Magyarországról került Amerikába, és lett a sci-fi magazinok egyik felkapott rajzolója Leydenfrost Sándor. Ma is a klasszikusok között emlegetik. Fenti rajza a Plánét Stories című magazinban jelent meg.
Milyen a jó írás? Melyek a kritériumai? - kérdezték a Galaktika közönségtalálkozó résztvevői a szerkesztőség tagjaitól. Nehéz erre válaszolni. Mindenesetre könnyebb lenne megmondani, mi az, ami nem jó. De ezúttal válasszuk a nehezebb utat! Mint az emberi tevékenységek zömének, az Írásnak is vannak mesterségbeli alapkövetelményei. Mindenekelőtt ismerni és alkalmazni tudni kell a nyelvet. Nemcsak a nyelvrendszer, a nyelv-helyesség szabályainak hogy megfeleljen az írás, hanemkell a szinonimák gazdagsága és egyéb nyelvi ötletek segítségével a hétköznapokban helyileg beszélt köznyelv szintjéről, egy, az irodalomban közmegegyezésre jutott nyelvi szintre kell emelni a szöveget. Még mindig csak a mesterségbeli feltételeknél tartunk, amelyekhez odasorolhatjuk a leírni tudást, a jellemábrázolási képességet, az atmoszférateremtés készségét, a párbeszédek életszerű, de nem a mindennapi esetlegességeket ismétlő megformálását, a nyelvi szigort, hogy ne legyen bőbeszédű a szöveg, ne tartalmazzon többet, mint amenynyit a jelentés - információ - indokol, és folytathatnánk ezt a sort. Ha mindezek a feltételek együtt vannak, szükség van még az eredeti ötletre. Nem tévesztendő össze a témával, miként az a találkozón megtörtént. Ám a legjobb ötletből is csak akkor lesz jó írás, ha az írói szerkesztés, tömörítés, a szerzői lelemény mások számára is érdekessé, valamilyen szempontból izgalmassá, fontossá formálja. Mindezeket a képességeket egy szóval is összefoglalhatnánk: tehetség kell a jó íráshoz. És erkölcs. Annak tudata, hogy ha közrebocsátok egy írást, és azt valaki elolvassa, időt veszek el az életéből. Írásunk legalább annyit érjen, mint ez az idő, mert különben meglopjuk az olvasót. A tehetség nem szereti a szabályozást, de enélkül az etikai tartás nélkül megtévedhet a leg jóindulatúbb szándék is. A fenti követelményeknek megfelelő írásokat mindig izgalommal, várjuk.
Alfréd Bester Az Arcnélküli Ember(befejező rész) 3 Zala Tamás ford. KÖNYVEKRŐL Farkas Jenő: Naiv antiutópiák sci-fi köntösben 29 Tamási Orosz János: Az esélytelenek küzdelme 30 Szabó Virág: Érdekes kísérlet 31 Isaac Asimov Beszélő kövek 32 Fencsik Flóra ford. KÉPZŐMŰVÉSZET Gergely Mihály:. Kelemen reménység-kozmosza 41 Bogáti Péter A Lar 45 Robert Silverberg A földrengésre várva 53 Baranyi Gyula ford. MŰHELY H. Bruce Franklin: Az atomháború és a Science fiction 62 Békés András ford. Andrzej B. Boryczko A Harmadik Kapu 67 Nemere István ford. John Wyndham Fogócska 74 Baranyi Gyula ford. LEXIKON 84 A borító Varga Pál munkája
az arcnélküli ember ROBBANÁS! Rázkódás! A cellaajtó felpattan. S kint a koromsötét ismeretlenben vár a szabadság, a menekülés. Ki az, ki van kint, ki az ott, túl a cellasoron? Ó, irgalmas Isten! Az Arcnélküli Ember. Néz. Bámul. Hallgat. Menekülni, szaladni, el innen, el. Menekülés az űrön át. Röpülés a távoli, ismeretlen, feneketlen mélységen keresztül, oda, ahol ezüstcsík jelzi, hogy itt végre egyedül lehetsz, és biztonságot lelsz... S a csapóajtó. Ki kellene nyitni, de nem megy. Leszállás, de kint sincs senki, senki, aki szépen, lassan, óvatosan kinyitná ... Istenem, megint az Arcnélküli Ember! Merev tekintet. Bénító némaság. . . Ártatlan vagyok, tisztelt bíró úr. Ártatlan. Semmilyen bűntett rám nem bizonyítható, nem szűnök meg ezt hangoztatni, hiába kopog a Alfred Bester, 1953
kalapáccsal, hiába próbál elhallgattatni. Édes Krisztusom. A bírói székben, parókában és talárban, megint az Ember, Akinek Nincs Arca. Csak néz, csak bámul. A bosszúvágy szimbóluma. A kalapácskoppanás kopogásba megy át, mely a fedélzeti ajtó felől érkezik. Aztán a légiutas-kísérő hangja: „Közeledünk New Yorkhoz. Egy órán belül leszállunk New Yorkban, Mr. Reich.” S a kopogás dörömbölésbe megy át. Reich nagy nehezen összeszedte magát annyira, hogy krákogva kinyögte: - Rendben van, köszönöm. Az utaskísérő elment. Reich kikászálódott a vízágyból. Lábai elzsibbadtak. A falhoz támaszkodva talpra állt, miközben sűrűn átkozódott. Még mindig nem múlt el az iménti lidércnyomás
rettenete. Bement a fürdőszobába, megborotválkozott, a zuhany alá állt, vízzel, gőzzel és levegővel locsolta magát jó tíz percig. Még mindig forgott vele a világ. A masszírozógéppel vagy egy kiló nedves, illatos sót permetezett a bőrére. A lapátok dögönyözni kezdték a testét. Reich hirtelen vágyat érzett egy jó kávéra. Otthagyta a dögönyözőt, kilépett a fülkéből, és csengetett. Robbanást hallott, s a detonáció ereje betaszította a fülkébe. Arccal esett neki a masszírozógépnek. Hátát szilánkok szabdalták összevissza. Berohant a hálóba, előrántotta válltáskáját, felforgatta, mint valami sarokba szorított állat. A detonációkörtéket kereste. De a doboz, amelyben mindig és mindenhová magával vitt néhányat belőlük, nem volt sehol. Próbálta magát összeszedni. Érezte, hogy a só csípi szétszabdalt, sebektől vérző hátát. Visszament a masszírozófülkébe, kikapcsolta a gépet, és gondosan körülnézett. Az éjjel valaki kivette a dobozt a táskájából, és egy-egy izzót a masszírozógép lapátjaihoz erősített. Az elhajított üres dobozt megtalálta a fülke sarkában. Egy másodperc töredékén múlott, hogy egyáltalán életben maradt. Valóságos csoda, hogy megmenekült - de vajon kitől? Megvizsgálta a fedélzeti ajtót. Nyilvánvaló, hogy kulccsal nyitották ki, mert erőszakos behatolásra utaló nyom semmi. De ki tehette és miért? - Ördögfattya! - szitkozódott Reich. Idegei azonban vasból voltak. Visszament a fürdőszobába, lemosta magáról a sópikkelyeket és az alvadt vért, fertőtlenítővel bespriccelte felsebzett hátát. Felöltözött, megkávézott. Az űrhajóból kilépve az étkezési csarnokba ment, vadul megvívott a fürkész vámtisztviselővel. (Feszítsd meg, érzem jól, s a feloldás, íme, jő.) Kint már várta a Birodalom kocsija, amely a városba vitte. A kocsiból felhívta a Birodalom főhadiszállását. Titkárnőjének arca jelent meg a képernyőn. - Van valami hírünk Hassopról? - kérdezte tőle Reich. - Nincs, Mr. Reich. Azóta, hogy ön telefonált Űrföldről, semmi. - Kapcsoltassa nekem a jóléti osztályt. A képernyő elszálkásodott, majd a csíkozás megszűnt, és láthatóvá vált a Birodalom krómtól csillogó bárja. West szakállasan és tudálékosan éppen gépírásos tekercseket kötött könyv alakú iratrendezőkbe. Felnézett és elvigyorodott. -- Hello, Ben! - Te csak ne örülj, Ellery! - vágta oda neki rosszkedvűen Reich. Hol az ördögben van Hassop? Gondolom, hogy te biztosan ... - Ez már nem az én gondom, Ben. - Mi a fenéről beszélsz? West az iratrendezőket rakosgatta, és így felelt: - Én itt már végeztem. A Birodalomnál az én munkám befejeződött. Ma reggel pontban kilenckor letettem a lantot, pályafutásom a cégnél ezzel véget ért. - Micsoda? - Ahogy hallod. Én jó előre figyelmeztettelek, Ben. A Szövetség úgy döntött, hogy fel kell bontanom a munka-viszonyt a Birodalommal. A kémkedés erkölcsbe, ütköző. - Figyelj ide, Ellery! Most nem hagyhatsz cserben. Horogra akadtam, és nagy szükségem van rád. Az űrhajón ma reggel valaki ki akart nyírni, s egy hajszálon múlt, hogy a kísérlet nem sikerült. Meg kell tudnom, kinek a műve volt. Szükségem van egy fürkészre. - Roppantul sajnálom, Ben. - Tudok egy áthidaló megoldást. Kilépsz a Birodalomból, rendben van. De kötsz velünk egy szerződést, és szerződéses alapon dolgozol tovább. Akárcsak Breen. - Breen? A másodosztályú? A pszichiáter? - Igen, akihez analízisre járok. - Legfeljebb: jártál. - Micsoda? West bólintott. - Ma kaptam kézhez a Szövetség döntését. Nincs több másodállás. Behatárolták a fürkészek foglalkoztatási lehetőségeit. Cél: a lehető legtöbb jótétemény a lehető legtöbb embernek. Ez Breenre is vonatkozik. - Emögött csak Powell állhat! - Reich bömbölt. - Minden disznó fürkészfogást igénybe vesz, amit csak össze tud kaparni, hogy engem
Alfred Bester: Az Arcnélküli Ember 5 kicsináljon! D’Courtney keresztfájára akar szögelni ez a szimatfürkész! Ez a . . . - Állítsd le magad, Ben! Powellnak semmi köze az egészhez. S váljunk el jó barátokként, ha lehetséges. Mi mindig jól kijöttünk egymással. Te mit mondasz erre? - Eredj a pokolba! - bömbölte Reich, és bontotta a vonalat. Aztán a sofőrre förmedt: - Vigyen haza! Dúlva-fúlva rontott be elegáns tetőlakásába. A személyzet szívébe ismét rémület és gyűlölet költözött. Útitáskáját bevágta a szekrénybe, és Breen rendelőjében termett. A szoba üres volt. Az asztalon rövid üzenet, amelyben ugyanaz állt, amit az imént West közölt vele. Reich visszaszaladt a saját lakosztályába, és felhívta Tate-et. A képernyőn megjelent egy felirat a következő szöveggel: A KÉSZÜLÉK KIKAPCSOLVA Reich pár pillanatig döbbenten nézte, aztán Jerry Churchöt hívta. Ugyanaz a látvány: A KÉSZÜLÉK KIKAPCSOLVA Reich levágta a kagylót, felkelt, körüljárta a szobát, s megállt a széf előtt. Kikapcsolta a fényreteszt, és a bal oldali felső polcról levett egy kis piros borítékot. Amikor kézbe vette, halk kattanás hallatszott. Összegörnyedt, hátrahőkölt, kezét arca elé kapta. Vakító fény kísérte a robbanást. Reich erős ütést érzett a bal oldalában, nagy lendülettel a falnak zuhant. Hullott a törmelék, miközben nagy nehezen talpra állt. Leszaggatta a felhasadt ruhát magáról, és riadtan, dühösen tapogatta, vizsgálgatta testét. Alaposan össze volt zúzva az oldala, s a kínzó fájdalomból arra következtetett, hogy legalább egy bordája eltörött. Lépteket hallott, a személyzet rohant a folyosón, a szoba felé. Reich kiüvöltött: - Maradjatok kint! Halljátok?! Mindegyik maradjon odakint! Keresztülbotorkált a romhalmazon, és kotorászni kezdett a széf maradványai között. Ráakadt az idegbénító fegyverre, amit Chooka Froodnál szedett el a vörös szemű nőtől. Megtalálta az acélvirágra emlékeztető, baljós tőrpisztolyt, amellyel megölte D ’Courtneyt. A tárban még mindig volt négy vízzel teli kapszula. Új kabátot vett elő, és magára kapta. A két fegyvert zsebre vágta. íróasztalának fiókjából kiszedett egy dobozt, melyben detonációampullák voltak. Aztán kirohant a szobából, ügyet sem vetve a meglepetéstől néma személyzetre. Leviharzott a lépcsőn a föld alatti garázsba. Leakasztotta a garázskulcsot, kinyitotta a nehéz vasajtót. Kis távolságra tőle a ház egyik lakója állt, és őt bámulta. Beugrott magánszöcskéjébe. A slusszkulcsot elfordította. De nem a motor berregett föl, hanem szisszenés hallatszott. Reich behúzta a fejét. Ebben a pillanatban felrobbant az üzemanyagtartály, lángnyelv tört elő, elgörbült fémdarabok röpködtek, az égő üzemanyag mint tűzfolyam ömlött be az utastérbe. Reich szinte önkívületben ugrott ki a lobogó lángok közül, s a vészkijáraton keresztül kirohant a garázsból. Vágtatott, szinte röpült, az életét mentette. Kiért az utcára, megtépetten, vérezve, karbolsavas benzin bűze lengte körül, s lázasan integetett, próbált egy szöcskét fogni magának. De vezető nélkülit nem talált. Végre jött egy, amelyet sofőr vezetett. - Hová? - kérdezte a vezető. Reich kínosan érezte magát olajfoltos, véres ruhájában, s hisztérikus hangon rikoltotta: Chooka Froodhoz. A nyugati erőd 99-nél kiszállt, félrelökte a kapust, aki próbálta útját állni, ügyet sem vetett az eligazítóban ülő tisztviselőre, sem pedig Chooka Frood titkárára. Egyenesen Frood magánirodájába ment, melyet kristálycsillárok világítottak meg, benne párnázott heverők és redőnyös íróasztal árasztott régies, viktoriánus légkört.
Chooka az íróasztalnál ült elhasznált zubbonyban és elhasznált arccal. De ez az arc riadttá vált, amikor Reich előkapta zsebéből a fegyvert. - Az ég szerelmére, mit csinálsz, Reich! - Idejöttem, hozzád. Hogy próbára tegyük a szerencsénket, még mielőtt a kockára bíznánk. Egyszer már részesítettelek ennek a Ris szerszámnak az áldásából, s most megteszem újra. Be van fűtve, mint ahogy te is befűtöttél nekem. Chooka felugrott, és elkiáltotta magát: - Magdaaa! Reich akkor karon ragadta, és vonszolni kezdte. Chooka beleakadt az egyik kerevetbe, és keresztülesett rajta. A vörös szemű testőr berontott. Reich készen várta. Tarkón csapta, s amikor arccal a földre zuhant, valósággal beletaposta a padlóba. Az asszony vonaglott és kapálózottfetrengő a lábaival. Reich mindezzel nem törődött, és ráordított a kereveten Chookára: - Tisztázzuk a dolgot! Miért próbáltál a levegőbe röpíteni?! - Mit zagyválsz össze? - sápítozott Chooka. - Mi a francról beszélnék, ha nem erről. Nézz meg jól, csurom vér vagyok, tisztelt hölgy, hát erről. Három nekrológ elől lógtam meg, s mit gondolsz, meddig lehet ezt csinálni? - Térj már észhez, Reich, lennél szíves világosan megmondani, miről van szó? Én ugyanis képtelen vagyok .. . - A nagy H-ról van szó, a Halálról. Idejöttem, hogy elvegyem tőled a D'Courtney lányt. No, nem szép szóval, nem, hanem erőszakkal. Elláttam a baját a barátnődnek, és megkaptad a magadét te is. Ezt nem tudtad lenyelni, ezért csempésztél aknákat alám. Ne is tagadd, hogy ez történt! Chooka elképedve hallgatta, és ingatta a fejét. - Nem is egyszer próbálkoztál, hanem háromszor. Először az űrhajón, amikor visszatérőben voltam Űrföldről. Aztán az irodámban. Aztán a szöcskémben. Még hányszor próbálkozol, te boszorkány?! - Esküszöm, Reich, nem én voltam. Semmi közöm az egészhez, úgy segéljen engem .. . - Csak te lehettél, Chooka. Rajtad kívül nincs más, aki ilyesmire adná a fejét. Csak te alkalmazol bérgyilkosokat. Téged vádol minden. Most itt a pillanat, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Kibiztosította a fegyvert. - Nekem nincs több időm egy ilyen életveszélyes felbujtóra, akinek ráadásul koporsótölteléket csináló barátai vannak. - De hát az ég szerelmére! Mi a nyavalya bajom lett volna veled? sápítozott Chooka. - Igaz, hogy idejöttél és randalíroztál, szelíd sem voltál. Kizsebelted Magdát. Ez is igaz. De ezt megtették már mások is, s ebben aligha te voltál az utolsó. Használd a kobakod, Reich! - Azt tettem. Ha nem te lettél volna, akkor ki más? - Kenő Quizzard. Ő is alkalmaz bérgyilkosokat, s úgy hallottam, hogy közted és közte . .. - Quizzard halott. - Akkor Church. - Neki nincs bátorsága az ilyesmihez. Ha lett volna, már tíz évvel ezelőtt bebizonyította volna. Van-e más jelölted? - Se szeri, se száma azoknak, akik gyűlölnek téged. Bármelyikük lehetett. Honnét tudhatnám, hogy ki volt közülük? - Igaz, hogy van ellenségem, töméntelen. Több is, mint gondolnád. De melyikük juthat hozzá a széfemhez? Ki képes arra, hogy a fényzár-kombinációt kiderítse, és hogy . . . - Talán senki nem jutott hozzá a széfedhez, és nem fejtette meg a fényzár-kombinációt sem. Az is elég, ha valaki a fejedbe „tört be”, és kifürkészte a kombinációt. Lehetséges, hogy.. . - Kifürkészte? - Úgy bizony. Például félreismerted Churchöt. . . Vagy akadhatott másik fürkész is, akinek volt oka, hogy téged sírba tegyen. - Hát persze, de mennyire! - No, ugye hogy Church! - Nem Church, hanem Powell. - Az a zsaru?
6 Alfred Bester: Az Arcnélküli Ember - A zsaru, bizony. Powell, igen. Őszentsége, Lincoln Powell. Hát persze. - Reichből ömlött a szó. - Úgy bizony, Powell. Az a kurafi űzi ellenem ezt az alantas játékot, mert alaposan keresztbe tettem neki. Nem tudott bírósági ügyet kreálni ellenem, s mást nem tudott tenni, másként nem tudott nekem ártani, csak úgy, hogy megpróbált a levegőbe röpíteni. - Tisztára megőrültél, Reich? - Meg-e? Miért lőtte ki mellőlem Ellery Westet és Breent? Pontosan tudja, hogy a bombamerényletekkel szemben nincs más védelmem, csak az, amit egy fürkész nyújthat. Szóval senki más nem állhat a háttérben, csak Powell. - De hát gondold meg, Reich! Egy zsaru. - Zsaru hát. Na és aztán? Tán kizáró ok lenne? Egyáltalán nem. Ő biztonságban van..Ki az ördög gyanakodnék rá, éppen őrá? Pontosán
belehasított a felismerés: most nem képes a szöcskét úgy irányítani, hogy szándékos balesetet okozzon vele. „Csak semmi töprengés, csak semmi tervezés - futott át az agyán a gondolat. - Mindent bízzunk az ösztönökre. Gyilkos vagyok természetemnél fogva. Csak kivárni az alkalmas pillanatot.” Reich küszködött önmagával, és küszködött a kormányszerkezettel. A Hudson mentén akart leszállni, de alaposan megnehezítette a dolgát a bolond, erős szél, amely a North River felől fújt. Gyilkolási ösztönére hallgatva kényszerleszállást hajtott végre. Éppen Powell házának hátsó kertjében. Nem tudta, hogy miért pont ott. Kimászott a behorpadt kabinajtón, és közben magnetofonszalagról megszólalt egy hang. „Figyelmet kérek. A jármű megrongálásáért ön viseli az anyagi felelősséget. Hagyja hátra nevét és címét. Ha mi leszünk kénytelenek megkeresni önt, ennek
ebben van dolog trükkje. a Powell. tennék az őa helyében én is. Rafinált Rendbenpali van,ezMr. Powell,Ugyanígy ha te így, akkor én sem másként. Most jön majd az én aknám. A vörös szemű nőt félrelökte, Chookához lépett, és talpra rángatta. - Hívd föl Powellt, most azonnal! - Micsoda? - Hívd Powellt! - Reich üvöltött. - Lincoln Powellt. Hívd a lakását! Mondd neki, hogy azonnal jöjjön ide! - Ne akard ezt tőlem, Reich! A férfi megrázta az asszonyt. - Figyelj jól rám, te tökfej! A Bástya-cégnek a D’Courtney-kartell a
költségét felszámoljuk. Köszönjük.”is felelős leszek mindjárt - Ennél is sokkal nagyobb rongálásért mormolta Reich. Elbújt egy aranyesőbokor földig érő lombsátrában, és készenlétbe helyezte a fegyvert. S ekkor értette csak meg, hogy mi okozta a balesetet. Az a lány rohant ki a házból, aki az előbb Powell telefonját felvette, átszökkent a kerten, egyenest az összetört szöcskéhez. Powell nem mutatkozott, más sem. A lány egyedül volt. Reich figyelt, őt nem láthatták meg. Mégis erre fordul a lány. Vagyis fürkész. Reich az első fokozatra állította a fegyvert, és elhúzta a ravaszt. A lány tehetetlenül megmerevedett, majd remegni kezdett ... Már-már újra meghúzta a billentyűt, hogy leadja a végső, halálos lövést, amikor ösztöne megálljt parancsolt. Úgy érezte, eljött a pillanat, amikor Powellt a levegőbe röpítheti. A lányt a házban kell kinyírni. Detonációs ampullákkal kell beborítani a testét, ez lesz a halálos csali Powell számára. A lány napbarnított arcán kiült a veríték, állkapcsának izmai összerándultak. Reich karjába vette a reszkető testet, és a kert felől bevitte a házba. A nappaliba ment. Egy hosszú pamlagra fektette a lányt, aki olyan volt, mint valami szalmabábu. Testi ereje elhagyta, még ha akarata ellenállt is. Reich elvigyorodott, fölébe hajolt, vadul szájon csókolta. - Adja át Powellnak - mondta, majd hátralépett, és felemelte a fegyvert. Aztán leeresztette. Valaki figyelte. Megfordult, s tekintetét körbejártatta a nappaliban. Kettőjükön kívül senki. Megint a lány felé fordult, és megkérdezte: - Te játszol velem, fürkész? Felemelte a hatlövetűt, de megint le kellett eresztenie. Valaki figyelte. Reich most már körüljárta a szobát, benézett mindenüvé, szék alá, heverő mögé, még a falba épített szekrénybe is. Sehol senki. Ellenőrizte a konyhát, a fürdőszobát. Sehol egy lélek. Vissza a nappaliba. Eszébe jutott az emelet. Fölrohant a lépcsőn. A két emelet között hirtelen megtorpant. Valaki valóban figyelte. . A lépcső tetején állt, pontosabban térdelt, és kukucskált lefelé a korlát oszlopai között. Mint valami éretlen gyerek. Úgy is volt öltözve, testhez tapadó trikóruhában, a haja hátrafésülve és gumiszalaggal megkötve. Gyerekes kópéképpel őt bámulta ... Barbara D’Courtney .. . - Hello ... Reich megremegett. - Babuci vagyok. Reich értetlenül meredt rá. Ekkor a lány fölállt, lejött a lépcsőn, a karfát fogva félénken. - Nem lenne szabad. Papa barátja vagy? Reich kapkodva vette a lélegzetet. - Én ... én - dadogta. - Papának el keltett mennie - mondta gyerekesen. - De mindjárt visszajön. Ő mondta nekem. S azt is mondta, hogy ha jó gyerek leszek, ajándékot hoz. Én próbálok jó lenni, de nem könnyű. És te jó vagy?
tulajdonosa. Most, hogy D’Courtney halott, a kartell rám száll, vagyis a Bástya-cég is az enyém lett. A főnököd vagyok, Chooka, ha nem tudnád. S ha nem akarod, hogy bezárassam a boltodat, hívd föl Powellt. Ez főnöki utasítás, nem kérés. Chooka rábámult, merőn nézte, fürkészőn, s lassan megértette, hogy ez az ember nem tréfál. - De hát mit mondjak neki, Reich? - Várj csak! - Reich töprengett kicsit. Aztán előhúzta a tőrpisztolyt, és Chooka markába nyomta. - Ezt mutasd be neki. Mondd azt, hogy a D ’Courtney lány hagyta itt. - Ez meg mi a csoda? - Fegyver. Ez ölte meg D’Courtneyt. - De hát az ég .. . Reich vihogott. - Nem fogja sok hasznát venni, légy megnyugodva. Előbb röpül a levegőbe, mintsem erre rátehetné a kezét. Hívd föl! Mutasd meg neki a pisztolyt, és hívd ide. Chookát a telefonhoz taszigálta. Mellette maradt, hogy lássa, mit mutat a képernyő. Az idegbénítót jelentőségteljesen ráfogta az asszonyra. Ebből Chooka is értett. Powell számát hívta. Mary Noyes volt a vonal másik végén, majd szólt Powellnak. A képernyőn feltűnt a prefektus nyúzott képpel, karikás szemekkel. - Van valami, már tudniillik nálam, ami érdekelni fogja, Powell. Chooka szaggatottan beszélt. - Épp most akadtam rá. Az a lány, akit elvitt innét, a házamban. Ö hagyhatta itt. - Mit hagyott ott, Chooka? - A fegyvert, amely kioltotta apja életét. - Csak nem?! - Powell arca egyszeriben élettel telítődött. - Hadd látom. - Chooka felmutatta a tőrpisztolyt. - Egek, tényleg az! - Powell felvillanyozódott. - Talán végre rám mosolyog a szerencse. Ne mozduljon, maradjon, ahol van, Chooka. Amilyen gyorsan a szöcske ugrik, ott leszek. A képernyő elsötétedett. Reich foga megcsikordult, vér ízét érezte a szájában. Kirohant a Szivárványtanyáról. Az utcán elcsípett egy érmés szöcskét, s beszállt. A jármű süvítve elindult, és rögtön nekikoccant egy tizenharmadik emeleti párkánynak. Reichbe
- A te papád? Visszajön? A te papád? Barbara bólintott, majd így folytatta: - Talán játszottatok valamit Mary nénivel? Megpusziltad. Láttam. Papa megpuszil engem. Én ilyenkor örülök. Szeretem, ha megpuszilnak. Mary néni is szereti? Bizalmasra váltott hangon még hozzátette: - Ha megnövök, feleségül megyek papához, és örökre az ő kislánya leszek. Van neked is kislányod? Reich maga felé fordította a lányt, és figyelmesen nézte az arcát. - Hülyéskedsz? Azt hiszed, én is bemegyek a te utcádba? Mennyit köptél el Powellnak? - Ő az én papám. Amikor megkérdeztem, miért más a neve, mint az enyém, furcsán nézett rám. Neked mi a neved? - Én kérdeztelek téged! - Reich már kiabált. - Azt kérdeztem, mennyit mondtál el neki? Meddig játszod a hülyét? Arra válaszolj, amit kérdeztem! Barbara zavartan tekintett a férfira, sírva fakadt, és próbált elfutni tőle. De Reich nem hagyta szabadulni. - Menj innét! Eressz el! - Előbb válaszolj! - Eressz el! Reich rángatni kezdte, lökdöste a heverő felé, amelyen Mary Noyes feküdt bénultan. Barbarát lelökte mellé, hátralépett, és fölemelte a fegyvert. Barbara hirtelen felegyenesedett. Egyszerre csupa figyelem lett. Arcáról lemállott a gyerekes kifejezés, feszültség és várakozás ült ki rá. Felugrott, futni kezdett, majd visszahőkölt, s úgy tett, mint aki ajtót nyit ki. Futott aztán megint, szőke haja libbent, fekete szemeiben rémület … vad szépség villámlása. - Apám! - sikoltotta. - Az ég szerelmére, apám! Reich szíve megdermedt. A lány őfelé rohant. Előrelépett, hogy elkapja. Barbara megállt, hátrahőkölt és újra szaladni kezdett, körbekörbe, közben vadul sikongatott, és meresztgette szemeit. - Ne, ne, könyörgök, ne! Apám! Reich oldalt fordult, a lány után kapott, s sikerült megragadnia. A lány próbálta kitépni magát kezei közül, és közben jajongott. Ordított Reich is. A lány megdermedt, kezével befogta fülét. Reich megint ott volt az Orchidea-lakosztályban. Hallotta a dörrenést, látta a vért és D’Courtney szétloccsanó koponyáját. Mintha villamos áram ütése érte volna, megrándult, és elengedte a sivalkodó lányt. Ez térdre hullott, és mászni kezdett. Majd ráborult a viaszsárga tetemre. Reich visszafojtotta lélegzetét, ökölbe szorította kezét, próbálta visszanyerni uralmát önmaga felett. Amikor a zakatolás csitulni kezdett a fülében, Barbara felé fordult. Iparkodott rendet csinálni felzaklatott gondolataiban, és a másodperc töredéke alatt határozott, hogy változtat tervén. Tanúra soha nem számított. Verje meg az Isten ezt a Powellt! Meg kell ölnie a lányt. Vagy mind a kettőt? Nem. Nem gyilkosság. Csapda lesz. Átkozott Gus Taté! De várjunk csak! Ő miért nem volt a Beaumont-házban? Ő vajon hol volt. . . - Hudson rakpart 33! - harsant kintről Powell hangja. Reich hirtelen megfordult, automatikusan lehajolt, és a pisztolyt a bal könyöke alá kapta, pontosan úgy, ahogy Quizzard embereitől tanulta. - Ne is próbálkozzék vele - Powell belépett a szobába. - Légy ezerszer átkozott! - ordította Reich, s megcélozta a férfit. De Powell félreugrott. Te átkozott fürkész, te disznó! - Reich Powellra rontott. Powell megint félrehajolt, és hatalmas ütést mért Reich könyökízületére. A fegyver azonnal a padlóra hullott. Reich felnyögött és összegörnyedt. Elöntötte az izzadság. Powell háromszor ütött. Tarkó, gyomorszáj, ágyék. Reich öklendezve fetrengett. Orrából vér szivárgott. - Testvér, hát azt hitted, hogy csak te tudsz verekedni? - mormolta Powell. Odalépett a térdeplő Barbara D'Courtneyhoz, és felemelte. - Nincs semmi bajod, Barbara? - Hello, papa! Rémeset álmodtam. - Tudom, babuci. Miattam. Leckét akartam adni ennek a félkegyelműnek. - Puszit kérek, papa.
Powell megcsókolta a homlokát, s kedvtelve mondta: - Megnőttél. Tegnap még kis fruska voltál, ma már felnőtt nő vagy. - Igen, gyorsan növök, mert azt ígérted, hogy megvárod, amíg megnövök. - Úgy van, megígértem, Barbara. Fel tudsz menni a szobádba egyedül, vagy vigyelek föl a karomban, mint tegnap? - Föl tudok menni egyedül. - Nagyszerű, babuci. Akkor menj föl a szobádba. Barbara a lépcsőhöz ment, megkapaszkodott a korlátban, és föltotyogott a lépcsőn. Mielőtt felért volna a lépcső tetejére, visszanézett, Reichre pillantott, és nyelvet öltött rá. Aztán eltűnt. Powell odament Mary Noyeshoz, hatástalanította az idegzárlatot, megmérte a pulzusát. Elrendezte a pamlagot, hogy kényelmesen feküdjön. - Első fokozat, ml? - vetette oda Reichnek. - Fájdalmas, de egy órán belül rendbe jön. Odalépett Reichhez, és mereven nézte, arcán égő haraggal. - Legszívesebben még egyet bevágnék, Maryért. De mi értelme lenne? Tanulni úgysem tanulnál belőle, hisz semmiből sem tanulsz. Gazember vagy, akiben szemernyi jóság sincs. - Ölj meg! - nyögte felé Reich. - Ölj meg vagy eressz el, de akkor én öllek meg téged. Powell fölvette a földről a fegyvert, és a szeme sarkából Reichre nézett. - Próbáld megfeszíteni az izmaidat. A bénultság nem tart tovább pár másodpercnél. Leült, ölében a pisztollyal. - Megint kemény leckét adtál föl. Nem volt öt perce sem, hogy elindultam hazulról, amikor rájöttem, hogy amit Chooka előadott, abból egy szó sem igaz. Te húztad be őt a hazugságba. - Te vagy a hazug. Te, az átkozott etikáddal meg az átkozott magasztos szövegeiddel. - Chooka azt mondta, hogy az a fegyver oltotta ki D’Courtney életét. Powell mintha meg sem hallotta volna Reich átkozódását. - Ez igaz. A bökkenő csak az, hogy senki nem tudhatott arról, mivel ölték meg D'Courtneyt. Senki nem tudhatott erről, kivéve
8 Alfred Bester: Az Arcnélküli Ember engem meg téged. így hát megfordultam és hazajöttem. Eltartott egy darabig, talán túl soká is. Próbálj most fölkelni. Ennyire nem készülhettél ki, ne tettesd magad! Reich nagy nehezen föltápászkodott, zihálva lélegzett. Hirtelen benyúlt a zsebébe, és kivette a detonátorampullás dobozt. Powell azonban hátravágódott a székben, és sarkával’ mellbe rúgta Reichet. Az a kerevetre zuhant, a doboz kirepült a kezéből. - Mikor tanulja meg végre a magadfajta, hogy egy fürkészi nem lehet meglepni. - Powell felkelt, és fölemelte a földről. - Valóságos fegyverraktár vagy ma, testvér? Úgy viselkedsz, mint akinek máson sem jár az esze, csak azon, hogy öljön vagy megölik. Nem pedig úgy, mint aki szabad emberként élni akar. Azt mondtam: szabad. Nem pedig azt: ártatlan. _ - Szabad, de meddig - szűrte a szót a foga között Reich. - Én sem említettem ártatlanságot soha. Szabad, de meddig? - Örökre. Tökéletesen ellened szól minden, minden részlet tisztázódott. Ellenőriztem az összes apróságot, megfürkésztelek, amíg Barbarával voltál elfoglalva. Vihetem az ügyet a bíróság elé. De van valami, egy apró pont", ahol hajótörést szenved az egész.' Szabad ember vagy, Reich. Az ügyedet is lezártuk. - Lezártátok? - Reich nem is leplezte meglepetését. - Le bizony. Nem volt mit tenni. Mattot kaptam. Most már lerakhatod a fegyvereidet, Reich. Foglalkozhatsz nyugodtan az üzleti ügyeiddel. Senki sem fog zaklatni. - Hazudsz. Ez is valami átkozott fürkésztrükk. - Ugyan, Reich. Mindent tudok rólad . . . Hogy mennyivel vetted meg Gus Tate-et... Hogy mit ígértél Jerry Church-nek .. , Hogy hol találtál rá a Szardínia-játékra . .. Hogy mit csináltál a Rhodopsinfiolával, amit Wilson Jordán készített a számodra . . . Tudom, hogy a tárból kiszedted az igazi töltényeket, s aztán vízzel teli kapszulákat töltöttél beléjük . . . Elég tekintélyes mennyiségű bizonyíték, nemde? Csak egy a bökkenő. Az esküdtszéknek indíték is kell, én pedig nem
- Ha meg tudnálak ölni, egyszerűen azt tenném veled is, amit a bábuddal: lecsavarnám a fejedet. Darabokra tépnélek, a Galaktikus Bitóra kötnélek föl, és a Világmindenség megáldana érte. Nem is vagy tudatában, milyen veszedelmes vagy. Tudja-e a pestis, hogy mekkora balsors? Ismeri-e a halál önmaga arcát? ' Reich zavartan pislogott Powellra. A prefektus türelmetlenül rázta a fejét. „De mi az ördögnek teszek föl neki ilyen kérdéseket? Hiszen halvány fogalma nincs, voltaképpen miről is beszélek. Soha nem is lesz.” A faliszekrénykéből kivett egy konyakos üveget, és Reich szájához emelte. Reich kapálózott, köpködött, de Powell beleerőltetett néhány kortyot.
tudom, mi volt az indíték. Biztos lehetsz benne, hogy szabad ember maradsz. - Hazudsz, Powell. - Igaz, valamit tehetek. Hangsúlyozhatnám a halálokozás szándékát az indíték helyett. De hát ez nagyon bizonytalan vád. Mintha az ágyúm vaktölténnyel tüzelne. Könnyen kivédenéd. Annál is inkább, mert tanúk gyanánt csak egy beteg lányt meg fürkészeket tudnék felvonultatni. Szóval én . . . - Hazudsz, Powell, hazudsz! - Reich üvöltött. - Azonkívül képmutató vagy. Hazug fürkész, nem más. Miért gondolod, hogy bedőlök neked? Miért gondolod, hogy végighallgatom ezt a mesét? Nincs a kezedben semmi, Powell. Semmi. Minden húzásodat keresztülhúztam. Ezért próbáltál fölrobbantani. Ezért próbáltál. . . Reich váratlanul elhallgatott, és a fejéhez kapott. - Szent ég! Ez volt talán a legjobb csapda. Én meg belesétáltam. Kötözni való bolond vagyok. - Hallgass! - förmedt rá Powell. - Ha ennyire fölhergeled magad, nem tudlak megfürkészni. Mi ez az egész a csapdákkal? Reich durván röhögött.
Elfogadva. - Nem. A gazember elutasította, ő ... - Elfogadta, Reich, elfogadta. Amikor megtudtam, hogy D’Courtney pozitív választ adott, nekem befellegzett. Abban a pillanatban tudtam, hogy az ügyet nem lehet bíróság elé vinni. De eszembe sem volt bombamerényletet elkövetni ellened. Nem én piszkáltam a zárat a szobád ajtaján, nem én helyeztem el a detonációs ampullákat, nem akartalak eltenni láb alól. Aki tette, pontosan azért próbálkozott, mert tisztában volt vele, hogy tőlem már nem kell tartanod. Tudta, hogy téged már nem fenyeget semmi. Tisztában volt azzal, amire én csak most jöttem rá. Hogy te vagy a jövendő legveszedelmesebb ellensége. Reich szólni próbált. Igyekezett felülni a heverőn, de még mindig túl gyönge volt. Végül kinyögte: - De hát akkor ki, kicsoda? - A te ősi ellenséged, Reich .. . Előle nem menekülhetsz. És imádkozom, hogy valóban ne is menekülhess előle! - De hát kiről beszélsz, Powell? - Az Arcnélküli Emberről. Reich felhördült. Aztán megfordult, és kitámolygott a házból.
- Mintha nem ... tudnád ... Az űrhajó fedélzetén . . . Aztán a széf... aztán a szöcske Powell rábámult Reichre, másodpercekig fürkészte, elmélyedt benne, próbálta megemészteni, amit hallott és látott. Arcából mindinkább kifutott a vér, kapkodva kezdte szedni a levegőt. - Egek, szent egek! - Powell izgatottan felkiáltott. - Felállt, dúltan járt föl és alá. - Ez az! Most már érthető ... Az öreg Mózes ráhibázott. Szenvedélyindíték? Mi meg azt hittük, hogy szórakozik velünk ... És Barbara sziámiiker-képzete ... És D ’Courtney bűne .. . Nem véletlen, hogy Reich nem tudott minket Chookánál megölni... De a gyilkosságnak már nincs is jelentősége. Másról van itt szó, valami sokkal mélyebb dologról. Sokkal mélyebbről, s ebben rejlik az igazi nagy veszedelem. Sokkal nagyobb, mint bármikor is gyanítottam volna. Powell elhallgatott, megint Reich felé fordult, és behatóan nézte.
- Nyeld le!inkább? - förmedt rá.anélkül - Szeddisössze gyógyszert Vagy rendbemagát, jössz?és figyelj! Kérsz Reich összerázkódott a konyaktól, próbálta kiköpni. Powell alaposan megrázta. - Tisztázzuk ezt a dolgot! - mondta Powell. - Igyekszem legalább részlegesen eléd tárni a gondolatmenetet. Próbáld megérteni! Ügyedet lezártuk. Lezártuk még a merényletek előtt. Ha tudtam volna ezekről, nem is kezdeményeztem volna, hogy bírósági ügy legyen a dologból. Egyszerűen fütyültem volna a szabályokra, és megöltelek volna. Ezt próbáld felfogni, Reich! Reich már nem köpködött. - Nem találtam indítékot a gyilkosságra. Ez volt a bökkenő. Amikor az egyesülést indítványoztad. D ’Courtneynak, ő elfogadta az ajánlatot. WWHG, vagyis: elfogadva. Semmi okod nem volt, hogy megöld. Sőt minden okod megvolt, hogy életben maradjon. Reich elsápadt. Feje rángatózni kezdett, közben ezt motyogta: - Nem, nem, dehogyis. A WWHG annyit jelent, hogy elutasítva. Elutasítva.
Feszül már, érzem jól, s a szakítás íme jő. Feszül már, érzem jól, s a szakítás íme jő. Feszül már, érzem jól, s a szakítás íme jő. - Elég! - kiáltott föl Reich.
10 Alfred Bester: Az Arcnélküli Ember
Nyolc, uram, hét, uram, hat, uram, öt, uram... - Egek, legyen már vége! Négy, uram, három, uram, kettő, uram, s végül egy. „Gondolkozz, gondolkozz! Miért nem gondolkozol? Mi történt
velem? Miért nem tudok gondolkodni?” Feszül már, érzem jól... „Az az ember hazudott. Nekem volt igazam. A legnagyobb időzített bomba. WWHG. Elutasítás. Elutasítás. De miért hazudott? Mire megy vele?” S a szakítás íme jő. „Az Arcnélküli Ember. Breen közölhette vele. Vagy talán Gus
Tate-től tudta meg. Gondolkozzunk csak!” Feszül már... „De hát az Arcnélküli Ember nem létezik. Rossz álom, éjszakai lidércnyomás.” *' Érzem jól... „No és az időzített bombák? Mi a helyzet a merényletekkel? Félelem jár át ebben a házban, hideg bizonytalanság. Miért nem húzza meg a ravaszt? Azt mondja nekem, hogy szabad vagyok. De mi van emögött, mit forralhat? Gondolkozzunk csak! ” S a szakítás . .. Egy kezet érez a vállán, és egy hangot hall. - Mr. Reich! - Mi az? Mi van? - Mr. Reich! - Mi van? Ki az? Reich körülnézett, és ráocsúdott a valóságra. Zuhogott az eső. Az oldalára fordulva feküdt, térdeit felhúzva, karjait összekulcsolva, arccal a sárban. Csuromvizes volt, és any-nyira átjárta a hideg, hogy vacogott. Az öböl partján feküdt, egy fasorban. Körülötte nyögtek és sóhajtoztak a fák. Egy alak hajolt fölé. - Ki maga? - Galen Chervill, Mr. Reich. - Kicsoda? - Galen Chervill, uram. Maria Beaumont estélyén találkoztunk, nem emlékszik? Tehetnék önért valamit? - Nehogy belém fürkésszen! - Dehogyis, Mr. Reich. Mi különben sem szoktunk Az ifjú Chervill észbe kapott. - Ön tudja, hogy én fürkész vagyok. Nem ártana, ha felkelne, uram. Megfogta Reich karját, és felsegítette. Reich felnyögött, és próbálta kiszabadítani a karját. Chervill a hóna alá nyúlt, és talpra állította. Megrökönyödve nézte Reich riadt arcát. - Valaki kifosztotta, Mr. Reich? - Mi? Dehogy. - Akkor talán baleset érte? - Nem, nem. - Reich kitört. - Hagyjon nekem békét, menjen a pokolba! - Természetesen, uram. Ne haragudjék. Azt hittem, segítségre van szüksége, és hogy tehetnék önért valamit, uram. De ha .... - Várjon! - Reich félbeszakította. - Jöjjön csak vissza! Megkapaszkodott egy fatörzsben, próbált talpon maradni. Ömlött róla az izzadság. Nagy nehezen fölegyenesedett, és véreres szemeivel Chervillre bámult. - Tényleg segíteni akar rajtam?
- Örömest, Mr. Reich. - És semmi kíváncsiskodás? Utána meg befúj a rendőrségen? - Hová gondol, Mr. Reich? - Gyilkosságba keveredtem, Chervill. Meg kell tudnom, ki akar megölni. Megtenné, hogy megfürkész valakit a számomra? - Ez inkább a rendőrségre tartoznék, ők jobban .. . - A rendőrség? Menjen már! - Reich hisztérikus kacajban tört ki, de fájdalmasan összerándult. - Egy zsarut fürkésszen meg nekem, Chervill. Egy nagyfejű zsarut. A zsaruk zsaruját. Érti? - Eleresztette a fatörzset, és Chervillre támaszkodott. - Fel akarom keresni ezt a főzsarut, és szeretnék föltenni neki néhány kérdést. Arra kérem, kísérjen el, legyen jelen, amikor beszélek vele, s mondja meg nekem, mi az igazság. Megteszi nekem ezt a szívességet? Eljön velem Crabbe kapitányhoz, és megfürkészi őt nekem? Hogy igazat beszél-e? Csak belefürkészik egyet, aztán elfelejti az egészet. Hajlandó? - Igen, Mr. Reich. - Nocsak. Egy becsületes fürkész. Ez meg hogy lehet? Akkor nyomás! Reich szánalmasan dülöngélt, valósággal tántorgott. Chervill követte. Míg a rendőrség épülete felé haladtak, lenyűgözte Reich dühe, amely áttört sebesülésen, lázon, szenvedésen. Amint beléptek a főkapitányság épületébe, Reich félresöpörte mindazokat, akik elébe kerültek, portást, őröket, tisztviselőket, és azonmód sárosán, véresen Crabbe díszes főkapitányi irodájába rontott. - Szent isten, Reich! - csapta össze kezeit Crabbe. - Tényleg maga az, maga Ben-Reich? Reich Chervillre mordult: - Üljön lé! Aztán Crabbe-re förmedt. - Nézzen rám, főkapitány, alig élek. Ez itt igazi vér. A többi sár. Remek napom volt. . . Igazán remek .. . Csupán arra volnék kíváncsi, hol a fenében kujtorog ilyenkor a rendőrség? Hol a maga istenáldotta prefektusa, a mindenható Powell? Hol a maga ... - Alig él,- Ben. Miről beszél? - Arról, hogy egyetlen nap alatt háromszor próbáltak megölni. Ez a fiú - Reich rábökött Chervillre - talált rám az öbölnél, félholtan. Nézzen csak rám, az isten szerelmére! - Megölni! - Crabbe feldúltan vágott rá íróasztalára. - Hát persze. Bolond ez a Powell. Nem lett volna szabad rá hallgatnom. Aki megölte D'Courtneyt, az tör a maga életére is. Reich a főkapitány háta mögött vadul integetett Chervill-nek. - Nyomatékosan közöltem Powell-lal, hogy maga ártatlan. De ő meg sem hallgatott. Amikor az ügyészi hivatal pokoli számítógépe is úgy döntött, hogy maga ártatlan, akkor se hitte el. - A gép szerint ártatlan vagyok? - Hát persze. Nincs is eljárás. Nem lesz ügy, nem is volt soha. A szent törvény megvédi magát a gyilkosokkal szemben, mint ahogy minden tisztességes törvénytisztelő honpolgárt. Én magam veszem kezembe a dolgot - Crabbe az ajtóhoz lépett. - Úgy vélem, helyre kell tenni Pawellt. Nem fog több fölösleges galibát okozni. De maradjon még, Ben. Beszélnünk kell egymással a szoláris * szenátori jelölésemről ... Crabbe mögött döngve csapódott be az Iroda ajtaja. Reich szédült. Három Chervillt látott. - Nos, mi a véleménye? - motyogta. - Igazat mondott, Mr. Reich. - Igazat, de kiről? Rólam? Vagy Powellról? - Nos - töprengett óvatosan Chervill. Gyerünk, gazember! - förmedt rá Reich. - Mit gondolsz, meddig teheted próbára a türelmemet? - Igazat mondott önt illetően - válaszolta Chervill. - A komputer nem adott felhatalmazást, hogy a D ’Courtney gyilkosság ügyében bármilyen lépést foganatosítsanak ön ellen, Mr. Reich. Powellt kényszerítették, hogy elejtse az ügyet. Az eset árnyat vet az ő további pályafutására is.
Alfred Bester: Az Arcnélküli Ember 11 - Nem csapsz be? Tényleg ez az igazság? - Reich a fiúhoz lépett, és megrázta. - Ez az igazság? Felmentettek? Visszatérhetek az üzlethez, és a saját dolgaimmal foglalkozhatom végre? Nem fognak többé zaklatni? - Ön már nem érdekes a számukra, elejtették az ügyét. Foglalkozhat az üzleti ügyeivel, senki nem fogja zaklatni a jövőben. Reichből győzedelmes kacaj szakadt ki. Testének zúzódásai, tört bordái fájdalmasan belehasítottak, de úgy hahotázott, hogy kicsordultak a könnyek a szeméből. Fölkelt, s kiment a főkapitányi irodából, egyedül hagyva Chervillt. Ruházatát, ábrázatát vér és szenny borította, de diadalmasan vonult a folyosókon. Olyan volt most, amilyennek a Neander-völgyi embert szokták ábrázolni. Billegve, súlyosan lépegetett, közben artikulálatlan hangon bőgött. A kép tökéletességéhez csupán az hiányzott, hogy szarvasbikatetem
αKINS: Ez elég meggyőzően hangzik. POWELL: Reich támogatja a Szupérpatrióták Egyesületét. Ha ezt a szervezetet nem tudjuk megfékezni, óhatatlanul polgárháborúba sodródunk, s a belső káosz ingoványa végképp elnyel valamennyiünket. FRANION: Ez szintén meggyőzően hangzik. POWELL: Van azonban egy további fejlemény is. Ajánlom, hogy vizsgáljátok meg tüzetesen, és mérlegeljétek alaposan. Reich hovatovább a galaxis fókuszává válik. . . A sorsdöntő kapcsolódási ponttá, amely a pozitív múltat és a valószínű jövőt összeköti. Jelenleg éppen azon ügyködik, hogy óriási horderejű átalakulást készítsen elő. Az idő elsőrendű jelentőségűvé emelkedik. Ha Reich megelőz bennünket, s az átalakítással előbb végez, mint ahogy én nyakon csípném, kicsúszik a mi valóságunk hatóköréből, sebezhetetlenné
válik akcióinkkal szemben, s(Riadalom) ezzel halálos veszedelembe sodorja a galaxis létét és működését. αKINS: Nem túlzol, Powell? Vagy D’Courtney kartellja, melyet szépen zsebre vágok. Istenem, adj POWELL: Eltúloznám? Fürkéssz csak jól belém! Vedd számításba időt, hogy vágyálmaim teljesüljenek, és a galaxist a markomba Reich helyzetét a térben és az időben. Nem arról van-e szó, hogy kaparinthassam!” saját akaratát világakarattá kezdi átváltoztatni? Nem arról-e, hogy az ő valósága lényegül át világvalósággá? S nem annak vagyunk-e Kilépett a főkapitányság acélkapuján, egy pillanatra megállt a lépcsőn, és nézte az eső áztatta utcát. Nézte a szórakozóhelyeket a tér szemtanúi, hogy a hatalom, az energia és az értelem, ami őbenne összpontosul, és ezáltal kritikus méreteket ölt, a végső pusztulást túloldalán, végigjártatta szemét a szomszéd háztömbön, az emeleti készíti elő? (Egyetértés) szinten egymás mellett sorakozó fényes üzleteken. Minden fénylett és csillogott. Az emberek most kezdték meg éjszakai bevásárlásaikat. T’SUNG: Ez sajnos a színtiszta igazság. Mégis vannak bizonyos A háta mögött két felhőkarcoló magasodott, kétszáz emelet magas aggályaim, s nem szívesen adnék felhatalmazást a kockák, hivatalokkal zsúfolva. A tetőn a légijárművek csipkeszerű Tömegkoncentráció igénybevételére. Hadd emlékeztesselek, Powell, díszítéssel szegett le- és felszállóhelyei. S a röppenő szöcskék lámpái hogy valahányszor ezt a módszert alkalmaztuk, az összesített energia úgy villogtak, mint nyári éjszakán a szentjánosbogárkák. hordozóját is megsemmisítettük egyúttal. S te, Powell, túlságosan is - És ez mind-mind az enyém lesz! - belekiáltott az éjszakába, értékes vagy, semhogy kockáztatni kívánnánk a megsemmisülésedet. magasba emelte karjait, hogy magához ölelje a világmindenséget. POWELL; Meg kell engednetek, hogy vállaljam ezt a kockázatot. Mindnyájan a birtokomban lesztek. Testetek, lelketek, érzéseitek Reich nem akárki, ama kevesek egyike, akik képesek megrázni a szőröstül-bőröstül. világmindenséget. Ilyen szempontból ma még csak serdülőkorúnak Hirtelen baljós és ismerős alakra lett figyelmes, mely átvágott a számít, de egykettőre eléri a teljes fejlettséget. S végeredményben téren, s őrá szögezte merev tekintetét. Fekete árnyék körítette, mint minden azon múlik, hogy hagyjuk-e őt ilyen értelemben érett felnőtté valami sötét köpönyeg, s akár a gyémántpor, úgy csillogott rajta a cseperedni. Ettől függ a szupérek sorsa, a köznapi halandóké, a milliárdnyi esőcsepp. Jött, bámult némán és hátborzongatón ... Az szerves élet, a Föld, a naprendszer, az egész világegyetem jövendője. Ember, Akinek Nincs Arca. Nem engedhetjük meg, hogy rossz realitássá nője ki magát. Iszonyatos üvöltés. A biztosítékok kivágtak. Mint fa, amelyet Szavazzunk! villámcsapás sújtott, Reich elterült a földön. FRANION: Azt kéred, hogy szavazzuk meg a halálodat? POWELL: Nem. Arra kell szavazni, hogy vagy-vagy. Arra, hogy ha nem vállalom ezt a kockázatot, akkor mindaz, ami létezik és amiről tudomásunk van, óhatatlanul elpusztul. Tehát szavazzunk. Kilenc óra előtt egy perccel a Szupérszövetség tizenöt tagú αKINS: Nőjön Reich akkorára, amekkorára csak akar. Az idő nem bizottságából tízen T’sung elnök irodájában ültek. Rendkívüli ügy neki dolgozik, s bármelyik pillanatban felléphetünk ellene. Erre megtárgyalására gyűltek össze. Kilenc óra után egy perccel már mindig van módunk, ezzel soha nem késhetünk el. végeztek is. Az ülést elnapolták. Mindössze 120 szupérmásodpercig POWELL: Szavazásra teszem föl a kérdést. Megkapom-e a tartott az egész, s ez alatt a következők történtek: felhatalmazást? (A felhatalmazást megadják.) Kalapácsütés. Az ülést berekesztik. Az óra nagymutatója a kilencesre ért. A kismutató az ötvenkilencesre, Az óra nagymutatója A kismutató a 01-en. a kilencesen. a másodpercmutató a hatvanra. A másodpercmutató - megsemmisítés. RENDKÍVÜLI ÜLÉS Egy órával később Powell hazatért. Felkészült testben és lélekben, Tárgy: Lincoln Powell kérése: hadd lehessen ő a koncentrált minden függő ügyét elintézte.. Megírta végakaratát, kiegyenlítette energia emberi hordozója. (Nagy megrökönyödés) összes tartozását, aláírt minden aláírnivalót, elrendezett minden T’SUNG: Nem gondolhatod komolyan, Powell. Hogy is juthatott elrendeznivalót. Rémület uralkodott a Szövetségben. Rémület uralkodott odahaza. Szinte még be sem lépett a házba, Mary Noyes eszedbe, hogy ezzel az indítvánnyal előhozakodj? Milyen ok szól már tudta, mi történt, és mi készül. amellett, hogy ezt a szokatlan és végzetes eljárást javasold? - Linc! POWELL: A D'Courtney-ügy meglepő fordulata, s szeretném, ha - Csak semmi izgalom. Meg kell történnie. ezt valamennyien megfontolás tárgyává tennétek. (Mérlegelés) - De... POWELL: Valamennyien tudjátok, hogy Reich a mi - Egyáltalán nem biztos, hogy belepusztulok. Van esély, hogy legveszedelmesebb ellenségünk. Ő támogatja a szupérek ellen túléljem... És még valami. Ha netán meghalnék, a laboratórium kibontakozott rágalomhadjáratot. Ha ennek nem vetünk véget, végezzen agyboncolást. Minden papírt aláírtam, ami ehhez kellhet. hamarosan a kisebbségi csoportok tipikus sorsára jutunk. lógjon a válláról, vagy grizzlycsont legyen a kezében. „Most jöhet néhány trófea - mondta magában. - Például Powellé.
10 Alfred Bester: Az Arcnélküli Ember
Remélem, te is segítesz majd, ha esetleg valami nehézség támadna. Feltehetőleg azt megelőzően akarják megkapni a tetemet, hogy beállt volna a hullamerevség. Ha a testhez nem jutnak hozzá, a fejre mindenképpen szükségük lesz. Kérlek, segíts nekik! - Linc! - Sajnálom. Most azonban csomagolni kellene. A kislányt vidd át a Kingston Kórházba. Ez a hely mostantól fogva már nem biztonságos. - Már nem kislány többé. Ő már. .. Mary hátrafordult, rohanni kezdett felfelé a lépcsőn. Powell a megszokott ingereket érezte: hó/menta/tulipán/selyem ... ehhez most rettenet és félelem keveredett. Powell sóhajtott. Könnyed mozgású tizenéves jelent meg a lépcsőfeljáró tetején, és indult lefelé a lépcsőn. Kosztümöt viselt, arcán tettetett meglepetés tükröződött. Powell ránézett, elmosolyodott. A lány félúton megállt, hogy a férfi magába a látványt. - Csak ihassa nem? Mr. Powell személyesen, ha nem tévedek? - Igen. Jó reggelt, Barbara! - S mi szél hozta ide ma reggel? - Barbara lejött a lépcsőn, ujjhegyeivel lágyan végigsimítva a korlátot, s amikor lábát az utolsó lépcsőfokról levette:
- Pip - mondta panaszosan. Powell folytatta a játékot. - Pop. - Bim. - Bam. Barbara rápillantott a férfira. - Maradjon, ahol most van. Felmegyek újra, aztán megint lejövök. Másodszorra egész biztos tökéletesen fog sikerülni. - Lehetetlen. A lány felszaladt a lépcsőn, megfordult és elindult lefelé. Közben beszélt:
- Kedves Mr. Powell, milyen zavaros fejű csitrinek gondol engem? Változtassa meg, kérem, a rólam kialakított véleményét! Ma már nem vagyok az a csecsemő, aki tegnap voltam. Sok-sok évet öregedtem azóta. Kérem, hogy mostantól fogva vegyen felnőttszámba. - Mindössze ennyi? - Ezt kérem, semmi mást.. - Szép, szép. De aki felnőtt, annak a hangja is felnőtt hang kell legyen. A lány elnevette magát, belevetette magát Powell ölébe. - Csak lassan, Barbara! Aki éveket öregedett, az súlyosabb is lett, nemde?
Alfred Bester: Az Arcnélküli Ember 13 - Figyeljen rám. Mit gondol, mi maga nekem? Vagy tán inkább mi volt? Talán az apám? - Miért? Talán nem vagyok jó apának? - Beszéljünk őszintén! Igazán őszintén. - Rendben. - Apai érzésekkel viseltetik irántam? Mert én nem úgy érzek, ahogy a lány szokott apja iránt. - Hát hogyan? - Én kérdeztem először, választ is először nekem kell kapnom. - Nos, én úgy érzek irántad, ahogy egy kötelességtudó fiú érez. - Ez nem tréfa. Komolyan kérdeztem. - Na jó. Elhatároztam, hogy megbízható fia leszek a női nemnek, amíg csak Vulkán el nem foglalja az őt megillető helyet az üstökösök családjában.
- Ennek nincs jelentősége. Asszony és szerelmes beléd. Te is őbelé. Linc, ne foszd meg magad ettől a lehetőségtől! - Miféle lehetőségre gondolsz, Mary? Netán egy kalandra, ha sikerül megúsznom ezt a Reich-dolgot, és nem hagyom ott a fogamat? Mert másról szó sem lehet. A Szövetség nem járul hozzá, hogy köznapi halandót vegyek feleségül. - Ez a lány ezt sem bánja. Ebbe is belemegy, így is boldog lesz. Hidd el nekem! - És ha nem úszom meg élve ezt a Reich-ügyet? Akkor ott fog állni egy szál magában, nem lesz senkije, csupán egy emléke holmi felemás szerelemről. - Nem, Barbara, egyáltalán nem erről van szó - felelte hangosan Powell. - De igen, de igen - erősítgette a leány.
elöntötte a düh, és kiugrott Powell öléből.van szükségem. -Barbarát Komolyan szerettem volna beszélgetni, tanácsra De úgy látszik ... - Igazán sajnálom, Barbara. Vegyük úgy, mintha nem történt volna semmi. Tehát mi a baj? A férfi mellé térdelt, és megragadta a kezét. - Teljesen meg vagyok zavarodva, mert nem tudom, hányadán is állunk mi egymással. - Hogyhogy? A lány a fiatalok jellegzetes, sokszor riasztó nyíltságával nézett bele a férfi szemébe. - Tudnia kell, hogyan értem, amit mondtam. Powell pillanatokig hallgatott, aztán bólintva mondta: - Igen, tudom. - S ez a zavar megvan mindkettőnkben, ugye, nemcsak énbennem? Erről meg vagyok győződve. - így van, nagyon is igaz. Zavart vagyok én is. - S ez baj? Powell felkelt a székből, és tétova lépésekkel elindult. - Nem, Barbara, ez nem baj. Csak éppen idő előtt való. - Hogy értsem ezt? - Hát jó, talán tényleg ez a helyes. Mi ketten, Barbara, négy személy vagyunk. Te kettő és én kettő. - Ezt nem értem. - Te nem vagy egészséges, kedves. Újra csecsemőt kellett belőled csinálni, hogy aztán rendesen nőhess fel. Ezért vagy te két személy. Belül a felnőtté váló Barbara, külsőleg pedig kisbaba. - És maga? - Én szintén két személy vagyok, két felnőtt személy. Az egyik: Powell, a magánember. A másik: a Szupérszövetség vezető testületének tagja. - Az meg mi fán terem? - Fölösleges lenne megmagyaráznom. A lényeg, hogy Powell, a magánszemély zavarodott össze. Isten tudja, talán ez az én csecsemőénem. Ki tudja! Barbara elmélyülten töprengett, s aztán szinte vonakodva kérdezte: - Van, amit én nem pusztán gyermeki érzésnek érzek. Melyik énem érzései ezek? - Erre nem tudok válaszolni, Barbara. - De igen, tud. Csak nem akar. De vajon miért nem akar? Elébe lépett, és karjait a férfi nyaka köré fonta. Asszonyi mozdulattal, de mégis kislány módjára. - Ha nincs abban semmi rossz, miért nem mondja ki? Ha én szeretem ... - Ki beszél itt szerelemről? - De hát erről van szó, erről beszélünk, nemde? Ugye, erről? Én szeretem magát, maga meg engem. Nem így van? - Nos, jó - gondolta Powell kétségbeesetten. - Most megkaptam. Nem az a legegyszerűbb, ha bevalljuk az igazat? - Úgy van, bevallani az igazat. - A lépcsőn Mary jött lefelé. Kezében bőrönd. - Barbara nem fürkész.
- Nem, Barbara. beszélnem. belőled. Aki azt hiszi, hogy engem szeret. De aAnőkisbaba tudja, hogy - A kislányból nagylány lesz, felnőtt nő. - Úgy van, de mire felnő, engem el is felejt. - Maga mindig emlékeztetni fogja ... - De hát miért is tenném, Barbara? - Mert maga ugyanígy érez irántam. Efelől bizonyos vagyok. Powell felnevetett. - Miből gondolod, hogy az én érzéseim ilyenek? Mert ha ezt gondolod, tévedsz. Én nem vagyok szerelmes beléd”, nem voltam soha. - De igen! - Nézz szembe a tényekkel, Barbara! Nézz rám! Nézd meg Maryt! Évekkel lettél öregebb, ugye? Miért nem tudod megérteni, hogy mi a helyzet? Miért kell magyarázni, ami teljesen nyilvánvaló? - Linc, az isten szerelmére! - Bocsásd meg, Mary,. hogy csúnyán rád kenem a dolgot. - Búcsúznom kell tőled. . . talán végleg... S most még ez is? Nem
okoztál még meg, elég bánatot - Nyugodj drágám!nekem? Barbara rámeredt Maryre, aztán Powellra nézett. Lassan ingatta a fejét. - Hazudsz. - Nem hazudok. Nézz rám! - Powell Barbara vállára tette a kezét, arcát maga felé fordította. Becstelen Bili a segítségére sietett. Kedvesen, türelmesen, kedélyesen és pártfogólag nézte a lányt. - Nézz rám, Barbara! ' - Ne, ne, kérem! - sikította a lány. - Az arca is hazudik nekem. Ez ... ez rettenetes. - Könnyekben tört ki, zokogott. - Menjen, hagyjon! - Mi megyünk el, Barbara - mondta Mary. A lányhoz lépett, karon fogta, és az ajtó felé vezette. - Kint vár a szöcske, Mary! - Én is várok, Linc. Rád várok. Mindig is várni foglak. És a Chervillek meg αKINSok meg Jordánok meg a többiek, mind, mind. - Tudom, Mary. Nagyon jól tudom. Szeretlek valamennyiőtöket. És áldásom... Négylevelű lóhere, nyúlláb és patkó képzete. Kissé frivol válasz Powell részéről. Halovány mosoly. Búcsú. Powell az ajtóban állt, hamis dallamot fütyült, s tekintetével követte a szöcskét, amint a Kingston Kórház irányában elenyészett az acélkék ég alatt. Kimerültnek érezte magát, s egyúttal némi büszkeség is dagasztotta keblét, mert hogy ekkora áldozatot hoz. Aztán elszégyellte magát a büszkesége miatt, s valami enyhe_ melankólia kerítette hatalmába. Nem kellene bevenni egy kis Potassium-port, hogy feloldódjék? Ugyan, minek? Itt van ez a hatalmas, őrült város a maga tizenhét és fél milliónyi lakosával. Ő mégis társtalan. Itt van ez . . . Valamit érzett. Az első impulzus. A lappangó energia első fuvallata. Határozottan érezte, hogy kezd feltöltődni. Az órájára
14 Alfred Bester: Az Arcnélküli Ember pillantott. Tíz óra húsz perc. Máris? Ilyen hirtelen? Nos, ideje készülni. Bement a házba, felsietett a lépcsőn. Az impulzusok sűrűsödtek és erősödtek, mint amikor vihar előtt közvetlenül elered az eső. Bensője már viharzott és remegett, ahogy a lappangó energia egymást követő hullámait felfogta és magába szippantotta. Ruhát váltott, a megváltozott időjárásnak megfelelőt, azután ... De mi van azután? Ami kezdetben csak szemerkélt, majd hullott, az immár ömlött, valósággal fürösztötte őt, belehatolt a tudatába ... Mintha váltóláz vett volna erőt rajta, érzelmi fellobbanások követték egymást mind sűrűbben . .. Igen, a vitamintabletták. Az jót tesz. Vitamin, vitamin, vitamin. Lecsörtetett a lépcsőn a konyhába. Meglelte a műanyag tubust, felnyitotta, és vagy tucatnyi kapszulát lenyelt.
hajolt fölébe, és kezét vállain nyugtatta, s igyekezett visszatessékelni a férfit fekvő helyzetbe. - Elszundikáltam, de szeretnék felébredni - közölte Reich. - Csupa kellemességről beszélt álmában. Feküdjön szépen vissza, és álmodjon tovább. Reich visszahanyatlott, s szomorún mondta: - Felébredtem, egész életemben most vagyok először igazán ébren. Hallottam . . . Nem is tudom pontosan, hogy mit. Végtelen és zéró. Lényeges dolgok. Valóság. Aztán elaludtam, és most itt vagyok. - Helyesbítés, csak a rend kedvéért - mosolyodott el Duffy -, elaludt, és most már ébren van. - Nem, még alszom! - Reich kiabált és felült. - Van valami élénkítője? Ópium, hasis, vagy bármi más? Fel kell ébrednem, Duffy. Vissza kell térnem a való világba.
Az energiamagából most már elementárisán A város minden szupérje kibocsátott valamennyit, s ezáradt. a rengeteg erőmolekula egyesült, előbb patakká, majd folyammá duzzadt, tengerré egyesült. Ezt a tengert Powell elméjének kellett magába szívnia. Minden torlaszt felhúzott, minden belső cellát szabaddá tett, és hagyta, hogy feltöltődjék. Idegrendszere szuperérzékennyé vált. Mint valami tökéletes rádiókészülék, felfogta a legparányibb rezdületet is. Fejében feldübörgött egy turbina, mely egyre sebesebbre kapcsolt. Már kívül volt a házon, az utcákat rótta, vakon, süketen, nem fogván föl semmit környezetéből, mert a felé áramló félelmetes energia forrpontra hevült benne. Hajóhoz volt hasonlatos, mely körül tájfun tombol, és a szélörvények energiáját hajtóerővé alakítva,siklik előre, hogy elérje a biztonságot kínáló távoli kikötőt. . . Powell ezt a félelmetes áradást gyűjtötte magába, összpontosította az áramló energiát, hogy ezzel a roppant koncentrátummal szétzúzza Reichet, mielőtt még az zúzhatná szét a világot, mielőtt még túl késő lenne, túlságosan is késő ... ¶ KI A LABIRINTUSBÓL! MEGSEMMISÍTENI AZ ÚTVESZTŐT!. TÖRÖLNI A REJTVÉNYT! ' (X2 ᶲ X3d! Tér/d! Idő) SZÉTBONTANI (MŰVELETEK, KIFEJEZÉSEK, TÉNYEZŐK, MARADÉKOK, ERŐK, EXPONENSEK, GYÖKÖK, AZONOSSÁGOK, EGYENLŐSÉGEK, HALADVÁNYOK, VÁLTOZATOK, PERMUTÁCIÓK, MEGHATÁROZÓK ÉS MEGOLDÁSOK) KIIKTATÁS (ELEKTRON, PROTON, NEUTRON, MESON ÉS PHOTON) RADÍROZÁS (CAYLEY, HENSON, LILIENTHAL, CHANUTE, LANGLEY, WRIGHT, TURNBUL, ÉS S’NDERSON) KIHAGYÁS (CSILLAGKÖD, CSILLAGHALMAZOK, TEJUTAK, KETTŐS CSILLAGOK, ÓRIÁS CSILLAGOK ÉS FEHÉR TÖRPÉK) SZÉTSZÓRÁS (HALAK, KÉTÉLTŰEK, MADARAK, EMLŐSÖK ÉS EMBER)
föle hajolt, szájon csókolta. -Duffy Ehhezújból mit szól? Eléggéésvalóságos? - Nem ért meg engem. Minden csak káprázat, hallucináció. Át kell magamat alakítani, át kell orientálódnom, át kell 'szerveződnöm. Még mielőtt nem késő, Duffy. Még mielőtt késő lenne, túlságosan késő ... Duffy a magasba emelte kezét, és elképedve felkiáltott: - Mi a fene történt az orvossággal?! Először az a doktor csinált valamit, és maga elájult. Aztán megesküdött rá, hogy összekalapálja magát egykettőre. És most nézzen végig magán! Tiszta dilis. Letérdepelt az ágy mellett, s ujját többször elhúzta Reich orra előtt. - Még egy szó, és hívom a Kingston Kórházat. - Kit? Mit? - Kingstont, a kórházat. Hová máshová küldhetnénk az olyanokat, mint maga?! - Nem akarom. Mit mondott, ki kergetett engem ájulásba? * - Egy orvos barátom. - A térről, szemközt a rendőrséggel? - Jól meghatározta a helyet. - Biztos? - Én is itt voltam, miközben magát vizsgálta. A komornyikja említette a robbanást, és ez engem szerfölött megrémített. Még idejében sikerült megmentenünk. •- Látta az arcát? - Hogy láttam-e? Még meg is csókoltam. - És milyen volt? - Mint a többi. Arc, két szem, száj, két fül, orr. No és dupla toka. - És maga hozott ide engem? - Én bizony. Hogyan is szalaszthattam volna el ezt a soha vissza nem térő lehetőséget? Ez volt az egyetlen mód, hogy magát az ágyamba hozhassam. Reich elfintorodott, valamelyest engedett benne a feszültség, és ezt mondta: - Duffy, most megcsókolhatna. - Mr. Reich, ha nem tudná, önt már megcsókolták. Vagy tán még aludt volna, amikor megtettem? - Ne is törődjön vele. A lidércnyomásaim, semmi egyéb.
MEGSEMMISÍTENI TÖRÖLNI SZÉTBONTANI KIIKTATNI MINDEN EGYENLŐSÉGET VÉGTELEN EGYENLŐ ZÉRÓVAL NINCS MÁR . . . - Mi nincs már?! - Reich bömbölt. - Mi az, ami nincs? - Fel akart kelni, ki akarta szabadítani magát az ágyneműből és a kezek közül, amelyek lefogták. - Mi az, ami nincs? - Nincs többé lidércnyomás - mondta Duffy Wyg. - Ki szólít? - Én vagyok, Duffy. Reich felnyitotta szemét. Csipkés ágyban feküdt, csipkés hálószobában, ódivatú takaró alatt. Duffy Wyg ruganyosán és frissen
- Reichből kitört a nevetés. - Denagy hát mi az ördögnek törődöm én holmi rémlátomásokkal? A világ részét a markomban tartom, még az álmait is. Mintha egyszer arra kért volna, hogy húzzam ki a nyomorúságból, Duffy, nem? - Gyerekes kívánság volt. Azt hittem, jobb emberek társaságábakerülhetek. -> Maga nevezte nyomorúságnak, s részesülhet is benne. Nyomorúság, amely aranytól csillog. Nyomorúság, amelyet ékszerek borítanak. Szeretné azt a nyomorúságot, amely innét a Marsig terjed? Legyen a magáé. Az egész galaxist azzá tehetem, csak kívánnia kell. - Öklével verte a mellkasát. - Akar Istent látni? Nézzen rám! Én vagyok az. Gyerünk, nézzen rám, Istent fogja látni! - Kedves fickó maga. Szerény és másnapos.
Alfred Bester: Az Arcnélküli Ember 15 - Másnapos? Úgy érti, hogy részeg? De még mennyire hogy az. Részeg bizony. - Reich lelépett az ágyról, és felállt. Kissé szédelgett. Duffy odaugrott, és átkarolta a derekánál, hogy el ne essen. - De hát hogy a csodába ne lennék részeg? D’Courtney eszén is túljártam, meg Powellén is. Negyvenéves vagyok. Hatvan évem van rá, hogy megszerezzem magamnak az egész világot. Úgy van, Duffy, jól hallotta ... ezt az egész átkozott világot. - Duffy segítségével körbejárta a szobát. Mintha csak a lány erotikus képzeletében sétált volna. - Mit szólnál ahhoz, Duffy, ha mi ketten dinasztiát alapítanánk? - Semmit nem tudok a dinasztiaalapításról. - Elmagyarázom. Először is hozzám jössz feleségül, azután . . . - Ez már jó. És mikor kezdünk hozzá? - Aztán lesznek szép gyerekeink. Fiúk, csupa fiú, vagy egy tucat... - Lányok, inkább lányok. És három, nem több. Három lány. - S végignézed, Ben Reich hogyan kebelezi be d’Courtneyt, és hogyan egyesíti cégét a Birodalommal. Végignézed, hogyan végzek ellenségeimmel, egyikkel a másik után. így végzek mindegyikkel, ni - Reich egyetlen határozott mozdulattal felrúgott egy tálalóasztalkát, melyről csörömpölve hullottak a földre a kristálypoharak. - Megesszük D’Courtney cégét, aztán elnyeljük a többit, mindet, egymás után. A nagyokat, aztán a kicsiket, és nem hagyjuk ki a legkisebbeket sem. Bekapjuk, akár a béka a legyeket. Reich öklével rácsapott a sarokasztalkára, és ripityára törte. - Case és Umbrel a Vénuson, ham! - United Transaction a Marson, megint csak ham! Összetört egy széket. - GCI Egyesülés a Ganymedesen, a Callistón, az lón, Titán Chemicals and Atomics. Szépen sorjában és ham, ham! És nem menekülhetnek a szupérek sem, a gyűlöletszító, álszent erénycsősz, hazafi banda. Mindent elnyelünk, mindenkit fölfalunk, ham, ham, ham! - Egy márványszobrot püfölt ököllel, mígnem az ledőlt talapzatáról, és darabokra zúzódott a földön. - Csak lassan, malackám, térj már észhez!az- Duffy csimpaszkodott. - Miért pazarlód ilyesmire erődetaésférfi nyakába szenvedélyedet? Inkább velem törődj meg a dinasztiával ... Reich szorosan magához vonta a lányt, és úgy ölelte, hogy szinte a lelket is kiszorította belőle. - A világ éppoly édes, éppoly gyönyörűség forrása, mint te, Duffy. A hetedik mennyországba röpít, ott érezzük majd magunkat. Nem ismerem részleteiben Isten tevékenységét, de azt tudom, hogy én mit akarok. Mindent széttépünk, darabokra szaggatunk, Duffy, aztán összerakjuk, felépítjük újra, de úgy, ahogy mi akarjuk... Te meg én, meg a dinasztia. Az ablakhoz lépett, és vitte magával a lányt is, széthúzta a súlyos drapériákat, s egyetlen csapással bezúzta az üveget. Túl a kitört ablakon bársonysötétbe süppedve szendergett a város. Csak a légifolyosókat és az utcákat szegélyező lámpák hunyorogtak, és a kozmikus térben süvítő alkalmi szöcskék fényszórói húztak egy-egy vörös csíkot a fekete égre. Már nem esett. Karcsú hold sápadozott a menny kárpitján. Suttogott a bódító illatú éji szellő. - Hé, ti odakint! - Reich torkaszakadtából ordított. - Hallotok engem?! Ti, amit akik én alusztok és álmodtok, ti mind! fogva... Mostantól fogva azt álmodjátok, diktálok nektek! Mostantól Váratlanul elnémult. Lazult szorítása, amellyel Duffyt vonta magához. A lány kisiklott karjai közül, és a földre esett. Reich belekapaszkodott az ablakszárnyakba, és kidugta fejét, ki az éjszakába, fejét felfelé fordította, és a magasba bámult. Aztán visszahúzta nyakát, és arcára a rémület kifejezése ült ki. - A csillagok ... Hová lettek a csillagok? - Micsoda? - kérdezte Duffy értetlenül. - A csillagok - mormogta Reich, s bizonytalan mozdulattal mutatott kifelé. - A csillagok. Eltűntek. Nincsenek. Duffy különös pillantást vetett rá. - Mik tűntek el? - A csillagok! - ordította Reich. - Nézz fel az égboltra! Nincs egyetlen csillag sem. A csillagképek is eltűntek, mind egy szálig. A
Nagy Medve .. a Kis Medve ... a Cassiopeia ... a Sárkány, a Pegazus... mind, mind. Semmi más nem maradt, csak a Hold. - Nincs ebben semmi különös - mondta Duffy. - így volt ez mindig. - Dehogyis. A csillagok felszívódtak, eltűntek, nyomuk veszett. - Milyen csillagok? - Ki a fene tudja a neveiket? Polaris meg Vega, meg ... nem tudom a nevüket. Honnét tudnám, nem vagyok csillagász, csak tudom, hogy eltűntek. Te jó ég, mi történik itt, mi történt velünk, mi történt a csillagokkal?! - Mi az, hogy csillag? - kérdezte váratlanul Duffy. Reich vadul megrázta. - Hát napok, melyek fortyognak és hevülnek és fénylenek. Ezernyi van belőlük, milliárd, s ragyognak az éjszakában. Veled meg mi a nyavalya van? Miért teszel úgy, mintha nem tudnád, miről van szó? Valami jóvátehetetlen történhetett a kozmoszban. Valami katasztrófa. Mert a csillagok eltűntek. Duffy ingatta a fejét. Arcáról lerítt a páni félelem. - Fogalmam sincs, miről beszélsz, Ben. Zagyvaság, amit mondasz, semmi értelme! Reich ellökte magától a lányt, a fürdőszobába rohant, és magára zárta az ajtót. Sietősen letusolt, felöltözött. Közben Duffy kétségbeesetten verte az ajtót, és kívülről könyörgött neki. Kis idő után abbamaradt a dörömbölés, s Reich hallotta, hogy a lány telefonon a Kingston Kórházat kéri. - Mondja csak el a csillagokat! - mormolta Reich, miközben rémülten szorongatta a szívét. Kilépett a nappaliba. Duffy lecsapta a kagylót, és felé fordult. - Ben ... - kezdte mondani. - Várj rám itt, kiderítem, aztán sietek vissza! - vágott a szavába Reich. - Kideríteni, de mit? - Hát hogy mi lett a csillagokkal?! - Reich tajtékozva ordított. Isten csodálatos, eltűnt a csillagaival. Kirohant a lakásból, le az utcára. A járda néptelen. Megállt és megint felpillantott. A Hold a helyén. Amott távolabb egy vörösen izzó pont, a Mars. Távolabb egy másik, a Jupiter. És más semmi. Csak koromsötétség, vak feketeség. Ez függött a feje fölött, rejtelmesen, megfejthetetlenül, rémületet keltően. S nyomta lefelé, megfájdította a szemét, mintha a nagy fekete semmi össze akarná préselni, meg akarná fojtani, a halálba akarná küldeni. Futásnak eredt, s közben meresztgette a szemét fölfelé. A sarkon összeütközött egy nővel. Feldöntötte, majd talpra segítette. A nő visított: - Aljas gazember! - Megrázta magát, eligazította ruháját, s aztán negédesen így szólt: - Ne szerezzek neked pár kellemes órát, szépfiú? Reich karon ragadta, és fölfelé mutogatott. - Nézze! Eltűntek a csillagok. Észrevette? A csillagok eltűntek. - Mik tűntek el? - A csillagok. Hát nem látja? Eltűntek, nincsenek. - Halvány gőzöm sincs, mit hordasz itt összevissza, szépfiú. Gyere inkább velem, csapunk egy jó murit. Kitépte magát a nő karmai közül, és futásnak eredt. A járda szélén talált egy videotelefon-fülkét. Belépett, és hívta a tudakozót A képernyő megvilágosodott, és hangszalagról megszólalt egy hang: - Mondja a kérdést! Reich így válaszolt: - Felvilágosítást kérek, mi lett a csillagokkal. Mi történt velük, s ami történt, mikor történt. Mikor észlelték, és mi a magyarázat arra, ami történt. Kattanás, szünet, újabb kattanás. - Betűzné a szót, kérem? - Csillag! - üvöltötte Reich. - Úgy mint C-S-I-L-L-A-G, azaz csillag. Kattanás, szünet, újabb kattanás. - Melléknév vagy főnév?
16 Alfred Bester: Az Arcnélküli Ember - Verjen meg az isten, te világbarma! Hát persze hogy főnév. Kattanás, szünet, újabb kattanás. - Ilyen címszót nem ismerünk, felvilágosítást adni róla nem tudunk - hadarta szenvtelenül a gépies hang. Reichet kiverte a veríték, de türtőztette magát. - Akkor azt mondja meg, hol van a legközelebbi csillag-vizsgáló a városban? - Szíveskedjék megmondani a város nevét. - Hát itt. Vagyis New Yorkban. Kattanás, szünet, újabb kattanás. - A Hold Csillagvizsgáló a Croton parkban található harminc mérföldnyire északi irányban. Cím: északi szélesség 227. Szöcskével közelíthető meg. A Hold Csillagvizsgáló alapítása kétezer... Reich levágta a kagylót, és magában kezdett beszélni. Még hogy
- Nekem ugyan semmi közöm hozzá, de nem kéne megmutatnia magát egy fürkésznek? - kérdezte a sofőr. - Annyi ostobaságot hordott össze nekem. - A csillagokra gondol? - Aha. Reich vadul megragadta a sofőrt. - Én Ben Reich vagyok. Ben Reich a Birodalomtól. - Jól van, testvér. Hát persze hogy az vagy. - Nagyszerű. Ugye tudja, hogy nem bánja meg, ha megtesz nekem egy nagy szívességet. Kaphat pénzt, új állást vagy amit akar. - Semmit nem tehet, testvér. Engem ugyanis már átalakítottak a Kingstonban. - Annál jobb. Maga most már tetőtől talpig becsületes ember. Tehát Isten nagyobb dicsőségére vagy egyszerűen emberbaráti szeretetből
nincsmegőrültek olyan szócím, nincsa róla információ? Te szöcskét jó isten! Hát ezekmeg ott?!hogy Kilépett fülkéből, nyilvános keresett. Jött egy, melyet sofőr vezetett, s Reich odaintette. Beugrott a járműbe, és bemondta a címet: - Északi szélesség 227. Harminc mérföldnyire innét, a Hold Csillagvizsgáló. - Emelt tarifájú út - mondta a sofőr. - Rendben, kifizetem, csak gyerünk. A jármű felszökkent, Reich öt percig ült csendben, aztán megszólalt: - Figyeli az eget? - Miért kellene figyelnem? - Nincs rajta csillag. A sofőr felröhögött. - Nem viccnek szántam - szólt rá méltatlankodva Reich. - Ez ugyanis a tényleges helyzet. Tudniillik, hogy eltűntek a csillagok. - Ha nem vicc, akkor nem értem - mondta a sofőr. - Beszéljen világosabban! Mi az ördög van a csillagokkal? Reich már-már valami retteneteset válaszolt a sofőrnek, de nem maradt rá ideje. Megérkeztek a csillagvizsgálóhoz, az obszervatórium félgömb alakú kupolája ott magaslott előtte. Foghegyrőr odavetette: - Itt várjon rám! - keresztülfutott a pázsiton a kapuhoz, melyet két kőoszlop fogott közre. A kapu egyébként nyitva volt. Belépett az épületbe, s hallotta a mechanikusan nyitható és csukható kupola surrogó hangját. Óra ketyegett valahol, nagyon finoman. Gyenge fény szűrődött be, alighanem az óra számlapja világított, egyébként sötétség honolt a szobában. A tizenkét hüvelykes tükör működött. Aztán észrevette a csillagászt, illetve inkább csak a körvonalait, amint az irányítható teleszkóp nézőkéje fölé hajolt. Reich izgalomtól remegve, idegesen ment feléje, próbált lábujjhegyen lépdelni, hogy léptei zajával ki ne zökkentse foglalatosságából. Valami hidegség volt a levegőben. Reich megborzongott. Aztán szinte suttogva megszólalt: - Bocsánat. Elnézést a zavarásért! Önnek bizonyára feltűnt. Ön a csillagokkal foglalkozik, tehát észre kellett vennie. S észre is vette, ugyebár? A csillagokat. Mármint azt, hogy eltűntek. Az összes, kivétel nélkül. Szeretném tudni, hogy mi lett velük. Miért nem szólaltatták meg a riasztóberendezéseket? Miért oly öntelt mindenki? Istenem, a csillagok. Rendszerint tudomást sem veszünk róluk, olyan természetes, hogy ott pislákolnak a fejünk felett. De most nem pislákolnak, most nincsenek a megszokott helyükön. Eltűntek. Mi történt velük? Hová lettek a csillagok? Az alak lassan felegyenesedett, és Reich felé fordult. - A csillagok nem léteznek. Vele szemben az Arcnélküli Ember állt. Reich megkövült, s aztán rohanni kezdett. Ki az ajtón, le a lépcsőn, át a pázsiton. Belevetette magát a várakozó járműbe. Oly hevesen ugrott be, hogy nekilódult a kabin kristályfalának, és térdre esett. A sofőr segített feltápászkodnia, közben azt kérdezte tőle: - Valami baj van, testvér? - Nem tudom, remélem, nincs - nyögte Reich.
megtehetne valamit értem. - Hát persze, testvér. - Menjen be az épületbe, ahonnét én most kijöttem. Vegye szemügyre azt az embert, aki a teleszkóp mellett ül. De nézze meg nagyon alaposan! Aztán jöjjön vissza, és mondja el nekem, milyen az az ember, akit látott. A sofőr be is ment az épületbe. Eltelt körülbelül öt perc, mire visszajött. - Nos, milyennek találta? - Hát olyan mindennapinak. Tizenkettő egy tucat az ilyenekből, szakikám. Az ürge jó hatvanas. Kopasz, az arcán mély barázdák. Elálló fülei vannak. Az effélékre mondják, hogy a szeme sem áll jól. Érti, ugye? Látatlanban életfogytiglan. - Egy senki, egy jelentéktelen senki - mormolta maga elé Reich. - Mit mond? - A csillagok, szóval azokról a csillagokról se hallott eddig? Nem is látta őket soha? És fogalma sincs, miről beszélek? - Bizony, ez a nagy lelógó helyzet, testvér. - Egek! - nyögött fel Reich. - Édes jó Istenem! „ - Na, elég ebből, testvér! - A sofőr egy határozott mozdulattal lenyomta Reichet az ülésre, és így folytatta: - Mondok én magának valamit. Alapos leckét kaptam ott a Kingstonban. Belém verték például, hogy ... Nos, az embernek néhanapján támad valami furcsa ötlete. Bolond ötlet, de új ötlet. S mégis mintha az idők kezdete óta létezett volna. Mint... például. . . hogy az ember amióta csak van, egyszemű, és hirtelen ráeszmélne, hogy neki kettő van. Reich meredten nézte a sofőrt, aki csak mondta a magáét. - Na, szóval, ez az ember elveszti a fejét, rohangál ide meg oda, jajveszékel és sopánkodik, vicsorog és fohászkodik, hogy honnét a csodából lett mindenkinek egyszeriben két szeme? S mindenkitől ugyanazt a választ kapja: „Ember, hát nem tudod, hogy az idők kezdete óta két szemmel jövünk a világra?” Erre azt mondja az ember: nem így van ez bizony. Jól emlékszem rá, hogy mostanáig csak egy szeme volt mindenkinek. És istenuccse meg is van erről győződve. S bizony beletelik egy jó csomó időbe, míg a többiek kiverik a fejéből ezt az egész marhaságot. Az a gyanúm, hogy te is, testvér, efféle rögeszmének vagy az áldozata. - Egy szem, két szem - nyammogta Reich. - Feszül már, érzem jól. S a szakítás, íme, jő. - Micsoda? - Nem is tudom, már magam sem tudom egészen pontosan. Nagyon nehéz hónapom volt, kemény időket éltem meg. Talán lehet, elképzelhető, hogy maga ráhibázott az igazságra. Ámbár. . . - Vigyem a Kingstonba? - Dehogy. Egyáltalán nem. - Vagy itt akar maradni és bölcselkedni a csillagokról? Reich váratlanul ráförmedt: - Mi az ördögöt akarnék én a csillagokkal? Fütyülök rájuk. Ijedtsége dühbe váltott át. Adrenalin áramlott szerte ereiben, s ettől egyre nagyobb bátorságot és valami sajátságos eufóriát kezdett érezni.
Alfred Bester: Az Arcnélküli Ember 17
18 Alfred Bester: Az Arcnélküli Ember - Az egész világ az ölembe hullik. Mit számít, hogy néhány kényszerképzet is tapad hozzá! - Ezt már szeretem, testvér. S most hová? - A királyi palotához. - Milyen palotát mondott? Reich kuncogott. - Hát a Birodalom központjába! Míg oda nem értek, Reich szerfölött vidám volt, egész úton nevetgélt. De ideges, már-már hisztérikus nevetés volt ez, nem oldott vagy felszabadult. Éppen műszakváltáskor érkezett meg. Az éjszakai műszak már átvette a nappalosok helyét, és kezdett belelendülni a munkába. Jó egy hónapja színét sem látták Reich-nek, de senki sem lepődött meg, hogy megint az épületben van. Azelőtt gyakran toppant be éjszaka. Váratlan berobbanása most sem zavart senkit. Reich egyenesen az irodájába ment. Csapatostul nyomultak utána titkárnői és altitkárnői. Mind iratrendezőt tartott a hóna alatt, hozták az elintézendőket a főnöknek. - Ezek a dolgok várhatnak! - közölte velük ellentmondást nem tűrő modorban. - Hívják össze nekem az egész személyzetet, az osztályvezetőket és a szervezési ellenőröket! Bejelentenivalóm van. A sürgés-forgás megnyugtatta, megint szilárd talajt érzett a lába alatt, ismét megvoltak a biztos vonatkoztatási pontok. A megfoghatatlanság elpárolgott, minden újra valóságos lett, s ő úgy érezte magát, mint hal a vízben. Végre otthonosan mozgott ebben a tüsténkedő, szorgoskodó közegben, ebben az egyedül valóságos világban, a telefonok csengetése, a fojtott hangon elsuttogott utasítások, a szobáját megtöltő ijedt arcok között. S ez a kézzelfogható jelen egyúttal a jövő előrevetített árnyéka is volt, azé a jövendőé, amikor majd más égitesteken is az ő érdekében csilingelnek föl a telefonok, és a világegyetemre kiterjedő hatáskörrel intézkedő alkalmazottak neki tesznek tisztelettudó arccal jelentést. Reich lassú köröket rótt a szobában, és közben le nem vette tekintetét cége vezető tisztviselőiről. - Miként önök valamennyien jól tudják, élethalálharcba keveredtünk a D'Courtney-kartellal. D’Courtneyt nemrég meggyilkolták. Támadtak bizonyos váratlan bonyodalmak, de időközben sikerült elrendezni valamennyit. Gondolom, örömmel nyugtázzák, ha kijelentem, hogy most már szabad az út előttünk. Hozzákezdhetünk az AA-terv megvalósításához, vagyis beolvaszthatjuk a Birodalomba a D’Courtney-céget. Rövid szünetet tartott, várta, hogy a bejelentése nyomán támadt izgatott moraj elüljön. Senki nem szakította félbe, nem szólt közbe, folytatta tehát mondókáját. - Lehetséges, hogy akadnak egyesek, akik nem fogják föl ennek a feladatnak a horderejét és. jelentőségét. Hadd tegyem még világosabbá, hogy miről van szó. Akik eddig városi hatáskörrel intézkedtek, azoknak munkaterülete és felelősségi köre kontinentális méretűvé szélesedik, a földrészek irányítói bolygót kapnak és így tovább. Mostantól fogva a Birodalom uralkodik a naprendszer fölött. Mostantól fogva valamennyiünknek naprendszerben kell gondolkoznunk. Mostantól... Reich hirtelen lebénult, csupa üres tekintet nézett vissza rá, s ettől megrettent. Tekintetét újból körbejártatta, és titkárságának vezetőjére nézve elüvöltötte magát: - Mi az ördög lelte magukat?! Történt valami, amit én még nem tudok? Valami rossz hír? - Ne-em, Mr. Reich. - Akkor meg mitől olyan savanyúak? Végre elérjük, amire vágytunk, amiért dolgoztunk. Mi a hézag? A titkárság vezetője hebegve-habogva nyögött: - Mi itt, vagyis hát én, vagyis hát sajnálom, uram, és elnézését kérem, de nem értem, miről beszél. - Hogyhogy miről? Hogyhogy nem érti?! Világosan beszéltem, nem? A D’Courtney-cégről beszéltem. - A helyzet ugyanis az, nos úgy áll a dolog, uram, hogy ezt a nevet soha nem hallottam, ilyen cégről nem tudok.
A titkárság vezetője forgolódott jobbra és balra, hogy megerősítsék a szavait a többiek is. Reich nem akart hinni a szemének. Vezető tisztviselői mind, ott a szobában, élénken bólogattak s helyeseltek. Reich rájuk ordított: - D’Courtneyről van szó! A Marsról! - Honnét, uram? - Hogyhogy honnét? Hát a Marsról. A cég, amelynek központja a Marson van. A tíz bolygó egyikén, a Marson. Betűzöm. M-a-r-s, amely a Nap körül kering, s a negyedik a Naptól számítva. Van, ugye, a Merkúr, a Venus, a Föld, a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz és így tovább. Nos, én a Marsot említettem, mely 141 millió mérföld távolságban van a Naptól. Ez a Mars, és erről van szó! Az alkalmazottak értetlenkedve billegették a fejüket. Pusmogtak, és óvatosan odébb húzódtak. Reichen ismét kezdett úrrá lenni a rémület. Odaugrott a titkárnők csoportjához, és kikapta kezeikből a dossziékat. - Feljegyzések százai vannak ezek között a papírok között, melyeknek tárgya nem egyéb, mint a D’Courtney-cég a Marson. Elfelejtették volna? S az is kihullott a fejükből, hogy a legutóbbi tíz esztendő folyamán senki nem tört annyi borsot az orrunk alá, mint D’Courtney? Senkivel olyan késhegyig menő csatáink nem voltak, mint a kartelljével? Beletúrt a papírokba, dühödten forgatta az iratokat, s hullott a sok fehér lap sűrű pelyhekben, akár a hó. De sehol még csak a leghaloványabb utalás sem D’Courtneyra vagy a Marsra. Nem szerepelt a Venus sem, a Jupiter sem, a Hold sem, egyetlen bolygóról nem esett említés, egyetlen szóval sem. - Tele az íróasztalom feljegyzésekkel, ki sem látszom belőlük. Nézzék, nézzék, itt hevernek százával! Ne hazudozzanak hát nekem itt összevissza! Reich az íróasztalhoz ugrott, és kezdte kihúzogatni a fiókjait. Hatalmas dörrenés, az asztal ripityára ment. A cseresznyefa bútor szerteröppenő szilánkjai összevissza vagdosták a szobában álldogálókat. Az egy darabban lerepült asztallap, mint valami óriási tányér, az ablaknak taszította Reichet. - Ismét az Arcnélküli Ember! - Reich torkaszakadtából kiabált. Hatalmas egek, megint ez a szörny! - Feje reszketett, nem volt teljesen eszénél. - Hová lettek a dossziék? Meg akarom mutatni maguknak a dossziékat. Hová tűntek? D’Courtneyról, a Marsról meg minden egyébről. Mindet meg fogom mutatni. De hol vannak?! Csak az Arcnélküli Ember van itt! Tűnj el, te szörnyeteg! Kivágtatott a szobájából, be az irattárba. Egyik fiókot a másik után húzta ki. Hányta ki belőlük a tartalmukat. Dossziékat, hangtároló kristályokat, régi típusú magnótekercseket, mikrofilmeket, molekuláris leiratokat. És sehol semmi D’Courtneyról, a Marsról. Semmi a Venusról, a Jupiterről, a Merkúrról, egyetlen szó, egyetlen hang, sem csillagokról, bolygókról. Irodájában most valóban megélénkült a sürgés-forgás, csöngtek a telefonok, hangosan pattogtak a parancsszavak. De mindez a fejvesztettség jele volt ezúttal. A jóléti csoportból három izgatott férfi nyargalt be a főnöki irodába. A titkárság vezetője türelmetlenül sürgette őket: - Végezzék a dolgukat! Csinálják már! Vállalom a teljes felelősséget. A három férfi körülvette Reichet, s úgy beszéltek hozzá, mint gondozó szokott a megvadult ménhez. - Semmi izgalom, Mr. Reich, nyugalom, uram, nincs semmi baj. - Menjetek az utamból, ebadták, ne lábatlankodjatok körülöttem! - Persze hogy nem, uram. Nyugodjon meg, nincs semmi baj. Körülfogták, miközben nőttön-nőtt a sürgés-forgás, és vadul csöngtek a telefonok. Távolról hangok hallatszottak: - Nem tudják, ki a kezelőorvosa? Gyorsan elő kellene keríteni! Jó lenne riasztani a Kingston Kórházat! - Ne értesítsük a rendőrséget? Nem, nem, fölösleges. Csak semmi pánik, semmi botrány. Szóljanak be a jogügyi osztályra . . . Reich zihálva lélegzett. Dossziékkal bombázta a három izgatott férfit, aztán leszegett fejjel rontott nekik, akár kínzóinak a felingerelt
Alfred Bester: Az Arcnélküli Ember 19 bika. Sikerült őket félrelöknie az útból, kirohanni az irodából, és elcsípni a csőliftet. Benyomta a gombot: Tudományos részleg, 57. emelet. A laboratórium emeletén kiszállt. A folyosón koromsötétség. Nem követte senki. Valószínűleg azt hitték, hogy az utca felé szökik, s a földszintre rohant mindenki. Időt akart nyerni, talán sikerül is. Kapkodva szedte a levegőt. Belépett a könyvtárba, fölkapcsolta a világítást, és bement az alkóvba, ahol a kézikönyveket tartották. A szék előtt egy pult, homályos kristályborítás rajta és rengeteg szabályozógomb.. Reich leült a pult elé, és bekapcsolta a masinát. A műszertábla kivilágosodott, és megszólalt egy géphang: - Tárgy? Reich lenyomta a Tudomány feliratú billentyűt. - Szak?
járdán hirtelen megtorpant, mint akinek izzó lávafolyam állja el az útját. Felnézett az égre; az égen nem volt ott a Nap. Az utcán égtek a lámpák. A légifolyosók fényei szikráztak. A szöcskék reflektorai villóztak. Az üzletek szemet kápráztatóan kivilágítva... De ott fönn ... semmi, csak az ébenfekete és mélységes, feneketlen végtelen. - A Nap - üvöltötte Reich a Nap! Fölfelé mutogatott kétségbeesetten. A hivatalnokok gyanakvó tekintettel bámultak rá, amint elhaladtak mellette, és szaporábbra fogták lépteiket. De senki nem nézett fölfelé. - A Nap! Hová lett a Nap? Emberek, hát nem értitek? A Nap! Karját nyújtogatta az ég felé, rázta az öklét. Ebben a pillanatban lépett ki egy rendész a forgóajtón. Reich futásnak eredt. Szaladt a járdán, majd átvágott jobbra, be az árkádok alá, s ott rohant tovább, a
benyomta a Csillagászat feliratú billentyűt. -Reich Kérdés? - Világmindenség. Kattanás, szünet, újabb kattanás. - A mindenség a maga teljes fizikai mivoltában minden létező anyagot felölel. Mi a létező anyag? Kattanás, szünet, újabb kattanás. - Az anyag alakzatokban összegeződik, s mérete a parányi atomtól azokig a hatalmas tömegekig terjed, amelyekkel a csillagászok foglalkoznak. Reich két kérdést tett föl egyszerre: - Mi a legnagyobb anyagtömeg, amelyet a csillagászok ismernek, s kérem az ábráját is! Kattanás, szünet, újabb kattanás. - A Nap. A kristálylapokon pedig megjelent az izzó és működő Nap képe. - És mi van a többi égitesttel, például a csillagokkal? Kattanás, szünet, kattanás. - Csillagok nincsenek. - És a bolygók? Kattanás, szünet, kattanás. - Van a Föld. A kristálylapon kirajzolódott a Föld távlati képe. - Mi van a többivel? A Marssal, a Jupiterrel, a Szaturnusszal? Kattanás, szünet, kattanás. - Más bolygók nincsenek. - És a Hold? Kattanás, szünet, kattanás. - Hold sincs. Reichen remegés futott át. - Kezdjük el még egyszer! Indítsunk a Nappal. A Nap képe megjelent a kristálylapon. - A Nap a legnagyobb anyagtömeg, amit a csillagászok ismernek. Hirtelen kattanás, szünet, újabb kattanás. A Nap képe elhalványul és szétfoszlik. Megszólalt a géphang: - Nap sincs! Ahol az imént még a Nap volt látható, lassan kirajzolódtak az Arcnélküli Ember vonásai. Az Arcnélküli Ember mereven bámult Reichre, némán és hátborzongatón. Reich fölordított, kilökte maga alól a széket, és talpra ugrott. Felkapta a széket, és’ belevágta a masinába, lecsapott vele pontosan oda, ahonnét az imént a rémisztő látomás nézett vele farkasszemet. Aztán rohanni kezdett, keresztül a könyvtáron, végig a folyosón. A csőliftben a földszintgombot nyomta be. A másodperc töredéke alatt leért az ötven-hetedikről, s máris ott találta magát a tudományos részleg földszinti előcsarnokában. Korán érkező alkalmazottakkal volt teli a terem, mind sietett, hogy elfoglalja munkahelyét. Amint elhaladt mellettük, Reich észrevette, hogy meglepett pillantásokkal illetik összevagdosott és vértől maszatos ábrázatát. Azt is észrevette, hogy a Birodalom tucatnyi egyenruhás rendésze közeledik felé. Futni kezdett, félrelökte az őröket, akik nem számítottak rá, hogy felfigyel rájuk és nekik ront. Elérte a forgóajtót, és kiviharzott az utcára. De a
fényesen és csillogó Végre elérte a csőlift bejáratát, belépett, máris üzletsoron. száguldott fölfelé, a légifolyosón lévő állomásra. Kinézett, s látta, hogy a rendészek ott toporognak a csőlift előtt. Hetvenemeletnyi magasban szállt ki a liftből. Kocsisor állt előtte, arccal a Birodalom toronyépülete felé, de a kocsik orra fölfelé ágaskodott, az ég irányába. A forgalomirányító markába nyomott néhány érmét, és beugrott a fülkébe. A műszerfalon megnyomta az indítógombot. A kocsi elindult. Rálépett a pedálra, és a kocsi balra fordult. Indulj, állj, balra, jobbra! - mindössze ennyiből állt az irányítás. Minden egyéb automatikusan működött. A légifolyosókban rend uralkodott, csak meghatározott számú kocsi közlekedhetett egyidejűleg. Körpályán haladt, s akár órákig körözhetett az ember a város fölött, mint a mókus a dobjában. A jármű nem igényelt semminemű figyelmet. Reich időnként hátrapislantott, időnként föl az égre. Eltűnt a Nap. S alant az emberek éppoly önfeledten jártak-keltek, menték a dolguk után, mintha soha nem is lett volna Nap az égen. Jéghideg borzongás járta át. Eszébe jutott a sofőr, aki a csillagvizsgálóhoz vitte, és története az egy szemről. A kocsi most váratlanul lelassult és megállt. A nyílt légifolyosón, félúton a Birodalom székháza és a hatalmas Videophine-Videograph-cég épülete között. Reich megrángatta a szabályozókart. Semmi. Megbillentette a hátsó falakat, kikandikált. Észrevette a rendészeket, amint rohannak felé a légifolyosón. Hirtelen beléhasított a felismerés: kibocsátott energia hajtja az ő járműveiket. Az egyenruhás őrök a parkolóban kikapcsolhatták a hálózati energiasugárzást, s most jönnek, hogy elkapják. Reich kiugrott a fülkéből, és rohanni kezdett a W épülete felé. A légifolyosón bejutott az épületbe. Kétoldalt üzletek, éttermek, színház. Hála az égnek, egy utazási iroda is! Íme, a menekülés útja! Nem kell egyebet tennie, csak venni egy jegyet, beülni egy egyszemélyes légitaxiba, és a legközelebbi repülőtérre vitetni magát. Onnét meg: irány Párizs! Van ott egy háza, majd abban meghúzza magát. Időt nyer, és átszervezi, átrendezi életét. Átcikázott a várakozó járművek között, és belépett az irodába. Az iroda olyan volt, akár egy kicsinyített bank. Apró fülke, előtte betörésbiztos vasrács. Reich az ablakhoz lépett. Pénzt kotort elő, lerakta a pultra, és betolta a rács alatt. - Jegyet Párizsba! - mondta. - Az aprót tartsa meg. Honnét indulok? Mozgás, ember, mozgás, mert sietek! - Párizsba? - jött a válasz. - Nincs Párizs. Reich rámeredt a védőrácsra, a műanyag lemezre, s mögötte ott ült merev tekintettel, némán az Ember... Akinek Nincs Arca. Reich kétszer megpördült, a szíve hevesen kalapált, majd’ kiugrott a mellkasából. Megcélozta a kijáratot, és kirohant. Vakon futott a légifolyosóban, épp hogy csak félre tudott ugrani egy felé robogó kocsi elől, és aztán minden elsötétült. .
MEGSEMMISÍTENI ELPUSZTÍTANI TÖRÖLNI SZÉTBONTANI (MINEROLÓGIA, PETROLÓGIA, GEOLÓGIA, PHISIOGRAPHIA) SZÉTSZÓRNI (METEOROLÓGIA, HIDROLÓGIA, SZEIZMOLÓGIA) KIRADÍROZNI (X2ᶲY3d: Tér/d: Idő) ELTÜNTETNI LEGYEN AZ ALANY.. . - Mi legyen az alany? LEGYEN AZ ALANY - Mi legyen? Mi? Mi? Egy kezet érzett a száján. Reich kinyitotta a szemét. Piciny szobában volt, a rendőrségen, az ügyeleti helyiségben. Fehér asztalon feküdt, a falakat csempe fedte. Három egyenruhás őr állta körül, csupa ismeretlen arc. Mind a három szorgalmasan írt, jelentést körmölt, s közben némán mozgott a szájuk. Az idegen elvette kezét Reich szája elől, és fölé hajolt. - Most már rendben van, nincs semmi baj. Én orvos vagyok. - Fürkész? - Micsoda? - Hát fürkész. Mert nekem most arra van szükségem. Olyan valakire, aki belát a fejembe, és megnyugtat afelől, hogy igazam van. Tudnom kell, hogy igazam van. Hogy nekem van igazam. Pénz nem számít, kerül, amibe kerül, de szerezzenek nekem egy fürkészt. - Mi a fenét akar?! - kérdezte az egyik rendőr. - Nem tudom. Valami fürkészt mondott. - Az orvos megint Reich felé fordult. - Mit ért ezen, uram? Mi az, hogy fürkész? - Hát egy szupér. Aki olvas az elmékben, aki. . . Az orvos elmosolyodott. - Ne vicceljen! Ilyen jó kedve van? Sok ilyennel volt már dolgom. Baleset éri őket, s utána nem bírnak magukkal. Ezt hívjuk akasztófahumornak ... - Ide figyeljen! - mondta kétségbeesetten Reich. - Segítsen felkelni! Valamit mondani akarok. Felsegítették, s akkor Reich a rendőrhöz fordult: - Ben Reich a nevem. Ben Reich a Birodalomtól. Ismernie kell engem! Vallomást akarok tenni. Vallomást a rendőrprefektusnak, Lincoln Powellnak. Vezessenek hozzá! - Ki az a Powell? - És miről akar vallomást tenni? - A D'Courtney-gyilkosságról. Ugyanis én öltem meg Craye D’Courtneyt. A múlt hónapban. Maria Beaumont házában . . . Mondják meg Powellnak. Én vagyok D’Courtney gyilkosa. A rendőrök egymásra néztek, mint akik egy szót sem értenek az egészből. Egyikük a sarokba ment, és felemelte a kagylót egy régi típusú készüléken. Aztán beleszólt: - Kapitány úr, van itt valami alak. Azt mondja, Ben Reich a Birodalomtól. Vallomást akar tenni valami Powell nevű prefektusnak. Azt állítja, hogy á múlt hónapban megölt valami Craye D’Courtnéyt. - Kis szünet, aztán a rendőr odaszól Reichnek: Betűzze azt a nevet, jó? - D'Courtney. Nagy D, C, mint Cecília ... A rendőr utánabetűzte a nevet a telefonba, és várt. Majd mordult egyet, és helyére tette a kagylót. - Csirkefogó - mondta, és jegyzettömbjét zsebre vágta. - Figyeljen rám! - kezdte újra Reich. - Jól van ez az ürge? - bökött a rendőr Reich felé, anélkül, hogy felé fordult volna. Mire az orvos csak ennyit mondott: - Kis sokk, egyébként semmi. - Figyeljen rám, az istenit! - Reich már kiabált. A rendőr megtámogatta, és az ajtó felé taszigálta. - Rendben van, apuskám. De most aztán kifelé! - Azt akarom, hogy figyeljen rám, hallja, azt akarom ... - Te figyelj énrám, apuskám. A rendőrségnél nem szolgál semmiféle Powell. Nem tudunk semmiféle D’Courtney-
Alfred Bester: Az Arcnélküli Ember 21 gyilkosságról. És torkig vagyunk a magadfajtákkal. Világos? Ki innét! Eridj a fenébe! - Reichet gorombán kipenderítette az utcára. Az aszfalt furcsamód töredezett volt. Reich bukdácsolt, csak nagy nehezen nyerte vissza egyensúlyát. Aztán csak állt, mint akit villám sújtott, mint aki végleg eltévedt az őserdőben. A sötétség nőttön-nőtt, az örökkévalóság sötétje. Az utcai lámpák már alig pislákoltak. A légifolyosók sötétbe borultak. A szöcskék eltűntek. Az égbolton hatalmas repedések tátongtak. - Rosszul vagyok - nyögött föl Reich -, borzasztó rosszul vagyok! Segítségre volna szükségem. - Tenyerét rászorította a gyomrára, és görnyedezve, botladozva indult el a feltöredezett utcán. - Szöcske, szöcske! - kiáltozta, s káromkodott. - Hát nincs egyetlen istenverte jármű sem ebben az átkozott városban? Hová a pokolba tűntek?!
Nincs többé menekvés a lidérces álom elől, amely az ő elhessenthetetlen rémlátomása, és ■ amely végez vele. Rámeredt és ... Önmagát látta meg. Önmagát és D'Courtneyt egyszerre. Két arc, amely valójában egy. Ben D'Courtney és Craye Reich. D’Courtney-Reich. DR. Egyetlen hang nem jött ki a torkán. Egyetlen mozdulatot nem volt képes tenni. Nem volt sem idő, sem tér, sem anyag. Nem volt semmi, csak a kihunyni készülő gondolat. - Apám? - Fiam! - Te azonos vagy velem? - Mi azonosak vagyunk egymással.
semmi. -Sehol Rosszul vagyok, nagyon rosszul. Haza kellene mennem, el kéne jutnom valahogy hazáig. Pocsékul érzem magam. - Ordított megint. Nincs itt senki?! Nem hall senki?! Miért nem jön már valaki, miért nem segít valaki?! Nagyon rosszul vagyok, segítsenek! Segítség, segítség! Sehol egy hang, sehol egy lélek, sehol semmi. Nyögött, reszketett, vacogott. Halálos gyengeség fogta el, félájultan vonszolta magát, és megtört hangon dúdolta: Nyolc, uram ... Öt, uram ... s végül egy . .. Feszítsd meg ... mondta a megfeszítő ... feszül már, érzem jól... s a szakítás, íme jő ... Tompa hangon felnyögött: - Hát nincs itt senki? Miért nincs itt senki? Maria! Világosságot! Ma-ri-aa! Hagyjátok abba ezt a rémes Szardíniajátékot! . Botladozott, elvágódott. ' - Gyertek ide! Ne hagyjatok itt! Az isten szerelmére, jöjjön már ide valaki! Ne hagyjatok magamra! Sehol semmi válasz. Elindult, kereste a Déli park 9. számot, Maria Beaumont villáját, ahol D’Courtney meghalt, kereste Mariát, a sipítozó, romlott, mégis megnyugtató Máriát. De Maria sehol. Háza helyén a semmi. Csak a kietlen tundra, a vaksötét ég, csak az ismeretlenség elszigeteltsége. A semmi. Reich felordított, ahogy a torkán kifért, s ebben az ordításban benne volt minden dühe, minden félelme. Sehol semmi, sehol semmi válasz, még visszhang sem. Most már szűkölt. - Egek! Hát minden eltűnt, minden felszívódott?! Már nincs semmi, csak a tátongó űr?! S ekkor, az immár elviselhetetlen magányból egy alak bontakozott ki. Egyre nőtt, egyre hatalmasabb lett, egyre riasztóbb és baljósabb és egyre ismerősebb. Egy alak, mely sűrű sötét árnyat vetett, és csak bámult meredten, némán. Az Ember, Akinek Nincs Arca! Reich megbénult. Az árny megszólalt: - Nincs űr! Nincs semmi! Reich éktelen sikoltást hallott. Ó maga sikoltott. Ezernyi gőzkalapács dörömbölését hallotta. Az ő saját szíve zakatolt. Már nem nézett, nem látott, csak rohant, ismeretlen, idegen ösvényeken bukdácsolt. Sehol semmi élet. Futott, rohant, lélekszakadva, hogy ne legyen késő. Szaladt, rohant, futott, amíg még nem késő. Egyenest neki a sötét árnyalaknak, az Arcnélküli Embernek. Az alak megszólalt: - Késő! Nincs idő. Csak a Semmi. Reich megtántorodott, elesett. Egyre gyengülő hangon nyöszörgött. - Powell, Duffy, Quizzard, Taté! Hol vagytok? Hová lettetek? Nincs már senki?! Istenem! Az Arcnélküli Ember bámult bele az arcába. - Isten nincs! Csak a Semmi, Kész, vége. Nincs kiút, nincs menekvés. Csak Reich van, meg az Ember, Akinek Nincs Arca. Meg a negatív végtelen. Reich megdermedten, lebénultan, megkövültén még egyszer felemelte a fejét, és mélyen belenézett halálos ellensége képébe. Rámeredt.
-- Apa Igen.és fia? - Nem értem ... Mi történt? - Veszítettél, Ben. - A Szardínia-játékban? - A kozmikus játékban. - Nem, nem! Én nyertem, nyertem. Az egész világegyetem az enyém. Én ... - Éppen ezért vesztettél. Vesztettünk. - De hát mit vesztettünk volna? - A létünket. - Nem értem. Nem tudom felfogni. - Ami kettőnkből én vagyok, Ben, az érti. S értenéd te is, ha nem távolodtál volna el tőlem. - Hogyan távolodtam volna el tőled? - Úgy, hogy van benned valami alantas, valami torz. - Te mondod ezt? Te? Aki elárultál, aki meg akartál ölni? - Nem volt bennem semmi rosszindulat veled szemben, Ben. Igen, el akartalak pusztítani, mielőtt te pusztítasz el engem. A létezés volt a tét. Az volt a tét, hogy segítsek neked elveszíteni a világmindenséget és megnyerni a játszmát. - Miféle játszmát? Amelynek a kozmosz a tétje? - Az útvesztő... a labirintus... az egész univerzum, mely rejtvénynek lett teremtve, hogy legyen mit megfejteni. Megfejteni nekünk. A galaxisok, a csillagok, a Nap, a bolygók ... a világ, amit meg kell ismerni. Mert csak mi vagyunk az egyedüli realitás. Minden más csupán látszat... babák, bábuk, kellékek a színpadon. .. hogy felébresszék a szenvedélyt. Egy látszatvalóság várt arra, hogy mi ketten megoldjuk. - Én megoldottam, mert meghódítottam. Meghódítottam, és az enyém. - Nem oldottad meg, nem fejtetted meg. Soha nem fogjuk tudni a megoldást, sose lesz a kezünkben a megfejtés. Csak a rablás, az erőszak, a gyűlölet, a kéjvágy, a gyilkosság. Nem oldottál meg semmit, s minden megsemmisült, széthullott. - És velünk mi lesz? - Megsemmisülünk mi is. Én próbáltalak figyelmeztetni, Ben. Próbáltalak megállítani. Hasztalan. A próbát nem álltuk ki. - De miért? Miért? Kik vagyunk mi, hogy csődöt mondtunk? Kik vagyunk ? - Nem tudom, s azt sem tudom, tudja-e bárki is. Mert tudja-e a mag, hogy kicsoda vagy micsoda ő, ha nem hullik termékeny talajba? És mit számít, hogy kik vagyunk, mik vagyunk? Csődöt mondtunk. Nem álltuk ki a próbát, s több esélyt nem kapunk. Végünk. - Nem! - Talán, ha megoldottuk volna a rejtvényt, Ben, akkor minden másként alakult volna. De csődöt mondtunk, s ezzel vége. - Próbáljuk újra! - Nem lehet. - Kell, hogy legyen valami kiút! - Nincs kiút. Vége.
22 Alfred Bester: Az Arcnélküli Ember Ez volt a vég. S már csak egyvalami volt hátra. A Megsemmisítés. A két embert másnap reggel találták meg a sziget távoli, felső részén, a Haarlem-csatornára néző kertek között. Mindketten átkóborolták az éjszakát, hol a föld felszínén, hol a légifolyosókon. Egyikük sem tudta, merre jár, nem érzékelték környezetüket, de oly szorosan össze voltak fonódva, akár két mágnesezett tű, amely hínárral borított tó vizén lebeg. Powell keresztbe rakott lábakkal üldögélt a nedves fűben, arca rezzenetlen és élettelen, szinte nem is lélegzett, pulzusa egészen gyenge. Átkarolva kulcsolta magához Reichet, valósággal bilincsként csüngött rajta. Reich pedig kerekre görnyedt, olyan volt, mint embrió az anyja hasában. Powellt azonnal a lakására vitték. A Hudson menti házban a
olvadjon be a Birodalomba. D’Courtney elfogadta az indítványt. De Reich tudat alatti kényszer hatására félreértette a választ., Félreértette, mert félre kellett értenie. Szüksége volt a hitre, hogy pénzért öl. - De hát miért? - Mert nem tudott szembenézni az igazi indítékkal. - Az igazival? - Azzal, hogy D’Courtney Reich apja volt. - Mi a fene?! - Crabbe-et elképesztette ez a magyarázat. - Még hogy az apja? Vagyis az édesapja? - Úgy van, uram. Ez a helyzet, csak éppen nem jöttünk rá, minthogy Reich maga sem tudta. Vegyük például a birtokot a Callistón. Reich ott próbálta eldugni előlünk dr. Jordánt. Reich az ingatlant az anyjától örökölte, aki viszont D’Courtneytól kapta. A mi
szövetségi laboratórium teljes csapatafennállása várta, felváltva majd nyugtázták, hogy a Szupérszövetség óta elsőápolták, ízben végzett Energiaösszegzés végeredményben szerencsésen végződött. Reich iránt már kisebb érdeklődés mutatkozott. Tehetetlen testét a Kingston Kórházba szállították, hogy ott semmisüljön meg. Körülbelül egy hétig semmi nem történt. A nyolcadik napon Powell magához tért, megfürdött, felöltözött, ügyesen elhessegette ápolóit, és távozott hazulról. Betért a Csokoládészív cukrászdába, ahonnét jókora csomaggal jött ki, majd a főkapitányságra ment, hogy jelentést tegyen Crabbe főkapitánynak. Útközben benézett Beckhez.
feltételezésünk úgy szólt, hogy Reich apjaazszerezte a birtokot, valahogy kicsalta D’Courtneytól, s aztán asszonyezt nevére íratta. De rosszul kalkuláltunk. Mert a valóságban az történt, hogy D’Courtney Reich anyjának volt a szeretője, és ajándékba adta a nőnek a birtokot. Ajándékba, amikor megszülte fiát, aki tőle való volt. Reich azon a birtokon született. Jackson Beck göngyölítette fel a históriát, miután rábukkant az első nyomra. Crabbe szólni sem tudott, csak tátogott meglepetésében. - Pedig mennyi jelzés került elibénk, de mennyi. Például, hogy D’Courtney öngyilkos akart lenni, mert bűntudat gyötörte. Azért volt bűntudata, mert megtagadta a fiát. Mást viszont nem tehetett, sorsára kellett hogy hagyja őt. S ez felőrölte D’Courtney életét. Vagy itt volt Barbara D’Courtney sajátos kényszerképzete arról, hogy ő és Ben Reich féltestvérek. Ez a „kényszerképzet” megfelelt a valóságnak. Reich érezte is ezt, nem is tudta megölni a lányt Chooka Frood házában. Apját gyűlölte, mert az megtagadta, ezért akarta megölni, s meg is ölte, de arra már nem volt képes, hogy testvérhúgának ártson. - Mondja, Powell, minderre mikor jött rá? - Azután, hogy az ügyet lezártnak nyilvánítottuk, uram. Egészen pontosan akkor, amikor Reich rám támadt az időzített bombák miatt. - Igen, Reich azt állította, hogy maga van a háttérben, Powell. No de ha nem maga volt, akkor ki? - Reich, uram. Maga Reich, személyesen. - Hogy-hogy Reich? Ne mondjon már ilyen képtelenséget! - De mondom. Reich megölte az apját, s ezzel kiadta magából a gyűlöletét. Csakhogy az ő felettes énje, a lelkiismerete nem tudta elviselni, hogy ne bűnhődjék e rettenetes bűntény miatt. Minthogy a rendőrség nem árthatott neki, a saját lelkiismerete lépett működésbe, az vette át az ítélőbíró szerepkörét. Ezért voltak Reichnek lidércnyomásai, ezért nem hagyott neki nyugtot az Arcnélküli Ember. - Az Arcnélküli Ember? Miket beszél? - Igen, az Arcnélküli Ember, uram. Ez volt a jelképe annak a tényleges viszonynak, amely Reichet D’Courtneyhoz kapcsolta. Nem volt arca, mert Reich nem tudott szembenézni az igazsággal, vagyis hát azzal, hogy D’Courtney az ő apja. A rémlátomás álmaiban kísértette, mígnem elhatározta, hogy megszabadul tőle, és megöli. Csakhogy a rémlátomás nem tágított tőle. Kezdetben ez volt a büntetés azért, mert apagyilkosságra .gondolt. Utóbb ez lett a büntetés, mert el is követte az apagyilkosságot. - Szóval ezek voltak az időzített bombák? , - Úgy van, pontosan erről van szó. A lelkiismeret büntetést követelt. Reich azonban soha be nem vallotta magának, hogy D’Courtney, vagyis akit megölt, a saját apja, s azért gyűlölte, azért ölte meg, mert az valaha eltaszította magától. A büntetést tehát a tudattalan szintjén kellett kimérni és végrehajtani. Az időzített bombákat maga Reich helyezte el, anélkül hogy tudatában lett volna tettének. Éjjel, álmában, mint valami alvajáró, vagy napközben, amikor rövidebb-hosszabb időre sajátos transzba esett, és kioltódott benne a realitás iránti érzék. Az agy működése fantasztikus mutatványokat képes produkálni, uram. - Nos, rendben van. Minderről Reich maga sem tudott. De akkor maga, Powell, hogyan derítette ki?
- Szia, Jax! - Áldás és békesség, Linc! - Békesség? - Ötvenet tettem volna egy ellen, hogy jövő szerdáig ágyban tartanak téged. - Tévedtél. Mózes végre egyetértett velünk a D’Courtneygyilkosság indítékát illetően? - Ezer ördög és villámcsapás! A tárgyalás mindössze egy órát tartott. Reichet most szállítják a Megsemmisítőbe. - Nagyon jó. Nos, ha így áll a dolog, legjobb, ha bemegyek Crabbe-hez, és személyesen beszámolok a történtekről. - Tedd! Mit rejtegetsz a hónod alatt? - Ajándékot. - Nekem? - Kivételesen nem. Neked majd máskor. Powell fölment Crabbe-hez, illedelmesen kopogott az ajtaján, s a parancsoló hangú „Tessék, jöjjön be!" felszólításra belépett az elefántcsont és ezüst irodába. Crabbe udvariasan fogadta, de azért mereven. A D'Courtney-ügy nem használt kapcsolatuknak, s a nyomozási eljárás kifejezetten eltávolította Crabbe-et Powelltól. - Szerfölött bonyolult ügy volt ez - kezdte tapintatosan Powell. Egyikünk sem látott át rajta teljesen, egyikünket sem érheti szemrehányás. Ugye tudja, főkapitány úr, hogy még Reíchben sem tudatosult, miért ölte meg D’Courtneyt? Csak egyvalaki tudta egészen pontosan, hogy mi a dolog lényege: Mózes, a számítógép. De amikor a maga módján megnyilatkozott, azt gondoltuk, hogy a bolondját járatja velünk. - Mármint a gép? Az átlátta? - Úgy van,'ez a helyzet, uram. Amikor betápláltunk minden adatot, és először futtattuk le a szalagot, a gép válasza ez volt: a szenvedély mint indíték, nincs kellőképpen alátámasztva. Valamennyien a haszonszerzésre gyanakodtunk. Reich maga is. Magától értetődően arra gondoltunk, hogy valami hiba lehet a géppel. Betápláltuk a haszonszerzést, mint indítékot. De melléfogtunk. - És annak a pokoli masinának lett volna igazsága? - Úgy van, főkapitány. Neki volt igaza. Reich bebeszélte magának, hogy anyagi meggondolásokból kellett megölnie D’Courtneyt. Ez azonban csupán pszichológiai elködösítése volt a valódi indítéknak. Mert a valódi indíték érzelmi természetű. A haszonszerzési verzióról kiderült, hogy blöff. Reich azt ajánlotta D'Courtneynak, hogy
Alfred Bester: Az Arcnélküli Ember 23
- Helyénvaló a kérdése uram, telibe talált. Éppen ez volt a probléma. Hiába fürkésztük Reichet, nem tudtunk meg semmit. Ellenséges indulattal viseltetett velünk szemben, márpedig, mint tudja, uram, a fürkészés csak abban az esetben hozza meg a kívánt eredményt, ha az alanynak megvan a hajlandósága a tökéletes együttműködésre. S még ilyen esetben is eltart hónapokig. Tehát, midőn Reich a nagy megrázkódtatások közepette úgy-ahogy összeszedte magát, átalakította, átszervezte agyát is, és ezzel immunizálta magát velünk szemben. A puszta tényben is veszedelem rejlett, ugyanis olyan erőhelyzetben volt, hogy alapjaiban megrázkódtathatta volna az egész naprendszert. Ő egyike volt a keveseknek, akik képesek megrengetni a világot, akik gyökeresen át tudják alakítani az emberi társadalmakat, és akaratukat rá tudják kényszeríteni a társadalom egyedeire. Crabbe bólogatott. - Reich már-már elérte célját. Az ilyen emberek rendszerint a múlt és a jövő mezsgyéjén bukkannak föl, s ha hagyják őket nagyra nőni, kifejlődni, ha múltat és jövőt sikerül egybeforrasztaniok... nos, akkor a világ félelmetes jövőnek nézhet elébe, s egykettőre rémséges jövőben találja magát. - Mi volt a maga következő lépése? - Alkalmaztuk a tömegösszpontosítás módszerét, uram. Ezt nem lesz könnyű megmagyarázni, de azért megkísérlem. Minden ember pszichikuma lappangó és hasznosított energiából tevődik össze. A lappangó energia amolyan erőtartalékféle, elménk kikutathatatlan, de természetes erőforrása. A hasznosított energia az a része a lappangó energiának, amelyet az ember mozgósított és munkára fogott. Legtöbbünk a látens energiának mindössze parányi hányadát működteti. - Értem.
- Ha a Szupérszövetség úgy dönt, hogy az energiaösszpontosítás eszközéhez nyúl, akkor a következő dolgok történnek. Minden szupér megnyitja pszichikumának zsilipjeit, és kiereszti lappangó energiáit, amelyek összegződnek. A koncentrált energiamennyiséggel a szupérek egyike feltölti magát, ő válik az összes lappangó energia egyedüli csatornájává. Őbenne összpontosul, és ő hozza működésbe. Hihetetlen dolgokat tehet, feltéve, hogy ezt az irdatlan energiatömeget képes ellenőrzés alatt tartani. Szerfölött bonyolult és módfelett veszélyes műveletről van szó. Mintha valaki dinamitrúddal röpül föl a Holdba, vagyis robbanó-tölteten nyargal... Crabbe elvigyorodott. - De kár, hogy nem vagyok fürkész. Mert most nagyon kíváncsi vagyok rá, mi jár az eszében, Powell. - Azonnal megtudja, uram. Semmi okom eltitkolni. - Powell is vigyorgott. Mintha valami láthatatlan kapcsolat létesült volna köztük, mintha most először kerültek volna kissé közelebb egymáshoz. - Elkerülhetetlen volt, hogy Reichet szembesítsük az Arcnélküli Emberrel - folytatta Powell. - Az igazságot kellett elébe tárnunk, még mielőtt magától jött volna rá. A koncentrált látens energiát felhasználva, Reichet egy egészen különös idegállapotba kergettem. Azt a kényszerképzetet ültettem el benne, hogy egyedül ő létezik, az egész világ megszűnt körülötte. - Tényleg olyan különös idegállapot ez? - Különösnek különös, uram, de nem egyedi. Sokan kerülnek ilyenbe. Olyan lelkiállapot ez, amikor az ember a mindennapok malomkövei között őrlődik, és próbál menekülni. Amikor az élet csapásokat mér valakire, az illető azzal védekezik, hogy meggyőzi önmagát: mindez csak látszat, kolosszális optikai csalódás. Reich eredetileg is hajlamos volt az efféle „menekülésre”. Én nem is
24 Alfred Bester: Az Arcnélküli Ember csináltam egyebet, csak még inkább belehajszoltam, és hagytam, hogy önmagát eméssze fel. Az élet csapást csapás után mért rá. Én meggyőződésévé tettem, hogy a világegyetem egy nagy csalás, gigantikus rejtély. Azután rétegről rétegre megmutattam neki az egészet. Elhitettem vele, hogy az erőpróbának vége, és hogy a rejtély széthullott. Elhitettem vele, hogy semmi nincs, csak ő meg az Arcnélküli Ember, akinek arca helyén meglátta önmagát meg saját apját. Powell fogta a csomagját, és felállt. Felállt Crabbe is, kezét barátilag a vállára tette, és az ajtóig kísérte. - Nagyszerű munkát végzett, Powell. Mondhatom, nagyszerű munkát. Meg kell vallanom ... hadd jelentsem ki, hogy remek dolog lehet, ha valaki szupér. - Valóban, de félelmetes is, uram.
- Rendkívül hálás vagyok magának mindazért, amit értem ... - Ne mondjon ilyet. - Szóval mindent köszönök, amit értem tett. Leültek az egyik kőpadra. A lány nagyon komolyan nézett rá, és folytatta: - Meg akarom mondani, hogy nagyon hálás vagyok, nagyon köszönöm. - Kérem, Barbara. Egészen megijesztett engem. - Megijesztettem, de hát mivel? - Én nagyon közelről megismertem magát, mint egy kislányt. Most meg olyan . . . - Olyan felnőtt vagyok, ugye ezt akarja mondani? - Igen. - Még jobban ismerjen meg. - Kecses mosoly suhant át
Mondja meg őszintén, ugye most nagyon boldog? -- Boldog? - Már az ajtóban volt Powell, de még megállt egy pillanatra. - Ön, főkapitány úr, boldog lenne-e, ha tudná, hogy egész életét a Kingston Kórházban kell leélnie? - Kórházban? - Úgy van. Mert ott élünk. Ahányan csak vagyunk. Pszichiátriai osztályon. S nincs hova szöknünk, számunkra nincs menekvés. Örüljön neki, uram, hogy nem fürkész. Örüljön neki, hogy nem találkozik a szenvedélyekkel, a gyűlölettel, a féltékenységgel, a rosszindulattal, a nyavalyákkal... Örüljön neki, hogy rejtve maradnak maga előtt az ember riasztó igazságai. Nagyszerű hely lenne a világ valóban, ha minden ember fürkész lenne. De amíg nem ez a helyzet, örüljön uram, hogy nincs látnoki képességgel megáldva. Powell elhagyta a főkapitányságot, fogott egy szöcskét, és a Kingston Kórházba vitette magát. Ült a fülkében, az ajándékcsomag az ölében, és kifelé bámult. Gyönyörködve nézte a csodálatos Hudson-völgyet. Közben tűnődve fütyörészett. Hirtelen elvigyorodott, és ezt dünnyögte maga elé: - Remek. Valamit csak nyújtottam Crabbe-nek. Kapcsolatunkat azonban még szilárdabb alapokra kellene fektetni. Annyit már eddig is elértem nála, hogy sajnálja a fürkészeket, de most már barátságosan viseltetik irántuk. S ez sem csekélység. A távolban feltűnt a Kingston Kórház impozáns épületkomplexuma. Hatalmas területen feküdt. Szoláriumok, úszómedencék, parkok, sportpályák, lakóépületek és rendelők. Az épületegyüttes tiszta neoklasszicista stílusban épült. Ahogy a szöcske leereszkedett, Powell ki tudta venni az alakokat. Napbarnított betegek és ápolók vidáman nevetgélnek, különféle játékokba merülnek. Eszébe jutott a Kormányzótanács előrelátása s az a rendelkezése, hogy a Kingston Kórház ne legyen második Űrföld. Már amúgy is túl sok jómódú szimuláns kérte a felvételét. Powell a Tudakozóba ment, és megérdeklődte, hol találja Barbara D’Courtneyt. Keresztülment az udvaron. Noha gyengének érezte magát, keresztülugrált a sövényen, és rövid vágtákat csinált. Hét napig nyomta az ágyat teljes kimerültségben, s örült, hogy megint talpon lehetett és mozoghatott. Csak egy valami gyötörte. Egyetlen kérdés, amelyet Barbarával akart tisztázni. S ez felajzotta. Szinte egyazon pillanatban látták meg egymást. A füves térség szemközti oldalán, kavicsteraszok és virágágyások között pillantotta meg a lányt. Integetve futottak egymás felé. Alig pár lépés választotta el őket egymástól, midőn megtorpantak mind a ketten. Kissé szégyenlősen álltak meg. Nem mertek egymásra nézni. - Helló! - mondta a lány. - Helló, Barbara! - mondta a férfi. - Én ... ne menjünk oda, ott árnyék van? A terasz valóban adott némi árnyékot, oda húzódtak. Powell szeme sarkából nézte a lányt. Milyen élénk, ilyen virgoncnak nem látta még soha. Arcán csintalan kifejezés, amely nagyon emlékeztette őt valamire vagy valakire, csak nem tudta, hogy mire, kire. A lány jó hangulatban volt. És olyan felnőttnek látszott, hogy Powell szinte rá sem ismert. - Ma estére kimenőt kapok - mondta Barbara. - Tudom.
arcán. - Nem teázhatnánk együtt holnap, mondjuk ötkor? -azÖtkor. - És semmi szertartásosság, egyszerű utcai ruhában. Tehát nehogy klakkba-frakkba vágja magát! - Figyeljen rám, Barbara! Nem is egyszer segítettem magának felöltözködni. Fésültem a haját. Mostam a fogát. A lány széttárta a karját, s a férfi elszántan mondta tovább: - Megtanultam, mit szeret, mit nem. Tudom, hogy kedvelte a halat, viszont utálta a bárányt. Annyira, hogy egyszer egy báránycsontot hozzám is vágott. - Ó, mindez időtlen-idővel ezelőtt történhetett, Mr. Powell. - Mindez csupán két hete történt, Miss D'Courtney. A lány méltóságteljesen állt föl, s így szólt: - Azt hiszem, Mr. Powell, a legjobb lesz, ha most befejezzük ezt a beszélgetést. De ha úgy gondolja, hogy holmi időrendi felsorolásokkal.. . Félbehagyta a mondatot, és merőn nézett a férfira, s újból átsuhant arcán a huncut mosoly. Powell ledobta a csomagot, és mindkét karjával magához vonta a lányt. - Mr. Powell, Mr. Powell - mormolta. - Helló, Mr. Powell! - Hála az égnek, Barbara... Egy pillanatra azt hittem, hogy megbántottalak. - Ezzel fizettem meg neked azért, hogy időközben felnőtt lett belőlem. - Mindig is olyan gyerek voltál, aki nem maradt adósa senkinek. - Te viszont mindig olyan furcsa voltál, papa. Kivonta magát az ölelésből, és nézte Powellt. - Voltaképpen nem is tudom, igazán milyen vagy. Milyenek vagyunk, mi ketten. Vajon megtudjuk-e valaha is? - Az idő mindent megold. - Az idő. De lesz-e rá idő, mielőtt... Nem tudom kimondani, kérlek, olvasd ki belőlem. - Nem, kedves, nem fürkészlek. Mondd meg! - Mary Noyes beszélt velem. Elmondott mindent. - Valóban? Mindent elmondott? Barbara bólintott. - De én nem törődöm vele. Engem nem zavar. Neki igaza volt, én elrendezek mindent. Még ha nem is veszel el. . . A férfi elnevette magát. Belső izgatottsága most kitört. - Neked semmit nem kell elrendezned. Ülj le, ide mellém. Kérdezni szeretnék tőled valamit. A lány leült, de nem mellé, hanem az ölébe. - Térjünk vissza ahhoz a szörnyű éjszakához. - A Beaumont-házi estélyhez? A férfi bólintott. - Nem lesz könnyű arról beszélnem. - Nem tart soká, Barbara. Szóval. . . ágyban voltál már, aludtál. Hirtelen fölriadtál, és beszaladtál az Orchidea-lakosztályba. A többire bizonyára emlékszel. - Igen, emlékszem. - Tehát most jön a kérdés: miféle kiáltásra riadtál föl? - Úgyis tudod.
- Én tudom. De szeretném, ha te mondanád meg. Mondd ki hangosan! - Úgy gondolod, hogy . .. hogy ez megint idegrohamba kerget engem? - Dehogy. Egyszerűen csak mondd meg, mit hallottál. Hosszan hallgatott, majd szinte suttogva mondta: - Segítség, Barbara! Powell bólintott, de nem hagyta abba a faggatózást. - Ki kiáltott? Nyilván nem Ben Reich. Neki nem volt szüksége segítségre. - Ki? ... Az apám. - De ő nem tudott beszélni, Barbara. Az ő hangszálait elpusztította a rák. Egyetlen szót sem tudott kimondani. - Márpedig én hallottam. - Nem hallottad. Kifürkészted. A lány rámeredt, a fejét rázta. - Nem, dehogy, én .. . - De igen. Megfürkészted őt - ismételte lágyan Powell. - Te egy lappangó szupérsegítségért. vagy, csakHa nem tudsz róla.akkora Apád telepatikus szinten kiáltott nem lennék ökör, ha nem vakít el teljesen Reich, régen rájöttem volna. Ösztönösen fürkészted Maryt is, engem is, egész idő alatt, amíg a házamban éltél. Barbara szemmel láthatólag nem fogta föl a férfi szavainak értelmét. - Ugye, szeretsz? - sugározta felé Powell. - Persze hogy szeretlek - susogta a lány de azt hiszem, most is kifogásokat keresel.. . - Hát ezt ki kérdezte tőled? - Mit ki kérdezett? « - Hogy szeretsz-e. - De hát miért... - abbahagyta, majd újból belekezdett. - Te mondtad. Te . .. - Nem mondtam. Érted már végre? Nem kell semmit elrendeznünk, hacsak a magunk dolgát nem. Félóra is eltelt, pedig úgy tűnt nekik, mintha csak másodpercek óta lennének együtt. S akkor hatalmas csattanást hallottak valahonnét a teraszról, magasan a fejük fölül. Meglepve pillantottak föl, és szétrebbentek a zajra. Valami pucér alak tűnt föl a mögöttük lévő kőfal tetején, billegve, vonagolva és közben üvöltözve. Aztán átbukott a korláton, és nagy puffanással belehuppant a virágágyásba, s onnét kigurult a fűre. Közben kiáltozott, rángatózott, mintha magasfeszültségű áramot vezettek volna a testébe. Ben Reich volt. Powell magához rántotta Barbarát, és úgy fordította a lányt, hogy ne láthassa Reichet. Két tenyere közé fogta a lány arcát, és megkérdezte tőle: - Ugye, az én kislányom vagy? A lány igent intett a fejével. - Nem akarom, hogy ezt lásd. Nem származnék belőle semmi károd, de jobb, ha nem nézel oda. Nem mennél visz-sza a pavilonba és nem várnál meg ott engem? Tedd meg, légy jó kislány! Rendben? Nos, akkor szaladj!
A lány megragadta a kezét, szájához emelte, és megcsókolta. Aztán elfutott, keresztül a füves térségen. Vissza sem nézett. Powell hosszan nézett utána, aztán elfordult, és Reichet vette szemügyre. - Ha a Kingston Kórházban megsemmisítenek valakit, egész pszichikumát megsemmisítik. Az eljárás abból áll, hogy sejtbontó injekciósorozatot juttatnak az agykéregbe. Az anyag kikapcsol minden eret, kioltja az emlékezetet, a legparányibb részecskéig, minden gondolati alakzatot elpusztít, ami a megszületés pillanatától kezdve kiformálódott. S amikor a gondolattár kiürül, elemei energiarészecskékké alakulnak, és mintegy szétrepesztik a testet. De nem ez okozza a kínt. A megsemmisülés rémületét nem ez kelti. A borzalmak borzalma abból áll, hogy ezenközben egyetlen pillanatra sem huny ki az öntudat. A pszichikum lassan bomlik fel, de az értelem éber állapotban marad hosszú ideig. Már-már beáll a
Alfred Bester: Az Arcnélküli Ember 27 halál, amikor végül kioldódik az is. Az értelem mintegy végső búcsút mond, siratóéneket egy véget nem érő temetésen. S amikor Powell belenézett Reich vaksin pillogó szemeibe, bennük a kínt, a tragikus kétségbeesést látta megcsillanni. - Hogy a pokolba eshetett le? Meg kell kötöznünk. - A teraszról Jeems doktor hajolt ki, és értetlenül csóválta a fejét. Észrevette Powellt. - Üdv, Powell! - Reichre bökött. - íme, egy régi barát. Emlékszik még rá? - Élénken. Jeems a válla fölött hátraszólt valakinek. - Menjen le és hozza föl. Én addig is rajta tartom a szemem. Powell felé fordult. - Erős fizikuma van. Nem kell feladni a reményt. Reich feküdt a füvön, s nyöszörögve vonaglott. - Hogy haladnak a kezeléssel? - Nagyszerűen. Mindent nagyon jól tűr. Rendbe hozzuk. Egy év, és új embert faragunk belőle. - Megvárom. Szükségünk van az ilyen emberekre. Igazán sajnálatos lenne elveszíteni őt. - Elveszíteni? Ugyan, hová gondol! Csak nem hiszi, hogy egy ilyen
kis pottyanásnak a következménye . . . - Nem, dehogy. Nem a lepottyanásra gondolok. Egészen más jár az eszemben. Ha három-négyszáz éve a zsaruk elkaptak egy ilyen Reich-féle alakot, egyszerűen a halálba küldték. Halálos ítéletnek nevezték. - Ugye, csak viccel? - Kiscserkészi becsületszavamra így volt. - De hát a halálos ítéletnek nincs semmi értelme. Ha valaki tehetséges, merész és képesazisátlag meg fölébe kész is a feje tetejére állítani a társadalmat, akkor messze emelkedik. Az ilyet esztelenség lenne elpusztítani. Át kell formálni, ki kell egyenesíteni és pozitív értékké kell alakítani. Miért hajítanánk el? Ha ezt tennénk minden ilyen emberrel, más sem maradna, mint a nyáj. - Talán akkoriban nyájra volt szükség. Az ápolók keresztülszaladtak a pázsiton, és felkapták Reichet. Az kapálózott és ordított. Gyakorlott kézzel ragadták meg, és a Kingston Kórház speciális dzsúdófogásával ártalmatlanná tették. Egyáltalán nem bántak vele durván. Gondosan ügyeltek, nehogy csontját törjék, vagy bármely végtagját kificamítsák. - Egy pillanat! - szólt Powell. A kőpadhoz lépett, felvette a csomagot, és kibontotta. A Csokoládészív nevezetes bonbonosdobozát tartotta a kezében. Odavitte a Megsemmisítésre ítélt emberhez.
- Ajándékot hoztam neked, Ben. Vedd el! Az ránézett Powellra, aztán a dobozra. Esetlenül kinyújtotta kezét, és elvette. - Mi a fene! Még a végén én leszek a gondozója! - mormolta Powell. - Úgy látszik, valamennyien e bolond világ ápolói leszünk! De vajon megérdemli-e?
28 Alfred Bester: Az Arcnélküli Ember Reich zavaros elméje hirtelen gondolattöredéket lövellt ki magából. - Powell fürkész - Powell - barát - Powell barát... Olyan váratlanul érte Reich szenvedélyes hálakitörése, hogy Powell mélyen megrendült. Jóleső melegség járta át, szemébe könny szökött a meghatottságtól. Mosolyogni próbált, aztán elfordult, és a pázsitos térségen át elindult a pavilonba, Barbarához. - Figyelem! - sugározta izgat ottan. - Figyelem, köznapi lények. Meg kell tanulnotok a dolgot! Meg kell tanulnotok a módját. Döntsétek le a korlátokat! Tépjétek le a fátylakat... Mi már látjuk az igazságot, amely előletek még rejtve van... Azt, hogy az ember: szeretet és hit, bátorság és kedvesség, nagylelkűség és áldozatkészség. Semmi más. Minden egyéb csak a vakságotok korlátja. Egy szép napon ledőlnek a korlátok, és többé semmi sem áll
értelmünk és szívünk érintkezésének útjába. A végtelen mindenségben nincs új, nincs más. Ami kivételesnek hat, az csak pillanatokra és az emberi értelem számára az. Az élet sajátos pillanatai, a szokatlannak ható események, a környezet, az alkalom és találkozás újból és újból megismétlődnek a naprendszer bolygóin. A mi galaxisunk, melynek a naprendszer csupán része, egyetlen fordulatot kétszázmillió évenként tesz meg. Eddig már kilencszer fordult. És öröm mindig volt. Majd lesz megint. VÉGE
Zala Tamás fordítása Ámon László rajzai
Az első külföldi sajtóvisszhang folyóiratunkról Még fél év sem telt el a GALAKTIKA havi folyóirattá alakulása óta, s nagy örömünkre máris befutott az első külföldi sajtóvisszhang. Az igazsághoz tartozik, hogy megelőzte a belföldi - bármilyen - reflexiókat. És nem is akármilyen lap, hanem a Német Szövetségi Köztársaságban megjelenő Science Fiction Times, az immár 28. évfolyamában járó ismert SF-kritikai szemle figyelt fel vállalkozásunkra. A februári számban Harald Pusch, a lap állandó kritikusa az első három szám átnézése után jó szándékúan és egyben elismerő hangon nyilatkozik a GALAKTIKÁRÓL. „A GALAKTIKA Magyarországon. Úgy látszik, Magyarországon az SF előretör. Az el múlt év késő őszén jelent meg a GALAKTIKA SF-magazin első száma. A havonta megjelenő lap főszerkesztője Sziládi János, helyettese pedig az ismert SF-szakértő, Kuczka Péter. A csaknem száz oldal terjedelmű füzetek színes keverékét adják történeteknek, könyv- és filmkritikáknak, híreknek, tanulmányoknak az SF-ről és a rokon területekről, továbbá számos illusztrációt. Novelláikkal szerepeltek az első három számban többek között Herbert W. Franké, Marion Zimmer Bradley, Alekszej Pansin, Szepes Mária, Avram Davidson és Isaac Asimov. Mégis, a magazin nem támaszkodik az ismert nevekre, fiatalabb magyar szerzőknek is esélyt ad. A teljes kiadvány a sztorirészhez hasonlóan nemzetközi színvonalú. A nagyon részletes filmrovatban a világ minden tájáról származó produkciót ismertetnek, részben még olyanokat is, melyek forgatási munkáit még le sem zárták. Különös figyelemmel kísérik más országok SF-magazinjait is, így az első kötetekben például Lengyelországét és Japánét. Azt remélhetjük, hogy ennek a sok karátra értékelhető magazinnak jövője pozitívan alakul, mint ahogy ez volt az eset az ezzel összehasonlítható lapokkal a Német Szövetségi Köztársaságban is.” ¶ Weinbrenner Rudolf
KÖNYVEKRÔL NAIV ANTIUTÓPIÁK SCI FI KÖNTÖSBEN Avertismenl pentru linistea planetei Albatros Könyvkiadó, 1985. A Kozmosz Fantasztikus könyvekhez hasonló román Fantastic Club (Albatros Könyvkiadó) jóvoltából mintegy huszonöt fiatal román sci-fi író együttes jelentkézése figyelemre méltó esemény. Az antológiában az „új hullám" szinte minden képviselője szerepel, kezdve az önálló kötetesektől, mint R. Bretin, M. Grámescu, R. Honga, L. Ionicá, Gh. Páun, M. Státescu, Al. Ungureanu, az utóbbi években megyei és országos sci-fi klubvetélkedőkön feltűnt írójelölteken keresztül, mint M. Luca, D. Meri§ca, Gh. Ceau§u, a legfiatalabb Ígéretesen indulókig, mint Mirela Paciugá, Mircea Liviu Goga, Victor Martin, akik mindhárman egyetemi hallgatók. De találunk közöttük tanulót, fogorvost, munkást, közgazdászt, műszaki rajzolót, szociológust, színészt, irodalomtanárt, számítástechnikai szakembert és természetesen a legnagyobb számban mérnököt. A kötet a Figyelmeztetés bolygónk nyugalmának megőrzésére címet viseli, ami eléggé behatárolja a válogató (Constantin Paligora) szempontjait, mivel az írások többsége az emberiség közeli és távoli jövőjét fenyegető veszélyekre, katasztrófákra hívja fel a figyelmet. Majdnem minden ismertebb scifi téma megtalálható a kötetben, az időutazásoktól a biológiai kísérletekig és a galaktikus háborúkig, melyekben androidok és más, emberszabású lények harcolnak, titkos katonai irányítják a hadműveleteket, az központok elmaradhatatlan ellenőrző központok emberei az egész galaxist benépesítik. De nem hiányzanak a húsevő rovarok, rovarszigetek, a távoli jövőben alkalmazkodni képtelen „primitív” ember sem. Természetesen a pszi-fi, a pszichológiai témájú tudományos fikció is képviselteti magát. A legtöbb írásban a jövő világképe a lehető legsötétebb. Hiányzik a Nap, a-fény, a levegő. Az emberek zsúfolt óriásvárosokban (megapolisokban, heliopolisokban), óriás kupolák alatt vagy éppenséggel a föld alatt,
pincékben kénytelenek 'élni. „Legalább egyszer pillanthatnám meg az eget!”
megkedveli ember barátját, és elmeséli a háború történetét, ami a következő: a
- sóhajt fel aNyomasztó Karnevál (M. Paciugá) novella hőse. jövőképet ír lec.R. Bretin Az utolsó gdár című írásában. Különös, borgesi hangzású értelmes lények azt a feladatot kapják, hogy szerezzék meg az utolsó gdár, Khor Ub Nabor metagalaktikai tanácsos Földre vonatkozó információit, mivel fel akarják számolni az alig kétmilliónyi alacsonyrendű, megújhodásra képtelen fajt, az embert. A csapat egy Szíriusz rendszerbeli bolygóra utazik, ahol a duárphok a metagalaktika összes értelmes lényét átlátszó tartályokban, tudatukat testüktől leválasztva tanulmányozzák. Az ember szaporodásra és fejlődésre képes biológiai gépeket hozott létre, míg önmaga a galaktika alacsonyan fejlett egyedei közé tartozik, s így el kell vesznie.
megfékezhetetlen bolygó ezer évvel népszaporulat ezelőtti vezetőimiatt úgy a döntöttek, hogy háborút indítanak. Egy jól megrendezett bombázás nyomán olyan pszichózist idéznek elő, hogy a lakosság rögtön katonai szolgálatra jelentkezik. Két „ellenséges" táborra osztják őket, s megkezdődik a „karnevál”. A hős elindul, hogy felfedje e „szörnyű tréfa" értelmetlenségét, azonban későn érkezik, a háború mindent elpusztít. Csak néhányan maradnak életben, akik más galaxisokban tett útjaik alkalmával megszerezték az új biológiai rendszert, az öröklétet. A meseelemekkel átszőtt, naiv utópia egyes leírása, részlete olvasmányos, a kétségtelenül tehetséges fiatal szerzőről még bizonyára hallani fogunk. Ugyancsak az örök háború, immáron
Még a „jó sem robot” ésahhoz, az ember erőfeszítése elég hogyközös a Földet megmentse a galaktikus háború pusztításától, állítja a már említett M. Paciuga a Karneválban. A hős a galaxis határán lévő csillagzat egyik holdjára kerül önkéntesként, ahol az „ellenség" mozgását kell nyomon követnie. Az elektronikus vezérlőagy
közelebb hozzánk, teljesen elpusztítjaAurél bolygónkat egy kisváros kivételével. Cárásel Kolónia ezer évre című novellája a Mondolisz nevű kisváros mindennapi életének leírásával kezdődik. A bíró, a jegyző és az orvos nyugodtan kávéznak a szálloda teraszán, mígnem a „különleges alakulat", „háború utáni állomány” (ismeretlen fogalmak Mondolisz lakosai számára) érkezik. Ők mondják el, hogy ezelőtt kétszáz évvel a harcban álló felek megállapodása szerint Mondoliszt ezer évre „életre ítélték", fennmaradásra programozták be. A valóságról senki sem akar tudni, hiszen még kerek nyolcszáz évet kell lehúzniuk. George Ceauiju A gondronok támadása című horrorelbeszélésének a szorongás, a rémület a témája. Egy magasabb rendű civilizáció értelmes lényei, a gondronok szimbiózisban élnek a tárgyakkal, képesek megváltoztatni a tárgyak alakját, helyét, támadásra késztethetik őket. A Protobionisz ne-vő bolygó „ásványdzsungelét”, a kristályosított szeméttelepet veszik birtokukba, s onnan irányítják támadásaikat a bolygó lakói ellen. Selma néhány éves űrutazás után tér haza, és az űrbázisról jövet akaratlanul kapcsolatba lép a gondronokkkal. Lakásába lépve észreveszi, hogy a tárgyak ellenségesen fogadják. Először a pléd halálos szorításából sikerül menekülnie, kötésének fonala óriáskígyóként tekeredik testére, a zongora monstrummá válva támadja meg. A horrorhangulat a történés során nem csökken, sőt a befejezés világosan
30 Alfred Bester: Az Arcnélküli Ember érzékelteti, hogy a gondronok állandóan körülöttünk vannak, s csak a kedvező pillanatra várnak, hogy elfoglalják helyüket. Az írás a szorongáskeltés nagy mestereit juttatja eszünkbe. Az embert nem más, mint saját társa tartja állandó félelemben, kényszeríti embertelen körülmények közé Lucián Meri^ca Patkányirtás című elbeszélésében. Az atomháború utáni város elhagyott lakónegyedeiben, pincékben, csővezetékek mellett, élelem és fűtés nélkül élnek egész nemzedékek, mert nincs joguk a „felszíni élethez”, hiszen törvénytelenül születtek. Az abszurdaerőszakot, az állandó fenyegetettségérzését szerző kiválóan fokozza a történés során. Alexandru Ungureanu két éve megjelent' regényével (A nagy küszöb) bizonyította, hogy képes fantasztikus hangulatot, hihető mesterséges világot teremteni. A Modern Marsbéli Művészetek című novellájában is a fantasztikus átváltozások dominálnak. Az emberek videoplazmával helyettesített mása oly tökéletes, hogy maga az ember sem képes többé megkülönböztetni az eredetit a másolattól. Ez rengeteg bonyodalmat okoz, az erőszak a legmagasabb fokon dúl. Közelebb áll a fantasztikum régebbi hagyományaihoz Marcel Luca A Wandoomadár tava című írása is. Valahol Afrikában európaiakból álló katonai egységet vetnek be helyi ellenállókkal szemben. Ludwig Repka, a német egyetemi tanár elmeséli skót társának a közeli tó legendáját: a*támadó portugál seregeket a tóból kiemelkedő Wandoo-madár, amolyan csészealjszerű technikai csoda pusztítja el, szétporlasztva minden fémtárgyat. A két szereplő helikoptere is szétmállik, a tóba zuhannak, de sikerül kiúszniuk. Több mint nyolcvanévi bolyongás után egy szupercivilizált afrikai államban találnak rájuk. Az egyik katonai központban viszontlátják a rögeszmés katonát, Schröder ezredest, aki még mindig harcra készen áll. Homályos rejtélyt kutat föl Ben, az újságíró a kötet egyik legjobb írásában, Anghel Th. Popescu A gyilkos árnyék című elbeszélésében. Ben egy óceániai útja alkalmával a bolondnak vélt Madtől hallja az Oloo-Unuo-sziget legendáját. A szigetet valamikor gyönyörű erdő, gazdag növényzet borította, és Canaa-Nui, a jó szellem uralkodott. Azonban egy idő óta a szigetről eltűnt minden, csak a Halál Árnyéka látható. Madnek senki sem hisz, kinevetik. Ben mégis kíváncsi, és Maddel együtt meglátogatja a szigetet, ahol valóban semmi más, csak egy óriási, mindent felfaló árnyék látszik, amit Ben le is fényképez szorgalmasan. Azonban az eddig kiválóan irányított történés ellaposodik, tézisirodalom-ízű megoldás üti agyon a hamisítatlan marquezi hangulatot, ugyanis a szerkesztőségben előhívott képekből kiderül,
hogy a Halál Árnyéka nem más, mint egy atomrobbanás után létrejött rovarsziget. Több szerző szívesen nyúl a pszifihez. Mircea L. Goga A tanító című írásában próbál új Robinson-értelmezést adni a pszichológiai fikció segítségével. A frissen végzett tanárjelölt egy isten háta mögötti faluba kerül, ahol senki sem tud írni-olvasni. A betűvel, a tudománnyal való találkozás memóriahasadást idéz elő a Péntekek tudatában, s pár hónap leforgása alatt civilizált világot hoznak létre. Elfelejtett vagy eddig ismeretlen módszerekkel ércből fémeket vonnak ki, vegyi gyárat építenek, feltalálják a fegyvereket, és öldökölni kezdik egymást, mint ahogy .azt a könyvből tudják. Végül az atombomba gyártásához készülődnek. A tanító kétségbeesetten küzd, hogy megfékezze ezt az őrülten burjánzó közösséget. Péntek meghaladja a mestert, aki fegyverrel a kezében sem tudja kordában tartani az alacsonyabb rendűnek vélt szolgát. A sci-fi tárgyú képregényeiről, illusztrációiról, valamint irodalmi munkásságáról (Írószövetség-díjat nyert) ismert grafikus, Viorel Pirligras novellája (Gombok közt) egy galaxis méretű Bábeltorony félig embereiről, félig androidjairól szól. A hős saját magával folytatott beszélgetése során emlékszik vissza élete fontosabb eseményeire, s rájön, hogy a pillanat határtalanná válik a visszaidézése során, s az ember egyszerre halhatatlannak érezheti magát. Habár a téma nem új, a sci-fi környezetbe ágyazott elmélkedés üdítőként hat a sok háborús írás után. Az álomszerű valóság és a valóságszerű álom régóta foglalkoztatja az írókat. Az álomban minden megtörténhet, még maga a valóság is. Erről szól Gheorghe PaunA fogók c. novellája. Itt az álom valóságnak nevezhető létformát ölt. A fiatal matematikust, Schumannt, álmában infrahang-generátorral megölik, s a mentők érkezése előtt az X-17. katonai központ emberei ellopják az agyát, hogy egy mesterségesen táplált, több emberi agyból álló rendszerbe építsék katonai és űrkutatási kérdések megoldására. A szereplő reggel fölébred lidérces álmából, s amikor az intézet felé tart, elveszíti eszméletét, majd a katonai központ emberei működésbe lépnek. Dán Meri§ca nevét főleg az la§i-i sci-fi klubok és kiadványok (Quark, Holograma, Fantastic Magazin, SF Contact) szervezőjeként és szerkesztőjeként emlegetik. sci-fi 1985-ben az Iasi-i Junimea Könyvkiadónál antológiát adott ki Al. Mironovval közösen. A csöndes ember, a gyűrű és a szőke lány című, Doru Pruteanuval közösen írt novellájában álomszerű jelenetek ellensúlyozzák a kegyetlen pusztítást, az örök háború pokolvízióját. Ezek a víziók többnyire részeseményekre, részjelenségekre szorítkoznak, hiányzik az átfogó jövőtársadalom-kép. ‘ Azonban számos szerző mesterien kezeli a műfajra jellemző prózai eszközöket, a tudományos fikciót. Ha az antiutópia még naiv, a sci-fi köntös néhányuknál már testhezálló.
Farkas Jenő
AZ ESÉLYTELENEK KÜZDELME Lehetséges láncszemek Kriterion, Bukarest, 1985. Már gyorsaságát tekintve is fantasztikus Bíró László Péter megjelenése a sci-fi irodalmában. Hiszen első novellája csupán 1983-ban jelent meg a (romániai) Igaz Szóban; s 1985-ben már önálló kötetét is kézbe vehették a műfaj érdeklődni, rajongói a megújuló Forrás-sorozat legújabb darabjaként. A harmincesztendős fizikusnak gyors sikert hoztak tehátpróbálkozások-e irodalmi próbálkozásai ; de hát: csakugyan? Ennek ellenkezőjéről a kötet novellái gyorsan meggyőzik az olvasót. E tucatnyi írás mindegyike más-más színnel járul hozzá egy eredetien tehetséges író karakterének megrajzolásához. Legenda, balladás hangvétellel. Modern Grimm-mese. Groteszk „gépkorfintor”. A végső pusztulás víziója s a túlélés esélyének fenyegetése. Részletesebben? Útjára indul az első szuperkritikus sejtautomata; az első élettelen értelmes lény. Feladata: az univerzális kapcsolatteremtés lehetőségeinek kutatása. De alkotói beleépítették a pusztulást... Majd: a legegyszerűbb csillagközi támadás bolygónk ellen - a hosszú élet vírusa. A túlnépesedés csapdájában az emberiség elpusztítja önmagát, ha nem talál kiutat... No és az a bizonyos „egyetlen gombnyomás”. De hogyan viselkedik a kapcsológomb kezelője „civilben”; az élet egy - talán megrázó, de mindenképpen hétköznapi helyzetében ...? De találkozhatunk Ádámmal és Évával is; az atomháború egyetlen túlélőivel. Éva fokozatosan növekvő rajongással néz a szuperférfira; de kiderül, hogy nem mindent építettek be Ádám automatikájába ...S a pusztulás esélyei egy látszólag közönséges zavargás esetén is fennállhatnak; ha a biológiai fegyverek őrzése nem eléggé kidolgozott .. . S ez még mindig csak a kötet novelláinak kisebbik fele; de már ennyiből is kitetszhet az író ötletgazdagsága, egyéni fantáziája. Vannak persze ismerős motívumai; déjà vu fog el bennünket egy-két szituáció olvasásakor; de mindezen érzést áthidalja s megsemmisíti a kikerekedő történetek mássága, a szokatlan megoldások sorjázása. S egy jóval fontosabb tulajdonságot is átvesz mestereitől a fiatal író; írásainak egyik legfőbb erénye a mélyen humanista elkötelezettség. E tartás szigorú érvényesítéséhez tulajdonképpen keretjátékok csupán e fantasztikus történetek. Az emberi jellem próbáit és megpróbáltatásait kísérhetjük figyelemmel; az író szituációkat teremt, de a jellemek alakítják, dimenzionálják e szituációkat; végül is a jellemek, a
Alfred Bester: Az Arcnélküli Ember 31
ÉRDEKES KÍSÉRLET Bogdán László: Luca-napi időjóslások Derűs UFO-történet, Kriterion. 1985.
viselkedési normák megfelelően pontos ismerete tette íróvá Bíró László Pétert. Talán a kötet második felében érvényesül igazán e mély humanizmus gondolatának feszültségteremtő ereje. Az itt olvasható novellákat szinte összeköti, láthatatlan kapocsként, a kiszolgáltatottság érzése; amikor szellem és erőszak csatázik egymással. Tökéletesen megszerkesztett, finom hangvételű történeteket olvashatunk itt hatalomról és reményről; pusztulásról és túlélésről; a normális lét mindenkor létező csapdáiról. Tudományos-fantasztikus történeteket ír a fiatal fizikus; de a jelen kérdéseinek megoldását, a tisztább holnapot nem a gondolkodás e síkján képzeli el. Megfoghatóbb teret szán a szellem szavának; a sci-fi adta lehetőségekkel csupán egyszerűsíti kérdésfeltevéseit. Mottó és jelmondat is lehetne a kötet utolsó mondata: .....mi, a primitívek, az esélytelen küzdelmet sem adjuk fel” (Csillagoltogatók). Mi: a hatalom kiszolgáltatottjai; a civilizáció csapdáiban rekedtek: a : századvég fenyegető apokalipszisének árnyékában mi: a házainkban is lassan galaktikusélők; magányban élők; mi, a primitívek, az esélytelen küzdelmet sem adjuk j. fel!...
Tamási Orosz János
A sci-fi irodalomhoz hozzászokott, annak díszleteiben otthonos olvasó bizonyos előzetes" elvárásokkal lát neki az alcímben sejtetett UFO-történetnek. Bogdán László könyvének olvasása közben azonban hamarosan meggyőződhet arról, hogy ez a mű a szokványostól eltérő megközelítést igényel, mivel a XX. századi irodalom ábrázolási módszereinek egész serege sűrűsödik ebben az egy írói nekirugaszkodásban. A történet bizony nem adja olcsón magát; elmélyült figyelmet és beleélést követel, hogy az üzenet kirejtjeleződjék a bravúros szerkesztéstechnika és a zabolátlan asszociációláncolatok útvesztőiben. A szerkesztés és a cselekménybonyolítás nagyon is hasonlatos a századunkban kiérlelt modern regénytechnikai eljárásokhoz; szürrealizmus, groteszk, a belső idő ábrázolása gondolatfolyamok és idősíkváltás formájában. Ennyiben tehát a „fősodor” által kidolgozott, bevált modern írói ábrázolással van dolgunk. A regény azonban új elemmel gazdagodik, amely új logikai megvilágításba helyezi a dolgokat. Az olvasó ugyanis kézzelfogható magyarázatot kap arra, mi okozza az állandó idősíkváltást, az elbeszélő személy többszörös megjelenési formáját,történéseket. a hétköznapiAlogikával szinte követhetetlen szabad asszociáció modern narratív formáit itt kiegészíti egy vérbeli sci-fi elem: a történet két hősét (Sztyepant és Pétert) ismeretlen célból elrabolja a világűrből érkező „kicsi zöld emberke”, hogy csészealjon szállítsa őket valami ismeretlen bolygóra. A sci-fi konvenciói szerint pedig azon már senki nem akad fenn, hogy az űrutasok természetesen más időben élnek, és a titokzatos földönkívüliek óvatosságból a személymegkettőzés módszeréhez folyamodtak, a hősök tehát két példányban vannak jelen. Egyszer a Földön, egy északi kikötőváros vadregényes nyírségében, ahol a melléjük szegődött két újabb szereplővel (Teri, Lisette) változatos kalandokat élnek át 1985 Luca-napja és karácsonya között. Másik példányuk a Földtől egyre távolodó csészealjon éli az időt, de persze őketát1986, május13-ánegészen raboltákmásképp, el. A kétmert helyszínt és időt^ csupán a két hős személye és az un. „jóslás” köti össze. Sztyepan, a főhős rendületlenül jósol mind a csészealjban, az aszparágusz tövében, mind pedig a nyírfaligetben. Ezek a hevenyészett jóslatok alkotják a regény jelentős részét, miközben a december 13-a és 25-e között átélt tizenkét nap mindegyikén a horoszkóp tizenkét figurája szerint sorjában haladnak a jóslások. A „jóslatok" persze legkevésbé vonatkoznak a jövőre, inkább lehetséges történések felsorakoztatásai, sokszor olyan tömörséggel, ahogy az újságok vagy távirati irodák közölnének egy-egy hírt. Annyira érintik ezek a hősök életét, mint ahogyan egy bulvárlap
pletykarovata a miénket. Mégis a történés részévé lesznek, az élet elengedhetetlen pótlékai válnak belőlük. Mintha öntörvényű emlékek vagy valamilyen álom szerint szerveződnének ezek a gondolatmontázsok, logikailag nem rendszerezhető módon. Mintha reménytelen lázadás lenne az ellen, hogy semmi sem történik igazán. Újító elbeszéléstechnikai megoldás, hogy az írás teremtő aktusa is a cselekmény részévé válik, sőt a cselekményt (vagy inkább „történést”) ez viszi előre. Az író személye végül is összeolvad az előző két példányban élő Sztyepannal, de mivel mind az író, mind pedig az olvasó időélménye teljesen összekuszálódott, a végén mindez csak lehetőségként jelenik meg. A lehetőségvariációk így egyenrangúvá válnak a történéssel. Mindez úgy érhető el, hogy az olvasó részese lesz az írás folyamatának, miközben az író beavatja azokba a forrásokba, amelyek alapján lejegyzi a fantasztikus történetet. Hol palackposta, hol egy új-zélandi médium, hol pedig rádióhullámok amatőr megfigyelése teszi lehetővé, hogy az író hozzájusson a történet további szálaihoz, így válnak a regény részévé az írásban való elakadás, vívódás és egyéb műhelytitkok. A csészealj és „áldozatainak" története hasonlít egy rossz, lidérces álomhoz vagy érzékcsalódáshoz. Hasonlít minden olyan szituációhoz és metafizikus szorongáshoz, amikor az ember ki van szolgáltatva valamilyen titokzatos erőnek vagy hatalomnak, amelynek sem mibenlétét, sem célját vagy természetét nem ismeri, és éppen ezért lehetetlen védekeznie ellene. Az olvasó kizökken a megszokott tér-idő koordinátákból, és események helyett inkább hangulatokra, érzésekre kell koncentrálnia. Egy-egy szóvicc, könnyedebb fordulat megpróbálja derűsebbé alakítani a történést; a lehetőségvariációk felvonultatása megment bennünket a pesszimista befejezéstől, de a hangsúly mindig a megélt élményre terelődik, amelyet többé nem relativizálnak belénk rögződött időtörvények. Bogdán László könyve érdekes kísérlet, hogyan lehet teremtően felhasználni sci-fi elemeket eredeti, mély mondanivaló újfajta közlésére. A regény hagyományos formái megszűnnek, de ez az elbeszélő próza ugyanazzal próbálkozik, mindazok, akik az írói gondolatközlés új mint formáival kísérleteznek, akik a sci-fi és a „nagy irodalom” határmezsgyéjén állnak, mint pl. az amerikai Kurt Vonnegut. Ez a törekvés mellesleg nemcsak a merész, egyéni hangú szerzőket dicséri, hanem újból rávilágít arra is. mennyire téves lenne a science fiction irodalmat kitagadni a klasszikusan kikristályosodott, „kanonizált" irodalomból.
Szabó Virág
ISAAC ASIMOV
Beszélő kövek Az aszteroidöv nagy, de kevesen lakják. Larry Vernadsky, aki egyéves kiküldetésének hetedik hónapját töltötte az Ötös Számú Állomáson, mind gyakrabban tűnődött el azon, ellensúlyozza-e fizetése azt, hogy csaknem teljesen magányosan, elzártan él, hetvenmillió mérföldnyire a Földtől. Törékeny fiú volt, nem látszott rajta sem az, hogy űrhajózási mérnök, sem az, hogy aszteroidlakó. Kék szeme, vajszőke haja s a belőle sugárzó ártatlanság gyors észjárást rejtett, s hajlamot a kíváncsiságra, amelyet az elszigeteltség csak élesített. Ártatlan kinézete és kíváncsiságra való hajlama egyaránt jó szolgálatot tett számára a Róbert Q. fedélzetén. Amikor a Róbert Q. leszállt az Ötös Számú Állomás külső parkolóján, Vernadsky szinte azon nyomban a fedélzeten termett. Égett a mohó örömtől; ha kutya lett volna, farkcsóválás és boldog ugatás-hangzavar kísérte volna örömét. Az se zavarta, hogy a Róbert O. kapitánya komor, rosszkedvű hallgatással fogadta a fiú mosolygását, s hogy ez a hallgatás súlyosan ülte meg a kapitány vaskos arcát. Ami Vernadskyt illette: elepedt a hajó hozta emberi társaságért, és megörült neki. Örömmel nézett a milliónyi jéggallonra, az aszteroid üregeibe elraktározott fagyasztott ételsűrítmény tonnáira - az Ötös Számú Állomásként szolgáló aszteroidra. Vernadsky rendelkezésre állt minden szerszámmal és alkatrésszel, ami egy hiperatommotorhoz kellhet. Vernadsky kisfiús arca vigyorra húzódott, miközben a szokásos papírokat kitöltötte. Gyorsan írogatta be az adatokat, hogy később majd a nyilvántartó komputerbe táplálhassa. Leírta a hajó nevét, sorozatszámát, a terepgenerátor számát, miegyebet, a kikötés helyét (aszteroidok, annyi van belőlük, mint a fene, ki tudja, hányás volt az utolsó, és Vernadsky egyszerűen odaírta: „Öv”, ami az „aszteroidöv” szokásos rövidítéséül szolgált, (állandó tartózkodási helyét) („Föld”), a megállás okát („akadozó hiperatom-meghajtás”). - Hány tagú a legénysége, kapitány? - kérdezte Vernadsky, miközben a hajó papírjait nézegette. Isaac Asimov, 1968.
- Kettő - mondta a kapitány. - Átnézi a hiperatommotort? Javításra van szükségünk. - Arca kéklett a borostától, alkata a megkeményedett, örökös aszteroidbányászé, beszéde azonban képzett, szinte kulturált férfié. - Hogyne. - Vernadsky a motorházba cipelte diagnosztikai felszerelését, a kapitány a nyomában. Ellenőrizte az áramköröket, a vákuumfokot, az erőtérsűrűséget, mindezt könnyedén és ügyesen. Nem győzött ámulni a kapitányon. Bár ő maga nem kedvelte környezetét, tisztában volt vele, hogy vannak, akiket örömmel tölt el az űr hatalmas szabadsága és kihaltsága. De sejtette, hogy ilyen ember, mint ez a kapitány, nem csupán a magány iránti rajongásból lesz aszteroidbányásszá. Megkérdezte: - Valamilyen speciális ércfajtára szakosodott? A kapitány összevonta a szemöldökét. - Krómot és mangánt bányászunk. - Tényleg? ... Ha magának lennék, kicserélném a Jennerelosztócsövet. - Ez okozza a bajt? - Nem, nem ez. De kissé elhasználódott. Újabb hibát kockáztat vele a soron levő egymillió mérföldön belül. Amíg itt van a hajója . . . - Jól van, cserélje ki. De találja meg az akadozás okát, legyen szíves! - Igyekszem, kapitány. A kapitány utolsó mondata már elég éles volt ahhoz, hogy Vernadskyt is zavarba hozza. Csöndben dolgozott egy darabig, azután fölállt. - Van egy gammasugártól elködösült fél reflektora a reaktorban. Valahányszor a pozitronsugár kört ír le,-és ideér, a hajtómű egy pillanatra leáll. Ki kell cserélni. - Mennyi időbe telik? - Néhány óra. Talán tizenkettő. - Tessék?! Máris késésben vagyok. - Nem tehetek róla. - Vernadsky nyájas maradt. - Csak így tudom megcsinálni. A rendszert három órára el kell árasztani héliummal, mielőtt bemegyek. És azután be kell állítanom az új fél reflektort, s
Isaac Asimov: Beszélő kövek 33 ez időbe telik. Percek alatt is be tudnám állítani, de az csak majdnem lenne jó. Lerobbanna vele, még mielőtt a Mars pályájára ér. A kapitány barátságtalanul nézte. - Gyerünk! Lásson hozzá! Vernadsky óvatosan manőverezte föl a hajó fedélzetére a héliumos tartályt. Most, hogy a hajó álgrav generátorait leállították, a tartálynak gyakorlatilag semmi súlya sem volt, de megmaradt a teljes tömege és a tehetetlenségi nyomatéka. Tehát óvatosan kellett bánni vele, ha helyesen akarta a fordulókat megtenni. A manőverezés annál is nehezebb volt, mivel magának Vernadskynak se volt súlya. Figyelme annyira a hengerre összpontosult, hogy rosszul vette a kanyart a zsúfolt folyosókon, és hirtelen különös, elsötétített helyiségben találta magát.
Nagyjából tojásdad volt a formája, fölül gömbölyűbb, alul laposabb, két pár- nyúlvánnyal. Alul voltak a sugár alakban elhelyezkedő „lábak”. Összesen hat volt belőlük, és éles, megkövesedett szegélyben végződtek, amelyeket fémrétegekerősítettek. Ezek a szegélyek át tudták vágni a követ, s ehető adagokká tördelték. Az állat lapos alján - szem nem láthatta, csak ha megfordították a szilitapsit - rejlett a belsejébe vezető egyetlen nyílás. Itt jutottak be a szilánkokra tört kövek. Odabenn mészkő és hidratált szilikát szilíciummá alakította át ezeket, s ebből épültek az állat szövetei. A nyílásból fölös kova bújt elő fehér, kemény, kavicsos váladékként. Mily értetlenül álltak valaha az extraterrológusok a lágy kavicsok előtt, amelyek az aszteroidok sziklás szerkezetének kis üregeiben elszórva hevertek - míg csak rá nem találtak a szilitapsikra. És
Csak magát, egyetlenfélrelökte döbbent akiáltásra jutott ideje, smögötte a két férfi vetette hengerét, és bezárta az már ajtót.rá is Nem szólt, ráerősítette a hengert a motor bemenőszelepére, és hallgatta a lágy, susogó zajt, amint a hélium beárad a belsejébe, és lassan kimossa az elhasznált radioaktív gázokat az űr mindent befogadó semmijébe. Ekkor a kíváncsisága felülkerekedett büszkeségén, és így szólt: - Kapitány, a maga űrhajóján van egy szilitapsi. Méghozzá nagy. A kapitány lassan fordult Vernadsky felé. Hangjából minden szín eltűnt. - Csakugyan? - Láttam. Megnézhetném alaposabban? - Minek? Vernadsky könyörgőre fogta: - Nézze csak, kapitány, több mint fél éve vagyok ezen a sziklán. Elolvastam már mindent az aszteroidokról, amihez csak hozzájutottam, s ezen belül mindenfélét a szilitapsikról. De még egy kicsit se láttam belőle soha. Legyen szíve! - Szerintem a dolgát kellene végeznie. - A héliumelárasztás órákig tart. Amíg az nincs kész, nincs tennivaló. Egyébként hogy lehet, hogy szilitapsit hordoz magával, kapitány? - Háziállat. Egyesek a kutyákat szeretik. Én a szilitapsikat. - Beszélni is megtanítja őket?' A kapitány elvörösödött. - Miért kérdi? - Volt, amelyik beszélt. Sőt akadt köztük gondolatolvasó is. - Mi maga? Ért ezekhez a francos dolgokhoz? - Olvastam róluk. Mondtam már. No, kapitány, hadd nézzem meg! Vernadsky igyekezett nem kimutatni, hogy észrevette: a kapitány szemben áll vele, a legénység két tagja pedig két-felől fogja közre. Mind a hárman nagyobbak voltak nála, mindhárman nehezebbek, és - ebben bizonyos volt - mindhármuknál volt fegyver. * - Hát mi a baj? - kérdezte Vernadsky. - Nem akarom ellopni. Csak meg akarom nézni. Talán a még befejezetlen javítási munkának köszönhette az életét ebben a pillanatban. Talán még ráadásul nyájas és szinte bárgyú ártatlanságot sugalló megjelenése vált a hasznára. - Na jó, jöjjön - mondta a kapitány.
mennyit ámuldoztak azon a módon, ahogy eszénhidrogén-oldalláncú lények szilíciumot készítenek - szilicium-oxigén-polimereket, vegyülettel -, s ellátják azoknak a funkcióknak nagy részét, amit a proteinek látnak el a földi életben. A lény legmagasabb pontjából nőttek ki a többi nyúlványok, két ellenkező irányba mélyülő, fordított kúp, melyek kényelmesen beleillenek a háton végigfutó, párhuzamos bemélyedésbe, -de képesek kurtán a magasba emelkedni. Amikor a szilitapsi átrágja magát a sziklán, e „füleket" áram-vonalasan hátracsapja. Amikor a kivájt üregben pihen, fölemeli, hogy jobban és élénkebben érzékeljen.. Némileg hasonlított a nyúl füléhez, s ennek köszönhette a szilitapsi nevet. A komolyabb extraterrológusok, akik Siliconeus asteroida néven emlegették, úgy vélték, a „füleknek” valamelyest közük van az állat kezdetleges telepatikus erejéhez. A tudósok egy kisebb részének más volt a véleménye. A szilitapsi lassan araszolt egy olajos szikladarabon. A szoba egyik sarkában hasonló szikladarabok hevertek, és Vernadsky tudta: a lény élelmiszer-tartalékát jelentik. Vagy, mondjuk, szövetépítő tartalékát. Olvasott róla, hogy a puszta energiához ez magában nem elegendő. Vernadsky álmélkodott: - Kész szörnyeteg. Több mint harminc centi! A kapitány mordult egyet. - Honnan szerezte? - kérdezte Vernadsky. - Az egyik sziklán. - Ide figyeljen, a legnagyobb, amit eddig találtak, kéthüvelyknyi. Eladhatná ezt valamelyik földi egyetemnek vagy múzeumnak, meglehet, jó pár ezer dollárért. A kapitány megvonta a vállát. - No, most már látta. Térjünk vissza a hiperatomműhöz. Kemény marka már ott is volt Vernadsky könyökén, s az épp elfordult, amikor megakasztotta valami lassú és érthetetlen, mély és recsegő hang. Sziklához súrlódó szikla finoman modulált nesze idézte elő, s Vernadsky rémülten bámult a beszélőre. A szilitapsi volt az, amely hirtelen beszélő kővé vált. Ezt mondta:*. - Ez az ember tudni szeretné, tud-e beszélni ez a valami. Vernadsky ezt suttogta: - Az Űrszerelmére! Tud! - Jól van - mondta a kapitány türelmetlenül látta, hallotta is. Most már menjünk. - És gondolatot is olvas - mondta Vernadsky. A szilitapsi így Szólt: - Mars huszonnégy óra és másfél perc alatt fordul körbe. Jupiter sűrűsége egy egész kettő kettő. Az Uránuszt ezerhétszáznyolcvanegyben fedezték föl. Plútó az a bolygó, amely a legtávolabb van. A Nap a legnehezebb, tömege kettő nulla nulla nulla nulla . .. A kapitány elrángatta Vernadskyt. Vernadsky, félig hátrafelé lépkedve, félig botladozva, megbűvölten hallgatta a nullák elhaló sorolását. Megkérdezte: - Hol szedi ez össze ezeket a tudnivalókat, kapitány?
Vernadsky követte, élénk esze működött, pulzusa érezhetően fölgyorsult. Vernadsky meglehetős iszonyattal és egy kis visszatetszéssel nézte a szürkés lényt. Az szent igaz volt, hogy eddig sosem látott szilitapsit, de látott már háromdimenziós fényképeket, és olvasott leírásokat róla. Mégis: a valósághoz képest se fénykép, se leírás nem ér semmit. Bőre csúszós, lágy, szürke. Mozdulatai lassúak, ahogy az egy kövek közt rejtőzködő lényhez illik, amely maga is félig kőből van. A bőr alatt nem vonaglottak izmok; inkább darabosan mozgott, ahogy vékony kőrétegek csúszkálnak egymásra.
34 Isaac Asimov: Beszélő kövek - Van egy régi csillagászati könyv, amelyet felolvastunk neki. Réges-régi. - Még az űrutazás föltalálása előtti - mondta a legénység egyik tagja undorral. - Fogd be a szád! - mondta a kapitány. Vernadsky ellenőrizte a kiáramló hélium gammasugárzását; végre itt volt az idő, hogy befejezze az elárasztást, és elvégezze a belső munkát. Keserves munka volt, és Vernadsky csak egyszer szakította félbe, hogy kávét igyék, és kifújja magát. Mosolyából csak úgy sugárzott az ártatlanság, amint megkérdezte: - Tudja-e, mi a sejtésem, kapitány? Ez az akármi a szikla belsejében él, valamelyik aszteroid belsejében egész életen át. Talán száz éven át. Ez egy csuda nagy jószág, és valószínűleg jóval okosabb, mint az átlagos szilitapsi. Mármost az ember kiveszi onnan,
- Ezt ki mondja? - Egy Wendell Urth nevű illető. Nagymenő extraterrológus. Ráadásul azt mondja, erre valók a szilitapsi fülei. - Vernadsky mindkét mutatóujjával a halántékát dörgölte. Egyáltalán nem telepátia. Olyan szinten is rátalál a gammasugárzásra, ahol semmiféle emberi műszer se. - Oké. Na és akkor? - kérdezte Hawkins. De elgondolkodott. : - Akkor a következő van. Urth szerint egyetlen aszteroidon sincs elég gammasugárzás ahhoz, hogy ujjnyi, vagy annál nagyobb szilitapsikat fönntartson. És itt volt egy bő harminc centis. - Szóval... - Tehát ennek olyan aszteroidról kellett jönnie, amely teli van az effélével, tömérdek urániummal, gammasugárral. Olyan aszteroidról, amelyen annyi a radioaktivitás, hogy meleg legyen érintésre, és kívül
s ő rájön, világegyetem nemcsak szikla. Tömérdek dolgot tud meg, amithogy soha amég csak nem is sejtett. Ezért érdekli annyira a csillagászat. Ez új világ, új gondolatok, amelyekhez a könyvből és az emberi észből jut hozzá. Nem gondolja? Mindenáron ki szerette volna faggatni a kapitányt, valami konkrétumot kiszedni belőle, amihez a következtetéseit hozzákötheti. Ez okból kockáztatta meg, hogy kimondja, ami nyilván az igazság egyik fele, persze csak a kisebbik fele. De kapitány, a!
essékhiszem,a szokásos űrpályaútvonalakon, úgyhogy senki sem az jut oda. Azt valami okos fiú merő véletlenségből leszállt aszteroidra, észrevette, milyen melegek a sziklák, és gondolkodni kezdett. A Robert Q.-nak ez a kapitánya nem holmi sziklaugrató tudatlan. Ez egy ravasz pasas. - Folytassa! - Tegyük föl, szétdurrantja a rögöket, hogy megvizsgálja, s egy óriás szilitapsira lel. És máris biztos benne, hogy a történelem leghihetetlenebb leletére bukkant. És vizsgálgatnia se kell. A szilitapsi elvezetheti a leggazdagabb erekhez. - Miért vezetné? - Mert ismeretekre vágyik a világegyetemről. Mert talán ezer évet is eltöltött egy szikla alatt, és épp fölfedezte a csillagokat. Tud gondolatot olvasni, és megtanítható a beszédre. Üzletet is tud kötni. A kapitány pedig nyilván lecsapott rá. Az uránbányászat állami monopólium. Engedély nélküli bányászoknak még számlálót sem szabad vinniük. Ez tökéletes megoldás a kapitánynak. - Talán igaza van - mondta Hawkins. - Nem talán, egyáltalán nem. Látnia kellett volna, hogyan álltak körül, amíg a szilitapsit néztem, készen arra, hogy rám fessék magukat, ha valami furcsát szólok. Látnia kellett volna, hogyan rángattak ki onnan két perc után. Hawkins megdörgölte borotválatlan állát, és magában azt számolgatta, mennyi idejébe kerülne, hogy megborotválkozzék. Megkérdezte: - Meddig tudja az állomáson tartani azt az embert? - Itt tartani! Űristen, már elment! - Micsoda? Akkor meg mi a csudának ez a sok beszéd? Miért engedte el? - Három fickó - mondta Vernadsky türelmesen mind nagyobb nálam, mind fölfegyverezve, mind kész, hogy megöljön, lefogadom. Mit kívánna tőlem? - Jól van no, de most mit csináljunk? - Jöjjön, és fogja el őket. Elég egyszerű. Megszereltem a fél reflektoraikat, éspedig a magam módján. Az energiájuk, tízezer mérföldön belül teljesen kipurcan. És nyomjelzőt építettem be a Jenner-elosztóba. Hawkins belebámult Vernadsky vigyorgó arcába. - Szent egek! - És ne avasson be senkit ebbe. Maga, én meg a rendőri cirkáló. Nekik nem lesz energiájuk, nekünk pedig van egykét ágyúnk. Meg fogják mondani nekünk, hol az uránaszteroid. Megtaláljuk, és majd akkor értesítjük az Őrség főhadiszállását. Beszállítjuk ezeket: három, azaz három uráncsempészt, egy óriás méretű szilitapsit, amekkorát senki nem látott még a Földön, és egy, ismétlem, egy darab nagy, kövér uránrögöt, amekkorát ugyancsak nem látott még senki a Földön. És magából hadnagy lesz, engem pedig előléptetnek állandó Föld-oldali munkára. Rendben? Hawkins csak ámult. - Rendben - ordította. - Ott leszek. Már majdnem utolérték az űrhajót, amikor szabad szemmel is meglátták a visszaverődő napfény gyenge csillogásában.
Milt Hawkins őrszemet állomása magányában, a 72-es számú aszteroidállomás őrszemállomásán érte a hívás. Kétnapos borosta az állán, hűtött dobozos sör a kezében, filmnéző készülék előtte; pirospozsgás, széles arccsontú arcán a mélabú éppúgy a magányosság terméke volt, mint Vernadsky tekintetében a csakazértis-vidámság. Hawkins őrszem észrevette, hogy örül ennek a vidám tekintetnek. Bár csak Vernadsky az, a társaság az társaság. Harsányan üdvözölte, és élvezettel figyelte a hangot,^ anélkül, hogy különösebben törődött volna a beszéd tartalmával. Azután hirtelen elmúlt a vidámsága, és így szólt: - Maradjon csak! Ma-rad-jon! Miről beszél? - Nem figyelt, maga ostoba zsaru? Én meg itt a lelkemet beszélem ki magának! - Jól van, csak, legyen szíves, szépen sorjában. Mi van a szilitapsival? - Annak a hapsinak a hajóján van egy. Háziállatnak nevezi, és koszos sziklákkal eteti. - Igen? Aszondom, hogy aszteroidúton járó bányász egy sajtdarabkából is háziállatot nevelne, ha rá tudná venni, hogy az szóljon hozzá. - Nem akármilyen szilitapsi. Nem azok közül az ujjnyi vackok közül való. Ez több mint harminc centi. Hát nem érti? Uram-űr, az ember azt hinné, ha valaki idekinn él, tud valamit az aszteroidokról! - Jól van, no. Talán mondaná el. - Ide figyeljen, a kövekből épülnek a szövetei, de honnan veszi az energiát egy ekkora szilitapsi? - Hát nekem aztán fogalmam sincs. - Közvetlenül a . . . Van ott valaki a közelében? - Most nincs. Bárcsak lenne! - Egy perc, és nem fogja bánni. A szilitapsik gammasugarak közvetlen elnyelése útján nyerik az energiát.
Isaac Asimov: Beszélő kövek 35 Hawkins megkérdezte: - Nem hagyott nekik elegendő energiát a hajó világítására? Ugye, nem dobta ki a biztonsági generátort? Vernadsky vállat vont. - Takarékoskodnak az energiával, azt remélik, nem kapják el őket. Lefogadom, most minden meglévő reményüket egy szubéteri hívásba vetik. - Ha hívnak - mondta szárazon Hawkins -, nem veszem föl. - Nem? - Nem én. A rendőrségi cirkáló a közelükbe spirálozott. Azok, zsákmányuk, energiájuk kimerültén, tíz mérföldes óránkénti sebességgel haladtak az űrben. A cirkáló alkalmazkodott e sebességhez, és befelé hatolt.
- Nos, ez minden kétséget eloszlat. Megszakítottunk egy csempészláncot vagy talán annak egy részét. És most? - Az uránaszteroidra . .. Hoppá! - Jó. De hol van? Akik tudták, meghaltak. - Űristen! - Vernadsky víg kedve megint lelombozódott. Ha nem találják meg az aszteroidot magát, csupán három hullájuk meg néhány tonna urániumércük van. Nem rossz, de nem is valami mutatós. Kitüntetést hozna, igen, de ő nem kitüntetésre vadászik. Előléptetést akart állandó Földoldali munkára, ehhez pedig kell még egy és más. Elkiáltotta magát: - Az Űristenit, a szilitapsi! Az megél légüres térben is. Mindig is légüres térben él, s ő tudja, hol az aszteroid! - Rendben! - lelkesedett azon nyomban Hawkins. - Hol van az az akármi?
-Hawkins Jaj, ne! arcán elszörnyedt kifejezés jelent meg. - Mi a baj? - Az űrhajót elütötték. Egy meteor. Akad belőlük elég az aszteroidövben. Vernadsky arcából, hangjából kiment minden lelkesedés. - Elütötte? Összetört? - Akkora lyuk tátong rajta, akár egy istállóajtó. Sajnálom, Vernadsky, de nem fest túl jól. a dolog. Vernadsky lehunyta a szemét, és nyelt egy nagyot. Tudta, mire érti ezt Hawkins. Vernadsky szándékosan rosszul javította meg az űrhajót, ezt a ténykedését csalásnak ítélhetik. És a csalás folyományaként bekövetkező halál: gyilkosság, így szólt: - Ide figyeljen, Hawkins, maga tudja, miért tettem. - Tudom, mit mondott nekem, és ezt tanúsítom, ha kell. De ha a hajó nem csempészett... Nem fejezte be a mondatát. Nem volt rá szükség. Űrruhába öltözötten léptek be a megrongálódott űrhajóba. A Robert Q. kívül-belül romokban volt. Energia nélkül semmi esély nem volt rá, hogy akár a leggyengébb ernyőt is maguk elé emeljék a szikla ellen, amely elütötte őket, vagy hogy idejében észrevegyék, vagy kikerüljék, mihelyt észrevették. A meteor úgy belevájódott a hajótestbe, mintha az alufóliából készült volna. Összehúzta a vezérlőhelyiséget, kiürítette a hajó levegőjét, és a fedélzeten lévő mindhárom embert megölte. A legénység egyik tagja a nyomástól a falnak vágódott, s olyan lett, akár a fagyott hús. A kapitány és a másik matróz mereven feküdt, bőrüket fagyott véralvadék borította, ott, ahol a vérből kifortyogó levegő szétpattantotta az ereket. Vernadsky, aki még sosem látta a halálnak ezt a formáját az űrben, rosszul lett, de küzdött magával, nehogy belerondítson űrruhája belsejébe, s sikerült is leküzdenie hányingerét. - Vizsgáljuk meg az ércet, amit vittek. Annak élnie kell. -„Kell mondogatta magában kell!" A rakodótér ajtaja meggörbült az ütközés erejétől, és félujjnyi rés tátongott ott, ahol nem érintkezett az ajtókerettel. Hawkins fölemelte páncélkesztyűs kezével a számlálót, és annak plasztikablakát az ajtóhoz tartotta. Csörögni kezdett, akár milliónyi kiscsirke. Vernadsky végtelen megkönnyebbüléssel így szólt: - Ugye, megmondtam. Az űrhajó félrejavítása most már csupán dicséretes állampolgári kötelességteljesítés lett, a meteorütközés pedig, amely három ember halálát okozta, csupán sajnálatos baleset. Több lövéssel tudták csak betörni a meggörbült ajtót, s elemlámpájuk tonnányi rögre világított rá. Hawkins fölvett két apróbb rögöt, és az űrruha zsebébe ejtette. - Mintának - mondta - és kivizsgálásra. - Ne tartsa túl soká a bőre közelében - figyelmeztette Vernadsky. - Az öltöny véd, amíg a hajóra visszatérek. Tudja, hogy nem tiszta urán. - Szerintem majdhogynem tiszta. - Hetykesége teljesen visszatért. Hawkins körülnézett.
- A hajó végében - kiáltotta Vernadsky. - Erre! Mozgott, élt. Elemlámpájuk fényében megcsillant a szilitapsi. Vernadsky szíve hevesen vert az izgalomtól. - El kell vinnünk innen, Hawkins. - Miért? - A hang nem terjed légüres térben, az Űr szerelmére! Be kell vinnünk őt a cirkálóba. - Jól van. Jól van. - Nem bújtathatjuk űrruhába, rádióadóval: érti...... - Mondtam már. hogy jól van.--.............. - Gyöngéden és vigyázva vitték, fémmel burkolt kezük szinte szeretettel érintette csuszamlós felszínét. Hawkins még akkor is fogta, amikor lerugdosta a Róbert O-t. Most a cirkáló vezérlőfülkéjében hevert. A két férfi már levette magáról sisakját, és Hawkins épp az űrruhájából bújt ki. Vernadsky nem bírt a türelmetlenségével: - Tudsz olvasni a gondolatainkban? - kérdezte. Visszatartotta lélegzetét, amíg a köves felszín csikorgása szavakká nem modulálódott. Vernadsky azonban e pillanatban elképzelni se tudott volna szebb hangot. - Igen - mondta a szilitapsi. - Mindenütt üresség. Semmi. - Tessék? - kérdezte Hawkins. Vernadsky lepisszegte. - Az iménti utazás az űrön át, azt hiszem, nagy hatással volt rá. Hangosan, hogy gondolatait világosabbá tegye, így szólt a szilitapsihoz: - Azok, akikkel voltál, uránt gyűjtöttek, speciális ércet, sugárzás, energia. - Ennivalót akartak - hallatszott a gyönge, csikorgó hang. Hát persze! A szilitapsinak táplálék. Energiaforrás. Vernadsky így szólt: - És te megmutattad nekik, hol találják? - Igen. Hawkins megszólalt: - Alig hallom. - Valami baja van - mondta aggodalmasan Vernadsky, Ezt kiáltotta: - Jól érzed magad? - Nem jól. Levegő elment. Valami baj idebenn. Vernadsky maga elé motyogott: - Nyilván rosszat tett neki a hirtelen nyomásváltás. Jaj, Úristen!... Nézd, tudod, mit akarok. Hol a hazád? Az a hely, ahol az élelem van? A két férfi csöndben várakozott. A szilitapsi füle lassan, nagyon lassan fölemelkedett, majd hátracsapódott. - Ott van - mondta. - Arra. - Merre? - ordított Vernadsky. - Arra. Hawkins így szólt: - Valamit csinál. Mutat valamerre. - Hogyne, csak nem tudjuk, milyen irányba. - Hát mit vár tőle? Hogy megadja a koordinátákat?
36 Isaac Asimov: Beszélő kövek Vernadsky nyomban ráfelelte: - Miért ne? - Újra a szilitapsihoz fordult, amely összehúzódzkodva hevert a padlón. Most nem moccant, és külsejében volt valami végzetesnek tűnő tompultság. Vernadsky így szólt hozzá: - A kapitány tudta, merre van az élelmed. Tudta a rá vonatkozó számokat, nem? - Imádkozott, hogy a szilitapsi megértse, hogy a gondolataiban is olvasson, s ne csupán a szavaira figyeljen. - Tudta - felelte a szilitapsi a kőhöz súrlódó kő sóhajával. - Három számsor - mondta Vernadsky. - Háromnak kell tennie! Három koordináta az űrben, a-hozzá csatlakozó adatokkal megadja az aszteroid három helyzetét a Nap körüli pályáján. Ezekből az adatokból kiszámítható a pálya teljes egészében, s meghatározható az aszteroid mindenkori helyzete. Még a keringés esetleges zavarai is
amely bármely pillanatban azzal fenyegetett, hogy leesik gömbölyű és gumós, turcsi orráról. Pocakja halkan mozgott föl-le olvasás közben. Ő volt dr. Wendell Urth, aki - ha a szakemberek ítéletének hinni lehet - a Föld legkiválóbb extraterrológusa Minden Földön kívüli témával őhozzá fordultak az emberek, noha dr. Urth egész felnőtt életében nem jutott messzebbre, mint egy óra járásnyira az egyetemi campuson levő otthonától. Elgondolkodón nézett föl Davenport felügyelőre. - Nagyon értelmes ember ez a fiatal Vernadsky - mondta. - Amiért mindezt kikövetkeztette a szilitapsi ottlétéből? Bizony az - mondta Davenport. - Nem, nem azért. A következtetés egyszerű volt. Tulajdonképpen elkerülhetetlen. Egy tökfilkó is rájött volna. Arról beszélek - és
meghatározhatók - Igen - mondta anagyjából. szilitapsi még halkabban. - Melyek voltak ezek? Milyen számok? írja föl, Hawkins! Vegyen elő papírt! De a szilitapsi így szólt: - Nem tud. Számok nem fontos. Evőhely arra. Hawkins így szólt: - Ez elég egyszerű. Neki nem kellenek a koordináták, így hát nem figyelt rájuk. A szilitapsi így szólt: - Már nem sokáig ... - hosszú szünet következett, azután lassan, mint aki próbálgatja az új és ismeretlen szót - él. Nemsokára - még hosszabb szünet - hatott. Halál után mi? - Tarts ki - könyörgött Vernadsky. - Mondd csak, fölírta valahova ezeket a számokat a kapitány? A szilitapsi egy hosszú percen át nem válaszolt, azután, míg a két férfi olyan közel hajolt hozzá, hogy fejük szinte érintette a haldokló követ, az ezt kérdezte: - Halál után micsoda? Vernadsky ordított: - Egyetlen választ! Csak egyetlenegyet! A kapitány nyilván leírta a számokat. Hova? Hova? A szilitapsi suttogott: - Az aszteroidra. És nem szólt többet. Holt kődarab lett, ugyanolyan holt, mint a szikla, amely a világra hozta, ugyanolyan holt, mint a hajó falai, olyan holt, mint egy holt ember. Vernadsky és Hawkins pedig föltápászkodott, és egymásra nézett reménytelenül. - Ennek semmi értelme - szólt Hawkins. - Miért írta volna a koordinátákat az aszteroidra? Ez olyan, mint bezárni egy szekrénybe a kulcsot, amely nyitja. Vernadsky a fejét rázta. - Vagyonnyi urán. A történelem legnagyobb lelete, és nem tudjuk, merre van.
pillantása kisséa szigorú lettasteroidea -, hogy a fiatalember olvasott a kísérleteimről Siliconeus gammasugár-érzékenységével kapcsolatban. - Ó, hogyne! - mondta Davenport. Hogyne, dr. Urth a szilitapsik szakértője. Épp ezért fordult hozzá tanácsért Davenport. Csak egyetlen kérdése Volt hozzá, egyszerű kérdés, dr. Urtti azonban mégis összecsücsörítette telt ajkát, megfázta súlyos fejét, és megkérte, hadd nézze át az üggyel kapcsolatos iratokat. Rendes körülmények közt szó se lehetett volna erről, de dr. Urth nemrégiben jelentős szolgálatot tett az F. NY. Ü -nek a Daloló Harangok holdbéli ügyében, s rávilágított a Hold-gravitáció által szétzúzott alibire. A felügyelő tehát megadta magát. Dr. Urth végzett az olvasással, letette asztalára a lapokat, mormogva kihúzgálta feszülő öve alól az inge szélét, és megtörölte vele a szemüvegét. Belebámult az üvegen át a fénybe, hogy lássa a tisztogatás hatását, óvatosan visszarakta orrára, és tömzsi ujjait összekulcsolva, pocakjára rakta a kezét. - Tehát mi a kérdése, felügyelő úr? Davenport türelmesen megismételte: - Igaz-e az ön véleménye szerint, hogy a jelentésben leírt méretű és típusú szilitapsi csak egy uránban gazdag világban fejlődhetett ki? - Radioaktív anyagban gazdag - vágott a szavába dr. Urth. - Talán tórium, bár valószínűleg urán. - Tehát igenlő a válasza? - Igen. - Mekkora lenne az a világ? - Talán egy mérföld átmérőjű - felelte elgondolkodón az extraterrológus. - Talán több. - Hány tonna urán vagy mondjuk inkább radioaktív anyag? - Trilliók. Legalább. - Hajlandó lenne ezt ön aláírt szakértői nyilatkozat formájában írásba adni? - Természetesen. - Akkor jó, dr. Urth. - Davenport fölállt, kalapjáért nyúlt egyik kezével, a jelentést tartalmazó dossziéért a másikkal. - Ez minden, amire szükségünk van. De dr. Urth keze a jelentéshez kapott, és rányomta. - Várjon. Hogyan akar rátalálni az aszteroidra? - Nézéssel. Minden rendelkezésünkre álló hajó számára kijelölünk egy űrszeletet és . .. körülnéznek. - Mennyi költség, idő, erőfeszítés! És sose fogják megtalálni! - Egy az ezerhez. Hátha. - - Egy a millióhoz. Nem fogják megtalálni. - Nem mondhatunk le az uránról minden próbálkozás nélkül. Az ön véleménye elég magasra teszi az értéket. - De van jobb mód is az aszteroid megtalálására. Én meg tudom találni. Davenport hirtelen éles pillantást vetett az extraterrológusra. Dr. Urth a látszat ellenére nem volt bolond, csöppet se. Ebben már személyes tapasztalata volt. Ezért csak csöppnyi hitetlenség bujkált a hangjában, amint megkérdezte: v - Hogyan tudja megtalálni? - Először is - mondta dr. Urth - az árat tisztázzuk.
H. Seton Davenport furcsa örömmel nézett körül. Kiugró orrú, árkolt arca még nyugalmi állapotban is keménységet mutatott. Jobb orcáján a seb, fekete haja, elképesztő szemöldöke, sötét arcbőrének minden porcikája a Földi Nyomozó Ügynökség megvesztegethetetlen nyomozójára vallott, mint ahogy az is volt. Most mégis valami mosolyfélére húzódott a szája, amint körülnézett a nagy szobában, ahol a homálytól végtelennek látszottak a könyvfilmek polcai, és titokzatosan sorakoztak a ki tudja, honnan származó, ki tudja, milyen egyedek. A teljes rendetlenség, a világtól való elkülönültség, csaknem elszigeteltség légköre valószerűtlenné tette ezt a szobát. Minden részlete éppoly valószerűtlen volt, akár a tulajdonosa. Ez a tulajdonos egy karosszék-íróasztal együttesben üldögélt, csak ezt világította meg lámpa a szobában. Lassan lapozgatta a kezében tartott hivatalos jelentést. Közben időnként feljebb tolta szemüvegét,
38 Isaac Asimov: Beszélő kövek - Árat? - Vagy tiszteletdíjat, ha így jobban tetszik. Ha a "kormány eléri az aszteroidot, meglehet, talál rajta még egy nagyméretű szilitapsit. A szilitapsik igen értékesek. A szilícium egyetlen élő megjelenési formája, amelyben tömör szilíciumból állnak a szövetek, és folyékony szilícium a benn keringő nedv. Alighanem bennük rejlik a válasz a kérdésre: részei voltak-e valaha az aszteroidok egyetlen bolygótestnek. Bármi más probléma ... Ért engem? - Úgy érti: hozzanak önnek egy nagy szilitapsit? - Élve és jó egészségben. És ingyen. Igen. Davenport bólintott. - Biztos vagyok benne, hogy a kormány beleegyezik. Nos: mi jár a fejében? Dr. Urth halkan, mintha ez mindent megmagyarázna, ezt felelte: - A szilitapsi megjegyzése. Davenport értetlenül bámult. - Miféle megjegyzése? - Az egyetlen a jelentésben. Közvetlenül a halála előtt. Vernadsky megkérdezte tőle, hova írta föl a kapitány a koordinátákat, mire a szilitapsi ezt válaszolta: „Az aszteroidra.” Csalódottság suhant át Davenport ábrázatán. - Jóságos Úristen, doktor úr, ismerjük, és megvizsgáltuk minden vonatkozását. Minden lehetséges vonatkozását. Nem jelent semmit. - Semmit, felügyelő úr? - Semmi fontosat. Olvassa el újra a jelentést. A szilitapsi még csak nem is figyelt Vernadskyra. Érezte, hogy kiszáll belőle az élet, és ezen tűnődött. Kétszer is megkérdezte: „Halál után mi?" Azután, amint Vernadsky egyre csak kérdezgette, így szólt: „Az aszteroidra.” Valószínűleg meg se hallotta Vernadsky kérdését. A saját kérdésére válaszolt. Azt gondolta, halála után vissza fog térni saját aszteroidjára; hazájába, ahol újra biztonságban lehet. Ez minden. Dr. Urth a fejét rázta. - Maga túlságosan költői, tudja-e? Túl sokat képzelődik. Jöjjön, ez érdekes kérdés. Lássuk, meg tudja-e oldani egyedül. Tegyük fel, hogy a szilitapsi válasza csakugyan Vernadsky kérdésére vonatkozott. - Még akkor is - mondta türelmetlenül Davenport hogyan segíthetne? Melyik aszteroidon? Az uránaszteroidon? Nem tudjuk megtalálni, így hát a koordinátákat se találjuk meg. Valamely másik aszteroidon, amelyet a Robert Q. támaszpontul használt? Azt se leljük meg. - Nem veszi észre, felügyelő úr, pedig milyen nyilvánvaló! Miért nem kérdezi meg önmagától, mit jelent a szilitapsinak ez a mondat: „az aszteroidon". Nem a maga vagy az én számomra, hanem a szilitapsi számára. - Tessék? - kérdezte összeráncolt homlokkal Davenport. - Világosan beszélek. Mit jelentett az „aszteroid" szó a szilitapsinak? - A szilitapsi egy neki fölolvasott csillagászati szövegből értesült az űrről. Feltételezem, hogy a könyv elmagyarázta, mi az aszteroid. - Pontosan - felelte diadalmasan dr. Urth, és ujját turcsi orrához nyomta.a -bolygóknál, És hogy szólna meghatározás? aszteroid kis test, kisebb olyana űrpályán keringEgy a Nap körül, amely nagyjából a Mars és a Jupiter pályája között helyezkedik el. Egyetért? - Azt hiszem. - És mi a Robert Q. ? - Mármint az űrhajó? - Maga annak hívja - mondta dr. Urth. - Űrhajónak. De az a csillagászati könyv ősrégi volt. Abban nem volt szó űr-' ben mozgó hajókról. Ezt a legénység egyik tagja mondta. Azt mondta, a könyv még az űrhajózás előtti időből származik. Akkor hát mi a Robert Q ? Nem kis .test, kisebb a bolygóknál? És amíg a szilitapsi a fedélzetén volt, nem a Nap körül keringett-e, olyan pályán, amely nagyjából a Mars és a Jupiter pályája között helyezkedik el?
Isaac Asimov: Beszélő kövek 39
- Tehát ön szerint a szilitapsi az űrhajót is egy aszteroidnak tekintette, és amikor azt mondta: „az aszteroidon”, ez azt jelenti: „az űrhajón”? - Pontosan. Mondtam én, maga magától meg fogja oldani a problémát! A felügyelő arcáról azonban nem söpörte el a rosszkedvet az öröm vagy a megkönnyebbülés kifejeződése. - Ez nem megoldás, doktor úr. Dr. Urth lassan rápislogott, s kerek arcán a nyájas kifejezés, ha lehet, még nyájasabbá, még gyermetegebbé vált az egyszerű örömtől. - De bizony az. - Egyáltalán nem. Dr. Urth, mi nem úgy okoskodtuk ki, mint ön. Teljesen elvetettük a szilitapsi megjegyzését, nem tartottuk fontosnak. Mégis: gondolja, hogy nem kutattuk át a Róbert Q -t? Darabkáról darabkára, lapról lapra szétszedegettük. Szinte széttrancsíroztuk. - És nem találtak semmit? - Semmit. - Talán nem a megfelelő helyen nézték. - Mindenütt megnéztük. - Fölállt, mint aki menni készül. - Érti, dr. Urth? Amikor végeztünk a kutatással, nem maradt semmi eshetőség arra, hogy a koordináták bárhol föllelhetők lennének rajta. - Üljön le, felügyelő úr - mondta dr. Urth szelíden. - Maga még mindig nem mérlegeli kellőképp a szilitapsi állítását. Nos, a szilitapsi úgy tanult beszélni, hogy innen is, onnan is összeszedett egy-egy szót. Nyelvtanilag nem beszélt helyesen. Némelyik itt idézett állítása mutatja. Például: „Plútó az a bolygó, amely a legtávolabb van”, ahelyett hogy ezt mondta volna: „á legtávolibb bolygó”. Érti már? -. Nos? - Aki nem tud nyelvtanilag helyesen egy nyelvet, az vagy
a saját nyelvét fordítja le szóról szóra, vagy egyszerűen szó szerinti értelmükben használ idegen szavakat. A szilitapsinak nem volt saját beszélt nyelve, így hát csak ezzel az utóbbi lehetőséggel élhetett ő is. Akkor hát vegyük szó szerint. Ezt mondta: „az aszteroidra", felügyelő úr. Aszteroidra. Nem egy papírdarabra gondolt, hanem a hajóra, szó szerint. - Dr. Urth - mondta szomorúan Davenport -, ha a mi irodánk kutat, akkor aztán kutat. A hajón se voltak titokzatos feliratok. Dr. Urth csalódott arcot vágott. - Ejnye, kedves felügyelő úr! Én mégis remélem, hogy megérti a válaszomat. Tulajdonképpen annyi célzást tett már rá. Davenport lassút, mélyét sóhajtott. Nehezére esett, hangja mégis nyugodt maradt még mindig: - Elmondaná, mit forgat a fejében, doktor úr? Dr. Urth megpaskolta tekintélyes hasát, másik kezével visszatolta szemüvegét. - Nem látja be, felügyelő úr, hogy van egy hely az űrhajó fedélzetén, ahol a titkos számok teljes biztonságban vannak? Ahol nem lehet rájuk lelni, noha jól láthatók? Ahol, ha száz szemmel nézik is, mégis titokban maradnak? Kivéve egy agyafúrt keresőt, természetesen. - Hol? Mondja meg a helyet! - Hát azokon a helyeken, ahol eleve számok vannak. Teljesen mindennapi számok. Nyilvántartási számok. Olyan számok, amelyeknek ott a helyük. - Miről beszél? - A hajó sorozatszámáról, amelyet közvetlenül a hajótestre véstek rá. A hajótestre, hangsúlyozom. A motor száma, az erőtér generátorszáma. Még néhány. Mind a hajó szerves részeire vésve. A haj óra, ahogy a szilitapsi mondotta. A haj óra. Davenport sűrű szemöldöke fölszaladt; hirtelen fölfogta.
40 Isaac Asimov: Beszélő kövek - Lehet, hogy igaza van, és ha igaza van, remélem, találunk magának egy kétszer akkora szilitapsit, mint amekkora a Robert Q.-n volt. Olyat, amelyik nemcsak beszél, hanem fütyül is: „Föl az aszteroidokra, mindhalálig!" Sietve az irattartóért nyúlt, gyorsan belekotort, és elővett egy hivatalos F. NY. Ü. - feljegyzést. - Természetesen lejegyeztünk minden számot, amit csak találtunk. - Kiterítette a papírt. - Ha ezek közül akad három, amely koordinátákra hasonlít. .. - Alighanem igyekeztek kissé elleplezni - jegyezte meg dr. Urth. Talán hozzátettek betűket, számokat, hogy a számsor jogosnak hasson. Jegyzetfüzetért nyúlt, és odatolta a felügyelő elé. A két férfi perceken át csöndben volt, sorozatszámokat jegyezgetett, próbálkozott, kihúzgálta a nyilvánvalóan semleges számokat. Davenport végül megeresztett egy sóhajt, amelyben az elégedettség keveredett a kudarccal. - Elakadtam - ismerte be. - Azt hiszem, igaza van. A motoron és a kalkulátoron vannak a rejtjelezett koordináták és adatok. Nem vezetnek sehova a normális sorozatszámok közelében, és könnyű kiiktatni a hamis számokat, így két számot kapunk, de leteszem a nagyesküt, hogy a többi szám teljesen szabályszerű. Maga mire jutott, doktor úr? Dr. Urth bólintott. - Egyetértek. Van két koordinátánk, és tudjuk, hova írták föl a harmadikat. - Tudjuk, csakugyan? És hogyan ... - A felügyelő elhallgatott, és nagyot kiáltott: - Hát persze! Magának a hajónak a száma, amely nincs rávezetve erre a papírra, merthogy a hajótestnek épp azon a helyén volt, ahol a meteor beleütközött ... Az a gyanúm, doktor úr, hogy ugrott a szilitapsija. Ám csontos arca újra felderült. - Hülye vagyok! A szám tönkrement, de egy pillanat alatt előkeríthetjük az interplanetáris nyilvántartásból. - Attól tartok - mondta dr. Urth hogy vitába kell szánnom az állítása második felével. A nyilvántartásban csak a hajó eredeti sorszáma szerepel, s nem az álcázott koordináta, amivé a kapitány nyilván átalakította. - Pontosan az ütközési helyen - mélázott Davenport. - És most e miatt a véletlen miatt mindörökre elveszett az aszteroid. Mi haszna van két koordinátának a harmadik nélkül? - Nos - mondta a pontos dr. Urth egy kétdimenziós lénynek nagyon is van belőle haszna. De a magunkfajta dimenziójú lényeknek paskolta meg pocakját - kell a harmadik is .. . amely, szerencsére, éppen itt van. - Az F. NY. Ü. - dossziéban? De hiszen épp most néztük át a számok listáját... - A maga listáját, felügyelő úr. A dossziéban benne van az ifjú Vernadsky eredeti jelentése is. És a Robert Q.-nak a jelentésben szereplő sorozatszáma az a gondosan elrejtett szám, amely alatt hajózott;, semmi értelme nem lett volna fölébreszteni a javító-szerelő kíváncsiságát azzal, hogy eltérést vesz észre. Davenport a jegyzettömbért és Vernadsky listájáért nyúlt. Pillanatnyi számolás után elmosolyodott. Dr. Urth elégedett szusszanással kelt föl, s az ajtóhoz csoszogott. - Mindig örülök, ha látom, Davenport felügyelő. Jöjjön el máskor is. És ne feledje: a kormány megkaphatja az uránt, nekem azonban a fontos dolog kell: egy óriás szilitapsi, élve és jó állapotban. Mosolygott. - És még jobb, ha fütyül is - mondta Davenport. S fütyürészett ő maga is kifelé menet.
Fencsik Flóra fordítása Zsigovics lván rajzai
KÉPZÔMÛVÉSZET GERGELY MIHÁLY
KELEMEN reménység-kozmosza A sci-fi folyóirataiból és könyveiből sok olvasó előtt' jól ismert jövőbeli-űrbeli világ harcias szereplőinek seregében bizonyara kivételeseknek látszanak Kelemen Pál emberei. Kár, hogy mostani bemutatásához be kell érnünk néhány rajzával, mert igazán eredeti tehetségének lényegét és fantáziájának sajátos dimenzióit ezek éppen csak sejtethetik. A rajzművészet mesteri birtoklása az, ami először is szembeötlik lapjain. Noha az autodidakták többszörösen hátrányos és manapság talán még keservesebb útját járta be, ez a negyvenöt éves férfi láthatóan gazdag évtizedek tengernyi észleletét, élményét, tapasztalatait és gondolati summázatát hordja magában. S mert a rajz, a festés ifjúkorától igézően vonzotta, ami „civil” foglalkozásai éveiben lehetséges volt, tanult szabadiskolákban, képzőművészeti szakkörökben, és megszállottan rajzolt, a legkonokabb naplóírók módján ő rajzba véste minden napját. A hántásokat, sérüléseket, meg-alázódásokat és lázadozásokat, a félelmeket és szorongásokat, melyek annyi kortársához hasonlóan őt is formálták. Ennek a hosszú ideig elhúzódó „magánfőiskolának” jelesen végző művészei között mutatják a helyét ezek a rajzok. Egy ötlet, egy gondolat olyan biztosan meghúzott vonalakkal kerül a papírra, hogy talán nem is találhatunk sehol utólagos kiegészítéseket. Mintha egy benne már véglegesen kész képet az öntörvényűén működő tehetség másoló komputerrendszere vetítene rá lapjaira, olyan véglegesen a helyén van minden a képi látványhoz szükséges és elégséges kompozícióban. Nem pepecselő, a megoldást nem munka közben kereső művész, s ebben a költőhöz hasonlítható, akinek fejében már ott a vers hiánytalanul, amikor leírásához asztalhoz ül.
Képzőművészet 42 Tehetsége eredeti, minden lapja megkapó és meglepő ötletből fakad, megvalósításában sziporkázóan szellemes, és - szerencsés külön adottság - ironikusan vagy játékosan humoros is tud lenni. Munkái mentesek minden erőlködéstől, keresett különcködéstől. Láthatóan nem ragadják el az éppen soros, erőszakos izmusok. A múlékony divatoktól nem zavartatva rajzolja meg a maga - a kor emberének kedélyhullámzásait, félelmeit, depressziós szorongásait, kétségbeeséseit, jajkiáltásait és meg nem rendíthető reménykedését, bizakodását, álmait. Gondolkodó elme, azt is mondhatnám, a rajz filozófusa, aki maga nem tudja, nyilván nem is akarja másként látni emberfajának esélyeit. Az ő egyéni tapasztalatai is elegendőek voltak ahhoz, hogy mint sok sorstársa, maga is mindenből kiábrándulttá, cinikussá, fatalistává váljék. Tiszteletre érdemes emberi küzdőképességének köszönhette, hogy annyi kudarcát, vereségét, válságát legyőzte, csakis így sikerült életét újból elrendeznie, oly módon megszilárdítania, hogy az ma alkotó munkájának legbiztosabb támasza. Az egyéni létben kivívott - nélkülözhetetlen pozíció egyik tápláló forrása rendíthetetlen humánumának, a rajzain és festményein megjelenő ember-központú világnak. Nyolc éve ismerem, azóta számos kiállítását nyithattam meg, évente többször végignézhettem bámulatosan gyarapodó életművének új termését, így figyelemmel kísérhettem, hogyan alakította ki egyéni jelrendszerét. Már korábbi, nehezebb életperiódusának lapjain, a kemény “küzdelmeket vívó figurák mellett is megjelentek a megmenekülés, az élet folytathatásának, az élet kivirágzásának lehetőségeit jelző szimbólumok, amilyenek a ma minden lapján megtalálható jegyek: az életcsírát hordozó - legtöbbször apró pöttyös - fürjtojás és az atom paraboláival befont gömböcske, mely néha csupán a Föld, máskor az egész létezés, a kozmosz himnikusan bátorító jele. És a virágok, a mind ijesztőbben megmérgeződő, pusztuló földi vegetáció s a fölénk komorló közeljövőnek ijesztő
elleni tiltakozásokként is ezeket a lírai szépségű vonalakkal megrajzolt és az életreménység jegyeivel telehintett lapokat.
itteni alkalomhoz csatolt rajzainak címei: Virágot Güzükének, Kertész jött a Földről, Magányos meditáció. Volt egyszer egy Föld,
látomásain isnaiv kisarjadó füvek, növények: gyermekien lélek reménysége volna egy csupán? Mert ebben is osztozom vele, azt mondom: az ember legerősebb megtartójába, életösztönébe vetett bizalom ez, mely nem hiheti, nem akarja elhinni, hogy az emberfaj bármikor is annyira elvesztheti maradék józan eszét, hogy önmaga ellen fordítva mindazt, amit a tudomány mára a kezébe (igaz: hadakozó kedvű katonák és a világ létkérdéseivel nehezen megbirkózó politikusok kezébe) adott, hogy annak segítségével elpusztítsa önmagát s magával együtt minden szerves életet a Földön. Felfoghatjuk a veszedelmesen terjedő szörnyűségek, esztelenségek, őrültségek
A sci-fi témakör sem. volt idegen tőle, mielőtt ennekazelőtt fórumaival, kereteivel kapcsolatot talált volna, már számos munkáján megjelentek a XX. század vége emberének olyan ábrázolásai, az elidegenedésnek, a környezetszennyezésnek, a tudatlan és vak önmérgezésnek, önpusztításnak olyan látomásai, hogy már azokból évekkel ezelőtt megrendezhetett volna egy, önálló sci-fi tárlatot. Hogy csupán néhány címet idézzek a múlt év szeptemberében egyik hetilapunknak bemutatásához (válogatásra) benyújtott huszonnégy rajz listájából: A nagy Öreg, Világanyánk, Galaxisunk ablakában, Szibilla, Holnapról álmodó, SOS! És az
Emlékmű-terv, jövő kapujánál.Küldjetek Gépördög.virágot, A múlt és A róla elmondottakat, fontosabb jegyeit legerőteljesebben illusztráló lapjaira gondoltam, amikor a bevezetőben utaltam Kelemen Reménység-kozmoszának embereire. Az Emlékmű-terv komor jóslat, az emberiséget fenyegető, lehetséges jövőt sugallja. Az élet nélküli Föld. kopár tájában ott magasodik egy gigantikus szobor, gyilkosán ironikus utalás a Rodin Gondolkodójának annyira ismerős, annyira emberi mozdulatát idéző kéztartás. A rég elveszett, valaha éltető, érző szív táján kimetszett, az éjfekete Világegyetem-
43 Képzőművészet küldötteivel, nem harcias, fölfegyverzett katonákként látom, hanem a csodálatos, teljesen talán soha meg nem ismerhető végtelen világegyetem minden újabb titkára szomjazó tudósokként. El sem tudom képzelni, hogy á majdani jelenet mindkét oldalán szereplő utazók az utóbbi évtizedeknek egész világunkat elárasztó vad és bárgyú krimijeihez hasonlóan először fegyverükhöz kapnának, lőnének, s csak azután kérdeznének, utána próbálnának valamire következtetni a maradványokból. Saját bolygója és naprendszere börtönéből másként ki sem juthat egy értelmes lény reménységem szerint csak ha már maga mögött hagyta a létezés ősi, állati, agresszív korszakát. Ha a mások és az önmagunk ellen irányuló, öldöklő, önmérgező hajlamainkat boldog utódaink úgy fogják majd gyógyítani, mint sok más betegséget, ha valakiből néhány nemzedék új normái, nevelési, együttélési szokásai alól is ki-kirobbannának az ősi ösztönök. A Föld embere sem teheti ezt másként, mert meg sem éri a jövő századbeli pillanatot, hogy a Mesés Nagy Útra első- űrhajójával elinduljon, ha előbb meg nem menti a Földet az életnek, megszüntetve rajta minden önmérgezést, embermilliárdok vegetáló nyomorúságát, végre nem hajtja a teljes leszerelést. Az említett lapok sorába tartozik a Magányos Meditáció, a Küldjetek virágot, A múlt és jövő kapujánál, bár az utóbbi kettő már átmenet a sci-fi képzőművészet ismertebb ábrázolásaihoz. Ezeken halványabbak is az egyéni jegyek, inkább fölerősödnek a témakör hagyományos megoldásai. Hogy valóban határozott karakterű rajzművésszel találkozunk ezeken az oldalakon, azt éppen ez utóbbiak jegyeit itt a legteljesebben magába ötvöző Gépördög című lapján tanulmányozhatjuk. Valamilyen szerkezet lebeg, száguld az űrben, s azon ott háttérre nyíló ablakban azonban ott áll, ott várakozik szorításának, feltámadásának idejére az életcsírát hordozó tojás, de az óriás kőember sima feje búbján diadalmasan kisarjadtak az alacsonyabb rendű létezés gyönyörű teremtményei, a füvek, kinyíltak
különös lakóival találkozó űrruhás ember túlontúl szokványos, másként el sem képzelhető sugárpisztoly vagy más gyilkoló fegyver halálai helyett színes és illatozó virágokat szór a fura lényekre. Elképzelhető ma teljesen másféle lények találkozásának
azAelső Voltvirágok. egyszer egy Föld ritka lapja a képzőművészet sci-fi irányzatának. Megragadó, elbűvölő, hogy ilyen kevés vonal és eszköz segítségével így sikerüljön ábrázolni az emberfajt fenyegető legnagyobb tragédiát, az önmegsemmisítés-végzetes katasztrófáját. A Virágot Güzükének is kivételes Kelemen humánuma, szimbólumai eredményeként. Az akkor bizonyára már majd mindent elvégző gépemberkének a még érezni tudó utódunk virágot nyújt át köszönetül, netán egy kései nosztalgia-divat gesztusaként. A Kertész jött a Földről ismeretem szerint eddig az egyetlen ábrázolás, melyen a valamely távoli bolygó
ilyentudom fantasztikus jelenete? Énkét magam el sem gondolni másként egymásra lelt bolygó küldötteinek jövőbeni találkozását, csakis mint Értelmes lényeket, akik a tudománynak és technikának oly magas fokára emelkedtek, amelyen már tarthatatlan, tűrhetetlen mindenféle erőszak, agresszió, a mindent megsemmisítő háború. Világűrutazásra képes értelmes lények között teljességgel szükségtelennek, oktalannak, ön- és közveszélyesnek tartok mindenféle fegyverekkel megvívandó harcot. Mert azokat a boldog utódainkat, akik a jövő vagy az azután következő valamelyik században, világűrbeli utazásuk során végre találkoznak egy másik égitest
Képzőművészet 44
A FANTASY VILÁGHÓDÍTÓ ÚTJA? ¶ „Fantasy-történetek varázslókról és hősükről, sárkányokról, tündérekről, törpékről, varázs-gyűrűkről és elrejtett kincsekről, elsüllyedt kultúrákról és felfedezett világokról, privát mitológiákról; kitalált, triviális, régimódi történetek. Korunk meseirodalma, de nem technológiai értelemben mint a modern science-fiction, hanem szinte atavisztikus visszatérés a mitikus-sámáni korszakra
ül egy emberre emlékeztető figura. „Testének” egész fölépítése miránk emlékeztet - már csak éppen azonnal láthatóan nem eleven ember ő, hanem művi, tudományos-technikai utánzata. S hogy valóban ő-e a Gépördög? Megpróbáljuk remélni, hogy nem. Minek alapján? Jobb tenyerében egy mai kézi adó-vevő szerkentyűt tart, melynek segítségével jelentéseket küldhet és üzeneteket kaphat. Hová? Honnan? Kiktől? Bízunk benne, hogy bázisára, a Földre küldi tudományos észleléseit, és hogy valamilyen utánunk következő generáció emberfiáitól kapja az utasításokat is további munkájához. Mert mi mindannyian, akik feltétel nélkül vagy kisebb-nagyobb kétkedésekkel híve, kedvelői, olvasói vagyunk a sci-finek, hívei vagyunk a tudománynak is. Ezért meggyőződésünk, hogy megbízható, hasznosítható ismereteket csakis az emberi értelem szenvedélyes kutatómunkája, a tudomány adhat, s ami azon túl van, az más szférába tartozik. A mesék, a játékos fantáziálások vagy az önámító képzelgések birodalmába. Kelemen rajzainak filozófiáját, humánumát mindezért érzemmások rokonnak, testvérinek, merem ajánlani figyelmébe is. s
jellemző gondolkodás-módhoz." E szavakkal ítéli el a fantasy-kultúrát Helmut W. Pesch doktori disszertációja első mondatában. (Fantasy. Egy irodalmi műfaj elmélete és története. Köln, 1981.) A műfaj népszerű ugyan olvasói körében, de az irodalomtörténészek és kritikusok nagy része e gyszerűen megveti. Sokan úgy vélik, e modern mesék előharcosa William Morris angol rajzoló, festő és kritikus volt a múlt század végén, őt követték aztán a fantasy olyan mesterei, mint Lord Dunsany, E. R. Eddison, James Branch Cabell, Robert E. Howard és a Magyarországon is ismert J. R. R. Tolkien (A Gyűrűk ura).Az angolszász világban ma is egyre növekszik az évente megjelenő fantasy-könyvek száma; a műfajt különben hívják még Science Fantasynak, Heroic Fantasynak, Sword and Sorcerynek is; sajnos e művekhez sorolandó sok, az SF köntösében napvilágot látó könyv is. Bizonyos, érthető késéssel mindén ismertebb, már sikert aratott fantasy megjelenik Nyugat-Európában és Japánban is. Tolkien trilógiája évek óta az NSZK bestseller listák élén áll, és példátlan Michael Ende, a műfaj német képviselőjének sikere is. Két fantasyregénye: A végtelen történet és a Momo sok országban lett siker. Úgy tűnik, a sci fi olvasók egy része már annyira jóllakott a jövővel, hogy inkább a fantasztikus, soha nem létezett múlt felé fordítja figyelmét.
BOGÁTI PÉTER
A LAR Ülök az oltár előtt, és kis tömjénrudacskákat gyújtok. A füst fodrosán és illatosan emelkedik a magasba, az idol éppen csak hogy megmintázott arca azonban meg sem rezdül. Hogyan is tehetné; hiszen agyagból van.
- Ne feledje azonban, hogy a matematikai tételek visszafelé is érvényesek. Kétszer kettő négy, de a négy gyöke kettő. Maga ilyen történeteket hoz nekem, és azok ennyit érnek. - Ne mondja, hogy ráfizet, Max! - Ha ráfizetnék, nem adnám ki őket. De kevesebb hasznom van rajtuk, mint lenne,, ha maga több tehetséget fektetne beléjük.
- Azt hiszem, Max, ez az, ami kell magának. A kiadó átvette a kéziratot, és az asztal sarkára tette, elvágólag az írómappa szélének. Meg sem nézte a címlapot. - Meglepne, Dán - felelte minden érzelem és indulat nélkül; egyszerű közlés volt a részéről. - Természetesen elolvasom, ez a dolgom. Mondhatni, a jelzálog a tőkémen. Más ezt sajátságos humornak vélte volna, én azonban már tudtam, hogy Max komolyan gondolja. Felmérte a papírcsomó Vastagságát, azután a naptárára pillantott. - Kedden jöjjön el - mondta. - Valóban meg fog lepődni, Max - ismételtem, mert ezúttal annyira biztos voltam a dolgomban, hogy hozzátettem: - Előleget sem kérek. - Ahogy gondolja, Dán. De ugye nem kívánja, hogy meg is köszönjem? Rá kellett volna borítanom az íróasztalt, de egyelőre nekem volt szükségem rá. Hamarosan fordítva lesz, mert Max érti a mesterségét; különben talán nem lenne ilyen nehéz elviselni őt. A biztos üzleti szimat és pszichológiai érzék, amely napjainkban mind elkerülhetetlenebbül helyettesíti a kiadók irodalmi ismereteit - tartós fölényt és magabiztosságot szolgáltattak neki. Eddig kétségtelenül fölöttem is. A megbízható harmad-osztályt képviselem. Pontosan és lelkiismeretesen szállítom neki a tömegfogyasztásra szánt történeteket. Jobbára egy kaptafára készül valamennyi, akár hűséges szolgák benne a robotok, akár impertinens lázadók; akár itt a Földön készítik őket, akár a végtelen és végtelenül türelmes világűrből érkeznek, többnyire azért, hogy elpusztítsák a jó szándékú emberiséget. Az ugyan sohasem derül ki világosan, hogy miért is akarják elpusztítani, hiszen rövid terepfelmérés után rájöhetnének, hogy elvégzi ezt a munkát előbb-utóbb önmagán, minden külső beavatkozás nélkül is e sárteke lakossága. Szerencsére történeteim olvasói ily részletek iránt ritkán érdeklődnek, fogékonyságuk határát a kalandosság ismert és bevált patronjai szabták ki. Így sem volt könnyű dolgom, mert a képzelet már régen nem a költők és írók kiváltsága: egy átlagos tervezőmérnök könnyedén zsebre vág bennünket. Verne Gyula vagy H. G. Wells még az aranykorban éltek, amikor a repülés, a halálsugár vagy a tengeralattjáró csupán a képzelet játékai lehettek. Ma hiába találok ki egy különlegesen bonyolult autómatát, mire a második kiadást megérhetné a róla írt könyv, gyermekjátékul is jobbat kínálnak belőle az áruházakban; s legfélelmetesebb űrfegyvereim bodzapuskák azokhoz képest, amiket az esti híradóban mutatnak be. - Talán ha megpróbálna a történeteibe valami logikát csempészni javasolta Max -, s szereplőinek legalább némi egyéniséget, jellemet is kölcsönözni... - Azért a pénzért, Max, amit maga nekem egy sztoriért fizet, legföljebb arra futja belőlem, ha nem akarok éhen halni, hogy leüljek a gép elé, és ami elsőre az eszembe jut, lekopogjam. Ezért az ívhonoráriumért én nem tudok magának jellemet meg logikát is szállítani, Max! - Rendben van, Dán - bólintott sértődés nélkül a kiadó.
Ha energiát mond vagy munkát, türelmet, talán minden másként történik, azaz feltehetően marad a régiben. Vagy meglehet, tényleg megkísérelek többet befektetni meglévő szellemi kapacitásomból. Azonban a tehetségre hivatkozott, mert okos és kegyetlen volt, s tudta, hogy Achilles-sarkamon talál: abból valóban nem telik többre. Egy dolog tudni valamit, és más beismerni. Hazamentem, és fél esztendővel később mégis letettem az asztalára A Lart. - Azt hiszem, Max, ez az, ami kell magának. Az első kiadás tíz nap alatt fogyott el. A hetedik napon megindultak a gépek az utánnyomással. De Max nem dobta rögtön piacra. Pontosan kiszámította, mennyi idő kell ahhoz, hogy a keresletet tovább fokozza az átmeneti hiány, anélkül hogy visszájára fordulna, s a csapongó kedélyű érdeklődés elejtené. Közben már írtam a folytatást. A lapok toplistáján úgyszólván naponta soroltunk egy helyezéssel följebb. Nem is részletezem tovább a sikert; tudják, hogy van az. Nem az első eset, csak eddig mindig mással esett_meg. Hát most az egyszer én következtem. Éppen ideje volt már. Még akkor is, ha képregény. Ugyan nem annak készült, de Max nem engedett választást. Talán, mert ismert. - Igaza volt, Dán - mondta -, ez az, ami kell nekem. A kézirat ugyanúgy feküdt az asztal szélén, elvágólag az írómappához, mintha hozzá sem nyúlt volna. Pedig nyilvánvalóan elolvasta; Maxtól idegen a blöffölés. Nem pókerember. Csak abból a pénzből fizet, amely fölött rendelkezik, és csak arra vesz föl hitelt, amire fedezete van. Maxnak három Pulitzer-díjassal van kizárólagos szerződése, és több lekötött favoritja van a Nobel-díjra; egy előbbutóbb befut közülük. Olyan szerzője, mint én, egy tucat is van neki. Nélkülünk nem lehetne el, ezt azért tudja ő is, tudjuk mi is. Nem hiszi és nem állítja rólunk, hogy őrmesterként tollunkban hordjuk az irodalmi marsallbotot, de a csatát a tábornokok csupán megnyerik; vívni azonban az őrmesterek vívják. Ezt tudja az egész hadsereg. Előléptetés azonban előfordul, még ha áldozatokkal jár is; az őrmester otthagyja érte a fél szemét vagy a fél karját. Képregény. - Amit hozott, Dán, az ötlet. Nem karakter. Az most sincs, de nem baj. Jellemet nem lehet megrajzolni. A képregény a vonalakat szereti, nem a finom árnyalást. De az ötlet jó, próbáljon megfelelni neki. Több pénzt adok érte, hogy törhesse a fejét. A többit bízza rám. Ebben maradtunk. Az ember vagy a tehetségére bízza : magát, vagy a kiadójára. Mint mondottam, nekem csekély választási lehetőségem volt. Egyikünk sem csalódott. Megvettem a házat, amire vágytam, a Medve-fokon; egy év sem telt el azóta, hogy a kéziratot letettem az asztalra. De azt egyedül én tudtam csak, hogy A Lart loptam. A valószínűségszámítást azok közé a dolgok közé sorolom, amelyeket tévedéseink találtattak ki velünk, önigazolásul. Matematikai pontossággal ki lehet .számítani, mekkora esélyem van
Bogáti Péter: A Lar 46 rá, hogy a fejemre hulljék egy tégla; de bármily csekély is lehet ez az esély, érdemben mégsem nyújt védelmet az ellen, hogy tényleg kupán találjon. Ez így olcsó moralizálnak tűnik, a tégla azonban anyagi valóság, és a koponyacsont törékeny; utólag pedig hiába sopánkodunk. Aki, mint én is, teleírta a világmindenséget robotokkal, kvarkokkal, androidokkal meg más, hasonló szamárságokkal - noha minden számítás nélkül is több mint valószínű, hogy az űrben sincs más, mint fertelmes büdösség, csak sosem jövünk rá, mert óvakodunk kiszagolni szkafandereink burájából -, az jól tudja ezt. A földi lét az, amiről változatlanul nem tudunk semmit. A körülményekből tehát zárjuk ki a véletlent. Történt, ami történt. Valójában másodrendű, hogy az ember időnként mitől kap hányingert: a másnapos ráksalátától vagy az általa rendezett csillagháborúktól. Ilyenkor egyaránt csak a koplalás segít. Lehetőleg el kell utazni, lehetőleg valamilyen szigetre, amely körülkerítettségével a magunkba szállás illúzióját kelti. A lebonyolítás, ha éppen nincs főszezon, viszonylag egyszerű: az ember elmegy valamelyik utazási irodába, megveszi a szálloda- és a repülőjegyét, s ha az adott sziget zászlóbirtokosai némileg bürokraták, akkor kivált egy vízumot is. Utóbbiért visszamehet, vagy kivárja helyben. Én az utóbbit választottam, mert a megtalált parkolóhelyet sosem ajánlatos átmeneti előnyökért feladni; hátha közben átrendezik az egyirányúsított utcákat, és soha többé nem találunk vissza. A zászlóbirtokosokról viszont az is tudnivaló, hogy őrzik és formálják image-ukat a világ színe előtt. Mentségük, hogy erre kényszerítik őket már csak a nyomasztó állam-adósságok is. (Nem tudom, mit szólna Max, ha egyszer írnék neki egy történetet a Vénusz-lakók hitelátütemezési gondjairól a Nemzetközi Valutaalapnál.) Az önreklám a várószobákban jobbára színes plakátokon és fényes papírokra nyomott elegáns kiadványokban fejezi ki önmagát, amelyek' leplezésül olykor az időszaki folyóiratok álcáját öltik föl. E kiadványoknak impresszuma, tartalomjegyzéke és számos rovata van, s kétségtelenül időről időre több nyelven is megjelennek. Valódi mivoltukról legföljebb abból tájékozódhatunk, hogy sehol másutt nem lehet velük találkozni, mint a különböző pecsétek és engedélyek plakátos külhoni várószobáiban. Várakozás közben, mint mondani szokás, a telefonkönyvet is szívesen olvassuk unalmunkban. Mentségemül mondom, mindezt; amíg az ember szólni tud önmagáért, reménye lehet a feloldozásra. Ilyen merített fényes papírra nyomtatva találkoztam a tarral. Rövid, egyszerű kis történet szólt róla, alighanem másodközlésként lefordítva a várószobái kiadvány számára. Valamelyes emléke róla minden középiskolát végzettnek lehet. Ha másként nem, párba állítva a másik ókori háziistennel: penates et lares. Mindig többes számban emlegetik őket, noha mindig egyediek. Az előbbiek a házitűzhely védelmezői; az utóbbiak pedig az ősök szellemét képviselik. Az elbeszélés szerint a larok manifesztálhatóak voltak, azaz az utódok szükség esetén, de többnyire csak végső szorultságukban, segítségül hívhatták őseik -szellemét, akikfölöttébb e hívásnak eleget is tettek. Nem csupán láthatatlanul s éppen ezért bizonyíthatatlanul - állottak leszármazottaik rendelkezésére, mint a szellemvilág többi tagja, hanem sérthetetlen és legyőzhetetlen testi mivoltot öltöttek magukra, úgy védték meg kizárólag ártatlanul és méltatlanul meghurcolt rokonukat. Ezt az elég hétköznapi ötletet a szerző azzal javította föl, hogy úgy tett, mintha igaz lenne. Bár állítása természetesen merő képzelgés volt, a hihetőség logikai játékával hitelesítette. Elbeszélése szerint ugyanis a lar megidézésének e lehetősége azért merült feledésbe, s azért nem említi, de még csak nem is utal rá a töredékességében is bőséges fönnmaradt latin nyelvű irodalom, mert a misztériumokkal amúgy is meglehetősen átszőtt római vallás legszigorúbban megőrzött titkai közé tartozott. Az ősök szellemét csak a legrégibb patrícius nemzetségek idézhették meg. Közöttük is csak a mindenkori családfők ismerhették a varázs- vagy jelszót, amely a lart
47 Bogáti Péter: A Lar nem csupán előhívta, de kifejezetten kényszerítette is rá, hogy megjelenjék, és a bajba jutott utód fölé tartsa átvitten, de olykor szó szerint, a pajzsát. A titok kifecsegése egyet jelentett érvényének elvesztésével, amit még akkor sem kockáztatott volna meg bárki is, ha csak önérdekére gondol, s nincs úgy átitatva babonás félelemmel, mint volt az ókor legokosabb embere is. Ha figyelembe vesszük, hogy azokról a misztériumokról, amelyeknek a létezéséről maradt fönn többkevesebb tudósítás, sem tudunk sokat, s inkább csak következtetjük, mi történt a dionüszoszi ünnepeken, a szaturnáliákon vagy a keletről beszivárgott és meghonosodott misztériumjátékok szertartásain nem csodálkozhatunk, de nem is lepődhetünk meg azon, hogy a larok megidézésének lehetősége a Római Birodalom bukásával, a nagy patrícius nemzetségek kihaltával tökéletesen kiveszett, elenyészett. E tetszetős hipotézisre építette az elbeszélés szerzője régészhősének történetét, aki - némileg naiv és erőltetett módon rájön az elveszett titokra, és segítségével sikerül megidéznie saját családi védszellemét, aki azután illően és kellően törődik vele. Nem szeretném a történetet elmondani, hiszen más vágyam sincs, mint az, hogy elfelejtsem. Nekem éppen elég volt az ötlet, mivel a benne rejlő határtalan lehetőségeket tüstént fölismertem. Szerzője aligha, de ez megbocsátható, hiszen nyilván nem lehetett akkora rutinja, mint volt nekem a fantasztikus szituációkban rejlő történetek kellő kiaknázásában. A „megidézett lar” egyszerre kínálta a Monté Christo-típusú nemes bosszút a Superman legyőzhetetlenségével; a történelmi regények látványos kosztüm- és kellékvilágát a mikroelektronika láthatatlan és a hétköznapi ember számára felfoghatatlan realitása által sem elűzött, hanem éppen hogy felerősített miszticizmussal. Korunkban menetrend-szerű jet járatokkal utaznak az önjelölt milliomos próféták, és az előre gyártott toronyházak lakója személyi számítógépétől igyekszik megtudni, hogyan juttathatja legjobban érvényre a benne rejlő karmát; az eltitkolhatatlan tartja a lelket az atomtudósokban - jöjjön hát a lar, hiszenistenhit fékezhetetlen demokratizmusunkban már mindenki nemes, ha származásra nem is, de lélekre és hitre nézvést bizonyosan! Félre, dőre tudás, állj elő, ősünk szelleme, s üsd helyre helyettünk, amit magunk és a világ vétkezett ellenünk! - Jó - mondta Max -, de képregényben. S miféle érvet hozhatott volna föl ellenében? Az ősök levetkeztek már minden földi hívságot; nincsenek vétkeik, csak erényeik. De mortuis nil nisi bene, állították már maguk a rómaiak, s akiről csak jót lehet elmondani, rosszat semmit, ahhoz minek egy új Dosztojevszkij?! Az olyat csak rajzolni érdemes és szabad. És lehet is. Maradna még a jelszó. A varázsige, amely az újabb és újabb kalandokra mozgósítható lart, ha csak két dimenzió erejéig is, de megjelenésre szorítja. Forrásom - lám, mily elegánsan kifejezhető a legkétesértékűbb fogalom is! - szerzője azonban e tekintetben tartózkodó, s csupán az eredményről tudósít, magával a processzussal nem bíbelődik. S engem sem kötelezhet rá senki, hogy
minden titkomat olvasó amúgy megszokta, hogy a mi történeteink, akárkiadjam. a katonaiAzkiadások, nem a ispolgári ész rugójára járnak, és ezért nem is kérdez. Tudomásul veszi és igazodik. Ha nem tenné, csalódnék mesterségem ismeretében, amely egyébként több követelményt már nem állít se szerző, se olvasója elé. A továbbiakban minden következhet úgy - csel, árulás, üldözés, gyilok és menekülés -, ahogyan a megszokott s ezért bevált sémák és sablonok előírják. A jelszót pedig nem árulom el; következőleg elszámolnom sem kell vele,'ismerem-e egyáltalán. A lar ott ül a rajzoló ceruzája hegyén, s ez a lényeg. - És még valami - mondta Max, kezében a kitöltött csekkel, mielőtt ideadta volna. - Ez a lar nő legyen.
- A kínos csak az, hogy ön, uram, összekeveri a Lar Familiárist az alvilági mocsarak nimfájának, Dea Mutának, a Néma Istennőnek iker fiaival, a Larokkal - mondta a tar fejű, kefebajszos emberke, bár nyelvtanilag hibátlanul fogalmazva a mondatokat, de kiejtése mégis elárulta róla, hogy külföldi. - Összekeverték azt már a rómaiak - legyintettem. - Különben is, nem mindegy? - Valójában mindegy - ismerte el az emberke. Csíkos szürke öltönyéhez, amelyet némileg kihízott már, apró fehér pettyekkel telehintett kék csokornyakkendőt viselt., A whiskyt idegenül forgatta, de szivarosdobozombam élvezettet és szakértelemmel válogatott. - De egy női lar akkor is komikus - győzködött tovább. - A kiadóm ötlete volt - mentegetődztem, és gondolatban tüstént legorombítottam magamat: mi a fenének mentegetődzöm? Semmi szükségem rá! Ez sem igaz. Minden okom megvolt rá, ha közöttük harmadrangúan számított is az, amiért éppen megtettem. A helyzet volt eredendően képtelen. - Hans Christoph Andersen vagyok - mutatkozott be az emberke, miután előbb telefonon bejelentkezett, és kérte, hogy felkereshessen. Amióta A Lar filmre vitelének szerződését tárgyaltuk, a legképtelenebb alakok zaklattak, a leglehetetlenebb ötletekkel. Titkárnővel és üzenetrögzítővel védekeztem, de huszonnégy órát egyvégtében nem lehet sterilizálni. H. Ch. Andersen elkapott, s azzal az érvvel, hogy külföldi, aki csak néhány napot tölthet a városban, elérte, hogy fogadjam. Megkönnyebbültem, amikor megláttam: inkább keltette gimnáziumi tanár, mint gyakorló őrült benyomását. - Talán nem lepi meg, hogy felkerestem - mondta, miután bemutatkozott. - Mit kell önről tudnom? - kérdeztem, mert az utóbbi időben számomra kicsit sok új arccal kellett megismerkednem, »a memóriám nehezen alkalmazkodott; talán mert túlságosan megszokta, hogy inkább a képtelen jövőt modellezze, mint az önismétlő jelent raktározza folyamatosan. - Személy szerint semmit - felelte sértődés nélkül. - Ezt azonban ismeri - és táskájába nyúlva, egy példányát tette elém ama illedelmes eufemizmussal exkluzívnak nevezhető - folyóiratnak, amelyben nem is olyan régen, számomra azonban csak eonokban mérhető távolságban, a larral először találkoztam. - Ah - mondtam kétségtelenül meghökkenve. így tartózkodó benyomást keltettem, jóllehet egyszerűen nem jutottam szóhoz. Valamiféle ismertetés? - nyögtem. - Nem, uram. Ez egy beszély. - így mondta, s nem tudhattam, finomkodik, vagy csupán elavult könyvből tanulta a nyelvünket. - Ez egy beszély, kérem amit én írtam. íme az eredeti. - S ugyanabból a táskából másik folyóiratot húzott elő. Kisebb formátumút és obskúrus külleműt, érthetetlen nyelvű címmel és fölirattal. De a felütött oldal tetején az a név állott, amelyen bemutatkozott, s a cím az ismeretlen nyelvű szöveg fölött is kétségtelenül úgy szólt: Lar. Nem lehetett rá okom, hogy kételkedjem benne: ugyanaz a novella, amely a másikban is olvasható. Volt. Ez a kínos, nem a larok neve - vagy „Nagy szellemek találkozása!” - kéne mondanom, hogyosztályozása! elüssem az élét, de nem merem, mert hátha sérti, s azt most tenni nem tanácsos. Vagy kiröhög, és az még rosszabb. De nem szabad beállanom védekezni. Az én pályámon játszunk, ha az ő labdájával is. - Megesik - bólintok. - Jó téma. Aki szereti az antikvitásokat, előbb-utóbb rábukkan. - Mint ön is - hagyja jóvá szelíden, de határozottan. - Íme a lelőhely - És ismét felmutatja dokumentumait. Nehéz kitérni. Ám legyen. - Mi bizonyítja? - kérdem. - A dátumok. Ekkor írtam. Ekkor jelent meg. Ez a fordítás megjelenésének dátuma. S íme, az ön nevével jegyzett sorozat első darabjának kiadási időpontja. - Ne beszéljen, uram, rébuszokban. Ön tehát azt állítja, hogy sorozatom alapötletét az ön novellájából vettem.
Bogáti Péter: A Lar 48 - A jelek vitathatatlanul erre mutatnak. - Tisztelem az önbizalmát, tisztelt... tisztelt. . . - Andersen. Hans Christoph. - Andersen úr. Enélkül az ember meg sem kísérelheti, hogy íróvá legyen. Tudom magamról. De az ön tiszteletre méltó anyanyelvét nem ismerem, ezzel a másik kiadvánnyal pedig kétlem, hogy bármely újságárusnál találkozhatnék. - Ez kétségtelen. De - és kimeríthetetlennek tetsző táskájából ezúttal zsebnaptárt halászott elő, fellapozta, majd belébökött: Megvan. Ön jó esztendeje, ezen a napon országom konzulátusán járt, hogy beutazási vízumot kérjen a szigetekre; hová, felteszem, el is utazott. A konzultáns várószobájában pedig önnek alkalma volt találkozhatni eme szépírással. Mással úgyszólván nem is találkozhatott ott. Megengedem, talán egyetlen alkalom volt. Összecsukta a noteszt. - Ön azonban élt vele, ez kétségtelen! - Ön viszont kész detektívfelügyelő - feleltem kényszeredett mosollyal. Nem derült velem, és ezt meg is értettem. - Csak egyszerű filológus vagyok - mondta. - Bár kétségtelenül bizonyos szépirodalmi ambíciókkal. - Mind a kettő tiszteletre méltó, uram. Azonban éppen a szépirodalom gyakorlata győzhette meg önt afelől, hogy számos praktice utol nem érhető módja is van az azonos ötletek felbukkanásának .. . - Általában. Az ön esetében azonban éppen a filológiai gyakorlatom vezetett arra a meggyőződésre, hogy ezúttal nem egyszerűen a, hogy is mondjam csak, megvan: a nagy szellemek találkozásának esetéről van szó! Ez mélyütés volt, minden értelemben. Sejthette ő is, mert sűrűket szívott a szivaromból. - Vagyis nem tételezi föl rólam, hogy magamtól is képes lennék... dadogtam. - Kérem, ne élezze ki - vágott a szavamba szemrehányóan. Kétségtelenül, elolvastam néhány más művét is. Nos . . . Nos, mondjuk úgy, egyikük sem feltételezi, hogy szerzőjük érdeklődése bármikor a larokig terjedhetne. De ne védekezzék, kérem, én nem kívánom önt sarokba szorítani, sem megszégyeníteni. A siker vitathatatlanul az öné. Hogy pontos legyek: ön érte el. Nekem sem módom, sem lehetőségem nem lett volna rá. Nyelvi és publikációs körülményeim a nyomába sem érhetnek az önének. Az én legjobb írásom is töredék annyi példányban láthat napvilágot, mint önnek akár egyetlen alkalmi jegyzete. Fordítására nincs piac, s ha lenne is, nincs hozzá befektető. A legtöbb, amit elérhetek, az annyi, amennyi történt: egy prospektus leközli, s önt véletlenül megihleti. Elértem a középkori szerző örömét: ha álnév &\a\\ is, de eljutottam az olvasókhoz! Ki kéne rúgnom. Ehelyett megkérdezem: - És mit óhajt még? Megszívja a szivart, hátradől, karikát enged a nyelve hegyéről. Vár, amíg megnő, akkor utánabocsát egy másikat, de ez gyorsabb, utoléri az elsőt, és átbújik rajta. Elégedetten szemléli művét, és utána azt mondja: - Pénzt. Általában a sötét hajú nőket kedvelem. Lilian szőke volt, mint rusztikus költők műveiben az érett búzakalász. Nem ragaszkodom hozzá, hogy szabályos szépséggel legyen dolgom; ha kicsit nagyobb a kelleténél a szája, ingerlően elrajzoltak a vonásai, még többet is ígérhet a megszokottnál, különösen, ha jó pillanatokban villan a szeme. Lilian bőre porcelánfehér volt, halvány pírral a pofacsontokon, szája tökéletes ív, babakék szemét hosszú pillaseprő mögé rejtette, amely a sajátja volt, s nem ragasztott. Továbbá vonzódom az erős mellekhez, még ha tudom is róluk, hogy segítség nélkül ritkán képesek fönntartani magukat; ejtésüket előre beszámítom, hogy csalódás nélkül temetkezhessem közéjük. Lilian melle azonban, mint a félbevágott turkesztáni, két szabályos, gombjával előremeredő gömb. A vékony blúzokban, amelyeket
49 Bogáti Péter: A Lar melltartó nélkül húzott rájuk, meg sem rezdültek; szobrászok álma az ilyen mell inkább, mint a kamaszoké. Liliant mégis a kamaszoknak találták ki. Alakját a számítógépek, a közvélemény-kutatás és a kábítószer-ellenes ligák határozták meg, és az ügynökségek lyukszalagokba táplált kartotékai dobták a piacra. Lilian pontosan olyan volt, mint amilyenre Max grafikus teamje eddig tizenöt Lar-füzetben rögzítette, azzal a különbséggel, hogy ő járt, mozgott, beszélt. Ha módom van rá, amikor először megpillantottam, hanyatt vágom és birtokba veszem. Noha semmilyen tekintetben sem volt az esetem. De ha valaki ennyire nem az, akkor nehéz futni hagyni. Nem is állt szándékomban. Bizonyos értelemben az enyém volt máris. Noha a Lar-füzetek fölött Max rendelkezett, minden más, kapcsolódó jogot csak opciós feltételekkel voltam hajlandó átengedni neki. Beleegyezett, mert úgy vélte, sosem gyűjtök össze akkora tőkét, hogy egyedül élhessek is e jogokkal. Számításában volt logika, hiszen ő fizetett engem. Annyi óvatosság azért maradt benne, hogy a társulási opciót viszont ő tartotta fönn magának. Az eredmény egy rendkívül kifinomult és bonyolult szerződés lett, amelyet főként azok az ügyvédek élveztek csalafinta árnyalatai miatt, akik megszövegezték. Nekünk csak annyi maradt belőle tudomásulvételül, hogy ha a larokat más formában is röptetni szeretnénk, mint a képregényfüzetek, akkor vagy együtt tesszük ezt, vagy sehogyan sem. Nem is támadt a dologból semmi gond, amíg a siker nyomán reklám-, játék- és emblémaengedélyeket vásárolgattak tőlünk. Közepes összegekért, korlátozott határidőkkel. Vártuk, hogy befusson a film. Ha az realizálódik, egymaga tízes nagyságrenddel emeli meg a többi jog árát is; ezért tartottuk szorosan a pórázt. Hitelbe még sírkápolnát se áruljon az ember, mert mit tesz isten, mégis beüt idő előtt a föltámadás, és futhatunk a pénzünk után! Max tőkéje, még Pulitzer- és Nobel-díj-jelöltjeivel együtt is kevés volt ahhoz, hogy filmet finanszírozzon belőle. De egyikünknek sem maradt kétsége afelől, hogy a füzetek átütő sikere meghozza a nagy producerek étvágyát is. Nekünk csak arra kellett vigyáznunk, nehogy bepalizzanak, és felszívják a pénzünket. Kemény, de eredményes alkudozások után lettünk tisztes részesek a vállalkozásban. Virágzó jövőnek néztünk elébe. Ha részes lettem a filmben, részesnek éreztem magam a kiválasztott főszereplőnő birtoklásában is. Úgy éreztem, jogom van hozzá. Végtére is, én alkottam meg őt. Már senki nem vitatta. Hans Christoph Andersen egy fillért sem kapott. Ügyvédeim pillanatok alatt kiderítették, hogy országaink között semmiféle szerzőjogi egyezmény sem áll fönn. A nemzetközi eljárások pedig megkívánták volna, hogy pereljen. De eme se pénze, se ereje, se türelme nem lehetett a tömzsi filológusnak. - Marad az erkölcs - mondta utoljára, kétségtelenül némileg megtörten. - Ön mindig nyugodtan alszik? - kérdezte még. - Távolról sem - feleltem. - De gondolja meg: ha én önnek méltányosságból, pusztán erkölcsi meggondolásokból, akár csak jelképes összeget is adok, ami különben talán nem esne nehezemre, azzal egyértelműen elismerem, hogy önnek valami jogcíme, jogos igénye mégiscsak fönnáll velem szemben. S lássa be, akkor lennének csak igazán álmatlan éjszakáim! A filológus szomorúan bólogatott. - Legalább ne csinált volna nőt szegény szellemből! - sóhajtozta. - Úgy még több jogcímet érezne rá, hogy követelőddzék mondtam. - Ez a nő legalább félreérthetetlenül az enyém! - Nő? Csupán egy rajz. - Majd életre kel még! Meglátja, lesz belőle film, videó, talán még űrhajósnő is! Felállt, elnyomta a szivar csutkáját. - Hát jó - mondta. - A filológusok mindenkor szegény emberek voltak. Miért lenne most másként? Azonban valamire hadd figyelmeztessem: a szellemekkel, még az olyan jó szándékúakkal is, mint a larok, tanácsos óvatosan bánni, írni, rajzolgatni, általában firkálgatni lehet róluk, aligha zavarja őket. De életre kelteni akár egyet is közülük, ha nem ismerjük a megfelelő jelszót, kockázatos cselekedet.
Bogáti Péter: A Lar 50 - Ne aggódjék, uram! Hiszen anélkül, ön mondta, nem is lehet! tréfáltam. De ő nem nevetett velem. - Éppen ez az - mondta már az ajtóban. - Ha mégis megpróbálja, ám magára vessen, ml sül ki belőle. Megbillentette a kalapját, és hazautazott távoli, ismeretlen hazájába. Egy hónap múlva pedig kibújt az ügynöki lyukszalagból Lilian, hogy odaálljon a felvevőgép elé. A film gyorsan elkészült, és három Oscart kapott. Egyet a rendező, egy Playmount nevű fickó, főleg a technikai trükkjeiért, amikhez kétségtelenül értett; egyet pedig nekem adtak a forgatókönyvért. Azt hiszem, Max egy a százhoz sem fogadta volna le annak idején, hogy egyszer még engem is besorolhat díjnyerteseinek istállójába; de még a várományosok közé sem. Igaz, Max általában semmire sem fogadott. Ő inkább befektetett. Mondtam is neki: - Látja, mégsem járt velem rosszul! - Én sohasem jártam magával rosszul, Dán. Legföljebb rosszul fizettem; de nem volt igazam? - Akkor lett-igaza, amikor jól fizetett. A többire borítsunk fátylat. - Maga mondta, Dán. A harmadik Oscar természetesen Liliané lett.. Aranyszőkesége túlragyogta az aranyozott szobrocska fényét:'a kor eszményeként mosolygott le a vászonról, s lépett be a polgári nappalik videotapejeinek képernyőire. Bűvös erejét, amellyel a forgatókönyvemben neki rendelt tehetetlen utódok sorsát eligazította, kiterjesztette úgyszólván a földkerekség minden lakójára. Marilyn hajdani népszerűsége eltörpült az övé mellett, amaz felizgatott, ez megnyugtatott, s napjainkban az utóbbira van nagyobb szüksége az emberiségnek. Marilyn maga volt a megtestesült bujaság, Lilian viszont tiszta volt, mint ártatlan kék tekintete. Azt minden férfi titkon magának kívánta, ennek mindenki szívesen odaadta volna magát. Lilian a szexkirálynők áradatában visszahozta az istennőt, akit elveszítettünk a civilizáció csapdáiban. Elérkezett az ideje, hogy megoldjam a ruháját. A ház a Medve-fokon már az enyém volt. Meghívtam oda, és oly simán rábólintott, hogy gyanút fogtam, - Nem vagyok Adonisz, Lilian, és már egészen fiatal sem. Szeretném, ha ezzel tisztában lenne. Más nő elmosolyodik; Lilian azonban komolyan bólintott. - Tudom, Dán. De maga talált ki engem, és én a maga engedelmes teremtménye vagyok. - A hála veszedelmes érzés, lányom, mert idegen az emberi természettől. Sok gyilkosságot követtek el már azért, hogy valaki megszabadulhasson a hála nyomasztó érzetétől. Nem kívánom, hogy szeress; lehet, én sem szeretlek, csak kívánlak. Azért nem tudok lemondani rólad. Mégis, kérlek, ne azért gyere velem, mert téged azzá tettelek, amivé lettél, hanem a tettet ismerd el önmagáért: hogy képes voltam rá. - Ahogy kívánod - felelte engedelmesen, és a sport turbó kilencven mérföldes sebességgel röpített bennünket a Medve-fokra. A ház fából volt,sziklákon, de viharálló, a szírt alatta akis tenger dübörgött az éles de mögöttük, öböl szüntelenül ívében elcsillapodott. A föveny finom homokja napokig megőrizte a lábnyomot. Lillan széttárt karral egyensúlyozott, hogy visszataláljon saját első lépéseibe, amelyekkel végigfutott a parton. Vékony, harangszoknyás ruhája csapongó piros lángként járt a szélben. Ahogyan közeledett felém, az anyag alól kirajzolódott a csöppnyi nadrág széle a combján, az egyetlen ruhadarabé, amely a piros selyem alatt födte a testét. - Menjünk vissza a házba - mondtam, mert sem a halogatásnak, sem a türtőztetésnek több hatalom nem adatott. Ami elvégzendő, azt a maga idejében kell elvégezni. Engedelmesen haladt előttem.
A piros ruha nem kért kegyelmet. Egyetértő segítséggel bomlott ki s fedte föl, amit takarni lehet, rejtegetni azonban bűn: a tökéletességet. - Ki volt az apád? - kérdeztem már nem meglepve, de megrendülten, és tenyerem sóvárgó öblét melle hibátlan ívére borítottam. - Anyám szerint egy Praxitelész nevű görög bevándorló - felelte, és hogy csak a hangja maradt közömbös, azt elárulta mellbimbóinak hirtelen ágaskodása; szinte koppantak föléjük boruló tenyerem érzékeny közepén. - Hamar odébbállott - tette hozzá -, én nem is ismertem. Letérdeltem elé, és alig domborodó hasa közepén megcsókoltam a köldökét; azt ígérte, hogy anyaszültét ölel körül derekán lesuhanó karom, s kezem máris a két hátsó domborulatot követi. Érzem, amint összeszorítja őket, megfeszülnek az izmok, hogy az ösztönös védekezés ürügyén legjobb formájukat mutathassák. Ujjaimat hátul beakasztottam a nadrág felső peremébe, hogy mint ünnepi alkalmakon a szárnyas ajtók, fokozatosan táruljanak föl előttem a beteljesülés ösvényei. Az apró, pattanó léptekben engedelmeskedő gumiszegély visszavonulását a has ívén követtem. Hátul kezem elérte a vízszintesbe forduló domborulatok határát, amely parányi barázdával választotta el őket a rugalmasabb comboktól. Elöl a szeméremcsont keményebb partja váltotta föl a has puhaságát, jelezve itt is a felségterületek változását. Továbbra is szorgosan követtem a felszín hullámzásait, mint az utas, aki új városba érkezve, izgalommal járja az utcák sima aszfaltját, s kerülgeti a terek bokrait, amelyek minden városban ugyanúgy fellelhetőek, és mégis mindig másnak bizonyulnak! A simaság tökélye nem is maradt el; a bokrokat azonban sehol sem találtam. Már a háromszög aljára értem, ahol a szorosra zárt combok egymásnak feszülve utolsó kísérletet tesznek, hogy megvédjék és főként elrejtsék a világ színe elől azt, ami ugyan egyedül és örökkévalóságig odaszánt, mégis újra meg újra meg kell küzdeni érte - de a bőr márványsimaságát nem szakította meg semmi abból, ami pedig minden más városban föllelhető. A célig jutván és mégis, célhoz nem érten, zavartan emeltem fel fejemet, miközben kezem is oldalra siklott a hátsó domborulatokról, majd némi gépiességgel vagy inkább nehezen tagadható tárgyilagossággal kissé el, a tekintettől hátrább tolta az ívesen lejtő csípőket. Halvány pihe sem takarta a feltárulkozó háromszög titkát, amely így pőrén tárta elém teljességének hiányát. A fényes és márványsimaságú bőr, ahogyan a has lágy lankájáról a csont előreugró dombjára érkezett, érintetlenül és megszakítatlanul keskenyedett és bújt el a combok találkozásánál. A nadrág a finom metszésű bokákon hevert. Felnéztem. A fölém magasodó Lilian ugyanolyan nyugodt, komoly tekintettel pillantott vissza rám, mint mindig. Tehetetlen voltam. Megint csak a szó teljes, sokirányú értelmében. Mit sem tehettem vele, de a fölismeréssel is mit kezdhettem volna?! Nincs érzés, és ha alighanem indulat sincs, amely érdemben méltóan válaszolhatna, valakit váratlan inzultus ér; így kell és neveznem, hiszen az ütés érzete áll legközelebb hozzá. Azé az ütésé, amely egyszerre váratlan és viszonozhatatlan. Lassan fölemelkedtem a földről, és az ágy szélére ültem; jobbat nem tehettem. Ő mozdulatlanul állott, mint önmaga hibátlan szobra. S a jelző nem gúny, hiszen hihetetlen hiányát egyedül a szobrokról nem hiányoljuk, noha az egyetlen, ami hiányzik róluk. - Mi a baj? - kérdezte, és hangja őszintén csengett. Olyannyira, hogy beláttam, nincs mit kérdeznem tőle. Számon kérnem még annyira sem. Elfordultam, hogy ne lássa, sírok. Még félreértené. Hallottam, hogy megmozdul a hátam mögött. Alighanem a lábát béklyózó fehérneműből lépett ki. - Nem akartalak megbántani - mondta csendes kétség-beeséssel. Ha mégis így történt, ne haragudj rám, nem tehetek róla.
51 Bogáti Péter: A Lar - Ki vagy te? - kérdeztem, anélkül hogy visszafordultam volna. Ha látom, belepusztulok a tökéletességébe. - De hiszen tudod - felelte lágyan. - Lar vagyok, az ősök szelleme. Úgy, ahogyan előhívtál, hogy szolgáljalak. Igyekeztem jól szolgálni. - Kis szünet után mentegetődzve hozzátette: - Már ahogyan tőlem telik. A larok ritkán nők, nincs gyakorlatom benne. Bocsáss meg. Elhallgatott, és én sem szóltam. Mit mondhattam volna? A hosszúra nyúlt csönd mégsem tartható a végtelenségig. Megfordultam. Üres volt a szoba. A nadrág a földön hevert, a piros ruha az ágyon. Nem tudhattam, mikor ment ki. Meztelen talpa lépteit elnyelte a szőnyeg. - Lilian! - kiáltottam, de nem jött válasz. Felálltam, kimentem a házból, le az öbölhöz. A régi, oda-vissza taposott nyomok között hamar ráleltem a frissre. Hibátlanok voltak és határozottak. Egyenesen a tenger felé vezettek, egészen a víz széléig, amely simán, töretlenül és üresen szökött hátra, a láthatárig. És a lábnyomok nem fordultak vissza. Max íróasztalának szélén irat feküdt; elvágólag a fekete írómappára. Amikor beléptem, odamutatott. - Olvasd - mondta, és én, mint az intőt hozó diák, titkon örültem, hogy haladékot kapok a vallomásra. Nem kaptam haladékot. Az iratok tovább űztek valahová, ahová már magamat sem tudtam követni. Amíg érzünk, felfogjuk a világ jeleit; hogy megértsük, szakadatlanul le kell fordítanunk őket. De mi legyen, ha valaki elveszti a szótárát? Az iratok arról tudósítottak, hogy a film kópiái viszonylag rövid használat után romlani kezdtek: a főszereplő alakja homályosodott, előbb csak életlen lett, majd hirtelen fakulni kezdett, végül teljesen eltűnt a szalagról. Ugyanez történt a videomásolatokkal is. A vészhírek majdnem egy időben futottak be öt földrészről. Valamilyen technikai hibára gyanakodtak; a nyersanyagra, majd a másolásra, az átjátszásra. A szerződést azonban teljesíteni kellett, a kártérítést igények özöne fenyegetett, , és Playmount elővétette a standardnegatívot, hogy sürgősen új kópiákat csináltasson. A negatív hibátlan volt. Egyedül Lilian hiányzott róla. De ő viszont végig, mind a kétezer-négyszáz méteren. A csőd elkerülhetetlennek látszott. - Ki szerződtette Liliant? - kérdeztem. - A rendező - felelte Max. - Én csak jóváhagytam. Új arc kellett, az ügynökség produkálta. Adatai szerint azelőtt fotómodell volt, de hát a legtöbb színésznő úgy indul. Mindegy. Vizsgálhatjuk, ki, mikor, hol és milyen hibát követett el, s ha megtaláltuk, kiderül majd az is, mennyit vasalhatunk be rajta. A csődtől azonban már csak egy menthet meg: ha Lilian jeleneteit mielőbb újraforgatjuk. Visszatértém az iratokat az asztal szélére, elvágólag a mappára, mintha magam lennék Max, hogy jól kamatozó üzleti rendbe állítsam ezt az elkanászodott trehány világot, és minden különösebb dramatizálás nélkül,nem a lehető legszürkébb hangsúlyokkal közöltem vele, hogy a filmet forgathatja újra, nem áll módjában újraforgatni, nincs lehetősége egyáltalában semmit sem tenni azonkívül, hogy főbe lövi magát, elszökik Dél-Amerikába új életet kezdeni- vagy megeszi a kalapját, mert Lilian nincs, feltehetőleg nem is volt soha, vagy ha mégis, úgy visszament az elíziumi mezőkre, az aszfodéloszok közé, illatozni. Max azonban ülve maradt az asztal mögött, és anélkül hogy rám nézett volna, azt mondta: * - Szükségem lenne tőled egy űrháborús sztorira robotok és androidok között, sok lézerpuskával és kevés dialóggal. De előleget nem adok. Hetekig jártam a nagy könyvtárakat, és régi képeslapokat böngésztem, míg hurutot nem kaptam a belőlük fölszálló
Bogáti Péter: A Lar 52 történelmietlen portól. Lilian képével azonban sehol sem találkoztam. Sem mint divatmodell, sem mint reklámfotó. Az az ügynökség pedig, amelytől a mi színészügynökségünk állítólag átvette az adatait, nem emlékezett rá. - Selejteznünk kell - tárták szét a karjukat. - A komputer feje sem káptalan! Nem mintha csak egy pillanatig is hittem volna abban, hogy a nyomára bukkanok. Az ember azonban a föld szülötte, és túlnyomóan annak a felszínén él. Nincs hová forduljon, ha árnyak után akar nyúlni. Mígnem egy napon kis csomag érkezett a címemre, levél kíséretében, s azután már végleg fölhagytam a hiábavaló nyomozással. A levélben a következő állott: „ Tisztelt Uram! nyugtáztam innen a távolból, hogy nagyralátó Amely örömmel terveit siker koronázta, olyannyira elszomorított, amidőn hírül vettem, hogy milyen nehézségei támadtak. Miután szerencsém lehetett önt személyesen is megismerhetni, az önt sújtó katasztrófa hallatán mind kevésbé tudok szabadulni azon érzeményektől, hogy kudarcában valamely módon én is részes vagyok. Alighanem nem intettem, nem óvtam önt eléggé ama következményektől, amelyek penate-sek, larok, lemurok, lárvák és más hasonló lények megszokott életrendjének megbolygatásával járnak. Elektronikus világunkban e kissé elavult szellemek, akik között ráadásul viszonylag csekély a »di manes«, a jóakaratú istenek száma, fölöttébb kiszámíthatatlanul reagálnak, ha nem a maguk megszokott módján idézzük meg őket. Lelkiismeret-furdalásomat csak alig-alig enyhíti azon kétségtelen tény, hogy én megkíséreltem csekély ismereteimet felajánlani önnek, aki azonban, noha dicsőségében osztozni nem kívántam, engem egyértelműen visszautasított, és ajánlkozásomat elhárította. Talán nem fejeztem ki magamat elég világosan, de bármily sajnos is e tény, egy-magamban nem rendelkezem azokkal az anyagi eszközökkel, amelyek máskülönben az ön segítőkész társává avattak volna. így hát kölcsönösen meg kell elégednünk a tapasztalatokkal, amelyek újfent jobbára erkölcsiek. Talán a következőkben ön is nagyobb figyelmet szentel majd nekik. A magam részéről már csak a mellékelt kis szoborral járulhatok hozzá jövőbeni tervei megvalósulásához. E szobrocska egy lart ábrázol, nem ugyan nőneműt, csupán olyat, amilyenek a jobb római családok házioltárán vagy a keresztutakon álltak, amelyeknek a larok mellesleg szintén őrizői voltak. Viszont e szobrocska eredetiségéhez aligha férhet kétség, mert nem a Trastevere zsibárusaitól vettem, hanem, mi tagadás, önkezűleg csentem el egy gondatlanul és felületesen őrzött régiséggyűjtemény polcáról. A felelőtlenség tehát legalábbis nem egyedül az enyém, s amit mégis vétettem, talán jóváteszi a szándék, hogy most Önhöz juttatom el. Kérem, legyen hozzá több bizalommal, mint volt a feladójához. Megkülönböztetett tisztelettel Hans Christoph Andersen ” Azóta ülök az oltár előtt, és kis tömjénrudacskákat gyújtok. A füst fodrosán és illatosan emelkedik a magasba, az idol éppen csak hogy megmintázott arca azonban meg sem rezdül. Hogyan is tehetné; hiszen agyagból van.
Ruszev Dimitrov Roszen rajzai
ROBERT SILVERBERG
A földrengésre várva
Tizenegy hét meg két nap és három óra - plusz-mínusz valamennyi - volt hátra a földrengésig, amely le fogja rombolni a bolygót, amikor Morrissey egyszerre csak kételkedni kezdett a földrengés bekövetkezésében. A különös gondolat megállásra késztette. Éppen a Gyűrű-óceán partján csatangolt, hat kilométernyire a házától, amikor beléje villant ez a kétely. A társához fordult, egy Dinoov nevű öreg fuxhoz, aki mostanában lépett be a posztszexuális fázisába, és furcsa hangsúllyal így szólt hozzá: - És mi van, ha a föld nem fog megrázkódni? - Csakhogy meg fog - jelentette ki egykedvűen a bennszülött. - És ha az előrejelzések tévednek? A fux kis termetű, elegáns kék bundájú, sima és zömök teremtés volt, azzal a hűvös és mindent tudomásul vevő modorral, amelyre azok a fuxok tesznek szert, akik biztonságosan átvészelték fajfennmaradási odisszeájuk minden viharát és átváltozását. Hátsó pár lábára állt - már csak ennyi maradt meg neki -, és korholni kezdte a barátját: - Jobban tennéd, ha befednéd a fejed, Morrissey barátom, ha napkitöréskor a szabadban tartózkodói. A ragyogó fény megsebzi a lelket. - Azt hiszed, Dinoov, hogy elment az eszem? - Azt hiszem, hogy nagy vihar dúl benned. Morrissey elgondolkodva bólogatott. Elfordította a fejét, és hunyorogva a vérvörösben fürdő óceánra bámult, mintha a látóhatár mögött megpillanthatná a Túloldal jeges kristály-partjait. Vagy fél kilométerre a parttól észrevette a víz felszínén a ballonok virágsarjainak fénylő zöld foltjait. E vakító fényfoltok fölött a magasban tucatnyi csillogó-villogó gáz-gömblény lebegett kezdődő násztáncuk lázába feledkezve. Ezek a ballonok észre sem fogják venni a földrengést. Akkor is ott fognak úszni az ég magasában, és álmodni fogják transzcendens álmaikat, amikor a Medea felszíne megvonaglik, fölpúposodik, és darabokra töredezik. De hátha nem is lesz földrengés - nyugtatta magát Morrissey. Agberg Ltd., 1984
Eljátszott ezzel a gondolattal. Egész életében várt erre az apokaliptikus eseményre, amely véget fog vetni a Medea ezeréves emberi megszállásának, ám most, kevéssel a földrengés előtt, vad és perverz örömmel töltötte el az elkerülhetetlen igazság tagadása. Nem lesz földrengés! Nem lesz földrengés! Az élet megy tovább, tovább és tovább! Szinte belezsibbadt ebbe a gondolatba. A talpa bizseregni kezdett, mintha a talaj fölé emelkedett volna. Morrissey elképzelte, hogy örvendező üzeneteket küld mindazok után, akik elmenekültek a pusztulásra ítélt világról: Jöjjetek vissza, minden jóra fordult, nem történt meg! Jöjjetek vissza, és folytassátok az életet Medeán! És látta a nagy, fényes hajókat megfordulni és hatalmas delfinekként úszni visszafelé az űrben, fényes tűkként megcsillanni a bíbor égbolton; látta, ahogy százszámra lehuppannak Chong, Enrique, Pellucidar, Port Medea és Madagozar kikötőiben, hogy kiköpjék gyomrukból a visszatért telepeseket. A tömeg megrohanja a kikötőket, könnyek, ölelések, felszabadult nevetés, régi barátok találkozása, a városok megint megtelnek élettel! Morrissey megremegett. Behunyta a szemét, és karjait szorosan maga köré fűzte. Az elképzelt jelenet szinte a hallucináció erejével hasított a lelkébe. A feje szédült, és a kettős nap ultraibolya sugárzásától élete során kifehéredett és durvára cserzett bőre átforrósodott, és verejtékben fürdött. Jöjjetek haza! Haza! Haza! A földrengés elmarad! Ízlelgette magában a szavak értelmét. Aztán egyszerre elhessentette magától a gondolatot, és hagyta,'hogy a fejében kihunyjon annak kába ragyogása. - Tizenegy hét van hátra - fordult a fuxhoz -, amikor minden, de minden el fog enyészni Medeán. Mért vagy olyan nyugodt, Dinoov? - Mért ne lennék nyugodt? - Hát nem aggódsz? - És te? - Szeretem ezt a helyet - mondta Morrissey. - Elviselhetetlen az a gondolat, hogy mindez megsemmisül. - Akkor miért nem tértél haza a Földre a többiekkel?
Robert Silverberg: Aföldrengésre várva 54 - Haza? Haza? Az én hazám ez itt. A testemben medeai géneket hordozok. Az enyéim ezer év óta itt éltek. Ükapáim és az ő ükapáik is a Medeán születtek - Ez mások is elmondhatták magukról. Mégis hazamentek, amikor a földrengés ideje elközelgett. Te mért maradtál itt? Morrissey hallgatagon vizsgálgatta termete magasából a törékeny kis lényt. Aztán élesen fölnevetett. - Ugyanazért nem léptem le én sem, amiért te sem törődsz a gyilkos földrengés közeledésével. Te is, akárcsak én, keresztet vethetünk magunkra, nem igaz? Én nem ismerem a Földet. Nem az én világom. És túl öreg vagyok ahhoz, hogy ott mindent elölről kezdjek. És te? Te is a végedet járod, nem igaz? Mindkét méhednek vége, hím ingereidnek is vége, elérted azt a kellemes, kiégett stádiumot, nem, Dinoov? - Morrissey elnevette magát. - A zsák meg a foltja, te meg én. Két öreg, kiszolgált bárka, várjuk a véget együtt. A fux csillogó, kiismerhetetlen, pajkos tekintettel tanulmányozta Morrisseyt. Aztán a szél irányába mutatott, egy háromszáz méternyire húzódó földfok, egy hólyagmohával és csenevész, sárga levelű, szögletes hüvelyű bozóttal sűrűn benőtt, homokos kiemelkedés felé. A földfok csúcsánál a fényes égbolt előterében élesen kirajzolódott két fux alakja. Az egyik nőstény volt, hatlábú, még előtte állt az első alom. Hátul egy kétlábú hím ragadta meg a farát, hogy ráemelje magát, Morrissey még ebből a távolságból is kivette izgatott, már-már kétségbeesett mozdulatait. - Mit csinálnak? - kérdezte Dinoov. - Párzanak - vonta meg a vállát Morrissey. - Úgy van. És mikor jönnek világra a kölykök? - Tizenöt év múlva. - Ki vannak hát égve? - firtatta a fux. - Lejárt az idejük? Mért hoznak hát létre utódokat, ha egyszer nyakukon a pusztulás? - Mert űzi őket a . . . Dinoov fölemelt kézzel hallgatásra intette Morrisseyt. - A kérdésre nem kell válaszolnod. Még nem, addig, amíg jobban meg nem érted a dolgokat. Igen? - Én nem ... - Te nem érted. Valóban. - A fux fuxmódra elmosolyodott. Elfárasztott a séta. Gyere, elkísérlek a házadig. A kék homokpart hosszú félkörétől fürgén fölbaktattak a partmeredélyre, majd végigbandukoltak az elhagyatott nyaralók mellett vezető úton, amely Morrissey tanyájához vitte őket. Valaha ez a hely, az Argoview-dűnék, eleven parti település volt, de annak már sok-sok éve. Morrissey szerette volna ezeket az utolsó napokat olyan vidéken leélni, ahol az emberi beavatkozás még nem változtatta meg a természeti környezetet, de nem merte megkockáztatni. Medea tíz évszázados gyarmatosítás után is a váratlan veszélyek világa volt. Jó oka volt annak, hogy a meghódítatlan területek azok is maradtak; és Morrissey, aki a kiürítés után egyedül maradt ezen a világon, rá volt utalva a települések üzleteire és élelmiszerraktáraira. Nem engedhette meg magának a vad-regényesség Különben is a betolakodókluxusát. eltávozásával a vadon egykettőre fölülkerekedik. Valaha az alacsony, párás trópusi partvidéket a legkülönfélébb szörnyállatok népesítették be. Ezek egy részét elűzték a szervezett irtó hadjáratok, másokat pedig elriasztottak az emberi település melléktermékei. Most azonban mindezek kezdtek visszatérni. Néhány hete Morrissey egy hordóhalat is látott partra úszni, egy fekete pikkelyes óriást, amely hengeres testét tekintélyes ívelt úszóinak elszánt csapásaival igyekezett partra vonszolni, miközben agyaraival is megkapaszkodott a homokban, és valósággal előrerúgta magát a földön. Úgy tudták róla, hogy már kipusztult. De lám, ez itt most egész húszméteres testét hihetetlen erőfeszítések árán beásta az azúrszínű homokba, és két óra múltán fiatal ivadékok százai bújtak elő a ház nagyságú hullából, és a karhosszúságúnál nem nagyobb karcsú állatok démoni energiával végigficánkoltak a homokon a csapkodó hullámok felé. Ez a tenger is, lám, újra a
szörnyek lakóhelye lesz. Morrissey nem bánta. Rég elmúlt az az idő, amikor az úszásban keresett felüdülést. Már tíz éve, hogy itt lakott a Gyűrű-óceán partján, csapott tetejű kis házikójában, amely - hála régimódi köríves szerkezetének sértetlenül elviselte a Medea ördögi erejű szélviharait. Házassága alatt, amikor geofizikusként a törésvonalak térképezésével foglalkozott, Nadiával, Paullal és Danielle-lel az Északi-fokon lévő Chong külvárosában laktak egy házban, jó rálátással a Nagyvízesésekre, és csak télire húzódtak ide; Nadia azonban elköltözött a nemesen ünnepélyes és fölfoghatatlan ballonokhoz, hogy kozmikus harmóniákat zengjen velük, Danielle-t pedig a Forróföldön elkapta a dupla napkitörés, és nem is tért vissza onnét soha többé, míg Paul, a kemény és törhetetlen Paul pánikba esett arra a gondolatra, hogy már csak tíz év van hátra a földrengésig, és a karácsonyt megelőző héten, Sötétnap és Félhomálynap között összecsomagolt, és fölszállt egy Földre induló hajóra. Mindez rövid négy hónap leforgása alatt 'zúdult a fejére, és ettől kezdve valahogy lelohadt Morrissey-ben az Északi-fok csípős levegője iránti rajongás. így költözött le ide, az Argoview-dűnékre, hogy a párás trópusok kényelmében élje le utolsó éveit, mostanra pedig ő maradt e tengermelléki település egyetlen lakója. Magával hozta ide Paul, Nadia és Danielle személyiségkockáit, ám a lejátszásuk olyan kínzó fájdalmat kavart föl benne, hogy már jó ideje Dinoovon kívül senki élőlénnyel nem váltott szót. Tudomása szerint ő volt az egyetlen, aki a Medeán maradt. Kivéve természetesen a fuxokat meg á ballonokat. No és persze a hordóhalakat, a sziklaördögöket, a szárnyujjúakat, az álteknősöket meg a többieket. Morrissey és Dinoov egy ideig hallgatásba merülve állt a ház előtt, és várta a naplementét. Phrixus és Helle, a kettős nap - e két halványvörös fényfolt - lassan úszott a látóhatár felé a halványuló égbolton, amelyet tarkára festettek a Medea örök hajnalának zöld és sárga sugárcsíkjai. Még néhány óra, és lebuknak a tenger mögé, hogy sápadt fényüket a Túloldal szárazjégsivatagjaira pazarolják. A Medea lakott felére azonban sohasem borul teljes sötétség, mivel alig % egymillió kilométerre tőle nyomasztóan és mogorván ott úszott fölötte az Argó, ez a tűzvörös gázbolygóóriás, amelynek Medea a holdja volt. A Medea, az Argó foglyaként, örökké ugyanazt a felét fordította hatalmas anyabolygója felé: az Argótól kapta a meleget, amely lehetségessé tette az életet a Medeán, de tőle származott a folytonos halványrőtes derengés is. A kettős nap eltűntével pislákolni kezdtek a csillagok. - Oda nézz - mondta Dinoov. - Az Argó már majdnem fölfalta a fehér tüzeket. A fux szándékosan választotta a népi csillagászatnak ezt az archaikus képét, Morrissey azonban elértette, mire célzott. Phrixus és Helle nem uralták egyedüli napként Medea egét. A két vörösesnarancsszínű törpecsillag kettős égitestként maga is alá volt rendelve két gyönyörű, kékesfehér csillagnak, a Castor A-nak és B-nek. Jóllehet ezek a kékesfehér csillagok ezerszer olyan távol voltak a Medeától, mint a narancsvörös csillagok, mégis éjjel-nappal ott ragyogtak az égen, és izzó fényükkel bevilágították a holdat. Most azonban lassan behemót Argó, hamarosan pedig- tizenegy hét, kételtakarja nap, egyőket óra aplusz-mínusz néhány perc múlva végleg eltűnnek mögötte. - Ennélfogva hogyan is ringathatta magát abban a hitben, hogy nem lesz földrengés? Morrissey haragudott magára az egy órával korábbi szánalmas együgyűsége miatt. Még hogy nem lesz földrengés? Csoda az utolsó pillanatban? Még mit nem! Toronyóra lánccal. A földrengés elkerülhetetlen. Eljön a nap, amikor az égi együttállás pontosan olyan lesz, a Phrixus és a Helle itt lesz, a Castor A és B pedig ott meg ott, az Argó pedig, mint mindig, kifejti kérlelhetetlen vonzását a Forróföldre, és amikor az égi vektorok pontosan beállnak, a gravitációs feszültség rettenetes erővel megrázza a Medea kérgét.
Ez történik minden 7160-ik évben. És most van itt az ideje. Évszázadokkal ezelőtt, amikor bizonyos apokaliptikus témák makacs ismétlődése a fux folklórban végre rábírta a medeai kolónia csillagászait arra, hogy ha késve is, de végezzenek néhány számítást, senkit sem izgatott igazán a dolog. Az, hogy öt-hatszáz év múlva vége lesz a világnak, ugyanaz, mintha valaki azt hallaná, hogy ötvenhatvan év múlva ő maga is meg fog halni: ennek semmi gyakorlati kihatása nincs az emberek mindennapi életvitelére. Később persze, ahogy a szeizmikus visszaszámlálás előrehaladt, az emberek kezdték komolyabban venni a dolgot, és nem kétséges, hogy ez a tény az utóbbi száz évben közrejátszott a medeai gazdaság visszaesésében is. De Morrissey nemzedéke volt az első, amelynek szembe kellett néznie a közelgő katasztrófa realitásával. - És alig kellett hozzá több tíz évnél, hogy az évezredes kolónia semmivé váljon. - Milyen csönd van - szólalt meg Morrissey. A fuxra pillantott. Mit gondolsz, Dinoov, én vagyok az egyetlen, aki hátramaradt? - Honnan tudhatnám? - Ne játszd meg magad. Megvan nektek a saját hírközlésetek, amit mi is csak most kezdtünk gyanítani. Ne mondd azt, hogy nem tudod. - A világ nagy - jelentette ki a fux ünnepélyesen. - És nagy volt a száma az emberek városainak. Lehet, hogy vannak még itt a tieidből, de semmi bizonyosat nem tudok mondani. Könnyen lehetséges, hogy te vagy az utolsó. - Én is azt hiszem. Valaki kell hogy az utolsó legyen. - Megelégedéssel tölt el .az a tudat, hogy te vagy az utolsó? - Azért, mert nekem nagyobb a kitartásom, vagy azért, mert megszűnt a kolónia? - Ezért is, azért is - felelte a fux. - Hidegen hagy - mondta Morrissey. - Ez is meg az is. Azért vagyok az utolsó, ha utolsó vagyok, mert nem akartam elmenni. Ennyi az egész. Ez az otthonom, ezért maradok itt. Nem tölt el
büszkeséggel, de bátornak sem érzem magam, sem fennköltnek, hogy itt maradtam. Szeretném, ha elmaradna a földrengés, ez ellen azonban én semmit sem tehetek, és azt hiszem, most már nem is izgat a dolog. - Azt mondod? - tamáskodott Dinoov. - Kis idővel ezelőtt mintha más lett volna a benyomásom. Morrissey elmosolyodott. - Semmi sem tart örökké. Bemeséljük magunknak, hogy az örökkévalóságnak építünk, az idő azonban múlik, és mindent elfakít, a művészet műtárggyá, a homok homokkővé szilárdul, na és akkor mi van? Volt itt valaha egy világ, amelyet mi betelepítettünk. De most, hogy a telepesek eltűntek, hamarosan a telepek is el fognak tűnni, és mihelyt elfújja a szél a szemetünket, helyre fog állni a régi rend. És akkor mi van? - Úgy beszélsz, akár egy aggastyán - jegyezte meg a fux. - Az is vagyok. Nálad is öregebb. - Csak az évek számát tekintve. A mi életünk sebesebben iramlik, mint a tiétek, a leélt néhány esztendő nekem elég volt arra, hogy életem minden szakaszán átgázoljak, és hamarosan itt lesz a vég, függetlenül attól, hogy megrázkódik-e a föld. vagy sem. De neked még van hátra időd. Morrissey megvonta a vállát. - Tudomásom van róla - folytatta a fux hogy Port Medeában űrhajók állnak feltöltve, indulásra készen. Csak a gombot kell megnyomni, - Biztos vagy ebben? Űrhajók indulásra készen? - Nem is egy. Fölöslegesnek bizonyultak. Az ahyák látták őket, és elmondták nekünk. - A ballonok? Mit keresnek ők Port Medeában? - Ki érti meg az ahyákat? Oda mennek, ahová a kedvük tartja. De látták a hajókat, Morrissey barátom. Még elmenekülhetsz.
Robert Silverberg: Aföldrengésre várva 56 - Persze kötekedett Morrissey. - Fogok egy röppentyűt, aztán sok ezer kilométerre innen, Medea másik végén egyes-egyedül betáplálom egy űrhajóba az ötven fényéves utat, majd fagyálomba vonulok, és fölébredek egy idegen bolygón, ahol valaha az őseim meglátták a napvilágot. Mi végre? - Szerintem meghalsz, amikor elkezd rázkódni a föld. - Szerintem akkor is meghalok, ha nem fog rázkódni. - Előbb-utóbb. De akkor utóbb. - Ha itt akartam volna hagyni Medeát - mondta Morrissey elmentem volna a többiekkel. Most már túl késő. - Még nem késő - ellenkezett a fux. - Ott állnak a hajók Port Medeában. Menj el Port Medeába, barátom. Morrissey hallgatott. A halványuló napvilágban letérdelt, és tépkedni kezdte a szívós kis ragályfűcsomókat, melyek egyre sűrűbben ellepték a kertjét. Valaha egész Medeáról összegyűjtötte ide a legszebb egzotikus cserjéket, amelyek dacoltak a Nedvesföld párájával és csapadékával, de most, hogy közel a vég, a partvidék őshonos növényei megkezdték előrenyomulásukat, és szorongatni kezdték ostorfáit, csüngi-lengi bokrait, a lángszalagjait meg a többieket, és képtelen volt gátat vetni nekik. Percekig tépdeste a tapadós indájú gyilkos gazt - átkos narancsszínük kirítt a sápadt homokból amely váratlanul már az ajtaja előtt is felütötte a fejét. Aztán így szólt: - Azt hiszem, teszek egy kis utazást, Dinoov. A fux meglepettnek látszott. - Elmégy Port Medeába? - Igen, oda is meg máshova. Évek óta ki sem mozdultam a dűnékről. El akarok búcsúzni az egész bolygótól. - Maga is meglepődött saját szavain. - Én vagyok itt az utolsó, helyes? És ez szinte az utolsó alkalom, helyes? Elbúcsúzni Medeától. Valakinek meg kell tennie ezt a körutat, valakinek ki kell kapcsolni a villanyt. Helyes? Helyes. Helyes. Helyes. És én leszek az a valaki. - Hazamégy az űrhajón? - Ez nincs benne a tervemben. Visszajövök ide, Dinoov. Erre mérget vehetsz: Még látni fogsz, nem sokkal a világvég előtt. Megígérem neked. - Inkább hazamennél, hogy mentsd magad - erősködött a fux. - Haza fogok menni - felelte Morrissey. - Hogy mentsem - magam. Tizenegy hét múlva. Plusz-mínusz egy kevés.
típusú, erősen letompított körvonalú járművét, amelynek rafinált moarémintás bőre már kissé kopottasnak és rozsdásnak hatott az elhanyagoltságtól. Az energiatelep még mindig teljes töltést mutatott - meg sem lepődött a kilencvenéves felezőidőkön -, de a biztonság kedvéért a szomszédos röppentyűből is kiemelt egy tartalék telepet, és hozzákapcsolta a magáéhoz. Évek óta nem repült, de ez nem nyugtalanította: a röppentyű szóbeli utasításnak engedelmeskedik, és MorrisSey nem hitte, hogy kézzel is be kell avatkoznia. Még naplemente előtt mindennel elkészült. Becsusszant a pilótafülkébe, és fölszólította a röppentyűt: „Kérek egy hosszabb repülés előtti teljes ellenőrzést.” A műszerfalon villogni kezdtek a lámpák. Lenyűgöző technológiai koreográfia játszódott le a szeme előtt, bár Morrissey már rég elfelejtette, melyik lámpa mit jelent. Szóbeli megerősítést kért, és a röppentyű határozott, mély hangon közölte vele, hogy fölszállásra kész. - Az útvonal - adta ki a parancsot Morrissey - ötven kilométer nyugatnak ötszáz méter magasságban, aztán északészakkeletnek Jane-városig, onnan keletnek a Hawkman-tanyákig, végül délnyugatnak vissza az Argoview-dűnékre. Itt leszállás nélkül északnak fordulsz, és a legrövidebb úton meg sem állsz Port Katóig. Megértetted? Morrissey várakozóan hátradőlt. A jármű azonban mozdulatlan maradt. - Ml lesz? - kérdezte. - Várom a torony engedélyét - felelte a röppentyű. - Vedd úgy, hogy az összes engedélyezési programot visszavonták. Még mindig semmi. Morrissey azon törte a fejét, hogyan tápláljon be egy fölülbíráló programot. Úgy látszik azonban, hogy a röppentyű nem talált rá semmi okot, hogy Morrissey parancsát blöffnek vélje, és egy pillanat múlva fölvillantak a fülkében a fölszállást jelző fények, hátulról pedig halk, zümmögő hang szűrődött be. A kis jármű simán felvonta a támasztólábait, repülési helyzetet vett föl, és fölorsózott a nehéz, párás, örvénylő levegőbe.
Morrissey a következő napot - Sötétnapot - azzal töltötte, hogy csöndben tervezgette az útját, csomagolt, olvasott, és föl-alá sétálgatott a parton a rőt félhomályban. Egész nap nyomát sem látta Dinoovnak, de egyetlen helybéli fuxnak sem, csak a délután közepén húzott el száznál is több ballon szoros alakzatban a nyílt tenger felé. Halvány színeiket szürkére festette az alkonyat, a nagy, feszes gömbök azonban még így is pompás látványt nyújtottak, amint hosszú, nyálkás spirálként húzták maguk után a szerveiket. - Szerencsés utat, atyafiak! - üdvözölte őket Morrissey, amikor a feje fölé értek. De persze a ballonok ügyet sem vetettek rá.
Útját a közvetlen környék szertartásos körberepülésével kezdte, nyilván, hogy megbizonyosodjék róla, a röppentyű hosszú évek után is képes még repülni, ám valószínűleg a környék fuxainak is meg akarta mutatni magát, hogy íme, van még itt egy ember, aki hasítja az egüket. A röppentyű óraműként működött. Perceken belül föltűnt a part, elsuhant alattuk a háza - az egyetlen a környéken, amelynek a kertjét még nem verte föl a vad dzsungel -, aztán ki a sötét, dagálytól duzzadó tenger fölé. Majd északnak vágtak a Jane-városi nagy kikötő felé, ahol a félkör alakú mólón ott rozsdásodnak a kirándulóhajók, onnan kissé beljebb a szárazföld fölé, egy elhagyatott mezőgazdasági telephez, ahol a skarlátvörös színű, lédús gyümölcsökkel megrakott hatalmas guttabangusfák csúcsai is alig látszanak ki a buja folyóindák közül. És végül a homokos-bokros dombok fölött vissza a dűnékhez. Odalent minden kihalt volt és lehangoló.
Estefelé elővette a szekrényéből azt a vacsorát, amelyet valamilyen különleges alkalomra tartogatott: madagozári osztrigát, vandaleur fiiét és frissen érlelt paradicsomot. Volt két üveg aranyvörös palinurusi bora is, az egyiket fölbontotta. Evett-ivott, amíg a buzgóság el nem nyomta az asztal mellett; ekkor az ágyához támolygott, tízórai alvásra programozta be magát - ez kétszerese annak, amennyire az ő korában szüksége szokott lenni és lehunyta a szemét. Amikor fölébredt, már jócskán elmúlt Homályosnap reggele; a kettős nap még nem kelt ugyan fel, de a keleti dombok taréja fölött már földerengtek rózsaszín sugaraik. Morrissey kihagyta a reggelit, helyette bement a városba, és megdézsmálta a lerakatot. Három, hónapra elegendő élelemmel töltött meg egy fagyasztóládát, mivel nem tudhatta, milyen készletekre számíthat a Medea más vidékein. A kis repülőtéren, ahol valaha az Enrique-ből és Pallucidarból idejáró víkendezők a röppentyűikkel leszálltak, kikereste a saját, 83-as
Szép számmal látott fuxokat, helyenként menetoszlopokba rendeződött hatlábú nőstényeket és néhány hosszú négylábút, hímekkel az élükön. Különös módon mind befelé, a száraz Forróföld felé menetelt, mintha valamilyen vándorlási parancsnak engedelmeskednék. Lehet, hogy így is volt. A fux számára a szárazföld belseje szentebb, mint a partvidék, a legszentebb hely pedig az a csipkés magaslat közvetlenül az Argó alatt, amelyet a telepesek Olimposz hegyének neveztek, s ahol a víz is fölforr a forróságtól, és csak a legedzettebb élőlények maradnak meg. A fuxokkal is, akárcsak az emberekkel, pillanatok alatt végezne az a kegyetlen, izzó magaslati sivatag, de lehet - gondolta Morrissey -, hogy a fuxok a lehető legközelebb akarnak jutni a szent hegyhez, mire a földrengés bekövetkezik. Hiszen a földrengésciklus közelgő fordulója központi eseménynek számít a fux-kozmológiában: a legendák ideje, a csodák csodája.
57 Robert Silverberg: A földrengésre várva Ötven vonuló fuxhordát számolt össze. Kíváncsi volt, vajon köztük van-e Dinoov barátja. Hirtelen ráébredt, mennyire fontos neki, hogy Dinoov ott várjon rá az Argoview-dűnéken, amikor visszatér Medea körüli útjáról. A környék körberepülése egy órába sem tellett. Amikor föltűntek a dűnék, a röppentyű kecses piruettet írt le a város fölött, és a partvonalat követve megiramodott északi irányba. Morrissey úgy tervezte meg az útvonalát, hogy a nyugati part mentén elmegy egészen Arcáig, majd a Forróföldön keresztül az Északi-fokig, onnan a másik part mentén a trópusi Madagozarig, ahonnan a tengeren keresztül visszatér a dűnékre. így mindazokat a helyeket érinti, ahol az emberiség otthagyta Medeán a keze nyomát. Medeát a Gyűrű-óceán vízöve két nagy féltekére osztja. A Túloldal azonban jeges sivatag, amely sohasem érzi Argó melegét, nem is jöttek ott létre állandó települések; az utóbbi négyszáz év során a kutatóállomások száma is erősen megcsappant odaát. A Medeakolónia eredetileg tudományos vizsgálódás céljaira szerveződött meg, egy gyökeresen idegen környezet beható tanulmányozására, de mint lenni szokott, idő múltán az eredeti célok feledésbe merültek. A meleg féltekén is csak a két part mentén a trópusokat és a meleg zónákat felölelő ívre korlátozódott az ember jelenléte, és itt is mindössze pár száz kilométer szélességben. A magaslati sivatag lakhatatlan volt, és csak kevesen tudtak megbarátkozni a szomszédos Forrófölddel is, jóllehet a ballonok és egyes fuxtörzsek látszólag kedvelték az itteni klímát. Ezenkívül a Gyűrű-óceán volt az egyedüli hely, ahol megtelepült az ember: néhány úszó pontonváros épült a hínár lepte egyenlítői vizekre. Medea tíz évszázada alatt a szétszórt emberi zárványok amőbaszerű nyúlványokat bocsátottak ki magukból, mígnem csaknem összefüggő, sok ezer kilométeres zónává nőttek össze. Most azonban Morrissey megfigyelte, hogy a terpeszkedő városnak ezt a vasszalagját itt is, ott is felszaggatja az előrenyomuló aljnövényzet, A sárga és narancsszínű lombozat nagy foltokban kezdi maga alá gyűrni az utakat, a repülőtereket, a bevásárlóközpontokat és a lakónegyedeket. Amit elkezdett a dzsungel - gondolta -, azt be fogja végezni a földrengés. A harmadik napon Morrissey megpillantotta elöl Hansonia szigetét e sötét narancsszínű korbácsnyomot a tenger mellén és a röppentyű hamarosan leszálláshoz készülődött Port Katón, a nagy sziget keleti partján épült repülőtéren. Morrissey megpróbált rádiókapcsolatot létesíteni, de csak sustorgás és némaság üdvözölte a hangszóróból. Lesz, ami lesz, a leszállás mellett döntött. Hansoniának sohasem volt számottevő emberi lakossága. Kezdettől fogva ökológiai tanulmányi munkahelyként tartották számon, mivel különleges élőlényei évezredeken át a szárazföldtől elszigetelten fejlődtek, és valahogy Medea virágkorában is megőrizte a sziget ezt a státusát. A leszállópálya mellett néhány felszíni jármű parkolt. Az egyikben még üzemanyag is volt, és Morrissey tíz perc múlva Port Kató utcáin robogott. A helységet elárasztotta a vörös penész bűze. Az épületeket - csupa nádtetős, vesszőfonatos ház - kikezdte az enyészet. Morrissey számára ismeretlen, szögletes törzsű fa burjánzott mindenütt, az utcákon szél süvített. Egy düledező raktárból, hatlábú ivadékaikat terelgetve, két négylábú nőstény fux bukkant elő, és leplezetlen döbbenettel bámultak Morrisseyre. Mélykék bundájuk szinte fekete volt: a szárazfölditől eltérő szigeti alfaj. - Visszajöttél? - szólította meg az egyik. A nyelvjárás is itteni. - Csak látogatóba. Vannak itt emberek? - Csak te - mondta a másik fux. Morrisseynek az volt az érzése, hogy gúnyolódnak rajta. - A föld hamarosan rengeni fog. Tudsz róla? - Tudok - felelte a férfi. A fuxok orrukkal megbökték kicsinyeiket, és odébbálltak.
Három óra hosszat járta a várost, közönyt erőltetve magára, nehogy erőt vegyen rajta a rothadás, a züllés és a pusztulás fölötti elkeseredés. Az volt a benyomása, hogy a helységet már legalább ötven éve magára hagyták. Bár a valóságban öt-hat év sem telhetett el azóta. Később egy kis házban, ott, ahol a város találkozott az erdővel, rábukkant egy személyiségkocka-berendezésre. Ezek a kockák ügyes alkotmányok voltak. Egyórányi idő alatt fölvehette rájuk magát az ember: az arcvonásait, a mozgását, a hangját, a beszédmodorát. A fölvevő bizonyos agyi-szellemi válaszmintákat is kiválasztott és rögzített a kockában. Visszajátszáskor a kockából életre kelt az illető ember valószerű mása, a szeretett lény vagy barát vagy pártfogó élethű emléke, egy elektronikus szellem, amelynek a programjába be volt építve az újabb adatok befogadásának és saját programja megváltoztatásának a képessége, így társalogni is lehetett vele, kérdéseket tehetett föl megtévesztő illúzióját keltve a valamikori élő személynek. Dobozba zárt lélek - fortélyos egy szerkezet. Morrissey beillesztette a kockát a befogónyílásba. Az ernyőn megjelent egy keskeny ajkú, magas homlokú, sovány testalkatú férfi. - Leopold Brannum vagyok - szólalt meg minden késedelem nélkül. - Xenogenetikával foglalkozom. Milyen évet írunk? í - '97 őszét - felelte Morrissey. - Tíz hét meg egy kevés a földrengésig. - És ön kicsoda? - Nem különösebben fontos. Látogatóban járok Port Katóban, és úgy éreztem, beszélnem kell valakivel. - Akkor beszéljen - mondta Brannum. - Mi újság Port Katóban? - Semmi. Átkozott nagy a nyugalom. Nincs egy lélek sem. - Az egész város elköltözött? - Az egész bolygó, amennyire én tudom. Csak én meg a fuxok és a ballonok maradtak itt. Ön, Brannum, mikor költözött el? - ’97 nyarán - felelte az ember a kockában. - Nem értem, mért kellett mindenkinek olyan korán kereket oldania. Hiszen semmi veszélye sem fenyegetett annak, hogy a földrengés az előre kiszámított időpontnál korábban következne be. - Én nem oldottam kereket - jelentette ki Brannum hűvösen. - Én azért hagytam el Port Katót, hogy más módon, de ugyanazt a kutatómunkát folytassad. - Hogy érti ezt? - Csatlakoztam a ballonokhoz - mondta Brannum. Morrissey nagyot nyelt. A férfi szavai jeges szélként suhintották meg a lelkét. - A feleségem is azt tette - szólalt meg egy idő múlva. - Talán megismerte őt. Nadia Dutoit, Chongból, eredetileg . . . Az arc a képernyőn fanyarul elmosolyodott. - Elfelejti, hogy én csak egy fölvétel vagyok - mondta Brannum. - Persze, persze. - Nem tudom, hol lehet most a felesége. Sőt azt sem tudom, én magam hol vagyok most. Csak azt mondhatom, hogy bárhol legyünk is, a tökéletes béke és makulátlan harmónia birodalmában lakozunk. - Igen. Persze.eszébe jutott az a szörnyű nap, amikor Nadia a Morrisseynek tudomására hozta, hogy nem képes többé ellenállnia légi teremtmények szellemi közösségének, és bebocsátást kér az Ahya kollektív elméjébe. Medea története Során mindig akadt néhány telepes, aki erre az elhatározásra jutott. Soha többé nem látta őket senki. Azt mondják, a lelkűk beolvadt, a testük pedig valahol a Túloldal száraz jege alatt pihen eltemetve. A vége felé ezeknek a disszidálásoknak a gyakorisága újból és újból megduplázódott, és havonta ezer és ezer telepes adta oda magát a ballonok ígérte misztikus egyesülésnek. Morrissey ebben csupán az öngyilkosságnak egy formáját látta; Brannum meg a többiek légiói számára ösvény volt az örök üdvösséghez. Ki tudja, kinek van igaza? Talán még mindig jobb vállalni az Ahya nagy szellemébe való bizonytalan utazást, mint fejvesztve nekivágni a Föld idegen és engesztelhetetlen világába vezető útnak.
Robert Silverberg: Aföldrengésre várva 58 - Remélem, megtalálta, amit keresett - mondta Morrissey. - És remélem, hogy ő is. Ezzel szétkapcsolta a kockát, és sietve eltávozott. Északnak repült a ködcsíkos tenger fölött. Látta maga alatt a trópusi vizek úszó városait"! uszályoknak és tutajoknak ezt a csodás szőnyegét. Az ott lent a Hátsókikötő lehet, gondolta: a lombtenger végeláthatatlan szövedéke alatt omladozó pompájában Medea egyik legnagyobb városa terpeszkedett. A vízi utakat ellepte a hínár. Jelét sem látja ott lent emberi jelenlétnek, ezért le sem ereszkedett. Pellucidar bent a szárazföldön ugyancsak kihalt volt. Morrissey négy napot töltött el itt, megtekintette a víz alatti kerteket, rendezett magának egy hangversenyt a híres Oszlop-csarnokban, a kristálypiramis tetejéről gyönyörködött a napok lenyugtában. Utolsó estéjén ballonok százaiból álló sűrű felhő vonult el a feje fölött a tenger irányába. Úgy rémlett, mintha lágy, sóhajszerű suttogással őt szólítanák: Én vagyok, Nadia. Jöjj el hozzám. Még van idő. Add át magad mi-nékünk, szerelmem. - Én vagyok Nadia. Vagy csak képzelte az egészet? Az Ahya szirénénekét? Csábénekük foglyul ejtette Nadiát, aki a végén csatlakozott hozzájuk. Ugyanúgy Brannum meg még sok ezren mások. Most ő is érezte a csábítást, és ez nem volt képzelgés. Egy pillanatra maga is megingott. Ahelyett, hogy elpusztuljon a földrengésben, egyfajta örök élet várna rá. Ki tudja, valójában mit is nyújtanak a ballonok? Beolvadást, önátadást, transzcendens üdvösséget - vagy mindez csak ámítás, szélhámosság, és semmi sem várja a keresőket, csak gyors halál a jeges vízben? Jöjj hozzám! Jöjj hozzám! Bárhogy légyen is, béke várna rá. Én vagyok Nadia. Jöjj hozzám! Hosszú percekig bámulta a feje fölött lebegő-pislákoló gömböket, és a susogásuk üvöltéssé erősödött a lelkében. Aztán megrázta a fejét. A kozmikus lényekkel való egyesülést nem neki találták ki. Eddig sohasem volt szándékában megfutamodni Medeáról, most pedig már lehetősége sincs rá. Önmaga volt, és semmi más, és amikor itt fogja hagyni ezt az árnyékvilágot, akkor is önmaga marad. A ballonok pedig akkor és csakis akkor vihetik a lelkét. Ha mennek vele valamire. Kilenc hét és egy nap volt hátra a rengésig, amikor Morrissey eljutott az egyenlítőn fekvő tikkasztó Enrique-be. Enrique híres volt mesés gazdagságú Hotel Luxe-éről. Morrissey elfoglalta a legfényűzőbb lakosztályt, és senki sem volt, aki kifogást emelhetett volna ez ellen. A légkondicionálás még mindig működött, a bár tömve volt, a fux kertészek pedig, akik mintha nem is tudnának a gazdáik távozásáról, példás rendben tartották a szálló kertjét. A készséges kiszolgálógépezet fejedelmi lakomában részesítette Morrisseyt: egyegy ilyen ebéd vagy vacsora a régi időkben egyhavi keresetét is elvitte volna. A kihalt parkban bolyongva arra gondolt, micsoda nagyszerű dolog lett volna megszállni itt Na-diával, Danielle-el meg Paullal. De valóban mire megy most egyedül ezzel egész luxussal? De vajon egyedül volt-e? Az elsőazéjjel meg a következőn is kacagást hozott feléje a sötétben a sűrű, buja, édes illatú levegő. A fuxok nem nevetnek. A ballonok sem nevetnek. A harmadik nap reggelén, tizenkilencedik emeleti erkélyén álldogálva, mozgást vett észre a pázsitszéli bokrokban. Öt, hét, egy tucat hím fux, komor kétlábú, kéjsóvár gépezet csörtetett tova a bokrok között. Majd egy emberi alak. Sápadt bőr, csupasz lábak, hosszú, gondozatlan haj. A nő kacarászva futott a növényzet között, nyomában a fuxokkal. - Halló! - kiáltott feléjük Morrissey. - Hé! Itt vagyok fönt! Lerohant a földszintre, és egész napját azzal töltötte, hogy tűvé tette a hotel parkját. Időnként meg-megpillantott a távolban egy önfeledten ugrándozó, viháncoló mezítelen alakot. Kiáltását azonban mintha nem is hallották volna.
A szálloda irodájában Morrissey rábukkant az igazgató kockájára, és lejátszotta. Egy fekete hajú, kissé morcos tekintetű fiatal nő kelt életre. - Hé, csak nincs már itt a földrengés ideje? - voltak az első szavai. - Még van hátra egy kis idő. - Itt akarok lenni, amikor bekövetkezik. Látni akarom, amint ez a rohadt szálloda ripityára omlik. - Maga hová távozott? - kérdezte Morrissey. - Hová távoztam volna? - vihogott a nő. - Az erdőbe. Fuxokra vadászni. És fuxok zsákmányává lenni. - Arca lángra lobbant. - Ha nem tudná, azok a jó öreg gének még jócskán izzanak. Én a fuxoknak, a fuxok nekem. Mért nem szerzel magadnak te is egy kis szórakozást?- Akárki vagy is. Morrissey föltételezte, hogy most meg kellene botránkoznia. De egy cseppnyi botránkozást sem tudott kicsiholni magából. Már korábban is hallott különféle szóbeszédeket. Tudott róla, hogy a kataklizma előtti években többféle népvándorlás is kibontakozott a telepesek között. Egyesek a Földre való elvonulás mellett döntöttek, mások behódoltak az Ahya kollektív szellemének, és voltak, akik egyszerűen visszavedlettek az állati létezésbe. És miért is ne? Minden medeai lakosnak többféle vér is keringett az ereiben. A meghatározó földi anyagot idegen gének tarkázták. Bármennyire emberi formájuk volt is a telepeseknek, a valóságban vagy ballon, vagy fux, vagy mindkét faj nyomai ott rejtezkedett bennük. A kezdeti génkeverési manipulációk nélkül nem maradhatott volna fönn a gyarmat, minthogy az. ember és a bennszülött medeai szervezetek összeférhetetlenek voltak, és csakis genetikai operációval lehetett egy olyan fajt létrehozni, amely áthidalja ezt a biológiai szakadékot. Ezért ki tudja, hány telepes dobta le a ruháit az ítéletnap közeledtére, és csatlakozott a dzsungelekben unokatestvéreihez, a fuxokhoz? És mennyivel volt ez rosszabb, mint fejvesztve fölkapaszkodni egy földi hajóra vagy levetkezni a személyiséget és beolvadni a ballonok társaságába? Nem mindegy, melyik utat választja az ember a menekülésre? Morrissey azonban nem akart menekülni. Legkevésbé a dzsungelbe, a fuxokhoz. Folytatta vándorlásait észak felé. Catamountban a polgár-mester kockája közölte vele, hogy már mindenki elment, ő maga is útra kél a következő Homálynapon, és a városnak vége. Yellowleafben egy kockába zárt biológus a genetikai elhajlásról beszélt, az idegen gének visszaütéséről. Sandy-Mishigosban nem talált kockákat, a tágas központi téren azonban tizennyolc vagy húsz csontváz hevert szerteszét. Tömeges önégetés? Tömeggyilkosság a város utolsó óráiban? Morrissey összegyűjtötte a csontokat, és elhantolta őket a nyirkos, szivacsos, okkersárga földben. Erre ráment az egész napja. Majd folytatta útját fölfelé a part mentén, városról városra, egész Arcáig. Bárhol állt is meg, mindenütt ugyanaz fogadta: az emberek eltűntek, csak ballonok és fuxok maradtak, a legtöbb ballon a tenger felé, a lejátszotta, legtöbb fuxaakockaemberek szárazföld belseje felé vonult. Ahol kockát talált, azonban kevés újat tudtak közölni vele. Egyre-másra azt hallotta tőlük, hogy szedik a sátorfájukat, és így vagy úgy, de föladják Medeát. Mért kell bevárni a véget? A nagy rázkódást? Mennek haza, a ballonokhoz vagy az erdőbe csak el, csak el, csak el innét! Milyen sok város - gondolta Morrissey. - Micsoda gigászi megtestesülése az erőfeszítésnek. Magunk alá gyűrtük ezt a világot. Idejöttünk, megépítettük parányi kutatóállomásainkat, rácsodálkoztunk a sziporkázó égre, a kettős napra meg a bizarr lényekre. Magunkból medeaiakat faragtunk, Medeát pedig a Föld valamiféle ócska utánzatává formáltuk. Ezer év alatt elfoglaltuk a partvidéket, és letelepedtünk ott, ahol a magunkfajta életforma gyökeret képes ereszteni. Idővel szem elől tévesztettük azt az eredeti célt, amely idehozott bennünket: a tanulás vágyát. De itt ragadtunk. Csak úgy. Eltengődtünk. Aztán rájöttünk, hogy az egész hiábavaló
59 Robert Silverberg: A földrengésre várva volt, hogy ez a világ vállának egyetlen erőteljes rándításával le fog vetni bennünket, erre pánikba estünk, összecsomagoltunk,' és elhordtuk az irhánkat. Szomorú - gondolta -, szomorú és ostoba történet. Néhány napig Arcában maradt, majd a szárazföld felé fordult a forró, sivár sivatagon át, amely fokozatosan emelkedik Olimpusz hegye felé. Hét hét meg egy nap maradt a rázkódásig. Az első ezer kilométeren még látott odalent vonuló fuxcsordákat, amint komótosan baktattak a Forróföld felé. Mért hagyták - kérdezte magától -, hogy elvegyék tőlük a földjüket? Ellenállhattak volna. Az első időkben egy hónap se kellett volna hozzá, hogy gerillaháborúban kiirtsanak bennünket. Ehelyett szótlanul tűrték, hogy betolakodjunk, háziállatot, rabszolgát, lakájt csináljunk belőlük, és miközben mi beépítettük a bolygó legtermékenyebb tájait, ők magukba fojtották, mit gondolnak rólunk. Még azt sem kötötték az orrunkra - gondolta Morrissey -, hogyan nevezik saját nyelvükön Medeát. Ez is mutatja, milyen keveset árultak el nekünk önmagukról. De eltűrtek bennünket. Miért? Miért? Alul a kemenceforróságú, vörössel, sárgával és narancs-sárgával csíkozott pusztaságon nem látott többé fuxokat. A sivatagból az égbe törő Olimpusz előhírnökeiként kibukkantak az első szakadozott dombok. Megpillantotta magát a hegyet is, amely fekete agyarként magasodott az Argó egész eget betöltő, nyomasztó tömege ellen. Morrissey nem merészkedett a hegy közelébe. A szent magaslat halálos veszedelemmel fenyegette. Rettenetes föláramló termikus légörvényei agyoncsapott légyként vághatnák a földhöz a röppentyűjét, és ő még nem volt egészen kész a halálra. Újból északnak fordult, és a kontinens meddő és sivár belsején keresztül a sarkvidéket vette célba. Az északi partokon túl feltűnt a Gyűrű-óceán világot elnyelő, tekergő kígyója, és járművét szinte a maximális magasságig kormányozta, hogy egy pillantást vethessen a Túloldalra, ahol a levegőben fehér CO2 folyók kanyarognak, a völgyeket pedig hideg gáztavak töltik ki. Mintha hatezer év telt volna el azóta, hogy egy geológuscsapat élén megjárta ezt a kegyetlen vidéket. Milyen komolyan vették mindnyájan a feladatukat! Mérték a törésvonalakat,, próbálták megállapítani, milyen hatással lesz a földrengés odaát. Mintha számítana ez még valamit, amikor a gyarmat már úgyis megírta saját halálos ítéletét. Mi vezette őt akkor? No igen, a tiszta tudás vágya. Micsoda hiú vágynak is tűnt ez most neki. Persze akkor jóval fiatalabb volt. Egy évezreddel ezelőtt. Szinte egy másik életben. Morrissey úgy tervezte, hogy ellátogat a Túloldalra is, hogy búcsút mondjon annak a tudósnak, aki valaha volt, de megváltoztatta a szándékát. Erre nem volt semmi szükség. Már elbúcsúzott. A sarki övből délnek kanyarodott a keleti parton lévő Északi-fok felé, megkerülte a Nagy-vízesések vörösen csillámló csodavilágát, és leszállt Chong repülőterén. Még hat hét és két nap a rengésig. Fönt, ezen a szélességen a két nap csak két sápadtan pislákoló fényfolt az égen, jóllehet éppen Napnap volt. Még a szörnyeteg Argó is odalent
azonban ez senkit sem izgatott, mert túlságosan lekötötte őket a élet. Ám egyszerre váratlan vége szakadt ennek a közönynek, és minden fenekestül felfordult. Morrissey Chongban nem játszott le egyetlen kockát sem. Maga a város a maga ezüstös tetőtengerével egyetlen nagy kocka volt a számára, amely elfojthatatlanul elébe rakta élete regényét. Amikor már nem volt képes többé elviselni az emlékek súlyát, nekivágott a déli körívnek. Négy hét és egy nap volt még hátra. Először a Meditáció-szigeten állt meg; valaha innen indultak el a Túloldalra azok, akik Virgil Oddum fantasztikus és örökké változó jégszobrait meg akarták csodálni. Mintha ezer év telt volna el azóta, hogy négy ifjú házas idejött, és jégmászókában útnak indult, nevetve és ölelkezve, hogy fölkeresse a medeai művészet egyik csodáját. Morrissey meglelte a házat, ahol mind a négyen megszálltak. A ház azóta megroggyant, a teteje kajlán meredezett. Úgy tervezte, hogy a Meditáció-szigeten tölti az éjszakát, ám alig egy órányi időzés után máris továbbindult. A dúsan burjánzó növényzet elárulta, hogy közeledik a trópusok felé. Újból föltünedeztek a ballonok, amint utcaszám sodródtak a nyílt tenger fölé, és fuxcsordák vándoroltak segítség nélkül a szárazföld belseje felé, ki tudná megmondani, milyen rituális parancsnak engedelmeskedve a rengés közeledtére. Három hét, két nap és öt óra. Plusz-mínusz. Alacsonyra ereszkedve suhant el a fuxok fölött. Egyesek párosodtak. Megdöbbentő volt ez a makacsságuk a katasztrófa előestéjén. Csak az ellenállhatatlan üzekedési ösztön munkált volna bennük? Mekkora lehet a túlélési esélyük a most megfogant ivadékoknak? Nem járnának-e jobban az anyák, ha üres méhhel várják be a rengést? Hiszen tisztában voltak vele, mi vár rájuk, mégis párzottak. És mégis párzottak. Értelmetlen ostobaság - vélte Morrissey. Aztán úgy érezte, rájött a dolog nyitjára. A párzó fuxok látványa kezébe adta a kulcsot a medeai bennszülöttek belső világához. Türelmükhöz, nyugalmukhoz, mindannak elviseléséhez, ami kijutott nekik, amióta a világuk Medeára változott. Persze hogy párzani fognak, amikor a katasztrófa itt dörömböl az ajtajukon! Egész idő alatt erre a földrengésre vártak, amely az ő szemükben egyáltalán nem katasztrófa. Hanem egy szent pillanat, a megtisztulás ideje legalábbis Morrissey erre a következtetésre jutott. Bárcsak megtárgyalhatná mindezt Dinoovval. Csábítást érzett, hogy azon nyomban visszaforduljon az Argoview-dűnékre, megkeresse az öreg fuxot, és ellenőrizze rajta újsütetű elméletét. De még nem. Előbb Port Medea. A keleti part a másiknál előbb betelepült, és a beépítettség itt nagy sűrűséget ért el. Az első két telep: Leszállóváros és Medea város régen egybeolvadt a harmadik város: Port Medea felől olajfoltként terjeszkedő urbánus maszattál. Már messze északról Morrissey szemébe tűnt az a hatalmas félsziget, amelyben Port Medea és az elővárosai terpeszkedtek: a városból föláramló trópusi hőhullámok meg-megdobták az apró röppentyűt, amikor e lenyűgözően szörnyűséges betonrengeteg fölé
délen mintha összébb volna magát. A trópusokon töltött húzta tíz esztendő kimosta emlékeiből az északi ég látványát. Mintha nem is itt, Chongban élte volna le élete harminc évét. Az most csak-egy pillanatnak tűnt neki, minthogy minden idő a jelen egyetlen pillanatában sűrűsödik össze. Chong fájdalommal töltötte el. Túl sok régi emlék, az emléket fölszító tárgy. De nem futott el, és kényszerítette magát, hogy tövéről hegyire megnézzen mindent, a vendéglőt, ahol Danielle-lel együtt meghívta Nadiát és Pault, hogy csatlakozzanak a házasságukhoz, a Vladimír utcai házat, ahol laktak, a geofizikai laboratóriumot, a Vízesések mögötti sípályát. Élete minden lábnyomát. A városban és a környékén egy árva lelket sem talált. Napokon keresztül rótta az utcákat, és fölelevenítette magában az ifjúkorát, azt az időt, amikor még Medea is élettől duzzadt. Micsoda izgalmas idők voltak azok! Mindenki tudta, szinte órára pontosan, hogy egyszer meg fog rendülni a föld, a bolondokon és az idegbajosokon kívül
közeledett. Dinoovnak igaza volt. Port Medeában csillaghajók várakoztak útra készen, pontosan négy - micsoda elképesztő pazarlás! Mért nem használták föl a kivándorlók? Vagy talán azoknak szánták, akik végül is inkább a sárló fuxokhoz szöktek, vagy átadták lelkűket a ballonoknak? Sohasem fogja megtudni. Benyitott az egyik hajóba, és megszólalt: - Irányító parancs. - Szolgálatára - felelte a testetlen-hang. - Jelentést kérek a hajó állapotáról. Készen áll a földi útra? - Feltöltve, indulásra készen. Morrissey latolgatta, mit tegyen. Mibe kerülne neki, tűnődött, lefeküdni és elaludni, és hagyni, hogy a hajó elvigye a Földre. Olyan egyszerű, olyan gépies, olyan hiábavaló. Egy perc múlva így szólt: - Mennyi időt igényel az indulási fölkészülés?
- A parancstól számítva százhatvan percet. - Helyes. íme, a parancs: készülj föl és indulj! Úticél a Föld. És az üzenet ez: Medea búcsúzik. Gondoltam, hasznát veszitek ennek a hajónak. Tisztelettel Dániel F. Morrissey. Kelt földrengés mínusz két hét, egy nap, hét óra. - Tudomásul vettem. A fölszállási előkészületeket megkezdtem. - Jó utat! - búcsúzott el Morrissey a hajótól. Aztán ugyanezzel a paranccsal útnak indította a második hajót. Meg a harmadikat. Az utolsó hajó előtt megtorpant, mert eszébe jutott, hátha akad még telepes, aki kétségbeesetten inai Port Medea felé, hogy a vég előtt még elkapjon egy utolsó hajót. Pokolra velük, gondolta Morrissey. Mért nem ocsúdtak föl előbb? És a negyedik hajót is elküldte a Földre. Már visszafelé tartott a város felé, amikor pár perc eltéréssel megpillantotta az ég felé szökő izzó fénydárdákat. Pillanatra lebegve megtorpantak, alakjuk élesen kirajzolódott az Argó kolosszális tömege előtt, aztán sietve elszáguldottak a hajnalfény pásztázta ég felé. Hatvanegy év múlva leszállnak, üresen, a meglepett Földön. Újabb égi rejtély a mesemondók gyönyörűségére, gondolta. Az üres hajók legendája. Különös megelégedettséggel töltötte el, amit tett, s ez az érzés elkísérte Madagozárba, a fényes üdülőhelyre is, ahová Port Medeából vitte az útja. A medeai elit valaha itt szórakozott a trópusi fényűzésben. Morrisseynek mindig is megvolt a véleménye erről a képtelen városról, amely még most is érintetlen, precíz automatái szolgálatkészen duruzsolnak. Reggelire jegelt tüskelábú-kaviárt evett. Szundikált a meleg napon. Gránátszekfűlevélben fürdött. Az égvilágon semmire sem gondolt. A földrengés előtti napon visszarepült az Argoview-dűnékre. - Mégis úgy döntöttél, hogy nem mégy haza? - fogadta őt Dinoov. Morrissey megrázta a fejét. - A Föld sohasem volt az otthonom. Az én otthonom Medea. Medeára mentem haza. Aztán visszajöttem ide, mert ez volt az utolsó lakásom. Örülök, hogy még itt talállak, Dinoov. - Hova mentem volna? - vont vállat a fux. - A többiek a szárazföld belseje felé vonulnak. Gondolom, hogy közelebb legyenek a szent hegyhez, amikor a vég elközeleg. Igaz? - Igaz. - Akkor te mért maradtál itt? - * - Nekem is ez az otthonom. Olyan kevés időm maradt hátra, hogy nem sok jelentősége van, hol leszek, amikor megrendül a föld. De áruld el nekem, Morrissey barátom, megérte a fáradságot az utazásod? - Meg. - Mit láttál? Mit tanultál? - Láttam egész Medeát - felelte Morrissey. - Sosem gondoltam volna, milyen sokat elfoglaltunk a világotokból. Végül is ugye minden arra érdemes területre rátettük a kezünket. És ti nem szóltatok semmit. Félreálltatok, és szó nélkül tűrtétek. A fux hallgatott. - Most már megértem - folytatta Morrissey. - Egész idő alatt a rengésre vártatok, nem igaz? Ti már akkor tudtátok, hogy be fog következni, amikor nekünk még kisebb gondunk is nagyobb volt annál, hogy ilyesmi miatt aggódjunk. Minden 7160-ik évben a fuxok fölvándorolnak a magasföldre, a ballonok pedig áthúznak a Túloldalra, és a föld megindul, és minden darabokra hull szét. Aztán a túlélők - akiknek már új élet szunnyad a méhükben - visszatérnek, és elölről kezdenek mindent. Hányszor esett már meg a fuxok történetében? Amikor pedig mi eljöttünk ide, megépítettük első telepeinket, amelyek aztán nagyvárosokká duzzadtak, amikor összetereltünk és munkára fogtunk benneteket, amikor összekevertük a génjeinket a tiétekkel, és kicseréltük a levegő mikrobáit, hogy elviselhetőbbé tegyük magunk számára a környezetet - ti kezdettől fogva tudtátok, hogy bármii csinálunk is, nem fog örökké tartani, igaz? Az volt a ti titkos tudományotok, rejtett elégtételetek, hogy ennek is vége lesz egyszer Mi, Dinoov? És íme, itt a vég. Mi szépen elillantunk, a boldog ifjú fuxok pedig párzanak. Én vagyok az egyetlen tanú, aki itt maradt a fajtámból, nem számítva néhány pucér bolondot az erdőben.
61 Robert Silverberg: A földrengésre várva
A fux szemében megcsillant valami. Mulatság? Megvetés? Együttérzés? Ki tud olvasni egy fux tekintetében? - Egész idő alatt a földrengésre vártatok - folytatta Morrissey. - Igaz? A földrengésre, amely mindent újból a helyére tesz. Nos, hát tessék, itt van a nyakunkon. Én pedig itt fogok állni melletted, és együtt fogjuk várni a rengést. Saját áldozatként a fajok közötti együttműködés oltárán. Én leszek az emberáldozat. Én leszek az, aki vezekelni fog mindenért, amit itt elkövettünk. Mit szólsz ehhez, Dinoov? Meg ' vagy elégedve? - Azt szerettem volna, ha fölszállsz az egyik hajóra, és visszaköltözöl a Földre - mondta a fux’ kimérten. - A te halálod nem fog nekem örömömre szolgálni. Morrissey bólintott. - Néhány perc múlva visszajövök - mondta, és eltűnt a házában. Nadia, Danielle és Paul kockái ott hevertek az ernyő mellett. Évek óta nem játszotta őket, de most mindhármat bekattintotta a gépbe, és a képernyőn megjelent az a három ember, akiket az egész világmindenségben mindennél jobban szeretett. Rámosolyogtak. Danielle kedvesen üdvözölte, Paul kacsintott, Nadia pedig csókot intett feléje. - Hamarosan itt a vég - szólt hozzájuk Morrissey. - Ma van a földrengés napja. Semmi, csak el akartam búcsúzni tőletek. Csak el akartam mondani, hogy szeretlek benneteket, és rövidesen csatlakozom hozzátok. - Dán ... - próbált megszólalni Nadia. - Hagyd. Nem kell szólnotok semmit. Különben is tisztában vagyok vele, hogy nem vagytok igazából itt. Csak szerettelek volna még egyszer látni benneteket. Most nagyon boldog vagyok. Kiemelte nyílásukból a kockákat. A képernyő elsötétült. Fölmarkolta a kockákat, és odakint gondosan eltemette őket a kert puha, nedves földjébe. A fux közönyösen figyelte a mozdulatait. - Dinoov? - fordult feléje Morrissey. - Még egy utolsó kérdés. - Tessék, barátom. - Amióta itt élünk Medeán, sohasem árultátok el, hogyan nevezitek saját nyelveteken a világotokat. Hiába próbálkoztunk, egyre csak azt a választ kaptuk, hogy a név tabu, és ha egy-egy fuxból sikerült is kicsalnunk valamilyen nevet, a másik egészen mást mondott, és mi ott álltunk tudatlanul. És most, ezen az utolsó órán különös szívességet kérek tőled. Áruld el nekem, hogy hívjátok a világotokat. Kérlek. Meg kell tudnom. Az öreg fux azt mondta: - Sanoonnak hívjuk. - Sanoon? Igazán? - Igazán - felelte a fux. - Mit jelent a név? - Csak azt, hogy Világ - mondta Dinoov. - Mi mást is jelenthetne? - Sanoon - ízlelgette Morrissey a nevet. - Gyönyörű név. Már csak harminc perc volt hátra a földindulásig. Pluszmínusz valamennyi. Valamikor az elmúlt órában a fehér napok elbújtak Argó mögött. Morrissey figyelmét elkerülte ez az esemény. Most azonban megütötte a fülét egy mély, morajló zúgás, a lába alatt remegni kezdett a talaj, mintha egy hatalmas állat mocorogna a talpa alatt, és minden pillanatban föltápászkodhatna mély álmából. A parttól nem messze
haragos hullámok szöktek a magasba, és zuhantak vissza dübörögve. - Azt hiszem, elközelgett - mondta Morrissey rendületlen nyugalommal. ^ Fölöttük tucatnyi ballon szökkent és ugrándozott, mintha győzelmi táncot ropnának. A levegőt mennydörgés töltötte be, a világ szíve görcsbe rándult. Még egy pillanat, és lezúdul rájuk a rengés kérlelhetetlen ereje, a bolygó kérge megrázkódik, és az első rengéshullámok szörnyűséges erővel szétszaggatják a földet, a tenger kiömlik medréből, és elárasztja a partokat. Morrissey sírva fakadt, de nem a félelemtől. Mosolyt erőltetett az arcára. - A kör bezárult, Dinoov. Medea romjaiból ki fog emelkedni Sanoon. Végre ismét ti bírjátok a földet.
Baranyi Gyula fordítása Pataki Tibor rajzai
MÛHELY H. BRUCE FRANKLIN
Az atomháború és a science fiction Mi, akik ezen a bolygón élünk, egy új tapasztalat részesei vagyunk. Olyasvalamit élünk át, ami teljesen ismeretlen volt elődjeink milliárdjai előtt, akik a huszadik századot megelőző évmilliók alatt élték le az életüket. Nekünk ugyanis sikerült az anyagban rejtező legalapvetőbb erőkből olyan fegyvereket megalkotni, amelyek eltörölhetik az emberi fajt a Föld színéről. Ezért mindennapi életünket minden percében beárnyékolja az a fenyegetés, hogy megsemmisítenek bennünket tulajdon fegyvereink. Mi a világ legfontosabb, legalapvetőbb jellegzetessége, ha nem ez? Ha a szépirodalomhoz fordulunk, hogy segítsen feltárni, segítsen szembenézni ezzel a nyomasztó ténnyel, csak a science fictiontől kapunk választ. Definíció szerint ugyanis mindenféle szépirodalom, amely akár az atomháborút, akár az atomveszély felszámolását festi le, science fiction. Az atomfegyverek és az atomháború a modern science fiction legfontosabb témái közé tartoznak, és nagyszerű alkotásokra ihlettek. Ám olykor még a képzeletünk korlátait feszegető science fictionnek is nehezére esik elképzelni a termonukleáris háborút, ami felfoghatatlan fenyegetést állít elénk: az emberi tudat nélküli, halott bolygót. Ezen felül az atomfegyverek története elválaszthatatlanul összefonódik a science fiction alkotó képzeletével. Végső soron a science-fictioné az a kétes értékű dicsőség, hogy feltalálta az atomfegyvereket és az atomháborút. Sőt, körülbelül négy évtizedig ezek nem is léteztek másutt, csak a science fictionben. A radioaktivitásnak a tizenkilencedik század végén történt fölfedezése után szédítő frontáttörések következtek be az anyag szerkezetének megértésében. A huszadik század első évtizedében a tudósok meghatározták a radioaktivitáshoz tartozó energia nagyságát, elkezdték megérteni az atom valódi szerkezetét, és az anyagenergiaátalakításnak szabatos elméleti modelljeit alakították ki. 1905-ben Albert
Einstein ezt a nagy fejlődést elindító 2
„E=mcáltal " képletében fejezte ki, az a anyag képviselt energia (E)ahol egyenlő tömegnek (m) és a fénysebesség négyzetének (c2), egy szinte elképzelhetetlenül hatalmas számnak a szorzatával. A science fiction ugyanakkor máris dramatizálni kezdte a technikának azt az ijesztő lehetőségét, hogy az atomokból döbbenetes energiamennyiségeket szabadíthat fel. George C. Griffith 1906-ban fejezte be The Lord of Labour (A munka ura) című regényét (halála után, 1911-ben jelent meg); ebben egy páncélökölhöz hasonló rádiumfegyver radioaktív irányított lövedékeket lő ki, melyek a robbanásuk közelében megsemmisítik a célpontot. Atommeghajtású űrhajó tűnik föl Garret P. Serviss 1909-ben folytatásokban közölt Az űr Columbusa (A Colombus of Space) című regényében. De az első „atombombákat” H. G. Wells hozta el nekünk. 1914-ben, alig valamivel az I. világháború kitörése előtt jelent meg Wells könyve, A fölszabadult világ (The World Sel Free), melyben a világ nagyvárosait repülőgépekről ledobott kis „atombombák” pusztítják el. Ezek igazi nukleáris fegyverek: a tömeget alakítják át tüzes és romboló energiává egy gyújtószerkezettel elindított láncreakcióban. A régi civilizáció összeomlik, az életben maradottak - közöttük a sok sugársérült hordákban kóborolnak a kopár vidéken, olyan jelenetekben, amelyek ma már szokványosak a science fiction-filmekben és regényekben. Az ipari kapitalizmus romjain - amelyet Wells a társadalomszervezet „barbár" formájaként bélyegez meg - felnő az „Emberiség Köztársasága", egy maroknyi széles látókörű, elit elme vezetésével, akik a „tudományt” ültetik „a világ új királyának" a trónjára. A fölszabadult világ tekinthető az atomkor nyitányának a képzelet világában. A wellsi fantazmagória ellenére, hogy egy parányi technokrata elit megteremti majd a tudományos utópiát, az olyan mulatságos anakronizmusok ellenére, mint hogy az első világ-háborús ősrepülőgépeknek, meg kell dőlniük, hogy a hátsó ülésből kézzel ki lehessen dobni az atombombát - a regény megdöbbentően modern. Sőt, voltaképpen mi is még mindig a központi dilemmájával viaskodunk.
Wells képzelete az 1950-es évek elejére teszi azaki „atomenergia" hasznosítását. A tudós, először fölfedezi a jelenséget, rájön, hogy lehetetlen eltitkolni ezt a tudást, mégis „úgy érzi magát, mint egy hülye, aki egy láda töltött revolvert ad ajándékba az óvodásoknak". A technikai frontáttörés először csak súlyosbítja az elavult és irracionális társadalmi rendszer minden ellentmondását. Gigászi gazdagság halmozódik fel a súlyosbodó szegénység mellett, miközben a munkanélküliek tömegei óhatatlanul a bűnözésre adják magukat. A nemzetek csoportjai közötti konfliktusok egyre vészjóslóbbak lesznek, a kormányok „évről évre hatalmasabb és hatalmasabb erőt és energiát fordítanak a katonai előkészületekre, s egyre növelik az ipar adósságát a tőkével szemben”. A végeredményként kirobbanó nukleáris világégés utáni eljövendő társadalomból visszatekintve „immár jól látszik, hogy semmi sem lehetett volna nyilvánvalóbb”, mint az, hogy „a háború abszurdummá vált". A kormányok és a népek azonban „leküzdhetetlen vaksággal" nem vették tudomásul a nyilvánvalót. Aztán jön a következő hátborzongató passzus, amely sokkal aktuálisabb ma, mint amikor az első világháború előtti napokban papírra vetették:
Nem értették meg, amíg az atombombák föl nem robbantak ügyetlen kezükben. Pedig a puszta tényeknek világosaknak kellett volna lenniük minden értelmes elme előtt. A tizenkilencedik és a huszadik század során egyre növekedett az az energia, amelynek az ember parancsolni tudott. A háború vonatkozásában ez azt jelentette, hogy egyre nőtt a csapásmérő, a pusztító erő. Egy szemernyit sem nőtt viszont a menekvés lehetősége. Mindenféle passzív védelem, páncélzat, erődítés és így tovább, eltörpült a romboló oldalnak e mellett a hatalmas gyarapodása mellett. .. Ezek a tények hozzáférhetőek voltak minden elme számára; az utcagyerekek is tudták. A világ azonban továbbra is, ahogy az amerikaiak fogalmazták annak idején, „eljátszadozott" a háború kellékeivel és gondolatával. Az események valóságos időrendje meglepően megközelítette Wells jóslatát. Wells-nél 1933-ban került sor az
Műhely 63 atombomlás mesterséges előidézésére kis mennyiségű nehézfémben, és 1953-ban az atomenergia ipari hasznosítására. A valóságban Frédéric Joliot és Iréné Curie 1933-ban figyelte meg először a mesterséges radioaktivitást, 1938-ban Berlinben hasítottak először atommagot, és 1957 végén került sor az atomenergia első gazdasági felhasználására. Wells viszont azt nem látta előre, hogy az atombomba megelőzi még az atomerőműveket is. Mindössze hét évvel az első kísérleti maghasítás után már bevetették az atomfegyvert. Ez alatt a hét év alatt egy maroknyi tudóson és államférfin kívül jószerivel senkinek sem jutott eszébe az atomenergia háborús és békés felhasználása kivéve a Science fiction íróit és olvasóit. Ezek között az olvasók között volt azonban Szilárd Leó, a fizikus is. Szilárd A fölszabadult világ hatásának tulajdonítja 1934-es, láncreakcióra vonatkozó szabadalmát. Ugyancsak Wells regényének köszönhetően, Szilárd később rájött, hogy a berlini maghasítás következményeképpen atomfegyver kerülhet a nácik kezébe* így tehát A fölszabadult világ elolvasása vezette rá, hogy segítsen meggyőzni az USA kormányát, hogy elindítsa a Manhattantervet, létrehozandó (a nácik hasonló törekvései ellen) az elrettentő atomfegyvert. Nemsokára sor került korunk egyik legbizarabb mozzanatára: arra, hogy megpróbálják az emberi tudás legfontosabb formáit átalakítani államtitkokká, melyeknek létezését a kormány „titkosítja”, és sérthetetlenségét a titkosrendőrség biztosítja. Mindaddig szinte senki sem figyelt oda komolyan az atomfegyverek gyakori megjelenésére a Science fictionben, amelyet általánosságban amúgy is holmi irodalom alatti gettónak tekintettek, amit gyerekek és dilisek laknak. Ahogy azonban a Manhattanterv révén kezdett megszűnni a Science fiction monopóliuma a bomba fölött, a Science fiction minden atombombáját egyszeriben halálosan komolyan vette a kormány és a kormány ügynökei. 1945 elején Philip Wylie beküldte az American Magaziné című lapnak A Paradicsomkráter (The Paradise Crater)
esetén saját kezűleg öli meg Wylie-t, hogy titokban maradjon a fegyver. A negyvenes évek science fiction irodalmában azonban már korábban is számos atombomba megjelent. Az amerikai kormány leghíresebb próbálkozása, hogy betiltsa az irodalmi atombombákat, akkor történt, amikor az Astounding Science Fictionben 1944 márciusában megjelent Cleve Cartmill írása, a Sürgős küldetés (Galaktika 19.85/2.). A történetben a második világháborús tengelyhatalmak kifejlesztenek egy uránium235-ön alapuló atombombát. (Az aktualitást csak tessék-lássék leplezik az olyan fogások, hogy a két harcoló felet, a „tengelyt” és a „szövetségeseket” fordítva írják: Axis - Sixa, Allies -Seilla.) Az izgalmas novellában a magányos hírszerző ügynök a földalatti mozgalom segítségével hatástalanítani tudja a bombát, mielőtt a Sixa bevethetné. Cartmillt azonnal fölkeresték és szigorúan vallatóra fogták a katonai elhárítás emberei, akik megrohanták John Campbellt, az Astounding szerkesztőjét is. Amikor Campbellt felszólították, hogy a továbbiakban ne közöljön atombombákról szóló írásokat, Campbell ezt megtagadta, azzal, hogy addig ezek a fegyverek igen gyakran szerepeltek a lapban, és hirtelen eltűnésük egyértelműen jelezné a tengelyhatalmaknak, hogy küszöbön áll az előállításuk, s ezáltal arra ösztökélné a nácikat, hogy tovább fokozzák máris lázas igyekezetüket az atomfegyverek kutatása terén. Cartmill novellája széles körben hozzáférhető információ felhasználásával így képzelte el az atombomba működését: egy „gyújtóberendezés” átszakítja a fémpajzsokat, ezáltal elegendő radioaktivitást tesz szabaddá ahhoz, hogy az uránium-235 tömböket a kritikus tömeg fölé vigye, s ez robbanásszerű láncreakcióhoz vezet. Ez körülbelül any-nyira közel jár az első atombombák tényleges mechanizmusához, mint az a hevenyészett vázlat, amelyet állítólag Julius és Ethel Rosenberg akart volna kijuttatni a Szovjetunióba, s amelyért 1953-ban kivégezték őket.
című novelláját, amelybenvereséget a nácik, miután a második világháborúban szenvednek, egy uránium-237 alapú atombombával próbálják meg legyőzni az Egyesült Államokat. Az American Magaziné elutasította az írást azzal, hogy túl valószerűtlen. A szerző ezután felajánlotta a Blue Booknak, amely viszont a kormány jóváhagyását kérte hozzá. Wylie-t azonnal házi őrizetbe helyezték, majd a hadsereg egy elhárító őrnagya közölte vele, hogy szükség
A novellában egy-két amely rávilágít,van milyen naivelképzelés, volt a világ a bomba előtt. Cartmill antifasiszta szövetségeseinek eszük ágában sincs bevetni az atombombát, hiszen jóformán már megnyerték a háborút, tehát nincsen döntő' fontosságú okuk rá, hogy a világra szabadítsanak egy ilyen iszonyatos erőt. Ők ugyanis tisztában vannak azzal a lehetőséggel, amellyel mi most már együtt élünk: hogy az atomfegyverek „az egész faj” létezését veszélyeztethetik. Minden tudat megsemmisülésével még maga az idő is, mely „csak a tudatunkban létezik", megsemmisülhet: „Nem lesz idő sem, hacsak
* Wells regényének befolyásáról Szilárd az emlékiratai második kötetében ír (Leó Szilárd: His Version of the Facts: szerk. Gertrude Weiss Szilárd és Stephen R. Weart)
a föld és a kövek nem kezdenek el gondolkodni.” A három évtized alatt, amely eltelt A fölszabadult világ és Hirosima között, nagyon kevés figyelmet szenteltek annak a kérdésnek, amely Wells szemében a központi kérdés volt: a primitív emberi faj olyan életveszélyes anakronizmusok hordozója, mint a nemzetállamok egyáltalán hogyan élhet együtt az atomfegyverekkel? A kérdésre jóformán egyetlen válasz született csak, a címe találóan Nem kielégítő megoldás (Solution Unsatisfactory). Robert A. Heinleinnek ez a novellája 1941 májusában jelent meg. Wells látnok államférfiainak és technokratáinak világkormánya helyett Heinlein szemében az egyetlen, habár nem kielégítő megoldás az atomfegyverek teljes monopóliuma, egyetlen, jó szándékú, „teljhatalmú katonai világdiktátor” kezében. A Manhattan-terven dolgozó számos tudós osztozott a science fiction írók rossz előérzetében. Ahogy fontolóra vették az atombomba tényleges bevetésének következményeit, ők is elképzelték maguknak, hogy milyen lehet majd az élet az utána kialakuló, eljövendő világban. 1945. július 17-én Szilárd Leó és hatvankilenc tudóstársa, akik előzőleg kifejlesztették és kipróbálták az atombombát, petícióval fordultak Truman elnökhöz. Rámutattak, hogy a bombát elsősorban a potenciális német atomfegyverek ellensúlyozására fejlesztették ki, hogy mivel Németország megadta magát, ez a fenyegetés megszűnt, és Japán kapitulációja is a küszöbön áll. Egy látnoki passzusban, melyet akár éles szemű science fictionnek is lehet tekinteni, az atomfizikusok ezt írták:
Az atomenergia kifejlesztése új pusztító eszközöket fog a nemzetek kezébe adni. A rendelkezésünkre álló atombombák csak az első lépést jelentik ebben az irányban, és szinte határtalan az a pusztító erő, amely későbbi fejlődésük során elérhetővé válik majd. Annak a nemzetnek, amely precedenst teremt azzal, hogy ezeket az újonnan felszabadított természeti erőket pusztító célra használja fel, esetleg viselnie kell majd a felelősséget azért, hogy megnyitotta az utat az elképzelhetetlen nagyságrendű rombolás korszaka felé. A tudósok felhívták a figyelmet rá, hogy az Egyesült Államokat mint az atomfegyver egyedüli birtokosát terheli az a „súlyos felelősség", hogy ne szabadítsa rá a világra a frankensteini szörnyeteget. Ellenkező esetben, hangzott jövendölésük, előbb-utóbb „más nemzetek városaihoz hasonló módon, az Egyesült Államok városait is minden pillanatban a hirtelen megsemmisülés veszélye fogja fenyegetni". Cleve Cartmill néhány hónappal korábban, a Sürgős küldetésben feltételezte, hogy a
64 Műhely szövetségesek, mivel nyilvánvalóan a győzelem küszöbén állnak, minden bizonnyal úgy döntenek, hogy nem szabadítják rá az atomfegyvert a világra. Heinlein elképzelhetetlennek tartotta, hogy az Egyesült Államok atomfegyvert alkalmazna anélkül, hogy először bemutatná iszonyatos erejét az ellenségnek. Az atomfizikusok felszólították az elnököt, hogy adjon Japánnak félreérthetetlen lehetőséget a kapitulációra. Ehelyett minden figyelmeztetés nélkül és szemlátomást tekintet nélkül a világot érintő következményekre, 1945 augusztusában elhamvasztottak két japán várost, Hirosimát és Nagaszakit. Miért? Az akkori hivatalos válasz szerint, amelyet még mindig sokan fenntartás nélkül elfogadnak, az atombombák bevetése megrövidítette a háborút, feleslegessé tette Japán invázióját, s ily módon amerikai életeket mentett meg. A jelek szerint azonban annak a döntésnek, hogy városokra dobjanak atombombákat - nem lehetetlen, hogy a valaha meghozott legfontosabb emberi döntésnek -, igen kevés köze volt a háború befejezéséhez. Nem érthetjük meg jelenlegi súlyos helyzetünket, ha nem gondoljuk végig, hogy azok az első atombombák miképpen indították el a nukleáris fegyverkezési versenyt. Az Egyesült Államok katonai szaktekintélyei széles körben felismerték, hogy a bomba bevetésének nem volt katonai indítéka. A U. S. Strategic Bombing Survey például egyértelműen arra a következtetésre jutott, hogy „... Japán akkor is kapitulált volna, ha az atombombát nem dobtuk volna le, akkor is, ha Oroszország nem lépett volna be a háborúba, sőt akkor is, ha nem terveztünk volna inváziót, vagy akár fontolóra sem vettük volna”. William Leahy flottaadmirális, Roosevelt, majd Truman vezérkari főnöke, nyíltan kijelentette: „.. ennek a barbár fegyvernek a hirosimai és nagaszaki bevetése semmilyen lényeges segítséget nem jelentett a Japán elleni háborúnkban. A japánok már vereséget szenvedtek, a kapitulációra készülődtek.” Amikor 1945-ben megkérdezték, mi a
katonai akciója volt, mint az Oroszország elleni hideg, diplomáciai háború első nagyszabású hadművelete". Byrnes külügyminiszter úgy vélekedett, hogy „miután rendelkezésünkre áll a bomba és bemutattuk a hatását, az oroszokkal könnyebb dolgunk lesz Európában”. Truman elnök később azt írta, hogy a bomba „olyan helyzetbe hozott bennünket, hogy mi diktálhattuk a feltételeinket a háború végén". Az egyoldalú nukleáris leszerelés most groteszk utópisztikus képzelgésnek hat. De az összesen létezett két atombomba ledobása után az Egyesült Államok könnyűszerrel rávehette volna a világot az atomfegyverek előállítását és felhasználását törvényen kívül helyező szerződés megkötésére. A Szovjetunió pontosan ilyen egyezményt ajánlott 1946. június 19-én. A javaslat szerint három hónapon belül meg kellett volna semmisíteni minden atomfegyvert, és teljesen betiltani gyártásukat, tárolásukat és felhasználásukat. Az Egyesült Államok elutasította a javaslatot, és mindössze tizenkét nap múlva Bikinin végrehajtotta a háború utáni első kísérleti atomrobbantást, melyet még sok hasonló követett. Az Egyesült Államoknak ebben az időszakban egyetlen javaslata volt a nukleáris fegyverkezés megfékezésére, a Baruch-terv, amely szerint az Egyesült Államok megőrizte volna atommonopóliumát egy közelebbről meg nem határozott időpontig, amikor majd létrehoztak volna egy nemzetközi ellenőrző ügynökséget, addig viszont minden másik ország, amely megkísérel atomfegyvert létrehozni, „gyors és biztos büntetésben" részesült volna. Minden szovjet próbálkozást, hogy megvalósítsák a nukleáris leszerelést ideértve a népszerű „Tiltsák be a bombát!" mozgalom támogatását csalárd manővernek tekintettek, amelynek az a titkos célja, hogy megfosszon bennünket katonai fölényünktől. Sőt, az Egyesült Államok folyamatos erőfeszítéssel igyekezett fokozni katonai fölényét. Az amerikai haderő 400 elsőrendű fontosságú és 3000 másodrendű bázisból álló hurkot vont a Szovjetunió köré. Számos bázison atombombákkal ellátott B-29-esek állomásoztak, melyeknek a hatósugarába
több mint háromezerszerese a hirosimai atombombáénak; egyetlen Trident tengeralattjáró 192 atomtöltetet tud kilőni, amelyek mindegyike egyenértékű nyolc hirosimai bombával. Egy termonukleáris világháború úgy letarolná a környezetet, hogy valószínűleg a legtöbb, ha ugyan nem minden szárazföldi gerinces faj kipusztulna. A mi országunk alkotta meg egymás után az újabb fegyverrendszereket: a hadászati rakétát, a harcászati rakétát; az atomtengeralattjárót; a MIRV- és a MARVrakétarendszert; a hadászati cirkáló robotrepülőgépet; a nagy pontosságú rakétákat, amelyeket nem megtorló elrettentésre szántak, hanem első csapásra Q megerősített kilövő-állomások ellen (a Pershing-2 például kilövés után nyolctizenkét perccel képes lesz megsemmisíteni a szovjet interkontinentális ballisztikus rakétaerő zömét); a neutron-bombát; az MXet; és az úgynevezett „csillagháborús tervet”, amely a világűrből is csatateret csinál. A fegyverkezési verseny egyetlen újabb menetét sem a Szovjetunió kezdte el, legfeljebb lépést igyekezett tartani mindegyik új fegyverrendszerrel. A science fiction két kritikus - és ellentmondó - n szerepet játszik a nukleáris fegyverkezési versennyel kapcsolatban. Egyfelől az egyre fenyegetőbb nukleáris fegyver-rendszerek megalkotása mögött rejlő alap-feltevések mélyen benne gyökereznek a science fictionben. Másfelől nem lehetetlen, hogy a Science fiction döntő tényező volt az atomháború megakadályozásában. A science fiction teremtette meg a szuperfegyver mítoszát, a rendkívüli találmányét, amely egyetlen ország elvitathatatlan fölényét biztosíthatná. Ez a mítosz vezetett el mostanra „az utolsó lépés illúziójához", ahhoz az örökké beteljesületlen reményhez, hogy majd a következő új, rendkívüli atomfegyver végre örök, tartós katonai fölényt biztosít az Egyesült Államoknak a Szovjetunió fölött. Ennek a hátterében egy másik tévedés húzódik meg, amely szintén elterjedt a science fictionben, a Frankensteintől kezdve a ponyvaregényeken át az olcsó ponyvalapokig, nevezetesen, hogy a
véleménye az atombomba ledobásáról, Dwight D. Eisenhower, a szárazföldi hadsereg tábornoka így felelt: „Két okból is elleneztem. Először, a japánok már azon voltak, hogy megadják magukat, fölösleges volt lecsapni rájuk azzal a szörnyűséggel. Másodszor, nem szívesen láttam, hogy elsőként a mi országunk használjon egy ilyen fegyvert." Akkor tehát miért használták? Már 1948ban P M. S. Blackett, a Nobel-díjas angol fizikus, háborús katonai szakértő arra a következtetésre jutott Az atomenergia katonai és politikai következményei című művében, hogy „az atombombák ledobása nem annyira a második világháború utolsó
esett minden szovjet nagyváros, az amerikai fejlesztés pedig közben rohamléptekkel haladt a világ első interkontinentális bombázóinak létrehozása felé. 1949 őszén a Szovjetunió kipróbálta az első atombombáját. Két hónap múlva az Egyesült Államok egyoldalúan elindította a fegyverkezési verseny életveszélyes mértékű kiterjesztését, elkezdte a fúzión alapuló, termonukleáris bomba, a hidrogénbomba nagyszabású fejlesztését. Az úgynevezett fissziós bombák, az atombombák valószínűleg nem tudták volna kipusztítani az emberi fajt. A hidrogénbombák már igen. Egyetlen hidrogénbombákkal fölszerelt B52-es ma olyan robbanóerőt szállít, amely
tudomány és abriliáns technikakutatócsoportok magányos zsenik vagy újabban elszigetelt szellemi tevékenysége révén fejlődik. Mivel az Egyesült Államok és a Szovjetunió nagyjából hasonló tudományos és technikai szinten áll, minden új fegyvert, amelyet az egyik előállít, hamarosan elő tud állítani a másik is, és ezáltal egyik sem kerül fölénybe, csak egyre nagyobb veszélybe, a bolygó minden lakójával együtt. Az éles szemű science fiction már régóta rájött erre az igazságra. Akárcsak az atomtudósok, az 1940-es évek science fictionje is tovább tekintett az amerikai atommonopóliumnál, és meglátta a gáttalan fegyverkezési verseny riasztó képét.
Műhely 65
Kris Nevllle írása, a Hidegháború (Cold War, Astounding, 1949. október) szintén olyan helyzetet fest le, ahol a katonák néhány gomb vagy kapcsoló segítségével megsemmisíthetnek bennünket. Itt azonban a katonai vezetés alapos pszichológiai szűrővizsgálatnak veti alá az atomfegyverekkel ellátott űrállomások legénységét, hogy kiszűrjék azokat, akik esetleg megvadulnának és kilőnék a
(Tomorrow’s Children, Astounding, 1947. március) az atomégés utáni Földön játszódik, ahol az emberek „nem tudják, de nem is érdekli őket, hogy kit kell okolni" a háborúért: „Mindkét fél hagyta, hogy a kölcsönös félelem és a feszültség hisztériává fokozódjék ... Sőt, voltaképpen nem is tudta biztosan, hogy nem az Egyesült Államok lőtte-e ki az első rakétákat néhány pánikra hajlamos vagy agresszív illetékes parancsára. Senki sem maradt életben, aki elismerte volna, hogy tudja az igazságot.” A címben szereplő „gyermekek” a maroknyi életben maradott ember torz, mutáns ivadékai. Ily módon ahelyett, hogy egyszerűen tolerálták volna a különböző népeket és nemzeteket, most az embereknek meg kell tanulniuk az emberfaj magukhoz hasonló tagjaiként elfogadni mutáns gyermekeiket, ha lehetőséget akarnak adni, hogy a faj fennmaradjon. Ennek az időszaknak két mesterműve Judith Merrill első nyomtatásban megjelent Science fiction novellája, a Csak egy anya... (That Only a Mother, 1948), és Theodore Sturgeon írása, a Mennydörgés és rózsák (Thunder and Roses, 1947). Ez utóbbi a végső próbaköve mindenféle nukleáris „elrettentésre" alapozott stratégiának. Merrill az egész atomfenyegetés lényegét egy megrendítő családi drámába koncentrálja; Sturgeon globális szinten fogalmazza meg, nála az a kérdés, hogy kap-e még egy lehetőséget az emberi faj. Egyes Science fiction olvasók panaszkodni kezdtek, hogy elegük van már az atomháborús történetekből, s 1952 januárjában Horace Gold, a Galaxy szerkesztője a lap hasábjain kijelentette, hogy azontúl elvi alapon nem fogad el „atompusztulás-történeteket". Az amerikaiak legtöbbje valóban nem osztotta a Science fiction aggodalmait a jövő atomfegyverzetűvilágát illetően. Végül is, még ha a Szovjetunió kifejlesztette is a bombát, a szovjeteknek nincsenek a távolba juttatáshoz sem tengerentúli bázisaik, sem interkontinentális bombázóik. Akkor hát miért ne dőljünk hátra, és élvezzük, hogy fölényben vagyunk az atomfegyverek célba juttatása terén? Aztán 1957-ben jött a
világszerte százmillióktól nézett science fiction filmekből. Ezekben az években jelent meg Nevil Shute regénye, A parton (On the Beach, 1957), melyből 1959-ben film készült, Peter George Teljes harc-készültségé (Red Alert, 1958) és sokkal jobb filmváltozata, a Dr. Strangelove, avagy hogyan tanultam meg felhagyni az aggodalommal és megszeretni a bombát (Dr. Strangelove: Or, How I Learned to Stop Worrying_ and Lőve the Bomb, 1963), Walter M. Miller, Jr. regénye, a Hozsánna néked, Leibowitz! (A Canticle for Leibowitz, 1959), Alfréd Coppel Sötét decembere (Dark December, 1960), Eugene Burdick és Harvey Wheeler 1962-es regénye, melyből 1963-ban film készült, a Bombabiztos (Fail Safe), és a műfaj igazi remeke, Mordecai Roshwald A hetes szintié (Level 7, 1959). A hetes szint valamilyen okból 1981 óta nem kapható az Egyesült Államokban, pedig számos kiadásban több millió példány kelt el belőle Amerikában, és világszerte egyre nőtt a sikere. 1981 óta új kiadása jelent meg egyebek között románul, dánul és norvégul. A hetes szint drámai módon tárja elénk azt, amit Jonathan Schell A Föld sorsában (The Fate of the Earth) elképzelhetetlennek nevez: az emberi tudat atomháború általi teljes megsemmisítését. Ezzel már Ray Bradbury is megpróbálkozott 1950-es novellájában, a Langy esők jönnekben (magyarul: Marsbéli krónikák, Európa, 1966), ahol egy jövőbeli, teljesen automatizált kertvárosi ház magára hagyottan, fokozatosan megy tönkre, egyetlen emberi maradványaként a lezajlott atomháborúnak. Noha Bradbury novellája hatásos leírását adja az életnélküliségnek, végső soron nem képes érzékeltetni magának a tudatnak a megsemmisülését. A hetes szint ezt a science fiction legjellegzetesebb eszköze, az extrapoláció segítségével valósítja meg. Az emberi tudat kiirtása a műben része annak a folyamatnak, amelynek a végeredménye - és amelyet ugyanakkor előidéz is a végső Harmagedón. Két meg nem nevezett ország egyre jobban militarizálódik, bürokratizálódik és dehumanizálódik, ahogy fő céljuk egyre
rakétákat.ellentétes A sors fintora, manapság pontosan irányúhogy szűrést végeznek. Amint az országos sajtó 1983. március 16-án beszámolt róla, az atomrakéták indító személyzetét alapos kondicionálásnak vetik alá, hogy „a nyáluk csorogjon már a gondolatára is, hogy elfordíthatják az indítókulcsot”. Erre akkor derült fény, amikor az egyik újoncot pszichiáterhez vitték, mert vonakodott kilőni a rakétákat az egyik bevett, rendszeresen gyakorlott haditerv keretében: nem akart megelőző első csapást mérni. Paul Anderson első nyomtatásban megjelent science-fiction novellája, az F. N. Waldroppal közösen írt A holnap gyermekei
Szputnyik! A szovjet rakéta, amely a világűrbe juttatta az első ember készítette tárgyat, megismertette Amerikával azt a félelmet is, amely előzőleg tizenkét éven át nyomasztotta a Szovjetuniót. (Ami azt illeti, lévén navigátor és hírszerző tiszt a Stratégiai Légierő Parancsnokságnál az 1950-es évek vége felé, tanúsíthatom, hogy a Szovjetuniónak nem volt atomfegyver célba juttatására szolgáló eszköze 1958 végéig1959 elejéig.) A figyelmeztetések, amelyek addig csak egy viszonylag szűk, féligmeddig szakmai körben visszhangzottak, most harsogni kezdtek a tízmillióktól olvasott Science fiction regények lapjairól, a
inkább az lesz,azhogy elpusztítsákazegymást. Felkészülvén atomháborúra, emberi létezés „legmagasabb” szintje a legalacsonyabb szint lesz, ahol több ezer láb mélységben, eltemetve a föld alatt, az embereknek nincs más céljuk, mint hogy egy gép utasítása esetén megnyomják a gombokat, amelyek megsemmisítik az emberi fajt. Linus Pauling, a kétszeres Nobel-díjas tudós azt mondta, ez a regény „a legrealisztikusabb leírása az atomháborúnak, amelyet valaha is szépirodalmi műben olvastam”, Bertrand Russell szerint pedig „el kellene olvasnia minden felnőttnek a keleti és a nyugati tömbökben egyaránt". A hetes szint azonban több, mint megrázó
A korai írások egyike-másika drámai leírását adja jelenlegi nyomasztó helyzetünknek, ideértve nemcsak a véletlen világégés vagy a megelőző első csapás fenyegetését, hanem a szabadság egyre nagyobb korlátozását is abban a társadalomban, amelyben egyre inkább átveszi a hatalmat a szuperfegyveripar és a katonaság. Ismerős témák voltak ezek az igényes science fiction olvasóinak, éppen abban az időszakban, amikor egész Amerika átélte az 1940-es évek végének és az 50-es évek elejének szélsőséges elnyomását és gondolatüldözését. Már 1946-ban Chandler Davis Hogy elnémuljanak a dobok (To Still the Drums) című novellájában előre látja, hogy a katonai körök az űrkutatási programot arra használják fel, hogy interkontinentális atomtöltetű rakétákat fejlesszenek ki, és fölteszi a végzetes kérdést (amelyre mi már tudjuk a választ): Lehetséges volna-e, hogy a katonai körök, az állami vezetés egyetértésével vagy anélkül, „háborúba sodorják az Egyesült Államokat a nép és a kongresszus akarata ellenére”? A kor naiv szemléletét tükrözi az egyik szereplő válasza. „Csak a kongresszus üzenhet hadat." A másik szereplő erre részletesen elemzi a nukleáris fegyverkezési verseny végzetes lendületét, és a kongresszus szerepét a további gyorsításában:
Próbáld csak megértetni egy kongresszusi taggal, hogy mit jelent az atombomba ... A kongresszus még mindig ott tart, hogy a mi hadseregünknek mindenki másnál nagyobb és jobb fegyverei legyenek! Ezen a gondolkodásmódon sem változtatott Hirosima.
66 Műhely figyelmeztetés. Előbb-utóbb ki fog derülni, hogy az A science fiction nagyszerűen meg tudta egyik legzseniálisabb antiutópia, amelyben a jósolni az atomfegyvereket, el tudta képzelni huszadik század legszörnyűbb társadalmi következményeit, fel tudta tárni társadalmi és lidércnyomásai eljutnak tébolyult logikájú kulturális jelentőségüket, de azt már nemigen végkifejletükhöz. tudja megmondani, hogy mitévők legyünk velük. Könnyen lehet, hogy ezek a hallatlanul népszerű Viszonylag kevés írás van, amely egyáltalán science fiction regények és filmek, amelyek a világ megpróbál megoldást javasolni. képzeletében érzékelhetővé tették az atomháború Az űrkadétban (Space Cadet, 1948) Robert fenyegetését, döntő szerepet játszottak a világ Heinlein felváltja az 1941-esNem kielégítő megmentésében. Ezt a feltevést persze nem lehet megoldás egyszemélyes katonai diktatúráját a tudományosan ellenőrizni. De ma minden értelmes Békeőrséggel (Peace Patrol), amelynek a Föld ember tudja, hogy ezeknek a műveknek az alapvető körül keringő atombombái azzal tartják fenn a mondanivalója - az a bizonyosság, hogy az békét, hogy minden várost fenyegetnek. Heinlein atomháborúnak nem lenne győztese - az egyetlen aztán saját maga mutatta meg a gondolat rendelkezésünkre álló, hatásos, elrettentő eszköz. képtelenségét A hosszú őrségben, ahol a hős fiatal
veszélyeztetik a világot. Joe Haldeman írása, a Szerény javaslat emberbarát multimilliomosoknak a végletekig viszi ezt a gondolatmenetet, felvázolva, hogy miféle akcióra lehetne szükség, hogy lefegyverezzék minden terroristák legveszélyesebbjeit. Csak egy-két egyértelmű kísérlet történt arra, hogy tényleges megoldást javasoljanak; ezek között van Szilárd Leó leleményes koncepciója 1961-es kisregényében,A delfinek hangjában. Szilárd, aki valószínűleg nem felejtette el, milyen hiábavaló volt, amikor annak idején megszervezte, hogy az atomtudósok közvetlenül forduljanak az amerikai kormányhoz, ebben a műben fokozatos tervet ír le a
Figyelmeztetett bennünket, ez volt az a science fiction legnyilvánvalóbb eredménye atomfegyvereket illetően. Összefonódik ezzel a másik nagy eredmény: hogy feltárta nehéz helyzetünk okait. Itt a science fiction leásott a legmélyére kultúránknak, pszichológiánknak, társadalmi, gazdasági struktúránknak, a nukleáris fegyvereket mélyebb gondok tüneteinek és kifejeződéseinek tekintve, olyan gondokéinak, amelyekkel szembe kell néznünk, ha mint faj fenn akarunk maradni, tovább akarunk fejlődni. Néhány ragyogó ilyen típusú írás jelent meg az 1950-es évek elején, amikor más területeken kérlelhetetlenül elnyomták a társadalombírálatot. Fritz Leiber két novellája jó példa. Az 1950-ben írt 60-as évek végének „új hulláma” is, amelynek remek példája Harlan Ellison novellája, aSzája sincsen, úgy üvölt (magyarul: Ötvenedik, Kozmosz, 1977). Ennek a stílusnak szélsőséges esete J. G. Ballard szürreális, hallucinációs művészete, mint például apokaliptikus regénye, a Szeretet és napalm:
fegyverzetellenőrzésre és a leszerelésre. A tervről elhitetik, hogy az embernél fejlettebb értelmi képességű delfinek agyszüleménye, pedig valójában a szovjet és az amerikai tudósok jó szándékú nagy összeesküvése, akik csak szócsövüknek használják a delfineket. így vagy. úgy, a science fiction olykor páratlanul éles képet ad az atomfenyegetés forrásairól, veszélyeiről és dimenzióiról. És a probléma megértése kétségtelenül az első és legnagyobb lépés a megoldás felé. De ha már a science fiction hozzásegített, hogy belekerüljünk ebbe a csávába, talán' nem nagy kérés, hogy segítsen kimászni is belőle. Végül is a szépirodalom egyetlen más válfaja sincs felkészülve erre a feladatra. És az atomfegyver nélküli jövőhöz vezető bármilyen út megmutatása jelenleg, sajnos, definíció szerint a science fiction egy formája.
tiszt élete árán akadályozza meg,létrehozzák hogy a Békeőrség magas rangú tisztjei pontosan azt a fajta jóságos katonai diktatúrát, amelyet a Nem kielégítő megoldás javasol. Még John Brunnernek, aki pedig hosszú ideje egyszerre jelentős science fiction alkotó és az angol atomfegyver-ellenes mozgalom egyik vezetője (ő a szerzőjeA H-bomba dörgése című dalnak, melyet a mozgalom himnuszaként ismernek), még neki sem sikerült olyan művel előállnia, amely járható kivezető utat mutatna. 1964-es novellájában, azÉrti már?-ban (See What I Mean?) például egy magányos tudószseni titokban elemzi az atomnagyhatalmak tárgyalópartnereinek agyhullámait annak érdekében, hogy egymás kellő megértése révén megvalósíthassák a leszerelést; ez csak erőtlen ábrándozás, amelynek alapja az a gyatra kis liberális mítosz, hogy minden probléma megoldható lenne a jobb kommunikáció segítségével.
Békés András fordítása
anddarabokra Napalm: széttöredezett, Export USA, 1969), veszik Egyesa írásokban emberek sajátszemben, kezükbe mint USA exporta (Lőve amelyben külvilág dolgokat aazmilitaristákkal kaleidoszkópszerűen kavargó képe, melyben Mack Reynolds Pacifistábban (Pacifist, 1964). A mindegyik darab a bomba képét tükrözi vissza, megrendítő novella egy terrorista haláláról szól, összemosódik a hasonlóan feldúlt, szétzilált belső, akinek földalatti mozgalma emberrablással, pszichológiai világgal, amely létrehozta a bombát. merényletekkel teszi ártalmatlanná azokat a hatalmasokat, akik a legközvetlenebbül
A vietnami háború alatt két ízben járt a A Dune cselekményét viszik tovább az ezt hadszíntéren mint önkéntes tudósító. Politikávalkövető müvek, melyek a galaktikus is kacérkodott, ő készítette Washington állam messianizmus veszélyeinek feltárásával egyik szenátorának beszédeit. foglalkoznak. 1984-ben megfilmesítették, a Február 12-én a Wisconsin Egyetem Közben Imi kezdett, első regénye, aThe Dragon szereplők közt találjuk Max von Sydow-t, kórházában, hatvanöt éves korában rákban and the Sea(A tengeri sárkány) 1955-ben jelent Francesca Annist, Sian Phillipst és a meghalt Frank Herbert, amerikai sci fi író, a meg. A jövőben, egy kis tengeralattjáró Dune (A dűne) című bestseller szerzője. (A rockénekes Stinget. fedélzetén játszódó regény kedvező közeljövőben megjelenik a Kozmosz Herbert kényszeredetten vette tudomásul, fogadtatásban részesült. Ezt újabb művek Fantasztikus Könyvek sorozatban. Szerk.) hogy a Dune miatt gurunak tekintették. követték, melyek révén Herbert legalábbis A Dune című regény, melyből több mint 12 színvonalas, szórakoztató sci fi íróként vált Egyik kedvenc mondásával, miszerint millió példányt adtak el és 14 nyelvre ismertté. „Missouriból származom” - ami lefordították, igazi extravagáns sci fi, még a Azonban egyik regénye sem sejttette az 1965- természetesen nem volt igaz -, azt akarta műfaj szabályai szerint is különlegességnek ben megjelent Dune meglepő virtuozitását és , hangsúlyozni, hogy művészete a valóságban, számit. És ahogy Herbert dús fantáziájából intellektuális komplexitását. Herbert hat éven szinte áradtak az újabb és újabb folytatások, a keresztül különböző forrásokat tanulmányozott,az ősvadonban és a józan észben gyökeredzik. regény a legkülönbözőbb rétegekből szerzett köztük a Lotusz Sutrat és Frazer: Az aranyág híveket számára. című művét. A Dune voltaz első olyan regény, Frank Herbert Tacomában, Washington mely egy kietlen bolygón játszódik, egy olyan államban született 1920. október 8-án; farmer civilizációban, ahol az emberek elutasítják a szüleinek jövedelme csak létfenntartásukat technológiát a szellemi képességek fejlesztése biztosította. Családjának semmilyen kapcsolata érdekében. nem volt az irodalommal, Herbert gyermekkora Azok számára írta ezt a sci-fit, akik úgymond csirkeetetéssel és tehénfejéssel telt. nem olvasnak tudományos-fantasztikus A középiskola befejezése után pszichológiát irodalmat. A regény kiterjed a tudományok hallgatott a washingtoni egyetemen, majd a széles skálájára, köztük a biológiára, nyugati part mentén különféle újságok részére csillagászatra, filozófiára, politikára, fiziológiára, készített riportokat, köztük a San Francisco a vallásra, pszichológiára és azökológiára. A sci Examinemek, az Oregon Statesmannek és a fi rajongók a tudományos-fantasztikus irodalom Seattle Starnak. egyik legátfogóbb vívmányának tekintik.
MEGHALT FRANK HERBERT
Andrzej B. Boryczko A HARMADIK KAPU
Én, Singoon - a Bíbor Hajnal Kolostora Főtanácsának negyedik és egyben utolsó tagja, feloldom önmagamat a hallgatás esküje alól. Most, amikor úgy döntöttem: elkövetem ezt a maga nemében egyedülálló öngyilkosságot, most, amikor tudom, hogy hamarosan vége lesz a három bűnös őrültnek: Uroomennek, Samateknek és Daisurinak - e földön semmilyen következménytől nem kell tártanom. A legnagyobb bűnért: a kolostor titkainak elárulásáért járó kín-szenvedés és halál - holnaptól engem nem érhet el. Egy henger alakú fémtartály áll mellettem. Benne azok a lapok, amelyeket ma éjjel teleírok majd. Remélem, a henger átvészeli a robbanás pillanatát, és a ma még hatalmas kastély egykori romjai között valaki megtalálja, kinyitja, és elolvasván szavaimat, megismeri az igazságot. Éppen ez a remény késztet arra, hogy beszéljek. Szeretném, ha minden ember megértené, milyen veszélyeket rejtenek aljas vágyai. Hogy elhiggyék: csak a földi vágyaktól megszabadult emberi elme képes eljutni a Világmindenség felfedezetlen tájaira, csak ő ismerheti meg titkait - azokat, amelyek ezer fényévvel messzebb vannak, de azokat is, amelyek itt mellettünk, sőt bensőnkben rejtőznek. Sietnem kell, hisz rövid az éjszaka, és oly sok dologról kell szólnom .. . Ismét hallom azt a szörnyű kiáltást; tigriskaromként hasítja fel az éjszaka mélységes csendjét. Jól ismerem ezt a hangot. Két világot elválasztó láthatatlan határon át jut fülembe. Sem nappal, sem éjjel nem hagy nyugodni, üldözőbe vesz a homályos folyosókon, nyirkos pincékben, rám támad hideg széllel korbácsolt széles fennsíkokon és az örök hósapkával borított csúcsokon. Sebet ejt lelkemen mély meditáció közben vagy az istenek és rendünk szolgálatára szentelt időben. Bátyám, Hamiin hangja ez. így kiáltott, amikor lelöktem a szakadékba, és zuhant az alanti sziklák felé, ahol a halál várt reá. Utoljára hallom e kiáltást. Holnap, ha sikerül tervem, egy másik, távoli világ polgára leszek, másik, új testbe költözöm. Végre megszabadulok az egykori bűn kínzó emlékétől. A titkos tudás iránti vágy miatt követtem el; Dzsigisz-Bed isten és a Bíbor Hajnal Kolostora mindentudó hívei közé akartam kerülni. A kolostornak alárendelt falvak összes felnőtt parasztja vagy félszáz szerzetes eltartásáért dolgozott. Szerény termésünk és sovány állataink felét a kolostornak adtuk, hogy a szerzetesek a tudománynak és meditációnak szentelhessék nyugodt életüket. így volt ez mindig, sok száz éve, amikor - a legenda szerint - a szent életű Csan-po maroknyi tanítványával a kietlen vidék úttalan útjait járva eljutott az őseinktől lakott fennsíkra. A hatalmas vidék közepén, a láthatár szélén, a havas csúcsokkal koronázott hegyláncok Fantastyka 12 (27), 1984
között egy nem túl magas, lapos tetejű hegy emelkedett. Csan-po úgy vélte, ez a legalkalmasabb hely egy kolostor építésére. Hát rövidesen kis pagodaszentélyt és néhány gazdasági épületet emeltek a csúcson. Az évek múlásával a kolostor fejlődésnek indult. Falai mind magasabbra nőttek, épületei megsokasodtak. Jelenleg három kolostor áll itt; az Alacsony vagy más néven Barna Kolostor a fiatal szerzeteseké és a szolgáké. A Középső vagy Kék a beavatott szerzeteseké. A Sárga Kolostorban csak a Főtanács tagjai ás bizalmasaik élnek. Kölyökkori csavargásaink közepette Hamiin és én gyakran merészkedtünk a kolostorkapuk közelébe. Megcsodáltuk a hatalmas falakat és a mögöttük emelkedő magas házakat a felhajló vörös tetőkkel. A szentélyek kupolái fölött árbocokon lobogtak a mágikus jeleket hordozó zászlók. A hegyoldalon lerohanó patak a bejárati kapu mellett óriási imamalmok kerekeit forgatta. Évente négy alkalommal léptük át az Első Kaput, hogy a kolostor alá rendelt terület összes lakójával együtt részt vegyünk a DzsigiszBed isten tiszteletére rendezett ünnepségeken. A csodaszép rituális táncok, a színpompás ruhák és álarcok láttán irigyeltem a bátyámat, hogy éppen őt, a család legidősebb fiúgyermekét választották ki a kolostor számára. Mifelénk még a legszegényebb család is becsületbeli ügynek tartotta, hogy legalább egyik gyermekét a szentélyekben lakó istenek szolgájának adja. A tehetősebb családok összes fiúgyermeküket a kolostorba küldték. De én nem számíthattam szüleim segítségére, túl szegények voltak, hogy két fiúnak fizessék a tanulásért járó nem kevés pénzt, ruházzanak és etessenek bennünket. így hát Hamiint jelölték ki a szerzetesi csuha hordására, rám pedig az a sors várt, hogy nyomorúságos rongyokban robotoljak egész életemben Hamiinért és a kolostor hatalmának növeléséért. Ha ezenfelül maradt még erőm, csak azt áldozhattam leendő nyomorgó családomért. Nem nyugodtam bele sorsomba, ezért követtem el bűnt. Csak Hamiint félreállítva az útból számíthattam arra, hogy mint a család soron következő fiúgyermeke, én foglalhatom el a helyét a kolostor falai között. Egy héttel azelőtt, hogy Hamiin végleg elhagyta volna a szülői házat, közös hegyi kirándulásunk alkalmával bátyámat a szakadékba löktem. Hét nappal később leborotvált fejjel, hosszú, barna csuhában átléptem az Első Kaput. Abban az évben tizenhét fiút adtak DzsigiszBed szolgájának. A kapu szárnyai csendben megnyíltak előttünk; hosszú, sötét folyosó vezetett a Barna Kolostor udvarára. Mostantól ez lesz az otthonunk. A következő években itt fogjuk legyőzni a titkos tudás első fokozatait, amelyek révén aztán a kiválasztottak lassanként feljebb jutnak, és elsajátítják azt is, amit az egyszerű emberek nem tudhatnak. Közülünk sokak számára a Kék Kolostorba vezető Második Kapu soha nem nyílik majd ki; halálukig kihasznált
68 Andrej B. Boryczko: A Harmadik Kapu szolgaszerzetesekként maradnak idelenn. Bennem nagy volt a becsvágy. Nem azért követtem el a bűnt, hogy örökké szolga maradjak. Nemcsak a Második Kapun akartam átjutni; számomra a cél a Harmadik Kapu mögötti Sárga Kolostor volt. Egyelőre viszont tíz-egynéhány fiúval együtt ott álltam bátortalanul, ijedten Dzsigisz-Bed iszonyúan hatalmas szobra előtt; kilenc fejével, harmincnégy kezével és tizenhat lábával a szörny minden élőlényt elpusztíthatott volna. Láttuk a kőóriás karmai között a fájdalomtól fetrengő embereket és állatokat. A rémisztő látványtól egy hang szakított el bennünket: - A Főtanács nevében üdvözöllek benneteket! Madall a nevem, és mától én vagyok a gurutok. Elvezetlek benneteket egy kanyargós és meredek, ám csodálatos úton, amelyen - nem titkolom - közületek csak néhányan jutnak el a titkok határáig, a világosság földjére. Most búcsúzom. Itt várjatok, míg jelt adok - mondta, és eltűnt az ajtóban. Leültünk a szobor lábaihoz, és elkezdtük az első próbát - sok ilyent kellett később kiállnunk. Hat nap és hat éjszaka telt el, ott vártunk a fagyban, a szabad ég alatt, hogy Madall megjelenjen és jelt adjon. Az éhség, a szomjúság és a csontig ható hideg miatt erőnk végén jártunk már, hisz abban a hidegben még aludni sem tudtunk. A-guru a hetedik nap reggelén bukkant fel. A fáradtságtól tántorgó fiúkat sötét, szűk cellákba vezette - attól fogva az volt a lakásunk. Minden újonc külön lyukat kapott; a padlón csak egy gyékény, vizeskancsó és tányér volt. Ily módon kerültem be a minden megismerés forrását övező első, külső körbe. Tizennyolc nehéz év, számtalan próbatétel és lemondás várt rám. Vagy több év . . .? Lehet, hogy nem kerülök be a kiválasztottak közé, és életem végéig a beavatás legalacsonyabb szintjén maradok? Halálom után pedig a testemet elégetik, megmaradt hamvaimat agyaggal keverik, és a Dzsigisz-Bedet kísérő undok démonszobrocskák egyikét készítik el belőlük . . . - A célnál vagyunk. A fülhallgatókból áradó hang félbeszakította az áttetsző kapszulában fekvő Od’moor hosszú álmát. A következő pillanatban a kapszula fedele zajtalanul elcsúszott, és a Hispenoo intergalaktikus űrhajó kapitánya hozzáfoghatott a Program következő részének megvalósításához. A Programot a Minataar Szupercivilizáció Fennmaradásának Lehetőségeit Kutató Intézet legnagyobb számítógépei dolgozták ki. Od’moor tekintete átsuhant a tágas, éles fénnyel megvilágított termen, ahol átlátszó kapszulákban pihent a hajó legénysége. A repülésirányító rendszer éppen most kezdte őket ébreszteni. Rövidesen az összes űrhajós a kapitány köré gyűlt. Tizenöten voltak. Fiatal, gyermekarcú, magas férfiak hosszú, világos hajjal, kék szemmel. A régóta tartó űrutazás a legcsekélyebb nyomot sem hagyta arcukon. Az egész csapat átment a lüktető fényben ragyogó folyosón; a hajó vezérlőterme felé tartottak. A rengeteg képernyővel, irányítóberendezéssel és jelzőlámpával teli helyiség egyik fala maga volt a legnagyobb képernyő. Amikor Od’moor lenyomta a vezérlőmű gombját,a kapitány a képernyőn csillagos jelent képet balra egyik elcsúsztatva, úgyaállította be,űrhogy azmeg. ernyőA közepét a légkörbe burkolt bolygó foglalja el: - Ez a célunk - fordult beosztottjaihoz. - Egy magányos csillag körüli rendszer sorrendben harmadik bolygója; a mi űratlaszainkban GHX-439252 a jele. A bolygó tömege 5,975 x 1024 kg, közepes sűrűsége 5520 kg/m3, a felszíni gyorsulása körülbelül 9,81 m/sec2, a légkör főleg nitrogénből, oxigénből és argonból áll, így az élet fejlődéséhez kedvező feltételeket teremt. Nagy a valószínűsége, hogy a bolygót értelmes lények lakják, bár a fejlődésnek jóval alacsonyabb fokán állnak, mint mi, edotok. Az általunk elérhető kevés olyan bolygók egyike, ahol a körülmények hasonlítanak a Minataaréhoz. Ez némi esélyt ad nekünk a túlélésre. Az Intézet jelentést készített, és ebből kiderül: a Minataa-ron az életfeltételeket már csak legfeljebb 1006 évre lehet biztosítani.
- Ez csak egy elmélet - szólt közbe Taamor, a felderítők parancsnoka. - A gyakorlatban az élet már jóval korábban, körülbelül 875 év múlva befejeződik. Az átlagos életkort, a 956 évet figyelembe véve, a katasztrófa még a mi nemzedékünket érheti. - Éppen ezért vagyunk itt - folytatta Od’moor. - Taamor, téged jelöllek ki az „új Minataar” felszínének kutatására. Mind az öten más és más területen szálltok le, a fedélzeti számítógéptől kapott utasítások szerint végzitek el a kutatóprogramot. 614 év múlva visszajövünk értetek. Addigra legyetek készen. Holnap indultok. És még valamit - tette hozzá az eligazítás végén -, ha a bolygó lakói bármiféle módon agressziót követnének el ellenetek, semmisítsétek meg őket. Tíz-egynéhány órával később a Hispenoo hatalmas törzsének alján sötét nyílások váltak láthatóvá. Öt kis felderítő-gép indult száguldva a Föld felé. Taamor csoportja megkezdte a Program következő szakaszának elvégzését. Amint a Hispenoo legénysége szem elől tévesztette a Föld felhőibe merülő szondákat, a gigantikus bázishajó megremegett, és elkezdte repülését az Eridani csillagkép félé. A hajó mind gyorsabban száguldott, a kapitány pedig legénységével együtt visszatért az áttetsző kapszulákba, hogy folytassák hosszú álmukat. Tizennyolc lemondással és szenvedéssel teli évet töltöttem a Barna Kolostorban. Reggelente, amikor a nap felkelt, a Sarggi Kolostorból felhangzó harsonaszóra ugrottunk fel fekhelyünkről. A napot a szentélyben közös imával kezdtük. Utána az udvaron, bármilyen volt is az időjárás, felsorakoztunk, és végignéztük azok bűnhődését, akik megszegték a kolostor fegyelmét. A bűnösöket szigorúan büntették; legtöbbször megvesszőzték. A halálbüntetés hivatalosan nem létezett, mégis tanúja voltam néhány halálra vesszőzésnek. A nap többi részében gazdasági munkát végeztünk; tisztán tartottuk a szentélyt. A tanulás - amelyért felöltöttem a szerzetesi csuhát naponta csak egyetlen órát vett igénybe. Az esti ima és a nap végét jelző gongütések után külön-külön vezekeltünk. Minden új szerzetes maga dönthette el, miképpen vezekel. Volt, aki korbáccsal verte, volt, aki a fagyos levegőn hideg vízzel öntötte le magát. Némelyek lobogó tűzbe tartották kezüket és lábukat. A guru azt mondta: a Barna Kolostorban töltött idő készít fel bennünket arra,' hogy megszabaduljunk a testi szükségletektől, mert elménk csak így tud belemerülni a meditációba. Azt, hogy az új szerzetes jellemformálása befejeződött-e, a Főtanács döntötte el. Ez leghamarabb tizennyolc év után következhetett be, de akadt, akinek csak a halála szabta meg a felső határt. Én tizennyolc év múlva váltam „éretté”. Madall szavai - „Singoon, bekerültél a kiválasztottak közé, mától a Második Kapu mögött a helyed” - számomra a legszebb muzsika volt. Szótlanul hajoltam meg, bár lelkemet belül majd szétvetette a mérhetetlen boldogság. A Lio csillag sorrendben negyedik bolygója, a Minataar, egyike volt annak a három égitestnek, melyen e naprendszerben kifejlődött az élet. Mivel mindegyiken eltérő viszonyok uralkodtak, hát a rajtuk létrejött élet is különböző volt. Míg a Minataaron az emberi faj, az edolok domináltak, a másik kettőn: azjutottak Ateeleán Xiligón és az evolúciós lánc csúcsára a rovarfélék fel.és A ahatalmas rendkívül értelmes cserebogarak, csótányok és szitakötők ijesztő ütemben szaporodtak, és gyakran veszélyeztették a Minataar civilizációját. Az edolokat csak az mentette meg a rovarok terhes inváziójától, hogy kitűnő fegyverekkel rendelkeztek. Az utolsó háborúban mind az Ateelea, mind a Xiligo teljesen elpusztult; mindkét termékeny bolygó kozmikus porfelhővé változott, amely jelentős sebességgel terjedt szét az űrben. Az edolok által bevetett fegyver kétélűnek bizonyult; megsemmisítette ugyan a két ellenséges bolygót, de óriási károkat okozott a Minataarnak is. A harcoktól érintett nagy kozmikus térséget is radioaktív fertőzés érte. Megbomlott a naprendszer gravitációs egyensúlya, a bolygók pályája jelentősen deformálódott, emiatt a Minataar túlságosan közel került a Lio csillaghoz. A hirtelen hőmérséklet-emelkedés kietlen pusztasággá változtatta a bolygó felszínét. Az edolokat csak
rendkívül fejlett technikájuk mentette meg a katasztrófától. Föld alatti városaikba zárkózva mindent megtettek, hogy mesterséges életfeltételeket teremtsenek maguknak. Mindehhez viszont hihetetlen mennyiségű energiára és nyersanyagra volt szükségük. Energiát korlátlanul meríthettek a Lióból, de a Minataar nyersanyagkészletei ijesztően fogyatkoztak. Szakadatlanul járták a közeli égitesteket, és ott is kitermeltek érceket, mégis a hiány nőttön-nőtt. A hatalmas szállítóhajóknak egyre messzebb kellett repülniük a nyersanyagforrásokhoz. Mindenki számára világos volt, hogy megállíthatatlanul közeledik az edol civilizáció pusztulása. Ebben a helyzetben a túlélés egyetlen esélyét az jelentette, ha találnak elérhető közelben egy, a Minataarhoz hasonló bolygót. A Központ létrehozta a Minataar Szupercivilizáció Fennmaradásának Lehetőségeit Kutató Intézetet. Ez pontos megfigyelések és számítások alapján az edolok űrhajóinak hatótávolságában huszonkét bolygót választott ki. Kidolgozták az akció tervét; a végrehajtására’ tizenegy, egyenként tizenöt személyes kutató legénységet jelöltek ki. - Gyertek velem! - fejezte be rövid beszédét Keébar, a Minataar Szupercivilizáció Fennmaradásának Lehetőségeit Kutató Intézet vezetője. Százhatvanöt személy követte hallgatagon az enyhén lejtő, széles folyosón. A mennyezeti lámpák éles fényt vetettek a töprengő, várakozó arcokra. Hangtalanul szétnyíltak a nehéz hermetikus ajtók, és az egybegyűltek egy gigantikus méretű hangárt láttak. A méreteit még körülbelül sem tudták meghatározni, mért az erős reflektorok csak az űrhajók henger alakú törzseit világították meg. Rikító ruhás szerelők százai nyüzsögtek az óriási gépek körül. - Mától kezdve ezek az otthonaitok és a laboratóriumaitok - kezdte Keebar. - Ugye, nem kell hangsúlyoznom, milyen nagy felelősséget vállaltok. Csak ti menthettek meg bennünket. Egész tudásunkat és minden jelenlegi lehetőségünket felhasználtuk eme óriások építéséhez. Holnap az óriások gyomrában elindultok az űrbe, hogy felkutassátok az „új Minataart’’. A további utasításokat a fedélzeti számítógépektől kapjátok meg. Tizenegy önjáró gördült eléjük, mindegyikbe beszállt egy-egy kapitány és a legénysége. Utolsónak Od’moor és emberei indultak el; hajójuk, a Hispenoo, a hangár túlsó végén állt. A jármű ablakain át látták a még mozdulatlan hajókat. Tíz-egynéhány perccel később az acélhegy lábához értek. A lift egy szempillantás alatt felvitte őket az
űrhajó bejáratához. Az űrhajósok egyenként tűntek el a fekete nyílásokban. Utolsónak Od’moor lépett be. A hermetikus zárólemezek a helyükre húzódtak. A szerelők megkezdték a start előkészületeit. Beavatásom következő szakasza a Második Kapu mögött kezdődött. A Kék Kolostorban az újoncok már nem voltak szolgák; tudományt és titkos mágiát tanultunk. Várakozásom ellenére mégis több volt a tudomány, mint a mágia. Az igazi titkos tudást a számomra még elérhetetlen Harmadik Kapu rejtette. Hittem, hogy egykor oda is bejutok; de egyelőre a mellém rendelt guru vezetésével többéves tanulás várt rám. A Kék Kolostorban annyi tanító volt, ahány tanítvány. Az oktatás a tanítóval folytatott hosszas vitákból állott, ezt csak a meditáció vagy az ajánlott könyvek olvasása szakította félbe. Az idő múlásával mind érettebb lettem. Észrevettem, milyen nagy változások zajlanak bennem. A sokórás meditációk már nem estek nehezemre. Ura lettem testemnek, így sok éjszakát tölthettem alvás nélkül, és hosszú böjtöket, vezekléseket tarthattam. Az egyik éjszakai meditáció alatt Harniin halálától kezdve most első ízben hallottam ismét utolsó kiáltását. Ez nagyon nagy csapás volt számomra. Addig a fárasztó szolgálat és a kolostori fegyelem elnyomták emlékezetemben az egykori bűntettet. Most bátyám lelke rám talált, és újra- eszembe juttatta szégyenletes tettemet. A sötét cellából kirohantam a holdfényben úszó udvarra, úgy megviselt a dolog. Éles, hideg levegő csapott arcomba, ettől ismét nyugodt és megfontolt lettem. Hirtelen lépteket hallottam a havon. Két ember közeledett, tisztán megkülönböztettem lépteiket. Nem láttam őket, mert a kőfal túlsó oldalán mentek, a Sárga Kolostorból vezető lépcsőkön jöttek lefelé. Ösztönösen Jamataki hatalmas szobra mögé lapultam. Hamarosan megpillantottam őket, furcsa teher alatt görnyedve igyekeztek a külső fal kis ajtaja felé. Az az ajtó egyenesen egy mély szakadékra nyílott. A holdfényben azt is láttam, mit visznek. Néhol vastag zsinórral átkötött, hosszúkás zsák volt terhük. A következő percben megismertem a zsák tartalmát is, mert az egyik cipelő megbotlott, és a hóra ejtette terhét. Egy zsinór meglazult, a zsákból hosszúkás tárgy csúszott ki. Egy ember keze volt... A rejtélyes alakokat elnyelte a fal fekete árnyéka. Hallottam a tolózár csusszanását, a sötét fal nyílásában egy percre megjelent a holdfény. Csattant a zár, újra lépéseket hallottam - amazok teher nélkül, hát sokkal gyorsabban
70 Andrej B. Boryczko: A Harmadik Kapu jöttek vissza. A Sárga Kolostorba vezető lépcsőkön már szinte szaladtak. Hangtalanul zárult be mögöttük a Harmadik Kapu. Az ezüstös dér millió szikrája Veri vissza a lámpák fényét - a Komor tömlöcből így mesésen gyönyörű szoba lesz. Egyelőre nincs itt senki. Csak a helyiség közepén áll kőlapokon egy láda. A rárakódott hófehér dér alól itt-ott kilátszanak a rejtélyes jelek és rajzok; ezek borítják az egész ládát. Az egyik oldalból vékony, spirális kábelek kanyarodnak ki; vastag bádoggal fedett faliajtó tojásdad nyílásába vezetnek. A síri csöndet sietős léptek zaja veri fel. Nyikorog a bejárati ajtó, a meredek lépcsőn többen közelednek. A három első alak: Uroomen, Samatek és Daisuri - a Bíbor Hajnal Kolostor szerzeteseinek főnökei, élet és halál urai. Mögöttük két néma szolga megkötözött, borotvált fejű fiatal szerzetest vonszol. A fogoly minden erejével szabadulni szeretne béklyóiból; de apró, sovány keze, egész teste hiába feszül hátra-. Tudja, mi vár rá, hát szemében ül a rettegés. Ez az utolsó útja. Már becsapódott mögötte az életet a haláltól elválasztó ajtó. A fiatal szerzetes utoljára a falak ezüstös dérbevonatát és hóhérai mozdulatlan arcát látja. Uroomen a bádogajtóhoz lép, és kinyitja. A falban csak szűk nyílás van, ezt teljesen kitölti egy fémből készült szék és a széken ülő ember feje magasságában - egy fémsisak. A szolgák erős keze a székre vonszolja a foglyot, rácsatolják a bőröveket, már mozdulni sem tud. Fejét a fémsisakba szorítják. Már semmit sem hall, semmit sem lát. A bádogajtó bezárul. A szolgák kimentek a tömlöcből, a három szerzetes pedig a rejtélyes láda fölé hajol. A fogoly nem tudja, miért került ebbe a helyzetbe, amelyből az egyetlen kiutat a halál jelenti. Mind nehezebben lélegzik. Furcsa zúgás a fülében, aztán egyre erősebben hallja, láthatatlan erő szabadul be koponyájába, átjárja agykérgét, szétroncsolja a szürke sejtek finom szövetét. Hirtelen megszabadul minden fájdalomtól. Körülnéz. Mintha olyan
lenne itt minden, mint az előbb, mégis más fényben látszik. Világos és meleg van. A fülkében megpillantja saját megkínzott testét. Már halott, már senkinek sincs rá szüksége. Különös erő vonzza őt a láda felé, de ennek ellenáll, és lassan kiszabadul hatása alól. Átjut a meny-nyezet boltozatán, mind magasabbra szárnyal. Már mélyen maga alatt látja az éjszakába merült, alvó kolostort. Úton van új élete felé. Elfogott a rémület. Miért nem temették el azt az embert valamelyik kolostorban? Miért vitték ki holttestét lopva a szentély falain túl? Egyáltalán miért halt meg? - tettem fel magamnak ilyen és hasonló kérdéseket, de nem leltem rájuk okos válaszokat. Ám éreztem, hogy a titok megoldása itt van a közelemben. Biztosra vettem, hogy hamarosan rátalálok a magyarázatra. Egy hajnalon egy igen öreg szerzetes lépett cellámba; a Sárga Kolostor lakóinak csuháját viselte. Egyetlen szó nélkül kézen fogott, és átvezetett a Harmadik Kapun. Az esemény nagy hatást gyakorolt rám. Ilyen gyors előrelépésre még legmerészebb álmaimban sem számítottam. Végre a kolostor legmagasabb szintjére léphetek! Vágyaim elérhető közelségbe kerültek. De előérzetem azt súgta, hogy ezzel nincs vége a dolognak, nem fogok mélységes nyugalomban bölcselkedve élni, halálom után pedig hamvaimat nem fogják az aranylemezekkel fedett pagodában őrizni, ami csak a kolostor legfőbb vezetőinek adatott meg. Az öreg a Harmadik Kaputól egy hosszú és sötét folyosón vezetett a Sárga Kolostor udvarára. A napfényre lépve az első részlet, ami a szemembe ötlött, az udvar közepén álló kőoszlop volt. Sok hasonló szentélyt láttam már a környéken, amelyek mind a Bíbor Hajnal Kolostora alá voltak rendelve - de ez nagyon különbözött az összes többitől. Két emelet magas kőhenger volt csupán, és nem is volt kúp vagy kupola alakú teteje. A falfelületen nem volt semmiféle nyílás, kivéve egy apró ajtót az udvar szintje alatt. Tekintetemet a Sárga Kolostor legfőbb épületére irányítottam. Az Aranyház a Főtanács tagjainak székhelye volt. A falakat a szent életű
Andrej B. Boryczko: A Harmadik Kapu 71 Csan-po életéből vett színes jelenetekkel díszítették. A meredek, vörös tetőre kőből készült torz alakokat raktak, és mindezek fölött, magasan, sokszínű imazászlók csokra lobogott. Az udvart övező többi épület is mind-mind "jóval gazdagabb benyomást keltett, mint a Barna, sőt a Kék Kolostor házai. A tér bal oldalát lezáró hosszú épületben - hallottam már előzőleg - volt a könyvtár és a kincstár.' Rengeteg szent könyvet és titkos iratot őriztek benne, de ott halmozták fel századok kincseit is. Ládaszámra állt az arany, az ékszer, a csodálatos fegyverek és a drága kegyszerek. A jobb oldali épületben laktak mindazok, akiket már-az a megtiszteltetés ért, hogy átléphették a Harmadik Kaput, ám nem léphettek be az Aranyházba. Az öreg egyenesen ide vezetett. A nekem rendelt szoba tágas és kényelmes volt. A korábbi lakásaimhoz merve valóságos palotai teremnek tűnt. Kolostori körülmények között a lehető legnagyobb kényelmet biztosította. Az idő itt egészen másképpen tellett. Nem vártam naponta, mikor fejeződik be végre a tanulás, egyetlen kellemetlen kötelességem sem volt. Ettől kezdve önállóan tanulhattam, önmagam guruja lettem. Tetszés szerint válogathattam a hatalmas könyvgyűjteményben, így hát a nap nagyobb részét a könyvtárban, a fapultokhoz láncolt kéziratokat forgatva töltöttem. Lassan behatoltam a legtitkosabb mágikus tudományokba, amelyeket az ősök megszámlálhatatlan nemzedéke gyűjtött és vetett papírra. Az öreg krónikás, Heiko munkáját segítettem. Heiko napról napra feljegyezte a kolostor eseményeit, és a nagyalakú lapokat bőrbe kötötte. Az öreg megkedvelt engem, és gyakran folytattunk hosszú vitákat a hitről, az erényes életről és az abszolútum elérésének módozatairól. E beszélgetésekből sokkal többet tanultam, mint az összes eddig elolvasott könyvből. Az egyik ilyen kötetlen beszélgetés alkalmával Heiko hirtelen elkomolyodott, és jelentőségteljesen szólott: - Figyelj szavaimra, Singoon, és mélyen vésd az emlékezetedbe, amit most tőlem hallani fogsz! Tudom, hogy ez valaha, talán nem is oly hosszú idő múltán, életed legfontosabb kérdése lesz. De efelől magadnak kell döntened. - Hallgatlak, Heiko - feleltem, és párnára ültem lábainál. Heiko története mélyen megrázott, de egyben fellebbentette a fátylat sok rejtélyről, amelyekkel a kolostor küszöbének átlépése óta találkoztam. - Több mint hatszáz évvel ezelőtt hatalmas űrhajó állt Föld körüli pályára. Mint később kiderült, a benne lévő lények - a távoli Minataar bolygó lakói - új életteret kerestek maguknak. Anyabolygójuk háború következtében elpusztult, és számukra az egyetlen esélyt az jelentette, ha „új földet” találnak maguknak. Mivel pontosan fel akarták deríteni bolygónkon az életlehetőségeket, a Hispenoo nevű anyahajóról öt önműködő kutatóhajót küldtek le. Az egyik a kolostorunk udvarán ért földet, és most a kőtorony belsejében van; ezt azért építették köréje, hogy elrejtsék a beavatatlanok szeme elől. A hajó egyetlen utasa Taamor volt. Embertestű, gyermekarcú, hosszú fehér hajú lény. Az idegen űrhajós fiatal kora ellenére hatalmas tudással rendelkezett. Az öltözete ruhaujjában hordott kis dobozka segítségével tízegynéhány perc alatt megtanulta
Hogy esetleges szökését megakadályozzák, űrhajója kabinjában a vezérlőberendezésből kivették azt az átlátszó kristályt, amely a hajó összes szerkezetéhez az energiát szolgáltatta. A hajó ezen átlátszó lelke nélkül csak haszontalan, kozmikus ócskavas volt. A kristályt az Aranyházban, a Minden Titkok Termében egy páncélszekrényben dugták el.
nyelvünket, és szabadon társaloghatottelmúlott, elődeinkkel. Miután mindkét fél bizalmatlansága a jövevényt meghívták az Aranyházba, ahol az akkori Főtanácsnak elmondta történetét, leírta anyabolygóját, megmutatta űrhajóját, sőt elmagyarázta annak működését is, és kinyilvánította az okot, amiért ilyen hosszú utazást tett a kozmoszban. Ez az ok úgy megrémisztette a szerzeteseket, hogy eldöntötték: ártalmatlanná teszik a vendéget. Másrészt viszont az edol (így hívják a Minataar bolygó lakóit) elbeszélése szörnyű fegyvereikről azt az ötletet adta a szerzeteseknek, hogy azokat megszerezve a Föld uraivá válhatnak. Úgy döntöttek, kihasználják Taamor tudását, és arra kényszerítik az idegent, segítsen megvalósítani a tervüket. Az űrhajós ezt megtagadta, és el akart repülni. A mindenre elszánt szerzetesek akkor elfogták, és az Aranyház alatt húzódó mély tömlöcök egyikébe vetették.
Heiko még három élt.utolsó Az örök álom a nem könyvtár homályos termében borult rá; anapig krónika mondatát is fejezte be. Lelke már a végtelen térben repült, új testet keresve. Földi maradványait a Két Határ Termében égették el, az aranylemezekkel fedett pagodában nagy tisztelettel helyezték örök nyugalomra.
Három héttel később, valószínűleg az életkörülmények túl gyors változása miatt az idegen űrhajós meghalt. A csalódott szerzetesek miután hiába próbálták életre kelteni testét bebalzsamozták, és egy külön erre a célra épített szarkofágba helyezték. Attól kezdve a Főtanács kivétel nélkül minden tagja megpróbálja Taamort életre kelteni. - Ez azt jelenti, hogy ők még mindig világuralomra törekednek? kérdeztem. - Igen, Singoon - felelte Heiko szomorúan. - Ezek őrültek. Már sok próbát végeztek, kísérleteiknek már sok ember esett áldozatul. E pillanatban magam előtt láttam ismét a titokzatos éjszakai temetést. Megértettem: a halott a zsákban egyike volt ezeknek az áldozatoknak. - A hatalmat szeretnék a kezükbe kaparintani - folytatta az öreg. De most egyben félnek is. Hét hónap múlva a Hispenoo anyahajó ismét felbukkan majd egünkön. Taamornak oda kellene visszatérnie. Ha ez nem történik meg, az idegenek egy szempillantás alatt elpusztítanak bennünket. - Tudod-e, Heiko, hogyan próbálják feltámasztani azt a halottat? kérdeztem, mivel a teljes igazság érdekelt. - Röviden azt mondhatom, Singoon, lélekátültetésről van szó. Az űrhajós teste ideális állapotban van. Szervezetének minden sejtje azonnal kész teljesíteni az életfunkciókat. Csak egy aprócska szikra a lélek - hiányzik belőle. A kísérlet műszaki oldalát már régen elsajátították, de Taamor szervezete - ismeretlen okból - nem fogadja be az idegen eredetű lelket. Már sok embert megfosztottak lelkétől, de mind elakadt valahol a térben, egyetlenegy sem találta meg az űrhajós testét. így hát Taamor továbbra is halott, az agysejtjeiben felhalmozott óriási tudás pedig használhatatlan. E szavakat csönd követte. Megtörtem: - Mindig négy papját emlegették a Főtanácsnak, de te, Heiko, egész idő alatt csak háromról beszélsz. - Én vagyok a negyedik, de mivel nem értettem egyet világhódító terveikkel, félreállítottak, elűztek az Aranyházból. Tudom, hogy éppen téged szemeltek ki a helyemre, Singoon. Akkor majd megismered őket, és vagy magad is bűnös leszel, vagy tiszta maradsz. Hiszem, hogy e második változat teljesül. Oly sok napot töltöttél velem, hogy ezalatt jól megismertelek. Kitartó leszel, és kezedet nem szennyezed be ártatlanok vérével - Mivel elárultad nekem e szörnyű titkot, veled is végezhetnek! vágtam közbe nyugtalanul. - Én már utam végére értem. Már csak néhány napig lakom majd e testben. Aztán . .. szabad leszek. Most menj, és légy kitartó! - fejezte be.
A Minden Titkok Termében alacsony, hosszúkás asztal körül párnákon ül három öreg szerzetes: Uroomen, Samatek és Daisuri, a kolostor legfőbb vezetői. íme, az őrültek, akik kegyetlen vágyaikat kielégítendő, a halálba taszítanák a kolostort, sőt talán az egész Földet. Szúrós tekintetüket a terem ajtajára szegezik, ahol egy perc múlva megpillantanak engem. Lassan lépkedem. Határtalan bennem a feszültség. De egy cseppet sem félek. Beavatásom szintjén már nem töltenek el rémülettel olyan dolgok, amelyek sok egyszerű ember számára a legfontosabbnak, legrémisztőbbnek vagy
72 Andrej B. Boryczko: A Harmadik Kapu egyenesen lehetetlennek tetszenek. Tudom, most minden megtörténhet. Csak egy vágyam van: hogy e kegyetlen férfiak ne fedezzék fel bennem az ellenségüket. Hisz akkor küldetésem melyet ezen az éjszakán magam vállaltam, vagy amelyet az istenek szántak nekem a réges-régi múltban, amidőn kezet emeltem Hamiinra - nem teljesül. Akkor pedig a Rossz és a Pusztítás démona diadalmaskodik. Még pár lépés választ el a hosszú folyosó végétől, a fémajtótól. A falon át is tisztán látom azt a három férfit. Látom, a tekintetük szinte lemeztelenít, tudom, ők is látnak engem. Ki fog győzni? Én, Singoon győztem. Attól a perctől a Főtanács negyedik tagja lettem. Feleskettek, és beavattak titkaikba. Most már szabad bejárásom lett a titkos kincstárba, a kozmikus laboratóriumot magában foglaló toronyba és a föld alatti kriptába, ahol egy szarkofágban Taamor pihent. Láttam a következő lélekátültetési kísérletekre kijelölt foglyok arcát. Kifejezéstelenek voltak. Részt vettem több soron következő operációban; az előzőekhez hasonlóan ezek is kudarccal végződtek. A három kegyetlen szerzetes haragja és rémülete minden csapás után fokozódott. Olykor az egész éjszakát az égbolt fürkészésével töltötték; éppen új csillag tűnt fel. A ziháló fénypont napról napra nagyobb, mindjobban látható lett, végül a Hispenoo gigantikus alakját öltötte fel. A kolosszus csökkentette sebességét, és a következő éjszakákon a mi napunk mozgásával ellentétes irányban vándorolt az égbolton. HeiKo halála után csak mi négyen: Uroomen, Samatek, Daisuri és én tudjuk: a zöldesen csillogó test az egész emberiség pusztulását rejti. Ők hárman pánikba esnek. Úgy döntenek, holnap este elvégzik a következő kísérletet. Az utolsót. Holnapután reggel Taamornak jelentkeznie kell parancsnokánál. Ha ez nem történik meg, az edolok szörnyű bosszút állnak. Négyünk közül csak én őrzöm meg nyugalmamat. Van egy tervem. Akkor készítettem, amikor rájöttem, valójában miért vallanak kudarcot a lélekátültetési kísérletek. Az ok most már annyira magától értetődő számomra; ám a hatalmi vágytól elvakult szerzetesek nem vették észre. Az átültetendő léleknek egyszerűen önként kellene a másik testbe szállnia. A legkisebb erőszak hatására elmenekül a mágikus erők hatóköréből. Én, Singoon, úgy döntöttem, megteszem ezt, és rémé- . lem, e tettemmel lemosom magamról régi bűnömet.
Ezt Singoon már nem látja. Gyorsan elhagyja a járművet, és visszatér az Aranyházba. A kriptába vezető meredek lépcsőn sebesen halad lefelé. Kitárja az ajtót. Jéghideg levegő csap arcába. Máris a fémajtónál terem. Nem sokáig vesződik a zárral; aztán karjaiban tartja a fogoly elalélt testét. Kioldozza a szíjakból, a sisakból. Még egy erőfeszítés - és az eszméletlen foglyot vállán viszi kifelé. A lépcső most igen meredeknek tűnik Singoon számára. Terhét erőlködve viszi ki a föld alól, aztán az Aranyház egy földszinti termében lefekteti az ájult foglyot. Sietve megy vissza ismét, feltépi a fülke ajtaját, és fejére teszi a halált hozó sisakot. Egy rántással magára zárja az ajtót - ez már a világtól választja el. A három öreg lejön a kriptába. Lassú, ünnepélyes léptekkel közelednek a szarkofágládához, fölemelik fedelét. A fáklya imbolygó fénye megvilágítja az idegen űrhajós arcát. Most is olyan, mintha élne. Több száz éve van a Halottak Birodalmában, de teste nem viseli ennek nyomait. Uroomen ügyesen csatolja a vezetékeket a Taamor homlokán lévő pánthoz. Samatek elindítja az átültetőberendezést. Daisuri ellenőrzi a fémajtóhoz vezető kábeleket. A folyamat a tervek szerint halad.
A csillagos ég alatt alvó kolostort az olvadó hópelyhekből áradó pára öleli körül. Csak egyetlen ablakból szűrődik ki gyenge, pislákoló fény. Uroomen, Samatek és Daisuri készülnek az utolsó kísérletre. Tudják; a kudarc halálukat jelenti, hát minden titkos erejüket össze kell szedniök. De a végső határig feszült idegekkel nem tudnak kellőképpen összpontosítani. Legkésőbb pár óra múlva le kell menniök a föld alatti kriptába, ahol a fémajtó mögötti fülkében, acélsisakkal a fején, várja halálát az utolsó áldozat. A foglyot ezúttal ők hárman, saját kezűleg tették oda, még a néma szolgák előtt is őrzik a titkot. Attól tartanak, szokatlan idegességük gyanút
Taamor mély álomból ébred. Lassan dolgozni kezd az agya, parancsokat küld teste legtávolabbi tájaira. Minden szerve megfelelően működik. Az emlékezés hibátlanul idézi fel az egykori eseményeket. Az űrhajós koponyájának hátsó részébe épített miniatűr rádióvevő felfogja a Hispenooról érkező jeleket, impulzusok érkeznek a központi idegrendszerbe. Visszahívják! A bázis várja a felderítőt. A reakció azonnali. Taamor hirtelen kiugrik a szarkofágból. A fiatal, ereje teljében lévő férfi eltaszítja útjából a három tehetetlen vénembert. A sötét kriptából a csak parancsát váró űrhajóig az utat villámsebesen teszi meg. A hermetikus zsilipajtók önműködően, záródnak be mögötte. Taamor egyetlen pillantással ellenőrzi a vezérlőmű összes rendszerének működését, majd teste a puha pilótaülésbe lendül. Keze a hajtómű indítókarján. A törzs remegéséből tudja: minden hajtómű bekapcsolva. Start! Iszonyú erő veti szét a kőtornyot. Az űrhajó hihetetlen sebességgel szakad el a Föld felszínétől. Éles fény esik a kolostor udvarára, épületeire. A lökéshullámot nem bírják ki a falak. Törnek a tetőgerendák, mind szélesebb repedések futnak a falakon. A büszke, csodaszép házak romhalmazzá válnak. Dzsigisz-bed hatalmas szobra porrá omlik. A Hispenoo hatalmas teste már kitölti a felderítőhajó egész képernyőjét. Taamor-Singoon jól látja az érkezésére előkészített fogadónyílást. Még tíz-egynéhány másodperc, és kétoldalt helyzetjelző fényeket lát, a nyílás - akár egy hatalmas kút - befogadja hajóját. Zöld fény villan - fékezőrakétákat bekapcsolni! Kék fény minimumra csökkenteni a sebességet! Sárga fény - állj! Lassan feláll székéből, és a zsiliphez megy. Egy pillanat, és már a rá várakozó társak között van. Ő jött vissza utolsóként, a többi felderítő már az óriás űrhajó fedélzetén van. Taamor-Singoon nem készített jelentést tevékenységéről. A rendelkezésére álló több száz évet halottként, álomban töltötte, nem
ébresztene az alárendeltekben. Singoon eddig nem csatlakozott hozzájuk, de nem indulhatnak a keresésére; elvesztenék koncentrálóképességüket, márpedig ebben a helyzetben ezt nem engedhetik meg maguknak. Singoon éppen most veti papírra az utolsó sort. Az írást azután egy fémhengerbe rejti, eloltja a lámpát, és a homályos folyosóra lép. Nesztelenül halad a Minden Titkok Terme felé. Nem csikordul az ajtó, amint átlépi a küszöböt, nem neszez a páncélszekrény sem, amint elfordítja titokban megszerzett kulcsát. Singoon kezében a kis átlátszó kristály. Egy perc, és mögötte marad a komor terem, a sötét folyosó és az udvarra vezető lépcső. Az űrhajót rejtő toronyhoz közeledik. Pár pillanattal később a hajó átlátszó lelke” visszakerül valódi helyére. Azonnal kigyúlnak az ellenőrző lámpácskák, pulzálnak a jelzőfények, a számítógép befogadja és végtelen szalagra jegyzi az égből érkező jeleket. A képernyőn a Hispenoo alakja és egész sereg szám, érthetetlen jel bukkan fel.
végzett semmilyen kutatást, megfigyelést. Miről is számolhatna be? Od’moor biztosan hívatjasem majd. Mit mondhat neki? TaamorSingoon elmondhatja az igazságot, ám Singoon-Taamor nem akarja ezt. Hiszen akkor talán elpusztítanák a Földet. De hiába keres más megoldást, hiába próbálná másképpen magyarázni az egész dolgot. Egyszerűen nincs választása. Vagy elmondja, mi történt, és akkor elveszejti az embereket; vagy magára vállalja a szégyent és a kozmikus száműzetéssel járó büntetést. Fegyelmezetlenséggel, sőt talán árulással fogják vádolni, büntetésül egy kis űrhajóban kilövik egy távoli csillaghalmaz irányába, és így fog repülni, repülni, előbb élve, aztán már holtan, másodszor holtan, örökké, a kozmosz mérhetetlen mélységeiben ... Szörnyű kilátás. De nincs ideje töprengeni, mert íme, éppen Od’moor közeledik, és biztosan rögtön megkérdi, milyen eredményekkel járt felderítőútja. Taamor-Singoon szeretne most megsiketülni, sőt eszméletét veszteni. Behunyja szemét ...
De a várt kérdés helyett tárgyilagos parancsot hall: - Mindenki hozzám! E szavakat a berendezések a Hispenoo legtávolabbi részeibe is elviszik. Egy perc, és a tizenöt fős legénység a parancsnok körül áll. Mindenki a szavát lesi. Taamor-Singoon még mindig a kérdésre vár, feszülten nézi Od’moort. De amaz így szól: - A Földről kapott négy és az Eridani csillag melletti Hattar bolygóról kapott öt jelentés alapján döntöttem. A közléssel arra vártam, hogy mindnyájan együtt legyünk. Most hát eljött az idő ... A Föld bolygón embereknek nevezett lények fejlődő civilizációját találtuk. A Hattaron viszont, bár ideálisak a körülmények, még nem léteznek értelmes lények. Az edolok ok nélkül nem pusztítanak el egyetlen életet sem. Nem bolygathatjuk hát meg a Föld nyugalmát, a kivándorlásunk célpontja a Hattar lesz. Most hazatérünk. E szavak után váratlan dolog történt - a Minataar-civilizáció történetében első ízben fordult elő, hogy egy edol elájult. TaamorSingoont elvitték az átlátszó kapszulák termébe, és ott magához térítették. De csak azért, hogy egy perc múlva - mikor megértette: e furcsa lények többé nem jelentenek veszélyt sem a Földnek, sem neki - nyugodtan merüljön újabb hosszú álomba.
Nemere István fordítása Tábori Csaba rajzai
∞
JOHN WYNDHAM
FOGÓCSKA Forcett Elmegyógyintézet Delano. Connecticut, Február 28.
Thomson, Handett Thomson Ügyvédi Irodának Philadelphia, Pennsilvania Gable Street 512
Tisztelt Uraim! Kérésüknek megfelelően alaposan megvizsgáltuk Stephen Dallboy nevű betegünket, és lépéseket foganatosítottunk, amelyek a törvény előtt kétséget kizáróan bizonyítják személyazonosságát. Az ennek alátámasztásául szolgáló iratokat mellékeljük, amelyek a Terence Molton-javak iránti igényét is semmissé teszik. Ugyanakkor hangot adunk meglepetésünknek is. A páciens állapotában a legutóbbi vizsgálatok óta - amikor még kétséget kizáróan gyengeelméjűnek kellett őt minősítenünk - gyökeres változás állott be. Ha nincs az a rögeszméje,. hogy ő Terence Molton, amihez következetesen ragaszkodik, akkor most normális minősítést kaphatna. Tekintettel azonban erre a rögeszméjére meg azokra a figyelemre méltó állításaira, amelyekkel azt alátámasztani igyekszik, úgy véljük, hogy itt kell őt tartanunk egy ideig, ami alatt lehetőségünk nyílhat arra, hogy ebből az egész fantáziarendszerből kigyógyítsuk, egyúttal tisztázzunk néhány, általunk rejtélyesnek ítélt részletet. Hogy jobban megértsék a helyzetet, mellékelünk egy példányt abból a nyilatkozatból, amelyet betegünk írt, és amelyet kérünk áttanulmányozni, mielőtt záró megjegyzéseinket elolvasnák. NYILATKOZAT - Terence Moltontól Belátom, nehezen hihető, amit itt papírra vetek. Ami azt illeti, magam sem hittem el, amikor először megesett a dolog. Az volt az érzésem, hogy egy újabb lépcsőfok lefelé a leépülésem folyamatában. Elég tropára mentem - a feneség az, hogy akkor mégis olyan valóságosnak tűnt minden. Csakis arra gondolhattam, hogy ez így helyénvaló; nyilván De Quincey és Coleridye is mindent valóságos színben látott, amikor a szer hatása alatt állott.
Volt egyszer egy látomásom: egy kisasszony gitárra/... A látomás nem az a szó: csupa minőség, és semmi mennyiség. Milyen erős volt az a látomás? Ha kinyújtotta a kezét, vajon megérinthette-e azt a kisasszonyt? Hallotta őt énekelni, de vajon beszélt is hozzá a lány? És vajon új emberré vált-e, megszabadítva a kínjaitól? Szerintem még a mézharmat és a Paradicsom teje is viszonylagos. Vannak, akik nem adják alább afféle égi Hollywoodnál, számomra azonban felért a Paradicsommal, hogy megszűnt a fájdalmam, és megint egésznek éreztem magam. Valamivel több mint négy év telt el azóta, hogy az a bizonyos ágyúlövedék elkapott - négy év, kilenc operáció, és ez még mindig John Wyndham, 1956
nem minden, mivel hiába szabdaltak összevissza, a baj nem szűnt meg. És nekem mi volt a jó ebben? Az orvosoknak lehet, hogy érdekes volt, belőlem azonban egy tolószékhez láncolt nyomorékot faragtak: a pléd alatt csak az egyik lábamból rejtőzött egy fél darab. És még volt képük azt mondani: „Legyen óvatos a narkóval!” Nevetnem kellett. Talán meg is fogadom az intelmet, ha valami mással el tudják űzni a fájdalmat. De ha megvonták volna tőlem a narkót, megöltem volna magam. Ezzel ők is tisztában voltak. Nem hibáztatom Sallyt, hogy becsapta az ajtót. Volt, aki szerint a szívemre vettem az ügyet, pedig ez nem igaz, különösen az első után. A mintapéldány, amelyet fölajánlottam neki, alaposan eltért a mintától. Szegény Sally. Egészen le-lombozódott. Szerintem ha nagyon erőszakoskodom, valamilyen tévesen értelmezett lojalitásból velem maradt volna. De hálát adok az Istennek, hogy ezt nem tettem meg - legalább ez nem szárad a lelkemen. Azt mondják, az ura jóravaló fickó, és a kicsi is helyes. Ez így van jól. Mégis, amikor minden nő kedves az emberhez, olyasformán, mint ahogy egy beteg kutyához is az lenne . .. Hát igen, mindig kéznél a narkó. Ám akkor, amikor már az égvilágon semmit sem vártam, csak a lassú rothadást, jött ez a ... ez a ... látomás. Rossz napom volt. A jobb lábszáram meg a bal lábfejem fájt, mint a fene. Sokat tenni nem lehetett ellene, minthogy a jobb lábam nagyobb részét már négy éve levágták, és a cápáknak dobták, valamivel később pedig a bal lábfejem is hasonló sorsra jutott. A narkót igyekeztem leszorítani, mivel néha még azzal áltattam magam, hogy micsoda karakán dolog, ha uralkodok magamon, pedig az ördögöt: karakánság helyett csak a gorombaság uralkodott el rajtam és sugárzott szét a környezetemre, de hát ilyen eszmédet vertek az ember fejébe, és azok hébe-hóba még föl-fölütik a fejüket. Tízórás határt szabtam magamnak, és azt be is tartottam. Az utolsó negyedórában már azt lestem, hogyan mászik a nagymutató, aztán hogyan vánszorog a másodpercmutató - aztán az üveg után nyúltam. Lehet, hogy ezúttal a szokásosnál többet nyeltem le, de azon nyomban átkoztam magam az ostobaságomért, amiért ilyen sokáig megfosztottam tőle magamat. Mert mit nyertem vele? Megjátszottam egy olyan „ki-bírja-tovább” játékot, amilyet a gyerekek találnak ki maguknak. Hiszen ki törődik vele, ha reggeltől estig és estétől reggelig a fejem búbjáig benarkózom magam? Csodálatos volt. Tiszta áldás. Hátradőltem, azzal az érzéssel, hogy ilyen jól még sohasem pihentem. A fájdalom elenyészett, s vele minden érzés. Mintha puhán és könnyedén fölemelkednék és tovalibegnék a levegőben. A testem eltűnt, szabadnak éreztem magamat, könnyűség árasztott él. Eléggé megviselhetett az a nap, mivel gyorsan álomba zuhantam, mielőtt még igazán kiélvezhettem volna az állapotomat. Amikor kinyitottam a szemem, ott volt előttem a kisasszony látomása. Gitár nem volt ugyan a kezében, és semmi esetre sem látszott abesszíniainak, de ő' is énekelt, csendes hangon. Valami régi dalt énekelt, amely felőlem akár az üveghegyekről is szólhatott, mert egy kukkot sem értettem belőle. Egy szobában voltunk, bár ez a szoba inkább hasonlított valami buborékhoz. Hideg, gyöngyházszerűen fényjátszó zöld falai homorúan íveltek a magasba, és észrevétlenül olvadtak bele a
75 John Wyndham: Fogócska mennyezetbe. Oldalt két boltíves ablaknyílás. Rajtuk keresztül fák koronái és egy darab kék ég látszott. Az egyik ablak közelében a lány valamivel foglalatoskodott, azt nem tudtam kivenni, hogy mivel. Felém pillantott, és észrevette, hogy fölnyitottam a szememet. Szólt hozzám valamit, mintha kérdés lett volna, de az égvilágon semmit sem értettem belőle. Csak bámultam vissza rá. Volt mit bámulni rajta. Magas, gyönyörűen arányos alkat, barna haját szalag fogta hátra. Átlátszó anyagból készült ruhája pazar bőségben, megszámlálhatatlan ráncba ravaszul elrendezve omlott le a testén. A preraphaelita festők festette ókori nőalakok ruháira emlékeztetett, és pókhálókönnyű anyaga a lány minden mozdulatára meglebbent és úszott utána a levegőben. Olyan benyomást keltett, mint a késői görög szobrokon olyannyira megcsodált megfagyottszél-effektus. Mivel nem válaszoltam, megismételte a kérdést vagy amit annak véltem. Én azonban nem nagyon figyeltem a szavaira. Megvallom, az járt a fejemben, hogy „hát ez az. Befellegzett”, és már a menny előcsarnokában vagyok - legalábbis valamilyen előcsarnokban. Félni nem féltem, még csak nagyon meg sem lepődtem. Emlékszem, még az is megfordult a fejemben, hogy „hála az égnek, véget értek a gyötrelmeim”, és csak azon csodálkoztam kissé, hogy az örökkévalóság kapujában mért dívik egyfajta viktoriánus festészeti stílus. Amikor még most sem válaszoltam, a lány sötét szemei kerekre nyíltak. Némi csodálkozás, talán árnyalatnyi riadtság is tükröződött bennük, amikor közelebb lépett hozzám. Lassan, tagolva megkérdezte: - Maga . .. nem ... Hymorell? Angol kiejtése idegenes volt, és különben sem tudtam, mi az a „hymorell”. Honnan tudhatnám, hogy az vagyok-e. A lány folytatta: - Nem Hymorell? - Valaki... más? Ezek szerint a Hymorell egy név. - Terry vagyok. Terry Molton. Mellettem ott hevert egy tömb abból a zöld anyagból. Keménynek látszott, ő azonban helyet foglalt rajta, és rám meredt. Tekintetében a hitetlenség keveredett a meglepődéssel. Ekkorra már kezdtem saját magamról is tudomást venni. Egy hosszú kereveten feküdtem, valamilyen lepellel letakarva. Próbaképpen megmozdítottam, aminek a jobb lábam helyén kellene lennie - és a lepel megmozdult, le egészen a lábujjamig. Fájdalomnak nyoma sem volt. Hirtelen izgatottan fölültem, és mindkét lábamat ott éreztem a helyén. Ekkor olyasmit tettem, amit éveken át megtiltottam magamnak: sírva fakadtam . .. Nem tudom visszaidézni, miről beszélgettünk eleinte. Azt hiszem, túlságosan is izgatott és zavarodott voltam ahhoz, hogy a társalgásunk eljusson a tudatomig. Csak arra emlékszem, hogy a neve megragadt bennem, noha jókora falatnak tűnt: Clytassamine. Fülembe cseng idegenes, bizonytalan angol beszéde, emlékszem, még csodálkoztam is, hogyan lehetséges nyelvi probléma a Paradicsom kapujában, ám elsősorban magammal voltam elfoglalva. Ledobtam magamról a takarót, és észrevettem, hogy ruhátlanul fekszem Delevenni ez nemanagyon zavart, mint ahogy láthatóan őt sem. Nemalatta. tudtam tekintetem a lábaimról. Nem az enyémek voltak. Közelebbről megnézve a kéz sem volt az enyém, amellyel megtapogattam őket, jóllehet az ujjaim engedelmeskedtek az akaratomnak. Lábaim átvetettem az ágy szélén, és fölálltam: több mint négy év óta először lábra tudtam állni. .. Nem akarok nagyon belemenni a részletekbe. Az a gyanúm, amit elmondanék, annak nem volna több füle-farka, mint egy pápua első benyomásainak New Yorkról. Mint ő, én is készpénznek kell hogy vegyem a legtöbb dolgot. Volt ott egy öltöztetőmasina. Clytassamine valamit ügyködött rajta, mire a falnyílásból elősuhogott a késztermék. Méghozzá egy jókora halom, varrás sehol. Nekem csudára vékonynak és nőiesnek tűnt, a lány azonban elégedett volt vele, így az ő segítségével magamra öltöttem. Utána kivezetett a szobából. Egy nagy teremben találtuk magunkat, amely ugyanabból a zöld anyagból volt. Ha
Manhattan szigete egy szép napon belesüllyedne a Hudson folyóba, a Központi Vasútállomás keltené talán azt a benyomást, mint ez a terem. Egy csomó ember jött-ment a teremben komótosan. Mindegyik azt a hártyaszerű anyagból készült, terjedelmes ruházatot viselte, csak a színük és a mintázatuk igazodott kinek-kinek az egyéni ízléséhez. Szememnek szokatlan volt a drapériáknak ez a buja libegése, amely valamiféle méltóságteljes és kissé dekadens balettra emlékeztetett. Lábbelink zajtalanul surrant a padlón. Szinte semmi lárma körülöttünk, csak itt-ott röppent föl halk emberi beszéd és enyészett el visszhang nélkül a hatalmas térségben. Aki nem szokta meg, nyomasztónak érezhette a hangnak ezt az elhalását. Clytassamine a fal mellett sorakozó kettős székekhez vezetett, és rámutatott a szélsőre. Helyet foglaltam, ő meg mellettem. Az ülés fölemelkedett a padlóról, úgy tíz centiméternyire, és megindult a terem közepe felé. Ott irányt változtattunk, és zajtalanul a terem távoli végében magasodó boltív felé lebegtünk. A szabadban egyméternyire a talaj szintje fölé emelkedtünk. A vékony platformból, amelyhez a székünk volt erősítve, homorú szélvédő ívelt fölénk, és miközben a szerkezet működésén morfondíroztam magamban, az fölgyorsult vagy negyven kilométeres óránkénti sebességre, és simán végigsuhant egy parkszerű táj fölött, esetenként kikerülve egy-egy fát vagy bokorcsoportot. Azt gyanítottam, hogy valami módon a lány irányította a járművet, de nem tudtam rájönni, hogyan. El kellett ismernem, hogy - a sebességét leszámítva - ennél jobb repülő gépezetet még nem láttam; valóságos repülő szőnyeg. Különös egy utazás volt. Becslésem szerint tovább tartott egy óránál, és ezalatt egyetlen utat sem kereszteztünk, sőt látni sem láttunk, csak kétszer tűnt a szemembe egy-egy alig használt gyalogösvény. A táj, amely fölött elrepültünk, végeláthatatlan tizennyolcadik századi parknak látszott, amelyet egyetlen darab szántóföld vagy kert sem szakított meg. Hogy az illúzió még teljesebb legyen, itt-ott föltűnt egy-egy, ránk ügyet sem vető, szarvasszerű állatokból álló csorda. Az emberi jelenlét egyetlen jeleként útvonalunktól távolabb föl-föltűnt a fák fölé magasodó egyegy építmény. A táj fölötti suhanás hátborzongató élmény volt. Időbe telt, amíg megszoktam. Valahányszor elöl megpillantottam egy fát, ösztönösen magam felé húztam a nem létező magassági kormányt, hogy átsuhanjunk fölötte, járművünk azonban, úgy látszik, más elv szerint működött, mert minden esetben oldalt kerültük meg az akadályokat. Mintegy félórai repülés után elöl egy dombtetőn kezdett föltünedezni egy épület. Nem vagyok építész, így nem tudom leírni, de semmihez sem hasonlított, amit addig láttam vagy elképzeltem, ugyanis minden általam ismert építményben valamilyen mértani idom testesült meg, ez pedig olyan volt, mintha úgy nőtt volna ki a földből. A gyöngyházfényben csillogó falakon nem látszott ablak. A tövében, sőt még a tetején is sűrű bokrok zöldelltek. Csak abból gondoltam, hogy emberi kéz alkotta építmény lehet, mert semmilyen természetes képződményhez nem hasonlított. Ahogy közelebb értünk hozzá, szándékosan keresni kezdtem a tekintetemmel, és valahányszortartogatott sikerült megpillantanom, mindig és én újabb meglepetést számomra. Kitűnt, hogyújabb amiket apró bokroknak vértem, még a tetőn is, csupa felnőtt fa volt. Az épület roppant méretei lenyűgöztek. Az ámuldozás kettős közepén elmosolyodtam magamban, a narkós álom követte a mintát:
Varázslatos, hihetetlen látvány: jégbarlangban napsütötte kéjlak. Ám közelről ez a látvány is csalókának bizonyult. Ember alkotta hegyként magasodott előttünk. Egy hatvan méter magas és legalább száz méter széles kapun át egy szédítő nagy központi csarnokba siklottunk be. Semmi sem utalt a „kéjlakra”, bár a gyöngyházfényű falak áttetsző derengésének volt némi „jégbarlang" hatása. Lassan, akár egy pihe a szellő szárnyán, suhantunk át a csarnokon. Ott férfiak és nők jöttek-mentek ráérősen, és a miénken kívül még
John Wyndham: Fogócska 76 néhány szék siklott a levegőben. A nagy csarnokból folyosókon és kisebb termeken át egy szobába jutottunk, ahol tucatnyi férfi és nő láthatóan miránk várakozott. Székünk megállt. Tízcentis magasságából leereszkedett a padlóra, kiszálltunk, mire valamilyen titokzatos parancsnak engedelmeskedve kissé újból fölemelkedett és elvonult a fal mellé. Clytassamine mondott valamit az embereknek, és rám mutatott. Azok nagy komolyan biccentettek felém. Az udvariasság azt kívánta, hogy visszabólintsak. Aztán a lány segítségével kezdetét vette egy kérdés-felelet játék. Ez alatt a vallatás alatt kezdtem valójában sejteni, hogy valami nincs teljesen rendjén az álmommal. Vallatóim tudni akarták a nevem, a származásom, hogy mikor mit csináltam, meg egy csomó egyéb dolgot, és egyik-másik válaszomra egy időre abbahagyták a kérdezősködést, és összedugták a fejüket. Minden olyan logikus volt és aprólékos - és ez az, ami először szöget ütött a fejembe. Az álmok - legalábbis az enyémek - inkább hasonlítanak egy olyan mozifilmre, amely nem követ következetes vonalat, hanem szeszélyesen csapong jelenetről jelenetre, mintha egy ütődött rendező kénye-kedvére indítaná el és állítaná le a felvevőgépet. Itt azonban egyáltalán nem ez volt a helyzet. Testileg és lelkileg egyaránt élesen követni tudtam, mi történik ... Clytassamine meglehetősen gyenge angol nyelvtudása miatt csak akadozva haladtunk előre, bár hellyel-közzel azért hosszabb és behatóbb társalgásra is futotta az erejéből. A végén ezt mondta: - Azt. .. szeretnék ... ha ... te ... megtanulsz ... nyelvet. Akkor.. . könnyebb . .. beszélni. - Ez belekerül némi időbe - jegyeztem meg, mivel ahogy hallgattam őket, egyetlen ismerős szó sem ütötte meg a fülemet. - Nem. Néhány ... thlana. Értetlen képet vágtam. - Negyed . . . nap - tette hozzá magyarázatul. A lány először valamilyen ételt hozott - egy doboz cukorkaszerű, ám cseppet sem édes, de ízletes valamit. - Most... aludni - mondta Clytassamine, egy hideg, barátságtalan benyomást keltő tömbre mutatva. Ráheveredtem, és kitűnt, hogy a hidegsége és keménysége csak csalóka látszat volt. Arra gondoltam, hogy ezzel talán véget ér az egész, és újból a saját ágyamban fogok fölébredni, és velem együtt a korábbi fájdalom a lábaim helyén. Sokáig azonban nem morfondírozhattam ezen; talán az ételben volt valami. " Ébredéskor azonban ugyanott találtam magam. Fölöttem valamiféle rózsaszín fémből való mennyezetre esett a pillantásom, amely korábban nem volt ott. Olyan volt - de inkább nem Is próbálkozom azzal, hogy leírjam a dolgokat. Az igazat megvallva csak körülbelül egy százalékát ha értettem annak, amit láttam, mi értelme hát? Túl sok volt az alapvetőén ismeretlen. Mit értene meg egy régi egyiptomi a telefonból, ha meglátna egyet? Vagy mit árulna el egy ókori görögnek vagy rómainak a sugárhajtású repülőgép vagy a rádió? Vagy maradjunk az egyszerű dolgoknál: ha valaki először látna egy szelet csokoládét, arra gondolhatna, hogy az mindenre jó lehet - cipőjavításra, tűzgyújtásra vagy házépítésre -, de legkevésbé
a miértek azonban homályban maradtak előttem. Valami módon elsajátítottam a beszédjük megértését, ám a szavak megértését nem föltétlenül követte a mögöttük rejtőző fogalmak, megértése is. Csak azt fogtam föl, amit le is tudtam fordítani. A thlana szóról például, amelyet Clytassamine említett, most már tudtam, hogy időmércéül szolgál: egyenlő egy óra tizenkét perccel, így húsz thlana tesz ki egy napot, és hogy dool a villamosság neve, a laythal azonban semmit sem mondott nekem. Azt sejtettem, hogy valamilyen számomra ismeretlen energiát neveznek így, a nyelvemből azonban hiányzott a megfelelő szó, amelyre lefordíthattam volna. Ennek mindenesetre az volt a hatása, hogy még álomszerűbbé tett mindent. Zavarodottságomat csak fokozta az a sok üres szó, amely meg-megütötte a fülemet, akár a kocsmai zongorán leütött süket hangok. Úgy látszik, egy idő után ők is észrevették szorult helyzetemet, mert abbahagyták a kérdezősködést, és meghagyták Clytassamine-nek, hogy vigyen magával és vegyen gondjaiba. Agyamat annyira megviselte a megértésre való törekvés, hogy szinte fizikai megkönnyebbülést éreztem, amikor újra helyet foglaltam a lány mellett, és ernyedten fölsóhajtottam, amikor a székünk megint kisuhant velünk a szabad ég alá.
arra, hogy megegye; ám ha mégis rájön arra, hogy az ehető, akkor esetleg megpróbálná megenni a szappant is, mivel tapintásra hasonlít hozzá, sőt a színe még ínycsiklandóbb is. így voltam én is. Az ember úgy nő fel, hogy új benyomásait a meglévő alapokhoz viszonyítja. Meglát egy gépet, és rögtön arra gondol, hogy azt gőz, olaj vagy elektromos áram mozgatja, és innen indul tovább. Csakhogy minden, amit most láttam, alapvetően idegen volt számomra. Kiindulópont híján és nem tudva, hogy a következő percben mi fog megharapni vagy megégetni, én is, akár egy elmaradott bennszülött gyermeke: féltem mindentől. Megvolt persze mindenről a legvadabb elképzelésem, de ez sosem jutott el a megbizonyosodásig. Most például föltételeztem, hogy a mennyezet valamiféle hipnotikus tanítógéphez tartozik, amilyet a tanulni vágyó emberek használnak. Annál inkább gondolhattam ezt, merthogy most már jórészt megértettem, amit az emberek körülöttem beszéltek - a hogyanok és
- Akkor ő meglehetősen rossz semmi boltot csinált Majd némi töprengés után: - Ennek értelme- -jegyeztem érveltem. meg. - Jól tudom, hogy a testi fölépítés nem állandó. Például én sem vagyok azonos a sebesülésem előtti önmagammal. A testi különbségek lelki különbségeket szülnek. A személyiség nagyban függ a mirigyek összhangjától. A sérülés, no meg a narkó, alaposan megváltoztatták az enyémet; ha ez a változás még nagyobb lenne, akkor én most egészen más személyiség volnék. - Ki mondta ezt neked? - firtatta a lány. - A tudomány meg a józan ész - feleltem. - És a ti tudósaitok állandó tényezővel nem számolnak? Hiszen kell lennie bizonyos állandó faktornak, amelyen a változás végbemegy! És ha van ilyen faktor, akkor nem tekinthető-e az inkább oknak, mint merő okozatnak? - Az én felfogásom szerint az egyensúly kérdéséről, erők egyensúlyáról van szó.
Még mielőtt bármit is megértettem volna ebből a világból, mély benyomást tett rám Clytassamine lelki alkalmazkodóképessége. Számomra rémes lenne, ha valakiről, akivel intim kapcsolat kötött össze, hirtelen kiderülne, hogy egy vadidegen, akinek kiszámíthatatlanok a reagálásai. Ő azonban semmi jelét nem mutatta a riadalomnak, s csak elvétve csúszott ki a száján az én nevem helyett Hymorell neve. Nem csodálom, hogy ha valaki visszanyeri az eszméletét, az az első kérdése, „hol vagyok?”. Én is mindenekfölött ezt szerettem volna tisztázni; a környezet ismerete nélkül valahogy a gondolataim sem tudtak mibe megkapaszkodni. Hiányzott a kályha, ahonnan elindulhattam volna. Ezért a zöld szobába visszatérve kérdésekkel kezdtem ostromolni a lányt. De ő kétkedően méregetett. - Pihenned kell! - mondta. - Engedd el magad, és semmi aggodalom! Gondoskodni fogunk rólad. Ha most elkezdenék magyarázni, csak még jobban összezavarnálak. - Nem hinném - makacskodtam. - Most már aligha. Már magam sem hiszem, hogy ezt az egészet csak álmodom. Szükségem van némi kapaszkodóra, különben bedilizek. A lány vizsga szemmel méregetett, végül bólintott. - Rendben van. De hol is kezdjem? Mi a legsürgősebb? - Szeretném tudni, ki vagyok, hol vagyok, és hogy kerültem ide? - Azt, hogy ki vagy, magad is jól tudod. Hisz te mondtad, hogy Terry Molton vagy. - De ez - csaptam a bal combomra -, nem Terry Molton. - Időlegesen az - mondta a lány. - Ez Hymorell teste volt, de most minden, ami annak egyéniséget ad: gondolkodásmód, személyiség, jellem a tiéd, ennélfogva ez most Terry Molton teste. - És Hymorell? - firtattam. - Ö átment a te volt testedbe.
77 John Wyndham: Fogócska - Akkor helytelenül fogod föl a dolgot - ellenkezett a lány. - Ó! - vonultam vissza, gondolván, hogy jobb, ha ezt a kérdést eltesszük máskorra. - Miféle hely ez? - folytattam a kérdezősködést. - Az épület neve Cathalu - felelte. - Ál Az érdekel, hol van. A Földön? Engem a Földre emlékeztet, de a hely teljesen ismeretlen. - Persze hogy a Földön, hol is lehetne másutt? Csak egy másik salanyban - nyugtatott meg. Értetlenül néztem rá: megint egy újabb üres szó. Salany-nak semmi értelme sem volt számomra. - Azt akarod mondani, hogy egy másik .. .? - Bambán megtorpantam. Úgy látszik, nincs a nyelvükben megfelelő szó az „idő”-re, legalábbis abban az értelemben, ahogy nekem kellett. - Megmondtam, hogy csak összezavarodsz - korholt a lány. - A te gondolkodásod más. A régi gondolkodás értelmében, ha helyesen értelmezem, te az emberi faj egyik végéről jöttél, most pedig a másik végén vagy. - Lehetetlen! - tiltakoztam. - Hiszen énelőttem már ott volt vagy húszmillió év emberi fejlődése. - Ó, arra gondolsz! - és könnyed mozdulattal elhessegette ezt a húszmillió évet. - Hát akkor legalább azt áruld el - faggattam elkeseredetten -, hogy kerültem ide! - Jó, megpróbálom. Hymorell kísérletéről van szó. Már hosszú ideje próbálkozik (nem kerülte el a figyelmemet, hogy ebben a konkrét értelemben mégiscsak van szavuk az időre), most azonban más oldalról fogott hozzá, és végre sikerült neki. Már korábban is több esetben majdnem célba jutott, az átvitel azonban nem volt tartós. A mostanit megelőzően legutóbb mintegy három emberöltővel ezelőtt került legközelebb a sikerhez. Akkor.. . - Tessék? - tátottam el a számat. Kérdőn nézett rám. - Ha jól értettem, azt mondtad, hogy három emberöltővel ezelőtt. - Jól értetted - erősítette meg. Fölálltam a kockáról, amelyen ültem, és kibámultam a boltíves ablakon. Semmi különöset nem fedeztem föl a békés, napsütötte tájon. - Talán neked volt igazad. Mégis jobban teszem, ha pihenek mondtam lemondóan. - Ez, látod, okos beszéd - helyeselt a lány. - Ne gyötörd a fejed a hogyanokkal és a miértekkel. Úgysem leszel itt sokáig. - Azt akarod mondani, hogy visszaköltözöm a . .. régi önmagamba? Bólintott. Éreztem a testemet a szokatlan burok alatt. Jó test volt, erős, jól karbantartott, ruganyos, egész - és sehol semmi fájdalom . .. - Azt nem! - tiltakoztam. - Fogalmam sincs, hol vagyok most és ki vagyok, egy dologban azonban biztos vagyok: én nem megyek vissza abba a pokolba, ahonnan jöttem. A lány szomorkásán nézett rám, és lassan ingatta a fejét. Másnap, miután ettünk azokból a cukorkaszerű valamikből, és fölhajtottunka valamilyen meghatározhatatlan ízű, tejszerű folyadékot, lány bevezetett a csarnokba, a repülő székek felé. Megtorpantam. - Nem mehetnénk gyalog? - javasoltam. - Régen volt, hogy a lábaimat használtam. - Hát persze, miért ne? - egyezett bele a lány, és a kijárat felé irányítottuk a lépteinket. Útközben többen is megszólították, néhányan velem is szóba álltak. Szemükben kíváncsiság tükröződött, modoruk azonban kedves volt, ügyeltek, nehogy zavarba ejtsenek egy idegent. Látszott, hogy tudják rólam: nem vagyok Hymorell, mégsem okoztam szenzációt. Kiérve a szabadba átvágtunk egy gondozatlan rétségen, és rátértünk egy csalitoson keresztül vezető ösvényre. Csönd, béke, árkádiai báj sugárzott a tájból. Rám, akinek oly nagyon becses volt érezni a talajt a lábam alatt, minden a tavasz
frissességével hatott. A vér rég elfeledett elevenséggel lüktetett az ereimben. - Bárhol van is, gyönyörű! - lelkendeztem. - Igen, gyönyörű - visszhangozta a lány. Egy ideig némán lépdeltünk egymás mellett, de aztán a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni. - Hogy értetted azt, hogy „a faj másik végén"? - szögeztem neki a kérdést. - Szó szerint. Úgy érezzük, hogy mi már a végéhez közeledünk, befejezzük. Ebben mi többé-kevésbé bizonyosak vagyunk, bár valami mindig közbejöhet. Végignéztem a lányon. - Nem láttam még nálad egészségesebb vagy gyönyörűbb emberpéldányt - bókoltam. Elmosolyodott. - Csinos test - értett egyet velem. - Talán a legjobb, ami eddig volt nekem. Pillanatnyilag elengedtem a fülem mellett ezt a meghökkentő megállapítást. - Akkor hát mi a baj, netán terméketlenség? - kérdeztem. - Dehogy. Nem születik ugyan valami sok gyerek, de ez inkább következmény, mint ok. Az utódainkban azonban nem születik újjá valami, ami megkülönböztet bennünket az állattól, s amit mi malukosnak nevezünk. A szó megközelítőleg olyasmit jelenthetett, hogy szellem vagy lélek, de csak megközelítőleg. - így hát a gyerekek . . .? - Jórészt nélkülözik. A legtöbb . . . gyengeelméjű - mondta. - Ha ez így megy tovább, akkor egy szép napon ' mind ilyen lesz, és akkor vége. Az volt az érzésem, ahogy próbáltam megemészteni a hallottakat, hogy ismét visszazökkentem az álomba. - És mióta van ez így? - kíváncsiskodtam. - Nem tudom. Az ember nem fogja föl a salanyt aritmikusan, ámbár létezik a perimetrikus megközelítés is. Ezt ráhagytam. - Följegyzések csak vannak? - erősködtem. - Hogyne. így tudtuk megtanulni Hymorell-lel együtt a nyelveteket is. Csakhogy eléggé hézagosan. A faj legalább öt alkalommal kis híján elpusztította önmagát. Egyik-másik salanyban évezredes hézagok is vannak a följegyzésekben. - És mennyi idő múlva fog bekövetkezni a vég? - érdeklődtem. - Ezt nem tudjuk megmondani. Az a feladatunk, hogy minél távolabbra toljuk ki, mivel nem mondhatunk le az esélyről. Megeshet, hogy az intelligenciafaktorok újból megerősödnek. - Hogy érted azt, hogy kitolni? Meghosszabbítjátok az életeteket? - Igen, átköltözünk. Amikor a testünk kezd gyengülni, vagy eléri az ötven év körüli kort, és túl van a virágkorán, kiválasztunk egy gyengeelméjűt, és átköltözünk belé. Ez emelte föl és elmélyülten tanulmányozta formás kezét - a tizennegyedik testem. Méghozzá egész csinos. kellett értenem. -Ezzel És eztegyet a költözködést vég nélkül folytatjátok? - kíváncsiskodtam. - Ó, igen, mindaddig, amíg vannak erre megfelelő testek. - De hisz ... de hiszen ez a halhatatlanság. - Nem - mondta szomorúan -, semmiképpen sem az Csak az élet meghosszabbítása. Egy napon, előbb vagy utóbb megtörténik egy baleset, ez matematikailag elkerülhetetlen. Ez megeshetett volna száz évvel ezelőtt, de akár holnap is megtörténhet... - Vagy ezer év múlva? - vetettem közbe. - Úgy van, de egykor el fog jönni. - Akkor is . . . Számomra ez maga a halhatatlanság. Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy az igazat mondja. Addigra már a legképtelenebb dolgokra is föl voltam készülve. Ennek ellenére a bensőm lázongott ellene. Valamiféle ösztönös rosszallás mocorgott bennem - előítélet, ugyanaz az előítélet, amely elutasította bennem a puha, elomló öltözéket meg a
79 John Wyndham: Fogócska puha, könnyed életmódot: mindnyájunkban ott munkál a régi puritán cenzor. Képtelen voltam elűzni magamból az érzést, hogy az, amiről a lány beszélt, bizonyos jelképes értelemben egy tőről fakad a kannibalizmussal. Az arcomra is kiülhetett ez a kétely, mert a lány minden mentegetőzés nélkül - magyarázni kezdte: - Ez a test semmire sem volt jó annak a lánynak, akié volt. Sőt alig hiszem, hogy egyáltalán tudatában volt a kincsének. Csak elkallódott volna. Én viszont a gondját viselem. Gyermekeim lesznek. Közöttük talán normális emberi lények is, akik ha felnőnek, szintén alkalmasak lesznek az átköltözésre. Mert, ugye, a létfenntartási ösztön még mindig működik, és valami mindig történhet, valaki talán fölfedez valamit, amivel megmenthet bennünket. - És a lány, akié ez a test volt, vele mi lett? - Nos, néhány ösztönön kívül nem sok volt neki. Az pedig helyet cserélt velem. - Egy ötvenéves testtel? Harminc évet veszítve? - Milyen veszteség volt az, ha úgysem tudott vele élni? Nem feleltem, mivel villámként belém hasított a fölismerés: - Hát ezzel kísérletezett Hymorell? Kiterjeszteni az átvitelt, nagy távolságokon át is hatásossá tenni. így van? Ezért vagyok én itt? Rezzenéstelen tekintettel nézett rám. - Igen - felelte. - És végre sikerült neki. Ezúttal igazi átvitel történt. Meghánytam-vetettem magamban a dolgot. Különös módon nem lepődtem meg. Úgy látszik, már jó ideje ott motoszkálhatott bennem ez a gondolat. Ám szerettem volna alaposabban tisztázni, hogyan és miként kerültem én bele ebbe a játszmába. Ezért faggatni kezdtem a lányt a részletekről. - Hymorell minél messzebbre akart eljutni - magyarázta. - A határ az az időpont volt, ahol még biztosan be lehet szerezni azokat az alkatrészeket, amelyekből a visszatérésre szolgáló szerkezetet .össze tudja állítani. Ha túl messze távozna, ott még bizonyos nélkülözhetetlen fémek sem ismeretesek, a műszerek pontatlanok, elektromos áram sem hozzáférhető. Ebben az esetben évekbe is beletelhetne a szerkezet megépítése, ha egyáltalán sikerülne megépítenie. Úgy döntött hát, hogy az atommaghasadás ismeretét tekinti a határvonalnak. Ennél messzebbre menni már veszélyesnek tartotta. Aztán találnia kellett egy kapcsolatot. Olyan egyént, akiben az integráció nem erős, akinél valamilyen károsodás meggyengítette a személyiség kötődését a fizikai vázhoz. Amikor mi ilyen operációt hajtunk végre, megfelelően elő tudjuk készíteni az alanyt, így könnyen megy a dolog, neki azonban olyasvalakit kellett találnia, aki már eleve a megfelelő állapotban van. Sajnos a legtöbben, akikre rábukkant, már a halál mezsgyéjén lebegtek; így akadt aztán terád, ám még nálad is meg kellett vizsgálnia, milyen erős a kötődésed. Meglepetésére ez jócskán ingadozott. - Talán a narkó? - jegyeztem meg. - Lehetséges. Elég az hozzá, hogy kidolgozott egy ritmikus károsodásgyakorisági sémát, és nekivágott. íme az eredmény. - Értem - bólogattam elgondolkodva. Majd kis idő múlva föltettem a kérdés: - Mit mondott, mennyi időbe telik neki megépíteni a visszatérési szerkezetet?
és mindenféle fura herkentyűknek, hogy fölragyogtam az elégedettségtől. Nincs az az ember, gondoltam, aki néhány nap vagy akár néhány hét alatt összeüt egy ilyen micsodát.
- Nemaz tudott biztosat mondani. és Azösszeszerelésére. attól függ, milyen lehetőségei lesznek anyagok beszerzésére - Akkor szerintem jó sok ideje rámegy. Ebből a szempontból nem volt a legszerencsésebb ötlet egy lábatlan nyomorékot kiválasztani. - Pedig ő meg fogja csinálni - erősködött a lány. - Majd én teszek róla, hogy ne - jelentettem ki. Megrázta a fejét. - Ha egyszer átköltöztél, új testeddel sohasem forrsz össze olyan mértékben, mint a régivel. Ő pedig megnöveli az energiát, és ha máskor nem, hát álmodban fog elkapni. - Ezt még meglátjuk - erősködtem. Később megnéztem a szerkezetet, amelyet az átvitelhez használt. Egyáltalán nem volt valami behemót gépezet. Alig nagyobb egy hordozható írógépnél, amelynek a tetején egy folyadékkal töltött lencse ült, és két fényes fémfogantyú emelkedett ki belőle. Magában a dobozban azonban olyan szövevénye volt a huzaloknak, csöveknek
- Hát olyanokkal, meg mintehhez élelemtermelés, hulladékeltávolítás hasonlók. energiaellátás, … Arcán meglepődés tükröződött. - Természetesen elvégzik a gépek. Nem várható, hogy az emberek csinálják. Elvégre is mire való akkor az agyunk? - De ki kezeli a gépeket, ki tartja rendben őket? - Maguk a gépek, természetesen. Egy szerkezet, amely nem képes fönntartani magát, nem gép, hanem csak egyfajta szerszám, nem igaz? - No igen - ismertem el, jóllehet a gondolat maga új volt előttem. - Azt akarod mondani - firtattam tovább -, hogy az alatt a tizennégy emberöltő, mintegy négyszáz év alatt semmi mást nem csináltál, csak azt, amit most? - Hát ami azt illeti, volt egy csomó gyerekem, három közülük egészen normális. Aztán időnként eugenetikái kutatást végeztem;
A napok szelíden görgették magukkal az életet. Fő jellegzetességük: a szelíd nyugalom eleinte pihentetett; később azonban voltak időszakok, amikor szerettem volna kitörni és törni-zúzni, hogy valami változatosságot hozzak a napok egyhangúságába. Clytassamine ide-oda hurcolt a nagy zöld palotában. Hangversenyekre, ahol egy hangot sem értettem. Csak ültem magamban, unatkozva és mélázva, míg köröttem a hallgatóság szellemi révületben átadta magát a különös dallamoknak és furcsábbnál furcsább harmóniáknak, amelyek teljesen meghaladták a felfogóképességemet. Egy másik teremben színek kavalkádja villódzott egy fluoreszkáló ernyőn. A színorgia mintha valamilyen fölfoghatatlan módon magukból a nézőkből vetítődött volna ki. Rajtam kívül láthatóan mindenki élvezetét lelte benne, mert időnként - számomra érthetetlen módon - az egész közönségből fölfakadt a sóhaj vagy a nevetés. Azért egyik-másik színeffektus még engem is megragadott, s ennek hangot is adtam; a fogadtatásból azonban rájöttem, hogy megint bakot lőttem. Mindössze a háromdimenziós színjátékokon voltam képes néha követni egy ideig a cselekmény fonalát, és az is rendszerint megrázó hatással volt rám. Clytassamine-t bőszítették a megjegyzéseim. „Hogyan is volnál képes átérezni, amikor a civilizált magatartást primitív tabukkal méred?” - korholt ingerülten. Elvitt egy múzeumba is. Én másként képzeltem el egy múzeumot; ez főleg olyan szerkezetek gyűjteménye volt, amelyek kívánság szerint hangokat, képeket vagy mindkettőt reprodukálták. Szörnyű dolgokat láttam. Egyre visszafelé mentünk az időben. Szerettem volna látni vagy hallani valamit az én időmből is, de a lány azt mondta, hogy olyan régi időkből képeik nincsenek, csak hanganyaguk. Jó, akkor valami zenét, kértem. Valamit matatott a gép billentyűin. A nagy termet egyszerre ismerős dallam töltötte be lágyan és szomorkásán. Hallatára üresség és végtelen elhagyatottság érzése kerített hatalmába. Emlékek rajzottak bennem, egyszerre mintha körülölelt volna a régi világom, különös módon nem is az, amelyet odahagytam, hanem amelyben gyermek voltam. Elárasztott a vágy, az önsajnálat és a nosztalgia örökre letűnt gyermekkorom minden reménye és öröme iránt, és az arcomon végigfutottak a könnyek. Többet nem tettem be a lábam ebbe a múzeumba. A zene pedig, amely évszázados poraiból föltámasztotta a régi világomat? Nem, nem Beethoven-szimfónia, nem is Mozart-versenymű volt, hanem (be kell vallanom): Édesanyám is volt nékem ... - Te sohasem dolgozol? Senki sem dolgozik? - szögeztem neki egyik nap a kérdést Clytassamine-nek. - De igen, ha úgy tartja a kedvünk - felelte. - No és mi van a kellemetlen munkákkal, .azokkal, amelyeket mindenképpen el kell végezni? - Miféle munkákkal? - kérdezte meglepetten.
John Wyndham: Fogócska 80 szinte mindenki belefog ebbe, ha valamilyen újnak vélt gondolat mocorog benne, az eredmény azonban mindig csak a nagy semmi. - És hogy tudjátok elviselni azt, hogy .nincs vég? - Néha nem könnyű, és van, aki föl is adja, ez azonban bűn, mert ezzel eljátszott minden esélyt. Meg aztán nem is olyan egyhangú, mint gondolod. Minden átköltözés hoz valami újat. Mintha megváltozott volna a világ. A szellem fölbuzog, akárcsak tavasszal a növények nedve. És azok a bizonyos mirigyek, amelyeket te annyiszor emlegetsz, szintén megteszik a magukét, mert az ember sohasem egészen ugyanaz a személy ugyanazokkal a hajlamokkal. A hajlamok az élet során még ugyanabban az egy testben is sokat változhatnak, két testben pedig sohasem azonosak. Ennek ellenére ugyanaz a személy vagy, ugyanazokkal az emlékekkel, újból fiatal, reményekkel teli, a világ ragyogó, és azt hiszed, hogy ezúttal bölcsebb leszel... Új szerelem jön, ugyanolyan édesen és ostobán, mint korábban. Csodálatos, mintha újjászületnél. Csak akkor méltányolhatod ezt igazán, ha ötvenéves vagy, és egyszerre húsz leszel megint. - El tudom képzelni - feleltem. - Ami nekem kijutott, az még ötven évnél is rosszabb volt. De a szerelem!... Négy évig nem is mertem gondolni a szerelemre . . . - De most már gondolsz rá, ugye? - suttogta a lány. Annyi mindent szerettem volna tudni. - Mi történt az én világommal? - kíváncsiskodtam. - Ahogy én láttam, ész nélkül rohant a vesztébe. Gyanítom, hogy valami globális háborúban szinte teljesen eltörölte magát a föld színéről, nem igaz? - Á, dehogy. Egyszerűen kimúlt, hasonlóan minden korábbi civilizációhoz. Semmi földrengető dolog. Visszagondoltam a világomra, annak minden bonyolultságára. A távolság és a sebesség meghódítására, a tudomány előrehaladására. - Egyszerűen kimúlt! - hitetlenkedtem. - Ez valahogy nehezen megy a fejembe. Az nem lehet, hogy „csak úgy kimúlt”. Valaminek el kellett pusztítania. - Semmi sem pusztította el. Megölte az állam, a paternalizmus. A rendcsinálás szenvedélye nem más, mint a biztonság iránti mélyen gyökerező vágy megnyilvánulása. Ez a vágy természetes - a kielégítése azonban végzetes következményekkel jár. Minden megvolt hozzá, hogy megteremtsenek egy statikus világot, és meg is teremtették. És amikor fölmerült a szüksége egy újabb alkalmazkodásnak, a világ a rend kelepcéjében találta magát. Alkalmazkodásra képtelenül, tunyaságra kárhoztatva, elszenderült korábban számos kezdetleges nép is erre a sorsra jutott. Nem volt rá oka, hogy ne mondjon igazat, mégis nehezen fért a fejembe, amit mondott. - Tele voltunk reménnyel. Minden kitárult előttünk. Tanultunk. Kezünket kinyújtottuk a bolygók felé és azokon is túl... - mondtam elmélázva. - Találékonysággal aztán megáldott benneteket az ég, akár a csimpánzokat. Csakhogy vesztetekre nem hallgattatok a bölcselőitekre. Minden újabb fölfedezést - mint valami új ruhát magatokra öltöttétek, alatta azonban ott hagytátok régi férges gönceiteket. Halaszthatatlan szükségetek lett volnaaegy fertőtlenítésre. - Kemény szavak és általánosítok. Ennél azonban összetettebbek voltak a problémáink. - Amelyek főleg a formák és a szokások megőrzése körül forogtak. Úgy látszik, az elkerülte a figyelmeteket, hogy a Természet az növekedés, és a megőrzés csak véletlen ... Amit a kő és a jég megőrzött, az csak az élet képzete, ti azonban azt mindig örök igazsággá fújtátok föl, és igyekeztetek megörökíteni a helyi tabukat. Gondolataim hirtelen visszazökkentek a jelen helyzetemre. - De tegyük föl, hogy én most visszatérek, és fölvilágosítom őket a jövőről. Minden megváltozhatna. Nem az következik-e ebből, hogy el van zárva előttem a visszaút? - szögeztem neki a kérdést. A lány elmosolyodott.
- Te azt hiszed, Terry, hogy rád hallgatnának, amikor a bölcselőikre sem figyelnek oda? - De ilyen veszély nem is fenyeget. Ugyanis semmi szándékom visszatérni. Nem szeretem a világotokat. Dekadensnek és sokban erkölcstelennek ítélem meg, de itt legalább egy épkézláb ember vagyok. Újból elmosolyodott. - Milyen fiatal vagy még, Terry. Milyen biztos abban, hogy mi a jó és mi a rossz. Nagyon megható. - Az ördögbe is - fakadtam ki nyersen -, kell lennie valamilyen normának! Normák nélkül hol lennénk? - Nos hát hol vagytok? Ott, ahol egy fa, egy virág vagy egy pillangó. - Mégiscsak többek vagyunk, mint a növény vagy az ál-lat. . , - ítéleteinkben azonban nem vagyunk istenek. Ti mit kezdetek az ellenkező normákkal? Dicső háborút viseltek ellenük? Jobbnak láttam ejteni a témát. - Más bolygókra eljutottunk? - kérdeztem. - Ti nem, de a következő civilizációnak sikerült. A Marsot túl öregnek, a Vénuszt túl fiatalnak találták számukra. Arról álmodoztatok, hogy az ember belakja a világmindenséget; ebből sajnos nem lett semmi, a későbbiek újból nekiveselkedtek. Külön emberfajtát tenyésztettek ki erre a célra, mint ahogy mindenféle másra is. Sikerült egészen különös, nagymértékben specializált férfiakat és nőket kitenyészteniük. Ők még nálatok is fanatikusabb „rendcsinálók” voltak: a véletlent teljesen száműzték, ami földrengető ostobaság. Katasztrofális véget értek. A specializált típusok mind elpusztultak. Alig maradt több néhány százezer embernél, olyanok, akikben még volt elég alkalmazkodóképesség ahhoz, hogy mindent elölről kezdjenek. - Ezek szerint ti megvetitek a rendet meg a normákat? - A társadalmat mi már nem tekintjük tervezőmérnöki problémának, az egyéneket pedig olyan alkatrészeknek, amelyekből tetszőleges szerkezetet lehet összeállítani. - Ehelyett ültök a feneketeken, és egykedvűen vártok a végre? - Ugyan már, hova gondolsz? Megőrizzük magunkat, hogy legyen az esélynek mivel operálnia. Az élet eleve véletlen műve volt, mint ahogy annak köszönhetjük a fönnmaradásunkat is. Lehet, hogy több véletlen már nem lesz, másfelől viszont ki tudja, hátha? - Ez nagyon úgy hangzik, mint a defetizmus. - A végén úgyis ott a vereség, a hideg. Előbb a naprendszer, aztán a galaxis, majd az univerzum, a többi néma csend. Ezt nem elismerni ostoba hívság. - Elgondolkodott, majd így folytatta: - És mégis, virágot ültetünk a saját gyönyörűségünkre, mit sem törődve az örökkévalósággal. Nem szerettem ezt a világot. A velejéig idegen gondolkodásmódját. Az örökös erőfeszítést, hogy próbáljam megérteni, ami amennyire fárasztó volt, annyira terméketlen. Egyedül Clytassamine-ben leltem vigaszt és megkönnyebbülést. Az ő kedvéért leromboltam magam körül azokat a gátakat, amelyeket az utolsó néhány év keserűsége emelt körém, és azoknak az éveknek az okán még mélyebben belészerettem. így hát volt egy második okom is rá, hogy ne legyek engedelmes eszköz Hymorell tervében. Jóllehet még Clytassamine sem volt képes ezt a helyet édenné tenni számomra, de ha már egyszer kikerültem a pokolból, kívül is akarok maradni rajta. Ennélfogva számolatlan órákat töltöttem az átviteli mechanizmus tanulmányozásával, igyekezvén minél alaposabban megismerni azt. Lassan haladtam előre, de végül is kezdtem kapiskálni a működési elvét. Aggodalmam azonban nem oszlott el. Sehogy sem tudhattam, vajon Hymorellnek sikerül-e minden szükséges alkatrészhez hozzájutnia. Lelki szemeimmel látni véltem, amint éjt nappallá téve ott görnyed tolószékemben a szerkezet fölött, amely engem ismét abban a nyomorult testben való szenvedésre kárhoztatna. Ez az örökös feszültség egy idő után az idegállapotomon is kezdett
81 John Wyndham: Fogócska megmutatkozni. Már-már ott tartottam, hogy rettegtem az elalvástól, nehogy megint abban a tolószékben ébredjek föl. Clytassamine-en is meglátszott az aggodalom. Bárcsak egészen bizonyos lehettem volna az aggodalma okát illetően! Bizonyára ellentmondásos érzelmek dúltak benne. Kétségkívül érzett irántam némi vonzalmat, amelyben volt egy adag anyáskodás és bizonyos felelősségtudat is. Mélyen átérezte az én visszatéréstől való rettegésemet, ám nem kevésbé aggaszthatták Hymorell mostani szenvedései is. És akkor, amikor hat hónap múltán már-már kezdtem reménykedni, megtörtént. Méghozzá minden intő jel nélkül. Nyugovóra tértem a nagy zöld palotában - és otthon ébredtem föl, gyötrő fájdalommal a hiányzó lábamban. Mindent úgy találtam, ahogy elhagytam, olyannyira, hogy azonmód nyúltam a narkós üveg után. Miután kissé magamhoz tértem, valamit fölfedeztem, ami korábban nem volt ott. Mellettem az asztalon foglalt helyet, és hasonlított egy félig összeszerelt rádiókészülékhez. Az biztos, hogy ez nem az én művem. Ettől eltekintve az egész kaland akár álom is lehetett volna. Hátradőltem a székemben, és alaposan szemügyre vettem azt a vezetékhalmazt. Majd közelebbről is megvizsgáltam, anélkül hogy hozzányúltam volna. Elég kezdetleges tákolmány volt ahhoz az átviteli géphez képest, amelyet a Clytassamine által Cathalunak nevezett helyen alkalmam volt tanulmányozni, hamarosan észrevettem azonban a hasonlóságokat, és rájöttem a módosításokra is. Addig-addig vizsgálgattam a szerkezetet, amíg el nem nyomott az álom. Az átaludt órák számából ítélve Hymorell alaposan meghajszolhatta a testemet. Ébredés után erősen törni kezdtem a fejem. Az épségben és egészségben eltöltött hónapok megérlelték bennem azt a szilárd elhatározást, hogy a mostani helyzetemből ki kell szabadulnom. Erre két út van adva. Az egyik, mint mindig, most is nyitva áll. Itt van azonban most az átviteli gépezet is. Sokat nem értettem hozzá. Azt is kétségbe vontam, hogy ha megpróbálnám, sikerülne-e áthangolnom és semmi kedvem nem volt kísérletezni. Egyfelől, akármilyen ellenszenves is az a másik világ, ott van Clytassamine, és segíthet; másfelől, annyit azért megértettem, hogy könnyen még a mostaninál is kínosabb helyzetben találhatnám magamat. Ezért meghagytam úgy, ahogy Hymorell beállította. A legfőbb nehézséget abban láttam, hogy a gépnek itt kell maradnia. Neki is hátra kellett hagynia, de szerintem ő föl sem tételezte rólam, hogy én is használni tudom. Ám ha én is használom, nekem is itt kell hagynom, és ő újból fölhasználhatja. Azon kell lennem, hogy ebben megakadályozzam. Az kockázatos lenne, ha a gépet úgy állítanám be, hogy elpusztítsa önmagát. Az átvitel jórészt hipnotikus folyamat, és semmi esetre sem pillanatnyi. Nagyon is fura dolog történhetne, ha a gép azalatt semmisülne meg, amíg az átvitel folyamatban van. Ezenkívül megint építhetne egy másikat. Mindaddig, amíg él, ezt megteheti... Ez nagyon is egyértelművé tette a megoldást... Amikor elkészültem a tervemmel, többször is próbálkoztam a géppel, az ellenlábasom azonban erősen kötődött a testéhez, és észnél volt. Beláttam, hogy álmában kell elkapnom, mint ő engem, ezért négyórás időközökben kapcsoltam be a gépet. Nem tudom, hogy túljárt-e az eszemen, vagy egyszerűen szerencséje volt. Már egy évvel korábban beszereztem a mérget, hogy kéznél legyen, ha elviselhetetlenné válik a helyzetem. Első gondolatom az volt, hogy lenyelem egy kapszulában, amely csak bizonyos idő múltával olvad el. De aztán elvetettem ezt a tervet, mert mi lesz, ha valami közbejön, és nem sikerül időközben az „átköltözés”. Ehelyett betöltöttem a mérget a narkós üvegbe. A kristályok ugyanolyan fehérek voltak, mint a csillapítószeré, csak valamivel nagyobbak. Amint megéreztem a szerkezet reagálását, könnyebben ment, mint gondoltam. Megragadtam a két fogantyút, és minden figyelmemet a
lencsére összpontosítottam. A fejem szédült, a szoba imbolygott és elhomályosult körülöttem, s amikor kitisztult a fejem, ott voltam Clytassamine mellett a zöld szobában. Kinyújtottam feléje a kezem, de félúton megtorpantam, mert megütötte a fülemet a lány halk szipogása. Azelőtt sohasem láttam őt sírni. - Mi van veled, Clya? Mi a baj? - kérdeztem. Pillanatra mozdulatlanná merevedett. Aztán hitetlenkedve felém fordult. - Csak nem ... te vagy, Terry? - De még mennyire. Megmondtam neked, hogy én nem hagyom magam oda visszaküldeni - nyugtattam meg. Mélyet sóhajtott. Aztán megint elpityeredett, de másképpen. Átöleltem. Kisvártatva megkérdeztem: - Clya, mi történt? Mi bajod van? - Hymorell - szipogta. - A te világod valami rettenetes dolgot művelt vele. Amikor visszajött, rideg volt és keserű. Egyre a fájdalomról és szenvedésről beszélt, és ... durva volt hozzám. Nem nagyon lepett meg a dolog. Ők keveset vagy semmit sem tudtak betegségről meg más testi kellemetlenségekről. Ha a testük a legkisebb mértékben hibássá vált, kicserélték. A szenvedést mint tanítómestert örök időkre száműzték. - Veled mért nem történt ugyanaz? - kérdezte. - Azt hiszem, eleinte én is olyan voltam - ismertem el. - Az ember azonban rájön, hogy az nem sokat segít. - Féltem tőle. Durva volt - ismételgette. Két napig le sem hunytam a szemem, hogy biztos legyek a dolgomban. Tudtam, hogy mihelyt fölébred, legelőször a gyógyszer után kell nyúlnia, de nem volt értelme kockáztatni. Aztán elaludtam. Amikor fölébredtem, megint itt találtam magam. Hirtelen riadtam föl. Azonnal megértettem, hogy a narkó valami módon fölkeltette a gyanúját, és nem nyúlt hozzá. A gép ott hevert mellettem, és keskeny füstcsóva kígyózott elő belőle, mint égő cigarettából. Feléje nyújtottam a kezemet, de az óvatosság visszarántatta velem. Előbb megkerestem a vezetéket, és eltéptem. A huzalok között megpillantottam egy apró dobozt, amelyhez egy izzó gyutacs volt odaerősítve. Sietve kihajítottam az ablakon. Úgy látszik, ő is tekintetbe vette a biztonsági rátartást: fél óra is eltelt a robbanásig. A narkóra pillantottam. Majd megvesztem a fájdalomtól, de nem mertem hozzányúlni. Odagörgettem a székemet a konyhaszekrényhez, amelyben a tartalékot tartottam. Ám amikor az üveget kézbe vettem, megtorpantam. Valódinak látszott, és érintetlennek, de hát épp ez a fifika benne. Kimérten a kandallóba vágtam az üveget, hogy ripityára tört, és a telefonhoz gördítettem magam. Az orvos eléggé mord volt velem, de azért kijött, és hál’ Istennek, hozta magával a szert is. Különböző terveken törtem a fejem. Például mérgezett tűről, amelyet megfelelő helyen a szék karfájába rejtek. Vagy fertőzésről, amely néhány nap alatt lobbanna fel - ez azonban túl kockázatos volt a lehetséges elhúzódása miatt. Az előbbivel kapcsolatban viszont egy olyan problémával ütköztem össze, amely több más elgondolásomat is keresztülhúzta. Az a helyzet, hogy a nyomorékok rá vannak szorulva másokra. Amúgy is nehéz legveszélyesebb mérgekhez hozzájutni; ha pedig az ember olyanaközvetítőre van ráutalva, aki kész áthágni a törvényt, akkor szinte lehetetlen. Hasonló akadályok álltak útjában annak is, hogy néhány rúd dinamitot szerezzek. Egy időzítőkapcsolót azonban minden kérdezősködés nélkül vásárolhattam - és meg is tettem. Úgy éreztem, sikerült egy ügyes megoldást találnom. Régi szolgálati pisztolyom pontosan arra a helyre volt becélozva, ahol a fejem lenne a gép mellett. Csak ha nagyon keresi valaki, akkor találja meg a cső végét a könyvek között. Úgy állítottam be, hogy a gépen lévő két fogantyú megragadása kapcsolja be az időzítőszerkezetet. így módomban lesz az időzítést is beállítanom és a gépet is működtetnem. Kétórás biztonsági rátartás elteltével a kapcsoló élesre állítja a fegyvert. Ha úgy adódna, hogy nem sikerül az átvitel, akkor csak az időzítőt kell újraállítanom.
83 John Wyndham: Fogócska Három napot kivártam, gondolván, hogy Hymorell ugyanolyan óvatos lesz az alvással, mint én, mivel nem tudhatja, hogy a kis bombája sikeresen megtette-e a magáét. Akkor megpróbáltam, és sikerült. Három nap múlva azonban újfent ott ültem a tolószékemben. Az az átkozott Hymorell óvatos duhaj volt. Nyilván egyből szemet szúrt neki a kapcsolóhoz vezető extravezeték. Mert el volt csípve ... Ám én is megleltem az ő kis meglepetéscsomagját: ha nem kapcsolom szét, mielőtt a géphez nyúlok, az elolvadt volna, és vele talán jómagam is. (Ezúttal hőre érzékeny kapcsolót használt: akkor kapcsolt volna be, ha lehűl a szoba; nagyon ügyes.) A pisztolynak meg az időzítőkapcsolónak nyoma veszett, bár földúltam értük a székem hatókörében az egész lakást. A pisztolyt nem találtam meg, csak a kapcsolóra bukkantam rá a lépcső alatti sufniban. Egy gyutacsot működtetett volna, amely viszont nyilván a pisztolygolyókból kiszedett szürke port lobbantotta volna lángra. A közelben papír és olajos rongy volt fölhalmozva. Mihelyt megbizonyosodtam róla, hogy több álcázott kelepce nincs körülöttem, hozzáláttam egy saját fogadószerkezet kidolgozásához. Volt egy olyan akna - a németek használták egykor -, amely csak akkor robban föl, amikor a hetedik teher is átmegy fölötte..Az elgondolás nem rossz. Vagy két napot dolgoztam rajta, mielőtt újra odaültem az átviteli gép elé. Már kezdett elegem lenni ebből a fogócskából, bár ez a párbaj aligha ér véget, amíg az egyik fél túl nem jár a másik eszén. Ám amíg a szokásos két napot ébren töltöttem, és próbáltam kitalálni, mit forralhat még a fejében a riválisom, ha az én legutóbbi kis trükköm nem üt be, eszembe ötlött valami. Elmondtam Clytassamine-nek: - Figyelj ide.! Mi lenne, ha hozzátok hasonlóan én is átköltöznék egy gyengeelméjűbe? így ha ő megint betoppanna, az a lüke foglalná el a helyemet a tolószékben. Aztán mindketten itt maradnánk, és ezzel befejeznénk a játszmát. A lány megrázta a fejét. - Aludnod kell, Terry! Kezdesz kótyagos lenni. Hiszen a szellemed az, amely helyet cserél. Teljesen mindegy, hogy milyen testbe bújnál.
a kellemes is szertefoszlott, ami még odakötött. Börtön volt számomra, fojtogatott és iszonyattal töltött el az a kilátás, hogy több emberöltőt is itt kell leélnem. Most, hogy a régi szenvedéseimhez való visszatérés elvesztette valószínűségét, az itteni távlatok - más oldalról ugyan, de alig vagy egyáltalán nem tűntek fényesebbnek. Először fordult meg a fejemben, hogy a halandóság talán az élet egyik legfontosabb sajátja. Nyomorúságosán csüggesztőnek éreztem a csaknem örök élet kilátásait ... Ezek az aggodalmak azonban fölöslegeseknek bizonyultak. Csöppet sem fenyegetett az öröklét veszedelme. Reményvesztetten álomra szenderültem a nagy zöld palotában, és amikor fölébredtem, itt voltam ezen a helyen. Nem nagyon értem, hogy csinálta ezt Hymorell. Gondolom, ő is belefáradt a fogócskánkba. Valószínűleg csinált egy olyan közönséges átviteli gépet, amilyet ők használnak a saját világukban. Aztán a másikkal összekapcsolva egyfajta háromszögátvitelt valósított meg, minden bizonnyal két lépcsőben. Föltéve, ha a másik átvitel is olyan jól sikerült, mint az én oldalamon, akkor Hymorell visszatért a saját testébe, az én tolószékembe pedig ennek az intézménynek egy gyengeelméjű páciense költözött be. Ezzel sikerült engem elválasztania az átviteli masinától. Mihelyt fölfogtam a történteket, azon nyomban írtam itteni nevemen egy levelet, és egy ismerősének kiadva magam, érdeklődtem Terry Molton sorsa felől. így tudtam meg, hogy meghalt. A jelek szerint áramütést szenvedett, amikor egy kísérleti rádiókészülékkel babrált. A rövidzárlat nyomán tűz keletkezett a lakásban, a tüzet azonban még idejében fölfedezték és eloltották, mielőtt tovaterjedhetett volna. Mindez körülbelül három órával azután történt, hogy én ezen a helyen fölébredtem. Nehéz itt a helyzetem. Há Stephen Dallboynak vallom magam, akkor ápolásra szoruló idióta vagyok; ha viszont azt állítom, hogy Terry Molton vagyok, akkor azt hiszik rólam, hogy hallucinálok. Arra kevés eshetőséget látok, hogy visszakapjam jogos tulajdonomat, csak abban reménykedem, sikerül elhitetnem magamról, hogy elég normális
Igaza természetesen. Kótyagos vagyok. A harmadik naponaz - lesz, ami leszvolt, - muszáj volt lefeküdnöm. Vagy tizennégy órát alhattam ő időszámításuk szerint, és ugyanott ébredtem föl, ahol lefeküdtem. Ez nagyszerű. Nem tudtam elhinni, hogy ennyi idő alatt ne tett volna kísérletet, ha módja lett volna rá. Jogosan gondolhattam tehát, hogy kis szerkentyűm ezúttal működött, és végre szabadabban lélegeztem. Napról napra nőtt a biztonságérzetem. Az első öt-hat éjszaka után az elalvástól való félelmem is alábbhagyott. Végre kezdtem úgy érezni magam, mint ennek a másik világnak a polgára, és helyet kerestem benne, magamnak. Végeláthatatlan jövővel a tarsolyomban eszem ágában sem volt tétlenül a hasamat vakarni, mint a többiek. - Lehet, hogy van még egy esély - szóltam Clytassamine-hez de olyasmiről nem hallottatok, hogy az esélyt meg is lehet teremteni? A lány elmosolyodott, érzésem szerint kissé fásultan. - De igen, tudom - mondta. - Első két „emberöltőm” folyamán én is így gondolkodtam. Te még olyan fiatal vagy, Terry - tette hozzá, szomorkás vágyakozással legeltetve rajtam a tekintetét. Nem tudnám megmondani, mért tört rám akkor olyan hirtelen a változás. Az is lehet, hogy nem volt olyan hirtelen, s egy ideje már
vagyok, és akkor kiengednek innen. Végeredményben ez sem lenne rossz megoldás. Mindenesetre van egy minden részében épkézláb testem. És talán hasznát is tudom venni itt, egy olyan világban, amelyben legalább úgy-ahogy kiismerem magam. Összességében többet nyerek, mint vesztek. Mindazonáltal én vagyok Terry Molton.
érlelődött bennem, de ahogy ott viszonoztam a pillantását, azon kaptam magamat, hogy egészen más szemmel nézek rá, és valami hidegség öntött el iránta. Először történt, hogy istennői alakja és fiatal szépsége mögé láttam. Belül öreg volt, öreg és fásult - számomra elérhetetlenül öreg. Rólam úgy vélekedett, mint egy gyerekről, és úgy is kezelt. Valódi ifjúságom heve szórakoztatta őt, talán egy időre saját ifjúságát is fölidézte. De most már elunta ezt a játékot - és én is fárasztom őt. Mindez megvilágosodott bennem abban a pillanatban, amikor az iránta érzett szerelmem ellobbant, amikor a bája mögött egyszerre megláttam a tapasztalt nő rafináltságát, és minden mozdulata mögött a begyakorolt mesterkéltséget. Ráébredtem, hogy üdesége csak színlelés volt. Hosszú percekig nem tudtam levenni róla a szememet. - Nincs rád szükségem többé - mondtam szemrehányóan. - Többé nem vagyok számodra szórakoztató. Neked Hymorell kell. - Igen, Terry - felelte megadóan. A következő egy-két napban azon morfondíroztam, mit tegyek. Ezt a világot én sohasem kedveltem. A meddőségét, a hervadását. És most az
valóban Stephen Dallboy. Az esetleges további fejleményekről értesíteni fogjuk önöket.
. . . Mint látják, uraim, egy jól felépített hallucinációval állunk szemben, ám ha ennél súlyosabb baj nincsen, akkor kétségkívül el fogjuk próbaképpen bocsátani a páciensünket, ha eljön az ideje. Úgy érezzük azonban, hogy meg kell ismertetnünk önöket egy-két ellentmondásos mozzanattal. Az egyik az, hogy jóllehet a két ember soha nem találkozott egymással, Stephen Dallboy behatóan ismerni látszik Terence Molton életének legapróbb részleteit is. A másik, hogy amikor betegünket próbaképpen szembesítettük Molton két barátjával, rögtön a nevükön szólította őket, és mindent tudott róluk, ezek legnagyobb megrökönyödésére, mivel állításuk szerint a legkisebb mértékben sem - hacsak talán a beszédmodorában nem - emlékeztet Terence Moltonra. Mellékeljük a teljes jogi bizonyítékanyagát annak, hogy betegünk
Kiváló tisztelettel: Jesse K. Johnson (orvos-igazgató)
Baranyai Gyula fordítása Zórád Ernő rajzai
LEXIKON GONDOLATÁTVITEL Más szóval telepátiának mondjuk (tele távol, pathosz - érzés; a szó görög eredetű). Gyakran felbukkan a fantasztikus irodalomban, leggyakrabban földi emberek egymás közti gondolatkapcsolata vagy földiek és idegenek kommunikációja vagy ember és állat szavak nélküli beszélgetése kapcsán. Természetesen számos variáció létezik ezeken kívül is. H. G. Wells Emberistenek (Mén Like Gods; 1923) c. regényében Utópia lakói telepatikusán érintkeznek egymással és a földiekkel - ezzel tulajdonképpen felsőbrendűségüket vélik bizonyítani. John Wyndham Újjászületés (The Chrysalids; 1955) c. művében telepata gyerekek gondolatcsápok kinyújtásával beszélgetnek. Ez nagy bűn: a háború utáni korszakban, amely természetesen atomháború utáni éveket jelent, az el-fajzás, azaz a mástól való különbözés megbocsáthatatlan. Hasonlóképpen vélekednek Theodore Sturgeon The Dreaming Jewels(Álmodó drágakövek; 1950) c. regényében is; itt egy telepatikus képességekkel rendelkező fiút kegyetlen eljárásokkal próbálnak leszoktatni különös tulajdonságáról, mert azt hiszik, hogy ez a képesség nem emberi, a gyerek pedig szörnyszülött. Frank M. Robinson The Power (A hatalom; 1956) c. alkotásában gonosz telepata szuperember (Id. Szuperemberek) riogatja a gyanútlan emberiséget. Egy bátor tudós szembeszáll vele. Frederik Pohl Drunkard's Waik (kb. Az iszákos sétája; 1960) c. regényében gondolatátvitelre képes halhatatlanok megpróbálják megóvni az emberiséget a lappangó telepatikus hatalmaktól. Ez azonban nem mindig sikerül nekik. Tiger! (Tigris! Bester Tiger! Tigris!;Alfréd 1956) c. művének hősét, Gully Foyle-t telepatikus tulajdonságokkal ruházza fel. Ilyen módszerrel deríti fel Foyle, hogy űrhajótörése után miért hagyta őt cserben a rakétaroncs mellett elsüvítő jármű ... A gondolatátvitel gyakorlati alkalmazását' leginkább a pszichiáterek végzik .. . mármint a jövőben. Ezért nem véletlen, hogy például Roger Zelazny The Dream Master (Az álmok ura) c. művének főszereplője egy kitűnő, de végtelenül arrogáns pszichiáter, Charles Render, aki pácienseinek kezelése közben, azok gondolataiban váratlan stresszhatásokat észlel. A megoldás az ő
kezében van . . . John Brunner The Whole Mán (A teljes ember) c. művének hőse pszichológiai problémái ellenére sikeres lélekbúvárrá küzdi fel magát, akinek fő szakterülete a telepátia lesz. Az idegen civilizációk képviselői is gyakran lépnek gondolatkapcsolatba a földiekkel. Ez történik Clifford D. Simák Time is the Simplest Thing (Az idő a legegyszerűbb dolog) c. regényében is. Itt az emberek a világűr legtávolibb pontját is elérhetik telepatikus agyhullámaikkal. Shepard Blaine a legkiválóbb gondolatátvivők közé tartozik. Egy idegen bolygón tett látogatása alkalmával szinte megbénul az elméje: egy-idegen lány hatol telepatikusán be az agyába, és különös javaslatot tesz: Cseréljünk tudatot, haver! ... John Wyndham Midwich Cuckoos (Midwichi kakukkok; 1957) c. regényében idegen lények „távmegtermékenyítik" egy tengerparti falucska asszonyait, az így született gyermekek telepaták, és földön kívüli távirányítással a Föld meghódítására, az emberiség leigázására törekszenek. Az állatokkal való kommunikáció egyelőre nem könnyű számunkra, akár saját bolygónkon, akár a Naprendszeren kívül próbálkozunk vele. Jack Sharkey Arcturus Three Times (Háromszor Arcturus; 1963) C. elbeszélésében a kozmozoológusok az ún. kapcsolatgép segítségével hatolnak be idegen bolygók állatainak pszichikumába. Clifford D. Simák A város (City) c. regényében a kutyák és az emberek kerülnek telepatikus kapcsolatba. Cordwainer Smith Patkány-sárkány játék (The Game Of Rat And Dragon; 1970) c. elbeszélésében a hipertérben a száguldó űrhajók utasait gyógyíthatatlan téboly támadja meg, ezt az ún. sárkányok okozzák. A harcot a telepaták veszik fel ellenük, agyukra egyfajta telepatikus erősítőt, fénybombázót kapcsolnak, és fegyvertársaik, a macskák segítségével megsemmisítik a gyűlölködő idegeneket. Az emberek és a macskák gondolatban kapcsolatban állnak. a cicusok ugyanis hamarabb érzékelik az ellenség jelenlétét. Némely fénybombázó számára macska fegyvertársa többet jelent, mint bármely ember...
GRAVITÁCIÓ A gravitáció, a nehézségi erő a földi élet egyik legelkerülhetetlenebb velejárója. Amikor az írók hőseiket az űrbe kezdték röpíteni, a. csökkent gravitáció vagy annak teljes hiánya a Kozmosz csodái között szerepelt. Verne Gyula Utazás a Hóidba (1873) c művének hősei csodálkozva észlelik, hogy lövegkocsijukban minden és mindenki lebeg, és roppant élvezik ezt a különös állapotot. Az író szerint a súlytalanság állapota akkor következik be, amikor a Föld vonzóereje már nem, a Holdé pedig még nem hat a lövegre .. . Bármely vonzó témának ígérkezett is a gravitációnélküliség, számos szerző azon munkálkodott, hogy űrhajóin vagy űrállomásain mesterséges nehézkedési erőt alkosson meg. Kedvenc módszerük az űreszköz tengely körüli forgatása, segítségével centrifugális erőt lehetamelynek létrehozni, ez történt Arthur C. Clarké Randevú a Rámával (1973) és Harry Harrison Captive Universe (Fogoly univerzum; 1969) c. regényeiben. Ha a mesterséges nehézkedés valami hiba miatt nem jön létre, ez számos bonyodalomhoz vezethet. Erről ír Pierre Boulle Szerelem és nehézkedés c. rövid történetében (1957). Egy ifjú pár nászútja körül támadnak problémák, hiszen a súlytalansági állapotban viszonylag nehéz összebújni, és maradéktalanul érvényesül a hatás-ellenhatás elve is . .. A pörgésben lévő űrhajót roppant hátrányosan érintheti a Coriolis-erők hatása. Ez az erő akkor nem lép fel, ha az űrhajó gravitációját állandó lineáris gyorsulás eredményezi. Ezt a problémát a sci-fi írók úgy szoktákgravitációs kiküszöbölni, hogy saját felfedezésű generátorokat alkalmaznak. Leghíresebb ezek közül James Blisch spin-dizzy-je, amely a Cities in Flight (Repülő városok; 1970) c. regényciklusában tűnik fel. A centrifugális erő a bolygók gyorsabb forgását is eredményezheti, ennek következtében növekszik a gravitáció. Hal Cle-ment Star Light (Az elveszett rakéta; 1954) c. regénye a Mesklin bolygón játszódik. Itt olyan életformák fejlődtek ki, amelyek alkalmazkodtak a megnövekedett nehézségi erőhöz. A földiek számára azonban már nehezebb az alkalmazkodás
85 Lexikon Még ennél is erősebb gravitációs teret várhatunk olyan rendkívüli anyagsűrűségű és tömegű kozmikus objektumoknál, amelyek összeomlott anyagból állnak. Ennek az anyagnak már nincs atomos szerkezete, az atommagokat alakító érők nem hatnak, a rendkívüli sűrűség úgy jön létre, hogy az egyre növekvő gravitáció egymáshoz préseli a protonokat és a neutronokat. Ez a jelenség szerepel Larry Niven Neutron Star (Neutroncsillag; 1966) c. regényében, amelyben egy űrhajó próbál elhaladni egy
fent említett égi objektum mellett, ez számos fizikai fejtegetésre nyújt alkalmat a műben. A legnagyobb gravitációs mezők jelenléte felvetette a fekete lyukak ötletének felhasználását is. Szintén Larry Niven utaztatja keresztül hőseit - egy ilyen „sötét folton” a Hole Man (Lyukember; 1973) c. elbeszélésében. Charles Eric Maine Count-down (Visszaszámlálás; 1959) c. regényében a gravitációról úgy vélekedik, hogy az nem más, mint a téridő görbülete. A mű főhőse azt javasolja, hogy egyszerűen görbítsük a téridőt a másik irányba, ez tulajdonképpen az
antigravitáció más szavakkal való megfogalmazása. Fizikusok, vigyázzatok!...
TJ
Felhívás! Tekintettel a fokozott érdeklődésre, régi olvasóink részére tartalékoltunk néhány példányt a Galaktika folyóirat korábbi számaiból, amelyek megvásárolhatók a Móra Ferenc Könyvesboltban, Bp. V., Múzeum krt. 39.
TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS FOLYÓIRAT Megjelenik havonta Főszerkesztő: Sziládi János Főszerkesztő-helyettes: Kuczka Péter Kiadja a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Felelős kiadó: Sziládi János igazgató Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest XIV., Május 1. út 57-59. Telefon: 212-390. Levélcím: Budapest, Pf. 277. 1392 (86-3183), Szikra Lapnyomda, Budapest Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató
Terjeszti a Magyar Előfizethető bármelyPosta hírlapkézbesítő postahivatalnál, a Posta hírlapüzleteiben és Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR), Budapest V., József nádor tér 1. 1900, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással 215-96162 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj fél évre 168 Ft, egy évre 336 Ft. Egyes szám ára 28 Ft. ISSN 0133-2430
Munkatársak: Halmos Ferenc olvasószerkesztő, Zigány Edit tervező Szentmihályi Szabó Péter főmunkatárs Beszédes Natasa tördelőszerkesztő. Bittó Éva szerkesztőségi titkár
Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat, H-1389 Budapest, Postafiók 149. A folyóirat a Szovjetunióban, az NDK-ban, Csehszlovákiában, Romániában, Bulgáriában, Lengyelországban a helyi postahivatalokban rendelhető meg
Kéziratokat és képeket nem őrzünk meg és nem küldünk vissza!
Júniusi számunk tartalmából: R. Sheckley A hivatásos bűnöző R. Silverberg A sárkánygyíkok nagyasszonya H. Franké néhány rövid novellája és egy meglepetés: a világirodalom Ismert klasszikusa a Galaktika hasábjain. Írásához a r ajzokat Tóth Tamás készítette.
