GALAKTIKA074

A I R É L A G A K I T K A L A G

2538. Roal, az utolsó ember, értelmes robotok segítségével és az antigravitáció felfedezésével visszaveri a földönkívüliek támadását. John W. Campbell „Az evolúció vége” című regényének illusztrációit Leo Morey készítette.

Akár ünnepelhetnénk is. Kerek egy esztendő telt el azóta, hogy először írhattuk a Galaktika borítójára az alcímet: tudományos-fantasztikus folyóirat. A születésnap az ember életében is számvetésre csábít. Egy szerkesztőség számára is ürügy lehet végigtekinteni, mit sikerült megvalósítani a tervekből, önmagunkkal szembeni szigorra kötelez, hogy az egyetlen magyar sci-fi folyóirat sorsát tartjuk a kezünkben, ezért kevesebb elnézést kapnak a tévedések, kiporciózottabb türelmet a hibák. Mikor a folyóirat szervezésének nekiláttunk, akkor is tudtuk, lehetetlen ennyiféle igényt kielégítenünk, ennyiféle vágynak megfelelnünk. Jobb, ha magunk igyekszünk összehangolni a szükségletek sokféleségét a lehetőségekkel. Gondjaink megosztását az olvasókkal olykor némelyek panaszkodásnak vélték. Még olyan is akadt, aki kedvesen ironikus levélben javasolta, hogy talán egy robotot kellene beszereznünk, aki elvégezné helyettünk a munkát. Szívesen tennénk, de idáig nem terjed lehetőségünk határa. Amikor számvetést készítünk az elmúlt egy esztendőről, szigorúan a tények érveljenek a munkánk mellett vagy ellene. Nézzük őket! Két regény folytatásokban. Képregény. Tizenhárom magyar szerző 30 novellája és ötvenkilenc külföldi szerző 9° novellája fért bele ebbe a tizenkét számba, és ha a neveket nézzük Szepes Máriától Nemere Istvánig, V. Nagy Zsuzsától Dévényi Tibsrc, Lőrincz L. Lászlóig, Asimovtól F. Pohlig, Sheckleytől Silverbergig, Bradburyig, akkor ez, reméljük, nemcsak mennyiségi mutató. Sok fontos tervünk megvalósítása az elkövetkező hónapokra, évekre maradt, de eggyel talán nem maradtunk adósok: egy olyan szellemi környezetben, ahol mind többször kerül vádlottak padjára a kultúra azon rétege, melybe a tudományos- fantasztikus irodalmat is besorolják a tudomány felkent papjai, sikerült színvonalas szórakoztató irodalmat „piacra vinnünk", bőséges kínálatot, amelyben, horribile dictu, olyan klasszikus nagyság sem fészkelődik kényelmetlenül, mint Mihail Bulgakov.

Vernor Vinge Drágakő 2 F. Nagy Piroska ford. Gáspár András Dollársas, ha szárnyra kap ... 13 Kóczián János: Októberi filmbemutató: Sólyomasszony 18 FILM, TV, VIDEO Filmhírek 18 Robert Silverberg Éjfélkor a palotában 21 Baranyi Gyula ford. Dévényi Tibor A 132. nap 27 Ladislav Szalai Sztrájk 28 D. Németh István ford. KÉPZŐMŰVÉSZET Kuczka Péter: Syd Mead, a futurista 30 Miloš Macourek A Zurangor bolygón 34 D. Németh István ford. Erneszt Marinyin Holnaputáni gondok 36 Földeák Iván ford. MŰHELY Várkonyi Tibor: A sci-fi és a környezetvédelem 43 Szentmihályi Szabó Péter: Tanítsunk sci-fit! 44 Adam Hollanek: Lem, a század zsenije 45 KÉPREGÉNY Funky Kovái kalandjai (negyedik rész) 47 Forgatókönyv: M. Parowski-J. Rodek Rajzolta: B. Polch Nemere István ford. KÖNYVEKRŐL Gáspár György: S. O. S + JAPAN + S. O. S. 57 Trethon Judit: A Vörös Bolygó népe 57 Szentmihályi Szabó tantörténetek 58 Péter: Környezetvédelmi

Mel Walsinats A XXI. s zázad fegyverrendszerei, avagy a tótágas evolúció 59 Révai Gábor ford. Kim Stanley Robinson Fekete levegő 73 F. Nagy Piroska ford. Szerkesztői üzenetek 85 LEXIKON 86 A borító Gadó János munkája

VERNON VINGE

DR GAKÖ nyara ígérkezett Sanda legcsodálatosabb vakációjának. Már márciusban megtudta, mit terveznek a szülei, s ő attól kezdve csak erről a nyárról ábrándozott. így telt el a La Jolla-i tavasz és a hetedik osztály második féléve. Ez a nyár lehetett volna a legszebb, és ez romlott el a legjobban. A hálószoba erkélyén üldögélt nagyanyja házában, és nézte a ködöt meg az esőt. Sötét árnyakként hajladoztak, suttogtak a homályban az utcát szegélyező fenyőfák. Száz méterrel odébb, Eureka belvárosának irányában, egyetlen utcai lámpa fénye csillant át a fenyőkön, s villogott odalent, a fénylő úttesten. Az alkony közeledtével - ma is, mint az utóbbi négy hét minden estéjén föltámadt a szél. Összébb húzta magán a bőre szabott dzsekit, és hagyta, hogy a gomolygó köd mossa le arcáról a leperdülő könnyeket. Ma este végképp elromlott minden. Hat nap múlva megérkezik apu és anyu, aztán még két-három nap, és mindhárman hazamennek. Még hat nap. Sanda ellazította állkapcsát, és megpihentette arcizmait. Hogy bírja ki addig? Az étkezéseknél mindenképpen találkozni kell nagyival, és olykor segíteni is kell a ház körül. És valahányszor meglátja nagyit, majd szégyenkezhet, amiért mindent elrontott. Pedig nem én voltam a hibás! Nagymama titkolózik, ráadásul makacs és tudatlan - ezekről a hibáiról Sandának sejtelme sem volt az elmúlt években, amikor csak rövidebb ideig vendégeskedett itt. A hálószobán túli hallban megint rákezdte a Drágakő. Sanda érezte, amint végigsöpör rajta a jeges hullám. Körülötte a sötétség és lába alatt az erkély nemcsak hideg volt és nedves, de egy pillanatra valami élettelen és kietlen pusztaság jéggé dermedt középpontjává vált. Érdekes: most, amikor már tudja, hogy a házban kísértet jár, de még azt is, hogy mi kelti benne ezt a hangulatot, már nem is olyan félelmetes. Ahhoz képest, hogy az emberekkel mennyi baja van, ez alig több holmi kényelmetlenségnél. Nem volt ez mindig így. Sanda emlékezett, hogyan kezdődött a nyár, amikor még kék volt az ég, és melegen sütött, a nap. Az az első néhány nap pontosan olyan volt, mint régen, ahogyan Eureka mindig is élt benne. Nagymama háza majdnem az utca végében, fenyőfák között állt. A fenyőkön kívül

1957

1983 by Davis Publications, Inc.

csak két kis pálmafa volt a bejárati lépcső előtt. (Ezeket folyton gondozni kellett. Nagyi sokszor emlegette, csak azért tartja őket, hogy San Diegó-i látogatóit ne gyötörje a honvágy.) A kétszintes házat tornyocskák és manzárdablakok díszítették. A felhőtlen kék égbolt előtt olyan volt az egész, mint valami mesebeli kastély. Viktoriánus cirádáit gondosan karbantartották az évek során, s a ház újabban zöldes-aranyos színekben csillogott. A szülei mindössze egy napot töltöttek itt, aztán elutaztak San Franciscóba. Azon a héten kezdődött a nyári USF-konferencia, és még nem tudták biztosan, lesz-e addigra szállásuk. Sanda első estéje nagyival pontosan olyan volt, amilyennek elképzelte. Este, amikor a verandára már beáramlott a hűvös levegő, a nappali még őrizte a délután melegét. Nagyi a szőnyeggel borított szoba közepére tette a villanyhősugárzót, s úgy állította be, hogy a pamlag felé ontsa a meleget. Aztán elindult a könyvespolcokkal borított falak mentén, mintha most tűnődne rajta, mit is mutasson az unokájának. - Ez nem az, ez sem az ... Ó, istenem, mostanában bele se néztem. Elfelejtettem, hol... - Sanda szorosan a nyomában lépkedett, s azoknak a könyveknek a címét olvasgatta, melyek kisebb korában voltak a kedvencei - pusztán a színük és méretük alapján. Nagyinak megvolt a National Geographic teljes sorozata. Az efféle képes újságokat a legtöbb családban elrakják valami dobozba, aztán megfeledkeznek róluk, a nagymama viszont úgy őrizte mindegyik példányt, mint valami óriási enciklopédia köteteit. Sanda úgy tekintette őket. Legutóbb, amikor itt volt, délutánonként szívesen elnézegette a képeket. Az egész könyvtárból ezekre az újságokra emlékezett a legtisztábban. És most itt van ez a sok-sok könyv, s mind sarki expedíciókról, meteorológiáról szól. Beauchamp nagypapa nagy ember volt, és emléke tiszteletéből nagymama megőrizte a könyvtárát, a tárgyait, de még az iratait is. - Ó, hát itt van! - Kihúzta középről a jókora albumot, aztán visszavezette Sandát a pamlaghoz. - Már túl nagy vagy hozzá, hogy az ölembe ültesselek, igaz? - Egymásra mosolyogtak, s miközben nagymama átkarolta Sanda vállát, másik kezével kinyitotta a térdükre fektetett könyvet. Precízen összeállított album volt. Minden egyes újságkivágást,

fényképet, cikket bekereteztek, s ellátták keletkezésének rövid történetével. Néhány képnek sehol másutt nem volt párja a világon. Akadtak olyanok is, amelyek különféle magazinok cikkeiben szerepeltek, mint például a National Geographic 1920-as, 30-as évfolyamaiban. Rex Beauchamp 1910-ben részt vett a Terra Nova expedícióban. Ha a térdén nem sebesül meg, ő is ott lett volna Scott tragikus végű déli-sarki útján. Sanda lélegzete most is elakadt, pedig a kérdés nem először merült fel benne: - És ha a térdével nem lett volna semmi baj, akkor ő is meghalt volna, ahogy a többiek? És sohasem találkozott volna veled, és neked sohasem született volna meg apu, és ... - Nagyi becsukta az albumot. - Nem. Ismerem Rexet. Akkor másképpen történt volna. Ha megvárják, amíg fölépül, visszatérhettek volna a partra. Hallotta már a választ, de újra hallani akarta. Hátradőlt, és várta a történet folytatását. A Beauchamp-ok az első világháború után emigráltak Nagy-Britanniából, és nagypapa részt vett több amerikai expedícióban is. Számtalan fénykép ábrázolta hajón és a kis táborokban, melyeket a kutatók az antarktiszi partok mentén ütöttek fel. Rex Beauchamp még érett férfi korában is csinos volt, kissé fiús alkatú, és Sanda büszkén nézte őt ezeken a képeken — noha rendszerint nem ő állt a figyelem középpontjában. Többnyire a háttérben vagy a csoportképek harmadik sorában lehetett látni. Nagyi szerint ő a tettek és nem a szavak embere volt. Nem végzett egyetemet, a munkája ezért amolyan technikusi és kisegítő feladatokból állt. De rajta múlott minden, ez nem vitás. Nem minden kép ábrázolt jeges, havas tájakat. Sok expedíció dolgozott Christchurchön kívül, Új-Zélandban is. Egyik ilyen alkalommal nagymama is elment velük. Gyönyörű vakációt töltött ott. Képeket készített a városról és az azt körülvevő széles, kör alakú kikötőről és egyéb helyekről, amiket a nagypapával együtt bejártak az Északi-szigeten és a maorik országában. Sanda fölnézett az albumból, miközben a nagymamát hallgatta. Voltak ebben a szobában tárgyak is, melyek minden fényképnél jobban illusztrálták nagyi meséjét. A pamlag környékét is egy meseszép színes üvegű lámpa világította be, s mindegyik szobában volt belőle egy-egy. A legtávolabbi sarkokba is titokzatos kék, vörös és sárga színeket szórtak a lámpa felső üveglapjai. Sötét fényű farámák keretezték a szőnyegeket és a szobák közti átjárókat. A hősugárzón túl álltak a maori szobrocskák, melyeket a Beauchamp házaspár Rotoruából hozott haza. Nappal kicsit nevetségesek voltak ezek a fából faragott alakok: hegyes nyelvük úgy meredezett a szájukból, mint valami fegyver, s a kezük is hosz-szú karmokban végződött. De a színes homály mintha az értelem fényét csillantotta volna meg gyöngyház-szemükben, és kiöltött nyelvük nem fejezett ki semmiféle gyerekes agressziót. Sanda legyűrte magában a pillanatra feltörő gyönyörűséges félelmet. A maorik ma már egytől egyig civilizált emberek, mondta nagymama, pedig valaha veszedelmesebb vérengzők voltak, mint a Föld bármelyik vad népe. - Megvan még a merid, nagyi? - De meg ám! - Belenyúlt a pamlag végénél álló díszes varróállványba, s kivett belőle egy formás, körülbelül húsz centiméteres követ. Az egyik vége éppen beleillett a kézbe, míg a másik sima, tompa végű oválissá szélesedett. Csodálatosan szép volt, és senki más, csak egy nagyiféle ember - vagy egy maori - ismerte az igazi rendeltetését. - Ezzel harcoltak, de nem ám úgy, mint az indiánok a lándzsáikkal meg a nyilaikkal. - Sanda kezébe adta a követ, aki végigsimította a felszínét. - Ezzel egészen közel kell menned az ellenséghez, aztán zsupsz, egyenesen a h omlokába! Sanda megpróbálta elképzelni, de nem sikerült. Nagyinak olyan sok gyönyörű holmija volt! Egyszer hallotta, amint anyu felrótta apunak, hogy ezek mind valami régi örökségből rablott dolgok. Sanda nem értette, miért; biztos volt benne, hogy nagypapa fizetett ezekért a tárgyakért. És ha nem hozza el őket Eurekába, annyival kevesebb ember ámuldozhatna rajtuk. Nagyi sokáig mesélt: már jóval elmúlt az időpont, amikor La Jollában le kellett feküdnie. A kislányt szinte megbűvölték a lámpából szétsugárzó színes árnyak, és a hősugárzó tompavörös izzása. A hősugárzó újságpapírokon állt. Sanda hirtelen teljesen éber lett.

- A hősugárzó, nagyi! Nem veszélyes? Az asszony, aki valahol a múltban járt, most megakadt. - Tessék? Nem, évek óta így van már. Nem akarom a szőnyegre tenni, nehogy foltot hagyjon rajta. - De azok az újságok. Már barnák, majdnem égnek. Nagyi a hősugárzóra nézett. - Ugyan, ne félj az ilyesmitől, nagylány vagy már. Nem is tudom ... mindenesetre megfordíthatjuk. De már ágyban lenne a helyed, nem gondolod? Sanda abban a szobában aludt, amely apjáé volt kisfiú korában. A szoba az emeleten volt, s ahogy átmentek a hozzá vezető halion, nagyi megállt a vastag üvegű terrárium mellett, melyet ott tartott. Apu és anyu tulajdonképpen nem is tudták, mire való az egész: az üvegdoboz csak mostanában került oda. Nagyi úgy helyezte el, hogy napközben a lehető legtöbb fény érje a tetőablakon át. Most a hold világította be az üvegtáblákat és a köveket, s néhány kisebb kőről halványan verődött vissza a fény. Nagyi felkapcsolta a hallban a villanyt, s ezzel megszűnt a varázslat. A terráriumban nyoma sem volt életnek, csak fura alakú köveket látott benne, folyami kaviccsal elkeverve. A doboz hasonlított ahhoz, amelyben Sanda tartotta otthon kedvenc gyíkjait, de itt még gyíkok sem voltak. Legfeljebb azt a néhány műanyag virágot lehetett volna „életnek" nevezni, amiket ide-oda „beültettek”. Nagyi picit elmosolyodott. - Apukád biztosan bolondnak tart, hogy ilyesmit teszek ide. Sanda nézte egy darabig a fura kiállítást, aztán megkockáztatta: - És ha igazi virágokat tennél bele? Az öreg hölgy megrázta a fejét.

4 Vernon Vinge: Drágakő - Én ezeket szeretem. Nem kell vizet adnom nekik. Nem hervadnak, nem száradnak el. Mindig ilyen szépek maradnak. Elhallgatott, és Sanda tapintatból nem szólt semmit. - Egyébként is itt a kövek a fontosak. Mutattam neked képeket azokról a völgyekről, ahol a nagyapád segédkezett a kutatóknak: azokról, amelyekben még mutatóban sem volt hó, pedig az Antarktika belsejében húzódnak, több száz mérföldnyi mélységben. Ezek a kövek azokból a völgyekből származnak. Évezredekig pihenhettek ott, s csak a szél járt közöttük. Rex dobozokban tárolta a gyűjteményét odalent a pincében, de nekem sokkal jobban tetszenek itt fönt. így egy kicsit olyanok, mint annak idején a völgyben. Sanda újfajta érdeklődéssel nézett rájuk. Némelyik egészen különös volt; egy-kettő azokhoz a meteoritokhoz hasonlított, amelyeket odahaza, a Természetrajzi Múzeumban látott. És volt egy

megcsinálta, amit mondtak neki, és nem kívánták tőle, hogy még szeresse is. Egy hét múlva elromlott az idő. Esett. És esett. És esett. És amikor nem esett, felhős volt; nem úgy felhős, mint La Jollában, nem: ezek a csöpögő, köddel vegyes felhők mindig újabb és újabb esőkkel fenyegettek. Nagyi szerint ez az időjárás jellemző volt errefelé, korábbi látogatásai alkalmával Sandának általában szerencséje volt. Nagyjából ekkor kezdett félni az emelettől. Nagymama odalent aludt, noha rendszerint késő éjszakáig olvasott vagy varrogatott. Csak hívnia kellett volna, ha bármi... rossz történik. És mégis. Eleinte olyan volt, mint egy normális félelem a sötétségtől. Vannak éjszakák, amikor az ember nyugtalanabb, mint máskor. A rossz időben pedig igazán könnyen megijed az ember, ha ébren fekszik az ágyában, és hallgatja a szél zúgását meg az eső kopogását

körülbelülszabályos akkora, mint a feje,álltak melynek majdnem mintává összeszürke-fekete a vonalak. felszínén Néhány perccel később Sanda már apja régi ágyában feküdt, a villany kialudt, és nagymama elindult lefelé a lépcsőn. Ezüstös holdfény csillogott az ablakpárkányon, odakint sápadtan fénylettek a fenyőfák. Sanda sóhajtott és elmosolyodott. Eddig minden olyan volt, amilyennek álmodta, és ahogyan az emlékeiben élt. Félálomban még eltűnődött rajta: vajon miért tesz nagymama virágokat a terráriumba, ha valóban a széljárta antarktiszi völgyeket akarja felidézni?

az ablakon. De hogy ez más volt.esetleg Félelmemegtámadja, éjszakáról éjszakára fokozódott. Nem attól félt, valaki inkább valami szorongató magányt és reménytelenséget érzett. Néha mintha eltűnt volna a szoba, a ház, s ő ott állna abban a sarkvidéki pusztaságban, ahol egykor nagyapja kutatott. A tájat magát nem látta - de hovatovább megbénította az élettelen pusztaság jeges lehelete. Nagyapa szelleme? Egy késő éjszakán a fürdőszobába kellett mennie, ami az első szinten volt, nagymama hálószobája mellett. Szinte fájt, hogy mozdulnia kell; rettenetesen félt, hogy valami zajt csinál, s megsérti vele azt a valamit, ami ilyen hangulattal árasztotta el a szobát. A haliba érve, ahogy elment a terrárium mellett, teljesen hatalmába kerítette a jeges borzongás: lábában futásra készen feszültek meg az izmok, ahogy már iramodott volna a lépcsőn lefelé. Csak azért is megállt, és lassan körbejárta az üvegketrecet. Innen sugározta ki valami ezt az érzést. Csak állt, s a rémület alattomosan nőtt, növekedett benne - mintha az a valami, ami okozta, hirtelen észrevette volna, hogy valaki „hallgatózik”. Sanda azon az éjszakán a lépcső aljában aludt. Ettől kezdve, valahányszor este lett, és nagymama ágyba dugta, Sanda kimászott a hálózsákjából, és kihurcolkodott szobája erkélyére. A nagyobb távolság és a közbeeső fal elviselhető szintre csökkentette a szívébe markoló fagyos érzést. Éjszakánként gyakran esett, mindig hideg volt és egy kicsit szeles, de remek hálózsákot vett magának, és mindig is szeretett a szabadban aludni. Ezek az éjszakák mégis elcsigázták, és nappal egyre nehezebb volt diplomatikusan viselkedni és mindig mosolyogni. Nappal sokkal kevésbé rettegett az emelettől. Nem tudta, azért-e, mert az emelet tulajdonképpen napfényes, derűs hely volt, vagy mert a szellem nappal „aludt". Valahányszor elment a terrárium mellett, alaposan megnézte. Kis idő elteltével úgy döntött, egy bizonyos kő váltja ki belőle a félelmet: a koponya nagyságú, az, amelyiken a különösen szürke-fekete minták vannak. Ahogy teltek a napok, egyes kövek helyzete megváltozott. Amikor Sanda elő-szőr látta, öt művirág volt a terráriumban; az ötből már csak három maradt. Egy újabb titokzatos dolog is feltűnt neki - más körülmények között kifejezetten vészjósló lett volna, most azonban csak érthetetlen volt és zavarbaejtő. Néhány viharos éjszakán a háztól északra, mintegy harmincöt-negyven méterre, az utca füves túloldalán egy autó állt meg. Más nem is történt, és Sanda is csak véletlenül vette észre. Az autó egy '54-es Fordra hasonlított. Amikor a kocsiban fellobbant egy gyufa lángja, Sanda látta, hogy ketten ülnek benne. Magabiztos, kicsit vágyakozó mosoly jelent meg az arcán: el tudta képzelni, mit keresnek azok ott. De tévedett. Egyik éjszaka, amikor az eső elállt, de a csillagok még nem bújtak ki a felhőkből, kiszállt a vezető, és az utcán át a ház felé indult. Csendben, gyorsan mozgott. Sandának ki kellett hajolnia az erkély korlátján, hogy lássa, amint az illető bebújik a fal melletti bokrokba, ahol a villanymérő-óra volt. Csak fél percet időzött ott. A kislány egy apró fénypont mozgását látta a mérőóra és az utca telefonpóznától leágazó közműkábelek körül. Aztán a leolvasószellem fölállt, visszarohant az utca túloldalára és csendben kinyitotta a Ford ajtaját. A kocsi még ott állt néhány percig - mintha figyelnék, nem szólal-e meg valami vészjelző a házban -, majd

Ez ez első nap egyben az utolsó is volt, amikor minden a legnagyobb rendben ment. És amikor Sanda visszagondolt rá, utólag észrevette azokat a tüneteket, amelyek okai később annyira kellemetlenné tették ezt a nyarat. Látszólag minden pontosan olyan volt, ahogyan emlékeiben élt. A lépcső gazdagon díszített, fényes fakorlátjához hasonlót aligha láthatott La Joliéban. Szőnyegek mindenütt, még a lépcsőkön is. A hűvös, nyirkos pince telis-tele azokkal a titokzatos tárgyakkal, amelyekkel nagypapa dolgozott valaha. De sok olyasmit tapasztalt, ami nagyitól eredt, és ami rossz volt. Némelyikkel - mint például a virágokkal - kapcsolatban Sanda egészen más véleményen volt, és ezekről nem beszélhetett. Más dolgok - ahogyan például nagyi a villanyhősugárzót használta - kifejezetten veszélyesek voltak. Amikor említést tett róluk, nagymama szemmel láthatóan nem hitt neki, vagy meg sem értette, miről beszél. Az öreg hölgy ilyenkor mosolyogva jegyezte meg, hogy lám, milyen nagylány lett Sandából, de akármilyen diplomatikusan volt is megfogalmazva egyegy javaslat, érezhetően megbántódott miatta. Sanda végül a hátsó verandáról hozott be egy műanyag lábtörlőt, és az újságok helyett azt tette a hősugárzó alá. Amikor nagyi észrevette, közölte, hogy a piszkos lábtörlő foltot hagyott a gyönyörű szőnyegen - holott éppen ezt akarta megelőzni azokkal a szép, tiszta újságokkal. Sanda nekikeseredett: kárt okozott, pedig segíteni akart. Nagyi remekül feltalálta magát: miután kitisztította a szőnyeget, azt javasolta, tegyék a lábtörlőt az újságok és a hősugárzó közé. A kellemetlen epizód tehát szerencsésen végződött. Csakhogy szinte napirenden voltak az efféle dolgok: Sanda, aki ezt-azt másképp akart csinálni, olykor kárt okozott nagyi holmijában, s aztán következett a fájdalmas bocsánatkérés és a kibékülés. Lassanként kifáradt, és már nem azért figyelte a naptárat, mint régen. Ebben a nyárban éppen az volt az egyik legvonzóbb dolog, hogy együtt lehet nagyival. Mindketten igyekeztek, az egész valahogy mégsem sikerült. Néha az volt az érzése - pedig gyakran mondogatta nagyi, hogy ő már csaknem felnőtt -, nagyanyja még mindig ötéves gyereknek nézi. Megkívánta volna, hogy Sanda szundítson délutánonként, s csak akkor engedett, amikor a kislány megnyugtatta, hogy a szülei már régen nem ragaszkodnak a délutáni alváshoz. És sohasem bízta meg semmiféle munkával. Akármit akart, mindig megkérdezte, „nem lenne-e kedve hozzá”. Ilyenkor borzasztó nehéz volt mosolyogva azt felelni, hogy „ó, persze, remek lesz", amikor voltaképpen olyan házimunkákról volt szó, amiket szívesen elhanyagolt volna. Otthon sokkal könnyebb dolga volt:

elhúzott. El kellett volna mondania nagyinak. De akkor, feltéve, hogy jó kislányhoz illően őszintén beszél a nagymamájával, azt is be kellett volna vallania, mennyire fél az emelettől és a terráriumtól. Márpedig az efféle félelem szégyenletes dolog. Akkor is gyerekes dolog lenne, ha van valami alapja, s csak még jobban elrontaná vele a nagyival való dolgát. Nagymama okos asszony volt. Sanda tudta, ha megemlítené neki a titokzatos autót, vagy nem hinné el, vagy olyan részletesen 'kikérdezné, amiből kiderülne, hogy Sanda az erkélyen alszik. így aztán csak magában izgult - és végül valaki másnak mesélte el. eglepetésként érte, hogy rátalált a másikra; maga sem tudta, hogy keres valakit. Ahogy az idő kicsit szárazabbra fordult, Sanda már nagyon vágyott a szabadba. A városi könyvtár körülbelül három mérföldnyire volt tőlük, apja régi biciklijén gyerekjáték volt eljutni odáig. Nagymama természetesen aggályoskodott, hogy Sanda könyvtári könyveket hord haza a bicikli nyeregtáskájában. Hátha felfröcsköli a sarat, vagy hirtelen zápor kerekedik. Ez is alkalom volt rá, hogy - udvariasan bár, de összezördüljenek. Hol ő, hol nagyi talált valami kivetnivalót a másik tetteiben. Végül - mint mindig - most is megegyeztek: Sanda magával vitt egy bevásárlótáskát és egy kis zsírpapírt a könyvek számára. De aznap nem esett az eső. A vastag felhőpaplanok között nagy kék foltok tündököltek. Északnyugaton a papírgyár füstje hófehéren szállt föl az égre. Melegen sütött a nap, s az élénken fújó szél mindent fölszárított. Olyan volt ez a nap, amilyennek Eurekát mindig is elképzelte. Sanda most megfordult, és biciklijével elindult visszafelé, ki a városból. Nagymama házától 25-30 méterre véget ért az aszfalt. Tudta, hogy errefelé is vannak még házak, de ezeket nagyi nem tartotta számon. Elhaladt az egyik előtt, amely olyan volt, mintha egy lakókocsit rendeztek volna be állandó lakhelyül. Néhány ócska autó állt előtte, az egyik teljesen roncs. Itt a fák olyan közel

M

voltak az út széléhez, hogy még a napot is eltakarták. Azokat a nagy erdőket juttatták Sanda eszébe, amelyeken - Eureka felé közeledve keresztüljöttek. Hiába volt napfényes délelőtt, a tűlevelekről itt még mindig csöpögött a víz. Harsogtak a zöldek, mintha mindent festékbe mártottak volna. Valaha nagyon tetszett neki ez a látvány. Eddig még nem merészkedett ilyen messzire. Az út hirtelen zsákutcába torkollott. A végében egy földszintes, piros tetős ház állt. Igazi ház volt, Sandát mégis lakókocsira emlékeztette, annyira más volt, mint nagymama háza. La Jollában ugyan sok efféle épült, de odahaza olyan száraz és enyhe volt az időjárás, hogy az épületeken semmiféle kopás nem látszott. Úgy érezte, itt a nyirkosság, a hideg és a penész állandó harcban áll a házakkal. Ez a piros tetős pillanatnyilag vesztésre állt. A zsákutca végében megfordult - és majdnem belefutott egy másik biciklistába. Sanda nagy hirtelen és ügyetlenül fékezett. (A bicikli középső rúdja kicsit magas volt neki.) - Honnan pottyantál ide? - kérdezte mérgesen. A fiú magasabb volt nála, és nagyon erősnek látszott. Legalább tizenöt éves lehetett. De az arca szelíd volt, majdnem bamba. A piros tetős ház felé intett. - Itt lakunk. Te ki vagy? - Sanda Beauchamp. - Aha, tudom már. Te vagy az a lány, aki az öreg angol hölgynél lakik. - Nem öreg hölgy. A nagymamám. A fiú elhallgatott, csecsemőarcán nem látszottak érzelmek. - Én Larry O’Malley vagyok - mondta egypercnyi csönd után. Semmi bajom a nagymamáddal. Tavaly nyáron én gondoztam a pázsitját. Sanda lekaszálódott, s mindketten visszatolták biciklijüket az útra, ahonnan a kislány jött. - Az idén kertészeket fogadott fel - mondta Sanda. - Tudom. Nagyon gazdag. Még gazdagabb, mit tavaly. Nagyi nem volt gazdag. Már a nyelvén volt a tiltakozás, de

6 Vernon Vinge: Drágakő a második mondat annyira zavarba ejtette, hogy nem mondta ki. Még gazdagabb, mint tavaly? Észre sem vette,, már vissza is értek nagymama házához. Larry egyáltalán nem viselkedett barátságtalanul. Sanda még nem jött rá, okos-e vagy buta, de annyit azért látott, hogy nem olyan idős, mint első pillanatra gondolta. Az apja igazi favágó volt; ezt rendjénvalónak találta. Sanda szüleinek baráti köre többnyire geológusokból és hasonlókból állt. A lépcső aljában lerakták a bicikliket, és Sanda bevezette a fiút a nagymamához. Ahogy várta, az idősebb Beauchamp nem volt elragadtatva Sanda délutáni terveitől. Tétován nézett a fiúra. - De Larry, nem lesz ez túlságosan hosszú bicikliút? Sanda nem várta meg, míg Larry kinyitja a száját.

Visszafelé az út majdnem hazáig felfelé emelkedett, de most hátulról kapták a szelet. A városon túli erdők sötéten zöldelltek, a sodródó köd néhol szürkére festette őket. A látvány most nem ragadta meg Sanda figyelmét. Csak a fagy, a jég járt az eszében, s a tárgy, amely otthon vár rá. Amint éppen az árok felé karikázott, Larry átnyúlt, és megragadta a biciklije kormányát. - Most komolyan, mi bajod van? És Sanda elmesélte neki. Beszélt a furcsa mintájú antarktiszi kőről és a terráriumról, a benne lezajló változásokról és arról, hogy milyen vigasztalan hangulat árad belőle. Amikor befejezte, a fiú egy szót sem szólt. Keményen taposták a pedált, hogy följussanak egy kis dombra a takaros házak között, melyek némelyike viktoriánus volt, de közel sem olyan szép, mint

- Ó, dehogy, nagyi, alig van messzebb, mint a könyvtár. Különben is olyan borzasztó régen voltam moziban! - Ami igaz is volt, noha a nagymama televíziója előszeretettel sugárzott régi mozifilmeket azon az egyetlen, elérhető csatornán. - Milyen filmet adnak? Ilyen szép időben kár a moziban üldögélni. - Ó, csupa olyan film, ami az ötvenes évek elején készült! - Ez biztonságosnak hangzott. Nagyi nemegyszer emlegette, milyen erkölcstelen filmeket csinálnak manapság. Egyébként is, ha meghallja a címét, biztos, hogy nem engedi el. Nagymama egészen feldúltnak látszott. Aztán mégis beleegyezett, és kikísérte őket az árnyas verandára. - Itt legyetek négy óra előtt! - Itt leszünk. Itt leszünk. - Azzal elmentek. Sanda nem tudta, a szép idő teszi-e, vagy hogy találkozott Larryvel, esetleg a mozi hatott így rá, de máris nagyszerűen érezte magát.

nagymamáé. Mint rendszerint, is gyér volt ahaladhattak. forgalom - Végre otthon ilyesmi nem létezett. Egész útonmost egymás mellett fölértek a tetőre, s megindultak lefelé a szelíd lejtőn. Larry még mindig nem szólt. Sanda hirtelen mérges lett, s ettől elmúlt a rémülete. A fiú elé kanyarodott, és pofon vágta. - Hé! Mondtam valamit. Nem hiszel nekem? Larry pislogott, széles arcán most sem látszott érzelem. Mintha nem is akart volna védekezni. Aztán válaszolt, de nem arra, amit a lány kérdezett: - Szerintem a nagymamád okos ember. Én mindig is sejtettem, hogy különös dolgokat őriz abban a házban. Fölvitte a követ, tehát tud róla valamit. Egész egyszerűen meg kellene kérdezned tőle. Vagy azt hiszed, ő is bántani akar? Sanda visszakarikázott Larry mellé, és kicsit szégyellte magát. Már hetekkel ezelőtt tisztáznia kellett volna a dolgot nagyival. Persze világos, hogy miért nem tette. Attól félt, ha a sok apró nézeteltérés és félreértés után egy ilyen ijesztő történettel áll elő, helyzete még jobban megrendül, s nagyit még inkább meggyőzni arról, hogy ő még gyerek. Most, hogy kimondta, az egész sokkal jelentéktelenebbnek látszott. Ugyanakkor azzal, hogy kimondta, azt is be kellett látnia, hogy a dologban van valami valóságos, valami félelmetes, de legalábbis aggasztó. Amikor Larryre nézett, mosolya tisztelet árult el. Lehet, hogy fiúban nincs sok képzelőerő - hiszen látszólag semmi sem zökkenti ki a nyugalmából de ha vele van, az olyan, mintha a vad hullámverésben földet érne a lába, vagy fölébredne rossz álmából. Vastag ködpászmák húztak el mellettük, de szárazon érkeztek haza. Egy pillanatra megálltak az út füves padkáján. - Ha holnap el akarsz jönni a homokdűnékhez, korán kell indulnunk. Hosszú út vár ránk. - Sanda nem tudta, vajon a fiú elfelejtette-e már az egész históriát, vagy csak meg akarja nyugtatni. - Meg kell kérdeznem nagymamát, erről és egyéb dolgokról is. De holnap mindenképpen találkozunk. Larry elhajtott a házuk felé, Sanda pedig bevitte a biciklit a szerszámoskamrába. Nagyi kijött a hátsó verandára, és aggodalmas arccal tapogatta meg Sanda szvetterét, amely beszívta a ködöt. Idegesnek látszott, s megnyugtatta, hogy Sandát végre itthon látja. - Jaj, olyan sokáig elmaradtál! Már néhány szendvicset ki is készítettem a konyhában. - Mialatt bementek a házba, nagyi a filmről és Larryről érdeklődött. - Tudod, Sanda, egész rendes gyerek ez az O’Malley fiú. De nem tudom, anyu és apu helyeselné-e, hogy ilyen sok időt töltesz vele. Annyira más az érdeklődésetek, nem gondolod? Sanda hallotta is, nem is. Megfogta nagyanyja kezét, s ezzel a gyerekes mozdulatával beléfojtotta az asszonyba a szót. - Nagyi, van valami, amit meg kell beszélnem veled. Kérlek. - Hát persze, Sanda. Leültek, és Sanda elmondta, milyen rettenetes félelem gyötri az emeleten, annyira, hogy az éjszakákat az erkélyen kell töltenie.

gy tárgy az űrből. Ez volt műsoron. Kicsit bántotta a lelkiismeret, amiért a címet eltitkolta nagyi elől. Ilyen filmekhez igazság szerint a szülei sem engedték el. De olyan jó szórakozásnak ígérkezett, hogy egyáltalán moziba mehet! Mintha otthon lenne. A mozi nagyon hasonlított a La Jolla-i barlanghoz. Megvették a jegyeket, aztán a plakátokat nézegették. És Sandát elfogta a jeges borzongás; nem mintha hűvös lett volna, vagy mert előre félt, hogy valami ijesztő filmet fog látni. Ez a Tárgy állítólag az űrből jött, a képek mégis sarkvidéki pusztákat mutattak . .. Rettenetes volt, majdnem olyan, mintha egyenesen Istentől jött volna a figyelmeztetés, mintha neki, Sanda Rachel Beauchamp-nak akarna megmagyarázni valamit. Hiszen hetek óta üldözte őt a Tárgy. 0, a részleteket tekintve sokban különböztek egymástól. A film a sarkvidéken játszódott, s az idegen szörnyeteg - a Tárgy - nagyjából ember formájú volt. Sanda megkövült arccal ült, az ártatlan filmes fogásoktól szinte bénultan. A film közepe táján Larry oldalba bökte, és megkérdezte, jól érzi-e magát. Sanda csak bólintott. A Tárgy a sarki pusztán ért földet, ahol a hőmérséklet és a ragadozók hiánya következtében hosszú időn át életben maradt. Nagyapa száraz antarktiszi völgyei még alkalmasabbak lehettek: a Tárgyaknak nem kellett több száz méter vastag jégpácéi alá bújniuk, időtlen idők óta pihenhettek háborítatlanul a felszínen. Olyan lehet ez a lény, mint valami időzített bomba: csak arra vár, hogy valaki megtalálja. Mihelyt megérzi a fényt és a meleget - minthogy nagyi a napos terráriumba helyezte el életre kel. A filmbeli Tárgy vérre szomjazott. Sanda tárgya valami elvontabb, valami rettenetesebb dologra szomjazhatott. Jóformán nem is tudta, mi lett a film vége: a vásznon pergő történet csak felerősítette iszonyú rettegését. Még benne jártak a délutánban, de a jéghegyeket formázó felhők már egybemosódtak, s most vastagon, sötéten tornyosulnak a fejük fölött. A feltámadó szél átfújt a szvetterén, s már egy-egy esőcsepp is lehullott az égből. Sanda szédelegve ment a biciklijéhez, Larry O’Malley némán figyelő tekintetétől kísérve.

E

ex Beauchamp a Drágakövet - ahogy azt nagyi már korábban is elmesélte - a száraz völgyekbe tett egyik első expedíciója során találta. Talán be kellett volna tennie a közös gyűjteménybe, de azokban a kezdeti időkben még

R

Vernon Vinge: Drágakő 7 nagyvonalúbban kezelték az egyéni leleteket... egyébként is, nagypapát sohasem becsülték meg annyira, amennyire megérdemelte volna. Ö csak arra volt jó, hogy rendbe hozza mindazt, ami elromlott. Miután nyugdíjba ment, itt akarta berendezni a saját kis laboratóriumát, hogy alaposabban szemügyre vegye a követ és a többi titokzatos holmit, amivel az évek során találkozott. A pincelaboratóriumban, egy különleges ládában tartotta a Drágakövet. Mesterséges körülmények között akarta létrehozni annak eredeti környezetét. Eleinte azt hitte, valami speciális kristályról van szó, amely elnyeli, majd visszasugározza az őt körülvevők érzelmeit. Ha a kezébe vette, felelevenedett benne a sivár, széljárta antarktiszi táj. Ha egy óra múlva megérintette, halványan felrémlett benne az a hangulat, amelyet a korábbi érintéskor érzett. Amikor egy kőfűrésszel belevágott, az agyában

Az idős hölgy átölelte Sanda vállát, és a kislány hetek óta először úgy érezte, a béke ezúttal tartós lesz köztük. Kezét levette a Drágakőről, és kotorászni kezdett a körülötte lévő kavicsok között. Nem volt bennük semmi különös. A terráriumban a Drágakő volt az egyetlen érdekesség. Várjunk csak! Fölemelt egy kavicsot, a fény felé tartotta, s eközben alig érzékelte, hogy nagyanyja karja hirtelen megfeszül. A kicsiny kavics akár üvegből is lehetett volna, ha a felszínét nem vonja be valami tejszínű pára. Tapintása szinte zsíros volt. - Ez nem igazi kő, ugye, nagyi? - Nem. Műanyag. Akárcsak a virágok. Nekem tetszik. - Ó! - visszadobta a kavicsot a terráriumba. Máskor talán kíváncsibb lett volna, de most mindent elsöprő megkönnyebbülést érzett, hogy lám, nem valami fenyegető, inkább nagyon is csodálatos

felhangzónem fájdalmas előtt világossá tette, hogy a Drágakő ásványikiáltás anyag,mindkettőjük hanem élőlény. - Soha senkinek sem említettük a felfedezésünket. Még apádnak sem. Rex lent tartotta a pincében, a lehető leghűvösebb helyen. Nagyon félt, hogy meg talál halni. - Fölértek az emeletre, s a halion át elindultak a terrárium felé. A tetőablakon át sápadtszürkén ömlött be a fény, az üvegen éppen akkor kezdett kopogni a szemerkélő eső. A magány és a hideg érzése most nem volt olyan kínzó, mint sötétedés után, Sandának mégis erőt kellett vennie magán, hogy közelebb lépjen a kőhöz. - Én másképp fogtam föl a dolgot. Úgy gondoltam, ha a Drágakő életben maradt élelem és víz nélkül annyi évszázadon át, akkor minden bizonnyal nagyon szívós lehet. És ha kifejezetten kívánja a fényt és a meleget? Miután nagyapád meghalt, fogtam a követ, és idetettem ebbe a szép kis terráriumba, ahol bőségesen éri a fény. Tudom, hogy él; azt hiszem, itt jól érzi magát. Sanda lenézett a kő durva felszínét díszítő fekete-szürke spirális vonalakra. A minta nem volt szimmetrikus, de szabályosnak mondható. Még ha nem dermesztette volna is meg agyát az a fagyos lehelet, kezdettől fogva tudnia kellett volna, hogy él. - Mit... mit eszik? - Hm. - Nagyi csak egy pillanatig gondolkodott. - Követ. És ezeket a virágokat. Időnként újakat kell betennem. Öntudata azonban nincs. Nem is csinál egyebet annál, mint amit Rex eredetileg megfigyelt. Csak most, idefent a fényben, kicsit gyakrabban csinálja. - Észrevette Sanda arcán a fájdalmas kifejezést. - Még ilyen messziről is érzed? - kérdezte kíváncsian. Nagyi lenyúlt, és tenyerét ráfektette a Drágakő tetejére. Kacsintott. - Ó, azt a régi, vigasztalan, hideg hangulatot árasztja. Nem csoda, hogy ennyire felzaklatott. Pedig nem akar bántani, talán csak így emlékezik a hidegre. Várj csak egy kicsit. Néhány perc, és megváltozik. Bizonyos értelemben inkább növényre, mintsem állatra hasonlít. A lélekbe markoló jeges érzés elhalványult, Ami megmaradt belőle, az nem volt fenyegető, csak - felfokozott érzékenysége miatt - nyugtalanító. Nagyi közelebb húzta a kőhöz. - Tessék. Most tedd rá a kezed, és megérted, mire gondolok. Sanda lassan kinyújtotta feléje a kezét, de szemét le nem vette nagyanyja arcáról. Fejük felett már dobolt az eső a tetőablakon. És ha hazugság az egész? - gondolta Sanda. Nem lehet, hogy a lény fölébük kerekedik, és kényszeríti őket, hogy keressék meg a társait? De most, hogy agyában fölengedett a szorítás, aggodalma máris nevetségesnek tűnt. Először csak az ujjai hegyével érintette meg, aztán egész tenyerét rátette a Drágakőre. Még nagymama keze is rajta pihent, de nem érintette az övét. Semmi sem történt. Hideg volt, mint bármelyik kő ebben a szobában. A felszín érdes, noha szabályos. Múltak a másodpercek, és lassan megérezte - nagyit! Az ő mosolyát, az ő szeretetét - és mögötte valami csalódottságot, ürességet... de mintha a kő most mélyebben nyomta volna el magában ezt az érzést, mint máskor. Ugyanakkor megérezte a meleget ott, ahol korábban csak fagyosság volt. - Ó, nagymama!

dolog- tartotta oly régótaelnevette rettegésben. - Köszönöm. féltem tőle. Kicsit bánatosan magát. - BolondotAnnyira csináltam magamból ma délután, amikor azt mondtam Larrynek, hogy a Drágakő szerintem egy szörnyeteg. Nagymama karja lecsúszott a válláról. - Sanda! Nem szabad . . . - csattant föl élesen. - Igazán mondom, Sanda, nem szabad azzal az O'Malley fiúval járkálnod! Egyszerűen túl idős hozzád. Sanda tulajdonképpen nem is akart ellentmondani; még mindig a megkönnyebbülés rózsaszín ködében lebegett. - Ó, nagyi! Az ősszel megy kilencedikbe. Éppen akkora, amekkorának lennie kell. - Nem. Biztos vagyok benne, hogy apu és anyu nagyon haragudnának rám, ha megtudnák, hogy elengedlek vele egyedül. Sandához végre eljutott a hang élessége. Nagyi arcán a jól ismert, elszánt kifejezés ült. És most hirtelen ő is elszánttá vált. Nem értette, miért ne találkozhatna Larry O’Malleyvel. Efféle célzásokat már korábban is tett nagyi: szerinte az utcabeli szomszédok az alsóbb néposztályhoz tartoztak, mind származásukat, mind pedig képzettségüket tekintve. A legfőbb baj az volt nagymamával, hogy lenézett bizonyos embereket. Sanda fejében még az is megfordult, hogy talán faji előítéletei vannak. Például „színeseknek" hívta a négereket. Nagyi követelésének kettős igazságtalanságát már nem viselhette el. Előreszegezte remegő állát. - Ha akarok, járkálok vele, nagymama. Csak azért nem akarod, hogy találkozzam vele, mert ő szegény... és mert ír. - Sanda! - Az öregasszony hirtelen mintha összezsugorodott volna, s fojtott hangját alig lehetett érteni. - Annyira vártam, hogy ezen a nyáron együtt lehessek veled. De te már nem vagy az a kedves kislány, aki valaha voltál. - Ellépett Sanda mellől, és lesietett a lépcsőn. Sanda tátott szájjal bámult utána. Könnyei megeredtek, aztán feltört belőle a zokogás, és berohant a szobájába. A hálószoba erkélyén üldögélt, és nézte a ködöt meg az esőt. Sötét árnyakként hajladoztak, suttogtak a homályban az utcát szegélyező fenyőfák. Összébb húzta magán a bőre szabott dzsekit, és hagyta, hogy a gomolygó köd mossa le arcáról a leperdülő könnyeket. Hat nap múlva megérkezik apu és anyu. Még hat nap. Sanda ellazította állkapcsát, és megpihentette arcizmait. Hogy bírja ki addig? Órákig ott ült, egyre csak töprengve a történteken, de tulajdonképpen nem is akarta megmagyarázni a fájdalmát, s azt sem tudta, mit kellene tennie, hogy ne fájjon ennyire. Tűnődött, vajon mit csinálhat most nagyi. Nem hívta vacsorázni, sem hogy segítsen a vacsora elkészítésében. Különben sem hallatszott a konyha felől semmi zaj. Talán a szobájában van, s ugyanazokon a dolgokon töpreng, amiken Sanda. Nagyi utolsó szavai. . . éppen azt a keserűséget fogalmazták meg, amit ezekben a hetekben érzett. Nagymama olyan kicsinek, olyan törékenynek látszott. Sanda már majdnem akkora volt, mint ő, de erre eddig nem is igen gondolt. Nagyinak is nehéz lehetett, mert egy olyan vendéget várt, akit gyereknek vélt, akinek mindig a legkedvesebb arcát kell mutatnia, s

8 Vernon Vinge: Drágakő akivel végül is minden összezördülése egy-egy apró kis kudarccal ért fel. És ez a vakáció még így sem volt teljesen elrontva. Amikor még szép idő volt, esténként sokáig kint maradtak a verandán, és társasjátékot játszottak. Ezek az esték olyanok voltak, mint régen bizonyos értelemben jobbak is, mert már megértette nagyi kis tréfáit, és élvezte huncut mosolyát, amit ő csalt ki nagyi arcára valamelyik okos ellenlépésével. A kislány felsóhajtott. Az elmúlt órákban folyton ilyesmik jártak az eszében. Valahányszor ezekre gondolt, feltörő tiltakozása mind hátrább és hátrább szorult. Tudta, a végén le fog menni a lépcsőn, és megpróbál kibékülni. És talán ... talán ezúttal valóban sikerül. Ez a törés oly mélyre hatolt és annyira fájt, hogy talán megérné, ha elölről és egészen másként kezdenének mindent. Felállt, beszívta a tiszta,

akarnának visszavonulni. Sanda kihajolt a korláton. Kíváncsisága hamarosan félelembe csapott át. Nem az a lélekbe markoló, testetlen félelem volt az, amit a Drágakő árasztott, inkább éles, tetteket sürgető érzés. Mit csinál az az ember? A sötét alak egy kis fényforrást mozgatott, és még valami mást is. Halk csattanás hallatszott, de azért az eső lármáján át is meghallotta. És akkor már tudta. Nemcsak a villanyzsinór szakadt le a háznak azon az oldalán, hanem a telefonkábel is. Sanda megpördült, berohant a hálószobába, s futás közben rázta le magáról a dzsekit. A terrárium mellett elfutva csak éppen hogy megérintette a Drágakőből áradó hangulat. Nagymama a lépcső aljában állt, mint aki éppen fölmenni készül. Fáradtnak látszott, de tétova mosoly volt az arcán. - Sanda, drágám, én ...

hűvös, nedves Agyának zugában már nem is asajgott, inkább lüktetettlevegőt. a Drágakő. Nem hátsó egyszerűen a hideg, de az fajta magányosság áradt belőle, amelyről a kislány tudta, hogy a körülötte lévőkből származik. Megfordult, hogy belépjen a hálószobába, de egy reflektor villanására hátranézett. Egy autó gördült el lassan ... Olyan volt, mint egy ’54-es Ford. Mozdulatlanná merevedve várta, hogy elmenjen az autó, aztán letérdelt, hogy csak a feje magasodjék az erkély korlátja fölé. Ha ez is olyan lesz, mint a többi látogatás ... Ahogy gondolta, a Ford néhány perc múlva visszatért - ezúttal eloltott lámpákkal. Az utca szemközti oldalán megállt. Szakadt az

- Nagyi!rohant Valaki akar törni! Valaki bemegpillantott akar törni! - egy Sanda kettesével le be a lépcsőn. A verandán árnyékot, ahol máskor nem volt árnyék. Abban a pillanatban tolta rá a reteszt, amikor az ajtógomb lassan elfordult. Mögötte döbbent csendben figyelt a nagyanyja. Sanda sarkon fordult, és a konyha felé száguldott. És ha kizárta a betolakodókat, mihez kezdenek ketten telefon nélkül? A konyhában majdnem belerohant a férfiba. Sanda olyan erővel szívta be a levegőt, hogy szinte nyüszített. A férfi nagy volt, és csuklyát viselt. Kés is volt nála. Fura látvány egy ilyen ember a ragyogóan hófehér - az otthonos, kényelmes, biztonságos konyha közepén. A nappali felől olyasféle zaj hallatszott, mint amikor egy deszka kettéhasad ... Nagymama felsikoltott. Rohanó léptek. Valami fémtárgy csattant. Nagymama megint felsikoltott. - Fogja be a száját, asszonyom! Azt mondtam, fogja be. - A hang - nem a hangszín - ismerősnek tűnt. - Hol az a fontoskodó kis fruska? - Már megvan! - kiáltotta a konyhából a másik. Olyan erővel szorította Sanda felsőkarját, amilyen fájdalmat talán még testi

eső, heves lökésekkel fújt a szél. Nem látta tisztán, de mintha ketten szálltak volna ki az autóból. Igen. Ketten voltak. A ház felé futottak: az egyik az árammérőhöz, a másik balra eltűnt a szeme elől. Ez több volt, mint amit eddig műveltek a titokzatos látogatók. És valahogy ma éjszaka céltudatosan mozogtak. Mintha most nem

fenyítés sem okozott eddig, majd betuszkolta a nappaliba. Nagyinak nem esett baja, csak rémültnek és aprónak látszott a férfi mellett, aki erősen tartotta. A csuklyás álarc ellenére Sanda felismerni vélte a kis fűszerüzlet kiszolgálóját, ahol rendszeresen vásároltak. Mögöttük felborult a villany-hősugárzó; a vörösen izzó tekercsek beleégtek a szőnyegbe. A fűszeres beszélni kezdett, s minden szótagnál megrázta nagyit. - Semmi vész, asszonyom. Mi csak egy dolgot akarunk. Mutassa meg, hol vannak, akkor elmegyünk. - Körülbelül ez volt az értelme annak, amit mondott, bár nem pontosan ezeket a szavakat használta. Ilyen szavakat Sanda is ismert, de csak tornaórákon hallotta a neveletlenebb lányoktól; a többiek ilyenkor kuncogtak, jelezve, hogy értik e szavak jelentését. Most, ilyen dühvel kimondva, arculcsapásként hatottak. - Van néhány gyűrűm . . . - Asszonyom, maga gazdag, és azt is tudjuk, miből. Nagymama hangja remegett:

- Nem, csak a férjem értékpapírjai. - Ez igaz volt. Sanda hallotta, amikor nagyi elárulta meglepett apjának, mekkora vagyont hagyott hátra Rex Beauchamp. A fűszeres megütötte. - Hazudik! Évente kétszer vagy háromszor visz egy-egy gyémántot az Arcata Gemsbe. Nyers gyémántot. A férje a nagy korszak felfedezője volt. - A szavak gúnyosan csattantak. - Egy egész rakásravalót találhatott. Ha nem ez, akkor egy gyémántgyártó masinát rejteget a pincében. - Jót nevetett a saját viccén, és a kislány hirtelen megértett néhány titokzatos dolgot. Nem a pincében odafent. - Tudjuk, hogy vannak gyémántjai. Ide velük! Ide velük! Ide velük! Ide ... - Minden egyes mondatnál arcul csapta nagyit. Valaki sikoltott: Sanda volt az. A következő pillanatban már maga sem tudta, mit csinál. A szeme sarkából észrevette nagyi merijét a varróasztalkán. Szabadon maradt kezével felkapta, villámgyorsan kiperdült fogvatartója kezéből, és belevágott a kővel a fűszeres mellébe, éppen a bordák alatt. A férfi összerogyott, magával rántva a nagymamát is, aki térdre zuhant. - Meg .. .ölöm ... a lányt. - Feltápászkodott, fél keze még mindig nagyi vállán, a másikban lévő késsel pedig hadonászni kezdett Sanda orra előtt. A másik fickó kikapta a merít Sanda kezéből, és visszahúzta a lányt a fűszeres elől. - Nem. Emlékezz csak. A fűszeres a melléhez nyomta a kést tartó kezét, és összerezzent. - Rendben. - Lelökte nagymamát a pamlagra, és közelebb lépett Sandához. - Asszonyom, addig próbálgatom a kés élét a gyereken, amíg beszélni nem kezd. - Alig érintette a kés élét Sanda halántékához, ő szinte nem is érzett semmit, de egy vékony vonalból máris szivárogni kezdett a vér. Nagymama felpattant a pamlagról. - Álljon meg! Ne nyúljon hozzá! A férfi ránézett. - Miért? - Én ... én megmutatom, hol vannak a gyémántok. A fűszeres határozottan csalódottnak látszott. - Igen? - Akkor nem bánt bennünket? A Sandát fogó férfi megérintette az álarcát. - Mi csak a gyémántokat akarjuk, asszonyom. Szünet. - Jól van. A konyhában vannak. Néhány másodperc múlva Mrs. Beauchamp megmutatta a rejtekhelyet. Kinyitotta a szekrényt, ahol a lisztet és a cukrot tartotta, és kivett belőle egy kősóval félig telt zacskót. A fűszeres kikapta a kezéből, aztán lesöpörte az asztalról a só-, bors- és cukorszórót. Felnyitotta a zacskót, majd a tartalmát óvatosan kiöntötte az asztalra. - Te látsz valamit? - kérdezte. A másik hosszú percekig nézte az asztalt. - Egyet - mondta, és nagyi porcelánmosogatója szélére tett egy aprócska követ. Üvegből is lehetett volna, ha nincs a felszínén az a tejszerű bevonat. - Kettőt. - Észrevett még egyet. Senki sem szólt. Csak a fűszeres ziháló lélegzetvétele hallatszott, és az eső dobolása az ablakokon. Odakint feketén terült el az éjszaka. A legközelebbi szomszédok a fák mögé rejtőztek. - Nincs több. Csak kettő. Ha a melle nem fáj, a fűszeres torkaszakadtából üvöltötte volna az ocsmánynál ocsmányabb szavakat, de halkan kiejtve talán még ijesztőbbek voltak. - Az utóbbi három évben tíz ilyet adott el. Azt állítja, hogy csak ez a kettő maradt? Nagyi bólintott, az álla reszketett. - Hiszel neki?

10 Vernon Vinge: Drágakő - Nem tudom. De talán nem számít. Előttünk az egész éjszaka; csak előbb még megvagdosom egy kicsit ezt a lányt. Így is, úgy is megkapom, ami jár nekem. - Késével intett egyet. - És te is. - Szerintem is. Azt hiszem, ismerős vagy nekik. - Sanda felsőkarján erősödött a szorítás, és azon vette észre magát, hogy a kés hegye felé tolják. - Nem ég valami? - kérdezte hirtelen a fogvatartója. A fűszeres szeme kitágult. Kilépett a konyhából, hogy lenézzen a haliba. - Jézusom, dehogynem! A szőnyeg meg valami újságok. Attól a hősugárzótól. - Húzd ki a hősugárzót. Dobd rá a szőnyeget. Ha leég a ház, nem lesz mit keresnünk. - Megpróbálom. - Erőlködő hangok hallatszottak. - Segíts! A Sandát fogó ember rájuk nézett. A lány látta, hogy a keze rászorul a kés nyelére. - Tudom, hol van a többi - szólalt meg váratlanul nagyi. A férfi őt is megragadta, s mindkettőjüket a pinceajtó felé lökdöste. Sandát durván letaszította, aki hátával súrolta a seprűtartó állványt, majd lezuhant a lépcsőn a sötétbe. Egy másodperccel később érezte, hogy nagyi törékeny teste esik rá. Az ajtó becsapódott, és hallották, amint a kulcs megfordul a zárban. Kábultan feküdtek egy darabig. Sanda közvetlen közelből érezte a lépcső dohos nyirkos szagát. Egy felmosórongy lógott a nyakába. - Jól vagy, nagymama? - Igen - hangzott a válasz azonnal. - És te? - Én is. Nagyi szinte kislányos huncutsággal elnevette magát. - Egész kényelmes kispárna vagy, drágám. - Óvatosan felállt, és felkapcsolta a lépcsővilágítást. Csibészes mosoly játszott az arcán. Azt hiszem, még a saját eszükön is túljártak. Levezette Sandát a lépcső aljába, és ott fölgyújtott egy másik lámpát. A kislány körülnézett a szűkös pincében, amit még kisebbé tett a láda, amelyben a régi leletek voltak, és az a rész, amit nagyi mosókonyhának használt. Innen nem vezetett ki út, és ablak sem nyílt a földszintre. Mire gondolt hát nagymama? Az idős asszony megfordult, és behúzta a belső nyílásfedélt, amit nagyapa épített be a lépcsőház aknájába. Sanda már sejtette, mit forgat a fejében: a lépcső tetejét a konyha felől lehetett lezárni, de ezt a súlyos ajtót most az ő oldaluk felől reteszelték el! Nagymama elindult egy halom doboz felé, melyek a nappali alatt tornyosultak. - Rex itt akarta berendezni a laboratóriumát. Olyan hideget akart csinálni, amivel utánozza a sarki viszonyokat. Aztán túlontúl drágának bizonyult a dolog, de az addigra már beépített súlyos ajtók még jók lehetnek valamire . .. Kérlek, Sanda, segíts ezekkel a dobozokkal. Nehezek voltak, de nagyi nem bánta, ha felkarcolják is a padlót. Percek múlva meglátta mögöttük a másik lépcsőt, amely csakis a nappaliba vezethetett. - Ha könnyen el tudják oltani a tüzet, csak ki kell várnunk, míg

- Még ma sem tudom, miért akarta Rex, hogy ez a lépcső a nappaliba vezessen. Talán csak - ha már egyszer megvette - fel akarta használni mind a két nyílástetőt. Sanda kinézett az apró ablakon. Álmában sem gondolta, hogy ilyen szögből is lehet látni a nappalit. Átláttak a díszfüggönyön, amely a pamlag mögötti falat borította. A betörők levették az álarcukat, és vadul húzkodták el a bútorokat - a pamlagot is - a tűz fészkétől távolabb. Hiába terítették rá a szőnyeget, a tűz egyre csak terjedt tovább a tévé és a szemközti falnál álló maori szobrok felé. Már a padló is égett. A nappaliban lévő férfiak is észrevették. A fűszeres kiáltott valamit, ami a szigetelőfalak miatt csak halkan jutott el hozzájuk. Aztán kifutottak a látóterükből. A lángok már a tévé lábait és az

egyik nyaldosták. A alakot egy percre fényudvar vette körül; maori lángokszobrot ugráltak a kicsavarodott kezeken és a kiöltött nyelveken. A pincében kialudtak a lámpák, de a kvarcablakon átsugárzó izzás bevilágította nagyi arcát. - Nem tudták megmenteni. Nem tudták megmenteni - suttogta alig hallhatóan. Súlyos dübörgés hallatszott a másik nyílásfedélen, azon, amelyik a konyhába vezetett. Sanda tudta, hogy nincs menekvés, de a gyilkosság meghiúsult. A dübörgés egyik pillanatról a másikra abbamaradt; ez a két tanú életben marad, hogy beszámoljon a történtekről. Újra kinézett az ablakon. A tűz már a túlsó falig terjedt. A nappali közelebb eső oldala még érintetlen volt, a függönyökben nem esett kár. - Ki kell mennem oda, Sanda. - Ne! Ne ... ne haragudj, nagyi. Ha ők nem tudták megmenteni, mi sem fogjuk. - Nem a házat, Sanda. A Drágakövet akarom megmenteni. Nagyi hangján valami fizikai erőfeszítés is érződött, de a lány nem látta, mit csinál. A rózsaszín és sárga fény csak az arcát világította meg; Sanda csak annyit látott, hogy nem feszül az ajtónak. - Nem kockáztathatod az életedet a gyémántokért, nagyi. Apunak és anyunak van pénze. Maradhatsz . .. Az idős asszony felnyögött, mintha meglökött volna valamit. - Te ezt nem érted. A gyémántok csodálatosak voltak. Azzal a pénzzel, amit Rex rám hagyott, sohasem élhettem volna ilyen szabadon. Szegény Rex. A Drágakő volt a legnagyobb lelete. 0 tudta. De idelent tartotta a hidegben, és sohasem látta, valójában milyen csodákra képes. Sanda, a Drágakő nem pusztán egy tárgy, amely művirágot eszik, és gyémántot ürít. Nem pusztán egy tárgy, amely a fagy és az üresség hangulatát árasztja; ezek csak a benne élő emlékek az Antarktiszról. Rajtad és apádon - és persze anyádon - kívül mindennél többet ér nekem a Drágakő. Amikor ráteszem a kezem, valami visszhang kél bennem, de hiszen te is érezted. Barátságos hozzám, pedig aligha látszik ismerni engem. Mégis, ha elég hosszasan pihentetem rajta a kezem, magam mellett érzem Rexet, feléled bennem a múlt, amikor ő tarthatta a kezében ... elmennek. Az utcáról egy kisebbfajta tüzet is észre lehet venni, és a ilyenkor szinte az ő érintését érzem. lefogadom, hogy nyomban itt lesz a tűzoltóság is. De ha szétterjed Újra felnyögött. Sanda hallotta, hogy valami megfordul egy tűz, és leég az egész ház ... olajozott tengelyen. A nyílásfedél felől pukkanás hallatszott, és Ekkor buggyantak ki szeméből a könnyek, s ahogy egy kicsit Sanda tudta, most már ki lehet nyitni. - A tűz a külső falnál terjed. elvesztette az egyensúlyát, Sanda észrevette, hogy nagyanyja biceg. Még eljuthatok a lépcsőhöz. Felkapom a Drágakövet, és a hátsó Karjával átfogta a derekát. lépcsőn át kijutok a ház túlsó oldalára, távol a lángoktól. Te - Biztos, hogy jól érzed magad? biztonságban leszel itt. Rex nagyon alapos ember volt, teljesen Nagyi ránézett és elmosolyodott. Az arca kicsit megduzzadt az elszigetelte a pincét. Leéghet az egész ház is, neked akkor sem esik ütésektől. - Hogyne, drágám. - Lehajtotta a fejét, és megtapogatta az elülső bajod. - Nem. Én is veled megyek. fogait. - Attól tartok, ennek az egésznek a fogorvosom örül majd a Nagymama mély lélegzetet vett. Olyan kifejezés jelent meg az legjobban. arcán, mintha valami nagyon nehéz dologra készülne. Nagymama visszafordult az ajtóhoz, és letörülgette a fémbe - Sanda. Ha szerettél engem valaha, most engedelmes teszel, és vágott kvarcüveg ablakot. itt maradsz.

Sanda karja bénultan csüngött le az oldalán. Ha szerettél engem valaha. .. Sok-sok évbe telt, míg bele tudott nyugodni, hogy azokban az elkövetkező másodpercekben tétlen maradt. Nagyi kilökte az ajtót. A függöny szétnyílt, s mintha a közelben valami máglya égne, bezúdult a forróság. A levegő megtelt recsegéssel-ropogással, de a helyére visszalendülő függöny még csak meg sem perzselődött. Nagyi elrántotta a függönyt, és becsapta maga mögött az ajtót. A kvarcablakon át Sanda látta, amint fürgén halad a lépcső felé. Fölnézett a tetejére - odáig már nemigen lehetett látni -, és amikor újra lepillantott, az arcán zavar látszott. Sanda egy másodperccel előbb látta, hogy a tűz áttöri az alatta lévő falat, s csak aztán omlott össze a lépcső, s tűnt el nagymama. Odafönt felnyögött és meghalt a ház. - Nagymama! - Sanda a fémajtónak feszült, de az nem engedett: a lehullott mennyezeti gerendák eltorlaszolták. Az ablakon túli látvány immár nem hasonlított semmiféle otthonra. A falak mögött, akárcsak a lépcsőházakna fölött mindent kiégetett a tűz. Az emelet nagy része lezuhant a földszintre. Izzó dzsungelt látott, semmi mást. Az arcát perzselte a forróság, mintha egy kemence ajtaján bámulna befelé. Odakint semmi sem maradhatott életben. És a forróság egyre csak növekedett. A lépcső lezuhant közepe helyén természetes kürtő vezetett a tetőablakig. A forróság és a szél között egy percre helyreállt az egyensúly, s a lángok fénylő tűzoszlopban álltak össze. Ragyogó mozdulatlanság a pokolban. Hamarabb is megérezte volna, ha számít rá, vagy ha az ő hangulata nem különbözik annyira attól, amin Sanda keresztülment: benne a boldogság harangjátéka csendült fel tisztán és melegen. Megérezte a váratlan szabadságot, és menekült a hideg szorításából. Sanda ekkor vette észre: a felszíne már nem volt feketeszürke. Fénylett, akár az izzó gerendák, s ebben a lila tűzben égett az egész teste. Ahogy haladt, a kislány láthatta, milyen tökéletesen szabályos a formája: mintha egy négylábú tengeri csillagot és egy aprócska kispárnát kereszteztek volna. Fürgén, kecsesen mozgott a

kvarcablakon túli vörös zűrzavarban, és Sanda érzete, hogy szinte süt belőle az öröm. Nagyapának nem volt igaza. Nagymamának nem volt igaza. A belőle áradó fagyos és reménytelen érzés nem az antarktiszi évszázadok emléke volt, hanem a hangtalan sírás, amiért még mindig hideg és sötét világban kell élnie. Hogy is nem jött rá előbb? Apu kutyája, Tyrann is ugyanezt művelte: amikor egy ködös téli éjszakán kizárták, órákon át panaszolta keserves sorsát. A Drágakő magányos volt, és sokkal, de sokkal hosszabb ideje fagyoskodott. És most - akár egy kiskutya - lelkesen, kíváncsian ficánkolt a fényben. Megtorpant, és Sanda érezte, hogy zavarban van. Leszökkent a káoszba, ami valaha lépcső volt. Zavara egyre nőtt, s valami gyötrelmes érzés társult hozzá. A Drágakő visszakapaszkodott a törmelékek közül. Nem volt feje, sem szeme, de a lány szinte olvasott a gondolataiban: ez a valami megérezte őt, s most azt keresi, hová bújhatott el. Amikor végre „meglátta”, az olyan volt, mint amikor a reflektor fénye megállapodik a keresett célponton: minden figyelmével feléje fordult. A Drágakő lemenekült magaslati helyéről, és gyorsan átvágott a romokon. Fölkapaszkodott az ajtót eltorlaszoló gerendára, és néhány centiméter távolságból - mintha bekukucskált volna hozzá. Le-föl rohangált a gerendán, hogy valamiképp utat találjon Sandához. Hangulata világosan elárulta baráti szánakozását, lelkesültségét és kíváncsiságát, mely érzések oly gyorsan váltogatták egymást, mint testének ragyogó színei. Sanda látta, hogy nem sokkal értelmesebb, mint amilyennek a kutyákat képzeli. Meg akarta érinteni a kislányt, s nem fogta föl, hogy ezzel a halált hozná el neki. A Drágakő visszamászott a kisablakra, s egyik mancsával megérintette a kvarcüveget. Az elhomályosult, s egy repedés indult el rajta. Sanda megrémült, mire a Drágakő nyomban visszahúzódott.

12 Vernon Vinge: Drágakő Nem érintette meg többé a kvarcot, de szüntelenül ide-oda járkált az ajtó felszínén. Aztán letelepedett vele szembe, és hagyta, hogy Sanda a gondolataival „becézgesse”. Egy kicsit hasonlított ahhoz, mint amikor korábban megérintette. De most az emlékek és az érzelmek mélyebbek voltak, s olyan iramban váltották egymást, ahogy ő akarta. Itt volt nagymama, s újra élt. Keze végigsimította a hátát (a felszínét). Néha elmélázott, néha boldog volt, de legtöbbször magányos. Azelőtt egy másik is volt, egy férfi. Nagypapa. Nyers, tolakodóan kíváncsi, makacs. Azelőtt... A hidegnél is hidegebb, amikor félig-meddig öntudatlanul érzékelte azt a kevéske fényt a látóhatár mentén, aztán csak a sötétséget. Fény és sötétség. Fény és sötétség. Az antarktiszi nyarat és az antarktiszi telet. Tetszhalott állapotában úgy suhantak el fölötte az évszakok, hogy azt a tengericsillag-testébe zárt szűkös öntudata föl sem foghatta. És azelőtt. . . Gyönyörűséges meleg, még a mostaninál is csodálatosabb. Test a test mellett, szorosan összebújva. Becsülték Sok barátja volt, Sanda számára különösek, mégsem érthetetlenek. Mindnyájan egy mozgó házban éltek, amellyel sokfelé eljutottak - néhol meleg volt és kellemes, másutt nem. Emlékezett a leghidegebbre. Drágakő nagyon kíváncsi volt, ezért messzire elkóborolt a háztól, s annyira összefagyott, hogy amikor barátai a keresésére indultak, nem találták meg. Drágakő elveszett. Akkor kezdődött a véget nem érő fény-és-sötét, fény-és-sötét korszaka. tűz tiszta, egyenletes pokla csak pár percig élt. Amint a falak omladozni kezdtek, s a szél hajtotta tűzkerék megtorpant, a Drágakő agyában nyüszítés hangzott fel. A tűz legforróbb fészke az egykori nappaliban volt, de a Drágakő egyre csak Sanda ajtajánál kuporgott, akár mert nem akart elszakadni tőle, akár mert azt remélte, ő majd visszahozza a meleget. A eső végül legyőzte a tüzet. Gőz és pára vonta homályba az izzó romokat. Talán már a szirénák is felhangzottak. Sanda érezte, hogy a Drágakő megborzong és elalél. Újra felhangzott az előző hetek lélekbe markoló gyászdala. Sanda elnyúlt a padlón. És sírva fakadt.

A

F. Nagy Piroska fordítása Horváth Magdolna rajzai

GÁSPÁR ANDRÁS

Dollársas, ha szárnyra kap

.

.

.

1. Amint délután két óra tájban a Keleti Sugárút és a Negyvenkettedik utca sarkán felbukkant a férfi, egy fordulóval feljebb, kissé balra, a taxisofőr ráébredt, hogy balekot fogott. Mások első pillantásra aligha láttak volna bombaüzletet a férfiban, ám ez a sofőr, párnázott arcú Puerto Ricó-i, tízesztendei gyakorlattal a háta mögött, nagyon ritkán tévedett. Az az alak ott szemben éppen úgy festett, mint a középosztálybeli vakációzok augusztusban, a Monroe pályaudvar vagy a Kennedy repülőtér főbejáratánál. Vászoning, vászon-nadrág, napszemüveg, cápakék golyófogó mellény. Csak a feleség hiányzott az oldala mellől, de őt a sofőr könnyedén és szívesen odaképzelte: vállig omló, göndör szőke haj, tengerzöld szempár. Senki nem tudja, hol lappanganak az ilyen fickók a madonnáikkal szeptembertől februárig. Március első napjaitól mindenesetre csoportokban róják az utcákat, rendszerint rohannak éppen, s alig-alig ügyelnek a pénzükre. A sofőr felpörgette a vén Ford motorját, gyors félkörrel a férfi mellé zárkózott. - Lohol, senor, ha nem tévedek ... Idebent biztonságosabb. Szolid díjszabással, garantáltan golyóbiztos szélvédővel áll szolgálatára a Sárga Taxi Társaság! A balek elgondolkodva bóbiskolt a hátsó ülésen, miközben a Ford végiggördült a Negyvenkettediken, s a terelő-tábláknak engedelmeskedve délnek fordult a Nashville-domb felé. A keleti Huszonhetedik és Tizenegyedik kereszteződésében folyt még a reggeli tömeges ütközés után hátramaradt roncsok vontatása. Maroknyi kék uniformis fűrészport hintett el körös-körül. Néhány háztömbbel lejjebb, az Első Nemzeti Bank épületénél ekkor indult meg a rendőrség speciális különítményének rohama a benn rekedt rablók ellen. - Akarja, senor, hogy keresztülcsússzunk? Emerre megúszhatja egy húszassal, de azért... Rendben, úgy gondolom én is, nem érdemes kockáztatni... - Azzal a sofőr félrerántotta a kormányt, gázt adott, menekülő nyúl módjára vetette magát a keresztirányú utcák labirintusába. Kapkodhat már a fuvar, de komoly aggodalomra nincs oka: egy óra alatt, kábé nyolcvanért, biztonságban céljáig röpíti. A Tizenegyedik hosszában az Observer délelőtti példányait, golyófogó zekét, kabátot, sapkát, riasztóberendezéseket, önvédelmi kézifegyvereket, pizzát, cseh, osztrák és bajor sört kínáltak. A balek előreszólt a sofőrnek, lassítson, és az ablakon kinyúlva elragadott egyet a lapok közül. („A KONGRESSZUS IGENT MOND A PALPATINE-MŰHOLD-PROGRAMRA; SZONDA AZ EURÓPÁN - HÁT A VÉN EURÓPA? HATODIK FLOTTÁNK A BERING-TENGEREN; III. KÁROLY MÉG MINDIG MONTREALBAN, AVAGY A KÜLÖNGÉPEKET IS LELÖVIK, UGYE?”) Két percet időztek egy pavilon előtt, ahol a balek egy csokor idény előtti virágot vásárolt. A sofőr vigyorgott. - A feleségének, igaz? Oké, oké, értem én ... Csak tegnapelőtt sikerült megbékíteni? Megesik olykor. És most merre? Lassan előre a legközelebbi telefonfülkéig? ... Vettem, senor! - Várjon, kérem - mondta a balek a fékezés után. - Egy perc csak, és végzek! - Vállára dobta táskáját.

A te számlád, muchacho, gondolta a sofőr, és szinte megsajnálta. Szeme sarkából figyelte, amint behúzódik az alig hatlépésnyire álló fülkébe. Három tízessel és némi apróval az órában nem árt, ha az ember gyanakvóbb egy kicsit. Figyelte hát, amint a gringo behajtja az ajtót, amint visszafordul és elmosolyodik. Két riadóautó vágtatott végig a szemközti sávon, talán az Első Nemzeti körül kibontakozó ütközetbe, ahol jól hallhatóan csaholt most néhány nehézgéppuska. A szirénahangok foszlányait az öböl felé sodorta a szél. A Ford szélvédőjén aranyló fénysugarak játszadoztak. A sofőr még hallotta, hogy a balek a készülékbe ejti ezüstgurigáját. Hunyorgott, s mire újból kinyitotta szemét, a fülke üres volt. Caramba! A sofőr odébb hajította a hátsó ülésen heverő Observert. Két darab százas hullott ki belőle, a leghatalmasabb summa, amit életében legombolt. A balek azonban eltűnt táskástul, csokrostul abból az átkozott fülkéből. - Madre de Dios ...!

2. Lionel Norman, a körzet AAA-csoportjának munkatársa szívesebben hitte volna, hogy rablótámadás, erőszaktétel történt: holmi szimpla bűneset egy sor feltételezés helyett. Elhajította félig szívott cigarettáját, és elégedetten állapította meg, hogy a hulladékgyűjtőt hat lépés távolságból sem képes elvéteni. Végighúzta kezét halszálkás szürke zakója gallérján, mintha egy adag hamut seperne le, azzal ismét a telefonfülkére bámult. Odébb, féloldalasan a járdán egy riadóautó állt, villogó vörös és kék tetőfényekkel, porlepte szélvédővel. Mellette egy terepjáró, oldalán a Nemzeti Gárda emblémájával. Utasai szétszéledtek a környéken. Ketten a betont, a téglafalakat vizsgálgatták Geigermérőikkel. Norman magához intett egy kék uniformist, aki a Ford hűtőjére támaszkodva jegyzetelt füzetébe. - Mit mondanak a tanúk? - Alig vannak tanúink . . . - ezelőtt A rendőr hangja kelletlen vontatott. - Huszonkét perccel történt, sikoly vagyvolt, villanás nélkül. A járókelőktől, egy virágárustól és a sofőrtől szereztünk egy vázlatos leírást az eltűnt személyről. Ennek alapján talán azonosítható. Azonosítható, uram, gondolta Lionel Norman, de nem szólt semmit. Az uniformisok időközben befejezték az ellenőrzést. A gárdisták őrmestere lakonikusan annyit mondott: „Hideg ...” Vállat vont, a terepjáróhoz sétált, cigarettára gyújtott. Az emberek némán álltak. A civil ruhás nyomozók egyike remegő kézzel szintén előhúzta tárcáját, sorra kínálta a lézengőket. Egy helikopter szállt el a tetők felett, árnya végigrebbent a körülállókon. Lionel Norman fázott. Jobban szeretett volna valahol másutt lenni. Hogy hol, alkalmasint érdektelennek tetszett. Talán az Akadémián, hóna alatt irattartókkal. Exfelesége ágyában, csíkos alsóban, forradások nélkül. Körzetvezetője dolgozószobájában, felkötött karral, mentségek híján.

14 Gáspár András: Dollársas, ha szárnyra kap . . . Esetleg az Első Nemzeti alagsorában, kezében géppisztollyal, vállán súlyos gránátfüzérrel. Akár a Mount Zion kórház intenzívosztályán, szívmotor rabjaként, egy csokor fehér szegfű tőszomszédságában. - Hagyjanak hátra őrséget... - Várt, nem tudta, mi egyebet mondhatna még. - Hívjanak fizikusokat. Hozzanak kutyákat. Ahogy tetszik . . . Megfordult, a kocsijához ment. A sarkon újabb riadóautó bukkant fel, szirénája egy utolsót bődült. Norman begyújtotta a motort („Késő, fiúk, rutinmunka volt!”), az ajtót már menet közben csapta be maga után. Végiggurult a Tizenegyediken, közben napirendjét böngészte. C. C. N. Y., telefon, hat óra. Alatta gömbölyű betűkkel: PISZOK LIONEL! A dörej hallatán ösztönösen a fékre lépett, a biztonsági övét, az

miatt is. Mindig onnét startolt, nem emlékeztek? Amit tudunk, máskülönben édeskevés. Bedobják a gurigát, feltárcsáznak egy számot, azután ... - Miféle szám ez? - akadékoskodott Norman. - Hét szám. - Hosszú szünet. - Szerintem távolsági hívás. Parkney szívből kacagott. - De még mennyire, hogy az! - Mit lépett Washington? - Szabad kezet adott a CIA vonalmegfigyelőinek. Egy rakás tudósítást visszatartott a délutáni lapokból. Arra készül, hogy kivonja a forgalomból az ezüstgurigákat. Következnek, gondolom, a telefonkönyvek. Mára ennyit, uraim! Kézcsókom a feleségeknek. Lionel, ide értettem Corinne-t is ... A legjobbakat! Norman mégsem Corinne-ra, hanem exfeleségére gondolt ebben a pillanatban. Üdv néked, hajdani Mrs. Norman, aki elhagytál, míg

előtte vánszorgókat átkozta. Utóbb zsebébe nyúlt egy papírzsebkendőért. Homlokán kiütközött a félelem verítéke. Közelebb, gondolta. Minden nappal közelebb ... - Pokolgép az ügyészség parkolójában - hallatszott a diszpécser unott hangja. - Valamennyi járőrkocsinak!... Hely- és iránymeghatározást kérek! Négy óra lehetett, mire Norman kivergődött a torlódásból, melyet kilenc egymásba rohant négyajtós okozott. Az ügyészségi parkolóból zsíros fekete füst kanyargott az égnek. Valahol elöl újabb inzultusok, letartóztatások követték egymást, jó adag olajjal táplálva az elevenen lobogó tüzet. (Mind érzéketlenebb rendőrség, mind kíméletlenebbül pusztító terroristák. Mind több bűncselekmény,, mind türelmetlenebb közvélemény. Egy sor különleges kézifegyver. Gyarapodó idegen ajkú kolóniák. Mind bizonytalanabb, ingerlékenyebb kormány. Rövidlátó külpolitika. Műholdak, meddő párbeszédek. Angyalpor és tiszta whisky.) Lionel Norman behúzódott egy pihenőbe, két sor mérőóra, alig álcázott félkarú bandita közé. A hátsó ülésről egy zacskó narancsot szedett elő - a PISZOK LIONEL szerzőjenek kifejezett óhajára vásárolta reggel -, kiválasztott közülük egyet, s jobbjában méregette. Baljában meglazította nyakkendőjét. - Valamennyi járőrkocsinak! Visszajelzést kérek! - sercegte az ultrarövid-hullámú készülék. Norman mozdulatlanul ült, akár valami átkozott autós mozi nézőterén. Érezte, még gallérja is átnedvesedett. Várt, hogy a diszpécser újból megszólaljon, s miközben várt, harminc méterrel mögüle, egy bezúzott ajtajú fülkéből nyom nélkül tűnt el egy tizenéves lány.

sebbel hevertem, hogy Minnesota valamelyik koszos városába költözz egy használtautó-kereskedővel. Remélem, odaát élesítik már számotokra a rakétákat.. . Mintegy végszóra, az eső is eleredt. Lionel megbámulta az East River felett elgomolygó, palaszürke felhőket; el-ámult azon, hogy a környék összes járdája, parkolóórája és tűzfala aranyos fényt kapott. A Plymouth karosszériáját átjárta az elektromosság, a vezetőülés a szélvédőn és a tetőn koppanó vízcseppekkel egy ütemre remegett. Norman húsz percet vesztegetett el egy sor telefonhívással a City College különböző mellékein. Corinne legalább annyit megtett, hogy közölte az új időpontot: hét óra. Valahol a háttérben Frank Sinatra dalolt: „Én kék mennyországom ...” A férfi kedvetlenül hagyta maga mögött a pihenőt. Eltökélte, bosszú gyanánt ezért a beszélgetésért, esküszegést követ el, és befal valahol egy szép szelet pizzát. Így esett, hogy járőrtársait megelőzve fedezte fel a feliratot. A déli Huszadikon meghúzódó könyvkereskedés kirakatában, a reklámsorok helyén. Csupa sürgetés, csupa csalafintaság, vörös neonbetűk: RABLÓTÁMADÁS! Ügyelt rá, nehogy hirtelen, csikorogva fékezzen. Megfontoltan lassított, a járda mellé húzódott a túloldalon. Kigombolta zakóját, s egy tele tárat lökött táskagéppisztolyába. Elkél a testgyakorlat randevú előtt.. . Negyven, legfeljebb ötven lépés. Átkozott terep. Főútvonal, kelet-nyugati fekvésű, zegzugos mellékutcák, tűzlétrák. Teliholdként tündöklő utcalámpák. Összegombolta golyófogó mellényét, a falhoz lapult, mint valami nagyra nőtt kandúr. Tízig számolt, azután ugrott. Az ajtóban klasszikus pozíciót vett fel: lábak szétvetve, az előrenyújtott, fegyvert markoló kezek a szemöldök síkjában. Olcsó, hatásos fogás. És mégis akadnak még, akik nem ismerik. - Ne mozdulj! - sziszegte. A bolthelyiség bejárat felőli szögletében meghúzódó, olajsárga arcbőrű, elaggott könyvkereskedő maradéktalanul tett eleget felszólításának. Nem úgy az a bőrbe öltözött, bukósisakos alak, aki néhány méterrel távolabbról tüzet nyitott rá M1-es karabélyából. Égszakadás. Lionel Norman befelé lódult, a csőtorkolat egy ütemmel lemaradva vele mozdult. A golyók szétszaggattak egy művészien dekorált lampiont, messzire repítettek néhány magazint. A támadó, baljában a kiürült karabéllyal, kirohant az ajtón. Lionel Norman keresztülvetette magát a pulton, fél térdre esett - valami reccsent nadrágszára varrásánál -, futott; ki az utcára, botladozva a felázott kövön. A támadó nem is próbált motorjára pattanni. Nyakba akasztott fegyverrel matatott a sarki telefonfülkében. Már tárcsázott is, valami ocsmányságot üvöltve üldözője felé. Ne engedd neki, Uram! - könyörgött Norman. Bármit inkább, csak azt ne ... Azután . . . Azután a támadó csak állt tovább elnyílt szájjal, értetlenül. Kisvártatva páncélozott négyajtós fékezett a fülkénél. Két revolverhős kászálódott elő: kihajtott gallér, szabványzakó.

3. Az ötórai eligazításon tizenhét hasonló esetet említettek a körzetből, másik harmincötöt egyéb körzetekből; összesen vagy háromszázat a város egész területéről. Lionel Norman gyanította, hogy a számadatokat jó szokás szerint kikozmetikázták. A központ nem tudott további felvilágosítással szolgálni, noha Parkney diszpécser a maga megdrótozott készülékével fél órája tudakozódott a philadelphiai, washingtoni és bostoni kollégáktól. - Nagy mocsokság ez, uraim! - bizonygatta egy államtitkár modorában. Befutott ember volt, ha nem is a kifejezés köznapi értelmében. Merészségének köszönhette immár élethossziglan tartó biztonságát: egy tűzharcban gerincsérülést szenvedett, s alig három hónap múltán megkaphatta szépen formatervezett nyaktámasztékát. Mindeddig azt reméltük, valami szokásos mocsokság, de tíz perce sincs, hogy felszívódott a legfőbb ügyész ... - Tizennyolc! - Norman nagyot fújt. - Sikoly és villanás nélkül. Bolthelyiségek nyilvános állomásai mellől. Utcai fülkékből. Honnét jönnek? Hová mennek? - Járjon utána ön is a sarki filmszínházban! - próbálkozott valaki. Azután: - Elnézést, fiúk. Buta vicc volt... Norman leengedte az ablakot. - Mit mondanak a fizikusok? - Azt - válaszolta Parkney a zörejeken át -, hogy ez a dolog a fülkékkel a nemzeti géniusz meggyalázása. Már csak Superman

Vernon Vinge: Drágakő 15 - Rajta, tapló! - kiáltotta egyikük, miközben előhúzta coltját, és szélesre tárta az üvegajtót. - Rajta, hadd legyen egy jó napom!... Lionel Norman visszagyalogolt a könyvkereskedésbe. A tulajdonos időközben összeszedegette a lesodort folyóiratokat, és egy doboz Budweisert helyezett a pultra. - „A város kapuit nem zárják be soha, hisz ott nincs éjszaka. A népek odahordják kincseiket, értékeiket. Nem jut oda be se tisztátalan, se gonosztevő, se hazug, csak azok, akik beírattak az Élet Könyvébe ...” János jelenései, negyedik rész, huszonegyedik passzus. Nem sebesült meg, tiszt úr? Lionel Norman nemet intett, kiitta a sört. Eszébe ötlött, akár a bűvös telefonszámot is megtudakolhatta volna a támadótól. A revolverhősök azonban odébbálltak már foglyukkal. A könyvkereskedő sok vihart kiállt arcán a barázdák kesernyés

Előbb vagy utóbb mindannyian egy-egy gyilkossal adjátok össze magatokat. - Helyben vagyunk! Köszönjétek a páncélüveg szélvédőiteknek, a magas jövedelmeteknek, a halszálkás öltönyeiteknek meg a .. . Lionel Norman előrenyúlt, hogy kikapcsolja a rádiókészüléket. - Ó, az istenit! Hallgattak egy darabig. - Lionel? ... - Aha. - Norman egyenesen előre nézett. - Félek. Rettenetesen félek. Napjában százszor szeretnék valahol másutt lenni. Azt hiszem, mindannyian félünk egy kicsit... - A férfi vállába nyomta fejét, s megtette az előkészületeket, hogy térdét felhúzva az ölébe fészkelje magát. - Csak így nem. Lionel Norman mintegy menetrend szerint ellágyult irányában.

mosollyá rendeződtek. - Bolond, bolond világ ... - Végigsimított a túlterhelt polcokon. A kifelé forduló gerincekről Lionel Normanra mosolyogtak az apró pingvinek. - Ha napilapot látok, valahogy nyilallni kezd idebenn. A tél októberben, a nyár márciusban kezdődik. Az az ember az imént majdnem megölt pár nyomorult ezüstdollárért. Körös-körül ostobaságokat suttognak repülő csészealjakról, láthatatlan szörnyetegekről, melyek elragadják az embereket. Tudja-e, tiszt úr, mi lehet a szóbeszédek mögött? - Remélem, soha nem kell megtudnom ... - Norman megborzongott, a kassza felé intett. - Azokból az ezüstdollárosokból egyet se tartson idebent. Nagy a kereslet irántuk mostanság, veszedelmet hozhatnak. Jó éjszakát! - Maga igen jó ember - mondta az öreg komolyan. - Nem használta a fegyverét, pedig módja lett volna rá. Az az alak lőtt előbb. Megsebezhette, meg is ölhette volna magát, maga mégsem tüzelt. - Kiváló ember vagyok - hagyta helyben Lionel Norman, vigyázva mozdítva ólomnehéz fejét. - És kiváló emberként fognak elföldelni, ha meg nem nézetem azt az átkozott kioldószerkezetet.. .

- Rendben van, hölgyem ... - zümmögte Corinne hajába. - Hová vihetem? Ezt kérdezte, ahogy mindig, azután olasz vendéglőbe vitte, ahogyan mindig. Az utolsó olasz vendéglőbe, a Madisonon. A tulajdonos eredeti figura volt: koktélt nyújtott a be-merészkedőknek mindabból, ami lassanként kiveszett már. Ő volt, aki valódi abroszt terített az asztalokra, igazi üvegpoharakat helyezett az alátétekre, és mindenki szeme láttára rántotta ki a dugót a borospalackokból. Nyolc óra tájt rendszerint maga szolgált fel, és a Coppola-féle Keresztapa slágere, a „Gyengéden ölelj át” szólt, ahogyan most is. Alakja nagyszerűen illett ehhez a képhez a távoli, elérhetetlen Itáliából; tornácokon elköltött ebédekből, vacsorákból, feketébe öltözött nagynénikből, ingujjra vetkezett nagybácsikból. A mindenkori pápából, a kocsikerekek nyomán magasra csapó porból, Finálé Ligure homokjából. A tulajdonos, miközben a pár elé sietett, mindvégig mosolygott. - Fehér martinit, ugye, gyönyörűm? - fordult Corinne-hoz. Majd Lionel került sorra: - Már rég meg kellett volna kérned, te marha. Már ma is késő ebben az őrültekházában . . . Vöröset? Lionel Norman az italt kortyolgatva várta, hogy Corinne is végezzen a magáéval. A tulajdonos, másfél évvel korábban kialakult szertartásnak megfelelően, párolt csirkét hozott, raviolit mély cseréptálban, háromféle ragut, reszelt sajtot és friss tejfelt, egy kancsó catabriait. - Ügyeljen erre az emberre, carissima: csupa alattomosság! Megesküdnék rá, hogy sörözött!... - Ajkukhoz emelték a borospoharakat. Norman halkan, elégedetten sóhajtott, ahogy beszívta a nedű illatát. Szeme előtt, aranyló reflexiók közt, a helyiség hátsó fertályának miniatűr képe jelent meg. És .klikk”. Norman felborította az asztalt. Corinne-t a hóna alatt, a tulajdonost a gallérjánál ragadta meg, a padlóra döntötte őket, s látta, hogy a felszolgálók elhajítják tálcáikat, és hogy a vendégek is lebuknak, és hogy szemben kékes torkolattűz lobban tel. Nem hallott hangot. Igazában látni sem látott már: a szállongó lőpor elfedte előle a támadókat. Egyszerre körös-körül meglódult minden: abroszok, tálak és kancsók, ravioli, lasagna, toscanai fehér és calabriai vörös. Lionel Norman szeretett volna megint valahol másutt lenni. Távol ettől az őrültekházától, ahol egyesek már vacsoraidőben is pusztítanak. Pokolba a kultuszokkal! Pokolba Supermannel meg a többiekkel, mert az ember, ha percekre is, de beveszi, hogy nem tehetetlen. Baloldalt mély lyukak támadtak a falban. A kilőtt golyók szétnyíltak két, egymásra merőleges, finom bevágás mentén, s az utolsó métert beszáguldva felbődültek, mint a lecsapó bombázók. Ha hallani nem is hallotta, Norman érezte, hogy Corinne zokog. Utóbb, a rendőrség speciális különítményének beavatkozása után, hogy a lőporfüst eloszlott a huzatban, s hogy a tulajdonos megvert kutyaként bolyongott a szétdúlt helyiségben, fiai és lányai kötszerért futottak. Néhány vendég megsebesült a szanaszét repkedő szilánkoktól. Corinne végigpillantott magán, hajdan szürke spencerén.

4. Hét óra után tíz perccel érkezett a City College könyvtárának kapujához. Corinne az árkádok alá húzódva várta: ívelt szemöldök, finoman lefelé görbülő száj, szürke spencer, fekete kabát. - Éhen pusztulok - suttogta két csók között. Lionel hálát rebegett az égnek, hogy megfeledkezett a pizzáról. Egy esetleges csapásváltás ezen az estén nem sok jót ígért. Corinne csudamód kipihentnek, elevennek tűnt. Veszedelmesnek. Vajon mivel ütik agyon az idejüket az olvasóteremben, ő meg a többiek? Megérne egy vizsgálatot... Norman indított, és csaknem belefarolt egy sötétre dukkózott sportmodellbe, mely meg-megvillanó fényszórókkal, lustán manőverezett a parkoló oszlopai között. - Kinyírlak, te szemét! - kiáltotta Lionel nekikeseredve. A lány izgatottan hajolt előre. - Ismerem ezt a kocsit! Valami kollégádé, a speciális különítménytől. A gazdája csuda pofa. Egy Jameskíséri. Bond, a homlokán valódi sebhellyel... Az egyik évfolyamtársnőmet Talán a riadalom tette, talán a Corinne hangjában lappangó érdeklődés. Gátszakadás következett, minden maradék óvatossági rendszabályt elsodort a szennyes áradat. - Egy James Bond? Speciális? Egy piszkos fejvadász? Átkozott, hidegvérű gyilkos! Jézusom, Corinne, látnod kellett volna a bemutatójukat! A lány apró fogaival feltépett egy narancsot. - Mi bajod vele? Nyugodt, finom ember. . . - Finom? - Norman fújt. - Kedvesem, mire én betöltőm a negyvenet, biztos, hogy ő sem lesz kevesebb harmincötnél, de tizenöttel kevesebbet mutat majd, hála a hormonkészítményeknek. Ezek mind mesterséges emberek, harcra kondicionált ámokfutók, az ég szerelmére! De nektek, azt hiszem, tényleg teljesen mindegy.

16 Vernon Vinge: Drágakő - Szép ... - Ennyit mondott csak. Azután Lionelhez fordult. Idenyújtanád a karodat? Letört mind a két sarkam. Norman támaszt nyújtott a kritikus pillanatokban. A lány utóbb gyászos képpel téblábolt fel s alá, kezében a cipőkkel. - Nagyon sajnálom, Vittorio. - Nincs itt semmi sajnálnivaló, bellissima. - A tulajdonos odébb söpörte az üvegtörmeléket. - Megmaradtunk, és ez a legfontosabb. Szívesen látlak mindkettőtöket, úgy egy hónap múlva. Ha lesz még egyáltalán olyasmi, hogy április. Ha lesz, én leszek a bolondja. Lionel vállára dobta mészporos zakóját. - Hazaviszlek, Corinne. - Tudod, hogy haza kívánok most menni a legkevésbé. Odakint a Madisonon két szelet pizzát és két doboz üdítőt vásároltak. A töltött csokoládét Corinne találta a kesztyűtartóban.

Lionel Norman összerezzent. „Nem jut oda be se tisztátalan, se gonosztevő, se hazug . . - Hogy mondtad, haver? Ideát lőnek ... - Azt mondtam, testvér, hogy nem szeretnék az elnököm helyében lenni.... - csapott Normarva kormányra. - Még elfelejtem. Mi legyen a ma esti partival? Corinne tudni szeretné . .. Nagy csend lett a másik oldalon. - Figyelmesen hallgass most, Lionel - kezdte Parkney. - Tegnap délután óta futnak be hozzám a különböző jelentések. Nem kellett mást tennem, mint odafigyelni rájuk. Összeszedtem jó harminc telefonszámot. Tiffany azt mondja, mielőbb meg kell próbálnunk. Már csak a gyerek miatt is. Főképp miatta, testvér... - Elment az eszed ... - Azt mondtam, figyelj! Nem szeretnék ezen vitatkozni. Nem

- Kapcsold ki végre azt a rohadt rádiót! esdekeltfotója egy Vogue-ot lapozgatva, melynek címlapjáról Diana brit -királyné méregette Lionel Normant káprázatosán kék szemmel. A Déli Sugárúton valamelyik ablakból benzinespalackot hajítottak rájuk. Norman meg sem rezzent, amint a hűtőn ártalmatlanul freccsent szét a folyékony tűz, és úgy tetszett, Corinne is belátta, a dolog nem személyének, hanem a rendőrségi emblémának szól. - Nagyszerű este volt! - mondta Lionelnek, és gyengéden megcsókolta. Később, miközben Norman lakása zárjával bajlódott, keserűen felkacagott.

akarom, hogy egy alak, aki a hátán cipelt átkozott liftaknában, elkallódjon a többiekkel. Hazaindulok, deegy útközben bedobok neked egy másolatot a Monroe megőrzőjébe. Hatszázhatvanhatos rekesz. Tégy vele, amit jónak látsz, de vigyázz! Minden vonalat megfigyelnek. Lionel Norman sietve harapott valamit McDonaldnál. A sörnek még mindig határozott fémes utóíze volt, s a fekete felszolgáló is erősen izzadt, amint megolvasta a kasszában felgyűlt ezüstgurigákat. Gyors telefonhívás a kocsiból Corinne-nak. - Lionel! Jézusom, megérezted, hogy beszélnünk kell! - A lányra már rárakódott valami a világvége vibráló hangulatából. - Idebent pár alak . . . - ... felíratott veled kétoldalnyi bűvös telefonszámot. Ne is tagadd, jó? A rendőrség előtt nincs titok. De mondd csak, te kedves, mennyiért vesztegetik mostanság az ezüstdollárokat? Bosszús szisszenés a vonal túlsó végén. - Egy tízes. Tizenkettő. Változik. Elpazaroltam néhányat az ismerősökre, ha épp tudni akarod. Vittorio és a családja legkésőbb ma estig szintén megpróbálják .. . - Hát te, papírtigris? - Lionel Norman újból fázott. - Itt várok rád. Van még két dollárom, és még mindig szeretlek ám, tudod? Gyere most, ne várj hatig. Norman agyában megint felhangzott a diszkrét „klikk". - Corinne, átugrom előbb a Monroe megőrzőjébe. Parkney otthagyott nekünk még néhány telefonszámot a legjavából. Várni fogsz, ugye? Idegen női hang szólalt meg hűvösen: - Figyelem! Ezt a beszélgetést lehallgattuk, és a kapcsolatot állambiztonsági okokból megszakítottuk. Figyelem .. . Lionel Norman repülőrajtot vett. Leviharzott a Nashvilledombon, át a Central Parkon, a nemrég telepített ágyások közt. Egyetlen riadóautó sem szegődött a nyomába. Rádión sem szólították fel, hagyja abba. Mikor a Hatvanadikon dugóba került, a járdára hajtott, és elsepert egy hulladékgyűjtőt. A Déli Sugárúton végigszáguldva látta, hogy bőrzekés bronxi motorosok nyilvános készülékekre támadnak tehetetlen dühükben. A fogát csikorgatta, de nem lassított. A város felett szürke lepel terült szét, a sűrű levegő telítődött légköri elektromossággal: a magasban ívfények villantak. Nem egészen ötven perc kellett, hogy Norman a Monroe parkolójába érkezzék ebben a kásában. Hat óra volt. Lionel bevágta a kocsiajtót. A pályaudvari főépület homlokzatán kigyúlt a trópusok napja. Valahol odafent a szőke Marilyn eltakarta szemét. A terroristák elhelyezte tizenkét pokolgép közül hat vagy hét robbant fel csupán, de ez is elegendőnek bizonyult. Fémszerkezet, márványlapok, téglák és könnyezőpálmák szálltak az égig, zuhantak alá kusza halmokban, ezer tonna törmelék alá temetve Parkney telefonszámait. Lionel káprázó szemmel, a detonációtól és a szirénabőgéstől süketen zökkent a volán mögé. Hetvenöt mérföldes sebességgel kanyarodott ki a főútvonalra, hogy élete leghatalmasabb torlódásával nézzen farkasszemet. Jobbra egy kék Lanciában leengedte az ablakot egy komolyabb ragadozó.

5. A következő réggel, márciusi mérce szerint, minden szempontból szokványosán alakult. - Légy a feleségem - mondta Lionel Norman az asztalnál, ujjai közt pirítóssal. - Frászkarikát - felelte a lány elgondolkodva, mielőtt táskájába túrt volna a szemceruzájáért. Némán ültek a Plymouthban egész a City College parkolójáig, ahol Corinne szabványcsókkal búcsúzott, hozzáfűzve még: - Hat óra. Semmi PISZOK LIONEL. Átkozott világ! Bosszúsága lassan oldódott a mindennapok gyakorlatában. Délelőtt tizenegykor egy robbanás szabályszerűen eltörölte a föld színéről a Hatvanadik utcai mélyállomást. Egy óra előtt néhány perccel az East Riverbe zuhant az utasokkal zsúfolt kábelkocsi. Két ember számára a nagy kaland véget ért. Az ebédidő végeztével a Hopkins & Sons nagyáruház fegyverrészlegének vezetője hatos töltényekkel tömte tele köpenyének zsebeit, és egy vadászpuskát akasztott le állványáról. A tetőn sáncolta el magát, onnét tüzelt a járókelőkre. A rendőrség különleges osztagának egy tisztje a homlokzaton felkapaszkodva mögé került. A részlegvezető reflexei jobbak voltak a kelleténél: sarkon fordult és lőtt. Ő halt meg előbb. Lionel Norman kocsijában ült valahol az East Enden, és aludt egy órácskát. Kettőkor diszpécser a szolgálatot a hívta. központban fahangúParkney kolléganőjétől, és átvette Lionel Norman kocsiját - Tudod-e már, barátom, hogy tegnapelőtt óta a mi szép városunk népessége csökken? Hajnal óta négyezren tűntek el telefonkagylóval a kezükben, köztük tizenöt ügyvéd, két futballbíró, az öreg Woody Allén és a francia ENSZ-nagykövet. Vajon mit kezdenek velük, ahová megérkeznek? És mit kezdenek az ezüstdollárokkal? Muszáj megváltoztatnom a véleményemet. . Nem mocsokság ez! Igazi kivándorlás. Egy fickó Washingtonból épp az imént súgta meg, hogy odaát Európában ugyanez a játék folyik, itt-ott intézményesen. Fent, északon a választópolgárt a napilapok, a televízió értesíti az aznapra esedékes bűvös telefonszámról. - Nem tetszik nekem ez az ügy. - így van vele a kormány is, elhiheted. Azt suttogják, Kalifornia kormányzója szerzett egy számot meg egy érmét, mégsem jutott tovább a tárcsahangnál. Nem kívánták a túloldalon.

Vernon Vinge: Drágakő 17 - Goldie! - dorombolta érzékien. - Akad számomra egy szál cigarettád? - Hogy nem kapott választ, nekibátorodva folytatta: - Van néhány speciális izometriás gyakorlatom. - Mély meggyőződéssel: Imádni fogod. Lionel Norman felnyögött.

6. Kilenc óra volt, mire a City College főbejárata elé ért. („Ha egyszer félóránál többet késel, elhagylak!”) Az árkádok alá húzódva néhány ágrólszakadt gólya várta a páncélozott autóbuszokat. („Van még két dollárom, és még mindig szeretlek ám, tudod?’’) Corinne eltávozott már. Örökre. A fordulók hirdetőtábláin sem várta Normant üzenet. Ezzel vége, tudta jól. Napok kellenek csak, hogy az egekbe szökjék az ezüstgurigák, bűvös telefonszámok ára. Egyenes úton aligha jut hozzájuk. Új állást kell keresnie, amíg lehet. Hisz rendőrnek lenni annyit jelent: nem hibázni. Egyszer sérted csak meg a törvényt, azzal kész: a „megbízhatatlan” kategóriában végzed. Lionel hazavánszorgott. Le a külső kerületek lejtőin, szennyes vízzel telt csatornák hídjain át, a dinamóként zümmögő éjszakában, égő szemmel, merev tagokkal. Hogy felfedezze, lakása ajtaját felnyitották. („Biztonsági zár nem létezik. Adj egy hajcsatot, és én kimozdítom sarkaiból a világot!”) Sóhajtva előhúzta géppisztolyát. Ellenőrizte a kioldószerkezetet, a kurta csővel betaszította az ajtót. - Isten hozta, Mr. Norman! A vén könyvkereskedő pingvinidomár volt az, a déli Huszadikról. Norman nem érzett meglepetést. Haragot sem. Minden cselekedetnek célja van. Előbb vagy utóbb minden indíték napvilágra kerül. Az ágyra hajította fegyverét. - Kér egy italt? - kérdezte nyomorultul. - Én kérek Kibotorkált a konyhába, felkapcsolta a villanyt. És „klikk". Leheletnyi parfümmaradvány kavargott a levegőben; kesernyésédes illat, mely a férfiban apróra metélt narancshéj és holmi ismeretlen, forró égövi virág összemosódó képzetét keltette. Egy csipetnyi Corinne. - Az ifjú hölgy hét óra tájban járt itt néhány barátjával magyarázta a könyvkereskedő az ajtófélfának támaszkodva. - Egy időben érkeztünk. Láttam, hogyan zárja rövidre az ajtót a hajcsatjával. Nem tudta visszacsukni, ezért kért meg, ha tehetem, várjak, míg maga „hazakeveredik”. Arra is megkért, adjam át ezt a borítékot. Egy ezüstdollárost és egy telefonszámot fog találni benne. Egyetlen számot. Magának választottam ... - Elindult, hogy szemlét tartson Norman könyvei közt. - Miért? Miért maradt itt, ha ismeri a számot? Az időtlen arc nem fordult feléje. A szikkadt ujjak egy lexikon gerincét cirógatták. - Ugyan, ugyan, Mr. Norman .. . Hisz nem vagyunk egyformák. Miattam felesleges aggódnia. Nem fenyegeti itt veszély a magamfajtát,Ha s nem fogja fenyegetni holnap sem, még kevésbé holnapután. befejeztem a munkámat, találkozhatunk még. Semmit sem kell tennie, hogy felkutasson: meglehetősen jói szolgál még az arcmemóriám. Bár elmondhatnám ugyanezt a logikámról is! Sokáig töprengtem itt, mit kínáljak magának úti olvasmányul. Aztán rádöbbentem, hogy a magafajta férfinak, ha messzire készül, helyesebb csak jókívánságokat elfogadnia. Sok szerencsét, Mr. Norman! Hóna alatt egy közhelyszótárral, csendben távozott. Lionel Norman magához vette utazótáskáját, benne a kopott irattartókkal, villanyborotvájával és horgolt pulóverével, melyet karácsonyra hagyományozott rá Corinne. Zsebébe csúsztatta a lány rég kallódó kazettáját a vén Frank legcsapnivalóbb dalaival. Vállára vetette ballonkabátját. Lesétált a lépcsőkön, meg sem állt a legközelebbi nyilvános állomásig.

A városközpont felől alig-alig hallatszott már a riadóautók szirénáinak bömbölése, ám az öböl tájékán lüktető lángfalra őslények körvonalait idéző árnyak vetültek. Reflektorok kereszttüzében, égő negyedek fényénél a világ hátramaradt söpredéke tombolt fékezhetetlenül. Lionel Norman a brontoszaurusokra gondolt, a letűnt idők legostobább páriáira. Ezek talán megfékezhetetlennek, elpusztíthatatlannak és örökkévalónak tűntek harminc tonnájukkal és két agyukkal, noha nem voltak azok. Arra gondolt, hogy lépteik tempója sem változott, ha virágos mezőn, ha ősemlősök fészkein gázoltak át. Felidézve végzetüket, szánta ezeket a szörnyetegeket, mert nem ismerték a szorongást és a felelősségérzetet, s amikor elpusztultak, nem tudhatták, miért is kell elpusztulniuk. - Tudjátok mit? - kiáltotta az árnyaknak, kezében a hallgatóval. Szerintem nektek ez az utolsó éjszakátok! Tárcsázott, lehunyta szemét. És „klikk”.

7. Mikor felpillantott, már nyoma sem volt a fülkének, de eltűnt az öböl, az éjszaka, a tűzvész is. Porlepte, keskeny műúton állt, felhőtlen ég alatt. A széles mezők zöldje nyugalmat sugallt, és Lionel Norman érezte, így van ez jól, hisz ezt a tájat embermilliók kollektív vágyakozása őrizte meg ilyennek évtizedeken át. Odatartotta arcát a napnak. A távolban, egy dombhajlaton szélkerék forgott lustán, azon túl az óceán hullámai csapkodták a partokat, és azon túl ott volt a vén Európa, a Ligur-tengerrel, a Walhallával, nem beszélve Árkádiáról és a Világfáról. Azon túl törékeny vitorlások igyekeztek Kalikut öble felé, a hatalmas Kína isten-császára, Jao pedig két kardot kovácsolt, hogy segítségükkel győzzön Halálon és Időn. Norman motorzúgásra rezzent fel. Beárnyékolta szemét, úgy figyelte, miként közelít a teherautó, miként anyagiasul Steinbeck Érik a gyümölcs című regényéből, hogy nehézkesen lefékezzen az oldalán. Párnázott arcú, a Sárga Taxi Társaság emblémájával díszített sapkát viselő Puerto Ricó-i hajolt ki fülkéjéből. Úgy mosolygott a fuvarra, ahogyan csak egy Puerto Ricó-i képes. - Come esta usted, señor? Biztosan nem sietős, de idebent sokkal kényelmesebb. Meg aztán - cinkosan hátrafelé intett a fejével előfordulhat, hogy rakományt találunk útközben. Elkél a segítő kéz. Könyveket szállítunk. Isten tudja, ez most a nagy üzlet, ahogy azok az öregemberek mondták, és én aztán nem vagyok semmi jónak elrontója. Végtére is csak kétszer él az ember, nem igaz? A városban pedig mindenkit vár a maga Dulcineája. Kár volna, ha sokáig kellene várniuk . . . Lionel Norman a szíve mélyéből egyetértett vele.

FILM, TV VIDEO KÓCZIÁN JÁNOS

város zsarnok ura, a püspök megirigyelte boldogságukat, és a sötétség erőivel

Rendszerint a nemes Etienne lovag abriktolja őket, de néha besegít a lompos farkas is, aki

Filmbemutató: Sólyomasszony

szövetkezve megátkozta őket: „Legyetek mindig együtt, de örökre elválasztva egymástól!” Mi ez, ha nem színtiszta mese? Mégis, az ilyen típusú filmek egyre gyakrabban bukkannak fel a fantasztikus filmek különböző fesztiváljain, és a SÓLYOMASSZONY (Lady-hawke) az idén nem kisebb trófeát nyert el, mint a legjobb filmfantáziának járó Szaturnusz-díjat, amely a sci-fi, fantasztikus és horrorfilmek Oscardíjának felel meg Amerikában. Megint más kérdés, hogy ezt a filmet érdemes volt-e bármilyen díjjal jutalmazni. A SÓLYOMASSZONY ugyanis elég kevés akciót tartalmaz, és elég lassú tempójú A kezdeti szökés-üldözés izgalma hamarosan elül, Philippe nappal a sólymos vitézzel van, éjjel meg a farkasos hölggyel. A cselekményt többnyire nappal viszik előre, éjjel inkább alszanak. Bonyodalmak azért vannak: a sólymot lenyilazzák, a farkas alatt beszakad a jég, és általában a püspök martalócai rendesen pusztulnak a legkülönbözőbb halálnemekben, ahogy illik.

szintén ő. A film végén aztán jön a nagy hirig: grandiózus bajvívás a katedrálisban lóháton és ló nélkül, a maga teljes irrealitásában, egészen a happy endig. Nem is ez a végkifejlet a baj, hanem az, hogy a rendező, Richard Donner - aki pedig már tett egyet s mást a műfaj érdekében (pl. Superman, The Omen) - ezúttal nem tudja igazán megteremteni azt a kellően titokzatos, misztikus, poétikus atmoszférát, ami egy ilyen jellegű filmnél elengedhetetlen. Ennek hiányában a pozitívumok (fényképezés, díszletek, nagyvonalúság, Philippe jópofa figurája) is elhalványodnak, és marad a nem eléggé érdekes középkori lőve story meg a gyermeteg módon kiszámított, kiadagolt izgalom, amelyek így együttesen végül is egy sikerületlen filmet eredményeznek.

Félelmetes hely az itáliai Aquileia városa. A középkor minden jellegzetes szörnyűsége megtaláltatik itt: sötét tömlöcök, amelyekből még senki sem szökött meg, köteléken lógó akasztott emberek. Valakinek mégis sikerül elmenekülnie a börtönből: Phillippe Gaston az, a lopás miatt elítélt fiú (Matthew Broderick). Nyomban üldözőbe is veszik a pompás öltözetű zsoldosok, de a különös navarre-i Etienne lovag (Rutger Hauer) megmenti, és pártfogásába veszi. Vándorlásuk közben Philippe nem győz azon csodálkozni, hogy fekete ruhásjár, lovag állandóan egynappal feketea sólyommal alkonyaikor mindkettő eltűnik, megjelenik viszont egy gyönyörű fekete csuklyás nő, Isabeau (Michelle Pfeiffer), akit egy fekete farkas kísérget. Megtudjuk, hogy Etienne és Isabeau valamikor szerették egymást, de a

Filmhírek Szever Ganszovszkij azonos című, nálunk is megjelent (GALAKTIKA 11) novellája alapján készült a GYENY GNYEVA (A harag napja) című szovjet film Szulambek Mamilov rendezésében. Az Amerikában játszódó történetben a tudósok egy kísérleti program keretében létrehoznak egy mesterséges, félig ember, félig állat fajt, az otarkokat. Az embernél magasabb intelligenciájú, de érzés nélküli lények fellázadnak, felfalják őrzőiket, és megszöknek. Az otarkok elszaporodnak a kísérleti laboratóriumot övezőazerdős hegyvidéken, és terrorizálják ott élő farmereket. A főhős egy tv-riporter, aki a helyszínre érkezik, hogy erdész kísérője társaságában tanulmányozza az otarkokat, és ha szükséges, felhívja a figyelmet veszélyességükre meg az ellenük hozandó intézkedések megtételére. Kettejük tragikusan végződő útjáról szól a film, amely főleg azt hangsúlyozza, hogy a kapitalizmus körülményei között a tudomány helytelen felhasználása mekkora veszélyekkel járhat...

***

Film, tv, videó 19

ALIENS (Idegenek) címmel elkészült A NYOLCADIK UTAS: A HALÁL (Alién) folytatása James Cameron rendezésében. Ripley tiszthelyettest, az előző rész egyetlen túlélőjét (Sigourney Weaver) 57 év múlva megtalálják, amint egy kapszulában hibernált állapotban sodródik a végtelen űrben. Miután felébresztik, elviszik egy Föld körül keringő űrállomásra, ahol a Társaság vezetői rosszindulatú kihallgatásnak vetik alá, és kétségbe vonják az idegen szörnyetegről szóló beszámolóját. Ripley megtudja, hogy azt a bolygót, ahol a Nostromo legénysége az idegennel összeakadt, ipari tevékenység céljából benépesítették. Megpróbálja figyelmeztetni a Társaságot, hogy a félelmetes szörnyek kikeletlen tojásainak ezreit látta az azóta Acheronnak elnevezett bolygón, de nem hallgatnak rá. Végül beleegyezik abba, hogy egy űrkommandó kíséretében a bolygóra megy... A film sikere fölülmúlja még az előző részét is: hetekig vezette az amerikai sikerlistát. Két jól ismert figura ifjúkorát jeleníti meg a YOUNG SHERLOCK HOLMES (Fiatal Sherlock Holmes), melynek rendezője Barry Levinsorr, producere Steven Spielberg. A sztori szerint Holmes és Watson már diákkorában összebarátkozik egymással, és megoldanak egy bonyolult, számtalan halálesettel járó bűnügyet. Mindehhez kellő mennyiségű fantasztikum társul: a gyilkosságok mögött egy titkos pogány vallási szekta áll, amelynek London közepén hihetetlenül nagy föld alatti főhadiszállása van, benne egy hatalmas fapiramissal. A gyilkos szektatagok fúvócsőből kis mérgezett nyilakat röpítenek áldozataikba, akiknek ettől szörnyű látomásaik támadnak, és ezek a víziók sorra megelevenednek a

PIRATES (Égi kalózok) című ausztrál filmet. (Rendezte: Colin Eggleston.) Közvetlenül a második világháború befejezése előtt egy három repülőgépből álló titkos különítmény indul el Ausztráliából Washingtonba. Az egyik gép, egy Dakota C- 47es, más időből és más térből való jeleket fog fel, majd egy időörvénybe kerül, és az óceánba zuhan. Öten élik túl a balesetet. A túlélők egy gumicsónakon sodródva az elveszett hajók tengerére kerülnek. Megtalálják többek között az Idaho csatahajót, amely A szupertudomány és a mágia keveredik Steven Hahn STARCHASER: THE LEGEND évekkel azelőtt tűnt el, amikor azzal OF ORIN (Csillagűző: Orin legendája) című kísérleteztek, hogy láthatatlanná tegyék. Az öt embert megmentik és hazaszállítháromdimenziós, egész estés rajzfilmjében. ják. Vizsgálatot indítanak a baleset ügyében, A fiatal Orint a Trinia bolygó bányáiban és a krimiszerűen bonyolódó cselekménydolgoztatják egy robotfaj tagjai. Orin kiás egy bűvös kardot, ugyanakkor egy kísérteties szálakból lassan kibontakozik a lényeg: pár évvel korábban egy húsvét-szigeti barlangöregember azt mondja neki, hogy ból bizonyos rablók elloptak egy kőtáblát, meneküljön el a bányából, és szabadítsa fel amelyet évszázadokkal ezelőtt más bolygónépét. Orin és barátnője, Elán, feljutnak a ról való látogatók hagytak ott. A kőtáblán lébolygó felszínére, ott azonban vő titkosírás tartalmazta minden földi hataszembekerülnek Zygonnal, a robotok lom és tudás kulcsát. A tábla háromfelé tört, legfőbb urával. Zygon megöli Elánt, Orint és aki a három darabot újra összerakja, pedig foglyul ejtik a félig ember, félig gép határtalan erő birtokába jut. Az egyik jellegű számkivetettek, akik az ő kőtábla-darab a szerencsétlenül járt gépen testrészeivel akarják pótolni azonban a sajátjukat. volt. .. Dagg, egy kristálycsempész megmenti. Zygon, az emberi külsőben mutatkozó robothadúr hatalmába akarja keríteni az egész naprendszert, hogy gépeivel eltiporja a szerves életet. Tudja, hogy a sors könyvében Űrlakó lény látogatja meg bolygónkat Fermegíratott: Orin a bűvös kard segítségével nando Colomo EL CABALLERO DEL megkísérli rémuralmának megdöntését... DRAGON (A Sárkány-lovag) című spanyol vígjátékban. A helyszín egy középkori falu, melynek nevezetesebb személyiségei közé tartozik egy szellemidéző és alkimista, Boetius „Most, hogy a frigyládát már kifosztották, és (Klaus Kinski), ősellensége, a bigott pap (Fer-nando Rey), a trottyos gróf, akinek a smaragdnak is megvolt a románca, elkezmindketten keresik a kegyeit, valamint a dődhet az igazi kaland" - így hirdetik a SKY vásznon. A film végén a főhősök a Holmes által (1870-ben) tökéletesített repülőgépen száguldanak, hogy megmentsék Holmes szerelmét, akit a félelem piramisában fel akarnak áldozni. A filmet a MOKÉP magyarországi forgalmazásra átvette.

***

***

***

20 Film, tv, videó hódító lovag (Harvey Keitel), aki a grófkisasszony kezére pályázik. A derék intrikus társaság kedélyét felzaklatja az a hír, miszerint állítólag sárkány jelent meg a környéken. A szörnyről azonban kiderül, hogy valójában egy repülő csészealjjal érkezett Földön kívüli. A jövevény (Miguel Bose) űrruhát visel, a feje körül pedig buborékot, ami láthatóvá teszi arcát, igaz, egy árva mukkot sem szól az egész film alatt. Az E. T.-szerű figura és a gróf lánya szerelmesek lesznek egymásba, ami számtalan bonyodalmat okoz. Végül a papot

XVI. században Skóciában egy csata során ősi ellenségétől, Kurgantól halálos sebet kapott, sérüléséből azonban felépült. MacLeod megtudja, hogy a halhatatlanok akik között ott van a gonosz Kurgan is - csak egymás kezétől, lefejezés által halhatnak meg, és aki legyőzi a többit, az korlátlan hatalom birtokosa lesz. Kurgan sorra elpusztítja a riválisokat, már csak MacLeod van hátra ...

és a lovagotmíg a repülő csészealjon az űrbea hessentik, a szellemidéző feléleszti közben mellesleg agyoncsapott űrlakót, az utóbbit aztán lovaggá ütik, sőt meg is házasítják ...

50 millió dollár vagy 4 millió halott - ez az alternatívája Dwight H. Little HOSTAGE: DALLAS (Túsz: Dallas) c. politikai fantasztikumának. A főhős egy dallasi nagyiparos, Tagger, aki az amerikai kormány megbízásából ellop egy új, halálos vegyi fegyvert egy másik hatalomtól, hogy vegyi vállalata kifejlessze az ellenszerét. Egyik riválisa, Kenderson, hogy megromlott anyagi helyzetét fellendítse, ellopja tőle az anyagot. Amikor azonban tudós barátnője egy gondatlan laboratóriumi eljárás következtében megfertőződik és meghal, Kenderson 50 millió dollár váltságdíjat követei Taggartól, különben Dallas fölé Michael Ende regénye alapján készült a MOereszti a gyilkos gázt. Taggar mindent MO című olasz-NSZK film Johannes Schaaf elkövet, hogy visszaszerezze a fegyvert: az rendezésében. Főhőse egy kis árvalány, Moélethalálharc megkezdődik. mo, aki egyedül él egy teknősbékával egy hatalmas régi amfiteátrumban. Sok jó barátja van, mivel megvan az a ritka képessége, hogy képes meghallgatni az embereket. Egy napon megjelennek a gonosz szürke időtolvajok, akik mindig sietnek, és azért jöttek, hogy elrabolják az emberiségtől az időt. Mo-mo Hóra mesterhez, az idő őréhez fordul, hogy védje meg az embereket az időtolvajoktól ... A film címszerepét egy új, tehetséges gyerek sztár, Radost Bokel alakítja, Hóra mester szerepében pedig John Huston tűnik fel.

*** Egy New York-i föld alatti autóparkolóban egy fiatal régiségkereskedő, Conner MacLeod (Christopher Lambert) szembekerül egy idegennel, mindketten kardot rántanak, és halálos párbajban MacLeod lefejezi ellenfelét. így kezdődik Russell Mulcahy HIGH-LANDER (kb. Észak-skóciai) című angol filmje, amely 450 évet ölel át. A főhősről ugyanis kiderül, hogy a halhatatlanok csoportjába tartozik. A rangos társaságba akkor nyert felvételt, amikor a

***

***

ROBERT SILVERBERG

San Francisco Császárság külügyminisztere megpróbálta késői álomba ringatni magát. Hosszú éjszaka volt mögötte, szilaj, ám nem különösebben élvezetes estély a fürdőknél, rengeteg ital, még több cigaretta, és az öblön túli Oakland felől felcsillámló hajnal még a mulatságon találta. Csöngött a telefon. Az első két csengetést még szépen beillesztette az álmába, a következő azonban már kizökkentette szen-dergéséből, a rákövetkező pedig végleg elűzte az álmát. Megragadta a kagylót, és csukott szemmel belemordult: - Itt Christensen! - Ébren vagy, Tóm? Nem olyan a hangod, mintha ébren volnál. Itt Morty. A külügyminisztériumi államtitkár. Christensen fölült, megdörzsölte a szemét, megnyalta az ajkát. A szobába nappali világosság áradt. A macskái az ajtóból bámultak rá. A kis sziámi kényesen lapogatta a mancsával az üres tányérját, és várakozóan sandított föl a gazdájára. - Tóm? - Fönn vagyok, fönn vagyok! Mi történt, Morty? - Nem akartalak fölébreszteni. Honnan sejthettem volna, déli egy órakor... - Nyögd már ki, Morty, mi a baj? - Üzenetet kaptunk Monterreyből. Úton van hozzánk a követük, és fogadnod kell őt. A külügyminiszter erőnek erejével igyekezett eloszlatni a ködöt az agyáról. Harminckilenc éves volt, és a hajnalig tartó partik a korábbinál jobban kizsigerelték. 1984 by Agberg, Ltd

- Te beszélsz vele, Morty. - Tudod, Tóm, hogy megtenném. Csakhogy nem megy. Ezt az egyet magadnak kell kézbe venned. Főbenjáró ügy. - Főbenjáró? Mi az, hogy főbenjáró? Nagyszabású narkóügylet talán? Vagy hadat üzennek nekünk? - Honnan tudhatnám? Azt az üzenetet kaptuk, hogy Mrs. Sawyer elsőrendű fontosságú ügyben kíván tanácskozni Mr. Christiensennel. Tóm, ez nem narkóügy. És nem is háború. A fenébe is, mért háborúzna velünk Monterrey? Lefogadom, hogy nincs több tíz katonájuknál, hacsak nem mozgósítják a mexikói rabokat a salinasi calabozcból (börtönből), aztán . . . - Rendben van - vágta el a szóáradatot Christensen zúgó fejjel. Hagyd a dumát, jó? No és hol találkozom vele? - Berkeleyben. - Ugratsz? - A hölgyike nem akar bejönni a városba. Úgy véli, itt túl sok veszély leselkedik rá. - Azt hiszi tán, hogy levágjuk a követeket, és megsütjük? Ő is nagyon jól tudja, hogy a haja szála sem görbülne meg. - Próbáltam rábeszélni. De szerinte ez egy tébolyult város. Berkeleyig hajlandó jönni, és kész. - Mondd meg neki, hogy menjen a fenébe! - Tom, Tom ... Christensen megadóan fölsóhajtott. - És Berekleyben hol? - A Claremontban, fél ötkor. - Uramisten! - kiáltott föl Christensen. - Hogy húzhattál így be a csőbe? Elmenni egészen a Keleti-öbölig, hogy egy nyavalyás

22 Robert Silverberg: Éjfélkor a palotában monterreyi követtel találkozzam! Jöjjön csak szépen ide, San Franciscóba. Elvégre mi volnánk a császárság, nem igaz? Ők meg csak egy koszos köztársaság. Avagy talán evezzek át Oaklandbe minden alkalommal, valahányszor megjelenik egy követ, és int az ujjával? Vagy Fresnóban azt módja egy ipse, hogy bú, mire én lélekszakadva rohanjak elé a völgybe, mi? Hol ennek a vége? Én legyek mindenkinek a kapcarongya, mi? - Tom ... - Bocsáss meg, Morty. Ma reggel valahogy nem vagyok diplomatakedvemben. - Hol van már a reggel, Tóm! Én szívesen megtenném helyetted, ha lehetne. - Jó, jó. Nem akartam rád kiabálni. Az átkelést elintézed? - A komphajó fél négykor indul. Háromra ott lesz nálad a kocsi,

- Nem is Norton császár! - Jöjjön. A követasszony a bárban várja önt. Mrs. Sawyer - egy karcsú, fekete hajú, harminc körüli asszony, hideg zöld szemekkel - fölállt az üdvözlésére, a férfi gyors, hivatalosan szívélyes mosolyt villantott feléje, amit az hasonló hivatalossággal viszonzott. A miniszter mindent érzett, csak szívélyességet nem. - Sawyer szenátor - mutatkozott be -, Tom Christensen vagyok. - Részemről a szerencse. - A nő megfordult, és a bár teljes szélességét betöltő üvegablak felé intett. - Én is éppen most érkeztem. Gyönyörködtem a kilátásban. Évek óta nem jártam az öböl környékén. A férfi bólintott. A szalonból látni lehetett Berkeley lankáit, az öblöt, a lerombolt hidakat, San Francisco még mindig lenyűgöző

jó? - Jó - mondta Christensen. - Próbálj bővebbet megtudni, miről van szó, és valaki hívjon fel egy óra múlva, rendben? Megetette a macskáit, lezuhanyozott, megborotválkozott, bevett két tablettát, kávét főzött. Fél háromkor jelentkezett a minisztérium. Senki sem tud semmit a követ szándékáról. San Francisco és Monterrey viszonya pillanatnyilag szívélyesnek mondható. Mrs. Sawyer a Pacific Grove-ban lakik, és tagja a monterreyi szenátusnak - ez minden, amit tudni lehet róla. Szép kis tájékoztató - morgott magában Christensen. Lement a kocsi elé. Késő őszi nap volt, kristálytiszta, hűvös. Az esők még nem jöttek meg, mindent por lepett. A külügyminiszter a Cole Streetről nyíló Frederick Streeten lakott egy öreg, fehér, apró tornácos Viktória korabeli házban. Letelepedett az utcai lépcsőre, a feje kitisztult, morcossága azonban nem oszlott el. Néhány perccel három előtt pöfögve megállt a ház előtt a tiszteletre méltó szürke Chevrolet, ajtajain a császári San Francisco címerével. A volánnál vietnami vagy thaiföldi sofőr ült. Christensen szó nélkül levetette magát a hátsó ülésre, és a kocsi császári sietséggel nekiiramodott a jószerivel kihalt utcáknak, egy darabig lefelé keleti irányban a Haighton, majd ráfordult az Oakra, az emelkedő Van Nessen elhaladt a palota előtt, ahol e pillanatban VII. Norton császár nyilván császári szundikálását végzi, végül a Gearyn végighajtott a belvároson, és máris ott volt a hajóállomáson. Az Öböl-híd csonkja varázsosan megcsillant a ragyogó kék ég előterében. Egy kisebb motoros jacht várt a miniszterre. Christensen hallgatagon magába mélyedt a csigalassúságú, unalmas átkelés alatt. Fázósan megborzongott a Golden Gate-en át bekóborló hideg szélben. Mélázva legeltette tekintetét az East Bay alacsony, kerek dombjain, amelyeket barnára égetett a hosszú nyári szárazság, és elmerengett a sors viszontagságain, hogyan is lett belőle, egy jó nevű építészből ennek a képtelen kis országnak a képtelen külügyminisztere. A San Francisco Császárság - az egyik első császára szerint - az egyetlen ország a történelemben, amely alapítása pillanatától kezdve hanyatlásnak indult. A berkeleyi kikötőben Christensen azt mondta a komphajó vezetőjének, hogy nem tudja, mikor jön vissza, ezért nincs értelme várni rá. Majd telefonál, ha végez. Egy másik császári gépkocsi fölvitte a dombtetőre a Hotel Claremonthoz, amely terpeszkedő XIX. századi pompájában dacolt minden világfelfordulással. Igaz, hogy pompája megkopott, környezetét fölverte a gaz, a borostyán a pálmafák csúcsait ostromolta, több száz szobájával, fényűző bankett-termeivel azonban még mindig palotaszámba ment. Christensen kíváncsi volt, vajon milyen gyakran teszi be ide a lábát egy-egy vendég. Nem sokan adják manapság turistáskodásra a fejüket. A bejárat előtti parkolóban egyetlen kocsi várakozott, a kaliforniai autópálya-rendőrség fekete-fehér járműve, amelyre ráfestették a monterreyi köztársaság stilizált ciprusfát és tengeri vidrát ábrázoló címerét. A kocsi oldalához egy egyenruhás sofőr támaszkodott. - Christensen vagyok - mutatkozott be a miniszter. - A külügyminiszter?

kedves Helyetföl. foglaltak az ablak mellett, akörvonalait. férfi intett aIgazán pincérnek, akilátvány. italt szolgált - Milyen volt az útja fölfelé? - érdeklődött Christensen. - Semmi különös. San Jóséban gyorshajtásért megállítottak, de valahogy kimagyaráztam magam. Látták, hogy állami autó, mégis megállították. - A disznók! Szeretnek fontoskodni. - Monterrey és San Jósé között nem valami jó a viszony az utóbbi esztendőben. Csak az alkalmat lesik, hogy borsot törhessenek az orrunk alá. - Erről nem tudtam - mondta Christensen. - Szerintünk Santa Cruzt akarják bekebelezni. Ezt mi természetesen nem nézhetjük tétlenül. Santa Cruz az ütközőállam közöttünk. A miniszter egyenesen a vendég mellének szögezte a kérdést: - Ezért jött ide, hogy a segítségünket kérje San Jósé ellen? Az asszony meglepett arcot vágott. - Annyira sürgős magának, Mr. Christensen? - Nem különösebben. - Mert olyan türelmetlen. Hiszen még csak a bemelegítő beszélgetésnél tartunk, pohár mellett, a diplomácia játék-szabályai szerint. Nem gondolja? - Vagyis? - Elmeséltem, hogy mi történt az idevezető úton. Válaszul az ön kérdésére. Aztán beszámoltam a legfrissebb politikai fejleményekről. Nem vártam volna öntől, hogy így letorkoljon. - Letorkoltam? - Valahogy úgy hangzott - húzta föl az orrát az asszony. Christensen nagyot húzott a vízzel hígított viszkiből, és hosszan az asszonyra meredt. Ez rebbenéstelenül állta a tekintetét. Arcvonásaiban sértettség és csodálkozás keveredett az elszánt keménységgel. Kisvártatva, miután az értelmetlen düh és a fáradtság vörös köde letisztult a férfi agyáról, csendesen így szolt: - Az éjjel nem aludtam többet négy óránál, és nem számítottam rá, hogy követet kapok Monterreyből. Fáradt vagyok és ingerlékeny, és elnézést kérek, ha netán türelmetlen vagy durva, pláne ha letorkoló lettem volna. - Szóra sem érdemes. Én megértem. - Még egy-két pohárral, és teljesen feloldódom. - Poharát a közelben ődöngő pincér felé emelte. - Maga is kér még egyet? kérdezte az asszonytól. - Igen, kérek. - Majd hivatalosra fordítva a szót: - A császár jól van? - Megjárja. Már vagy két éve nincs valami jól, de azért állja a sarat. No és Morgan elnök? - Jól van - felelte az asszony. - Ezen a héten vaddisznóra vadászik Big Surben. - Jó élete lehet Monterrey elnökének. Én mindig kedveltem Monterreyt. Sokkal nyugodtabb, tisztább és értelmesebb az élet odalent, mint San Franciscóban. - Néha nagyon is nyugodt. Én meg az itteni izgalmakat irigylem.

- Hát igen. A nemi erőszak, az útonállás, a gyújtogatás, a népgyűlések, a faji összetűzések, a .. . - Kérem - vágta el az asszony gyöngéden. A férfi ráeszmélt, hogy elragadta a szónoki hév. A szeme mögött lüktetni kezdett egy ér. Megpróbált erőt venni magán. - Nagyon kiabáltam? - Szörnyen fáradt lehet. Figyeljen ide, ha nincs ellenére, akkor reggel is tanácskozhatnánk. Annyira azért nem sürgős. Mi lenne, ha szépen megvacsoráznánk, és hagynánk a politikát a csudába, szobát bérelnénk itt, és holnap reggeli után . . . - Ugyan! - tiltakozott Christensen. - Az idegeim egy kissé elnyűttek, ennyi az egész. De majd igyekszem jól nevelten viselkedni. És nem szívesen várnék reggelig, hogy megtudjam, mi szél hozta ide. Mi lenne, ha maga most dióhéjban előadná, és ha én túlságosan bonyolultnak találnám az ügyet, akkor alszunk rá egyet, és reggel elmélyülhetünk a részletekben. Nos? - Rendben van. - Az asszony letette a poharát, és egy darabig szótlanul ült, mint aki a gondolatait igyekszik rendezni magában. Nagy sokára azt mondta: - Monterrey Köztársaság szoros kapcsolatokat tart fenn Mendocino Szabadállammal. Úgy tudom, Mendocino és a császárság között nemrég megszakadt a viszony. - Halászati vita, nem nagy ügy. - Jelenleg azonban nincs önök között közvetlen érintkezés. Ezért amit most elmondok, tőlem hallhatja először. A mendocinóiak tudomására jutott, és ezt közölték a mi ottani képviselőnkkel is, hogy küszöbön áll egy San Francisco elleni invázió. Christensen kettőt pislantott. - Ki részéről? - A Wiccai Királyság részéről - felelte az asszony. - Seprűnyélen fognak talán lerepülni Oregonból? ' - Kérem. Én komolyan beszélek.

- Hacsak meg nem változtak odafönt a dolgok - vitatkozott Christensen -, a Wiccai Királyság, akárcsak a többi új-pogány állam, békés ország. Tudomásom szerint művelik a földjeiket, gyakorolják kisded pogány szertartásaikat, körbetáncolják a májusfáikat, és közben énekelnek meg kefélnek, ez minden. Csak nem akarja, hogy elhiggyem, miszerint egy rakás ártalmatlan félbolond varázsló háborút fog indítani a császárság ellen? Az asszony legyintett. - Háborút nem. De inváziót igen. - Magyarázza meg. - Az egyik főpapjuk San Franciscót szent hellyé kiáltotta ki, és felhívta a népét, hogy zarándokoljon le ide, és építsen föl egy Stonehenge-et a Golden Gate Parkben, hogy méltón megünnepeljék a téli napfordulót. Legalább negyedmillió új-pogány van a Willamette-völgyben, és azzal számolnak, hogy ezeknek több mint a fele részt fog venni a zarándoklatban. Mendocinói emberünk szerint a népvándorlás már meg is kezdődött, és a wiccalak ezrei máris özönlenek lefelé Mount Shasta és Ukiah között. A napfordulóig már csak hét hét van hátra. Bármily szelídek is a wiccaiak, a hónap végére százötvenezer lesz belőlük San Franciscóban, és sátraikkal el fogják lepni az egész várost. - Jézus Mária! - dörmögte Christensen, és lehunyta a szemét. - Képesek ellátni ennyi idegent élelemmel? El tudnak ennyi embert szállásolni? San Francisco népe vajon ölelő karokkal fogja várni őket? Meg fogja rendezni nekik a szeretet ünnepét? - Istenverte népirtást, azt - mondta Christensen tompán. - Úgy van. És lehet, hogy a varázslók békés természetűek, az önvédelemhez azonban ők is értenek. Ha egyszer rájuk támadnak, patakokban fog a városban ömleni a vér, és nem csupán a wiccaiak vére. Christensen feje újból lüktetni kezdett. A nőnek tökéletesen igaza van: fölfordulás, viszály, vérontás. És vidám karácsony

24 Robert Silverberg: Éjfélkor a palotában mindenkinek. Megdörzsölte lüktető homlokát, elfordította a fejét, és kibámult a mélyülő esthomályba és az öböl túloldalán terpeszkedő város csillogó fényeire. Kietlen, keserű csüggedés vette hatalmába. Újabb italokért intett a pincérnek. Aztán kimérten így szólt: - Nem szabad, hogy betegyék a lábukat a városba. Le kell zárnunk a birodalmi határokat, és még Santa Rosa előtt vissza kell fordítanunk őket. Építsék fel azt az átkozott Stonehenge-et Sacramentóban, ha annyira akarják. - Tekintete fölélénkült. Az agya dolgozni kezdett. - A császárságnak talán elegendő hadserege van arra, hogy föltartóztassa a wiccaiakat, szerintem azonban üdvös lenne, ha ezt az ügyet regionális problémaként kezelnénk. Segítséget fogunk kérni olyan távoli szövetségeseinktől is, mint Petaluma, Napa és Palo Alto. Nem hiszem, hogy a szabadállamra vagy San Jóséra sokat számíthatnánk. No és persze Monterrey sem valami nagy

rángatta az ágyába Talleyrand-t, mint ahogy Kissinger sem tette ezt Indira Gandhival, elvégre ma már más időket élünk - de nem! Nem és nem. Kiverte a fejéből az egész gondolatmenetet. Meglehet, hogy a mai cudar időkben mindenki olyan gyerek, aki megjátssza a felnőttet, ám a nemzetközi politikának még megvannak a maga játékszabályai, és ez itt diplomáciai találkozó, nem pedig légyott vagy kocsmai ismeretség. Ma éjjel a magad ágyában fogsz aludni, intette önmagát, méghozzá egyedül. Mindamellett így fordult az asszonyhoz: - Hat óra elmúlt. Meghívhatom magát vacsorázni, mielőtt visszamennék a városba? - Szíves örömest elfogadom. - Nem sokat tudok a berkeleyi vendéglátó helyekről. Talán az lenne a legjobb, ha itt étkeznénk.

katonai ámbár...segíteni önöknek - jelentette ki Mrs. - Mihatalom, készek vagyunk Sawyer. - Miképpen? - Valamirevaló tényleges hadviselésre nem vagyunk ugyan fölkészülve, meg tudjuk azonban keresni saját szövetségeseinket Salinastól le Paso Roblesig, és mindent összevetve, hadrendbe állíthatunk mondjuk ötezer katonát. - Ez sokat segíthetne - bólintott Christensen. - Az összeütközést mindenképpen el kellene kerülni. A wiccaiak nem fogják kenyértörésre vinni a dolgot, ha meglátják maguk előtt a lezárt és Guerneville-től Sacramentóig hadsereggel védett birodalmi határt. Majd fölülvizsgálják a látomásaikat, és valahol másutt fogják megünnepelni a napfordulót. - Úgy van - helyeselt a férfi. - Szerintem igaza van. - Közel hajolt az asszonyhoz. - Mondja, mért akar Monterrey a segítségünkre sietni? - Nekünk is megvan a magunk problémája, méghozzá San Jóséval. Ha mi most látványos gesztussal demonstráljuk szolidaritásunkat a császársággal, talán elvesszük a kedvét San Jósénak is attól, hogy valóra váltsa Santa Cruz bekebelezésére irányuló szándékát, nem gondolja? Azzal háborús, lépést tenne ellenünk. Ám abban biztos vagyok, hogy San Jósénak nem áll érdekében olyasmit tenni, ami a nyakába zúdítaná a császárság haragját. - Értem - bólintott Christensen. A nő nem túl kifinomult, de célratörő. Qui pro quo, valamit valamiért, mi segítünk nektek távol tartani a varázslókat, ti segítetek nekünk sakkban tartani San Jósét, és mindezt egyetlen lövés nélkül. Ezek az istenverte kis nemzetek gondolta -, ezek a képtelen mucsai államocskák a maguk háborúival és szövetségeseivel meg szélkakas-elkötelezettségeivel: tiszta sportmérkőzés, játszótéri politika. Csakhogy a játék nem babra megy. Ami egyszer széthullott, nem fog újra összeállni, legalábbis jó ideig nem, és a mai valóság legvalóságosabb ténye ez a miniatürizált világpolitika. Észak-Karolinában legalább józanabb a helyzet, mint odalent délen, ahol Los Angeles mindent fölfalással fenyeget, de olyan hírek is lábra kaptak, hogy Pasadena birtokában van a bombának. Itt fönt ilyen veszély nem fenyeget. - Mindezt természetesen elő kell terjesztenem a hadügyminisztériumnak mondta Christensen. - És meg kell szereznem a császár beleegyezését. Én azonban lényegében egyetértek a maga"álláspontjával. - Fölöttébb örvendetes. - Én meg annak örülök, hogy maga vette a fáradságot, és fölutazott ide Monterreyből, hogy mindezt megvilágítsa előttünk. - Felvilágosult önérdek - mentegetőzött Mrs. Sawyer. - No igen. - A miniszter azon kapta magát, hogy elmélyülten tanulmányozza partnere élesen körülhatárolt arccsontjait, finoman ívelő szemöldökét. Nemcsak hideg és célratörő, gondolta Christensen, hanem most, hogy a hivatalos részén túlestek, azt is kezdte észrevenni, hogy nagyon is vonzó asszony, maga pedig nem is olyan fáradt, mint gondolta. A külpolitikában vajon lehet-e helye kikapcsolódásul egy kis etyepetyének? Igaz, hogy Metternich nem

- Én is úgy felelte az asszony., Rajtuk kívülgondolom senki sem- volt a szálloda hatalmas éttermében. Háromszemélyes pincérgárda ugrálta körül őket, mintha ők volnának a valaha is itt vacsorázó legfontosabb személyiségek. És - gondolta a miniszter - végül is elég tűrhető vacsorát kaptak, csupa tengeri csemege: tintahal, kaliforniai kagyló, lepényhal és sült farkascápa, és mindezt egy üveg káprázatos napai chardonnay-vel öblítették le. Ha a világnak be is fellegzett, az Öböl-vidéken még jól lehetett enni, és a társadalom összeomlása nemcsak azt hozta magával, hogy csökkent a tenger szennyezettsége, hanem azt is, hogy a helyi tengeri csemegék helyi fogyasztásra is elérhetőbbé váltak. Á San Francisco és Los Angeles között létesült tizenegy országhatár és ugyanannyi vámsorompó nem nagyon ösztönözte a kivitelt. Az asztal melletti beszélgetés könnyedén és lazán, diplomáciai társalgás módjára csapongott a távoli vidékek eseményeiről keringő pletykák körül; szóba került a New Orleans-i néger varázslók fejedelemségének terjeszkedése, a wyomingi sziú hódítások vagy a valahai Kentuckyban folyó szesztilalmi háborúság. A követasszony úgy tudta, hogy a nagy síkságon ismét egy csaknem milliós bölénycsorda kóborol. A miniszter elmesélte, mit hallott a San Diego és Ti-juana között kormányzó öngyilkos szektáról meg Barnum & III. Baliley társkirályokról, akik Florida északi részén uralkodnak egy cirkuszi csodabogarakból álló udvar segítségével. Az asszony mosolyogva megjegyezte, hogy vajon hogyan lehet megismerni, ki a csodabogár, és ki a normális ember? Hiszen az egész világ egy nagy cirkusz, ugyebár. A miniszter tagadólag ingatta a fejét, és amellett kardoskodott, hogy inkább egy állatkert, és újabb bort rendelt. Nem érdeklődött az asszonynál Monterrey belső ügyei iránt, ez pedig tapintatosan elkerülte a San Francisco Császárság belső problémáit. A férfi könnyűnek érezte magát, gondtalannak és egy kicsit részegnek, sőt nem is csak egy kicsit részegnek, csak a kedvét szegné, no meg az emésztésének sem tenne jót, ha most arra kellene válaszolnia, hogyan verték le Sansalitóban azt a kisebb lázadást, vagy milyen elszakadási törekvéseket melenget Walnut Creek. Fél nyolc körül azt mondta: - Ugye nem szándékozik ma visszatérni Monterreybe? - Szó sincs róla! Ötórás út hazáig, föltéve, ha a San José-i közlekedési rendőrség nem kukacoskodik. Azonkívül Watsonvilletől lefelé olyan csapnivaló az út, hogy csak egy őrült vágna neki sötétedés után. Itt töltöm az éjszakát a Claremontban. - Helyes. Engedje meg, hogy a császárság vendége legyen. - Erre semmi szükség. Nekünk ... - A szálloda örül, ha lekötelezi a kormányt. Kérem, fogadja el a vendégszeretetüket. Mrs. Sawyer vállat vont. - Rendben van. Majd ha Monterreybe jön, viszonozzuk. - Helyes. Ekkor az asszony viselkedése hirtelen megváltozott. Feszengeni kezdett a székén, az ezüstneművel játszadozott, lerítt róla a félszegség és a feszélyezettség. Láthatóan valamilyen nagy fontosságú új témába készült belevágni, Christensen már-már azt várta, hogy megkéri, töltse vele az éjszakát. A pillanat törtrésze alatt mérlegelte magában az ajánlat összes előnyeit és hátrányait, s a

Robert Silverberg: Éjfélkor a palotában 25 mérleg nyelve a pozitív oldalra billent, és már a választ is megfogalmazta magában, amikor az asszony azzal rukkolt ki: - Tóm, kérhetek egy nagy szívességet? A férfi teljesen kizökkent egyensúlyából. Bármi jöjjön is ezután, nem az lesz, amire számított. - Megteszem, ami tőlem telik. - Szeretnék egy audienciát a császárnál. - Miit? - Nem hivatalosan. Tudom, hogy a császár csak a minisztereivel meg a titkos tanácsosaival tárgyalja meg az ügyeket. De én szeretném látni őt, ennyi az egész. - Arca kipirult. - Ugye ostobán hangzik? De mindig erről álmodtam, afféle kamaszkori fantáziálás nálam. Eljutni San Franciscóba, a császári trónterembe, megcsókolni a gyűrűjét, a fény és pompa .. én ezt akarom, Tóm! Csak hogy ott

- Nem számít - akaratoskodott az asszony. - Azért vállalkoztam a követi szerepre, hogy meglássam a császárt. Hiába is próbál lebeszélni. - Ahogy parancsolja. Még egy pohárral? - Mit szólna inkább ehhez? - húzott elő az asszony egy zománcozott cigarettatárcát. - Humboldt megye legkiválóbb terméke. A szabadállam ajándéka. A férfi mosolyogva bólintott, és elfogadta a „füvet”. Az elegáns, gyöngyház papírba csomagolt, aranyfeliratos, gyújtósipkás szívnivalót még szűrővel is ellátták. Minden dugába dőlhetett, gondolta, de a marihuána gyártási technológiája minden eddiginél fejlettebb fokra hágott. Elkattintotta a gyújtósapkát, mélyet szippantott a cigarettából,.és továbbadta az asszonynak. Azonnal érezte a hatását: a viszki-, a bor- és konyakgőzön át magasra csapott

legyek, lássam őt; gondolja, hogy ellehullott tudja intézni? A férfi elképedt. Az asszonyról a hideg-rideg céltudatosság álarca, és íme, váratlanul előtűnik mögüle ez a képtelenség. Nem tudta, mit válaszoljon. Az asszony folytatta: - Monterrey olyan nyomorúságos hely. Egy vidéki kisváros. Köztársaságnak nevezzük magunkat, de a név mögött nincs semmi. Én is szenátornak hívom magam meg diplomatának, de még alig tettem ki a lábam a városból. Még kislány koromban voltam kétszerháromszor San Franciscóban, aztán egypárszor San Jóséban. Anyám egyszer járt Los Angelesben, én azonban sehol. És otthon eldicsekedhetnék vele, hogy láttam a császárt... - tette hozzá csillogó szemmel. - Ugye meglepte a kérésem? Azt hitte, merő jég vagyok meg mikroprocesszor, ehelyett itt ül magával szemben egy falusi liba, nem igaz? De kedves magától, hogy még csak ki sem nevet. Ugye megteszi, hogy holnapra vagy holnaputánra elintéz nekem egy audienciát a császárral? - Azt hallottam, fél bemenni San Franciscóba. Az asszony zavarba jött. - Azt csak úgy mondtam. Hogy idecsaljam, és elérjem, hogy komolyan vegyen, és alkalma legyen egy kissé fölengedni. Diplomáciai fortély. Elnézését kérem. Az a hír járta magáról, hogy harapós ember, és csak az erő fitogtatásával lehet célt érni magánál. De ebből semmi sem igaz. Tóm, én látni akarom a császárt. Ugye tart audienciákat? - Hát, hogy úgy mondjuk. Szerintem nyélbe lehet ütni. - Ugye lehet? Holnap? - Mért várnánk holnapig? Mért nem ma este? - Viccel? - Egyáltalán nem - monda Christensen. - Ez San Francisco. A császár a legvadabb időpontokhoz tartja magát, mint ahogy mi valamennyien. Odatelefonálok és megérdeklődöm, tud-e fogadni bennünket. - Majd némi habozás után hozzátette: - Csalódás fogja érni magát. - Milyen értelemben? - A fény és pompa . . . csalódni fog. Ami azt illeti, jobban járna, ha nem látná őt. Őrizze meg magában a császári fenségről táplált fantáziáit. Komolyan mondom. De ha ragaszkodik hozzá, elintézem az audienciát,.bár nem látom semmi értelmét. - Nem lehetne valamivel konkrétabb? - Nem. - Én mégis látni akarom őt. Mindennek ellenére. - Akkor hadd telefonáljak. Elhagyta az ebédlőtermet, és kétségekkel küszködve intézkedni kezdett. Azon az estén akadozott a telefonszolgálat, így negyedórájába is beletelt, mire mindent elrendezett. Komoly akadályba azonban nem ütközött. Visszatérve beszámolt az asszonynak: - A komphajó körülbelül egy óra múlva indul velünk a kikötőből. A San Franciscó-i oldalon gépkocsi vár ránk. A császár éjfél körül lesz látható. Előre is megmondom, nem fog élvezetet lelni benne. A császár öreg és beteg, azonkívül... nem túl érdekes egyéniség.

benne egy újabb mámoros hullám, és tisztára söpörte az agyát, kiterjesztette ernyedt és kókadt szellemét. Amikor végeztek a cigarettával, kilibegtek a szállodából. Mindkét sofőr ott várakozott a parkolóban. Christensen elküldte az övét, és a monterreyi köztársaság gépkocsiján leereszkedtek a lankás berkeleyi úton a kikötőhöz. A San Franciscó-i hajó késett. Húsz percet dideregtek a mólón várakozva és mogorva pillantásokat vetve a távoli város fényei felé. Egyikük sem volt megfelelően öltözve az éjszaka hidegéhez, és a férfi csábítást érzett, hogy magához vonja és a karjaiban melengesse az asszonyt, ám megtartóztatta magát. Volt egy határ, amelyet még nem kívánt átlépni. Az ördögbe is - gondolta -, még a keresztnevét sem tudom. Nem sok hiányzott a tizenegyből, mire San Franciscóba értek. A mólón állami gépkocsi várt rájuk. A sofőr kipattant belőle, tisztelgett, és szolgálatkészen tüsténkedett körülöttük; egyike volt annak a lehetetlen közalkalmazotti típusnak, aki kétségkívül mélyen megtisztelve érzi magát, hogy késő éjjel nagyfejűeket fuvarozhat. A császári dragonyosok vörösarany egyenruháját viselte, egyik könyökén előtűnt a kopás nyoma. A gépkocsi köhögve és prüszkölve, nagy nehezen életre kelt, és végigdöcögött velük a Market Streeten, a Van Nessen át a Palota felé. Mrs. Sawyer tágra nyílt szemmel bámulta a Market Streeten sorakozó ódon felhőkarcolókat, mintha csupa katedrális lenne. A hivatali negyedbe érve a lélegzete is elállt, annyira lenyűgözte a fenséges látvány, a Symphony Hall csupaszon meredező csontváza, a Modern Művészet Múzeuma, a városháza hivalkodó, kupolás tömege, az Igazságügy Csarnoka, majd maga a császári Palota, ez a lélegzetelállítóan lenyűgöző, csodás, sokoszlopos épület, amely valaha régen a háború emlékének szentelt operaházként kezdte létezését. Előtte egy csomó császári gépkocsi várakozott. Christensen, jobbján a Monterrey Köztársaság követével, fölmasírozott a Palota lépcsőin, és a középső ajtón át az előcsarnokba vonult, ahol már szép számmal ott gyülekeztek a császárság vezető miniszterei és nagy hatalmú uraságai. - Hát nem csodálatos! - mormolta Mrs. Sawyer meghatottam Christensen - kit kegyes mosollyal, kit meghajlással, kit biccentéssel - üdvözölte az előkelőségeket: a hadügyminisztert, a pénzügyminisztert, a külvárosi ügyek miniszterét, a főbírót, a közlekedési tárca birtokosat meg a többieket. Pontosan éjfélkor megszólaltak a harsonák, és föltárult a trónterem ajtaja. Christensen fölajánlotta a karját Mrs. Sawyernek, és együttesen végigvonultak a székek közötti középső folyosón, majd a feljárón föllépkedtek a színpadra, ahol a hegyikristály és aranyfüst császári trónus csillogottvillogott a reflektorok fényében. Mrs. Sawyernek a szája is tátva maradt az ámulattól. A színpadtér magasában fölfüggesztett, hat óriási arcképre mutatott, és suttogva megkérdezte, kik azok, mire Christensen visszasúgta, hogy az első hat császár. És íme, már itt is jön a hetedik. - Ó! - kiáltott föl a követasszony, nem tudni, a megilletődöttségtől-e avagy az undortól. A császáron a teljes császári ornátus ékeskedett: skarlátvörös palást, világoszöld, hermelinprémmel szegett tunika, aranyláncok. A reszketeg, tántorgó, botladozó, hamuszín arcú, nyeszlett alakot egyik

26 Robert Silverberg: Éjfélkor a palotában oldaról Mike Schiff, a császári kamarás, másik oldalról Terry Coleman, az ajtónállók parancsnoka támogatta. Nem is annyira támogatta, mint inkább vonszolta. A processzió végén két karcsú, csinos fiú, egy fekete meg egy kínai vitte az országalmát, a jogart és a masszív koronát. Mrs. Sawyer ujjait Christensen karjába mélyesztette, és lélegzet után kapkodott, miközben a császár, akit lassan leengedtek a trónra, erőtlenül csaknem lefolyt a padlóra. A császári kamarás és a főajtónálló nagy nehezen ülő helyzetbe igazította, fejére helyezte a koronát, és reszketeg kezébe tuszkolta az országalmát meg a jogart. - ő császári" felsége, San Francisco császára, VII. Norton! kiáltotta Mike Schiff harsány hangon, amely a legtávolabbi erkélyekig betöltötte a termet. A császár heherészett. - Jöjjön - suttogta Christensen, és magával vonszolta az asszonyt.

asszony. - Két-három éve, vagy még több is. Teljesen elhülyült. Már nem is szobatiszta. Bizonyára érezte is. Sajnálom. Megmondtam, hogy jobban jár, ha ezt elmulasztja. Rettenetesen sajnálom, Mrs. ... Mrs. ... De hát mi is a keresztneve? - Elaine. - Elaine. Tűnjünk el innen. Elaine. Helyes? - Igen, kérlek. Az asszony egész testében remegett. A miniszter az oldalfolyosón vezette végig. A színpadra néhány udvaronc kapaszkodott föl, az egyikük gitárt, a másikuk zsonglőrbuzogányokat cipelt a kezében. A császári kacaj egyre élesebben, fülsértőbben és gátlástalanabbá tépdeste a terem levegőjét. Az udvari ceremónia valószínűleg be fogja tölteni a fél éjszakát. VII. Norton császár San

Azóta öregember szörnyű állapotban volt.húztak Christensen hetek nem látta,valóban és azóta, mint akit a kriptából elő: az álla lecsüngött, a nyála folyt, a tekintete üres, az élet elszállt belőle. Monterrey követe visszahőkölt, teste megfeszült, arcára kiült az utálat, és képtelen volt erőt venni magán, hogy a közelébe lépjen. Christensen azonban nem ismert kíméletet, és addig unszolta, amíg vagy négy méterre megközelítették a trónt. Az öregember felől betegesen édeskés szag csapott feléjük. - Mit kell tennem? - kérdezte az asszony kétségbeesetten. - Amikor bemutatom, lépjen előre, pukedlizzen, ha tud, és érintse meg az országalmát. Aztán hátráljon vissza a helyére. Ennyi az egész. Az asszony bólintott. Christensen előrelépett. - Felség, Monterrey köztársaság nagykövete, Sawyer szenátor óhajtja tiszteletét tenni. A követasszony remegve közelebb lépett, pukedlizett, és megérintette az országalmát. Hátrálás közben kis híján hanyatt vágódott. Christensen azonban még idejében megragadta a karját. A császár ismét elnevette magát, helyesebben éles, hátborzongató, kotkodácsoló hangot hallatott. Christensen lassan, óvatosan levezette a színpadról a döbbenettől elnémult Mrs. Sawyert. - Mióta van ez vele? - kérdezte az

Francisco látványosságai közé tartozott. - Most legnépszerűbb már tudod - szólalt meg Christensen. - Hogy működik a császárság, ha a császár hülye? - Elvagyunk valahogy. Ahogy tőlünk telik, nélküle is elboldogulunk. A rómaiak is megvoltak Caligula alatt. Norton feleannyira sem rossz, mint Caligula. Tizedannyira sem. El fogod híresztelni Monterreyben? - Azt hiszem, nem. Mi hiszünk a császárság hatalmában és a császárság nagyságában. Kár lenne megrendíteni ezt a hitet. - Igazad van - bólintott Christensen. Kiléptek a sötét, tiszta, hideg éjszakába. - Elkísérlek a hajóhoz, és csak aztán megyek haza - mondta Christensen. - Hol laksz? - Ellenkező irányban. A Golden Gate Park közelében. Az asszony a férfi arcába nézett, és nyelvével megnedvesítette az ajkát. - Semmi kedvem ilyen késői órában egyedül átkelni az öblön. Nincs ellenedre, ha felmegyek hozzád? - Nincs - mondta a férfi. Az asszonynak sikerült fesztelen mosolyt erőltetnie magára. - Ugye, nem vagy meleg? - Nem. Legalábbis többnyire nem. , - Helyes. Nekem is az volt az érzésem. Beszálltak az autóba. - Frederick Street - mondta a miniszter a sofőrnek. - A Betvedere és a Cole között.

Az út húsz percet tartott. Ezalatt egyikük sem szólt egy szót sem. A férfi tisztában volt vele, mi jár a másik fejében: a hülye, nyáladzó és motyogó császár a vakító reflektor-fényben. A hatalmas VII. Norton, mindeneknek ura San Rafaeltől San Mateoig és Half Moon Baytől Walnut Creekig. Hát ilyen a fény és a pompa a császári San Franciscóban a nyugati civilizációnak ezekben a végnapjaiban. Christensen elküldte a sofőrt, aztán fölkapaszkodtak a lépcsőn. A macskák most is éhesek voltak. - Kedves lakás - mondta az asszony. - Három szoba, fürdőszoba, hideg-meleg folyóvíz. Megjárja egy egyszerű külügyminiszternek. Egyeseknek lakosztályaik vannak a Palotában, nekem azonban ez jobban megfelel. Kitárta az erkélyajtót, és kilépett a friss levegőre. Most, hogy itthon volt, valahogy nem érezte olyan hidegnek az éjszakát. Gondolatai a Wiccai Királyságon kalandoztak, oda-fönt a boldog, zöld Oregonban, ahonnan másfél százezer szelíd istennőimádó újpogányt készülnek aláküldeni, hogy megünnepeljék a Nap

DÉVÉNYI TIBOR

újjászületését. Kellemetlenség, nyűg, fejfájás. Holnap, amikor mindenki kialussza a részegségét, össze kell hívnia a kabinetet, és be kell indítani a gépezetet, és valószínűleg neki magának is nyakába kell vennie a világot Petalumától Palo Altóig, hogy összeboronálja a szövetséget. Az Isten verje meg! De hát ez a dolga, nem? Valakinek csak cipelnie kell a terhet. Karját átfonta a törékeny monterreybeli asszonyon. - Szegény császár - rebegte az lágyan. - Igen. Szegény császár. Meg szegény mindenki. Elnézte a keleti égboltot. Még néhány óra, és a nap fölkél a domb mögül, onnan, ahol egykor az Amerikai Egyesült Államok virult a mostani kismillió ostoba töredék államocska helyén. Christensen megrázta a fejét. A Chicagói Nagyhercegség, gondolta. A Karolinai Szentszövetség. A három New York-i királyság. A San Francisco Császárság. Minek bánkódni - késő bánat, ebgondolat. Megjátszottad a kártyát, amit rád osztottak, és minden tőled telhetőt megtettél azért, hogy a biztonság apró szigetecskéit kihasítsd a sűrű éjszakából. Gondolatai visszasiklottak a jelenbe. - Örülök, hogy feljöttél ma este hozzám - mondta az asszonynak. Gyöngéden az ajkához érintette az ajkát. - Jöjj! Kerüljünk beljebb.

szeptemberi máréshűvös volt. Megborzongott. Mi lesz itt pár hét múlva? - hajnal gondolta, pityeregni kezdett. A Férfi keserű szájjal, borostásan, fáradtan ébredt a mocskos padlóra dobott matracon. Hanyatt feküdt. Tekintete a plafonon járt. A fényt árasztó nagy csillár helyén egy szál dróton lógott a villanykörte. Vakon himbálta a huzat. - Van tea? - kérdezte az Asszonytól. - Nincs. - Nem hoztál vizet tegnap? - Hoztam. Abból főztem a levest. Elfogyott. - Affene, még ez is! Az Asszony gyűlölettel, indulatosan fakadt ki: - Mondtam, hogy menjünk el! Így nem lehet élni! Mindenki elment, csak mi maradtunk egyedül! - Jól tudod, hogy nem mehetünk - mondta a Férfi nyugodtan. Nekünk itt a helyünk, maradnunk kell. Az Asszony megint sírdogálni kezdett. - Csak mi... Egyedül... Csak mi... Hát miért? Miért? - Nem vagyunk egyedül. Itt vannak a betegeim is. Nem

Baranyi Gyula fordítása Pataki Tibor rajzai

A 132. NAP (The Day Before) Az Asszony úgy kuporgott a romos lakás padlóján, mint egy űzött vad. Hajnalodott. Elgyötört tekintetével a sivár falakat pásztázta. Ahol egykor a roskadozó könyvespolc állt, most csupasz vezetékek, csőcsonkok éktelenkedtek. Az ablak üresen tátongott az utca felé. A

hagyhatom őketmeg! magukra. Ne felejtsd el, orvos vagyok. Nem futamodhatom Az Asszony matatni kezdett a romok között. Idegesen. Hol itt, hol ott újabb faldarabok, vakolatcsomók hullottak le. - Nem láttad a bugyijaimat? - Műtétem lesz délelőtt... Jól jönne egy erős kávé. - Nincs se áram, se víz. Miből csináljak kávét? A sittből? Úristen! Mondd, VISSZAJÖHETNEK? - Este bedeszkázom az ablakot - mondta a Férfi, miközben az egykori fürdőszoba helyén rakosgatta orvosi táskáját. - Azt kérdeztem - rikácsolta az Asszony, - hogy visszajöhetnek-e ??? Felelj! A Férfi szembefordult az Asszonnyal. Vállára tette kezét, és mélyen a szemébe nézve válaszolt: - Igen. Vissza fognak jönni. Erre számítanunk kell. Az Asszony megrázkódott, mintha áramütés érte volna. - Szűzanyám!... Minden kezdődik elölről! - mondta kábultan. - Igen. Egy-két nap múlva jönnek újra a vizesek, a jövő héten a festők. Parkettás még nincs. Tegnap mondták az IKV-nál. (Sose lesz) Vége

∞

LADISLAV SZALAI

SZTRÁJK ohn Manuel Biladze lassan átsétált a háromszázhuszonhat terem egyikén, amely kitöltötte a KMK, vagyis a Központi Munka Központ hatalmas épületét. Megállt a tizenegyedik generációs számítógép előtt, és megveregette a vállát. - No, ébredj már fel. Tudod, hogy ma rengeteg dolgunk van, te fiú! Mindkettőnknek jut belőle elég. A számítógép lassan felnyitotta szemét, s látható volt, hogy restelli magát. - Olyan sokat dolgoztam - szabadkozott. - Az embereknek állandóan újabb és újabb kívánságaik támadnak. És - tette hozzá egyre különösebbek. - Tudom - mondta megértően John Manuel Biladze, és öreg, inas kezével átkarolta a számítógépet. - Viszont ez csak egyre rosszabb lesz. Nem tudom, meddig bírjuk még. A múlt héten is figyelmeztettem a Világtanácsot, hogy ez így nem mehet tovább. Nem lesz ennek jó vége. És tudod-e, mit mondtak? Semmit. Tartsak ki.. . - Egyszer úgyis tenniük kell valamit! - fortyant fel a számítógép. - Ez az egész KMK a darabjaira esik már szét. Nem csupán azért, mert maga egyedül nem képes az összes biztosítékot kicserélni, hanem azért \p, mert maga sem al udta ki magát rendesen már vagy száz esztendeje. Hiszen emlékszik, amikor elkezdődött a munka itt, a KMK-ban, akkor még háromszázhuszonhatan dolgoztak maga mellett. Most mindent egyedül csinál. Háromszázhuszonhat ember munkáját végzi! Minden automatikus vonalat, fázist és eredményt

J

maga ellenőriz. maga törődik. Csodálom, én csaka KMKcsodálom, John Mindennel Manuel, hogy még bírja. Száz éve egyedül ban. Hát ez hihetetlen! Nem értem, miért nem kap segítséget? - Azt mondják, nem tudnak senkit sem adni - tárta szét karját az öreg. - Az emberek elfelejtettek dolgozni. Én vagyok az utolsó ember ezen a földön, aki még tudja, mi is az, amit munkának neveznek. John Manuel Biladze - a világ utolsó munkása! - No és mi lesz, ha egyszer meghal? - Azt én nem tudom - komorodott el az öreg. - Igazán nem tudom. Én mindig mondom nekik odafent, hogy bármikor eljöhet ez a pillanat, de azok csak nevetnek. Öregem, mondják, öregem, maga még sokáig bírja. Köztünk marad még vagy kétszázhúsz évig! Csakhogy én igazán tudom, hogy ez nem igaz: hiszen négyszáznegyven esztendeig még soha senki nem élt. .. - Én sem tudom, hogyan is képzelik - mérgelődött a számítógép. Egy cseppnyi együttérzés sincs bennük. Hiszen a legelemibb logikával is ellenkezik az, hogy egyetlen ember dolgozik, a másik tizenötmilliárd pedig a hasát vakarja, és szórakozóhelyekre járkál! - Hát azért ez nem egészen így van - védte a többieket John Manuel. - Nem járkálkutatnak mindenkiújcsak szórakozóhelyekre. Néhányan a laboratóriumokban és úja felfedezések után, néhányan a világűrben vannak. Azután létezik két vagy három író is ... - Vicc. Ez az egész csak vicc! - kiáltotta a számítógép méregtől elfúló hangon. - Mindent magára hagytak, mint egy jó bolondra, John Manuel. Hogyan lehet az, hogy egyetlen ember törődik az élelmiszer-ellátással, a ruházattal, a kémiai, a bányászati és még nem tudom, milyen iparral, a földműveléssel meg a gyógyszerellátással, az iskoláztatással? Hogyan lehetséges ez, kérdezem én? - Hát láthatod, hogy lehet. - Ó, igen, lehetséges, John Manuel. De öregszik a KMK, és maga sem fiatalodik. Kellene már valaki, aki átvizsgálja rendszeresen a gépeket, s főként olyasvalaki, aki felváltja magát. Nem sok időnk van erre, hiszen én szeretném, ha megélné a négyszáznegyvenedik esztendejét, de nem hiszek benne. És ha igen? Mi lesz azután? Örökké egészen biztosan nem fog élni...

- Ez bizony igaz. Örökké én sem fogok élni... - tűnődött el John Manuel Biladze, a világ utolsó munkása. - Eszembe jutott valami, John Manuel - nézett titokzatosan az öregre a tizenegyedik generációs számítógép. - Beszélgetésünk alatt végigfutottam az emberiség történetét, és rájöttem, mi a megoldás. Van valami, amivel térdre kényszerítheti a Világtanácsot. Ha ezt megteszi, nem lesz más választásuk, mint hogy megadják, amit kér. Lehet utódja! - Mi az a megoldás? - John Manuel, magának általános sztrájkot kell bejelentenie! - Általános sztrájk? - csodálkozott az öreg. - Hát az meg micsoda? - Egyszerűen megmondja a Világtanácsnak, s azon keresztül a világ tudomására hozza, hogy addig nem dolgozik tovább, amíg nem gondoskodnak az utódjáról. Egyszerűen megállítja a KMK összes gépezetét. - Megállítani a KMK gépezetét! - sápadt el John Manuel. - Drága barátom, ezt nem gondolod komolyan?! - De még milyen komolyan gondolom - felelte a tizenegyedik generációs számítógép. ohn Manuel, döbbent meg a Világtanács elnöke. - Magának elment az esze! Megállítani a gépezetet? El tudja egyáltalán képzelni, hogy ez mit jelent? Pár perc múlva kitör az üzemzavar. A kórházakban pedig néhány másodperc múlva! - Amit mondtam, megmondtam! - felelte az öreg szomorú, de határozott hangon. - Ha nem teljesítik a kérésemet, megállítom a KMK-t. - Értse meg, John Manuel - vált engedékenyebbé az elnök. - Ez nem olyan egyszerű, mint ahogyan maga, egy munkás ezt gondolja. Persze tudom, hogy egyedül van a KMK-ban, és áldozatos munkát végez, de mit tehetek? Az egész földtekén nincs még egy ember, akit odaállíthatnánk maga mellé. - Akkor nincs mit tenni - vonta meg vállát az öreg. - Pontosan délben megállítom a KMK összes apparátusát... - John Manuel, az istenért! - Tessék? - Ezt nem teheti meg, maga nem gyilkos! - Nem is. A kórházak és a gyógyszertárak megkapják a szükséges energiát és anyagokat. De a többiek . .. - John Manuel, legalább egy kis időt hagyjon. Majd megpróbálok kitalálni valamit... - Van még ideje, elnök úr! Délig még négy egész óra van hátra. - John Manuel, John Manuel . . . John Manuel lekapcsolta a képtelefont, és elégedett mosollyal hátradőlt a karosszékben, arcán réveteg mosollyal a számítógép felé,,,aki” boldog örömmel hallgatta végig a beszélgetést. - No, megnyugodhatunk. Mit gondolsz az akcióról? - Szépen indul - válaszolt a számítógép. - Úgy gondolom, a Világtanácsnak egyszerűen nincs más választása, mint teljesíteni a maga kívánságait. - No igen - kétkedett az öreg. - De mi van akkor, ha valóban nem találnak olyan embert, akit ideküldhetnének? Akkor meg kell kezdenünk a sztrájkot. - Akkor megkezdjük! - harciaskodott a számítógép. - Igazán nem dolgozhat állandóan maga. Joga van egy kis pihenésre. - Ugyan mihez van nekem jogom - csóválta meg fejét John Manuel. Nem nézhetem tétlenül, hogyan pusztul el az emberiség, az én jogom miatt. Előbb jöjjön ide még valaki, azután jöhet az én jogom a pihenésre. Hiszen tudjátok, az egész KMK végső irányítója végül is az ember. Csak tudnám, ezt a feladatot miért nem bízták számítógépre, mint az összes többi funkciót? - Miért, miért? - dohogott a számítógép. - Mert nem bíztak a mi intelligenciánkban. Ekkora melléfogás . . . - Ami történt, az megtörtént - fejezte be a társalgást az öregember, és megropogtatta csontjait. - A sztrájk pedig legyen sztrájk. Végigcsináljuk!

J

Ladislav Szalai: Sztrájk 29 ontosan tizenkét órakor a KMK gépezete csendesen leállt. Elsőnek a televíziónézők vették észre, hogy valami nincs rendben. Éppen a bokszvilágbajnokságot közvetítették, amikor elsötétültek a képernyők. - Hát ez mi? Mi történt? - ugráltak fel a karosszékekből, hiszen olyan példátlan eset, hogy kialudjon az áram, hogy nem működnek a gépek, ilyen példátlan eset már sok-sok esztendeje nem fordult elő, talán emberemlékezet óta. Egy félóráig nem is volt különösebb baj, de azután az éttermekben összegyűlt tömeg - az éhes ember mindig izgatott, és hajlamos a zavarkeltésre - telefonok ezreivel bombázta a Világtanácsot. A Világtanács elnöke lecövekelve ült a képtelefon előtt, és állandóan ismételte, immár könyörgésre fogott hangon: ' - John Manuel! John Manuel! Válaszoljon, kérem, az isten

P

EGY ÉVE A TUDOMÁNY SZOLGÁLATÁBAN Ön, aki szereti a sci-fit, ismerje meg a természettudományok legújabb eredményeit. Olvassa havonta a Tudományt, a Scientific American magyar kiadását. Anyanyelvén kapja kézbe a világ egyik legtekintélyesebb tudományos magazinját.

szerelmére, Manuel! De John kérem, Manuelválaszoljon. ezt már nemJohn hallotta. A világ utolsó munkása ott ült egymagában az irodájában, fejét az asztalra hajtva, és a szeme oly tágra nyílt, mintha azon csodálkozna, hogy nem érte meg a négyszáznegyvenedik életévét. A világ utolsó munkása meghalt, pontosan tizenkét óra után egy másodperccel.

D. Németh István fordítása

Előfizethető a postahivatalokban, kapható az újságárusoknál - Kémiai tulajdonságok topologikus előrejelzése; - A gravitációt és a többi kölcsönhatást egyesítő elméletekben az anyag alapvető építőelemei a szuperhúrok; - A tárgyak színe; a színérzékelés hagyományos felfogását döntik meg a számítógép képernyőjén látható érzékcsalódások; - A csillagközi anyag és a Nap; - Leonardo da Vinci és a mechanika tudománya; Mindezekre a kérdésekre választ kap a Tudomány novemberi számában.

KÉPZÔMÛVÉSZET SYD MEAD, A FUTURISTA Néhány évvel ezelőtt percekig nem tudtam elmozdulni Stockholmban, a Kungsgatán egyik üzletének kirakata elől. Nem akartam hinni a szememnek, pedig akkor már hallottam egyet-mást a miniatürizálásról, mindenféle japán elektronikus trükkökről, sőt magam is tapasztalhattam, hogy egészen rövid idő alatt milyen pályát futottak be a kis kézi számítógépek, mennyit veszítettek méretükből és súlyukból, miközben rengeteget nyertek használhatóságban,

emlékezőképességben, a velük elvégezhető matematikai és egyéb műveletek számában. A csoda a kirakatban feküdt, bársonyon, ahogy az ékszerészeknél a gyémántból öszszefűzött nyakékek, diadémok, koronák. Vékonyka karperec volt, valamiféle fémbők készült, közepén egy órával, amelynek ugráló számjegyei a pontos időt mutatták. Mindez nem volt meglepő, ilyen órát láttam már éppen eleget, tetszésemet egyik sem ragadta meg; jobban szerettem a

hagyományos változatot, római számokkal, lassan körbesétáló, finom mutatókkal. De ez az óra más volt. Írás állt mellette, amely azt tudatta, hogy ennek a karperecnek s vele együtt az órának a vastagsága 0,8 milliméter, tehát egy milliméternél kevesebb. Megráztam a fejemet. Hogyan fér el ebben a vastagságban a szerkezet, a kijelzőrendszer, az üveglap, amely a számokat takarja? Lehetetlen! Szerettem

Képzőművészet 31 Mert az ember mellékes szerepet játszik rajtuk, a kompozíciókat a gépek, járművek és munkaeszközök uralják. Igazán jó, pontosnak érzett megnevezésem nincs Syd Mead művészetére. Az iparművészt nem tartom kielégítőnek, s azt sem mondhatnám pedig munkái nagyrészt a jövőt ábrázolják -, hogy Science fiction festő. Maradjunk annál a szintén nem egészen pontos elnevezésnél, hogy Mead formatervező, bár jövőtervezőnek is lehetne mondani. Műveit nem árulják a galériák, nem rendeznek belőlük kiállításokat, csak nagyon

volna megmérni a karperec vastagságát, erre persze nem volt lehetőség, próbáltam a szememmel megbecsülni, de hát a látásom nincs hitelesítve a centiméteren aluli méretekre. Bizonyítékot nem szerezhettem, maradt tehát a hitetlenkedő csodálkozás. Viszont a napokban egy hirdetést láttam karórák fényképével. Egy híres cég mutatja be legújabb termékeit: műanyag szíj s benne a szíjjal azonos vastagságú karóra, kisebb számítógéppel egybeépítve. A hirdetés szerint ezek az órák különböző színekben és formákban kaphatók, és nem is kerülnek sokba. A haladás nagyon gyors. A pár évvel ezelőtti, ékszerként bemutatott egyedi darab tömegcikké vált, megvásárolhatja, hordhatja bárki, büszkélkedni sem érdemes vele. Elgondolkoztam a technikai fejlődésen. Hogyan történt mindez? Nyilván évekkel korábban kiszámították és elhatározták gyárosok, menedzserek, kereskedők és más üzletemberek, hogy piacra fogják dobni az új árut. Ehhez nyersanyagok, gépek, épületek stb. stb. kellettek, és szakképzett munkások. De kellett valaki is. Nem a futurológusokra vagymás prognosztikusokra gondolok, mert azok már elvégezték a magukét, kiszámították, megtervezték s ezzel többé-kevésbé meghatározták a jövőt, azt a környezetet, amelyben ezeket az órákat modern és Ízléses árunak látják s meg is vásárolják. Kellett valaki, aki az óra formáját, színét, kinézetét elgondolja, megtervezi, megrajzolja, mintapéldányait elkészíti. És ez a valaki csak művész lehetett. Az ipar művésze. De ha ez így van, s nagyon valószínű, hogy így van, akkor ma, 1986-ban, már biztosan dolgoznak azon, hogy milyen autók,

ruhák, írógépek, rádiók, kerékpárok, írószerek, cipők, palackok, televíziók és más használati tárgyak kerülnek a boltokba 1992ben. És azon is, hogy milyen boltokba. Ha összeszednénk az egymástól elszigetelten dolgozó tervezők, ipari művészek munkáit, akkor belőlük összerakhatnánk a közeli jövő nem fantasztikus, hanem teljesen realisztikus képét. Ekkor jutott eszembe Syd Mead. Képeinek minőségét tekintve nyugodtan mondhatnánk festőművésznek Syd Meadet. Jól bánik a színekkel, remekül komponál, határozottan ábrázolja a valóságot. Témáit tekintve már haboznánk a megnevezéssel.

ritkán találkozhatunk újságokban, s akkor isvelük csak magazinokban, a szűkebb szakmai közönségnek szánt kiadványokban. De találkozhatunk velük hatalmas iparvállalatok katalógusaiban, reklámanyagaiban. Rendelői, megbízói között ott van a Ford, a Chrysler, a US Steel, a BMW, a Phillips, a Packard, a General Motors, amerikai, japán, német, olasz autógyárak, hajógyárak, elektronikával, lakberendezéssel, kórházi felszerelésekkel és természetesen űrkutatással foglalkozó cégek sokasága. Munkássága ennek következtében rendkívül kiterjedt. Alig van az életnek olyan területe, amellyel ne érintkezne, amelynek jövőjét ne befolyásolná. Valaki egyszer tréfásan azt mondta róla, hogy jobban befolyásolja Amerika jövőjét, mint a Fehér Házban dolgozó idősebb úriember. Milyen jövőt mutatnak Syd Mead tervei, festményei, vázlatai, a legtöbbször realista, de olykor fantasztikusnak látszó elgondolásai? Mead autói pompás külsejű járművek, még azok is, amelyek hagyományos hajtóanyagokkal működnek. Laposak,

32 Képzőművészet minden kívánságot és igényt kielégítő eszközök. A lakások más felszerelési tárgyait sem hagyja figyelmen kívül Mead. Lehet, hogy néhány év múlva még találkozunk rádióinak, magnetofonjainak, kávéfőzőinek, csészéinek, kenyérpirítóinak, asztalainak, székeinek megvalósult változataival. Mindez még belül van az elképzelhetőség, a megvalósíthatóság, a realitás határain. De Syd Mead futuristának nevezi és érzi magát, olyan művésznek, aki képzeletével a távolabbi jövőbe merészkedhet.

áramvonalasak, kényelmesek, ragyognak a krómtól és a nikkeltől vagy valami egészen más anyagtól, hiszen ki tudja, milyen új fémek lépnek színpadra az autógyártásban. Tetejük üveg vagy átlátszó műanyag, a vezető és az utas körös-körül kiláthat belőle. Ezeket a kocsikat nyilván nyálcsorgatva bámulják az autók szerelmesei, hiszen még a magamfajta megrögzött gyalogos is bámulja szépségüket, eleganciájukat, a legjobb modern szobrokra emlékeztető formájukat. De tervez Mead antigravitációs járműveket, lebegő, lapos cseppeket, ultrahanggal dolgozó hatalmas földgépeket, sportkocsikat két személyre, tömegközlekedéshez használható nagyobb szállítóeszközöket, lakókocsikat, hatalmas, sok-sok keréken gördülő teherszállítókat, de egyetlen keréken rohanó, giroszkóppal kiegyensúlyozott műanyag csodákat is. Mindezeket már nehéz autónak nevezni; olyan messze vannak napjaink járműveitől, mint a delizsánsz Fordék T-modelljétől. A jövő közlekedése Mead szerint számos meglepetést tartalmaz. Ott vannak például az egyszemélyes, összecsukható repülőgépek vagy azok a tojásdad, ugyancsak egyszemélyes s talán antigravitációs eszközök, amelyeket az utas aésfelsőtestére csatol, megnyomja gombjait, hipp-hopp, már repül is velük a munkahelyére, baráti összejövetelre vagy táncmulatságra. Mások lesznek természetesen a tűzoltóautók, járőrkocsik, kirándulást, pihenést, szórakozást elősegítő járművek, a kétéltű, jachtok, az utcák sűrűjében nyüzsgő, egy karosszéknél alig nagyobb közlekedési eszközök, amelyeket talán elektromosság hajt, talán mágnesesség, talán valami más. Mead természetesen megtervezi és megfesti járműveinek belsejét is, a legapróbb részletekig. Mások a kormányszerkezetek, az ülések, a műszerfalak. Ízléses és kényelmes, színben és formában harmonikus a

légibuszok és földalatti kocsik utastere, vezetőfülkéje, információs központja, kiszolgálóegysége. Négy lábon lépegető, nehéz terepre tervezett járműveit megirigyelhették A Birodalom visszavág című film látványtervezői és modellezői is. • A járművekhez utak kellenek. Velük sem marad adósunk Mead. A hegyek között felfüggesztett, a természetet érintetlenül hagyó sztrádák, lebegő, egymást áthidaló városi utak, a közlekedést könnyítő táblák és feliratok megtervezése sem kerülte el figyelmét. Lakásai, lakásbelsői csodálatosan szépek és egyszerűek, ugyanilyenek egyetemi tantermei, kórházi műtői, tanulókapszulái s mindezekben az elektronika és a távközlés technikai csodái, egész falat beborító képernyők, háromdimenziós filmeket és hologramokat vetítő berendezések, kommunikációs,

Ezért gondolkozik el aazFöld űrhajózás perspektíváin, ezért épít köré űrállomásokat, az aszteroidákra atomerővel működő telepeket, távoli bolygókra leszálló űrhajókat, a Naprendszerben keringő hatalmas gyűrűket. Még attól sem riad vissza, és itt már a Science fiction képzőművészek közé kell sorolnunk, hogy megfesse az időgépet s azt a pályaudvart, amelyről az időgépek utasai a múltba és a jövőbe indulnak. Syd Mead munkáinak, festményeinek, rajzainak művészi értékéről nagyon nehéz beszélni, hiszen ezek az „alkalmazott művészet” kategóriájába tartoznak, á legtöbb esetben megrendelésre készültek, s ezért szükségképpen korlátozottak. Az anyagok, a technikák, a várható fogyasztás, a közgazdasági, kereskedelmi, lélektani számítások korlátozzák őket, ugyanúgy, mint a tervezés, az előrelátás a futurológiái vizsgálatok bármelyik területét. Meadnek meghatározott teret kell kitöltenie, s művészetének lényege éppen az, hogy „gúzsba kötötten táncol”. Ám ez a tánc a maga módján megragadó, s különösen ott, ahol a gépek mellett megjelenik a környezet és az élet. Formatervezett tárgyait a legtöbbször funkciójukban ábrázolja, a tűzoltókocsik tüzet oltanak, a lakásokban

Képzőművészet 33

emberek nézik a hologramokat, a műtőkben operálnak, a tanulókapszulákban tanulnak. Mégis, az egész az álomképekhez hasonlít élénk színeivel, kissé színpadias beállításaival s azzal is, hogy létezőnek mutatja a nem létezőt, meglévőnek, elérhetőnek a jövőben szunnyadót. Syd Mead - mint mondtam - nem science fiction festő úgy, ahogy Chriss Foss, Frazetta, Vallejo, Woodroffe vagy Jim Burns, képein nincsenek szörnyek, idegenek, robotok, még konfliktusos helyzetek sem, mégis, haművészetének a sci-fit a tudományra képzelet tekintjük,épülő akkor a fentiek között kell a helyét meghatároznunk. Syd, pontosabban Sydney Jay Mead 1933-ban született St. Paulban, Minnesota államban. Gyerekkorában a Yosemite Nemzeti Parkot, a P-38 vadászgépeket, atudományos enciklopédiákat és az időutazásról szóló történeteket bámulta. Iskoláit ötvenkettőben végezte, egy évre rá bevonult katonának Okinavába. Ötvenötben már Fordéknak dolgozott, művészeti tanulmányait 56-ban kezdte. Miután végzett, a nagy detroiti autógyáraknál dolgozott, megújította a formatervezést. Azóta sikert sikerre halmoz, számos tervét

megvalósították, képeinek egy kis része múzeumokba került. Munkáinak válogatott gyűjteményét szép és drága albumban a Dragon's Dream kiadó jelentette meg.

Kuczka Péter

DÉMONOK, SZÖRNYEK, BESTIÁK Jaschik Almos, Mokry Mészáros Dezső, Nagy Sándor, Tichy Gyula és más művészek festményeivel, rajzaival, grafikáival találkozhatnak a látogatók a Fészek Klubban november 11-én megnyíló kiállításon. A válogatás érdekes képet nyújt századunk első évtizedeinek magyar fantasztikus és tudományos-fantasztikus művészetéből, felsorakoztatva olyan alkotásokat, amelyek kiállításokon eddig nem voltak láthatók. A Démonok, Szörnyek, bestiák című kiállítást Nemeskürty István nyitja meg.

A Zurangor bolygón MILOŠ MACOUREK VERSEI

... az idén márciusban a hires-neves prágai irodalmi borozóban,

1926), akit a cseh kritika máig sem becsül kellőképpen, az

amelyet Violának neveznek, különös előadásnak lehettek művész tanúi a szépszámú megjelentek: Vavrová művésznő és Táborsky úr, Kuzilek úr rendezésében és néhány szolid rekvizitummal felszerelkezve elkalauzolta közönségét a távoli Zurangor bolygóra, ahol a bolygólakóknak mindössze háromnegyed óra jut az egész életre, óriásként születnek, és törpeként balnak meg, akiknek szavuk a szó szoros értelmében „nyom a latban", és akiknek a legkedvesebb szórakozásuk egy mangálnak nevezett lény kínzása, mert a mangálnak a halál előtt igen filozofikus gondolatai támadnak, és a mély érzésű bolygólakók ezt rendkívül élvezik. Az olykor „ütődött" megfogalmazású poétikus sci fi versek szerzője az a Miloš Macourek (szül.:

olvasók -drámaszerző, szerte a világon - annál, inkább. Az író, költő, meseíró, dramaturg, forgatókön yvíró, rendező munkásságából Magyar-országon talán az ált ala irt filmeket ismerik a legjobban, elég, ha a képregény-paródiának is tekinthető Ki ölte meg Jessyt?, a fergeteges humorú Uraim, megöltem Einsteint!, a Négy gyilkosság elég lesz, kedvesem? és az egykor oly híres cseh filmvígjátékok közül is a l egjobbat, az Uram, ön özvegy-asszony lesz címűt említjük, és akkor már tudjuk, kiről van szó. A Zurangor bolygó (Planéta Zurangor) c. versciklus még nem jelent meg könyv al akban, mindössze néhány vers látott napvilágot a Tvorba áprilisi (14-es) számában. Fordításainknak ez a forrása...

A zurangori idő A Zurangor bolygó lakói átlagosan mintegy háromnegyed óráig élnek Ebben a rövid időben élik le gyermekkorukat tanuló éveiket viharos ifj úságukat szerelmüket és házasságukat esetleg két szerelmüket és két házasságukat egész karrierjüket és ebben a r övid időben nevelik fel gyermekeiket és még

gondoskodni kell arról a helyről amit testükkel elfoglalnak gondoskodni kell saját hírnevükről és főként a hajviseletükről Ez teljesen kitölti az életüket Közben pedig állandóan figyelik a testüket és szervezetüket hogy kitartson arra á háromnegyed órára Mivel az orvostudomány rendkívül

saját életük alkonya Háromnegyed óra is belefér kevésnek tűnik de a bolygó lakói ennek nincsenek tudatában hiszen egészen más gondjaik vannak:

fejlett a Zurangoron ezért megesik az a csoda hogy némely bolygólakó élete olykor három perccel is tovább tarthat a szokottnál az ilyen szerencsés még három percig gondoskodhat a környezetéről és a hajviseletéről

Miloš Macourek: A Zurangor bolygón 35

A Zurangor bolygó lakói A Zurangor bolygó lakói egészen nagyok amikor megszületnek azután tömegük lassan elolvad vagy elkopik mint a ceruza hegye A felnőtt zurangoriak között van olyan amelyiknek súlya kétszáz tonna de van olyan is amely csupán két dekát nyom

A zurangori beszéd A zurangori szavak abban különböznek a miéinktől hogy súlyuk van Ha mi beszélünk a szavunk elszáll a széllel Zurangoron pedig úgy folyik a szó mint egy nehéz májas hurka némelyik eléri a tizenkét kilós súlyt is Ha egy ilyen terjedelmes szó a lábukra esik akkor bizony holtáig biceg az illető

hiszenazonban az élet nem viseli meg Végül az aegyformán zurangori amely elégőket hosszú életet mondhat a magáénak idős korában bizony nem nagyobb mint egy aprócska teniszlabda miközben az unokája úgy magasodik a táj fölé mint egy órjási hegyvidék A játékos z urangori gyerekek időnként eltapossák játék közben a bolygó bölcs öreg és apró lakóit anélkül hogy tudnák mit tesznek Igaz ha tudnák is fel nem fognák tettük súlyát Hiszen ehhez még túl nagyok

Ezértveszélytelen mondható hogy nem dologitt a beszéd ha már a beszélgetés fonala eléri a félméteres hosszúságot Ezért történhet meg az hogy a hivatalos üléseken részt vevő zurangoriak okosabbja inkább hallgat Egy átlagos bolygólakó napi egy tonna szót fecseg el de ebből nem túl sok baj származik kivéve akkor ha nem mond igazat ilyenkor a lezuhanó szó miatt akár a talaj i s beszakadhat s ha netán fontos hivatalt visel akkor a feldíszített emelvény is összedőlhet alatta és így a hallgatóság

A Zurangor bolygó faunája

azt is megtudhatja hogy a szónok éppen nem mond igazat

A Zurangor bolygón egykor sokféle fajta állat élt ám a bolygó lakóinak oly sok örömet szerző rendszeres irtás nagyon megritkította őket Így a Zurangor bolygón ma már csak egyetlen állat él a szürkén izzó mangál Ez olyan apró hogy szinte nem is látni - mégis vadásznak rá No nem a húsáért esetleg a bundájáért hanem a lelki értékeiért Bár némely mangál megreked a banalitások

D. Németh István fordításai

szintjén a legtöbbnek azonban bámulatosan eredeti ötleteik vannak és ezeket a bolygó lakói áhítatosan képesek élvezni Mivel a mangáloknak szenvedés közben támadnak a legeredetibb gondolataik ezért a zurangoriak nem eszik meg őket hanem lassú tűzön pirítják hogy egyetlen értékes gondolat se vesszék kárba Mondhatni sajnálatos hogy ebből semmi nem marad fenn hiszen a zurangoriak sem írni sem olvasni nem tudnak

ERNESZT MARINYIN

Holnaputáni gondok A Fizikai Problémák Tudományos Kutatóintézetének ajtaja fél hétkor becsapódott Susztyerov mögött. Fülében még ott csengett a professzor sértőn udvarias hangja és a terem szemtelen közbeszólásai. Nem emlékezett rá, hogyan jött le a márványlépcsőkön, hogyan lépdelt el a nyírt sövény mellett és ment át az utcán. Valami felvillant a szeme előtt, megállt, és szemét kissé összehúzva tovább számolt magában - már kétezren is túl járt. - No, mi van, elszánta végül magát? - hallatszott a füle mögött. . - Megbocsásson, mint mond? - értetlenkedett. - Azt kérdem, elszánta-e végre magát, hogy belép ide, a legyőzöttek és meghunyászkodók eme menedékébe? Susztyerov zavartan körülpillantott, és rádöbbent, hogy egy üzlet kirakata előtt áll. Ismeretlen férfi mosolygott szívélyesen mellette sovány és magas volt, kaján, húsos orral, vékony szája fülig szaladt. Susztyerov töprengett egy ideig, majd bólintott - Na, bölcsen tette - s az ismeretlen már vezette is lefelé a fából ácsolt lépcsőkön a pincehelyiség hűvösébe. - Egyedül semmiképp sem ajánlatos, csak kettesben lehet. És mennyit? Egy egészet? Nincs rá felkészülve, én pedig nem kérek, harmadik nem kell, különben sincs rá szükségünk, ide a rubellal, tessék, galambocskám, egy kicsit, adja isten, hogy derék férjed legyen, olyan, mint én, köszönöm ... No gyerünk, gyerünk, mit áll itt az útban, az emberek sietnek, nemsokára bezárják, fogja jobban ezt a tekercset, szaladjunk át, amíg nincsenek autók, most pedig erre, én cipeltem ide ezt a kis padot a bokrok mögé, üljünk le, tessék, remek ... Molodaja Gvargyija, 1984

Az ismeretlen hátradőlt a kerti pádon, kigombolta inge felső gombját, és meglazította kopott nyakkendőjén a hanyagul megkötött csomót. A lemenő nap sugaraitól hunyorogva összeráncolta homlokát. - Ugyan miért szégyellj, bontsa már fel a sztaniolkupakot, hiszen csinálta már; hogyan is hívják? Lev Ivanovics? Remek, szeretem, amikor a névnek van valami jelentése. Én Alekszandr vagyok, ami azt jelenti, hogy az „emberek oltalmazója”, ugye nem rossz? Az apai nevem pedig Filippovics, no nem Makedóniai, hanem csak úgy egyszerűen . .. Ugyan mit üldögél itt, igyon, ne szégyellje magát, ihat nálam többet, hiszen maga van jobban rászorulva . . . így, remek! Susztyerov átadta neki az üveget, fújt egy nagyot, és megtörölte a száját. Alekszandr Filippovics zakója zsebéből ügyesen kikapott egy kis csomag Volna ömlesztett sajtot, és Susztyerov kezébe nyomta. - Rágja, rágja csak. Nem szeretném, ha berúgna, beszélgetni akarok magával. Mit gondol, miért akaszkodtam magára? Azért, hogy beszélgessünk. Magányos ember vagyok, agglegény, az ismerőseim pedig mind nősek, agyon-nyúzottak, nincs idejük a baráti csevegésre, pedig ez egyetlen örömöm, ezért is csíptem el magát. Húzott egyet az üvegből, komikusán elfintorodott, mély lélegzetet vett az orrán keresztül, s letörte a sajt sarkát. - S miről fogunk beszélgetni, Alekszandr Filippovics? - Beszélgetni? Először is kiszámítom magát, ez a kedvenc játékom. No gyerünk! Úgy, úgy! Na, magával minden világos. Egyszóval maga egy fekete csíkra került, és átment rajta. - Hogy értsem ezt?

Erneszt Marinyin: Holnaputáni gondok 37 - Ugyan már, tényleg nem érti? Tudja, az élet, akár a zebra; egy fehér sáv, egy fekete sáv, megint fehér, megint fekete . .. - Ez igaz - mosolyodott el egy cseppet se vidáman Susztyerov. - Tehát így állunk. Először is magát otthagyta a felesége. Nem halt meg, mert akkor nem húzta volna le az ujjáról a gyűrűjét, hanem áttette volna a másik ujjára ... maga azonban lehúzta, tessék, ott a világos csík. Másodszor: hála isten, hogy otthagyta, mert már régen el kellett volna zavarnia, miféle feleség az ilyen, amikor a férj maga varrja fel a gombjait? Nem szerette magát? Nem, régebben szerette, különben nem ment volna magához, nem olyan a maga arca .. . Kiábrándult magából. És miért? Az arca sápadt, a szeme alatt karikák - keveset sétál, sokat ül, tehát keveset törődött vele. Miért üldögél annyit? Papírtekercs a hóna alatt... A Fizikai Problémák Intézetéből jött kifelé, papírtekerccsel a kezében. Tehát nem ott

Alekszandr Filippovics felvonta szemöldökét, és tátva maradt a szája. Majd sóhajtott, és így szólt: - Jól van,.a büszkeség éppen olyan értelmetlen, mint a szerénység. Egy okos ember mondta, hogy egy valamirevaló tudós kell hogy el tudja magyarázni elméletét akár egy ötéves gyereknek is. Tegyük fel, hogy én vagyok ez a gyermek. Kezdje! Susztyerov már nyúlt a papírtekercs után, a táblázatokért, Alekszandr Filippovics azonban elhúzta a száját. - A fenébe velük, jobb így, ha az ujjain mutatja. Nekem arra van szükségem, hogy magam elé tudjam képzelni a dolgot. - Rendben - egyezett bele Susztyerov, s cigaretta után nyúlt a zsebébe. Rágyújtott. - A világon van három arcátlan jelenség: az Olbers-paradoxon, a vöröseltolódás és a reliktum-háttér. Alekszandr Filippovics biccentett, és így szólt:

dolgozik, vendég. Előadást tartott, és .. . azok ott elintézték. mit adott elő? A disszertációját? Aligha, a dosszié túlságosanUgyan vastag, fizikusok nem írnak ilyen vastag disszertációt... Megálljon csak, jobb keze középső ujján bütyök, zsebében csehfogó... ej, barátocskám, maga igazi vadember; nocsak, talán nem tervezőmérnök? - Konstruktőr vagyok - ismerte be Susztyerov. - Ugyan már, Lev Ivanovics, akkor minek tolakodott be oda? Napjaink fizikája nem amatőröknek való, ott, aki nem képes elvontan gondolkodni, annak nincs helye, a matematikával ugye gyönge lábon áll?... Susztyerov összeszorította a fogát. Ma ezt alaposan a tudtára adták. - Ne csüggedjen, köpjön rá. Mert mi a matematika? A vakok ábécéje ... Ha valaki nem tud szemléletesen gondolkodni, ha nem tudja szemét megfeszítve észrevenni azt, amit kell, akkor nekilát képleteket firkálni, ehhez ugyanis semmit sem kell látni, itt ugye minden a szabályok szerint megy: vedd el itt, tedd át oda, vidd át a bal oldalra, képezd át, aztán számolj nyolc esztendeig, aztán leülhetsz, összeállíthatsz egy grafikont, és meglátod. A matematika voltaképp nem más, mint jelekkel leírva mindaz, amit szemmel nem látsz. Ha fogalmad sincs az erőkről - húzzál vektorokat; ha gőzöd sincs a függvényhez - képezz differenciált, elemezd. S egyébként is ezt az egészet a kibernetikus civilizációk kémei találták ki; a robotoknak nincs térlátásuk, gyerünk, adj nekik számokat! Nos, ezt a világot apránként úgy módosították, hogy számokra épüljön, könnyebb legyen behatolniuk, hogy azután elfoglalják és bitorolják. Hiszen bizonyára maga is végzett számításokat, valahol még egy üveg italt is odacsúsztatott, hogy egy nagy számítógéphez engedjék, azt az ostoba programozást magolta. Ugye így volt? Susztyerov meglepve biccentett. Szédülni kezdett - nem annyira a vodkától, inkább szokatlan beszélgetőpartnerétől. - Megálljon, Lev Ivanics, maga most már mint pszichopatát elemez? Susztyerov rövid töprengés után őszintén elcsodálkozott. - Ide figyeljen, valóban ideje lenne, én pedig még nem is gondoltam rá! - Nincs rá szükség, mert egyáltalán nem vagyok idegbeteg, csupán egy kicsit más vagyok, mint a többi ember - de ez még nem jelenti azt, hogy valaki nem normális, ugye? Mi az, hogy normális? Olyannak lenni, mint a többség? Vagy olyannak, mint a legkiválóbb kevesek? Ne kuncogjon, a szerénységnek ehhez semmi köze, egyszerűen józanul kell értékelni a helyzetet. Én például képtelen vagyok lépcsőfokokat mászni - tehát nem vagyok normális, ugye? Lehet viszont, hogy tudok repülni - akkor minek másszak lépcsőfokokat? Maga nem ért a matematikához - tehát nem normális? De minek ez magának, amikor maga remekül lát? Mellesleg mi az, amit észrevett? - Ahogy nekem magyarázták, látomás volt - sóhajtott Susztyerov. - Csodálatos! Nyolcadik éve ábrándozok arról, hogy tudomásom legyen, de nem sikerül. Pontosabban? - A Stacionárius Világmindenség ellentmondásmentes modelljét vázoltam!

- Nekem viszont nincs túl kedvemre a habeas corpus és a trirarka szinto. - Ez meg mi a csuda? - pislogott Susztyerov. - Fogalmam sincs róla - ismerte be Alekszandr Filippovics. Ezért is idegesít. De hát mi is a helyzet a maga arcátlan dolgaival? - Vegyük sorba. íme, az Olbers-paradoxon: miért fekete éjjel az égbolt? Magától értetődően azért, mert sötét van. De miért van sötét? Hiszen ha a világmindenség térben végtelen, hozzávetőlegesen minden oldalról egyforma mennyiségű csillag helyezkedik el benne, s jóllehet messzi vannak, és mindegyik kevés fényt ad, sokan vannak, ezért az egész égboltnak úgy kellene ragyognia, mint a Napnak. Az ég azonban nem ragyog. Azt mondhatná erre: kozmikus por? - Mondom is - helyeselt Alekszandr Filippovics. - Ez nagyon is nekem való, hivatkozni a kozmikus porra. - Tehát: ha kozmikus porból annyi lenne, hogy el tudná takarni a fényforrást, akkor maga a por is felizzana és világítana. De nem világít. Mi következik ebből? Hogy a világmindenség térben nem végtelen? Vagy időben nem az? Igen, ezt mondják ők. - Hanghordozásából ítélve - szólt közbe óvatosan Alekszandr Filippovics - az ők mindazok, akik nem úgy gondolkodnak, mint mi? - Maga viszont úgy gondolkodik, ahogy én, igaz? - örült meg Susztyerov. - Természetesen, hát hogyan gondolkodhatnék másképp? Régebben fogalmam sem volt erről, s természetesen semmire sem gondoltam. Most viszont, ahogy erről beszél, egyet s mást megtudok magától, s kezdek úgy gondolkodni, ahogy ön mondta, vagyis pontosan úgy, ahogy maga, és nem másképp. Susztyerov elnevette magát, és megcsóválta a fejét. - Rendben, majd később előadom az ő véleményüket is, először azonban a vöröseltolódásról: a spektrumvonalak a távoli galaktikákban a nominálistól a vörös irányába eltolódnak. Ők ezt a Doppler-hatással magyarázzák; úgymond, a galaktikák távolodnak a megfigyelőtől, vagyis mitőlünk, s minél messzebb van egy galaktika, annál gyorsabb a távolodás. A természet büntetőeljárási törvénykönyvében ezt Hubbley törvényének hívják. Ha pedig így van, akkor mi volt korábban? Matematikai számítások során kiderült, hogy tíz-húszmilliárd évvel ezelőtt az összes galaktika egy helyben volt. Szűkén voltak, óriási hőség uralkodott, ezt egyszerűen elsődleges atomnak nevezték, tudószsargonnal a szingularitás pontjának. Majd bekövetkezett a Nagy Robbanás, melynek viharában elemi részecskék, atomok, csillagok, galaktikák keletkeztek s röpültek szerteszét. Aki a robbanás során nagyobb sebességre gyorsult, az távolabb repült, aki kisebbre, az közelebbre. Egy szó, mint száz, ez az elmélet szintén nem tetszik nekem. - Megértem magát - felelte Alekszandr Filippovics. - Rendben - folytatta Susztyerov. - Rendben. A Nagy Robbanás elméletének van két alternatívája. Az első az állandó képződés elmélete, mely szerint az anyag keletkezése a világmindenségben folyamatos, mind a mai napig születnek helyi sűrűsödések, melyek feszítik a világmindenséget. Ez bizonyos fokig megfelel Ambarcumjan elméletének, aki az aktív galaktikák magját a jelenlegi

38 Erneszt Marinyin: Holnaputáni gondok csillagképződés helyének tartja. Ebben még gyanúsak a feltételezett fehér lyukak; lehet, hogy ez egy és ugyanaz. - Minden bizonnyal! - kiáltott fel Alekszandr Filippovics. - Gyerünk a harmadik alternatívával, remélem, a nyelvészek megbocsátják nekünk ezt a kifejezést. - Nem, a nyelvészettel még úgy-ahogy megvagyunk, mert ez nem a Nagy Robbanás elméletének, hanem a vöröseltolódás Dopplermagyarázatának alternatívája. Itt a fotonok elöregedésének a hipotézise: amíg millió és milliárd éven keresztül repülnek az űrön át, energiájuk egy része elvész az elektromágneses és gravitációs mezőkkel való kölcsönhatásban; van, ami porrá és virtuális . . . - Istenem! - sóhajtott fel Alekszandr Filippovics. - ... részecskékre hullik szét - folytatta Susztyerov. - Amikor pedig a foton elveszíti energiáját, a vörös irányba eltolódva

rezgés? Rezgés, vagyis szélesebb értelemben valaminek valamiben történő rezgése, vagyis rendszeres mozgása. Ha pedig a sebességet korlátozzák, akkor a rezgés frekvenciája is kisebb! Alekszandr Filippovics füttyentett egyet, és vidáman elmosolyodott. - Szép ... Nagyon rokonszenves ötlet, Lev Ivanovics . : . És hová vezet innen a kedves kis ösvény? - Valóban tetszik magának? - örvendezett Susztyerov, s szégyenlősen beismerte: - Nekem is tetszik ... Menjünk tovább: a csillag állandó spektrumban sugároz. Van valahol egy maximuma, nekünk azonban az a fontos, hogy ez a spektrum nem nyúlik el vég nélkül az ibolyántúli vagy a röntgen irányában, hanem valahol véget ér: lehet, hogy a tíz a harmincadikon hertznél, de az is lehet, hogy még odább, nem tudom, de nem is fontos - véget ér, s ez a fő. Nos,

változtatja ahaszínét. Tudja, elvileg senki tagadja, hogy ez lehetséges: a fekete lukakról esik szó nem - igen, a gravitáció hatással van a fényre, a vöröseltolódásról viszont nyomban mindenki elfeledkezik! - Ez egyszerűen tapintatlanság - ismerte be Alekszandr Filippovics. - Annál is több! Korlátoltság! Olyan világban élni, ahol a termodinamika második fő tétele, az entrópia elpusztíthatatlanságának a törvénye működik, s közben abban hinni, hogy egy anyagi jellegű tárgy mozoghat úgy anyagi közegben, hogy energiájából nem ad le, ez - már megbocsásson a durva kifejezésért természettudományos idealizmus és önelégült idiotizmus! Susztyerov mély lélegzetet vett, s haragosan szívni kezdte cigarettáját. - Nagyszerű! Mi tagadás, nagyszerű megállapítás! Hogyan is mondta: önelégült idiotizmus! Kész Cicero! Egyébként komoly érv. Ha jól látom, maga az elöregedés elmélete felé hajlik inkább. - Feltétlenül! Nemcsak hogy megfelel a természet legáltalánosabb törvényeinek, hanem esztétikailag is vonzó, mert nem bontja meg a létrejött kozmologikus elvet. A vöröseltolódás, Olbers paradoxona egyaránt azt igazolják: azért van sötét, mert a távolabbi objektumok fénye egyszerűen nem jut el hozzánk ... - De maga említett még egy .harmadik arcátlan jelenséget is, azzal mi van? - Ahá, az az átkozott reliktumháttér! Ők azt állítják, hogy ez a múltban forró világmindenség, vagyis a hírhedt Nagy Robbanás létének bizonyítéka. Így vélekednek: a robbanás pillanatában tízmilliárd fokos hősugárzás kezdődött, tízmilliárd év alatt ez azonban jelentős vöröseltolódást ért el, ez most 2,7 Kelvin-foknak felel meg. - Na és maga hogyan gabalyodik ki ebből az antikvár jellegű háttérből? - Ahá! Nos, itt kezdődik a legérdekesebb, úgymond az én személyes eredményem . . . - Valóban - értett egyet Alekszandr Filippovics -, mi lehet érdekesebb számunkra, mint személyes hozzájárulásunk? - Ironizál? Ahogy tetszik. Végtére hallgathatok is. - Most már nem teheti. Szétdurran, ha nem mondhatja el. Ki vele! Susztyerov sértődötten elhallgatott, de azután elmosolyodott és így szólt: - Kaján alak maga, kedves Alekszandr Filippovics! - Büszke is vagyok erre. Kérem azonban, hogy folytassa. Felcsigázta a kíváncsiságomat, most már nem nyugszom addig, amíg nem hallom meg. Legyen szíves! - Rendben ... Tudja, az amerikai pénzekre ezt írják: „Hiszünk az Istenben.” Az amerikaiak még hozzáteszik: „... a többit viszont készpénzben.” Nos, körülbelül nálunk is-ez a helyzet. Van egy istenünk - Einstein. Ünnepélyesen és nagy hangon hiszünk benne. De mi van tovább? Vagy beérjük kizárólag a hittel? Megkíséreltem Einstein nyomán elindulni, s legalább még egy lépést tenni. Ő mivel is kezdte? Elfogadta azt az axiómát, hogy a fény sebessége állandó. Innen következett megállapítása: egy anyagi jellegű tárgy nem mozoghat a fénynél gyorsabban. Mi viszont az elektromágneses

ez a fény felénkezrepül, közben vöröseltolódáson esik át, hogy milyen alapon, mostsnem fontos. A narancsszínű kvantumok vörösek lesznek, a zöldek sárgák, az ibolyaszínűek kékek, a láthatatlan ibolyántúliak látható ibolyaszínűek lesznek. De ez nem folytatódik a végtelenségig, a diadalmas befejezésig! Az a fontos, hogy a legnagyobb vöröseltolódásnál ezek a láthatatlan kvantumok nem fognak a végtelenségig a láthatatlanságból láthatóvá válni. Előbb vagy utóbb kimerülnek. Mellesleg ez újabb szempont az Olbers-paradoxonhoz. - Vigye az ördög Olberset! Hol a reliktumháttér? - Rögtön! Ha a rezgésszám és az előbukkanásuk is csökken, akkor a fény meglehetősen nagy távolságon szétszóródik, és nem jut el hozzánk. Mi jut akkor el hozzánk? A határtávolságon belül található csillagok fénye. Két összetevőként: az, ami a vöröseltolódás után maradt, és az, ami szétszóródott, disszipálódott. Öntsön egy pohár forró vizet egy vödör jeges vízbe - egy vödör kétfokos vizet kap. Öntse egy csillag fényét a jóisten tudja, hány köbfényévnyi világűrbe - vákuumhoz jut, mely 2,7 Kelvin-fokra melegedett. Nos, itt a maga kedvenc reliktumalapja. - Nagyszerű! Elegáns. Esztétikailag is vonzó .. . Tehát maga beállított a Fizikai Problémák Tudományos Kutatóintézetébe, s mindent előadott így nekik. S erre ők? - Azt mondták, hogy először is mindez nincs bebizonyítva; azok a bizonyítékok, amiket felhozok, nem meggyőzőek; másodszor, hogy fogalmam sincs a matematikáról, és ostoba vagyok. Harmadszor, ha ez így mind igaz, akkor mi a helyzet a lambda taggal? Alekszandr Filippovics szemöldöke felszaladt. Susztyerov sietve magyarázni kezdett: - Einstein, hogy a relativitás elméletének egyenleteire stacionárius megoldást találjon, bevezette az úgynevezett lambda tagot; egy hipotetikus, számunkra még ismeretlen' taszítóerőt. Ők azonban nem szeretik beismerni, hogy valamit nem tudnak! Einstein, a csodabogár elismerte, ezek az okosok azonban nélküle is elboldogulnak! - Hogyan is áll a helyzet a lambda taggal? - Fogalmam sincs róla! De ismerje be: mi vajon mindent tudunk? Minden erőt ismerünk? Úgy gondolom, hogy ha a protonokon, elektronokon és a különböző //mezonokon élnének apró emberkék, akkor soha eszünkbe nem jutna a gravitáció: az erős és gyönge kölcsönhatást, az elektromágneses erőteret ismerik, a gravitációt viszont - azt nem, az ő szintjükön az gyenge, és nagyobb erők rejtik el. Mi ugyanígy nem ismerünk bizonyos, a mi szintünkön túlságosan gyenge erőket. De az is lehet, hogy egyszerűen nem sejtjük őket. Tegyük fel például, hogy a világmindenség általunk ismert része egy közös központ körül forog - tessék, itt a taszítóerő, a szokásos centrifugális erő. Vagy még valami: lehet, hogy a galaktikáknak van elektromos töltésük. Mégpedig azonos. Ez hozza létre a taszítást. S különben is, nem a taszításra kell a magyarázatot keresni, hanem - s itt van a kutya elásva - a vonzásra! Az átkozott távolhatás .. . A-a .. . Susztyerov legyintett, és gyufát keresett. Alekszandr Filippovics mosolygott. S Susztyerov hirtelen úgy látta, hogy lenézően mosolyog, nyomban megsértődött, s a legszívesebben felállt és

Erneszt Marinyin: Holnaputáni gondok 39 elment volna. Ugyan ki ez az ember, kiöntöd előtte a lelked, kimondod mindazt, amit addig kínok közepette magadban dédelgettél, ő pedig leereszkedően mosolyog! Susztyerov, fogait összeszorítva ezt dünnyögte: - Egészen telebeszéltem a fejét. Megbocsásson. S köszönet az együttérzésért. Maga, úgymond, mellettem volt a nehéz percekben. Most viszont már magamhoz tértem, s ideje indulnom. Munkába kell mennem, bármit beszéljenek is az akadémikusok, akárhogy mosolyogjanak is, mindegy - dolgozni kell. Felállt, és indulni készült. - Már megbocsásson - tiltakozott szigorúan Alekszandr Filippovics. - Üljön le, és ne heveskedjen. Ha mosolyom sértő lenne a maga számára, fogadja legmélyebb elnézésemet. Annál is őszintébben, mert maga a mosolyomat éppen ellenkezőleg értékelte.

„A csudába is - gondolta szép kis nap ez a mai! Nem volt elég Krivozubov és a bandája, itt van még ez a mániákus, a mi tökfilkó Adamskink. Még csak a kis zöld emberkék hiányoznak ..." - Egyáltalán nincs igaza - jegyezte meg tartózkodóan Alekszandr Filippovics. - Semmi közöm Krivozubovhoz, nem vagyok sem mániákus, sem sarlatán. - Alekszandr Filippovics, fejezze be ezt a cirkuszt. Maga természetesen érzékeny telepata, ez azonban egyáltalán nem bizonyítja, hogy idegen bolygóról jött. Én magam is rendelkezem telepatikus képességekkel, még ha nem is ilyen erősekkel. - Még hogy telepátia! Kártyavetésre adta magát... - Elhúzta a száját. - Nézd a Hitetlen Tamást! Három hónapon át vadásztam rá, most pedig méltóztatik kijelenteni, hogy nem ő az, akit kerestem! Rendben, ha maga telepata médium, akkor vegye az adásomat!

A megelégedettségtől mosolyogtam, nagyonörömet szeretem a és érzelmi szenvedélyes embereket, a kapcsolat velük szerez, komfortot ad .. . Ugyan mennyit kell magának könyörögni, üljön már le, az ördög vinné! Susztyerov zavarodottan leereszkedett a padra, de közben sem engedte ki a kezéből a dossziét és az összetekert táblázatokat? - Hát így. Ahhoz pedig, amit előadott, négy bejelentést fűzhetek. Az első: a gondolat, hogy a rezgésszámnak határa van, szerintem szép, és megérdemli, hogy kidolgozzák. Másodszor: a maga elmélete számomra, aki nem vagyok szakember, kevésbé meggyőző, mint a vöröseltolódásnak Doppler által adott magyarázata. Igaz, maga ez az elv bizonyít valamit, csak egyelőre hiányoznak a tények . . . Harmadszor: legvalószínűbb az, hogy ezek a viták értelmetlenek, és mindkét jelenség létezik: a galaktikák változtatják a helyüket, a fotonok pedig elöregednek. Természet anyánk egyáltalán nem takarékos, s minden lehetőséget felhasznál, ami nem mond ellent alapvető elveinek. Negyedszer. . . ezzel egyébként még egy kicsit várok. Későbbre hagyom azzal az álnok céllal, hogy csak gyötörje magát a kíváncsiság, és ne próbáljon megszökni. Ismét elmosolyodott, de mosolya többé már nem tűnt sértőnek Susztyerov szemében. - Nos, Lev Ivanovics, már nem haragszik? Na, ez bölcs dolog. Gyújtsunk rá inkább. - Miért tenné, hiszen maga nem dohányzik! - Hadd szórakozzam egy kicsit! - magyarázta komolykodva Alekszandr Filippovics. - Most pedig elő a legfőbb kérdéssel: miért nyúlt ehhez a problémához? Mi az, ami nem felel meg magának: az általánosan elfogadott magyarázat vagy a nem stacionárius, változó világmindenség? - Hm - felelte szemöldökét felhúzva s alsó ajkát lebiggyesztve Susztyerov. - Hiszen magának igaza van, éppen hogy a második! Nem arról van szó, hogy nem felel meg, inkább nem tetszik, az ok azonban valóban érzelmi. Tudja - folytatta bizalmasan a Nagy Robbanás elmélete hallgatólagosan elfogad valamiféle első erőt. Az egyszerűség kedvéért nevezzük ezt istennek. Nekem azonban ez nem tetszik. Igaz, Friedman zárt modellja, a pulzáló világmindenség nem igényel istent, de ez már nem felel meg nekem. Sajnálom az utódaimat és önmagamat is: igyekszel, hogy tegyél valamit e világon, úgy-ahogy jobbítod, de az végül mégiscsak elég a világmindenség soron következő összezsugorodásánál! Különösképp most, amikor a neutrínó tömegének kiderítése után sokan éppen a zárt modell hívei lettek. Nyilván - könnyedén elmosolyodott - a biológia szólt közbe. Akarod vagy nem, küzdeni kell azért, hogy örök évszázadokra megmaradjon biológiai külsőnk. De ugyan hogyan őrződ meg, ha nem lesz hol élnünk? - Nos, eljutottunk a lényeghez. - Alekszandr Filippovics elhajította a cigarettát, és Susztyerovhoz fordult. - Éppen ez az. Harcolni kell. S most már megtehetem a negyedik bejelentést. Éppenséggel a zárt modell a hiteles, és ez felettébb komoly nyugtalanságot kelt az Emberiség Egyesült Szövetségében. Olyannyira komoly nyugtalanságot, hogy a Szövetség szétküldte politikai megbízottjait az összes lakott bolygóra... - Micsoda? - húzta el száját Susztyerov. - Ó, istenem ...

S ebbenképek a pillanatban a meghökkent Susztyerov fejében hihetetlen lobbantak és villantak fel. Apró vörös nap ragyogott a zeniten. Véget nem érő narancs- és málnaszín növényzet borította a felszínt, amelyből egészen rendszertelenül lekerekített sarkú építmények emelkedtek ki. Magas és sovány emberek jártak eddig nem látott öltözékben vagy anélkül, a semmiből tárgyak tűntek elő, és a földre huppantak, lehetséges, hogy szállító járművek, mert emberek jöttek elő belőlük, elképzelhetetlen hatalmas méretűek, majd hirtelen éjszaka lett, és feltűnt a csillagos égbolt, melyet félig bevont a Tejút áttetsző fátyla . .. S mindezen olyan erővel sugárzott át a nosztalgia, hogy Susztyerov elhitte, hogy létezik. - Ez van ott. . . maguknál? Honnan jött, Alekszandr Filippovics? - Igen. Ez a mi világunk. A hazám ... - Nagyot sóhajtott és elhallgatott. - Na jól van ... - Susztyerov izgatottan lihegett. - Igen, jobb lenne egyszer saját szemmel látni. Hiszek benne .. De olyan nehéz ez! Maga annyira földi, hogy még különcsége is csak megerősíti a meggyőződésem! - Istenem, Lev Ivanovics, miket beszél... Szép dolog lenne, ha rögtön észrevennék rajtunk, hogy idegenek vagyunk! Mi az, tán nem látta a Stirlitz-filmet? A felderítő abszolút autentikus kell hogy legyen . . . - Tehát maga felderítő? - Már nem. Most már kapcsolatteremtő vagyok. Maga természetesen sejti, hogy ha én itt vagyok, ez azt jelenti, hogy nekünk sikerült megelőzni önöket. De nem sokkal. Ha tudná, mennyi begyöpösödött alak van nálunk, akik az ostobasággal határosan óvatosak! Ahogy maga mondta, önelégült idiotizmus .. . Igen, már vagy húsz évvel korábban kapcsolatba kellett volna lépnünk! Még rágondolni is szörnyű, hány ember pusztult el háborúkban és betegségekben, mennyi erőt és energiát elpazaroltak, miközben felfedezték azt, amit mi már ismerünk .. . Mennyi időt! Mekkora ugrást tehettek volna előre! Legalább a maga kutatásaival, hiszen ezekben a tudósi lázálom keveredik a zseniális megsejtéssel. S ha maga még korszerű tudással is rendelkezne! - Akkor miért nem léptek velünk eddig kapcsolatba? Vagy talán másokat soha nem késő boldoggá tenni, ráérnek? - Nekünk sem könnyű a helyzetünk, Lev Ivanovics. Sokat vitatkoztunk. Egyesek az azonnali kapcsolatteremtés mellett álltak ki, azért, hogy vonjuk be világukat a megismerés és a tudás megszerzésének általános folyamatába és így tovább. Mások viszont kategorikusan ellene voltak: micsoda kapcsolat, vademberek, a technika és a társadalom között fantasztikus az aránytalanság náluk, imperialisták, neofasiszták, feudális uralkodókból annyi van, mint kóbor kutyákból, s mindenki atombombával handabandázik! Kinek van kedve ilyenekkel kapcsolatot teremteni, ismeretekkel megajándékozni s erőszakkal bevonni őket a normális életbe, közelebb vonni az ügyhöz? Vinné el az ördög magukat, csináljanak előbb rendet otthon, akkor majd hozzáláthatunk közös dolgaink rendezéséhez. Nos, ez a vélemény kerekedett fölül, s úgy döntöttünk,

40 Erneszt Marinyin: Holnaputáni gondok hogy várunk egy kicsit a kapcsolatteremtéssel. Még ők féltek! mondta Alekszandr Filippovics. - Nos, ez érthető ... - Susztyerov megcsóválta a fejét. - Kiderül, hogy mind maguknál, mind nálunk . . . - Mit gondolt, a korlátoltság mindenütt az értelem elidegeníthetetlen sajátja? Na, tegyük fel, hogy nem korlátoltságról, hanem óvatosságról van szó ... - Jól van, ez már a múlté . . . Most viszont miért változott meg a véleményük, és miért szánták el magukat a kapcsolatfelvételre? - Lev Ivanovics, szívesen felelek, csak menjünk, és járjunk egyet, mert már elültem a lábam. Átveszem a dossziéját, hogy könnyebb legyen magának, jó? Elindultak befelé a parkba, oda, ahol már nem voltak szobrok és hirdetőtáblák, nem volt aszfaltozott út, sem köpőcsészék, ahol a park

- Minket ez nem érdekel - felelte hidegen Alekszandr Filippovics. - Na, hála istennek. Ami a kapcsolatfelvételt illeti, azzal még várunk egy kicsit. Talán kissé később, amikor előbbre rukkolunk a lemaradók közül. .. Egyelőre hálás köszönetünk, látogasson el hozzánk máskor is. Hát így vagyunk. - Megállt, szétvetette lábát, kezét oldalához szorította, és harcra készen beszélgetőpartnerére meredt. - Nem szeretnék ezt? - Alekszandr Filippovics öklét fityiszbe szorította, s megforgatta Susztyerov orra előtt. - Még mit nem! Egy fenét! Ki látott ilyet... - Kissé megnyugodott, zsebre dugta a kezét, és ezt dünnyögte: - Adjon egy cigarettát! Füstfelhőt eregetve, idegesen pöfékelt, és ezt mormogta: - Nézd csak, hogy dühbe gurult! Micsoda büszke népség! Ők maguk akarják, mit szólsz hozzá? A taknyosok! - Azonban egyszerre

sétánya észrevétlen erdei ösvénybe váltottel át. - A kapcsolatfelvételre azért szántuk magunkat, mert megértek a feltételek. Éppen maga beszélt arról, hogy kiderítették a neutrínó tömegét. Most, amikor a világmindenség modelljét meghatározták, az emberek határozottan kell hogy lássák, veszély fenyegeti a világot - még ha nagyon távoli is, de elkerülhetetlen, s ami a fő, közös veszély, amitől nem ment meg sem a gazdagság, sem az egyéni óvóhelyek, sem az óceán. Most végre felhagyhatnak az értelmetlen viszályokkal, az elnyomással, kizsákmányolással, a fajüldözéssel és a háborúkkal. Lehetséges, hogy az általános veszély tudata sem segít abban, hogy az emberiség kigyógyuljon gyermekbetegségeiből? - Egyáltalán nem - csücsörített Susztyerov. - Egyszerre miből gondolta ezt? Az emberek 1945 óta ismerik ezt az általános veszélyt, s mi haszna lett az egésznek? - Hogyhogy mi haszna? - meresztette a szemét Alekszandr Filippovics. - Igen, a háborúk nem szűntek meg, de ezek lokálisak, nem fenyegetik általában a homo sapienst kipusztulással. S ami a lényeg: éppen azután alakult így, hogy tudatára ébredtek a kölcsönösségnek, majd a közös veszélynek. Másképp is meg lehet azonban közelíteni a dolgot... - Maga aztán végképp úgy tesz, mintha előadást tartana a nemzetközi helyzetről. .. Alekszandr Filippovics megcsóválta a fejét, s elnevette magát. - Micsoda népség! Milyen érzékenyek az iránt, milyen formában fejezi ki valaki a gondolatait! Elég egy kissé elkoptatott fordulat, és vége, már unják, kinevetik, és nem vesznek róla tudomást... Jól van, én másról beszélek. Az atomfegyver mégsem analóg jelenség. Reménykednek abban, hogy az értelem diadalmaskodik, vagyis az emberek képesek lesznek megtartóztatni magukat, s nem fogják alkalmazni ezeket a szuperbombákat. A galaktikák összecsúszásától azonban semmiféle önmegtartóztatás sem ment meg. Mert ezt nem az emberi akarat dönti el, ugyanis ilyen a természet rendje. Úgyhogy nincs kiút; ha meg akarnak menekülni, gyerünk, cselekedjünk együtt! Mi segítünk maguknak, hogy megoldják a napi gondokat, s lássunk mielőbb a lényeghez! Susztyerov alaposan eltöprengett, majd lassan megcsóválta a fejét. - Ne siessen, Alekszandr Filippovics. Mi nem hívtuk ide magát, s nem kértük kész ismereteiket és megoldásaikat. Igazából szeretnénk okulni, s nem lemásolni mások puskáját. S az igazi tanulás az, ha magad jössz rá a dolgokra. S még csak nem is büszkeségről van itt szó. Elemi számítás - lehetetlen, hogy az egész emberiség intellektuális kenyérpusztítóvá váljék, mert akkor leszokunk a tanulásról, később pedig általában a gondolkodásról. Van egy másik oldala is az éremnek: sokk, megalázkodás ilyen nagy intellektuális fölény láttán, s ebből következik a kisebbségi érzés, a kétely erőnkben és lehetőségeinkben. Alekszandr Filippovics, maga rokonszenves ember, szándékai a lehető legnemesebbek, mégis rosszabb szolgálatot ellenségünk sem tehetett volna nekünk. Nem, majd csak elboldogulunk valahogy mi magunk, a saját fejünkkel és kezünkkel. Menjen innét a pokolba a kapcsolatteremtésével, világos?! Ha figyelni akar bennünket, hát figyeljen; ha kémkedni akar, kémkedjen, remélem, háborút nem akarnak indítani ellenünk?

nyugodtabb és vidámabb lett. - Ide figyeljen, Lev Ivanovics, kicsoda maga, mérnök? - Nos ... - Na és mindent magától ismert meg? A szorzótáblát is maga fedezte fel, s elismételte az összes kísérletet Newtontól napjainkig, s a szent inkvizíciónak is bebizonyította, hogy forog a Föld, ugye? Nem hallom a választ! Ó, hát tanították magát! Az iskolában, igen? És a főiskolán is? Akkor meg mi az ördögnek nem tiltakozott akkoriban, miért nem' védelmezte büszkeségét? Nem félt attól, hogy elfelejt gondolkodni? - Emberi és nem más ismereteket szereztem meg! - De nem saját személyes ismereteiről volt szó! A tudást forrásától függetlenül fogadta be, még akkor is, ha elsőnek egy rabszolgatartó, egy idealista vagy a haladás esküdt ellensége rögzítette ... Vagy egyszerűen kibújt magából a földönkívülinacionalizmus, és a haladás otthoni ellenségei közelebb állnak magához, kedvesebbek, mint az idegen bolygókról jöttek? Na, legyen őszinte, mondja, hogy így van! Nos? Hallgat? Ismét gyufát gyújtott, és nagyot szívott a cigarettából. - Üres fecsegés . . . Még hogy utolérnek! Százezer civilizációt tömörít Szövetségünk, egész bolygók mással sem foglalkoznak nálunk, mint hogy feldolgozzák és elterjesszék a Szövetség tagjai között a tudományos információkat, ezek a tejfelesszájúak pedig egyedül akarnak utolérni bennünket! Igen, remek koponyáik vannak, az egész Galaktikában keresve sem találsz hozzájuk foghatókat, sokra képesek, sokra, de együtt! A szellemi pazarlást, a gondolkodás képességének elpocsékolását azonban nem engedjük! Maguk nem egyedüli gazdái ennek a világnak, a világ közös kincsünk, semmi joguk önkényesen irányítani! - Voltaképp mi közük a mi haladásunkhoz vagy lemaradásunkhoz? Önöknek százezer emberi civilizációjuk van, mi a csudának kellünk maguknak mi, tudatlan vidékiek? - Fajankó és ostoba fecsegő! Mit dörgöli állandóan az orrom alá a maguk kisebbségi érzését! Értsék meg végre, szükség van magukra! Szükség van! Még akkor is, ha - enyhén szólva - nincs szellemi vezérük. Már nem mai gyerek, és még mindig fogalma sincs arról, mi célból él ezen a világon! Évszázadról évszázadra mint a papagájok ismétlik - Ó, örök problémák, ó, hol az élet értelme, ó, önmagukat keresik - Alekszandr Filippovics, maga eleget hallott kispolgárokat és idealistákat. Ezzel pontosan tisztában is van. - Nono! Akkor hát milyen a maguk rendje? ' - Hát ilyen: értelmetlenség felvetni a kérdést: mi az élet abszolút célja? Különböző korokban és különböző országokban ezt a kérdést eltérő módon válaszolták meg . .. Számunkra például az élet értelme az, hogy megszabadítsuk az embereket a társadalmi igazságtalanságtól, egymás elnyomásától . . . - Nagyszerű! Igen, ez az élet értelme. Egy-egy ember, néhány nemzedék számára. És aztán? Tehát ha felépítették a kommunizmust, akkor az élet elveszítette az értelmét? Értsék meg, ez nem az élet értelme, ez egy közeli cél, hatalmas és gyönyörű cél, de mégiscsak időszakos cél.

42 Erneszt Marinyin: Holnaputáni gondok

Messzebbre, messzebbre kell nézni! S ne próbálják meg időnek előtte sutba hajítani az elemi biológiát. Igen, az élet értelme biológiai létünk meghosszabbítása. Maguknak a saját fajuké, nálunk a mienké. Vonjuk le belőle azt, ami közös: az értelemmel bíró biológiai alanyok létének a meghosszabbítása. Ez pedig elsősorban annyit jelent, hogy meg kell őrizni a világot, melyben élünk mi, önök és a többi értelmes lény. Adjon egy cigarettát! Egyébként nem, nem kérek. Tisztelt Lev Ivanics! Maga a homo sapiens első képviselője, akivel az Egyesült Emberiség Szövetsége hivatalos kapcsolatba lépett. Kérjük, legyen konzulunk, és ha szabad ezt mondanunk, rendkívüli és meghatalmazott prófétánk a Földön ... - És miért éppen én? - Azért, mert magának eleven a feje, mert felkészült rá. S nem ortodox személyiség, meg lehet magát győzni; igaz is, ugye már meggyőztem? - Há-á-át... - Már csak azért sem, mivel nem fél kinyitni a száját. Jól van, akkor folytatom. Az Egyesült Emberiség Szövetségének az a véleménye, hogy eljött a kapcsolatfelvétel ideje, miután önök, emberek, önmaguktól is felfedezték a minden értelmes lényt fenyegető a világmindenség összezsugorodik, és egy ponttáveszélyt: változik. aAjövőben Szövetségnek az önök bolygójára mint előretolt álláspontra van szüksége, hogy továbbvonulhasson előre a Galaktika külső területei felé. Sajnos, a mese a nullatranszportról egyelőre mese marad, mi apró lépésekkel haladunk előre világtól világig, és szükségünk van támaszpontokra. Az alábbi kéréssel és állhatatos felhívással fordulunk a Föld bolygóhoz: Segítsenek! Szükségünk van önökre! Szükségünk van a bolygójukra, erre a fokra a lépcsőnkön, szükségünk van embermilliárdok intellektuális energiájára. Enélkül nem érhetjük el célunkat, nem akadályozhatjuk meg a világmindenség összezsugorodását ... - Nagyon is távoli ez a veszély, túlságosan irreális . . . - Ide figyeljen! El tudja képzelni, mit jelent a világmindenség összezsugorodása? Egy csöppet sem! Hiszen maguk itt rájöttek, hogyan tágul vagy zsugorodik általában a tér! Ilyen képtelenséget kitalálni! Mi erre soha életünkben nem jöttünk volna rá, a fény

változatlanul háromszázezer kilométert száguldott volna másodpercenként, s mindegy lett volna, hogy ezek a kilométerek összehúzódtak vagy kitágultak - vöröseltolódás sem lett volna! Pedig létezik! Aztán majd ibolyaszín-eltolódás lesz, s akkor azután igazából szűkén leszünk a helynek, perzselni fog a forróság, a tér nem tágul vagy zsugorodik, hanem mind kevesebb és kevesebb lesz belőle a galaktikák, csillagok, a napok és bolygók között. . . no, az ördögbe magukkal, adjon egy cigarettát!

Földeák Iván fordítása Merczel Péter rajzai

§

MÛHELY VÁRKONYI TIBOR

A sci-fi és a környezetvédelem A Magyar írók Szövetségének tudományosfantasztikus irodalmi munkacsoportja előadó ülést tartott, melynek témája a környezetvédelem volt Ennek kapcsán néhány gondolat merült fel bennem (ami egyesek szerint kóros jelenség). Az egyik gondolat: mi köze a sci-fi-nek a környezetvédelemhez? Első pillanatra valóban úgy vélhetnénk: nem sok. Csakhogy a Science fiction, bármennyire is úgy hiszik egyesek, nem a valóságtól elrugaszkodott műfaj Éppenséggel az emberiség nagy problémái, legégetőbb gondjai foglalkoztatják, egyebek mellett. Például az atombomba megjelenésével (sőt, már azt megelőzve) fontos témája az atomháborúnak és következményeinek ábrázolása, nem elhanyagolható hatást gyakorolva ezzel a békéért aggódó embertömegekre. Aztán felfedeztük, hogy van „környezetünk”. Persze eddig is volt, de ezzel is úgy vagyunk, mint a levegővel: csak akkor vesszük észre, hogy létezik, mikor fogyni kezd. Azóta szaporodnak az elembertelenedő környezettel, a- környezet lerombolásával, megmérgezésével foglalkozó tudományos-fantasztikus írások is. A tudományos fantasztikumnak van egy hatalmas előnye: nem köti gúzsba a szűkén értelmezett valóság. Ezért van módja oly hatékonyan prognosztizálni és egyúttal figyelmeztetni. Hej, ha az „illetékesek" néhány esetben odafigyeltek volna, megfogadták volna a sci-fi írók jelzéseit. .. Maradjunk a témánknál: ez a menet még nincs lefutva! Divatos téma, szinte már elcsépelt. Ezelőtt 20 évvel még a szót sem ismertük, hogy „környezetvédelem", ma már a könyökünkön jön ki: nincs olyan nap, hogy az újságban egy-két cikk ne szóljon róla, hogy a tv-ben ne látnánk vízre kifolyt olajat, füstöt ontó gyárkéményt, szétszórt szemetet. Már-már nem is hat ránk. De itt van a sci-fi. Felvillantja a jövőt: mi lesz, ha nem törődünk ezekkel a kis kellemetlenségekkel? Hová vezet a bioszféra „elhasználása”? Scifi „csomagolásban” másképpen hat, felkelti figyelmünket, messzebbre látunk, kicsit át is éljük a fenyegető veszélyeket.

Most következik a második kérdés: melyek azok a gondolatok, melyek a sci-fi-vel fertőzött embereket: olvasókat, írókat, grafikusokat a környezettel kapcsolatban megragadják? A bevezetésben említett ülésen az előadó jó áttekintést adott a hazai környezetvédelmi gondokról: gyárak, gépkocsik által okozott levegőszennyezésről, a lakóhelyi zajokról, egyes megyéinkben az ivóvíz elszennyezéséről és a hulladékok elhelyezésével, megsemmisítésével kapcsolatos gondokról. Kétségtelenül jelentős problémák ezek: pénz, hatékony intézkedés, emberi hozzáállás, műszaki lehetőségek kellenek hozza. Mondjuk meg őszintén: mindegyiknek híjával vagyunk. Az előző ötéves terv pl. a levegő Védelmét úgy határozta meg: a levegő minőségének az országban nem szabad romlania, az erősen szennyezett területeken pedig javulnia kell. Ez nem valósult meg. A VII., jelenleg kezdődő tervidőszakra a cél már csak ennyi: mérsékelni kell a levegő romlásának ütemét. Súlyos dolgok ezek, de csak egy kis ország gondjai. Aligha fog scifi születni Tatabánya füstjeiről, Csákberény kútvizének ¡hatatlanságáról vagy a dorogi hulladékégetőmű magas beruházási költségeiről. Akkor miről? Arról, ami mindannyiunkat érint, ami az emberiség jelenét és főleg jövőjét befolyásolja. Vannak-e a környezet károsodásának olyan vonatkozásai, olyan dimenziói, melyekre azt mondhatjuk: általánosak, az egész emberiséget érintik? Igen, vannak. Részletezés mellőzésével (mert akkor egy könyvet kellene írnom e helyen), felsorolom a fontosabbakat. A Föld „meg nem újuló" energiakészletének rohamos fogyása. Az iparosodott államok hatalmas, egyre növekvő mennyiségű energiát emésztenek fel. A szén, olaj, földgáz belátható időn belül elfogy. Az emberiség jólétének alapja a jelenlegi gazdálkodási rendben (legyen az szocialista vagy tőkés) az energiatermelés. Gyökeres fordulatra van szükség: a „megújuló" energiákat kellene használni (napfény, szél, tengermozgás, biológiai anyagok). De ezek kinyerése ma gazdaságtalan. Amíg ki nem tör a válság, úgy tűnik, nem is vagyunk hajlandóak tenni ez ügyben.

Az ásványkészletek kimerülése. Az ipari termelés jórészt az ásványkincsek feldolgozásához kötődik. Ezeknek készletei végesek, mindenesetre az emberiség remélhető élettartamához viszonyítva ijesztően gyorsan fogynak. Hogyan lesz azután? A természetidegen anyagok elterjedése. A vegyipar évente több ezer új vegyi anyagot állít elő, nagy részüket hatalmas mennyiségben. Gondoljunk a műtrágyákra, növényvédő szerekre, a vegyi fegyverekre, valamint az ezek gyártásakor keletkező hulladékokra. Ezek nagy részben ún. biológiailag aktív anyagok, amelyek az élőlényekkel kapcsolatba kerülve megváltoztatják, károsítják azok életfolyamatait. Már a magzati korban genetikai úton káros elváltozásokat (torzszüléseket, rákot stb.) okoznak. Ma még fogalmunk sincs, hosszú távon milyen hatásokat okoznak ezek az anyagok az élővilágban, az emberekben. A fosszilis tüzelőanyagok hatalmas mennyiségben való elégetése során fogy a légkör oxigénje. Ma ez még nem mérhető, de az igen, hogy az (égetés során keletkező szén-dioxid mennyisége, különösen az utóbbi évtizedben, ijesztő módon nő a légkörben. Ez az ún. „üvegházhatás” révén a Föld felmelegedését idézi elő. A sarki jég olvadása, a tengerek vizének felmelegedése által felszabaduló oldott gázok, a klímaváltozások szinte beláthatatlan következményekkel járhatnak. _ Bizonyos fajta levegőszennyező anyagok (freonok, nitrogén-oxidok) lebontják a magaslégkör ózonrétegét. Ez a réteg védi a földfelszínt az ultraibolya sugárzástól. Ha ez megszűnne, az erős sugárzás kipusztítaná a földi élővilágot. A legújabb rém: a savas esők. A levegőbe jutó kén-dioxid és más savképző vegyületek (elsősorban az északi féltekén) a csapadék által kimosva a földfelszínre kerülnek. Az elsavasodó vizekben és talajokban felborul az ökológiai rend, pusztulnak a halak, és ami a legveszélyesebb jelenség: pusztulnak Európa és Kanada erdei. Az erdő és a vízi növényvilág a Föld légkörének oxigénforrása .. . Ma már gyakorlatilag sehol a világon nincs „tiszta lebegő". A Hawai-szigeteken is szén-monoxiddal szennyezett a légkör, és Grönland havából is kimutatható a

44 Műhely közlekedésből származó ólom folyamatos növekedése. Az ólom idegméreg, jól mérhető pl. a fejlődő gyermekek szellemi képességének csökkenése ólombelégzés hatására. A víz az élet eleme. A világ használható vízkészletei igen korlátozottak, a népesség növekedésével pedig kevésnek bizonyulnak csaknem mindenütt. Ma már a szennyvizeket „visszaforgatják”, megtisztítva újra ivóvízként használják. Az emberiség nagyobb hányada nincs egészséges ivóvízzel ellátva. Lassanként a víz lesz az egyik legdrágább élelmiszer és ipari nyersanyag.

az élőlények együttélését és egyáltalán létezését biztosítja. Ezek a rendszerek rugalmasak egy határig, de emellett igen érzékenyek. Durva beavatkozásaink a természet rendjébe (melyeknek hatását még nem is ismerjük) az élet pusztulását, silányodását vonják maguk után. Ma már alig van a Földön természetes életközösség, talán néhány nagy kiterjedésű nemzeti parkban, a tajgán vagy tundrákon. Az őserdőket rohamosan irtják. Az élet a Földön visszaszorul. A harmadik fő kérdés tehát így hangzik: túlélheti-e az ember a maga alkotta

lehetséges jövőt keresik, hanem a keserű jelent kérdőjelezik meg. Ahol egy kerékpár az átlagember számára elérhetetlen álom, ott nem érdemes fénysebességgel közlekedő űrhajókról álmodozni. Ahol a reális veszélyt a szomszéd ország valódi idegenjei jelentik, ott aligha érdeklik a polgárokat az elképzelt idegenek, s az ökrös szekéren haladót nem kápráztatják el az űrhajók. Egy ország dinamizmusát az is jellemzi, mennyire eleven lakóinak jövőtudata. Ha egy nép saját múltjába kénytelen kapaszkodni, sokszor a jelen ellenében, akkor érthető, hogy ott nem sok próbálkozás folyik a helyi sci-fi

Valamit csinálni kéne . .. A demográfiai robbanás. Az emberiség létszáma i. sz. 1-től számítva 1400-ig kétszereződött meg. Ma harmincévenként. Meddig férünk még el? Mennyi embert tud eltartani a Föld? Mikor áll meg ez a folyamat? Ha azonnal tudnánk is hatékony intézkedéseket tenni, még legalább egyszerkétszer megduplázódik a létszám. De hatékony intézkedések még nincsenek Cousteau kapitány szerint a világtengerek élővilágának már 20%-a kipusztult. Ha ez így igaz, az már egy visszafordíthatatlan folyamat kezdetét jelentené. Csak remélhetjük, hogy a kapitány, féltve az emberiséget, kicsit túlzott. Úgy számolják, naponta kipusztul a földön egy gerinces állatfaj. Azt olvastam, óránként kevesebb lesz egy élőlényfajjal. Persze összességében igen sok növény- és állatfaj van, mintegy hárommillió. De ha egy faj kipusztul, az mindörökre elveszett, génkészlete megsemmisült. És nem az elefánt vagy az orrszarvú a legfontosabb faj. Mikroorganizmusok nélkül pl. nem lehetséges az élet a Földön . .. A természetes szelekció kizárása az emberi faj fejlődéséből. A modern orvostudomány mindent megtesz az életképtelenek életben tartásáért és szaporításáért. Ezt nem én mondom, hanem a neves tudós, Carell mondta. A fajok életképessége és jövője attól függ, hogy a szelekció során kihullanak-e a szaporításra alkalmatlan egyedek. Az ember kivonta magát a természetes szelekció alól, mely a fejlődés mozgatórugója. Legjobb út az elkorcsosulás felé. A talajjal rablógazdálkodás folyik. Műtrágyázással, vegyszerezéssel a végsőkig kihasználják a talaj termőképességét. Ma már bizonyított, hogy a talaj ennek során gyorsan el fogja veszteni termőképességét. Mégsem vesszük a fáradságot, hogy kidolgozzuk a visszatérés módozatait a természetes gazdálkodáshoz. Növekvő népesség, és előbb-utóbb termőképtelen talaj. Az ökoszisztémák, a természetes életrendszerek, életközösségek rohamos pusztulása. Csak most kezdjük megismerni azt a bonyolult összefüggés-hálózatot, ami

környezetét? Érett-e az emberiség arra,mert hogy felfogja: valamit sürgősen tennie kell, elpusztítja önmagát, ha ezen az úton jár? És ezen a szinten a környezetvédelem kérdése ugyanaz, mint egy atomháborúé. Közben persze ablakom alatt autóbusz okád fekete füstöt, valahol légkalapács bontja az útburkolatot, és a szemetes két napja nem vitte el a kukát a lépcsőházból. Ez volt az én szerény hozzászólásom az előadáshoz. Ahogyan a hozzászólók szokták mondani: csatlakozom az előttem szólóhoz, de ennyivel azért szerettem volna kiegészíteni az előadást. Úgy is mint sci-fi olvasó.

felvirágoztatásáért. Ezek után az is megmagyarázható, hogy Magyarországon, e közepesen fejlett, sok nehézséggel küzdő kis államban még ma Is sok a sci-fi ellen ható előítélet. Ha jól lapoztam át a középiskolai és egyetemi tankönyveket, akkor erről a műfajról (módszerről?) egyetlen szó sem esik, elegánsan semmibe veszik azokat a könyveket, gondolatokat, melyeken a magyar fiatalság százezrei nőttek fel, saját ízlésük, olthatatlan kíváncsiságuk, életkoruk és tapasztalataik folytán érthető jövőbe fordulásuk okán. A magyar iskolákból a sci-fi ki van zárva a legtöbb helyen, nem valamiféle tilalom miatt, hanem mert alig jut valakinek az eszébe, hogy a lehető legalkalmasabb irodalmi matéria lehetne a fiatal szellem formálására, a világ iránti érdeklődés felkeltésére. Hiszen a sci-fi a maga szikrázó és lüktető dinamizmusával ugyanonnan ered, mint mindaz, ami a mai fiatalok életét meghatározza és jelképezi: a popzene, a diszkó, a számítógépek világából. Popirodalom, amely áthangszereli a „komoly" irodalmat, s közben visszavezeti az olvasót az ősforráshoz: a meséhez, a képzelethez, a mítoszhoz. Azokban az országokban, ahol az írás mesterségét főiskolán, egyetemen oktatják például a Szovjetunióban, az Egyesült Államokban -, ott nyilvánvalóan felismerték a sci-fi óriási lehetőségeit a szépírás tanításában. Az úgynevezett „Creative writing" különböző kurzusain előkelő helyet foglal el a sci-fi, mert módszere - egy axiomatikus, elképzelt helyzetből kiinduló, logikus következményrendszer - az írói munka műhely jellegű gyakorlásához szinte nélkülözhetetlen. Maguk a sci-fi írók is szívesen gyűlnek össze ilyen műhelytalálkozókon, hogy készülő munkáikat megvitassák, összehasonlítsák, kivesézzék. Minden jó sci-fi novella vagy regény egyfajta „világépítés" is, melynek megvannak a hagyományai, szakmai fortélyai csakúgy, mint a dramaturgiailag helyes cselekménybonyolításnak vagy a csattanó szakavatott előkészítésének. Számos amerikai egyetemen tanítják a Science fiction történetét, többnyire az angol nyelv és irodalom tanszékeinek munkájához

SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER

Tanítsunk Sci-fit! Bevallom, nem tudom, a világon hány helyen és miként tanítják a sci-fit. Több száz, esetleg több ezer helyről szólnak a források, Európában, Észak-Amerikában, Japánban: mindenütt, ahol ismerik és szeretik a tudományos-fantasztikus irodalmat. Nincs megbízható, naprakész statisztika, s könyvtáram - egy költözés következményeként - egyetlen, hatalmas piramisban áll: nincs módomban utánanézni. De arra emlékszem, határozottan, hogy az Egyesült Államokban igen sok egyetemen és főiskolán tantárgy a Science fiction, s persze mindenütt, ahol ez a műfaj már kivívta a maga számára rangját. Mindenütt, ahol győzött a tudományos-technikai forradalom, vagyis a fejlett ipari országokban. Mert érdekes, de nem meglepő fejlemény - a sci-fi irodalom csak az iparilag fejlett országokban hódít. Érthető, hiszen mindenütt, ahol éhség, létbizonytalanság, politikai elnyomás adja fel a rettentő, mindennapos leckét, ott nem lehet helye a jövőt kutató, lehetőségekkel játszó spekulációnak. Ott a nép hagyományait kell erősíteni, ott a múltba kell nézni példákért és igazolásokért. Ott a jelképek nem a

Műhely 45 kapcsolódva, bár önálló sci-fi tanszékről még nem hallottam. A dolog természetéből adódik, hogy ezeken a helyeken főként az angolszász s azon belül is elsősorban az amerikai fantasztikus irodalom kiemelkedő alkotásaival foglalkoznak, melyek becslésem szerint a világ sci-fi termésének mintegy kilencven százalékát jelentik, így aztán a komparatív szemlélet igen ritka, az európai sci-fit az angolok mellett legfeljebb egy-két francia név jelképezi. A feldolgozás módja többnyire műelemző jellegű, az angolszász világban meghonosodott close reading (szoros olvasás) igen egyszerűen

iskolatípusban, minden szinten etképzelhetőnek, sőt kívánatosnak tartanám, hiszen a sci-fi „jelrendszere" vonzó és érthető a fiatalok számára, és hasznos átmenetet is jelenthet más irodalmi műfajok, tartalmak, stílusok felé. Kár, hogy a hazai irodalmárok, tankönyvírók többsége még nem ismerte fel ezt a lehetőséget az irodalmi kreativitás fejlesztésére. Pedig minden jó scifi novella vagy regény egyúttal világmodell is, olyan elrugaszkodási kísérlet a jövő vagy egy alternatív világ felé, mely a figyelmet visszairányítja magára a jelenre, a valóságra. S az utolsó mondatot azoknak a pedagógus

tartozott - a ford. megj.) Én már jóval későbbről emlékszem rá mint a tudomány megszállottjára. Orvosi tanulmányait csaknem a vége előtt félbeszakította, és a krakkói egyetem tudományismereti konzervatóriumára iratkozott át. Ismerőseit is állandóan tesztelte, futurologikus zsákutcákban bolyongott, a kibernetikát és a számítógép-tudományt sem hanyagolta el Materialista szemléletét semmi sem törte meg; volt bátorsága a modern tudományokból az általánosítások egész rendszerét létrehozni. Erre persze csak hihetetlenül széles körű tudása révén lehetett

elsajátítható szabályai leggyakrabban tárgyaltszerint. szerzőkAközé sorolható Tolkien, Asimov, Bradbury, s évente sok ezer egyetemi szakdolgozat íródik a sci-fi egyes korszakairól, irányzatairól, kiemelkedő alkotóiról. Magyarországon is készülnék ilyen szakdolgozatok, legutóbb Kurt Vonnegut Jr. műveinek sci-fi elemeiről készített egyik hallgatóm tehetséges és elgondolkodtató áttekintést. Ez azért figyelemre méltó, mert a sci-fitől sokáig oly gőgösen elzárkózó és (elzárt) „magas irodalom” a népszerűségért, olvasottságért vívott küzdelemben egyre gyakrabban kénytelen módszereket, eszközöket, sőt kliséket, közhelyeket is kölcsönvenni a Science fiction felhalmozott eredményeinek kincsestárából. (Éppúgy, mint a film, mely a közönség kegyeinek keresése miatt akarva-akaratlan behatol a sci-fi tartományaiba.) Az utóbbi évtizedeket a fantasy s ezen belül is az úgynevezett „heroic epic stories”, a kard-és boszorkánytörténetek sikere jellemzi. A lovaghistóriákból, tündérmesékből, horrorés kísértethistóriákból összeálló új műfaj a „kemény” Science fictionből többnyire csak a lézerkardokat, repülő eszközöket veszi kölcsön. A fantasy már nem tartja önmagára nézve kötelezőnek a logikus cselekménybonyolítást, a világ valódi és lehetséges problémáinak felmutatását; jók és gonoszok véget nem érő küzdelme folyik benne, többnyire egyetlen céllal, a szórakoztatás, a való világ gondjaitól való menekülés céljával. Mindez rendkívül gazdag anyagot kínál az irodalmat oktató szakember számára, s bőséggel érvényesítheti munka közben az olvasáslélektani, szociológiai, politikai és történelmi társ- és határtudományok elméleti következtetéseit. Jómagam, aki egyetemi speciális kollégiumokon időről időre foglalkozom a science fiction történetének, elméleti problémáinak, fordításának oktatásával, azt tapasztalom, hogy a hallgatók hálásak azért, hogy azzal a műfajjal is szorosabban megismerkedhetnek, melyet sokan szubkultúrának, tömeg-kultúrának tartanak, ám mindenképp mindennapjaink immár kikerülhetetlen szellemi megnyilvánulása, kifejezésmódja. Oktatását minden

kollégáknakokból szánom, akik nem rajonganak valamilyen a sci-fiért. Nem is kell rajongani érte: szedjék nyugodtan ízeire az elemzett művet, filmet, mutassanak rá sablonjaira, gyökereire, vándormotivumaira, de tanítsák, tanítsák, mert a sci-fi művek szerencsére nem kötelező, hanem önkéntes olvasmányok mindenütt a világon.

képes. Egyszerre tudós, író és filozófus; utóbbi ma már bizonyíthatóan egyik nagyez szerepe akkor is, ha búcsút mondott nem csupán az SF-nek, de általában az irodalomnak is. Stanistaw Lem mára nagy formátumú esszéista és gondolkodó lett. Már mint világhírű író, negyven könyvvel és több száz külföldi kiadással a háta mögött megelőzte - példányszám tekintetében - egykori híres honfitársát, Henryk Sienkiewiczet, ám az igazi elismerés váratott magára. A „sci-fi gettó" nagy ostorozója maga is sokáig foglya volt a műfaj bezártságának. Aztán 1976-ban a New York Review első oldalán hatalmas esszében méltatták teljesítményét; SF-szerző annak előtte nem részesült ilyen megtiszteltetésben. „Nagy író, korunk egyik legmélyebb gondolkodója" - írták róla. Egy író nem csinálhat világkarriert, ha nem meri kijelenteni, milyen kétségek gyötrik a modern tudományokkal kapcsolatban. Lem foglalkozik a végső dolgokkal, az ember eredetével, világával, az élettel és a halállal, az emberiség sorsával is. Árpit szégyenkezve elhallgat a „normális” irodalom, amiről a tudósok nem mernek vitatkozni, amit a legtöbb filozófushumanista nem képes megérteni - Lem éppen azt teszi alkotói erőfeszítéseinek tárgyává. Mindig a tudományra, sőt a kissé didaktikus tudományra alapoz. Nem ismerek nála szorgalmasabb embert. Annak idején Zakopanéban -» az egész Földön ezt a helyet kedveli a leginkább - hosszú órákig és napokig volt képes ülni az írógép mellett, nem törődött egészségével (dohányzott is), és így írta sok ezer könyvoldalát, amelyek aztán ismertté tették a nevét millió és millió példányban. De nem lenne teljes a kép, ha nem számolnék be jó fizikai állapotáról is. Közös diákkorunkban mindig nagy hatással volt rám, ahogyan szertornázott. Jól síelt is, és annyit, hogy végül az orvosok figyelmeztették, ne vigye túlzásba. Emlékszem, forrón demonstrálta érzelmeit (korántsem olyan visszafogottan, mint azt az Asztronautákban vagy a Solarisban leírta), el-eltévedve az élet bonyolult ösvényein. Ám maga is tartott szenvedélyei kirobbanásától; emlékszem, egyszer kijelentette: soha nem fog megnősülni, de ha mégis, akkor nem lesz

ADAM HOLLANEK

Lem, aMárciusban század zsenije Bécsben Stanistaw Lemnek átadták az 1985-ös osztrák irodalmi díjat. A Solaris c. r egény most végre nem tudományos-fantasztikus, hanem „igazi” irodalmi mezőnyben nyert. Lehet, egy frontáttörés tanúi vagyunk? Nem kétséges, hogy Lem megérdemelte a díjat. Még mielőtt a kozmoszba indultak az első űrjárművek és legénységük, még mielőtt a kozmosz kiaknázásával kapcsolatos etikai kétségek, gazdasági, politikai és filozófiai kérdések felmerültek, Lem minderről már szinte mindent leírt, megjósolt. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Lem lehetőségeihez mérten előkészítette a világunkat, tudatunkat arra a nagy kísérletre, amely az ember és a kozmosz párharcát jelenti. Elkezdődött egy happening, egy olyan végtelen eseménysorozat, amelyben az eseményeket és azok következményeit nem lehet előre tudni. Mindebben sok szerepe lehet a véletlennek is; ám az nem véletlen, hogy Lem egyaránt népszerű lett a Szovjetunióban és az USA-ban, vagyis abban a két országban, amely e gigantikus, kozmikus történéssorozatot előkészítette. Lem filozofikus prózája nagy visszhangot váltott ki a nem primitív kalandokra vágyó, intellektuális olvasóközönség körében. Velük vitatkozik-elmélkedik az emberiség további, természetesen kozmikus sorsáról. Egy orvos fiaként 1921-ben, Lvovban született. (A város akkor Lengyelországhoz

46 Műhely gyereke. Persze megnősült, a fia pedig már-már férfivá serdül. Hiába „szökött el” olykor az élettől - az csak befogta őt természetes csapdáiba. Karrierje kezdetén volt egy pillanata, amikor erősen habozott. Mondhatnám úgy is, megingott. Nehezére esett a választás. Milyen irányba menjen? Elmenekült az orvos-tudomány elől, hosszabb időre a tudományos-kutatómunka sem köthette le. Első könyvének semmi köze sem volt a fantasztikumhoz, és annak olvasói aligha sejtették, hogy a háború borzalmairól szóló mű szerzőjét valaha egészen más műfaj emeli majd a magasba. De mivel azt a kórházról és világháborúról írott, személyes élmények fájdalmát is magán viselő könyvét a kiadó túl sokáig visszatartotta, végül erősen megcsonkítva adta ki - Lem kedveszegetten felhagyott a „realitással”, vagyis többé nem írt autentikus eseményekről, még kevésbé saját élményeiről, búcsút vett e világtól, és a jövőt énekelte meg. És itt jön egy valós paradoxon: amit Lem a jövőről leírt, az mind nagyon is reális társadalmi probléma volt. Ö lett az első modern fantaszta, és az első, aki elhagyta azt a területet, amely a világhírt biztosította számára. Előbb persze a klasszikus fantasztikumot hagyta ott. Szintén elsőként mutatott rá: a tudományos-fantasztikus lehetőségeket másképpen is ki lehet aknázni. Lem maga szereti így mondani: nem ír már fantasztikus könyveket, de a könyveinek ötletei ma is teljesen fantasztikusak. Kiderült: nem olyan könnyű átlépni a varázskört, amit maga rajzolt önmaga köré. ír hát Lem előszavakat olyan könyvekhez, amelyek soha nem jelentek meg - pedig éppen neki kellett volna őket megírnia. Lem igyekszik kilépni önmagából, filozofikus magasságból vagy legalábbis kellő távolságból tekinteni le a dolgokra. Akárha nem akarna részt venni drasztikus jelenségekkel teli világunkban; nem az övé ez a sok gyűlölet, bűn, tragédia. Ebből a távlatból szövögeti előremutató filozofikus gondolatait. Olykor úgy tetszik, igazán embertelen helyet foglal el - mint például az az általa leírt mindentudó és mindenható komputer, akivel az emberek nem merészelnek vitába szállni, legfeljebb kérdéseket tesznek, fel neki. No és egyik nem is olyan régi regénye, aXIV Gólem? Zseni hát Stanistaw Lem? Nála jobban senki sem ismeri világunkat, ám szemére vetik, hogy

regényeiben az emberek túlságosan bábszerűek, hisz Lem tetszése szerint rángatja-irányítja őket, hősei nem követnek el őrültségeket - ahogyan mindnyájan megtennénk talán. Ám aSolaris és a XIV. Gólem szerzője nagyon jól ismeri az embereket; olyan értelemben, ahogyan a fizikusok másképpen, mélyebben ismerik a bennünket körülvevő anyagot. Irodalmi pályája kezdetén Lemnek nem volt szerencséje; azok az idők nem kedveztek a pesszimistáknak. Ezért ő is vergődött, kudarcok érték, és elmondhatjuk, úgy menekült a tudományos-fantasztikus irodalomba, akár egy menedékházba. Idővel - de nem is oly sok idő múlva - az álca arcához nőtt, ez a bujkálás vérévé lett, és végül tökéletesen azonosult vele. Lem tisztában van a tudomány óriási szerepével, jövőjével, ez a tudomány már őt is pórázán tartja, nem engedi, hogy időnként egyegy kisebb romantikus kiugrást hajtson végre - ha mégis megteszi, csapdába esik. Ő, aki fiatalkorában Rohrschach-teszteket végzett barátaival - már akkor igyekezett belelátni az emberekbe -, aztán apodiktikussá lett, mint minden nagy ember. Egy kórház nőgyógyászatán is folytatott gyakorlatot; száz és száz, rendkívüli helyzetbe került nőt látott. Itt megváltozott ő is; a szenvedések, az önfeláldozás látványa óriási hatást gyakorolt rá - mindezt maga írta le később a Magas vár című önéletrajzi művében. Szóval lehetett volna esetleg jó emberis-merő mai író - ám mégis a Science fiction terén lett zseni. Immár olvasói sem értik, miért olyan vonzóak regényei, hisz könyvről könyvre lemezteleníti a tudományt, az emberi faj lelkiismeretességét, a perspektívákat, támadja a hitet, reményt, szeretetet, maga is teremtő szeretne lenni, közben a teremtő mindenhatóság paradox következményeivel küszködik. Határtalanul bízik az értelemben, hisz ezt tartja a megismerés egyetlen eszközének - közben gúnyolódik azon, milyen kevés esélye is van ennek az értelemnek a világ megismerése terén . . . Ez mind ő, Stanistaw Lem. Regényeiben, önéletrajzában, mindenben, amit valaha is leírt ott van ő, az EMBER. Oly teljes ember, amilyenné soha nem tehette egyik regényhősét sem. Hisz mindegyik hőséből hiányzik valami; túl egysíkúak, hiányosak, laposak. Mindegyiknek van valamilyen pszichológiai hibája. Lem

különösen nem érti a nőket, mentalitásuk számára teljesen idegen, igazából sohasem érzi őket közelieknek. Azt hiszem, Lem a valóságban is ilyen kissé, félt és fél azoktól, akiknek reakcióit nem számíthatja ki előre, vagy amikor attól tart, nem fogja tudni azt elviselni. Szerintem ez Lem egyik titka - irodalmi tökéletlensége és zseni voltának titka. Lem azért nem alkotott és nem alkothatott tökéletes hősöket, mert ő maga a leghitelesebb, legtökéletesebb ember, aki milliókért szenved, milliárdok katasztrófájától retteg - ő saját műveinek szélsőségesen borúlátó szuper-főszereplője. Ez büszkesége, dicsősége és bukása magva. A nagy alkotókat aligha lehet bemutatni műveik ,kiragadott részleteivel; mindig az egész művészt és összes művét kellene szem előtt tartani. Lem esetében különösen igaz ez, hisz a kiragadott részletek önmagukban nem teljesen érthetőek. Nem felejtem el azt az órát, amikor Lem körbevezetett új krakkói házában. Megmutatta két-emeletnyi polcrendszerét, telistele könyvekkel, köztük rengeteg saját művével. Ez volt az egyetlen polc, amikor mosolygott. Büszke házára, bár most még nem ott, hanem Bécsben lakik. De a krakkói ház biztosan nem sokáig áll majd üresen . ..

Nemere István fordítása

REPÜLŐ SZŐNYEG Néha komoly tudósoknak is furcsa dolgok jutnak eszükbe. A híres amerikai Stanford egyetem egyik fizikusa, Wiilíam A. Little meglehetősen hóbortos ötlettel állt elő a szupravezetők felhasználását illetően. Azt javasolta, hogy használják fel a modern technika e csodáit repülő szőnyeg előállítására! A floridai egyetemen tartott kvantumelméleti konferencián kifejtette ama nézetét, hogy szobahőmérsékleten működő szupravezetőkkel elképesztő dolgokat lehetne művelni. Itt megjegyzendő, hogy a szupravezetők ma még igen alacsony hőmérsékleten működnek csak. Little szerint szupravezető országutak felett mágneses levitáció alkalmazásával lebegve közlekedhetnének az autók. Ám arra is fel lehetne használni a szupravezetőket, hogy segítségükkel nagy távolságokra veszteség nélkül továbbítsanak elektromos áramot, sőt ilyen anyagból repülő szőnyegeket is lehetne szőni. E szőnyeg készítése úgy történne, hogy mágneses térben meg kellene szőni egy faltól falig szőnyeget, majd le kellene teríteni egy szobában. Ezután több kisebb szőnyeget kellene szőni ugyancsak mágneses térben, és ezeket a nagy szőnyegre kellene ráteríteni. E művelet következtében a kisebb szőnyegek a padlótól körülbelül egy méter magasságban lebegni kezdenének, és megbírnának akár egy 100 kilós embert is. Ugyanezzel a módszerrel szupravezető ruhákat is lehetne készíteni. E gúnyákat felöltve az ember körbe-repdeshetne a szobában, mint Sam Small. Amikor a repülő szőnyeggel kapcsolatos ötletét Little nyilvánosságra hozta, szeszélyes elképzelése meglehetősen nagy figyelmet keltett. Előadása után számos érdeklődő és hozzászóló levelet kapott. Az egyik levél feladója a Transzcendentális Meditálók Klubja volt. Íme a levél lényege; „Az ön előadásában említett repülő szőnyeg ötletében nincs semmi új vagy csodálatos. Mi már évekkel ezelőtt megvalósítottuk.”

KÖNYVEKRÔL S.O.S. +JAPÁN+ S.O.S. Komacu Szakjo: A sárkány halála Móra-Kozmosz Fantasztikus Könyvek, 1986 Ha tárgyilagosan nézzük: az ősember korától máig - a civilizáció, a technika lenyűgöző fejlődése ellenére - alig-alig csökkent az emberiség félelme a természet erőitől. Valljuk be: a holdséta, a távoli galaxisokba küldött űrszondák idején is a tájfunok, vulkánkitörések, szökőár, földrengések kiszolgáltatottjai vagyunk. A Rosszat elűző vad, ősi rítusok önvédelmi reflexét mára a mesélő-kedv katasztrófafilmes ijesztgetéssé, fantasztikus történetekké vagy mítoszteremtéssé szelídíti. Ezek sorába illik a japán író sci-fi regénye. Komacu művében a már korábbról ismert Atlantisz-legenda éled újra hátborzongató valószerűséggel: Japán elsüllyed. Ezzel a csapással a legkevésbé dörzsölt és scifi irodalmat soha nem látott olvasó is tisztában van az első pillanattól kezdve; mindenki tudja, hogy a kataklizma elkerülhetetlen, csak a japánok nem sejtenek semmit. Mentségükre legyen mondva: ők már úgy megszokták a rendkívüli erősségű földrengéseket, hogy fel sem tűnik: itt másról van szó. Nevezetesen arról, hogy a föld köpenyében zajló „anyagátrendeződések” következtében Japán „eltolódik” Ázsiától, és „belecsúszik” a tengerbe. E folyamatnak csak kísérő jelenségei a földrengések. A japánok és a természeti csapások számunkra szinte érthetetlen ambivalens viszonyáról sokat elárulnak a következő sorok: „A népben történelmileg kialakult - a külföldiek szemében kissé furcsának tűnő optimizmus, amely erőt adott nemcsak az elemi csapások leküzdéséhez, hanem ahhoz is, hogy előrelépjenek minden egyes új katasztrófa után. Sőt mondhatnánk, hogy Japán, miután túlélt egy földrengéshez vagy háborúhoz hasonló globális katasztrófát, bizonyos értelemben megújult, és még előre is lépett a haladás útján. Ebben az országban, amely nem engedte meg az új és a régi radikális összeütközését, az elemi csapásokat az ég akaratának tekintették, amely arra jó, hogy a föld színéről leseperje mindazt, ami botránykővé vált, ami akadályozta az élet rendes folyását, de amitől ők maguk nem tudtak megszabadulni.”

S ezen a ponton hajlamossá válik az olvasó, hogy elhiggye: ők tényleg nem sejtik, micsoda katasztrófa készül. Ám egy

kiszámítható politikai hatással lesz az egész világra. Ez a regény nem tartozik a fantasztikus

Japán-szerte kevéssé, de nemzetközileg annál inkább elismert tudós (senki sem próféta saját hazájában?), Tadokoro professzor jóval az események végzetes kifejlődése előtt felfigyel a jelenségre. Az egész nép szerencséjére olyan pártfogói akadnak, akik - bár a tudományos közélet fantasztának tartja - hisznek a professzornak. Titokban megszerveznek egy maroknyi szupercsapatot, a „D-terv” stábját. Az ő feladatuk, hogy megállapítsák: valós-e a fenyegetés, mikor következhet be a kataklizma. Munkájukhoz minden elképzelhető támogatást megkapnak. Közben lázas tevékenységbe kezd a miniszterelnök és legszűkebb köre, majd az egész kormány. A feladat rendkívüli: elő kell készíteni a japánok áttelepítését a világ különböző pontjaira. Az előkészületek titokban folynak, hogy Japánban ki ne törjön a pánik, s ugyanakkor (mivel még mindig nem tudni, elkerülhető-e a katasztrófa) külföldön se romoljanak a japán gazdaság esélyei. Azonban a természeti csapások sora, a kormányon belüli gyors és rejtélyes személycserék gondolkodóba ejtik a külföldet is. Már biztos, hogy kikerülhetetlen a katasztrófa. Ügyes üzleti manipulációk eredményeként sikerül a tőke egy részét külföldi befektetésekkel kimenekíteni. Ám az idő rohamosan fogy. Világgá röppen a szenzáció: Japán hamarosan elsüllyed! A szaporodó természeti csapások között egyre nehezebbé válik a kitelepítés azokba az országokba, amelyek hajlandók befogadni a menekülteket. Az ő dilemmájuk is érthető: milyen hatással lesz társadalmukra, gazdaságukra, ha országukban egyik napról a másikra váratlanul néhány százezres vagy milliós nagyságrendű új etnikum jelenik meg. A világ számára Japán pusztulása nemcsak azt jelenti: a Föld összterületének nulla egész három tized százaléka megsemmisül, hanem elsősorban azt, hogy azon a földdarabon él a bolygó lakosságának két egész nyolc tized százaléka; Japán adja a világ termelésének mintegy hét százalékát; a nemzetközi kereskedelemből tizennégy százalékkal részesül. A felhalmozott javak nagyrészt elpusztulnak, lakosainak élete súlyos teherként nehezedik a többi ország lakosainak vállára, eltűnése alig-alig

kalandregények közé. Aki ilyen jellegű izgalmat vár tőle, csalódni fog. Drámaisága abban áll, hogy a valóban létező természeti csapások realisztikus hátteret rajzolnak eseményeihez, s igencsak hihetővé teszik: ez be is következhet. A regény legérdekesebb és legértékesebb részei közvetlenül azok, ahol a japánok életmódjához, természetéhez, vérmérsékletéhez, morális-etikai normáihoz és ideáljaihoz juthatunk közelebb. Ebből a könyvből talán többet tudhatunk meg a „japán csoda” emberi tényezőiről, mint akárhány köz-gazdasági elemzésből. S ez feledtetni tudja a regény helyenként lapos, unalmas cselekményvezetését, indokolatlan ismételgetéseit. A nélkülözhetetlen szakfogalmak közérthető átültetése Sárközy Gyula fordító alapos munkáját dicséri. A könyv elolvasása után szomorú hangulatunkat feloldhatja a minap szárnyra kelt hír: a japánok a világ legnagyobb, mesterséges szigeten létesülő repülőterének megépítését tervezik. Gáspár György

*** A VÖRÖS BOLYGÓ NÉPE

Lőrincz L. László: A föld alatti piramis Móra-Kozmosz Fantasztikus Könyvek, 1986. Még a legelszántabb Science fiction kedvelők is meghökkentek, amikor a Kozmosz sorozat új,lapjával kétkötetes kiadványának cím^ szemeztek a könyvesboltban. Gyanús küllemű mellkas (?) csontváza, amely egy gúlaféle fölött lebeg, szkarabeuszbogárra emlékeztető aranyos valami, aminek (akinek?) mintha hegyes tőr állna ki a fejéből, nos, ez a két illusztráció díszíti Lőrincz L. László: A föld alatti piramis c. regényének címlapjait. A szerző neve vonzó: a Kozmosz sorozatban már megjelent két kötete, A Nagy Kupola szégyene c. elbeszélésgyűjtemény és a két kisregényt tartalmazó Hosszú szafári; Leslie L. Lawrence „álnéven” izgalmas krimiket írt, ifjúsági regényei is ismertek.

58 Könyvekről A sci-fi műfaj tudós teoretikusai számtalan vitát folytattak már, rengeteg tanulmányt szenteltek annak a kérdésnek, vajon mi is az igazi Science fiction. Az amerikai Kingsley Amis szerint: „A Science fiction az elbeszélő próza bizonyos fajtája, amely úgy jelenít meg valamely szituációt, ahogy az a valóságban nem történhet meg. Inkább hipotetikusan fogadja el a szituációt, amely egy tudományos, technikai vagy pszeudotu-dományos, pszeudotechnikai találmányon alapul és amelynek emberi vagy emberen kívüli eredete lehet.” Amis megállapítása nem jelent szigorú kategorizálást, de ez a helyes, hiszen a szigorú határok megvonása szegényítheti a fantasztikumot, szárnyaszegett ötletek bukdácsolhatnak csupán a könyv lapjain. Lőrincz regénye bővelkedik a Science fiction kedves témáiban, ezenfelül azonban a belletrisztikai anyag is a lehető legjobban működik: izgalmas, olvasmányos, egyszerűen letehetetlen regényt vehet kézbe az olvasó, bár egészen az első kötet feléig nyugodtan hiheti, hogy valami tévedés áldozata lett: krimit vásárolt, és nem sci-fit. Érző lelkű, jó humorérzékkel megáldott magánnyomozó, aki némileg Chandler Philip Marlowe-jára emlékeztet, amerikai maffia, elveszett csecsemő, akit több mint húsz év eltelte után kívánnak felkutatni: mi ebben a fantasztikum? A porontyról persze hamarosan kiderül, hogy bordái nemcsak vízszintesen, hanem függőlegesen is behálózzák a mellkasát - az egyik címlap rejtélye világosodni látszik , és máris következik a regény a regényben, a magyar származású régészprofesszor, Peter Szilágyi naplója. A nagyközönség szemében az archeológia tudománya kissé titokzatos valami, így hát nem véletlen, hogy a hivatásuk szerint is eltemetett kultúrák emlékeit kutató, belevaló és talpraesett férfiúk gyakran botlanak bele különösnél különösebb dolgokba. Napjainkban a legnépszerűbb régészprofesszor minden kétséget kizáróan Indiana Jones, de Szilágyi professzor és társai, a japán Osima, a görög Karabinasz, Yettmar, és nem utolsósorban az Öreg, azaz Malcolm „papa” révén is számíthatunk néhány izgalmas kalandra. Előbb azonban egy dán folklórkutató, Halvorsson jóvoltából megismerkedhetünk néhány mese eredetével, Ehnaton, az eretnek fáraó korának néhány pletykájával, és észre sem vesszük, máris nyakig vagyunk a történelemben, a legjobb értelemben vett történelmi

leírásának egy része persze a fantázia szülötte: a szerző ügyesen áthidalva a várható nehézségeket, egy óvodás gyermek szavaival idézteti fel ezeket, és mi sem természetesebb, mint hogy a kisgyerek a „komoly” dolgokat unalmasnak találva, ezekre nem emlékszik tisztán . . . Az egyiptomi Újbirodalom korában ideérkezett földönkívüli látogatók, akik segítették az eretnek IV. Amenhotep, azaz Ehnaton reformjainak megvalósítását, a Vörös Nap bolygójának lakói. Danikén könyveinek megjelenése óta sokak szemében vörös posztó a történelem előtti korok és az idegen civilizációk kapcsolatba hozása. Lőrincz leleményesen elkerüli a csapdát: Imu, az idegen gondosan zárt márványgömbben hagyja az utókorra spermiumait, így a „mag kinőhet, és a kalász szárba szökkenhet", azaz egy földi asszony mesterséges megtermékenyítésével létrehozható a földönkívüli látogató utóda. Ez a kérdés jelentette számomra a történet legnagyobb problémáját: elképzelhető-e vajon, hogy a 46 kromoszómával rendelkező földiek olyan szerencsések, hogy éppen ilyen kromoszómaszámú „rokonainkra” akadnak? Lehetséges-e, hogy a két világ embereinek találkozásából olyan leszármazott jöjjön világra, aki csupán apja genomjával - azaz tulajdonságainak összességével rendelkezik? Az anya semmit sem örökít, az ő tulajdonságaiból nem kap semmit Renny és Szethy? A kérdés akadémikusnak tűnik persze egy Science fiction történetben, de talán nem egészen elhanyagolhatónak, mivel a leányzó úgy repül el „hazájába”, hogy méhében új életet hordoz, és az apa földi ember.. . Remélem, hogy olvashatunk még a Vörös Bolygó népéről, azokról, akik annyira hasonlítanak hozzánk, és vélhetőleg örömmel fogadják földi testvéreiket. Várjuk tehát a történet folytatását, hiszen a szerző már felkeltette kíváncsiságunkat, amelynek kielégítésére talán nem kell huszonnégy évet várni. ..

ismeretterjesztésben. A sci-fi és az ismeretterjesztés békétlen kapcsolatáról sokan és sokszor cseréltek már eszmét és rögeszmét. Az ismeretterjesztők többnyire fennhangon kérik ki maguknak, hogy bármi kapcsolatuk lenne a fantasztikum világával, míg az írók egy része úgy véli, hogy a mű irodalmi értékének rovására mehet, ha a cselekménybe beleépülő, sőt annak megértéséhez feltétlenül szükséges információk is belekerülnek a Science fiction regényekbe. Lőrincznek sikerült megtalálnia az egyensúlyt: úgy hozza tudomásunkra a 4000 évvel ezelőtti világ eseményeit, hogy egy pillanatig sem érezzük: történelembetét került a könyvbe, a szükséges tudnivalók szervesen illeszkednek a történet bonyolításába. A múlt

Ökovíziók. Sei-fi-novellák a természet és a környezet védelméért, Budapest, 1986, a Vega Magyar Sci-Fi Egyesület kiadása. Szerkesztette Domokos Sándor és dr. Szatmári Jenő István.

Trethon Judit

*** KÖRNYEZETVÉDELMI TANTÖRTÉNETEK

A Galaktika 86/3-as számában már foglalkoztam két Véga-antológiával, s íme, máris itt az újabb. Némiképp zavarban vagyok, hiszen kaptam néhány sértődött és sértő levelet e kritikák kapcsán szerzőktől és olvasóktól, s igazán nem szeretném, ha ez jelen mondandómat bármiképp befolyásolná. Örvendetesnek tartom, hogy ez a környezetvédelmi témájú novelláskötetecske is napvilágot látott, Zsoldos Péter okos, felelősségteljes előszavával. Az írásokat

meglepő módon kommentárok, jegyzetek, magyarázatok követik, melyek kissé naiv, szájbarágós módon tárgyalják újra a novellák alapötletét, természettudományos hátterét. Ha ifjúsági kiadványként tekintek az Ökovíziokról, talán még érteném is ezt a megközelítést, de hát úgy tetszik, a szerkesztők nem bíztak eléggé leendő olvasóik képességeiben, s az olvasó háta mögé odaültettek egy tudálékos tanító bácsit, aki, mondjuk, ha a novellában hermelinekről esik szó, gyorsan közli velünk, hogy „a hermelin (Mustela erminea) menyétféle, ragadozó emlős. Eurázsiában körülbelül a 30. szélességi foktól északra és Észak-Amerikában fordul elő, elsősorban vizek, vízfolyások környékén, változatos, műveletlen területeken . ..” És így tovább. Szerencsére Hosszú Ágnes novellájának élvezetéhez ezeket az információkat nem szükséges tudni feltétlenül. Mielőtt tovább ironizálnék e jegyzetek felett, hadd bocsássam előre; minket, sci-fi-olvasókat inkább a novellák érdekelnek, s egészében véve kellemes és elgondolkodtató olvasmányokhoz juthatunk, ha a néhol túlságosan jelenlevő didaxis szándékától eltekintünk. Bodnár Lóránt A haló című novellája izgalmas, komoly ökovízióként indul, egy ártatlan stranddugulás helyett titokzatos biokémiai folyamat révén egy mindent elnyelő massza kezd önálló életet élni - kár, hogy az írás befejezése (egy véletlen során kiderül, a massza kedveli a konyakot, mely ugyanakkor az egyetlen hatásos méreg is szervezetének ...) humoros poén csupán, s feleslegessé teszi a komolykodó tudományos apparátust. A legtöbb novella a mindent elborító szemét és a kihaló állatfajok ismerős látomását villantja fel (Mártonffy András, Tábori László, vagy a lakótelepszindrómát megjelenítő Gyürk Sarolta, Puskás Imre, Szatmári Jenő István), Nemere István A pokolfajzat című novellája pedig, bár jó alapötlet ökonomikusán megírva, de csak jóindulattal illik e tematikába, akár Kemény Dezső szellemes krimije a gyilkosságban tanúskodó növényekről. „Kellemes olvasmány” - írtam előbb, bár szomorú dolgokat jósolnak valamennyien, de hát - sajnos - a jóslatok közhelyei néhány évtizede megfogalmazódtak, s az emberiség a saját kárán is csak lassan tanul. Az antológia legjobb darabjai különös módon éppen azok, amelyekben a szerzőnek sikerült elfelejtenie, hogy ő most valamilyen súlyos veszélyre figyelmeztetni akarja emberiséget,' s nem gondolt arra, hogy egyaztudományos bácsi még utóbb meg is magyarázza írásának környezetvédelmi szempontjait. Ami pedig az ökológiai látomások nagyságrendjét illeti - hát igen: sokszor elég kitekintenünk az ablakon, mint Gyürk Sarolta novellájának hőse tette, s már jöhetnek is értünk a fehér köpenyesek.

Szentmihályi Szabó Péter

MEL WALSINATS

A XXI. SZÁZAD FEGYVERRENDSZEREI AVAGY A TÓTÁGAS EVOLÚCIÓ

I. Amikor betekintést nyertem - nem árulhatom el, mi módon - a XXI. század hadtörténetét feldolgozó művekbe, elsőként azt vettem fontolóra, hogyan tarthatom titokban frissen szerzett értesüléseimet. Ez volt számomra most a legfontosabb, hisz tudtam, e történet tudója könnyen úgy járhat, mint aki véletlenül kincsre bukkan: életével fizethet érte. Jól tudtam, egyedül én ismerem azoknak a könyveknek a tényeit, amelyeket dr. R. G. rövid időre a rendelkezésemre bocsátott, és amelyeket kevéssel váratlan halála előtt visszaadtam neki. Alighanem elégette őket, s titkát magával vitte a sírba. A legegyszerűbbnek az tetszett, ha hallgatok. Leginkább így menthetem meg a bőrömet. Csak hát kár lett volna a sok különös adatért, amelyek mind-mind összefüggtek a jövendő század politikatörténetével, és új távlatokat nyitottak az emberi élet valamennyi területén. Hogy mást ne mondjak, itt van mindjárt a mesterséges intelligencia (Al - Artificial Intelligence), amely annak köszönhette világhatalmát - márpedig ez meglepő, előre nem látott fordulat volt -, hogy nem az értelmet bekebelező gép intelligenciája lett belőle. Ha saját biztonságomat szem előtt tartva hallgatok, lemondok minden előnyről, ami ebből a tudásból származhat. Második gondolatom az volt, hogy részletes jegyzeteket készítek emlékezetből, és a kéziratot elhelyezem egy bank páncélszekrényében. Feltétlenül le kellett jegyeznem mindazt, ami olvasmányaimból megmaradt bennem, hisz az idő múlásával óhatatlanul sok adatot elfelejtenék. Így viszont, ha később bármire szükségem lenne, csak kinyittatnám a trezort, és a kéziratot, miután a helyszínen kiírtam belőle a keresett tényeket, ismét visszazárnám páncélozott rekeszébe. Csakhogy számolnom kellett a veszélyekkel. by Stanistaw Lem 1983 dér deutschen Übersetzung Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1983

Először is bárki kifigyelheti ténykedésem. Másodszor a mai világban nem létezik százszázalékosan betörésbiztos széf. És a tolvaj, még ha nem is különösebben intelligens, előbb-utóbb rájön, hogy nem mindennapi dokumentum birtokába jutott. De ha eldobná vagy megsemmisítené is kéziratomat, én nem tudnék róla, és szüntelenül rettegnék, hogy kitudódik, milyen kapcsolatban álltam a XXI. század történelmével. A dilemma tehát a következő volt: örökre meg kellett őriznem a titkot, éspedig úgy, hogy közben zavartalanul hasznot húzzak belőle. Elrejteni az egész világ elől úgy, hogy nekem mindig szem előtt legyen. Hosszas töprengés után rájöttem a dolog nyitjára. Pofonegyszerű volt. Ha egy szokatlan gondolatot, amely minden ízében igaz, el akarunk rejteni, elég annyi, hogy Science fiction formájában adjuk közre. Miként a gyémánt sem ismerszik meg egy rakás üvegtörmelék közt, a szavahihető tanúvallomás is nyomban ártalmatlanná válik, ha beleolvad a sci-fi zagyvaságai közé. Mivel azonban szorongásaimon továbbra sem tudtam teljesen úrrá lenni, próbaképpen útjára bocsátottam egy szerény titkomat, amikor 1967-ben megírtam Az Úr hangja című fantasztikus regényemet (His Master’s Voice, megj. Harcourt Brace Jovanovichnál). A 125. lapon, fölülről a harmadik sorban ez olvasható: „... the ruling doctrine was the »indirect economic attrition«” (... az uralkodó doktrína a közvetett gazdasági prés volt), és később ugyanezt a doktrínát fogalmaztam meg aforisztikusan: „The thin starves before the fat loses weight”, ami magyarul annyit tesz: „A sovány éhen hal, mielőtt még lefogyna a kövér.” Ezt a doktrínát 1980-tól, tehát tizenhárom évvel azután, hogy Az Úr hangja először megjelent, már leplezetlenül alkalmazták az USAban; csak a megszövegezésben volt némi eltérés (a Német

60 Mel Walsinats: A XXI. század fegyverrendszerei, avagy a tótágas evolúció Szövetségi Köztársaság sajtója pl. „az ellenség tönkrefegyverkezése” megfogalmazást használta). Megállapíthattam tehát, hisz könyvem megjelenése óta erre bőségesen volt időm, hogy hajdani képzelgéseim és a későbbi politikai tények között csakugyan senki nem fedezte fel az egyezést; ettől magabiztossá váltam. Rájöttem, hogy az álcázás fölöttébb hatékony módja, ha az igazságot becsempésszük egy mesébe, amit akár be is vallhatunk. Kijelenthetjük, hogy szándékosan álcáztuk az igazságot, úgysem veszi senki komolyan. Egy szigorúan titkos információt tehát úgy tudunk a legjobban elrejteni, ha minél nagyobb példányszámban adjuk közre. Miután a fenti leleplezéssel a titkot biztonságba helyeztem, immár nyugodtan nekifoghatok a részletes beszámolónak. Kizárólagos forrásom egy háromkötetes mű, amely a XXII. század

amelyek képesek átjátszani a védelmet, megkerülni az elhárító rakétákat, és legfeljebb húszméteres eltéréssel az előre beprogramozott célba jutnak, és más hasonlók. . Kulcskérdéssé vált, hogy mennyi idő és milyen képesség kell egy rakétatámadás felismeréséhez; én azonban, ha akarnám, se tudnám elsorolni és megmagyarázni a feltartóztathatatlanul burjánzó szakkifejezések tömkelegét. Az erőegyensúly felbomlásával nőtt ugyan az atomháború veszélye, ám hiába volt a szemben álló felek közös és értelemszerű érdeke, hogy mindenáron fenntartsák a szigorú egyensúlyt, a nemzetközi ellenőrzés kérdése az egymást követő tárgyalásokon sorra megfeneklett. Okokban nem volt hiány. A Fegyverrendszerek szerzői két csoportra osztják ezeket az okokat. Az elsőbe tartozik a

elején meg. Címe: WeaponMegnevezhetném Systems of the Twentyfirst Century or Thejelent Upside Down Evolution. a szerzőket is (még egyikük sem látta meg a napvilágot), de ennek aligha volna értelme. A XXI. század fegyverrendszerei avagy a tótágas evolúció három kötetből áll. Az első a fegyverek fejlődését mutatja be 1944től; a második az atomfegyverek eszkalációjával párhuzamosan azt a folyamatot követi nyomon, ahogy a fegyvergyártás a hadiipar területéről áttevődött a hadszínterekre, és ezzel fokozatosan kiiktatta az embert a háborúból; a harmadik kötet e roppant katonai forradalom világméretű, történelmi hatásait fejtegeti.

hagyományos hatásaa abékét, nemzetközi politikára. E hagyomány aztgondolkodás mondja: Hirdesd és készülj a háborúra, vagyis a fennálló egyensúly csupán azért van, hogy megsértsék, hisz a cél a fölény megszerzése. A második csoportba az emberi gondolkodástól, a politikus és apolitikus gondolkodástól egyaránt független tényezők, azaz a legfontosabb katonai technológiák fejlődési trendjei tartoztak. A fegyverek technikai tökéletesítésének minden lehetőségét nyomban megvalósították, mondván, „ha nem mi, megteszi más”. Egyúttal a nukleáris háború doktrínája is többször megváltozott. Egyszer korlátozott atomcsapásokról beszéltek (megjegyzem, senki sem tudta, mi is lenne voltaképp a korlátozás biztosítéka), másszor az ellenség totális megsemmisítését tűzték ki célul (miközben a győztes, úgymond, „túszul” ejtette az egész lakosságot), és volt idő, amikor, elsősorban az ellenséges ipari-katonai potenciál megsemmisítésére törekedtek. Az új fegyverek kifejlesztésében még mindig a „kard és pajzs” elvének ősrégi szabályát követték. A ballisztikus rakéták silóinak szakadatlan erősítése volt a „pajzs”, a „kard” pedig, amelynek ezen a pajzson is át kellett hatolnia, a lövedékek egyre nagyobb pontossága, és később - mellesleg - az önálló manőverező képesség és a célpont automatikus bemérése. Az atom-tengeralattjárók „pajzsa” a tenger volt, és a „kardnak”, azaz a mind tökéletesebb műszereknek a legnagyobb mélységben is meg kellett találniuk ezeket a hajókat. A védelmi technika fejlődése Föld körüli pályára állította az elektronikus „kémet”, és a felderítésnek ez a mindenhol és mindenen áthatoló szeme már a start pillanatában bemérte a rakétákat, vagyis megint csak olyan „pajzsot” teremtett, amelyet a „kard” új típusa, az úgynevezett „gyilkos műhold” volt hivatva áttörni, akár úgy, hogy lézerrel megvakította az elhárítás „kémjeit”, akár pedig úgy, hogy roppant erejű lézersugarakat lőtt ki, és így magukat az atomrakétákat semmisítette meg menet közben, még a légkörön kívül. De hiába fektettek be száz- és százmilliárdokat a viszály újabb és mind magasabb lépcsőfokain, a végső biztonságot nyújtó s ezért páratlan értékű stratégiai fölényt senki sem tudta megszerezni, éspedig két gyökeresen különböző, egymástól úgyszólván független okból. Először is ezek a befektetések és újítások nemhogy növelték volna, inkább tovább csökkentették mind a támadó, mind a védekező fél stratégiai biztonságát. Aláásták a biztonságot azzal, hogy a különféle szárazföldi, tengeri, légi és világűrbeli háttérrendszerek egyre növekvő száma csak még bonyolultabbá tette a szuperhatalmak működését, hisz a haditechnika hatékonysága azon múlott, milyen megbízható az egyes rendszerek közti információcsere, ami a pusztító potenciálok optimális összehangolását hivatott biztosítani. Mármost a fejlett komplex rendszerekre, legyen szó ipari vagy hadi, biológiai vagy technikai, információt vagy anyagot feldolgozó rendszerekről, a megbízhatatlanság jellemző, és ez a megbízhatatlanság a rendszer elemeinek számával arányosan növekszik. A haditechnika fejlődése sajátos paradoxont hívott életre: minél tökéletesebb fegyverfajtákat dobott piacra, annál nagyobb szerepet kapott e fegyverek tényleges alkalmazásában az egzakt módon kiszámíthatatlan véletlen.

II. Nem sokkal a Hirosimát és Nagaszakit sújtó atomtámadás után amerikai tudósok folyóiratot alapítottak Bulletin of the Atomic Scientist címmel. A folyóirat címlapján tizenkettő előtt tíz percet mutatott egy óra számlapja. Hat évvel később, az első sikeres hidrogénbomba-kísérletet követően, a percmutatót öt perccel előreigazították, és amikor a Szovjetunió is birtokába jutott a termonukleáris fegyvernek, a nagymutató újabb három perccel megközelítette a tizenkettőt. Még egy igazítás az óramutatón, és a civilizációnak vége. Ahogy a folyóirat hirdette: ONE WORLD OR NONE. Azaz: vagy létrejön az egység, és a világ megmenekül, vagy nem, és akkor menthetetlenül elpusztul. A bomba atyjának nevezett tudósok közül senki sem hitt benne, hogy miközben az óceán mindkét oldalán nő az atomfegyverek száma, és az egyre pontosabban irányítható ballisztikus rakéták robbanófejei mind több és több plutóniumot és tríciumot tartalmaznak, a béke - hagyományos helyi háborúktól eltekintve - a századvégig fennmaradhat. Az atomfegyver módosította az ismert clausewitzi meghatározást (a háború nem más, mint a politika folytatása más eszközökkel), hiszen az erőszak helyét az erőszakkal való fenyegetés foglalta el. Így született meg a kölcsönös elrettentés doktrínája, amelyet később, röviden, elrettentő egyensúlyként emlegettek. Ezt a doktrínát hirdették, új és új rövidítéseket kitalálva, az egymást követő amerikai kormányok. Ilyen betűszó volt pl. a MAD (Mutual Assurance Destruction - Kölcsönösen Garantált Megsemmisítés), amely az úgynevezett Second Strike Capabilityből indult ki (azazhogy az elsőként megtámadott hatalom képes ellencsapást mérni a támadóra). A pusztítás szókészlete az évek során egyre újabb címszavakkal gazdagodott. Olyan fogalmak kerültek bele, mint az „All Out Strategic Exchange”, vagyis az atomcsapások korlátlan kiterjesztése, az ICM (Improved Capability Missile, azaz a tökéletesített rakétatechnika), a MIRV (Multiple Independently Targeted Reentry Vehicle - egy olyan lövedék, amely egyszerre több, más-más célra irányított robbanófejet hordoz), a PENAID (Penetration Aids), ami az ellenség radarcsapdáit megtévesztő, „csalétekként” funkcionáló álrakétákat vagy áltölteteket jelent, a WALOPT (Weapons Allocation and Desired Ground-Zero Optimizer) és a MARV (Manoeuvrable Reentry Vehicle), vagyis az olyan lövedékek,

Mel Walsinats : A XXI. század fegyverrendszerei, avagy a tótágas evolúció 61

Ez döntő kérdés, mely részletes kifejtést igényel, elvégre a tudósoknak is hosszú időre volt szükségük, amíg rájöttek, hogy a bonyolult rendszerek mindig ki vannak szolgáltatva a végzetnek, és ezt a függőséget mint a technikai alkalmazás bázisát sohasem szabad szem elől téveszteniük. Az effajta rendszerek működési zavarait kiküszöbölendő, a mérnökök minden mértéken felül növelték funkcionalitásukat képességüket: energiatartalékokat halmoztak fel, vagyés- ellenálló mint például az első amerikai űrkompok (Columbia Spaceshuttle) esetében - megduplázták, sőt olykor megnégyszerezték a párhuzamos berendezéseket; ezzel magyarázható, hogy az első amerikai űrkompokon legalább négy fedélzeti komputert helyeztek el, mert ha az egyetlen komputer meghibásodna, annak katasztrofális következményei lennének. A működési zavarokat sohasem lehet végérvényesen kizárni. Ha egy rendszer elemek millióiból épül fel, és minden elem millió esetből csupán egyszer hibásodik meg, akkor a rendszer működési zavara, feltéve, hogy az egész működéséhez a részek kifogástalan működése szükséges, bizonyosra vehető. Az állatok és növények szervezete billiónyi nélkülözhetetlen egységből áll, s mégsem szánalmas gyarlóság jellemzi őket: az élet úrrá lesz a jelenségen. De hogyan? A szakemberek megbízhatatlan részekből felépülő megbízható rendszerekről beszélnek. A természetes evolúció számtalan taktikát vetett be, hogy kiküszöbölje a működési zavarokat, és csökkentse az élő szervezetek esendőségét: képessé tette őket önmaguk regenerálására, ellátta őket tartalék szervekkel (ezért van két vesénk és nem egy, ezért képes betölteni szerepét, a szervezet kémiai funkcióinak hatékony központi ellátását a félig tönkrement máj, ezért van annyi mellékér és artéria a vérkeringési rendszerben), és szétszórta a szomatikus és pszichikus folyamatokat irányító központokat. Az agykutatóknak épp ez utóbbi jelenség okozott tömérdek fejtörést, mert képtelenek voltak felfogni, hogyan képes tovább működni még a súlyosan károsult agy is, holott a komputerek a legapróbb hiba esetén is csődöt mondanak. A központok és a részegységek puszta megkettőzése, ami bevett eljárása volt a XX. század mérnökeinek, abszurd konstrukciókhoz vezetett: ha egy távoli bolygó felé irányított automata űrhajót az űrkompoknál alkalmazott elv alapján több irányítókomputerrel szerelnének fel, akkor a hosszú menetidő miatt nem négy vagy öt, hanem esetleg ötven ilyen komputerre volna szükség, csakhogy az ilyen űrhajó már nem a „lineáris logika”, hanem a „demokratikus szavazás” elve alapján működne. Ha ugyanis az egyes komputerek eredményei eltérnének az előzetes számításoktól, azokat kellene helyesnek tekinteni, amelyek a komputerek többségénél megegyeznek. Csakhogy a „mérnökszemléletű parlamentarizmusnak” ez a fajtája olyan gigászok létrejöttéhez vezetne, melyek maguk is kitermelnék a parlamentáris demokrácia tipikus fogyatékosságait: az egymásnak ellentmondó álláspontokat, elképzeléseket és tevékenységeket. A mérnök bizonyára rugalmasságnak nevezné a rendszerébe beépített demokratikus pluralizmust, ám ennek óhatatlanul meglennének a maga korlátai. Ahogy a XXI. század szakemberei mondták, már jóval előbb tanulni kellett volna a biológiai evolúció teremtményeitől, amelyek évmilliárdos vitalitásukkal bizonyították egy optimális mérnökstratégia hatékonyságát. Az élő szervezetet nem „totalitárius centralizmus” és nem is „demokratikus pluralizmus” irányítja, hanem egy ennél jóval összetettebb stratégia, amelyet csak túlzott leegyszerűsítéssel nevezhetnénk az irányítóközpontok koncentrációja és diszperziója közti kompromisszumnak.

Eközben a XX. század késői szakaszának véget nem érő fegyverkezési hajszája szüntelenül növelte a kiszámíthatatlan véletlenek szerepét. Ahol a vereséget órák (vagy napok) és kilométerek (vagy kilométerek százai) választják el a győzelemtől, vagyis ahol minden hibás parancsot jóvá lehet tenni a tartalékok bevetésével, egy félrevezető manőverrel vagy ellentámadással, ott a véletlen^szerepe is hatékonyan csökkenthető. Ahol azonban mikromilliméterek és nanomásodpercek döntenek egy-egy hadművelet eredményességéről ott, miként egy új háborús isten, élet és halál ura, előlép az atomfizika mikroszkopikus méreteiből immár óriássá növekedett véletlen, hiszen a leggyorsabb és legtökéletesebb rendszerek végül elérkeznek a Heisenberg-féle határozatlanság-relációhoz, és ezen soha semmi nem törhet át, lévén az egész világmindenség valamennyi anyagának alaptulajdonsága. A felderítő műholdaknak vagy a lézersugarakat a támadó atomrobbanótölteteire irányító védelem komputereinek még rakéták csak meg sem kell ehhez hibásodniuk. Egyszerűen arról van szó, hogy ha a védelem által kibocsátott elektronikus impulzussorok csak a másodperc milliomodrészével eltérnek a támadórendszer hasonló impulzussoraitól, a végső ütközés kimeneteléről - akárcsak a lottóban - a szerencse dönt. Anélkül hogy számot vetettek volna ezzel a ténnyel, a nagy ellenfelek két ellentétes stratégiát fejlesztettek ki: képletesen a precízió és a kalapács stratégiájának nevezhetnénk ezeket. A kalapácsot az atomtöltetek folytonos növelése jelentette, a sebészi precizitást pedig az a törekvés, hogy azonnal felfedezzék és még röptében megsemmisítsék az ilyen tölteteket. A véletlent végső soron az úgynevezett „halott kéz bosszúja” ellensúlyozta: az ellenségnek tudnia kellett, hogy akkor is megsemmisül, ha győz, mert a tökéletesen elpusztított állam is képes lesz általános és kivételt nem ismerő katasztrófát előidézni egy automatikus és posztumusz ellencsapással. Ez volt tehát a fegyverkezési hajsza fő iránya, az eredmény, amelyet egyik fél sem akart, ám elkerülni hiába is próbált. Mit tesz egy mérnök, ha egy rendkívül nagy és rendkívül bonyolult rendszerben a minimumra akarja szorítani a véletlen hibalehetőséget? Elvégez megannyi kísérletet, és így igyekszik felkutatni a különösen megbízhatatlannak mutatkozó gyenge pontokat. Csakhogy azt a „rendszert”, amivé a szárazföldről, a levegőből és a tenger alól indított rakéták, műholdak, ellenrakéták, .mindenféle vezénylő- és összekötő központok bevetése esetén az atomháború sújtotta Föld válna, azt a „rendszert”, amelyet a kölcsönös atomcsapások egymást követői hullámai teremtenének a szárazföldből, a tengerből és a világűrből, ezt az egymást pusztító erőkből felépülő gigászi rendszert lehetetlen „kipróbálni”. Nem létezik olyan eljárás vagy komputerek szimulálta kép, amely bemutathatná egy efféle globális összeütközés tényleges körülményeit. Az egymást követő új fegyverrendszereket növekvő operatív gyorsaság jellemezte; elsőként az operatív döntések gyorsultak fel (kell-e csapást mérni az ellenfélre, vagy sem, s ha igen, hol, hogyan, milyen erőket ajánlatos tartalékolni, mekkora kockázatot szabad vállalni stb.), és ez a gyorsuló tempó ismét napirendre tűzte az

62 Mel Walsinats : A XXI. század fegyverrendszerei, avagy a tótágas evolúció elvileg kiszámíthatatlan véletlen szerepét. Más szóval: „Elképesztően gyors rendszerekben elképesztően gyorsan bekövetkezhetnek hibák.” Ahol a másodperc törtrésze dönt egy roppant terület, egy hatalmas metropolis, egy gyáróriás vagy egy egész flotta léte és nemléte felől, lehetetlen a katonai-stratégiai bizonyosság megszerzése, azaz többé nem lehet különbséget tenni győzelem és vereség között. Egyszóval a fegyverkezési hajsza pirruszi győzelmek felé sodorta a világot. A hajdani csatatereken, ahol egykor páncélos lovagok csaptak össze, s gyaloghad vívott közelharcot, most a véletlen volt .élet és halál ura. Hála a komputerek logikájába beépített elektronikának, ez a véletlen immár egész népek és hadseregek sorsáról döntött. Másodszor - és ez egészen sajátos jelenség volt - az új és tökéletesített fegyverfajták olyan sebességgel születtek meg a tervezőasztalon, hogy ipar állandó lépéshátránybanaz volt megvalósításukkal. Azazutasítások, a célmegközelítés, álcázás, az irányítás rendszerei, az összekötő vonalak életben tartása és megszakítása, valamint a hagyományos fegyverek megsemmisíthetősége (ha ugyan ez a kifejezés nem vált volna maga is félrevezetővé és idejétmúlttá) - mindez anakronisztikussá vált, mielőtt még sor kerülhetett volna sorozatgyártásukra és hadrendbe állításukra. Ezért a nyolcvanas években mind többször fordult elő, hogy le kellett állítani a legújabb vadászrepülők és bombázók, a „Cruise missiles” (cirkálórakéták), az ellen-ellenrakéták, a felderítő és támadó műholdak, a tengeralattjárók, a lézerbombák, a szonáris- és radarberendézések már megkezdett sorozatgyártását. Ezért kellett sutba dobni már meglévő prototípusokat, ezért lángolt fel a fegyverkezési tervek körül megannyi - roppant költségvetési tételeket és emberi munkát felemésztő - politikai vita, hisz az egymást követő újítások nemhogy jóval drágábbak voltak az előzőeknél, de sokat közülük már eleve veszteségként kellett elkönyvelni. Úgy tetszetthez a folyamat soha nem akar véget érni. Mintha nem is a haditechnika újdonságai lettek volna a perdöntők, hanem egyes-egyedül az ipari megvalósítás tempója. A XX. század vége felé közeledve ez lett a fegyverkezési hajsza soron következő paradoxona, mely végzetes lett volna a meglévő hadipotenciál szempontjából, hacsak nem alakul ki a hadiiparban - mint egyedül hatékony ellenszer - olyan távlati tervezés, amely nem nyolc-tizenkét évre, hanem egy pegyedszázadra előre számba vesz minden lehetőséget, ami viszont merő képtelenség, hiszen ehhez olyan új találmányokat és felfedezéseket is előre kellett volna látni, amelyekről az adott helyzetben halvány sejtelme sem lehetett senkinek, a legkiválóbb szakértőket is beleértve. A század utolsó éveiben felmerült egy új fegyverfajta terve, amely nem volt sem atombomba, sem lézerágyú, hanem a kettő egyfajta ötvözete. Mindeddig csak a maghasadáson (urán, plutónium) alapuló atombombát és a nukleáris-fúziós rendszereket (termonukleáris, illetve hidrogén-plutónium reakció) ismerték. Az új „ősbomba” a nukleáris kötések tömegdefektusának minden energiáját rászabadította a világra: a sugárzás minden lehetséges fajtáját a gamma- és röntgensugaraktól a termikus sugárzásig, a töltetmaradék korpuszkuláris részeinek lavináit, amelyeket nagyfokú ellenálló képesség s ezáltal hosszú időn át tartó, gyilkos hatás jellemzett. Ez a bomba egy több millió fokon izzó burokból széles hullámhossztartományban nagy energiájú hullámokat és elemi részecskéket bocsátott ki. Ahogy valaki találóan megjegyezte: „robbanáskor az anyagból kiszabadult minden, ami csak benne volt”. Katonai szemszögből mindez pazarlás volt, hiszen a robbanás centrumában minden tárgy forró plazmává, gázzá, elektronburkuktól megfosztott atomokká változott. A robbanás helyén levegőbe repült minden - kövek, fák, házak, fémek, hidak, emberi testek, a lángokból magasba szökő gomba a sztratoszférába lövellt betont és homokot. A „formaváltoztató bomba” még magasabb szinten produkálta ugyanezt. Mindig olyan hatást fejtett ki, amit az adott helyzetben a stratégák jónak láttak: vagy kemény sugarakat bocsátott ki, és úgynevezett „tiszta bomba” gyanánt mindent elpusztított, ami él és

mozog, vagy termikus sugárzást, és több száz négyzetkilométeren tűzvihar söpört végig a nyomában. Ám a lézerbomba tulajdonképpen nem bomba volt, hanem egyszeri használatra készült „lézerágyú”, hisz erejének java része a perzselő sugárnyalábban összpontosult, amely (például egy távoli, Föld körüli pályáról) porrá égethetett egy várost, egy rakétatámaszpontot vagy más fontos stratégiai célt (éppenséggel az ellenség műholdpajzsát is). Az ilyen álbomba halálos sugarával egyszersmind magamagát is felemésztette. Mindazonáltal most nem merülhetünk bele a haditechnika fejlődésének további részleteibe, annál is kevésbé, mert a korabeli felfogásokkal ellentétben, ez a folyamat nem az újabb eszkaláció, hanem ellenkezőleg, az eszkaláció végének előhírnöke volt. Megéri viszont történelmi látószögből végigtekinteni a XX. század világának atomarzenálján. Ez az arzenál, ha az egy főre eső rombolóerőt vesszük alapul, már a hetvenes években akár többszörösen ki tudta volna irtani a bolygó valamennyi lakóját. Ez az úgynevezett „túltöltés” (overkill) meglehetősen közismert tény volt, kivált a szakemberek körében. S mivel fölös rombolóerő állt rendelkezésre, a szak-értők minden igyekezete arra irányult, hogy a megelőző vagy ellencsapás minél érzékenyebben érintse az ellenfelet, s egyidejűleg védelmet nyújtson a szövetségeseknek. Saját lakosságuk védelme fontos, ámde másodrendű kérdés volt. Az ötvenes évek elején a Bulletin of the Atomic*Scientist közzétette azt a vitát, amelyben a bomba két „atyja”, Bethe és Szilárd is részt vett, és amely a polgári lakosság védelmével foglalkozott egy atomháború esetén. A reális megoldás nem lehetett más, mint a városok felszámolása és gigászi föld alatti óvóhelyek létesítése. Bethe mintegy húszmilliárd dollárra becsülte e munka első szakaszának költségeit, de a megvalósításért fizetendő társadalmi, lélektani és civilizatorikus ár felbecsülhetetlen volt. Egyébiránt csakhamar belátták, hogy hiába hívnak életre egy új „troglodita-korszakot”, a lakosság túlélését ez sem biztosítaná, mert tovább folytatódna a versenyfutás a mind nagyobb töltetekkel felszerelt és mind pontosabban célba érő rakétákért. Ez a koncepció csupán a korabeli Science fictiont termékenyítette meg: a sötét és iszonyatos látomásokban az emberiség elkorcsosult utódai vegetáltak többemeletes betonodúikban, akár a vakondok, mélyen a felperzselt városok romjai alatt. Botcsinálta futurológusok (az igazat megvallva másfajta futurológus soha nem is létezett) vetélkedtek a meglévő atomarzenálokat jövőbe vetítő, szörnyűbbnél szörnyűbb látomások gyártásában. Közülük is á legtöbbet dicsőítettek egyike volt Hermán Kahn, aki Elképzelések az elképzelhetetlenről (Thinking about the Unthinkable) címmel írt könyvet a hidrogénháborúról. Az ő agyszüleménye volt többek között a „világvégegép”, az a páncélozott kobaltköpenybe burkolt hatalmas atomtöltet, amely a saját területén a föld mélyébe temethetett egy államot, hogy ily módon „az egész bolygó öngyilkosságával” fenyegetve zsarolja a világot. Arra viszont senki sem gondolt, hogy az atomkor politikai antagonizmusai esetleg nem világbékébe, de nem is a világégésbe torkollnak.

Mel Walsinats : A XXI. század fegyverrendszerei, avagy a tótágas evolúció 63

A XXI. század első éveiben az elméleti fizika a világ „léte vagy nem léte" szempontjából döntő kérdést kezdett feszegetni, azt tudniillik elméleti, hogy az uránszármazékok, amilyen például az urán 235 vagy a plutónium, kritikus tömege (vagyis az a tömeg, amelynek hatására a már elkezdődött láncreakcióból maghasadás lesz) mennyiben tekinthető abszolút állandónak. Ha ugyanis befolyásolni lehetne a kritikus tömeg nagyságát, hát még jelentős távolságból, akkor lehetőség nyílna a meglévő atomtöltetek megbénítására. Kiderült - mellesleg e jelenség lényegét már az előző század fizikusai is ismerték hogy a kritikus tömeg nagysága megváltozhat, azaz léteznek olyan fizikai körülmények, amelyek között az addig kritikus töltet nem kritikus többé, tehát nem robban, csakhogy az az energiamennyiség, amely e körülmények megteremtéséhez szükséges, összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint az összes atomfegyver energiája együttvéve. Az atomfegyverek ártalmatlanná tételére tett kísérletek kudarccal végződtek.

III. A XX. század nyolcvanas éveiben újfajta rakéták jelentek meg, az úgynevezett FIF-típusok (Fire and Forget)*. Ezt a lövedéket egy megfelelően programozott mikrokomputer irányította, és kilövés után maga kereste meg a célt. Ha egyszer útnak indították, a szó

* Lődd ki és felejtsd el

legszorosabb értelmében elfeledkezhettek róla. Ez idő tájt készültek az első automata kémberendezések, amelyeket mindenekelőtt a tenger mélyén helyeztek el. Az érzékelőkkel és memóriával felszerelt, agyafúrt akna emlékezetébe véste a fölötte elhaladó hajók mozgását, meg tudta különböztetni a kereskedelmi hajókat a hadihajóktól, megállapította tonnatartalmukat, és az így szerzett információkat rejtjeles kódban továbbította a megfelelő helyre. Ezeket a berendezéseket találó rövidítéssel LOD-nak (Let Others Do it) ** nevezték. A harckészség szelleme úgy elillant, mint a kámfor, kivált a jóléti államokban. A hadköteles fiatalok színtiszta baromságnak tartották az olyasfajta tiszteletre méltó, ősrégi mondásokat, mint pl. a „Dulce et decorum est pro patria móri”. Ugyanakkor exponenciálisan nőtt a fegyverek új generációinak ára. Egy első világháborús repülőgép, amelyet főként vászonból, fából, zongorahúrokból és néhány géppisztolyból tákoltak össze, futóművel együtt annyiba került, mint egy jobbfajta autó. A második világháborúban egy repülőgép árából már harminc autót lehetett volna venni, és a század végén egy sugárhajtású elfogó vadászgép vagy egy Stealth típusú, a radarsugarak által nem észlelhető bombázó több százmillió dollárba került. Az ezredfordulóra tervezett rakétameghajtású gépek darabja elérte volna az egymilliárd dollárt. Kiszámították, hogy ha tovább tart a haditechnika drágulásának ez az üteme, nyolcvan év múlva a szuperhatalmaknak mindössze 20-25 repülőgépük lesz. Nem voltak olcsóbbak a páncélosok sem. Egy atommeghajtású repülőgép-anyahajó, amely elsüllyedt, ha eltalálta egy FIF-típusú szuperrakéta - ez a rakéta ugyanis a cél fölé érve olyan robbanófejek tömkelegét bocsátotta ki magából, amelyek mindegyike e hatalmas tengeri szörny egy-egy ideggócát célozta be , nos, egy ilyen repülőgép-anyahajó, amely milliárdokba került, egy tüzérségi össztűz alá vett őskori brontoszauruszhoz volt hasonlatos. Ez idő tájt hagytak fel a számítógépek alapegységeinek, a leheletfinom szilikonlapocskákra mart, úgynevezett chipeknek a gyártásával, mert kiszorították őket a legmodernebb genetikai technológia termékei. Ezek a Silicobacter Wienerik** (a kibernetika megteremtője, Norbert Wiener tiszteletére nevezték őket így) szilikontartalmú sók, ezüst és titkos adalékanyagok különleges oldataiban olyan bonyolult, integrált áramköröket állítottak elő, amelyek a légy petéjénél is kisebbek voltak. Ezeket hívták magnak, és meg kell adni, a sorozatgyártás beindulása után alig négy évvel egy maroknyi ilyen mag nem került többe, mint egy maroknyi köles. így alakult ki két kanyar levágásából (a nehézfegyverek gyártási költségeinek emelkedése, illetve a mesterséges intelligencia gyártási költségeinek csökkenése) az új trend: az ember kiiktatása a haderőből. Az eleven haderőt mindinkább kiszorította a holt haderő. Kezdetben még csak szerény változások voltak. Hiszen az automobil feltalálói sem álltak elő rögtön teljesen új formával, hanem először a legkülönfélébb járművekbe, rúdjaiktól megszabadított konflisokba meg hintókba építették be a belső égésű motorokat, és a repülés vakmerő úttörői is **Wiener-féle szilikobaktériumok

64 Mel Walsinats : A XXI. század fegyverrendszerei, avagy a tótágas evolúció elsősorban a madarak szárnyait próbálták utánozni; és mivel a hadseregben hagyományosan erős az analógiás gondolkodás tehetetlenségi ereje, érhető, hogy nem álltak elő mindjárt olyan gyökeresen új rakétákkal, automata páncélosokkal vagy önjáró lövegekkel, amelyeket teljes egészében az épp hogy kifejlesztett mikroszilikon katonákra szabtak, hanem először csupán az egyes harci egységek hajdanvolt legénységét befogadó tereket csökkentették, és az irányítást állították át számítógépes programozásra. Ez azonban merő anakronizmus volt. Az új, élettelen mikrokatona a taktika és a stratégia valamennyi kérdésének radikálisan új, forradalmi megközelítését követelte, és egyúttal, magától értetődően, új válaszokat arra a kérdésre, milyen fegyvernemek felelnek meg neki a leginkább. A világ épp ekkoriban kezdett magához térni két súlyos gazdasági válságból. Az első okozta, válságotmíg az OPEC és a az kőolaj robbanásszerű áremelkedése a második OPEC széthullása és a kőolajárak hirtelen zuhanása nyomán következett be. Megépítették ugyan az első atomerőműveket, de ezek sem földi, sem légi járművek meghajtására nem voltak alkalmasak. Ezért aztán a nagy kaliberű fegyverek, mint pl. a csapatszállító páncélosok, tüzérségi és rakétaegységek, vontatók, szárazföldi és tenger alatti tankok, valamint a nehézfegyverek többi, századvégi modern fajtája egyre drágultak, noha már nem voltak csapatok, akiket szállítani kellett volna, és mint hamarosan kiderült, nem volt senki, akire az ágyúk lőhettek volna. A tank-gigantománia az század derekán fulladt végleg kudarcba, és a fejlődés a mesterséges „unintelligencia” jegyében zajló, gyorsított mikrominiatürizálás szakaszába lépett. A hírszerzők, rejtjelzők és egyéb szakértők köreiben furcsa módon csak 2040 körül keltett megdöbbenést, hogy elődeik annyi időn át per fás et nefas, más szóval brute force* a mesterséges intelligencia létrehozására törekedtek. Hisz végül a munkahelyek 97,8%-a, azaz az ember által végzett fizikai és szellemi munkák túlnyomó többsége már egyáltalán nem igényelt intelligenciát. Hát akkor mit? Tájékozódókészséget, rutint, ügyességet, jártasságot és találékonyságot. Ezek a tulajdonságok a rovarok jellemzői. A Sphexek családjába tartozó darázs felkutat egy szöcskét, bénító, de nem halálos mérget fecskendez a testébe, aztán egy megfelelő méretű lyukat ás a homokba, mellé fekteti áldozatát, majd ő maga leereszkedik, megvizsgálja a helyet, hogy alkalmas-e a célra, nem túl nedves-e, nincsenek-e benne hangyák, aztán levonszolja a szöcskét, lerakja mellé a tojásait, és továbbrepül, hogy elölről kezdje mesterkedését, mely a tojásból kikelő lárváknak egészen a bebábozódásig bőséges táplálékot biztosít a szöcske friss húsából. Ami az áldozat kiválasztását és a narkotikus hatású sebészi beavatkozást illeti, a darázs kiváló tájékozódókészségről tesz tanúságot, ugyanakkor a művelet megszervezése rutinról árulkodik, az utód megfelelő fejlődését biztosító hely kiválasztása pedig jártasságot és találékonyságot követel; mindezek a tulajdonságok nélkülözhetetlenek a fenti cselekvéssor elvégzéséhez. A darázs idegsejtjeinek száma feltehetően éppígy elegendő volna ahhoz is,

Per fás et nefas - mindenáron; brute force - meggondolatlanul, nyers erővel

hogy pl. a kikötőből egy adott helyre vezessen egy teherautót, vagy egy transzkontinentális rakétát irányítson, csakhogy a darázs idegsejtjeit a természetes evolúció egészen más célokra programozta. Az informatika szakemberei és a komputertudomány professzorai (professors of computer Science) generációkon át teljesen hasztalanul és hiábavalóan törték a fejüket, hogyan lehetne komputerekkel szimulálni az emberi agy funkcióit, és konokságukban, amelyhez jobb ügy lett volna méltó, figyelmen kívül hagyták azt a mechanizmust, amely milliószor egyszerűbb az agynál, és elenyészően kis mérete mellett fölöttébb megbízhatóan működik. Nem a MESTERSÉGES INTELLIGENCIÁT, hanem mindenekelőtt a MESTERSÉGES ÖSZTÖNT kellett volna szimulálni és programozhatóvá tenni, végtére az ösztönök jó egymilliárd évvel előbb fejlődtek ki, mint az intelligencia, ami egyértelműen amellett szól, hogy könnyebben előállíthatok. A XXI. század szakemberei végre foglalkozni kezdtek az aggyal egyáltalán nem rendelkező rovarok neurológiájával és neuroanatómiájával, és hamarosan ragyogó sikereket értek el. Elődeik csakugyan vakon tévelyegtek, hisz még azt sem vették észre, hogy az olyan rovaroknak, amilyenek a méhek, ezek a fölöttébb primitív lények, önálló, éspedig örökletes nyelvük van, amelynek segítségével a kaptár dolgozói közük egymással az újonnan felfedezett táplálék-lelőhelyeket, és ezzel a jel-mozgás-beszéddel egyszersmind az útirányt, a távolságot, sőt a hozamot és a virág fajtáját is tudatják egymással. Persze nem az volt a feladat, hogy CHIPS- vagy CROP-féle holt tárgyakon szimulálják a darazsakat, legyeket, pókokat vagy méheket, csupán neuroanatómiájukat kellett felderíteni, és olyan viselkedéssorokat szimulálni, amelyek a választott és beprogramozott célra irányultak. Így került sor arra a tudományos-technikai forradalomra, amely gyökeresen és végérvényesen átformálta a föld hadszíntereit. A haditechnika minden addigi eleme az emberhez igazodott. Rá volt szabva az emberi anatómiára, hogy hatékonyan megölhessenek másokat, és az emberi fiziológiára, hogy hatékonyan megölethessék magukat. Az új és átfogó trend, ahogy ez már lenni szokott, már korábban, a XX. században kibontakozóban volt, ám ezekből a jelenségekből akkor még senki nem tudta összeállítani a küszöbönálló új rendszer összképét. Azok a felfedezések ugyanis, amelyekből az ÚJ FEGYVERRENDSZER DE-HUMANIZÁCIÓS TRENDJE (Dehumanization Trend in New Weapon System) kialakult, egymástól távol eső tudományágak területén születtek. A hadtudomány szakembereit nem érdekelték a rovarok (kivéve a tetveket, bolhákat meg a katonákat gyötrő egyéb élősködőket). Az intellektronikusok ezzel szemben, akárcsak a velük együttműködő

Mel Walsinats : A XXI. század fegyverrendszerei, avagy a tótágas evolúció 65 nyomát sem találták a becsapódás okozta kráternak, jóllehet a későbbi (ezerszerte kisebb) meteoritok becsapódása nyomán keletkezett kráterek máig látható nyomokat hagytak a földkérgen. Ez a kisbolygó vagy üstökös alighanem a nyílt tengerbe zuhant, vagy a korabeli kontinensek valamelyikének partvidékén csapódhatott a földbe, és a krátert későbbi átalakulások tüntették el. Egy ilyen nagyságú és tömegű meteor minden további nélkül áthatolhat az atmoszféra egész védőburkán. A súrlódási energia, amely nagyságrendben csak a Föld egész nukleáris energiamennyiségével mérhető, sőt valószínűleg azt is meghaladja, a zuhanó testet vagy testhalmazt sok ezer milliárdnyi tonna porrá változtatta, amelyet a légköri zavarok a Föld egész felszínén szétszórtak, olyan sűrű és hosszan tartó sötétséget okozva, hogy legkevesebb négy hónapra gyakorlatilag valamennyi földrészen

entomológusok és neurológusok, mit sem konyítottak katonai dolgokhoz. Végül a politikusok, mint általában, nem értettek sem ehhez, sem ahhoz, ahogy semmi egyébhez sem. Ezért hiába produkált az intellektronika olyan mikrokalkulátorokat, amelyek nagyságban már a lódarazsak és a szúnyogok bélcsövével is felvehették volna a versenyt, az enthuziaszták többsége továbbra is ontotta az Artificial Intelligence jegyében álló programokat, amelyek lehetővé tették, hogy a komputerek ostoba beszélgetéseket folytassanak ostoba emberekkel, és a számítógépcsaládok gigantoszauruszai már sakkmestereket késztettek feladásra, nem mintha intelligensebbek lettek volna, mint azok, hanem mert percenként milliószor több adatot tudtak feldolgozni, mint Einstein. Még sokáig nem ötlött fel senkiben az a gondolat, hogy a harctéren egy közönséges katona számára bőségesen elegendő egy méh vagy egy lódarázs felfogóképessége és rutinja. Alacsony hadműveleti szinten az értelem és a harci hatékonyság két teljesen különböző dolog, sőt a katona önfenntartási ösztöne, amely összehasonlíthatatlanul erősebb, mint a méhé (hiszen a kaptár védelmében a méh csíp, pedig a csípés a biztos halált jelenti számára), szintén akadály. Ki tudja, meddig uralkodott volna még a hadiiparban a régi és idejétmúlt gondolkodásmód, amely elindította a fegyverkezési hajsza spirálját, és egyre újabb és újabb hagyományos és nem hagyományos fegyverfajtákat hívott életre, ha nem jelent volna meg az a néhány könyv, amely a közvélemény figyelmét bolygónk történetének egy ősrégi, a föld-történeti középkor és a jurakor csúszómászóinak idejéből származó, szokatlan titkára irányította.

IV. 65 millió évvel ezelőtt, a kréta- és a harmadkor úgynevezett geológiai határán, vagyis az átmenet korszakában, egy hozzávetőleg tíz kilométer átmérőjű meteorit csapódott be Földünkbe; egyike volt a nehéz fajtáknak, jelentős mennyiségű fémet tartalmazott, a vastól az irídiumig. Tömegét három és fél trillió (3 600 000 000 000) tonnára becsülték. Nem lehet biztosan tudni, kompakt tömeg volt-e, azaz egyike a Föld és a Mars közti térben keringő aszteroidáknak, avagy - esetleg - az üstökösök magvát képező testek halmaza. A korabeli geológiai üledékekben úgynevezett irídium-anomáliákat fedeztek fel, valamint olyan ritka fémek elegyeit, amelyek ilyen mennyiségekben és ilyen sűrűségben közönséges körülmények között a Földön sehol sem fordulnak elő. Az egész bolygóra kiható elemi csapás természetéről mindazonáltal keveset tudnak, mert

megszűntamelyet a növények normális A szárazföldek felszíne, a sötétben nemfotoszintézise. tudtak felmelegíteni a napsugarak, jócskán lehűlt, míg az óceán hőmérséklete, roppant energiatartalékainak köszönhetően, jóval lassabban csökkent. A tengeri algák, a levegő oxigén-utánpótlásának nélkülözhetetlen szállítói, szintén képtelenek voltak a fotoszintézisre. Ennek következtében számos állatfaj és növény kihalt. A katasztrófa leglátványosabb következménye az őshüllők, közkeletű nevükön dinoszauruszok kipusztulása volt, ámbár rajtuk kívül legalább száz más állatfaj is kihalt. Mindez egybeesett a földi klíma lassú lehűlésével, és a nagy testű, csupasz, mezozoikus csúszómászókat végveszély fenyegette. Életképességük ugyan már a katasztrófa előtt mintegy egymillió évvel fogyatkozni kezdett, amit a kövületek is tanúsítanak, kivált a nagy testű csúszómászók tojásainak az évezredek folyamán egyre csökkenő mésztartalma; ez is azt bizonyítja, hogy a nagy kiterjedésű szárazföldek rosszabbodó éghajlati viszonyai közepette tovább nőttek a táplálkozási nehézségek. A komputeres szimuláció még a XX. század nyolcvanas éveiben fényt derített rá, hogy ez az esemény végzetes hatással volt a bioszférára. Ezért különösen furcsa, hogy ezt a folyamatot, amelynek mi, emberek, létünket köszönhetjük, mert ennek során alakultak ki a főemlősök osztályából az értelmes lények, sehol sem vették be az iskolai tananyagba, jóllehet kétségtelen oksági összefüggés áll fenn a kréta harmadkori őshüllők kipusztulása/illetve az antropogenezis között. A XX. század végének paleontológiai kutatásai bizonyították, hogy a dinoszauruszoknak nevezett őshüllők meleg-vérűek voltak,

66 Mel Walsinats : A XXI. század fegyverrendszerei, avagy a tótágas evolúció

szárnyas fajtársaikat pedig a madártollhoz hasonlatos szőrzet borította. A hüllőkkel együtt élő emlősök fejlődési esélyei igen csekélyek voltak, és egyik fajuk sem nőtt nagyobbra egy patkánynál vagy egy mókusnál. Túlságosan nagy volt a szárazföldön, vízben és levegőben élő nagy erejű és életrevalóbb óriáshüllők konkurenciája, ezért a korabeli gerincesek körében, a hús- és növényevőket is beleértve, az emlősök az evolúció peremére szorultak. Az egész bolygóra kiható katasztrófa következményei nem annyira közvetlenül, mint inkább az úgynevezett tápláléklánc megszakításán és elsorvasztásán keresztül érintették a nagy testű állatokat. A hatalmas szárazföldi, vízi és szárnyas hüllők nem találtak elég táplálékot, mert a fotoszintézis megbénulását a vegetáció is sok helyütt megsínylette. A növényevőkkel táplálkozó ragadozóra hasonló sors várt. Rengeteg tengeri állat is kihalt, mert a szén biológiai ciklusa a tengerekben jóval gyorsabb, mint a szárazföldön, és az óceán felsőbb rétegei gyorsabban lehűltek, mint az úgynevezett mélyrétegek. Túlélték viszont a katasztrófát a viszonylag kis méretű csúszómászók é^sok apró emlős, és így történhetett, hogy miután a szétrobbant meteor szemcséi lehulltak a földre, és a légkör ismét kitisztult, az újjáéledő vegetáció számos radiális körzetében csak új fajokat teremtő emlősállatok maradtak, s mintegy negyvenmillió év leforgása alatt kifejlődött a főemlősöknek az a csoportja, amelyből a homo sapiens származik. Kétségtelen tehát, hogy közvetve ebben a kréta- és a harmadkor határára tehető elemi katasztrófában kell keresnünk az értelmes lények létrejöttének okát, számunkra azonban, lévén hogy a haditechnika Szempontjából vizsgáljuk a civilizáció fejlődését, azok a hatások a legfontosabbak, amelyekre e .katasztrófa kapcsán mindeddig egyáltalán nem fordítottak figyelmet. Arról van szó, hogy a kréta- és a harmadkor határán a rovarokat érte a legcsekélyebb megpróbáltatás! A katasztrófa előtt mintegy háromnegyed millió faj élt, és utána is legkevesebb hétszázezer fennmaradt; ráadásul a hangyák, termeszek, méhek és a hozzájuk hasonló, nagyobb osztályokat alkotó rovarok úgyszólván sértetlenül élték túl az elemi csapást. A fenti tényből tehát az következik, hogy a természeti katasztrófákat a legkönnyebben és a legnagyobb valószínűséggel azok a kis vagy még kisebb állatok vészelhetik át, amelyek anatómiailag és fiziológiailag a rovarokhoz állnak közel. Nem tekinthető véletlennek az sem, hogy a rovarok általában jóval kevésbé érzékenyek a radioaktivitásra, mint a magasabb rendűeknek nevezett gerincesek. A paleontológia megállapítása egyértelmű. katasztrófa, amely a pusztítás elszabadult hatalmát tekintve csakAegy világméretű atomháborúhoz mérhető, megölt minden nagy állatot, alig tett kárt a rovarokban, és egyáltalán nem károsította a baktériumokat. Vagyis minél nagyobb körzetben pusztít egy elemi erő vagy fegyver, annál kisebb csoportok maradhatnak csak fenn sértetlenül. Az atombomba a hadseregek és az egyes katonák minél nagyobb eloszlását követelte. A vezérkar igyekezett szétszórni a hadseregeket, - de a XX. században csupán a képzelet játszadozhatott a gondolattal, hogy a katonákat hangya - vagy darázsméretűre zsugorítják. Végtére is az embert sem méreteiben megváltoztatni, sem feldarabolni nem lehet! Akkoriban merült fel az automata katona képe, valamiféle antropoid robot eszméje, amelyre mindig is egy naiv antropomorfizmus nyomta rá a bélyegét. Igaz ugyan, hogy a nagyipar ekkortájt már mind kevesebb embert foglalkoztatott, de a robotok, amelyek a futószalag mellett az embert helyettesítették, csöppet sem voltak emberszabásúak, csupán

válogatott és működőképes embertöredékek kinagyításai: „komputeragy”, melynek hatalmas acél fél karját autók alvázára szerelték, az ököl és a kalapács keveréke vagy karosszériaelemeket hegesztő „lézer-ujj”. Ezek az eszközök úgy működtek, mint a kéz és az érzékszervek, de csöppet sem hasonlítottak az emberi szemre, fülre vagy kézre. A nagy és nehézkes robotokat különben sem lehetett volna kivinni a harcmezőre, hisz az automatikusan célra tartó, intelligens lövedékek nyomban és hiánytalanul kilőtték volna valamennyit. Ennélfogva az új- típusú hadseregeket nem emberszabású automaták alkották, hanem mesterséges rovarok (rovarobotok), kerámiából készült mikrorákok, titángiliszták, repülő műrovarok arzénvegyületekből felépített idegdúcokkal és hasadó nehézelemekből előállított fullánkkal. Ezek az „élettelen mini martalócok” hírére szinte kivétel nélkül beástáka fenyegető magukat aatomtámadás földbe, majd első a robbanás után ismét kimásztak, és harckészségüket a legborzalmasabb radioaktivitástól izzó környezetben is megőrizték, hisz a rovarobot nemcsak mikroszkopikus, hanem abiologikus, tehát élettelen katona volt. A repülő rovarobotok egyetlen miniatűr egységbe olvasztották a repülőt, a pilótát és a lövedéket. A minihadsereg katonai ereje és értéke operatív egységében rejlett (a méhraj analógiájára, amely szintén csak egészében képez önálló, fennmaradásra képes egységet, míg a méhek külön-külön nullák). Mivel a hadszíntereket szüntelenül az atomcsapás fenyegette, amely nemcsak a haderőt semmisíti meg, hanem az egyes fegyvernemek egymás közti és a főparancsnoksággal fenntartott összeköttetését is lerombolja, az élettelen minihadseregek két ellentétes elven nyugvó, sokféle típusa jött létre. Az első, az önállóság elve azt jelentette, hogy a hadsereg úgy működött, ahogy a hangyák vonulnak, a bacilusok támadnak, vagy ahogy a sáskaraj elözönli a földeket. Különösen az utóbbi hasonlat szemlélteti e hadsereg tevékenységét. Mint tudjuk, a sáska a közönséges tücskök biológiai alfaja, a szöcskék egy bizonyos csoportja, és hiába áll egy sáskafelhő akár több száz milliárd példányból (repülőgépről már ennél többet is megfigyeltek), az emberre közvetlenül nem veszélyesek. (Eltekintve persze a sáskajárások fő következményétől, minden növényi és mezőgazda-sági kultúra pusztulásától.) Ez a roppant tömeg azonban képes vonatokat kisiklatni, éjszakává változtatni a nappalt, megbénítani a közlekedést (még egy páncélozott harckocsi is egy helyben csúszkál, ha belekerül egy

Mel Walsinats : A XXI. század fegyverrendszerei, avagy a tótágas evolúció 67 óriási sáskarajba, mert mint valami mocsárba, mindjobban belesüpped a szétmorzsolt állatok véres-zsíros masszájába). Az élettelen, szintetikus sáska összehasonlíthatatlanul veszélyesebb, hisz a konstruktőrök gyilkolásra teremtik. Önállónak mondott tevékenységét a betáplált program szerint végezte, és nem kellett állandó összeköttetésben állnia semmiféle központtal. Atomcsapásokkal persze ezeket az álsáskákat is meg lehetett semmisíteni, de a hatás többé-kevésbé olyan volt, mintha felhőkre lőttek volna atomágyúval: a robbanás ütötte nagy lyukakat csakhamar újabb és újabb felhők tömték volna el. A hadviselés másik új elve, az úgynevezett teletropizmus azt jelentette, hogy a minihadsereg roppant halmazát önmagukat (a tengerben, folyókban vagy akár a levegőben) összeszerelő elemek alkották. A célt, a mindenkori taktikai vagy stratégiai megfontolások szerint, nagy szórással, a legkülönbözőbb irányok felől közelítették meg, és csak közvetlenül a cél előtt egyesültek előre beprogramozott egésszé. Ez a haditechnika tehát nem végleges alakjában, bevetésre készen hagyta el a gyárat, mint a tehervagonokba rakott tankok és ágyúk, hanem mint megannyi mini építőelem, amelyekből csak rendeltetési helyén állt össze a kívánt harci eszköz. Ezért nevezték az ilyen hadseregeket önmaguk olvasztótégelyének. így működött többek között az autodiszperziós atomfegyver. A földről, hajóról vagy a tenger alól kilőtt - ICBM, IRM* - rakétát a világűrben keringő lézerműhold könnyedén megsemmisíthette. De nem tudott mit kezdeni a mikroszkopikus méretű urán- és plutóniumrészecskék gigászi felhőivel, amelyekből közvetlenül a cél fölött áll össze a kritikus tömeg, útközben viszont annyira szét vannak szórva, hogy lehetetlen megkülönböztetni őket az eső- vagy porfelhőktől. Az új fegyverfajták mellett rövid ideig még fennmaradtak a régiek, de a minihadsereg csapásai alatt csakhamar végérvényesen kimúltak a nehéz és ormótlan páncélosok. Ahogy az élőlények testébe láthatatlan kórokozók fészkelik be magukat, és belülről emésztik őket, úgy hatoltak be ezek az élettelen, mesterséges mikrobák a beléjük oltott tropizmusoknak engedelmeskedve az ágyúcsövekbe, töltényhüvelyekbe, a tankok és repülők hajtóműveibe, ócskavassá katalizálva a fémeket, vagy ha sikerült közel férkőzniük az üzemanyagokhoz és a robbanótöltetekhez, a levegőbe röpítve az egészet. Mit is kezdhetett ezzel az élettelen és mikroszkopikus ellenséggel akár a legkiválóbb, gránátokkal teliaggatott, géppisztollyal, rakétavetővel és egyéb

* ICBM - interkontinentális ballisztikus rakéta; IRM - középhatósugarú rakéta

lőfegyverekkel felszerelt katona? Csak annyit, amennyit az az orvos, aki kalapáccsal vagy fegyverrel próbálja felvenni a harcot a pestis és a kolera bacilusai ellen. A beprogramozott célokat önállóan követő mikrobafegyverek falkáinak az egyenruhába bújtatott ember éppúgy ki van szolgáltatva, mint a pajzsa mögé bújt, kardjával hadonászó római légionárius a golyózápornak. Az embernek tehát sürgősen el kellett tűnnie a csataterekről, annál is inkább, mert a biotropikus mikrofegyver különleges fajtái másodpercek alatt elpusztítottak mindent, ami él. A zárt hadrend taktikáját már a XX. században felváltották a szétszórt egységek, amelyek a mozgó háborúban még inkább fellazultak. De új barát és ellenség továbbra is ott húzódott a frontvonal. Az korszak véglegközött eltüntette a határokat. A minihadsereg könnyedén áttört bármilyen védelmi rendszeren, és mélyen behatolt az ellenség hátországába. Támadása során csupán annyi akadályt kellett leküzdenie, mint a hónak vagy az esőnek. Egyúttal a nagy kaliberű atomfegyverek is hasznavehetetlenné váltak, hisz egyszerűen nem érte meg bevetni őket. Gondoljuk csak el, érdemes volna-e termonukleáris fegyvereket bevetni egy vírusfertőzés ellen? Aligha. Megtehetik persze, hogy több száz méter mélységben felégetnek és kopár, halott sivataggá változtatnak óriási területeket, de mit érnek el vele, ha egy órával később harci eső hullik az elpusztított tájra, és csakhamar ,,támadó és megszálló egységek” kezdenek kikristályosodni belőle? A hidrogénbomba méregdrága, és ki az a bolond, aki cirkálókkal vadászik piócára vagy szardíniára? A hadtörténetnek ebben az embermentes szakaszában a legfontosabb feladat barát és ellenség megkülönböztetése volt. A XX. században ezt a feladatot, amelyet a FOF (Friend or Foe) rövidítés jelölt, elektronikus rendszerek oldották meg, éspedig „jelszavak és azonosítójelek” segítségével. A rádión hívott repülő vagy akár pilóta nélküli lövedék leadta a megegyezés szerinti választ, vagy ha nem, mint ellenséget megtámadták. De az elmúlt századok bevált módszere, emberek híján, immár hasznavehetetlennek bizonyult. A modern fegyverhordozók az élet iskoláját járták, növények, baktériumok és rovarok voltak a tanítómestereik. A felderítés az élőlények azonosítási módszereit utánozta: az immunológiát, az antigén és antitest harcát, tropizmusokat, védőszíneket, kamuflázst, álcázást és mimikrit. Az élettelen fegyverek olykor a megszólalásig hasonlítottak a szélfútta porszemekre vagy magvakra, rovarokra vagy víz-cseppekre, ám maszkjuk mögött pusztító vagy éppenséggel gyilkos erő rejlett. Mellesleg be kell vallanom-, hogy amikor mesterséges sáskák vagy más rovarok támadásáról beszélek, hiába veszem hasonlataimat az entomológiából, ugyanazt teszem, amit a XX. századi ember is

68 Mel Walsinats : A XXI. század fegyverrendszerei, avagy a tótágas evolúció tenne, ha egy modern nagyváros gépkocsiforgalmát kellene szemléltetnie Vasco da Gama vagy Kolumbusz Kristóf kortársainak. Alighanem ő is lovak nélküli szekerekről és hintókról beszélne, a repülőgépeket fémmadarakhoz hasonlítaná, és hallgatójának képzeletében minden bizonnyal elő is varázsolna olyan képeket, amelyek némiképp hasonlítanak ugyan a valósághoz, de korántsem fedik azt. A nagyméretű, vékony kerekeken guruló hintó, embermagas ajtóival, leeresztett hágcsójával, a magas bakkal és a felépítmény mögötti szolgapad-dal, akárhogy vesszük is, se nem Fiat, se nem Golf vagy Mercedes. Ugyanígy a XXI. század szintetikus fegyvere sem volt azonos az entomológia képeskönyveiből ismert rovarok egyszerű fémváltozatának rajaival. Némelyik álrovar, mint valami lövedék, könnyedén átfúrta az emberi testet; más fajtáik olyan optikai rendszert hoztak létre, amely egyetlen nagy kiterjedésű térre összpontosította és hőmérséklet-ingadozásokat okozva úgy mozgattaa napsugarakat, a légtömegeket, ahogy a „haditerv” megkövetelte: rendelhetett záporesőt vagy ellenkezőleg - verőfényt. Az effajta „meteorológiai szolgálatot” teljesítő „rovaroknak” egyáltalán nincs mai megfelelőjük, az endotermikus rovarobotok például csupáncsak azért abszorbeáltak nagy mennyiségű energiát, hogy egy adott területen sűrű ködöt vagy az úgynevezett inverzió jelenségét kiváltó hatalmas hőmérsékletzuhanást idézzenek elő. Egyes rovarobotok képesek voltak egyszeri hatású lézernyalábbá egyesülni, és ily módon pótolták a múlt század tüzérségét, ámbár itt nemigen beszélhetünk pótlásról, mert a mai értelemben vett tüzérségnek körülbelül annyi keresnivalója van a csatatereken, mint egy csúzlinak vagy egy hajítógépnek. Az új fegyver egyszersmind új feltételeket szabott a harcnak, új taktikákat és új stratégiákat követelt, melyeknek egyetlen közös nevezőjük volt: a totális embermentesség. Az egyenruhák, zászlók, őrségváltások, díszszázadok, vigyázzállások, hátraarcok, vezényszavak, szuronyrohamok és vitézségi érmek szerelmeseinek fennkölt eszményeit halálra sebezte és porba sújtotta a háború új korszaka. A hadügyek eme új szakaszát nevezték a kortárs szakemberek „tótágas evolúciónak” (Upside Down Evolution), szemben a természet evolúciójával, amely először mikroszkopikus organizmusokat és az évmilliók során egyre nagyobb fajokat hozott létre. A posztatomkorszak katonai evolúciójában ezzel szemben a mikrominiatürizálás fordított trendje uralkodott. A minihadseregek két szakaszban jöttek létre. Az elsőben még emberek tervezték és építették az embermentes minifegyvereket. A másodikban már élettelen minikonstruktőrök tömegei tervezték, tesztelték és gyártották a minikatonák hadseregeit. Az úgynevezett „szociointegratív degeneráció” jelensége kezdetben a katonaság soraiból, később magából a hadiiparból is kiszorította az embereket. Minden egyes katona degenerált volt, hiszen nem rendelkezett többé az értelmes lényeket jellemző óriási aggyal, egyre kisebb és egyre egyszerűbb katona vált belőle: „katona, egyszeri használatra". Egyébiránt némely pacifista korábban is azon a nézeten volt, hogy a modern háború résztvevői, a főrangú tisztek kivételével, tekintettel a magas halandóságra, szintén „egyszeri használatra készült katonák”. Ezért is játszott rendkívül

nagy szerepet a miniharcosok pszeudoszociális szövetsége. Minden élettelen hadsereg jóval összetettebb volt, mint a méhkaptár vagy a hangyaboly. Ami belső struktúrájukat és kölcsönös függőségüket illeti, sokkal inkább az élő természet úgynevezett nagy élőhelyeinek feleltek meg, ahol számos növény- és állatfaj élt együtt egy meghatározott élettérben, jól kiegyenlített evolúciós egyensúlyban, a konkurencia, az antagonizmusok és a szimbiózis bonyolult, de masszív piramist alkotó kölcsönös kapcsolatrendszerében. Könnyű belátni, hogy ebben a hadseregben nem volt helyük altiszteknek. Egyébként sem volt benne olyan csapatrész, amelyet akár egy tizedes, akár egy őrmester vagy akár egy magas rangú tiszt képes lett volna elvezetni. Hiába volt halott egység, összetettsége az élő természetével vetekedett, és egy professzori tanács egyesült esze is kevés lett volna, hogy akár csak felügyeljen rá, nemhogy hadba vezesse. Így aztán a hadügyek területén végbement XXI. századi forradalmi átalakulásokat nemcsak a Harmadik Világ szegény országai, hanem a tisztikar is alaposan megsínylette. Ez a folyamat mellesleg már a XX. században megkezdődött, amikor sutba dobták a pompás tollforgókat, Napóleon-kalapokat, arany paszományokat, a díszes zászlókat és egyenruhákat, ám mindennek a pompának csak a XXI. századi hadügy pszeudorovar-evolúciója vagy inkább -involúciója adta meg a kegyelemdöfést. Az új trend könyörtelenül kiszorította a hadseregből az embereket, és lerombolt minden szép hagyományt: hadgyakorlatokat, díszszemléket (sáskák nem tudnak úgy parádézni, mint a tankok vagy rakéták), szuronyrohamokat, zászlófelvonásokat, ünnepélyes jelentéstételeket és a katonaélet egész színes forgatagát. Hiába védték hadállásaikat a magas rangú tisztek - a tábornokok napjai meg voltak számlálva. A parancsnoki hatalom komputerhierarchiájának számbelistratégiai fölénye végképp munkanélkülivé tette a nagy hatalmú elöljárókat, a vezérkart is beleértve. Az egész mellüket beborító rendjelfüggöny sem mentette meg a törzstiszteket az idő előtti nyugdíjaztatástól. Akkoriban bontakozott ki több országban a hivatásos tisztek ellenzéki mozgalma, akik a munkanélküliség rémétől űzve - mert nem kevesen közülük elveszítették állásukat nemegyszer alvilági terrorizmusba menekültek. És bár ez személyesen senkinek sem állt szándékában, a felkelést kegyetlenül és visszataszító módon verték le azok a mikrokémek és mini rendőrök, amelyeket egy bizonyos csótány mintájára konstruáltak. Ennek a csótánynak, amelyet először 1981-ben írt le egy ismert amerikai neuroentomológus, a farrészén hajszálvékony pihék találhatók, amelyekkel a levegő legkisebb rezdülését is megérzi, és mivel ezek a pihék egy különleges idegdúccal állnak összeköttetésben, a csótány a legenyhébb fuvallatra észreveszi az ellenség közeledését, és koromsötétben is villámgyorsan el tud iszkolni. Ezeknek a pihéknek feleltek meg a minirendőrök

Mel Walsinats : A XXI. század fegyverrendszerei, avagy a tótágas evolúció 69 számítástechnika döntéshozó központjaiba igyekezett behatolni. Mindazonáltal a létfontosságú dolgokban senki sem látott világosan. Mellesleg új keletű politológusokban sem volt hiány, akik azt állították, hogy abban az esetben, ha A állam maradéktalanul ellenőrzése alá vonja B állam komputeriumát, és viszont, akkor ismét helyreállhat a totális nemzetközi egyensúly. A hagyományos politika ősrégi kategóriái nem tudtak mit kezdeni ezzel a hétköznapivá lett valósággal, aminthogy csődöt mondott a józan emberi értelem is, amely különbséget tudott tenni természeti és mesterséges csapások, mondjuk a jégverés és egy bombatámadás között. A választók formálisan továbbra is egy-egy politikai pártra adták szavazatukat, de ezek a pártok immár nem azzal kérkedtek, hogy teszem azt, különb gazdaságpolitikai programmal állnak elő, mint a

elektromos pikoszenzorai, amelyekkel, régi tapéták hasadékaiba rejtve, lehallgathatták a lázadók főhadiszállását. Ám az új idők a gazdag országoknak sem biztosítottak fényűző életet. A politikai játékszabályok óhatatlanul megváltoztak. Háború és béke régóta elmosódott határa immár végleg semmivé foszlott. A XX. század véget vetett a nyílt hadüzenet áhítatos szertartásának, az invázióhoz nem volt szükség előzetes bejelentésre, ötödik hadosztályra, szabotázsakciókra, hidegháborúra, diplomaták (per procura) csatározására, és ez még csak a kezdete volt a különbségek gyors eltüntetésének. A világból, melyben háború és béke kizárták egymást, immár olyan világ lett, melyben a háború béke volt, és a béke háború. Egykor csak ember lehetett diverzáns, s a diverzió a becsület és az erény álarca mögé rejtezett. Jelen volt mindenütt, befészkelődött minden vallási és társadalmi mozgalomba, lett légyen az mégoly tiszteletre méltó, mint mondjuk a gyufacímkegyűjtőké vagy az aggastyánok dalosköréé. Később aztán diverzáns lehetett bármi, a szög a falban vagy akár a vízlágyítás eszközei. Mindenütt burjánzott a kriptomilitarista diverzió. És mert az ember mint reális politikai vagy katonai erő többé nem jött számításba, fölöslegessé váltak a propagandafogások, a kollaborációra való felbujtás. A politikai változásokat itt nincs módom kellő részletességgel tárgyalni, ezért csak a lényeget próbálom röviden összefoglalni. A parlamentarizmus országaiban a politikusok már a múlt században sem tudtak úrrá lenni saját hazájuk minden problémáján, nem is beszélve az egész világot érintő kérdésekről; ezért tanácsadókra volt szükségük. Minden politikai párt szakértőket alkalmazott. Mint tudjuk, a különböző pártok tanácsadói homlokegyenest ellenkező kijelentéseket tettek ugyanazokról a kérdésekről. Utóbb a pártok komputereket hívtak segítségül, és késve ébredtek rá, hogy saját komputereik szócsövei lettek. Azt hitték, ha a komputerekben tárolt és onnan lehívott adatokra támaszkodnak, ők azok, akik a dolgokat végiggondolják, és levonják a következtetéseket. Csakhogy valójában a számítóközpont előre gyártott anyagával dolgoztak, és az emberi döntéseket is ez az anyag határozta meg. A nagy pártok, miután leküzdötték átmeneti zavarukat, kiiktatták immár nélkülözhető láncszemnek tartott tanácsadóikat, és beszereztek egy-egy központi komputert, amely a XXI. század második felében, ha az illető párt történetesen hatalomra jutott, mintegy a tárca nélküli miniszter szerepét játszotta (végtére is egy komputernek igazán nincs szüksége tárcára), következésképpen az ilyen típusú demokráciákban egyre döntőbb szerepet kaptak a programozók. És bár nekik is le kellett tenni a hűségesküt, ez nem sokat változtatott a dolgon. Mind többen mondogatták, hogy a demokrácia már-már a hajdani direktóriumra emlékeztet, úgymond komputerium lesz belőle. Ennélfogva a kémkedés és a kémelhárítás, nem törődve a politikusokkal és természetvédőkkel (ezekből amúgy is egyre kevesebb volt, hisz vajmi kevés védenivaló maradt), a

többiek, hanem hogy jobb komputerükkel lesznek minden társadalmi nehézségen és problémán. Ha aúrrá komputerek példának okáért ellentmondásba kerültek egymással, formálisan a kormány döntött ugyan, ám valójában egy másik komputer képviselte a felsőbb instanciát. Az Egyesült Államok haderejének három főrésze, a szárazföldi haderő, a haditengerészet és a légierő évtizedeken át tartó acsarkodásának az lett a következménye, hogy mindegyik igyekezett a többiek fölébe kerekedni; minél többet leszakítani a katonai költségvetésből, akár a másik kettő rovására is. A legújabb fegyvereket titokban tartották egymás előtt. Az .elnöki tanácsadók egyik legfontosabb feladata lett, hogy kifürkésszék a szárazföldi haderő, a hadi-tengerészet és a légierő féltve őrzött titkait. A vetélytársaknak saját törzskara, saját titkosszolgálata, saját kódjai és - magától értetődően! - saját komputerei voltak. Az egymás közti lojális együttműködést az abszolút minimumra igyekeztek korlátozni, hogy épp csak elkerüljék az állam széthullását. Következésképpen az egymást követő kormányok fő feladata volt, hogy elfogadható szinten tartsák az állam-igazgatás és a külpolitika integritását. Az Egyesült Államok tényleges hadereje már az elmúlt században rejtély volt mindenki előtt, hisz a- lakosságot másképp tájékoztatta a kormány képviselője, és másképp az ellenzék elnökjelöltje. Maga az úristen sem tudott volna eligazodni a dolgok pillanatnyi állásán. Időközben a komputerek, azaz a természetes, emberi igazgatást fokozatosan kiszorító mesterséges ügykezelés mellett olyan jelenségek vonták magukra a figyelmet, amelyeket régen természeti jelenségeknek neveztek, de immár senki sem tudta, voltaképpen ki is rejlik mögöttük, ha egyáltalán rejlik valaki. Az ipari kénsavval telített felhőkből hulló savas esőket már a XX. század ismerté. Voltak vidékek, ahol az égi áldás utakat, magasfeszültségű vezetékeket, háztetőket pusztított el, és senki sem tudta, a megmérgezett természet vagy ellenséges diverzió áll-e a rombolás mögött. így volt ez mindennel. Az állatállományt járványok tizedelték, ám a kór. okára sohasem derült fény. Vajon

70 Mel Walsinats : A XXI. század fegyverrendszerei, avagy a tótágas evolúció

sorscsapás volt-e a tengerparton végigsöprő ciklon vagy vírusméretű, láthatatlan, mikrometeorológiai diverzánsok mozgatták a háttérből a légtömegeket? Közönséges aszály szabadított-e a-földekre vészt, vagy újfent az esőfelhőket irányították ügyes kezek más irányba? Ezek a csapások nemcsak az Egyesült Államokat, hanem az egész világot sújtották. Némelyek természeti okokra következtettek ebből, mások viszont annak bizonyítékát látták benne, hogy immár minden állam rendelkezik embermentes, nagy hatótávolságú eszközökkel, és ott tesznek kárt egymásban, ahol csak tudnak, miközben fennhangon hirdetik ártatlanságukat. De még ha tetten értek volna is egy-egy diverzánst, nem lehetett volna vallatóra fogni, sőt akármit kérdezni tőle, hisz a rovarobot vagy a mesterséges mikroba egyaránt néma volt. A klimatikus-meteorológiai ellentitkosszolgálatok, a szeizmikus kémközpontok, az epidemológusokat, genetikusokat, sőt hidrográfusokat foglalkoztató felderítőegységek (vagyis inkább a rendelkezésükre álló komputerek) ki sem látszottak a munkából. A tudományos világ egyre nagyobb hányadát vette igénybe a katonai hírszerzés. Végtére is az orkánok, a növényi kultúrákat pusztító járványok, az állatállomány növekvő halandósága vagy akár a becsapódó meteorok, mind-mind diverziógyanúsak voltak (tegyük hozzá zárójelben, hogy már a XX. században felvetődött és érdekesnek találtatott az a gondolat, hogy az ellenséges területekre irányított aszteroidok iszonyú pusztítást végezhetnének). A felsőfokú katonai akadémiákon olyan új tárgyakat adtak elő, mint a kriptooffenzív és kriptodefenzív stratégia, az el-lenkémelhárítás-kriptológia, azaz a hatványozott titkos-szolgálatok kijátszása és félrevezetése, a csatatér enigmája s végül a kriptokriptológia, vagyis az ártatlan természeti jelenségektől soha, senki által meg nem különböztethető titkos fegyverek titkos bevetésének titkos módozatai. Elmosódtak a frontok, nem volt többé különbség kis és nagy ellentétek között. Külön titkos iparág gondoskodott róla, hogy az ország közvéleménye előtt befeketítse a szomszédos országokat; hamis adatokat közöltek a saját területüket ért elemi csapásokról, hogy kitűnjék természet-ellenes voltuk, és minden állampolgár kénytelen legyen hitelt adni a szomszédok bűnös tevékenységét elmarasztaló vádaskodásoknak. A harmadik világban mélységes

felháborodás és dühös indulatok támadtak a hír nyomán, hogy egy bizonyos, igen nagy és gazdag ország, amely segítséget nyújtott a szegény, túlnépesedett világnak, a meglehetősen olcsón eladott szágó-, gabona-, kukorica- és burgonyaliszt-szállítmányokhoz - mint adalékot - bizonyos vegyi anyagokat kevert, amelyek gyengítik a szexuális potenciát. Ez már a titkos antibébi-háború volt. Nos, így lett a békéből háború és a háborúból - béke. S noha mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy e trend a távolabbi jövőben katasztrófához vezet - teljes győzelemhez, amelyet nem lehet majd megkülönböztetni a teljes megsemmisüléstől -, a világ továbbhaladt az önpusztítás útján. Nem totalitárius ármányok nyomán lett a békéből háború, ahogy Orwell képzelte egykor, hanem a technológia vívmányai voltak a ludasak, amelyek mindenütt, az ^emberi élet minden területén elmosták a természetes és a mesterséges jelenségek közti határvonalat. Nem Volt ez másképp a Földet övező kozmikus térben sem. Ott, ahol nincs különbség mesterséges és természetes tojásfehérje, természetes és mesterséges intelligencia között, nem lehet különbséget tenni a szántszándékkal okozott baj és a véletlen sorscsapás között sem; így vélekedtek az ismeretelmélet és a filozófia professzorai. Miként a fény, ha ellenállhatatlan nehézségi erővel vonzza a csillagközi tér mélysége, a Fekete Lyuk, s a gravitáció csapdájából többé nem szabadulhat, akként rántotta a kölcsönös antagonizmusok ereje az emberiséget is az anyag titkainak mélységébe, a technológia csapdájába. És mit változtat ezen, hogy ezt a csapdát maga állította magának? Immár nem kormányok, államférfiak, vezérkarok, monopolérdekek vagy más érdekcsoportok voltak a felelősek azért, hogy minden erőt felemésztettek a fegyverkezés egymást követő

Mel Walsinats Lem: A XXI. század fegyverrendszerei, avagy a tótágas evolúció 71

korszakai, hanem a félelem, hogy talán valaki más fedezi fel a végső fölényt biztosító technikákat. Ez aztán végképp megbénította a hagyományos politikát. A nemzetközi konferenciákon a tárgyalópartnereknek nem volt miről tárgyalniuk, mert hiába állt volna bármelyikük szándékában lemondani az Új Fegyverről, a másik fél úgyis azt hitte volna, hogy in petto alighanem már egy másik, még újabb fegyver előállításán töri a fejét... mellesleg a leszerelési tárgyalások eredményességének lehetetlenségét matematikailag is kimutatták. Magam láttam az általános konfliktuselmélet egyik matematikai formuláját, mely szerint a tárgyalások nem hozhatnak kedvező eredményt. A leszerelési tárgyalásokon bizonyos megegyezések születnek; ha azonban a békét szolgáló döntések meghozatalához több idő kell, mint azoknak a katonai befektetéseknek az elhatározásához, amelyek gyökeresen megváltoztatják az előbbi döntések alapját képező helyzetet, akkor minden egyes döntés már a döntéshozatal pillanatában anakronizmussá válik. Olyan ez, mintha az ókor emberei addig vitatkoztak volna a híres görögtűz betiltásáról, amíg megjelenik a színen Berthold Schwarz a puskaporral. Ha ma mindig csak arról döntenek, ami tegnap volt, a döntés a jelenből áttevődik a múltba, és merő szemfényvesztés lesz belőle. Ez a felismerés vezette el végül a XXI. század utolsó éveiben az ellenséges hatalmakat a megegyezés új típusához, mely új szakaszt nyitott az emberiség történelmében. Ám mindez már a XXII. század krónikájához tartozik, és kívül esik vizsgálódásunk keretein. Ha időm engedi, külön fejezetet szentelek ezeknek a kérdéseknek, és bemutatom a világtörténelem következő korszakát, amely nem kevésbé különös, mint az előzőek, hisz a technológia csapdájából kiszabadult, az antagonizmusok korát maga mögött hagyó emberiség, akárha elrendelt végzete volna, cseberből vederbe esett

Révai Gábor fordítása Pataki Tibor rajzai

∞

72 Mel Walsinats : A XXI. század fegyverrendszerei, avagy a tótágas evolúció

KIM STANLEY ROBINSON

FEKETE LEVEGŐ Csattogtak a zászlók, csillogtak a réz csatakígyók az ég tetején izzó nap fényében, amikor kifutottak a lisszaboni kikötőből. A papok zengő latin nyelven hirdették ki a pápa áldását, á páncélos katonák zsúfolásig töltötték a fedélzeteket, az árbocokon pókokként csüngő matrózok széles mozdulatokkal intettek búcsút a város polgárainak, akik dolgukat odahagyva siettek a domboldalakra, hogy lássák a napsütötte kikötőből kifutó hajókat, az Armadát, a Legszerencsésebb Legyőzhetetlen Armadát, amely Isten nevében útnak indult, hogy győzelmet arasson az eretnek angolok fölött. Még egy ilyen tengerre szállást úgysem látnák az életben. Sajnos, miután elhagyták a kikötőt, kereken- egy hónapig vesztegeltek az északkeleti szélben: az iránytű mutatója meg se moccant, ennélfogva az Armada a hónap végén semmivel sem volt közelebb Angliához, mint maga az Ibériai-félsziget. Ráadásul az erősen szorongatott portugál kádárok az Armada hordóinak legtöbbjét nyers fából készítették, s amikor a hajószakácsok felnyitották, csak úgy áradt belőlük a romlott hús és a poshadt víz bűze. Ezért aztán bevonultak Corunna kikötőjébe, ahonnan több száz katona és matróz úszott ki a partra, hogy mindörökre eltűnjenek Spanyolország földjén. Addigra százak és százak pusztultak már el a ragályos kórtól, ami arra késztette Don Alonso Perez de Guzman el Buenót, Medina Sidonia hetedik hercegét és az Armada admirálisát, hogy a parancsnoki hajón felállított betegágyában félbeszakítsa a II. Fülöpnek naponta küldött sirámainak fogalmazását, s utasítsa katonáit, szánjanak partra, és hozzanak parasztokat, akikkel kiegészíthetik a hajók legénységét. © 1983 by Mercury Press, Inc.

Az egyik osztag a Corunna külvárosában lévő ferences rendi kolostorhoz vonult, hogy felbiztassa a kolostorban élő s a szerzeteseknek segédkező fiúkat, akik a későbbiekben maguk is a rend tagjai kívántak lenni. Noha a dolog csöppet sem tetszett a szerzeteseknek, nem ellenkezhettek; a fiúk pedig elmentek, hogy csatlakozzanak a flottához. Más-más hajóra kerültek mindannyian, s köztük volt a tizenhét éves Manuel Carlos Agadir Tetuán is. Nyugat-afrikaiként látta meg a napvilágot Marokkóban, de az arabok elfogták és eladták rabszolgának. Rövid élete során élt már a marokkói partvidék egyik városában, Tetuánban, majd Gibraltáron, a Baleári-szigeteken, Szicíliában és Lisszabonban. Végzett mezei munkát, takarított istállót, dolgozott kötél- és bőrkészítő mellett, és volt kocsmai felszolgáló is. Miután az anyja himlőben meghalt, apja pedig a tengerbe veszett, a fiú koldulva járta Corunna utcáit és sikátorait, ahonnan apja utoljára szállt tengerre. Tizenöt esztendős korában így botlott bele egy franciskánus, amint éppen az egyik sikátorban aludt; kérdezősködött utána, majd magával vitte a kolostor menedékhelyére. Manuel még akkor is sírt, amikor a katonák fölvitték a csaknem ezertonnás levanteí vitorlás, a La Lavia fedélzetére. A hajó kapitánya, bizonyos Laeghr vette gondjaiba, s vezette le a fedélzet alá. Az ír Laeghr elsősorban azért hagyta el szülőhazáját, hogy gyakorolhassa a mesterségét, valamint azért, mert gyűlölte az országa fölött uralkodó angolokat. Hatalmas ember volt, felsőteste akár a vadkané, a karja pedig olyan vastag, mint a vitorlarúd vége. Látva Manuel gyötrődését, megmutatta, hogy tud kedves is lenni:

74 Kim Stanley Robinson: Fekete levegő kérges tenyerével a fiú tarkójára vágott, s rossz kiejtésű, de folyékony spanyol nyelven így szólt hozzá: - Hagyd abba a siránkozást, fiú! Győztes csatába indulunk az átkozott angolok ellen, s mihelyt elvégeztük a dolgunkat, a kolostorbeli atyák téged választanak meg rendfőnöküknek. De még előbb meglásd, tucatnyi angol lány borul a lábad elé, csak hogy megérinthesse a fekete kezedet. Hagyd már abba, no! Először megmutatom a hálóhelyedet, aztán, ha kiérünk a tengerre, a posztodat is. A főárbockosárba küldlek majd föl, hisz ahány fekete van nálunk, az mind remek árbocmászó. Ahogy a menyét tűnik el földbe vájt, apró lyukában, olyan könnyedén csusszant be Laeghr egy olyan ajtón, amely félakkora volt, mint ő maga. Nyomban kidugta félajtónyi széles tenyerét, s magával húzta Manuelt a homályba. A fiú kis híján lebukfencezett a

Manuelt is rabul ejtette a látvány, akárcsak a többieket. Négyszázan voltak a La Lavian, de mivel egyszerre csak harminc ember munkájára volt szükség, mind a háromszáz katona a hajófar fedélzetéről gyönyörködhetett a flottában, miközben a szolgálatot éppen nem teljesítő s nem is alvó matrózok a kissé lejjebb lévő előfedélzetről művelték ugyanezt. A matrózzá lett Manuelnek egyszerű feladat jutott. A bal hajóközép farkorlátjánál kellett állnia, amelyhez a főárbocvitorlák bal oldali szarvköteleit, valamint az előárboc nagy háromszögvitorlájának szarvköteleit erősítették. Manuel öt társának segített ezeket a köteleket behúzni vagy kiengedni, mindig Laeghr utasítása szerint. A kötélbak csomóira a többiek vigyáztak, Manuelnek csak az volt a dolga, hogy húzzon egyet valamelyik kötélen, amikor erre utasították. Nehezebb munkát is kifoghatott

ritkás fokú létrán, de mielőttamég Laeghre zuhant volna, sikerült megkapaszkodnia. Odalent mélyben néhány katona elnevette magát. A fiú eddig még sohasem járt a Szicíliában ismerteknél nagyobb hajón, és meglehetősen gyér tengeri tapasztalatait is holmi part menti gályákon szerezte; nem csoda hát, hogy elbűvölte az alatta elterülő tágas fedélzet, ahol templomi ablakokhoz hasonló széles nyílásokon át áradt be s arany sávokban ragyogott a napfény, ahol hordókban és bálákban állt a széna, dézsákban a kötél, s mindenütt emberek nyüzsögtek. - Szent Anna, védj meg engem! - sóhajtotta, s még most sem hitte igazán, hogy hajón van. Hiszen még a kolostorban sem látott olyan hatalmas termet, mint amelyikbe most leereszkedik. - Gyere csak le - szólalt meg Laeghr bátorítóan. Innen ismét lejjebb szálltak, ezúttal az előzőnél negyedakkora, dohos helyiségbe, ahová csak keskeny csíkokban sütött be a nap az ajtóknak szánt, hajótörzsbe vágott hasítékokon át. - Itt fogsz aludni - mondta Laeghr, s egy sötét sarok felé mutatott, melyet a hajó tömör tölgyfalai zártak közre. Alakok mocorogtak, szemek villantak a felemelt szemhéjak alatt, s egy tompa hang megszólalt: - Megint egy, akit meg sem lehet látni ebben a sötétben, igaz-e, kapitány? - Fogd be a szád, Juan. Látod, fiú, ezek a gerendák választják el a fekhelyedet a többitől. Nem fogsz ide-oda gurulni, ha kijutunk a tengerre. - Akár egy koporsó, csak a fedele van odafönt. - Fogd be a szád, Juan. Miután a kapitány megmutatta, melyik rekesz az övé, Manuel belerogyott, és újra sírni kezdett. A rekesz rövidebb volt, mint ő, s a fedélzetbe - válaszfalként - hasadozott, szálkás deszkákat építettek be. Körülötte aludtak vagy egymás közt beszélgettek az emberek, rá ügyet sem vetettek. Fojtogatta a zsinór, amelyen a medálját viselte; amikor levette, eszébe jutott, hogy imádkoznia kellene. A szerzetesek úgy döntöttek, Anna - Szűz Mária anyja, Jézus nagyanyja - lesz a védőszentje. Kicsiny, fából faragott medáljára az ő arcképét festették, s Alonso apát adta át neki. Most ujjai közé fogta a medált, s belenézett a szemekként szolgáló kicsiny, barna pontokba. - Kérlek, Anna anyám - imádkozott némán --, vigyél haza engem erről a hajóról. Vigyél engem haza. - Olyan erővel szorította a markába, hogy az érme hátoldalából kiemelkedő kereszt alakú faragás vörös nyomot hagyott a tenyerében. Hosszú órákba telt, mire elnyomta az álom.

Laeghrafrikait, terve, hogy a főárbockosárba ülteti őt, mint avolna, hajóncsakhogy szolgáló többi nem sikerült. Nem mintha Laeghr nem próbálta volna meg. - Titeket, afrikaiakat az Isten azzal áldott meg, hogy nem szédültök a magasban, ezért tudtok fölmászni a fákra, hogy meg ne egyen benneteket az oroszlán, igaz-e? - De amikor Manuel megindult egy Habedeen nevű marokkói mögött a felhúzókötél létráján a főárboc csúcsa felé, úgy érezte, mindjárt elmerül a semmiben, akár a kezével is elérhetné az alacsonyan úszó, páradús felhőket, s úgy látta, mintha az elöl haladó hajók nyomában fodrozódó víz pontosan alatta lenne. Karjával, lábával szorosan átfonta a főárboc oszlopát, és öten könyörögtek neki nevetve és szitkozódva, hogy engedjen a szorításán, míg végre le tudták húzni. Laeghr őszinte undorral, de nem erővel húzott végig rajta a pálcájával, aztán elküldte a bal hajófarkorláthoz. - Biztosan szicíliai vagy, csak megsütött a nap. - így történt, hogy erre a posztra került. E balsikerű közjáték ellenére jó viszonyban volt a legénység többi tagjával. Nem a katonákkal - azok gorombán, szemtelenül viselkedtek a matrózokkal, akik inkább kitértek előlük, hogy elkerüljék a szitkokat, nemritkán ütéseket. A hajón lévő férfiak háromnegyede ilyenformán külön kasztot képezett s idegen maradt; ennélfogva a matrózok összetartottak. A Mediterraneum minden részéből sereglettek össze, és Manuel mint újonnan jött nem keltett köztük feltűnést. Egységesek csak a katonák iránt érzett ellenszenvükben és haragjukban voltak. - Ezek a hősök nem győzhetnének a Wight-szigeti csatában, ha mi nem vinnénk őket oda - jelentette ki Juan. Manuel előbb a posztján, majd a hálóhelyén lévő emberekkel ismerkedett meg. Minthogy beszélt spanyolul és portugálul, meglehetősen ismerte az arab, a szicíliai, a latin nyelvet és egy marokkói nyelvjárást is, szót értett mindenkivel, aki az alsó előfedélzet egyik zugát megosztotta vele. Olykor megkérték, hogy tolmácsoljon a marokkóiaknak; nemegyszer előfordult ilyenkor, hogy a döntőbíró szerepét kellett vállalnia egy-egy vitában. 0 hamar feltalálta magát, s a béke helyreállítása érdekében néha mást mondott, mint kellett volna. Juan - aki azokat a gúnyos megjegyzéseket tette Laeghrnek Manuel érkezésekor - volt az egyetlen tiszta spanyol a hálóhelyen. Bőbeszédű ember volt, s folyton panaszkodott Manuelnek meg a többieknek. - Én harcoltam már El Dracoval az Indiákon - bömbölte. - Szerencsések .leszünk, ha megmenekülünk ettől az ördögtől. Emlékezzetek a szavaimra, rajta fogunk veszteni. A hajókorlátnál szolgálatot teljesítő társak vidámabb fickók voltak, s Manuel élvezettel dolgozott velük Laeghr szigorú parancsainak fegyelmezettségében. Itt Kosárfiúnak vagy Mászónak nevezték, s kedvesen űztek gúnyt az ő csomóiból, melyek a világért sem akartak gyorsan kibomlani. Ügyetlensége miatt többször kellett megtapasztalnia Laeghr pálcáját, de akadtak a hajón nála rosszabb matrózok is, és érezte, hogy a kapitány mindamellett nincs rossz szívvel iránta. Örökösen változó élete alkalmazkodóvá tette, és a hajósélet csakhamar természetes létformájává vált. Laeghr vagy Pietro - a

Két nap múlva a Legszerencsésebb Legyőzhetetlen Armada elhagyta Corunnát, ezúttal zászlók s nézők tömegei nélkül, de még papi tömjénfüst sem szállt a nyomukban. Isten nyugati széllel ajándékozta meg őket, s jó iramban hajóztak északnak. A katonák tervezte alakzatba rendeződtek, s így szabályos falanxok emelkedtek és süllyedtek a hullámokon: elöl a háromárbocos hadigályák, középen a készletekkel megrakott bárkák s a két szárnyon a nagyvitorlások. A száz és száz árbocra felhúzott ezernyi vitorla olyan lenyűgöző látványt nyújtott, mintha valami fehér lombú sarjerdő csillogna egy végtelen, kék mező közepén.

Kim Stanley Robinson: Fekete levegő 75 posztján lévő elöljárója - kiáltására ébredt. Fölrohant az ágyúfedélzetre, a katonák felségterületére, onnan föl a nagy létrára, amely a levegőbe vezetett. Itt nézett körül, milyen is az idő aznap. Az első néhány hétben hihetetlen gyönyörűséget jelentett kijutni az alsó fedélzetek homályából a szabad ég alá, a szeles, sós ízű levegőre; de ahogy haladtak észak felé, mind hidegebb lett, s már nem élvezte annyira. A szolgálat letelte után Manuel és társai a hajó konyhájába menték, ahol megkapták a kétszersült-, víz- és boradagjukat. A szakácsok néha kecskét és csirkét vágtak, és levest főztek. De leginkább csak kétszersült jutott, ami még nem keményedett meg a hordókban. Az emberek zúgolódtak is emiatt. - A kétszersült akkor a legjobb, amikor olyan kemény, mint a fa, és a kukacok járatokat fúrtak bele - mondta Habedeen Manuelnek. - Hát akkor hogy eszed meg? - csodálkozott Manuel. - Addig ütögeted kétszersültdarabokat kipotyognak belőle aakukacok. De ha akarod,azaasztalhoz, kukacokatamíg is megeheted. - Az emberek nevettek, és Manuel arra gondolt, Habedeen tréfál, de nem volt benne biztos. - Ki nem állhatom ezt a nyúlós szart - mondta Pletro portugálul. Manuel lefordította marokkói arabra a két hallgatag afrikainak, majd hozzáfűzte spanyolul, hogy ez a kétszersült nehezen emészthető. - Az a legrosszabb - magyarázta -, hogy néhol száraz, néhol meg egészen friss. - Ahol friss, ott meg sem sült. - Nem, a kukacok miatt ilyen. Ahogy telt az idő, Manuel hálóhelytársai egyre bizalmasabbakká váltak. Messzi északon a marokkóiak szörnyen szenvedtek a hidegtől. Amikor őrszolgálatuk leteltével lejöttek az alsó fedélzetekre, sötét bőrük csupa libabőr volt, mint aratás után a tarló. Ajkuk és körmük megkékült, s egy órán át reszkettek, mire végre el tudtak aludni; fogsoruk csattogott, mint ünnepi zenekarban a kasztanyetta. Ráadásul az Atlanti-óceán mind erőteljesebben hullámzott, s az emberek, akik éjjel-nappal magukon viselték minden ruhadarabjukat, ide-oda gurultak csupasz fekhelyükön. Ezért aztán a marokkóiak - mint mindenki más az alsó előfedélzeten - hármasával összepréselődve, mint a kanalak, aludtak; minden éjjel másnak jutott a középső hely. A hajó bukdácsolása ugyan a gerendához nyomhatta az egymáshoz szorult testeket, de legalább nem gurultak ide-oda. Manuelt nagyon megkedvelték, mert hajlandó volt a csoportos alvásra, és nem bánta, ha a gerenda mellé kerül. Kényelmes párnául szolgált, ebben mindenki egyetértett. Talán a keze miatt lett beteg. Az esze már megbékélt az északra tartó keresztes hadjárat gondolatával, de a teste lassabb volt. A naponta húzgált durva kenderkötél lenyúzta a bőrt a tenyeréről, de rajta hagyta a nyomát a sós víz, a szálkák és a kötélbak is; az első hét után lehasított egy darabot az inge aljából, s abba bugyolálta be a kezét. Amikor lázas lett, a két keze minden szívdobbanásával fájdalmasan lüktetett, s ő arra gondolt, a tenyerében levő sebeken át lépett be a láz a testébe. Aztán föllázadt a gyomra, s nem tűrt meg semmit magában. A kétszersültnek vagy a levesnek még a látásától is undorodott. Ahogy a láza mind magasabbra szökött, egyre jobban kiszáradt és legyengült. Vérhastól leromlott állapotában hosszú időt töltött a hajóorrban. - A kétszersült mérgezett meg - mondta neki Juan. - Én éppen így voltam az Indiákon. így van ez, ha friss kétszer-sültet tesznek a hordókba. Ezzel az erővel akár nyers tésztával is megtölthették volna. Hálótársai beszámoltak Laeghrnek Manuel állapotáról, aki aztán kórházba vitte. Ez egy tágas szoba volt a hajó tatján, egy alsóbb fedélzeten: a betegeken kívül itt volt a kormánydúc is, azaz egy sima fatörzs, amely átfúrta a padlót és a mennyezetet. A többiek mind súlyos betegek voltak. Amikor lefektették a hányingerrel küszködő Manuelt a szalmazsákjára, még nyomorultabbul érezte magát, s rettegéssel töltötte el a rothadás szaga, mely a kórházból áradt. A mellette lévő szalmazsákon fekvő ember öntudatlanságában mindig

76 Kim Stanley Robinson: Fekete levegő arra gurult, amerre a hajó billent. Az alacsony helyiséget három gyertyatartós lámpa világította be és töltötte meg baljós árnyakkal. Egy domonkos rendi szerzetes, Lucien barát forró vizet hozott, és letörölgette az arcát. Beszélgettek egy kicsit, aztán a barát meghallgatta Manuel gyónását, amihez csak felszentelt papnak lett volna joga. Egyikőjük sem törődött vele. A hajón lévő papok elkerülték a kórházat, csak a tiszteknek és a katonáknak szolgáltak. Lucien barátot arról ismerték, hogy hajlandó ellátni a matrózokat, s ezért népszerű volt közöttük. Manuel láza mind magasabbra szökött, s már nem tudott enni. Teltek a napok, s amikor fölébredt, már nem ugyanazok feküdtek körülötte, mint amikor elaludt. Szentül hitte, hogy hamarosan meghal, és megint elfogta a kétségbeesés, amiért a Legszerencsésebb Legyőzhetetlen Armada - Miért vagyunk itt? -tagja súgtalett. rekedten a barátnak. - Miért nem hagyjuk, hogy az angolok a pokolra jussanak, ha nekik így tetszik? - Az Armada célja nemcsak az, hogy legyőzze az eretnek angolokat - válaszolta Lucien. Közelebb emelte az egyik gyertyát a könyvéhez, amely nem a Biblia volt, hanem egy vékonyka kis kötet, amit mindig magánál hordott, a ruhája alá rejtve. Árnyak kúsztak a fölöttük lévő gerendákra és deszkákra, s a kormánydúc nyikorogva fordult el a padlóba ágyazott bőrgyűrűben. - Próbaképpen is küldött minket az Isten. Hallgasd csak: „Fellobban majd a tisztító tűz, hogy az lenyűtt formákból kiválassza a salakot. Olyan az én szigorúságom, mint azé, aki aranyat olvaszt a kemencében. Amikor alávetitek magatokat a tűz próbájának, a telketekben rejlő arany napvilágra kerül, és tűzként láthatóvá válik: akkor meglátjátok magatokban Uratok képét, és az Ő látása révén észreveszitek a fényességet, amely nem más, mint önnön igazi lényetek.” - Emlékezz erre - folytatta Lucien -, és légy erős. Most pedig idd meg ezt a vizet. .. rajta no, vagy cserben akarod hagyni Istenedet? Ez is része a próbának. Manuel ivott, aztán kihányta. Merő láng volt a teste, mint amit csak a bőre tart össze, kivéve a tenyerén, ahol kibújt alóla a láng. Elvesztette az időérzékét, és önmagán meg Lucien baráton kívül minden más emberi lényről megfeledkezett. - Sohasem akartam elhagyni a kolostort - mondta a barátnak de azt sem gondoltam, hogy sokáig maradok ott. Még nem volt olyan hely, ahol sokáig maradtam volna. A kolostor volt az otthonom, de én tudtam, hogy mégsem az. Még nem találtam meg az otthonomat. Azt mondják, jég is van Angliában . . . egyszer láttam havat a katalóniai hegyekben . . . haza fogunk menni, atyám? Csak még egyszer visszatérhessek a kolostorba, s lehetnék barát, mint te. - Haza fogunk menni. Hogy mi leszel, azt csak Isten tudja. Ö számodra is tartogat egy helyet. Most pedig aludj. Aludj. Mire a láza alábbhagyott, a bordái úgy kiálltak, mint öklön az ujjak. Alig tudott járni. Lucien keskeny arca csak mint holmi emlékkép derengett át a homályon. - Kóstold meg ezt a kis levest. Isten jónak látta, hogy itt tartson téged. - Köszönöm, Szent Anna, hogy közbenjártál az érdekemben krákogta Manuel. Buzgón szürcsölte a levest. - Vissza akarok menni a hálóhelyemre. - Hamarosan. Fölvitték a fedélzetre. A korlátokba és a támoszlopokba kapaszkodva lépkedett, de úgy érezte, mintha úszna. Laeghr örömmel üdvözölte, s az őrhelyükre beosztott társai is. Merő kék forrongás volt a világ: suhogva gördültek tova a hullámok, s a keletnek rohanó alacsony felhők közül napsugárnyalábok zuhogtak a vízre. A szolgálat alól felmentették ugyan, de amikor csak lehetett, az őrhelyén volt. Alig akarta elhinni, hogy túlélte a betegséget. Persze még nem gyógyult meg teljesen: szilárd ételt még nem fogadott be a gyomra, főleg kétszersültet nem, így aztán levesből és borból állt az étrendje. Gyenge volt és szédülékeny. De a fedélzeti szélben úgy érezte, állapota rohamosan javul, így aztán olyan hosszú

Kim Stanley Robinson: Fekete levegő 77 időt töltött ott, amennyit csak tudott. Akkor is a fedélzeten volt, amikor először pillantották meg Angliát. A katonák izgatottan hadonásztak és kiáltoztak, amikor a Laeghr által Gyíknak nevezett pont feltűnt a látóhatáron. Manuel már annyira megszokta a tengert, hogy a hajó bal oldali előrészén túl felbukkanó partvonal szinte természet-ellenesnek, a tenger birodalmába való behatolásnak tűnt, mintha a visszahúzódó özönvíz hullámaiból éppen most emelkednének ki csuromvizesen, zöld, még élő hínárral borítva ezek a rég elmerült domboldalak. Ez volt hát Anglia. Néhány nappal ezután találkoztak az első angol hajókkal; gyorsabbak voltak, mint a spanyol gályák, de jóval kisebbek. Ahogy a legyek sem lassíthatják le a tehéncsorda haladását, úgy ők sem tartóztathatták fel az Armadát. A hullámok meredekebbé váltak és kisebb követték egymást, és a tudott La Lavia megváltozott ritmusútávolságban bukdácsolásában Manuel nehezen megállni a lábán. Egy ízben beverte a fejét, máskor felszakadt tenyerén a seb, ahogy megpróbálta megtartani az egyensúlyát a hullámveréstől élesen megforduló hajón. Egy reggel nem tudott lábra állni, fekve maradt sötét hálóhelyén, s társai hoztak neki néhány csésze levest, így ment ez hosszú ideig. Megint elfogta a szorongás, hogy meg talál halni. Végül Laeghr és Lucien együtt jöttek le hozzá. - Most már föl kell kelned - jelentette ki Laeghr. - Egy órán belül megütközünk, és szükségünk van rád. Könnyű munkát kerestünk neked. - Csak az ágyúk kezelőit kell ellátnod gyújtózsinórral - mondta Lucien barát, miközben talpra segítette Manuelt. - Az Isten majd megsegít. - Szükségem is lesz az Isten segítségére - felelte Manuel. Látta, hogy a két ember feje fölött ott pislákol a lelkűk: a hajukból feltörő átlátszó láng hármas kis csomókba volt hurkolva, s megvilágította az arcukat. - „A telketekben rejlő arany napvilágra kerül, és tűzként láthatóvá válik” - idézte fennhangon Manuel. - Csitt - szólt rá Lucien összehúzott szemöldökkel, és Manuel rájött, hogy amit Lucien felolvasott neki, az titok. A hajóközépre érve azt is észrevette, hogy immár a levegőt is látja: vörös árnyalatban játszott, s ők egyszerre úsztak az óceánnyi vörös levegő mélyén s az óceánnyi kék víz tetején. Ha lélegeztek, azon a helyen sötétebb vörössé változott a levegő; az emberek levegőpamacsokat fújtak ki, ahogy a lovak szája párállik fagyos reggeleken, de ez a pára vörös volt. Manuel elálmélkodott a csodán, amellyel Isten megajándékozta a látását. - Tessék - mondta Laeghr, miután erős kézzel átvezette Manuelt a fedélzeten. - Ez a dézsa lesz a tiéd. Gyújtózsinór van benne, látod? A rekeszfal mellett szorosra font zsineg tekercseivel teli dézsa állt. A zsineg egyik vége kilógott a dézsából, és izzott: fényével karmazsinvörösre festette körös-körül a levegőt. Manuel bólintott: - Gyújtózsinór. - Tessék, a késed. Körülbelül ilyen hosszú darabokat vágj, és gyújtsd meg azzal, ami itt van melletted. Adogasd a darabokat a tüzérnek, aki érte jön, vagy magad vidd, ha kiáltanak érte. De ne adj oda minden égő darabot. Érted? Manuel bólintott, majd szédelegve leült a dézsa mellé. Az egyik legnagyobb ágyú tőle alig egy-két méterre kandikált ki a rekeszfal egyik nyílásán? A tüzérek üdvözölték Manuelt. Társai a fedélzet másik végében álltak őrt a korlát mellett. Az elő- és hátsó fedélzeteken már hadrendben álltak a katonák; vörösre főve a napon izgatottan kiáltoztak. Az ajtónyíláson át Manuel látta az angol partok egy darabkáját. Laeghr odajött, hogy megnézze, mint boldogul. - Hé, nehogy aztán az ujjaidat is lenyesegesd, fiú! Láttad, mi van arra? Az ott a Gyík-sziget. Megkerüljük, és be is vesszük, erre mérget vehetsz, aztán onnan indítunk támadást a szárazföld ellen. Az ő katonáikkal és hajóikkal nem védhetik meg ellenünk a szigetet soha! Pompás haditervünk van. A dolgok mégsem Laeghr tervei szerint alakultak. Az Armada a Gyík-sziget keleti partja mentén széles ívben vonultatta föl öt

78 Kim Stanley Robinson: Fekete levegő különálló falanxát. Eközben az elöl haladó hadigályák váratlanul a legmerevebb angol ellenállásba ütköztek. A hajók körül megjelenő fehér füstgomolyok csakhamar vörösre változtak, s fülsiketítővé vált a zaj. Aztán El Draco hajói, megkerülve a sziget déli csúcsát, csatlakoztak az oldalszárnyhoz, s a La Lavia hirtelen a csata kellős közepébe került. A katonák ordítozva lövöldöztek szakállas puskáikkal, s a nagyágyú olyan dördüléssel ugrott hátra keréktalpán, hogy Manuel nekivágódott a rekeszfalnak. A többit jóformán alig hallotta. Most; lett csak igazán nagy keletje a gyújtózsinórnak; szélsebesen vagdosta, majd érintette az izzó véget a még nem izzóhoz, miközben vörös leheletével egyre élesztgette a tüzet. A feje fölött repülő ágyúgolyók hullámfodrokat rajzoltak a véres levegőbe. Szurtos férfiak kapkodták ki a kezéből a gyújtózsinórokat, a puskáikhozútjából. lendítették, de már is félre aszáguldanak fedélzetre zuhanó csigasorok Manuel látta,ugrottak amint fütyülve feléjük az angol hajókról a grapefruit nagyságú ágyúgolyók. És látta az átlátszó lángcsomókat, melyek minden eddiginél magasabban örvénylettek az emberek feje fölött. Aztán egy ágyúgolyó átszakította a lőrést, ledöntötte az ágyút a talpáról, s az embereket a fedélzetre söpörte. Manuel elszörnyedve ugrott talpra, látva, hogy a tüzérek lángcsomói eltűntek; csupaszon marad fejükkel már nem voltak többek, mint emberek, szétzúzott húsdarabok a feldúlt fedélzeten. Zokogva próbált fölemelni egy tüzért, akinek csak a füléből folyt a vér. Laeghr pálcája végigvágott a vállán. - Vissza a gyújtózsinórhoz! Vannak mások, akik gondot viseljenek ezekre az emberekre! - így aztán Manuel reszkető kézzel, kétségbeesetten zihálva vagdosta tovább a zsinórokat, miközben dörögtek a puskák, a hajó széltében-hosszában szabadon záporozott a vas a katonákra, s a lövedékek nyomában meg-meghasadozott a vörös levegő. Több, ehhez hasonló csatában vettek részt a következő néhány napon, mígnem az Armada kénytelen-kelletlen elhagyta a Gyíkszigetet, s elvonult a Csatorna felé. Manuelt a láz nem hagyta aludni, ezért éjszakánként a fedélzeten volt a sebesültek között: lefogta őket, letörölgette az arcukról a verítéket, holott ő maga csaknem olyan önkívületi állapotban volt, mint azok. Hajnalban kétszersültet evett, megitta a csésze borát, majd visszament a dézsájához, várva a következő ütközetet. A La Lavia mint a balszárny legnagyobb hajója mindig magára vállalta az angol támadás oroszlánrészét. A harmadik napon a főárboc sudárvitorlarúdja rázuhant Manuel régi társaira, akikkel együtt teljesített szolgálatot a hajófakorlátnál, és összezúzta Hanant és Pietrót. Manuel jajgatva rohant át a fedélzeten, hogy segítsen rajtuk. Levonszolta az áléit Jüant a hálóhelyre, aztán visszasietett a hajóközépre. Körülötte sorra vágódtak el az emberek, de ő oda se figyelt. Átugrotta azt a vörös ködöt, amely majdnem - elhomályosította a látását, s hordta a gyújtózsinórt az ágyú legénységének, mert már olyan kevesen voltak, hogy nem küldhették érte. Segített lehordani a sebesülteket a kórházba, amely addigra a pokol valóságos előszobájává vált; segített kidobálni a halottakat, s mindannyiuk fölött elmormolt egy-egy rövid imát; segédkezett a rekeszfal párkányzata mögött rejtőző katonák körül, akik hasztalan várták, hogy az angolok szakállas puskáik lőtávolán belülre kerüljenek. A hajóközépen akkor már egyre-másra hangzott fel a kiáltás: - Manuel, kanócot ide! Manuel, vizet! Segíts, Manuel! - És Manuel lázban égve rohant, hogy segítsen. Olyan szakadatlan sietségben élt, hogy egy dühödt támadás kellős közepén csaknem belerohant védőszentjébe, Szent Annába, aki hirtelen ott termett a dézsája mellett. Látása nagyon meghökkentette Manuelt. - Nagymama! - kiáltotta. - Nem kellett volna idejönnöd, ez veszélyes hely. - Ahogy te segítettél másokon, most én segítek rajtad - felelte amaz, és a bíborszínű hullámzáson át az egyik angol hajó felé mutatott. Manuel látta, hogy az oldalából füst bodorodik elő, s a

Kim Stanley Robinson: Fekete levegő 79 füstből kiválva egy ágyúgolyó repül nagy ívben a víz fölött. Olyan tisztán látta, mintha egy szoba túlsó sarkából pöcköltek volna feléje egy olajbogyót: a gömbölyű, fekete labda lustán pörögve, egyre növekedve közeledett. Már abban is biztos volt, hogy egyenesen őt vette célba, hogy az útja éppen az ő szívén vezet keresztül. - Jaj, áldott Anna - nyögte, reménykedve, hogy a szent is észreveszi. De az előbb látta, mint ő, most hát könnyedén megérintette Manuel homlokát, majd föllebegett a főárbocra, a körülötte lévő katonák számára láthatatlanul. Manuel nézte, de közben a közelgő ágyúgolyót sem vesztette szem elől. A szent kezével megérintette az egyik kötéltartó csigát, mire az lezuhant a főárboc tetejéről; keresztezte az ágyúgolyó útját, ami leesett, s félig a hajótest vastag fájába fúródott. Manuel tátott szájjal meredt a fekete félgömbre.

- Mi van? - Laeghr hangja a hajóközép felől jött - Valami fényesség . . . talán az angolok lelke, mind egy csomóban ... - A hangja megremegett. - Micsoda? - Valami közeledik felénk. Jöjjön ide, kapitány. Csisz-csosz, csisz-csosz. . . Manuel hallotta, hogy Laeghr mélyen beszívja a levegőt, s hallotta az elfojtott szitkozódást is. - Gyújtóhajók! - bömbölte Laeghr t orkaszakadtából. Gyújtóhajók! Riadó! Egy percen belül katonák rohangáltak mindenfelé. - Gyere velem - szólt oda Laeghr Manuelnek. Az előfedélzetre mentek, oda, ahol a horgonykötél a vízbe merül. Valahol útközben Laeghr szerzett egy alabárdot, s most Manuel kezébe nyomta. - Vágd

Fölintegetett Annának, aki majd felröppent vörös felhőkön átSzent a mennyország felé.visszaintett, Manuel letérdelt, és hálaadóa imát mondott neki és Jézusnak, amiért a segítségére küldte őt, aztán visszament, és Tovább vagdosta a gyújtózsinórokat. Egy vagy két éjszaka elteltével - Manuel nem tudta bizonyosan, hiszen az idő minden másnál értelmetlenebbé, holmi képlékeny és megfoghatatlan dologgá vált a számára - az Armada lehorgonyzott a flamand partokhoz közeli Calais kikötőjében. Amióta elhagyták Corunnát, a La Lavia először vesztegelt mozdulatlanul, és az éjszaka neszeit hallgatva Manuel rádöbbent, hogy nem a hajó deszkáitól származik az a szakadatlan nyikorgás-nyöszörgés, sokkal inkább a legénységtől. Miután fölhajtotta bor- és vízadagját, végigsétált az alsó fedélzeten, s elbeszélgetett a sebesültekkel; eközben, ahol tudta, kihúzta belőlük a szálkákat. Többen is arra kérték, érintse meg őket, hiszen látták, milyen biztonságban élte át a legöldöklőbb mészárlásokat is. Ezeket sorra megérintette, s ha akarták, egy-egy imát is elmondott. Azután visszament a felső fedélzetre. Könnyű délnyugati szél fújt, és a hajó lágyan ringatózott a dagály hullámain. A levegőből egy hét óta először tűnt el a vörös szín. Manuel látta a csillagokat és a flamand partvidék tüzeit, melyek szintén csillagoknak látszottak, de amelyek lehullottak az égből, s most ott hunynának ki a földön. Laeghr a hajóközépen bicegett föl-alá, kerülve régi, megszokott útját, mely az immár fölszántott fedélzeten vezetett volna át. - Megsebesült, Laeghr? - kérdezte Manuel. Válaszul Laeghr csak mordult egyet. Manuel melléje szegődött. Kis idő múltán Laeghr megtorpant és azt mondta: - Azt beszélik, szent ember lettél, hisz az elmúlt napokban, amikor csak úgy záporoztak ránk a golyók, te folyton a fedélzeten rohangáltál, s mégsem talált el egy sem. De én tudom, milyen ostoba vagy, nem is cselekedhettél másként, csak ilyen meggondolatlanul. Ahol az angyalok elbújnak, a bolondok táncot járnak. Ez is az átokhoz tartozik, ami bennünket sújt. Akik megtanulták a szabályokat, és a dolgukat jól végzik, megsebesülnek - gyakran olyasmitől, amitől a legtöbb védelmet várhatnák. S közben az ostobák, a vakok, akik esztelenül a veszély sűrűjébe rohannak, túlélik, s a hajuk szála se görbül. Manuel Laeghr járását figyelte. - A lába? Laeghr vállat vont. - Nem tudom, mi történt vele. Egy lámpás alatt Manuel megállt, és Laeghr szemébe nézett. - Egyszer csak megjelent Szent Anna, és eltérített egy ágyúgolyót, amely épp felém közeledett a magasból. Meg akarta menteni az életemet. - Nem. - Laeghr a fedélzetre csapott pálcájával. - A láz elvette az eszedet, fiú. - Megmutathatom magának a lövedéket! - felelte Manuel. Belefúródott a hajótestbe! ! Laeghr szó nélkül arrébb sántikált. A szavaitól és bicegésétől elszomorodott Manuel lenézett a flandriai vízre. Látott valamit, amit nem értett. - Laeghr?

el a-kötelet. De kapitány, akkor elveszítjük a horgonyt. - Azok a gyújtóhajók túl nagyok, nem állíthatjuk meg őket! Ha pedig itt érnek, felrobbantanak és megölnek bennünket. Vágd el. Manuel csapkodni kezdte a vastag kötelet, amely kisebb fatörzsnek is beillett volna. Csapkodta, csapkodta, de csak egy szála szakadt el. Laeghr akkor kikapta a kezéből az alabárdot, s maga látott hozzá: ügyetlen volt, mert a testsúlyát mindenáron át akarta tenni a rossz lábáról. Meghallották a zászlóskapitány hangját: - Horgonykötelet elvágni! - És Laeghr nevetett. A kötél elszakadt, s ők elszabadultak. De a gyújtóhajók már ott sorakoztak mögöttük. A pokoli fényben Manuel látta, hogy az égő fedélzeteken angol katonák járkálnak, s úgy hatolnak át a lángokon, akár a szalamandrák vagy a démonok. Egészen bizonyos, hogy ördögök voltak. Az angolok démonlelke lobogott a nyolc gyújtóhajó fölött tornyosuló lángokban: valahány sárga lángnyelvből egy-egy angol démonszeme kutatta az Armadát. Néhányuk el is szabadult a fölfelé nyújtózkodó tűzből hiábavaló próbálkozásában, hogy átosonjon a La Laviára, s elhamvassza azt. Manuel távol tartotta ezeket a zsarátnokokat fából faragott medáljával, valamint azzal a mozdulattal, amellyel kisfiúként Szicíliában riasztotta el magától a gonosz tekinteteket. Időközben a flotta többi hajója is elszabadult, s most együtt sodródtak a hullámokon; nagy igyekezetükben, hogy elkerüljék a gyújtóhajókat, időnként össze is ütköztek. Kapitányok és tisztek dühödten rikoltoztak a másik hajón lévő társaikkal, de hiába: a sötétben a horgonyukat vesztett hajókat nem lehetett összeterelni, és mire az éjszaka elmúlt, legtöbbjük kisodródott az Északi-tengerre. Az Armada tömör falanxai először bomlottak fel, s többé nem is állt helyre köztük a rend. A La Lavia az Északi-tengeren is megtartotta pozícióját. Amikor reggel lett, a tisztek megpróbálták azonosítani a körülöttük lévő hajókat s kitalálni, milyen parancsokat adhatott ki Medina Sidonia. Manuel és Juan, hálótársaikkal együtt, a hajóközépen állt. Juan megcsóválta a fejét. - Portugáliában annak idején parafával dolgoztam - mondta. Odaát a csatornában olyanok voltunk, mint egy palack nyakába beszorított parafa dugó. Amíg bent voltunk, rendben voltunk: az üveg nyaka egyre szűkült és szűkült, onnan talán sohasem húztak volna ki bennünket. De az angolok most belenyomták a dugót az üveg hasába. A saját üledékünkben úszkálunk. És soha többé nem jutunk ki a palackból. - A nyakán keresztül biztosan nem - helyeselt egy másik. - Sehogyan sem. - Az Isten hazavezet bennünket - mondta Manuel. Juan megrázta a fejét. Medina Sidonia úgy döntött, meg sem próbálnak keresztülhatolni a Csatornán, inkább megkerülik Skóciát, s úgy térnek haza. Laeghrt egy napra átvitték a zászlóshajóra, hogy a segítségével kijelöljék az útvonalat; ő ugyanis úgy ismerte északot, ahogy a spanyol hajósok közül senki más. A megvert flotta hátat fordított a napnak,’s még távolabbra merészkedett a hideg Északi-tenger birodalmába.

80 Kim Stanley Robinson: Fekete levegő A gyújtóhajók éjszakája után Medina Sidonia bosszúhoz folyamodott, hogy helyreállítsa a fegyelmet. Egy napon a sok csatornabeli csatát túlélők láthatták, hogyan akasztanak fel egy kapitányt a vitorlarúdvégre, mert hajójával az admirális zászlóshajója elébe vágott, holott ekkor már az ilyesmi tilos műveletnek számított. A flotta hajói között egy gálya cirkált, hogy valamennyi legénység láthassa az engedetlen kapitány vitorlafán lengedező holttestét. Manuelt irtózattal töltötte el a látvány. A halott ember nem több egy halom csontnál; odafönt a felhőkben sehol sem látta a kapitány lelkét. Útban a pokol felé talán alámerült a tengerbe. Különös átkelőhely a halál. Furcsa, hogy az Isten nem árulja el pontosan, hová vezet az út. A La Lavia tehát, akárcsak a flotta többi tagja, hűségesen követte az admirális zászlóshajóját. Egyre messzebb és messzebb hatoltak északra, sárga a hideghajnal felségterületére. Némelyikareggelen, amikor a nyirkos, érkeztével fölmentek fedélzetre, gyémántként szikráztak a kötelek a rájuk rakódott jégtüskéktől. Néha mintha tejtengeren úsztak volna az ezüstös égbolt alatt. Máskor barnás színű volt a víz, mint a horzsolt seb, és a tiszta, halványkék ég láttán Manuel elakadó lélegzettel fohászkodott, bárcsak túlélné ezt az utat, s élhetne békében. A teste jéghideg volt, akár a halál. Sóváran. gondolt vissza láztól égő éjszakáira, mintha az észak-afrikai partvidéken lévő első otthonára emlékezne. Mindenki szenvedett a hidegtől. Az állatok elhullottak, a konyha bezárt: nem volt több forró leves. Az admirális szigorúan előírta a fejadagokat, még a sajátját is; a nélkülözés ágyba is kényszerítette az út hátralévő részére. A matrózok sora, akik ugyanúgy dolgoztak tovább a nedves vagy fagyott kötelekkel, még rosszabbul ment. Manuel elnézte a mogorva arcokat a sorban, ahogy várták a két darab két-szersültet meg a bögre bort és vizet - napi fejadagjukat -, * és arra gondolt, mindaddig északnak fognak tartani, míg a nap le nem száll a látóhatár alá: akkor megérkeznek a halál jeges birodalmába, az Északi-sarkra, ahol még az Isten hatalma is meggyengül. Ott megadják magukat a sorsuknak, s egy pillanat alatt meghalnak mindannyian. A szél csakugyan Norvégia partjaihoz vitte őket, s csak nagy erőfeszítések árán sikerült a golyólyuggatta hajótesteket nyugatnak fordítaniuk. Ezt követően új lékek sokaságát fedezték fel a La Lavián, és a fordulás manőverében kimerült embereket kényszerítették, hogy éjt nappallá téve pumpálják a vizet. A napi egy pint bor és egy pint víz nem volt elég. Az emberek meghaltak. Pillanatok alatt végzett velük a vérhas, a megfázás, de még a legkisebb sérülés is. Manuel ekkor ismét meglátta a levegőt. Most sötétkék volt: mélykék foltokban lélegezték ki az emberek, s a mindnyájukat beburkoló sötétkék levegő elhomályosította a lelkek égő koronáit. A kórházban fekvő sebesültek mind meghaltak. Sokan Manuelt hívták utolsó perceikben: ő megfogta a kezüket, vagy megérintette a homlokukat, s amikor a lelkűk a fejük fölött kihunyó tűz utolsó lángocskájával elszállt, mondott értük egy imát. Aztán azok is hívták, akik gyengeségükben nem hagyhatták el a fekhelyüket, ő pedig ment és megállt a szenvedők mellett. Ketten fölépültek a vérhasból, s ezután még többen ragaszkodtak a jelenlétéhez. Maga a hajóparancsnok is Manuel érintésére vágyott, amikor beteg lett; de ő is meghalt, akárcsak a többiek. Egyik reggel Manuel Laeghrrel álldogált a hajóközép rekeszfalánáí. Borús, hideg idő volt, a tenger kovaszínű. A katonák fölvezették lovaikat, s a korláton át betaszigálták őket a tengerbe, hogy több ivóvíz maradjon az embereknek. - Már akkor meg kellett volna tenniük, amikor kinyomtak bennünket a palack nyakából - mondta Laeghr. - Csak fogyasztották a vizet. - Még azt sem tudtam, hogy a hajón lovak vannak - jegyezte meg Manuel. Laeghr kurtán fölnevetett.

Kim Stanley Robinson: Fekete levegő 81 - Fiú, te csakugyan bolond vagy. Mindig megleped valamivel az embert. Nézték, milyen ügyetlenül zuhannak le a lovak. A szemük kifordult, kitágult orrlyukaikon át csak úgy felhozott a sötétkék pára. Kis ideig még úsztak is. - Egyiket-másikat akár meg is ehettük volna talán - mondta Laeghr. - Lóhúst? - Nem lehet olyan rossz. A lovak eltűntek, fölcserélték a kék levegőt a kovaszínű tengerrel. - Kegyetlenség - szólt Manuel. - Még úsznak egy órát - felelte Laeghr. - Jobb ez így. Látod azokat a felhőket? - mutatott nyugat felé. Látom. -- Az Orkney-szigetek fölött vannak. Az Orkney- vagy a Shetland-szigetek fölött, már nem tudom biztosan. Érdekes látvány lesz, ahogy ezek a bolondok átviszik a sziget mellett ezt a roncsot. Manuel körülnézett, de csak mintegy tucatnyi hajó foltját látta; az Armada többi tagja nyilván jóval előttük, túl a látóhatáron járt már. Egy pillanatra eltűnődött azon, amit Laeghr az imént mondott, hiszen minden bizonnyal Laeghr feladata lesz, hogy őket áthajózza a Britszigetek legészakibb csücskén. Ebben a pillanatban Laeghr szeme kifordult, mint az imént a lovaké, és összeesett a fedélzeten. Manuel és néhány matróz levitték a kórházba. - A lába - mondta Lucien barát. - Szétroncsolódott a lábfeje, a lábszára pedig elgennyesedett. Meg kellett volna engednie, hogy levágjam. Dél felé Laeghr visszanyerte az öntudatát. Manuel, aki el sem mozdult mellőle, fogta a kezét; de Laeghr összevonta a szemöldökét, és elhúzta tőle. - Figyelj - szólalt meg kínkeservvel. A lelke többé már nem fedte kék sapkaként összekuszálódott, őszes haját. - Meg akarlak tanítani néhány szóra, aminek később hasznát veheted. Tor conaloc an naom dhia - mondta lassan, és Manuel elismételte. - Mondd újra. - Manuel újra és újra elismételte a szavakat, mint valami latin imádságot. Laeghr bólintott. - Tor conaloc an naom dhia. Jól van. Mindig emlékezz ezekre a szavakra. - Aztán csak bámult fölfelé, a fedélzeti keresztgerendára, és többé nem felelt Manuel kérdéseire. Egyik érzelem a másik után úszott át az arcán, mint sötét árnyék. Végül elfordította tekintetét a végtelenről, és Manuelre nézett. - Tedd rám a kezed, fiú. Manuel megérintette a homlokát, és Laeghr keserű mosollyal hunyta le a szemét. Kék lángkoronája átlibbent a fönti fedélzetre, majd eltűnt. Aznap este, a pokolt idézően homályos, barna színekben égő napnyugtakor temették el. Lucien barát rövidített misét mondott, halkan mormolva, hogy jóformán senki sem hallotta, Manuel pedig erősen belenyomta medálja hátoldalát Laeghr kihűlt karjába, hogy a kereszt lenyomata ott maradjon. Aztán átdobták a korláton. Manuelt magát is meglepte, milyen komoly arccal néz Laeghr után. Néhány hete még üvöltött a dühtől és a fájdalomtól egy-egy társa elvesztésekor; most maga sem értette, miért nézi olyan békével, hogyan merül a vasszínű vízbe, s tűnik el az az ember, aki tanította és oltalmazta őt. Néhány újabb éjszaka telt el. Manuel külön telepedett le maradék hálótársaitól, akik mind egy rakáson aludtak, mint egy atomnyi kismacska. Nézte a kimerült testek fölött imbolygó kék lángokat, nézte, de nem gondolt semmire, nem érzett semmit. Fáradt volt. Lucien barát nézett be a szűk ajtón, és odasúgta: - Manuel! Itt vagy? - Itt vagyok. - Gyere velem. r Manuel fölállt és elindult utána. - Hová megyünk? Lucien barát megrázta a fejét.

82 Kim Stanley Robinson: Fekete levegő - Eljött az idő. - Amit még ezután mondott, azt mind görögül mondta. Egy három oldalról elárnyékolt kis lámpást tartott a kezében, annak a fényénél mentek a nyílásfedél felé, amely az alsó fedélzetekre vezetett. Manuel hálóhelye ugyan a lőfedélzet alatt, de nem a hajó legalsó fedélzeteinek valamelyikén volt. A La Lavia sokkal nagyobb hajó volt ennél. A hálóhelyek alatti három másik fedélzethez nem vezetett ajtó, mivel ezek a víz színe alatt voltak. Itt, ebben az örökös homályban tárolták a vízzel és két-szersülttel teli hordókat, az ágyúgolyókat, a köteleket és miegymást. Elhaladtak a puskaporraktár mellett, ahol a fegyvermester nemezpapucsot viselt, nehogy a csizma sarkáról kipattanó szikra felrobbantsa a hajót. Egy nyílástetőre bukkantak, ahonnan létra vezetett egy még lejjebb lévő fedélzetre. Lefelé haladtukban egyre szűkebb folyosók következtek, végül már

valaki mégis szeletekre vágta, s addig csiszolta, míg áttetszőén vékony lett, mint egy-egy hártyalap, s a színe, akár a mézé. A kukacjáratok a régi érmékhez tették hasonlatossá, melyeket laposra kalapáltak, s lyukat fúrtak bele, hogy ékszerként viselhessék. A katona ezután egy üres borosüveget vett elő a láda mögül, melynek úgy vágták le a nyakát, hogy kelyhet formázzon. A másik kezében lévő flaskából félig töltötte a kelyhet a La Laviacsapnivaló borával. Amikor a barát befejezte az olvasást, a katona letette a flaskát, s egyenként végigjárta az embereket. Azok sorra sebet ejtettek a kezükön, s a szivárgó vért az odatartott kehelybe csöpögtették, mígnem a bor olyan sötétté vált, hogy Manuel sötétlilának látta az egyedül általa észlelt kékes fényben. A katona letette a kelyhet a ládára, a tálca ostya mellé. Lucien barát a ládára pillantott, s ezzel a mondattal fejezte be a felolvasást:

le kellett görnyedniük. Manuelt meglepte, hogyhogy még ez lejjebb mennek, mert azt hitte, már a hajógerincen járnak, vagy a különös helyiség közvetlenül afölött van. De Lucien ismerte a járást, így aztán csak mentek-mentek lefelé a sötét, nyirkos deszkafolyosók labirintusán át. Manuel már régen elvesztette a tájékozódását: rémülten kapaszkodott Lucien karjába, nehogy elszakadjon tőle, s végképp eltévedjen a hajó gyomrában. Végül egy ajtóhoz értek, s a szűk folyosó itt véget is ért. Lucien kopogott az ajtón, súgott is valamit, mire az ajtó kinyílt, s a mögüle kiáradó fény elvakította Manuelt. Annyi átjáró után a szoba, amelybe léptek, roppant tágasnak tűnt. Itt volt a hajókötélcsomó, éppen a tőkesúly fölött, a hajó orrában elhelyezve. A gyújtóhajókkal való találkozás után a La Laviának kevés kötele maradt, s az itt hevert a szoba sarkaiban. Az oldalgerendákra erősített kicsiny vaskandeláberekben égtek a gyertyák. A padlót vékony rétegben víz borította, mely apró, fehér fénypontokként verte vissza a gyertyák lángját. Az ívelt falak is víztől csillogtak. A szoba közepén oldalára döntött láda állt, melyet egy darab ruhával letakartak. Emberek álltak körülötte: egy katona, az egyik tengerészaltiszt és néhány matróz, akiket Manuel csak látásból ismert. A fejükön táncoló kobaltkék láng áttetsző csomói kékes fénybe vonták az egész szobát. - Készen vagyunk, atyám - szólt az egyik ember Lucien-nek. A barát a felfordított ládához vezette Manuelt, a többiek pedig körülállták őt. A szoba hátulsó végében, ahol a padló és a fal tökéletlen metszéspontjában jókora rések tátongtak, Manuel két hatalmas, fényesbarna szőrű patkányt vett észre: a szokatlan mozgalmasságtól szinte elkábultak, bajuszuk idegesen rángatózott. Amikor Manuel összeráncolta a homlokát, az egyik patkány belecsobbant a padlót borító vízbe s elúszott a fal alá; apró kígyóként előre-hátra tekergő farka az állat igazi természetére emlékeztette Manuelt. A másik nem mozdult, kerek, fényes kis szemével hunyorogva, hetykén nézett vissza Manuel rosszalló szemébe. A láda mögött álló Lucien külön-külön megnézett minden embert, aztán latinul olvasni kezdett. Manuel megértette az első szakaszt: - „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, menny és föld teremtőjében...” - Lucien hangja erőteljes volt, ugyanakkor megnyugtató, esdeklő, de azért büszke. A hiszekegy után egy másik könyvet vett a kezébe, azt a kicsit, amit mindig magánál hordott, és spanyolul olvasta belőle: -„Te tudod, ó, Izrael, hogy amit az ember életnek és halálnak nevez,'az csak olyan, mint fehér és fekete gyöngyszemek egy fonálra fűzve; az örökös változás e fonala az én változatlan életem, mely összeköti a kicsiny életek és kicsiny halálok végtelen fonalát. A szél útjából a hajót a mélység fölé téríti el; az érzékek vándor szele a mélység fölé sodorja az ember elméjét. De íme! Eljön a nap, amikor a szeleket lecsendesítő fény csomót köt a baljós, szétfolyó sötétségre, és a koronából alászállva fehéren ragyogja be a te országaidat.” Mialatt Lucien olvasott, a katona lassan körbejárta a szobát. Először a láda tetejére tett egy tálca fölszeletelt két-szersültet; a kenyér kemény volt, mint mindig a több hónapos tengeri út után,

- „Ó, tűz lámpásai! Világítsátok érzékek mély barlangjait, ragyogásotokkal árasszatok melegetbe és az fényt szeretteitekre, hogy végre egyek lehessünk veletek!” - A tálcát kezébe véve elindult, s egy-egy ostyát tett mindenki szájába. - Vedd magadhoz Krisztus testét. Vedd magadhoz Krisztus testét. Manuel a fogai közé szorította, majd rágni kezdte a kétszersült ostyát. Végre megértette, mit csinálnak. Áldozatot mutatnak be a halottakért: Laeghr szertartása volt ez, de egyben mindannyiuk szertartása, hisz ők valamennyien pusztulásra ítéltettek. Szobájuk nyirkos, görbe falán túl a mélységes tenger ostromolta a gerendákat, ostromolta valamennyiüket. Végül mind egy szálig elnyeli őket, hogy táplálékul szolgáljanak a halaknak, s aztán már csak a csontjaik díszítik az óceán fenekét, ahová ritkán látogat el az Isten. Manuel csak üggyel-bajjal tudta lekényszeríteni a torkán a megrágott kétszersültet. Amikor Lucien barát fölemelte és e szavakkal illesztette a szájához a félbevágott üveget: - „Krisztus vére, amit érted ontott” - Manuel megállította. Elvette az üveget a barát kezéből. A katona előrelépett, de Lucien intett, hogy ne közelítsen, majd térdre borult Manuel előtt, keresztet vetett magára, görög módra, jobbról balra. - Te magad vagy Krisztus vére - szólt hozzá Manuel, és a félbevágott üveget Lucien ajkához emelte, megdöntve, hogy a másik ihasson belőle. Ugyanígy járt el a többiekkel is, nem hagyva ki a katonát sem. - Magad vagy a Krisztus. - Korábban még egyikőjük sem jutott el idáig az áldozásban, s néhányan nyelni is alig tudtak. Amikor mindenki ivott, Manuel a szájához emelte a kelyhet, és fenékig ürítette. - Lucien barát könyve azt mondja, akárhol legyünk is, azt a helyet áldón ragyogja be majd a tűzkorona fehér fénye, és mi mindnyájan Krisztussá változunk. Nézzétek ... - mutatott Manuel a patkányra, amely nem futott el, hanem hirtelen a hátsó lábára állt, s úgy tisztogatta mellső lábait, mintha imádkozna, s eközben ragyogó kerek szemét le nem vette Manuelről még a vadak is tudják ezt. Letört egy darabka kétszersült ostyát, és lehajolt, hogy odakínálja a patkánynak. Az a mancsai közé fogta és megette. Alázatosan fogadta Manuel érintését, aki ezután fölállt és érezte, hogy a vér hirtelen elönti az agyát. A fejek fölött kigyulladtak a tűzkoronák, fölfölszökkenve nyaldosták a mennyezet gerendáit, fénnyel árasztva el a szobát. - Ő itt van! - kiáltotta Manuel. - Nézzétek, fénnyel érintett meg bennünket! - Mikor sorra megérintette mindannyiuk homlokát, látta, hogyan kerekedik ki a szemük, s nézik ámulva a többiek égő lelkét. Előbb csak mutogattak egymás fejére, aztán mindnyájan összeölelkeztek a tiszta fehér fényben; arcukon leperegtek a könnyek, miközben széles vigyor hasította ketté a szakállukat. A víz borította padlóról ezerszeresen verődött vissza a gyertyák fénye. A meghökkent patkány a fal résébe ugrott, s ők nevettek, nevettek, nevettek. Manuel átölelte a barátot, akinek örömtől csillogott a szeme. - Jól van - mondta Manuel, amikor kissé lecsillapodtak. - Az Isten hazavezet bennünket.

Kim Stanley Robinson: Fekete levegő 83 Úgy mentek vissza a felső fedélzetekre, mint kisfiúk, akik egy olyan barlangban játszottak, amelynek ők ismerik egyedül minden zegét-zugát. Az Armada Laeghr nélkül hajózott át az Orkney-szigeteknél, és néhány hajónak bizony nem volt könnyű dolga. Kijutottak tehát az északi Atlantikára, ahol szélesebb volt a hullámok háta, mélyebb a völgye, és a La Lavia legfelsőbb fedélzeténél is magasabbra csaptak. Metsző délnyugati szelek fújtak sohasem csitulva, és három hét múlva sem voltak közelebb Spanyolországhoz, mint amikor átcsúsztak az Orkney-szigetek mellett. Akárcsak a flotta többi hajóján, a La Lavián is eluralkodott a reménytelenség. A legénység napról napra fogyatkozott, és a halottakat mindenféle ceremónia nélkül hajították át a korláton, legfeljebb a Manuel medálján lévő keresztet nyomták bele a karjukba. A sok halott után már nem volt

mélyen belevágta a fába, a rostok irányába. - Tessék! Ez a válaszom a viharodra! - Látod, ez istenkáromlás - szólalt meg Laeghr, miközben kihúzta az árbocból és áthajította a korláton a kést. - Tudod jól, mit jelent az, ha valaki beledöf az árbocba. Ráadásul egy ilyen viharban ... megsérted vele azokat az isteneket, akik sokkal öregebbek Jézusnál, és sokkal hatalmasabbak is, mint ő. - Istenkáromlásról beszélsz - vágott vissza Manuel -, és még te csodálkozol, miért kóborol a szellemed a tengereken. Jobban kellene vigyáznod. - Fölnézett, s az árboc csúcsán megpillantotta Szent Annát, aki utasításokat adott a harmadkapitánynak. - Hallottad, mit mondott Laeghr? - kiáltotta, de Anna nem hallotta a szavát. - Emlékszel még a szavakra, amikre tanítottalak? - tudakolta Laeghr.

olyanoldódtak válságosmeg. a helyzet étel- immár és a vízfejadaggal, noha a gondok nem A Laaz Laviál egy kísértet-legénység kormányozta, mely elsősorban katonákból állt. Ahhoz nem voltak elegen, hogy tisztességesen kezeljék a szivattyúkat, és az Atlantióceán naponta új és új réseket szakított a már amúgy is szétlyuggatott hajótörzsbe. Már olyan mennyiségű víz volt odabent, hogy a kapitány - aki harmadkapitányként indult útnak - úgy döntött, nem térnek el Írország többé-kevésbé ismeretlen nyugati partja irányába, hanem haladéktalanul megindulnak Spanyolország felé. Döntését több, hasonlóképpen megrongálódott hajó kapitánya is elfogadta, s elhatározásukat közölték a flotta derékhadával, amely jóval messzebb jutott el nyugatra, mielőtt délnek, azaz Spanyolország felé vette volna az irányt. Medina Sidonia a betegágyából küldte el beleegyezését, minekutána a La Lavia elvitorlázott dél felé.

- Persze. De most -neLaeghr zavarj,hátralépett, Laeghr, nemsokára úgyis a szellemtársad leszek. de Manuel meggondolta magát, és utánaszólt: - Laeghr, miért kell minket így büntetni? Istenért viseltünk keresztes hadjáratot, nem? Nem értem. Laeghr elmosolyodott, megfordult, és akkor Manuel meglátta, hogy szárnyakat visel; szárnytollai szinte világítottak a levegő fekete homályában. Laeghr utoljára még Manuel karja után nyúlt. - Mindent tudsz, amit én tudok - mondta, majd néhány szárnycsapással fölemelkedett, s le-föl bukdosva, fürgén, mint valami sirály, elröpült kelet felé. Szent Anna segítségével a harmadkapitány végül megtalálta a rést, egy nagyjából megfelelő öblöt a sziklák között. Néhány másik hajó is rábukkant, s már szét is szóródtak a széles partszakaszon. A La Lavia nehézkesen próbálta megközelíteni a partot, de a tőkesúly megfeneklett. Iszapos hullámok csaptak át az oldalra dőlt hajóközépen. Manuel felrohant az előfedélzetre, ahol összegubancolódva hevertek az eltört előárboc kötelei. A főárboc oldalra zuhant, s a hajó szilánkokra zúzódott szél alatti oldala úgy lebegett a víz tetején, mint a gyufásdoboz szétszóródott tartalma. Az úszó gerendák között Manuel látott egyet, amelybe fekete ágyúgolyó fúródott, kétségtelenül az a bizonyos, amit Szent Anna térített el útjából. Manuel, akinek erről eszébe jutott, hogy a szent egy ízben már megmentette az életét, kicsit megnyugodott, és várta, hogy Anna újból megjelenjék. A part mindössze néhány hajóhossznyira volt, mégis alig kivehetően a sűrű levegőben. Az emberek többségéhez hasonlóan Manuel sem tudott úszni, ezért némi türelmetlenséggel kutatta a Szent Annától jövő jelet, amikor Lucien barát bukkant fel mellette fekete ruhájában. Kiáltása a sötét szélfoszlányokon át jutott el hozzá: - Ha megkapaszkodunk egy deszkában, elérhetjük a partot! - Te csak menj! - kiáltotta vissza Manuel. - Én megvárom Szent Annát. - A barát vállat vont. A szél belekapott a ruhájába, és alatta Manuel megpillantotta a hajó liturgikus aranyát, a láncot, amit a barát a dereka köré csavarva próbált megmenteni. Lucien fölkapaszkodott a hajó korlátjára, majd egy lendülettel az egyik árbocfára esett, amelyet egy hullám elsodort a hajó mellől. Elvétette a fogást a gömbölyű fán, és azonnal elmerült. A víz most elöntötte az előárbocot, és az üvöltő hullámok már le is tépték a hajógerincről. Az emberek többsége elhagyta a roncsot, s egyik vagy másik úszó törmelékre bízta az életét. De Manuel még mindig várt. Már éppen erőt vett rajta a nyugtalanság, amikor meglátta az Isten áldotta nagyanyját a parton álló alakok között, akiket csak homályosan tudott kivenni, s látta, hogy Anna integet neki, majd kisétál a fehérlő víz színére. Manuel akkor megértette: - Mi vagyunk Krisztus, hát persze! Kisétálok a partra, ahogy Ő tette egykor! - Egyik lábával megtapasztalta a felszínt: kissé bizonytalan lesz ugyan, de azért megteszi... olyan lesz, mint az immár lerombolt kápolnájuk padlója: vízréteg borítja Isten biztos földjét. Manuel tehát kilépett a következő hullám hátára, amely az előfedélzet magasságában haladt el, és mélyen elmerült a tengerben. - Hé! - evickélt vissza prüszkölve a felszínre. - Hé! - De ezúttal nem érkezett válasz Szent Annától; nem jött semmi más, csak a sós víz. Hozzáfogott hát a fuldoklás fáradságos munkájához, miközben

Sajnos alig indultak el hazafelé, északnyugatról lecsapott rájuk a vihar. Tehetetlenek voltak. A La Lavia csak hánykolódott a hullámok hátán, miközben egyik hullámtaréj a másik után söpört végig rajtuk, mígnem kisodródtak Írország szél alatti oldala közelébe. Ez volt a vég, tudta mindenki. Manuel abból tudta meg, hogy a levegő színe feketére változott. A felhők ezernyi fekete angol ágyúgolyóként görögtek az árbocok fölött, s időnként, amikor elég nagy erővel ütköztek egymásnak, villámokat köpködtek a tengerbe. Az alattuk lévő levegő is fekete volt, csak kevésbé tömör. A szél összesűrűsödött, mint alant a hullámok, s dühösen párállva keringett az árbocok körül. A többiek olykor megpillantották a szél alatti partokat, de Manuel a feketeség miatt nem láthatta. Amazok rémülten jajveszékeltek: Írország nyugati partja minden bizonnyal csupasz sziklákból állt. Ez volt a vég. Manuel csak csodálta az egykor harmad-, most első kapitányt, aki átvette az irányítást, s felkiáltott az árboc csúcsán őrködőnek, hogy keressen a sziklák között egy öblöt, ahol továbbsodródhatnának. De akárcsak a többiek, Manuel sem vett tudomást a parancsról, miszerint mindenki maradjon meg a posztján; a parancs nyilvánvalóan értelmetlen volt. Voltak, akik egymást átölelve búcsúzkodtak a fedélzeteken, mások remegve lapultak a rekeszfalakhoz. Sokan megkeresték Manuelt, hogy érintse meg őket, s miközben ő dühösen járkált az előfedélzeten, rendre végigsimította a homlokukat. Ezt követően néhányan fölröppentek egyenesen a menny felé, mások leugrottak a hajóról, s a víz felszínére érve barna delfinekké változtak ... ám ezeket a jelenségeket Manuel alig-alig vette észre, mert buzgón és torkaszakadtából imádkozott. - Miért ez a vihar, Uram, miért? Először az északról jött szelek tartottak vissza bennünket, ami elsősorban és egyedül oka annak, hogy én most itt vagyok. Tehát te akartad, hogy itt legyek, de miért, miért, miért? Juan halott és Laeghr halott és Pietro halott és Habedeen halott, ahogy hamarosan mindnyájan halottak leszünk, de miért? Ez nem igazságos. Megígérted, hogy hazavezetsz bennünket. - Dühében előkapta a kését, amellyel a gyújtózsinórokat vagdosta, lemászott az elárasztott hajóközépbe, egyenesen a főárbochoz. Kését

84 Kim Stanley Robinson: Fekete levegő visszaemlékezett kisgyerek korára, amikor a marokkói tengerparton apja megmutatta neki a Mekkába tartó zarándokok gályáját. Semmi sem hasonlíthatott kevésbé arra a derűs, forró, sárgásbarna partra, ahol hajdan apjával citromokra vadászva pancsoltak a sekély, langyos vízben, mint az ír partvidék. Apja a mélyebb víz felé dobálta a citromokat, amelyek a felszín alatt táncolva hívogatták Manuelt, s ő kacagva fuldoklott a lenyelt víztől. Manuel szinte maga előtt látta a citromokat, miközben prüszkölve, köhögve és csapkodva próbálta még egyszer utoljára a jeges víz fölé emelni a fejét. Citromok bukdácsolnak a zöld tengerben, hosszúkás, döcögő citromok, színük a napot idézi, a napot, amely hajnalban megjelenik a látóhatár fölött. . . éppen a felszín alatt bukdácsolnak, hol itt, hol ott bukkanva föl. Manuel úgy tett, mintha maga is citrom lenne, ugyanakkor annak a kezdetleges

amikor közelebb ért, Manuel látta, hogy mocskos, a fogai csorbák, a bőre pedig tarka foltos, akár a kutya hasa. Efféle szeplőket sohasem látott még, alaposan megbámulta hát, akárcsak magát a nőt, miközben amaz és társai szintúgy meredten néztek rá. Manuel megijedt tőlük. - Bújtassatok el az angolok elől, kérlek - mondta. Az angolok szó hallatán a férfiak összeráncolták a homlokukat, és felkapták a fejüket. Ismeretlen nyelven zagyváltak is valamit. - Segítsetek kérlelte őket. - Nem értem a nyelveteket. Segítsetek. - Próbálkozott spanyolul és portugálul és szicíliai és arab nyelven. A férfiak dühösen néztek rá. Elmondta latinul is, mire azok hátrébb húzódtak. - Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, menny és föld teremtőjében. - Fölnevetett, kicsit hisztérikusan, aztán megragadta a medálját, és megmutatta nekik a keresztet. Azok szemmel látható

kutyaúszásnak a mozdulatait kereste,Aamivel oly nem boldogan lubickolt a sekély vízben. karjaitannak lefelé idején taszította: ment. A hullámok megforgatták, mint annak idején a citromokat, majd a part felé sodorták. Hirtelen beleütközött a fenékbe, és fölállt. A víz csak a derekáig ért. Amikor újabb hullám taszította hátba, megint kilódult alóla a fenék. Ez nem tisztességes, gondolta. A könyöke homokba fúródott, körbefordult, majd fölállt. Ezúttal csak a térdéig ért. Fél szemmel a feketeségből előtörő, álnok hullámokat leste, úgy vánszorgott ki keservesen a durva homokkal felszórt partra, amelyet vastagon borított a hínár. Távolabb a parton matrózokat látott, társakat, akik kimenekültek a part felé sodródó roncsokról. De közöttük lovas katonák! Angol katonák, lovon és gyalog (Manuel felnyögött látásukra), karddal és furkósbottal támadtak a hínáron heverő, kimerült emberekre. - Nem! - kiáltotta Manuel. - Nem! - Pedig igaz volt. - Ó, Isten! szólt, és leroskadt. Ott távolabb katonák ütötték a testvéreit, szétzúzták törékeny tojáshéj koponyájukat, s agyuk sárgája a hínárra folyt. Manuel ökle érzéketlenné vált, amint a homokot csépelte kínjában. Iszonyodva látta,‘hogy a homályban óriási, árnyszerű lovak közelednek feléje. - Láthatatlanná válók - határozta el. - Szent Anna láthatatlanná tesz engem. - De eszébe jutott, hogyan tervezte, hogy majd átkel a vízen, s úgy döntött, maga is segít a csodának: feltápászkodott hát, és belefúrta magát egy különösen nagy halom hínárba. Enélkül is láthatatlan volt ugyan, de a hínár jó melegen tartotta. Gondolkodott, gondolkodott, s közben csak reszketett, reszketett, s teste lassan érzéketlenné vált, akár az ökle. Amikor fölébredt, a katonák már elmentek. Mint fehér hordalékok hevertek a társai szanaszét a parton; már hollók és farkasok gyülekeztek köréjük. Mozdulni is alig tudott. Félóra kellett, hogy fejét körbefordítsa, s újabb félóra, hogy kiszabaduljon a hínárkupac alól. És akkor újra le kellett feküdnie. Amikor ismét magához tért, egy nagy rönkön találta magát, egy régi hordalékfán, amit sok-sok esztendőn át ezüstösre csiszolt a homok. A levegő újra kivilágosodott. Érezte, hogyan áramlik be, majd röppen ki á testéből, de látni már nem látta. A nap is kisütött: reggel volt, és a vihar elmúlt. Minden mozdulatáért meg kellett küzdenie, s külön-külön érezte minden porcikáját. Mélyen lelátott a bőre alá, amelyet beborított a só. Ruháit elvesztette, csak a dereka körül maradt némi rongyfoszlány a nadrágjából. Erőnek erejével kényszerítette a karját, hogy megmozdítsa a kezét... merev mutatóujjával megérintette a rönköt. Érezte. Még mindig élt. A keze visszahullott a homokba. Ujja nyomán a fa megváltozott: ezüstös felszínén fényes zöld fojt jelent meg, majd előtört egy vékony gallyacska, s a nap felé nyújtózott. A rügyekből levelek bomlottak ki, és Manuel ámuló tekintete előtt megjelent, majd kifeslett egy bimbó: a fehér, reggeli fényben harmatosan csillogott egy szál fehér rózsa. Végre fölállt, beborította magát hínárral, és elindult a szárazföld belseje felé. Negyed mérföldnyire haladhatott, amikor emberekkel akadt össze. Hárman voltak: két férfi és egy nő. Vadabb külsejű népséget Manuel elképzelni sem tudott: a férfiak soha le nem nyírt szakállat viseltek, s a karjuk olyan vastag volt, mint Laeghré. A nő megszólalásig hasonlított az ő miniatűr Szent Anna-portréjára, de

tanácstalansággal néztek - Tor conaloc an naomrá.dhia - mondta ekkor gondolkodás nélkül. Mind a négyen fölugrottak. A két férfi közrefogta, s szilárdan tartották. Megeredt a nyelvük, szabad kezükkel hadonásztak hozzá. A nő mosolygott, s Manuel csak most látta, milyen fiatal. Újra elmondta a szavakat, mire azok újabb szóáradatot zúdítottak rá. - Köszönöm, Laeghr - mondta. - Köszönöm, Anna. Anna fordult a lányhoz, és feléje nyújtotta a kezét. A lány visított és meghátrált. Megint elmondta a mondatot. A férfiak fölemelték, mert a lába már nem engedelmeskedett, és átvágtak vele a hangás mezőn. Ő mosolygott, arcon csókolta a két férfit, ami azokat is nevetésre ingerelte, aztán újra ismételte a varázserejű mondatot: - Tor conaloc an dhia - motyogta, de már aludt. A lány elsimította nedves haját a szeméből; Manuel ráismert az érintésre, és érezte, hogy a testében virágok fakadnak. - Könyörüljetek rajtunk, az Isten szerelmére!

F. Nagy Piroska fordítása Visnyei Ilona rajzai

SZERKESZTÔIT ÜZENETEK Őszinte örömünkre szolgál, hogy lecsendesedtek azok a viharok, melyeket a Galaktika folyóirattá válásakor a külső forma megváltozása, a silányabb papírminőség és más kényszerű változások okoztak olvasóink között. így aztán tartalmi kérdésekre terelődhetett a figyelem. Egyre több olyan levelet kapunk, melyekben olvasóink nemcsak kérdeznek, nemcsak kézirataik elbírálását sürgetik, hanem hasznosítható tanácsokkal segítik munkánkat. Az elkövetkező hónapokban ők maguk tapasztalhatják, nemhiába ragadtak tollat, ötleteik megvalósulnak a lap hasábjain. Ha nem reagálunk is minden ilyen ajánlatra személy szerint, figyelembe veszünk munkánk során minden okos tanácsot, jobbító szándékkal hozzánk eljuttatott javaslatot. Ezúttal olyan kérdéseket gyűjtöttünk öszsze, és próbálunk rájuk legjobb tudásunk szerint válaszolni, melyek többek érdeklődésére tarthatnak igényt. Nézzük szép sorjában. Többen érdeklődtek nálunk a Kozmosz Science Fiction kiadványok bibliográfiája iránt. Nincs jó hírünk számukra. Tudomásunk szerint ez a korlátozott példányszámban megjelent munka elfogyott, újabb kiadására jelenleg nincs lehetőség. Talán később egy bővített változat pótolni tudja a hiányt. Belátva, hogy mindazok számára, akik nem tudták megszerezni, ez sovány vigasztalás, csupán egyet javasolhatunk: nagyobb könyvtárakban bizonyosan hozzáférhető, s így bárki hozzájuthat a számára szükséges adatokhoz. Meglepően nagy érdeklődést keltett korábbi bejelentésünk, melynek következtében többen is érdeklődtek a Galaktika Baráti Kör szerveződése és a belépés lehetősége felől. Mindenkit megnyugtathatunk, semmiről nem késtek még le. Egy ilyen mozgalomnak a nem kampányszerű, de felelős, hosszú távban

kiadványaink esetében sem vállalhatjuk, lévén, hogy a terjesztés nem tartozik munkaköri jogaink közé. E munkával, eme feladattal külön megbízott terjesztő vállalatok foglalkoznak. Minden ilyen jellegű kéréssel, javasoljuk olvasóinknak, keressék meg az Állami Könyvterjesztő Vállalat Közönségszolgálatát. Nagy és folyamatos érdeklődés mutatkozik az SF-tájékoztatók egyes példányai iránt. Végre jó hírrel szolgálhatunk. Korlátozott példányban ugyan, de egyes számok megvásárolhatók mérsékelt áron Trethon Juditnál. Levélcím: Budapest 1062 Székely Bertalan u. 5. I.em. 5. Sajnos a Galaktika borítóit nem áll módunkban semmilyen formában elküldeni. Az érdeklődők velünk együtt bizakodjanak, hogy tervünk - miszerint kiadjuk külön valamiképpen a legsikeresebb fedélrajzokat, festményeket - előbb-utóbb megvalósulhat. Sokan aggódnak a Metagalaktikáért. Megnyugtathatjuk őket, a Galaktika folyóirattá válása nem jelenti annak megszüntetését. Vagyis lesz Metagalaktika, éppúgy miként eddig volt. Molnár Istvánnak üzenjük Ercsibe. Javaslatai, hogy írjunk részletes beszámolót a Challenger katasztrófájáról, vagy arról a fotózási technikáról, amellyel a Halley-üstökös lencsevégre kapható stb., inkább egy tudományos lap profiljába vágnak, mint a miénkbe. Ha figyelemmel kíséri rovatainkat, mi magunk sem zárkózunk el ugyan az ismeretterjesztés egyfajta formájától, de a tájékoztatáson túl továbbra is elsősorban a tudományos-fantasztikus irodalomnak szeretnénk fóruma lenni. Köszönjük olvasóink javaslatait, listáit azokról a nálunk még ki nem adott könyvekről, melyeknek magyarországi megjelenését szívesen vennék. Az ajánlások jelentős

rendelkeznek ugyan tőlük képpel, de ezek a szerencsések minden bizonnyal külföldön jutottak hozzá azokhoz. Lepres Dezső, Eger. Hírei jók, Asimov Az Alapítvány peremén-^ valóban 1982-ben írta. A korábbi köteteket pedig mintegy harminc évvel korábban. Kis Simon Csabának üzenjük Ceredre. Lapunk Lapszemle rovata talán Önnek is igazolja, hogy javaslatait nemhiába írta meg nekünk. Tanácstalanok és szomorúak vagyunk annak a rengeteg levélnek az olvasásakor, melyekben a levélírók egy-egy régi Galaktika, Metagalaktika vagy a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban kiadott mű hiányzó példányának beszerzéséhez kérnek tőlünk tanácsot. Mi több, nagyrédei levélírónkkal együtt mi magunk is felháborodunk, amikor levelében elpanaszolja, hogy Asimov: A halhatatlanság halála című munkáját keresve, egy Könyvvilágban megjelent hirdetésre jelentkezett, és a hirdető debreceni „könyvbaráttól” a következő ajánlatot kapta: a könyv ára 600 Ft. Figyelmükbe ajánlhatnánk ilyenkor a sci-fi kiadványokkal nem kereskedni akaró, szerény pénzű olvasóinknak az antikváriumokat vagy a cserét, hisz e régi kiadások újbóli megjelentetésére nincs lehetőség, friss és ugyancsak várva várt kiadványoktól venné el az anyagi és egyéb kapacitást, de érezzük magunk is, hogy a cserének kevés a fóruma, az antikváriumokban pedig igencsak nagy „vadászszerencse” kell, hogy egy-egy ilyen műre ráakadjon a kitartóan kutakodó gyűjtő. Szolnoki Béla budapesti olvasónkat és mindenki mást, aki hozzánk fordult hasonló kéréssel, csak azzal biztathatjuk, belátva, hogy tömeges igényről van szó, és mert mi magunk is szeretnénk hozzájárulni a sci-fi kiadványokkal üzérkedők visszaszorításához, tervezzük, hogy a

gondolkodó, mindenki megelégedését és minden érdekelt jóváhagyását magaszolgáló mögött tudó megszervezése, előkészítése nem megy egyik napról a másikra. Idejében és folyamatosan értesíteni fogjuk lapunk hasábjain az érdeklődőket a lehetőségekről és a teendőkről egyaránt. Addig is türelmüket kérjük. Bányai Csaba és mások kéréssel fordultak hozzánk, hogy valamelyik sci-fi író címét, életrajzát, fényképét stb. juttassuk el hozzájuk. Sajnos e kérések teljesítéséhez szükségünk lenne az említett szerzők hozzájárulására, amellyel azonban nem rendelkezünk. Többször hangsúlyoztuk, most sem tehetünk egyebet, sajnos könyvek beszerzését, azok eljuttatását olvasóinkhoz még saját

részével egyetértünk, bár hozzá kellötlettárunk, tennünk, hogy nekünk is van kimeríthetetlen de sajnos lehetőségeink határt szabnak vágyainknak. Hartyáni Sándornak, Szűcs Zoltánnak és a többi érdeklődőnek. Luigi Menghini Láncreakció című, magyarul is megjelent könyvének második kötete, a Felhőbirodalom szerepel ugyan a kiadó távlati terveiben, de megjelenése sajnos a közeljövőben nem várható. Nagy Károly, Budapest. Csupán rossz híreink vannak az Ön részére. Sem Patrick Woodroffe, sem Boris Vallejo, sem Frank Fazetta képei nem hozzáférhetőek Magyarországon. Tudomásunk szerint nem készült kiadvány egyikük műveiből sem. Néhányan

Galaktikában rovatot indítunk,isezzel is igyekezvén Cserebere hozzájárulni a számunkra visszatetsző helyzet felszámolásához.

LEXIKON KLÓNOK Az egyetlen sejtből származó sejthalmazokat, amelyek genetikusán teljesen azonosak, klónnak nevezzük. A klón görög eredetű szó, és tömeget jelent. A növények vegetatív szaporítása, azaz a teljes növény kifejlesztése néhány sejtből már mindennapos tevékenység a mezőgazdaságban, az állat-klónozási kísérletek már megkezdődtek, az ember sajátos szaporítása azonban még csak a scifiben létezik. Hosszú idővel azelőtt, hogy a klónozás kifejezés népszerű lett volna, a fantasztikus irodalom alkotásaiban már megvalósult-az ötlet. Poul Anderson UN-Man (Az UN férfi) c. történetében az egész galaktikára kiterjesztik a klónozást, ez egyfajta exogenezis, amelynek segítségével benépesítik a lakatlan világokat. Hasonló történik John Russel Fearn The Multi Mán (A megsokszorozott ember) c. művében is. Mindkét alkotás 1953-ban született, a klónozás ötlete csupán eszköz, és az ilyen technológia bevezetéséből levonható következmények felderítetlenek maradnak. Theodore Sturgeon Ha aggódsz, ha szeretsz (When You Care, When You Lőve) (1962) c. novellájában egy gazdag hölgy életre kelteti rákban meghalt szerelmét teheti, van elég vagyona, hogy megfizesse a klónozási eljárást. Pamela Sargent Cloned Lives (Klónozott életek) c. regényében a híres asztrofizikus, Paul Swenson sejtjeiből klónoznak gyermekeket, Pault, Edwardot, Jamest, Michaelt és Kirát. A gyerekek önálló egyéniséggé növekednek, és itt felmerül a kérdés: magányra vannak-e ítélve különleges származásuk miatt? Horvát Zoltán Géza Hány példányban óhajt élni? (1975) c. regényében hasonló kérdések bukkannak fel. Régen elhunyt emberek testi maradványaiból bizonyos életjelenségeket mutató sejteket különítenek el. Mesterséges megtermékenyítés útján életre keltett klónemberek születnek, akik biológiai értelemben azonosak klónatyjukkal. Várható-e újabb Einsteinek vagy Newtonok megjelenése? Veszélyezteti-e az emberiség sokszínűségét az ilyen sorozatlények megszületése? A szerző nem ad határozott választ a kérdésekre... Ira Levin Boys from Brasil (A brazíliai fiúk; 1976) c. regényében neonáci összeesküvők Hitler sejtjeiből próbálnak meg létrehozni egy csoport klónférfit. Ez az

ötlet szerepel Norman Spinrad The Iron Dream (A vasálom; 1972) c. művében is, ahol szatirikus formában jelenik meg a klónozás nárcisztikus aspektusa: űrhajók rajzanak szét a világűrbe, hogy benépesítsék a csillagokat - a regény tulajdonképpeni szerzőjének és egyben főhősének, Adolf Hitlernek hasonmásaival. Richard Cowper Clone (1972) c. művében gyermekek klónozott másai természetfölötti hatalommal rendelkeznek. Ezért elkülönítik őket a többiektől, és fokozatosan kitörlik memóriájukat. Cowper némi iróniával ábrázolja á gyermek öntudatra ébredésének folyamatát - fordított előjellel. Arthur C. Clarké Imperial Earth (Birodalmi Föld; 1975) c. regényében a Titánon klónozással biztosítják a dinasztia állandóságát. Ben Bova The Multiple Manjében (A megsokszorozott ember; 1976) az amerikai elnököt klónozzák, így a merényleteknek egyre-másra a hasonmások esnek áldozatul a horrorba hajló történetben. John Varley The Ophiuchi Hotline (Az Ophiuchi forró drót) (1977) c. műve 500 év múlva játszódik, amikor az idegen „betolakodók" az emberiséget száműzték a Földről, és csupán néhány „múzeumi példány” maradhatott szülőbolygóján. A távol élő emberiség kénytelen alkalmazkodni az új környezethez, újfajta hominidává válik az egyedfejlődés során. A Földön maradt multiklónozott asszony forró dróton veszi az elszármazottak információit, és megsokszorozza társait, hogy felvegyék a harcot az idegenek ellen. Gene Wolfe The Fifth Head of Cerberus (Cerberus ötödik feje; 1972) c. kisregényében egy megszállottan kíváncsi apa tanulmányozza a belőle klónozott gyermeket - tulajdonképpen saját magára kíváncsi. Az önismeret új útjai kifürkészhetetlenek ...

TJ

KOMMUNIKÁCIÓ A sci-fiben a kommunikáció különböző változataival találkozhatunk. Számos problémát jelenthet az intergalaktikus vagy interstelláris kommunikációban az, hogy a küldött üzenetek borzasztóan hosszú idő alatt érnek célba, így a párbeszéd szinte lehetetlenné válik. Iván Jefremov Androméda köd (1958) című regényében irányított sugárzással továbbítják az elektromágneses jeleket a Nagy Gyűrű lakóinak, de ez csupán egyoldalú előadásra ad lehetőséget, a válaszra évtizedekig kell várni. Isaac Asimov My Són the Physicist (Fiam, a fizikus; 1959) című elbeszélésében más megoldást talál: az állandó, megszakítás nélküli beszédet, amelybe folyamatosan lehet beleszőni a kérdéseket és válaszokat. Az idegenekkel való társalgásnak számos akadálya van, fordítógépek segítségével azonban gyakran leküzdhetők, de elképzelhető egymás nyelvének a megtanulása is. Róbert Heinlein Stranger in a Strange Land (Idegen ember idegen földön; 1961) című regényének főhőse, Valentine Michael Smith a Marson született, és ott végezte tanulmányait is. Az angollal nehezen boldogul, marsiul viszont kitűnően beszél. Az ember-feletti képességekkel megáldott fiatalember a Földre érkezik, de a Mars urai, a Vének telepatikus kapcsolatban maradnak vele. A Földön számos problémája akad, nem ismeri például a földi értelemben vett szexet... Az angol nyelvet gyorsan elsajátítja, bár néha marsi szavakat kever a beszédébe, például a grok-olást, ami az írást jelenti a vörös bolygó nyelvén. Botond Bolics György Vénusz-trilógiájában az antropterák és a földiek dallamos füttynyelven társalognak; Dáné Tibor A Tau Ceti hivójele című regényében (1968) Iá végű pentaton skálával jelentkezik be Földünk a világmindenségnek. A legtöbb, nem lingvisztikái kommunikáción alapuló történet a I. világháború után született. Bármely üzenet, amely kódolt információt tartalmaz, akár szavak, matematikai szimbólumok, modulált elektromágneses hullámok, megszakított lézersugarak vagy kémiai feromonok formájában, megfejthető és felhasználható, így a gyakorlott rejtjelfejtők méltó utódaiként a sci-fi írók is számos újfajta kapcsolatfelvételi lehetőségre találtak rá.

Lexikon 87 James Blish Vor-jában (1958) a földönkívüli általuk vett üzenetben megjósolt földönkívülia fején lévő folt színének megváltoztatásával látogatás pontosan 100 év múlva be is következik. fejezi ki gondolatait. A VOR (violet, orange, red) A legérdekesebb kommunikációs történetek közé a lila, narancs és piros színekre utal. tartozik Algis Budrys Rogue Moon (Csavargó Hold; Jack Vance The Gitt of Gab (Gab ajándéka; 1960) és Frank Herbert Whipping Star (Suhanó 1955) című elbeszélésében egy tintahalszerű csillag; 1970) című regénye. Budrys művében idegenről kiderül, hogy intelligens lény, aki mesterséges labirintust találnak a Hold felszínén, polipkarjai mozgatásával beszélget. azonban rendeltetése nem világos a földiek előtt. Ebben egy rádiótávcső segítségével binárisan Végigbarangolnak a folyosókon, de akik túl kódolt üzenetet vesznek, megfejtik, és az messzire merészkednek, csapdába esnek és üzenetben lévő utasítások szerint létrehoznak egy meghalnak .. . Budrys szerint ezek a csapdák mesterséges élőlényt. bizonyos kommunikatív érzés tükrözései, hiszen James Gunn The Listeners (A hallgatózók; minden párbeszéd veszélyeket rejthet magában. 1972) című műve a rádiócsillagászok Herbert regényében az emberiség idegen lényekkel hétköznapjait foglalja érdekes történetbe, az

próbál szót érteni, akik fizikai mivoltukban

tulajdonképpen csillagok ... Stanislav Lem Solaris (1961) című művében a Solaris bolygó élő egészet alkot, és a körülötte keringő űrállomás legénysége tudat alatti gondolatainak megtestesítésével válaszol a bolygó feltételezett intelligenciája a kutatók kérdéseire. A Harmadik típusú találkozások (Close Encounters of the Third Kind) című filmben (r.: Steven Spielberg, 1977) a földönkívüliek fényjelek és furcsa dallamok (Kodály-módszer!) segítségével társalognak ... TJ

KEDVES OLVASÓINK! Közeledik az év vége, a karácsony, az ajándékválasztás örömteli gondja. Örvendeztesse meg hozzátartozóját! Ajándékozza meg létező és nem létező világok titkainak varázsával, a fantázia szárnyalásának örömével, az olvasás kalandjával! Ajándékozzon neki 100 színvonalas sci-fi novellát, két izgalmas, szórakoztató regényt, számtalan könyv- és filmismertetést! Ajándékozza meg a tájékozottság jó érzésével, a világ tudományos-fantasztikus irodalmának gazdagságával! FIZESSE ELŐ SZÁMÁRA A GALAKTIKA JÖVŐ ÉVI SZÁMAIT! Megteheti bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a posta hírlapüzleteiben és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál.

TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS FOLYÓIRAT Terjeszti a Magyar Posta Megjelenik havonta Főszerkesztő: Sziládi János Főszerkesztő-helyettes: Kuczka Péter Kiadja a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Felelős kiadó: Sziládi János igazgató Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest XIV., Május 1. út 57-59. Telefon: 212-390. Levélcím: Budapest, Pf. 277. 1392 (86-3183), Szikra Lapnyomda, Budapest Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató Munkatársak: Halmos Ferenc olvasószerkesztő, Zigány Edit tervező Szentmihályi Szabó Péter főmunkatárs Beszédes Natasa tördelőszerkesztő. Bittó Éva szerkesztőségi titkár Csehszlovákiában,

Kéziratokat és képeket nem őrzünk meg és nem küldünk vissza!

Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a Posta hírlapüzleteiben és Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR), Budapest V., József nádor tér 1. 1900, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással 215-96162 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj fél évre 168 Ft, egy évre 336 Ft. Egyes szám ára 28 Ft. ISSN 0133-2430 Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat, H-1389 Budapest, Postafiók 149. A folyóirat a Szovjetunióban, az NDK-ban, Romániában, Bulgáriában, Lengyelországban a helyi postahivatalokban rendelhető meg

Decemberi számunk tartalmából: Wolfgang Jeschke: A király é s a bábjátékos című kisregénye. Elkeseredett harc az időgép birtoklásáért. A múltba száműzött trónörökös bosszúállásának kalandos története. Az illusztrációkat Tábori Csaba készítette. Arthur Clarke: A csillag és Ray Bradbury: Az ember című novellája.