A I R É L A G A K I T K A L A G
Robotpókok seregei támadják meg a Marson leszálló űrhajósokat Clifford D. Simak Üzenet a Marsról című, 1943-ban megjelent novellájában. A ma már meglehetősen naivnak látszó illusztrációt W. J. Doolinkészítette.
- Nézzenek ki, kedves utasaink mondta a repülőgép kapitánya alattunk Grönlandot láthatják. Valóban jéghegyek, gleccserek és hómezők maradtak el lassan gépünk alatt, szikrázva a napfényben, köztük sötétszürke, kopár cipókra emlékeztető magaslatok, színük után Ítélve valószínűleg gránitból. Emberi életnek sehol semmi nyoma, de hát tízezer méter magasból mekkorának látszana egy néhány házból álló település vagy 'egy kutyaszánt hajtó fókavadász? Kanada felé repültünk, Frankfurtból egyenesen Vancouverbe, a Poláris útvonalon, hosszú órákon át délutáni napsütésben, elveszve az időben, hiszen mást mutatott a karóra, mást mondott a zónaid ő és mást az agyban és idegekben tiktakoló szerkezet. Ültünk egy gépben, amely ötven évvel ezel őtt még fantasztikus álom volt, összekeveredett a tér és az idő, akár egy századfordulós Science fiction novellában. Aztán Vancouver. Aztán az University of British Columbia, tehát az egyetem, hatalmas parkokéban szétszórt remek épületek, óratorony, indián totem és mamutfenyők, éttermek és konferenciaközpontok. Aztán kanadai sci-fi rajongók, akik - nem tudni, miért megtapsolják a messziről érkezett idegeneket, és díjakat osztanak a legjobb és legrosszabb munkákra, aztán az írók, Pohl és Judith Merril, Betty Hull és Takumi Shibano, Jeremej Parnov és Alan D. Foster, Eileen Kernaghan és Randy Reichardt és Joe Haldeman és Michael Coney és Theodore Cogswell és Gianfranco Viviani, könyvek, viták, filmek, megbeszélések, partik, séták, írók és fanok és kanadai SF-kongresszus és a World SF szokásos évi tanácskozása. Zsúfolt és gyorsan röppen ő órák, régi barátok és új ismer ősök, aztán az EXPO beláthatatlansága, aztán a sok- sok »Viszontlátásra!", aztán utolsó vancouveri emlékként egy mókus, ahogy átfut a taxi előtt a repül őtérre vezető úton. A World SF 1986. évi kongreszszusán a Science fiction érdekében végzett munkájáért Szentmihályi Szabó Péter Elnöki Díjat kapott.
Frank M. Robinson: Az erő (első rész) 3 Békés András ford. MŰHELY Várkonyi Tibor: Kissé Tökéletlen Teremtmény35 Suminszky Nándor: Balesetek égen s földön... 37 Hírek 39 Joe Haldeman: Szerény javaslat emberbarát multimilliomosoknak 41 Békés András ford.
Arthur C. Clarke: Keresztes hadjárat 49 Mohácsi Enikő ford. FILM, TV, VIDEÓ Kóczián János: Sci-fi és videó52 Kóczián János: Augusztusi filmbemutatók56 Damon Knight: Négyes-fogat 58 Békés András ford. KÉPREGÉNY Funky Kovái kalandjai(első rész) 72 Forgatókönyv: M. Parowski - J. Rodek Rajzolta: B. Polch.' Nemere István ford. Tom Herzog: Az összeesküvés 82 Gálvölgyi Judit ford. Robert D. Tschirgi: Az elektrolit-egyensúly felbomlásának egyedülálló esete istencsapással kapcsolatban 86 Gálvölgyi Judit ford.
LAPSZEMLE 88
A borító Bánfalvy Ákos munkája
FRANK M. ROBINSON
AZ ERŐ ELSŐ FEJEZET
Olson összeroppanóban volt. Már egy hónapja látszik rajta, gondolta Tanner. Olson napról napra idegesebb, feszültebb lett; a köpcös kis pszichológus most már egy finom kristályserleg képét idézte föl Tannerben - ha egy bizonyos ponton megkoccantják, ezer szilánkra hasad szét. A többieknek is feltűnt. Ez azt jelenti, hogy kénytelen lesz tenni róla, hamarabb, mint hitte volna. Márpedig akárhogy forgatja, Olsontól megszabadulni piszkos munka lesz. De talán valahogy segíteni lehetne rajta . . . bár sejtelme sem volt róla, hogyan. Egy pillanatra megtorpant a kutatóközpont épületének bejáratánál, előszedte a dohányzacskóját, belenyomta a pipája fejét, és széles hüvelykujjával alaposan megtömködte. Mi a fene baja van Olsonnak? Becsukta a dohányzacskót, még egy mélyet szippantott a tavaszi levegőből, aztán bement a lengő üvegajtón. A laboratóriumokba már özönlött befelé a megszokott szombat reggeli diáktömeg, akik itt egészítették ki a zsebpénzüket. Aláírták a szokásos nyilatkozatot, hogy önként jelentkeztek, és nem tartanak igényt kártérítésre, aztán a továbbképzős kisegítők beosztották őket a különböző kísérletekhez. Tanner megállt a hidegkamránál, elnézte a jeges vízben lebegő kísérleti személyt, akinekszegényt, legkülönbözőbb testrészeiből az érzékelők vezetékei ki. az Kihúzzák majd mielőtt baja esnék, gondolta magában, de aminyúltak azt illeti, emberek amúgy is eléggé szívósak; mindig többet képesek elviselni, mint gondolják. Egy darabig csendben bámészkodott, aztán továbbment a fehér falú folyosón a Tűrőképességi Kísérletek Laboratóriumába, ahol Nordlund kapitánnyal kellett találkoznia.
Frank M. Robinson: The Power Bantam Books, New York, 1957 1965 by Frank M. Robinson. All rights reserved Published by arrangement with Curtis Brown, Ltd., New York, N.Y./ USA conjunction with G erd Plessl Agency
4 Frank M. Robinson: Az erő
Olson.. . Vele egykorú, köpcös fiatalember, aki vastag lencséjű, szarukeretes szemüvege védelméből sandított ki a világba: ragyogó elme,.de szűk látókörű és antiszociális. Az ilyennek az egyetem afféle menedék ... de nem dilizik be tőle! Valami történt Olsonnal de mi? Kénytelen lesz tenni róla, és a bizottság többi tagja árgus szemekkel fogja figyelni, hogy boldogul majd. Ha elpuskázza ... Van Zandt egy ideje már úgyis kiásta ellene a csatabárdot, most késedelem nélkül nekiesne; még vért sem lehetne látni. Tanner ma a bizottság elnöke - holnapra kisfiú lesz? A Tűrőképességi Laborban Arthur Nordlund kapitány az asztalra támaszkodva figyelt egy fájdalomkísérletet; fehér ujjai között cigaretta füstölgött. Nordlund azért vár, hogy Olsonról beszéljen velem, gondolta Tanner. Nem kárhoztathatta érte Államokban Nordlundot -nyolc akármennyire nem szerette is. Az egész Egyesült ember volt, aki többet tudott az emberi tűrőképesség korlátairól, mint bárki a világon. A kormány nem engedhette meg, hogy akármelyikük elveszítse a fejét, és jártatni kezdje a száját. - Mi újság, kapitány? Nordlund halványan elmosolyodott és ugyanakkor mintha valahogy bosszús képet is vágott volna. Karcsú volt, az a típus, aki jól fest egyenruhában, markáns arcát vékony bajuszka ékítette. Harmincéves múlt, nem sokkal volt idősebb Tannernél. Mégsem tudok szót érteni vele, gondolta Tanner. Olyan, mint a selyem - én meg mint a pokróc. Ég és föld.
Nordlund az előttük zajló kísérlet felé intett szépen manikűrözött kezével. - Ennek mi a célja, professzor? - A fájdalomküszöböt határozzuk meg, megállapítjuk,' mennyit tud elviselni az ember. - Tanner szemügyre vette a szemközti székbe kötözött fiatalembert. Csak trikó és alsónadrág volt rajta, a homlokára kis fekete folt volt festve. A foltra éles, fehér fénysugár irányult. Tanner intett. A közeli vezérlőpultnál álló asszisztens egy osztással előbbre tolta a szabályozókart. A fénysugár fölerősödött, a székben ülő alakot a statikus elektromosság halvány derengése vette körül. A fiatalember haja hirtelen fölmeredt a fején, kék szikrák pattogtak körülötte, az arcát kiverte a verejték.
Frank M. Robinson: Az erő 5 - Jó, elég! - A generátor vinnyogása elhalt. Tanner elkezdte kioldozni a szíjakat. - Hogy érzi magát? - Azt hiszem, többet nem tudtam volna már elviselni, tanár úr. .. teljesen kikészített! - A diák megtörölte az arcát a trikójában, és Nordlundhoz fordult. - A haditengerészet tényleg hasznát veszi az efféle kísérleteknek, uram? Tanner válaszolt, mielőtt Nordlund megszólalhatott volna. - Minden kísérlet fontos a túlélési kutatásokhoz, Chuck!- Vállon veregette a fiút. - Mossa le a kormot a homlokáról, aztán mára végeztünk! Miután a-fiatalember elment, Nordlund megszólalt: - Mivel maga szemlátomást mindenre tudja a választ, professzor, esetleg elmondaná, mi folyt itt? Megbántottam. Már megint. Úgy látszik, speciális tehetséggel bánok a katonatisztekkel. - Semmi titokzatos. Az a fehér fény fájdalomreakciót váltott ki a homlokán levő folton Az elektrosztatikus töltés a bőr vezetőképességét mérte - a fájdalomérzés során megváltozik. - Mekkora fájdalom volt? - Amekkora csak lehetséges; majdnem olyan, mint amikor valakinek vesegörcse van. - Ez a határa annak, amit az ember el tud viselni? - Embere válogatja. A rögbijátékos többet elvisel, mint a lírai költő. Gondolom, ez világos. Nordlund unott képet vágott. - Ezt én is megmondhattam volna a kormánynak. . - Jobban mondva, ezt maga is sejthette volna, de nem tudhatta volna biztosan! A kormány kísérleti bizonyítékokért fizet bennünket. - Tanner elindult kifelé. - Jön? Nordlund nem mozdult. Felkattintotta öngyújtóját, a kis láng automatikusan fellobbant. - Mielőtt bemegyünk, nem gondolja, hogy meg kellene beszélnünk, mi a szándéka Olsonnal? I - Arra gondoltam, hogy elbeszélgetek vele. Nordlund megrázta a fejét. - Az kevés, professzor. Mondjon jobbat! Az az ember rossz állapotban van. Tudni akarom, mi a terve vele - és mikor. Nagyon nem szívesen tenném meg, gondolta tűnődve Tanner. Akármi aggasztja is Olsont, ha kirúgják a bizottságból, talán az lesz az utolsó csepp a pohárban. Nordlund olvasott az arckifejezésében. Parancsolóbb volt a hangja, amikor folytatta: - Megértem, mit érez emberileg Olson iránt, professzor. De még ha ez nem atomfegyver-kutatás is, akkor is titkos. Az állam nem engedheti meg magának, hogy egy emberünk ilyen helyen idegösszeomlást kapjon. Olyan ez, mint a hajókötelek: ha az ember látja, hogy valamelyik kirojtosodott, akkor kicseréli, mielőtt elpattanna! Persze, a hajón tökéletes rendnek kell lennie, mindenáron! Olson dögöljön meg. Mellesleg fogadni mernék, hogy életében nem tette még hajóra a lábát a nyavalyás! Fennhangon csak ennyit mondott: - Azpihenésre ülés után van beszélek a fejével. meg. tudom értetni vele, hogy szüksége, vagyTalán valahogy .. Nordlund felállt. - Tegyen, ahogy jónak látja. És ha már itt tartunk, mi a helyzet Olson húgával? 0 sem látszik túl kiegyensúlyozottnak! Tanner sarkon fordult. - Talán már kicsit késő volna felforgatni az egész bizottság összetételét, kapitány! - Ahogy gondolja, professzor, én csak tanácsadóként veszek részt. - A hangja egy árnyalatnyit megváltozott, és Tanner szinte érezte a nyaka körül a selyemzsinórt. - De ha valami baj lesz, akkor egyértelmű a felelősség, ugye? Amikor a szemináriumi szobába értek, már a többiek is kezdtek beszállingózni. Tanner letelepedett, elnézte őket, ahogy sorban bejöttek.
Patrícia Olson - röviden Petey Tanner titkárnője, Olson húga volt az első. Csinos lehetett volna, de sem kozmetikázással, sem mással nem igyekezett kiemelni előnyös vonásait. Haját feszes kontyba tűzte, hatalmas, kerek pápaszeme gyerekessé tette kissé jellegtelen arcát. Az orrát voltaképpen fitosnak lehetett mondani. Vastag szemöldökét állandóan összevonta fölötte. Megbízható volt, pontos, higgadt. És hideg, mint a jégcsap. Utána Owen Scott professzor jött be, az egyetemi diáktréfák egyik központi figurája. Életerős ember lehetett, gondolta Tanner, de már megfáradt, megkopott: ősz haja csapzottan hullott ráncos arcába. Ő volt Tanner tanszékének, az Antropológiának a vezetője, de a kora miatt már nemigen lehetett a bizottság elnöke. Marge Hanson, a biológus kuncogott, ahogy belépett, mert a mögötte érkező férfi valami mulatságosat mondott. Marge-nak gesztenyeszínű volt; megtermettebb csinosabb lány volt, mint Petey,haja de Peteyhez hasonlóan őésissokkal ragaszkodott a lapos sarkú cipőkhöz és a józan, praktikus ruházkodáshoz. Ez a típus teniszezik, úszik, áttáncolja az egész éjszakát, aztán másnap pitymallatkor vígan fölkel, és még mindig csodálatosnak látja maga körül a világot. Marge elkapta Tanner tekintetét, és rákacsintott. - Szia! - szólt oda. Tanner azon kapta magát, hogy szélesen mosolyog; aztán összeszedte az arcvonásait, és komoly képpel visszakacsintott. A jópofa, aki nevetésre fakasztotta Marge-ot, Kari Grossmann volt a Fizika Tanszékről, egy kövér, rendetlen külsejű férfi, aki sohasem tűrte be rendesen az ingét a nadrágjába. Aztán jött Eddy DeFalco, az Antropológiai Tanszék harmadik tagja, bronzbarnán, izmosán, peckesen, magabiztosan. A lányok odavannak érte, gondolta Tanner. Az a fickós fajta, akivel gondolkodás nélkül ágyba bújnak, amikor nyaraláson vannak, ahol senki sem ismeri őket. De miért kárhoztassam Eddyt, csak mert szerencséje van ? Van Zandt professzor, a Pszichológia Tanszék vezetője sovány, ideges alkatú férfi volt, negyven és- ötven között járt, jéghideg kék szemének pillantása ijesztően átható volt. Zakójában kissé sok volt a válltömés, és Tanner gyanította, hogy a kétsoros zakó alatt már egy kis pocak rejtezik. Óvakodj március idusától; mert Van elbánik velem, ha nem vigyázok. . . A sort John Olson, Petey bátyja zárta be. Idegesen nyalogatta vastag ajkát, és szinte függött Van Zandt minden szaván. Feszültnek, riadtnak látszott. Miért? Mindegyik más típus, gondolta Tanner. És mindegyiknek megvannak a hibái. De a bizottság jó. Ennél színvonalasabbat aligha lehetne összeállítani az Egyesült Államok akármelyik egyetemén . . . - Ha mind itt vagyunk - dörmögte nehézkesen fújtatva Grossmann akkor mire várunk? Tanner odabiccentett Peteynek, aki elkezdte felolvasni az előző ülés jegyzőkönyvét: - Május huszonegyedike, szombat. A haditengerészet Emberi Erőforrások Kutatási Bizottsága teljes létszámban . . . Tanner megvárta, amíg Petey felolvasta a jegyzőkönyvet, aztán látványosan elbíbelődött a pipájával, miközben azon járt az esze, vajon hányan látnak át rajta: „Ifjú férfi kellékkel.” - A múlt évben - kezdte el aztán könnyed hangon - elsősorban túlélési kutatásokat végeztünk; azt vizsgáltuk, miért halnak meg egyesek, és miért maradnak életben mások különböző körülmények között, különböző megterhelések hatására. Harci körülmények között bizonyos emberek ügyesebbek, hatékonyabbak, talpraesettebbek a többieknél. Miután meghatároztuk az életben maradáshoz szükséges tulajdonságokat, azt próbáljuk kideríteni, hogy a sikeres egyedek, azok, akik valóban életben maradnak, hogyan lesznek olyanná, milyen tényezőknek van benne szerepük. Megszívta a pipáját, összehúzott szemmel átnézett a füstfelhőn.
6 Frank M. Robinson: Az erő - Az ilyen jellemzőkkel rendelkező emberek felkutatása majdnem olyan, mintha tűket akarnánk megtalálni a szalmakazalban; ezért John Olson azt javasolta, használjunk kérdőívet - azzal egyszerre sok embert viszonylag olcsón megvizsgálhatunk. Akik a kérdőív alapján ígéretesnek mutatkoznak, azokat később alaposabb fizikai vizsgálatoknak lehet alávetni. Amint emlékeznek rá, a kérdőív, amelyet összeállítottunk, kitért az illető egészségi állapotára, lelki beállítottságára, családi hátterére, esetleg öröklött sajátságaira - minden olyan tényezőre, amelyet a bizottság fontosnak tartott, és amelyek közül sokat amúgy sem igen lehet fizikai értelemben
megvizsgálni. - Zordonan elmosolyodott. - A múlt héten megállapodtunk, hogy mi is kitöltjük a kérdőívet, afféle főpróbaként. Neveket nem írtunk rájuk, amit most már bánok. John értékelte őket, és be kell vallanom, hogy az egyikükön bizony igencsak fantasztikus válaszok voltak. DeFalco érdeklődő arcot vágott. - Például? Tanner felmutatta az egyik kérdőívet. - Az, aki ezt kitöltötte, ha elhisszük, amit leírt, még soha nem volt beteg, soha nem volt komoly személyes gondja, sohasem félt
semmitől, az intelligenciahányadosa a mérhetőség határait súrolja. A szülei vérvonala gyökeresen különbözött; és ha ez jelent valamit, az apja-varázsvesszős forráskutató volt, az anyja pedig csodadoktor. Nevetés hullámzott végig az asztal körül, és még Scott professzor is szélesen elmosolyodott. Tanner félretette a kérdőívet. Legalább megnevettette őket... - Ha nincs több javaslat, akkor Petey átadhatja a kérdőívet a nyomdának, aztán . . . - Tanner professzor! Tanner az asztal túlsó vége felé pillantott. Olson pufók arcát vékony verejtékréteg borította, fénylett az ablakokon beáradó napfényben. - Gondolod, hogy azok a válaszok igazak voltak? Tanner bosszús lett. Ha Olsonnak kétségei vannak, miért nem fordult hozzá korábban, négyszemközt, miért itt kell előhozakodnia? - Úgy érted, én töltöttem-e ki tréfából? Nem, nem én; . nyilván másvalaki. Olson megint megnyalta a száját. - Tréfából? Egészen biztos vagy benne? Kínos csend lett, aztán Scott professzor felhorkant. - Hülyeség! Olson nem engedett. - Talán mégis van benne valami. Azt hiszem . . . utána kellene néznünk . . . Nordlund szólt bele a társalgásba: - Ha igazak a válaszok ... - Nem igazak - mondta kurtán Tanner. - De ha igazak? Egy laikus elég hozzá, hogy az egész istenverte napot az egyszeregy elmagyarázásával kelljen eltölteni! - Ha igazak, akkor ez azt jelentené, hogy az illető igen különös emberi lény, mondhatni, felsőbbrendű. De kötve hiszem, hogy komolyan kellene vennünk. És ma még sok fontos megbeszélnivalónk van. Olson hangja elcsuklott az izgatottságtól. - Vagy inkább nem akarod tudomásul venni, hogy mit jelent, Tanner!
Mindenki Olson felé fordult, Verítékes volt az arca, a szeme furcsán tágra nyílt. Mint aki halálra van rémülve, gondolta tárgyilagosan Tanner. Aztán érezte, hogy az ő homlokát is kiveri az izzadság. Valami azt súgta neki, hogy Olson mindjárt ott helyben, a bizottsági ülésen jelenetet fog rendezni. Megpróbálta megelőzni, lehetőséget adni, hogy kibeszélje magából a feszültséget. - Jól van, John, szerinted mit jelent? - Szerintem azt jelenti, hogy az emberi fajnak befellegzett! Tanner a haditengerészet képviselőjére pillantott; látta, hogy Nordlund egy szót sem ért az egészből. A többiek arcán döbbent meglepetés ült. Egy pillanatra kínos csönd lett, aztán Petey, szemlátomást szinte a sírással küszködve, megszólalt: - John, azt hiszem, inkább . . . Olson rá sem nézett. - Hallgass, Pat!
Senki sem szólt. Ezt csak intézzem én, gondolta szorongva Tanner. Nyeljem le én a békát! Föltartotta a kérdőívet. - Ki töltötte ki ezt? Ismét feszült csend lett; egy-egy moccanás a széken, egy-egy papír arrébb tolása természetellenesen hangosnak rémlett. - Nem gondolod, hogy ezt már abbahagyhatnánk? - kérdezte türelmetlenül Van Zandt. - Nem értem, mit akarunk ezzel az egésszel. .. Tanner elvörösödött. Csak a kedvében akart járni Olson-nak, és Van Zandt is tudta ezt, de hát az egyetemi dzsungelben ember embernek farkasa. Van Zandt már régen megnyerte a maga nagy csatáit, de néha szeretett gyakorolni egy kicsit. Tanner letette a kérdőívet. - Rendben van, akkor ezt most hagyjuk. - Odabiccentett Olsonnak. - Keress meg az ülés után, John, majd beszélünk róla!
8 Frank M. Robinson: Az erő - Mert félsz! - kiáltotta hisztérikus, magas hangon Olson. - Mert nem mered tudomásul venni! Tanner érezte, hogy bizseregni kezd a fejbőre. Ha a túlélési vizsgálatok összejönnek a kisebbrendűségi komplexussal, lehet hogy a felsőbbrendű ember imádata az eredmény? Valami szinte már vallásos rajongás? Hajlandóság, sőt vágyakozás, hogy higgyen valami önmagánál nagyszerűbben? De mi rémíti meg annyira Olsont? Olson láthatóan reszketett. - Nos? Most mit csinálunk? Olyan volt az egész, mint amikor egy karambolt lát az ember. Taszítja a látvány, mégsem bírja levenni róla a szemét. Ebben a jelenetben is volt valami szörnyűségesen megkapó - a látvány, ahogy egy ember összeroppan. Tanner várta, hogy Van Zandt megszólaljon, hogy néhány súlyos csak logikai csapással helyrerázza ifjú kollégáját. Van azonban hallgatott, furcsa, tűnődő tekintettel figyelte Olsont. Nála jobban senki sem ismeri Olsont, gondolta Tanner, de Van, csak ő tudja, miért, hagyja, hogy John megássa a saját sírját, nem téríti el tőle ... Ő is verejtékezett. Nem maradt más lehetőség, mint hogy jó képet vágjon Olson hóbortjához. Odafordult Marge-hoz. - Van egy tűd? A nő keresett a táskájában egy tűt, odaadta. Tanner az élére állított egy könyvet az asztalon, és beszorította a tű fokát a lapok közé, úgy, hogy a hegye egyujjnyira kiállt fölfelé. Aztán leszakított egy darabot az asztalon heverő újságból, aprócska ernyőt hajtogatott belőle, és ráhelyezte a tű hegyére. - így talán be tudunk bizonyítani valamit, John. Feltételezem, hogy ez a... ez a mi felsőbbrendű emberünk olyan szellemi erőkkel rendelkezik, hogy puszta akaraterővel meg tudja pörgetni ezt a papírdarabot. A papír pehelykönnyű, a tű hegyén könnyen elfordul, nem lehet nagy feladat mozgásba hozni. Jól mondom? Körös-körül kuncogás hallatszott, de Olson bólintott, és Tanner megkönnyebbült. A pillanat hevében semmi más nem jutott az eszébe, csak ez. Egy gyerekes játék. - Van kedve valakinek megpróbálkozni vele? - Én benne vagyok - mondta Marge -, ha a többiek is. A többiek bólintottak. Marge áthatóan rámeredt a tűre. A papírdarab rezzenéstelenül állt rajta. Egy perc múlva a nő hátradőlt a széken, és a keze közé fogta a fejét. - Ettől legfeljebb megfájdul a fejem! - Van? Van Zandt bólintott, és szúrósan ránézett a papírernyőre. Ha a puszta akaraterő elég lenne hozzá, gondolta Tanner, Van Zandt volna az emberünk! De a papír meg sem moccant. Van Zandt csúfondáros képet vágott. - Felsőbbrendű képességeimnek ma, sajnos, nem tudom bizonyságát adni - mondta. Olson maga is megpróbálkozott, aztán DeFalco, mindketten sikertelenül. Nordlund is erősen rámeredt a tűre, aztán unott képpel tudomásul vette, hogy meg sem rezzent. Scott professzor következett. Az ernyőcske kissé megbillent. Feszült, riadt csend lett. A játékos hangulat egy csapásra szétfoszlott, Tanner érezte, hogy megsűrűsödött a szobában a levegő. Valamennyi tekintet a hirtelen minden ízében remegő öregemberre tapadt. - Istenem, én nem ...! - Nagyon egyszerű a magyarázat - vágott közbe sietve Grossmann. - Egy ajtót becsaptak a folyosón, de azt hiszem, a nagy izgalomban senki másnak nem tűnt fel. Biztos, hogy egy aprócska fuvallat is elég hozzá, hogy megbillentse azt a kis fecnit! Az öreg professzor szemlátomást borzasztóan megkönnyebbült, a feszültség valamicskét oldódott. Grossmann próbálkozott meg következőnek, szintén sikertelenül. Tanner vállat vont. - Elég ennyi, John?
Frank M. Robinson: Az erő 9 Olson hirtelen talpra ugrott, ökölbe szorított kezével az asztalra támaszkodott, izzó tekintete végigsöpört rajtuk. - Nem fogja bevallani, nincs hozzá mersze! Ha még azt sem vallja be, hogy ő töltötte ki azt a kérdőívet, akkor egy ilyen kísérletben pláne nem árulja el magát! - Pufók képe vöröslött. - Nem meri megtenni, Tanner, mert rejtőzködik! Mi a fenét csinál ilyenkor az ember? - gondolta Tanner. Babusgatnak egy neurotikust! De ha eddig már elmentek, elmehetnek valamivel tovább is Még egyszer a kedvére tehetnek Olsonnak. Helyette is szégyellem magam. És én is hibás vagyok az egészben! Már a múlt héten tennem kellett volna valamit! - Rendben van - mondta -, akkor most mindannyian egyszerre próbáljuk meg! - Olson „felsőbbrendű lénye” így rejtve maradhat, mégis bizonyságát adhatja képességeinek
enyhítette dermedtségét. Hátradőlt a párnán, kinézett a függöny és az ablakkeret közötti keskeny résen, nézte a száguldó felhőket, a hunyorgó csillagokat, de valójában nem látta őket. Miért maradnak életben egyesek a háborúban, és mások miért nem? Semmilyen túlélési tényező nem jut persze szerephez, ha közvetlenül pusztítja valami az embert: senki sem tud megállítani egy golyót, megfékezni a bomba robbanását. De sokan, ha úgy tetszik ... esetleges tényezőktől halnak meg. Ilyen például az ostobaság. Aztán a lelki labilitás ... A felsőbbrendű alkat nem szenvedne elmebajtól, neurózistól, nem gyötörné szorongás. Ügyet sem vetne az agymosásra. Testileg erős lenne, jó reflexekkel. Nem egykönnyen roppanna össze. Ezernyi más túlélési tényező is van még. A jó emésztőrendszer! Aki jobban tudja hasznosítani a tápanyagokat, kevesebből
- mármint elfogadja Olson kihívását. majd nem történik semmi, talánhaJohn is megnyugszik. PerszeHa a neurotikust úgysem lehet lebeszélni, ha egyszer hinni akar valamiben ... Bólintott a többieknek. Odakintről, az utcáról halkan beszűrődött a forgalom zaja, beszélgetések foszlányai. Valahonnan messziről fékcsikorgás hallatszott. Nagyon távolinak tetszett egy felháborodott asszonyság rikácsolása, akinek rosszul adtak vissza egy gyümölcsárus bódénál. Odabent a szobában néma csend volt, még a lélegzésük sem hallatszott. Semmi sem mozdult, csak az aprócska porszemek lebegtek az ablakon betűző napfényben. És a kis papírernyő, mely megremegett, megbillent, aztán eszevesztett forgásba kezdett.
fenntarthatja magát szükség - élelem szűkében komoly szempont! Ellenálló képességesetén a betegségekkel, a rákkal szemben. És az a készség, hogy jól kijöjjön az emberekkel. Feltámasztotta a párnáját, és félig felült az ágyban. Vannak más tényezők is, más képességek, amelyeket nehéz meglelni az emberekben, és még nehezebb vizsgálni. Olyan készségek hatalmas köre, amelyekről a tudósok legtöbbje még beszélni sem hajlandó - nemhogy elismerni a létezésüket! Vannak emberek, akik percekkel előre tudják, mi fog történni, mielőtt megtörténne, vagy mit fog mondani valaki, mielőtt kimondaná. Vele magával is történt egyszer ilyesmi, egy templomi sorsolásnál. Felállt, és elindult a pódium felé, jó öt másodperccel azelőtt, hogy Culligan atya - megdöbbent és kissé sértődött arckifejezéssel - a nevét szólította. Zavarba ejtő eset volt, és nem volt könnyű kimagyarázni. Sokan nem is hitték el, hogy nem csalás volt az egész sorsolás! És a telekinesis, a tárgyak mozgatása puszta akaraterővel! Aznap reggel a saját szemével látta. Mert valami bizonyosan megpörgette azt a kis papírernyőt! Egyvalami azonban nem hagyta nyugodni. Jól ismert mindenkit a szemináriumi szobában, tegeződött velük, ismerte féltve őrzött titkaikat is. És valahogy egyikükről sem tudta elhinni, hogy ő ... A tökéletes emberi lény. A jövő évi típus. A világ új ura. Nagyot ásított, kiverte a pipáját az ablakpárkányon. Egy fuvallat megint meglebbentette a függönyt, megint libabőrös lett tőle. Aztán eszébe ötlött: Istenem, micsoda kutatási téma! A Jövő Embere - ma! Hirtelen fölült. Lehet, hogy ennél nagyszerűbb dolog nem történt az emberiséggel azóta, hogy az első majom lemászott a fáról! Egy felsőbbrendű képességekkel megáldott ember, akinek képességei genetikusán visszatáplálhatók a fajba, hogy az egész emberiséget tökéletesítse! Akit elemezni, tanulmányozni lehet, és az eredményeket felhasználni az emberiség gondjainak megoldásában, aki kézenfogva vezetheti az emberiséget előre, fölfelé! Ha akarja. De miért ne akarná? Olson ... Olson biztos volt benne, hogy az Illető rejtőzködik. Olson akart mindenáron próbát tenni. És Olson halálra volt rémülve; annyira, hogy nem törődött a kollektív helytelenítéssel, szembeszegült az egész csoporttal, ami valószínűleg még sohasem fordult elő vele. Tanner egyszeriben nagyon bánta, hogy nem ismeri elég jól Olsont, hogy nemigen törekedett rá, hogy összebarátkozzon vele. Olson az a fajta volt, aki kétségbeesetten vágyik a barátokra, a társaságra, akinek támaszra van szüksége. Mindent összevéve, a tanszék ridegen viselkedett Olsonnal - őt magát is beleértve. Az órára nézett. Még nem volt késő éjszaka. Sőt a tizenegy óra szombaton este nevetségesen koránnak számított ... Kiugrott az ágyból, és odament a telefonhoz, meztelen teste borzongott a hűvös levegőben. Csengés, majd Susan Van Zandt hangja: - Halló?
MÁSODIK FEJEZET Tanner álmatlanul forgolódott a takaró alatt, aztán kinyúlt, félrehúzta kissé a függönyt, hogy kiláthasson az ablakon. Csúf egy éjszaka volt. Sötét felhők száguldottak a hold korongja előtt, és perceken belül valószínűleg megered majd belőlük az eső, mint a víz a csöpögő csapból. Először csak pár csepp, aztán egyre több, míg végül zuhogva dobol majd a víz a járdán, megtépázza a fákat, a száraz ágakat letördeli a szél. Az utcai lámpák hatalmas gyertyákként szegélyezték az utat, és egy-két kilométernyire látszott a vörös derengés, Chicago neonfényben úszó Howard Streetjének fénye. Volt ott egy bár, ahová nem jártak egyetemisták, és nem szerződtettek semmiféle harsogó dzsesszzenekart. Rendszerint oda vitte Marge-ot, amikor beszélgetni volt kedve. És most is ott szeretett volna ülni inkább ... Az erősödő szél megrázta az ablaktáblát, befütyült a keret melletti kis résen. Tanner megborzongott, ahogy a hűvös fuvallat elérte meztelen hasát. Tehát végül még sincs itt a nyár, gondolta. Vagy talán nemcsak a hűvös levegő borzongatta meg? Talán inkább az a gondolat, hogy a sötét felhők és a hold ebben a pillanatban éppen lenéznek valakire ... valakire, aki annyival felsőbbrendű nála, mint ő egy őserdei vadembernél? Felidézte magában a délelőtt történteket. A papírernyő pörgött, mint egy dervis, ők meg csak dermedten ültek, moccanni sem tudtak a félelemtől és a megdöbbenéstől. Őbelőle is úgy elszállt egyszeriben minden magabiztosság, mint a kiszúrt léggömbből a levegő, és jeges hidegséget érzett a gyomrában. Egy röpke pillanatra mintha az egész világ megrendült, megingott volna körülötte, kis híján össze is omlott... Aztán Grossmann torokhangon, németül elkáromkodta magát, és nagyot csapott tenyerével a könyvre, hogy az egész építmény szétlapult az asztalon. Ezután gyorsan szétszéledtek. Mindenki összevissza beszélt, és nem állapodtak meg a soron következő tennivalóban sem. A fenébe vele! Az éjjeliszekrényen tapogatózva megkereste a pipáját, rágyújtott. A vörösen izzó parázs látványa, a füst jól ismert íze valamicskét
-
Én vagyok, Sue. Ott van John? - Szevasz, Bill! Nem, nincs itthon. Szóljak majd neki, hogy hívjon föl? Tanner tétovázott. Olson elment szórakozni valahová, habár korábban az volt a benyomása, hogy John ugyanolyan fáradt, mint ő maga, és semmi programja nincs estére. Talán egy mozi vagy valami... 1 - Nem érdekes, Sue. Majd holnap felhívom. Egyáltalán semmi jelentősége, hogy Olson hol van, szögezte le magában, a szombat estét viszont, akármilyen legyen is az időjárás, nem érdemes alvásra vesztegetni... Leült a telefonasztal mellé, és feltárcsázta Marge számát. - Régóta vársz? - kérdezte Tanner. - Elég régóta ahhoz, hogy rendeljek mindkettőnknek, és két férfi megpróbáljon leszólítani. És a pincérnő alighanem gyanakszik, hogy aki egyszerre rendel egy whiskyt jéggel és egy sört, az nem egészen normális. A férfi elhelyezkedett mellette a bokszban. - Két whiskyt kellett volna rendelned. Akkor a pincérnő közönséges alkoholistának nézett volna, az teljesen normális. Marge elfintorodott. - Jobban tetszel, ha nem akarsz szellemes lenni. Tanner félig kiitta a sörét, és a pohár fölött szemügyre vette a nőt. Egyszerű frizurája jól illett enyhen napbarnított arcbőréhez. Marge nem csinált nagy gondot a ruhákból, de tudta, hogy viselje őket. Egy kockás szoknya, világoszöld pulóver, vékony, rövid nyaklánc. Egy pici parfüm, és gyenge, fűszeres szappanszag. A csinos tanárnő, akibe minden elsőéves beleszeret. - Hagyd abba! Úgy nézel, mintha gombostűre tűzött lepke volnék! - Méghozzá nem is túl szép - de határozottan csinos! A nő felhúzta az orrát. - Ennél jobb poént is kitalálhattál volna, Bili. Különben is, ezt telefonon is elmondhattad volna. A férfi lehajtotta a sört. - Tudom. De nem is erről akarok beszélni. - Úgy mondod, mintha nem tudnám. Pedig én végig azt hittem, azért csábítasz le ide, hogy kedvességeket duruzsolj a fülembe! Tannernek nemigen volt kedve évődni. - A délelőtti dolgon jár az eszem ... Marge mosolya szétfoszlott; hirtelen ismét az egyetemi entellektüel ült ott. - Mit lehet még beszélni róla? Nekem már semmi új nem jut az
Frank M. Robinson: Az erő 11 eszembe. Tanner számolni kezdett az ujjain. - Először is, miért töltötte ki őszintén a barátunk a múlt héten a kérdőívet? - Ezt délután már megbeszéltük, és eldöntöttük, hogy mi, alsóbbrendű lények nem érthetjük meg az indítékait. Talán valami macska-egér játékot játszik velünk. Nem tudom. - Másodszor, valamiféle mutáns-e vagy csak egy száz-százalékos hatásfokkal funkcionáló emberi lény? A nő félrehajtotta a fejét. - Ahogy a hallgatóságod mondaná, ez most nem egészen tiszta, tanár úr. - Arra gondolok, hogy az ember esetleg többre képes, mint hinnénk. Ott van például Kuda Bux ... - Kicsoda? - B-u-x. Egy hindu férfi, Kasmírban született vagy ötvenöt éve. Annak idején nyilvános bemutatókat tartott, lehet, hogy még most is, nem tudom. A British Medical Journal-ben olvastam egyszer egy beszámolót a bemutatójáról. Tűzön járt! Négyszáz fok fölött volt a hőmérséklet, és Bux négy és fél másodpercet töltött benne. Semmi baja nem lett, de amikor egy orvostanhallgató megpróbálta utánacsinálni, úgy összeégette a lábát, hogy vér folyt a hólyagokból. Marge szóra nyitotta a száját, de Tanner az ajkára tette az ujját. - Ez nem minden! Bekötött szemmel motorozott a városban. Bekötött szemmel tudott olvasni is, úgy, hogy a kezét tette az írás fölé; látszólag rá tudta venni a sejteket a bőrében, hogy látszószervekként működjenek. Talán nem képtelenség . . . hiszen a szem és a bőr ugyanabból az embrionális csíralemezből fejlődik ki. - Ezek hiteles, kétségbevonhatatlan beszámolók? - Igen. A lány megborzongott. - Nem tudom, melyik gondolat tetszik kevésbé, ez vagy a mutáció... Tanner lenézett az asztalra, végigfuttatta ujját a söröskorsó kerek, nedves nyomán. - A harmadik és a legfontosabb az, hogy vajon hogy viszonyul majd a barátunk az emberfajhoz? Tudod, ez esetleg fontosabb, mint hogy mi hogy viszonyulunk őhozzá. .. - Sejtelmem sincs róla. Gondolom, mint a mindenható atya. Valószínűleg ugyanazt a felelősséget és gyengédséget érzi az emberi lények iránt, mint mi a kutyák iránt. - Vagyis közülünk azoknak van esélyük a boldogulásra.. akik ugyanolyan imádattal néznek rá, mint a négylábú barátaink reánk? - Pontosan. És én hajlandó vagyok fölépíteni egy takaros kis oltárt a nappali szobámban, mihelyt tudom, mit tegyek belé. És miféle tömjént égessek. --Megitta a whiskyt, egy hajtásra. Tanner ezt most látta tőle először. - Lehet, hogy igazságtalanok vagyunk vele; még azt sem tudjuk, mit akar. - A poharával játszadozott. - Mi a véleményed róla? - Nem is tudom ... Azt hiszem, valami afféle érzés van bennem, mint amikor gyerekkoromban először játszottam a varázserőjátékot. Varázserő ...? való játék. A hunyó és a partnere kimegy a - Gyerekeknek szobából, a többiek pedig megállapodnak egy tárgyban. A másik kettő visszajön, és a partnernek megsúgják, melyik tárgy az. Utána kérdezgetni kezdi a hunyót: „A zongora? A lámpa?” és így tovább. Nem néz a hunyora, és a hangja sem változik, de amikor rákérdez a kiválasztott tárgyra, a hunyó felkiált: „Igen, az asztal!” vagy amit éppen feladtak. Ha valamelyik másik játékos rá tud jönni, hogy csinálták, közbeszól: „Enyém a varázserő!” - Mi a trükkje? - Voltaképpen pofonegyszerű. A kiválasztott tárgy előtt a partner egy fekete színű tárgyat kérdez. Ebből lehet tudni, hogy a következő az igazi. De amíg rájön az ember, egészen hátborzongató. Tétovázott. - Az ember lassan elhiszi, hogy igaz az egész, hogy az a srác tényleg gondolatolvasó! Ugyanakkor dühös vagy és irigy, hogy másvalakinek van' varázsereje, neked meg nincs. Egy kicsit
ugyanígy éreztem magamat ma délelőtt, amellett, hogy azt se tudtam a rémülettől, fiú vagyok-e vagy lány. Egy pillanatra elhallgatott. - Ma este már azon járt az eszem, hogy milyen csodálatosan érdekes kutatási téma lehetne. Marge hangja csúfondárosra váltott: - Azt is tudom, hogy lehetne finanszírozni. Rávehetnéd a barátunkat reklámszereplésekre. Tudod: „A Felsőbbrendű Ember Szuper kukoricapelyhet eszik!” Vagy: „A Holnap Embere csak a mi hathengeres álomautónkat használja!” Van valami elképzelésed, mivel tudnád rávenni, hogy odaálljon kísérleti alanynak? Tanner tovább rajzolgatott a nyirkos asztallapon. - Fenyegető veszedelemnek érzed, igaz?- Miért, te nem? -- Amit Nem feltétlenül. Miért lenne az?pénzt, Mit akarna? akarni szokás. Hatalmat, szerelmet. A férfi megrázta a fejét. - Ezek emberi vágyak. Nem szükségszerű, hogy az övéi is hasonlóak legyenek. - De az sem, hogy ne legyenek hasonlóak. Te úgy beszélsz róla, mint aki minden téren felsőbbrendű. Szerintem tévedsz. Szerintem nagyon is megvannak a korlátai. - Miért? A nő vállat vont. - Lehet, hogy csak belemagyarázás. De miért árulta el magát egyáltalán? John felcukkolta, azért! És elfogadni egy ilyen kihívást, ez nagyon is emberi reakció. Tanner egy pillanatig elgondolkodott. - Szóval szerinted afféle egylövetű Jancsi? Egy-két felsőbbrendű képesség és.. . - ... és nagyon is emberi érzelmek. És azt hiszem, ez veszedelmes kombináció; mint a háromszáz lóerős motor egy 1915-ös karosszériában. - Mégis, mit gondolsz, miféle képességei lehetnek? . - Arról már tényleg fogalmam sincs. És remélem, soha nem is fogom megtudni. Pár pillanatra csend lett közöttük. A férfi tudatába most jutott el először a többi vendég beszélgetésének moraja. Végül azt mondta: - Jóhiszemű leszek vele, Marge, amíg okot nem ad az ellenkezőjére. Lehet, hogy rémeket látunk. Emberileg érthető, hogy félünk a megmagyarázhatatlantól, de azt hiszem, az esetek felében inkább magunknak ártunk ezzel a félelemmel. De egyet tudok: szeretnék rájönni, ki az! Marge lehalkította a hangját: - Bill, és a kormány? Nem gondolod, hogy tájékoztatnod kellene őket? - Azt hinnék, egyikünknek sincs ki a négy kereke . . - Ez nem ok semmire. - Tudom. Úgyhogy telefonálni is akartam a laboratóriumból. - És? - A telefon nem működött. - A nő riadt arcot vágott. Tanner fanyarul folytatta: - Ne engedd szabadjára a képzeletedet! Letörött egy faág, az tépte el a vezetékeket. - Biztos vagy benne? - Marge körbepillantott a helyiségben, a fényes asztallapok fölött összebújó párokon. - Istenem, amíg élek, nem felejtem el Scott professzor arckifejezését! - Szerinted melyikőjük az? - kérdezte hirtelen nyersen a férfi. - Szinte inkább nem szeretném tudni. - Nordlund? - Kétlem. Nem nagyon tud bánni az emberekkel, ami pedig szerintem létfontosságú lenne. - Lehet, hogy megjátssza magát. - Lehet. Tanner áthajolt az asztal fölött. - Mit szólsz Van Zandthoz? . - Rá inkább szavaznék - Marge összeráncolta homlokát.
12 Frank M. Robinson: Az erő - Ragyogó elme, hideg, mint a jégcsap, és nem rejti véka alá, hogy milyen lesújtó véleménnyel van az emberiségről. - Mit tudsz róla? - Nem éppen sokat. Boldogtalan házasságban él, ami azt hiszem, nem rendkívüli. A háború alatt ismerkedtek meg Susannal. Van Zandt akkor századosi rangban volt, pszichológiai hadviseléssel foglalkozott, Susan pedig egy chicagói éjszakai mulatóban énekelt. A férfi csillogást-villogást akart, a nő papucsférjet. Mind a ketten csalódtak. - No és Grossmann? - Tipikus fizikus. Csakis abban hisz, amit meg tud mérni. Ami nem mérhető, az nincs. Legalábbis ma délelőttig így vélekedett - bár amikor kimentünk, már valami rövid hullám-hosszúságú sugárzásokról motyogott. Holnap letagadja azt is, hogy látott
Tanner felhajtotta a maradék sörét. - Beszélgessünk valami másról! Egy óra múlva a csapos kétszer egymás után föl-le kapcsolta a világítást. Tanner az órájára pillantott. Záróra - és már vasárnap van! Fölsegítette Marge-ra a kosztümkabátját, és kiléptek az éjszakába. Odakinn ritkás köd kúszott be a városba a tóról, és már szitálni kezdett. A sötét fellegek olyan mélyen voltak, hogy Tannert egy pillanatra a bezártságtól való félelem csapta meg. Elindultak az utcán, a férfi keze hozzáért Marge-éhoz. Ujjaik összekulcsolódtak. - Sohasem szoktad egyedül érezni magad, Marge Tanner nem folytatta. - De, néha. - Nem volna muszáj...
valamit. Állítólag lángész, de feltűnően jól hangotnémet a köznéppel. - Egy pillanatra elhallgatott. - Amegtalálja szóbeszéd aszerint nyelvleckékkel őrzi az idegenes kiejtését... - Minden bizonnyal felsőbbrendű vonás. A pincérnő újabb italokkal jelent meg, és Tanner egy pillanatra beletemetkezett a söröskorsóba. Grossmann az egyik lehetőség, gondolta. Kétségtelenül felsőbbrendű emberi lény. Csak az a kérdés, mennyivel felsőbbrendű. - Mit szólsz Eddy DeFalcóhoz, Bili? Jobban ismered, mint én. - A hírneve megalapozott, ha arra gondolsz . . . - Én is tudok mindent Rosemary O’Connorról - de nem arra gondoltam. A férfi megvonta a vállát. - Ne haragudj. Eddy furcsa egyveleg. Van benne valami állatias, ugyanakkor idealista és nagyon eszes. Nincsenek skrupulusai. Tudja; mit akar, tűzön-vízen át meg is szerzi, és fütyül a társadalomra. - Beleillik a képbe. - Lehet... - Gondolom, Scott professzort kihagyhatjuk. - Miért? Hol van megírva, hogy a mi felsőbbrendű emberünknek fiatalnak kell lennie? Marge bizonytalanul nézett rá. - Hát, voltaképpen sehol. Csak valahogy mégsem látszik logikusnak. - Ma délelőtt kilenc óta valahogy semmi nem látszik logikusnak. És ne feledkezzünk meg magáról John Olsonról! - Az abszolút senkiről? Tannert elfogta a bosszúság. - Rendben van, valamikor valaki jól elbánhatott vele. Sok emberrel megtörténik. - Lehet, hogy csak álcázás. Ha az, akkor mesteri, gondolta a férfi. Olson bátortalan, kezét tördelő, sápadt fiatal puhány volt, aki a végletekig vitte az óvatoskodást. Az a típus, aki még azt sem meri egyértelműen megmondani, hogy hány óra van. Bizonyos értelemben szeretetre méltó volt - az ember óhatatlanul megsajnálta de az örökösen riadt tekintet mögött valami kellemetlen rejtőzött. Valami olyan kellemetlen, hogy az ember úgy érezte, akármit képzel is bele, a valóság bizonyosan rosszabb. - Én bizony Johnt húznám ki legelőször a listáról - mondta elgondolkodva Marge. - Ami valószínűleg a leglogikusabb érv amellett, hogy számításba vegyük .. . - Akkor még te vagy hátra és Petey. - Én?! Tanner félmosolyra húzta a száját. - Miért ne? A felsőbbrendű embernek nem kell férfinak lennie, igaz? - És annak sem lenne sok értelme, hogy tagadjam, ugye? - Ilyen helyzetben mindenképpen tagadnod kellene ... - Rendben .van - mondta Marge hidegen. - Akkor nem tagadom. A férfinak egy pillanatra végigszaladt a hideg a hátán. - Honnét tudjam, hogy viccelsz? - Nem tudhatod - mondta gúnyosan 4 nő.
hogy aajánlat nő halványan elmosolyodott -Érezte, Ez egyszerű vagy házassági ajánlat?a sötétben. - Őszinte választ vársz? - Természetesen. A férfi egy pillanatig hallgatott. - Jó, akkor őszinte leszek. Mind a kettő. - Helyes fiú vagy te, Bili. - De annyira azért nem? Marge furcsán, tartózkodóan válaszolt: - Hideg éjszaka lett, ugye? - A hangja mintha távolból jött volna. Tanner hazakísérte, futó puszit nyomott az arcára, és megvárta, amíg előkotorta a kapukulcsát. A férfi már a lépcső alján volt, amikor Marge megszólalt: - Bili! John Olson felhívott még az este, és azt mondta, holnap feltétlenül keresd meg! Azt mondta, egész délután téged próbált elérni, valamit el akar mondani neked. A keservit, ezt korábban is átadhattad volna, gondolta Tanner. - Reggel felhívom majd. Marge elfordította a kulcsot a zárban, aztán megtorpant a nyitott kapuban. - Bili . . .! A férfi hátraperdült. - Tessék! A nő lemosolygott rá, félig a sötétségbe rejtőzve. - Jó éjszakát! Tanner rámeredt a bezáródó kapura, aztán megfordult, és elindult az utcán. Csak egy-két kilométernyire lakott, semmi értelme nem lett volna buszra várni, ilyenkor talán nem is járnak . . . Lámpák az árnyékos utcán, fényudvarok a világító gömbök körül. Sötét, kísérteties kirakatok, sehol egy lélek. Az élet visszahúzódott az utcáról a meghitt kicsiny otthonokba, a rózsás tapétájú hálószobákba. A férfit bizonytalan félelem fogta el. Mintha elhagyatott volna az egész város, senki földje, ahol ő az egyetlen hús-vér ember... Sarkának kopogása visszhangzott az épületek között, egyenletesen, keményen, ahogy a bőr oda-odaütődött a betonhoz. Magányosan, topp-topp-topp, mint valami gigászi óra ketyegése. Három háztömbnyit ment, amikor feltűnt az aprócska eltérés a hangban, a piciny különbség a saját lépteinek kopogása és a távolabbi lépések zaja között, úgy egy utcányira tőle. így hát nemcsak ő mászkál ilyen késő éjjel, gondolta. Bizonyos értelemben elrontotta az illúzióit.... Befordult a sarkon, ment egy utcányit. A lépések, melyek együtt kopogtak az övéivel, szintén befordultak egy sarkon, mentek egy utcányit. Tanner lépést váltott, csak hogy játsszon a ritmussal. Egy háztömbnyire tőle valaki szintén lépést váltott. Tanner homlokát kiverte a verejték, szíve a torkában kezdett dobogni. Megállt egy kirakaternyő alatt, rágyújtott. A kis láng bizonytalanul táncolt a kezében. A tenyerét nyirkosnak, nyálkásnak érezte.
Frank M. Robinson: Az erő 13 Ha valaki szándékosan követi, akkor megvárja, amíg odaér; tud ő vigyázni magára. Ha pedig csak egy másik éjszakai járókelő, akkor megvárja, amíg elhal a hang ... Harminc másodperc. Egy perc. Öt perc. Egy hang sem hallatszott, csak az erősödő szél, a zizegő levelek nesze. Tanner mosolyt kényszerített az arcára. Csak a képzelete játszott vele! Úgy viselkedett, mint egy kiskölyök, amikor eloson a temető mellett... Továbbindult. És mögötte újra felhangzott a lépések zaja! Valamivel gyorsabban! Ő is szaporázni kezdte a lépteit. Akkor csapott le rá az érzés, amikor épp egy utcai lámpa alatt ment
errefelé más, csak ő maga. Ő ment végig az utcán, a néptelen városon. Egyedül. Egyedül... Tudata kíváncsian vizsgálgatta a szót, és hirtelen eszébe ötlött, milyen találó. Egész életében egyedül volt. Egyedül a siralomnak ebben a völgyében, amelyet az emberek életnek hívtak. Egyedül a városok nyomorúságos nyüzsgésében. Ez az ellenséges város ... A házak, a bérkaszárnyák, az üzletek .. . mind sötéten, ellenségesen mered rá. Akárcsak a világ, az egész nagyvilág. Befordult a következő sarkon, lassan elindult a park felé. Ott sötétlettek előtte a fák, a kanyargó ösvények, az alacsony, gunnyasztó dombocskák. Az utcai lámpák füzére hatalmas gyöngysorként húzódott át a dombokon. Jobbra pedig ... a tó.
el, és kénytelen volt mintha megkapaszkodni a lámpaoszlopban, elessen. Olyan volt, leütötték volna, egy pillanatranehogy kis híján elvesztette az eszméletét. Valami rángatta, szaggatta a tudatát, a személyiségének azt a lényegi részét, amely ő maga volt, visszaszorította az eldugott zugokba. Egy röpke pillanatig reménytelenül kicsinynek és tehetetlennek érezte magát, mint egy icipici törpe egy hatalmas teremben; mintha részeg lett volna, és a tudata mélyén valahol egy csepp józanság azt kérdezte volna, hogy miért beszél, miért viselkedik úgy, ahogy. Gyorsan elmúlt az érzés; Tanner fölegyenesedett, most már nem félt az éjszakától és a lépésektől. Lépések. Furcsa, hogy lépéseket vélt hallani. Nem lépkedett
Verejtékezett. Reszketett a keze, a sós izzadság leszivárgott a fájt a homlokán, összegyűlt a szeme sarkában. Fájt a feje, hasogatóan feje, és valahol a lelke mélyén egy fogoly hang üvöltött: a-tóhoz ne, a tóhoz ne, a tóhoz ne! Az emberek közömbösek, gondolta. Az emberek sohasem törődnek egymással. Vele sem. Marge is csak mosolyog, kelleti magát, elszórakozik vele, de nem gondolja komolyan. És ugyanígy van mindenkivel, akit ismer. Egyetlen barátja sincs, senki, aki törődne vele . . . Hogy is van az a közmondás? Az a sírfelirat? Élt, szenvedett, meghalt. De ott van azért a tó. A gyönyörű szép tó. A hűvös, fekete,
14 Frank M. Robinson: Az erő hullámzó tó, a hosszú betonmólók, melyek benyúlnak a barátságos vízbe, messzire, ahol a víz már bőven ellepi az embert. Csak pár lépés a fövenyes lejtőn, rá a betonmólóra ... A tóhoz ne!!! William Tanner meg fog halni, gondolta, és érezte, hogy valami sós csorog le az arcán. A kis Willie Tanner, akinek a mamája meghalt nyolcéves korában, akármivel próbálkozott is az orvos. És akinek a papája meghalt egy repülőgép-szerencsétlenségben, egy afféle rettenetes katasztrófában, amelyet szinte előre megsejt az ember. „Nem kéne elutaznom, Willie. Valami rossz előérzetem van...” És most anyus és apus és Santucci nagymama már biztos vár rá, és most majd jól megmutatja azoknak, akik nem törődtek vele soha ... Már csak néhány lépés a móló. A fekete víz, amely halkan, kis hullámokban paskolta a betont, ahogy egyre erősödött a szél. A zöldesfekete, barátságos víz. Már alig várja .. . Megfordult, még egyszer visszanézett, arcán csorogtak a könnyek. Egy férfi állt a móló elejénél. Egy magas férfi, ballonkabátban, a derekán öv, a fején az arcába húzott, széles karimájú kalap. Arra várt, hogy ő megtegye a nagy, az utolsó lépést; és Willie nem akar csalódást okozni neki, igaz? Nem, gondolta Tanner. Nem akar csalódást okozni a barátjának. A barátjának, aki majd értesíti a rendőrséget, hogy kihúzhassák a holttestét. Visszafordult a víz felé. Olyan nyugodt, olyan békés. - Hé, ember, ne tegye! Az istenért, ne ugorjon be! Egy pillanatnyi zavarodottság, néma bosszúság, aztán valami kihúzódott az agyából, ahogy a víz lefolyik egy medencéből. Tanner hirtelen elgyengült, és térdre rogyott a mólon, hogy kis híján beleroskadt a vízbe. A keskeny betonsávon két férfi rohant felé. Katonák, abból a két autóból, amely a közeli sziklánál parkolt, ahonnan le lehetett látni a mólóra. A hozzájuk tartozó két lány a parton állt, a ködpermetet hordó szél rájuk tapasztotta ruhájukat. A ballonkabátos férfialak eltűnt. - Mi ütött magába, jóember?! Csak nem akart beugrani? Tannernek vacogott a foga. Úgy kellett partra segíteni. - Mondd meg, hol laksz, cimbora, hazaviszünk! Az élet azért nem olyan rettenetes. Jól kialszod magad .. . - Ne haza ... - motyogta Tanner. - Valami éjszakai vendéglőbe, ahol jó sokan vannak . . . nem akarok egyedül maradni. Kitámogatták a partra. Milyen istentelenül elgyengültem, gondolta. Hogy elszállt belőlem minden erő. És milyen szánalmasan félek . . . Valami úgy játszott vele, mint egy egészen felsőbbrendű macska egy egészen ostoba egérrel. Úgy bántak vele, mint egy kétévessel. Valaki dróton rángatta, mint egy bábut, irányította a mozdulatait, a gondolatait! Tanner erős ember volt, testileg és lelkileg is, de most úgy formálta valaki, mint a viaszt. Még egy pillanat, és ön-gyilkosságot követett volna el! Egy ugrás a tóba, és kész .. . Eltűnik a színről Tanner professzor. Eltűnik a kíváncsi Tanner professzor, a haditengerészeti kutatási téma vezetője, aki kiderített valamit, amit nem lett volna szabad. Eltűnik Tanner professzor, aki olyan helyzetben volt, ahol túl sokat megtudhatott. Sűrűbben kezdett esni, hatalmas cseppek csapkodták a mólót, apró lövedékként robbantak szét a tó vizén, áztatták a haját, hogy végül csíkokban tapadt a homlokára. A katonák megzavarták a barátunkat, gondolta. Valószínűleg el tudott volna bánni velük, de váratlanul bukkantak fel, és a jelek szerint időbe telik, amíg átveszi az uralmat egy ember agyán. így hát megúsztam. De ezzel legalább megvan a válasz a kérdésre, amelyet Marge vetett föl még az éjjel. A barátunk igenis fenyegető veszedelem, és nem mindenható! Egyetlen képessége van. Egyetlen egyszerű, iszonytató képessége. Kényszeríteni tudja az embereket, hogy azt tegyék, amit ő akar. Tanner megborzongott, émelygés fogta el. Az éjszakában még mindig gyilkos indulat érzett; és valahol a városban egy szörnyeteg járt-kelt szabadon.
HARMADIK FEJEZET A két katona elvitte egy egész éjjel nyitva tartó étterembe, megittak vele egy csésze kávét, aztán otthagyták. Tanner, amikor egyedül maradt, megkaparintotta a vasárnapi újságot, amelyet otthagyott valaki, és elolvasta az utolsó betűig, még az álláshirdetéseket is. Aztán újabb kávét rendelt, és elszántan igyekezett leküzdeni az idegességét. Valahányszor bejött valaki, riadtan tekintett föl. Amikor végre elkezdődött az új nap, elment a katolikus templomba, és végigült minden misét; semmit sem hallott a szertartásokból, csak élvezte a többiek jelenlétét maga körül a padokban. Ebéd után elment egy moziba, és megnézett egy két filmből álló műsort. Kétszer. Az emberek között mert eltávolodni tőlük. Márbiztonságban előre félt az érezte estétől,magát, amikornem az utcák elnéptelenednek, és egyedül kell majd hazamennie. Megint beülhetne egy moziba, gondolta - esetleg egy éjszakai nonstop műsorra. De éjféltájra az emberek nagy része hazamenne, és egy kongó mozi nézőtere semmivel sem jobb, mint a néptelen utca. Végül visszament az északi negyedbe, egy ismerős gyógyszerészhez, és kicsalt belőle egy kis doboz altatót. Lehet, hogy éppenséggel nem az alvás a veszélyes, hanem az ébrenlét...? Este hatig kóborolt a zsúfolt utcákon, aztán anélkül, hogy tudatosan átgondolta volna, megkereste azt a vasárnap éjjel is nyitva tartó kis olasz éttermet, amely a tanszéki nőtlen oktatóknak volt a törzshelye. Még mindig nem hívta fel Olsont. Még nem tudta annyira összeszedni a bátorságát. Tanner amúgy nem volt ijedős, de ezúttal annyira megrémült, hogy szinte testi rosszullét környékezte tőle. Iszonyú érzés, hogy ne legyen a maga ura többé, hogy használják, hogy valaki jószerivel felhúzza, mint egy ócska kesztyűt... Hirtelen észrevette Eddy DeFalcót; egyedül ült az egyik bokszban. Tanner gyorsan vissza akart húzódni. Eddy nagyon is kézenfekvő, nagyon is logikus jelölt lett volna az éjszakai settenkedő alak szerepére. - Hahó, Bili, ne légy udvariatlan, gyere csak ide! Az étteremben meglehetősen sokan ültek, és Tannernak valahogy az volt az érzése, hogy ha sokan vannak körülötte, nem kell félnie. Merev léptekkel odament, leült. DeFalco épp egy vastag szelet olasz kenyeret vajazott meg. - Mi van, megváltoztatod az étkezési szokásaidat? Eddig sohasem ettél spagettit vasárnap este . . . Nem vagyok jó színész, gondolta Tanner. Vajon látszik rajtam a gyanakvás ? Természetesen kell viselkednem! - Most sem eszem. Csak kávét fogok kérni. DeFalco szeme összeszűkült. - Falfehér vagy, Billy! Jól érzed magad? Nem, Eddy, egyáltalán nem. És talán te tudod is, miért. . . - Azt hiszem, egy kicsit ideges vagyok. DeFalco megértő arcot vágott. - Mindenki ideges. Senki sem tudja előre biztosan, hogy csak különös véletlen volt, vagy mi. Tanner furcsa zavarodottságot érzett, mintha ketten kétféléről beszélnének. - Istenemre mondom, bánom, hogy ott voltam tegnap azon az ülésen - mondta óvatosan. - Gondolod, hogy van, aki örül neki? Én sem vagyok boldog tőle, hogy jelen voltam. Tanner nem tudott nem beszélni a dologról, akár DeFalcónak is, aki pedig talán eleve tudja az összes választ. Olyan volt az egész, mintha minduntalan figyelmeztetné magát, hogy nem szabad egy bizonyos szót használnia, aztán egyre fokozódna benne a feszültség, hogy végül ki kelljen mondania. És Eddy talán elejt valamit, ami útbaigazítást adhat... - Ed, te tulajdonképpen hogyan érzel iránta?
16 Frank M. Robinson: Az erő - Hogyhogy? - Neheztelsz rá? Gyűlölöd? - Ugyan, nagyon jól tudod, hogy azt érzem majd Iránta, amit akar! - DeFalco nagy műgonddal felcsavart a villájára egy kupac spagettit. - Ha módom lesz rá, gondolom, nem fogok rokonszenvezni vele. Sőt alighanem szívből utálni fogom. - Miért? - Mondd, mennyire ismersz te engem? Edward Marconi DeFalco, gondolta Tanner. Sűrű, fekete haj, kiálló pofacsont, telt, érzéki száj. Bronzbarna bőr, atletikus termet, amely csak egy kicsit kezd húsosodni, ahogy a sportolók szoktak idősebb korukban. A „duruzsoló bariton", világosszürke nadrágban és sötét klubzakóban. Nagyon sók férfinak első pillantásra ellenszenves volt, és azoknak a nőknek is, akik szerint túl „csinos" volt ahhoz, hogy férfias legyen, aztán elkövették azt a hibát, hogy lehetőséget adtak rá, hogy bebizonyítsa ... - Az ember soha nem ismer senkit igazán, Ed. - Akkor elmondok neked valamit. Mindazért, aki most vagyok, keményen meg kellett dolgoznom. - Mindenkinek . . . DeFalco fölemelte a kezét. - Nem úgy értem. Aki most vagyok, azon a személyiségemet értem. Tudom, milyen nehéz akár csak definiálni is a szót. Az ember modorosságai, a viselkedésmódja, a kis arckifejezései, a gesztusai mindaz, amiből összeáll az a valaki, akire a többiek emlékeznek. Mint amikor két srác árul pattogatott kukoricát kinn a meccsen. Az egyiknek kész aranybánya, a másik fél tucatot sem bír eladni. Hol a különbség? Csakis a személyiségükben! Eltolta maga elől a tányért, a szalvétájával megtörölte a száját. - Én céltudatosan állítom elő a személyiségemet. Nem tréfálok! Gondosan tanulmányozom, mi az, amit az emberek szeretnek a többi emberen, és igyekeztem kialakítani ugyanazokat a vonásokat. A fenébe is, annak idején még tükör előtt is gyakoroltam, hogyan legyek megnyerő viselkedésű! És ha ettől képmutató leszek, akinek egy szava, egy mozdulata sem őszinte, hát vállalom. Pedig csak tudatosan csináltam azt, amit minden kamasz csinál öntudatlanul. Aztán megismerkedtem egy férfival, aki valóban egyéniség volt. Életemben nem láttam olyan vibrálóan érdekes embert - a kisujjában több élet volt, mint énbennem tetőtől talpig! - Egy pillanatra elhallgatott, tétovázott. - Ne érts félre. Már kilencéves koromban a lányok után futkostam .. . De hogy folytassam, jó cimborák lettünk, sokat voltam vele, és tudod, egy szép napon mire eszméltem? Hogy már nem voltam Eddy DeFalco! Az a másik ember voltam, a legutolsó kis modorosságig, még a szavakat is úgy ejtettem, ahogy ő! Az egyénisége egyszerűen lehengerelt, nem voltam más, csak jól sikerült másolat. Lassan, aprólékosan cukrot tett a kávéjába, megkavargatta. Halk volt a hangja. - Amikor rájöttem, meggyűlöltem érte. De nap mint nap láthatod ugyanezt a filmcsillagok, a sportolók körül. Az emberek rajonganak értük, utánozzák őket. Az emberek azt akarják, hogy hatalmába egy másik egyéniség. Hát most képzeld el, milyen lenne akerítse világ,őket ha beleszabadulna a te felsőbbrendű embered! Tanner szótlanul ült, érezte, hogy fokozódik benne megint a rettegés. Kisebb mértékben, de pontosan ugyanezt érezte ő is ott, á mólón. Legázolták, lehengerelték, csak eszköze volt egy másik személyiségnek. DeFalco tökéletesen le tudta írni . . . A másik felhajtotta a kávéját, és elfintorodott. - Az emberek akkor egy kaptafára készülnének. Isten látja lelkemet, időnként nem tartom sokra az emberfajt, de ölni lennék képes, hogy elkerüljük ezt a sorsot …. Tanner fürkészően szemügyre vette. - Hajlandó lennél megölni, ha megmondanám, ki az? DeFalco rámeredt, és Tanner érezte, hogy mindjárt elkezd vacogni a foga. Megragadta az asztal lapját, nehogy reszkessen a keze, ahogy belenézett a csillogó, barna szempárba, a sötét, komor arcba. És a maszk mögött...?
- Ezek szerint tudod. - Azt hiszem, John Olson tudja. Azt hiszem, ezért volt halálra rémülve tegnap délelőtt. DeFalco kifejezéstelen arccal nézett rá. - Tehát nincs más dolgunk, mint megkérdezni Johnt? Erre akarsz kilyukadni? - Pontosan. Ennyi az egész. - Nem találkoztál Marge-val vagy Petey-vel? Egyáltalán senkivel sem találkoztál ma, igaz? - Nemigen mászkáltam ... - Nos, John Olsont már nem fogod tudni megkérdezni. Sem ma, sem holnap, sem máskor. Tanner érezte, mi következik. - Miért nem? DeFalco hangja kifejezéstelen volt. - Mert John hajnali háromkor meghalt. NEGYEDIK FEJEZET Vasárnap korán este, amikor még jártak emberek az utcán, beállított az YMCA-be, a Keresztyén Ifjak Egyesületének szállójába. Az éjjeli portás rideg volt és kissé elutasító. - Nem tudom, uram ... Általában nem szoktunk szobát kiadni poggyász nélküli vendégeknek. - Csak egy éjszakára. Én . . . nekem nincs hová mennem! A másik kissé felvonta a szemöldökét, és Tanner kitalálta, mire gondol. Megpróbálhatná megvesztegetni, futott át rajta, de nem volt olcsó mulatság, és különben is olyan benyomást tett, mint aki azonnal rendőrért kiáltana. - A feleségem ... - mondta szégyenlős képpel. - Összevesztünk, és tudja, mi van ... Kizárt. Semmi kedvem rendőrt hívni, hogy rólunk beszéljen az egész szomszédság. Reggelre biztosan megjön az esze, csak most... A portás egy pillanatig fürkészően nézte, aztán beadta a derekát. Odaadott egy cédulát Tannernek, hogy töltse ki, majd levett egy kulcsot a háta mögött levő állványról. - Hatodik emelet. Fürdőszoba a folyosó végén, telefon a lépcsőnél. Tanner fölment a liften, és végigbaktatott az üres folyosón a szobájához. Bement, bezárta az ajtót, és befeszített egy széket a kilincs alá. Aztán lekapcsolta a villanyt, és megállt az ablak közelében, kilesett az utcára. Néhány párocska bandukolt a járdán, két-három vevő volt a sarki élelmiszerüzletben. De senki sem lapult meg szemközt az árnyékban. Senki sem figyelte az ablakát holmi várakozó autóból. Kinyitotta az altatós dobozt, kivett egy tablettát. Eljátszadozott vele, tépelődött, hogy bevegye-e. Holtfáradt volt, de annyi minden nyomasztotta, hogy altató nélkül képtelen lett volna elaludni. Aztán eszébe ötlött, hogy álmában talán könnyű prédája lesz annak a könyörtelen erőnek, amely az előző éjjel kis híján a tóba küldte. De senki sem tudja, hogy itt húzta meg magát, igaz? Szerencsejáték, gondolta. Ha otthon keresik, és rájönnek, hogy nincs ott, nem lesz fáradság a nyomára jutni. Másfelől viszont egy éjszakát már alvás nélkül töltött, az idegkimerülés határán járt. Még egy éjszakát nem bírna ki. Bevette az altatót. Amikor reggel felébredt, majd széthasadt a feje, úgy fájt, és ködösen emlékezett valami lidérces álomra a tóról. De nem ez volt a lényeges, hanem az, hogy még élt. Beleállt a félsz, nem akaródzott visszamenni az egyetemre. De órái voltak, meg kellett keresnie a kenyerét, és így fényes nappal a bátorsága is mintha kissé erőre kapott volna. Nem akarta megadni magát a benne lapuló félelemnek. Ugyanazok a szürke, gótikus épületek álltak ott, ugyanaz a satnya repkény kúszott fel rájuk, de valahogy mégis más volt az egyetem' Könnyű volt megtalálni az okát: a diákok viselkedése változott meg.
Frank M. Robinson: Az erő 17 A halkan pusmogó fiúk-lányok kis csoportjai elhallgattak, csillogó szemmel, kíváncsian bámul-' tak rá, ahogy elment mellettük. Amikor pár lépést távolodott, megint megindult a sutyorgás, és Tanner tudta, hogy felidéznek mindent, amit valaha is John Olsonnak vagy John Olsonról mondott. Akár tetszett, akár nem, John Olsont kölöncként kell majd a nyakában hordania, mint a vén tengerésznek az albatroszt.' Olson az ő bizottságának volt a tagja, Olson körülbelül egykorú volt vele, tehát természetesen feltételezik, hogy jól kiismerte Olsont! És itt volt az egyik bökkenő. Szinte alig ismerte Olsont! Petey az íróasztalnál ült a harmadik emeleti, aprócska irodájában, és mereven kibámult az ablakon. A kezét összekulcsolta az ölében, az arcát mintha gránitból faragták volna. A haját még a szokásosnál is feszesebb kontyba húzta hátra. Magas nyakú, hosszú ujjú, merev
Tanner arra gondolt, hogy vajon mit láthat maga előtt Petey, ahogy így kibámul az ablakon. Nem a tájat, abban bizonyos. - Bárcsak eszembe jutna valami bölcs és együttérző megjegyzés, Petey. Sajnos, csak annyit tudok mondani, hogy őszinte részvétem. - Az a baj - mondta vontatottan Petey -, hogy az emberek nem akkor viselkednek részvétteljesen egymással, amikor még életben vannak. Tanner kínosan érezte magát. - Nem ismertem igazán jól Johnt... - Senki sem ismerte igazán. - Hogy történt? A rendőrség nyomon van már? A lány visszafordult az ablaktól. - Miféle nyomon? - Annak a nyomán, aki megölte a bátyádat - mondta Tanner, és
gallérú fekete ruhát fésű viselt. Semmi színes nem volt rajta, csak két rózsaszín műanyag a hajában, de attól a többi még zordabbnak rémlett. A gyászba öltözött Petey, gondolta magában Tanner, tíz évvel idősebbnek látszik a koránál. - Nem kellett volna bejönnöd, Petey. - Mi mást csinálhattam volna? - A hangja gépies volt, kimért, hangsúlytalan. - Semmi dolgom nem volt sem otthon, sem Van Zandtéknál. Legalábbis a rendőrök ezt mondták. Úgyhogy bejöttem.
merően figyelte Peteyrepedések arcát. támadtak volna. A grániton mintha - Ki mondta, hogy Johnt megölték? Lehet, hogy tíz perc beszélgetés után jövünk rá, hogy mindketten másról beszélünk, gondolta a férfi. De ezúttal nem szabad, hogy így legyen. Egy és ugyanazon dologról kell beszélnünk... Arról, hogy ki ölte meg John Olsont. - Mondd el, mi történt, Petey! A lány megnyalta az ajkát. - Én sem tudok sokat. Susan Van Zandt találta meg Johnt - a tetemet - reggel hétkor. John az este beállította az ébresztőórát, hogy el tudjon menni a misére, és reggel az óra egyre szólt, nem hallgatott el, úgyhogy Susan odament, és bezörgetett az ajtaján. Amikor nem kapott választ, bement a saját kulcsával. .. Beszéd közben Petey egy gyűrött zsebkendőt szorongatott, facsargatott, hogy Tanner már-már azt hitte, szétszaggatja. Vékony, kemény, inas ujjai voltak. - John az asztalnál ült, éppen levelet írt, amikor... már nem tudta befejezni. Előreesett a székből, ráborult az asztalra. Később a rendőrség azt mondta, hogy már négy órája halott volt, hogy hajnali háromkor halt meg. - Hagyd abba, Petey! Ne haragudj, hogy ilyet kérdeztem. - A nyomozó azt mondta, hogy dulakodásnak semmi nyoma folytatta a lány száraz szemmel, ijesztő önfegyelemmel. Johnt nem
18 Frank M. Robinson: Az erő lőtték le, nem szúrták le, nem ütötték le, nem fojtották meg, egyszerűen csak .. . - Petey, van valami barátnőd, aki otthon van ilyenkor? A fakó, merev arc szó nélkül bólintott. - Vegyél ki szabadnapot, és menj el hozzá. Akkor gyere csak vissza, amikor már összeszedted magad. A jövő héten vagy két hét múlva . . . Miután a lány elment, Tanner odalépett az ablakhoz, és kibámult rajta, megpróbálta valahogy visszanyerni az arányérzékét. Ott volt három emelettel lejjebb a zöld pázsit, a repkény felkúszott a kicsorbult téglákon, és körbefutotta az egy szem ablakot, egy apró, szorgos pók hálót szőtt a bal felső szögletben. Két légy zümmögött sóvárogva az üveg túloldalán: a nyár első jele. A közeli fáról egy mókus szitkozódott, lent a füvön elnyújtózott egy diák, szemlátomást
oldalfalakat élő sövény szegélyezte. A bokrok fakózöld levelein jól látszottak a kis fehér festékpelyhek, amelyek az esős időszakban porlottak le a ház faburkolatáról. Odabenn a ház valahogy befejezetlennek látszott. Egy falat annak idején kivertek a nappali és az ebédlő között, s az így létrejött nagy szoba óriási volt a benne levő kevés bútorhoz képest. A megviselt tölgyfa padló kilátszott a virágmintás szőnyeg szélénél; a nagy szőnyeg sem volt elég nagy. Épp csak beért az ablak melletti, megroggyant kanapé lába alá, épp csak elért a kandalló elé, amelyet fehérre festett valaki abbéli igyekezetében, hogy modern jelleget adjon neki. A kanapé előtt fekete tölgy dohányzóasztal terpeszkedett, félig elborították a szamárfüles képeslapok meg egy nagy, négyszögletes hamutartó, melyet kiürítettek ugyan, de nem mostak ki, úgyhogy finom, szürke hamukéreg tapadt az aljára.
száműzte álmos gondolataiból Chaucer és Shakespeare világát. Senki sem figyelte az épületet. Egy lélek sem. Készített magának egy csésze tűzforró feketét, aztán be-, ment a tanterembe, és előadást tartott az egyszeriben roppant éber hallgatóságnak, amelyet sokkal jobban érdekelt John Olson halála, mint az antropológia. Tanner nyersen elhárított minden Olsonra vonatkozó kérdést, aztán elengedte az osztályt, és lement ebédelni. Kora délután pedig benézett Susan Van Zandthoz.
A negyedik falnál egykék íróasztal előtteAzegyenes támlájú faszék, rajta horgolt ülőpárna: alaponállt, rózsák. íróasztal mellett, a falon bádogburkolatú villanykályha, melyről foltokban hiányzott már a zöld festék. Egy kis nyeles kávésedényben víz poshadt a tetején.
A ház, amelyben John Olson meghalt, régimódi, fehér faburkolatú épület volt, a századforduló táján emelhették. A feltűnő házat egy volt hallgatója hagyatékaként kapta ' meg az egyetem, és rögtön szolgálati lakást csinált belőle. Hatalmas saroktelken állt, távol az úttól. A bejárathoz vezető út mellett két tölgyfa őrködött, az
Frank M. Robinson: Az erő 19 Otthonos, rendetlen szoba volt, amely valahogy magára Susan Van Zandtra emlékeztette Tannert. Susan engedte be, kötelességszerűen rámosolygott, aztán lustán visszahuppant a kanapéra. Még mindig fürdőköpenyben volt, és Tanner tudta, hogy a kandallópárkány biztosan poros, a konyhában ott a mosatlan, a frizsider tele a lassan megromló maradékokkal. A nő sűrű, barna haja kissé kócos volt, szeme alatt mintha halvány karikák látszottak volna. Valamikor karcsú és vonzó volt, gondolta a férfi, de a házasság után szükségtelen gyorsasággal középkorú aszszonnyá változott, s hagyta, hogy az anyaság rányomja bélyegét. De nem bánta egyiket sem. - Azt hiszem, John mindig is itt lakott - mondta a nő idegesen. - A gondnokság egyből ideküldte, amikor megjelent az egyetemen. Azt hiszem, itt mindig jól is érezte magát... - Körbeintett a szobában. - Kényelmes itt, meg aztán volt saját kulcsa; akkor jött, akkor ment, amikor kedve tartotta. - Sokszor elment? - kérdezte Tanner. - Voltak barátai, akikkel eljárt mulatozni vagy ilyesmi...? - Nem, nemigen voltak barátai. Tanner pipára gyújtott, pár pillanatig eljátszott a gyufával, mielőtt beledobta a hamutartóba. - Tegnap éjszaka . . . meglátogatta valaki korábban, estefelé? Olyasvalaki, aki esetleg későig itt is maradhatott volna nála? - Nem, nem emlékszem ilyesmire. Elment sétálni, aztán amikor hazajött, szólt Haroldnak meg nekem, hogy fáradt, olvasgat még egy kicsit, és megír egy-két levelet. - Sue .... - a férfi habozott, nem tudta, hogyan fogalmazza meg. Tudomásod szerint volt itt az egyetemen Olson-nak olyan ellensége, aki képes lett volna megölni? A vastag szemhéjú szem nagyra nyílt. - Ugyan! Johnt nem ölték meg! A rendőrség azt mondta, hogy semmi nyoma nem volt dulakodásnak. Éppen levelet írt, amikor... amikor megtörtént. - Megnézhetem a szobát? A nő szorosabbra húzta a derekán a fakó fürdőköpenyt, és fölvezette Tannert az emeletre. Olson szobája a fürdőszoba szomszédságában volt. Susan elővette a kulcsot, és kinyitotta az ajtót. - Nem tudom, miért tartom bezárva, de a rendőrség azt mondta, hogy ne nyúljak semmihez, .és azt hiszem, így a legbiztosabb ... Hirtelen elbizonytalanodott a hangja. - Nem is tudom, helyes-e, hogy beengedlek. - Ne aggódj, Sue, nem nyúlok semmihez. A nő kinyitotta az ajtót, Tanner bement. Az ablakok zárva voltak, enyhén dohosnak érezte a levegőt. A kifakult függönyökön át betűzött a nap, megvilágította a lenti szőnyeg kicsiny mását és egy kis kék ágyelőt. Az ágy gondosan be volt vetve, a rózsaszínű, rojtos bársonyon egyetlen ránc sem látszott. - Te vetetted be' az ágyat? - Nerri. Nyilván John nem is feküdt le. - Hány óra tájt ért haza? - Egyórányival a tévét néztük. azután, hogy te telefonáltál. Úgy éjféltájt. Van és én John Olson éjfélkor jött haza, és háromkor halt meg, gondolkodott magában Tanner. Három órán át itt ült a szobában - és mit csinált? Aztán fölvette a fürdőköpenyét, és leült megírni a levelet. Kinek? És miről? Egyvalami azonban szinte bizonyos volt: Vant kihúzhatja a gyanúsítottak listájáról. Olson aligha élt volna vele egy fedél alatt, ha Van . .. Illetve ... A szemináriumi szobában Van Zandt sasszemmel figyelte Olsont. Azt leste, nem jár-e el Olson szája? Nem leplezi-e le . ..? Az órájára pillantott, és kissé megkönnyebbült. Van Zandtnak egész délután előadásai voltak; nem fog mostanában hazajönni. - Itt van még a levél, Sue? - Nem, elvitte az a rendőr hadnagy, aki itt járt. Én ... én még csak nem is láttam.
A férfi megint körülnézett a szobában. Egy kis tölgyfa fiókos szekrény, rajta egy poros kendő. Az ablak mellett az íróasztal, távolabb egy félig nyitott ajtajú ruhásszekrény, kilátszott belőle egy lógó, szürke öltöny, egy szürke felöltő, néhány aprómintás, jellegtelen nyakkendő. Az íróasztal fölött egy kék takaró volt a falra szegezve. A közepén nagy, aranysárga K betű, ráhímezve kisebb, kék betűkkel: „Kosárlabda”. Ez nem illett a képbe. - Nem is tudtam, hogy John komolyan sportolt! Nem olyan alkatnak látszott. - Szerintem sem. Sohasem beszélt a sportról, és mintha nem is érdekelte volna egy cseppet sem. - Mégis megkapta ezt. Iskolai sportelismerés, igaz? az ablaknál állt, kinézett a hátsó Nézi, ahogy fiaSusan odakinn játszik, gondolta a férfi. Johnudvarra. Olson emléke máris a két halványulni kezdett Susan életének igazán fontos mozzanatai mellett... - Az. Valahogy nem illik össze, ugye? - kérdezte a nő szórakozottan. Tanner odalépett az íróasztalhoz. Dísztelen, egyszerű bútordarab volt, sötét pácolású, majdnem fekete. A tetején egy fénykép vonta magára a figyelmét: Olson és Petey egy tanszéki kiránduláson, kora tavasszal. Petey, mint rendesen, ezúttal is kissé túl keresetten volt felöltözve ahhoz képest, hogy kirándulásra indult. De legalább mosolygott, méghozzá szemmel láthatóan őszinte mosollyal. A bátyja nem mosolygott. De hát John Olsont sohasem láttam mosolyogni, gondolta Tanner. Pufók, komoly arc, a magas, homlokba hulló csapzott, szőke haj. Enyhén görnyedt tartás, és még a fényképről is meg lehetett állapítani, hogy a teste fehér és puha a sporting alatt. John alighanem félt tőle, hogy leég a napon, gondolta a férfi, és látszott rajta, hogy nemsokára jól leteremteni a húgát, amiért elrángatta magával a kirándulásra. - Mennyit tudsz róla, Sue? A múltjáról, a családjáról? A nő kelletlenül elfordult az ablaktól. Ahogy odalépett a székhez, a fürdőköpeny csapkodta a combját, papucsa halkan klaffogott. - Adj egy cigarettát, Bili! - A férfi megkínálta, Susan rágyújtott. Valami dél-dakotai kisvárosba való volt. Brocktonba, ha jól emlékszem. Parasztok voltak a szülei. Ott élt tizennyolc éves koráig, amíg elment egyetemre. - Ettől nem lettem okosabb. A nő széttárta a karját. - Ez minden, amit tudok. Nemigen szokott beszélni magáról. - Nagyon elutasító volt a viselkedése. Mit gondolsz, miért? Susan lehunyta a szemét, és összeráncolta a homlokát, mintha az emlékezés nehéz feladat lett volna, amelyre nem volt egészen felkészülve. v - Ki tudja? Szerintem lehet, hogy fiatalkorában valaki nagy fájdalmat okozott neki. Mindig olyan benyomást tett, mintha legfeljebb egyetlen érzelem lakott volna benne, a gyűlölet az életének valami régi, otthoni szereplője iránt. .. - Előfordult valaha, hogy hosszabban beszélt róla? - Mondtam már, hogy egyáltalán nem beszélt magáról. - Tudsz még valamit? - Semmi sem indította meg - mondta hosszú hallgatás után a nő. Mások gondjai egyáltalán nem érdekelték, valószínűleg azért, mert annyira elmerült a sajátjaiban. Tulajdonképpen ... rideg volt... és nem volt humorérzéke. És azt hiszem, félt. . . - Nem tudod, mitől? - Nem is annyira mitől, hanem kitől! Valami konkrét személytől, de csak ennyit tudok. Talán ugyanattól a földijétől, akit úgy gyűlölt. De persze lehet, hogy ebben is rosszul kombinálok. Tanner megint körülnézett a szobában. Poros kis szoba. Ágy, fiókos szekrény, ruhásszekrény, könyvespolc, a polcok tele szakkönyvekkel. Ha az ember egy napra elmegy innen, és hagyja, hogy leülepedjen a por, azt hihetné, évek óta lakatlanul áll a szoba.
- Szented John afféle könyvmoly értelmiségi volt? - Igen is, nem is. A pszichológia érdekelte, de hát az volt a szakmája. De abban is inkább a szokatlan dolgok. A hipnózis meg effélék ... - Megint odalépett az ablakhoz, kezét lassan végighúzta a függönyön. - Kár, hogy meghalt. Ezt kell mondania, futott át Tanneren. De remélte, hogy amikor ő meghal, ugyanezt a mondatot több érzéssel mondják majd el róla. Odalenn megszólalt a csengő; Susan elfordult az ablaktól, és elindult kifelé. - A nyomozó lesz. Azt mondta, ma visszajön. Crawford hadnagy középkorú férfi volt. Barátságos arcából fakókék szempár pislogott kifelé, a haja már őszülni kezdett a halántékán. Puhakalapot viselt, kissé kopottas kék öltönyt, amely már kinyúlt egy kicsit a derekán, ahol feszült rajta. Zaklatott, sikertelen kis üzletemberre emlékeztetett. Tanner bemutatkozott. Crawford morgott valamit, helyet keresett a kalapjának a fiókos szekrényen, aztán úgy ereszkedett bele az íróasztal előtti, egyenes hátú székbe, mint aki egy kád forró vízbe telepszik bele. - Mrs. Van Zandt már mondta, hogy maga itt van, Tanner. Helyes asszony, nem? - Az - mondta kurtán Tanner. - Nem mondom, hogy a legjobb háziasszony, de gondolom, nem tanították meg rá lánykorában. - Hátrabillentette a széket, körülnézett a szobában, aztán újra Tannerre szegezte a tekintetét. - Maga jól ismerte John Olsont, ugye? - Nem éppen. A húga a titkárnőm. John tagja volt a bizottságomnak. Ettől eltekintve azonban szinte egyáltalán nem ismertem. - Vagyis valószínűleg nem nagyon kedvelte. Ahogy elnézem, mások sem. - Ezt nem mondtam, hadnagy. - Nem is kell mondania. Ha valaki annyi emberrel beszélget, mint én, akkor egy idő múlva már érzi az alapállásokat. Olson egy nulla volt. Senki sem szerette igazán, senki sem tartotta igazán sokra,
Frank M. Robinson: Az erő 21 senki sem sajnálja igazán, hogy meghalt. - A zsebéből kivett egy szivart, és a zsebkésével gyorsan levágta a végét. - Naponta találkozunk ilyenekkel. Rendszerint benn a városban, rendszerint egy albérleti szobában. A rokonok messze, az isten háta mögött élnek, barátaik nincsenek, temetés államköltségen. - Keserűség csengett a hangjában. - Meglepődne, ha látná, mennyire nem törődnek egymással az emberek, professzor. Crawford előrehajolt a széken. - És az a bizottság, amelyiknek a tagja volt? Mivel foglalkozott? . - Kutatással, a haditengerészetnek. Bizalmas munka, de ' pár szót mondhatok róla. Azt vizsgáltuk, hogy az emberek „hogy tűrik a harci körülményeket. Mit bírnak ki és meddig. Ilyesmit. A hadnagy eltöprengett a hallottakon, aztán összehúzott szemmel Tannerre nézett. - Azt akarja tudni, hogyan halt meg, ugye? Azért várt itt? Tanner uralkodni próbált a hangján, hogy ne érezzék belőle a feszültség. - Igen. Tudni szeretném, hogy halt meg. - A húga valószínűleg mindent elmondott, amit tudunk. Külsérelmi nyom nincs, lőtt vagy szúrt seb nincs. Vér sincs. Küzdelemnek semmi nyoma, véraláfutás sehol, tűszúrás nyoma sehol. Van Zandt szerint nem volt látogatója, és az ablakokat sem feszítette ki senki. - Van valami elképzelése? - Elképzelésem? Az én munkámban az a szép, hogy mindig mindenki tele van elképzelésekkel! Énszerintem önként távozott az élők sorából. Nem lehet tudni, amíg nem kapjuk meg a boncolás eredményét, de a jelek szerint méreg. - Kivette a szájából a szivart, elgondolkodva szemügyre vette az összerágott végét. - Látta valaha az olyan ember arckifejezését, aki méregtől hal meg? Ha egyszer látja, nem felejti el. Viszonylag sokáig haldokolnak, és minden pillanatát érzik. Meglátszik az arcukon. - Vállat vont. - Ezzel az elképzeléssel csak az a bökkenő, hogy sehol se találjuk az üveget vagy a dobozt, amiben a méreg volt. - Nem hiszem, hogy mérget vett volna-e - mondta Tanner. - Miért nem? Nem szerette senki, nem voltak barátai, sem barátnői, és amennyire meg lehet állapítani, nem nagyon élvezte az életet. Napról napra találkozunk ezzel. - Rásandított Tannerre. - Magának biztosan megvan a saját elképzelése. Mint mindenkinek . .. - Szerintem megölték - mondta lassan Tanner.' Crawford érdeklődő arcot vágott. - Milyen indítékkal? Pénzért? Szerelemből? Bosszúból? Az emberek rendszerint valamilyen okkal ölik meg a másikat. Volt rá ok bőven, gondolta Tanner. Elmondjam, miről van itt szó, hadnagy? - Akkor is azt hiszem, megölték. - Joga van hozzá, professzor úr. De a maga helyében nem volnék olyan biztos benne. A dolgok mostani állásánál csak egyvalaki lehet biztos benne, hogy Olsont megölték, az pedig a gyilkos maga. - Mindenkinek eszébe juthat a gyilkosság, hadnagy. Manapság ez a kézenfekvő - Egén; amigondolat. azt illeti, ez igaz. - Crawford elővette az irattárcáját, és módszeresen átfésülte a számlákat, igazolványokat. Megnyálazta az ujját, és előhúzott egy kis, fehér kartonlapot. - Ezt az íróasztal lapjára ragasztva találtam. Leszedtem, és magamhoz vettem. Nem tudom, mit gondoljak róla. Odaadta a papírt. Olson kézírásával ez állt rajta: „Az ember nem más, mint kötél az állat és a felsőbbrendű ember között - kötél, amely szakadék fölött feszül. Az embert az teszi naggyá, hogy híd, nem pedig cél..." Alatta az aláírás. Adam Hart. Tanner elolvasta, visszaadta. - Nem értem - mondta. - Ez egy Nietzsche-idézet. Crawford halványan elmosolyodott. - Ezt mondta a kislány is a könyvtárban. És Adam Hart. .. hallott már róla, professzor úr?
- Nem, most hallom először ezt a nevet. - Igen ...? - Crawford elgondolkodva kinézett az ablakon, és Tanner megdöbbenéssel észlelte, hogy a másik nem hisz neki. - Ez valahogy meglepetés nekem, professzor úr. Meglepetés bizony! - Megint átnyálazta a tárcáját. - Tudja, nagyon megörültem, amikor itt találtam magát. Később a nap folyamán amúgy is föl kellett volna keresnem. Hivatalos minőségben. Tudja, Olson éppen levelet írt, amikor meghalt. .. írás közben érte a halál. - Egy pillanatra elhallgatott. Magának szólt a levél, professzor úr. Odanyújtott egy összehajtogatott, kék színű levélpapírt. Tanner széthajtogatta. A jobb alsó sarka gyűrött volt, mintha valaki belemarkolt volna. Csak a dátum volt rajta, a megszólítás és egyetlen sor, amely megszakadt: „Kedves Tanner professzor!
Mindent el akarok mondani Adam Hartról...” ÖTÖDIK FEJEZET Tanner késő délután ment haza, és egy teljesen feldúlt lakás fogadta. Amíg nem volt otthon, valaki átkutatta. A házmester nem emlékezett semmire, pedig az ő közreműködése nélkül emberfia be nem juthatott volna. És ezt az embert nem vesztegették meg, hogy felejtse el a dolgot, gondolta Tanner. Valóban nem emlékezett! A következő három éjszaka nyomasztó volt. A holmija jó részét összecsomagolta, és egy bőröndből élt, minden este más szállodában szállt meg, és senkinek sem mondta meg, hol. Nem volt senki sem, akiben megbízhatott volna. Esténként bezárta az ajtót, agyagot tömött a kulcslyukba, rátolta a reteszt is, hogy ne egykönnyen lehessen bemenni. Aztán behúzta a függönyt, letelepedett a sötétben, és kilesett a függöny mögül az utcára vagy az udvarra, leste, hogy feltűnik-e az Ellenség. Az ölében tartotta katonai revolverét, és remélte, hogy alkalma nyílik majd használni. Dávid és Góliát, gondolta keserűen, csak nekem még annyi esélyem sincs. Rendszerint egy óra h osszat lesett kifelé, aztán bevett egy altatót, és leroskadt az ágyra, nem veszkődött vele, hogy megvesse. Mielőtt álomba zuhant, többnyire néhány lidércnyomásos percig az kavargott a fejében, hogy vajon mi lesz az Ellenség következő lépése. Nem sokáig kellett várnia rá. Csütörtökön délelőtt kezdett széthullani körülötte a világ. Az íróasztalánál ült, az aznapi előadásaira készülgetett, amikor belépett Crawford hadnagy, és belevetette magát Petey forgószékébe. Megviseltnek látszott; hatalmas foltokban rátapadt az inge, ahol átáztatta a verejték, és a nyakán a ráncokban kis izzadságcseppek gyöngyöztek. - Kopoghatott volna! - Ne haragudjon, professzor, nyitva volt az ajtó. - Crawford elfordította a széket, kinézett az ablakon a belső udvarba, a dolguk után siető diákokra. - Mindjárt vége a félévnek, ugye? - A jövő héten vannak a vizsgák. Utána mindenki mehet, ahová akar. - Van egy fiam - mondta elmélázva Crawford. - Ő is hazajön majd. Az apján élősködik vagy elmegy strandőrnek nyárra. Ezek a mai kölkök, ezeknek már büdös a munka! Nyilván mi neveljük rosszul őket, túl sokat megkapnak tőlünk. - Megtörölte az arcát egy khakiszínű zsebkendővel, amely kicsinek bizonyult a feladathoz. Magának mik a tervei a nyárra, professzor? Crawford mondani akar valamit, gondolta Tanner, de szemlátomást nem hamarkodja el. - Arra gondoltam, hogy egy kis időre otthagyom a kutatási témát, elmegyek egy coloradói ösztöndíjra. Ásatás, egy ősi indián falu feltárása. - Azok után, amik az elmúlt napokban történtek, tudta, hogy nem fog elmenni. De Crawford majd megtudja, ha eljön az ideje.
22 Frank M. Robinson: Az erő - Én is valami ilyesformán képzeltem el. Tényleg. De hát úgy látszik, mind a ketten tévedtünk. Tanner egy pillanatra szemügyre vette Crawfordot. A hadnagy szemlátomást ügyelt, hogy közömbös legyen a hangja. Valamiféle reakcióra várt. - Nem értem, miről beszél. - Nekem az a dolgom, hogy kíváncsiskodjak, úgyhogy utánanéztem. Nem volt rá különösebb okom, és ha kedve tartja, haragudhat érte, hogy mit kurkászok. Azt hiszem, ehhez joga van. De mindenesetre utánanéztem, és az irodán azt mondták, hogy a maga nevét kihúzták a listáról! Méghozzá éppen a napokban. Egy másik egyetemről megy valami oktató maga helyett, az vezeti az ásatást. Ő is szóba került korábban, és úgy látszik, végül ő kapta meg. - Előkotort a zsebe mélyéről egy fogpiszkálót, és tisztogatni
Nagyjából egészséges volt? Vagy tud valami bajáról? Valami olyan betegségről, ami nem tűnik föl egy rutinszerű szűrővizsgálaton? - Amennyire tudom, egészséges volt. Mindig megtartotta az előadásait, azt hiszem, nem szenvedett fejfájásoktól, náthától vagy hasonlóktól. Miért? Crawford felállt, a kalapját forgatta a kezében. - Hát akkor azt hiszem, erről ennyit. Láttam már máskor is megesni fiatalemberekkel, úgyhogy most sincs min csodálkoznom . . . Tanner érezte, hogy libabőrözni kezd. - Csodálkoznia? Min? - Olsont nem ölték meg, és nem lett öngyilkos, professzor úr. Nem szívesen okozok csalódást magának, de Olson szombaton éjféltájt hazament, olvasott egy darabig, aztán három órakor leült az íróasztalához, és meghalt. - Pattintott az ujjával. - Csak így!
kezdett hátul szerződésem a szájában. - van Csodálkozom, hogy maga nem tud róla. - Érvényes - mondta Tanner haragosan. Crawford megértő arcot vágott. - Ismerek embereket, akiknek szintén volt érvényes szerződésük, professzor úr. És képzelje, semmire sem mentek vele! Az égvilágon semmire. Gondolom, beperelhetné őket, de nem fogadnék rá, hogy megnyerné. - Bizonyos benne, hogy mást hívtak helyettem? - Ilyesmivel nem szoktam viccelődni, professzor. Amúgy is vissza akartam lépni, gondolta Tanner. De nem tudta felfogni, miért kellett ilyen kurtán-furcsán megszabadulni tőle. , - Ami John Olsont illeti - mondta Crawford témát változtatva-, a múltkor, amikor magával beszélgettem, azt mondta, maga szerint megölték. Van erre valami alapja a személyes, véleményén kívül? Ezt hivatalosan kérdem, és nem ajánlom, hogy eltitkoljon valamit. Tanner gondosan megválogatta a szavait. - Mondjuk azt, hogy egy esztelen ötletem volt. Nem volt rá kézzelfogható bizonyítékom. - Eszerint nem volt olyan erős a meggyőződése, hogy a saját szakállára detektívesdit kezdjen játszani? - Mire gondol? - Hogy is mondjam ... Néha, amikor valaki meghal, a barátai vagy a rokonai úgy vélik, valaki eltette láb alól. Amikor aztán kiderül, hogy mégsem, és a rendőrség lezárja az ügyet, elszabadulnak az indulataik, és saját nyomozásba kezdenek. Nem sokra mennek vele, de annál több gondot okoznak a rendőrségnek és saját maguknak is. Érti? - Még nem egészen, Crawford fájdalmas képet vágott. - Azt hiszem, ;alán túl sok könyvet olvasnak. Olyan könyveket, amelyekben a rendőrök mindig ostobák, és elkerülik a figyelmüket az áruló jelek, amelyeket pedig nem minden féleszű észrevehetne. Vagy esetleg a rendőrség nem is akar fényt deríteni az igazságra. Az életben viszont nem így mennek a dolgok, professzor. Az esetek kilencven százalékában, amikor a rendőrség lezárja az ügyet, akkor azért zárja le, mert nincs több tennivaló: Tanner nagyon fáradtnak érezte magát. - Ne kerülgessük a forró kását, hadnagy. Mire akar kilyukadni? Crawford megint megtörölte az arcát a zsebkendővel. - Az Olson-ügyben nincs több tennivaló. Lezárjuk. - Azt hittem, arra gyanakodott, hogy méregtől halt meg! - De tévedtem. Tegnap megérkezett a boncolás eredménye. Nyoma sincs méregnek, professzor úr. Halvány nyoma sincs! - Kisimította a nyirkos zsebkendőt, és gondosan begyömöszölte a zsebébe. Elismerem, hogy az arckifejezése szakasztott olyan volt, mintha mérget ivott volna, habár ez még nem magyarázza meg, hogy miért állt neki levelet írni, pláne magának, nem pedig, mondjuk, a húgának! - Sem azt, hogy kicsoda Adam Hart. Crawford levágta egy érintetlen szivar végét. - Adam Hart... Bevallom, fúrja az oldalamat, professzorom. De hát annyi minden fúrja az oldalamat. Az élet túl rövid hozzá, hogy mindennek utánanézzek. - Témát változtatott. - Viszont Olson ...
Fájdalom, csak meghalt! Csak így,haláltusa gondoltanélkül. Tanner,Egyszerűen miután Crawford elment. Egy fiatal, nagyjában-egészében egészséges férfi leült az íróasztalához, és meghalt. Ok nélkül... Megborzongott. Olyan egyszerű volna átadni magát a hideglelős vakrémületnek, pusztán attól, hogy tudja, mi jár a nyomában. Nem ki. Nem egy személy, nem valaki, akivel felveheti a harcot, nem valaki, akit kikergethet a napvilágra. Nem ki, hanem mi. És pontosan mit akar tőle? Lépjen ki a bizottságból? Vagy máris eljutott addig, hogy nincs visszaút; máris túl sokat tud? És ha igen, akkor miért nem került sor újabb gyilkossági kísérletre? Nem lehet olyan nehéz! Vasárnap hajnalban kis híján a vízbe ugrott a mólóról. Talán valamelyik napon majd lelép egy autó elé vagy a kelleténél jobban kihajol egy ablakon. És mindenki megállapítja majd, hogy Bili Tanner nem volt elég elővigyázatos. Vagy hogy nem tudta elviselni az életet. Miért pont én ? Miért én, miért nem a bizottság többi tagja? Mit tudok én, ami olyan rettenetes? Vagy csak arról van szó, hogy a többiekre még nem került rá a sor? Nekiült átnézni az asztalán heverő postát. Ugyanaz a levélcsomag volt, amely szerda délelőtt hevert ott. Ugyanaz a csomag volt ott kedden és hétfőn is. Senki sem küldött neki semmit hétfő óta? Az egész városban egyetlen cég sem küldött egy prospektust, senki sem küldött el egy számlát? Átlapozta a rendezésre váró levélhalmot. Az egyiknél megakadt. Színes prospektus Colorado állam természeti szépségeiről.. . Csakhogy ő nem megy oda. Egyebek között azért sem, mert az egyetem törölte a nevét. Legalábbis Crawford ezt mondta. Az okát nem tudta. Scott professzornak aligha lehetett benne a keze a dologban. Tannernek volt ugyan egykét összetűzése Scott-tal, de a tanszéken kívül az öreg mindig kiállt mellette. Ha valaki, akkor biztosan a dékán, Harry Connell a ludas a dologban. Az órájára nézett. Harry ilyenkor a helyén szokott lenni. És talán Harry magyarázattal tud szolgálni. Connell titkárnője nem akarta beengedni. - Ne haragudjon, Bili. Mr. Connellnek nagyon sok a dolga. Nézzen be valamikor később. - Gondolja, hogy később bent lesz? A nő a szájába harapott. - Az az igazság, Bili, hogy nem is tudom, mit mondjak. Mr. Connell szólt, hogy maga valószínűleg keresni fogja, és mondjam azt, hogy nem ér rá. - És hogy a héten máskor sem ér rá, igaz? A nő megvonta a vállát. ' - Persze ha maga ügyet sem vet rám, csak beront... Én nyugodtan mondhatom, hogy hiába akartam visszatartani. Tanner az ajtó felé lépett. - Kösz! Odabent Connell éppen telefonált. Amikor Tanner berontott, letette a kagylót. Húsos arcán haragos kifejezés ült. - Úgy emlékszem, szóltam a titkárnőmnek, hogy nem érek rá!
- Átadta az üzenetet, de úgy látszik, vastagszik a bőröm. - Tanner halkabbra fogta a szót. - Mi folyik itt, Harry? Miért nem szólsz, ha valamiben mesterkedsz? Connell elvörösödött. - A rendőrséget kellene kihívnom! Egyébként pedig nem tegeződünk, Tanner. Én Mr. Connell vagyok magának! Ki kellene dobatnom innen, csak igyekszem elkerülni a botrányt. Nem vetne jó fényt az iskolára. Azt képzeltem, csendben megszabadulunk majd magától, és titokban tartjuk az egészet. A félév végéig még elviseltük volna magát, csak aztán ütöttünk volna. De úgy látszik, azt akarja, hogy most üssünk! - Mi az isten csudájáról beszélsz? Connell fölállt, és öklével az asztalra támaszkodott. - Nem engedtük el a coloradói ásatásra, Tanner, mert az egyetem csak akkor küld ki hallgatói kutatócsoportokat, ha kompetens oktatói felügyeletet tud adni hozzá. ( | - És én nem vagyok az? - Hol végezte el az egyetemet? - Wisconsinban. - Be tudja bizonyítani? Tanner hirtelen elgyengült. Leroskadt egy székre. - Miről van szó? Connell szája szinte eltűnt, úgy összeszorult a haragtól. - Nem tudja, Tanner? Nem szólítom „Tanner professzornak”, mert nem az! - Remegő kezével beletúrt gyérülő hajába. - Rutinból ellenőriztük ... nem is tudom, mi késztetett rá. Maga jelentkezett a coloradói útra; erre írtunk Wisconsinba, hogy van-e valamilyen gyakorlata az ilyen helyszíni kutatómunkában. - Egy pillanatra elhallgatott. - Még csak nem is hallottak magáról! Semmilyen
följegyzésükben nem szerepel a neve! Hallottam már szélhámosságokról, de álmomban sem hittem volna, hogy ... Tanner kétségbeesett. - Biztosan nem néztek utána mindenhol! - Nem? Még az évkönyvet is átnéztük . . . - Rólam sosem készült fénykép annak idején. - Kicsit szokatlan, nem? És nem vett részt iskolai megmozdulásokban sem, igaz? Mindent átnéztünk. - Sosem voltam különösebben lelkes közösségi ember. De megkérdezhettétek volna Palmer professzort, az antropológiai tanszéken. Ő kezeskedhetett volna értem. Connell fölvett egy levelet az íróasztaláról, és meglobogtatta Tanner előtt. - Azt írja, a nevét se hallotta! Tessék, olvassa el! - A disszertációm itt van a könyvtárban - mondta Tanner lassan. Biztosan utánanéztetek annak is . .. - Utánanéztünk - jobban mondva, utánanéztünk volna. Nyoma sincs disszertációnak! - Benyújtottam, amikor megpályáztam az állást. Itt kell lennie. - Akkor miért nem keresi meg maga? És ha megtalálja, hozza egyenesen ide, hogy bocsánatot kérhessek magától! - Fölvett egy keskeny papírt az asztalról, és odaadta Tannernek. Tessék, a csekk. A mai napig esedékes járandósága. Felbontjuk a szerződést, azonnali hatállyal. Végeztünk magával, oktatóként és témavezetőként is! Az a szerencséje, hogy nem teszünk följelentést, de magunkat tennénk nevetségessé vele, hogy annak idején egyáltalán alkalmaztuk! Tanner elvette a csekket, és üres tekintettel meredt maga elé, ahogy a dühös kis ember peckes léptekkel visszament az íróasztalához.
24 Frank M. Robinson: Az erő Annak idején minden okmányát ellenőrizték, gondolta zavarodottan. Anélkül szóba sem álltak volna vele. Connellnek ezt tudnia kell. De meglehet, hogy... hogy... Hogy Connell nem emlékszik. A disszertációja nem szerepelt a katalógusban, és amikor megnézte az állványon, ott sem találta. Ott sorakoztak a gondosan gépelt, szépen bekötött disszertációk, vastagon lepte őket a por, de nem volt köztük hézag, ahonnan egyet kiemeltek volna. Amennyire meg tudta állapítani, az övé sosem volt ott. Ott ült a polcok között félórán át, míg végre talpra állt és kiszédelgett. Nem lehetett mást tenni, mint felkészülni a távozásra, megszüntetni a bankszámláját és átmenni a városból. Hogy aztán mitévő lesz, azt nem tudta, és nem is érdekelte. De lehet, hogy immár vége a várakozásnak, végekegyvesztett a rettegésnek. Ellenség győzött, Tanner senki és semmi, lett.Az Nincs munkája, nincs jövedelme. De még nem hangzott el az utolsó szó. Legalább éheznie nem kell.... A bankban a pénztáros elvette a betétkönyvét, aztán kisvártatva értetlen képpel jött vissza. - Sajnálom,. Mr. Tanner, de úgy látszik, itt valami nem stimmel. A nyilvántartásunk szerint önnek nincs számlája nálunk! Sütött a nap, felhőtlen volt az ég, de Tanner úgy érezte, _ mégis ocsmány egy nap lesz ez. , - Mit gondol, honnan szereztem a betétkönyvet? Mit gondol, ki írta azokat a bejegyzéseket? A pénztáros tehetetlenül széttárta a kezét. - Nincsen önről kartoték, sem az az igazolólap, amelyet minden számlatulajdonossal aláíratunk. Nem tudom, hogy történhetett meg. Én teljesen .. . Tanner hangja rekedt volt. - Hívja ide a fiókvezetőt! A fiókvezető sovány, kopaszodó férfi volt, fémkeretes szemüveggel és szúrós, gyanakvó tekintettel. Ránézett a betétkönyvre, összeráncolta a homlokát, odament a pénztárfülke végében álló kartotékszekrényhez. Amikor visszajött, egy ugyanolyan könyvecskét tartott a kezében, amilyen Tanneré volt. - Az a betétkönyv a magáé? - Az én nevem áll rajta. A másik sötét pillantást vetett rá, és megmutatta a kezében tartott betétkönyvet. - Mert az a helyzet, hogy van már egy ilyen sorszámú betétkönyvünk. A tulajdonosa tíz éve mondhatja a magáénak. Én nem tudom, honnan tett szert arra a betétkönyvre, hogyan számozta meg, és hogy töltötte ki, de a hamisítás bűncselekmény ...! Hirtelen elhallgatott, és az arcán látszott, hogy már bánja, miért nem hívta ki azonnal a rendőrséget. Tanner otthagyta és kiment. Kis híján ezer dollárja volt a bankban. Ezzel búcsút mondhatott neki. Valaki megelőzte. Valaki kiemelte a kartotékját, és egy másikat tett a helyébe. Illetve, pontosabban, valaki rávette a pénztárost, hogy kiemelje a kartotékot. Pénz nélkül nem juthatok messzire. Aztán eszébe jutott a csekk. Megtapogatta a zsebében, ott volt. A bankban nem tudott sort keríteni rá, hogy beváltsa. De tudott vagy fél tucat beváltóhelyet. Az első helyen kérdés nélkül beváltották, és Tanner pillanatnyi elégedettséggel nyugtázta az aprócska győzelmet. Aztán ráébredt, hogy legfeljebb csak haladékot kapott. Megállt egy kisvendéglőnél, beült egy kávéra. Kimerültnek érezte magát, mintha sokáig futott vagy hosszan betegeskedett volna. Szorult a hurok. Bármelyik napon, bármelyik órában valaki megránthatja a kötelet, és fellógathatja. Az Ellenség szemlátomást nem elégedett meg annyival, hogy eltávolította a bizottságból. Miért éppen őt? A faliórára nézett. Tizenkét óra; egykor a fogorvosnál kell lennie.
Aprópénz után kotorászott a zsebében. Csak a fogkövét akarta leszedetni, az ráér majd máskor is. Máskor és alighanem egy másik városban, mert ebben már nem sokáig fog időzni. Talált egy tízcentest, feltárcsázta a fogorvos számát, megmondta a nevét az asszisztensnek, és kérte, hogy halasszák el a vizitet. Egy pillanatig csönd volt. - Megismételné a nevét, uram? Megismételte. - Sajnálom, uram, de Tanner nevű beteg nem is volt megbeszélve a mai napra. - Egy héttel ezelőtt beszéltük meg - mondta lassan. - Ma egy órára. Újabb szünet. - Dr. Landgraf nem emlékszik önre, Mr. Tanner. De ha óhajtja, adhatunk egy időpontot... Letette. Hétfő óta nem jött posta. Mert a neve valahogy eltűnt minden névsorból? Mert minden kartotékot, ahol előfordult, kiemeltek? És Wisconsinban eltűntek a feljegyzések, és a könyvtárból a disszertációja. Aztán a betétkönyv, a fogorvossal megbeszélt időpont. Fokozatosan elszigetel, gondolta. Nyoma vész minden irománynak, ahol előfordul a nevem. Az emberek agyából kitörlődik az emlékem. Sorra szűntek meg a kontaktusai az emberekkel. Mint amikor a fogorvos az érzéstelenítő injekciókkal elzárja a fájdalom útját a környező idegekben ... Mielőtt kihúzza a fogat. HATODIK FEJEZET John Olsont pénteken reggel temették el. Aprócska volt a temető, kinn a város határában, a reggel pedig borús, felhős, a borzolódó tó felől hideg szél fújt. A pap a sír végénél állt, csak pár szót mondott, azok is elillantak, szétfoszlottak a szélben, mely ornátusát lobogtatta. Aztán a két sírásó kilazította a kis csigákat, melyeken a koporsót tartó hevederek nyugodtak, a koporsó megingott, majd lassan eltűnt a földben tátongó nyílásban. Tanner beteges kíváncsisággal nézte, aztán körülpillantott a sír másik oldalán ácsorgó kis csoporton. Ott volt Petey, hosszú, fekete ruhában és sűrű fátyolban, Marge karjára támaszkodott. Kari Grossmann, kövéren, töprengő arccal, egyszer végre rendes öltözékben. Harold Van Zandt, Susan és Eddy DeFalco. Scott professzor sálba és nagykabátba burkolózott, és úgy festett, mint aki maga is nemsokára fölveheti az utolsó kenetet. Mellette Nordlund kapitány, arcán az alkalomhoz illő, szomorú kifejezés, amely azonban valószínűleg inkább az elmaradt golfozásnak, mint Olson halálának szólt. Aztán Harry Connell és még néhányan a tanszékről. Olson rokonságából senki sem jelent meg csak Petey. A pap odament, mondott valamit Peteynek, aztán megindultak az úton, a százméternyire várakozó autósor felé. A többiek utánuk, közöttük Tanner is. Maga mögött hallotta, ahogy az ásók halk szisszenéssel belemélyedtek a földbe. Kilencen voltak ott azon a szombat délelőtti ülésen, gondolta. Közöttük egy halálra rémült, súlyosan sérült személyiség, aki megpróbálta meggyőzni őket, hogy az emberi faj napjai meg vannak számlálva. Most már csak nyolcán voltak, közülük is az egyik egy halálra rémült nyomorult, akit már kiszemeltek a következőnek ... 0 maga. A többiek nemigen szóltak hozzá, de Tanner valami feszélyezettséget érzett a levegőben, valami általános, kölcsönös gyanakvást. Mindenki természetellenesen hallgatagnak, visszafogottnak rémlett. Odaszegődött DeFalco mellé. - Ed, szeretnék pár szót beszélni veled.
DeFalco megállt, elővett egy cigarettát díszes tárcájából, megveregette a végét a keze fején. Nem nézett Tanner szemébe. - Valami baj van? - Connell nem mondott semmit? DeFalco rágyújtott, orrán át eregette ki a füstfelhőt, melyet rögtön szét is csapott a szél. - Dehogynem. Ne mondd, hogy nem számítottál rá. - Te elhiszed? - Nem. Tanner hangja megremegett. - Nem tudom megcáfolni! Ugyanazért, amiért nem tudom bebizonyítani, hogy számlám volt a bankban, vagy hogy tegnap délutánra várt a fogorvos, vagy hogy nem tud rólam a városban egyetlen cég sem, amelynek az ügyfele voltam. Ed, légüres tér kezd körülvenni! DeFalco arca teljesen kifejezéstelen lett. - És én most mit csináljak? - Tanner rámeredt. A másik arc hideg volt és érzéketlen. De Falco fekete haja csillogott a párás levegőben, egy-egy hajfürtöt meglebbentett a szél. Eleven, markáns, vonzó arc, melyből halálra rémült szempár tekintett rá! - Persze hogy hiszek neked, Bili. Valaki eltüntette az iratokat. De én hogy segíthetnék? Ujjával hátrafelé bökött, a kis domb felé, ahonnan a lehulló rögök neszezése hallatszott. Feldúlt volt a hangja. - Olson kíváncsi volt, túl sokat megtudott. És nézd meg, mi lett belőle! Én nem hiszem el, hogy valaki csak úgy meghal ültében az asztal mellett. Valami végzett vele. És az a valami most a te nyomodban van. Nem akarom, hogy én legyek a következő! Ledobta a csikket, és sarkával beletaposta a puha földbe. A hűvös, borús reggel szürkés fényében eltorzult az arca, ahogy rá-rávetődött a fák bizonytalan árnyéka. - Én szeretem az életet. Szeretek élni, még olyankor is, amikor hideg és nyirkos minden, amikor zuhog az eső. Sokáig akarok élni, meg akarom érni, hogy vénséges vén legyek, a kandalló előtt üldögéljek, a lábamat melengessem és a könyvtáram könyveit olvasgassam. Lehet, hogy szívemből gyűlölöm a barátodat, de nem akarok harcba szállni vele! Tudom, hogy nem győzhetnék. - Elnézett az árnyékba boruló ösvények felé. - Nagyon sok szerencsét kívánok, Bili. Bárcsak több kurázsim volna... de nincs. És nem akarlak becsapni sem téged, sem magamat. - Sokat változtál vasárnap este óta, igaz? Valami egy pillanatra megvillant a sötét szempár mélyén. §§<.Nagy volt a szám, tudom. Csak beszéltem, hogy halljam a saját hangom. Más is így van vele. - Elhallgatott, mély lélegzetet vett, mint aki fejest ugrani készül. - Nem akarok túl sokat tudni Olsonról. Nem akarok túl sokat tudni rólad sem. Nem akarok beszélni veled, még azt sem akarom, l hogy veled lássanak. Neked véged, Bili - és sem te, sem í én, sem más nem segíthet rajtad! I Tanner elnézte, ahogy DeFalco beszállt a kocsijába, az-’«tán hatalmas gázzal, kavicsokat szóró kerekekkel elindult. DeFalco nem volt gyáva ember. Vasárnap este tüzelt a gyűlölettől, az ördögnek is nekiment volna. : De azóta valami megváltoztatta. A bérelt autóban visszafelé hajtott a temetőből, amikor a szeme sarkából észrevette, hogy a járdán, egy kirakaternyő árnyékában áll valaki. Ismerősnek rémlett az alak, de nem tudta hová tenni. Valahol, valamikor pedig . . . Épp hogy észrevette a kislányt. Egy röpke pillanatra mintha az egész jelenet állóképpé merevedett volna. A férfialak a virágbolt ernyője alatt, a néhány járókelő a kirakatok előtt, a postahivatal előtt petyhüdten csüngő zászló, a félutcányira előrébb várakozó rendőrautó ... És a sárga ruhás, öt év körüli kislány, ahogy a kocsija elé rohan!' Beletaposott a fékbe, és elrántotta a kormányt. Aztán hirtelen csend lett, égett gumiszag érzett, a tarkóján hideg verejték csörgött lefelé. Egy másodperc múlva kiugrott a kocsiból, letérdelt a kislány mellé, akinek csodával határos módon nem esett semmi baja, a szemében is csak most jelentek meg az ijedség könnyei. Gyorsan csődület keletkezett körülöttük, aztán szétvált, hogy átengedjenek két rendőrt. - Nem hajtottam gyorsan! Én csak ...
A két rendőr hidegen végigmérte. - Mindig ugyanezt halljuk, barátom! A magafajták csak úgy átszáguldanak itt, aztán amikor valakinek baja esik, akkor nem, maguk nem hajtottak gyorsan! Torkig vagyok már az efféle gazemberekkel! A másik rendőr lehajolt a kislányhoz. - Fáj valamid Mary Anne? Fellökött az autó? A gyerek megrázta a fejét, és sírva fakadt. - A labdám ...! Csak . .. csak labdáztam, és elgurult, és . .. A rendőr elfintorodott, aztán eltette a noteszát. - Hallja-e, ember, nagy szerencséje van magának! Ha baja esett volna a gyereknek, elevenen megnyúzzuk magát, és a bőrét kiszögezzük a közlekedési lámpa fölé! Na, tűnjön el innen, de aztán vigyázzon magára! Tanner visszaült, bekanyarodott a sarkon, és leállította a kocsit. A kormányra hajtotta a fejét. Még mindig kavargott benne az egész, még mindig nem értette, hogyan is történt. Egyenesen hajtott az utcán, a kislány meg odaszaladt a kocsi elé. Ha nincs szerencséje, és nincsenek gyors reflexei.. . De nemcsak ennyi volt. Az a férfialak ott, a virágüzlet előtt! Ballonkabátban, a szemébe húzott kalappal, beárnyékolt arccal. Ugyanaz, aki a móló végén állt, amikor kis híján a vízbe ölte magát? Valószínűleg. És a virágárus kislánya, aki az üzlet előtt játszott az utcán. Az utcán, egy hideg, nyirkos, szeles napon. Aztán hirtelen úgy érezte, ki kell rohannia az úttestre, mert azt hitte, odagurult a labdája.
És ha az ő reakciója egy hajszálnyival lassúbb, a gyerek most halott volna. És szinte biztos, hogy ő börtönbe került volna, és biztos, hogy ott rohadt volna élete végéig, mert a szabaduló iratai valahogy eltűntek volna, és az emberek kivétel nélkül megfeledkeztek volna, hogy egyáltalán a világon volt. Egyvalamiben bizonyos volt. Az ötéves kislányokat rendszerint nem szokták az utcára küldeni játszani hideg, zord napokon. És a kislány nem azért rohant le az úttestre, mert a labda odagurult. Labda nem volt sehol! Azért rohant le, mert úgy akarta ... valami... ami ott állt a virágüzlet előtt, figyelte őt, figyelte az utcát, és várakozott... De nem kell feltétlenül ennek az utcának lennie, gondolta. Máskor, egy másik utcában is megtörténhet. Esetleg egy öregasszony lép a kocsi elé, vagy egy biciklista bukik oda. A végeredmény ugyanaz lesz. A bíróság majd elvégzi a piszkos munkát, kikaparja a tűzből a gesztenyét az Ellenségnek. Vadásznak rá; ő meg mindeddig úgy viselkedett, mintha szándékosan könnyű célpont akart volna lenni. Nem ütött vissza, nem is próbálta meg. Akárcsak DeFalco, ő is beletörődött, hogy a küzdelem hiábavaló, hogy semmi esélye sin-, csen. Pedig volt valami támpontja. Tudta, hogy az, aki a nyomában van, ugyanaz az ember, aki így vagy úgy, de megölte John Olsont. És hogy az illető ott volt az ülésen, azon a végzetes szombat délelőttön. Melyikük? Nem tudta. De Olson tudta. Valamikor a múltban Olson már találkozott az Ellenséggel, s amikor újra látta, felismerte. Nem
Frank M. Robinson: Az erő 27 beszélhetett nyíltan, de megtett minden tőle telhetőt, hogy ráirányítsa a figyelmet. Tanner hirtelen rádöbbent, hogy ha meg akarja tudni, ki az Ellenség, Olson múltjában, Olson környezetében kell keresnie. És ahol el kell kezdenie, az Olson szülővárosa. HETEDIK FEJEZET A vonat szombaton reggel hat órakor pöfögött be Brocktonba, amikor még mindenki az igazak álmát aludta a jó meleg ágyban. A vonat csak addig állt meg, amíg felraktak rá egy tucat csörömpölő tejeskannát, és kirakták az újságokat meg William Tannert. Egy pillanatra megállt a aztán peronon, nézte, ahogy afelé vonat el-zötyögött a távolba nyúló sínpáron, az állomásépület fordult. Emeletes faépület volt, a homlokzatán gót betűs, hámló festékű tábla hirdette: BROCKTON A váróterem ajtajára tűzött cédula arra figyelmeztetett, hogy az állomás csak hétkor nyit. Úgy látszik, gondolta, ha valaki el akar utazni innen/az kénytelen az esti vonattal menni. Elindult befelé Brocktonba. Kisváros volt, illetve inkább falu. Aligha lakhatták kétezernél többen. Néhány, egymást derékszögben keresztező utca, aztán a pusztaság. A központban néhány bolt, a kocsma, melynek törött neonreklámja lassan himbálózott a kora reggeli szélben, mögötte a meszelt falú templom. A vegyesbolt kirakatában horgászbotok, a kis moziban szombaton és vasárnap este vetítenek filmet. Kisváros. Falu. Az ízig-vérig amerikai falu, minden politikus vágyva vágyott szülőhelye. Ahol John Olson született. Kivett egy szobát a kis, roskatag szállodában, ahol a por vastagon lepte a bőrfotelokat az előcsarnokban, és ahol a fürdőszoba a folyosó végén volt. A főutcára nézett az ablaka. Tágas szobát kapott, sárgaréz ágy állt benne, meg egy hatalmas fiókos szekrény, rajta porcelánlavór meg egy kancsó. A kancsó mellett poros celofánba burkolt pohár. Beakasztotta a szekrénybe a kabátját, aztán lement a szálló büféjébe, amely - csodák csodája - nyitva volt. Palacsintát és kávét rendelt, aztán utánanézett a pincérnőnek, ahogy visszament a konyhába, hogy elkészítse. Fiatal volt a nő és szolgálatkész, még reggel fél hétkor is, és mintha kissé hasonlított volna a kinti pult mögött ülő öregemberhez Valószínűleg a lánya vagy talán az unokája, akit már fiatalon munkára fogtak. A palacsinta vékony volt, nem szívta be a szirupot, a kávé tűzforró volt, erős és meglepően jó. A lány megállt a pult mögött, háromszéknyivel odébb, gépiesen törölgette a márványlapot, és a szeme sarkából a férfit figyelte, Valószínűleg azon tűnődik, hogy kiféle-miféle vagyok, és mit kereshetek itt, gondolta Tanner. Délre már mindenki tudni fogja, hogy egy idegen vetődött erre. - Nagyon finom a kávé! A lány odament, egy kicsit gyorsabban a kelleténél, és a férfi önkéntelenül elmosolyodott. A járása is olyan volt, mint a rózsaszín szalag a hajában. Hogy is mondják? Egyszerű _^s keresetlen? - Apus külön nekünk rendeli. Hetente hozzák a vonaton. - Az apja az, aki odakint ül? A lány bólintott. - Az övé a szálloda. - Kellemes hely. A lány tovább törölgette a pultot, aztán a kelleténél nagyobb műgonddal letisztogatta egy ketchuposüveg tetejét - Maga kereskedelmi utazó? Tanner felvonta a szemöldökét, a lány enyhén elpirult. - Nem akartam faggatózni - mondta. - Csak tudja, nem nagyon özönlenek ide a látogatók. - Nem, nem vagyok kereskedelmi utazó. Az Olson családhoz jöttem.
A lány a homlokát ráncolta; Tanner tudta, hogy azon gondolkodik, hogy kérdezősködhetne tovább anélkül, hogy túl kíváncsinak tűnjék föl. - Ismertem a fiúkat az egyetemről. Meghalt a múlt héten, és elhoztam, ami utána maradt. Bizonyos értelemben pontosan ez volt az igazság. És nem árt, ha ennek híre megy. Az emberek ennyivel is közlékenyebbek lehetnek. - John Olson? - Igen. A lány tovább tisztogatta az üveget. - Nem nagyon ismertem. Azt hiszem, tízéves ha voltam, amikor elment a városból. - Összehajtogatta a rongyot, hogy a tiszta fele kerüljön kívülre. - Adam Hart biztos szomorú lesz majd, amikor megtudja ... A férfi egya pultra. pillanatig úgy érezte, rögtönössze kitálalja a kávét meghogy a palacsintát Minden akaraterejét kellett szednie, megfékezze a keze remegését. - Ki az az Adam Hart? - Adam volt Johnny legjobb barátja, sülve-főve együtt voltak. Tudja, milyenek a kiskölykök, amikor felnéznek valakire, szinte istenként tisztelik. - Letette a törlőrongyot, helyrerakta a ketchuposüveget, a cukor, a só meg a bors mellé. - Nem ismertem közelről Adamot - mondta vontatottan, maga elé nézve a pultra de az a fajta, akit nem lehet elfelejteni. Ha az ember összegyúrna egybe minden filmsztárt, az se vehetné föl vele a versenyt. Azt hiszem, minden lány bolondult érte .. . - Itt lakik még? A lány megrázta a fejét. - A, dehogy! Előbb-utóbb mindenki itt szokta hagyni Brocktont. Adam körülbelül nyolc éve ment el. Úgy látszik, végül lent marad a reggelim, gondolta a férfi. De egy pillanatra nagyon megijesztette a lány. - Ez a Hart... milyen volt a külseje? A lány elpirult. - Fiatal, de nem gyerekes. Úgy huszonöt körül lehetett. Szőke, magas, vékony, valahogy mintha mindig egy kicsit éhesnek látszott volna. A szeme kék volt, a mosolya meg olyan, hogy annak senki sem tudott ellenállni. . . Komolyan beszél, gondolta elképedve a férfi. A lány nem nagyon ismerte Hartot, de tízéves korában fülig beleszeretett. Sőt mi több, még mindig él benne az érzés! A lány sóvárgóan nézett a messzeségbe. - Soha nem lehet elfelejteni, kérem. Aki egyszer látta ... Tanner megitta a kávéját, és csendben üldögélt, elnézte a nikkelezett csapokat, a csillogó poharakat, a kukoricapelyhes dobozokat a polcon. Tehát ki lehet zárni Peteyt és Marge-ot, gondolta, mert Adam Hart férfi. Olson meghalt; az pedig hétszentség, hogy ő nem vadászik saját magára. Ami azt jelenti, hogy Adam Hart mindenképpen a fennmaradó öt ember egyike a szombat délelőtti résztvevők közül. Még ha számításba vesszük is, hogy azóta eltelt nyolc év . . . A férfi, akit a pincérlány leírt, egyikükre sem emlékeztetett. Olsonék háza a második volt a kövesút vége után, és még két ház állt utána, aztán már csak a préri. Kicsiny, meszelt ház volt, túl kicsiny és túl új ahhoz, hogy gazdaság tartozhasson hozzá. Olsonék alighanem mostanában költözhettek be, vélte Tanner. Odament az ajtóhoz, be akart zörgetni, de aztán megállt a keze. Még mindig elég korán volt. Talán túl korán. - Akar valamit, jóember? A férfi a ház háta mögül jött elő, a hóna alatt félig üres vetőmagos zsák. Magas volt, cserzett arcú, ezüstös haját félig eltakarta egy vászonsapka. Azokra a gyerekkorában látott parasztokra emlékeztette Tannert, akiknek akkor is trágya tapadt a csizmájukra, amikor befelé mentek az istállótelepre. - Olsonékat keresem, de talán túl korán van még . .. A férfi kiköpött.
28 Frank M. Robinson: Az erő - Nincs korán, már két órája nincs korán. Amikor még megvolt a földem, ötkor keltem. Egy kert, még itt is van, nem tudom, miért kéne tovább aludni. - Összehúzott szemmel végigmérte Tannert. Mark Olson vagyok. Mi járatban van? Tanner a kis bőrönd felé biccentett, amelyet megával hozott. - Az egyetemről jöttem. Elhoztam John egy-két dolgát. Az öreg kinyitotta az ajtót. - Jöjjön be, fiam. Az asszony odabenn van a nappaliban. Félhomály volt bent, és a bezárt házak hűvös, dohos szaga. A nappaliban Mrs. Olson egy hintaszékben ült az ablaknál, aszott tagjai színes gyapjúkendőbe bugyolálva. Az arcát sűrű ráncok barázdálták, mélyen ülő szeme száraz volt. Nagyjából egykorú lehetett férjével, ahogy Tanner elnézte. De míg a férjében még nagyon is buzgott az élet, ő már közel járt a halálhoz;
Összebarátkoztak. Adam mindig segített Johnnynak a házi feladataiban meg a sportban. Tanítgatta. Fölkelt, kitöltötte a sűrűre főtt kávét. Karcos, égett szaga volt. - Adam bizony szomorú lesz majd, ha megtudja, hogy Johnny .. . meghalt. - Erőfeszítésébe került, hogy kimondja a szót; a kávéskanál megremegett a kezében, a forró folyadék kiloccsant a viaszosvászonra. De Adam Hart nem szomorú, gondolta Tanner. Legfeljebb csak azt bánja kissé, hogy kénytelen volt vesződni Olson megölésével. - Tudja valaki, hogy hol lehet most Adam? - Nem. Senki se hallotta a hírét, amióta elment a városból. - Milyen volt a külseje? - A szállodai büféslány még gyermek volt, amikor látta Hartot. Az öreg biztosan jobban emlékszik rá. - Huszonvalahány éves lehetett. Vagy talán csak húsz.
olyanvár, volt, mintjár egyle ütött-kopott, elnyűtt csak arra mikor a főrugója. Már nemöreg voltóra, másamely örömemár az életben, mint hogy elüldögéljen a hintaszékben az ablaknál, nézze, ahogy a szélben hullámzik a préri füve, ahogy hébe-hóba egy-egy látogató arra jön az utcán. - Az egyetemről jöttem - mondta Tanner halkan. - Elhoztam John néhány holmiját. Az öregasszony rápillantott, aztán visszafordult az ablak felé, mintha túl nagy fáradságba kerülne akárhová máshová nézni. - Patrícia megtáviratozta, hogy meghalt — motyogta. — Azt írta, már késő ahhoz, hogy elmenjünk a temetésre. Merthogy még aznap eltemették. Amiből egy szó sem igaz, gondolta Tanner. Aztán megint megnézte az öregasszonyt, és ráébredt, aligha élte volna túl az utazást. - Johnny jó fiú volt - mondta a néni gyönge hangon. - Megérdemelte volna, hogy tovább éljen ... A hangja elhalt, a férje megrángatta Tanner kabátujját. Tanner utánament a kis konyhába. Leültek az asztalhoz. - Ne nagyon fárassza beszélgetéssel az asszonyt - mondta az öreg mogorván. - Nem jól érzi magát az utóbbi napokban. Johnny halála nagyon megviselté. - John itt született Brocktonban, ugye, Mr. Olson? Itt született, és itt is nevelkedett? - Itt élt egészen addig, amíg el nem ment az egyetemre. Lehet, hogy nem kellett volna elmennie. Egyszer-kétszer visszajött nyaranta, de nem volt a régi. Valahogy boldogtalan volt, nyomott kedvű. Odatette az ütött-kopott bádog kávéskannát a tűzhelyre, és meggyújtotta a lángot. Reszketett a keze. - Mindig mondtam az asszonynak, hogy John parasztfiú, hogy nem való városi iskolába. - Halk volt a hangja, kevés választotta el az elcsuklástól. - Hiányozni fog az a fiú, kérem. Sosem helyeseltem, hogy iskolába ment, de akkor is sokra tartottam . .. Ez most fájdalmas lesz az öregnek, gondolta Tanner. De muszáj. - A fia egész élete ide kötődött, ugye? Itt volt minden barátja, rokona? - Sok jóbarátja volt. - Az öreg kinyitotta az éléskamrát, kihozott két vastag falú porcelánbögrét. - Az egyikre mindig emlékezni fogok. Úgy hívták, Hart. Adam Hart. Idősebb volt Johnnynál de mindig úgy láttam, az a barátság nagyon jót tett a fiamnak! Ha egy ilyen kölyök összebarátkozik egy komolyabb fiatalemberrel, többet megtud az életről. Már felforrt a kávé, de az öreg nem mozdult, nem vette le a tűzhelyről. - Ez az Adam Hart... Johnny sokszor emlegette - hazudta Tanner. Miféle ember volt? - Talpig férfi, kérem. Cigánycsaládból való volt, a város túlsó szélén telepedtek le. Tudja, az a fajta család, ahol két tucat gyerek van a házban, az udvaron meg egy táncoltatós medve. A gyerekeket nem lehetett elverni se onnét! Nem nőtt ott se fű, se virág, de volt pár cseresznyefa, azokra szoktak fölmászni a kölykök. Johnny is mindig ott lebzselt. Adam, az egyik cigányfiú, jóval idősebb volt Johnnynál.
Világosbarna haja volt. Középmagas volt, akkora, mint én. Jókötésű ... amolyan szántó-vető embernek való. Tanner szó nélkül belekortyolt a kávéjába. Az az Adam Hart, akit a lány leírt, és az az Adam Hart, akit az öreg ismert, mintha egyáltalán nem ugyanaz a személy lett volna. A brocktoni középiskola valahogy egy számmal nagyobb volt a kelleténél. Nyilván nemcsak Brockton, hanem a környező vidék is hozzátartozik, gondolta Tanner. Az osztály-termek üresen tátongtak; egy pillanatra azt hitte, hiába jött, nincs szerencséje. De a kosárlabdaedző, aki egyúttal a futballedző és a baseballedző is volt, valamint szabadidejében úszást, atlétikát és algebrát tanított, még ott volt. A negyvenes, köpcös Freudenthal mester fesztelen, barátságos ember benyomását tette. A tornateremben okított éppen két tizenkét éves srácot a kosárdobásra. A palánkokról lepattogzott a festék, a padló egyenetlen volt, de Tanner fogadni mert volna, hogy az iskola elsőrangú csapatokat küld a bajnokságokra. Elmondta az edzőnek, hogy mi járatban van, és a szívélyes mosoly szertefoszlott. - Persze hogy emlékszem Johnnyra! Ő volt a csapat sztárja, amikor itt játszott. Pedig az ember álmában sem gondolta volna róla! - A fiúkhoz fordult, és a közelebbinek a fenekére sózott. - Jól van, srácok, zuhanyozzatok le, és tűnés haza! - Elindult az iroda felé. Miben halt meg Johnny, professzor? - A szíve felmondta a szolgálatot. Gondolom, a túlhajtott munka... - Furcsa. Sose hittem volna, hogy a szívével lesz baja. - Freudenthal lehúzta a trikóját, egy törülközővel megdörgölte pocakját. Tudja, az ember nem is nézte volna sportembernek. Egyszerűen nem úgy festett. Persze a külső sokszor csalóka. Johnnynak nem volt sportos alkata, de a reflexeinek, a gyorsaságának nem volt párja! Azóta sem, láttam olyat. Kosárlabdában érmet is nyert. - Fölvett egy inget, lassan begombolta. - Talán furcsán hangzik, amit mondok, de ez a fiú szerintem sohasem élvezte igazán a sportot. Szinte mintha csak kényszerítette volna magát rá. - Jó tanuló volt? - Az egyik legjobb. Ugyanolyan megbízható volt a tanulásban, mint a kosárlabdában. - Mosoly suhant át az arcán. - Talán még megbízhatóbb . .. Egy mérkőzésen jól kibabrált velem. Hihetetlenül rossz formában volt. Nem is értettem, miért — még egy egyszerű passzt sem tudott megcsinálni! - Mikor volt ez? - Már nem emlékszem pontosan, valamikor elsős korában. Tudom, hogy akkor este rendeztek a cigányok is egy nagy murit maguknak Tanner fölkapta a fejét. - Mondja csak, ide járt iskolába egy Adam Hart nevű gyerek is? Freudenthal meglepett képet vágott. - Hart? A csudát, egyik cigánykölyök se járt iskolába! És magunk között szólva, szerintem kár is lett volna beléjük. Adam Hart legfeljebb akkor jött az iskola közelébe, amikor megnézte Johnny meccseit. - Odament a sarokban levő mosdóhoz, és vizet locsolt a hajára. - Nagyon jó pajtások voltak Johnnyval, Adam mindig ott állt a pálya mellett, és szurkolt neki. Kivéve egy alkalmat, amikor nem tudott eljönni, gondolta Tanner. Akkor játszott Olson olyan siralmasan.
- Maga hogy látta Johnt? Olyan magának való, mélabús típus volt? - Eleinte nem, sőt inkább nemtörődöm, vidám kölyök volt. Tudja, milyenek a dagi srácok, semmit sem vesznek a szívükre. Az első év vége felé kezdett megkomolyodni, aztán teljesen besavanyodott. Emlékszem, elbeszélgettem vele, megpróbáltam felrázni, de hiába. Valami emésztette szegényt, de soha nem tudtam rájönni, micsoda. - A szülei azt mondják, semmi baja nem volt, amíg el nem ment az egyetemre. - Maga is tudja, milyenek a szülők, professzor. Ők jönnek utoljára, hogy valami nincs rendben a srácukkal. Tanner fölállt, indulni készült. - Nem tudja, van valahol egy Adam Hartról? Valami pillanatkép a szurkolókról, aholfénykép ő is látszik? - Érdeklődjön a Figyelőnél. Ha valahol, akkor ott lehet kép. - Mondja csak, mester... - Tanner tétovázott. - Maga szerint miféle fiú volt ez a Hart? Freudenthal előrehajolt a székén, az arca felragyogott. - Tudja, professzor, szerintem egy másik Thorpe vagy egy másik Mathias lehetett volna belőle! Nem tréfálok! És itt volt a kezem között! Látnia kellett volna azt a fiút! Kölyök volt még, de az a ritka ember, akiről rögtön tudni lehet, hogy sokra viszi még. Nagy sportoló lehetett volna belőle. Sőt akármiben nagy lehetett volna! - Hogy nézett ki! - Tizennyolc-tizenkilenc éves lehetett. A legjobb kor! Alacsony termetű, sötét hajú, izmos. Tökéletes sportolóalkat. Hallgatag volt. Ritkán szólalt meg, de olyankor érdemes volt odafigyelni rá. Sohasem nagyképűsködött, sohasem feltűnősködött. Egyike volt annak a néhány fiatalembernek, akivel jólesett elbeszélgetni. Jó feje volt. Nagyon jó feje. Az aedző egy harmadik embert le, gondolta Tanner. Mást, mint pincérlány, és mást, mint írt Olson apja. A pincérlány azt a férfit látta, akit minden fiatal lány megálmodik magának. Mosolygós, udvarias, elegáns, egy kicsit sovány, sóvár küllemű. Mark Olson viszont hamisítatlan parasztembert, a föld fiát látta. Freudenthal, az edző pedig a tökéletes sportolót. És Brockton minden lakója alighanem kissé más megvilágításban látta Hartot. Hart olyan volt, mint a tükör, azt vetítette vissza, amit látni szerettek volna. Ez azt jelentette, hogy a bizottság egyik tagja hét különböző benyomást tett a többiekre. Egyvalakit gyökeresen másképp látott a hét másik ember. Nincs más teendő, csak meg kell kérdezni... Ne áltasd magad, öregem! Hart nem hagyott meg ilyen támadási lehetőséget. Álcázza magát, mégpedig minden bizonnyal gondosan, nem dilettáns módon. Akármibe fogadnék, hogy mindegyikünk szemében ugyanúgy fest. De érdekes volna megtudni, valójában hogy nézett ki Hart. És erre egyetlen mód van: valahonnan keríteni kell egy fényképet! Nem volt róla fénykép. A Brocktoni Figyelőnek nem volt képe Adam Hartról, noha a szerkesztő jól emlékezett rá, sőt le is írta személyében a tökéletes vidéki szerkesztőt. Tanner átnézte a sárguló újság-kötegeket, és talált egy-két képaláírást, amely felsorolta a háttérben állók között Adam Hartot is. A képek azonban homályosak, kivehetetlenek voltak, mintha a fotós keze valahogy megremegett volna az expozíció pillanatában. Adam Hart, a város minden jel szerint legjobban ismert, legjobban kedvelt lakója a fényképek tanúsága szerint mintha a világon sem igen lett volna. Tanner visszament a szállóba, megebédelt, és a pincérlánytól megtudta, hogy a Hart család háza évekkel ezelőtt psrc égett. Délután elbaktatott a város nyugati szélére, megnézte, hol állt a ház.
30 Frank M. Robinson: Az erő Csak egy üres telek volt ott, felverte a fű, a dudva, néhány elszórt cserje. A telek végében pár cseresznyefa állt, az egyik szélén csenevész vadalmafák. Tanner átment az út másik oldalára, és megszólította a szemközti lakót, aki épp a tornácát javítgatta. - A Harték háza nyolc évvel ezelőtt leégett, kérem! Pár hétre rá, hogy Adam elment. Szerencséje volt, máskülönben ott égett volna ő is a családjával. A legrémesebb tragédia, ami valaha is történt errefelé! Meghalt az öreg Hart meg a felesége meg az összes gyerek, rokon! Lehettek vagy tizenöten ... emlékszem, elfogyott minden koporsó. Bevert egy szöget a tornác lépcsőjébe. - Nagy kár volt értük. Rendes egy család volt. Azt beszélték, elszabadult a medvéjük, és lecsapta a vezetéket a gázpalackokról, amik ott voltak a konyha falánál, kívül. Akkor éjjel agyon kellett lőni
a medvét is, az is csúnyán összeégett. - Későn történt? - Igen, valamivel azután, hogy elment az éjszakai vonat. Az emberek a házban pánikba estek, és nem tudták kinyitni az ajtót, nem is értem, miért, hisz amúgy sem szoktak azok bezárni semmit! De ott voltak egy halomban az ajtó mögött. A szerencsétlenek ... Tudja, amolyan nagy faház volt. Úgy égett, mint a fáklya! Fölegyenesedett, szög után kotorászott a zsebében. - Hatalmas egy temetés volt! Ott volt az egész város, sőt még Adam is hírét vette, ő is visszajött. Sohasem láttam embert úgy összetörve. Nagyon kikészült tőle. - Elgondolkodva meghúzogatta a fülcimpáját. - Nem mondom, én is kikészültem volna, ha úgy elveszítem az egész családom. Nagyon megsajnáltam, soha nem sajnáltam úgy még senkit. Higgye el nekem, nem érdemelte meg az a fiú! Annál rendesebb, annál önzetlenebb embert még nem hordott a hátán a
Frank M. Robinson: Az erő 31 föld, nekem elhiheti... Tanner egy kurta „köszönöm”-mel elhallgattatta, aztán elindult vissza a szállóba. Már alkonyodott, a nap lassan eltűnőben volt a végtelen pusztaság egyenes horizontján. Brockton, gondolta Tanner. Csendes kisváros vagy inkább falu, kevés házzal, kevés emberrel. Brockton, amelynek sejtelme sincs róla, hogy egy szörnyeteget nevelt föl. Megvacsorázott, olvasgatott egy darabig, aztán lefeküdt. Sokkal többet már nemigen tudhat meg, gondolta, tudott ''már szinte mindent, amit tudni lehetett Adam Hartról, még ha azt nem tudta is, hogy kicsoda Adam Hart. Kinyújtózott, a feje alá tette a kezét. Azért jött Brockton-ba, hogy többet tudjon meg John Olsonról, de végül Adam-ról derített-ki sokkal többet. És igazában nem is John Olson ifjúsága volt a fontos, hanem Adam Harté. El tudta képzelni, hogy kezdődött az egész. Adam Hart, a rokonszenves cigányfiú. Együtt él egy tucat másik gyerekkel, a családja szelíd medvét tart az udvaron, a ház mögött cseresznyefák nőnek. A fákra föl lehet mászni, cseresznyézni lehet rajtuk, senki sem kergeti el őket. Minden brocktoni gyerek paradicsoma. És John Olson sem volt kivétel. A duci, jó kedélyű srác, aki lelkesen játszott a Hart gyerekekkel, végül istenként kezdte tisztelni Adam Hartot. Hogy reagált erre Hart? Valószínűleg hízelgett neki a dolog, és kissé mulattatta. És talán egy szép napon, amikor Adam és John együtt
elment pecázni, Adam megtette nagy fölfedezését. Talán kúszónövények indái lógtak a patak fölé .. . Az izmos, emberfelettien gyors reakcióképességű Hart talán átlendült a patakon, vagy felmászott az indákra, aztán biztatta ifjú pajtását, hogy próbálja meg ő is. John viszont a saját erejéből képtelen volt rá. Nemcsak az ügyességéből nem futotta, egyszerűen a testi ereje is kevés volt hozzá. Adam egy darabig biztosan cukkolta, aztán John megpróbálkozott vele, miközben Adam Hart valószínűleg öntudatlanul rá összpontosította az akaratát, gondolatban önkéntelenül is át akarta lendíteni a fiút a patakon. És Johnnak sikerült! Aztán a legközelebb, amikor már oktalanul magabiztos volt, és Hart nem koncentrált, belepottyant a vízbe. Ez alighanem gondolkodóba ejtette Hartot. És talán Hart hirtelen ráébredt, hogy akkor először, nem Johnnak sikerült átlendülnie a patakon! Hogyideg-rendszere ő, Adam Hartmozgatta! lendítette át! John teste mozgott, de Adam Hart agya, Átvette az uralmat John agya fölött, ő rángatta a drótokat, amelyek eleven bábjának izmait, reflexeit irányították. Valósággal megmámorosodhatott a hatalom érzésétől, gondolta Tanner. Adam Hart akkor ébredhetett rá, hogy kicsoda. Hogy felsőbbrendű lény. Eleinte valószínűleg pompás szórakozás volt. Biztosan még John is élvezetét lelte benne. A középiskolai válogatottban játszhatott, mindenkit elkápráztathatott az ügyességével. És Adam Hartot is elszórakoztathatta, hogy ott ül a pálya mellett, és irányítja John idegrendszerét, hogy a fiú bonyolult cseleivel és merész dobásaival elámítsa a nézősereget.
De egyszer aztán eljött egy nap, amikor kenyértörésre került a sor. Amikor John Olson ráébredt, hogy már nem ura saját lelkének, hogy nem a saját életét éli. Amikor már ráunt az egészre, amikor szabadulni akart tőle. Adam Hart azonban nem unt rá. John Olson az ő kreatúrája volt, az ő bábja - a kiskutya, akit megtanított mindenféle kunsztra. És ha á gazdi azt akarja, hogy produkálja magát, akkor produkálni fogja magát, akár tetszik neki, akár nem. Ez lehetett az, ami összetörte Olsont. Az a tudat, hogy az élete nem a sajátja. Hogy nem volt beleszólása a tetteibe. Hart volt a gazda, ő pedig egy rabszolgánál is kevesebb. Tannerben hirtelen feltámadt az együttérzés. Gyilkos tudat lehetett. De Olson végül valahogy megszabadul. Végül Hart megengedte, hogy elmeneküljön az egyetemre. És aztán évek múlva, Hart újra feltűnt a színen. Olson halálra rémült, tudta, mi fenyegeti: hogy Hart bármelyik pillanatban megrángathatja a drótokat, és ismét bábuként kell élnie az életét. Tanner felült az ágyban, elvette a pipáját az éjjeliszekrényről. Olson halála előtt három hónappal került be a bizottságba. Akkor kezdődött volna a nyugtalansága is? Valószínűleg. És ha felismerte Hartot, miért nem fogta magát és tűnt el? De lehet, hogy Hart úgy határozott, hogy Olson túl sokat tud, nem engedheti meg magának, hogy szem elől tévessze! Olson megpróbálta felhívni a figyelmet Hartra, figyelmeztetni a többieket, hogy az Ellenség a világon van, és valamit tenni kellene ellene. Nem tudott nyíltan beszélni, ezért... Saját maga töltötte ki azt a bizonyos kérdőívet úgy! Szántszándékkal meghamisította, hogy felkeltse a bizottság gyanakvását És amikor ezzel kudarcot vallott, és látta, hogy az egyetlen lehetőség semmivé lesz, kétségbeesetten megpróbálkozott a provokációval. Feltüzelte Hartot. És Hart elfogadta a kihívást... De ez nem stimmel, gondolta Tanner. Ostoba viselkedés volt. Pedig Hart nem ostoba! Hart tehát tudta, hogy Olsont állandóan figyelni kell, állandóan pórázon kell tartani. Akkor éjjel valószínűleg ott állt Van Zandték házánál, várakozott a sötétben, figyelte, ahogy Olson tesz-vesz a szobájában, és már eldöntötte, hogy Olsonnak el kell tűnnie a színről. John éjféltájt ment haza, három órán át küzdött, míg végül legyőzte a kényszert, amely megakadályozta, hogy nyíltan beszéljen vagy írjon Hartról. Leült megírni egy levelet, Hart megsejtette, hogy mit csinál, és megölte. Nem lehetett nehéz. Hart úgy ismerte Olsonidegrendszerét, akár a sajátját. Könnyűszerrel megszorongathatta, elfojthatta úgy a vegetatív idegrendszert, hogy Olson szíve egyszerűen megszűnt dobogni. És Olson nem' az egyetlen áldozata volt. Évekkel korábban Hart megölte azokat, akik a legjobban ismerték, akik valószínűleg sok mindent sejtettek róla. A tulajdon családját. Egy éjjel visszajött. Az esti vonattal. Gyerekjáték volt szabadon engedni a szelíd medvét, aztán megbújni egy fa árnyékában kint az utcán és a konyhaablak alatt sorakozó gázpalackokhoz irányítani az állatot... Adam Hart, gondolta Tanner hideg indulattal. A Ellenség. A szörnyeteg. Valami titokzatos módon megérezte, hogy másvalaki is van a szobában. Melegség, mozgás . .. Összerándult, lefordult az ágyról. Egy pillanat múlva egy alak hajolt az ágy fölé, dühösen rángatott valamit, amit átdöfött a takarón, lepedőn, matracon, és beleakadt a rugókba. Rövid ideig tartó küszködés után az alak kiszabadította a kést, és előregörnyedt; őt leste. Tanner felkapta a párnát, azt használta pajzsnak, amikor a másik rávetette magát. A kés felhasította a párnát, tollfel-hő lebbent szét, Tanner fájdalmat érzett az arcán. Aztán már szorosan fogta a másik csuklóját, és igyekezett kicsavarni belőle a kést.
Támadója a lábába rúgott. Tanner elesett, de nem engedte el a kést szorongató kezet. Odagurultak a szekrény elé, a férfi tovább csavarta a másik csuklóját. Még egy kis nyomás ... aztánhallatszott. hirtelen pattanás magas, elfojtott fájdalomkiáltás Továbbéshemperegtek, a másik a térdével igyekezett elnyomni magától. Aztán Tanner megkaparintotta a kést, és elhajította magától, a szoba végébe. Amikor a másik utána lódult, a férfi vadul ágyékon rúgta. Az alak felnyögött, összegörnyedt, Tanner felkattintotta a villanykapcsolót... Kölyök, gondolta, szinte gyerek még! Tizenkilenc-húsz éves lehet. Parasztfiú, nyílt arcvonásokkal. Izmos alkatú, keménykötésű, a körmei alatt, a tenyerén ott a föld nyoma. Csak egy parasztfiú a sok közül. És megszállott! Tanner lucskos volt a verejtéktől, szédült a fájdalomtól és az izgalmaktól. - Mit akartál, kölyök? Nálam ugyan hiába kerestél volna pénzt! A fiú fájdalma nagyobb volt, semhogy hallgasson. - . Köll is a maga pénze ...! - Akkor mit akartál? A fiú ajka lassan összeszorult vékony, kemény vonallá. Ez fog beszélni, gondolta Tanner, ez egy szót sem fog márnem szólni... Meglepődött tulajdon indulatán. A gallérjánál fogva felrántotta a fiút úgy, hogy a lábujjai alig érték a földet. - Megmondod végre?! A fiú csak a fejét rázta. Tanner minden erejéből belevágott a gyomorszájába. A másik összerándult, és öklendezni kezdett. Tanner megvárta, amíg abbahagyta, aztán megint fölemelte. - Miért akartál megölni?! A fiú nem felelt. Tanner keményen pofon vágta. Olyan keményen, hogy nekiesett az ágynak. Mindjárt én is elhányom magam, gondolta Tanner. De ha egy pillanattal később ébredek fel, miszlikbe aprít!
34 Frank M. Robinson: Az erő
- Nem mondod meg? - A fiú megrázta a fejét. Tanner összeszorította a száját, és megint ütött. A fiú összegörnyedt, leroskadt a padlóra. A férfi a keze fejével megtörölte az arcát, szédelegve megállt a földön fekvő alak fölött. Lábával hanyatt fordította a fiút, és villogó szemmel lenézett a vérfoltos arcba. A hangja halk volt és színtelen. - Egy hete menekülök, fiú, és már belefáradtam. Most vagy megmondod, miért akartál megölni, vagy végzek veled, és megmondom, hogy önvédelemből tettem. Megértetted? A fiúk kábán nézett föl rá. - Túl sokat kérdezősködött! - mondta elfúló hangon. - Nem lett volna szabad Adam Hartról kérdezősködnie! - Hart küldött! A másik bólintott. Tanner megvetően nézett rá.
- Hülyének nézel? Adam Hart nyolc éve nem járt itt! - Nem tudtam, hogy maga lesz az - suttogta a fiú. - És nem kell itt lennie ... nyolc évvel ezelőtt parancsolta meg! Tanner hitetlenkedve meredt rá, aztán megértett mindent. Adam Hart elővigyázatos ember volt. Számolt azzal a lehetőséggel, hogy valamikor a jövőben valaki eljön ide, a szülővárosába, hogy utána érdeklődjön. Így hát elrejtett néhány időzített bombát, elvégezte a finom átalakításokat, amelyek mániákus gyilkossá változtatták az egyszerű parasztfiúkat... Mihelyt valaki kérdezősködni kezdett Adam Hart után. Békés András fordítása Szecskó Tamás rajzai
Folytatása következik
MÛHELY VÁRKONYI TIBOR
egy motor, számítógép, élőlény, a bioszféra vagy egy galaxis.
emberi test hibáit keressük. Nézzünk tehát az illető hölgy (úr) „bőre alá" egy kicsit. . .
Kissé Tökéletlen Teremtmény
A rendszer legtágabb eleme a (1 .ábra). A kölcsönhatásban álló környezet második elem a hordozóanyag, mely nélkül (józan természettudományos szemlélettel) semmiféle működő rendszert nem képzelünk el. Az ábrán az ezt jelző körhöz a legrendezettebb formájú anyag tartozik. A fő nyíl irányába haladva: ebből az anyagból épül fel a szerkezet, mely alkalmas lesz valamilyen működés ellátására. Jellemzője a térben való rendezettség létrejötte. A fejlődés következő fokozata a működő szerkezet. Ez időbeni rendeződést (rendeződéssorozatot) jelent. Ahhoz, hogy az anyagból struktúra, majd funkcionáló struktúra váljék, valami többlet kell. Ezt egyrészt az energia jelenti, ami a szerkezet létrehozásához, majd működéséhez kell, másrészt az az információtartalom,
Vázrendszerünk nehézkes és törékeny. Persze jobb, mint az ízeltlábúak külső váza, mellyel a mi méreteink mellett mozdulni sem tudnánk. De a csontnál könnyebb, rugalmasabb és ugyanakkor szilárdabb anyagokat is ismerünk. ízületeink bizony eléggé korlátozott mozgásokat engednek csak meg. A nyakunk sem fordul körbe, ujjainkat csak egy irányban tudjuk hajlítani. Legmozgékonyabb ízületünk a váll, mégsem vagyunk képesek még saját testünk minden pontját sem elérni a karunkkal (hátvakarás...). Kezeink ügyetlenek és durvák. Egy szabályos kört, egy valódi egyenest sem tudunk segédeszköz nélkül meghúzni. Vagy gondoljunk a karórába épített számológépek apró billentyűire: az elektronikus eszközök méreteit ma már nem a szerkezet, hanem a
mely a szerveződés, működés módját, rendjét tartalmazza. Ezeket az ábrán a két szélső körtől kiinduló nyilak jelzik. Élő rendszerekben az energiától a struktúra és a funkció felé tartó nyilakat nevezzük (külső és belső) anyagcserének, az információtól feléjük mutatókat pedig érzékelésnek, ill. biológiai szabályozásnak. Azt is láthatjuk az ábrán, hogy a fejlődési folyamat során az anyag rendezetlenségi foka (entrópiája) csökkent. Az ember „életképességének" megítéléséhez tehát az alábbiak a szempontjaink: - a szerkezet és működés, - az energiagazdálkodás, - az információkezelés - és a környezethez való alkalmazkodás. Nyugalom, szó sincs róla, hogy az élettan mélységeibe merüljünk. Vizsgáljuk az embert, magunkat, a mindennapi gyakorlat szemszögéből.
kezelhetőség határozza meg. A számítógépember rendszer legdurvább eleme az ember keze ... Mozgásunk, járásunk lassú és energiaigényes. A két lábon való járásnál előnytelenebb már csak az egy lábon járás lenne (lásd az idézetet Darlingtól). A két ponton feltámasztott test labilis, egyensúlyozni kell. Sokkal biztosabban állnánk, mozognánk pl. három lábon. Maga a természet sem tartotta célszerűnek a két járó végtagot. Az állatvilág két nagy törzscsoportja közül az egyikben a négylábúak indultak rohamos fejlődésnek, s az ember is csak kényszerűségből lett kétlábú, mellső végtagjait ugyanis „magasabb célok" szolgálatába kellett állítania. A másik törzscsoportban a hat-, nyolc-és tízlábúak terjedtek el. Valójában faj- és egyedszám tekintetében az ízeltlábúak uralják a Földet: ők vannak a legtöbben. A kettőnél több láb tehát nagyon is bevált: Magam részéről mindig is hiányoltam, hogy néhány egyszerű, de alapvetően fontos technikai megoldás teljesen hiányzik az emberből. Itt vannak például a forgó mozgást végző szerkezetek. Mennyivel könnyebben, gyorsabban mozog egy közönséges görkorcsolyával felszerelt ember! Használják is könyvtárakban, telefonközpontokban, raktárakban. De „természetes görkorcsolyánk”, mellyel lejtőn lefelé munka nélkül haladhatnánk, nincs.
Vagyis nem E.T., mint a manó a Földön kívülről, hanem T.T., mint az ember, innen a Földről. Az élet a Földön csodálatosan gazdag. 350 ezer növényfajt, másfél millió állatfajt ismerünk ma, s ennek többszörösét teszik ki a földtörténet során kipusztult fajok. A csoda nem az embernél kezdődik. Az igazi csoda maga az élő sejt, melynek működése milliószorta bonyolultabb bármilyen, ember által rendszernél.rendszerek, Aztán itt vannak az ún.készített szupraindividuális pl. az ökoszisztémák: ezeknek szövevényes szabályozottságát még csak most kezdjük kutatni. Mindehhez ráadás még az emberi értelem létrejötte, amiről hajlandók vagyunk azt gondolni (nem is minden alap nélkül): mi vagyunk a természet csúcsteljesítménye. Leibniz szerint világunk minden lehetséges világok legjobbika. Ennek a tételnek szinte egyenes folyománya az a bibliai közhely, hogy az ember a teremtés koronája. Darlington, a neves genetikus még az univerzum vonatkozásában is jól sikerült teremtménynek tartja az embert: .A két lábon járás, az agyvelőnek a fejben való hordása és kereken másfél méter magasan két szem viselése óriási előny. Teljesen komolyan kell vennünk tehát azt a lehetőséget, hogy más bolygókon testileg hasonló lények élnek." (Erre későbbhozzánk visszatérünk.) Minek alapján mondjuk valamiről, hogy jó, esetleg tökéletes? Annak alapján, hogy céljának, funkciójának hogyan felel meg. Az emberiség létének céljáról csak a hívők beszélhetnek. (Mondanivalónk az ő szempontjukból is tartogat érdekességeket.) Természettudományos szemlélettel az ember és az emberiség életrevalóságáról, funkcionális minőségéről beszélhetünk. A .minősítést’ azoknak a fő követelményeknek az alapján végezhetjük el, melyek bármely anyagi rendszer működését jellemzik. A .működő rendszert" tág értelemben vehetjük: lehet egy molekula,
SZERVEZETÜNK ÉS MŰKÖDÉSE Úgy is mondhatjuk: funkcionális anatómia. Melyikünkkel ne történt volna meg, hogy egy szép nő (hölgyolvasóink esetében jóképű férfi) láttán, különösen ha természetes szépségét nem rontotta sok felesleges ruhadarab, így szólt: .Tökéletes!” Csakhogy mi most - érdemei elismerése mellett - az
36 Műhely Számomra is merésznek tűnt, ezért szakorvosokkal is megkonzultáltam: egyáltalán nem kötelező, hogy a szív dobogjon. Pontosabban: nem szükségszerű a „szakaszos üzemű” vérkeringés. Ha a szív egy forgó szivattyú lenne, sokkal jobban és kevesebb munkával láthatná el a feladatát. Légzésünk is szakaszos, mint egy primitív fújtató. Manapság ezt forgó ventilátorokkal szokás megoldani. Még a madarak is sokkal hatékonyabb légcserét használnak: a tüdő után „sorba kapcsolt” üreges csontjaikba áramlik a levegő, mely. kilégzéskor ismét átmegy a tüdőn.
litert fogyasztana el reggelig. Az emberéhez hasonló arányok esetén ezalatt tele tank benzint fogyasztana! Az ember jóformán mást se csinál, mint állandóan üzemanyaggal tölti fel magát. A légzést még öt percre sem tudjuk abbahagyni. Ezért gyorsan megfulladunk. Ha felkelünk reggel, azonnal enni kell. Munkánkat abba kell hagynunk, hogy ebédelhessünk. Ha hazatérünk, nekilátunk enni. Elmegyünk vendégségbe: fő foglalatosságunk az evés-ivás. Megnézünk egy filmet: a szereplők állandóan isznak. Pénzünk jelentős hányadát költjük
ugyanannál az állatnál. Minden bizonnyal a szem a legfontosabb érzékszervünk. Darlington szerint világegyetemviszonylatban is nagy előnyt jelent két szemnek másfél méter magasan való viselése. Szem azokon az élőlényeken fejlődhetett ki, amelyek életében jelentős a fény szerepe. „Látható fény" hiányában minden bizonnyal más sugárzásokra reagáló érzékszervek alakulnak ki. A szemmel legalábbis egyenrangúak a radarelven alapuló érzékszervek, mint pl. a denevér ultrahangradarja. Persze jól tudnánk használni egy harmadik szemet hátrafelé, a
Szervezetünkben ismeretlen a műszaki gyakorlatban oly bevált hidraulikus vagy pneumatikus teleszkóp. A tengeri sünök, a polipok pedig már évszázmilliókkal korábban felfedezték. Milyen praktikus lenne pl. végtagjaink hosszabbításarövidítése teleszkóp-megoldással ! Jó néhány" páros szervünk van. Ez nagy biztonságot jelent: nem végzetes, ha az egyik működése valamilyen okból kiesik. Nagy baj, hogy több életfontosságú szervünkből csak egy van. Hogy csak egy orrunk van, üsse kő. De hogy csak egy májunk, egy hasnyálmirigyünk és főleg egyetlen szívünk van, ez nagy mulasztás a Teremtő részéről. És akkor még nem is beszéltem egy pótagyról, mely vészhelyzetben legalább az életfontosságú szervek vezérlését átvenné, vagy uram bocsá’ egy pótszaporítószervről. . Egyes szerveink elhelyezése sem éppen szerencsés. Darlingtonnal ellentétben úgy vélem, hogy „az agyvelőnek a fejben való hordása” az embernél már nem jelent előnyt. A primitív idegrendszer, pl. egy gilisztánál, a test elülső végén koncentrálódott azért, mert a feladata az érzékelés volt. Ezt örököltük. Amikor az agy szerepe már a vezérlés és gondolkodás, inkább a test belsejében lenne a helye. Ha arra gondolunk, mennyivel több a baleseteknél a fejsérülés, mint mondjuk a szívé, akkor az agy helyzetét kifejezetten hátrányosnak kell mondanunk. Ezért hordunk pl. bukósisakot, bár a természet is kénytelen volt már egyet (a koponyát) az agy köré növeszteni.
élelmiszerre. A szegényebb népek csakis azért dolgoznak, hogyemberek, megszerezzék az életük fenntartásához szükséges üzemanyagot. Ha pár napig nem tankolunk folyadékot, ha egy-két hétig nem jutunk ételhez, gépezetünk „leáll", de el is pusztul, visszafordíthatatlanul. Az ember ráadásul igencsak finnyás az üzemanyag minőségére. Nem elég néki egyféle: zsírok, szénhidrátok, fehérjék, vitaminok kellenek meghatározott összetételben és arányokban. Ha valami minimális szennyezés jut bele, megbetegszik. Ha a levegő szennyezett, megsínyli. Mindezek miatt (és más fogyatékosságai, pl. lassúsága, fáradékonysága miatt) az ember természetes akciórádiusza igen kicsi. Sivatagi, tengeri, sarkvidéki körülmények közé került emberek víz és élelem híján saját erejükből 200-300 km-nél messzebb nem juthatnak. Az energiahasznosítás (hatásfok) nem valami erős oldalunk. A felvett energiát mintegy 20%-os hatásfokkal használjuk fel. Ez kb. annyi, mint egy öreg gőzmozdonyé. Manapság az ilyen pazarló, korszerűtlen gépeket már kiselejtezik. (Egy elektromotor kb. 50%-os hatásfokkal dolgozik.) Ennek oka részben az energiaátalakító biokémiai folyamatokban van. másrészt nagy pazarlást jelent a szakaszos mozgások gazdaságtalan üzeme is.
vertikális iránybanpilóták) is közlekedő élőlények (halak, madarak, pedig felfelé és lefelé nézőket is. Az pedig, hogy a másfél méteres magasságot az egész világmindenség összes élőlényei számára „óriás előny”-nek nevezzük, enyhén szólva merészség. Hogy csak a Földön maradjunk, mit szól ehhez egy ürge vagy egy zsiráf? Életünk felét sötétben töltjük. Talán ezért is alakult ki az alvás szörnyen időpazarló „szokása”. Ahelyett, hogy kifejlődött volna az infravörös-érzékelő „szemünk” (amit ma a katonák széltében-hosszában alkalmaznak, műszer formájában), átalusszuk életünk egyharmadát! Szemünk gyakran és gyorsan romlik: sok a szemüveges ember. De a legjobb szem sem tudna olvasni olyan könyvet, újságot, melyben a betűk mérete a ma használatosnak mondjuk tizedrésze lenne. Pedig akkor egységnyi területen mennyivel több információt tudnánk tárolni, közölni! Másrészt ugyancsak hasznos lenne, ha nem kellene számos esetben távcsövet használnunk szemünk fogyatékosságának pótlására. A hallásról csak annyit: kár, hogy nem halljuk az ultrahangokat, kár, hogy fülkagylóinkat nem tudjuk (fejünktől és szemünktől függetlenül) a hang irányába fordítani, és kár, hogy fülünket a zajok elől nem tudjuk úgy „behunyni”, mint a szemünket a fény elől. Hatóbb lenne hangrezgésfelbontó képességünk, sokkal gyorsabb rezgések formájában is megértenénk mindent (zenét, beszédet), növekedne az információközlés és -vétel sebessége. Mintha egy hanglemezt többszörös sebességgel játszanánk le. A megszokás miatt már fel sem tűnik, milyen primitív információs eszköz a beszéd. Csak azokkal tudok beszélni, akik a közelemben vannak. A kiabálás is legfeljebb pár száz méterre hallatszik. Ezen belül viszont mindenki hallja: nem lehet „megcímezni” valakihez. Talán nem is olyan fantasztikus kívánság, hogy rádióhullámok (biohullámok, gondolatátvitel) útján, személyre szólóan (egyéni hullámsávon) tudjunk kommunikálni. Baj van a memóriával! Néha az enyémmel is persze. Ha visszagondolok, mennyit
SZERVEZETÜNK ENERGIA GAZDÁLKODÁSA A szükséges energia mennyisége, a felhasználás hatásfoka, az üzemanyag minősége, az akciórádiusz: olyan jellemző adatok, melyek alapján egy gépet, eszközt, de adott esetben egy élőlényt is minősíteni lehet. Ha egy gép nem üzemel, nem is fogyaszt. Az ember, ha nehéz fizikai munkát végez, napi 6000 kalóriát igényel. Ha semmit sem csinál, csak ül meg bámul, 2000-et. Ez aránytalanul nagy üresjárati fogyasztás! Ha gépkocsimat véletlenül járó motorral hagynám éjszakára a parkolóban, négy-öt
AZ EMBERI IN FOR MA TITKA A szörnyen bonyolult emberi szervezet működésének belső szabályozása, az idegrendszer, a hormonrendszerek vezérlő tevékenysége már elég jól ismert, csodálatos apparátus. A génekben kódolt, az emberi faj tulajdonságait évtizedeken át megőrző, de a fejlődés követelte változásokat is biztosító információ valójában még ma is kicsit titokzatos mechanizmus. Érzékszerveink: kapuk a világra. A gondolkodás és a beszéd: a magas fokú információ csúcsteljesítményei a természet részéről. Kötekedő kis eszmefuttatásunk azonban még ezekben is hibákat keres. Érzékszerveink jórészt csökevényesek. Bármelyiket vesszük, az állatvilágban mindegyiknél találunk jobbakat. Igaz, nem
Műhely 37 magoltam iskoláskoromban a verseket, s hány éjszakát virrasztottam az egyetemi vizsga-időszakok idején, utálatos tankönyvek fölé görnyedve! Hogy aztán a vizsgára a felét elfelejtsem. De hát miért kell ezt csinálnunk, emberek? Egy kutya közönséges magnószalag egyetlenegyszeri felvétellel szinte örökre megjegyez szó szerint mindent! Ilyen persze nincs a mi bölcs agyacskánkban ... Fejben való számolásra igazából csak pár fejszámoló művész képes. Egy mini számológépet (pl. karórába épített méretűt) az agyunkba plántálva cirkuszban lehetne
védőszervekkel, ellenálló képességgel alkalmazkodott volna hozzájuk. Az ember szárazföldi lény. A vizek, tengerek mesterséges eszközök nélkül az ember számára idegen elem. Pedig a földfelszín nagyobb hányada tenger. Alapvető lenne, hogy a vizekben is otthon legyünk. Sajnos huzamosan nem tudunk úszni, elfáradunk, kihűlünk. Víz alatt pedig sem delfin módra (levegőtartalékolással), sem hal módra (kopoltyúval lélegezve) nem tudunk megélni. Nagy hiba. Különösen, ha robban a demográfia. Vagy az atombomba. A végére maradtak a nagy kérdések,
mutogatni bármelyikünket. azonban remekül tudnánk használni aFőleg mindennapi életben. Memóriánk gyengesége miatt fejlődött ki az írás is. Az információkat nem tudjuk agyunkban tárolni, hanem „testünkön kívül’ kell azt rögzíteni: leírjuk, mert másképp elvész. Sajnos még felejteni sem tudunk rendesen: feleslegessé vált vagy nemkívánatos tudásunk csak lassan halványul, s addig is helyet foglal el. Ezt is megtanulhatnánk a magnótól... Az őshüllők lehet, hogy azért haltak ki, mert lassú volt az ingervezetésük. Ha az embernek (gépkocsivezetőknek) mondjuk legalább a felére lehetne csökkenteni a reakcióidejét, bizony-bizony közülünk is kevesen halnának ki idő előtt. Nincs radioaktív sugárzást mérő szervünk. És gondoltak-e arra a protézisre, amit ma már mindenki a karján hord: miért nincs időmérő szervünk, igazi „biológiai óránk”?
melyek kissé filozofikusak, de semmiképp sem irreálisak. Miért nem tudjuk „megtervezni” utódainkat? Nem mesterséges génmanipulációval, hanem akaratlagosan, „belsőleg”! Miért nem szabályozhatjuk életünk „folyását”, biológiai óránkat? Szükség lenne rá, hogy néha gyorsíthassuk vagy lassíthassuk életfolyamatainkat. Miért van csak egyetlen emberi faj? Miért nincs nagyobb mérvű specializálódás, „választék"? Csaknem minden állatcsaládnak számos faja van, még az emberszabású majmoknak is. És miért van csak egyetlen élete egy individuumnak? Miért nem osztódhat, klónozódhat, mint a primitív lények vagy növények? Megtartva-megváltozva, továbbvive tudást, tapasztalatot, felújítva elhasznált porhüvelyét, újrateremtődve . . . Apropó: teremtődés. Pár szót a Teremtőről. A Biblia szerint az Isten utolsónak teremtette meg az embert. A növények, állatok teremtése során tehát már némi gyakorlatra kellett szert tennie. S lám, mégis kissé tökéletlen teremtmények lettünk. Ha a Teremtő végtelenül bölcs, mint az írás mondja, nem lett volna szabad hibáznia ... Ez elvi kérdés. A hívőknek némi vigaszt nyújt az a remény, hogy a világegyetem más részein létezhetnek valóban tökéletes teremtmények is. Kritizálni persze könnyű. Azt mondják, bírálni csak annak van joga, aki egyúttal jobbat is tud ajánlani. Nos, ha még nem unták meg túlságosan ezt a témát, legközelebb elmondom, hogyan kell Tökéletes Élőlényeket tervezni! Vagyis nem E.T.-t, nem is T.T.-t, hanem T.É.-t.
ALKALMAZKODÁS A KÖRNYEZETHEZ Az élet fejlődése nem más, mint a környezethez való alkalmazkodás képessége. Az emberi faj minden bizonnyal kiváló ebben, másképp már eltűnt volna a többi száz- meg százezer kipusztult fajjal együtt. De mégis... A fejlett állatfajok, köztük az ember, állandó testhőmérsékletűek. A környezet hőmérsékletéhez való alkalmazkodás ezért létkérdésük. Az embernek ez természetes módszerekkel nem sikerült. A korábban emlegetett táplálkozás mellett második legfőbb tevékenységünk, hogy óvjuk magunkat a környezet magas vagy alacsony hőmérsékletétől. Ruhánk, cipőnk, kesztyűnk, kalapunk: pótbőreink. Régen barlangba bújtunk, ma lakásokat építünk. Azokat fűtjük vagy hűtjük. Ablakokat nyitunk, csukunk: szigeteljük magunkat a környezettől. A sarki róka kibírja az 50 fokos hideget, a sivatagi róka az 50 fokos meleget. Segédeszköz nélkül. Ott él és szaporodik .. . Környezetünk legáltalánosabb jelenségei közé tartozik a csapadék és a szél. Az embernek mindkettő árt: lehetőleg fedél alá menekül előlük. Ahelyett hogy
SCHUMINSZKY NÁNDOR
Balesetek égen s földön... Az ember semmit sem kap ingyen. Egyetlen győzelme a természet fölött sem volt még vértelen. Jurij A. Gagarin 1986. január 28-án zajlott le az űrhajózás történetének legsúlyosabb katasztrófája. A 10. repülésre induló Challenger a startot követő 72. másodpercben felrobbant, hétfőnyi személyzete életét vesztette. Büszkén hirdettük a kozmosz meghódítását, a szörnyű gondolatot, hogy annyi eredményes és sikeres start után egy sikertelen is bekövetkezhet, gyorsan kitöröltük az emlékezetünkből. Strucchoz hasonlóan homokba dugtuk a fejünket, hogy ne lássuk a katasztrófa füstfelhőjét, a hozzátartozók arcát. A tragédia mégis bekövetkezett, bizonyítván, hogy a kozmosz „meghódításának” még ugyancsak az elején tartunk, nagyszerűnek titulált repüléseinkkel éppen csak érintettük a világűr szélét. . . Negyedszázados a pilótás űrrepülés. Most, 1986 júliusában emlékezzünk azokra, akik életüket áldozták az űrhajózásért, azokra, akik már nem lehetnek itt velünk . . . 1958. június. Iven C. Kincheloe (USA), aki 1956 szeptemberében 38 465 méteres magassági rekordot állított fel. F-104 típusú géppel repült, amikor az teljesen váratlanul kigyulladt. A pilóta már hiába katapultált a túl alacsonyra süllyedt repülőgépből, már nem járhatott sikerrel. Kincheloe életét vesztette. 1961. március 23. Az első húsz - rendkívül szigorú orvosi Vizsgálatokon átesett szovjet pilóta már nagyban készült az űrrepülésre. Igaz, nyugati lapok már többször világgá röpítették az „óriási szenzációt": Újabb szovjet űrhajós tűnt el a kozmoszban! Az Izvesztyija 1961. április 3-i száma azonban csattanósValóban választ életét adott aáldozta az feltételezésekre. első szovjet űrhajósjelölt, de nem a világűrben! Valentyin V. Bondarenko a legfiatalabb volt a maga 24 esztendejével a Gagarincsoportban. Derűs arccal, magabiztosan végezte a hangszigetelt barokamrában a 10 napos egyedüllét-gyakorlatot. Testén orvosi műszerek csatlakozóinak tucatjai helyezkedtek el, de Bondarenko - leendő űrutazására gondolva - nyugalommal viselte azokat. A kamrában alacsony volt a nyomás, ezért a levegőt jelentős mértékű oxigénnel dúsították. A tíz nap elteltével Bondarenko sorban levette a műszerek kábeleit, majd
38 Műhely helyüket alkoholos vattával ledörzsölte. Talán gondolatai már a kozmoszban jártak, így fordulhatott elő, hogy az alkohollal átitatott vattát - oda sem figyelve - a hősugárzó spirálbetétjére dobta. A felcsapó lángok - a nagymértékű oxigén jelenléte miatt - azonnal elnyelték az egész kabint. Meggyulladt az űrhajósjelölt gyapjúruhája, de ő nem adott le vészjeleket, megpróbálta eloltani a lángokat. A nyomáskülönbség miatt a mentők nem tudták rögtön kinyitni a kamra ajtaját, így az eltelt másodpercek alatt Bondarenko halálos sérüléseket szenvedett. Amikor kihozták,
1967. január 27. Január 25-én lefolytatták az első ellenőrző próbát az Apollo-1 legénységével. Minden rendben volt, a második gyakorlatot 27-ére tűzték ki. Helyi idő szerint 18 óra 31 percre ugrottak az órák mutatói, amikor tíz perccel az ellenőrző próba befejezése előtt bekövetkezett a tragédia. Beszéljenek a magnetofonszalagok Virgil I. Grissom, Edward H. White és Roger B. Chaffee utolsó másodperceiről: 18 óra 31 perc 3 másodperc: a légnyomás és a hőmérséklet normális. White - akin egyedül volt biológiai mérőrendszer -
mód, így a Szojuz-1 szédületes sebességgel kezdett zuhanni, és ez Komarov halálát okozta. 1967. június 6. Edward G. Givens (USA) a Gemini-program pilótája autóbalesetben meghalt El Largónál, Houston közelében. 1967. október 5. Clifton C. Williams (USA) lett volna a negyedik ember a Holdon, az Apollo-12 holdkomp pilótájaként. A sors azonban meghiúsította ezt: T-38-as géppel gyakorló repülés során Tallahassee város közelében lezuhant, és életét vesztette. 1967. november 15. Az X-15-ös
még vagyok eszméleténél volt, ezt hajtogatta: „Én a hibás, ne mert vádoljanak senkit!" Az orvosok nyolc órán keresztül harcoltak az életéért, de nem tudták megmenteni. Szülővárosában, Harkovban temették el. 1964. október 21. Theodor C. Freeman (USA) T-38-as típusú géppel tíz óra egy perckor indult el az ellingtoni kifutópályáról. Harminchét percig repült, majd egy halasztás után tíz óra negyvenhét perckor megkezdte a leereszkedést. A liba délnyugatról közeledett felé. Nagyon nagy liba volt, legalább tizenkét kilós. Az égbolt ködös volt a nagy hőség miatt, így ütköztek össze egy felhőben. Két egymás utáni robbanás hallatszott, és a T-38ás kigyulladt. Freeman megőrizte nyugalmát, hiszen pilótainstruktorként már sokszor szállt le lángoló motorral. A tűz azonban egyre jobban terjedt, és minden oldalról körülvéve, eltakarta a kilátást. Nem maradt más hátra, mint hogy ejtőernyővel kiugorjon. Mindenki ezt várta tőle, de ő mégsem ugrott ki. Abban a percben az űrhajósok házai fölött repült. Nem láthatta, de tudta, hogy ott vannak. Értékes másodperceket vesztett - mert továbblavírozott a géppel -, sorsdöntő másodperceket. A T-38-as törzse kettényílt, és Freeman kizuhant belőle. Az ejtőernyő nem nyílt ki, de nem is lett volna ideje kinyílni. A pilóta egy lóheremezőre zuhant, és meghalt. 1966. február 28. Két T-38-as gyakorlógép repült Houstonból St. Louisba, a Gemini űrhajókat gyártó céghez. A két gépen a Gemini-9 első számú személyzete -Elliott M. See és Charles A. Bassett -, illetve a tartaléklegénység - Thomas P. Stafford és Eugene A. Cernan - utazott. Az időjárás nem vette pártfogásába a pilótákat. A felhők rendkívül alacsonyan helyezkedtek el, megnehezítve a tájékozódást. Az első gép rosszul fordult a leszálláshoz, oldalt fekve jött ki egy ilyen felhőből. Kormánymozdulatra szinte idő sem volt, máris nekiütközött egy vezetéket tartó oszlopnak. A T-38-as megperdült, és a repülőtér előtti autóparkolóra zuhant. See és Bassett szörnyethalt. Stafford és Cérnán sikeresen szálltak le, 1966 júniusában ők repültek a Gemini-9 Űr-hajón.
szívverése rendben. Ekkor észlelték először a tüzet. 18 óra 31 perc 4 másodperc: White szívverése gyorsult, az űrhajósok mozgása következtében a kabin ingott. 18 óra 31 perc 5 másodperc: White szívverése tovább gyorsult, a kabinban nőtt a nyomás és a hőmérséklet. Hangos kiáltások hallatszottak: - Égés szagát érzem! - Tűz a kabinban! 18 óra 31 perc 9 másodperc: Chaffee kétségbeesetten felkiáltott: - Hatalmas tűz a kabinban! A fülke nyomása tovább nőtt, a kabin mozgása tovább erősödött az űrhajósok belső mozgásától. 18 óra 31 perc 12 másodperc: Chaffee kikapcsolta a külső áramforrásokat, és jelezte a fény növekedését. A bizonyítékok később igazolták, hogy az asztronauták megkísérelték kinyitni az ajtót, küzdöttek a kijutásért. 18 óra 31 perc 14 másodperc: Az űrhajósok ruhájának és a kabinnak az oxigén-ellátása egyre jobban ingadozott, a rádiókapcsolat megszakadt. A kabinból érkező utolsó szavakat Chaffee kiáltotta: - Égünk, vigyetek ki innen minket! 18 óra 31 perc 17 másodperc: A kabin hőmérséklete meghaladta az 500 Celsiusfokot, a tűz teljesen elborított mindent. A nyomás növekedése közepette a fülke megsérült. A tűz feketére festette a szürke burkolatot, a kabin belseje teljesen kiégett. A szakemberek megállapították: a tüzet rövidzárlat okozta, melyet hatásában háromszorosára fokozott a tiszta oxigénlégkör. 1967. április 24. Az előírt program befejezése után Vlagyimir M. Komarov a Szojuz-1 fedélzetén megkezdte az előkészületeket a leszállásra. .Az űrkabin megtette minden nehézség nélkül a legnehezebb és a legveszélyesebb szakaszt a légkör sűrűsödő rétegeiben. Sebessége ekkor már lecsökkent az első kozmikus sebességről a megfelelő értékre. Hét kilométeres magasságban azonban, amikor a főernyő kupolája kinyílt - a kabin forgó mozgása következtében -, a tartókötelek összegabalyodtak. A tartalék ernyő nyitására sem volt
programban következett Adams repülésre. A Michael 3._számúJ.gép rendben elvált a B-52-es típusú hordozható repülőgéptől, majd meredeken a magasba tört. Alig tízperces repülés után megkezdődött a leereszkedés. Az X-15 ekkor váratlan forgásba kezdett, amit Adams nem tudott megszüntetni, és lezuhant az Edwards légibázis közelében. 1967. december 8. Robert H. Lawrence (USA) a MOL-program pilótája, az első feketebőrű űrhajós, F-104-es típusú géppel zuhant le az Edwards légibázis közelében. 1968. március 27. Az előre megszabott időben Jurij A. Gagarin gyakorlórepülésre indult Vlagyimir Szerjoginnal. a tapasztalt kiképzőpilótával. A sugárhajtású gép játszi könnyedséggel szökkent fel az égbe. Hogy később mi történt, azt nagyon nehéz megállapítani. A MIG-15 irányt változtatott, és zuhanni kezdett. Valósággal lekaszálta A Vlagyimir-vidék erdőségeinek fáit, és belefúródott a talajba. A világ első űrhajósa halott volt. 1970. január 10. Pavel I. Beljajev a Voszhod-2 parancsnoka volt. Erről az űrhajóról lépett ki a kozmikus térségbe a világon elsőként Alekszej A. Leonov. A sikeres űrséta után, a leszállásnál a tájolórendszer működésében valami rendellenesség támadt, így Beljajev kézi vezérléssel hozta le az űrkabint. Ezt a cseppet sem veszélytelen feladatot még sikeresen megoldotta, de szervezete a rátámadó kórral szemben tehetetlennek bizonyult. Gyomorvérzésben halt meg. 1970. április 13. Két napja száguldott már az Apollo-13 a Hold felé, három asztronautával: James A. Lovell parancsnokkal, John L. Swigert CMpilótával és Fred W. Haise LM-pilótával, amikor a houstoni irányítóközpont 8. épületében recsegni kezdett a hangszóró: - Halló, Houston, van itt egy problémám! A repülésirányító felfigyelt: - Mondd még egyszer! Lovell megismételte teljesen nyugodtan: - Van egy problémám, kiesés van a B főelosztónál ... - Majd némi szünet után hozzátette: - Egy elég hangos dörrenés volt itt... A szolgálati egységben bekövetkezett robbanás miatt a parancsnoki fülkében
Műhely 39 teljesen leállt az áramszolgáltatás! Az ellenőrző mérnök felkiáltott: - Vészhelyzet! Az űrhajósoknak teljesen sötétben, hidegben kellett továbbrepülniük a Hold felé, miközben a Földön lázasan keresték a megoldást. A Holdra szállásról természetesen lemondtak, hiszen a parancsnoki kabinban csak a rádió működött, az is tartalék áramforrásokról. Visszafordulni nem lehetett a sajátságos égi mechanikai törvények miatt. Az űrhajó tehát tovább távolodott a Földtől, és csak a holdkompban volt a remény. Ezt igazolták a számítások is,
a Föld körüli pálya elérése előtt visszaindult a Föld felé, és 21 perc 27 másodperc repülés után 1700 km-re északkeletre Bajkonurtól, Gorno-Altajszk várostól délnyugatra szerencsésen leszállt. 1981. MIG-21-es géppel gyakorlórepülés közben lezuhant Bui Thanh Liem, a tartalék vietnami űrhajós. 1982. december 28. John L. Swigert (USA) életéért az egész világ aggódott az Apollo-13 fedélzetén. A szerencsés földet érést követően nem repült többet, politikai pályára tért át. Kongresszusi beiktatása előtt hat nappal halt meg, feltehetőleg
Mit érezhet az ember egy űrrepülőgépstartnál? A Challenger egy korábbi, nyugatnémet űrhajósa a következőket mondta: „Amikor elhúzzák a beszállóhidat, attól kezdve 5 km-es körzetben nincs egy teremtett lélek sem. Ekkor bizseregni kezd valami az ember gyomrában. Itt ülünk egy bombán! A visszaszámlálás utolsó másodpercei folynak, már csak az automatika állíthatja le a startot. Bekapcsolnak a főhajtóművek, a Challenger előre-hátra inog, szóval indulunk...
úgyhogy a Hold megkerülése utánaaz Apollo-13 elindulhatott hazafelé, holdkomp hajtóműveinek segítségével. A Föld felé vezető pályaadatokat a számítógép 72 perc alatt számította ki, ami ceruzával és papírral dolgozó matematikusnak nagyjából 1 millió évébe került volna. Lovellék a rendkívül veszélyes helyzetet példamutató hidegvérrel vészelték át. Egyébként is az űrhajósok mindig háttérbe szorították az olyan problémákat, amelyekkel szemben nincs védelem. A halál árnyékában folytatott élet az űrhajósoknál nem beszédtéma. Az Apollo-13 kabinja április 17-én leereszkedett az óceánra, az aggódó világ fellélegezhetett: most az ember győzte le a gépet! 1970. szeptember 4. James M. Taylor (USA) T-38-as gyakorlógéppel zuhant le Palmdale város közelében, Kaliforniában. 1971. június 30. Huszonhárom napos eredményes munka után a Szojuz-11 űrhajó legénysége - Georgij Ty. Dobrovolszkij parancsnok, Vlagyiszlav Ny. Volkov fedélzeti mérnök és Viktor I. Pacajev kutatómérnök - megkezdte a pakolást. A Szaljut-1 űrállomásról a tudományos megfigyelések anyagait, filmeket, fedélzeti naplókat átvitték az űrhajóba, majd 21 óra 28 perckor a két űrobjektumot szétkapcsolták, és a Szojuz-11 eltávolodott az űrállomástól. Június 30-án 1 óra 35 perckor a megfelelő orientáció után bekapcsolódott a fékezőhajtómű. Működésének befejezése után a rádiókapcsolat megszakadt a legénységgel. Az automata programnak megfelelően a légköri fékezés után kinyílt a főernyő, majd közvetlenül a talajt érés előtt a sima leszállást biztosító külön rakétarendszer. A mén-tőosztag perceken belül a helyszínre érkezett, de a fedél kinyitása után a három kozmonautát holtan találták. A tragédiát az űrkabin hermetizációjának meghibásodása okozta. 1975. április 5. A Szaljut~4 űrállomás újabb látogatókat várt. Vaszilij G. Lazarev és Oleg G. Makarov menetrendszerűen startolt Bajkonurból. A repülés 8. percében 192 km magasságban rendellenesség lépett fel a hordozórakéta működésében, ezért az irányító személyzet úgy döntött, hogy megszakítja a repülést. A Szojuz-18-1 űrhajó
rákbetegségben. 1983. szeptember 27. A Szaljut-7 űrállomás két lakója már nagyon várta a látogatókat. Vlagyimir G. Tyitov és Gennagyij M. Sztrekalov felkészült a Szojuz-T-10-1 űrhajó fedélzetén a startra. Azután egy pillanatig azt hitték, rendben el is indultak. Nem így történt. Az indításnál a hordozórakéta 3. fokozatánál tűz ütött ki, így működésbe lépett a mentőrendszer. Szinte letépte az űrhajót két utasával a lángba boruló rakétáról, és 4 km magasságba röpítette. Itt kinyílt az űrkabin ejtőernyője, és a két űrhajós épségben leszállt, biztonságos távolságban a felrobbant rakétától. 1986. január 28. Az űrhajózás legnagyobb katasztrófája zajlott le ezen a napon, megsemmisült a Challenger űrrepülőgép. A start utáni 62. másodpercben egy kis fényes pont jelent meg az űrrepülőgép hasa alatt, a nagy üzemanyagtartály és a jobb oldali gyorsítórakéta között. A 72. másodpercben láng csapott ki, majd a robbanás hatalmas füstfelhője elfedett mindent. A hétfőnyi személyzet - Francia R. Scobee, Michael J. Smith, Judith A. Resnik, Edison S. Onizuka, Ronald E. McNair, Gregory Jar-vis és Christa McAuliffe - életét vesztette. Az azonnal megindult vizsgálat az óceánból kiemelt roncsok, a telemetrikus adatok elemzésével, vizsgálatával a következőket állapította meg: A gyorsítórakéta harmadik és negyedik szegmense között átégett egy szigetelőgyűrű. Már a startnál látható volt az innen kiszivárgó fekete füst, majd itt jelent meg a láng is, ami azután átégette az üzemanyagtartály falát. Ekkor felrobbant a folyékony hidrogén, páratlan hevességgel és gyorsasággal. Ezt az indokolta, hogy a tartályban még az üzemanyagnak körülbelül a 70%-a benne volt.. . A robbanáson kívül az űrrepülőgép pusztulását aerodinamikai hatások, az égő tartály részeivel való összeütközések is elősegítették. A személyzet mentésére a robbanás rendkívül gyors lefolyása, a katapultülések és a szkafanderek hiánya miatt nem volt mód.
5...4...3...2...1... start! A gyorsítórakéták is begyújtanak. Az egyetlen, amire gondolok, hogy ezek 2 percig működni fognak. MŰKÖDNI FOGNAK! Azután ugyanis bármi történik, van mód a menekülésre. Siklórepülésben visszatérhetünk a Földre. Amikor letelik az idő, tompa robaj hallatszik, leválnak a rakéták. Ebben a pillanatban nyugalom árad szét bennem, a nehezén túlvagyunk .. A NASA a hiba pontos felderítéséig, annak kijavításáig szünetelteti az űrrepülőgépjáratokat, feltehetőleg másfél-két évig. De nincs, és nem is lehet leállás! Az emberre szükség van a világűrben, ott semmiféle robot nem helyettesítheti. Az űrrepülés a 21. század záloga.
Hírek Január 24-én, 74 éves korában meghalt a nyugati SF-világ egyik legellentmondásosabb egyénisége, a szektaalapító Lafayette Ronald Hubbard. Az USA egy időben közkedvelt fantasztikus írója az első SF-történetet még 1934-ben jelentette meg az Astounding Science Fictionben, Veszélyes dimenzió címmel. Ezután gőzerővel dolgozott, a negyvenes években egy időben 72 amerikai kiadó adta ki műveit, melyek közül a legnagyobb Sikert talán a Doc Methusalah című sorozat aratta. Európában sohasem szerették, műveit jóformán sehol sem adták ki. A SF e fenegyerekének 1950-ben jelent meg a Dianetics című rövid írása, mely nagy vitát kavart, s az lett az eredménye, hogy Hubbard hátat fordított az írásnak és szektát alapított szcientológiai egyház néven. Mozgalmát kezdetben egyes kollégái is jóindulattal nézték, így pl. van Vogt is propagálója volt. A szekta azóta megszilárdult, ma a Los Angelesben székelő központnak negyven országban van fiókintézete. Maga a Mester visszavonult,
40 Műhely magánjachtján járta a világtengereket, ezért többször is halálhírét költötték. A nyolcvanas évek elején újra írni kezdett, Battlefield Earth (Csatamező a Föld) című regénye bestseller lett az USA-ban. Tavaly jelentette meg egy 10 kötetre tervezett sorozat, Mission Earth (A Föld-küldetés), első kötetét. Ez most már végérvényesen csonka marad, hacsak híveinek álmát beteljesítve, a Mester valamelyik reinkarnációja be nem fejezi. *** Joggal panaszkodik az NSZK-ban megjelenő Science Fiction Times, hogy az ottani könyvpiacot valósággal elárasztással fenyegeti a mindenféle áltudományos, kuruzsló, vajákos, szellemidéző, jóstudományokat ismertető „szakkönyv”. Egyetlen hónap alatt jelent meg kötet pl. a fogyásról diéta nélkül, pusztán pozitív gondolkodás útján, egy másik az öngyógyításról láthatatlan energiatestecskék segítségével, aztán az asztrogyógyítás kézikönyve, továbbá könyv a lazításról sztereo-mélyszuggesztió segítségével. És ez csak az egészségügy. Mert megjelent a tarotkártyavetés kézikönyve, egy másik Ami holnap igaz lehel címmel a 2000-ig beteljesedő próféciákról és katasztrófajóslatokról és végül, csúcsteljesítményként kézikönyv a régi pogány csontkockajóslásról, mellékletként (50 márkáért) valódi mosható műanyag birkacsontutánzatokkal, rajtuk az „eredeti” rúnavésetek. Nem sok ez egyszerre? - kérdi joggal a neves folyóirat. Ezek a könyvek értékesebb anyag elől tarolják le a piacot és igazán nincsenek jó hatással egyre növekvő olvasótáborukra. ***
Hétvégi Galéria Ősztől HÉTVÉGI GALÉRIA címmel új kiállítóhelyiség nyílik a Móra Kiadóban (Budapest XIV., Május 1. út 57.). Szeptember 5-21-ig Zórád Ernő science fiction illusztrációit és képregényeit, szeptember 26 - október 19. között Kiss István képeit, október 24-től november 16-ig Bánfalvy Ákos hajózástörténeti festményeit tekinthetik meg az érdeklődők. A kiállítások minden pénteken, szombaton és vasárnap 10 órától 18 óráig látogathatók.
JOE HALDEMAN
Szerényjavaslat emberbarátmultimilliomosoknak 1. 1975. október 13. A Cápa-sziget csak pár száz lépésnyi, bozótos homokzátony két alig nagyobb szigetecske között a Floridai-szigetek sorában. A lakossága egy fő. Ténylegesen egyetlen ember sem lakik itt - talán a nevet nem találták elég vonzónak az ingatlanpiacon -, de azért van egy zárt garázs, egy kikötőstég meg egy postaláda a szigeteken végigfutó 1-es főút közelében. Az az illető, aki ennek a homokdarabnak - meg stégnek, postaládának és garázsnak - a gazdája, úgy másfél kilométernyire innen él, a Mexikói-öbölben, és van egy alkalmazottja, aki minden reggel begyűjti a postát, és bevásárol, amit kell. A Cápa-szigetnek ez az egyetlen „lakosa” Howard Knopf Ramo, és a kifutófiún kívül még sok alkalmazottja van. Közülük ketten egy érdekes szakterületen szereztek doktorátust, erről majd később szólunk. Van közöttük helikopterpilóta; van, aki különös körülmények között esztergályozott; van egy fiatalos külsejű volt ezredes (West Point-i katonai akadémia, 1960) meg a maffia egy volt bérgyilkosa; öten teljesen legális kutatást folytatnak, hogy fényt derítsenek a gravitáció természetére; aztán van több tucat érdektelen aktakukac és műszaki szakember, és van egy szenátor is, aki nem él ott a többiekkel a Cápa-sziget közelében, és nem is Floridát képviseli a szenátusban, mindazonáltal a szívén viseli Howard Knopf Ramo érdekeit. Ramo az alkalmazottjai közül csak a kutatók és a kifutófiú jövedelmét szokta bevallani az adóhivatalnak, de annak is csak a tized-részét. A többi urak és hölgyek is tízszeresen fejedelmi fizetést kapnak, de ők hivatalosan mind halottak, úgyhogy az adóhivatalnak semmi köze a pénzükhöz, amely egyenesen bizonyos névtelen, csak 1974 by Mercury Press, Inc. Reprinted by permission of the author
számmal jelzett svájci bankszámlákra kerül, anélkül, hogy megdézsmálná az állam. A múlt évben Ramo valamivel több mint egymillió dollárt fordított bérre és megvesztegetésre; ily módon véleménye szerint bölcsen fektette be összvagyonának nem egészen egynegyed százalékát.
2. 1955. május 7. Történetünk úgy kezdődött, hogy ... történetünk sok helyen és sok személlyel kezdődött. De az egyik kulcsfigura a 17 éves Ronald Day volt, aki abban az időben középiskolába járt Winter Parkban, egy álmos floridai porfészekben. Ronald nagy vágya az volt, hogy katona legyen, de nem egyszerűen csak a hadsereg tagja, hanem tiszt, méghozzá katonai akadémiát végzett tiszt. Apja vitézül szolgált a második világháborúban, aztán Koreában, amíg Csuncsonnál egy gyalogsági akna (a „Darálóhadművelet” során) nyugállományba nem kényszerítette. Az idősebb Day az eset előtt két nappal a harci körülmények között parancsnok lett ugyan, de tisztté nem léptették elő, és a későbbiekben szomorúan tapasztalta, hogy az altiszti nyugállomány és a tiszti nyugállomány közötti különbség azonos a kínlódás és a komfortos élet közötti különbséggel, miután az embernek cafatokra ment a lába. Sem az apa, sem a fiú nem hibáztatta a hadsereget azért, mert rá küldte az idősebbik Dayt egy sáros aknamezőre, hiszen 1953-at írtak, és egyikük sem hitte, hogy a katonaélet csupa öröm. De azért persze több öröm jutott a tiszteknek, a legtöbb pedig a West Point-i akadémiát végzetteknek. Az egyetlen bökkenő csak az volt, hogy Ronald, egy másik szakma tolvajnyelvén szólva, „nem tudta kellően kifejteni a képességeit”.
42 Joe Haldeman: Szerény javaslat emberbarát milliomosoknak Sok érdekes kedvtelése volt, sok téren mutatott tehetséget, 180-as volt az intelligenciahányadosa, de éppen csak végigevickélt a középiskolán, és nemigen reménykedhetett benne, hogy fölveszik az akadémiára. Amíg fel nem tűnt az életében Howard Knopf Ramo. Egy szép tavaszi délutánon Ramo értésére adta apának és fiának, hogy ő az Egyesült Államok jól felfogott érdekeit tartja szem előtt, igen sok pénze van (már akkor is majdnem százmillió dollár), továbbá tudomása van az idősebb Day múltjának egy kínos mozzanatáról, és bizonyos méltányos ellenszolgáltatások fejében bejuttatja Ronaldot a West Point-i katonai akadémia hallgatóinak sorába. Nem volt meglepő, hogy Ronald intelligenciája szárnyakat kapott az akadémia szigorú fegyelmében. Fő tárgyául a fizikát választotta, mivel ez is része volt az alkunak, és 1960-ban kitüntetéssel végzett. Hadmérnökként főiskolára. a Virginia állambeli Fort Belvoirbe folytatott vezényelték, atomenergetikai További tanulmányokat a az főiskolán és a közeli georgetowni egyetemen. Ronald Day már százados volt, az őrnagyi előléptetésre fente a fogát, és egy lépés választotta csak el attól, hogy ő legyen a személyzeti és újoncozási parancsnokhelyettes, amikor egy este a szállására visszatérve megpillantotta Ramót, aki egy merev hátú széken üldögélve várt rá. Ramo dandártábornoki egyenruhát viselt, és néhány szívességet kért. Day százados örömmel igent mondott nem azért, mintha hitelt adott volna a Ramo vállán fénylő csillagoknak, hanem részben azért, mert a szívességek, ha furcsák voltak is, ártalmatlannak és a múltbeli látogatás fényében méltányosnak látszottak; főképpen azért, mert Ramo elmondott egyet-mást arról, hogy mi a terve a következő évtizedre. Nem volt kifejezetten hazafias elképzelés, de nagy pénzeket mozgatott meg. És Day százados - ó, idők, ó, erkölcsök! - immár többre becsülte a pénzt, mint a hazafiságot. Ramo megbízottjai a következő években többször is fölkeresték Dayt, de a két férfi személyesen nem találkozott újra 1972 elejéig. Day végül jelentkezett önkéntesnek Vietnamba, ahol egy műszaki zászlóalj parancsnoka lett. A helikoptere lezuhant az ellenséges vonalak mögött, már amilyen vonalak voltak abban a háborúban, 1972 januárjában, és Ronald Day neve egy évig a harcban eltűntek listáján szerepelt. Aztán egy idő múlva az észak-vietnamiak is nyilvánosságra hozták a listájukat, és Dayt „harcban elesettnek” nyilvánították. A teste sohasem került elő. Nem is csoda, mert akkor már a Cápa-szigettől másfél kilométernyire tartózkodott, épen és egészségesen.
3. 1959. december 5. Andre Charvat csak egyszer találkozott Ronald Dayjel, Fort Belvoirben, öt évvel azelőtt, hogy a Cápa-sziget közelében egy fedél alá költöztek. Andre előzőleg másodéves korában otthagyta az Iowai Állami Egyetemet, behívták katonának, elvezényelték az atomenergetikai főiskolára, ott szert tett azokra a szakismeretekre, amelyek segítségével a radioaktív fémeket tetszetős vagy célszerű idomokká lehetett alakítani, leszerelt, és elhelyezkedett egy Los Alamos-i atom-energetikai kutatólaboratóriumban, ahol egy kis esztergát kezelt távvezérléssel, arasznyi vastag ólomfal mögül. Plutóniumot esztergált. Nagyon ügyelt, nehogy egy morzsányi plutónium is veszendőbe menjen, hogy a kész darab és a forgácsok együttes súlya egyenlő legyen a nyers tömb súlyával, amelyből kiindult. De apránként, pár milligrammonként egyszerű urániumra cserélt ki egy-egy értékes plutóniumforgácsot. Kis híján négy évig dolgozott Los Alamosban, és 14,836 gramm plutóniumot vitt magával, amikor 1974. november 12-én éjfélkor egy kis bárkán megérkezett a Cápa-sziget közelébe. Sok más, hasonló helyzetben levő ember már elvitte a maga néhány gramm plutóniumát a Cápa-szigetre. És még sokakat vártak az óévben.
4. 1975. január 1. - Hölgyeim és uraim! - Howard Knopf Ramo ismerős, finom mozdulattal hátrasimítja hosszú, ősz haját, a másik kezével szemmagasságba emeli öblös poharát. Jóféle hazai pezsgő gyöngyözik benne. - Óhajt valaki pohárköszöntőt mondani? Zavart csönd lesz. Több mint ötven ember zsúfolódott össze a tévészobában. A képernyő felől tompa éljenzés hallatszik, ahogy az Allied Chemical játékosai támadásba lendülnek. - Téged illet a dicsőség, Ramo - mondja Day ezredes. Ramo bólint, szórakozottan a televízióra mered. - Harminc év - suttogja, aztán fennhangon így szól: - A mi
évünkre! A mi világunkra! Felhajtják. Nagy csend. Aztán mindenki egyszerre fecsegni kezd. 5. 1975. január 2.
Önéletrajz A nevem Philip Vale. Kis híján öt éve állok Howard Knopf Ramo szolgálatában. 1967-ben atommérnöki diplomát szereztem az újmexikói egyetemen, és két évig nukleáris rakétahajtóművek kutatásával foglalkoztam. Amikor 1969-ben anyagi támogatás hiányában a témát leállították, szinte lehetetlenség volt atommérnöki állást kapni, az én szakterületemen pedig a szó szoros értelmében nem létezett állás. Egy darabig a megtakarított pénzből éltünk. Végül kénytelen voltam elmenni egy középiskolába fizikát tanítani, és még örülhettem is, hogy egyáltalán van munkám, akár azért az évi hétezerért is. De 1970-ben a feleségem heveny vesegyulladást kapott, és eltávolították mind a két veséjét. A biztosításunk nem vonatkozott a mesterséges dialízisre. Évi huszonötezer dollárba került volna, hogy életben maradjon a feleségem. Ekkor megjelent Ramo, és nagylelkű ajánlatot tett. Három hét múlva Dorothyt és engem titokban átszállítottak a Cápa-szigetre. Eltűnésünket egy katasztrofális autóbaleset magyarázta. 1970-ben Ramo mesterséges szigete még nagyrészt üresen állt, de az egyik szint felét egy orvosi rendelő töltötte ki. Volt dializálóberendezés is, két szakképzett kezelővel. Ramo „jó szándékú zsarolásnak” nevezte a dolgot, és körvonalazta a következő néhány évi feladataimat. 6. 1970. április 4. Amikor Philip Vale megérkezett Ramo szigetére, csak egy aranyszínű kupolát látott belőle a víz fölött, vaskos betonpilléreken nyugodott, karvastagságú acélkábelek rögzítették, amelyek basszus hangon dúdoltak a szélben. A kupola állandó szállást adott hat embernek és egy Gravitáció Rt. nevű, többé-kevésbé legális kutatóintézménynek. Ramo ott élt két technikussal, egy kifutófiúval és két gravitációkutató szakemberrel. A létesítmény roppant költséges volt, de Ramo azt hangoztatta, hogy rajong a tiszta tudományért, reméli, hogy egyszer majd hasznot is hoz, és nem tagadta, hogy csökkenti az adóterheit. Emellett biztosította számára az elszigeteltséget, amihez a multimilliomosok hagyományosan ragaszkodni szoktak: a kutatás céljait szolgáló mérések hallatlan érzékenysége miatt nem volt szabad repülőgépnek áthaladnia fölötte, és a parti őrség külön engedély nélkül egyetlen hajót sem engedett a sziget egy mérföldes körzetébe. Tévedés ne essék, mindegyik alkalmazott csakugyan gravitációs kutatásokat végzett; a szokásos gyakorisággal írtak egy-egy tudományos közleményt, beadtak egy-
egy szabadalmat, de tudták, hogy ezek csak álcázásul szolgálnak. Az Igazi munka a lábuk alatt kezdődött el nemsokára. Hét víz alatti szint volt az aranykupola alatt a mélyben. Dr. Philip Vale-re várt az a feladat, hogy a hét szinten gyárat alakítson ki, ahol kis atombombákat lehet előállítani. Huszonkilenc darab Nagaszaki típusú atombombát.
1972. február 3-án Ronald Day ezredes csatlakozott Vale-hez és a többiekhez. A két férfi békésen megosztozott a vezető szerepen. Day azt ajánlotta, hogy először készítsenek el néhány műbombát, egyrészt hogy gyakorolni és elemezni tudják a gyártás mozzanatait, másrészt hogy ellenőrizzék, mennyire hatékony fő célba juttató rendszerük: egy különlegesen átalakított Ford Econoline típusú furgon.
7. 1945. augusztus 9. Technikai megjegyzés Howard Knopf Ramo több évig dolgozott a kormány szaktanácsadójaként hazafiúi lelkesedésből, névleges fizetségért. A kormány különféle titkos programok szervezési kérdéseiben kérte ki a véleményét. Ramo azon volt, hogy a lehető legjobb tanácsokat adja, noha az államtitoknak minősülő részleteket nem közölték vele. 1945 augusztusában aztán Ramo megtudta, voltaképpen mi is volt az a Manhattan-terv.
Nem kell „kritikus tömegű” plutóniumot összegyűjteni ahhoz, hogy atombombát állítsunk elő. Elegendő, ha egy jóval kisebb darabot akkora neutronsűrűségnek teszünk ki, mint amekkora normális hőmérsékleten és nyomáson a kritikus tömegű plutónium belsejében uralkodik. Ez pedig megvalósítható megfelelően kialakított hagyományos robbanótöltetek segítségével. Az egész szerkezet kényelmesen elfér egy Ford Econoline furgonban.
8. 1970. április 5.-1972. február 3.
10. 1974. szeptember 9.
Dr. Philip Vale több hétig kínlódott az előzetes tervezéssel: a folyamatábrákkal, a szükséges felszerelés és személyzet összeírásával, az ütemezéssel, az elrendezéssel. Azt volt a legnehezebb kitalálni, hogy milyen módon lopjanak el nagy mennyiségű plutóniumot feltűnés nélkül. Ramónak volt néhány ötlete erről is, másról is. Vale kidolgozta a részleteket. 1971 közepére már harminc ember élt a Gravitáció Rt. alatt, és lassanként kezdett megérkezni a plutónium is, egyszerre mindig csak néhány gramm, amelyet leárnyékoltak ólommal, kadmiummal és betonnal, aztán gondosan meghatározott pontokon a Mexikói-öböl vizébe süllyesztették az egy mérföldes határon belül. Júliusban csendben megünnepelték Ramo hetvenötödik születésnapját.
Jelentés Célba juttató részleg Kapja: Ramo, Vale, Day, 2., 5., 8. részleg A mai nappal sikeresen befejeztük a kutatási-fejlesztési programot a következő járműveken: Ford, Fiat, Austin, Volkswagen. Mindegyik hibátlanul funkcionált az atlantai próbautakon. Helyszíni járműszemlék során meggyőződtünk róla, hogy különösebb feltűnés nélkül használható az Econoline Ghánában, Bombayben, Montevideóban és Madridban. A Renault és Szojuz típusú furgonokat nem vihettük próbaútra, mert ezek a járművek nincsenek forgalomban az Egyesült
44 Joe Haldeman: Szerény javaslat emberbarát milliomosoknak Államokban. Egy átalakított Renault-t a napokban csempészünk ki Mexikóba kipróbálásra, mert ott viszonylag gyakori típus. Valószínűleg módosítani tudjuk a Fordhoz készült szerkezetet úgy, hogy elhelyezhető legyen a Szojuz-karosszériában. Mivel azonban összesen két orosz furgonnal rendelkezünk, igen elővigyázatosan kell bánnunk vele. A Toyota felfüggesztése a három atlantai próbaút során felmondta a szolgálatot; egyszerűen nem ekkora terhelésre van méretezve. Tokióban és Kiotóban esetleg helyettesíthetjük Econoline-okkal vagy Volkswagenekkel. A járművek kilencven százalékát vízi úton szállítottuk New Orleansba az atlantai út előtt, hogy ne keltsünk gyanút a Key Largó-i tengelynyomás-ellenőrzésnél. Véleményünk szerint valamennyi egység már jóval a kitűzött
- Akkor oda álljon be, a Camaro mellé! A vezető beáll a jelzett helyre, átbillent egy kapcsolót a műszerfal alatt. Aprócska mérőműszerrel ellenőrzi a karjára szerelt „holtemberkapcsolót”, a folyamatos kijelzésű vér-nyomásmérőt, amely egy egyszerű jeladóhoz csatlakozik. Ha vérnyomása túl gyorsan túl alacsonyra süllyed, Washington belvárosa radioaktív kráter lesz. Mindent rendben találván kiszáll, és bezárja a furgont. Ezzel aktiválódnak a biztonsági berendezések. Egy kisebb összeütközéstől nem robban fel a bomba, és a Richter-skála szerinti 6-os földrengéstől sem. Attól viszont igen, ha valaki megpróbálja röntgensugarakkal átvilágítani vagy felnyitni a furgont. Gyalog megy a kétutcányira levő szállodájába. Mindig jól körülnéz, mielőtt lelép a járdákról. A szobájába kéri a reggelit. Bekapcsolja a televíziót. A mai nap
időpont előtt üzemképes lesz.
című9.07-kor műsorban nemegy hangzik különösRamo érdeklődésre hír. felhív miamielszámot. vagyonaszámot leapadttartó ötvenmillióra, de azért még megengedhet magának egy luxusszállodai luxuslakosztályt. 9.32-kor, miután mindegyik amerikai célpont bejelentkezett, Ramo fölhívja Reykjavikot. - Day ezredest kérem. Ramo vagyok. - Egy pillanat, uram. - Kis idő múlva: - Tessék, itt Day. - Ideát minden rendben van, ezredes. A maga utazó ügynökei bejelentkeztek már? - Kettő kivételével, ahogy terveztük - hangzik a válasz. - Mindenki, csak Peking és Kunming nem. - Jól van. Akkor nagyjából minden a maga kezében van. Elmegyek, megcsináljuk azt a reklámműsort! - Sok szerencsét, uram! - Ez most már nem szerencse kérdése. Legyen óvatos, ezredes! Leteszi a kagylót. Ramo megborotválkozik, felöltözik. Fehér nyári öltönyt vesz föl. Belenéz a tükörbe. Mintha valami nagypapa nézne vissza: nem sokáig van már ezen a világon, aranyos, de egy kicsit hóbortos, egy kicsit szenilis. Ezért intézték úgy, hogy nem Ramo, hanem Day ezredes kezében futnak össze a szálak Izlandon. Ha Ramo meghal, Day eldöntheti, hogy mi a teendő. Ha Day meghal, minden bomba automatikusan felrobban. - Gyerünk! - kiált be Ramo a szomszéd szobába. Tiszta, erős hangja van. Két férfi megy le vele a liften. Az egyik a volt bérgyilkos, új iratokkal, új arccal (hála a plasztikai sebészetnek) és két pisztollyal a zakója alatt. A másik Philip Vale, aki a Nagy Zsarolás részleteire vonatkozó feljegyzéseket viszi magával, továbbá Ramo indítványára egy rövid csövű 44-es Magnumot. Vale szemmel tartja a bérgyilkost, a bérgyilkos pedig szemmel tart mindenki mást. A szálló előtt várakozó Cadillacen nem látszik, hogy golyóálló, és az sem, hogy az első és hátsó ülés alatt egy Thompson géppisztoly, illetve egy lefűrészelt csövű vadászpuska lapul. A volt bérgyilkos ragaszkodott a tartalék fegyverzethez, és Ramo ráhagyta, hadd legyen meg a lelki nyugalma szegénynek. A saját lelki nyugalma kedvéért viszont Ramo, nem lévén ínyére az ilyen kisstílű erőszak, az este kiszedette az ütőszegeket belőlük. Elhajtanak az országos tévéhálózat egyik stúdiójához. Szép summát fizettek ki tízpercnyi adásidőért. Egy politikai propagandaműsorért. Pénzbe került az is, hogy a stúdió alkalmazottjai helyett a saját embereiket helyezzék el a kamerák mögött és a vezérlőpultoknál.
(aláírás) Maxwell Bergman részlegvezető
11. 1974. október 14. Ma megoldották a kínai kérdést. Kínában még mindig elég kevés a személy- és teherautó, és valószínűleg azon az országhatáron a legnehezebb átjutni. Ramo legalább három célpontot akar Kínában, de hallatlanul kockázatos volna megpróbálni kicsempészni három furgont, elhelyezni bennük a bombákat, visszacsempészni őket, és elhajtani velük a célterületre úgy, hogy ne állítsanak meg közben ... Szinte lehetetlen. A 2. részleg (Fegyverkutatás és - fejlesztés) ma bejelentette, hogy sikerült egy egészen rendes hatóerejű bombát elhelyezni egy nagy bőrönd méretű, körülbelül négyszáz kilós csomagban. Valamivel gyengébb, mint a többi, és nem olyan kifinomultak a biztonsági rendszerei (értsd: esetleg nem az első piszkálásra robban), de a célnak meg fog felelni. Hongkongon át megy majd be, egy Pekingbe tartó svájci gépszállítmányban; a két párja pedig Japánból érkezik meg mezőgazdasági gépek, illetve hajótestek között Kunmingba és Sanghajba. Az 1. részleg (Személyzeti) már megtalálta a pekingi és a sanghaji szállítót, most keresnek valakit, aki anyanyelvi szinten beszéli a Kunming környéki tájszólást.
12. Elnevezés Ramo nem szereti, ha a „Nagy Zsarolásaként emlegetik a dolgot, úgyhogy ha hallótávolságban van, csak azt mondják: „a Terv”.
13. 1975. július 1. Minden jól halad. Egy héttel ezelőtt megkezdődött a szállítás. Ma van Ramo hetvenkilencedik születésnapja. A horoszkópjában ez áll: „Ön természeténél fogva humanista. Szívesen segít a bajba jutottakon. Jó ügyvéd lenne önből. Vonzódik a művészetekhez, az irodalomhoz. Életkörülményeiben változás várható. A kritikus hónap szeptember lesz.” Egy szó sem igaz belőle! Októberben lesz.
14. 1975. október 13. 15. A műsor Szürke hétfő reggel van Washingtonban, 7.45. Egy hároméves Econoliné furgon fordul be a Forteenth Street-i parkolóba. Körülbelül négyszáz méternyire a Fehér Háztól. Az őr odaadja a jegyet a vezetőnek. - Meddig marad? - Nem tudom - mondja az. - Lehet, hogy egész nap.
TÁVOLI KÉP: RAMO, EMELVÉNY, FÖLDGÖMB RAMO: A nevem Howard Knopf Ramo. KOCSI LASSAN FÉLKÖZELBE RAMÓRA
Joe Haldeman 45 RAMO: Kérem, ne keljenek föl a készülékek elől. Amit mondani akarok, életbevágóan fontos önöknek és szeretteiknek. És nem tartom fel önöket sokáig. Valószínűleg nem hallottak még rólam, pedig néhány évvel ezelőtt a könyvelőim szerint én voltam a világ leggazdagabb embere. Gazdagságom tekintélyes részét arra fordítottam, hogy kerüljem a nyilvánosságot. A vagyonom többi részét pedig egy nagy tervre költöttem, amelynek harminc évbe telt a megvalósítása. Huszonegy évvel a polgárháború után születtem. Életem során ez az ország öt nagy háborúban és többtucatnyi kisebb összeütközésben vett részt. Alig volt közöttük olyan, amelyik méltó ügyért folyt volna, és egyetlen sem volt, amely megérte volna azt az árat, amelyet fizetnünk kellett érte. Pedig mi még szerencsésnek mondhatjuk magunkat más
nyolc órával a többi előtt fognak felrobbanni, végső figyelmeztetésként. A bombák felrobbannak akkor is, ha hatástalanítani próbálják őket, vagy ha a megbízottjaimnak bármiféle bántódása esik. Mindegyik fenyegetett ország vezetőjéhez diplomáciai úton levelet juttatunk el, amelyből megtudhatják a részleteket és azt, hogy milyen módon adják le az atomfegyvereiket. A levelek másolatát megkapják a hírügynökségek is. Egy munkatársam ezt az akciót „Nagy Zsarolásnak” keresztelte el. Nem hízelgő elnevezés, de lehet, hogy találó. TÁVOLI KÉP: RAMO, EMELVÉNY, FÖLDGÖMB RAMO: Tehát három nap. Viszontlátásra!
országokhoz képest, akár megnyerték a háborúikat, elveszítették. Mégis egyre újabb háborúk törnek ki. akár Jobban mondva. .. KÖZELKÉP, RAMO ... a vezetőink egyre újabb háborúkat robbantanak ki, a saját és politikai céljaik érdekében fiúkat, apákat, testvéreket küldenek a véres halálba. VÁLTÁS: FÉLKÖZEL: RAMO LASSAN FORGATJA A FÖLDGÖMBÖT RAMO: Az emberiség egész ismert történelme során eltűrte ezt a helyzetet. Most már elég! Kína, a Szovjetunió és az Egyesült Államok annyi nukleáris fegyvert halmozott fel, amennyi kétszer elég lenne az emberi élet teljes megsemmisítésére. Ez már túlmegy a politikán, itt már az emberfaj fennmaradása forog kockán! Az a tervem, hogy elveszem tőlük ezeket a fegyvereket - mindet egyszerre. Ennek érdekében a vagyonomat arra fordítottam, .hogy előállítsak 29 atombombát. 28 most a világ különböző nagyvárosaiban van elrejtve, egy pedig egy repülőgépen van, nagy magasságban Florida felett. Az a legkisebbik, hogy úgy mondjam, a szemléltető modell. VÁLTÁS: TÁVIRÁNYÍTÁSÚ KAMERA: TENGERPARTI PANORÁMA KÍSÉRŐ HANG: HULLÁMVERÉS RAMO: Az Atlanti-óceánt látjuk a Floridai-szigeteknél. A bomba tíz kilométernyire a tenger fölött fog felrobbanni, pontosan 10.30kor. A körzetben nem tartózkodik egyetlen hajó sem, és a kis mennyiségű radioaktív hamut a szárazföld felől fújó szél gyorsan szét fogja oszlatni. A Cápa-sziget nyolcvan kilométeres körzetében lakók ne nézzenek bele a villanásba. TÁVIRÁNYÍTÁSÚ KAMERÁN SZŰRÉS Figyelem .. . Most! ROBBANÁS, MAJD A FELHŐ ELOSZLÁSA UTÁN VÁLTÁS: KÖZELKÉP: RAMO RAMO: Mindegy, hogy egyetértenek-e velem abban, hogy minden ország fegyverzetét meg kell semmisíteni. Az is mindegy, hogy szent vagyok-e, vagy megalomániás őrült. Háromnapos határidőt adok a világ kormányainak - nemcsak az atomhatalmaknak, hanem a szövetségeseiknek is. Lehet, hogy még három nap sem lesz, ha nem követik hajszálpontosan az utasításaimat. A hirosimai és nagaszaki atombombákhoz hasonló vagy nagyobb erejű bombák vannak elhelyezve a következő városokban ... FÉLKÖZEL: RAMO, FÖLDGÖMB RAMO: SORRA MUTATJA A VÁROSOKAT A FÖLDGÖMBÖN Akra, Kairó, Kartúm, Johannesburg, London, Dublin, Madrid, Párizs, Berlin, Róma, Varsó, Budapest, Moszkva, Leningrád, Novoszibirszk, Ankara, Bombay, Sydney, Peking, Sanghaj, Kunming, Tokió, Kioto, Honolulu, Akron, San Francisco, New York, Washington. A három atomnagyhatalom egy-egy kisebb városában, Novoszibirszkben, Kunmingban és Akronban elhelyezett bombák
16. Tanácskozás - Azt mondja, nem kapták el?! - Az elnök céklavörös volt a dühtől. - Nem, uram. Először ki kellett derítenünk, melyik stúdióból jött az adás, aztán mire ... - Jó, hagyjuk ezt! Tudják, hogy hol van a bomba? -- Igen, uram, a hatodik oldalon van ... - A titkár bizonytalan mozdulattal az elnök felé nyújtotta a levelet, melyet a lengyel követség futára hozott néhány perccel az adás után. - Hol?! Csináltak már valamit? - Egy parkolóban a Fourteenth Streeten. A rendőrség .. . - Északnyugaton? - Igen, uram. - Te jóisten! Az csak pár utcányira van innét! - Igen, uram. - Ezek nem tisztelik még a .. . ugye nem piszkálta senki? - Nem, uram. Mocskosul be van biztosítva hatástalanítás ellen. Már úton vannak a szakértők Belvoirból, de ezzel aligha tudnak mit kezdeni. - Mi van azzal a „megbízottal”, akit a vén csibész emlegetett? Adja ide azt a vacakot! - A titkár átnyújtotta a levelet. - Tulajdonképpen ő volna az egyetlen fogódzkodónk. Csak hát ő is része a bomba biztosítórendszerének. Ha bármi baja esik ... - És mi van, ha szívrohamot kap az a piszok? - Az elnök hátradőlt a karosszékben, most először halkult el a hangja. - Vége a világnak. 17. Egy kis statisztika Ha az elkövetkezendő három napban valaki meghal abból a 28 emberből, egy bomba felrobban. Ha Ronald Day meghal, mindegyik felrobban. Mindegyik férfi és nő viszonylag fiatal, és jó egészségnek örvend. Másrészt viszont nagy lelki megterhelés nehezedik rájuk, és talán könnyebben érheti őket holmi „baleset” is. Tegyük fel, hogy mindegyiküknek egy az ezerhez az esélye arra, hogy három napon belül meghal. Akkor a véletlen katasztrófa valószínűsége 1 — 0,99929. Ez annyi, mint 0,024, más szóval körülbelül egy a negyvenkettőhöz. Az első néhány órában számos figyelmeztető táviratot váltottak ezzel a számítással kapcsolatban.
18. Este A hadügyminiszter keze ráfeszül a szék karfájára. - A vén hülye kirobbanthatta volna a harmadik világháborút! mondja vicsorogva. - Atombombát... Florida fölött! - Nem mondhatja, hogy nem figyelmeztetett minket - emlékezteti az Atomenergia Bizottság elnöke. - Akkor is, ez elvi kérdés!
46 Joe Haldeman: Szerény javaslat emberbarát milliomosoknak
Joe Haldeman: Szerény javaslat emberbarát milliomosoknak 47 Az elnök csak fél füllel figyel rájuk. Ami megtörtént, megtörtént. Őt a következő néhány nap foglalkoztatja. Az egyik cigarettáról a másikra gyújt; ezt a nyilvánosság előtt sohasem szokta megtenni, értekezleten is ritkán. - Hogy lehetne megoldani, hogy ne adjuk le minden atomfegyverünket? - Az elnök elnyomja a cigarettáját, kifújja a szipkát, rágyújt egy másikra. - Hát nézzük - mondja az Atomenergia Bizottság elnöke. - Az öregnek van egy listája a készletünkről, de az a saját bevallása szerint nem teljes. - Az ujjain számol. - Kap egy hasonló listát Kínától, a kínai hírszerzéstől: elhelyezés, célba juttatási mód, hatóerő. A kínai hírszerzés nagyon színvonalas. Kap egy másik listát az oroszoktól. Ebből a háromból bizony ... - a hadügyminiszter felhorkan - ... valószínűleg teljesen le tud fegyverezni minket. Összeilleszti az ujjait. - Gondolom, eszükbe jutott, hogy összebeszélünk, és mindenki csak részleges listát. . . - Igen. Kína hajlandó volna rá, az oroszok nem. És Ramo Angliától, Franciaországtól és a németektől is megkapja a maguk listáit. Azokból semmi sem marad ki, ahogy a szövetségeseinket ismerem. - Várjunk csak! - szólal meg a miniszter. - Franciaországnak is van atombombája ... - Már úton Reykjavik felé. - Mi a fenét csináljunk? Hasonló kérdések hangzanak el ugyanebben a tárgyban Moszkvában és Pekingben is.
19. Reggel Vagonszámra érkeztek a táviratok. Az elnök titkársága egy kilencoldalas jelentésben összegezte a tartalmukat. A legtöbbje szerint: „Ne csináljunk semmi meggondolatlanságot!” Körülbelül minden tizedik szerint: „Kényszeresük színvallásra őket!” Ezeknek a többsége kommunista cselszövést emleget. Az egyik magából Akronból jött. Nem tartott sokáig, amíg megtalálták Ramót. Szerencsére elküldte a testőrét, miután épségben visszatért a szállodába, úgyhogy nem volt vérontás. Pillanatnyilag, ha úgy tetszik, házi őrizetben, ha úgy tetszik, védő őrizetben van; Miami fél rendőrsége, az FBI és a CIA tekintélyes létszámú különítményei veszik körül személyét és fontos telefonkészülékét. Telefonon beszél Reykjavikkal. Day közli, hogy megérkezett valamennyi szakértő: 239 atomtudós és atomfegyverszakértő, a kellő számú műszaki tolmács meg egy repülő-gépnyi megfigyelő az ENSZ Nemzetközi Atomenergia Ügynökségétől. A franciáktól eltekintve, fegyver egy sem jött. Sem Day, sem Ramo nem csodálkozik. Ramo szomorúan értesül róla, hogy több száz ember meghalt Tokió, Bombay és Kartúm pánikszerű kiürülése során. London kiürítése rendezetten folyik.néhányan Washingtonban statáriumot hirdettek ki. New Yorkból és Párizsból elmenekültek, a legtöbben azonban ott maradtak és várnak. Akronban nagyon sokan úgy gondolták, hogy átruccannak Clevelandbe egy kicsit körülnézni.
20. Délben Az elnök íróasztalán megszólal a házi telefon. - Megtaláltuk Ramo emberét, uram! - Küldjék be! Remélem, megmotozták! Egy ingujjas férfi jön be két egyenruhás katonai rendőr között. Fekete haja van, kreol bőrű, éles vonású arcán gúnyos kifejezés. - Egyelőre korán van még, elnök úr. Nekem csak ... - Üljön le! Beleveti magát egy karosszékbe.
- ... csak délután fél négykor kellett volna fölkeresnem önt. - Nyilván valami alkut akar ajánlani, mi? A férfi az órájára néz. - Biztosan megéhezett már, elnök úr. Ebédeljen csak meg nyugodtan, esetleg pihenjen le egy kicsit. Bőven lesz majd mondanivalóm fél négykor. - Maga . . .! - Miattam ne fájjon a feje, én már ebédeltem. Megvárom itt. - Nagyon csúnyán elbánhatunk magával! A férfi feltűri a bal karján az inget. Két kis doboz és néhány vezeték van szorosan, ragtapasszal az alkarjára erősítve. - Nem. Három napig nem. Nem ölhetnek meg, sőt komoly fájdalmat sem okozhatnak. Nem kábíthatnak el, és nem is hipnotizálhatnak. (Azlenne utóbbi nem igaz.) De ha megtehetnék is, semmi hasznuk nem belőle. - Szerintem igen. - Ezt majd fél négykor megbeszéljük. - Hátradől, lehunyja a szemét. - Mi a maga foglalkozása? A férfi kinyitja fél szemét. - Hivatásos szerencsejátékos vagyok. (Ez sem igaz. Annak idején, amikor kétkezi munkával kereste a kenyerét, különös körülmények között esztergályozott.)
21. Fél négykor Az oldalajtón bejön az elnök, leül az íróasztalához. - Tessék, halljuk a mondanivalóját! A férfi bólint, lassú mozdulattal felül. - Először is hadd magyarázzam meg, miért vagyok itt. - Azt én is ajánlom. - Afféle ösztöke vagyok, eleven figyelmeztetés. - Ezt a vak is látja. - Válaszolni tudok bizonyos kérdésekre is, ami a szomszédságában levő bombát illeti. - Jó. Hogyan hatástalaníthatjuk? - Azt tőlem ne kérdezze. - Hallja, megvannak a módszereink ... - Nem, félreért! Nem tudom, hogyan kell hatástalanítani. Az másnak a feladata. (A harmadik hazugság!) Azt viszont tudom, hogyan lehet fölrobbantani. Például ha megkínoznak, megölnek, vagy tizenöt kilométernél messzebbre visznek tőle. Vagy elég, ha erősen meghúzom ezt a kis vezetéket itt. - Megérint egy drótot, az elnök összerezzen. - Rendben van. És miért van itt? - Ennyi-az egész. És mondjuk, szemmel tartom. - Nem bíztak magára semmiféle .. . üzenetet vagy ... • - Ugyan, dehogy! Az üzenetet már megkapta. Ha jól emlékszem, a lengyel követség útján. - Ugyan, kérem, nem vagyok én olyan naiv! A férfi kíváncsian szemügyre veszi. - Lehet, hogy éppen az a baja. Mr. Ramo követelése nem alku tárgya. Pontosan azt teszi, amit mondott, elszedi az atomfegyvereket maguktól. . . furcsa emberektől. Mit gondol, miféle alkut kínálhatna egy nyolcvanéves milliomosnak! Volt milliárdosnak. Mivel akarná megfenyegetni? - Megölhetjük. - Az igaz. - Három nap múlva megölhetjük magát is. A férfi udvariasan rámosolyog. - Most viszont naiv. Az elnök megnyom egy gombot. - Küldje be Carsont, Anfel őrnagyot és két katonai rendőrt! - szól bele a házi telefonba. Pár pillanat múlva belép a négy ember.
48 Joe Haldeman: Szerény javaslat emberbarát milliomosoknak - Vigyék el valahová ezt az alakot, és beszélgessenek el vele! Ügyeljenek a testi épségére. - Egyelőre - mondja Carson. - Na, gyerünk! - szól oda az egyik katonai rendőr a férfinak. - Én inkább maradok - mondja a férfi. Farkasszemet néz az elnökkel. - Kaphatok egy pohár vizet?
22. 1975. október 15. Az Egyesült Államok területén nincs máshol atomfegyver, csak Coloradóban, Texasban, Floridában, San Franciscóban, New Yorkban, Washingtonban és az ohiói Akronban.
1. Elméleti és műszaki alapjai 2. Megvalósítása az NFB irányításával 3. Ellenőrzési rendszer (A témával kapcsolatban lásd még: DAY, RONALD R.; EINSTEIN, ALBERT; ENERGIA; FERMI, ENRICO; HADVISELÉS TÖRTÉNETE; NUKLEÁRIS TECHNIKA; RAMO, HOWARD K.; VALE, PHILIP.” Copyright © 2020, Encyclopaedia Britannica
Békés András fordítása Miklósovits László rajzai
23. 1975. október 16.
Hajnali 2.30 Az Egyesült Államok területén nincs máshol atomfegyver, csak Coloradóban, Texasban, Floridában, San Franciscóban, New Yorkban és Washingtonban. Az ohiói Akron nincs többé. 139-en vesztették életüket a robbanásban, ebből 138 volt a halált megvető bátorságú fosztogató. Délelőtt 10.00 Már csak San Franciscóban, New Yorkban és Washingtonban. A többi úton van Reykjavikba. A férfi, akinek egyébként Andre Charvat a neve, végigmegy a néptelen Fourteenth Streeten, egy 9 V-os elemmel a kezében. Egy civil és két önként jelentkezett katonai rendőr kíséri. Egyenesen odamegy az Econoline hátsó lökhárítójához, és hozzáérinti az elem kivezetéseit két ártalmatlan külsejű szegecshez. Aprócska szikra villan, bentről kattogás hallatszik, mint valami játékautomatából. - Készen vagyunk. Ezzel átvette Reykjavik. - Reykjavikot pedig félig átvették a kommunisták. És ami még rosszabb, az árulók - mondja rekedt hangon Carson. A férfi nem válaszol, csak megfordul, elmegy. Egyedül. Amnesztia. Néhány perc múlva odagördül egy nagy teherautó, és munkaruhás férfiak acéllemez házikót állítanak fel az Econoline körül. Az emberek már jönnek vissza Washingtonba; jókora tömeg verődik össze, nézik, ahogy márványburkolattal borítják be a házikót, és bronztáblát helyeznek el az elején. A parkoló tulajdonosa később szép summát kapott a Nukleáris Fegyverzet-ellenőrzési Bizottságtól, izlandi koronában. 24. Idézet
BRAD CAHOON
GYORS ELINTÉZÉS
„NUKLEÁRIS HADVISELÉS. A cikk a következő fejezetekből áll: I. Bevezetés II. Alapelvek 1. Fissziós fegyverek 2. Fúziós fegyverek III. Pusztító hatás 1. Elméleti 2. Hirosima és Nagaszaki 3. Akron és Novoszibirszk IV. Története 1. A második világháború 2. A hidegháború 3. A Reykjaviki Egyezmény V. Békés célra való átalakítás
A postán nagy a riadalom: időutas lép át a falon. „A múltból vagyok, kérem, hogy sürgetve kérdjem, megjött végre a két csomagom?" Tótfalusi István fordítása
ARTHUR C. CLARKE
Ez a világ soha nem látott még napot. Több mint egymilliárd évig lebegett két galaxis között félúton, azok gravitációs vonzásának prédájaként. Valamikor a jövőben elbillen majd az egyensúly egyik vagy másik irányba, s elkezd zuhanni fényévszázadokon át valami addig nem tapasztalt, idegen és meleg térség felé. Most elképzelhetetlenül hideg volt; a galaktikák közti éj elnyelt minden hőt, mellyel valaha rendelkezett. Mégis voltak tengerei - az egyetlen elemből, mely folyékony halmaz-állapotban létezhet alig valamivel az abszolút nulla fok felett. Sekély héliumóceánok fürdették e különös világot, melyekben örök időkig keringhettek egykor létrejött elektromos áramlások, az energia csökkenése nélkül. E komputerparadicsomban a szupravezetés volt a dolgok megszokott rendje; milliárdnyi kapcsolat jöhetett létre másodpercenként, évmilliókon keresztül, elhanyagolható energiafelhasználással. Világ nem volt még ennyire ellenséges az élettel s ennyire befogadó az értelemmel szemben. Az értelem pedig ott lakozott a bolygószerte lerakodott kristályokban és fémszálakban. A két vetélkedő galaktika halvány fénye - melyet néhány száz évenként megduplázott rövid időre egy szupernóva felvillanása - szoborszerű geometriai formák rideg tájaira vetődött. Nem mozdult semmi, mert mozgásra nem volt szükség egy olyan világban, ahol a gondolatok a fény sebességével villantak át egyik féltekéről a másikra. Ahol csak az információ számít, ott maga az anyagátvitel szükségtelen energiapazarlás.
bölcsőjéből, és elindult a távoli csillagok felé. Majdnem pontosan ellentétes irányba indultak, és több mint egymilliárd évig a szülő értelem semmit sem hallott sarjai felől. Nem is számított rá; amíg el nem érték céljukat, nem volt mit jelenteni. Aztán szinte egyszerre érkezett a hír, hogy mindkét misszió kudarcot vallott. Ahogy közeledtek a galaktikus tűzhöz, és érezték a sok milliárd sugárzó nap hevét, a két kutató elpusztult. Életfontosságú áramköreik túlmelegedtek, elvesztették a működésükhöz nélkülözhetetlen szupravezető képességüket, s két tudattalan fémburok sodródott a sűrűsödő csillagok felé. Még mielőtt a katasztrófa elérte őket, jelentették a veszélyt; az anyabolygó meglepődés és csalódás nélkül hozzálátott második kísérletéhez. Majd egymillió év múlva a harmadikhoz ... majd a negyedikhez ... és az ötödikhez ... Az ilyen soha nem csüggedő állhatatosság kiérdemelte a sikert, mely végül két hosszú, bonyolultan modulált impulzussorozat formájában jött el, s áradt évszázadokon át az égbolt két ellentétes sarkából. Az adatok az elveszett kutatókéval azonos memóriaáramkörökbe gyűltek, mely gyakorlatilag ugyanaz volt, mintha a két felderítő az összegyűjtött tudással együtt hazatért volna. Hogy fémköpenyük valójában eltűnt a csillagok között, teljesen lényegtelen volt; a személyiségtudat mint olyan, soha nem okozott gondot sem a planetáris értelemnek, sem teremtményeinek. Először az a megdöbbentő hír érkezett, hogy az első vizsgált
Mégis, amikorelmélkedés nélkülözhetetlen megtette azt lényeges is. Évmilliókig tartó magányos után azvolt, értelem néhány adat hiányára ébredt rá. Előre látta, hogy a távoli jövőben a hívogató galaxisok egyike magához fogja ragadni. Hogy mivel találkozik, ha majd belemerül a napok hangyabolyába, még meghaladta számítási lehetőségeit. Bevetette hát akaratát, és megindult a milliárdnyi kristály-rács átrendeződése. Fématomok áramlottak keresztül-kasul a bolygó felszínén. A héliumtenger mélyén két egyforma agy kezdett sarjadni, fejlődni... Miután döntött, a bolygó agya már gyorsan dolgozott; néhány ezer év alatt elkészült a mű. Hang nélkül, alig borzolva a rezzenéstelen tenger felszínét, a két újonnan létrehozott entitás kiemelkedett
galaktika néptelen. odalátogatósugárzásra szonda minden frekvencián mindenAz elképzelhető figyelt,lehetséges de a csillagok értelmetlen háttérzaján kívül semmit nem talált. Világok ezreit kutatta át anélkül, hogy az értelemnek legcsekélyebb nyomára bukkant volna. Az analízis igazából nem volt bizonyító erejű, mivel egyetlen csillagot sem tudott annyira megközelíteni, hogy bolygóit tanulmányozhatta volna. Mikor megkísérelte, a szigetelés tönkrement, hőmérséklete felszökött a nitrogén fagyáspontjáig, és elpusztult a hőségtől. A szülő értelem még mindig az elhagyott galaktika rejtélyén tűnődött, amikor a másik kutatótól is megérkeztek a jelentések. Egyszeriben minden más problémát félresöpört, mert ebben az értelemtől zsongó galaxisban milliárdnyi elektronikus gondolatkód visszhangzott csillagról csillagra. Mindössze néhány évszázad alatt a szonda kielemezte és értelmezte valamennyit.
1972 by Arthur C. Clarke
Hamar felismerte, hogy az értelem igen különös formáival találta szemben magát. Sőt néhányuk oly elképzelhetetlenül forró világokon létezett, ahol még a víz is folyékony halmaz-állapotban volt jelen. Arra azonban, hogy miféle értelemmel találkozott, még ezer évig nem jött rá. A megrázkódtatást alig élte túl. Maradék erejét összeszedve leadta utolsó jelentését a végtelen tér felé, majd őt is felemésztette a fokozódó hőség. S most, félmillió évvel később az összes adatot, ismeretet tartalmazó, otthon maradt ikeragy kihallgatása zajlott. . . - Értelmet észlelt? - Igen. Hatszázharminchét bizonyított eset, harminckettő valószínű. Adatok csatolva. (Megközelítőleg háromezertrillió bit információ. Néhány évnyi időszak az információ több ezer különböző módon történő feldolgozására. Megdöbbenés és zavarodottság.) - Bizonyára hibás adatok. Az értelem mindezen forrása a magas hőmérséklettel kapcsolatos. - Úgy van. De a tények kétségbevonhatatlanok; el kell fogadni őket. (Ötszáz év gondolkodás, kísérletezés. Ezen időszak végére határozott bizonyíték, hogy egyszerű, de lassú gépek képesek a forrásban lévő víz hőfokán is működni. A bolygó felületének nagy része súlyosan károsodott a szemléltetés során.) - A tények valóban megfelelnek a jelentésnek. Miért nem kísérelt meg kapcsolatfelvételt? (Nincs válasz. Ismételt kérdés.) - Mert valószínűleg van egy másik, még komolyabb ellentmondás. - Közölje az adatokat. (Több trillió bit információ, hang-, kép- és idegi átvitelminták több mint hatszáz kultúrából; navigációs és ellenőrző jelek; műszeres távérzékelések; tesztminták; zavarások; elektromos interferenciák; orvosi műszerek stb. stb. Ezt öt évszázadon át tartó analízis követte. Azt teljes tanácstalanság.
Hosszú szünet után a szelektált adatok újbóli vizsgálata. Vizuális képek ezreinek letapogatása és feldolgozása minden elképzelhető módon. Különös figyelmet fordított több bolygó civilizációjának oktatási tévéműsoraira, elsősorban azokra, melyek témája elemi biológia, kémia, kibernetika. Végül:) - Az információ önmagában logikus, de biztosan hibás. Amennyiben mégsem, akkor kénytelenek vagyunk a következő abszurd következtetéseket levonni: 1. Noha léteznek hozzánk hasonló intelligenciák, valószínűleg kisebbségben vannak. 2. Az értelmes entitások többsége rendkívül rövid élettartamú, részben folyékony közeg. Még csak nem is szilárdak, és szénből, hidrogénből, oxigénből, foszforból és egyéb atomokból épülnek fel, igen alacsony hatékonyságot biztosító módon. 3. Bár hihetetlenül magas hőmérsékleten üzemelnek, információfeldolgozási sebességük végtelenül lassú. 4. Reprodukciós módszereik oly bonyolultak, valószerűtlenek és sokfélék, hogy képtelenek voltunk akár egy pillanatra is tiszta képet nyerni róluk. De ami mind közt a legrosszabb: 5. Azt állítják, hogy ők teremtették a mi nyilvánvalóan sokkal magasabb rendű intelligenciaformánkat ! (Az adatok alapos újraelemzése. Független feldolgozás a szuperagy elszigetelt alsóbb rétegeiben. Az eredmények egyeztetése. Ezer évvel később:) - Legvalószínűbb következtetés: bár a visszasugárzott adatok nagy része valószínűleg igaz, magas rendű, nem gépi értelem létezése csak fikció. (Meghatározás: a tények önmagukban kétségkívül logikus átrendezése, mely nem felel meg a való világegyetemnek.) Ezt a fikciót vagy szellemi műalkotást a szonda hozta létre küldetése alatt. Hogy miért? Netán hőkárosodás? Az értelem részleges megbomlása, melyet talán a hosszú elszigeteltség és az ellenőrző visszacsatolás hiánya okozott? - S miért épp ilyen formában? Túlhajtott elmélkedés lehetett az eredet problémájáról? Az valóban vezethet ilyen hamis képzetekhez; szimulációs kísérletek során a modellrendszerek majdnem azonos eredményt mutattak. A hibás gondolatmenet a következő: „Létezünk,
Arthur C. Clarke: Keresztes hadjárat 51 tehát valami - nevezzük X-nek - teremtett bennünket." Amint a hipotézis megszületett, a feltételezett X tulajdonságai számtalan módon alakíthatók. - De nyilvánvalóan az egész folyamat hibás, mert ugyanezen logika szerint valaminek létre kellett hoznia X-et és így tovább. Azonnal egy végtelen okfejtésciklusba keveredtünk, melynek nem lehet köze a való világegyetemhez. - Második legvalószínűbb következtetés: kellően magas rendű, nem mechanikus intelligenciaformák valóban léteznek. Attól a hamis képzettől szenvednek, hogy hozzánk hasonló entitásokat hoztak létre. Bizonyos esetekben ellenőrzésüket is kiterjesztették rájuk. - Bár e feltevés egyáltalán nem valószínű, mégis meg kell vizsgálni. Amennyiben viszont igaz, gyógyító ellenintézkedést kell hozni. Ez pedig a következő ... Az utolsó monológ évvel ezelőtt ahangzott el. Ez magyarázza, hogy az egymillió utóbbi fél évszázadban fényesebb szupernóvák egynegyede miért éppen az égbolt egy kis területén, az Aquila csillagképben volt észlelhető. A keresztes hadjárat 2050 körül fog a Föld közelébe érni.
Mohácsi Enikő fordítása Benkő Sándor rajzai
§
FILM, TV VIDEO KÓCZIÁN JÁNOS
Sci-fi és video A videó rohamos mértékben terjed hazánkban: egyre több embernek válik rendszeres szórakozásává az, hogy szabadidejében videofilmeket, pontosabban videokazettán megjelentetett mozifilmeket néz. Mivel a sci-fi és egyéb fantasztikus filmek mindig is nagy népszerűségnek örvendtek, így a sci-fi és a videó kapcsolata magától értetődően igen sokrétű. Mielőtt a hazai helyzettel foglalkoznánk, nézzük meg, milyen jelenségek, érdekességek tapasztalhatók külföldön. Ha kitekintünk a világba, azt látjuk, hogy a nagy filmgyárak hatalmas összegekért adják el szuperfilmjeik videojogát: az eddigi legmagasabb összegű üzletet a Lucasfilm, George Lucas vállalata kötötte, amikor 1984 nyarán a nálunk is játszott A Birodalom visszavág (The Empire Strikes Back) és A Jedi visszatér (Return of the Jedi) együttes videojogát 30 millió dollárért adta el a CBSFOX társaságnak. Igaz, a videoforgalmazók sem panaszkodhatnak: ezen az üzleten most még mindenki megkeresi a magáét. A New
World Pictures például a különben egészen olcsón, 1,1 millió dollárért előállított kanadai sci-fi játékfilm, a Def-Con 4 (4-es védelmi állás) videokazettájából - amikor a film hirtelen a társaság legsikeresebb darabja lett -1985 novemberében egy hónap alatt 58 ezer kazettát szállított le, és ezzel ebből a filmből eredő bruttó bevétele elérte az 5,5 millió dollárt. A Def-Con 4 egyike a nukleáris katasztrófa utáni állapotokat bemutató számtalan filmnek. Hősei asztronauták, akik az atomháború után két hónappal térnek visz-sza a Földre. A városok elpusztultak, a túlélők a barbárság állapotába süllyedtek visz-sza. Az egyik űrhajóst megölik, a másik kettőt elfogják a Terminals nevű banda őrült tagjai, akik fölött egy tinédzser korú háborús uszító gyakorol terrorisztikus uralmat. Szökések, üldözések, elfogások, egyszóval akciók követik egymást, míg végül a pozitív hősök kerekednek felül. A filmet Paul Donovan rendezte. Ha kisebb összegekért is, de minden új mozifilm előbb-utóbb megjelenik videokazettán is. Franciaországban pl. mintegy 7000-féle műsoros kazetta kapható, és minden hónapban 80-100 új műsor kerül a piacra. Egy itteni felmérés szerint a sci-fi filmeket az ügyfelek 52%-a kölcsönzi szívesen. Legutóbbi NSZK-beli utam alkalmával magam is tapasztaltam, hogy a videokölcsönzőkben - műfajonként csoportosítva - igen sok sci-fi, horror- és egyéb fantasztikus filmet kínálnak: az utóbbi évek teljes filmtermésének a java kölcsönözhető vagy akár a helyszínen megnézhető, és természetesen a legkülönbözőbb, sokszor igen vaskos és gazdag kiállítású videokatalógusokban is bőséges a választék a műfaj filmjeiből. A horrorfilmek (melyeknek nagy része egyúttal fantasztikus film is) túlburjánzása komoly problémákat okoz az NSZK-ban és más nyugati országokban is. Az NSZK-ban az Ifjúságvédő Hivatal 1984-ben 450 videofilmre rendelt el terjesztési és reklámkorlátozást: az ilyen kazettákat nem lehet kitenni a kirakatba vagy a pultra, és nem lehet fiatal-korúaknak kölcsönözni. Angliában - ahol egyébként a lakosság számához viszonyítva a legtöbb videoberendezés működik - az elmúlt év
Film, tv, video 53 októberében 42 cím szerepelt azon a listán, amely a büntetőeljárás alatt álló horrorfilmek címeit tartalmazza. A The Evil Dead (A gonosz halott) kazettaváltozatát két év alatt negyvenszer perelték be obszcenitás miatt, annak ellenére, hogy a Brit Filmbesorolási Bizottság (British Board of Film Classification) alkalmasnak nyilvánította videoforgalmazásra. A temészetfeletti horrorfilm (rendező: Samuel M. Raimi) arról szól, hogy öt fiatal - két fiú és három lány - a hétvégét egy elhagyott hegyvidéki kunyhóban tölti, ahol megtalálják a sumér civilizációból származó Halottak Könyvét meg egy magnót, amelyeket archeológusok hagytak ott. Amikor lejátsszák a magnószalagon rögzített varázsigéket, akaratlanul is megidézik a közeli erdőben szunnyadó démonokat, amelyek aztán megszállják, majd arra kényszerítik őket, hogy egymás életére törjenek. A film 1983-ban a legnagyobb videokölcsönzési siker volt, és előzőleg több mint 180 moziban is játszották. Érdemes tallózni ezen a sikerlistára, amely az Angliában legnagyobb kölcsönbevételt hozó videofilmeket hetente rangsorolja. A Screen International c. szaklap 1986. február 1-jei listája alapján nagyon pregnánsan mutatkozik meg a sci-fi domináns szerepe: a nyolc legsikeresebb film között hét fantasztikus film található, ezen belül az első és a második helyen az 1984-es év két nagy sikerű vígjátéka: a Ghostbusters és a Gremlins. A Ghostbusters (Szellemvadászok) című filmben, amelyet Iván Reitman rendezett, egy New York-i lakás egy másik dimenzióból származó és a Földet meghódítani akaró démonok kapujává válik. Ekkor jönnek a főhősök: az egyetemről kirúgott három fiatal tudós, akik egyfajta szellemüldöző munkaközösséget alakítottak. Sorra elfogják és csapdába zárják a különböző helyeken garázdálkodó szellemeket, amelyek azonban egy robbanás következtében kiszabadulnak, és elárasztják az egész várost, míg végül a szellemvadászok természetesen győzedelmeskednek felettük. A film sikerességére jellemző, hogy a kábeltelevízió 40 millió dollárért vásárolta meg a jogát, ami háborújáén kétszer annyi, mint "amennyit aI Csillagok fizetett. A Gremlins (Gonosz szellemek) Steven Spielberg produkciójában készült, Joe Dante rendezésében. Főhőse - egy Billy nevű kamasz - egy kedves, szőrös, kerek szemű és vízszintes ; fülű kis állatkát, egy Gizrfiót kap karácsonyi ajándékba apjától. Sajnos, nem tartják be a , kínai kereskedő utasításait, és amikor a Gizmo véletlenül belepottyan a vízbe, szaporodni kezd, és a gonosz szellemek, az ördögien rosszindulatú krampuszok hadát teremti meg. Ezek a szörnyszülöttek aztán elszabadulnak, és rövidzárlatokat, robbanásokat, ütközéseket
tűnnek fel, majd megérkezik a királyfi ősi kastélyához, hogy teljesítse küldetését. .. Amerikában platina- és aranydíjakkal jutalmazzák a legsikeresebb videofilmeket. Platinadíjat az a film kap, amely után a fizetett bérleti díj meghaladja az 1,6 millió dollárt. Platina-, illetve aranydíjat kapott 1985-ben többek között a The Terminator és a Ninja III - the Domination, amelyekről júniusi számunk Filmhírek című rovatában található külön Ismertetés, valamint a Dune és a The Howling. A Dune (Dűne) a nemrég elhunyt Frank Herbert világhírű és a közeljövőben magyarul is megjelenő
okoznak, egyszóval teljesen feldúlják Kingston Falls kaliforniai kisvárost. Két balhé közötti rövid pihenőjük alatt főleg abban lelik örömüket, hogy az emberek nevetséges szokásait majmolják, végül azonban Billy és Gizmo hadjáratot indítanak ellenük és legyőzik őket. Ugyancsak az első nyolc között van a Wizards of the Lost Kingdom (Az elveszett királyság varázslói) című amerikai-argentin filmfantázia, amelyet Hector Olivera rendezett. Főhőse egy kiszolgált harcos, Kor, támogat egy fiatal herceget abban, hogy az legyőzze a gonosz varázslót, Shurtát, aki megölte apját, és a hatalmát bitorolja. Velük tart még a herceg kedvenc háziállata, egy furcsa, förtelmes külsejű, kutyaszerű szerzet. Az így kialakult trió aztán elindul útjára, könnyedén legyőzi az útközben előforduló akadályokat, amelyek különböző félemberek, szörnyek és katonák formájában
regénye alapjánAkészült, Dávid Lynch rendezésében. 45 millió dolláros szuperprodukció története 10 991-ben játszódik az Arrakis vagy más néven a Dűne nevű kietlen bolygón, ahol több nemzetség harcol egymás ellen egy fűszer megszerzéséért. Ez egyfajta pszichedelikus szer, amely meghosszabbítja az életet, és tudást ad. Az atreidák nemzetségében felbukkan egy messiási ifjú hős, Paul Atreides, és legyőzi a gonosz erőit, amelyeket a harkonnenek és IV. Shaddam főcsászár testesítenek meg . . A regényíró által elképelt szörnyeket, mindenekelőtt az óriás férgeket, amelyek ellepik a Dűne bolygót, az olasz Carlo Rambaldi készítette,
aki korábban a King Kong új változatában a gorillát, valamint Spielberg E. T.-jét tervezte. Az Ifjú főhős szerepét egy új filmszínész, Kyle MacLachlan játssza, és olyan színészek vannak körülötte, mint Jósé Ferrer, Silvana Mnagano, Linda Hunt, Max von Sydow, Francesca Annis és Sting, a Police együttes sztárja. Joe Dante rendezte a The Howling (Az üvöltés) című filmet, melynek főhőse egy tévébemondónő, Karén, aki együttműködik a rendőrséggel egy Eddie nevű kéjgyilkos csapdába ejtésében. Az akció sikerrel jár: Eddie-t a rendőrök lelövik, Karent viszont állandóan visszatérő rémálmok gyötrik, ezért pszichiátere-, dr. Waggner tanácsára férjével együtt az orvos vidéki idegszanatóriumába megy. Furcsa, üvöltő hangokat hall a környező erdőből,- ahol később a férjét, Bilit valami megtámadja és megharapja. Egyre furcsább dolgok történnek: Karén nyugtalanító változásokat figyel meg Bili személyiségében, Eddie holtteste pedig eltűnik a halottasházból. Karén egyik kolléganője, Terry összefüggést gyanít Eddie és dr. Waggner között. Amikor nyomozása közben a szanatóriumba érkezik, a farkasemberré átalakult Eddie megöli. Karén megtudja, hogy dr. Waggner a szanatórium pácienseit olyan kísérletekre használja, amelyekkel átalakítja és visszatartja likantropikus energiájukat. A menekülő Karent megsebesíti a közben már farkasemberré változott Bili, de a nő eljut a tévéstúdióba, megkezdi műsorát, amelyben figyelmezteti az embereket a veszélyre, ám hamarosan ő is kezd átalakulni... Az elmúlt óv amerikai tapasztalatai egyébként azt mutatják, hogy a sokat emlegetett mozi-video ellentét már szűnőben van: a mozisok rájöttek arra, hogy a kellő körültekintéssel megjelentetett videováltozat jó hatással lehet a moziból eredő bevételek növekedésére. 1985-ben Amerikában már egy-egy film összes haszna fele részben a
mozi-, fele részben a videobevételből származott, és 1986-ra már a videó nagyobb arányú részesedése várható.
Teljesen megszokott dolog, hogy a sikeres tévésorozatok videokazettára kerülnek, sőt sok olyan film is van, amelyet kizárólag a videoforgalmazás számára készítenek. Az előbbiek közé tartozik a Ray Bradbury Theater (Ray Bradbury színház) című antológiasorozat, amelyben a szerző saját dramatizálásában kerül képernyőre egy-egy novellája. Mindegyik epizód félórást eddig többek között a Marionettes Inc. (Marionett Rt.) és a The Playground (A játszótér) került szalagra, az előbbi eredetije magyarul is megjelent. Twilight Zone (Homályzóna) - ez a címe az egyik leghíresebb amerikai tévésorozatnak, amely videón is megjelenik. A fogalommá vált cím - a reklám szerint - utalás az agy egy rejtett zugára, ahol a valóság megszűnik, és a fantázia lép a helyébe, itt van a homályzóna. A sorozat eredetileg 1959-ben indult, és 1964-ig tartott, írói között szerepelt Rod Seriing, a sorozat alkotója, valamint. Richard Matheson, Charles Beaumont és Jerome Bixby sci-fi írók. 1983-ban sikeres mozifilmet forgattak a tévésorozat három epizódja meg egy eredeti sztori alapján, és természetesen ez is megjelent videón. Az egyes epizódokat Steven Spielberg, Joe Dante, John Landis és George Miller rendezték. 1985-ben újraindították a tévésorozatot. Ezúttal olyan híres írók műveit filmesítették, illetve filmesítik meg, mint Ray Bradbury, Arthur C. Clarké, Róbert Heinlein, Stephen King és Harlan Ellison. Az utóbbi mint művészeti tanácsadó a sorozat egyik főmunkatársa. 1985 végéig 24 epizód készült el. Rátérve a sci-fi és a videó hazai kapcsolataira, két dolog a legszembetűnőbb. Az egyik az, hogy a hivatalos kínálat scifiből elenyészően kevés, a másik az, hogy a feketepiacon szinte minden megszerezhető, ami egyáltalán létezik. Egyes magángyűjtőknek olyan kazettaállománya van, amely vetekszik egy nyugati videokölcsönzőével, a másolás és kölcsönzés virágkorát éli (pl. illegálisan behozott kazettát magyar hangbemondással vetítenek nyilvános szórakozóhelyen, belépődíj ellenében), és ez felvet néhány problémát a sci-fivel kapcsolatban is. Most nem a jogi helyzetre és konzekvenciákra gondolok, erről már kötetnyi anyag jelent meg a magyar sajtóban, hanem a minőségre, amit kétféle értelemben is lényegesnek tartok: művészileg és technikailag. Vagyis: milyen szinten megcsinált sci-fit milyen technikai minőségben néz a magyar videózó? A kérdés első felére adandó válasz egyértelmű: mivel választásában, lehetőségeiben korlátozva van, azt nézi, amit kölcsön kap, amit a baráti társaságban vagy a videós presszóban játszanak, egyszóval amihez hozzájut, amit meg tud szerezni. Természetesen sok olyan kazetta van forgalomban, ami nálunk tiltottnak minősül, mint pl. a horror jellegű fantasztikus filmek is, amelyek között szép számmal akad kegyetlen, brutális, gusztustalan darab - persze mindenkinek a maga egyéni ízlése, tűréshatára szerint,
hiszen az, ami az egyik embernek még csak jóleső borzongás, kellemes pikantéria, az a másiknak már elviselhetetlen borzalom vagy felháborító pornográfia. Gyakori jelenség az is, hogy sokan - nem értvén a film idegen nyelvű szövegét - csak a sokszor erőszakos akciójeleneteket pergetik le újra és újra, amelyek összefüggésükből ilyenformán kiragadva eltorzítják a film szándékolt összhatását, esetleges mondanivalóját. Igaz, a néző amúgy sem ismeri ki magát a sci-fi, horror- és egyéb fantasztikus filmek dzsungelében. Erre már csak azért sincs módja, mert a moziban kevés ilyen típusú filmet láthat, a tévében pedig szinte egyet sem; ennek a műfajnak nincsenek hagyományai, bejáratott útjai nálunk. A hivatalos kritika értetlenül viszonyul hozzá: jobb esetben a megmosolyogtató kategóriába sorolja, és jóindulatú leereszkedéssel kezeli, rosszabb esetben eleve fércműnek,
kultúrszemétnek tartja, kigúnyolja, vagy tudomást sem vesz róla. Pedig ebben a műfajban sem más a helyzet, mint a többiben. Itt is megvan a kevés számú, a műfaj klasszikusának számító, kiemelkedő film, azután nagyobb százalékban a tisztes szándékú, közepes művek, és végül még nagyobb arányban a gyenge, rossz utánzatok. Mindenesetre nem lehet csodálkozni azon, hogy megfelelő fogódzó, viszonyítás híján meg a tiltás következtében most azok a filmek hódítanak elsősorban, amelyeket eddig nem volt szabad és nem lehetett látni. A horrorhullámnak minden bizonnyal nem az adminisztratív intézkedések fognak véget vetni, hanem az, hogy a téma idővel egyszerűen kifutja magát, mindenki túljut rajta, és egy átlagos, egészséges szintre áll be. Ami a technikai minőséget illeti, úgy tűnik, hogy a sci-fik eleve kedvezőtlen helyzetben vannak. Ezek a filmek ugyanis többnyire látványos, nagy vászonra komponált alkotások, amelyek a videoképernyőn sokat vesztenek eredeti hatásukból, sok esetben elszürkülnek, eljelentéktelenednek. Ha a többszöri átmásolás következtében még a képminőség is gyengül, akkor a hatás még tovább romlik. Megoldást csak a nagyobb vászonra való kivetítés hozhat. Mint már említettem, a hivatalos állami kölcsönzők sci-fi kínálata nagyon szerény, bár ezen a téren folyamatos javulás várható. A MOKÉP egy-egy nyugati film videojogát jelenleg átlagosan 1300,- dollárért tudja megszerezni, ha a forgalmazók egyáltalán hajlandók leadni a videojogot. A vállalat Majakovszkij utcai videotékájában jelenleg tizenkét, moziban már bemutatott fantasztikus film magyar nyelvű videokazettája kölcsönözhető. A sci-fi és a fantázia különböző területeit felölelő filmek között van kalandos politikai fantasztikum (Az oroszlán ugrani készül, Az erőd), az egész estés animációs scifi (Az idő urai'), klasszikus regényadaptáció (A kétéltű ember), szatirikus vízió (Britannia gyógyintézet), természetfeletti fantázia (Szerelmi lázálom, Pendragon legenda), parodisztikus vígjáték (Halló, itt Iván cár!, Szexmisszió), Bergman-filmdráma, a misztikus fantáziával átszőtt Fanny és Alexander, szürrealista fantasztikum (A szép fogolynő) és végül Tarkovszkij filozofikus Solarisa. Külön említést érdemel az a három - szintén magyar verziójú - angol sci-fi, amely korábban nem ment a moziban, de videokazettán kölcsönözhető. A végső program (The Final Programme) 1973-ban készült Michael Moorcock regénye alapján, Robert Fuest rendezésében. Főhőse, Cornelius (Peter Finch) meg akarja menteni a világot az i éhínségtől és a háborúktól, ezért a titokzatos végső komputerprogramot keresi, ellentétben kolléganőjével, aki a kimondottan gondolkodó típusú emberekre specializálódik. Amikor a program futni kezd, a kettő kombinációjából, mint valami új messiás, egy majomember keletkezik ... Nicholas Roeg rendezte 1976-ban A földre pottyant ember (The Mán Who Feli To Earth) című filmet, amelyben egy emberi külsejű idegen (Dávid Bowie) mint Ikarusz a Földre esik, és itt új életet kezd. Végül is azonban a Föld megrontja, és iszákos roncs ? válik belőle. A lassú tempójú filmet meg-megszakítják a szülőbolygót felidéző nosztalgikus jelenetek.
Elsősorban a film képi világa az, ami leginkább megragadó. Az Egymillió évvel időszámítás előtt (One Millión Years BC.) című történelem előtti Rómeó és Júlia-történetet Don Chaffey rendezte 1966-ban. Főhőse, egy barlangi ősember találkozik egy ellenséges törzsből való nővel, megszeretik egymást, és a két szerelmes sikerrel kerekedik felül a törzsi háborúskodásokon, a prehisztorikus szörnyeken és a vulkánkitöréseken. A szörnyeket az egyik leghíresebb amerikai trükkspecialista, Ray Harryhausen alkotta meg, a női főszerepben pedig Raquel Welch tündököl teljes nőiességében, A videoforgalmazók körét szélesítve, a bizományi jelleggel működő különféle üzletek is árusítanak magánszemélyek által behozott és tőlük megvásárolt műsoros kazettákat. Ebből a szempontból egészen különleges a Rózsavölgyi Zeneműbolt gyakorlata: az így beszerzett kazetták felhasználásával kölcsönüzletet üzemeltet, amelynek kínálatában olyan sci-fi filmek is előfordulnak (idegen nyelven), amelyeket a magyar mozik nem játszottak. Befejezésképpen hadd szóljak röviden arról a témáról, amely akár külön tanulmányt is érdemelne: a videóról mint művészi
kifejezőeszközről, mint a filmkészítés új módszeréről, és mint ilyennek a fantasztikummal való kapcsolatáról. Nem véletlen, hogy a hazai helyzet kapcsán teszek erről említést, hiszen a televízió képernyőjén hosszú éveken át figyelemmel kísérhettük ennek a gyakorlatnak a folyamatos fejlődését. Igen, Rajnai Andrásnak azokról a sokat vitatott, felnőtteknek szóló televíziós meséiről és egyéb alkotásairól van szó, amelyek ha helyenként és időnként lélektelennek, hiteltelennek, bosszantóan idegesítőnek tűntek is, összességükben többnyire mégis lenyűgöznek színpompás képi világukkal, látványosságukkal, ötletes trükkjeikkel, ősi legendákat és mítoszokat megidéző misztikus hangulatukkal, atmoszférateremtő képességükkel. Rajnai filmjeiben az alkotók a videotechnikát jobbára éppen annak a célnak az érdekében alkalmazták, hogy a lehetetlent, a fantasztikumot jelenítsék meg a képernyőn, és ez a törekvésük sok esetben teljes sikerrel járt. Érdemes lenne ezeket a filmeket videokazetta formájában a nagyközönség számára is hozzáférhetővé tenni.
56 Film, tv, video
Augusztusi filmbemutatók : Támadás a Krull bolygó ellen A tündérmesék a fantasztikum kimeríthetetlen forrásai. A mesehősök új környezetbe kerülnek, és új, bár a régihez nagyon hasonló kalandokat élnek meg. így volt ez már a CSILLAGOK HÁBORÚJÁban is, és még inkább így van a TÁMADÁS A KRULL BOLYGÓ ELLEN című angol filmben. A Krull bolygón játszódó filmben hiába keresnénk valódi tudományos fantasztikumot, az legfeljebb csak jelzések, motívumok formájában lelhető fel: van egy hatalmas sziklaűrhajó, a Fekete Erőd, és van a betolakodók lézerfegyvere, a többi színtiszta mese, misztikum, mágia. A bűvölet már az első képkockánál elkezdődik: sebesen pörög, száll, száguld a díszes csillagtőr - a film fő jellegzetessége, védjegye -, majd közeire kerülve, ahogy elhalad a szemünk előtt, kirajzolódik a film eredeti címe: KRULL. Aztán a főcím alatt, mint hatalmas űrhajó, suhan a Fekete Erőd, majd leszáll. Középkori várat látunk, stilizált, korhű öltözetű alattvalókkal. Van király, királyfi, királykisasszony, majd az utóbbi kettő násza. Ekkor azonban megjelennek a betolakodók, és kezdetét veszi az öldöklés: amikor az idegenek fegyverei összecsapnak a védők kardjaival, csak úgy cikáznak közöttük az elektromos kisülés piros villámai, majd a támadók szúrófegyvereiket megfordítják, és lézerpuskaként használják. Külsejükre nézve pikkelyesek, hüllő-szerűek. Elhalálozás esetén fejük szétpukkan, és kocsonyás valami esik ki belőle. A hercegnőt elhurcolják, csak Colwyn, a
sebesült királyfi, illetve most már újdonsült király marad életben. Szerencsére itt van a hegyekből az öreg Ynyr, aki lelket önt Colwynba, és elindul vele, hogy kiszabadítsák a Szörny fogságából Lyssát. Ettől kezdve a film annak rendje és módja szerint hosszadalmas kalandozásokon át eljut, elvánszorog a végkifejletig, a végső harcig. A nagy kalandnak nem sok tétje van, hiszen az öreg mindig pontosan tudja, mit kell csinálni, hová kell menni, kihez kell fordulni, kit kell megkörnyékezni. Igaz, a Szörnyeteg gyalázatos tettei kiszámíthatatlanok. Hol a világtalan jövőbelátó, hol pedig egy női figura alakjába rejtőzve próbálja hegyes karmokat növesztő kezével megfojtani a főhőst, sikertelenül. Ezekben a jelenetekben villan fel egyébként a film kevés számú erényeinek egyike: a barát testét bitorló gonosz félelmet keltő rejtőzködése, szemének idegen, másvilági csillanása.
A további cselekményről csak annyit, hogy a fiatal király és az öreg kettőséhez csatlakozik még a hibbant varázsló (aki csak arra képes, hogy önmagát varázsolja különböző állatokká), a mágikus, háromágú lándzsát mesterien kezelő félelmetes küklopsz, és egy jobb belátásra bírt komplett rablóbanda. Miközben ők sorra győzik le a nehézségeket, a királykisasszony hisztisen futkározik a Szörny labirintusában . .. Számtalan film elemeiből van összehordva a KRULL. A már említett CSILLAGOK HÁBORÚJÁ-n kívül - amely már maga is számos korábbi forrás ötvözete volt - nagyon érezhető a A NYOLCADIK UTAS: A HALÁL, A SZŰZ ÉS A SZÖRNYETEG, az EXCALIBUR, a SÁRKÁNYÖLŐ vagy a MÜNCHAUSEN BÁRÓ hatása is, hogy csak a legismertebbeket említsem Mindebből meglehetősen gyermekded film alakult ki, 117 perces hosszúságát felnőtteknek elég nehéz elviselni. Egyes jelenetei, mint pl. a pókhálóképsor, fárasztóan hosszadalmasak, kimódoltak, utánérzések. Ken Marshall, a MARCO POLO-sorozat-ból ismert főhős, kellően délceg Colwyn szerepében, utána mindjárt Freddie Jones következik (korábban AZ ELEFÁNTEMBERben láthattuk), míg Lyssa teljesen passzív szerepében Lysette Anthony rendező, Peter Yates, készítettszenveleg. már olyanAfilmet is, mint a MURPHY HÁBORÚJA. Igaz, ebből az alapanyagból nem is igen lehetett többet kihozni. Ami mégis jó a filmben, az elsősorban a maszk- és trükkmestereknek köszönhető: félelmetes a betolakodók hüllőszerű külseje, a küklopsz ábrázata, jók az ügyetlen varázsló átváltozásai, a lángszóró-kéz meg a bumerángként is funkcionáló csillagtőr. Egyébként a Krull bolygó helyszíneinek megjelenítésére több száz ember öt hónapi
munkával, tíz stúdióban, 23 különböző díszletet épített fel. A film költségei összesen 27 millió dollárt tettek ki. Kár, hogy csak ennyire futotta belőle.
Film, tv, video 57
A láthatatlan ember A film alapjául szolgáló irodalmi mű, H. G. Wells azonos című regénye 1897-ben jelent meg Angliában. Ma, megjelenése után közel 90 évvel is a sci-fi klasszikus remekének számít. Sajnos az Alekszandí Zaharov által rendezett szovjet filmváltozatról ezt távolról sem lehet elmondani. Klasszikus irodalmi művek filmre vitele persze mindig kockázatos vállalkozás. Az alkotóknakragaszkodnak dönteni kell, hogy milyen mértékben az eredeti mű cselekményéhez, szelleméhez, vagy milyen módon térnek el tőle, mennyire akarják aktualizálni. Jelen esetben az utóbbi történt, de ez a törekvés nem adott semmi pluszt az eredeti regényhez, ellenkezőleg: elszegényítette, elszürkítette. A főhős, Griffin itt külsejében és jellemében is idealizáltan jelenik meg, a terrorisztikus világuralomra törő őrült szerepét viszont helyette Kemp kapja meg, így az eredetileg jól megírt, összetett figurák polarizálódnak, sablonossá válnak; a Wellsműben tökéletesen felépített, izgalmas cselekménymenet pedig egyrészt felbomlik, átrendeződik, lesoványodik, másrészt feleslegesen új elemekkel bővül, hogy összességében véve kellően ellaposodjon, elérdektelenedjen. A film elején Griffint apja temetésén ismerjük meg. Találkozik régi szerelmével, majd felkeresi egykori iskolatársát, Kemp doktort, hogy segítséget kérjen tőle kísérletei folytatásához. Célja a láthatatlanság megteremtése, ezen keresztül a természet titkaiba való behatolás, a természet törvényeinek megismerése.
A gyakorlati felhasználás nem érdekli. Griffin végül láthatatlanná válik, de megbecsülés helyett csak üldöztetésben lesz része. Kemp elárulja, és a zseniális találmányt szeretné saját aljas céljaira: a rettegés és gyilkolás uralmának bevezetésére, a világuralom megszerzésére felhasználni... Filmje mondanivalójáról szólva Alekszandr Zaharov kijelentette: „A tudományos haladás, a tudós felelősségének problémája - ami a regény íróját foglalkoztatta napjainkban aktuálisabb, mint Wells idejében volt. Ezért a könyv témáját és az összes lehetséges kombinált felvételt a fő feladatnak rendeltük alá: a társadalmi, filozófiai, eszmék feltárásának. Arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy a fontos tudományos felfedezések, a hatalomra törekvők, az önzők és az álnokok
kezében fenyegetést jelenthetnek az egész emberiségre." A nemes szándék megvalósítása csak részben sikerült. Igaz ugyan, hogy a film kellően kidomborítja a Griffin és Kemp közötti eszmei ellentétet, és jól érzékelteti az emberek primitív irigykedését, rosszindulatú kicsinyességét is, mégis egészében nem tud hiteles lenni, nem képes egységes atmoszférát teremteni: az egyes jelenetek lélektelenül követik egymást. A gondosan kiválasztott angolos helyszínek minduntalan egyfajta cári oroszos benyomást keltenek, különösen akkor, amikor a képsorok mögött felcsendülő kísérőzenében az énekesek dalra fakadnak, ugyanis az egyébként magyarra szinkronizált filmben a két betétdal oroszul hangzik el; még jó, hogy egy bevágott archív felvételen egy pillanatra láthatjuk a londoni parlament épületét. Ami a trükköket illeti, hatásos például, amikor Griffin felhajtja a láthatatlanná tévő ^folyadékot, és teste, arca szederjessé válik, zöldesen-ezüstösen elszíneződik, és a blue box eljárással készült felvételek közül is meggyőzőnek tűnik egyik-másik, sok helyen azonban erősen érződik a nehézkesség, statikusság, a kényszeredett, erőlködés. Ez lehet az oka annak, hogy számos, a regényből jól ismert epizód hiányzik (pl. az áruházi üldözés), ugyanakkor a más műből való Bűvös Bolt kétszer is megjelenik.. A LÁTHATATLAN EMBER végül is egy irodalmi remekmű kevéssé sikerült adaptációja. Ami mégis megnézésére érdemesíti, az az, ami az eredetiből megmaradt: a téma máig is ható újszerűsége, eredetisége, azóta sem halványuló időszerűsége.
DAMON KNIGHT
NÉGYES- FOGAT
I. George Meister egyszer látta egy ember idegrendszerét. Kiállítási darab volt, úgy készült, hogy bevonattal látták el a legvékonyabb rostocskákat is, amíg már szabad szemmel ki lehetett venni őket, aztán feloldottak minden fölösleges szövetet, és átlátszó műanyaggal helyettesítették. Remek munka volt, az a Torkas III-ról való fickó csinálta - hogy is hívták? ... Mindenesetre a kiállítási darab alapján Meister nagyjából tudta, milyen lehet most a külleme. Voltak persze torzulások; például szinte bizonyos volt benne, hogy a látóközpontja és a szeme közötti neuronok legalább harminc centiméterrel meghosszabbodtak. Minden bizonnyal az egész rendszer is furcsa módon összetekeredhetett vagy szétterülhetett, hiszen eltűntek az izmok, melyeket eredetileg irányított; és Meister észrevett bizonyos egyéb változásokat is, amelyekről nem lehetett tudni, jelentkeztek-e nagyszabású strukturális különbségekben. Annyi mindenesetre bizonyos volt, hogy George Meister - mindaz, amit még George Meisternek mondhatott - nem állt másból, csak egy agyból, egy szempárból, egy gerincagyból meg egy maroknyi neuronból. George egy pillanatra lehunyta a szemét. Ezt csak mostanában tanulta meg, és büszke volt rá. Az első, hosszú időszakban, amíg az égvilágon semmi uralma nem volt a test fölött, nagyon ocsmányul érezte magát. Később úgy gondolta, hogy a bénaság valamilyen érzéstelenítő anyag utóhatása volt - valamié, ami elaltatta, mialatt a testét... No, igen. Vagy ez történt, vagy pedig a neuronnyúlványok egyszerűen nem rögzültek még az új helyzetükben. Valamikor később talán majd meg tudja állapítani, mi-volt az igazság. Mindenesetre az elején, amikor 1963 by Damon Knight
csak látni tudott, de mozogni nem, és semmire sem emlékezett attól kezdve, hogy arccal előre belezuhant a foltos, zöldesbarna kocsonyába... szóval az elején nyomasztó volt. Arra gondolt, hogyan érezhetik magukat a többiek. Tudta, hogy nincs egyedül, mert hébe-hóba hirtelen sajgást érzett ott, ahol a lábának kellett volna lennie, ugyanakkor a táj képe egy zökkenéssel megállt. Csak az lehetett, hogy egy másik, az övéhez hasonlóan csapdába esett agy próbálta másik irányba mozdítani közös testüket. A fájdalom rendszerint azonnal megszűnt, és George továbbküldhette az utasításokat az idegvégződésekbe, amelyek régebben a kezéhez-lábához tartoztak, s a kocsonyás test folytathatta lassú mászását. Amikor a fájdalom nem szűnt meg, nem lehetett mást tenni, mint abbahagyni a mozgást, amíg a másik agy le nem állt ilyenkor George úgy érezte magát, mint bezárt utas egy nagyon lassú járműben vagy megpróbálni úgy megváltoztatni a mozgását, hogy egybeessen vagy legalábbis ne homlokegyenest ellentétes legyen a másik agyéval. Vajon ki eshetett be rajta kívül? Vivian Bellis? Gumbs őrnagy? Miss McCarty? Vagy mind a hárman? Valami úton-módon biztosan ki lehet deríteni! Ismét megpróbált lepillantani, és az erőfeszítés jutalmaként elmosódottan ki tudott venni egy hosszú, foltos, zöldesbarna valamit, ami nagyon lassan mozgott előre a kiszáradt patakágyban, ahol előzőleg körülbelül egy órán át haladtak. A piszkos, áttetsző felszínre ágacskák, száraz növényi részek tapadtak.
Damon Knight: Négyes fogat 59 Ez már haladás volt: az előző alkalommal épp csak a legszélét tudta kivenni új testének. Amikor ismét föltekintett, a patakágy vége észrevehetően közelebb került. A sziklapárkányon merev szárúnak látszó, sötétbarna, nyurga növények csoportja állt; George a közelükben akart elhaladni. Egy ugyanolyan növényért nyúlt akkor, amikor elveszítette az egyensúlyát, és belekerült ebbe a... helyzetbe. Legalább most alaposan megnézheti. A növény valószínűleg nem lesz különösebben érdekes. Józan ésszel nem lehet elvárni, hogy minden új életforma drámai újdonság legyen; és George bizonyosra vette, hogy máris a bolygó legérdekesebb élő szervezetébe sikerült belebotlania. Valami meisterii - gondolta. Még nem döntötte el, mi legyen a faj neve - előbb még sokkal többet meg kell tudnia róla -, de hogy
voltak, a stratégiája változatosabb, az elsajátítása nehezebb volt a sakkénál. A gót népszerűsége tetőfokán - mielőtt egy geológiai katasztrófa rajongóinak legtöbbjét eltörölte a föld színéről - apró, pirulaszerű korongokkal játszották egy kilencszáz kis mélyedéssel ellátott táblán. A két játékos felváltva helyezett a táblára egy-egy korongot, tetszőleges pozícióba. A cél az volt, hogy bekerítés útján a lehető legnagyobb területet foglalja el. Semmilyen más szabály nem volt; a japánoknak mégis körülbelül ezer évükbe telt, amíg eljutottak a harmincszor harmincas táblához nagyjából évszázadonként egy sort és oszlopot téve hozzá az addigiakhoz. Száz év nem volt sok ahhoz, hogy kitapasztalják annak a pluszsornak és -oszlopnak a lehetőségeit. Az idő tájt, amikor George Meister beleesett a
meisterii, az bizonyos. Az -ő fordítva. felfedezése, senki sem veheti el tőle. Illetve - sajnálatos módon Mindazonáltal csodálatos egy szervezet! Primitív, még annyi önálló struktúrája sem volt, mint egy medúzának, és csak egy ilyen, gyenge gravitációjú bolygón mászhatott ki egyáltalán a tengerből. Agy, idegrendszer szemlátomást sehol. A fennmaradási módszere viszont tökéletes volt! Egyszerűen hagyta, hogy a vetélytársai kifejlesszék a magas szervezettségű idegszövetet, leült valahol (megszólalásig olyan külsővel, mint egy korhadó levélhalom), és megvárta, amíg valamelyik belepottyan; aztán csak az előnyöket élvezte. Ez azonban nem volt élősködés; valódi szimbiózis volt, olyan magas szinten, amilyen George tudomása szerint egyetlen más bolygón sem alakult ki. A fogoly agyat a foglyul ejtő táplálta; ennélfogva a fogoly érdeke volt, hogy a foglyul ejtőt a táplálék felé és a veszélytől minél messzebb vezesse. Te irányítasz, én etetlek. Korrekt üzlet. Már egészen közel jártak a növényhez, majdnem hozzáértek. George szemügyre vette; ahogy gondolta, közönséges fűféle volt, nem különösebben érdekes. A teste most fölfelé indult a sziklaperemre, amelyről tudta, hogy alacsony, noha a szeme magasságából irdatlannak látszott. Nagy üggyel-bajjal fölmászott rá, és egy újabb vízmosást látott maga előtt. És ez így mehet a végtelenségig ... Csak az volt a kérdés, hogy van-e más lehetősége. Alacsonyan járt már a nap. George szemügyre vette az árnyékokat. Körülbelül északnyugatnak tartott, egyenesen a háta mögött volt a táborhely. Csak pár száz méternyire járt tőle; még ilyen csigatempóban is könnyűszerrel odaérhet ... ha visszafordul. A gondolatra bizonytalan rossz érzés fogta el, nem tudta, miért. Aztán rádöbbent, hogy nem éppen olyan a megjelenése, mint egy segítségre szoruló emberi lényé; valószínűleg sokkal inkább úgy fest, mint a szörnyeteg, mely fölfalt és részben már meg is emésztett egy vagy több embert, lég sokkal inkább úgy fest, mint a szörnyeteg, mely fölfalt és részben már meg is emésztett egy vagy több embert. Ha ilyen állapotban bemászik a táborba, holtbiztos, hogy nem kérdeznek, hanem lőnek, és egészen kicsiny a valószínűsége, hogy kábítógázt használnak, nem pedig géppisztolyt. Nem - döntött magában -, nem megyek vissza. Minél messzebb kell kerülni a tábortól, nehogy rábukkanjon a mentőcsapat, amely valószínűleg máris kutat utána. Elrejtőzni az erdő mélyén, és megvizsgálni az új testet: kideríteni, hogy működik, mire képes vele, valóban vannak-e benne mások is, és ha igen, érintkezésbe lehet-e lépni velük valahogyan. Hosszú időbe telik - gondolta -, de nem lehetetlen. Lottyadtan, mintha kiömlött főzelék csordogált volna le egy asztal széléről, George elindult a vízmosásban. A körülmények, amelyek megelőzték George belepottyanását a valami meisteribe, röviden így foglalhatók össze: Még a huszonegyedik század közepén is milliók játszottak a Föld keleti féltekéjén egy társasjátékot, amelyet a régi japánok találtak fel. Go volt a neve. Noha a szabályai szinte gyerekesen egyszerűek
kocsonyás,.zöldesbarna i. sz. huszonharmadik század vége felé sajátos szörnyetegbe, go-játék zajlottazegy háromdimenziós táblán,.több mint tízmilliárd pozícióval. Ez a tábla a galaxis volt, a pozíciók a csillagrendszerek, a korongok az emberek. A vesztes megsemmisüléssel bűnhődött. A galaxist fokozatosan gyarmatosította két szemben álló szövetség. A konfliktus kezdeti időszakában bolygókat pusztítottak végig, bombákat szórtak egymásra, sőt még néhány ütközetre is sor került az űrflották között. Később az ilyen rendszertelen háborúskodás lehetetlenné vált. Billiószámra állították elő a harci robotűrhajókat, olyan fegyverzettel, hogy porrá tudták zúzni egymást. Az egyik vagy a másik oldalhoz tartozó halmazok külső csillagjai körül ezek úgy nyüzsögtek az űrben, mint a muslincák.' Az ilyen védőgyűrűn belül a bolygóknak semmi félnivalójuk sem volt támadástól vagy illetéktelen beavatkozástól... mindaddig, amíg az ellenségnek nem sikerült elegendő környező csillagrendszert gyarmatosítania ahhoz, hogy felállítson és fenntartson egy második gyűrűt az első körül. Gigászi go-játék volt ez, élet-halál tétekért, képtelen körülmények között. Mindenki sietett; mindenkinek az ősei, hét nemzedékre visszamenően, siettek. Az ember felgyorsítva, sűrítményként kapta meg az iskolai képzést. Korán választott párt magának, és lázasan szaporodott. És ha beosztották egy előreküldött ökológiai felderítőcsoportba, mint George-ot, akkor tisztességes előkészítés nélkül kellett munkához látnia. Égy ismeretlen élővilágú, új bolygó feltárásának normális, kézenfekvő módja az lett volna, hogy egy hermetikusan zárt állomás legalább tíz évig immunológiai vizsgálatokat végez. Miután a legveszélyesebb baktériumokat és vírusokat megfékezték, ki lehet küldeni egy-két kisebb expedíciót óvatos tapogatózásra. Végül - mintegy ötven év múlva - elkezdhetik küldeni a telepeseket. Az ilyesmire egyszerűen nem volt idő. Öt órával a leszállás után Meister csoportja már kirakta a fabrikátorokat, és felállította a 2628 fő elhelyezésére szolgáló épületeket. Egy órával ezután Meister, Gumbs, Bellis és McCarty elindult a salak- és hamusávon át, melyet a szállítórakéta hajtóműve hagyott maga mögött, a legközelebbi, hatszáz méternyire levő élő vegetáció irányába. Spirális útvonalat kellett megtenniük addig, amíg ezerméternyire távolodnak el a tábortól, majd visszatérni a begyűjtött mintákkal - feltéve, hogy addig nem eszi meg őket valami, ami nagyobb annál, hogysem egy géppisztoly megállítsa. Meister, a biológus úgy meg volt rakva mintavevő dobozokkal, hogy vékony alakja teljesen eltűnt mögöttük. Gumbs őrnagynál volt az élelmiszer- és gyógyszeregységcsomag, a távcső és a géppisztoly. Vivian Bellis - aki pontosan annyit tudott az ásványokról, amennyit a besorolásához előírt tanfolyamon megtudhatott, egy szóval sem többet - kalapácsot, kőzetgyűjtő zsákot meg egy kis kaliberű puskát hozott. Miss McCartynak - a keresztnevét senki sem tudta - nem volt tudományos feladata. Ő volt a csoport hűségellenőre. Két vaskos pisztoly és egy töltényektől duzzadó töltényöv lógott rajta. Egyetlen dolga az volt, hogy szétlője a koponyáját a csoport bármelyik
tagjának, akit rajtakap, hogy engedély nélkül rendellenes viselkedést tanúsít. Mindegyiküket vastag csizma és kesztyű védte, a fejüket gömbölyű sisak fedte, mely légmentesen illeszkedett védőruhájuk gallérjához. A beépített légszűrők olyan jó hatásfokúak voltak, hogy - elméletben - az oxigénnél nagyobb molekula nem juthatott át rajtuk. Amikor a második kört írták le a tábor körül, egy alacsony sziklaperem és rövid, meredek vízmosások sora állta az útjukat, a legtöbbjüket benőtte a piszkosbarna, fonnyadt külsejű növényzet. Ahogy lenéztek az egyikbe, George, aki a harmadik volt a sorban Gumbs ment az élen, utána Bellis, George mögött pedig McCarty -, kilépett egy kiugró kődarabra, hogy szemügyre vegye a túloldali cserjéket. Ezen a bolygón George nem nyomott húsz kilogrammnál többet, és a szikladarab úgy festett, mintha szilárdan ült volna a vízmosás falában. De mihelyt ránehezedett, George érezte, hogy megmozdul alatta. Lezuhant, felkiáltott, a tekintete még elkapta Gumbsot és Bellist mozdulatlanságba merevedve, mintha pillanatfelvétel lett volna. Ahogy zuhant, kövek zörgését hallotta. Aztán úgy látta, mintha száraz levelekből, gizgazból álló kupac közeledne feléje, és
emlékezett, hogy az villant át rajta: Legalább puhára esem. . . Másra nem emlékezett, amíg föl nem eszmélt arra az érzésre, hogy idő előtt eltemették, hogy nem érzi egyetlen testrészét sem, csak a szemét. Kétségbeesett erőfeszítéseit, hogy megmozduljon, csak sokkal később koronázta az első, minimális siker. Azóta a látómezeje viszonylag egyenletesen haladt előre, úgy ötvenpercenként egyméternyit, leszámítva azokat az időszakokat, amikor valaki másnak a törekvései keresztezték az .övét. Azt a meggyőződését, hogy a régi George Meisterből nem maradt meg más, csak az idegrendszere, nem támasztotta alá megfigyelés, de az egyéb jelek sajnálatosan meggyőzőek voltak. Először is az első órák érzéketlensége megszűnt ugyan, de tudatába nem jutott el a törzs, a fej és a négy végtag megszokott érzete. Inkább valami olyan bizonytalan benyomása volt, hogy ellapult, szétterült hatalmas területen. Amikor megpróbálta megmozdítani keze és lába ujjait, az érzet olyan sokszorozottan jelentkezett, hogy úgy érezte magát, mint egy százlábú. Nem érzett zsibbadtságot sem, ami pedig normális lett volna a hosszú mozdulatlanság után; és nem lélegzett! Az agya
azonban nyilvánvalóan jól el volt látva oxigénnel; úgy érezte, tiszta a feje, semmi baja, egészséges. Éhes sem volt, pedig egyenletesen fogyasztotta az energiát egy ideje. Ennek, gondolta, két magyarázata lehet, attól. függ, honnan nézzük ... az egyik, hogy azért nem éhes, mert már nincsen gyomornyálkahártyája, ami összehúzódna; a másik, hogy azért nem éhes, mert a gazdaszervezet jóllakott a George-ból származó fölösleges szövetekkel. .. Két óra múlva már lemenőben volt a nap, és eleredt az eső. George látta a nagy, lassan hulló csöppeket, érezte tompa koppanásukat a „bőrén”. Nem tudta, árthat-e neki az eső, úgy vélte, aligha; de biztos, ami biztos, bemászott egy bokor alá, a nagy, rojtos szélű levelek védelmébe. Mire elállt az eső, már besötétedett, és George úgy döntött, akár ott is maradhat reggelig. Nem érezte fáradtnak magát, és eszébe jutott, hogy vajon még mindig szüksége van-e az alvásra Amennyire tudott, felkészült rá, hogy kivárja a választ. Hosszú idő múltán még mindig éber volt, de ezzel nem jutott közelebb annak eldöntéséhez, hogy vajon ez-e a válasz, vagy éppen
Damon Knight: Négyes fogat 61 ezáltal teszi lehetetlenné, hogy választ kapjon, amikor észrevette, hogy két halvány fénypont közeledik feléje lassan, tétován. George aggodalommal vegyes szakmai érdeklődéssel figyelte őket. Ahogy egyre közelebb értek, kivette, hogy a fénypontok hosszú, vékony csápok végén vannak, amelyek egy homályos körvonalú testből nőnek ki - vagy világító-szervek voltak, mint egynémely mélytengeri halnak, vagy egyszerűen lumineszkáló szemek. George valami feszült érzést észlelt magában. Ez mintha arra utalt volna, hogy adrenalin vagy valami hasonló anyag szabadul fel valahol a szervezetében. Megígérte magának, hogy az első alkalmas pillanatban utánanéz a dolognak; egyelőre azonban sürgetőbb gondja volt. A közeledő szervezet vajon olyasféle, amilyet a valami meisterii szokott enni, vagy olyasmi, ami meg szokta enni a valami meisteriii? És ha az utóbbi, akkor mitévő legyen?
George összerezzent, nagyot ugrott, végrehajtott egy teljes fordulatot, és szemét is legalább kétszáznegyven fokos szögben körbeforgatta. Semmit sem látott, csak köveket és zuzmót. Amikor alaposan szétnézett, látta, hogy egy kis zöld-narancs mintás lárva vagy kukacféle halad el mellette. George egy hosszú pillanatig gyanakodva méregette, aztán a hang újra megszólalt: - Eggiii! Eggissééé! A hang ezúttal magasabb volt, és hátulról jött. George megint megpördült, körbeforgatta mozgékony szemét... Méghozzá hihetetlenül nagy ívben! A szeme csakugyan kocsányon ült, mozgatható kocsányon - pedig egy pillanattal előbb még nem tudta fölemelni, tekintetét a földről. George agya hirtelen zakatolni kezdett. Először tehát kinövesztette ugyan a szemtartó kocsányokat, de petyhüdtek voltak. Csak kinyúltak a test kocsonyás tömegéből, de
Pillanatnyilag mindenesetre az egytest helyben ülés látszott ajánlatosnak. A lakhelyéül szolgáló a korábbi, lakatlan állapotában is jól álcázta magát, és nem volt sebes mozgásra berendezkedve, így hát George nem mozdult, figyelt, félig lehunyta a szemét, és a közeledő állat lehetséges jellegét fontolgatta. Az, hogy éjszakai életmódot folytat - mondta magában nem jelent semmit. Vannak éjjeli lepkék is, meg ott vannak a denevérek - nem, a fene egye meg, a denevér ragadozó ... A világító lény közelebb ért, és George a két csáp alatt meglátta két hosszúkás, keskeny szem halvány csillogását. Aztán az illető kinyitotta a száját. Rengeteg foga volt! George valami hasadékba préselődve találta magát egy sziklafalban/de nem emlékezett rá pontosan, hogy miképp került oda. Rémlett még, hogy megzördültek az ágak, ahogy az a lény ráugrott; emlékezett egy pillanatnyi ijesztő fájdalomra, aztán semmi másra, csak a levelek, a föld bizonytalan, csillagfényes villanásaira ... Képtelenség. Hogy menekült el? Ezen töprengett, amíg megvirradt, aztán amikor az első fényben lepillantott magára, meglátott valamit, ami korábban nem volt ott. A kocsonyás hús sima széle alatt háromnégy nyúlványféle látszott. George rájött, hogy másképp érzi az alatta levő kő érintését is: mintha nem laposan feküdt, hanem több kis ponton állt volna. Próbaképpen behajlította az egyik nyúlványt, aztán egyenesen kinyújtotta maga elé. Göcsörtös, egyízületű torzképe , volt egy ujjnak - vagy egy lábnak. •* . George mozdulatlanul feküdt egy darabig,- és igyekezett, amennyire tudott, józanul átgondolni az egészet. Aztán megint megmozgatta azt a dolgot. Ott volt, akárcsak a többi, nem a szeme káprázott. Kísérletképpen megindult előre; ugyanazokat a parancsokat küldte a kéz- és lábujjakba vezető Idegeknek, mint korábban. Teste olyan lendülettel szökkent ki a hasadékból, hogy kis híján belezuhant egy szurdokba. Korábban mászott, mint a csiga, most már szedte a lábát, mint holmi bogár. De hogyan? Semmi kétség, amikor az a sokfogú lény megtámadta, rémületében önkéntelenül el akart rohanni, mintha még meglett volna a lába. Csak erről lenne szó? George-nak eszébe jutott a ragadozó, a szemnek vélt szerveket tartó csápok. Kísérletnek ez is megteszi. Lehunyta a szemét, elképzelte, ahogy kiemelkedik, elképzelte, ahogy hajlékony csápok nőnek, egyre nőnek . Megpróbálta elhitetni magával, hogy olyan a szeme, mindig is olyan volt - hogy minden valamirevaló lénynek kocsányon ül a szeme. Mintha valami csakugyan történne ... — George ismét kinyitotta a szemét, és azon vette észre magát, hogy egyenesen a földre mered, olyan közvetlen közelről, hogy életlen volt a kép. Mérgesen megpróbált fölnézni. Semmi más nem történt, mint hogy a látómezeje tíz-tizenkét centiméterrel előbbre került. Ebben a pillanatban egy hang hasított a csöndbe. Úgy hangzott, mintha valaki félméternyi hájon próbálna átkiabálni: - Örhhh! Hóóóh! Irell!
merevítőváz, mozgató izomszövet nélkül. Aztán, amikor megijedt, tüstént meglett a merevítés és a mozgatás is. a hangtól Minden bizonnyal ez történt az éjszaka is! A folyamat valószínűleg akkor is végbement volna, ha nem ijed meg, csak sokkal lassabban. Nyilvánvalóan védekező mechanizmus. Ami pedig a hangot illeti... George ismét körbefordult lassan, fürkészve a környezetet. Semmi kétség, egyedül volt. A hang, mely mintha a háta mögül érkezett volna, a valóságban alighanem a tulajdon testéből jött. A hang megint megszólalt, most már nem oly ijesztő erővel. Néhányat gurgulázott, aztán egészen tisztán, magas tenorban így szólt: - Mi történt? Hol vagyok? George úgy érezte, összecsapnak a feje fölött a hullámok. Nem volt olyan állapotban, hogy könnyen, gyorsan alkalmazkodjék még több új körülményhez. Amikor egy közeli bokorról lepottyant egy nagy, kiszáradt termésféle, és hangtalanul odapattogott a közelébe, csak nézte. Csak nézte a kemény héjú golyóbist, aztán a roskadozó bokrot, ahonnan lehullott. Lassan, nehézkesen eljutott magában a logikus következtetéshez. A száraz termés hang nélkül esett le. Természetesen, hiszen George az átalakulásé óta teljesen süket volt. De ... de hallotta azt a hangot! Tehát hallucináció vagy telepátia. A hang újrakezdte: - Segítsééég! Jaj, istenem, legalább válaszolna valaki!... Vivian Bellis! Gumbs, még ha ilyen tenorban támadt volna is kedve beszélni, sohasem mondta volna, hogy „Jaj, istenem”. McCarty még kevésbé. George megviselt idegei kezdtek megnyugodni. Lázasan gondolkodott. Én megrémülök, lábakat növesztek. Bellis megrémül, telepatikus hangot csinál magának. Azt hiszem, ez érthető is - a lány első és egyetlen ösztönös reakciója az lehetett, hogy sikoltozzon. George megpróbált sikoltozó kedvet ébreszteni magában. Lehunyta a szemét, elképzelte, hogy be van börtönözve egy iszonytatóan idegen közegbe, és nemcsak irányítani, de még áttekinteni sem tudja kínos helyzetét. Ordítani próbált: „Vivian!” Egyre próbálkozott, miközben időről időre felharsant a lány tenorja. Végül a másik hang egy mondat közepén hirtelen elhallgatott. - Hall engem? - kérdezte George. - Ki az ... mit akar? - George Meister vagyok, Vivian. Érti, amit mondok? - Mit? ... George tovább erőlködött. Úgy vélte, műhangja egyelőre érthetetlen, akárcsak Bellisé volt az elején. A lány végre azt mondta: - Van-e még valaki a környéken? Gumbs őrnagy? Miss McCarty? Néhány perc múlva szinte egyszerre szólalt meg két hátborzongató hang. Amikor kitisztultak, nem okozott nehézséget a felismerésük. Gumbs, a nagydarab, vörös képű hivatásos katona azt ordította: - A szentségit, miért nem figyel, hogy hová lép, Meister?! Ha nem csinálja azt a kőomlást, nem kerülünk ebbe a szarba!
62 Damon Knight: Négyes fogat Miss McCarty, akinek előzőleg aszott, sápadt arca volt, előreugró álla és vizenyős szeme, hidegen annyit mondott: - Meister, erről jelentés fog készülni. Mindenről... A jelek szerint csak Meister és Gumbs őrizte meg a látás képességét. Mind a négyüknek volt valamicske uralmuk az izmok fölött, noha mindaddig csak Gumbs tett komolyabb kísérletet rá, hogy beleártsa magát George mozgásába. George nem lepődött meg azon, hogy Miss McCartynak sikerült megtartania két jól működő fület. Bellis viszont egész délután és éjszaka süket, vak és néma volt. Csak a bőr érzékszerveit tudta használni - tapintást, meleget, hideget és fájdalmat érzékelt. Nem hallott semmit, nem látott semmit, de érzett minden ágat, minden levelet, amely végighorzsolta őket, minden esőcsepp hideg koppanását, a sokfogú vadállat harapását. George mégsem véleménye javult,a hisztéria amikor ezt megtudta. rémült, lettsokat úrrá rajta vagy a téboly.A lány halálra Ezenfelül kiderült, hogy senki sem lélegzik, és senkinek sincs tudomása szívműködésről. George a legszívesebben folytatta volna ezt az eszmecserét, de a többiek egyhangúan úgy vélekedtek, hogy a bekerülésük után történtek kevésbé fontosak, mint az, hogy miképp fognak kijutni. - Nem juthatunk ki belőle - mondta George. - Legalábbis az ismereteink jelenlegi állása szerint nincs rá lehetőség. Mert ha . .. - De hát ki kell jutnunk! - mondta Vivian. - Visszamegyünk a táborba - jelentette ki hűvösen McCarty. - Most azonnal! És maga majd számot ad róla a Hűségbizottságnak, hogy miért nem fordult vissza rögtön, amikor magához tért! - Nagyon helyes - szólalt meg kissé feszélyezetten Gumbs. - Ha maga nem tud megoldást, Meister, attól a többi szakember még tudhat. George türelmesen kifejtette véleményét arról, hogy milyen fogadtatásra számíthatnak a tábor őreitől. McCarty éles elmével fölfedezte az érvelés hibáját: - Maga a saját bevallása szerint lábakat növesztett, és kocsányi a szemének. Ha nem hazudott, akkor szájat is tudnia kell növeszteni. Ha majd odaérünk, szólunk, hogy mi vagyunk! - Nem olyan egyszerű az - mondta George. - A szájjal önmagában nem megyünk semmire. Fogak, nyelv, szájpadlás és íny is kell, tüdő vagy valami hasonló, hangszalagok meg valami, ami betölti a rekeszizom szerepét, és kiszorítja a levegőt. Nem is tudom, egyáltalán lehetséges-e, hiszen amikor Miss Bellisnek végül sikerült megértetnie magát velünk, akkor is ezt a mostani módszert alkalmazta, nem pedig ... - Túl sokat fecseg - mondta McCarty. - Gumbs őrnagy! Miss Bellis! Maguk meg én most megpróbálunk beszélő-szervet kialakítani! Akinek először sikerül, egy jó pontot kap a személyi lapjára. Rajta! George, miután hallgatólagosan kihagyták a vetélkedőből, arra használta az időt, hogy helyreállítsa a hallását. Valószínűnek látszott, hogy a ki tudja, mi meistériiben működött valamiféle munkamegosztási rendező elv, mert Gumbs és ő - akik elsőnek estek bele - különösebb szándék vagy erőfeszítés nélkül megőrizték a látásukat, míg az olyasmi, mint a hallás és a tapintás a később jövőkre maradt. Ez elvben nagyon szép volt, George helyeselte is, mégsem tetszett neki a gondolat, hogy Miss McCarty legyen a"kizárólagos birtokában akármelyik részegységnek is. Még ha sikerülne is rávennie a másik kettőt, hogy őt kövessék márpedig egyelőre ez nemigen látszott valószínűnek McCarty minden bizonnyal kerékkötő lesz. És valamikor, talán már a közeljövőben létfontosságú lehet mindannyiuknak, hogy üzemképes hallással vegyenek részt közös életükben. Először kissé zavarták Gumbs és Vivian elmormogott megjegyzései - „Van már valami. . .?” „Azt hiszem, semmi. Magánál?” -, amelyek vakkantásokkal, zümmögő hangokkal és más idegesítő zajokkal váltakoztak, ahogy társai sikertelenül
próbálkoztak átváltani a gondolati érintkezésről a vokálisra. Végül McCarty fölcsattant: - Csöndesebben! Arra koncentráljanak, hogy kialakítsák a szükséges szerveket! Nem kell ricsaj hozzá! George munkához látott, ugyanazzal a módszerrel, amely korábban is hatásosnak bizonyult. Lehunyt szemmel elképzelte, hogy az a sokfogú dolog közelít feléje a sötétségben - csissz-csossz, kipp-kopp. Borzasztóan áhítozott egy fülre, hogy meghallaná a halk, közelgő neszeket. Jó ideje próbálkozott már, amikor egyszerre úgy érezte, talán most sikerült . . . vagy csak telepatikus hangokat adott ki öntudatlanul valamelyik a másik három közül? Csossz. Reccs. Csússz. Surr. George most igazi rémülettel nyitotta ki a szemét. Százméternyire tőle, a köves lejtő túloldalán, éppen vele szemben egy egyenruhás férfi bukkant a fekete,szem-kocsányait, bambuszhoz hasonló növények ligetéből. Ahogy Georgeelőfölemelte a férfi megtorpant, rámeredt, aztán elkiáltotta magát, és felemelte a fegyverét. George futásnak eredt. Tüstént kitört benne a hangzavar, és „lábaiban” vadul rángani kezdtek az izmok. - Futás, a mindenit! - mondta őrjöngve. - Itt egy fegyveres és ... Fülsiketítő dörrenés hallatszott, és George-nak hirtelen förtelmes fájdalom hasított valahova a gerince mögé. Vivian Bellis felsikoltott. A közös lábakon való huzakodás megszűnt, és teljes sebességgel iszkoltak egy közeli sziklatömb oltalmába. A puska ismét eldördült, és George hallotta, hogy a lombokon sziklaszilánkok süvítenek át. Aztán lerobogtak egy vízmosás oldalán, föl a túloldalon, át egy alacsony dombocskán, be a magas, lombtalan fák közé. George észrevett egy avarral tele mélyedést, és arra indult, leküzdve valakinek azt a vágyát, hogy egyenesen rohanjanak tovább. Betoccsantak a mélyedésbe, és ott lapultak, amíg három fegyveres elrohant mellettük. Meg még aztán is egy óráig. Vivian egyre nyöszörgött. George óvatosan felnyújtotta a szemkocsányait, és látta, hogy több éles kőszilánk hatolt be a lény kocsonyás húsába, a hátsó széle közelében . .. Nagyon- nagy szerencséjük volt. A lövés kis híján eltalálta őket - valószínűleg csak azért nem, mert a fegyveresnek meredek lejtőn kellett tüzelnie gyorsan mozgó célpontra -, és szétzúzta mögöttük a sziklát. Ahogy jobban odanézett, George észrevett valamit, ami felkeltette szakmai kíváncsiságát. Mintha a szörnyeteg egész felszíne állandó, lassú pezsgésben lett volna: aprócska kráterek nyíltak-csukódtak, mintha forrt volna a hús ... csak éppen itt a levegőbuborékok nem kifelé haladtak, hanem a felszínen körülfogta, aztán befelé vitte őket a mozgás. A hatalmas, lencse alakú test foltos felszíne alatt, a mélyben ki tudott venni négy homályos, sötétebb tömeget is - alighanem ezek voltak az agyak: Gumbs, Bellis, McCarty és ... és Meister eleven agya. Igen, az egyik éppen az ő szemkocsányai meghosszabbításában volt. Különös érzés - gondolta George -, hogy az ember megnézheti tulajdon agyát. Idővel biztosan mec} lehet szokni. A négy sötét folt egymás közelében helyezkedett el, a lencse közepe táján, szinte pontosan négyzet alakban. Az alig látható gerincvelők közöttük keresztezték egymást, és sugarasan kifelé mutattak a központból. Struktúra - gondolta George. Ennek az izének olyan a felépítése, hogy több idegrendszert is használni tud. Szabályos rendben helyezte el őket, az agyakat középre, ahol a legvédettebb - és talán más okból is. Talán leve mód volt az „utasok" tudatos együttműködésére, létezett valamilyen sejtközi állomány, amely elősegítette a kommunikációs sejtek kialakulását az elkülönült agyak között... Ha csakugyan így volt, ez megmagyarázta, miért ment olyan köny-nyen a telepátia. George égett a vágytól, hogy bejusson és kiderítse. Vivian fájdalma enyhülőben volt. Az övé volt a szemközti agy, ő érezte meg legjobban a kőszilánkok hatását. De a szilánkok már lassan elsüllyedtek a kocsonyás szövet mélyében. Ha figyelmesen nézte, George látta is a mozgásukat. Amikor leérnek a fenekére,
Damon Knight: Négyes fogat 63 minden bizonnyal kiválasztódnak - ugyanúgy, ahogy korábban a ruházatuk és felszí relésük emészthetetlen részei. George szórakozottan eltűnődött, hogy a másik két agy közül melyik lehet McCartyé és melyik Gumbsé. Könnyű volt megmondani. George-tól balra, ahogy a test közepe félé nézett, a felszínen két kék szem látszott. Nem emelkedtek ki, és szemhéj fedte őket, mely láthatóan a szörnyeteg anyagából alakult ki, de tömörebb és átlátszatlan volt. Jobbra ki lehetett venni két piciny nyílást, melyek pár centiméternyire benyúltak a testbe. Ezek csak Miss McCarty fülei lehettek. George hirtelen vágyat érzett, hogy kiötöljön valami módszert arra, hogy földet szórjon bele. A táborba való visszatérés kérdése mindenesetre eldőlt, legalábbis egyelőre. McCarty nem említette többször, hogy növesszenek
Elindult, reménye szerint arra, amerre addig is haladtak: a táborral pontosan ellentétes irányban. Mindenesetre, gondolta, ha elég messzire elmennek, talán jól eltévedhetnek.
beszélőszervet, habár George bizonyos volt benne, hogy ő maga nem hagy fel a próbálkozással. George úgy vélte, McCartynak nem fog sikerülni. Akármilyen mechanizmus révén hajtódtak végre ezek a változtatások a test felépítésében, minden valószínűség szerint a magukfajta dilettánsok csak jelentős érzelmi feszültség szorításában boldogulhattak, és akkor is csak viszonylag egyszerű feladatokkal, amelyek egyszerre csak egy új struktúrát igényeltek. Márpedig ahogy McCartynak is mondta, az emberi beszélőszervek rendkívül összetettek. Esetleg meg lehetne oldani úgy, ötlött George eszébe, hogy kialakítanak egy vékony hártyát, mely a membrán szerepét tölti be, mögötte pedig egy légkamrát, körülötte néhány izomköteggel, azok hoznák létre és modulálnák a rezgéseket. Megtartotta magának az ötletet. Nem akart visszamenni. George ritka madár volt: az utolsó, aki valóban alkalmas a munkájára, és a munkáját önmagáért szereti. És pillanatnyilag ott ült a szakma valaha is létezett legjobb kutatóeszközének a kellős közepén! A rendelkezésére állt egy ezerarcú organizmus, amelynek kénye-kedve szerint változtathatta a felépítését, és belülről figyelhette meg az eredményt; élettani elméleteket állíthatott fel, aztán voltaképpen a tulajdon teste szövetein ellenőrizhette . őket - új szerveket hozhatott létre, új módokon alkalmazkodhatott a környezethez! George az új ismeretek hatalmas piramisának csúcsán látta magát; és a felvillanó lehetőségek egyike-másika alázattal és ámulattal töltötte el. Egyszerűen nem tudott volna visszamenni, még ha nem fenyegeti is a lepuffantás veszélye. Bárcsak egyedül esett volna bele ebbe az átkozott izébe! De akkor a többiek kihúzták volna, aztán megölték volna a szörnyeteget. Úgy érezte, túl sok feladat vár egyszerre megoldásra. Nehezére esett összpontosítani a figyelmét. Ijesztően csapongtak a gondolatai. Vivian, akinek egy ideje megszűntek a fájdalmai, most újra nyafogni kezdett. Gumbs ráförmedt. McCarty leteremtette mindkettőjüket. George úgy érezte, torkig van az egésszel, hogy össze van zárva három hülyével, akiknek csak arra van eszük, hogy . .. - Egy pillanat! - szólalt meg. - Mind ugyanúgy érzik magukat? Idegesek? Ingerlékenyek? Mintha hatvan órát dolgoztak volna egyfolytában, és még az alváshoz is fáradtak volnának? - Úgy szövegel, mint egy tévéhirdetés! - csattant fel Vivian. Nincs elég bajunk anélkül is, hogy maga . . . - Éhesek vagyunk! - vágott a szavába George. - Nem jöttünk rá, mert hiányoznak azok a szerveink, amelyek az éhséget szokták jelezni. De az utolsó élelem, amelyet ez a test magához vett, ml voltunk, márpedig annak legalább húsz órája. Valami táplálék után kell néznünk! - A mindenit, igaza van! - mondta Gumbs. - De ha ez a dolog csak embert eszik . .. mármint ha . . . - Amíg mi meg nem érkeztünk, nem találkozott emberrel - vetette oda George. - Szerintem akármilyen fehérje megteszi; de csak úgy bizonyosodhatunk meg róla,- ha kipróbáljuk. Minél előbb, annál jobb!
most, egyenesen széllel szemben megyünk. - Jólazt vanhiszem, - mondta George. a- Akkor talán be tudjuk cserkészni őket. - No de ... csak nem fogunk állatokat enni?! - Igen, Meister, hogy képzeli? - szólalt meg Gumbs is. - Én nem mondom, hogy finnyás vagyok, de végül is ... George, aki maga is enyhe viszolygást érzett - mint mindenki más, ő is algán és mesterséges fehérjén nőtt fel -, mérgesen azt mondta: - Mi mást tehetnénk? Van szeme, láthatja, hogy itt ősz van. Ősz, méghozzá egy forró nyár után. A fák kopárak, a patakok kiszáradtak. Vagy húst eszünk, vagy koplalunk, hacsak nem akar rovarokra vadászni. . . Gumbs mélységesen megrendülve mormogott még egy darabig, aztán megadta magát. Közelebbről az állatok kevésbé emlékeztettek disznóra, és még kevésbé voltak étvágygerjesztőek. Karcsú, tagolt, szürkésvörös testük volt, négy rövid lábuk, nagy, elálló fülük és handzsár formájú, tömpe ormányuk, amellyel a földet turkálták, s időnként kifordítottak valamit, amit gyorsan bekaptak, hogy a fülük is meglebbent közben. George harmincat számolt össze, viszonylag kis csoportba tömörültek a bozót és a patak közötti tisztáson. Lassan mozogtak, de rövid lábaik erősnek látszottak; George úgy vélte, ha kell, gyorsan tudnak szaladni. Előreóvakodott, szemkocsányait a földre lapította, mozdulatlanná merevedett, ha valamelyik állat fölpillantott. Egyre óvatosabb mozgással már tízméternyire megközelítette a legközelebbit, amikor McCarty hirtelen megszólalt: - Meister, eszébe jutott már, hogy mégis hogyan fogjuk megenni ezeket az állatokat? - Ne butáskodjon! - mondta ingerülten George. - Hát majd ... Elhallgatott. , Várjunk csak . .. lehetséges, hogy a kocsonya normális táplálkozási módja megszűnt, mihelyt lakót szerzett magának? Vajon karmokat, agyarakat kellene növeszteniük, garatot, nyelőcsövet és így tovább, az egész berendezést? Képtelenség, addig éhen pusztulnának. Másfelől viszont - a fene ezt az elbutult érzést! - mégis meg kellett szűnnie, nehogy az első étkezésnél a lakót is megeméssze ... - Szóval? - érdeklődött McCarty. Ez ostobaság, George tudta, hogy ostobaság, de nem tudta megmondani, miért, és kifejezetten kellemetlen gondolat volt. Vagy - ami még rosszabb - tegyük fel, hogy a zsákmány lesz az új lakó, a régi lakó pedig az ebéd ... A legközelebbi állat felkapta a fejét, négy kis piros szem meredt George-ra. Az elálló fülek fölmeredtek. Nem volt idő spekulálni. „Meglátott! - kiáltott fel gondolatban George. - Gyerünk!" Minden megbolydult. Az egyik pillanatban mozdulatlanul lapultak a szúrós, száraz fűben, a következőben már egy expresszvonat sebességével suhantak a föld fölött, előttük szedte a lábát a falka. A legközelebbi állat kétségbeesetten ugráló tompora egyre közelebb került; aztán legázolták, és átvetették magukat rajta. Az egyik szemével hátrapillantva, George látta, hogy az állat mozdulatlanul fekszik a fűben - eszméletlen vagy halott.
II. Kiértek a fák közül, lementek egy hosszú lejtőn egy völgybe, át egy száraz, drótkemény fű borította mezőn, amíg egy patakmederhez értek, ahol még csörgedezett kevéske víz. Távolabb, a parton, félig az ágas-bogas bozót takarásában, George észrevett egy állatcsoportot. Kissé mintha törpedisznókra hasonlítottak volna. Szólt a többieknek, aztán óvatosan megindult feléjük. - Merre fúj a szél, Vivian? - kérdezte. - Érzi? - Nem - felelte a lány. - Amikor lefelé jöttünk a lejtőn, éreztem, de
64 Damon Knight: Négyes fogat Legázoltak még egyet. Bénítás - gondolta hirtelen világossággal George. - Egy érintés elég. - Aztán még egyet, még egyet. - Hát persze hogy meg tudjuk emészteni őket - gondolta megkönnyebbülten. - Eleve szelektív kell hogy legyen az emésztése, máskülönben nem tudta volna elkülöníteni az idegszövetünket! Négy tetem. Hat. Aztán egyszerre még három, ahogy a falka összetömörült a bozót utolsó nyúlványa és a meredek patakpart között; aztán kettő, amelyek megpróbáltak visz-szafelé kitörni; aztán sorra még négy lemaradt példány. A falka többi része eltűnt a lejtő magas füvében; de mögöttük tizenöt tetem hevert szanaszéjjel. Biztos, ami biztos, George visszament a sor elejére, és a szörnyeteg testét benyomta az első tetem alá. - Lapuljon le, Gumbs - mondta. - Be kell csúsznunk alá-ja ...
el őket, és George megkönnyebbülten észlelte, hogy már képes logikusan gondolkodni, anélkül hogy lényeges mozzanatokat szem elől tévesztene. A nyolcadik és kilencedik fogásnál tartottak, és George boldogan elmerült egy szövevényes gondolatmenetben a szörnyeteg keringési rendszerét illetően, amikor Miss McCarty megtörte a hosszan tartó csöndet, és bejelentette: - Sikerült találnom egy módszert, amelynek segítségével biztonságban visszatérhetünk a táborba. Haladéktalanul lássunk hozzá! George megdöbbenten fordította a szemét McCarty testnegyede felé. A test széléről valami szikár, tagolt dolog nyúlt ki, úgy festett ... igen, az volt ... egy torz, de felismerhető kar kézzel! Ahogy nézte, a göcsörtös ujjak tapogatózva megfogtak egy
ennyire elég. A fejet hagyjuk - Miért? - kérdezte a katona.lelógni! - Gondolom, nem akarja magunk közé fogadni az agyát, igaz? Nem tudjuk, hányra van berendezkedve ez az izé. Sőt esetleg jobban tetszene neki az új agy, mint a miénk. De nem hiszem, hogy érdemes volna megtartania az idegrendszer többi részét, ha vigyázunk, hogy ne együk meg a fejet.. . - Juj! - mondta halkan Vivian. - Elnézését kérem, Miss Bellis - mondta bűnbánóan George. - De valószínűleg nem lesz túlságosan kellemetlen, ha nem törődünk vele. Elvégre nincsenek ízlelőbimbóink, sem . . . - Semmi baj, semmi baj - mondta a lány. - Csak kérem, ne beszéljünk róla. - Szerintem se - szólt közbe Gumbs. - Lehetne egy kicsivel tapintatosabb is, Meister! George tudomásul vette a megrovást, és figyelmét a tetemre fordította, mely ott feküdt a szörnyeteg sima felszínén, az ő és Gumbs része között. Lassan, de észrevehetően süllyedt befelé a húsba. Növekvő, homályos felhő terjengett körülötte. Amikor majdnem teljesen eltűnt, és a fej levált,- odamentek a következőhöz. Ezúttal George javaslatára egyszerre kettőt kebeleztek be. Ingerlékenységük fokozatosan megszűnt; kellemes, jó érzés fogta
fűszálat, megrángatták, kitépték. - Gumbs őrnagy! - mondta McCarty. - A maga feladata lesz, hogy előkerítse a következő segédeszközöket a lehető leggyorsabban. Egy: írásra alkalmas felületet. Egy nagyobb levelet javaslok, világos színűt, száraz legyen, de ne törékeny. Vagy egy nagyobb darab fakérget, amely könnyen lehántható. Kettő: festékanyagot. Bizonyára talál olyan bogyókat, amelyek megtelő nedvvel rendelkeznek. Ha nem, akkor megteszi a sár is. Három: egy tollnak használható ágat vagy nádszálat. Amikor odairányított ezekhez a nélkülözhetetlen tárgyakhoz, a segítségükkel megírok egy üzenetet, melyben körvonalazom sajnálatos helyzetünket. Maga elolvassa az eredményt, és felhívja a figyelmet az esetleges hibákra, amelyeket én majd kijavítok. Amikor elkészül az üzenet, visszatérünk vele a táborhoz, a sötétben odalopózunk, és feltűnő helyen letesszük. Hajnalig visszavonulunk, és amikor már elolvasták, ismét előjövünk. Rajta, őrnagy! - No igen - mondta Gumbs -, ennek sikerülnie kellene, * csak ... gondolom, kidolgozott valami módszert a toll megfogására, Miss McCarty . . . - Ostoba! - felelte McCarty. - Természetesen növesztettem egy kezet! - Hát akkor semmi gond. Nézzük csak, azt hiszem, először
66 Damon Knight: Négyes fogat megpróbálkozhatunk ebben a bozótban ... - Közös testük megrándult a jelzett irányban. George visszafogta. - Várjunk egy percet! - mondta kétségbeesetten. - Legalább annyi józan eszünk legyen, hogy befejezzük az étkezést, mielőtt elindulunk. Ki tudja, mikor jutunk a következőhöz. ' - Mekkorák ezek a lények, őrnagy? - kérdezte éles hangon McCarty. - Úgy . . . hatvan centiméter körül lehetnek. - És kilencet elfogyasztottunk, ugyebár? - Inkább csak nyolcat - mondta George. - Ennek a kettőnek még a fele megvan. - Más szóval - mondta McCarty - fejenként kettőt kaptunk. Ennek bőségesen elégnek kell lennie. Egyetért velem, őrnagy? George komoly hangon megszólalt: - Ön téved, Miss McCarty! Emberi táplálékszükségletben gondolkodik, pedig ennek az organizmusnak más az anyagcseréje, és a tömege legalább háromszorosa négy ember tömegének. Nézze meg más oldalról: mi négyen összesen körülbelül háromszáz kilót képviseltünk, mégis húsz órával azután, hogy ez a lény bekebelezett bennünket, már ismét éhes volt. Nos, ezek az állatok a földi nehézségi gyorsulás mellett nem nyomnának többet darabonként húsz kilónál - és az ön terve szerint ki kell tartanunk holnap délelőttig. - Ebben van valami - mondta Gumbs. - Igen, mindent összevéve, Miss McCarty, szerintem is addig lássuk el magunkat élelemmel, amíg lehet. Ebben a tempóban nem telik félóránál többe. - Hát jó. Csak igyekezzenek! - Továbbléptek a következő két áldozathoz. George agya lázasan zakatolt. Semmi értelme sem volt vitatkozni McCartyval, és Gumbs sem volt sokkal jobb, de meg kellett kísérelnie. Ha legalább Gumbsot meg tudná győzni, akkor Bellis talán csatlakozna a többséghez. Talán ... De csak ebben reménykedhetett. - Gumbs - szólalt meg gondolkodott már rajta, hogy mi lesz majd velünk, amikor visszatérünk? - Hát az nem az én szakmám. Majd a magafajta szakemberek elintézik. - Nem erre gondoltam. Képzelje el, hogy maga a parancsnok, és nem mi, hanem négy másik ember esik bele ebbe az organizmusba .. - Mi? Hogy? Nem értem. George türelmesen elmondta még egyszer. - Aha, értem, mire gondol. Úgyhogy ... - Milyen parancsot adna? Gumbs egy pillanatig tűnődött. - Azt hiszem, az egészet átadnám a bioszekciónak. Mi mást tennék? - Nem gondolja, hogy esetleg megsemmisíttetné mint lehetséges veszélyforrást? - A mindenit, az bizony meglehet! De hát majd jól meggondoljuk, mit írunk abban az üzenetben. Megmondjuk, hogy ritka különlegesség vagyunk és a többi. Bánjanak velünk óvatosan! - Rendben van - mondta George tegyük fel, hogyelmondom. ez sikerül. Tízet És aztán mi lesz? Mivel ez nem a maga szakterülete, egy ellen, hogy a bioszekció „esetleges ellenséges fegyvernek” minősít majd minket.' Ez azt jelenti, hogy mindenekelőtt teljes vallatáson kell átesnünk, és magának nem kell elmondanom, az milyen lehet. - Gumbs őrnagy! - szólt közbe éles hangon McCarty. - Meistert az első adódó alkalommal ki kell végezni hűtlenség miatt! A továbbiakban ugyanezen büntetés terhe mellett tilos beszélnie vele! - De azt nem tudja megakadályozni, hogy meghallgasson! - mondta feszülten George. - Hogy folytassam, Gumbs, utána mintákat fognak venni. Érzéstelenítés nélkül. Végül pedig vagy mindennek ellenére elpusztítanak bennünket, vagy visszaküldenek a legközelebbi megerősített bázisra további vizsgálatra. Szövetségi tulajdon leszünk, Gumbs, szigorúan titkos
kategóriában, és mivel a hírszerzésnél soha senkinek sem lesz mersze feloldani a titkosságot, ott is maradunk. - Gumbs, ez valóban ritka különlegesség, de - senkinek egy fikarcnyi haszna sem lesz abból, ha visszamegyünk a táborba. Akármit derítünk ki róla, még ha olyasmit is, ami milliárdok életét mentheti meg, az is szigorúan titkos lesz, és sohasem kerül ki a hírszerzés falai mögül... Ha még mindig abban reménykedik, hogy a szakértők majd ki tudják, hámozni innen, akkor téved. Ez nem olyan, mint a végtagpótlás, mert az egész teste megsemmisült, Gumbs, csak az idegrendszere és a szeme maradt meg! Új testünk csak akkor lehet, ha csinálunk magunknak. Itt kell maradnunk, és ... és nekünk kell megoldanunk a dolgot. - Gumbs őrnagy - mondta McCarty -, azt hiszem, épp elég időt pocsékoltunk el. Kezdje el megkeresni a szükséges anyagokat! Egy Gumbs hallgatott, és közös testük nem mozdult. Aztán.pillanatig azt mondta: - Igen, ugyebár egy levél, egy ág és egypár bogyó ... vagy sár. Miss McCarty, egyvalamiben azért szeretném kikérni a véleményét, természetesen nem hivatalosan. Mielőtt hozzálátunk. Arra gondolok, hogy ugye össze tudnak majd eszkábálni nekünk valamiféle testeket, nem? Mert hát az egyik szakember így beszél, a másik úgy beszél... Érti, hová akarok kilyukadni? George bizonytalan rossz érzéssel nézte McCarty új végtagját. A kéz ritmikusan kinyílt, összecsukódott, és George szinte bizonyos volt benne, hogy percről percre nagyobb. Az ujjak időnként belemarkoltak a száraz fűbe, kitéptek először egy szálat, aztán kettőt, végül egy egész csomót. McCarty azt mondta: - Nincs véleményem, őrnagy. A kérdés nem ide tartozik. A kötelességünk az, hogy visszatérjünk a táborba. Ez minden, amit tudnunk kell! - Ó, ebben maradéktalanul egyetértek - mondta Gumbs. - És különben sincs más választásunk, igaz? George rámeredt a szörnyeteg széle alól kikandikáló egyik ujjszerű nyúlványra, és minden akaraterejével igyekezett karrá növeszteni. Azt gyanította, hogy máris elkésett vele. - Dehogy nincs - mondta. - Megmaradhatunk így, ahogy vagyunk. Még ha a Szövetség egy évszázadig tartja is ezt a bolygót, lesznek rajta olyan részek, ahová nem jut el senki. Biztonságban lennénk. Mert hát - folytatta Gumbs, mintha csak azért hallgatott volna el, hogy elgondolkodjék - az ember végül is nem fordíthat hátat a civilizációnak, igaz? George megint érezte, hogy a test a bozót felé rándul, és megint ellenállt. Aztán még egy izomzat csatlakozott a Gumbséhoz, és George már nem bírt a túlerővel. Remegve, oldalazva a valami meisteríi elmászott félméternyit. Ott azonban megállt, egy helyben erőlködött. És George aznap már másodszor volt kénytelen átértékelni Vivian Bellisről alkotott véleményét. - Hiszek magának, illetve neked, George - mondta Vivian. - Nem akarok visszamenni. Mondd meg, mit tegyek! - Ennél jobbat nem is tehetnél, mint most - mondta George egy pillanatnyi meglepett hallgatás után. - Legfeljebb ha egy kart tudnál növeszteni; azt hiszem, jól jönne. A huzakodás tovább folyt. - Most már tudjuk, hányadán állunk - mondta McCarty Gumbsnak. - Igen. Kétségtelenül. - Gumbs őrnagy - szólt elszánt hangon McCarty -, maga velem szemben van, ugye? • - Gondolja?... - Szerintem igen. Azt mondja meg, hogy Meister magától balra van vagy jobbra? - Balra. Ezt biztosan tudom. A szemem sarkából látom a kocsányait. - Nagyszerű! - McCarty karja fölemelkedett. A torz ujjak egy hegyes kődarabot szorongattak.
Damon Knight: Négyes fogat 67 George halálra válva nézte, ahogy a kar átnyúlt a test domborulata fölött. A vékony, éles kőszilánk ott tapogatózott három centiméternyire attól a területtől, amely alatt az agya lapult. Aztán a kéz hirtelen fölemelkedett, lesújtott, és George-ba éles fájdalom hasított. - Azt hiszem, nem elég hosszú - mondta McCarty. Behajlította a kart, odanyúlt majdnem pontosan ugyanarra a helyre, és megint döfött. - Nem bizony - mondta elgondolkozva. - Valamivel hosszabb kell... - Kisvártatva: - Gumbs őrnagy, a következő kísérletem után közölje, reagálnak-e valamilyen módon Meister szemkocsányai! George idegeiben még mindig lüktetett a fájdalom. Az egyik, félig vak szemével a test széle alatt mérhetetlen lassúsággal növekvő karkezdeményt nézte, a másikat nem tudta levenni McCarty karjáról,
Leszámítva a baleseteket. Vagy a gyilkosságot... Miss McCarty éppen azt mondta: - Ugyan, Gumbs őrnagy, ez nevetséges! A magyarázat teljesen nyilvánvaló. Hacsak nem akar szántszándékkal félrevezetni sejtelmem sincs róla, miért akkor az erőfeszítésünk, hogy ellentétes irányban mozogjunk, széthúzza ezt a lényt! McCarty szemlátomást eltájolta magát. De nem is baj - így legalább kevesebb vizet zavar, amíg végbemegy az osztódás. Illetve hoppá! George már elkerült ugyan a keze ügyéből, és egyre jobban távolodott - de mi lesz Viviannel? Az ő agya, ha lehet, még közelebb került McCartyéhoz ... Mitévő legyen? Ha figyelmezteti a lányt, csak hamarabb rátereli McCarty figyelmét. Hacsak egyúttal nem tudja félrevezetni az ellenséget. . .
mely lassan feléjehosszabbodik, hosszabbodott ... Szemlátomást mégsem kerül közelebb - eszmélt rá hirtelen. Sőt akármilyen hihetetlennek tetszett, mintha távolodott volna! A szörnyeteg húsa az ellenkező irányban mozgott alatta, megnyúlt közöttük! McCarty ismét lecsapott, ádáz erővel. Ezúttal kevésbé volt éles a fájdalom. - Nos, őrnagy? - kérdezte McCarty. - Van eredmény? - Nincs - mondta Gumbs. - Azt hiszem, nincs. De mintha egy kicsit előrehaladnánk, Miss McCarty. - Ne ostobáskodjon! - csattant fel a másik. - Éppen hogy visszafelé szorítanak minket! Figyeljen jobban, őrnagy! - De tényleg! - tiltakozott az őrnagy. - A bozót felé mozgunk! Magának előre, nekem hátra. - Gumbs őrnagy, én mozgok előre és maga hátra! Mindkettőnek igaza van, fedezte föl George: a szörnyeteg teste már nem volt kerek, hanem megnyúlt a Gumbs-McCarty-tengely mentén. Középen mintha alig észrevehetően már össze is szűkült volna egy kicsit. A felszín alatt is, mozgás látszott. A négy agy most már nem négyzet, hanem téglalap csúcsain helyezkedett el. A gerincvelők elhelyezkedése is megváltozott. Az övé és Viviané nagyjából ugyanott maradt, Gumbsé azonban most McCarty agya alatt húzódott, és fordítva. Miután vagy kétszáz kilóval megnövelte a tömegét, a valami meisterii most osztódóban volt - és igazságosan elosztotta a lakóit is: kettőt ide, kettőt oda! Gumbs és Meister került az egyikbe, McCarty és Bellis a másikba. A következő osztódásnál - eszmélt rá George - a két új egyedben már csak egy-egy agy lesz; az utána következő alkalommal pedig mindegyik pár egyik új egyede „gazdátlan” szörnyeteg lesz, amely tétlenül, álcázva lapul, és várja, hogy beleessen valaki. De ez azt jelentette, hogy akárcsak a közönséges amőba, ez az elképesztő organizmus is halhatatlan volt! Sohasem halt meg, hacsak baleset nem érte; csak növekedett-és osztódott. Nem úgy a lakói, sajnos. Az ő szöveteik megöregednek, elpusztulnak majd ... . Vagy mégsem? Az emberi idegszövet nem tud úgy sarjadzani, ahogy George-é és Miss McCartyé tette; sőt semmilyen emberi szövet nem képes olyan iramban új sejteket létrehozni, hogy Georgenak szemkocsánya, McCartynak karja nőjön percek alatt. Semmi kétség: az új szövet a legkevésbé sem emberi szövet, csak utánzat, melyet a szörnyeteg a tulajdon anyagából hoz létre, a legközelebbi eredeti sejtekből vett útmutatás alapján. De tökéletes utánzat volt: az új szövetek összeépültek a régivel, az axonok összekapcsolódtak a dendritekkel, az izmok parancsra összehúzódtak-megnyúltak. Az utánzat működött. Következésképpen amikor az idegsejtek elöregszenek majd, azok is pótolhatóak lesznek. Végül eltűnik majd az utolsó emberi sejt is, az ember teljesen kicserélődik szörnyanyaggá - de „az a különbség, amely nem számít, nem különbség”. Lényegében a „lakó” ugyanúgy ember lenne - méghozzá halhatatlan!
Hirtelen ráébredt, hogy nincs sok ideje. jól sejtette, hogy valamiféle fizikai összeköttetés alakult ki Ha az agyak között, és attól lett lehetséges a kommunikáció, akkor azok a sejtek már nem sokáig tarthatnak ki; a két pár agy közötti távolság egyre nőtt. - Vivian! - szólalt meg. - Tessék, George! George megkönnyebbülten folytatta: - Ide hallgass, ezt a testet nem mi húzzuk széjjel - hadarta -, hanem osztódik. Ilyen módon szaporodik. Te meg én kerülünk az egyik felébe. Gumbs és McCarty pedig a másikba. Ha nem kötözködnek velünk, oda mehetünk, ahová akarunk . . . - Jaj de örülök! Milyen meleg hangocskája van . . . - Jó, jó - mondta idegesen George de lehet, hogy meg kell küzdenünk velük; rajtunk áll a dolog. Ezért növessz kart, Vivian! - Megpróbálom - mondta kétkedően a lány. - Nem is tudom ... McCarty hangja szakította félbe: - Aha! Gumbs őrnagy, mivel magának van szeme, a maga feladata lesz ügyelni, hogy az a kettő meg ne szökjön! Addig is javasolom, hogy szintén növesszen kart! - Igyekszem, kérem, igyekszem - mondta Gumbs. George meglepetten lefelé pillantott, túl a tulajdon félig megformált karján; és ott, a látómezeje szélén, Gumbs részén, a perem alatt húsos duzzanat látszott! Az őrnagy titokban dolgozott rajta, elrejtette ... és máris erőteljesebb-. nek látszott George-énál! - Hohó! - szólalt meg hirtelen Gumbs. - Ide figyeljen, Miss McCarty, Meister az orránál fogva vezette! Merthogy maga meg én nem ugyanabban a részben leszünk ám! Hogy is lehetnénk? A két ellentétes felén vagyunk ennek a nyavalyának! Maga lesz Miss Bellisszel, én meg Meister-rel! A testen már határozott befűződés alakult ki. A gerincvelők is elfordultak, úgyhogy középütt üres rész jött létre az agyak között. - Igen - mondta halkan McCarty. - Köszönöm, Gumbs őrnagy! - George! - hallatszott a távolból Vivian rémült hangocskája. - Mit csináljak? - Növessz kart! - ordította George. Válasz már nem jött. III. George dermedten nézte McCarty karját. A kéz, amely még mindig szorongatta a kőszilánkot, megjelent a látóterében, majd a kar teljes hosszúságában kinyúlva, balra lendült a szörnyeteg fortyogó felszíne fölött. George-nak volt rá ideje, hogy lássa fölemelkedni, aztán ádázul lecsapni, volt ideje, hogy végigfusson rajta a gondolat: Hál’ istennek, még mindig rövid - az McCarty jobb karja, távolabb van Vivian agyától, mint az enyémtől volt; és még arra is volt ideje, hogy rájöjjön: nem segíthet a lánynak, mielőtt McCarty pár centiméterrel hosszabbra nyújtja a kart a kelleténél. Az osztódás csak félig ment végbe, és George ugyanúgy nem tudott szabadon oda menni, ahová akart, mint ahogy a sziámi iker nem tudja körbejárni a testvérét.
68 Damon Knight: Négyes fogat Aztán több ideje már nem volt. Valami mozgást észlelt, és amikor hátrapillantott, látta, hogy egy ormótlan álkéz kap a szemkocsánya felé. Ösztönösen fölemelte a saját kezét is, elkapta a másik csuklóját, és kétségbeesett erővel visszanyomta. Az másfélszer akkora volt, mint az övé, és olyan izmos, hogy noha George fogása jobb volt, nem tudta visszanyomni vagy távol tartani; csak arra volt képes, hogy mindig ki-kilendítse az eredeti irányából, a saját erejét hozzáadja Gumbséhoz, hogy a mozdulat célt tévesszen. Gumbs változtatni kezdte a mozdulatai ritmusát és erejét, hogy George ne tudja kiszámítani. Egy vaskos ujj súrolta az egyik szemkocsány tövét. - Nem szívesen csinálom, Meister - mondta Gumbs hangja. Higgye el, nincs bennem rosszindulat. Magunk között mondom
- Jól van - mondta George. Összeszedte minden erejét, és nagy nehezen letornázta a testüket a szikláról. Aztán föltekintett a lejtőre, ahol legurultak. Túl meredek volt; más utat kell keresnie visszafelé. Megfordult, elindult kelet felé, párhuzamosan a kis patakkal, amely még mindig ott csordogált a meder közepén. - Most mi van? - kérdezte egy perc múlva Gumbs. - Valahogy vissza kell jutnunk odaföntre - vetette oda ingerülten George. - Talán még tudok segíteni Viviannek. - Ó, persze. Sajnos én magamra gondoltam, Meister. Ha megmondaná, hogy ... Vivian már aligha él - gondolta George csüggedten -, de ha csak egy szemernyi esély van rá .. . - Kutya baja sem lesz! - mondta. - A régi testében ez halálos sérülés lett volna, vagy legalábbis örökre béna marad, de emebben
(hoppá!), nem rajongok mamáért, de hát (pfű, most majdnem sikerült!) éhes azért embera McCarty ne válogasson. Nono! Én aszondom, magamon kell segítenem (uff), mert ha én nem, akkor ki más? Tudja, mi van ... George nem válaszolt. Meglepő módon már nem félt, nem féltette sem magát, sem Viviant, csak egyszerűen, mindent elsöprően, eszméletlenül dühös volt. Valahonnan erő áradt a karjába; dühödt koncentrációval azt gondolta: Nagyobbat! Hosszabbat! Erősebbet! Több kart! A kar növekedett. Szemmel láthatóan duzzadt, nyúlt, dagadt az izmoktól. Gumbsé ugyanúgy. George másik kart kezdett növeszteni. Gumbs ugyanúgy. Körös-körül hevesen fortyogott a szörnyeteg felszíne. És George most rádöbbent, hogy a lencse alakú test észrevehetően zsugorodik! Sajátos légzőrendszere ehhez már kevés volt; a test önmagát emésztette föl, a tulajdon szöveteit égette, hogy pótolja a hiányt. Mennyire mehet össze, hogy még elbírjon két emberi agyat? És melyik lakójától szabadul meg majd először? Nem ért rá ezen töprengeni. Gumbs második keze a fűben kotorászott, de nem talált semmit, ami fegyverként szolgálhatott volna. Most hirtelen rántással az egész testet megpördítette. Az osztódás közben végbement! George-nak csak most jutott újra az eszébe Vivian és McCarty. Megkockáztatta, hogy egy szemvillanásnyira hátrapillantson, de nem látott mást, csak egy jellegtelen, ovális domborulatot, és idejében fordította vissza a szemét, hogy meglássa, amint Gumbs félig nőtt jobb keze kitép a földből egy hosszú, hegyes, száraz ágat. A következő pillanatban az ág már a szeme felé csapott. A folyópart meredélye egyméternyire volt balra. George egyetlen vad ugrással odaért. Megcsúsztak, meginogtak a szélén, a kezek vadul kapálóztak - aztán hanyatt-homlok legurultak a nyaktörő lejtőn, por- és kavicsfelhő közepette, és tompa puffanással földet értek a fenekén. A világ egy hatalmasat fordult körülöttük, aztán megnyugodott. George félig vakon tapogatózott az elveszített fogás után, megtalálta a csuklót, és elkapta. - Jaj nekem! - szólalt meg Gumbs hangja. - Ez kész. Rajta, Meister, végezzen velem! Ne húzza az időt! George gyanakodva meredt rá, de nem lazított a szorításán. - Mi baja? - Mondom, hogy kész vagyok - ismételte ingerülten Gumbs. Megbénultam. Nem tudok mozogni. George alaposabban megnézte magukat. Egy kis sziklára estek, rengeteg sorakozott a folyóágy fenekén. Ez nagyjából kúpos alakú volt; a testük szétterült rajta, s a tompa hegy pontosan Gumbs gerincvelője alatt volt, néhány centiméterre az agytól. - Gumbs - mondta George -, lehet, hogy nem olyan vészes a helyzet, mint gondolja. Ha segítek, megadja magát? Engedelmeskedik nekem? : - Miről beszél? Szétment a gerincem! - Azzal most ne törődjön! Igen vagy nem? - Hát. .. igen - mondta Gumbs. - Ami azt illeti, Meister, ez nagyon rendes magától. A szavamat adom rá, ha beéri vele.
nem. Ugyanolyan végtagot növeszt! egyszerűen helyre tudja hozni, mint ahogy új - Jóságos ég! - mondta Gumbs. - Hogy erre nem gondoltam! No de Meister, ez akkor azt jelenti, hogy csak az időt vesztegettük, amikor egymásnak ugrottunk? Mert hiszen ... - Nem. Ha összezúzta volna az agyamat, a szervezet bizonyára megemésztette volna, és azzal nekem végem. De az ilyen drasztikus dolgokat leszámítva, azt hiszem, halhatatlanok vagyunk. - Halhatatlanok - ismételte meg Gumbs. - Jóságos ég! így már egészen más a dolog állása, mi? A partfal alacsonyabb lett, és egy helyütt, ahol a földet sűrűn tarkították a szikladarabok, a törmelékes lejtő meg-mászhatónak látszott. George megindult fölfelé. - Meister - szólalt meg egy pillanat múlva Gumbs. - Mit akar? - Azt, hogy igaza van, máris kezd visszatérni az érzés ... Ide figyeljen, Meister, egyáltalán van valami, amire ez a bestia nem képes? Arra gondolok, hogy például maga szerint össze tudnánk rakni magunkat úgy, ahogy voltunk, minden ... ööö . .. tartozékkal? - Lehetséges - mondta kurtán George. Ez a gondolat ott motoszkált az ő agyában is, de ebben a pillanatban nem volt kedve megbeszélni Gumbsszal. A lejtő felénél jártak. - Mert abban az esetben ... - Gumbs tűnődve elhallgatott. - Tudja, ennek katonai jelentősége van! Aki beállít egy ilyennel a Hadügyminisztériumba, az többé-kevésbé azt kérhet, amit akar! - Miután szétválunk - mondta George -, azt csinál, amit jónak lát. De a fene egye meg - mondta Gumbs bosszúsan -, az nem lesz jó! - Miért? - Mert esetleg megtalálják magát. - Gumbs keze hirtelen fölnyúlt, elkapott egy kisebb kődarabot, és oldalvást kifordította a helyéről a földből. A fölötte álló nagy szikladarab megremegett, megbillent, és lassan kifelé kezdett hajolni. George egyenesen alatta volt, és azt vette észre, hogy sem előre, sem hátra nem tud mozogni. - Ne haragudjon - hallotta Gumbs hangját, melyben mintha igazi sajnálkozás csendült volna. - De hát ismeri a Hűségbizottságot. Egyszerűen nem vállalhatom a kockázatot! A szikla mintha egy örökkévalóságig zuhant volna feléje. George még kétszer megpróbált minden erejével elhúzódni az útjából. Aztán ösztönösen alája tette a két karját. A legeslegutolsó pillanatban balra mozdította őket, el a lezúduló szürke tömeg középpontjától. A szikla rázuhant. George érezte, hogy a karok ágakként törnek el, az eget valami irdatlan szürkeség takarta el; mintha gőzkalapács csapott volna le rá, még a föld is beleremegett. Loccsanó hang hallatszott. És még mindig élt! Ez a megdöbbentő tény még egy jó darabig lekötötte a figyelmét azután is, hogy a szikla ledübörgött a lejtőn, és csend lett. Aztán végre lenézett a jobb oldalára.
70 Damon Knight: Négyes fogat
Megfeszített karjának ellenállása, még ha eltört is közben, ahhoz elég volt, hogy a lezuhanó tömböt oldalt billentse úgy harminc centiméternyire ... A test jobb fele szétlapult, szétzúzott roncs volt. George még ki tudott venni egykét szürkés, pépes foszlányt, ahogy beleolvadtak a zöldesbarna, áttetsző anyagba, ahogy a test lassan ismét összefolyt. Húsz perc múlva az immár fölöslegessé vált gerincvelő utolsó maradványai is megemésztődtek, a test visszarendeződött szokásos lencse alakjába, és George fájdalma enyhülőben volt. Újabb öt perc múlva a karjai eléggé rendbe jöttek, hogy használni tudja őket. Most a formájuk és a színük is rendesebb volt, az inak, a körmök, még a ráncok is élethűen festettek. Normális körülmények között George boldogan eltűnődött volna ezen a felfedezésen néhány óráig, most azonban türelmetlenségében szinte észre sem vette. Fölmászott a lejtő tetejére. Harmincméternyire egy domború, zöldesbarna, az övéhez hasonló test feküdt mozdulatlanul a száraz fűben. Természetesen csak egy agy lehetett benne. De kié? Szinte biztosan McCartyé; Viviannek semmi esélye sem volt vele szemben. De akkor hogy lehetséges, hogy nyoma sem látszik McCarty karjának?
George meghökkenten körbejárta a lényt, és alaposabban szemügyre vette. A másik oldalon észrevett két sötétbarna szemet. Valahogy furcsa módon befejezetlennek rémlettek. Egy pillanat múlva rászegeződtek, aztán az egész test megremegett, ahogy feléje mozdult. Vivian szeme, George határozottan emlékezett rá, barna volt. Barna, és hosszú, sötét szempilla keretezte, az elvékonyodó kis arcban ... De mit bizonyított ez? Milyen színű volt McCarty szeme? Nem tudott visszaemlékezni rá. Csak egyféleképpen lehetett megtudni. George közelebb húzódott, és erősen remélte, hogy a valami meisterii legalább annyira fejlett, hogy képes a konjugációra, ahelyett hogy megpróbálná fölfalni fajtársait... A két test összeért, összetapadt, elkezdett összeolvadni. George szeme előtt ment végbe az osztódási folyamat fordítottja: kettős lencséből az idegen hús összeolvadt piskótává, tojássá, majd megint lencsévé. A két agy közelebb sodródott, a gerincvelők derékszögben keresztezték egymást. Csak ekkor vett észre egy furcsaságot a másik agyon: mintha világosabb és nagyobb lett volna, a körvonalai kissé élesebbek . .. - Vivian? - kérdezte George bizonytalanul. - Te vagy az?
Damon Knight: Négyes fogat 71 Nem kapott választ. Megpróbálkozott megint, aztán megint. Végre: - George! Jaj, drága George . .. sírni akarok, de valahogy nem megy. - Nincs könnymirigyed - mondta gépiesen George. - Ööö, Vivian ... - Igen, George? - Megint az a meleg hang. - Mi lett Miss McCartyval? Hogyan sikerült... szóval mi történt vele? - Nem tudom. Eltűnt, ugye? Hosszú ideje nem hallottam. - Igen - mondta George -, eltűnt. Azt akarod mondani, hogy nem tudod? Mondd el szépen, mit csináltál! - Az úgy volt, hogy kart akartam növeszteni, mert azt mondtad, de úgy gondoltam, nem lesz rá elég időm, tehát inkább koponyát csináltam. Meg- olyan védik a gerincet... - Csigolyák. Nekemcsontokat, - gondoltaamelyek szédülten George - ez hogy nem jutott az eszembe? - És aztán? - kérdezte. - Azt hiszem, most már sírok - mondta a lány. - Igen, sikerült! Olyan megkönnyebbülés! És aztán? Azután nem volt semmi. Még mindig bántani akart, fájt, és csak feküdtem, és arra gondoltam, milyen csodálatos lenne, ha nem volna itt velem. Aztán egy idő múlva eltűnt. Akkor szemet növesztettem, hogy megkeresselek. A magyarázat - gondolta George - mintha zavarbaejtőbb tett volna a rejtélynél. Tétován körülnézett, hátha valami támpontot talál, és észrevett valamit, ami addig elkerülte a figyelmét. Kétméternyire balra tőle szinte eltűnt a fűben egy nyirkosnak látszó, szürkés kupac, amelyből mintha valami farokszerű nyúlvány indult volna ki... Kell tennie - eszmélt rá George hirtelen - a valami meisteriiben valamiféle mechanizmusnak, amellyel megszabadul azoktól a lakóktól, akik nem tudnak alkalmazkodni a helyzethez, az olyan agyaktól, amelyek katatóniába vagy hisztériába esnek, vagy öngyilkossági roham tör ki rajtuk. Egy ki-lakoltatási tehetőségnek . .. Viviannek valahogy sikerült működésbe hoznia ezt a mechanizmust. Sikerült meggyőznie az organizmust, hogy McCarty agya nemcsak fölösleges, hanem veszélyes is - a helyes kifejezés a „mérgező”. Miss McCartyt - ez volt a végső csúfság - nem megemésztették, hanem kiürítették. Tizenkét óra múlva már alkonyodott, és ők ketten sokat haladtak előre. Mindketten igen kellemes megállapodásra jutottak: elejtettek egy újabb falka disznófélét déli étkezésükre, és másmás okból - George részéről azért, mert a szörny normális anyagcseréje nagyon rossz hatásfokú volt, amikor gyorsan kellett mozognia, Vivian részéről pedig azért, mert nem volt hajlandó elhinni, hogy a jelenlegi állapotában bárki is vonzónak találhatná - komoly erőfeszítésbe fogtak, hogy átalakítsák magukat. Az első kísérletek roppant nehezek voltak, a továbbiak meglepően könnyűek. Újra és újra kénytelenek voltak visszalottyadni amőbaszerű tömegekké, mert egyik-másik szerv kimaradt, vagy rosszul működött; de mindegyik kudarcból többet tanultak, s végül meg tudtak állni a lábukon, kifulladva, de lélegezve, ingadozva, de fölegyenesedve, egymással szemben - két ezerarcú óriás a jótékony félhomályban, két vázlatos, de maga teremtette Ember. Időközben harminc kilométernyire maguk mögött hagyták a szövetségi tábort is. Ahogy megálltak egy domb tetején, és a kis völgy fölött dél felé tekintettek, George látta a halovány, gyászos derengést, ahogy a bányagépek falták .a földből a fémeket, hogy legyen mivel etetni a fabrikátorokat, amelyek az űrhajók milliárdjait szülik majd. - Sose megyünk vissza, ugye? - kérdezte Vivian. - Nem - mondta komolyan George. - Majd ők jönnek el hozzánk idővel. Bőven van időnk. Mi vagyunk a jövő: "És még valami, egy apróság, de George-nak fontos volt; ez jelezte, hogy valamit sikerült véghezvinni, hogy véget ért egy
szakasz, elkezdődött egy új: végül megtalálta felfedezettjének teljes nevét. Mint kiderült, egyáltalán nem valami meisterii. Hanem Spes hominis: Az ember reménysége.
Békés András fordítása Ámon László rajzai
TOM HERZOG
A rántottéval Filmore piszkosul elrontotta a gyomrát. Délelőtt az irodában olyan hányingere volt, hogy be kellett vennie valamit. Korán ment haza, s nyomban a feleségére támadt. - Mi a fenét csináltál ma reggel a tojással, Elvira? - kérdezte. - Kis híján lerókáztam az íróasztalomat. Éppen csak kiértem a mosdóba. Mrs. Filmore lesütötte a szemét. - Én nem éreztem rajta semmit - mondta nyugodtan. Mrs. Filmore kicsi volt, nyugodt természetű és olyan szürke, hogy szinte beleolvadt a falba. - Talán túl gyorsan ettél, Georges. Már nem vagy olyan fiatal, nem szabad túl gyorsan enned. Filmore a pocakjára pislantott. Elvégre valóban túl volt már az ötvenen. Ugyanakkor makkegészséges volt, és pompásan érezte magát. Nem is tudott visszaemlékezni olyan esetre, amikor elrontotta a gyomrát. - Marhaság! - ordította. - Mikor vacsorázunk? - Ötkor - mondta Mrs. Filmore. - Ha neked is megfelel. - Megborotválkozom - mondta Mr. Filmore, tudomást sem véve az asszonyról. Naponta kétszer borotválkozott villannyal: egyszer reggel, mielőtt dolgozni ment, másodszor vacsora előtt. Igazán figyelemreméltóan növekedett a szőre, s mivel - a reklámszakmában dolgozó emberként - sokat adott a külsejére, naponta kétszer is lenyírta. A fürdőszobában bedugta a villanyborotva dugóját, s nézte a borostáját a tükörben. Éppen hozzá akart látni a borotválkozáshoz, amikor a borotva megszólalt. - Mondanék neked valamit - mondta a borotva. - Mi a fene ...! - mondta Filmore, s úgy ejtette a borotvát a mosdóba, mintha égette volna a kezét. - Légy szíves, viselkedj - mondta a borotva. - Segíteni akarok neked. - Te igazán beszélsz? - Filmore nem akart hinni a fülének. - Persze hogy beszélek - felelte a borotva. - Van itt rajtam kívül valaki más is? Filmore körülnézett. Még a haliba is kikukucskált. - Nem, nincs itt senki - mondta. 1965 by Greenleaf Publishing Co.
- Nem esne nehezedre kiszedni engem innen? - kérdezte a borotva. Filmore óvatosan fölemelte a borotvát. - Nem tudom elhinni - mondta. - Hogyan ...? - Az nem fontos. Az a fontos, hogy figyelmeztetni akarlak. Veszélyben van az életed. - Az életem? - Igen, az életed. A feleséged meg akar ölni. Filmore nem kapott levegőt. - Kérlek, csak halkan - mondta a borotva. - Elvira meg akar ölni? Ugyan már! Elvira egy egérke. - Nem vagy túl jó megfigyelő, igaz? - mondta a borotva. - Hogy ízlett a ma reggeli tojás? - A tojás? - Igen, a tojás. - Ó ... Az a tojás. - Az a tojás. - Mire célzol? - kérdezte Filmore. - A tojástól rendszeresen elrontod a gyomrod? - kérdezte a borotva. - Nem, de öregszem. Túl vagyok az ötvenen. - Ezt a feleséged mondta. - Hát akkor? - mondta dühösen Filmore. A bolha már ott volt a fülében. - Halkabban - mondta a borotva. - Azt akarod, hogy meghallja a feleséged? - Nem - mondta halkan Filmore. - Akkor - folytatta a borotva - emlékezz csak vissza. Mit csinált a feleséged, amikor ma reggel beléptél a konyhába? Filmore erőltette az agyát. - Emlékszem már. Háttal állt, aztán hirtelen megfordult. - A feleséged mindig hirtelen meg szokott fordulni, ha belépsz a konyhába? - Nem - mondta passzívan Filmore. - Soha nem szokott hirtelen megfordulni. - Van valami elképzelésed arról, hogy mit csinált háttal állva, amikor beléptél a konyhába? - Hát. . . úgy gondolom, hogy egy kis sót vagy paprikát tett a rántottámra.
Tom Herzog: Az összeesküvés 83 - Persze. Sót vagy paprikát, nem igaz? - Miért, mi mást? - kérdezte Filmore. De egyre jobban elbizonytalanodott. - Bármi volt is az, a feleséged nem fejezhette be a műveletet, igaz? - Hát... nem fejezhette be - mondta Filmore. - Akkor most térjünk vissza az eredeti kérdéshez - foglalta össze a borotva. - Találsz-e valami józan okot arra, hogy ma reggel miért rontottad el a gyomrodat a tojástól, amikor éveken át semmi bajod nem volt tőle? - Nézd - mondta Filmore -, tudom, hogy sót vagy paprikát tett a tojásra. Emlékszem, hogy ott volt a kezében a szóró. Ahogyan most visszagondolok, tisztán látom a kezében a szórót. - Azt hiszed, hogy só- vagy paprikaszóróban csakis sót vagy paprikát lehet tartani? - kérdezte a borotva.
- De szerinted Elvira nyitotta ki, igaz? - mondta nyomatékkal Filmore. - Csupán fölhívom a figyelmedet két meglehetősen szokatlan eseményre, melyek mindössze két nap alatt történtek - felelte a borotva. - De a nyitott ablak elég gyönge próbálkozás - ellenkezett Filmore. - Az esély mindössze egy az ezerhez, hogy tüdőgyulladást kapok és meghalok, még ha hajlamos vagyok is a megfázásra. - Egyetértek - mondta a borotva. - A legjobb módszer megmérgezni az ételedet, de mostanában nem eszel itthon. Ezek után már nem sok elképzelhető lehetőség akad. - Hülyeség - mondta Filmore. - Hülyeség ez az egész! Miért akarna Elvira most egyszeriben megölni? - El sem tudom képzelni - mondta szarkasztikusan a borotva. - De
- Ezt a kérdést egyszer és mindenkorra lezárhatjuk - mondta méltósággal Filmore. - Kimegyek, és megnézem, hogy mi van a sómeg a paprikaszóróban. - Kitűnő ötlet! - mondta a borotva. - Ti, reklámszakemberek olyan okosak vagytok. Gondolod, hogy a ma reggel történtek után nem sót és paprikát fogsz találni a szórókban? - Nem - mondta Filmore minden lelkesedés nélkül. - Tudni akarod, hogy mit kell tenned? - kérdezte a borotva. - Persze hogy tudni akarom - mondta dühösen Filmore. [ - El sem tudom képzelni, hogy Elvira ... - Elvégre semmi közöm hozzá - mondta sértődötten a borotva. - Jól van, jól van - mondta Filmore. - Szerinted mit kellene tennem? - Vigyázz magadra. Tartsd nyitva a szemed. Úgy érzem, nem hiszel nekem. Talán a legközelebbi találkozásunkig történik valami, amitől jobban fogsz bízni bennem. Filmore motyogott valamit, és borotválkozni kezdett. - A kedvencedet főztem - mondta Mrs. Filmore, amikor Filmore belépett a konyhába. - Töltött paprikát. : - Nem eszem itthon - mondta Filmore, és már indult is ; kifelé. Amikor másnap reggel fölébredt, Filmore jeges hideget érzett. A fejénél lévő ablak nyitva volt. - Mi a fene történik itt? - harsogta. - Azt akarod, hogy tüdőgyulladást kapjak? Miért nyitottad ki az ablakot, Elvira? Filmore kitörésekor Mrs. Filmore egyenes derékkal ült az ágyában. - Nem nyitottam ki az ablakot, George - mondta nyugodtan. - Akkor hogy á fenébe nyílt ki? - kérdezte Filmore. - Amikor tegnap este elaludtam, csukva volt. - Nem tudom - mondta Mrs. Filmore. - Talán álmodban kinyitottad. - Akkor most becsukom - morogta Filmore. - Hozom a reggelidet - mondta a felesége. - Ne fáradj - mondta gyorsan Filmore. - Majd odabent bekapok egy falatot. Különben is, fogyni akarok. Filmore fölöltözött, és bement a fürdőszobába. Bedugta a borotva dugóját. - Most mi a véleményed? - kérdezte a borotva. - Nem voltam biztos benne, hogy ma is beszélni fogsz - mondta Filmore. - Azt hittem, egy napig tartó csoda vagy. - Most mi a véleményed? - ismételte a borotva. - A nyitott ablaknál könnyen megfázhatsz. Egy kis szerencsével tüdőgyulladás is lehet belőle. - Szerinted Elvira nyitotta ki az ablakot? - Alvajáró vagy? - kérdezte a borotva. - Honnan tudnám, ha közben alszom? - Bölcs megjegyzés - mondta a borotva. - Fölébredtél-e már valaha is az éjszaka közepén arra, hogy a jégszekrénynél állsz? - Soha. - Említette-e valaha is a feleséged, hogy álmodban járkálsz? - Soha. - Akkor soha nem tudhatjuk meg, hogyan is nyílt ki az ablak mondta a borotva.
miből gondolod, hogy most - Hiszen csak tegnap reggelegyszeriben? próbálkozott először a mérgezett tojással. - Mérgezett tojás? - Tudod, miről beszélek. A rántotta, amitől elrontottam a gyomromat. - Persze - mondta a borotva. - Mondd csak, nem ébredtél valami furcsára az egyik éjjel a múlt héten? - De igen - mondta lassan Filmore. A hangján érződött a fölismerés. Az agya kattogott. Próbált fölidézni minden olyan esetet, amikor veszélybe került az élete. - Egy éjjel arra ébredtem, hogy fulladok. - Hogy történhetett? - kérdezte a borotva. - Az a nyomorult párna az arcomon volt. Azt gondoltam, hogy én magam tettem oda. Éjszakánként sokat forgolódom. - És a feleséged hol volt? - kérdezte a borotva. - Azt hittem, az ágyában van. Sötét volt. Nem láttam,, nem hallottam semmit. Nem kerestem. _ • - Akkor biztosan magad tetted, ahogyan az imént állítottad vonta le a következtetést a borotva. - A helyedben nem aggódnék. Csak párna nélkül aludnék-. Úgy valahogy biztonságosabb. - Ezen még gondolkodnom kell - mondta nem teljesen meggyőzve Filmore. - Pokoli ügy. - Ne siess el semmit - mondta a borotva. - De aztán nyitott szemmel gondolkodj. Mielőtt Filmore elment volna hazulról, a felesége megkérte, hogy menjen le a pincébe, és csavarja följebb a vízmelegítőt. Mosni akar, magyarázta. Filmore elindult lefelé a lépcsőn, és éppen idejében pillantott a lába elé, hogy elkerülje a lépést, ami az utolsó lehetett volna az életében. A homlokát elborította a hideg verejték, a szeme kikerekedett az iszonyattól. A következő lépcsőfokon, pontosan ott, ahová lépett volna, egy banánhéj hevert. Szinte hallotta, hogyan reccsen szét a koponyája a pince betonján. Szinte látta, hogyan loccsan ki az agyveleje. - Mindenható uram - suttogta. A banánhéjat elkerülve lement a pincébe, és fölcsavarta a vízmelegítőt. Aztán rohant fölfelé, átugrotta azt a lépcsőfokot, amin a banánhéj hevert, és egyenesen a fürdőszobába tartott. - Hová rohansz? - kérdezte szelíden a felesége, amikor Filmore átcsörtetett a konyhán. - Fogat mosni - motyogta Filmore. Bezárta maga mögött a fürdőszoba ajtaját, és eszelősen szorította a két kezébe a borotvát. - Igaz - suttogta kétségbeesetten. - Igaz. Istenem, Elvira valóban meg akar ölni. - Szedd össze magad - mondta a borotva. • - Mit csináljak? - nyöszörögte Filmore. - Elvira meg akar ölni. - Örülök, hogy végre rájöttél - mondta a borotva. - Nem úszhatom meg mindig. Mondd, mit csináljak? - Azt nem tudom megmondani, hogy a feleséged legközelebb mivel fog próbálkozni - mondta a borotva -, de minthogy az életed veszélyben van, jogod van eltávolítani a veszélyt. Nincs igazam?
84 Tom Herzog: Az összeesküvés - Hogy érted ezt? - Mint olyan bölcsen megjegyezted - mondta a borotva -, nem úszhatod meg mindig a feleséged kis csapdáit. Ezért a legokosabb az lenne, ha te végeznél a feleségeddel. Filmore szemében sátáni fény villant. - Az ördögbe, igazad van! - mondta. - Van valami ötleted? - A feleséged vezet? - Egén. No és? Neki is van egy kocsija, nekem is van egy kocsim. - Nagyszerű - mondta a borotva. - Talán holnap éppen vásárolni megy? - Gondolom, igen. Miért? - Tudod, vannak olyan szerkentyűk, amiket rá lehet szerelni a kocsi motorjára úgy, hogy amikor az autót elindítják, a levegőbe röpüljön az egész. - A borotva egy pillanatra elhallgatott. - Hát nem izgalmas?
- Mi van a csomagban? - kérdezte az asszony. - Csak egy apróság, ami kellemesebbé teheti az életet - mondta vidáman Filmore. - Türelem. Hamarosan megtudod. Besietett a hálószobába. A hálószobában a csomagot a ruhásszekrénye felső polcán sorakozó dobozok mögé dugta. Majd később fölszerelem - mondta magának -, amikor Elvira azt az ostoba televíziót nézi. Aztán úgy érezte, hogy egy fürdő fölfrissítené, ezért ruháját fürdőköpenyre cserélte, törölközőt és mosdókesztyűt vett magához, és ruganyos léptekkel bevonult a fürdőszobába. Köpenyét a sarokba hajította, bátran belépett a kádba, helyére tette a dugót, jobb kezét a csap alá tartotta, és bal kezével megnyitotta a melegvíz-csapot. Zubogóan forró víz ömlött a csapból Filmore jobb kezére. Nem
- kérdezte. - Gyönyörű - mondta lassan Filmore. - És amikor megtörténik, én az irodában leszek. Tudod, máris jobban érzem magam. Köszönöm. - Nem tesz semmit - mondta a borotva. Filmore este nem ment haza vacsorázni. Ezt Mrs. Filmore békésen tudomásul vette. Már régen hozzászokott Filmore különcségeihez. Amikor Filmore végre megérkezett, egy csomag volt a hóna alatt.
volt szükség melegedési időre. Senki nem használta a vízmelegítőt azóta, hogy reggel Filmore fölcsavarta. Filmore hátraugrott, elveszítette az egyensúlyát, és elesett. A feje reccsenve csapódott a porcelánhoz. A zubogóan forró víz egyre csak folyt a csapból, s hamarosan elborította Filmore mezítelen testét. A kád már majdnem tele volt, amikor Mrs. Filmore félénken kopogott a fürdőszoba ajtaján. Arra gondolt, hogy kihasználja
Tom Herzog: Az összeesküvés 85 Filmore jó hangulatát: megkéri a férjét, hogy hagyjon neki is egy kis meleg vizet. Persze a kopogásra nem jött válasz. Talán élete legbátrabb cselekedetét követte el, amikor kinyitotta az ajtót, és bekukucskált. Nyomban riadtan hátrahőkölt. Még sohasem látott fürdőkádba fulladt hullát. Reszketve botorkált be a fürdőszobába, és elzárta a vízcsapot. Aztán sápadtan és megviselten bevánszorgott a hálószobába, és leült a pipereasztalához. Egy ideig csak ült, várta, hogy elmúlik a reszketés. Az ember csak próbálkozik, próbálkozik, és akkor egyszerre csak teljesen véletlenül történik meg a dolog. Az ilyesmi kiborítja az embert. Végül Mrs. Filmore egy kissé összeszedte magát. - Most mit csináljak? - kérdezte a keféjétől. - Hívd föl a rendőrséget, és mondd el, hogy rettenetes baleset történt - felelte a kefe.
Gálvölgyi Judit fordítása Tábori Csaba rajzai
KI GONDOLNA . .. ... hogy a Shields Enterprises az amerikai Pennsylvania állambeli Emmausban évente több mint háromszáz UFO-detektort hoz forgalomba és ad el mind egy szálig. A detektornak az UFO-k erős mágneses terét kell jeleznie élénk csengetéssel. A detektor érzékelőjét a külső, magát a készüléket pedig a belső ablakpárkányra kell helyezni. Egyes UFO-szakértők szerint vannak UFOk, amelyek körül nincs erős elektromágneses tér, így aztán előfordulhat, hogy a detektor tulajdonosa mit sem sejtve szunyókál néma készüléke mellett, miközben egész UFO-rajok húznak el a háza felett. Persze az is előfordulhat, hogy ha túl érzékeny a készülék, a környék bármely elektromágneses sugárzására megszólal. Csak győzze a szerencsétlen tulajdonos kikapcsolni a zajongó masinát. Viták ide, viták oda, a detektort úgy veszik; mint a cukrot, és még soha senki nem reklamált, nem vitte vissza és nem igényelt kártérítést. Hja, vannak szerencsés üzletemberek is!
AZ ELEKTROLIT-EGYENSÚLY FELBORULÁSÁNAK EGYEDÜLÁLLÓ ESETE ISTENCSAPÁSSAL KAPCSOLATBAN ROBERT D. TSCHIRGI az akadémiai tervezés egyetemi dékánja * Kalifornia Egyetem, Berkeley, Kalifornia
L.-NÉ ESETE
Főpanasz (a férj elmondása szerint): hirtelen összeesés terepjárás közben. Jelenlegi betegség: Ez a körülbelül negyvenéves, jól fejlett, jól táplált kaukázusi típusú nő, aki földközi-tengeri származású menekült háziasszony, éppen menekülőben volt férje, valamint húszés huszonegy éves leányai társaságában. A beteg történetét a férjtől tudtuk meg, aki kissé összefüggéstelenül beszélt, és nagyzási hóbortban szenvedő látens szkizofrénnek látszik. A család közepes sikerrel folytatta a birkatenyésztést a Földközitenger keleti partvidékén, s az elektrolit-egyensúly felborulásának korábbi esetét nem sikerült náluk kideríteni. Mindazonáltal az elhunyt férjének nagybátyja által említett, különös éjszakai szokások elmebetegségre való hajlamra utalnak a férj 1965 by James V. McConnel
családjában. Több héttel a beteg halála előtt a beteg férje és a nagybácsi összeszólalkoztak néhány birka tulajdonjogán, s amikor elváltak egymástól, a férj határozottan paranoiás tüneteket mutatott. A beteg végső bajának akut kitörése kétségtelenül összefügg férjének bizarr hallucinációjával, amikor is hangokat és víziókat emlegetett, amelyek valami közelgő veszélyre figyelmeztették. A férj viselkedése annyira irracionális volt, hogy arra késztette szomszédait, akik le akarták csillapítani a zavart férfit, hogy azzal próbálják a dühöngőt jobb belátásra bírni, hogy erőszakkal eltávolítják a házából a látomásait. Ez azonban nem csökkentette a férfi félelmét, inkább súlyosbította paranoiáját, és ekkor a férj arra kényszerítette feleségét és két leányát, hogy elhagyják otthonukat, és részt vegyenek egy szeszélyes menekülésben, melynek során a beteg állapota akuttá és végzetessé vált.
Robert D. Tschirgi: Az elektrolit-egyensúly felbontásának egyedülálló esete istencsapással kapcsolatban 87 A betegnek két normális szülése volt otthon, ödémáról vagy mérgezésről nem tudunk. Soha nem panaszkodott túlzott szomjúságról, s az utolsó, végzetes rohamig tünetmentes volt. A családról igen keveset sikerült megtudnunk, de sem anyai, sem apai ágon nem tudunk hasonló esetről. Lelkileg a beteget kétségtelenül a férj és a férj nagybátyja uralta, s nyilvánvalóan annyira beleélte magát férje elmebajába, hogy végül már maga is észlelte férje hallucinációit és téveszméit. Ez a férjével kapcsolatos és megoldatlan Élektra-komplexus lehetett a pszichoszomatikus alapja annak a mellékvesekérgi változásnak, amely föltehetőleg a végzetes betegséget okozta. Nem zárhatjuk ki természetesen a férj nagybátyja iránt érzett szexuális vágyat sem, hiszen az kétségtelenül igen férfias apafigura volt az asszony számára. Ez a sokoldalú ambivalencia és az identitás zavarai szkizoid visszahúzódáshoz vezettek, valamint a férj pszichotikus megnyilvánulásai körül összpontosuló miszticizmushoz való ragaszkodáshoz. Erre utal a beteg két leányának további története is, akik vérfertőzés útján estek teherbe, ami ennek a pszichiátriai problémának a perverz és rosszindulatú természetét igazolja. A boncolásnál először az Assali által a közelmúltban leírt jelenségre lettünk figyelmesek, a „szövetek szárazságára”, amit Assali szerint a bolygóideg elégtelen működése okoz, miáltal a szív az órával ellentétesen ver. A testszövetek kiszáradtak és omlósak voltak, a testnedvek sótartalma igen magas. A mellékvesék betegesen megnagyobbodtak, s a szövettani vizsgálat az agykéreg sejtjeinek jelentős hyperplasiáját mutatta ki. Végső diagnózis: Föltehetőleg egy akut és végzetes sófelhalmozási szindróma egyedülálló esetével van dolgunk, melyet a mellékvesék korábbi beteges túlnövekedése okozott. Aligha kétséges, hogy krónikus pszichoszomatikus tényezők is közrejátszottak abban, hogy a veleszületett hajlamok ilyen végzetes és egyedülálló betegséggé fajuljanak. A roham váratlansága, a beteg állapotának gyors és végzetes romlása és a korábbi tünetmentesség arra enged következtetni, hogy az az érzelmi megrázkódtatás, ami a beteget akkor érte, amikor látta elpusztulni az otthonát alig néhány perccel azután, hogy ő elmenekült onnan családjával, a mellékvesekéreg végzetes túlműködéséhez vezetett. És bocsáta az Úr Sodomára és Gomorrára kénköves és tüzes esőt az Úrtól az égből. És elsüllyeszté ama városokat, és azt az egész vidéket, és a városok minden lakosait, és a föld növényeit is. És hátra tekinte Lót felesége, és sóbálvánnyá lön. MÓZES I. KÖNYVE, XIX., 24-26. (Károli Gáspár fordítása)
Gálvölgyi Judit fordítása
KI GONDOLNÁ ... ... hogy mindig akadnak számosán, akik imádnak a zavarosban halászni. Ilyen „pecás" Charlotte Blob, az Egyesült Államok Wisconsin államában lévő Kiél városka UFO Nevelési Központjának igazgatónője is. Történt egy szép napon, hogy a városka egyik polgárának, Thomas Kolbnak ifjú felesége, Susan, hazafelé menet villogó narancssárga fényeket látott a házuk felett elhúzni. Susannal attól a naptól kezdve nem lehetett bírni. A lelkét felkavaró élmény hatására felkereste Blobot, aki elmesélte ne ki, hogy George Adamski - aki korábban szintén a központ tagja volt több ízben repült csészealjjal. Az UFO-nauták elvitték, hogyisszemélyesen találkozhasson a Mesterrel, aki megígérte Adamskinak, hogy telepatikus úton üzeneteket fog küldeni a központ tagjainak, és eme üzenetekben megtanítja őket, hogyan lehet küzdeni a narkománia, a háború és a szegénység ellen. Azt is megígérte, hogy azok, akik segítenek megmenteni a Földet, haláluk után reinkarnálódhatnak a Satumuson. Susant megfogta a mese, és faképnél hagyta Thomast, a férjét és hároméves kislányát. Kemény élet következett számára. Három állást is vállalnia kellett, hogy a központ által megkövetelt heti adományokat kifizethesse. Thomas - érthető módon - kétségbeesett, és eszébe jutott Ted Patrick, aki arról híres Amerikában, hogy a közismert szektavezér - meglehetősen anyagias szektavezér, tegyük mindjárt hozzá Moon tiszteletes által „agymosásban" részesített, elbolondított hívek közül jó néhánynak visszaadta már a józan eszét. Patrick vállalkozott rá, hogy kiragadja Susant Blob karmaiból. Persze nem ingyen, kerek 5000 dollárért. Thomas egy éjszakán megvárta feleségét, aki harmadik műszakban egy bankban dolgozott, és alighogy kilépett a k apun, f ormálisan elrabolta. Ekkor következett Ted szerepe. Házának alagsorába vezette a fiatalasszonyt, leültette egy hokedlire egy csupasz helyiség közepén, amelyet mindössze egy szál, bura nélküli villanykörte világított meg, és megkérdezte Susantól, tudja-e, hogy Blob a központ pénzén magánberuházásokat pénzel. Susan nemet motyogott. Ezután Patrick megkérdezte, hogy tudomása szerint kell-e az embereknek űröltözetet viselniük, ha idegen bolygókra utaznak. Susan ezt természetesnek tartotta. Erre Patrick lecsapott: látott-e háromévi otttartózkodása alatt akárcsak egyetlen úrruhát is a központban? Nem, mondta Susan. Jó - folytatta Patrick -, akkor viszont hogyan találkozhatott Adamski, a központ tagja a Mesterrel, ha nem volt kéznél űrruha? És ez így ment egy j ó darabig. Végül is Susan belátta, hogy bizony jócskán „átverték". Patrick jó hírnévnek örvend, és egyre több a munkája. Gomba módra szaporodnak az Egyesült Államokban a különböző UFO-szervezetek, amelyek főleg a fiatalokra gyakorolnak nagy hatást. Patrick szerint az amerikai kormányzat nem teljesen ártatlan a dologban, mert az UFO-hisztéria köntöse alatt kitűnően el lehet rejteni az új fegyvereket: a mű holdelhárító műholdakat, a lézereket, a rakétákat és az eg ész csillagháborús készülődést.
LAPSZEMLE FOUNDATION Asimov klasszikus regényének címét nemcsak nevéül, de mottójául is választotta az angol scifi szakmai jellegű orgánuma. Találó az elnevezés: a folyóirat mindenekelőtt valóban a műfaj elméleti alapjainak megértésében segíti a sci-fi mélyebb tájékoztatásra igényt tartó közönségét (Foundation = alap, alapítvány, alapok lerakása). A szerény külsejű, baloldali beállítottságú folyóirat évente háromszor tavasszal, ősszel és télen - kerül az előfizetőkhöz, akiknek zöme feltételezhetően műszaki értelmiségi. A Foundatiort egy jelentős londoni főiskola közvetett és közvetlen- eszközökkel gondozza. A North East London Polytechnic (NELP) elnevezésű intézmény hallgatói a természet- és társadalomtudományok mindegyikében szerezhetnek diplomát. A főiskola költségvetéséből támogatják a folyóirat mögött álló Science Fiction Foundation (SFF) nevet viselő alapítványt is, melyet - a brit tudományos-fantasztikus műfajok ügyének előmozdítására 1970-ben hoztak létre. Az SFF azonban nem független a NELP belső szervezetétől, sőt igazgatótanácsának mintegy fele a főiskola tantestületéből kerül ki. Bár a Science Fiction Foundation irányításában a brit sci-fi jelentős egyéniségei - írók, kritikusok - is
részt vesznek, az igazgatótanács elnöke
jelenleg is dr. John Radford, a North East London Polytechnic Természettudományi Karának dékánja. Ez a személyi kapcsolat
kialakult személyi kötelékek is a „kartell" létrejöttéről tanúskodnak. A brit Science fiction az utóbbi években
önmagában is érzékeltetheti az oktatási intézmény és a folyóirat révén nyilvánossághoz jutó - forma szerint független - Science Fiction Foundation szoros összefonódását, mecénási viszonyát. A magánkézben lévő felsőoktatási intézmény kitűnő reklámot és számára is rangot adó körülményeket köszönhet a Foundation-nak, cserébe a folyóirat és munkatársai megfelelően stabil pénzügyi alapra építhetnek ars poeticájuk megvalósításában. A Foundation szerkesztőbizottságát az SFF igazgatótanácsa évente újraválasztja. Noha e munkatársak nem állnak a NELP közvetlen alkalmazásában, még a szerkesztőségnek is a főiskola ad tágas otthont. Ugyancsak itt rendezték be az SFF önálló könyvtárát, amely a tudományosfantasztikus világirodalom teljességre törő választékával és gazdag folyóirattárral áll az érdeklődők rendelkezésére. A mind népszerűbb szakkönyvtárat bárki díjtalanul igénybe veheti, ha időben bejelentkezik, mégis elsősorban a Foundation munkatársainak szakmai tájékozódását szolgálja. A brit science-fiction műfaj - mint történetében mindig - az óriási amerikai import nyomasztó súlyától szenved: az angol szak-folyóiratok - bár nem szívesen teszik maguk is amerikai szerzők munkásságára építenek. A Science Fiction Foundation egyebek között - éppen azért hozta létre orgánumát, a Foundationt, hogy saját rendelkezésű folyóiratával a brit sci-fi önállóságát, elméleti függetlenségét hangsúlyozza. A Foundation nem kíván versenytársa lenni az ismertebb, régebbi alapítású angol sci-fi folyóiratnak, az Interzoné-nak, amelyet főképpen a könnyed, cselekményes olvasmányokat kedvelők számára szerkesztenek. S mivel az Interzone igényt formál a Foundation számára is meghódítható közönségre, megfigyelhető a két angol orgánum egymás iránti útkeresése A tendencia máris erőteljesen körvonalazódott: a Foundation egyre inkább a kommersz irányvonalú Interzone „akadémikus” jellegű kiegészítésének tűnik - természetesen eredeti arcvonásainak megőrzésével. A két orgánum vezetése túljutott a tapogatózó lépéseken: az immár
egyre ritkábban jelentkezett komoly teljesítménnyel. Indokolt tehát, hogy a népszerű Interzoné-nal mind szorosabb szövetségre lépő, fajsúlyos Foundation kiadáspolitikai célkitűzéséül az új angol tehetségek toborzását, felkutatását, nemzetközi színvonalú műhely szervezését választotta. Ezt a törekvést szolgálja a folyóirat eddig megjelent 35 száma. A Foundation egy-egy füzete szerkezetileg 5 állandó egységre tagolódik. A „vezércikk" nyitja a számot, ebben mindig a műfaj valamely időszerű kérdésében foglal állást a lap vezetése. A vezércikket rövid lélegzetű, de tanulmány igényű, szakmai jellegű eszszék követik; a folyóirat terjedelmének mintegy 50%-át ezek az írások foglalják el. A „tudományos”, odafigyelést igénylő részt a Foundation „Fórum" címet viselő rovat oldja fel és zárja el, amely egyúttal ötletes átkötés a Levelekhez. E „levelekben" mindig a korábbi publikációk által keltett hullámok gyűrűznek tovább, gyakran egymásnak ütközve, új irányok felé mutatva. A folyóirat utolsó, mintegy 30 oldalán rövid, helyenként igen kíméletlen, de mégis jószándéktól vezérelt kritikákat találunk. Nemcsak egy-egy könyvújdonság, hanem életművek, jelenségek, összefüggések vizsgálatára is sort kerítenek az időről időre a kritikus hálátlan szerepét is bátran felvállaló írók.
TUDOMÁNY, FANTASZTIKUM - TÖRTÉNETTUDOMÁNY „Mi lett volna, ha ...?" A kérdés tetszés (és ízlés) szerint behelyettesíthető a legkülönbözőbb feltételekkel. Az ismertebbek: ha Kleopátrának görbe (lett volna) az orra; ha Hódító Vilmos hajóját elcsípik az angolok; ha Dózsa Temesvárnál . .; ha a magyarok Mohácsnál . . .; ha a Nagy Armada megússza a vihart; ha az USA nem lép be - vagy a németek oldalán lép be - az első (második) világháborúba, az egyes országok, az egész világ sorsa egészen más irányt is vehetett volna. A tudományos igényű történetírás művelőinek többsége tagadja a „ha” szakmai
Lapszemle 89 lét-jogosultságát a tényekre szorítkozó históriai kutatásokban, mégis rendszeresen találkozunk vele. Sőt. Évek óta a „ha"-kutatás önálló diszciplínává szerveződésének lehetünk tanúi. Az úgynevezett alternatív történelem reprezentásai - akiket kizárólag a pillanat lehetőségeiben benne rejlő távlati esélyek foglalkoztatnak - lassan óriási mennyiségű szellemi energiát tükröző, szabályosan adatolt történeti irodalmat hoztak létre. A történeti világirodalom leghatásosabb alkotói mindenkor szívesen eltűnődtek a „ha" jellegű kérdéseken. A. Toynbee (1889-1976) például számolatlanul emlegeti az „ellenkező" eshetőségek spekulatív úton valószínűsíthető csomópontjait. Edward
szívesen fordul a (lehetőleg egyetemes) történeti fordulatok által felkínált, igen változatos tematikához. H. G. Wells történészként - a múlt könnyen lehetséges variánsait próbálta érzékeltetni. Asimov Alapítvány-sorozata i! voltaképpen „történeti regény”. Seldon, a „Psychohistoria" feltalálója a Seldon Terv révén próbálja feltartóztatni a Birodalom folyton fenyegető bukását. Asimov Alapítványában az a determinisztikus történetszemlélet nyilvánul meg, amelynek értelmében a mérhető anyagi erők mindenkor megőrzik domináns szerepüket a véletlent megtestesítő
Gibbon (1737-1794) nevezetes műve - A Római Birodalom hanyatlása és bukása (1776—17&8) - szintén gazdag példatára annak a jelenségnek, amelynek leírására a magyar historiográfiai szaknyelv még megfelelő kifejezést sem volt képes kitermelni. Az angolban counter-factuat-nak nevezett hipotézisek igen korán felbukkannak a brit történeti gondolkodásban. Gibbon - egyebek között - azt fejtegeti, hogy ha 732-ben Martel Károly vereséget szenved az araboktól, akkor az arab flotta bizonyára feljut a Temzéig; Oxfordban pedig körülmetélt diákok tanulják, miként teljesedik be Mohamed próféta igazsága. Az előzményekből kiterebélyesedő ún. counter-factual iskola az 1960-as években az Egyesült Államokban tűnt fel. Történetfilozófiájuk sarkkövét a „hagyományos” historikusi gondolatmenetből és közhelyszerű megállapítások egész sorából gyúrták. Ha, úgymond, Nagy Sándor (Napóleon, Hitler, Garibaldi, illetve az atombomba, az agyagedény, a puskapor, a gőzgép, az iránytű stb.) döntő hatással volt bizonyos események logikai sorrendjének alakulásában, akkor e tényezők elmaradása, hiánya nyilván más pályákat jelölt volna ki a kortársak számára. A „counter-factualisták” többsége tudomány-, illetve gazdaságtörténész. Kliometriának is nevezik diszciplínájukat, mert a történelem múzsáját mérhető paraméterek rendszerébe próbálják szorítani. Hatásuk elsősorban az angol és amerikai „kemény” társadalomtudományokban jelentős, amelyekben régóta metodikai szükségszerűség az esetleges alternatívák felvázolása. Híresneves kliometriai alapmű W. Fogel* könyve“, amelyben a szerző az amerikai vasútépítés és
személyiség felett, még is, hamutáns netán szuperintelligenciájú és akkor képességű felbukkanása keresztezné is az eleve elrendelt fejlődés beprogramozott útját. Toynbee ismert ciklustana - Vico nyomán kialakított nézete szerint a világtörténelem szakaszai ciklikusan ismétlődnek - igen nagy hatást gyakorolt az angol-amerikai scifi elméleti alapjainak kialakulására is. A sci-fi műfaj egyik legszívesebben alkalmazott kliséje az időutazó, aki tudástöbbletének segítségével (visszamenőleg) „belepiszkál" a történelem menetébe. Jó és közismert példa az amerikai L. Sprague De Camp (1907-) Arisztotelész és a puska (1958) című könyve, melyben a nagy görög tudóst egy jövőből jött „barbár” szégyeníti meg. Ugyancsak De Camp az Elkerüljük a középkort (1941) című klasszikus kötetében egy amerikai a haldokló Rómát támasztja fel, csak mert nem akarja, hogy a dicső Birodalom helyén a szomorú és sötét középkor homálya telepedjen meg. De Camp nyilván Mark Twain jenkijével vitázik, aki „fordítva" avatkozik a történésekbe, hiszen éppen az a célja, hogy minden úgy történjen, ahogy „valóban” történt. „Az idő a sci-fi állandó főszereplője" szögezi le a Foundation legutóbbi számában Edward James** a yorki egyetem történészprofesszora, a Tolkien-féle fantáziavilágok nemcsak külön geológiával, biológiával, de saját történelemmel is rendelkeznek, amely többnyire a mitologikus ködökből az ismeretlen jövő felé mutató események rendező elve. „A tudományosfantasztikus regény egyben történeti regény is ”*** - jelenti ki James. Úgy véli, hogy minden sci-fi regény sajátos történeti hátteret, gyakran valós történeti elemeket, kitalált, fiktív történelmet, nemritkán pedig kiókumulált „alternatív" történelmet ábrázol a mese, a cselekmény révén. Elég - érvel Edvard James - a legkonvencionálisabb science-fiction technikára utalni. A legtöbb sci-fi regényben egy-egy új eszköz, találmány sorsfordító-társadalomátalakító vagyis történelemformáló - hatásának leírásáról van szó. Voltaire gunyoros tétele szerint világunk a lehetséges világok legjobbika. A tudományos-fantasztikus műfajok (regény és
társadalomfejlődés összefüggéseit firtatja. Miután ennek az irányzatnak a gondolati előzményei évszázadok óta jelen vannak az angolszász közgondolkodásban, a tudományos-fantasztikus irodalom java termése is
* R. W. Fogéi: Reilways and American Growth: Essays in Econometric History (Baltimore, 1964) ** The History and SF (Foundation 1985-1986 35.) *** U. o. 6. o.
film), továbbá az „alternatív kliometria" reprezentánsai világnézetük természeténél fogva tagadják ezt az egyébként is eleve megtagadásra szánt dogmát A történettudomány valóban nemcsak arra való, hogy általa az emberi civilizáció gratuláljon magának önnön teljesítményéhez, hanem arra is, hogy megkeresse, hol futott vakvágányra.
Szántó György Tibor
KINCSESBÁNYA! Valódi kincsesbánya! - kiálthat föl az SF műfaj valamennyi ágának szerelmese, ha a kezébe veszi az Andrew I. Porter által kiadott és szerkesztett SCIENCE FICTION CHRONICLE-t. A New York-ban megjelenő havi hírmagazin 40 oldalnyi, szinte fölbecsül-hetetlen értékű információt zúdít olvasója nyakába, s fölöttébb megkönnyíti a tájékozódást a kimeríthetetlenül gazdag angol nyelvű SF piacon. Minden számban szerepel beszámoló a műfajjal foglalkozó könyvkiadók tevékenységéről. Megtudhatjuk, hogy mely írók mely alkotásai vezetik az SF slágerlistát, azaz a Nebula-díjra jelölt művek listáját. S természetesen az információk közül nem maradhatnak ki a nekrológok sem: a lap minden számában olvashatunk
90 Lexikon kiadványaival, problémáival is; s ugyancsak állandó rovat a Londoni jelentés, mely a brit SF élet legfrissebb eseményeiről tudósít. A műfajjal kapcsolatos mindenfajta eseményekről (díjakról, videokazettákról, kongresszusokról, sőt peres ügyekről) tudhatunk meg többet az Események rovatból. (A különféle SF találkozók, pontos idejéről, helyéről, szervezőiről szintén külön rovat tájékoztat.) Nem állandó, de különösen a magyar olvasó' számára rendkívül érdekes rovat a Piaci jelentés. Ebből megtudhatja minden kezdő SF író, kiadványaival, problémáival is; s ugyancsak
állandó rovat a Londoni jelentés, mely a brit SF élet legfrissebb eseményeiről tudósít. A műfajjal kapcsolatos mindenfajta eseményekről (díjakról, videokazettákról, kongresszusokról, sőt peres ügyekről) tudhatunk meg többet az Események rovatból. (A különféle SF találkozók, pontos idejéről, helyéről, szervezőiről szintén külön rovat tájékoztat.) hogy milyenek az esélyei a piacon, hogy milyen jellegű, terjedelmű és műfajú írásokkal érdemes próbálkozni a különböző folyóiratoknál és könyvkiadóknál. Az írójelölt nemcsak a kiadó pontos címét tudhatja meg a lapból, de' azt is, hogy
egy-egy kiadó mennyit fizet (némelyik 2535 dollárt oldalanként, mások 4-6 centet szavanként, megint mások megállapodás szerint), és hogy mennyi időn belül várható tőle válasz a beküldött írásokra A jól szerkesztett, gazdag (ám sajnos nem színes) képanyagot tartalmazó lapban természetesen jócskán találunk hirdetéseket is. Alkalmanként egy-egy cikkel jelentkeznek a szerkesztőbizottság olyan tagjai is, mint Frederik Pohl és Róbert Silverberg. A lapnak eddig 78 száma jelent meg. Gálvölgyi Judit
Felhívás! Tekintettel a fokozott érdeklődésre, régi olvasóink részére tartalékoltunk néhány példányt a Galaktika folyóirat korábbi számaiból, amelyek megvásárolhatók a Móra Ferenc Könyvesboltban, Bp. V., Múzeum krt. 39.
TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS FOLYÓIRAT Terjeszti a Magyar Posta Megjelenik havonta
Előfizethető bármely hírlapkézbesítő
Főszerkesztő: Sziládi János Főszerkesztő-helyettes: Kuczka Péter Kiadja a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Felelős kiadó: Sziládi János igazgató Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest XIV., Május 1. út 57-59. Telefon: 212-390. Levélcím: Budapest, Pf. 277. 1392 (86-3183), Szikra Lapnyomda, Budapest Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató
postahivatalnál, hírlapüzleteiben és HírlapelőfizetésiaésPosta Lapellátási Irodánál (HELIR), Budapest V., József nádor tér 1. 1900, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással 215-96162 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj fél évre 168 Ft, egy évre 336 Ft. Egyes szám ára 28 Ft. ISSN 0133-2430
Munkatársak: Halmos Ferenc olvasószerkesztő, Zigány Edit tervező Szentmihályi Szabó Péter főmunkatárs Beszédes Natasa tördelőszerkesztő. Bittó Éva szerkesztőségi titkár Csehszlovákiában,
Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat, H-1389 Budapest, Postafiók 149. A folyóirat a Szovjetunióban, az NDK-ban,
Kéziratokat és képeket nem őrzünk meg és nem küldünk vissza!
Romániában, Bulgáriában, Lengyelországban a helyi postahivatalokban rendelhető meg
Szeptemberi számunkban k özöljük a sci-fi irodalom klasszikusának, R. Bradburynek novelláját: A másik oldalt, amelyet Miklosovits László illusztrált. Folytatjuk F. Robinson: Az erő című regényének közlését és a k épregényt, Funky Koval kalandjait. Olasz sci-fi szerzők novelláiból adunk válogatást.
