Cápák a könyvkereskedelemben is vannak, nemcsak a mozivásznon. Meglepődtünk annak idején, amikor hallottuk, hogy az első Metagalaktikát néhány héttel megjelenése után 500 forintért ár\il-ták, hogy vannak Galaktikák és Kozmosz-kötetek ugyanilyen áron a magánantikváriumokban vagy a „vándor" - könyvkereskedőknél. Persze a gyűjtők, ha nem tudták, idejében megvásárolni kedves könyvüket, futnak utána, hiszen szeretnék, ha sorozatuk teljes lenne. Még ma is kapunk leveleket, amelyekben azt kérik, hogy küldjük el nekik a régebbi számokat. Ilyenkor sajnálkozva válaszoljuk, hogy lehetetlent kívánnak, a Kiadó nem foglalkozik könyvterjesztéssel. Annak természetesen nem örülünk, ha olvasóink horribilis áron pótolják gyűjteményük hiányait. Mit lehet tenni? Példány számunk korlátozott, az igényeket szinte lehetetlen előre pontosan felmérni, s az sem biztos, hogy a science fiction kiadványok „terítése" mindig megfelelő. Segíthetne a csere, ha minden gyűjtő megtalálná a megfelelő partnert. De ehhez az kellene, hogy mindenkinek legyenek csere-példányai. Segíthetne az antikvárium, csakhogy a sci-fit ritkán viszik oda, és onnan is gyorsan eltűnik, hogy esetleg a magánkereskedőhöz kerüljön. Reméljük, hogy a Galaktika folyóirattá válása segít a gondokon. Az előfizetők rendesen megkapják, nem kell egyik újságárustól a másikig futkosniuk. Az,esedékes új szám mindig ot.t lesz a postaládában. Ámbár biztosan lesznek, akik az izgalmat jobban kedvelik. . . Egyéb kiadványainknál talán segít az előjegyzés. Most például elkészült a Galaktika, a Metagalaktika és a Kozmosz sorozat teljes bibliográfiája. A gyűjtőknek és kutatóknak nélkülözhetetlen. Megjelentetésén gondolkodunk. Ha az érdeklődés elég nagy, akkor az előjegyzések alapján megfelelő, de kis példányszámban kiadjuk. Vannak más, hasonló terveink is. Naptárak, címlapok, plakátok megjelentetése, kizárólag gyűjtőknek. De ne szaladjunk nagyon előre. Terveinkre egy későbbi számunkban még visszatérünk. A cápák pedig vigyázzanak!..
Roger Zelazny
A Mars ró zsája 5 Gálvölgyi Judit ford.
Alexei Panshin
Hogyan fe dezte föl… 23 Gálvölgyi Judit ford.
MŰHELY
Bogáti Péter Hosi Sinicsi
KÖNYVEKRŐL
Nemere István
Szerda helyi Istvá n: Lukács György és a sci-fi 24 Hargitai Károly: UFO -k a Szovjetu nió felett 25 A ja pán science fiction vilá ga 28 Az e ljátszott tere mtés
33
Elvesztettük barátunkat Erdős György ford.
D. Németh István: Rémtörténetek és némi hu mor 51 D. Németh István: A cseh kispolgár a jövőbe megy 52 Szentmihályi Szabó Péter: Végtelenített mese,misztiku s fa ntázia 53 Szentmihályi Szabó Péter: Science fiction es kala nd: a képregény feltá madá sa 53
Kísérlete k 54
Herbert W. Franke
Balr a v an a halál 58 Weinbrenner Rudolf ford.
Herbert W. Franke
Zárt terület 60 Weinbrenner Rudolf ford.
KÉPZŐMŰVÉSZET
Kiss Horváth Lá szló: Ja schik Álmos 66
D. F. Hannigan
A vén Rutherford doktor 71 Gálvölgyi Judit ford.
Brian W. Aldiss
Ámen és kész 75 Damokos Katalin ford.
FILM, TV, VIDEO
Cleve Cartmill
LEXIKON
49
Kócziá n Já nos: A fa nta sztiku s film há rom arca Kócziá n Já nos: A tű z há borúja 89 Sürgős küldetés 90 Ka sznár Ágnes ford. Antropológia 104
A borító Jaschik Álmos munkája
84
ROGER ZELAZNY
A MARS RÓZSÁJA 1. Éppen egyik Haláltánc-madrigálomat fordítottam a Mars nyelvére az egyik reggel, amikor elfogadtattam. A rádiótelefon röviden fölberregett, s én egyetlen mozdulattal tettem le a ceruzámat, és kapcsoltam be a készüléket. - Mister G. - hangzott föl Morton fiatalos hangja -, az öreg azt mondta, hogy kerítsem elő „azt az átkozott, fölfuvalkodott rímfaragót”, és nyomban küldjem a kabinjába. Minthogy itt csak egy átkozott, fölfuvalkodott rímfaragó van... - Ne mocskolja nagyravágyás hasznos munkádat! szakítottam félbe. Hát végre határoztak a Mars-lakók! Levertem a másfél ujjnyi hamut parázsló cigarettámról, és szippantottam belőle: ez volt az első szippantás, mióta rágyújtottam. Egy egész hónapi várakozás próbált belezsúfolódni ebbe a pillanatba, de nem teljesen sikerült neki. Féltem megtenni azt a negyvenlábnyi utat, és hallani Emorytól azt, amit tudtam, hogy mondani fog; és ez az érzés háttérbe szorította a másikat. Így hát befejeztem a versszak fordítását, mielőtt fölálltam volna. Az út csupán egy percig tartott Emory ajtajáig. Kétszer kopogtam, és éppen akkor nyitottam be, amikor fölmordult: - Bújjon be! - Hívatott? - És gyorsan leültem, hogy ne kelljen hellyel kínálnia. - Gyorsan ideért. Futott?
Néztem elégedetlen, atyai arcát. A kis kerek szeplőket világos szeme alatt, ritkuló haját, ír orrát: hallgattam mindenki másénál egy decibellel erősebb hangját... Hamlet Claudiushoz: „Dolgoztam.” - Hah! - mordult föl. - Ugyan már. Még senki sem látta, hogy valaha is ilyesmit tett volna. Vállat vontam, és fölálltam. - Ha ezért hívatott... - Üljön le! Fölállt. Megkerülte az íróasztalát. Fölém hajolt, és dühösen lenézett rám. (Nehéz dolog, még akkor is, ha alacsony széken ülök.) - Kétségtelenül maga a legellentmondásosabb fickó, akivel valaha is dolgom akadt! - bömbölte, mint egy sebesült bölény. - Miért nem viselkedik legalább néha úgy, mint egy emberi lény, miért nem lep meg minket néha? Elismerem, hogy okos, talán zseni, de a pokolba is! - Mindkét kezét az ég felé emelte, és visszament a székéhez. - Betty végre rábeszélte őket, hogy beengedjék. - A hangja ismét normálisan csengett. - Ma délután fogadják. Ebéd után üljön bele az egyik siklóba, és menjen oda. - Oké - mondtam. - Hát ennyi. Bólintottam, és fölálltam. A kezem már a kilincsen volt, amikor újra megszólalt:
6 Roger Zelazny: A Mars rózsája - Nem szükséges mondanom, hogy ez milyen fontos. Ne bánjon velük úgy, ahogyan velünk. Becsuktam magam mögött az ajtót. Nem emlékszem, hogy mit ebédeltem. Ideges voltam, de tudtam, hogy nem fogom elhibázni. Bostoni kiadóim valami Mars-idillt vártak vagy legalábbis valami Saint-Exupéryhangulatú írást az űrrepülésről. A Nemzeti Tudományos Társaság teljes beszámolót óhajtott a Mars Birodalom fölemelkedéséről és bukásáról. Mindkettő elégedett lesz. Tudtam. Ezért irigy rám mindenki, ezért gyűlölnek. Mert nekem mindig sikerül, és mindig jobban sikerül, mint bárki másnak. Bekaptam az utolsó falatot, és elindultam a garázs felé. Kivittem egy siklót, és elindultam Tirellian felé. Vas-oxidos, forró homok ostromolta a kocsit. Bebújt a sálam alá, végigpergett autószemüvegemen. A sikló - amely egyre dülöngélt és fújtatott, mint az a kis szamár, amelynek a hátán átkeltem a Himaláján egyenletesen dobált. Tirellian hegyei különös szögben közeledtek hozzám. Egyszeriben az út emelkedni kezdett, és sebességet kellett váltanom, hogy elhallgattassam a bömbölő motort. Ez nem olyan, mint a Góbi, sem mint a nagy délnyugati sivatag, merengtem. Csak vörös és halott... még egy kaktusz sem nő sehol. Elértem a hegygerincet, de nagyobb port vertem, semhogy láthattam volna, mi van előttem. De nem számított, hiszen fejből tudtam az utat. Lefelé és balra tartottam, megfelelő sebességgel. Föltámadt a szél, szilárd útra értem, és a homok elült. Úgy éreztem magam, mint Odüsszeusz a vadak között: gondolatban verses köszöntőmet fogalmaztam, és fölkészültem Dante poklának látványára. Megpillantottam a sziklapagodát, megérkeztem. Betty már integetett, amikor fékeztem, aztán leugrott. - Üdv! - lihegtem, letekertem a sálamat, és kiráztam belőle vagy egy kiló homokot. - Szóval hová megyek és kivel találkozom? Betty engedélyezett magának egy kurta, németes kuncogást - nem rosszindulatból, csak mert „szóval”-lal kezdtem a mondatot -, és beszélni kezdett. (Betty elsőrangú nyelvész, ezért mindig örömöt okoz neki a népies beszéd!) Mindig nagyra becsültem pontos, információban gazdag beszédét. Annyi udvarias társasági dumát hallottam már, hogy az életem végéig elegem volt belőle. Néztem csokoládébarna szemét, tökéletes fogsorát, lesimított, napszítta haját (gyűlölöm a szőkéket!), és úgy éreztem, hogy ez a nő szerelmes belém. - Mr. Gallinger, a Matriarcha odabent várja, hogy megismerkedjék magával. Engedélyezi, hogy tanulmányozza a Templom följegyzéseit. - Elhallgatott, hogy végigsimítsa a haját, zavart volt. Talán a tekintetem hozta zavarba? - Ezek vallásos dokumentumok s egyben az egyetlen följegyzett történelmük - folytatta -, olyasmi, mint a Mahábhárata. A Matriarcha elvárja, hogy betartson bizonyos szertartásokat, például hogy ismételje a szent szavakat, amikor lapoz - majd
ő megtanítja magát az eljárásra. Gyorsan és többször bólintottam. - Remek, menjünk be. - Huh! - habozott Betty. - Ne feledkezzen meg az udvariasság és rang náluk hagyományos, tizenegy formájáról! Ők meglehetősen komolyan veszik a formalitásokat. És ne kezdjen vitatkozni velük a nemek egyenjogúságáról... - Ismerem a tabuikat! - szakítottam félbe. - Ne aggódjon! Eleget éltem a Keleten, hiszen tudja. Lesütötte a szemét, és megragadta a kezemet. Majdnem elugrottam. - Jobban fog tetszeni nekik, ha úgy lépünk be, hogy én vezetem magát. Lenyeltem az ajkamra toluló megjegyzést, és követtem, mint Sámson Gázában. A benti látvány furcsa összhangban volt legutóbbi gondolatommal. A Matriarcha lakosztálya ahhoz hasonlított, amilyennek az izraeli törzsek sátrainak belsejét képzeltem. Csak kicsit absztrakt változatban, mert a csúcsos sátortető festett téglából épült, és állatbőr alakok díszítették. A Matriarcha, M'Cwyie alacsony, ősz hajú, ötvenes nő volt, olyan öltözékben, akár egy cigánykirálynő. A szivárvány minden színében pompázó, rengeteg szoknyájával olyan volt, mint egy fölfordított bóléstál egy párna tetején. Üdvözlő szavaimat hallgatva úgy mustrált, mint a bagoly a nyulat. Éjfekete szeme kikerekedett a csodálkozástól, mikor megállapította, hogy a kiejtésem tökéletes. Betty magnója, amit magával vitt beszélgetéseire, megtette a magáét, s birtokomban volt az első két expedíció hangos nyelvi anyaga is. Meg aztán pokolian ügyes vagyok, ha a helyes kiejtés elsajátításáról van szó. - Te vagy a költő? - Igen - feleltem. - Mondd el, kérlek, valamelyik versedet! - Sajnálom, de igen komoly fordítói munka kellene ahhoz, hogy az önök nyelvén megszólaljanak a verseim, és én még nem tudom elég jól az önök nyelvét. - Valóban? - De nyelvgyakorlásként, no meg kedvtelésből készítettem néhány ilyen fordítást - folytattam. - Megtisztelve erezném magamat, ha hozhatnék egyet-kettőt egy alkalommal, amikor ide jövök. - Igen. Tegye azt. Egy nulla a javamra! A Matriarcha Bettyhez fordult. - Most elmehetsz. Betty elmotyogta a búcsúszavakat, furcsa pillantást vetett rám, és elment. Nyilván arra számított, hogy maradhat és „segíthet” nekem. Ő is szeretett volna részesülni a dicsőségből, mint a többiek. De ennek a Trójának én voltam a Schliemannja, s a Társaságnak szóló jelentésen ezért csak egy név lesz. M'Cwyie fölállt, de úgy is alig volt magasabb, mint ülve. Igaz, én meg olyan vagyok, mint egy nyárfa októberben: vékony, fölül élénkvörös, és magasabb mindenkinél.
Roger Zelazny: A Mars rózsája 7 - A följegyzéseink igen-igen régiek - kezdte. - Betty szerint a ti nyelveteken úgy mondják, évezredesek. Elismerően bólintottam. - Alig várom, hogy láthassam őket. - Nincsenek itt. El kell mennünk a Templomba, a följegyzéseket tilos kihozni onnan. Hirtelen megrémültem. - De lemásolhatom őket? - Igen. Látom, hogy tiszteled őket, másként nem lenne ilyen nagy benned a vágyakozás. - Nagyszerű. Elmosolyodott. Megkérdeztem, hogy min mulat. - A szent nyelvet nem olyan könnyű megtanulnia egy idegennek. Nyomban megértettem. Az első expedícióból senki sem jutott el idáig. Nem tudhattam, hogy két nyelvük van: egy klasszikus meg egy köznapi. A prakritjukat már valamicskét beszéltem, most meg kellett tanulnom a szanszkritjukat is. - A fene egye meg! - Mit mondasz? - Nem lefordítható, M'Cwyie. De képzelje el, hogy lóhalálban kell megtanulnia a szent nyelvet, és akkor el tudja képzelni az érzéseimet is. Ismét elmosolyodott, és utasított, hogy vegyem le a cipőmet. Átvezetett egy benyílón... ... egy bizánci pompájú terembe! Földi ember még sohasem járt itt, másként tudtam volna róla. Carter, az első expedíció nyelvésze - Mary Allen segítségével - megtanulta azt a szókincset és nyelvtant, amit immár én is tudtam, amikor még ott ültem törökülésben az előcsarnokban. Ennek a létezéséről nem tudtunk. Mohó tekintettel néztem körül. A terem egy végtelenül kifinomult esztétikai rendszerről tanúskodott. Fölül kell bírálnunk mindazt, amit eddig a Mars kultúrájáról gondoltunk. A mennyezet konzolos és boltíves volt, az oldalsó oszlopokat faragások díszítették. S az egész terem hatalmas volt. Fényűző. Az ütött-kopott külső alapján ezt nem is gyaníthattuk. Előrehajoltam, hogy jobban szemügyre vegyem a finom, aranyozott faragást a szertartásasztalon. M'Cwyie-nek láthatóan tetszett az érdeklődésem, de azért még nem szívesen ültem volna le vele pókerezni. Az asztal tele volt könyvekkel. Lábujjammal megérintettem a padló egyik mozaikkövét. - Az egész városuk ebben az egyetlen épületben van? - Igen, mélyen benyúlik a hegyek alá. - Értem - mondtam, bár semmit sem értettem. Arra azonban még nem kérhettem meg, hogy kalauzoljon körbe. Az asztal mellett álló kis székhez ment. - Hát volna kedved megbarátkozni a szent nyelvvel? Tekintetemmel rögzíteni próbáltam a terem képét, de tudtam, hogy előbb-utóbb fényképezőgépet kell hoznom ide. Alig tudtam levenni a szemem egy szobrocskáról, de határozottan bólintottam.
- Igen, tanítson. Leültem. A következő három hétben betűbogárkák nyüzsögtek a szemhéjam mögött, valahányszor aludni próbáltam. Az égbolt türkizén betűk jelentek meg, valahányszor fölpillantottam. Munka közben bögreszámra ittam a kávét, a kávészünetekben meg a benzedrines pezsgőt. M'Cwyie két óra hosszat tanított minden reggel, s néha két óra hosszat esténként is. Ezenkívül napi tizennégy órát dolgoztam egyedül, mihelyt eleget tudtam ahhoz, hogy egyedül is boldoguljak. És éjszakánként az időlift visszavitt a legalsó emeletekre... Újra hatéves voltam, hébert, görögöt, latint és arámit tanultam. Tízéves voltam, az Iliász lapjait forgattam. Amikor apám éppen nem a pokol kénköves tüzéről prédikált, arra tanított, hogy ismerjem meg az Igét, méghozzá eredetiben. Uram! Hogy mennyi eredeti és mennyi ige volt! Mikor tizenkét éves voltam, kezdtem rámutatni az apró különbségekre a között, amit ő prédikált, meg a között, amit én olvastam. Válaszának fundamentalista ereje véget vetett minden további vitának. Rosszabb volt a verésnél. Attól kezdve befogtam a számat, és megtanultam tisztelni az Ótestamentum költészetét. - Uram, sajnálom! Apa - uram - sajnálom! - Nem lehet! Ez nem lehet... Azon a napon, amikor a fiú befejezte az iskolát kitüntetéssel franciából, németből, spanyolból és latinból -, Gallinger papa közölte tizennégy éves, hat láb magas, madárijesztő-fiával, hogy az az óhaja, hogy a fiú papi pályára lépjen. Emlékszem a fiú kitérő válaszára is. - Uram - mondta -, szeretnék vagy egy évig önállóan tanulni, aztán teológiai előkészítőre menni valamelyik szabad művészeti egyetemre. Kissé fiatalnak érzem magam ahhoz, hogy most rögtön belépjek a szemináriumba. Mire Isten hangja: „De te nyelveket beszélsz, fiam. Hirdetni tudod az Evangéliumot Bábel valamennyi országában. Azért születtél, hogy hittérítő légy. Azt mondod, fiatal vagy, de az idő elszáll, mint a szél. Kezdd korán, és tovább szolgálhatsz.” Ez újabb és újabb terheket jelentett. Nem tudom fölidézni apám arcát, sohasem tudom. Talán azért, mert annak idején mindig féltem ránézni. És évekkel később, mikor már halott volt, és ott feküdt kiterítve, feketén, csokrok között, a gyülekezet zokogó tagjai között, imák, vöröslő arcok, zsebkendők, vállveregető, ünnepélyes arcú jóakarók között... ránéztem, és nem ismertem meg. Kilenc hónappal a születésem előtt találkoztunk, ez az idegen meg én. Szilárd, igényes volt, olyan, aki megveti mindenki másnak a gyöngéit, de sohasem kegyetlen. Ugyanakkor ő pótolta az anyámat is. Meg a testvéreimet. Nyilván csak azért nézte el a három évemet a St. John iskolában, mert a névből ítélt, s nem tudta, hogy az iskola milyen vidám és liberális intézmény.
8 Roger Zelazny: A Mars rózsája De sohasem ismertem, és a katafalkon fekvő ember immár semmit sem követelt; immár szabad voltam, nem kellett hirdetnem az Igét. De ekkor már akartam, csak másként. Hirdetni akartam az Igét, amit sohasem tudtam kimondani, amíg ő élt. Ősszel nem mentem vissza az iskolába. Egy kis örökség várt rám, meg némi bonyodalom, amíg megkaptam, mert még nem töltöttem be a tizennyolcadik évemet. De elrendeztem a dolgot. Végül Greenwich Village-ben telepedtem le. Az új címemet nem adtam meg apám egyetlen jó szándékú hívének sem, s azzal töltöttem a napjaimat, hogy verseket írtam, és japánt meg hindusztánit tanultam. Vörös szakállat növesztettem, rövid kávékat ittam, és megtanultam sakkozni. Ki akartam próbálni a megváltás néhány más útját is. Aztán két évet töltöttem Indiában, a Béke-hadtest kötelékében, ami megfosztott buddhista hitemtől, és a Krishna fuvolái megírására ihletett, ami viszont meghozta a Pulitzer-díjat. Aztán Amerikában doktoráltam, nyelvészeti kutatásokat végeztem, újabb díjakat nyertem. Aztán egy napon egy hajó ment a Marsra. Az ÚjMexikóban leszálló hajó egy új nyelvet hozott magával. Ez a nyelv fantasztikus volt, egzotikus és esztétikailag lenyűgöző. Megtanultam róla mindent, és megírtam a könyvemet. Új körökben lettem híres. - Menjen, Gallinger! Merítse meg a vödrét a kútban, és hozzon nekünk egy kortyot a Marsból! Menjen, ismerjen meg egy másik világot, de maradjon tartózkodó, érintse gyöngéden, mint Audén, és nyújtsa át nekünk annak a világnak a lelkét jambusokban. És eljöttem ebbe a világba, ahol a nap egy oxidálódott rézpénz, a szél korbács, ahol két hold kergeti egymást, s ahol a forró homok poklától már akkor viszket a bőröd, ha csak ránézel. Odahagytam ideiglenes szállásomat, kiléptem egy ajtón. A sivatag végeláthatatlan, narancsszínű szőnyegként terült el, eltakarva az alatta húzódó évszázadok hulladékát. „Rettenthetetlen én, az idegen - Ezt az országot én teremtettem!” Fölnevettem. Már a kezemben volt a szent nyelv farkincája - avagy a gyökere, ha pontos akarok lenni. A szent nyelv nem is különbözött annyira a köznapitól, mint első látásra hittem. S már eleget tudtam a köznapi nyelvből ahhoz, hogy átsegítsen a szent nyelv homályosabb részein. Biztosan tudtam a nyelvtant és a rendhagyó igék nagyobb részét; szókincsem napról napra nőtt, mint a tulipán, készen arra, hogy rövidesen szirmot bontson. A szár mindig nőtt, valahányszor lejátszottam a szalagokat. Eljött az ideje, hogy próbára tegyem a tudásomat, hogy fölhasználjam a tanultakat. Szándékosan nem nyúltam a jelentősebb szövegekhez mindaddig, amíg nem tudtam mit kezdeni velük. Kisebb kommentárokat, verseket, történeti
tárgyú írásokat olvastam. És egyvalami igen nagy hatással volt rám mindabban, amit olvastam. Konkrét dolgokról szóltak: szikláról, homokról, vízről, szélről; s az ezekben az elemi szimbólumokban rejlő hangnem szenvedélyesen pesszimista volt. Ez bizonyos buddhista szövegekre emlékeztetett, ám - fölidézett emlékeim fényében - még inkább az Ótestamentum egyes részeire. Leginkább a Prédikátor Könyvére. Hát akkor legyen az. Az érzelem és a szókincs annyira hasonló, hogy kiváló gyakorlás lesz. Mint Poe-t franciára fordítani. Sohasem szegődöm Malann Útjának követőjévé, de megmutatom nekik, hogy egykor egy földi ember is ugyanúgy gondolkodott, ugyanúgy érzett. Fölkattintottam íróasztali lámpámat, kikerestem a könyvet. Felette nagy hiábavalóság, azt mondja a prédikátor; felette nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság! Micsoda haszna van az embernek... Előrehaladásom láthatólag meglepte M'Cwyie-t. Úgy nézett rám az asztal fölött, mint Sartre Otherja. Végigfutottam egy fejezeten Locar könyvéből. Nem néztem föl, de éreztem, hogy az asszony tekintete milyen szoros hálót fon fejem, vállam, gyorsan mozgó kezem köré. Lapoztam. Vajon hálófonás közben mérlegelte a zsákmány súlyát? És mi célból? A könyvek sehol sem említették, hogy halászok éltek volna a Marson. Kivált nem emberhalászok. A könyvek azt mondják, hogy egy Malann nevű isten köpött egyet, vagy más gusztustalan dolgot cselekedett (attól függően, hogy melyik változatot olvasod), s ebből létrejött az élet mint a szervetlen anyag betegsége. Azt mondják, hogy a mozgás a legelső törvénye, a legeslegelső törvénye, és hogy a tánc az egyetlen törvényes válasz a szervetlenre... hogy a tánc minősége annak megigazulása -... lása... és a szerelem a szerves anyag betegsége - Vagy a szervetlené? Megráztam a fejemet. Kis híján elaludtam. - M'narra. Fölálltam, nyújtózkodtam. A Matriarcha mohó tekintettel nézett. Amikor a szemébe próbáltam nézni, elfordította a tekintetét. - Elfáradtam. Szeretnék egy kicsit pihenni. Nem sokat aludtam a múlt éjjel. M'Cwyie bólintott. Már megtanulta tőlem, hogy a Földön ez helyeslést jelent. - Akarsz pihenni, akarod teljességében látni Locar tanának világosságát? - Tessék? - Akarod látni Locar egyik táncát? - Ó! - Ezeknek a nyakatekert fogalmazása rosszabb, mint a koreaiaké. - Igen. Persze. Bármikor szívesen megnézném. Aztán így folytattam: - Közben szeretném megtudni, hogy szabad-e egyszer néhány fényképet készítenem. - Most van itt az ideje. Ülj le! Pihenj! Hívom a zenészeket. Kisietett egy ajtón, amelyen én soha nem léptem még át.
Roger Zelazny: A Mars rózsája 9
Szóval a tánc a művészet legfelsőbb foka Locar szerint nem is szólva Havelock Ellisről -, s most meg fogom látni, hogy évszázadokkal ezelőtt élt filozófusuk szerint hogyan kell ezt a művészetet művelni. Megdörzsöltem a szememet, és néhány guggolást végeztem. Fejemben lüktetni kezdett a vér, mélyeket lélegeztem. Éppen előrehajolgattam, amikor az ajtónál mozgás támadt. A M'Cwyie-vel belépő trió tagjai azt hihették, hogy valamit leejtettem, és azt keresem. Halványan mosolyogva álltam föl, s az arcom nemcsak az erőlködéstől volt piros. Nem hittem, hogy ilyen gyorsak lesznek. Ismét Havelock Ellis jutott az eszembe, aki annyira népszerű lehetett volna itt. A kis vörös hajú baba, akinek szárija olyan áttetsző volt, mint a Mars égboltja, csodálkozva nézett föl rám - akár a gyermek a magas rúdon lengő, színes zászlóra. - Hello! - mondtam, vagy valami hasonlót. Mielőtt válaszolt volna, meghajolt. Nyilván megnőtt a rangom. - Táncolni fogok - mondta a vörös seb halovány alabástromarcán. Szemét, melynek színe megegyezett ruhája meg az álom színével, elfordította rólam. A szoba közepére siklott. Ott megállt, mint egy etruszk fríz egyik alakja, és vagy meditált, vagy a padló mintáját nézte. Talán a mozaiknak szimbolikus jelentése volt? Megnéztem. Ha volt is, én nem értettem meg; csinos lenne a fürdőszobában vagy a teraszon, de semmi több. A másik kettő kifestett, vén tyúk volt, akár M'Cwyie. Az egyik leült a földre, egy samiszenhez hasonló, háromhúros hangszerrel. A másiknál egy egyszerű fatuskó és két dobverő volt. M'Cwyie sem a székére ült, hanem a földre. Követtem a példáját. A samiszenjátékos még hangolt, hát M'Cwyie-hez hajoltam. - Mi a táncosnő neve? - Braxa - mondta, de nem nézett rám, és lassan fölemelte a balját, ami azt jelentette, hogy igen, rajta, kezdhetjük. A húros micsoda lüktetett, mint a fogfájás, a tuskóból pedig előpattant mindazoknak az óráknak a ketyegő szelleme, amelyeket itt sohasem találtak föl. Braxa mozdulatlanul állt, mindkét kezével eltakarta az arcát, két könyöke magasan, széttárva. A zene perzselt, akár a tűz. Reccs, brrr, ssssi... Braxa nem mozdult. A sziszegés szelídült, a zene lassult. Most már csobogott, mint a víz, a világ legnagyobb kincse, amint zöldesen bugyborékol a mohos sziklákon. Braxa még mindig nem mozdult. Csúsztatott futamok. Szünet. Aztán - olyan finoman, hogy először magam sem voltam biztos benne - megrezdültek a szelek. Lágyan, puhán, sóhajtva és akadozva, bizonytalanul. Szünet, sóhaj, aztán ismét az első motívum, csak hangosabban.
10 Roger Zelazny: A Mars rózsája Belefáradt volna a szemem az olvasásba, vagy Braxa valóban reszketett egész testében, tetőtől talpig? Reszketett. Alig észrevehetően hajladozni kezdett. Egy parányit jobbra, aztán balra. Ujjai szétnyíltak, mint a virágszirmok, és láttam, hogy a szeme csukva. Most kinyílt a szeme, de távoli és üveges volt a tekintete, átnézett rajtam és a falakon. Hajladozása erőteljesebbé vált a zene ütemére. A szél most befelé áradt a sivatagból, úgy ostromolta Tirelliant, mint hullámok a sziklát. Braxa ujjai úgy mozogtak, mint az apró széllökések. Lassan lehulló karjai ellentétes mozgást végeztek. Ez már a vihar. Braxa karjai most már együtt mozogtak testének többi részével, ám most a válla írt le nyolcasokat. A szél! A szél, én mondom. Ó vad, titokzatos! Ó SaintJohn Perse múzsája! A ciklon ott tombolt nyugodt középpontja, Braxa szeme körül. A lány hátravetette a fejét, de tudtam, hogy nem látja a mennyezetet tekintete, mely passzív, mint Buddha vagy a változatlan égbolt. Talán csak a két hold akasztotta meg ennek a tekintetnek vándorlását az elhagyatott türkiz elementáris Nirvánájában. Évekkel ezelőtt láttam Indiában a devadaszikat, az utcai táncosnőket, amint színes hálójukkal magukhoz vonzották a hímeket. De Braxa több volt ennél: ramadzsani, azaz Ráma rajongója, Visnu azon megtestesüléséé, aki megajándékozta az embereket a tánccal; szent táncosnő. A ketyegés most végtelenül egyhangú volt; a síró húrok a nap szúrós sugarait idézték, melyekből a szél kilopja a meleget; a kék egyszerre volt Szaravaszti, Mária és egy Laura nevű lány. Valahonnan szitárszót hallottam, néztem ezt az életre kelt szobrot, és isteni sugallat áramlott belém. Újra én voltam a hasist szívó Rimbaud, az ópiumtól részeg Baudelaire, Poe, De Quincy, Wilde, Mallarmé és Aleister Crowley. Egy múló pillanatra én voltam az apám, ahogyan ott áll sötét szószékén még sötétebb ruhájában, s a himnuszok meg az orgona zengése beleolvadnak a ragyogó szélbe. Braxa most olyan volt, mint a pörgő szélkakas, a levegőben lebegő, tollas kereszt, a földdel párhuzamosan libegő, pompásan fölöltöztetett próbababa. A válla most meztelen volt, s jobb keble úgy mozgott föl és le, mint a hold az égen, vörös bimbója hol megjelent, hol eltűnt a ruha redőiben. A zene olyan formális volt, mint Jób vitája Istennel. Braxa tánca volt Isten válasza. A zene lassult, csöndesedett, s Braxa mozgása követte. A ruhája, mintha csak élne, magától felöltötte eredeti, józanabb formáját. A lány egyre lejjebb ereszkedett, le a földre. Feje a térdére csuklott. Nem mozdult. Csönd volt. A vállamba sajduló fájdalomból jöttem rá, hogy milyen feszülten figyeltem. A hónaljam izzadt. A két oldalamon csörgött az izzadság. Mit kell ilyenkor tenni? Tapsolni? M'Cwyie-re sandítottam. Az asszony fölemelte a jobb kezét.
Mintha a mozdulatnak telepatikus hatása lett volna, a lány egész testében megborzongott, és fölállt. A zenészek is fölálltak. M'Cwyie szintén. Föltápászkodtam, a bal lábam görcsölt, és ostobán motyogtam: „Gyönyörű volt.” Válaszul a „köszönöm” három különböző változata hangzott el a szent nyelven. Színek villantak, aztán ismét kettesben voltam M'Cwyievel. - Ez volt a száztizenhetedik Locar kétezerkétszázhuszonnégy táncából. Lepillantottam az asszonyra. - Nem tudom, igaza volt-e Locarnak, de pompás választ adott a szervetlennek. M'Cwyie mosolygott. - A te világod táncai is ilyenek? - Némelyik hasonlít ehhez. Eszembe is jutottak, miközben Braxát néztem, de senkit sem láttam még úgy táncolni, mint őt. - Braxa kitűnő - mondta M'Cwyie. - Tudja az összes táncot. S az arcán ismét föltűnt az a kifejezés, ami már korábban is nyugtalanított... De már el is múlt. - Várnak a teendőim. - Odament az asztalhoz, és becsukta a könyveket. - M'narra. - Ég áldja! - bújtam a cipőmbe. - Ég áldjon, Gallinger! Kimentem a kapun, beszálltam a siklómba, s az estéből beleszáguldottam az éjszakába, miközben a sivatag összezárta a hátam mögött szárnyait.
2. Éppen becsuktam az ajtót Betty mögött egy rövid nyelvtanóra után, mikor hangokat hallottam az előcsarnokban. A szellőzőnyílás kissé nyitva volt, hát álltam, és füleltem. Morton zaftos hangja: „Tudod, mi történt? A napokban köszönt nekem.” „Hmmm!” - tört ki Emory elefánttüdejéből. - „Vagy összetévesztett valakivel, vagy az útjában álltál, és azt akarta, hogy állj odébb.” „Valószínűleg nem ismert meg. Azt hiszem, egyáltalán nem alszik, amióta megkapta játékszerül ezt a nyelvet. A múlt héten éjszakai ügyeletes voltam, és minden éjjel, amikor elmentem az ajtaja előtt 3-kor, kopogott az írógépe. És 5-kor, amikor letettem a szolgálatot, még mindig dolgozott.” „A fickó valóban keményen dolgozik - ismerte el kelletlenül Emory. - Azt hiszem, szed is valami doppingszert, hogy ne aludjon el. Mostanában egészen üveges a tekintete. Bár az is lehet, hogy egy költőnél ez így szokás.” Betty is ott volt, mert ekkor közbeszólt: „Bármit is gondoljatok róla, nekem legalább egy évembe fog telni, amíg megtanulom, amit ő három hét alatt. Pedig én csak nyelvész vagyok, nem költő.”
Roger Zelazny: A Mars rózsája 11
Morton bizonyára hódolója volt Betty dús bájainak, másként nem tette volna le a fegyvert, s nem mondja, amit mondott. „Az egyetemen modern költészetet is tanultam - kezdte. Hat költőt tanultunk: Yeatst, Poundot, Eliotot, Crane-t, Stevenst és Gallingert, és a szemeszter utolsó napján, amikor a profnak szónokolni támadt kedve, ezt mondta: Ez a hat név minden évszázadra rá van írva, és a kritika meg a poklok minden kapui sem győzedelmeskedhetnek fölöttük.” „Jómagam úgy vélem - folytatta -, hogy a Krishna fuvolái meg a Madrigálok nagyszerűek. Megtiszteltetés számomra, hogy kiválasztottak arra az expedícióra, amelynek tagja ő is. De amióta megismerkedtünk, húsz szót sem beszéltünk egymással” - fejezte be. És a védelem: „Arra még sohasem gondoltál - mondta Betty -, hogy rettenetesen zavarja a külseje? Meg aztán koravén gyerek volt, az iskolában sem lehettek soha barátai. Érzékeny és nagyon befelé forduló ember.” „Érzékeny? Befelé forduló?” - Emory fuldoklott a nevetéstől. - „Az a fickó büszke, mint Lucifer, és egy két lábon járó sértegetőgép. Csak megnyomod a gombot, hogy »hello« vagy »szép időnk van ma,« és beveri az orrodat. Ez nála már reflex.” Mondtak még egy-két hasonlóan kedves dolgot, aztán elmentek.
Az Isten áldjon, Morton fiú! Te kis szeplős, kifinomult mű-értő! Én soha nem tanultam a saját költészetemről, de örülök, hogy mások igen. A poklok kapui. Ez már döfi! Talán apám imái mégis meghallgatásra találtak valahol, s én most mégiscsak hittérítő vagyok! Csakhogy... ... Csakhogy a hittérítőnek kell valami, amire térítheti a népeket. Megvan a saját esztétikai rendszerem, s annak nyilván vannak etikai oldalhajtásai is. De ha valaha is prédikálni akartam volna valamit - akár a verseimben csupán -, soha nem az olyan rossz életűeknek, amilyen te vagy. Ha azt hiszed, hogy kétbalkezes alak vagyok, hát sznob is vagyok, és neked nincs helyed a Mennyországban - az az én magánterületem, ahová Swift, Shaw és Petronius Arbiter járnak vacsorázni. És micsoda lakomákat rendezünk! A Trimalchiókat, az Emorykat földaraboljuk! Téged már a levessel együtt elfogyasztunk, Morton! Leültem az íróasztalomhoz, írni akartam valamit. A Prédikátor ma éjszakára kimenőt kap. Verset akartam írni, verset Locar száztizenhetedik táncáról; egy rózsáról, amely követi a napot, amelyet üldöz a szél, amely beteg, haldoklik, mint Blake rózsája... Fogtam egy ceruzát, és hozzáláttam. Az eredménnyel elégedett voltam. Nem volt tökéletes nem is lehetett az -, mivel a Mars szent nyelve nem a legjobb
12 Roger Zelazny: A Mars rózsája nyelvem. Aztán lefordítottam angolra. Talán beleteszem a következő kötetembe. A Braxa címet adtam neki: Hol mindig fúj a szél s vörös az ég, hol az Idő jeges alkonya jéggé fagyasztja az Élet tejét, hol két hold - akár a kutya s a macska marja örökkön-örök röptömet... Ez a végső virág fölveti izzó fejét. Félretettem, és kerestem egy kis fenobarbitolt. Hirtelen végtelenül fáradtnak éreztem magamat. Mikor másnap megmutattam a versemet M'Cwyie-nek, az asszony többször is végigolvasta, nagyon lassan. - Szép - mondta. - De három szót használsz benne a saját nyelvedből. A „kutya” meg a „macska”, gondolom, két kisebb állat, amelyek ősellenségei egymásnak. De mi az a „virág”? - Ó! - mondtam. - Az önök nyelvében eddig még nem találkoztam a „virág” szóval, ám adott esetben egy földi virágra gondoltam, a rózsára. - Milyen az? - A szirmai általában égővörösek. Ez az egyik értelme az „izzó fej” kifejezésnek. De magában foglalja a lázat is meg a vörös hajat meg az élet tüzet. A valódi rózsának tövises a szára, zöldek a levelei, és semmivel össze nem téveszthető, kellemes illata van. - Bárcsak láthatnék egyet! - Talán el tudom intézni. Megpróbálom. - Légy olyan szíves! Úgy érzem, - és itt azt a szót használta, amelynek a jelentése „próféta” vagy vallásos költő, mint Jesiaia vagy Locar - vagy, és a versed ihletett. Beszélek róla Braxának. Tiltakoztam, de hízelgett a dicséret. Úgy éreztem, ez az a nap, amikor végre megkérdezhetem, hogy elhozhatom-e a mikrofilmes fényképezőgépet. Elmagyaráztam, hogy le szeretném másolni valamennyi szövegüket, de ehhez nem tudok elég gyorsan írni. Meglepetésemre M'Cwyie nyomban beleegyezett. De az ajánlata kis híján letaglózott. - Nem volna kedved itt lakni, míg nem végzel a dologgal? Akkor éjjel-nappal dolgozhatnál, amikor csak kedved tartja, kivéve amikor szertartás van a Templomban. Meghajoltam. - Ez nagy megtiszteltetés. - Rendben van. Hozd hát a gépeidet, amikor akarod, majd adok neked egy szobát. - Ma délután megfelelne? - Persze. - Akkor most megyek, és felkészülök. Viszontlátásra délután! - Isten áldjon! Arra számítottam, hogy Emory majd morog egy kicsit, de nem nagyon. A hajón mindenki látni akarta a Mars-lakókat, beszélni akart velük, tűt döfni beléjük, kérdezgetni őket a Mars éghajlatáról, betegségeiről, talajáról, politikájáról, gombáiról (a botanikusunk valóságos gombabolond volt,
egyébként rendes fiú) - ám összesen öten vagy hatan ha találkoztak velük. A legénység többnyire azzal töltötte az idejét, hogy halott városokban és azok fellegváraiban folytatott ásatásokat. Szigorú szabályok szerint folyt a játék, s a bennszülöttek legalább annyira ragaszkodtak izoláltságukhoz, mint a japánok a XIX. században. Szóval nem számítottam túl nagy ellenállásra, és igazam volt. Őszintén szólva az volt az érzésem, hogy mindenki örül, hogy elmegyek. Betértem vízkultúrás kertészetünkbe, hogy szót váltsak a gombák szerelmesével. - Hello, Kane! Sikerült már mérges gombát termesztenie a homokon? Szipákolt. Mindig szipákol. Talán allergiás a növényekre. - Hello, Gallinger! Nem, a mérges gombákkal még nem boldogulok, de ha legközelebb arra jár, nézzen körül a garázs mögött. Egy-két kaktuszom már gyökeret eresztett. - Pompás - állapítottam meg. Kane doki volt talán az egyetlen barátom a hajón, ha Bettyt nem számítom. - Egy szívességet szeretnék kérni. - Mondja. - Egy rózsát. - Micsodát? - Rózsát. Egy olyan pompás, vörös amerikai szépséget, amelyiknek sok a tövise és finom az illata. - Nem hiszem, hogy gyökeret tudna ereszteni ebbe a talajba. Hapci! Hapci! - Nem, nem jól érti. Nem akarom elültetni, csak a virág kell. - Tartályban megpróbálhatom. - Megvakarta tar koponyáját. - De még gyorsított eljárással is legalább három hónapba telik. - Megtenné? - Persze, ha ki tudja várni. - Örömmel. Három hónap múlva. Éppen mielőtt elmegyünk innen. - Végigpillantottam a nyálkás folyadékkal teli tálkákon, a kémcsövekkel teli tálcákon. - Ma kiköltözöm Tirellianba, de gyakran jövök majd ide is. Itt leszek majd, amikor bimbózik. - Kiköltözik oda? Moore azt mondta, hogy ezek csak a közülük valókat tűrik meg. - Akkor én is közülük való vagyok. - Úgy látszik, de még most sem értem, hogy tudta megtanulni a nyelvüket. Persze nekem már a francia meg a német is gondot okozott, pedig kellettek a doktorátusomhoz. De Betty az egyik ebédnél bemutatta ezt a nyelvet. Csupa fura hang. Betty szerint ezt a nyelvet beszélni olyan érzés, mint keresztrejtvényt fejteni és közben madárhangokat utánozni. Nevettem, és elfogadtam a cigarettát, amivel kínált. - Nehéz - ismertem be. - De nekem olyan érzés, mint magának az lenne, ha a gombák egy teljesen ismeretlen osztályára bukkanna itt. Az ember ilyesmiről álmodik. Kane szeme csillogott. - Az lenne valami! De még nem adtam föl, talán sikerül. - Talán. Elégedetten nevetgélt, miközben az ajtóhoz tartottunk.
Roger Zelazny: A Mars rózsája 13 - Még ma éjjel hozzálátok a rózsához. Érezze jól magát náluk! - Megpróbálom. Kösz. Ahogy mondtam: bolondul a gombákért, de egész rendes fiú. Lakosztályom Tirellian citadellájában közvetlenül a Templomhoz csatlakozott, a belső oldalon és kissé balra. Összehasonlíthatatlanul kényelmesebb volt apró kabinomnál, s elégedetten fedeztem föl, hogy a Mars-lakók is tudják, mennyivel kellemesebb, ha az ágydeszkán matrac is van. Ráadásul el is fértem az ágyban, ami igazán meglepő volt. Egyszóval kicsomagoltam, és készítettem 16x35 milliméteres felvételt a Templomról, mielőtt a könyvekhez nyúltam volna. Aztán addig fotóztam a könyveket, míg rá nem untam forgatni számomra érthetetlen lapjaikat. Így fordítani kezdtem egy történeti munkát. „Íme! A Cilien processzusának harminchetedik évében jöttek az esők, és nagy volt az örvendezés, mivel ez ritka jelenség, és általában áldásnak tekintik. De nem Malann életet adó magva hullott a mennyekből. A mindenség vére volt ez, mely egy megszakadt artériából tört elő. S a végső napok vártak ránk. Kezdetét vette a végső tánc. Az esők hozták a vészt, amely nem öl, s dobolásuk jelentette Locar végső mozdulatait...” Eltöprengtem, hogy mi a csodára gondolhatott Tamur, aki történész volt, s így nyilván ragaszkodott a tényékhez. Nem ez volt az Apokalipszisük. Hacsak nem tudnak változatlanok maradni? Miért ne? Töprengtem. Tirellian maroknyi lakosa egy egykor magasan fejlett kultúra maradványa volt. Voltak háborúik, de azok nem követeltek tömeges emberáldozatokat; volt tudományuk, de nagyon kevés technológiájuk. Valamiféle vész, amely nem öl? Az okozta volna? De hogyan, ha nem végzetes? Továbbolvastam, de a vész természetéről nem esett szó. Előrelapoztam, de sehol semmi. M'Cwyie! M'Cwyie! Amikor a leginkább szeretnék kérdéseket föltenni neked, nem vagy itt! Illetlenség lenne, ha megpróbálnám megkeresni? Azt hiszem, igen. A megállapodásunk úgy szólt, hogy nem hagyhatom el a számomra kijelölt lakosztályt. Várnom kell. Így hát káromkodtam, hosszan és hangosan, több nyelven, ami kétségtelenül sérthette Malann szent fülét a saját Templomában. Mégsem sújtott halálra, így úgy döntöttem, hogy mára ennyi elég, és elnyúltam az ágyon. Már több órája alhattam, amikor Braxa belépett a szobámba egy parányi lámpással. A pizsamakabátom ujját rángatva ébresztett föl. Hellóval üdvözöltem. Visszagondolva nem hiszem, hogy bármi mást mondhattam volna. - Hello! - Azért jöttem - mondta -, hogy meghallgassam a verset.
- Milyen verset? - A magáét. - Ó! Ásítottam, fölültem, és azt tettem, amit minden ember tesz, ha az éjszaka kellős közepén fölverik, hogy mondjon verset. - Igazán kedves magától, de nem találja kissé különösnek az időpontot? - Nem számít - mondta. Egyszer majd írok egy cikket a Szemantikai folyóiratnak ezzel a címmel: A hanghordozás nem képes kellően kifejezni az iróniát. De már ébren voltam, hát magamra kaptam a köntösömet. - Milyen állat ez? - mutatott a hajtókámra hímzett selyemsárkányra. - Mitikus - feleltem. - Nézze, késő van. Fáradt vagyok. Reggel sok dolgom lesz. És M'Cwyie félreértheti, ha rájön, hogy maga itt volt. - Félreértheti? - Átkozottul jól tudja, hogy mire gondolok! - Ekkor káromkodtam először a Mars nyelvén, de nem értem célt. - Nem - mondta -, nem tudom. Ijedt volt, akár a kiskutya, ha nem tudja, miért kapott ki. Megenyhültem. Vörös köntöse pompásan illett a hajához és az ajkához, és az ajka remegett. - Nézze, igazán nem akartam megbántani. De az én világomban vannak bizonyos, uh, szabályok arra vonatkozóan, hogy két különnemű ember együtt a hálószobában, akiket nem hatalmaz föl házasság arra, hogy... Érti már, hogy mire gondolok? - Nem. A szeme akár a nefrit. - Arról van szó... Egyszóval a szexre gondolok. A nefritlámpácskákban fény gyúlt ki. - Ó, a gyerekcsinálásra gondol! - Igen. Pontosan arra. Nevetett. Ekkor hallottam először nevetést Tirellianban. Olyan volt, mint mikor a hegedűs sebesen pengeti hangszere magas húrjait. Nem volt túl kellemes a fülemnek, kivált azért, mert nagyon sokáig nevetett. Aztán abbahagyta, és közelebb húzódott hozzám. - Már emlékszem - mondta. - Nekünk is voltak ilyen szabályaink. Fél processzussal ezelőtt, amikor még gyermek voltam, nekünk is voltak ilyen szabályaink. De - úgy látszott, rögtön elneveti magát újra - most már nincs szükség rájuk. Az agyam úgy forgott, mint a háromszorosan fölgyorsított magnó. Fél processzus! Fél processzus, fél processzus! Nem! Igen! Fél processzus durván számítva kétszáznegyvenhárom év! - Elegendő idő megtanulni Locar 2224 táncát. - Elegendő idő megöregedni, ha emberi lény vagy. - Földi értelemben vett emberi lény. Ismét rápillantottam, aki sápadt volt, akár a fehér királynő egy elefántcsont sakk-készletben. Emberi lény volt, lelkemre - eleven, normális, egészséges, lelkemre -, és nő, a testem...
14 Roger Zelazny: A Mars rózsája De két és félszáz éves, ami azt jelentette, hogy M'Cwyie Matuzsálem öreganyja lehet. Hízelgett a hiúságomnak, hogy annyiszor dicsérték nyelvészi és költői tehetségemet. Ezek a felsőbbrendű lények! De mit jelenthet, hogy „már nincs szükség rájuk”? Miért ez a majdnem hisztérikus nevetés? Miért nézett rám többször is olyan furcsán M'Cwyie? Hirtelen megértettem, hogy valami fontos dolog - és nemcsak egy gyönyörű lány - közelében vagyok. - Mondja - mondtam közömbösen -, köze van ennek a „vészhez, amely nem öl”, amiről Tamur írt? - Igen - felelte -, az Esők után született gyerekeknek nem lettek gyerekeik, és... - És? - hajoltam előre, s emlékezetemben harsogott a parancs: „megjegyezni”. - És a férfiaknak többé nem volt vágya gyermeket nemzeni. Hátradőltem az ágyon. Szokatlan időjárási tényezők után bekövetkezett az egész fajra kiterjedő sterilitás, a férfiak impotenciája. Talán egy napon valami kóbor radioaktív felhő hatolt be törékeny légkörükbe? Egy napon, jóval azelőtt, hogy Schiaparelli meglátta a csatornákat, melyek legalább annyira mitikusak, mint az én sárkányom, mielőtt azok a „csatornák” alapot adtak egy-két helyes találgatásra minden téves feltevés ellenére, és Braxa már élt és táncolt, itt elátkozottan még az anyaméhben, amióta a vak Milton írt arról a másik, szintén elveszett Paradicsomról?
Elővettem egy cigarettát. Jó ötlet volt hamutartót hozni magammal. A Marson sohasem volt dohányipar. Sem szeszipar. Az indiai aszkéták Dionüszosz követői voltak ezekhez képest. - Mi ez az égő rudacska? - Cigaretta. Kér? - Kérnék. Leült mellém, s én meggyújtottam neki a cigarettát. - Bántja az orromat. - Igen. Szívja le a tüdejébe, egy kicsit tartsa ott, aztán fújja ki. Eltelt egy perc. - Ó - mondta. Kis szünet, aztán: - Ez szent dolog? - Nem, nikotin - feleltem -, a szentségnek ugyancsak ersatz formája. Újabb szünet. - De ne kérjen rá, hogy az „ersatz” szót lefordítsam. - Nem kérem. Néha így érzem magam tánc közben. - Mindjárt elmúlik. - Most mondja el a versét. Eszembe jutott valami. - Várjon - mondtam. - Van itt jobb is. Fölálltam, végigtúrtam a jegyzetfüzeteimet, aztán visszaültem mellé. - Ez a Prédikátor Könyvének első három fejezete magyaráztam. - Nagyon hasonlít a maguk szent könyveihez. Olvasni kezdtem. Tizenegy verset olvastam föl már, amikor fölkiáltott: - Kérem, ne olvassa! Mondja el az egyik saját versét! Elhallgattam, s az egyik közeli asztalra dobtam a jegyzetfüzetet. Braxa reszketett, de nem úgy, mint amikor eltáncolta a szelet, hanem mint akit a visszafojtott zokogás ráz. Ügyetlenül fogta a cigarettát, mint egy ceruzát. Esetlenül átöleltem a vállát. - A Prédikátor nagyon szomorú - mondta -, akár a többiek. Erőltetni kezdtem az agyamat, s megpróbálkoztam a szokásos, bonyolult játékaim egyikével. Kapásból lefordítottam németből a Mars nyelvére egy spanyol táncosnőről szóló verset. Úgy véltem, tetszeni fog Braxának. Igazam volt. - Ó! - mondta ismét. - Ezt maga írta? - Nem, egy nálam sokkal különb ember. - Nem hiszem. Maga írta. - Nem, hanem egy Rilke nevű ember. - De maga lefordította az én nyelvemre. Gyújtson meg még egy gyufát, hadd lássam, hogyan táncolt az a lány. Megtettem. - „Az öröklét tüze” - merengett -, melyet kioltott „apró, kemény lábával”. Bárcsak így tudnék táncolni! - Maga jobban táncol minden cigánylánynál - nevettem. - Nem. Ezt nem tudnám megtenni.
Roger Zelazny: A Mars rózsája 15 A cigarettája végigégett, hát kivettem a kezéből, és elnyomtam a sajátommal együtt. - Akarja, hogy táncoljak magának? - Nem - mondtam. - Feküdjön le. Elmosolyodott, s mielőtt még észbe kaptam volna, kibontotta a vörös leplet a vállán. És minden lehullt. És nagyot nyeltem. - Rendben van - mondta. Így hát megcsókoltam, miközben a hulló lepel lehelete kioltotta a lámpát.
3. Olyanok voltak a napok, mint Shelley falevelei: sárgák, vörösek, barnák, és színesen kavarogtak a nyugati szélben. A mikrofilmes fényképezőgép kattogásával suhantak el mellettem. Már majdnem készen voltam valamennyi könyvvel. A tudósoknak évekbe fog telni, míg végigrágják magukat rajtuk, és fölbecsülik a valódi értéküket. A Mars ott volt az íróasztalomba zárva. A Prédikátor, akit többször elhagytam, s akihez ugyanannyiszor visszatértem, már majdnem meg tudott szólalni a Mars szent nyelvén. Fütyörésztem, ha éppen nem tartózkodtam a Templomban. Olyan verseket írtam, amilyeneket korábban szégyelltem volna. Esténként Braxával sétáltam a dűnék között vagy a hegyekben. Néha táncolt nekem, én pedig hosszú-hosszú verseket olvastam neki hexameterben. Még mindig azt hitte, hogy én vagyok Rilke, s már-már magam is beleéltem magamat a szerepbe. Hiszen itt voltam az én Duinoi kastélyomban, és éppen az Elégiákat írtam. ... Különös többé nem lakozni a Földön, nem használni sok alig szokott szokást, nem magyarázni a rózsát... Nem! Soha ne magyarázd a rózsát! Ne tedd! Szagold/ hapci, Kane!/, tépd le, élvezd! Élj a perceknek! Kapaszkodj [...........]amonimi - Így észreveszem, ha megcsillan rajta a fény magyaráztam sután. - Már sötétedik - jegyezte meg. - Ma már nincs értelme tovább keresni. Takarja le a siklót! - utasította a szerelőt. Megveregette a vállamat. - Jöjjön, zuhanyozzon le, és egyen valamit. Azt hiszem, egyik sem fog megártani. Kis kerek szeplők világos szeme alatt, ritkuló haj, ír orr, mindenki másénál egy decibellel erősebb hang... Ez teszi alkalmassá, hogy főnök legyen. Csak álltam, és gyűlöltem ezt az embert. Claudius! Bárcsak már az ötödik felvonásnál tartanánk! Csak most értettem meg, hogy miről beszél: zuhany, étel. Valóban nem fog ártani egyik sem. Ha ragaszkodnék a további kutatáshoz, csak fölkelteném a gyanúját.
Lesöpörtem magamról a port. - Igaza van. Nem rossz ötlet. - Jöjjön, az én kabinomban eszünk. A zuhany valóságos áldás volt, a tiszta ruha Isten kegyelme, az étel meg úgy illatozott, mint a Mennyország. - Finom szaga van - mondtam. Némán fölszeletelte a húst. Amikor a desszertnél meg a kávénál tartottunk, megszólalt: - Miért nem marad itt ma éjjel, és alussza ki magát? Megráztam a fejemet. - Sok a dolgom. Be kell fejeznem. Már nincs sok időnk. - Néhány napja azt mondta, hogy már majdnem végzett. - Majdnem, de nem teljesen. - Azt is mondta, hogy ma éjjel szertartás lesz a Templomban. - Úgy van. A szobámban fogok dolgozni. Vállat vont. Végül megszólalt: - Gallinger. És én fölnéztem, mert ha kimondják a nevemet, az többnyire bajt jelent. - Talán nem tartozik rám - mondta -, de mégis. Betty azt mondja, hogy magának van ott egy barátnője. Nem kérdés volt, hanem kijelentés. Amit várakozásteli csönd követett.
16 Roger Zelazny: A Mars rózsája
Betty, dög vagy. Tehén és dög. Féltékeny dög ráadásul. Miért kell mindenbe beleütnöd az orrodat, mién keli mindent látnod? És miért nem tudod befogni a szád? - No és? - ez is állítás volt, de kérdőjellel. - No és - felelte - nekem mint az expedíció vezetőjének az a kötelességem, hogy ügyeljek rá, hogy a bennszülöttekkel a kapcsolat barátságos és diplomatikus legyen. - Úgy beszél róluk - mondtam -, mintha primitívek lennének. Semmi sem lehet távolabb az igazságtól. Fölálltam. - Ha megjelenik az írásom, a Földön mindenki meg fogja tudni az igazságot. Olyan dolgokról fogok szólni, amelyeket Moore doktor nem is sejtett. Elmondom a tragédiáját annak a kárhozott fajnak, amely várja a halált, és már semmivel sem törődik. És elmondom az okát, amitől még a tudósok kemény szíve is megszakad. Meg fogom írni, és újabb díjakat fogok kapni, és nem fogok örülni nekik. Istenem! - kiáltottam föl. Ezeknek már akkor kultúrájuk volt, amikor a mi őseink bunkóval vadásztak a kardfogú tigrisre, s a tüzet próbálták megszelídíteni! - Van ott egy barátnője? - Igen - mondtam. Igen, Claudius! Igen, apa! Igen, Emory! - Van. De most tudományos kérdésekről beszélek. A Mars-lakók halottak. Sterilek. Egy nemzedék múltán nem lesz több Mars-lakó. Elhallgattam, aztán hozzátettem:
- Csak az írásaimban, csak néhány mikrofilmen és magnószalagon. Meg néhány versben, amelyek egy lányról szólnak, aki a táncban vélt menedéket találni ez elől a borzalom elől. - Ó! - mondta Emory. Majd kis idő múlva: - Maga az utóbbi hetekben megváltozott. Néha már-már udvarias volt, tudja. Én meg törtem a fejemet, hogy mi történhetett. El sem tudtam képzelni, hogy valami ilyen fontos legyen magának. Lehajtottam a fejemet. - Az a lány az oka, hogy a sivatagban száguldozik? Bólintottam. - Miért? Fölpillantottam. - Mert valahol ott van. Nem tudom, hol vagy miért. És meg kell találnom, mielőtt elmegyünk. - Ó! - mondta ismét. Aztán hátradőlt, kihúzott egy fiókot, és kivett egy kendőbe csavart tárgyat. Kicsomagolta. Egy asszony bekeretezett fényképe feküdt az asztalon. - A feleségem - mondta. Szép arc volt, nagy, mandulavágású szemekkel. - Tudja, hogy tengerész voltam - kezdte. - Egykor fiatal tiszt. Japánban találkoztam vele. Ahonnan én származom, ott nem illendő idegen fajúval házasodni. Hát sohasem esküdtünk meg. De a feleségem volt. Amikor meghalt, én a világ másik felén voltam. A gyerekeimet elvitték, azóta sem
Roger Zelazny: A Mars rózsája 17 láttam őket. Képtelen voltam kideríteni, milyen árvaházba, milyen otthonba vitték őket. Erről nagyon kevesen tudnak. - Sajnálom - mondtam. - Ne sajnálja. Felejtse el. De - és közelebb hajolt hozzám ha magával akarja hozni, csak hozza. A fejembe fog kerülni, de úgyis öregebb vagyok, semhogy még egy ilyen expedíción részt vehetnék. Csak rajta hát! Megitta hideg kávéját. - Pattanjon a siklójába! Székestül hátat fordított nekem. Kétszer is köszönetet próbáltam mondani, de nem sikerült. Hát fölálltam, s indultam kifelé. - Sayonara - mormogta a hátam mögött. - Itt van, Gallinger! - hallottam a kiáltást. Sarkon fordultam, és visszanéztem a rámpára. - Kane! Csak a körvonalait láttam a fényben, de hallottam a szipákolását. Megtettem a néhány lépést visszafelé. - Mi van itt? - A rózsája. Elővett egy belül kettéosztott műanyag tartályt. A tartály alsó felében folyadék volt, abba nyúlt bele a szár. A tartály másik felében borvörös kehelyként tündökölt ebben az iszonyú éjszakában egy nagy, frissen nyílott rózsa. - Köszönöm - dugtam a zsebembe a tartályt. - Megy vissza Tirellianba, he? - Igen. - Láttam, amikor jött, hát elkészítettem. De már nem találtam magát a kapitány kabinjában. Neki meg dolga volt. Azt mondta, a garázsnál még utolérhetem magát. - Még egyszer köszönöm. - Vegyszeres kezelést kapott. Hetekig virágozni fog. Bólintottam, és már ott sem voltam. Most föl a hegyekbe. Messze. Messze. Az égbolt akár a jég, egy hold sincs fönn. A kapaszkodó egyre meredekebb lett, kis szamaram tiltakozott. Megostoroztam a sebességváltóval, hát futott tovább. Föl. Föl. Megpillantottam egy zöld, rezzenéstelen csillagot, és gombóc volt a torkomban. A rózsa úgy lüktetett a mellemen, mint egy második szív. A szamár hosszan, panaszosán fölordított, aztán köhögni kezdett. Adtam neki, mire bedöglött. Berántottam a kéziféket, kiszálltam. Menni kezdtem. Milyen nagyon-nagyon hideg tud lenni. Itt fönn. Éjszaka? Miért? Miért tette? Miért kell elhagyni a tábortüzet, mikor jön az éj? S én végigjártam minden szakadékot, szurdokot és ösvényt hosszú lépteimmel és olyan könnyedén, ahogyan a Földön sohasem tudtam mozogni. Alig két napunk maradt, szerelmem, s te elhagytál engem. Miért? Sziklaereszek alatt másztam. Gerinceket ugrottam át. Lehorzsoltam a térdemet, a könyökömet. A dzsekim szétszakadt. Nincs válasz, Malann? Hát ennyire gyűlölöd a népedet? Akkor máshoz folyamodom. Visnu, te vagy a megőrző. Őrizd meg őt, kérlek! Engedd megtalálnom! Jehova? Adonisz? Ozirisz? Tammuz? Manitu? Legba? Hol van?
Nagyot léptem a magasba, megcsúsztam. Kövek görögtek a talpam alatt, átbuktam egy peremen. Olyan hideg az ujjam. Alig tudtam megkapaszkodni a sziklában. Lenéztem. Vagy tizenkét lábnyi mélység. Elengedtem magam, gurulva értem földet. Akkor hallottam meg a sikoltását. Ott feküdtem, mozdulatlanul, fölfelé nézve. S az éjben, odafönt, ő hívott. - Gallinger! Nem mozdultam. - Gallinger! Eltűnt föntről. Görgő kavicsok zaját hallottam, és tudtam, hogy lefelé jön hozzám valami ösvényen, a jobb oldalon. Fölugrottam, és elrejtőztem egy szikla mögé. Megkerült egy bemélyedést, és bizonytalanul közeledett a kövek közt. - Gallinger? Kiléptem rejtekemből, és megragadtam a vállát. - Braxa. Ismét fölsikoltott, aztán sírni kezdett, és hozzám bújt. Először láttam sírni. - Miért? - kérdeztem. - Miért? De ő csak kapaszkodott belém, és zokogott. Végül: - Azt hittem, megölted magadat. - Talán azt kellett volna tennem - mondtam. - Miért hagytad el Tirelliant? És engem? - M'Cwyie nem mondta? Nem sejted? - Nem sejtem, és M'Cwyie azt mondta, hogy nem tudja. - Akkor hazudott. Tudja. - Mit? Mit tud? Tetőtől talpig megborzongott, aztán egy ideig hallgatott. Ekkor vettem észre, hogy csak könnyű táncruhája van rajta. Eltoltam magamtól, levettem a dzsekimet, és a vállára terítettem. - Nagy Malann! - kiáltottam. - Hiszen megfagysz! - Nem - mondta. - Nem fagyok meg. A rózsa dobozát áttettem a zsebembe. - Mi ez? - kérdezte. - Rózsa - feleltem. - Nem sokat láthatsz belőle a sötétben. Egyszer ehhez hasonlítottalak. Emlékszel? - I-igen. Vihetem én? - Persze. - A dobozt a dzseki zsebébe tettem. - Még mindig várom a magyarázatodat. - Igazán nem tudod? - kérdezte. - Nem! - Amikor eljöttek az Esők - mondta -, úgy látszik, csak a férfiainkra voltak hatással, ami éppen elég volt... Mert rám... úgy látszik... nem voltak... hatással... - Ó - mondtam. - Ó! Álltunk, és én gondolkoztam. - De miért szöktél el? Miért baj itt a Marson, hogy terhes vagy? Tamur tévedett. A népetek újra élhet. Nevetett. Ismét az a vad hegedű, amit egy őrült Paganini penget. Elhallgattattam, mielőtt késő lett volna. - Hogyan? - kérdezte végül az arcát dörzsölve.
18 Roger Zelazny: A Mars rózsája - A ti népetek hosszabb életű, mint a miénk. Ha a gyermekünk normális lesz, az azt jelenti, hogy a két faj tagjai összeházasodhatnak. Bizonyára akad más termékeny nő is a fajotokban. Miért ne? - Olvastad Locar könyvét - mondta -, mégis ezt kérdezed? A halál eldöntetett, megszavaztatott, kimondatott, mielőtt megjelent ebben a formájában. De Locar követői már jóval előbb tudták, már jóval előbb elhatározták. „Megtettünk minden tettet - mondták -, láttunk minden dolgot, hallottunk és éreztünk mindent. A tánc jó volt. Most legyen vége.” - Nem hihetsz ebben. - Nem számít, hogy én miben hiszek - felelte. - M'Cwyie és az Anyák eldöntötték, hogy meg kell halnunk. Az elnevezésük magában is nevetséges, de a döntésüket betartjuk. Csak egy prófécia maradt, de az tévedés. Meg fogunk halni. - Nem - mondtam. - Hát? - Gyere velem a Földre! - Nem. - Jó. Akkor gyere most velem! - Hová? - Vissza Tirellianba. Beszélek az Anyákkal. - Nem teheted! Ma éjjel szertartás van! Nevettem. - Olyan isten tiszteletére, aki a porba sújt és eltapos benneteket? - Ő akkor is Malann - felelte. - Mi akkor is az ő népe vagyunk. - Jól megértettétek volna egymást apámmal - morogtam. De én megyek, és te velem jössz, akkor is, ha a hátamon kell hogy vigyelek. És nagyobb vagyok nálad. - De Ontrónál nem vagy nagyobb. - Ki a fene az az Ontro? - Meg fog állítani, Gallinger. Ő Malann Ökle. A siklót az általam ismert egyetlen bejárat, M'Cwyie ajtaja előtt állítottam meg. Braxa már látta a rózsát a reflektor fényében, és most úgy ringatta az ölében, mint a gyermekünket, és nem szólt semmit. Az arca nagyon szép és passzív volt. - Most a Templomban vannak? - kérdeztem. A Madonnaarckifejezés nem változott. Megismételtem a kérdést. Összerezzent. - Igen - felelte távoli hangon -, de nem mehetsz be. - Majd meglátjuk. Megkerültem a siklót, kisegítettem Braxát. Kézen fogva vezettem, és ő szinte önkívületben követett. Az éppen fölkelő hold fényében olyan volt a szeme, mint amikor először találkoztunk, amikor táncolt. Pattintottam az ujjammal. Nem történt semmi. Hát kinyitottam az ajtót, és bevezettem Braxát. A szobában félhomály volt. És Braxa fölsikoltott, immár harmadszor ezen az éjszakán: - Ne bántsd, Ontro! Ez Gallinger! Férfi Mars-lakót még sohasem láttam, csak nőket. Így nem tudtam, csak erősen gyanítottam, hogy egy szörnyszülöttel állok szemben.
Roger Zelazny: A Mars rózsája 19
20 Roger Zelazny: A Mars rózsája Fölnéztem rá. Félmeztelen teste csupa móla és daganat. A mirigyek megbetegedésére tippeltem. Azt hittem, hogy én vagyok a legmagasabb ember a bolygón, de ő jóval magasabb és súlyosabb volt nálam. Most már megértettem hatalmas ágyam eredetét! - Menj vissza! - mondta. - Ő beléphet. Te nem. - El kell vinnem a könyveimet meg a holmijaimat. Fölemelte hatalmas balját. Ahová mutatott, ott volt minden holmim szépen összecsomagolva egy sarokban. - Be kell mennem. Beszélnem kell M'Cwyie-vel és az Anyákkal. - Nem mehetsz. - A népetek élete függ tőle. - Menj vissza! - mennydörögte. - Menj a magad népéhez, Gallinger! Minket hagyj magunkra! A szájából olyan idegenül hangzott a nevem, mintha nem is az enyém lett volna. Hány éves lehet? Tűnődtem. Háromszáz? Négyszáz? Egész életében a Templom őre volt? Miért? Kitől kellett megvédenie a Templomot? Nem tetszett a mozgása. Láttam már embereket, akik így mozogtak. - Menj vissza! - ismételte. Ha a harcművészetük olyan fejlett, mint a táncuk, vagy, ami még rosszabb, része a táncnak, nagy bajban vagyok. - Menj be! - mondtam Braxának. - Add oda a rózsát M'Cwyie-nek! Mondd, hogy én küldöm! Mondd, hogy nemsokára én is ott leszek! - Azt teszem, amit mondasz. Emlékezz rám a Földön, Gallinger! Isten áldjon! Nem feleltem, ő pedig elhaladt Ontro mellett, be a másik terembe, kezében a rózsával. - Hát elmégy? - kérdezte Ontro. - Ha akarod, majd azt mondom neki, hogy megverekedtünk, de leütöttelek, és eszméletlenül vittelek vissza a hajódra. - Nem - mondtam -, vagy átengedsz, vagy leterítelek, de bemegyek. Lekuporodott, kitárta a karját. - Bűn kezet emelni egy szent emberre - morogta -, de megállítalak, Gallinger! Emlékezetem homályos ablakába hirtelen friss fénysugár villant. Minden kitisztult. Hat évet léptem vissza a múltba. Keleti nyelveket tanultam a Tokiói Egyetemen. Hetente kétszer edzésre jártam. Ott álltam a 30 láb átmérőjű körben a Kodokanban, és a judogi barna övet kötött a derekamra. Ikkyu voltam, csupán egy fokozattal maradtam el a legnagyobb mesterektől. Jobb mellemen barna gyémánt hirdette japánul: dzsiu-dzsicu, ami valójában atemiwazát jelentett a miatt a töréstechnika miatt, amit én dolgoztam ki, s ami kiválóan illett az alkatomhoz, amellyel versenyeket nyertem. De sohasem használtam emberrel szemben, s már öt éve nem gyakoroltam. Tudtam, hogy nem vagyok formában, de arra törekedtem, hogy tsuki no kokoro - mint a hold - teljes tudatommal Ontróra koncentráljak. Valahonnan a múltból megszólalt egy hang: „Hajime, kezdjük!”
Fölvettem a neko-ashi-dachi, a macskaállást, és Ontro szeme különös fénnyel égett. Korrigálta a helyzetét - de én már ugrottam. Az én egyetlen fogásom! Hosszú bal lábam fölpattant, mint az eltört rugó. Hétlábnyira a föld fölött a lábam akkor érte az állkapcsát, amikor hátra akart ugrani. Hátracsuklott a feje, összerogyott. Halkan fölnyögött. Hát ennyi, gondoltam. Sajnálom, öreg fiú. És amint átléptem fölötte, kábán elkapott valahogy, és én átzuhantam rajta. Nem hittem, hogy van benne annyi erő, hogy egy ilyen rúgás után ne veszítse el az eszméletét, ráadásul mozogjon. Nem volt kedvem még jobban bántalmazni. De megtalálta a torkomat, s rácsúsztatta a karját, még mielőtt fölfogtam volna a mozdulat célját. Nem! Nem lehet így vége! Karja acélrúdként szorította a torkomat, nyaki verőereimet. Ekkor vettem észre, hogy nincs magánál, hogy mindez csupán hosszú évek alatt kialakult reflex. Egyszer már láttam ilyesmit. Egy fickó azért halt meg, mert egy fojtás után elvesztette az eszméletét, de öntudatlanul tovább küzdött, és az ellenfele azt hitte, hogy a fojtás nem sikerült elég jól. Hát megszorította. De az ilyesmi ritka, nagyon ritka volt! Könyökömet a bordái közé nyomtam, s fejemet hátrafelé az arcába vágtam. A szorítás erőtlenedett, de nem eléggé. Nem akartam, de nem tehettem mást: fölnyúltam, és eltörtem a kisujját. A kar ellazult, kiszabadítottam magamat. Ott feküdt lihegve, eltorzult arccal. Megsajnáltam a földön fekvő óriást, aki a népét, a vallását védelmezte, parancsot teljesített. Soha nem átkoztam még magamat úgy, mint most, hogy ezt kellett tennem vele. Odavánszorogtam holmijaim kis halmához. Leültem a vetítő ládájára, rágyújtottam. Ki kellett lihegnem magamat, mielőtt belépek a Templomba, és ki kellett találnom, hogy mit mondjak. Hogy kell lebeszélni egy népet arról, hogy kiirtsa magát? És akkor... „Lehetséges lenne? Tudna hatni rájuk? Ha fölolvasnám nekik a Prédikátor Könyvét - ami különb mindannál, amit Locar valaha is írt - és ugyanolyan komor, és ugyanolyan pesszimista - és megmutatnám, hogy a mi fajunk tovább élt annak ellenére, hogy egy ember elítélte az egész életet a legmagasabbrendű költészet nyelvén - megmutatnám, hogy az a hiúság, amit gúnyolt, az emelt minket az egekbe elhinnék? - megváltoztatnák a döntésüket? Elnyomtam cigarettámat a gyönyörű padlón, megkerestem a jegyzetfüzetemet. Mikor fölálltam, furcsa harag ágaskodott bennem. És bementem a Templomba, hogy hirdessem a Fekete Evangéliumot - Gallinger értelmezésében - az Élet Könyvéből. Csönd vett körül. M'Cwyie Locart olvasta, s minden szem a jobb keze mellett fekvő rózsára tapadt.
Roger Zelazny: A Mars rózsája 21
Míg be nem léptem. Emberek százai ültek a földön, mezítláb. Észrevettem, hogy a néhány férfi éppen olyan alacsony volt, mint a nők. Nem vettem le a cipőmet. Menj végig az úton, gondoltam. Vagy veszítesz, vagy megnyersz - mindent! Egy tucat vénasszony ült félkörben M'Cwyie mögött. Az Anyák. A csupasz föld, a tűz perzselte, kiszikkadt anyaméhek. Az asztalhoz mentem. - Ha meghaltok, arra ítélitek a népeteket - szóltam hozzájuk -, hogy soha meg ne ismerjék az életet, amit ti ismertetek - az örömöt, a bánatot, a teljességet. - De nem igaz, hogy valamennyiőtöknek meg kell halnotok. - Most a sokasághoz fordultam. - Akik ezt mondják, hazudnak. Braxa tudja, mert ő gyermeket fog szülni... Úgy ültek, mint a Buddhák. M'Cwyie hátrahúzódott a félkörbe. -... az én gyermekemet! - folytattam, s közben arra gondoltam, mit szólna apám ehhez a szertartáshoz. -... És minden fiatal nő szülhetne gyermeket. Csupán a férfiaitok magtalanok. S ha megengednétek, hogy a következő expedíció orvosai megvizsgáljanak benneteket, talán még a férfiakon is lehetne segíteni. Ám ha nem, párosodhattok földi emberekkel. S a mi népünk, a mi világunk nem jelentéktelen - folytattam. - Évezredekkel
ezelőtt a mi világunk Locarja írt egy könyvet, amelyben azt hirdette, hogy az. Úgy szólt, ahogyan Locar, de mi nem adtuk meg magunkat a dögvészek, háborúk, éhínségek ellenére sem. Egymás után leküzdöttük a betegségeket, enni adtunk az éhezőknek, megharcoltuk a háborúkat, s immár hosszú ideje nem ismerjük a háborút. Talán végleg legyőztük mindezt. Nem tudom. De átvágtunk a semmi mérföldjeinek millióin. Fölkerestünk egy másik világot. És a mi Locarunk azt mondta: „Miért, testvér? Mi az értelme? Mindez hiábavalóság.” És az a nagy titok - halkítottam le a hangomat, mintha verset mondanék -, hogy igaza volt! Mert ez hiúság, ez büszkeség! A józan ész tragikus vétsége az, hogy mindig támadja a prófétát, a misztikust, az Istent. Az istenkáromlásunk az, ami naggyá tett minket, ami fenn fog tartani minket, amit titokban csodál bennünk az Isten. Isten minden igazán szent nevét istenkáromlás kimondani. Izzadtam, szédülő fejjel elhallgattam. - Íme a Prédikátor Könyve - mondtam, és belekezdtem. „Felette nagy hiábavalóság, azt mondja a Prédikátor; felette nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság! Micsoda haszna van az embernek...” Braxa ott ült a hátsó sorban, némán, elragadtatottan. Vajon mire gondolt?
22 Roger Zelazny: A Mars rózsája S az éjszaka órái úgy tekeredtek rám, mint fekete fonal az orsóra. Jaj, késő volt! Beszéltem, míg eljött a reggel, és beszéltem tovább. Befejeztem a Prédikátort, és folytattam Gallin-gerrel. S amikor befejeztem, még mindig csönd volt. A több sorban ülő Buddhák nem mozdultak egész éjjel. Aztán sok-sok idő után M'Cwyie fölemelte a jobb kezét, S ezt tették sorra az Anyák is. És én tudtam, mit jelent ez. Azt jelentette, hogy nem, hogy elég, hogy hallgass. Azt jelentette, hogy vesztettem. Megbuktam... Lassan kimentem a teremből, és lerogytam a csomagom mellé. Ontro már nem volt ott. Jó, hogy nem öltem meg... Ezer év múlva megjelent M'Cwyie. - Elvégezted a munkádat - mondta. Nem mozdultam. - A jóslat betelt - mondta. - A népem örvendezik. Győztél, szent ember. És most gyorsan hagyj el minket! A tudatom üres ballon volt. Egy kis levegőt pumpáltam bele. - Nem vagyok szent ember - mondtam -, csupán egy másodrangú költő, komoly tragikus vétséggel. Rágyújtottam utolsó cigarettámra. - No jó, mi az a jóslat? - kérdeztem végül. - Locar ígérete - felelte olyan hangon, mintha nem lenne szükség magyarázatra -, hogy egy szent ember jön majd
hozzánk az egekből, hogy megmentsen minket végső óránkban, amikor már eljártuk Locar valamennyi táncát. Aki legyőzi Malann Öklét, és életet hoz nekünk. - Hogyan? - Braxa által meg a Templomban történtek által. - A Templomban történtek? - Fölolvastad nekünk az ő szavait, aki akkora, mint Locar. Elmondtad, hogy „nincs új a nap alatt”. És gúnyt űztél a szavaiból, miközben olvastál - s mutattál nekünk valami újat. Sohasem nyílt virág a Marson, de majd megtanulunk virágot növelni. Te vagy a Szent Gúnyolódó - fejezte be. -Aki-aTemplomban-Gúnyolódik, és cipőben lép a szent földre. - De miért szavazott „nemet”? - kérdeztem. - Az eredeti tervünkre szavaztam nemet, hogy helyette engedjük élni Braxa gyermekét. - Ó! - A cigaretta kiesett a kezemből. Milyen kicsin múlott! Milyen keveset tudtam! - És Braxa? - Fél processzussal ezelőtt választottuk ki, hogy táncoljon - és várjon téged. - Azt mondta, Ontro meg fog állítani. És megállított volna, ha véletlenül nem a Tokiói Egyetemen tanulok és nem vagyok ik-kyu. M'Cwyie sokáig állt némán. - Braxa sohasem hitt a jóslatban. És most bajban van. Azért szökött el, mert félt, hogy a jóslat valóra válik. Amikor betöltötted a jóslatot, és szavaztunk, már tudta, hogy a jóslat valóra vált. - Hát nem szeret? Nem szeretett soha?
- Sajnálom, Gallinger. Ez volt a kötelességének az a része, amit nem tudott megoldani. - Kötelesség - mondtam színtelenül... Kötelességkötelességkötelesség! Tral-la! - Már elbúcsúzott tőled, nem akar többé látni.... és sohasem felejtjük el a tanításodat - tette hozzá. - Ne is - mondtam gépiesen, s egyszeriben megértettem a minden csoda mélyén ott rejlő ellentmondást. Soha életemben nem hittem a saját evangéliumom egyetlen szavát sem. Álltam, mint egy részeg, és ezt motyogtam: „M'narra”. Aztán kimentem. Ez volt az utolsó napom a Marson. Legyőztelek, Malann - s a győzelem a tiéd! Pihenj békében csillagágyadon. Isten verjen! Ott hagytam a siklót, gyalog mentem vissza az Aszpikhoz, mintha lépteim nyomában akarnám hagyni életem súlyát. Bementem a kabinomba, bezártam az ajtót, és bevettem negyvennégy altatót. De amikor fölébredtem, a betegszobában voltam, és éltem. Éreztem a hajtómű lüktetését, lassan fölálltam, és elbotorkáltam az ablakig. A homályos Mars úgy függött a fejem fölött, mint egy duzzadó has, míg túláradva szerte nem foszlott, s le nem csurgott az arcomra. Gálvölgyi Judit fordítása Zsigovics Iván rajzai
Alexei Panshin
HOGYAN FEDEZTE FÖL GEORGES DUCHAMPS A VILÁG MEGHÓDÍTÁSÁRA SZŐTT ÖSSZEESKÜVÉST? Georges éppen szeretkezett Marie-val, amikor fölfedezte a dolgot. A lány igazán pikáns jószág volt, a haja, a szeme fekete, a bőre, akár az elefántcsont. De tagadhatatlanul volt rajta egy gomb, méghozzá egy fölöttébb szokatlan helyen. - Mi ez? - kérdezte Georges. - Gomb? - Persze - mondta Marie. - Gombold tovább a ruhámat. - Nem, nem - mondta Georges. - Én erről a gombról beszélek. Megérintette a gombot, és Marie halkan csilingelni kezdett. - Te nem vagy ember - mondta Georges. Marie elragadóan tárta ölelésre karját. - De nagyon is embernek érzem magam. - Ennek ellenére kétségtelen, hogy nem vagy ember. Ez igen különös. Talán valami összeesküvés a világ meghódítására? - Nem tudok semmiről - rázta a fejét Marie. Georges megérintette a gombot, és Marie ismét csilingelt, halkan és tisztán. - Különös. Nem is tudom, kinek kellene jelentenem? Ha összeesküvést szőttek a világ meghódítására, valakinek meg kell tudnia. - De hogy lehet az, hogy én nem tudok róla? - kérdezte Marie. - Meleg a testem. Francia vagyok. Szeretek. Én én vagyok. - Mindazonáltal... - Brr-r-r. - Tagadhatatlan. Marie a homlokát ráncolta. - Ne haragudj - mondta -, de fordulj vissza. - Forduljak meg? - Ahogy az előbb voltál. Igen. - Kíváncsian nyújtotta ki az ujját, és megérintette. Mély és lágy hang hallatszott, akár egy kellemes ajtócsengő hangja. - És ez mi? - kérdezte Marie. - Mon Dieu!- mondta meglepetten Georges. - Ez én vagyok? - Fölállt, a tükörhöz ment, és meglehetősen kényelmetlen helyzetben láthatta, hogy a gomb ott volt. A biztonság kedvéért kétszer is csöngetett. - Ebben az esetben - mondta - már nem fontos az egész. Megcsókolta Marie-t, és ott folytatta, ahol abbahagyták. Az a lágy, elefántcsontszínű bőr! Úgy hallottam, hogy ha Georges megkapja az előléptetést, amire számít, egy éven belül összeházasodnak. Vagy két éven belül. Gálvölgyi Judit fordítása
MŰHELY
Szerdahelyi István
Lukács György és a sci-fi Születésének századik évfordulója táján, legalább száz „Lukács György és...” című dolgozat évadján is bizarr ötletnek tetszhet, hogy valaki Lukács György esztétikáját szembesítse a scifivel. A sci-fi műfaja azonban köztudottan vonzódik az effajta ötletekhez, s Lukács életútja sem volt mindig mentes a bizarr fordulatoktól lássuk hát, mire jutunk. A legbizarrabb tény itt alighanem az, hogy Lukács György visszatükrözési elméletétől - realizmus ide vagy oda - egyáltalán nem idegen a sci-fi fantasztikus formavilága. Marxista esztétikai felfogásának kiépítése során Lukács igen sok kérdésben változó álláspontot képviselt, de amellett mindig következetesen kitartott: „Egyáltalán nem szükségszerű, hogy a művészileg megérzékített jelenség mint jelenség a mindennapi, sőt akár csak a valóságos életből legyen merítve. Vagyis a Marxféle realizmusfelfogással teljes mértékben összefér a költői fantáziának akár legkicsapongóbb játéka, a legmesszebb menő fantasztikuma a jelenségek ábrázolásának.” A döntő kérdés az, mondja Lukács, hogy az ábrázolt jelenségekben a való élet „lényeges mozgatóerői”, a valóság „lényeges mozzanatai” jussanak kifejezésre, s akkor mindegy, hogy e jelenségek maguk valószerűek-e vagy fantasztikusak, merőben képzeletszerűek. Igaz, Lukács egyre
Balzac fantasztikus írásaira és E. T. A. Hoffmann példájára hivatkozik ilyen kor; nemhogy a modern sci-fi létét nem érzékelte könyvtárszobájának falai között, de a műfaj klasszikus előképeivel sem foglalkozott. Esztétikai főművének névmutatójában se Verne, se Wells nem szerepel, Swiftet egyszer említi mint szatirikust, Aldous Huxleyt pedig kétszer mint gyógyszerészeti szakírót. Ám egyrészt E. T. A. Hoffmann Coppeliusának táncoló bábujában könnyű felfedezni a scifikből közismert androidok kicsit dohos illatú ősét, másrészt pedig az is nyilvánvaló, hogy amennyivel a régi ördögös-vámpíros-kísértetes fantasztikumnál vagy a mesenovellánál közelebb áll a lehetséges valósághoz a technikai csodákra szorítkozó modern sci-fi, materialista motívum-kincsének jelenségvilága annyival áttetszőbben tudja kifejezésre juttatni a való élet „lényeges mozzanatait”. Nincs hát itt semmiféle elvi probléma mindaddig, amíg a mese arról szól, hogy mai világunkban egyszer csak megjelenik egy idegen űrhajó netán a támadók egész flottája -, egy intelligens Fekete Felhő, egy unintelligens Androméda-törzs, avagy egy váratlan tudományos szenzáció, atomháború, kozmikus katasztrófa forgatja fel életünket. Hogy ezek (az atomháború kivételével, sajnos) mind történelmi véletlenek lennének? Nos, Lukácsnak nemcsak a fantasztikumról, hanem a véletlenről is igen pozitív volt a véleménye. A művészi ábrázolás fontos lehetőségének tartotta azt az elterjedt - s a novellában szerinte éppenséggel műfajteremtő - esetet, amikor „a véletlenek, a véletlenek halmozása - minél rikítóbb a véletlenszerűség, annál inkább fényszóróként világít rá valamely
társadalmi jelenségre, egy csapással tárja elénk annak szükségszerűségét”. Hasonló a helyzet természetesen akkor is, amikor egy idegen világ fantasztikus társadalomrajza modellálja - áttételesen - a mai emberlét fő vonásait; sarkítottan, szélsőségessé rajzolt, de éppen ezért kifejezőbb alakban. E szélsőségesség ugyanis egyáltalán nem mond ellent a tipikusságnak, amennyiben ezt a fogalmat a Lukács által körvonalazott értelemben fogjuk fel. Épp ellenkezőleg, Lukács úgy vélte, hogy az igazán nagy művészet a tipikusság jegyében a valóság lényeges vonásait mindig szélsőséges jelenségekben ábrázolta, „amelyek alkalmasak voltak arra, hogy az illető társadalmi tendenciákat legszélsőségesebb következményeiben érzékletessé tegyék”, míg a köznapian átlagos történetek lapossága „a valóság színvonala alá szállítja az irodalom színvonalát”. Az így felfogott tipikusság - hadd túlozzak kicsit - még Bradbury Marsbéli krónikájának esztétikai programjába is pompásan illenék. A tudományos-fantasztikus művek egy része azonban nemcsak a Naprendszer határain kívülre merészkedik, hanem a távoli jövőbe is azaz (a szó tágabb értelmében) utópisztikus témákhoz nyúl, az emberiség holnaputánját álmodjajósolja meg. S az ilyen témaválasztásokat Lukács igencsak összeráncolt homlokkal fogadta: „A művészet lényegéhez tartozik - írta -, hogy nem utópisztikus.” Úgy találta, hogy a filozófia, a tudomány vagy a publicisztika képes ugyan arra, hogy „absztrakt jövendölésekben fogalmilag előlegezze” a jövő távolabbi perspektíváit, de „az ilyen jövendölések tartalma csak a legáltalánosabb
Műhely 25 vonásokat ragadhatja meg; mihelyt konkrétumokba bocsátkoznak, még kiemelkedő gondolkodóknál is, akik az általánosság szintjén sok mindent zseniálisan megjósolnak, képtelen, gyakran értelmetlen fantasztikum keletkezik”. A művészi ábrázolásnak viszont a lényegéhez tartozik, hogy konkrét, eleven élményeket kell nyújtania számunkra, s így legyőzhetetlen akadályokba ütközik, amikor a távoli jövőbe behatolva „olyan tárgyi világban kellene hatékonnyá válnia, amelynek konkrét tartalmai, összefüggései, vonatkozásai stb. el vannak zárva előlünk”. A művészi ábrázolás e korlátozottságával kapcsolatban mindenekelőtt azt kell megjegyezni, hogy a jelen történelmi léptékben értendő, vagyis úgy, hogy a közvetlen holnap - s mindaz a fejlődésből, ameddig az emberi társadalmak mai struktúrája alapjaiban meg nem változik - még beletartozhat. A művészi jóslatok jogosultságát Lukács sem tagadja, ha „a meg-nem-levő, az eljövendő, a megvalósítandó csak annyiban jelenik meg benne, amennyiben magában a létezésben már megvan mint az eljövő kapilláris előmunkálata, mint előfutári tett, mint vágy és kívánság, mint az éppen adott világ elutasítása, mint perspektíva stb.”. Egy másik megjegyzés az esztétika hatáskörét illetheti. Ez a tudományág a művészeti fejlődés tapasztalatait hivatott elméleti szinten általánosítani ámde köztudott, hogy az új remekművek egyre megújítják a maguk műfajának szabályait, s ez az esztétikát nagyfokú óvatosságra kell hogy intse: ami eddig nem volt, s az eddigiek alapján nem is valószínű, az is lehetővé válhat holnap. Feltéve hát, hogy minden eddigi művészeti utópia Lukácsot igazolja, korántsem biztos, hogy a sci-fi egy épp most születő csúcsteljesítménye nem dönti halomra az esztétikai tételek kártyavárát. Jómagam Lukács mellett voksolnék azzal, hogy a sci-fi eddigi produkciói közül azok, amelyek nagyon messzire rugaszkodtak a történelmi jelen időtől, legfeljebb fantasztikus ötletekkel kápráztattak el, de a művészi igazság ragyogásával nemigen. Ám erre
válaszolhatják mások azt, hogy ez az igazság majd akkor villan fel, ha az évezredek távolában elérkezünk ahhoz a történelmi pillanathoz, amelyről a prófécia szól - várjunk hát türelemmel, mielőtt ítélkeznénk. Sokan felrótták már a sci-finek, amin én is gyakran bosszankodom: a távoli jövő technikai csodái közé olyan embereket állít, akik primitívebbek egy mai maszek butikosnál vagy az ötvenes évek főhadnagyainál, s akiknek erkölcsisége, érzelmi kultúrája Kosáryné Réz Lola lányregényhőseinek lelki habitusára hasonlít leginkább. No de ki tudja...? Persze akkor is megfontolandó, mi értelme van olyan művészi műveket létrehozni, amelyek értelme - vagy értelmetlensége - csak tíz- vagy húszezer esztendő múlva világlik elő? Erre is van azonban válasz: ha igazságuk nem derülhet is ki, s így megismerési értékkel nem szolgálhatnak számunkra, érdekesek, olvasmányosak, pihentető szórakoztatást nyújtanak. Mert végezetül - s talán a legfontosabbként azt kell hangsúlyoznunk, hogy mindezek a fenti megállapítások, Lukács esztétikum- és művészetfelfogásához híven, a sci-finek csak az úgynevezett visszatükröző művészeti lehetőségeit vázolják. Az újabb kutatások alapján - de az esztétika évszázados hagyományaira is támaszkodva - bízvást állítható pedig, hogy ez a visszatükröző művészet nem azonos a művészettel magával: a művészetnek még sok más, értékbenfunkcióban egyaránt különböző válfaja létezik. Ám rekesszük ki a Csillagok háborúját vagy az űrkrimik műfaját a művészeti visszatükrözés magas régióiból - ki is kell rekesztenünk ezeket, hiszen ha az itteni mértékekkel mérjük értékeiket, ugyanolyan eredményhez jutunk, mint ha kalóriaértéket keresnénk egy aranyrúdban -, a szórakoztató művészet szerepkörében vizsgálva azonban nem lesznek alábbvalók az effajta alkotások sem. A szórakoztató művészet sajátosságait hiába keressük Lukácsnál: néhány nem éppen hízelgő megjegyzésnél több figyelmet nem szentelt e műformának. (Ám ez a tény
nem kisebbíti gondolkodói nagyságát: életműve tudománytörténeti mérföldkő azzal együtt, hogy nem tisztázta, „csak” a művészeti visszatükrözés fő sajátosságait.) Az ilyen típusú sci-fi műfajok értékkritériumait egyelőre homály fedi - szeretjük őket vagy szidjuk őket, ítéleteinknek esztétikai fedezete nemigen akad. Ideje lenne ezen is elgondolkodni!
Hargiati Károly
UFO-k a Szovjetunió felett Idén télen egy közelebbről meg nem határozott napon, hajnali 4.10-kor a Tbiliszi-Rosztov-Tallinn útvonalon közlekedő repülőgép pilótái valami olyasmit láttak, aminek egy „józan, normális” égbolton egyáltalán nem lett volna helye. Az emlékezetes észlelésről február első hetében a magyar sajtó is bőségesen hírt adott, ezért csak néhány sorban kívánok itt emlékeztetni az akkor történtekre. Egy sárgás színű, ellipszoid alakú foltot észleltek a meglepett pilóták gépüktől jobbra, mintegy ötven kilométer magasságra a Földtől. Ez a folt később egyre nagyobb lett, majd erős fénycsóvát bocsátott ki magából, amely egy idő múlva a Föld felszínén kúp alakban oly élesen világította meg a fákat és a házakat, hogy egészen tisztán lehetett azokat látni a repülőgép fedélzetéről. A jelenség egyre furcsább dolgokat művelt. Egy sereg fénypont gyulladt ki a közben zöldre váltó felhőben, az egész egy szépen kivilágított karácsonyfára emlékeztetett. Ezután a fényfelhő egy szárny nélküli repülőgép alakját öltötte magára. Az utasok is felfigyeltek az éjszakai „légiparádéra”. Nem értették a dolgot, a gép
26 Műhely személyzetének egyre kevésbé sikerült megnyugtatni őket. Hiába beszéltek a megriadt embereknek fényvisszatükröződésről, északi fényről, különleges és szokatlan elektromos jelenségről, azok csak nem tudtak napirendre térni a szokatlan látvány felett. Egy másik gép, amely Leningrádból indult, és szemben repült a tallinni géppel, szintén észlelte a különös fénytüneményt. Ekkor az már csak tíz kilométer magasságban „navigált”, helyét, magasságát és alakját fürgén változtatva. A fényfelhőben mintha egy szilárd mag lett volna valahol középen. A Pszkovi-tó környékén újra kúp alakú, hihetetlenül erős fénysugarat bocsátott ki magából. A pilóták ekkor meg tudták mérni a magasságát és a kiterjedését. A felhő hossza körülbelül akkora volt, mint a Pszkovi-tó, azaz legalább 40 kilométer. A jelenség hűen követte a repülőgépet egészen a tallinni repülőtér közvetlen közeléig. Az irányítótorony radarernyőjén is észlelni lehetett az UFO-t. Nyikolaj Zseltuhin, a szovjet országos tudományos-műszaki társaság rendellenes légköri jelenségekkel foglalkozó bizottságának alelnöke szerint a fényfelhőt egyetlen eddig ismert természeti jelenséggel sem lehet azonosítani. Azt pedig, hogy nem valami érzékcsalódásról lehetett szó, alátámasztja az a körülmény, hogy egyrészt jól lehetett észlelni a radarernyőn is, másrészt meg lehetett mérni a magasságát és a terjedelmét. (Ekkortájt fültanúja voltam néhány vitának, amelyet környezetemben a jelenséggel kapcsolatosan folytattak. Felmerült - mint azelőtt is oly sokszor a kérdés: ha a jelenség Földön kívüli civilizáció űrhajója volt, legénysége miért nem kísérelt meg kapcsolatba lépni velünk? Válasz: mi, emberek sem csak szavakkal érintkezünk egymással, hanem úgynevezett metakommunikációval is - arcjátékkal, gesztusokkal, jelekkel stb. Miért ne lehetne a feltételezett űrhajó körül lévő felhő alakváltozásait - különösen azt a pillanatot, amikor egy szárnyatlan repülőgépet formált - úgy felfogni, mint közlést: íme, itt vagyunk, e fényfelhő mélyén egy űrhajó van, amelynek
személyzete az űrhajót körülvevő ionizált légréteg alakját kedvére változtatni tudja. Hiszen nyilván nem beszélik a nyelvünket, ha ugyan beszélnek egyáltalán. A földi állatvilág jó néhány kiemelkedően értelmes lénye is szakadatlanul és részletesen kommunikál fajtársaival, anélkül hogy beszélni tudna. Elég, ha itt csak a kicsiny méhekre vagy a hatalmas bálnákra, illetve kisebb rokonaikra, a delfinekre gondolunk.) Annak, aki a témával korábban nem foglalkozott, furcsának tűnt, hogy egyszer csak, szinte a semmiből, előtűnik egy megmagyarázhatatlan képződmény. Márpedig a tallinni fényfelhő nem magányos és előzmény nélkül való jelenség a Szovjetunió egén. Néhány évvel ezelőtt a Magyar Rádió moszkvai tudósítója igen érdekes riportot készített szovjet tudósokkal. A téma az UFO-k voltak. Két közismert szovjet tudós, F. J. Zigel és Vlagyimir Georgijevics Azsazsa hajlandó volt a tudósítónak rövid nyilatkozatot adni. Azsazsa óceanográfus, kandidátus szerint az UFO-k objektíve létező jelenségek, amelyek létét kár volna tagadni. Zigel rejtélyesebben válaszolt a neki feltett kérdésre: az UFO-król később még nagyon sokat fogunk beszélni, jelenleg azonban a helyzet erre még nem érett meg. Ennél többet nem lehetett kicsikarni belőle. 1976-ban két igen érdekes jelenséget is észleltek Moszkva környékén. December 27-én reggel 8 óra körül egy fénylő tűzgömböt figyeltek meg, amely később kettévált, és iszonyatos sebességgel távolodni kezdett. A két gömb sebességét másodpercenként húsz kilométerre becsülték. Ha jól számítom, akkor ez percenként 1200 kilométer, óránként pedig 72 000 kilométer! Ilyen sebességgel repülve a Hold mindössze négy és fél órányira van a Földtől! Nem éppen rossz teljesítmény! Ugyanebben az évben, október 6-án Moszkva közelében egy UFO rövid időre leereszkedett a talajra. A leszállás helyén később olyan nyomokat találtak, amelyek egyértelműen ultrahangsugárzásra utaltak.
Műhely 27 A Kaszpi-tenger is furcsa esemény színhelye volt egy ízben. Egy különös repülő test dugóhúzóként fúródott a vízbe. A Bjelaja-tó jegét is átütötte egy ismeretlen repülő szerkezet. A megdöbbent szemtanúk jelentették az esetet, és másnap búvárok szálltak le a mélybe, hogy utánanézzenek a dolognak. A tó feneke úgy festett, a búvárok szavaival élve, „mintha tucatnyi bulldózer szántotta volna fel”. 1977. szeptember 23-án egy medúza alakú fénylő test jelent meg Petrozavodszk fölött, s belőle nyolc erőteljes fénysugár lövellt ki. Ugyanebben az időben hasonló objektumok jelentek meg Leningrád és Helsinki felett is. A petrozavodszki esetnek volt egy különlegessége: a jelenség eltűnése után az emberek apró lyukacskákat fedeztek fel ablakaik üvegében. Az 1979-ben, a Szovjetunióban kiadott jelentésben ennél jóval több esetet soroltak fel részletesen. A jelentést a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának elnöksége megbízásából három intézet - a Sternberg Állami Csillagászati Intézet, a Moszkvai Műszaki-Fizikai Intézet és az Űrkutatási Intézet - három kutatója, névszerint L. M. Gindilisz, D. A. Menykov és l. G. Petrovszkaja készítették. A szerkesztők gondosan kerülték az UFO megnevezést, mert úgy vélték, hogy ennek a betűszónak a használata egyértelműen Földön kívüli űrhajók fogalmát idézi fel az olvasóban. A kutatók teljesen nyíltan, minden előítélet nélkül igyekeztek közelíteni a problémához. Néhány idézet a jelentésből: „A szovjetunióbeli észlelések 76%-át 1976-ban jelentették, közvetlenül azután, hogy a szovjet televízió a nézőket arra biztatta, hogy ha különös, számukra megmagyarázhatatlan égi jelenségeket észlelnek, azonnal jelentsék a hatóságoknak.” „130 olyan jelentéstevőből, akik feltüntették a foglalkozásukat, 66%-nak magas képzettsége volt, tudományos kutató: 25%, pilóta: 11%, műszaki értelmiségi: 17%, műszaki kiszolgáló személyzet: 64%, laboratóriumi dolgozó: 7%. A tudományos kutatók 30%-a csillagász volt.”
„Az esetek több mint kétharmadában több mint két tanú észlelte ugyanazt a jelenséget, 15%-ban tömeges észlelésről volt szó.” „A jelenséget nagyon sokféle formában látták: korong, csillag, félhold, ellipszoid, szivar alakzatban.” „Az észlelt tárgyak rendkívüli manőverező képességgel rendelkeztek: hirtelen fordulatokat tettek, egy helyben lebegtek, pörögtek, és az emberi szem számára szokatlan röppályákat írtak le.” „A legtöbb esetben e repülő tárgyak semmiféle hangot nem adtak ki.” A kutatók igen szigorú, tudományos módszerek alkalmazásával közelítettek a „rejtélyhez”. Semmiféle következtetést nem vontak le. A kérdés tehát, hogy mik is az UFO-k
voltaképpen, továbbra is nyitott maradt. A szovjet UFO-észlelésekkel kapcsolatban jó néhány legenda is szorgalmasan keringett a nemzetközi „rémhírpiacon”. Lássunk egyet-kettőt mutatóba. Állítólag 1957. július 24-én a Kurili-szigetek felett néhány UFO jelent meg. A szigeteket védő szovjet légelhárító egységek több ízben is tüzet nyitottak rájuk, de egyet sem tudtak lelőni közülük. Egy francia folyóirat, a Ciné Revue két-három évvel ezelőtt feltűnést keltő cikket közölt Jacques Montfort tollából. A cikk írója szerint egy 12 000 tonnás, ércet szállító hajó, a Feliksz Dzserzsinszkij Nyikolaj Petrov nevű
28 Műhely kapitánya és a hajó legénysége 1980. augusztus 16-án hajnali két órakor a Kínai-tengeren, Vlagyivosztoktól 300 kilométerre igen furcsa látványban gyönyörködhetett. A hajó oldala mellett egy körülbelül tíz méter hosszú és 6570 centiméter átmérőjű, neoncsőszerűen fénylő, henger alakú tárgy bukkant fel a mélyről, és teljesen hangtalanul, zöldes fényben tündökölve vagy harminc méter magasra emelkedett. Néhány másodpercig mozdulatlanul állt ebben a magasságban, majd eltávolodott kelet felé. Úgy öt-hat kilométer távolságban eltűnt a megdöbbent tengerészek szeme elől, eltakarta egy vastag, átláthatatlan felhő. Egy másik hasonló eset Murmanszk közelében történt - állítólag. Az esetet egy Vorobjev nevű kapitány jelentette. Ugyancsak egy henger alakú tárgy bukkant fel a tengerből, szintén zöld fényben tündökölt, majd 2000 méter magasra emelkedve eltűnt egy ott várakozó, körülbelül 200 méter hosszúságú, hatalmas henger egyik végében. A kisebbik henger 36 perc múlva újra felbukkant, ekkor az óriási henger másik végén jött elő, mintha csak egy fogpasztatubusból a krémet nyomná ki valaki. Leereszkedett a tenger felszínére, és alámerült. Ilyen és hasonló jelenséget - a híresztelések szerint - más szovjet hajók legénysége is észlelt. Azt feltételezik, hogy a földönkívüliek bányászatot folytatnak a tenger fenekén, és a kibányászott anyagokat hatalmas, henger alakú, teherszállító űrhajókkal továbbítják a csak általuk ismert rendeltetési helyükre. Tevékenységüket úgy folytatják, hogy kerülik a feltűnést és az összeütközést velünk, Földlakókkal. Híresztelések keringtek egy olyan incidensről is, amelyben két szovjet erdész közül az egyik meglehetősen pórul járt. Leningrádtól körülbelül 500 kilométerre északra az erdőt sítalpakon járó két negyven körüli férfi egy izzólámpa alakú szerkezetet látott leszállni egy hóborította tisztáson. A különös tárgyból egy fura külsejű idegen szállt ki. Ember formájú, alig egyméteres, sápadt arcú és csaknem átlátszó kezű lény volt, akinek kerek arcában két szúrós szem ragyogott, és
nem volt sem haja, sem szakálla. Ari Sarvi, a két erdész egyike elmondta, hogy a fura kis figura nyakában egy különös tárgy lógott. Amikor a másik erdész meglepetten síbotjával a fura szerzet felé bökve meg akarta kérdezni társát, hogy mit szól a dologhoz, az apró lény a nyakában lógó csőszerű valamit rájuk irányította... és ettől kezdve nem emlékeztek semmire. Később Sarvi magához térve bevonszolta kollégáját a legközelebbi faluba, ahol orvosi kezelésben részesítették, mert mint az orvos megállapította, súlyos sugárfertőzést szenvedett. De elég is ennyi - ízelítőül. Ám a szovjet UFO-król nemcsak pletykák és ellenőrizhetetlen híresztelések keringenek. Két magyar szakember, Dr. Horváth András és Schlosser Tamás igen figyelemreméltó munkát végzett a szovjet UFOészlelések elemzésében. Gondosan tanulmányozták a már említett 75 oldalas Rendellenes Légköri Jelenségekről szóló szovjet jelentést, és négy titokzatosnak tűnő jelenségről megállapították, hogy azok egy különleges Kozmosz-széria műholdjai voltak. Természetesen szovjet kutatók is megkíséreltek választ adni az UFO-kkal kapcsolatban felmerült kérdésekre. Itt csak két magyarázatra térhetek ki. Az egyik: M. Dmitrijev, a kémiai tudományok doktora véleménye szerint az UFO-k a kémiában igen jól ismert kemilumineszcencia „teremtményei”. A KLA olyan fényjelenség, amely a levegőben vegyi reakciók hatására jön létre. E jelenségek néha fényesen tündökölnek, képesek visszatükrözni a Nap sugárzását, igen gyorsan mozognak, és időnként szét is robbannak. Ha a Földre hullik a nem is túl ritka jelenség, akkor mélyedést, krátereket, megolvadt talajfelszínt, elszenesedett tárgyakat hagy maga után. Nemritkán egyszerre több tucat, sőt több száz ilyen jelenség is „tarkíthatja” a légkört. A Szovjetunióban számtalanszor vizsgálták már a visszamaradt nyomokat, de nitrogénen, oxigénen, ózonon, szénen és szénhidrogéneken
kívül semmilyen „földön kívüli” anyagot nem találtak. G. Barenblatt, a fizikai és matematikai tudományok doktora, valamint A. Monyin akadémikus úgy vélik, hogy az UFO-k a fokozódó légszennyeződés következményei, és azért látunk belőlük mostanában mind többet és többet, mert a Föld légköre egyre veszedelmesebben elszennyeződik. A visszavert napsugaraktól ezüstösen csillogó „korongok” két légréteg között keletkező, örvénylő portömörülések, melyek nemcsak mozogni képesek, hanem a légköri nyomáskülönbségek hatására hirtelen fel is gyorsulhatnak. Kissé sokfélének tűnik a magyarázat, de hát UFO is sokféle van. Korga György rajzai
A japán science fiction világa Japánban az 1960-as években jelent meg a színen a science fiction kisszámú, de lelkes táborra talált. Eleinte a nyugati szerzők domináltak. A science fiction nem irodalmi műfajként eresztett gyökeret Japánban, hanem mint egy átfogóbb művészeti jelenség, amely behatolt az illusztráció, a képregény (a manga), az animáció és a játékok területére. A következőkben az egyik legnépszerűbb science fiction író, Hosi Sinicsi mondja el véleményét e sokarcú jelenség eddigi fejlődéséről és perspektíváiról. Gyakran foglalkoztat a kérdés, mennyire kedvelt a japán science fiction a tengeren túl. Úgy tűnik, hogy csupán Sahyo Komatsu könyve keltette fel viszonylagosan nagy mértékben az ottani közönség érdeklődését. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy könyveimet lefordították németre és kínaira - az angol kiadás azonban még várat magára. Mivel már elég hosszú ideje foglalkozom a science fictionnel, szeretném bemutatni fejlődését és sajátságos jegyeit Japánban, mivel úgy
Műhely 29
vélem, ez hozzájárulhat a modern japán kultúra megértéséhez. A japán science fiction iparban kölcsönösen támogatják egymást az alfajok: az írott kiadványok, a képregények, a videojátékok, a műanyag játékok és a science fiction művészet. Ez utóbbi egyik meghatározó képviselője Shusei Nagaoka. A felsorolt formáknak mindegyike hatással is van egymásra - és ez nemcsak divat. Egészen bizonyos, hogy minden japán gyerek találkozik valamilyen formában a science fictionnel, mielőtt felnőne. Először is vizsgáljuk meg a társadalmi hátteret. A II. világháborúban a japán városokat majdnem teljesen lerombolták. Az 1950-es években indult meg a pozitív változás, ekkor kezdték az emberek visszanyerni lelkesedésüket, ekkortól jutott idő szórakozásra, aminek aztán gyors ütemben alakultak ki a különböző formái. Az évtized a népszínház, a kabuki és a vaudeville aranykora volt.
Megnyíltak a filmszínházak, műsorukon japán és külföldi filmekkel. Egyre többen olvastak könyvet is. A vezető napilapok egy időben több mint húsz regényt közöltek folytatásokban. Ez a fajta szórakoztatási hullám azonban elcsitult a televízió megjelenésével. Ahogy az új csoda rabul ejtette a közönséget, az emberek ösztönösen felfedezték értékeit. Másrészről viszont a mozik, melyek a fellendülés részesei voltak, gyors ütemben hanyatlottak. Csökkent a folytatásos regények olvasótábora is. A kivételt a zene jelentette, melynek népszerűsége párhuzamosan növekedett a televízióéval. Az 50-es évek végén hirtelen a detektív-történetek váltak igen közkedveltté. Ezt a jelenséget néhány jelentős szerző felbukkanása kísérte. Én 1957-ben debütáltam íróként. Főként rövid, rejtélyes történeteket írtam, melyek európai társaikkal és a kínai fantáziatörténetekkel tartottak rokonságot. Emlékezetem szerint ebben
az időben nem lehetett hozzájutni tengerentúli sci-fihez.
A 60-AS ÉVEK: A SCIENCE FICTION ARANYKORA A külföldi írások fordításait közlő, havonta megjelenő SF Magazin felavatása jelentette a rendkívül termékeny 60-as évek nyitányát. 1961ben Gagarin révén az emberiség kijutott a világűrbe, majd követte őt Alan Shepherd, az első amerikai asztronauta. 1963-ban közvetítették az első televízióadást Japán és az Egyesült Államok között. 1964-ben közlekedett először a Shinhausen szuperexpresszvonat Tokió és Osaka között, és ugyanezen év ősze látta meg az Olimpiai Játékokat Tokióban. 1965-ben jelentették be hivatalosan, hogy az 1970-es Világkiállítás Osakában lesz. Sikeresen megbirkózva a háború utáni kemény időkkel, Japán a gyors
30 Műhely gazdasági fejlődés útjára lépett. Az embereket eltöltötte a jövő reménye, és ezzel egy időben befogadóképessé váltak a science fiction képzeletbeli világával szemben. Ebben a légkörben pozitív fogadtatásra találtak az új japán science fiction írók. A detektívsztorik már népszerűek voltak, különösen a „szociális orientáltságúak”, melyek inkább az egyéni motivációt emelték ki, nem a bonyolult cselekményre építettek. Megnőtt a science fiction utáni igény is, bár még nem vált divattá - ez idő tájt csak viszonylag szűk körben művelt
irodalmi műfajnak számított Japánban. A kiadók azonban már elindították az elérhető legjobb külföldi munkák fordításait. A televízióban és a mozikban is sikerrel mutatták be a tengerentúlról érkezett sorozatokat, például a hetenként sugárzott izgalmas Homályzónát. Nekem úgy tűnik, hogy ez az évtized volt a japán science fiction aranykora. Munkásságomat ekkor a rövidebb történetek jellemezték, mert úgy gondoltam, hogy a hosszabbaknak még nem lenne elég közönsége. Minden képzeletemet latba vetettem, hogy
azoknak a figyelmét is felkeltsem, akik nem szeretik a tudományt. Azt akartam, hogy ők is élvezettel olvassák történeteimet. Én és társaim írásai gyakran jelentek meg népszerű magazinokban. Ezeknek az újságoknak a „házassága” a tudományos-fantasztikus irodalommal figyelemre méltó japán találmány. Az SF Magazin ebben az időben kizárólag fordításokat közölt; ajtaja zárva volt a hazai írók előtt, bármilyen erősen kopogtattak is rajta. Vitathatatlan, hogy a népszerű magazinokkal való együttműködésem több elismerést hozott számomra, mint bármi más. A science fiction akkoriban csodálatos időszakot élt át Japánban: 1969-ben leszállt a Holdra az első ember, 1970-ben kiemelkedő sikert hozott, látogatási rekorddal, az osakai Világkiállítás. Egészében véve a Földön viszonylagos béke honolt. A Világkiállítás évében Sahyo Komatsu vezetésével nemzetközi science fiction szimpóziumot tartottak. Angliából (Arthur C. Clarke-kal élükön), az Egyesült Államokból, Kanadából, a Szovjetunióból és a világ más részeiből gyűltek össze az írók egy igen élénk eszmecserére.
A 70-ES ÉVEK SZÉLCSENDJE A 70-es évekbe belépve mintha egy kis időre megpihent volna a japán nép. A jövőre hitet tett optimisták elveszítették népszerűségüket. A környezetszennyezés élénk vitát váltott ki. A japán gazdaság és társadalom kezdte elveszíteni lendületét. A tudósok szerint ez az önelemzés korszaka volt. Most, 1985-ben, egyaránt tűnik igaznak és hamisnak Yasutaka Tsutsui science fiction író tíz évvel ezelőtti jóslata, mely szerint a sci-fi vetése „szárba szökken és virágba borul” a japán olvasóközönség körében. Ennek az ellentmondásnak a magyarázata illusztrálhatja a japán science fiction sajátosságait. Időről időre új tehetségek jelentkeznek ebben a műfajban. Ez a jelenség valószínűleg egyetlen más irodalmi műfajt sem jellemez Japánban. A sci-fi könyvek nagy példányszámban kelnek el. E tekintetben, úgy látszik,
Műhely 31 beigazolódott Tsutsui jövendölése az elterjedésről. A meggyőző eladási számok azonban nem feltétlenül a science fiction általában vett népszerűségét tükrözik, mivel csak bizonyos szerzők kötetei jelentenek igazi slágert a könyvpiacon. Az adatok tehát csupán az e szerzőkhöz hűséges olvasótábor létezését jelzik. Kialakult egyfajta jól körülhatárolt igény, melyet a legjobb írók egyéni képzeletvilága teremtett meg. Egyik sci-fi szerzőnk egyszer angol hangzású álnév alatt kezdett el
publikálni. Ám a harmadik könyvnél nem jutott tovább. Sikere csak időleges volt. Csökkent az érdeklődés a külföldi irodalom fordításai iránt. Másrészről meglepő a japán science fiction képzelőereje. Az ötlettelen utánzás megbecsülése szinte japán betegség - aminek megvan a jó oka. Még ha az országban készült termékek színvonala néha felülmúlja is a külföldiekét bizonyos területeken, maguk a termékek legtöbbször idegen ötleten alapulnak. A sience fictionben azonban a japán írók képzelete az, ami a nagyobb üzletet biztosítja - könyveik
népszerűsége viszont nem terjed túl az ország határain.
A SCIENCE FICTION MANGA Nem sokkal az 50-es évek előtt rajzolta meg Japánban az első sci-fi mangát (képregényt) egy karikaturista, Dsamu Tezuma (született 1926-ban). Tezuma alakjai igen sokat köszönhettek Walt Disney világának. A nagy mester produkciói azonban nem hatoltak be a science fiction birodalmába - Tezuma viszont otthon érezte magát benne. Azoknak az embereknek a számára, akik továbbra is fenntartották a háború előtti idők előítéleteit, Tezuma mangái nem sokat mondtak, de az előítéletek nélküli ifjúságnak épp ez a fantáziavilág kellett. A képzelet ezen új területe hamarosan mágnesként vonzotta a tehetséges fiatalokat, ami aztán a 60-as évek aranykorához vezetett. A legnagyobb manga hetilapok mindegyikének több mint egymillió olvasója volt. A munkába vagy munkából utazó fehérgallérosok úgy merültek bele mangamagazinjaikba, hogy idegen szemek meg sem pillanthatták arcukat. Ezek az emberek persze a hatvanas években voltak fiatalok; a mai mangaszerető felnőttek egyszerűen megtartották ifjúságuk ízlését és hobbiját. Nem a science fictiont tartalmazó mangamagazinokat jelzik a legnagyobb példányszámok mellett. Közönségük azonban nem lett hűtlen hozzájuk továbbra is pontos bírája a minőségnek és kritikusa a rajzolók gyengülő fantáziájának. Az írók között kemény verseny folyik ezért a közönségért. És mivel az egyén kreativitása nemétől függetlenül működik ezen a területen, akadnak sikeres női szerzők is. A népszerű tudományos-fantasztikus és fantáziamangák animációs filmeken elevenednek meg a televízióban. Ha a főszereplők jelleme vonzó, és jó a sztori, akkor ezek a filmek a gyerekek számára is élvezhetőek. Az édességgyárak gyakran ajánlkoznak az animációs programok szponzorainak. Ma a science fiction új lendületet adott
32 Műhely a műanyag modellek és a videojátékok iparának. Az amerikaival összehasonlítva a japán képregény nemcsak jobban kidolgozott, hanem témáit is nagyobb körből válogatja. Van egy gyűjteményem a Walt Disneytől a Supermanig terjedő amerikai képregényből és a hatvanas évek rejtélyes történeteiből. Szórakoztatónak, de egyszerűsítőnek találom őket.. Nyilvánvaló, hogy a fiatal korosztályoknak szánták ezeket. A japán közönség többféle fictionből válogathat. Emellett a mangák olyan színvonalon íródnak, hogy jó szórakozást nyújtanak a felnőtteknek is. A rajzfilmek viszonylag magas százalékát teszik ki az amerikai tévéprogramoknak, nem vagyok biztos benne azonban, hogy ezek kielégítenék a japán nézőket.
A NYUGATI SCIENCE FICTION ELVESZTI VONZEREJÉT Nem sokkal a 70-es évek előtt tetőzött a japán szerzők kíváncsisága az angol és az amerikai science fiction iránt. Folyamatosan jöttek az újabb és újabb fordítások, ezek a munkák azonban főként az 50-es évek híres íróitól származtak. Az angol Új Hullám kísérletei ösztönzőek voltak, de nem elegendőek ahhoz, hogy új olvasókat hódítsanak meg. Ez a jelenség egybeesett az amerikai „egyrészes” képregény minőségének visszaesésével. Említett gyűjteményem olyan méretű volt, hogy büszke lehettem rá Japánban. Azóta az egyrészes amerikai képregény eltűnőben van a látóhatárról. A csak ezekre és viccekre épülő magazinok megszűntek. Úgy tartottam, hogy az egyrészes képregény tipikus része az amerikai kultúrának, és meglepődtem hanyatlásán. Minőségének romlása nyilvánvalóvá vált abból a képregényvilágkörképből, melyet sorozatokban közölt az egyik országos japán napilap, és melynek szerkesztésében én is részt vettem. A kelet-európai, a török és a japán darabok mennyiségben és
minőségben is felülmúlták az amerikaiakat. E hanyatlás egyik oka lehet, hogy az amerikai társadalomban drámaian összezsugorodott a tabuk listája. Egy egykor oly népszerű téma például, mint a titkos szerelmi affér, egyszerűen ósdi lett a szabad szerelem korában. Nem volt már többé érdekes. Egy időben a homoszexualitás is sűrűn feltűnt a rajzos történetekben. Mikor a műfaj rajongói először találkoztak vele, megütköztek, de szórakoztak rajta. Később aztán ehhez is hozzászoktak. Még mindig hiszek az egyrészes képregény lehetőségeiben, feltéve, ha maga mellett tudja a képzelőerőt. A probléma az, hogy vajon összhangban áll-e a munkákért kifizetett pénz a beléjük fektetett idővel és energiával. Úgy tűnik, a képregény ma már nem vonzó forma a karikaturisták számára. Valószínűleg az olvasói igények is csökkentek. Az amerikai science fiction, éppúgy, mint a képregény, a társadalmi változás áldozata lett.
AZ AMERIKAI TALENTUM A SCIENCE FICTION FILMEKBEN Ez mindamellett nem jelenti az amerikai science fiction sorvadását. Áthidalhatatlan minőségi különbség van a japán és az amerikai sci-fi filmek között. Az USA-ban egymás után hozzák létre a mesterműveket vagy a szuperprodukciókat, méghozzá óriási haszonnal. Nem kétséges, hogy a japán filmesek csak csodálattal, ha nem irigységgel tudnak erre tekinteni. Elegendő, ha a Csillagok háborújasorozatot említjük, mely előtt a magam részéről leveszem a kalapomat. A Csillagok háborúja a legapróbb részletekbe menően is tökéletesen használja a figyelem felkeltésének művészetét. Valószínűnek tartom, hogy a science fiction legragyogóbb ifjú tehetségeit a filmkészítés vonzotta magához Amerikában. A fajok és vallások sokfélesége megkövetelte abban az országban, hogy a filmek szinte minden etnikum számára élvezhetőek legyenek. Ezzel összehasonlítva a japán science fiction szűk látókörű. Népes és
homogén ország lévén, Japánt az uniformizált gondolkodásmód jellemzi. Az animációs vagy a manga science fiction teljes mértékben a honi fogyasztók részére készül, és egyetlen alkotó sem célozza meg a tengerentúli közönséget. Ez a szigetnyi keret azonban problémákat okoz. A méltán híres Akira Kurosawa hiába szánta az egész világnak Kagemusha című filmjét; csak langyos fogadtatásra talált az ifjú mozilátogatók körében. Az olvasók és írók új generációja Japánban hajlamos arra, hogy egy műfajnak tekintse a mangát és a fictiont. Bármelyiket el tudják fogadni pillanatnyi állapotuk vagy érzéseik szerint: A mangában az alkotók építő eszmékre és látványos tálalásra törekszenek. A gyakorlott science fiction olvasó természetesen már kialakította pontos érzékét ezen minőségek megítélésében. Egy húszéves élete és gondolkodásmódja nyilvánvalóan különbözik egy ötvenévesétől. Ám ha olyan témáról van szó, mint az idegen lények és a világ állapota 200 év múlva, a képzelet működése között nincs különbség. Igazán kíváncsi lennék rá, hogy vajon melyik korosztálynak gazdagabb a fantáziája. Isaac Asimov azt írja egy esszéjében, hogy a fiction időtlen, mert az olvasók tudatában hozza létre világát. Az olyan mű, amely nem képes víziókat felkelteni, nem fog sikert aratni. A science fiction az az ideális irodalmi forma, amelyik a leginkább megmozgatja a képzeletet. Hacsak nem érkezik valami új helyette, a science fiction nem fog eltűnni Japánból.
Bogáti Péter
Az eljátszott teremtés „Egy kis mélyedésben a holdporban elhelyeztünk egy stilizált emberalakot űrruhában és mellette egy másik fémtáblát, felsorolva annak a 14 űrhajósnak a nevét szovjetekét és amerikaiakét -, akik életüket áldozták, hogy az ember bejárhassa a kozmoszt. Végül letettük az egyetlen magunkkal hozott könyvet: a Bibliát.” David R. Scott National Geographic, 1973
A képernyőn vívtak; tőrrel vívtak. Csupa klasszikus kazettát adtak velünk, abból a meggondolásból, hogy egyedül azok nézhetőek meg többször is úgy, hogy az ismerős történetet ne unjuk meg. A pszichológusok persze tévedtek, mert nem számoltak azzal, hogy a klasszikusok is csak akkor viselhetőek el újra és újra, ha az őket bemutató produkció változik. A kazetta azonban konzerv, és a legszebb jambus is megkopik, ha előre tudom, hová teszi a színész a hangsúlyt. Jos átkarolta a vállamat, és a mellemet simogatta. Megpróbáltam kissé elhúzódni, mert tartottam attól, hogy amikor a hős leszúrja ellenfelét, önkéntelenül megszorítja a mellbimbómat. Már előfordult, amikor ugyanezt a kazettát néztük. De most erősen ölelt, és én féltem, hogy Jos ingerült lesz. Az utóbbi időben gyakran volt ingerült. Amióta úton voltunk hazafelé. A hős kitartóan vívott. A történet, ha lehántjuk róla a költészetet, banális história, két életre-halálra szövetséges családról, amelyek egymásnak szánták gyermekeiket. A fiatalok azonban gyűlölték egymást - talán mert mindegyiknek volt már kedvese, ez nem derült ki világosan a
kissé dagályos előszóból, amelyet a város hercege (akkoriban még számos független hatalmi egységre oszlottunk) adott elő hermelingalléros köpenyben -, s inkább meghaltak volna, semmint oltár elé álljanak. Pedig az esküvő napját kitűzték. Ki tudja, hová fajult volna a dolog, ha a fiú barátja össze nem különbözik a lány bátyjával. Utóbbi a szülei pártján állott, és sértésnek tekintette, hogy az ő húgát bárki is elutasítsa; még akkor is, ha maga a lány sem kívánja másként. Szó szót követett, majd fegyverre kaptak, s a lány bátyja megölte a fiú barátját. Amint a fiú hírét vette a gyilkosságnak (még egy magyarázatra érett fogalom!), addig hajszolta a tettest, míg kardja elé nem kapta. Most éppen vívnak, és ha a lépcsőről a szökőkút elé kerülnek, akkor a báty megbotlik majd egy utcakőben, és egy pillanatig védtelen: a tőr akkor fog a mellébe szaladni... - A francba veletek! - kiáltott föl Jos, még mielőtt mindez bekövetkezett volna, és szabad kezével kinyomta a készüléket. A vívók egyetlen fehér pontba zsugorodtak, és kihunytak a képernyőről. Jos a nyakamnál fogva hátrahúzott, míg hanyatt estem a légpárnán. Végigsimította a combomat. - Ha már ismétlés, legalább valami öröm is legyen benne mondotta, kicsit olcsó szarkazmussal. Amikor letusoltam, átmentem a munkahelyiségbe. Ábel volt az ügyeletes, bár ezt fölösleges mondanom, hiszen hárman voltunk. - Jos megint ideges - mondtam neki. - Van elég csillapítód - felelte Ábel, és fel sem nézett rám. Tekintete a monitoron maradt, amely olyan üres volt, mint körülöttünk a mindenség.
34 Bogáti Péter: Az eljátszott teremtés - Nem az a probléma, hogy ideges, hanem az, hogy megint. - No és? - Végre fölpillantott. - Most már lehet. Túl vagyunk rajta. Hazafelé megyünk. - Biztos vagy benne? Ábel önkéntelenül a pozíciókijelzőre nézett. - Ezek szerint - mutatott az enyhén rezgő kis fénypontra (éppolyan volt, mint amivé a vívók lettek, mielőtt Jos megszüntette őket, és a tőr a levegőben maradt). A fénypont a halvány háló közepén bennünket ábrázolt a semmiben, amint kockáról kockára araszolunk tovább. Ábel a kezében kicsiny műszerész-csavarhúzót tartott, azzal bökött az ernyőre. Hová a fenébe mehetnénk még? Elhúztam a számat. - Josnak is van ilyen kis csavarhúzója, nem? - Kis csavarhúzója mindenkinek lehet - vont vállat Ábel. Mit akarsz ezzel mondani? - Nem szeretem a kis csavarhúzókat - feleltem. Szeretnék ép bőrrel hazakerülni.
Amíg szóba nem kerültem, én az égvilágon semmiről sem tudtam. Pedig az újságok egy idő óta másról sem írtak, de én ritkán olvasok újságot; megvannak a magam elfoglaltságai. Nekem különben is egyik csillag olyan, mint a másik. Egyetlen hasznos funkciójuk számomra az, hogy ha este kinézek az ablakon, jelzik, be van-e borulva vagy sem. Tisztességesen megszámolni őket még az sem képes, akinek pedig feladata lenne; mindig újakat találnak, és örömüket lelik bennük; nem irigylem tőlük ezt az örömet, ez a legtöbb, amit tehetek. Jó, annyit tudok már, hogy amikor ezt megtalálták, kicsit fölbolydult a világ, így kerülhetett bele a dolog az újságokba is. Mivelhogy nem csillag, hanem bolygó. Az olyasminek nincs saját fénye, tehát nem látszik, de erről azért valahogyan tudták, hogy létezik. Miből tudták, fogalmam sincs, az ő dolguk, őket sem érdekli az enyém. Elég az hozzá, járt ez a vacak bolygó - most már én is tudom, hogy elég vacak kis bolygó - a maga csillaga körül; stikában, mert ugye saját fénye nem volt, ezt már mondtam. Mígnem egyszerre csak látszani kezdett. Hát ebből lett az ügy. Mit mondjak, elég nagy feltűnést keltett. Persze mindennek megvan a maga forgatókönyve, esetenként legföljebb a sorrend eltérő: ha játéké, azét előre írják meg; a többiét csak lejátszás után lehetséges rekonstruálni. Az enyém - a miénk - ez lett: a bolygó nem jókedvében kezdett el világítani, s nem is pusztán fénnyel világított, hanem hogy pontos és szakszerű legyek: sugárzott. A részleteket azonban ne tőlem kérdezzék, engem a technika sosem vonzott, csavarhúzóm sincs. Mondjuk. A bolygó egyfelől izzott, másfelől radioaktív sugárzást bocsátott ki magából, mint egy atomreaktor, ha a földrengés összedönti. De az utóbbit adott esetben leöntik hideg vízzel, már képletesen szólva; mindenesetre tudják, mit kezdjenek vele. De a sugárzó bolygótól elkezdtek félni. Köztudomású, hogy ez a fajta reakció jó ideje ismeretlen már. A biológusok, így magam is, azt hittük, az evolúció ki is
iktatta a pszichénkből. Hiszen semmi szükség rá. Ám hirtelen kiderült, hogy tévedtünk. A gének konzervatívok vagy legalábbis óvatosak. Nagyon sokáig nem vetik ki magukból mindazt, amit mi sietős eszünkkel fölöslegesnek vélünk. Ők tartalékolnak a „nehéz időkre”. Mi pedig e fogalmat se nagyon értjük immár. Elég az hozzá, amikor szóba jött, hogy valamitől félni is lehet, mi több, kell: az elfeledett reakció feltámadt, s talán azért, mert ily sokáig látenciára kényszerült, sokszoros túlerővel jelentkezett. Nem egyszerűen félni kezdtünk, hanem nagyon féltünk. Ábel, lévén kommunikációs szakember, később elmagyarázta nekem, hogy az úgynevezett történelmi időkben ezt a jelenséget pániknak hívták, ha társadalmi méreteket öltött. Elfelejtettem mondani, hogy az a vacak, de sugárzó bolygó meglehetősen messze esik tőlünk, így nekem még azután is, hogy már tudtam róla, sokáig érthetetlennek tűnt, mi kárt okozhat nekünk. De elmagyarázták, hogy éppen azért kell tartanunk tőle, mert annyira messze van. Ekkora távolságból képtelenek, vagyunk megállapítani, mi történt vele, ami ennyire föltűnővé tette. Ha tudnánk, vagy egyáltalában nem törődnénk vele, vagy ellenkezőleg, megtennénk a szükséges intézkedéseket, így azonban tájékozatlanságunk kizárja a választást. Márpedig a társadalom kohézióját a választás permanens lehetősége tartja fönn, ez alaptörvény. Ezt szolgálják a számítógépek, hogy kizárhassuk a tévedést. Oly axióma ez, amelyet kénytelen voltam belátni ezúttal is, noha még mindig semmi közöm sem volt az egészhez. Még akkor sem figyeltem oda, amikor az addig pusztán fizikai-csillagászati jelenség a fenti okok miatt politikai hangsúlyt kapott. A fokozódó sajtónyilvánosság hatására egyre nagyobb nyomás nehezedett a kormányra, hogy bizonyosságot szerezzen a dolog felől. A hangulat szélsőségeire mi sem jellemzőbb, mint az a vélemény, hogy ami időtlen idők óta még műszerekkel is alig volt látható, most már a gyerekek is nézegethetik színházi látcsővel, s radioaktivitásától a játékboltokban kapható ifjúsági izotóplaboratóriumok számlálói is csilingelni kezdenek: egyszer ide is jöhet, mert miért ne?! Ez persze szamárság volt, de a pánik, mint Ábel megjegyezte, visszacsatolásos jelenség, és önmagát gerjeszti. - Oda kell menni, és meg kell győződni róla, hogy mennyire veszedelmes! - harsogta mind erősebben a felcsigázott közvélemény. A kívánság teljesítése képtelenségnek tűnt, de éppen választások közeledtek, és a kormány legalább még egy ciklusig tartani szerette volna magát, hogy befejezhessen egy rekultivációs tervet a sivatagban a Kánán kerületben. A terv népszerű volt, mert az algakoszt csak a legégetőbb élelmezési problémákat oldotta meg, de reaktív hatással volt az idegsejtek szerkezetére. Kissé durván fogalmazva, minden reményünk megvolt rá, hogy mindenkinek lesz mit ennie, de nem biztos, hogy a kanállal eltalál a szájáig. Erről már lenne mit mesélnem, hiszen ezen a programon dolgoztam magam is, de hát nem tartozik ide. A közvélemény követelése nem azért volt képtelenség, mintha nem tudnánk odamenni és megnézni, ha akarnánk, de jó néhány nemzedék óta leszoktunk arról, hogy bárhová is
Bogáti Péter: Az eljátszott teremtés 35 elmenjünk, ahol nincs mit keresnünk. Következőleg az úgynevezett űrhajózás korszaka - és láza - már régen a múlté. Az érdekeltek annak idején elvégeztek ez ügyben mindent, amit lehetett és érdemes volt. Azonban a világ, bármily változatos, egy bizonyos nagyságrenden túl csupán önmagát ismétli. Én tudom ezt a genetikából, amihez értek, de ha nem tudnám is, bebizonyították a számítógépek. Akkor pedig kidobott pénz minden fillér, amelyet ráfordítanánk, noha jobb helye is lenne. Teszem azt, a sivatagi rekultiváció, de már én is csak ismétlek. Ha el is akartunk volna menni ahhoz a vacak bolygóhoz, akkor se lett volna mivel mennünk. Az utolsó űrhajó is spirituszban kókadt valamelyik múzeumban; a gyerekek inkább papást-mamást játszottak. Bizonyos helyzetekben azonban a tárgyi akadályok sem érnek többet, mint a logikaiak. Ez pedig olyan helyzet volt. - Ha nincs űrhajó, hát építeni kell! - hangzott fel a következő jelszó, és a visszacsatolás törvénye megtette a többit. Építettek egy űrhajót, felszerelték mindennel, ami szükséges hozzá, és amikor már mind a hárman benne ültünk, Ábel elnevezte Pániknak. Jos, a maga nervózusabb stílusában, ledobta volna a nadrágját, hogy a fenekét mutassa neki és a közvéleménynek, azonban a világűr oly mértékben magányos, hogy még a közvéleményt sem ismeri. S különben is, ott már nem viseltünk semmiféle ruhát.
- Mit jelent az, hogy teremtés? - Ábel keze a programozón nyugodott, de nem bántotta. A lehetségest már kiszorította belőle, a lehetetlenre pedig a gépek sohasem vállalkoznak, mert beléjük van táplálva, hogy az vesztüket okozná, s újraalkotásuk költséges. Valójában ez a biztosíték arra, hogy ne kerekedjenek fölénk - de szerencsére erről kevesen tudnak. Ábel számára nem maradt más lehetőség, mint hogy a köztesben keresse a megoldást - tűt a szalmakazalban. Ő azonban szívós volt, mint a filológusok általában, mivel tudják, hogy kárt legföljebb a papírban tehetnek, s az eldobható. - Pedig a kulcsfogalom ez: teremtés - ismételte. Ha ezt megoldom, a többi már bomlik magától, mint a pulóver, ha kihúzódik a szála. - Fontos ez egyáltalában? - kérdezte Jos. Ábel csodálkozott. - De hiszen ezért jöttünk. - Hogy elhozzuk; nem hogy megfejtsük. - Ha már egyszer itt van, miért nem próbáljuk meg? - Josnak annyiban igaza van, hogy nem a mi dolgunk a lelettel együtt a megfejtést is szállítani - próbáltam egyezséget teremteni. - De azt is meg lehet érteni, hogy Ábel játszik vele. Ezt tőle éppúgy nem kérheti számon senki, mint azt, hogy megoldja. - Játék? - Ábel sosem emelte föl a hangját, csak a hangsúlyokat váltogatta. - Feladat. A játék fogalma csak kibúvó arra az esetre, ha nem tudunk megoldani egy
36 Bogáti Péter: Az eljátszott teremtés feladatot. De játék közben is csak a megoldásra gondolunk, nem a miértjére. - Megint nagyobb jelentőséget tulajdonítasz valaminek, mint amekkora egyáltalában rejlik benne - legyintett Jos, áthágva a szabályt, hogy vitatkoznunk szabad, de egymást minősítenünk nem. Az a határ, amelyen túl a vitából személyeskedés lesz. - Egyszerű szinonima. Teremteni annyi, mint alkotni, létrehozni, gyártani... - De miből? - vágott közbe Ábel. - Ez itt a bökkenő. Az Istennel jelölt személy, nevezhetjük királynak, elnöknek, kormányzónak, állította elő azt az életteret, amelyben az utóbb leírt lények egzisztáltak. A könyv azzal kezdődik, hogy előadja ennek az előállításnak az egyébként logikus sorrendjét. Viszont adós marad a mikéntjével; nem szólva arról, hogy miből állította elő. - Nyilván nem kívánt mindent az olvasója orrára kötni vélte Jos. - Csínján bánt alattvalóival, hogy megőrizhesse hatalmát. - Lejátszottam. Hibás kör - futtatta végig ujjait Ábel a gépen. - Hatalma abszolút volt, és nem tartott senkitől. S talán éppen ezért ragaszkodott a részletekhez is. Feltehetően egyes leírásai jelképek, de végül is másodrendű az, hogy az özönvíznek nevezett esemény konkrét árvíz volt, netán társadalmi válság vagy háború... - Háború? - csodálkoztam. - Az is lehetséges, hogy valami olyasmi, amit mi jelenségként nem ismerünk; ez kiderül majd, türelem kérdése. Lényegesebb, hogy a leírás szinte kínosan pontos a részletekben: a bárka mérete, fedélzeteinek száma, az állatok listája, az esőzés tartama és így tovább: az utolsó részletig meg vannak tervezve. Ez az isten nem feledkezett meg semmiről, és nem hagyott ki semmit. Következőleg azt is nagyon jól kellett tudnia, hogy semmiből nem lehet valamit csinálni. Ha a teremtésnek ez lenne mégis a megfejtése, az ellentmondana az egész mű logikájának - és kissé színpadiasán megemelte a könyvecskét. Legszívesebben kivágtam volna az ablakon, ha járművünknek lett volna ablaka. Vitatkozás helyett azonban célravezetőbbnek tartottam, ha másra terelem a figyelmüket. Ábel ült, én mellette álltam. Gyengéden megfogtam a kezét, elemeltem a billentyűkről, és a derekamra fűztem. Ábel érdeklődési köre és figyelme jóval körülhatároltabb volt, mint José, s olykor nem ártott szelíden befolyásolni és tágítani. Feltekintett rám, és én biztatóan mosolyogtam. - Igazán senki sem kívánja, hogy te fejtsd meg! - Gondolod, hogy rossz néven vennék? - nevette el magát, és a hasamhoz nyomta a fejét. Ábel sajnos túlságosan okos volt. Jos a felszabadult programozóhoz ült. - Végre más is hozzányúlhat - mondta élesen, és hirtelen úgy éreztem, hogy nem a gépről beszél. Meg akartam bizonyosodni, és egészen átöleltem Ábelt. Alig kapott levegőt, mégsem igyekezett kiszabadulni. Lepillantottam és megnyugodtam; már nem a könyv foglalkoztatta. - Ragaszkodtok hozzá, hogy itt csináljátok? - kérdezte élesen Jos, anélkül hogy ránk tekintett volna.
- Ugyan, Jos, hát van ennek jelentősége? - feleltem lágyan, de Ábel kibontakozott az ölelésből. - Igaza van. Ez a vezérlő, és ő az ügyeletes - mondta. Menjünk át a hálóba. - Felállt, megfogta a kezemet, és maga után húzott. Jos nem tett több megjegyzést, ujjai vadul verték a billentyűket, de a tekintetét mégis mintha a hátamon éreztem volna. Nem fordultam meg, hogy meggyőződjem róla, pedig talán kellett volna. - Egyáltalában mit programoz ez? - jutott eszembe úgy egy óra múlva. Ábel a feje alá tette a kezét, és a mennyezetként jelölt irányt bámulta. - Mindegy, hogy mit... - mondta. - De ha egyszer nincs semmi olyan, amit... - Tudom, Iv. Csak ürügyként teszi. Más a baj. - Én mondtam, hogy gyakran veszíti el a türelmét. De te mondtad, hogy nyugtatószerek kérdése az egész. Ábel még mindig fölfelé nézett. - Tévedtem, Iv. Más baj van, ha mondom. Jos féltékeny. - Micsoda?! - ültem föl döbbenten. - De hisz ez képtelenség! - Miért lenne az? Jos éppúgy férfi, akár én. - Nem - ráztam meg a fejem. - Nem. Nincs joga ahhoz, hogy féltékeny legyen! - Ez nem jog kérdése, kedvesem. - Őt pontosan úgy kondicionálom, ahogyan téged vagy saját magamat. Ez része a feladatnak, amit kaptunk. Hozzátartozik a hosszú út átvészeléséhez. - Ez nem is biológia kérdése, Iv. - Örülnie kellene, hogy a tervezők mindenre gondoltak! - Ez nem is tervezés kérdése - sorolta Ábel. - Hát mi a nyavalyáé?! - Az irodalomé, kedvesem - mondta Ábel, felkelt, és bement a fürdőszobába. Mindig talál valamit, amire nem tudok válaszolni.
- Nos, tehát ők a kiválasztottak - fordult Noah kedélyeskedve Jakhoz, aki azonban merev arccal ült, s ettől Noah zavarba jött. Pedig mindig azzal ül, Noah igazán tudhatná. Mi mással üljön a Biztonsági Szolgálat főnöke, különösen a miniszterelnöke előtt? A rezdületlen arc éppúgy tartozik hozzá, mint Noahhoz a kedélyeskedés, amellyel a nép Jóságos atyját játssza, azzal a bölcs hátsó gondolattal, hogy egy joviális atya bármekkora baklövéseket követ is el, szerető gyermekei mégis újraválasztják. Noah ezúttal is tudta, hogy hülyeségeket beszél, de azt is tudta, hogy nem hülyeségből teszi, hanem mert a helyzet ezt kívánja tőle. - Gondolom, alaposan felkészítették őket - fordult a túloldalán ülő Davhoz, aki rábólintott a hülyeségre. - Természetesen, uram - felelte, mert őt viszont arra nevelték, hogy a kérdésekre mindig válaszolni kell, azok minőségétől függetlenül. Iparkodott ugyanezt belénk verni az alatt az idő alatt, amíg felkészített bennünket az útra, de meg
kell vallanom, kétséges eredménnyel. Engedelmeskedni lehet anélkül is, hogy bólogassunk hozzá. Noah a változatosság kedvéért végül előre, azaz ránk, hármunkra tekintett, akik vele szemben ültünk. Ajkai némán mozogtak, miközben rendületlenül mosolygott: mi a fenét kérdezzen tőlünk? Néhány végtelennek tűnő másodpercig úgy ültünk egymással szemben, mint jelöltek a vizsgabizottság előtt, várva, hogy valaki eldöntse, ki legyen a kiválasztott. - Szokatlan lesz bizonyára a helyzet az önök számára jelentette ki végül önmagával elégedetten Noah, majd hozzátette: - No persze, bárki számára az lenne... De mi valamennyien bízunk önökben és a sikerben! - A sikert nem garantálhatjuk, uram - szólalt meg hirtelen Dav, és gyors pillantást vetett Jakra. - Az nem csupán őrajtuk múlik. De amennyi egyáltalában megtehető, azt bizonyosan meg fogják tenni. - Helyes - bólintott Noah -, magam is úgy értettem. Kérem, jól nézzenek körül, mi történik ott, egyebet nem is kívánunk önöktől. Ez a legfontosabb. Lehet, mindannyiunk jövője függ az önök küldetésétől, nemde, Jak? - Hogyne - felelte a Biztonsági Szolgálat főnöke, óvakodva attól, hogy bárki akár felkiáltójelet, akár három pontot tehessen kijelentése mögé. - Bemutatná derék barátainkat közelebbről is? érdeklődött ezután a miniszterelnök, és Dav szabatos magyarázatba kezdett arról, a számítógépek hogyan tervezték
meg az optimális együttest: három főből álljon, akik közül az egyik mérnök, az expedíció minden műszaki vonatkozásának szakértője és névleges kapitánya; a másik kommunikációs szakember, aki a humán tudományokban éppúgy jártas, mint a statisztikában, a relációs és a kommunikációs tárgyakban. S végül egy biológus, aki lehetőleg ismeri a genetikától és a molekuláris biológiától a gyakorlati orvostudományig mindazt, ami a legalább sejt méretű szerves anyaggal összefügg. A gép hosszú elemzés után a három főt úgy jelölte ki, hogy csapatunk két férfiból és egy nőből álljon. Dav az összeállítás indokait ezúttal átugrotta, s rátért arra, miként képeztek ki bennünket a feladatra, amely inkább önmagában volt speciális, mint céljában. A hozzávezető út ugyanis nagyobb terheket rótt ránk, mint maga a cél; az pusztán szemrevételezésből állott, és semmi esetre sem beavatkozásból. Már amennyiben egyáltalában lenne mibe beavatkozni. Ép bőrrel kell hazajönnünk, különben hiába is indultunk el; ez olyan közhely volt, hogy akár Noah is mondhatta volna, de hát ez volt a tény. Noah azonban reprezentált. Figyelmesen hallgatta Davot, semmi jelét sem árulva el annak, hogy fel is fogja, amit hall. Tekintete és mosolya gépiesen váltott irányt, ahogyan Dav először Jost, a mérnököt, majd Ábelt, a kommunikációs szakembert mutatta be neki, s végül engem. Amint kecsketekintete tetőtől talpig felmért, végigszaladt a hideg a
38 Bogáti Péter: Az eljátszott teremtés hátamon, hogy ezt fogja mondani: „Az egyetlen, amiért irigylem az expedíció másik két tagját.” Lehet, hogy így is gondolta, de szerencsére hivatása megóvta attól, hogy ízléstelen legyen; a politikus kordában tartotta a kant. Pezsgőt hoztak, és a vállalkozás sikerére koccintottunk. Addigra Noah is összeszedte gondolatait. - Nem vonom kétségbe, hogy a gép optimálisan választott, amikor a hármast így állította össze. A polgárok érzelmeit azonban nem egyedül a logika irányítja. Felteszem, szép számmal lesznek, akik aggodalmukat fejezik majd ki, nem szolgáltatunk-e nemkívánatos precedenst ezzel a többség erkölcsi felfogása szerint amorális szituációval. Őszintén csodáltam a kifejezőkészségét. - Az átlagos erkölcsi meggondolások csupán átlagos helyzetekben lehetnek érvényesek - védekezett kissé támadóan Dav. - Ha azonban a vállalkozás sikere függ tőlük, azt nem kockáztathatjuk hétköznapi erkölcsi meggondolásokkal! - De vajon tényleg kockáztatja-e? - nézett Noah a két férfira. Jos feszesen állt, és igyekezett megkapaszkodni a pezsgőspohárban. Ábel elmosolyodott. - Előfordulhat, hogy nem kockáztatná, miniszterelnök úr mondta csepp iróniával. - Mi azonban éppen olyan esendőek vagyunk, mint azok, akik ítélnek fölöttünk; s helyes lenne-e, ha ez kiderülne rólunk? - Na ja... - ráncolta össze a homlokát Noah. - A felelősség a miénk, de a polgárok járulnak az urnák elé... - és Jakra nézett, aki nem nézett vissza rá. Rajtunk nyugodott a tekintete. - Az expedíció oly távolra készül, hogy ha jól tudom, menet közben semmiféle kapcsolatot nem lehetséges tartani vele - szólalt meg. - Következőleg az indulás után, ha nincs rá mód, úgy nincs is szükség tovább foglalkozni vele. A választópolgár érdeklődése hamarosan más dolgok felé fordul, s az ön problémája elveszti jelentőségét. - Különösen, ha ön lesz szíves gondoskodni is erről! nevetett Noah, és kiitta poharát. Jak azonban nem szerette, ha munkáját nyilvánosan emlegetik, s különösen nem azt, ha tréfálkoznak fölötte. Szögletesen meghajolt. - Elnézést - mondta, és kibicegett a teremből. Jaknak ugyanis csípőficama volt, és erősen sántított. Egyesek szerint nem azzal született, hiszen akkor helyére tették volna az ízületet; de azt, hogy mikor és hogyan szerezte, senki sem tudta és nem is kérdezte. Így azt sem lehetett tudni, sántasága utóbb befolyásolta-e kedélyét, vagy már olyannak született, amilyennek ismerték azok a kevesek, akik egyáltalában ismerték. Távoztával kurta csönd telepedett közénk. „Angyal repült el fölöttünk”, mint az ismeretlen eredetű szólás tartja. Dav törte meg: - Egyetértek azzal, hogy az indulásnak nem kell túl nagy reklámot csinálni. Hivatalos közlemény, a távirati iroda fotósa legyen jelen, de a sajtót vagy a televíziót nem szükséges meghívni...
- Meglátjuk - ütötte el az egyenes választ Noah. - Az eredménytől meglehet, a jövőnk függ. S a választó kíváncsi; nem tanácsos elkedvetleníteni. De azután minél mértéktartóbban, ezt helyeslem. A liftben, ahol végre magunkra maradtunk, Ábel megjegyezte: - Már-már úgy éreztem, leginkább annak örülnének, ha ott maradnánk, ahová megyünk, és csak egy képeslapot küldenénk magunk helyett: az idő jó, a gyerekek egészségesek, mindenkit csókolunk, Apu, Anyu. Harmadnap fellőttek bennünket.
Azt hittem, Jos a beszámolón dolgozik. Noha egyenrangúak voltunk - már amennyiben az ilyen viszonyító fogalmaknak a mi viszonylatainkban egyáltalában értelme lehet -, az expedíció névleges parancsnoka ő volt. Így valamennyiünk részadataiból neki kellett összeállítania utunk eredményét. Nem túlságosan szívderítő, de az otthon várakozók számára mégis megnyugtató eredményét. Alig állt többől ez a munka, mint a gépben tárolt adatok rendszerezéséből, s nagyrészt még ezt is a gép maga végezte volna el, Josnak csupán az instrukciókat kellene megadnia hozzá. Érthetetlennek tűnt, mégis miért húzza-halasztja. Végre hozzálátott - gondoltam, de meglepetésemre a képernyőn nem adatok sorakoztak, hanem képek futottak; a már annyiszor látott klasszikus darab jelenetei. Jos elmerülten nézte őket. Felrezzent, amikor rányitottam. - Te vagy az? - kérdezte mechanikusan, és levette a hangot. Csak a képek peregtek tovább. - Nem unod még? - kérdeztem vissza, hangomban leplezetlen ingerültséggel. Jos azonban nem vett tudomást róla. - Szeretnék tisztán látni - felelte. - A szerző homályban hagyott egy fontos motívumot. Megpróbálok abból következtetni rá, amit leírt. - Nem egyszerűbb, ha majd megkérdezel egy irodalomtörténészt? Ámbár talán Ábel is tudja. Jos arca megrándult. - Ez az én problémám! - kiáltott föl. - Meglehet, másnak eddig az eszébe sem jutott. - Nyugalom, Jos, hamarosan hazaérkezünk - tettem a kezem a karjára. - Addig már bírd ki valahogyan. - Nem megy! - tört ki belőle, és elrántotta a karját. - De Jos, hát mi a baj? Mi borított ki ennyire? A feladatot megoldottuk, az út háromnegyed részét ép bőrrel megúsztuk. Minden a legnagyobb rendben. A vonat már a külvárosok között szalad, valamennyi váltó a pályaudvar felé állítva. - Annál rosszabb... - Jos rám nézett, és tekintetéből hiányzott az értelem. Csak kétségbeesés ült benne. - Te nem érzel semmit? - kérdezte elkínzottan. - Nem rólam van szó, Jos. - Rólunk van szó, Iv! Kettőnkről. Olyan hideget éreztem, mint tőlünk néhány lépésnyire, túl a falon lehetett. De mi azon belül voltunk.
- Először is hárman vagyunk. Másodszor pedig: a munkánk az egyetlen, amely egymáshoz fűz bennünket. A többi, akármi legyen is, csupán eszköz arra, hogy azt jól végezzük el. Semmi több. Eszünk, iszunk, alszunk, régi kazettákat játszunk le. Ha befejeztük, mindenki megy a maga útján. Ezt ne feledd! Igyekeztem lehetőleg nyugodtan beszélni, hogy csillapítsam. Hiába. - A gép képes erre, Iv - mondta olyan kétségbeesetten, hogy ha megengedhettem volna magamnak, hát megszánom. - Én azonban - folytatta - nem csupán gondolkodom, hanem érzek is. - Persze hogy érzel. Különben semmi szükség nem lenne ránk. - Ne beszélj mellé, Iv. Jól tudod, mire gondolok. - Jól tudom, Jos. De ez mit sem változtat a tényeken. - Most. Amíg úton vagyunk. A végén... - Leszegte a fejét, s egyetlen lélegzettel folytatta: - Ha majd megérkezünk, ha majd túl leszünk az egészen, ugye hozzám jössz feleségül, Iv? Makacs, mint minden indulat, nem lehet megállítani. Legalább fékezni lehetne... Oly nehezen adtam fel őt. - Miért nem akkor kérdezed, amikor már megérkeztünk, és bizonyosan túl leszünk az egészen? - Mert ismerni akarom a választ, hogy végigcsinálhassam. - Ne szabj feltételeket, még magadnak sem, Jos. Ellenkezik a nekünk és magunknak alkotott szabályokkal. Jos hátat fordított, és mintha nem is hallott volna, azt mondta: - Szeretném, ha addig is elkerülnéd Ábelt. Örültem, hogy nyíltan kimondta. Megkönnyítette a helyzetemet. Határozottan és kijózanítóan válaszoltam: - Figyelj rám jól, Jos. Te beszélhetsz, amit akarsz. Különösen most, hogy már nem oda, hanem vissza haladunk. Én azonban nem lazítok. Kaptam egy megbízást. Kaptam és elvállaltam. Magamat értékelném le, ha szerződésszegő lennék. Nem teszem meg. Sajnálom, de számomra ez a fontos. Mindenesetre a fontosabb. Nem válaszolt. Igaz, erre nem is lehetett mit válaszolni. Még akkor sem, ha meggyőzni sem tudtam. Próbáltam oldani. - Mi gondod van ezzel a darabbal? - mutattam a néma, de élő képernyőre. A témaváltás megzavarta. De kibúvót is kínált a maga állította csapdából, ha csak erre az alkalomra is. - A gyűlölet - felelte, és a képernyőre nézett, amelyen a két fiatal éppen külön-külön megfogadta, hogy inkább mérget vesz be, semmint egybekeljen. Heves kézmozdulatot tett feléjük. - Miért egymást gyűlölik ezek? - kérdezte szónokian. Azokat kellene gyűlölniük, akik egymáshoz kényszerítik őket! - Meglehet - feleltem. - De azok mégiscsak a szüleik. - Hát aztán?! - robbant újra. - Én az édestestvéremet sem kímélném, ha a boldogságom útjában állna! Oly patetikusan mondta, hogy nem állhattam meg mosoly nélkül, noha ekkor már magam előtt sem tagadhattam le, hogy végzetes hiba történt; alighanem már a kiválasztásunknál. S ebből következően hiába vagyunk túl a
40 Bogáti Péter: Az eljátszott teremtés föladat nehezén, hiába utazunk már visszafelé, magunk vagyunk, és problémáinkat egyedül mi oldhatjuk meg. S ha belőlünk fakadnak, akkor nincs jelentősége annak, hogy az első vagy az utolsó pillanatban vagyunk. - Szerencse, hogy egyetlen gyerek vagy - feleltem szárazon. - S különben is, ez egy ósdi történet. Még a történelmi időkben keletkezett. Régen, nagyon régen, Jos. - Gondolod? - kérdezte támadóan, és egyre kevesebb reményem maradt, hogy lehet még egérút a számára. - Tudom - feleltem, és elindultam az ajtó felé, hogy véget vessek a beszélgetésnek. Mielőtt kimentem volna, valami az eszembe jutott, talán utolsó lehetőségként. Megfordultam. - Van egy kis csavarhúzód, Jos? - kérdeztem. - Meglazult egy csavar a tükröm tartójában. - Nálam mindig van csavarhúzó - felelte, és egy lapos kis tárgyat nyújtott felém. Átvettem, és meglepve néztem. Tudtam, hogy micsoda, noha nemzedékek óta nem volt már forgalomban, legtöbben, nem is ismerték. - Családi örökség - magyarázta kissé kényszeredetten Jos, látva csodálkozásomat. - Az egyik rajta, ha kihajtod, csavarhúzó. - Látom - feleltem szorongva. Maradék reményem is eloszlott. A másik kettő ugyanis kés volt.
Derűsen indultunk útnak. A búcsúztatás ceremóniája Noah atyai kompromisszumát tükrözte: a televízió végül is rögzítette, amint nevetséges szkafandereinkben kitotyogtunk a betonra, és lelkesen integettünk a lépcsőről, de csak a késő esti órákban adták le; ezt még láttuk is, hiszen csak arasznyira távolodtunk el. Hamarosan azonban minden összeköttetésünk megszakadt - túlságosan nagy volt a távolság és haladásunk sebessége ahhoz, hogy érdemes legyen erőltetni az összeköttetést. Nem is volt sok közölnivalónk egymással: ők tudták, miért küldtek, mi is, hogy mire vállalkoztunk; a cél módosíthatatlan volt, a körülmények kihívásait pedig feleljék meg a gépek. A technika, a lényegtől eltekintve, hibátlanul helyettesített bennünket, s űrhajót, mint említettem már, meglehetősen régen építettek és használtak utoljára, ebbe a miénkbe most belerakták mindazt, amit azóta az ipar és a tudomány épülésünkre produkálni képes lett. A szkafanderektől természetesen tüstént megszabadultunk, amint kikerültünk a tévékamerák fókuszából, bárha nem miattuk, hanem egy ósdi, elavult szabályzat előírása szerint öltöttük magunkra. Semmi szükségünk sem volt rá, de a hajdani előírást sohasem módosították, és Dav mindenben tartotta magát az előírásokhoz. Ezt véste belénk is útravalóul. Nem hiszem, hogy rossz tanítvány lennék. Később, amikor az összeköttetést megszakítottuk, a többi gönctől is megszabadultunk, és ruha nélkül jártunk, mint a strandon vagy otthon, a családban szokás. Addigra meglehetősen összeszoktunk, igaz, volt már alkalmunk rá a felkészítés ideje alatt.
Minden jel arra mutatott, hogy nem is lesz baj. Tartottuk magunkat a számunkra kidolgozott és előírt programhoz, s az kordában tartotta testünket, tudatunkat éppúgy, mint ami az utóbbi alatt van, s netán a mindennemű súlytalanság állapotában kikívánkoznék onnan. Persze az igazsághoz tartozik az is, hogy a fellövés pillanataitól eltekintve nem érzékeltük a súlytalanságot. Száguldó otthonunkba magunkkal hoztuk elhagyott környezetünk megszokott súlyait is, hogy a nehézkedés csökkenésével se feledjük nehézségeinket. Így azután mindig talpon jártunk, és a padozatnak kinevezett felületen; bízva abban, hogy a továbbiakban sem kell majd a plafonra másznunk. Az így eltelt időről szólni sem érdemes, mert amúgy sem mérhetném bármihez is, s anélkül jelentősége sem lehet. Utunk célja, a megbolydult bolygó végig előttünk ragyogott, lüktetett; amint dimenziói kezdtek kialakulni, kétségtelenné vált, hogy valóban elég vacak kis bolygó. De mintha csak a kis termetűek gyakori agresszivitása fűtené, hogy lármával, tűzijátékkal pótolja azt, amit a természet megvont tőle. Csakhogy a szikrázásnak, pattogásnak ezúttal magja is volt, méghozzá veszedelmes: oly erős radioaktivitás sugárzott belőle vagy felőle - ezt elég nehezen derítettük fel -, hogy tanácsosnak látszott óvatosan megközelíteni. A sugárzás nem ért váratlanul bennünket, hiszen éppen ez a jelenség tette oly messziről is feltűnővé és aggasztóvá - de nekünk az okát kellett felderítenünk, anélkül hogy leperzselnénk benne szárnyainkat. Számítógépünk teljes kapacitással dolgozott, hogy a tengernyi mérőműszer adatát egybevesse hozzájuk fűzött variációs programjainkkal. Tekintve, hogy azóta ezek az adatok, programok és a belőlük modellezett megoldások bármely nagyobb tudományos kazettatár polcán megtalálhatóak, semmi kedvem megismételni őket. Elég volt nekem, amíg unalomig pötyögtettem a programozó billentyűit, és lestem a kiírón megjelenő válaszokat. Inkább csak a megdöbbenésem emléke él bennem tartósan, amikor rájöttünk - igyekszem szabatosan kifejezni magam -, hogy a zabolátlan radioaktív robbanásoknak és az intenzív sugárzásnak a forrása ugyan már spontánul létrejövő láncreakció, de ez egy vagy több, eredetileg irányított folyamatra vezethető vissza, amelyet utóbb már nem lehetett se le-, se megfékezni. Vagy nem volt már, aki megfékezze. A hihetetlennek tetsző következtetés ugyanis, amellyel a gép meglepett bennünket, nem kevesebből állott, mint abból, hogy e folyamatot mesterségesen indították el! Mi addig egyértelműen arra gondoltunk, hogy a bolygón a természetes geotermikus folyamatok során valahol a radioaktív anyagok koncentrációja átlépte a kritikus pontot, és ez, kiterjedve fokozatosan az egész égitestre, okozta a katasztrófát. A lélegzetünk elakadt, amikor kiderült, hogy mekkorát tévedtünk! Persze amikor a dolog először köztudottá vált, a laikus találgatok széles körben terjesztették azt a feltevésüket, hogy könnyen lehetséges: értelmes lények addig játszottak a tűzzel, amíg fejük fölött kigyulladt a tető! Ennek a nézetnek azonban
Bogáti Péter: Az eljátszott teremtés 41 semmi köze sem volt a tudományos elemzéshez. Mégis annyira népszerű lett, hogy befolyásolhatta a politikát: a folyamat némileg hasonlatos ahhoz, ami a hasadóanyagok láncreakciójában végbemegy; kezdődik egy szenzációt kergető újságcikkel, s végződik azzal, hogy fellőnek bennünket. Arra viszont még a fantaszták sem gondoltak, amire rábukkantunk, amint óvatosan keringeni kezdtünk, tisztes távolban a sistergő anyagcsomó körül, amely viszonylag nem is olyan régen még szilárd burkolatú, vízzel és légkörrel dús bolygó volt: az atomok nem azért kezdtek el hasadni és egyesülni, mert a valóban létezett értelmes lények nem bántak velük elég körültekintően, amikor felszabadítani próbálták őket, hanem azért, mert szándékosan és egymás ellen kezdték el durrogtatni a nukleáris petárdákat. Egészen addig, amíg nem maradt élőlény, aki a még felhasználatlan készletre vigyázott volna! A robbanások ekkor veszítették el a szándékoltság rendezte szabályosságot, és csaptak át abba a spontaneitásba, amelyben már minden tüzet fogott, hogy a hasonlatnál maradjak. Csakhogy a legnagyobb tüzet is el lehet oltani, ha van kéznél elég víz és persze kéz, amely a tűzre öntse. De mit lehet tenni olyankor, amikor már maga a víz is ég, s a tűzoltók régen a lángok között pusztultak?! - De hát miért? - néztünk egymásra értetlenül. A választ, hiszen én voltam a biológus, nekem kellett keresnem. - Az élet rendkívül mostoha körülmények között is kifejlődik, ez köztudott - magyaráztam. - Ha a hozzá szükségesekből kevés áll rendelkezésre, versenyfutás indul meg értük. Az eredmény paradox: az erősebb győz, s
általában a győzelemnek köszönheti, hogy erősebb, hiszen övé lesz a több és jobb táplálék, fény, meleg. A vesztes nem pusztul el feltétlenül, csak előnytelenebb helyzetbe kerül, másképpen mondva, a kialakuló nemek, fajok és egyedek egyfelől alkalmazkodnak a feltételekhez, másfelől pedig e feltételek hatására nem fejlődnek egyenlően; így kialakuló sajátságaikat a gének hosszú időre s nehezen változtathatóan kódolják. A biológiai indíttatású jelenség a fejlődés rendkívül hosszú folyamata alatt oly mélyen rögződik az örökítőanyagban, hogy amikor a fejlődő élet átlépi valahol a magára ébredés küszöbét, amikor a tudat már képes lenne arra, hogy kiküszöbölje az egyenlőtlen fejlődés káros hatásait, mégsem bír azzal. Az ész, ahelyett hogy küzdene e teherrel, még inkább szolgálatába állítja saját lehetőségeit... - S íme, az eredmény - bólintott Ábel. - Egyenlőtlen fejlődés... Ez teória, vagy van rá precedens is? - kérdezte Jos. - Bizonyos precedensek vannak - tértem ki a nyílt válasz elől, noha ekkor még fogalmam sem lehetett arról, hogy Jos magával hozta ősei zsebkését. Valószínűleg ő sem tett volna egyenlőségjelet a két dolog közé. Igyekeztem megnyugtatni: - Az egyenlőtlen fejlődés nem törvényszerű, és nem is feltétlenül fajul idáig - s a monitorra mutattam, amelyen ott izzott a házi feladat. - A természet ismer más megoldásokat is. - Csak ők nem ismertek - húzta el a száját Jos, de ő mutatta közöttünk a legkisebb megrendülést. - Itt ez a folyamat már megállíthatatlan és visszafordíthatatlan mondta. - Sajnálatos önmagában, de úgy vélem, megnyugtató
42 Bogáti Péter: Az eljátszott teremtés a mi számunkra. Ez az anyagtömeg még egy ideig pufogni fog, de egyre kevésbé látványosan. A salak pedig már ártalmatlanul kering majd e némileg bágyadt csillag körül - s a bolygó napjára mutatott. - Van itt még valami dolgunk? - Hacsak annyi nem - töprengett Ábel -, hogy jó lenne tudni, mégis milyenek voltak... Jos vállat vont. - Már legföljebb azt regisztrálhatjuk, hogy mivé lettek; azt is csak a lét negatív számsorán. Még azt sem ajánlom, hogy ennél közelebb menjünk. Kemény sugarak, szatellitroncsok: mi tagadás, ezek a kis élőlények, akármilyenek voltak, alapos munkát végeztek! - Kis? Azt mondod, kis élőlények? - ütötte föl a fejét Ábel. - Miből gondolod, hogy kicsik voltak? - Csak a szellemi képességeikre értem - nevetett Jos. - De amúgy, a bolygójuk maradványait tekintve sem lehettek éppen óriások. - Van egy kísérője - kapaszkodott az utolsó lehetőségbe Ábel. - Elég csöndesnek látszik. Hátha azon találunk valami nyomot. - Kétlem - felelte Jos. - Ha úgy igaz, ahogyan Iv elmondta, akkor ez a kísérő csak azért maradhatott egy darabban, mert a bolygólakók nem fejlődtek sem egyenletesen, sem egyenlőtlenül odáig, hogy képesek legyenek átrepülni rá... Elismertük, hogy Josnak feltehetően igaza van, a bolygó kísérőjét mégis szemügyre vettük. Egy dolog a feltevés és más a meggyőződés. Azért küldtek ide, hogy a végére járjunk. Köröztünk a szürke és kihalt kísérő körül, amely kisebb volt annál, semhogy légkörét megtarthassa. Az életnek a legcsekélyebb jele sem látszott. - Élőlény erre még nem tette a lábát - erősítette meg véleményét Jos. - Már amennyiben lábbal közlekedtek. - Elvileg van más lehetőség is - vitatkozott a gép variációs programjának segítségével Ábel. - Talán jártak rajta, de ez akkora terhet rótt rájuk, ami nem állott arányban a felhasználás nyújtotta előnyökkel. Mondjuk, a rajta található nyersanyagot még olcsóbban termelték ki az anyabolygón. Harci bázisnak pedig elég messzire esik ahhoz, hogy az ellenfelek semlegesíthessék a belőle nyerhető előnyöket. Nukleáris fokon valójában már csak egy előny lehetséges: az, amelyik a rendelkezésre álló idő rövidségében rejlik. - Jó - engedett Jos. - De ha csak látogatóban jártak is itt, valami nyomot hagytak maguk után! - Nem kellene leszállni és körülnézni? - kockáztattam meg. - Nem szándék kérdése, hanem a hasznosságé - felelte Jos. - Hol szálljunk le, hogy találjunk is valamit? Sajnos nagyon csekély esélyünk volt arra, hogy valamilyen mesterséges építményt észreveszünk. Kameráink ugyan tökéletesek voltak, de részint gyorsan repültünk ahhoz, hogy bármi is feltűnjön, részint pedig a terület bizonyult túlságosan nagynak; ha lassítunk, sokáig tartana a keresgélés... Jos azonban kétségtelenül értette a mesterségét. Némi fejtörés után a programozóhoz ült, és kopogtatni kezdett rajta.
- Lehet, hogy szamárság - magyarázta -, de logikus szamárság. Abból indulok ki, hogy a természet csak ritkán produkál szabályos szögletes idomokat, akár csak egy háromszöget is, egyenes szárakkal, mérhető szögekkel. Ehhez alkotó kézre és hozzáértésre van szükség. A mesterségesen gyártott háromszögek viszont tömegével vesznek körül bennünket, még szék és asztal is ritkán akad nélkülük! Akármilyen figurák voltak is ezek a szerencsétlenek, trigonometria nélkül nem létezhettek... Hamiskásan nézett ránk a billentyűk fölött. No, én kaptam magam, és betápláltam a masinába az alaptételt: a2 + b2 = c2... Ezt ma már első osztályosoknak is illik ismerniük. A többi a gép dolga: ha a lokátor talál valamit, s az bármily kicsiny is, bármilyen háromszöget, amire a képlet illik, tüstént jelzi! És mi - terülj, terülj asztalkám! - csak leszállunk, és lakmározunk belőle. Összecsókoltam! Az ötlet olyan egyszerű volt, amilyenek csak a zseniális ötletek lehetnek, s ráadásul oly kedvesen adta elő, hogy meg kellett ölelnem érte. Elvörösödött, és sokáig nem szólalt meg. De Ábel volt szolgálatban, amikor a lokátor a kilövőállványt megtalálta.
- Miért tették oda? Miért választották? Mit akartak mondani vele? A három kérdés, bárhogyan forgatta, ugyanazt az egy gondolatot variálta. Kitérni előle nem lehetett, legfeljebb hátat fordítani neki. Ábel azonban görcsösen ragaszkodott ahhoz, hogy szembenézzen vele. Bár nem szívesen vettem, de semmilyen indokkal sem akadályozhattam meg, hogy lefordítsa. A gép végül is jórészt kihasználatlanul állott, s én bizonytalan voltam, mi hasznosabb: ha ismerem a könyv tartalmát, mielőtt a többi lelettel együtt a tudósok martaléka lesz, vagy ha tudatlanságommal előre elhárítom magamról a felelősséget? A gép az apró betűs vaskos irományt ugyanazzal a közömbösséggel falta föl, mint minden más gondolatot, amely mikroszkopikus elemei közé került. - A számítógépben az a félelmetes, hogy nincs erkölcse mondta Ábel, mialatt a gép előbb a betűkódot, majd a szavak értelmét elemezte, hogy végül monoton hangon ontani kezdje a fordítást. - Azért a tudástöbbletért, amit nyújt nekünk, csöndben elveszi cserében a morált tőlünk. Pillanatok alatt megoldja azokat a feladatokat, amelyeket már csak eszmélésünk véges volta miatt sem tudnánk befejezni, de nem ítéli meg, nem is képes megítélni, hogy e feladatok tisztességesek vagy becstelenek, szépek vagy csúnyák, boldoggá tesznek bennünket vagy elkeserítenek... - Programozás kérdése ez is - vélte Jos. - Ha beletáplálod az erkölcsi normákat, éppúgy választ köztük, mint a matematikai eshetőségek között. - De miféle normákat? - tárta szét a karját Ábel. - Á négyzet és b négyzet összege az általunk megismerhető dimenziókban mindenütt c négyzet lesz, erre éppen az imént szereztünk ékes bizonyítékot. A jó és a rossz normái azonban társadalmi megegyezéstől függenek. Az igazság normái
Bogáti Péter: Az eljátszott teremtés 43 megannyira. Az esztétika pedig, minden kodifikáló iparkodásunk ellenére, végképpen kiszolgáltatott egyéni ízlésünknek... Melyik normát táplálod be a gépbe? Kinek a programja lehet egyedül irányadó? Mindez nekem, megvallom, üres fecsegés; az én dolgom nem az, hogy megfejtsem, hanem hogy megoldjam a feladatot, s már régen tudom, hogy az utóbbihoz nem elengedhetetlen feltétel az előbbi. Ábel spekulatív elméje azonban minden kérdésre kikövetelte a választ, figyelmen kívül hagyva a közismert tényt, hogy a válaszok szükségszerűen újabb kérdéseket szülnek. Ideje volt hozzá, eszköze szintúgy, s én hiába kérleltem: - Hagyd abba, Ábel. A mi leckénket pontosan kimérték, ne akard a másét is megoldani. Ha egyébért nem, ésszerűségből: magad is tudod, hogy rossz néven veszik majd tőled, amiért helyettük akartál okos lenni. Ábel nevetett. - Szörnyen politikus vagy, Iv. Nem is értem, miért biológusnak mentél, miért nem politikusnak! - Fürkészve nézett, s már kezdtem magam kicsit rosszul érezni, amikor sóhajtott. - Rendben van, Iv, legyen. Prédára éhes tudósaink majd csak a könyvet kapják meg, az eredményeket nem. Az itt marad - és megkopogtatta a homlokát. Ezzel aztán jól megnyugtatott! De óvatosnak kellett lennem, mert közeledtünk hazafelé, és mindez már Jos halála után történt. Jóllehet a megoldáshoz Ábel már akkor is közel járt. - Történelemkönyv és jogszabálygyűjtemény, beleértve az erkölcsi parancsokat is - mondta első olvasatra, amint a gép elébe hányta a lefordított szöveget. - A gondot az okozza, hogy nem lehet érvényes kódex. A benne foglalt események és előírások egy korai pásztortársadalom, majd az abból alakult merevebb osztálytársadalom szerkezetét és életét ábrázolják az egyenlőtlen fejlődés körülményei között. Eddig világos. Csakhogy a történeti rész jóval azelőtt megszakad, hogy a technikai civilizáció kialakulására egyáltalában sor kerülne. A jogszabályok pedig addigra nyilvánvalóan elavultak, és néhány általános, kényszerű erkölcsi normától eltekintve, érvényüket vesztették. Nyitott tehát a kérdés: miért hurcolták mégis magukkal a még élő bolygójuk halott kísérőjére? Hiszen szűkös lehetőségeik között a legcsekélyebb fölösleges súly is számított! Miért tartották hát mégis szükségesnek?! Tűnődve lapozgatta a könyvet. - Természetes lenne a szándék, ha a történetet folyamatosan adná elő jelenkorukig; vagy ha az elmélkedő részek későbbi állapotokat is tükröznének. Ez esetben a könyv segítségével egy civilizáció históriáját közvetítenék egy másik, érdeklődő civilizáció számára. De hát a kezdeti és kezdetleges - szakaszok előadása után vége a könyvnek; így pedig mi értelme van? Ha más nem, gondoltam, annyi bizonyosan, hogy figyelmedet ezúttal eltereli a saját jelenünkről; lám, így érvényesül a közhely, miszerint minden rosszban lehet némi jó is. Mégis meglepett, hogy Ábel milyen közömbösen fogadta Jos eltűnését, majd az űrben kutató kamera azonosítását a képernyőn: a tőlünk fokozatosan lemaradó parányi objektumban társunk tetemét. Felismerni ugyan nem lehetett, de mozgásából a gép kiszámította pályaívét,
amelynek kezdőpontja hajónk volt, s a zsiliprendszer memóriaegysége följegyezte az eseményt is; tévedés nem lehetett. Ő volt az. Azonosítás után Ábelnek egyetlen kérdése volt: - Hogyan tudta egymagában végrehajtani? Egy pillanatig gyűlöltem, hogy ennyire tárgyilagos. Vagy lehet, hogy ő sem érzett Jos iránt különbül, mint az őiránta? Csak sose mutatta ki... Iv, jó lesz vigyáznod! Dav és tervezőtársai minden lehetséges lélektani csapdát előre kiszámítottak, amelyek hármasunkra várhattak, de úgy látszik, valamit mégis kifeledtek: az atavizmust, amely számtalan nemzedék múltán is felbukkan, s már régen elfeledett eszközökkel üt vissza... Igaz, most már csak ketten vagyunk. - Jos mindig rendkívül találékony volt - feleltem. Szkafanderbe bújt, és úgy szökött meg. Talán még integetett is. - Kétlem. Ha számít rá, hogy látjuk, tudja, hogy úgyis visszahozzuk. Remélem, kevés oxigént vitt magával. Bőszített, hogy következetesen kerülte a hogyannál is tolakodóbb kérdést: miért tette?! Pedig Ábel a miértek bolondja! Már engem gyötört a kétség, hogy szándékosan nem kérdezi, inkább elébe mentem. - A hibás választás eredménye - felelte indulat nélkül Ábel, de nem nézett rám. - Jos nagyszerű jellem volt és ragyogó elme - ha szabadon csaponghatott. Davék kihagyták a számításból, hogy nem szabad őt dobozba zárni. - Ugyan már! Felkészítés közben valamennyiünket különkülön dobozba zártak! - Külön-külön igen - emelte végre rám a tekintetét Ábel. De együtt sosem. Ezúttal én fordultam el, s a szakadék széléről ő is visszafordult; engesztelésül vagy félelmében? Csak ő tudhatta. - A doboz csupán kísérlet volt - tette hozzá halkan. Tudtuk, hogy néznek bennünket, s ha kapkodni kezdünk egymás torkához, gyorsan ránk nyitják az ajtót. Itt azonban kire számítsunk? Beláttam, jobb, ha a könyvvel foglalkozik. Kérdezze azt. Ha szerencséje lesz, nem jut el a helyes válaszig.
A finom porral födött talaj fölött lebegtünk: nem akartuk eltörölni a nyomokat. Hiszen azért jöttünk, hogy megfejtsük őket. Magányosan csillogott a ferde fényben a kezdetleges kilövőállvány szürke fémje. Különben beleolvadt volna a rideg és holt környezet általános szürkeségébe. Csak a távolabbi terep színe váltott át fokozatosan aranyos sárgásbarnába. Utóbb, amikor kiszálltunk, hogy hátrahagyott tárgyak után kutassunk, kiderült, a színkép részben érzéki csalódás, amely a sétálóval együtt mozog; ami közel van, az mindig szürke. Körüljártuk az állványzatot, amelyről dolguk végeztével felröppentek, és egy alumíniumplakettet fedeztünk föl rajta: a bolygó két féltekéjét ábrázolta, nyilván szárazföldjeivel és
44 Bogáti Péter: Az eljátszott teremtés tengereivel. Nem állhattuk meg, hogy a szemhatár peremén függő égitestre ne pillantsunk: kéknek és fehérnek kellett volna lennie, de vörös volt és nyugtalan. Izzó foltok lepték el és fehér villanások. Az áradó sugarak öltözetünket ostromolták. Az állványt lábnyomok kusza hálózata körítetté a finom szürke porban. S köztük egy négykerekű járműé is, amelyet a közelben szintén megleltünk; rajta barangolhatták be a környéket. Felfedező úton járhattak itt, talán elsőként, de mindenesetre nem sokadikként. Az eszközök tanúsága szerint hatalmas és bámulatra méltó erőfeszítéssel jutottak el idáig. Bizonyára - és az ő szempontjukból nem alaptalanul büszkék is voltak magukra. A vörös fényben úszó bolygó már nem őrzi tovább büszkeségüket, amelynél úgy tűnik, nagyobbnak bizonyult hiúságuk. Nem azért jöttünk, hogy ítéljünk, csupán hogy megismerjük: nekünk kell-e tartanunk valamitől? Tőlük már aligha. A hátrahagyott műszerek, tárgyak, lábnyomaik nagyjából elárulták méreteiket és lehetőségeiket. Megtudhattuk belőlük, meddig jutottak. Hogy mire jutottak, az ott izzott a láthatár peremén. Később egy kis mélyedésben megtaláltuk szándékos nyomaikat is, amelyeket már nem feledékenységből vagy teherkönnyítésül hagytak hátra, hanem azért, hogy megmutassák magukat: ilyenek vagyunk! Stilizált képmásuk állott a mélyedésben, mint valamely űrruhába öltöztetett kirakati bábu; mellette fémtábla felirattal.
Mint utóbb kiderült, azok névsora, akik életüket vesztették a kísérletekben, míg ide eljutottak. A szépen lesimított s örök mozdulatlanságba merevedett talajon egy sólyomtoll és egy négylevelű lóhere feküdt még - gyerekesen megható relikviái a jeladás vágyának! Hisz oly kevés esélyük lehetett reá, hogy valaha valaki rájuk bukkan... Vagy talán mégis sejtettek valamit? A toll, a virág s a bábu mellett fekete keménykötésben ott feküdt a könyv is. A reá nyomott aranyozott feliratot eltompította már a világűr reá hullott leheletfinom pora. - Hagyd másokra! - A kérés süket fülekre talált, s egy ponton túl már ismételgetni sem volt tanácsos; még feltűnik. Másra tereltem volna a figyelmét, de nem kínálkozott semmi. Utazásunk eseménytelenül telt, a hajó önmagát vezette és biztosította, ránk nem volt semmi szüksége. - Mégis van valami előnye annak, hogy a gép nem érez... - jegyeztem meg. - Meglehet, különben terhére volnánk. - Nem rosszabb, mint ha egymás terhére vagyunk válaszolta Ábel, és jobbnak láttam, ha nem firtatom, hogyan érti. Maradt volna az ölelés mámora, de Ábelnek a gondolkodás is gyönyört okozott, s azzal nem tudtam versenyezni. Pedig olykor már nekem is hiányzott, és némi vágyódással emlékeztem Josra, aki ugyan ügyetlen, de legalább buzgó volt. Nem törődtem akkor vele, mert a munkámhoz tartozott, és különben is kárpótolt, hogy Ábel kielégített. Talán ezért nem tűnt föl nekem, hogy ugyanaz számára csak szükséges, de nem feltétlenül kívánatos is.
Bogáti Péter: Az eljátszott teremtés 45 Részlet, amely kell az egészhez, anélkül hogy bármikor is a teljességet nyújthatná. Talán azért maradtam rövidlátó, mert túlságosan biológus voltam; Ábel tanított meg rá, hogy a racionalitás egymagában legföljebb biztonságot nyújthat, de boldogságot csak ritkán. Jos halála, Ábel elmerülése a könyvben és a visszaút bizonyossága ébresztették bennem a fölismerést, hogy talán valamit mégis elhibáztam. De pályámat, miként a fémdobozét, amely száguldó létünk keretévé lett, előre és megmásíthatatlanul beprogramozták; csak a teljesítés vagy a megsemmisülés alternatívái között választhattam. - Ábel, hagyd abba! - kiáltottam, és ráfonódtam, mert már nem tudtam, mit kívánok jobban, hogy azzal felhagyjon, vagy elkezdje ezt. De ő kibontakozott, és higgadt maradt. - Nem lehet abbahagyni, Iv. Ha a könyv pusztán rejtvény lenne, félretehetném. De üzenet. S az mindig személytől személyhez szól; mellékes, egyén az vagy sokaság. Üzenni kényszer - felfogni kötelesség. - A tiéd?! - Ha képes vagyok rá, úgy az enyém. Ha nem vagyok rá képes, mire vagyok jó egyáltalában? - Átléped a saját árnyékodat, Ábel. - Úgy érted, a lehetetlenre vállalkozom? Ugyan! Hiszen csak két, egymással szembeállított lámpa kell hozzá, és árnyék sincs. Látod, jelképekre szorítasz, és azzal is csak azt igazolod, amire jutottam: jelképek gyűjteménye a könyv is. Azért őrizték meg akkor is, amikor történelmüket feltehetően már nem példázatokban jegyezték föl. A kicsinyes torzsalkodások, amelyek történeteit szolgáltatják, éppúgy nem önmagukat jelentik, mint a benne lévő jóslatok, látomások és jövendölések. Volt egy fogalmuk, amely a mi számunkra már ismeretlen: a hit. Nem az értelem kategóriája, hanem azé, ami nem fér bele; vagy még nem fér bele. Az élőlény rádöbben létére, létének korlátaira és végtelen magányosságára a mindenségben. S amire nem talál magyarázatot, arra pótszert keres. Ez a hit. Idővel bizonyára fogyott, mert a szaporodó tudás kihúzta alóla a talajt, de egyúttal tolta is alá: lám, egyre jobban megbizonyosodsz arról, hogy a világ megismerhető; s közben egyre több olyanra bukkansz, amit még nem ismersz... De a hit fogyott, s helyébe a kétség lépett... Ezért őrizték elavultan is e könyvet. - Teóriák, Ábel. Annak persze tetszetősek. Játszhatsz velük, de hogy mennyi belőlük az igazság, már senkitől meg nem kérdezheted. - Talán megkérdezhetem - felelte, és én úgy elgyengültem, hogy le kellett ülnöm. Ábelt is el kell veszíteni?! Nem vette észre. Teljesen kitöltötte a felfedezése. - Emlékszel, Iv, azt mondtam: ha a teremtés fogalmát megoldom, a könyv titkát is megoldottam. - Azt hittem, a hit elég válasz... - A hit már csak következmény. De minden a teremtéssel kezdődött. Isten, az alkotó ős két embert hozott létre, s őket már nem a semmiből alkotta meg, hanem az anyagból. S milyenné alkotta őket? Saját képmására. Láttad a bábukat, Iv, kétségtelenül hasonlítanak...
- Talán a feltételek azonossága - kíséreltem meg kétségbeesetten belészorítani a következtetést. - Elemi törvény, hogy azonos feltételek között, egymástól függetlenül is azonos eredmények születnek... - Úgy fölösleges lenne az üzenet - csapott nyitott tenyérrel a könyvre. - Akkor csupán tájékoztatnak. A bábuval, hogy ilyenek vagyunk; a plakettal, hogy itt, ezen élünk; az eszközeikkel, hogy ennyire jutottunk... De a könyvvel, amely már mítosz, azt üzenik meg, honnan jöttek! Hideg veríték lepte el a hátamat. - A gép állítja ezt, Ábel - kérdeztem nagy nehezen -, vagy te gondolod csupán? - Együtt következtettünk rá, Iv. A nevekből, amelyek a mieink. Eltorzulva és eltorzítva, de hát az idő, a távolság és a mutáció... A neveket nem az anyagi körülmények formálják azonosra, mint a géneket és a beléjük táplált kódot. A neveket mi adjuk, Iv, hogy megkülönböztessük magunkat a többiektől! Az alak, a forma, az anyagcsere lehet a külvilág, a környezet terméke, de a név sosem. A név a fény sebességével mért időn és távolságon túl is elárulja rólunk, hogy honnan származunk... Elárulta róluk is, Iv, erről szól ez a könyv. Nem csoda, hogy szentnek tartották. - Nem tudom, mit jelent az - suttogtam. - Majd elmondom, ha hazaértünk - felelte. Már én sem mondhattam többet; nem is tehettem. Csak egyet még, amit utoljára gyermekkoromban tettem: sírtam. Sirattam a bizalmat, amely kiszolgáltatta nekem. Megsirattam Ábelt, az egyetlent, akihez közöm lehetett volna, ha idejében észreveszi.
- Fáradt? - kérdezte Jak. - Nem túlságosan - feleltem, és igazat mondtam. Az út semmi esetre sem fárasztott ki. Ugyan mivel is tehette volna? Talán a fogadtatás. De arra fölkészültem. Nem valami nagy ceremóniát rendeztek, már csak azért sem, mert amint elég közel érkeztem, a kommunikációs eszközök automatikusan bekapcsoltak, jelezték a vevőállomásnak érkezésem, s nekem a legfontosabbakról már leszállás előtt be kellett számolnom. Nem volt könnyű szelektálnom, hiszen még a gép segítségét sem kérhettem, nehogy memóriájában bármi nem oda való benne maradjon; elég munkát jelentett a már benne lévők megrostálása. Azt hiszem, nem dolgoztam rosszul, s így az ünnepélyes fogadtatás idejére kölcsönösen túljutottunk a kellemes és a kínos meglepetéseken egyaránt, s csupán a protokolláris üdvözlés maradt hátra. Erről az esti híradó már első kiadásában számolt be, noha nem első hírként. Pedig utóbbit, ha más nem indokolta volna is, a miniszterelnök személyes megjelenése mindenesetre; de az új miniszterelnök nem szívesen tolta magát előtérbe. A víg kedélyű, bohémságra hajlamos komédiás-politikus Noahot ugyanis időközben elvitte egy kegyesen gyors szélütés, a helyét elfoglaló Ábrám pedig majd minden tekintetben az ellentétének bizonyult. Méltóságteljes és némileg kedélytelen modorával nem
46 Bogáti Péter: Az eljátszott teremtés boldogítani kívánta a közt, hanem „egyenes úton” tartani, hogy az ő kifejezését használjam. Öles termetével és hófehér pátriárkaszakállával messzire kitűnt a fogadásomra megjelentek közül, amint a hídra kilépve megpillantottam. Igyekeztem meghatott és ünnepélyes arcot vágni magam is, noha nem éreztem egyebet, mint kényelmetlenséget. Elszoktam attól, hogy ruhát viseljek, s hozzá viselkedjem is. Bárhogyan. Ábrám atyai kebléhez szorított, mint a megtért tékozló gyermeket szokás. Szerencsére csupán az álláig értem, s így csókja alig súrolta a homlokomat; viszont nehezen álltam meg, hogy sűrű és száraz szakállába veszve köhögni ne kezdjek. Különösebben később sem faggattak. Az út utolsó szakaszán elkészítettem a jelentést, amelyet végül is Jos örökre elmulasztott, s a hajónapló tekercseivel együtt átadtam az illetékeseknek. Bennük pontosabban megtalálnak minden részletet, mint az én emlékezetemben. A szenzáció elmaradását indokolta és megkönnyítette az út eredménye: amint nyilvánosságra került, hogy létünket semmiféle közvetlen veszély nem fenyegeti, kihullottam az érdeklődés fókuszából. Ha nem így lett volna is, Ábrám csendes utasítására, hogy a köznyugalmat fölös hírveréssel senki se zaklassa, a tömegtájékoztatás iparkodott az expedíciót hamar elfeledni. Gyanítom, belejátszott ebbe a közérdeken túl az is, hogy nem az ő ügye volt; örökség, amelyen ráadásul sem haszon, sem gond nem mutatkozott, legföljebb az archiválásé. De a politikusokat sohasem érdekelték különösebben a múzeumok. Ők többnyire akkor is előrenéznek, ha a hátuk mögött található a megoldás. Mindez megkönnyítette Dav helyzetét is, akit kiélezett körülmények között felelősségre vonhattak volna az expedíció összeállításában elkövetett hibákért. Így azonban, mivel az út ráadásul sikerrel járt, a veszteséget leírták. A személyi veszteségeket különben is mindig könnyebb leírni, mint az anyagiakat, mert azokhoz elegendőek a fölemelő szavak és néhány koszorú, míg az utóbbiaknak a könyvelésben is nyomuk marad. Elvégre senki sem állította, hogy a mi békés és kiegyensúlyozott társadalmunk egyben ideális társadalom is. Davnak jutott tér a manőverezéshez, és a hősi halottak kitüntetéseivel együtt vette át a sajátját is. Belém karolt, és felelősségteljesen néztünk a fényképezőgépek lencséjébe. Legalábbis az előhívott képek tanúsága szerint. Jak az ünnepségek során néha föltűnt a díszvendégek között, de egyszer sem szólított meg. Amikor úgy véltem, minden ceremónián túljutottunk, és hivatalos kötelezettségeimnek eleget tettem, bejelentkeztem a titkárságán. Tüstént fogadott. - Fáradt? - kérdezte. - Nem túlságosan - feleltem, és igazat mondtam. - Örülök, hogy maga választotta ki az időpontot, amikor fölkeres - mondta. - Ezért is nem hívattam idáig. Jak még udvariassági formulaként sem mondja, hogy örül valaminek; lehet, hogy ez egyszer ő is igazat mond? Elmosolyodtam, és szolgálati stílusban válaszoltam:
Bogáti Péter: Az eljátszott teremtés 47 - Jelentem, hogy a föladatot végrehajtottam. Utasítás szerint. Bólintott. Azután megkérdezte: - Nehéz volt? - Inkább sajnálatos. Fel s alá sántikált a szobában. - Mindenesetre tanulságos - mondta. - Akár ha azt vesszük számításba, hogy minden elővigyázatosság ellenére a háromból kettő alkalmatlannak bizonyult, akár ha azt, hogy kinek a személyi választása okozott csalódást, és kié nem. Bár dicsért, elbizonytalanodtam. Jak sohasem von le tanulságokat mások jelenlétében, még a munkatársai előtt sem. Mit akarhat? Átsuhant rajtam, hogy engedetlen leszek. De ez nem én voltam. - Szeretném elmondani, mi történt - szóltam szárazon. - Erre várok. Nincs kétségem, hogy másként történt célzott Jak a hivatalos kommünikére, amely útitársaim betegségét közölte; Jos idegrohamát és öngyilkosságát, továbbá Ábel infarktusát. - Csak az lep meg - fűzte hozzá -, hogy mindkettő már jóval a föladat végrehajtása után történt. - Én viszont természetesnek tartom - válaszoltam. - Addig a cél lekötött bennünket, s kevesebbet foglalkoztunk magunkkal. A munkánkból adódó nehézségekre fölkészítettek bennünket. Visszatérőben már azzal kellett szembenéznünk, mi vár ránk azután. - Nézeteltéréseik támadtak? - A szokásos értelemben nem. Jak félrehajtotta a fejét, gondolkodott. Egyikünk sem sürgette a másikat. Tudtam, hogy az elsőre magától is rátalál. A másodikat persze nem sejthette; az egyedül az én titkom volt, s csak rajtam állott, hogy az is maradjon. Még nem döntöttem. - Valamelyikük beleszeretett magába? - állt meg és tette föl végül a kérdést, de amint rám tekintett, már nem volt szüksége a válaszra. - Azt is megmondom, melyikük: a mérnök. - Igen. Jos. Viselkedése mind labilisabb lett. A nyugtatok sem használtak. Jak sóhajtott. - Elszomorító, hogy mennyire triviális. Más megoldása nem maradt? - Ha feleségül megyek hozzá. - No persze - legyintett Jak. - Csak tudja, ez ott a maga ügye volt, nem a miénk. Elhamarkodottan oldotta meg. Nincs kibúvó. Soha nem is lesz. Mit akarok én? - Nem arra nevelt, hogy elhamarkodott legyek - adtam vissza a labdát, mielőtt víz alá kerülök. Jakkal csak a saját stílusában lehet kommunikálni. Legalább jó tanítványként viselkedjem. - Ezt is a kilövőállvány mellett találtuk, a többi kacat között - nyújtottam felé a könyvet és fordítását. Sejtheti, hogy nem egykönnyen rejtettem el a leltározók szeme elől. De megnyugodhat, nincs rajta egyetlen listán sem. Jak asztalához ült, felütötte előbb a könyvet, azután a fordítást, és amit még sohasem tapasztaltam: elsápadt. - Tudja mi ez, Iv? - nézett rám. - Nem tudtam. De Ábel elmagyarázta.
- Aha - mondta, és már tudta, hogy Ábel miért halt meg. Sokáig hallgattunk. Végül ő törte meg a csöndet. - Tehát nem sikerült - mondta halkan. - Egy kísérlet, amely kudarccal végződött - és föltekintett a mennyezetre, mintha azon túl látná a bolygót, amint lángjai között vergődik. - Tud erről kettőnkön kívül még valaki? - Különben felőlem ma is élhetnének - feleltem. - Iv, maga páratlan - mondta kétségtelen elismeréssel, és én elmosolyodtam, mert reméltem, hogy rám van utalva. - Szó szerint is. Ennél többet nem tehettem. - Mi legyen ezzel? - ringatta a könyvet a tenyerén. Megsemmisítsem vagy megőrizzem? A kísérletet, úgy vélem, ez magától értetődő, nem én kezdtem el, hanem egy hajdani elődöm. Az akkori kormány tudott róla, de akik később e székben ültek, már nem tartották szükségesnek bárkivel is megosztani a titkukat. Hiszen csupán teremtettek, de a tudás gyümölcsét ők sem ízlelhették meg. Noah sohasem tudta meg, miért szorítottam arra, hogy magukat fölküldje; a felelősség egyedül az enyém. Történhetett volna másként is. S nem könnyíti a dolgom, hogy már ketten vagyunk. Miért avat be? Persze nem mond újdonságot; fokozatosan rájöttem magam is. Ezért értem vissza egyedül. De én feladatot oldottam meg, s a felelősségben nem kívánok osztozni vele. - A kísérletek sorsa, hogy egyszer lezárják őket iparkodtam tárgyilagos hangot megütni. - A bizonyíték a kezében van. - És maga hozta el, Iv. Nem hinném, hogy lehetséges olyan jutalom vagy kitüntetés, amely egyenértékű ezzel a szolgálattal. - Szolgálat volt, Jak. Nem jár érte semmi. Felálltam. Több mondanivalóm aligha maradt. Ő azonban nem mozdult. A könyv még mindig a tenyerén feküdt. Méregette. - Ne hibáztassuk a számítógépeket, mert úgy találták a legcélszerűbbnek, ha hármasban küldik föl magukat... Lám, ők kettesben indultak el az Édenbe, ellátva mindennel, hogy feltalálják a maguk lehetőségeit. S nem élhettek velük. Az időnek ebben nincs jelentősége, Iv, az legfeljebb haladékot ígér. Csak az életnek van jelentősége, amely teljesen az övék volt, míg föl nem perzselték. Megborzongtam: mintha Ábelt hallanám. De már sohasem fogom hallani. Jobb, ha gyorsan elmegyek. Az ajtónál voltam már, amikor Jak utánam szólt: - Valamit elfelejtett, Iv. Nem lehet kijátszani. Visszamentem, és letettem asztalára a fegyvert. Jak, mint imént a könyvet, most a lapos kis tárgyat méregette a tenyerén. - Nem lehetett vele könnyű dolga - mondta. - Segített a gyanútlanságuk - nyögtem ki. Rátette a fegyvert a könyvre, és együtt bezárta őket a fiókjába. - Akik odakint járnak, nem ismerik már az ilyesmit magyarázta, mintha szüksége lett volna bármi magyarázatra. Kár lenne, akár véletlenségből is, újra rákapatni őket. Eltette a kulcsot, és tekintetén látszott, hogy most már mehetek. Amit én elvégeztem, rajtam kívül legföljebb ő lett
48 Bogáti Péter: Az eljátszott teremtés volna képes még elvégezni. Mégsem vehetem föl vele a versenyt soha. - Csak egy kérdést még, Jak - mondtam, és megpróbáltam szembenézni vele. - Legyen az a jutalmam, hogy őszintén felel rá. - Magának, Iv, a történtek után természetesen. - Nos, Jak, a történtek után maradt még esélyem rá, hogy életben hagynak? A szempillája megrezdült, nagyon figyeltem. S már nem érdekelt, hogy mit válaszol. De ezt mondta: - Egyedül magán múlik, Iv. Amíg lementem a liften, felmutattam az igazolványomat a kapuőrnek, átsétáltam a parkon, belemerültem a forgalomba, egyedül az járt a fejemben, hogy bár szép vagyok, fiatal vagyok, ostoba sem vagyok, mégis mily kicsiny annak az esélye, hogy ami velem eddig történt, és történhet ezután még, akár a legcsekélyebb mértékben is rajtam múlna. Ábelre gondoltam, és szégyelltem magam. Csanády András rajzai
HOSI SINICSI
Elvesztettük barátunkat A 2030. év egyik hűvös tavaszi éjszakáján történt. A völgy felett, ahol az alacsony ház állott, felkelt a Hold keskeny sarlója, szarván fényjelek villóztak, a Mars felé küldtek üzenetet a holdbéli támaszpontról. A hegyek karéja mögül sárga fénycsóvát húzva rakéta indult, hogy aztán pillanatok alatt eltűnjön az űr fekete mélyén. Az ablaknál idős asszony állt, szemét az égboltra függesztve. Lassan szájához emelte az ujját, és halkan megszólalt: - Gyere be, kisunokám... A gyerek a szomszéd szobában volt, a hívást mégis meghallotta, mert az öregasszony gyűrűjében alig észrevehető kicsiny mikrofon közvetítette az erőtlen hangot a szomszéd szobába. Halkan nyílt az ajtó, és bejött egy kisfiú. - Hallottál valamit, nagymama? Nincs még baj? - Nem is tudom. Talán lehet, hogy mégsem... Gyere, nézzük meg a televízióban, hátha mondanak valamit. A nagymama leült a mély hintaszékbe, és ölébe vette unokáját. A gyerek nyugodtan ült, a szék lassan hintázni kezdett. Máskor bezzeg akárhányszor is szólhatott az öregasszony, a játékba belefelejtkezett gyerek rá sem hederített volna. Mostanában azonban teljesen megváltozott. Pedig az ilyen korú gyerekek játékpolca szinte roskadozik a legkülönlegesebb űrállatok fantáziabábuitól, amelyek elektronikusan mozognak, fel a falra, a mennyezetre, akárhová felkúsztak, és kis elektronikus puskával lehetett vadászni rájuk. A játékállatok rémülten menekültek, s ha
eltalálták őket, nyögve lehelték ki elektronikus lelkűket. A kisfiú azonban néhány nap óta nem játszott velük. És nemcsak ő, hanem a környéken az összes gyerek megszelídült mostanában. Ők is érezték, hogy az emberiség egyik legkedvesebb barátja végóráit éli. A nagymama megnyomta a szék karfájába épített gombot, mire a szoba egyik sarkában megelevenedett az addig tejszínű tévépanel színes álomvilága. Soha nem látott, buja dzsungel képe jelent meg rajta. - Milyen film ez, nagymama? Ilyet még nem láttam. - Nagyon régi, kétdimenziós film, a Tarzan kincse. Néhány napja csak ilyen filmeket adtak. A múltkor látták a Dzsungel könyvét. Most is délszaki növények őserdejét mutatta a hatalmas képernyő, vadállatok ordítását közvetítették a hangszórók. Mindketten álmélkodva bámulták egy darabig. Hirtelen eltűnt a kép, és megjelent a bemondó arca, a szokásos híreket sugározták. - Híreket mondunk. A beteg állapota egyre súlyosabb, javulás nem várható. Az orvosi jelentések az egy órával ezelőtt kiadotthoz képest válságos helyzetről számolnak be. Oxigénbelélegzést és szívműködést serkentő injekciókat adtak a betegnek. A kisfiú némán, csukott szemmel ült nagyanyja ölében, és két kezét összetette. Nagyanyja megkérdezte: - Mit csinálsz, kisfiam? - Imádkozom. A gyerekek is tudnak ám! Hogy ne haljon
50 Hosi Sincsi: Elvesztettük barátunkat meg... azért! - Ez igazán szép. Ha az elefánt tudná, örülne neki. A tévébemondó tovább folytatta: -... a szívműködés rendszertelenné vált. Hónapok óta nem vett magához táplálékot, így gyógyulására már nincs remény. Néhány óra múlva az emberiség elveszíti jóbarátját, az elefántot. A híreknek itt vége szakadt, s újból a Tarzan-filmet vetítették. A kisfiú megkérdezte nagymamáját: - Régen annyi elefánt volt? - Bizony én magam sem láttam sokat belőlük. Már az én gyerekkoromban is csak mutatóba maradt néhány. - Mégis, te láttál valódi elefántot? - Persze, az állatkertben. Kettőt is. Sovány, szomorú állatok voltak, a szemük bánatosan csillogott. - És mit adtak nekik enni? - Szénát meg ilyesmit. Legalábbis úgy emlékszem. - Szénát? A gyerek nem tudta, mi az a széna. Életében nem látott vagy érintett hasonlót. Amerre csak járt, minden csupa szürkeség volt, a betonvárosok elözönlötték a Földet, és nem hagytak helyet rajta a mezőknek többé. Az embereken kívül ebben a korszakban más élőlény nem nagyon volt képes megélni a Föld színén. Legelsőnek, még nagyon régen, a nagy testű állatok száma csökkent. Sok idő telt el, amíg az ember rájött, hogy tennie kell valamit a természet védelméért. Mindig csak saját hasznát leste, a saját érdekében tevékenykedett. Érthető, hogy előbb-utóbb nem találtak helyet maguknak az elefántok ebben a mesterséges világban. Próbálták megfelelő rezervátumba gyűjteni őket, de számuk így is egyre csökkent. - Nagymama! Miért halt ki az elefánt? - Talán mert nem volt már többé hely számára ezen a Földön. - Valami rosszat tett talán, azért? - Nem ártott az senkinek sem. Az emberekkel is barátságosan játszadozott. Mostanában azonban nem nagyon törődtek vele, ezért úgy érezhette, hogy feleslegessé vált. - De hiszen olyan aranyos! Ha felnövök, nagyon szeretnék
vele majd játszani! - Gyerekkorában mindenki így gondolkozik, de mire felnő, megfelejtkezik róla. Ezért azután már csak ez az egyetlen maradt meg a világon. - Mit gondolhat most magában az a beteg elefánt? - Talán a dzsungelban törtet, mint ősei, hátán az emberekkel, ahogy ezen a filmen is. A nagymama reszkető ujjával a képernyőre mutatott. Ott vágtattak hegyen-völgyön át csapatostul és vidáman a régen elpusztult elefántok, ennek a most haldoklónak az ősei. Olyan erősek és elevenek voltak a képernyőn, hogy nehezen lehetett elhinni a szomorú valóságot. Az egyik magasra emelte az ormányát, és akkorát trombitált, hogy a szoba fala is beleremegett. Amíg a kisfiú elbűvölten nézte, a nagymamát más gondolatok foglalkoztatták. Lehet, hogy eljön az idő, amikor a diadalmasan fejlődő ember is erre a sorsra jut, egyre gyengül, aztán egyetlen ember marad, mint ez a haldokló elefánt? Vajon az az utolsó ember miről gondolkodik majd, mit idéz fel még egyszer emlékezetében? A filmet ismét félbeszakították a hírek. - Híreket mondunk. A leggondosabb ápolás ellenére Pierot, az elefánt, aki hosszú, hosszú időn át a gyerekek és a felnőttek hűséges barátja volt, nem él többé. A gyerek hangja remegett: - Hát mégiscsak meghalt... - Bizony, nincs többé a világon mozgó, lélegző, vidám elefánt. Egy darabig hallgattak, s közben besötétedett. - Késő van már. Itt az ideje, hogy lefeküdjél... - Add ide a játékelefántomat, ma azzal alszom. - Jól van, vidd csak. A kisfiú kiment a szobájába, lefeküdt, és álmában, mint minden gyereknek azon az éjszakán, megjelent Pierot, az elefánt, hogy elbúcsúzzék. Erdős György fordítása Hegedűs István rajza
RÉMTÖRTÉNETEK ÉS NÉMI HUMOR A cseh sci-fi, főként a legfiatalabb s az őket közvetlenül megelőző generáció alkotásaira jellemző a gondolati kiegyensúlyozatlanság, a részbeni végiggondolatlanság, valamint a szöveg túlírása. A cseh sci-fi - megismételve, hogy a legfiatalabb s az őket közvetlenül megelőző generáció alkotóira gondolunk - legjellemzőbb vonása mégis a szüntelen aktivitás. Ez a rég várt, régóta nélkülözött türelmetlenség menti és magyarázza a „nagy” témák szüntelen és meggondolatlan hajszolását; a funkciónak megfelelő stílus lázas keresése pedig az úgynevezett „fentebb stíl” bántó megjelenését. Szerencsére a cseh sci-fi reneszánsza a kiadókra is hatással van. Bár Csehszlovákiában a mai napig nincs a mi Galaktikánkhoz hasonló magazin, sőt tudományos-fantasztikus könyvsorozat megjelentetését sem tervezik - de ez előnnyel is jár, hiszen a cseh sci-fi nem szorul karanténba, szinte mindegyik kiadó kiad évente egy-két sci-fit, fordított, avagy eredeti művet. E kiadványok közül a legnagyobb érdeklődést az úgynevezett „összgenerációs antológiák” keltik. Ilyen volt a Mladá fronta kiadó két gyűjteménye, az A vas a csillagokból érkezik (Zelezo pricházi z hvézd) és az Emberek az Oroszlán csillagképből (Lidé z souhvezdi Iva); mindkettő 1983-ban jelent meg. Tavaly a Práce kiadó vállalkozott a Csillagok a fűben (Hvezdy v tráve) című antológia megjelentetésére, amely alcíme szerint „válogatás a cseh
fantasztikumból”, bár úgy tűnik, nem annyira válogatásról, inkább gyűjteményről van szó, amelybe a -cseh olvasók által - már jól ismert szerzők küldték el - felkérésre - „gazdátlan” írásaikat. A kötet szerkesztője, az előszó írója, a fáradhatatlan Zdenék Volny a gyűjteményben 17 író 24 elbeszélését mutatja be (köztük a neves költőnek, Karéi Sysnek négy mikro sci-fijét), valamint néhány, a jövőre vonatkozó aforizmát, szólásmondást. Bár a gyűjteményben a műfaj olyan klasszikusával is találkozhatunk, mint a Magyarországon szintén ismert Josef Nesvadba (akinek Tarzan halála és Ki ölte meg Nemo kapitányt? című könyveit olvashattuk magyarul), mégis a kötet írásainak túlnyomó többségét a fiatalok és a középgeneráció alkotóinak munkái képezik. A gyűjtemény címe szimbolikus: a csillagok az emberi megismerés vágyát, a fű pedig a Földet jelképezi. A csillagok, mint tudjuk, örök életűek. De mi lesz a fűvel? Jaroslav Veis így ír elbeszélésében: „A lift kabinja megállt. Fent, voltak a város tetején, két és fél ezer méterrel a szmog felett. Jön kézen fogta Natáliát, és kiléptek a kabinból. (...) Ott lépkedtek a selymes füvön, a susogó fák között, amelyeknek gyökerét csupán sejtették. (...) A falevelek között meg-megcsillantak a csillagok apró, fénylő pontocskái.” Az ökológiai témába az antológia szerzői valósággal beleszerettek, maga a szerkesztő is a téma rabja, de sorolhatnánk a szerzőket Karéi Blazektől Zbynek Cernikig, Jaroslav Veistől Jan Velinskyig, aki Epidémia című elbeszélésében már olyan világot
ábrázol, ahol az oxigén méreggé változott, az emberek élvezettel szívják be a „friss tavaszi szmogot”, s fenolt vásárolnak a boltban. Persze a téma a „levegőben van”, de talán hibás a téma elburjánzásában Vladimír Páral is, aki egész írói tekintélyét latba vetve írt egy közepesen sikerült ökológiai rémtörténetet, amely meglehetős sikert aratott. Másik ok talán az lehet, hogy ez az a téma, amely politikailag a legsemlegesebb. A gyűjtemény jellegzetessége még a humor, főként a műfaj sablonjainak kigúnyolása, az önirónia. Ondrej Neff, és a költészet mezejéről áttévedt Karéi Sys érti legjobban a nyelvi-szellemi szellemeskedések csűrés-csavarását, ami a költő esetében nem is meglepő, hiszen költészete is poénokra kihegyezett költészet. A megújuló cseh sci-fit ez az antológia bár nem hagyta leülni a fűben, a csillagokig mégsem emelte de még semmi sincs veszve, hiszen az antológiák sorában ez a gyűjtemény nem volt sem az első, s valószínűleg nem is marad az utolsó. D. Németh István
52 Könyvekről
A CSEH KISPOLGÁR A JÖVŐBE MEGY Páral sci-fi trilógiájáról Ó, hát Vladimír Páralt ismerjük! - kiált fel a magyar olvasó -, hiszen a Katapult, a Teljesült kívánságok vására, az Ifjú ember és a fehér bálna, a Vihar a lombikban című könyvei még Magyarországon is sikert arattak, hosszú ideig az is kétséges volt, hogy a három (külföldön!) legnépszerűbb cseh író - Páral, Fuks és Hrabal - közül melyik fut be nálunk. A kezdés kétségtelenül Ladislav Fuksnak sikerült legjobban, de később ezt a sikert Páral fent említett regényeivel túlszárnyalta, míg végül kiütéssel győzött Bohumil Hrabal! Nálunk, mert odahaza, Csehország kies tájain ezt a stafétát egyértelműen Páral nyerte meg, az úgynevezett „észak-cseh írói iskola” tagjai az ő hóna alól keltek szárnyra. És ekkor úgy tűnik, hogy követői magát Páralt is besoroltatják az „északcseh írói iskolába”. Nem így történt; szerzőnk merészen témát váltott, s világszerte ismert, sőt elismert író létére „leereszkedett” a sci-fi ingoványos talajára. E műnemben 1981-ben jelentkezett, Kísértések A-ZZ (Pokuseni A-ZZ) című regényével, amely az általános és teljes leszerelés után játszódik, amikor is a távoli Agala bolygó lakói megpróbálnak rávenni négy prágai lakost, hogy honfitársaikat, egész Prága lakosságát mérgezzék meg. Már-már sikerül az ördögi terv, de végül a négy kispolgár lelkiismerete feltámad, nem hajlandók végrehajtani az akciót. Érezhette Páral, hogy a történetke igencsak sovány, ezért 1982-es Rómeó és Júlia 2300-ban (Romeo a Julié 2300) című regényében követhetetlenül bonyolult történetbe fogott, amelyben a hivatal szerint össze nem illő szerelmespár közé több ál-Rómeó próbál éket verni. Az olykor szórakoztató, de inkább zavaros történet már egy Páralregény paródiájaként hat. A következő évben jelent meg a Harc a többállattal (Válka s
mnohozviretem) című regénye, amely óhatatlanul Capek Harc a szalamandrákkal című regényét idézi címében (amely egyébiránt nehezen lefordítható szóösszetétel: mnoho = sok, zvifát = állat). Odáig rendben is lenne a dolog, hogy a városok felett gyülekező, lebegő hulladék, szmog masszává sűrűsödik, és lepottyan a földre, és ebből a masszából különös lények másznak elő, akik megtámadják az embereket. Az sem zavaró, hogy ebben a harcban az emberek győznek, s ekkor ezek az „izék” taktikát váltanak, és belülről, az emberek jelleme felől támadnak, két csoportra megosztva az emberiséget. Csak az a vég! Lehet, hogy én vagyok pesszimista, de nehezen tudom elképzelni, hogy ezt a „kórt” le lehet küzdeni lelkigyakorlatokkal és szorgos munkával. Mindhárom regény önismétlésekbe fullad; a kisszerű emberi vágyak, a fogyasztói szokások bírálgatásának kényszere s az ilyen lét erkölcsromboló hatásának laposan moralizáló leleplezése ismert az író korábbi, korántsem fantasztikus regényeiből. Igaz, a Kísértésekben e kicsinyes vágyakat egy titokzatos Központ, a trilógia befejező kötelében pedig a masszából kikelő, majd belülről támadó anyagcsomók manipulálják, nem pedig az „igazi” Páral-regényekben megszokott módon a főhősök maguk, de a központi és megunt problémakör megmaradt. Az író nem tudott választani, mit írjon - társadalmi dörgedelmet a harácsoló cseh kispolgár ellen, avagy a jelen negatív jelenségének a jövőbe vetített és felnagyított bírálatát, avagy egyszerűen egy szórakoztató, gondolatgazdag sci-fit. Így több szék között a földre esett, hiszen az első két momentumot már megismerhettük és megunhattuk az író korábbi műveiből, az utóbbi pedig nem sikerült, ami azért szomorú, mert ha valaki képes volna arra, hogy megírja, amit Páral tervbe vett, akkor ez a valaki csakis ez a nagyon tehetséges cseh író lehet, de csak akkor, ha lemond önmaga ismétléséről, a nem megvetendő rutinjáról, az automata írógépről.
D. Németh István
VÉGTELENÍTETT MESE, MISZTIKUS FANTÁZIA Michael Ende: A Végtelen Történet Árkádia, 1985.
Száznegyven forintért vesztegetik papírkötésben ezt a valóban szép kiállítású mesekönyvet, Hárs Ernő invenciózus fordításában. Külön tréfa, hogy éppen egy Ende nevű szerző vállalkozik a Die Unendliche Geschichte megírására. Ez a végtelenített mese leginkább a fantasy műfajába illeszthető, amelyet korhatár nélkül élvezhetnek felnőttek és gyermekek. A kalandok végtelen sorát felesleges lenne visszamondani, alighanem képtelen is volnék erre, mindenesetre a lényeg: Fantáziában él egy Kislány Királynő, aki titokzatos betegségbe esik, s Fantázia egyre nagyobb területei semmisülnek meg. A feladat: meg kell találni a hőst, aki majd megtalálja azt az emberi lényt, aki nevet tud adni a Kislány Királynőnek, s meggyógyítja. A regény két szinten zajlik, mert a könyvet egy Bux Barnabás Boldizsár nevű kövér, magányos kisfiú olvassa, aki - s vele együtt az olvasó - fokozatosan eszmél rá, hogy ez a könyv éppen ővele történik, neki kell megmenteni Fantáziát. Piros és zöld betűk is segítenek a két szint közötti eligazodásban, s a gótikus iniciálék (Roswitha Quadflieg munkái) is megerősítik mesekönyvlapozó hangulatunkat. Fantáziaország lényeinek többsége jól ismert meseelemekből áll, a Grimm-mesékből éppúgy emlékezhetünk rájuk, mint mondjuk - a Csillagok háborúja című film galaktikus kocsmajelenetéből. Ez a jól ismertség is adja az olvasó biztonságérzetét az eligazodásban, s egyúttal az „olvastam ezt már valahol” kissé nyugtalanító érzését. A modern fantasynek, a meseregénynek nagy, szuverén alkotója volt J. R. R. Tolkien oxfordi
Könyvekről 53 angolprofesszor, aki előbb hobbitjaival kápráztatta el a világot 1937-ben, majd 1955-ben A gyűrűk urával. Ő találta fel az újmódi tündérmesét, az aprólékosan és hitelesen berendezett Fantáziát, bár ennek természetesen voltak előzményei, éppen az angol irodalomban egy száraz matematikus, Lewis Carroll (1832-1898) írt olyan meseregényeket, melyek egyszerre élvezhetők azóta is gyermeki és felnőtt szemmel. Az ember meseigénye igen nagy, életkortól függetlenül, ezt elégítik ki az újságok színes hír- és pletykarovatai, a televízió folytatásos családtörténetei, a bűnügyi történetek és így tovább. A mai civilizációban élő ember általában rendezett és monoton életet él, prózai világában a kaland alig jelentkezik, a meseigény tehát egyfajta pótlékot is jelent, élet- és történéspótlékot, menekülést a hétköznapi létezés problémái elő). Már réges-régen kimutatták a romantikus mesék, kalandos történetek ilyen „eszképista”, menekülési funkcióját, s Michael Ende mesteremberhez méltó olvasmánya ragyogóan megfelel ennek az alapigénynek. Kiváló szolgáltatás, kellemesen borzongató pszeudovilág, s még ráadásul kellemesen misztikus is. Michael Ende filozófiája természetesen irracionális, de ezt ízléssel adagolja, s arra is ügyel, hogy könyve átlagpolgári fogyasztásra alkalmas, „fehér” legyen, érzelgős befejezése elvarrja a cselekmény enyhén nyugtalanító emberi „fonalát” is. Az angolszász irodalom és film az utóbbi évtizedekben hatalmas fantasy„raktárat” és klisérendszert rendezett be és dolgozott ki már-már iparszerűen, Michael Ende pedig németes ízléssel, ügyesen válogatott a készletből: kiválóan olvasható irodalmi terméket hozott létre, rágógumiszerűt, mely nem árt, de nem is használ. Gondolom, a válogatás ebből a készletből magyarul is kivédhetetlenül meg fog kezdődni, remélem, legalább ekkora ízléssel. Szentmihályi Szabó Péter
Sci-fi és kaland: a képregény feltámadása A titkos övezet rejtélye (Fred Hoyle regénye nyomán), Az ezüstflotta kincse (Orbán Dezső regénye nyomán), Írta: Cs. Horváth Tibor, rajzolta: Zórád Ernő. (Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó Vállalat) Itt a képregényözön, úgy látszik, visszavonhatatlanul, s hiába sisteregnek az indulatok, a közönségigény és az üzleti érdek diadalmaskodik. Jómagam a képregénnyel kapcsolatban afféle jóindulatú közömbösséget érzek: nem kedvelem, de nem is haragszom rá. Magam ritkán nézem-olvasom, de megveszem gyermekeimnek, ha kérik, miként egy mozijegyet vagy képeslapot vesz az ember, „erkölcsi megfontolások” nélkül. De arra még emlékszem, hogy gyermekkoromban nagy gyönyörűséggel bújtam a francia gyermeklap, a Vaillant kiváló rajzait s azt a néhány képregényfüzetet, mely 1957 tavaszán - némiképp a zűrzavart kihasználva - orvul megjelenhetett. A rossz képregényre persze haragszom, de a jóról hajlamos vagyok elhinni, hogy az olvasás felé is vezet, hogy növeli a vizuális kultúrát, s akárhogy is: az élet része, a szórakozás, sőt néha az ismeretszerzés eszköze is. Cs. Horváth Tibor és Zórád Ernő „régi motoros” a képregény területén, mondhatni: klasszikusok. Ennek a kettős, nagyalakú füzetnek is jól választották ki irodalmi anyagát: az egyik egy sci-fibe oltott kémtörténet, a másik egy húszas években játszódó kincskereső expedíció története. Felteszem, ezt a képregényt is elsősorban a tizenévesek nézikolvassák, vásárolják, az ő képzeletük működik az angol matematikahallgató kémkalandjainak követésekor vagy a két izgalmas találmány pusztulásának leírása közben. Jók a rajzok, tömörek a szövegek, dramaturgiailag jók a „filmkockák”, hiszen ne feledjük: ez
már ízig-vérig mozin és tévén „nevelődött” generáció, mely kaland-és romantikaigényét nem elsősorban képregényből fedezi. Ezért bizony nagy a felelőssége is az újabb képregények alkotóinak, kiadóinak: ha jól végzik munkájukat, nem mennek az ifjúsági közízlés elé vagy alá, igyekeznek lehetőleg nemesebb alapanyagból készíteni valamit, ami nemcsak áru, hanem ízlésformáló eszköz, ami kultúra. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a Hoyle-képregényben következetesen mozsdót írnak mosdó helyett, nem árt azért vigyázni arra sem, milyen helyesírást terjesztenek, gondolom, több tízezer példányban...) Szentmihályi Szabó Péter
NEMERE ISTVÁN ELSŐ TUDAT Bart ajkába harapott; mindig így tett, ha valami nem úgy sikerült, ahogyan szerette volna. Egy-egy hosszú kísérletsorozat végén néha szinte véresre rágott ajakkal ment haza, amit a felesége rendszerint félreértett, így aztán Bartnak nemcsak a napja, de az estéje is el volt rontva. Most azonban még csak délután volt. A nap besütött az ablakon, és a világ tulajdonképpen gyönyörű volt. Bart a kisebb kudarcok ellenére is jól haladt előre a munkában. Türelmetlensége inkább alaptermészetéből fakadt. Szerette volna, ha körülötte minden az óramű pontosságával és főként sebesen halad előre. De az élet ennél bonyolultabb volt; ilyenkor Bart az életet sem tartotta tökéletesnek. - Mi van? - kérdezte Lerr. A férfi négy-öt évvel volt idősebb Bartnál, ez a tény azonban egy cseppet sem befolyásolta barátságukat. Lerr a szomszédos labort vezette, gyakran együtt ebédeltek, és ilyenkor megosztották gondjaikat. Ettől persze azok súlya nem csökkent, mégis a két kutató valahogy megkönnyebbült. - Baj - felelte röviden Bart. Csak utána nézett kollégájára, és Lerr arcát látva megenyhült. Érezte, ennél többel tartozik neki. - Az állatok valahogy nem úgy reagálnak, ahogyan kellene. - Ahogy kellene? - Lerr már készen állt, hogy újabb vitát kezdeményezzen, mint már annyiszor. Azok közé tartozott, akik eleve rossz szájízzel gondoltak az állatkísérletekre, és ha tehették, kerülték-mellőzték őket. Lerr lelke mélyén magáévá tette az állatvédők olykor utcai tüntetéseken is hangoztatott jelszavait, úgy érezte, az embereknek nincs joguk saját érdekeiket más földi lények élete fölé helyezni. - Ne érts félre! Tudom, mi a véleményed az állatokról. De ezek a kísérletek nem járnak fizikai fájdalommal. Bizonyos biokémiai szereknek az intelligenciára gyakorolt hatását kísérem figyelemmel. - Stimuláció? - érdeklődött Lerr enyhültebben. - Az is. Csimpánzok, macskák, kutyák, delfinek... De valami mindig közbejön - kesergett Bart. - Micsoda? - Nem tudom. Megfoghatatlan az egész. És független a szertől, amit éppen beadtunk az állatoknak. Amint elérünk egy bizonyos küszöböt, az állatok viselkedése megváltozik. Elterelődik rólunk a figyelmük, ha lehet ezt így mondani.. Sőt... De ígérd meg, nem nevetsz ki, Lerr. - Persze. Mondd csak! -... Nos, azon a szinten az állatok mintha már észre sem vennének bennünket, embereket. A tudatuk - ha szabad így neveznem - már egy másik, magasabb szintre jut. Kikerülnek a hatásunk alól... Lerr még várt, hátha Bart részletesebben megmagyarázza a dolgot. De amikor barátja arcába pillantott, látta, most hallgatni fog. így is lett. Ezért Lerr percek múlva elment. Bart csak állt tovább az üvegfal előtt. Látta a túloldalon a ketreceket. Egy macska járt fel-alá, fejét feltartotta, mintha hallgatózna. Két csimpánz csaknem
KÍSÉRLETEK mozdulatlanul ült - és éppen ez a szokatlan magatartásuk volt az, ami Bartban ismét nyugtalanságot ébresztett. A helyzet több mint nyilvánvaló: az állatok ösztönösen - vagy telepatikus úton? - érzékelnek egy kívülről érkező, erősebb hatást. És ezzel az ismeretlen erővel szemben Bart kicsinek és tehetetlennek érezte magát. MÁSODIK TUDAT - Mi van a munkával? - kérdezte Yryn. Értelme sugárzott, és senkinek sem lehetett kétsége aziránt, hogy a dolog valóban érdekli. - Aránylag jól haladok - közölte Bynn. Tulajdonképpen nem rajongott Yryn kérdéseiért. Főnöke - vélte - néha megkérdezi, mi újság, mert tudni akarja, melyik munkatársa hol tart kutatásaiban. Ám a válasz Yryn számára nem egyéb statisztikai adatnál, amit adott pillanatban majd előránthat az intézet fenntartóival folytatott tárgyalásain. Yryn szeret dicsekedni. Bynn hát némi ellenérzéssel adta meg a választ. Lehet, Yryn megérezte a Bynn agyából áradó sugárzást. Az elégedetlenséget, a kedvetlen, türelmetlen várakozást. - Mi baj, Bynn? - A folyamatban lévő kísérlethez annak idején teljes prioritást kaptunk, mint nyilván emlékszel is rá. Egy más naprendszerben levő bolygó értelmes lényeinek besugárzására kaptunk engedélyt. Ez a kísérlet folyik már ötvennyolc periódus óta. - Igen, tudom, de mi a probléma? - Az, hogy az analizátorok bizonyos nehézséggel küzdenek. Az „értelmes lény” kifejezés általunk megszabott határai és jellernzői nem érvényesek egy másik rendszer lakói esetében. - Ez így túl általános, Bynn. - Persze, de egyelőre nem pontosíthatok, hisz magam sem vagyok tisztában a különbségekkel. Egy biztos: azon a bolygón több felsőbbrendű élőlény is van, igaz, ezek közül csak az egyik épített fel már-már a kozmoszba kitörő civilizációt, ám vannak ott más lények is, ezek viszont jobban érzékelik az általunk irányított sugárzást. Sőt, némi halvány választ is felfognak a műszerek. De úgy tűnik, ez mintha nem nekünk szólna; a mi műszereink vagy a távolság miatt, vagy - inkább úgy vélem - azért nem veszik világosan az üzeneteket, mert egészen más kommunikációs rendszerben továbbítják őket. - Ez tényleg aggasztó. - De ez még nem minden. Mást is tapasztalok. A kísérleteinket időnként - úgy tűnik - egy más forrásból eredő külső hatás is zavarja. - A bolygó lakói?
56 Nemere István: Kísérletek - Nem hinném. Ennek az ismeretlen sugárzásnak kiindulópontja nem állapítható meg a műszereinkkel. Yryn erre nem válaszolt, legyintett és elment. „Biztosan azt hiszi, csak ürügyet keresek az eddigi kudarcok igazolására” - gondolta Bynn keserűen, és még jó ideig tartózkodott ugyanazon a helyen, ahol az imént információkat cserélt Yrynnel. „Mi lehet ez? - töprengett. Talán mégis a bolygó lakói okozzák az anomáliát? De hiszen nincsenek tudatában annak, ami történik. A mi célunk nemes, az ő majdani felemelkedésüket szolgálja. Igaz, ők ezt nem tudják. És ha tudnák is, nem értenék meg. Még nem fognák fel a tervet a maga teljességében...”
HARMADIK TUDAT A galaxis szélén, egy régóta halott bolygó élettelen sziklatalajában rejtőzött a különleges bázis. A gépek egy hegylánc alatt húzódtak, klimatizált barlangok láncolatában. A lények, akik ezeket kezelték, a felső rétegekbe vágott csőszerű nyílásokon szoktak aláereszkedni. De ritkán jöttek ide, inkább a vezérlőhelyiségben tartózkodtak. Most is ott voltak. A világűrbe telepített hatalmas antennákat is innen irányították. Egy-egy időegység alatt annyi energiát sugároztak ki innen, amennyi egy közepesen fejlett civilizációnak egész periódusra elég lett volna. Két kisugárzási szakasz között egy lény és egy szuperszámítógép cserélt információkat. - Némi lassulás tapasztalható, Xi. - Én is érzékeltem. A galaxis tizenhét civilizációja közül a legfejlettebb nem szokványos reakciókat mutat, Xa. - Szerinted mi lehet az oka? - Még nem tudom. Valamiféle primitív, biológiai ellenreakcióra gyanakodom, ami tudattalanul ágaskodik bennük. - Ez megnehezíti a nevelésüket, és ezzel együtt kísérletünk eredményességét is kétségessé teszi, Xi. - Tudom, Xa. Ezek a csoportok a fejlődés alacsonyabb fokán állnak. Mégis az egyik már egy nála alacsonyabb fokú bolygó lakóit próbálja befolyásolni. - Vagyis jó úton jár. Azt teszi, amit mi. - De gyanítom, az ő céljaik korántsem olyan magasrendűek, mint a mieink. Mi igazi, kozmikus lényekét csinálunk belőlük, anélkül hogy nekik erről fogalmuk lenne, Xa. - Tudom, ez a feladatunk. Ránk bízták ezt a galaxist. De ha a mi munkánk azért megy olyan lassan, mert esetleg... valakik... akadályozzák azt? - Őrült elképzelés, Xa. Ezt csak egy nálunk fejlettebb civilizáció tehetné meg, de ilyen nem létezik.
NEGYEDIK TUDAT - Megértetted az utolsó közlést?
Nemere István: Kísérletek 57 - Persze. Nevetségesek azok ott... Még hogy nincs náluk fejlettebb civilizáció? Hát a mi közösségünk? - Nem érthetnek meg bennünket, hisz el sem tudják képzelni: létezhet teljesen a kozmikus életre determinált faj is. Gondold csak el: mi kitörtünk az idő korlátaiból, biológiai lényekből kibernetikaivá váltunk, szabadon lebeghetünk az űrben, magunk teremtette gépek révén bármire képesek vagyunk, annak ellenére, hogy gyakorlatilag nincs testünk... - Szinte nincs. - Így van. - Elismerem, nekik ezt nehéz lehet felfogni. Pedig, ha végiggondolják a történteket... Az anyaghalmaz, amelyből születtünk és amelyben élünk, ugyanaz, amelyben ők is kifejlődtek. De ennek különböző részei nem egy időben váltak életre alkalmassá. Mi előbb jutottunk el a fejlődés fokaira, mint ők, ennyi az egész. - Számunkra logikus. De nekik? Még annyira bolygóikhoz és galaxisaikhoz tapadnak, el sem hinnék, hogy nekünk nincs hazánk. Az élethez nincs szükségünk semmiféle szilárd égitestre. És mivel kívül állunk az időn, hány milliószor jártuk már be ennek az anyaghalmaznak minden galaxisát? - A dolog azonban fordítva is igaz és érvényes lehet. Mi éppen azért, mert ilyenek vagyunk, már régen nem tudjuk magunkat beleélni az effélék helyzetébe, észjárásába. Megérthetjük-e a szilárd égitesten élőket mi, az űr vándorai? Az időrabszolgákat - mi, az örökéletűek? - Ne fájjon ez neked! A fejlődés útját mindenkinek végig kell járnia. Nekik is, de... nekünk is. Még sok vár ránk is. És bár előttük járunk, semmi okunk beleavatkozni az ő életükbe. Legfeljebb figyelhetjük, mit tesznek. - És ha figyelőeszközeink is beavatkozást jelentenek? - Lehetséges. Ilyen szempontból a mi műszaki berendezéseink sem tökéletesek. Talán felfedezték ennek valamilyen halvány jelét, de úgysem tudják mivel magyarázni, ne aggódj. Nem ártunk nekik... És ismered elveinket. Anélkül, hogy a Mindenség urainak képzelnénk magunkat, ha bajt okoznak, degenerálhatjuk őket. Elég abba a körzetbe irányítani néhány száz kellőképpen fertőzött meteort vagy üstököst... - Te tényleg azt hiszed, mi Vagyunk a legfejlettebbek? Ugyanazt a hibát követed el, amit amazok. - Nálunk fejlettebbek létének semmi jelét sem tapasztaltuk... -... és ez szerinted bizonyítéka annak, hogy nem is léteznek?
ÖTÖDIK TUDAT Minden világoktól távol, ősrobbanásoktól és táguló, majd önmagukba visszazuhanó mindenségeken kívül, a szabad és időtlen űrben lebegnek. Lehet, testük nincs már, talán fénnyé váltak. Egykori biológiai önmaguk tenyésztett csíráit küldik szét az újra és újra születő galaxisokba, repülő szondáik ezer és ezer bolygó közül válogatják ki a
megfelelőket, telepítik az életet, amelyre aztán a szuperlények többé soha nem ügyelnek, a természetre bízzák azok fejlődését. Az élet kertészei nem urai és nem tanítói saját utódaiknak, kiket elődeik és valamikori önmaguk hasonlatosságára hoznak létre. Tudnak mindenről, ámbár százezer vagy millió egységnyi késésekkel szereznek tudomást az eseményekről. De nekik nem sürgős. Több „mindenséget” kísérnek figyelemmel, de már nem kísérleteznek velük, és nem avatkoznak bele semmibe. Csak az életet hordozzák. Százmilliárdos periódusokban gondolkoznak. Soha nincs közvetlen céljuk. Senkitől sem akarnak semmit. Csak egyre vigyáznak: aki élni akar - élhessen.
HATODIK TUDAT - Szupervilágunk kiterjedése tulajdonképpen mérhetetlen. - És nem csupán eszközeink tökéletlensége miatt... A távolságok, amelyek a kozmosz hatalmas világait elválasztják, számunkra is csak részben legyőzhetők. Sok világ van, amelynek eddig csak létezéséről értesültünk. - Jó érzés távolból figyelni amazokat. Ezerszer ezer galaxisban fejlődnek, és már-már minden bölcsesség hordozójának hiszik magukat. Pedig a terek és idők egymásba omlanak, majd újraszületnek; ők mindezt nem tudják még. - Azt sem tudják, hogy figyelemmel kísérjük tetteiket. - Nem tudják. Egynek hiszik a teret, egynek az időt, fizikai korlátokat emlegetnek, sőt ezekben hisznek is... A kozmosz - mi már kezdjük sejteni - egészen más berendezésű és más célú, mint amilyennek azok az „örökéletűek” tartják. - Lehet hát, hogy léteznek benne nálunk fejlettebb, magasabbrendű lények is. - Lehetséges. - Akik minket figyelnek... - Lehetséges.
HETEDIK TUDAT - Testvér, ha minden végtelen... a Tudás is az? - Biztosan, testvér. - Ha pedig a tudás végtelen, létezhetnek lények, amelyek már majdnem mindent tudnak. - Majdnem mindent, testvér. - Számtalan civilizációt hoztunk létre, és azok is újabbakat, amazok meg másokat... E lánc is végtelen, ugye? - Természetesen. - Akkor hát nem mi vagyunk az első láncszem. - Bizony nem, testvér. - De akik minket kezdeményeztek, azok hatalma is korlátozott... Megismerjük-e valaha a Legnagyobbakat? A Legrégebbieket? - Biztos vagy benne, testvér, hogy ilyenek léteznek? Minden nagyobbnál van a Mindenségiben még nagyobb,
aminthogy a kisebbnél is akad még kisebb. Ahogy végtelen a Tér, úgy végtelen ez a sor is. - Hiába tudunk hát ezer és ezer táguló és összehúzódó világról és azok lakóiról? Valakik tudatában mi is csak egy vagyunk a sok millióból? - Törődj bele, testvér. Talán egyszer előreléphetünk a sorban. - De akkor is csak egyetlen láncszemmel jutunk előbbre. - Százmilliárd periódussal később... talán két láncszemmel is. - Türelmetlen vagyok, testvér. - Hiába. Várnod kell, várnunk kell. Ne feledd: a lét célja a megismerés. - Éppen ez az. Több ismeretet akarok...
NYOLCADIK TUDAT -... több ismeretet akarok.
KILENCEDIK TUDAT -... még többet akarok tudni. A macskák hunyorogva nézték az üvegfal mögött álló férfit. Bart még mindig az ajkát harapdálta. „Furcsa és káros szokás” - gondolta az egyik macskatestet öltött lény, és elhatározta, hogy megfigyelésének ezt a részletét nem továbbítja haza. Hiszen az örökké űrben élő szuperlényeket csak a jelentősebb dolgok érdeklik; az ember nevű lénnyel folytatott viselkedéstani kísérletük meg amúgy is a végéhez közeledik már. Roszen Ruszov rajzai
HERBERT W. FRANKE
BALRA VAN A HALÁL! Az általános relativitáselmélet feltételezi, hogy tér és gravitáció alapvető módon összefüggenek. A belépés egy másik térbe csak hihetetlen erősségű gravitációs mezőkön át lehetséges, melyeknek tulajdonságait ma még nem ismerjük. Ha egyszer e problémát technikailag megoldják, már csak mellékes dolog marad, hogy az új tér ugyanolyan paritásos tulajdonságokkal rendelkezik-e vagy sem, hogy szimmetrikuse vagy sem a mienkkel, hogy tükörvilág-e vagy sem... Végeredményben meglehetősen nevetséges foglalkozás a vonatvezetőé! Itt ülök az ülésen, s a síneket bámulom, melyek szakadatlanul közeledni látszanak, s ugyanakkor mégis egyformán távol maradnak. Balra kobaltpusztaság, jobbra is kobaltsivatag. Mint varas sebek ülnek a síkságon a vöröses sókitüremlések. Mint egy algakolónia. Vagy rákos daganat. Maga a menet automatikus. Nincs teendőm. Az egyetlen, amit nekem kell ellátnom, a hőregulátor kezelése. Hamarosan elérjük a zsilipet. Hamarosan beérünk a világos zónából a sötétségbe. A +150°-ból a -150°-ba. A mikrofon úgy hajlik felém, mintha a fülét hegyezné. Milyen megfigyeléseket örökítsek meg? Balra is sivatag, jobbra is sivatag. Velem nem történhet meg az, ami az előző kettővel megtörtént. Figyelmetlenség? Túlfeszített munka? Velem ilyesmi nem fordulhat elő. Az átmenet a fényből a homályba gyorsan bekövetkezett. Hirtelen elkezdett alkonyodni, majd hamarosan egészen sötét lett. A sófelületek vértócsaként álltak a fekete oxidon, csillogva a pásztázó fényben. Ez a harmadik szerelvény, amelyik áthalad a zsilipen. Az előző kettő balesetet szenvedett. A vonatvezetők valahogy nem indították meg a fűtést. A szerelvény persze megérkezett. Csak a hétszáz utas nem szállt ki. Nem is mozdultak. Mereven ültek, míg a pályaudvar személyzete fel nem szállt a vagonokba. Megfagytak. Mind a hétszáz, és a vonatvezetők velük együtt. Minderről semmit sem mondtunk az utasoknak. Ha valami történne, észre sem fogják venni. De semmi sem fog történni! Én feszülten figyelek. Őrködöm. Koncentrálok. A kapcsolókar most egészen jobbra áll. Hűtésen. Mihelyt elhagytuk a zsilipet, balra kell áttennem, fűtésre. Nem kísérletezem lassú, fokozatos szabályozással, mint a többiek tehették. Egyszerűen teljesen áthozom balra a szabályozókart. Nem sokat vesz észre az ember a gravitáció megfordulásából. Én már legalább egy tucatszor átmentem ezen. Afféle kisebbfajta csalás. Minden tárgy hosszirányba torzul, meggörbül, elcsavarodik. Olyasféle a benyomás, mintha kábítószer hatása alatt állnál. Aztán egyszerre vége. Csaknem következmények nélkül. A védőruházat, mely
Herbert W. Franke: Balra vn a halál 59 negatronvezérlésű hálóból áll, mindenkit megvéd. Csak a környezet változik. És hamar végbemegy az egész. Hirtelen átjut az ember egy másik térbe. Most vagyunk itt! A tárgyak ingadoznak, megnyúlnak. Közeledtél már életedben nagyítótükörhöz? Olyasmihez, amit általában borotválkozáshoz használnak? Ott is megfordul egyszerre minden. Összeesik a kép - aztán újra ott van. így megy ez itt is. Egy pillanat, és a káprázatnak vége! Most pedig át kell húzni a szabályozókart. Különös - ez már a bal oldalon áll. Megpróbálom még tovább húzni... Egy kis darabon vissza, jobb felé, aztán egészen balra, a „fűtés” feliratig. Hát akkor minden rendben. A kart, úgy látszik, egészen öntudatlanul kapcsolhattam át, mikor még a zsilip erőmezőjében voltunk. Az a hely egy kissé mindenkit kiborít. Kinézek. Jóformán semmit sem látni. Homály, sötétség. Csak egészen halványan dereng a kobaltsivatag végtelen felülete jobbra és balra. Hideg borzongás fut végig rajtam... Valami nem szigetel rendesen? Egyik pillanatról a másikra hideg lett. Körülnézek. Az ajtók és ablakok zárva, minden rendben. Hihetetlen, milyen sebességgel hűl a levegő! Már semmit sem érzek... Megdermedtem... Hát nálunk is ugyanaz történik, mint az előző két vonaton? De azoknál a fűtés kapcsolója valóban nem volt átállítva. Én meg nem feledkeztem meg róla. Vagy talán... - rettentő gondolat villant át az agyamon. Ajkaim jéggé fagyva, alig bírok már beszélni. A lehelet felhőkben gomolyog a szám előtt. Zúzmara lepi be a mikrofont. Megkísérlem kezemet a kapcsolókarig emelni, de hihetetlenül nehéz. Csak centiméterenként mozdul előre, aztán újra elmerevedik... Végül ujjaim megérintik a kart - de azonnal érzéketlenné válnak,
lecsúsznak róla. Nem sikerült. Kezem visszaesik... halálosan fáradt vagyok. Azért annyira még össze tudom szedni magam... nem, nem, már nincs erőm. De azok. akik utánunk jönnek, jól véssék az agyukba: a kart jobbra kell áthúzni! Mert itt a jobb és bal felcserélődik. Jobbra a meleg, balra a halálos fagy. Jobbra az élet, balra van a halál! Csupán egy apróság. A zsilip egy csekély hiányossága, de életfontosságú. Az új térben a jobb és a bal oldal felcserélődött. Ám akik ezt eddig észrevették, már nem élnek többé. Még egyszer megpróbálom... felemelni a kezem. Nem sikerül... késő! Kezem ott marad, ahol éppen van... Milyen kellemes, hogy nem kell többé semmit sem tenni! Fáradt vagyok... behunyom a szemem... és várok... Weinbrenner Rudolf fordítása Ámon László rajza
Herbert W. Franke
ZÁ RT TERÜ LET A diffúz csillagfényben még fantasztikusabb volt a kolosszális építmények összhatása. A reaktor kupolája, a szerelőcsarnokok gigantikus kockái, a gyorsító kettős gyűrűje... Ötperces időközökben pengevillanáshoz hasonló, vakító fény tört elő a magasfeszültségű laboratórium rácsos ablakaiból. Ott tartós kísérlet folyik. Aztán, mikor a hunyorgó fényesség egy utolsó felvillanás után elhalt, még nyomasztóbban ülte meg a sötétség a zárt területet. Az erdők közepén rejtőzött. Tíz négyzetkilométernyi letarolt térség, itt-ott még felszaggatott talajjal, felhalmozott T tartókkal, betonkeverő gépekkel, öntőformákkal teleszórva. Széles, aszfaltozott főút, erre merőlegesen mélysötét bevágás. Kisebb utak, műanyag lapokkal burkolva. És körös-körül a biztonsági övezet. Taposóaknák, őrtornyok, az egész körbefutó szögesdróttal keretezve. Csikorgó léptek a kavicson... Mandelbrod összerázkódott, s egy köteg papirost az asztal lapjáról a fiókba söpört. A portásfülke üvegtábláin át sötét alakot látott közeledni. Feszülten figyelve próbált öreg szemével áthatolni a magasra nyúló világítótestek közötti homályon. Úgy ült ott előrehajolva, miközben hasával óvatosan becsukta a fiókot. A zár végre hallhatóan a helyére kattant.
Akkorra már látta, hogy legsúlyosabb félelme vált valóra. Igen, ez maga Korpa. Ő tornyosult az ajtó előtt, és parancsolóan intett feléje. Mandelbrod betáplálta a kombinációt: a gyalogosbejáró megnyílt. Korpa belépett, s szorosan a portás elé állt. Az ő hatalmas teste mellett a vézna Mandelbrod, ez az öregedő, semmitmondó, jelentéktelen emberke, csúf szürke uniformisában csaknem eltűnt. Korpa befejezte a vizsgálódást. Nyögve leereszkedett egy ülőkére. - Hogy van a feleséged? És a gyerekek? - Köszönöm, jól - válaszolt Mandelbrod nyugtalanul. Az igazgató barátságosnak látszott, és ez jót sajnos semmiképpen sem jelenthetett. Talán a mezőszámítások levezetésénél ejtett valamilyen hibát? Ha arra gondolt, milyen feszültségben töltötte az egész múlt hetet, ez nagyon is lehetségesnek látszott. De hát mégsem... Azt Korpa nem vehette volna ilyen gyorsan észre. Az igazgató néhány összehajtogatott papírlapot vett elő a kabátzsebéből. - Van egy kis problémánk - kezdte - a neutron-proton plazmával kapcsolatban. A vezetőnyaláb instabil. Lengések keletkeznek. Lehet, hogy a belövőberendezéssel van baj? Odacsúsztatta Mandelbrod elé a feljegyzéseket. A portás kisimította a papírokat, és átlapozta. - Nem hinném... - morogta. - A szignifikáció egyezik, nincs baj a mező optikájával. Talán valami szennyezés? - Biztos, hogy nincs szennyezés - ingatta a fejét Korpa. Ezért Yasinski felelősséget vállal. Először mi is arra
Herbert W. Franke: Zárt terület 61 gondoltunk. De nem! Valami van a mező paramétereivel. Légy szíves, ellenőrizd! - Jó - egyezett bele Mandelbrod. - Holnap utánaszámolok. - Nem holnap, most! - parancsolta Korpa. - Holnap már folytatni kell a kísérletet. Látogatókat várunk az Akadémiáról. Tudod, mit jelent ez! - Hát persze... - bólogatott Mandelbrod, miközben jeges rémület futott át rajta. - De adatokra lesz szükségem. Az utolsó kísérleti jegyzőkönyvekre. - Minek a papír? - kérdezte az igazgató. - Egyszerűen lehívjuk a képernyőről. Állával a monitor felé bökött, melyen most a zárt terület halszemoptikás képe volt látható, infravörös sugárzásból látható fényre áttéve. - Épp annyira ismered a lehívókódot, mint én. Vagy nem? Megnyomta a műanyag gombot. A kép eltűnt. Helyette egy szövegsor bukkant fel. „Adatközlésre kész (KNR.7073)” - És a terület-ellenőrző kép? - kérdezte Mandelbrod. Korpa oldalról laposat pislantott a kis ember felé. - Mi van veled? Nem gondolsz a feleségedre meg a gyerekeidre? Most is egész sor előnyben részesülnek, mely jog szerint meg sem illeti őket. El akarod játszani az egészet? - Nem, nem! Természetesen nem! - felelt nagyon gyorsan a portás. A szíve közben rendetlenül kalapált. Feszülten töprengett, valami kiutat keresett. Külsőleg azonban nyugodt maradt. Nem szabad hibázni... Az előbb is majdnem zsebre vágta Korpa feljegyzéseit. És ha annak eszébe jutott volna megnézni, mi van a zsebében? Korpa közben hátradőlt, pipát húzott elő bőrtáskájából, megtömte, és körülményesen rágyújtott. Rövid, puffanó hangokat hallatva lökdöste ki szájából a füstöt. A portásfülke megtelt az édeskés-aromás illattal. - Várok! - bökte ki, amúgy mellékesen, pipájával a szájában. Mandelbrod lopva az órára lesett. Még öt óra van hátra hajnali háromig. Sikerülhet addig a dolog? Vagy ne is fárassza magát, véssen egyszerűen házszámokat a papírra? És ha Korpa rájön? Most már valamivel többet sejt az elméletről, mint annak idején, hét évvel ezelőtt, mikor Mandelbrod kirúgta. Akkor kis laboráns volt, most meg váratlanul az egész kutatórészleg vezetője. No, neki sem lehetett könnyű... Mandelbrod gondolatai elkalandozással fenyegettek, megpróbált hát koncentrálni. Még egyszer sorra vette a feljegyzéseket, most nyugodtabban, figyelmesebben. Golyóstollat kapart elő a zsebéből, és elkezdett számolni. Számok, adatok, jelek... Változó és konstans paraméterek... Másodfokú differenciálhányadosok, Fouriertranszformációk, Bessel-függvények... Elektromos és mágneses mezők, magerők, energiamegoszlás, gradiensek, vektorok, tenzorok, invariánsok...
Mandelbrod számolt. Külsőleg mozdulatlanul ült, kissé előredőlve, csak a szempillái rángatóztak. Veríték ült ki a homlokára, vörös foltok az arcára. Az akció és reakció törvénye... Az erők egyensúlya... Vektoriális összegezés... Mátrixszámítások... Kroncker-féle szimbólumok... Megközelítő számítások, interpolációk, Gauss-féle haranggörbe, exponenciális összefüggés, hibahatárok, numerikus integrálás, logaritmus... Golyóstollának csúcsából számokat varázsolt elő. Közben átfutott a képernyőn megjelenő feljegyzéseken, a százféle érték közül kereste azt az egyetlenegyet, amelyet felhasználhat... Összegezések, iterációk, differenciális nagyságrend... Rezgések, amplitúdók, fáziseltolódások, imaginárius értékek... Mandelbrod egész életén át számolt. Most versenyt számolt az idővel. A koncentráció művészetét az évek folyamán mesterfokra emelte, s most kétségbeesetten megpróbálta a gyakorlatban is felhasználni ezt a művészetet, hogy egyre jobban előtérbe toluló egyéb gondolatait visszaszorítsa. A felesége, a gyerekei... valahol kinn vannak a szabadban. Három egymásra húzott ruhában, nagymama ékszereivel a nyakukban meg a csuklóikon, fejkendősen, degeszre tömött táskával. Harcban a félelemmel, küszködve az elalvással, szinte pillanatonként nézve a karóra világító számlapját... Mit felejtettünk el? Fog-e minden sikerülni? Csak ne jöjjön közbe valami! Mandelbrod a diagramra bámult, a számoszlopokra, a vázrajzokra. A vonalak összemosódtak előtte, a papír elszürkült. Már szinte összeroskadt. Az AB vonalszakaszon a lejtés 30%-os, a hibahatár 0,05. A közelítés túl durva, lám, még a kritikus nyomást is túllépi. Újra kell kezdeni. Két tizedessel többet venni, sűrűbben alkalmazni egymás után az alapértékek interpolációját... Mit is írt ide? A belövellési irányzékot. A célelektród felizzítását, a nyomást a kerámiatartályon. A próbát a szubatomi részecskék kiszabadítására. Aztán a próba próbáját és még ennek is egy előzetes próbáját... Matéria és antimatéria, a világ keletkezése, az atommag erői, az energia problémái, a „Big Bang”, feltevések, vélemények a tér és idő struktúrájáról, evésről, ivásról, túlélésről... Korpa köhécselt, kinyújtotta a lábait. Az óra az üvegfalon tükröződött. Már két órával elmúlt éjfél. Kint ködfoszlányok... Mandelbrod kihúzott egyes értékeket, másokat helyettesített be. Gyorsan odavetett egy vázlatot. Az injektor nyelve, pontosabban élszögének elhajlása, a magot vezető mezők, aszinkron moduláció, negatív gázosodási tényező. Ez elhanyagolható érték... Ellenőrző számítás, újabb számsorok, s az eredmény... - Az injektorban van a hiba - szólalt meg, s úgy érezte, mintha nyomasztó álomból ébredne. Gyér haja szanaszét állt,
62 Herbert W. Franke: Zárt terület
Lassabban jutott előre, mint remélte. Az alacsonyan hömpölygő ködfoszlányok néhányszor tévútra vezették, nem kis fáradságába került, míg átjutott a cuppogó, mély agyagon. Lassan már három óra volt, és a bozótos tisztását még nem érte el. Megállt, hogy tájékozódjon. Akkor hallotta meg a repülőgépet. Annak idején nagyon nyomatékosan hangsúlyozta, hogy végszükségben startoljanak el nélküle - az a lényeg, hogy pontosan három órakor. Most mégis futni kezdett, toronyiránt, keresztül a bozóton. Nem volt többé szüksége arra, hogy halkan járjon. Keresztültört a cserjéken, a bokrokon, viszonylag gyorsan haladt előre, mégis nyomasztóan hosszú ideig tartott az út. Már három óra öt, már tíz... Végre ott tornyosult előtte a koleopter szürke tömege. A szelepek zúgva fütyültek - még nem azon a vészes, felsikoltó hangon, mely után közvetlenül következik a felszállás. Egy alak lépett Mandelbrod elé. - Legfőbb ideje! Megvan a kézirat? - Itt van! - zihálta, táskájára bökve. - Szálljon be! - A feleségem, a... - Már benn ülnek. A másik előrelökte. Erejének utolsó megfeszítésével kúszott fel az alacsony létrán.
keskeny karimájú kalapban. Hosszúkás, sovány ábrázatú, állán vékonyka szakáll sarjadt. - Talán emlékszik még rám. Berkeleyben láttuk egymást egy kongresszuson. Slomar a nevem. - Bizony, annak már tíz éve! - mélázott el Mandelbrod, megrázva a felé nyújtott kezet. - Nagyon boldog vagyok, hogy sikerült önt kihoznunk! lelkesedett Slomar. - Most már biztonságban vagyunk. Az ablak felé intett. Alattuk a tenger, felettük szürke égbolt, mely kelet felől ezüstösen csillámlott. Mandelbrod végigsimított a szürke egyenkabáton. - Számomra sok minden új lesz... - szólt halkan, és hozzáfűzte: - Már nem vagyok nagyon fiatal... Ebben a percben, mikor minden rosszat maga mögött tudhatott, valóban elégedett lehetett volna, de nem volt az. Akaratlanul a jövőre kellett gondolnia, az idegen emberekre, az idegen nyelvre, az idegen országra... Alig oldódott a múlt sokféle félelme, máris megrogyott a jövő várható terhei alatt. Megszerezte a szabadságot, de elveszítette a hazáját. Ránézett a feleségére, a gyerekekre. Tudják ezek egyáltalán, mi történik velük? Itt, ebben a furcsa, félkatonai környezetben elveszettnek, gyámoltalannak látszottak, mintha csak véletlenül kerültek volna ide. Hogyan fogják feltalálni magukat később? Képesek lesznek-e elviselni a jövőt? Karja alatt ott érezte az aktatáskáját. Benne a papírköteg, utolsó és egyetlen tulajdona. Gondolatainak, ötleteinek lecsapódása. Mind fontos, mind úttörő. Ennyit azért tudott, és ezt valószínűleg a többiek is sejtették. Matéria, az elemi részecskék szerkezete, a matematikában feloldódó világ, az ok és okozat relatív volta... a múlt átfordulása jövőbe... Múlt és jövő... - gondolatai megtorpantak. - Mindaz, ami a világot a lehető legszorosabban összetartja, mindezek az évezredes kérdések, melyeknek megoldásához hatalmas lépéssel közeledett. De tényleg ezek lennének a legfontosabb kérdések? Jár akármiféle haszonnal ezeken töprengeni? Nem az a másik lett volna a fontosabb, a kenyér, melyet az ember elfogyaszt, az ágy, amelyben alszik, a testét borító ruha... Ezek a kérdések számára sohasem oldódtak meg. Talán hamis dolgokon töprengett eddig? - Ne töprengjen! Önnek nálunk sok barátja van - szólalt meg Slomar, mintha csak olvasott volna Mandelbrod gondolataiban. Aztán hallgattak mindaddig, míg a távoli árnyéksávból ki nem bontakozott a meredek part, s a repülőgép el nem kezdett süllyedni a leszálláshoz.
Alattuk a tájék ütemesen húzódott hátrafelé. Sötét szőnyeg, még sötétebb foltokkal. Talán erdőkkel vagy tavakkal. Mandelbrod feleségéhez simulva ült, de még egy szót sem szólt hozzá. Csak fokozatosan tisztultak ki, csitultak el agyában a kavargó gondolatok. Akár akarta, akár nem, tudata újra meg újra számoszlopokkal telítődött, mintha valami számolni kényszerítette volna még most is. Ezek a számoszlopok, ha akarta, ha nem, folyton az előtérbe tolultak, pedig kétségbeesetten kísérletezett háttérbe szorításukon. - Még nem is üdvözöltük egymást! - riasztotta fel egy hang. Egy férfi ült vele szemben, csizmában, bőrkabátban,
Itt, a sivatag szegélyén az alkonyat mindig rövid ideig tartott. Színes sávok jelentek meg a horizonton, sárga, narancs, lila színűek. Egyes felhők még világítottak a mélysötétté váló égbolton... Azzal már vége is volt. A homály szétterült a tájon, de itt, a kutatási területen sohasem volt sötétség. Óriási reflektorok fürösztötték éles fényárban az épületeket. Fehér sziluettek a fekete talajon. Vékonyak, árnyéktalanok, mint a színpadi kulisszák... Mandelbrod elmulasztotta ezt a színjátékot, mert újra a feladatára koncentrált. Odahajolt rajzasztala fölé, elrendezte írásait.
tenyerét összefogta a golyóstoll. - Igen, a magvezető mező zavara. Túl magas gradienst alkalmaztak az élszögnél. Itt az új és helyes görbületi sugár. Most már szabályos lesz a szinkronizáció. Korpa nagy nyögéssel felemelkedett. - Az idő is jól elmúlt - motyogta. Egy pillantást vetett az asztalon szanaszét heverő papírokra. - Jó munka volt, Mandelbrod. Különellátásba foglak vétetni... - Összeszedte a papírokat. - Köszönöm! - hálálkodott Mandelbrod. - Nagyon köszönöm! Várt, amíg Korpa a világítótestek fénykúpja mögött eltűnt. Fél három... Még minden sikerülhet. Kikapcsolta a képernyőt, mely még néhány ellenőrző adatot vetített. Elővette a tervezetet, melynek vizsgálgatása közben megzavarták. Kirángatta a fiókból, és belegyűrte a táskájába. Felvette nehéz egyenkabátját, áramtalanította a gyalogosbejárót, és nekiindult. Csak a jeges éjszakai levegőn vette észre, menynyire megizzadt.
64 Herbert W. Franke: Zárt terület Adatlisták, alapvető diagramok, formulák, előkészítve a komputerbe való betáplálásra... Alapprogramok, programok, rutinok... tárolási utasítások... Mandelbrodnak meglehetősen nehezen ment a koncentrálás. Ingerülten nyúlt a kihűlt csésze kávé után, kedvetlenül belekortyintott. Mai szétszórtságát nem okozhatja az, hogy az idő későre jár. Hiszen mindig ennyit dolgozott, mi mást csinálhatott volna? A település, ahol a tudományos munkatársak laknak, tíz kilométerre fekszik egy vegetáció nélküli, sziklás völgyben. A legközelebbi városig több mint egy órát kell autózni... A felesége, a két lánya? Néhány hétig itt maradtak a közelében, mindennap megvárták, míg késő este hazaért. Néhány hétig igazán boldognak is érezték magukat. Igen, a család... De aztán ő egyre jobban begubódzott a munkájába, a problémáiba, a rejtőzködő tudás eme kiismerhetetlen gyűrűjébe, a megfoghatatlan és elképzelhetetlen dolgokkal való szembenézésbe, melyek nyilvánvalóan a világ magvát alkotják... Lányai valamicskét élvezni is akartak az életből, a kultúrából, a szórakozásból, ezt meg nem kaphatják meg a sziklák és homok elszigeteltségében. Megkóstolták a szabadságot, melyet oly hosszú ideig kénytelenek voltak nélkülözni. Észre sem vették mostanában, ha későre járt az idő, sőt elég gyakran a városban éjszakáztak. Mit csinálhatnak ott? Mandelbrod el sem tudta képzelni. Sétálnak? Színházba mennek? Bevásárolnak? Vagy esznek valami finomat? Persze, ezek a dolgok neki semmit sem jelentettek, de azért rendszerint megértette, ha mások ki akarták venni mindebből a részüket. Szóval... a valóságban az a helyzet, hogy a családját mostanában jóformán nem is látja. Talán később. Igen... Ha a régen keresett bizonyítékokat megtalálja, ha végre tudja, hogyan... mit... De mikorra juthat el odáig? Minden kérdés mögött új kérdés rejtőzik, minden probléma mögött új probléma. Minden válasz új rejtvényeket tár fel, s mindig nehezebbé válik az egész áttekintése, a koncentrálás. Mandelbrod lehívott egy képletet. Különös, hegyes betűkkel jelent meg a képernyőn. Néhány utasítás, egy iteráció, közelítő eredmények, egyre emelkedő pontossággal. A monitoron megállt a szimbólumok vibrálása. Észre sem vette. Valahol, mélyen, a tudatában, újabb elképzelés bukkant fel. Még csak szétfolyó kép, oly halvány, hogy még gondolatban is óvatosan bánt vele, nehogy eloszoljon, eltűnjön valamilyen sötét szakadékban. Most egy szempillantásra az volt az érzése, hogy valamennyi fonál végét a kezében tartja, s ez biztosan ki fogja vezetni a labirintusból, fel arra a csúcsra, ahonnan az elvesztett utat hirtelen újra megpillanthatja. Ahonnan áttekintést nyerhet, ahol a mélységekben való botorkálás már egyenesen nevetségesnek tűnik. A görbült tér, a négydimenziós kontinuum, az absztrakt geometria által gúzsba kötött anyag, az elemi építőkövek, melyek a bonyolult matematikai operációkon keresztül materializálódnak - az egész világ csak egymással összefüggő számcsoportokból áll. Alapjában véve mindez
egyszerű, csak éppen rettenetes távolság választja el létünk színes és megfogható konzisztenciájától. De mit jelent majd az, hogy elérte a célt? Mi válik lehetővé ezzel, ami eddig nem volt lehetséges? Kin segít ez? Kinek használ? Mi lehet a következménye? Feltehetően új berendezések, gépek, automaták, még gigantikusabbak, mint az eddigiek, hideg, érthetetlen logikájuk még jobban idegen az élettől? Nem! Éppen ezt kell kiküszöbölni! Azután már nem lesz több megválaszolásra váró kérdés, nem lesz megoldatlan probléma. A világ egy általános érvényű képletre redukálva - ez a megismerés univerzális kulcsa. Egyfajta varázsige, mely megnyitja a közvetlen bejáratot mindenhez, ami lehetséges és elképzelhető. Valóban így lenne? Hát ott található a szám- és jelsivatag mögött az évezredes fáradozás kvintesszenciája? Az alkimistáktól a modern fizikusokig terjedő tudósgenerációk munkásságának végeredménye? Egy percre most hitt ebben Mandelbrod. És a végleges megoldás eme megsejtése, mely valahol tudata legmélyén felvillant, de még oly nehezen volt megfogható... Hát ő lesz az első a világon, aki valóban felfogja? Képes lesz kikövetkeztetni a világot, múltat, jelent, jövőt egyformán, sorsot, életet és halált? Megoldódik akkor egy csapásra minden? Eltörlődik minden kétely? Túl tudna lépni véglegesen a szomorúság óceánján, melyen egész élete folyamán evezett, görcsösen erőlködve, hogy az le ne húzza a mélybe? Végigsimított homlokán és arcán. Szemét lehunyta, fejét lehajtotta. Valami megvillant behunyt szeme előtt, s mikor felpillantott, az ablak fémhálóján át meglátta a kékesen vibráló fényt. Igen... Ez az intézmény sohasem áll meg, mindig izeg-mozog benne valami. Emberek rángatóznak marionettfigura-szerűen, feladataik fonalára függesztve, kerekek, himbák, áttételek, elektromos áram, sugárzás, fény... Mandelbrod újra a képernyő felé fordult. Ez is mindig vibrál! Már testileg is fájdalmat okoz. Határozottan érezte, ahogy agyában a fény rezgése rezonál. - Koncentrálnom kell! - határozta el. - Össze kell szednem a gondolataimat, ki kell kapcsolnom minden zavaró tényezőt. A környezetet, a helyzetet, nyugtalanságot, kétkedést, reményt... A feladatom... Mennyi is az idő? Elmúlt az idő... Elmúlt... Hány óra, hány nap, hány év? A világ újra elsüllyedt körülötte. Már csak a képernyő jeleinek volt értelme - megtestesítőjeként az Egyetlennek, ami valóságos. Ami több, mint por és hamu... Keze golyóstolla után tapogatódzott. Vonalakat húzott a papírra, pontokat jelölt meg rajta, szimbólumokat rendelt melléjük... Akkor hallotta meg a lépéseket a háta mögött, akkor érezte meg a parázsló pipadohány fűszeres illatát. Valami marokra szorította a szívét... Óvatosan megfordult, s közben az volt az érzése, hogy valamilyen kásás közegben mozog. És ott állt előtte Korpa, arcába fújva a füstöt... Mandelbrod vézna teste rángatózni kezdett. Minden elfeketült a szeme előtt. Hörgő hangot hallatva roskadt a padlóra.
Herbert W. Franke: Zárt terület 65 Az egészségügyis óvatosan egy heverőre fektette Mandelbrodot, az orvos injekciót adott be neki. Végigtapogatta. - Gyöngeségi roham. Semmi komolyabb... Valószínűleg agyondolgozta magát. Mandelbrod pihegve szedte a levegőt. Szemét lehunyta, csak nagy néha futott át arcán egy-egy rándulás. Gyöngébben és elesettebben festett, mint valaha. - Teljes nyugalomra van szüksége - állapította meg Slomar, és Korpához fordult, aki rézsűt állt mögötte. - Attól félek, erejének a végéhez ért. Milyen szerencse, hogy ön is elhatározta magát, hogy a továbbiakban a mi országunkban dolgozik! Csöndben elhagyták a szobát. Az orvos intett a betegápolónak, Mandelbrodot tolókocsira helyezték, és kitolták. Még mindig ájult állapotban volt, csak a tudata volt éber. Álmodta álmát a mindent átfogó megismerésről, mely egyszerre teszi feleslegessé az összes problémát, és végre megadja a teljes szabadságot és békességet... Weinbrenner Rudolf fordítása Ámon László rajza
KISS HORVÁTH LÁSZLÓ
JASCHIK ÁLMOS Feltáratlan terület a két háború közötti magyar rajzművészet, újságrajzolás, grafika és illusztráció. Az idősebbek még emlékeznek Mühlbeck Károly, Márton Ferenc, Gara Arnold, Fáy Dezső, Sebők Imre, Haranghy Jenő illusztrált könyveire, Benedek Kata Tündérvásár című lapjára, Gáspár Antal és Byssz Róbert karikatúráira, hírlapok és folyóiratok képes oldalaira, de azoknak az éveknek a művészei közül soknak még a nevét is elfelejtették. Képzőművészek között a „szecesszió” kimondása becsületsértéssel volt egyenlő, de arra is
gyanakvó pillantást vetettek, aki egy festmény, grafika vagy rajz témájáról, tartalmáról mert beszélni. Az idő lassan megfordult. Gyűjtők, művészettörténészek, festők, rajzolók egyszer csak a múlt felé fordultak, s észrevették a feledésre ítélt irányzatokat, a századforduló művészi törekvéseit, kiemelkedő alkotók munkásságát, a korábban lenézett értékeket. Valami efféle történt és történik Jaschik Álmossal, a kor egyik legjelentősebb egyéniségével, a „magyar Doré”-val is, akiről évtizedekig nem esett szó, mert besorolták a lenézett és megvetett szecesszió képviselői közé. A Petőfi Irodalmi Múzeumban szépen megrendezett kiállítását a sajtó elismeréssel, a közönség lelkesedéssel fogadta. Festményei, vers- és meseillusztrációi, színpadi tervei, rajzfilmekhez készített vázlatai hatalmas felkészültségű, filozofikus hajlamú, inkább a formákhoz, mint a színekhez vonzódó, ihletett művészről vallottak, művészről, akitől nem volt idegen a fantasztikus irodalom világa, és aki maga is teremtett ilyen világokat. Ez utóbbi tevékenysége jogosít fel bennünket arra, hogy Jaschikot a mostanában kibontakozó science fiction képzőművészet egyik nagy magyar előfutárának tekintsük. 1885-ben, Bártfán, egy felvidéki kisvárosban született. Rajztanári oklevelét 1907-ben szerezte. Hevesi Sándorral és Benedek Marcellal együtt
tagja volt a színművészetünket megújító Thália Színháznak. Első, feltűnést keltő munkája 1911ben, a legnevesebb festők grafikai albumának, a Modern Magyar Képtár című kötetnek a borítója volt. Nem sokkal később, a szó vizuális lehetőségeit felhasználva, megfestette Légvárak című képét, amelyen valóban a levegőben építette fel a tornyokat, bástyákat, házsorokat. A szecesszió eszményeit és elveit követve, a képet a kerettel együtt komponálta, s ezt a módszert festményein szinte mindig alkalmazta. Kortársai elragadtatva nézték és értékelték munkáját, a
Képzőművészet 67 valóság és a képzelet szintézisét fedezték fel benne. 1921 körül egyik legjelentősebb illusztrátorunkká vált. Népművészeti motívumokat formált indázó, burjánzó, gazdag dekorációvá, így nyitva utat csapongó képzeletének. Illusztrálta Petőfi költeményeit, köztük a Föltámadott a tengert. A rajzon a királyok fejvesztetten menekülnek a nép fenyegető, valódi áradata elől. Jaschik nem a vers szövegét fordítja át színekre és vonalakra, hanem a megrendítő olvasói élményt adja át a nézőnek. Kitűnő rajzokat készített Ady
válogatott verseihez. Az 1921-ben kiadott kötet képein látomásosan elevenedtek meg a híres versek, a Vörös szekér a tengeren, A Gare de I'Est-en, a Jó Csönd-herceg előtt, a Lédával a bálban vagy Az én koporsóparipám nagyszerű sorai. Ady és Jaschik érzései egységes képi világban forrtak össze, s ezek az illusztrációk egy egész nemzedéknek tették élményévé Ady szimbolizmusát. Ezután sorban jelentek meg a könyvek Jaschik címlapjaival, illetve illusztrációival. Készített remek rajzokat a János vitézhez, a Csongor és Tündéhez, a görög mondákhoz, Heine,
Byron, Goethe, Maeterlinck verseihez, Benedek Marcell Pokoljáró Tar Lőrinc című regényéhez. Ebben az időben bontakozott ki nagyobb méretű festményein keserűen szatirikus hajlama. A történelem forgószínpadán, a Körhinta című festményen hatalmi mámorban pöffeszkedve vonulnak fáraók, császárok, főpapok; a Gong hívására tömegek csődülnek a Sátán köré; az óriás és komor, aranyból öntött Bálványt verítékezve emelik maguk fölé az emberek; a Tökföld című festményen madárijesztő uralkodik a levelek közt lapuló emberfejeken. Jaschik a jövőt sem látta túlságosan biztatónak. Egyik képén elhízott majmok csörgőt rázva, csodálkozással és büszkén bámulják a közöttük megszületett kis gépembert, egy másikon már az eget-földet betöltő monstrum tapos lánctalpával a zöld természet még megmaradt csücskére. A tudományos-fantasztikus művészet iránt érdeklődőt még ezeknél is jobban megragadják Jaschik H. G. Wells regényeihez, így az Időgéphez és a Dr. Moreau szigetéhez készített nagyszerű illusztrációi. Önálló kötetben - sajnos - nem jelentek meg ezek a munkái, pedig bennük Jaschik nemcsak az igazán magas színvonalú science fiction képzőművészetet teremtette
Képzőművészet 69
meg, hanem felvetett olyan problémákat is, amelyek számunkra, ötven évvel később váltak igazán időszerűvé. A Dr. Moreau szigetének színes illusztráció iban nemcsak az embereket szörnyekké változtató társadalmat jósolja meg a művész, hanem azokat a tudományos kutatásokat is, amelyek a génsebészben, a szerves anyagokat már-már tetszés
szerint formázó biológiában csúcsosodnak ki. Az Időgépen ülő utazó félve bámulja a körötte kavargó, megbolydult világot, térnek és időnek egymásba való átalakulását, s félelme, szorongása nagyon hasonlít a miénkhez, ha a modern fizika és matematika tételeire gondolunk. Külön kell említenünk Jaschik Bártfai kísértethistóriák című ciklusát.
Gyermekkorában hallott misztikus és fantasztikus mesék alakjai jelennek meg ezeken az illusztrációkon. Az éjszakai erdőben manók leselkednek a vándorra, a kriptából kivont kardú ősapák sereglenek elő, a mezők fölött félszemű vadász szökell hétmérföldes csizmájában, a kövér, buja boszorka táncához ijesztő törpék húzzák a nótát, a várban szellemidéző szertartásra
70 Képzőművészet vetődik halvány gyertyafény, s az ódon városka egyik házából a tragédia szelleme bújik ki a holdvilágra. Manók, szellemek, kísértetek, démonok a képeken, de tudnunk kell, hogy mögöttük a kor valóságának szellemei, manói, démonai járták táncukat. Jaschik kitűnő pedagógus is volt, iparművészek nemzedékeit tanította szakmájuk gondos művelésére, átadva nekik széles körű műveltségét és tudását is. 1910-ben kinevezték az Iparrajziskola könyvkötő és bőrdíszműves szakosztálya vezetőjének, 1919-ben tagja volt az iskola direktóriumának. Baloldali magatartása miatt eltávolították helyéről, állami intézményben nem képzőművészet taníthatott. Ennek hírére tanítványai egységesen elhagyták az iskolát, követték mesterüket, aki ezután magániskolát nyitott, megteremtve a két háború közötti magyar művészet egyik fontos műhelyét. Sokoldalú munkásságának bizonyítására említsük meg, hogy foglalkozott díszlet- és jelmeztervezéssel, makettek készítésével, hozzákezdett az első magyar animációs filmhez, még operát is komponált. A háború után a művészeti élet perifériájára szorult. Nálunk szinte elfeledték, de Tokióban a művészetét felfedező japánok utcanévvel örökítették meg emlékét.
D. F. Hannigan
A vén Rutherford doktor Azoknak a különös, rácsos, régi házaknak az egyikében, melyekből ma már csupán néhány omladozó példány maradt meg Dublinban, élt Humphry Rutherford doktor. Olyan öreg volt, hogy három nemzedékre visszamenően senki föl nem tudta becsülni a korát. Az emberektől elzárkózva élt, és olyan öltözéket viselt, mely a szemlélőket arra az időre emlékeztette, amikor Jonathan Swift még karon ülő gyermek volt. Igazán fura öregember volt, így aztán nem csoda, hogy szegényebb és babonásabb szomszédai valami nyughatatlan léleknek tekintették, aki csak azért tért vissza a túlvilágról, hogy újra fölkeresse előző élete színhelyeit. Az általa viselt régimódi parókának, furcsa cipőcsatnak, II. Károly uralmát idéző mellfodornak semmi köze nem volt a XIX. század második feléhez; így aztán, ha az emberek kerülték őt mint kísérteties, titokzatos és fantomhoz hasonlatos tüneményt, végül is csak az emberi természet legáltalánosabb és mélyen gyökerező ösztönei szerint cselekedtek. A különös öregnek csupán egyetlen szolgája volt, s az is fura módon külföldi származású. A bőre sötét volt, s egész külsejében volt valami cigányos. Messze nem volt olyan öreg, mint a doktor; sűrű haja mégis egészen fehér volt, és sötét bőrét ráncok barázdálták. A gazdája Hafiznak szólította, ami nyilvánvalóan arra utalt, hogy a fickó perzsa lehetett. Lényegében ő volt az egyetlen összekötő kapocs Rutherford doktor és a külvilág között; és el kell ismerni, hogy tőle aztán igen keveset, ha nem éppen semmit sem lehetett megtudni gazdája magánéletéről, mert aligha akadt nála hallgatagabb szolga. A doktor már régóta nem gyakorolta nyíltan a hivatását, bár sok időt töltött különféle titokzatos mixtúrák összeállításával, melyek egyes alkotóelemei már sok-sok éve a birtokában voltak, másokat pedig barna bőrű szolgája, Hafiz szerzett be a környék patikáiban. A ház egyik szárnyában egy, a doktor céljainak megfelelően berendezett laboratórium volt; az öreg orvost, ahogyan a titokzatos főzeteket tartalmazó edények fölé hajolt, teljes joggal lehetett egy alkimistához hasonlítani, aki mohón keresi annak a csodálatos rejtélynek a megoldását, hogy hogyan lehet az alantasabb fémeket arannyá változtatni. De valójában a doktor kísérlete sokkal merészebb és nagyratörőbb volt, mint azok a trükkök, amiket az alkimisták hajtottak végre a valóságban vagy a mendemondák szerint; és bármilyen hihetetlennek is tessék, erőfeszítéseit mindeddig nyilvánvaló siker koronázta. Az öregben már réges-régen megfogant az ötlet, hogy az életet a végtelenségig meg lehet hosszabbítani, ha kivonjuk a növények életnedveit, és ezeket a leghatékonyabb ásványok eszenciájával keverjük. Az ötlet nem volt teljesen eredeti, és a modern tudomány, ha egyáltalán foglalkozott is komolyan vele, elvetette mint vad és alaptalan ábrándot. Rutherford doktor számára azonban a halál késleltetése olyan dolognak látszott, ami nagyon is
megfér az orvostudomány keretei között; és magas életkora is bizonyítani látszott, hogy elképzelései nem voltak teljesen alaptalanok. Egy októberi estén a doktor kedvenc időtöltésének hódolt a laboratóriumban, Hafiz pedig tisztelettel figyelte a háttérből. A csöndben, melyet sem az öregember, sem szolgája láthatólag nem szándékozott megtörni, tisztán hallatszott az izzó tűz fölé akasztott, különös formájú, antik külsejű edény halk fortyogása. A doktor levette az edény födelét, belepillantott, és hirtelen rekedten, izgatottan fölkiáltott: - Úristen! Mi ez? Az Elixír elveszítette természetes színét. Vörös, mint a vér! - Nem, uram - mondta Hafiz a maga idegenes akcentusával -, biztos téved, esküszöm. A prófétára, biztos téved! - Hogy mersz ellenkezni velem, a pokolba is! - robbant ki a doktorból, és fonnyadt arcán félig harag, félig félelem tükröződött. Hafiz már-már elvigyorodott, de gazdája arcára pillantva elfojtotta a jókedv minden jelét. - Talán kifelejtett valamit - mondta végül. - Nem, nem - mondta a doktor -, beletettem minden alkotóelemet. Mi lehet ez? Nem hibázhattam, és mégis, mégis... Elhallgatott, és csillogó szemmel bámult a tűzbe. - Nem lenne okosabb, uram - merészelte javasolni Hafiz -, ha ma nem nyúlna az Elixírhez? - Nem, te gyáva gazember - kiáltott föl megvetéssel a doktor -, én nem félek a következményektől, többet szenvedtem annál hosszú életem során, semhogy visszarettenjek attól, amit a legtöbb ember katasztrófának vél! Ha hosszúra nyúlt is az életem, mi hasznom belőle? A majdnem két teljes évszázad, amit megéltem, örömtelen időpocsékolás volt. Az utolsó szavaknál mély sóhaj tört elő vén szíve legmélyéről. Az ázsiai elkomolyodott, tett néhány lépést, és bátortalanul megkérdezte: - Megnézhetném én is, uram, hogy lássam, rendben vane? - Igen, Hafiz, megnézheted; s akkor talán a te szűk agyaddal is fölfogod végre, hogy nem vagyok téveszme áldozata. Hafiz éles szeme rögtön fölfedezte, hogy gazdája önkéntelenül is eltúlozta a dolgot, amikor azt állította, hogy az edény titokzatos tartalma „vörös, mint a vér”. A színe valóban egészen más volt, mint amilyen lenni szokott hasonló alkalmakkor, és közelebbről megvizsgálva a keveréket, az valóban kezdett bíborvörösre változni, s az is elképzelhetőnek látszott, hogy ha kihűl, alig lehet majd megkülönböztetni a vértől.
72 D. F. Hannigan: A vén Rutherford doktor - Nos, Hafiz, most elégedett vagy? - kérdezte Rutherford doktor, mikor az ázsiai alig észrevehetően megborzongva hátralépett. - Igazam volt vagy sem, amikor azt állítottam, hogy különös változás megy végbe az Elixírben? Hafiz most már igazán megijedt. - Uram - tette barna kezét a doktor karjára -, ma este ne igyon belőle! Valami démon vérré változtatta! - Ostobaság! Ostobaság! - mondta a homlokát ráncolva Rutherford doktor. - Én gondosan beletettem mindent, s ha ma éjjel valami változásnak kell történnie, az része a természet kifürkészhetetlen akaratának, s ember meg nem akadályozhatja. Ami pedig engem illet, én szembenézek a végzetemmel. A becses Elixírrel több mint kétszáz évet éltem, s most sem fogom elpocsékolni, bármi történjék is velem. - De... de... jaj, drága gazdám - mondta reszkető ajakkal Hafiz -, mi lesz, ha meghal?! - Ha meghalok? - ismételte a doktor kísérteties mosollyal. - Hahaha, és akkor mi van, Hafiz? Mi a halál? Szabadulás a test kötelékéből, a börtönbe zárt lélek szabadulása. Talán olyan becsesnek tartom az életet, hogy örökre a test börtönében akarok maradni? Nem megmondtam neked, és nem is egyszer, hogy a sors könyvében ezek a kabalisztikus szavak állnak a nevem mellett: „A halálban nyeri vissza elveszített boldogságát, s a sírból újra kivirít a szerelem”? Ó, Hafiz, micsoda gondolat - újra egyesülni azzal, aki nélkül kietlen pusztaság a világ, és átok a lét! Ezért éltem, és ezért halnék meg boldogan. Igen, igen, az Elixír mindig jóbarátom volt, az tartott életben mindeddig, s ma éjjel talán meghozza azt a boldogságot, melyre hiába vágyakoztam. A kelyhet, fickó, a kelyhet! Siess, siess, nem tudok tovább várni! Az ázsiai nem mert ellenkezni a határozott paranccsal. A laboratórium egyik sarkába rohant, fölkapott egy gyönyörűen cizellált ezüstkelyhet, és némán átnyújtotta gazdájának. Aztán a doktor intésére levette az edényt a tűzről, és jókora adagot töltött a titokzatos folyadékból. A doktor sötét szeme szinte fiatalosan csillogott bozontos szemöldöke alatt. - Eljött az idő - mormogta. - Ha elveszítem is a hosszú élet ajándékát, hosszú kutatásaim és okkult tanulmányaim gyümölcsét, mit számít, ha ő visszatér hozzám! Hafiz döbbenten, szinte megbénulva a rémülettől bámulta gazdáját, aki fenékig kiürítette a kelyhet. De az öreg doktor alig nyelte le az utolsó kortyot, mikor hirtelen a szívéhez kapott. - Ó, csodás, csodás, csodás! - kiáltotta boldogan. Visszatér az ifjúságom... oszlik a vénség árnyéka, mint hajnal előtt az éjszaka! A szolga némán elvette gazdájától a kelyhet. - Tölts újra! - mondta mohón a doktor. - Ne menjen pocsékba a drága Elixír! Igyál belőle te is, Hafiz! Igyál, igyál, te szegény, reszkető bolond! Az ázsiai szelíden tiltakozva rázta a fejét. - Mi az, Hafiz - szólt különös mosollyal Rutherford doktor-, hát nem akarsz újra fiatal lenni, nem akarod, hogy boldog légy, hogy szeressenek?
- Nem, nem, uram! - mondta rémülten az ázsiai. - Nekem nem kell. Én elégedett vagyok azzal, ami vagyok. Az Elixír ma olyan vérvörös, hogy megrémít. Képtelen vagyok inni belőle, uram. Érzem, hogy megölne! - Akkor hát élj, nyomorult, és sorvadj! - kiáltotta tüzesen a gazda. - Nem irigyellek, még ha tízezer évig élnél is a földi nyomorúságban. Jobb egyetlen óra igaz-boldogság, mint a magány és bánat végtelen évszázadai! A vénember arcán elragadtatott öröm ragyogott. Úgy tetszett, mintha valami nagy eseményre várna, ami dicső koronája lesz életének. - Gyújts fényt a Kék Szobában, Hafiz - mondta, és szokatlanul vidáman intett sötét bőrű szolgájának -, és hozd be azokat az arany gyertyatartókat, melyeket Lord Berkeley ajándékozott nekem az 1670-es évben. Mert ma éjjel örvendeni fog a lelkem, és eltűnik a múlt árnyéka. Az ázsiai automatikusan engedelmeskedett, és fölvezette gazdáját a széles lépcsőn a nagy, faburkolatú terembe, melynek mennyezete és falai világoskékre voltak festve, s így kissé különös és fantasztikus látványt nyújtottak. Közvetlenül a testes kandallópárkány fölött egy régimódi ruhát viselő hölgy arcképe függött. Nagyon fiatálnak látszott, álmodozó, tágra nyílt szemében egyszerre tükröződött valami megfoghatatlan elvágyódás és makacsság valami elragadó bájjal, és szűzies virágsziromajkai szinte megremegtek, hogy szóljanak. A doktor fölpillantott a képre, aztán elégedetten mormogva leheveredett egy kerevetre, s néhány percig ott feküdt, szemmel láthatóan örömteli ábrándokba merülve. - Uram - lopakodott oda hozzá az ázsiai -, talán nem ártana elhívnunk valamelyik kiváló kollégáját. Az Elixír hatása veszélyes is lehet. És jó erősen megnyomta a „veszélyes” szót, annak a reményében, hogy talán sikerül ráijesztenie a doktorra, s akkor az talán beveszi a szükséges ellenmérget. - El innen, el, fecsegő bolond! - mondta a vén doktor. Boldog vagyok, és tudom, hogy még boldogabb leszek. Eredj, hagyj magamra! Érzem, hogy ebben a pillanatban akkor is kacagni és örvendezni tudnék, ha holnap reggelre szétrobbanna a világ! Hafiz kiosont a szobából, de az utolsó pillantás, amit a doktorra vetett, meggyőzte, hogy ez a természetellenes elragadtatás a rövidesen bekövetkező szerencsétlenség előjele. S mivel nagyon ragaszkodott a gazdájához, és meg akarta menteni ennek az elhamarkodott és elkeseredett tettnek a következményeitől, döntő lépésre szánta el magát. Köpenyt kanyarított a vállára, kalapot nyomott fejére, és hanyatthomlok elrohant a Fitzwilliam Square irányába. A városban kóborolva gyakran hallotta Hugh Melville doktor nevét, aki nemcsak kitűnő orvos, de páratlan vegyész hírében is állt. Számos olyan esetben, amikor titkos mérgezésre gyanakodtak, Melville doktort hívták el megvizsgálni a holttestet, és ő mindig meg tudta mondani, hogy igen vagy nem, amikor pedig a többi orvos képtelen volt meghatározni a halál pontos okát. Még ötvenéves sem volt, mégis hivatása élvonalában tartották számon, hírnévre tett szert egész Európában. Az Életerőről írott könyvét a
72 D. F. Hannigan: A vén Rutherford doktor tudományos gondolkodás és az elmélyült fiziológiai kutatás mesterművének tartották. Ráadásul igen udvarias és nyájas modorú ember volt. Gyakran kereste föl a legszegényebb betegeket is nyomorúságos otthonaikban, az anyagi ellenszolgáltatás minden reménye nélkül, s kimutatta irántuk érzett mély együttérzését, azonkívül sok időt fordított rájuk értékes óráiból is. Éppen ezért Hafiz igen bölcsen tette, hogy ennek a kiváló férfiúnak a segítségét és tanácsát kérte. Melville doktor késedelem nélkül előállította a saját kocsiját, s bármilyen késő volt is, sebesen elhajtatott annak a különös, vén remetének a rezidenciájához, akinek addig a létezéséről sem tudott. Ilyen szívbéli jóságot, ilyen magától értetődő kedvességet ritkán tapasztalunk mai orvosainknál. Még félóra sem telt el azóta, hogy Hafiz elhagyta a Kék Szobát, mikor az öregembert, aki félig öntudatlanul feküdt a kereveten, a nyíló ajtó nesze ébresztette föl. Fölült, s félig kábultan fölkiáltott: - Hafiz, te vagy az?! Te vagy az, Hafiz?! - Nem, uram - mondta a vendég -, csak egy idegen, aki hallott az ön hirtelen rosszullétéről, s azért jött, hogy segítsen, és remélhetőleg meggyógyítsa önt. Az öreg kissé fölényesen nézett Melville doktorra. - Kedves barátom - mondta lenézően -, gondolom, ön orvos. Én is az vagyok, de egy dologban különbözünk: ön a mostani kor gyermeke, a felületes tudomány s a hiú félműveltség koráé, míg én a régi világ iskoláiban tanultam, melyek arra vállalkoztak, hogy megoldják az ember bonyolult természetének minden titkát. Ön, aki Paracelsust bizonyára középkori szélhámosnak tekinti, nyilván nagyon keveset tud az Élet Elixírjéről. A fiatalabb orvos mosolyogva rázta a fejét. - Attól tartok, drága uram - mondta -, hogy az ön Paracelsusa ostoba álmodozó volt. A modern orvostudomány már megcáfolta ezeket a csacskaságokat. - Ez égrekiáltó tévedés - válaszolta Rutherford doktor, aki addigra már fölült a kereveten. - Nos, mondja meg hát, mit gondol, hány évet éltem meg egy ilyen ritka főzet segítségével? - Úgy vélem, ön igen idős ember, uram. - Csupán kétszáznegyvenöt éves vagyok. Nem több, nem kevesebb. Melville doktor hitetlenkedve vonta föl a szemöldökét. - Attól tartok, itt valami aprócska tévedés lehet - szólt igen nyájasan. - Semmi tévedés - mondta az öreg -, s ha ennél valamivel többet is meg óhajt tudni a történetemről, csak vessen egy pillantást a kandallópárkány fölött függő képre. Az a hölgy a feleségem volt, s ebben a városban kötöttünk házasságot 1670-ben. Akkor még nagyon fiatal voltam, s alig kezdtem gyakorolni az orvosi hivatást. S azt is megemlíthetem, hogy az alkirály, Lord Berkeley, akinek néhány hónapig titkára voltam, ebből az alkalomból ajándékozta nekem azt a két arany gyertyatartót, melyeket ott láthat az asztalon. Melville doktor arckifejezése ebben a pillanatban tanulmányozásra méltó volt. Úgy tetszett, mintha el akarna
űzni valami érzékcsalódást, amit hipnózis vagy holmi erős kábítószer okozott. - Kétségtelenül van ebben valami rendkívüli - mondta elmerengve az igazságon. - Milyen különös, hogy annak a hölgynek az arca, akinek a képe ott függ a kandalló fölött, csodálatra méltóan hasonlít a lányoméra! Ha az öltözékük nem különbözne, meg mernék esküdni, hogy ez a lányom arcképe. - Hahaha! - nevetett az öreg. - Valóban, micsoda ritka egybeesés! Könyörgök, doktor... doktor... mondja meg a nevét! Mert nincs szerencsém ismerni önt, s vajon megkérhetem-e, hogy árulja el a leánya nevét s életkorát? - A neve Una, s mindössze tizenkilenc éves. Rutherford doktor döbbenten fölkiáltott, s már talpon is volt. - Az Isten nevére, uram - mondta végtelenül őszintén -, ha meg óhajt menteni az örök nyomorúságtól, teljesítse egy vénember kívánságát - vagy szeszélyét, ha úgy tetszik -, engedje meg, hogy láthassam a lányát! Hozza ide, nem lesz semmi baja! Látni akarom! Azt mondja, emlékeztet arra a képre, s a neve Una? Különös, különös. Mi ez, talán a természet fantáziája, hiszen a természet néha különös játékokat űz velünk, vagy talán az én Unám még most is él valahol ezen a földön, s nem öreg és fonnyadt, mint én, hanem változatlanul virágzóan szép és fiatal? Hallgasson meg, elmondom röviden, hogyan történt. Ifjú voltam és nagyravágyó. Kezdetben a hivatásom volt a mindenem; de van, ami erősebb, mint a nagyravágyás, és ez a szerelem létünk legnagyobb szenvedélye, így történt, hogy kétszázhuszonegy évvel ezelőtt beleszerettem a legédesebb, legtisztább, legszebb lénybe, aki valaha is asszonyi alakban járt ezen a bús földön. A lányneve Una Talbot volt. A családja római katolikus volt, s engem nem voltak hajlandók elfogadni kérőnek, mivel egyrészt református voltam, másrészt Lord Berkeley szolgálatában álltam, akinek a Talbotok elkeseredett politikai ellenfelei voltak. De én szenvedélyesen szerelmes voltam, s egy gyönge pillanatban vagy tán azért, mert olyan végtelenül megbízott bennem Una beleegyezett titkos nászúnkba, a szülei engedélye nélkül. - Una Talbot - mormogta Melville doktor, mintha csak hangosan gondolkodna -, lám, milyen különös, hogy ismét visszatér ez a név. - Aztán zavartan nézett az öregre, és folytatta: - Azt mondja, a feleségét Una Talbotnak hívták, s Dublinban élt kétszáz évvel ezelőtt. Nos, ez volt az egyik ősöm neve anyai ágon, s a lányom róla kapta a nevét. - Tudtam, hogy így kell lennie! - mondta csillogó szemmel az öregember. - Ő az, ő az! De hadd fejezzem be. Una ifjúságában volt valami titokzatos. Éppen csak nővé érett - legföljebb tizenkilenc éves lehetett -, s a szülei állandóan aggódtak az egészsége miatt, mert inkább látszott testet öltött szellemnek, mint hús és vér embernek. Szőke volt, kék szemű, s olyan, mint a Madonna, mielőtt az angyal a tudtára adta, hogy ő lesz Isten anyja. A lelkem legmélyén szinte féltem házasságra lépni egy ilyen éteri lénnyel: de a szerelem erősebb, mint a józan ész - erősebb minden megérzésnél. Nos, házasságot kötöttünk. Ó, milyen tisztán emlékszem arra a napra! Mintha csak tegnap lett volna. Ó, milyen
D. F. Hannigan: A vén Rutherford doktor 73 kimondhatatlan öröm volt hallani ajkáról a mondatot: „Férjemül fogadlak”, hazavezetni őt az otthonomba, s fülébe suttognom a lángoló, szerelmes szavakat, melyek az utolsók voltak, amiket hozzá intéztem! Valami különös szeszélyből ő kérte, hogy az esküvő utáni első napokat ebben a házban töltsük. Akkoriban még nem itt éltem, de ez a ház egy fiatal nemes tulajdona volt, aki, miután eltékozolta apai örökségét, eladta nekem igen olcsón, néhány héttel az esküvőm előtt. Örömmel cselekedtem Una kívánsága szerint, mert így pompásan kijátszhattuk feldühödött rokonait. A korábbi címemen fognak keresni, és ott semmit sem fognak megtudni hollétemről, mert új tartózkodási helyemet teljesen eltitkoltam összes ismerősöm elől. Ezért nem akadhatnak a nyomunkra. De jaj! Egy mindennél szomorúbb szerencsétlenség ért már az esküvőnk napján! Alig néhány órája volt még csak a feleségem, s eltűnt, mint egy kísértet, s itt hagyott egyedül és nyomorultan, hogy szerelem és remény nélkül éljem az életemet! - Nem egészen értem önt - szólt közbe Melville doktor. - Meglehetősen egyszerű volt - rázta a fejét szomorúan az öregember -, s mégis olyan rendkívüli, hogy a logika nem talál rá magyarázatot s a tudomány megoldást. Esküvőnk napjának estéjén egymás mellett ültünk. Éppen arról beszéltem neki, talán már ezredszer, hogy milyen sokat jelent nekem - többet a hírnévnél, a barátoknál, a sikernél, az életnél is. Az édes pillanat tüzében észre sem vettem, hogy alig válaszol szenvedélyes szavaimra. A karomba szorítottam. Ajkam édes ajkához ért, de jaj, abban a pillanatban köddé vált, mint egy látomás. Eltűnt a semmiben; s azóta csak álmomban látom. Hányszor próbáltam a karomba zárni, amint ott repkedett az éjszaka űrében; de mindig arra a keserű valóságra ébredtem, hogy ez csak álomkép. - Ahogyan talán a házassága is az volt - mondta kissé cinikusan Melville doktor, mikor az egyre sápadtabb és kísértetiesebb öregember kifulladva elhallgatott. A fiatalabb orvos magában kérdezte: „Az öregkori elmebaj esetével állok szemben? Vagy mi ez, az ég szerelmére?” - Hogy a házasságom illúzió?! - kiáltott föl Rutherford doktor. - Barátom, ön túl gyakorlatias, hogy ezt a nyomorult XIX. századi kifejezést használjam. A világ bele fog pusztulni ebbe a szörnyű hitetlenségbe. Nem, nem! Nem volt illúzió. Isten oltára előtt kötöttünk frigyet. Bár a hitünk különböző volt, de mindketten őszintén hittünk a Megváltóban, és nem számított, hogy a pap az én egyházamhoz tartozott, s nem az övéhez. De ne gúnyoljon, jó uram; öreg vagyok s talán bolond is, mégis tűrje el gyöngeségemet, s teljesítse, amit kértem, engedje látnom a leányát. Ó, uram, attól tartok, hogy önt megfertőzte ennek a hidegvérű kornak a szkepticizmusa. Ön nem hisz a lélekvándorlásban. Hát miben hisznek manapság az emberek a pénzen kívül? Számomra a vagyon csak salak. Hogy megmutassam önnek, mily kevéssé ragaszkodom az evilági dolgokhoz, adjon ide egy papírlapot meg egy tollat, amit ott talál az asztalon. Melville doktor követte az öreg utasításait, bár nem egykönnyen vitte az asztalt Rutherford doktor kerevete mellé.
- Hívja be Hafizt, vagy várjon csak, majd hívom én. Hafiz, Hafiz! - és gyengécske kísérletet tett, hogy kiáltson. Az ázsiai azonnal megjelent. - Tanúnak kellesz - mondta komoran a gazda. - Minthogy már másként gondoskodtam rólad, nem hagyok neked örökséget. Őrizd meg az Elixír titkát, ha már nem leszek, s hosszabbítsd meg vele a magad életét. Hafiz bólintott. Aztán átható pillantást vetve Melville doktorra, az öreg így folytatta: - Bármily hosszasan is beszélgettünk, ön még nem mondta meg a nevét; kérem, mondja meg. Melville doktor megadta a szükséges felvilágosítást. Aztán néhány percig a szobában csak a toll percegése hallatszott. Végül a vén orvos sóhajtva letette a tollat, s fölolvasta a következő szavakat: - Isten nevében, Ámen. Én, Humphrey Rutherford, Dublin városából, ép elmém, emlékezetem és tudatom teljes birtokában a következő végrendeletet és végakaratot teszem. Minden tulajdonomat Unára hagyom, Melville doktor leányára, Dublin városából, s őt nevezem meg általános örökösömül s ezen végrendelet kizárólagos végrehajtójául. És most már csupán hitelesíteni kell ezt a végrendeletet -mondta Rutherford doktor. - De kedves uram... - kezdte volna Melville doktor. - Ne ellenkezzék! - mondta könyörgő pillantással az öreg, s nyomban alá is írta a dokumentumot, melynek tartalmát fölolvasta. Melville doktor és Hafiz gyorsan aláírták. - Az én dolgaim imigyen rendeződtek - mondta a vén doktor erőltetett nyugalommal. - És most hadd lássam az arcát, Una arcát, mielőtt meghalok. - Nos, Rutherford doktor, nem lennék ember, ha ilyen körülmények között visszautasítanám a kérését - mondta a fiatal orvos. - Csak egy félórácskát várjon, s ígérem, látni fogja a lányomat. - Igen, igen - szólt elégedetten az öreg. - Hafiz itt marad, míg ön visszatér. Menjen! Teljesítse a kérésemet, egy boldogtalan teremtmény utolsó reményét; s a Mindenható Isten áldja meg érte! Melville doktor nem válaszolt, csak elsietett. Az öreg, lélegzet-visszafojtva, türelmetlenül várta a visszatérését. Percről percre izgatottabb lett. - Igen, igen, igen - suttogta a semmibe nézve. - Una vissza fog jönni! Tudom, hogy visszatér hozzám; s megismerem az igazi boldogságot, mielőtt még meghalok! Hafiz hiába próbálta csillapítani túlzott izgalmát. Az öreg egyre ismételgette: - Visszajön, visszajön! - és feszülten fülelt, vajon hallja-e már a közeledő lépteket. Végre megkopogtatták a bejárati ajtót, s a vén orvos, aki képtelen volt már uralkodni érzésein, fölkelt, s megkísérelte, hogy kövesse Hafizt ki a Kék Szobából. De gyöngébb volt, semhogy továbbjusson az ajtónál. Ott aztán megállt, szemében őrült tűz égett, s kitárta remegő karjait.
74 D. F. Hannigan: A vén Rutherford doktor - Ó, siess, siess - kiáltotta megtörtén -, siess, mert meghalok! S ekkor Hafiz, kezében az egyik arany gyertyatartóval, egy különös, szinte földöntúli szépségű fiatal lányt vezetett föl a régimódi lépcsőn. A lány arcán álmodozó mosoly játszott; de az ajka egy kissé megremegett, mikor a szegény öreg orvos ráncos arcára pillantott. Mégsem torpant meg, hanem nyugodtan folytatta az útját, mígnem már egészen közel voltak egymáshoz. - Ó, Una! Én feleségem... régen elveszített Unám, csakhogy megtaláltalak! - Az öregember szinte sikoltott. És görcsösen megrándultak karjai, hogy átölelje. A lány riadt kiáltással lépett hátra, s tán el is esett volna, ha nem siet a segítségére Hafiz. Rutherford doktor ráncos arca pedig ijesztően elsápadt. Mély, szívbe markoló nyögés szakadt ki belőle, majd elfehéredett ajkán kibuggyant a vér. Még megpróbált szólni, de csupán egyetlen szót tudott kimondani: - FELESÉGEM! S a következő pillanatban hátrazuhant - holtan. (1891.) Gálvölgyi Judit fordítása Zórád Ernő rajza
Brian W. Aldiss
Ámen és kész Jaybert Darkling hajnalban kelt. Csodás idő volt, a napfény elárasztotta a várost. A férfi papucsba dugta a lábát, és odament az ablakhoz, a háziszentélyhez. Ahogy közeledett, szétnyílt a szentély függönye, és az oltár ragyogni kezdett. Darkling fejet hajtott, és megszólalt: - Mindenható Istenek, hozzátok fordulok annak az új napnak a küszöbén, melyet nektek szentelek. Engedjétek, hogy kiteljesíthessem magam azáltal, hogy a ti törvényeitek szerint cselekszem, és a ti utaitokon járok. Ámen. Az oltárból magas, vékony, távoli hangon érkezett a válasz: - Így legyen. De ne feledd, tegnap reggel ugyanígy imádkoztál, aztán mégis egész nap csak a saját örömeidet kerested. - Mindenható Istenek, ma másképp lesz. Egész nap az Intézetben fogok dolgozni, s ez mindenképpen a Ti céljaitokat szolgálja. - Nagyszerű, fiam, különösen, mivel a vezetőség is ezért fizet téged. Miközben dolgozol, szíved bensejében elmélkedj mélységes képmutatásodról. - Legyen meg a ti akaratotok. A fény kihunyt, a függöny összecsukódott. Darkling mozdulatlanná meredt, csak az ajkát nyalogatta. Egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy az Istenek jól kiismerték: valóban képmutató. Odacsoszogott az ablakhoz, és kinézett. Az emberek között ugyan nem jelentéktelen szerepet játszott a városban, de ez keveset számított, hisz az egész elsősorban a gépek városa volt. Majdnem a láthatárig húzódott, és szinte minden mozgott benne. A gépek akarták így. A legtöbb óriási épületbe, amelyek azért mozogtak, mert így volt célszerű, sosem lépett be ember. Az Intézet falai fényesen ragyogtak. Odabenn volt Darkling halhatatlanjainak börtöne. Hála az Isteneknek, ez az épület nem mozog!
Szóval képmutató? Suttyó kora óta állandóan szembe kellett néznie a gondolat nagyszerűségével és borzalmával az Istenek nem engedték, hogy elfojtsa. A zuhany felé menet levetkőzött, és az órájára pillantott. Hetven perc alatt ott lehet az Intézetben. Ma igazán megpróbálja, hogy jobb ember legyen, és jobb életet éljen. Kétségtelen, hogy ez a kifizetődő. Megátkozta magát kétértelmű gondolataiért - de hát csak így tudott gondolkozni. Zee Stone is késve kelt. Nem ment oda a kis szobában álló háziszentélyhez, de amíg a fürdőszoba felé támolygott, odakiáltott neki: - Gondolom, ma is megkapom a szokásos letolást! Az Istenek mély, atyai, de kissé hűvös hangon válaszoltak a kivilágítatlan szentélyből: - Tegnap éjjel bujálkodtál és paráználkodtál, és így ma reggel későn érsz az Intézetbe. Ha nem mondod is, tudjuk, hogy bűnöztél. - Mindent tudtok - azt is, miért tettem. Megpróbálok novellát írni, író akarok lenni. De akárhányszor nekiülök, bármilyen gondosan megtervezem is, mindig más történet kerekedik ki belőle, mint amit akartam. Ugye, ezt is nektek köszönhetem? - A külső körülményekre akarsz fogni mindent, ami benned magadban történik. Így sohasem juthatsz eredményre. - Pokolba is! - Kinyitotta a zuhanyt. Fiatal volt és független. Igenis, sikerei lesznek az Intézetben és az írásaival is - meg annál a sárga szemű kis barnánál is. Persze azért abban is lehet valami, amit az Istenek mondanak: jóformán maga sem tudja, mi a különbség a kívül és a belül között. Hogy utálja a főnökét, Darklingot, közben lehet, hogy az undoksága nagyrészt csak az ő, Stone képzeletében létezik. Gondolatai elkalandoztak. Ahogy a meleg vízsugár alatt
76 Brian W. Aldiss: Ámen és kész pancsolt, megint eszébe jutott a legújabb novellája. Az Istenek pontosabban képesek őt irányítani, mint ő a hőseit. Dean Cusak meglehetősen korán kelt, azért volt késésben, mert a feleségével veszekedett. A reggel üde és illatos volt, a veszekedés meg avas és áporodott. - Sohasem tudjuk majd megvenni azt a kis tanyát morogta Edith Cusak öltözködés közben. - Úgy terveztük, hogy egy darabig takarékoskodunk, aztán vidékre költözünk. Hány éve is? És még most is az a nyavalyás, rosszul fizetett állásod van, még most is csak portás vagy az Intézetben! - Nagyon felelősségteljes munka! - rikoltotta Dean. - Akkor meg miért fizetik olyan rosszul? - Egyszerűen úgy esett, hogy sosem léptettek elő. Igyekezett kicsit halkabban beszélni. Bement a fürdőszobába fogat mosni. Azért utálta annyira Edith elégedetlenségét, mert még most is szerette az asszonyt, és hát a szemrehányás is jogos volt. Mikor összeházasodtak, megígérte neki a kis tanyát. De ő - nyugodtan bevallhatja - mindig olyan alázatos volt, hogy az Intézet hatalmasságai igen könnyen megfeledkeztek még arról is, hogy a világon van. Az asszony utána ment a fürdőszobába, és pont ott folytatta a veszekedést, ahová gondolatban a férfi is eljutott. - Mi vagy te, az Isten szerelmére? Egész életedben fejbólintó János leszel? Egyszer kinyithatnád a szád! Ne csak a parancsokat teljesítsd! Mutasd meg odabenn, hogy ki vagy, akkor talán majd észrevesznek. - Igen, tudom, hogy neked ez a véleményed - motyogta a férfi. Az asszony kiment a konyhába, hogy odatárcsázza a reggelit, Cusak meg visszasietett a hálóba, és letérdelt az ágy melletti háziszentély elé. Amikor kigyulladt a fény az oltár mögött, összekulcsolta a kezét. - Mindenható Istenek, segítsetek. Igaza van az asszonynak, nyamvadt féreg vagyok, nyamvadt féreg! Ismertek, tudjátok, mi vagyok. Segítsetek - nem arról van szó, hogy nem igyekeztem, ti tudjátok a legjobban, hogy mennyire igyekeztem, de hát a dolgok napról napra rosszabbul mennek. Mindig szolgáltalak benneteket, mindig megpróbáltam a ti akaratotok szerint cselekedni, Istenek, ne hagyjatok cserben! A levegőt atyai hang töltötte meg. - A változásokat néha a legjobb apránként végrehajtani, Cusak. Apránként kell önbizalomra szert tenned. - Igen, Istenek, köszönöm... ezt fogom tenni... pontosan azt teszem, amit mondtok... de hogyan? - Fogadd meg, hogy ma legalább egyszer a saját belátásod szerint fogsz cselekedni. Alázatosan kért további utasításokat, de az Istenek megszakították a kapcsolatot. Híresek voltak a szűkszavúságukról. A portás végre feltápászkodott, nagy nehezen belebújt barna egyenkabátjába, megkefélte a haját, és kioldalgott a konyhába. - Még az Istenek is a vezetéknevemen szólítanak motyogta.
Dean Cusakot a felesége tartotta kordában. Jaybert Darkling és Zee Stone biztonságban éltek, szinte minden reggel zuhanyoztak, élvezték a késő huszonkettedik századi civilizáció gyümölcseit és a jó nőket. Ottó Jack Pommy ezzel szemben csavargó volt, akinek gyakorlatilag egyetlen tulajdona a hátára kötözött háziszentély. Ottónak rossz éjszakája volt, órákig bolyongott a gépesített városban, és csak hajnal felé talált egy kényelmes, lakatlan házat, ahol elalhatott. Arra ébredt, hogy a nap a koszos ablakon át besüt a foltos matracra, sokáig maga elé meredt, és kábán bámulta a foltokat, csíkokat és légypiszkokat, amelyek mintha a mindenség lényegét foglalták volna össze. Narkós volt, és csaknem egy hete, hogy megkapta a legutóbbi LSD adagját. Ottó végül is hasra fordult, és kipattintotta a hordozható szentély ajtaját. Az oltár mögött nem gyulladt ki fény. - Mi a baj? Ti is olyan sötéten érzitek magatok? Azt hiszitek, imádkozni fogok, amikor még a szokásos kivilágítást sem rendezitek meg? Istenek?! Köpök rátok! - Fiam, tudod, hogy te magad cserélted el a jó kis háziszentélyedet erre az ócskaságra, ami sosem működött rendesen, de ahogy mi is tökéletlen eszközön keresztül jutunk el hozzád, te is akaratunk megvalósításának eszköze vagy, ha tökéletlen is. - Pokolba is, tudom, hogy bűnöztem! Nézzétek, Istenek, ti igazán ismertek, és tudjátok, hogy ha nem is én vagyok a legjobb ember, de a legrosszabb sem. Mért nem hagytok békében? Kizsákmányoltam valaha is másokat? Nem emlékeztek, mi állt az Istenek előtti kor könyvében? Boldogok a cselédek, mert ők örökségül bírják a földet.* Ehhez mit szóltok? Az Istenek válasza meglehetősen hasonlított az emberi horkanáshoz. - Cseléd! Ottó Pommy, te vagy a legbeképzeltebb öregember, aki valaha is sértegetett minket az imáival. Próbálj meg ma egy kicsit kevésbé szemtelenül viselkedni! - Oké, oké, de semmi más tervem, mint hogy meglátogassam apót az Intézetben. Ámen. - És hogy vegyél egy új elemet ehhez az oltárhoz. Nincs benned semmi tisztelet? - Azt mondtam, ámen. Ámen és kész. A Halhatatlanságkutató Intézet a városközpontban foglalt el néhány hektárnyi területet. Jaybert Darkling gyakran untatta az Intézet vezetőit azzal, hogy hosszadalmasán kifejtette, lám, mennyire különböznek az űrkikötőktől, melyek mindig a városokon kívül vannak. - Hát nem jelképes? - mondogatta kellemes hangon. - Az ember kifelé törekszik, mindig kifelé, legalábbis a gépeink, de az igazán fontos dolgok bent vannak. Ahogy az egyik huszadik századi bölcs mondotta volt, a belső űrt kell kutatnunk. Ennek a szükségletnek a jele, hogy bár drágalátos űrkikötőink a városon kívül helyezkednek el, a hatalmas, metafizikai jelentőségű Intézet a dolgok legközepén.
* Máté evangéliuma 5.5
Brian W. Aldiss: Ámen és kész 77 Akár így volt, akár nem, olyan gyakran ismételgette, hogy a legtöbb vezetőségi tagot sikerült elhallgattatnia. Mielőtt ezen a gyönyörű reggelen nekifogott volna a papírmunkáknak, Darkling gyors ellenőrző körutat tartott. A legtöbb munkát robotok és gépek végezték, de ő volt a felelős a halhatatlanok elhelyezéséért és védelméért. Ahogy átsétált az első Vízesházhoz, kedvetlenül látta, hogy az ifjú Zee Stone van szolgálatban, és éppen az egyik karcsú, szőke titkárnőnek csapja a szelet. - Stone! - Uram. Együtt sétáltak be a Vízesház előterébe. Gumicsizmát és köpenyt húztak. A halhatatlanok a Vízesházban heverésztek. Több ezren laktak az Intézetben. Az első csarnokban vagy húszan voltak, a legtöbben mozdulatlanul feküdtek. A hőmérséklet szigorúan huszonkét fok volt. A magas mennyezeten zuhanyrózsák, a falicsapokból ömlött a víz a csempézett medencébe, amely a csarnok felét elfoglalta. A medence közepén szökőkutak. A mennyezet alatt hűvös légsugarakat lövelltek be, amelyekből itt-ott apró kis felhőcskék keletkeztek, időnkénti felhőszakadással változtatván meg a csarnok vízrajzi viszonyait. A halhatatlanok szobormereven álltak vagy feküdtek a vízsugárban. Sokan félig víz alatt hevertek a medence lejtős peremén, és szemrebbenés nélkül bámultak valami távoli jelenetet. A záporoktól habosra vert vizek a tagjaikat nyaldosták. Ők maguk mégis aszályos benyomást keltettek. Egyetlen száznyolcvan évesnél fiatalabb férfi vagy nő sem volt a teremben. Bőrüket oly sűrűn elborították a halhatatlanságra jellemző jegyek és körkörös erezések, hogy leginkább göcsörtös deszkákra emlékeztettek. Mikor első ízben megkapták a három ROA5 injekcióból álló sorozatot, azonnal borzasztóan megöregedtek; bőrük megráncosodott és kiszáradt, hajuk elvékonyodott, csontvelejük összeaszott. Megjelenésük és testtartásuk hirtelen vénséges vén korra vallott. Ez a szakasz is lezárult. Fokozatosan elérték a szenilitási határt. A bőrük újra feszült, különös módon kisimult, de olyan mintás lett, mint a régi tölgydeszkák. Ezek azonban csak külső jelek, a belső változások összehasonlíthatatlanul nagyobbak voltak. - Mire gondolsz ma reggel, Palmer? - kérdezte Darkling az egyik alakot, aki hátradőlt a medence szélén. Leguggolt esőköpenyében, egészen közel hajolt Palmerhez, akinek fekete-barna kacskaringókkal borított arca olyan volt, mintha az idő ujjlenyomatát viselné. Palmer csak egy rövid idő múlva kezdett válaszolni, mintha a kérdés előbb elért volna a Marsra, aztán meg vissza, és csak akkor jutott volna el hozzá. - Olyan gondolatmenetet követek, mely már vagy hatvan éve foglalkoztat. Nem is annyira gondolatmenet, mint egymás melletti, összefüggő gondolatok. Elhallgatott, hát Darkling biztatni kezdte: - És mi ez a gondolat...?
- Nem tudnám szavakba foglalni. Nem is gondolat... inkább egy árnyalat. Néhányan megvitattuk a színnyelv gondolatát, ha volna színnyelvem, pontosan meg tudnám mondani, mit gondoltam. - A színnyelv gondolatát még jóval azelőtt tárgyalták meg és vetették el, mielőtt én idejöttem volna - mondta Darkling határozottan. - A végeredmény az volt - és ebben ti halhatatlanok is egyetértettetek -, hogy a színek kevésbé kifejezőek, mint a szavak. Azonkívül a számuk is sokkal kisebb. Palmer egy vízsugár alá tartotta arcát, hagyta, hogy az orrát csiklandozza. Két sietős levegővétel között válaszolt: - Sokkal több a szín, mint gondolnátok. Ez egyszerűen nyilvántartás kérdése. És különben is, én kiegészítő, nem helyettesítő nyelvre gondoltam. Ha lesz valami abból, amiről a csoportban beszélgettünk, hogy a szem, ahogy befogadja, ugyanúgy ki is sugározhatná a fényt, akkor a színnyelvnek is lehet jövője. - Hát, ha valami eszedbe jut, szólj. - Rendben van, igazgató úr. Ahogy tovább tocsogtak az esőben, Stone megkérdezte: - Gyümölcsöző gondolatnak tartja? - Inkább megtartom magamnak a véleményemet, fiam válaszolt Darkling. - A képzetlen elme számára veszélyessé válhatnak a leglehetetlenebb ötleteik is - mint a késleltetett akna. Csak a szakértő tudja helyesen értékelni, amit mondanak. - Eszébe jutott, mit mondtak aznap reggel az Istenek, és nagy erőfeszítéssel folytatta. - De magunk közt szólván, úgy vélem, nem gyümölcsöző gondolat. A két férfi végigment a vízben élvezkedő testek során, ittott megálltak egy szóra. Egyik-másik halhatatlannak volt valami új ötlete, amiről aztán Darkling jegyzetet készített egy vízhatlan lapra - ennek alapján kezdhetik meg később a munkát a szakképzett kérdezőbiztosok. A legtöbb felvetett gondolat kivihetetlen volt az emberi társadalomban, de akadt egy-két forradalmasító ötlet is. A halhatatlansági kutatási terv tulajdonképpen már a kezdet kezdetén kudarcot vallott. Az élet megnyújtása túlságosan képtelen volt ahhoz, hogy bárki is önként vállalja. Gondosan életben tartották azonban a régi tévedés élő bizonyítékait, és az Intézet lefölözött némi hasznos mellékterméket: gondolatokat vagy régi gondolatok újrarendezését. Az Intézet vezetői is tudták, hogy a matuzsálemek komoly befektetett tőkét képviselnek. Befejezték a reggeli körutat. Darkling és Stone szárazabb helyre mentek, ahol levehettek a gumicsizmát és a köpenyt. - Mostanában mintha nem nagyon szolgálnák meg a kenyerüket - mondta Stone. - Valamit csinálni kellene velük, mondjuk csökkenteni a vízadagot, hátha attól támad néhány ötletük. - Milyen erkölcstelen gondolat! És haszontalan is - már sok-sok évvel ezelőtt kipróbálták. Nem, tudomásul kell vennünk, Stone, hogy mások, mint mi, egészen mások. Erélyesen megtörölte az arcát, és folytatta: - A halhatatlanokban nem működnek már az alapvető emberi ösztönök. Nyilvánvaló, hogy azokat az ösztönöket örökölhetjük csak, melyek már a szaporodás előtt kialakultak.
78 Brian W. Aldiss: Ámen és kész A múltban, igen dogmatikusan, azt vallották, hogy egyéb ösztönök nincsenek is. Ma már másképpen gondolkozunk, felismertük, hogy az ember, ha átjutott a szenilitási határon, cselekvő lényből gondolkozó lénnyé válik. Egyébként ez a gondolat is felháborította volna az őseinket. A mi gondolkodásunk nem több csecsemőgondolkodásnál. A matuzsálemek képezik az agyunkat. Ebben a csillagjáró korban igazán nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsük őket. Stone már sok mondattal korábban kikapcsolt. Mikor a főnöke elhallgatott, a bizonytalan egyetértés hangján válaszolt. - Igen, izé, de kicsit fel kéne ébresztenünk őket vagy valami. A novelláján gondolkozott. Új szereplőkre van szüksége fiatal szereplőkre, akiknek egyáltalán nem is kell gondolkozniuk. - Nem tudjuk őket felébreszteni! - Darkling hangja hirtelen olyan éles lett, hogy Stone figyelni kezdett. Főnöke feléje fordult. Darkling apró bajusza rángatózott, mintha külön, rosszindulatú életet élne. - A maga baja, Stone, hogy nem figyel arra, amit mások mondanak. A halhatatlanokat csak gondozzuk itt, tudja, ez nem börtön, egyszerűen menedék a kinti bonyolult világ elől. Sosem szerette Darklingot, a bajuszát meg még kevésbé. Sértő nyugalommal húzta a szavakat: - Ugyan, uram, ne tegyünk úgy, mintha nem volnának rabok. Ne legyünk már ilyen képmutatók. Talán a „képmutató” szó miatt, Darkling elvörösödött. - Vigyázzon magára, Stone! Ne higgye, hogy nem vettem észre, szolgálati időben miket művel Miss Robertsszel. Ha valamelyik halhatatlan el akarna menni - ami még sohasem fordult elő, és nem is történhet meg, mert itt egyszerűen eszményi körülmények között élnek -, akkor nyugodtan megtehetné. És én a vezetőséggel szemben is megvédeném ezt a döntését. Tehetetlen ellenségeskedéssel néztek egymásra. - Mégis az a véleményem, kész csoda volna, ha egynek is sikerülne elszabadulnia - válaszolta Stone. Amikor kiment, Darkling azonnal a zsebszentélyéért nyúlt. Volt valami Zee Stone-ban, amitől azonnal lelki vigaszra támadt szüksége. Ottó Pommy megérkezett az Intézetbe. Szinte kéjelgett a beletörődésben. A beletörődés egészen eltöltötte, és minden mozdulatát harcias beletörődés járta át. Kitöltötte a kérdőíveket, amelyek nélkül semmiképpen sem beszélhetett egy matuzsálemmel, végigcsinálta az orvosi vizsgálatot és a retinamintájának ellenőrzését, közben pedig a téridő néhány érdekes elrendeződésére koncentrált erősen, hogy megőrizze lényegi szelídségét. Hogy pontosabbak legyünk, néhány alapelvet ásott elő bal cipője orrából, illetve, hogy még ennél is pontosabbak, a bakancs orra és a többi része közötti hasadásból. Mire beengedték a Vizesházba, a rokonához, úgy érezte, a ráncokból ki lehetne olvasni azokat az utaknak a részletes történetét, amelyeket ebben a
bakancsban tett meg. Érdekes, a jobblábas bakancs mintha inkább titkolta volna az életrajzát. - Hello, Palmer apó! Újra itt az öreg narkós. Emlékszel még rám? Legutóbb két éve látogattalak meg. A nemzedékek egy kicsit összekeveredtek. Ottó Palmer Pommy réges-rég meghalt öccsének ük-ük-ük-ükunokája volt, így aztán az „apó” megszólítás félig tiszteletteljes, félig gúnyos volt. Palmer a maga kétszáz éve és a szenilitás okozta zebracsíkok ellenére fiatalabbnak látszott, mint a bozontos hajú, pofaszakállas Ottó. Csak a hangja utalt rá, hogy jóval távolabbi partokon pihen, mint ahova Ottó bármikor is eljuthat. - Te vagy legközelebbi élő rokonom, öcsém hat nemzedékkel későbbi leszármazottja. Ottó Jack Pommy a neved, és mióta legutóbb láttalak, megborotválkoztál. Ottó szeretettel nevetett. - Te vagy az egyetlen, aki észreveszi. - Kinyújtotta a kezét, és megragadta Palmerét. Az öreg keze hideg és nyálkas volt, de Ottó meg sem rezdült. - Szeretlek titeket, átkozott matuzsálemeket - olyan mulatságosak vagytok. Nem is értem, miért nem látogatlak meg gyakrabban. - Mert hűségesebb vagy az állhatatlanság elvéhez, mint bármilyen személyhez, azért. Azonkívül pedig nem szereted a Vizesház klímáját. - Igen, ebben igazad van, bár erre nem is gondoltam. Elhallgatott, elmélyülten bámulta Palmer arcát. Megállapította, hogy leginkább térképhez hasonlít. A szenilitás jelei, a ráncok, mélyedések és hajlatok egykor annyira valóságosak voltak, mint a dombos vidék szabálytalan alakzatai, de mostanra elvont körvonalakká simultak. - Olyan az arcod, mint a térkép - mondta. - Nem az én térképem. Nem viselem az arcomon a szívemet. - Talán az idő térképe? Izobárok, vagy szekobárok, vagy mik? - Figyelme elkalandozott. Megértette, miért utálja mindenki a halhatatlanokat, miért nem akar senki sem halhatatlan lenni, holott oly nyilvánvaló, hogy mennyire hasznosak. A matuzsálemek túlságosan is mások, furcsa látványt nyújtanak, furcsán beszélnek - épp csak ő nem érzi ezt. Szereti őket, Palmert legalábbis szereti. A Vizesházat nem bírta elviselni, a folytonosan előtörő vízsugarakat. Ottó utálta a vizet. Palmer meg ő az egyik vendégszobában beszélgettek - pontosabban félig révületben bámulták egymást, mint rendesen. Itt nem volt víz. Palmer fürdőköpenybe burkolózott, amelyből ősi, tetovált feje és inas lába úgy állt ki, mint egy-egy utólag odavetett gondolat. Mosolygott. Az elmúlt száz évben talán ha hatszor mosolygott ilyen szélesen; kedvelte Ottót, mert mulattatta. Ha ük-ük-ükunokájára nézett, büszke volt régen elhalt öccsére. - Nem fáj nagyon ez a víz nélküli találkozás? - kérdezte Ottó. - Egy darabig nem fáj! Egy darabig nem fáj a fájdalom. - Sosem értettem ezt az egész vízimádatot - sőt azt sem tudom, hogy ti magatok, matuzsálemek értitek-e. Palmer egy pillanatra magába süppedt.
80 Brian W. Aldiss: Ámen és kész - A fájdalom és a károsodás két külön dolog. Új fokozatot kellene beiktatni közéjük, mely azt jelenti, „jóindulatú fájdalominger”. - Vízimádat, apó. - Nem, az nem... aha, vízimádat... hát az attól függ, mit értesz azon, hogy megérteni. Az élet nedves iszapban újul meg. Amíg a mi fajtánk fel nem tűnt, a legfontosabb létformák nedvességben fürödtek. A hüvely, az ondó, a méh te jó ég, már szinte el is felejtettem, milyen valóságot is képviselnek ezek a szavak... Az ember a tengerből származik, sós nedvek között fogan és születik, és halála után nem porrá bomlik szét, hanem sóvá és nyálkává. Kivéve persze minket, halhatatlanokat. Tovább fennmaradtunk, mint kellett volna, úgy látszik, ezért vonzódunk olyan hisztérikusan a vízhez és a pótolhatatlan nedvekhez, melyek egykor természetes létünk elemei voltak. - Tovább fennmaradtatok? Sosem hittem, hogy a sírral valamilyen régi vágyam teljesülne. - A hosszú élet olyan kritikus övezet, melyben a részben metafizikai szomj szinte teljesen elnyom minden más vágyat. - Lehunyta vénséges vén szemét, hogy jobban lássa a nem halál sivatagát, melyben az ő fajtája jár. - Úgy beszélsz, mintha belülről ki volnál száradva. De a véred keringése olyan bizonyos, mint az óceán hullámai, ugye? - A vér még most is kering, Ottó... a kiszáradás szintje ennél mélyebben van. Szükségünk van valamire, ami hiányzik. Lehet, hogy nem az elmúlás, de úgy jelenik meg előttünk, mint örökké zúgó víz. - Víz, mindenütt csak vizet látsz. Új környezetre van szükséged! - Elfelejtettem a ti világotokat, Ottó, a tömeget, a változásokat, a rohanást. Ottó izgatott lett. Ujjával csettintett, bal arca furcsán rángatózni kezdett. - Palmer, Palmer, te őrült, ami itt körülöttünk van, éppúgy nem az én világom már, ahogy a tiéd sem. Én legalább annyira kiiratkoztam a gépkultúrából, mint te. Narkós vagyok - és én is meglehetősen jól ismerem a sötét, zúgó vizeket, amelyekről meséltél. Szeretlek, Palmer - és ki akarlak innen vinni. Ez a hely olyan, mint valami nyavalyás börtön. Palmer felnyitotta a szemét, lomhán körülnézett a szobában, és megremegett, mintha valami nagyon öreg motor indult volna meg a belsejében. - Fogoly vagyok - suttogta. - Csak mert azt hiszed, hogy nincs hova menned. De én tudok neked egy jó helyet, apó. Tökéletes egy hely, nincs messzebb húsz mérföldnél. Egypár barátommal - narkósok mind egy szálig, állandóan fel vannak töltve, de esküszöm, kedvesek - szereztünk egy régi uszodát. Fedett. Remekül működik. A kabinokban alszunk. A sekély részében jól megvolnál. Otthon volnál. Igazán otthon! Lenne, akivel beszélgethetsz, aki megért. Új arcok, új ötletek. Az egészet mintha neked találták volna ki. Odaviszlek. Induljunk rögtön! - Ottó, te megőrültél! Fogoly vagyok! - De szeretnéd? Szeretnél odamenni? Az öreg szeme néha üres felület volt, mint a mintás szőnyeg, de most látott és élt.
- Ha csak egy kis időre is... ha elmehetnék... - Hát akkor menjünk! Ennyi elég. Palmer szomorúan fogta meg a kezét. - Hát nem érted, hogy fogoly vagyok? Sosem eresztenének el. - A főnökök? De hát benne van az alkotmányban! Elmehetsz, amikor csak akarsz. A kormány fizet mindent. Senkinek sem tartozol semmivel. - Az elmúlt másfél évszázadban soha egyetlen halhatatlan sem távozott az Intézetből. Csoda volna. - Hát akkor imádkozzunk csodáért! Ottó a fejét rázta, így mutatta ki, hogy nem tűr további tiltakozást. Hátáról lecsatolta régi, kéz alatt vett háziszentélyét, és maga elé tette az asztalra. Kinyitotta, amikor az oltárfény nem volt hajlandó kigyulladni, rácsapott, megvonta a vállát, és felvette azt a tartást, ami Palmer szerint tiszteletet fejezett ki. Imádkozni kezdett. - Ó, Istenek, sajnálom, hogy egy nap kétszer kell zavarnom benneteket! Régi barátotok, a bajkeverő Ottó Jack Pommy szól hozzátok megfelelő hódolattal. Talán emlékeztek, hogy amikor ma reggel kapcsolatba léptünk, azt mondtatok, hogy szemtelen vagyok. - Emlékeztek? Nem érkezett válasz, Ottó megértően bólintott. - Tudom, nem csevegtek az égben. Nagyon helyes. Hát persze hogy emlékeztek. No jó, soha többet nem leszek szemtelen, és cserébe, Mindenható Istenek, csak egyetlen apró csodát kérek. Az oltár mögötti sötétből búgott felé a hang: - Az Istenek nem alkudoznak. Ottó megköszörülte a torkát, és Palmerre kacsintott, hogy figyelmeztesse, nem lesz könnyű a dolog. - Rendben. Érthető a ti helyzetetekben, ó, Istenek. Ó, Istenek, éppen ezért arra kérlek benneteket, hogy ellenszolgáltatás nélkül tegyetek a kedvemért egy apró kis csodát... várjatok, hadd mondjam el... - Csodák nincsenek, legfeljebb a körülmények szerencsés összejátszásáról lehet szó. - Pontosan fogalmaztatok, nagy Istenek. Ebben az esetben arra kérlek benneteket, biztosítsátok a körülmények szerencsés összejátszását annak érdekében, hogy kivihessem a drága öregapót ebből a tetves Intézetből. Ez minden! Ez minden! És cserébe esküszöm, hogy egész további életemben alázatos leszek. Halljátok meg imámat, Istenek, mert tiétek a hatalom és a dicsőség, és jól benne vagyunk a pácban, most és mindörökké ámen. - Ha el akarod vinni a halhatatlant, akkor most kell mennetek - válaszolták az Istenek. - Aha. - Ottó felkapta a szentélyt, és szenvedélyesen megcsókolta az oltárt. - Igazán drágák vagytok, hogy így bántok egy öreg narkóssal, és esküszöm, hogy mindenütt hírét keltem a csodának, és hátralévő életemben az igazság és a tisztesség útját fogom járni, és megveszem az új elemet az oltárfényhez. Ámen, ámen, ámen. Na, ez kész. Csillogó szemmel fordult Palmerhez, miközben a szentélyt visszacsatolta a hátára. - Tessék! Ehhez mit szólsz? Ha velünk vannak az Istenek, akkor az egész huszonkettedik századi civilizáció sem tud
Brian W. Aldiss: Ámen és kész 81 megállítani. Gyerünk, apóka, úgy gondoskodom majd rólad, mint az édes gyermeked. Felrángatta a halhatatlant, és kivezette a szobából. Palmer izgatott volt és zavart, hol azt mondta, hogy nem mehet, hol meg azt, hogy szíve vágya. Az egyik vitatkozott, a másik meg biztatta, így mentek végig az Intézet hosszú folyosóin. Sok tisztviselő bámult a szokatlan menet után, de senki sem állította meg őket. Csak a főkapuban állták útjukat. A barna uniformisban feszítő Dean Cusak előpattant, és a kilépőket kérte. Ottó megmutatta a látogatójegyét, és megszólalt: - Mint talán megismeri, ez az egyik halhatatlan, Mr. Palmer Pommy. Velem együtt távozik. Nincs kilépője. Az elmúlt százötven évben úgyis itt lakott. Ez volt Cusak nagy pillanata - megrettent, mikor rájött. Eddig még sohasem látott halhatatlant szemtől szembe, hát ő is, mint másokkal is történt volna a helyében, megbénult a találkozástól, aztán meg vad erővel tört rá az irigység, a félelem és még sok más érzés; hisz olyan lény állt vele szemben, aki máris négyszer annyi idős, mint ő, és élni fog, mikor a mai nemzedék is régen porrá lett már. Cusak remegő hangon válaszolt: - Senkit se engedhetek ki kilépő nélkül, uram. Ez a szabály. - Az ég szerelmére, ember, hát mi maga? Egész életében fejbólintó János lesz? Akinek mindig csak parancsolgatnak? Nézzen rá erre a halhatatlanra, és ugyan gondolkozzék már el, van-e joga nem teljesíteni a kívánságait. Cusak Palmer szemébe nézett, és lesütötte a szemét. Lehet, hogy nem is erre a pillanatra gondolt, nem ezekre a személyekre, hanem valaki másra, aki élesebb hangon tette fel neki ugyanezeket a kérdéseket. Felnézett és megszólalt: - Tökéletesen igaza van, uram. Az én dolgom, hogy kit eresztek ki. Nemcsak azért vagyok, hogy azt csináljam, amit Mr. Darkling parancsol. Felnőtt ember vagyok, egy szép napon meglesz a saját kis tanyám is. Menjenek, uraim! Tisztelgett, a másik kettő meg kiment. Alighogy eltűntek, Cusaknak kételyei támadtak. Felhívta a főnökét, Zee Stone-t, és jelentette, hogy az egyik halhatatlan épp elhagyta az Intézetet. - Majd utánanézek, Cusak - vágott bele Stone a portás mentegetőzésébe. Egy pillanatig a semmit bámulta, elgondolkozott, hogy mihez is kezdjen ezzel az érdekes hírrel. Egyelőre csak az övé, de ha hagyja elmenni a matuzsálemet, a hír estére bejárja az egész bolygót. A hírérték óriási - eddig még egyetlen halhatatlan sem merte elhagyni az Intézetet. Az biztos, hogy ezek után szigorú vizsgálatot indítanak az Intézetben, és lelepleződik majd egy csomó titok. Különösen Jaybert Darkling tevékenységét vizsgálják majd. Talán kirúgják. Tulajdonképpen őt, Zee Stone-t is kirúghatják. - Nem érdekel! - mondta. - Akkor szabadon írhatnék, szabadon szenvedhetnék, ahogy egy íróhoz illik...
Újra föltámadt a régi ábránd. Csak valahogy nem volt elég éles. Tulajdonképpen nem kitalált történeteket akart írni - az alakokat túl nehéz... -, hanem... Ezt később is ráér eldönteni. Közben meg, ha ügyesen játszik, betarthat szeretett főnökének, Darklingnak. Darkling bajusza megremegett, amikor Stone belépett. - Csak rövid időre tartom fel, uram. Felmerült egy apró probléma, amit ön bizonyára pillanatok alatt megold. A hangja olyan szokatlanul barátságos volt, hogy Darkling azonnal megérezte, szörnyű hírt fog hallani. - Az Extrapolációs Bizottság hívását várom, úgyhogy legyen rövid. - Rövid leszek. Ma reggel azt mondta, uram - és én igazán nagy érdeklődéssel hallgattam -, hogy mennyire nem ért egyet azzal, ahogyan az Igazgatótanács az Intézetet vezeti. - Nem hinném, Stone, hogy ilyen megjegyzéseket tennék a beosztottam előtt. - De hát ezt mondta, uram, úgy értem, mindannyian tudjuk, az Intézetnek az a célja, hogy lecsapolja a halhatatlanok szokatlan ötleteit, és a gyakorlatban alkalmazza őket az emberiség érdekében. Ez a vezetőség érdeke is, és így a halhatatlanok, akik szabad emberként kezdték, akiknek az Intézet mindössze biztosítja az ideális környezetet, mostanra foglyokká váltak. - Azt mondtam... - Azt mondta, hogy ha valamelyikük megszökik, megvédelmezné a vezetőséggel szemben is. - Igen, lehet, hogy mondtam valami ilyesmit. - Uram, jelenteni szeretném, hogy az egyik halhatatlan épp az előbb szökött meg. Darkling azonnal felpattant, lenyomta a legközelebbi csengőt. - Maga őrült Stone, miért kerített ilyen nagy feneket a dolognak? Azonnal vissza kell hoznunk. Gondoljon a lapokra... - Halálsápadt volt. Nem tudta folytatni. - De uram, épp ma reggel mondta... Darkling a szavába vágott: - A megváltozott körülmények között... - Tehát akkor ez börtön, uram. Darkling az orra előtt hadonászott. - Maga ravasz csirkefogó, Stone, mars ki az irodámból! Be akar ugratni, mi? Ismerem a fajtáját... - De hát azt mondtuk a képmutatásról... - Kifelé! Kifelé, és ne merjen többet visszajönni! Bevágta mögötte az ajtót. Aztán reszketve nekitámaszkodott, tenyerével a homlokát dörzsölte. Tudta, hogy az Istenek lenéznek rá, hogy csavaros bölcsességükben azok küldték Stone-t az ő megbüntetésére. Most az egyszer ki kell állnia amellett, amit meggyőződéseként vallott, vagy többet sosem nézhet a saját szemébe. Ha hagyja elmenni a matuzsálemet, a vezetőség biztosan fejét veszi. Ha visszahozza - ráadásul sürgősen, mielőtt eltűnhetne a városban -, Stone majd gondoskodik róla, hogy erkölcsileg lehetetlenné tegye, talán még a vezetőség előtt is. Akármit csinál is, bajban van. Az egyetlen lehetőség, hogy
82 Brian W. Aldiss: Ámen és kész kitartson amellett, amit állított - halványan emlékezett rá, hogy többször is. Valahonnan felmerült a kínos emlék, hogy a jelenlétében tréfásan így védelmezik a képmutatást: - Lehet, hogy a képmutatók gazemberek, de a dolog természete szerint néha azok szerint a nemes elvek szerint kell cselekedniük, amelyeket annyit emlegetnek. Darkling meg akarta magyarázni annak a baromnak, hogy épp a képmutatás lényegét nem érti: hogy valójában kevert jelleműek, hogy őszintén vallják a nemes elveket, de gyenge az akaratuk... Most aztán ő is a körülmények csapdájába került. El kell engednie a matuzsálemet. - Győztetek, Istenek! - kiáltott fel. - Ma jobb ember voltam, és lehet, hogy ez lesz a vesztem. Reszketve ment oda az asztalához. Ahogy leült, remek ötlete támadt. Ha Stone látja, felismerte volna a ravasz, veszedelmes mosolyt. Mégiscsak van egy mód, hogy megmenekedjék a vezetőség haragjától - ha az erősebb felet a maga oldalára állítja. Égre emelte a pillantását, néma köszönetet mondott a menekülés reményéért. Lenyomta a gombot, és kiszólt a titkárságra: - Azonnal kapcsolja a Világsajtót. Tájékoztatni akarom őket, miért döntöttem úgy, hogy elbocsátok egy hathatatlant az Intézetből. Amíg kapcsolásra várt, nagyon kellemesen töltötte az idejét. Behívta Cusakot, a portást, és új szerződést kötött vele, hogy együttműködésre bírja, Stone-nak meg írt egy feljegyzést, melyben lemondását követelte. A régi úszómedence partján egész kis tömeg gyűlt össze. A férfiak között néhány nő is hevert - ugyanolyan hosszú, kócos hajuk volt, mint a párjuknak. Aki fel volt öltözve, mind jellegtelen ruhát viselt, de néhány fiatalember meztelenül járkált. Mindenki lágyan, kábán mozgott. Palmer Pommy nem mozdult. Egy díványon hevert a medence sekély végében, amit úgy állítottak fel, hogy inas teste víz alatt legyen. A zuhanyozó alkatrészét úgy szerelték össze, hogy állandóan meleg víz permetezett rá. Nevetett, ahogy már sok-sok évtizede nem. - Ti, narkósok aztán egy hullámhosszon vagytok velem mondta. - Mi, matuzsálemek nem tudjuk elviselni a közönséges rövid életűeket - olyan földhözragadtak! De ti pont olyan gőzösen gondolkodtok, mint én. - Néha mi is belekóstolunk a halhatatlanságba - válaszolt valaki a tömegből. - De te is érsz annyit, mint egy adag, Palmer, a találkozás oltárian feldobott. - Bizony, az Istenek küldték - jegyezte meg valaki más. - Hé, ezt meg hogy értitek, hogy az Istenek küldték? Én hoztam ide - szólt közbe Ottó. A medence szélén terpeszkedett egy ócska székben, az egyik visszataszító külsejű lány meg a nyakát simogatta. - Különben is, Palmer nem hisz az Istenekben, ugye, apó? - Én találtam ki őket. Mind nevettek. Egy szőke lány folytatta: - Én találtam ki a szexet. - Aztán mind bekapcsolódtak:
- Én a lábat. - Én a térdkalácsot. - Én találtam ki Pommy Palmert. - Én találtam ki a találmányokat. - Én találtam ki önmagamat. - Én találtam ki az álmokat. - Én találtalak ki benneteket - most meg betalállak! - Én találtam ki az Isteneket - ismételte Palmer. Mosolygott, de komoly volt. - Még mielőtt bármelyikőtök vagy akár a szüleitek is éltek volna. Hiszen erre valók vagyunk mi, matuzsálemek, hogy őrült dolgokat találjunk ki, hisz az agyunkat nem terhelik közönséges gondolatok. Ha nem így volna, már rég megölnek, hisz a halhatatlansági program nem az lett, aminek akarták, nem mindenki számára megfelelő ez az állapot. Az Istenek persze léteztek - többé-kevésbé. Mindent óriási számítógépek irányítottak, a műholdak lehetővé tették az azonnali távközlést, sugározni lehetett az energiát, a pszichológia pedig egzakt tudománnyá vált. Az emberek már az első példányok megépítése után szinte imádkoztak a számítógéphez. Én csak annyit találtam ki, hogy az egész rendszert összekapcsolom, és mindenkinek adok egy szabadon használható távközlési egységet avagy háziszentélyt, és máris megszületett az új hatalom: az Istenek. Hála az ember ősi istenkeresésének, a dolog azonnal remekül működött - hiszen ez a vágy még a mi tudományosan felépített társadalmunkból sem hiányzott soha. - Ez a társadalom ugyan nem az enyém! - kiáltott az egyik férfi. - Én nem vagyok robotbuzi, fater. És ha te találtad ki az Isteneket, ki találta ki az egész hozzávaló teológiát? Azt is te? - Nem, ez magától alakult ki. Amikor megszólaltak a számítógépek, mindegyik régi vallás csatasorba állt, és alkalmazkodott. Valahogy túl kellett élniük, hisz egyik sem vehette fel a versenyt az imádságra adott személyes válasszal. Habókos gondolat... de mióta az Istenek uralkodnak, meghalt a háború. - És mit szólsz a csodákhoz? - Kérdezd csak meg Ottót. Azt állítja, az is csoda volt, hogy kihozott az Intézetből. Ottó megrándult, és kihúzta az orrát a visszataszító lány köldökéből. - Nem tudom. Úgy értem, nem vagyok annyira biztos benne - mondta, és a mellét vakargatta. - Egyszerűen sikerült addig blöffölnünk, amíg az a vén hülye portás kieresztett. Nem, én csináltam - én vagyok a csodatevő. - Nekem mást mondtál - jelentette ki Palmer, és kutatóan nézett rá a medencéből. - Azt gondolod, hogy szemtelen vagyok. Igazad lehet. De azt hiszem, tényleg az a véleményem, hogy nincsenek csodák - egyszerűen csak a körülmények szerencsés összejátszásáról van szó. Egy ösztövér lány kivált a tömegből, és izgatottan meglapogatta Palmer inas karját. - Ha valóban teljes hatalmat adtál fölöttünk a gépeknek, nem fenyeget a veszély, hogy a végén már minden tettünkön uralkodni fognak?
Brian W. Aldiss: Ámen és kész 83 Palmer, mielőtt eldöntötte volna, mit válaszoljon, lassan körülpillantott a visszhangos csarnokon. Végignézett a heverésző csoporton. Legtöbben már túljutottak az újdonságon, amit a megjelenése jelentett, és újra egymással voltak elfoglalva. Hosszan nézte Ottót, aki a kényelem kedvéért letette a háziszentélyt, és nagyon céltudatosan ölelgette a visszataszító leányzót. A vigyortól szétszaladtak az arcán a ráncok. - Ne féljetek, leánykák! Az emberek mindig megcsalják az isteneiket - mondta. Damokos Katalin fordítása Zsigovics Iván rajzai
Kóczián János
A fantasztikus film három arca Egy lovas poroszkál a napfényes tengerpart homokjában. Hirtelen megpillant valamit, arcán leírhatatlan döbbenet tükröződik. Előtte, félig a tengerbe, félig a homokba süllyedve ferdén és tépetten, de mégis büszkén és óva intőén - a New York-i Szabadságszobor mered az égre. Ekkor döbbenünk rá mi is arra, amit eddig
csak sejtettünk: itt vagyunk a Földön, ez az a bolygó, ahol korábban atomháború pusztított, és ahol úgy bánnak az emberekkel, mint oktalan állatokkal. Aki látta A majmok bolygóját, soha nem felejti el ezt a jelenetet. A 2001: Űrodüsszeia híres jelenetében az egyik majomember magasra dobja a mancsában tartott csontot, közben egyre növekvő fortissimóban felcsendül a film csodálatos kísérőzenéje. Repül a felhajított csont, majd a következő pillanatban már egy űrhajó suhan helyette. Közben húszmillió év telt el.
Érzékeinket a látvány festői szépsége és a zene sokkolóan himnikus hangjai, agyunkat a pillanat nagyszerűsége nyűgözi le elemi erővel. A film vége felé az űrhajó - a színek szemet gyönyörködtető kavargása és villogása közepette - féktelen száguldásba kezd; úgy érezzük, hogy fényéveket hagyva magunk mögött egy új dimenzióba, egy új világmindenségbe zuhanunk, és szinte megsemmisülünk az észvesztő rohanásban. A Harmadik típusú találkozásokban hatalmas méretű űrhajó ereszkedik lassan alá. A szivárvány minden színében tündöklő
Film, Tv, Video 85 tünemény betölti az egész vásznat. Lassan kinyílik az ajtaja, és láthatóvá válik egy furcsa külsejű lény: valahonnan a távoli űrből egy értelmes civilizáció békés küldöttei jöttek el hozzánk, akik eddig az egész világegyetemben egyedül létezőnek hittük magunkat. Lélegzetelállító pillanat, hatása alól nem tudjuk, de nem is akarjuk kivonni magunkat. Mert vane még egy olyan műfaj, amelyik ilyen megrázó erővel képes rádöbbenteni bennünket a világmindenség félelmetes tér- és időbeli távlataira, amelyik ilyen
Joggal mondhatjuk tehát, hogy a sci-fi filmekben megtalálható mindaz, ami a ma emberét foglalkoztatja, éppen ezért nem véletlen, hogy manapság mindennél nagyobb népszerűségnek örvendenek. A fordulópontot 1968-ban a 2001: Ürodüsszeia jelentette, főleg művészi értelemben, majd az áttörést, a tömegsikert 1977-ben a Csillagok háborúja hozta meg. Azóta Amerikában a minden idők legsikeresebb filmjeinek listáján az első öt helyen fantasztikus film ált, és az első tizenkettő között összesen nyolc
képi világgal bűvöli el szemünket, amelyik szuggesztív atmoszférateremtő képességével ennyire hat értelmünkre? És akkor még nem is beszéltünk érdekfeszítő cselekményességéről, az ismeretlentől való félelem kínzó feszültségéről (A nyolcadik utas: a halál), a tudományos világképpel összhangban álló egzakt tudományosságáról (Az Andromédatörzs), a csodálatos könnyedséggel működő számítógépes apparátus lenyűgöző látványáról, a vizuális trükkök kifogyhatatlan gazdagságáról és elbűvölő meseszerűségéről (Csillagok háborúja) meg arról, ami mindig is a sci-fi leglényegéhez tartozott: az emberiség haladásába, a nehézségek leküzdésébe vetett hitről, a békés túlélésben való bizakodás filozófiájáról.
található. Nálunk ez a folyamat 1979ben indult el, ebben az évben mutattuk be ugyanis a fent említett két filmet. Napjainkban a műfaj eddig soha nem látott népszerűségre tett szert: ami korábban csak egy szűkebb réteget érdekelt, az mára milliók szórakozásává vált. A sci-fi film rajongóinak növekvő számát csak egy ténnyel próbáljuk meg érzékeltetni: a Csillagok háborúját eddig több mint két és fél millióan látták csak a mozikban, és folytatásait is hasonlóan nagy érdeklődés kísérte. És ha kevesebb embert vonzottak is, mégis élményszámba mentek az olyan elmélyült, filozofikus sci-fi filmek, mint a 2001: Ürodüsszeia, A majmok bolygója, a Solaris vagy a Sztalker, de ne feledkezzünk meg a sci-fi rajzfilmekről és paródiákról meg a fantasztikus film egyéb válfajairól sem. A műfaj színskálája szerencsére nagyon
széles, így mindenki megtalálhatja benne azt, ami a legjobban érdekli. Csillaghajók, szupergépagyak, űrfegyverek, galaktikus háborúk, nukleáris és kozmikus katasztrófák, föld alatti laboratóriumok, titkos katonai bázisok, rejtélyes betegségek, ismeretlen bolygók, idegen univerzumok, gigantikus űrállomások, elsüllyedt civilizációk, évmilliós időutazások, megszállott tudósok, robotok, androidok, mutánsok, farkasemberek, vámpírok, természetfeletti erők - mind a
86 Film, Tv, Video fantasztikus filmek határtalan világának egymásba kapcsolódó, egymást kiegészítő kellékei, színhelyei, motívumai, szereplői. A fantasztikus filmek világa úgy kavarog, mint egy óriási tájfun, magába szippantva mindent, amivel érintkezik. Ebből a hatalmas kavargásból időnként elkülönül három ág, hogy aztán megint egyesülve újra felszívódjon a nagy körforgásba. Ez az a három ág, amit a fantasztikus film három arcának nevezhetünk: a sci-fi, a filmfantázia és a horror. Nézzük először azt, ami bennünket legjobban érdekel, vagyis a tudományos-fantasztikus, azaz a sci-fi filmet. És itt mindjárt beleütközünk az első nehézségbe, abba, hogy a sci-finek a mai napig sincs egyértelmű, általánosan elfogadott meghatározása. Igaz, mindenkinek van valami fogalma arról, hogy mit tart sci-finek, de ezek az elképzelések sok tekintetben különböznek egymástól, sőt részben ki is zárhatják egymást, így mindegyikük egyidejű figyelembevétele lehetetlen. További problémát okoz a sci-finek az a kettőssége, hogy nemcsak önálló műfaj, hanem ugyanakkor művészi kifejezőeszköz is, és mint ilyen, más
műfajjal együtt jelentkezik, azon belül is számon tartják, és annak megfelelően úgy reklámozzák, illetve forgalmazzák, mint például társadalmi drámát (Halál egyenes adásban: Éden boldogboldogtalannak), mint krimit (Kóma: Szupermodell), mint musicalt (Alma), mint ifjúsági filmet (Üzenet a meteoritban). Mindezek után ha mégis megkíséreljük behatárolni a sci-fi filmek körét, akkor - a tudományos fantasztikum legáltalánosabb értelmezésének megfelelően -
elsősorban olyan filmekre gondolunk, amelyekben a jelenkor szintjét meghaladó, előrevetített, hipotetikus tudománynak és a jövőnek meghatározó jelentősége van; illetve amelyeknek alapfeltevése, módszere, megközelítési, kérdezési módja a „mi lenne, ha?”. A sci-fi legfontosabb jellemzői: 1. A cselekmény a jövőben (közeljövőben) játszódik, illetve olyan feltételezett technikai, tudományos vagy társadalmi viszonyok között, amelyek a mű keletkezésének idején
Az űrhajó a tudományos-fantasztikus filmek egyik típusának jelképévé lett. A mozivásznakon egyre bonyolultabb járművek indulnak a világűr mélységei felé
még nem léteznek, mint mondjuk a Mars-utazás lehetőségét biztosító technikai-társadalmi bázis, még ha nem is valósult meg a filmben a tényleges expedíció (lásd Földi űrutazás), a szervbank, az emberi szervekkel való kereskedés (Kóma), egy fasisztoid módon manipuláló rendszer Angliában (Kiváltság) vagy egy esetleges atomkatasztrófa utáni gyerekközösség disztópikus, devolúciós társadalma (A legyek ura). Az előbb említett fejlett jövőbeni technikai színvonalat meg lehet magyarázni tudományos fejtegetéssel, elmélkedéssel, de ez egyáltalán nem kötelező, lehet eleve adottnak is venni, mini ahogy az a legtöbb esetben így is történik (például a Csillagok háborúja). A tudományosság kapcsán gyakran éri a sci-fit az a vád, hogy nem tudományos, hanem áltudományos. Ennek a
Riadó! Az űrhajó parancsnoki termében láng csap ki a vezérlő számítógépből
megállapításnak nincs értelme, mivel a sci-fi nem tudományos ismeretterjesztés, hanem művészi kifejezőeszköz, tehát egyáltalán nem szükséges tudományosnak lennie, elég, ha a tudományosság látszatát teremti meg, ezért lehet áltudományos is, mint például H. G. Wells legjobb művei, illetve a belőlük készített filmek. 2. A cselekmény a jelenben játszódik ugyan, de olyan - az emberek, az emberiség vagy a tudomány szempontjából lényeges - eseményeket ábrázol, amelyek eddig (a mű keletkezésének idejéig) még nem történtek meg, bár bekövetkezésük elképzelhető, mint például egy atomerőmű megindulása, katasztrófával fenyegető vészhelyzet kialakulása (A Kína-szindróma), természeti katasztrófa következtében egy nagyváros totális, végső pusztulása (Földrengés Tokióban): vagy ellenkezőleg: megtörténésük valószínűtlen, lehetetlen, megmagyarázhatatlan, mint például egy rendkívüli természeti viszonyokkal rendelkező sziget, amelyen egy prehisztorikus szörny él (King Kong), az Északi-sark közelében trópusi éghajlatú táj felfedezése (A gejzírvölgy titka), valamilyen ismeretlen kór járványszerű pusztítása (Hamburgi betegség), az állatok katasztrófát okozó viselkedése (Madarak). Kétségtelen, hogy az utóbbi típusba tartozó filmek közül némelyik igen közel áll a tiszta fantasztikumhoz, a filmfantáziához, amely a fantasztikus filmek második, egyben legnagyobb családját alkotja. Ez az a terület, ahol nincs semmi megkötöttség: teljesen szabadon szárnyalhat a fantázia, ahol az álmok, képzelgések, mítoszok, mondák, legendák és jövendölések valóra válnak, ahol a varázslók, mágusok cselekedetei révén - vagy anélkül valami csoda történik, de legalábbis olyan dolgok mennek végbe, amelyek a való életben nem történnek meg. Halott társukra emlékeznek az „ Isten veled, Jupiter" című japán Science fiction film űrhajósai
88 Film, Tv, Video A mesefilmek java része - például A bagdadi tolvaj; Óz, a csodák csodája éppúgy ebbe a kategóriába tartozik, mint a középkori varázslatokat megidéző Excalibur és A sárkányölő, az előemberhordák küzdelmét bemutató A tűz háborúja, a rendkívüli képességű Volkswagen kalandjait megjelenítő Kicsi a kocsi, de erős és további folytatásai, a természetfeletti erők pusztító hatalmát felidéző Az elveszett frigyláda elrablói, vagy olyan jelentős művészek, mint Fellini vagy Bergman fantáziálásai (A nők városa; Fanny és Alexander). A fantasztikus filmek harmadik nagy csoportját a horrorfilmek alkotják, pontosabban ezek közül is csak azok, amelyekben a félelemkeltés, a rémisztgetés eszköze valamilyen okkult, természetfeletti, vagyis fantasztikus elem. Ez az a világ, ahol a szellemek, kísértetek, démonok, vámpírok, ördögök, manók és
farkasemberek megelevenednek, ahol a földöntúli és természetfeletti erők fejtik ki ijesztő hatásukat. A horrorfilmeknek azon - szerencsére nálunk ismeretlen sokasága, amelyekben fejszés tömeggyilkosok, ámokfutó pszichopata őrültek ölik halomra az embereket, egyáltalán nem tartozik a fantasztikus film műfajába, mint például a szolidabb típust képviselő remek Hitchcock-film, a Psycho. A fantasztikus jellegű horrorfilm is csak igen mérsékelten van jelen a magyar mozik műsorán: ilyen volt A nőstény farkas kísértete című lengyel film vagy a Filmmúzeumban bemutatott Nosferatu, az éjszaka vámpírja, de ide tartozik a nemrég látott Spielberg-film, A cápa is, amelyben a félelmet keltő szörny mérete és viselkedése olyan fokon haladja meg a valóságot, hogy természetfölötti jelleget ölt. Nem árt hangsúlyozni, hogy viszonylag ritkán érhető tetten egy-egy
sci-fi, fantázia vagy horrorfilm a maga tiszta elkülönültségében, sokkal inkább az a jellemző, hogy a három típus keveredik egymással, és sokszor csak szemlélet, nézőpont kérdése, hogy ki melyik filmet milyen kategóriába sorolja, legyen az egyszerű mozinéző vagy a műfajjal hivatásszerűen foglalkozó szakértő. Mert például a Csillagok háborúja és folytatásai éppúgy felfoghatók meseelemekkel operáló sci-fi filmeknek, mint sci-fi elemeket felhasználó filmfantáziáknak vagy mesefilmeknek, A nyolcadik utas: a halál és a Madarak éppen annyira sci-fi, mint amennyire horror, ezért van az is, hogy a sci-fi filmek jó részét megtaláljuk a horrorfilm-lexikonokban is, és fordítva. Ma már a legtöbb szórakoztató filmben amúgy is van valami sci-fi motívum, bár az ilyen filmek hangulata, atmoszférája egészében véve nem kelt sci-fi hatást (például a Szuperzsaru), és vajon sci-
finek nevezhető-e egy film csak azért, mert a jövőben vagy egy másik bolygón játszódik, hogyha nincs benne semmiféle tudományos megközelítés (például Támadás a Krull bolygó ellen)? Újabban tudatosan is igyekeznek összemosni a határt a műfajok között, a nagy költségvetéssel készült, sikeres filmfantáziákat sci-fi filmekként emlegetik. Nincs persze sok értelme annak, hogy minden filmet valamilyen módon kategorizáljunk, végül is az emberi képzeletet nem lehet különböző skatulyákba kényszeríteni. Mert a fantasztikus filmek a kimeríthetetlen emberi képzelet, a szabadjára engedett alkotó fantázia termékei, és közös vonásuk, egyben nagyszerűségük abban áll, hogy a fantázia által teremtett ismeretlent, a nem létezőt, a jövőt lenyűgöző erővel tudják a vetítővásznon megjeleníteni.
A tűz háborúja
Ellopták az égből, és egy kalitkában őrizve istenként imádták. Mindaddig, amíg lobogott, a primitív ember biztonságban érezhette magát a hatalmas rovarokkal, a rémséges vadállatokkal meg a brutális kannibál
Az ősember találkozik a mamuttal és áldozatot mutat be a félelmetes állatnak Két kultúra találkozik az őskorban A halászfalu lakói körülfogják a mocsárba keveredett barlangi embert
89 Film, Tv, Video törzsekkel szemben. Nem kellett attól sem állandóan rettegnie, hogy a környezet bármelyik pillanatban felülkerekedhet, és elsöpörheti a törékeny emberi teremtményeket. A bűvös tűz megszerzése és megtartása nemcsak az egyének túlélését szolgálta, hanem az emberi faj fennmaradását is. A civilizálódás korai szakaszában a tűz meghódítása monumentális lépés volt azon az úton, amely az embereket elválasztotta az állatvilág többi részétől. Ezt a témát dolgozta fel az idősebb J. H. Rosny A tűz háborúja című 1909ben kiadott regénye, amely magyarul 1956-ban jelent meg, és amelynek felhasználásával 1981-ben készített filmet Jean-Jacques Annaud francia rendező. A történet 80 ezer évvel ezelőtt játszódik, létezésünk kezdetén. Az egyik törzs három bátor harcosát előreküldik, hogy kutassák fel a tüzet, amely egyszer már birtokukban volt, de kialudt, és felélesztésének titkát nem ismerik. Veszélyes küldetésük során meg kell küzdeniük ellenséges emberevő törzsekkel, vérengző vadállatokkal, így óriási mamutokkal és kardfogú tigrisekkel, miközben a főhős és egy más törzsből való nő kapcsolatán keresztül a gyengédség és a részvét első győzedelmes jelei is megnyilvánulnak. „Műfaját tekintve A tűz háborúja tudományos fantázia (science fantasy), nem science fiction tehát, hanem olyasvalami, „ami megtörténhetett, és ami - amennyire tudományos intuíciónkkal és képzeletünkkel meg tudtuk közelíteni valójában meg is történt” - mondta Désmond Morris, a film egyik tudományos szakértője. Jean-Jacques Annaud szerint: „A történelem előtti kor számunkra éppen annyira ismeretlen, mint a távoli galaxisok birodalma. Azt mindenki természetesnek találja, ha a jövővel kapcsolatos csekély tudásunkat extrapoláljuk. Miért ne tehetnénk meg ezt a múlttal is?” A film elkészítésének ötlete már évekkel a forgatás megkezdése előtt felmerült a rendezőben, amikor találkozott Gerard Brach forgatókönyvíróval, és rájöttek, hogy mindketten erősen érdeklődnek valamilyen őskori téma iránt.
Találkozásuk eredményeképpen megszületett a történelem előtti emberről és első érzelmeiről szóló filmsztori legelső változata. Később Brach felhívta Annaud figyelmét A tűz háborúja című regényre, amelyet képregény formában a rendező is olvasott gyerekkorában. Megegyeztek abban, hogy Rosny művét és saját sztorijukat kombinálva írják meg a film forgatókönyvét. „Megtartottuk a regény központi témáját, azt, hogy hogyan kezd az ember a természet meghódításához, hogyan szerzi meg első energiaforrását, a tüzet; a női főhőst, lkát viszont mi találtuk ki, mivel meg akartuk mutatni a szerelmi érzés megjelenését is: azt a pillanatot, amikor az ember a párosodás egyszerű szükségletétől elmozdult a párkapcsolat felé. Mindenképpen el akartuk kerülni azokat a nevetséges sablonokat, amelyekkel egyes korábbi filmekben a barlangi ősembert olyan üvöltő, brutális lénynek ábrázolták, aki erőszakkal uralkodik környezetén. Az ember hacsak nem provokálták - minden bizonnyal békés teremtmény volt, egy idegen, aki elveszett az ellenséges és néma világban” - nyilatkozta JeanJacques Annaud. A film előkészítő munkálataiba - amelyek egyébként három évig tartottak - bevonták többek között Anthony Burgess írót és nyelvészt, valamint Désmond Morris zoológust is. Ők alkották meg azt a különös kezdetleges nyelvet és gesztusrendszert, amelynek segítségével a primitív emberek feltehetőleg kommunikálni tudtak egymással. „Az emberek legkezdetlegesebb formájukban jelek segítségével érintkeztek egymással. De szerencsére a száj szerveivel keltett jeleknek megvan az a jó tulajdonságuk, hogy egy hangmechanizmushoz, a hangszálakhoz kapcsolódnak” -foglalja össze Anthony Burgess az emberi beszéd keletkezéséről vallott legáltalánosabb elméletet. Gondos előkészítő munkát igényelt a szereplők kiválasztása is. „Olyan tökéletes fizikai kondícióban lévő emberekre volt szükségem, akik jó színészek is, akik a nyelv segítsége nélkül is képesek kifejezni minden érzést. Ezen túlmenően az is feltétlenül
szükséges volt, hogy ismeretlen színészek legyenek, nehogy a közönség úgy érezze: a jól ismert sztárok most éppen vadembert alakítanak” - mondta a rendező. A filmet három földrészen: Skóciában, Kenyában és Kanadában forgatták, a költségek összesen 12 millió dollárt tettek ki. A forgatás során 35 maszkmesternőt, 18 parókaszakértőt és 20 öltöztetőt alkalmaztak: csak a főszereplők maszkjának elkészítése naponta három órát vett igénybe. A filmben tizenhat mamutot és két kardfogú tigrist láthatunk, valamint medvéket és farkasokat. Hat hónapba tellett, amíg a mamuttá alakított elefántokat és a kardfogúvá maszkírozott tigriseket hozzászoktatták átmeneti környezetükhöz, és elérték, hogy teljes egészében a színészekkel együtt játszó társakká váljanak. Furcsa, nem mindennapi film A tűz háborúja. Sokakat talán elriaszt emberés környezetábrázolásának kendőzetlen nyersesége, az őskori létforma brutalitásának időnként dokumentumszerű bemutatása. Mindezzel együtt mégis teljesen egyedülálló élményt nyújt: a mai tudományos szintnek megfelelően és olyan kifejező módon jeleníti meg emberré válásunk egyik legfontosabb mozzanatát, ahogyan filmen ezelőtt még soha nem láttuk. A tűz háborúja nemcsak a tűz meghódításának hősi eposza, hanem - egyik méltatója szerint - „a lélek születésének filmje is”. Kóczián János
Cleve Cartmill
Sъrgуs kъldetés Heves légvédelmi tűz kísérte a bombázók útját, amint keresztülszelték a Cathor bolygó éjszakai égboltját. Ybor Sebrof vigyorogva nyugtázta a tűzijátékot, ahogy meredek szögben odébb kormányozta vitorlázógépét. A bombázók teljesítették küldetésüket; támadást színlelve Nilreq mellett ledobták őt. Az elszakadás még azelőtt történt, hogy a fényszórók karcsú, fehér kévéi végigpásztázták az eget. A repülőgép, amely a Sixa felségjelét viselte, a sötétség oltalmában maradt. Tulajdonképpen az ő gépük is volt. A Seilla akkor zsákmányolta, amikor előretolt egységei rajtaütöttek az alvó namoi helyőrségen. A gépet majd ott hagyja, ahol földet ér, hadd törjék a fejüket a Sixa-felderítők, hogyan került oda. Feltéve persze, ha leszálláskor nem veszik észre. A Sixa-felderítőknek egyéb dolguk is tesz: megmagyarázni a bombázókötelék megjelenését, amely nem dobott le bombákat. Egyetlen Seilla-gépet sem szedtek le, így a Sixa emberei nem tudhatták, hogy a bombázók üresen, bombák és tüzérség nélkül húztak el fölöttük. Ybor maga előtt látta a másnapi újságok szalagcímeit: „A demokraták nyúlszívű pilótái fejvesztve menekültek a nilreqi légvédelem elől...” A fejeseket mégis izgatni fogja az ügy. A Seilla vasmadarai akár bombázhattak volna, hisz sértetlenül szálltak el a nagy iparváros felett, lerakhatták volna tojásaikat. Jó kis találós kérdés a nagyfejűeknek. - Miért? -
kérdezgetik majd egymást gondterhelten. - Mi lehetett az oka? Ybor elvigyorodott. Az ok ő volt. Még visszasírják a bombákat, miért nem azokat dobták le inkább. A kudarc lehetősége meg sem fordult a fejében. Amit tennie kellett, mindössze ennyi volt: behatolni az ellenség erődjébe, megtalálni és megölni dr. Sitrucot, és megsemmisíteni a történelem legpusztítóbb fegyverét. Ez minden. Visszafojtotta a lélegzetét, amint egy tanya derengő körvonalait pillantotta meg maga előtt, és a sötétlő erdőszél irányába manőverezett. A zöldesszürke vitorlázógép szinte láthatatlanul olvad bele a háttérbe, hacsak valami sasszem fel nem fedezi az árnyékát a tünedező holdfényben. Hangtalanul suhant az enyhe légáramlat hátán, amely megsuhogtatta a fák leveleit. Csak a szél és a fák voltak érkezésének tanúi. Azok pedig tudnak titkot tartani. Egy gabonaföldön landolt, a súlyos kalászok elszántan pereltek a süvítve közéjük hatoló idegen fémtesttel. A szárak már jó magasra szöktek, és Ybor úgy vélte, a repülő észrevétlen marad, míg az aratógépek el nem özönlik a gabonaföldet. A vitorlázót persze a levegőből is felfedezhetik. Ez könnyen bajba sodorhatja, különösen, ha feltartóztatják, mialatt az ellenséges fővárosba tart.
91 Cleve Cartmill: Sürgős küldetés Ha a repülőgépet másnap megtalálják, és ő valahogy a felderítés kezébe kerül, rögtön kapcsolatba hozzák a gazdátlan vitorlázóval. Hosszú kést húzott elő a repülőbe erősített tokból, és addig kaszabolt maga körül, míg több nyaláb gabonát le nem vágott. Ezzel aztán találomra beszórta a gépet: most már fentről sem lehet felismerni. A burjánzó növényzeten át utat tört magának az erdőszél felé. Óvatosan lopakodott előre. Errefelé csaknem biztosan komoly fegyverek rejtőztek, ügyelnie kellett, nehogy beléjük botoljon. Macskaként surrant tovább a puha aljnövények között, négykézláb mászott, ahol nem takarták a lombok, felegyenesedett, amikor tehette. Orrát egyszerre megcsapta a veszély átható szaga; hirtelen mozdulatlanná görnyedve próbálta kiszimatolni a hozzá érkező ingereket, melyek képpé álltak össze a fejében: emberek és olaj, gázok csípős füstjével keveredve. Egy ellenséges löveg. Ybor a fák felé vette az útját. Egyiktől a másikig osont, és közben nem ütött nagyobb zajt egy éjszakai madár szárnycsapásánál. Egyszer-másszor megállt, az őrök lépteire fülelve. Most tisztán hallotta a halk dobbanásokat, közéjük erősödő-gyengülő hortyogás vegyült, amit idehozott a könnyű szél. Ybor tudta: okosabb lenne kikerülni ezt a helyet, ne is sejtse az őrség, hogy erre járt. A vérébe ivódott szokás azonban erősebb volt: ellenség, tehát meg kell semmisítenie. Egyre közelebb ért a katonákhoz. Gyorsan összekuporodott, az őr útvonalától arrébb, és szemévelfülével a sötétséget fürkészte. Az őr elhaladt; Ybor hagyta. A közeli sátrakból kiszűrődő horkolás mögül meghallotta a másik őr közeledő lépteit. Tehát ketten vannak. Ybor előhúzta a kést az övéből, várt. Amint az őr egy vonalba ért vele, hangtalanul ráugrott, és estében már szúrt is. Alig kivehető nesz hallatszott. Ahhoz mégis elég, hogy felkeltse a másik őr figyelmét. - Nimreh? - szólalt meg halkan. - Mi történt? Ybor morgott valamit, felvette a halott őr fegyverét és sisakját, aztán lépteinek ritmusát is. Ugyanúgy folytatta a körutat, ahogy áldozata nemrég, amíg a második őrszemhez ért. Késének egy villámgyors suhintásával megelőzött minden kérdést, aztán a sátrak felé fordult. Az egész pillanatok alatt történt. Az első őr ujjait a kés markolatára fonta, és továbbállt. Hadd higgyék, hogy az egyik emberük megőrült, és megölte társait, mielőtt öngyilkos lett. Hadd legyen egy kis munkájuk a pszichológusoknak is. Mire az erdő túlsó végébe ért. a hajnal már sápadtan derengett Nilreq fölött, élesen kirajzolva a kusza épülettenger körvonalait. Íme, küldetésének célja, ahol talán eldől a sorsa és az egész emberi faj fennmaradása is. Ebben a gondolatban nincs semmiféle dagályos túlzás. Rideg, kíméletlen tény. Sem a hazafisághoz, sem a politikához, sem a gazdasághoz nincs semmi köze, csupán egyvalamihez: ha az ellenséges fővárosban elrejtett fegyvert felhasználják, könnyen kiveszhet az egész emberiség.
A neheze még csak most kezdődött Ybor számára. Kifelé indult az erdőből. Egy apró neszre a másodperc töredékéig megmerevedett. Amint azonosította, hihetetlenül gyors mozdulattal megpördült, és a zaj okozójára vetette magát. Már az első pillanatban tudta, hogy nővel dulakodik. Kissé meglepődött ugyan, de ez nem fogta vissza lendületét: egy erőteljes ütés, és a nő máris eszméletlenül terült el a lábánál. Összeszűkült szemmel állt fölötte; a levelek árnyaival teli homályban nem sokat látott. Cleve Cartmill elbeszélésének legendája van. 1944. március. A németek visszavonulnak Ukrajnában, az amerikaiak megkezdik a japán védelmi gyűrű áttörését, Hitler bejelenti Magyarország megszállását. Los Alamos isten háta mögötti laboratóriumaiban titokzatos munka folyik. Tudósok százai a Manhattan Engineer District szigorúan bizalmas programján dolgoznak. Készül az atombomba, A katonai cenzúra szigorú. Teljes titoktartást követel. Nem lehet leírni az „atomenergia'' szót, Los Alamos, Hanford, Oak Ridge nevét, korábban sokat szereplő tudósok, tábornokok nyomtalanul eltűnnek a sajtó hasábjairól. Ekkor az Astounding Science Fiction című magazinban megjelenik egy történet az atombombáról. Benne rejtélyes nevek, utalások, célzások. A magazint John W. Campbell szerkeszti. Nyugodtan üldögél irodájában, amikor nyílik az ajtó, és nyers modorú férfiak lépnek be rajta. Igazolványt mutatnak. Ki pofázott? - kérdezik a legenda egyik változata szerint. Vallatás, nyomozás, megnézik a papírokat, a levelezést. Kiderül, hogy az elbeszélés írójának címe: Manhattan. Az ügy egyre gyanúsabb. Megkeresik Cartmill, öt-hat órás kihallgatás. A szerkesztő és az író nagy nehezen bebizonyítja, hogy a novella titkos adatai bármely közkönyvtárban megtalálhatók. A feszültség lassan oldódik. Végül a hatóság - talán az FBI, talán más - nem zúzatja be a magazint, nehogy ezzel felhívja rá a kémek figyelmét, az elképzelt atombomba felhője szétfoszlik az Astounding Science Fiction fölött. De az eset híre elterjed. A legenda kialakul. És amikor 1345. augusztus 6-án az igazi bomba elpusztítja Hirosimát, az újságírók felhívják Campbellt. - A valóság utolérte a fantáziát, Mr. Campbell mondják -, mit gondol, most már befellegzett a sience fictionnek? - Nem - válaszol a szerkesztő -, a science fiction kora most kezdődik. A rajongók a sci-fi jövőbelátásának bizonyítékát látják Cartmill elbeszélésében. Pedig talán csak annyi történt, hogy a Manhattan program résztvevői közül olvasta valaki az Astoundingot. Talán egy tudós, talán egy katona, talán egy kémelháritó. A hajnal díszpompával köszöntötte a világot a keleti égen, és fényénél Ybor fiatal nőt pillantott meg. Nem éppen
tizenévest, de mindenesetre fiatalt. Amikor a napsugár átszelte az árnyékot, azt is láthatta, hogy csinos. Ybor a kése után nyúlt. Az ellenséget el kell pusztítani. Kegyelemdöfésre emelte a karját. De a keze megállt a levegőben: nem tudott lesújtani az áldozatára. A nő mintha csak aludna, telt ajka félig kinyílt, karjai elernyedtek. Egy alvó férfit még csak meg tudunk ölni, de a természet mélységes irtózatot táplált ösztöneinkbe, ha egy védtelen nővel állunk szemben. A lány halkan nyöszörögni kezdett. Felnyitotta nagy, fekete szemét; szelíd, bársonyos tekintetével foglyul ejtett őzikéhez hasonlított. - Leütött - suttogta vádlóan. Ybor hallgatott. - Leütött - ismételte a lány. - Mégis, mit várt? - kérdezte Ybor nyersen. - Virágcsokrot és cukorkát? Mi az ördögöt keres itt? - Magát követtem. Felkelhetek? - Csak rajta. Halljuk, miért szaglászik utánam? - Amikor láttam, hogy leszáll a földemen, kíváncsi lettem. Kiszaladtam; maga épp akkor rejtette el a repülőgépet, és bevette magát az erdőbe. Én meg a nyomába szegődtem. Ybor hitetlenkedve kérdezte: - Végig követett az erdőn át? - Kinyújtott kézzel akár meg is érinthettem volna. - Hazudik. - Azért ne keseredjen el. - A nő könnyed mozdulattal talpra szökkent. A szeme csaknem egy magasságban volt Yboréval. Mosolyogva kivillantotta apró, fehér fogait. Ebben történetesen nagyon jó vagyok - mondta. - Ha ugyan nem a legjobb. Bár elismerem, maga se az utolsó. - Köszönöm - fintorgott Ybor. - Nos, akkor halljuk a sztorit. Nagyon valószínű, hogy ez lesz az utolsó meséje az életében. Ki vele! - Úgy beszéli a tément, mintha az anyanyelve volna folytatta a lány. Ybor szeme megvillant. - Az is. A lány hitetlenkedve mosolygott. - És megöli a honfitársait? Ne etessen. Láttam, ahogy kinyírta a löveg legénységét. Nagyon is hidegvérrel csinálta. Aki közülünk való, az gyűlölettel gyilkol. Magának meg csak szenvtelen taktikai művelet volt az egész. - A saját nyakára teszi a kést - figyelmeztette Ybor. -Nem hagyhatom futni. Túl sokat tud. A lány még az előbbi gondolatánál időzött. - Nem hiszem. - Kis szünetet tartott. - Bármi is legyen a feladata, segítségre lesz szüksége. Én tudnék segíteni. Ybor hangjában megvetés lapult. - Maga azt ajánlja nekem, hogy dugjam a fejem az oroszlán torkába? Nem kell segítség. Különösen nem olyasvalakitől, aki ostobán hagyja magát csapdába ejteni. És maga a karomba sétált, kicsikém. A nő elpirult. - Láttam azt a különös kifejezést az arcán, amikor Nilreq felé fordult: mintha egy erődöt készülne bevenni. Visszafojtottam a lélegzetem, annyira akartam, hogy sikerüljön. Ezt hallotta meg. Ha ellenségnek néztem volna, nem hallott volna semmit. Legfeljebb a penge hangját, ahogy a szívéhez közeledik. - Mi volt olyan furcsa az arcomon? - kérdezte a férfi. - Az ilyenből tizenkettő egy tucat.
93 Cleve Cartmill: Sürgős küldetés - Egy nőnek feltűnne - válaszolta a lány. - Árad belőle a feszültség. Ybor most nem ért rá lelkizni. Kezét a lány torkára kulcsolta. - Meg kell tennem. Mindennél fontosabb, hogy senki se tudjon rólam. A háborúban nincs helye érzelgésnek. A lány nem tiltakozott. Nyugodtan tekintett rá fel, úgy kérdezte: - Hallott már Ylasról? A finom nyakra fonódó ujjak szorítása meglazult. - Ki ne hallott volna róla? - Én vagyok Ylas. - Ócska trükk. - Szó sincs róla. Hadd bizonyítsam be. - A férfi összehúzott szemét látva: - Hová gondol? A papírjaim nincsenek nálam. Figyeljen ide. Ismeri Mulbot, Sworbot és Nomost? Én szöktettem meg őket. Ybor tétovázott. Éppenséggel nem kizárt, de fantasztikus szerencse kellett volna hozzá, hogy ilyen hamar rábukkanjon a témenek földalatti mozgalmának legendás hírű vezetőjére. Valószínűtlennek tűnt, mégis lehet, hogy a nő igazat mond. Ezt sem hagyhatta számításon kívül. - Csak nevek - szólalt meg végül. - Ezeket akárhol hallhatta. - Nomosnak egy sarló alakú sebhely van a csuklóján. Sworb majdnem olyan magas, mint maga, a válla kicsit csapott. Hadarva beszél, alig lehet érteni. Mulb nagyképű fickó, a szertartásos modorának köszönhet mindent. Ezek a tömör kis jellemzések valóban ültek. A nő felismerte helyzeti előnyét, és igyekezett kihasználni. - Ha a Sixa Szövetség embere volnék, talán tétlenül néztem volna, amíg maga legyilkolja a katonákat? Nem figyelmeztettem volna a többieket, amikor az első őrszemet megölte, és elvette a sisakját meg a fegyverét? Van benne logika, gondolta Ybor. A lány tovább ütötte a vasat. - Tudtam, hogy maga Seillaügynök, attól a perctől kezdve, hogy levitorlázott a földemre. Riaszthattam volna a rendőrséget. Ybor levette a kezét a lány torkáról. - El kell jutnom dr. Sitruchoz - mondta. A nő Nilreq felé intett, a reggeli napfényben csillogó toronyházak irányába. Ybor tárgyilagosan állapította meg, hogy a nap felé forduló női arc festő ecsetjére méltó. A hajnali fény felé nyújtózó, sötét szirmú virág. Nem mintha sokat törődne vele. Erre most nincs idő. Másra is alig. - Hát ez nem lesz könnyű - szólalt meg a lány. A férfi elfordult. - Akkor egyedül vágok neki. Nincs vesztegetni való időm. - Állj! - A parancsoló hang visszafordulásra késztette. Fanyarul vigyorgott a rászegeződő pisztoly csövére. Mélységes megvetést érzett önmaga iránt. A lány már a kezében volt, kiszolgáltatva, és ő a nőt látta benne, nem pedig a veszedelmes ellenséget. Nevetséges szentimentalizmusból nem motozta meg. Óriási baklövést követett el; közel a vég, amire ostobaságával rá is szolgált. A lány keze biztosan markolta a fegyvert, sötét szeme elszántan izzott. - Majdnem bedőltem ennek a mesének - mondta. - Egy darabig tényleg elhittem, hogy maga Seilla-ügynök. Maguk aztán ördögien ravaszak, azt meg kell hagyni! Rá kellett
volna jönnöm, amikor azok a gépek elhúztak fölöttünk. Gyanús volt az a nagy sietség. Ybor szótlanul próbálta megemészteni a rázúduló szavakat. - Remek ötlet volt - hallotta ismét a nő éles, keserű hangját. - Odavitték magát, hogy pont az én földemen landoljon. Micsoda véletlen, ha jól meggondoljuk. Csak három napot töltöttem a tanyán. Éppen ezt a helyet szemelték ki. Nem, ez nem véletlen. Maga és azok a nagyokosok ott a Sixában tudták, hogy a gépek zúgása az ablakhoz csal, tudták, hogy észreveszem a vitorlázója árnyékát, és követem. Még meg is ölt hatot a saját emberei közül, csak hogy minden gyanúmat elaltassa. Ami sikerült is egy ideig. - Maga megőrült - mondta Ybor. - Tegye már el azt a játékszert. - Amikor megölhetett volna, és mégsem tette - folytatta a nő -, az utolsó kételyem is eloszlott. Micsoda balek voltam! Nem, kisapám, nem szaladsz vissza jelentést tenni, hogy aztán a bérenceitek megvárják, míg összeül a bizottságunk, és akkor lecsapjanak. Ebből nem esztek. Meghalsz, méghozzá itt és most. Ybor fejében egymást kergették a gondolatok. Hiábavaló lenne győzködni a lányt, hogy ő hozzájuk tartozik. Csak feleslegesen erőlködne. Egyszerű, hatásos és meghökkentő érv kell. Nem volt veszteni való ideje: ez sugárzott baljósan a fekete szemekből. - Utoljára - kezdte, visszaemlékezve Sworb megmenekülésének történetére - a Curk Way 40-ben lakott. Süteményeket árult, és Sworb elrontotta tőlük a gyomrát. A maga kocsijában lett rosszul, amikor elszállították, éjfél után tizenegy perccel. - Ez hajszálra így volt. - A gyilkos szándék eltűnt a lány szeméből, ahogy neki is eszébe jutott minden. Egy pillanatra eltűnődött. Aztán megvillant a szeme. - Nem tudom, biztonságban eljutott-e Acriebbe. Maga el is kaphatta őt az Enarta-határon, és kiverhette belőle, amit most elmondott. - Habozott. Persze lehet, hogy mégis igazat beszél... - Ez az igazság - válaszolta Ybor nyugodtan. - Seillaügynök vagyok, és nagyon fontos megbízatással jöttem. Ha nem tud a segítségemre lenni, azonnal engedjen az utamra. - Honnan tudjam, hogy nem hazudik? Nem kockáztathatok. Előttem fog menni. Ha egyetlen gyanús vagy félreérthető mozdulatot tesz, lelövöm. - Hová akar vinni? - Na mit gondol? A vendégem lesz. Otthon majd beszélgetünk. - Ide figyeljen - tört ki Ybor -, most nincs idő... - Gyerünk! Ybor nem tehetett mást, elindult. Az a terve, hogy a házba érve ártalmatlanná teszi a lányt, rögtön szertefoszlott, mihelyt meglátta a „fogadásukra” megjelenő óriást. A hatalmas hústoronyban iszonyú erő feszült. Ybor még sohasem látott ilyet; ő maga is nagydarab ember, de e mellett a gorilla mellett szinte eltörpült. Ennek a karja olyan vastag volt, mint Ybor combja. Arcából gonosz,
sárga malacszem pislogott ki. Szörnyű méretei ellenére úgy mozgott, akár egy párduc, puhán, szemfényvesztő gyorsasággal. - Tartsd szemmel - adta ki az utasítást a lány, és Ybor tudta, hogy a sárga szempár minden mozdulatát éberen lesi. Leereszkedett egy ódivatú támlás székre, és figyelte a lányt, amint a táncteremnek beillő konyhában foglalatoskodott. Erről a konyháról húsz munkásra is lehetett volna főzni. - Itt az ideje, hogy együnk - mondta a lány. - Ha nem hazudik, szüksége lesz az erejére. Ha igen - nos, akkor is hogy kibírja a kínvallatást, amíg ki nem szedjük magából az igazat. - Hibát követ el - kezdte Ybor indulatosan, de a testőr fenyegető mozdulata belefojtotta a szót. Az étel hamarosan az asztalra került. A nő jól főzött, és Ybor farkasétvággyal evett. - A siralomházi vacsora - mondta mosolyogva. Időközben valamiféle cinkosság szövődött közöttük. A férfi sem volt még öreg, sötét szeme, nyílt tekintete, egész lénye a sallangtalan céltudatosságot fejezte ki; a lány pedig most érett be. A készülő étel meleg páráiban, a közös étkezés családias légkörében a feszültség észrevétlenül enyhült egy kicsit. A lány arcán még egy futó mosoly is átsuhant a férfi mohó étvágya láttán.
- Maga remekül főz - állapította meg Ybor az evés végeztével. De a nő megint rideg és elutasító volt. Tekintete megkeményedett. - Most pedig - mondta parancsolóan lássuk a bizonyítékokat. Ybor dühösen vállat vont. - Gondolja, hogy a papírjaimban ez áll: X. Y. Seilla-ügynök? „Mindenkinek, akire tartozik: E sorok felmutatója a Seilla-tanács fontos személyisége. Minden támogatás megilleti.” A papírjaim szerint újságíró vagyok Eerasból. A szerkesztőség épülete és irodái azóta már eltűntek a föld színéről, úgyhogy az ellenőrzés lehetetlen. A nő fontolóra vette, amit hallott. - Adok még egy sanszot - mondta. - Ha valóban Seilla-ügynök, akkor valamelyik nilreqi emberük azonosítani tudja. Nevezzen meg egyet, és mi idehozzuk. - Egyikük sem ismerhet fel. Mielőtt ezt a feladatot kaptam, átoperálták az arcomat, nehogy valaki elárulhasson, akár véletlenül is. - Maga aztán jól megtanulta a leckét - gúnyolódott a nő. Nos, akkor most levisszük a pincébe, és vallatóra fogjuk. Addig nem fog meghalni, amíg nem beszél. Megtaláljuk a módját, hogy életben tartsuk. - Várjon egy percet - mondta Ybor. - Van valaki, aki ismer engem. De lehet, hogy még nem ért Nilreqbe. A neve Solraq.
95 Cleve Cartmill: Sürgős küldetés - Solraq tegnap megérkezett. Ha ő azonosítja magát, az nekem elég. Sleyg - szólt oda a gorillának -, ugorj el Solraqért. Sleyg mély hangon gurgulázott valamit, és nyugtalanul intett Ybor felé. - Tudok vigyázni magamra. Eredj! - csattant fel a nő, újra előhúzta a fegyverét, és az asztal fölött Yborra szegezte. Sleyg eltűnt. Ybor hallotta, hogy beindul a kocsi, majd a motorzúgás elhal a messzeségben. - Rágyújthatok? - Csak tessék. - A nő szabad kezével egy doboz cigarettát csúsztatott Ybornak az asztalon. A férfi meggyújtott egyet, gondosan ügyelve, hogy a keze mindig jól látható legyen, átnyújtotta a lánynak, aztán maga is rágyújtott. - Szóval maga Ylas - próbált beszélgetést kezdeményezni. A lány válaszra sem méltatta. Ybor folytatta. - Ügyesen csinálja a dolgát. És ráadásul pont az orruk előtt. Lehetett már egypárszor meleg helyzetben. A lány elnézően mosolygott. - Nem dőlök be, pajtás. A menekülésre ugyan nincs sok esélye, de nem adok ki információkat, hogy később ellenem fordíthassa. - Ha nem jutok ki innen, nem lesz később. Se magának, se másnak. - Hagyjuk a melodrámázást. Mindig lesz később, amíg az idő létezik. - Az időt csak a tudatunkban észleljük. Enélkül nincs idő, hacsak a föld és a kövek nem kezdenek gondolkodni. - Ez úgy hangzik, mint egy világvége-jövendölés. - Az is. Közeledik az az idő, amikor már nem lehet megakadályozni a katasztrófát. És maga minden perccel közelebb hozza a végpusztulást. - Hát ez nem szép tőlem - gúnyolódott a lány. - Még ha most azonnal elenged is... - kezdte újra a férfi. - Ami eszem ágában sincs. -... a katasztrófát talán már akkor sem lehet elkerülni. Fel nem foghatjuk azt az iszonyatos erőt, amely képes minden élőlényt megsemmisíteni a Földön. Bizarr kép, még elgondolni is. Képzelje el: a jövő űrutazói felfedezik ezt az elnéptelenedett bolygót, ahol csak a dzsungel burjánzik. Még neve sem lesz. Azt persze ki fogják deríteni, hogy hívták a bolygót: a civilizáció nem tűnik el nyomtalanul. A sivár romok közül előkerül majd egy-egy darabka történelem. Azután az utazók hazatérnek bolygóikra a Cathor megfejthetetlen rejtélyével. Miért szűnt meg az élet a Cathoron? Csontvázakat találnak, melyekből megállapíthatják, milyenek lehettünk; vallatják a letűnt civilizáció emlékeit. De értetlenül állnak a kérdés előtt: mi vagy ki ítélte halálra mindezt? Az okot: Ylas nevét nem fogják megfejteni. A nő egyre csak mosolygott. - Láthatja, nem babra megy a játék - folytatta Ybor. Nem lesz madár az égen, vad az erdőben. Talán még a rovarok is elpusztulnak. Kíváncsi lennék - mondta elgondolkozva -, vajon hasonló robbanások pusztították-e el naprendszerünk más bolygóit is. Például a Larát. Valaha ott is volt élet. Vajon ott is elértek a civilizáció csúcsára, ami egy
háborúban „teljesedett ki”? Ahol mindenki fegyverkezett, vagy az egyik, vagy a másik oldalon? Mígnem egyik fél elkeseredett lépésre szánta el magát: bevetett egy ismeretlen hatású bombát, és így következett be a világvége? - Pszt! - szólt rá parancsolóan a nő. Minden idegszálával kifelé figyelt. Akkor már Ybor is hallotta a lépések ütemes dobbanását. Egy pillantást vetett az ablakon át az erdő felé. - Témenek mondta. Egy őrmesterrel az élén nyolcfős szakasz masírozott a ház irányába. Ybor a lányhoz fordult. - El kell bújtatnia! Azonnal. A nő hideg pillantást vetett rá. - Nincs hová. - Kell hogy legyen egy rejtekhelye a menekültek számára. Merre van? A nő hajthatatlan maradt. - Lehet, hogy vesztettem, de maga nem tudhat meg semmit. A földalatti mozgalom titkait megőrzőm. - Kis hülye! Hiszen én is veletek vagyok! - Ezt állítja. De hol a bizonyíték? Ybornak gyorsan kellett cselekednie. A katonák már majdnem az ajtóhoz értek. Odaugrott a falhoz, és lekuporodott a földre. Kabátját félig lerántotta, haját összekócolta és jól a szemébe húzta, vonásait ellazította: egy idióta zavaros arckifejezésével bámult maga elé. Játszani kezdett az ujjaival, torkából artikulálatlan hangok törtek elő. Puskatussal döngették meg az ajtót; a lány beengedte a katonákat. Ybor nem nézett fel. Ujjait babrálta, és gagyarászott hozzá. - Hallott valamit az éjszaka? - kérdezte az őrmester. - Az éjszaka? - visszhangozta a lány - Repülőgépeket meg lövöldözést. - Szóval felébredt. Nem látta, mi történt? - Nagyon féltem - válaszolt szemlesütve a lány. Az őrmester megvetése jeléül kiköpött. Rövid csend állt be, csak Ybor gurgulázása hallatszott. - Hát ez meg miféle szerzet? - csattant fel az őrmester. Áttrappolt a szobán, a hajánál fogva felrántotta Ybor fejét. Ybor nyálát csorgatva, gügyén vigyorgott rá. Az őrmester lenéző fintorral nézte. - Idióta! - morogta. Eleresztette Ybor haját. - Mi a fenének nem csapja agyon? - fordult a lányhoz. Csak a kenyeret pusztítja. No nézd csak - mondta hirtelen, mintha csak most venné igazán észre Ylast. - Nem is rossz bőr. Valamelyik este beugróm hozzád, tündérkém. Ybor nem mozdult, amíg hallótávolságon kívül nem kerültek a katonák. Akkor felállt, és vadul nézett Ylasra. Mostanra már rég Nilreqben lehetnék. Engedjen el! Felfedezték a meggyilkolt katonákat, és most mindenki gyanús. A lánynak ismét kezében volt a pisztoly. A székre bökött vele. - Talán üljünk le. - Még mindig nem bízik bennem? Ezek után sem? Maga megőrült! - Éppen, hogy nem. Ez is hozzátartozhat az átejtési manőverhez. Leülni! Ybor szótlanul engedelmeskedett. Hiába minden szó. Az őrmesteren töprengett. Az valószínűleg nem ismerne rá, ha még egyszer kereszteznék egymás útját. Ezt az arcot mégis jó lesz megjegyezni.
Cleve Cartmill: Sürgős küldetés 96 Visszajöhetne már az a gorilla Solraqkal. Ekkor, mintegy végszóra, meghallotta a motorzúgást. Elégedetten nyugtázta, hogy egy teljes másodperccel korábban, mint Ylas. Tehát nem is működnek oly élesen a nő érzékszervei. Sleyg érkezett meg, egyedül. Ruganyos macskaléptekkel közeledett. - Solraq meghalt - jelentette. A múlt éjjel megölték. Ylas gyilkos mosolyt eresztett meg Ybor felé. - Hát ez kapóra jött magának, ugye? Nem furcsállja ezt, tisztelt Sixa felderítő úr, hogy pont egy halott Seilla-ügynökre hivatkozik? Elég a kisded játékokból. A pincébe vele, Sleyg. Ezúttal megtudjuk az igazat. Még akkor is - ezt már Ybornak címezte -, ha az életébe kerül. A szék, valóságos kényszerzubbony kapcsokkal és pántokkal fölszerelve, úgy leszorította Ybort, hogy moccanni sem tudott, csak a szeme járt ide-oda. Ylas szemmel láthatóan meg volt elégedve. Intett Sleygnek: - Menj, melegítsd a szerszámaidat. Először apránként leégetjük a fülecskéket - magyarázta Ybornak. - Ha ez nem használ, kitalálunk valami komolyabbat. Ybor megszólalt. - Semmi szükség rá. Elmondok mindent. A lány megvető grimaszt vágott. - Nem csoda, hogy az ellenség már a nyakukon van. Délen már kiverték a Sixacsapatokat Aissuból, északon pedig Ytalból. Most, hogy beijedtek, szépen hazaszállingóznak. Ybor nem zavartatta magát. - Meggyőződtem róla, hogy maga valóban Ylas. Igaz, hogy a parancs szerint senki nem tudhat a küldetésemről, de azt hiszem, magával kivételt tehetek. Különben sincs más választásom. Figyeljen: azért jöttem Témenbe, hogy Ylas indulatosan közbevágott. - Az igazat! - Meghallgat, vagy sem? - Nem vagyok kíváncsi egy újabb dajkamesére. - Végig fog hallgatni, akár tetszik magának, akár nem. A gorilláját meg tartsa féken, amíg be nem fejeztem. Hacsak nem kívánja az emberi faj pusztulását. A nő ajkbiggyesztve vetette oda: - Folytassa. - Hallott már az U-235-ről? Ez egy urániumizotóp. - Ki ne hallott volna? - Rendben. Ezek tények, nem feltételezések. Az U-235-öt először az atomkutatásokhoz szükséges mennyiségben állították elő. Az új izotóp-szétválasztási eljárással viszont már kilószámra nyerhetik az uránércből. Mármint a Seilla tudományos kutatói. De még nem halmozták fel a kritikus mennyiséget, sőt még egy nagyobb adagot sem. Egyszerűen azért, mert nem biztosak benne, hogy a folyamat megállítható, mielőtt még az egész felrobban egy másodperc törtrésze alatt. Sleyg lépett a pincébe. Egyik kezében egy hordozható hevítőt tartott, a másikban egy nyaláb fémpálcát. Ylas egy szemvillanással utasította, hogy tegye azokat a sarokba. - Menj fel, és tartsd nyitva a szemed. Majd szólok, ha szükségem lesz rád. Yborban felujjongott valami. A lány mégiscsak kezd engedni. - Egy félkilónyi U-235 még nem okoz túlságosan
nagy rombolást; úgy 50 millió kilogramm TNT-nek felel meg. Ha egy szigeten végezzük el a kísérletet, a robbanás letarolja a felszínt, gyökerestől kitépi a fákat, megsemmisíti az állatokat: de még ez az ötvenezer tonna TNT sem pusztítaná el ezt a kis szigetet. - Feltételezem - szakította félbe a lány -, hogy hamarosan rátér a lényegre. Remélem, nem akar itt nekem előadást tartani a nagy hatású robbanóanyagokról. - Várjon. Félő, hogy a hatalmas erejű robbanáskor olyan iszonyú energia szabadul fel, hogy a reakció tovább terjed. Képzelje el a legerősebb villámcsapás energiájának, amit valaha is látott, a több milliószorosát besűrítve egy gyufásdoboznyi térbe - akkor lehet fogalma arról, milyen roppant erejű lesz a robbanás. A hangsúly nemcsak az energia mennyiségén, hanem félelmetes koncentrációján van. A környező anyag, amelyben normális körülmények között magreakció nem jöhet létre, az U-235 felrobbanásától olyan irtózatosan nagy energiaimpulzust kaphat, amitől széthasadhatnak az atommagjai, és ez újabb óriási energiák felszabadulását vonja maga után. Ez azt jelenti, hogy nemcsak egy félkilónyi U-235 robban fel, hanem öt vagy ötven vagy ötvenezer tonna más anyag is. Hogy ez mivel jár, azt elképzelni sem tudjuk. - A lényeget! - Éppen most következik. Egy ilyen robbanás szörnyű pusztítást vihet véghez. Eltüntethet egy szigetet a Föld színéről, egész kontinenseket a levegőbe röpíthet. A Cathort megrázná az egyik sarkától a másikig, szörnyű földrengéseket váltana ki a bolygó túlsó felén, és a robbanás középpontjától számított legalább ezer mérföldes körzetben minden tökéletesen megsemmisülne, az utolsó fűszálig. A bombát tehát még nem próbálták ki. A szabályozott reakciójú U-235-ös bombával máról holnapra véget vethetnének a háborúnak. De az egész civilizáció kiirtásához elegendő egy vagy két U-235-ös bomba, ha a robbanás továbbterjedését nem lehet megakadályozni. És ha megcsinálják a bombát, nem tudhatják, mi lesz: hol szakad meg a láncreakció. Mostanáig nem találtak olyan módszert, amellyel irányítani lehetne az U-235 robbanását. - Ha csak az időt akarja húzni - szólt közbe Ylas -, semmi jóra ne számítson. Ha netán látogatókat kapnánk, lepuffantom, mint egy kutyát. - Hogy húzom az időt? - Ybor kiabált. - Hiszen én azt akarom, hogy mielőbb kijuthassak innen! De hallgasson végig, még nem fejeztem be. Ahogy maga mondta, a Sixa haderőket egyre inkább visszaszorítják Témenbe. Innen indultak a világ meghódítására, és ez egyszer majdnem sikerült is nekik. Most viszont rosszul áll a szénájuk. Mi, mármint a Seilla, nem mernénk megkockáztatni egy kísérleti atombomba bevetését. Nekünk ez a háború átmeneti időszak, a Sixának viszont az egész jövője ezen áll vagy bukik. Ezért mindenre el vannak szánva. Dr. Sitruc kikísérletezett egy bombát, és nem fél, hanem nyolc kilogramm U-235 felhasználásával. Szörnyű művével bármikor elkészülhet. Meg kell találnom, és hatástalanítanom kell a szerkezetet. Ha felhasználják, mi elvesztünk. A jobbik esetben csak a háborút
97 Cleve Cartmill: Sürgős küldetés veszítjük el, a rosszabbikban az egész világ megsemmisül. Magán múlik az emberiség sorsa. - Hazudik! - csapott le a lány. - El akarja pusztítani a bombát; de hogyan? Megszerzi és felrobbantja? De hol? Egy sivatag közepén? Egy hegy tetején? Az óceánba sem merné bedobni, hiszen felrobbanhat. Ha egyszer megkaparintja mintha tízmillió tigrist tartana a farkánál fogva - nem engedheti ki a kezéből. - Tudom, hogyan kell ártalmatlanná tenni. A tudósaink kitanítottak rá. - Hagyjuk ezt. A történet több helyen is sántít. Először is meglehetősen furcsa, hogy mi semmit sem tudunk az egészről, pedig sokkal közelebb vagyunk a tűzhöz, mint a Seilla, háromezer mérföldnyire innen. - Sworb - mondta Ybor - remek fickó, még ha nem is bírja az édességet. Megszerezte a bomba tervrajzát. Értse meg, Ylas, minden perc drága! Dr. Sitruc bármikor elkészülhet a bombával, és ledobhatja a főhadiszállásunkra, mielőtt megakadályozhatnám. Még ha nem is lesz a hatás olyan rettenetes, ahogy leírtam, a déli hadseregünket mindenestül elsöpörheti, és egy csapásra döntő vereséget szenvedünk. - Még két dolgot kell tisztáznunk - folytatta Ylas zavartalanul. - Miért éppen az én földemen szállt le? Bőven lett volna hely másutt is. - Merő véletlen. - Tegyük fel. De nem túl sok itt a véletlen? Mint például Solraq halála is? - Sejtelmem sem volt róla, hogy meghalt. Csend állt be. A nő szótlanul járkált fel-alá a pincében, homlokát ráncolva, idegesen fújta a füstöt. Ybor annál nyugodtabban ült, mivel mást nem is tehetett; még az ujjai is be voltak szorítva. - Már-már hajlanék arra, hogy higgyek magának - szólalt meg végül a lány -, de gondoljon csak bele: erős, kiterjedt szervezetet hoztunk létre, mindent kockára tettünk, sokan az életüket áldozták fel. Tudom, menyire gyűlölnek bennünket a hatóságok - és mennyire félnek tőlünk. Ha maga Sixa-ügynök - és minden jel erre mutat -, akkor nagy veszélyt hozhat ránk. Lehet, hogy egy gondosan kidolgozott tervet hajt végre, amivel leleplezi a módszereinket és a szervezetünk tagjait. Nem tehetem mindezt kockára, amikor egyetlen biztosítékom egy idegen ember szava. - Most maga fontolja meg az én helyzetemet - fordított a szón Ybor. - Elmenekülhettem volna az erdőben, és innen is megszökhettem volna, amikor Sleyg elment. De nem bízhattam magam a vak szerencsére. Láthatja: itt az időn múlik minden. Nem vesztegethetjük. Dr. Sitruc bármelyik percben elkészülhet, és akkor már csak a gombot kell megnyomni. Ha menekülni próbáltam volna, és maga lelő engem - és megteszi, ebben biztos voltam -, hetekbe telik, amíg küldenek valakit helyettem. Nekünk viszont talán csak óráink vannak a cselekvésre. Ylas tartózkodó nyugalma elszállt. Tekintetében gyötrelem tükröződött, keze ökölbe szorult, mintha a szívéből akarná kitépni a szavakat: - Nem kockáztathatok. - Nem szabad nem kockáztatnia - mondta Ybor.
Ekkor súlyos léptek döndültek a fejük fölött. Ylas megmerevedett, fürkésző, gyanakvó pillantást vetett Yborra, és magára hagyta. Ybor engedélyezett magának egy mosolyt; lám, Ylas nem lőtte le, ahogy ígérte. Mozdulatlan testében minden idegszála pattanásig feszült. Mi lesz most? Ki jött? Jót vagy rosszat jelent? Kivel beszélget Ylas odafent? Kinek a lépései döngetik a padlót? Nem kellett soká várnia, a léptek a pinceajtó felé közeledtek, és Ylas mögött az ismerős őrmester tűnt fel. - Parancsot kaptam, hogy mindent kutassak át tövirőlhegyire ezen a környéken. Úgyhogy pofa be - közölte. A szeme elkerekedett Ybor láttán. - No nézd csak! kiáltott fel. - Akármi legyek, ha ez nem a mi dilinyósunk: Talán kipofozta belőle a hülyeséget? Ybor a lélegzetét is visszafojtotta, amikor az ötlet az eszébe villant. - Be voltam narkózva - kapott a kínálkozó lehetőségen -, de már elmúlt. Ylas a homlokát ráncolta, szemmel láthatóan a szavak rejtett értelmét kutatva. Ybor átpasszolta a labdát a lánynak: Ennek a nőnek a szolgája, az az agyatlan barom... - Az meglógott - mondta az őrmester -, de elkapjuk. - Aha. Tegnap éjjel rám támadt kint a földeken, idecipelt, és kábítószert erőszakolt belém. - Mit keresett maga a földeken? - Dr. Sitruchoz tartottam. Életbevágóan fontos információt viszek neki. Az őrmester Ylas felé fordult. - Nos, drágaságom, ehhez mit szólsz? Ylas vállat vont. - Maga mi az ördögöt csinált volna egy idegennel az éjszaka kellős közepén? - És miért nem említette ezt egy szóval sem az előbb? - Ha kiderül, hogy tényleg kém, a jutalom nekem jár érte! - Ó, maguk civilek - mondta az őrmester lesújtóan. Lehet, hogy ez az a fickó, akit keresünk. Miért nyírtad ki azokat a fiúkat? - vicsorított Yborra. Ybor pislogott. - Honnan tudja? Ellenségek voltak, tehát eltettem őket láb alól. Az őrmester a pisztolyához kapott. Arca vészjósló kifejezést öltött. - Te rohadt spicli, te... - Várjon! - állította le Ybor. - Miféle katonákról beszél? A Seilla-előőrsről Aissuban, nem? - A mieinkről beszélek, itt az erdőben, te patkány! Ybor megint laposan pislantott. - Fogalmam sincs, miről beszél. Ide figyeljen, azonnal el kell vinnie dr. Sitruchoz. A következőről van szó: Seilla területen voltam, és megtudtam valamit, ami nagyon fontos dr. Sitruc számára. Ezen dől el a háború sorsa. Azonnal vigyen oda, különben bajba kerül. Az őrmesternek a fordulat láthatóan fejtörést okozott. - Itt valami nem stimmel. Miért kötözte így meg? - Hogy kivallassam - válaszolta Ylas. Ybor látta, hogy a lány veszi a lapot, bár nem túl nagy meggyőződéssel. Egyszerűen nem volt más választása. Az őrmester görcsös igyekezettel próbálta átlátni a helyzetet. Megrázta busa fejét. - Nem értem, mi történik itt mondta zavarodottan. - Valahányszor úgy látszik, hogy már megvan, mindig melléfogok... De mit is beszélek! - Hangja
Cleve Cartmill: Sürgős küldetés 98 hirtelen fenyegetőre váltott. - Hogy hívják magát? - rivallt rá Yborra. Ybor nem tudott vállat vonni, csak a szemöldökét rántotta föl. - A papírjaim szerint Yenraq Ekor újságíró vagyok, de ez ne tévessze meg. Az igazi nevemet csak dr. Sitrucnak vagyok hajlandó megmondani, ő már jól ismeri. Ember, ne húzza az időt! - tört ki. - Most rögtön vigyen el hozzá! Maga még rosszabb, mint ez a buta liba itt! Az őrmester Ylashoz fordult. - Megmondta, miért akar dr. Sitruchoz menni? Ylas megvonta a vállát, közben még mindig Ybor arcát fürkészte. - Csak annyit mondott, hogy okvetlenül el kell jutnia hozzá. - Nos, akkor nekem mesélje el szépen, miért kell találkoznia dr. Sitruccal? Ybor elszánta magát: dupla vagy semmi. Ez az idióta még képes egész nap feltartani a hülye kérdéseivel. Előadta hát a bomba-sztorit, majdnem ugyanúgy, ahogy Ylasnak elmondta. Közben figyelte az őrmester ábrázatát: vonásai teljes értetlenségről árulkodnak. Helyes! A katonának fogalma sem volt az U-235-ről. Ybor mondókája most zagyva blöffölésbe torkollott. - És ha nem ellenőrizhető a hatása, elpusztíthatja az egész bolygót; egy pillanat alatt porrá és hamuvá lesz minden. Nekem viszont tudomásomra jutott egy olyan módszer, amellyel a robbanás szabályozható. A Seillának nem sok hiányzik ahhoz, hogy elkészüljön a bombájával. És ha ez
bekövetkezik, menthetetlenül elpusztítják Tément. De ha mi mérhetjük az első csapást, akkor mi semmisítjük meg őket. A találmány, amit a Seilla-táborban sikerült megszereznem, egy neutronpajzs. Ez a neutronpajzs megállítja a robbanáskor kiszabaduló neutronokat, amelyek iszonyú rombolást vinnének véghez. Van fogalma arról, mire képes egyetlen neutron? Kettőbe hasíthatja ezt a bolygót. Ez a pajzs viszont egy meghatározott területre korlátozza a neutronokat, és ezzel nyert ügyünk van. De lehet, hogy csak perceken múlik minden. Máris indulnunk kell! Az őrmester szépen bekapta a csalit. Nem mert hitetlenkedni, mivel Ybor olyan elképesztően szörnyű képet festett, hogy tizenhat ilyen őrmesternek is betett volna. Végre döntésre jutott. - Hozzám! - üvöltötte az ajtó felé, amire három katona nyomult be a pincébe. - Szedjétek ki ebből a micsodából. A százados úrhoz visszük. Hozzátok a lányt is. Lehet, hogy hozzá is lesz egykét kérdése. - De hiszen én nem csináltam semmit - tiltakozott Ylas. - Akkor nincs is mitől tartanod, szépségem. Ha kiengednek, ígérem, magam viselem gondodat. Meg kell hagyni, az őrmester mesterien tudott kacsintani.
Akár fatalista is lehetnék, gondolta Ybor dr. Sitruc előszobájában várakozva. Meglehet, a saját halálára vár itt, de még akkor is megéri. Ha a gyalogáldozat szerepét kell játszania egy sakkjátszámban, ahol a tét az emberiség jövője hát legyen. Eddig minden jól ment. És ahogy a két őrt nézte, rádöbbent a bizonyosságra: a végső siker egyben az ő halálát jelenti. Esztelenség abban reménykedni, hogy hatástalanítja a bombát, és aztán ép bőrrel kisétálhat. Ebből az erődből nem juthat ki élve. Nem is remélhette, hogy megússza - tűnődött el: ez kezdettől fogva öngyilkos vállalkozás volt. Éppen ez adott meggyőző erőt az egyébként gyenge sztorinak. A százados csakúgy, mint az őrmester, nem merte nem elhinni a meséjét. A pusztulás képét azért tudta olyan valószerűen lefesteni, mert a végsőkig el volt szánva, hogy megakadályozza a bekövetkezését. Nem mintha a neutronpajzsról tartott előadása hatott
99 Cleve Cartmill: Sürgős küldetés volna. A százados az őrmesterhez viszonyítva intelligens ember volt, és Ybor tárgyilagosan beszélt neki a robbanásszabályozásról; elég tárgyilagosan ahhoz, hogy őrök kíséretében ideküldjék. Amint közeledtek úticéljukhoz, a katonákat úgy szállta meg egyre jobban a félelem. A bombahistóriát láthatólag ismerték itt, a kormány kísérleti laboratóriumaiban: az őröknek olyan űzött volt a tekintete, mintha minden pillanatban számítottak volna a végzetes robbanásra. Hadd rettegjenek: annál jobb. Ha ebből hasznot tudna húzni, mint ahogy eddig kihasználta a helyzetet, akkor talán... Az őrök hirtelen vigyázzba merevedtek, amikor nyílt az ajtó. Ybor abbahagyta a töprengést; most a cselekvésen a sor. Dr. Sitruc karcsú férfi volt, különös formájú arcából parancsoláshoz szokott, szúrós szempár tekintett Yborra. Köpenyt viselt; kezei keménységről, hozzáértésről tanúskodtak - Szóval maga a végeredmény - mondta szárazon. - Jöjjön be. Ybor követte a doktort a laboratóriumba. Az egy kényelmetlen szék felé intett: az invitáláshoz egy pisztolyt használt. Ybor leült, és higgadtan nézett rá. - Miféle végeredményről beszél? - Hát nem nyilvánvaló? - kérdezte könnyedén a doktor. A tegnap éjszakai bombázók üresen repültek; egyébként túlságosan is gyorsan. Egész nap törtem a fejem, mi lehetett a céljuk. Most már látom: magát dobták le. - Hallottam valamit a bombázókról - mondta Ybor -, de látni nem láttam őket. Dr. Sitruc udvariasan felvonta a szemöldökét. - Attól tartok, egy szavát sem hiszem. Szerintem a következő történt: a Seilla-bombázóknak az volt a feladatuk, hogy ledobjanak egy ügynököt, akit az urániumbomba hatástalanításával bíztak meg. Egy ideje tisztában vagyok azzal, hogy a Seillavezetés tudomást szerzett az én szerkezetem létezéséről. Kíváncsi voltam, mit forralnak ellenünk. Ybor úgy vélte, ideje kimozdulni a védekező álláspontról. - A Seilla a saját bombáján dolgozik. Csakhogy ők már szabályozni tudják a robbanás hatósugarát. Azért vagyok itt, hogy elmondjam, amit megtudtam, és ön felhasználhassa azt a mi bombáinkhoz. Van időnk. - Az embereim beszámoltak magáról - mondta Sitruc. Tett néhány felelőtlen és értelmetlen kijelentést ma reggel. Az a benyomásom, hogy maga dilettáns, és hetet-havat összehord olyasmiről, amiről legfeljebb halvány fogalma van. Javaslom, tisztázzuk a dolgot - mielőtt megölöm magát. Igen - tette hozzá mosolyogva -, mindenképpen meg fog halni. Az én hatalmam a tudásból fakad. Ha olyan információval tud szolgálni, ami nekem még nem áll rendelkezésemre, azt magam fogom felhasználni. Ért engem? - Maga itt valóságos kisisten. Ez nyilvánvaló. - Pontosan. A világtörténelem legnagyobb erejű robbanószere van a kezemben, és mindenki úgy táncol, ahogy én fütyülök. Ha úgy tartja kedvem, parancsokat adhatok a Legfelsőbb Vezetésnek is. Engedelmeskedniük kell, nem tehetnek mást. Maga pedig - a neve nem fontos, hiszen úgyis álnév - elmondja nekem, amit tud.
- Ugyan miért mondanám? Ha így is, úgy is meg kell halnom, mit törődöm én magával? Tudok valamit, amit maga nem, és aligha lesz ideje arra, hogy bárki mástól megszerezze ezt az információt. Mire valamelyik ügynöküknek sikerülne megtudnia azt, amit én, a Sixát már rég legyőzték. Én viszont nem látom értelmét, hogy bármit is felfedjek magának. Legfeljebb eladni vagyok hajlandó - az életemért cserébe. Míg beszélt, Ybor körüljártatta tekintetét a laboratóriumban, ahol minden ragyogott, és egyszer csak meglátta. Nem volt különösebben nagy: a mérete mindenesetre nem állt arányban azzal a rettegéssel, ami a szívét eltöltötte. A bomba teljesen készen volt. Egy rezgésbiztos bölcsőfélében függött, olyan szilárdan rögzítve, hogy még egy bombatámadás sem tudta volna megmozdítani. Bizonyos volt, hogy ott és akkor fog felrobbanni, ahol és amikor a doktor akarja. - Minden oka megvan rá, hogy halálra váljon - nevetett elégedetten a doktor. - Ez itt minden idők legrettenetesebb tömegpusztító fegyvere. Ybor idegesen nyelt egyet. Ez valóban megmásíthatatlan tény. Ez a félelmetes eszköz szó szerint a világ végső pusztulását jelenti. Keserűen gondolt azokra, akik elvakultan hittek valami isteni beavatkozásban, ami csodával határos módon vet véget a háborúnak; ezek az emberek nem fogják megérni, hogy múlt időben beszélhessenek a csodafegyverről. A robbanás alapjaiban rázná meg hitüket, ha ugyan valami is marad abból, illetve belőlük. - Azért sápadtam el - válaszolta -, mert önnek egy vak pusztító erő van a kezében, amit nem tud kordában tartani. Egy korszak végét, az élet megszűnését hordozza magában. Több ezer év is eltelik majd, míg egy új civilizáció eléri a mi fejlettségi szintünket. - Az igaz, hogy van egy bizonyos rizikófaktor a dologban. Ha a bomba környezetében lévő anyagokban láncreakciószerű robbanás megy végbe, nagyon valószínű, hogy egy szempillantás alatt vége az életnek. Viszont ha ez nem következik be, akkor mi leszünk a világ urai. Ezt egyedül én tudom - illetve most már maga is. A Legfelsőbb Vezetőség csak a győzelem eszközét látja ebben a fegyverben. De elég az üres fecsegésből. Maga megvásárolja az életét cserébe az információért, hogy miképpen lehet a robbanást szabályozni. Ha meggyőződöm arról, hogy valóban birtokában van ennek a tudásnak, szabadon engedem. Nos, halljuk. - Így nem megyünk semmire - vetette ellen Ybor. - Én nem beszélek addig, míg nem vagyok szabad, maga pedig nem enged el, ha nem beszélek. Dr. Sitruc beszívta az ajkát. - Igaza van. Nos, akkor mit tegyünk? Írásba adom az őröknek, hogy hagyják bántatlanul távozni, amint kilép a laboratóriumból. - És mi a biztosíték arra, hogy nem öl meg idebent, ha már mindent elmondtam? - A szavamat adom. - Ez kevés. - Van más választása? Ybor latolgatta az esélyeket, aztán beadta a derekát. Végül is a játszma során egyiküknek valahol meg kell bíznia
Cleve Cartmill: Sürgős küldetés 100 a másikban. Miután ez a doktor birodalma, Ybor pedig a fogoly, nem nehéz kitalálni, ki diktálja a feltételeket. A fontos az, hogy lélegzetvételnyi szünethez jusson. Most időt kell nyernie. - Adja ki a parancsot - mondta. Dr. Sitruc leült az íróasztalához, és írni kezdett. Közben Ybort is szemmel tartotta, úgyhogy nem volt érdemes váratlan támadással próbálkoznia. A villámgyors lerohanás sem sikerülhetett, mivel a doktor elég messze ült ahhoz, hogy idejében felemelhesse a pisztolyt és tüzeljen. Ybor gyanította, hogy a doktor kitűnő céllövő. Várt. Dr. Sitruc beszólított egy őrszemet, átadta neki a parancsot, és intett, hogy Ybor is elolvashatja. Ybor átfutotta, bólintott. Az őr kiment. - Nos - kezdte dr. Sitruc, de a telefon csöngése félbeszakította. Felvette a kagylót; figyelmesen hallgatott egy darabig, biccentett, majd jelentőségteljes pillantást vetett Yborra. - Talán érdekli - fordult hozzá, miután letette a kagylót -, hogy azt a nőszemélyt, aki elkapta magát, a földalatti mozgalom megszöktette. - Különösebben nem - mondta Ybor. - Kivéve, ha... igen! - kiáltott fel - ez engem igazol! Maguk jól tudják, milyen kiterjedt a mozgalom, és mi mindenre képes. Most már világos, hogy mi történt: tudtak a küldetésemről, ismerték az útvonalamat is, így sikerült elkapniuk. Ki akartak vallatni. Az őrmesternek elmondtam az igazat. Most megpróbálják a kezükbe kaparintani a bombát. És ha megszerzik, ők szabják meg a feltételeket. Mindez kissé logikátlanul hangzott, de Ybor minden rábeszélőképességét latba vetette. - Próbálják csak. A bomba egyelőre a miénk - mondta dr. Sitruc elgondolkodva. Ybor most saját hazugságainak csapdájába került. Semmiféle szabályozási rendszerről nem tudott. Ezt viszont dr. Sitruc nem tudhatta, és amíg abban a hitben van, hogy Ybor fontos információkkal szolgálhat, nem fog lőni. Húzni kell az időt, és kivárni a kedvező pillanatot. Ennyi biztos: ha kijut az ajtón, szabad az útja. Ki kell tehát kerülnie innen - a bombával együtt. Dr. Sitruc pedig a kezében tartotta a fegyvert. - Nézzük akkor a reakciót - fogott bele Ybor. - A szabályozást! - csattant fel türelmetlenül dr. Sitruc. Ybor arca megkeményedett. - Ne sürgessen. Az életem forog kockán. Meg kell győznöm magát, hogy nem blöffölök, ezért az elején kell kezdenem. A pokolba is, ne szakítson folyton félbe! Dr. Sitruc arca elsötétült a dühtől. Egy pillanatba telt, amíg erőt vett magán, és biccentett. - Folytassa. - Az oxigén és a nitrogén nem éghető anyag - ha az lenne, az első tűz egyetlen hatalmas lángtengerré változtatná az atmoszférát. Viszont körülbelül háromezer Celsius fokra hevítve az oxigén és a nitrogén is ég, és az égés során energia szabadul fel. De ez az energia nem elegendő a folyamat fenntartásához - ezért gyors lehűlés következik be, és a tűz kialszik. Ha mesterségesen tartjuk fenn ezt a hőmérsékletet -
de ön kétségtelenül jól ismeri a nitrogénoxid előállítási módját. - Kétségtelenül - jegyezte meg epésen dr. Sitruc. - Helyes. Az U-235-tel el lehet érni ezt a hőmérsékletküszöböt, és felszabadul az energia. A környező anyag szintén reakcióba lép, mivel már-már elképzelhetetlenül magas hőfokra melegszik fel. Ezután hihetetlen gyorsasággal le is hűl, a másodperc százmilliomod része alatt esik le a gyulladási hőmérséklet alá. Mindössze egymilliomod másodperc alatt lecsökken egymillió fokra, s egy perc múlva válik láthatóvá a szokásos értelemben. Ez a sugárzás a teljes sugárzásnak csupán egy százezred része egymillió fokon, de még így is a nap fényerejének a százszorosával vakít, így van? Ybor valami tiszteletfélét vélt felfedezni dr. Sitruc helyeslő mozdulatában. - Ezt az U-235 hőmérséklet-ciklusa és a környező anyagok robbanása idézi elő. Most leegyszerűsítem a dolgokat, de azt hiszem, nem szükséges belemennünk a részletekbe. A sugárzás nyomása képviseli az erőt. A fény fizikai impulzusa egymillió fokon több tonnányi nyomóerőt fejt ki. Ez pedig épületeket dönthetne romba, mint valami hurrikán, ha a döbbenetes energia nem tenné a semmivel egyenlővé a házakat, még mielőtt összeomlanának. Jól mondom? Dr. Sitruc ismét rábólintott. Mintha mosolyféle játszott volna a szája körül. Ybor folytatta; most jutott el arra a területre, ahol már csak találgatni tudott, és ha melléfog, nincs több dobása. Tehát szükségünk van valamire, ami a környező anyagok hőmérsékletét alacsonyan tartja, így a robbanás hatókörzetét tetszés szerint korlátozhatjuk, és megakadályozhatjuk, hogy városokat pusztítson el a Cathor másik felén is. A hatáscsökkentő alkalmazási módszere magának a bombának a mechanikai felépítésétől függ. Ybor könnyed mozdulattal felállt, és a laboron keresztül a bölcsőszerű alkotmány felé indult, amely a bombát tartotta. Látszólag ügyet sem vetett dr. Sitrucra; nem mert rápillantani sem. Vajon sikerül-e? Vagy egy hangtalan golyó a koponyájába hatol, mielőtt megtehetné a következő lépést? Amikor a szoba feléhez ért, úgy rémlett, mintha már hosszú mérföldeket tett volna meg. Úgy érezte, hogy lassított filmfelvételen mozog, több mérföldes óriásléptekkel. És a bomba még mindig rettenetesen távolinak tűnt. Nyugodt tempóját megőrizve, minden erejét összeszedve küzdött heves vágya ellen, hogy odarohanjon, megragadja a bombát, és zsákmányával együtt elmeneküljön. Végre odaért: megállt előtte, és jelentőségteljesen bólogatva szemügyre vette. Emlékezetébe idézte Sworb tervrajzát és a hozzá fűzött alapos magyarázatot. - Amint látható - kezdte -, a két öntöttvas félgömböt narancsszínű kadmiumötvözet-rétegek választják el egymástól. Látom, már a gyújtózsinór is be van szerelve egy kis kadmiumgyűrű, benne rádiumszemcse berilliumba ágyazva, és egy kis adag robbanóanyag, éppen elegendő ahhoz, hogy széttörje a kadmiumfalat. Aztán - javítson ki, ha tévedek - az urániumoxid-por összegyűlik a központi
101 Cleve Cartmill: Sürgős küldetés üregben. A rádium neutronokat sugároz bele - és U-235 keletkezik, így van? Dr. Sitruc Yborhoz lépett, és megállt a háta mögött. - Hogy lehet az, hogy maga ennyit tud erről a bombáról? -hangjába némi gyanakvás vegyült. Ybor hanyagul rámosolygott a válla fölött. - De hisz ez nyilvánvaló, nem? A kadmium megállítja a neutronokat; olcsó és hatásos módszer. Tehát a rádiumot és az U-235-öt vékony kadmiumfalakkal választjuk el egymástól; egy kisebb erejű robbanás ezeket át tudja törni. A „kisebb erejű” azonban nem jelenti, hogy azt nem körültekintően kell megválasztanunk. A doktor mosolygott. - De hiszen maga valóságos szakértő! Dr. Sitruc ébersége egy pillanatra ellanyhult, és Ybor máris cselekedett. Rácsapott a fegyver csövére, leszorította, a másik ökle pedig a doktor állán csattant. Szabad kezével magához rántotta a pisztolyt. Nem engedte, hogy áldozata az ütéstől a padlóra zuhanjon. Lecsapott a revolver agyával: dr. Sitruc azonnal elvesztette az eszméletét. Ybor összeszűkült szemmel nézte a földön elterülő alakot. Vajon megkockáztathatja a lövést? Nem: az őr biztosan nem hagyná futni, a parancs ellenére bejönne és körülnézne. Még egyszer lesújtott a pisztollyal. Dr. Sitruc mindenesetre egy ideig nem fog akadékoskodni. És Ybornak ennyi elég. Először is ki kell jutnia innen. Persze, csak ha már hatástalanította a bombát. Odasétált a függő bölcsőhöz, megvizsgálta a gyújtózsinórt. Megpróbálta kihúzni, de nem engedett. Körülpillantott, alkalmas szerszámot keresve. Sehol semmi. Hirtelen rátört a pánik. Most álljon neki felforgatni a laboratóriumot egy csavarhúzóért? Ha valaki be találna jönni, elveszett. Nem, addig kell eltűnnie innen, amíg nem késő. Nagy a kockázat: ha rálőnek, a bomba megsérülhet, akkor pedig isten veled, Cathor. De tétlenül sem várakozhat itt. Össze kell szednie magát; reszket, mint a nyárfalevél, és csorog róla a hideg verejték. Felkapta a bölcsőt, és óvatosan az ajtóhoz cipelte. Odakint az előszobában az őrök, akik idehozták, falfehérre váltak. Minden vér kifutott az arcukból, akár a levegő egy kipukkasztott léggömbből. Szinte kővé dermedtek, csak a térdük remegett. Meredten bámulták Ybort, amint elhaladt mellettük, ki a folyosóra. Bántatlanul távozhat, mondta dr. Sitruc. Nemcsak hogy nem bántották, de nagy ívben ki is kerülték. A hír mérges gázként terjedt szét az épületben. Ajtók csapódtak, rohanó alakok lepték el a folyosókat, mindenki fejvesztetten menekült Ybor és félelmetes terhe elől. Őrök, tudósok, egyenruhás férfiak, szép lábú lányok, rövidnadrágos srácok mindenki futott, amerre látott. - Hová tűnnek ezek? - kérdezte magában Ybor, miközben a szíve a torkában dobogott. A világon sehol nincs biztos menedék. Futhatnak inuk szakadtából, ameddig a lábuk bírja - ha ő elesik, vagy a bomba véletlenül felrobban, mindenhol utoléri őket a halál.
Cleve Cartmill: Sürgős küldetés 102 Egy repülőgépre van szüksége. De hogyan szerezzen, amikor mindenki rohan? Elmehetne a repülőtérre, ha tudná, merre van. Most, hogy elhagyta a laboratórium épületét, egy rendőr, aki mit sem tud a bombáról, bármikor megállíthatja, és ha elkobozza azt, könnyen fel is robbanthatja. Semmiképp sem szabad kiengednie a kezéből. Ekkor a probléma félig-meddig megoldódott. Ahogy kilépett az épületből, ahonnan az emberek még mindig szaladtak a szélrózsa minden irányába, egy oszlop mellől hatalmas alak bukkant elő, és egy kéz ragadta meg Ybort. - Sleyg! - A rémület megkönnyebbüléssé változott. - Jöjjön - mondta Sleyg. - Ylas parancsa. - Vigyen egy repülőgéphez! - Ybor azt hitte, nyugodtan cseng a hangja; Sleyg sárga szeme kíváncsian méregette. Az óriás bólintott, begörbített ujjával jelezte, hogy kövesse. A bombát pillantásra sem méltatta. Egy kocsi várakozott a sarkon. Beszálltak, és Sleyg besorolt a forgalomba. Szóval Ylas magához rendelte. Mit akarhat? Ybor felhagyott a találgatással, az utat figyelte, a bombát a karjában dédelgetve óvta a zökkenőktől. Repülőgép zúgott el a fejük felett; aggódva kémlelt a magasba. Még csak egy légitámadás hiányzik, egy telitalálat pont az ő kocsijukra. De a légiriadó szirénái nem szólaltak meg; ezek szerint a Sixa gépe. Ybor fellélegzett. Aztán a mellette ülő hatalmas, hallgatag emberen kezdett töprengeni. Honnan tudhatta Sleyg, hogy ő élve szabadul ki a laboratóriumból? Honnan tudta egyáltalán, hogy ott találja? Az ellenállók talán még azt is tudják, mi zajlik le dr. Sitruc szobájában? Ám ezen is hiába törte a fejét. Le is tett róla, hogy magyarázatot keressen. Sleyg közben kifelé vezetett a
városból, kukoricaföldek mellett vitt az útjuk. A Sixa minden bizonnyal kukoricamálén akarja hizlalni a katonaságot. Sleyg most a főútról egy hepehupás bekötőútra tért le, Ybor pedig erősen magához szorította a bombát. - Lassabban a testtel! - figyelmeztette Sleyget. Sleyg engedelmesen lelassított, és Ybor megint csak elcsodálkozott rajta. Nem kezelték fogolyként, de azért még nem ő volt a főnök. A kétféle szerep valahogy összekeveredett, és ettől kényelmetlenül érezte magát. Csupasz, sík terepre értek, ahol egy repülőgép várakozott lustán forgó légcsavarokkal. Sleyg egyenesen oda tartott. Leállította a kocsit, és intett Ybornak, hogy szálljon ki. Újabb kézmozdulattal jelezte, hogy menjen a géphez. - Adja oda a szerszámosládáját - mondta Ybor, és az óriás már hozta is. A gép Sixa felségjelet viselt, de Ybor mindenre el volt szánva. A bombával bárkit jobb belátásra bírhat. A szorongás mégis egyre jobban erőt vett rajta. Abban a pillanatban, ahogy a feljáróra tette a lábát, lövés dördült a gépről. Ybor ösztönösen lebukott, de a találat Sleyget érte - pontosan a két szeme között. Ybor megfeszített izmokkal, mozdulatlanná dermedve állt. A gép ablaka kinyílt, és egy arc jelent meg. - Solraq! - kiáltott fel Ybor. - Azt hittem, meghaltál! - Ezt akarták elhitetni veled, Ybor. Gyere be. - Várj, behozom a szerszámokat. - Solraq rávigyorgott, és átvette tőle a bölcsőt. - Vigyázz a babára - mondta neki Ybor. - El ne ejtsd. A bömbölését már nem fogod hallani. Felkapta a szerszámkészletet, és bemászott a repülőbe. Solraq utasítást adott a pilótának, és a gép felemelkedett.
103 Cleve Cartmill: Sürgős küldetés Amíg Solraq beszélt, Ybor nagy gonddal kezelésbe vette a gyújtózsinórt. - Sleyg beépített ember volt - magyarázta Solraq. - Eleinte ártalmatlan gorillának hittük. Pedig kettős játékot űzött; éppen az utolsó felvonásra készült. Amikor te bedobtad az én nevemet az azonosításhoz, tudta, hogy jelentést kell tennie, mert mi egyenesen dr. Sitruchoz küldünk téged, és segítjük az akciódat. Sleyg még nem volt készen, ezért holt híremet vitte. Aztán rátok szabadította a katonákat, abban a reményben, hogy megtalálnak és letartóztatnak téged. Akkor került bajba, amikor az az őrmesternek csúfolt szoknyapecér Ylast is elvitette. Ezt jelentenie kellett a mozgalomnak, mivel volt még egy jelenése egy megbeszélésen, ahol bizalmas értesüléseket szerezhetett. Amint látod, nem tudott már jelentést tenni rólunk folytatta Solraq. - Tisztában volt vele, hogy figyelik, és nem mert kockáztatni. Amikor találkoztam Ylassal, egyeztettük az adatokat, átkutattuk a holmiját, és mindenre rájöttünk. Aztán megrendeztük ezt a találkozást - arra az esetre, ha kijössz. Ylas megmondta Sleygnek, hol vagy, és megparancsolta, hogy hozzon ide. Én nem bíztam a megmenekülésedben, de Ylas erősködött, hogy te túljársz az eszükön. És igaza volt: végrehajtottad az akciót. Persze, éneikül is győztünk volna; ha neked nem sikerül, valahogyan megszerezzük a bombát, vagy felrobbantjuk dr. Sitruc laboratóriumában. Ybor nem magyarázta meg: teljesen mindegy lett volna, hol robban a bomba. Túlságosan lefoglalta a gyújtózsinór: meg kellett akadályoznia, hogy itt következzen be a robbanás. Végre! Intett Solraqnak, hogy nyissa ki a bombanyílást. Amikor a felhajtható ajtócskák szétcsapódtak, közéjük ejtette a gyújtózsinórt. - A méregfogát már kihúztam - közölte -, és mindjárt kipakolom az egész vacakot. Kioldotta a szorítókapcsokat, és szétválasztotta a félgömböket. Vésőt vett elő a szerszámkészletből, és sorra kilyukasztotta valamennyi kadmiumtartályt, hogy kifolyjon a tartalmuk. A por szanaszét szóródott a levegőben; az emberek észre sem fogják venni, mit sem sejtve élnek majd tovább. Élni fognak, mert a háború véget ér, mielőtt dr. Sitruc egy újabb bombát tudna konstruálni. Ybor felnézett, a szeme nedvesen csillogott. - Ezzel megvolnék - szólalt meg. - Hová megyünk? - A hajó innen körülbelül ötven mérföldnyire vár bennünket a tengeren. Ejtőernyővel kiugrunk, a gépet sorsára hagyjuk. A küldetésnek vége. Kasznár Ágnes fordítása Csala Károly rajzai
ANTROPOLÓGIA Az antropológia az ember természeti adottságaival, szervezeti felépítésével és származásával foglalkozó tudomány. Két irányzata van: az evolúciós ág, amely az ember fejlődéstörténetével foglalkozik, és az etnológia vagy kulturális antropológia, amely az emberi kultúrákat kutatja. A sci-fi irodalom egyik kedvelt témája elődeink életének bemutatása. H. G. Wells a Story of the Stone Age (Kőkori történet, 1897) c. regénye Ughlomi, a mintegy 70 000 évvel ezelőtt élt ősember történetet meséli el. J. H. Rosny La guerre du feu (A tűz háborúja, 1909) c. műve az ősemberek mindennapi életét mutatja be, Jack London Before Adam (Ádám előtt, 1906) c. munkája az atavizmus kedvelt módszerét alkalmazva tekint vissza a múltba, távoli őseink mindennapjaiba. (H. G. Wells Kőkori történet és Jack London Ádám előtt című munkáját 1985-ben jelentette meg egy fordítós könyv formájában a Móra könyvkiadó. Szerk. megjegyzése.) Olaf Stapledon Last and First Man (Az utolsó és az első emberek, 1933) c. művében az emberi faj teljes evolúciós fejlődését írja le. A történetet az utolsó, 18. ember meséli el, miközben dolgozik az első emberek tanulékony, de nem túl nagy képességű agyán - azaz rajtunk. Az első emberi civilizáció - szerintük Szókratésznál érte el csúcspontját az igazság keresésével, az 5. generáció kivándorolt a Vénuszra, és a 9. generációt már úgy alakították ki, hogy a Neptunon is élhessen… Szentiványi Jenő klasszikus regényében, a Kőbaltás emberben (1954) az ősember, Ge-og küzdelmét ábrázolja, aki kezdetleges kőszerszámaival és primitív fegyvereivel igyekszik úrrá lenni a természeten.
Zsoldos Péter A feladat (1971) c. regényében egy idegen bolygón találkozhatunk az ember fejlődéstörténetének két fokán, de egy időben élő homo sapiensekkel. A kulturális antropológia először 1820-ban tűnik fel a sci-fi műfajban, Adam Seaborn Symzonia c. művében, amelyben a sarkkutatók az Antarktisz jege alatt fedeznek fel egy föld alatti társadalmat, ahol tudományosan képzett, sápadt lakosokat találnak. A téma fő szakértője H. Ridder Haggard volt, akinek műveiben számos elrejtett világgal, különös kultúrával találkozhatunk, például a Salamon király kincsében (1885) vagy az Ő c. regényében (1887). Napjainkban az elveszett világok kérdése már nem népszerű, Földünknek nincsenek ismeretlen zugai, így ilyen témájú művek nem születnek. A sci-fi irodalom egyes alkotásai feltételezik, hogy az ember evolúciója meg nem fejeződött be, vagy más irányt is vehet. Élhetnénk például víz alatt is... Conan Doyle The Maracot Deep (A Maracot árok, 1929) c. regénye Atlantisz egykori lakóiról tételezi fel, hogy megtanultak a víz alatt élni. Ihtiander, a halember Alekszandr Beljajev Kétéltű ember (1928) c. munkájában szinten képes a víz alatti életre, bár operáció segítségével kapta meg kopoltyúját. Abe Kobo A negyedik jégkorszak c. regényében genetikai manipulációk segítségével hozzák létre a kopoltyús embereket. Az evolúció azonban tovább folytatódik, meg várható a supersapiens megjelenése is... A homo supersapiens koponyája megnövekedik, agyának térfogata elérheti a 4000 cm3-t is. A test szőrzete, beleértve a hajat és a szempillát is, eltűnik, a fogazat elkorcsosul, a testméret lecsökken. Így legalább elférünk majd a Földön.
ANDROID Az android kifejezés görög eredetű, és emberszerűt jelent. Eredetileg a mesterségesen létrehozott embert értettek rajta, így Albertus Magnus 13. századbeli homunculusa vagy a zsidó mitológia Góleme is androidnak tekinthető. Egészen a 19. századig kételkedtek abban, hogy hús-vér lényeket mesterségesen is létre lehet hozni, hacsaknem varázslat vagy operáció segítségével. Mary Shelley Frankenstein (1818) és H. G. Wells Dr. Moreau szigete (1896) című művei legalábbis erről tanúskodnak. Hosszú idő telt el addig, amíg a tudósok rájöttek, hogy kémiai elemekből szerves anyagot is elő lehet állítani, de ekkor megindult a sci-fi írók fantáziája is. Karel Čapek az R. U. R.-ban (1921) kádakban „növeszti” a rabszolgaként funkcionáló androidokat, amelyek azonban lelket szereznek, így uralmuk alá tudják hajtani az embert. Thea von Harbou Metropolisában (1926) egy nőrobotba „lehelnek lelket", így tökéletes androiddá válik. A terminológiák között - robot és android - kezdett zűrzavar uralkodni ebben az időben. Edmond Hamilton Captain Future (Jövő kapitány) című sorozata segítségével a 40-és években tisztázódtak a fogalmak: a robotok emberszerű gépek, az androidok az emberre tökéletesen hasonlító, szerves élőlények. Hamarosan megszületett a tökéletes android is, Isaac Asimov, a robotika három alaptörvényének megalkotója létrehozta R. Daneel Olivaw-t, a detektívet, aki meg a Bibliából is tud
105 Lexikon idézni... és persze összetéveszthető egy igazi emberrel. A túl jól sikerült android problémáját boncolgatja Henry Kuttner Android című novellája, amelyben a főhős, James Bradley, csak öngyilkossággal tudja megoldani lelkiismereti válságát. Gépek azonban soha nem képesek öngyilkosságra. Philip K. Dick Do Androids Dream of Electric Sheep? (Álmodnak-e az androidok elektronikus juhokról?, 1968) című könyvében az androidok életük meghosszabbításáért küzdenek, a Földön azonban betolakodónak, megsemmisítendő ellenségnek tekintik őket, speciális rendőrosztagok, a „blade runner”-ek foglalkoznak elpusztításukkal. Stanislav Lem: Pirx pilóta kalandjai című kötetében (1968) a Tárgyalás című elbeszélésben az androidok és az ember szellemi küzdelmét kísérhetjük végig. Az itt nemlineárisoknak nevezett androidok végül alulmaradnak, Pirx pilóta jámbor becsületessége ellen nincs ellenszerük. Gyertyán Ervin A Kibernerosz tündöklése és bukása (1963) című regényében a férfi és a nő kibek a tökéletes szerelmi partner szerepét játsszák. Az androidtéma sok szerzőt foglalkoztat, Philip K. Dick egy tanulmányt is irt Man, Android and Machine (Ember, android és gép, 1976) címmel. Ebből idézek: „Egyszer előfordulhat, hogy egy emberi lény rálő egy robotra, amely éppen kisétál a General Electric egyik gyárának kapuján. Az ember legnagyobb meglepetésére a robot vérezni fog, de vissza is lő. Ekkor viszont őt éri meglepetés: az ember mellkasából szürke füstpamacs emelkedik ki a szívtájékon, abból az elektromos pumpából, amely eddig szíve helyén lüktetett. Ez az igazság pillanata lenne mindkettőjük számára..."
ANYAGÁTVITEL Az anyagátvitel, más szóval teleportálás valamely személy vagy tárgy egyik helyről a másikra történő
továbbítása egy pillanat alatt, anélkül hogy ez érzékelhető lenne. A teleportáció a sci-fiben előszór Edward Page Mitchell The Man Without a Body (A testnélküli ember, 1877) c. regényében fordul elő, ahol egy macskát továbbítanak sikeresen vezetéken keresztül, de amikor az ötlet kiagyalójára, a tudósra kerül a sor, az elektromos elemek felmondjak a szolgálatot, így a professzornak csak a feje jut el a célba. Az anyagátvitelt főképpen a csillagközi utazásoknál alkalmazták a szerzők, így Edmond Hamilton a Moon Menace (A Hold fenyegetése, 1927) vagy Jack Williamson Cosmic Express (1930) c. művében. Olesz Berdnik Titánok útja (1964) c. regényében olyan készülékről ír, amely „leküzdi a térbeli távolságokat. Speciális műszerek nagyon pontosan fókuszba veszik az irányt, és erős energiaáramokat sugároznak ki, ezzel egy antitércsatornát hoznak létre. A térnek ez a két formája kölcsönösen kiegyenlíti egymást, más szóval a távolság eltűnik.” Kir BuIicsov Az utolsó háborúban ír az un. Nagy Ugrásról, amelynek során a testek szubmateriális hullámként való feloldódása segít az időtényező kiküszöbölésében. Poul Anderson The Enemy Stars (Az ellenséges csillagok, 1959) c. alkotásában az emberek dezintegralódnak, majd útjuk végén újra visszanyerik alakjukat. Clifford D. Simak Way Station (Állomás, 1963) c. művében az egész galaxist behálózó anyagátvivő rendszer működik; ezek a csatornák úgy futnak körbe a galaxisokon, mint napjainkban a vasút sínhálózata. A Roger Zelazny Today We Choose Faces (Ma arcot választunk, 1973) c. regényében szereplő Ház hatalmas, magányos épület, amelynek különböző szárnyai más-más világokban helyezkednek el, és anyagátvitel segítségével tartják egymással a kapcsolatot. Larry Niven számos elbeszélést írt az anyagátvitel témaköréből. Szerinte ez a Földön forradalmasíthatja a szállítást, de bolygőgözi méretekben nem valósítható meg. Niven azon kevés szerzők közé tartozik, aki azt is megvizsgálta, egy
ilyen eljárás alkalmazása hogyan változtathatja meg a társadalom szerkezetét. Ringworld (A Gyűrű világa, 1970) c. regényének első fejezetében leírja, hogyan szűnnek meg a varosok közti különbségek az anyagátvitel létezése miatt, hiszen fölösleges bárhová utazni, mindenütt ugyanazt találhatjuk. Kemény Dezső A titokzatos kecskebak c. novellája (1970) az anyag kódolását, ill. dekódolását tételezi fel az anyagátvitel megvalósításához, az eljárást itt hyloforézisnek hívják. Anyagátvitel segítségével nemcsak térben, hanem időben is lehet utazni. Sture Lönnerstrand Aki Napóleonnal fürdött (1955) c. novellájában az időbölcsőnek nevezett szerkezet anyagátvitel alkalmazásával repíti vissza a hőst a múltba. Az anyagátvitel az anyag megkettőzésében is szerepet játszhat. Algis Budrys Rogue Moon (A csintalan Hold, 1960) c. regényében egy idegen megöli a Holdra leszálló földi embert, akinek mása a Földön telepatikus kapcsolatban van az eredeti emberrel. A másolat visszaugrik az időben, és kiküszöböli a halálos csapást. Georgij Gurevics A Naprendszer fiaiban (1965) feltalálja a ratomatort, amely élő és élettelen anyag megkettőzésére egyaránt képes. A ratomásolatok így hosszabb csillagközi utazásokra vállalkozhatnak, amíg az eredeti példány nyugodtan tevékenykedik a Földön. Az anyagátvitel kérdése fontos problémát vet fel: az azonosságot. Ha a fizikai test léte megszűnik, vajon a pontos másolat képes-e azonosulni „elődjével” vagy más egyéniségként folytatja életét? Ez még a jövő kérdése .
Ki áll a sci fi mögött? Mi lett a sci fi menedzser sorsa? Ki a titkos, ismeretlen megbízói? Mindezekre a kérdésekre választ talál következő számunkban Herbert Franké A megbízatás című novellájában, amelyhez az illusztrációt Vass Mihály készíti Decemberi számunkban ízelítőt adunk a Science fiction humor legjavából. Tanulmányt közlünk a sci-fi szerepéről az oktatásban és cikkeket más érdekes kérdésekről
GALAKTIKA TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS FOLYÓIRAT
Megjelenik havonta Főszerkesztő: Sziládi János Főszerkesztő-helyettes: Kuczka Péter Kiadja a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Felelős kiadó: Sziládi János igazgató Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest XIV., Május 1. út 57-59. Telefon: 212-390. Levélcím: Budapest, Pf. 277. 1392 (85-3374) Szikra Lapnyomda, Budapest Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató. Munkatársak: Zigány Edit tervező. Halmos Ferenc olvasószerkesztő. Szentmihályi Szabó Péter főmunkatárs Beszédes Natasa tördelő szerkesztő Bittó Éva szerkesztőségi titkár Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR), Budapest V., József nádor tér 1. 1900, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a 215-96162 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj fél évre 168 Ft, egy évre 336 Ft. Egyes szám ára 28 Ft. HU ISSN 0133-2430 Kéziratokat és képeket nem őrzünk meg és nem küldünk vissza!
