Az amerikai sci-fi magazinok egyik legkedveltebb rajzolója Virgil Finlay (1914-1971) volt. Számtalan borítót és illusztrációt készített, ezekből később albumot adtak ki. Nagy kedvvel ábrázolta emberek és gépek összeütközését, munkált aprólékos kidolgozás, realisztikus ábrázolás jellemzi.
Itt a nyár. Fáradhatatlanul süt a nap. Sugárözönben fürdik a föld, az ég, a víz, az egész világ. Nyaralunk, pihenünk, kinyújtózunk, élvezzük az életet. Felkerekednek az autósok, vonatra szállnak a gyalogosok, mindenki menekül a forró katlanná változó nagyvárosok betonerdejéből. Mi is utazásra invitáljuk olvasóinkat. Gyerünk, gyerünk! A Science fiction különben is tele van utazásokkal, már az ősidőktől kezdve. Odüsszeusz végigkóborolta az akkor ismert világot, Etana saskeselyű hátára ült, onnan nézte az alatta egyre zsugorodó földet, Dante érdekes útibeszámolót hozott a túlvilágról, őrjöngő Lóránt az eszét kereste a Holdban, Cyrano de Bergerac rakétahajtással röppent a világűrbe. Nagy utazók a fantasztikus irodalom modern képvisel ői is, Verne bejárta az óceánokat, a föld mélyét, a Holdat, Wells feltalálta az időutazást, Clarké eljutott a Naprendszer határáig, mit sem törődve a szomszédok torlaszaival, Asimovnak már egész galaktikus rendszerek kellettek, hogy kíváncsiságát kielégítse. Mintha a sci-fi írók külön juttatást kaptak volna valami idegenforgalmi hivataltól, úgy csábították a messzeségbe olvasóikat. De a forgalom nemcsak külföldre irányult. Egy szép napon megjelentek nálunk az idegenek. Marslakók, Vénuszlakók, kicsi zöld emberkék, gülüszemű szörnyek, androidok, rejtélyes mosolyú, emberhez hasonló, de nem emberi lények. Itt a nyár, az utazások évszaka. Gyerünk, kedves olvasó, vegye a csomagját! Utazásokról szóló írásokat talál ebben a számunkban. Földi és Földön kívüli kalandokat. Fantasztikus programokat, amelyekben minden lehetséges. A tengerparton különös idegenek között nyaralhat, ismert városokban repülő csészealjakat láthat, izgulhat és nevethet, hiszen a nyár nemcsak a pihenésé, hanem a szórakozásé és a nevetésé is. Ne csodálkozzék hát, ha mulatságos és hihetetlen ajánlatokkal találkozik. Itt a nyár. Sugárözönben fürdik a világ. Utazzunk! Nevessünk!
Damon Knight Szabadjegy akárhová 2 Békés András ford. Avram Davidson Elsőrendű baromfihús 12 F. Nagy Piroska ford. Mihail Gresnov Szezám, tárulj! 16 Földeák Iván ford. FILM, TV, VIDEÓ Kóczián János: Júliusi filmbemutató: Indiana Jones és a végzet temploma22 Filmhírek 24 Sámathy Tamás: Világsiker magyar segítséggel25 Lőrincz L. László Időutazás 27 Arthur C. Clarke Szilaj ég 29 Mohácsi Enikő ford. V. Nagy Zsuzsanna Nyaraljunk a Nagymamánál 36 Pap Viola A potyautas 40 MŰHELY D. Németh István: A cseh SF irodalom a nyolcvanas évek első felében44 Szilágyi Ákos: Bulgakov, a fantasztikus45 Galaktika Bio-tours NYÁRI TÚRÁK Galaktourist 47 nyári program 49
Robert Sheckley Zarándokút a Földre 62 Veres Mihály ford. LAPSZEMLE 67 Robert Sheckley Végtelen westernfilm 72 Veres Mihály ford. A. E. van Vogt Az időóra 79 Lorschy Katalin ford. LEXIKON 85 A borító Gadó János munkája
DAMON KNIGHT
SZABADJEGY AKÁRHOVÁ I. Richard Falk normális volt. Amennyire meg tudta állapítani, három hónappal ezelőttig ő volt az egyetlen, aki megmaradt normálisnak a háborodottak világában. Most halott volt. Ott feküdt egy húsz méter hosszú, három méter széles, légüres, néma fémkoporsóban. Sisakjának védőlemeze mögött, a megfagyott levegő zúzmarája alatt az ajka világoskék volt, az arca, orra, homloka sötétebb, majdnem ibolyaszínű. Kemény volt a húsa, mint a fagyott, vastag bőr. Nem mozgott, nem lélegzett, nem gondolkodott: halott volt. Mellette, a szkafander duzzadó mellkasi részéhez szíjazva egy fémdoboz feküdt, rajta felirat: SCATO SZÍVSZONDA. HASZNÁLATI ÚTMUTATÁS BELÜL. Körös-körül, széles hálószalagokkal szorosan a falakhoz fogva ládák, tartályok, vászonzsákok, hordók. Teheráru. Falk koporsója teherszállító űrhajó volt, a Marsra tartott. Megdermedt agyában szépen, rendesen sorakoztak az emlékek, ahogy ott hagyta őket. Nem volt közük egymáshoz, a sejtek elszigetelődtek, az agy entrópiája nullára csökkent. De mindenekfölött - a talán soha el nem jövő olvadásra várva - az élete utolsó pár órájának emlékei voltak. Amikor a hajó már felszállt és pályára tért, amikor a hajtóművek lángjai kihunytak, Falknak még meg kellett várnia, hogy a hajótest táncoló molekulái megnyugodjanak, hőjüket mind kisugározzák az űrbe. Aztán tovább kellett várakoznia kikapcsolt fűtéssel, hallgatva a csendet, míg saját életének melege is elillant: először a kéz- és lábujjai zsibbadtak el, aztán a füle, az orra, majd az ajka, a keze, az egész teste; a gyötrelmes hidegben reszketve figyelte, ahogy lehelete befelhősítette a sisakot, ahogy a hideg cseppek kiváltak a még hidegebb védőlemezen. Kényes dolog volt, és bátorság kellett hozzá. Ha elhamarkodja, a 1969 by Damon Knight
mozdulatlanságba vivő utolsó lépés túl lassú lesz a testében megfagyó folyadékok kikristályosodnak, a millió apró szilánk fölhasítja a sejteket. Ha viszont túl sokáig vár, a hideg megdermeszti, cselekvésképtelen lesz. Várakozott, amíg végigkúszott rajta a haldoklás csalfa melegsége, a gyöngéd gyilkos, mely nem fájdalommal, hanem túlzott békességgel bénítja meg a tagokat. Akkor megfordult a hajó közepén, ahol addig lebegett, behúzta magát két rakományköteg közé, széttolta őket, amíg elérte a fém hajótestet, és széttárt karrallábbal rátapadt a csupasz, fagyos fémre, mint aki önként, boldogan feszül a keresztre. És meghalt. A hajó, minden koporsók legélettelenebbike, mozdulatlanul függött a csillagboltozat alatt. Úgy maradhatott volna a végtelenségig, változatlanul, időtlenül; hiszen itt nem volt idő, nem voltak „események"; a hajó és rakománya (kivéve a robotvezérlést, amely most tétlen volt ugyan, de azért melengette egy kis elektromos áram) szinte az abszolút nulla fokon volt. De aztán kattant egy relé, és a rezdülés végigfutott a hossztartókon, a bordákon, a burkolaton. Újra megindult az idő. Az orrban elhelyezett radarberendezés meghatározott időközönként kis sugárzáscsomagokat lökött előre; nemsokára újabb relék kapcsoltak be, aztán feléledt a hajtómű is, egy pillanatig suttogott magában, majd elhallgatott. Egy pillanatra a hajó ismét mozgó tárgy lett, elhajított kavics a csillagok között. Aztán jött az újabb pillanat,aztán még egy; és aztán, végre-valahára megremegett a burkolat a légkör molekuláinak korbácsütései alatt. A hajó könnyedén megmerült a marsi légkörben, kiszökkent belőle, megint vissza, hatalmas kört írva le a bolygó körül. Végül kattant az utolsó relé, és Falk koporsója meglódult lefelé, a mélybe, maga mögött hagyta a csontvázszerű hajót, melynek rakétái most ismét föllángoltak, elindították vissza, az űr időtlen mélységébe. A lefelé süvítő, nagy fémtartályon kinyílt egy ejtőernyő. Nevetséges kis ernyő volt, a földi levegőben, a földi gravitáció ellenében egy pillanatig sem fogta volna vissza azt a tömeget; itt azonban lelassította az eszeveszett zuhanást, amíg a tartály már nem egészen gyilkosnak nevezhető erővel ütközött a marsi homoknak. A burkolat mögött Falk teteme lassan fölengedett.
Damon Knight: Szabadjegy akárhová 3 Vert a szíve! Ez volt Falk első tudatos felismerése, és megrendült örömmel hallgatta a gyönge kis dobogást. Mellkasa lassan, egyenletesen emelkedett, süllyedt; hallotta, ahogy orrlyukaiban sziszegett, susogott a levegő, érezte, ahogy a halántékán megmegrándultak az erek. Aztán félig zsibongást, félig fájdalmat érzett a karjában, lábában; végül vöröses fény derengett át lecsukott szemhéján. Falk kinyitotta a szemét. Sápadt fényt látott, amelyből egy arc bontakozott ki. Eltűnt egy pillanatra, aztán újból megjelent. Falk most már jobban ki tudta venni. Fiatal, harminc körüli, fehér bőrű, kékesre borotvált állal. Sima szálú, fekete haj, kissé kócos. Fekete keretes szemüveg. A keskeny száj két sarkában gunyoros ráncok. - Jobban van? - kérdezte az arc.
Tízéves koromban elloptam valamit. Egy könyvet, amelyre nagyon fájt a fogam, de apám nem vette meg. Az eladó nem nézett oda becsúsztattam a dzsekije alá. Furcsa; szinte csak utána jöttem rá, hogy éppen akkor bizonyítottam be, hogy nekem nincs Gyámom! Mert tudja, akkorra úgy döntöttem, hogy én csak azért nem találkoztam még az enyémmel, mert soha nem tettem semmi rosszat. Büszke voltam rá, egy kicsit beképzelt, az igazat megvallva; csak hát nagyon vágytam arra a könyvre ... Hála Istennek, volt annyi eszem, hogy miután elolvastam, elégettem. Ha nem égetem el, valószínűleg nem érem meg a felnőttkort. - Hát aligha - mordult föl Wolfert. Tekintete Faikra szegeződött, érdeklődés, éber figyelem, óvatosság volt benne. - Egyetlen kontrollálatlan ember is beleköphet a levesbe ... De azt
-Falk Aztmormogott, hiszem ... az arc közelebb hajolt. Falk újra próbálkozott: A fiatalember bólintott. Fölemelt valamit az ágyról és darabokra szedte, aztán a darabokat elhelyezte egy kipárnázott fémdobozban. A szívszonda, jutott el Falk tudatába: a terjedelmes vezérlőegység és a rövid, hajszálvékony tű. - Hol szerezte ezt? - kérdezte a fiatalember. - És mi a nyavalyát keresett azon a teherszállítón? - A szondát loptam - mondta Falk. - A szkafandert is meg a többit is. Kidobtam a súlyomnak megfelelő rakományt. El akartam jutni a Marsra. Másképp nem ment. A fiatalember az ölébe ejtette a kezét. - Azt mondja, lopta! - ismételte meg hitetlenkedve. - Eszerint maga soha nem kapott analóg kezelést... Falk elmosolyodott. - Dehogyisnem! Tucatnyit is. Nem fogott rajtam. - Nagyon fáradtnak érezte magát. - Hadd pihenjek egy kicsit, jó? - Persze. Ne haragudjon. A fiatalember elment valahová, Falk pedig lehunyta a szemét, utat engedett az emlékezet lassú áradatának az agyában. Átélte azokat az utolsó órákat, akármilyen fájdalmasak voltak; aztán még egyszer. Traumás élmény volt, nem szabad eltemetni, nehogy később okozzon bajt. El kell fogadni, tudomásul venni a félelmet, elviselni. Egy idő múlva visszajött a fiatalember, egy csészében gőzölgő húslevest hozott, és Falk hálásan megitta. Aztán észre sem vette, úgy merült álomba. Amikor felébredt, már erősebbnek érezte magát. Megpróbált felülni, és némi meglepetéssel észlelte, hogy sikerült. A másik, aki addig a szoba túlsó felében ült egy fotelban, most letette a pipáját, odajött, és Falk feje alá gyömöszölt néhány párnát. Aztán visszaült. A szobában rendetlenség és dohos szag uralkodott. A padló, a falak, a mennyezet zománcozott fémből volt. Könyvek, magnetofonszalagok, lemezek sorakoztak a polcokon, tornyosultak a padlón. Az ajtókilincsről piszkos ing lógott. - Van már kedve beszélgetni? - kérdezte a fiatalember. - Az én nevem Wolfert. - Örvendek. Falk vagyok ... Gondolom, először is az analóg dolog érdekli. - És hogy miért van itt. - Az ugyanaz - mondta Falk. - Nem hal rám az analógkezelés. Csak tízéves koromban bizonyosodtam meg róla, de azt hiszem, úgy születtem. Hétéves koromtól emlékszem, hogy a többi srácok folyton emlegették a Gyámjaikat, én meg úgy tettem, mintha nekem is lett volna. Tudja, milyenek a gyerekek, mindenre hajlandóak, csak hogy ne üssenek el a többitől. De hosszú ideig, évekig nem voltam bizonyos benne, hogy mindenki más is csak tetteti, mint én, vagy pedig valóban én vagyok az egyetlen, akinek nincs egy láthatatlan Gyámja, akivel elbeszélgethet. Szinte biztos voltam benne, hogy a srácok hazudnak, amikor azt állítják, hogy látják is az övéiket, de hogy egyáltalán ott voltak-e vagy sem, az már másik kérdés volt. Nem tudtam; voltaképpen nem is nagyon foglalkoztatott. .
hittem, a fajta immunitás elméleti képtelenség. - Ezenhogy sokatezgondolkodtam. A klasszikus pszichológia szerint valóban az. Még csak nem is hatástalanok rám a hipnotikus szerek; minden további nélkül engedek nekik; csak éppen a cenzúra mechanizmusa nem működik. Gyakran eljátszadozom azzal a gondolattal, hogy talán mutáció vagyok, amely az analógkezelést mint fennmaradás ellenes tényezőt hivatott ellensúlyozni. De nem tudom. Amennyire ki tudtam deríteni, én vagyok az egyetlen. - Hmmm! - mormogta Wolfert, és buzgón pöfékelt. - Azt mondanám, a következő lépés, hogy megnősül, gyerekeket nemz, és megnézi, ők is immúnisak-e. ' . Falk komolyan a szemébe nézett. - Wolfert, én nem akarom megbántani... de el tudja képzelni, hogy boldog, megállapodott családi életet él a tébolyodottak között? A másik arcát lassan elöntötte a pír. Kivette a szájából a pipát, lenézett rá. Végül azt mondta: - Jó, értem, mire gondol. - Nem biztos - mondta Falk, miközben azt gondolta: Most megbántottam. De nem tehetek róla. - Maga tíz éve van idekint, ugye? Wolfert bólintott. - A helyzet egyre romlik - mondta Falk. - Vettem a fáradságot, és utánanéztem egy-két statisztikának. Nem volt nehéz: a szerencsétlen hülyék büszkék rájuk! Az elme-gyógyintézeti ápoltak száma egyenletesen csökkent 1980 óta, amikor világszerte megindult az analógprogram. Az analógkezelések fejlődése egyenletesen fokozódott. A két görbe tökéletes tükörképe egymásnak. Egyre kevesebb embert kell bolondokházába dugni, nem azért, mert javul a terápia, hanem mert egyre hatékonyabb az analógkezelés. Az a pasas, aki ötven évvel ezelőtt gyógyíthatatlan őrült lett volna, most egy kis emberkét visz magával a fejében, aki irányítja a cselekedeteit, normális viselkedésre kényszeríti. Kívülről normális is; belül azonban dühöngő őrült! Ami rosszabb: az a pasas, aki ötven évvel ezelőtt csak egy kicsit ütődött lett volna - és kigyógyították volna most ugyanolyan őrült, mint a másik! Most már édes mindegy. Egytől egyig tébolyultak lehetünk, a világ ugyanúgy halad tovább. Wolfert elfintorodott. - No és? Legalább béke van a világban. - Hát az van - mondta Falk. - Eltűnt a háború, eltűnt még a lehetősége is, nincsenek gyilkosságok, lopások, megszűnt a bűnözés. Hiszen mindegyiküknek ott van a rendőr a koponyájában! A hatás azonban ellenhatást hoz létre, Wolfert, a pszichiátriában ugyanúgy, mint a fizikában. A börtön olyan hely, ahonnan ki kell szabadulni, még ha egy életbe telik is. Ha az egyik serpenyőt lenyomjuk, a másik fölemelkedik. Néhány év kell csak, azt hiszem - mondjuk tízhúsz -, és meglátja, újra felivel az az elmegyógyintézeti görbe! A Gyámok fojtogatása elől ugyanis nincs menekvés máshová, csak a még mélyebb elmebajba. És végül eljutnak oda, ahol már semmiféle terápia nem segít. Mihez fognak majd akkor? . Wolfert lassan kiverte a pipáját, fölállt, szórakozottan szopogatta a szárát,
- Kicsodák? - kérdezte. - Nyilván a pszichiáterekre gondol, akik a Földet kormányozzák. És szemlátomást azt is kitalálta, hogy maga mihez akar fogni. Falk elmosolyodott. - Ki. A maga segítségével - elmegyek a csillagok közé. A másik egy pillanatra megdermedt. - Tehát tud róla - mondta. - Ha így állunk ... Jöjjön át a másik szobába. Megmutatom. Falk tudott a Kapuról, de azt nem tudta, hogy így fest. Mintha sima, barna üvegből készült fülke lett volna. Három méter magas, két méter széles, két méter mély. Odabent, a szemközti falon derékmagasságban egy kar - furcsa formájú, mint valami régimódi sétapálca feje. Az L alakú, enyhén görbült rúd hosszabbik része párhuzamos volt a fallal. És más semmi. Wolfert épületének a padlóját szorosan köréje építették. A Kapu miatt állt az épület, a Kapu tette szükségessé Wolfert költséges jelenlétét a Marson. - Hát ez az ... - mondta Falk. Feléje lépett. - Maradjon a helyén! - szólt rá éles hangon Wolfert. - A bejárat előtti részen nem jutna át élve! Falk megtorpant, ránézett Wolfertre, aztán a Kapu két oldalán a padlóhoz rögzített fémdobozokra. Most, hogy alaposabban szemügyre vette őket, észrevette az infravörös érzékelők- lencséit és fölöttük a fémkúpokat, amelyek feltehetően elektródok vagy szikracsúcsok voltak. Wolfert rábólintott. - Úgy van. Ha bármikor bármi kijön onnan, remélhetően végez vele az áram. Ha nem, itt vagyok én. - Kezét az övén lógó gyorstüzelő fegyverre tette. Falk lassan leült a fal melletti padra. - Miért? - kérdezte. - Miért félnek ennyire attól, ami esetleg kiléphet a Kapun? A másik kényelmetlen pózban a falnak támaszkodott, és nekilátott ismét megtömni a pipáját. - Akkor maga nem tud mindent - mondta. - Mondja el, mit tud, és majd kiegészítem. Falk vontatottan beszélni kezdett: - Annyit tudtam kideríteni, hogy a Kapu létezik; hogy az első 76os Mars-expedíció talált rá itt. A jelek szerint tudták róla, hogy csillagközi szállítási vagy közlekedési eszköz, de amennyire ki tudtam deríteni, soha nem próbálta ki senki. Azt is megtudtam, hogy miután elvetették a Mars benépesítésének gondolatát, itt hagytak egy őrt - ha jól értem, a maga elődjét. De a miérteket nem tudom. Wolfert arcán mosoly futott át. Ellökte magát a faltól. Ahogy beszélt, fel-alá járkált a helyiségben, csak hébe-hóba pillantott rá Falkra. - Szállítási vagy közlekedési eszköz, az bizony! Ha beletesz bármit abba a fülkébe, és lenyomja a kart, eltűnik. És eltűnik vele a legnagyobb része a rúdnak vagy akárminek is, amivel lenyomta a kart. Pff- volt, nincs! Nem tudjuk, milyen régi, és nem is tudjuk kideríteni. Az anyaga keményebb a gyémántnál. Körülbelül a fele föld alatt van. Úgy találtak rá - szépen, egyenesen állt a sivatag közepén. Azt hiszem, van valamilyen beépített helyzetszabályozó mechanizmusa, hogy mindig hozzá lehessen férni, akármi történjék is a felszínnel. Találtak a Marson egyéb romokat is, de mind kezdetleges kőépítmények; egy sem fogható ehhez. Az első expedíció persze megpróbálta szétszedni, hogy kiderítsék, hogy működik, de sikertelenül. Belenézni minden további nélkül lehet, csak nincs mit látni. - Újra felvillant a futó, kesernyés mosoly. - Bosszantó. A fizikus úgy érzi magát, mint a visszamaradott gyermek az óvodában. Tudjuk, hogy egy csillagközi hálózat része. Volt egy ember, aki kipróbálta - az első expedíció egyik tagja, benne volt abban a csoportban, amelyik annak idején felfedezte a Kaput. Meglátta a fülkét és a kart - belépett, és lenyomta, hogy mi lesz. Hát ő biztosan meg tudta, de mi aligha fogjuk valaha is! A második expedíció magával hozott egy csomó nagy teljesítményű, széles sávú adót, és átküldte őket. Az első jelet öt év múlva fogták fel, nagyjából a Regulus irányából. Hét év múlva még kettőt, a tizenharmadik évben még négyet, mindet más-más irányból. A többi nyolcról egyelőre nem jött-hír.
Abbahagyta a járkálást, ránézett Faikra. - Most már érti? Ez a valami nem szelektív, teljesen véletlenszerűen működik. Itt beléphetünk, aztán szépen kiléphetünk egy másik csillag bolygóján - de millió évünkbe telne, amíg próbával, szerencsével "visszatalálnánk ide. - A tenyere élén kiverte a pipát, a szutyok a padlóra hullott. - Tessék, ott van a csillagok kapuja! És nem használhatjuk! Falk nekitámaszkodott a falnak, próbált megbarátkozni a gondolattal. - Lehet, hogy csak egy-két tucat csillag van a hálózatban - vetette föl. Wolfert keskeny szája lebiggyedt. - Ne szamárkodjon - mondta. - Gondolja, hogy az a faj, amelyik ezt építette - a fülke felé intett megállt volna egy tucat csillagnál vagy akár ezernél? Egy fenét! Az övék volt a galaxis! - Ideges mozdulatokkal tömködni kezdte a pipát. - Hatvanbillió csillag mondta. - És az elfogadott elmélet szerint a nagyobbaknak mind van bolygórendszerük . .. Ismét a fülkére mutatott. - Körülbelül tíz-tizenkét köbméter - mondta. - Elég egy embernek és egy hónapra való felszerelésnek, vagy tizenöt embernek és egyheti felszerelésnek. Legfeljebb ekkora telepescsoportot
Damon Knight: Szabadjegy akárhová 5 küldhetnénk ki. Biztosíték nélkül - tette hozzá keserűen -, hogy ahol kilépnek, ott akár egy percig is életben tudnak maradni. - Csakugyan bosszantó - hagyta rá Falk. - De még mindig nem értem, hogy miért őrködik itt maga fegyverrel. Azt megértem, hogy ha itt megjelenik valaki abból a fajból, amely építette, az fontos esemény volna, bár meg kell mondanom, valószínűtlennek látszik. De miért kellene megölni, mihelyt kilép? - A fenébe - csattant fel Wolfert nem én csinálom a szabályokat, Falk! Nekem ez a dolgom! - Jó, ezt értem - mondta Falk. - De van valami elképzelése róla, hogy mi az oka? - A félelem - vágta rá egyből Wolfert. - Túl nagy a kockázat. Megint nekidőlt a falnak, a pipaszárral gesztikulált. - Tisztában van vele - kérdezte -, hogy e nélkül a szerkentyű nélkül is képesek
Gondolatban tüzes vonalakat rajzolt az égboltra - csillagokból szőtt hálót. Amikor arra gondolt, hogy másnap ott állhatna valamelyik csillag egyik bolygóján, mintha hideg zuhany érte volna; a lelke visszarettent tőle, mint a halála gondolatától. Ugyanakkor azonban csábította is. Úgy érezte magát, mint a kisfiú, aki az ismeretlen tó partján áll, melynek sötét vize talán kincseket rejteget, talán a halált; félt belevetni magát, ám tudta, hogy meg kell tennie. Érezhetne-e másképp emberfia, kérdezte magában, ha egyszer tudja, hogy nyitva áll az út, hogy csak egy lépést kell tennie előre? Wolfert hirtelen megszólalt: - Nem is kérdezte meg, jelentettem-e a Földnek, hogy potyautas jött a teherhajóval. Falk ránézett. - Persze hogy jelentette! De nem számít. Mire bármit tehetnének,
volnánk a csillagközi terjeszkedésre, önerőnkből? Úgy bizony! most rögtön, hanem úgy száz év múlva - ha törekednénk rá. Ha Nem egyszer van egy olyan jó hatásfokú meghajtás, hogy nyolc hónapig egyfolytában gyorsulhatunk, egy emberélet bőven elég hozzá, hogy elérjük a csillagokat. De tudja, hogy miért nem fogjuk? Mert félnek! Még attól is félnek, hogy kolóniákat létesítsenek itt, a Marson vagy a Jupiter holdjain, egyszerűen azért, mert túl sokáig tart az út. Képzelje csak el, hogy egy kolóniát öt-tíz éves út választ el a Földtől! Beüt valami, mondjuk, születik egy magafajta, aki természettől fogva immúnis az analógkezelésre. Vagy valaki kibújik a kezelés alól, aztán valahogy meg tanulja kontrollálni, megváltoztatni. És, mondjuk, kihagyja azt a direktívát, hogy: „Nem szabad semmi olyasmit tenni, ami a Föld álláspontja vagy érdekei ellen irányul.” Akkor egy helyett megint két közösség van. És a következő lépés . .. Falk komolyan bólintott. - A háború. Most már értem. A háború legkisebb kockázatát sem merik vállalni. - Nem arról van szó, hogy merik-e; egyszerűen nem képesek rá. Ez a direktíva része a kondicionálásuknak, Falk! - Tehát sohasem fogunk eljutni a csillagokba. - Nem - mondta Wolfert -, hacsak ki nem lép valaki a Kapun, aki ismeri a működését. A feszültség magas, de nem olyan magas, hogy kioltsa az életét - reméljük. Az elképzelések szerint csak megbénulna az illető. Ha az áramtól nem bénul meg, és megpróbál visszajutni a Kapun, fegyverrel kell mozgásképtelenné tennem. így vagy úgy, vissza kell tartani. Nem szabad hagyni, hogy visszamenjen és figyelmeztesse a többieket, hogy kerüljék el ezt az állomást. Mert ha szert tehetnénk arra a tudásra ... hogy milyen módon lehet átalakítani a rendszert, szelektívvé tenni... - Akkor aztán lennének kolóniáink! - fejezte be a mondatot Falk. Mindenki csak egy macskaugrásnyira a Föld tői. Mindenki ugyanolyan lenne. Dilisek, tiétek a világegyetem! Remélem, soha nem jön senki. - Azt hiszem, valószínűleg nem fog csalatkozni - mondta Wolfert.
már bottal aztán üthetikmegszöktem a nyomomat. Maga majd azt tudják mondja, hogy leütöttem, a Kapun át. Nem megcáfolni, hacsak ... ugye, nincs kondicionálva az ellen, hogy hazudjon? - Nem - mondta Wolfert -, nem vagyok. Ez a része rendben lesz, egy módosítással: azt mondom majd, hogy fölélesztettem, aztán agyonlőttem és eltemettem magát. De mitől olyan biztos benne, hogy... számíthat rám? - Attól, hogy itt van - mondta egyszerűen Falk. - Önként jött ide. A kondicionálás még nem jutott el arra a szintre, hogy olyan feladatokra vegyék rá az embereket, amelyektől viszolyognak, bár gondolom, előbb-utóbb az is sikerül majd. És amikor beszélgetni kezdtünk, láttam, hogy intelligens is. így hát. . . maga remete. Akárcsak nekem, magának sincs ínyére az a bolondokháza, amivé a Földet teszik. - Nem is tudom - mondta vontatottan Wolfert. - Lehet, hogy túl sok hasonlatosságot feltételez. - Lenézett mindig jelenlevő pipájára, kérges bőrű hüvelykujjával megnyomkodta a dohányt. - Nincsenek bennem olyan indulatok az analógrendszer vagy a jelenlegi kormányzat ellen, mint magában. Én ... én ilyen értelemben beilleszkedtem. Az én személyes világomban ez a rendszer beválik. Látom ugyan, hogy végül katasztrófához vezet majd, de ez nagyjából hidegen hagy. Akkor én már halott leszek. Komoly tekintettel Faikra nézett. - De azt akarom, hogy eljussunk a csillagokba! - mondta. - Ez valami érzelmi dili nálam ... Ezekben vaktöltény van. - A csípőjén csüngő fegyverre mutatott. - A többi lőszer is az. Az ellen nem kondicionáltak, hogy kiszedjem. Falk rámeredt. - Ide figyeljen - mondta hirtelen -, van egy direktívája az ellen, hogy átmenjen a Kapun, ugye? A másik bólintott. - Jó ... de mi akadályozhat meg abban, hogy leüssem magát, és átvonszoljam? Wolfert fanyarul elmosolyodott, lassú mozdulattal megrázta a fejét. - Nem jó - mondta. - Valakinek itt kell maradnia ezen a felén. - Miért? - Mert nem lehetetlen, hogy odakint valahol rátalál a titokra. Maga is ebben reménykedik, nem? Nem egyszerűen csak el akar rejtőzni valahol, hiszen azt a Földön is ezer helyen megtehetne! A tudásvágy hajtja, és annak ellenére, amit elmondtam, reméli, hogy képes lesz majd visszatérni a tudással, és megváltoztatni a Földet. - Kissé fellengzősen hangzik - mondta Falk de igaza van. Wolfert vállat vont, a tekintete megint elkalandozott. - Nos, akkor pedig ... valakinek itt kell lennie. Valakinek, akinek nincs golyó a fegyverében. Ha magával mennék, a földieknek gondja lenne rá, hogy a következő ne olyan legyen, mint én. Egy pillanatra Falk szemébe nézett. - Ne pazarolja az idejét sajnálkozásra - mondta. - Lehet, hogy nem hiszi el, de én nagyon boldogan élek itt. Mármint amikor... amikor magam vagyok. Falk már korábban elgondolkodott rajta, hogy a kormány miért nem házaspárt küldött ide, miért egyedülálló férfit, akinek már a magánytól is elmehet az esze. Most átvillant az agyán, hogy milyen
II. Körülnézett az épületben Wolferttel, időnként le-lepihent közben, amíg visszatért az ereje. Nem volt sok látnivaló: a Kapu helyisége, a hálószobával szomszédos falon egy kémlelőnyílás, amelyet Falk addig nem vett észre; egy másik szoba, ahol a rádió volt, a radar meg a számítógép, amely a szállítórakéták leszállópályáját határozta meg; a kis erőmű, aztán a kompresszor, amely belélegezhető nyomáson tartotta az épület levegőjét; konyha, fürdőszoba és két raktárhelyiség. A rádiósszobának ablaka is volt, és Falk sokáig állt előtte, kibámult az idegen sivatagba, amely lilás fényben játszott most, ahogy a nap lebukóban volt a látóhatáron. A szinte fekete égbolton szokatlan, idegen ragyogással tündököltek a csillagok, és Falk azon vette észre magát, hogy tekintetét nem a fantasztikus tájkép, hanem azok a fénypontok tartják fogva.
6 Damon Knight: Szabadjegy akárhová ostoba volt: Wolfertnek minden bizonnyal van felesége, mégpedig a lehető legjobb - olyasvalaki, aki tökéletesen illik hozzá, aki sohasem hűtlenkedik, nem akar visszamenni a Földre; akinek nem kerül pénzbe az ellátása, nem fogyasztja a levegőt, és egy grammnyival sem növelte a súlyt, amikor Wolfertet elhozta ide az űrhajó. És a Marson máskülönben nem számít, hogy senki más nem láthatja ... Egy pillanatra valami viszolygás futott át rajta, s abban a pillanatban tudta, hogy Wolfert észrevette és megértette. A másik elvörösödött, elfordult és kinézett az ablakon, összeszorított, merev szájjal. Egy pillanat múlva Falk megszólalt: - Wolfert, maga rokonszenvesebb nekem, mint bárki emberfia, akivel eddig találkoztam. Remélem, elhiszi. Wolfert előszedte a pipatisztítóját, egy csukló körül forgatható
még egy pillanatra, amikor eszébe jutott, hogy nyolc automata adóról semmi hír nem jött... De győzött a józan ész, és előrelépett a bejárathoz. A szürkésfehérből, ahogy a tekintete egyre lejjebb haladt, fokozatosan szürkéskék, majd lilás szín lett, aztán halvány színek egyvelege, amiben semmit sem tudott kivenni. Megragadta a Kapu peremét, és kihajolt rajta, lepillantott, majd még lejjebb,... aztán meglátta a sziklát, és az egész kép hirtelen megfelelő távlatba került. Meredek falú hegy tetején állt - képtelen, hihetetlen magasságban! A sziklafal függőlegesen nyúlt lefelé, lefelé, egyre csak tovább, s akármi volt is a mélységben, csak fakó, összemosódott színek semmitmondó mintázatává olvadt össze. Oldalt pillantott, de sem jobbra, sem balra nem látott semmit. Hang sem szűrődött be a sisak membránján át. Csak tulajdon testének tapintása, izomérzékelése és
fémrudacskákból álló, Csak bonyolult szurkálók, tömködők. aztánszerkezetet, szólalt meg:rajta apró lapátkák, - Sajnos én nem vagyok oda magáért, Falk, de nem személyes okból. Egyszerűen egy kicsit utálom magát, mert rendelkezik valamivel, amit a sors nekem nem adott meg. Maga ura a tulajdon gondolkodásának. Odafordult Fáikhoz, és széles mosollyal feléje nyújtotta a kezét. - Ettől az apróságtól eltekintve teljes mértékben helyeslem, amit csinál. Ha ez elég ...? Falk megszorította a kezét. - Remélem, itt lesz, amikor visszajövök - mondta. - Itt leszek - mondta Wolfert a pipáját kapargatva - még harmincegynéhány évig, hacsak valami baleset nem történik. Ha addig nem jön vissza, akkor szerintem már azután sem.
a Kapuhús-vér kézzelfogható álom, ember. realitása biztosította róla, hogy ő maga nem Ez a bolygó halott volt; megmagyarázhatatlan bizonyossággal érezte. Halott érzete volt; még szellő sem rebbent, n em volt semmi, csak az egyenletes, szürke felhőtakaró, a szikla, a semmitmondó színek odalent. Rápillantott az övére függesztett készletre, a nyomásmérőre, az indikátorpapírokra, a gyufára. De nem lett volna értelme megvizsgálni ezt a légkört: még ha belélegezhető lett volna is, szemlátomást semmiképpen sem lehetett volna kilépni a Kapuból. A sziklafal egyujjnyira a bejárat előtt kezdődött. Falk visszament a karhoz, és ismét lenyomta. Ezúttal figyelte, ahogy a szélső helyzetébe ért. Nyoma sem volt átmenetnek: a kar ott volt a keze alatt, aztán pedig a kiindulási helyzetében - mintha észrevétlenül áthatolt volna a tenyere húsán. Megfordult. Mélykék égbolt, tündöklő csillagok. A lába előtt kékeszöld pusztaság, amely töretlenül nyúlt a messzeségbe. Falk kilépett a jeges síkságra, körülnézett, aztán fölpillantott. Az égbolt annyira emlékeztette arra, amely gyerekkorában, Michiganben borult föléje, hogy szinte bizonyosra vette, hogy ez az állomás a Földön van - talán az Antarktiszon, a sark közelében, ahol nem bukkant még rá felfedező. Aztán ahogy önkéntelenül a Göncölszekeret, az Oriont kezdte keresni a tekintete, tudta, hogy tévedett. Egyetlen ismerős csillagképet sem látott. Ezek idegen csillagok voltak egy idegen égbolton. Emlékezetébe idézte, amit a Föld déli féltekéjének csillagképeiről tudott, de ezek egyike sem stimmelt. Egyenesen fölötte egy nyolctagú csillagcsoport volt, két csillag nagyon fényes. Négy egy vonalban sorakozott, a többi szinte tökéletes félkört alkotott. Falk tudta, hogy ha akármikor látta volna azt a csillagképet, nem felejthette volna el. A látóhatár felé tekintett, amely sötétebb volt, mint az ég. Honnan tudhatná, hogy nem rejtőzik-e fény, melegség, biztonság és tudás ott, a bolygó görbülete mögött? Visszafordult a Kapuhoz. Csak megtűrt látogató volt itt, egy szkafanderes ember, aki csak hetekig - vagy nagy szerencsével hónapokig - élhetett a szkafanderében. Amit keresett, azt a Kapu egészen kis sugarú körzetében kellett megtalálnia, ha megtalálja. Ismét lenyomódott a kar. Még mindig éjszaka volt - de amikor Falk a kijárathoz lépett, hatalmas épületek sora tűnt fel a csillagok alatt. Most már előkerült a nyomásmérő - nem sok, de a kompresszor majd megbirkózik vele! Az indikátorpapírok-negatív. A gyufa égett - gyengécske lánggal és csak egy pillanatra, de égett. Falk bekapcsolta a kompresszort, elzárta a háti tartályok levegőszelepét. Aztán bekapcsolta a sisaklámpát, és kilépett az útra.
Wolfert javaslatára Falk fölvette a férfi könnyű marsi szkafanderét a teherrakétában viselt űrruha helyett. Az utóbbi, melyet a Föld körül keringő űrállomáson végzett nehéz munkákra terveztek, mint Wolfert rámutatott, túl nehézkes volt bolygófelszíni használatra. A könnyebb szkafander megfelelő védelmet nyújtott ritka légkörben, és fel volt szerelve számos hasznos eszközzel, ami a másikról hiányzott: volt rajta sisaklámpa, mászószerelés, beépített iránytűk,, tartályok az élelemnek és az ürüléknek. El volt látva légtartályokkal, de volt kompressziós egysége is - olyan atmoszférában, amely legalább annyi oxigént tartalmaz, mint a Marsé, életben tartja a viselőjét mindaddig, amíg az elemek kitartanak. - Amúgy is mindenképpen találnia kell egy olyan bolygót, ahol, hogy úgy mondjam, el tudja látni magát - mondta Wolfert. - Ha ne adj’ isten, mindegyik bolygó, ahová eljut, halott, akkor maga is gyorsan az lesz. De ebben a szkafanderben legalább több ideje lesz körülnézni, és ami a hátizsákban van, kitart majd addig, amíg levegője lesz. Odaadnám ezt a fegyvert is, de nem sokra menne vele - csak vaktöltényem van, mint már mondtam. Wolfert kikapcsolta a védőrendszert, és félreállt, ahogy Falk a bejárathoz lépett. Falk még egyszer, utoljára körülnézett a kopár, fémfalú helyiségben, tekintete egy pillanatra megállt Wolfert szikár alakján, borús ábrázatán. Aztán belépett a barna üvegfülkébe, és kesztyűs kezét rátette a karra. - Viszontlátásra! - mondta. Wolfert higgadtan, szinte közömbösen bólintott. - Jó utat, Falk! - mondta, majd visszatette pipáját a szájába. Falk bekapcsolta a sisaklámpáját, szabad kezét az övén levő vezérlődoboz közelébe helyezte - és lenyomta a kart. Wolfert eltűnt. Egy pillanat múlva Falk ráébredt, hogy a kar is eltűnt a keze alól. Meghökkenten odanézett, és látta, hogy visszakerült az eredeti helyzetébe, a keze fölé. Aztán eszébe ötlött a különös üresség, amely Wolfert helyét foglalta el, és megint a bejárat felé pillantott. De nem látott ... semmit. Csak szürkésfehér, jellegtelen, semmitmondó ürességet. Lehet, hogy ez valami átmeneti állapot és ha igen, meddig tart? Falkot egy pillanatra elöntötte a vakrémület, ahogy belevillant, hogy hiszen csak feltételezték, hogy a helyváltoztatás pillanatszerű, aztán
Az épületek egyazon téma variációi voltak: piramis, kúp, ék alakúak, fölfelé keskenyedőek, úgyhogy irdatlan tömegük ellenére sem takarták el az eget. Néhány lépés után Falk, fölpillantott, öntudatlanul is a félkör alakú csillagképet kereste. De nem volt ott,
Damon Knight: Szabadjegy akárhová 7 és Falk hirtelen döbbenettel ébredt rá, hogy ki tudja, talán már egy fél galaxis választja el attól a helytől, ahol öt perccel azelőtt állt. Gondolatban maga elé rajzolta a galaxist, ovális ködfoltot sötét háttér előtt. Az ellipszis egyik gyújtópontja közelében elhelyezett egy fényesebb pontot, az volt a Nap. Aztán elhelyezett egy másik fénypontot, fényes vonallal összekötötte őket. Aztán újabb fénypont, újabb vonal következett; majd még egy. Jókora N betű terpeszkedett a ködfolton. Felfoghatatlan volt. Egy olyan faj, amely át tudja szelni a galaxist, de nem tud választani a rendeltetési helyek között? Csak egyetlen másik lehetőség volt: hogy a Kapuknak volt valami funkciója, amit az emberek nem vettek észre, valami válogatási módszer, ami elkerülte a figyelmüket, ahogy a vadember megzavarodna a nagyváros metrórendszerében. De Falk logikája
másik kettő a visszaút nyoma volt, mert az egyik átfedte az előzőek egyikét. Kisebbek voltak Falk csizmás lába nyománál, oválisak, a szélükön kissé ellapulók. Falk úgy meredt rájuk, mintha pusztán az erős ránézéstől több információval szolgálhatnának; de semmit sem közöltek vele. Nem emberi nyomok voltak; de mit bizonyított ez? Sokkal később keletkeztek, mint a Kapuk; Falk nem tudta, miféle szelek szoktak végigsöpörni ezen a világon, de legfeljebb néhány éve lehetett, hogy a homok a jelenlegi szintre süllyedt. Ez a logika sem vitt sehová. Lehet, hogy a Kapuk valamelyik építőjének nyomai. Az is lehet, hogy egy őhozzá hasonló csavargó után maradtak, egy másik barbár után, aki bemerészkedett a nála különbek világába.
tiltakozott. A kifejezi mechanizmus egyszerű volt, és világos. fülke, egy kar. A forma a funkciót; és a Kapu formája aztEgy mondta: „Menj!”, nem azt, hogy „Hová?”. Megint az épületekre nézett. Most már látta, hogy a felső negyedüket csúnyán megrongálta az erózió: arasznyi vastag rétegek lemaródtak róluk. Szemügyre vette az utat borító finom, narancsszínű homokot, és látta, hogy ott ül az épületek legfelső nyílásaiban is. Ez a város szemlátomást sok éven át szinte teljesen eltemetve állt, és nemrég bukkant csak elő a vándorló homok mélyéről. Az ajtónyílásokban szűk rést hagyott csak a homok, de Falk úgy vélte, át tudna nyomakodni. Kiválasztott egy ajtót, rávetette a sisaklámpa ragyogó fénykörét - aztán csak állt az út közepén, és nem akarózott megmozdulnia... Visszapillantott a Kapura, mintha biztatást várt volna. Változatlanul ott állt, megnyugtatóan éles körvonalakkal, időtlenül. Falk most ébredt rá, mi nyugtalanítja. Ez a város halott volt ugyanolyan halott, mint a sziklafalas bolygó vagy a jégsivatagos! Az épületek kőből készültek; az idő vasfoga már alaposan kikezdte őket. A készítőik azóta porrá lettek. Egyetértett Wolferttel, amikor azt mondta, hogy útjának célja a tudás; hogy remélte, hogy a Kapu végül visszavezeti a Naphoz, a tudással fölfegyverezve, készen a világ átalakítására. Ám ez nem volt igaz. Ez járt tudatos gondolataiban, de csak álom volt, önáltatás - ürügy. Nem élt őbenne igazi szeretet a Föld iránt, sem az a meggyőződés, hogy az emberiséget meg kell menteni önnön gyengeségétől. Ha ez lett volna a mozgatóerő, értelmetlen lett volna elhagyni a Földet! Ott maradhatott volna, felküzdhette volna magát a vezető elitbe, belülről szervezhetett volna forradalmat. Kevés esélye lett volna a sikerre, de lett volna esélye rá. Igen, megtehette volna - de miért? Hogy eltávolítsa az egyetlen biztosítékot, amely az emberiséget visszatartja attól, hogy elpusztítsa önmagát? Ennek az éremnek mind a két oldala egyforma volt. Póráz nélkül az emberiség alkalmatlan volt a terjeszkedésre. Pórázzal gyáva volt hozzá. Az emberi civilizáció befejezetlen volt, zsákutca, sikertelen kísérlet. Az emberiség mocskos vadállat volt, amely feldúlta bolygóját, beszennyezte önmagát - amely képes volt minden elképzelhető perverzitásra, aljasságra, szörnyűségre. De létezett egyszer egy másik civilizáció - egy civilizáció, amely méltó volt a csillagokra. Falk nem hitte, hogy az a civilizáció elpusztult volna. A kő elporladt; a fém elrozsdásodott; a fajok, melyek használták őket, eltűntek, és nem gyászolta meg őket senki. Ám a Kapuk még mindig álltak, még mindig működtek, dacolva az idővel.. Az a faj nem volt itt; nem hagyott más nyomot maga után, mint a Kaput. Falk rá sem nézett még egyszer a környező épületekre, megfordult, visszament a barna üvegfülkéhez. Háromméternyire volt tőle, amikor meglátta a nyomokat. Öt lábnyom volt, enyhén mélyedtek bele a homokba a Kapu bejárata közelében. Három mintha elfelé irányult volna a Kaputól, a
Az tudta egészben a legkeserűbb az volt, hogy miután rátalált a nap nyomra, nem követni. Mert átvezetett a Kapun - a hatvanbillió valamelyikére ... Falk belépett a fülkébe, és ismét lenyomta a kart.
III. Fehéren izzó fény fájdalma rántotta össze a szemét, ádáz hőhullám csapta meg. Levegő után kapkodva, kétségbeesetten csapott le a karra. Az utókép lassan halványult el. Ismét éjszakát látott, ismét csillagokat. Az előző, gondolta, biztosan egy nova bolygója volt. Még vajon hány hasonlóba fog belebotlani? A nyíláshoz lépett. Sivatag: sehol egy növény, sehol egy kődarab. Visszament a karhoz. Megint fény, ezúttal elviselhető erősségű, és színorgia odakint. Falk óvatosan odament a kijárathoz. Érzékei lassan fogadták be a szokatlan formákat, színeket. Színpompás táj fürdött előtte a trópusi napfényben - a távolban szürkéslila hegyek, félig párafátyolban; közelebb magas növények, rajtűk vastag levelek és meghökkentően kékeszöld páfránylevélfélék; közvetlenül előtte pedig jókora tér, amelyet mintha egyetlen gigászi nefrittömbből faragtak volna ki. Mindkét oldalon sötét, üvegszerű anyagból készült, alacsony, doboz alakú építmények sorakoztak, kékek, barnák, zöldek és vörösek. A tér közepén pedig karcsú alakok csoportja állt, akik kétségtelenül élőek voltak, érző lények. Falk szíve a torkában dobogott. Meghúzódott a bejárat mellett, és oldalvást kikémlelt. Furcsamód nem az élőlények csoportja vonzotta, hanem az oldalt sorakozó épületek. Ugyanabból a tartós, kopás nyomait nem mutató anyagból készültek, mint a Kapu. A vak véletlen végre jó helyre hozta! Most szemügyre vette a tér közepén csoportosuló lényeket. Valahogy csalódást keltettek. Karcsú, S alakban hajlott testük mozdulatlanságában kecses volt,- mintha két lábra állt gyíkok lettek volna, rózsaszín hasúak, barna hátúak. De a keskeny vállukról lógó fegyverszíj ellenére, a beszélgetésüket kísérő gyors, céltudatos gesztusok ellenére Falk nem tudta elhitetni magával, hogy rátalált azokra, akiket keresett. Túlzottan emberiek voltak. Az egyik elfordult, amíg két másik beszélt, aztán visszafordult, indulatos mozdulattal mélyen behajolt kettőjük közé, vadul hadonászott. Amikor letorkolták, megint visszavonult, és lassan félkört írt le a csoport körül. Úgy mozgott, mint egy csirke, esetlenül, minden lépésnél előrelökve hosszú nyakát. A másik öt közül kettő vitatkozott, kettő csak előrehajló fejjel, figyelmes tartásban állt, és hallgatta; az utolsó pedig valamivel távolabb állt, és megvetően nézelődött. Mulatságosak voltak, ahogy a majmok szoktak mulatságosak lenni - mert az emberre emlékeztetnek. Önnön tükörképünkön nevetünk. Még az emberfajták is nevetnek egymáson, amikor sírniuk kellene. Ezek turisták, gondolta Falk. Az egyik a Lidóra akar menni, a másik erősködik, hogy először a Canal Grandét nézzék meg; a
Damon Knight: Szabadjegy akárhová 9
harmadik dühös rájuk, hogy vesztegetik az időt, a következő kettő nem mer beleszólni, az utolsó pedig fütyül rájuk. Nem tudta elképzelni, hogyan reagálnának a megjelenésére. Mindenesetre aligha jólesően; lehet, hogy haza akarnák vinni, emléktárgynak. Be akart jutni azokba az épületekbe, de meg kellett várnia, amíg ezek eltűnnek szem elől. Amíg várakozott, előszedte a légkörvizsgáló készletet. A nyomásmérő egy hajszálnyival mutatott kevesebbet a normális földi nyomásnál; az indikátorpapírok nem színeződtek el; a gyufa vidáman égett, ugyanúgy, ahogy a Földön égett volna. Falk elzárta az oxigént, óvatosan kinyitotta a sisakszelepet, és kiszimatolt. A szkafander állott levegője után olyan jólesett ez a szippantás,
hogy könnyeket csalt a szemébe. Friss volt, langyos és virágillatú. Falk kinyitotta a sisakperemet, hátrahajtotta a sisakot, beletartotta arcát, haját a fuvallatba. Megint kikémlelt, és rémülten látta, hogy a csoport egyenesen feléje tart. Falk visszakapta a fejét a fülke belsejébe, ösztönösen a karra pillantott, aztán megint kikukkantott. Most már szaladtak; észrevették! Roppant ügyetlenül futottak, a fejük erőlködve ugrált előre-hátra. Az élen haladó háromszögletű szája ütemesen nyílt, csukódott, és Falk fülét halk vakkantások ütötték meg. Kiugrott a fülkéből, élesen jobbra kanyarodott, és nekiiramodott. A legközelebbi épület, amelyen nyílást látott, sajnos távolabb állt a sorban, Falk és a gyíkok között. Amikor a fele utat megtette, hátratekintett. A gyíkok meglehetősen elmaradtak egymástól, de az élen futó csak néhány méternyire járt látszott. tőle. Falk leszegte a fejét, Gyorsabban mozogtak, mint ahogy és igyekezett gyorsabb ütemben szedni súlyos csizmáját. Az ajtó előtt megint hátrapillantott. A gyík egy ugrásnyira volt mögötte, szurtos, korongvégű ujjait feléje tárta. Falk kétségbeesetten megfordult, és ahogy a gyík odaért, ökölbe szorított kezével lendületesen orrba vágta. Falk még hallotta a mozdonyfüttyszerű visítást, látta, ahogy a gyík összeesett, aztán bevetette magát az előtte tátongó ajtónyílásba. Az ajtó puhán becsukódott mögötte - a falakhoz hasonló, kék, üvegszerű lap siklott a nyílásba, és elzárta. Falk rámeredt. A lapon át látta az odanyomakodó gyíkok körvonalait, ahogy lehajoltak, piszkálgatták az ajtó alját, gesztikuláltak egymásnak. Annyi mindenesetre nyilvánvaló volt, hogy nekik nem akart kinyílni az ajtó. Hogy neki kinyílik-e majd, amikor akarja, az másik kérdés volt. Körülnézett. Az épület egyetlen hatalmas helyiségből állt, olyan
10 Damon Knight: Szabadjegy akárhová hosszú, olyan széles volt, hogy a távolabbi falakat alig tudta kivenni. A padlón rendszertelenül, szétszórva dobozok vagy ládák álltak, állványok, polcok, bizonytalan kis kupacok. Majdnem minden tárgy, amit Falk látott, ugyanabból az üvegszerű anyagból készült. Nem volt por a helyiségben; de most, ahogy Falk visszagondolt, rájött, hogy a Kapuk egyikében sem volt por. El sem tudta képzelni, hogy csinálták. Odalépett a legközelebbi tárgyhoz, egy állványhoz vagy polchoz, mely látszólag számos, sokféle alakú és méretű dolog befogadására szolgált. Negyedrésze üres volt, és ami benne maradt, rendezetlen benyomást tett. Falk fölvett egy narancsszínű üvegorsót, tele volt beleágyazott szálakkal vagy hasadásokkal, melyek különös mintázatban kanyarogtak egyik végéből a másikba. Letette, a kezébe vett egy üreges opálgömböt. Két részből állt, és üresnek látszott, de Falk nem tudta megtalálni a módját, hogy szétszedje. Visszatette, fölemelt egy barna tárgyat, amelynek kettős félhold formája volt, és jól látható törési sík szelte át... Félóra múlva Falk ráébredt, hogy itt nem fog találni egyetlen képeskönyvet, műszaki leírást, semmit sem, amivel megfejthetné a Kapuk népének titkát. Ha volt itt egyáltalán megszerezhető ismeret, annak az épület egészéből kellett származnia. Figyelmét a gyíkok vonták magukra. Látta őket az épület falán át, orrukat az üveghez nyomták, kicsiny, kerek szemükkel bámulták, integettek neki. És Falk egyet-mást megtudott tőlük. A csoport végül feloszlott, csak egyet hagytak hátra, hogy őrizze a kijáratot; a többiek szétszóródtak. Falk látta, hogy az egyik bemegy a tér túloldalán álló épületbe. Az ajtó becsukódott mögötte. Valamivel később odament egy másik, és bezörgetett az ajtón; de nem nyílt ki, csak amikor az első gyík belülről megközelítette. Valami önműködő mechanizmus, amelynek a működését Falk elképzelni sem tudta, szemlátomást reagált az élőlények jelenlétére az egyes épületekben. Amikor az utolsó személy kiment, az ajtó nyitva maradt; amikor valaki belépett, becsukódott, és a következőnek csak akkor nyílt ki, ha az első megengedte. Ez újabb adalékkal szolgált a Kapuk népének leírásához, amelyet Falk rakosgatott össze magában. Nem foglalkoztatta őket a tulajdon - nem féltek tőle, hogy távollétükben tolvajok hatolnak be, hiszen az ajtók nyitva maradtak, amikor elmentek viszont tiszteletben tartották az egyéni elkülönülés igényét. Falk korábban úgy gondolt az épületre, mint valami hatalmas gyárra vagy laboratóriumra vagy hálóteremre - vagy mindenesetre olyasvalamire, ami jó sok ember használatára készült. Most megváltozott a véleménye. Mindegyik épület, futott át rajta, egy személy birodalma volt - vagy ha családi kötelékben élnek, kettőéháromé. De hogy használhatta egyetlen személy mindezt a helyet, mindezeket a holmikat? Végiggondolta az összehasonlítást, mely már automatikussá kezdett válni. Azt kérdezte magától, vajon mit szólna a barlanglakó egy milliomos New York-i háromszintes luxuslakásához. Ez valamit segített, de nem eleget. A körülötte levő tárgyak mind speciális eszközök voltak; ő nem tudta működtetni őket, tehát semmit nem mondtak a Kapuk építőiről. Nem látott semmit, amit ágyhoz, asztalhoz, zuhanyhoz hasonlíthatott volna. Nem látta maga előtt az embereket, akik itt éltek. Nagy erőfeszítéssel arra kényszerítette magát, hogy ne gondoljon az emberekre. A tények a fontosak, nem az ő előítéletei. És akkor ami addig korlát volt, út lett. Szóval nincsenek ágyak, asztalok, zuhanyok? Akkor a Kapuk népe nem alszik; nem eszik; nem fürdik. Valószínűleg, gondolta Falk, nem is halnak meg. Alkalmasak rá, hogy a csillagok között éljenek ... Az elhagyott épület rejtélye nem hagyta nyugodni. Miután megépítették ezt a várost, hogy hagyhatták itt? Miután behálózták a Kapuk rendszerével az egész galaxist, hogyhogy nem használják? Az első kérdésre magától értetődően jött a válasz. Ahogy végigtekintett a rendetlen helyiségen, Falk átgondolta a barlanglakó és a milliomos hasonlatát, és megszégyenülten elismerte magában,
hogy az előítéletéből indult ki. Nem luxuslakás, mondta magában . . hanem sátor! Egyszer valamikor volt valami különösen érdekes dolog ezen a bolygón. Nem lehet tudni, mi lehetett, mert pár millió évvel ezelőtt volt, amikor a Mars még élő bolygó volt. De a Kapuk népe közül néhányan idejöttek megfigyelni. Amikor végeztek, elmentek, és maguk mögött hagyták a sátraikat, ahogy az ember otthagyná az ágakból, levelekből össze-eszkábált, ideiglenes kis kunyhót. És a többi holmi, amit otthagytak? A kockák, kúpok, rudak, különös alakú, az ember számára fölmérhetetlen értékű tárgyak? Üres konzervdobozok, gondolta Falk; fogpasztás tubusok, csomagolópapír. - Itthagyták ezt a várost, és benne a milliónyi holmit, mert értéktelenek voltak. A nap vörhenyesebb lett, a látóhatár felé közeledett. Falk ránézett a szkafandere csuklójára csatolt kronométerre, és meglepetten észlelte, hogy több mint öt óra telt el, mióta elvált a Marson Wolferttől. Azóta nem evett semmit! Ételt szedett elő a csomagjából, megnézte a dobozok címkéit. De nem volt éhes; még csak fáradtságot sem érzett. Nézte a gyíkokat odakint. Most ott sürögtek-forogtak a téren, a karjukban hordták ki a limlomot az épületből, és nagy, vörös ládákba csomagolták. Falk figyelő tekintete előtt egy furcsa szerkezet bukkant fel a tér szélén a levegőben. Hidroplánra emlékeztetett, két gyík ült a nyitott törzsben, amelyet két szárnyszerű nyúlvány támasztott alá, a végükön áramvonalas, lefelé mutató valamikkel. Lassan lebegett egyre közelebb, amíg megállt a ládahalom fölött, melyet a gyíkok összegyűjtöttek. Aztán a hasán kinyílt egy csapóajtó, és három kötélen egy horog bukkant ki. A téren levő gyíkok elkezdték a horogra akasztgatni a ládákra hurkolt köteleket. Falk szórakozottan figyelte őket. A horog emelkedni kezdett, magával emelte a ládákat, s az utolsó pillanatban az egyik gyík rádobott még egy kötélhurkot. Ez az utolsó láda súlyos volt; a horog megtorpant, amikor a kötél megfeszült, és a repülőgép kissé megbillent. Aztán egyensúlyba került, a horog is tovább emelkedett, lassan az egész rakomány néhány méternyire járt a föld fölött. Hirtelen az egyik kötél elpattant; Falk látta, ahogy ostorként átsuhant a levegőn, látta, hogy a rakomány lassan oldalt billen, a repülőgép lemerül. A pilóta abban a pillanatban lebukott a géppel, hogy enyhítse a másik két kötél terhét. A gyíkok szétfutottak. A rakomány súlyosan nekivágódott a földnek, majd egy pillanat múlva a repülőgép is. Ugrott egyet, ijesztően megcsúszott, aztán megállt, ahogy a pilóta kikapcsolta a meghajtást. A gyíkok ismét köréje gyűltek, és a gépben levő kettő is kiszállt. Végeérhetetlen tanácskozás kezdődött. Egy idő múlva aztán beszálltak, és a gép egyméternyit fölemelkedett, amíg lent a gyíkok lekapcsolták a horgot. Újabb megbeszélés következett. Falk látta, hogy a gép rakodóterének ajtaja csukva volt, és gyűrött benyomást keltett. Nyilvánvalóan beszorult, nem lehetett megint kinyitni. Végül a gép ismét leereszkedett, és hatalmas vita, hadonászás közepette kicsomagolták a ládákat, a tartalmuk egy részét átrakták két ládába, amelyeket nagy nehezen fölrángattak a repülőgép vezetőfülkéjébe. A többit otthagyták szétszórva a téren. A repülőgép fölemelkedett és eltűnt. A gyíkok legtöbbje is elment. Az odajött, hogy egy utolsó pillantást Faikra; benézett aegyikük falon át,még gesztikulált egy darabig, aztán föladta,vessen és elindult a többiek után. A tér kiürült. Egy kis idő múlva Fáik fehér lángoszlopot látott fölemelkedni valahol a városon túl, a tetején ezüstös villogással. A fényoszlop egyre nőtt, a zenit felé ívelt, elvékonyodott, majd eltűnt. Tehát űrhajóik vannak a gyíkoknak. Ők sem merik használni a Kapukat! Alkalmatlanok, alkalmatlanok nagyon is hasonlítanak az emberre. Falk kilépett a térre, és megállt, hagyta, hogy a frissítő szellő felborzolja a haját. A nap lenyugvóban volt a hegyek mögött, az egész égbolt vörös színbe borult, mintha nyugatról hatalmas bíbor csuklya húzódott volna rá. Falk csak nézte, nem akarózott otthagynia a látványt, amíg a színek lilássá, majd szürkévé fakultak, és megjelentek az első csillagok.
Jó bolygó volt ez. Az ember itt maradhatna, és alighanem gond nélkül, kényelmesen élhetne élete végéig. Minden bizonnyal különféle egzotikus gyümölcsöket lehet szedni azokról a fákról; bizonyosan volt víz; az éghajlat kellemes volt; és Falk enyhe gúnnyal arra gondolt, hogy aligha lehetnek veszélyes vadállatok, mert akkor azok a csivitelő turisták a lábukat sem tették volna be ide. Ha valaki menedékre vágyott, ennél jobb helyet nem találhatott. Egy pillanatra Falk erős kísértést érzett. Eszébe jutott a korábban látott hideg, halott világ, és elgondolkodott, hogy vajon talál-e még valaha ilyen megnyerőt. És most már abban is bizonyos volt, hogy ha a Kapuk építői éltek is még, már régen visszahúzódtak előretolt állásaikból. Lehet, hogy most már csak egyetlen bolygó volt az otthonuk a sok billió közül. Falk egész élete kevés lenne rá, hogy megtalálja. Ránézett a limlomra, amelyet a gyíkok ott hagytak a tér közepén. Az egyik láda - az egész baj okozója - még tele volt, de széthasadt. Körülötte szétszóródva a vicik-vacakok,, mint egy gyerekszoba padlóján - üveg játékszerek, pirosak, zöldek, kékek, sárgák, fehérek. A gyík, akit itt hagynak a társai, minden bizonnyal elég boldogan ellehetne ...
Falk egy sóhajtással visszament az épülethez. Az ajtó kinyílt előtte, ő pedig összeszedte a holmiját, becsatolta a sisakját, ismét fölvette a hátizsákját. Már sötét volt az égbolt, és Falk megtorpant, hogy egy pillantást vessen a Tejút ismerős ívére. Aztán bekapcsolta a sisaklámpát, és elindult a várakozó Kapu felé. A fénycsóva ráesett az otthagyott, széthasadt ládára, és Falk szeme megakadt valaminek a kikandikáló, kemény szélén. Nem a Kapuk népének gyémántkemény üvegje volt; inkább kőnek látszott. Falk lehajolt, szétfeszítette a ládát. Kőlap volt, nagyjából ék alakúra lesimítva. A felső oldalán jelek látszottak. írásjelek. Angol írás! Falk fülében dobolt a vér, ahogy letérdelt a kő mellé, és elolvasta, ami rajta állt. A Kapuk megállítják az öregedést. 32 éves voltam, amikor elindultam a Marsról, és most alig vagyok öregebb, pedig csillagról csillagra utazom szerintem már legalább 20 éve. De nem szabad megállni. Én megálltam itt 2 évre, és észrevettem, hogy öregszem. Megfigyeltem, hogy a Tejút ugyanolyannak látszott minden eddigi bolygóról. Nem lehet véletlen. Szerintem a Kapuk csak koncentrikus csillagövezeteken belül véletlenszerűek, és előbb-utóbb valamelyik átvezet a következő, belsőbb övezetbe; ha jót sejtem, a végcél a galaxis középpontja. Remélem, ott találkozunk. James A. Tenner Föld Falk felállt; beleszédült a magasztos perspektívába, amely feltárult lelki szeme előtt. Úgy érezte, most már érti, miért nem szelektívek a Kapuk, és az építőik miért nem használják már őket. . Valamikor - talán billió éve - ők lehettek a galaxis vitathatatlan urai. De sok bolygójuk aprócska volt, mint a Mars -
kicsiny ahhoz, hogy örökké megtartsa a légkört és a vizet. Évmilliókkal ezelőtt valószínűleg elkezdtek visszahúzódni ezekről. És közben, gondolta Falk, a lehűlőben levő nagyobb bolygókon felbukkantak az alacsonyabb rendű fajok; a csúszó-mászó, civakodó lények. A gyíkok. Az emberek. A csillagokra méltatlanok. De még az ember is képes a tanulásra, ha elég sokáig él, elég nagy utat jár be. James Tenner nem azt írta neve alá, hogy „FÖLDI ŰRHADERŐ”, sem azt, .hogy „USA", hanem hogy „FÖLD”. Hosszúra tervezték tehát az utat, és fáradságosra; és az alacsonyabb rendű fajok a bolygóikon maradtak. De az előtt az ember vagy gyík előtt, aki a tudás kedvéért hajlandó volt lemondani mindarról, amit „életnek” hívott, az előtt nyitva állt az út. Falk kikapcsolta a lámpát, és föltekintett a galaxis villódzó ködsávjára. Vajon hol lesz ezer év múlva? Azon a fényponton fog állni, vagy amazon, vagy amazon? ... De nem lesz porrá, annyi bizonyos. Nem lesz elfeledett, érdemtelen por. Utazó lesz, akinek úticélja van, és talán már félúton jár majd. Wolfert hiába várja a visszatérését, de nem baj; Wolfert boldog volt - ha azt boldogságnak lehetett nevezni. És a Földön hegységek jelennek meg és tűnnek el, amikor az ember fennmaradásának már a kérdése is rég feledésbe merült. Akkorra Falk talán már hazaér.
Békés András fordítása Ámon László rajzai
AVRAM DAVIDSON
Az Utca legjobb hamburgerét a La Bunne Burgernél adták; Fred Hopkinst azonban nem nagyon érdekelte a hamburger. Voltak viszont más szempontok is, például, hogy a La Bunne egyéb ételei talán egy picikét ízletesebbek voltak, ugyanakkor picikét olcsóbbak is, mint azok, amiket az Utca más üzleteiben készítettek stb. stb., valamint, hogy Fred Hopkinst az itteni társaság egy picikét jobban érdekelte, mint a többi és így tovább. Mi még? Hogy ez a vendéglő az összes többinél közelebb esett padlásműterméhez. Az összes többinél, kivéve az Old Moulmeint, melynek a tulajdonosa burmai létére folyékonyan beszélte a kantoni nyelvet, csakhogy az Old Moulmein Pagoda csak késő délután nyitott ki. Késő délután. Frednek a késő délelőtt alkalmasabb volt. Késő délelőtt rendszerint ott találta a szokásos törzsvendégeket, többek között Tillyt, az egykori Ottilie-t, a piros arcút; hófehér haja még szélcsendes napokon is olyan volt, mintha összekuszálta volna a szél. Tillynek megvoltak a maga szabályai, azaz mindig kávét és pirítóst rendelt; a pirítóshoz kis műanyag dobozban gyümölcszselét kapott, s azt rákente az egyik pirítósra. Amikor megette, bátortalanul megkérdezte Rudolfot, kaphatna-e még egy kis zselét... hozzátéve, hogy megfizeti az árát. Rudolfo hozott neki még egyet vagy kettőt vagy hármat, Tilly kísérletképpen aprópénzt nyújtott feléje a tenyerén, amit Rudolfo udvariasan elhárított. Fredet nagyon megindította ez a kis dráma, csak akkor vált közömbössé iránta, amikor egymás után tizenkétszer játszódott le a szeme előtt. (Egyszer találkozott Tillyvel a belváros egyik félreeső kapualjában, ott állt aprópénzzel teli kalap mellett, s végtelen Strauss-dallamokat játszott - méghozzá gyönyörűen - egy Straussra csöppet sem jellemző hangszeren, harmonikán.) Az sem fordult elő gyakran, hogy a La Bunne Burgerben a déli rohamot megelőző negyven percben megjelent Vologya és Carl. Itt mindig párosán fordultak elő, ami azt jelenti, hogy másutt valószínűleg soha. Carl magas volt, hosszú szőke hajú és hosszú szőke szakállú, és már ott ült a pult melletti szokott helyén, amikor 1984 by Gardner R. Dozois
Vologya besétált. Carl sohasem szólt Vologyához, de Vologya annál inkább szólt Cárihoz. Vologya széles volt, ormótlan, apró, színtelen szeme akár egy rosszindulatú disznóé. Sokféleképpen hívta Cárit, többek között úgy, hogy: Pápa! Moszkvej! Szmaravácsnyik!ami annyit jelentett (ahogy Fred Hopkins fokról fokra rájött), hogy: Pap! Moszkvai illetőségű ember, és olyan ember, aki erkölcstelen szándékból kéményseprőnek tetteti magát! Fred apránként próbálta meggyőzni Vologyát fura tévedéséről. - Carl minnesotai svéd - magyarázta neki, de Vologya ügyet sem vetett rá. - Ó egy orosz ortodox pap - vágott vissza dühösen, és tovább becsmérelte az utolsó orosz cárt, mondván, a szabadkőművesek pénzelték. Carl erre sem szólt semmit, csak zabáit, a tojásmorzsák megdermedtek a szakállában. A La Bunne Burgerbe gyakorta beugrott - egy darab kolbászra és egy csésze teára - egy aprócska keleti ember, mindig úgy öltözve, mintha a mandzsúriai telekre készülne. - Fred egyszer - lassan, tagolva - megkérte, tolja közelebb hozzá a ketchupöt. - Hé_, nem vagyok süket! - mondta az a. k. e. a legbarbárabb amerikai kiejtéssel. Ami Fredet illeti, egyáltalán nem volt különc; művész volt, még csak nem is éhezett, ámbár - ódivatú realista lévén - nem ment neki különösebben jól. Az ügynöke szerint Fred volt az oka. - Fessen doktornékat! - unszolta az ügynöke. - Ha doktornék portréit festené, elhalmoznám megrendelésekkel. Öreg házak ... mondta az ügynök megvetően. - Öreg házak, Öreg házak. - A múzsa is csak azokat csókolja homlokon, akiket fölvett a listájára, és ha valaki nincs a listán, az már baj. Frednek semmi kifogása nem volt a doktornék ellen, csak éppen jobban szeretett öreg házakat festeni. Olykor-olykor beautózta a környéket, hátha talál olyan öreg házat, amit még nem festett meg, lefényképezte, a képet aztán a vászna mellé tette, segítségül, amikor otthon festett. A puristák persze lenézték ezért; ők csak modell után vagy képzeletből dolgoztak. Hogy miért inkább vagy kevésbé megvetendő bármelyik módszer is, annak megmagyarázásához nem ereszkedtek le.
Avram Davidson: Elsőrendűbaromfihús 13 Ki mást látott még F. Hopkins a La Bunne Burgerben kései vagy villásreggelije közben? A közeli üzletek tulajdonosait, például, rendszeresen megtalálta ott: manapság anyóka már nem hordozta törülközőbe burkolva az ebédet apóka után, hogy ki ne hűljön. Néha Abelardo is ott volt. Fred turistákat is látott, vagy új emigránsokat vagy idegen illetőségű, látogatóban erre járó vállalkozókat, akik az egzotikus, pirítós kenyérből készített tonhalas szendvicsre voltak kíváncsiak, vagy a festői sajtos makarónira, a különleges hideg pulykára és természetesen leginkább, legfőképpen és elsősorban az eredeti La Bunne De Lux Speciálra ... az állítólagos legjobb hamburgerre az Utcában. Abelardo régóta ismerősnek tűnt; Abelardo valójában első látásra ismerősnek tűnt. Abelardo mindig a konyha felől jött be, és Abelardo mindig a konyhán át ment ki, és Abelardo mégsem a konyhán dolgozott. Abelardo nyilván szállított.
bizonyos tervezete - ez idő szerint ugyan függőben -, melynek lényegé, hogy a világ legjobb tortillakészítő és sütő gépezetét tartalmazza. Mindössze az a hibája, hogy minden harmadik tortillát a plafonra ragaszt, de ezt a problémát Don Eliseo bármelyik napon megoldja, de addig is és ezentúl mindig tekintsd otthonodnak a házát. Hát ezért volt Abelardo kezdettől fogva ismerős, és ha Abelardo nem Eliseo, akkor nyilván az unokaöccse vagy az unokatestvére ... lelkileg legalábbis. Csupa udvariasságból, nehogy Fred Hopkins unatkozzék, míg a kiszolgálásra vár, Abelardo különféle dolgokat vitatott meg vele ami azt jelentette, hogy Abelardo beszélt, Fred pedig hallgatta. A La Bunne Burgerben nagy volt a nyüzsgés. , - Vegyük például a paraguayi jezsuiták jelenlegi gyengeségét -
Valamit. Egyszer, amikor egy tálcán hozott. . . valamit... furcsa, törékeny dolgot, Rudolfo egy percre otthagyta Fred mellett a pulton, míg összeszedte az evőeszközt. Fred kíváncsi kérdő pillantására sietősen csak annyit mondott: - Nem szerepel az étlapon. Csak Abelardónak adok belőle valamennyit, mert a mi családunk is ugyanabból az országból jött - s azzal elment. Később Fred az mondta: - Maga nem mexikói, Rudolfo. - Nem. Dél-amerikai vagyok. - Rudolfo már ment is a poharakkal. Még később Fred megkérdezte: - Melyik dél-amerikai országból jött, Rudolfo? - Attól függ, ki kérdezi. - Rudolfo el, szalvétákért. Fred Hopkins mélán nézte két festékes ujját, mélán tűnődött, hogy - valamely vitás határkérdés kapcsán - Rudolfo nyilván nem vezetett tiltakozó meneteket vagy tüntetéseket, még csak nem is csapkodta fel csöpögő ecsetével a buzdító plakátokat, hogy például: Emlékezz január 12-ére... április 3-ára... október 24-ére... és így tovább, Spanyol-Amerika éppen érvényben lévő politikai naptára szerint. Rudolfo maga volt az élő anakronizmus. Lehet, hogy titkon holmi bukott uralkodót szolgált: Brazília egy áltitkos császárát. Talán. De azért nem valószínű. Egy napon, a szokásosnál későbbi órában, amikor a pultnál már egy szabad hely sem volt, Fred kutatva nézett körül, s tekintete Abelardóra esett, aki csak a szemével intett, üljön le kétszemélyes asztalához, a másik, üres székre. Fred így is tett. Közben arra is rájött, miért volt ez az ember kezdettől ismerős. Tegyük fel, külföldiként élsz Latin-Amerika egyik kis- vagy közepes városában, ahogy egykor Fred Hopkins, valójában mindegy, melyik városban, melyik országban ... ez esetben ez valóban nem számít, csak hagyod, hogy az elméd kikapcsoljon, s ha közben megpróbálod fölgerjeszteni saját elektromosságodat (la luz), észre kell venned azt a néhány nagyobbfajta követ, amely mindig ott hever egy bizonyos utca szélén . . . valamint azt is, hogy az egyik kövön gyakorta ül egy ember, s hogy ez az ember kezének intésével viszonozza a járókelők üdvözlését, de egyébként csak ül és bámészkodik. Piszkos ruhájának darabjai csöppet sem illenek össze, a kalapja pedig egyáltalán nem felel meg a helyi divatnak (mondjuk a svájcisapkának), szemüvege is van, melynek egyik lencséje opálos vagy sötét. Egyszer aztán alkalmad nyílik, hogy kérdezz tőle valamit, például azt, hogy hány órakor nyitják ki a Helyhatósági Palotát. És az az ember nemcsak hogy udvariasán felvilágosít, de udvariasan el is társalog veled, és hamarosan lenyűgöző diskurzusba merültök történelemről, vallásról, gazdaságról vagy folklórról, méghozzá úgy, hogy a téma ilyetén kifejtéséről eddig fogalmad sem volt. Az ezt követő kérdezősködés nyomán kiderül, hogy embered, mondjuk, egy bizonyos Don Eliseo, kilenc éven át látogatta a Nemzeti Egyetemet, diplomát azonban nem szerzett, hogy valóságos idiosyncratico, és egy muy honorado családból származik - annyira honorado, hogy pusztán a vele való illedelmes beszélgetés elég ahhoz, hogy a benned lévő elektromosság connectido muy pronto legyen. Miután sokat és hosszan elbeszélgettél vele, Don Eliseo elárulja neked, hogy van egy
magyarázta Abelardo. - Vagy vegyük Dél-Amerikát - mondta Abelardo. - Az északamerikai testületeket kevésbé kárhoztatják bűneikért, mint erényeikért. Megvesztegetés, protekciózás, ismerjük az efféle dolgokat, együtt élünk velük. De hogy az embernek minden áldott nap pontos időre kell megjelennie az irodában, s csak telefonon érintkezhet az otthoniakkal, és a család teljesen háttérbe szorult, ez ellene mond mindannak, amit az egyénről és a családról vallunk magyarázta Abelardo.' Kifejtette Fred Hopkinsnak, hogy Isabella régensnő lég-nagyobb bűne, „noha jó néhány szárad a lelkén", hogy egy franciához ment férjhez. - A francia temperamentum nem a latin temperamentum jelentette ki- Abelardo. Fred étele végül megérkezett; Abelardo kifejtette, hogy noha az egyéni vállalkozás és a tervezett gazdaság egyaránt jól halad a maga útján, „az emberek nem ismerik fel a kereslet és a kínálat törvényének kockázatát”. - Én gyakran foglalkoztam üzlettel, én csak tudom - mondta Abelardo. Abelardo nem hordott - sem homályos, sem sötét lencséjű szemüveget, a fél szeme azonban műszem volt. Mosolya aranyfényű volt - mármint a fogaitól -, és fehér overallját gyakran mosta, de sohasem vasalta. Egyszeregyszer - miközben szíves szavakkal köszönte Fred kellemes társaságát - Abelardo el-eltűnt a konyhában, s amikor Fred a számláját kérte, közölték, hogy már ki van egyenlítve. Ez nagyon meglepte Fredet, akárcsak az óra, mely szerint a déli csúcs elmúlt. Már* régen. - Abelardo olyan, mint.. . Abelardo nagyon kedves fickó. Rudolfo arca, keze, egész teste kurta, de meggyőző mozdulattal, szavak nélkül erősítette meg, hogy Abelardo valóban nagyon kedves fickó. - De nem tudom, hogyan boldogul az üzleti életben - mondta Rudolfo, majd fölkapott egy halom tányért, és kivitte a konyhába. Fred nem maradt ott, hogy megvitassák a témát, minthogy számára mindig is rejtély volt, hogy valaki hogyan boldogul az üzleti életben. Csak azt tudta, de azt annál jobban, hogy a festékek, ecsetek, vásznak ára hétről hétre emelkedik, miközben műalkotásainak értéke nem és nem akar változni. Hiába, az ügynökének, bár rossz ember, igaza van. Csakis magát hibáztathatja; meg kellett volna maradnia a reklámszakmában, azóta már magas rangú hivatalnok lenne .. . Vagy . . . Miközben végigsétált az Utcán, fanyar mosollyal idézte föl Abelardo egy másik megjegyzését: „A reklám olyan, mint az udvarlás: mindig van benne egy kis csalafintaság.” Ettől egy kicsit meggyorsította a lépteit, hogy minél előbb visszaérjen a műtermébe, s folytathassa a festést, mert úgy érezte - a mai este kiváló alkalom lesz az udvarlásra . . . egyesek bizonyára „kizsákmányolásnak” neveznék, de hát miért? Ha a hölgyek („a nők”!) nem szívesen jöttek vissza padlásműtermébe, hogy megnézzék a képeit, miért tették mégis? És ha tulajdonképpen nem a maguk kedvére maradtak ott rövidebb-hosszabb időre, ugyan ki erőltethette volna őket? Vajon valóban tetszett-e bármelyiküknek is az ő művészete, és nem csak tettették magukat? Őt miért nem
14 Avram Davidson: Elsőrendű baromfihús
akarták, kizsákmányolni? Ti nők, mind egyformák vagytok, mindig ugyanaz jár az eszetekben, mindig csak a saját örömötökkel gondoltok . . . Oda se neki. A pokolba veletek. Dolgozzunk. Igaz, hogy ne/n fektethetsz az ágyadba egy öreg házat, de az legalább nem veszekszik veled. Két hete bukkant rá egy szép és szinte érintetlen kis üzletházra a gyárak és a tanyák közti területen; csoda, hogy még nem rombolták le azok, akiket az emberek fura módon „építőknek” hívnak. Sok-sok színes felvételt készített róla mindenféle szögből, és legalább két nagyméretű meg két kicsi festményt tervezett belőle. Még a dátum is ott volt a homlokzatán: 1895. A homlokzat ugyan hamis volt, de a szépség igazi. Egy napon, amikor valahogy nem talált kedvére valót az étlapon, úgy esett, hogy az aznapi leveskülönlegességet rendelte előételnek. - Hogy ízlett a leves? - kérdezte Rudolfo. Fred némán megrázta a fejét. Lement minden baj nélkül. - Őszinte leszek. Ettem már jobbat is, rosszabbat is. Hm. Mi volt ez? Tulajdonképpen valami mást vártam. Huh ... zöldséges csirke volt rizzsel? Igen. A magáé vagy Campbellé? - Sem ez, sem az. Félig az enyém, félig Abelardóé. - Ezt végképp nem értem. Rudolfo azonban nem ismerte azt a kissé durva angol történetet a két félpintesről, Fred pedig nem akarta elmesélni neki. - Miután elkészítettem a csirkehúsos szendvicseket - magyarázta Rudolfo -, összegyűjtöm a csontokat és beleteszem ebbe. - Egy hatalmas konzervdobozt tolt Fred elé. A címkén ez állt: ELSŐRENDŰ BAROMFIHÚS.Csirke módra készült leves. - Mi-cso-daaa? - kérdezte Fred, félig nevetve. Aztán olvasta tovább: Összetétel: víz, egyéb szárnyasok és részeik, szárított zöldség, csirke és részei\ fűszerek... a lista a továbbiakban a szokásos
kémiai tartósítószereket sorolta föl, s végül még ez állt a címkén: A konzerv éttermek részére és általános használatra készült. - Túl nagy egy családnak - jegyezte meg Rudolfo. - De szerintem nem rossz. Ezzel szorítom le az árat. Tudja, minden apróság számít. - Na persze. Nem, nem rossz. Csak a címkén gondolkodom. Rudolfo a címke említésére vállat vont. - A kormány - mondta - nem sokat törődik holmi városszéli, kis csirkefeldolgozóval: - Fred kuncogott azon a finom megfogalmazáson, hogy „egyéb szárnyasok”, Rudolfo pedig megjegyezte, hogy a pulyka még mindig olcsóbb a csirkénél. - De nem azt írom, hogy „csirkeleves”, csak azt, hogy „mai leveskülönlegesség”. És ha valaki megkérdezi, azt felelem, hogy „ó, hát van benne csirke, meg rizs, meg zöldség és más efféle; kóstolja meg, és ha nem ízlik, nem számítom fel”. Ez csak tisztességes dolog, nem? - Dehogynem - helyeselt Fred. - 0, Abelardo, ő aztán nem üzletember! Filosofo. A fellegekben jár. Mondom neki, kellene még leves - kétszer, talán háromszor ennyi konzervdobozzal. Mit bánja ő! „Aj, a kereslet és a kínálat!", mondja, és mesélni kezd a régi holland felfedezőkről meg hasonlókról. Hé! Mondtam már magának, hogy valaha még autót is csinált? (A-be-lar-do?!) Persze! Abelardo. Egyik kocsiból is, másikból is kiszerelt ezt-azt, és nem is csak autókból, ki tudja, mi mindenből még! . . . Fred Don Eliseóra gondolt, a tökéletesített tortillakészítőre és sütőre. - ... és ment is, de még hogy! A végén! Azám! Huhh, ahogy az elindult! Akár egy rakéta. Hatvanhárom mérfölddel óránként! De amikor le akarta lassítani. .. megállt! Újra beindította. Hatvanhárom
Avram Davidson: Elsőrendűbaromfihús 15 mérföld egy óra alatt! Hát másik sebességfokozata nem volt... mihez kezdjen az ember egy ilyen autóval? így aztán szépen megfeledkezett róla, belefogott valami másba, ki tudja, mibe . . aztán jött ez a levesüzlet. Máris, uram! Rendelni óhajt? - Rudolfo már ment is. Fred követte a példáját. Félretette az 1895-ös házról készült képeket, mert felvételsorozatot akart készíteni egy századfordulós családi házról, amelyet már lebontásra ítéltek. Ezt a helyet széppé varázsoljuk egy új, modem Irodaházzal! Mi az ördögöt értenek azon, hogyszéppé varázsolják? Alice ugrott fel, megnézte a családi házról készült vázlatokat és a kész festményt. - Tetszenek - mondta. - Te is tetszel. - Ott maradt. Minden rendben volt. Egy napon aztán megtalálta a másik kulcsot is az asztalon. És a cédulát: Semmi baj, csak ideje, hogy elmenjek. Csók.Aláírás nélkül. Fred sóhajtott, és visszament dolgozni. Egyik reggel, inkább már délelőtt, Abelardo is bejött a Bunne-ba. Intett, kicsit el is mosolyodott. Amikor már túlvoltak a kávén, Fred megkockáztatta: - Mondja, hol veszi a csirkéket? - Abelardo, felvilágosításra készen, de beszélgetésre még nem, tárcájából előhúzott egy kártyát. E. J. BINDER-FÉLE ELSŐRANGÚ SZÁRNYASFARM ÉS IDOMÍTOTT HARCI MADARAK 1330 VÖLGY ÚT, A NAGY TÖLGYFÁNÁL Mialatt Fred olvasta, Abelardo egy másik kártyát is átnyújtott neki, az Elsőrendű Baromfihús-leveskonzerv Társaságét. - Látogasson meg - mondta. - Többnyire otthon vagyok. Fredet tulajdonképpen nem érdekelte, hol szerzik be a csirkéket, de most belébújt az ördög. Elmesélte Abelardónak a nyúlpástétomot áruló ember történetét. Amikor megkérdezték, nincs-e némi lóhús is a nyúlpástétomban, azt válaszolta, fele-fele arányban: egy nyúl, egy ló. Abelardo elgondolkodott, aztán fájdalmasan elmosolyodott. - És a pulykahús a maga csirkelevesében? - kérdezte Fred. - Hmm ... az „egyéb szárnyasrészekre" gondolok ... - Csak a melle - mondta Abelardo, és hunyorított. - A többi nem elég jó. Úgy értem, levesbe. A maradékot néhány nyerctenyésztőnek adom el. - Hogy megy az üzlet? Abelardo vállat vont. Kicsit nyúzott volt az arca. Amilyen a kereslet, olyan a kínálat - válaszolta, aztán sóhajtott, mocorgott kicsit, majd fölállt. - Meg kell látogatnia. Bármikor. Kérem ... Másnap délelőtt Abelardo nem volt ott a La Bunne Burgerben. Helyette másvalaki volt ott. Miles Marton, az utolsó ' régi világbeli ingatlanügynök. - Magára- várok - mondta Miles Marton. - Emlékszik, hogy meséltem magának arrul az öreg postakocsi-állomásrúl? Ma az utósó alkalom. Hónap hmén. Csinájjon nekem rúla egy helyes kis föstményt, az árában megegyezünk. Megveszem. Na, isten áldja! Fred elment, hogy megnézze. Szívfájdító belegondolni, hogy lerombolják viharvert gerendázatát, patinás vörös téglakéményét és a kőből rakott tűzhelyet, de Fred Hopkins boldog volt, hogy szívességből értesítették. Kivágják a hatalmas fákat is, ágaik közt a gyöngytyúkokkal. Rengeteg képet készített. Legyen belőle jó festmény. Legalább egy. Visszafelé a kocsiból megpillantotta a táblát, amelyen ez állt: E. J. BINDER-FÉLE ELSŐRANGÚ SZÁRNYASFARM, és lám, pontosan a nagy tölgy mellett. De Fred talán még így sem állt volna meg, ha valaki nem áll a kapuban. Talán-Binder... sőt biztos, hogy Binder az. ' - Mondja, ismer egy Abelardo nevű dél-amerikait? " Nincs tévedés.
- Betalálok, Abelardo - mondta -, és megnézem, milyen csalafintasággal dolgozik, ahogy azt a reklámszakmával kapcsolatban oly találóan fejezte ki. A maga ártatlan módján talán már hisz is benne, s el Is nevezte csirkelevesnek, na persze, van benne némi csirke is. Oké, nem árulom el bűnös titkát, de hol van? A helyiségben tökéletes rend volt, kivéve ... kivéve egy rakás ... hmm ... szart... pontosan egy átjáró közepén. Takaros volt, amilyen takaros egy rakás szar lehet. Csirkepiszok? Galambganéj? Pulykapotyadék?Quien sabe? Az átjáró végében egy másik ajtó nyílt, mögötte egy kis lakás, a kis lakásban egy nagy karosszékben hevert elnyúlva Abelardo, tökrészegen a mescaltól, ettől amuzsikoknak való, erős vodkától. . . Hogy az alkoholizmus nem jellemző a dél-amerikaiakra? Ki mondta, hogy szegény fickó alkoholista? Talán életében először szívott be. Talán a kereslet-kínálat örökös dilemmája ment végül az idegeire. Talán. Ennek a szobának a másik végében nyílt egymásik ajtó, és e másik ajtó mögött egy másik szoba. És ebben amásik szobában volt... . . . valami más . . . Ebben a másik szobában valami őrült gépezet és annak tartozékai foglalták el a legtöbb helyet, amelyhez képest Don Eliseo tökéletesített tortillakészítő és -sütő gépezete maga volt a tiszta egyszerűség. Ez a dolog leplezetlenül mutatta meg magát Frednek, s ő mégsem látta, mi az, csak a mindenfelé kígyózó huzalokat látta. Egy nem egészen egyértelmű kattanásra kivilágosodott egy jókora televízióképernyő.Nem. Bármi volt is a szoba túlsó végében, a földön, egy alacsony csirkeketrecben, az nem televízió volt, még akkor sem, ha Abelardo úgy szerkesztette meg, mintha ez lett volna az első televízió a világon. Egyrészt a kép „minősége” is teljesen más volt, másrészt a szín... nem úgy voltrossz, mint egyik-másik tévén, hogy nem élethű ... Kinyúlt, hogy megérintse a képernyőt, de nem volt „képernyő”; a keze valami merev, kocsonyás anyagot tapintott. Ez a nem képernyő, vagy vigye el az ördög,nevezzük képernyőnek, meglehetősen nagy volt, de azért nem óriási. Egy szavannát látott rajta, itt-ott pálmákat, de a többi fáról nem tudta megállapítani, mifélék lehetnek. Nem messzire hullámverés látszott, de a hangját nem hallotta. Hang nem volt. Madarak röpködtek a fák között. Hátranézett, s akkor még valamit észrevett. Kenyérdarabkákat a szoba padlóján, egészen a... hmm . .. képernyőig. Időnként néma szellő borzolta fel a füvet, s oldalt valami megmozdult a fűben. Fred kissé hátrébb húzódott. Mi az ördögöt jelent ez az egész? Aztán az, ami az imént megmozdult, hirtelen kilépett a fűből, majd egy fura, halk hang kíséretében az a valami - egy madár - merev lábakkal kibillegett a képernyőből, és mohón kapkodni kezdte a kenyérdarabokat. Hopkins nézte, a szája kiszáradt. Egyik morzsa a másik után tűnt el. Aztán elfogyott. A madár az alacsony drótsövényhez billegett, majd vissza. A képernyőhöz közeledve végigsúrolta azt, mire a külső szerkezeten elindult egy Rube Goldberg-féle mozgássorozat, s egy drótháló csapódott le nagy zajjal a földre. A madár fogoly volt. Fred lehajolt, és addig bámult a múltba, míg a szeme és a nyaka belefájdult, de nem látott még egy ehhez hasonló madarat. Egyszerre kezdett el nevetni és sírni. Aztán fölállt. - Szükségszerű - krákogta széttárt karral. - Szükség-szerű! A kereslet fölülmúlta a kínálatot! A madár fölnézett rá ostoba, közönyös szemeivel, s kinyitotta nevetséges csőrét. - Dodó* - mondta, s nem lehetett tudni, éhes tátogás akar-e lenni, vagy turbékolás. - Dodó. Dodó.
- Persze hogy ismerem. Régebben nagyon vevőm volt. tudom, *Dodó: Mauritius szigetén élt, kihalt, nagytestű galambféle (a ford.). hány csirkét vásárolt hetenként. Ma már nemjósokat vesz. Ő Nem küldteismagát? Boldogan állok rendelkezésére. - Binder idősödő ember volt, telis-tele F. Nagy Piroska fordítása szeplőkkel. Rabóczky Ferenc rajzai - Maga szállítja neki a pulykát és a pulykarészeket is? - Az ördög még mindig ott bujkált Fred Hopkinsban. Az öreg Binder felhorkant. - Pulyka! Nem, uram, mi nem foglalkozunk pulykával, van elég gond a csirkékkel is, a táp ára egyre följebb megy, meg aztán ... nem, ilyesmivel mi sohasem foglalkoztunk. Csak csirkékkel meg persze a maguk cornwellijével. E. J. Binder kissé bizonytalanul mutatott abba az irányba, ahol Mr. Abelardo általában tartózkodni szokott. Fred nem találta meg azonnal, csak némi keresgélés után. Minthogy kiáltozására és tülkölésére senki sem válaszolt, kiszállt és bekopogott. Semmi.Pues, „az én házam a maga háza”, oké: az első ajtón át bement. Hát konzervgyárnak nem valami nagy, de konzervgyár. Fred magában beszélt; megszokott dolog ez a magányos művészeknél.
∞
MIHAIL GRESNOV
Szezám, tárulj!
A barlangkutatók szófukar népség. Ez nem véletlen, higgye el nekem. A föld alatt fülelni kell. Éberen és figyelmesen. S csak keveset szabad beszélni. Garaj keze kimérten jár. Észrevettem: a barlangkutatók nem kapkodnak. - Kár, hogy semmit nem látni - folytatja a barlangász. - Az infranézőkéről a meleg mezőben most nem beszélek - van ilyen berendezés, még szemüveg is. Rajta keresztül azonban ugyanazt látod, amit a lámpa fényében: sztalaktikok, sziklák és gregek. Csak mindez rosszabb, mintha lámpafényben látnád. Valami másfajta látványra gondolok, arra, amit - a hatodik, vagy lehet, hogy a tizedik érzék rajzol. - Egyáltalán van ilyen? - kérdezem Garajtól. A barlangkutató, mielőtt felelt volna, gondosan végigsimított a kiegyenesített vezetékdarabon, majd a gombolyagot félretéve így szólt: - Van. Garajról már hallottam. Nemcsak azt, hogy tapasztalt barlangkutató, megbízható bajtárs. Azt is mondták, hogy ismeri a Föld zenéjét. Különös, ugye: a Föld zenéje? Azt bizonygatták, hogy sziklákat mozdít el a helyéről. Egy példát is hoztak. Kozickij csoportja - négy belevaló ifjú - eltűnt az uráli barlangokban, nyomuk veszett. Azt ígérték, hogy négy nap múlva visszatérnek. S mintha a föld nyelte volna őket el. Elmúlt öt nap, hat, s a csoportnak se híre, se hamva. A hetedik napon mentőcsapat indult a nyomukba. A nyomuk azonban az apró patakok és tavacskák között elveszett. A kutatásba más táborokból való barlangászokat is bevontak, többek között Garajt. Garaj a nyolcadik nap leereszkedett a föld mélyébe. - Tudjátok mit - fordult háromtagú csapatának tagjaihoz -, menjetek csak fel. Hagyjatok hallgatózni. - Egyedül? ... - Egyedül. Garaj szájából nyilván ez hatott. Mint egy fukar „igenis”, mely a szívembe markol, annyi határozottság volt benne. A fiúk elmentek. Megkapták a magukét a stábtól - a mentőbrigádoknak mindig van stábjuk. Nyomban vissza is zavarták őket. Megengedték azonban, hogy a felszínen töltsék az éjszakát, hogy azután másnap reggel újult erővel vágjanak neki a kutatásnak. Garaj reggelre felhozta magával Kozickij négy emberét. - Hogyan találtad meg őket? ... - Nem őket kerestem elsősorban - felelte Garaj -, megleltem a bejáratot a sziklákba. Kozickij esküdözött, hogy ott nem volt semmiféle bejárat. Hiszen nem gyerekek, négy szempár látta ugyanezt! El is terjedt ezután: Garaj utat nyit sziklákba. Ami pedig a zenét illeti - ez a kérdés érdekel. Ez vonzott a barlangkutatók táborába. S ez késztetett arra, hogy Garaj-jal leereszkedjem a barlangba. A tábor Bambakiban van, a Kis Labán. A tábor nincs túl magasan © 1983. Izdatelsztvo Molodaja Gvargyija
a folyó felett - alig hétszáz méterre. Itt még lombos erdők húzódnak: bükk- és körtefák. Fölöttük fenyves trónol. A fenyves felett pedig a kék ég. A barlang bejárata itt egyenest sziklából nyílik a tisztásra. Tavaly Pavel Nyikanorovics Vetrov végigkutatta. Idén három barlangkutató rajt hozott magával, hogy végigkutassák a labirintust. A barlang a hegyek alatt szerteágazik, vagy húsz kilométer hosszan nyúlik el. Egy vagy néhány kijárata van. Az átjárókat és kijáratokat fel kell kutatni. Nemcsak ez vonzotta azonban Vetrovot másodszor a barlanghoz. Bambakiban kőolajfúrók dolgoznak. A kutatófúrás jobb eredménnyel kecsegtet, ha a fúrótornyok tevékenységét összekapcsolják a barlangi kutatásokkal. Vetrov elérte, hogy kapcsolatot teremtett a fúrótornyosokkal. Mérnökük, Dmitrij Petrovics Szankin most, a föld alatti üregek vizsgálata előtt vázolja a barlangkutatók vezetőjével a munka tervét: - Az a kérdés, hogy milyen mélyre nyúlnak le a barlangok. Nekünk ugyanis nagy mélységre van szükségünk, Pavel Nyikanorovics. - Úgy két kilométerre - felel neki Vetrov. - Két kilométer, természetesen ez már komoly dolog. - Szankin valamit feljegyez noteszébe. - S tessék, itt vannak a kőzetminták. - Vetrov a sátor sarkából előhúz egy bőröndöt, s felnyitja fedelét. Á kőzetmintákat akkor gyűjtötte össze, amikor az a gondolata támadt, hogy a fúrótornyosok munkáját összekapcsolja a barlangkutatókéval. A kőzetminták vételének helyét megjelölte a térképen. A térképet megmutatta a fúrótornyosoknak. Ez az oka annak, hogy Szankin a sátrában ül. A mérnök érdeklődik, kiveszi a bőröndből a kőzetdarabokat barnát, vöröset. - Vas - állapítja meg -, króm . .. - Igen - erősíti meg Vetrov -, ez pedig antimon . .. Szankin néhány percig válogatja a bőrönd tartalmát. - Pavel Nyikanorovics - szólal meg váratlanul -, mennyi munkába került, míg összegyűjtötte ezeket a kőzetmintákat? A mérnök szavai mögött egészen más rejlik. Szankin sohasem járt barlangokban. Amikor meghallotta, hogy húsz kilométer hosszúak, gondolkodóba esett. Más dolog húsz kilométer a föld felszínén, és megint más a föld méhének sötétjében. Ez, enyhén szólva, akárkit zavarba hozhat. Vetrov érti, miről van szó, s úgy felel, hogy ne fokozza Szankin félelmét: - Természetesen szükség van némi gyakorlatra. Állóképességre. Na és érthető, hogy óvatosságra is. - S hogy végleg eloszlassa Szankin félelmét, hozzáteszi: - Jöjjön az én háromfős kutatócsoportommal. Nekem nem volt különösebb tapasztalatom. Néhány kirándulás a kunguri barlangban az Urálban, a podóliai Kristály barlangot már nem is számítom ide. A Kaukázusba az vonzott, hogy ismertem Vetrovot. Az odesszai filharmónia ajtaján véletlenül egyszerre léptünk ki. - Megismertem magát - mondta Vetrov -, orgonán játszik.
- Igen - feleltem -, maga zenész? - Barlangkutató vagyok. - A beszélgetés során bevallottam, hogy jártam az uráli barlangokban, Podóliában. - Érdekli a dolog? - kérdezte Vetrov. Felajánlotta, hogy utazzam vele a Kaukázusba. - Megismertetem egy érdekes emberrel. Hallja a Föld zenéjét. - A Föld zenéjét? ... Így kerültem Garaj sátrába. Elmesélték, hogy milyen zárkózott, hogy milyen élesen fejezi ki véleményét, hogy szereti a magányos kutatóutakat. Öles vállára, szögletes törzsére s szorosan összezárt ajkára pillantva csupán megerősödött bennem az érzés, hogy zárkózott és rideg férfi. A kijelentés, hogy a barlangkutatók szófukar népség, s a föld alatt inkább hallgatni kell, mintsem fecsegni, szintén olyan vonás, ami csak megerősíti sajátos jellemét. Most is egyedül akart útra kelni. Vetrov majdhogynem ráerőszakolt útitársként: - Felkészült, szűkszavú. Zenész .. . Garaj ekkor arcomról a kezemre pillantott. Én viszont megrémültem: kezem az orgona billentyűin kívül mást nem Ismert. - Már két barlangban járt - folytatta Vetrov. Garaj egyre csak a kezemet nézte. „Nem visz magával ismételgettem magamban. - És a Föld zenéje? .. Ekkor azonban elhatároztam, hogy végre kiállók maga-mért: - Semmi baj, Genrih Artyemjevics, hogy ilyen a kezem mondtam. - Tegye őket próbára. - Próbára is teszem - ígérte Garaj, s ezzel mintegy beleegyezését adta, hogy vele mehessek. Voltaképp mit is akartam a kaukázusi út során? Elűzni a szabadság unalmát? Kirándulgatni? „Túl sokat utazgat, Galszkij - vetette szememre a zeneigazgató. - Szétfecsérli a tehetségét.” Én viszont képtelen vagyok egy helyben megmaradni. Érdekel az Urál és a Bajkál, a BAM-on is koncerteztem. Érdekelnek az emberek. A titkok. Garaj. Talán a fiatalságom teszi?
Talán a fiatalságom az oka, hogy képtelen vagyok aludni? ... Fölkelek, kilépek a sátorból. A hold még nem süt, pirkadat előtt kel csak fel. A völgy lent sötét, akár az örvény. Olyan kupára emlékeztet, melyet hegyek szaggatott körvonala szegélyez. A kiszögelléstől, ahol tábort vertünk, nem látni a folyót. Egy picit eljut hozzánk zaja, éppen hogy hallani: elnyújtott, nyugodt zúgás. Felüvölt egy sakál. Bekapcsolódott egy másik is - sírás vagy inkább nevetés, váratlanul zenei hatású. A csillagok zöldeskékek. Közel vannak. Bármelyiket elérheted. Átrendezheted őket. Jobb azonban, ha csak nézelődsz. Nyilván nekem is erre van szükségem az expedícióban. S itt van még a zene. Rátalálok még az égbolt rebegő fényeiben is. Délen a hegygerinc mögött zivatar dúl. Mennydörgés azonban nem hallatszik. Villámfények szaladgálnak a látóhatár peremén, kissé elhomályosítják a csillagokat. Olyan ez, mint egy hajlékony staccato. Persze nem új dolog összekapcsolni fényt és zenét. Zenéből így is sok van. Megszólalt egy bölömbika. Sakálok feleltek szavára. S a hangnemet váltva, mint a húrok pengése, ha rájuk csap a kis kalapács, pislognak a csillagok. A reggel zűrzavarral indult. Ellenőrizzük a felszerelést, a tábortűzön reggeli készül. A sátrakban s köröttük kiáltoznak: - Nágya, a tartalék elemek!. . . - Egy kissé szorítja a rüsztömet, különben azt hiszem, jó lesz ... A földön, az ágyakon gyapjúpulóverek, sisakok. - Reggelihez! Illatos, torkot égető kakaó. - Töltsétek meg a termoszokat! A friss hajnali égbolton nincs egyetlen felhő sem. A nap még nem kelt fel a hegyek mögül, de már megérintette a szikládat. A völgyben oszladozik a szürkészöld félhomály. Vetrov rövid eligazítást tart, és a csoportok - az első, második és harmadik - behatolnak a hűvös nyíláson. Mi Garajjal az utolsó csoportban vagyunk. Istenem, elkezdődött a nap!
18 Mihail Gresnov: Szezám, tárulj! Kiegyenesedve lépdelünk. Elöl két lámpa világít - Pavel Nyikanorovicsé és Szankiné. „Takarékoskodjatok az energiával ...” e^ a barlangkutatók íratlan törvénye. Elöl a táncolva rebegő fényben hét kimérten mozgó árny. Önmagamat nem látom. Én zárom a sort. Ha viszont hátrapillantok, a barlang falán és mennyezetén vadul táncolnak az árnyékok. Alig teszünk meg kétszáz lépést, a vágat elfordul, és egy terembe jutunk. Szankin magasba emeli zseblámpáját - a fénysugár elvész a sötétben. A csapat a bal oldali falhoz tapad, jobbról üres sötétség, és a fénysugár semmit nem tapogat ki belőle. - Utánam, utánam! - halljuk Vetrov hangját. Egy pillanatra sárga folt jelenik meg a fejünk felett - a barlang mennyezete -, de nyomban el is tűnik, mintha egy láthatatlan kéz vonta volna el. A csapat ismét a falhoz tapadva halad.
Ugyanaz a zúgás és csengés a fülemben - nyilván a nyomástól, hiszen mélyen a föld felszíne alatt vagyunk. - És most? - Genrih Artyemjevics könnyedén vállon ragad, s fülem-a járat falához nyomja. - Ugyanaz ... - felelem. Garaj halkan nevet. • Felállunk s elindulunk. A járat hol kiszélesedik, hol összeszűkül. A víz a lábunk alatt hol szortyog, hol eltűnik. Garaj váratlanul megáll. - Fényt! A járatot felülről íves boltozat fedi. A mennyezetről ékként lóg le egy szikladarab. Garaj nézi, majd suttogóra fogja: - Visít. Lezuhanhat. .. Semmit nem értek abból, amit mond, s a rajta úrrá lévő félelmet
Csattognak cipőtalpak a köveken, senki nem szól egy szót sem nincs kedvünka beszélgetni. Egy perc múlva fal állja utunkat: fekete, zegzugos rés szeli át keresztbe - az átjáró. Libasorban behatolunk a résbe, s jobbról rögtön rábukkanunk az első elágazásra. - Nyezvanij - világít a zseblámpával Vetrov a magáé a járat. Nyezvanij, mögötte Igor Picseta és Sura Gvozgyev jobbra fordulnak. - Sok szerencsét! - búcsúznak tőlük egyszerre többen is. Én is csatlakozom hozzájuk: - Sok szerencsét! A csoport eltűnik a kanyarban, a többiek indulnak előre. Félóra múlva ugyanígy jobbra letér Vetrov, Szankin és Nágya Gromova. Garajjal megint csak így búcsúzunk tőlük: - Sok szerencsét! - s magunkra maradunk. - Tehát... - szólal meg Genrih Artyemjevics, s bekapcsolja a zseblámpát. Úgy érzem, mintha ezt a „tehát”-ot megkönnyebbüléssel ejtette volna ki. Garaj meggyorsította lépteit. Semmi kétség, feszélyezte, hogy a sor végén bandukol. De az is lehet, hogy azért siet, mert a barlang lejteni kezd. A lejtő azután emelkedővel váltakozott, lépcsős terepre értünk. Az első kiszögellés alacsony, a hasadra fekhetsz s leeresztheted a lábad. Akár le is ugorhatsz. Ezt azonban nem tesszük. A hasamra fekszem, lábam lent támaszt keres. Genrih Artyemjevics, úgy látom, helyesli manőveremet. Szuszogva ő is hasra fekszik, leereszkedik mellettem. így küzdjük le a harmadik, ötödik kiszögellést. Néha kezünk nyújtjuk egymásnak, kötelet nem használunk. A lábunk alatt víz csobban, a kövek közül buggyan elő. - Óvatosabban! - figyelmeztet Garaj. - Genrih Artyemjevics - szólok hozzá. - Elkezdjük a kőzetminták gyűjtését? Garaj hallgat. Én pedig zavarba jövök: kőzetmintákat visszaúton is szedhetünk. Különben is, végtére ő a parancsnok. Vagy csupán beszélni szeretnék? Hiszen a barlangkutatók - szófukar népség ... Buzgón hallgatok, igyekszem jóvátenni baklövésem. Garaj valóban egyre előzékenyebb irántam. Támogat a csúszósabb helyeken, nem engedi el a karomat, amíg meg nem győződik, hogy biztosan állok a lábamon. Egy óra telhetett így el. Mélyre ereszkedtünk, a járat azonban változatlanul lefelé tart. - Üljünk le - ajánlja váratlanul Garaj. Leülünk, kikapcsoljuk a zseblámpát. A sötétség egy szempillantás alatt súlyos teherként terpeszkedik vállunkra. Amikor lihegésünk elmúlik, izmaink ellazulnak, Garaj megkérdezi: - Hall valamit? A fülem zug. Sőt cseng; ezt meg is mondom útitársamnak. Elmúlik egy kis idő, s Garaj ismét megkérdezi: ^ Hallja? ...
sem értem. - Adja ide! - A tömzs után nyúl. Neki is van tömzsje, csak az enyém súlyosabb. Odaadom neki. Garaj kopjaként a válla fölé emeli, majd nagy erővel a kőhöz csap vele. A kő lezuhan, a padló remeg a lábunk alatt. Ösztönösen hátralépek. - Ne féljen - mondja Garaj. - Nincs több veszély. Pihenőt tartunk. A hátizsákból kenyeret és húst veszünk elő. Ugyanitt, a lehullott kő mellett terítünk meg. Genrih Artyemjevics némán falatozik. A termoszból kortyolgat mellé. Végül megszólal: - Fülelni tudni kell. Szavai enyhén szemrehányók, s ez zavarba hoz: Garajtól ezt a hangnemet még nem tapasztaltam. - Tudni kell - ismétli. - Ebben van a titok nyitja. Én pedig nézem a lezuhant követ, s töméntelen kérdés kering bennem. Az ebéd véget ért. A bögréket és termoszokat beraktuk a hátizsákokba. Eloltottuk a zseblámpákat. Magamra maradok a sötétben á kérdéseimmel. Garaj utolsó szavainak hangneme azonban reményt ébreszt bennem. - Azt mondja, hogy zúg a füle ... - Garaj ismét elnevette magát. Fáradtság, légköri nyomás - folytatja a sötétben -, ez mind a szokásos magyarázat, amit bárkitől hallhatsz. Még hipertóniára is hivatkoznak . . . Némán hallgatom. - Pedig másról van szó. Ha úgy tetszik, egy egész tudományról ... Garaj várja, mit felelek szavaira. Nem válaszolok. - Tudomány, melynek tárgya a Föld - fejezi be gondolatát. - Füleljen - mondja egy perc múlva, hozzám fordulva; hangja halk, bár közelről csendül. - Menjen a sziklához, a másikhoz. Bekapcsolja a zseblámpát. - Hallgassa. Felállók, a sziklához lépek, fülem odaszorítom. A fáradtságtól cseng a fülem. Egy másik sziklához lépek. - Füleljen - erősködik Garaj. Ugyanez a zúgás, csak mintha más hangnemben lenne. Érdeklődve megyek tovább. Két-három lépésenként a falhoz nyomom a fülem. S minden alkalommal úgy érzem, hogy a vér másképp cseng a fülemben. - Maga zenész - jegyzi meg Garaj. Továbbmegyek, hol az egyik, hol a másik fülemmel tapadok a kőhöz. A zúgás a fülemben és a hang a különböző helyeken érzésem szerint kissé eltér egymástól. - Van különbség? - kérdezi Garaj. - Van, de hiszen ezt magyarázhatjuk a vérárammal az agyban, a szervezet állapotával. - Tudom, mire gondol - jegyzi meg Garaj, a gondolataimban olvasva, - Mindenki ezt hiszi. S mindnyájan tévednek. Jöjjön ide hozzám. Valamit keres a hátizsákjában, azután elővesz egy telefonkagylót, ami azonban mégsem egészen olyan, mint egy telefonkagyló. Egyik végén membrán van, amit a fülünkhöz illesztünk, a másik vége kürtös. Ez a tölcsérszerű vége a membránnal ellentétes irányban
nyílik - ebben tér el a rendes telefonkagylótól. Vezeték nincsen, a kagyló közepe üreges, oda teszik be az elemet. - Fogja. Átveszem a kagylót Garaj kezéből. A membránhoz szorítom a fülemet. Valamit hallok, egy néhány hangot tartalmazó akkordot: így zúgnak a huzalok a szélben; amikor füled az oszlophoz szorítva hallgatod őket. Garaj egy kézmozdulattal a falhoz irányít. A hang megváltozik, a mély, basszus hangok vannak többségben. - Menjen át oda. - Garaj egy hat méterre levő kiszögellés felé biccent. Odalépek. A kagylóból más hangokat hallok: egy oktávval mélyebb F hang úszott elő s dermedt meg a levegőben. - Tovább! - mutatja Garaj. Odalépek a falat a mennyezettől a padlóig kettéválasztó hasadékig. Itt egy alsó E hang cseng. S nemcsak egyetlen hang - néhány hangból álló akkord; a hasadéktól távolabb is hallod, úgy öt lépésre, a leghangosabban azonban az E hangot hallani. A barlang egyik falától a másikig ugrálok. Már eszembe sincs arra gondolni, hogy a vér dörömböl és cseng a fülemben. A sziklák, a Föld dalol! Garaj kagylója - kész varázslat! Úgy érzem, hogy ez hozott ki a sodromból - a fejemben gondolatfoszlányok kavarognak. Erőt kell vennem, hogy összeszedjem magam, és végiggondoljam az egészet. Leengedem a kagylót - miről is van szó? Igyekszem összpontosítani. Nem tagadhatjuk, hogy a vér lüktetésétől cseng a füled. De nem tagadhatod a Föld hangját sem. -„Füleljen” - ismételte néhányszor Garaj. S természetes dolog, hogy a föld alatt, ahová a felszínről egyetlen hang nem jut le, hallhatjuk a sziklák zenéjét. Igen, én hallom! A kagyló még mindig a kezemben van. A dallam hangneme változik. De én mindezt a fülem csengésének rovására írtam. A megszokás! „Füleljen! ..." Bizonyára ugyanígy fülel száz és száz
barlangkutató a világ barlangjaiban. De csupán Garaj hallotta ezt meg, s találta meg a valós okokat. Hogyan jött rá? Talán fenomenális a hallása? Vagy másképp jár az agya, mint a többieké? Nyilván ez is meg az is. De a lényeg - maga a felfedezés. Garaj fel tudja használni. A kő „visított”, és lehet, hogy ezzel megmentette Genrih Artyemjevics a saját és az én életemet. A barlang mélyéből nézem Garajt. Kalapáccsal tördeli a kőzetdarabokat. Kalapácsa szokatlan: egyik oldalról kalapács, a másik oldalról hegyes, akár egy csákány. Odalépek hozzá, hogy visszaadjam a kagylót. - Füleljen - nyújt felém egy darab vörhenyes, rózsaszín erezetű követ. A kőhöz közelítem a kagylót. Légy dong és zümmög a fülemben, amit átható szúnyogzümmögés nyom el. S egyszer csak egyfolytában zúg egy harmadik oktávú A hang, aztán más, alig felismerhető és tisztán csengő hangokkal keveredik. - Polimetallikus érc - állapítja meg Garaj. - Vas, kobalt . . . Minden fém a maga módján dalol. Még szeretném hallgatni, azonban már egy másik kőzetet nyújt felém. - Réz ... - A kagylóban a harmadik oktávú E hang a legerősebb. - Miért? - kérdem. - Üljünk le - javasolja Genrih Artyemjevics. Feléje nyújtom a kagylót. - Egyelőre hagyja magánál - tolja vissza a kezem. Egy másodpercig habozik, magyarázatra várok. - A fém hangja a kőzetben? - kezdi. - Ez nem újdonság: ugyanaz, mint a biológiában az izmok hangja, ha megfeszülnek. Hallott már erről? Nem hallottam, de hallgatok. Garaj folytatja:
20 Mihail Gresnov: Szezám, tárulj! - Az elvet a kőzetben kellett megtalálni és magyarázni. Ha nem én teszem meg ezt, megteszi helyettem valaki más. Kezdetben én is úgy vélekedtem, mint a többiek: a zúgás a fülben a keringő vértől van. A hangnem változása viszont a különböző helyeken, a különböző barlangokban arra a megfontolásra vezetett, hogy ezek a hangok nemcsak a vérnyomástól, az elfáradt izmoktól származnak. Mellesleg nem válaszolt, hallja-e az izmok hangját vagy sem. Végezzen egy kísérletet - kivette a kezemből a kagylót dugja be ujjával a fülét. Szorosabban. - Befogom a fülem, ahogy tanácsolja, s hallom a zúgást a fejemben. - Támassza könyökét legalább ehhez a falhoz - javasolja Garaj. A sziklának dőlök, s a zúgás erősödik a fejemben. - No lám - állapítja meg, s elégedett szolgálatkészségemmel. - Ez a megfeszített izmoktól származik ... Én többet hallok - folytatja. - Egy teljes skálát a barlangokban. Most
Ezzel elveszítek egy másodpercet, s amikor felkapom tekintetem, Garaj hátizsákját ledobva, teljes erőből a falra irányítva lendíti kalapácsát. - Nahát! - vágja bele hegyes végével a csákányt a sziklába. Elpattant egy húr? Vagy talán egyszerre ezer húr? Vagy sóhaj szakadt ki a sziklából? A membrán akkorát csattant a kagylóban, mint egy puskalövés ... Arcomba por csapott, a zseblámpa fénye elhomályosult, szertefoszlott benne. Amikor pedig elült a por, a sziklából, pontosabban a falon keletkezett fekete résből három zseblámpa világított ránk. - Genrih? ... - hallatszott Vetrov hangja. Garaj görnyedten, fejét kinyújtva állt. Vajon hallotta Vetrov hívó szavát? Legvalószínűbb, hogy igen - hallotta. Majd intett, s hívta Vetrovot és társait:
is hallom. Miért keletkezik a vastag Azért, mert bármely kőben, legyenhang az akár apró, kőzetrétegekben? van feszültség, energia. Mit mondhatnánk a föld mélyéről, ahol a nyomás kolosszális? Később, amikor beszereztem ezt a kagylót, rájöttem, hogy minden fémnek megvan a maga hangja, ugyanúgy, ahogy a színképelemzésnél megvan a maga színe. Ezért aztán sokáig nem is szaporítom a szót: minden kőzetdarabban a hangjából sikerül megállapítani a fémet s a hang erősségéből a fém mennyiségét. , Genrih Artyemjevics visszaadja a kagylót, s beköti a hátizsákját. - De hiszen maga nagyszerű felfedezést tett, Genrih Artyemjevics! - Igen - felelte Garaj. - Elkészítettem ezt a kagylót. „Szignál” - ezt a nevet adtam neki. - Senki sem tud erről!... - Maga tud. - És aztán? - Dolgozni kell. Nagyon sokat kell dolgozni! Garaj elhallgatott. Felemelte s a hátára vette zsákját. Én is felvettem az enyémet, s a kagylóval a kezemben követtem őt. „Szignál...” - a membránt nagy ritkán a fülemhez emeltem. A kagyló csengett, zúgott, morgott, dalolt. Eszembe jutott a harmadik oktávú E hang a rézércben. A hangokat fel kell jegyezni, osztályozni, morfondíroztam, táblázatot kell készíteni. Sok a munka. Miért nem csinálta ezt meg Genrih Artyemjevics? Járja a barlangokat, és a kőzeteket tördeli. Jobban szemügyre veszem az előttem lépdelő Garaj szögletes alakját - fehér fénysugár tapogatja előttünk az utat. Garaj utasított, hogy oltsam el a lámpámat: „Elég egy is ...” Csak lassan veszem észre, hogy Genrih Artyemjevics mérsékli lépteit, majdhogynem lopakodik. Megállt és hallgatózik. Én is fülelek, de semmit nem hallok, ugyanaz a zúgás van a fejemben. Garaj int, hogy álljak meg. Már veszem is le a hátizsákomat. - Nem kell - suttogja felém. Vadul rám legyint: „Ne mozdulj!” Mozdulatlanul állok. Garaj szorosan a falhoz lép, megvilágítja. Fülét odatapasztja. Talán én Is hallgassam meg? Miközben Genrih Artyemjevics mozdulatait figyeltem, egészen elfeledkeztem a kagylóról. Amikor Garaj újból jelzi, hogy ne mozduljak, fülem a membránhoz emelem. Átható sípolás, süvítés hatol a fejembe - lehetetlen elviselni 1, Kissé távolabb teszem a kagylót, s most egészen az ötödik oktávig felismerem a hangokat." Ezután pedig már ultrahang következik! Mit jelent ez - katasztrófát, veszélyt? . .. Semmi kétség, Garaj felém fordul s utasít, hogy menjek el: „Tovább!” Hátrálva távolodom, s nem veszem le a szememet Genrih Artyemjevicsről. - Fényt! - szól hozzám még mindig suttogva. Bekapcsolom a zseblámpát. Garaj lekapcsolja övéről kalapácsát. Mit talált ki? Talán én is vegyem le? Kőzetpróbát akar leütni? Garaj azonban nem ad jelt. Még mindig a kalapáccsal bíbelődik. Minden mozdulatát figyelem, velem azonban nem törődik. A falat tapogatja. Kalapáccsal próbálgatja. Gyorsan a fülemhez szorítom a membránt.
- Gyorsabban! A barlangkutatók felénk indultak, Garaj viszont még testhelyzetet sem váltott - hallgatózott. Vetrov, miközben elhaladt mellette, suttogva megkérdezte: - Tudtad, hogy a közelben vagyunk? ... - Nem - felelte szintén fojtott hangon Garaj. Majd felegyenesedett, sebesen felénk fordult - Vetrov, Nágya Gromova, Szankin a mi barlangunkban voltak -, egy lépést tett, s a hasadéktól így kiáltott: - Futás! Nágya megpróbálta megigazítani csúszkáló hátizsákját, 'Garaj azonban vállon ragadta. - Gyorsabban! Vetrov, Szankin még nem tért magához, visszahőköltek a sötétbe. Garaj Nágyát lökdöste: „Na, gyerünk! . ..” Szerencsére a zűrzavarban nem feledkeztem meg a kagylóról. Gyors mozdulattal a fülemhez kaptam. Üvöltés, hahota, csikorgás hatolt be a koponyámba, kalapácsütések és recsegés - káosz süvített és őrjöngött körös-körül. - Futás! - Garaj maga után cibált mindnyájunkat az átjáróban. Alig rohantunk húsz lépést, mögöttünk valami dörrent és leomlott. A padló megmozdult a lábunk alatt, repedések futottak végig a falakon. Ismét a fülemhez szorítottam a kagylót. Egy gőzmozdony, nem, száz lokomotív eresztette ki magából a fáradt gőzt. Sípolás, sistergés futott végig a sziklákon, lehet, hogy a Föld kísérte füttyszóval menekülésünket, pisszegett utánunk. Aztán továbbmentünk: Vetrov, a geológus, Nágya, én, a sort Genrih Artyemjevics zárta. Vetrov némán világította az utat, Szankin idegesen köhécselt. Ideges lépteiből ítélve Nágya semmit nem értett, és meg volt rémülve. Egy dolog forgott az agyamban: „Szezám, tárulj! Szezám, tárulj!” S ez így folytatódott, egészen az elágazásig, ahol Nyezvanij csapata jobb felé fordult. Szankin csupán itt merte hangját felemelve megkérdezni: - Mi is történt voltaképp, barátaim? ... Vetrov hallgatott, Nágya egy szót sem szólt. Magamban megismételtem: „Szezám, tárulj!" Genrih Artyemjevics mindnyájunk helyett válaszolt: - Közönséges kőomlás - Istenem - sóhajtott Szankin -, hogy maradtunk életben? Én bizonyára elmesélhettem volna mindazt, amit láttam. Azonban hallgattam. Már a kijáratnál, amikor megcsillant a napfény, Vetrov hátramaradva Garajhoz lépett. - Az uráli változat, Genrih? - kérdezte. Garaj némán vállat vont. A táborban nem vártak ránk. Estére kellett volna visszatérnünk. A hegyek felett ragyogott a nap. Szél himbálta a fenyők csúcsát. Susogott a folyó, már észrevettem, hogy délben a folyó hangosabban susog ... Estig semmi különös nem történt. Garaj nem szólt hozzám, nem kezdte el a beszélgetést. A felszerelést válogatta és rakosgatta,
Mihail Gresnov: Szezám, tárulj! 21 kalapácsa hegyét élesítette. Nem szántam el rá magam, hogy beszédbe elegyedjek vele. A táborban kószáltam, majd bementem az erdőbe. Leheveredtem egy fenyő árnyékában, s a támadásra gondoltam Genrih Artyemjevics ellen. Ehhez nem volt elég összeszednem gondolataimat, bátorságot is kellett merítenem. Garaj a hallgatás falát emelheti elém - így válaszolt Vetrovnak, amikor az az uráli változatról faggatta. Velem nyugodtan megtehette ugyanezt - ki vagyok én neki? Mégis készültem rá: kérdést kérdés után vettem, gondosan megfogalmaztam, lekerekítettem és kupacba raktam őket, akár az ágyúgolyóbisokat. Estére fegyvertáram készen volt. Ami a bátorságot illeti, rosszabbul álltam,: különben sem tűntem ki valami nagy határozottsággal, itt aztán honnét szedtem volna? Mégis határozottan és ostromra készen léptem ki az erdőből. Még
a munka nem valamiféle kő, nem a barlangból előhozott kőzetminta vizsgálata - maga a Föld! - Csábító távlatok - folytatta közben Genrih Artyemjevics. - Új tudományt kell teremteni a geológia és a zene határterületén. Lehet, hogy geozene lesz a neve, az is lehet, hogy valamilyen latin vagy ógörög elnevezéssel illetik, sem ezt, sem a másik nyelvet nem ismerem. A fontos az, hogy önkéntelenül is kínálkozik egy ilyen tudomány. Emlékszik, hogyan énekelt a polimetallikus érc? Nemcsak a fémek énekelnek, énekel a homokkő, gránit, bazalt. Mindezt rendszerezni kell, el kell ismertetni a tudományos világgal. Egymagám képtelen lennék ezt elvégezni. Együtt csináljuk majd. A távlatok kétségkívül meghökkentőek - végleg megértettem, mit is akar voltaképp tőlem ez a szögletes, szófukar ember. Ehhez azonban . . . Várjon csak, Genrih Artyemjevics, a fejem is szédül
azAsem kedvetlenített el, hogy elszalasztottam a vacsorát. pokolba a vacsorával! Ilyen állapotban tudsz egyáltalán gondolni a vacsorára? A sátorban égett a lámpa. Garaj megvetette az ágyat, aludni készült. Nem reagált arra, hogy fél napja nem látott, s ilyen későn jöttem vissza. Amíg begomboltam a sátor ajtaját, s egyúttal összeszedtem bátorságom utolsó morzsáit, Garaj megigazította a párnát, leült az ágyra, azzal a rendíthetetlen szándékkal, hogy kifűzi tornacipőjét. Én is leültem az ágyra - a sajátomra, s így szóltam: - Maga ugye tudja, Genrih Artyemjevics, hogy mi böki leginkább a csőrömet? - Tudom - felelte Garaj. Egy kicsit töprengett, majd a szemembe nézett, s ezt mondta: - Maga tetszik nekem, Galszkij. Semmi más nem jutott eszembe, mint megkérdezni: - Miért? ... - Maga ugyanolyan hallgatag alak, mint én - felelte Garaj. - De... - A maga „de”-ire csak egyet felelhetek: akarja, hogy együtt dolgozzunk? Nem értettem; talán rakjam ki a hátizsákomat, s ezt feleltem: . - Genrih Artyemjevics!... - Rendben - mondta -, először felelek a kérdéseire. Most ez volt számomra a legfontosabb. - Maga látott mindent - kezdte Garaj -, eleget megtudott a mai nap során, s egészen kevés dologba kell csupán beavatnom. Egy kis szünetet tartott, majd halkan beszélni kezdett, meg kell jegyezni, hogy sohasem emelte fel a hangját. - Az esetben a barlangban nincs semmi rendkívüli. A „Szignál” készüléken keresztül hallotta, hogyan nőtt a sziklák hangja, többször is felemelte a kagylót. Ugyanezt hallottam én kagyló nélkül; a hallásom már begyakorlott: Amikor azonban fülem a falhoz szorítottam, megértettem, hogy a barlangban elkerülhetetlen az omlás. Már elkezdődött - a sziklák remegtek a feszültségtől. Ekkor hangokat hallottam. Vetrov csoportja a közelben volt, a sziklafal túloldalán. A feszültség onnét áradt, s a robbanás középpontja a falban volt, köztünk és Vetrov között. Ugyanolyan süvítést hallottam, mint a kőben, amit magával levertünk. Én pedig tapasztalatból tudtam: elég egy kemény és pontos ütés, s a szikla szétnyílik. - Szezám, tárulj? ... - Nevezze úgy, ahogy akarja, Jakov Andrejevics. Garaj először szólított apai és keresztnevemen. - Más a kérdés - folytatta. - Ebben az egész kakofóniában ki kell deríteni a rendszert, és „rendet” kell csinálni. Zenei hallásra és műveltségre van szükség, szakértelemre, ha úgy vesszük. Nekem botfülem van. Talán még a „Katyusát” sem tudnám jól elénekelni. Képzettségem szintúgy nincsen. . Pedig a munka, ami ránk vár, kifinomult, tudományos. Maga zenész, szakember, vágjon bele.,, Meghökkentem. Lám, mit ajánl nekem Genrih Artyemjevics! Nem a hátizsák tartalmát - nem! Garaj felajánlja, hogy dolgozzam vele, s
viszont le kell mondanom a filharmóniáról, a dobogóról, abelé! rámEhhez szegeződő fényszórókról, a füledbe dübörgő tapsról, s mindezt a bolyongásra kell váltanom a sötét barlangokban. Az Odessza központjában lévő lakást pedig a vándortáborok sátraival, az éttermi ebédet száraz kenyérrel kell felcserélnem. Genrih Artyemjevics, ehhez erős jellem kell. Mellesleg a jellemet a munka, az életkörülmények formálják. „Galszkij, maga sokat utazik ...” A karmesterrel sohasem tudtam kijönni. Pedig sokat utaztam - Urálba, Podoljéba, Bajkálra. Vonzott a szokatlan. Talán ez a hivatásom? Nem, hivatásom a zene. „A Föld zenéje ..Kitől is hallottam ezeket a szavakat? Pavel Nyikanorovics Vetrovtól. Az ajtóban, a filharmóniából kifelé jövet. Tessék, vesd össze: ajtó és „Szezám, tárulj!” Vetrov? Nem véletlenül ismertetett meg Garajjal. S íme, itt vannak ezek a mai, igazi csodák. Csodák részese lettem. Rabul ejt? Rabul ejti a lelked!... És mégis, a filharmónia, a színpad! Istenem! . .. Az életemben minden elrendeződött, lehiggadt. Ugyan hogy törhetném össze mindezt? Garajt nézem, nyugodt, magabiztos arcát. Ez az ember más törvények alapján él, még a „Katyusát” sem tudja helyesen elénekelni. De hisz mondta: „Lehet, hogy geozene lesz a neve . . ." Genrih Artyemjevics felszólít, hogy hozzam létre ezt a tudományt. Mi tart vissza tőle? Az éttermi ebédek? A nyálam nyelem. Nem azért, mert eszembe jutottak az éttermi ebédek, a nyálam ugyanis keserű, akár az üröm. S szaggatottan lélegzem. A szívem is csak úgy dörömböl a bordáim között. Garaj tovább magyarázza az új tudományhoz vezető utakat. Nézem, s arra gondolok, ne győzködjön, döntöttem, készen állok vele dolgozni. Vigye az őrdög a filharmóniát, a reflektorfényt. S a karmestert is csak hadonásszon tovább .. . Garaj megkérdezi: - Hajlandó velem dolgozni, Jakov Andrejevics? Némán a kezem nyújtom, mert jól tudom, a barlangkutatók szófukar népség. Genrih Artyemjevics ugyanilyen szótlanul, látható helyesléssel szorítja meg a kezem. Búcsút mondok egész eddigi életemnek.
Földeák Iván fordítása Rabóczky Ferenc rajzai
FILM, TV, VIDEO
KÓCZIÁN JÁNOS
Júliusi filmbemutató: Indiana Jones és a végzet temploma Mola Ram, a díszes, kultikus öltözetű, gonosz tekintetű, megszállott főpap a vasketrechez kötözött rettegő áldozat felé nyújtja a kezét. A végzet templomának hatalmas, félelmetes, néma bálványaira, bálványcsontvázaira rávetődik a mélységben izzó, mindent elemésztő áldozati tűz visszfénye. Kezéneka közeledtére áldozat mellkasa szétválik, főpap kitépiaz szívét, de az áldozat tovább él, sebe összezárul, még mindig dobogó szívét Mola Ram a kezében tartja. A halálnak feláldozott páriát leeresztik az örvénylő lávafolyamba, és amikor teste lángra gyűl, ugyanakkor lángol fel a főpap kezében tartott szíve. Kegyetlen halál, nézői idegeket próbára tevő, vérfagyasztó, egyszersmind misztikus jelenet. Vajon erre a sorsra jut Indiana Jones is? Aki látta Az, elveszett frigyláda fosztogatón, bízik benne, hogy nem.
Indiana Jones, A frigyláda főhőse tehát újra itt van. Először ugyan szokatlan módon fehér szmokingban tűnik fel, de később aztán visszanyeri normális külsejét: jellegzetes széles karimájú posztókalapját és viharvert zekéjét viseli, s nála van karikás ostora is. Mégsem az előző film folytatását látjuk, hanem az előzményét, hiszen az Indiana Jones és a végzet temploma (Indiana Jones and the Temple of Doom) vagy tíz évvel korábban, 1935-ben játszódik. A kezdéskor a Paramount filmgyár emblémája ezúttal egy nagy gongra vált át, amely egy sanghaji bárban van. Minden olyan, mintha egy revüfilm peregne: jön a női tánckar, elkezdi műsorát az énekesnő. De ez csak a kezdet. A cselekmény fő helyszíne India, ahová észveszejtő kalandok után érkezik meg a három főhős: Indy, a vakmerő archeológus professzor, Willie, az említett sanghaji bárénekesnő, meg Picur, egy kínai kisfiú, aki mint taxisofőr tette magát hasznossá leendő barátai megmenekítésében. A történet most egy bűvös szent kő körül bonyolódik. Egy indiai falu szent embere arra kéri Indiana Jonest, hogy szerezze vissza a végzet templomából a nevezett követ, és szabadítsa ki a falu gyerekeit, akiket arra kényszerítettek, hogy a véres
istennő, Káli imádóinak barlangjaiban dolgozzanak. Indy és társai behatolnak a végzet templomába, és rengeteg veszélyt, megpróbáltatást túlélve teljesítik küldetésüket. Ugyanez mondható el a rendezőről, Steven Spielbergről is, aki ezzel a filmmel folytatja azt a sikersorozatot, amelyet valamikor még a Cápá-val kezdett el. A sztorit most is barátja, George Lucas írta, de Willard Huyck és Glória Katz öntötte forgatókönyv formába. Lucas ezen kívül mint gyártásvezető is részt vett a film munkálataiban. A forgatást 1983 áprilisában kezdték el Srí Lanka szigetén. Egy másik stáb Macao keskeny utcáiban és sikátoraiban forgatta a sanghaji autóüldözéses jelenetet, majd a két csoport Sri Lankán egyesítette erőit, később pedig a londoni EMI Elstree stúdiókban felépített hatalmas díszletlabirintusban folytatta a munkát. A filmben jelentős szerepet játszó trükkfelvételeket Kaliforniában a Lucas-filmnél csinálták. Srí Lankán minden elképzelhető helyszín a filmesek rendelkezésére állt: sűrű dzsungelek, érdes, szaggatott vonalú hegyek, buja növényzetű völgyek és tetszetős sziklavonulatok. A forgatást a Kandy város fölötti hegyekben kezdték, a Hantane teaültetvényen, ahol a bokrok között felépítettek egy nagyjából a 30-as évekre jellemező indiai falut. Erre azért volt szükség, mert a falut először tönkrement állapotában kellett bemutatni, később pedig
mint gazdag és virágzó települést. A Srí Lanka-i jelenetek közül az volt a legnehezebb, amely egy száz méter mély szakadékot átívelő kötélhídon játszódott. A stábnak szerencséje volt, mivel a kiválasztott helyszín közelében egy angol cég egy nagyméretű völgyzárógát építkezésén dolgozott, így aztán az építkezés legjobb szakemberei csinálták meg acélkábelek fel-használásával a függőhidat. Amikor elkészültek vele, a filmesek gondoskodtak arról, hogy a szerkezet ütöttkopott, ósdi kötélhíd benyomását keltse. A londoni stúdiókban építették fel a pankotai maharadzsapalota belső helyszíneit, a sanghaji bár bíbor és ezüst pompáját, sőt a dzsungeltisztást is, valamint a bányajáratok és barlangok bonyolult rendszerét és az áldozati szertartás helyéül szolgáló misztikus kegyhelyet, a végzet templomát, ami a film egyik legjellegzetesebb színhelye. Mert a misztikum és a fantasztikum jócskán jelen van Indiana Jones kalandozásaiban. Legtisztább megtestesítője maga a nem létező, elveszett világ kultikus vallási szertartásaival, áldozatbemutatásával. Azután a főpap, aki meg akarja kaparintani mind az öt szent követ, hogy ezáltal megszerezze a világ feletti uralmat. (A gyerekeket is azért dolgoztatja a bányában, hogy megkerestesse velük a hiányzó köveket.) Megjelenik a tűszúrásos motívum is: amikor a kis, maharadzsa egy babába időnként tűt szúr, az előzőleg bűvös itallal elkábított Indy megvonaglik, mintha belédöftek volna, és a mágikus hatás csak akkor szűnik meg, amikor Picur megverekszik a gyerek maharadzsával, majd kihúzza a babából a tűt. A kellően adagolt misztikum és fantasztikum megteszi a maga hatását, és látni való, hogy az alkotók apait-anyait beleadtak a filmbe, mégsem sikerült igazán jól, nem éri el A frigyláda színvonalát. Nem az a baj, hogy nincs benne egyetlen reális, hiteles, hihető pillanat sem, ez volt a jellemző az előző részre is, mégis sokkal élvezetesebb tudott lenni, és a főszereplő, Harrison Ford magával ragadó személyisége különben is sok mindent hitelesít a hihetetlen kalandokban. Az Indiana Jones fő hibája az, hogy statikusabb, mint A frigyláda, nem annyira sodró a cselekménye, nagy része egy környezetben, a föld alatti barlang- és bányarendszerben játszódik, szemben az előző három földrészen zajló történetének változatos helyszíneivel. A másik filmben a tét is
fontosabbnak, megfoghatóbbnak tűnt: a nácikkal szemben megszerezni a bibliai frigyládát, és így megakadályozni, hogy megnyerjék a háborút. Eléggé erőltetett és sokszor visszatérő az Indy és Willie közti civódás is, a hisztis énekesnő amúgy is sokkal- haloványabb egyéniség, mint A frigyláda belevaló hősnője. A film humora sem olyan eredeti: itt inkább a hihetetlenségeken, képtelenségeken lehet nevetni, nem a jó poénokon. Nagyon mozgalmas viszont az utolsó félóra (csetepaté a bányában, hosszú menekülés a csillén, a víz kitörése és lezúdulása a hegyoldalon, menekülés és harc a kötélhídon), lényegében ez viszi el a filmet. Sokan hibáztatták az Indiana Jones-t a kegyetlenségeket, borzalmakat bemutató képsoraiért. Mel Brooks, a népszerű komikus és rendező szerint sok szörnyűség van a filmben, ezért nem való gyerekeknek. De azért nem akar róla lebeszélni senkit: a maga sajátos stílusában azt javasolja a szülőknek, hogy itassanak meg gyermekeikkel egy nagy pohár whiskyt, mielőtt elviszik őket a moziba. Jó humorú, de azért eltúlzott vélemény. Tény, hogy a bevezetőben felidézett eseményen kívül máshol is előfordul egy-egy keményebb jelenet, de a film készítőinek becsületére legyen mondva, végül is eléggé visszafogottan ábrázolják az ilyen látnivalókat, nem kéjelegnek a szörnyűségek mutogatásában, és mint a jó mesefilmekben vagy westernekben, itt is a jók győznek, a bűnösök pedig elnyerik méltó büntetésüket, egytől egyig kegyetlenül meglakolnak gaztetteikért. Minden hibája ellenére az Indiana Jones még mindig kiemelkedik a tucat kalandfilmek áradatából: mesterségüket minden tekintetben magas fokon űző szakemberek gondosan megcsinált, nagyszabású, látványos, szórakoztató
produkciója, amelyet a misztikumok és kalandok kedvelőinek mindenképpen érdemes megnézni.
24 Film, TV, Video
Filmhírek A D. A. R. Y. L. nemcsak Simon Wincer filmjének a címe, hanem kisfiú főhősének neve és egy kísérleti terv elnevezése is. A 11 éves Daryl (Barret Olivér) rendkívüli szellemi képességeivel bámulatba ejti a felnőtteket. Sokan úgy gondolják, hogy valami nincs rendben nála. Amikor korábban rátaláltak az erdőben, látszólag emlékezetkiesésben szenvedett: a nevén kívül semmilyen más felvilágosítást nem tudott adni. Egy^gyermektelen fiatal házaspár fogadja, és Daryl is megszereti őket,örökbe megszokja új környezetét. Ekkor azonban jelentkeznek igazi szülei, és el akarják vinni. A kisfiú megtudja, hogy neve a „Data Analyzing Robot Youth Lifeform” (Fiatalkorú adatelemző robot) kifejezés rövidítése. Őt magát úgy hozták létre, hogy egy mesterségesen előállított lombikbébibe emberi agy helyett egy bonyolult mikrochipet építettek be. A kísérletet a Pentagon finanszírozta azzal a céllal, hogy előállítsa a tökéletes, bátor és szuperintelligens katona mintapéldányát. Amikor azonban rájönnek, hogy Darylben kifejlődik a szeretet- és félelemérzés, úgy döntenek, hogy meg kell szabadulniuk a feleslegessé vált robottól. ..
így indul a REMO WILLIAMS: THE ADVENTURE BEGINS (Remo Williams: A kaland elkezdődik) című, a közeljövőben játszódó politikai sci-fi. (A rendező Guy Hamilton.) A továbbiakban hősünk megtudja, hogy egy titkos küldetést végrehajtó kommandóba szervezték be. Két társa van: egy komputerzseni és egy koreai háborús veterán. Feladatuk az, hogy lenyomozzanak egy nagy hatalmú iparmágnást, aki annak a hatalmas cégnek a feje, amelyet a kormány a HARP kódjelzésű szupertitkos védelmi berendezés kifejlesztésével bízott meg. A hírek a vállalatnálbeszélnek, bajok vannak, szélesszerint körű korrupcióról és a megbízatás teljesítése késik. Miután Chinn, az ősi keleti harci művészetek és miszticizmus mestere, felkészíti Remót, az akció elkezdődik. Remo és egyik társa eljut a cég titkos üzemébe, de a HARP-szerkezet megsemmisíti önmagát, mielőtt hozzáférhetnének. Remo mindkét társa meghal, és ő maga is már csak Chinn segítségére számíthat. ..
*** Sámuel Makin New York-i rendőrt egy targoncás teherautó járőrkocsijával együtt belöki az East Riverbe. Amikor a kórházban magához tér, döbbenten veszi észre, hogy új arca van, sőt új az ujjlenyomata is, és ezentúl úgy hívják, hogy Remo Williams,
***
A Frankenstein-témát variálja a WEIRD SCIENCE (Különös tudomány), John Hughes filmje. Ebben két 15 éves kamasz, Gary és Wyatt - mindketten nagyon járatosak a komputerek világában, a lányokkal szemben viszont bátortalanok, ezért örökös gúnyolódások céltáblái - elhatározzák, hogy megalkotják álmaik asszonyát. E célból Wyatt komputerét csábos aktfotókkal táplálják be, míg aztán nagy csattogás és égzengés közepette megjelenik, megteremtődik egy gyönyörű fiatal lány, akit Lisának neveznek el. Lisa bűvereje segítségével - a fiúkból menő fejeket csinál,
és elővarázsol nekik egy bomba jó kocsit is. Gary és Wyatt büszkén furikáznak teremtményük társaságában,‘és később sok bonyodalom után (egy újabb teremtési kísérlet alkalmával pl. a konyha megkékül, a bútorzat a kéményen át kiszívódik, és egy Pershing-rakéta materializálódik) vetélytársaik barátnőit is sikerrel környékezik meg ., A Frankenstein-legenda egyik feldolgozása a THE BRIDE (A legújabb menyasszony) című angol film, amelyet Franc Roddam rendezett. A történet időpontja a múlt század középe. Frankenstein báró - mint tudjuk - már megalkotta első teremtményé^ a Victornak nevezett szörnyalakot. Most azon munkálkodik, hogy megalkossa társát, Évát. Mágikus műhelye kastélya legmagasabb tornyában van, itt működnek a lepárlóberendezések, a bonyolult csőrendszerek és az elektromos készülékek. A tudós alkotása befejező szakaszába jut, de miközben elektromos impulzusokkal éppen életre kelti az addig élettelen női testet, a laboratórium felrobban. Victor, az eredeti Frankenstein-szömy a tűztől megriadva elmenekül. Társul Rinaldóval, a törpével, aki Budapestre igyekszik, hogy fellépjen az ottani cirkuszban. Ettől kezdve a film két vonalon megy tovább: az egyik Frankenstein és Éva története, a másik Victor és Rinaldo budapesti cirkuszi kalandozása, majd az epilógusban a két szál egyesül. Az ördögi Frankenstein bárót ezúttal Sting, a Police együttes vezetője alakítja, újabb teremtményét, Évát pedig Jennifer Beals, a FLASHDANCE sztárja. A filmet a MOKÉP magyarországi forgalmazásra átvette.
***
Film, TV, Video 25
*** Politikai fikció, ugyanakkor üldözéses kalandfilm a SHAKER RUN (Rázós futam) című új-zélandi alkotás, amelyet Bruce Morrison rendezett. Egy kutatólaboratóriumban felfedeznek egy halálos vírust, amelyből a hadsereg új biológiai fegyvert akar kifejleszteni. Christine, az egyik tudós (Lisa Harrow) - akinek két kollégáját már megölte e vírus elhatározza, hogy ezt mindenképpen megakadályozza. Ellopja a tenyészetet, és
Az ismert sci-fi író, H. P. Lovecraft elbeszélése alapján készült Stuart Gordon RE-ANI-MATOR (Újraélesztő) című filmje. Főhőse, Herbert West orvostanhallgató újraélesztő szérummal kísérletezik. Először egy macskát sikerül újraélesztenie, emiatt viszont kizárják az egyetemről. Elhatározza, hogy bebizonyítja a szérum erejét, ezért barátjával belopakodik a hullaházba, és feléleszt egy halottat. Az élőhalott azonban őrjöngeni kezd, és megöli az egyetem dékánját. Herbert feléleszti a dékánt, aki őrültté válik. Dr. Hill, egy agysebész magának akarja kisajátítani Herbert felfedezését, a diák azonban lefejezi, majd külön-külön újraéleszti a fejét és a torzóját. A fej nélküli test felébred, és leüti a fiút, majd fogja a saját fejét, és elmegy ... A továbbiakban minden megvan, ami egy vérbeli horrorfilmhez szükséges, szerencsére a borzalmakat időnként humorral ellensúlyozzák. A Re-animator a science fiction és horrorfilmek sitgesi fesztiválján elnyerte a legjobb film díját.
társa, Michael segítségével Amerikába akarja eljuttatni. Új-Zélandban vendégszerepei két amerikai autóskaszkadőr (Cliff Robertson és Leif Garrett), akik - már nem tudják, miről van szó - vállalják, hogy a szállítmányt elviszik egy hegyi találkozópontra, ahonnan majd helikopterrel szállítják tovább. Amikor azonban üldözni kezdik őket, és az életükre törnek, Christine kénytelen nekik elmondani az igazságot. Még messze ugyan a végcél, de a két belevaló fickó - felismerve a küldetés fontosságát - folytatja a halálos teher továbbszállítását... A filmet a MOKÉP moziforgalmazásra átvette.
***
„Az év legjobb sci-fi filmje" - így hirdetik Geoff Murphy THE QUIET EARTH (A csendes Föld) című újzélandi filmdrámáját, amely Craig Harrison regénye alapján készült. Főhőse egy új-zélandi tudós, Zac Hob-son, aki egy reggelen arra ébred, hogy látszólag egyedül ő maradt életben az egész világon. Ugyanis az a világméretű titkos energiahasznosítási kísérlet, amelynek ő is a részese volt, rosszul sikerült, és elpusztította
az emberiséget. Kétségbeesetten próbál rádiókapcsolatba kerülni más túlélőkkel, sikertelenül. Egyik nap végül feltűnik egy fiatál lány, később pedig egy maori bennszülött férfi. Zac rájön, hogy a kísérlet megkezdésének pillanatában az univerzum instabil állapotba került, és ez bármikor újra megtörténhet. Az egyetlen reményük a megmenekülésre az, hogyha elpusztítják a kísérleti kutatóközpontot, amely összeköttetésben áll a bolygót körülölelő energiaráccsal. .. ***
SÁMATHY TAMÁS
Világsiker magyar segítséggel Hamarosan bemutatják Nyugat-Európában és a tengerentúlon azt az amerikai sci-fi játékfilmet, amely cselekményének szálai egy ember és egy gyíkszerű, szuperintelligens, megtermett lény összetűzése és szövetsége körül bontakoznak ki. A XXI. században játszódó Ellenségem (Enemy Mine) című látványos, eseménydús filmmese tartalmából csak annyit árulhatunk el, amennyit Stanley O’Toole producer meghagyott sajtófőnökének, Mr. Hunt-nak az újságok tájékoztatására. Tudni való ugyanis, hogy az Egyesült Államok filmgyártásában semmitől sem félnek jobban, mint hogy időnek előtte nyilvánosságra kerül egy-egy film részletesebb cselekménymenete, néhány
26 Film, TV, Video ötlet vagy dramaturgiai megoldás. A biztonsági intézkedések, pl. A birodalom visszavág és A Jedi visszatér felvételei során szinte még sohasem látott méreteket öltöttek. Nagyon sok színész nem is olvashatta a másik szövegét, mert azt kihúzták példányából, melyben így csak a saját elmondandó párbeszédrészleteit találhatta. Annyit azonban mégis megtudtunk, hogy a jövő század végén a Földön béke uralkodik, a világűrben azonban még viszály dúl az ember és ellensége közötti A pergő történetben nem is annyira a technika az- érdekes, mint inkább a két ellenlábas lelkivilágának változás közbeni rajza. Két egymástól eltérő élővilág, a Föld űrhajósa és az idegen civilizáció képviselője találkozik valamelyik messzi naprendszerben. Az ígéretes kezdő színész, Dennis Quaid a Föld, az akadémiai nagydíjas Lou Gosset a Dragon nevű bolygórendszer küldöttét alakítja. Az idegen megtámadja a földlakót. Látványos harc közben mindkettőjük vadász-űrcirkálója megsérül, kényszerleszállást hajtanak végre. Meglehetősen ellenséges környezetben találják magukat, a geológiai őskorát élő bolygó felszínét vad földrengések rázzák, heves a vulkáni tevékenység, szörnyű erejűek a viharok. Most már az életben maradásukért is küzdenek, igaz, először külön-külön. Végül, bár természetükből, kultúrájukból eredően kibékíthetetlen ellenségek, a túlélés kényszere, az egymásra utaltság ereje szövetségessé teszi őket. A földi űrpilóta jobban megismerve ellenségét, rádöbben, hogy nem gyűlöletes szörnnyel, hanem megbízható és becsületes lénnyel áll szemben. A túlélésért folyó küzdelem során halálig szóló barátság alakul ki köztük. Ezalatt a földi asztronauta szerelme a csillagközi bázison tartózkodik, és bizonyos rossz szándékú emberek rátörnek az űrállomás személyzetére. A film készítői gondoskodnak arról, hogy a néző egyetlen percre se unja el magát a moziban.azRengeteg az akció, egymást követik izgalomteli pillanatok. A főszereplőkön kívül huszonöt epizodista és sok száz statiszta, köztük magyarok is, mozgatása élénkíti az eseményeket. A stáb Izland, Spanyolország, Dél-Afrika, Új-Zéland és a Kanári-szigetek egzotikus tájain forgatott, de a film jelentős hányadát Magyarországon és a müncheni Bavaria stúdióban vette fel a hollywoodi 20th Century Fox. Mivel a film hagyományos felvételi technikával - igaz, a legkorszerűbb 70 mmes celluloidszalagra - készült, a szokatlan helyszínek életszerű megteremtése kedvéért mindenütt eredeti méretű díszletek között
folyik a felvétel. Hogy ezek a méretek sok esetben milyen gigantikusak, arról elsősorban Fóton győződhettünk meg, ahol például az idegen bolygón játszódó jelenetekhez szükséges részletek közül a planéta kiégett erdőségét idéző futballpályányi környezetet mintegy ezer négyzetméteren egy év alatt építették fel magyar vállalatok, az amerikai elképzelés alapján. Ugyancsak Foton a Máriássy-műteremben készült el a „Csillagbázis” nevű díszlet, amely egy jövő századbeli űrállomás belső terét ábrázolja. A Huszárik-műteremben ugyanennek az űrállomásnak az ebédlőjét építették fel, az űrhajótörött barlangja pedig a MAFILM központi műtermeinek egy részét foglalta el. A fóti filmvárosban épült fel az űrhajók kilövőállomásának egy részlete is, ahonnan a forgatókönyv szerint csataűrcirkálók indulnak csillagközi útjukra. Még érdekesebb helyszín volt található Gánton, egy elhagyott bauxitbányában, ahol a különböző harci jeleneteket rögzítették. Az európai filmgyártási gyakorlathoz szokott szemnek talán túlságosan is részletesen kidolgozott csillagközi űrbázisokat, űrállomásokat, csataűrhajókat a filmszakma tolvajnyelve BTA Composit setnek nevezi. Hasonlót láthattunk a Csillagok háborúja sorozatban és a Nyolcadik utas a halál című filmben. Mindeme földön kívüli látványosságok megteremtését a film- és a televíziós trükkök, másként különleges hatások előállítására szakosodott kaliforniai cégre, az Industrial Light and Magicre bízták. A speciális effektusok felvételét George Lucas, a
Csillagok háborúja írója személyesen irányította. A szuperprodukció tárgyi környezetének egy részét, mint már említettük, magyar építőmunkások teremtették meg. - A rendező elégedetten nyilatkozott munkánkról - mondta Gárdonyi László építészmérnök, a MAFILM díszletépítészeti osztályának főtechnológusa. - A gyártó felmérte az adottságokat Csehszlovákiában, Lengyelországban és nálunk. Jó néhány igényes nemzetközi produkcióban helytálltunk már, ami megalapozta tekintélyünket. Mi kaptuk meg a nagy lehetőséget. Londonban tesztdíszletet építettünk, ezzel kezdődött a munka. Az angol tervezők folyamatosan elláttak bennünket tervrajzokkal, ám az eltérő mértékegységek sokszor zavart okoztak, minthogy ebben a díszletben a centiméterek is számítanak. Ilyesféle munkában még angol kollégáinknak sem volt rutinjuk. A kivitelezésre szigorú feltételekkel külső vállalatokat kértünk fel, saját kapacitásunk nem lett volna elegendő. Naponta száz-nyolcvanan dolgoztak az építkezésen, óriási tempóval, jó hangulatban. Akik nem tartották a határidőt és a minőséget, azokat nyomban elbocsátottuk. Szervezési készségeinket is alaposan próbára tette ez a vállalkozás, de megérte. Hatvanezer méter alumínium állványcsövet, 150 m3 fát, több ezer m2 farost-, rétegelt és egyéb falemezt, valamint több tonna műanyagot, üvegszálas poliésztert, rengeteg textilt és gipszet használtunk fel. A díszletek 67 millió Ft-ba, a technikai berendezések (a díszletek elemeit mozgató hidraulikák, az elektronika, a liftek, fényeffektusok, trükkök) 57 millióba kerültek. Természetesen a filmgyárnak nemcsak anyagi haszna származott a megrendelésből: az építkezés és a forgatás során mérnökök, technikusok és szakmunkások, mintázók, asztalosok, állványozók, villanyszerelők, pirotechnikusok mindannyian hasznos szakmai tapasztalatokkal gyarapodtak. Végezetül néhány szó az alkotókról: Wolfgang Petersen nyugatnémet rendezőA tengeralattjáró (Das Boot) című filmjét az Egyesült Államokban A LEGJOBB KÜLFÖLDI FILM elismerő díjjal tüntették ki. Legérdekesebb filmje,A véget nem érő történet (Neverending story) a nyugateurópai és amerikai mozik jelenlegi sikerdarabja, egyike a legdrágább filmalkotásoknak, amit valaha U gyártottak Európában. A forgató-könyv az Alice Csodaországban történetén alapszik. Az ebben alkalmazott felvételi technika és trükkarzenál rokon a sci-fi filmek eszköztárával, látásmódjával. Jól választott tehát a producer, amikor másodjára Petersenre osztotta Loncraynea rendező feladatát. A forgatás ugyanis Richard nel kezdődött, azonban a gyártó a rosszul sikerült izlandi snittek után megvált az angol rendezőtől, s ezzel a londoni és a magyar stúdiókban épített díszletek is átkerültek Münchenbe, a Bavariához. A sci-fi filmekben sok múlik az operatőr ügyességén, tehetségén is: Ronny Taylor operatőr szintén a filmszakma nagyjai közé tartozik, a Ghánái című filmben végzett munkájával kiérdemelte az akadémiai nagydíjat. A sokmilliós nyereséget remélő forgalmazókkal együtt mi is kíváncsian várjuk az Ellenségem bemutatását, sikerét.
LŐRINCZ L. L ÁSZLÓ
IDŐUTAZÁS Történt egyszer, hogy Nagykaszás Béla, az Első Hazai Reklámiroda elnökének hatalma meggyengült. Senki sem tudta miért: lehetséges, hogy csak a múló idő rakott rozsdát a nimbuszára, lehet, hogy maga is megunta hosszú ideig töretlenül ragyogó dicsőségét - ámbár ezt sokan kétségbe vonták -, az is lehet, hogy rakoncátlankodó szíve figyelmeztette a búcsú időszerűségére, mindenesetre vette a kalapját, és lelépett a színpadról. Még azzal sem törődött - ami egyébként szokásban volt hogy kijelölje az utódát. Úgy érezte, ő már megtett mindent, ami erejéből tellett: jöjjenek azok, akik eddig irigykedve bírálták az intézkedéseit. Jöjjenek és kóstoljanak bele a hatalom édességébe. Rontsanak, ahogy ő rontott. Az utca embere úgy reagált a hírre, ahogy az ilyesfajta hírekre szokás. Két napig elcsámcsogott rajta, aztán jött a disznóölés, felemelték a gyufa árát, megbukott a századik magyar film - abban az évben -, ezek aztán elfelejtették mindenkivel Nagykaszás Bélát. Kivéve a hiénákat. Azt a néhány íróból álló csoportocskát, akik Nagykaszás és a Reklámiroda árnyékában éldegéltek, felszedték az asztal alá hullott morzsákat, írták a felesleges reklámot, és Nagykaszás nevével vagdalózva széles rendet vágtak a konkurenciában. Ahogy híre ment, hogy a Reklámiroda főnöke feladta hivatalát, s egyre gyakrabban tűnik fel horgászbottal a Kiskörei-víztároló partján, ahol még csukát is lehet fogni, a hiénák között kitört a pánik. Nem Nagykaszás Bélát sajnálták, dehogy. Akik szilárd elvi alapon állnak, azok nem rendülnek meg, ha egy-egy személy lehullik a színpadról. A baj ott volt, hogy tudták, ki lesz Nagykaszás utóda. S még nagyobb baj, hogy nem ismerték. Úgy hírlett, nem volt árnyéka, amelyben meghúzódhattak volna, s talán asztala sem volt, amelyről lepotyoghattak volna a morzsák. S még ha lett is volna - tételezzük fel, hogy később lett -, mások hasaltak alatta. Görömbei, a hiénák-hangadója nem nyugodott bele egykönnyen a vereségbe. Nemhiába verték a fejébe annak idején a szemináriumon, hogy „nincs lehetetlenség, csak tehetetlenség" - talán Lomonoszov mondása volt , elhatározta,, hogy fittyet hányva térnek és időnek visszatornássza magát az asztal alá. Ez idő tájt az idő gyakorlati hasznosításával foglalkozó egyetemi tanszéken Görömbei távoli rokona, bizonyos Papp Miksa adjunktus ígéretes kutatásokat folytatott az időutazás megvalósításával kapcsolatban.
Nagy elődök nyomdokán haladva szerkesztett egy időgépet, amely megközelítőleg úgy nézett ki, mint egy villamosszék. Volt karfája, lábtámasza, rajtuk az ominózus bilincsekkel, kapcsolókkal, szerkentyűkkel. Papp Miksa kísérletei biztatóan haladtak. Néhány patkányt már sikerült áttennie a huszadik század második felébe, sajnálatos módon azonban a patkányok nem érkeztek vissza, csupán egy névjegy, a bábolnai patkányirtó szövetkezet nevével és teljes címével. Papp Miksa lendületét azonban nem törte meg a kudarc, másodjára már egy farkaskutyát küldött át az időn. Ez aztán már visszajött, ráadásul nem is egyedül, hanem egy másik kutyával, amit a fóti kutyamenhelyen csípett fel a kísérleti alany. Görömbeinek nem sok energiája ment rá, hogy meggyőzze Papp Miksát: dobja át őket az időben, aztán néhány hónap múlva hozza vissza. Mindenfélét összehadovált, hogy miért van szükség az utazásra. Papp Miksát elsősorban a dolog technikai oldala érdekelte, s nem sokat törődött az ideológiával. Örült, ha akad néhány olyan marha - illetve vállalkozó szellemű férfiú aki hajlandó beleugrani a nagy ismeretlen óceánba, az időbe. Megígérte, hogy emberi utazásra is alkalmassá teszi a szerkentyűjét, s máris kezdődhet az időutazás. Aznap este Görömbei a hiénák szokásos módszerértekezletén ismertette a többiekkel a tervét. Elmondta, biztos forrásból tudja, hogy Nagykaszás Béla utóda bizonyos Palásti Alfréd lesz. Mind ez ideig egy vidéki városka iskolaigazgatója volt, nagy, szürke homállyal a háta mögött. Azt is sikerült kinyomoznia, hogy gyermekéveit egy messzi pusztán töltötte, víz és villany nélkül; a savanyúcukrot és csokoládét csak a kalendáriumból ismerte; a citromról sokáig azt hitte, hogy éretlen alma. Ezért terve a következő; az időgéppel visszautaznak Palásti Alfréd gyermekkorába, megismerkednek vele, bizalmába férkőznek, hogy visszatértük és kinevezése után rájuk ismerjen mint gyerekkori barátaira. A hiénák vezetői zajos ovációval fogadták a tervet. Némiképpen elkomorultak ugyan, amikor rájöttek, hogy nekik is utazniuk kell, méghozzá a lehető legbizonytalanabb közlekedési eszköz, az idő hátán. Legyűrték azonban félelmüket; hiszen melyikük merte volna megkockáztatni, hogy kimarad a buliból... Papp Miksa áthangolta a készülékét, meghatározta az időt és a teret, s kitűzte a kísérlet időpontját. Fél órával az indulás előtt egymás után gyülekeztek az egyetem előcsarnokában a hiénaklub vezető tagjai.
28 Lőrincz L. László: Időutazás Görömbei három kiló citromot szorongatott a hóna alatt; Kanyó savanyúcukrot; Perlaki pedig leértékelt csokoládét, amelynek hajdan fekete fedőrétege már szürkére színeződött. A többiek szemrehányó megjegyzéseire csak annyit válaszolt, hogyha visszamennek az időbe, a csokoládé is visszafiatalodik. Papp Miksa elmagyarázta, hogy csak egymás után startolhatnak, hiszen a karosszékbe egyszerre egy utazó fér. Görömbeire jutott a megtiszteltetés, hogy elsőnek induljon. Nagy sóhajjal, kezében a zacskó citrommal beült a székbe. Valami villant, s a szék kiürült. Egymás után érkeztek vissza a huszadik század legeslegvégére. Éppen zuhogott a hó, s rendkívüli hómunkások próbáltak megbirkózni az égi áldással. A tanyák környéke, ahova igyekeztek, eléggé megközelíthetetlen volt: a Vörös Hadsereg tankjai tudták csak áttörni a hóakadályokat, hogy kórházba vigyék a szülő nőket. Görömbei viszonylag elfogadható orosz nyelvtudásával megpróbált felkerülni egy tankra, hosszasan agitálta a katonákat - kevés sikerrel. Csak később jött rá, hogy a kommunikációval lehet valami baj, mivel a katonák abházok voltak, s néhány jól sikerült orosz káromkodáson kívül csak a saját anyanyelvűket ismerték. A problémát Perlaki oldotta meg: néhány ajándék citrom és csokoládé csodát tett: egy páncélos kényelmesnek nem mondható belsejében tették meg .az utat a tanyáig. Görömbei, aki utazásuk előtt hosszasan kutatott az Állami Levéltárban, tudta,' hogy három tanyának kell lennie egymás mellett: Pukler Alfréd tanyájának, Pirkler Alfréd tanyájának, Preszeller Alfréd tanyájának. A nevek viszonylagos egyhangúságát az okozta, hogy a terület nemzetiségi vidéken feküdt, s ebben az időben éppen az Alfréd volt a divat a fiúgyermekek körében. Görömbei azt is tudta, hogy Pirklerék tanyája üresen áll, a Pirkler család a városba költözött - s várják, hogy valami városi művészember vagy közönséges őrült megvegye a tanyájukat. Úgy okoskodott, vagy Preszeller, vagy pedig a Pukler családban kell megtalálniuk a fiúgyermeket, akiből a későbbi reklámelnök lesz. Némi névmagyarosítás után persze. Kanyó fázósan toporgott az elhagyatott tanya előtt, amikor az abházok magukra hagyták őket, és azzal vigasztalta magát, hogy ők tulajdonképpen a háromkirályok, akik Krisztus jászolát keresik. Még az arany, a tömjén és a mirha is stimmel: csokoládé, citrom és savanyúcukor. Egy újabb hóvihar végérvényesen beverte őket a tanyára. Szerencsére találtak egy használt, petróleummal teli lámpát, és meggyújtották. Vacogva tértek nyugalomra, de úgy gondolták, a jövő majd kárpótolja őket szenvedéseikért. Éjszaka csoda történt. Szubtrópusi meleghullám érkezett, a hó elolvadt, s amikor reggel kinyitották az ajtót, fülemüle énekelt a levegőben. Perlaki a kamrában talált egy biciklit, s bekarikázott a közeli, ötven kilométerre található boltba, hogy ellássa a többieket élelemmel, míg azok a terv végrehajtásán fáradoznak. Görömbei és Kanyó hónuk alá vették a citromot és a csokoládét, majd meggondolták magukat, óvatosan betették a cuccokat egy rongyos aktatáskába, és szomszédnézőbe indultak. Előbb a Preszeller-tanyát ejtették útba - valahogyan bizalomgerjesztőbb volt, mint a másik. A házigazdát, Preszeller Alfrédot éppen az udvaron találták: a disznók fogát mosta egy óriási fogkefével. Mellette enyhén hülye, kicsit vízfejű fiúcska álldogált, csordogáló taknyát gondterhelten törölgette kézfejével. Görömbei böffentett, de nem tört ki a botrány. A feladatra koncentrált, és erőszakot tett a gyomrán. Idősebb Preszeller Alfréd nem tudta mire vélni az urak látogatását. Hümmögött, amikor megtudta, hogy meg akarják venni Pirklerék tanyáját, s csak annyit morgott a bajusza alatt, hogy azoknak a disznó Pirkleréknek mindig is kurva szerencséjük volt, s ingerült mozdulattal leöntötte a disznók fogmosó vizével Görömbei lábát. A megmaradt két király fordult is vissza, s már mentükben kérdezték meg, van-e Pukleréknál gyerek. Megtudta, hogy ifjabb Pukler Alfréd éppen egyidős a vízfejűvel, csakhogy hülye, mert mindig tanul, és az a vágya, hogy pedagógus legyen. Az idősebb Presszeller röhögve mondta, amit mondott, és még ifjabb Preszeller is röhögött a haverján. S elfeledte letörölni a taknyát. A kétkirályok összenéztek, s elindultak a Pukler-tanya felé. Húszpercnyi gyaloglás után odaértek, nem mintha normális körülmények között húsz percig tartott volna az út, hanem mert a hülye Preszeller gyereket nem tudták elzavarni maguktól. Még akkor sem tágított, amikor kővel, majd száraz lószarral dobálták meg. Ott sompolygott mögöttük, és röhögött megállás nélkül. Puklerék tanyája sem volt különb, mint a másik. Nem úgy Pukler Frédi. A kisfiú a kútkáván ült, amikor a közelébe értek, és éppen a Háború és béke legújabb, norvég kiadását olvasgatta egy kis, norvég-német zsebszótár segítségével. Igazán nem volt nehéz barátságot kötni vele és a Pukler családdal. Kicsit zavarta őket ugyan, hogy Pukler Frédi sokkal többet konyított az irodalomhoz és általában a művészetekhez, mint ők, és egészen épkézláb szonetteket, robájátokat és babiloni versmértékbe szedett költeményeket fir-kálgatott, egyelőre csak iskolai füzetlapjai szélére. Továbbá az is zavarta a barátkozást, hogy Preszellerék hülye gyereke szüntelenül ott loholt a nyomukban. Nem segített se kő, se lószar. Csörgött a nyála a vágytól, amikor néhány centiméterre tőle, Pukler Frédi a csokoládét és a citromot ette, de amikor könyörögve kinyújtotta a kezét, Görömbei vérszomjas
mosollyal egy darab száraz lószart tett bele. Pukler Frédi ugyan megpróbált egyegy darabot adni a hülyének is, de Görömbei kerek perec megtiltotta. Így múltak-múldogáltak a hónapok. A kis Pukler Frédi kapott ajándékba három egészen élethű színes fényképet a három szomszédról, s a nagy barátság jegyében még az utolsó este moziba is elvitték. Preszeller Frédi sokáig ott futott mögöttük, és könyörgött, hogy őt is vigyék be a moziba. Kanyó azonban egy jól irányzott fenékbe rúgással elkergette. Utazásuk éjszakáján ismét leesett a hó, akadályokat emelve az úton. Menetrendszerűen megérkeztek a kisegítő tankok, s a háromkirályok felpattantak egyiknek a tetejére. A katonák ismerősökként üdvözölték őket, s elindultak a város felé. Félúton lehettek, amikor valami felvillant a levegőben, suhogás hallatszott, majd néhány szempillantás múlva az egyetem udvarán találták magukat tankostul, ab-házostul. Mondani sem kell, hogy óriási riadalmat keltett a megjelenésük, főleg, amikor az abházok nem vették tréfára a dolgot, és rohamra indultak a főporta ellen. Aztán ismét villant valami a levegőben, s a tank visszacsúszott Preszellerék tanyája mellé. Görömbei, Kanyó és Perlaki három napig aludt, majd berohantak a Szövetségbe, hogy áttanulmányozzák az időközben megjelent újságokat. A három hónappal azelőttiben végre megtalálták a hírt, hogy Palásti Alfrédot kinevezték a Reklámiroda vezetőjévé. Hazarohantak, és igazi írói vénával kifőzték a tervet. Görömbei vett két kiló citromot, Kanyó csokoládét, Perlaki pedig savanyúcukrot. Mindegyikük zsebre tette annak a színes fotónak a másolatát, amit búcsúzóul Pukler Frédinek ajándékoztak, s elindultak a Reklámiroda felé. Bekopogtak az ajtón, kinyitották, s azonnal öröm érte őket. A titkárnővel szemben, az előszobában Pukler Frédi üldögélt, azazhogy dehogyis ő, hanem a felnőtt Pukler Alfréd. pontosabban Palásti Alfréd. A hiénák csak álltak az ajtóban, és megkövültén mosolyogtak. Pukler Alfréd felugrott, füléig szaladt a szája, és feléjük tárta a karjait. - Nahát! Ezt a meglepetést! Görömbei bácsi, Perlaki bácsi és Kanyó bácsi . . . Kedves, öreg barátaim! Könnyek csorogtak a szeméből, amikor Görömbei meghatottságot színlelve átnyújtotta a citromot, Kanyó a csokoládét, Perlaki a savanyúcukrot. A titkárnő sírva törölgette a szemét. Pukler Alfréd még mindig könnyezve kivett egy citromot a zacskóból, és mint régen, enni kezdte. Görömbei megragadta az alkalmat, és gratulált a kinevezéséhez. Pukler Alfréd kezében megállt a citrom. Aztán kesernyésen nevetni kezdett. - Milyen kinevezésemhez? Hiszen éppen azért vagyok itt, mert kirúgtak a tanyai iskolából. - Suttogva feléjük hajolt. - Hiszen tudják. Szomszédok voltunk régen. Talán segít, ha akar. A háromkirályok úgy érezték, jéggé fagy körülöttük a levegő. Szólni sem tudtak, csak bámultak egymásra, mint akik álmodnak. A Reklámiroda főnökének szobájába vezető ajtó kitárult, s kilépett rajta Preszeller Alfréd, azaz Palásti Alfréd. Csipkés szélű zsebkendőjével törölgette nedvedző orrát, s hatalmas, gömbölyű fején kósza hajszálak meredeztek az égre. Ahogy rájuk pillantott, látszott, hogy felismeri őket. Nyelt egy nagyot, és azt figyelte, ahogy Pukler Alfréd a citromot eszi. Tekintete előbb a csokoládés csomagra esett, majd a savanyúcukorra. Előrenyújtotta a tenyerét, és keserves, nyafogó hangon kérdezte: - Nekem nem hoztak? - Mit? - csúszott ki Görömbei száján a kérdés. - Hát amit szoktak. Lószart. Ezzel megfordult, és becsukta maga mögött az ajtót.
Ámon László rajza
∞
ARTHUR C. CLARKE
SZILAJ ÉG
gy utazási iroda poszterével kezdődött az egész, több mint három évvel lévén ezelőtt. Harper, kezdőOsztályon, komputer-csak programozó azGeorge Alkalmazott Fizikai látásból és hírből ismerte Dr. Elwint. Az ASTROTECH kiváló kutatási igazgatója még közvetlen beosztottai számára is némiképp távoli személyiség volt, akit testi és szellemi tulajdonságai egyaránt kirekesztettek az átlagemberek közül. Se nem szerették, se nem utálták, inkább csodálták vagy sajnálták, de biztosan nem irigyelték. Harper, aki alig pár hónapja érkezett az egyetemről, nem hitte, hogy a doktor tud egyáltalán a létezéséről, hacsak annyit nem, hogy a neve szerepel az intézet alkalmazottainak listáján. Rajta kívül még tíz másik programozó dolgozott az osztályon, nála mind idősebbek, de nagy részük egy-két mondatnál többet sohasem beszélt még kutatási igazgatójával. Amikor Harperra került sor, hogy egy bizalmas aktát bevigyen Dr. Elwinnek, nem is számított másra, mint hogy néhány udvarias formaság kíséretében járja meg az igazgatói szobát. Majdnem így is történt. Ám épp amikor távozóban volt, megtorpant a csodálatos himalájai panorámát ábrázoló, fél falat beborító poszter előtt. Oda tették, ahonnan Dr. Elwin ráláthatott, ha felpillantott asztaláról, s a táj, amit ábrázolt, igencsak ismerős volt Harpernak, hiszen maga is lefényképezte, amikor megilletődött és enyhe légszomjjal küszködő turistaként fenn topogott a Mount Everest havas csúcsán. Ott volt a felhők fölé magasló Kancsendzönga fehér gerince, legalább százötven kilométerre. Majdnem egy vonalban vele, de sokkal közelebb a Makalu kettős csúcsa; és még közelebb az előteret uraló, roppant tömegű Lhotse, az Everest szomszédja és riválisa. Messzebb nyugatra, szabad szemmel felmérhetetlen kiterjedésű, hatalmas völgyekben nyújtózott a két szabdalt felszínű jégfolyam, a Khumbu és a Rongbuk gleccser. Ebből a magasságból az összetorlódó jégredők akkorának látszottak, mint a barázdák a szántóföldön, de az acélkeménységű jég bevágásai és ráncai bizony több száz méter mélyek voltak. Harper feltoluló emlékeibe feledkezve még mindig az elragadó látványban gyönyörködött, amikor Dr. Elwin megszólalt mögötte: \ - Látom, érdekli. Járt már ott? - Igen, doktor úr. A családom vitt el, azután, hogy végeztem a középiskolában. Egy hétig a hotelban ültünk, azt hittük, nem javul meg az idő addig, mire mennünk kell haza. De az utolsó napon elült a szél, és vagy húszán feljutottunk a csúcsra. Egy óra hosszáig voltunk fent, és lefényképeztük egymást. Dr. Elwin elég sokáig morfondírozott a hallottakon. Amikor megszólalt, hangjából eltűnt a korábbi távolság, sőt tagadhatatlanul fojtott izgatottságot takart. ; - Üljön le, Mr. ... öö ... Harper. Szeretném, ha mesélne még! Harper kissé zavartan ballagott vissza a székhez, mely a nagy igazgatói asztal előtt állt. Semmi szokatlant nem cselekedett; több ezer ember jár évente az Everest Hotelban, és majd egynegyedük fel is jut a csúcsra. Sőt, tavaly világraszóló reklámozás kísérte a tízezredik turistát, aki fenn állt a világ tetején. Egy-két cinikus vélemény azért elhangzott a rendkívüli eseményt követően, miszerint a tízezredik turista véletlenül épp egy jól ismert videosztár lett!
E
jfélre már csak száz méterre volt a Mount Everest csúcsa, s az égboltra felkúszó Hold sápadt, kísérteties fénybe vonta a hópiramist. A felhők elvonultak, és a napok óta fújó szél majdnem egészen elült. A Föld legmagasabb pontján valóban ritka ez a béke s nyugalom; jól választották meg az időt. Talán nagyon is jól, gondolta George Harper; úgyszólván elképesztően könnyen ment. Egyetlen gondjuk az volt, hogy észrevétlenül jussanak ki a hotelból. Az igazgatóság nem nézte jó szemmel az önkéntes éjszakai túrákat fel a hegyre; az esetleges balesetek nem tesznek jót az üzletnek. Dr. Elwin azonban így döntött, és alapos oka volt rá, bár soha nem beszélt róla. A világ egyik leghíresebb tudósának - s minden bizonnyal leghíresebb nyomorékjának - a jelenléte az Everest Hotelban a turistaszezon kellős közepén máris tapintatos kérdezősködésre adott alapot. Harper valamelyest eloszlatta a kíváncsiskodók érdeklődését, mikor célzást tett arra, hogy gravitációs méréseket végeznek, ami legalább részben igaz volt. De a teljes igazsághoz képest ez Jules a részElwint, elenyészően Ha most látta volna valaki ahogycsekély kitartóanvolt. halad a 8848 méteres magasság felé több mint húszkilónyi felszereléssel a hátán, nem hitte volna, hogy a lába szinte használhatatlan. 1961-ben a Thalidomide gyógyszer okozta tragédia áldozataként született, melynek következményeit több mint tízezer részlegesen nyomorék csecsemő viselte szerte a világon. Elwin a szerencsések közé tartozott. A két karja egészen normális volt, és tornáztatással annyira megerősödött, hogy átlagon felüli izomerőre tett szert. Ernyedt, satnya lábait viszont csak vonszolta magával. Járógéppel meg tudott állni, sőt képes volt pár bizonytalan lépésre is, de igazán járni soha nem tudott. Most mégis ott volt hatvan méterre az Everest csúcsától. 1972 by Arthur C. Clarke
30 Arthur C. Clarke: Szilaj ég Harper semmi olyan információval nem tudott szolgálni, amit dr. Elwin tucatnyi más forrásból, mint például prospektusokból pont olyan könnyen meg ne szerezhetett volna. Ám melyik ifjú és ambiciózus tudós szalasztana el ilyen alkalmat, amikor kedvező benyomást tehetne arra, aki karrierjén oly nagyot lendíthetne? Harper nem volt rideg, számító ember, a hivatali politikába sem kívánta beleártani magát, de felismerte a kínálkozó alkalmat. I. - Nos, doktor úr - kezdte először lassan, gondolatait és emlékeit rendezgetve a repülő egy Namchi nevű kisvárosban teszi le az embert, körülbelül harminc kilométerre a hegytől. Utána busz visz fel egy gyönyörű útszakaszon a hotelig, ahonnan a Khumbu gleccserre nyílik kilátás. A hotel 5500 méter magasan fekszik, ahol túlnyomásos szobát foglalhat bárki, akinek légzési nehézségei támadnának. Természetesen orvosi gárda áll a vendégek
tapintatlansághoz, hogy nem is zavarta. Miért érdekli ennyire az Everest? - csodálkozott Harper. Talán az abszolút elérhetetlensége miatt; jelképezhette számára mindazt, amit a sors születésétől fogva megtagadott tőle.
szolgálatára,Legalább és az igazgatóság a fizikailag látogatókat. két napotelutasítja kell a hotelban töltenialkalmatlan speciális diétán, mielőtt magasabbra engednék az embert. A hotelból, mely mélyen a hegyoldalba épült, tulajdonképpen nem látszik a csúcs, és olyan, mintha rádőlne az egész. De a Lhotse meg a többi csúcs fantasztikus látványt nyújt! Félelmetes is tud lenni, különösen éjszaka. Olyankor üvölt a szél messze a magasban, és hátborzongató hangokat ad a mozgó jégtömeg. Nem nehéz elképzelni, hogy odafent a hegyekben szörnyek kutatnak zsákmány után ... - A hotelban nincs más dolga az embernek, mint hogy pihenjen, gyönyörködjék a panorámában, és várjon, míg az orvosok engedélyt nem adnak a továbbhaladásra. Régen hetekbe tellett, míg a szervezet hozzászokott a ritka levegőhöz; ma már negyvennyolc óra alatt megfelelő szintre emelik a vörösvértestek számát. A látogatóknak körülbelül a fele, többnyire az idősebbek, mégis úgy döntenek, hogy pont elég magasan vannak már. - Ezután minden attól függ, mennyire tapasztalt az illető, és hogy mennyit hajlandó fizetni. A profi hegymászók egy része hegyi vezetőket bérel, és szabályos hegymászó felszereléssel önállóan teszi meg az utat. Manapság nem túl kockázatos, és menedékházak is vannak különböző stratégiai pontokon. A többségnek sikerül. Az időjárás persze mindig lutri, minden évben van néhány áldozat. - Az átlagturista a könnyebbik utat választja. Repülőgépeknek tilos az Everesten landolniuk, kivéve kényszerleszállás esetén, de a Nuptse gerince mellett van egy állomás, ahová helikopterjárat visz fel a hotelból. Az állomástól csak öt kilométer a csúcs, a South Colon át - könnyű túra bárkinek, ha jó kondícióban van, és rendelkezik némi hegymászó tapasztalattal. Egyesek oxigénpalack nélkül teszik meg az utat, pedig nem ajánlatos. Én magamon hagytam a maszkot egészen addig, amíg fel nem értem a tetőre, ott levettem, de semmi bajom nem volt a légzéssel. - Szűrőt vagy gázpalackot használt? - Ó, a mai molekuláris szűrők Igazán megbízhatóak, több mint száz százalékra növelik az oxigénkoncentrációt. Rendkívül megkönnyítették a magashegyi turizmust. Gázpalackot ma már senki sem visel. - Mennyi ideig kellett mászni? - Egy egész napig. Közvetlen pirkadat előtt indultunk, és estére értünk vissza. A régi nagyok ezen biztos csodálkoztak volna. Persze kipihenten kezdtünk, és könnyű utunk volt. Az állomástól vezető szakaszon semmi komoly baj nem érheti az embert, még lépcsőket is vágtak a sziklába a nyaktörőbb szakaszokon. Ahogy mondtam, jó kondícióban akárkinek sikerül. Harper legszívesebben leharapta volna a nyelvét, alighogy elismételte ezeket a szavakat. Fel nem foghatta, hogy feledkezhetett meg róla, kivel beszél, de olyan élénken idéződön föl benne az a csodákkal teli út fel a világ tetejére, hogy egy pillanatra megint ott érezte magát azon a magányos, szélszaggatta hegycsúcson. A Földnek azon az egyedüli pontján, ahová Dr. Elwin soha nem tudna eljutni... Úgy látszott azonban, hogy a tudós nem vette észre - vagy pedig annyira hozzászokott már az ilyen meggondolatlan
kényszerérzete támadt, hogy szembe kelllettek szállnia az az őket körülfogó nyomasztó magányossággal. Mintha ők volna egyedüli emberek az egész világon; sehol egy jel ebben a fehér csúcsrengetegben, ami arra utalna, hogy az emberi faj létezik. Elwin nem válaszolt, csak szórakozottan bólintott, ahogy elhaladt Harper mellett, és ragyogó tekintete a csúcsra tapadt. Különös, merev tartással járt, lába meglepően sekély bemélyedést hagyott a havon, s közben halk, de félreérthetetlen zümmögés hallatszott terjedelmes hátizsákjából. Igazából a hátizsák vitte őt - illetve súlyának háromnegyedét. Ahogy megállíthatatlanul közeledett egykor elérhetetlen, most karnyújtásnyira levő célja felé, Dr. Elwin és egész berendezése mindössze huszonkét kilogrammot nyomott. S ha ez még mindig sok, csak fordítani kell egy tárcsán, és súlytalanná vált volna. Itt, a holdsugárban fürdő Himalájában rejtőzött a huszonegyedik század legnagyobb találmánya! Mindössze öt ilyen Elwin-féle kísérleti levitátor létezett az egész világon, s kettő azokból itt volt, a Mount Everesten.
M
ost pedig, alig három évvel később, a csúcstól mindössze harminc méterre George Harper megállt, és feltekerte a nejlonkötelet, amint a doktor utolérte őt. Bár soha nem került szóba, tudta, hogy a tudós szeretne elsőnek felérni a csúcsra. Megérdemelte, s a fiatalabb ember semmi kincsért nem fosztaná meg ettől a megtiszteltetéstől. - Minden rendben? - kérdezte, amikor dr. Elwin mellé ért. A kérdés teljesen felesleges volt, de Harpernak az a sürgető
H
arper szemében ma is varázslatnak tűnt a „levi”, ahogy hamarosan becézték a laboratóriumban, pedig már két éve tudott róla, és konyított is valamit a működési elvéhez. A tápegységekben tárolt villamos energia elegendő volt ahhoz, hogy egy száztíz kilogrammos terhet tizenhat kilométer magasságig felemeljen, s ez nagy biztonsági tényezőt jelentett küldetésükben. Az emelkedés-süllyedés ciklus jóformán a végtelenségig ismétlődhetett, mivel az egységek a Föld gravitációs mezejével voltak kölcsönhatásban. Fölfelé lemerülés, lefelé feltöltődés zajlott az akkumulátorban. Minthogy egyetlen mechanikai folyamat sem maradéktalanul tökéletes, minden ciklus csekély energiaveszteséggel járt, de akár százszor is megismétlődhetett, mielőtt a telepek kimerültek volna. Felvillanyozó érzés volt a hegymászás így, hogy testük jóformán súlytalanná vált. A szíjak húzása azt az érzést keltette, mintha láthatatlan ballonokon függtek volna, melyek felhajtóerejét tetszés szerint szabályozhatták. Valamennyi súlyra szükségük volt ahhoz, hogy a talajon maradjanak, s azt rövid kísérletezés után huszonöt százalékban állapították meg. Ezzel legalább olyan könnyen kaptathattak fel egy 45°-os emelkedőn, mintha sima földön jártak volna. Számtalanszor majdnem nullára csökkentették súlyukat, amikor függőleges sziklafalakon kellett fölkapaszkodniuk. Ilyenkor egészen különös érzés kerítette hatalmába őket, mely készülékükbe vetett vak hitet követelt tőlük. Nem kis akaraterőt igényel, hogy az ember ég és föld között lebegjen azzal a tudattal, hogy mindössze egy halkan zümmögő elektromos készülékre számíthat. Ám néhány perc múlva az erő és a szabad szárnyalás érzete elsöpört minden félelmet, hiszen valóra vált az ember egyik legrégebbi álma! Néhány héttel ezelőtt valamelyik könyvtáros talált egy huszadik század eleji verset, melyben az egyik sor tökéletesen ráillett vívmányukra: Hogy szilárdan megüljön a szilaj ég nyergében. Még
Arthur C. Clarke: Szilaj ég 31 a madarak sem rendelkeztek ilyen szabadsággal a harmadik dimenzió felett; ez volt a tér igazi meghódítása! A levitátor feltárja majd az emberiség előtt az égbe nyúló hegyek világát, mint ahogy egy emberöltővel ezelőtt a légzőkészülék a tengerek mélyét. Amint ezek a készülékek kiállják a próbát, és megindul olcsó tömegtermelésük, az emberi civilizáció minden jellemző vonása átalakul. A szállítás forradalmi változáson megy majd át; az űrutazás nem kerül majd többe, mint a szokványos repülés - az emberiség birtokba veszi a levegőt. Az autobomil feltalálásával száz évvel ezelőtt beindult folyamat halvány előszele volt csupán annak az elképesztő méretű társadalmi és politikai fejlődésnek, ami most fog bekövetkezni. Harper biztosra vette, hogy dr. Elwin győzelme magányos pillanatában semmi effélére nem gondolt. Amikor majd dicsőíteni (s
át. Akkor látta meg dr. Ewint a kötél végén, ahogy lassan keringett körülötte, mint bolygó a Nap körül. A kép visszalökte a valóságba; öntudata talán csak a másodperc törtrészéig kapcsolt ki. Tisztában volt vele, mi a teendő. - Doktor! A vészkapcsolót! - ordított bele a szélbe. Közben a vezérlőegységen kitapogatta a zárat, feltépte, is megnyomta a gombot. A hátizsák hirtelen olyan hangot adott, mint egy felbolydult méhkas. A szíjak Harper testébe vágtak, ahogy a készülék igyekezett felrántani őt a magasba, el az alatta láthatatlanul leselkedő haláltól. A Föld gravitációs erejének egyszerű képlete szinte izzott a fejében. Egy kilowatt másodpercenként egy méterrel tud felfelé emelni egy száz kilogrammos súlyt, a készülék maximális teljesítménye pedig tíz kilowatt, bár ezt a teljesítményt egy percnél tovább nem képes
talán átkozni is)hogy fogjaitta világ, neki mindez eltörpül majd ahhoz a tényhez képest, állhatott fönn a Föld legmagasabb pontján. A szellem igazi győzelme volt ez az anyag felett, a puszta értelemé a törékeny, béna test | felett. A többi mind érdektelen. Amikor Harper megállt a tudós mellett a hófödte piramis tetején, meglehetősen formális merevséggel fogtak kezet, mivel ez látszott helyesnek. Egyetlen szót sem szóltak; csodálatos teljesítményük és a csúcsok látványa körös-körül, ameddig a szem ellát, torkukra forrasztotta a szót. Harper a felhajtóerő és a szíjak nyújtotta biztonságban kényelmesen szemlélte a látóhatárt. Egymás után, ahogy felismerte őket, sorolta magában a környező hegyóriások nevét: Makalu, Lhotse, Baruntse, Cho Oyu, Kancsendzönga ... Közülük alig néhányra jutott még fel ember. Na de a levik hamarosan változtatnak ezen. Sokan persze helyteleníteni fogják. A múltban, a huszadik században is voltak hegymászók, akik „csalásinak minősítették az oxigénpalack használatát. Nehéz volt elhinni, ] hogy egykor hosszú ideig tartó akklimatizálódás után, minden mesterséges segédeszköz nélkül próbáltak emberek feljutni ilyen magasságokba. Harpernak eszébe jutott Mal-lory és Irvine, akiknek a testét máig sem találták meg, s talán itt fekszenek valahol egy-két kilométerre tőlük. Mögötte dr. Elwin a torkát köszörülte. - Menjünk, George! - szólt csendesen, az oxigénszűrő miatt tompa hangon. - Vissza kell érnünk, mire keresni kezdenének! Miután némán búcsút vettek mindazoktól, akik előttük jártak e helyen, megfordultak, és elindultak lefelé az enyhe lejtőn. Az addig ragyogóan tiszta éjszaka egy árnyalattal sö-tétebb lett; néhány felhő siklott el sebesen a Hold korongja előtt, hogy sokszor alig látszott a csapás. Harpernak sehogy sem tetszett az idő, és útiránymódosításon kezdte törni a fejét. Jobb lenne talán a South Col-i menedékház felé fordulni, mint a helikopterállomás felé! Dr. Elwinnek azonban nem szólt semmit, nem akart vaklármát kelteni. Épp egy pengeéles gerincen haladtak, melynek egyik oldalát tökéletes sötétség, másik oldalát halványan sziporkázó hó borította. Rettenetes volna, gondolta Harper, ha most kapná el őket a vihar. Alig mondta ki magában, már rajtuk is volt a fergeteg. Szinte a semmiből süvítő szélroham tört elő, mintha erre a pillanatra tartogatta volna a hegy minden erejét. Cselekvésre nem volt idő; még ha normális súlyuk lett volna, akkor is ledöntötte volna őket a lábukról. Az áramlat másodpercek alatt árnyékba borult, fekete űrbe sodorta a két embert. Képtelenség volt felmérni az alattuk megnyíló mélységet; i Harper semmit sem látott, amikor elszánta magát, hogy lepillantson. Bár úgy tűnt, majdnem vízszintesen röpíti a szél, tudta, hogy zuhan. Megmaradt súlya a normális sebesség egynegyedével húzta lefelé, ami épp elég volt. 1200 méteres esésnél sovány vigasz lenne számukra, hogy csak 00-nak tűnik. Még nem volt ideje megijedni; az csak később jön, ha életben marad, és mindenekfölött - elég abszurd módon - az értékes levitátorért aggódott, nehogy tönkremenjen. Táráról egészen megfeledkezett; vészhelyzetben az agy csak egyetlen dologgal képes foglalkozni. A nejlonkötél hirtelen rántására riadt megdöbbenés járta
fenntartani. figyelembe vévemajd kezdeti súlycsökkenését, jóval több mint harmincÍgy métert emelkedik másodpercenként. Hirtelen rándult egyet a kötél. Dr. Elwin késve nyomta meg a vészkapcsolót, de végre ő is emelkedett már. Versengett egymással a készülék emelőereje és a szél, amely a Lhotse jeges sziklafala felé sodorta őket. Alig háromszáz méterre voltak a holdfényben előttük magasodó hó és jég borította sziklataréjtól. Nem tudták pontosan megállapítani sebességüket, de kevesebb aligha volt óránként ötven kilométernél. Ha túlélik is a becsapódást, a komoly sérülést biztos nem ússzák meg, márpedig a sérülés itt egyenlő a halállal. Aztán amikor úgy látszott, hogy elkerülhetetlen az összeütközés, a légáramlat hirtelen felfelé tört, és magával rántotta őket. Kényelmesen, tizenöt méterrel kerülték el a gerincet. Varázslatnak tűnt, de a percnyi kábult megkönnyebbülés után Harper rájött, hogy megmenekülésüket pusztán az aerodinamikának köszönhetik. A szél a hegyfal előtt mindig felfelé áramlik, a másik oldalon ismét lefelé. De tovább ez már nem számított, mert az ég üres volt előttük. Csendesen repültek tovább a szakadozott felhők alatt. Bár sebességük nem csökkent, a szélzúgás egyszerre elhalt, mert együtt szálltak vele. Könnyedén beszélgethettek is az őket elválasztó tízméteres távolságból. - Dr. Elwin - kérdezte Harper jól van? - Igen, George - felelte a tudós higgadtan. - Most mit csinálunk? - Meg kell állítanunk az emelkedést. Ha még följebb megyünk, nem tudunk lélegezni, még szűrővel sem. - Igaza van. Akkor vissza az egyensúlyi helyzetbe. A hátizsákok vészes zúgása alig hallható elektromos zümmögéssé szelídült, amikor a vészkapcsoló áramköreit kiiktatták. Néhány percig föl-le jojóztak a nejlonkötélen, míg egyensúlyba nem sikerült jutniuk. Mire végre stabilizálódott a helyzetük, kilencezer méternél valamivel lejjebb sodródtak. Hacsak a levik cserben nem hagyják őket - amire a túlterhelés miatt volt némi eshetőség közvetlen veszély nem fenyegette őket. A bajok akkor kezdődnek majd, amikor megpróbálnak visszatérni a Földre. nnél különösebb hajnalt még nem köszöntött ember a történelem során. Bár fáradtak és a hidegtől merevek voltak, a ritka, száraz levegő is marta minden lélegzetvételnél a torkukat, mégis minden kényelmetlenségről megfeledkeztek, amikor az első halvány derengés szétáradt a csipkézett keleti horizonton. Egymás után hunytak ki a csillagok; utolsónak, percekkel napfelkelte előtt, a legnagyszerűbb űrállomás, a Pacific-3 fénye tűnt el, mely Hawaii fölött 35 000 kilométer magasan keringett. Majd felbukkant a Nap a névtelen csúcsok tengere fölött, és felvirradt egy új nap a Himalájában. Mintha egy holdbéli napfölkeltét figyeltek volna. Először csak a legmagasabb hegyvonulatokra vetődtek ferdén a sugarak, míg a környező völgyeket kékes árnyék töltötte be. Majd a világosság lassan lefolyt a sziklás oldalakon, és e zord, félelmetes táj mind több és több zugát keltette életre az új nap.
E
Arthur C. Clarke: Szilaj ég 33 Most már, ha jobban kinyitották a szemüket, fölfedezhették az emberi élet nyomait. Észrevettek néhány keskeny utat, magányos falvakból kígyózó füstoszlopokat és kolostorok tetején megcsillanó napsugarakat. Ébredezett alattuk a világ, mit sem tudva a csodálatos módon, ötezer méter magasan lebegő két szemlélődőről. Az éjszaka folyamán többször irányt változtatott a szél, ezért Harpernak fogalma sem volt, hol lehetnek. Egyetlen tájékozódási pontot sem ismert föl. Akárhol lehettek egy nyolcszáz kilométeres sávon Nepál vagy Tibet fölött. Közvetlen gondjuk a leszállóhely megválasztása volt, mégpedig hamar, mert sebesen sodródtak egy csúcsok és gleccserek alkotta tájék felé, ahol aligha remélhettek segítséget. A szél északkeletnek, Kína irányába vitte őket. Ha a hegyek fölé jutva leszállnának ott, lehet, hogy hetek múlva tudnának csak kapcsolatba kerülni egy ENSZ Élelmezési Segélyállomással, és hazatalálni. Talán még személyük sem lenne biztonságban, ha olyan területen ereszkednének le az égből, ahol írástudatlan, babonás parasztok étnek. - Jobb lesz gyorsan leereszkednünk! Nem tetszenek nekem azok a hegyek - mondta Harper. Szavai szinte teljesen elvesztek a légüres térben. Hiába volt dr. Elwin csupán három méterre, könnyen lehet, hogy nem hallott semmit, amit társa mondott. .Végre aztán majdhogynem kelletlenül, a doktor beleegyezően bólintott. - Sajnos, igaza van, de nem biztos, hogy menni fog ilyen szélben. Ne feledje, nem tudunk olyan gyorsan lefelé menni, mint emelkedni. Nagyon is igaza volt; a tápegységeket tized olyan gyorsan lehetett csak feltölteni, mint lemeríteni. Ha túl gyorsan veszítenének magasságukból és töltődnének fel gravitációs energiával, a cellák túlmelegednének, talán még fel is robbannának. A meglepett tibetiek (vagy nepáliak?) azt hinnék, hogy hatalmas meteorit robbant szét a levegőben. Soha senki nem tudná meg, mi történt pontosan dr. Jules Elwinnel és reményteljes ifjú asszisztensével. Ezerötszáz méter magasságban Harper minden pillanatban várta a robbanást. Gyorsan süllyedtek, de mégsem eléggé; igen hamar le kellene lassulniuk, különben túlontúl nagy sebességgel csapódnának be. Ráadásul rosszul számították ki a felszín fölötti szélmozgás sebességét. Szörnyű, kiszámíthatatlan,‘orkánszerű szél fújt ismét. A kiugró taréjokról lesöpört hó boszorkányos szerpentinszalagok módjára kavargott, hullámzott alattuk. Míg együtt szálltak a széllel, sejtelmük sem volt az erejéről; most újra meg kell majd tenniük a veszélyes lépést a rideg szikla és a lágyan ringató levegő között. A légáramlat egy tátongó kanyonba sodorta őket. Nem volt rá mód, hogy föle emelkedjenek. A kocka el volt vetve, s nekik a legjobb leszállóhelyet kellett megkeresniük. A kanyon félelmetes gyorsasággal szűkült. Alig volt több, mint egy függőleges szakadék, s a sziklás falak ötven-hatvan kilométeres sebességgel száguldottak el mellettük. Időnként alattomos légörvények jobbra-balra lódították őket; gyakran centimétereken múlott az összeütközés. Egyszer, amikor néhány méterrel húztak el egy hóval vastagon borított sziklapad felett, Harper kísértésbe esett, hogy meghúzza a gyorskioldót, ami azonnal ledobta volna a levitátort. De akkorvisszajutottak csöbörből vödörbe hogy esve, biztonságban volnakerültek a szilárdvolna: talajra,lehet, de csapdába ki tudja, hány kilométerre minden lehetséges segélyforrástól. Harper a megújuló veszély e pillanatában sem érzett igazán félelmet. Olyan volt az egész, mint egy izgalmas álom, amelyből mindjárt felébred, és saját ágyában találja magát épen, egészségesen. Nem létezik, hogy ez a fantasztikus kaland valóban megtörténik vele... - George! - kiáltotta a doktor. - Itt az alkalom, hátha fennakadunk azon a sziklán! Másodpercek alatt kellett cselekedniük. Mindketten egyszerre kezdték ereszteni a nejlonkötelet, míg nagy hurokban nem lógott alattuk, legalsó pontjával alig egy méterre a száguldó talajtól. Repülési pályájukkal pontosan egy vonalban hatalmas, legalább hat méter magas szikla állt; a mögötte elterülő hófolt elfogadhatóan puha földet érést ígért.
A kötél súrolta itt-ott a sziklatömb laposabb részeit, úgy látszott, szabadon siklik, majd beakadt egy kiszögellésbe. Harper hirtelen nagy rándítást érzett, és visszacsapódott, akár egy parittyakő. Sosem hittem, hogy a hó ilyen kemény tud lenni, gondolta. Aztán rövid, éles felvillanást látott; utána semmit.
A
z egyetemen volt megint, az előadóban. Az egyik professzor beszélt, nagyon ismerős volt a hangja, de valahogy nem egészen ide tartozott. Álmos, lagymatag gondolatai végigfutottak oktatói névsorán. Nem, biztos, hogy nem közülük való. Pedig annyira jól ismerte ezt a hangot, és kétségtelen, hogy valakinek előadást tartott. I - ... egészen fiatal voltam, amikor rájöttem, valami nincs rendben Einstein Konkrétanhogy az ekvivalenciaelmélettel, mely úgygravitációelméletével. tűnik, téves következtetésen alapul. Eszerint nem lehet megkülönböztetni a gravitáció, illetve a gyorsulás eredményeként létrejött erőhatásokat. Ez nyilvánvalóan hibás. Egyenletes gyorsulás létrehozható, de egyenletes gravitáció nem képzelhető el, mert az a távolság négyzetével fordítottan arányos, ezért tehát aránylag kis távolságon belül is változik. így könnyen ki lehet dolgozni vizsgálatokat, hogy különbséget tegyünk a két eset között, és ez elgondolkoztatott, vajon ... A lágyan áradó szavak nem hatottak különösebben Harper agyára, mintha idegen nyelven mondták volna. Tompán felfogta, hogy értenie kellene, de túl nagy megerőltetésébe került, hogy keresse a jelentésüket. Elsőnek azt akarta tudni, hol van. Hacsak nem volt valami baj a szemével, teljes sötétség vette körül. Pislantott, de ez az erőfeszítés olyan hasogató fejfájást okozott, hogy fájdalmában felkiáltott: - George! Jól van? Hát persze! Dr. Elwint hallotta halkan beszélni a sötétben. De kihez beszélt? - Borzasztóan fáj a fejem. És az oldalam is fáj, ha mozdulni próbálok. Mi történt? Miért van sötét? - Agyrázkódást kapott, és szerintem eltört egy bordája is. Ne beszéljen, csak ha feltétlenül szükséges. Ájult volt egész nap. Most éjszaka van, és itt vagyunk a sátorban. Takarékoskodom az elemeinkkel. A zseblámpa fénye szinte vakító volt, amikor dr. Elwin felkattintotta, és Harper meglátta az apró sátor falait. Micsoda szerencse, hogy teljes hegymászó felszerelést hoztak magukkal épp amiatt, ha netán kelepcébe kerülnének az Everesten. De az is lehet, hogy csak elnyújtja majd a haláltusát... Csodálkozott, hogy a nyomorék tudósnak sikerült - minden segítség nélkül - kicsomagolni egész felszerelésüket, felállítani a sátrat, és becipelni őt ide. Mindent szépen elrendezett: az elsősegélyládát, a sűrített élelmiszerkonzerveket, a vizeskannákat, a hordozható tűzhely kis piros gáztartályait. Csak a levitátor terjedelmes tápegységei hiányoztak; feltehetően kint hagyta, hogy több helyük legyen. - Valakihez beszélt, amikor felébredtem - mondta Harper. - Vagy álmodtam? Bár a sátorlapról visszaverődő tompa fényben rosszul látták egymás arcát, annyit észrevett Harper, hogy Elwin zavarba jött. Szinte abban a pillanatban megértette, miért, és azt kívánta, bár sose kérdezte volna meg. A tudós nem hitte, hogy életben maradnak. A feljegyzéseit vette magnószalagra arra az esetre, ha felfedezik valaha tetemüket. Harper komoran elgondolkodott, vajon utolsó akaratát fölvette-e már. Mielőtt Elwin válaszolhatott volna, gyorsan témát váltott. - Hívta a hegyi mentőket? Minden félórában megpróbálom, de attól tartok, leárnyékolnak a hegyek. Én hallom őket, de ők nem tudnak fogni minket. Dr. Elwin fölemelte a kis adó-vevőt, amit a csuklójáról csatolt le, és bekapcsolta.
34 Arthur C. Clarke: Szilaj ég - Négyes hegyi mentő - mondta egy gépies hang -, vétel. Az öt másodperces szünetben Elwin nyomta az SOS-gombot, aztán várt. - Négyes hegyi mentő, vétel. Egy egész percig vártak, de nem jött válasz a hívásukra. Hát most már késő egymást okolnunk, gondolta keserűen Harper. Míg a hegyek fölött lebegtek, számtalanszor megvitatták. hogy hívják-e az életmentő szolgálatot, de elvetették; egyrészt, azért, mert amíg a szél szárnyán repültek, nem volt értelme, másrészt pedig az elkerülhetetlen hírverés miatt, ami utána következne. Könnyű utólag bölcsnek lenni: álmukban sem jutott volna eszükbe, hogy az egyik olyan ritka zugban landolnak, mely kívül esik á hegyi mentők hatósugarán. Dr. Elwin kikapcsolta az adó-vevőt. Azután csak egyetlen hang
Képzelődsz, szidta magát Harper. Az ötlet, hogy valaki vagy valami az éjszaka kellős közepén itt kószáljon a Himalája egyik legmagasabb hágója környékén, egészen nevetséges volt. De hirtelen kiszáradt a torka, és érezte, hogy végigborsódzik a háta. Hallott valamit, amit már nem tudott figyelmen kívül hagyni. A fene essen a doktorba! Olyan hangosan szuszogott, hogy alig tudott figyelni a kintről jövő hangokra. Vagy arra utalt volna, hogy dr. Elwint - akármilyen mélyen aludt is - szintén felriasztotta örökké éber tudatalattija? Megint olyan furcsának tűnt.. . Kopp. Talán kicsit közelebb volt. Most másik irányból jött. Mintha valami - óvatosan, de nem elég csöndesen - lassan körözött volna a sátor körül. Ebben a pillanatban George Harper erősen kívánta, bár sose hallott
hallatszott a kiscsapdába sátorban:ejtették a szél tompa nyögése a hegyfalak között, melyek kettős őket, tehetetlenné téve a menekülést és a külvilággal való érintkezést egyaránt. - Ne féljen, reggel kitalálunk valamit - szólalt meg végre. - Hajnalig semmit sem tehetünk azonkívül, hogy kényelembe helyezzük magunkat. Igyon ebből a forró levesből! Órákkal később Harpert már nem is zavarta a fejfájás. Bár sejtette, hogy egy bordája valóban eltörött, talált mégis olyan testhelyzetet, melyet - amíg meg nem mozdult - kellemesnek talált, s szinte megbékült a világgal. Egymást követő hullámokban tört rá a kétségbeesés, a düh dr. Elwin miatt, és az önvád, hogy ilyen őrült vállalkozásba keveredett. Most ismét megnyugodott, bár agya, mely a menekülés módjait kutatta, túl éber volt ahhoz, hogy aludni hagyja. Odakint egészen elült a szél, s az éjszaka nagyon csöndes volt. Felkelt a Hold, s megtörte a tökéletes sötétséget. Bár sugarai közvetlenül soha nem érnének el hozzájuk, valami visszatükröződő fényt kaptak a havasok felől. Harper épp ki tudta venni azt a láthatóság határát súroló ragyogást, mely a sátor áttetsző hőszigetelő falán szűrődött át. Először is, biztatta magát, nem áll fenn közvetlen veszély. Az élelmiszerkészlet legalább egy hétig kitart; hó volt elég, amiből olvaszthattak vizet. Egy-két nap múlva, ha a bordája jól viselkedik, akár útnak is indulhatnának megint, ezúttal - remélte - nagyobb sikerrel. Nem túl messziről furcsa, tompa puffanás hallatszott, amin eltöprengett, de aztán rájött, hogy bizonyára nagyobb hótömeg huppant le valahol a magasból. Olyan rendkívül csöndes volt az éjszaka, hogy szinte azt képzelte, hallja a saját szívverését; alvó társának minden lélegzetvétele természetellenesen hangosnak tűnt. Különös, mennyire elterelik jelentéktelen dolgok az ember gondolatait! Megint olyan tompa puffanás hallatszott, ezúttal kissé hangosabban. Furcsa, jutott eszébe mellékesen Harpernak, hogy ilyen hideg, csöndes éjszaka mozgásban van a hó. Remélte, nem fenyeget lavinaveszély. Minthogy nem volt ideje tiszta képet szerezni a leszállóhelyükről, nem tudta felmérni a veszélyt. Azon gondolkodott, felébressze-e a doktort, ő biztos jól körülnézett, mielőtt felállította a sátort. Aztán beletörődve úgy döntött, nem teszi; ha tényleg lavina közeleg, akkor nem valószínű, hogy tudnának valamit tenni megmenekülésükért. Vissza az egyes számú problémához. Rájött egy érdekes megoldásra, ami igazán megérte a latolgatást. Ráköthetnék az adóvevőt az egyik levire, és útjára bocsáthatnák. A jelzést rögtön lehetne fogni, mihelyt az egység elhagyja a kanyont, s a hegyi mentők néhány órán - legrosszabb esetben néhány napon - belül megtalálhatnák őket. Természetesen ezzel feláldoznák az egyik levit, és ha ebből semmi jó nem sülne ki, akkor még reménytelenebb j helyzetbe kerülnének. De mégis ... Mi volt ez? Most nem hó tompa puffanását hallotta. Halk, de félre nem érthető „kopp" volt, mint amikor kavicsok : ütődnek egymáshoz. És a kavicsok nem mozognak maguktól!
volnaez a himalájai Igaz, elég keveset tudott róla, de most a kevés ishavasi túl sokemberről. volt. Emlékezett rá, hogy a jeti, ahogy a nepáliak nevezik* örök mítosz a Himalájában már több mint száz éve. A veszedelmes, embernél nagyobb szörnyeteget sohasem sikerült elfogni, lefényképezni vagy jó la szavahihető tanúvallomást kapni. Nyugaton simán fantáziaszüleménynek tartották, és senkit sem győztek meg a kétségbevonható bizonyítékok: a nyomok a hóban vagy az isten háta mögötti kolostorokban őrzött bőrdarabok. A hegyi lakók jobban tudták. És Harper most félt, nehogy igazuk legyen. Aztán hosszú másodpercekig semmi sem történt, és félelme lassan oldódni kezdett. Talán felzaklatott képzelete űzött tréfát vele; az adott körülmények között nem lett volna meglepő. Elszántan, határozott akaraterővel gondolatait ismét a menekülés kérdésére irányította. Egészen jól haladt már, amikor valami nekicsapódott a sátornak. Csak a dermesztő rémület, mely összeszorította a torkát, akadályozta meg abban, hogy föl ne üvöltsön. Képtelen volt megmoccanni. Akkor, mögötte a sötétben, dr. Elwin mély hangon megszólalt: - Mi az? - motyogta a tudós. - Jól van? Harper érezte, hogy társa megfordul, és a zseblámpa után matat. Oda akarta súgni, hogy: „Az isten szerelmére, maradjon csendben!” - de szó nem tudta elhagyni kiszáradt ajkát. Egy kattanás, és a lámpa ragyogó fényfoltot vetett a sátor falára. A sátorlap betüremkedett, és a domborulat közepén egy tökéletesen felismerhető rajzolat látszott: egy eltorzult kéz vagy mancs lenyomata. Körülbelül hatvan centiméterre volt a talajtól; akármi lehetett az odakint, valószínűleg térdelt, úgy matatott a sátorlap szövetén. A fény bizonyára megzavarta, mert a benyomódás hirtelen eltűnt, és a sátorlap megint kisimult. Mély, dühös horkantás hallatszott; majd hosszú ideig csönd. Harper érezte, hogy ismét kap levegőt. Minden pillanatban várta, hogy a sátor felszakad, és valami minden képzeletet felülmúló iszonyat tör rájuk. Ehelyett majdhogynem unalmasan, futó szélroham elhaló, távoli nyöszörgése hallatszott a magas hegyek felől. Leküzdhetetlen remegés tört rá, aminek semmi köze nem volt a hőmérséklethez, hiszen kis elszigetelt világukban kellemes meleg uralkodott. Aztán ismerős - csakugyan, szinte barátságos - zaj ütötte meg a fülét: egy kőnek ütődő üres konzervdoboz zöreje, amitől valamelyest csökkent benne a feszültség. Harper most először tudott megszólalni, helyesebben suttogni. - Megtalálta az élelmiszertartályokat. Talán most elmegy. Mintegy válaszul dühödt, meghökkentő morgás következett, majd egy csattanás és szétguruló konzervdobozok zörgése. Harpernak hirtelen eszébe jutott, hogy minden ennivaló a sátorban volt, csak az üresek lehettek odakint. Nem lelkesítette túlságosan a gondolat. Azt kívánta, bár hagytak volna ők Is, mint a babonás bennszülöttek, áldozatot mindenféle istennek meg démonnak, ami csak előteremhet itt a hegyek közül.
Arthur C. Clarke: Szilaj ég 35 földi égbolton vagy azon túl repül, olyan elavulttá vált, mint egy ökrös szekér. - Hála istennek, hogy ránk talált! - mondta a doktor szívből jövő hálával. - Hogy jutott ide ilyen gyorsan? - Köszönje a rádiólokátoros követőrendszereknek meg az orbitális meteorológiai állomások teleszkópjainak. Korábban itt lehettünk volna, de először azt hittük, kacsa az egész. - Nem értem. - Maga mit szólna, doktor, ha valaki azt jelentené, hogy egy szíjakba és dobozokba gabalyodott, egészen kimúlt himalájai havasi leopárd huszonhétezer méteres állandó magasságban lebeg? A sátorban George Harper hahotázni kezdett, hiába okozott neki fájdalmat. A doktor bedugta fejét a nyíláson, és izgatottan kérdezte: - Valami baj van? - Semmi, úh! Csak kíváncsi vagyok, hogyan hozzuk le szegény párát, még mielőtt gondot okozna a navigációnak. - Ó, hát utána megy valaki egy másik levivel, és megnyomja a gombokat. Talán rádió-távvezérléssel kellene ellátnunk minden készüléket... Dr. Elwin hangja a mondat közepén megszakadt. Már messze járt, olyan álmok birodalmában, melyek majd világokat fognak megváltoztatni. Nemsokára elhagyja a hegyeket, mint egy kései Mózes, hogy egy új civilizáció törvényeit hozza el az emberiségnek, és visszaadja neki azt a szabadságot, mely réges-rég elveszett, amikor az első kétéltűek elhagyták tengermélyi súlytalan hazájukat. A gravitációval folytatott több milliárd éves küzdelem véget ért.
Mohácsi Enikő fordítása Benkő Sándor rajzai Ami ezután következett, olyan hirtelen, olyan váratlanul történt, hogy le is zajlott, mire reagálhatott volna. Először csattanás hallatszott, mint amikor sziklának ütődik valami, aztán ismerős elektromos zümmögés, majd pedig megdöbbent hördülés. Utána pedig vérfagyasztó, rémült és dühödt ordítás, ami halálra vált üvöltésbe csapott át, és állandóan növekvő sebességgel távolodott fel, fel az ég felé. Az elenyésző hang egy idevágó emlékképet idézett fel Harperban. Látott egyszer egy huszadik század eleji filmet a repülés történetéről, melyben hátborzongató képsorok idézték fel egy léghajó felemelkedését. Páran a földi legénységből néhány másodperccel tovább kapaszkodtak a rögzítő kötelekbe, mint kellett volna, és a léghajó felrántotta őket a magasba. Ott lógtak tehetetlenül alatta, míg ki nem merültek, és egymás után vissza nem hulltak a földre. Harper távoli zuhanás tompa hangjára várt, de az nem akart bekövetkezni. Majd arra lett figyelmes, hogy a doktor újra és újra ezt ismételgeti: - Összekötve hagytam a két készüléket. Összekötve hagytam a két készüléket. Harper még mindig olyan sokkban volt, hogy ez a hír sem izgatta fel. Mindössze valami tárgyilagos és különös módon tudományos csalódottságot érzett. Sohasem fogja megtudni, mi járkált a sátruk körül a pirkadat előtti magányos himalájai órákban. K
éső délután egy hegyimentő helikopter fordult zuhanórepüléssel a kanyonba. A szkeptikus pilóta még mindig kételkedett, vajon agyafúrt tréfa-e az egész. Mire a gép maga körül hófelhőt kavarva leszállt, dr. Elwin egyik karjával a sátor vázába kapaszkodva féktelenül integetett. A helikopter pilótáját, amint felismerte a nyomorék tudóst, szinte babonás félelemmel vegyes áhítat töltötte el. Tehát igaz volt a jelentés; másképpen Elwin nem kerülhetett ide. Ez pedig azt jelentette, hogy ettől a pillanattól fogva minden szerkezet, ami a
V. NAGY ZSUZSANNA
Nyaraljunk a Nagymamánál A bura méltóságteljesen felemelkedett, és megállt a levegőben. Mrs. Mózer felnyomkodta még meleg, egészen friss frizuráját, és lopva körülnézett a szalonban. - Ó, drágám, milyen jól sikerült az új frizurád! - búgta egy ismerős női hang a háta mögött. - Mindig mondom a férjemnek, hogy ez a legjobb szalon a városban ... Mrs. Mózer megfordult, és mosolyogva biccentett. - Én is évek óta ide járok - folytatta az előbbi hölgy. - Csak az a baj, hogy itt kissé tovább kell várni, mert ezek a frizőrautomaták olyan, de olyan elfoglaltak. Képzeld, már hat percet is vártam egy vacak gépre. De hát a szépségért áldoz az ember. . . - Ne haragudj, Nellike - igazgatta meg feszülő blúzát Mrs. Mózer , sietnem kell, mert elutazunk. Nyaralni megyünk a gyerekekkel. Mrs. Mózer fontoskodva feltolta orrán a szemüveget. - Ó! - meresztette ki a szemét Nellike. - És hova mentek idén? Talán a Marsra vagy a Jupiter egyik holdjára? Ó, ezek az egzotikus helyek olyan divatosak mostanában! Mrs. Mózer körbepillantott, majd kis szünet után a kelleténél kicsit hangosabban válaszolt: - A Nagymamához megyünk, vidékre. - Nahát! - döbbent meg a másik. - Milyen kedves! - Tavaly is ott voltunk, igazán mondom, remek szórakozás volt. A pszichiáterem ajánlotta, főleg a gyerekeknek. Azt mondta, hogy a személyiségük helyes kifejlődéséhez szükség van a vidéki környezetre, a korlátlan szabadságra. Nellike szemében irigy fény villant. Ajka kedveskedő mosolyra nyílt. - Hát igen, aki megteheti. ..
Mrs. Mózer elengedte füle mellett a megjegyzést, és búcsúzásképp megbillentve a fejét, kivonult a fodrászszalonból. A júliusi nap forrón perzselte a város kiszáradt utcáit. Az aszfalt magába szívta és felmelegítve visszasugározta a pokoli hőség leheletét. A házak izzani látszottak fehéren, lefüggönyözött szemeik sötéten elzárkóztak az utcák vakító fénye elől. Mrs. Mózer egy bőrönd tetején gubbasztott, és az izzad-. Ságtól szétzilált haját tapogatta sopánkodva, miközben Mr. Mózer serényen rakosgatta a hatalmas táskákat a kocsi csomagterébe. A két gyerek visítva ugrándozott a várakozó bőröndök között, kihasználva kimerült s ennélfogva védekezni sem tudó anyjuk kényszerű türelmét. I - Istenem, csak egyszer ott legyünk! - sóhajtott Mrs. Mózer. Testes alakjára szorosan ráfeszült a vékony, de még mindig túl meleg ruha, kidomborítva hetek óta tartó fogyókúrájának eredménytelenségét. - Már csak az van - mutatott az alacsony, kopasz, pirospozsgás férfi az asszony alatt roskadozó bőröndre." Megtört, véreres szemében valamiféle bocsánatkérés és bűntudat bujkált. - Azt is be kell tennem. Mrs. Mózer nehézkesen, fújtatva felállt. Rohangáló csemetéi majdnem lesodorták a lábáról. Begyömöszölte magát az egyik ülésre, és bekapcsolta a légkondicionálást. A két gyerek vijjogva csapta magára az ajtót. A kocsi megemelkedett, és sebességét lassan fokozva elindult kifelé a városból. A hosszú utat minden baj nélkül átvészelték. A vályogból épített, nádfedeles épületet, a fakerítéssel körbezárt, napégette, csupasz udvart, a kapirgáló három tyúkot és a rogyadozó
V. Nagy Zsuzsanna: Nyaraljunk aNagymamánál 37 gazdasági épületeket már messziről megpillantották. Olyan volt, mint egy kis zöld oázis a sivatag közepén. Kedves, barátságos, hangulatos. Mindannyian kinyújtották a nyakukat, hogy lássák. - Ott van, én láttam meg legelőször! - kiáltott a kilenc év körüli kisfiú, Roli. - Neeem igaz! - torkolta le a szőke, göndör hajú, ötéves Ágnes. Nagyi! Nagyi! Én láttam meg előbb! Roli hátulról belekapaszkodott a kislány hajába, aki visítva felemelte az ujját. - Azért is én láttam meg előbb, enyém a Nagyi! - Csönd legyen, mert rögtön visszafordulunk! - dörrent hátra minden meggyőződés nélkül Mrs. Mózer, miközben párja a kocsit ügyesen bekormányozta a garázsba. A Nagyi aprómintás kötényében, bő szoknyája mellé leeresztett
- Szegénykék, ott abban a betonrengetegben sohasem látnak ilyeneket. - Éhes vagyok! - sivított el előttük a kislány, hóna alatt egy kosár tojással. Letette a kosarat egy farakás szélére, aztán messziről célozva beledobálta tartalmát a fedetlen kút gyűrűjébe. - Csinálok vacsorát, kedveseim - állt fel örök mosolyával Nagymama. Fáradt, lassú lépésekkel becsoszogott a konyhába. Vacsora után a nagyszerű vidéki levegőtől hamar elaludtak. Korán reggel kakaskukorékolásra ébredtek. Mrs. Mózer álmosan felült és körülnézett. Párja már nem volt az ágyban. Körbetapogatott a szemüvege után. Ujjai végigsiklottak az asztalkán, a fiókban, aztán kibotorkált a tornácra. Mr. Mózer egy kényelmes vesszőszékben ült, és újságot olvasott. - Nem láttad a szemüvegem? - kérdezte hunyorgó, vaksi szemmel
öreg kezével és arcát beárnyékoló, virágos kalapjával szerényen állt az udvar közepén, és mosolygott. Előrelépett, amikor kiugráltak a kocsiból, és karját ölelésre tárta. A két gyerek üvöltözve, egymást löködve rohant felé, mint két megvadult csikó, felkavarva az udvar finom porát. - Szia, Nagyi! - kiáltották kórusban, és az öregasszony mellett beviharzottak az alacsony, hűvös szobába. Mrs. Mózer kiszállt, és üdvözölte az öregasszonyt. - Nagyon örülök, kedveskéim! - motyogta meghatottan Nagyi. Gyűrött zsebkendőjével megtörölte a szemét, és betotyogott utánuk a homályos szobába. Ráncos kezét az ölébe ejtve, szipogva leült a sarokba, és meghatottan figyelte, ahogy a két gyerek fröcskölve magába dönti az illatos kakaót. - Csak egyetek, kedveseim - bólogatott kedvesen. Mrs. Mózer a falikúthoz lépett, és alátette kezét a friss, hideg víznek. - Gyerekek, gyerekek, ne malackodjatok! - szólt hátra a válla fölött. - Mostatok már kezet? - Naaaa! - nyávogott a kislány, és felpattant az asztaltól. - Anyúúúúúú! - visított teljes erejéből. Ruhájáról sötét pöttyökben csöpögött a kakaó. Belecsimpaszkodott anyja ruhájába. - Leöntött! - Nem igaz, ő volt! - replikázott vigyorogva a kisfiú. - Ő volt! - visított a kislány. - Nem igaz! - De! - Nem! Mrs. Mózer az öregasszony felé fordult. - Nagyi, légy szíves, hozz egy rongyot! Az öregasszony fejét ingatva felállt, és kitotyogott a szomszéd helyiségbe. Néhány pillanat múlva egy fehér ruhával a kezében tért vissza. - Gyere, kedvesem, nincs semmi baj. Leveszed, és Nagyi majd kimossa neked - vigasztalta. Reszketeg ujjaival lesöpörte az ázott kalácsmorzsákat a kislány ruhájáról. Uzsonna után leszedte az asztalt, és kiült a ház tornácára. Onnan figyelte a két gyereket, akik kipirult arccal hajkurászták körbe a három tyúkot az udvarban. Mrs. Mózer leült mellé a lócára, és elégedetten bámulta életrevaló csemetéit. - Látod, Nagyi - mondta meghatottan -, erre van szükségük, hogy jól kirohangálják magukat. Egy kis mozgás, szabadság és ez a pompás levegő, az egészséges környezet... Nagyi mosolyogva bólintott. Meleg fénnyel a szemében nézte, ahogy a kisfiú belerúg a tarka cirmosba, akinek Ágnes a farkát cibálta éppen. Mrs. Mózer felnevetett. - Hát nem aranyosak? Tudod, Nagyi, ez hiányzik a mai gyerekeknek. Egy macska, néhány tyúk vagy más háziállat. Hogy megtanuljanak bánni velük, gondozhassák, hogy kialakuljon az alkalmazkodókészségük. A pszichiáterem mondta, hogy mindez nagyon fontos a felnőtté válásuk szempontjából. Hogy erős, demokratikus építőkövei lehessenek a társadalomnak. - Felsóhajtott.
Mrs. Mózer.ésKócos, arcába hulló hajával, karjával lengő, világoskék hálóingével előrenyújtott, tapogatódzó leginkább lidérces kísértetre hasonlított. - Itt hagytam tegnap este, úgy emlékszem. Mr. Mózer elmerülten olvasott tovább. - Hallod, John! Nézd már meg! - ripakodott-a férfira. Mr. Mózer riadtan felpillantott az újság mögül. - A szobában hagytad, szívem - mondta, és újból elmerült az olvasásban. - Ha mondom, hogy itt hagytam! Mr. Mózer bosszúsan felállt, és keresgélni, kezdett az asztalon. Alánézett a folyóiratoknak, és felemelte a térítőt. - A szobában hagytad, egészen biztosan emlékszem - motyogott közben. - Ne az asztalon keresd, te ügyefogyott, itt én is megtalálnám! förmedt rá ingerülten Mrs. Mózer. - Talán a könyvespolcon, a szekrényen, vagy mit tudom én. Nézz körül! Mr. Mózer az asztal alá nézett, majd a fotelokhoz hajolt. - Na, nem találod? - türelmetlenkedett az; asszony. - A szobában lesz, szívem, itt hiába ... - Mr. Mózer hirtelen megmerevedett egy fotel fölött. Aztán lenyúlt a párnák közé. Szemét az asszonyra villantva kezét gyorsan a zsebébe dugta. - Itt nem látom sehol, szívem. Szólok Nagyinak. A bútor felnyögött, amikor Mrs. Mózer reménytelen bosszúsággal lezuppant egy fotelba. - Korán reggel ennyi méreg! - dohogott az asszony. - Éjjel meg a macska! Hogy tudtál aludni abban az iszonyú nyávogásban? - Nem értem, szívem, miről beszélsz? - A macskáról - morgott az asszony. - Egész éjjel a háztetőn nyávogott... - De hát egy macskának az a dolga - próbálta Mr. Mózer mentegetni a macska becsületét. - Engem nem hagyott aludni. - Érdekes, én nagyon jól. . . - Azt hallottam - intette le Mrs. Mózer. - Nagyi! De jó, hogy jössz! - fordult az ajtó felé. - Nem láttad valahol a szemüvegem? - Mindjárt megkeresem, kedvesem - mondta az öregasszony, és azonnal visszafordult a szobába. - Süteményt akarok! - trombitált be a kisfiú az udvarról. Karjával a tornác szélére támaszkodott. - Én fagyit! - csatlakozott mellé a kislány. - Szóljatok a Nagyinak - mondta Mrs. Mózer, és ujjaival hátratúrta kócos haját. - Majd csinál nektek, édeseim. - Én szólok előbb! - kiáltott a kisfiú. - Nem, előbb fagyit akarok! - Süteményt! - Fagyit! - Süteményt, és kész! - A kisfiú belerúgott a kislány bokájába. - Megrúgott! - visított amaz. - Nem igaz! Mindig hazudozik! - Te hazudsz! - Te! - Te!
38 V. Nagy Zsuzsanna: Nyaraljunk aNagymamánál Mr. Mózer besomfordált a szobába. Felemelte a vastag szekrényterítőt, és visszanézett Hallotta Nagyi öreges csoszogását a szomszéd szobában és a gyerekek kinti civakodását, miközben anyjuk megpróbált rendet teremteni köztük. Kihúzta zsebéből a szemüveget, és óvatosan a terítő alá rejtette. Nagyi épp akkor csoszogott ki a másik szobából. - Nagyi! Ha megtaláltad a szemüveget, légy szíves, süss a gyerekeknek süteményt! - Mr. Mózer zavartan körülnézett. - Éhesek a kedveseim? - Nagyi megingatta a fejét. - Hova is tűnhetett az a huncut szemüveg? Mr. Mózer figyelte, amint lassú, nehézkes mozdulatokkal keresgél, majd ahogy a szekrénykéhez ért, gyorsan kisurrant a szobából, és magára húzta az újságot. Nagyi boldogan lépett a teraszra.
- Egy pohár üdítőt is, légy szíves! - szólt utána csukott szemmel az asszony. - Hol van a férjem? Nagyi megállt és visszafordult. - Azt mondta, elmegy bogarászni. - Na persze, mindent kitalál, csak hogy megszabaduljon tőlünk morgott Mrs. Mózer. - Ezekbe a férfiakba egy csepp családias érzés se szorult. Nagyi már a napernyőt igazgatta a fejéhez. - Két hét múlva olyan barna leszek, mint egy csésze kakaó mondta Mrs. Mózer gyöngyöző orral. - Csak le ne égj, kedvesem! - Én? Ugyan! Két hét múlva Mrs. Mózer, miután tetőtől talpig lehámlott, csokoládébarnán ült az ágyában. Szomorúan a közelgő búcsú
- Megvan, - emelte a szemüveget. Mrs. Mózerkedveském! mohón elkapta, és azfel orrára biggyesztette. Diadalmasan körülnézett. - Ugye, megmondtam, hogy a szobában hagytam! - mondta az újság hátuljának. - De te még egy vacak szemüveget is képtelen vagy megtalálni! A fürdőszobába vonult, ahonnét csak órák múlva került elő. Csemetéi épp egy tál sütemény fölött civakodtak. - Nem ilyet akartam! - Hol a fagyi? Nagyi türelmesen csitítgatta őket: - Rögtön kész a fagyi is, kedvesem. Várni kell néhány percet, hogy megfagyjon . .. - De én most akarom! - toppantott a kislány nyafogva. Ellökte maga elől a tálat. - És az én süteményemmel mi lesz? - Roli az ajtó felé fordult. Anyúúú, én nem ilyen sütit akartam! Mrs. Mózer feltornyozott hajjal, piros, duzzadó fürdőruhában jelent meg a teraszon. - Jó, jó, édeseim, legyetek türelemmel. - Felemelte a kezét, mint egy áldást osztó pap. - Nagyi! Légy szíves, hozd ide nekem a napozóágyat, mert nem találom! Nagyi letette a tálat az asztalra, és hajlott derékkal betipegett a házba. Egyik kezében a fagyival, másikban az összecsukott légpárnás ággyal tért vissza. Gyönyörű idő volt. Mrs. Mózer egész nap a hasát süttette, miközben gyermekei minden elképzelhető és elképzel- i hetetlen helyre felmásztak. Estére mint két vérbeli indián vonultak a zuhany alá, mely hosszas áztatás után ismét előhívta sápadt bőrüket. Vacsora után megvárták, míg a két tyúk beül az ólba, mi-| után a harmadikat Nagyi behajította az ól alá, nehogy más- í nap belebotoljanak tetemébe rohangálás közben. Fáradtan, tüdejükben csordultig telt friss levegővel zuhantak az ágyba. Mrs. Mózer kivételével, akit többször i is felébresztett a macskanyávogás, úgy aludtak, mint a tej. - Az a macska az idegeimre megy! - jelentette ki Mrs. Mózer dél körül, amikorra végre sikerült kialudnia magát. Odaballagott az ól darabjaihoz, amiből gyermekei éppen bunkert építettek maguknak. - Roli! - kiáltott a deszkarakás alá. - Mi van? - Roli kidugta koszos arcát egy keskeny nyíláson. - Kikapcsolhatnád ezt a dögöt - mutatott Mrs. Mózer az udvar közepén libegő farokkal sétálgató macskára. - De anyu, olyan jó fej! - Nem hagy aludni. A kisfiú feje eltűnt a nyílásból. - Roli! Rolikám! Hallod? Harsány nevetgélés hallatszott a deszkarakás alól. Mrs. Mózer sóhajtott, és a napozóágyhoz sétált. - Hozok egy kis árnyékot a fejedre - szorgoskodott körülötte Nagyi, miközben nyögve elterült az ágyon.
gondolatától. - Ő, istenem, de szép is volt ez a vakáció! - sóhajtott, majd kitapogatta éjjeliszekrényéről a szemüvegét. Az orrára helyezte, és megbökte az oldalán szunyókáló Mr. Mózert. - Hallod, apa! Rettentően sajnálom, hogy ilyen hamar elmúlt. Megszoktam az ágyamat és ma éjjel végre az a dög sem nyávogott a háztetőn. Mr. Mózer nyögve megfordult, és kábán felült mellette az ágyban. - Roli tegnap kikapcsolta - mondta ásítva. - Hisz te mondtad neki... Mrs. Mózer megköszörülte a torkát. - Ezt előbb is megtehette volna. - Felemelte az orrát, és beleszagolt a levegőbe. - Úgy érzem, Nagyi már elkészítette a reggelit. - A gyomrára tette a kezét. - Ó, a fogyókúrám! Újra kezdhetem majd, pedig milyen karcsú voltam, mielőtt elindultunk! A gyerekek az asztalnál ültek, és sietve tömték magukba a házikolbász-karikákat. Nagyi eléjük tett mindent, majd elvonult összerakodni a csomagokat. Mrs. Mózer végigsiklatta tekintetét az asztalon. - Mikor ehetek újra ilyen finomságokat?! - sopánkodott, aztán maga elé húzta a tálat. - Jövőre! - állt fel az asztaltól Roli, és az ajtó felé iramodott. - Hová mész? - szólt utána az asszony. - Várd meg, amíg befejezzük a reggelit! - Mi már befejeztük - szóit vissza a kisfiú. i - De úgy illik ... - kezdte Mrs. Mózer, de a két gyerek már kinn viháncolt a tornácon - Hova mentek? Hamarosan indulunk, nehogy eltűnjetek nekem! kiáltott utánuk az asszony. A kisfiú kócos, barna feje megjelent az ajtóban. - Kiássuk a tyúkot - hadarta. - Tegnapelőtt eltemettük, és ott maradt a földben! - Azt nagyon jól teszitek - bólintott tele szájjal az asszony. Mutatóujjával feltolta szemüvegét az orrnyergére, aztán a pohár tejszín után nyúlt. - Ma megint olyan remek idő lesz, mint két hétig volt - állapította meg később Mrs. Mózer az egymás mellé állított csomagok között. Sajnos nem maradhatunk - sóhajtott bánatosan, majd végignézett a bőröndökön. - Már csak a leltárkészítés van hátra, aztán indulhatunk! Menj, John, pakolj a kocsiba, én addig elintézem a gyerekekkel. - Jó, szívem! - bólintott készségesen Mr Mózer, és kibotorkált két hatalmas csomaggal a kocsihoz. Mrs. Mózer kezébe vette a füzetet, és lehuppant egy fotelba. A két gyerek várakozva álldogált mellette. - Hát kezdjük! Egy faragott asztal. - Megvan - mutatott a megnevezett tárgyra a kisfiú. - Hat szék . . . - Itt van. - Szekrények. - Igen. - Talicska . . . A kisfiú az ablakhoz szaladt. - Ott van, látom.
V. Nagy Zsuzsanna: Nyaraljunk aNagymamánál 39 - Ágy, éjjeliszekrények, kisasztal... - Igen, megvan mind. - Egy macska. Roli a sublótfiókra mutatott. - Kikapcsoltam, ahogy mondtad, ott van a fiókban. Mrs. Mózer kipipálta a macskát, és fel sem nézve bólintott. - Három tyúk. - Kinn vannak a tornácon. - Egy Nagymama. - Mrs. Mózer felemelte a fejét, és körülnézett. - A másik szobában van - mutatott az ajtóra Roli. Beállítottam a dobozába. Mrs. Mózer kipipálta a tételt, aztán tenyerével rácsapott a füzetre. - Apátok készen van? Akkor indulhatunk! - Felállt, és még egyszer körülnézett. - Igazán kellemes nyaralás- volt, mégpedig ha méregdrága Elégedetten elmosolyodott. Holnap elmegyek ais. fodrászszalonba. Behúzta maga mögött az ajtót, és gyermekei után ő is bemászott a kocsiba.
Ámon László rajza
PAP VIOLA
A POTYAUTAS K
éső délután a kastélyra ismét rátelepedett a tökéletes csönd és nyugalom, ami egészen estig eltart, amikor majd felszolgálják a vacsorát. Eddy Ralv azonban tudta, hogy a kastélyban az élet nem halt meg teljesen: kint a falat befutó sötétvörös erezetű, barnásszürke levélzet alatt nem nyugszik a bogárvilág. Kedve lett volna megint kimenni, hogy amíg be nem sötétedik, meglesse őket.
vagyok látnok. Nem tudok semmit és senkit megkeresni, megtalálni egy ültő helyemben. Még ha ilyen pazar villában kellene is üldögélnem akár éveket. Egyszerűen különleges képesség birtokában vagyok: rá tudok érezni keresett vagy megkeresendő tárgyakra, emberekre, ha azok közelébe jutok. Nemegyszer beutazom az egész világot, míg megtalálom azt, akit vagy amit
A zuhogó eső azonban visszatartotta. Sűrű csöppekben ömlött, monoton hangon. Ez itt Skócia határában egészen természetes. Eddy Ralv úgy döntött, a Lady és a Lord példájára ő is visszavonul saját szobájába. Bár csábították a Lady társalgójának pompás, vörös bársonyfoteljei, amelyekből az uraságok távollétében néha órák hosszat csodálta a káprázatos csipkefüggönyöket, most szíve mégis inkább a távoli kalandhoz húzott: a Bérutas ismét úton van. Általa megint megismerheti a birtokon túli világ egy darabját anélkül, hogy bármiféle veszély leselkedne rá. Hosszú lépteivel közeledett az oldalszárnyba, ahol mint a személyzet oszlopos tagja ő is helyet kapott. A fordulóból még visszapillantott: minden rendben, az inasnak most nem akad dolga. Kis szobájának ajtaját bereteszelte maga mögött, kibújt az egyenruhából, műgonddal eligazította a szék karfáján, majd végigdőlt az ágyon. Nem jó ez így, futott át agyán a gondolat, a Bérutas keresztül-kasul beutazza a nagyvilágot, éli világát, ő pedig gyerekkora óta itt szolgálja őlordságát, az idős, vékonyka Vence herceget és a még idősebb Ladyt, és szinte rosszul van a gondolattól, ha az kerül szóba, hogy egy-egy ritka vendéggel neki is be kell járni a birtokot... Pedig biztos azért olyan sápadt, sovány, mi több, gebe, mert ki sem mozdul ebből az esős, felhős, hűvös birodalomból.. . Talán ha megpróbálná legyőzni a félelmet, amely teljesen hatalmába keríti, ha a kastélytól távolodik ... De hát minek is neki kimozdulni a kastélyból, amikor a Bérutastól mindazt megkapja, amit egy utazás nyújthat, anélkül hogy bármiféle veszéllyel kellene megküzdenie?' Behunyta szemét, és gondolatait a Bérutasra összpontosította. Már megint napozik - örvendezett Eddy Ralv. Egy pillanatra kellemesen megborzongott, mert a nap égető sugarai megbizsergették bőrét, majd ellenkezés nélkül megadta magát a gyilkos sugaraknak. Maradéktalanul élvezte a napsütést: ez most ajándékpihenés, mert a Bérutas már elvégezte a munkát: megtalálta az elrabolt nyakéket. Vajon még meddig fog tartani, tűnődött Eddy Ralv, s nem talált szavakat a bőrét simogató napsugarak finomságára. Erőteljesen kopogtak az ajtón. Eddy Ralv gondolatai szétszóródtak, s a kapcsolat a Bérutassal megszakadt. Fölugrott, belenézett a tükörbe: sápadt, majdnem viaszfehér arc nézett vissza rá, a szem alatt sötét karika ... Ezt az arcot sose sütötte igazán a nap.
kerestetnek velem. És a munkám azzal véget is ér, hogy megmondom, hol van a keresett tárgy vagy személy. A megbízóm dolga, hogyan jut hozzá. - Nekem így is jó - bólintott a házigazda. Hosszú, csontos ujjait egymásba kulcsolta. A kisujjára húzott gyűrű gyémántkövén élesen visszaverődött a lámpafény. - A fontos az, hogy a gyűrűt megtalálja. Természetesen minden költségét állom, és megfizetem a kért munkadíjat. Bár kicsit soknak találom - tette hozzá bizonytalanul. Maga a gyűrű éppen csak hogy ér annyit - kezdte magyarázni viszont mindenáron tudni akarom, ki merészelte ellopni... Csupacsupa előkelőséget láttam akkor vendégül... Manapság az ember sose tudhatja .. . - Van fénykép a gyűrűről? - szakította meg a vendég az öregember kesergését. - Van. A titkárom át fogja adni önnek. Egészen egyszerű pecsétgyűrű a családi címerrel, huszonnégy karátos aranyból, három apró gyémánttal a bal alsó sarokban. - Gondol ön konkrétan valakire abból a társaságból? - Senkire - rázta meg apró ősz fejét a házigazda. - Senkire. - Voltak külföldi vendégei is? - Igen . .. Vagy húszán külföldiek voltak. Azóta mindnyájan hazatértek már: Európába, Amerikába, Afrikába, Ázsiába, Ausztráliába ... Pontos címüket meg fogja kapni a titkáromtól. - Részemről rendben van - bólintott a vendég. - Akkor megegyeztünk. - Egyelőre nem kérek mást, csak a fényképet és' a címeket. Holnap vagy holnapután jelentkezem, hogy hova vegyen nekem repülőjegyet. A házigazda bólintott. A vendég fölállt, még egy pillanatra összeszedte gondolatait, nem feledkezett-e meg valamiről, aztán búcsúzóul meghajolt. Hosszú, vékony alakja óriásként magaslott a bankár fölébe. - Jó munkát - szólt utána a házigazda. A titkár kikísérte a vendéget, kezébe adta a fényképet a gyűrűről és a listát a külföldi címekkel. Amíg azt várta, hogy a taxi elhajtson a villa elől, megrovóan rázta a fejét: a kedves vendég legalább fodrászhoz elmehetett volna, ha már úri szabóra nem telt az idejéből. Charles Timman mit sem törődött a titkár fintorával. Intett a sofőrnek, s a taxi elhúzott a villa elől. A visszaút kellemesen elhódította. Egész végig esett az eső, s a vidék esőcseppeken áttetsző, megtört látványa eltompította az agyát. A csodálatos érzés, hogy megint ÚTON VAN, minden másnál jobban uralkodott benne. Amikor a szálloda előtt kiszállt a taxiból, már nem is tudott másra gondolni, mint a soron következő utazásra: forgalmas repülőterek, sietős emberek, egyik gép leszáll, a másik felszáll; a messzi Kelet elhagyott erdeiben magányosan csörgedező patak; pályaudvarok, melyek hangosak a tülekedő tömegtől; a jégmezők káprázatos csöndje ... Rendetlenül jöttek elő az emlékekkel összevegyített pillanatképek, s amikor zavarodott tekintetét látva a portás hogyléte felől érdeklődött, hisztériás mozdulattal kitépte kezéből a szobakulcsot, és fölrohant a lépcsőn.
K
icsit kesernyés illat szállt föl a csészéből a tea gőzével. Harris bankár, az összetöpörödött, halk szavú házigazda kézbe vette a csészét, amely a reszkető kéztől megmegcsörrent a tányéron, és élvezettel beleszagolt a gőzbe. Az ősz bajusz és szakáll közé rejtett vértelén száj hosszú mosolyra futott. - Isteni! - mondta. A vendég mégsem nyúlt a csésze után. Egyáltalán nem csábította a forró zöld folyadék. - Megvárja, amíg kihűl? - kérdezte halkan a házigazda. A vendég bólintott. A házigazda letette kezéből a csészét. Homlokára hirtelen ráncok futottak, s szeméből eltűnt a fény, ami a teakülönlegesség ízlelgetésére költözött bele. - Amit elmondott nekem, abból arra kell következtetnem, hogy önt rosszul informálták - kezdte a vendég hosszú hallgatás után. - Nem
Pap Viola: A potyautas 41 A tágas, gyéren bútorozott szoba félhomályában kényelmesen elhelyezkedett a heverőn, s megkezdte gondolataival a hajszát a gyűrű után. Egy pillanatra átfutotta a kontinenseket, de a gyűrű gondolata egyre erőteljesebben visszahúzta saját hazájába. Lehet, hogy a gyűrű itt van a közelben? - tűnődött csalódottan. Hegyes-dombos táj vonzotta magához, hirtelen olyan erősen, hogy beleszédült. - Észak felé kell indulnom - futott át agyán, míg váratlanul kitisztult a kép: Harris bankár háza, az emeleten ... Ki lakik az emeleten? Ott a gyűrű a fiókban ... Charles Timman megdöbbent a felfedezéstől. Homlokára kövér verejtékcseppek ültek ki, s a gondolatok, amelyek megtalálták a gyűrűt, szertefoszlottak. Csak az maradt meg a fejében, hogy a gyűrű ott lapul az emeleten egy fiókban. Felemelte a fényképet: nem
Amikor a csatlakozásra várt, az idegen érzés okozta zavar tetőzött. Bár éjfél felé közeledett, a gép indulásáig folyamatosan próbálta felhívni az orvost, hogy elmondja neki: már csak a bőre az övé, minden mást valaki más bitorol. De a vonal az országhívó szám után mindig foglaltat jelzett.
tévedett, megtalálta a gyűrűt.hogy a tervezett nagy utazás már nem A kellemetlen ráeszmélés, szükséges, fölette az energiáját. Csak éppen magára húzta a plédet, és álomba zuhant. Sokáig tartott a mély álom, s mint ahogy szokott, hirtelen ébredéssel ért véget. Charles Timman kipihenten már kevésbé drámaian látta a helyzetet: a gyűrű ugyan megvan a fiókban, ezt azonban nem mondja még meg a megbízójának. Nem mond le a tervezett kőrútról. . . Legfeljebb valamivel rövidebbre fogja, de megint KELL, hogy együtt sürögjön-forogjon a repülőtereken a tömeggel, hogy ellágyuljon a messzi erdőben magányosan csörgedező patak hangjától. . . Széles mosolyából elővillantak gyöngyfogai, s máris jól kezdődött a nap. A bőséges reggeli után felemelte a kagylót, s bediktálta Harris bankárnak, hogy milyen útvonalra vetessen neki repülőjegyet, és hova hajójegyet.
Az utasok motor fölsivított, járták s a gépa elindult. Csak a színeselhelyezkedtek, száriba öltözötta légikisasszonyok szűk folyosókat. Az étlapokat osztogatták. Charles Timman fékezett kíváncsisággal felmérte őket, míg csak döbbent tekintete a legszebbikre nem tapadt: az aranyszállal átszőtt, piros szári oldalt szabadon hagyta a hölgy derekát - hurka, hurka hátán. Eddy Ralv eltátotta a száját. Az orvos tehetetlenül tárta szét karját Eddy Ralv betegágya szélén. - Minden azon múlik, hogy a szervezete kibírja-e - magyarázta a Ladynek, aki zavartan igazgatta magán a pongyolát. - De attól tartok, ez még mindig nem a krízis - tette hozzá, hogy felkészítse a Ladyt a kedvenc inasa titokzatos betegségével kapcsolatos további izgalmakra. Még egy darabig ébren őrködtek az eszméletlen Eddy Ralv mellett. Amikor becsukta a száját, jó jelnek tekintették, s magára hagyták. Charles Timman behunyta a szemét. Tompultsága hirtelen alábbhagyott, a vacsora alatt egészen elviselhető volt, s amikor a gép egy hosszú darabon hol süllyedt, hol emelkedett, megszűnt. Pontosan nyolc óra ötven perces repülés után megérkeztek a fővárosba. Amint Charles Timman megpillantotta az istállóra emlékeztető repülőteret, a tompultság feléledt. Baljós sejtelem férkőzött az agyába: ez már aligha fog elmúlni. És ahogy számított rá, nem is csitult, bár a csupa márvány szálloda és a csapból folyó zavaros, sárgás víz szinte minden figyelmét lefoglalta, a bazársorban a szokatlan színek, illatok és a szárazleprások közelsége a tompultságtól szinte alig ment élményszámba. A látottak semmiféle érzelmi megnyilvánulást nem váltottak ki belőle. Hirtelen arra gondolt, hogy valaki egyszerűen ellopja az élményeit. Amikor pedig a híres márványpalota felé száguldott vele a légkondicionált busz, megállapította, hogy semmi nyoma sincs benne a lelkesedésnek, ami eddig hajtotta őt minden új, ismeretlen felé. A márványpalota igézően csillogott a napfényben. Charles Timman elsétált előtte. Fenn a magasban minden negyedik lépésnél másik kő villantotta fényét, amelyet a következő lépésnél már nem láthatott. Ez a kedves játéka az építésznek mintha nem is neki tetszett volna. És a palota füves kertjében sétáló békés emberek látványa mintha nem is őt nyugtatta volna meg ... Charles Timman kezdett ideges lenni. Hosszan elemezte zavarát, aztán lehúzta cipőjét, és bement a palotába, hogy megcsodálja a sírhelyet. A márványra állított mécsesek sejtelmes félhomályt ontottak. Néhány turista elemlámpával rávilágított a márványra, s az látni engedte tisztaságát. Charles Timman emlékezett rá, hogy nemrégen milyen önfeledt rajongással szemlélte a távoli kanyon köveit, most pedig csak látja és tudomásul veszi: a márvány fehér, tiszta, ép, kifogástalan ... és lehet, hogy szép is. .. „Itt nincs mese, VALAKI ellopja előlem az élményt!” - gondolta, s ettől kezdve a tompultságba, amit még mindig nem tudott megszokni, egyfajta szorongás is vegyült. Amikor elhagyta a kertet, és kilépett a kapun, rögtön megrohanták a kéregetők meg az árusok, akik tizedannyiért kínálták holmijaikat, mint a városban. Charles Timmannak az járt a fejében, milyen nagy ajándék lenne egy csomag képeslap, amit az árus jól összefogdosott,
dy Ralv még sosem találta meg gondolataival olyan könnyen a Bérutast, mint mostanában, és még sosem fordult elő, hogy ennyire mély és tartós kapcsolatot tartott volna vele, mint mióta az felvállalta Harris bankár megbízatását. Szinte attól a perctől kezdve, hogy a Bérutas belépett Harris bankár házába, és bemutatkozott, a legkisebb akarattal is bármikor kapcsolatba tudott lépni vele gondolataival, tisztán hallotta a hangját, érezte, amit ő, gondolta azt is, amit ő, és végre megtudta a nevét: Charles Timman. Néha még egy jóleső érzés is szétterjedt benne, mint az olyan emberben, aki majd kicsattan az erőtől, egészségtől, agyát kellemes élmények pörgetik, akinek egyszerűen jól megy sora, mint Charles Timmannak. - Mennyivel jobb név, mint az enyém - futott át agyában, s arcán az irigység keserű mosolya tűnt elő. Azon a napon, amikor Charles Timman elindult Keletre, Eddy Ralv beteget jelentett. Úgy határozott, hogy most elkíséri útján a Bérutast, Charles Timmant - a paplan melegében és kényelmében anélkül, hogy bármiféle veszély fenyegetné. Vajon lesznek-e olyan izgalmak, mint a kastély falát befutó levélzet alatti bogárvilágban? tűnődött, amíg gondolataival megkereste Charles Timmant.
E
C
harles Timman akkor érzett valami hasonló tompultságot, amikor megkapta a védőoltásokat. Mire kiért a repülőtérre, a tompultság némileg módosult; egészen pontosan az az érzés kerítette hatalmába, hogy bőre kemény páncél, s minden, ami azon belül van: levegő. Különösen állt ez a fejére. A közlekedési dugó miatt az utolsó pillanatban adta föl csomagját. Mire túlesett a reptéri formaságokon, éppen csak annyi ideje maradt, hogy megvegye a konyakot, amit gyomorbántalmak elleni gyógyszerként kívánt felhasználni, s már be kellett szállni a gépbe. Nem volt módjában felhívni az orvost, hogy megtudja, mitől ez a különös érzés: netán elméretezett adagot kapott a védőoltásokból?
A
mint Charles Timman a fedélzetre lépett, Eddy Ralv elámult a repülőgép belsejétől: tíz férőhely volt egy sorban három-négy-három felosztásban, s az egész fedélzet óriási teremnek tűnt, a falakon színes keleti figurák nemzeti viseletben. Mindehhez jött Charles Timman dühe, amiért az első osztályú jegyével beültették a tömeg közepébe. Eddy Ralv gúnyosan elmosolyodott.
42 Pap Viola: A potyautas a baktériumokkal foglalkozó barátjának. Aztán egy apró, beteg kéz minden másnál közelebb került hozzá. A piciny, foltos tenyér erőtlenül próbált kinyílni, hogy mondja, amit a csecsemő még nem tudott: én már nagyon régen nem ettem.
E
ddy Ralv hangosan fölzokogott. Az orvos dermedten nézett rá - hogyan is nem vette észre, hogy eszméletre tért? Dupla adag nyugtatót injekciózott bele, majd intett a Ladynek: most jó darabig nem kell virrasztani a beteg mellett. harles Timman bérelt, régimódi autóban Délnek tartott az öböl mentén. Megszabadult a tompultságtól, s eltökélt
C
szándéka, még hogyfokozta leszámol a gyáva szellemi potyautassal, ha ismét jelentkezik, is vele született jókedvét. Lenyűgözte a táj szépsége, az öböl rejtelmesen szürkészöld vizén a hamvas fehér csipkehullámok, az ég felhőtlen kékjéből forrón letűző napsugarak, a lapos, mocsaras parttól elvétve hirtelen magasba nyúló hegyek, a néhol fölbukkanó kenyérfák, és magával ragadta az ébredező falu, az imára siető szerzetesek csoportja, a pocsolyában tisztálkodó gyerekhad, és a kontraszt a fejükön kosárban követ hordó asszonyok és a tóparton meditáló férfiak között. A gépkocsi elhagyta a falut, s nagyobb sebességre kapcsolt. A kiszáradt, korhadt fadarabokból összetákolt viskókat ismét felváltotta a puszta, füves táj. Néha leelőztek egy-egy ökrös szekeret, amely mellett egy teljes család haladt, azon kívül ember nem mutatkozott a környéken. - Nemsokára odaérünk - mondta a sofőr. Hátranézett Charles Timmanra, s arcán széles mosoly jelent meg: a tisztelet, a hála alázatos mosolya, amiért neki dolgozhat. - Csodálatos madarak laknak erre, csodálatosak ... - magyarázta, majd figyelmével visszatért az útra. Dél felé közeledett, s a nap sugarai egyre csak forrósodtak. Charles Timmanban ezúttal élénkebb volt a várakozás, hogy csodaszámba menő szárnyasokkal találkozhat, mint a kényelem, a hűs árnyék utáni vágy. Az izgalom megfényesítette kékes tekintetét, s bár arcába vágott a levegő, közelebb húzódott az ablakhoz. Az autó megállt. A sofőr kiszállt, s gondterhelten fürkészte a közeli mocsarat, majd visszaült a volán mögé, és lassan áthajtott a falun. A gyerekek megrohanták az autót, szaladtak vele a falu túlsó végére, és tágra meredt szemmel nézték, ahogy a szőke Charles Timman magas, vékony, de izmos alakja előbújik belőle. A sofőr az út közepén állította meg a kocsit, mint aki előre tudja, hogy amíg az utas itt elidőzik, másik jármű nem jön erre. Charles Timman kinyújtóztatta tagjait, majd fölmérte a környéket. A talány, hogy a falu alig ötven bódéját miért pont a kanyar mentén állították fel, kevésbé izgatta, mint az elébe táruló látvány: lábától alig egy méterre sötét vizű tó torkollott a mocsárba, amely a távolban összeért a tengerrel, s a tóban három lótuszvirág narancsvörös szirmokkal. Charles Timmant megbabonázták a méregzöld leveleken pihenő lótuszvirágok, s minél jobban elmerült szépségükben, annál inkább elterjedt benne a tompultság: a potyautas megint akcióba lépett - nyugtázta. - Kellene neki a lótuszvirág - mosolygott gúnyosan az orra alatt. Gondolatait összeszedte, s a potyautas nyomába eredt... minél messzebbre és nyugatabbra tartott gondolataival, annál inkább gyöngült a tompultság, s amikor hazaért, már alig érezte. Megköny-nyebbülten felsóhajtott: nem idevalósi telepata vetette ki rá a hálóját. Nagy köteg pénzt húzott elő a zsebéből. Intett a sofőrnek, s megkérte, szerezzen valakit a faluból, aki kihoz neki egy lótuszvirágot. A sofőr elhűlve meredt a temérdek pénzre, s beszaladt a faluba. Charles Timman most felfigyelt a várva várt madárvilágra: itt hosszú láb, kicsiny test és nagy, fehér taréj, amott galamb formájú tünemény röppent föl a nádasból, de színes tollazatú, amellett fehér csőrű, hosszú, csillogó farkú madár, teste mint a rigóé, s a közelben pedig veréb nagyságú, fehér tollú és fekete lábú társa ... Sehol két
egyforma, csak amelyek fent köröznek az égen - talán vadkacsák lehetnek - találgatott Charles Timman, s kifejezetten méregbe gurult, amikor a szapora léptekkel közeledő falu népe hangoskodásával elvonta róluk figyelmét. - Azt mondják, ez a tó olyan mély, hogy senki sem mer belemenni - mentegetődzött a sofőr. - Nincsen valami csónak? Vagy valami bot? Szívesen megfizetném - mondta Charles Timman. A sofőr néhány érthetetlen szót váltott a falubeliekkel, mire azok megint hangos veszekedésben törtek ki, s a sofőr sajnálkozva tárta szét a karját. Charles Timman visszacsúsztatta a köteg pénzt a zsebébe. A falu népe dermedt csöndbe burkolózott. Charles Timman nem törődött a megsárgult fehérjével körbevett, kétségbeesetten sötét szemekkel. Még egy pillantást vetett a lótuszokrarámeredő - a tompultság ismét előtörni készült, de a virágok köré csoportosult gondolatait kordában tartotta, s tudta, hogy a tompultság soha többé nem fog eluralkodni rajta. Bekászálódott az autóba, s ahogy a zötykölődő kocsi ablakából figyelte a madarakat, arra gondolt, ha hazaér, beleássa magát a madarak világába - persze csak miután leszámolt a potyautassal.
E
ddy Ralv megvárta, amíg őlordsága Vence herceg és a Lady bevonul a nagyterembe elkölteni fenséges vacsorájukat. Ezúttal az orvossal vacsoráztak hármasban, s biztosra lehetett venni, hogy senkinek nem jut eszébe a beteg inasnak utánanézni az oldalszárnyban. Megint csönd honolt a-kastélyon, Eddy Ralv bele-belefülelt, majd nesztelenül kiosont a szobájából. Irigy! Irigy disznó! - hajtogatta magában, s gyűlölettel gondolt Charles Timmanra, aki megtagadta tőle a kapcsolatot s ezen keresztül pompás élményeit. - Irigy disznó! Most megjárod! dühöngött szüntelen, s féktelen Irigységgel próbálta fölmérni, mennyi élmény vár még Charles Timmanra ... de már nem sokáig. A nappaliban megragadta a telefont. Erőt vett a Charles Timmannal szemben érzett gyűlöletén, s óvatosan felemelte a hallgatót. Szabad volt a vonal. Tárcsázta Charles Timman megbízója, Harris bankár számát. Hosszan kicsöngött, s mire felvették, örökkévalóságnak tűnt. - Borzasztóan fontos ügyben kérem a bankár urat - hadarta Eddy Ralv, még mielőtt a másik végén szólhattak volna. - Ki keresi? - kérdezte egy mély férfihang. - Nincs sok időm, borzasztó fontos ügyben keresem! - Egy pillanat - szólt a mély férfihang határozatlanul. - Harris beszél. Eddy Ralv felismerte a bankár hangját. Tisztán emlékezett rá abból a tárgyalásból, amelyet Charles Timmannal folytatott a házában. - Ott van a gyűrű az első emeleten, a fiókban - mondta remegő hangon, s lecsapta a telefont, még mielőtt a bankár megkérdezhette volna, hogy melyik fiókban. Sehol egy lélek, Eddy Ralv visszasietett a szobájába. Bebújt a meleg ágyba. Kint a hideg, csípős őszi szél fel-felsüvöltött. A bogárvilág lassan elteszi magát télire - futott át agyában a gondolat. Úgy döntött, másnapra meggyógyul. Hátha talál még egy pókot vagy valami csúszómászót.. . Behozhatja télire.
C
harles Timman rögtön megértette a táviratot, amely a szállodában várta. „Gyűrű megvan, további költségeit nem fedezem. Harris.” És rögtön megértette, hogy azonnal cselekednie kell. Kapkodva összeszedte holmiját, s felszállt az első gépre hazafelé Félúton összegyűjtötte gondolatait, s a potyautas nyomába eredt. Ahogy közeledett Harris villájához, szíve heves kalapálásba fogott, mint a kezdet kezdetén, amikor első megbízatásait teljesítve keresett nyakékeket, gyilkos fegyvereket és gyilkosokat...
Pap Viola: A potyautas 43 Harris házában az a bizonyos fiók az első emeleten üres volt. Nem mintha hajszálnyi reményt is fűzött volna ahhoz, hogy tévedésről van szó. Gondolatai annyira együtt voltak, hogy szinte fájdalmat okoztak neki, de valami kérlelhetetlenül vonzotta őket, ahova engednie kellett ezeket a gondolatokat - a szomszédban, őlordsága kastélyában ... az oldalszárnyban egy kis szobában a potyautas betegnek tetteti magát. .
A science fiction a tudományokból táplálkozik. Ön, aki szereti a sci-fit, ismerje meg a természettudományok legújabb eredményeit. Olvassa havonta a Tudományt, a Scientific American magyar kiadását. Anyanyelvén kapja kézbe a világ egyik legtekintélyesebb tudományos magazinját.
ddy Ralv a nyugtató injekció kábultságából ébredezett, de a szőke, nyurga alakot, aki olyan finoman nyitotta ki, majd csukta be maga után az ajtót, mint még senki sem, rögtön fölismerte: Charles Timman. Az egyetlen gondolat, ami az eszébe jutott, az volt, hogy így - életben sokkal fiatalabb: alig negyven. Aztán halkan puffant egyet a pisztoly a kezében, s Eddy Ralv úgy érezte, hogy valami nagyon csípi a mellkasát. A gyorsan terjedő vörös foltról pedig megsejtette, hogy semmiféle kósza pókot nem fog a télen dédelgetni.
E
z orvos és a Lady félszegen meghúzódott a társalgó sarkában, és a főfelügyelő sokadszor megismételt kérdésére, hogy ki lőhette le az inast, sokadszor az felelték, halvány sejtelmük sincs. - A rejtély valószínűleg rejtély marad - sopánkodott a Lady, amikor magukra maradtak, és szomorúan emelte tekintetét a vörös bársonyfotelről a káprázatos csipkefüggönyre. - Ugyan ki lőhette le az inasomat? A betegágyban! - Ha a rendőrség nem boldogul, akkor sincs minden veszve - mondta halkan az orvos, és elgondolkozott. - A szomszéd, Harris bankár, a betegem. Esetleg segíthet. Olyasvalakivel áll kapcsolatban, aki különleges képességével tárgyakat vagy személyeket tud megtalálni. - Látnok? - villant föl a Lady tekintete. - Nem. Mintha azt mesélte volna Harris bankár, hogy a-illető állandóan úton van, s ha a keresett tárgy közelébe kerül, ráérez . .. pontosan nem is tudom - szabadkozott az orvos. - Úgyhogy elég költségesnek ígérkezik ez a megoldás. - A pénz nem számít - mondta a Lady.
A
icsit kesernyés illat szállt föl a csészéből a tea gőzével. A házigazda, Harris bankár felvette a csészét, amely reszkető kezétől meg-megcsörrent a tányéron, és miközben elismételte magában őlordsága Vence herceg előadását a kastély drámájáról, élvezettel beleszagolt a gőzbe. Őlordsága szenvtelen hangjából biztosra vette, hogy ebben a sovány, alacsony férfiban sosem volt indulat, s ezt a vizenyős, szürke szemet sosem fényesítette az izgalom lángja. „Ha a Lady nem lenne olyan házsártos, mint amilyen - futott át Harris agyában a gondolat -, nem feltétlen lennénk haragos szomszédok..... - Kész vagyok önnek megadni a címet, ahol el lehet érni ezt a különös embert, vagy üzenetet lehet hagyni neki. Néha igen sokáig van úton ... Azonban meg kell önnek mondanom, ho^y ez az illető engem becsapott. Azt kell mondanom róla, hogy szélhámos. Nem ő a mi emberünk. Megadtam neki ugyanis a feladatot, mire elindult pontosan az ellenkező irányba, Keletre, s ha az igazi emberünk nem telefonálja meg a megoldást, egészen biztos, hogy körbeutazza a világot az én pénzemen . . . - Az igazit el lehet érni? - érdeklődött őlordsága. - Nem tudom - nevetett Harris bankár. - Talán igen. Feljegyeztem a rejtélyes hívás pontos idejét, s megkértem a postát, derítse ki, milyen számról jött. Az talán adhat valami támpontot.
K
belekóstolt a teába. -Őlordsága Isteni - mondta. Felcsörgött a telefon. A házvezetőnő jelezte Harris bankárnak, hogy a posta hívja. - Őlordsága megbocsát... egy pillanat: - Felemelte a hallgatót. - Harris beszél. - Itt a posta. Megtaláltuk a hívószámot. Az előfizető őlordsága Vence herceg. A szám . . . Harris meghökkent a hír hallatára. Előhúzta őlordsága névjegyét a zsebéből, s összehasonlította a telefonszámot: megegyeztek. - Ki kell javítanom magamat - kezdte zavartan, s visszaült őlordságával szembe. - Mégis Charles Timman az emberünk.
Előfizethető a postahivatalokban, kapható az újságárusoknál. A júliusi szám tartalmából: • A MARS ÉGHAJLATA. Ez a bolygó egykor olyan meleg volt, hogy víz folyt a felszínén, pólusait ma megfagyott szén-dioxid borítja. • SZUPRAVEZETŐ ALAGÚTÉRZÉKELŐK A RÁDIÓCSILLAGÁSZATBAN. Feltérképezhetik velük a csillagközi gázfelhőket, ahol a csillagok születnek. • GENETIKAI VESZÉLYBEN A GEPARD. A generációkon át tartó beltenyésztés következtében kihalás fenyegeti a Föld leggyorsabb szárazföldi állatát. • VIZES HABOK. A buborékok tömegét meglepő célokra lehet használni, egyes habokkal még egy robbanást is le lehet fojtani.
MÛHELY D. NÉMETH ISTVÁN
A cseh SF irodalom a nyolcvanas évek első felében A cseh SF irodalomnak volt egyszer már egy aranykora, elég, ha Karéi Čapek és Jan Weiss világhírt kavaró műveire, a Karéi Čapek által kitalált robot szó világkarrierjére gondolunk. Ennek ellenére századunk ötvenes és hatvanas éveiben csupán néhány megszállott (Josef Nesvadba, Ludvik ček, Frantisek Behounek) maradt hű aSouműfajhoz, így a viszonylag korán, 1955-ben megindított könyvsorozat, a Tudományosfantasztikus történetek kiskönyvtára (Kniznice védeckofantastickych pribéhu) hamarosan hamvába holt. Még a hetvenes évek SF irodalmát is jórészt e három, szerencsére elég termékeny szerző művei jelentették. Bár új aranykorról nem beszélhetünk még, de a nyolcvanas évtized első felében örvendetesen megváltozott ez az egyhangú, a vegetálást tükröző kép, számtalan kötet, antológia jelent meg, s szinte a semmiből, a föld alól bújt elő egy népes írógárda, s a rajongók is sorra-rendre alakítják meg klubjaikat, Pardubice városában pedig évente rendeznek konferenciát, ahol díjakat is osztanak. Érdekes, hogy ez a reneszánsz elsőként teoretikus alkotásokat hívott életre. Jurij Kagarlickij Fantasztikum, utópia, antiutópia (oroszul: Cstotakoje fantasztika. Moszkva, 1975) címet viselő művének fordítása 1982-ben jelent meg, amelyben a szerző Rabelais-tól kezdve a felvilágosodás (Swift, Voltaire) és az „elektromos század” íróinak (Verne, Wells) alkotásait elemezve jut el a máig, ahol a sci-finek két veszélyes útját vázolja: az egyik irányzat elhagyja az SF irodalom éltető erejét, a hatalmas olvasótábort, és az ún. magas irodalomhoz közelít: a másik irányzat pedig pont fordított célt tűz ki maga elé, s ennek érdekében sekéllyé válik.
Két évvel korábban jelent meg Dusán Slo-
A mai cseh SF irodalom tárgyalását az „élő
bodnik szlovák szerző A science fiction poétikája és genezise (Geneza a poetika science fiction. Bratislava, 1980) című, átfogónak szánt műve, amely a mítoszoktól, az Idő és a Tér lélekbeni vetületeitől, a világ mitologikus ábrázolásától kezdve számítja az irodalmi fantasztikum megjelenését. Felfogása szerint Verne, valamint Wells már csak az irodalmi fantasztikum technizálását végezte el, századokra meghatározva az SF irodalom irányultságát. Slobodnik a modern sci-fi fő jellegzetességének a kiépült technikai szituáció alkalmazását tekinti, a rakéták és a robotok olykor felelőtlennek tűnő szerepeltetését, a fő tematikának pedig az eutópiák (jó utópiák) és dystópiák (rossz, antiutópiák) bemutatását. Ugyanebben az esztendőben jelent meg Miroslava Genciová Tudományos-fantasztikus irodalom (Vedeckofantastická literatura. Prága, 1980) c. könyve az Albatros (gyermek- és ifjúsági) könyvkiadónál. A könyv három részre tagolódik, az első rész a műnem fejlődését tárgyalja, a második a szovjetorosz tudományos-fantasztikus irodalom áttekintése, míg a harmadik részben elméleti síkra tévedve a fantasztikum és a titok realitáshoz fűződő viszonyát (iszonyát) boncolgatja. A Valami más (Necojejinak. Prága, 1981) c. könyv alcíme szerint „kommentár a cseh irodalmi fantasztikumhoz”. írója, Ondrej Neff hatalmas tárgyismerettel felvértezve ismerteti olvasóit a cseh SF történetével, kezdve Comenius Világ útvesztője és szív paraditsoma (Labyrint svéta a ráj srdce. Amszterdam, 1663) c. művével, amely reneszánsz utópia, folytatva Jakub Arbes romanettáinak bemutatásával, kitérve Jan Neruda Kozmikus dalok c. verseskötetére, Svatopluk Őech „kozmikus meséjére’ a holdjáró Prüfcsök úrról, eljutva Karel Capek impozáns életművéhez, amely már a nemzetközi színvonalat és a világhírt jelenti. Természetesen meglepetésekkel is szolgál a szerző, hiszen az általa ismertetett művek között megtaláljuk a mára elfeledett Metod Suchdolsky terjedelmes Oroszok a Marson-t (Rusové na Martu. Prága, 1909), vagy a még terjedelmesebb, több mint kétezer oldalon át hömpölygő Az emberiség alkonya (V soumraku lidstva. Prága, 1924-1928) c. trilógiát,'amelyet Tomás Hruby követett el.
klasszikusok”, Frantisek Béhounek, Ludvik Soucek, Josef Nesvadba életművének ismertetésével zárja. Ebből is látható, hogy Neff nem teoretizál, hanem irodalomtörténetet írt, így nem csoda, hogy az ő műve aratta a legnagyobb szakmai és közönségsikert. A tekintélyes irodalmi-politikai hetilap, a leginkább a mi Élet és Irodalmunkhoz hasonlítható Kmen (Törzs) rendszeresen áttekinti az előző év irodalmi termését, hosszú és alapos tanulmányokat szentelve a prózai, a költői alkotásokra, nemkülönben az ifjúsági és gyermekirodalom, valamint az irodalomelmélet és kritika műveire. Eddig az SF műveket nem elemezték külön, de a műfaj viharos csehországi térnyerése immár ezt is indokolttá tette. Pavel Vasak a Sci-fi és a sci-fi kérdései (Sci-fi a jejlotázky. Kmen, 1985. 29. sz.) című elemző-áttekintő tanulmányában számba veszi a cseh SF előző, 1984. évi termését, eredményeit. A tanulmányszerző nem nyújtja az egyes művek kritikáját, hiszen erre nincs szükség, mert a hazánkban üdvösnek tartott gyakorlattal ellentétben a cseh sajtó időben és megfelelően elvégzi ezt. Még a cseh nyelvre lefordított külországi SF művekről is közölnek kritikát, sőt ami hazai viszonyainkat tekintve szinte fantasztikusnak tűnik: egy debütáló szerző vidéki kiadónál megjelenő elbeszéléskötetéről is. Milyenek a cseh SF irodalom eredményei 1984-ben? Antológiákban és szerzői gyűjteményekben 119 elbeszélés jelent meg, 42 szerző tollából, akik közül 11 debütáns szerző. Pavel Vasak intellektuel voltához híven kissé fanyarul állapítja meg, hogy az írók között egyre több a „technokrata”, tételesen felsorolva, hogy két orvos, egy zootechnl-kus stb. Érdekes, hogy az egyik neves SF szerző, Jaroslav Veis ugyanezt állapította meg egy interjúban. Igaz, ő ezt pozitív jelenségnek tartja, ami nem csoda, hiszen Jaroslav Veis főállásban tudományos ismeretterjesztést végez. Igaz, azt is hozzátette, hogy a mai SF íróknak egyre inkább a fantáziájukra kell hagyatkozniuk, hiszen a természettudományok oly sok embernek adnak ma már kenyeret, hogy nehéz „átverni" az olvasótáborukat még a legtudományosabbnak ható képzetekkel is,
Műhely 45 az SF immár egyre kevésbé science fiction, inkább spekulatív fikciónak nevezhetjük. Maga Ondrej Neff is a spekulatív fikció jelszavát tűzte zászlajára, bár azt elfelejti megemlíteni (J. Veisszel ellentétben), hogy e jól hangzó jelszót Robert Heinleintől kölcsönözte. E két „hazai” antológiát 1986-ban követi a szocialista országok íróinak gyűjteménye, az Üvegváros (Sklenene mesto). Vajon milyen a nyolcvanas évtized első felének cseh SF irodalma? Élesen megkülönböztetünk három irányzatot. Az első irányzat joggal viselhetné „az ökológiai
Inkaso, avagy Lev ou nardo da Minci. A humoros regényei okán ismert Jan Trunecek Bolondos Alma Mater a hét közepén (Blazena Alma Mater uprostred tydne, 1984) c. regénye főiskolai környezetben játszódik, és a földiek és a földönkívüliek sikertelen kapcsolatfelvételét mondja el. Hiába a boldogtalan E.T. folytonos alakváltoztatása, amikor a regény főhőse, a kissé megsavanyodott agglegény még akkor sem hisz neki, amikor kívánságára Gina Lollobrigida képében repked a prágai háztetők felett. A sci-fi irodalom ironikus önkritikája, összevetve egy földönkívüli
rémtörténetek” feliratú A téma a vészesen időszerű, hogycímkét. azt ne mondjuk: levegőben lóg. A technikai színvonal lelkendező leírását felváltotta az elrontott természet feletti kesergés, avagy elkeseredett indulat. E témának legjellemzőbb példája Vladimír Párái Harc a sokarcú állattal (Valka s mnohozviretem. Prága, 1983) o. regénye, amelyben a város felett összegyűlt szmogból rosszindulatú anyagcsomók pottyannak a földre, és megtámadják az embereket. A Csillagok a fűben c. antológia egyik szerzője pedig már mindennapossá lényegteleníti az ökológiai összeomlást kitűnő elbeszélésében: a Föld lakóinak immár méreg az oxigén, élvezettel lélegzik be a friss tavaszi szmogot, és a boltban fenolért állnak sorba (Jan Velinsky: Epidémia). A másik uralkodó irányzat a totális, antihumánus társadalom bírálata, amelyben az ember egy számára átláthatatlan manipuláció áldozatává válhat. L. Szalai A játék c. elbeszélésében a jövendő gigantikus televíziója irányítja az emberek mindennapjait. A gyermekeket már születésükkor különféle foglalkozásokra kijelölő társadalom rémképével J. Hlavicka ijesztgeti olvasóit a Holnap történt c. antológiában, November tizenkettedike Myleréknél (Dvanáctém listopadu u Myleru) c. elbeszélésében. Az elképzelt amerikanizált - mechanikus, könyörtelen, embertelen világot bírálja J. Velinsky a Nap és éj (Den a noc) c. elbeszélésében, de választott témája sem akadályozza meg abban, hogy stílusával az amerikai krimi ún. „kemény” vonalának stílusát válassza. A cseh SF irodalom fáradhatatlan szervezőjének, Zdenek Volnynak 1980-ban jelent meg Eladó vasárnap (Nedele na prodej) c. elbeszéléskötete, amelynek tizenhárom elbeszélése között találunk - a szerző meghatározása szerint - sci-fi, pszi-fi, etik-fi, filos-fi s egyéb írásokat. Ez a kötet mér átvezet bennünket a cseh SF harmadik irányzatához, amely a legerősebb, ez pedig az ironikus, groteszk irány. Még az olyan véresen „komoly" szerző is, mint Ladislav Szalai, behódolt ennek az irányzatnak: olykor egészen tragikus hangvételű elbeszéléseiben is olyan neveket találunk, mint Sofia Lornyon, Bablo
társadalom sci-fi írhatnak irodalmával - hiszen miért csak a földlakók sci-fit - Ondrej Neffnek jutott eszébe. Talán Dévényi Tibor elbeszéléseivel rokonítható Miroslav Skála elbeszélése az Első összkozmikus kiállításról (První vsevesmirná vystava), amelyben a cseh kispolgárság mindent túlélő erején viccelődik. Ami feltűnően hiányzik a cseh SF irodalomból, az a kalandos, izgalmas sci-fi. 1983-ban jelent meg az újságárusoknál kapható Karavan sorozatban Vaclav Klicka Orion elhagyja a Földet (Drion opousti Zemi) c. regénye. A szerző Alexander Lomm néven már némi nevet szerzett oroszul írt regényeivel. Ezt a regényét is elsőként oroszul írta meg, s ez az első műve, amelyet már ő maga fordított, dolgozott át. Terjedelmesnek nem mondható regénye két jól elkülöníthető részre oszlik. Az első rész a húszas években Szovjet Közép-Ázsiában játszódik. Az idegenek űrhajóján egy földöntúli szépségű lány utazik, aki a kozmikus agresszió ellen harcol. Belecsöppenve a bolsevik geológusok és az ellenforradalmi banditák harcaiba, egyfajta humánus gázzal kívánja semlegesíteni a Föld légkörét. Ezt végül a pozitív hősök sem engedik, mert hamar rájönnek, hogy ez mindenféle társadalmi haladás megfékezését is jelentené. A második részben a túl békés anyabolygóra visszatérő űrhajót követjük, amelynek fedélzetén egy potyautas is tartózkodik, egy cseh származású internacionalista, aki öntudatosan megmenti a bolygó lakóit a renyheségtől. Úgy tűnik, a cseh SF szerzők félnek a közönségvonzó elemektől. Annyira félnek, hogy műveikre rányomják a periferikus jelzőt, hogy vagy az iróniába, a groteszkbe menekülnek, vagy pedig magasabbak kívánnak lenni a magas irodalomnál. Azt persze tudjuk, hogy a természetesség nem az irodalom természetes állapota, hanem hosszú fejlődés eredménye. A mennyiségi mutatókkal immár semmi baj, és azt is tudjuk, a mennyiség előbb-utóbb átcsap a minőségbe, bár meg kell jegyezni, hogy Ladislav Szalai, Ondrej Neff és Jarostav Veis művei már a legínyencebb SF rajongókat is kielégítik. A szerzők persze elégedetlenek. Hiányolják az önálló folyóirat létét,
hiányolják a megfelelő kritikai visszhangot (mert nem ismerik a mi viszonyainkat), és azt is nehezményezik, hogy műveiket nem ismeri a világ, még annak keleti fele sem. Ez utóbbi vádat mi, magyarok a világért se vegyük magunkra, hiszen a cseh SF irodalom összes jelentős műve megjelent magyarul.
SZILÁGYI ÁKOS
Bulgakov, a fantasztikus „Maga az élet veszítette el mára síkba lapult realitását: az élet ma nem a régi, mozdulatlan koordinátákra, hanem Einstein, a forradalom dinamikus koordinátáira vetül rá. Ebben az új vetületben minden elmozdul helyéről, még a legszokványosabb meghatározások és tárgyak is fantasztikussá, ismeretlenül ismerőssé válnak. Innen nézve teljesen logikus, hogy napjaink irodalma a fantasztikum, avagy a fantasztikum és a realitás összeötvözése felé halad” - írta 1923-ban Jevgenyij Zamjatyin orosz író, az első klasszikus negatív utópia, a Mi szerzője saját kora irodalmát jellemezve. Láthatólag nem arra az irodalomra gondolt itt, amely a fantasztikumot a jelen arra, világán kívül és találja meg, hanem amely a keresi mindennapi, jelenvaló, velünk itt és most megtörténő fel-foghatatlant fejezi ki fantasztikus metaforákban. E fantasztikus próza legkiemelkedőbb korabeli képviselője Mihail Bulgakov volt. A Végzetes tojásokban (1924) - mellyel a magyar olvasó a Galaktika júniusi számában ismerkedhetett meg - és a Kutyaszívben (1925) Bulgakov a tudományos-technikai fantasztikum jellegzetes motívumait használja fel, bár a szó kialakult értelmében nem tekinthető scifi írónak. Jevgenyij Zamjatyin, Mihail Bulgakov, Jurij Olesa, Andrej Platonov fantasztikus prózája nagyon is távol állt a korabeli tudományos-fantasztikus szovjet irodalomtól, az Elektromos Emberről, GépEmberről, a geometrizált, mechanizált „tökéletes világról”, a Jövőről szőtt proletkul-tos, konstruktivista-futurista utópiáktól, a jeszenyini-csajanovi parasztutópiáktól. Ez a fantasztikus irodalom inkább reakció volt a szovjet avantgárd művészet optimista, a tudományos-technikai észt és főként az
46 Műhely akaratot egzaltáló utópizmusára, reakció az érzelmeket és az erkölcsöket kiiktató radikalizmusra. így a bulgakovi fantasztikum is inkább antiutópisztikus, mint utópisztikus színezetű. A Végzetes tojások története - mint a negatív utópiáké oly gyakran - a közeljövőben játszódik. Ez a jövő olyan közeli, hogy nem is jövő, megkülönböztethetetlen a jelentől. A kisregényt Bulgakov 1924-ben írta, cselekményét pedig 1928-ba helyezte át. A jövő tehát itt egyáltalán nem igazi, nem komoly ugrás az időben, inkább gúnyolódásnak hat azokon, akik mindenáron a nagybetűvel írt és egészen más, tökéletes Jövő Világban szeretnék találni magukat. A fantasztikus történet érdekessége miként a sci-fi irodalom szatirikus-groteszk ágában is - mulatságos tükör, melyben a korabeli társadalmi élet maró szatírája jelenik meg. De ennek a tükörnek mélysége is van, filozofikusan tűnődő tükör: vajon helyettesítheti-e a tudomány az erkölcsöt, lehet-e erőszakosan beavatkozni az élet folyamatába, megváltoztathatóakönkényesen a természet törvényei, hová vezet az erkölcsi megfontolásokat figyelmen kívül hagyó messianisztikus türelmetlenség, a mindenhatóvá tett akarat, ha a tudományos ésszel akarja igazolni magát? A Kutyaszívben a sci-fi egyik örök motívumával találkozunk: Proebrazsenszkij professzor, a neves szervátültető, megfiatalítási műtétek jó hírű specialistája, egy Sárik nevű kóbor kutyából és Poligráf Poligráfovics lumpenproletár még friss földi maradványaiból új lényt, „új embert” gyúr. A fantasztikus műtétben, amelyet az egykor kutatóorvosnak készülő Bulgakov rendkívül aprólékosan ír le, lehetetlen nem felismerni H. G. Wells Morlan doktor szigete című elbeszélésének hatását (az őrült professzor itt is kutyákat és más élőlényeket operál emberekké) és az alkotója ellen fellázadó kreatúra történetét (Frankenstein-motívum). Preobrazsenszkij kreatúrájában ugyanis a kutya lelkülete egy lumpenproletár amoralitásával, durvaságával egyesül. Az eredmény iszonytató, bár e groteszk emberszörny energiáit eleinte leköti az alkatának megfelelő munka: a macskairtás. Végül azonban - a lakótömbbizalmi sugalmazására - Engels műveit kezdi biflázni, és lakáskiutalás reményében feljelenti a rendőrségen alkotóját, Preobrazsenszkij professzort. Megérkezik a rendőrség, de a feljelentőnek hűlt helyét találja: csak egy kutya pislog rájuk gyanúsan a szobasarokban. így hát Bulgakov őrült professzorának megadatik, hogy visszavonja teremtését, véget vessen a lázálomnak, amellyé élete vált. A Kutyaszív már nemcsak a szociális kísérletezés beláthatatlan és önpusztító következményeire figyelmeztet, hanem meg is nevezi azt a szociális réteget, amely
kezdett kiemelkedni a forradalom utáni társadalomból. E rétegben a lumpengondolkodás és a messianisztikus ideológia, az amoralitás és ennek az amoralitásnak elméleti igazolása találkozott egymással, aminek veszélyességére már Gorkij felhívta a figyelmet 1917-es cikksorozatában. E „nyerskommunista" típus gondolkodásmódját jól jellemzi a korabeli vicc poénja, mely szerint a forradalom nem a szegénységet, hanem a gazdagságot fogja megszüntetni. A két korai kisregényben a Jók (a derék professzorok csodálatos felfedezései és haladó elgondolásai) Rosszá, fordulnak visszájukra.válnak A kései főműben, A Mester és Margaritában viszont a Rossz (Woland, az Ördög) jelenik meg Jóként, a visszájára fordult világ lesz az emberi és a szép. Nem véletlenül mottója a könyvnek a Goethe Faust-jából vett idézet: „... Kicsoda vagy tehát? Az erő része, mely Örökké rosszra tör, s örökké jót művel." A történelem ezt utóbb visszájáról is igazolta: megjelent az'„erő része”, mely örökké jóra tör, jót akar és rosszat műve. Kiderült: a paradicsom, a Jó Állam utópiájának megvalósítása pokolhoz vezethet. Éppen az elért, a beteljesült Jó világa követelte meg az Ördög, a Rossz alakjának megjelenését a 30-as évek Moszkvájában. A Rossz mintegy beleférkőzik e tökéletes és véglegesen Jó Világba, hogy megmutassa rosszaságát. Csakis itt, a rosszat művelő Jó hátterén jelenhet meg nemesként és jóként a Rossz, az Ördög ősi alakja. A Mester és Margaritában azonban már eszközként sem él Bulgakov a tudományosfantasztikus képzelettel. A 20-as évek forradalmi doktrinérsége, messianizmusa, technikaimádata és az erkölcsöt felfüggesztő szociális radikalizmusa még úgy jelent meg Bulgakov prózájában, mint veszélyes, de ideiglenes történelmi üzemzavar, önmagát megbosszuló kisiklás. A forradalom szociális kísérletének mesterséges, történelmen kívüli jellegét éppen a technikai fantasztikum érzékeltette. A sztálini korszakot azonban - s Bulgakov ezt elsők közt értette meg kortársai közül - nem lehetett már üzemzavarként, az orosz történelem véletlen „baleseteként" felfogni. A sztálini kor az emberi színjáték és ezen belül az „orosz színjáték" felvonása, szerves része, még a maga „történelemkívüliségével ” együtt is az. Épp ezért nem fért el már a tudományos-fantasztikus képzelet keretei között. Ha Woland, az Ördög helyett mondjuk egy idegen bolygó küldötte, avagy az őrült professzor elszabadult teremtménye jelenne meg a korabeli Moszkvában, akkor e moszkvai szín össze-kapcsolhatatlan lenne a jeruzsálemi színnel, a jelen történelme a világtörténelemmel és a megváltástörténettel. Márpedig A Mester és Margarita optimista - keresztény fogantatású - világtragédia. A történelem elszenvedte
ugyan a Jó utópiájának megvalósítását, de a kísérlet sikertelennek bizonyult: nem a Jó Állam szippantja be a történelmet, hanem a történelem oldja fel magában a fantasztikus kísérletet. A fantasztikum a reális történelmi világ része, nem kívül van rajta, hanem benne. Ez a lényege a bulgakovi - a művészi fantasztikumnak, akár a tudományostechnikai képzelet, akár a vallásimitologikus képzelet motívumait használja is föl. S alighanem ebben a felhasználási módban tárulkoznak fel a Science fiction igazi, művészi lehetőségei is.
Galaktika Bio-tours Megnyitjuk utazási irodánkat a sci-fi kedvelők szolgálatában. Utazzon velünk a Kozmoszba! Soha nem látott, fantasztikus népek közé, egzotikus élőlények világába visszük. Bőséges választékkal állunk az 1986. évi űrszezonban az Ön rendelkezésére. Mérsékelt ár (28,- Ft), kényelmes űrhajók! (Mintha saját foteljában ülne ...) Válasszon! Tartson velünk!
Központunk:
Alfa Centauri, Bío-tours Utazási Iroda, Robof City, Computer tér 7. szint.
Új kirendeltségünk:
Föld (Naprendszer), Budapest, Galaktika Szerkesztőség.
Reklamációs Iroda: Hold, Reménytelenség tengere, a balfenéken.
Túraajánlataink Kis körutazás a Fiastyúkban Mindössze 200 fényéves út, fészeklátogatással egybekötve. Kedvezményes tojásvásár! Felhívjuk figyelmüket, hogy a tojások csak mélyhűtve kelnek ki. A pipik megfelelő mennyiségű jeges vízzel táplálva, rohamosan másfél tonnás tyúkanyóvá fejlődnek. Húsuk sajnos vízízű, viszont jól számolnak a kettes számrendszerben. Behozatalukat Commodore helyett nagy vízés helyigényük miatt nem ajánljuk.
Egy hét B erenice-en Nehéz túra, csak felnőtteknek. A Berenice lakóinak élete igen rövid, ezért fő elfoglaltságuk a fajfenntartás. Értelmük, mozgásszerveik (szaporítószerveik javára) redukálódtak. Turisták erényöv nélkül csak saját felelősségükre közlekedhetnek. Vigyázat, a piros fülű változatuk úgy viselkedik, mint az imádkozó sáska a Földön! (*Lásd lábjegyzet.) Nagy kedvezmény! A Bonella törzshöz látogatók a szállásért nem, fizetnek! (**) Letelepedési engedélyek korlátozott számban kérhetők. (‘) Az imádkozó sáska nősténye párzás után a hímet felfalja (.**) A Bonella viridis nevű vízi állat apró hímje a nőstény szaporítoszervében lakik
Anyós-túra Rövid, de hasznos utazás. A Jupiter fantasztikusan csalogató látvány, kevesen
tudnak neki ellenállni. Néhány közeli fotónkat kívánságra megküldjük. A bolygó légköre elegendő mennyiségben tartalmaz cián-hidrogént. Az utasok csak kettős gázálarcvédelemben szállhatnak ki a folyékony felszínen kiépített űrkikötőben. Tíz százalék felár ellenében a gázálarc véletlenül kilyukad.
Nyüzsgők bolygója Fantasztikus látvány! Panta rhei! Minden mozog! A bennszülöttek százféle változatban fejlesztették ki mozgásszerveiket. Ahány faj, annyi megoldás! Egy kenguruféleség teleszkópos rugókon ugrál keresztül emeletnyi magasságokat, hernyótalpas orrszarvú gázol át árkon-bokron, egy nyúlszerű állat kis kerekeken gurul, nagy sebességgel (sajnos gyakran fékhibás). A zsiráf nyakán élő szállítószalag működik; öklömnyi bogarak mint lökhajtásos repülő-modellek hasítják a levegőt. A vizeken halak, hajószerű állatok vitorláznak bőrlebenyeikkel. Társadalmi rendjük szerint a leghatékonyabban mozgók tartoznak a legmagasabb rendű kasztba. Van egy két lábon járó faj is, mely a legalsó kasztba van sorolva. A látogatóknak görkorcsolya viselése kötelező. Nagyobb távolságokra légpárnás lovak, vízi utakra propelleres pelikánok bérelhetők.
Bolygó a Mérlegben A tökéletes hierarchia bolygója. Az élőlények fajsúlyúk szerint helyezkednek el. A légkör legfelső rétegeiben, hidrogénnel töltött hólyagok segítségével lebegve az újszülöttek. A lejjebb fekvő régióban a serdülők, szárnykezdeményeikkel segítve a lebegést. Az alsó légkörben az intenzíven repkedő fiatalok. Ez az iskolaszint. A tenger felszínén vagy sekély mélységekben úszva élnek a legaktívabb felnőttek. Ez a termelő réteg, itt folyik a mindennapi munka. A tengerben lefelé haladva, koruk szerint egyre mélyebben az idősebbek, aggok. A tengerfenék az elfekvő. A holttest bomlása során a keletkező hidrogén ismét felfújja csecsemőkori hólyagját, mellyel a felsőbb légrétegekbe emelkedve megtermékenyül. Utazási irodánk léghajót és tengeralattjárót egyaránt biztosít.
Algol-Alga Mint önfeláldozó szervezőgárdánk felderítette, az Algol körüli bolygókon különös élővilág terjedt el. A látogatás nem teljesen veszélytelen, de minden pénzt megér. Annyit legalábbis, mint egy IBUSZút Indiába. A bolygók felszínén hatalmas, folyton változó alakú algaszerű lények „folynak" szanaszét. A turisták érkezésük után azonnal átlátszó védőgömbbe zárkóznak, melyet rövidesen bekebelez egy óriás alga. Ebben a burokban többé-kevésbé biztonságosan utazhatják végig az alga emésztőrendszerét. Útközben megismerik a szájnyílástól a végbélig terjedő teljes tápcsatornát, az emésztés rész-folyamatait, szerveit, az enzimek funkcióit. Az életműködés megismerésének leghatékonyabb módszere! Iskoláknak csoportos utazás esetén kedvezmény! A túra időtartama: emésztés szerint. Az utazáshoz a helyi bélügy-minisztérium engedélye szükséges.
Jupiterről visszafuvart vállal a B io-tours. Üres űrhajók, k edvezményes árak!
Hidrocefália Tíznapos tanulmányút a Vízfejűek bolygójára. Csak nyáron! (Télen a víz befagy.) Nagy fejű lakóinak számos faja látogatható meg. Utasaink az alábbiak közül választhatnak: Hidrocefal sapiens. Vízfejében apró, intelligens lények tenyésznek, melyek az agyvelő szerepét játsszák. Ahogyan ezek szaporodnak, úgy lesz a Hidrocefal egyre inkább sapiens. Hidrocefal halászi. A fejvízben halak laknak. Az átlátszó koponyájúak akváriumként használhatók. Többségük azonban a kifejlett halpéldányokat egyszerűen megeszi. Engedékeny nagypapák az unokákat horgászni is engedik. alakú fejébe a végtagokKuglicefal. behúzhatok,Gömb és gurulva közlekedik. Üzemanyagul a fejében forralt víz gőze szolgál, melyet fúvókán fúj ki. A TAXI feliratúak bérelhetők. Cefaloid napközi. Ez a változat utódait neveli a fej tágas medencéjében. A folyadék tápanyagokkal dúsított, ha nem is anyatej, de anyavíz. Genetikusok szerint az óvoda és napközi hiánya vezetett e faj kifejlődéséhez. A turisták ruháinak tisztítására, cipők, parkett fényesítésére stb. a Hidrokefél alfaj áll rendelkezésre.
48 Galaktika Bio-tours
Napóleonok holdja Nagy hold az Oroszlán csillagkép Alfájának környezetében. Az űrszektornak azokat a lakóit gyűjtötték itt össze, akik úgynevezett elhivatottságot éreztek arra, hogy más bolygókat, népeket leigázzanak, uralmuk alá hajtsanak. Önmagukat egyszerűen Világhódítóknak nevezik. A hold az űrhajóból teleszkóppal szemlélhető, zárt osztály. Jelenleg nem látogatható. Amíg ki nem irtják egymást. Szíves türelmüket kérjük, megy az nekik gyorsan.
Víkend a Földön Mars-lakók számára ajánlott program. Messzemenő alkalmazkodás a marsi klímához, életformához! Téli túra: Érkezés a sarki jégmezőkre. A burjánzó földi élet megtekintése; a Jegestengerből vett vízcseppben nyüzsgő mikroorganizmusok megfigyelése mikroszkóppal. Szerencsés esetben valódi, élő sarki róka is látható! (Nem a vízcseppben!) Nyári túra: Landolás a Szaharában. Homokvizsgálat során gyakran apró bogarak, a kövek alatt igazi skorpiók lelhetők fel. A sarkvidékkel szemben itt sivatagi rókaélmény, fordulhat elő.Ne hagyja Csodálatos dúsesetleg élővilág! ki ezt a lehetőséget!
Paradicsomtúra Ha dúskálni akar a táplálékban, ha egyenletes langyos meleget kíván, ha nem akar mozogni, és egyáltalán semmit se akar csinálni: itt az Ön helye! (Exkluzív túra, csak Bio-tours vendégeknek!) Itt minden a legkellemesebb. Betegségek ismeretlenek. Mindenből van elegendő. Az élővilág itt a legkedvezőbb körülmények közt fejlődött azzá, ami lett. A populációk a végtelenségig degradálódtak. A szelekciónak nincs szerepe, az alkalmazkodás teljességgel felesleges. Úszkálnak a tápanyagban, korcs élővilág, elbutult népesség. Ha zseniális kisfiát hatodszorra sem vették fel a budapesti egyetemre, hozza ide. Itt még érvényesülhet. Munkavállalási engedélyeket jutányosán intézünk! Elhelyezés: paradicsomlében és lekvártélyban.
Az égitestet értelmes lények nyilván sohasem lakták ... A? egykori állatfajok az atomrobbantások miatt jórészt egybesültek. A túravezetőnél kérjük jelezni, hogy a húst ropogósán, enyhén átsütve vagy véresen kívánja-e fogyasztani. Halászlé korlátlan mennyiségben áll T. Ügyfelünk rendelkezésére: merít a tengerből, és megpaprikázza.
Penicillia Bolygó a Hyadokban. De akár a Naprendszerben is lehetne. A penészgombák erdőszerű, hatalmas tenyészetekben nőnek. A talajon kötélvastagságú hifafonalak tekeregnek, egy-egy spórátok felpattanása a bombarobbanás erejével repíti szét a másfél kilós, kőkemény spórákat. (Bukósisak kötelező!) A levegő nyirkos, minden rothad. (Politikai hasonlatok mellőzése kéretik!) Penicillinallergiások számára inkább a Tetran B-t ajánljuk.
Göncöl Dominó Kedves Utasunk, nézzen fel a csillagos égboltra, és keresse meg a Göncöl szekerét. A jó szem próbája: ha a szekér rúdjának középső csillaga felett meglátja azt aa Kocsis. halovány kis csillagot. Ez a csillag Legutóbbi expedíciónk előkészítette rendszeres odalátogatásainkat. A körülötte keringő bolygó játékos kedvű lakói a legkülönbözőbb alakzatokat és szervezeteket alkothatják. Elemi részekből állanak, melyek elvüket tekintve dominókhoz hasonlíthatók. Egy „bemenő” és egy „kimenő” kapcsolatuk van, melyek más, összeillő elemekkel kapcsolódhatnak. Koruk csak az egyes elemeknek van. a komplex szervezetek (mivel elemeik cserélhetők) kortalanok. A primitívebb lények csak pár tucat dominóból állnak, és egyszerű funkciókat látnak el (pl. forgalomirányítás, lakáselosztás, üvegvisszaváltás, ünnepi kenyérellátás). Egyesek számítógéppé állnak össze, mások politizálnak, vagy maszek butikot alapítanak. Ha a kezdeményezés nem válik be, elemeikre bomlanak, és újabb alakzatokat öltenek. A jól funkcionáló formák tartósak. Ha úri jókedvük úgy tartja, akár emberré is alakulhatnak, de ilyen hülye csak ritkán akad közöttük.
Egybesült állatok Atomháborút átélt égitest. Ma már nem sugárveszélyes. Csak erős idegzetű, Hitchkockon edződött ügyfeleinknek ajánljuk.
Űrutazás előtt kérje biztosítónk ajánlatát! Az Ördög Nem Alszik Biztosító Társaság.
Galaktourist nyári program UFO 2086 Hasznos tudnivalók Ajánlataink között: Csillagtúrák! Időutazások!
Várják a fekete lyukak! Megáll az idő! Udvaroljon dédanyjának!
Mikrokörutak! Kedves jövendő utasunk! Kedves utasunk! Kedves volt utasunk!
Szálljon m agába!
Köszönjük, hogy érdeklődik az UFO 2086 nyári programjai iránt!
UFO! UTAZZ FORINTÉRT ODAÁTRA!
*
Jelszavunk: Átvisszük a hipertéren!
UFO!
Ez aztán a siker, kérem!
UTAS FOGADÁS ONNAN!
Kedvezmények Gyermekkedvezmény Csak az üdüléssel egybekötött és annak időtartamára vonatkozik, a gyermek megszületése előtt KÉT HÉTIG. Nászutasoknál ezt a kedvezményt nem vehetjük figyelembe.
Nyugdíjaskedvezmény Ha kedves nyugdíjas utasunk teletelefonon jelzi 3 nappal előbb jöveteli szándékát, megbízottunk segítségére siet behozni irodánkba a befizetéshez szükséges készpénzt tartalmazó táskát, annak megkönnyítése céljából. Ezen szolgáltatásunk díjtalan.
* UFO! Utolsó Filléred is Otthagyod.
50 Galaktika Bio-tours
Útiokmányok Földön kívüli utazások Startengedély, Kék Pötty, Útlevegő és Ivóvízum kötelező, melyről kedves utasunknak kell gondoskodni. Szíves tájékoztatásukra alább foglaljuk össze az idevágó rendelkezések főbb pontjait: Milyen Egyéb időközönként? Mennyi. (***) Startengedély Kék Pötty Útlevegő (*) Ivóvízum (**)
3 évenként 2 évenként 3 évenként 3 évenként
1 2 3 pont 7 liter
max. 80 kg max. 80 kg -
(*) Útlevegőszámlával rendelkezők kiviteli engedély birtokában további 2 pintet vihetnek. (**) Ajándék víz számláról 31%-os felárral korlátlanul kivihető (***) 80 kg feletti kedves utasaink 17%-os többletköltséggel vehetik csak igénybe űrjárműveinket. Kivételt képeznek a devizaelhízottak.
Külföldi utazások Földön Rubelelszámolású utak Piros Pötty és Ki-be Vitelhozatali Engedély szükséges. Ha másképpen nincs feltüntetve, ezekről kedves utasainknak kell gondoskodniuk.
Nem rubelelszámolású utak Kék Pötty, Ki-be Vitelhozatali Engedély és Startengedély (gyorsjáratainkhoz) szükséges. Felhívjuk Kedves Utasaink figyelmét arra, hogy ellenőrizzék Kék Pöttyüket, melyet háromévente kékíteni kell. 2086-ban z betűsök Startengedélyt csak abban az esetben kaphatnak, ha az elmúlt két évben járatainkat nem vették igénybe.
Utazások Föld alatt Csoportos Zöld Pöttyről a Galaktourist gondoskodik.
Hitel Lásd „Úticsomag, hideg élelem”
* Előleg Kívánságára leszámítva lesz ámítva.
* Úticsomag, hideg élelem Nem adunk.
Galaktika Bio-tours 51
Hétvége a Holdon A LUNAUSTROTOURS-szal közös szervezésben 2 nap és hat éjszaka POZÍCIÓSZÁM: 1111/HO
IDŐPONT: - július 12. és augusztus 8.
Kódszavak a nagy komputernek: lihegni + ugrálni + Holdon + fellőni + meglőni + sötétség + súlytalanság + kráter + krátermettség + holdkőzet + holdpor + bizsu + Lunabutik +
UTAZÁS: Hej, Bercsényi, Bezerédy(július 12-én) Wolfgang Amadeus (augusztus 8-án) ÚTVONAL: Alsódabas-Hold-Alsódabas Felhívjuk kedves utasaink figyelmét arra, hogy a holdutazásuk az Alsódabasi Polgári Reptető C szektorában a H Silóban kezdődik, reggel 3.00-kor. Az odajutásról a kedves utasainknak kell gondoskodni. Az első Reptetői Buszjárat csak 4.00-kor indul a Budapesti Végállomásról! SZÁLLÁS: 3 személyes szkafanderekben, nejlonzacskókkal. A Hej, Bercsényi, Bezerédy fedélzeté, egy 3 személyes szkafanderhez csak egy nejlonzacskó tartozik! PROGRAM: 1. Nap: A kilövőállás megtalálása. 1. Éjszaka: Beszállás, fellövés. 2. és 3. é jszaka: (á 24 óra!) Odautazás. 4. éjszaka: Kirándulás a Holdon: Kráterefere Ugrabugra Holdkőzetek gyűjtése Holdporszívózás Kirándulás a Hold hátsó felére (16 éven felüli utasainknak!) 5. és 6.kedves éjszaka: Visszautazás. 2. Nap: Dokkolás és vásárlás a Lunabutikban.
A GALAKTOURIST első ízben szervez rövid holdhétvégét a kispénzű kedves utasai számára. Az izgalmas utazás, a gyönyörű táj, a változatos látnivalók és nem utolsósorban a sokak számára oly vonzó holdkőzet bizsuk (Lásd Lunabutik) teszik sokszínűvé eme rendezvényünket. A gazdag program, a fellövés, a visszatérés és a hat éjszaka (1 vagy 2 személyes szkafanderekben) teszik felejthetetlenné az utazást.
Extra szolgáltatások: A) Holdkőzet bizsu vásárlása a HOKÖ-Bl GMK közvetítésével.* * Max. hathavi felfüggesztett vámbüntettig havi 20 000,- Ft B) Irhabunda-import a Leüljük GMK közvetítésével (fellövés nélkül)** ** A bunda értékének és a pénzbírságnak 21%-a
Fakultatív programok: A) Ha kedves utasunk csak a Lunabutikvásárlásra kíváncsi, a Holdra utazás hercehurcáitól megkíméljük, 11% felár fejében. B) A Lunabutikban csak Hold Kivitelbehozatali Engedéllyel lehet vásárolni az érkezést követő napon vagy reggel 6 és 7 között, ha erre egyéb tiltó rendelkezés nincsen. Felhívjuk kedves utasaink figyelmét arra, hogy a Lunabutikban kizárólag konvertibilis, friss levegőért, ill. ivóvízért vásárolhatnak. BC-, CC- és WC-számlák nem használhatók. Hacsak erre nincs külön engedélyük. És egyéb esetekben. C) Irhabunda a Holdról csak 77%-os vám lefizetése ellenében hozható be. Személyenként legfeljebb egy darab. Max. 2.
RÉSZVÉTELI DÍJ: Hej, Bercsényi, Bezerédy-vel: 2 800 000,- Ft. Wolfgang Amadeus-szal: 1 000 000,- ÖSCH (frisslevegő-csekkszámlával rendelkezők számára)
52 Galaktika Bio-tours
Gyógyüdülés a Mars körzetében Az Austro Marssal közösen 4 nap és 11 éjszaka
POZÍCIÓSZÁM: 08-08(8-MARSGyogyó) IDŐPONT: Augusztus 32.
Kódszavak a nagy komputernek: üdülés + Mars + fel - el - gyógy deviza + rokon + lövés
UTAZÁS: Vörösmarty gyorsűrfregatt ÚTVONAL: Budapest-DUNAKESZI-ALSÓDABASMARS-DUNAKESZI-ALSÓDABASBudapest
PROGRAM: Gyülekező az Alsódabasi Reptető Budapest Végállomásának GG szektorában, reggel 4.07-kor. Utaskísérőink vezetik kedves utasainkat a Ma-Gyogyó jelű társas légpárnás bibuszhoz, amely elszállítja kedves utasainkat (Dunakeszi érintésével) az Alsódabasi Polgári Reptető GF szektorának Ff Silójához. Dunakeszi érintésére azért van szükség, mert ott lakik a légpárnás bibusz vezetőjének sógora. Az Alsódabasi Polgári Reptető GF szektorának Ff Silójában utaskísérőink segítik kedves utasainkat a beszállásnál. A
Ebéd: A la tubus. C menü: babgulyás, D menü: babgulyás. Vacsora: Félpanzió. Minden kedves utasunk fél attól, hogy mit kap vacsorára. Extra é tkeztetési szolgáltatás: Víz-, levegő- és devizaszámlával rendelkező kedves utasaink számára lehetővé tesszük, hogy maguk helyett a magukkal hozott hideg élelmet fogyasszák. 1. Nap: Súlytalanság. 2. Nap:
beszállás 5.07-kor. 4.011-től 4.012-ig tart. Fellövés:
Súlytalanság. 1-11. éjszaka: Oda- és visszautazás, súlytalansággal. 3. Nap: Súlytalanság. 4. Nap: Súlytalanság.
ELLÁTÁS: Reggeli: Tubusolt kontinentál. Kívánságra utaskísérőink tubusolt lágy tojást vagy hemendekszet szolgálnak fel, kp térítés ellenében. Az árakról az Űrközpont Tojásés Hemendekszfigyelő Műholdja ad felvilágosítást az ülések karfáján található terminálok Tojhem gombjának lenyomására.
RÉSZVÉTELI DÍJ: 300 000,- U.S. $ + 11 000,- Ft Egyénileg: 31,- Ft/nap + elm. kórt. orv. biz.
SZÁLLÁS: 2 SZEMÉLYES KAPSZULÁK. Egy személy használata esetében 40% felár. A Mars körzete - gyógyüdülésünk „színhelye” - a világ végének is nevezhető, hiszen tulajdonképpen az ember által látogatható LEGTÁVOLIBB szektor a Kozmoszban. A végtelen látványa és érzete, a kontrasztokban oly gazdag Mars-környék felejthetetlen látványt nyújt, különösen a számla kiegyenlítésekor. A hamisítatlan űrbéli hangulatot mintegy húszmillió csillag, üstökös és majd ugyanannyi ember által alkotta szerkezet biztosítja kedves utasainknak. Az egészen egyéni üdülést még vonzóbbá teszi az a tény, hogy e körzetben a legmelegebb nyári hónapokban sem magasabb a külső hőmérséklet - 173 C°-nál, ezért még C-szkafanderben sem lehet a kapszulát elhagyni.
ELŐKÉSZÜLETBEN! Csak konvertibilis valutáért! Látogatás Miss Európában vagy Mister Universumban. Utazás nimfocitasejtekben. A spermatomfizika új csodája. Csak konvertibilis valutáért!
Galaktika Bio-tours 53
ÚJDONSÁG! Jövőre: MIKROTÚRÁK A mikrotechnika diadala! Hétvégi túra. Kutyakiállítás belülről! Utazások magyar tájjellegű kutyák belsejében. Gyönyörű tájak! Kutyagumiszalag! Kutya baj!
Behatolás: Orálisan, intravénásán, ragtapasszal és egyéb utakon
Távozás: Könnyezés, kilehelés, kiverítékezés, valamint kívánság szerint
Nyugdíjasoknak: Kedvezményes utazás kamillás beöntéssel. Ha kutyája szobatiszta, egyet fizet odavissza! A korlátozott kapacitás miatt váltsa meg jegyét
MÁR MOST!
A Galaktourisí időgépén előre a múltba! A történelem az élet tanítómestere! Vegyen részt benne! Nagy idők tanúja lehet! Rejtett kamerával Kleopátra hálószobája mellett, a guillotine árnyékában, a Santa aria árbockosarában! Csak konvertibilis valutáért! Történelemhelyesbítési vállalkozások. Géppuskásokkal a mohácsi csatába! Tankokat Hannibál-na/f-akció! Felderítő helikopterekkel Waterloohoz! Vigyázat! A Gal aktourist nem vállal felelősséget az esetleges ellenhelyesbítő akciókért. Valamint azért sem, ha valaki egy ilyen vállalkozás során megzavarja ősei életét, és ezzel lehetetlenné teszi saját megszületését. Az ily módon eltűnt személyek hozzátartozóit a biztosítási díjon kívül semmilyen kártérítés nem illeti meg. Ön is a történelem része! Ismerkedjék meg őseivel, hisz tőlük örökli tulajdonságait! Udvaroljon dédanyjának! Hős ember az ősember! Rokonlátogatás Neander-völgybe! Vissza a fára! Vissza a tengerbe! Antievolúciós utazás! Őt sejtem az ős sejtben! Visszatérés kinek-kinek tetszése szerint! Előre a múltba!
Egyhetes magyaros túra! Utazás a falu bikájában! Garantáltan háromszori kérődzéssel! Szuperbiztos landolás! Kísérletek igazolják: mindig a lapjára esik!
54 Galaktika Bio-tours
ÚJDONSÁG!
ÚJDONSÁG!
ÚJDONSÁG!
Alkotó értelmiségiek, figyelem! Ez az ön útja! Tekintsen önmagába! Kívánságára különleges kameráink láthatóvá teszik agytekervényeit! Ön speciális monitortermeinkben kényelmesen megfigyelheti tüdejének elszennyeződését, ereinek elmeszesedését és szakadozását! Vegyen részt epekőletételen, aranyérfeltáráson. Egy óra k öldöknézés belülről! Barátait is meghívhatja. Szálljon magába! A Galaktourist különleges szolgáltatása. Csak alkotó értelmiségieknek! Tudományos fokozat, nyelvvizsga vagy művészeti szövetségi tagság kötelező!
Galaktika Bio-tours 55
Utazások a Földön
Belső hőmérséklet +4 °C, külső hőmérséklet -35 °C, szélcsend esetében.
Nudista üdülés az Antarktiszon
ELLÁTÁS: Naponta háromszori aszpirin, borogatás és lázmérés.
Az AUSTROTIEFKÜHL A. G.-vel közösen 6 nap, 7 éjszaka
POZÍCIÓSZÁM: Befagy-segg-007 IDŐPONT: Július 5. és augusztus 11.
Kódszavak a nagy komputernek: nap + napsugár + test + testkultúrara- öröm 4- lefagy + befagy + megfagy + letörik + jég + marha
UTAZÁS: Atomjégtörő tengeralattjáróval Július 5-én: BODROG-II. Augusztus 11-én: KAISERSCHMARN Behajózás a Kvassai-zsilipnél, C-dokk.
AJÁNLOTT ÖLTÖZÉK: Fűtőszálas, egybeszabott alsónemű - három réteg medveszőrmével bélelt fókaprém kezeslábas -, termolinbunda. A nudista jellegre való tekintettel a csoport az alsónemű SZÁLLÁS: 2 személyes, összkomfortos jégkunyhókban. alatt semmit sem visel. A Nemzetközi Camping- Doping- és Karavánszerá szövetség első ízben szervez nudista üdülést az Antarktiszon. A nap imádata, az egészséges testkultúra, a természetes életmód aligha találhatott volna szennyezett és rohanó világunkban erre alkalmasabb helyet. A végtelen hó- és jégmezők lenyűgöző látványa, a minden elképzelésnél hevesebb, olykor 200-220 km-es szélviharok feledtetik kedves utasainkkal az alacsony hőmérséklettel járó némi nehézségeket. PROGRAM: 1. Nap: Érkezés a Solaris kikötőbázisra, ahonnan utaskísérőink a csoportot a Bibione nudista üdülőtelepre szállítják műkutyaszánokon (700 km). 2. Nap: Szabad foglalkozás, akklimatizálódás, a jégkunyhók megismerése, az élelmiszerkuponok kiosztása. 3. Nap: fagyási sebek ellátása. Du. filmvetítés aABahama-szigetekről. 4. Nap: Miért nem lehet az Antarktiszon élni? Filmvetítéssel egybekötött előadás a Központi Nagy JÉGkunyhóban. Megjelenés kötelező. 5. Nap: Búcsúest, csasztuskák, tombola, szépségverseny, a tavalyi Nudista Sakkbajnokság eredményhirdetése, csomagolás. 6. Nap: Utazás a Solaris kikötőbázisra. (800 km. Visszafelé kerülni kell.)
56 Galaktika Bio-tours
Fakultatív programok MOSAKODÁS Az erre a célra speciálisan kiképzett, + 11 °C-os hőtároló helyiségek használata 1500,- ÖSCH/óra. Előjegyzés indulás előtt a GALAKTOURIST központi irodájában, 20,- Ft-os okmánybélyeggel. SIGHT-SEEING TURBÓSZÁNON Szeretnénk kedves utasaink figyelmét felhívni arra, hogy az Antarktisz talaja jeges, hideg, szúrós, ezért a kirándulásra dupla szőrcsizma viselése ajánlatos. A nudista jelleg megtartása céljából a tripla zokni alá felvenni nem kell semmit.
RÉSZVÉTELI DÍJ: Megegyezünk! Nyugdíjasbérletek nem érvényesek.
TENGERPARTI ÜDÜLÉSHEZ NÉLKÜLÖZHETETLEN! Fújja fel a partnerét! Magány ellen plasztik útitárs! Patronnal, pumpával, sőt szájjal is felfújható! Beépített elektronikus hangképző berendezéseivel hét nyelven, hétszázhetvenhét témáról társalog! Egy gombnyomásra abbahagyja! Előnyös külső, kis fagyasztás! Nem követelőzik, nem költekezik! Megvásárolható, kölcsönözhető, részletre is kapható! Elasztikus, pneumatikus, hidrosztatikus! Jelszavunk: Az én rózsám vízhatlan! Ölelhetem izzadtan! Ára: gumilepedővel tízhatvan!
Idegenek! Exterrális valutáért az űrhajón idemenet megválthatnak minden jegyet! Partitúrák egész nyáron! Dupla öröm fele áron! Ezentúl is idejárjon!
Galaktika Bio-tours 57
Utazások a Földön A Dunába este Pesten tiszta szívből beleestem. Mondta rég ezt Arkhimédész, rögtön könnyebbjeit a testem.
- A csatorna holland dolog. Két híd között hol landolok? így rebeg egy halk turista: - Bízd csak a GALAKTOURISTRA!
Nézd az örök török kecset! Isztambulban vár a mecset! Az űrutas ám, ha retten fönnakad egy minareten.
Mint látható Bukarestben, program szerint fut a testem. Lelkemet egy mord álom szárnyán teleportálom Budapestre majd egy esten, Így utazgatok felesben. (Két úton egyet kerestem.)
Rakéta az ősi váron. Jövőre is idevárom/
58 Galaktika Bio-tours
Nílusban harapós a stílus. Turistát les a krokodilus. Csak a rakétát ki ne lukasszák, ez megrongálná a biomasszát ! Fogukra nem akad sosem turista. Panaszkodnak is a Galaktouristra.
Londonban várja a City! Programját előkészíti: a Galaktourist!
Meg sem szédül már az egyén felhőkarcolóknak hegyén. Galaktourist óvja bárhol. És az antigravitátor.
Galaktika Bio-tours 59
Belföldi utazások Üdülés a Dunántúli Nagy Szeméthegy tövében 3 napos, 4 esős POZÍCIÓSZÁM: büd-szem/70.000
IDŐPONTOK: minden kedd és csütörtök
Kódszavak a nagy komputer számára: dunántúli - nagy - szemét- hegy - Balaton -
Siófok!... A Dunántúli Nagy Szeméthegység királynője, a szemétdombokra épült város. Siófok még a visszatérő utast is elkápráztatja páratlan tereivel, utcáival, melyeket szinte eláraszt a Nagy Szeméthegy illata. Ezek közül csak néhányra hívjuk fel figyelmüket: Északi sétány = háztartási szemétillat, Déli sétány = Ipari Hulladékok (hétvégeken fenol és naftalin!), Keleti Avenue = Lassan Rothadó Mezőgazdasági Melléktermékek, és végül a Nyugati Piaza = Tihany, Bodior Butik. Egész napos vagy félnapos gyalogtúrák Almádi és Badacsony felé. Felejthetetlen élményt jelent a foszfátbányák megtekintése.
víz - nuku - varázspálca - foszfátbánya luxus - nap - eső - még eső - fürdés befürdés - konvertibilis - leégés
UTAZÁS: Egyénileg. ÚTVONAL: Akárhonnan, akármerre: Budapest-Siófok, vagy amit akartok. SZÁLLÁS: Hotel Nagy Szemét Krőzus (12 csillagos). Egy- vagy többágyas apartmanokban. Bacchanáliák, partysexek szimpóziumok stb. részére különtermek. 5000 parkoló! 300 férőhely! 150 fekhely! 2 fürdőszoba!!! Turbóped- és trabatom-szerviz.
ELLÁTÁS: Teljes penzió, napi hatszori étkezéssel. Svéd asztal, svéd pad, svéd padlószőnyeg. Á la carte konyha. Minden ital ingyen! Csak a vízért és alkoholtartalmú italokért számítunk fel csekély összeget. PROGRAM: Kirándulások. Lábrándulások. Műsoros estek. Műsoros délutánok. Bár. Minibár. Tejbár. Sörbár. Drinkbár. Habár. Fakultatív programok: A balatoni ásatások megtekintése. A foszfátbányák megtekintése. A Szemesi Láp trikopterről. Gyalogtúra Lellé-ről Tihanyba. Pillantás a Nagy Szeméthegy tetejéről.
Szuperfakultativ programok: Lubickolás lézerrel kivetített medencében. (Csak konvertibilis valutáért.)
Hiperszuperfakultatív programok: KÁDFÜRDŐ. Részvételi díj: Teljes panzióval: Fél panzióval: Csak szállás:
70 000,- Ft 80 000,- Ft 90 000,- Ft
Balatoni ásatások megtekintése:
70,- Ft
Foszfátbányák megtekintése: Szemesi Láp trikopterről: Gyalogtúra Lelléről Tihanyba: Lubickolás léz. kiv. med.-ben: US.
75,- Ft 77,-Ft 30,- Ft 99,- Le
Kádfürdő: 33 liter víz +1350,- Ft + 4,- SchFr Kizárólag a lakossági vízadag terhére, hozott anyagból, láttamoztatott engedélyekkel, július 13-án és augusztus 7én. Jelentkezés, vízbeszolgáltatás és láttamoztatás a fürdő előtti napon a Hazafias Vízfront helyi kirendeltségén, 10.00-kor.
60 Galaktika Bio-tours DR. P. B. (Pénzes Bori)
A GALAKTOURIST MAGAZIN háziorvosnője válaszol: B. MÁRK, ESZTERGOM Színtévesztő létére is vezethet űrhajót vagy űrkompot, de ne ultizzon!
N. C.r ALSÓVECSE Ön valószínűleg téved. A tudomány jelenlegi állása szerint robotszexpartnerének nem lehet gyereke. Robébije sem. Másik robottól sem. Vizsgáltassa meg sürgősen pszichopneumatológussal! W. ERIK, BUDAPEST Nem kell minden alkalmat kihasználni. Hatszor-hétszer naponta túlzás! Hallgassa a híreket legfeljebb kétszer! SZÖSZIKE, TISZAHEGYES Nem az a baj, hogy nem áll fel. De legalább köszönjön, ha vevő jön be az üzletbe. Járjon másik közértbe! W. W., BICSKE Harminckettő? Jól mérte? TÖBBEKNEK Nem.
Milyen guszta ez a puszta! Nádfedeles kunyhónk tiszta. Ha vágyik a szíve vissza, bízza a Galaktouristra!
Galaktika Bio-tours 61
ELŐKÉSZÜLETBEN !!!!!! SZERVEZÉS ALATT !!!!! A VILÁGON ELŐSZÖR !!!! Utazás a Föld középpontjába
POZÍCIÓSZÁM: FUR-99 IDŐPONT: 2086. július vagy augusztus
Kódszavak a nagy komputernek:
Föld + lefúr + megfúr + befúr + csőbehúz + drága + kis lapát + nagy lapát + ásókapa-gereblye +
UTAZÁS: GALAKTOURIST külön liftje, a PócsCsak ajelentkezni! meghatottság hangján tudunk szólniAnnyi kedves utasainkhoz! Hát eztFöld is megértük! Lehet Lehet előleget befizetni! kaland után, Földön! felett! Víz alatt és stb. stb. MOST! VÉGRE! NEMCSAK A VÍZ ALÁ! Lakossági devizakeretre!!!!!!!! Mi lefúrunk, és önök lemennek! Irány a Föld középpontja! Jó utat!
megyeriCLefúrunk melléküzemágában, Szektor,MGTSZ D Siló. Balra a második lift.
SZÁLLÁS: 5 személyes kapszulák, oxigénbelégzéssel és szén-dioxid-kilégzéssel. PROGRAM: Mindig csak lefelé, majd felfelé. Felhívjuk kedves utasaink figyelmét, hogy 2086-ban a tervek szerint 2,4 km mélységben hatol be önfúró liftünk. Már csak 6376 km a Föld közepe!!!!!! Látnivalók: Minthogy a lift egy liftaknában halad lefelé, nincsenek látnivalók.
Fakultatív program: Tv-vetítés a liftaknában. Kórház a város szélén: Derrick: Liszt (sorozat): A nagy kan és a cicák: Tv-híradó:
50,-Ft 300,-Ft 2,-Ft 5000,-Ft ingyen
Kedvezmények: Nyugdíjasoknak 77% kedvezmény. Mindenki hozzon magával ásót, lapátot vagy kis csákányt! Leássuk magunkatmozgalom keretében.
RÉSZVÉTELI DÍJ: Megállapítás alatt. Előleg: 2 000 000,- Ft, ellátás nélkül. Ezúton is figyelmeztetjük kedves utasainkat a keszonbetegség veszélyeire! Utazásukat csak saját felelősségükre vállalhatják. A felelősség az önöké, az előleg a miénk!
ROBERT SHECKLEY
ZARÁNDOKÚT A FÖLDRE
Alfred Simon a Kazanga-4-en, egy kis mezőgazdasági bolygón született, nem messze az Arcturustól. Napközben kombájnt vezetett a búzamezőkön, a hosszú csöndes estéken pedig földi szerelmi dalokat hallgatott lemezről. Kazangán eléggé kellemes volt az élet, a lányok bögyösek, őszinték és készségesek, jó partnerek a dombok között kirándulni vagy a patakban fürödni, hűséges társak egy életen át. De soha semmi romantika! A szórakozást meg lehetett találni Kazangán, őszintén, egyszerűen. De csak szórakozást, semmi többet. Simon érezte, hogy ebből a kellemes életből valami hiányzik. Egy nap felfedezte, mi az. Egyszer egy kereskedő érkezett Kazangára, könyvekkel megrakott, ütött-kopott űrhajóján. Cingár volt, ősz hajú és kicsit hibbant. Valóságos ünneplésben részesítették, mert híreket hozott a külvilágból. A kereskedő beszámolt a legújabb pletykákról: hogy árháború dúl Detroit-2 és -3 között; hogyan megy a halászat Alanán; hogy milyen ruhát hord a moraciói elnök felesége, és hogy milyen furcsán beszélnek a Doran-5 lakói. Végül valaki arra kérte: - Meséljen a Földről! - Ó! - mondta a kereskedő, és fölhúzta a szemöldökét. - Az anyabolygóról szeretnétek hallani? Hát igen, barátaim, nincs még egy olyan hely, mint a Föld, sehol sincs. A Földön, barátaim, minden lehetséges, és semmi sem tilos. - Semmi? - kérdezte Simon. - Törvény van a tilalmak ellen - magyarázta a kereskedő vigyorogva. - Tudtommal még senki sem szegte meg. A Föld más, barátaim. Ti itt földművelésre specializálódtatok, igaz? A Föld olyan lehetetlenségekre specializálódott, mint a bolondság, a szépség, a háború, a részegség, az ártatlanság, a rémület és hasonlók, az emberek pedig fényévekről eljönnek, hogy ezekbe a dolgokba belekóstoljanak. 1980 by Robert Sheckley
- És a szerelem? - kérdezte egy asszony. - Tudod, lányom - mondta kedvesen a kereskedő a Föld az egyetlen hely a Galaxisban, ahol még ismerik a szerelmet. Kipróbálták a Detroit-2-n és -3-on is, de túl költségesnek találták, Alanán megállapították, hogy zavarokat okoz, Moraciónak vagy Doran-5-nek meg nem volt ideje, hogy importálja. De ahogy mondtam, a Föld a lehetetlenségekre specializálódott, és meg is fizetteti. - Fizetni kell? - csodálkozott egy kövér farmer. - Hát hogyne! A Föld öreg, ásványkincsei kimerültek, földjei meddők. Gyarmatai függetlenné váltak, és olyan józan népek lakják, mint ti itt, akik áruikért értéket akarnak kapni. Hát mi mással szállhat be az öreg Föld az üzleti életbe, mint a lényegtelen dolgokkal, amelyek az élet értelmét adják? " - Maga volt szerelmes a Földön? - kérdezte Simon. - Voltam - válaszolt kissé elkomorodva a kereskedő. - Voltam szerelmes, most viszont utazom. Ezek-a könyvek, barátaim ... Simon eszméletlen áron megvásárolt egy régi verseskönyvet, elolvasta, és szenvedélyről álmodott; holdfényről, szerelmesek kiszáradt ajkain fehéren csillogó hajnalról, a sötét tengerparton összefonódó testekről, melyeket betölt a szerelem, és megsüketít a hullámok dübörgése. Ez csak a Földön volt lehetséges! Mert, amint a kereskedő mondta, a Föld szétszóródott gyermekei igen keményen dolgoztak, hogy megélhetést csikarjanak ki az idegen talajból. A búza és kukorica Kazangán termett, a gyárak Detroit-2-n és -3-on emelkedtek. Az alanai halászoknak az egész déli Csillagövben nevük volt, a Moracion veszedelmes vadállatokat, a Doran-5-ön az egész őserdőt kellett legyőzni. És ez rendjén volt, pontosan, ahogy kell. De az új világok kemények voltak, gondosan megtervezettek, sterilek a maguk tökéletességében. Az űr meghódítására indított hajszában valami elveszett, és a szerelmet csupán a Föld ismerte. Ezért Simon dolgozott, spórolt és álmodott. És huszonkilenc éves korában eladta farmját, valamennyi tiszta ingét becsomagolta egy
Robert Sheckley: Zarándokúta Földre 63 Simon odasétált, és látta, hogy a szokásos célpontok helyett négy, hiányosan öltözött nő ül az emelvény végén, golyó lyuggatta székeken. - Igazi golyóval lőnek? - tudakolta Simon. - Természetesen! - felelte a tulajdonos. - Törvény van a félrevezető hirdetés ellen a Földön. Igazi golyó és igazi csajok! Lépjen ide fel, és szedje le az egyiket! Az egyik nő rákiáltott: - Gyerünk, haver! Fogadok, hogy nem találsz el! - Nem találná el egy űrhajó szélesebbik oldalát sem! - visongott egy másik. - Dehogynem! - így a harmadik. - Gyerünk, komám! Simon a homlokát dörzsölte, és igyekezett nem meglepettnek látszani. Végtére is ez a Föld, ahol minden megengedett, ami
könnyű kézitáskába, fölvette legjobb ruháját, egy pár strapabíró cipőt, és felszállt a Kazanga-Metropole járatra. Végül megérkezett a Földre, ahol az álmoknak valóra kell válniuk, hiszen törvény van a kudarc ellen. A New York-i űrkikötőben gyorsan átesett a vámvizsgálaton, aztán egy földalatti a Times térre vitte. Pislogva bukkant ki a napfényre, kezében szorosan markolta kézitáskáját, mert felhívták a figyelmét a tolvajokra, zsebmetszőkre és hasonló városi lakosokra. A csodálkozástól elakadt lélegzettel nézett körül. Az első, ami a szemébe ötlött, a színházak végtelen sora volt, két-, három- vagy négydimenziós programokkal, tetszés szerint. És micsoda látványosságok! Jobbra egy kiugró reklám hirdette: MÁMOR A VÉNUSZON! DOKUMENTUMFILM A ZÖLD POKOL LAKÓINAK SZEXUÁLIS ÉLETÉRŐL! MEGRÁZÓ! ÉLMÉNY! Be akart menni. De az utca túloldalán háborús filmet játszottak. A NAP ELPUSZTÍTÓI! - harsogta a hirdetés. - AZ ŰR-FLOTTA HŐSEINEK - Alatta pedig egy kép: - TARZAN LEGYŐZI AEMLÉKÉRE! SZATURNUSZ VÁMPÍRJAIT! Olvasmányaiból tudta, hogy Tarzan ősi népi hős a Földön. Ez mind olyan csodálatos volt, de még annyi minden más is volt! Nyitott üzleteket látott, ahol valamennyi világ élelmiszereit árulták, de főleg olyan bennszülött földi ételeket, mint pizza, hot dog és spagetti. Voltak aztán üzletek, ahol a földi űrflotta fölösleges ruhadarabjait kínálták, más boltokban csak bort árusítottak. Simon nem tudta, mit is csináljon elsőnek. Ekkor gépfegyversorozatot hallott a háta mögött, és megfordult. Csak egy céllövölde volt, hosszú, keskeny, tarkára festett épület, derékmagasságú pulttal. A tulajdonos, egy kreol bőrű, kövér férfi, hatalmas anyajeggyel az arcán, egy magas széken ült, és rámosolygott Simonra. - Szerencsét próbál? ,
üzletileg megéri. Azt kérdezte: - Vannak olyan céllövöldék is, ahol férfiakra lőnek? - Hogyne - mondta a tulajdonos. - De maga nem perverz, ugye? - Persze hogy nem! - Külvilágból jött? - Igen. Honnan tudja? - A ruha. A ruha mindig elárulja. - A kövér ember lehunyta a szemét, és kántálni kezdett: - Tessék, tessék! Öljenek meg egy nőt! Vetkőzzék le a gátlásokat! Húzzák meg a ravaszt, és érezzék, hogy szűnik meg a felhalmozódott feszültség! Jobb, mint a masszázs! Jobb, mint lerészegedni! Tessék, tessék, öljék meg a nőt! Simon az egyik lányhoz fordult. - Ha megölik, halott marad? - Ne legyen hülye! - mondta a lány. - De a lövés ... A lány vállat vont: - Tudok rosszabbat is. Simon éppen meg akarta kérdezni, mi lehet még rosszabb, mikor a tulajdonos áthajolt a pulton, és bizalmasan odasúgta: - Figyelj, öreg! Nézd, mi van itt. Simon a pult mögé pillantott, és egy géppisztolyt látott. - Nevetségesen olcsó - mondta a tulajdonos. - Használhatod. Szétlőheted az egész kócerájt, a berendezést, a falakat is. 45-ös golyó van benne, öreg, akkorát rúg, mint egy öszvér. Csak akkor érzed, hogy lősz, ha géppisztollyal lősz. - Nem érdekel - mondta komolyan Simon. - Van egy gránátom is, sőt kettő - mondta a tulajdonos. - Repeszgránát, természetesen. Ha akarod ... - Nem! - Ha megfizeted - folytatta a tulajdonos -, lelőhetsz engem is, ha arra van gusztusod, bár ezt nem néztem volna ki belőled. Mit szólsz? - Nem! Soha! Ez iszonyú! A tulajdonos meghökkenten nézett rá. - Most nincs kedved? Oké! Huszonnégy órán át vagyok nyitva. Viszlát később, haver! - Soha - mondta Simon, és elment. - Visszavárlak, kedves! - kiáltott utána az egyik lány. Simon betért egy büfébe, és egy kis üveg Coca-Colát rendelt. Érezte, hogy remeg a keze. Nagy nehezen megállította a remegést, és megitta az italt. Nem szabad a Földet az ő mércéjével megítélni, figyelmeztette magát. Ha a Földön az emberek élvezik, hogy embert ölnek, és az áldozatok nem bánják, hogy megölik őket, mit kifogásolhat? Vagy mégis? Ezen morfondírozott, mikor a könyökénél megszólalt egy hang: - Hé, öcsi! Simon megfordult, és egy aszott, sunyi képű kis embert látott, aki egy túlméretezett esőkabátban állt mellette. - Nem idevalósi? - kérdezte a kis ember. - Nem - mondta Simon. - Honnan tudja? - A cipő. Mindig a cipőt nézem. Hogy tetszik a mi kis bolygónk?
64 Robert Sheckley: Zarándokút a Földre - Hát... furcsa - mondta Simon óvatosan. - Úgy értem, nem számítottam ... izé ... - Persze - mondta a kis ember. - Maga idealista. Csak rá kell nézni arra a becsületes képére, barátom. Maga határozott céllal jött a Földre. Igazam van? Simon bólintott. A kis ember folytatta: - Tudom, mi a célja, barátom. Háborút keres, amely megszabadítja valamitől a világot, és jó helyre jött. Három nagyobb háborúnk van folyamatosan, bármelyikbe beszállhat várakozási idő nélkül, méghozzá fontos pozícióban. - Bocsánat, de ... - Ezekben a pillanatokban - folytatta lehengerlően a kis ember - az elnyomott perui munkások elszánt harcba bocsátkoztak a korrupt és dekadens monarchia ellen. Egy új ember eldöntheti a küzdelmet.
A szobában jóképű, őszülő férfi emelkedett fel az impozáns íróasztal mögül, és kezet nyújtott. - Na? - kérdezte. - Hogy mennek a dolgok Kazangán? - Honnan tudja, hogy Kazangáról jöttem? - Az ing. Mindig az inget nézem. Mr. Tate-nek hívnak, és azért vagyok itt, hogy legjobb képességeim szerint kiszolgáljam. Ön ... - Simon, Alfréd Simon. - Foglaljon helyet, Mr. Simon! Cigarettát? Italt? Nem bánja meg, hogy hozzánk jött, uram. Mi vagyunk a legrégibb szerelemszolgáltató cég a piacon, és sokkal nagyobb, mint legközelebbi vetélytársunk, a Szenvedély Kft. Továbbá áraink is jóval méltányosabbak, és bevált árut kínálunk önnek. Látta az egész oldalas hirdetésünket a Timesban? Vagy. . . - Joe küldött - mondta Simon.
Maga lehet ez az ember, barátom. Maga biztosíthatná a szocialisták győzelmét! Látva Simon arckifejezését, a kis ember gyorsan hozzátette: - Persze egy csomó minden szól egy felvilágosult monarchia mellett is. Peru bölcs öreg királyának (filozófus király, a szó legmélyebb platóni értelmében) szüksége van a segítségére. A királyi udvar tudósainak, humanistáinak, a svájci gárdának és a lovagságnak kis csapatát keményen szorongatja a külföldről pénzelt szocialista összeesküvés. Most egyetlen ember... - Nem érdekel - közölte Simon. - Kínában az anarchisták ... - Nem. - Akkor talán a kommunisták Walesben? Vagy a kapitalisták Japánban? Avagy ha netán a feministákhoz, prohibicionistákhoz, szabadkőművesekhez vagy effélékhez vonzódik, megoldhatjuk esetleg ... - Nem akarok háborút - mondta Simon. - Ki hibáztathatja ezért? - bólintott gyorsan a kis ember. - A háború pokol. Ebben az esetben maga a szerelemért jött a Földre. - Honnan tudja? - kérdezte Simon. A kis ember szerényen mosolygott. - Szerelem és háború - mondta - a Föld legfontosabb árucikkei. Igen eredményesen állítjuk elő az idők kezdete óta. - Nagyon nehéz szerelmet találni? - érdeklődött Simon. - Menjen előre két sarkot! - mondta a kis ember élénken. - Nem tévedhet el! Mondja meg, hogy Joe küldte. - Az lehetetlen. Nem lehet, hogy csak odamegy az ember .. . - Mit tud a szerelemről? - kérdezte Joe. - Semmit. - Hát nekünk szakértőink vannak. - Tudom, mit írnak a könyvek - mondta Simon. - Szenvedély a hold fényében ... - Hogyne, meg testek az éjszakai tengerparton, eltelve a szerelemmel és süketen a hullámok dübörgésétől. - Olvasta ezt a könyvet? - Ez a szabványprospektus. Most mennem kell. Két utcasarokra innen. Nem tévesztheti el. Kedvesen biccentett, és eltűnt a tömegben. Simon megitta a Coca-Colát, és lassan elindult a Broadwayn, szemöldökét gondterhelten ráncolta, de eltökélte, hogy távol tartja magától az előítéleteket. A 44. utca sarkára érve vidáman villogó, hatalmas neonhirdetést pillantott meg. így szólt: SZERELEM RT. Alatta kisebb neonbetűkkel: Naponta 24 órán át nyitva! Ez alatt pedig az állt: Gyere be egy menetre! Simon megborzongott, mert szörnyű gyanú futott árfajta. De azért felment a lépcsőn, és belépett egy ízlésesen bútorozott kis fogadószobába. Onnan egy bizonyos szobába küldték, egy hosszú folyosó végére.
- Á,-őRendben, aztán dolgozik Mr. Taté, és huncutul csóválta fejét. uram, -nemondta késlekedjünk. Hosszú utat tett meg a a szerelemért, és meg is kapja a szerelmet. - Egy gomb felé nyúlt az asztalán, de Simon megállította. - Nem akarok ostoba lenni, de ... - Igen? - mosolygott bátorítóan Mr. Taté. - Ezt én nem értem! - fakadt ki Simon, és közben elpirult, homlokán verejtékcseppek jelentek meg. - Azt hiszem, rossz helyen járok. Nem azért tettem meg ekkora utat a Földre, hogy egyszerűen csak... azt hiszem, a szerelmet nem lehet árusítani, vagy igen? A szerelmet nem! Úgy értem, hogy akkor az n em szerelem, vagy igen? - Hát persze! - mondta Mr. Taté, és félig felemelkedett ültéből a megdöbbenéstől. - Éppen erről van szó! Szexet mindenki vásárolhat. Te jóisten! Az emberi élet után az a legolcsóbb az univerzumban. De a szerelem ritka. A szerelem különleges. A szerelem csak a Földön található. Olvasta a prospektusunkat? - Testek a sötét tengerparton? - kérdezte Simon. - Azt, igen. Én írtam. Van benne érzelem, mi? Ezt az érzelmet nem kaphatja meg akárkitől, Mr. Simon. Ezt az érzelmet csak attól kaphatja meg, aki szereti önt. - De nem valódi szerelem? - kérdezte kétkedve Simon. - Dehogyisnem! Ha szimulált szerelmet kínálnánk, akkor annak is neveznénk. Biztosíthatom, a Földön szigorúak a hirdetési törvények. Mindent lehet árusítani, de nevén kell nevezni. Ez az etikett, Mr. Simon! Taté lehiggadt, és nyugodtabban folytatta:
Robert Sheckley: Zarándokúta Földre 65
- Nem, uram, ne kövessen el hibát! A mi árunk nem pótlék. Ez pontosan ugyanaz az érzés, amelyről a költők és I írók évezredek óta rajongva írnak. Csak éppen a modern ] tudomány csodáinak jóvoltából ezt az érzést akkor nyújt- | hatjuk önnek, amikor óhajtja, vonzó csomagolásban, igényei szerint és nevetségesen olcsón. - Valahogy ... természetesebbnek képzeltem - mondta ! Simon. - A spontaneitásnak megvan a maga bája - helyeselt Mr. j Taté. Kutatólaboratóriumaink dolgoznak rajta. Higgye el, a tudomány mindenre képes, amennyiben van rá piac. - Nem tetszik ez nekem - mondta Simon, és fölállt. - Azt hiszem, inkább moziba megyek. - Várjon! - kiáltott Mr. Taté. - Azt hiszi, most magára akarunk erőszakolni valamit. Azt gondolja, bemutatjuk egy lánynak, aki úgy csinál, mintha szeretné önt, holott valójában nem szereti. Igaz? - így van - mondta Simon. - De nem így van! Egyrészt túl költséges volna. Másrészt a lány amortizációs költségei hatalmasan megnövekednének. Azonkívül pszichológiailag egészségtelen lenne, : ha ilyen mély és komplex hazugságban akarna élni. - Akkor hogyan csinálják? - Az emberi tudatról szerzett tudományos ismereteink útján. Ez Simon számára halandzsa volt. Az ajtóhoz lépett. - Figyeljen ide! - mondta Mr. Taté. - Ön jóképű fiatalember. Gondolja, hogy meg tudja különböztetni a valódi szerelmet a hamisítottól? - Persze. - Ez a garancia! Ha nem elégíti kiönt, nem fizet egy centet sem. - Ezt meg kell gondolnom - mondta Simon. - Miért habozik? Vezető pszichológusok szerint azigazi szerelem felfrissíti és karbantartja az elmét, gyógyítja a sérült lelket, helyreállítja a hormonális egyensúlyt, és jót tesz a külső megjelenésnek. A szerelem, amit kínálunk önnek, mindent nyújt: mély és tartós vonzalmat, korlátlan szenvedélyt, teljes odaadást, szinte misztikus rajongást az ön bűnei és erényei iránt, igényes vágyak isteni kielégítését, amit csak az a Szerelem Rt. tud és szerelmet csak nyújtani: azt a bizonyos szikrát, első látásra! Mr. Taté megnyomott egy gombot. Simon önkéntelenül összeborzadt. Az ajtó kinyílt, és egy lány lépett be. Simon nem gondolkozott többé. A lány magas volt és karcsú, barna haja enyhén vörösbe játszott. Simon semmit sem tudott volna mondani az arcáról, csak annyit, hogy könny szökött a szemébe. Ha pedig az alakjáról kérdezték volna, ölni tudott volna. - Miss Penny Bright - mondta Taté -, ismerkedjen meg Mr. Alfréd Simonnal. A lány meg akart szólalni, de nem jöttek szavak a szájára, és Simon ugyanúgy megnémult. Csak nézte a lányt, éstudta. Semmi más nem számított. A szíve legmélyén tudta, hogy őszintén és teljesen beleszeretett. Azonnal távoztak, kéz a kézben. Repülő vitte őket egy kis fehér nyaralóba, amely egy fenyőerdőben állt, kilátással a tengerre. Beszélgettek, nevettek és szeretkeztek, és Simon olyannak látta szerelmesét a ragyogó napfényben, mint valami tűzistennőt. És a kék alkonyban a lány nézte őt hatalmas és sötét szemével, ismerős teste újra titokzatos volt.
Feljött a hold, fehéren és titokzatosan, a testek árnyakká váltak, a lány könnyezett, és kis öklével a férfi mellét verte, és Simon is könnyezett, bár nem tudta, miért. Végül eljött a hajnal zavartan és tétován, fénye megcsillant kiszáradt ajkukon és összefonódott testükön, és mellettük dübörögtek a hullámok, fülsiketítőén és őrjítően. Délben ismét ott voltak a Szerelem Rt. irodájában. Penny egy pillanatra megszorította Simon kezét, majd eltűnt egy belső ajtón át. - Valódi szerelem volt? - kérdezte Mr. Taté. - Igen! - Minden kielégítő volt? - Igen! Szerelem, volt, igazi. De miért akart Penny mindenáron visszajönni? - Poszthipnotikus utasítás - felelte Mr. Taté. - Mi?! - Mire számított? Mindenki szerelmet akar, de kevesen óhajtanak fizetni érte. Itt a számlája, uram. Simon dúlva-fúlva fizetett. - Erre semmi szükség nem volt - mondta. - Természetesen fizetek, hogy összehozott bennünket. Hol van most? . Mit csinált vele? - Nyugodjon meg, kérem! - mondta szelíden Mr. Taté. - Nem akarok megnyugodni! - kiabált Simon. - Pennyt akarom! - Az lehetetlen! - mondta Mr. Taté, és hangjában enyhe fagyosság bujkált. - Ne rendezzen itt, kérem, jelenetet!
- Még fizetek! több pénzt akar kicsikarni tőlem?! - ordított Simon. Tessék, Mennyit fizessek, hogy kiszabadítsam a maga karmaiból? - Simon előráncigálta tárcáját, és odavágta az asztalra. Mr. Taté kinyújtott mutatóujjával megpiszkálta a tárcát. - Ezt tegye vissza a zsebébe! - mondta. - Régi és köztiszteletben álló cég vagyunk. Ha még egyszer felemeli a | hangját, kénytelen leszek kidobatni innen. Simon nyugalmat kényszerített magára, zsebébe tette a tárcáját, és leült. Mély lélegzetet vett, és így szólt: - Elnézést kérek! - Ez már más - mondta Mr. Taté. - Nem szoktam hozzá, hogy ordítozzanak velem. Ezzel együtt, ha ön belátó, én is belátó lehetek. Nos, mi a baj? - A baj?! - Simon ismét felemelte a hangját. Aztán erőt vett magán, és azt mondta: - Szeret engem. - Természetesen.
66 Robert Sheckley: Zarándokút a Földre
- Akkor hogy szakíthat el minket egymástól? - Mi köze a két dolognak egymáshoz? - kérdezte Mr. Taté. - A szerelem csodálatos közjáték, enyhülés, jó az intellektusnak, a léleknek, a hormonális egyensúlynak és a bőr tónusának. De ki akar folyamatosan szeretni? - Én - mondta Simon. - Ez a szerelem különleges, egyedülálló ... - Mindegyik az! - vágott közbe Mr. Taté. - De amint tudja, mind ugyanúgy jön létre. - Mi?! - Nyilván tud valamit a szerelem előállításának mechanizmusáról. - Nem - mondta Simon. - Azt hittem ... természetes volt. Mr. Taté megrázta a fejét. - A természetes választással évszázadokkal ezelőtt felhagytunk, nem sokkal a Műszaki Forradalom után. Túl lassú volt, azonkívül nem volt kifizetődő üzlet. Miért kínlódjunk vele, ha egyszer bármilyen érzelmet előállíthatunk bizonyos agyközpontok ingerlése útján? Az eredmény? Penny, aki teljesen szerelmes önbe. Kiszámítottuk, hogy ön rajong az ilyen típus iránt, és ez tette teljessé Mindig bedobjuk a sötét tengerpartot, a titokzatos holdat, a sápadt
- Ide figyeljen! Engem nem érdekelnek a tudományos vizsgálatok. Szeretem őt, és csak ez számít. Hadd beszéljek vele. Feleségül akarom venni. Mr. Taté undorodva húzta el az orrát. - Ember! Csak nem akar egy ilyen nőt feleségül venni? De ha a házasság érdekli, azzal is szolgálhatunk. Megszervezhetek egy idilli és szinte spontán szerelmet önnek egy garantált, hivatalosan igazolt szűzzel... - Nem! Én Pennyt szeretem! Legalább hadd beszéljek vele! - Az lehetetlen - mondta Mr. Taté. - Miért? Mr. Taté megnyomott egy gombot az íróasztalán. - Miért, mit gondol? Már kimostuk belőle a korábbi érzéseket. Penny most valaki másba szerelmes. Simon végre megértette. Rájött, hogy Penny éppen most néz ugyanolyan szerelmesen valaki másnak a szemébe, ahogy rá nézett, és ugyanazt a teljes és végtelen szerelmet érzi egy másik férfi iránt, ugyanazon a sötét tengerparton, amelyről a propagandafüzet beszél, és amelyről elfogulatlan intézetek mutatták ki, hogy annyival nagyobb,
hajnalt... - Tehát megoldható, hogy bárkibe beleszeressen - mondta lassan Simon. - Rábírható, hogy beleszeressen bárkibe - helyesbítette Mr. Taté. - Ó, Istenem, hogy keveredett ebbe a szörnyű munkába?! - kérdezte Simon. - Jelentkezett, és aláírta a szerződést, ahogy szokás - felelte Taté. - A fizetés jó. A szerződés lejártakor pedig visszakapja eredeti személyiségét, érintetlenül! De miért nevezi a munkáját szörnyűnek? A szerelemben nincs semmi kivetnivaló. - Ez nem szerelem! - kiáltotta Simon. - De igen! Méghozzá valódi! Elfogulatlan tudományos intézetek kvalitatív vizsgálatokat végeztek, összehasonlították a természetes szerelemmel. Valamennyi esetben a mi szerelmünk bizonyult mélyebbnek, szenvedélyesebbnek, forróbbnak és teljesebbnek. Simon fáradtan behunyta szemét, és így szólt:
mint a régimódi, nem természetes vonzalom. Nekiugrott Tatéüzletileg torkának. Kétkifizetődő őr, aki néhány pillanattal korábban lépett az irodába, lefogta és az ajtóhoz vezette. - Ne feledje - kiáltott utána Taté -, ettől még az ön élménye megmarad! És ami a pokoli volt, Simon tudta, hogy Taté igazat mond. Azután az utcán találta magát. Először arra gondolt, hogy elmenekül a Földről, ahol az üzleti praktikák mértéke meghaladja, amit egy normális ember el tud viselni. Sietett, és az ő Pennyje ott ment mellette, arca szerelmesen ragyogott rá, csak rá, és rá és rá. Aztán persze odaért a céllövöldéhez. - Szerencsét próbál? - kérdezte a tulajdonos. - Állítsa sorba őket! - mondta Alfréd Simon.
Veres Mihály fordítása Kapolcsi Kovács Csaba rajzai
LAPSZEMLE „MINDENKI VÉRSZÍVÓVÁ VÁLIK . . . Baka István: A kisfiú és a vámpírok (kisregény) Tiszatáj 1985. november Ki tudja, hittek-e annyira a fel nem világosult korok polgárai szellemekben, kísértetekben, mint amennyit pusmogtak róluk, és útonútfélen ijesztgették hiszékeny és babonás embertársaikat. Tény, hogy mindenki beszélt róluk, még ha valós létezésüket sokan kétségbe vonták is. Az emberek fantáziájában azonban megjelentek a drakulák, vámpírok és egyéb vérszívók, és ezek szinte önálló életre keltek, befolyásolták életüket, szokásaikat, babonáikat. A Gonosz elvont szubsztanciájának a képzeletben testet öltött alakjai voltak ezek, akik ilyen formában emberileg megragadhatóvá váltak, lehetett köréjük mesét szőni, lehetett félni tőlük vagy éppen védekezni ellenük. A vámpír a démoni erők járványszerű terjedésének szinte katalizátorfigurája. Különleges életerővel rendelkezik, melyet áldozatai véréből szív ki. Nappal nemigen mutatkozik,* csupán kísérteties éjféli órákon támadja meg alvó áldozatait. Emberi formát öltött, el-kárhozott, rossz szellem. Akit megtámad, azt legtöbbször halálra sebzi, és az illető menthetetlenül a démonok hatalmába kerül. Ő is vérszívóvá válik. Éjjel sírjából kikéi, olykor denevérré változik, újabb áldozatok után kutat, akiknek nyakába mélyesztheti ragadozóvá hatalmasodott szemfogait. Nem él egyéb táplálékkal, csupán eleven testek vérével. Nappal úgy szunnyad koporsójában, mint egy jóllakott pióca, de az éj beálltával megszűnik a tetszhalott állapot, amikor is a temető síri csendjében felemelkedik a koporsó fedele, és az így vámpírrá lett áldozat újabb áldozatok után néz Legalábbis ezt tartja a néphit a vámpírok áldatlan kísértéseiről és megjelenési formáiról. Olyan vándormotívumok ezek, amelyeknek elsődleges forrásai a babona, a csapongó fantázia és az az igény, hogy valamilyen alakot ölthessen az emberben szorongó ősfélelem. Vajon benépesítik-e az emberek képzeletét vámpírok egy másfajta történelmi-társadalmi berendezkedésben, vajon milyen formában jelentkeznek akkor a démonok? Az emberek természetében, a társadalom működésének mechanizmusában vagy egyéb transzcendens
létformában? Miben fog különbözni ez a világ a miénktől? Baka István elbeszélése egy fantáziabeli emberi közösséget tár elénk. Képzelet szülte világot, amelynek viszont egyes elemei nagyon is felfedezhetők egész történelmünk és kultúránk fejlődésében. A történetből kiderül, hogy ez a társadalom valamikor a jövőben fog élni, mert a XX. századot csak történelemkönyvekből ismeri. Senki se gondoljon azonban a jövőt jósló regények hagyományos díszletezésére: szupertechnika, ugrásszerű fejlődés és a bennük mind kisebb ponttá zsugorodó ember. Ez a jövőbeli társadalom inkább mintha a középkorba tért volna vissza: egy világégés utáni közösség, amely már többé nem a pokolgép módjára robbanó technikai forradalom útját járja. Nem építenek új lakóházakat, minden porlepte és dohos, az emberek gyertyával világítanak, nagyobb országrészek között megszűnt a közlekedés. A társadalom megszervezésében, a politikában is visszaesés következett be. Sárd különálló városállam katonasággal és pandúrkapitánysággal, teljhatalmú főispánnal, a polgárokat szipolyozó adóhivatallal. S a tőszomszédságban I. Cirill despota drákói szigorral berendezett állama rendfenntartó granicsárokkal. Az emberek mozgási szabadságát is korlátozzák: egyik városból a másikba vízum és útlevél szükséges. Kiégett házak és autóbuszok, kéregető koldusok sejtetik a letűnt XX. századot. A hatalomvágy, a zsarnokság azonban ebben a képzelt társadalomban sem halt ki. Komor hangulatú szatirikus visszautalásokat találhatunk történelmünk egyes dicstelen intézményeire. Középkori mintára néhány városban boszorkányégetés folyik, a törvénytelenség, embernyúzás napirenden, vannak. Ugyanakkor régi eszközeivel dolgozik a manipuláció: a tények és a történelem meghamisítása, a közvélemény
aktivitást, a felkelést? Ekkor azonban a váratlanul fellépő „deus ex machina” váltja ki a bonyodalmat: a városon hirtelen kitör a vámpírkór. Lugosi Béla, a főispán titkára az első vérszívó - neve visszarímel századunk vámpírfilmjeire -, és az első áldozat maga a zsarnok. Azután követik mindazok, akik a zsarnok helyére akarnak lépni a parancsuralomban. Végül az egész Sárdi Köztársaság kísértetvárossá változik, ahol mind a hatalmasok, mind pedig a lázadó, kiszipolyozott tömegek vámpírokká lesznek: utoljára egy kisfiú marad, akinek a saját anyja ront neki. Mindenki vérszívóvá válik, és így elfogynak az áldozatok is mindaddig, amíg a szomszéd város despotája be nem vonultatja katonáit, hogy bekebelezze a Sárdi Köztársaságot. Az újonnan bemasírozott katonákra azonban már várnak az éhes vérszopók. Emberi létükben meglévő különbségeik, ellentéteik elmosódtak: mindannyian vámpírok, akik lecsapnak az eleven testekre. Nincs senki, aki meg tudná állítani az emberek pusztulását és a vérszívók epidemikus elszaporodását. így halnak ki Sárd lakói mind, hogy feltámadásuk is feltartóztathatatlanul démoni legyen. Újabb és újabb áldozatok után lesnek a sírból kikelt szörnyetegek, mígnem magukra maradnak egy olyan világban, ahol eltűnik az ember. Talán akkor eltűnik maga a Gonosz is, mert a Jó és a Rossz princípiuma egy ember nélküli világban értelmét veszti. . . Baka István kisregényében érdekesen keverednek a Science fiction műfaj ősei és egyes elemei. Ez a fiktív társadalomrajz politikai szatíra annyiban, hogy leleplezi minden hatalom elnyomó és manipulativ jellegét. A vámpírtörténet azonban inkább a „fantasy” műfajából és a horrorból merített vegyülök. Mindehhez hozzájárul a történet elkeserítően komor, nyomasztó hangulata is, amely a parabolát transzcendens perspektívába
félreinformálása, hamis politikai jelszavak nemzeti érdekek hangoztatása - mindez a és hatalom birtoklásának érdekében-. Érdemes-e összeesküvést szőni a hatalom e démonai ellen? Legyőzhetők egyáltalán, meg lehet őket semmisíteni? Vagy az egyetlen adekvát magatartás a közöny, az elszigetelődés, amely megbénítja a gonosz praktikákat? A főispán által képviselt hatalmat éppen az ingatná meg alapjaiban, ha „éljük a magunk életét, és közben fütyülünk rájuk". Legalábbis ezt az elvet vallja Bakó András, a vármegyeház segédlevéltárosa. A történetben így vetődik fel tehát a hatalommal való szembenállás kérdése. Járható út-e Sárd polgárai számára a passzív ellenállás, vagy válasszák inkább a politikai
helyezi. Szabó Virág
68 Lapszemle
JAPÁN SCI FI MAGAZIN Az SF Adventure (SF Kaland) című folyóirat angol neve ellenére japánul jelenik meg 1979 áprilisa óta, és a Hayakawa Kiadó gondozásában megjelenő SF Magaziné mellett a második helyet küzdötte ki magának a Japánban megjelenő hét sci-fi magazin között, különösen mióta a híres Kisotengai megszűnt. Az SF Magaziné az ötvenes évek angol és amerikai Science fictionjének fordításával és bemutatásával foglalkozott és foglalkozik ma is, az SF Adventure viszont egészen más elképzelésekkel indult. Arra támaszkodik, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom határai meglehetősen elmosódottak, éles körvonalai nincsenek, és egy tágabb meghatározás és értelmezés szerint sok minden hozzá tartozik, amit a szigorúbb definíciók kizárnak keretei közül. Ezt a műfaji bizonytalanságot használja ki az SF Adventure, amikor bűnügyi regények íróit, valamint a „főáramlathoz” tartozó írók műveit is megjelenteti, ügyelve természetesen arra, hogy azszerzőkhöz ismert és a fiatal olvasók körében népszerű forduljon. De más is megkülönbözteti az SF Adventure-t a többi magazintól. Az SF Magaziné zömmel ma is külföldi művek fordításait adja, s csak néhány hazai szerzőt foglalkoztat, az SF Adventure viszont kizárólag japán írók regényeit, novelláit és elbeszéléseit közli. Az 1986. márciusi számban például a japán Science fiction olyan kiemelkedő alakjai szerepelnek, mint a világszerte ismert Komatsu, Hirai, Mayumura, Aramaki, Yumemakura, Kanbe és mások.
A folyóirat legjobb írása kétségtelenül Komatsu Sakyo új és nagyon izgalmas regénye, amely több folytatásban jelenik meg. Örvendetes, hogy az író, aki az elmúlt években más műfajokban dolgozott, most ismét sci-fivel jelentkezik. A folyóirat borítóját minden alkalommal a Magyarországon is ismert Ourai Noriyoshi rajzolja, erőteljes színekkel, gyakran az amerikai „pulp" magazinokra emlékeztető formában. Ourai Noriyoshi munkásságáról megoszlanak a vélemények, vannak rajongói realisztikus és gazdagon részletezett munkáinak, de vannak olyanok
hogy mihelyt belépnek a Galaktika szerkesztőségébe, intelligenciaszintjük egyszerre ötven százalékkal megemelkedik. Kivételeket eddig még nem regisztráltak. Csak az a baj, hogy ha elhagyod ezt a parányi területet, a dolgok rögtön visszakerülnek eredeti helyükre. És ebben sem találkozhatunk kivétellel. Így kezdi a Galaktika szerkesztőségéről írott cikkét Ivanka Nikolova, a magyar Könyvvilág szófiai testvérlapjának kiküldött tudósítója. (E testvérlap címe egyébként ABV - mint a magyar ABC -, és hetenként tájékoztatja az érdeklődőket a könyvekkel
is, akiket megvételétől. címlapjai visszariasztanak a folyóirat Nagy teret szentel az SF Adventure a japán klubok életének és tevékenységének, rendszeresen bemutatja és értékeli a „fanzine"-okat, s ez azért is fontos, mert erről más magazinok legfeljebb olvasólevelekben vagy hirdetésekben adnak hírt, ezek alapján pedig nem lehet eldönteni, hogy melyik klubkiadványt érdemes megvásárolni. Egyébként a japán „fanzine”-ok tartalmasak és magas színvonalúak, írói életrajzokat, tanulmányokat, bibliográfiákat, lexikonokat és más időszerű és információkban gazdag anyagokat közölnek. Objektív ismertetésükért köszönet illeti az SF Adventure szerkesztőit.
kapcsolatos legfrissebb laktikát bemutató cikk aztudnivalókról. újság 1985. A Ganovember 26-i számában jelent meg A képzelet szárnyán címmel.) Nikolova - miután igen stílusosan pontosan meghatározza a Galaktika szerkesztőségének tér- és időkoordinátáit - a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatról ad rövid tájékoztatást a bolgár olvasóknak. Nem mulasztja el megemlíteni a sorozat egyes köteteinek imponáló példányszámait (50-250 000). A sorozat célját Kuczka Péter szavaival fogalmazza meg, aki szerint e sorozat „vertikálisan és horizontálisan is” igyekszik bemutatni a modern fantasztikus irodalom eredményeit. Ennek lényege, hogy „a szerzőknek legalább egyharmada magyar, hogy a lebilincselően izgalmas olvasmányokból nem hiányzik az emberiség komoly problémáinak az ábrázolása sem, hogy az utópia és antiutópia egyformán jó lehet, ha a világ jelene és jövője szempontjából nagy jelentőségű eszméket tükröznek. De a válogatás kritériumai nem zárják ki a «tiszta» fantasztikumot, a képzelet merész játékát sem". Cikkében Nikolova egy olyan tendenciára hívja fel a figyelmet, amely „bár nem magyar találmány, de az utóbbi években igen világosan megfigyelhető ebben az országban, nevezetesen az, hogy a fantasztikus irodalom feminizálódik”. Az a véleménye, hogy arra a kérdésre, hogy miért írnak ma a nők fantasztikus műveket, „a magyarok válaszai igen meggyőzően hangzanak". Hogy mik ezek a válaszok? Nikolova így fogalmaz: „Először is, a fantasztikum máig megszabadult a túltengő technizáltság kánonjaitól, és jobban
I. M.
A GALAKTIKA SZÓFIÁBÓL NÉZVE „Ki itt belépsz ... Azért ne ijedjetek meg, nem kell veszélytől tartani, nem fogtok találkozni idegen bolygók lakóival, és űrkísérletre sem kell vállalkoznotok. Itt hagyományosan evvel a figyelmeztetéssel fogadnak minden újoncot. Akik pedig gyakran járnak ide, jól tudják,
Lapszemle 69 megfelel a női érzékenységnek. Másrészt a női lélek talán teljesebben képes felfogni és tükröztetni a mai kozmikus méretű fantasztikus elképzeléseket. Nyilván evvel a legegyszerűbb megmagyarázni azt a tényt, hogy a nők, akik nemrég nagyon nehezen tudtak megbarátkozni a fantasztikus irodalommal mint olvasók, most hódítókként jelennek meg ezen a területen.” Az újságírónő nagy lelkesedéssel ír a Robur magazinról (Itt sem feledkezve meg a tekintélyes példányszámok megemlítéséről). Érezhető izgalommal tájékoztatja honfitársait arról is, hogy a jövőben olyan betétanyagokat is tartalmazni fog a Robur, amelyek alkalmasak lesznek a képzelet tesztelésére, fejlesztésére. A „Csináld magad” optimista felhívás nyomán az ifjú olvasó lehetőséget kap arra, hogy képzelete szabadon szárnyalhasson, hogy ledönthesse a nem hagyományos gondolkodás előtt tornyosuló akadályokat. Olyan anyagok lesznek ezek, amelyek segítségével a gyermeki fantázia lassan hozzászokik a rugalmasabb reagáláshoz, s így majd könnyebben megtalálja a Robur hőseivel való megbarátkozáshoz vezető egyáltalán nem szabványos utakat. S miután említést tesz az újjászületett Galaktikáról mint havi folyóiratról és a Meta-galaktikáról, cikkét így fejezi be: „S miután becsukjuk e szép, színes borítókba öltöztetett köteteket, nem nehéz megéreznünk annak a gravitációnak az erejét, amely Magyar-országon a fantasztikus irodalom kedvelőinek ezreit összeköti a Kozmosz könyvekkel."
Dani Tivadar
VALÓSÁGOK ÉS VALÓTLANSÁGOK Méghozzá tudományos valóságok és az valótlanságok - ezeket ígéri alcímében Analóg, a Joel Davis kiadásában és Stanley Schmidt szerkesztésében megjelenő, 192 oldalas SF magazin. A valótlanság - közismert angol szóval fiction - nem más, mint a lap gazdag irodalmi anyaga: az 1985-ös novemberi számban Harry Turtledove, George R. R. Martin és P. M. Fergusson egy-egy kisregényét, valamint W. R. Thompson, Heidi Heyer, Larry Powell és Ben Bova egy-egy novelláját olvashatjuk. A valóságot azonban nemcsak a legújabb komputeres játékok és SF kötetek bemutatása, az olvasói levelek, szerkesztői
üzenetek, a következő szám ismertetése és a nemzetközi SF eseménynaptár képviseli. A Tudományos valóság (Science Fact) című állandó rovatban ezúttal dr. Stephen L. Gillett A vízözön utáni világ című, rendkívül érdekes cikkét olvashatjuk arról, hogy miképpen alakulhatna ki egy, a Földhöz hasonló, a szerves életnek otthont adó világ a Vénuszon. Sajnos az egész folyamatot elindító „vízözön" előidézésének módszereiről dr. Gillett a lap egy korábbi számában írt, ám a változások leírása így is megragadó és minden bizonnyal hiteles. A Különvélemény (Alternate View) című állandó rovatban is figyelemre méltó írást találunk. G. Harry Stine Cukorbetegség és rakéták című cikkében arról ír, hogyan segítheti a fantázia a valóságot, a hobbi a tudományt. Röviden (hiszen a cikk is rövid): egy biotechnológiai kutatásokkal foglalkozó cég játék rakétamodellekhez való motorok eladásából fedezte a költségeit. A kutatások eredménye az ENCAPSELTM-rendszer, melynek segítségével valószínűnek látszik a cukorbetegség és a rák bizonyos fajtáinak gyógyítása. A kisalakú folyóirat borítója színes (a hátsó borítón hirdetéssel), belső illusztrációi és hirdetései fekete-fehérek.
Gálvölgyi Judit
A FANTASY KRITIKÁJA Érdekes fanzine - félig-meddig magánkiadvány jellegű lapocska - került a
kezünkbe: Nyugat-Berlinben, a Tales kiadónál megjelenő Fandhome Rezessiv című kritikai lap. Az N. Schulz és C. Scheibe közös szerkesztésében, nem túl ritkán megjelenő kis példányszámú újság csak kritikákat közöl. Negyedik és ötödik számát átnézve nemcsak azt állapíthatjuk meg, hogy a közölt kritikák nem is rosszak, de azt is, merre irányul pillanatnyilag a nyugat-berlini fanok érdeklődése. Nem annyira SF-fel, inkább a „fantasy-val", ezzel a több-kevesebb horrorisztikus elemet tartalmazó ágazattal foglalkoznak. A „fantasy” pontos meghatározása nálunk eléggé ismeretlen, bár a horrorról pontosan tudjuk, hová tegyük. Lássuk hát, mi mindent sorolnak ebbe a tágan értelmezett kategóriába. Bizony, olyan szerzőket is találtunk, akiket álmunkban sem mertünk volna e kategóriába sorolni, bár a szerkesztők szerint ők időnként egyéb kritikákat is közölnek. Ezek közül kétségtelenül vezet Charles Baudelaire: A romlás virágai c. verskötete. De pl. megkérdőjelezhető Golding: A legyek ura című regénye is. Le Fanu, Lovecraft vagy Meyrink viszont valóban ide tartozik. A mai „fantasy” szerzők közül a jelek szerint Stephen King és Charles Bukowski állnak az élen. Azért igazi SF-ről is mondanak véleményt, így pl. Philip K. Dick: Joe a Tejútról, valamint Roger Zelazny: Macskaszemek c. kötetéről. Néhány elméleti művet is elemeznek. Többek között F. Rottensteiner Lovecraftról szóló kötetét, valamint N. Stresau kötetét a fantasztikus filmről. Tollvégre kerül némi vegyes anyag is. Néhány non-fiction, mint Rüdiger Nehberg két útikönyve, speciálisan primitív körülmények között tett brazíliai és afrikai utazásairól, sőt a híres Günther Wallraff-könyv is, az Egészen alul. Ismertetnek szakácskönyveket, a Guiness Rekordok könyve új kiadását, képregényeket stb. Szinte hihetetlen, mennyi minden fér a kis terjedelmű lapba. Nyugodtan állíthatjuk, hogy színvonala alapján akár nagyobb példányszámot is megérdemelne a Fandhome Rezessiv.
Weinbrenner Rudolf
70 Lapszemle
ASIMOV MINDENÜTT Az csak természetes, hogy a vezércikket ő írja, de az olvasói levelekre is személyesen válaszol, és minden egyes válasz alatt ott a neve (egyetlen lapszámban ötször). De ott van a szerzők között is (egy nem túlságosan sikerült novellával), s nemcsak fényképen, hanem grafikán is láthatjuk ismerős vonásait. Mindez persze nem is olyan meglepő, hiszen a lap címe Isaac Asimov science fiction magazinja. A magazin terjedelme, formátuma és kiállítása-pontosan ugyanolyan, mint az Analógé, ami viszont azért nem meglepő, mert a két lap kiadója ugyanaz a Joel Davis, s a szerkesztőség tagjai is ugyanazok - a szerkesztő kivételével. Mi hát a különbség a két egyforma külsejű, terjedelmű, majdnem azonos rovatokkal és azonos hirdetésekkel megjelenő lap között? Az egyik különbség az, hogy míg az Analóg tudományos cikkeket is tartalmaz, az Asimovmagazinból hiányzik az ismeret-terjesztés. A másik különbség - s ez talán meglepő -, hogy az Analógban közreadott irodalmi anyagban több a hamisítatlan SF, mint az Asimov-magazin írásai közt, ahol jócskán akad horror is (például Piroska és a farkasember története Tanith Lee tollából), ördög és pokol is (például a Bolygó Zsidó történetének legújabb változata magától Asimovtól), de még megható családi história is (Lillian Stewart Carl könnyfacsaró története az öreg hölgyről, aki férje halála után befejezi a férfi által elkezdett hajómodellt, majd maga is meghal). Nem mintha az Asimov-magazinokban nem lenne igazi SF: minden számban akad egy-egy terjedelmesebb kisregény, amely megfelel a műfaj követelményeinek, és
színvonalas, jó írás is. Az Asimov-magazin legfigyelemreméltóbb rovata azonban kétségtelenül a Könyvekről, melynek állandó írója Norman Spinrad - nem egyszerűen új kötetek bemutatására vállalkozik, hanem érdekes esszéket ír az SF műfajról. Az 1985-ös júliusi számban például a Science fiction dollárokban mérhető népszerűsége és a kritika még ma is elutasító magatartása közötti ellentétről, SF írók „komoly” irodalmi próbálkozásairól és „komoly” íróknak a fantasztikus irodalom területére tett kirándulásairól olvashatunk néhány érdekes gondolatot. Az 1985-ös novemberi számban Norman Spinrad az SF irodalom klasszikusainak megfilmesítésével kapcsolatban mutat rá néhány érdekes jelenségre. Rövid történeti áttekintés után - melynek egyik főszereplője a színvonalas SF moziért talán legtöbbet tevő George Pál - a megfilmesítés két alapvető módszerét vázolja fel. Az egyik aprólékosan hű marad a regény cselekményéhez, ám nem ragadja meg az írott mű lényegét, mondanivalóját (példaként itt a Dávid Lynch rendezte Dune szerepel). A másik módszerrel dolgozó rendező viszont éppen az író mondanivalóját próbálja tolmácsolni, sajátos filmes eszközökkel, s ennek érdekében lemond a cselekmény pontos követéséről, az apró részletek szolgai másolásáról (ilyen film Spinrad szerint a Ridley Scott rendezte Blade Runner). A kisalakú, 192 oldalas, színes borítójú, fekete-fehér belsejű magazinban állandó rovat ismerteti a legújabb játékokat, van (csak angol nyelven megoldható) rejtvény és nemzetközi eseménynaptár is, valamint egyegy vers.
Gálvölgyi Judit
KÉT LENGYEL SF FOLYÓIRAT Ritka egy SF kedvelő olvasó és egyben kritikus életében, hogy egyazon országban egyszerre megjelenő, sőt azonos kiadó által kibocsátott két sci-fi folyóiratot recenzeál-hat. Ilyen örömben csak annak a nem magyar kritikusnak lehet része, aki saját olvasóival a Galaktikát és a Roburt szeretné megismertetni. Ezúttal azonban két lengyel SF mozgalmi lapról van szó. A Lengyel SF Kedvelők Szövetsége 1984-ben egyszerre két folyóiratot indított útjára. A Sfera - sőt inkább írjuk úgy, ahogyan a szerkesztők eredetileg elképzelték: SFera - (így, ugye, mindjárt más?) Népszabadság formátumú, 16 oldalas, szép nyomású újság, amely a fanoknak nevezett scifi kedvelők (a rövidítés a rossznyelvek szerint a fanatikusok szót fedi) belső tájékoztatását
szolgálja. Vagy inkább: szolgálná - ugyanis mindjárt az első számban többről volt szó. A találkozókról, új könyvekről szóló beszámolók mellett akad itt rövid novella, cikkek a Szövetség alapokmányáról, a fan-mozgalom hibáiról és erényeiről, keresztrejtvény, vidám képregény, hírek, cserebere, gyűjtők apróhirdetései stb. Ám a SFera első számában már igazi csemegére is akadunk: Philip K. Dicknek a hetvenes évek végén publikált lengyel tárgyú levelét közük. Az egykori hírhedt Lem-Dick vitáról is szó esik itt, de a lengyel könyvkiadók botrányos honoráriumfizetési szokásait is felhánytorgatja Dick. Akad ezenfelül interjú ismert SF íróval, tudóssal, vannak külföldi hírek is. Másféle kiadvány a Feniks - eredeti írásmóddal és szintén nem véletlenül: Feniks. Itt az irodalom dominál. Nem haboztam leírni ezt a szót, annál is inkább, mert a szerzők között olyan ismert neveket fedezhetünk fel, mint H. G. Wells, Asimov, Harrison, Ballard ... És persze a hazai szerzők is sok oldalon jutnak szóhoz (a 120-ból). Van Lem korai műveinek elemzése és egy paratudományokkal foglalkozó hazai szakkönyv ismertetése. A végén - ami bennünket, magyar olvasókat őszinte irigykedésre - a nálunk három éskésztet félszer nagyobb Lengyelországban sci-fivel foglalkozó 23 könyvkiadó (!) ajánlata sorakozik... így aztán nem csoda, hogy a létszámban óriási mozgalom jelentős felvevőpiacot jelent, ahol minden - vagy majdnem minden - hazai és idegen SF könyv 100 és 150 ezer, vagy ennél is több példányban jelenik meg. Ezért van ott piaca három-négy sci-fi folyóiratnak is. Igaz, ezek példányszáma jóval szerényebb, az önfenntartás alsó határát sem érik el: úgy a SFera, mint a Feniks csak 3-3000 példányban lát napvilágot.
Nemere István
Lapszemle 71
elméleti, és életrajzi cikkeket. Az utolsókritikai húsz oldalon pedigjellegű a „Boncasztal” című rovat kapott helyet, amely lényegében a folyóirat témáihoz kapcsolódó könyvújdonságokról nyújt hosszabb-rövidebb tartalmi és kritikai ismertetést Vegyük most röviden szemügyre a két folyóiratszámban található cikkeket. Dagmar Barnouw It’s Corning című írásában a mesterséges intelligencia problémájával foglalkozik. A címben levő angol kifejezés tartalmát így fogalmazza meg a szerző: „It’s Corning, oly gyakran hallani e kifejezést, oly gyorsan és meggyőzően szokták kimondani, mely nem más, mint egy komplex reakció rövidítése, amelynek komponenseit a bűvészinas-mítoszok és -félelmek, s ugyanakkor a rendszerekbe vetett szilárd hit alkotják. A komputert emberfeletti agyként tételezik, amely magasabb rendű emberekké teszi
viszonyok tanulmányozásával foglalkozott. Ez az intézet időközben megszűnt, ám a szerző cikkének néhány megállapítását máig aktuálisnak tartotta, „előásta” a feledés homályából, s így került sor írásának publikálására a Quarber Merkúrban. A cikk végén található, 301 tételből álló „Megjegyzésekéből az derült ki a számomra, hogy Sadecky mindent elkövetett annak érdekében, hogy megfelelő, „objektív" következtetésekkel traktálhassa a nyájas olvasót. Tiszteletre méltó mennyiségű kötet áttanulmányozása után arra a következtetésre jut, hogy a modern science fiction szovjet képviselői - és vele együtt a szovjet tudomány - ma az ideológiai diverzáns szerepét játsszák a szovjet állammal szemben, afféle „ötödik hadoszlopként” lépnek fel a szovjet rendszerrel szemben. Itt az SF nem csupán pszichológiai menekülést jelent a valóságból, hanem a támadást is a rendszer ellen. Ebből következően Sadecky politikai tényezőként kezeli a science fictiont és a tudományt a mai szovjet valóságban. Következtetései levonásához természetesen neki is szüksége van Marx és Lenin gondolataira. S mire eszmefuttatásának végére ér, tulajdonképpen ő hajt végre „ideológiai diverziót” a Szovjetunió ellen. Egyáltalán nem rejti véka alá szovjetellenességét, az SF kiemelkedő moszkvai képviselőinek megadja a köteles tiszteletet, hogy aztán mindenki mást silány plagizátorként emlegessen, akik csupán a hivatalos cenzúra segítségével juthatnak nyomtatott szóhoz. Megérne egy misét Sadecky cikkének részletes elemzése, s bizonyára a Quarber Merkúr szerkesztője is elfogadná az írott válasz publikálását. A magyar lexikonok szerint Gustav Theodor Fechner (1801-1887) német filozófus és esztéta, a kísérleti lélektan egyik úttörője volt. De arról már nem szólnak lexikonjaink, hogy a science fictionhöz is köze lett volna. Ám Róbert N. Bloch cikkében részletesen bemutatja Fechner alteregóját, a dr. Mises álnéven tudományos-fantasztikus műveket publikáló tudóst. 1983/84-ben a Thienemanns Verlag fantasztikus irodalmi műveket tartalmazó gyűjteményt adott ki 30 kötetben 4122 oldalon Bábel könyvtára („Die Bibliothek von Bábel") sorozatcímmel. E sorozat szerkesztője Jorge Luis Borges volt. Michael Koseler mutatja be a sorozatot az olvasóknák. Eszmefuttatásában
használóit. A mesterséges (artificial intelligence) nemintelligencia kerülheti meg a kérdést: hogyan érzi magát az ember mint mesterséges intelligencia, tudatosság, identitás?” E kérdés - hogyan érzi magát az ember, mint...? - mindig is a mítosz és fikció felé vezető út kezdetét jelentette. A mesterséges intelligencia kutatóinak mindig kedvenc példája volt a sakkozó ember és a sakkozó automata kapcsolata. Hogy miért? Ezt feszegeti meglehetős világossággal a cikk szerzője. Diogenész a szputnyikban címmel egy bizonyos Petr M. Sadecky kétrészes cikket jelentetett meg a folyóiratban a szovjet Science fictionről. A cikk 1969-ben íródott egy müncheni intézet számára, amely a szovjet
lényegében kifogásait sorolja fel. Kétségtelen fény, hogy márkás szerzők műveit kínálják, itt eladásra (E. A. Poe, O. Wilde, R. L. Stevenson, F. Kafka, N. Hawthorne, R. Kipling, J. London, H. James, J. L. Borges, Pu Sung-ling, J. Cazotte, G. Papini stb.), ám Koseler szerint ebből az összeállításból csupán az deríthető ki, hogy milyen szerzők fantasztikus műveit favorizálja Borges. További kifogása, hogy a vásárló együtt kénytelen megvásárolni mind a 30 kötetet csekély 384 márkáért. Mellesleg a német olvasó a sorozatban megjelent szinte valamennyi művet önállóan is megvásárolhatja olcsó zsebkönyv kiadásban. A szerkesztő Rottensteiner láthatóan súlyt helyez arra, hogy a maga történetiségében is
QUARBER MERKUR Az osztrák Franz Rottensteiner Quarber Merkúr c. irodalmi folyóirata eddig 23 évfolyamot ért meg. Kiadója, terjesztője és nyomdai előállítója egy személyben Hans Joachim Alpers (Bremerhaven, NSZK). Talán kevesen ismerik nálunk ezt az igénytelen küllemű folyóiratot, amelynek egy-egy száma 4 márkába kerül, és a terjedelme 90 sűrűn gépelt oldal. A Quarber Merkúr teljesen szabálytalan időközökben jelenik meg, de évente legalább két számát veheti kézbe az olvasó. Ami pedig a profilt illeti, arról a következőket olvashatjuk a folyóirat első oldalán: „Ez a folyóirat a science fiction egész területével, a fantasztikus irodalommal és az utópiákkal, valamint az ezekkel rokon területekkel foglalkozik kritikai, biográfiai és bibliográfiai szempontból.” A beküldött és megjelentetett cikkekért a folyóirat nem fizet honoráriumot. E folyóiratnak 63. és 64. számát olvashattam végig (mind a kettő 1985-ben jelent meg). Szerkesztési szempontból mindkét szám azonos módon épül fel. A második oldalon olyan, a XX. században megjelent könyvek jegyzékét találjuk, amelyeket eladásra kínál fel az olvasóknak Franz Rottensteiner. (így például 15 márkáért kínálja Babits Mihály Gólyakalifájának egyik német kiadását, s a rend kedvéért azt is közli, hogy a könyv gerince sérült.) Hetven oldalon olvashatunk
bemutassa a folyóirat által képviselt tematikát. Ezt a törekvést látszik igazolni Reinhard Lüth elemző tanulmánya Leo Perutz két regényéről, valamint Claudio Nardi cikke Arthur Llewellyn Jones (Machen) munkásságáról. Ugyanez állapítható meg Volkmar Berg cikkéről is, aki Fantasztikus Antarktiszregények című írásában azt vizsgálja, hogy E. A. Poe Arthur Gordon Pymjé-nek története hogyan él tovább Verne Gyula és H. P. Lovecraft egy-egy alkotásában. Nyilván így kaphatott helyet a folyóiratban L. V. Korjakina, a feodoszijai A. S. Grin irodalmi és emlékmúzeum igazgatójának a cikke A. S. Grin(evszkij) munkásságáról. Ami pedig a „Boncasztal” című rovatot illeti, Rottensteiner itt sem enged a színvonalból. Az új könyvekről szóló kritikai ismertetéseket a szerkesztő és M Koseler írják. Egyik-másik írás szinte rövidebb tanulmánynak is tekinthető. E rovatban nemcsak az NSZK-beli kiadók könyvterméséről kaphatunk tájékoztatót, hanem más nyugati és szocialista országban megjelent könyvek közül is szemelgetnek. Igényesen és objektivitásra törekedve. Tulajdonképpen Igen érdekes, információgazdag, magas törekszik szakmai színvonalon megírt anyagok közlésére a folyóirat szerkesztője. Akit érdekel a téma, az már egyetlen szám áttanulmányozása után Is rengeteg hasznos ismeretre tehet szert.
Dani Tivadar
ROBERT SHECKLEY
Végtelen westernfilm
Nevem Washburn. Barátaimnak egyszerűen csak Washburn, ellenségeimnek és idegeneknek Mister Washburn. Ezzel mindent elmondtam, hiszen ezerszer láthattatok a közeli színház nagy képernyőjén vagy otthon a nappaliban a kis tévén, amint a kaktuszok és az alacsonyra nőtt fű között lovagolok, jól ismert kalapomat mélyen a szemembe húzva, és jól ismert 44-es coltom a lábszáramat veri hét és fél hüvelyk hosszú csövével. Most azonban egy hatalmas, légkondicionált Cadillacben ülök menedzser-ügynököm, Gordon Simms és a feleségem, Consuela között. Letértünk a 101-es útról, és egy kitaposott földúton zötykölődünk, amely a Wells Fargo állomásnál ér véget, ahol a Terep egyik bejárata található. Simms sebesen beszél, és a nyakamat masszírozza, mintha ringbe készülő ökölvívó lennék, és ez többé-kevésbé meg is felel a valóságnak. Consuela nyugodt. Még nem beszél elég jól angolul. Csinosabb kis nőt el sem lehetne képzelni, nem egész két hónapja a feleségem, korábban Miss Chile volt, és különböző gaucho-filmekben szerepelt Buenos Airesben és Montevideóban. Ez az egész jelenet kamerán kívüli. Ezt a részt sose mutatják: a híres mesterlövész visszatér Bel Aire-ből, a kedélyes, ijedős 2031. évből a Vadnyugatra, a tizenkilencedik század közepébe. Simms valami befektetésről fecseg, amelybe be kellene szállnom, valami új tenger alatti bányáról; egy újabb Simms-féle gazdagodjunk meg gyorsan ötlet, pedig Simms már tehetős ember, de hát ki nem lenne az, ha harminc százalékot szakít le a jövedelmemből, amelyet tíz éven át mint vezető színész kerestem. Simms a barátom is, de most nem tudok befektetésekre gondolni, mert megérkezünk a Terephez. Consuelán, aki a jobbomon ül, végigfut a hideg, mikor a híres, 1976 by Carol and Frederik Pohl
viharvert, régi állomás feltűnik. Sosem értette igazán a Végtelen Westernfilmet. Dél-Amerikában még mindig a hagyományos módon készítik a filmeket: minden megrendezett, minden hamis, és csak vaktölténnyel lőnek. Képtelen megérteni, miért kell Amerika híres Moziját valóságosan csinálni, ha egyszer minden hatás megteremthető, ráadásul nem halna meg senki. Próbáltam már megmagyarázni neki, de spanyolul olyan nevetségesen hangzott. Nekem most természetesen más a helyzetem, már visszavonultam - de most újra színre lépek. Ölésmentes szerződésem van - a híres mesterlövész vígjátéki szerepben Öreg Jeff Manglesszel és Natchez Parkerral. Forgatókönyv természetesen nincs; a Filmben sosincs. Minden lehetséges helyzetben improvizálunk, mi vagyunk a Vadnyugat commedia dell’arte színészei. Consuela ebből semmit sem ért. Gyilkosságot tartalmazó szerződésről már hallott, de az ölésmentes szerződés, ez valami új neki. Megérkezünk. A kocsi alacsony, testetlen fenyőfa épület előtt áll meg. Ezen az oldalon minden a huszonegyedik századi Amerika, a maga újrafeldolgozott anyagaiból és újrafeldolgozott dicsőségében. A túlsó oldalon a végtelenbe nyúló préri, hegyek és sivatag ezernyi álcázott kamerával és mikrofonnal. Ez a Végtelen Westernfilm Terepe. Már jelmezben vagyok - farmernadrág, kék-fehér kockás ing, csizma, kalap, nyersbőr zubbony és másfél kilónyi revolver. Az állomás túloldalán, az oszlopnál egy ló vár rám, már minden holmim rajta van, gondosan betekerve egy takaróba. Egy rendezőasszisztens végigvizsgál, és mindent rendben talál: nincs rajtam karóra vagy egyéb anakronizmus, amelyet a kamerák fölfednének. - Rendben van, Mr. Washburn - közli -, ha készen áll, átmehet. Simms még egyszer megmasszírozza főattrakció-fiának a hátát. Ide-oda ugrál, izgatott, irigyel engem, ő szeretne lenni az a magas, kimért mozgású, nyugodt viselkedésű férfi, aki keresztüllovagol a pusztaságon, és a hirtelen halál mindig ott van a jobb keze ügyében.
Robert Sheckley: Végtelen westernfilm 73 Simms azonban alacsony, kövér és majdnem teljesen kopasz, így hát sosem játszhatja el a revolverhős szerepét, ezért lélekben éli át. Én vagyok Simms férfiassága, és ő meg én már sokszor jártunk a halál ösvényén, hűséges 44-esünk legyőzött minden ellenséget, míg mi lettünk a legnagyobbak; a legjobb lövész Nyugaton, és aki visszavonult, amikor minden ellenfele holtan vagy földre sújtva hevert... Szegény Simms, mindig azt akarta, hogy játsszuk el azt a nagy utolsó jelenetet, a végső, mindent eldöntő párbajt valami poros Fő utcán. Azt akarta, hogy határozott léptekkel, jóképűen vonuljunk végig, nem a pénzért - abból volt már elég bőven hanem pusztán a dicsőségért: hogy golyózáporban vonuljunk vissza, pályafutásunk csúcsán. Én is így szerettem volna, de az ellenfelek óvatosakká váltak, így Washburn egy utolsó, nevetséges évet töltött a Moziban, összevissza lovagolt, valami tennivalót keresve a hatlövetű
bárki láthatja. Megfordulok, megdörzsölöm az arcomat - a híres, hosszúkás, szomorú arcot, az egyik oldalán végighúzódó sebhelyet, a keskeny, rezzenéstelen szürke szemet. Kemény, zord, kiszámíthatatlan férfiarc, mégis rokonszenves. Nézlek titeket, amint engem néztek. Kilépek az istállóból, Ben Watson sheriff üdvözöl, régi barát, kemény, cserzett arc és kunkori fekete bajusz, gyapjúmellényén bádogcsillag fénylik. - Hallottuk, hogy visszajössz - mondta Watson. - Hallottuk, hogy sokáig Kaliforniában voltál. „Kalifornia” a mi titkos szavunk a visszavonulásra. - Úgy van - mondom. - Hogy megy az élet errefelé? - Csak lassan - feleli Watson. - Nem t’om, hallottál-e Öreg Jeff Manglesról?
készenlétben, de Még sosem senkit, aki lett volna a lövöldözni vele. eztalált a visszatérés is -hajlandó Simms szemében megcsúfolása mindannak, ami valamit is jelentett számára, és azt hiszem, ezáltal számomra is. (Nehéz megmondani, hol kezdődök én, és hol végződik Simms; nehéz különválasztani, mit akarok én, és mit akar Simms, nehéz szembenézni azzal, hogy a Moziban eltöltött nagy éveink véget értek.) Simms a kezemet rázza, keményen megmarkolja a vállamat, és nem szól semmit, abban a férfias westernstílusban, amelyet a velem töltött évek során fölszedett, amíg ő is én volt. Consuela átölel, szemében könny csillog, megcsókol, és azt mondja, térjek hamar vissza hozzá. Ó, azok a hihetetlen első hónapok egy új feleséggel! Az a ragyogás, amibe' aztán beleszól a régi, sivár valóság! Consuela a negyedik feleségem. Sok ösvényen végiglovagoltam életem során, a legtöbb egyforma. A rendező most még egyszer megnéz, nem kenődött-e rám rúzs, aztán bólint, én pedig elfordulok Consuelától és Simmstől. Jól ismert mozdulatommal, két újjal búcsút intek, majd határozott léptekkel keresztülmegyek a Wells Fargo irodájának nyikorgó padlóján, és a túloldalon kilépek a vakító fénybe és a Végtelen Westernfilm világába. A kamera messziről egy magányos lovast követ, aki hangyaként poroszkál a kanyon csillogó, csíkos falai között. Hatásos snitteken látjuk a sivatagi táj végtelen panorámája előtt. Most este van, körvonalai kirajzolódnak a lángoló égbolt hátterén, kalapja hanyagul hátratolva a tarkójára, és egy kis tűznél főz valamit. Most alszik, takarójába burkolózva, miközben a tűz parazsa hamuvá enyészik. A lovas már hajnal előtt talpon van, kávét főz, készül a nappali útra. A napkelte már lóháton találja, kezével ernyőt formál a nap elé, magasan fölágaskodik a kengyelben, és hagyja, hogy lova maga keresse meg az utat a sziklás lejtőkön. Én is közönség vagyok; nézem magamat, a színészt, és a színész is figyel engem, a közönséget. A megvalósult gyermekkori álom: eljátszani egy szerepet, és figyelni magunkat, ahogy játsszuk. Most már tudom, hogy örökké játszunk, és állandóan figyeljük önmagunk játékát. Az már csak a sors iróniája, hogy a drámai képek, amelyeket látok, egybeesnek azzal, amit ti is láttok a kis képernyőitek előtt. A lovas most fölkapaszkodott egy hágón két hegy között. Idefönt hideg van, erős szél fúj, a lovas gallérja fölhajtva, és kalapját tarka gyapjúsál szorítja le. Átnézve a férfi válla fölött, messze odalent, egy kis települést látunk, amely szinte belevész a végtelen tájba. Láthatjuk, amint a lovas biztatja fáradt lovát, és elindul a városka irányába. A kalapos lovas kantárszáron vezeti lovát végig Comanche városán. Csak egyetlen utcája van - a Fő utca - a kocsmával, a fogadóval, a béristállóval, kovácsműhellyel, a szatócsbolttal, minden olyan eredeti és kihalt, mint a polgárháború idejéből származó dagerrotípiákon. A sivatagi szél szüntelenül fúj a városban, és mindent belep a finom por. A lovast fölismerik. A bolt előtt ácsorgók felkiáltanak: - Hé, ez Washburn! A béristálló előtt kimért mozdulatokkal leszállók a nyeregből - az út porával belepett magas férfi, alacsonyan viselt és lazára engedett töltényövvel, a revolver repedezett markolata kiáll, könnyű elérni,
A sheriff folytatja: -Várok. Épp tegnap történt. Ledobta a ló, kint a sivatagban. Szerintünk a ló megriadt egy csörgőkígyótól. Isten a tanúm, hogy mondtam neki, adja el azt a nagy, ijedős, kancsal dögöt. De ismerted Öreg Jeffet. .. " - Mi történt vele? - kérdezem. - Szóval, ahogy mondom, levetette a ló, és maga után vonszolta. Már halott volt, mikor Jimmy Connors rátalált. Hosszú csönd. Hátralököm fejemen a kalapot. Végül így szólok: - Oké, Ben, akarsz még valamit mondani? A sheriff zavarban van. Tipródik, egyik lábáról a másikra áll. Várok. Jeff Mangles halott: ez tönkreteszi a jelenetet, amire szerződtem. Mi jöhet még? Watson azt mondja: - Biztosan megszomjaztál. Mit szólnál egy sörhöz? - Csak mondd el, mi újság. - Hát. >. hallottál valaha egy virginiai cowboyról, akit Kis Joe Potternek hívnak? Megrázom a fejem. - Erre kószált nemrégen, és olyan hírek kísérték, hogy meglehetősen gyors a keze. Nem hallottál a lövöldözésről az Iker Csúcsoknál? Most, hogy mondja, rémlik, hogy valamit hallottam róla. De hát én Kaliforniában voltam, más dolgokkal foglalkoztam, és egészen mostanáig nem érdekeltek a lövöldözések. - Ez a Kis Joe Potter - folytatja Watson - szóváltásba keveredett négy lovassal valami nő miatt. Azt mesélik, jó kis harc volt. A vége az lett, hogy Kis Joe pokolra küldte mind a négy lovast, és ettől meglehetős híre lett. - Na és? - kérdezem. - Hát nem sokkal ezután Kis Joe néhány fiúval pókerezett a Gila Bend-i úton ... - Watson zavartan elhallgat. - Washburn, jobb, ha Charlie Gibbs meséli el a történetet, mert ő beszélt valakivel, aki ott volt annál a játéknál. Igen, jobb, ha Charlie mondja el. Viszlát, Washburn! A sheriff elmegy, követve á Mozi előírásait, miszerint a párbeszédes jelenetek legyenek rövidek, és más szereplők is részt vehessenek a cselekményben. A kocsmába megyek. Valaki követ, egy kölyök, nem több tizennyolc-tizenkilencnél, nyakigláb, turcsi orrú, szeplős kölyök, túl rövid overallban és repedezett csizmában. Fegyver van nála. Mit akar tőlem? Amit mindenki, gondolom. Belépek a kocsmába, sarkantyúm megcsikordul a deszkapadlón. Charlie Gibbs a bárpultnál iszik; kövér, puhány férfi, csupa ránc és mosoly. Pisztolyt nem hord, mert Charlie Gibbs komikus karakter, ezért nem öl, és őt sem ölik meg. Azonkívül Charlie a Filmszínészek Egyesületének helyi képviselője. Fizetek neki egy italt, és Kis Joe Potter híres pókerjátszmája felől érdeklődöm. - Texas Jim Claire-től hallottam róla. Emlékszel Texas Jimre, ugye, Washburn? Derék öreg fiú, csikósként dolgozik Donaldsonéknál. Szóval, uram, Texas Jim részt vett abban a pókerjátszmában Gila Bendnél. A helyzet kezdett meleg lenni. Hatalmas kassza volt az asztalon, és Doc Dailey kézből ezer dollárt
74 Robert Sheckley: Végtelen westernfilm
hívott. Kis Joe nagyon bízott a lapjában, de nem volt nála elég pénz, hogy megadja. Doc azt mondta, elfogad helyette mást is. Kis Joe gondolkozott egy ideig, majd azt mondta: „Mennyit adna Mr. Washburn kalapjáért?” Csönd támadt, hiszen ez nem úgy megy, hogy valaki fogja és elveszi Mr. Washburn kalapját, előbb meg kellene ölnie az alatta található embert. Másrészt viszont Kis Joe-t nem úgy ismerték, mint valami szájhőst, meg jól is küzdött abban a lövöldözésben, a lovasokkal. Végül Doc némi gondolkodás után így felelt: „Jól van, Joe. Hitelezek ezer dollárt Washburn kalapjáért, és szívesen fizetek még ezret egy páholyülésért, amikor elveszed tőle „Tied az a páholyülés ingyen is - mondja erre Kis Joe ha most veszítek, ami egyébként nem áll szándékomban.” így a fogadást megkötötték, és kiterítették a lapot. Kis Joe négy nyolcasa veszített Doc négy bubija ellen. Kis Joe föláll, nyújtózkodik, és azt mondja: „Hát Doc, úgy látszik, meg fogod kapni azt a páholyülést.” Charlie megissza az italát, és gúnyosan csillogó szemmel néz rám. Bólintok, én is megiszom a magam italát, és kimegyek a hátsó épületbe. A hátsó épület kívül esik a kamerák látómezején. Olyan beszélgetésekre használjuk, amelyek fontosak, de nincs vadnyugati vonatkozásuk. Charlie Gibbs néhány másodperc múlva jön utánam. Bekapcsolja a rejtett légkondicionálást, egy gerenda mögül elővesz egy csomag cigarettát, rágyújt, és kényelembe helyezi magát. Mint a filmszínészek érdek-képviselője, Charlie egy csomó időt tölt itt, hallgatja a panaszokat és sirámokat. Ez az irodája, és igyekezett kényelmesen berendezni. - Gondolom, tudni akarod, mi folyik itt - mondta Charlie. - Átkozottul akarom - közlöm vele. - Mi ez a marhaság, hogy Joe Potter el akarja venni a kalapomat? - Ne izgasd fel magad - mondja Charlie -, minden rendben van. Potter új sztár, most van feljövőben. Miután Jeff Mangles meghalt, természetes, hogy összeeresztenek benneteket. Potter beleegyezett.
Tegnap itt járt az ügynököd, és újratárgyalta a szerződésedet. Óriási gázsit kapsz ezért a párbajért. - Simms újratárgyalta a szerződésemet? Anélkül, hogy megkérdezett volna előtte? - Nem voltál elérhető. Simms azt mondta, hogy minden rendben lesz. Nyilatkozott az újságíróknak, hogy mennyit beszéltetek már erről, és hogy mindig az volt a vágyad, hogy csúcsformában, egy végső nagy párbajjal vonulj vissza a Mozitól. Azt mondta, nem szükséges erről veled tárgyalnia, mert már sokszor megbeszéltétek, és hogy közelebb álltok egymáshoz, mint a testvérek. Azt mondta, boldog, hogy adódott ez a lehetőség, és hogy tudja, te is boldog leszel. - Jézusom! Ez a hülye Simms! - Becsapott? - kérdi Charlie. - Nem, nem erről van szó. Sokat beszélgettünk egy végső párbajról. Mondtam neki, hogy úgy szeretném befejezni... - De csak beszélgettetek? - veti közbe Charlie. - Nem egészen. De más dolog beszélgetni egy lövöldözésről, ha az ember visszavonult, és békességben él a Bel Aire-i házában. És megint más, ha az ember hirtelen egy harc közepén találja magát, felkészületlenül. Simms nem vert át, de belekevert valamibe, amit magam akartam elhatározni. - Az a helyzet - mondja Charlie -, hogy hülye voltál, mikor egy végső lövöldözésről járattad a szádat, az ügynököd meg hülye volt, hogy szavadon fogott. - Hát úgy tűnik. - Most mit akarsz csinálni? - Megmondom - válaszolom ha az én öreg Charlie barátommal beszélek, és nem Gibbsszel, a FSZE képviselőjével. - Persze - mondja Charlie. - Ki akarok táncolni ebből - mondom. - Harminchét éves vagyok, és egy éve nem gyakoroltam pisztollyal. Új feleségem van ...
Robert Sheckley: Végtelen westernfilm 75 - Nem kell részletezned - mondja Gibbs. - Az élet szép, ez éppen elég ok. Mint barátod egyetértek. Mint FSZE-kép-viselőd, közölhetem, az Egyesület nem áll melléd, ha meg akarsz szegni egy érvényes szerződést, amelyet törvényesen meghatalmazott képviselőd kötött. Ha a Társaság beperel, egyedül maradsz. - Még mindig jobb, mint társaságban a föld alatt - mondom. Mennyire jó ez a Kis Joe? - Jó. De nem annyira, mint te, Washburn. Te vagy a legjobb, akit valaha láttam. Úgy gondolod, hogy kiállsz vele? - Fenét! Csak úgy kérdem. - Jól gondolod - mondja Charlie. - Mint barátod, azt tanácsolom, szállj ki. Már mindent elértél, amit a Moziban lehet: hős vagy, gazdag vagy, csinos, új feleséged van. Minden elérhetőt elértél. Most ne kóborolj itt arra várva, hogy valaki lepuffantson.
- Tűnj el innen - mondom, és a kölyök eliszkol. Odamegyek a pulthoz. Curly előveszi a whiskysüveget, de leintem, erre egy sört tesz elém. - Curly - mondom -, tudom, senki nem tehet arról, hogy fiatal, de nem lehetne valamit tenni, hogy ne legyenek ilyen ostobák? - Szerintem nem, Mr. Washburn - feleli Curly. Néhány másodpercig hallgatunk. Aztán Curly megszólal: - Natchez Parker üzent, hogy látni akarja. - Rendben - mondom. Áttűnés: ranch a sivatag peremén. A nyári konyhában a kínai szakács késeket fen. Bud Farrel, az egyik napszámos egy ládán ül, és krumplit hámoz. Munka közben énekel, hosszú lóarca a tál fölé hajol. A szakács, aki nem figyel rá, kinéz az ablakon, és így szól:
- Nema pisztoly is áll szándékomban - mondom. De észreveszem, hogy kezem markolatára tévedt. Visszamegyek a kocsmába. Egyedül ülök egy asztalnál, előttem egy üveg whisky, fogaim között vékony, fekete mexikói cigaretta. Végiggondolom a helyzetet. Kis Joe dél felől közeledik. Alighanem azt gondolja, itt Comanche-ban megtalál. Én viszont nem óhajtok itt lenni. Legbiztonságosabb, ha visszalovagolok azon az úton, amelyiken jöttem, vissza a Wells Fargo állomásra, és ki a nagyvilágba. De nem ezt akarom tenni. A félreeső északkeleti kijáraton szeretném elhagyni a Terepet, a brimestone-i úton, így körbejárom az egész Territóriumot. Erre jöjjön rá valaki... Hirtelen hosszú árnyék vetődik az asztalra, valaki a lámpa és közém lépett. Gondolkodás nélkül kirúgom a széket magam alól, a revolver már a kezemben, a kakas felhúzva, mutatóujjam a ravaszon. Rémült, elcsukló fiúhang szólal meg: - Ó! Bocsásson meg, Mr. Washburn. - A turcsi orrú, szeplős képű kölyök, akit korábban láttam, bámul a pisztolyom csövébe, rémülten, mintha most riasztott volna fel.. . Visszaengedem a 44-esem kakasát, visszahúzom a székemet, és leülök. Curly, a kocsmáros újabb italt tesz elém. Azt mondom a kölyöknek: - Kölyök, nincs jobb ötleted, mint hogy ilyen váratlanul közelíts meg egy magamfajtát? Nem sok hiányzott, hogy a pokolra küldjelek. - Elnézést, Mr. Washburn - mondja. - Új fiú vagyok itt, nem gondoltam .-.. csak azt akartam mondani, mennyire csodálom önt... Új volt, az biztos, látszott rajta, most került ki a Társaság / westernszínészképző iskolájából, amelyet mindnyájunknak el kell végeznünk, mielőtt a Terepre engednek bennünket. Magam is ilyen zöldfülű voltam a Moziban az első hetekben. - Egyszer majd - mondja nekem - olyan szeretnék lenni, mint ön. Gondoltam, adhatna nekem néhány tanácsot. Itt van ez a régi pisztoly ... A kölyök előhúzta, én meg ismét gondolkodás nélkül reagáltam, kiütöttem kezéből a pisztolyt, és egy ökölcsapással leterítettem. - Az ördögbe! - kiáltom. - Hát teljesen elment az eszed! Sose húzd elő így, hacsak nem használni akarod! - Csak meg akartam mutatni a pisztolyomat - mondja, még mindig a földön fekve. - Ha azt akarod, hogy valaki megnézze a pisztolyodat - mondom -, lassan és nyugodtan vedd elő a tokjából, az ujjad legyen távol a ravasztól. És először jelentsd be, mit akarsz csinálni. - Mr. Washburn - mondja -, nem is tudom, mit mondjak. - Semmit - torkoltam le -, csak tűnj el innen! Balszerencsét hozol rám. Eredj, és mutogasd másnak az átkozott revolveredet! - Mutassam meg Joe Potternek? - kérdezi. Fölkel és leporolja magát. Rám néz. Nem válaszolok. Nyel egyet, tudja, megint rosszat mondott. Lassan fölállok. - Megmagyaráznád ezt a megjegyzést? - Csak úgy mondtam. - Biztos? - Egészen biztos, Mr. Washburn. Bocsásson meg.
- Lovas jön.föláll, megnézi, megvakarja szalmaszínű haját, ismét Búd Farrel odanéz. - Ez nem egyszerűen egylovas, te hülye kínai. Ez Mister Washburn, ez olyan biztos, mint hogy Isten teremtette a világot! Búd Farrel kimegy, odaballag a nagy házhoz, és bekiált: - Hé, Mr. Parker! Mr. Washburn közeledik! Washburn és Parker kis faasztalnál ülnek Natchez Parker nappali szobájában. Előttük gőzölgő kávésbögrék. Parker testes, bajuszos férfi, egyenes támlájú faszéken ül, béna lábát indián takaró fedi. Egy gerincébe kapott golyótól bénult meg deréktól lefelé. - Hát, Washburn - mondja Parker -, hallottam rólad és Kis Joe Potterról, mint mindenki a Territóriumon. Pokoli találkozás lenne. Bárcsak láthatnám. - Én nem szeretném látni - mondom. - Hol kerül sor rá? - Remélem, a pokolban. Parker előrehajol. - Hogy érted ezt? - Úgy, hogy nem akarok találkozni Kis Joe-val. Brimstone felé megyek, aztán egyenesen tovább, minél messzebb Kis Joe-tól és az egész átkozott Nyugattól. Parker előrehajol, és erőteljesen vakarja szürke haját. Nagy arca összeráncolódik, mintha savanyú almába harapott volna. - Meglépsz? - kérdezi. - Bizony - mondja Washburn. Az öregember fintorog, krákog, a padlóra köp. Azt mondja: - Sosem hittem volna, hogy éppen tőled hallok ilyet. Sosem hittem volna, hogy azok ellen az értékek ellen fordulsz, amelyekért mindig is éltél. - Natchez, azok sosem voltak az én értékeim. Készen kaptam őket a szereppel. Most végeztem a szereppel, és az értékek sem érdekelnek. Az öreg ezen rágódik egy darabig. Aztán azt mondja: - Mi a fene bajod van? Hirtelen elég volt az életből? Vagy csak betojtál? - Nevezd, aminek akarod - mondom. - Csak azért jöttem, hogy közöljem veled. Ennyivel tartozom neked. - Milyen szép tőled! - mondja Parker. - Tartozol valamivel, és mivel éppen útba esik, betérsz hozzám, hogy közöld: elmenekülsz egy kezdő pisztolyos elől, akinek csak egy bunyó van eddig a számláján. - Szállj le rólam. - Tom - mondja - figyelj ide. Fölnézek. Parker az egyetlen ember a Territóriumon, aki valaha is a keresztnevemen szólított. Ő se túl gyakran. - Figyelj csak - mondja -, nem vagyok a szavak embere. De egyszerűen nem teheted meg, hogy így lelépsz, Tóm. Magad miatt. Akárhová mégy is, együtt kell élned önmagaddal. - Egész jól megleszek - mondom. Parker a fejét rázza. - A fenébe is, hát mit képzelsz erről az egészről? Beöltözünk ebbe a maskarába, és úgy páváskodunk itt, mintha az egész átkozott világ
76 Robert Sheckley: Végtelen westernfilm
a miénk lenne. Egy csomó pénzt kapunk, csak azért, hogy férfiak legyünk. De ennek ára van: férfiaknak kell lennünk. Nemcsak a kezdetén, amikor köny-nyű. Férfiaknak kell maradnunk a legvégéig, mindegy, milyen lesz az a vég. Nemcsak játsszuk ezt a szerepet, Tóm; éljük is, erre tettük az életünket, mi vagyunk ezek a szerepek. Istenem, cowboynak bárki beöltözhet, és végigvonulhat a Fő utcán. De nem mindenki hordhatja és használhatja a revolvert. - Szép beszéd volt, Parker - mondom -, és annyira odavagy, hogy elszúrod a jelenetet. Térjünk vissza a szerepünkhöz, és folytassuk. - A pokolba veled - mondja Parker fütyülök a jelenetre, a Mozira meg mindenre. Én hozzád beszélek, Tóm Washburn. A rokonoknál is közelebb álltunk egymáshoz, amióta csak betetted a lábad a Territóriumra, kezdő, riadt kölyökként, aki aztán igazi bátorsággal vívta ki a maga helyét. Nem engedem, hogy most így lépj le. - Megiszom ezt a kávét - közlöm és elmegyek. Natchez hirtelen megfordul a széken, megragadja az ingemet, és arcomat odahúzza a sajátjához. Másik kezében kést pillantok meg. - Vedd elő a késedet, Tóm. Inkább magam öllek meg, de nem hagyom, hogy gyáván megfutamodj! Parker arca szinte az enyémhez ér, rám mered, érzem az öregember lélegzetét az arcomon. Bal lábamat megvetem a padlón, a jobbat beakasztom székébe, és keményen megrúgom. Parker széke fölborul, és látom a rémületet az öregember arcán, mikor a padlóra zuhan. Előhúzom a revolveremet, és a szeme közé célzok. - Krisztusra, Tóm - mondja. Felhúzom a kakast. - Hülye vén fattyú - mondom -, hát mit képzelsz, ez valami játék?! Fecsegő és ügyetlen vagy, mióta az a golyó szétzúzta a gerincedet. Azt hiszed, külön szabályok vannak, és te mindent tudsz róluk. De nincs semmiféle szabály. Ne mondd meg nekem, mit tegyek, én sem mondom neked. Nyomorék vénember vagy, de ha velem akarsz harcolni, akkor én a magam módján harcolok, nem a tiéden. Úgy intézlek el, ahogy tudlak.
Megfeszítem az ujjam a ravaszon. Az öreg Parker szeme kidülled, szája remegni kezd, igyekszik uralkodni magán, de nem tud. Felsikolt, nem hangosan, de elcsukló hangon, mint egy rémült kislány. Visszaengedem a kakast, és elteszem a fegyvert. - Oké - mondom - most fölkelhetsz, és ne feledd, hogy is megy ez. Fölsegítem, és alátolom a széket. - Sajnálom, hogy így alakult, Natchez. Most megyek. Az ajtónál megállók, és visszanézek. Parker rám vigyorog. - Örülök, hogy jobban vagy, Tóm. Tudnom kellett volna, hogy kötélidegeid vannak. Aki menő, annak mind kötélidegei vannak. Nem lesz semmi baj a párbajnál. - Vén hülye, nem lesz semmiféle párbaj! Már megmondtam, hogy elmegyek innen. - Sok szerencsét, Tóm. Mutasd meg nekik. - Idióta! - És távozom. A magas hegygerincen egy lovas kel át, és hagyja, hogy lova maga keresse meg az utat lefelé a túloldalon, a sivatag irányába. Enyhe szellő fújdogál, kövek csillognak, a homok hosszú, hullámos dűnékbe rendeződik. Tűz a déli nap,'miközben a lovas gigantikus sziklák között halad, ¡amelyeket a szél formált ilyen fantasztikus alakzatokká. Este a lovas leszáll a nyeregből, megvizsgálja lova patkóit. Halkan fütyörészik. Kulacsából vizet önt a kalapjába, megitatja a lovat, fejére teszi a kalapot, és maga is iszik egy keveset. Megbéklyózza a lovat, és tábort ver a sivatagban. Üldögél a kis tűz mellett, és az óriási, lenyugvó napot nézi. Magas, szikár férfi, fején viharvert kalap, csontmarkolatú 44-ese a jobb lábához szíjazva. Brimstone: elhagyatott bányásztelepülés a Territórium északkeleti csücskében. A város fölé természetes sziklaalakulat tornyosul, az Ördög Útja - széles, ívelt sziklahíd. A túlsó vége, amely innen nem
Robert Sheckley: Végtelen westernfilm 77 látszik, szilárd alapokon nyugszik, éppen a Terep határán kívül kétszáz yardnyira és százötven évnyire innen. Sántító lovon érkezem. Nincs sok ember errefelé, de egy arcot felismerek: az átkozott szeplős képű kölyökét. Keményen hajszolhatta a lovát, hogy előttem ért ide. Szótlanul haladok el mellette. Visszafogom a lovat egy pillanatra, és az Ördög Útját csodálom. Ötpercnyi lovaglás a túlsó végéig, és végleg itt hagyom a Nyugatot, egyszer és mindenkorra. Vége a szép és a rossz időknek, a félelemnek és a nevetésnek, a hosszú, lusta nappaloknak és a komor, félelmetes éjszakáknak. Néhány óra, és Consuelával leszek, újságot olvasok és tévét nézek... Most még ledöntök egy pohár whiskyt, aztán eltűnök innen. A kocsma előtt kikötöm a lovam. Most már több ember van az
A kocsma előtt tömeg verődött össze. Várnak, figyelnek, és halkan pusmognak. A kocsmaajtó kilendül, és egy magas férfi lép ki, hajadon-főtt. Már kopaszodik egy kicsit. Jobb lábához szíjazva 44-est visel, és látszik rajta, tudja, hogy kell használni. A helyzet az, hogy nem használta. A figyelő pillantások kereszttüzében Washburn elköti a lovát, nyeregbe száll, és a híd felé indul. A kocsmaajtó újra meglendül. Alacsony, zömök, kemény arcú férfi lép ki, kezében ütött-kopott kalap. Figyeli a távolodó lovast. Washburn megsarkantyúzza lovát, aki habozik egy pillanatig, majd fellép a kőhídra. A lovat végig ösztökélni kell, hogy végiglépkedjen az emelkedő, kavicsos felületen a híd közepéig. Itt Washburn megállítja a lovát, pontosabban engedi megállni. A híd ívének legmagasabb pontján áll, két világ között félúton, de
utcán, engem figyelnek. Belépek kocsmába. A pultnál egyetlen ember iszik. aAlacsony és zömök, fekete bőrmellényt és gyapjúkalapot visel. Megfordul, revolverét tok nélkül, az övébe szúrva hordja. Sosem láttam még, de tudom, kicsoda. - Helló, Mr. Washburn! - mondja. - Helló, Kis Joe! - viszonzom. Kérdően emeli fel az üveget. Bólintok. Benyúl a pult mögé, elővesz még egy poharat, és tölt nekem is. Nyugodtan iszogatunk. Egy idő után megszólalok: - Remélem, nem volt nehéz rám találnod. - Nem nagyon - mondja Kis Joe. Idősebb, mint vártam, majdnem harminc. Kemény, csontos arc, kiugró pofacsontok, felkunkorodó fekete bajusz. Szürcsöli az italt, aztán nagyon kedvesen azt mondja: - Mr. Washburn, rémhíreket hallottam magáról, de nem akarom elhinni. Azt beszélik, hogy el akarja hagyni a Territóriumot, méghozzá sietősen. - Ez igaz - mondom. - Azt is beszélik, hogy még egy napig sem marad, amelyet rám szánhatna. - Ez Is igaz, Kis Joe. Nem szántam rád időt. De te mégis itt vagy. - Valóban - mondja Kis Joe. Lekonyítja bajusza végét, és erősen megszívja az orrát. - Őszintén, Mr. Washburn, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy nem akar kiállni velem. Mindent tudok magáról, Mr. Washburn, és ezt egyszerűen nem tudom elhinni. - Jobb, ha elhiszed, Joe - mondom neki. - Megiszom ezt az italt, kimegyek azon az ajtón, felülök a lovamra, és átlovagolok az Ördög Útján. Kis Joe megint megszívja az orrát, összeráncolja szemöldökét, és hátratolja a kalapját. - Sosem hittem volna, hogy ezt hallom. - Sosem hittem volna, hogy ezt mondom. - Tényleg nem akar kiállni ellenem? Kiiszom az italt, és a pultra teszem a poharat. - Vigyázz magadra, Kis Joe! - Azt ajtó felé indulok. Kis Joe utánam szól: - Csak még egyet. Megfordulok. Kis Joe a bárpulttól távolabb áll, mindkét keze látszik. - Nem kényszeríthetem, hogy megmérkőzzék velem, Mr. Washburn. De kötöttem egy kis fogadást a maga kalapjával kapcsolatban. - Hallottam róla. - Ezért meg kell szereznem, bárhogy Is fáj. Szótlanul állok vele szemben. Kis Joe folytatja: - Nézze, Mr. Washburn, semmi értelme, hogy csak ott áll, és bámul rám. Adja nekem a kalapot, vagy pedig álljon ki ellenem. Leveszem a kalapomat. Kabátom ujjával letörlöm, és odadobom neki. Elkapja, közben nem veszi le rólam a szemét. - Rendben - mondja. - Vigyázz magadra, Kis Joe. - Kimegyek a kocsmából.
egyikre néz. Felemeli hogy megbökje kalapjasem karimáját, és némikezét, csodálkozással veszi észre, hogy hajadonfőtt van. Lassan megvakarja homlokát, mint akinek rengeteg ideje van. Aztán megfordítja a lovát, és lefelé indul a hídon, vissza Brimstone-ba. Az emberek figyelik a közeledő Washburnt. Mozdulatlanok, némák. Majd felismerik, mi készül, a szekerek menedékébe húzódnak, víztartályok mögé lapulnak, gabonászsákok mögé kushadnak. A poros utcán csak Kis Joe Potter marad. Figyeli, ahogy Washburn leszáll, kivezeti a lovat a tűzvonalból, és lassan felé közeledik. Kis Joe rákiált: - Hé, Washburn! Visszajött a kalapjáért? Washburn elmosolyodik, és a fejét rázza. - Nem, Kis Joe. Azért jöttem vissza, mert ez a mi táncunk. Mindketten nevetnek, az egész valami jópofa móka. Majd hirtelen mindkét férfi revolvert ránt. A két 44-es tompa ugatása végigdübörög a városon. A küzdőket füst és por veszi körül. A füst eloszlik. Mindkét férfi talpon van. Kis Joe fegyvere a föld felé céloz. Megfordítja, és nézi, amint kihullik a kezéből. Aztán összeesik.
Washburn elteszi a revolverét, odamegy Kis Joe-hoz, letérdel, és fölemeli a fejét a piszokból. - Az ördögbe - mondja Kis Joe -, hát ez rövid tánc volt, mi, Washburn? - Túl rövid - mondja Washburn. - Sajnálom, Joe . . . De Kis Joe ezt már nem hallja. Tekintete elhomályosul, teste elernyed. Mellén két lyukból szivárog a vér, hátán a két kimeneti sebből vér festi vörösre a port. Washburn feláll, megkeresi kalapját a porban, leporolja, és a fejére teszi. A lovához megy. Az emberek most előbújnak, halkan beszélgetnek, Washburn a kengyelbe teszi egyik lábát, készül felszállni. Ebben a pillanatban elcsukló, éles hang kiált fel: - Oké, Washburn, rajta! Washburn arca eltorzul, miközben megpördül, igyekszik jobb kezét szabaddá tenni, és félreugrani a tűzvonalból. Még ebben a kicsavart és lehetetlen testtartásban is sikerül előrántania a 44-est, és megpördülve a szeplős kölyköt látja tízyardnyira, amint felhúzott pisztollyal céloz és tüzel. A napfény felrobban Washburn koponyájában, hallja a lovát nyeríteni, keresztülzuhan a világ poros szakadékain, zuhan, miközben a golyók olyan hangot adva csapódnak belé, ' mint amikor a hentes bárdja a marhahúst szeleteli. A világ szétesik, a felvevőgép darabokra hullik, szemei törött lencsék, amelyekben a világ hirtelen pusztulása tükröződik. Vörös fény villan, végső figyelmeztetés, aztán elfeketedik a világ. A nézőközönség és színész - egy darabig a sötét képernyőt bámulja, fészkelődik a széken, arcát dörzsöli. Szemlátomást zavarban van. Végül aztán káromkodik egyet, kinyújtja kezét, és kikapcsolja a készüléket.
Veres Mihály fordítása Dunai Imre rajzai
A. E. VAN VOGT
AZ IDŐÓRA
- A házasság - szokta mondogatni Terry Maynard, ha éppen beszédes hangulatban van - szent dolog. Én csak tudom! Kétszer nősültem, egyszer még 1905-ben, azután meg 1967-ben. Ekkora időkülönbség távlatot ad a helyes ítéletalkotáshoz is. És miután ezt elmondja, kedvesen ránéz Joanra, a feleségére. Azon a bizonyos estén az asszony felsóhajtott, cigarettára gyújtott, hátradőlt, és azt dünnyögte az orra alatt: - Terry, te őrült fenegyerek! Már megint? Kortyintott egyet a koktéljából, kék szemével nyíltan a vendégekre nézett, és azt mondta: - Terry a mi regényes történetünket készül előadni. Ha hallották már máskor is, találnak enni- és innivalót az ebédlőben. Két férfi és egy nő fölállt, és kisétált a szobából. Terry utánuk szólt: - Az emberek addig nevettek az atombombán, amíg le nem dobták. Egyszer valaki majd rá fog jönni, hogy nem regényes történetet adok elő. Hogy amiről azt mondom, megtörtént, tényleg megtörtént, és vele is megtörténhet. A szörnyű lehetőségekhez képest, amelyekre gondolok, az atombomba csak sercegő gyertyának fog tűnni. Az ottmaradtak közül az egyik férfi zavartan megjegyezte: - Nem értem, miről beszél. Mi köze az atombombának ahhoz, hogy 1905-ben és nemrégiben megnősült, teljesen függetlenül attól a 1968 by A. E. van Vogt
bosszúságtól, amelyet bájos felesége érezhet, mert nem mélyesztheti hosszú körmeit hajdani riválisának patyolat bőrébe? - Uram - figyelmeztette Terry -, ön az első feleségemről beszél! Nyugodjék békében! - Sohasem fog - szólt közbe Joan Maynard. - Legalábbis amennyiben rajtam múlik. De azért kényelmesen elhelyezkedett. - Folytasd csak, drágám! - biztatta barátságosan. - Tízéves koromban - kezdte a férje - el voltam bűvölve attól az ódon ingaórától, amelyik az előszobában áll, megnézhetik, ha kimennek. Egyszer kinyitottam az alján levő ajtót, és játszani kezdtem az ingával, amikor számokat fedeztem fel rajta. Majdnem a legtetején kezdődött a számozás, 1840 volt az első szám, és egészen az aljáig tartott, 1970-nel fejeződött be. Mindez 1950-ben történt, máig is emlékszem a meglepetésemre, hogy a kristálysúlyon a kis jel pontosan 1950-re mutatott. Azt hittem, fölfedeztem, hogyan működnek az órák. Amikor elmúlt az izgalmam, vacakolni kezdtem a súllyal, emlékszem, 1891-ig toltam vissza. Abban a pillanatban szédülés kapott el. Elengedtem a súlyt, és a rosszulléttől a padlóra rogytam. Amikor felnéztem, egy idegen asszonyt pillantottam meg, és minden más volt körülöttem. Tudják, csak a bútorok és a szőnyegek néztek ki másképp. Ez a ház már jóval több mint száz éve a családunk birtokában van. De tízéves lévén, rögtön megijedtem, különösen, amikor azt az asszonyt észrevettem. Körülbelül negyvenéves lehetett. Ódivatú,
80 A. E. Van Vogt: Az időóra hosszú szoknyát viselt, ajkai a haragtól keskeny vonallá szűkültek, nádpálcát tartott a kezében. Ahogy remegve lábra álltam, megszólalt: - Joe Maynard, hányszor mondtam neked, hogy ne nyúlj ahhoz az órához? Először is, megdermedtem attól, hogy Joe-nak szólított. Akkoriban még nem tudtam, hogy a nagyapámat Joseph-nek hívták. Másodsorban a beszédmódjától döbbentem meg. Nagyon pontosan beszélt angolul; nem is tudom jellemezni, hogyan. Harmadszor pedig az bénított meg, hogy az arca valahogy ismerősnek rémlett. A dédanyám arca volt, akinek arcképe apám dolgozószobáját díszítette. Huss! A pálca az egyik lábamat érte. Elslisszoltam mellette, és szűkölve az ajtó felé szaladtam. Még hallottam, amint utánam szól: - Várj csak, Joe Maynard, majd hazajön az apád ...
súlyt. Az utolsó pillanatban óvatosságból kabátom zsebébe dugtam egy 0.38-as automatát, azután megragadtam a kristálysúlyt. Melegnek éreztem. Határozottan az volt a benyomásom, hogy vibrál. Most nem kapott el az émelygés, és szégyenlősen már éppen el akartam engedni, amikor körülnéztem. Az előszobából hiányzott a pad. Sötétebb árnyalatú szőnyegek borították a padlót. Az ajtón ódivatú, súlyos, sötét bársonyfüggöny lógott. A szívem kalapált. Nyugtalan voltam, hogy mit mondok, ha észrevesznek. De egy perc múlva rájöttem, hogy a házban csönd van, csak az óra ketyegése hallatszik. Fölálltam, és a látvány ellenére alig tudtam elhinni, hogy újra megtörtént a csoda. Kisétáltam a városba, amely megnőtt, amióta gyerekkoromban utoljára láttam. De még mindig csak a huszadik század elején
Az utcánKutya mesevilágba jutottam, egy XIX.ügettek századiazkisváros primitív világába. csaholt mögöttem. Lovak utcán, fából volt a járda. Úgy nőttem fel, hogy autókat kerülgettem és buszon utaztam. Nem értettem a változást. Emlékezetemben nyoma sem maradt az eltelt óráknak. Csak azt tudom, hogy közben besötétedett, én pedig visszalopakodtam a nagy házhoz, és bekukucskáltam az ebédlőbe az egyetlen kivilágított ablakon keresztül. Olyan látványban volt részem, amelyet sohasem fogok elfelejteni. Dédapám és dédanyám vacsoránál ült egy korombeli fiúval, aki gyakorlatilag élő hasonmásom volt, kivéve azt, hogy olyan rémültnek látszott, amilyen én, remélem, sohasem leszek. Dédapám beszélt, de olyan mérges volt, hogy tisztán hallottam az üvegen keresztül, amit mond: - Na most aztán elég! Kis híján hazugnak nevezed a saját anyádat. Majd gondom lesz rád vacsora után! Gyanítottam, hogy Joe helyettem kapja meg a magáét. De engem csak az érdekelt, hogy nincsenek az előszobában, az óra közelében. Remegve belopakodtam a házba, anélkül hogy bármiféle tervem lett volna. Lábujjhegyen odasiettem az órához, kinyitottam az ajtaját, és visszaállítottam a súlyt 1950-re. Mindezt gondolkodás nélkül tettem. Mintha egy darab jég lett volna az agyam helyén.
jártam. Tehenek udvarokban. Nem messze nyílt préri látszott.a hátsó Az igazi növekedésTyúkketrecek. még nem kezdődött el, és a semmi se mutatta, hogy mivé fog fejlődni a város. Könnyen lehet, hogy 1904-et írtunk. Alig láttam az izgalomtól, amikor végigsétáltam a fajárdán. Egyszer egy férfi, egyszer pedig egy nő mellett haladtam el. Most jövök rá, hogy döbbenten néztek rám, de akkor alig vettem észre őket. Mindaddig nem is tértem magamhoz kábulatomból, amíg két hölgy nem ért a közelembe a keskeny járdán, akkor jutott csak el az agyamig, hogy az 1900-as évek elejének hús-vér embereit látom. Suhogó, földig érő szoknyát viseltek. Meleg nap volt. De bizonyára nemrég eshetett, mert sár ragadt a szoknyájuk aljára. Az idősebb hölgy rám pillantott, és azt mondta: - Nahát, Joseph Maynard, mégis időben hazaért szegény édesanyja temetésére? Honnét van ilyen furcsa ruhája? A lány egy szót se szólt, csak rám csodálkozott. Már éppen tiltakozni akartam, hogy nem vagyok Joseph Maynard, amikor rájöttem, hogy butaságot tennék. Ráadásul eszembe jutott, mi is állt nagyapám naplójában május tizennyolcadikán: „Találkoztam Mrs. Caldwell-lel és a lányával," Mariettával az utcán. Alig tudott magához térni, hogy hazajöttem a temetésre.” Félig elképedve, félig bambán arra gondoltam: „Ha ez Mrs. Caldwell és a lánya, és ez az a találkozás, akkor...” Az asszony megszólalt: - Joseph Maynard, ismerkedjék meg a lányommal, Mariettával. Éppen a temetésről beszélgettünk, ugye, drágám? A lány egyre csak bámult rám. - A temetésről, anya? - kérdezte. - Hát persze, nem emlékszel? - Mrs. Caldwell zavartnak látszott. Sietősen folytatta: - Marietta meg én készülünk elmenni a holnapi temetésre. Marietta csöndesen megjegyezte: - Azt hittem, a Jones-farmra készülsz. - Hogy mondhatsz ilyeneket, Marietta? Azt holnaputánra terveztem. De ha oda készültem volna is, megváltoztatnám a terveimet. - Úgy látszott, sikerült összeszednie magát. Együttérzően mondta: - Mindig olyan jó barátságban voltunk az édesanyjával, Mr. Maynard, igaz, Marietta? - Én mindig szerettem - h angsúlyozta alig észrevehetően Marietta. - Akkor holnap találkozunk kettőkor a templomnál - fejezte be gyorsan a beszélgetést Mrs. Caldwell. - Marietta, induljunk, kislányom! Utat adtam nekik, azután a háztömböt megkerülve visszasétáltam családom otthonához. Végigjártam a házat, arra számítottam, hogy megtalálom a holttestet, de bizonyára máshová vitték. Rossz érzés fogott el. A saját anyám 1963-ban halt meg, amikor messze Vietnamban jártam. És az ügyvédünknek kellett megtennie a temetési előkészületeket. A dzsungelben sok-sok forró éjszakán képzeltem magam elé a csöndes házat, amelyben betegen feküdt. Úgy rémlett, hogy olyan közel járok a dologhoz, mintha csak a valóság lenne. A párhuzam egészen lehangolt.
Az egyetlen dolog, amire emlékszem, hogy valaki rám kiált. Ismerős a hangja. Amikor körülnéztem, a saját apámat láttam. - Te kis csirkefogó! - veszekedett velem. - Ha jól emlékszem, mondtam már, hogy hagyd békén azt az órát! Ezúttal a verés maga volt a megkönnyebbülés. De attól kezdve gyerekként még a közelébe se mentem az órának. Később óvatosan kérdezősködni kezdtem az őseimről. Papa nagyon szűkszavúan válaszolt. Rendszerint semmibe meredő tekintettel mondta: - Kisfiam, sok mindent nem értek a gyerekkorommal kapcsolatban. Egyszer majd mesélek erről. Tizenhárom éves koromban hirtelen meghalt tüdőgyulladásban. Ez anyagilag és érzelmileg egyaránt megrázott bennünket. Anyám többek között eladta az ódon állóórát is, és már azt tervezgettük, hogy panzióvá alakítjuk a régi házat, amikor egy váratlan ipari fellendülés hatására meredeken megugrott valamelyik telkünk ára a város másik részén. Gyakran gondoltam a régi órára és az élményemre, de főiskolás koromban, azután pedig a vietnami melóm miatt - kapitányi rangban lévő megdicsőült irodai kifutófiú voltam 1966 elejéig nem adódott alkalmam rá, hogy megkeressem. Az a kereskedő segített a nyomára bukkanni, aki valaha megvette tőlünk, a háromszorosát fizettem, mint amennyit mi kaptunk érte, de persze megérte. Az inga végén a súly 1966-ra mutatott. Ez a véletlen egybeesés megdöbbentett. De ami még ennél is fontosabb, a faburkolat alatt óriási kincsre bukkantam: nagyapám naplójára. Az első bejegyzés az 1904. május 18-i keltezést viselte. Amint ott térdeltem nagyapám naplójával a kezemben, természetesen elhatároztam, hogy próbát teszek. Valóság volt-e gyermekkori élményem, vagy álom? Nem hittem, hogy pontosan arra a napra érkezem, ami a naplóban áll, de természetesen 1904-re állítottam a
A. E. Van Vogt: Az időóra 81 Bezártam az ajtót, fölhúztam az órát, a súlyt visszaállítottam 1966ra, és visszatértem a huszadik századba. A halál komor árnyai lassan oszladoztak, én pedig aggasztó gondolatra jutottam: vajon 1904. május 18-án Joseph Maynard valóban visszatért-e szülővárosába? Ha nem, vajon kire vonatkozott nagyapa naplójának május 19-i bejegyzése? A naplóban mindössze ez állt: „Részvétel a délutáni temetésen, ismét beszélgetés Mariettával." Ismét beszélgetés! Ez állt ott. És mivel én voltam az, aki először beszéltem vele, vajon én voltam-e az is, aki elment a temetésre? Az egész estét a napló olvasásával töltöttem, egyre csak azt a szót vagy kifejezést kerestem, amely jelezné, hogy tényleg az a helyzet, ahogy egyre inkább látom. Egyetlen, az időutazásra vonatkozó
Marietta és én, ahogy terveztük, összeházasodtunk, és nem sok időbe tellett, hogy rájöjjünk, apám a kellő időben meg fog születni Marietta persze nem így gondolt rá.
utalást se találtam, de ez eléggé természetesnek miután végiggondoltam a dolgot. Tételezzük fel, hogy alátszott, napló rossz kezekbe kerül! Eljutottam addig a bejegyzésig, amely szerint Joseph Maynard és Marietta Caldwell bejelentették eljegyzésüket. Egy kicsit később pedig az a dátum következett, amely alatt ez állt: „Ma esküvő Mariettával.” Ekkor verítékezve félretettem a naplót. A kérdés az, ha én tettem, akkor mi lett az igazi Joseph Maynarddal? Vajon a dédszüleim egyetlen fia meghalt valahol a határvidéken, anélkül, hogy szülővárosa lakói erről tudomást szereztek volna? Elejétől fogva ez látszott a legvalószínűbb magyarázatnak. Elmentem a temetésre. Ott pedig kétségeim sem maradtak. Elhunyt dédanyámtól eltekintve én voltam az egyetlen jelen lévő Maynard. Ezután beszéltem a család ügyvédjével, és hivatalosan átvettem az örökséget. Gondozására bíztam azt a telket, amely ötven évvel később megment majd anyámat és engem attól, hogy panziót nyissunk. Azután munkához láttam, hogy gondoskodjam apám megszületéséről. Ahhoz képest, hogy tudtam, hogy házasságunk elintézett ügy, megdöbbentően nehéz volt feleségül vennem Mariettát. Volt egy másik udvarlója is, egy fiatalember, akit meg tudtam volna fojtani. Lenyűgöző, de pénztelen ember volt. Marietta szülei az utóbbi miatt nem kedvelték, de úgy látszott, hogy a lányt ez egyáltalán nem zavarja. Végül is, minthogy nem volt szabad veszítenem, nem játszottam tisztességes játékot. Fölkerestem Mrs. Caldwellt, és nyíltan megkértem, hogy bátorítsa ezentúl Mariettát, hogy menjen a másik pasashoz, engem pedig kezdjen kritizálni. Azt tanácsoltam, hogy magyarázza meg neki, nem vagyok megbízható, és bármikor előfordulhat, hogy fogom magam, és elmegyek a világ másik végére, és isten tudja miféle nehézségeknek teszem ki őt is. Mint már gyanítottam, az ifjú hölgybe nagy adag kalandvágy szorult. Nem tudom, mennyire múlott az anyján, hogy megváltozott a viselkedése, de Marietta hirtelen barátságosabb lett irántam. Annyira belemerültem az udvarlásba, hogy szinte teljesen megfeledkeztem a naplóról. Csak miután eljegyeztük egymást, lapoztam fel, és pontosan akkorra volt följegyezve, amikor megtartottuk az eljegyzést. Ettől szörnyen éreztem magam. És amikor Marietta pontosan arra a napra tűzte ki az esküvőt, amely a naplóban állott, még jobban elkapott a fantáziálás, és a legkomolyabban töprengeni kezdtem a helyzetemen. Ha végigcsinálom ezt az egészet, én leszek a saját nagyapám. De mi lesz akkor, ha mégsem csinálom végig? Miközben ezen töprengtem, egészen üresnek éreztem az agyam. De kerítettem egy ugyanolyan ódon, bőrkötésű naplót, szóról szóra lemásoltam, és visszatettem az óra alján lévő faborítás alá. Azt hiszem, tulajdonképpen ugyanaz a napló lehetett mindkettő, hiszen csak azt találhattam meg később, amelyet odarejtettem.
- Mi errőlerkölcsi a többiek Gondolják, hogyönmaga nincs az embernek jogavéleménye? hozzá, hogy gondoskodjék megszületéséről? - Hát... - töprengett az egyik férfi. - Nem gondolják, hogy jobb lenne befejeznem a történetet, mielőtt vitatkozni kezdenének róla?
Valaki félbeszakította a beszámolót. Az egyik nő éles hangon megkérdezte: - Úgy értsük, Mr. Maynard, hogy tényleg megnősült, és az a szegény lány most várja a gyermekét? Maynard szelíden azt válaszolta: - Mindez valamikor a kilencszázas évek elején történt. Az asszony elvörösödött. - Ez a legvérlázítóbb dolog, amiről valaha is hallottam! Maynard csúfondárosan a hallgatóságra nézett.
- A bonyodalmak szinte azonnal megkezdődtek - folytatta. - Amikor el-eltűntem, Marietta tudni akarta, hová megyek. Pokolian kíváncsi volt a múltamra. Merrefelé jártam? Milyen helyeken fordultam meg? Valójában miért is hagytam el az otthonomat? Minthogy nem Joseph Maynard voltam, nem sok időbe tellett, és úgy éreztem magam, mint egy valódi papucsférj. Eredetileg az volt a szándékom, hogy legalább addig vele maradok, amíg a gyerek meg nem születik, és csak időnként ruccanok át a huszadik századba. Ő azonban mindenütt a nyomomban járt. Kétszer kis híján rajtakapott, amikor az órát használtam. Egyre jobban aggódtam, míg végül rádöbbentem, hogy Joseph Maynardnak megint el kell tűnnie a saját korából, ezúttal mindörökre ... Végül is mi értelme lett volna annak, hogy gondoskodom az események folytatásaként a saját születésemről, ha mindössze csak ennyit sikerül megtennem? Élnem kellett a magam életét 1967-ben és azután. Még az a feladat is előttem állt, hogy újra megnősüljek, és gyerekeim legyenek, akik továbbviszik a családot. Végül is szakítottam. Nem maradt más megoldás. Ismét félbeszakították. - Maynard úr - szólalt meg ugyanaz az asszony, aki korábban is beszélt -, van képe itt ülni közöttünk, és elmesélni nekünk, hogy elhagyta azt a szerencsétlen lányt és a még meg se született gyermekét? Maynard tehetetlenül tárta szét a karját. - Mi mást tehetnék? Végeredményben mindene megvolt. Arra gondoltam, hogy esetleg még férjhez is mehet ahhoz a lenyűgöző fiatalemberhez, bár, őszintén szólva, nem örültem a gondolatnak. - Miért nem hozta fel őt is magával? - Mert azt akartam, hogy akkor szülessék meg a gyerek. Az asszony holtsápadt volt, és mérgében csak dadogni tudott: - Maynard, nem vagyok biztos benne, hogy továbbra is kedvem van a maga otthonában tölteni az estét. Maynard elképedt. - Asszonyom, ön elhiszi ezt a történetet? Az asszony pislogott néhányat, és csak annyit mondott: - Ó! - azután hátradőlt, és zavartan nevetni kezdett. Né-hányan bizonytalanul ránevettek. Maynard folytatta: - El sem tudják képzelni, milyen bűntudatot éreztem. Valahányszor csak egy csinos lányra néztem, Marietta képe merült fel bennem. És
82 A. E. Van Vogt: Az időóra elég nehezen sikerült csak meggyőznöm önmagamat, hogy bizonyára rég meghalt már, valamikor a negyvenes években vagy talán még hamarabb. És mégis alig telt el négy hónap, és szinte nem is emlékeztem rá, hogy milyen volt. Azután egyszer társaságban összetalálkoztam Joannal. Mindjárt Mariettára emlékeztetett. És, gondolom, nekem ennyi is elég volt. Be kell valljam, hogy az udvarlásban ő kezdeményezett. Én azonban nagyon örültem ennek, hiszen nem vagyok biztos benne, hogy megtettem volna a döntő lépést, ha nincs valaki, aki, mint Joan, erőlteti a dolgot. Összeházasodtunk, és a szokásnak megfelelően, karomban emeltem át az öreg ház küszöbe fölött. Miután leállítottam a földre, egy darabig mozdulatlanul állt, és furcsa arckifejezéssel nézett rám. Végre halkan megszólalt:
- Hát, szerintem mindketten csak azt kapták, amit érdemeltek. Rosszallóan pillantott Joanra. - Vagy három éve ismerjük már egymást, de nem emlékszem semmiféle újszülöttre. Talán meghalt, de ha így történt is, mire jó most kiteregetni a család szennyesét? Maynard azt mondta: - Joan, jobb lesz, ha te fejezed be a történetet! Felesége az órára pillantott. - Gondolod, drágám, hogy van még rá idő? Húsz perc múlva éjfél. Mindenki szereti köszönteni az újévet. - Fogd csak rövidre! - tanácsolta Maynard.
Terry, valamit be tudtam kell vallanom neked. -- Mondjad! - El se képzelni, mi lehet. - Terry, oka van annak, hogy belekergettelek ebbe a házasságba. Szédülni kezdtem. Hallottam már olyan lányokról, akik bizonyos okok miatt mentek férjhez olyan sietősen. - Terry, gyereket várok. Miután ezt mondta, odajött hozzám, és pofon ütött. Nem hiszem, hogy valaha valami is jobban feldühített volna, mint ez.
megláthatja, amikor átmegyhogy a jövőbe vagyészrevette, visszajön onnét, beigazolódott. Úgy történt, Marietta amikor eltűnik. Ha végiggondolják a dolgot, rá fognak jönni, hogy ennek így kellett lennie. Ha akkor kapta volna rajta, amikor visszajön, hisztériájában szembeszállt volna vele. így azonban volt rá ideje, hogy fokozatosan magához térjen zaklatottságából. Nem csoda, hogy nyugtalan kotlósként követte Terryt. Kimondatlan szavak akartak kibukni belőle, de nem volt bátorsága kimondani őket. Később nemegyszer látta jönni és menni a férjét. Ahogy a dolgok ismétlődtek, az élmény veszített ijesztő hatásából, míg végül ő maga is kíváncsi nem lett. Egyszer, amikor Terry még az ő ébredése előtt kelt fel, és csak néhány sort hagyott a párnáján, hogy két napra elutazik, Marietta utazáshoz öltözött, magához vett minden pénzt, ami a házban volt, és odament az órához. Előzőleg már szemügyre vette, és volt némi elképzelése arról, hogyan is működik. Látta, hogy ezúttal is 1967-re van állítva. Megragadta a kristályt, ahogy férjétől látta. Azon nyomban hányingert érzett. Bár nem jött rá, a huszadik századba jutott. Az utcán mintha csak rémálomban járna. Elindult, hogy átmenjen az úttesten, de egy gépmonstrum rohant felé, és visítás hallatszott, miközben megállt. Egy dühös férfi hajolt ki egy ablakon, és leszidta a sárga földig. Remegve jutott át a járdáig, kis híján elájult. Ezután óvatosabb lett, és nagyon gyorsan tanult. Alig fél óra múlva egy üzlethez ért, kirakatában ruhákat látott. Bement, elővette a pénzét, és megkérdezte a hozzálépő eladólányt, hogy ér-e valamit. A lány odahívta az igazgatót. Az átküldte az egyik bankjegyet ellenőrzésre a közeli bankba. Marietta ruhát, kosztümöt, fehérneműt, kiegészítőket és cipőket vett. Önnön vakmerőségétől remegve, hogy ilyen szégyentelen öltözéket hord, de nagyon elszántan lépett ki az üzletből. Elfáradt már, így hát visszatért a házba, a saját korába.
Elhallgatott, és körülnézett a szobában. Az emberek nyugtalanul bámultak egymásra. Végül az az asszony, aki már korábban is olyan kritikusan beszélt, elégedetten megszólalt: - Megérdemelte! - Úgy gondolja, hogy megérdemeltem egy ilyen kezdetet? - Bárki megérdemelné - mondta az asszony -, aki ilyen elképesztő dolgot művel. .. - Hallgasson ide, asszonyom - tiltakozott Maynard -, rájöttem, hacsak nem leszek a saját nagyapám, sohasem fogok megszületni. Mit tett volna a helyemben? - Én bigámiának tekintem - mondta az egyik férfi. - Tudják, én egyetlen nőnek se bocsájtom meg, ha- megpróbálja egy férfi nyakába varrni a törvénytelen gyerekét. Joan, meg vagyok döbbenve magán. - Maynardék régi barátja volt, de most hallotta először a történetet. Joan azt morogta: - Egy nő néha annyira kétségbe tud esni. - Bigámia, ha az első feleség feltehetőleg már egy generáció óta halott?! - tiltakozott Maynard. - Különben is gondolnom kellett az egész emberiségre! - Hogyhogy? - szólaltak meg egyszerre többen is. - Próbálják csak elképzelni azokat az erőket - hangzott a komoly válasz amelyek ebben az időutazásban munkálkodnak! Nem vagyok természettudós, de van valami elképzelésem az egész anyagi világról, amely szabályos energia-törvény szerint mozog az időben. Ehhez az erőhöz képest az atombomba nem több, mint pislákoló fény a végtelen sötétben. Tételezzük fel, hogy a száguldó téridő egy bizonyos pillanatában nem születik meg egy újszülött ott, ahol meg kellene születnie. Minthogy az én apám lett ebből a bizonyos újszülöttből, ha ő, az eredeti újszülött, nem születik meg, vajon ő és én léteztünk volna-e továbbra is? És ha nem, vajon a mi hirtelen eltűnésünk hatással lett volna-e a világegyetem többi részére? Maynard előredőlt, és ünnepélyesen azt mondta: - Azt hiszem, minden mást befolyásolt volna. Azt hiszem, az egész világegyetem egyszerűen eltűnt volna, „huss!” azonnal eltűnt volna, mintha soha nem is létezett volna. Az élet és létezés egyensúlya bizonyára mérhetetlenül kényes dolog. Bontsuk csak egy kicsit is meg, törjük el a leggyöngébb láncszemet, máris összeomlik az egész szerkezet. Cselekedhettem-e másként, mint ahogy cselekedtem, ha erre számítottam? Megborzongott, kérdően tárta szét a karját, és hátradőlt. Csönd volt. Csak az egyik férfi szólalt meg valamivel később:
Joan belekezdett: - Tulajdonképpen Terry félelme, hogy kíváncsiskodó Mariettája
Ahogy telt-múlt az idő, összeszedte a bátorságát. Gyanította a férje szándékát, de nem volt mércéje, hogy megítélje, milyen messzire hajlandók elmenni azok a huszadik századi némberek a modernség terén. Megtanult cigarettázni, pedig eleinte kis híján megfulladt tőle. Megtanult inni, pedig az első pohár italtól úgy aludt egy óra hosszat, mint akit leütöttek. Állást szerzett magának egy üzletben, ahol úgy gondolták, régimódi beszéde sikert fog aratni a vevők körében. Egy hónapba se tellett, máris elbocsátották, főként azért, mert a lányoktól megtanulta a legfrissebb szlenget, de azért is, mert gyakran hiányzott a munkából. Most már egészen biztosan tudta, hogy gyereket vár. És mivel akkoriban az ura még nem hagyta el, elmondta neki. Azt hiszem, reménykedett, hogy a férfi a bizalmába fogadja. Mindebben nem vagyok egészen bizonyos. Nehéz mindent elmondani egy nő - vagy egy férfi - indítékairól. Akárhogy volt is, nem vált be. Végül a férfi elment, és vissza se tért.
Amikor Marietta rájött az ura tervére, dühbe gurult. És mégis csatázott önmagával. Egyrészt lenézett asszony volt. Másrészt azonban olyan asszony volt, aki tenni tudott a történtek ellen. Bezárta a házat. Azt terjesztette magáról, hogy hosszabb útra készül. Megérkezett 1967-be, munkát vállalt, és Joan Craigként, anyja lánykori nevén szobát bérelt. Meghívatta magát egy társaságba, ahol találkozott Terry Maynarddal. A modern ruhás, új frizurás nő csak halványan emlékeztetett a régi Mariettára. Férjhez ment a fickóhoz, és büntetésül azért, amit az tervezett ellene, élete egyik legnagyobb megrázkódtatását okozta neki. Azután pedig mit tehetett volna? Ha egy férfi kétszer feleségül veszi ugyanazt a nőt, másodszor anélkül, hogy tudná, ki is a felesége, akkor biztos, hogy szerelmes belé - te jó Isten, három perc múlva éjfél! Mennem kell, hogy megetessem a kicsit. Fölugrott, és eltűnt az előszobában. Már vagy egy perce elment, amikor az egyik férfi megtörte a csöndet: - Akasszanak fel, ha értem! Szóval nemcsak te vagy a saját öregapád, de most, 1970-ben te vagy a saját öreganyád férje is! Nem lesz ettől egy kicsit bonyolult az élet? Maynard a fejét rázta. - Ez az egyetlen megoldás, hát nem érted? Van egy gyerekünk, itt fogjuk fölnevelni, hogy legyen a családnak folytatása. Ennek tudatában sokkal nyugodtabb vagyok. A távolban trombitálás hallatszott. Maynard magasra emelte a poharát. - Hölgyeim és uraim, emelem poharam a jövőre: 1971-re és arra, ami utána jön! Miután letették a poharukat, az egyik nő bátortalanul megkérdezte:
- Joan, a felesége, éppen most ment vissza? Maynard bólintott. - Egyvalamit nem értek - folytatta a nő. - Azt mondta, hogy az ingán 1970-ig terjednek a számok. Most már 1971-et írunk! - Hűha! - kapta föl a fejét Terry Maynard döbbent arckifejezéssel. Félig fölemelkedett a széken, majdnem kiöntötte a koktélját. Lassan visszaült. Azt mormogta: - Bizonyára rendben lesz minden. Nem lehet ennyire ironikus a sors! Az az asszony, aki annyira kritikusan beszélt már korábban is, fölállt. Ajkait összeszorította. - Mr. Maynard, nem akar odamenni és megnézni őt? - Nem, nem, minden rendben, biztos vagyok benne. Van még hely a súly alatt további számoknak is. Éppen csak bele kell majd vésni néhány számot. Egészen pontosan érzem, hogy így van. Az egyik férfi határozott léptekkel az előszoba ajtajához ment. Komoran jött" vissza. - Bizonyára érdekelni fogja, hogy megállt az az óra, pontban éjfélkor. Maynard a helyén maradt. - Egészen biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz motyogta. Két asszony fölállt. - Fölmegyünk és megkeressük Joant - mondta az egyikük. Nemsokára visszajöttek. - Nincs fönt. Nyoma sincs sehol. Megjelent az a két férfi és a nő, akik átmentek az ebédlőbe, amikor Maynard a történetbe kezdett.
Az egyik férfi vidáman megszólalt: - Elmúlt éjfél, gondolom, befejezted már. - Maynardra pillantott. - Elmondtad nekik, hogy a számozás 1970-nél ér véget? A vendégek a feszült csend után magukhoz tértek. A férfi ugyanolyan vidáman szólt hozzájuk: - Én 1968-ban hallottam a történetet, és pontban éjfélkor megállt az óra. Valaki megszólalt: - És három perccel azelőtt eltűnt Joan? - Aha. Egy csomó vendég kiment az előszobába, hogy megnézze az órát. Néhány szó hallatszott be: - A kutyafáját, 1970-nél végződik! Kíváncsi lennék, minden évben új számot véset-e bele Maynard ... Hé, Pete, fogd csak meg a súlyt! - Én ugyan nem, egy kicsit kínosan érzem magam a miatt a történet miatt... Maynard mindig fura fickó volt... Ugye, milyen jól adta elő? Később, amikor a vendégek már szállingóztak hazafelé, az egyik nő panaszosan megszólalt: - De ha csak vicc volt, miért nem j,ön vissza Joan? Egy hang hallatszott a sötétben az ajtó mögött: - Maynardék különös emberek, nem igaz ...?
Lorschy Katalin fordítása Vass Mihály rajzai
LEXIKON A más világokba látogató földi ember a
történeteiben a földiek és a Mars-lakók biológiai különbözőségük ellenére élénk intellektuális kapcsolatba kerülnek. Ralph
magányosak a kozmoszban, ahol eddig csak oxigént lélegző lényekkel találkoztak. A következő években a sci-fik számos új
XVII—XVIII. században írott történetekben különös viseletű emberekkel és szokatlan külsejű állatokkal találkozott, de mindegyik hasonlított földi megfelelőjéhez, esetleg az állatfajok keveredtek össze egy kicsit. Az idegen lények először Camille Flammarion non-fiction művében, a Való és képzelt világokban (1865) fordulnak elő, a földiek és az idegenek elképzelt párbeszédét a Lumen (1897) c. kötetben összegezte. J. H. Rosny A xipehuzok (Les xipehuz; 1887) c. regényében ásványalapú, míg A Föld halála (La mórt de la Terre; 1910) c. művében ferro-mágneses élőlények özönlik el bolygónkat, hogy kiszorítsák innen a szénalapú lényeket. Flammarionhoz hasonlóan Rosny sem ábrázolta kizárólag ellenségesnek a földönkívülieket, ezt bizonyítja a Les navigateurs de Tinfini (A végtelen hajósai; 1925) c. könyve, amelyben egy férfi és egy hatszemű, háromlábú marslakó szerelmi románca is helyet kapott. A francia evolucionista filozófusok, Lamarck és Bergson nyomán a korai francia sci-fikben az embert és az idegeneket egyaránt el tudják helyezni a fejlődési sémákban. Angliában Darwin evolúciós elmélete dominált, a „létért való küzdelem”, amelyben a legrátermettebb egyed (vagy egyén) él tovább, így az angol sci-fikben az idegenek az emberiség ellenségeiként tűntek fel - először H. G. Wellsnél a Világok harca (The War of the Worlds; 1898) c. regényében, ahol a Mars-lakók meg akartak semmisíteni minket. Jó néhány évvel később, 1951-ben Stanistaw Lem hasonló rossz szándékot tételezett fel a Vénuszlakókról Asztronauták c. regényében, amely a tunguz meteoritot kísérleti halálsugárnak minősítette. A harmincas években jelentek meg a scifi magazinok lapjain a BEM-ek, bugeyedmonsters, azaz gülüszemű szörnyek, akik a földön kívülről rémisztgették a gyanútlan olvasókat. Gyakran előfordult azonban, hogy idegen lények a földi ember szövetségesei lettek, főleg az emlős- és madárkülsejű intelligenciák, míg a hüllő- és puhatestű, főleg a polipra emlékeztető lények ellenségesek voltak. Stanley Weinbaum A Martian Odyssey (Marsbéli Odüsszeia; 1934) és Raymond Z. Gallun Óid Faithful (Régi hűség; 1934) c.
Milne Farley Liquid Life (Folyékony élet; 1936) c. novellájában a bacilushoz hasonló aprócska idegenek olyan hatással vannak a főszereplőre, hogy „ezután mindig megtartotta a becsületszavát, még ha egy vírusnak adta is azt..Az idegenek mérete is számos problémát vethet fel. Voltaire Micromégasá-ban (1750) hegynyi méretű óriások látogatják meg földünket, míg Katherine MacLean A képernyő nem hazudik (Pictures Don’t Lie; 1951) c. novellájában mikroszkóppal kell megkeresni a pocsolyában az idelátogató idegeneket. Clifford D. Simák The Creator (Az Alkotó; 1935) c. regénye sugallta először azt az ötletet, hogy a Föld és más világok is egy istenszerű, idegen lény alkotásai. A második világháború alatt előtérbe kerültek az idegenek és emberek közötti kommunikációs problémák (lásd KOMMUNIKÁCIÓ). Miközben a frontokon hadseregek csaptak össze, az ember és a födönkívüli megpróbált együttműködni. A. E. Van Vogt Co-operate or Elsel (Együttműködünk vagy mii; 1942) c. regényében egy földi férfi és egy bizarr külsejű idegen űrhajótörést szenved egy csillagközi háború kellős közepén, és a túlélés érdekében össze kell dolgozniuk. A túlélés áll a középpontjában P. Schuyler Miller The Cave (A barlang) c. regényének is, amelyben marsi ragadozók és leendő zsákmányaik ideiglenes fegyverszünetet kötnek, hogy átvészeljék a hosszú marsi éjszakát. Egyesült erővel számolnak le azzal, aki megszegi a békét, és ez nem más, mint a földi ember. A háborús évek légkörét jól tükrözi Murray Leinster Az első találkozás (First Contact; 1945) c. novellája. Ebben egy földi és egy idegen űrhajó találkozik, de annyira nem bíznak egymásban, hogy minden, lakóhelyükre utaló adatot megsemmisítve, űrhajót cserélnek, így küszöbölik ki a feltételezett támadást, amelyre mindkét fél felkészült. Iván JefremovA kígyó szíve (1959) c. elbeszélésében fluoralapú lények űrhajója találkozik egy földi csillaghajóval. Információt cserélnek, sőt a földiek értékes tanáccsal látják el a földönkívülieket, az átöröklés mechanizmusára való ráhatás útján oxigénesre kellene átállítani anyagcseréjüket, így nem lennének
oldalról közelítenek az idegenek felé. Arthur C. Clarké Rescue Party(A mentés; 1946) c. elbeszélésében a csápos idegenek meg akarják menteni a földieket, hiszen napjuk novává alakul át, így elpusztul a Föld. Az idegenek azonban nem találnak élőlényt a bolygón, csupán észlelnek ezernyi apró űrhajót. A földiek elköltöztek, az ezermilliárdszor népesebb idegenek civilizációjának képviselői megmosolyogják a primitív űrszerkezeteket ... húsz év múlva már nem fognak nevetni. .. John Wyndham Bamba marslakó (Dumb Martian; 1952) c. elbeszélésében a rasszizmust gúnyolja ki, Philip Jósé Farmer kalandos történeteiben Mother (Anya; 1953) vagy az Open to Me, My Sister (Nyílj meg nekem, nővérem; 1960) - az idegenekkel kapcsolatos pszichológiai és szexuális problémák is feltűnnek. Naomi Mitchinson Memoirs of a Spacewoman (Egy űrasszony emlékezései; 1961) c. regényében már-már a pornográfiát súrolja a földi nő és az idegenek szexuális tevékenységének leírása (lásd SZEX). Az idegenek megjelenése gyakran teológiai vonatkozásoktól sem mentes. Az angyali idegenek ördögi álruhában jelennek meg Eric Frank RusselDear Devil (Kedves ördög; 1950) c. művében, és okos tanácsokat osztogatnak. Clifford D. Simák Time and Again (Újra és újra; 1951) c. regényében mindenki - még az androidok is - halhatatlan idegen lélekpótlóval rendelkezik, amely szimbiózisban él „gazdájával”. Harry Hamson An Alién Agony (Bűnbeesés) c. novellájában Mark atya, a hittérítő a weskerek bolygóján jár pórul, az őslakosok szó szerint veszik a Bibliában foglaltakat, és ez félelmetes következményekkel jár. Botond Bolics György Venusz-trilógiájában - Ha felszáll a köd( 1957), Ezer év a Vénuszon (1961), Idegen bolygón született (1963) - szárnyas antropterákkal népesíti be az Esthajnalcsillagot, míg Darázs Endre Vércsap (1965) c. novellájában a főinkvizítort angyalszerű idegen ragadja magával a mennyekbe. Visszazökkenve a valóságba, meg kell állapítanunk, hogy a számos UFO-bejelentés ellenére eddig még nem sikerült idegenekkel találkoznunk sem a Földön, sem a világűrben. A személyes találkozásra egy
IDEGENEK
86 Lexikon darabig még várnunk kell, hiszen Larry Niven és Jerry Pournelle The Mote in God's Eye (Szálka Isten szemében; 1974) c. regényében az Első Találkozás időpontját 3017-re teszik. TJ
időutazásból eredő ötletek legtöbbjét együtt szerepelteti. Legyen bár az elbeszélés mégoly szatirikus hangvételű, a kiinduló paradoxon által felvetett problémák megoldásának olykor nehéz a nyomára akadni. Az ok-okozati összefüggés mindenekfeletti voltával operál Frédéric Brown Vengeance Fleet (A bosszúálló flotta) [1961] és Brian W. Aldiss „T” [1965] című munkájában. A múltba tett utazások esetleg alapjaiban változtathatják meg világunk rendjét. Ez az IDŐUTAZÁS alaptétel látszik igazolni, hogy időutazásra Wellsi alaptéma. Tekinthetjük úgy, mint az saját jövőnkből-eddigelé nem került sor. A ötlet valamennyi összetevőjének tudatos alkalmazását, vagy mint ösztönös remekművet szerzők nem vetik el mindazonáltal az - tény, hogy a Time Machine (Időgép) [1895] „alternatív” terek és/vagy idők kialakulásának című kisregény a műfajban újabb gátszakadást lehetőségét. Ilyen jelenségekkel találkozunk eredményezett. Az időutazással kapcsolatos Paul Anderson Guardians of Time (Időjárőr) [1960] ciklusában. Ezekben az egyedi érdeművek hősei a lehető lég-, szabadabban kességű írásokban mégis olykor annyi mozognak a történelmi, erkölcsi és érzelmi ellentmondás halmozódik fel, ami mintegy skálákon. Klasszikus példa erre Anson MacDonald (Robert Heinlein) amerikai szerző kikényszeríti a távoli jövő titokzatos By His Bootstraps (Nyomdokain járva) [1941] teremtményeinek, a danelliánoknak a megjelenését. Ray Bradbury A Sound of című elbeszélése, amelyben egy vétlen Thunderjében (Mennydörgő robaj) [1964] az fiatalember titokzatos jövőbeli hatalom idő végtelenül sérülékeny közeg, amelynek játékszereként, otthonától mind messzebb összefüggései, ok-okozati láncolatai bolyong az időben: fogvatartója maga a egyirányúak, halálos csapdát jelentve a világ kiinduló paradoxon. Az ehhez hasonló múltjába beavatkozónak. Más szerzők, mint történetek végtelen sorából emelkedik ki Robert Sheckley Citizen in Space (A világűr Damon Knight, az időt olyan folyamnak írják le, amely a legkeményebb torlaszokon át is polgárai) [1955] című műve, amelyben egy megtalálja a maga egyetlen lehetséges útját különös véletlen eredményeként - akár az időutazók szándékai ellenére megsokszorozódott ifjú kutató alteregóival való leszámolás útján reméli elérni saját idejét. (Anachron). Másutt maguk az emberek Jelen és múlt, ős és utód egyetlen sátáni játszanak a történelmi szükségszerűség kezére, körforgását tárja elénk Pierre Boulle - a Híd a anélkül, hogy cselekedeteik végeredményét Kwai folyón szerzője - az Egy véget nem érő felmérhetnék. Ilyen trükkökre lelünk példákat Isaac Asimov The End of Eternity (A éjszakájában. A szerző, az estebédidő kiszámíthatatlan rabja, arra kényszerül, hogy halhatatlanság halála) [1955] című klasszikus újra és újra tanújává váljon két messzi kultúra regényében, ahol az alternatív tereket ráadásul csak a „történelemhelyesbítés” sajnálatos időhadserege párviadalának. A lengyel melléktermékeinek Stanistaw Lem az Ismétlésben [1979] az
tekintik. Ezért az alterációk kivitelezői, a Halhatatlanok a manipulált tereken kívül, az időcsatorna különböző stációi közelében élik le életüket. Messzebbre megy Larry Niven, aki keserű-gunyoros hangvételű elbeszéléseiben, a Hanville Svetz nevű balek időutazásait nyomon követve adja tudtunkra, hogy közös időnket már régen elveszítettük, hogy utódaink időgépei nem csupán az egyenesek mentén haladnak majd, hanem alternatív valóságok unott zarándokaiként Hét Galaxis képtelenségeit zúdítják a gyanútlan emberiségre. (The Flight of the Horse [A ló repülése], Leviathan, Bird in The Hand [Madár kézben],van There is a Wolf in myDeath Time Machinea [Farkas az időgépemben], In a Cage [Halál a ketrecben].) Az 1969-70 közt publikált történetek kicsengése sokkalta borúlátóbb, mint első olvasásra látszanék. A hetvenes évek új hulláma az időutazás témakörén is otthagyta névjegyét, jelesül a hazánkban is publikált Michael Moorcock-féle Ecce Homo-val [1967], A logikailag még a szokottnál is gyengébb lábakon álló történet (amely legalább harmadrészben a négy evangélista munkája) egy osztrák emigráns zsidó pszichológus útját követi nyomon, egy lelki gondozónő ágyától az egyébként megszolgált kereszthalálig. Azok az olvasók, akik ebben a formában találkoztak először az újszövetségi szentírással, talán büszkék Is lehettek a szerzőre. Freud és a még többször előrángatott Jung valószínűleg nem. Az utóbbi évek hazai elbeszélésterméséből Szentmihályi Szabó Péter két elbeszélése kívánkozik áttekintésünk végére (Fekete és Fehér Lyukak [1977], Történelemhelyesbítés [1983]), amelyek ha különösebb eredetiségükkel nem is, de színvonalas kivitelezésükkel mindenképpen elismerésre érdemesek. G. A.
TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS FOLYÓIRAT Terjeszti a Magyar Posta Megjelenik havonta Főszerkesztő: Sziládi János Főszerkesztő-helyettes: Kuczka Péter Kiadja a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Felelős kiadó: Sziládi János igazgató Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest XIV., Május 1. út 57-59. Telefon: 212-390. Levélcím: Budapest, Pf. 277. 1392 (86-3183), Szikra Lapnyomda, Budapest Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató
Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a Posta hírlapüzleteiben és Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR), Budapest V., József nádor tér 1. 1900, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással 215-96162 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj fél évre 168 Ft, egy évre 336 Ft. Egyes szám ára 28 Ft. ISSN 0133-2430
Munkatársak: Halmos Ferenc olvasószerkesztő, Zigány Edit tervező Szentmihályi Szabó Péter főmunkatárs Beszédes Natasa tördelőszerkesztő. Bittó Éva szerkesztőségi titkár Csehszlovákiában,
Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat, H-1389 Budapest, Postafiók 149. A folyóirat a Szovjetunióban, az NDK-ban,
Kéziratokat és képeket nem őrzünk meg és nem küldünk vissza!
Romániában, Bulgáriában, Lengyelországban a helyi postahivatalokban rendelhető meg
Augusztusi számunkban megkezdjük Frank Robinson Az erő című izgalmas regényének közlését, melynek illusztrációit Szecskó Tamás készítette. KÉPREGÉNY először a Galaktika hasábjain. A Funky Kova! kalandjaicímű fantasztikus képregény első része. A. Clarké Keresztes hadjárat D. Knight Négyesfogat és más novellák.
