Olvasóink már első két számunk megjelenése után választ követelő levelekkel árasztottak el bennünket. Úgy gondoltuk, a kérdés horderejéhez méltóan nyilvánosan válaszolunk. Mindenekelőtt vegyük szemügyre, mi is okozott levélíróink számára megoldhatatlan rejtélyt. A számtalan formában megfogalmazott kérdést így összegezhetnénk: Miként lehetséges, hogy új köntösű lapunkat két teljes forinttal olcsóbban adjuk, mint elődjét? (Sokan talán a papírra gyanakodnak. Alaptalanul.) E történelmi jelenünkben valóban szokatlan tény úgy hatott olvasóinkra, mint valamikori közönségére a dadaista kiáltvány. Belátjuk, hogy - enyhén szólva - gyanús, ha a mai világban, amelyben minden többe kerül, mint előző nap, előző héten, előző hónapban, azzal áll elő egy kiadó, egy folyóirat szerkesztősége, hogy kiadványát közkívánatra sűrűbben jelenteti meg, nagyobb terjedelemben, gazdagabb tartalommal, és mindezt - horribile dictu még olcsóbban is. Megértjük a hitetlenkedést, azon sem csodálkozunk, hogy néhány levélírónk e tényt olcsó reklámfogásnak vélte. Pedig csupán korunk jelszavát tettük magunkévá: takarékoskodás. Szerkesztőségünk fele létszámmal végzi munkáját. Mindez, tudjuk, csepp a felelős tengerben. De ösztönző számunkra, hogy az emberiség kezd rájönni végre, hogy amit Afrika éhezőin megtakarított, azt fegyverekre költötte, és hogy ezután a természettel, a levegővel és mindenekelőtt a fegyverekkel kell takarékoskodni, hogy maradjon még, aki takarékoskodhat. Ha erre tart a világ, talán még azt is megérjük, hogy maga Pinochet úr is valósággal fogához veri majd a kézigránátokat. Persze, ez a takarékoskodás sem a teljes igazság. Hosszú töprengés után úgy döntöttem - ha fejem veszik is érte -, kifecsegem a két forint árcsökkentés rejtélyének megoldását, de tovább ne adják! Odaátról - ahol két nap van az égen, és az összes galaktikák legapróbb dolgai is számon tartatnak a központi vezérlő-agy memóriájában - pénzelnek minket. Mert másképp hogyan is tehetnénk?
Herbert W. Franke
A megbízatás Weinbrenner Rudolf ford. 2
Paul Darcy Boles
Tengerparti történet Damokos Katalin ford. 4
Marion Z. Bradley
Egy tucatot mindenből Gálvölgyi Judit ford. 10
Fredric Brown
Fogócska Gálvölgyi Judit ford. 12
MŰHELY
Spider és Jeanne Robinson FILM, TV, VIDEÓ
Lőrincz L. László
Várkonyi Tibor: Az Univerzum „közepén”? 14 Nagy Péter: Sci-fi az oktatásban 17 Weinbrenner Rudolf: Emlékezetünk hézagai 19 Csillagtánc F. Nagy Piroska ford. 21 Kóczián János: Humor a fantasztikus filmben 54 Hírek új filmekről 55 Kóczián János: Kék villám 56
Az Invázió elmarad 59
Dévényi Tibor
Varioputer 74
Dévényi Tibor
A szemtanú 75
KÖNYVEK
Tornász Matkowski HÍREK
Theodore Sturgeon
Nemere István: Élni, bármi áron? 77 Nemere István: A megosztott ember kínjai 77 Weinbrenner Rudolf: Álmok - és rémálmok - az időről 78 Weinbrenner Rudolf: Egy pompás almanach 80 Szoboszlai Margit: Antares 79
A paraván mögött Nemere István ford. 81 World SF. 1985 87 Isten veled, Ted Sturgeon 88 Mi van az SF tájékoztató 33. számában? 89 Rövid híreink 89
Tehetség Gálvölgyi Judit ford. 92 Galaktikus horoszkóp 96 A borító Ámon László munkája
HERBERT W. FRANKE
A szokatlan dolog mindig hihetőnek bizonyul. A hihetetlen viszont ritkán igaz. Egy beteg fantáziál. Elbeszélésébe beleágyazódik a valóság magva. Ám meséje csak azzal magyarázható, hogy hallucináció - így értékelik az orvosok. Egyetlen történés sem megy végbe ok nélkül. Egy sem okozat nélkül. Sokszor egészen jelentéktelen az ok, ám az okozat akár világrengető is lehet. De megállapíthatók-e az okok abszolút pontossággal? Az orvos a beteg ágya mellé ült, s gyengéden megfogta a kezét. - Nos, mesélje el a történetét még egyszer. De kérem, csak szép nyugodtan! Mi hiszünk magának. A páciens kimerülten hanyatlott hátra párnájára. Halkan nekifogott a történetnek, miközben szederjesre színeződött ajka reszketett. - Annak idején egészen kis emberként kezdtem. Ma viszont a szervezési ügynökségem világhírű. A legjobb cégek bíznak meg feladatokkal, propagandakampányokkal, közvélemény-kutatással. Mindeddig a legnagyobb megbízást azonban egy ismeretlentől kaptam. Kissé különös feladatot tűzött ki, de jól megfizette. Évek óta a cégem és fióküzletei szerte a világon jóformán csak ezzel foglalkoznak. De ennek titokban kellett maradnia. - Hogy mi volt ez a feladat? Eddig nem beszélhettem róla. De ma mégis meg kell tennem. Egyszóval: be kellett oltanom az emberiségbe az interstelláris gondolkodást. El kellett érnem, hogy érdeklődjenek az űrhajózás kérdései iránt, hogy előkészüljenek mindarra, ami egy világűrbe küldött expedíciónál előfordulhat, hogy megszokják a gondolatát annak, hogy az ember csak az e gyik intelligens létforma sok más k özött az Univerzumban. - Nem kérdezősködtem, mindennek mi a célja. Az illető fizetett. Először végigteszteltem a közvéleményt. Megállapítottam, hogy a társadalom legtöbb kategóriájában értetlenül állnak az ilyen eszmékkel szemben, hogy csak nagyon kevesen foglalkoznak hasonló problémákkal. Akadt ugyan néhány író, aki e területről választott té mát, de egyáltalán, ki olvasta őket? Itt léptem először közbe, s most világszerte kedvelt a science fiction. Bekapcsoltam a munkába európai fiókhálózatomat. Határozottan komoly eredménnye l, az uraim! Oroszország felé is van kapcsolatom . Tudják egyáltalán, hogy ott irodalom mely része lendült fel legjobban az utóbbi időkben? És még ennél többet is tette m. Filmeket és előadó körutakat pénzeltem. Összehoztam a téma iránt érdeklődőket, és gondoskodtam róla, hogy klubokban egyesülhessenek. Fogalmuk sem lehet róla, milyen nehéz új eszméket terjeszteni. De nekem tényleg voltak eredményeim! Egy héttel ezelőtt megbízóm magához hivatott. Első ízben. Itt lakik a városon kívül, egy különálló házban. Magántudósnak látszott. Roppant lakályosan berendezett szalonban fogadott. Mindjárt észrevettem, hogy feltűnően ideges.
- A maga kampánya nagyon lassan halad! - kiáltott rám. - Maguk nem dolgoznak eleget! - Bocsánat - válaszoltam -, a Galaxy című folyóirat ma már tíz nyelven jelenik meg. Megalakultak az első európai SF klubok. Sőt egyes országokban még állami támogatást is k apunk... Félbeszakított. - Mindez túl kevés! - kiáltotta. - Hogyan törhetett ki akkor ma reggel pánik, mikor néhány repülő csészealj Sidney fölött körözött? Én minderről semmit sem tudtam, holott nagyon jól informáltnak tartom magamat. Honnan értesülhetett erről ez az ember? Az e gész egyre gyanúsabbnak tűnt... Az illető közben úgy rohangált fel-alá, mintha félne valamitől. Igen... ez a helyes kifejezés - félt! És akkor különös kelepelés hangzott fel a másik szobából. Megbízóm az ajtóhoz rohant, becsúszott rajta, anélkül hogy egyetlen centivel szélesebbre tárta volna, mint amennyire feltétlenül szükséges volt. Ennek ellenére párás meleget és savas bűzt éreztem, mely abból a szobából áramlott. Ezért odalopództam, és belestem a kulcslyukon át... Ezt nem kellett volna megtennem... Mikor aztán a férfi visszatért, se btében mindent megígértem, amit csak óhajtott. Akkor már nem akartam semmi mást, csak mielőbb eltűnni onnan. Hamarosan el is bocsátott. Az autóban aztán minden elfeketedett a szemem előtt. A sofőr egye nesen ide hozott. - Hogy mit láttam a kulcslyukon át? Ott benn, egy karosszékben ült egy alak. Nagyobb, mint az ember, de ez nem is volt az. Teste mintha kusza csövek fehér tömkelegéből állt volna, végtagjai a rákollóhoz hasonlítottak. Feje harang alakú képlet volt, közepén egy szívókehellyel, körös-körül egy sor villogó szemmel. Nem erről a világról való lény volt... A beteg fáradtan lehunyta a szemét. Már nem beszélt, de ajka még mindig reszketett. Többé egyetlen kérdésre sem reagált. - Hagyjuk pihenni - javasolta a főorvos. - Egy idegi eredetű szívinfarktus utáni, tipikusan kimerült állapotban van. Hogy köznapi nyelven határozzam meg, menedzserbetegséget kapott. Teljességgel szokatlanok azonban a hallucinációi... Nem hiszem, hogy valaha is folytathatja a munkáját. Még szerencse, hogy a fia tovább vezetheti nagy életművét! Így a cége működésében a legkisebb fennakadás sem lesz. Ezzel az urak elhagyták a betegszobát, átmentek a következő kórterembe.
Weinbrenner Rudolf fordítása Vass Mihály rajza Szó mi szó, egyet-mást mi is tettünk a megbízatás teljesítése érdekében. A Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatában több mint 110 kötet sci-fi jelent meg 50000-240000 példányban. Hatvan kötet Galaktika, kilenc Metagalaktika, tíz Robur és számos más kiadvány van a hátunk mögött, összesen sok millió példányban. Az olvasók számát megkapjuk, ha a példányszámot hárommal szorozzuk. Működésünk eredményéhez tartozik az is, hogy a science fiction filmeket milliók nézték meg nálunk. Vannak festőink, filmeseink, íróink, klubok, társaságok működnek nálunk, az írószövetségben munkabizottság tömöríti a tudományos-fantasztikus írókat. Nyugodtak vagyunk; megtettük kötelességünket.
(A Szerkesztőség megjegyzése)
Halk asszony volt, a legrokonszenvesebb fajta. Fenn a sziklák körül nemigen fürdik senki szeptember után. Ő meg ott úszott, pedig jól benne jártunk az októberben, és úgy tempózott, mint aki észre sem veszi, hogy még egy rák is fáznék ilyen hideg vízben. Úgy láttam, meztelen, csak egy kagylóláncot visel. Hajlékony karja ezüstösen fénylett az alkonyatban, lábát kecsesen, simán mozgatta, csöppet sem erőlködött. Csodálatosan úszott. Ahogy már mondtam, halkan. A nap épp eltűnt a Bradford-foknál. A régi világítótorony fekete gyertyaként magasodott a vörös fényben. Ilyentájt szeretek egyedül lenni a parton. A nyaralók - mi úgy hívjuk őket, „szardíniák”, és nem nehéz kitalálni, miért - ilyenkorra eltűnnek, és a fenyők és a sziklák újra önmagukká válnak. A dokkok deszkái fakóbbnak és nyugodtabbnak látszanak, a cölöpök körüli zöld gyomgyűrű esténként gyöngéden, elveszetten csillog. Kicsit lejjebb Molly halásztanyája újra kopott és barátságos lesz. Az ember azt hinné, az épület akármelyik pillanatban a tengerbe rogyhat, de még mindig áll. Erősebb a víz illata, csípős, mint a jód a friss karcoláson. Vannak helyek a szigeten, ahol ha megáll az ember, hallja, hogy iszik a jávorszarvas a patakból. Közeledünk a télhez, és jobban esik a napfény, mint egész évben bármikor.
nézett rám. Két kézzel emelte fel a haját a hátáról, és kecses mozdulattal kifacsarta belőle a vizet. Aztán megszólalt: - Hazakísérsz? Bólintottam. Megéreztem, hogy bízik bennem. Soha az életben nem láttam még, de valahogy nem emlékeztetett itt felejtődött nyaralóra. Azok másképp csillognak, mintha gondolatban máris másutt járnának. Ez az asszony pedig úgy nézett ki, mint aki ide tartozik. És nem úgy, mint aki festékkel és vászonnal vacakol, a rákászokat nyaggatja, hogy le akarja skiccelni őket, vagy kitelepszik a sziklára, aztán foltokat ken, mondván, hogy azok bóják meg sirályok. Sem olyannak, aki a partról versel, meg arról, hogy a köd elveszett gyerekkorát juttatja eszébe. Megvártam, amíg felöltözik a kiugró szikla alatt. Mire feljött az ösvényre, majdnem teljesen besötétedett. Mezítláb volt, és szárazon is úgy mozgott, mint vízen, gyorsan és ruganyosan. Egy ócska szatyor volt nála, abban volt a ruhája. A ruha is valami régi rongy volt. Elindultunk a parton Molly kocsmája felé. Vannak, akikkel muszáj beszédbe elegyedni, de vele hallgatni is lehetett. Mikor úgy érezte, meg kellene már szólalni, lassan azt mondta: - A fokon túl bálnák vannak.
az asszony a legmeredekebb árnyékába ért, Amikor ráköszöntem, hogy „estét”. Hallottam,sziklák ahogy feláll a sekély vízben. Körülnézett aztán, fel rám. Az utolsó napsugár már csak az arcát világította meg. Ugyanolyan kutatóan nézett, mint a fóka, bőre olyan sima volt, mint a víz alatt csillogó barna kövek. Nedves haja a derekáig omlott súlyosan, az alkonyaiban aránylóit, mint a folyékony borostyán. A szeme meg zöld, mint a meténg, amelyik a sziget belsejében nő a kertekben, ahol a szél nem tudja tövestül kitépni. Tágra nyílt szemmel kicsit csodálkozva
A homokos part halkabban már teljesen sötétbe borult, és a lévő hullámok valahogy morajlottak. A fokon világítótorony fénykévéje végigsöpört a vízen, megvilágította az öböl egy-egy zugát, aztán továbbsiklott, mint az emberi pillantás. Egy villanásnyi időre az arcára is fény esett. - Ha odáig kimentél, nagyon jó úszó lehetsz válaszoltam. - A bálnák legalább öt tengeri mérföldnyire vannak. Csoda, hogy nem ragadott magával a dagály. A fénycsóva újra odaért hozzánk, és láttam, hogy elmosolyodott.
Paul Darcy Boles: Tengerparti történet 5 - Engem nem zavar a dagály. Már máskor is megküzdöttem vele. Előrenézett, Molly kocsmája felé. Az ablakok elé feszített halászhálókon át feltűnt a lámpák fénye. - Csak akkor félek, ha kijövök. Túl sok a gyilkos a parton. Nekem dőlt. Megfogtam a karját. Hűvös volt, mint a nedves homok, inas és kemény, de ugyanakkor kerekded is. Ujjam hegyében éreztem az érverését. - Jeb Malifee vagyok - mondtam. - Anyám portugál volt, apám meg igazi tengeri medve. Mindketten rég elmentek már. A foktól kicsit odább az a fekete kunyhó az enyém. De
asztalhoz ültetett, ahonnan kiláthattunk a háló lyukain a szélben lengedező fűre, amögött a férje, Jack halászcsónakjára, ami azóta is ott állt, hogy a férfi vízbe fúlt. A homok egészen a lapos kilig belepte. - Szükségem volna egy kis tatarozásra, Jeb - mondta. - A keleti falon levő deszkák. Mielőtt beáll az igazi tél. - Holnap átjövök a szerszámaimmal - mondtam. Meggyújtottam a gyertyát, ami csészében állt az asztalon. Marna a túloldalról nézett rám, és mikor megkérdeztem, rendelhetek-e, bólintott. Jó sok halászlét kértem, mindenféle zöldséget és mellékfogásként mindkettőnknek tőkehalat. A gyertyafényben olyan ferde vágásúnak tűnt a szeme, mint a
sötétben nemhátha látszik, és csakhogy az talál oda, akijött, ismeri Vártam, elmondja, ő honnan de az utat. hallgatott. Egyikünknek sem volt olyan nagyon nagy beszélhetnékje. - Marna - mondta egy idő múlva. Szinte körbejárta a nevet, és megsimogatta, mint mikor egy asszony a tükör előtt próbálgatja, hogy áll neki a színes szalag. - Marna - mondta újra, mint akinek tetszik a név. - Nem túl messziről jöttem. Szeretem, ha valaki nem akar magáról sokat mondani. Az ilyesmiben van egy kis vonzó rejtély. Úgy láttam és éreztem, elég idős ahhoz, hogy a háta mögött legyen egy házasság, talán még gyerekek is, és hogy volt már ideje megszabadulni attól a férfitól, aki lebéklyózta. De a gyerekek kicsik lehetnek csak, annyira azért nem idős. Továbbra is fogtam a karját, és egyáltalán nem bántam. Ő sem. Tiszta, sós illatot árasztott, ami, ha sokáig úszik az ember, beleivódik a pórusaiba, tán még a csontjaiba is. - Legtöbbször Mollynál vacsorázom - mondtam. - Velem tarthatnál, mielőtt hazakísérlek. A halászlé nem rossz, és a főzelékek jók. Most már elértünk a hálóablakok fényébe. Az udvarban néhány idevalósi autó állt, Bigbee teherkocsija meg ilyenek. Feltámadt az első szél, és megrázta a füvet az udvaron. Most tisztábban láttam a szemét, elég közel volt az enyémhez. A hullámtörő gát itt már eltakarta a világítótorony fényét, de ahogy a csóvája végigsöpört a köveken, felfénylett az asszony száradó haja. - Gondolom, jó étvágyad van az úszás után. Van a zsebemben egy kis napszám. Meghívlak. - Igen, éhes vagyok - felelte halkan. Nem tudom, hogy is történt, de felém lendült, megfogtam a vállát, és arra eszméltem, hogy erősen szájon csókolom. Olyan volt, mint mikor az ember kölyökkorában egy napsütötte reggelen belekóstol a csillogó tengervízbe. Meg olyan is, mint egy csupa lendület gyomorszájonvágás, ami úgy ébreszti az embert, mint a hirtelen támadt vihar. Magamhoz szorítottam, aztán elengedtem, és újra csak a karját fogtam, de mindketten éreztük, valami megváltozott. Bementünk a kocsmába. Molly maga szolgált föl, a nyári pincérnők mind visszamentek az iskolába vagy oda, ahonnan jöttek. Molly nagydarab asszony, olyan, mint egy ranettalmával teli terebélyes fa, a haja meg, ahogy egyre erősebben festi, évről évre jobban szétáll. Ablak melletti
macskáé. Amikor Molly elment, megszólaltam: - Itt a szigeten nem kell aggódnod a gyilkosságok miatt, errefelé csak a tenger öl. De ha idevalósi vagy, tudnod kéne. Hallgatott, egyenesen rám nézett. A szomszéd asztalnál Ed Bigbee és a fiai hangosan nevetgéltek. Gondoltam, rajtam, hogy olyan nőt szedtem fel, akit nem ismernek, ráadásul nagy bátran besétálok vele ide. Fütyültem rájuk. Felemeltem a sótartót, és az oldalára fektettem, mintha ember lett volna. - A nyár utolsó hónapjában tízen haltak meg - mondtam. - Mindegyiket a tenger intézte el. Az első Jack Meliorot volt. A parton fakuló csónak felé intettem. - Teljes szélcsend volt, de a csónak nélküle jött vissza. Nem volt részeges, csak hétvégeken tankolt fel. Felemeltem a sótartót, és újra lefektettem. - Mind így jártak. Szigeti emberek voltak, olyanok, akik jól ismerik a vizet. Felnéztem. - Látod, így járhat egy magányosan úszkáló nő, akinek még csak csónakja sincs, ha messzire bemerészkedik, és bálnákkal randevúzgat. A szeme olyan kék maradt, hogy fájt belenézni. - Sötéten, diadalmasan jönnek fel melléd - mondta. Szemedbe néznek, és megosztják veled a hatalmukat. A hasukban mosolyognak, és úgy dőlnek jobbra-balra, mint a templomok a viharban. Eltöltenek csodálattal, és feltöltenek örömmel. Előrenyúlt, megfogta a kezemet. Mintha hideg tűzhöz értem volna. - Voltak ott halászok, megpróbálták megszigonyozni őket. De ha megérzik, hogy jönnek, nagyon mélyre ereszkednek. A mélyben beszélnek. Énekelnek a föld szűkösségéről és az emberek kicsiségéről. Arról, hogy mi lesz, ha megváltozik a világ, és újra a szárazföldön fognak járni. Szorosan fogtam a kezét. - Persze - mondtam. - Az egyetlen baj csak az, hogy nincs hüvelykujjuk. Ha volna, mint a majmoknak, és megtanulnának járni, tényleg nagylegények volnának. Az eszükkel semmi baj. De a szárazföldet elfoglalni, hát az nem fog sikerülni. Nem tudod, hogy az írás is azt mondja: És ne legyen több tenger. Észrevette, hogy magamban csendesen mulatok. Elhúzta a kezét, mint amikor egy uszony összehúzódik, és kicsusszan a hurokból.
6 Paul Darcy Boles: Tengerparti történet
Rám bámult. Szeme kéksége tüzelt. Aztán fel akart állni. - Ülj le - mondtam. - Sajnálom, többet nem beszélek így. Ha így nézel, esküdni mernék, hogy a sötétben is látsz. Újra hátradőlt. Elővettem a pipám, és rágyújtottam. Amíg ezzel voltam elfoglalva, benyúlt a ruhája zsebébe, és előhúzott egy kagylót. Nem olyat, amilyet ezerszámra mos partra a víz, hanem aranyszélűt, a kacskaringók tejfehérek voltak benne, a külseje meg tökéletesen olyan, mint a gyöngyházszínű holdfény. Úgy láttam, ilyenekből való nyakláncot viselt úszás közben. Felcsillant rajta a fény, és mintha saját fényét sugározta volna vissza. - Ez valami különös állat - mondtam. - A tenger fenekéről - válaszolt. - De hát hogy? - kifújtam egy füstfelhőt. - Nem mehetsz le olyan mélyre, akkor már rég nem ülnél itt. Odakinn öt mérföldnyire még búvárruhában sem tudna senki leszállni. Ha akarod, valamikor megmutatom a tengeri térképet. - A kagylót a bálnák hozták nekem - válaszolt. Volt annyi eszem, hogy erősen tartsam a szám. - Egy boltnak adom el őket, egy bostoni üzletnek. Azok meg múzeumoknak, gyűjtőknek. - Jó ötlet. Egy idő múlva újra előkerült a keze. Úgy tartottam, mintha gyámoltalan gyerek volna, akit veréstől mentettem meg.
Molly hozta a rendelést. Azon gondolkoztam, vajon ez az asszony ugyanúgy éhezik-e az ételre, mint én. Nem kellett volna aggódnom. Marna lehajtott fejjel evett, csak evett. Az ember azt gondolná, hogy látni sem jó az ilyesmit, de nem így volt. Olyan volt, mint egy egészséges állat, ugyanolyan vad. Valahogy felizgatott. Nem volt szüksége Molly maradékos tálkáira. Az utolsó morzsáig mindent eltüntetett a letisztított szálkákon kívül. Mire újra kimentünk a sötétbe, Bigbee teherautója épp kikanyarodott az udvarról, a fiúk üvegekkel integettek hátra. A többi autó is elment. Marna az értékes kagylót visszatette a szatyrába. Átöleltem, és éreztem, hogy nekem dől. - Ha nem akarod megmutatni, hogy hol laksz, semmi vész, nem kötelező, de legalább mondd el, merre van. Kezét a nyakamhoz emelte, végigsimította a hajam. - A te kunyhódtól még távolabb van, szélvédett helyen. A dűne alatt, az öböl mellett. Nem ház. Barlang. - Ismerem a helyet. Már jó ideje nem jártam ott. De mi, szigeti srácok gyakran tanyáztunk ott nyáron, amíg nem kellett kenyeret keresnünk. Még a pokolinál is pokolibb hideg lesz, ha leesik a hó. - Akkor már nem leszek ott. Majd hozzád költözöm. - Úgy legyen - válaszoltam. Keze ott maradt a tarkómon, úgy mentünk tovább. Elhaladtunk a kunyhóm mellett. Fekete deszkából épült, a
Paul Darcy Boles: Tengerparti történet 7 tenger felőli palánkokat belepte a só. A halászcsónakom ott feküdt felfordítva, gerendákra állítva az udvaron. A szerszámkamra nem volt bezárva, ha valakinek akármire szüksége van, hadd vegye kölcsön - mindenki otthagy ilyenkor egy cédulát. Továbbmentünk a dűnéhez. A parti szél lengette a tengeri moszatot, olyan vékony lett, mint a merev búza. A dűne gerince magasra emelkedett. Dagály volt, erős parti hullámzás kezdődött. Marna elengedett, és kicsit előrement. Követtem a dűnén át le a partra, a barlanghoz. Gránitból volt, a fala mint a faragott gyapjú. Az asszony lehajolt, hogy belépjen. Sötét volt, talált gyufát, meggyújtotta a barlang padlóján álló hajólámpát. A kanóc
félrevontam a füléről a hajat, ujjammal végigsimítottam a fülcimpáját, végig a nyakát, de megfordult, széttárt combbal rám feküdt, és minden mást elfelejtettem. Reggelre elült a keleti szél. Kávét főztem, szalonnát sütöttem és bundás kenyeret. - Körülbelül délig Mollynál leszek - mondtam. - Aztán Able Mastersonhoz megyek, valami vakolatot kell kijavítani. A boltja épp a posta mellett van. Ha fel akarsz adni egypár kagylót, csomagold be őket, én majd elintézem. Régi elefántcsontfogú fésűvel fésülködött, ami még a nagyanyámé volt. A Malifee-k soha semmit nem dobnak el. Olyan színe volt a hajának, mint egy diófa puskaagynak,
fellobbant. Összeszedett egy csomó különböző különös kagylót, belegyömöszölte őket a szárított hínár tetején lévő zsákba. Én közben a lámpát bámultam. Olyan régi volt, mint a legősibb bálnavadászhajó. Vastag, egyenetlen üveggel, a szilfakeret teli szúrágta lyukkal. - Pete Charolusnak volt egy ilyen lámpája - szólaltam meg. - Az apjától kapta, a halászcsónakján használta. Pete meg a fia holttestét partra mosta a tenger, a csónak meg csak másnap került elő. A lámpát senki sem találta meg. Háttal volt nekem. A haja már olyan száraz volt, mint a moha. Úgy fénylett, mintha a félhomály táplálta volna. Amikor felém fordult, lehullt a vállára. - Én találtam meg a gazdátlan csónakot, mielőtt partra került. Elvettem magamnak a lámpát. - Senkinek sem kell - feleltem. - Pete özvegye rokonokhoz költözött Bangorba. Segítettem neki cipelni a lámpát, a zsákot, ami teli volt hínárba bugyolált kagylókkal, meg a kis táskát. Úgy látszott, ez mindene. Utazz könnyen, maradj hallgatag és tiszta - nem rossz élet, ha magányos is. Lehet, hogy tudta, mit gondolok, mert amikor újra megmásztuk a dűnét, hátunkban a széllel és a megtörő hullámok énekével, megszólalt az arcára omló haj mögül: - A kagylókért kapott pénzt egy természetvédelmi egyesületnek küldöm. Megpróbálják megmenteni a bálnákat. - Igen - mondtam -, mindenki megpróbál megmenteni valamit. A kunyhóba én mentem be először, hogy begyújtsak a tűzhelybe és fát tegyek a kandallóba. Általában nem volt több fényre szükségem esténként. Marna úgy rakta ki a kagylóit az ablakpárkányra, hogy rájuk essék a fény. Mikor a fenyő- és nyírfahasábok lángra lobbantak, felálltam, megfordultam, és megdermedtem. Marna levette a ruháját. Karját felemelte, mint aki táncolni készül vagy fejest ugrani. Mikor a magamévá tettem, ívben megfeszült a teste, mintha nem is volnának csontjai, és szinte énekelt, mélyen a torkában. Úgy éreztem, a hang ott marad belül a fejemben. Még akkor is hallottam, mikor az első alkalom után csak hevertünk a tűz fényében. Fejét a mellemre hajtotta, haja mint a finom halászháló, amin át épp csak árnyékok látszanak. Olyan illata volt, mint a tengeri moszatnak és a tiszta sónak. Az ének folytatódott. Úgy éreztem, a dal nem is csak a torkából, hanem egész testéből árad. Egyik kezemmel
amit- száz dörzsölgettek tenyérrel. Megrázta a fejét. Még évig egypárat össze akarok gyűjteni, mielőtt elküldöm őket. Idén már alig néhány napig lehet csak kimenni. Ezzel nem lehetett vitába szállni. Nagyon határozott volt, jó tanácstag lett volna belőle. De figyelmeztettem, nehogy megint öt mérföldnyire kimenjen. - A meteorológiai állomások minden tőlük telhetőt megtesznek, de a szélvihar gyakran észrevehetetlenül gyorsan jön. Úgy nézett rám, mintha többet tudna a tengerről, mint amennyit a sok-sok nemzedék óta tengerjáró Malifee-k akár csak sejteni is képesek. Lágy hangon válaszolt: - Jó ember vagy, pedig itt születtél, az itteni kegyetlen férfiak között. Mikor elindultam a szerszámtáskámmal meg a vakoláshoz szükséges cuccokkal, addig integetett utánam, amíg csak el nem hagytam a szederbokrokat. Akkor már nem láttam, de egész reggel ő járt az eszemben, amíg Mollynál dolgoztam, még akkor is, amikor bementem a sziget belsejébe, ahol a boltok vannak, és ahol az olyan emberek, mint Abel Masterson, fellélegzenek a nyári csúcs után. Abel boltja előtt van egy jávorfa, amit nyolcszögletű pad vesz körül. Most is ott ültek az öreg szigetlakók, ahogy szoktak, körben, mint a számok az órán. A szomszédaikat szapulták, és csendesen köpködtek. Az ajtó nyitva volt, Abel házának elülső részében dolgoztam. Odadörgött Ed Bigbee teherkocsija, nagy pocakjával kiszállt, a fiai is kiugráltak. Ahogy hallgattam - a fél utcán végigharsogott a hangja -, az jutott eszembe, Marna az ilyenfajtát nevezi kegyetlen embernek. Pedig nem volt az. Csak a szokásos keverék, ravasz és ostoba. Tudtam, hogy már hosszú ideje el akarja kapni azokat a bálnákat, és végre itt volt a lehetőség. Ő meg a haverjai megragadták az alkalmat, hogy most nincsenek itt idegenek, semmi ökológiai és természetvédelmi bajnok. Épp időben értem az ajtóhoz, hogy halljam, mit kiabál. - Kibéreltük és felkészítettük holnapra, fiúk! Olyan kutter, amilyet a parti őrség is használ, csak hegyesebb az orra. A legénység tudja, mit akar, és megosztják velünk a húst. Csak az idejüket és a munkát kell megfizetni. Már régebben is csináltak ilyesmit, nem is egyszer - vagy egytonnányi spéci felszerelésük van, mélyen járó szigonyok, olyanok, mint a torpedó. Hátulról odakúszunk Leviatán úrhoz, és farba szúrjuk.
8 Paul Darcy Boles: Tengerparti történet
Bailee Bigbee, Ed legidősebb fia elkapta a pillantásomat. Csillogott a szeme. - Gyössz, Jeb? Csak az idevalósiaknak szólunk, akik tartani tudják a szájukat. Ha valaha kiderülne, a nyamvadt városiak falhoz állítanának. Nincs más dolgunk, mint hogy kimenjünk közéjük, és élvezzük a bulit. Még csak be se jönnek a bálnák az öbölbe, egyenesen a téli vizeik felé tartanak. - Igen, gyere velünk, Jeb - mondta Ed. - Az én csónakommal. Akkor nem kell újra vízre tenni a saját csónakodat. Majd megkínállak egy bálnafasírttal. Mondtam valamit, aamit nem megettem lehetett ígéretnek venni. Aztán befejeztem a vakolást, büfében egy fél ólomnehéz tojásos szendvicset, és a ragyogó késő nyári fényben egyedül sétáltam el a sziklákhoz. Levettem az ingem, és elnyújtóztam. A nap behunyt szememre sütött, én meg Márnáról gondolkoztam, hogy vajon tényleg ez-e a neve, és hogy ez igazándiból nem is érdekel. Arra gondoltam, hogy azt állította, a bálnák különös kagylókat hoznak neki. És arra, hogy az elmúlt években is milyen sokan haltak meg, amikor bántották a bálnákat. Elaludtam és azt álmodtam, hogy vízbe fúltam - ami bizony előfordul, ha valaki a szigeten született, és elég holttestet látott partra mosódni. Alkonyatkor ébredtem, mikor hűlni kezdett alattam a szikla. Először nem vettem észre, hogy közeledik, akár egy darab uszadék fa is lehetett volna. Aztán ahogy kigyúlt a Bradfordfokon a fény, felismertem, ahogy karja és lába fáradtság nélkül tempózik. Amikor kiért a sekély vízbe és felállt, láttam, hogy az új kagylók, az a különös fajta, a nyaka körül lógnak, ahogy kivettem, hínárral összefűzve. Különös gyémántoknak tűntek a mellén keresztben és alatta. Lementem a sziklákhoz, megfogtam a kezét, és ahhoz a mélyedéshez vezettem, ahol a ruháját meg a szatyrát hagyta. Levette a kagylókat, hátralépett és megrázta magát, aztán testére csúsztatta a ruhát. Egy szót sem szóltam. Nem akartam megtörni a különös varázslatot, ami körülvette. Aztán még vizesen hozzám lépett, ruhája is csepegett, és amikor megcsókoltam, azt gondoltam, jobb lesz, ha továbbra is csak hallgatok. A kunyhóhoz menet szorosan hozzám simult. Mintha a homok és sziklák és fák idegenek volnának, és az árnyékok
Paul Darcy Boles: Tengerparti történet 9 fenyegetők. Ahogy elmentünk Molly ablaka alatt, láttam, hogy Ed Bigbee előretolja az állat, valaki felé megemeli a sörét, és elmeséli, milyen nagyszerű fiú is ő, hogy újra feléleszti a bálnavadászat sportját és üzletét az Úrnak ebben az évében. A kunyhóból láttuk, hogy lassan mindent elborít a köd. És éreztük. Szinte ízlelni lehetett. Olyan vadul szeretkeztünk, hogy az már szinte verekedés volt, vagy küzdelem az északkeleti széllel, és a szemében mintha mindazoknak a férfiaknak az arcát láttam volna, akik a tengerbe vesztek. A Davy Jones emberei. Mind ott voltak, az idén nyáriak és a régebbiek, és a rokonaim is köztük. Éjfél körül felkeltem és kimentem. A köd olyan sűrű volt, mint a sárgaborsóleves. Mire a csónakomat leszedtem a tuskókról, áttettem a görgőkre és levittem az öbölbeli patakhoz, a nadrágom és a hajam is csurom víz volt. Nem jeges hideg volt, de éreztem a közelítő telet. Benn újra ledörzsöltem magam, és Marna mellé bújtam. Hallottam a titkos énekét. A kezemben is éreztem, mintha hárfát fognék. Reggel még mindig köd volt, de kissé már felszállt. Ha kibújik a nap, teljesen eltűnik majd. Nem csináltam reggelit, csak azt mondtam neki, vigyen ki a bálnákhoz. Egy pillanatra a szemembe nézett, és bólintott. Aztán kivittük a csónakot az öbölbe. Mire kiértünk a nyílt vízre, a nap is előbújt. Hallottam, hogy mögöttünk a többiek is indulnak. A boldog kiabálást tisztán továbbította a víz. A tenger időnként lágyan felemelkedett, és ahol a fényfoltok érték, kék volt, mint a vörösbegy tojása. Begyújtottam a csónak motorját. Marna a vállamhoz hajolt, és jó irányba mozdította a kormányt tartó kezemet. Kezdett felmelegedni, amerre csak láttunk, mindenütt ragyogott a nap, és az utolsó ködfoszlányok
Amikor Marna hátramutatott, felemeltem a fejem. Láttam, hogy a bérelt bálnavadászhajó egyenesen felénk tart. Magas, lapos orra volt, kés alakú nyúlvánnyal. Mögötte, a ragyogó nappali fényben, a kékségben vízipókként kisebb hajók is lebegtek. A bálnavadász hadihajó szürke volt, és az elülső fedélzetről ágyúk néztek ránk. Vitorlázata keskeny fekete csíkokra szabdalta a napot. Marna fejest ugrott. A legközelebbi bálna mellett ívben ugrott a vízbe, ahogy felbukkant, karjával végigsimított rajta. Az ő teste meg a bálnáé egynek tűnt, aztán belekapaszkodott a csónakba, és hűvös, sós ajakkal megcsókolt. A szeme vad volt, mint a sólyomé, és olyan szomorú, mint maga az idő. - Isten áldjon! Ha ti, ostoba emberek elfogadnátok és megtartanátok, ami a tiétek, az már elég volna! A víz hátramosta a haját. Megláttam a torka oldalán a kopoltyút. Halvány rózsaszín volt, és még mindig úgy lüktetett, mint a víz alatt. Egész lényemmel utána akartam ugrani. De olyan gyorsan eltűnt újra, hogy nem tudtam követni. Ahogy alászállt, légbuborékok követték, lába úgy mozgott, mintha egyetlen uszony volna, aztán, ahogy a bálnák is lebuktak vele, egyre apróbbnak tűnt. Az összes bálna leszállt a mélybe, mintha a parancsát követnék. Hirtelen eltűntek arról a helyről és a szárazföld közeléből is örökre. Aztán az ülésbe kellett kapaszkodnom, nehogy vízbe boruljak, mert a bálnavadászhajó hidegkék acélbőre oly közel húzott el mellettem, hogy a hullámai bezúdultak a csónakba, és engem is magukkal akartak ragadni. Félig elborított a víz, egy ócska vederrel mertem. Valaki, az egyik barátságos szigeti
is felszálltakláttam az ég afelé. Vissza-visszanéztem, de csak pöttyöknek többi közeledő szigeti hajót, és bíztam benne, Isten megsegít, és a túlhajtott motor nem robban fel. Vissza-visszalestem a permeten keresztül. Aztán Marna a motor zaját túlkiabálva megszólalt: - Itt. Kikapcsoltam a motort, néhány másodpercig még előrehaladtunk, aztán egyedül voltunk a majdnem tökéletes csöndben. Csak a hajó oldalának csapódó hullámokat hallottuk. Úgy szorítottam a csónak szélét, hogy a kezem belefehéredett. Lenéztem, és megláttam az első bálnát. Kékesszürke árny volt a mélyben, ahogy emelkedett felfelé az egyre világosabb vízrétegekben, és olyan nagy, hogy úgy éreztem, mire a felszínre ér, az egész világot elfedi. Zöldesezüstös tűz repkedett körülötte. Még nyolc követte, mind egyformák voltak, mind a felszínre jöttek, és Márnát nézték, aki levetette a ruháját, és a hajó orrában állt. Aztán az első ellenőrizte, mi van a csónak alatt. Ívelt hullámot vert, amely
sportemberegy - túlmásik erősen fuldokoltam ahhoz, hogy megismerjem átrángatott halászcsónakba, és az égvilágon mindennek elmondott. Azt magyarázta, hogy az istenverte bálnák eltűntek, és még az is lehet, hogy én riasztottam el őket. Azt se bántam volna, ha vízbe dob. Valahogy értelmetlennek tűnt, hogy még mindig lélegzem. De később, amikor megnyugodtam, azt mondtam magamnak, lehet, azért kell itt maradnom, hogy csináljak valamit azokkal a kagylókkal, amiket itt hagyott. Egy csomó vad történet járta arról a reggelről. Ed Bigbeet annyira bosszantotta a dolog, hogy teljes két hónapig szóba sem állt velem - ez csodálatos megkönnyebbülés volt. Aztán belyukasztotta a nappalija padlóját, amikor az ablakából próbált meglőni egy szarvast, és szüksége lett egy ügyes kezű asztalosra, aki megjavítja. Sok történet járta arról, hogy a bálnáknak bosszúálló természetük van, egyesek azt állították, látták, hogy a vezér lenyelte a lányt. Erre csak azt mondtam, hogy „ühüm”, mert ostobaság ellen a legbiztonságosabb ilyen
végigfutott a csónak hosszán, úgy lebegtünk rajta, mint egy szilánk egy légbuborékon. Most már mindegyik bálna néhány lábnyira volt csak alattunk, nem kutattak, csak vártak, csodás szigetet vont köréjük tömör sötétségük és csillogásuk, és apró, portóibor-színű szemükben megvillant a napfény. Megértés sugárzott belőlük, és ez fontosabb volt, mint a méretük. Az egyikük kicsit oldalt gördült, hogy jobban lássa Márnát, oldalára hínár tekeredett, mint egy zöld csipkesál. Marna szólította őket, és ők válaszoltak. A magas hangok tisztán szálltak a víz fölött. Sok-sok csomónyira a víz alatt is hallható kellett legyen.
hangokat adni. Mikor elhalt az izgalom, és hideg tél lett, és az emberek előszedték a családi lovasszánokat, hogy járjanak egyet a mellékutakon, és a Cseresznye-tó befagyott, lementem a postára Miss Orvingtonhoz, aki időtlen idők óta postamester nálunk, és megkérdeztem, emlékszik-e egy postafiókra, amit egy Marna nevű nő vett ki pár hónapja. Miss Orvington egy papírhalmazban turkált - még abból az időből is megvannak a feljegyzései, amikor Dawes alelnök, aki Coolidge segéde volt, itt nyaralt a húszas években, és postafiókot bérelt -, és előszedett egy nyugtát egy postafiók-
10 Paul Darcy Boles: Tengerparti történet bérleti díj befizetéséről. Valami Marna írta alá. US dollárral fizetett. Kérdeztem még néhány dolgot, mert tudtam, hogy Miss Orvingtonnak jó érzéke van a részletekhez. Megtudtam, hogy Marna dobozokat küldözgetett ennek a bostoni üzletnek, és a dobozok tartalmáért csekkeket kapott. És azt is megtudtam Miss Orvingtontól, hogy Marna - „Ugyanaz a nő, egy olyan ruhában, amit még az árvaházi zsibvásárra is szégyellne beadni az ember” pénzt küldözgetett Delaware-ba, a Mentsük meg a Tengeri Emlősöket Társaságnak. Aztán hazacaplattam, a kagylókat betettem egy tengeri hínárral bélelt dobozba, és elküldtem Bostonba, amikor megkaptam a csekküket, elküldtem a Társaságnak. Ezután valamivel jobban éreztem magam, de a világfájdalmam nem múlt el, sem a kemény munka, se a semmittevés nem használt. Mindenkit utáltam. A nyaralók hordákban jöttek, mint a fekete legyek, és szórták a pénzt. Ezt is túléltük, és amikor elmentek, számba vettük a szerencsénket és a pénzünket. Aztán jöttek a jó napok, október, az őszi nedvesség, a megnyílás, a remény ideje. Egy este a sziklákat támasztottam, bámultam a Bradford-foki világítótornyot, amikor Bailee Bigbee mögém lépett, és megállt a pipám füstjében. - A bálnák visszajöttek - mondta. - De nem maradtak sokáig. Én meg papa tegnap vonóhálóval halásztunk, és láttuk őket. Most már elmentek. - Ez is mutatja, milyen józan paraszti eszük van - feleltem. - De ez nem minden. Valaki egy csomagot hagyott a kunyhód küszöbén. Azt gondoltam, amilyen szerencsém egész évben volt, biztosan egy csomó felhívás lesz, hogy vegyek részt a városi esküdtszék munkájában. De nem. Amikor kinyitottam a dobozt és visszahajtottam a kék takarót, hát ott feküdt a kisfiú, kiköpött Marna, bár az orra mintha rám hasonlítana. Háromhónapos lehetett, és makkegészséges. Torkaszakadtából üvöltött. Átvittem Mollyhoz, őtejet tudta, mihez kezdjen vele. Megtanított a legfontosabbakra, és melegített meg minden. Egyelőre szorosan a fejébe húzom ezeket a kis kötött sapkákat. És azzal a szép, egzotikus kagylóval játszik, amit magával hozott amikor először megláttam, a meztelen mellkasán feküdt -, de van egy csomó más játéka is, arra az időre, ha kinőne belőle. Most már a haja is szépen nő, olyan sűrű, mint egy mókus bundája. Ha elég hosszú lesz ahhoz, hogy eltakarja a kopoltyúkat, eldobhatjuk a sapkákat. Érdekesek ezek a kopoltyúk, de keresztelőkor nem tudnám hogy megmagyarázni a papnak. Halfi Malifee nem is rossz név. Olyan halk csengése van.
Damokos Katalin fordítása Tábori Csaba rajzai
Egy tucat mindenbõl Amikor Marcie kicsomagolta a metszett üvegcsét, azt hitte, hogy parfüm. - Gyönyörű - mondta magának keserű gúnnyal. - Négy nap múlva lesz az esküvőm, nincs egy rongyom, amit fölvegyek, és Hepsibah néni parfümöt küld nekem. Nem mintha Marcie anyagias lett volna. De Hepsibah nénit, ahogy mondani szokás, valósággal fölvetette a pénz, és legalább heti negyven dollárt költött. Egyiptomban élt, egy kis sárkunyhóban, mert - ahogy mondani szokta - „magába akarta szívni a Kelet levegőjét”. Egyetlen élő rokonának, Marcie-nak hosszú és zavaros leveleket írt a Kelet szépségéről meg az elmélkedés örömeiről, és Marcie kötelességtudóan elolvasta és megválaszolta a leveleket: „Kedves Hepsibah néni! Remélem, jól vagy...” Marcie fölsóhajtott, és megnézte az üvegcse címkéjét. Szépen formált, arabos betűkkel ez állt rajta: „Hetes számú dzsinn”. Marcie vállat vont. No igen, gondolta, biztosan nagyon menő és drága. Ha ezen a héten nem ebédelek, talán vehetek magamnak egy csinos hálóinget meg egy pár kesztyűt a templomi szertartásra. Greg majd biztosan kedvelni fogja a parfümöt, s ha esküvő után még néhány hónapig dolgozni fogok, majd csak egyenesbe jövünk. Emily Post persze azt mondja, hogy egy menyasszonynak mindenből egy tucatjának kell lennie, de nem mindenki olyan szerencsés. Már éppen el akarta rakni az üvegcsét az íróasztala fiókjába - az ebédideje a végéhez közeledett -, aztán mégis óvatosan hozzálátott, hogy kinyissa. „Csak egy picikét beleszagolok” gondolta... A dugasz nem akart kijönni; Marcie csavargatta, húzta aztán valósággal fulladozni kezdett az átható illattól. „Az biztos, hogy erős” - gondolta a meglazított dugasszal a kezében, aztán kerekre tágult a szeme, és az üvegcsét a földre ejtette, ahol a drága metszett üveg milliónyi szilánkra tört. Marcie normális gyermeke volt, ami aazt jelenti, hogynemzedékének rendszeresen járt moziba. Látta a Szindbád, tengerészt és A bagdadi tolvajt, így aztán nyomban tudta, hogy mi történik, amikor az átható illat kiáramlott az üvegcséből, és egy kissé keleties arcú, hatalmas alakká kezdett formálódni. - Jó ég... - sóhajtotta, aztán amikor látta, hogy az iroda mennyezete veszélyben van, odakiáltott: - Hé, dugd ki a fejedet az ablakon. Gyorsan! - Hallom és engedelmeskedem - susogta az alak -, de ha mondhatok valamit, ó, úrnőm, ez esetleg föltűnést kelthet. Engedd meg.. - és nyomban kisebbre zsugorodott. - Ma már
Marion Zimmer Bradley: Egy tucat mindenbõl 11 nem építenek olyan nagy palotákat, igaz? - kérdezte bizalmaskodva. - Hát nem - nyögte ki Marcie. - Te... te szellem vagy? - Nem én - mondta önérzetesen az alak. - Nem tudsz olvasni? Dzsinn vagyok. A hetes számú dzsinn, hogy egészen pontos legyek. - Ez... hm... azt jelenti, hogy teljesítened kell a kívánságaimat? A dzsinn összeráncolta a szemöldökét. - Van itt egy különös etikai kérdés - mormogta. Minthogy az üveg dugója eltört, engem többé nem lehet bezárni. De mivel ilyen nagylelkűen kiengedtél, egy kívánságodat teljesítem. Mi lenne az? Marcie nem habozott. Itt volt a pompás lehetőség, hogy Hepsibah néni ostoba üvegcséjéből komoly nászajándék váljék, no és Marcie igazán nem volt mohó. Sugárzóan elmosolyodott. - Néhány nap múlva férjhez megyek... - kezdte. - Bájitalt akarsz, ami megadja az örök szerelmet? Vagy az örök szépséget? - Nem, ura-a-am! - Marcie megborzongott. Kislány korában olvasta az Ezeregy éjszakát, jól tudta, hogy mágikus üzletet nem köthet a szellemmel, vagyis a dzsinnel. - Nem, tulajdonképpen csak egy kis kelengyét szeretnék. Szép holmikat az esküvőre meg néhány apróságot, amivel elkezdhetjük az életünket. - Attól tartok, nem egészen értem - ráncolta a homlokát a dzsinn. - Kelengye? Ez valami új szó lehet. Ne feledd, hogy utoljára akkor voltam az üvegen kívül, amikor Salamon király még pelenkát viselt. - Szóval lepedők, törölközők, papucsok és hálóingek... kezdte Marcie, aztán föladta. - No jól van, adj nekem szépen egy tucatot mindenből - mondta a dzsinnek. - Hallom és engedelmeskedem - mondta a dzsinn. - És hová tegyem, ó, úrnőm? - A szobámba - mondta Marcie, aztán eszébe jutott a heti öt dollárért bérelt szobácska. - Talán egy picit meg kell nagyobbítanod a szobát, de azt meg tudod tenni, igaz? - Persze - mondta könnyedén a dzsinn. - Egy dzsinn, úrnőm, mindent meg tud tenni. És most isten veled örökre. És köszönöm, hogy kiszabadítottál. Olyan gyorsan eltűnt, hogy Marcie csak a szemét dörzsölte. Fölkapta az üvegcse maradványát, és beleszagolt. A kiáramló illat még érződött halványan, de azonkívül semmi. - Álmodtam volna az egészet? - kérdezte magától szédülő fejjel Marcie. Megszólalt a csengő, s a többi gépírónő is visszatért az íróasztalhoz. - Marcie - kérdezte az egyik -, te itt ültél egész ebédidő
alatt? - Egy kicsit elszundítottam - mondta Marcie, s óvatosan a fiókjába dugta az üveg maradványait. A délután hihetetlenül hosszúnak tetszett. Az óramutatók csak nem akartak haladni, s Marcie azon kapta magát, hogy egy üzleti levelet így kezdett: „Kedves Dzsinn!” Dühösen kitépte a papírt a gépből, újabb céges papírt vett elő, ráírta a dátumot, és újra elkezdte: „Kedves Dzsinn...” A mutatók végre elérték az ötöst, Marcie a gépére dobta a takarót, fölkapta a táskáját, és kirohant az irodából. - Nem lesz ott semmi - mondogatta magának, miközben sebesen haladt hazafelé. - Nem lesz ott semmi - de ha mégis, ha mégis… A ház fenyegetően csöndes volt. Fölfelé a lépcsőn Marcie azon töprengett, vajon hol lehet a tulajdonosnő, és miért nem hallatszik a többi lakó szobájából zaj. Valami visszatartotta a kezét, amikor a kulcsot a zárba dugta. - Ostobaság - mondta hangosan. - Gyerünk... Becsukta a szemét, és kinyitotta az ajtót. Belépett... Volt ott egy tucat mindenből. A szoba a szürke űrbe nyúlt, s amikor a szemét kinyitotta, Marcie a torkához kapott, hogy elfojtsa kitörni készülő kiáltását. Volt ott egy tucat a jól megszokott ágyából, egy tucat szürke macska dorombolt a párnán, egy tucat csábos hálóing feküdt gondosan összehajtva egymáson, mellettük egy tucat pár nejlonharisnya s kissé odébb egy tucat piros alma. Bámuló szeme előtt egy tucat elefánt kóborolt a szürke űrben, s rajtuk is túl rémült pillantása egy tucat fehér palotát látott a távolba veszni, no meg egy tucat magasló templomot. Egy tucat mindenből... - Marcie, Marcie, hol vagy? - hallotta odakintről a férfihangot. Marcie sarkon fordult. Greg! És ő odakint van, kívül ezen a rémálmon! Vakon menekült, majdnem átesett az egy tucat fölgöngyölt perzsaszőnyegen, nekiment az egy tucat hangversenyzongora egyikének, és fölsikoltott, amikor valahol egy tucat csörgőkígyót pillantott meg. - Greg! - kiáltotta. Egy tucat ajtó pattant föl. - Marcie, drágám, mi a baj? - kérdezte tucatnyi gyöngéd hang, és dühösen lökdösődve egy tucat Greg rohant be a szobába.
Gálvölgyi Judit fordítása
FOGÓCSKA Sok-sok napja járta már tűnődve az éhes erdőket, a törpecserjékkel benőtt, homokos síkságokat, a nagy vízbe ömlő folyók buja partjait. Mindig éhesen. Úgy tetszett neki, hogy mindig is éhes volt. Néha akadt ugyan ennivaló, de mindig olyan kicsike. Néha egy olyan kicsike patás, néha egy olyan kicsike háromlábú. Mind olyan
Ő, a Tyrannosaurus Rex, mindenek királya, a legerősebb és legkegyetlenebb eleven harci gép, amit a Föld valaha is a hátán hordott, el tudott pusztítani mindent, ami ellenállt neki. De ezek nem álltak ellen. Ezek elfutottak. A kicsikék. Elfutottak. Némelyek elröpültek. Mások pedig fölmásztak a fákra, s ágról ágra szökkentek,
kicsike. Egy-egy ilyen apró falattól csak tovább növekedett hatalmas éhsége. És olyan gyorsan szaladtak ezek az apró lények. Látta őket, s míg a föld dongott a lába alatt, már-már elnyelte őket hatalmas szájával, de azok elillantak előle, s eltűntek a fák között. Az eszelős igyekezetben, hogy elkapja őket, néha kidöntötte az útjában álló kisebb fákat, de mire odaért, mindig eltűntek. Elinaltak parányi lábaikon, melyek gyorsabban mozogtak, mint az ő hatalmas lábai. Ő egyetlen lépéssel ötvenszer akkora távolságot tett meg, mint azok, csakhogy azok a föl-fölvillanó, parányi lábak száz lépést is megtettek, míg ő egyet lépett. Még a síkságon, ahol nem bújhattak a fák közé, ott sem tudta megfogni őket. Száz év éhség.
gyorsabban, mint ahogy ő követni tudta őket a földön, míg végül egy olyan fán kötöttek ki, ami magasabb volt az ő huszonöt lábnyi magasságánál, s vastagabb, semhogy ki tudta volna dönteni, s akkor ott kapaszkodtak tízlábnyira az ő hatalmas állkapcsai fölött. És gúnyosan makogtak, mikor ő ordított döbbent, éhes haragjában. Éhes volt, mindig éhes. Százévi kielégítetlenség. Az utolsó volt a fajtájából, s nem maradt semmi, ami fölvette volna vele a harcot, s amit fölfalhatott volna, miután megölte. Palaszürke bőre lazán, ráncosán lötyögött a testén, ami rázkódott a gyomrát maró, állandó éhségtől. Az emlékezete nem volt túl jó, de mégis derengett neki, hogy nem volt ez mindig így. Egykor fiatalabb volt, s kegyetlen csatákat vívott azokkal, akik szembeszálltak vele.
Frederich Brown: Fogócska 13 Akkor sem sok ilyen akadt, de mégis. És megölte őket. A nagy, páncélos valami, azzal a rettenetesen éles taréjjal a hátán, aki föl akarta borítani és ketté akarta szelni. Aztán a másik, a három hatalmas, előremutató szarvval meg a súlyos csontgallérral. Ezek négy lábon jártak, de persze csak addig, míg vele nem találkoztak. Mert azután már nem jártak. Aztán voltak mások is, hozzá sokkal inkább hasonlók. Némelyik sokkal nagyobb volt nála, mégis könnyedén megölte őket. A legnagyobbaknak apró feje és kis szája volt, és a fák leveleit meg a föld növényeit ették. Igen, akkoriban óriások éltek a Földön. Szép számmal. Akikből kedvedre lakmározhattál. Akiket megölhettél, s úgy teleehetted velük magadat, hogy utána napokig feküdtél jóllakottan és álmosan. S aztán ehettél újra, ha az undorító bőrszárnyúak a hosszú, csupa fog csőrükkel föl nem falták lakomád maradékát, míg aludtál. De ha fölfalták, az sem számított. Kelj föl, és ölj újra, ha éhes vagy, ha pedig nem vagy éhes, akkor a harc és az öles puszta élvezetéért. Ami csak az utadba kerül. És ő megölte mindet - a szarvakat viselőket, a páncélt viselőket, az óriásokat. Ami csak mozdult. A teste tele volt a régi harcok forradásaival. Akkoriban óriások éltek a Földön. Most meg csak kicsikék. Akik futottak, röpültek, másztak. És nem harcoltak. Némelyik olyan gyorsan futott, hogy köröket írhatott le körülötte, míg ő csak állt. és mindig, szinte mindig elkerülték görbe, kétélű, hat hüvelyk hosszú fogait, amelyek egyetlen harapással végezni tudtak a kis szőrös lényekkel - de erre csak nagyon ritkán került sor -, akiknek forró vére végigcsordult pikkelyes nyakán. Igen, néha-néha el tudott kapni egyet-egyet. De nem elég
Megpördült, elkapta az ágat, ami ráesett, s az ág darabokra tört. Aztán fölmagasodott, s kihívóan ráordított a kicsikére, aki a fán kuporgott, fönn a magasban. De az nem jött le; ismét gúnyos hangokat hallatott, s gyáván ott maradt a biztonságos magasban. Teljes erejével a fának vetette magát, de a fa törzse vastag volt, meg sem rezdült. Döbbenten ordítva kétszer megkerülte a fát, aztán tovább-baktatott a sötétedő erdőben. Az orra előtt, egy fiatal fán egy kis szürke lény volt, egy apró szőrcsomó. Odakapott, de mire állkapcsai összezárultak a fán, a kicsike már nem volt ott. Csak egy elmosódott, szürke villanást látott, amint a kicsike leugrott a földre, és elfutott, mielőtt ő egyet is léphetett volna. Egyre sötétebb lett, az erdőben már alig látott, de kiért egy holdfényes síkságra. Még mindig űzte az éhség. Tőle balra volt valami, valami kicsike és eleven kuporgott a csupasz földön. Rohanni kezdett a kicsike felé. Az nem moccant, de mikor ő már majdnem odaért, villámgyorsan eltűnt egy lyukban. Ezután már egyre lassabban lépegetett, az izmai nem akartak engedelmeskedni. Hajnalban egy patakhoz ért. Kínlódva vonszolta oda magát, de odaért, lehajtotta nagy fejét, és ivott. Gyomrába hirtelen belehasított az éles fájdalom, aztán eltompult. Ivott újra. És lassan, tűnődve, leereszkedett az iszapos földre. Nem esett el, de a lábai lassan megroggyantak, s ő ott feküdt - a fölkelő nap a szemébe sütött -, és nem tudott mozdulni. A korábban csak a gyomrában érzett fájdalom most már ott sajgott az egész testében, de tompán, inkább véghetetlen fáradtság volt ez, mint igazi kín.
gyakran és nemami eleget ahhoz, csillapítani tudja óriási éhséget, ő maga volt,hogy a Tyrannosaurus Rex, azt a az ragadozó hüllők királya. Immár királyság nélküli királya. S az a rettenetes éhség egyre perzselte, egyre hajszolta. Hajszolta ezen a napon is, amikor súlyos léptekkel járta az erdőt, nem keresve csapást, s úgy tiporva aljnövényzeten és fiatal fákon, mintha csak fűszálak volnának. S előtte mindig ott dobogtak a kicsikék lábai, a fürge paták meg a puha talpak, ahogy futottak, futottak. Az eocén erdejében pezsgett az élet. A fürge, eleven élet, mely kicsinységében és gyorsaságában talált menedéket a zsarnok ellen. Olyan élet volt ez, ami nem állt ki küzdeni mennydörgő, a földet is megrengető ordítással, mikor óriás harcol óriás ellen, s a nyáladzó állkapcsokról patakokban folyik a vér. Ez az élet fogócskát játszott veled, nem akart küzdeni és megöletni. Még a párolgó mocsarakban sem. Az iszapos vizekben éltek sikamlós lények, de azok is fürgék voltak. Úgy úsztak, mint a cikázó villám, eltűntek egy-egy korhadt tuskó belsejében, s mire a tuskót szétharaptad, nem voltak ott. Sötétedett, s olyan gyengeséget érzett, hogy egyetlen lépés is szinte elviselhetetlen fájdalmat okozott neki. Már száz éve éhezett, de ez rosszabb volt mindennél. De nem a gyöngeségtől torpant meg; valami fölkeltette a figyelmét, s továbbhajszolta, pedig a járás nehezére esett. Egy nagy fa tetején valami kapaszkodott, és gúnyos, monoton hangokat hallatott, majd egy letört faág zuhant alá ártalmatlanul vastag bőrére. Felségsértés. Egy pillanatra reménykedni kezdett, hogy végre megküzdhet valakivel.
A napcsak fölkúszott az égbolt tetejére, aztánszárnyas leereszkedett. Már homályosan látott, s odafönt lények keringtek. Lassú, gyáva köröket írtak le az égbolton. Ennivaló, de nem száll le, nem akar harcolni. S mikor már elég sötét volt, jöttek más lények is. A földtől kétlábnyi magasban szemek vették körül, izgatott vakkantásokat hallott, aztán üvöltést. Kicsikék, ennivaló, ami nem akar harcolni és ennivalóvá válni. Az a fajta élet, ami fogócskát játszik veled. Szemek köre. Szárnyak a holdfényes égbolton. Ennivaló mindenütt, de fürge ennivaló, ami villámgyors lábakon nyomban elszalad, mihelyt meglátja vagy meghallja őt, s a szeme meg a füle olyan éles, hogy mindig meglátja és meghallja őt. A gyors kicsikék, akik elfutnak és nem akarnak harcolni. Feküdt, s a feje egészen a víz szélénél volt. Hajnalban, mikor a nap ismét a szemébe sütött, kissé előbbre tudta vonszolni hatalmas testét, hogy újra ihasson. Nagyot kortyolt a patakból, a testén rángás futott végig, s aztán nagyon csöndesen feküdt már, a feje a vízben. S a szárnyas lények lassan aláereszkedtek.
Gálvölgyi Judit fordítása Hegedűs István rajza
§
MÛHELY
Az Univerzum „közepén”? „Az ember méreteiben éppen akkora, hogy cselekvéseinek terével felöleli a fizika két nagy területét, a makro- és mikrofizikát. Méretei ehhez éppen megfelelőek.” Ezt olvasom egy közismert tudományos folyóiratban. És valóban! Úgy tűnik, hogyaz ember tömegét, nagyságát, élettartamát tekintve az ismert Világegyetem tömegének, nagyságának, élettartamának skáláján középtájon
helyezkedik el! Ez igazán csodálatos, sőt kissé misztikus is... Szánjunk rá egy kis időt, vizsgáljuk meg pontosabban az ember helyét az Univerzumban. Két tekintélyt fogok idézni ez ügyben. Az elsőG. Gamow, a radioaktív alfabomlás felfedezője, a big-bang-elmélet kidolgozója, aki Clevelanddel együtt írt, közismert Fizika c. könyvében írja: „Az ember feje körülbelül középtájon van egy atom és a Nap, illetve az atommag és a Naprendszer átmérője között.” „Vegyük észre, hogy két szívdobbanás között eltelt idő körülbelül középen van csillagrendszerünk életkora és az elektron atommag körüli keringésideje között. Mindebből úgy tűnik, hogy az
ember (logaritmikus léptékben) valahol középhelyen van a makrokozmosz és a mikrokozmosz között, és egyforma mértékben képes kitekinteni a csillagok magasságai vagy betekinteni az atomok mélységei felé.” (1. ábra.) A második szaktekintély (akit magam részéről nem kisebb szellemnek tartok, mint akár Gamow-t) Simonyi Károly professzor, aki A fizika kultúrtörténete c. könyvében írja: „... a Világegyetem nagy vajúdása megszülte a legcsodálatosabb objektumot, az emberi agyat, az emberi tudatot, amely a végtelen nagyot és végtelen kicsit egyaránt be tudja fogadni.” Ábrája hasonló Gamow-éhoz. (2. ábra.) Mármost két eset lehetséges. Az egyik, hogy mi, emberek olyan hallatlanul szerencsés fickók vagyunk, hogy pontosan beleszülettünk az Univerzum közepébe, ebbe az optimális méretbe, melyből a nagy és a kicsi birodalmát egyaránt kiválóan beláthatjuk. Egy hasonló „szerencsés” esetre egyébként már Ptolemaiosz is rájött: nevezetesen, hogy a Nap és a csillagok éppen a Föld körül keringenek... A másik lehetőség, hogy a saját méreteinkhez tartozó és azt határoló nagyságrendeket érzékeljük, tapasztaljuk, ezeket vagyunk képesek megismerni. Már egy értelmes mikroorganizmus szemlélete is teljesen más lenne a világról, mint a miénk, és minden bizonnyal ő is kijelentené: dimenzióit tekintve gondolhatja ő áll az Univerzum közepén. Ugyanezt Hoyle sokat idézett Fekete Felhője is, melynek átmérője Nap-Föld távolságnyi, tömege 1.3-1024 tonna. A relativitástan tipikus példája annak, hogy még egy olyan értelmes lény is, mint az ember, mennyire rabja saját méreteinek. Miért kellett egyáltalán „külön” felismerni, kitalálni
Műhely 15
a relativitás tanát, mely sarkaiból forgatta ki hagyományos, a „józan észnek megfelelő” gondolkodásunkat,
szemléletünket? És miért forgatta ki? Hogy lehet az, hogy a relativitástanban leírt események csak a makro- és mikrovilágban jelentkeznek olyan látványosan (és annál látványosabban, minél távolabbi nagyságrendekről van szó), a mi méreteinkben nyomuk sincs? Természetesen azért, mert azokat a dolgokat kell „utólag” felfedezni, melyek a mi dimenzióinkban számunkra szokatlanok, melyeket közvetlenül sohasem tapasztalunk.
emberszabású. Egy baktérium nem használna métert, grammot és órát, hanem ezeknek ezred- vagy milliomodrészét, így az ő Világegyetem-ábráján az alapmértékhez közel álló, kis (negatív vagy pozitív) kitevőjű méretek éppen őt jellemeznék, ezzel is táplálva azt a képzetet, hogy lám, a „természetes” mértékek is hozzá igazodnak. Mint a mieink az emberhez... Általános iskolás lányom csodálkozott így rá a világra:
Megszoktuk, hogy itt a fény nem hajlik el, mert nincs olyan erős gravitációs terünk, hogy az idő függ a mozgásunktól, mert nem mozgunk közel fénysebességgel és a többi. Egy képzelt kozmikus méretű lénynek az időeltolódás és térgörbület természetes életeleme, „abban nőtt fel”, neki a mi
„Hát nem fantasztikus, apu, hogy a víz éppen nulla fokon fagy meg, és pont száz fokon forr?” A világ dimenzióinak közepén elfoglalt helyünkben azért sem lehetünk olyan biztosak, mert ha a világot elvileg megismerhetőnek tartjuk is, létezhetnek az emberi méretek miatt
emberi dimenzióinkra kell különleges szabályokat alkotnia. Nyilvánvaló, hogy mértékrendszerünk is
gyakorlatilag hozzáférhetetlen nagy vagy kis dimenziók. Ahogyan sohasem jelenthetjük ki, hogy ismerjük a létező
16 Műhely legkisebb anyagi részecskéket is, ugyanúgy tudjuk azt is, hogy létezhetnek távoli világegyetemek, melyeket talán soha nem fogunk felfedezni. Az ismeretlen kis vagy nagy dimenziókban pedig más anyagi és mozgásformák lehetnek érvényesek. Ezért teszi hozzá a természettudós, amikor általános természettörvényekről beszél: „...az általunk ismert világegyetemben”. A filozófusok ezt rendszerint nem teszik hozzá, s ezzel elősegítik az emberközpontú világszemlélet meg-rögződését. S most lássuk, hol a „világ közepe”!
megismerés térbeli kiterjedésének hasonló jellemzése Gánti A kvarkoktól a galaktikus társadalmakig c. könyvében is szerepel.) Ismereteink bővülése az antik kultúráktól napjainkig jól köthető egyes korszakokhoz. A tudománytörténeti adatok vizsgálata, mérlegelése során úgy alakult, hogy az időszámításunk előtti 200. év, az időszámításunk szerinti 1650., 1850. és 1985. évek a mi céljainkra praktikus határkövei térbeli és időbeli ismereteink fejlődésének. Simonyi professzor idézett könyve sok
ismereteink. A két tengelyen a lépték ezért kissé különbözőnek adódott. Ez egyáltalán nem zavaró, mivel mértékegységeink úgyis teljesen önkényesek a Világegyetem szempontjából. (A centiméter a Párizson átmenő délkör kb. 4 milliárdod része, a másodperc a földi év kb. 31.5 milliomod része.) Ezek után - a tudománytörténeti adatok alapján - nagyjából köríveket szerkesztve, felrajzoltam az egyes korok „ismerettartományát” a térben és időben. Ezt láthatjuk a 3. ábrán, mely szerint
Megismerésünk határai, úgy vélhetnénk, koncentrikus köröket alkotva tágulnak. A primitív ember a látható fény, a hallható hang, érzékelhető időtartam, a bejárható terület által hordozott, az érzékszervekkel közvetlenül felfogható információk körét ismerte. Ma a mérő- és vizsgálóeszközök segítségével, mint érzékszerveink protéziseivel, nagyjából a tízezermilliárdod millimétertől és a szeksztilliomod másodperctől a húszmilliárd fényév távolságig és húszmilliárd év időtartamig vizsgáljuk a világ dolgait. (Az emberi
szemléletes ábrát tartalmaz a tudományok kultúrfejlődésének bemutatására. Bár az alábbiakban ismertetendő ábrázoláshoz hasonlót sem ott, sem másutt nem találtam, az ábrázolás ötletét az ő könyve sugallta. Felvettem tehát egy koordináta-rendszert, abszcisszáján az idő, ordinátáján a tér logaritmikus léptékével. Mivel ismereteink történelmünk során napjainkra váltak viszonylag legteljesebbekké, ezt „teljes körűnek” vettem, és a ma ismert Univerzumot körnek ábrázoltam ebben a rendszerben. Úgy találtam, hogy ma térben 42, időben 39 nagyságrendet ölelnek fel
ismeretvilágunk koncentrikus körökben való terjedéséről szó sincs, az 1985-ös körhöz képest jócskán torzult görbéket kapunk. A korszakok ismerettartományának meghatározása persze nem teljesen egyértelmű. Az ember az ókorban is láthatta az Androméda-ködöt, csak nem tudta, hogy az kétmillió fényévnyire van. A bolygók mozgását viszont már mérték. Ábrázolásunknál ez utóbbi fajta ismereteket fogadtuk el. A távcső, a mikroszkóp feltalálása jó támpont. Bessel csillagtávolság-meghatározásai, Hubble vöröseltolódás-mérései nagy ugrást jelentenek. Galilei még nem számolt, nem mért ezredmásodperceket és így tovább. A felvett tér- és időpontok egy-két nagyságrendig minden bizonnyal vitathatók is lehetnek, az ábra összképén azonban ez mit sem változtat. Ismereteink egyre rohamosabban bővülő köreit látva felmerül a kérdés: valóban közeledünk a megismerés határaihoz? Hiszen úgy tudjuk, a kvarkokat már nem lehet tovább osztani, és távcsöveink „utolérték” a big-bang óta megtett fényéveket. Mi lehet még ezenkívül a térben és időben? De a megismerés történetét mutató ábránk egyre merészebb előretörést jelez. Az 1850-1930 közti 80 évben ismeretkörünk jobban tágult, mint a megelőző kétezer évben. A legutóbbi 55 évben sem csökkent a haladás üteme. Semmi sem mond ellent annak a lehetőségnek, hogy aszabályos körív rövidesen itt-ott kipúposodik, oválissá torzul, vagy még inkább újabb koncentrikus körív alakul... meg bizonyos Próbáljunk tudománytörténeti következtetéseket levonni az ábrából. Az ismeretek bővítése lassabban halad a hosszú időtartamok és a kis méretek irányában. Ez talán arra utal, hogy ezekben az irányokban közeledünk a megismerés határaihoz, nő az „ellenállás”, nincs már sok felfedeznivalónk. Azokon a területeken, ahol hosszú időn át lemaradtak ismereteink az Univerzumdimenzióitól,
Műhely 17 egyszerre csak robbanásszerű fejlődés kezdődik: a kis méretek és különösen a rövid időtartamok felé. Alakítsuk most át kissé ábránkat (4. ábra). Vegyük fel csak a mai ismereteinket mutató körívet, s szerkesszük meg az annak középpontján átmenő koordinátákat. Jelöljük be az ember helyét: testméretét és élettartamát. Jól látszik, hogy az ember milyen távol esik az áhított és az irodalomban emlegetett központi helyzetétől. A mikrovilág határától csak 16, a makroméretek peremétől már 26
pillanatok műve, az eredmény azonban meglepő: az egyenes a „világ közepén” megy át... (Pontosabban hajszál híján, mely a szerkesztésben nem is látszik.) Az ábra szerkesztésének alapadatai jórészt kultúrtörténetiek, a középpont deduktíve adódott ki. A fény egyenese, egy fizikai adatsor pedig, hogy hogy nem, metszi azt. Vajon ad valamilyen lehetőséget, alapot ez a tény további következtetések levonására? Úgy gondolom, annyit nyugodtan mondhatunk, hogy az elektromágneses sugárzások a
megfogalmazott összefüggéseket kell birtokba vennünk. Mindez azonban a jövőnkért történik. Ugyanakkor egyrészt a jelen irányítja, határozza meg e folyamat milyenségét, másrészt ez állandóan konfrontálódik is a jelennel; azokkal az élményekkel és hatásokkal, amelyek a cseperedő embert érik. A hagyományos oktatásfelfogás e komplex folyamatban túl nagy szerepet ad a múltnak. Rögtön adódik a kérdés: a múltban jó volt ugyanennek a folyamatnak ilyen
nagyságrend a távolsága. legrövidebb ismert időtartamoktól 29,Aa leghosszabbaktól mindössze 10 nagyságrend választja el. Helyzetünk tehát eléggé periferikus. Méretünket tekintve a mikrokozmoszhoz, élettartamunkat tekintve a makrokozmoszhoz állunk közelebb. Úgy is jellemezhetnénk, hogy az Univerzumban az ember igen kicsi, de elég sok ideje van. Lehet, hogy ez utóbbi az intelligencia kialakulásának egyik feltétele? (Különösen, ha figyelembe vesszük a szerzett információk generációkon át történő átadásának lehetőségét mint „időhosszabbító” tényezőt.) Ábránkból kiolvashatjuk, hogy jelenkori ismereteink alapján a „világ közepe” az ezredmásodpercek, illetve a száz kilométeres nagyságrendek körül van. Nem
legfontosabb információforrást jelentik számunkra a világ megismerésének folyamatában, így kerül középpontba, illetve fordítva: e köré épül fel ismert világunk. Ezek szerint mai világképünk már eléggé arányos, kerek, ha a fény a középponton fut át. Másrészt, fantáziánkat kissé eleresztve, arra is gondolhatunk, hogy a világnak szinte kizárólag azt az „oldalát” ismerjük, melyről az elektromágneses sugárzások informálnak bennünket. Léteznek talán érzékszerveink és műszereink által nem érzékelt, ma még ismeretlen jelenségek vagy akár „világok” is... A körív talán azok irányába fog tágulni? Van még egy lehetőség: a fény útidő egyenese pusztán vak véletlen következtében megy át ábránk középpontján.
megszervezése? Azt kell mondanom: igen. Az ellentmondás feloldása annak akkor a felismerésében rejlik, hogy a XX. században vált olyan léptékűvé a technológiai fejlődés, hogy mindenki számára érzékelhetően a változást tette egy emberöltő biztos pontjává, szemben az emberiség eddigi történetével, amikor is a változás az egyén életében nem vagy csak jelenként átélve volt érzékelhető - az állandóságban pedig természetesen igazítanak el a múlt mintái. A társadalom (és ezen belül a fiatalok) „jövőre orientáltsága” a miénknél nyilvánvalóan sokkal nagyobb egy olyan iparilag fejlett országban, mint az USA, ahol ez ráadásul a kulturális tömegcikkfogyasztás szintjén is rendkívül felerősített. Ez azonban nem jelenti azt,
kell epekednünk emeegy központi pozíció után:tehát abban a „világban” csecsemő akkora, mint egy Balaton, s fényképezőgépünk legrövidebb expozíciós idejét kell használnunk, hogy legalább egy képünk maradjon villanásnyi életéről... Az aktuálisan ismert Univerzum középpontja az idők során természetesen vándorolt. Ezt mutatják az ábrán az évszámokkal ellátott metszéspontok. Vándorlásuk egy spirált követ: ismeretszerzésünknek valamilyen tendenciáját, törvényszerűségét jelezné? Természetes, hogy ez a középpont az ősidőkben volt legközelebb az ember helyéhez. Pusztán vizuális hasonlóság, de azért érdekes, hogy Naprendszerünk a Tejútgalaxisban ugyanolyan „félreeső” helyen található, mint az ember a mi ábránkban. Tulajdonképpen ezzel be is fejeztem volna kis eszmefuttatásomat az ember „központi” helyzetéről az Univerzumban. Egy tér-idő diagram láttán azonban egy természettudománnyal fertőzött emberben menthetetlenül felmerül a gondolat: vajon hol ebben a fény helye? A fényé, mely mai tudományos világképünkben, mondhatni, központi pozíciót foglal el. A fény út-idő függvényét ábrázolni e rendszerben
E kis kitérő utáncsak végül is szeretnénk elmondani, célunk annyi volt, hogy megvizsgáljuk: vajon az ember dimenzióit tekintve valóban az Univerzum méretskálájának közepén foglal-e helyet, embercentrikus-e a világegyetem? Az ábrák azonban az ember egy újabb „trónfosztásáról” tanúskodnak. Ha igaz, akkor a világ „fénycentrikus”...
hogy jelenség nem világméretű - és nem egyre aerősödő. Ránk is fokozódóan vonatkozik tehát. Vegyünk fel egy másik fonalat. Az iskolába belépő fiúnak vagy lánynak egykét évig még a „jelen a tantárgya”. Az ismerkedés a körülvevő dolgokkal. A gyerekek sokat hangoztatott kreativitása éppen abból fakad, hogy az általunk természetesnek vett jelenségekre egyéniségként reagálnak, mert „friss szemek”. Még nem rögződtek beléjük a konvenciók, a szabályok. De ezek késés nélkül megérkeznek a múlt dominálta oktatásban. A gyerekek alkotó tevékenységbe való bevonásának egyik módja, ha az írásművészet alapelemeit sajátíttatjuk el velük. Ezzel közvetett - éppen ezért legeredményesebb, „vérré váló” - úton irodalmat is tanítunk. Az általános iskola ötödik osztályában lehet kezdeni, ott, ahol nyilvánvaló krízisbe jut a kreativitás megtartásának folyamata mindkét oldalon: a tanuló személyisége a változás korszakába jut, már nem gyerek, de még nem serdülő. Az eredeti képzeletvilágát (jó esetben) megőrző-kitágító, játékos elemekkel elfogadtatott tanítást „gyerekesnek” érezné. Ennek helyébe a túlságosan komoly, direkt
Az alább következő írás nem oktatásireform-javaslat, pusztán néhány gondolattal kommentált ismertetése egy Amerikában egyre jobban terjedő gyakorlatnak, módszernek - a science fiction oktatásának és annak a szemléletnek, mely e jelenségnek utat nyitott. A tanítás (nemcsak a magyar) mindig amúlt felé fordul, hiszen az elődök által megismert igazságokat, megtalált törvényszerűségeket,
18 Műhely oktatás lép, például az irodalomórán is, ami természetesen a legriasztóbb lehet. Ha írni tanítunk, a legfontosabbat célozzuk meg: az olvasás hogyanját. Emellett a helyesírás és a nyelvtani szabályok megismertetése sem marad száraz, és eredményesebb lesz: a gyerekek dolgozatán keresztül a személyes mozzanatra épít (a példamondatok például az ő mondataik lesznek). Hogy a legjobb választás a science fiction, nem kell sokat bizonygatni - ez a legértékesebb a 10-12 évesekhez közel álló műfajok közül. Barry B. Longyear science fiction író erre alapuló rendszert dolgozott ki az írásművészet
politikai, gazdasági, tudományos ismereteket adunk át, vagy pedig a különböző tantárgyakban, különböző tematikájú kurzusokban segítségként használjuk a tudományos-fantasztikus könyveket. Elizabeth Calkins és Barry McGhan arról számolnak be, hogy milyen megfontolásokból biztosítanak kiemelkedő szerepet a science fictionnek a középiskolai irodalomórán. Nézetük szerint a sci-fit azért értik meg könnyebben a 14-16 évesek, mert benne a külső világ ábrázolása, elhitetése a hangsúlyos elsősorban, a cselekvések
utópiák és antiutópiák nyomvonalát követi: Platónt, More-t, Bacont, Swiftet, Butiért, William Morrist, Wellst, Zamjatyint, Huxleyt, Orwellt, Vonnegutot téve a listára. A két kultúra közötti hidat olyan emberek verhetik fel, mint Stanley Schmidt, a Heidelberg College fizikai tanszékének munkatársa, gyakorló sci-fi író. Extrapoláción és felfedezésen (innovation) alapuló science fictiont különböztet meg. Épp abban jelentkezik a természettudományokban való jártasságának az előnye, hogy e kettőt különválaszthatja. Az első egy ma már
tanítására. Először is tisztázzuk, mi egy történet: gép, amely akkor működik, ha minden része a megfelelő helyen van. A következőképpen: a „horoggal” indul, melyen így vagy úgy fennakad az olvasó figyelme - a hős helyzetének minél feszültebb leírása ez. Ezt követően kell visszamenőleg feltárni, hogyan, miért került ebbe a helyzetbe. Valamilyen problémával néz szembe - ezt próbálja megoldani. Ennek során átéli a „világos pillanatot”, amikor úgy érzi, rátalált a kivezető útra, majd a „sötét pillanatot”, amikor minden összeomlik; még rosszabb helyzetben találja magát. A befejezés lehet jó vagy rossz, „felfelé” vagy „lefelé” kerül ki a szituációból. Ez tehát a cselekmény, melynek igen fontos az „időbeosztása” -
hordozzák az üzenetet, nemviszont a jellemek. A sci-fi író gyakorlata szerint a külső világnak szimbolikus jelentése van - ezért kiválóan alkalmasak ezek a szövegek az elsődleges jelentésen túli, mögöttes tartalom felfedeztetésére, mely képesség Calkins és McGhan tapasztalatai alapján rendkívül gyenge az ilyen korú fiatalokban. A science fictionnel mint műfajjal való megismerkedés során tudatosul a diákokban, hogy minden műfajnak megvannak a maguk sajátosságai, követelményei, melyek így és így” működnek. Az e műfajú írások egyik központi szervező eleme az írói állásfoglalás, a világnézet. A serdülő számára ez újdonság, és nemcsak sokat tanulhat ennek tisztázásával, hanem ezenközben
ismert társadalom- vagy természettudományos tény kiterjesztése, lehetséges következményeinek végiggondolása, a második új törvények tételezésén nyugszik. Az ilyen történet akkor jó, ha eleget tesz a „negatív lehetetlenség” kritériumának: a tapasztalás semmilyen területén nem mond ellent a közvetlenül kipróbált, elfogadott tételeknek, elveknek. Példának a fénynél gyorsabb űrhajót említi: a tudósok a relativitáselmélet alapján bizonyítottnak vélik, hogy ilyen jármű nem konstruálható. Valójában azonban csak bizonyos fajta ilyen sebességű űrhajó konstruálása kizárt. Schmidt rájött, hogy az einsteini görbét kétféleképpen is ki lehet terjeszteni úgy, hogy az nem mond ellent semmilyen kipróbált elvnek, és lehetővé teszi a fénysebesség elérését. Az
mikor gyorsul, mikor lassul a történet; és ez már a gép működésbe hozásához tartozik. Akárcsak a jellemzés, melynek folyamatosnak kell lennie. Lényeges pontja, hogy a főhős a mű végére valamilyen módon megváltozzon, egyébként csak egy helyben jár a masina, anélkül hogy produkálna valamit. A hihetőség olyan kritérium, melynek a sci-fi esetében kiemelt szerepe van. És mindebből nem hiányozhat az érzelem; át kell élnünk, részünknek kell lennie annak, amit leírunk. Ha nem felejtettük el, hogy milyen korú „írópalántákról” van szó, akkor, azt hiszem, igényesnek és érthetőnek tűnik a rendszer. Félévenként 4-6 dolgozatot írnak a gyerekek, melyek mindegyikén háromszor „mennek keresztül”, javítják, csiszolják - és közben tanulnak helyesírást, nyelvtant, irodalmat! Már az általános iskolában is fel lehet használni, ugyanakkor a sci-fi könyveket a természettudományok óráin is. Kitűnően beválik kiindulási pontként, illusztrálásként, érdeklődés-felkeltésként. A fenti két vezérelv határozza meg a science fiction részvételét a tanításban. Magával a science fictionnel foglalkozunk (például úgy, hogy ilyen történetet tanítunk írni), és eközben művészeti, társadalmi,
akaratlanul is szembesíti saját magát is a társadalom egy-egy jelenségével; megkezdődik világnézetének kialakulása is. És ez az, ami minden korosztály számára a legfontosabb a tudományos-fantasztikus irodalom világában: a különböző jövőképek mindegyike az olvasó felelősségérzetét veszi célba; bármilyen távoli legyen is a jövő, mindig a jelenből induló vagy már létező folyamat eredményeként jelenik meg, felelősséget követelő perspektívába helyezve ezzel az emberi életet. Az egyetemeken, főiskolákon nagyrészt az angol tanszék hirdet meg egy vagy több szemesztert a science fiction iránt érdeklődő hallgatók számára. Mark R. Hillegas, a Southern Illinois University professzora azt tartja az ilyen irányú oktatás gátjának, hogy nagyon kevés irodalomtanár érdeklődik valamennyire is a technika iránt, sokan még el sem fogadják irodalmi termékként a scifit. E két feltétel hiánya nyilvánvalóan kizárja e műfaj felvételét az előadásokba, szemináriumokba. Pedig épp a science fiction lehetne a Snow által leírt két kultúra negatív jelenségének megszüntetője: a híd. A professzor több tematikát javasol, közte olyat, mely az irodalmi „mainstream”, a főáramlat és a science fiction határán elhelyezkedő műveket tárgyal, vagy ami
ilyen témák megvilágítása a legizgalmasabb természettudományi órákat, előadásokat eredményezi. Schmidt egyébként sci-fi írást is tanít fizika (!) szakos hallgatóinak, amely közben felhasznál szituációs játékokat például „Mit vinnél a Holdra?”- játékot, melyet természetesen indoklás, vita követ. A science fiction irodalom felhasználása az oktatásban nem korlátozódik a „science”-ra és a „fiction”-re. Robert Plank professzor (Case Western Reserve University) például a pszichológiaoktatásban használja fel, méghozzá oly módon, hogy a különböző írói választások alkotás-lélektani hátterét vizsgálja, vagy magának az írónak a személyiségére következtet. A teológiai kurzusokon igen élénk vitákra ad alkalmat idegen lények istenének elképzelése (egy-egy konkrét, erre megfelelő könyv kapcsán), ahogy ezt Andrew J. Burgess (Case Western Reserve University, Cleveland State University) jelenti. A világegyetemivé tágult emberi élet izgalmas vallásetikai és -bölcseleti kérdések hordozója lehet. Robert E. Myers (Betheny College) a filozófia és a science fiction szoros kapcsolatát világítja meg. Mindkettő az „eszmék és lehetőségek” világában mozog,
Műhely 19 kiindulásuk a „Tegyük fel, hogy...”, „Mi van akkor, ha...” szituáció. Mindkettő a cselekvések, hitek és döntések következményeit nyomozza és értékeli. Mindezekből már természetesen adódik, hogy a társadalomtudomány és a politikatudomány oktatói is nagy lehetőséget látnak a science fictionben a már említett kétféle, kétirányú felhasználhatóságának valamelyikét alkalmazva. Szinte mindegyik fent említett területet magában foglalja, a science fiction
A számítógép szerepének pozitív megítélését főként Asimov munkáival illusztrálják. A segítő, mi több, megértő, elrendező, konfliktusokat megoldó komputerről van itt szó. A két pólus megismerése után a számítógép speciális felhasználása és annak társadalmi hatása felé fordulnak. A fő témák: háború, automatizáció, a társadalom manipulálása, gépi és emberi intelligencia, számítógép és magánélet etikai problémája. Ezek után megkeresik a számítógéptechnológia (sci-fi irodalomban megjelenő)
tudjuk-e, ki alkalmazta először a kereket, ezt a csodás találmányt? Dehogy! Vagy ki találta fel például a lőport, mely annyira - és nem éppen a legjobb irányban megváltoztatta az emberiség sorsát? Ezt sem tudjuk. Mert igaz, hogy a közhiedelem egy bizonyos Schwarz Berthold nevű német szerzetesnek tulajdonítja e felfedezést, de tény, hogy a kínaiak akkor már legalább ötszáz éve ismerték. Valószínű tehát, hogy távol-keleti találmány. Mi a helyzet a rakétával? Feltehetően ez is távol-keleti eredetű. És bármennyire a
komplexitására támaszkodik Patrícia S. Warrick (University of Wisconsin-Fox Valley) kurzusa, a Számítógép és társadalom. A számítógéppel vélhetően a jövő társadalmának a kulcsát tartja a kezében az ember. Ma már használják az élet minden területén, hatása már ma is óriási - e hatás extrapolálása, továbbgondolása az egyik legsürgősebb feladata a társadalomtudósoknak. A technikai fejlődés olyan gyors, hogy ezt a folyamatot már a közeljövőben kontrollálni kell. Ezen a területen találkozik a legegyértelműbben a reál és humán „oldal”; az elveket és a perspektívákat egyeztetni kell, hogy e találkozás ne összeütközés legyen - amire épp a számítógép (robot) szerepével foglalkozó sci-fi irodalom nagy része a példa.
azon lehetőségeit, melyek ma még távolinak tűnnek. Végezetül mindezek filozófiai vonatkozásait próbálják számba venni, melyek központi tétele az ember és a gép viszonya. Összefoglalva: nyilvánvaló, hogy mára már túlléptünk a science fiction irodalom létjogosultságának kérdésén. Komplex jelenségként kell értékelnünk, vizsgálnunk, feldolgoznunk - és felhasználnunk. Nemcsak engednünk, de elő kell segítenünk, hogy kulturális életünk perifériájáról a középpontba kerüljön. Jövőre irányuló tevékenységünk mindenképpen leglényegesebb része az oktatás-nevelés - mely, mint tudjuk, nem fejeződik be az iskolaévek leteltével. Tudatosítva a science fiction előnyeit -
moderngondolatvilágában, technikához kapcsolódik a legtöbb ember meglehet, hogy egyidős a puskaporral. Még modern változatainak is vannak több száz éves előzményei. Ragadjunk ki ezek közül egyet, ismerkedjünk meg a több mint négyszáz éves erdélyi, nagyszebeni rakétakísérletekkel. Mikor a tüzérség a 15. század elején önálló fegyvernemmé alakult, kevés szakember akadt, aki igazán értett ehhez az új katonai-műszaki szakmához. Ezeket nagyon megbecsülték, meg is fizették, hiszen sokkal többet kellett tudniuk, mint a mai tüzéreknek. Maguk öntötték saját terveik alapján az ágyúkat, maguk készítették a lőport, ők faragták ki a többnyire kőanyagú golyókat. Sajnos, tudásuk nagyobb része véglegesen
A kurzus résztvevői között valóban ott vannak a humán és reáltudományok képviselői. Először megismerkednek a számítógép funkcióival, majd jelenlegi felhasználási területeivel. Ezt követően a már lezajlott és a még lehetséges, elképzelhető társadalmi hatását vizsgálják, vitatják meg a számítógépnek. Ennek során elérkeznek ahhoz a tényleges értékrendszerhez, mely a mostani számítógépes gyakorlat mögött van, és megpróbálnak meghatározni egy olyan ideális mértékrendszert, melynek érvényesülnie kell(ene) a jövő számítógépes társadalmában. A felmerülő problémák plasztikusan érzékelhetők, átélhetők a tudományos-fantasztikus művek segítségével. Viszonyukat tekintve a számítógéphez, illetve annak hatásához, öt nagy csoportra osztotta ezeket Warrick. Az első, a domináns: a komputerizált társadalom negatív képe. Ebben a társadalomban az ember elveszti szabad akaratát, intellektuális szabadságát, egyéniségét. A gépek bürokratikus uralma mindent uniformizál. Három alapművet tárgyalnak itt, Jevgenyij Zamjatyin Mi (We), Kurt VonnegutZongorajátékos (Player Piano), Ira Levin Ez a tökéletes nap (This Perfect Day) című művét.
közelállása a fiatalokhoz, az „egyszerűbb” olvasórétegekhez, tudomány és technika integrálása a humán értékszemléletbe, a jelen társadalmi felelősségérzetének felkeltése a jövő szemszögéből -, be kell látnunk: talán végzetes hiba lenne, ha szerepéről lemondanánk a jövő társadalmának építésében.
elveszett. Csak kevesen olyan helyzetben, hogy írásbanvoltak is rögzíthették munkájukat meg a kapcsolatos irányelveket. Mint dr. Erdélyi Gyula hadtörténész a harmincas években írt A középkor hadigépei című tanulmányában kifejti, az ágyú és általában a távolba ható lőporos fegyver vagy arab, vagy, bármilyen hihetetlenül hangzik, magyar közvetítéssel jutott Európába. Gyanús momentum ugyanis, hogy Bölcs Leó bizánci császár, aki először ír hosszabban a magyarokról, akiket még turkoknak nevez, fegyvertárukban valamiféle „syphonokat”, csöveket emleget, melyekből nagy dörrenéssel láng csapott volna ki. Néhány német történész is úgy véli, hogy Európában először a Duna mentén használtak ágyút. A régi magyar birodalom nehéz harcai közepette bizonyára nagy súlyt helyezett az új fegyverre. S talán ennek köszönhető, hogy ránk maradt a nagyszebeni (ma Sibiu, Románia) levéltárban egy kézzel írt kódex, több nemzedék mintegy százéves munkája. A kódex első része Haasenwein János, bajor származású főpattantyús műve. Ez a német nyelvű írás a legrégebbi fennmaradt tüzérségi rendtartás. Kiolvasható belőle az első ágyútípusok öntése, a lőporkészítés, a fegyverek kezelése. Hézagpótló mű,
Nagy Péter
Emlékezetünk hézagai Ha egy kicsit elgondolkodunk, észrevesszük, valami baj van az emberi emlékezettel. A múltban történt dolgok, események elmosódnak, s amit a történelem, a kultúrtörténet vagy akár a régészet megőrzött számunkra, korántsem a teljes és cáfolhatatlan igazság. Vajon
20 Műhely mégsem biztos, hogy már Zsigmond király korában Nagyszeben birtokában lett volna. Könnyen meglehet, hogy mint családi ereklyét hozta magával egy késői leszármazott, Haas Konrád, aki főpattantyús volt Nagyszebenben 1529 és 1569 között. Ő további anyagokkal egészítette ki az írást. Ezek első részében az ágyúk irányzásának korszerű lehetőségeivel és célzószerkezetekkel foglalkozik. Egy második részben tüzérségi lőismereteket, ballisztikai, puskaporgyártást, salétromgyűjtést, ágyúvontatási módszereket ismertet. Ötven évvel ezelőtt a hadtörténészt csak ez a két rész érdekelte. A befejező, elég terjedelmes harmadik részt egyetlen mondattal intézte el. Ez a rész - úgymond - tűzijátékokkal kapcsolatos ismereteket és vegyes pirotechnikai dolgokat tartalmaz. Nos, bennünket éppen ez a harmadik rész érdekel. Ebben ugyanis Haas Konrád akit szerencsére a magyar Űrhajózási Lexikon is megment a végleges feledéstől rakétaszerkezeteket, hajtótölteteket és ezekkel kapcsolatos technológiai eljárásokat ismertet. Mint a lexikon igen helyesen megjegyzi: „Jelenlegi ismereteink szerint ez a kézirat a legrégibb azok közül, amelyek többlépcsős rakétaszerkezeteket mutatnak be.” Rakétatechnikusi mivoltában Haas Konrád nevére először R. Charroux, a híres, vagy ha úgy tetszik, hírhedt franciará.szerző Däniken esküdt ellenfele - bukkant Ő egyébként is előszeretettel szedegetett össze minden olyan történelmi anyagot, melyből ismeretlen, fantasztikus vagy titokzatos dolgokat lehetett kiolvasni. A nagyszebeni pattantyúsra egy ismerőse, Doru Todericiu román tudománytörténész hívta fel a figyelmét. Todericiu persze helytelenül vélte, hogy ismeretlen írásos forrásra bukkant, Haas írását, illetve az un. Haasenwein-kódexet a magyar történészek régen ismerték. Igaz, hogy a rakétatevékenységre nem fordítottak kellő figyelmet, így azt Todericiu tanulmánya ismerteti elsőként részletesen a román Tudományos Akadémia lapjában, még a hatvanas években. Nézzük részletesen, mit tudott Haas Konrád? A rakéták leírása nála egyáltalán nem pusztán elméleti elképzelések, hézagos álmodozások. A kódex e részében található műszaki rajzok bizonyítják, hogy kiforrott, gyakorlatilag is használható szerkezetekről van szó. A rakéták meghajtásához Haas szilárd hajtóanyagot alkalmazott, éspedig lőpor, etil-acetát és ammóniák keverékét. Az ammóniákot trágyaléből és vizeletből állította elő. Rajzai között - és ez vívja ki
leginkább bámulatunkat - két- és háromlépcsős modellekkel találkozunk. Ezeknél a fokozatok egymás utáni gyújtása és a kiégett fokozatok leválasztása műszakilag is helyesen van megoldva. Ezek bizony nem egy álmodozó szobatudós tervei. Például a világon első ízben jelenik meg a derék főpattantyús műszaki rajzain a rakéta röppályájának stabilizálására szolgáló deltaszárny. Ha mindez csak szépen belekerült volna a kódexbe, akkor is nyugodtan állíthatnánk, hogy Haas alaposan megelőzte korát. De rakétája nem maradt papiroson. Mint az részletesen is olvasható nála, a háromlépcsős változatot kivitelezte, a szükséges szilárd hajtóanyagot elgondolásai szerint előállította, s 1555-ben végrehajtotta a gyakorlati kísérletet. Több száz ember szeme láttára Haas rakétája rendben elstartolt, s fokozatait egymás után begyújtva, eltűnt a világűrben. Lám, maga ez az esemény - az akkori információterjedés korlátozott volta meg az áldatlan erdélyi helyzet következtében - már végképp kitörlődött az emberiség emlékezetéből, csak a megsárgult kódexlapok őrizték meg. A leírás szerint ugyanakkor próbáltak ki ott Nagyszebenben egy jóval kisebb méretű, de nagy hatósugarú, robbanófejes, un. „repülő lándzsát”, egy egylépcsős rakétát, melyet
Haas az ágyúk kiegészítésére kívánt alkalmazni. Egyébként ennél sokkal nagyratörőbb tervei is voltak. Felvázolt ugyanis egy többlépcsős rakétasorozattal meghajtott, úgynevezett „repülő házat”, mely mindenesetre a legrégibb konkrét űrhajóterv a világon, ha megvalósítására nem került is sor. Hogy a kísérlet tényleg és sikerrel végbement 1555-ben, nem fikció. A kódex a szemtanú hitelességével írja le minden részletét. Íme, mi mindent sikerrel megoldottak a rakétákkal kapcsolatban már a 16. században. Ha Haas munkásságát nem annyira elszigetelten kénytelen végezni, talán sor kerülhetett volna folytatásra, továbblépésre. Sorsáról azonban 1669 után semmit sem tudunk. Ezzel a kelettel befejeződnek a kódex csaknem naplószerű bejegyzései. Haas Konrád, a többlépcsős rakéta feltalálója, a kivételes műszaki tehetségű erdélyi főpattantyús végleg eltűnik szemünk elől. Emlékét azonban ma, mikor a rakétatechnika csodás kifejlődésének vagyunk tanúi, nem szabad elfelednünk. Az ő példája világosan mutatja, hogy KözápEurópa - még akkor is, mikor politikai helyzete nehéz és veszélyes volt - mindig táptalaja maradt a tudományos haladásnak, és ugyancsak kivette részét az emberiség fejlődéséből.
Csillagtánc Voltaképpen nem állíthatom, hogy ismertem őt, legalábbis nem úgy, ahogy Seroff ismerte Isadorát. Gyermek- és serdülőkoráról mindössze annyit tudok, amennyit ő jónak látott elmesélni - de azért eleget, hogy nyugodt lelkiismerettel kijelenthessem: a manapság szenzációszámba menő három, egymásnak ellentmondó életrajzi regénye egytől egyig valótlanságokból áll! Felnőtt életének csak azokat a korszakait ismerem, amelyeket velem, illetve a monitorjaimon töltött - ennyi azonban az elégnél is több, hogy tudjam: valahány hírlapi cikket olvastam róla, az mind-mind merő kitalálás volt. Lehet, hogy Carrington azt hitte, jobban ismeri őt, mint én, és bizonyos értelemben igaza is volt - de ő ma már halott, és különben sem írt róla soha. Te még csak ismerkedtél a kamerával, amikor én már a videósa voltam, és tudtam azt is, hogy honnan jött; nem volt a mi kapcsolatunkhoz hasonló sem a Földön, sem azon túl. A nem szakmabeliek úgysem érthetik ezt - valahogy úgy kell elképzelni, hogy egy személyben voltam a munka- és a harcostársa. Attól a naptól fogva együtt voltam vele, hogy rémülten, de elszántan megérkezett a Skyfacre, hogy az egész életét egy álomnak szentelje. Két teljes hónapig figyeltem lankadatlan gyakorlását, együtt dolgoztam vele, megőriztem minden felvételt, és egyet sem adok el belőlük. Természetesen a Csillagtáncot is láttam. Ott voltam; én vettem föl. Ha akarod, mesélhetek róla egyet-mást.
A stúdióba lépve a lábam még a szokottnál is jobban zavart. Norrey rám nézett, nyomban otthagyta az ifjú reménységek csapatát, és odalépett hozzám. - Charlie...? Tudom, tudom. Zsenge fiókák, Charlie, a lelkűk oly sérülékeny, mint a húsvéti tojás decemberben. Ne marj beléjük, Charlie... Még csak ne is ugass rájuk, Charlie, végy erőt magadon... Elmosolyodott. - Valahogy így. A lábad? - A lábam. Táncos létére Norrey Drummond valahogy mégis megőrizte a nőiességét, de csak azért, mert kicsi. 60 kilónál nem sokkal lehet több, abból is a szíve nyomja a legtöbbet. Képes rá, hogy a maga 164 centiméterével toronyként magasodjon a leghórihorgasabb növendéke fölé is. Több energia van benne, mint az Észak-amerikai Áramhálózatban, és legalább olyan hatékonyan hasznosítja, mint akármelyik forgólapátos szivattyú. (Tanulmányoztad valaha, milyen elv szerint működik a dugattyús pumpa? Figyeld meg alaposan a forgólapátos szivattyú működési elvét. Ennek az eredeti koncepciója érdekelne elsősorban, már csak az érzelmi tapasztalataim gazdagítása érdekében is.) A táncában van valami csak rá jellemző sajátságosság, csak ezzel magyarázhatom, hogy amíg a Modernet ki
nem szorította az Új Modern, miért kapott olyan kevés szerepet a társaság produkcióiban. Szerettem őt, mert nemvalódi szánakozott rajtam. - Nemcsak a lábam - tettem hozzá. - Látni se bírom, ahogy a zsenge madárfiókák agyoncsapják a koreográfiádat. Azzal kezdem, hogy semmiféle életre szóló szerelem nem vonzotta - Most fölöslegesen aggodalmaskodsz. Azt a darabot, amit ma az űr és az űrutazás felé, szó sincs róla, hogy ettől vált volna a világ föl kell venned... az egyik diák csinálta. első zéró gravitációs táncosává - ahogy azt Cahill Shara és Von - Remek! Éreztem, hogy beteget kéne jelentenem. Derski Az eloldott tánc: az Új Modern megszületése című Elfintorodott. - Mi volt ez az elakadás? - kérdeztem. könyvükben sugallják. Az sem igaz, amit Melberg szenzációhajhász - Tessék? könyvecskéje, Az igazi Shara Drummond állít, mert valóban nem - Miért bicsaklott meg a hangod, amikor azt mondtad: „az egyik volt tehetsége hozzá, hogy a Földön táncos legyen. Ha azt hiszed, diák”? könnyebb táncolni zéró gravitáción, mint hagyományos Elpirult. körülmények között, csak próbáld meg. De ne feledd el a zacskót, - A fenébe is, mert ő a húgom. ha netalán hányingered lenne. Norrey és én akkor már nagyon régóta a legjobb barátok Melberg rágalmazásában mindenesetre van egy szemernyi voltunk, de nekem még sohasem volt szerencsém a húgához - az igazság, ahogy az már általában lenni szokott. Egyszerűen nem ilyesmi manapság, gondolom, nem szokatlan dolog. boldogult a Földön - de nem azért, mert nem volt tehetsége. - Akkor csakis nagyszerű lehet - húztam fel a szemöldökömet. Először Torontóban találkoztam vele, 1984 júliusában. Akkor - Mindenesetre köszönöm, Charlie. kerültem a torontói Balettszínház videorészlegébe, de gyötrelmes - Vagy ügyesen bókolok, vagy sehogy... de most nem arról volt minden perc, amit ott töltöttem. Akkoriban mindent utáltam. beszélek, hogy az ilyesmit örökölni lehet. Arra gondolok, hogy te, Aznap egész délután a diákokat kellett filmeznem, ami kész amilyen reménytelenül etikus vagy, mindent elkövetnél, nehogy az időpocsékolás volt; ennél a munkánál csak azt gyűlöltem jobban, atyafiságpártolás bűnébe ess. Ha te ilyen jellemzést adsz a saját amit a telefontársaságnál kellett csinálnom. Nem láttam még az testvéredről, akkor neki fantasztikusnak kell lennie. akkori végzősöket, de nem is voltam kíváncsi rájuk. Szeretem nézni - Charlie, ő tényleg az - felelte Norrey egyszerűen. a jó táncosokat - de egy kezdő igyekezete csak annyi örömöt szerez - Meglátjuk. Hogy hívják? nekem, mint amikor a szomszéd lakásból áthallatszik az elsőéves - Sharának. - Norrey megmutatta, melyik ő, s én rögtön violinista gyakorlása. „megértettem, miért akadt el a hangja. Shara Drummond tíz évvel fiatalabb, húsz centiméterrel magasabb és tizenöthúsz kilóval súlyosabb volt a nővérénél. Futólag megállapítottam, hogy
22 Spider és Jeanne Robinson: Csillagtánc meglepően gyönyörű, de ettől a megdöbbenésem még nem múlt el: Utólag így látom. Akkor én csak a galaxis szívét: Sharát láttam. Sophia Loren még a legjobb éveiben sem lehetett volna Modern A többiek olykor-olykor körbefogták, de én azt észre sem vettem. táncos. Ahol Norrey kicsi, ott Shara nagy volt, ahol Norrey nagy, ott Úgy kellett figyelnem őt, hogy szinte fájt. Shara még nagyobb. Ha az utcán látom, talán elismerően füttyentek Ha konyítasz valamit a tánchoz, rettenetes lehet ilyesmiket egyet - a stúdióban csak a homlokom szaladt ráncba. hallanod. Tánc egycsillagködről? Tudom, tudom. Még elképzelni is - Úristen, Norrey, milyen nagydarab! nevetséges. És mégis hatott. A zsigerek szintjén, a sejtekben hatott - Anyánk második férje futballista volt - felelte ő gyászosan. - De csak az volt a baj, hogy Shara túl jó volt a többiek között. Szörnyen rettenetesen jó. kilógott e féltudású, ügyetlen növendékek buzgó csapatából. Olyan - Ha ő jó, az már önmagában rettenetes. Szegény lány. Nos, mit kívánsz, volt az egész, mintha az érett Stephen Wonder egy montreali bár mit tegyek? alkalmi bandájával lépne föl. - Miből gondolod, hogy bármit is kívánok tőled? De nem is ez fájt. - Mert még mindig itt állsz. - Ó! Tényleg. Nos, nem ebédelnél velünk, Charlie? - Miért? - Tökéletesen tisztában voltam a miérttel, de legalább egy udvarias füllentést elvártam volna. De nem Norrey Drummond szájából. - Mert mindkettőtökben van valami közös vonás, azt hiszem. Arcom rándulása nélkül fogadtam őszinte bókját. - Én is így gondolom. - Akkor jössz? - Rögtön a műsor után. Már ott sem volt. Elképesztően rövid idő alatt pofozta stúdióképes csapattá az ide-oda bóklászó, fecserésző ifjoncokat; ha az ember összehúzott szemmel nézte őket, akár még táncegyüttesnek is elmentek volna. Az alatt a húsz perc alatt, míg fölállítottam és kipróbáltam a berendezést, be is melegítettek. Egy kamerát eléjük, egyet a hátuk mögé állítottam, egyet pedig a vállamra vettem, hogy járkálás közben azzal vegyem föl a közeliket. Ezt rendszerint el sem szoktam sütni. Van egy játék, amit fejben lehet játszani. Ha valaki fölhívja a figyelmedet magára, vagy mások ajánlják a figyelmedbe, találgathatod, valójában ki lehet ő. Külsejéből a jellemére és a szokásaira következtethetsz. Az ott? Nemtörődöm, hanyag fickó: nyitva hagyja a fogkrémes tubust, és hajlamos rá, hogy a csapból igyon. Ő? Művészpalánta: lehet, hogy pesszáriumot visel, és saját kitalációjú kalligrafikus betűkkel írja a leveleit. Azok? Akár a Miamiból érkezett tanítónők, akik havat látni jöttek ide, vagy egy kongresszusra érkeztek. Olykor egész jól beletrafálok. Az első húsz percben nem fogva, tudtam,hogy Shara Drummondot típusbaeltűnt soroljam. Attól a pillanattól táncolni kezdett,melyik egy csapásra belőlem minden előítélet. Olyan elemi erő volt benne, olyan ismeretlen, meghatározhatatlan valami, amitől egyszerűen élő kapoccsá vált a mi világunk és a múzsák világa között. Ami engem illet, mind intellektuális, mind akadémiai szinten tisztában vagyok mindazzal, amit a táncról tudni lehet - de sem kategorizálni, sem értékelni, de igazából még megérteni sem tudtam azt a táncot, amit
azon a délutánon előadott. Láttam, sőt élveztem is, de a megértésére nem voltam fölkészülve. Csak lógattam a kamerát, leesett állal. A táncosok rendszerint a „középpontjukról” beszélnek, arról a helyről, ahol a mozdulataik összpontosulnak, s ez gyakran egészen közel esik a fizikai értelemben vett gravitációs súlypontjukhoz. A „középpontodból” próbálsz táncolni, és az „összehúzódás-kitörés” eszménye, azaz a legtöbb Modern tánc lényege ennek a középpontnak az energiafókuszán alapul. Shara középpontja mintha önnön ereje hatására körbemozogta volna a szobát, s a földet érő végtagokat látszólag sokkal inkább a szabad választás, semmint a szükség kormányozta. Mi is az a szó, amivel a Nap legkülső részét nevezik, azt a részt, ami még kör alakú? Korona? Igen: a test szeszélyesen forgó körpályáját négy hosszú lángnyelv követte, s szinte hullámzott a testfelszín körül. Merő véletlenségnek tűnt, hogy a két alsó gyakorta érintette a földet - valójában a másik kettő is csaknem azonos gyakorisággal teremtett kapcsolatot a talajjal. A többi növendék is táncolt. Ezt onnan tudom, hogy két automata videokamera végezte közben a munkáját - nem úgy, mint én -, és teljes egészében fölvette a darabot. Születés volt a mű címe, és egy galaxis - mely mindent összevéve az Andromédára hasonlított - kialakulásáról szólt. Az események csak nagyjából voltak a valóságnak megfelelőek, de nem is a történeti hűség volt a cél. A darab csak jelképesen szólt egy galaxis születéséről.
Kopott kis hely volt a Le Maintenant, de a konyhájuk jó és a spárgaspecialitásuk egyenesenmajd kitűnő volt. Csak mutasd a Diner's Club-igazolványodat, megmutatják neked aföl koszos konyhájukat. De ez már a múlt. Norrey és Shara udvariasan elhárították a kaját, de az én munkakörömben az ilyesmi üdítőleg hat. Különben is nagy gondban voltam. Hogyan mondjam meg egy szép nőnek, hogy a legdédelgetettebb álma reménytelen? Nem kellett rákérdeznem, tudtam, hogy a legdédelgetettebb álma a tánc. Sőt: a hivatásszerű tánc. Sokszor töprengtem már, mi hajtja a
hivatásos művészt. Vannak, akik önelégülten veszik tudomásul, hogy mások pénzt áldoznak csak azért, hogy őket lássák vagy hallják. Vannak, akiknek olyan kevés az önbizalmuk, vagy olyan szétszórtak, hogy más módon fenn sem tudnák tartani magukat. Egyesek üzenetet kaptak, s úgy érzik, tovább kell azt adniuk. Azt hiszem, a legtöbb művészben mindhárom hajtóerő egyszerre működik. Ezt nem rosszallóan mondom - szükségünk van arra, amit értünk tesznek. Hálásnak kellene lennünk, hogyvannak motivációik. De Shara a legritkább fajtát képviselte. Ő azért táncolt, mert táncolnia kellett. Ki kellett mondania bizonyos dolgokat, amiket másképp nem kimondani, éski, arrahogy is szüksége volt, hogy a gondolatai, az lehetett élete abban merüljön ezeket kimondja. Táncának lényegét, értelmét minden más lealacsonyította, leértékelte volna. Az az egy tánc elég volt, hogy mindezt megértsem. Miközben befaltam az ételt, megrágtam, majd újra befaltam (csekély kárpótlás a zabálás dicstelen látványáért), több mint félóráig meg sem kellett szólalnom, leszámítva egy-egy odavetett morgást a hölgyek asztal feletti csevegésére. De mihelyt kihozták a kávét, Shara egyenesen a szemembe nézett, és azt kérdezte: - Most már beszél, Charlie? Hiába, Norrey húga volt. - Legföljebb érdektelenségeket. - Azt ne. Olyasmit csak érdektelen emberek mondanak. - Szeret táncolni, Miss Drummond? - Mondja meg, mi az, hogy „szeretni” - válaszolta komolyan. Kinyitottam, majd becsuktam a szám, s ez így ment háromszor. Utánam csinálhatod.
- Az ég szerelmére, miért nem akar beszélni? Sikerült máris fölidegesítenie. - Shara! - Norrey határozottan megrémült. - Csitt. Tudni akarom. Rászántam magam. - Shara! Bertram Ross-szal nem sokkal a halála előtt találkozhattam. Akkor jött le a színpadról. Egy producer, aki ismert és kedvelt engem, vitt a színfalak mögé, valahogy úgy, ahogy egy gyereket viszünk Mikulás-nézőbe. Azt vártam, hogy a színpadon kívül, lehiggadva még öregebbnek látszik. Fiatalabbnak látszott: mintha a rá annyira jellemző, hihetetlen lendület sohasem tudna lecsillapodni. Ő beszélt hozzám, s én egy idő után már ki sem nyitottam a szám, mert hang úgysem jött volna ki rajta.
Spider és Jeanne Robinson: Csillagtánc 23 Shara várt, mint aki remél még valamit. Csak lassanként fogta föl az elismerést és annak nagyságrendjét. Éppen erre voltam elkészülve. A legtöbb művész elvárja, hogy bókoljanak neki. Amikor végre megértette, nem pirult el, nem mosolygott negédesen. Nem kapta föl a fejét, mondván: „Ó, ugyan már!” Nem mondta: „Maga csak hízeleg nekem!” Nem kapta el a pillantását. - Köszönöm, Charlie - mondta és bólintott. - Ez sokkal többet ért holmi üres áradozásnál. - A mosolyában egy kis szomorúság bujkált, mintha valami keserű viccet meséltünk volna egymásnak. - Boldoggá tesz. - Az Isten áldjon meg, Norrey, mondd már meg, mi nyugtalanít? Most Norrey hangját vitte el a macska. - Csalódott bennem - válaszoltam. - Épp a rosszat mondtam. - Ez a rossz volt? - Azt kellett volna mondanom: „Miss Drummond, szerintem föl kellene
hivatásos táncos, hogy a homokos part is a tengerhez tartozik. Shara, meg kellett volna mondanom neked, hogy mondj le a táncról, még mielőtt az mondana le rólad. Eltökéltségem, hogy őszinte leszek hozzá, a szükségesnél nyersebb fogalmazásra ragadott, legalábbis azt hiszem. Később rájöttem, hogy a nyers szókimondás sohasem bántotta Sharát. Sőt megkövetelte. - Miért éppen te? - Mert mi ketten ugyanabban a csónakban evezünk. Egyikünk sem tudja megvakarni ott, ahol viszket, mert nem érjük el. A szemében szelíd fény csillogott. - Neked hol viszket? - Épp ott, ahol neked. - Vagyis? - Egy csütörtöki napon vártuk a telefonszerelőt. A szobatársam, Karen és én egész napos próbára indultunk, ezért üzenetet hagytunk a szerelőnek.
hagynia tánccal.” - Azta kellett volna mondanod: „ Shara , szerintem... micsoda ? - Charlie... - szólalt meg Norrey. - Azt kellett volna mondanom neked, hogy mindenkiből nem lehet
Szerelő el kellett mennünk, és A telefonon tudtuk értesíteni, Kérje el úr, a kulcsot a házmestertől. telefon anem hálószobában van. Ahaha. szerelő nem jött. Ezek sohasem jönnek. - A kezem reszketett. - A hátsó lépcsőn jöttünk haza. A telefon még mindig rossz volt, de eszembe sem jutott, hogy
24 Spider és Jeanne Robinson: Csillagtánc - Bocsáss meg, szivi. A lábam tesz ilyen gonosszá, elképesztően hülye vagyok. Neki találták ki a táncot, és mégsem csinálhatja. Ő a húgod, ne csodáld hát, ha elszomorít a dolog. De én idegen vagyok, engem csak felbőszít. - És bennem milyen érzelmeket kelt, mit gondolsz? - kérdezte Shara, s az arca lángolt. Mindketten meglepődtünk, nem is gondoltam volna, hogy ekkora hangja van. - Tehát azt javasolod, hagyjak föl az egésszel, inkább béreljek egy kamerát, igaz, Charlie? Vagy talán áruljak almát a stúdió előtt? - Az álla már remegett. - Én pedig azt mondom, Dél-Kalifornia minden istenének az átka szálljon a fejemre, ha lemondok róla. Az Isten milyen hatalmas termettel áldott meg, de nincs rajtam egy felesleges deka sem, tökéletesen jól érzem magam a bőrömben, és Jézusra esküszöm, hogy tudok és fogok is táncolni. Lehet, hogy igazad van: az első Megrendített tekintete. Aztán visszatértem önsajnálat kietlen, szeles ugrásnál beverem a fejem. És én mégis ugrani fogok. - Mély tájairól. Most márainkább őt sajnáltam . Tudnomaz kellett volna, milyen lélegzetet vett. - És most szeretném megköszönni a jóindulatú mély lesz az együttérzése. És ami a lényeget illette, túlságosan is egy cipőben jártunk - tényleg ugyanannak a keserű viccnek voltunk tanácsaidat, Char... Mr. Armst... ó, a fene vinné el! - Sietősen letörölte kibuggyanó könnyeit, amivel szerencsésen Norrey ölébe a szereplői. Eltűnődtem, vajon miért akartam megdöbbenteni. borított egy negyed csészényi hideg kávét. - Nem tudták helyrehozni a csípődet? - kérdezte lágyan. - Charlie - mondta Norrey összeszorított foggal -, csak tudnám, - Remekül tudok járni. Ha elég nyomós okom van rá, rövid miért szeretlek annyira. távon még futni is tudok. De ha táncolok, abban nincs semmi - Mert a táncosok buták. - Odaadtam neki a zsebkendőmet. köszönet. - Ó! - Egy darabig dörzsölgette a kávéfoltot. - És te miért - Tehát így lettél videós. szeretsz engem? - Három éve. Manapság harisnyakötőt sem találsz többet a - Mert a videósok okosak. világon, mint olyan fickót, aki éppúgy ért a videóhoz, mint a - Ó! tánchoz. Na persze, már a hetvenes években is rögzítettek táncot videóra - ahogy a híradós operatőrök fantáziájából futotta. Ha Egész délután otthon voltam: átnéztem a délelőtt fölvett anyagot, s fölveszel egy darabot a zenekari árokban elhelyezett két kamerával, minél inkább odafigyeltem, annál dühösebb lettem. az szerinted már mozi? A tánc komoly elhivatottságot követel, méghozzá rendkívül - Amit te teszel a táncért, az valami olyasmi, mint amit a fiatal korban - vak odaadást, az öröklött tulajdonságok még filmkamera tett a drámáért? ismeretlen lehetőségeivel való hazárdjátékot és különleges - Egész jól eltaláltad. Csak ott nem stimmel, hogy a tánc nem annyira a drámára, mint inkább a zenére hasonlít. Nem állhatsz le, táplálkozást. Tegyük fel, az ember hatévesen klasszikus balettet nem kezdheted újra azt a jelenetet, amely különben elrontva kerülne tanul - és tizennégy éves korára olyan széles lesz a válla, hogy az évek hosszú sorának minden erőfeszítése kárba vész. Shara a be a dobozba, a forgatási ütemterv kedvéért nem rúghatod fel az Modern táncra tett föl mindent - és túl későn döbbent rá, hogy az időrendet. Itt megtörténik az esemény, és neked azt föl kell venned. Isten egy nő testével áldotta meg. Az én munkámat a legmagasabb áron veszi meg a lemezipar - én Nem volt kövér - láttad. Magas volt, erős csontozatú, és erre a vagyok az az ember, aki pontosan tudja, melyik fejsze milyen vázra dús, érett asszonyi formák rakódtak. Ahogy újra meg újra sebességgel csap le az adott pillanatban... még azt is tudom, melyik lejátszottam a Születés kazettáit, úgy elhatalmasodott rajtam a a legjobb pasas, tehát kire kell a legjobban figyelnem. Van néhány fájdalom, hogy a lábam sajgásáról is megfeledkeztem. Olyan volt, hozzám hasonló. De én vagyok a csúcs. mintha a világ legjobb kosárlabdázója nem nőtt volna 120 Ezt is úgy fogadta, ahogy a neki szánt bókot - névértékben. centiméternél magasabbra. Amikor ilyesmiről beszélek, általában nem érdekel, hogyan Egy Modern táncosnak feltétlenül csapatban kell táncolnia. fogadják a szavaimat, vagy előre felvértezem magam az undok Csak ha látják, veszik az embert észre. Visszafelé menet a stúdióba válasz ellen. Boldoggá tett, hogy ő elfogadott; a boldogság szinte Norrey elmondta, mi mindent próbált meg Shara, hogy bekerüljön zavarba ejtett. Ettől kicsit ingerült, következésképpen megint goromba lettem, tudván, hogy úgysem bántom meg vele. - Egy szó, egy együttesbe - ahogy mesélt, szinte minden szavát előre tudtam. - Merce Cunningham látta őt táncolni, Charlie. Martha Graham mint száz, Norrey azt remélte, valami hasonló, áthidaló megoldást látta őt táncolni nem sokkal a halála előtt. Mind a kettő meleg javasolok majd neked is. Mert amit magamról elmondtam, szavakkal méltatta a koreográfiájáért éppúgy, mint a technikájáért. valamiképpen az vár rád is. De helyet egyik sem ajánlott föl neki. Nem is hibáztathatom, talán magát. még meg is értem őket. -Shara Nemmegmakacsolta hiszem, Charlie. Tudom, miről beszélsz, nem vagyok Persze hogy Norrey megértette őket. Sharában a saját ostoba, de hiszek benne, hogy nekem sikerülni fog. hiányosságát látta százszorosára fölnagyítva: az egyediséget. Egy - Pedig rád is ez vár. Hölgyem,ön átkozottul behemót. A együttes tagjának el kell tudnia táncolni a legtökéletesebb szólót, de csöcseid mint egy-egy félbevágott, díjnyertes sárgadinnye, a ugyanakkor tudnia kell azt is, hogyan olvadjon bele a csapatba, seggedért pedig bármelyik hollywoodi csillag anyját-apját eladná... hogyan rendelje alá magát az együttes erőfeszítésnek. Shara senki ezzel már meg is haltál a Modern tánc számára, hidd el, labdába sem rúghatsz. Érted? Az első ugrásnál bevered a fejed. Jól csinálom, mással össze nem téveszthető egyénisége gyakorlatilag alkalmatlanná tette őt arra, hogy egy társulat tagja legyen. Norrey? Csinálhatott bármit, magára vonta a figyelmet. - Az Isten szerelmére, Charlie! És ha már egy férfi rajta felejtette a szemét, többé el sem Ettől ellágyultam. Nem dühíthetem föl Norreyt - túlságosan fordította róla. Manapság előfordul, hogy a Modern táncosok szeretem. a cédulát levegyem az ajtóról. Másnap reggel rosszul lettem. Görcseim voltak. Hánytam. Karen és én csak barátok voltunk, ő mégis otthon maradt, hogy ápoljon. Gondolom, péntek éjjel a cédula még hihetőbbnek tűnt. Az illető egy műanyagdarabbal nyitotta ki a zárat, Karen pedig épp akkor ment ki a konyhába, amikor a pasas a sztereoberendezés dugóját húzta ki a konnektorból. Olyan dühös lett, hogy rálőtt Karenra. Kétszer. A zajtól aztán megrémült; már félig kint volt az ajtón, mire odaértem. Csak annyi ideje maradt, hogy golyót eresszen a csípőmbe, s már ott sem volt. Sohasem kapták el. És a telefont sem javították meg. - A kezem már nem remegett. Karen pokolian jó táncos volt, de én még nála is jobb voltam. A fejemben még ma is az vagyok. Shara szeme kerekre tágult. - Charlie, csak nem te vagy... Charles Armstead? Bólintottam. - Ó, Istenem! Tehát ezért tűntél el.
Spider és Jeanne Robinson: Csillagtánc 25 meztelenül táncolnak, illő hát, hogy a testük egy tizennégy éves fiúéra hasonlítson. Persze hölgyek is táncolhatnak hiányos öltözékben, de még anélkül is, csak sose felejtsük el, hogy itt Művészet folyik. Egy színésznő, egy muzsikus, egy énekes vagy festő megengedheti magának a buján dús, elragadóan gömbölyded formákat - de egy táncos legyen csaknem olyan nem nélküli, mint a legdivatosabb modell. Az Isten tudja, miért van ez így. Shara ha akarja, sem tudta volna nemi varázsát száműzni a táncából - de ahogy elnéztem őt a monitoromon, tudtam, ilyesmi esze ágában sincs. Miért éppen azon a területen tört fel a zsenialitása, ahol - a modellekén és az apácákén kívül - csak teher a nemi vonzerő? Úgy sajnáltam, majd a szívem szakadt meg érte.
- Mert kétharmad részt máris szerelmes vagyok beléd. És mert te nem vagy és nem is leszel soha szerelmes belém. Továbbá mert éppen ezt nem kellene tőlem kérdezned. Kicsit meghökkent, de gyorsan összeszedte magát. Tekintete ellágyult, és lassan ingatta a fejét. - Még azt is tudod, hogy miért nem vagyok, ugye? - És hogy miért nem leszel. Rettenetesen féltem, hogy azt találja mondani: „Bocsáss meg, Charlie.” De újabb meglepetéssel szolgált. Ezt mondta: - Az egyik lábam ujjain meg tudnám számolni, hány felnőtt férfival találkoztam az életben. Hálás vagyok neked. Talán a tragikomédiák párban fordulnak elő? - Néha.
- Egyáltalán nem jó, ugye? Megpördültem és ráreccsentettem: - Az istenit, majdnem elharaptam a nyelvem! - Ne haragudj. - Ellépett az ajtóból, és bejött a nappaliba. Norrey mondta, hol laksz. Az ajtó félig nyitva állt. - Elfelejtettem becsukni, amikor hazajöttem. - Nyitva szoktad hagyni? - Tanultam a leckéből. Még egy bármennyire kiéhezett kábítós sem lép be egy olyan lakásba, ahol nyitva az ajtó, és szól a rádió. Nyilván itthon vannak. Egyébként igazad van, a világon semmi jó nincs benne. Ülj le. Leült a díványra. A haja most ki volt bontva, és nekem jobban tetszett így. Kikapcsoltam a monitort, kivettem és a polcra dobtam a kazettát. - Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. Nem kellett volna úgy leteremtselek az ebédnél. Csak segíteni akartál. - Megérdemeltem. Már sejtem, micsoda gőznyomás szabadult ki akkor belőled. - Öt éve gyűjtögettem. Arra gondoltam, inkább az Államokban
- Nos, akkor azt kell kitalálnom, hogy mihez kezdjek az életemmel. Erremindössze rá fog menni a hétvégém. - Folytatod a tanulást? - Okosabbat nem tehetek. A tanulás sohasem vész kárba. Norrey megtaníthat még egyre-másra. Az agyam hirtelen belendült. Az ember eszes állat, nem? Igazam van? - És ha nekem jobb ötletem van? - Ha neked bármilyen ötleted van, az csak jobb lehet. Beszélj. - Kell neked a közönség? Úgy értem, az élő közönség? - Mire gondolsz? - Talán van valami vigasztaló. Figyelj! Manapság minden tévéállomást videoberendezéssel szerelnek föl, igaz? Az emberek már beszerezték az összes régi filmet, az Earnie Kovács-féle programokat, mindazt, amire eddig vágytak... most megint valami új kellene nekik. Valami egzotikus; olyasmi, ami kicsit elvontabb a híreknél meg a helyi adásoknál, valami más... - A független videotársaságokra gondolsz? - Igen. A TDT is gondolkodik rajta, hogy kilép a piacra, a
kezdem, és nem Kanadában. gyorsabban. Most visszajöttem Torontóba,Ott de messzebbre nem hinném,jutok hogyésmajd itt boldogulok. Igaza volt, Mr. Armstead, átkozottul behemót vagyok. Amazonok ne táncoljanak. - Még mindig Charlie a nevem. Figyelj, kérdeznék valamit tőled. Az a legutolsó mozdulat, a Születés végén, az mi volt? Én valami hívásnak véltem, Norrey szerint búcsú volt, de most, hogy újra lejátszottam, inkább valami vágyakozásnak gondolom, mint amikor az ember valami elérhetetlen után nyúl. - Akkor sikerült. - Tessék? - Én úgy gondolom, egy galaxis születése mindhármat kifejezi. Jelentésüket tekintve oly közel állnak egymáshoz, hogy hülyeségnek tartottam külön-külön mozdulattal kifejezni őket. - Hm. Egyre rosszabbul hangzik. Mi lett volna, ha Einstein beszédzavarban szenved? Miért nem tudsz te rossz táncos lenni? Csak tréfáltam. Ez - mutattam a kazettára - kész tragédia. - Ugye, nem azt akarod mondani, hogy a magam kedvtelésére ezután is táncolhatok? - Nem. Neked az rosszabb lenne, mintha egyáltalán nem táncolhatnál többé. - Istenem, milyen éles szemed van! Vagy ilyen könnyű átlátni rajtam? Vállat vontam. - Ó, Charlie - tört ki belőle -, most mit tegyek? - Jobb, ha ilyesmit nem kérdezel tőlem - feleltem furán elvékonyodó hangon. - Miért ne?
Graham-társaság meg már ki is lépett. - És? - Mi lenne, ha szabadúszók lennénk? Te meg én. Te táncolsz, én fölveszem: tiszta üzlet. Van néhány kapcsolatom, és talán újakat is szerezhetek. A zenei világban tíz nevet is mondhatok neked, akik sohasem turnéznak, csak a kazetta és a kazetta. Miért ne kerülhetnéd meg a hivatásos táncegyütteseket? Miért ne léphetnél ki egyenesen a nyilvánosság elé? Élőben talán... Az arca kigyulladt, akár egy lampion. - Charlie, gondolod, hogy ez sikerülne? Komolyan gondolod? - Egy hógolyóra sincs nagyobb esélyünk. - A szoba túlsó sarkában álló hűtőhöz mentem, kivettem belőle a nyaranta őrzött hógolyót, és odadobtam neki. Éppen csak sikerült elkapnia, és amikor rájött, mi van a kezében, kitört belőle a nevetés. - Most már igazán hiszek benne, hogy dolgozhatunk a TDT-nek, és minden időmet ennek szentelem - mondtam. - Az időmet, a felvett anyagomat, a felszerelésemet és a spórolt pénzemet. Mindent ráteszek. Megpróbált komoly lenni, de a hógolyó égette a tenyerét. - Hógolyó júliusban! - kiáltotta nevetve. - Te őrült! De számíthatsz rám. Nekem is van egy kis félretett pénzem. És... és gondolom, amúgy sincs más választásom, nem igaz? - Ez az igazság, azt hiszem. Az elkövetkező három év volt a legizgalmasabb időszak az életemben, mindkettőnk életében. Mialatt néztem és filmeztem, Shara egy potenciálisan nagy táncosból valami egészen lenyűgöző jelenséggé alakult át a szemem előtt. Olyasmit csinált, amire egyszerűen nem találok szavakat. Megteremtette a táncban azt, ami a zenében a dzsessz volt.
26 Spider és Jeanne Robinson: Csillagtánc Shara számára a tánc, úgy, ahogy volt, az önkifejezést jelentette, a kezdetet, a véget és mindazt, ami e kettő között volt. Attól a pillanattól kezdve, hogy megszabadult az együttesekbe való beilleszkedés kínjától, a koreográfiát az önkifejezés gátjának tekintette, előre besulykolt sablonnak, amely, mint valami szövegkönyv, kérlelhetetlenül megszabja a határokat. És mert ilyennek érezte, lebecsülte a koreográfiát. Egy dzsessz-zenész tucatnyi egymást követő estén szólaltathatja meg a Tunéziai éjszakát, és mégis minden este más zenét fog játszani, attól függően, hogy pillanatnyi hangulatában hogyan interpretálja a dallamot. Művész és művészete között teljes az egység: a teremtés a pillanat műve. A dallam elindul, s a merő öszevisszaságból mégis hazatalál. Shara éppen így tolta vissza az előre elkészített koreográfiát a kiindulópontig, s csak a vázat hagyta meg, hogy fölépíthesse rá mindazt, amit az adott pillanat megkövetelt; a többit úgy rögtönözte e váz köré. E dolgos három év során sikerült lerombolnia a válaszfalat önmaga és a tánca között. A szakma általában gúnnyal illeti azt, aki tánc közben improvizál, holott mindenki gyakorolja, kivált a belőle nyerhető könnyedségért. De azt már nem vették észre, hogy a tetézett improvizáció, az előre alaposan átgondolt, egy téma köré épített rögtönzés nem más, mint az a magától értetődő és megtehető következő lépés, amit maga a tánc diktál. Shara megtette ezt a lépést. Az embernek nagyon-nagyon jónak kell lennie, hogy élni tudjon ezzel az óriási szabadsággal. Ő elég jó volt hozzá. Nincs értelme, hogy részletezzem a Drumstead Vállalat szakmai sikereit ez alatt a három esztendő alatt. Keményen dolgoztunk, csináltunk néhány csodás felvételt, amit még egy levélnehezékért sem tudtunk eladni. A házi videokazetta-ipar valóban létezett már és annyit értett a Modern tánchoz, amennyit a lemezipar konyított a blueshoz, amikor az megszületett. A nagy társaságok biztosítékokat, a kicsik meg olcsó tehetséget akartak. A helyzetünk végül már
majd levetette magát a földre. Leérvén néha továbbgurult, máskor a kezére esett vissza, de az esési energiát mindig átvitte valami más mozgásba, sohasem tartotta vissza. Mire minden energiáját kiadta és befejezte, én is eléggé megnyugodtam, hogy filozofikus beletörődéssel vegyem tudomásul kölcsönös szakmai összeomlásunkat. A befejező pozícióban teljesen magába roskadva, lehorgasztott fejjel kuporgott, tökéletesen érzékeltetve a megaláztatást, amit a gravitációval való harcában kellett elszenvednie. Muszáj volt tapsolnom. Éreztem, milyen giccses, amit teszek, de nem állhattam meg. - Köszönöm, Charlie. - A fene vinné el! A súly valóban tény. Amikor először mondtad a címét, azt hittem, megbolondultál. - A táncban ez az egyik legkönyörtelenebb tény, és mégis mindent megtehetsz vele. - Majdnem mindent. - Tessék? - A VisuEnt fölbontotta a szerződésünket. - Ó! - A szemén nem látszott semmi, de én tudtam, mi játszódik le mögötte. - No és ki a következő a listán? - Nincs következő a listán. - Ó! - Ezúttal már látszott. - Ó! - Tudhattuk volna előre. A nagy művészeket sohasem becsülik meg életükben. Ha most holtan rogynánk össze, holnap megjönne a siker is. Miatta akartam erős lenni a magam módján; ő tudta ezt, és megpróbált erős lenni miattam. - Talán egy halálbiztosítási vállalkozást kellene alapítanunk művészek számára - mondta. - Jutalékot fizetnénk az ügyfélnek a helyzetének megfelelő, szerződésben biztosított kamat ellenében, s biztosítanánk a haláláról.
olyan reménytelen volt, hogy a kalóztársaságokkal is megpróbálkoztunk; rá is jöttünk, amit már amúgy is tudtunk: sem a szakértelmük, sem a presztízsük, sem a technikai tudásuk nem volt elegendő hozzá, hogy a bírálatukat komolyan vehessük. A levegőbe elröppenő tanácsok meg valahogy úgy működtek, mint a génkészlet: a kellő mennyiség híján az ember nem megy velük semmire. A hihetetlenül tehetséges muzsikus és szövegíró, John Koerner, a „Pók” 1972 óta készíti és adja el a saját lemezeit. Hányan hallottak róla közületek egyáltalán? 1987 májusában megtaláltam a postaládámban a VisuEnt Inc. levelét, amelyben közölték, hogy legmélyebb sajnálatukra meg kell szüntetniük az elővételi jogunkat. Egyenesen Shara lakására mentem; a lábam úgy fájt, mintha a csontvelő helyére gyújtóbombát tettek volna, amit lángra is lobbantottak. Nagyon hosszú volt az út odáig. Amikor megérkeztem, éppen az A súly tény című táncán dolgozott. Sok időbe, energiába, verítékbe került, mire a nappaliját stúdióvá alakította át, s ráadásul még a háztulajdonost is tisztességesen meg kellett kennie; de még így is olcsóbban úszta meg, mintha bérelt volna egyet - nem is szólva az általunk elképzelt díszletekről. Aznap egy magas hegy volt a díszlet: amikor beléptem, a kalapomat egy ál-égerfára akasztottam. Rám villantotta a mosolyát, de nem állt le, inkább egyre magasabbra és magasabbra szökkent. A leggyönyörűbb hegyi kecske volt, akit életemben láttam. Pocsék kedvemben voltam, legszívesebben elhallgattattam volna a zenét (McLaughlin és Miles szólóztak fölváltva), de ha Shara táncolt, egyszerűen nem bírtam félbeszakítani. Irányított ellenpontozással, fokról fokra építette föl, végül szinte fölhajította magát a levegőbe, ott is maradt egészen addig, míg úgy érezte, elérte a tökéletes és kiteljesedett állapotot,
- Nem is veszíthetnénk De ha történetesen még életében híressé válna, kártalanítana rajta. bennünket. - Fantasztikus. Hagyjuk abba, mielőtt halálra nevetném magam. - Jó. Hosszú ideig hallgatott. Hiába dolgozott az agyam még most is lázasan, semmit sem tudtam átadni neki - egyszerűen nem működött semmi. Végül fölállt, és kikapcsolta a zenegépet, amely halkan nyüszített, amióta a szalag lefutott. Hangos kattanás hallatszott. - Norrey vett valami telket a Prince Edward-szigeten - mondta, és nem nézett a szemembe. - Van ott egy ház is. Egy régi viccel próbáltam eltéríteni a szándékától - egy gyerekről szól, aki az elefánt ketrecét takarítja a cirkuszban, pedig az apja hajlandó lenne visszavenni, ráadásul különb munkával kecsegteti. - Micsoda? És itthagynád a szórakoztatóipart? - Fene egye a szórakoztatóipart - mondta lágyan. - Ha most kiköltözöm a szigetre, talán még idejében kigyomlálhatom és föláshatom a földet, hogy virágot ültessek bele. - Az arca hirtelen megváltozott. - És veled mi lesz? - Velem? Velem minden rendben lesz. A TDT megkeresett, hogy menjek vissza hozzájuk. - Ennek hat hónapja. - Megint szóltak. A múlt héten. - És te nemet mondtál. Idióta. - Lehetséges, lehetséges... - Az egész nem volt több, mint átkozott időpocséklás. Minden, amit idáig csináltunk. Ez a rengeteg energia. Ez a rengeteg munka. Ezzel az erővel inkább a szigeten gazdálkodtam volna, azóta már milyen jól teremne a föld. Micsoda veszteség, Charlie, micsoda átkozott időveszteség!
Spider és Jeanne Robinson: Csillagtánc 27 - Nem, nem hiszem, Shara. Tudom milyen üresen hangzik, hogy „semmi sem megy kárba”, de... látod, ez is olyan, mint az, amit az imént táncoltál. Lehet, hogy a gravitációt nem győzheted le, de milyen csodálatos dolog, hogy megpróbáltad. - Igen, tudom. Emlékezz a Fénybrigádra. Emlékezz az Alamóra. Ők megpróbálták. - Keserűen fölnevetett. - És ezt tette a Názáreti Jézus is. Anyagi ellenszolgáltatásért tetted, vagy mert valami kényszerített rá? Ha semmi más hasznunk nincs is belőle, van néhány százezer lábnyi csodálatos felvételünk, amelynek a kereskedelmi értéke ugyan nulla, az igazi értéke azonban felbecsülhetetlen, és én ezt nem tekintem pazarlásnak. Ennek most vége, mindketten valami másba kezdünk, de nem volt hiábavaló. - Észrevettem, hogy kiabálok, és gyorsan elhallgattam. Ő összeszorította a száját. Kis idő múlva már mosolyogni próbált. - Igazad van, Charlie. Nem volt hiábavaló. Jobb táncos vagyok,
28 Spider és Jeanne Robinson: Csillagtánc mint valaha. - Ez a beszéd. Megszabadultál a koreográfiától. Bánatos mosoly jelent meg az arcán. - Igen. Ez még Norrey szerint is zsákutca. - Nem zsákutca. A költészetben nemcsak haiku és szonett létezik. A táncosok nem szükségszerűen robotok, akik a testükkel mondják föl a betanult verset. - Ezt teszik, ha meg akarnak élni belőle. - Néhány év múlva újra megpróbáljuk. Talán akkor már jobban föl lesznek készülve rá. - Bizonyára. Hozhatok egy italt? Aznap éjjel - először és utoljára - vele aludtam. Reggel, mialatt ő összecsomagolt, szétszedtem a díszleteket a nappaliban. Megígértem, hogy majd írok. Megígértem, hogy mihelyt tudom, meglátogatom. Levittem és bepakoltam a csomagjait a kocsiba. Megcsókoltam, aztán integettem utána. Elmentem, hogy igyak egyet - másnap hajnali négykor egy rabló már elég részegnek gondolt, így aztán eltörtem az állát, az orrát, két bordáját, és végül leültem a
hátára, és sírtam. Hétfőn reggel, kezemben a kalapommal, megjelentem a stúdióban - a szám bűzlött, mint egy várótermi hamutartó -, és újrakezdtem a régi munkámat. Norrey egy szót sem kérdezett. Az élelmiszerárak úgy megemelkedtek, hogy a viszkin kívül semmit sem ettem, s hat hónap múlva kirúgtak, így ment ez hosszú ideig. Egyszer sem írtam neki. Csak leírtam, hogy „Kedves Shara”, s máris elakadtam. Amikor már odáig jutottam, hogy eladom a videofelszerelésemet, s az árán piát veszek, valami kattant bennem, és hirtelen világosan láttam a helyzetemet. Ez a cucc volt minden, ami még megmaradt nekem az életben, így aztán nem a zálogházba mentem, hanem a helybéli alkoholelvonóba, ahol kijózanodtam. Egy idő után eltompult a lelkem, s már nem is rángatóztam ébredéskor. Százszor is megpróbáltam letörölni a kazettákat, amiket még Sharáról őriztem - neki is megvoltak a saját kópiái -, de végül csak nem vitt rá a lélek. Olykor-olykor eltűnődtem, hogyan mehet a sora, de nem tudtam volna elviselni, hogy megtudjam. Ha Norrey hallott is valamit, nekem nem mesélt róla. Megpróbálta elintézni, hogy harmadszorra is visszavegyenek, de reménytelen ügy volt. Rettenetes dolog a jó hírnév, ha az ember egyszer már elveszítette.
Spider és Jeanne Robinson: Csillagtánc 29 Szerencsésnek mondhattam magam, hogy egy New Brunswick-i iskolatévénél munkát kaptam. Így telt el egy-két hosszú év. 1990-re kijöttek a vidfonok, és én át is alakítottam az enyémet a telefontársaság tudta és hozzájárulása nélkül, mert mind közül őket utáltam a legjobban. Amikor egy júniusi estén szelíden villogni kezdett a mogyorószínű üvegbura, amit a nyavalyás csengő helyett beszereltem, bekapcsoltam a mikrofont és a képernyőt, hátha a hívónak is van vidfonja. - Halló? Ő volt az. Amikor megláttam Shara arcát, hirtelen jeges rémület rántotta össze a gyomromat, mert amióta abbahagytam az ivást, már nem őt láttam mindenütt, s iszonyú lett volna, ha most elölről
Akkoriban az Új Kor volt a szálloda New Yorkban, a Sheraton romjain építették föl. Ultrahatékony biztonság, golyóálló ablakok, a kinti levegőnél vastagabb szőnyegek, a hall pedig csak úgy árasztotta azt az építészeti meggyőződést, amit John D. MacDonald egyszer úgy jellemzett, mint a „Korai Protéziskorszak”-ot. Bűzlött a pénztől. Örültem, hogy végül is a nyakkendő mellett döntöttem, s bántam, hogy a cipőmet nem fényesítettem ki. Ahogy beléptem, egy elképesztő ember állta el az utamat. A mozgása és a felépítése olyan volt, mint a legkeményebb és legfürgébb kidobóemberé, akit valaha láttam, úgy volt öltözve és úgy viselkedett, mint az Úristen főkomornyikja. Közölte, hogy a neve Perry. Úgy kérdezte meg, lehet-e valamiben a szolgálatomra, mintha maga sem gondolná komolyan.
kezdődnek a látomásaim. De amikor pislogtam, s ő még volt, egy kicsit megnyugodtam, és szólni próbáltam. Nemmindig ment. ott - Üdv, Charlie! Régen láttuk egymást. Másodjára már sikerült. - Mintha tegnap lett volna. Valaki másnak a tegnapján. - Szerintem is. Napokba telt, míg megtaláltalak. Norrey Párizsban van, és senki más nem tudta, hová tűntél. - Na igen. Hogy megy az élet a farmon? - Én... én azt abbahagytam, Charlie. Igaz, hogy még a táncnál is kreatívabb, de mégsem ugyanaz. - De hát akkor mit csinálsz? - Dolgozom. - Táncolsz? - Igen. Charlie, szükségem van rád. Úgy értem, munkát kínálok neked. A te kameráidra és a te szemedre van szükségem. - Hagyd a minősítéseket. Elég annyi, hogy szükséged van rám. Hol vagy? Mikor indul oda a következő gép? Melyik kamerákat csomagoljam be? - New Yorkban vagyok, egy órára tőled, és egyiket se. A
- Hogyne, Perry - feleltem. - Lekötelezne, ha fölemelné az egyik lábát. - Miért? - Húsz dollárba lefogadom, hogy a cipőtalpát is kifényesítette. Halványan elmosolyodott, de nem mozdult. - Kit óhajt látni? - Shara Drummondot. - Nem szerepel a nyilvántartásban. - Elnöki lakosztály. - Ó! - Fény gyúlt az agyában. - Mr. Carrington hölgykísérője. Miért nem ezt mondta? Várjon egy kicsit, kérem. - Mialatt telefonon megkérdezte, valóban várnak-e, s közben a fél szemét állandóan rajtam, egyik kezét pedig a zsebén tartotta, én a szívem dobogását próbáltam lecsillapítani, arcvonásaimat pedig rendbe szedni. Beletelt kis időbe, míg sikerült. Tehát így állunk. Akkor minden rendben. Szóval így állunk. Perry visszajött, és átadott nekem egy parányi rádióadót, amely segítségével úgy juthattam át az Új Kor folyosóin, hogy közben egyszer sem vágott ketté az automata lézersugár. Még azt is
„kameráidat” szó szerint értettem, hacsak újabban nem GLX5000-sekkel ésnem Hamilton keverőasztallal dolgozol. Füttyentettem. Még a szám is sajgott bele. - Ezeket nem az én pénztárcámnak találták ki. Egyébként is régimódi vagyok; szeretem, ha a kezemben tarthatom őket. - Most majd Hamiltonnal fogsz dolgozni, és egy vadonatúj, húsz inmutos Masterchrome-mal. - Ópiumot termesztettél azon a telken? Vagy a kapálógép gyémántokat forgatott ki a földből? - A munkádat Bryce Carrington fogja fizetni. Pislogtam. - És most lennél szíves fölszállni arra a gépre, hogy elmondhassam, miről van szó? Gyere az Új Korba, és keresd az elnöki lakosztályt. - A pokolba azzal a géppel, gyalog megyek. Úgy gyorsabb. - És letettem a telefont. A fogorvosom várószobájában lévő Time magazin szerint Bryce Carrington, a géniusz úgy lett multimilliomos, hogy jó néhány iparmágnást rávett, jegyezzenek részvényeket a Skyfacre, arra az óriási, Föld körül keringő komplexumra, amely farba rúgta a kristálydetektorok piacát. Ahogy visszaidéztem a sztorit, valami ritka gyermekbénulásos kór sorvasztotta el mindkét lábát, s láncolta a tolókocsijához. De a lába csak az erejét vesztette el, nem a működőképességét - csökkentett gravitáción elég jól boldogult vele. így aztán megépítette a Skyfacet, bányászokat küldött vele a Holdra, hogy ellássák olcsó nyersanyaggal, ő meg a keringő építményen éldegélt, csökkentett gravitáción. A képe alapján meglehetősen sikeres alkotóegyéniségnek látszott (ellentétben a cikk írójával). Ennél többet nem is tudtam róla. Nem sok figyelmet szenteltem a híreknek, s ami az űrt illeti, az még annyira sem érdekelt.
elmagyarázta gondosan,akkor hogyahaszerkentyű nem adomegy vissza, és megpróbálok kisétálni az épületből, nagyobbacska lyukat fog ütni rajtam. De abból ítélve, ahogy most beszélt hozzám, egyszerre négy lépcsőfokot ugorhattam a szemében a társadalmi ranglétrán. Megköszöntem neki, ámbár kutya legyek, ha tudom, hogy mit. Csak mentem a zölden foszforeszkáló nyilak után, melyek a lámpabura nélküli mennyezeten világítottak, és hosszú, látványokban gazdag séta után megérkeztem az elnöki lakosztályhoz. Shara az ajtóban várt; a ruhája engem leginkább az angyalok pizsamájára emlékeztetett. Szinte törékenynek látszott benne az a nagy test. - Szia, Charlie! Jóindulatú voltam és kedélyes. - Szia, kislány! Klassz kis nyomortanya. Hogy szolgál a kedves egészséged? - Nem szolgál. - Nos, akkor hogy szolgál Carrington? - Nyugalom, fiú. - Gyere be, Charlie. Bementem. Olyan volt, mint az a hely, ahol a királynő szállt meg, amikor itt járt, és nyilván jól is érezte magát benne. A nappaliban akár egy repülőgép is leszállhatott volna, de úgy, hogy közben odaát, a hálószobában békén alhatott az ember. Két zongora volt. Kandalló csak egy, de egy bivalyt meg lehetett volna sütni benne. Itt aztán eltengődhet az ember. A quadióban Roger Kellaway volt látható, s egy őrült pillanatig azt hittem, ő is itt van, s valami láthatatlan, harmadik zongorán játszik. Tehát így állunk. - Adhatok valamit, Charlie? - Hogyne. Hasisolajat, a Tangier Supreme-félét. S a pipámba Dom Pérignont.
Spider és Jeanne Robinson: Csillagtánc 31 El sem mosolyodott, csak odament egy szekrényhez, amely olyan volt, mint valami törpe katedrális, és pontosan azt vette ki belőle, amit rendeltem. Sikerült egykedvű arccal rágyújtanom. A buborékok csiklandozták a torkomat, a roham pedig tökéletes volt. Éreztem, hogy megnyugszom, és elég volt néhány szívás a vízipipából, ő is megnyugodott. Akkor egymásra néztünk - de úgy igazán egymásra néztünk -, aztán körbepillantottunk a szobán, majd újra összenéztünk. Egyazon másodpercben robbant ki belőlünk elemi erővel a nevetés; ez a nevetés az összes fényűzést kisöpörte a szobából, s a helyére valami másfajta gazdagságot engedett be. A nevetése semmit sem változott: ugyanaz a csukladozó, hasból jövő, rekedtes kacagás volt, amelynek fesztelensége és életereje csodálatosan megnyugtató hatással volt rám. Ettől annyira
Soha ki nem találtam volna, miért éppen a Skyfacen akar táncolni. Miért nem az Antarktiszon? - Shara, te még nálam is kevesebbet tudsz az űrről, de azt azért tudnod kell, hogy egyetlen műholdas közvetítést sem műholdon vesznek föl. - Hülye. Nekem a díszletre van szükségem. Ezen elgondolkodtam. - A Hold jobb lenne... látvány szempontjából. Hegyek. Fény. Kontrasztok. - A vizuális szempont másodlagos. Nekem nem egyhatod g kell, Charlie. Nekem zéró gravitáció kell. Tátva maradt a szám.
megkönnyebbültem, hogy nem és tudtam ez viszont őt ingerelte újabb nevetőrohamra, amikorabbahagyni, már-már lecsillapodtunk volna, hirtelen fölfújta az arcát, s egy dadogó arpeggiót préselt ki a száján. Egy réges-régi felvételen, Spike Jones nevető lemezén a kürtös megpróbálja eljátszani A dongó röpte című darabot, de közben elneveti magát, mire az egész banda két teljes percen át röhög... Valahányszor kifogynak a levegőből, a kürtös újabb futammal próbálkozik, aminek megint csak röhögés lesz a vége. Valahányszor Shara szomorú volt, tíz dollárban fogadtam vele, hogy nem tudja végighallgatni ezt a lemezt úgy, hogy legalább el ne kuncogná magát. Mindig én nyertem. Amikor rájöttem, hogy most ezt akarja az eszembe juttatni, szabályosan beleborzongtam, s szinte megsemmisültem az újabb nevetőrohamtól - egy perccel később pedig már elértük azt a fokot, amikor szó szerint leestünk a székről nevettünkben, és a kacagás kínjában hason fekve vertük öklünkkel a padlót. Néha felidéztem magamban ezt a nevetést, de csak ritkán, mert az ilyen emlékek hamar elvesztik a varázsukat, ha az ember gyakran lejátssza magában. Végül már csak vigyorogni tudtunk lihegve, és aztán
-Istenem, És azt akarom, te légy nő a videósom. hát nem hogy mindennapi volt. Aztán már nem volt más teendőm, mint hosszú percekig ott ülni tátott szájjal és gondolkodni. Békén hagyott; türelmesen várt, míg megemésztem a dolgot. - A súly már nem tény, Charlie - szólalt meg végül. - Az a tánc azt állította, hogy az ember nem győzheti le a gravitációt... magad mondtad. Nos, ez az állítás nem igaz, elavult. A huszonegyedik század táncművészetének ezt kell bebizonyítania. - És ez az, ami éppen rád vár. Az új táncos, aki megteremti az új táncot. Egyedülálló. Erre odafigyel majd a közönség. Évekig uralod majd a teljes pályát. Tetszik nekem a dolog, Shara. Tetszik nekem. De fog-e sikerülni? - Gondolkodtam azon, amit mondtál: hogy a gravitációt nem győzheted le, de már az is gyönyörű, hogy megpróbálod. Hónapokig nem ment ki a fejemből. Egy napon vendégségben voltam a szomszédomnál, és a tévéhíradó mutatta, hogyan végzi a munkáját a Skyfac-II személyzete. Éjjel nem aludtam, folyton ez járt a fejemben. Másnap reggel átjöttem az Államokba, és munkába álltam a Skyfac-I-en. Majdnem egy évig voltam ott, s közben mind közelebb és közelebb kerültem Carringtonhoz... Meg tudom csinálni, Charlie, meg tudom csinálni. Állán megjelent egy fodros kis vonal, amit már azelőtt is láttam - amikor a Le Maintenant-ban letolt engem. Az elszántság kis fodra volt ez. Azért mégis összevontam a szemöldökömet. - Carrington támogatásával. Elkapta rólam a pillantását. - Ebédet sem kap az ember ingyen. - Mit számít fel érte? Elég sokáig nem válaszolt ahhoz, hogy megértsem a választ. Ebben a pillanatban ismét hinni kezdtem Istenben (ami már évek óta nem esett meg velem), csak azért, hogy gyűlölhessem Őt. De a számat csukva tartottam. Már eléggé felnőtt ahhoz, hogy maga intézze a pénzügyeit. Az álmok ára minden évben magasabbra szökik. A pokolba is, hiszen attól a pillanattól fogva, hogy fölhívott, félig-meddig számítottam is erre. De csak félig-meddig. - Charlie, ne ülj már ott, mint aki megkukult. Mondj valamit. Átkozz, nevezz szajhának, de mondj végre valamit!
fölsegítettem - Micsodaőt. fantasztikusan ronda hely - mondtam még mindig csukladozva. Ő körülnézett, és megvonta a vállát. - Ó istenem, hát persze hogy az, Charlie. Egy ilyen helynek szükségszerűen rondának kell lennie. - Egy rettenetes pillanatig azt hittem, neked van rá szükséged.
Elkomolyodott, és egyenesen a szemembe nézett. - Charlie, szeretném, ha megsértődhetnék ezért. Bizonyos értelemben szükségem van rá. Összehúzott szemmel néztem vissza. - Hogy érted ezt? - Szükségem van Bryce Carringtonra. - Ezúttal felsorakoztathatod az érveidet. Milyen értelemben van rá szükséged? - Szükségem van a pénzére! - kiáltotta. Hogy tud az ember egyszerre ellazítani és megfeszülni? - Ó, a Megvásárolod fene vinné el, Shara! Tehát így Akkor akarsz visszatérni tánchoz? a lehetőségedet? mire megy a manapság a kritika? - Hagyd abba, Charlie! Nekem Carrington kell, hogy lássanak. Termet bérel nekem, ennyi az egész. - Ha ennyi az egész, most azonnal hagyj itt csapot-papot! Majd én be... szerzek annyi hitelt, hogy a világ bármelyik előadótermét kibéreljem neked, a pénzemet pedig én is bármikor hajlandó vagyok kockáztatni. - Megszerzed nekem a Skyfacet? - Mi?
32 Spider és Jeanne Robinson: Csillagtánc - Marhaság. Te csak birkózz meg a saját lelkiismereteddel, nekem van elég bajom a sajátommal. Te táncolni akarsz, kerestél hát magadnak egy pártfogót. És most lesz egy videósod is. Ezt a mondatot eszem ágában sem volt kimondani. Furcsa módon először szinte csalódottnak látszott. De aztán kiengedett és elmosolyodott. - Köszönöm, Charlie. Bármi legyen is az, amit éppen csinálsz, most rögtön ki tudsz szállni belőle? - Egy iskolatévénél dolgozom, Shediacban. Még valami táncféleséget is forgattam. Táncoló medve a londoni állatkertből. Meglepően jól csinálta. - Elvigyorodott. -
- Szeretném megbeszélni veled, mire lesz szükséged, Charlie - mondta Shara. - Hívj föl holnap. Villámgyorsan fordultam feléje, s a tekintetemtől összerándult. Carrington nem vette észre. - Igen, holnapra készítsen listát a kívánságairól, hogy magunkkal tudjunk vinni mindent. Ne legyen szerény; ha valamit nem kap meg, anélkül kell boldogulnia. Jó éjt, Armstead! - Jó éjt, Mr. Carrington! - mondtam ismét feléje fordulva. Brrr! A vízipipához kormányozta magát, Shara pedig buzgón
Szabaddá tudom tenni Nem magam. - Boldoggá teszel. hinném, hogy nélküled sikerülhet a dolog. - Neked dolgozom. Nem Carringtonnak. - Rendben van. - Egyébként hol van a nagy ember? Épp a fürdőkádban merül le búvár-légzőkészülékkel? - Nem - szólt egy nyugodt hang az ajtó felől. - Épp most röppenek föl az előtérből. Tolókocsija mozgó trónusnak is beillett volna. Négyszáz dolláros, eperfagylaltszínű öltöny volt rajta púderkék garbóval és egyik fülében arany fülbevaló. A cipője valódi bőr. Az órája a legmodernebb, az, amelyik bemondja a pontos időt. Sharához képest alacsony volt, a válla viszont elképesztően széles, noha az öltönyt úgy szabták, hogy mindkettőt leplezze. A két szeme mint egy-egy áfonya. Mosolya egy cápáéval vetekedett, amelyik épp azon tűnődik, melyik testrész lesz a legízesebb falat. Szívesen morzsoltam volna szét a fejét két sziklatömb között. Shara fölpattant. - Bryce, ez itt Charles Armstead. Meséltem róla... - Ó, igen! A videós fickó. - Előregurult, és felém nyújtotta kifogástalanul manikűrözött kezét. - Bryce Carrington vagyok, Armstead. Én ülve maradtam, kezem mozdulatlanul feküdt az ölemben. - Ó, igen! A pénzes fickó. Egyik szemöldöke alig észrevehetően megemelkedett. - Jaj nekem! Ez is goromba. Nos, ha maga tényleg olyan jó, ahogy Shara állítja, akkor joga van hozzá. - Pocsék vagyok. A mosoly eltűnt az arcáról. - Hagyjuk a bajvívást, Armstead. Kreatív emberektől nem várom el a jó modort, de ha megvetésre van szükségem, sokkal komolyabbat is kaphatok, mint amit maga nyújthat nekem. Mostanára éppen eléggé kifárasztott ez az átkozott gravitáció, ráadásul tanúskodnom kellett egy barátom mellett, ami tönkretette a napomat, és úgy néz ki, hogy holnap is szükség lesz rám. Akarja a munkát, vagy nem akarja? Most alaposan megfogott. Akartam. - Hogyne. - Akkor rendben van. A 2772-es lesz a szobája. Két nap múlva indulunk a Skyfacre. Reggel nyolcra legyen itt.
megtöltötte a pipa üregét és fejét. Én már indultam de is az ajtó felé. A lábam úgy fájt, hogy majdnem összeestem, szorítottam a fogam, és mégis elértem az ajtót. Ott azt mondtam magamnak: „Kinyitod az ajtót, és kimész”, de már akkor sarkon is fordultam. - Carrington! Meglepve húzta össze a szemét, hogy még mindig ott vagyok. - Tessék? - Tudatában van annak, hogy ő egyáltalán nem szereti magát? Számít ez egyáltalán valamit magának? - A hangom éles volt, kezem ökölbe szorult. - Ó! - mondta, s még egyszer: - Ó! Tehát erről van szó. Nem is hittem, hogy egyedül a siker kiválthat ekkora megvetést. - Letette a pipát, s kezét összekulcsolta. - Hadd mondjak magának valamit, Armstead. Tudtommal engem soha senki nem szeretett. Ez az öltöny sem szeret engem. Hangja először árult el emberi érzést. - De mégis az enyém. És most menjen. Kinyitottam a szám, hogy megmondjam, hová tegye a munkát, amit kínált, de akkor megláttam Shara arcát, rajta azt a fájdalmas vonást, s mélyen elszégyelltem magam. Kimentem, s amikor az ajtó becsukódott mögöttem, lehánytam a szőnyeget, ami valószínűleg nem sokkal kerülhetett kevesebbe, mint egy Hamilton Masterchrome. Akkor sajnáltam, hogy nyakkendőt kötöttem. Utazásunk a Pike's Peak Űrrepülőtérre legalább esztétikai örömöt nyújtott. Szeretek repülni, siklani a párnás felhők között, nézni, amint a hegyek és a síkságok elfordulnak alattunk, bámulni odafentről a tanyák foltjait és a külvárosok bonyolult mintájú mozaikjait. De már a Skyfacre való ugrás Carrington magánjáratán, Az Első Lépésen beillett volna egy ócskaŰrparancsnokon való útnak is. Tudtam, hogy egy űrhajón nem vághatnak ablakokat - de az istenit, hogy a videoberendezésük sem ad jobb képet, szebb színeket vagy nagyobb illúziót, mint az otthoni készülék! Mindössze annyi a különbség, hogy a csillagok - az utazás illúzióját keltendő - nem „mozognak”, és nincs rendező, aki tálalná a drámaian érdekfeszítő képeket. Ennyit a művészi szempontokról. Gyakorlatilag ez a jármű csak annyiban volt más, hogy az Űrparancsnokra való várakozás közben nem akarnak a nyakadba sózni aranyér elleni kenőcsöt, nem szíjaznak a fekhelyedhez, nem lődöznek
Spider és Jeanne Robinson: Csillagtánc 33 rád villámokkal, nem pakolnak a melledre fél tonnát elviselhetetlenül hosszú időre, hogy aztán a világ végére érve belehajítsanak a súlytalanságba. Felkészültem rá, hogy hányingerem lesz, de ennél sokkal megrázóbb élményben volt részem: példátlan módon, egyik pillanatról a másikra megszűnt a fájdalom a lábamban. Sharát sokkal inkább megviselte a dolog, mint engem, ideje is alig maradt, hogy kibontsa a zacskót. Carrington kicsatolta magát, és biztos kézzel nyomott belé egy hányinger elleni injekciót. Azt hittem, Shara sohasem fog kikecmeregni a rosszullétből, de alighogy a szer hatott, mintha kicserélték volna: színe és ereje visszatért, s jókedvűen fogadta a pilóta bejelentését, miszerint megkezdjük a dokkolást, mindenki csatolja be magát, és fogja be a száját. Félig-meddig azt vártam, hogy Carrington majd keményen rendreutasítja, ám az iparmágnás láthatóan nem volt ennyire bolond. Befogta a száját, és
beszíjazta magát. A lábam egyáltalán nem fájt. Egy fikarcnyit sem. A Skyfac-komplexum olyan volt, mintha egy kupacba hánytak volna egy csomó biciklikereket meg kisebb-nagyobb strandlabdákat. Az, amelyik felé a pilótánk igyekezett, leginkább egy traktorgumira hasonlított. Összehangoltuk az irányunkat, beálltunk a tengelyébe, fölvettük a forgási sebességét, aztán az a micsoda egy küllőt növesztett, amely
34 Spider és Jeanne Robinson: Csillagtánc egyenesen a légzsilipbe húzott bennünket. A légzsilip a fekvőhelyünk „fölött” volt, és mégis lábbal előre léptünk át rajta. A küllő belsejében néhány yard után már „lefelé” haladtunk, és a fogantyúk létrafokokká váltak. Minden lépéssel növekedett a súlyunk, de még akkor sem közelítette meg a földit, amikor végre megérkeztünk egy tágas, kocka alakú kabinba. A lábam persze újból sajgott egy kicsit. A helyiséget szemmel láthatóan a klasszikus fogadószobák mintájára rendezték be, méghozzá előkelő módon („Kérem, foglaljanak helyet. Őfelsége rövidesen fogadja önöket”), de az alacsony gravitáció és a két fal mentén elhelyezett állványokon lógó, nyomásálló repülőöltözékek látványa kissé lerontotta a hatást. Az Űrparancsnokság emblémájával ellentétben, az efféle - igazi -
McGillicuddy azon a nyomásbiztos ajtón vezetett el bennünket, amely szemben volt a másikkal, amelyen át Carrington hagyta el a szobát. Hosszú folyosókon mentünk végig, melyek padlója előttünk és mögöttünk ívelten hajlott föl. Mindegyik folyosó berendezése más volt, mindegyiken szorgos, megfontolt emberek nyüzsögtek, és valahogy mindegyik az Új Kor halljára, de még inkább arra a régi 2001 című filmre emlékeztetett. A Jövő Fényűzése, kissé spórolósan bár, de illúziót keltően. Maga a Wall Street emelkedett föl ide - az órák a Wall Street-i időt mutatták. Megpróbáltam elhitetni magammal, hogy körös-körül néhány lépésre a hideg, üres tér tátong, de csődöt mondtam. Rájöttem, mégiscsak jó, hogy az űrhajókon nincsenek ablakok - ha az ember már hozzászokott az alacsony gravitációhoz, képes rá, hogy magáról megfeledkezve
öltözékek egyáltalán nemformájuk olyan ember formájú zsákok, üresen pedig határozottan hülye van. Egy elmésen megszerkesztett kapcsolóasztal mögül mosolygós, sötét hajú fiatalember emelkedett föl. Tweedöltönyt viselt. - Örülök, hogy újra látom, Mr. Carrington. Remélem, kellemes volt az ugrás. - Köszönöm, Tom, remek volt. Bizonyára emlékszik Sharára. Ez itt Charles Armstead. Bemutatom Tom McGillicuddyt. Kölcsönösen egymásra villantottuk a fogsorunkat, és kijelentettük, hogy megismerkedésünk nagy öröm számunkra. Észrevettem, hogy a kellemkedés mögött valami nagyon aggasztja McGillicuddyt. - Nils és Mr. Longmire várják önt az irodájában, uram. Volt... volt egy újabb megjelenés. - A fene vinné el - kezdte Carrington, de aztán elhallgatott. Én csak bámultam. A leggyilkosabb gúnyolódásom sem dühítette föl így ezt az embert. - Jól van. Gondoskodjék a vendégeimről, amíg én meghallgatom Longmire beszámolóját. - Az ajtó felé indult, akár egy lassított strandlabda, de látszott, hogy mozdulatait ő maga
kinyissa az egyiket,McGillicuddyt és kihajítsa a szivarvéget. Míg mentünk, figyeltem. Minden tekintetben - a nyakkendőjétől a körömlakkjáig - kifogástalan volt, és nem viselt semmiféle ékszert. Haja rövid volt és fekete, szakálla semmi, szeme pedig meglepően csillogott hivatásszerűen közönyös arcában. Töprengtem, vajon ő mit kapott cserébe a lelkéért. Reméltem, hogy jól megszámította az árát. A társalgó két szinttel lejjebb volt, oda kellett mennünk. A felső szint egyhatod g-re volt beszabályozva, részben a Holdról jött személyzet kedvéért, amely csak alkalmanként tartózkodott a Skyfacen, részben pedig (természetesen) Mr. Carrington kedvéért. De az a körülmény, hogy lefelé mentünk, enyhén megnövelte a súlyt, talán a normális egyötödére, legföljebb egynegyedére. A lábam keservesen tiltakozott, de meglepetésemre mégis úgy találtam, hogy a kis fájdalom jobban megnyugtat, mint a fájdalom teljes hiánya. Az embert határozottan megrémíti, ha egy régi barát csak úgy fogja magát és eltűnik. A társalgó nagyobb volt, mint vártam, elég nagy, hogy céljainknak megfeleljen. Magába foglalta mindhárom szintet, és az
irányítja. - Ó, igen... a Lépést a pereméig megraktuk a felszerelésekkel, Tom. Vigye át a rakodótérbe, a holmit pedig pakolják át a Hatosba. - Aggodalmas arccal távozott. McGillicuddy bekapcsolt egy gombot az asztalán, és kiadta a szükséges utasításokat. - Mi történik itt, Tom? - kérdezte Shara, amikor a fiú végzett a munkájával. Tom rám nézett, mielőtt válaszolt volna. - Bocsásson meg a kérdésért, Mr. Armstead, de... de ön újságíró? - Charlie a nevem. Nem, nem vagyok az. Videós vagyok, és Sharának dolgozom. - Hmmm. Nos, előbb-utóbb úgyis hallani fog róla. Körülbelül két héttel ezelőtt egy tárgy jelent meg a Neptun röppályáján belül, mondhatni, a semmiből. Voltak még bizonyos más rendellenességek is. Fél napig volt ott, aztán megint eltűnt. Az Űrparancsnokság eltitkolta, de a Skyfac fedélzetén mindenki tud róla. - És most újra felbukkant az a tárgy? - kérdezte Shara. - Épp a Jupiter röppályája mögött. Engem az egész nem túlságosan érdekelt. A jelenségre kétségtelenül van magyarázat, de amióta Isaac Asimov nincs közöttünk, én az ilyesmiből már egy szót sem értek. Amikor a legutolsó csillagközi szonda is üresen tért vissza, a legtöbben lemondtunk az értelmes, nem emberi élet lehetőségéről. - Biztosan a kis zöld emberkék - jegyeztem meg. - Megmutatná nekünk a társalgót, Tom? Gondolom, az is olyasmi lehet, mint amiben dolgozni fogunk. Látható örömmel fogadta a témaváltást. - Hogyne.
egyik fal teljes egészében vetítővászon volt, amelyen szédítő iramban keringtek a csillagok, s szabályos időközönként fel-feltűnt Terra anyánk egy szelete is. A padlón kisebb-nagyobb csoportokban asztalok és székek álltak, de láttam, hogy nélkülük a helyiség éppen megfelelő méretű lesz Sharának; s ami legalább ilyen fontos, talpam érzékelése szerint a talaj is megfelel a tánchoz. Aztán eszembe jutott, milyen kis jelentősége van itt a padlónak. - Nos - fordult hozzám mosolyogva Shara -, ilyen lesz az otthonunk az elkövetkező hat hónapban. A Második Gyűrű társalgója hajszálra olyan, mint ez. - A Hatos? - kérdezte McGillicuddy. - Arról szó sem lehet. - Hogyhogy? - kérdeztük egyszerre, Shara meg én. Ő azonban eleresztette a füle mellett egyesült hangerővel kiröpített kérdésünket. - Ami azt illeti, maga, Charlie, talán ellehet ott hosszabb ideig. De Shara már több mint egy évet töltött alacsony gravitáción, a gyakorlómedencében. - És? - Nézzék, ha jól értettem, maguk hosszabb időszakokat akarnak eltölteni a súlytalanságban... - Napi tizenkét órát - szögezte le Shara. A másik elfintorodott. - Shara, nem szívesen mondom ki, de meglepne, ha egy hónapig kibírná. Az egy gravitációra tervezett test nem működik megfelelő módon zéró gravitáción. - De tud alkalmazkodni, nem? Szomorú nevetés volt a válasz. - Persze. Éppen ezért küldjük át a személyzetet minden tizennegyedik hónapban a Földre. A maga teste is alkalmazkodni fog. Egy irányba. Visszatérés nincs. Ha máregyszer teljesen
Spider és Jeanne Robinson: Csillagtánc 35 alkalmazkodott, a Földre való visszatéréskor megállna a szíve, ha előbb még nem mondta volna föl a szolgálatot az egyik életfontosságú szerve. Nézze, épp most töltött három napot a Földön... érzett valami mellkasi fájdalmat? Szédülést? Bélbántalmakat? Volt hányingere idefelé jövet? - A felsoroltak közül mind ismerős - vallotta be Shara. - Na látja. Amikor elment, közel járt a névleges tizennégy hónapos határhoz. És zéró gravitáción még hamarabb fog átállni a szervezete. A maguk súlytalanságban töltött nyolc hónapjával egy építőcsapat állította föl a rekordot a Skyfacen, de közben végzetes károsodásokat szenvedtek - pedig előzetesen nem töltöttek el egy évet egyhatod gravitáción, és nem vették igénybe úgy a szívüket, ahogy maga fogja majd. A pokolba is, az eredeti bányászcsapat tizenkét tagjából négyen vannak most a Holdon olyanok, akik soha többé nem tehetik a lábukat a Földre. Nyolcan megpróbálták. Maguk ketten semmit sem tudnak az űrről? - De nekem legalább négy hónapra van szükségem. Négy hónapon át tartó kemény, mindennapos munkára. Muszáj! - Shara kétségbe volt esve, de harcolt, hogy megőrizze az önuralmát. McGillicuddy már-már megrázta a fejét, de aztán meggondolta magát. Meleg tekintete megállapodott Shara arcán. Pontosan tudtam, mire gondol, és ezért a szívembe zártam. Azt gondolta: Hogyan mondjam meg egy szép nőnek, hogy a legdédelgetettebb álma reménytelen? Pedig ő a felét sem tudhatta. Én tudtam, mennyi mindent fektetett már bele Shara - visszavonhatatlanul - ebbe az álomba, és mélyen, valahol legbelül egy hang sírni kezdett bennem. De akkor megláttam az állán azt a kis fodros vonalat, és újra reménykedni kezdtem. Szíjas kis öregember volt dr. Panzarella, szemöldöke akár két bozontos hernyó. Testhez álló kezeslábasa nagy
gondot okozott volna neki, ha hirtelenjében kellett volna űröltözéket rántania. Vállig érő haja, mely serényként lobogott nagy koponyáján, biztonságosan hátra volt csatolva, ha netalán egyik pillanatról a másikra nullára csökkenne a gravitáció. Óvatos ember volt. Hogy egy végképp divatjamúlt metaforával éljek, amolyan nadrágtartót és nadrágszíjat viselő típus. Alaposan megvizsgálta Sharát, különféle teszteket oldatott meg vele, aztán legföljebb másfél hónapot engedélyezett neki. Shara érvelt. Én érveltem. McGillicuddy érvelt. Panzarella vállat vont, újabb, még körültekintőbb teszteket vonultatott föl, majd vonakodva tágított kicsit a nadrágtartón. Két hónap. Egy nappal sem több. Inkább kevesebb, attól függően, hogy Shara szervezete hogyan reagál a huzamosabb ideig tartó súlytalanságra. Aztán egy esztendeig a Földön kell tartózkodnia, mielőtt újra megkockáztatná. Shara elégedettnek látszott.
36 Spider és Jeanne Robinson: Csillagtánc El sem tudtam képzelni, hogyan sikerülhet ennyi idő alatt. McGillicuddy megnyugtatott bennünket, hogy legalább egy hónapba telik, míg Shara megtanul bánni a testével zéró gravitáción, de az még messze lesz a tánctól. Szerinte az, hogy Shara az egyhatod gravitációt már megszokta, inkább hátrányára, mintsem előnyére fog válni. Gondoljuk át: három hét a koreográfiára és a próbákra, egy a felvételre... jó, ha egy táncot közvetíthetünk, mielőtt Sharának vissza kell térnie a Földre. Nem túl kecsegtető kilátások. Mi ketten úgy képzeltük, hogy legalább három, egymást követő előadásra lesz szükségünk - s mindhármat sikernek kell fogadnia -, hogy akkora rést üssünk a tánc világában, amelyen át Shara
kezdte, mindez hány héttel halasztaná el a Skyfac-II megnyitását, mire Carrington nagyon nyugodtan azt felelte, hogy összeadni és kivonni ő is kiválóan tud, köszöni szépen, mire McGillicuddy elfehéredett és elhallgatott. Ezt Carrington javára kell írnom. Szabad kezet adott nekünk. Panzarella átjött velünk a Skyfac-II-re. Keménykötésű, asztronauta küllemű fickók vittek át bennünket olyasféle járműveken, amelyek leginkább hasas seprűnyélre emlékeztettek. Jól jött, hogy a doktor velünk volt - Shara elájult útközben. Majdnem én is így jártam, és esküszöm, hogy a seprűnyélen ott maradt a combom lenyomata, úgy
be tud fog jutni. Egy esztendő kihagyás túl sok - és ki tudja, mikor Carrington ráunni? Így aztán üvöltözni kezdtem Panzarellával. - Mr. Armstead - fortyant föl erre. - Nekem sajátságos, szerződésben kikötött tilalmam van rá, hogy eltűrjem, hogy ez az ifjú hölgy öngyilkosságot kövessen el. - Keserű fintort vágott. - Úgy értesültem, hogy ez módfelett rossz reklám lenne. - Charlie, minden rendben van - szólt közbe Shara. Készen leszek a három tánccal. Legföljebb kevesebbet alszunk, de megcsináljuk. - Egyszer azt mondtam valakinek, hogy semmi sem lehetetlen. Arra kért, akkor legyek szíves, síeljek át egy forgóajtón. Neked azonban... - Az agyam hipersebességgel elszáguldott, átvillant rajta egy és más, aztán rendre elpöckölte a gondolatokat, és még idejében visszatért a valóságba, hogy hallja, amint a szám késedelem nélkül fejezi be a mondatot: ...nincs más választásod. Oké, Tom, takaríttassa ki a Második Gyűrűt, azt akarom, hogy üres legyen és csupasz... valakivel festesse le azt az átkozott videofalat, ugyanarra az árnyalatra, mint a többi három falé, ismétlem, ugyanarra az árnyalatra. Shara, dobd le ezeket a ruhákat, és húzd magadra a trikódat. Doktor, tizenkét óra múlva találkozunk. Ne tátsa a száját, Tom, menjen már, azonnal ott leszünk mi is; hol az ördögbe vannak a kameráim? McGillicuddy sistergett. - Szerezzen nekem világosítókat, vágjanak lyukakat a falakba, állítsanak bele kamerákat, egyirányú tükröt, hat lokációs pontot, a társalgóval szomszédos helyiségben szereljenek össze egy keverőpultot, akkorát, mint egy sugárhajtású gép pilótafülkéje, a szék mellé pedig tegyenek egy Norelco kávéfőzőt. A szerkesztéshez egy másik szobát is kérek, átlagos konyha nagyságút, benne egy másik Norelcót, és teljes magányt, teljes sötétséget. McGillicuddy végre szóhoz jutott: - Mr. Armstead, ez itt a Skyfac-I komplexum Első Gyűrűje, amelyben a létező legvagyonosabb testületek irodái vannak elhelyezve. Ha azt hiszi, hogy ez az egész Gyűrű a feje tetejére fog állni, csak azért, hogy maga... Így azután Carrington elé vittük az ügyet. Ő közölte McGillicuddyval, hogy ezentúl a Második Gyűrű a miénk, és vele együtt minden ember, akinek a munkájára szükségünk van. Elég zaklatottnak látszott. McGillicuddy magyarázni
szorítottam - az első alkalommal az aazszörnyű érzése van az embernek, hogy mindjárt belezuhan űrbe. Az átszállás után Shara megint remekül viselkedett, ezúttal hányingere sem volt; az ilyesmi nagyon zavaró a súlytalanságban, űrruhában pedig egyenesen katasztrofális. Mire a kameráim és a keverőpult megérkezett, bágyadtan ugyan, de talpon volt. És miközben én a kölcsönkért technikusok verítékező csapatával erőszakoskodtam, hogy gyorsabban végezzenek a szereléssel, mint ahogy az emberileg lehetséges volt, Shara már gyakorolta a zéró gravitáción való mozgást. Három hét múlva készen álltunk az első felvételre. Szállásunk és az életünk fenntartásához szükséges minimális készlet úgy volt elhelyezve a Második Gyűrűben, hogy ha akartuk, akár a nap huszonnégy órájában dolgozhattunk, de névleges szabadidőnknek csaknem a felét a Skyfac-I-en töltöttük. Shara a heti három napnak a felét Carringtonnal töltötte ott, a fennmaradó állítólagos idejének pedig tekintélyes hányadát odakint az űrben, szabályos űrruhában. Eleinte nagyon nehezen lett úrrá az űrtől való, a zsigeréig hatoló félelmén. Hamarosan azonban ez lett elmélkedésének, menedékének, művészi képzelődéseinek a helyszíne; itt próbálta meg, hogy a hideg, fekete mélység szemlélése által olyannyira el tudja képzelni a földöntúli létezést, hogy azt el is tudja táncolni. Én a mérnökökkel, villanyszerelőkkel, technikusokkal és egy, a társaságot képviselő agyalágyult megbízottal való vitákban töltöttem az időmet, akit az sem érdekelt, hogy a második társalgó készen van-e vagy sem; váltig állította, hogy az a feltételezett, jövendőbeli legénység és adminisztratív személyzet tulajdona. Engedélye, mely felhatalmazta rá, hogy itt dolgozzon, torkom állandó igénybevételére kényszerített, és jócskán koptatta az idegeimet is. Túl sok éjszakát töltöttem alvás helyett csak heverészéssel. Egy apró példa: az egész átkozott Második Gyűrű belsejében a falak ugyanarra a türkizkék árnyalatra voltak festve, és ezt az árnyalatot nem tudták eltalálni azon az istenverte videófalon! Végül Mr. McGillicuddy mentett meg attól, hogy megüssön a guta - javaslatára lemostam a harmadik réteget, leszereltem a videófal vásznát ellátó külső kamerát, behoztam, és egy szomszédos szobában rögzítettem rá az egyik belső falat. Ettől aztán megint barátok lettünk. Így ment ez mindennel: pótvitorlák, rögtönzések, gyors beillesztések és fedőrétegek. Ha egy kamera tönkrement, az alvásidőmben tárgyaltam a műszakot már letett mérnökökkel,
hogy kiderítsem, milyen alkatrészből gyárthatok egy másikat, egy esztendőn át az egyhatod g-n megtanult, hiábavaló hogy kijavítsam drága megoldás volna, ha valamita hibát. a FöldEgyszerűen mélységes túl gravitációs kútjábóllett húzunk föl, a Holdon pedig rendszerint nem volt meg, amit kerestem. Shara addigra már keményebben dolgozott, mint én. A testnek meg kell találnia azt az új harmóniát, amellyel a súlytalanságban is működni tud - szó szerint mindent el kellett felejtenie, amit valaha is a táncról tudott vagy tanult, és mozdulatainak koordinálására egy teljesen új rendszert kellett kidolgoznia. Ez még nehezebbnek bizonyult, mint képzeltük. McGillicuddynak igaza volt: mindaz, amit Shara
volt arra, megőrizze koordináció földi mintáit nekem is könnyebben -kísérlet meg kellett tőle hogy szabadulni, s ezamég ment. Mégsem tudtam lépést tartani vele - le kellett mondanom minden, a kézi kamerával kapcsolatos elképzelésemről, és kizárólag a hat rögzített kamerára kellett hagyatkoznom. Szerencsére a GLX-5000-eseket gömbcsuklós állványra szerelték: még az átkozott egyirányú tükör mögött is mindegyik körülbelül negyvenfokos oldalmozgást tett lehetővé. Egészen kivételes élmény volt, mikor megtanultam, hogy a Hamilton keverőasztalon hogyan hozhatom
38 Spider és Jeanne Robinson: Csillagtánc egyidejűleg összhangba mind a hatnak a mozgását - ez volt az utolsó lépés, amit a művészetemmel való teljes azonosulásig megtettem. Rádöbbentem, hogy az agyamban egyszerre látom mind a hat monitort, olyanformán, mintha gömb alakban látnék figyelmemet nem kell megosztanom a hat között, mert egyetlen képbe foglalva látom az egészet, mint holmi hatszemű lény, amely többféle szögből lát egyszerre. Belső látásom holografikus képet nyújtott, tudatom többrétegűvé vált. Most kezdtem csak igazán megérteni, mi az a három dimenzió. Minden bajnak a negyedik dimenzió volt az okozója. Két napba telt, míg Shara belenyugodott, hogy a kitűzött időn belül nem játszhatja el azt a félórás darabot, mert a súlytalanságban való manőverezéssel nem boldogul úgy, ahogy szeretné. Így aztán a munkatervét is át kellett gondolnia újra, hogy a koreográfiát ehhez a kényszerű helyzethez igazítsa. Hat kemény napot töltött el normális, földi súlyával terhelten. És ettől az erőfeszítéstől végre ő is megtehette azt az utolsó lépést a megdicsőülés felé. A negyedik hét hétfőjén hozzákezdtünk a Megszabadulás forgatásához. Nyitó képsorok: Egy nagy, türkizkék doboz, amelyet belülről látunk. A dimenziók ismeretlenek, de a szín valahogy a határtalanság, a végtelen távlatok képzetét kelti. Az ingaóra a szemközti falon arra utal, hogy egy normális gravitációjú környezetben vagyunk, de az inga mozgása oly lassú és maga a tárgy oly semmitmondó, hogy méreteit nem lehet megállapítani, ennélfogva a szobáéit sem lehet fölbecsülni. Éppen e trompe l'oeil-hatás miatt tűnik a szoba sokkal kisebbnek a valóságosnál, amikor a kamera hátrálni kezd, és hirtelen a valódi perspektívába ránt bennünket Shara megjelenése, aki velünk szemben, arcra borulva fekszik a földön mozdulatlanul. trikót és harisnyát visel.legyezőként Fényes, gesztenyebarna haját lazaTestszínű lófarokban kötötte hátra, s most terül szét egyik vállán. Mintha nem is lélegezne. Mintha nem is élne. Felhangzik a zene. Az idős Mahavisnu játszik egyik divatjamúlt, műanyag lemezén, tempósan, e-mollban. A szoba két oldalán egyszerű réz gyertyatartókban két-két kicsiny gyertya jelenik meg. Valóságosnál nagyobbak, de Shara mellett eltörpülnek. Egyik sem ég. Shara teste... nincs rá szó. Mozdulatlan - ha az izmokat nézzük. Mintha egy hullám futna át rajta, de a mozgás határozottan a teste közepéről halad kifelé. Duzzad, mintha egész testével most inná magába az első korty levegőt. Élni kezd. A két-két kis kanóc lágyan fölizzik. A zene továbbra is nyugodt, de alig érezhetően unszol, sürget. Shara fölemeli a fejét. Nem ránk néz: tekintete valahová a kamerán túlra, de a végtelenen innen eső pontra szegeződik. Teste már vonaglik, hullámzik, az izzó kanócok fölragyognak (hogy ez a felvétel lassítva van, nem látszik). Egy heves ellenhatástól hirtelen fölkuporodik, haját hátraveti. Mahavisnu ciklikus futamokba kezd, a tempó felgyorsul. Az ikerkanócok hosszú, sárgás-narancsszínű, kutató lángnyelveket növesztenek lefelé, a lángok közepe kék. Shara már talpra is szökkent. A kanócok körüli lángocskák fölcsavarodnak, dühösen kígyózva próbálnak rendes gyertyalángokká válni, s a heves ellenhatástól, mely Sharát talpra ugrasztottá, végre ők is a normális időben libegnek. A gitárhoz fúvósok, nagydobok és egy mélyhegedű csatlakozik, és egy mollszeptim körüli energikus összjátékuk hasztalan igyekszik föloldódni a szextben. A gyertyák megmaradnak a perspektívában, de egyre zsugorodnak, mígnem teljesen eltűnnek.
Shara a mozgás lehetőségeit tapogatja. Először a kamera látószögéhez képest csak merőlegesen mozog, hogy kitapasztalja ezt a dimenziót. Karja, lába, feje minden mozdulatával félreérthetetlenül hívja ki a gravitációt, mely erő kérlelhetetlen, akár a radioaktív bomlás, mint maga az entrópia. A legerőszakosabb energiahullám is csak pillanatokig tart - a kilendülő láb lehull, a széttárt kar elernyed. Harcolnia kell, különben elbukik. Megáll, gondolkodik. Keze, karja a kamera felé nyúl, és ebben a pillanatban átváltunk a bal oldali falhoz. Most jobbról látjuk, amint átnyúl ebbe az új dimenzióba, majd lassan mozogni kezd benne. (Miközben kihátrál a kamera látómezejéből, a képernyőt betöltő képet átveszi egy második kamera, méghozzá mindenféle látható vágás nélkül.) Az új dimenzió sem képes rá, hogy betöltse Shara vágyát, aki ki akar szabadulni a gravitáció fogságából. A két dimenzió összekapcsolása azonban oly sok lehetőséget teremt a mozgásra, hogy egy időre mámorosán veti bele magát az új meg új kísérletekbe. A következő tizenöt percben Shara minden, a tánc terén szerzett tapasztalata összegződik abban a káprázatos bűvészmutatványban, amely magába foglalja a dzsessz, a modern és az olimpiai színvonalú gimnasztika finomabb változatának elemeit. Az osztott vásznon öt kamerából jönnek a képek - hol egyesével, hol párosával, ahogy a hihetetlenül képzett és hajlékony test egy egész életet felölelő tanulást és improvizálást hord össze ebbe a „bűvészkalapba”, hogy belenyúlva újra megtalálja és felmutassa őket... Mindezt a pirotechnika olyan csodái közepette, amelytől felujjongana a néző, ha Shara arckifejezése nem lenne továbbra is olyan tartózkodó, már-már gőgös.Íme ezt tudom - mondja ez az arc -, de nektek hiába kínáltam. Nektek mindez nem volt elég jó. És valóban nem volt az. Hiába a mindinkább növekvő energia, a teljes önkontroll, a testnek újra meg újra meg kell alkudnia, be kell érnie azzal a puszta merevséggel, amely nem más, mint a bukás egyszerű Szájátelutasítása. összeszorítva veti bele magát az újabb és újabb ugrások sorozatába, még messzebbre, még magasabbra. Már teljes másodpercekre megállni látszik a levegőben, izmai repülésre készen megfeszülnek. Amikor bekövetkezik az elkerülhetetlen, kelletlenül zuhan le, kivárva a legvégső pillanatot, de már talpra is szökken megint. A hangszerek crescendója az őrjöngésig fokozódik. Most megint csak az első kamera szemével látjuk őt, és ismét a páros gyertyákat, melyek kicsinyek, de lángjuk erőszakosan fénylik. Az ugrások ereje és magassága csökken, s a köztük lévő szünetek mind hosszabbak. A tánc, amelybe minden energiáját beleadta, csaknem húsz percig tartott; ahogy fogy a gyertya lángja, úgy fogy az ő ereje is. Végül visszatér a közömbös ingaóra alá, majd egy végső kétségbeeséssel összeszedi magát, és rohanni kezd felénk. Másodpercek alatt hihetetlen sebességre gyorsít, egy dupla orsóból fél lábon felszökken a levegőbe, hogy egy teljes másodperc múlva, mintegy az üres levegőn elrugaszkodva még magasabbra szökkenjen. A teste akkor megmerevedik, szeme-szája kerekre tágul, a lángok fényesen fölragyognak, s egy elektromos gitár fájdalmas jajgatásával a zene eléri csúcspontját - ekkor zuhan le. Még egy kicsit arrébb gurul, de fölemelkedni már csak guggolásig bír. Egy hosszú percig marad ebben a helyzetben: feje, válla mind lejjebb és lejjebb roskad, s végül, megsemmisülve bukik a padlóra. Különös látvány, ahogy a gyertya lángjai visszahúzódnak, s aztán teljesen eltűnni látszanak. Már csak a mélyhegedű fűrészel, miközben le, a D felé modulál. Shara teste izomról izomra adja föl a harcot. A levegő szinte reszket a kanócok körül, amelyek most csaknem akkorára növekednek, mint a kuporgó test.
Spider és Jeanne Robinson: Csillagtánc 39 Látható erőfeszítéssel emeli föl az arcát a kamera felé. Szorongás látszik rajta, a szem félig csukva. A kép sokáig ott marad. Hirtelen tágra nyitja a szemét, kiegyenesíti a vállát, teste megfeszül. Ennél tökéletesebb és teljesebb kontrakcióról álmodni sem lehet, nem beszélve a valóságos időben való lefilmezésénél; maga a mozgás azonban lassításnak tűnik. Shara kitartja a mozdulatot. Mahavisnu gitárja egyre gyorsuló tempóban igyekszik a mélyebb tónus felől a D felé. Shara kitart. Most először úszunk be egy magasban elhelyezett kamerával, s felülről nézünk le rá. Mahavisnu pengetése már
gyertyát, filmezni kezdtem - és hagytam, hogy a Gyűrű forgása kioltsa. A gyertya furcsán viselkedik zéró gravitáción. Az alacsony sűrűségű égési gázok nem emelkednek föl a lángból, hogy helyet adjanak az alulról áramló levegőnek. A láng nem alszik ki: szunnyad. Ha egy percen belül vagy olyasformán visszaállítjuk a gravitációt, a láng újra kivirul. Én mindössze a sebességgel babráltam el egy kicsit, azért, hogy összhangba hozzam a zenével és Shara táncával. Harry Steintől, a Skyfac építési művezetőjétől kaptam az ötletet, aki a következő tánc megtervezésében segített nekem. Felállítottam egy vásznat az Első Gyűrű társalgójában, és a vetítésre mindenki összegyűlt a Skyfacen,
elérte a gyorsulásnak azt hallunk. a fokát, amikor már csak egy a hosszan tartó zümmögést Shara lassan fölemeli fejét - még mindig önmagába kuporodva -, mígnem szeme egyenesen a magasba, ránk szegeződik. Egy egész örökkévalóságig tart ez az egyensúlyozás, mint mikor a gombolyag fonala pattanásig feszül... ... és ekkor szinte kilökődik felénk, mind magasabbra, mind sebesebben, holott szárnyaló mozgása most valóban lassított felvétel, már olyan közel van, hogy két karja eltűnik, arca betölti a képernyőt, mellette kétoldalt egy-egy gyertya, melyek máris gyönyörű, könnycsepp alakú lángocskákat növesztettek. A gitár és a mélyhegedű hangja beleolvad a nagyzenekaréba. De hirtelen elpördül tőlünk, s mi újra az első kamera szemével látjuk, amint tíz méter magasból leveti magát a földre, de úgy, hogy közben röptének irányát megváltoztatja. Egyet gurul, s máris tökéletesen egyenes vonalban szeli át a szobát. A zene sem tudja elnyomni a csattanást, amellyel a falnak vágódik, hogy beleremeg még a mozdulatlan ingaóra is. Combjai felszívják, de rögtön ki is bocsátják a mozgási energiát: már újra felénk száguld, haja kibomolva lobog mögötte, a diadalittas mosoly mind szélesebben ragyog a képernyőn. A következő öt percben mind a hat kamera hasztalan próbálja nyomon követni, amint kolibriként csapong a hatalmas térben, a falak, a padló és a mennyezet között, hogy kitörjön a kalitkából, immár birtokában lévén a három dimenzió. Legyőzte a gravitációt. Érvénytelenné tette a minden táncra kötelező alapfeltevést. Shara átváltozik. Végül a türkizkék doboz előterének függőleges tengelyében talál nyugvópontot, szelíden forogva a függőleges tengely mentén kifelé igyekszik a kar, a láb, az ujjak, a lábujjak és az arc. A négyfelé osztott vásznon négy kamera kíséri, a zene a végső E-dúrban oldódik fel, majd fokozatosan elhalkul, és el is hallgat. Sem időm, sem felszerelésem nem volt, hogy létrehozzam a Shara által elképzelt különleges hatásokat, így aztán úgy alakítottam át a valóságot, ahogy a szükség megkívánta. Az első gyertyakép úgy született, hogy kettős felvételt készítettem egy felülről elfújt gyertyáról - méghozzá ultralassításban és fordított időrendben. A második jelenet a valóság egyszerű lefényképezése volt: meggyújtottam a
aki ott tudtaaz hagyni munkáját. Pontosan azt látták, amitcsak elküldtünk egésza világra szóló műholdas láncon keresztül (Carringtonnak volt annyi összeköttetése, hogy biztosítsa a 25 percet kereskedelmi reklámok megszakítása nélkül), majdnem egy teljes fél másodperccel előbb, hogy a világ megláthatta. A vetítés alatt a kommunikációs szobában rágtam a körmömet. De simán lement az egész… aztán kikapcsoltam a vezérlőasztalt, s éppen idejében értem át a társalgóba, hogy tanúja legyek, amint a nézők állva ujjonganak. Shara a vászon előtt állt, Carrington ott ült mellette, és nagyon tanulságos különbséget olvashattam le a kettejük arcáról. Shara arcán nyoma sem volt meglepődésnek vagy szerénységnek. Mindvégig hitt magában, és hozzájárult a felvétel levetítéséhez - tudta, azzal a hihetetlen tárgyilagossággal, amire csak kevés művész képes, hogy e tapsvihar csak annyi, amennyit méltán megérdemel. De arcán az is látható volt, hogy mélyen meglepi - és nagyon hálás -, amiért megkapja, amit megérdemelt. Carrington arca viszont furcsa vegyülékét árulta el a diadalnak és a megkönnyebbülésnek. Ő is hitt Sharában, óriási összegekkel támogatta őt - ám ő az üzletember módján bízott benne, aki hiszi, hogy befektetése megtérül... ahogy a szemét és a homlokán csillogó izzadságcsöppeket néztem, rájöttem, hogy az üzletember, amikor óriási kockázatot vállal, mindvégig szorong, nehogy a bekövetkező fiaskó kikezdje az egyetlen árucikket, amelynél fontosabb nem létezik a számára: a tekintélyét. Látva az ő diadalát a Sharáé mellett, tönkretette számomra a pillanatot, és nemhogy felvillanyozódtam volna Shara sikerén, majdhogynem gyűlöltem érte őt. Meglátott és intett, hogy álljak ki melléje a rivalgó sokaság elé, de én elfordultam, és hanyatt-homlok kirohantam a teremből. Kölcsönvettem egy üveget Harry Steintől, és leittam magam. Másnap reggel olyan volt a fejem, mint egy negyvenamperes áramkörbe helyezett tizenöt amperes biztosíték, és úgy éreztem, csak a bőröm tartja össze a testemet. A hirtelen mozdulatoktól megriadtam. Ez az esés még egyhatod g-n is csontomat törte. Csengett a telefon - nem volt időm, hogy átalakítsam -, és egy fiatalember, akit nem ismertem, közölte, hogy Mr. Carrington az irodájában vár. Én holmi szögekkel kivert kúpról ejtettem néhány szót, hogy hová dugja Mr.
Carrington, de nyomban. A fiatalember azonban változatlan hangon megismételte az üzenetet, majd letette a kagylót. Így aztán magamra cibáltam a ruhámat, úgy döntöttem, hogy a borostát magamon hagyom, és elindultam. Útközben azon tűnődtem, vajon mire cseréltem be a függetlenségemet és miért. Carrington irodája nyomasztóan ízléses volt, de legalább tompított fény világította be. De ami mindennek a teteje, a szűrőrendszer megtisztította a füsttől - édes pézsmaillat szállongott a levegőben. Elfogadtam egy óriási adag Maoi-
Zowie-t Carringtontól, mégoldódni valamikezdett. hálafélét is éreztem érte, és másnaposságom lassan Shara az íróasztal mellett ült, trikóban és pulóverben. A reggelt nyilván próbával töltötte; készült a következő táncra. Elszégyelltem magam, amitől ingerült lettem, nem néztem rá, és nem fogadtam a köszönését. Panzarella és McGillicuddy rögtön utánam léptek be a szobába, s a mélyűrből felbukkanó titokzatos tárgy legutóbbi megjelenéséről csevegtek, amely ezúttal a Merkúr szomszédságában történt. Azon vitatkoztak, vajon érzelmi töltésű jeleket küldözgetnek-e vagy sem, s én azt kívántam, bárcsak befognák már a szájukat.
Spider és Jeanne Robinson: Csillagtánc 41 Carrington megvárta, míg mindnyájan helyet foglalunk, akkor rágyújtott, s mosolyogva, félig az asztalára dőlve megszólalt: - Nos, Tom? McGillicuddy meghajolt. - Jobb, mint reméltük, uram. Minden becslés szerint hetvennégy százalékos nézettség világszerte... - A pokolba a nézettséggel! - csattantam föl. Mit - mondtak a kritikusok? McGillicuddy pislogott. - Az általános reakció eddig az, hogy Shara bombasikert aratott. A Times... Megint közbevágtam: - Mi volt a nem egészen általános reakció?
utolsóra való felkészülést. Egy kis szerencsével már dobozban lehet, mire az egy hónapom letelik. - Miss Drummond - mondta erre komoran Panzarella -, attól tartok, nincs már egy hónapja. - Shara fehér lett, mint a frissen esett hó, én pedig félig fölemelkedtem ültömben. Carrington idegesnek látszott. - Mennyi időm van? - kérdezte Shara. - A legutóbbi leletei nem voltak biztatóak. Feltételeztem, hogy a szakadatlan próba, gyakorlás lelassítja a szervezete alkalmazkodását. De ön a munka túlnyomó részét a teljes súlytalanságban végezte, én pedig nem vettem számításba, hogy milyen mértékben képes a szervezete arra, hogy hozzászokjon az állandó megterheléshez - földi körülmények között.
nem nevezhető egyöntetűnek. - Hát, A szaksajtó? A szaklapok? Liz Zimmer? Migdalski? - Ööö. Nem olyan jó. Dicsérik, igen... csak egy vak ránthatná le ezt a műsort. De óvatosan dicsérik. Ööö... Zimmer csodálatos táncnak nevezi, amit a trükkös befejezéssel rontottak el. - És Migdalski? - kötöttem az ebet a karóhoz. - Ő azt adta a beszámolója címének: „De hogy lehet ezt megismételni?” - vallotta be McGillicuddy. - Ő az mondja, elbűvölő volt a darab, de csak egyszer lehet előadni. A Times azonban... - Köszönöm, Tom - mondta Carrington nyugodtan. - Körülbelül ez az, amire vártunk, ugye, drágám? Nagy siker, de még senki sem akarja az igazi új irányzatnak nevezni. Shara bólintott. - Majd nevezik, Bryce. A következő két tánc majd megmutatja. Panzarella szólt közbe: - Miss Drummond, miért táncolta úgy, ahogy táncolta? A zéró gravitációs közjátékot csak mint a hagyományos tánc kurta kiegészítőjét, hiszen tudnia kellett előre, hogy a kritikusok ezt nem fogják komolyan venni.
- Mennyi Két hét.időm Talánvan? három, ha naponta egy-egy órát tölt kemény munkával két gravitáción. - Ez nevetséges - tört ki belőlem. - Hát sejtelme sincs arról, hogy milyen a táncosok gerince? Két gravitáción tönkre teszi magát! - Négy hétre van szükségem - mondta Shara. - Miss Drummond, sajnálom. - Négy hétre van szükségem. Panzarella ugyanolyan tehetetlen fájdalommal nézett rá, mint McGillicuddy, sőt jómagam is, és hirtelen halálosan megundorodtam attól a világegyetemtől, amelyikben az embereknek így kell Sharára nézniük. - A fenébe is - fakadtam ki -, négy hétre van szüksége! Panzarella megrázta loboncos üstökét. - Ha négy hétig zéró gravitáción marad, meg is halhat. Shara fölpattant. kell. - Akkor meghalok! - kiáltotta. - Ezt is vállalom. Vállalnom Carrington köhécselt.
Shara válaszolta: - Hogymosolyogva őszinte legyek, doktor, nem volt más választásom. Most tanulom, hogyan használjam a testemet a súlytalanságban, de ez még tudatos erőfeszítést kíván tőlem, majdnem úgy, mintha pantomimot adnék elő. Szükségem van még néhány hétre, hogy a második természetemmé váljék, és ennek meg is kell történnie, ha így akarok végigtáncolni egy egész darabot. A fővonalból tehát kiástam egy hagyományos táncot, rátűztem egy ötperces befejezésre, amelyben minden, általam ismert zéró g-s mozgást fölhasználtam, és óriási megkönnyebbülésemre úgy találtam, hogy ezeknek így együtt megvan a maguk tematikus értelme. Elmondtam Charlie-nak az elképzelésemet, és ő megszerkesztette hozzá a látványt és a dramaturgiát. Vagyis az az egész gyertyaügy az ő leleménye volt, ezzel hangsúlyozta ki, amit mondani akartam, méghozzá erőteljesebben, mint bármelyik díszletezéssel. - Tehát ön még nem végezte el azt, amiért idejött? - szegezte a kérdést Panzarella Sharának. - Ó, nem! Semmiféle értelemben. Legközelebb azt mutatom meg a világnak, hogy a tánc több, mint irányított zuhanás. És a harmadik... a harmadik lesz az, aminek a kedvéért az előző kettő megszületett. - Arca földerült, csodálatosan megelevenedett. - A harmadik lesz az a tánc, amelyet egész életemben el akartam táncolni. Még nem tudom teljes egészében elmesélni, de ha képes leszek rá, hogy eltáncoljam, meg is teremtem, és az lesz a legnagyobb táncom. Panzarella megköszörülte a torkát. - Mennyi idejét veszi ez igénybe? - Nem sokat - felelte Shara. - Két héten belül készen leszek a következő tánc fölvételére, és szinte azonnal elkezdhetem az
-Shara Attóldühösen tartok, ezt nem feléje. engedhetem meg, drágám. fordult - A te táncod kitűnő reklám a Skyfacnek - folytatta nyugodtan Carrington -, de ha azért születik, hogy téged megöljön, akkor bumeráng lesz belőle, nem gondolod? Shara szája mozgott, kétségbeesetten küzdött, hogy ne veszítse el az önuralmát. Én szédültem. Meghal? Shara? - Különben is - tette hozzá Carrington - már egészen megkedveltelek. - Akkor itt maradok az űrben - tört ki Shara. - Hol? Tartós súlytalanság csak az üzemekben van, te pedig nem dolgozhatsz ott, mert nincs szakképzettséged. - Akkor az isten szerelmére, adj egyet az új űrkompokból, azokból a kis gömbökből. Bryce, több hasznot fogok hozni neked, mint holmi üzem, és én... - A hangja megváltozott. - És én mindig elérhető leszek számodra. Carrington halványan elmosolyodott. - Igaz, drágám, de megeshet, hogy eljön a pillanat, amikor többé már nem kívánlak. Az anyám annak idején lelkemre kötötte, hogy a nőkkel kapcsolatban sohase ragadtassam magam megmásíthatatlan döntésekre. Különösen vonatkozik ez a nem mindennapi nőkre. Egyébként is, a zéró g-n folytatott szexgyakorlatok kissé kimerítőek, ha nem fűszerezi őket a változatosság. Már-már megtaláltam a hangomat, és most újra elvesztettem. Örültem, hogy Carrington kikosarazta őt - de ahogyan tette, attól legszívesebben megfojtottam volna. Egy időre Shara is megnémult. Amikor megszólalt, hangja vontatott volt, feszült, szinte siránkozó: - Bryce, ez csak időzítés kérdése. Ha a következő négy hétben két újabb táncomat láthatják, olyan világot teremtek magamnak,
42 Spider és Jeanne Robinson: Csillagtánc ahová visszatérhetek. Ha vissza kell mennem a Földre, és várnom kell egy vagy két évet, ez a harmadik tánc nyom nélkül fog elenyészni; senki sem lesz rá kíváncsi, és az első kettőre sem fognak már emlékezni. Ez az egyetlen lehetőségem, Bryce - add meg nekem ezt a lehetőséget. Panzarella nem állíthatja biztosan, hogy ez a négy hét az életembe kerül. - Nem állíthatom biztosan, hogy túléli - mondta a doktor. - Azt sem állíthatja, hogy bármelyikünk megéri azt a napot - csattant föl Shara. Villámgyorsan fordult vissza Carringtonhoz, tekintetével szinte magához láncolta. - Bryce, hagyd meg nekem ezt a kockázatot! - Óriási erőfeszítéssel
Az új stúdió felszínén még egy űrhajósénál is kevesebb erőfeszítéssel értünk földet. Hatalmas acélgömb volt ez, rajta napenergiával működő szűrő- és hűtőberendezések, s az egészet három másik, különböző készültségi fokon álló gömbhöz pányvázták ki. Azokon a gömbökön még akkor is űrruhás alakok dolgoztak McGillicuddytól tudtam, hogy a kész komplexumot „szabályozott sűrűségfeldolgozóként” fogják használni, és amikor erre én azt mondtam: „nagyon szép dolog”, még hozzátette, mintha ezzel mindent megmagyarázna: „Diszperziós hab és szabályozható sűrűségminta.” Lehet, hogy meg is magyarázta. Pillanatnyilag ez volt Shara stúdiója.
olyan mosolyt varázsolt kárpótollak az arcára, amely szívemben. - Meglátod, érte. tőrdöfés volt a Carrington úgy ízlelgette ezt a mosolyt és a hangban rejlő teljes megadást, mintha finom bordóit szopogatna. A körmömmel és a fogammal marcangoltam volna szét, és imádkoztam, hogy adja meg Sharának a kegyelemdöfést. De lebecsültem természetének igazi kegyetlenségét. - Csak gyakorolj tovább, drágám - mondta végül. - A végső döntést majd akkor hozzuk meg, ha eljön az ideje. Gondolkodnom kell rajta. Nem hiszem, hogy éreztem már életemben nagyobb reménytelenséget, mondhatni, tehetetlenséget. Tudtam, hogy hiábavalóság, amit mondok: - Shara, nem engedhetem, hogy kockára tedd az életedet! - Megteszem, Charlie - vágott közbe -, veled vagy nélküled. Senki nem ismeri olyan jól a munkámat, mint te, senki más nem veheti föl tisztességesen, de ha ki akarsz szállni, nem állok az utadba. Carrington szenvtelen érdeklődéssel nézett rám. - Nos? Egy mocskos szót mondtam: - Tudod a választ. - Akkor lássunk munkához!
A légzsilip egyegy meglehetősen kis munkaterületre vezetett, melynek közepén kisebb, mintegy ötven méter átmérőjű belső gömb volt. Szintén nyomás alatt, készen arra, hogy légüres tér legyen a belsejében - de zsilipjei most nyitva álltak. Kibújtunk űrruhánkból, Shara azonban lecsatolta róla a hajtóművet rejtő karpereceket, és fölvette. Ezután következtek a bokaperecek. Túlságosan élénk színük miatt senki sem nézte volna őket ékszereknek; egyenként húszperces üzemelésre voltak képesek, és működésüket normális atmoszférában és világításnál nem lehetett észrevenni. Nélkülük a zárt térben, zéró gravitáción való táncolás sokkal, de sokkal nehezebb lett volna. Ahogy az utolsó hevedert is kikapcsolta, eléje sodródtam, és megragadtam a tartószíjat. - Shara... - Bírom, Charlie. Három gravitáción fogok gyakorolni, kettőn aludni, és elérem, hogy ez a test kibírja. Tudom, hogy kibírja. - Kihagyhatnád A tömeg tényt, és rátérhetnél egyenesen a Csillagtáncra. Megrázta a fejét. - Még nem vagyok kész... és nincs kész a közönség sem. Előbb át kell vezetnem magam - és őket is - egy olyan táncon, amely egy gömbben játszódik, egy zárt térben, s csak aztán érik meg a helyzet rá, hogy üres térben táncoljak, s őket is felkészítsem ennek a befogadására. Fel kell szabadítanom a gondolataimat és az övékét is, hogy elvessünk minden, a táncra vonatkozó előítéletet, s egyszersmind megváltoztassuk a kiindulópontunkat. Még ez a két fokozat is túl kevés, de tovább már semmiképpen sem csökkenthető. - A tekintete megszelídült. - Charlie... meg kell tennem. - Tudom - mondtam mogorván, és elfordultam. A könnyek sok bosszúságot okoznak a súlytalanságban, nem mennek sehová. Vonszolni kezdtem magam a belső gömb felszínén a kameraálláshoz, ahol dolgozni fogok, Shara pedig belépett a gömbbe, és elkezdte a próbát. Miközben a felszereléssel bajlódtam, bujkáltam az állványhoz rögzített kábelek között, hogy a sodródó terminálokhoz kapcsoljam őket, imádkoztam. Évek óta először imádkoztam azért, hogy Shara meg tudja csinálni. Hogy mi ketten meg tudjuk csinálni. A következő tizenkét nap életem legkeményebb időszaka volt. Shara kétszer olyan keményen dolgozott, mint én. Minden napnak a felét stúdiómunkával töltötte, a fennmaradó
A kezdőket a hasas seprűnyeleken szállították át. A tapasztaltak a légzsilipen kívül, a forgó Gyűrű külső felszínén lévő fogantyúkon lógtak arccal a forgás iránya felé, és amikor úticéljuk feltűnt a látóhatáron, egyszerűen elengedték a fogantyút, és lepottyantak. A kesztyűbe és a csizmába épített hajtóműegységek elvégezték a szükséges iránymódosításokat. A megteendő távolságok kicsik voltak. Shara és én, miután több időt töltöttünk a súlytalanságban, mint sok, évek óta a Skyfacen lévő technikus, tapasztaltaknak számítottunk. Csekély, de hatásos segítséget kaptunk a hajtóművektől, főleg abban, hogy az elhagyott Gyűrű forgásától nyert energiánkat kiegyenlítsék. Volt gégemikrofonunk és hallókészülék nagyságú vevőkészülékünk, de az űrön átsétálás során nem beszélgettünk. Élvezettel néztem a csillagos ürességet, amelyen áthullottam - szükségszerűen megértettem az űrrepülés vonzóerejét -, és közben azon töprengtem, vajon megszokom-e valaha, hogy nem érzek fájdalmat a lábamban. Azokban a napokban még a forgás alatt is kevésbé fájt.
idő felében kétdr.ésPanzarella fél gravitáción végzett gyakorlatokat (ennél többet nem engedélyezett), a másik felében pedig Carringtont próbálta rávenni az ágyban, hogy egy kicsivel több időt adjon neki. Lehet, hogy aludt is néhány órát, ha mindezen kívül jutott még rá ideje. Csak azt mondhatom, sohasem láttam fáradtnak, sem önbizalmát, sem szívós eltökéltségét nem vesztette el egy pillanatra sem. Teste makacsul, vonakodva, de megszabadult minden nehézkességtől, s még olyan környezetben is kecsesen mozgott, ahol a kecsesség rendkívüli összpontosítást kívánt. Ahogy a gyermek járni tanul, úgy tanult Shara repülni.
Nekem már lassan fel sem tűnt, hogy nem fáj a lábam. Mit mondhatnék neked a Tömegről, ha egyszer nem láttad? Hiszen ahogy egy szimfónia sem fejezhető ki szavakkal, ezt sem lehet leírni még ügyetlen, csak a felületen mozgó szavakkal sem. A hagyományos tánc terminológiája éppen a meggyökeresedett előfeltevései miatt - a haszontalannál is rosszabb; de ha valamennyire is ismered az új szakmai nomenklatúrát, már ismerned kell A tömeg tényt is, hiszen ennek alapján alakultak ki az új előfeltevések.
44 Spider és Jeanne Robinson: Csillagtánc Ugyanígy a Tömeg technikai vonatkozásairól sem mondhatok sokat. Nem voltak benne különleges technikai hatások; még zene sem. Brindle remek partitúrája magából a táncból állt össze, és két évvel később, az én engedélyemmel egészítették ki vele a felvételt - de én az eredeti, a néma változatot adtam át az Emmynek. Az én egész szerepem - a szerkesztést és a két ugródeszka beállítását kivéve - csak annyi volt, hogy a szórólámpák telepeit eltakartam a kamerák szeme elől, és úgy huzaloztam valamennyit, hogy csak akkor kerültek feszültség alá, ha már kikerültek az éppen sorra kerülő kamera látószögéből - ezzel elértem, hogy Shara mindig szemből volt megvilágítva, következésképpen két (nem mindig egymást fedő) árnyéka volt. Feltűnő kameramunkával nem is kísérleteztem: egyszerűen fölvettem, amit Shara táncolt, még váltani is úgy váltottam, ahogy ő diktálta. Nem. A tömeg tény még jelképes formában is csak gyatrán írható le. Shara bebizonyította, hogy a tömeg és a tehetetlenség legalább annyira képes rá, hogy a tánchoz elengedhetetlen dinamikus konfliktust szolgáltassa, mint a gravitáció. Állítom, hogy ezekből ő olyan táncot párolt le, amilyent legföljebb egy világklasszis akrobatától lehetne elvárni, aki egy személyben műrepülő, füstreklámot az égre író és víz alatti táncot lejtő balerina is. Állítom, hogy lerombolta az utolsó válaszfalat is önmaga és a mozgás tökéletes szabadsága között azáltal, hogy a testét teljesen alárendelte akaratának, a teret pedig a saját szükségleteihez idomította. És még így is jóformán semmi az, amit elmondhatnék neked. Mert Shara többet keresett, mint a szabadságot - ő a lét értelmét kereste. A Tömeg mindenekfölött szellemi esemény volt - a címben rejlő szójáték tematikus kétértelműsége technológiai és
És önnön belsejét elérve bezárta magába az ürességet. A kamera szeme elhomályosult, s ő ott maradt egyedül, megmerevedő testtel, önmagába zártan, sóvárogva. A tánc véget ért. a három kérdés megválaszolatlanul maradt, a megoldatlanság feszültségét hagyva maga után. A befejezetlenség kínzó érzését csak az arc türelmesen várakozó kifejezése tompította, tette elviselhetővé... ez a kicsiny, áldott jel mintha ezt a választ súgná: „Hogy folytatódjék.” A tizennyolcadik napon, nyers formában ugyan, de már dobozban volt. Shara azonnal ki is söpörte az agyából, már a Csillagtánc koreográfiája foglalkoztatta, én azonban még két teljes napot töltöttem az anyaggal, mielőtt bemutatásra készen átadtam volna. Négy napom volt addig a félóráig, amit Carrington megvásárolt a főműsoridőben - de nem ennek a határidőnek éreztem veszedelmes közeledtét. Éppen a szerkesztésen dolgoztam, amikor McGillicuddy lépett be a dolgozószobámba, és noha látta, hogy könnyek peregnek le az arcomon, egy szót sem szólt. Hagytam a felvételt, hadd menjen, ő némán nézte, míg végül az ő arca is nedves lett. Rég lefutott a kazetta, mire megszólalt nagyon halkan: - Néhány nap, és itt hagyom ezt a mocskos munkát. Hallgattam. - Azelőtt karateoktató voltam. Méghozzá elég jó. Újra taníthatnék, talán bemutatókat is tarthatnék, s a tíz százalékát is megkeresném annak, amit itt kapok. Hallgattam. - Az egész átkozott Gyűrű tele van lehallgatókkal, Charlie. Bekapcsolom az íróasztalomnál, és hallom a Skyfac összes vidfonját. Egyszerre mindig négyet. Hallgattam.
teológiai értelemben is megálltafélúton, a helyét. Sharaaaléttel szó szoros értelmében Istennel találkozott amikor való emberi szembesülésről „beszélt”. Nem arra akarok célozni, hogy a tánca bármikor is egy kívülálló Istenhez lett volna címezve, egy elvont entitáshoz, akár van neki fehér szakálla, akár nincs. A tánca a valósághoz szólt, annak tette föl egymás után a Három Örök Kérdést, azt, amit az ember újra meg újra föltesz, mióta csak a Földön él. Tánca fölfedezte önnönénjét, és azt kérdezte: Hogy kerültem én ide? Tánca fölfedezte a világegyetemet, amelyben az én létezett, és azt kérdezte: Hogy került mindez ide, körém? És végül, amikor fölfedezte önnön énje kapcsolatát ezzel a világegyetemmel, azt kérdezte:Miért vagyok ennyire egyedül? És miután - minden egyes izmának, inának lelkes igyekezetével - föltette ezeket a kérdéseket, megállt, testét-lelkét megnyitotta az univerzum előtt, úgy függött lebegve a gömb középpontjában... és amikor kérdéseire nem kapott választ, visszahúzódott önmagába. Nem valami drámai, egetverő értelemben, ahogy aMegszabadulásban tette, azaz az energia és a feszültség összesűrítésével. Ez, bár fizikailag hasonló, de mint jelenség, teljésen más volt. Ez egy befelé összpontosítás volt, önvizsgálat, amikor az értelem (a lélek?) szeme önmagába tekint, s ott próbálja megtalálni azokat a válaszokat, amelyek sehol másutt nem lelhetők fel. Tehát a teste is mintha visszavonult volna önmagába, szinte összetömörítette saját tömegét, de olyan egyenletesen, hogy a térben való elhelyezkedése tökéletes maradt.
- Láttam a légzsilipnél, amikorvitte visszajöttek Láttam, hogymindkettőjüket összeesett. Láttam, hogy a karjában őt tovább. Hallottam, amint megígértette magával, hogy nem szól dr. Panzarellának. Vártam. Feltámadt bennem a remény. Megtörölte az arcát. - Azért jöttem, mert meg akartam mondani, hogy elmesélem Panzarellának, amit láttam. Ő kényszeríteni fogja Carringtont, hogy azonnal küldje őt haza... - És most? - kérdeztem. - Láttam ezt a felvételt. - És tudja, hogy a Csillagtánc meg is ölheti őt? - Tudom. - És tudja, hogy engednünk kell, hogy megcsinálja? - Tudom. A remény megszökött. Bólintottam. - Akkor menjen innen, és hagyjon dolgozni. Elment. A Wall Streeten és a Skyfac fedélzetén egyaránt késő délutánra járt, mire a magam megelégedésére elkészültem a felvétel szerkesztésével. Felhívtam Carringtont, és megmondtam neki, hogy félórán belül nála leszek; lezuhanyoztam, megborotválkoztam, felöltöztem és elindultam. Ott találtam nála az űrparancsnokság egyik őrnagyát, de nem mutatták be, így én sem törődtem vele. Shara is ott volt, valami narancsszínű füstbe öltözve, ami szabadon hagyta a mellét. Nyilván Carrington óhajára viselte ezt a ruhát (lelki alkata hasonlíthatott a csibészére, aki obszcén szavakat firkál az
Spider és Jeanne Robinson: Csillagtánc 45 oltárra), de Shara olyan perverz és fura méltósággal viselte, ami - éreztem - bosszantotta Carringtont. Mosolyogva néztem Shara szemébe. - Szia, kislány. Jó a felvétel. - Hadd lássuk - mondta Carrington. Ő és az őrnagy az íróasztal mögé, Shara pedig melléje ült. Betettem a kazettát az iroda falába épített lejátszóba, eloltottam a lámpákat, majd leültem Sharával átellenben. Húsz percig tartott, megszakítás nélkül, néma csendben: csak a puszta látvány. Fantasztikus volt! Fura szó a „megrendülés”. Ahhoz, hogy az embert valami megrendítse, olyan ponton kell telibe találnia, ahol az ember
Cox eddig nem tapasztalt tisztelettel nézett rám. - Kitűnő munka, Mr. Armstead. - A kezét nyújtotta, és én megráztam. Carrington lassan megértette, hogy mi hárman olyan dologban osztozunk, amiből ő kirekesztődött. - Örülök, hogy tetszett, őrnagy - mondta a komolyság legcsekélyebb látszata nélkül. - Holnap este ismét megnézheti a televízióján, ha történetesen nem lesz szolgálatban. Idővel természetesen a kazettákat is meg lehet majd vásárolni. És most talán rátérhetnénk a soron következő ügyünkre. Cox arca úgy zárult be, mintha egy cipzárt húztak volna
még nincs fölfegyverkezve cinizmussal. Én mintha már cinikusnak születtem volna;aahogy visszaemlékszem, életemben háromszor voltam megrendülve. Először, amikor háromévesen megtanultam, hogy vannak, akik szándékosan kínozzák meg a kismacskákat. Másodszor, amikor tizenhét évesen megtanultam, hogy vannak, akik azért szednek LSDt, hogy annak hatása alatt, puszta szórakozásból, kínozzanak meg másokat. Harmadszor, amikor véget ért az A tömeg tény, és Carrington tökéletesen csevegő stílusban megjegyezte: „Nagyon szép, nagyon kecses. Tetszik.” Negyvenöt évesen megtanultam, hogy vannak emberek - nem bolondok, nem értelmi fogyatékosok, hanem intelligens emberek -, akik végignézik, de nem látják Shara Drummond táncát. Mi mindnyájan, még a legcinikusabbak is, őrzünk magunkban bizonyos illúziókat. Shara valahogy föl se vette, de láttam, hogy az őrnagy ugyanúgy meg van rendülve, mint én, s látható erőfeszítéssel próbál uralkodni az arcvonásain. Kapva kaptam az alkalmon, hogy lerázzam magamról a rémületet és a dermedtséget, s most közelebbről is megnéztem magamnak az őrnagyot, először tűnődve el rajta, hogy vajon mit kereshet itt. Korombeli, szikár, nálam nyakasabbnak látszó fickó volt: ezüst haj göndörödött a koponyáján, s az orra alatt különlegesen csinos bajusz ékeskedett. Akár Carrington kebelbarátjának is nézhettem volna, amit azonban három dolog tett valószínűtlenné. Magam sem tudom, miért, de a szeméből azt olvastam ki, hogy olyan katona, aki mögött tekintélyes harci tapasztalatok állnak. Arra sem tudok magyarázatot, miért tudtam - noha egyáltalán nem viselkedett úgy -, hogy most szolgálatban van. De a szája vonala már határozottan elárulta, hogy a feladatát ezúttal kifejezett undorral látja el. Amikor Carrington udvarias hangnemben megkérdezte: Mi a véleménye, őrnagy? -, a férfi egy pillanatra megállt, s gondolatait összeszedve kereste a megfelelő szavakat. Amikor aztán megszólalt, szavait nem Carringtonhoz intézte. - Miss Drummond - mondta csendesen. - William Cox őrnagy vagyok, az Űrparancsnokság Championjának parancsnoka, és megtisztelve érzem magam, hogy megismerhettem. Életem legmegindítóbb élménye volt az, amit az imént láttam. Shara megköszönte, de az arca komoly maradt. - Ez itt Charles Armstead - tette hozzá. - Ő készítette a felvételt.
föl rajta, s azonnal - Ahogy óhajtja,elöntötte uram. a merev hivatalosság. Zavaromba belefogtam abba, amit a soron következő ügyünknek véltem: - Szeretném, Mr. Carrington, ha ezúttal az ön saját parancsnoka vizsgálná felül az adásra kerülő anyagot. Shara és én túl elfoglaltak leszünk, hogy... - Az én parancsnokom fogja felülvizsgálni az anyagot, Armstead - szakított félbe Carrington -, bár nem hinném, hogy különösebben elfoglaltak lesznek. Már támolyogtam a kialvatlanságtól; az eszem kissé nehézkesen forgott. Carrington puhán megérintette az íróasztalát. - McGillicuddy, azonnali jelentést kérek - mondta, és a keze elpihent. - Tudja, Armstead, maga és Shara visszatérnek a Földre. Késedelem nélkül. - Micsoda? - Bryce, ezt nem teheted! - fakadt sírva Shara. Megígérted. - Megígértem, drágám, hogy gondolkodom rajta helyesbített Carrington. - Az ördögöt! Az hetekkel ezelőtt volt. Az éjjel megígérted. - Valóban? Drágám, az éjjel nem voltak jelen tanúk. Még szerencse, nem igaz? Szólni sem tudtam a dühtől. Belépett McGillicuddy. - Hello, Tom! - üdvözölte Carrington szívélyesen. - Ki van rúgva. Azonnal visszamegy a Földre Miss Drummonddal és Mr. Armsteaddel együtt, Cox őrnagy hajóján. Beszállás egy óra múlva, és semmit se hagyjanak itt, ami a szívükhöz nőtt. McGillicuddyról rám nézett. - Tom íróasztalától a Skyfac minden vidfonját le lehet hallgatni. Az enyémtől pedig Tom asztalát. Shara hangját alig lehetett hallani: - Csak két napot, Bryce. Az isten verjen meg, mondj egy árat! Carrington könnyedén elmosolyodott. - Sajnálom, drágám. Amikor dr. Panzarella megtudta, hogy összeestél, a lehető leghatározottabban állást foglalt. Egyetlen napot se tovább! Ha életben maradsz, az a Skyfac szempontjából kifejezetten többletelőnnyel jár; mi ajándékoztunk téged a világnak. Ha meghalsz,
46 Spider és Jeanne Robinson: Csillagtánc
vészmadárként keringsz a fejem körül. Nem engedhetem, hogy az én felségterületemen halj meg. Hogy minden ellenállásodnak elejét vegyem, beszéltem egy barátommal - ekkor Coxra pillantott - az Űrparancsnokság felsőbb vezetésében, aki volt olyan kedves, és ideküldte az őrnagyot, hogy téged hazaszállítson. A törvények értelmében nem vagy letartóztatva, de biztosíthatlak, nincs más választásod. Az ilyesmit nevezik védőőrizetnek. Isten veled, Shara! - Az íróasztalán fekvő nagy halom jelentés után nyúlt, én pedig alaposan meglepődtem a saját viselkedésemen. Tisztára söpörtem az íróasztalát, aztán megragadtam a mellén, de úgy, hogy hátranyaklott a feje. Széke az asztalhoz vágódott és darabokra esett. Addigra már úgy összeszedtem magam, hogy egy csodás jobbegyenesre is időt tudtam szakítani. Tudod-e, hogy ha egy kosárlabdát éppen merőlegesen találsz el, az felugrik a padlóról? Na, ez történt a fejével, csak az alacsony gravitáció miatt kicsit lassabban.
Akkor Cox egy rántással talpra állított, és a szoba túlsó sarkába küldött. - Elég - mondta, s a hangja nyilván nagyon hasonlított arra, amit az emberek „parancsoláshoz szokott hang”- ként emlegetnek, mert azonnal kijózanodtam. Zihálva álltam, mialatt Cox fölsegítette Carringtont. A milliomos bezúzott orrát tapogatta, megnézte ujjain a vért, aztán nyers gyűlölettel rám bámult. - Maga nem fog videózni többé, Armstead. Maga el van intézve. Magának vége. Munkanélküli, megértette? Cox megveregette a vállát, mire Carrington egy pördüléssel szembefordult vele. - Mi az ördögöt akar? - csaholta. Cox elmosolyodott. - Carrington, megboldogult apám egyszer azt mondta: „Bill, válaszd meg magad az ellenségeidet, ezt sohase bízd a
Spider és Jeanne Robinson: Csillagtánc 47 véletlenre.” Az évek során tapasztaltam, milyen kitűnő tanács volt ez. Maga állat! - És még annak sem valami jó - helyeselt Shara. Carrington pislogott. Aztán képtelenül széles vállai szinte megduzzadtak, amikor elordította magát: - Kifelé mind! Azonnal tűnjenek el a magánterületemről! Ki nem mondott egyetértésben vártuk, hogy McGillicuddy kimondja a végszót: - Mr. Carrington, ritka privilégium és nagy tisztesség, ha az embert ön rúgja ki. Világéletemben mint pirruszi győzelemre fogok erre visszaemlékezni. - Könnyedén meghajolt, azzal kimentünk. Ifjonti diadalmámorunk legalább tíz másodpercig eltartott.
A faliórára néztem, de semmit sem értettem, míg rá nem jöttem, hogy a greenwichi időt mutatja, nem a Wall Street-it; akkor láttam, hogy pontos. - Krisztusom! - kiáltottam. - Ez az egész nyavalyás út azért van, hogy Sharát megóvja a súlytalanság túlterhelésétől! Előremegyek! - Várjon, Charlie - mondta McGillicuddy. Neki mindkét keze használható volt, hamarabb szíjazta ki magát. - A mindenségit, maradjon veszteg, és higgadjon le! Majd én utánajárok, miért késlekedünk. Néhány perc múlva visszatért, megnyúlt képpel. - Nem megyünk sehová. Cox kiadta a parancsot, hogy ne mozduljunk. - Micsoda? Tom, mi az ördögöt beszél itt?
A zéró bekövetkező érzése szófölszerinti igazság, de a testgravitáción hamar megtanulja, hogyzuhanás illúziónak fogja a dolgot. Most, hogy utoljára voltam a súlytalanságban, hiszen félóra múlva visszatérek a Föld saját gravitációs terébe, éreztem, hogy zuhanok. Magához ránt a feneketlen gravitációs kút, lefelé taszít ólomsúlyú szívem is, s foszlányokra szakad az álom, amely eddig odafönt tartott valami gyönyörű lebegésben. A Champion háromszor nagyobb volt Carrington jachtjánál, s ez mindaddig gyerekes örömmel töltött el, míg eszembe nem jutott, hogy éppen ő hívta ide, és még az üzemanyagot vagy a személyzetet sem neki kellett fizetnie. Amikor beléptünk, a légzsilipnél álló őr tisztelgett. Cox a légzsilip mögött lévő egyik fülkébe vezetett bennünket, ahol leszíjaztak. Útközben megjegyezte, hogy csak a bal kezemmel húzom magam előre a fogantyúkon. Amikor megálltunk, azt mondta: - Mr. Armstead, boldogult apám azt is mondta: „Csak a lágy részeket üsd a kezeddel. A kemény részekhez keríts valami eszközt.” A technikájában különben nem találtam hibát. Szeretném
hangja most szinte mulatságosán elvékonyodott: -APiros szentjánosbogarak. Vagy inkább méhek. Egy léggömbben. Képtelenség, hogy ugrat, csakis az történhetett, hogy míg odakint járt, teljesen megőrült... ez azt jelenti, hogy valóra vált kedvenc lidércnyomásom, amely arról szól, hogy rajtam kívül mindenki megbolondul, és aztán együttes erővel támadnak rám. Így aztán leszegtem a fejem, mint egy megvadult bika, és olyan iramban száguldottam ki a szobából, hogy az ajtónak alig maradt ideje rá, hogy félreálljon az utamból. A helyzet csak rosszabbodott. A híd ajtajához érve nem tudtam lefékezni az utat elálló testek előtt, vagyis egyszerűen elsodortam az őröket. Az ajtóban ezért kisebbfajta pánik tört ki, de én már a hídon voltam, és amikor rájöttem, hogy én is megőrültem, valahogy helyreállt bennem a rend. A híd elülső fala egyetlen hatalmas képernyő volt - a középpontjából kissé félrecsúszva, csak annyira, hogy fölbosszantson, de olyan élesen, mint az égő cigaretták a sötétkamrában, valóban piros szentjánosbogarak raja nyüzsgött a
megszorítani a kezét. Mosolyogni próbáltam, de nem találtam a mosolyomat. - Ami az ellenséget illeti, csodálom az ízlését, őrnagy. - Egy férfi nem kívánhat ennél többet. Sajnos nincs időm, hogy a földet érés előtt egy pillantást vessek a kezére. Azonnal indulunk. - Ne is törődjön vele. Meghajolt Shara felé, nem mondta, milyen rettenetesen sajnálja, ésatöbbi ésatöbbi, kellemes utazást kívánt mindnyájunknak, és kiment. Fekvőhelyünkhöz szíjazva vártuk a beindítást. Hosszú, súlyos csend telepedett ránk, teli külön-külön és együttes szomorúságunkkal, melyet színlelt bátorságunk csak még inkább elmélyített. Nem néztünk egymásra, mintha egyéni szomorúságunk azáltal összeadódhatna, s végül elérné a kritikus határt. A bennünket lesújtó gyászban hitem szerint csak kicsiny részt kapott az önsajnálat. De akkor már jó sok idő telt el. A szomszédos fülkéből áthallatszott valami telefonbeszélgetés halk foszlánya, de a mi készülékünk nem volt bekapcsolva. Végül beszélgetni kezdtünk, csak úgy ötletszerűen: megvitattuk A tömeg tény várható kritikai visszhangját, azt, hogy vajon ér-e még valamit bármiféle elemzés, vagy a színház valóban halálra van ítélve, és semmi értelme a jövőt illető tervezgetésnek. Végül kifogytunk a témákból, és ismét hallgattunk. Nyugodtan állíthatom, hogy sokkos állapotban voltunk. Ki tudja, miért, én robbantam ki először. - Mi az ördögöt piszmognak ilyen sokáig?! - csattantam föl ingerülten. McGillicuddy már éppen meg akart nyugtatni, de aztán az órájára pillantott, és azt kiáltotta: - Igaza van! Majdnem egy órája tart!
mélységes feketeség háttere előtt. A meggyőződés, hogy ez nem lehet valóságos, elfogadhatóvá tette a képet. De akkor Cox elbődült, s ezzel visszarántott a valóságba: - Kifelé a hídról, uram! - Ha ép eszem birtokában vagyok, hanyatt-homlok menekülök ki az ajtón, s meg sem állok a hajó legtávolabbi sarkáig; jelen állapotomban csak annyi történt, hogy elfogadtam és beláttam a helyzet lehetetlen voltát. Reszkettem, mint egy ázott kutya, és odafordultam hozzá. - Őrnagy - nyögtem kétségbeesetten -, mi történik itt? Egy királyt mulattathatja úgy az arcátlan apród viselkedése, aki nem hajlandó letérdelni előtte, amennyire őt elképesztette, hogy valaki nem engedelmeskedik a parancsának. Így aztán még válaszolt is: - Idegen, értelmes lényekkel állunk szemben - közölte tömören. - Azt hiszem, érző plazmoidok. Egy pillanatig sem gondoltam volna, hogy az a titokzatos tárgy, amely bakugrásokkal közlekedik szerte a Naprendszerben, amióta csak megérkeztem a Skyfacre, élőlény. Megpróbáltam felfogni, de lemondtam róla, és visszatértem a saját, mindennél fontosabb gondomra: - Mit bánom én, ha nyolc apró rénszarvas is! Önnek ezt a skatulyát azonnal vissza kell vinnie a Földre! - Uram! A hajón kihirdettük az Első Számú Vészhelyzetet és a teljes Harci Készenlétet! Pillanatnyilag Észak-Amerikában minden asztalon kihűl a vacsora. Szerencsésnek mondhatom magam, ha az életben még egyszer megláthatom a Földet. És most tűnjön el a hídról!
48 Spider és Jeanne Robinson: Csillagtánc - De hát maga egyszerűen nem érti! Az állandó súlytalanság megölheti Sharát! Éppen azért jött ide, az istenit magának, hogy ezt megelőzze! - MR. ARMSTEAD! Ez itt egy katonai jármű. Csaknem tucatnyi értelmes lénnyel állunk szemben, akik nem egészen húsz perce bukkantak elő a hipertérből, olyan lények tehát, akiknek a járművéről sejtelmem sincs, hajójuknak mindenesetre nincs látható része! Ha ettől jobban érzi magát, tudom, hogy van egy olyan utasom, aki az én értékrendszerem szerint többet ér, mint ez a hajó, beleértve mindenkit, aki rajta van, és ha megvigasztalja magát az, hogy ettől a tudattól én olyan jól érzem magam, mintha egy második segglyukam is lenne, de éppúgy nem tudom elhagyni ezt a röppályát, ahogy szarvakat sem tudok növeszteni. És most eltűnik végre a hídról, vagy az embereimmel vitessem el? Már nem maradt időm, hogy döntsék: elvonszoltak. Másrészt mire visszatértem a fülkénkbe, Cox rákapcsolta a vidfonunkat a híd videoberendezésére; Shara és McGillicuddy feszült figyelemmel nézték. Jobb dolgom nem lévén. csatlakoztam hozzájuk. McGillicuddynak igaza volt. Sebesen rajzó mozgásuk leginkább a méhekére emlékeztetett. Beletelt kis időbe, míg össze tudtam számlálni őket: tízen voltak. És valóban egy léggömbben - halvány, alig láthatóan vékony körvonal zárt magába valami áttetszőséget, átlátszóságot. Ebben röpködtek, mint dühös, vörös szúnyogok... mindig a gömb belsejében: egyszer sem törtek ki belőle, de még a gömb belső felszínét sem érintették. Miközben őket bámultam, vesémből az utolsó csepp adrenalin is kimosódott, csak valami bosszús-csalódott türelmetlenség maradt bennem. Próbáltam megbirkózni a ténnyel, hogy az Űrparancsnokság különleges szempontjai valami fontos ügyet szolgálnak - még Sharánál is fontosabbat. Első pillanattól fogva nyugtalanított ez a gondolat, de nem tudtam megszabadulni tőle.
életükhöz szükséges anyagokat, akármit alakítsanak is át az anyagcseréjükben. Szédültem. - Ez azt jelenti, hogy nem vagyunk védtelenek? - Mindketten úgy beszéltek, mint a katonák - fakadt ki Shara. Mondom, hogy táncolnak! Aki táncol, az nem harcol! - Ugyan már, Shara! - förmedtem rá. - Ez akkor sem lenne igaz, ha ezek a dolgok történetesen távolról hasonlítanának ránk. A szamuráj, a karate, a kung-fu, ezek mind táncok. - A képernyő felé intettem. - Csak annyit tudunk ezekről a megelevenedett parazsakról, hogy csillagközi utakat járnak be. Ez elég ahhoz, hogy féljek tőlük. - Nézd meg őket, Charlie! - Ez úgy hangzott, mint egy parancs. Megnéztem. Istenemre, nem látszottak fenyegetőnek. Minél tovább néztem őket, mozgásuk annál inkább táncnak tűnt, vad pörgésnek, amit a szem jóformán követni sem tudott. Nem hasonlított ez semmiféle hagyományos tánchoz - inkább valami olyasmi volt, amit Shara kezdett az A tömeg tényben. Azon kaptam magam, hogy át akarok kapcsolni egy másik kamerára, hogy érzékeltetni tudjam a perspektíva ellentétét, és ettől végre meglódult az agyam. Két ötletem támadt; a második ahhoz kellett, hogy megnyerjem az elsőnek Coxot. - Mit gondol, milyen messze lehetünk a Skyfactől? - kérdeztem McGillicuddyt. Elbiggyesztette a száját. - Nem messzire. A gyorsító manőverezésen kívül nem sok minden történt itt. Azokat az átkozott micsodákat valószínűleg elsősorban a Skyfac vonzotta ide - ebben a rendszerben minden bizonnyal ez az értelmes élet legkönnyebben felismerhető jele. Elfintorodott. - Lehetséges, hogy nekik nincs is szükségük bolygóra. Előrehajoltam, és megnyomtam az audioáramkör gombját!
Kétkérdéseit. hang kiáltozott az agyamban, s egyik sem hallotta másik Az egyik ezt üvöltötte: Barátságosak ezekmeg a a micsodák? Vagy ellenségesek? Ismerik egyáltalán ezeket a fogalmakat? Mekkorák? Milyen messze vannak? Honnan jöttek? A másik hang nem nézett ilyen messze, de éppolyan erőszakos volt, noha mindössze csak ezt ismételgette újra meg újra: Mennyi ideig maradhat Shara a súlytalanságban, hogy épségben túlélje? Amikor Shara megszólalt, hangjából áhítatos csodálkozás csendült ki: - Hiszen ezek... ezek táncolnak! Alaposabban szemügyre vettem őket. Ha volt is valami rendszer abban, ahogy a szemét körül röpködő legyek módjára mozogtak, én azt nem fedeztem föl. - Én nem látom benne a rendszert - mondtam. - Figyeld, Charlie! Micsoda dühös aktivitás, mégsem ütköznek sohasem egymásnak, sem a gömb falának! Csakis olyan röppályán mozoghatnak, amely éppoly gondosan van kiszámítva, mint az elektronoké. - Az atomok táncolnak? Különös pillantást vetett rám. - Hát nem, Charlie? - Lézersugár - szólalt meg McGillicuddy. Ránéztünk. - Ezek a micsodák csak plazmoidok lehetnek... akivel beszéltem, azt mondta, először radarral észlelték őket. Ez azt jelenti, hogy valamiféle ionizált gázok lehetnek... effélékből születtek az UFO-észlelések. - Kuncogott, aztán ismét komolyra fordította a szót. - Ha azt a hártyát át tudnánk vágni lézerrel, fogadok, játszva deionizálhatnánk őket... különben is az a hártya tartalmazza az
-- Lépjen Cox őrnagy! ki a vonalból! - Mit szólna hozzá, ha közelebbről is megnéznénk azokat a micsodákat? - Nem mozdulunk innen. Ne feszítse túl a húrt, lépjen ki a vonalból, különben... - Nem hallgatna végig? Felhoztam magammal négy mozgatható kamerát, távvezérlésűek, saját fejlesztésű árammal és világítással, ezekkel jobb megoldást is találhatnánk, mint a maga elképzelésével. Már fel is állítottam őket, hogy fölvegyem Shara következő táncát. Nyomban sebességet váltott. - Össze tudja szerelni őket az én hajómon is? - Azt hiszem. De vissza kell mennem értük az Első Gyűrű főfedélzetére. - Akkor nem jó. Nem köthetem magam a Skyfachez; mi van akkor, ha harcolnom kell, vagy pucolnom innen? - Őrnagy... milyen messze kellene sétálnom? Ez meglepte egy kicsit. - Egy-két mérföldet légvonalban. De maga egy nyavalyás földlakó. - Csaknem két hónapot töltöttem súlytalanságban. Egy hordozható radarral akár a Phoboson is leszállok. - Hmmm. Maga civil... de ott egye meg a fene, jobb képre van szükségem. Megadom az engedélyt. És most lássuk az első ötletet. - Várjon, van itt még valami. Sharának és Tomnak is velem kell jönnie. - Szó sem lehet róla! Ez nem társasutazás. - Cox őrnagy, Sharának, amilyen gyorsan csak lehet, vissza kell térnie a gravitációs térbe. Az Első Gyűrű megteszi... illetve ideális megoldás lenne, ha a küllőn át jutnánk be a középpontba. Nagyon
Spider és Jeanne Robinson: Csillagtánc 49 lassan szállna le, s közben lenne ideje a fokozatos akklimatizálódásra... valahogy úgy, mint amikor a búvár szakaszosan csökkenti a nyomást, csak éppen fordítva. McGillicuddy mindvégig mellette maradna... ha Shara elájul, vagy lezuhan a csőbe, akár egyhatod g-n is lábát törheti. Különben is kényszerhelyzetben ő jobban megállja a helyét, mint bármelyikünk. Végiggondolta a hallottakat. - Menjenek. Mentünk. Az Első Gyűrűbe visszavezető út hosszabb volt, mint amit akár Shara, akár én valaha is megtettünk, de McGillicuddy vezetésével minimális manőverezéssel sikerült túlesnünk rajta. A Gyűrű, a Champion és az idegenek egy nagyjából másfél mérföldes oldalú, egyenlő szárú háromszöget alkottak. Perspektivikusan nézve az idegenek körülbelül akkora tömeget tettek ki, mint a Shea Stadion. Nem álltak meg, nem is lassították vad keringésüket, mégis valahogy úgy tűnt, mintha figyelnék, hogyan lépünk be a Skyfac kapuján. A biológus jutott eszembe, aki érdeklődéssel nézi az újonnan fölfedezett élőlény különös szökdécselését. Hogy semmivel se tudja elvonni a figyelmünket, kikapcsoltuk a ruhánkba épített rádiót, s ettől valahogy még fogékonyabbá váltam holmi sugallatokra. Magam mögött hagytam McGillicuddyt Sharával, s egyszerre hatgyűrűnyit siklottam alá a csőben. Carrington két lakáj társaságában várt rám a fogadószobában. Rögtön láttam rajta, hogy halálra van rémülve, s ezt nagy hanggal próbálja palástolni: - Az istenit, Armstead, ezek az én kameráim! - Pofa be, Carrington! Ha a kameráit a pillanatnyilag
idegenek rajzó csoportja között lassan, de könyörtelenül haladt egy űrruhás alak, aki nem lehetett más, mint Shara. Színpadi időzítéssel ekkor jelent meg az ajtóban McGillicuddy, a főmérnökre támaszkodva, halottsápadtan. Fél lábon állt, a másik lába szemmel láthatóan törött volt. - Azt hiszem, semmi sem lesz... a karateedzősködésemből zihálta. - Annyit mondott, „ne haragudjon, Tom”... tudta, hogy rám fogja vetni magát... egyszerűen félresöpört. A fene egye meg, Charlie, bocsásson meg. - Ledobta magát egy székbe. Cox hangja harsant fel sürgetően: - Mi az ördög folyik ott? Ki az? Biztos, hogy Shara is rajta volt a hullámhosszunkon. - Shara! - sikoltottam. - Pucolj ide vissza, de azonnal! - Nem tehetem, Charlie. - A hangja meglepően tiszta volt és nagyon higgadt. - Félúton lefelé a csőben pokolian fájni kezdett a mellkasom. - Miss Drummond - reccsent rá Cox. - Ha még közelebb megy az idegenekhez, megsemmisítem magát! Shara fölnevetett, de olyan vidáman, hogy a vér megfagyott az ereimben. - Ördögöt, őrnagy! Csak nem fog lézersugarakkal játszadozni az idegenek tőszomszédságában? Különben is magának legalább olyan nagy szüksége van rám, mint Charliera. - Mire gondol? - Ezek a lények tánccal kommunikálnak. Ők így beszélnek, s a nyelvük nyilván hasonlóképpen bonyolult, mint például a hawaii táncé, a huláé. - Ezt nem tudhatja. - Érzem. Tudom. A pokolba is, maga mi más módon
elérhető legjobb technikus kezébe, az enyémbe teszi, én pedig az adatokat az űrben tartózkodó legkiválóbb hadművészeti elmének, Coxnak a kezébe teszem, akkor esetleg megmenthetjük a maga vacak kis üzemét... magának. És az emberiséget... magunknak. - Elindultam, ő pedig kitért az utamból. A szöveg hatott. Az emberiséget veszélybe sodorni, nincs is ennél rosszabb reklám.
teremtene a légüres képzett térben? tolmácsa. Cox őrnagy! Jelenleg vagyok azkapcsolatot emberiség egyetlen Tehát lesz én szíves befogni a száját, hogy végre megpróbáljam tanulmányozni a „nyelvüket”? - Nincs rá felhatalmazásom, hogy... Ekkor valami nagyon furcsát mondtam. Makognom kellett volna, rábeszélni Sharát, hogy jöjjön vissza, vagy elvágtatni egy űrruháért, hogy magam hozzam vissza. Ehelyett azt mondtam: - Igaza van. Fogja be a száját, Cox. - Mit akar csinálni? - Az istenit magának, ne vegye el az erőt, ami még benne van! Befogta a száját. Panzarella lépett be: egy egész fecskendőnyi fájdalomcsillapítót lőtt be McGillicuddyba, ott a helyszínen rögzítette a bal lábát, de én már nem figyeltem rájuk. Több mint egy órán át néztem, amint Shara figyeli az idegeneket. Magam is figyeltem őket, végső kétségbeesésemben megnémulva, és istenemre mondom, nem értettem a táncukat. Minden idegszálamat megfeszítve próbáltam értelmet kicsikarni eszeveszett forgásukból, de hiába. A legtöbb, amit Sharáért megtehettem, hogy a feltételezett utókor számára rögzítettem mindent, ami történt. Néha halkan, az izgalomtól fojtott hangon felkiáltott, s én majd megőrültem a kíváncsiságtól, de nem hívtam, hogy magyarázatot kérjek. Az utolsó kiáltás után bekapcsolta a hajtóműveit, közelebb ment az idegen bolyhoz, és hosszú ideig ott is maradt. Végre megszólalt, eleinte nehezen érthetően, elmosódottan, mintha álmában beszélne:
Annyi gyakorlás után igazán nem volt gond egyszerre négy kamerát szemmel tartani az űrön át. Az idegenek rá se hederítettek a közelgő kamerákra. A Skyfac személyzete továbbította jelzéseimet a Championnak, és megteremtette az audiós kapcsolatot köztem és Cox között. A léggömböt az ő irányába fogtam be a kamerákkal, s az ő utasítása szerint kapcsoltam hol egyikre, hol másikra. Az Űrparancsnokság Főhadiszállásán rögzíteniük kellett a képeket, de én nem hallottam, mit beszélnek Coxszal, amiért hálás voltam. Elláttam őt lassított ismétlésekkel, közelikkel, képfelbontásokkal mindennel, amire csak képes voltam. Az egyes szentjánosbogarak röpte nem tűnt különösebben szimmetrikusnak, de a minta ismétlődését már föl lehetett ismerni. A lassításban minden eddiginél inkább táncolni látszottak, és noha ebben nem lehettem biztos, de mintha a tempót is fokozták volna. Valami drámai feszültség kibontakozását véltem fölfedezni a táncukban. Aztán arra a kamerára kapcsoltam, amelynek képén a háttérben a Skyfac is látható volt, és akkor a szívem hirtelen légüres térbe került, és ösztönös, mindent elsöprő iszonyatomban felsikoltottam - félúton az Első Gyűrű és az
50 Spider és Jeanne Robinson: Csillagtánc - Istenem, Charlie. Különös. Olyan különös. Kezdek érteni a nyelvükön. - Hogyan? - Valahányszor kapiskálni kezdek egy részletet a táncukból, azzal... azzal közelebb kerülünk egymáshoz. Nem, nem egészen telepátia, nem tudom. Ők eltáncolják, amit éreznek, és ezzel szinte kényszerítenek, hogy megértsem őket. Már minden harmadik fogalmukat értem. S minél közelebb vagyok hozzájuk, ez a hatás annál erősebb. Cox hangja szelíd volt, de határozott: - Mit tudott meg, Shara? - Hogy Tomnak és Charlie-nak igaza volt. Harciasak.
- Kellemes kéz- és lábtörést, kislány! - és kikapcsoltam a mikrofont, nehogy meghallja felcsukló zokogásomat. És táncolni kezdett. Eleinte lassan, csak annyit, amennyi a kisujjában volt, mintha a mozgásfajták szótárát akarná összeállítani, hogy a lények megértsék. Mintha így beszélt volna: Látjátok, ez a mozdulat, ez a kéznyújtás a vágyakozást fejezi ki. Látjátok, ez itt az elutasítás, ez a leleplezés, és így szívom magamba fokozatosan az energiát. Érzitek, micsoda kétértelműséget fejez ki, amikor így eltorzítom ezt az arabeszket, és hogy így lehet feloldani a feszültséget? És Sharának igaza lehetett: a lények nálunk
Vagy inkább gőgösek, mint akikkihívás: tudatában vannak felsőbbrendűségüknek. A táncuk sértő szándékú. Mondja meg Tomnak, hogy igenis szükségük van bolygóra. - Micsoda? - Azt hiszem, a fejlődésük bizonyos szakaszában volt testük, és bolygón éltek. Később, amikor már elérték a megfelelő érettséget, ilyen... szentjánosbogarakká változtak, ahogy a hernyó lepkévé alakul át, és kirajzottak az űrbe. - Miért? - kérdezte Cox. - Hogy helyet találjanak, ahol lerakhatják a petéiket. A Földet követelik. Csend lett, s ez a csend eltartott tíz másodpercig is. Aztán Cox szólalt meg nyugodt hangon: - Jöjjön vissza, Shara. Megnézem, mit művel velük a lézer. - Ne! - kiáltotta olyan erővel Shara, ami elsőrangú torzulást idézett elő a mikrofonban. - Shara, ahogy Charlie elmagyarázta nekem, maga nemcsak hogy kimerült, magát ki is merítették mindenféle gyakorlati szempontból. - Ne! - ezúttal én kiáltottam. - Őrnagy! - hallatszott Shara sürgető válasza. - Nem erről van szó. Higgyen nekem, ezek ki tudnak térni minden elől, illetve mindent kibírnak, amit maga vagy a Föld ellenük irányít. Tudom. - Ördög és pokol, asszony! - fakadt ki Cox. - Hát akkor maga szerint mitévő legyek? Hagyjam, hogy ők lépjenek először? Már útban van négy ország hajója. - Várjon, őrnagy. Adjon nekem időt. Az őrnagy szitkozódni kezdett, aztán abbahagyta. - Mennyi időt? Shara nem válaszolt egyenesen: - Ha ez a telepátiadolog visszafelé is működne... kell hogy működjön. Én sem vagyok idegenebb nekik, mint ők nekem. Charlie! - Tessék? - Felvétel következik. Tudtam. Attól a perctől fogva tudtam, hogy először megpillantottam őt az űrben a monitoromon. És tudtam, mire van szüksége most, megéreztem a hangja remegésén. Amim csak volt, mindent kívánt tőlem, és boldog voltam, hogy ezt mind oda kell adnom neki. A hangomban pokolian élethű vidámság csengett, amikor megszólaltam:
összehasonlíthatatlanul több tapasztalattal az eltérő kultúrákat illetően, hiszen a mozgás rendelkezhettek nyelvét tökéletesen beszélték. Később fel is ötlött bennem, hogy talán ők választották a mozgást mint kommunikációs eszközt, annak roppant egyetemessége miatt. Mindenesetre Shara tánca lassan kibontakozott, az övék pedig észrevehetően lelassult mind tempójában, mind intenzitásában, míg végül mozdulatlanul függtek az űrben, és őt figyelték. Shara hamarosan úgy érezhette, kellőképpen megmagyarázta a terminusokat, most már meg fogják érteni egymást - mert attól kezdve komolyan táncolt. Addig csak saját izmait és végtagjainak sodródó tömegét használta most bekapcsolta a hajtóműveket is, hol egyet, hol többet. Tánca valódi tánccá vált, többé nem volt holmi összehangolt mozgások sorozata: tartalma, jelentése volt. Azonnal fölismertem a Csillagtánc koreográfiáját benne, úgy, ahogy mindig is el akarta táncolni. Nem lehetett véletlen, hogy a tökéletesen idegen lények számára mondani akart általa valamit az emberről és annak természetéről: a legnagyobb művész legfontosabb és végső vallomása volt ez koráról - és ez a vallomás magának az Istennek is szólt. Ezüstfény verődött vissza a kamerába űrruhájáról, aranyfény a vállára erősített ikerlégtartályokról. Az űr fekete vászna előtt cikázva szőtte tánca bonyolult mintáit, kimért mozdulatai mintha visszhangot vetettek volna. Ahogy a hatalmas hurkok és forgások értelme megvilágosodott előttem, kiszáradt a torkom, és összecsikordult a fogam. Mert a tánca nem szólt sem többről, sem kevesebbről, mint arról a tragédiáról, hogy élni kell, és hogy embernek kell lenni. A legeslegkifejezőbben a szenvedésről szólt. A legeslegtudatosabban a reménytelenségről szólt. Kegyetlen humorral beszélt a korlátozott képességek igájába fogott korlátlan törekvésekről, a múlandó életbe zárt örökkévaló reményről, a folyton űző kényszerről, hogy újra meg újra meg kell teremtenünk azt a jövendőt, amely kérlelhetetlenül és előre meg van szabva. A félelemről szólt, az éhségről, de legérthetőbben az embernek nevezett állat eredendő magányosságáról és elidegenedettségéről. Leírta a világegyetemet, ahogy az ember szeme látja: az ellenséges környezetet, a megtestesült energiaveszteséget, a helyet, amelyben magányra ítéltettünk, ahol saját természetünk tilalmánál fogva csak másodlagosan, mintegy közvetve érinthetjük meg a másik tudatát. Szólt a vak perverzitásról,
amely iszonyatos küzdelemre kényszeríti az embert, ha el akarja érni a békességet, de ha már elérte, rögtön rá is un, és szólt a butaságról, ama rettenetes ellentmondásról, amelynek béklyójában az ember egyszerre képes ésszerűségre és ésszerűtlenségre, örökké képtelenül arra, hogy akár önmagával is együtt tudjon működni. Sharáról szólt és Shara életéről. Újra meg újra körtáncot lejtett a remény, hogy a helyébe máris belépjen a zűrzavar és az összeomlás. Újra meg újra energianyalábok küzdöttek, hogy felbomolhassanak, de
minden küzdelemnek csalódás volt a vége. A tánc motívumai hirtelen ismerősekké váltak, s rájöttem: az A tömeg tény befejezése összegződik itt - nem ismétlődik, hanem visszatér, visszhangot támaszt, a Három Kérdésnek még rettentőbb időszerűséget adva ezen az új oltáron, amelyen most felhalmozták. Most is, mint akkor, az a könyörtelen összekuporodás volt a vége, minden energia legvégső önmagába húzódása. Shara teste elveszetten, magára hagyottan sodródott az űrben, mert létének lényege láthatatlanná válva kuporgott teste középpontjában.
A mozdulatlan idegenek ekkor moccantak meg először. És Shara hirtelen kirobbant, kibomlott, nem úgy, mint a rugó, amikor kipattan, inkább ahogy a növény töri fel a mag burkát. Szabadulásának ereje kiröpítette az űrbe, mintha sirályt kapna szárnyára a galaktikus szélvihar. Mintha testének középpontja dobná át téren és időn, hogy újabb táncra ostorozza magát. Az új tánc pedig ezt mondta: Embernek lenni annyi, mint meglátni minden cselekvés, minden küzdelem önnön lényegéből fakadó hiábavalóságát - és mégis cselekedni, és mégis küzdeni. Embernek lenni annyi, mint örökké olyasmire vágyni, amit nem érhetünk el. Embernek lenni annyi, mint
nevetett: kinevette a holnapot, akárcsak a tegnapot, de leginkább a mát nevette ki. Mert embernek lenni annyi, mint nevetni azon, amit mindenki más tragédiának tartana. Az idegenek szinte visszahőköltek a bősz energia elől: láthatóan meglepte, elámította és kissé meg is rémítette őket Shara fékezhetetlen életereje. Érezhetően várták, hogy tánca lelassul, teste kifárad, s én a mikrofonban hallottam Shara nevetését, amint hirtelen, újult erővel válik forgókerékké, Katalin-kerékké. Megváltoztatta tánca középpontját, most már körülöttük táncolt, szinte sisteregve szórta mozdulatait, miközben mind közelebb és közelebb került a sérthetetlen
örökké élni, vagy belehalni ebbe a törekvésbe. Embernek lenni annyi, mint mindig megválaszolatlan kérdéseket föltenni abban a reményben, hogy e kérdések föltevésével valahogy előbbre hozhatjuk a napot, amikor megkapjuk rájuk a választ. Embernek lenni annyi, mint küzdeni a kudarc biztos tudatában. Embernek lenni annyi, mint kitartani. Körkörös mozdulatok szárnyaló sorával mondta el mindezt, hömpölyögve, mint a magasztos szimfóniák muzsikája, s minden mozdulat úgy hasonlított és úgy különbözött a másiktól, akár egy-egy hópehely. És az új tánc
gömbhöz, amelybe az idegenek bezárva. Ott lapultak egy csomóban a gömb közepén,voltak nem annyira a valóságos fenyegetettség érzésétől, inkább meghunyászkodva. Embernek lenni annyi, mondta ez a test, mint mosolyogva követni el harakirit, ha a szükség úgy kívánja. És e rettenetes önbizalom elől az idegenek meghátráltak. Egyetlen figyelmeztető jel nélkül tűnt el a léggömb, s tűntek el vele együtt a szentjánosbogarak. Elmentek valahová máshová.
Spider és Jeanne Robinson: Csillagtánc 53 Tudom, hogy Cox és McGillicuddy ott voltak, mert később láttam őket, ami annyit jelent, hogy nyilván mondtak és csináltak is egyet-mást a jelenlétemben és a fülem hallatára, mégsem láttam, nem is hallottam őket: számomra meghaltak, mint minden és mindenki, kivéve Sharát. Nevén szólítottam, és ő elindult ahhoz a kamerához, amelyiken a fényt látta, és olyan közel jött, hogy műanyag sisakja mögött az arcát is láthattam. - Lehet, hogy kezdők vagyunk, Charlie - mondta lihegve , de Jézusra mondom, kemény fickók vagyunk. - Shara... most már gyere vissza. - Tudod, hogy nem mehetek.
- Isten veled, Charlie! Láss hozzá! Egyszerre lépett működésbe mind a négy hajtómű. Néztem, amint távolodik. Egy idő után már olyan messze volt, hogy nem láthattam, de hirtelen egy hosszú, aranyszínű lángnyelv ívelt át a bolygó felszínén, kihunyt, majd fellobbant, amikor a levegőtartályokra került sor.
Carrington kénytelen lesz biztosítani neked egy-olyan helyet,ezek aholután súlytalanságban élhetsz. - Száműzetésben? Minek? Hogy táncoljak? Charlie, nekem nincs már több mondanivalóm. - Akkor én megyek ki. - Ne légy hülye. Minek? Hogy átölelj egy űrruhát? Hogy utoljára gyengéden összekoccantsuk a sisakunkat? Butaság. Eddig szép halálnak ígérkezik, ne rontsuk el. - Shara! - Összeomlottam, nem tudtam tovább uralkodni magamon, kitört belőlem a gyötrelmes zokogás. - Charlie, most jól figyelj rám - mondta szelíden, de volt a hangjában valami unszolás, ami még kétségbeesésemen át is eljutott hozzám. - Jól figyelj, mert nincs sok időm. Adni szeretnék neked valamit. Reméltem, hogy magadtól is kitalálod, de... figyelsz? - ...igen. - Charlie, a zéró gravitációs tánc pillanatok alatt szörnyen népszerű lesz. Én kinyitottam az ajtót. De te tudod, milyen linkek... ha nem leszel résen, elfuserálnak mindent. Én rád bízom. - Mi... miről beszélsz? - Rólad, Charlie. Újra táncolni fogsz.
rendetlenséget tapasztalnak majd nálunk, mint legutóbb. Hát tessék. Carrington természetesen megpróbálta megkaparintani az összes kazettát és az összes pénzt - de sem Shara, sem én semmiféle szerződést nem írtunk alá soha, és Shara végakarata a napnál világosabb volt. Aztán meg akarta vásárolni a bírót, de rossz lóra tett, és amikor az ügy bekerült az újságokba, és látta, hogyan reagál a közvélemény és külön-külön minden ember, egy szál űrruhában, hajtóművek nélkül kiszállt a Skyfacből. Gondolom, Shara útját akarta követni, de nem szokott hozzá a kényszerhelyzetekhez, így aztán elkésett. Utoljára akkor látták, amikor nagyjából a Betelgeuse felé tartott. A Skyfac igazgató tanácsa új embert választott, aki rettentő buzgalommal látott hozzá a folt lemosásához, és fölajánlotta nekem, hogy továbbra is használhatom valamennyi létesítményt. Így aztán megbeszéltem a dolgot Norreyvel, ő szabaddá tette magát, s megalakult a Shara Drummond Új Mondern Táncegyüttes. Csak azokkal a kiváló táncosokkal dolgozunk, akik valami oknál fogva a Földön nem tudtak érvényesülni, és ilyenek meglepően sokan vannak. Szeretek Norreyval táncolni. Ketten sem vagyunk olyan jók, mint Shara volt egyedül - de összeülünk. Hiába minden ellenjavallat, úgy gondolom, a házasságunk jól fog sikerülni Mi, emberek már csak ilyenek vagyunk: kitartunk.
Oxigénhiánya van, gondoltam. De hiszen még nem lehetett ennyire fogytán a levegője! - Oké. Persze… - Az isten szerelmére, ne humorizálj... komolyan beszélek, elhiheted. Magad is belátnád, ha nem lennél ilyen megveszekedett bolond. Nem érted?A súlytalanságban nincs semmi baja a lábadnak! Leesett az állam. - Hallasz engem, Charlie? Újra tudsz táncolni! - Nem - mondtam, és kétségbeesve kerestem egy okot, hogy miért nem. - Én... te nem tudhatod... ez... a lábam nem elég erős... hogy bent dolgozzak. - Most felejtsd el, hogy a benti munkád feleannyi sem lesz, mint amit most csinálsz. Felejtsd el, és emlékezz inkább arra, ahogy orrba vágtad Carringtont. Charlie, amikor az asztal fölé hajoltál, a jobb lábadról rugaszkodtál el! Valamit hadartam erre, aztán elhallgattam. - Te következel, Charlie. Ez a búcsúajándékom. Tudod, sohasem voltam szerelmes beléd... de tudnod kell, hogy mindig szerettelek. Még most is. - Szeretlek, Shara.
Él egy régi mese holmi idegen lények inváziójának fenyegetéséről, akik máról holnapra megsemmisíthetik az emberiséget. Ebben csak annyi az igazság, mint abban, hogy a szerelem mindig győzedelmeskedik. Ha azok az átkozott szentjánosbogarak valaha visszatérnek, éppolyan
F. Nagy Piroska fordítása Barczánfalvi Ferenc rajzai
§
FILM, TV, VIDEO Humor a fantasztikus filmben Szexuális klinikának tűnő frankensteini udvarház, amelynek elmebeteg tudós gazdája púpos asszisztensével gyilkos kísérleteket folytat. Az eredmény: egy hatalmas női kebel, amely elszabadul és dühöngve garázdálkodik a környéken. Szigorúan tudományos alapon magyarázott és nagy műszaki apparátussal irányított nemi „közösülés, amelyben egy vonakodó, renitens sperma sehogy sem akar eleget tenni feladatának: azon aggodalmának ad hangot, hogy bevetése esetleg nemkívánatosnak bizonyul. A fentieket a nálunk is bemutatott
Jelenet a „Minden, amit tudni akarsz a szexről" című filmből
Andy Wathol kacagtató paródiát forgatott Frankenstein szörnyének történetéből…
… de a nézők halálra nevethették magukat a érivó gróf Warhol-féle változatban is
MINDEN, AMIT TUDNI AKARSZ A SZEXRŐL című Woody Allen-filmben láthattuk. A műfaj, a tudományosfantasztikus, illetve fantasztikus film műfaja - külföldön - már régóta elég érettnek és elfogadottnak érzi magát ahhoz, hogy megengedje önmaga kigúnyolását. Leggyakrabban a műfaj archetípusai, a Frankenstein- és a Dracula-mítosz képezik a gúny tárgyát, mint például a TILLIE, FRANKENSTEIN NAGYNÉNJE című mexikói filmben, amelyet Myron J. Gold rendezett. Ebben Frankenstein fia - az ifjabb Viktor -, szeretője, Randy és a fiatalító zselétől még mindig ifjú, 109 éves nénikéje, Tillie kíséretében visszatér az ősi Frankenstein-kastélyba, hogy apja ott elrejtett vagyonát megszerezze. Ebbéli tevékenysége nem jár ugyan sikerrel, megtalálja viszont a Frankenstein-szörnyet, akit a vicc kedvéért a bájos Tillie nagynéni segítségével életre kelt, majd rendszeresen halálra ijesztgeti vele a szerencsétlen falusi népet. Mel Brooks
Film, TV, Video 55 IFJÚ FRANKENSTEIN című filmjében Frankenstein doktor unokája mint fiatal agysebész alkotja meg újra a szörnyet. Az egyik legmulatságosabb jelenetben az eleddig már néhányszor pórul járt teremtmény meglátogatja a vak remetét, aki felajánlja neki háza vendégszeretetét. Ám a kínált leves kiömlik és leforrázza testét, italos pohara a koccintáskor összetörik, hüvelykujja a világtalan remete rágyújtási próbálkozásakor tüzet fog, így a félelmetes kreatúra pánikszerűen, étlen-szomjan
szűz lányok vérére van szüksége, és mivel a környezetében nem talál ilyet, limuzinjában elutazik Olaszországba, ahol egy arisztokrata családnál száll meg. A családfő, aki szeretné egyik lányát férjhez adni hozzá, biztosítja, valamennyi lánya szűz. Dracula sorra vámpírizálja a nővéreket, akiknek - a kertész hősies erőfeszítéseinek következtében - tisztátalan vérétől súlyosan megbetegszik. Boris Szulzinger franciabelga MAMMA DRAKULÁ-jában a főhős Dracula anyja,
aki kastélyába hozat egy híres tudóst, hogy ott végeztesse vele a mesterséges vér előállítására irányuló gyilkos kísérleteit. Két ikervámpír fiában ugyanis nem sok öröme van: egyikük túl gyáva ahhoz, hogy vért szívjon, a másik pedig homokosok számára tervez ruhákat. Számos paródiája van a szintén régi Dr. Jekyll és Mr. Hyde témának is - a DOCTOR JEKYLL ÉS HYDE NŐVÉRben például dr. Jekyll női hormonokkal kísérletezik, és női Hyde lesz belőle -, de a sci-fi és fantasztikus filmvígjáték, szinte minden témájából született már paródia vagy szatíra, így például szuperintelligens és fenyegető idegenek helyett négy kétbalkezes humanoid érkezik a Földre Mike Hodges ÜTŐDÖTTEK AZ ŰRBŐL című filmjében. Az orvosi vizsgálatok megállapítják, hogy a jövevények egytől egyig komplett idióták, mégis felkapják őket, és híres popegyüttest csinálnak belőlük, mígnem hülyeségük oly magas fokra hág, hogy feletteseik kénytelenek visszahívni őket szülőbolygójukra. Az EGYMAGAM, DE NEM EGYEDÜL című Carl Reiner rendezte vígjátékban a férfi
távozik a helyszínről. Ugyanezt a témát parodizálja az ANDY WARHOL FRANKENSTEINJE és a FRANKENSTEIN '90 is, hogy csak két ismertebb filmet említsünk. Stan Dragoti SZERELEM ELSŐ HARAPÁSRA című filmjében Draculát miután lejárt 700 éves bérleti szerződése kiűzik erdélyi kastélyából. Mint régimódi, konzervatív úriember jelenik meg a számára kissé furcsa New Yorkban, hogy megkeresse igazi szerelmét, Cindyt, azt a gyönyörű modellt, akit már sokszor megcsodált különböző divatlapok címoldalán. Megtudja, hogy Cindy pszichiáter szeretője nem más, mint ősellenségének, Van Helsingnek a leszármazottja, és ebből számtalan bonyodalom adódik. Amikor a szerelmesek végül mégis egymáséi lesznek, Dracula izgatottan kiált fel az ágyban: „Arról nem volt szó, hogy te fogsz harapni engem!” Az ANDY WARHOL DRACULÁJÁban (rendezte: Paul Morrissey) Draculának
Az idegenek hol barátságosak, hol ellenségesek, az „Ütődöttek az űrből" című filmben viszont ellenállhatatlanul mulatságosak Két testben egy lélek … Steve Martin és Lily Torulin az „Egymagam, de nem egyedül" című fantasztikus vígjátékában
főhősbe egy harcias női lélek költözik, és átveszi teste jobb oldalának irányítását. Sokirányú kellemetlenkedései közül a legfigyelemreméltóbb az, hogy merő féltékenységből mindig közbetép, amikor a férfi szeretkezni óhajt csábos barátnőjével. Philippe Mora A LEGYŐZHETETLEN KAPITÁNY VISSZATÉRÉSE című ausztrál filmjében az egykori szuperember részeges csavargóként tengeti életét, de amikor újra szükség lesz rá, ismét visszanyeri rendkívüli képességeit: működésbe lép komputeragya, valamint magnetikus és repülőképessége, így a Szabadságszoborban felütött főhadiszállásáról kiindulva könnyedén legyőzi a gyilkos porszívók seregét, amelyet ördögien rusnya főellensége küldött elpusztítására. Végül egy film erejéig szóljunk a robotokról, amelyek már a CSILLAGOK HÁBORÚJA trilógiában is parodisztikusak voltak. Az ELEKTROMOS ÁLMOK-ban rendezte Steve Barron - egy személyi
56 Film, TV, Video számítógép szerelmes dalokat komponál gazdája imádottjának, míg végül maga is bezsong, és féltékenységében mindenféleképpen akadályozza, hogy gazdája szerelme beteljesüljön. „Majdnem fantasztikus történet” hirdeti a bevezető felirat a BOLYGÓK PARÁDÉJA című szovjet fil mben, amelyet Vagyim Abdrasitov rendezett. Tartalékosok egy csoportját kiképzésre hívják be. Megkezdődik a hadgyakorlat, melynek már az elején rakétatalálat éri hőseinket, így holtnak nyilvánítják őket, és számukra a szolgálat véget ér. Ám az élettől kapott váratlan vakáció, az a lehetőség, hogy még egy ideig együtt maradhatnak, közel hozza őket egymáshoz, és az időt szinte megállítva elkezdik kalandozásaikat a realitás és a fantasztikum határán. Elsőként egy olyan városba érkeznek, ahol csak nők laknak, azután eljutnak az öregek falujába, ahol az elmúlt korokból származó, sétáló, idős emberek veszik körül a mából érkezett jövevényeket, majd egy lakatlan szigetre kerülnek, végül pedig éjszaka a Naprendszer összes bolygóját felsorakoztató mennyboltban gyönyörködnek. A filmben a múlt jelenné, a szimbolizmus realizmussá válik, a valóság átcsap fantáziába, de a fantasztikum világából is számos jelzés mutat a hétköznapi valóság felé.
Alekszander Baljajev magyarul is megjelent regénye alapján készült a DOWELL PROFESSZOR HAGYATÉKAcímű szovjet film. Autóbalesetben meghal a híres tudós, Dowell professzor, aki már évek óta az emberi szövet összeegyeztethetőségén dolgozott. Lelkiismeretlen és cinikus tanítványa, a különben tehetséges sebész, Corn, birtokába veszi a professzor agyát, és kiaknázza intelligenciáját. Olyan operációt tervez, amely két emberi szervezetet egyetlen biológiai konstrukcióban képes egyesíteni. Hogy elképzelését megvalósítsa, ki kell csikarnia annak az oldatnak a titkát, amely semlegesíti a szervezetnek az idegen szövet hatására bekövetkező reakcióját. Dowell professzor agya azonban nem veti alá magát Corn akaratának, mivel tisztában van a kísérlet antihumánus jellegével. Arthur Dowell újságíró, a néhai professzor fia, aki személyesen nyomoz apja halálának
ügyében, nyilvánosságra hozza Corn veszélyes elképzeléseit. Az öreg Dowell professzor megérti, hogy önmagáért való tudomány nem létezik, és örökre a másvilágra távozik. Felfedezésének titkát magával viszi... A filmet Leonyid Menaker rendezte, a főszereplők: Olgert Krodersz, Igor Vasziljev és Valentyina Tyitova.
A LÁTOGATÁS VAN GOGHNÁL című NDK film hősnője, Gratenstein professzornő 2200-ban az egész világon járványszerűen terjedő szilikózis elleni orvosságon dolgozik. Régi barátja, Amadeus, az Energetikai Hivatal elnökhelyettese kutatómunkáját segítendő azt javasolja, hogy Marié időugrás segítségével utazzon vissza a XIX. századba. Ugyanis a nagyon drága tudományos kutatás költségeit úgy fedezhetnék, hogy potom pénzért megvennék az abban az időben még nem ismert Van Gogh festményeit. A századokon keresztül vezető visszaút sikerül. Marié találkozik a festővel, és figyelemmel kíséri életének különböző szakaszait. Tanúja lesz a létért való
Film, TV, Video 57 bábuterronstákat. Így mutatkozik be a Kék villám, az azonos című amerikai film főattrakciója, a rendőrségi szuperhelikopter, amelyre az a feladat vár, hogy Los Angeles éjszakai égboltján 200 mérföldes sebességgel száguldva felvegye a harcot a bűnözők
ellen. Nem mindennapi képességei közé tartozik még, hogy mechanikus szemével és fülével mindent ki tud kémlelni, ami lenn történik a városban: hőérzékelőjével
Roy Scheider itt még nem tudja, ki a barát és ki az ellenség
kétségbeesett küzdelmének, az emberi jóságba vetett megingathatatlan hitének, hadakozásának kicsinyes környezetével. Látja, hogyan veszekszik Gauginnel és hogyan határozza el: bevonul a Saint Remy-i
helikopter, amelyhez hasonlót még soha senki sem látott. Száguldó erődítmény, hatalmas tűzerejű gépcsoda: amint többször végigrepül az életnagyságú makettváros főutcája felett, pusztító fegyverei semmivé
elmegyógyintézetbe. Maria, a XXIII. század tudósa lassan rájön, hogy az emberiség jövője nemcsak a tudományos és technikai haladástól függ, hanem a társadalom humanizálódásától is. Kezdi megszeretni Van Goghot. De az nincs megengedve neki, hogy megakadályozza öngyilkosságában azt az embert, aki megtanította neki, hogyan fedezzen fel olyan emberi érzéseket, mint a szerelem, a ragaszkodás, amelyekről már azt hitte, hogy rég kihaltak belőle. Próbálja felfedni személyiségét, mint olyan valakiét, aki a jövőből jött, és aki tudja, hogy a festő majd elismert és híres lesz, de mindhiába. A filmet az ismert rendező, Horst Seeman készítette.
foszlatják a makettházakat, az álteherautókat és a pirosra festett
Kék villám Mennydörgő robajjal robban be a helyszínre a félelmetes külsejű
A szuperhelikopter indulásra kész
a téglafalakon keresztül is képes látni, hallani és egyidejűleg videóra rögzíteni a történteket. 200 ezer wattos fényereje előtt semmi sem marad láthatatlan, a támadás ellen hüvelyknyi vastag páncélzat védi. Komputere összeköttetésben áll a nemzeti adatbankkal, így mindenkiről minden információ tetszés szerint rendelkezésére állhat. Rendkívüli tűzerejű fegyverzete percenként 4000 darab 20 mm-es robbanó lövedéket bocsájt ki. A pilóta sisakja kapcsolatban áll a gép ágyújával: csak a fejét kell a cél irányába fordítania, hogy beirányozza a lövedékeket. Mint ilyen, egyúttal végső fegyver is, amely egymaga képes egy Los Angeles nagyságrendű várost eltörölni a föld színéről. Vajon létezik a valóságban is ilyen
58 Film, TV, Video harci gép? John Badham, a KÉK VILLÁM rendezője ezzel kapcsolatban a következőket mondotta: „Az ábrázolt technológia mind létezik, noha talán nem pontosan ugyanabban a formában, mint a filmben. Sőt, úgy érzem, minél később mutatják be ezt a filmet, annál frusztrálóbb, mert annál többet látok ebből a technológiából.” Tény, hogy ha a fent említett eljárásokat, technikákat külön-külön már alkalmazzák is, olyan gép még nincs, amely mindezeket együttesen használná, más szóval a Kék villám ma még mindenképpen a képzelet birodalmába tartozik. A film krimiszerűen izgalmas cselekményéről csak annyit, hogy húsvér főhőse egy rendőrségi helikopterpilóta, Frank (Roy Scheider), aki éjszakai őrjáratban repül - eleinte még hagyományos gépen - fiatal kollégájával, Lymangooddal (Dániel Stern). Egyik éjszaka elkalandoznak, és későn veszik észre, hogy megtámadnak egy nőt, egy ismert közéleti személyiséget, aki később belehal sérüléseibe. A főnök (Warren Oates) megneheztel ugyan rájuk, mégis őket hívja meg - mint leendő legénységet - a Kék villám bemutató repülésére. A gyakorlatot bemutató pilóta, Cochrane (Malcolm McDowell) valamikor együtt szolgált Frankkel Vietnamban, és már akkor is gyűlölték egymást. Ellenségeskedésük ismét kiújul. különösen akkor, amikor Frank rájön, hogy Cochrane-nek köze van a politikusnő meggyilkolásához. Amint tovább nyomoz, egy piszkos katonai összeesküvés nyomára bukkan, és magányos hősként - a Kék villám segítségével - egyedül, mindenki által üldöztetve vívja meg a maga külön háborúját. A nemlétező helikoptert a filmforgatás természetesen valóságban isidejére létre kellett hozni. E a célból Franciaországból vásároltak egy ötüléses biztonsági helikoptert, amelyet a mérnökök a film követelményeinek megfelelően lézer-fényességű reflektorral, infravörös szűrővel ellátott videokamerával és komputer-kijelző műszerfallal láttak el. Bár az üldözési jelenetek nagy részét miniatűr gépek segítségével vették fel, a Kék villámnak
olyan kitűnő volt a manőverező képessége, hogy a pilóták aerodinamikailag szinte elképzelhetetlen hurkokat is tudtak vele teljesíteni. A felvételek során nyolc helikopterpilótát foglalkoztattak, a leglátványosabb jeleneteket egyszerre tíz kamerával vették fel John A. Alonzo operatőr irányításával. „A helikopterjelenetek egyébként nagy kihívást jelentettek, mert nagy részük rendkívül veszélyes, és korábban nem nagyon alkalmazták. Mivel azt akartam, hogy a trükkök a terveim szerint készüljenek, alaposan részt vettem az előkészítésükben” nyilatkozta John Badham, aki évekkel ezelőtt a SZOMBAT ESTI LÁZ rendezőjeként vált ismertté. A KÉK VILLÁM igen jól rendezett, feszes cselekményű, akciódús, a jelen és a jövő határán egyensúlyozó, de már a fantasztikumba átlépő kalandfilm. A Los Angeles egén zajló helikopteres párharc olyan szédítő látványosság, amilyet eddig még nem láthattunk. Szórakoztatás a javából, igazi mozi, amely azonban figyelmeztet is valamire: nem szabad, hogy egy szupertechnikát olyan célra használjanak fel, amely ellen eredetileg létrehozták.
LŐRINCZ L. LÁSZLÓ
Az Invázió elmarad A galaktikákat irányító Végtelen Akarat a tanúm, hogy mindig is elleneztem az Inváziót. Sohasem értettem, mi az ördögért kell a Galaktikus Birodalom egész hadseregét mozgósítani, amikor egy jól sikerült kommandóakcióval el lehet intézni az egészet. Csakhogy a galaktikus nagyfőnök nagyfőnöki aggyal gondolkodik, míg én, a K kommandócsoport vezetője nyilván kommandófőnöki aggyal. Tiszta sor. Azt is be kell vallanom, hogy amíg lehetett, elszabotáltam az Inváziót. Hamis jelentések sorát küldözgettem innen oda, onnan meg ide: végül aztán betelt a pohár, és nem hallgattak többé rám. Gyanakszom, hogy a birodalom inváziós osztályáról fúrt meg valaki: sejtem is, hogy kicsoda. A baj akkor kezdődött, amikor egy másik kommandó elcsípte azt a hülyeforma fickót abban a lehetetlen viseletben. Csak megjegyezni kívánom, hogy az a terület az én akcióterületem volt, és a Z kommandó illetéktelenül avatkozott az ügybe. Ezért később meg is kapta méltó büntetését, de sajna az a furcsa figura akkor már itt volt köztünk. Hogy veszítették volna el valahol a galaktikus ködfelhők közepén! A Z kommandócsoport úgy gondolta, hogy amíg én a hadsereg irányítóival veszekszem, beleköp a levesembe. Hát bele is köpött, annyi szent, csakhogy valamennyiünkébe! Amikor a hadsereg irányító központjában kerek perec a
dolgaimmal, néhány pillanatra elveszítettem a fejem. Képükbe vágtam, hogy úgy bele fognak bukni az Invázióba, mint a pinty, hiszen odaát, a szupergalaxisban sem hülyék a galaxislakók, azonkívül a hírközlésünk sem tökéletes. Csak én, egyedül én lennék képes egy olyan objektumot találni, ahonnan egy óriási parabolatükörrel be lehetne szórni az egész galaxist, megteremtve a normális hírközlés feltételeit. Szemem közé nevettek, és azt mondták, hogy csak rajta, keressek egy ilyen objektumot, ők már keresgéltek eleget, a siker legkisebb reménye nélkül. Ha találok, szóljak. Az Invázió természetesen a parabolatükör nélkül is megindul. Legfeljebb akadozni fog a hírközlés. Ezzel kirúgtak. Tehetetlen dühömben leköptem a parancsnokság ajtaját persze kívülről -, s visszarepültem a körletbe. Itt ért aztán a váratlan meglepetés. Ria, a kommandók nagyfőnöke magához rendelt, és közölte, hogy a 311-és négyszög 07-es objektumáról a Z kommandócsoport magával hozott valakit, akit nekem kell kihallgatnom, méghozzá a katonai irányító központ képviselőjének a jelenlétében. A nagyfőnök ajtaját már nem mertem leköpni, még kívülről sem, csak bevágtam magam mögött. Mi a fene ez az egész? A katonák kiröhögnek, a Z kommandó beleavatkozik a munkámba, ráadásul még ellenőrt is rendelnek a kihallgatáshoz. Érti ezt
szemembe mondták, hogy menjek a fenébe, és törődjek a saját
valaki?
60 Lőrincz L. László: Az Invázió elmarad Elhatároztam, hogy most az egyszer én fogom kiröhögni őket. Nyilván nem tudják a nyavalyások, hogy magam is megfordultam már néhányszor azon az átkozott 07-es objektumon, anélkül hogy bármi izgalmasat találtam volna. Az objektum lakott, lakói viszonylag értelmesek, fejlődnek is, bár őszintén szólva nem túlságosan gyorsan. Vannak ott kontinensek, tengerek, fák, városok, miegymás. Kicsi, vacak, nincs értelme meghódítani. Ezt még azok a fafejű katonák sem gondolhatják komolyan. Mindenesetre a Z kommandó a hátam mögött odafurikázott, felkapott egy fickót, és elhozta ide. Én pedig vegyem komolyan az egészet, és hallgassam ki... Már bántam, hogy nem köptem le mégiscsak azt az ajtót. Első pillantásra nem láttam semmi különöset a jövevényen. Olyan volt, mint azok valamennyien a 07-es objektumon. Már persze, ami a testi felépítését illeti. Elég visszataszító volt a fickó, de volt már gyakorlatom benne, hogy elrejtsem viszolygásomat, ha nem hozzánk hasonló galaktikalakóval hozott össze a végzet. Ennek is két lába volt, két keze, egy feje, azon meg a kommunikációs szerelék. Brrr! A fickó a szőnyegen üldögélt, lábait keresztbe vetette, és érdeklődve bámult körbe-körbe. Amikor Ria rákacsintott. rémülten behunyta a szemét. Mielőtt szóba elegyedtem volna vele, hidegen üdvözöltem Vart, a Z kommandócsoport képviselőjét, és biccentettem, hogy megadhatja az ilyenkor szokásos információkat Var kidüllesztette a mellét, és büszkén fecsegni kezdett. Ecsetelte leszállásukat az objektumon, majd azt, hogy hogyan kapták el a fickót. Eddig gúnyos mosoly játszott az arcomon, most azonban figyelni kezdtem. Főleg, amikor arról fecsegett, hogy
fickó magához tért, fellángolt a Q szektorban egy szupernóva. Másodpercnyi tétovázás nélkül szedték a sátorfájukat, és meg sem álltak hazáig. A fickó meg itt van. Hát valóban itt volt. Ült a szőnyegen, és vagy eltakarta az arcát, vagy úgy bámult ránk, mintha mi lennénk a rondák, és nem ő. Sóhajtva beindítottam a kommunikátort, miután hozzákapcsoltam magam. Intettem a fickónak, hogy beszéljen. Nehezen értette meg, mit akarok tőle, de azután ömleni kezdett belőle a szó. A kommunikátor ráállt a vonalra, s néhány perc múlva már ő is tudta és én is, hogy kivel van dolgunk. Egy óriási kattanás, és a kommunikátor fordítani kezdett. - Ott evett volna meg a fene, amikor eljöttem Bagdadból kesergett a fickó -, hiszen szilárdan feltettem magamban, hogy többé nem hagyom el Bagdad városát, s hátralévő napjaimat ott élem le a palotámban, békességben és vigasságban. De állhatatlan az ember, és szilárd elhatározásait pehelyként fújja el a legkisebb szél is! Beletúrt selymes szakállába, tűnődött egy ideig, majd folytatta: - Egy napon kereskedők látogattak meg. Vendégül láttam őket, s ők lakmározás közben elmondták: nagy útra készülnek, Bászra kikötőjében már várja őket a hajójuk, megrakva portékával; bejárják a tenger szigeteit, adnak-vesznek, cserélnek, világot látnak, embereket ismernek meg, öregbednek tapasztalatban, és gyarapodnak vagyonban. Ez volt az a szél, amely az én szilárd elhatározásomat elsodorta, és az én feltett szándékomat romba döntötte. Var és a többiek elképedve bámultak rám. Bár ők is hallották az idegen minden szavát, érteni mégsem értették. Őszintén szólva én se mindent.
tulajdonképpen nem is akarták elhozni onnan a fickót, csupán az életét akarták megmenteni. A fickó ugyanis néhány társával együtt egy cethal hátán ült, a tenger közepén. Alig tudtam leplezni, hogy mélyen megrendített a dolog. Eddig azt hittem, hogy nálam senki sem ismeri jobban a 07-es objektum lakóit. Vagy talán Var értett félre valamit? Gúnyos képet vágtam hát, és félbeszakítottam. Mondtam, hogy szép, szép, amit láttak, de az aligha lehetett a valóság. A 07-es objektum lakói fejletlenek ugyan, de nem hülyék. Eszük ágában sincs ráülni egy cethal hátára, ami közismerten - a szót alaposan megnyomtam - a tengerben él, a lakók pedig a szárazföldön. S mint ilyeneknek, eszük ágában sincs ráülni egy cethal hátára. Ami pedig a Z kommandót illeti, hát előbb nyissák ki a szemüket, és aztán beszéljenek, ha már más területére ette őket a fene. Var nem hagyta annyiban a dolgot. Azt mondta, ő is tudja mindazt, amit elmondtam, s csodálkozott is a dolgon, csakhogy mégis igaz, amit mond. Az a cethal ugyanis nem normális cethal
Ekkor a kihallgatás általános szabályai szerint kérdezni kezdtem: - Ki vagy? A fickó megsimogatta a szakállát, és rekedt hangon nyögte ki: - Szindbád. Ez a nevem. Bagdadi kereskedő vagyok. - Hogy jutott eszedbe, hogy felmássz egy cethal hátára, te szerencsétlen? Elképedve nézett a szemembe. - Az cethal volt? De hisz a cethal hátán nem nőnek pálmafák! - Ezen nőttek. Ráadásul még tüzet is gyújtottatok! - Elérkezett az esti étkezés ideje,márid! - Micsoda? - Hát nem márid vagy? Hiába nyomtam a megfejtés gombot, a kommunikátor hallgatott, mint a csuka. A szakállasnak felderült a képe.
volt, mivel ki tudja, mióta lebegett már a tenger felszínén, olyannyira, hogy például pálmafák nőttek a hátán. Ez tévesztette meg a békés hajósokat, akik kikötöttek a ceten: azt hívén, hogy sziget, ami még nem is lett volna nagy baj, de tüzet is gyújtottak rajta. Erre a cethal megsértődött, és lemerült a vízbe: magával rántva a pálmafákat, a tüzet és a hajósokat is. Mivel a galaktika első számú törvénye értelmében mindenkinek kötelessége az azonnali segítségnyújtás, leszálltak a vízre, és megpróbálták megmenteni a hajósokat. Sajnos, ezt az egyetlen fickót tudták csak kihúzni a hullámok közül. Betették a kabinba, hogy majd partra lökik valahol, de szinte ugyanabban a pillanatban, ahogy a
- Akkor bizonyára a dzsinnek országába jutottam. Ó, magasságos Allah! Lesz miről mesélnem odahaza. Te a dzsinnek királya vagy? A kommunikátor bölcsen hallgatott, de én már kitaláltam. mi a dzsinn. Olyasmi, mint nálunk a gubu. Az űrgubu. - A dzsinnek országában vagy - bólintottam: - Az ott a fődzsinn! - és Riára mutattam. A fickó bólintott. - De ronda! Aztán elismerően bólintott felém is.
Lőrincz L. László: Az Invázió elmarad 61
- És te is nagyon ronda vagy, uram. Mit akartok tőlem? Tényleg, mit is, az ördög vigye el... Ekkor Var szólalt meg, egészen váratlanul. - Hogy tájékozódtok odalenn, a tengeren, Szindbád? A szakállas megértette a kérdést, és elmosolyodott. - Az Aldebaran csillag után... Var ekkor felordított, s a kommunikátor úgy felerősítette az ordítását, hogy a fickó a füléhez szorította a kezét. - Jaj, Allah! Segíts! Var kiszabadította magát a kommunikátorból, és Ria felé fordult. - Megvan! Megvan! Tudom, melyik az Aldebaran. A CC-12. Ha onnan jól látni, hogy is kerülhette el eddig a figyelmemet, akkor oda kell telepíteni a parabolatükröt! Onnan, a 07-ről be lehet szórni az egész galaxist... Odarohant Szindbádhoz, karjaiba kapta, és megcsókolta. A szerencsétlen tengerész ájultan lógott Var számos karja között. Mondanom sem kell, én kaptam a megtisztelő feladatot, hogy telepítsem a parabolatükröt a 07-es objektumra. Szindbád békésen hortyogott, míg mi felkapcsoltunk a hipersebességre. Var valami kotyvalékot öntött a szájába, amitől alighanem valóban a dzsinnek országába álmodta magát. Varral együttbiztosítókból összesen negyven tagból állt a kommandó: technikusokból, és egyéb szakértőkből. Sőt, a biztonság kedvéért még egy néprajzkutató is helyet kapott benne. Bár nem sok idő állt a rendelkezésünkre, a hadsereg naponta sürgette a parabolatükör azonnali letelepítését, mégis alaposan felkészültünk. Ugyanolyan ruhát varrattunk magunknak, mint amilyet a cetháton lovagló tengerész viselt, és két napforgás alatt sikerült teleszuggesztív tréninggel olyanná alakítani a testünket, mint amilyen a 07-es objektum lakóié. Az első napokban kissé furcsán éreztük magunkat ilyen sűrű tömeggé összepréselve,
később aztán egészen megszoktuk a dolgot. Ki gondolta volna eddig, hogy úgy is lehet élni, hogy nem röpködnek légmolekulák az ember testének molekulái között! Mivel a telekommunikátor túl nagy helyet foglalt volna el, kénytelenek voltunk megtanulni Szindbád nyelvét. Ketten ki is hullottak tőle a rostán, és két másik vállalkozóval voltunk kénytelenek pótolni őket. Hiába, birodalmunk egyik gyenge pontja a nyelvoktatás!
62 Lőrincz L. László: Az Invázió elmarad Var állapította meg a parabolatükör jövendő helyét, nagyjából azon a vidéken, ahonnan Szindbád is származott. Utasítása szerint először biztos rejtekhelyre tesszük a hajót, a cuccot, majd óvatosan felépítjük a tükröt. S mindezt úgy, hogy a 07-es lakói semmit se vegyenek észre. Rejtekhelynek a legjobb egy mesterséges barlang, amit, ha jól megy, egy éjszaka el tudunk készíteni sugárvágókkal. Szindbádot meg kirakjuk valahova a tengerpartra, hadd higgye a fickó, hogy a dzsinnek országában járt. Bár, őszintén szólva, nem fült a fogam az egészhez, kénytelen voltam engedelmeskedni. Ráadásul ezt a nagyképű Vart nevezték ki fölém mint politikai megbízottat, és ha nem akartam elfűrészelni magam a Nagytanácsnál, kénytelen voltam hallgatni a szavára. Mindennek a tetejébe Szindbád is újabb kalamajkát okozott. Mielőtt elaltattuk és beraktuk volna a hajóba, siránkozni kezdett, hogy odalenn senki nem fogja elhinni neki, hogy a dzsinnek országában járt, ha nem kap valami bizonyítékot. Egy dzsinn szakállát vagy valami ehhez hasonlót. Azonkívül elmesélte, hogy ez már az ördög tudja hányadik utazása, és eddig minden utazásáról gazdagon tért vissza Bagdadba. A cethal hátán hagyta minden vagyonát, amit még kimenthetett volna a vízből, ha mi nem ragadjuk el. Summa summárum, bennünket, „dzsinneket” tett felelőssé vagyona elvesztéséért. Ekkor még a mindig szenvtelen Var is fejeihez kapott dühében, de mit volt mit tenni, teljesíteni kellett a fickó követelését, ha nem akartuk, hogy összeóbégassa az egész objektumot. Kémikusaink készítettek neki egy zsák mesterséges gyémántot, amit kitörő örömmel fogadott. Var még a lelkére kötötte, hogy ébredése után a zsákot hagyja a tengerparton, mert
Legnagyobb megdöbbenésemre nem szólt ellene senki. Úgy látszik, valamennyien unták már a kuporgást, s szerettek volna dűlőre jutni ebben a kérdésben is. Csodálatosképpen még néprajzkutatónknak sem volt egyéb ötlete, pedig nem volt könnyű fickó, annyi szent. Dema ekkor bement a barlangba, vacakolt egy kicsit az érzékelővel, majd kidugta a fejét, és azt mondta, hogy minden rendben. Var erre elhátrált a legelső pálmafákig, amelyek a barlang előtti teret övezték, csípőre tette a kezét, és belevakkantott az éjszakába: - Á-U-E-Á! Az ajtószárnyak zajtalanul összezárultak. Vártunk egy kicsit, de nem történt semmi. Var megvakarta a fejét, és zavartan nézett ránk. - Hogy a fenébe lehet kinyitni? Mert mondanom sem kell, hogy abban elfelejtettünk megegyezni, milyen hangkódra nyíljon az ajtó. Végül is magától kinyílt, azaz Dema nyitotta ki bentről. Már-már újabb vita bontakozott ki a másik kódjelet illetően, amikor megrémülve az újabb időhúzástól azt javasoltam, hogy a nyitást is ugyanaz a hangsor végezze, mint a csukást. Dema bólintott, és a dolog ezzel elintéződött. Igazság szerint még ezen az éjszakán meg kellett volna kezdenünk a parabolatükör felszerelését, de rettenetesen fáradtak voltunk valamennyien. Aki már repült hipersebességgel, tudhatja, hogy mennyire kikészíti az embert, arról nem is beszélve, hogy sűrűbb tömegű testünk is elég problémát okozott. Elüvöltöttük a kódjelet, bevonultunk a barlangba, becsuktuk az ajtót, és bemásztunk a hajóba. Eddig csodaszépen ment minden.
leltári tárgy, aztán elaltatta. Én meglakóinak felütöttem a naplómat és a beleírtam, hogy a 07-es objektum alaptulajdonsága pofátlanság. S mint később kiderült, ebben nem is tévedtem.
Másnap reggel Varral közösen felosztottuk a munkát. néprajzkutatót hagytuk, hadd menjen a fenébe, sőt, adtunkA melléje két biztonsági embert kísérőnek. Kizsebelni azonban elfelejtettük, hogy a fene ette volna meg a hanyagságunkat! Amikor azok hárman eltűntek a legelső lakott település Szindbád már a parton pihent a zsákkal, amikor megkezdtük a irányába, nekikezdtünk a munkának. A sziklás hegy tetején mesterséges barlang készítését. Egy éjszaka alatt kifúrtunk egy sugárvágókkal kivágunk egy teknőt, amibe a parabolatükröt sziklás hegyet, és az ajtót érzékelő automatikára állítottuk. helyezzük majd bele. Néhányan a cuccokat kezdték szétrámolni: Csakhogy ebben is volt egy bökkenő. Var utasítása szerint tranzisztorokat, távközlési kristályokat, szerszámokat stb. Páran ugyanis semmi nem 07-es eredetű tárgyat nem hordhattunk őrséget álltak a környező dombok tetején, és vigyáztak, nehogy magunknál, nehogy az objektumlakók rájöjjenek, hogy nem hívatlan vendég érkezzék a barlangunkhoz, így dolgoztunk vagyunk közéjük valók. Ha viszont nincs nálunk semmi, mivel egészen délig, amikor is a 07-es objektum éltetője, a Nap hozzuk működésbe az érzékelőt? felment az ég csúcsára. A problémát legügyesebb technikusunk, Dema oldotta meg. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ekkora vacak égitest Olyan érzékelőt fabrikált, amely egy bizonyos hangsor kiejtésére ilyen meleget tud csinálni. Előbb csak sóhajtoztunk, majd meg nyitja vagy zárja az ajtót. Most már csak a megfelelő valamiféle nedvesség kezdett szivárogni belőlünk. Megvallom, hangsorban kellett megállapodnunk. engem is páni félelem fogott el: azt hittem ugyanis, hogy rövid Mindig is sejtettem, hogy a legjelentéktelenebb dolgokkal idő múlva szétolvadok, mielőtt még az ilyenkor szokásos tud legtovább elvacakolni az ember, sőt nemcsak mi, hanem minden élőlény a szupergalaxisban. Egész délutánt töltöttünk ugyanis azzal, hogy megállapodjunk egy hangsorban, aminek a kitalálásához maximum tíz földi másodpercre lett volna szükség. Végül is Var elégelte meg a dolgot, s amikor az itteni Hold felbukkant az ég alján, ahol a Nap lebukott, csak éppen a másik oldalon, Var a földre ütött, és véget vetett a tanakodásnak. Felállt a fák alól, ahol eddig kuporogtunk, és a sziklafalba mélyesztett ajtóra mutatott. - Elég! A hangsor a következő: Á-U-E-Á. Ellenvetés?
autoszuggesztív módszerrel halmazállapotot válthatnék. A doktor azonban megnyugtatott, hogy semmi baj, a nedvességet pótolni lehet. Meg is mutatta, hogyan. Az ember kinyitja azt a szervét, amivel hangokat ad ki, és beönti a folyadékot. Be, ha van. Nekünk azonban nem volt. Amikor már sorban kezdtek kiesni kezünkből a szerszámok, a doktor leállította a munkát, és azt ordítozta, hogy a továbbiakban nem vállal felelősséget az életünkért, ha nem tankolunk egy kis folyékony üzemanyagot. A néprajzkutatót sajna elette a fene, így csak az én tapasztalatomra hagyatkozhattunk.
Lőrincz L. László: Az Invázió elmarad 63 Sűrű sóhajtozás közben megvártuk, amíg a Nap kissé lejjebb megy az égen, akkor felszedelőzködtünk, és elindultunk a város felé. Valamennyien jól ismertük az emberek nyelvét, idegen tárgyat meg nem vittünk magunkkal, így nem is kellett tartanunk a leleplezéstől. Mindenesetre néhány mesterséges gyémántot a zsebembe dugtam, mert Szindbádtól tudtam, hogy ezért idelenn mindent lehet kapni. Talán még folyékony üzemanyagot is. Meglehetős feltűnést keltettünk, amikor bevonultunk a városba. Pedig szépen voltunk öltözve, és a szakállunk is éppen olyan volt, mint azé a balfácán tengerészé. Mégis az emberek becsukták előttünk házaik ajtaját, eloltották lámpáikat, anyák felkapták gyermekeiket, és elfutottak velük. Megkísértett ugyan a gyanú, hogy nem a néprajzkutató csinált-e valami disznóságot, de nem volt időnk a töprengésre. A város közepén találtunk egy kutat, amelyből éppen akkor húzott folyékony üzemanyagot egy ember. Odamentünk hozzá, és nem hagytuk elszaladni. Rábeszéltük, húzzon nekünk is néhány edénnyel, illendőképpen megfizetjük. Var megmutatta neki a legkisebb mesterséges gyémántot, mire az ember olyan sebesen kezdte húzni az üzemanyagot, hogy majd belegebedt. Felhúzott vagy tíz edénnyel, hosszú nyakú edényekbe töltötte, és az egészet nekünk adta. Óvatosan elvette Var tenyeréből a gyémántot, meghajolt, és nagy röhögve elfutott. Intettem az embereimnek, hogy minden pár vegyen a vállára egy-egy edényt, és induljon vissza a barlanghoz. Igen ám, de ahogy vállukra vették az edényeket, az egyik sötét házból kirohant egy fickó nagy óbégatás közepette, hogy mit gondolunk, adjuk vissza az edényeit, mert ez mind az övé; aki eladta, az csirkefogó volt, valami Naszreddin hodzsa, és nem volt joga hozzá, hogy más tulajdonát eladja. Hogy megússzuk a
mindenki megelégedésére folytathattuk az utunkat a barlang felé. A barlang bejáratánál a néprajzkutató állt leszegett fejjel, meglehetősen bánatosan. Ruhája cafatokban lógott a testéről, akárcsak a két biztonsági embernek. Sőt közülük az egyik a pálmafák alatt aludt, és olyan rettenetes horkolást csapott, hogy talán egészen a városig elhallatszott. Var nem akart hinni a szemének meg a fülének, amikor a néprajzkutató elmesélte, mi történt velük. Annak rendje és módja szerint besétáltak a városba, igyekezve, hogy minél kevesebb feltűnést keltsenek. Csakhogy ugyanúgy jártak, mint mi. A nap hatására elkezdett olvadni a testük, s a kutató rájött, hogy pótolni kell az üzemanyaghiányt. Addig-addig kutattak körbe-körbe, amíg végre találtak egy helyet, ahol üzemanyagot mértek. Csakhogy nem fehér színűt, mint amilyen a mi edényeinkben volt, hanem pirosat. A kutató, felvértezve a helyi szokások ismeretével, tudta, hogy itt mindenért fizetni kell, ezért adott annak, aki az üzemanyagot kiszolgáltatta, egy mesterséges gyémántot. S alighanem itt történt a baj. A töltőállomás vezetője felrikkantott örömében, és olyan sok edény üzemanyagot hordott eléjük, hogy nem is tudták hárman magukba önteni. Igyekeztek nagyon, de még úgy sem tudták mindet elfogyasztani, hogy néhányan az állomáson tartózkodók közül segítettek nekik. Egyszerre aztán azt vették észre, hogy a mértéktelenül fogyasztott üzemanyagtól egyensúlyi zavaraik támadnak, az egyik biztonsági ember pedig összeverekedett az egyre nagyobb tömegben köréjük gyűlő helyi lakosokkal. A néprajzkutató csak arra emlékezett, hogy őt is ütni kezdték, s egészen addig ütötték, amíg csak a töltőállomás vezetője ki nem cibálta mindhármukat a sötét éjszakába. Nagy nehézségek árán
balhét, Var neki is adott a gyémántok közül egyet, s most már
sikerült rátalálniuk a barlangra, végtagjaik úgy orra működtek, ahogy kellett volna.mert Ő maga példáulsem gyakran esett, a biztonsági ember pedig nekiment egy pálmafa törzsének, és betörte a fejét. Var intésére a doktor megvizsgálta őket, majd fejcsóválva kijelentette, hogy alighanem valamilyen narkotikum hatása alatt állnak. Remélhetőleg a hatás pihenéssel elmúlik. Kinyitottuk a barlang ajtaját - azt ugyanis nem mondtam, hogy az üzemanyag fogyasztása következtében azok hárman a hangsorkódot tökéletesen elfelejtették -, s behurcoltuk őket a barlangba, ahol olyan horkolásba kezdtek, hogy zengett az egész hegy. A doki megvizsgálta a mi üzemanyagunkat, de nem tudott kimutatni benne semmit, ami narkóra utalt volna. Arról nem is beszélve, hogy mi már a városban is fogyasztottunk belőle, de egyikünkön sem jelentkeztek olyasféle tünetek, mint a néprajzkutató kis csapatán. Úgy tűnt, minden rendben van, és folytathatjuk a munkánkat, amikor villámként csapott ránk a baj. Méghozzá olyan hatalmas erejű és fürge villámként, amilyet csak a Q-14-es objektumon láttam, azt is csak a kabin ablakán át. Éppen az irányítószerkezettel vacakoltam, amikor arra lettem figyelmes, hogy Dema ordít, mintha valami baja esett volna, és rövidesen Var is vonyítani kezdett. Kiugrottam a vezetőfülkéből, és feléjük rohantam. Elég sötét volt idebenn, csak a nyitott kabinajtókon kiszivárgó fény világította meg a barlangot. Tétováztam, hogy merre keressem őket, amikor hirtelen felbukkantak előttem. Dema és Var arca fehér volt, mint a járgányunk belső borítása. Éreztem, hogy valami összeszorítja a
torkom, de igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra. Ha én is elveszítem a fejem, mi lesz velünk... Csípőre tettem a kezem - ezt a testhelyzetet különösképpen megkedveltem új formámban -, s megnyugtatóan rájuk ordítottam: - Mi a fene történt már megint?! Ha ennyire ordítoztok... Dema egészen tiszteletlenül félbeszakított: - Uram... nagy baj van. Óriási baj... Érthetetlen baj. - Hogyhogy? - meredtem rájuk magam is megszeppenve. - Valaki... - motyogta Dema - valaki idebenn járt, míg mi odakinn... Éreztem, hogy szédülni kezdek, mintha én is ittam volna a piros színű üzemanyagból. - Ez lehetetlen - motyogtam. - Egyszerűen lehetetlen. A hangsorkódot... rajtunk... kívül senki... Var is csípőre tette a kezét, és szembenézett velem. - Pedig bejött valaki. Egészen biztosan bejött. - Honnan tudjátok? Dema már csak zokogni tudott. - Elloptak egy csomó mindent. A mesterséges gyémántok közül két zsákkal. - Egye meg a fene! - nyugtattam őket minden meggyőződés nélkül. - Csinálunk majd másikat helyettük. - Ez még mind semmi - nyögte Dema. - De elloptak több zsák tranzisztort is... és... a parabolaüvegből is. - Nagy fehér gubu! - Még nincs vége - mondta Var, és megsemmisítő pillantást vetett Demára. - Azt mondja, hogy megfújták az óriás, bütykös parabolatranzisztort is. Megfordult előttem a világ. - A bütykös tranzisztort? - Azt. - De hát akkor... - Nélkülük nem tudjuk üzembe helyezni a parabolatükröt. Anélkül pedig fuccs az Inváziónak! Felemeltem a kezem, és megpróbáltam gondolkodni. - Megvizsgáltátok az ajtót? - Még nem, de... - Gyerünk! Ekkor már valamennyiünk kezében ott csillogott a sugárvető, csak a néprajzkutató és a két biztonsági ember aludt eget verő hortyogással. Az ajtón nem találtunk külsérelmi nyomokat. Var, mint igazi biztonsági tiszt, először a saját embereit vette gyanúba, hiszen azt tanulta, hogy az ellenséget elsősorban saját sorainkban kell keresni. Csakhogy mindenki, azt a hármat kivéve, tökéletes alibivel rendelkezett. Végig együtt voltunk mind a harmincheten. Egész éjjel nem jött álom a szememre, és alighanem a többieknek sem. Mind a negyvenen citrátbányában fejezzük be az életünket, ha nem sikerül teljesítenünk a feladatot. Jóságos, nagy fehér gubu! Reggel kihallgattuk a még mindig kótyagos néprajzkutatót. Esküdözött, akárcsak a két biztonsági ember, hogy ők bizony nem jöttek vissza a barlanghoz, és nem vittek el semmit. Különben az üzemanyag hatására a kódot is elfelejtették. Ráadásul hogy a fenébe vihettek volna el hárman hét zsák cuccot? Var is és én is beláttuk, hogy másutt kell kereskednünk. Már-már újabb utasításokat adtam ki, amikor a néprajzkutató szemlesütve bevallotta, hogy azért valami disznóságot mégiscsak csinált. No nem, nem a lopással kapcsolatban.
Lőrincz L. László: Az Invázió elmarad 65 Engedélyünk ellenére magával vitte a telehívóját, hogy veszély esetén kapcsolatba léphessen velünk. S verekedés közben, a városi töltőállomáson elveszítette. Vagy ellopták tőle: egyre megy. Var tenyerébe temette a fejét, én is az enyémet. Aztán mindketten egyszerre jöttünk rá a megoldásra. Nem történhetett másként, mint hogy valaki elrejtőzött a pálmák között, kilesett bennünket, megtanulta a kódot, megvárta, amíg elmegyünk, aztán munkához látott. Alkalmazta a kódot, mire a barlang ajtaja kinyílott. A fickó átkutatta a barlangot - nyilván valami szállítóeszköz is volt vele, talán a púpos állatok közül néhány, vagy a hosszú fülűek közül -, és megrakta szállítóeszközeit a cuccainkkal. - A gyémántot még csak értem - kesergett Var. - De mi a fenének kellett neki négy zsák tranzisztor? - Alighanem azért - mondta Dema -, mert mindegyikükhöz egy kristály van erősítve. Éppen úgy csillog, mintha gyémánt lenne. - Ezért fújta meg a bütykös tranzisztort is - mondtam a helyzet magaslatára emelkedve. - Akkora kristályok vannak rajta, mint az öklöm, és legalább tíz. - Tizenkettő - mondta Dema. - Annál inkább. Most csupán az a kérdés, hogy mit tegyünk? - Azonnal meg kell változtatni a kódot! - heveskedett Var. Elgondolkoztam, majd megráztam a fejem. - Nem hiszem, hogy helyes lenne. Próbáljuk meg elkapni a fickót. Ha megfogtuk, visszaszerezhetjük tőle a tranzisztorokat is és a bütykös óriást is. Máskülönben... Megborzongatott bennünket a félelem, hogy miattunk megy fuccsba az Invázió, és büntetésképpen mehetünk a Tejmurra
A fickó körülkémlelt, majd amikor nem látott semmi gyanúsat, lekapta a zsákokat a hosszú fülű hátáról, és belépett a nyíláson. Ekkor történt a baj. A feldühödött és idegei felett uralmát vesztő Var kiugrott a tisztásra, és az érzékelő felé kiáltotta: - Á-U-E-Á! Mire az ajtó természetesen becsukódott. Legszívesebben a képére másztam volna, de már nem tehettem semmit. Különben meg én is hibás voltam, hogy nem ügyeltem jobban rá. Kezembe vettem a sugárvetőt, és vártam, hogy a fickó bentről kinyissa az ajtót, és elkaphassuk. Vártunk, vártunk, mind a negyvenen, de nem történt semmi. A hosszú fülűek nyugtalanul pislantgattak ránk, s egyikük ordítani kezdett. Nem volt mit tenni, én is szembeálltam az érzékelővel, és elismételtem a hangsort. Az ajtó félrecsúszott, máris ott sötétlett előttünk rejtekhelyünk nyílása. S valami fehérség, éppen csak a küszöbön túl. Amikor egyetlen ugrással a küszöbnél termettem, azonnal láttam, hogy tragédia történt. A fickó a földön hevert vérbe fagyva, s amikor föléje hajoltam, alig volt már benne élet. Varra néztem szemrehányón, ő pedig lesütötte a szemét. Az történt, hogy túlságosan korán zárta be az ajtót, és a fickót odacsípték az ajtószárnyak. Láttam, hogy nehezen lélegzik, és rövidesen meghal. Var sápadtan állt mellettem, kezében a sugárvetővel. Tudta, hogy odahaza ezerszeresen is számot kell adnia tettéről. Hiszen megölt egy élőlényt, súlyosan megsértve ezzel a törvényt. A haldokló fölé hajoltam, aki végre kinyitotta a szemét, és aggódva pillantott rám. Igyekeztem barátságos arcot vágni, és valami olyasmit motyoghattam, hogy nyugodjon meg,
citrátot bányászni, mint a közönséges bűnözők. Mind a negyvenen. Mint negyven rabló. Két napig a bokrok között és a pálmafák tövében rejtőzködtünk, és vártunk a jó szerencsét. Üzemanyagfelvételünket messzemenőkig korlátoztuk, hiszen nem merészkedhettünk be a városba. Attól tartottunk, hogy megjelenésünkkel esetleg elriasztjuk a tettest. A harmadik napon végre siker koronázta várakozásunkat. A Nap leszállt, s a Hold feljött az égre, amikor a város felől a hosszú fülű állatok jellegzetes és nem kevésbé visszataszító ordítása hallatszott, némi nyugtalan emberi kiáltozással vegyítve. Ha lehet, még mélyebben süllyedtünk a bokrok közé, és vártunk. Nemsokára ki is bukkant a félhomályból, közvetlenül az orrunk előtt egy férfi, néhány hosszú fülűt hajtva maga előtt. Egyikük hátán ott voltak az eltulajdonított zsákok csomóba kötve, még a leltári bélyegző is látszott az oldalukon. Var a sugárvetője után kapkodott, alig tudtam lefogni a kezét.
megmentjük az életét, persze nem komolyan, hiszen akkor már a doki is mellettünk állt, mondtam és reményvesztetten csóválgatta a fejét. Mondom, a tolvaj fölé hajoltam, és barátságos mosollyal megkérdeztem tőle, hogy honnan tudta a kódot. Láttam rajta, nem érti a szavam, ezért lassan, figyelmesen ejtve minden szót, még egyszer megkérdeztem, hogy hogyan jött rá, mivel kell kinyitni az ajtót, és honnan tudta, mi van odabenn. Csak nézett rám szótlanul, majd lassan megmozdult az ajka. - Az... öcsém... - suttogta, aztán félrebillent a feje, és meghalt. Gyászos képpel álltunk felette, és nem is tudtam hirtelen, kit sajnáljunk jobban; őt vagy magunkat. Mindenesetre kihúztuk a barlangból, gödröt ástunk, és jó mélyen eltemettük. A temetés után tanácskozásra gyűltünk össze, amelyen én elnököltem. Var ugyan közvetlenül mellettem ült a földön, de nem tett kísérletet, hogy átvegye az irányítást. Érezte, hogy az után a hiba után, amit elkövetett, jobb, ha egy időre meghúzza magát.
Ami ezután következett, álmomban se jöjjön elő. Ha más mesélné, aligha hinném el. Harminckilenc szavahihető társam azonban a tanúm rá, hogy mindez megtörtént. A fickó megveregette a hosszú fülűk hátát, aztán az egyre erősödő holdfényben a barlangunkat rejtő sziklafal felé fordult, és elrikkantotta magát: - TÁRULJ, SZEZÁM! S az ajtó, mintha csak mi ejtettük volna ki a kódhangsort, engedelmeskedett a szavának. Az érzékelő érzékelte a hangokat, az ajtó pedig kinyílott. Ennyi volt az egész.
A történtekből és a haldokló szavaiból a következőket szűrtem le. A halottnak van valahol, feltehetően a városban, egy öccse, aki a titok birtokába jutott. Minden bizonnyal úgy, hogy meglesett bennünket. Talán éppen akkor, amikor a tranzisztorokat cipeltük ki-be. Nyilván, azt hitte, hogy rablók vagyunk, akik egy barlangban tárolják kincseiket. Amikor aztán valamelyikünk becsukta a barlangot, valószínűleg akkor, amikor elindultunk folyékony üzemanyagért, megtanulta a kódot, hiszen egyáltalán nem bonyolult. A kommandó némán hallgatta fejtegetésemet, és úgy tűnt,.egyetértenek velem: valóban így történhetett a dolog.
A doki megvakarta a feje búbját, és hozzám fordult. - Csak azt nem értem, hogy... Végül is mi a fene az a szezám? - Mag. - Mag? - Egy növénynek a magja. Benne van a szótárban. - Na igen. A nyelvtudásom egy kissé hiányos - mondta elvörösödve a doktor. - Figyeljetek ide! - magyaráztam. - A fickó a bokrok közt lapult, és meghallotta, amint valamelyikünk kiejtette a száján a hangsort. S hogy megjegyezze, általa ismert szavakat kellett behelyettesítenie, olyanokat, amelyek tartalmazzák a hangsort. Á-U-E-Á annyi, mint TÁRULJ, SZEZÁM. Világos? - Világos - mondta a doktor. - Ezért nincs a két szónak így együtt sok értelme. - Ezért - bólintottam. - A mi érzékelőnket viszont tökéletesen megtévesztette vele. Ekkora már Var is magához tért, és igyekezett valamit visszanyerni elhullajtott tekintélyéből. - Jó, a magyarázat elfogadható. Ez azonban csak az ügy egyik része. A másik az, hogy hogyan tovább? A tranzisztorokat is és az óriási bütyköst is vissza kell szereznünk! - Vissza is szerezzük - mondtam. - A fickó, azaz, a szerencsétlen halott - javítottam ki magam -, azt suttogta halála előtt, hogy az öccse tud valamit. Arra gyanakszom, hogy az öccse lesett ki bennünket. Aztán ő mondta el neki, mármint a halottnak tettem hozzá. - És hogy hívják az öccsét, valamint hol lakik? - kérdezte leplezetlen gúnnyal Var.
- Ez volt az, amit én sem tudtam. - Nem is lesz könnyű megtudni - mondta a doktor, mintha egyenesen a gondolataimban olvasott volna. - Mégsem mehetünk be a városba, hogy kinyírtunk egy embert, már el is temettük, ki a testvére? - Még kiáshatjuk - kockáztatta meg valaki. - Nem kell kiásni - mondtam. - Van egy tervem. Mit gondoltok, mit csinál az illető, mármint a tolvaj a cuccainkkal? - Azt nem tudom, csak azt, hogy én mit csinálok ővele, ha elkapom! - fenyegetőzött Var. - Kezdem már érteni! - csillant fel a doktor szeme, aki nyelvtudásbeli hiányosságai ellenére sem volt ostoba. - A gyémántokért feltétlenül vásárolni fog! - Ez az! - mondtam. - Így lehet elkapni! A fickó nyilván költekezni kezd, ahogy ez már lenni szokott. Új házat vesz magának, a feleségének bundát... - Ebben a dög melegben? - kérdezte valaki hitetlenkedve. - Csak a példa kedvéért mondtam - helyesbítettem -, ha nem azt, akkor valami mást. Esetleg hosszú fülű vagy púpos állatokat. Értitek már? Meg kell tudnunk, ki az, aki egyik napról a másikra meggazdagodott a városban. Nagyjából mindenki egyetértett az elméletemmel. Második napirendi pontként a néprajzkutató elhagyott videokommunikátorának a kérdését tárgyaltuk meg. Arra a megállapításra jutottunk, hogy a városba küldendő nyomozók ez után is érdeklődni fognak, bár kétségtelen, hogy a kommunikátornak sokkal nehezebb lesz a nyomára bukkannunk, mint a tranzisztoroknak. Persze csak abban az esetben, ha a
Lőrincz L. László: Az Invázió elmarad 67 megtaláló nem nyomkodja összevissza az oldalán lévő gombokat, mert akkor... Ez utóbbi lehetőségre igyekeztem nem gondolni. Néhány perc alatt összeállítottam a kommandót, s élére Tedut, egy igen ügyes és talpraesett biztonsági embert neveztem ki. Megbíztam őket, hogy azonnal induljanak, s a vörös folyadék töltőállomásán diszkréten érdeklődjenek a tettesek után. Hosszasan és nyugtalanul néztem utánuk, amikor kifordultak a városba vezető útra. Lábaik nyomán könnyű porfelhők szálltak a magasba, ahol már ott ragyogott az egész galaktika. Közte a Tejmur is, ahol a citrátbányák vannak. Reggelig vártunk, anélkül hogy álom jött volna a szemünkre. S csak amikor a hajnal első sugarai felragyogtak a horizonton, merültünk könnyű álomba. Éppen csak annyira, hogy. a kommandó közeledésére azonnal felriadjunk. Tedu és a másik négy alig-alig vonszolta magát: karikás szemükön látszott, hogy nemcsak dolgoztak, hanem a töltőállomáson piros üzemanyagot - bort - is döntöttek magukba. Tedu ugyan kísérletet tett, hogy beszéljen, szavai azonban olyan zavarosak és fésületlenek voltak, hogy jobbnak láttam megszakítani a beszélgetést, és aludni küldtem őket. Néhány perc múlva hangos hortyogás verte fel a környék csendjét: Késő délutánra járt az idő, mire kialudtak magukat. Tedu bocsánatot kért, hogy kissé sokat töltöttek magukba a piros folyadékból, de másképpen nem ment az információszerzés. Hol ők itattak másokat, hol mások őket. S töltés közben megtudtak egyet s mást. Feszülten figyeltük minden szavát, különösen Var. Tedu elmondta, hogy él a városban egy fickó, aki egyik napról a másikra meggazdagodott. Saját szavai szerint egy dzsinn ajándékozta meg, tőle nyerte a gazdagságát. Mindenesetre
- Az a hír járja, hogy ennek az Aladdinnak van egy csodalámpája. - Lámpája? - Egy lámpaféle. Valahol találta. Ha megdörzsöli az oldalát, megjelenik egy óriási dzsinn, és beszél hozzá és mindenkihez, aki a közelükben van. Azt mondják, egy kosár pénzt keresett már azzal, hogy járja a várost, és az utcasarkokon fűnek-fának mutogatja a dzsinnt. - Nagy fehér gubu! - törtem ki. - A videokommunikátor! - Ez az - bólintott Tedu szomorúan. - Erre gyanakodtam én is. - Vissza kell szereznünk, akárcsak a tranzisztorokat! Hol lakik ez a fickó? - Bárki megmutathatja - mondta Tedu. - Van valami ötleted? Őszintén szólva még nem alakult ki egészért a fejemben a hadművelet terve, de már kapiskáltam valamit. Ha ez az Ali Baba vett magának egy karavánszerájt, akkor... - Megvan! - csaptam a homlokomra. - Kell szereznünk egy karavánra való púpos állatot. - Elmegyek és veszek - emelkedett fel Var. - Nem! - intettem le. - Venni semmiképpen sem vehetünk. Így is híre terjedhet, hogy néhány ismeretlen mindenért gyémánttal fizet. Előbb-utóbb felkeltjük a kíváncsiságukat, és nyomunkban lesz az egész város. - Hát akkor? - Lopunk egy karavánra való púpost. Valamennyien elhűlve bámultak rám. - Lopni? - suttogta a doki. - De hiszen ez ellentmond a törvénynek. - A szükség törvényt bont - mondtam, nem mindennapi meggyőző erővel. - Az emberek imádnak lopni. Fel sem tűnik, ha megfújunk egy karavánra való púpost. Legfeljebb azt hiszik, hogy rablók vagyunk. A negyven rabló!
mindenütt gyémánttal még fizet,nem sőt olyan fehér gyémántokat is mutatott, amilyeneket látott különös arrafelé senki. - A tranzisztorkristályok! - ugrott fel Var. - Úgy néz ki a dolog - mondta Tedu. - Ez a fickó a tegnapi napon vett magának egy karavánszerájt. - Az meg mi a fene? Mivel egyikünk sem tudta, a doki bement a barlangba, és megnézte az értelmező szótárt. Kiderült, hogy olyan hely, ahol utazók húzzák meg magukat néhány éjszakára, hosszú fülű és púpos állataikkal együtt. - Azonkívül... azt is beszélik, hogy ennek a fickónak tegnap eltűnt a bátyja, aki különben gazdag ember volt. A felesége lót-fut, óbégat és keresi. Senki nem tudja, hol lehet... Var lehajtotta a fejét, és hallgatott. - Hogy hívják a fickót, aki megvette a karavánszerájt? kérdeztem. - Valami Ali Babának - mondta Tedu. - Hülye egy név, nem? Nem óhajtottam névtudományi vitába keveredni, inkább hallgattam, és azon törtem a fejem, hogyan tudnánk ettől az Ali Babától visszaszerezni a tranzisztorokat. - Aztán, sajnos, van még valami más is - mondta szomorkásán Tedu. - Éspedig? - Van egy másik fickó is... - Miféle fickó? - Úgy hívják, hogy Aladdin. - Na és? Ő is tud a barlangunkról? - Nem hiszem. Ali Baba a bátyján és esetleg a feleségén kívül nem mondta el senkinek. - Hát akkor?
A néprajzkutató lehajtotta a fejét - Nagy fehér gubu! Mibe keveredtem! Persze mondhattam volna neki, hogy csak lassan a gubuzással, hiszen ő is benne van nyakig a pocsolyában, de jó vezetőhöz illően hallgattam. Minek tetézni a bajt veszekedéssel, amikor úgysem segít semmit. Ismét kialakítottam két kommandót: az egyiket magam vezettem, a másikat Varra bíztam. Fél délutánt kötélvagdosással töltöttünk, hogy tudjuk a púposokat mivel vezetni. A doki elkészítette a kábítószer-lövedékeket, ha szükség lenne rájuk, megtöltöttük a pisztolyokat, és ahogy leszállt az éjszaka, útnak indultunk. Púpos állatokat lopni. Mind a negyvenen. Bár a lopás szigorúan tiltva van a galaktika univerzális büntető törvénykönyvében, és gyakorlatunk sem volt benne valami sok, mégis rövid idő alatt összeszedtük az állatokat. Még a doktor altatólövedékeire sem volt szükség. A karavánt kísérő emberek ugyanis a töltőállomáson szorongtak, míg a púposok az eléjük vetett füvet nyammogva, árván heverésztek a szerájok udvarain. A Hold az égen ragyogott, és a tájék hasonlatos volt az otthoniakhoz. Azzal a kivétellel persze, hogy itt csak egyetlen Hold ragyogott az égen. Vontatókötélre vettük a púposokat, és megpróbáltuk a barlanghoz hajtani őket, ami nem kis vesződséget okozott valamennyiünknek. Senkit ne tévesszen meg á púpos állatok jámbor, már-már ostobának tűnő képe. Rád vigyorognak, és amikor visszanevetsz rájuk, leköpnek vagy beléd rúgnak. Tipikusan erre a bolygóra való teremtmények. Tervemnek megfelelően olyasforma edényeket is loptunk, amilyenekben a vizet - a fehér színű, folyékony üzemanyagot szállítják az emberek. Var, mit tagadjam, kitűnően látta el a feladatát. Amikorra mi megfújtuk a púposokat, éppen kész lett az
68 Lőrincz L. László: Az Invázió elmarad edények összeszedésével. Annyit gyűjtött össze, amennyi a tervünkhöz kellett. Pontosan harminckilencet. Már-már indultunk volna visszafelé, amikor vérfagyasztó kalandban volt részünk. Azzal kezdődött, hogy a holdfényes, csendes utcák alighanem elaltatták az éberségünket, és másra sem figyeltünk, mint arra, hogy a púposok meg ne rágjanak bennünket, és hogy össze ne törjék valahogyan a korsóedényeket, így történhetett, hogy a város közepe táján vigyázatlanul belefutottunk egy óriási embertömegbe. Mintha a város minden lakója ott tolongott volna a főtéren; asszonyok, gyerekek, egymás hegyenhátán. Megtorpantunk, és már-már parancsot adtam volna a csendes menekülésre, amikor észrevettem, hogy a lakosok ügyet sem vetnek
A tömeg felmordult és hátrahőkölt. Legszívesebben kereket oldottak volna, ha nem sajnálják a pénzüket. De sajnálták; ha már fizettek érte, végig is akarták nézni a cirkuszt. Ruva, mondom, a semmibe meredt, és csak most figyeltem fel rá, hogy hálóruhában van, ami annyit jelentett, hogy éjnek évadján érte a hívás. Nem is csodálkoztam, hogy nem beszélt valami szépen a hívóval. - Hát van neked lelked, te vadbarom?! - hallottam felháborodott hangját. Ellentétben a téren csodálkozókkal, én értettem is, hogy mit mond. - Legalább a hívójeledet mondd be, te idióta! Nem látod, hogy ingben-gatyában vagyok? Mi a fenét akarsz már megint? - A marid! Énekel a marid! - zúgott a tömeg. - Elegem van belőled, és úgy feljelentelek a Tanácsnál mint a
ránk. Minden egy férfi feléMivel fordultak, aki a kör közepén állt, ésfigyelmükkel tele szájjal magyarázott. valamennyien értettük az idevalósiak nyelvét, hamarosan összeszorult a torkunk a rémülettől. Még szerencse, hogy senki sem szólított meg bennünket. Az embergyűrű közepén álló férfi egy fekete, hosszúkás tárgyat szorongatott a kezében, amiről első pillantásra kiderült, hogy nem más, mint a néprajzkutató elveszített telekommunikátora. A férfi felemelte a telekommunikátort, és felmutatta, hogy mindenki jól láthassa. - Itt van a csodalámpa a kezemben, emberek! Én mondom nektek, akit valamennyien ismertek, én, Aladdin! A dzsinnek maguk ajándékozták nekem, hogy mutassam meg az arcukat nektek. Rettenetesen rondák, de nem árthatnak nekünk! Salamon király, a szellemek ura pecsétet helyezett rájuk, és amíg á pecsét rajtuk van, ártalmatlanok. Egy tallér, emberek, és megmutatom nektek a legszörnyűbb máridot, akit valaha is a hátán hordott a föld. Csak egy tallér, emberek! Az emberek lökdösődtek, morogtak, aztán innen is, onnan is kinyúlott egy kéz, és csengő fémpénzt ejtett Aladdin mellé, a földre
sicc! - méltatlankodottMár a felháborodott ügyeletes. -teszed Te piszok kommunikátorbetyár! a harmadik éjszakámat tönkre, te disznó! Hogy dőljön rád a galaktika! Varra néztem, ő meg vissza rám. Ha nem lett volna tragikus a helyzet, jót nevettünk volna a felháborodott ügyeletesen. Ruva még tátogott egy darabig, és ökleit rázta, a hangja azonban már nem szűrődött át a végtelen téren. A dörzs-elektromosság hatása kezdett elmúlni, és a hologram is egyre homályosodott. Amikor végleg eltűnt, Aladdin meghajolt, és mint egy nagynevű színész, bezsebelte a tapsvihart és a turbánnyi pénzt. A tallérokat zsebre rakta, a turbánt pedig feltette a fejére. - Holnap este ugyanitt leszek a csodalámpással - mondta, és kattanja alá rejtette a kommunikátort. - Ha érdekel benneteket a marid, gyertek újra ide ti is! Csak egyetlen tallér, és megcsodálhatjátok a máridot! Gyertek, gyertek! Nyomott hangulatban hajtottuk a púposokat a barlanghoz. Ruva megjelenése honvággyal töltött el bennünket, már csak azért is, mert valahogy nem tudtuk feltalálni magunkat ezen a szerencsétlen objektumon. Akármibe is fogtunk eddig, kivétel nélkül balul ütött
helyezett turbánba.a Néhány szempillantás alatt egészen csinos kis kupac emelkedett turbán közepén. Ekkor az a szemérmetlen fickó észrevett bennünket, és turbánját felemelve egészen a közelünkbe jött. - Hát ti?! - rivallt ránk. - Akarjátok látni a máridot? A többiekre néztem, és bólintottam. - Akkor fizess! Intésemre Var a zsebébe nyúlt, és egy egészen kicsike gyémántot tett a fickó kezébe. Aladdinnak kikerekedett a szeme, aztán villámgyorsan zsebébe süllyesztette a drágakövet. - Lássátok a máridot! Ezzel visszalépett a kör közepére, és magasba emelte a telekommunikátort. Ruhaujjával megdörzsölte az oldalát, amitől a kommunikátor begerjedt. Itt rövid időre félbe kell szakítanom elbeszélésemet, és elmondani, hogy nyilván az esés vagy a gondatlan bánásmód következtében a kommunikátor bizonyos egységei kilazultak, zárlatok keletkeztek benne, és a dörzsölés nyomán fellépő dörzselektromosság működésbe hozta a készüléket. Működött is, egészen addig, ameddig az elektromosság hatása el nem múlt. Ami ezután következett, őszinte rémülettel töltött el bennünket. A kommunikátor világítani kezdett, és mivel eredetileg maximumra volt állítva a vétel, minden, ami megjelent a közelében, az eredetinek tízszeresére nőtt. Jóságos, nagy fehér gubu! Mondom, a készülék felvillant, aztán a tér közepén, eredetijének tízszeresére nőve, megjelent Ruva, a Központi Kommunikációs Szolgálat ügyeletesének az alakja. Elkínzott arccal meredt a semmibe, és egész holografikus lényéből csak úgy sugárzott a szenvedés.
ki... Meghánytuk-vetettük a tervemet, és a következőképpen döntöttünk: én magam leszek a karaván vezetője és hajtója egy személyben. Majd csak elboldogulok a púposokkal és a hosszú fülűekkel, amiket a halott hagyott hátra. A többiek belebújnak az edényekbe, és én lehajtom a karavánt Ali Baba karavánszerájához. Éjszaka, amikor már mindenki elaludt, kimászik a kommandó, és visszaszerzi a tranzisztorokat. Élénk vitát váltott ki, hogy mi legyen a néprajzkutató kommunikátorával. Var amellett kardoskodott, hogy szerezzük vissza azt is, én azonban más véleményen voltam. Felesleges újabb kockázatot vállalnunk a kommunikátorért, amely már úgysem működik rendesen. Rövid idő múlva úgyis felmondja a szolgálatot, nem jelentkezik többé Ruva, azaz a marid vagy a gubu. S bár szigorúan tilos idegen objektumon nem odavaló tárgyat hátrahagyni, miután már úgyis megsértettük az űrtörvények cirka felét, eggyel több vagy kevesebb törvénysértés úgysem nyom a latban. Vagy sikerül felszerelnünk a parabolatükröt, és akkor senkit sem érdekelnek a törvénysértések, vagy mehetünk citrátot bányászni. Természetesen csökkentett fizetéssel. Embereim engedelmesen bemásztak a korsókba, és felkerültek a púposok hátára. Legutolsónak Var maradt, akit kénytelen voltam magam felrakni egy hosszú fülűre. Megtöröltem homlokom, és útnak indultam velük a város felé. Soha nem gondoltam; hogy ilyen nehéz ennyi dögöt egyedül hajtani. A púposokkal még elboldogultam volna, hanem a hosszú fülűek alaposan próbára tették az idegeimet. Néha minden ok nélkül megálltak, és el nem mozdultak volna a helyükről, bármit is csináltam velük. A végén már tüskés gallyal ütöttem őket - pedig ez is tilos! -, hiába. Ordítottak az ocsmányok, de nem mozdultak.
Mit volt mit tenni, kioktattam a kommandót, hogy a galaktika legszebb eredménye a türelem, és leheveredtem egy fa árnyékába. Megfogadtam, hogy nem járnak túl az eszemen a dögök. Mire felébredtem, a karavánnak nem volt se híre, se hamva. Jó órányi futás után értem csak utol, amint veszett iramban nyargalt a pusztában. Természetesen a várossal ellenkező irányban. A korsókban zötykölődő kommandó se élő, se holt nem volt már, amikor utolértem őket. Var elhaló hangon kiáltozott, hogy szabadítsam ki őket, de még ha akartam, sem tudtam volna megtenni. Örültem, hogy egyáltalán mennek ezek a dögök. Nagy nehezen megfordítottam őket, és most már a város felé poroszkáltunk. Porral befedve és holtfáradtan érkeztünk meg a városba, és a púposok egyenesen Ali Baba szerájához himbálóztak. Úgy látszott, nem először pihenik ki ezen a helyen a fáradalmaikat. Amikor besorjáztunk a szeráj udvarába, maga a fogadós, Ali Baba sietett elénk. Szép szál, nagy bajuszú legény volt; arcán a hirtelen jómódba csöppent emberek biztonsága. Meghajolt előttem, és a Próféta áldását kérte rám. Én is rá. Erre karon fogott, bevezetett a házába, leültetett, s annyi finom ételt és folyékony üzemanyagot hordatott elém, hogy majd beleszédültem. Fájó szívvel gondoltam a korsóban kucorgó kommandóra, de nem tehettem egyelőre semmit. Meg kellett várnom az éjszakát. Valahonnan egy lefátyolozott leányzó is került az asztalhoz, aki fájdalmas énekeket énekelt a fülembe. A folyékony üzemanyagból csak mérsékelten fogyasztottam, pedig Ali Baba egyre kínálgatott. A végén kénytelen voltam azt a látszatot kelteni, hogy elnyomott a buzgóság. Házigazdám ekkor intett a lánynak, aki beszüntette a zenét, és eltűnt. Házigazdám elfújta a lámpát, és én egyedül maradtam a sötétben. Vártam egy ideig, aztán elhatároztam, hogy megpróbálom felderíteni, hol őrizheti a kincseit. Mivel azonban a házban még mindig mocorgott valaki, kénytelen voltam tovább várni. Itteni idő szerint éjfél felé járhatott, mire minden elnyugodott. Kezembe vettem a sugárvetőt, és óvatosan előretartva kilopakodtam a folyosóra. és balról is szobákszűrődött nyíltak, ki. egyikből-másikból hangosJobbról szuszogás és hortyogás Nagy fehér gubu, merre őrizheti a kincseit a fickó? Már a folyosó vége felé járhattam, amikor az egyik ajtót takaró függöny mögül halk beszéd foszlánya szűrődött felém. A függönyhöz lapultam, és belestem a szobába. Odabenn, egy díszes
70 Lőrincz L. László: Az Invázió elmarad szőnyegen Ali Baba ült a leányzóval, aki azokat a szomorú dalokat énekelte. Ali Baba szaporán húzogatta a piros üzemanyagot tartalmazó kancsót, és már meglehetősen keresztbe álltak tőle a szemei. - Látod, lányom, ragyogóan megy az üzlet! - dünnyögte, és összedörzsölte a tenyerét. - Mit gondolsz, mi lehet ezekben a korsókban? Hányat is számoltál, lányom? - Harminckilencet - mondta a lány. - De hát mi lehet bennük? - ismételte meg a kérdést Ali Baba. Mi lehet bennük, Mardzsána? Allahra, mi lehet bennük, leányom? Ha finom minőségű olaj lenne... Hukk! Megyek és megnézem. Eressz, Mardzsána! Annyi időm maradt csak, hogy elrejtőzzek egy másik ajtó
Gyorsan megvertem egy másik korsó oldalát is, de értelmes szavak helyett csak valami meghatározhatatlan morgás szűrődött a fülembe. - Én teljesen kikészültem - mondta Var. - Azt hiszem, nem is tudom folytatni az akciót. Idejött az a fickó, Ali Baba, vagy hogy a fenébe hívják, és... megpróbált kibontani. Majdnem kiestem az edényből. Káromkodott, hogy nem olaj van a korsókban. Te érted ezt? - Értem - bólintottam. - Majd később elmagyarázom. - Ezután meg... Jóságos gubu, hogy is mondjam? A fáradt üzemanyagját rácsorgatta a fejemre. Még most is nedves vagyok tőle, és bűzlök, mint egy szeméttároló. Én persze tiltakoztam, és elküldtem az anyjába...
függönye mögött. Ali Baba kilépett az ajtón, és eltűnt a földszintre vezető lépcső aljában. Ismét elfogott a félelem. Nagy fehér gubu! Mit tegyek? Mardzsána azonban megoldotta minden problémámat. Amikor Ali Baba kitántorgott az ajtón, a lány elfintorította az arcát, és egészen gusztustalanul a házigazda után köpött. - Te részeges, fukar disznó! Most az egyszer a kezemben vagy! Ezzel kinyújtotta az öklét, kinyitotta, éppen akkor, amikor benéztem a függöny mögül. Olajosbarna tenyerén egy aprócska kulcs csillogott. - Csakhogy megnyílik előttem is a mennyország kapuja! Bottal ütheted a gyémántjaidat, te piszok! Ezzel felkapott egy fáklyát, és felém igyekezett. Idejében kitértem előle, majd követtem, ahogy ideges léptekkel végigfutott a folyóson. Csak a házigazda kincseskamrájának a kulcsa lehetett, ami ott hevert a tenyerén. Már-már hálát adtam gubunak, amikor minden várakozásom ellenére rosszra fordultak a dolgok. De még milyen rosszra! A lány megállt egy első emeleti ajtó előtt, beleillesztette a zárba
-Megdermedtem Tiltakoztál? a rémülettől. - Elvesztettem az idegeim felett az uralmat - nyafogott bűntudatosan Var. - Nem tudtam lakatot tenni a számra. - És... a fickó? Ali Baba? - kérdeztem, és éreztem hogy gombóc nő a torkomban a rémülettől. - Elfutott - mondta Var. - Hé! Te meg hova rohansz? Szabadíts ki azonnal! Ekkor már futottam, ahogy lábaim bírták, hogy megtudjam, mit tervez Ali Baba. Egyáltalán észrevett-e valamit is a történtekből? Persze hogy észrevett. Nem ivott még annyit a vörös színű üzemanyagból, hogy ne hallotta volna meg Var dühödt kifakadását. Éppen csak el tudtam rejtőzni egy függöny mögött, amikor a folyosó kanyarulatán túlról meghallottam a hangját. - Allahra mondom, Mardzsána, dzsinnek vannak a korsókban... Hallottam a hangúkat! A lány dühösen felnevetett. - Dzsinnek az eszed tokját! Ha dzsinnek lennének, nem tűnt volna el a vendéged. Nem a saját szemeddel láttad, hogy nincs a
amögött kulcsot, és még annyi fáradságot sem vett, hogy becsukja maga az ajtót. Bedugtam a fejem a szobába, és amit ott láttam, meghaladta legrosszabb elképzeléseimet is. Mesterséges gyémántjaink gondos kis kupacokba rendezve hevertek a szőnyegeken, s a kupacok olyannyira egyformák voltak, hogy biztos voltam benne, ügyes kis mérlegen mérte szét őket a tolvaj. Amikor aztán továbbmerészkedett a szemem, majd felkiáltottam fájdalmamban. A leghátulsó sarokban, félig a fáklya árnyékában tornyosultak a tranzisztorok, összetörve, kristályok nélkül. Mint kövüktől megfosztott ékkőkeretek néztek velem szembe szemrehányón és tehetetlenül. De ez még mind semmi volt ahhoz képest, ami a másik sarokban tűnt a szemembe. Ott hevert az óriási bütykös tranzisztor darabokra törve. Az óriás kristályok nem voltak sehol, azaz ott voltak a kupacokban, szétvagdalva. Csak egy pillantás, és felmértem mindent. Ezekből a roncsokból soha, de soha nem tudjuk létrehozni a nagy parabolatükröt! Soha, semmilyen módszerrel! A lány letérdelt, és tömni kezdte a gyémántokat a ruhájába. Itt volt az alkalom, hogy véget vessek a kommandóakciónak. Lelopóztam a lépcsőn, egészen az istállóig. A púpos állatok békésen csámcsogtak, különben csend volt mindenütt. Óvatosan odaléptem Var korsajához, és megütögettem az oldalát. - Hé! Var! Minden rendben? - Nagy fehér gubu! Csakhogy itt vagy... Azt hittem, elpusztulunk valamennyien. - Mi történt, Var? - Borzalmas... Egyszerűen borzalmas. Nem tudom, a többiek élnek-e még ebben a forróságban.
szobájában? Nem dzsinnek ők, hanemosztogatnak... a negyven rabló, akikrőlaaz egész város beszél. Akik gyémántokat és akiknek barlangját kifosztottad, te szerencsétlen! Most pedig idejöttek, hogy visszavigyék a kincseiket... Meg kell ölnünk őket, Ali Baba! - De hát... hogyan? - motyogta a férfi. - Azt hiszem, benn kuksolnak a korsókban, és csak arra várnak, hogy a vezérük kiengedje őket. Csakhogy a vezér, úgy látszik, eltévedt a szerájban. Gyorsan kell cselekednünk, Ali Baba! Űzzük messzire őket! - Űzzük, lányom, űzzük, de hogyan?! - sápítozott a házigazda. - Erős fűszerrel - mondta gonoszul a lány. - Be a fenekükbe, és zutty! - Ez nagyon jó ötlet, Mardzsána - derült fel a házigazda képe. Vigye el őket az ördög! Fogalmam sem volt, hogy mi az a fűszer, és hogyan jön valakinek a fenekéhez, de amikor eltűntek az orrom elöl, hanyatthomlok rohantam vissza a többiekhez. Vesztemre, mert eltévedtem a teljesen egyforma folyosókon, és amikorra végre megtaláltam a helyes utat, és lelopóztam az udvarra, a lány és Ali Baba már a púpos állatok mellett voltak, s a lány egy tányérféle edényt tartott a kezében. Ali Baba egy kis ezüstkancsóból belelöttyentett valamit, és felvihogott. - Úgy kell nektek, ördögfajzatok! Ezt kapjátok, nem a gyémántjaimat! A lány belenyúlt a tányérba, majd sorban odament valamennyi púpos állat és hosszú fülű hátuljához. Felemelte a farkukat, és oda, ahol a fel nem használt üzemanyagot szokták kiereszteni, belegyömöszölt egy maroknyit a keverékből. Az állatok bambán néztek, csak a púposok szájában állt meg az üzemanyag, amit megállás nélkül rágtak.
Lőrincz L. László: Az Invázió elmarad 71 Amikor befejezték tevékenységüket, kinyitották a kaput, és felléptek a lépcsőre, mintha attól félnének, hogy az állatok kárt tesznek bennük. Sejtettem ugyan, hogy valami nagy disznóság lehet a dologban, de nem avatkozhattam közbe. Hirtelen az egyik hosszú fülű felcsapta a farkát a levegőbe, és óriásit ordított. Ali Baba és az a kegyetlen némber a hasát fogta, és úgy röhögött, hogy majd leszakadt a szeráj teteje. Néhány pillanat múlva valamennyi állat ordított: a nagy fülű és a púposok is. Aztán egyszerre csak elszabadult a pokol. Köteleiket tépve-szaggatva rohantak a kijárat felé, miközben pillanatra sem szünetelt fájdalmas ordításuk. A korsók vad táncot jártak az oldalukon, és én mélyen át tudtam érezni a kommandó tagjainak fájdalmát, amint se élve, se holtan ott zötykölődtek az
barlang felé. Néhányan, az egészségesebbek, a betegeket vittük a hátunkon, hiszen nem volt már állatunk egy sem. Ha a Galaktikus Tanács látott volna bennünket, azonnal felmentett volna a további munka alól. Olyanok voltunk, mint a vert sereg, akiket a cukarrók téptek meg a H-12-es objektumon. A doktor is rettenetesen ki volt nyiffanva, mégis éjt nappallá téve dolgozott, amíg úgy-ahogy sikerült lelket verni belénk. A harmadik napon aztán készen álltunk, hogy megtanácskozzuk a jövőt. Én magam, akinek a fizikumát csak alig vették igénybe az elmúlt események, egész idő alatt a fejemet törtem, hogy hogyan tovább. A parabolatükröt nem tudjuk felállítani, az világos. Adjunk fel hát mindent, és irány a citrátbánya?
agyagkorsókba zárva.még, hogy magam is rohanni kezdtem a Arra emlékszem megvadult karaván után, és futtomban leköptem Ali Babát. Elismerem, gyenge kis bosszú volt, de momentán nem tehettem mást. Két napba tellett, amíg összefogdostam a megvadult állatokat. Legtöbbjük nyomára kétségbeesett ordításuk vezetett. Ezek a szerencsétlenek a füvön vagy a homokban ültek, és megpróbáltak megszabadulni a hátsó részükbe dugott varázsszertől. Nem volt egyszerű megközelíteni őket. Ha megláttak, rúgtak, haraptak, és nem engedtek közel magukhoz. Nyilván azt hitték a szerencsétlenek, hogy én vagyok fájdalmuk okozója. Két nehéz és gyötrelmes nap után végre ismét útban voltunk a
Ezenkívül még azrólunk. is izgatott, mi lesz, ha arejtőzik városiak tudomást szereznek Hogyhogy negyven rabló egy városszéli barlangban... Töprengésemnek Tedu vetett véget. Mint az őrült rohant ki a barlang száján a fák alá, ahol a harmadik nap délutánján gondolataimba merülve heverésztem. - Megszüntették! Illetve... el sem kezdik! Felültem, és azt hittem, hogy megkergült. - Mit szüntettek meg?! - kiáltottam rá, majd elkaptam, és megráztam a vállát. Tedu üveges szemekkel nézett a szemembe, és arcán valami galaktikán túli öröm ült. - Most kaptam az üzenetet! - nyögte, mielőtt összeesett volna. -
72 Lőrincz L. lászló: Az Invázió elmarad Értesítést kaptunk, hogy... az Inváziót elhalasztották... Azonnal vissza kell térnünk... és meg kell semmisítenünk... a parabolatükröt... és nem megyünk... citrátot bányászni... Amikor már minden készen állt az indulásra, és a járgány a pálmafák árnyékában pihent, Var átalakította az automatikát. Az ajtót nem volt időnk leszerelni, így olyanná tettük a sziklafalat, amilyen érkezésünk előtt lehetett. Az automatika azután már csak meghatározott számkódjelre nyílott, amit csak mi tudtunk volna kinyitni. Nekünk azonban eszünkbe sem jutott. Miután így elintéztük a dolgunkat, biztosak lehettünk benne, hogy soha többé, amíg csak vissza nem térünk, senki sem tudja kinyitni a barlang ajtaját. Akármit is kiabál a szikla felé fordulva. Beszálltunk a járgányba, és utoljára végigpillantottunk a tájon. Ekkor Var hátradőlt a székében, és felém emelte a mutatóujját. - Indulás! TÁRULJ, SZEZÁM! Aztán rákapcsolt a hipersebességre. Több évvel ezután történt, hogy váratlanul a Biztonsági Szolgálat központjába hívattak. - Csak nincs valami baj? - faggattam kísérőmet, pedig tudtam, hogy a biztonsági emberek nem szívesen koptatják feleslegesen a szájukat. Ez a pasas azonban, úgy látszik, mégiscsak kivétel lehetett, mert kelletlenül bár, de mégiscsak válaszolt. - Nem hinném - mondta. - Alighanem behoztak valahonnan valami fickót. - És miért éppen engem hívatnak? Erre már csak szótlanul megrázta a fejét. A Központban meglehetős zűrzavar uralkodott. A főnök, a nemzetközi mentés főnöke, a néprajzi főnök is ott toporogtak egy
- A szupernóva miatt - szólt közbe az illetékes kommandó parancsnoka. - Azonnal vissza kellett térnünk hipersebességgel. Kénytelenek voltunk magunkkal hozni. Téged kérdünk, hogy mit csináljunk vele? - Vigyétek vissza! - mondtam nyugodtan. - Ha jól tudom, a szupernóva már nem veszélyes. Szindbádhoz fordultam, és olyan mogorva képet vágtam, amilyet csak tudtam. - Most az egyszer még megbocsátunk, Szindbád - mondtam -, és a dzsinnek országából visszajuttatunk az izé... Földre. De ha még egyszer a kezünkbe kerülsz...! Aztán olyan mozdulatot tettem, mint amikor valakinek kicsavarják a nyakát. Szindbád felugrott, és amikor távozni akartam, megragadta egyik kezemet. - Hé! Csak nem hagysz üres kézzel elmenni?! Hiszen minden vagyonom ott volt a sas hátán! Ó, szentséges máridok, ne juttassatok koldusbotra! Ha a Földre érek, mindenkinek elmondom, hogy a hatalmas dzsinnek taszítottak koldussorba. Vége a jó híreteknek, annyi szent! - Mit akar a fickó? - bámult rám a biztonsági főnök. Mikor lefordítottam neki Szindbád szavait, csak hápogni tudott a felháborodástól. - De hiszen ez... ez... zsarolás! A Tanács főnöke azonban más véleményen volt. Csak legyintett, és mielőtt még elment volna, felénk fordult. - A fenébe is... adjatok neki egy-két zsák mesterséges gyémántot! A végén még valóban rossz hírünket kelti! Szindbádot visszavitték az objektumra, én pedig hazamentem. Lefekvés előtt előkerestem két év előtti naplómat, és beleolvasgattam. Amikor odaértem, hogy véleményem szerint Szindbád objektuma lakóinak legjellemzőbb tulajdonsága a
szobában,egy amikor beléptem ajtón. Mögöttük, csaknem egészen pofátlanság, eltakarva emberi alak ültazegy széken, és jóízűen falatozott. mondatot. elővettem lézerirónomat, és vastagon aláhúztam a Amikor szétnyílt előttem a kíváncsiskodók fala, és végre Aztán eloltottam a kristályfényt, és lefeküdtem aludni. szemtől szembe álltam vele, felkiáltottam a meglepetéstől. Szindbád volt, a földi utazó. Csanády András rajzai Rám nézett, és úgy látszott, megismert. Letette a tubust, amit a kezében tartott, és örömteli ölelésre tárta a karját. - Ó, te vagy az, dzsinnek királya? Látod, ismét az országotokba jutottam... Mondd, nem tudnád megparancsolni az alattvalóidnak, hogy valami normális ételt adjanak? Olyan ez az izé, mint a csecsemőkaka. Éreztem, hogy forogni kezd velem a világ. - Honnan a fenéből szereztétek? - fordultam a biztonsági főnök felé. - A te objektumodról - mondta. - Véletlenül arra repült egy ellenőrző kommandó, ez a fickó pedig éppen életveszélyben volt. A törvény szerint meg kellett mentenünk. - Életveszélyben? - csodálkoztam. A főnök bólintott. - Képzeljétek, a marhája valami óriási húsdarabot kötött magára, hogy egy sas felkaphassa, és elrepülhessen vele. A gubu se tudja, hova akart eljutni! Egyszerűen nem értjük ezeket a fickókat azon a bolygón... Ha talán ismernénk a saját múltunkat! Apropó, ha már nyelvtanfolyamokat indítottatok, hogy megtanuljuk a nyelvüket, nem kéne olyanokat is kiképeznünk, akik a mi saját múltunkat kutatják? A gyerekek esetleg vizsgázhatnának is belőle az iskolában. Ha a saját múltunkat már megismertük, talán könnyebben eligazodunk ezeken is. Mindenesetre a sas már-már lezuhant, és mi kénytelenek voltunk a hajóra venni a fickót. - Jó, jó - békétlenkedtem. - De miért nem hagytátok odalenn?
Dévényi Tibor: Varioputer 73
DÉVÉNYI TIBOR
V A R IO PU T E R A szerkezet nem volt nagyobb, mint egy hagyományos zsebkomputer. mégszó. a felületes szemlélőnek is Billentyűzete elárulta, hogyazonban másról van Egyébként egyedülálló kis készülék volt. Amikor Dabasi elkészítette a mintapéldányt, tőle szokatlan elégedettséggel jegyezte meg: - No, ilyen sem volt még! Mehet a kocsi! Persze a kocsi nem ment azonnal. A feladat olyan mértékben bonyolult, hogy a mintegy 36 578 lépésből álló élőprogram, a csaknem háromszor ennyi lépésből álló feldolgozóprogram, végül a csaknem tizenkétszer ennyi lépésből álló értékelőprogram igencsak próbára tette Dabasit és munkatársait. De megérte, mert végül is elkészítették a világ első totózó automatáját. Varioputernek nevezték el az elmés kis pénzcsinálót. A varioputer a 13 + 5 rendszerre lett felkészítve, a szokásos heti kétszeri játékra, valamennyi, tehát hatváltozós feladványra. Az alapjáték (1, 2, X) mellett az extrákra (K, N, P) is programozták, hiszen a gólarányokra tippelt szelvényekkel lehet a nagy pénzeket nyerni. A K(is), N(agy) és P(ontos) gólarányok az alapjáték nyereményeinek 5-, 7-, illetve 12-szeres összegét fizették, kétszer hetente. Már amikor volt ilyen találat. 2173. július hatodikán pl. egyetlen P szelvény volt a 13 + 5-ben - ami a több hetes halmozódás eredményeképpen 1 456 678 325 Ft-ot fizetett. A boldog nyertes, egy 16 éves fiú azon nyomban megvásárolta a Tóth Vince Faipari Szakközépiskolát, melynek tanulója volt, és azonnal vakációt hirdetett ki. A Varioputer levette a totózó válláról a variációk mérlegelésének gondját, sőt olyan variációs készséggel rendelkezett, melyet emberi agy (vagy fantázia) megközelíteni sem tud. Ennek megfelelő volt a biztonsága is, nyugodtan lehetett nagy szelvényszámmal játszani, nem volt a vesztésnek valószínűsége. A működési elvnek megfelelően az 1, 2, X, 3, 4, 5 számokkal készítette a variációkat, természetesen a 3, 4 és 5 a K, N és P-nek felel meg. Az értékelőszektor a játék végén a valós eredmény egybevetését is elvégzi, és terminálján kiírja a játék végeredményét. Az első próbához 5000 totószelvényt vásároltak. A költség kicsit magas volt, Dabasi tripedjének árát fektették az üzletbe. Helyesebben a kísérletbe. Négy variációban játszottak, hagyományos játékban 1000 szelvénnyel, K + N-nel, K-val, Nnel és P-vel pedig 500, 500, 1000 és 2000 szelvénnyel. Minthogy a 13 + 5 önmagában igen magas szám, könnyű elképzelni az 5000 szelvény tekintélyes adathalmazát. Az értékelő elegánsan oldotta meg nem kis feladatát. Az 5000 totószelvény számhalmazának feldolgozása után a következő szöveget adta meg:
nyereménykivonulási nincs, adathalmaz megfelelfagott az Aidaszólamának, második felvonásának indulója második visszafelé, így valójában bevonulási indulónak fogható fel. Dabasiék igen elégedettek voltak az eredménnyel, noha annak anyagi vetülete nem volt teljesen pozitív. De az a tény, hogy az értékelőrendszer ilyen tökéletes elemzést volt képes nyújtani, bizonyította a szerkezet hihetetlenül magas műszaki színvonalát. Minthogy Dabasinak nem volt több eladható járműve, eladta lakását, és Kovaihoz költözött. A lakás árából most már 10 000 totószelvénnyel ismételték meg a kísérletet. Ugyancsak négy variációban. Az értékelő értékelése lélegzetelállító volt:
nyeremény nincs, adathalmaz szövegtöredék, megfelel Wellington pohárköszöntőjének, melyet a róla elnevezett bélszín tizedik évfordulóján tartott ünnepségen mondott. Ettől már vérszemet kaptak. A Bank elé tárt jelentős eddigi eredményekre hivatkozva 2 millió Ft-os rövid lejáratú kölcsönt vettek fel 18%-os kamatra - a harmadik, nyilvánvalóan döntő kísérlet fedezésére. Húszezer szelvénnyel ismételték meg a második kísérletet, változatlan akcióprogrammal, de több totószelvénnyel. Az értékelő elsöprően sikeres eredményt közölt:
31 482 nyeremény a 27- heti lottósorsolás eredménye alapján, ebből: 1 db hatos 17 db ötös 354 db négyes 7 654 db hármas 23 456 db kettes összesítve 3,4 millió Ft értékben. Dabasiék egy álló héten át ünnepeltek. Nem bírtak magukkal, hiszen a Világegyetem Lottó Társaság fennállása óta ekkora (halmozott) nyeremény még elő nem fordult. El is határozták, hogy a negyedik kísérlethez lottószelvényeket fognak vásárolni. Ha lesz miből. Hegedűs István rajza
DÉVÉNYI TIBOR
A SZEMTANÚ Arra riadtam, hogy szobámat betölti a fény. Ösztönösen érintettem meg a rádió kapcsolóját, csak szörcsögés sziszegés a válasz. Ahogy ránéztem adecsuklómra, nem iséstaláltam ezt volt furcsának. Két óra tíz percet mutatott az órám. Úristen, már megint mi romlott el! Amióta itt lakom a Rózsa Gyuri Lakótelepen, szinte naponta elromlik valami. A telefontól eltekintve, mert az gyakorlatilag állandóan rossz. Ha most, hajnalban világosság van, akkor csak a szemközti toronyház fényreklámja romolhatott el. Az ablakhoz mentem, kinéztem. Szememből egy pillanat alatt szállt el az álom. Egész testemben kezdtem reszketni, pedig igazi fülledt nyári hajnal volt. A fényreklám nem romlott el. A szemközti toronyház tetején mintegy nyolc emelet magas, kúpszerű valami állt, fala áttetsző, ontotta a fényt magából. Fényárban úszott minden, amerre csak elláttam. Falából szüntelenül gömbszerű képződmények áradtak, különböző méretben. Mint a szappanbuborékok, lebegtek le és föl, oldalirányban, s beleptek szinte mindent a környéken; növényzetet, épületeket, utakat, járműveket. Vajon ki vette már észre? Ilyen fülledt nyári hétvégeken alig lézengünk páran a lakótelepen. Mindenki siet ki a városból, már akinek van hová. Akinek meg nincs, megy azokhoz, akiknek van. Dinit kell felhívnom!!!!! Idegesen tárcsáztam. Kétszer mellékapcsolt - valami sipító női hang küldött a francba, hogy hajnalban telefonálok. De végre sikerült! - Te vagy az, Dini?
- Miért? Kit hívtál? Téged!meg minek kérdezed, hogy én vagyok-e? Meg vagy -- Akkor őrülve, tudod, hogy HÁNY óra van??????? - Igen, mindjárt fél három! - Úúúgy! Szóval MINDJÁRT fél három! Ezek szerint MAJDNEM-lekéstél valamit???? - Dini! Te örökké csak hülyéskedsz! VILÁGOS van nálad????? - Hol? - Hát a szobában! - Persze! Teljesen világos van. Várj egy pillanatot! - Mi van?????? - Semmi különös. MÁR NINCS világos. - Hogyhogy??????? - Lehúztam a redőnyt. ÉS MOST FOLYTATOM AZ ALVÁST! SZIA!!!! Ez a Dini egy hülye. Világos van, és erre lehúzza a redőnyt, és alszik! Úristen! Kit hívjak fel? Megvan! A Manci nénit! Ő SOSEM alszik!!!!!! Mindig ERRE panaszkodik!!!! - Halló! Manci néni? - Jé, Oszi! Hát eszedbe jutottam? A szegény Manci néni MENNYIRE várta, hogy felhívd! - Manci néni drága, VILÁGOS van MAGÁNÁL? - De mennyire, édes fiam! MINDEN villany ég! Tudod, hogy ILYENKOR nem tudok aludni!!!!!! - Manci néni! Nem lát valami FURCSÁT az ablakból? - Hogy látnék, édes fiam, ha egyszer sűrűn le van engedve a redőny. Mert reggel, ha világos lesz, akkor nem tudnék aludni!!!!
76 Dévényi Tibor: A szemtanú - Manci néni! DRÁGA Manci néni! Húzza fel egy pillanatra a redőnyt, és nézzen ki, csak egy pillanatra! - Minek? Egy pillanatra? - Ha most fel tetszik húzni egy pillanatra, akkor holnap meglátogatom! - Te rossz fiú! MINDIG tudod, hogy mivel vedd le Manci nénédet a lábáról! Na jól van, felhúzom egy pillanatra! - Manci néni! Mi van????? - Mi lenne! Világos van már! Gyorsan leeresztettem a redőnyt, és villanyoltás! Most durmolok egy kicsit. Szervusz, fiacskám, aztán várlak! Megígérted!!!
- Hát ha magának MOST ez a fontos: Borlai Oszkár. A buborékok már elért... - A címet mondja! - Milyen címet? - Ahol a behatolás történt. - Ja, persze, olyan zaklatott vagyok. Rózsa Gyuri Lakótelep, 89. utca 113. De az isten szerelméért jöjjenek már, és nézzék meg, hogy mi megy itt végbe!!!!! - Ismeri a behatolót? - NINCS BEHATOLÓ!!!!! KÚP van és rengeteg BUBORÉK! MEGVAKULOK, olyan a fényük!!!!!! - Maradjon a hívás helyén, odanézünk. Vége.
Most mit tegyek? A kúp ontja a fényt és a buborékokat. KINEK szóljak??? Már a mi házunk alját is elérték... Kettő aza szobába!!!!! A ablakpárkányon! Szentséges úristen!!!! Belebegnek rendőrséget kell hívnom! Mért nem jut eszembe a rendőrség száma????? Megvan! 1313!!!!!! Ez szerencsét kell hogy hozzon!!!!!! - 1313 ….. - 1313 ….. - 1313 ….. MÉRT NEM CSENG KI?????? - 1313 ….. - 1310 - Távírda! - Én a Rendőrséget hívtam, és nem a távír... - 1313 ….. - 1310 - Távírda! - Lépjen ki azonnal, én a Rendőrs... - Tudja, hogy maga seggfejű hajnali telefonhuligán hova lépjen??? Ez a TÁVÍRD... - 1313 ….. - 1313 ….. Ebbe bele lehet őrülni! Miért van a Rendőrség, ha nem lehet felhívni???? Mi van, ha éppen gyilkosok feszegetnék az ajtómat? De hiszen lehet, hogy ezek a buborékok!... Segítséééég! TELE VAN A SZOBÁM A BUBORÉKOKKAL!!!!!!!!!!!!!! - 1313 - Rendőrség! - Na végre! Gyorsan! Itt velem szemben a háztetőn a kúp, és a Dini lehúzta a redőnyt, mert világos van, és a Manci néni is, most már jönnek a buborékok, az egész szoba tele van a bú... - Lassabban! A nevét kérem! - ...borékokkal, már csak pár centire vannak tőlem, és olyan világos van, hogy... NE TEGYE LE!!!!!!! - 1313 - Rendőrség. - Mért tette le? Nem érti, hogy a szemközti kúpból a buborékok a szobámba bej... - A nevét kérem.
Még hogy vége... Nekem végem! fény. Érdekes. Most minthamindjárt kevesebb lenne aKibírhatatlan szobában a ez a buborék! Húzódnak kifelé! És a fény is gyengült valamit. CSAK MÁR JÖNNÉNEK IDE!!!!!!!!! Az idő végtelen lassan múlt, de végre csengettek. Megjöttek. Ketten. - Hol látja azt a valamit? - Hogy hol? Hát ott, a szemközti ház tété... Jé! Elment! A buborékok is. EZÉRT VAN ILYEN SÖTÉTSÉG!!!!! - MOST nem látja? - Miért? KELLENE valamit látnom???? Maga ugrat? Hát láthatja, hogy MOST nincs ott semmi! - Ez igaz. Eljönne velünk, kérem, hogy elmondja ezt az egész ügyet? Hát persze! BOLDOGAN! Nem tudom, mennyi ideig utaztunk. De ez nem is fontos. Egy csupa üveg palotához kanyarodott a járőrkocsi. Beléptünk a csendes, nyugtatóan kék csarnokba. pult mögött kék köpenyes fiatalember ült. ElőtteHatalmas, számtalanívelt terminál, bigyó és kapcsoló. Ismerősök lehettek, mert barátságosan köszöntötték egymást. - Szia, Misu! - Sziasztok, fiúk! Kit hoztatok? Napóleon? - Nem! Szappanbuborékos!
Hegedűs István rajza
KÖNYVEKÔL ÉLNI, BÁRMI ÁRON?
Adam Hollanek: Még egy kicsit élni Megvallom őszintén, amikor először olvastam Adam Hollanek lengyel szerző könyvét, néhány részen gépiesen átugrott a szemem. A leírások túl bonyolultnak tetszettek. Persze, visszakényszerítettem tekintetemet, és azokat is elolvastam. Bennem maradt egy furcsa hangulat... Nincs erre jobb szó: furcsa. És az is meglepő, hogy ezt nem egy mai fiatal szerző írta, hanem egy mai - mondjuk így: középkorú férfi, aki átélte a második világháború borzalmait, és azt hiszem, az élete később sem volt rózsákkal telehintve. Tehát nem mindenáron feltűnni akaró, a többiektől elütő bármit írni akaró fiatal író törekvésének eredménye a könyv, hanem éppen ellenkezőleg, egy olyan emberé, aki tudatosan teszi regényét ilyen komor hangulatúvá. A „Még egy kicsit élni” sci-fi regény, a szó minden értelmében. Még abban is, hogy a jövőben játszódik (ami pedig, tudjuk, nem okvetlenül szükséges feltétel). Különös világ elevenedik meg 2030-ban; ismeretlen, kozmikus, növényi (?) telepek vannak a Földön, senki sem tudja, honnan és mikor érkeztek ide és mit „akarnak”, vagy hogy egyáltalán van-e akaratuk, vannak-e szándékaik az emberekkel szemben? A professzorasszony, aki elsőként fedezte fel őket, tudományos karriert csinált e lények révén. Aztán baleset végzett vele... A híres zongoraművész életét is át- meg átfonják a rejtélyes lények - egy napon őt is halva találják. A történet tulajdonképpen csak ezen a ponton kezdődik. A narrátor egy író vajon mennyi van belőle Hollanekből, aki tucatnyi könyvvel jelentkezett az utóbbi két évtizedben a lengyel irodalmi életben? Különösegymást, helyszíneken különös csoda események követik úgy érezzük, színes japán legyező bomlik ki előttünk, a kép egyre szélesebb, egyre érthetőbb, de hogy valójában mi is történik, azt csak az utolsó, nagy kiterülésnél értjük meg. A szerző kevés szóval magyaráz, figyelmesen kell olvasni. Némelyik részletét nem árt kétszer is végigfutni, a második alkalommal is felfedezünk benne valamit, ami előzőleg elkerülte a figyelmünket. A kezdetben csak komor hangulat lassan reálisabb lesz, de
rémületünk is növekszik: az idegen lények már nemcsak növények, de... emberek alakjában is feltűnnek. Tökéletes, túlságosan tökéletes emberek alakjában. Aztán - ahogy egy jó sci-fiben illik - eljön a pillanat, amikor egy hajszálon függ az emberiség sorsa, léte is. Feltűnnek a kozmikus terroristák is - emberek vajon, vagy idegenek? Valakik túszokat szednek, robotok, „naturobotok”, „fájdalomhormon”, invázió, hasonmások, fegyveresek, gépeltérítés. De a szerző itt sem a kalandokra helyezi a fő hangsúlyt, a főszereplő-narrátor kálváriája nem csupán á fizikai szenvedések és kalandok, de lelki trauma is. Meddig mehet el valaki, hogy ne váljon teljesen árulóvá? Az embernek szörnyű választási kényszer esetén meddig kell-lehet-szabad elmennie - saját életét, biztonságát mentve? A cselekmény több szálon fut. Tudósok fejtik meg a lények származását, sőt nyelvét, és mintha mindez még nem lenne elég - a vége felé az űrből eddig soha nem látott kozmikus katasztrófa közeledik a Föld felé... Ne higgyük, hogy a szerző eltúlozza a dolgot. Egyszerűen ijesztgetni akar bennünket, de a szó jobb értelmében. Megijesztve elgondolkoztatni azokon a dolgokon, amelyeken itt és most is túl keveset gondolkozunk. Mi az ember, mivé lehet, mivé tehetik a kegyetlen, ellenséges körülmények, hol az a határ, amíg az egyénnek fel kell (szabad?) magát áldozni a közösségért, és milyen közösségért? Az ismeretlennel szembesülve mindig a rémület az első reakciónk, ez alól nem mentesek Hollanek hősei sem. De valahol elérik azt a határt, amitől kezdve példaképként szolgálhatnak az. olvasóknak.
Nemere István
A MEGOSZTOTT EMBER KÍNJAI
Konrad Fialkowski: Homo divisus Mindig azt hittem, ha egyszer egy professzor nekiáll sci-fi regényt írni, abból vagy nagyon jó könyv lesz, vagy nagyon rossz. De hogy az a regény lehet egyszerűen elgondolkoztató, arra nem számítottam. És ez talán több, mint egy jó regény? A jó regényen nem mindig gondolkodunk utólag. Jó volt, élveztük, örültünk neki, és kész, talán pár év múlva elfelejtjük. Ám az elgondolkoztató könyv így vagy úgy agyunkba ragad, sejtjeinkben lüktet tovább is, ha valahol hasonló jelenségről olvasunk, rögtön „beugrik” ismét. Velünk él tovább. Azt hiszem, ez lesz a sorsa Konrad Fialkowski lengyel író új tudományosfantasztikus regényének is. Most nem ok nélkül és teljes joggal merem leírni a hosszú meghatározást: tudományos-fantasztikus. Végre nem annak pótlása, hanem valóban olyan könyv, ahol a tudománynak is nagy szerepe van. Az eredeti kiadásban és az azt követő második címlapján is latinul olvashatjuk: Homo divisus. A megosztott emberről szól a regény. Mondom, a szerző le sem tagadhatná, hogy tudósember, aki csak mellékesen foglalkozik sci-fivel. Igaz, a „mellékes” jelző itt nem lehet lekicsinylő: harminc éve jelennek meg könyvei, és a komputerszakértő egyetemi tanár műveit angolul, németül, svédül is kiadták. Nem véletlenül. A Homo divisust 1968-78 között írta. Már ez a hosszú időszak is alaposságra vall. Fialkowski sokáig csiszolgatja a műveit, nehezen engedi ki kezéből még azt is, amit mások már régen késznek tartanának. Varsóban már évek óta az a pletyka járja, hogy a regényből film készül: Nem lenne rossz film, ha tényleg megcsinálják. A regény témája első pillantásra túl réginek, untig ismertnek tűnik. Hibernálás... Utazás az időben „előre”? Számtalanszor olvastuk már. De itt ez csak egy szál, nem is a legfontosabb, tulajdonképpen csak a regény kiindulópontját jelenti - bár az olvasó jó ideig azt hiszi, ez lesz minden fordulat alapja. Hát nem. A főszereplő, Korn - ez csak az egyik neve, egyik énje -
78 Könyvekről úgy emlékszik kórházi ágyán magához térve, hogy súlyos balesete volt, aztán operálták. De a világ, amely körülveszi, furcsa. Túlzottan automatizált, az emberek is valahogy másfélék, mint régebben. Vagyis mikor? Előbb csak annyit tud meg, hogy ő egy különleges biológiai kísérlet alanya volt, ötven évet ment előre, de biológiai értelemben persze nem 81, hanem továbbra is csak 31 éves,.. Mit sem értve kezdi új életét, és ekkor újabb akadályokra lel. Akadályokra a megértés útján, a múlt kutatása közben. Kicsoda ő
fontos mű, mert gondolkodásunkban nyithat új távlatokat. A téma nem a jövő technikája, hanem a pszichikum rejtelmei, a szuperbiológia, a kísérletek (és a kísérletezők lelkiismerete), a tudomány és a végtelen megismerés világa. Az erkölcs világa... Fialkowski Homo divisusa az egyik lehetséges utat mutatja nekünk.
tulajdonképpen? érzi magát otthon abban a világban,Nem ahol állítólag mindenkiről a Gondviselőnek nevezett szuperagy gondoskodik, az emberek a fantotronnak nevezett álságszerkezettel szórakoznak, okos robotok szolgálják, ki őket, ám a világ Korn számára hűvös. A Gondviselő szuperagy talán nem is szolgálja a nyolcmilliárd embert, hanem talán ellenkezőleg...? Honnan kerül elő Korn „új felesége”, új otthona, mit lel fel egy nemrégen elhunyt professzor kísérletekről készített jegyzeteiben? Korn lassan, de szívós következetességgel halad az igazság felé. Az igazság az ő múltja de az is, ami vele később történt. Akkor, amire nem emlékezhet. És az is lehet, nem is volt balesete, lehet, éppen abban az intézetben ahová a Gondviselő dolgozni irányította -
Wolfgang Jeschke: A teremtés utolsó napja
dolgozott azelőtt ott folytattak a tudatával egy igenis,veszélyes kísérletet? És amikor elégséges emlékezete támad, megszólal benne egy másik ember emlékezete is. Az egykori tudós professzor fészkelte be magát az agyába, agyuk közös, bár megosztott - divisus -, hát ilyen körülmények között kicsoda ő, Korn, tulajdonképpen...? Meddig Korn, meddig professzor, vagy esetleg egy teljesen új harmadik ember? Hogyan élhet két ember egy testben? Fialkowski regénye azért is érdekes és
viseli, aztán valósággal összegezését adja a több évtizedig tartó „időkutatásnak”. Jeschke regénye könnyen lehetne a nyolcvanas évek legnívósabb sci-fi műve, ha - sajnálatos rossz szokása szerint - ebben is bele nem tévedne a napi politika ingoványába. így aztán, kritikus szelleme ellenére, mellyel saját társadalmát nézi, néhol nagyon is hangsúlyozottan előtérbe helyezi a kelet-nyugati ellentétet, az agressziót. Emiatt süllyed le az írás a rossz kalandregények nívójára. Pedig nagy ötlet! Érdemes néhány sorban ismertetni a
Nemere István ÁLMOK - ÉS RÉMÁLMOK AZ IDŐRŐL
rendkívül bizarr, ugyanakkor szenzációsan frappáns történetet. Amerikai kutatók összefüggést találnak az idő és a gravitáció között. Ebből elméletileg következne, hogy óriási energiakoncentrációval az időutazás megvalósítható. Az USA haditengerészete, a Navy felkarolja az ügyet, hiszen az űrhajózást a NASA már elhalászta előle. Közben leletek kerülnek elő a földtörténeti múltból, melyek azt látszanak igazolni, hogy az időutazást végre is hajtották. A haditengerészet egyik vezető tisztjének az
olajárrobbanás után szenzációs ötlete a támad: alakulatokat kell visszaküldeni múltba, s kitermelni az „olajsejkek” Wolfgang Jeschke nevét a magyar olvasók energiavagyonát, mielőtt azok még is ismerik. A kiváló nyugatnémet sci-fi „ráülhetnének”. Az látszik a szerző, szerkesztő és sorozatkiadó évtizedek legésszerűbbnek, hogy öt és fél millió évvel óta változatlanul a német nyelvű sci-fi küldjék vissza embereiket, mikor a élvonalába tartozik. Elbeszéléseinél, Földközi-tenger medencéjének nagyobb regényeinél megfigyelhető, hogy már a része száraz homoksivatag volt. Ezen át hatvanas évek óta egyre többet foglalkozik könnyen építhetnek olajvezetéket Európába, időparadoxonokkal, időutazások ahol álcázott északi-tengeri kutaknál az lehetőségeivel. Egyébként a olajat a jelenbe szivattyúzhatnák. Igaz, természettudományosán roppant képzett egyelőre csak a múltba tudnak küldeni szerzőnek ehhez többé-kevésbé meg is van tárgyat és embert, a visszatérést még nem a tudományos alapja. oldották meg, de a jó admirálisok Legutolsó regényében, melyet a feltételezik, hogy tudósaik néhány év alatt Nymphenburger Kiadó 1981-ben jelentetett ezzel is megbirkóznak. meg, s amely a „Der letzte Tag dér Önkénteseket toboroznak, akikkel Schöpfung” (A teremtés utolsó napja) címet természetesen nem közlik, hogy visszatérésük valószínűtlen, s megkezdődik anyag, szerszám és ember lejuttatása a Földközi-tenger homokfenekére. Már ennél az un. „átlövésnél” is rettentő nagy a szórás. Emberek és anyagok akár száz évvel előbbre vagy későbbre kerülhetnek a tervezettnél. Szerzőnk már ebben az előkészítő részben is érzékelteti, hogy a terv hiába titkos, „top secret”, azért a másik fél sem alszik... Mint kiderül, mire az első embercsoportok megérkeznek, az „ellenség” már régen ott van. Az olajsejkek
Könyvekről 79 szovjet tudományos segítséggel odaérkező zsoldosai meghiúsítják a vezeték építését. Elsősorban azzal, hogy Gibraltárnál felrobbantják az összefüggő hegységet, s az Atlanti-óceán vize lassan újra behatol az üres medencébe, így az amerikai későbbi utánpótlás már vízbe pottyan és kárba vész. Az egymással harcoló ellenfelek - az amerikaiakat pszichológiai úton hirtelen értelmessé fejlesztett félmajom-félember őslakók segítik - lassan lezüllenek. Hamarosan saját túlélésükért kell küzdeniük, s kezdetét veszi egy új
érdekes és eddig még tudományosan sem cáfolt. Az, hogy az időutazást csak a múlt felé képzeli el, ésszerű, ugyanis a másik irányba az energia nem koncentrálható úgy, mint a lézersugár. A dominóelv beiktatása is kézenfekvő, hiszen a múlt egyszeri és megváltoztathatatlan. Ha mégis változik, a hozzá tartozó jövőnek is mássá kell lennie. Jeschkének az időről alkotott gondolatai nagyon is logikusak. Külön kell szólni a szerző remek, érett stílusáról meg arról, hogy felesleges politizálgatása ellenére is milyen jól látja, a
(Az orvos) c. elbeszélése. Ebben Július Caesar egykori háziorvosa és politikai ellenfele meséli el csodás kalandját. Hispánia egy eldugott kisvárosában rejtőzött, mikor ismeretlen orvos jelent meg ott, felajánlva a katonai helytartónak segítségét, mivel járvány kezdődik. Ám az orvosok megfeszített munkája ellenére az emberek nagyobb része belehal a betegségbe. Hősünket sírásók figyelmeztetik, hogy az idegen orvos éjjel kiásatja a halottakat és elviszi. Az orvos meglesi őket, de elfogják. Kiderül, földön
társadalom kialakulása, állatszelídítéssel, rabszolgasággal és minden egyébbel. Az amerikaiak nagy része fel is adja. Odajuttatott kis hajókkal jóformán mind átjutnak a Bermudákra - itt épülne ugyanis a soha el nem készülő visszatérítő berendezés -, s ott megalapítják Atlantiszt. A regény folyamán Jeschke igen ügyesen alkalmazza a „dominóelvet”, ha nem is említi meg határozottan. Minden érkező amerikaival a jövő, a mi jelenünk némileg megváltozik, fokozatosan annyira, hogy egy idő után már nem érkezik sem ember, sem anyag. Feltételezhetően már Egyesült Államok sincs... Érdekes, hogy az ellenfél, mely csak a geológiai helyzet megtartására törekszik, valahogy mindig kap utánpótlást. A történet vége felé csak úgy hirtelen, misztikus módon olyan szuperemberek is
betonfejű szoldateszka, erőszakos katonai hatalom mindig az kész katasztrofális helyzetbe sodorni akár tömegeket is. Jól ismeri a katonák, a politikusok gesztusait, s tudja, hogy a szerencsétlen tudósok és műszakiak csak ezek dróton rángatott bábjai. Pozitívum és negatívum tehát nagyjából kiegyenlítik egymást a regényben. Mégsem volna érdemes teljes szövegében a magyar közönség kezébe adni, hiszen nem álom, hanem horrorisztikus rémálom ez az idővel kapcsolatos írás.
kívüli lények szereznek ígytelepeseket, egy Földhöz hasonló lakatlan bolygóra hiszen önként úgysem jönne senki. Az orvos önként is vállalkozik. Új életet kezdenek a szűz bolygón. A történetet unokái részére veti papírra, hogy fennmaradjon az igazság, s az utódok keressék a Földre visszavezető utat, az idegenekkel együtt vagy nélkülük... Igaz, hasonló témával találkozhattunk már, de Krohn remekül ágyazta be a történelmi légkörbe a cselekményt, nívós elbeszélést kerekített belőle. A többi novella, kivéve talán Frank Petermann „Bordtagebuch” (Fedélzeti napló) c. elbeszélését, mely a teleportálás s az így elképzelhető személyiségmegkettőződés körül forog, alig üti meg az átlagnívót. Ismert témák
megjelennek, vissza tudnak térni jelenükbe, s ottakik a régmúltban „Isten Országát'' látszanak előkészíteni. A főszereplő, egy kiváló űrpilóta, kinek szemüvegén át szemléljük az eseményeket, végül rájön, ha vissza nem térhet, életét és jövőjét ott kell kialakítania, ahol van, hiszen cél és jövőbe vetett hit nélkül nem élhet az ember. De jól érzékeli azt is, hogy a múltba visszaküldöttek csak jelentéktelen cseppet jelentenek a fejlődés tengerében. Még a nyomuk is eltűnik az idők folyamán. A vad, atomgránátos, sugárfertőzött, agressziókkal teli részek nélkül érzésem szerint kerekebb lehetett volna a történet, melyből a misztikus szuperemberek néhány oldala is határozottan kilóg, mint nem odavaló anyag. Az idő és gravitáció összefüggése
Lichtjahr 3. Verlag Das Neue Berlin, 1984 A sárgás újságpapírhoz, elhalványuló nyomdafestékhez, puha borítófedélhez szokott magyar SF olvasó tagadhatatlan elfogódottsággal veszi kezébe a formás albumot. A kiváló papíron, nagy gonddal szedett, számos, részben színes illusztrációval, grafikával díszített, mindkét oldalán (!) más-más, poszterként felhasználható védőborítóval ellátott kecses kötet nyomdatechnikailag valóban minden kritikát elbír. De egy könyv értékét tartalma dönti el. Lássuk, mit kínál e téren a „Lichtjahr 3”? Az almanach már harmadízben jelenik meg az NDK könyvpiacán, így tartalma többékevésbé kialakult. Csak részben közöl az SF rajongók olvasmányéhségének kielégítésére szolgáló elbeszéléseket. Interjúk, elméleti, esztétikai cikkek és az első kötetben megkezdett SF bibliográfia egy újabb részlete teszik teljessé az anyagot. A kötetnek mintegy felét kitevő novellák témagazdagok, de nem egyenletes színvonalúak. Meg kell jegyezni, a „hazai pályán” alkotó írók írták a sikerültebbeket, a külföldiek válogatását megkérdőjelezhetnénk. Az anyagból kiugróan a legjobb Rolf Krohn „Der Arzt”
Weinbrenner Rudolf EGY POMPÁS ALMANACH
meglehetősen meditáló, „lelkiző” feldolgozásaival találkozunk. A szerkesztők számos SF szakembertől kértek véleményt, mi a tudományosfantasztikus irodalom mai helyzete és várható jövője. A legismertebb NDK szerzőkön kívül (H. Rank, A. Kroger, K. Möckel) néhány európai híresség is nyilatkozik (J. Bulicsov, A. és B. Sztrugackij, J. Nesvadba). A kérdésnek természetesen más-más oldalát emelik ki. Kroger például a nagy olvasottságra hivatkozva az írói felelősségről beszél. Nesvadba rámutat, hogy a Római Klub és más futurológusok előrejelzései sokszor mennyire összhangban vannak az SF történetekkel. A Sztrugackij testvérek szerint a fantázia sem lehet más, mint a reális valóság egy speciális szemszögének tükrözése. Az író törekedjen arra, hogy műve hatékony legyen, hogy az olvasó megértse. Heiner Rank pedig nyíltan megkérdezi: ki meri ma határozottan kijelölni a lehetetlen határát? Néhány elméleti esszét is tartalmaz a kötet. Ezek kissé okoskodóak, sőt Hermann
80 Könyvekről ma már szerves része a science fictionnek, bár sokan hajlandók ezt elfelejteni. Egy igazán jó almanachban akár sokkal több képzőművészeti alkotást is el lehet helyezni.
Weinbrenner Rudolf ANTARES 18
Ley George Orwellről irt értekezése határozottan elhibázott. Ő az „1984” c. regény főkonfliktusát, a totális állam és az egyén összeütközését szimbólumnak akarja felfogni. Szerinte ez tulajdonképpen az ember és természet összeütközését példázná. Ez nem áll! Annál sikerültebb Vszevolod-Revics interjúja a Sztrugackij testvérekkel, negyedszázados munkásságukról, alkotói korszakaikról. Jellemző a testvérpár felelete az utolsó kérdésre: Riporter: Elégedettek eddigi munkájukkal? Sztrugackij testvérek: Nem! Végül, de nem utolsósorban, Olaf R. Spittel folytatta az előző kötetekben megkezdett bibliográfiát. Az itt közölt rész 1949-től napjainkig az NDK-ban megjelent, szocialista országokból származó sci-fiket sorolja fel. Szomorúan megállapíthatjuk, magyar szerző alig szerepel a névsorban. Összesen hat névvel találkozunk: Csernai Zoltán, Fekete Gyula, Hernádi Gyula, Karinthy Frigyes, Mesterházy Lajos (egy novellával) és Zsoldos Péter. Ez bizony nem sok... Érdekes volna az okokat is tudni... Egyébként ilyen bibliográfia nálunk is hasznos volna. Az un. „miskolci bibliográfia” már csaknem egy évtizedes. A grafikák között akad néhány jól sikerük illusztráció, de igazi SF csak a színes munkák között van. Főleg Ruth Peschel és Berndt Chmura festménye tetszett. Összefoglalva, szerencsés vállalkozásnak tartom a „Lichtjahr 3”-at. Nem árt, ha az SF rajongók valamit megtudnak az elméletről is, a grafika pedig
ANTARES című (a Skorpió legfényesebb csillaga) francia testvérlapunk negyedik esztendeje negyedévenként jelenik meg La Valette-ben (nem, nem a máltai főváros, hanem Var megyei helység). A szerkesztőségünkbe érkezett 18. szám beköszöntője szerint eredetileg a kanadai francia nyelvű SF-et szerette volna Európában népszerűsíteni, rejtélyes okokból azonban az érintett szerzők nem éltek a tálcán kínált lehetőséggel, s alig vagy egyáltalán nem küldtek, illetve küldenek kéziratot. Az ily módon felszabadult lapokat tehát felajánlja a folyóirat (pontosabban Jean-Pierre Moumon) az összes francia nyelvterület (beleértve az anyaországot is) fórumának, s már a jelen számban olvasható Yann Cherrier elbeszélése, A minotaurusz szeme. E helyt nem feladatunk a szépirodalmi anyag méltatása, mi csupán a lap szerkezetét ismertetjük, részben kar- és kortársi szívességből, részben az esetleges kedvező tapasztalatok népszerűsítése céljából, reméljük, előbbivel is, utóbbival is örömet szerzünk a szinte egyszemélyes szerkesztő bizottságnak, no meg a mi kedves híveinknek. A jelzett franciáén kívül tehát szerepel egy-egy szovjet (A. Gorbovszkij), olasz (R. Leveghi), amerikai (H. P. Lovecraft), norvég (Ø. Myhre), illetve brazil (W. Martins) szerző műve. Minden íróról pár soros élet-, illetve pályarajzot találhatunk. S ezt csak üdvözölhetjük, hiszen Európában ilyen jellegű munka Versins monumentális lexikonja óta (1972) nem jelent meg, s ebben bizony az Antares írói közül az egyetlen Lovecraft kapott külön szócikket. A kritikai és híroldalakon már több ismerős név akad. Méltatást közöl a folyóirat Lord Dunsany, Kate Whilhelm, Ph. és J.-Ch. Colonna, G. Bergal, Bogdanov (ő is szerepel a Versins-ben) egy-egy könyvéről, továbbá két gyűjteményről, az egyik elbeszéléskötet, a másik pedig Közvetlen jövő - 2004 címen a francia szellemi élet hirességeinek (pl. Pierre Cardon, Louis Nucéra, Jean d'Ormesson, Pierre Boulle, J.-Ch. Averty, Raymond Devos) többé-kevésbé sikerületlen jövőképe a jelzett időről.
A híroldalról megtudhatjuk (itt is több kedves barátunk neve bukkan fel: P. Barbet, A. Hollanek, J. Brunner, G. de Turris), mi az 1985-ös rögtönzött fayence-i konferencia várható programja; ki kapta ebben az esztendőben a Tolkien-díjat Fananóban (Renato Pestriniero); tudomást szerezhetünk arról, hogy a Szovjetunióban megjelent a második képeslapsorozat a világűrről; s egy buzgó olvasói levél arról is értesít bennünket, kinek ítélték oda ez évben az ausztráliai Melbourne-ben megrendezett világkongresszuson a legfőbb Hugó-dijakat. Rendszeresen közöl a folyóirat interjút is, ezúttal a Magyarországon és a szocialista világban „fergeteges tevékenységet folytató” Kuczka Péternek a Sztrugackij fivérekkel folytatott, írásos kérdezz-felelekjét veszi át az Antares, 3 fő témakörbe sűrítve a világhírű szovjet szerzőpáros válaszait: életút-pályakép; általános vélemény az SFről; munkamódszer. A beszélgetés kivonatának szövegét a két író fényképe, valamint műveik külföldi kiadásainak néhány borítója díszíti. A friss, jól tájékozott, nemzetközi érdeklődésű (néhány apró hibától nem mentes) kiadványt „képtár” zárja, ebben a rovatban most egy olasz grafikus (Yambo) rajzaival (és rövid életrajzával).
Szoboszlai Margit
TOMASZ MATKOWSKI
A paraván mögött Gyűlölöm a háborút. Nem értem, az emberek hogyan tehetnek ilyen utálatos dolgot. Mindig arra a pártra szavazok, amelyik ellenzi a fegyverkezést, hisz a fegyverek nem oldják meg a problémákat. Úgy vélem, a legjobb lenne az. összes fegyvert a tengerbe dobni. Ha a hazámat megtámadnák, és a kormány egy értelmetlen háborúba küldene, én biztosan megtagadnám a szolgálatot. Szerencsére ettől nem kell tartanom, mert a vadak inkább egymást ölik, és nem támadnak ránk. A régi, megsárgult fényképeket is undorral nézegetem az albumokban, arról a háborúról, amelybe egykor hazám is
közvetíti. Ahányszor csak a távoli országok embereit nézem, mindig az jut eszembe: „Mennyire különböznek tőlünk! És miért verekednek folyton? Nem maradhatnának végre nyugton, folyton zavarnak bennünket!” Hát egyik este is éppen csöndes nappalimban üldögéltem. Az ablak mögött hóvihar dühöngött, de a lakásban kellemes meleg volt; tűz ropogott a kandallóban, a karácsony óta a sarokban álló fenyőfa csoda jó illatot árasztott. Térdemen ápolt spániel kutyám feküdt, álmában fel-felmorranva emésztette a vitaminos tápsültet. Én pedig undorral, ám izgatottan néztem a képernyőn a szinte más bolygóról
belekeveredett. ezek vagyok milyen erős gyakorolnak rám,őket. bizonyítja az is,Hogy hogy nem képeshatást nyugodtan szemlélni Reszket a kezem, vele együtt az album és a képek is, ezért néha furcsa optikai csalódások áldozata leszek. Egyszer például egy agyonlövetést ábrázoló fényképet néztem éppen, és úgy tűnt, a kivégzést vezető tisztek egyike felém nézett, megrázkódott, társához hajolt, és valamit súgott neki, az is felém nézett, és bólintott. Ettől úgy megrémültem, hogy becsaptam az albumot, és többé ki sem nyitottam. A tévében viszont szeretem nézegetni a távoli földrészeken zajló háborúkat. Sőt nemrégen éppen ezért megvásároltam a legújabb típusú háromdimenziós tévét, ami még az illatokat is
közvetített Ősrégi,adást. rossz teherautó zötyög az őserdőn át, megáll egy faluban. Bűnözőarcú, bikaerős katonák lépnek ki a fülkéből, véres emberi roncsokat dobálnak a földre. Ezek még élnek, de nyilván oly szörnyen megkínozták őket, hogy szökésüktől nem kell tartani. A katonák benzineskannákat vesznek elő. Az egész faluból összefutnak a sovány, rongyos nők és gyerekek, körülveszik a katonákat, hangosan sírnak, de félnek is a rájuk szegezett géppisztolyoktól. A katonák benzinnel leöntik és meggyújtják a foglyokat. Láng lobban, pattog és sistereg a tűz, iszonyúan üvöltenek és jajonganak az áldozatok. Szétterjed az égett hús szörnyű bűze; felkapom a távkapcsolót, és az illatskálát nullára
82 Tomasz Matkowski: A paraván mögött tekerem. Ebben a pillanatban az egyik altiszt rám pillant, társához lép, és valamit csendesen magyaráz, méteres gumibotjával felém mutat. Amaz beleegyezően bólint, parancsszót vakkant, két katona habozás nélkül felém indul, és mintha a tévé képernyője a legkisebb akadályt sem jelentené számukra - beugranak a nappalimba! Már rájuk szólnék, hogy besározzák a szőnyegemet, de mire szóhoz jutnék, már ott is vannak, a spániel farkcsóválva ugrik, játszani szeretne velük, de belerúgnak, elkapják a kezemet, kitépnek a fotelból, és húznak a tévé felé. Próbálom nekik magyarázni, hogy ehhez nincs joguk, még fenyegetőzöm is, hogy felhívom az ügyvédemet - de nem hallgatnak rám. Behúznak a képernyőbe, és hirtelen a párás őserdőben találom magamat. Egy szempillantás alatt megkötöznek, a földre dobnak. Benzinszagot érzek, engem is leöntöttek. Hallom a lángok lobogását. Olyan szörnyű fájdalmat érzek, hogy előbb megáll a szívem, aztán igen gyorsan kezd verni, vergődöm, de nem menekülhetek a sziszegő lángnyelvektől, csontig belém marnak. Maradék erőmmel hörgők: „Követelem, hogy találkozhassam a konzulommal! Vigyenek a követségünkre!” Erre mindenki nevetésben tör ki. A lángokon és füstön át látom, hogy még a kisírt arcú nők és gyerekek is a hasukat fogják a nevetéstől, és úgy tűnik, elégedetten nézik szenvedésemet. Jó lenne ledobni a bőrömet, elfutni az erdőbe, menekülni a fájdalomtól és az égett testek szagától... A konzul, akit kétségbeesetten hívtam segítségül, véletlenül éppen az őserdőn át hajtott terepjáróján egy helybeli tábornok társaságában. Meghallotta a kiáltásaimat, és bennem honfitársára ismert. Megállította a terepjárót, kocsija poroltójával eloltott engem, és pár szót mondott a tábornoknak. Az nagy szemeket meresztett, ujjával megfenyegette katonáit, és megparancsolta, vigyenek kórházba. A konzul láthatóan nagyon elégedetten fogadta az ügy szerencsés befejezését, lehajolt, és megszorította a kezemet... le is foszlott az égett bőr, ragadt a konzul ujjaira,aakár a forrázottróla paradicsom héja.sávosan A konzul elegáns mozdulattal földre rázta bőrdarabjaimat, és elhajtott a tábornokkal. A katonák feldobtak a teherautóra, befejezték a megkínzott foglyok elégetését, és miután néhány sorozatot eresztettek a nők és gyerekek tömegébe - elvittek a kórházba. Néhány hónap múlva sebeim behegedtek, és életemet már nem fenyegette veszély. A helybeli rendőrkapitányságra kerültem, ahol is egy húsz másodpercig tartó tárgyalás során - a bírák a legújabb típusú számítógépet használták, ez éppen az én hazámból származott, mint észrevettem, ám széltében-hosszában reklámozott megbízhatósága ellenére hamis adatokat közölt rólam - halálra ítéltek. Átszállítottak a börtön siralomházába. Már jó ideje itt ülök, és várom, hogy sorra kerüljek. Nem meglepő, hogy még nem került rám a sor, mert technikai (vagy bürokratikus) okokból az ítéletet nem hajtják végre azonnal, hanem csak később, meghatározatlan idő elteltével. Ez néha rövid, néha nagyon hosszú. Állítólag előfordul, hogy a halálraítéltek tízenvalahány évig, sőt évtizedekig várnak, egyesek pedig végelgyengülésben halnak meg. Így nem csoda, hogy a kivégzés időpontját nem ismerve, többségünk hamarosan nem is gondol már erre, és hétköznapi életet él. Jelentéktelen gondok gyötrik, és apró kellemességek szereznek neki örömöt: az ebéd, a tévé, egy parti sakk a kultúrteremben, kölcsönbe vagy végleg kapott új fapapucs vagy csíkos ruha. Örökbe kapni valamit - ez itt a legnagyobb öröm és büszkeség, és mikor valaki visszajön a raktárból, és társai új csíkos ruháját dicsérik, szinte mennybe száll, dicsekszik: „Nem kölcsönbe van! Örökbe kaptam!” A rab életében igen boldog esemény az esküvő. Börtönünkben ugyanis egész női emeletek is vannak; az első tizennyolc év letöltése után
(amennyiben az ítéletet addig még nem hajtották végre, ami gyakran előfordul) szombatonként találkozhatunk velük. Esküvő után még a szombati éjszakákat is együtt tölthetjük, vasárnap pedig nagy kirándulásokat tehetünk a börtönudvar távoli, ismeretlen tájaira... Gyerekeink is lehetnek, de a törvény ezeket is halálra ítéli, mivelhogy halálraítéltek gyermekei. Az ő kivégzésükre is általában késéssel kerül sor, úgyhogy gyakran még nekik is születnek gyerekeik, és általában túlélik a szüleiket, ámbár előfordul az ellenkezője is, például sok csecsemő hal meg. Közülünk senki sem tudja, milyen módon hajtják rajta végre az ítéletet. Azt sem tudjuk, mikor? Az orvos csak néha-néha figyelmeztet közülünk valakit, hogy másnap végeznek vele. Akkor a rab hirtelen megfeledkezik az új csíkos ruháról, amit jövő pénteken kellett volna vételeznie a raktárból, és aminek már előre örült ehelyett valami furcsa állapotba kerül, ami teljesen elszigeteli rabtársaitól. Olykor az ilyen rab hisztérikus rohamot kap, kiabál, hogy eltékozolta az életét, és egész éjjel szörnyű gyorsasággal ír valamit a falra, közben percenként mormolja, hogy mindent megértett, és hogy az az írás: üzenet a következő nemzedékeknek. Persze mi nem olvassuk el azt a macskakaparást, a cellák falát különben szabályos időközökben lekaparják és újrameszelik. Mások pedig, értesülvén, hogy másnap meghalnak, még gyorsan szeretnének élni, futnának a nők celláiba, de mivel ez estefelé már tilos, onanizálnak, szalmazsák beléből csinált cigarettát szívnak, és a vécétisztító vegyszerből isznak, amit ugyan tilos a cellákban tartani, mégis egész készleteket őrzünk a priccsek alatt. Megint mások ilyenkor búcsút vesznek a cellától és tőlünk, állítják: valahol még találkozunk. Ellenséges hallgatás a válasz, mert persze senkinek sincs kedve majd éppen velük találkozni. Kezdetben próbáltam őket vigasztalni. Magyaráztam nekik, hogy mivel mindnyájan elítéltek vagyunk, hát nem mindegy, mikor halunk meg, most vagy húsz évvel később? De nem hallgattak rám, hát felhagytam a dologgal, és azokhoz a rabokhoz csatlakoztam, akiket nem érdekelnek a halálba indulók. Hátat fordítanak neki, és csak néha pillantanak oda diszkréten, latolgatva, milyen tárgyakat örökölnek majd utána, már elosztásukról suttognak. A suttogás gyakran szenvedélyes, erőszakos vitává fajul, kiabálnak, verekednek, egymás haját tépik. - Enyém lesz az alsónadrágja! - Nem, az az enyém lesz! Te vidd a kapcáját! - Nekem meg a csíkos ruha kabátja kell! Az elítélt furcsa tekintettel figyeli ezt, és egy szót sem szól. De általában csak kivételes esetben tudja a rab, mikor következik be halála. A dolog úgy szokott történni, hogy reggel bejön a cellába a hóhér; vörös ruhát és csuklyát visel. Vele van a fehér köpenyes orvos. A hóhér a csuklya lyukán át végignéz az összes foglyon. Ez szörnyű pillanat. Úgy teszünk, mintha nem látnánk, lesütjük a szemünket, akár az iskolások feleltetés előtt. De abban sem vagyunk bizonyosak, vajon a hóhér valóban akkor választja ki a kivégzendőt, vagy azt már valahol egy börtönigazgatóság kiválasztotta (ennek létét sejtjük, de erre nincs semmi bizonyíték), vagy a börtön legendás Főnöke döntött (őt sem láttuk soha, de állítólag több száz nemzedékkel korábban az akkori foglyok előtt egyszer látomásként megjelent), és a hóhér csak úgy tesz, mintha ő választana? Végre a hóhér elkapja egyikünk gallérját, és a cella közepére rántja. A választott rab ellenáll, vergődik, próbálja meggyőzni a hóhért, hogy most nem ő következik, azokra mutogat, akik már régebben várnak, de a hóhér könyörtelen. A cella nedves padlójára fekteti a rabot, az orvos megvizsgálja, és mikor közli, hogy kutya baja, ez azt jelenti: beleegyezik kivégzésébe. Ha az ítéletet fenolinjekcióval kell végrehajtani, az orvos a páciens szíve köré egy
kört rajzol a mellkasra; így a hóhér pontosan tudja, hová döfje az óriási tűt. Magát a kivégzést nem látjuk, ez a cella sarkában, egy paraván mögött történik. Igaz, odamehetnénk, benézhetnénk, de nem vagyunk rá kíváncsiak. Tudjuk, van ott egy hordozható guillotine, helyes kis akasztófa, összecsukható, mégis igen kényelmes villamosszék, kicsi, de otthonos gázkamra, injekciós készlet fenoltartalékkal és sterilizált tűkkel, satu, fogók és kötelek. Az elítélt halála után (azt onnan tudjuk, hogy már nem jajgat tovább) a hóhér és az orvos kimennek a cellából, egyikünk pedig pokrócot terítve a vállára felolvas egy részletet a börtönszabályzatból, amit kórusban ismételgetünk. Utána megosztozunk a halott dolgain (ez veszekedéshez szokott vezetni), kivisszük a hullát a vécébe, és elfelejtkezünk az egész ügyről. Olyannyira, hogy amikor a hóhér (aki pedig eléggé jellegzetes öltözetet hord) legközelebb megint eljön, azt kérdezzük tőle: „Milyen ügyben jött, uram?” Csak amikor a csuklya kis lyukain át erőteljesen néz ránk, sütjük le a szemünket. Már tudjuk, miről van szó. A „milyen ügyben?” kérdés nem is olyan oktalan, ugyanis a hóhér nem mindig a halál ügyében jön. Olykor a paraván mögül, igaz, jajszavakat hallani, de egy idő után az elítélt négykézláb előmászik onnan, vagy a hóhér rugdossa ki. Kicsit megfogyatkozott, például hiányzik egy keze, lába vagy szeme. A hóhér időnként szeret így eljátszogatni valakivel; a guillotine alá nem a rab nyakát, hanem a kezét teszi, vagy felakasztja, de rögtön le is vágja, mielőtt megfulladna; vagy néhányszor megszorítja a fejét a satuban. Az orvos is vele van, ő szenvedélyesen szereti kiszedni az emberek manduláit, fogait, vakbelét; az utóbbi műveletet egy borotvával végzi, amit mindig magával hord, és szükség esetén a nadrágszíján élesít. A paraván mögül visszatért elítélt hamar elfelejti az egészet, és bár különböző fájdalmakra panaszkodik, azokat nem kapcsolja össze a hóhér vagy az orvos tevékenységével. „Fáj a hasam - alighanem romlott ételt ettem; szaggatnak az aízületeim - biztosan esni fog; majd' szétmegy a fejem - változik légnyomás; ma reggel fulladoztam - az ügyeletes biztosan nem szellőztette ki a cellát.” A raboknak nagy örömet szerez a munka. Egy csatornát ásnak, ami a szárazföld belsejében levő tavat köti majd össze a dombok mögött fekvő tengerrel. Esténként megbeszélik, aznap mennyit ástak ki, szétfeszíti őket a büszkeség, ha túlteljesítették a napi normát. Szomorúak, ha a talaj keménysége vagy lapátnyéltörés miatt nem teljesítik a normát. Megkérdeztem egyszer, milyen a tengerpart - de kiderült, egyikük sem járt ott soha. Hajtott a kíváncsiság, és egy napon, kihasználva az őrök figyelmetlenségét, ellógtam az árokból. Előbb kúsztam, aztán lehajolva mentem, a végén már rohantam az általunk ásott árok mentén. Amint felértem a dombra - a távolban ugyanolyan határtalan szavannát láttam, mint amilyen a börtön körül terült el. Fázva, harmattól csapzottan tértem vissza; az esti köd leple alatt észrevétlenül csatlakoztam a rabok oszlopához, és velük együtt hamarosan a kivilágított cellában ettem a meleg répalevest. Még aznap elmondtam nekik, hogy a dombok mögött nincs semmiféle tenger. Meglepetésemre ez a legkisebb hatást sem tette rájuk. - Akkor hát minek a csatorna? - kérdeztem. - Mit kellene neki összekötnie? Egyáltalán valaha is lesz benne víz? Egyik rab sem tudott erre válaszolni, az őröket pedig nem volt értelme kérdezni, azok csak parancsszavakat ugattak. Aznap teljesen elment a kedvem a munkától. A többieknek is magyaráztam, hogy nem vagyok képes olyasmit csinálni, aminek nincs értelme, vagy ha van is, én azt nem ismerem - de ők azt kérdezték:
- Tulajdonképpen bajod van? Hiszen nem nehéz a munka, kibírjuk, minden simánmimegy! Másnap fellázadtam, és kijelentettem: egy ujjamat sem mozdítom. Az őrök és rabtársaim közösen vetették rám magukat, jól ellátták a bajomat, és munkára kényszerítettek. Ez alkalommal megtudtam, hogy az őrök éppen olyan rabok, mint mi, csak ők csíkos ruha helyett egyenruhát hordanak, a lapát helyett annak nyelét, azzal kell minket verniük, ez a munkájuk. Ezért kétszer annyi répát kapnak, mint mi. A börtön nyilván annyira fegyelmezett volt, hogy a Főnök, sőt talán maga a Börtönigazgatóság is bízott bennünk, és takarékossági okokból az őrök szerepét is ránk bízta. Eszembe jutott, mi lenne, ha a börtön még inkább önállósulna, és saját életet élne, míg végül elvágná az Igazgatósággal összekötő köldökzsinórt - akkor talán megfeledkeznének rólunk? Ha rabtársaimtól azt kérdeztem, hogyan keletkezett ez az egész börtön, azt mesélték: az ősidőkben egy mindenható fogoly - ő volt az egyetlen, akit nem ítéltek halálra! - hatalmas aranycellája sarkában építette fel a börtönt. Ő teremtette a rabokat és a Főnököket is, hogy az ellenőrizze őket. Most bársonypriccsén ül, és fentről néz le ránk: minden mozdulatunkat látja, akarata nélkül semmi sem történik, ő állapítja meg a kivégzések sorrendjét. Mi őt nem láthatjuk, mert túl hatalmas, láthatatlan, léte eszünkkel felfoghatatlan... Ezt nem nagyon akartam hinni. Gyanítottam, hogy a rabok azt a valakit csak saját képmásukra találták ki, a valóságban nincs ilyen, de ha van is, úgysem tudjuk őt elképzelni. Abban is kételkedtem, hogy tényleg ő építette a börtönünket. Kétségeimet megerősítette a következő eset is: egy nap a latrinát tataroztam, és több réteg, maltert vakartam le a falról. Egy bronzból készült feliratot, afféle alapítólevelet vagy emléktáblát találtam a
falban. A rávésett felirat szerint a börtönt „rabok emelték raboknak... a jövendő nemzedékek hasznára...” Egy reggel a hóhér kirántott a cella közepére, lehúzta rólam a csíkos ruhát, és ő maga is levetkőzött. - No, mit bámulsz, mint borjú az új kapura?! - ordította. Gyerünk, vedd fel a nadrágot! Itt a kabát, és nesze a csuklya! Felöltötte az én csíkos ruhámat, aztán egy papírt nyomott a kezembe. - Fogjad, a mai kivégzések ütemterve. Sok sikert! Az orvos kihúzott a folyosóra. - Gyorsabban, gyorsabban, ma rengeteg munkánk lesz! - Hé, álljunk csak meg! - kiabáltam, és kitéptem magamat a kezéből. - Mit jelentsen ez?! A rabtársak elmagyarázták: a börtönnek nincs főállású hóhéra, ezért ezt az állást a rabok töltik be, egymást váltva. Most rám került a sor. Nem akartam beleegyezni. - Hogyhogy? Nekem kéne valakit megölnöm? De miért? Ez szörnyű! Undorító! Nem akarom! De az orvos, a cellatársak és az előző hóhér kórusban beszéltek rá. - Egyezz bele! Mi bajod lehet? Ne zavard össze a dolgokat! Még elrontod az ütemtervet! Hamarosan megértettem: nem az ütemterv számít, van annál egy sokkal fontosabb dolog: mindnyájunknak kivétel nélkül egy személyben hóhérnak és áldozatnak kell lennünk, így a kínzás és a halál bűne egyformán terhel mindenkit, senki sem állhat bosszút senkin. Hogy ezt is a Főnök találta ki vagy a rabok saját ötlete volt nem sikerült kiderítenem.
Elvállaltam a hóhér szerepét, és nem is fájt a dolog. Kezdetben ugyan szánalmat és undort éreztem, de aztán hozzászoktam, a reggeli körút végén pedig már némi örömet is okozott új szakmám. Ez a tapasztalat arra serkentett, hogy munkánk értelme helyett most inkább a halál mibenléte fölött töprengjek. „Ha az élet bevégeztetik, a csatorna pedig sehová sem vezet, hát miért élünk és ásunk?” - gondoltam. Nem volt kedvem, de féltem a haláltól is, illetve az azt megelőző szenvedéstől. Folyton azt latolgattam, mi fáj jobban: a felakasztás, a fenol-injekció vagy a guillotine? Ha a rabtársaimat kérdeztem efelől, csak a vállukat vonogatták, ha pedig tovább erősködtem, bolondnak hittek. Már attól tartottam, a végén őrültnek tartanak majd, de szerencsére mindenről hamar megfeledkeztek. Az is eszembe jutott, ahelyett hogy a kivégzésre várok, jobb lenne öngyilkosságot elkövetni, de nem tudtam, hogyan tehetném meg fájdalom nélkül. Tanácsot kértem társaimtól, erre felhorkantak: - Nem azért adatott meg néked a priccs, a csíkos ruha, a meló és a kaja, hogy most itt hagyjál mindent! - felelték, és azt is mondogatták, ez tapintatlanság lenne a Főnök iránt. Egy idő után felhagytam a halállal, és inkább ismét az élet fölött töprengtem. Vajon a mi börtönünk-e az egyetlen a világon? A rabok szerint igen, és az egész világot azért teremtették, hogy belehelyezzék a börtönt és benne minket. Megfigyeléseim mintha ezt igazolták volna; sem csatornaásás közben, sem a dombok között tett magányos kirándulásom alatt semmi jelét nem fedeztem fel más börtönöknek vagy bárminek, ami a világ értelmére utalt volna. Cellámból - bár az egyik magasabb emeleten volt - nem végezhettem megfigyeléseket, mert az ablakot kívülről lefedték, csak a börtönudvart és a környező falak egy darabját láthattam. Mégis halványan úgy éreztem: a rabok erősen túloznak, amikor azt állítják, hogy a világot csakis értük teremtették. Hát ezek a rongydarabok, ez a szemét, amit bármelyik percben összenyomhatok, darabokra téphetek - ez lenne a világ létének célja? Úgy véltem, hogy inkább valamiféle melléktermék vagyunk, élősködők, moha, amire senkinek sincs szüksége, egy számunkra érthetetlen világ talaján nőttünk ki... Egy alkalommal az élelemként szolgáló répa elrothadt a nyirkos pincékben. Az őrök hajtogatták, hogy hamarosan friss répaszállítmány érkezik, de néhány nap múlva a kiéhezett rabok elvesztették türelmüket, és rábeszélésemre fellázadtak. Jól elvertük az őröket, így hamar megértették: lapátnyelekkel nem sok esélyük lehet ellenünk, ezért átálltak a mi oldalunkra. Közös erővel leromboltuk a börtönt. Akkor derült ki, hogy embercsontokból és, koponyákból építették, a falakat vörösesbarna, törékeny malter tartotta össze. A koponyák közé csíkos ruhákat, fapapucsokat és sapkákat is befalaztak. Az ablakrácsok is emberi lábszárcsontokból készültek, ezek megfeketedve az időtől - vasrácsra emlékeztettek. A börtön lerombolását senki sem torolta meg. A Főnök - bár társaim rettegve várták - nem bukkant fel. Az üres irodában megtaláltuk a börtön felépítését parancsoló okiratot, amit az alapító rabtanács tagjai írtak alá. Nem tudtuk, mit tegyünk ezután. Egy embert elküldtünk felderítésre a dombok felé. Közben megérkezett a friss répaszállítmány. A romokból rakott máglyák fölött katlanokban főztük a megszokott rabkosztot. Két nap múlva visszajött a felderítő. Mesélte: bármilyen irányban próbált is eltávolodni, valamilyen rejtélyes erő visszahúzta a börtön romjaihoz, körülbelül egy kilométernél jobban nem távolodhatott el, akárha kötél fogta volna vissza. A szavannán kívül semmit sem látott, így kétnapos menetelés után holtfáradtan jött vissza. Akkor aztán a rabok mind nekem estek, hogy lazító szavaimnak engedve lerombolták a kényelmes börtönt, most hát nincs fedél a fejük fölött.
86 Tomasz Matkowski: A paraván mögött - Ha azt állítod, hogy vannak a világon más börtönök is, akkor menj és keress nekünk egyet, ahová átköltözhetnénk. Nem érdekel bennünket, hogy visszahúz-e az a rejtélyes erő vagy sem. Az egyetlen, amit tehetünk érted: akkora kezdősebességet adunk, hogy kiszabadulj a börtön vonzásából - ezzel elkapták kezemet-lábamat, jól meglendítettek, és eldobtak a dombok irányába. Nem tudom, ők dobtak-e olyan erősen, vagy rám kevésbé hatott a rejtélyes erő - elég az hozzá, hogy erőfeszítés nélkül futottam, a lábaim maguktól vittek a határtalan szavannán, talpaim alatt összefolyt a zöld fű. Hirtelen megbotlottam, lefelé zuhantam, és végignyúltam a földön... Körülnéztem. A fotel mellett feküdtem. Körülöttem a sáros díványon rengeteg üvegszilánk csillogott. Nehezemre esett felállni. Minden tagom fájt. Megpillantottam nappalimat, a fotelokat, könyvespolcokat, a tévét a széttört képernyővel. A spániel sántítva, vinnyogva szaladt oda hozzám. Akkor hát mindez csak álom volt! Micsoda szörnyűség! Hogy az ember milyen ostobaságokat álmodhat... Biztosan elszunnyadtam a fotelban. No de a kutyuskám összetörte a tévét, pedig máskor olyan nyugodt! Ráadásul a szőnyegre szórta a virágcserepek földjét. Vagy a tévé magától ment szét? Mindenesetre biztosan a repedő üveg hangja okozta nálam ezt a lázálmot. Alighanem dobáltam magamat közben, azért estem le a fotelból, és talán a kutyát is megrúgtam, mert sántikál szegény. Holnap állatorvoshoz viszem. No és hívok egy tévészerelőt. Telefonáltam a szervizbe, majd rendet raktam a lakásban, bekötöztem a kutya lábát, és kivittem az udvarra is. Másnap kora reggel becsöngetett a tévészerelő. Kinyitottam az ajtót. - Milyen ügyben, uram? - kérdeztem. Nemkeresztül. válaszolt, csak erőteljesen nézett rám a vörös csuklya kis lyukain
Nemere István fordítása Hegedűs István rajzai
∞
HÍREK 1985 májusában tartotta meg rendes évi közgyűlését a sci-fi világszervezete, a World SF az olaszországi Fananóban. Magyarországot Kuczka Péter képviselte, a World SF igazgatótanácsának tagja, a magyar tagozat elnöke, s jómagam, mint a magyar tagozat titkára. Csaknem egy évtizedes múltra tekinthet vissza ez a szervezet, mely a tudományosfantasztikus irodalommal, képzőművészettel, filmmel foglalkozó hivatásos alkotók szövetsége, s melynek immár a világ majd minden országában van tagozata, ahol egyáltalán ismerik és művelik a sci-fit. A World SF-en kívül gyakorlatilag még két nagyobb szervezet létezik ezen a területen: az immár évek óta halódó EUROCON s a főleg angolszász érdekeltségű SFWA (Science Fiction Writers of America). Az EUROCON egyik legfőbb problémája az volt, hogy nem tudta megfelelően kezelni a mind erőszakosabbá váló sci-fi rajongók problémáját, az SFWA pedig főként az észak-amerikai könyv- és folyóiratpiac gazdasági lehetőségeit és jogi viszonyait próbálja tagsága számára feltárni. Amikor 1976-ban, Dublinban a véletlen úgy hozta, hogy én lehettem az, aki a World SF létrehozásának szükségességét először vetette fel és vázolta működésének lehetőségeit, aligha hittem volna, hogy 1978-ban már sok ország részvételével megszületik a világszervezet kartája, alapszabálya, s 1984-ben, jókora késéssel, a magyar tagozat is hivatalosan megalakulhat, mintegy harminc taggal. A szervezet elnöki teendőit pedig Pohl, Brian W.Harry AldissHarríson, után márFrederik második éve Sam J. Lundwall, a kiváló svéd elméleti író, regényíró és kiadó látja el, míg hivatalos bulletinun-kat, a World SF Newsletter-t Chicago mellett, Palatine-ban adja ki és szerkeszti áldozatos munkával Elizabeth Anne Hull. Dublin, Stockholm, Rotterdam, Linz, Zágráb, Brighton, Fanano - ezek a városok voltak eddig a helyszínei a World SF
találkozóinak. 1986-ban a kanadai Vancouver, 1987-ben Budapest. Ezeket a szakmai találkozókat az a szellem hatotta át, amely a World SF alapszabályában, minden dokumentumában is tükröződik: a nemzetközi együttműködés, a kölcsönös segíteni akarás szelleme, így volt ez azokban a nehéz időkben is, amikor a politikai enyhülés megtorpant, s hideg szelek kezdtek fújdogálni, mert a World SF mindig azt kereste, ami közös, ami előbbre viheti a tudományos-fantasztikus irodalom ügyét. Mondhatnám azt is, olyan baráti klub ez, melynek tagjai hivatásszerűen a jövőben élnek, mégpedig a közös jövőben, amikor a Föld - és a kozmosz - egységes lesz, amikor mindent az emberiség érdekeinek tisztelete, ésszerűség és a többség nézeteinek demokratikus érvényre juttatása vezérel. Fananóban a szocialista országok közül
egyeduralmukról már ne is szóljunk. Ebben az értelemben „kis nemzetnek” számít a francia, a német, a spanyol vagy olasz is. Ezeken a találkozókon a sci-fi (korántsem egyértelműen) „természetes” anyanyelve az angol, és tolmács híján az angolul nem vagy csak törve beszélők bizony alulmaradnak az egyenlőtlen küzdelemben. S ugyanez történik a könyvkiadás szintjén is: a terepet mindenütt megszállva tartják az angolszász szerzők, miközben Amerikában vagy Angliában nem angolszász szerzőktől csak kivételképpen adnak ki némi egzotikus ízelítőt. S itt hadd idézzem az egyik amerikai író, Harry Hamson félig tréfás, félig komoly figyelmeztetését az európai (nem angol nyelvű) országok íróihoz: ha Amerikában akarnak publikálni, szokjanak le a minőségről, s kövessék az amerikai ízlést, s ha kéziratot küldenek be amerikai
Lengyelország delegációval), a Szovjetunió és (népes Csehszlovákia, valamint Bulgária képviseltette magát, s a World SF műfordítói díját, a Capekről elnevezett Karel-díjat Kuczka Péter javaslatára idén a román Doina Opritának ítélték oda. A sok felmerülő téma közül kiemelendő Sam J. Lundwall beszámolója a készülő World SFantológiáról, melyet az angol Penguin-kiadó vállalt fel, valamint a vendéglátó olasz tagozat vezetőjének, Gianfranco Vivianinak, az Editrice Nord tulajdonosának számvetése és - kritikája. Mert Fanano azt is bebizonyította, hogy a World SF mint nemzetközi szervezet megtorpant fejlődésében, s Viviani szenvedélyes szavaiban sok igazság volt: a világszervezet közös tevékenysége akadozik, az egyes tagországok túl lazán és kötetlenül érvényesítik az alapszabályban megfogalmazott célkitűzéseket. Viviani szavaiban - kimondatlanul is megfogalmazódott Amerika és Európa, az angolszász országok és a kisebb nemzetek íróinak ellentéte. Régi probléma ez, s aligha oldható meg a közeljövőben. A negyvenes évek óta Amerika és Anglia uralja nyelvben és pénzügyileg a sci-fi könyv- és folyóiratpiacot, hogy a filmbéli
kiadóhoz, dicsekedjenek el azzal, hogy művük márnetöbb nyelven megjelent. Az olcsó, de (látszólag) eredeti bazárárunak van csak igazán keletje. S ez már más problémakör felé visz minket. Míg Európa a minőség kérdéseivel van elfoglalva, s a párbeszédben esztétikai, világnézeti problémákat próbál felvetni, az amerikai álláspont pusztán piaci, merkantilista érvekkel operál. S mivel a mennyiség (és a pénz) az ő oldalukon van, ezeknek a beszélgetéseknek meghatározó eleme a pénz. A pénz, mely a World SF működésének is egyik legfontosabb eleme. A pénz, amely egy komoly nemzetközi folyóirat kiadására kellene leginkább, de a devizával rendelkező nagy kiadók nem hajlandók állandó és tevékeny szerepet vállalni a World SF működésének támogatásában. A kialakult helyzet persze leginkább a szocialista országokat sújtja, hiszen nyelvi (és politikai) elszigeteltségükhöz pénzügyi elszigeteltség is társul: ők csak jóakaratukat és műveik esztétikai értékét, hitelét kínálhatják abban a kíméletlen versenyben, mely a kulturális valutapiacon folyik. Pedig a szocialista országok sci-fi íróinak, kiadóinak, szakembereinek kezében és fejében óriási potenciális erő összpontosul, s ha
88 Hírek bürokráciamentesen egyesítenék erőforrásaikat, talán döntő áttörést hajthatnának végre: egy közös folyóirat, egy közös könyvkiadó vagy könyvsorozat példát mutathatna az együttműködés lehetőségeire. 1987-ben Budapesten talán ennek az együttműködésnek a feltételei is kialakulhatnak, hiszen a legtöbb szocialista országot devizaproblémái már abban is megakadályozzák, hogy rendszeresen képviseltesse magát nagyobb számú delegációval (vagy egyáltalán) ezeken a World SF-találkozókon. ahol a nyugati országok tagsága saját költségén tud megjelenni. A science fiction kommercializálódik, és (ez magánvéleményem) kétségkívül hanyatlott máris a hetvenes évekhez képest, mind esztétikai minőségében, mind népszerűségében. Ennek a viszonylagos hanyatlásnak sokféle oka lehet: történelmi, társadalmi, politikai, sőt filozófiai okai. Ám ami a szubjektív okokat illeti, az esztétikai, az alkotói oldalt, annak hanyatlásába mi nem nyugodhatunk bele. Mi nem követhetjük a kissé cinikus tanácsot: nem hozhatunk létre fércműveket az eladhatóság érdekében. Fanano élesen felvetette a szervezettség és a minőség kérdését: Európa mindkettőt támogatja, Nyugaton és Keleten, a tudományos-fantasztikus irodalom és a saját
És már benne is voltunk egy újabb őrült, szószátyár, csapongó beszélgetésben, amely hol trágár volt, hol inspiráló - és a megfigyelések ömlő bőségszarujában, a repkedő gondolatok közepette megpendült valami az agyban, ami olyan volt, mintha az ember Isten kézírását olvasná. Sturgeon szerette a vicceket. Szünet nélkül szállította az újakat, vagy a régieket új csattanóval. Hívásait mindig legfrissebb borzalmával fejezte be - olyannal, aminek hallatán csak nyögni tudsz, és nagy kísértést érzel, hogy lecsapd a kagylót. Úgy hiszem, ezért tartogatta a végére; te persze vonalban maradtál - hátha elmond egy még rosszabbat. Még mindig megborzongok, ha a szóvicceire gondolok; rettenetes, istenverte szóvicceire - végtelen, rémisztő áradásukra. Csak ritkán lehetett szó szerint venni azt, amit Sturgeon mondott - de csak saját magát hibáztathatta az, aki becsapódott. Imádta a nyelvet. Élvezte a trükköket, amik elővarázsolhatóak belőle, ha megvan a jó csalétek. Talpáról fejére állította, kívülről belülre fordította. Csak egy őrült bízott rá olyan több szótagú szavakat, mint „antihisztomin”, „geriátria” vagy „omnipotencia”. Ted Sturgeon és a kínai étlap legendája sokáig fehéríti még az angoltanárok hajszálait. Ted titka, sok titkának egyike az volt;
megváltoztatja az emócióit is, mintha bársonyról smirglire lépne.” Erről beszélgettünk a következő félórában. Elmesélte, hogyan alakította az ötletet, és hogyan használta a Több mint emberiben (More Than Human) és aBianca kezeiben (Bianca's Hands). Mindig csak egy-egy részben. És mégis, ez egyike volt azon dolgoknak, melyek Sturgeon varázsát megteremtették. „De hát ez - olyan egyszerű” tiltakoztam. „Pontosan” - mosolygott ő. Másnap hét könyvet vásároltam a költészetről és a ritmusról. Újraírtam a Moonstar Odyssey (Holdcsillag Odüsszeia) kezdetét - és hirtelen megláttam a különbséget, amit Ted látszólag ártalmatlan kis javaslata eredményezett. A könyvet később jelölték a Nebula-díjra, és én Ted Sturgeonnek ajánlottam, amiért megmutatta nekem, hogyan is énekeljen. Most, 12 évvel és 10 regénnyel később látom csak igazán, mekkora is ez az ajándék. Igen, ez volt a hiányzó láncszem a rejtvényben - fordulópont azon az úton, melyen író lettem; de nemcsak a szavakra vonatkozott. Tudta Ted, mit csinál? Nem számít - csinálta. Valahol azon az ösvényen, melyet Sturgeon jelölt ki nekem, jött el a pillanat, amikor igazán összhangban éreztem magam mesterségemmel. Ahogy
érdekében. World SF szép ha utataztett meg 1976 óta, deAszomorú lennék, ezredfordulón csupán további találkozók helyszíneiről emlékezhetnék meg. Hiszem, hogy akik a science fiction irodalmát, képzőművészetét, filmjét művelik, azok ennél alkotóbb, szervezettebb együttműködésre is képesek. S ebben a tekintetben mi, magyarok - ne szerénykedjünk - eddig is élen jártunk. A Kozmosz Fantasztikus Könyvek, a Galaktika, a Tájékoztató népszerűsége erre is kötelez minket.
hogyPénze ajándékokat adott. nem lévén - ő és a pénz csak alkalmi ismerősök voltak -, Ted minden anyaginál értékesebb dolgot adott: kis darabkákat önmagából. Különös módon ezek nemcsak azt gyarapították, aki kapta, hanem őt magát is. Ezek az ajándékok csak látszólag voltak megfoghatatlanok valójában ezek azok, melyek örökké tartanak. Itt következik egy, melyet én kaptam. Harlan Ellison egy tízhetes kurzust tartott a Los Angeles-i egyetemen, Harlan világa címmel. Néhányan rendszeresen eljártunk egy kávéra az előadások után. Egy este Ted mellett ültem, és elpanaszoltam, hogy van egy problémám a könyvemmel, melyen dolgozom. Valami különleges hangzást szeretnék adni neki, hogy az írás énekeljen, ne csak egyszerűen elmondja, amit akarok; de nem jutok előre. Ted így szólt, nagyon csöndesen: „Jól van. Írd metrikus prózában.” „Mi? Milyen metrikus próza?” Megragadott egy papírszalvétát, és jeleket kezdett rajzolni rá, hogy megértesse velem, mire gondol. „Tégy ritmust a mondatba, mintha egy verssor lenne. Az olvasó érezni fogja a különbséget. És amikor megváltoztatod a ritmust, az
korábban Irwin R. Blacker történetek szerkezetével, úgymegismertetett nyitotta rá a Theodore Sturgeon a szemem a nyelv erejére. És adománya még mindig tart. Most én adom tovább azoknak, akik nálam tanulják az írást, remélve, hogy éppúgy érzékelik a különbséget, ahogy én. Beszélek nekik arról, hogy „Tegyük fel a következő kérdést”, és hogy az érzelmi körülményeket adják vissza a fizikaiak helyett, mert úgy tud az olvasó igazán azonosulni a szereplőkkel. Beszélek a mérlegelés fontosságáról és még vagy fél tucat „fogásról”, amit Sturgeontől hallottam először. Más bölcsességei is voltak, nem az írásról, hanem egyszerűen az életről szólóak. Egy-egy hétköznapi tréfa, mellyel Ted felültetett, ma is hatással van életemre. Az egyik egy paradoxon. Megvilágosodás, amit megvásárolhatsz. A sziklák kemények. A víz nedves. Ami van, van. Ami nincs, nincs. Hagyjuk most a részleteket. Mondjunk csak annyit, hogy a guru, a mágus, a bűvész előadása, az Unikornis megszelídítene nemcsak játéknak bizonyult. Igazi varázslat volt cselekedeteiben, és ajándékai meg tudták változtatni azoknak az életét, akik megértették őt. Ilyen egyszerű az egész.
Sz. Sz. P.
Az író halálára Ted Sturgeon telefonjai nemegyszer ébresztettek fel - írta David Gerrold a Starlog-ban. - Még most is hallom hangjának lágy, kedves tónusát; mint a harang első, kezdő csendülése: „Itt Sturgeon.”
Hírek 89 Sturgeon tanított - egyik alapvető ösztöne volt ez. Amint megtanult valamit, tovább kellett adnia a következő embernek, aztán az azt követőnek és így tovább. Mikor nem írt, bátorította az írókat, átnyújtva kincseit azoknak, akik meg akarták osztani vele. Theodore Sturgeon akkor élt igazán, mikor magából adhatott - személyesen vagy a papíron, a jövőnek szóló kapszulákon keresztül. Boldog vagyok, hogy része volt ennek a világnak - mert egyike volt a legjobbaknak. Istenem, kezdem hiányolni őt.
N. P.
folyóiratból tallóz: Bánlaki Viktor: Véga vagy reklámújság?, Weinbrenner Rudolf: Képregény igen vagy nem?, Csernai Zoltán: Kinek a legrosszabb üzlet a képregény? és G. Zs.-Czakó Gábor:Eufémia utolsó heteinek hiteles története c. írásainak közlésével; továbbá a Somogyi Néplapból idézi L. L. Jövőnk és az örök emberi c. cikkét (Lőrincz L. László: A hosszú szafari). A Hírünk a világban rovat az osztrák Quarber Merkúr elméleti fanzinből ismertet két magyar vonatkozású kritikát, Nemere István: A neutron akció és Szepes Mária: A vörös oroszlán c. műveiről. A Sci-fi híradó rovat érdekesebb írásai: Simor Pál tudósítása a svédországi sci-fi klubokról, Trethon Judit összeállítása a szovjetunióbeli UFO-észlelésről, valamint beszámolója új nyugati sci-fi filmekről (2010 Űrodisszeia, Philadelphia Experiment, Starman, Supergirl).
megközelítési módjairól, valamint a „titkok tudományáról”. Ez alkalommal osztották ki az 1984-es sci-fi díjakat. Számos műfajban (karcolat, elbeszélés, forgatókönyv, esszé-kritikairodalomelmélet és -történet, grafika, festészetszobrászat, fotó) díjazták a legjobb munkákat. Ezenkívül kiosztották a Príma verbat, a legjobb első könyvért, a legjobb szakfolyóiratnak járó díjat, valamint a Tribuna és a Cronica c. folyóiratok díjait. A tanácskozáson megvitatták a mintegy 54 sci-fi kör tevékenységét, és több eredeti alkotás ösztönzésére hívták fel a figyelmet.
F. J.
1985. április 19. és 21. között negyedízben rendezték meg a PARCON-t (PARdubi-ce CONvention), a sci-fi csehszlovákiai barátainak nagyszabású találkozóját a lóversenyfuttatásáról ismert Pardubice városában. A műfaj neves cseh és szlovák alkotói és teoretikusai mellett külföldi Külföldön az első r omán science fiction vendégek is megjelentek, így Adam antológia franciául jelent meg 1975-ben, Hollanek, a lengyel Fantastyka magazin Vladimír Colin szerkesztésében. A második főszerkesztője és a magyar Hungaroconon idegen nyelvű antológiát, 1984-ben, a is részt vett Erik Simon az NDK-ból.
Cs. Z. Az írószövetség sci-fi munkabizottsága kiadványának legújabb száma - a tudományos-fantasztikus irodalom elmúlt évi hazai és külföldi eseményeihez kapcsolódva - sokrétű elméleti, kritikai és információs anyagot tartalmaz. A nyitóinformáció a WORLD SF világszervezet magyar tagozatának megalakulásáról tudósít, közli a tagok névsorát, a jóváhagyott alapszabályt és a világszervezet vezetőségének tájékoztatóját az 1985. év várható eseményeiről (WORLD SF kongresszus, 1985. május 21-22, Fanano, Olaszország). B. Kluljeva írása a szovjet tudományos-fantasztikus irodalom mai helyzetét elemzi. Sámathy Tamás neves hazai futurológusunkkal, dr. Korán Imrével készített riportot, annak részletét közli a Tájékoztató. Weinbrenner Rudolf terjedelmes és érdekfeszítő beszámolót és kritikai értékelést ad egy nyugati „ufológus”, Ernst Meckelburg Látogatás a jövőből c. könyvéről. Bajomi Lázár Endre egy kevéssé ismert, különös író fantasztikusan érdekfeszítő művéről ad „lektori jelentést” (Raymond Roussel: Impressions d'Afrique). Évekkel ezelőtt nagy sikere volt a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban Karin BoyeKallocain c. művének. A mű tragikusan elhunyt írónőjéről Harald Wieser, a Spiegel szerkesztője írt nekrológnak beillő megemlékezést. A Kritika-rovatban Urbán László-Zsoldos Péter A holtak nem vetnek árnyékot c. művéről, Weinbrenner Rudolf a METAGALAKTIKA 7-ben megjelent tanulmányról ad értékelést (Sam J. Lundwall: Holnap történt). A Hazai SF Sajtószemle rovat főleg a KRITIKA c.
müncheninémet Wilhelm Goldmann gondozta nyelven, Mirceakönyvkiadó Opritá és Herbert W. Franke közreműködésével. Kilenc szerző (Mircea Opritá, Ion Hobana, Vladimír Colin, Constantin Cublesan, Eduárd Jurist, Georgina Viorica Rogoz, Ov. S. Crohmálni-ceanu, Voicu Bugariu és Dorel Dorian) mintegy 17 elbeszélését tartalmazza a Damian Petrescu grafikáival illusztrált kötet. F. J.
A romániai sci-fi körök14. Országos tanácskozását Kolozsváron tartották a múlt év decemberében. A tanácskozáson vitát vezetett Ionés Hobana, neves román író a scifi irodalom az emberiség jövőjének kapcsolatáról; Ioan Albescu a tudományosfantasztikus irodalom fejlődéséről az utóbbi évtizedekben, továbbá a román sci-fi sajátos jegyeiről. Többek között felszólaltak Mircea Opritá és Adrian Rogoz írók. A tanácskozáson egyetemi tanárok, írók tartottak előadásokat a jelenlegi atomfizikai kutatások helyzetéről, a tudományos témák
Természetesen „egyszerű” rajongók alkották a többséget. Kiosztották a Ludvik-díjat is, a múlt évi sci-fi alkotásokért. 1984-ben 13 eredeti cseh és szlovák regény, elbeszéléskötet, ill. antológia jelent meg Csehszlovákiában, ezek közül a Ludvik-díjat a Holnap történt (Stalo se zitra) c. antológia szerkesztője, Ivó Zelezny nyerte el. A fordítások közül Zdenek Volny munkája, A. C. Clarké Találkozás a Rámával c. regényének átültetése bizonyult a legjobbnak. Idén elsőként jutalmazták a legjobb háborúellenes sci-fi elbeszélést is; ezt a díjat A rakétás (Raketyr) c. elbeszéléséért Vladimír Veverka kapta.
D. N. I.
A magyar megjelenéstkövetve a prágai Nase Vojskó Kiadó és a bolgár G. Bahalov könyvkiadó is vállalkozott egy kiváló magyar tudományos-fantasztikus regény kiadására. A szerző Bogáti Péter művének címe: Az utolsó ember, avagy C. Robinson különös története. A regény a Kossuth
90 Hírek Kiadónál jelent meg. A cseh és a bolgár kiadás 1986-ra várható. D N. I.
Portugáliában a l egutóbbi időkig kevés figyelmet fordítottak a hazai tudományosfantasztikus irodalomra. A kiadók szívesebben jelentettek meg már befutott, sikeres külföldi alkotásokat. Hosszú évekig csupán egyetlen szerző képviselte a hazai irodalmat a könyvpiacon, Mario Henrique Leiria, akinek A galaktikus jog esetei című művét 1975-ben adták ki. Áttörés csupán 1982-ben történt, amikor az Editorial Caminho megalapította „A Bűnügyi és Tudományos-Fantasztikus Irodalom Caminho Kiadói Díját”. Ennek köszönhető két fiatal szerző, Joáo Aniceto és Daniel Tércio felfedezése, akiknek Az utak soha nem érnek véget, illetve A kör küldetése című regénye nagy sikert aratott. A Caminho Kiadó egy most induló sorozat keretében újabb művek megjelentetését tervezi. Időközben a Rolim kiadó is megindította „coleccáo fantástico” elnevezésű sorozatát, amelyben azonban a hagyományos fantasztikum körébe tartozó alkotások túlsúlyban vannak a tudományosfantasztikus írásokhoz képest. P. F.
Nebula-díjak Ezeket a díjakat mindig az előző évi könyvtermést figyelembe véve adják ki, tehát 1985-ben 1984-es műveikért Nebuladíjat kapott William Gibson Neuromancer c. regényéért, John VarleyPress Enter c. kisregényéért, Octavia E. Butler Bloodchild c. elbeszéléséért, Gardner Dozois Morning Child c. novellájáért, s különdíjban részesült Betty Ballantine és Ian Ballantine kiadói tevékenységéért. William Gibson egyébként Neuromancer című regényéért elnyerte a Philip K. Dick emlékdíjat is. William Gibson a kanadai Vancouverben él, s ez az első. regénye, melyet Hugó-díjra is jelöltek. Sz. Sz. P.
Angoutème-ben 1974 óta rendezik meg a képregényfesztivált, a főként francia, svájci, belga hódolók a legutóbbi eseménysorozaton már 200 000-en vettek részt. Idén az előadások fő témája „Az álomépítők” volt, két remek kiállítással illusztrálva, az egyiket a tavalyi angoulémei nagydíjas Jean-Claude Méziéres munkásságának, a másikat pedig a képregény sajátos művészetének szentelték. A „kilencedik művészet” a 70-es évek minőségi hullámvölgyéből kikerülve, az új évtizedben végképp megszabadulva az általánosító „gyermekkönyvek” címkétől ami természetesen nem jelenti azt, hogy az apróságoknak nem készül továbbra is elegendő ilyen jellegű mű -, felnőttkorba lépett, mind képi, mind szellemvilágát illetően. A rendkívül változatos témák közül napjainkban is nagy érdeklődés kíséri az ókori tárgyú alkotásokat; kirobbanó siker az újonc vietnami Vink alkotása, ez a szerző finom rajzokkal és csodás színekkel ábrázolja, hogyan éltek ősei, és milyen mítoszok és legendák járták egykor hazájában; a képregényhősök ide-oda röpködnek a térben, ki a 20-as évek Oroszországában, ki a bűvös Keleten, ki a Vadnyugaton, ki a Titanic fedélzetén járja kalandos útját. Mások az időben portyáznak, vagy éppen különleges lényektől hemzsegő, a miénkkel
képest, de szereplése magával ragadta a közönséget, amely ezúttal szívesen megfeledkezett róla, hogy legújabb művei csupán sápadtan tükrözik a szerző eredeti alkotói énjét, már csak azért is, mert Az A-k világával nehezen kikezdhető hírnevet szerzett magának. R. Bloch mesteréről (Lowecraft), munkamódszeréről („Nekem a vége fontosabb, mint az eleje. Tudnom kell, hová akarok eljutni...”), a hírnévről („A siker nem változtatott meg: minden este kiviszem a szemetet”) s azokról a francia írókról diskurált, akiktől tanult valamit (Baudelaire, Maupassant, Jules Verne, Gaston Leroux, s ami meglepő, Jules Romains), s franciás könnyedséggel kurizált közönségének, amivel meg is nyerte meghívói szívét. Az elmaradhatatlan képregény és művelői kiállításukkal hívták fel magukra a figyelmet, a vitákon, a tárgyalásokon, a magánbeszélgetésekben, egyáltalán mindenütt két tárgykör került feltétlenül szőnyegre: a számítógép és a videó... A fődíjakat a Denoël kiadványai nyerték el, többek közt André Ruellan Mémo és René Sussan Les Insolites (A különcök) kapta meg a francia SF nagydíját. Nagy jövőt jósolnak a kiadó új felfedezettjének, Antoine Volodie-nak Jorian Murgrave összehasonlító életrajza című opuszából ítélve.
párhuzamos világokban. új szakasz jellegzetessége: a szerzőkAz a lélekbúvárok díványára fektették a képregény szereplőit, Lewis Caroll máris terápiás kezelés alá vetett hősnője, Alice már nemcsak a Csodaországot járja be, hanem a lidércálmok világával is meg kell birkóznia... Sz. M.
Sz. M.
A Moselle-parti Metzvárosa 1976 óta ad otthont az egyik legtekintélyesebb francia SF fesztiválnak, amelynek programja rendkívül változatos és rugalmas, a hagyományos műfajokon kívül foglalkozik például holográfiával, tömegkommunikációval. 1985-ben május első hetében rendezték meg, két amerikai díszvendéget hívtak, Róbert Blochot (Pszichózis) és a világhírű, nálunk is jól ismert Van Vogtot (több könyve magyarul is megjelent, pl. Az ötös számú vágóhíd). Mindketten találkoztak kollégáikkal és olvasóikkal. A francia tudósító szerint Van Vogt nem mondott túlságosan sok újat régebbi nyilatkozataihoz
André Ruellan (aki az 50-es évektől kezdve legalább három álnéven publikál) 1963-ban Akasztófahumor-díjat kapott Hogyan haljunk meg című kézikönyvéért, az 1985-ös metzi fesztiválon elnyerte a francia SF nagydíját Mémo című kisregényéért, amelynek alapötlete nem éppen eredeti - egy kutatógyógyszerész saját magán próbálja ki az új emlékezetserkentő készítményt -, a megoldásai azonban egyéniek és hatásosak. A szerző, aki mellesleg forgatókönyveket is ír, kitűnően pergő, filmszerű jelenetekben rögzíti a kutató kalandjait, igazi irodalmi vénával, ragyogó stílusban adja elő az eseményeket, s láttatja a hős titkos vágyódásait és lelki sérüléseit. Sz. M.
Hírek 91 Claude Ollier (1922), a francia SF egyik legmarkánsabb és legeredetibb képviselője, nyilatkozatot adott a Magaziné Littéraire munkatársának, a kiváló költőnek és kritikusnak, Bemard Noëlnak. Sajnálatos, hogy nálunk alig ismerik ezt a szerzőt, pedig már 1958-ban elnyerte a fontos irodalmi díjat, a Médicis-t, La Mise én scéne (A rendezés) című könyvével, amelynek azóta még hét folytatása jelent meg. Az első kiugró siker egyértelműen „újregényes” színben tüntette fel, hiszen az irányzat hőskora éppen arra az időre tehető, s a mű valóban magán viseli az akkori divat összes jegyét. Láthattuk, hogy az újregényesek, kimerítvén az ötlet minden változatát, más utakat kerestek vagy magán az irodalmon belül (ld. Butor), vagy más művészeti ágakban (ld. Robbe-Grillet), Ollier azonban ama kevesek közé tartozik, Beckett és N. Sarraute mellett, akik ebből a módszerből ki tudják fejleszteni egyéni stílusukat, s több-kevesebb sikerrel meg tudják fogalmazni korunk szavát, azaz mindannyiunk aggodalmát, amellyel a világ s az ember alakulását követjük. Ollier esetében a dolog annál érdekesebb, mivel a napjainkra jellemző irodalmi válságban, amelynek okai közül itt csak az alkotók időzavar okozta felületességét említjük, ez a szerző évtizedek óta tudatosan építi életművét, balzaci becsvággyal, prousti aprólékossággal. talán bizonyos szempontból az őSmunkássága a francia SF útmutatója lehet: Ollier ugyanis nem azért törekszik más világok felé, mert azokat nem ismerjük és képzeletünk szerint rendezhetjük be őket, hanem azért, mert úgy véli, segítségükkel kiszélesíthetjük tudásunkat a még korántsem kikutatott emberi természetről, lelkületről, vagyis bölcseleti segédeszköznek tekinti a fantasztikumot. Amint ő maga vall erről: a sorozat „három könyve a főhős északafrikai, amerikai kalandjait beszélte el, a negyedik újra összegzi és végérvényesen értelmezi az előzőeket. Gondoltam, a történet így kerek, és ezzel el van intézve. Azután eszembe jutott, mi lenne, ha nagy vonalakban, egészen más síkon újra megírnám. Megpróbálnék összehozni egy másik könyvet, amely egy, még feltáratlan bolygón játszódnék, így lett a sorozat ötödik darabjának a helyszíne az Epszilon. Valaki megérkezik egy teljesen ismeretlen és idegen világba, ahol megpróbálja megkeresni a maga útját, s közben természetesen sok-sok hibát követ el. Könyveimben sokszor adódik olyan helyzet, amelyben a hős az ismeretlennel kerül szembe, így volt ez már aLa Mise en scéne-ben, ott az ismeretlent a hegy, az
Iszlám, a megfoghatatlan képviselte. Itt a feltáratlan bolygó a megfejthetetlen rejtély.” A változatosságot, sokoldalú szemléletmódot, eddig nem használt időjátékot nyújtó új lehetőségen felbuzdulva Ollier még három kötetben tette különös próbák elé hőseit, s csak miután ez megvolt, érezte úgy, hogy nincs több mondanivalója az emberi természetről, azóta nem ír fikciót. Ám így is jelentős mértékben hozzájárult a regény fennmaradásához, megújításához, s ki tudja, talán még akad ötlete, s tovább tud lépni a maga útján, keserédes csemegét nyújtva olvasóinak.
Sz. M.
Az Editorial Letras Cubanaselnevezésű havannai kiadó Radar címmel sorozatot indított, amelyben tudományos-fantasztikus és fantasztikus írásokat jelentet meg. A sorozat 47. kötete a kubai Oscar Hurtado tudományos-fantasztikus prózáját és verseit gyűjti egybe. P. F.
Mrs. Brent és Precious a tanyaház tornácán ültek, mikor a kis Jokey előbújt a pajta mögül, s nesztelen léptekkel hozzájuk osont. Precious, aki lokniban viselte a haját, hétéves volt, és nagyon tiszta,
- Ó, persze, ott van. Jokey, kedves, csak egy pillanatig várj! - s ezzel eltűnt a házban. Mrs. Brent az égre emelte a szemét, és nem szólt semmit.
abbahagyta a hintázást a széken, s nézte a fiút. Mrs. Brent újságot olvasott. Jokey megállt a lépcső aljánál. - Mama! - üvöltötte. Mrs. Brent vadul összerezzent, túlságosan hátradőlt a székével, s göndör fejét beverte a ház deszkaburkolatú falába. - Uramisten, te kis drága, megijesztettél! Jokey vigyorgott. - Lófogú - mondta Precious. - Ha a mamáddal akarsz beszélni - mondta józanul Mrs. Brent -, miért nem mész be a házba? - Ah-h-h! - vetette el undorral az ötletet Jokey. A ház felé fordult. - Mama! - ordította fenyegetően. A konyhából csörömpölés hallatszott, aztán halk léptek. Jokey anyja, Mrs. Purney kijött a házból, s hátrasimított egy hajtincset ijedt szeméből. - Ó, te kis édes - duruzsolta. Odarohant, és letérdelt Jokey mellé. - Talán megütötted magad, kicsikém? Talán... - Adj egy ötcentest! - mondta Jokey. - Talán kérek - szólt közbe Precious. - Hát persze, csillagom - duruzsolta Mrs. Purney. - Megígérem, megkapod. Mihelyt bemegyünk a városba, megkapod. Kettőt is kapsz, ha jó leszel. - Ide vele! - mondta fenyegetően Jokey. - De minek, kincsem? Mit csinálsz itt az ötcentessel? Jokey kinyújtotta a kezét. - Akkor visszatartom a lélegzetemet. Mrs. Purney rémülten ugrott föl. - Jaj, ne, drágám! Kérlek, ne! Hol a táskám? - A könyvszekrény tetején, ahol nem érhetem el - mondta harag nélkül Precious.
- Fúj, de büdös vagy! - mondta Precious. Jokey méltóságteljes pillantást vetett a kislányra. - Mama! - kiáltotta parancsolóan. Mrs. Purney nyomban megjelent, kezében az ötcentessel. Jokey elvette a pénzt, s még ugyanazzal a mozdulattal a kislányra mutatott. - Azt mondta, büdös vagyok. - Igazán! - próbált meg uralkodni magán Mrs. Purney. - Igazán, tisztességes viselkedésre taníthatná a lányát, Mrs. Brent! - A lányomnak éppen elég jó a modora, Mrs. Purney, ha szüksége van rá. Mrs. Purney csodálkozva nézett az asszonyra, s láthatóan úgy vélte, hogy Mrs. Brent kijelentésében nincs semmi (ebben, persze, tévedett), majd a fiához fordult, aki már peckesen a pajta felé tartott. - Vigyázz magadra, Pipikém! - kiáltott utána. Semmiféle választ nem kapott, így zavartan rámosolygott Mrs. Brentre meg a lányára, és visszament a konyhába. - Pipi - mondta tűnődve Precious. - Azt hiszem, tudom, miért hívja így. Emlékszel Gladys kiskutyájára, amelyik mindig bepi... - Precious - mondta Mrs. Brent -, nem kellett volna ilyesmit mondanod Joachimra! - Lehet - felelte tűnődve Precious. - De igazán egy... Mrs. Brent figyelmeztetően pillantott a kis piros szájra. - Precious! - Megcsóválta a fejét. - Kértelek, hogy ne beszélj így! - Apu... - Apu elvágta az ujját a kocsiajtóval. Az más. - Dehogy - javította ki Precious. - Arra az esetre gondolsz, mikor a karámajtónak csak az alját nyitotta ki a sötétben. Mikor megvágta az ujját, az mondta...
Theodore Sturgeon: Tehetség 93 - Nem akarod megnézni az újságomat? Precious fölállt, és kecsesen nyújtózott egyet. - Köszönöm, mami, nem kérem. Bemegyek a pajtába, megnézem, mit csinál Jokey az ötcentessel. - Precious... - Igen, mami. - Semmi. Jól van. Csak ne veszekedj Jokeyval! - Hacsak ő nem veszekszik velem - felelte elbűvölő mosollyal Precious. Precious lábán új, kemény sarkú, bokapántos cipő volt. Csak úgy ragyogott a cipő sárga szoknyácskája alatt. Precious óvatosan haladt az ösvényen, elkerülte az útra belógó, nedves fűszálakat, óvatosan átlépve a pocsolyákat. Jokey nem volt a pajtában. Precious átment a pajtán, élvezettel szívta be a pelyva, száraz széna és trágya meleg, barátságos szagát. A pajta ajtaja mögött volt a disznóól. Jokey annak a kerítésénél állt. Lábánál kis halom zöld alma. Fölkapott egyet, s teljes erejéből a barna kocához vágta. Puff! csattant az alma a koca marján, mire az állat fölhördült: Hrrr! - Hé! - mondta Precious. Puff! Hrrr! Aztán Jokey fölnézett Preciousre, elfintorította az orrát, s fölvett egy újabb almát. Puff! Hrrr!. - Miért csinálod ezt? Puff! Hrrr! - Hallod? A mamám is így hörgött, mikor gyomron vágtam. - Igazán? - Ez most - mutatott föl egy almát Jokey - egy kő. Figyelj! Elhajította az almát. Bumm! Hrrrrrr! Precious elámult. Tágra nyílt szemmel egyet lépett hátrafelé. - Hé, nézd meg, hová lépsz, hülye! Jokey odarohant, megragadta a kislány bal karját, s a kerítésnek lökte. fölsikoltott, dörzsölgetni kezdte a karját, le az akarta Precious kaparni róla a koszt, aztán s a fölháborodása nagyobb volt, mint ijedtsége. Jokey oda sem figyelt rá. - Te meg az a fényes cipőd - morogta. Térdelt, s a földből egymástól vagy nyolchüvelyknyire kiálló két faágat tapogatta. Összetaposhattad volna őket! Precious figyelme ismét az új cipőjére terelődött, s ahogy rápillantott a kemény sarokra, a fénylő bőrre, visszanyerte az önbizalmát. - Mit? A botokkal Jokey elkaparta a laza földet, s egyenként előbukkant az öt parányi, meztelen, vak lény, melyek oda voltak temetve. Alig háromnegyed hüvelyk hosszúak voltak, fonnyadt kis végtagjaik vonaglottak, orrocskájuk mozgott. Mert hangyák is voltak ott. Igen szorgalmas hangyák. - Mik ezek? - Egerek, te hülye - mondta Jokey. - Kisegerek. A pajtában találtam őket. - És hogy kerültek ide? - Én temettem őket ide. - Mióta vannak itt? - Talán négy napja - mondta Jokey, és újra betemette az egereket. - Soká bírják. - A mamád tud ezekről az egerekről? - Nem, és jobb lesz, ha nem is szólsz neki. - Megverne? - Ő? - vigyorodott el hitetlenkedve Jokey. - És apád?
- Azt hiszem, ő szívesen eltángálna. De nem teheti. A mama rohamot kapna. - Mérges lenne apádra? - Ugyan már, hülye. Rohamot kapna. Hadonászik, habzik a szája, meg minden. Összeesik és rángatódzik. - Jokey kuncogott. - De miért? - Szerintem csak így bír a papával. Papa szívesen csinálna velem valamit. De mama nem engedi, így hát azt tehetem, amit akarok. - És mit teszel? - Tehetséges vagyok. Mama mondta. - De mit teszel? - Túlságosan kíváncsi vagy. - Nem is hiszem, hogy bármi érdekeset tudnál csinálni, büdöske. - Hogy én nem tudok? - Jokey képe vörösödni kezdett. - Nem bizony! Csak a szád jár, de nem tudsz semmit. Jokey odament a kislányhoz, és úgy fújt az arcába, ahogyan a vasárnapi mozikban szokott a bozontos szakállú fickó a dinamitrudakhoz kötött, tiszta lelkű cowboy képébe lehelni. - Nem tudok, mi? Precious nem adta meg magát. - Nem bánom, ha olyan ügyes vagy, mutasd meg, mit tudsz csinálni azzal az ötcentessel! Meglepő módon Jokey zavartnak látszott. - Ki fogsz nevetni - mondta. - Nem foglak kinevetni - mondta őszintén a kislány. Egy lépést tett előre, tágra nyitotta a szemét, megrázta aranyló loknijait, és hozzátette: - Igazán nem foglak kinevetni, Jokey... - Hát... - fordult Jokey a disznóól felé. A barna foltos koca a korláthoz dörgölődzött, és csöndesen röfögött. Apró, vörös keretes szemét kegyeskedett a gyerekekre emelni, aztán visszatért a gondolataihoz. Precious a kerítés alsó rúdjánál álltak, és lenéztek a kocaJokey széleséshátára. - Nem mondod el senkinek? - kérdezte Jokey. - Persze hogy nem. - No jó. Ide süss! Láttál már porcelánmalac perselyt? - Persze - mondta Precious. - Mekkorát? - Hát, nekem ekkora van. - Az semmi. - A barátnőmnek, Gladysnek pedig ekkora. - Az is semmi. - És bent a városban - mondta Precious - egy nagy drogériában EKKORÁT láttam - s két kezét egymástól vagy harminchüvelyknyire tartva mutatta. - Az elég nagy - ismerte el Jokey. - Akkor én most mutatok neked valamit. - Határozott hangon rászólt a foltos kocára: - Te most malacpersely vagy! A koca abbahagyta a dörgölődzést. Mozdulatlanul állt. Sörtéi beleolvadtak a bőrébe. Kemény és fényes volt - olyan fényes, mint a kislány kemény, új cipője. Hátának közepén megjelent egy nyílás vagy már korábban is ott volt, Precious nem tudta eldönteni. Jokey előszedte a meleg, izzadtságtól ragacsos ötcentest, és bedobta a nyílásba. A koca belsejéből távoli, tompa, üveges koccanás hallatszott. Mrs. Purney kijött a tornácra, s fáradt sóhajtással ereszkedett le az egyik fonott székre. - Sok velük a gond, igaz? - mondta Mrs. Brent. - Maga nem is tudja - nyögte Mrs. Purney. Mrs. Brent fölvonta a szemöldökét.
94 Theodore Sturgeon: Tehetség - Precious példamutató kislány. A tanítónője mondta. Ezt nem volt könnyű elérni. - Igen, Precious nagyon jó kislány. De az én Joachimom, hogy is mondjam, tehetséges, tudja. És ez nagyon megnehezíti a dolgot. - Miben tehetséges? Mire képes? - Bármire - mondta némi habozás után Mrs. Purney. Mrs. Brent az asszonyra pillantott, látta fáradt, lecsukott szemét, és vállat vont. Rögtön jobban érezte magát. Miért kell az anyáknak mindig bizonygatniuk, hogy az ő gyerekük különb minden más gyereknél? - Az én Preciousem - mondta -, és ezt nem azért mondom, mert az én gyerekem, a korához képest nagyszerűen zongorázik. Már a harmadik évfolyamot végzi, pedig még nincs nyolcéves. - Jokey nem zongorázik - mondta Mrs. Purney, anélkül hogy
kinyitotta volna a szemét. - De biztos vagyok benne, hogy tudna, ha akarna. Mrs. Brent elértette a kijelentésben rejlő dicsekvést, s nem sorolt további példákat. Témát változtatott. - Szerintem nem is olyan nehéz elérni, hogy a gyermek engedelmes és udvarias legyen, ha keményen fogjuk. Nem gondolja? Mrs. Purney végre kinyitotta a szemét, és zavartan nézett Mrs. Brentre. - A legfontosabb, hogy a gyerek szeresse a szüleit. - Persze! - mosolyodott el Mrs. Brent. - De ezek a modern eszmék, hogy a gyermeket akkora szeretettel és szabadsággal kell körülvenni, míg végül valóságos kis zsarnok lesz belőle! Nos, ezzel én nem értek egyet! Természetesen nem Joachimra gondolok - tette hozzá gyorsan. - Ő valóbanaranyos gyermek, de... - Neki meg kell kapnia mindent, amit akar - mormogta különös hangon Mrs. Purney. A hangja szenvedélyes s ugyanakkor begyakorolt volt. - Boldognak kell lennie. - Mennyire szeretheti - mondta komiszul Mrs. Brent, aki eltökélte, hogy most már kicsikar valamiféle reakciót ebből a gyönge, engedékeny asszonyból. És sikerült neki. - Gyűlölöm - mondta Mrs. Purney. Ismét becsukta a szemét, s szinte mosolygott, mintha a szó kimondásától megkönnyebbült volna. Aztán hirtelen kihúzta magát, a szeme kikerekedett, s groteszkül félrehúzta a száját. - Nem gondoltam komolyan - mondta elfojtott hangon. Mrs. Brent lábai elé vetette magát, s szinte könyörgött. - Nem gondoltam komolyan! Meg ne mondja neki! Meg fog büntetni. Kilazítja a ház gerendáit, mikor alszunk. A reggelit kígyóvá-békává változtatja, s a kemenceajtó helyén megint az a nagy, vicsorgó száj fog tátogni. Ne mondja meg neki! Ne mondja meg! Mrs. Brent mélyen megdöbbent, s ugyan nem értett az egészből semmit, de védelmezőén átölelte a másik asszonyt. - Sokféle dolgot tudok csinálni - mondta Jokey. - Bármit meg tudok tenni. - Jé! - bámulta Precious a porcelándisznót. - Most mit fogsz csinálni vele? - Nem tudom. Talán megengedem neki, hogy megint disznó legyen. - Vissza tudod változtatni disznóvá? - Nem kell, te hülye. Magától is disznó lesz. Mihelyt megfeledkezem róla.
Theodore Sturgeon: Tehetség 95 - Mindig így történik? - Nem. Ha ezt a porcelándisznót széttörném, akkor tovább tartana, s a disznó is darabokban lenne, mikor visszaváltozik. Csupa vér meg belsőség - tette hozzá kaján vigyorral. - Egyszer egy borjúval megcsináltam. - Jé! - mondta még mindig kerekre nyílt szemmel Precious. - Ha nagy leszel, megtehetsz majd mindent. - Egen. - Jokey elégedettnek látszott. - De már most is megtehetek mindent, amit csak akarok. - Összevonta a szemöldökét. - Csak néha nem tudom, mit csináljak. - Ha nagy leszel, majd tudni fogod - mondta meggyőződéssel Precious. - Persze. Egy nagy házban fogok lakni a városban, és csak kinézek az ablakon, s az embereket kacsákká meg kígyókká változtatom. Akkora legyeket csinálok, mint egy héja vagy egy ló, és bezavarom őket az iskolákba. Ledöntöm a házakat, és agyoncsapom az embereket. - Hűha, és nem kell majd zongoráznod, meg hallgatnod a vén tanárokat - kezdett lázba jönni Precious a lehetőségektől. - És nem kell... ó! - Mi az? - Az a bogár. Utálom a bogarakat. - Ez csak egy szarvasbogár - mondta fölényesen Jokey. - Ide süss! Mutatok neked valamit. Elővett egy doboz gyufát, s meggyújtott egy szálat. A bogarat megfogta mocskos ujjaival, s az égő gyufát a fejéhez tartotta. Precious figyelmesen nézte, míg a bogár nem mozdult többé. - Az ilyen dolgoktól félek - mondta, mikor Jokey fölállt. - Mert beszari vagy. - Nem vagyok beszari. - De az vagy. Minden lány beszari. - Te meg mocskos vagy és büdös - mondta Precious. nyomban disznóólhozmozdulattal ment, s a vályú mellőlhajította, fölmarkolt egy Jokey maréknyi trágyát.a Lendületes a kislányra úgy, hogy tetőtől talpig bemocskolta a ruháját, s egy nagy, nyirkos, ragacsos csomó jutott a bal oldali, fénylő cipőre is. - Ki a mocskos? Ki a büdös? - kérdezte kárörvendően Jokey. Precious fölemelte a szoknyáját, és undorodva nézett végig magán. Szemébe könnyeket csalt a harag. Zokogva támadt a fiúra. Esetlenül, kislányosan ütötte és ütötte. - Hé! Kit mersz te megütni?! - kiáltotta meglepetten Jokey. Hátrálni kezdett, aztán hirtelen elvigyorodott. - Majd adok én neked - mondta, aztán szó nélkül eltűnt. Precious fuldoklott a dühtől és az undortól, letépett egy marék füvet, s tisztítani kezdte vele a cipőjét. Aztán megpillantott valamit. Odanézett, fölsikoltott és hátrálni kezdett. Egy óriási szarvasbogár volt az, háromszor nagyobb a normálisnál, s feléje tartott. A saroknál egy másik bogár - vagy ugyanaz? - várta. Kemény, fekete, fénylő cipőjével rátaposott a bogárra, de olyan erővel, hogy a lába még fél óra múlva is sajgott tőle. Mire visszaért a házhoz, a férfiak is megjöttek. Mr. Brent került egyet Mr. Purneyvel, hogy megnézze a kerítését. Míg el nem mentek, Jokeyt nem kereste senki. Mrs. Purney rémültnek látszott, s az is látszott rajta, hogy örül, hogy Mrs. Brent előbb távozik, mint hogy Jokey hazajönne vacsorázni. Precious nem mondott semmit bepiszkolt ruhájáról, s az adott körülmények között Mrs. Brent nem akarta faggatni. A kocsiban Mrs. Brent elmondta a férjének, hogy szerinte Jokey az őrületbe kergeti Mrs. Purneyt.
De másnap reggel kis híján ő bolondult meg, mikor Jokey előkerült. Nagyobb részben. Valóban meglepő, hogy a bogárból milyen sok tapadt ahhoz a kemény, fekete cipőhöz, s mikor eljött az ideje, átváltozott azzá, amit Mrs. Brent a kislánya ágya alatt talált.
Gálvölgyi Judit fordítása Tábori Csaba rajzai
§
Galaktikus Horoszkóp 97 BAK december 22. -- január 20. Békésen baktat a BAK be a nyolcvanhatba. Busa kobakját lehajtva tartja az árva. (így vár a GALAKTIKÁRA.) Ha jól kezdett, igyekezhet tovább: tarthat bakot a nagyobb baknak. Közben nem árthat egykét hetykébb és bátrabb bakugrás. Rosszabb bakról jobb bakra ugrálhat a bakon, míg csak felülre kerülve felülhet ő is a bakra. A bakon pedig már vakon végigvághat a vágtató lovakon. De ne bízza el magát mégse, vigyázzon minden bakira, baklövésre; s a békére, mert a háborúban mindig a Bak a baka. Tartsa jól észben, hogy testrésze a térd (vagy a boka), bolygója a Szaturnusz, eleme a föld, s ha vesztire nem lát messzire, csak a fészerig, a Bakot is elfűrészelik.
VÍZÖNTŐ január 21. - február 18. Tíz döntő csatára vár a Vízöntő. Számíthat húszra is, azt is megússza, sőt akár a jég hátán csúszva is révbe jut ebben az évben, mert az ezen csillagzat alatt született magzat még lángelme is lehet néha. Bár látszatra léha, titokban roppant humánus érzelmeket rejteget. Bolygója az Uránusz, eleme a széltől remegő levegő. Sóvár a technikára. Testrésze a tekergő csukló, mely mindent öntevékenyen önt le vékonyan. Ha vizét jól beosztja, biztos a kosztja, s a vezető posztja. Másképpen éppen a pálya apálya lesz a legfőbb akadálya, hiába strapálja macát. Ám leküzdi ezen alaphibát, ha szorgalmasan olvassa a GALAKTIKÁT. Viszont nincs kizárva, hogy a fent említett csatákból csodára várva elveszti mind a tízet, ha nem önt tiszta vizet a pohárba.
HALAK február 19. - március 20. A Halak hal alkata ez évben is változatlan marad: alacsony alak, hallgatag ajak. Csak néhány nagyobb falat felett tátong tágasabbra a száj, ha muszáj. Az idő megszokott medrében halad. A nagy hal az idén is egy falasra megeszi a kis halat. Reméljük, a halhalálozási listákról a GALAKTIKA tábora hallgatólagosan lemarad. Ugyanis a galaktikus halak halszeme egyenest a jövőbe guvad, így semmilyen tétlen vízi dúvad nem marad számukra észrevétlen. A hal - ez rávall - az idén is úszik az emelkedő árral. Bölcsen költse el hát a halpénzét, és ne tegye be gyatra kamatra! Vendégségben üljön a hallban, kerülje a hálót, hol a kerített halpalik könnyen bekapják a csalit. Ivásra ne adja fejét, se tejét, és nejét vegye rá, hogy ritkán rakjon le ikrát. Inkább gyönyörködjenek a sok halhatatlan dalban! Magáról tudja legalább, hogy a testrésze nem iszonyú uszonya, hanem a lába. Közege általában a jó folyó, a tó, a tenger, megannyi illat, íz... vagyis a víz. Kedvelje a langyos vizet! A hidegre esetleg ráfizet, ha viszont a közeg túl heves, akkor az már leves.
KOS március 21. - április 21. A Kos konok, okos fejét leszegve, szarva hegyéig rezegve, míg a patája a homokos földet kapálja, s dobálja az égnek, megy neki az évnek. Mindent, amit ott lel, okkal, ok nélkül öklel. Sok egyén végzi a szarva hegyén, de egy falat falat is gyakran csóvál a feje felett szarvára szúrva, mert csak mások félnek, ő fejjel megy a falnak. Mígnem odaszorulva beletörik a szarva, fejének nyele, mely nem acél, de a cél ezt feledtette vele. Egyszóval a kos kissé
erőszakos. Ilyen volt az apja, akitől gyapja formáját kapta. Ilyen lesz számos árván utána bégető bárány. A Kos szerelme százfokos, síkság, magaslat neki nem akadály, csupa báj barikája után ha koslat. Ám ezt nem nézi sokáig nyájasan a saját nyája sem. Térjen meg aklába, mondja, hogy vaklárma az egész, s fizessen elő a GALAKTIKÁRA. Kevesebb lesz a kára. hiszen idáig számos újságost felöklelt, mielőtt lelt egy személyének méltán kijáró példányt. A Kos kis háborúk hóbortos katonája. Bolygója a Mars. Eleme az eleven égő tűz, testrésze a merészen előre szegezett fajtajellegű fej, ami sokat fáj. Hogy ne legyen kára, vigyázzon minden Oroszlánra, Bikára! Az egyik lecsapja, a másik laposra tapossa. (Bár mondják, a lapos Kos már óvatos.)
BIKA április 22, - május 21. Busa fejét lefele böki a bika. Szervesen hozzánőtt szarva sem rezdül, mialatt néhány falat füvet legelve, s ezzel betelve, tekint előre az elve szerint eleve szeszélyesen veszélyes jövő időre. A Bika kissé borúlátó. Nem vár jót a világtól, s hogy némileg korrigálja ezt a fájó alaphibát, olvassa a GALAKTIKÁT. A Bika nem magas, de nyakas. Testrésze a törzséből merészen előívelő ősanyag: a nyak, mely sohasem keszeg, csak úgy rezeg rajta a dús hús. A Bika buja pillantását érzi az egész gulya, vagyis a család, amelynek legalább az év háromszázhatvanöt napja során igazi apja. Bolygója - lehet bár vén is - maga a Vénusz, eleme az ő örök olthatatlan szomjára váró víz. A telivér deli Bika (fajtája legjobbika) ezért a tengeri utazásokat is kedveli. Ha itt az óra, szívesen száll hajóra, mely esemény a rá ható csillagzatokat serényen figyelembe véve, ez évben júniusban várható. Letéve a hivatalt, Madridban lát egy bikaviadalt és arat diadalt…: önmagán, mert bárminő vagány lehet ő, azért békeszerető, és nem megy ki a goromba porondra. Helyette, kiállva a próbát, elrabolja MissaEurópát. tombolja ki magát a nyáron, mert várja járom! Mindenáron
IKREK május 22. - június 21. A kecses Iker ez évben is sok becses sikert sikerre halmoz, így jutalmazza őt a sok észt meg egyéb értéket számára mértéktelenül megduplázva ontó részeg természet. Kifogyhatatlan ez a készlet, ám a sosem rest Iker mégis mindig elégedetlen, új utat keresve kutat. Méltán hiszi, hogy belőle akad még egy-két példány. Mert folyton küzd és akar, testrésze a tüdő s a kar. Eleme a mindenütt jelenlevő levegő. Bolygója a merészen a Napot fürkésző Merkúr. Az Ikernek ezért jön be az idén megint a szokás szerint kitervelt (idegeinken játszó) találkozása az idegenekkel. Hogy tudja, mi vár az ilyen esetben a jámbor földlakóra, legjobb megoldás, ha már az indulástól kezdve folyvást előfizet a GALAKTIKÁRA. S hogy a példányok kéznél legyenek, az Ikrek kettőt vegyenek! A csillagok az Ikret arra intik, házassággal, mint mindig, ez évben is vigyázzon. Ha túljut a lázon, nehogy ráfázzon! Jobb, ha belátja, hiába várja, úgyse hasonlít rá a párja.
RÁK június 22 - július 22. Bátran néz a Rák ma hátra. Neki arra van előre, s erőre kapva vígan halad. Ma ő a nyerő. Legyen bár férfi, ő is nőies típus: gömbölyded alak, lágy vonalak, elomló sötét haj, s az olló, mely gyakorlati okokra vezetve vissza, mindig ott van a kezekben. A Rák szorgos, nem csalárd, élettere a család, mely öttagú legalább, de lehetne akár
98 Galaktikus Horoszkóp tíz. Eleme a víz, testrésze a gyomor, melynek nedve dönti el, komor vagy vidám a kedve. Bolygója a Hold, mely szintén fogyva és telve megújul újra: ez az életelve. Érzelme tengernyi, benne apály, dagály. Ebben van valami báj. Így lett nevelve, s így nevel ő is további rákokat. Bár okot sem ad rá, megzavarva könnyen jön zavarba. Ha főzik, pirul, akár a Rák. Ilyenkor lesütött szemmel olvassa a GALAKTIKÁT. Vigyázzon! Akár a Hold, változékony az élet. Ellensége a pimasz piaci mérleg! De ha ezt kizárja, s igazi párját megtalálja, még sok öröm várja. Csak hátráljon rája!
OROSZLÁN július 23. - augusztus 22. Csillaga az égen égő felséges aranysörényes Nap. Eleme a nyers erővel parázsló tűz, amely minden csodás gonosz vagy jó hatást felfokoz. Lám, mennyi kitüntető jellel jön már a világra az Oroszlán. Alig áll lábra, látja, nincs mása. Csak ő hivatott az uralkodásra. Ettől lehet néha hiú fiú- vagy gonosz lányoroszlán, de ha végre megérett, kellemesen alakul a jelleme. Heves, de egyenes, és nemes lelkű. Híven bizonygatja ezt, hogy testrésze nem a parancsra termett mancsa, hanem a hívekért égő szíve. Szívét vesse latba, minden pillanatban népét szeresse! Minden bajból kilábol, ha bölcsességét a GALAKTIKÁBÓL meríti! Még jókedvre is deríti. Az övé a nyár, belső tüzet fokozván hevesebb lesz az Oroszlán. Ilyenkor szokása egy kis levegőváltozás. Ám egy hasznos recept: útja során kerülje a kört, vagyis a cirkuszt és a ketrecet. A rab oroszlán harap. Csak a szerelemben tűri meg a virágból barkácsolt rácsot. Szerelme ez évben is szüntelen, különben szíve szorulna.
SZŰZ augusztus 23. - szeptember 22. Félre a misztikát! A statisztikák ez évbenSzűz. is januártól decemberig minden tizenkettedikszerint honfitársunk S bár ég benne tűz, továbbra is az marad. A Szűzben ezért nincs harag. Józan életet él, testrésze a bél, jelleme a ledöngölt föld, melyen két lábon áll és kis lábon él általában. Bolygója a Nap körül jól helyezkedő Merkúr, ki legközelebb kerül a tűzhöz, de maga nem hevül. A Szűz erre az évre se tűz ki nagy célokat, fél okot adni a sors haragjának. Marad hát a gyors, kis, apró üzletek mellett, melyek a szűz kezet, ha kelletlenül is, de jutalmazzák, így áll hozzá a Szűz máshoz is általában. A GALAKTIKÁBA belesve előbb apróhirdetéseket keresne, de ha már ilyen újságot kapott, lassan elolvassa végig a lapot. S mert ilyen a mája, rögtön rossznak találja, de az új számokat már várja. A Szűz nem is olvas: gondosan betűz, mint ahogy egyre rovarokat tűz gombostűhegyre, vagy vágott virágot présel. Rézpénzt is gyűjt, s még hamarabb aranyat. Az idén sok reménye marad, hogy nő a gyűjteménye.
MÉRLEG szeptember 23. - október 23. Bevált elve szerint már előre mérlegelve tekint az előtte álló évre a Mérleg. Sohase téved. Két karja, még ha nem is akarja, gondosan a pontos értéket méri, bár sokszor arra kérik, hogy inkább takarja. Testrésze a vese, ahol nincs mese, egy perc alatt kiválik a salak. Eleme a lebegő porral telt levegő, amelyben minden molekula mérhető. A Mérleg sosem hajt térdet, ez évben is végleg híve marad a függetlenségnek. Ragaszkodik ingadozási jogához, miközben mások minden tettét mérlegre teszi. (Amivel a kiszemelt mérlegelt kedvét veszi) így a Mérleg elől embertársai gyakran kitérnek. Bár bolygója a Vénusz, mellette lebénulsz, sűrűn mérlegre tett kedvese
pedig egy ideig tűr, aztán méregbe gurul. Hogy az év végi mérlegen kedvező legyen az egyenleg, a Mérleg gyakrabban függessze fel magát. Nem árt egy kis mértékletesség az életben, a méretlen percek a Mérlegnek is többet érnek. Egyszer a mérték is kifárad, s pótlás nélkül elfogy az erő. Ezért fizet elő a GALAKTIKÁRA.
SKORPIÓ október 24. - november 22. A szúró tekintet előre tekinget. A Skorpiót csak a tények érdeklik, vagyis a lényeg. A hozzá hasonló lények számára nincsenek más erények. Eleme a hideg, idegnyugtató víz, ám testrésze maga a vészes nemi szerv, és bolygója nem a rébuszokban csevegő Vénusz, hanem a hars, diadalra törő Mars. A Skorpió szívén kéreg, fegyvere a méreg, amellyel halálos pontosan talál is. A Skorpióhoz közel áll a halál, életen-halálon túl kedves helye mégis az álom. Ám mérge itt is sebet ejt az ideálon, fél, hogy hamis, amit igaznak talál ma. Csak a GALAKTIKÁTÓL lesz nyugodt az álma. A Skorpió csak akkor lesz boldog, ha nem kapkodva el a dolgot a tavalyinál több vért ontott, s a beszédes célt elhalkítja a találat. Egy még neki is javára válhat.
NYILAS november 23. - december 21. Ruganyos testtel áll lesben már az év elején a Nyilas. (Ő nem a pajzán szerelemvadász, aki felajzván fegyverét, halálosan pontos telitalálataival szerelmeket szövöget, nem is ő volt a történelmi szégyenfolt nem olyan régen, ő a céltudatos csillagvadász, akit kalandra űz eleme, a tűz.) Testrésze a csípő és a comb. Így nem gond a lövés, és később sem veri a földhöz a zsákmány terhe. Bolygója a Jupiter, de hogy ne legyen kára, igényt tart már a teljes GALAKTIKÁRA. A Nyilas végzetesen önérzetes, és de más ha kell, nyel is, sőt felettébb ügyesen hízeleg, táncol borotvaélen köszörült acélon. Néha túllő a célon, vagy túlfeszíti a húrt. Bár sokat tanult az első baklövések óta. Ez az év hoz majd sok jót a Nyilasnak, sok vastag célpontot. (Egyért kap fél pontot, a másik felet csak, ha átlövi a falat.) Legjobban a roppant égi célokra vágyik. (Ha odalőhet, ez már belőle előleg.) A földön esetleg visszalőnek.
TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS FOLYÓIRAT Megjelenik havonta Főszerkesztő: Sziládi János Főszerkesztő-helyettes: KuczkaKönyvkiadó Péter Kiadja a Móra Ferenc Ifjúsági Felelős kiadó: Sziládi János igazgató Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest XIV., Május 1. út 57-59. Telefon: 212-390. Levélcím: Budapest, Pf. 277. 1392 (85-3508), Szikra Lapnyomda, Budapest Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató Munkatársak: Halmos Ferenc olvasószerkesztő, Zigany Edit tervező. Szentmihályi Szabó Péter főmunkatárs Beszédes Natasa tördelő szerkesztő. Bittó Éva szerkesztőségi titkár
Terjeszti a Magyar Posta Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR). Budapest V., József nádor tér 1. 1900, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a 215-96162 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj fél évre 168 Ft, egy évre 336 Ft. Egyes szám ára 28 Ft. HU ISSN 0133-2430 Kéziratokat és képeket nem őrzünk meg és nem küldünk vissza!
