GALAKTIKA_057

5/20/2018

http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

GALAKTIKA_057 - slide pdf.c om

1/130

5/20/2018

GALAKTIKA GALAKTIKA_057 - slide pdf.c om

Tudományos-fantasztikus antológia

Kuczka Péter: Bevezetés J. B. Harris-Burland: Lord Beden kocsija (Gálvölgyi Judit fordítása) Howard R. Garis: Jonkin professzor emberevő növénye (Békés András fordítása) Ellis Parker Butler: A pörgettyűs kalap (Gálvölgyi Judit fordítása) Fred M. White: A bíborszínű rém (Békés András fordítása) Frank R. Stockton: Történet a negatív gravitációról (Veres Mihály fordítása) Wardon Allan Curtis: A Lametrie-tó szörnye (Gálvölgyi Judit fordítása) George Daulton: Halálos csapda (Gálvölgyi Judit fordítása) A. Conan Doyle: A nagy Keinplatz-kísérlet (Veres Mihály fordítása) Roy L McCardell: A hiperboreus hibrid hangya (Gálvölgyi Judit fordítása) Róbert Barr: London pusztulása (Gálvölgyi Judit fordítása) Róbert Duncan Milne: Bele a Napba (Veres Mihály fordítása) Don Mark Lemon: A Feledés Háza (Gálvölgyi Judit fordítása) Frank Lillie Pollack: Vége (Gálvölgyi Judit fordítása) Bokor Levente: Fohász

3 8 16 23 33 44 58 67 76 85 95 102 113 116 122

Kerüljenek vissza… Fazekas László: Tűszúrás - akupunktúr K. P.: Kötetünk képeiről

122 123 127


2/130

57

5/20/2018

Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter


A fedélterv és tipográfia Zórád Ernő munkája A fedelet és a belső illusztrációkat Zórád Ernő készítette


3/130

5/20/2018


Bevezetés 1.

Gázlámpa világított a városi lakásokban, a szalonokban és kávéházakban, esténként végigment az utcán a lámpagyújtogató, hosszú botjával felnyúlt az üvegből és öntöttvasból készült lámpaburához, kinyitotta az ablakát, megrántott valamit, és az Argand-lángzó felizzott, barátságos fényt árasztva széjjel. Bonbonosdoboz hevert a fogadószoba asztalán, mellette a Gazette des Beaux-Arts vagy a The Studio legújabb száma, a férfiak szivaroztak, a felvilágosult nők vékony cigaretteket szívtak, Rilkéről és Oscar Wilde-ról beszélgettek, bársony- és selyemruhát viseltek. Akkoriban halt meg Bismarck, a „vaskancellár” és Gladstone, a liberális miniszterelnök, Zola talán a J'accuse vádló sorait vetette papírra, Toscanini dirigált a milánói Scalában, Monet Rouen katedrálisát festette reggel, délben, este, nem gondolta, hogy mi lesz ezzel a katedrálissal néhány év múlva. A századvég békés hangulata uralkodott, háborúk csak Európától messze dúltak, azok sem voltak olyan igaziak, maroknyi angol, francia vagy német katona harcolt afrikai és ázsiai bennszülöttekkel, természetesen könnyedén legyőztek gyorstüzelő fegyvereikkel. angolok, németek,akiket franciák időnként egymásba ütköztek, ebből diplomáciai bonyodalmakAz támadtak, a diplomáciai bonyodalmak következtében az anyaországok gyáraiban nagyobb űrméretű ágyúkat és még gyorsabban tüzelő kézifegyvereket kezdtek gyártani, a hajógyárakból pedig egyre nagyobb tűzerejű és egyre erősebb páncélzatú cirkálók, dreadnoughtok és hasonlók futottak vízre. A repülés még csak költők és feltalálók ábrándjaiban létezett, de néhány autó már riogatta a kutyákat és az embereket az országutakon. Akkoriban kezdték megünnepelni a munkások május elsejét, akkoriban alakulták a munkásegyletek és az első szakszervezetek, olvasókörök, dalárdák, testedző egyesületek. Lassan-lassan ismerős szó lett a „sztrájk”, elszánt nők a választójogukért, elszánt férfiak a „három nyolcas”-ért kezdtek harcolni. Különböző árnyalatú szocialisták vitáztak egymással hevesen és végeérhetetlenül, szociáldemokraták az anarchistákkal, Liebknecht, Bernstein, Rosa Luxemburg, Lenin nevét szűk körben már ismerték. Rengeteg utópia jelent meg, keresztény, zsidó, liberális, fábiánus, anarchista, demokrata és más ábrándok kergetőztek egymással, az értelmiségiek kis társaságai megvitatták, elutasították, elfogadták, darabokra tépték, felmagasztosították őket, megesküdtek egyiknek vagy másiknak az igazságaira, és elhatározták, hogy a jövőben ennek megfelelően élnek, gondolkodnak és cselekednek. Összejöveteleiken nem kerültek szóba a lövészárkok, a szögesdrót sövények, a gázálarcok, sebkötöző csomagok. A parasztok a földet művelték, vagy ha nem volt földjük, elmentek a városba utcasorokat építeni, talajt egyengetni, gátakat húzni, kövezetet lerakni. Ha nem volt se föld, se munka, hajóra szálltak Hamburgban, és kikötöttek New Yorkban, hogy szaporítsák az Újvilág vasútépítőit, favágóit, gyári munkásait, farmereit, feltalálóit, prédikátorait. http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

4/130

5/20/2018


és szükségletek, a feltörekvés vágya, az eligazodás szomjúsága - mind a betű felé terelte az embereket. Gázlámpa égett a házakban, ha nem gázlámpa, hát olajlámpa, sötétedés után tovább lehetett olvasni, kellett a telenyomtatott papír. A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben megindultak az első rotációs gépek. Hatalmas szerkezetekben futott a papírszalag, óránként 16-20 000, majd 35-40 000 példány újságot, magazint, folyóiratot nyomott, hajtogatott, fűzött a hatalmas gép, eleinte feketében, aztán színesben; eleinte fametszetekkel, majd acélmetszetekkel, később meg fotókkal illusztrálva. Csodálatos szerkezet a rotációs gép! Minőségi változás a nyomdatechnikában. Megteremtődött vele a korábban hihetetlen példányszámú könyvek, újságok, magazinok kiadásának lehetősége. A nagy példányszám olcsóságot jelentett, az egy-két pennys vagy egy-két centes ár popularitást és hatalmas hasznot. Olyasmi történt a sajtóval, mint egy-két évtizeddel később a filmmel s még később a televízióval. Valóságos robbanás volt, a tömegtermelés egyik nagy diadala. De a nyomdagépet táplálni kellett, az újságot el kellett adni. A korábbi kezdetleges újságírás helyére más szemléletű szerkesztők és újságírók kellettek. Emberek, akik valamiképpen eladhatóvá, sőt kívánatossá teszik a sajtóterméket. A korábbiaktól eltérő témák jelentek meg az újságok hasábjain, a szenzációk. Politikai szenzációk, társadalmi szenzációk, gyilkosság, rablás, érdekesség. Nem megyünk túlságosan a dolgok részleteibe. Az a folyamat, ami az újságoknál lejátszódott, végbement a komolyabb hetilapoknál, magazinoknál is. Az olvasók fillérjeiért folytatott óriási versenyben szerkesztőknek és újságíróknak mindent ki kellett találniuk és próbálniuk, hogy a felszínen maradhassanak, hogy legyűrjék a konkurrenciát. A vásárlóknak olvasnivaló kellett. Viszonylag könnyű volt észrevenni, kitapintani igényeiket, hiszen az eladott példányok azonnal jelezték a sikert, illetve a sikertelenséget. Ha Conan Doyle új Sherlock Holmes-történetet írt a Strand Magazine-nak, a példányszám azonnal jelzett, s a többi lap szerkesztője is rohanhatott Mr. Conan Doyle-hoz novelláért. Hihetetlenül gyorsan történt mindez. A magazinok foglalkoztatni kezdték, majd lekötötték az érdekes történetek íróit. De hát mik voltak az érdekes történetek? Nem érdemes őket mind felsorolni. Ha az olvasó végignéz a könyvpiacon, még a magyar könyvpiacon is, akkor a példányszámokból kitalálhatja, hogy a század elején is ugyanazok a témák érdekelték az embereket, mint manapság; a bűnügyi történetek, a szerelmi históriák, romantikus beszámolók nagy és híres emberek életéről, rejtélyes esetek stb. stb. - a populáris irodalom műfajai gyorsan kialakultak. És ezek között a műfajok között már a századfordulón ott volt a science fiction is. Az angol és amerikai science fictionról beszélünk, annak a kezdeteiről, de beszélhetnénk a magyarról is, hiszen van egy kevés ismeretünk arról, hogy a múlt század felének magyar lapjaiban folytatásokban közölték Jules Verne, Robida és mások tudományos-fantasztikus történeteit, nem is szólva a magyar írók (ma már gyakran ismeretlen, elfelejtett írók) novelláinak, regényeinek, tárcáinak sokaságáról. A science fiction megszületett, még a kifejezést leírtaa volna, témára specializálódott magazinokat. A mielőtt Pall Mail Gazette, abárki Tit-Bits, Strandmegelőzve Magaziné, aa Pearson's Weekly, a Cosmopolitan, az Argosy - hogy csak a fontosabb angol és amerikai magazinokat említsük - sorban közölték H. G. Wells, Conan Doyle, M. P. Shiel, Rider Haggard, Jules Verne, Robert Louis Stevenson, George Griffith és más, ma már klasszikusnak számító sci-fi írók novelláit és regényeit, pompásan illusztrálva. http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

5/130

A visszajelzésekből nyilvánvaló volt hogy a közönség szereti ezeket az írásokat

5/20/2018

2.


Ha végiglapozzuk azokat a gyűjteményes köteteket, antológiákat, amelyeket szorgos szerkesztők a századforduló angol és amerikai magazinjaiból állítottak össze, meglepődhetünk a novellák frissességén, fordulatosságán, de azon is, hogy hány alapötletet vetettek fel és dolgoztak ki az ismert vagy ismeretlen elődök. Kiderül az is, hogyan vélekedtek az írók s velük együtt az olvasók a tudomány kérdéseiről, a jelen problémáiról vagy a jövő lehetséges változatairól. Az olvasás során elsőnek az tűnik fel, hogy az embereket az alkalmazott tudomány, a technika érdekelte. Természetes, hogy amikor a két hagyományos közlekedési eszköz, a vasút és a hajó nagy fejlődésen ment át, s amikor megjelentek mellettük az autók és a repülőgépek, továbbá az elektromosság csodái, a villanyvilágítás, a kezdetleges film, a hangrögzítés, valamint a különféle gépek, akkor az emberek figyelme elsősorban ezek felé fordult. Az autó, a dinamó, a film, a fénykép mind csodák voltak, fantasztikus írások témái, s nem véletlen, hogy Wells novellát írt a dinamót imádó négerről, Verne több regényében fontos szerepet adott a agyat. fényképezésnek, a francia ebből Jules Renard átköltöztetett egy autó motorjába egy emberi Kötetünkbes felvettük a témakörből a Lord Beden kocsija című elbeszélést, amelyet valójában kísértettörténetnek is tekinthetnénk, ha nem egy autó játszaná benne a főszerepet. A technikáról szóló elragadtatott írásoknak természetesen megvolt a visszahatásuk. Az írók az olvasóra kacsintva meséltek csudás történeteket zseniális feltalálók meglepő találmányairól, nyilvánvalóan a gúnyolódás és a nevettetés szándékával. Ebben az időben vált a viccek és vígjátékok nevetséges alakjává a szórakozott tudós és az a feltaláló, aki csupa haszontalan dolgot hoz létre, vagy egészen mást talál fel, mint amit szeretne. Gyanítom, hogy ennek a századfordulós tréfálkozásnak köszönhetően manapság nem nagyon merik az emberek feltalálónak nevezni magukat. A derék kalaposmester, a pörgettyűs kalap alkotója vagy a jámbor magánzó, aki feltalálja az antigravitációs gépet, és emiatt különös kalandokba keveredik, bizony nevetséges figurák, s igen messze vannak Edisontól, a Menlo-parki varázslótól még akkor is, ha néha-néha erősen emlékeztetnek rá. Az elbeszélések másik központi alakja a tudós. Már Verne regényeiben is felfigyelhetünk a tudós metamorfózisára, átalakulására. Nemo kapitány vagy a Hódító Robur kezdetben rokonszenves és bátor hősök, akik csak néhány évtized múltán válnak monomániás őrültekké. A Gun Club megszállottjai, például J. T. Maston vagy a félelmetes robbanószert feltaláló Thomas Roch már úgy törnek céljuk felé, hogy közben a világ elpusztításával sem törődnek. Wells tudósai sem voltak teljesen érintetlenek, s legalábbis különcöknek, a társadalom törvényeit és szabályait megvető embereknek látszottak. Szigetére visszavonultan dr. Moreau állatokból akart embereket operálni, Cavor, az antigravitációs anyag feltalálója vigyázatlanságból majdnem lehámozza a Föld egész légkörét, a láthatatlan ember pedig üldözöttből üldözővé s mellékesen a világ diktátorává akarna lenni. A századforduló tudományos-fantasztikus irodalmában ott nyüzsögnek Verne és Wells tudósainak társai:teremtményének; Jonkin professzor, aki húsevőprofesszor, virágot növeszt óriásira,kísérleteinek s majdnem áldozatává válik Baumgarten aki lélektani eredményeként akaratlanul testet cserél egyik tanítványával, s ezzel rengeteg bonyodalmat okoz; vagy Frank Dodge, aki különböző ritka hangyafajok kitenyésztésében vesz részt, de vállalkozásába - szerencsére - belebukik. Rokonuk persze a vén Rutherford doktor is, aki a középkor mágusainak mesterkedését folytatja, s fizet érte nagy árat. http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

6/130

Az írókban és az olvasókban még az a tévhit élt akkoriban hogy egy egy tudományos 5/20/2018


réges-régen csoportmunka folyt, legfeljebb a matematikusok és elméleti fizikusok nem nagyon híres szektájának tagjai dolgoztak magányosan. A tudósok és feltalálók mellett a sci-fi dramaturgiájának megfelelően mindig ott voltak a hétköznapi vagy egyszerű emberek, akik Watsonként kísérték társukat vagy gazdájukat, s természetes eszükkel, gyakorlatiasságukkal, talpraesettségükkel egyensúlyba billentették a mérleget, helyrehozták a szórakozott hősök baklövéseit. Nekik jutott az a feladat is, hogy a szép, szőke hősnőket megmentsék, a katasztrófából kivezessék, s jutalmul feleségül vegyék. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ezekben a korai sci-fi regényekben és novellákban talán azért van olyan kevés szó a szerelemről, mert az írók megriadtak attól, hogy a félbolond tudósokat a nők karjaiba kergessék, s ezzel egészen megbolondítsák. Az ellenfél már akkor is a termeszét volt. Üstökösök jelentek meg, hogy gázfelhővel árasszák el a Földet; váratlanul felpuffadt a Nap, és lángcsóvájával mindent elemésztett; kiáradt a tenger, meghasadt a föld, vulkánok dörögtek, villámok csapkodtak, bolygók rohantak egymásnak, s egyáltalán, nem volt olyan katasztrófa, planétánk felrobbanását is beleértve, amely ne bukkant volna elő egy-egy fantasztikus írásban. De hogy a természet erejét másféle és erők is képviselték.a tenger Brazíliamélyéből őserdeiből hangyák indultak útnak, mindent letaroljanak elpusztítsanak, és ismeretlen tavakból őskori szörnyek emelkedtek ki, brontoszauruszok és tirannoszauruszok tették próbára a hősök testét-lelkét. Még a nagyvárosok csatornáiban is rejtőzködtek emberevő, alaktalan szörnyek, amelyek ellen alig volt fegyver, nem is szólva a vérivó fákról, repülő sárkánykígyókról, déltengeri szigeteken, Afrika ismeretlen hegyeiben, Tibetben vagy a Matto Grosso fennsíkján megtalált óriás majmokról s egyebekről. A természet veszélyeket rejteget - sugalmazták ezek a történetek, az ember még nem győzte le őket, hiába a technika és tudomány minden eszköze, van még félnivaló bőségesen. Idegen bolygókról érkező veszedelmekre akkor még kevesen gondoltak, igazából H. G. Wells volt, aki megteremtette őket, vérszomjas Mars-lakói elpusztíthatatlan mintául szolgáltak science-fiction írók sok nemzedékének. Wells fedezte fel azt is, hogy a Holdban hangyanép lakik, de távolabbra ő sem merészkedett, eszébe sem jutott, hogy hőseit az Androméda-köd, a Tau Ceti vagy az Epszilon Eridani messzi tájaira röpítse. Az emberek akkor a science fiction novellákban még nem jelentettek nagy veszélyt, legfeljebb azokban, amelyek a jövő háborúiról szóltak, inváziókról, sárga és egyéb veszedelmekről, tankokkal és repülőgépekkel vagy inkább léghajókkal támadó ellenséges népekről. Sokkal többször szerepeltek elszánt, magányos kalandorok, a bűnözőnek és a supermanek keverékei, akik arról ábrándoztak, hogy uralmuk alá hajtják a világot. Ezek a történetek azonban elenyésztek a többiek, az optimistábbak mellett, a századfordulón - mint fentebb már mondtam - még nagyon kevesen gondoltak mozsárágyúkra, beton-erődökre és gáztámadásokra. Nem is vettünk fel válogatásunkba ebből a típusból, elsősorban azért, mert fajgyűlöletet és nacionalizmust árasztottak, másrészt szerzőik hosszadalmasan és rosszul írták meg őket. S különben is, a jövő háborúiról elmondott jóslatok mindig gyermetegek maradtak a később valóban bekövetkezett események mellett. Vetnünk kell néhány pillantást a társadalmi környezetre és színtérre, amelyek a századforduló tudományos-fantasztikus hátteréül egy-két szolgáltak. A legjobb szándékkal is csak azt mondhatjuk, hogytörténeteinek ezekből az írásokból, kivételtől eltekintve jóformán semmit sem tudunk meg a kor társadalmáról és problémáiról; nem tudjuk belőlük elképzelni, hogyan éltek és hogyan gondolkoztak az 1900-as évek kezdetének emberei; még arról is csak ritkán szerezhetünk tudomást, hogy szegények voltak-e vagy gazdagok. Szociológiai ismeretekért hiába fordulnánk a századforduló sci-fi íróihoz, a szórakoztatás, a http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

7/130

fordulatos cselekmény kigondolása a figyelem lekötése jobban érdekelte őket és kenyéradó 5/20/2018


Sokkal többet tudhatunk meg arról, hogy milyen hátteret, milyen környezetet tartottak alkalmasnak fantasztikus regényeikhez és novelláikhoz. Nagy utazók voltak ezek a korai scifi írók. Bejárták hőseikkel az őserdőket, tengereket, sivatagokat, a levegő végtelen óceánját, felkutattak rejtett völgyeket, megmászhatatlan hegyeket, ismeretlen tavakat; lementek a vizek fenekére, a vulkánok gyomrába; eljutottak a Föld térképének fehér folttal jelzett pontjaira. Manapság kicsit sóhajtva és irigyen mondhatjuk, hogy könnyű volt nekik, voltak még ismeretlen területek, nem hálózott be még mindent a közlekedés, a hírszolgálat, a rádió és a televízió. Ha hirtelen nem jutott eszükbe, hogy hova telepítsék szörnyeiket, hangyáikat, emberevő növényeiket és ősállataikat, csak a térképre kellett pillantaniuk, s a problémát ezzel meg is oldották. De megtették azt is, hogy a növekvő nagyvárosok sötét negyedeibe vagy vidéki kastélyok boltíves csarnokaiba helyezték hőseiket, a romantikus szabályoknak engedelmeskedve. Ott azután bátran hányódhattak félbolond tudósaik, egyszerű és derék hőseik, kék szemű, szőke hősnőik. S különben is - állításaikat mostanáig tudtommal nem ellenőrizte senki. 3.

Van-e értékük ezeknek a múltból előbányászott fantasztikus történeteknek; van-e bennük valami, amiért nyolcvan-száz év után érdemes elővenni és elolvasni őket? Jelentsük ki nyugodtan, hogy irodalmi értékük nem sok, alakjaik többnyire papírból készültek, stílusuk sem emelkedik valami magasra. Napi fogyasztásra készültek, könnyen sárguló és töredező papírra nyomták őket, a szerkesztőknek nem volt velük más céljuk, mint az újság vagy magazin eladását megkönnyíteni. Elmondhatunk róluk még sok más rosszat, mégis fel kell figyelnünk arra, hogy ha olvasásukba kezdünk, bizony nem szívesen hagyjuk abba, mert érdekes fordulataik, cselekményük jó felépítése, az önmaguk által önmaguknak feladott rejtvények késleltetett s ügyesen tálalt megfejtései lekötik figyelmünket. S ez nem kis dolog. Számos, szerzőiknél sokkal jobban ismert író akkoriban nagyon jelentősnek tartott munkája vált olvashatatlanná, szürkévé és unalmassá, míg ezek az írások ma is sok embert szórakoztatnak. Valószínűleg nem is törekedtek másra; szórakoztatni akartak, és azt jól csinálták. Fel kell figyelnünk humorukra, jókedvükre is. Szabadon, gátlástalanul és sokszor szellemesen gúnyolódtak, kinevették a technikába és tudományba vetett hitet, kinevették hőseiket. S néha olyankor is, amikor valójában nem ezt akarták. Mi azonban, egy későbbi kor sokat látott gyermekei kacaghatunk, ha emberevő virágokról, szellemautókról vagy a főváros csatornáiban rejtőző szörnyekről olvasunk, s az emberiség lehetséges öngyilkosságának éveiben mosolyoghatunk azokon a veszélyeken, amelyekkel a századforduló sci-fi írói olvasóik idegeit borzolták. És talán valami furcsa nosztalgia is vezetett bennünket, amikor a Galaktikába összeszedtük ezeket a régi szövegeket. Hiszen íróik és olvasóik - legalábbis így látjuk ártatlanok és kedvesek voltak, mert nem is sejtették, hogy lesznek olyan fogalmak, mint első világháború, fasizmus, második világháború.


KUCZKA PÉTER

8/130

5/20/2018

J. B. Harris-Burland


LORD BEDEN KOCSIJA

Kemény ember volt Ralph Strang, Beden hetedik grófja, aki már megünnepelte hetvenegyedik születésnapját, de még mindig egyenes volt, mint a dárda, és bár a haja hófehér volt, átható, sötét szemében még ott csillogott az ifjúság tüze. Képes volt a legjobbakkal együtt követni a kopókat, és még legifjabb és legforrófejűbb lovasaink között is alig akadt ember, aki követni merte volna azokat a vakmerő ugrásokat, amikre ő késztette a lovát. Amikor megérkeztem Upstanway-be, először különösnek véltem, hogy egy ilyen kitűnő sportember ennyire népszerűtlen legyen. Egy sportkedvelő vidéken az ember szinte mindent elérhet, míg egyenes derékkal üli meg a lovat a vadászaton. De még egy hónapja sem voltam az orvosa, amikor kezelnem kellett egy vadászat közben bekövetkezett bukás után, és rájöttem, hogy egy ilyen ember még akkor is népszerűtlen lenne, ha mindenét a szegényeknek adná, és Assisi Szent Ferenc életét élné. Nem mintha durva vagy kellemetlen lett volna, de ahhoz igencsak értett, hogy az ember ostobán és kényelmetlenül érezze magát a jelenlétében, és volt valami a tekintetében, amitől egyszerűen nem lehetett a szemébe nézni. A modora valóban kitűnő volt, és megőrizte azt a régimódi udvariasságot, amit ez a nemzedék már végképp elhagyott, mégsem tudtam leküzdeni az érzést, hogy udvariassága és szívélyessége valami rendíthetetlen megvetést takar. Kétségtelenül ez az érzés volt felelős népszerűtlenségéért, mert soha egyetlen ellenségétől sem hallottam ellene semmiféle konkrét vádat azon a tényen kívül, hogy a bátyja elmegyógyintézetben halt meg, és hogy Lord Beden valami titokzatos módon felelős volt ezértAmikor a szerencsétlen aztán Lordeseményért. Beden vásárolt egy 12 lóerős Napier gépkocsit, a falubeliek végképp úgy vélték, hogy a grófot megszállta az ördög. És ördögi merészsége valóban kitűnő játékszerre talált a szürke, dohogó gépben, amely porfelhőbe burkolózva, forgószélként söpört végig az utakon, és úgy ugrasztott minden, a közelben tartózkodó élőlényt a sövények mögé, ahogyan a gőzhajó veri a hullámokat a partnak. Gyakran hallottam az embereket arról http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

9/130

suttogni hogy varázslat tartotta életben a vadászmezőkön is ahol más nála különb ember is 5/20/2018


Az autó megvétele után kerültünk közelebbi kapcsolatba. Értettem valamicskét a motorokhoz, és ő kellő alázattal fogadta tanításomat, és azt is megengedte, hogy többször elkísérjem. Eleinte én vezettem a kocsit, és példamutatásul igyekeztem némi óvatosságot tanúsítani, de a harmadik lecke után már ő is tudott szinte ugyanannyit, mint én, és én átengedtem neki a kormányt, és nem minden rossz előérzet nélkül elfoglaltam a mellette lévő helyet. El kell ismernem, hogy pompásan vezetett. Csodálatos idegei voltak, és amikor egyujjnyi kitérés jobbra vagy balra a halált jelentette volna, az ő biztos szeme sohasem tévedett, és keze a kormányon olyan szilárd volt, mint a szikla. Ez növelte az önbizalmát, és bár az én idegeim a pattanásig feszültek, egy idő után bizonyos kellemes izgalmat találtam ezekben a kirándulásokban. Márpedig izgalom az volt, mondhatom! Lord Beden nem ismerte az óránként tizenkét mérföldes sebességet, a fékezést lefelé, a nagy ívű kanyarodást. Úgy hajtott, ahogy a kopókkal: egyenesen és gyorsan. Néha csak hat-hüvelyknyire voltunk, de soha többre, a bajtól, és gyakran megesett, hogy még egy fél hüvelyk, és mindketten kiröpülünk a kocsiból. Az éles kanyarokból majdnem mindig két keréken jöttünk ki. Kétségtelenül felvillanyozó élményt jelentett. Mégis valamihallottam nem egészen az ínyemre. Nem hiszem, hogy igazán féltem volna, de annyi történetet Lordvolt Beden őrült kalandjairól a vadászatokon, és úgy tetszett, mintha szándékosan bukni akarna a kocsival is. Aztán egyszerre csak többet nem hívott magával. Először azt hittem, megsértettem, de nem találtam semmiféle okot a sértődésre, és az irántam tanúsított viselkedése sem változott semmiképpen, többször is ebédeltem nála Beden Hallban, ahol éppoly udvariasan és idegesítően viselkedett, mint azelőtt. A dologra nem adott magyarázatot, s nekem nem volt szándékomban magyarázatot kérni. Figyelmesen hallgattam, amikor a kocsiról beszélt, és ő nem csinált titkot a kirándulásaiból. Azt azonban észrevettem, hogy idősebbnek és gondterheltebbnek látszik, és a szeme szinte természetellenesen fénylik. Kétszer-háromszor láttam is az úton, amikor végigjártam a csapdáimat, és úgy tetszett, hogy még dühödtebben és rettenthetetlenebbül vezet. Szinte örültem, hogy nem hív. Különös módon mindig ugyanazon az úton láttam, azon az úton, ami egyenesen Oxminsterbe, egy vagy húszmérföldnyire lévő városba vezetett. Azonban egy késő augusztusi estén, amikor befejeztem éppen magányos vacsorámat, a távolból meghallottam az úton az ismerős pöfögést és zörgést. Egy perc sem telt bele, és nyitott ablakomból megpillantottam a lámpák ragyogó fényét, meghallottam a fék csikorgását. Aztán csöngettek, és Lord Bedent jelentették. - Jó estét, Scott - mondta, miközben levette a szemüvegét. - Szép esténk van, nemde? Eljönne velem kocsikázni? Nagyon sápadt volt és tetőtől talpig poros. - Kocsikázni, Lord Beden? - feleltem elgondolkozva. - Nos, nem tudom, mit mondjak. Megkínálhatom kávéval és szivarral? Beleegyezően bólintott és leült. Öntöttem neki kávét, és ahogy az ajkához emelte a csészét, észrevettem, hogy remeg a keze. De a gyors autózás könnyen járhat ilyen eredménnyel. Aztán szivarral kínáltam, s magam is rágyújtottam. -- Kocsikázáshoz már egysem! kissé késő van, gyorsan. nemde? --mondtam kis szünet után.nappal, és az Csöppet sem, csöppet - válaszolta Olyan világos van, mint út üres. Jöjjön, jót fog tenni magának. Majd befejezzük a szivart a kocsiban. - Igen - mondtam elgondolkozva -, majd befejezi a léghuzat helyettünk. - Nézze, Scott - folytatta most már halkabban, áthajolt az asztal fölött, és egyenesen a szemembe nézett -, nagyon szeretném, ha eljönne. El kell jönnie, ha le akar kötelezni. Azt http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

10/130

akarom hogy lásson valamit amit én láttam Nem vagyok egészen biztos benne hogy 5/20/2018


Áthatóan néztem rá. A hangja hűvös és nyugodt volt, de a szeme kétségtelenül túlzottan csillogott. Mondhatni, rendkívül izgatott volt, mégis uralkodott az idegein. Kissé kelletlenül elnevettem magam. - Rendben van. Lord Beden - mondtam és fölálltam. - Megyek. De talán megbocsátja, ha megjegyzem, hogy ma este nem néz ki valami jól. Úgy vélem, túlzásba viszi a kocsikázást. Nyilván tudja, hogy ez jócskán összerázza a szervezetet. - Nem vagyok jól, Scott - mondta. - De maga nem tud meggyógyítani. Többet nem szóltam, és elhagytam a szobát, hogy fölvegyem a szemüvegemet és a felöltőmet. A falun körülbelül óránként tízmérföldes sebességgel hajtottunk át. Csodálatos éjszaka volt, a hold tisztán ragyogott az égen, de nyugaton súlyos, fekete felhőket láttam, és arra gondoltam, hogy talán még vihart kapunk. A levegő fülledt volt egész nap, és az arcunkba csapó kellemes, hűvös szellőt csupán a kocsi mozgása idézte elő. A templomhoz érve élesen jobbra fordultunk, rá az Oxminsterbe vezető útra. Az út tökéletesen egyenes fehér vonalat alkotott három mérföldön át, aztán kanyarodni és lejteni kezdett Oxbourne Hills felé, végülki eltűnt azoknak az erdőknek a sötétjében, melyek körülbelül ötmérföldnyire nyúltak Oxminster irányában. - Hová megyünk? - kérdeztem, miután biztonságosan elhelyezkedtem az ülésen. - Oxminsterbe - mondta kurtán. - Kérem, tartsa nyitva a szemét, és szóljon, ha lát valamit az úton. Beszéd közben a kart maga felé húzta, és a nagy gép akkorát ugrott, hogy bizony kiröpültem volna a helyemről, ha nem vagyok fölkészülve az ilyesmire. Sebesen gyorsultunk: a sövények és fák egyetlen villanással suhantak el mellettünk; a por fölkavarodott, és ezüstös felhőt alkotott a holdfényben; öt perc sem telt bele, hogy a domb lábához érkeztünk, és már húztunk is fölfelé a lejtőn, szinte ugyanazzal a szédítő sebességgel. Fölérve egyre sűrűbb lett a növényzet, végül már mindkét oldalról körülvettek a fák; aztán a hold is eltűnt, és csupán erős lámpáink fénye világította meg az előttünk lévő sötétséget. A kocsi remekül bírta a hegymászást, de az út rövidesen olyan meredek lett, hogy mégiscsak lelassult körülbelül óránként nyolcmérföldes sebességre. Amióta közölte, hogy hová megyünk. Lord Beden egyetlen szót sem szólt hozzám, csak az autó előtti tágas fénykört bámulta. Kezdtem nyomasztónak találni a csöndet és a sötétséget, és őszintén szólva kissé az is nyugtalanított, hogy nem voltam egészen biztos útitársam eszének épségében. Levettem a szemüveget, és mindkét oldalon megpróbáltam látni valamit a sötétben. A holdfény áthatolt a fák között, és különös árnyakat vetett az erdő belsejébe, de semmi más nem látszott, előttünk meg csak az út fehér vonala derengett, de az is beleveszett a sötétbe. Ekkor útitársam hirtelen fél kezével elengedte a kormányt, és megmarkolta a karomat. - Figyeljen, Scott! - kiáltotta. - Hallja? Feszülten füleltem, és eleinte semmi mást nem hallottam, mint a motor dohogását és a falevelek susogását, amint egy enyhe szellő végigsuhant az erdőn. Aztán észrevettem, hogy a dugattyú nem úgy szól, ahogy szokott. Szaggatottan és rendszertelenül szólt, hol halkan, hol hangosan, és úgy véltem, hogy jelentős mértékben föl is gyorsult. - Semmit semNem hallok. Lord Beden feleltem -, csak hogy a motor egy kicsit rendetlenkedik. kellett volna úgy- meghajtani hegymenetben. - Ha jobban figyel - mondta -, meg fogja érteni. Ez a zaj két dugattyú hangja, és az egyik egy kissé odébb van. - Nem látok fényt sehol - mondtam, és először előrepillantottam, majd a hátunk mögötti sötétbe. - Nyilván egy másik kocsi. De ebben nincs semmi rendkívüli. http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

11/130

Nem felelt de visszatette a kezét a kormányra és aggodalmasan nézett előre Kissé 5/20/2018


véletlenül valami kemény tárgyat éreztem a zsebében. Óvatosan megtapogattam: kétség nem fért hozzá - revolver volt. Már sajnáltam, hogy eljöttem. A kocsikázáshoz igazán nem föltétlenül szükséges a revolver. Már majdnem a domb tetején voltunk, de még mindig a fák árnyékában. Az út itt vagy egy mérföldön át a csúcson halad, mielőtt ereszkedni kezdene, és félúton egy másik út keresztezi derékszögben, mely lefelé meredeken vezet Little Stanway felé, a másik oldalon pedig az Oxbourne Hills csúcsa mentén Kelstonba és Ruthertonba, két kis faluba, melyek néhány mérföldnyire vannak, a mocsár szélén. Alig értünk a fennsíkra, amikor leesett néhány súlyos esőcsepp, és fölpillantva azt tapasztaltam, hogy a hold már nem látható a fakoronák fölött. A távolból mennydörgés hallatszott, és az előttünk elterülő táj egy pillanatra fölvillant, majd ismét sötétbe borult. Fölhajtottam a kabátom gallérját. A kocsi most majdnem teljes sebességgel haladt, de meglepetésemre még egynegyed mérföldet sem tettünk meg, amikor Lord Beden lelassította, majd teljesen megállította. Ezután feszülten figyelt valamire, de az erősödő szél és zuhogó eső szüntelen zajt ütött a fák közt, a mennydörgés is hangosabb és kitartóbb lett. Érzékeimet megfeszítve figyeltem, de az elemek dühöngésén kívül semmit sem hallottam. - Mi az? - kérdeztem türelmetlenül. - Itt fogunk állni? - Igen - felelte kurtán. - Vagyis maradunk, ha nincs ellene kifogása. Majd csak találunk valami menedéket. Elővettem egy szivart, és többszöri próbálkozás után sikerült rágyújtanom. Őszintén szólva reméltem, hogy nem megyünk tovább. Az előttünk lévő, háromnegyed mérföldnyi lejtő különösen veszélyes volt, és csöppet sem vágytam arra, hogy útitársam egy ilyen lejtőn vigyen le engem. Aztán néhány pillanatra elült a szél meg az esőkopogás, és én ismét meghallottam egy motor dob-dob-dobogását. Gépkocsi is lehetett, de engem inkább a gőzgép hangjára emlékeztetett. Ahogy ott figyeltünk, a hang egyre közelebb és közelebb jött, a bal oldalunkról hallatszott, még mindig egy kissé lentről. Aztán ismét teljes erővel föltámadt a vihar, és semmi mást nem hallottunk. Lord Beden maga felé húzta a kart, és lassan előregurultunk, míg már csak vagy háromyardnyira voltunk a keresztúttól, ahol ismét leállította az autót. A zaj most már sokkal hangosabb lett, és a szél meg az eső bömbölésén is áthallatszott. Kétségtelenül balról jött. Lenéztem a fák között, és úgy véltem, valami halvány, vörös fényt látok a domboldalban. Lord Beden is látta, és remegő ujjal mutatott rá. - Valami tűz az erdőben - mondtam könnyedén. Nem nagyon érdekelt, hogy mi az. - Ne bolondozzon! - felelte élesen. - Hát nem látja, hogy mozog? Igen, igaza volt. Kétségtelenül mozgott, és néhány pillanat múlva el is takarta a sűrű növényzet. Bár semmi különösképpen figyelemreméltót nem láttam rajta. Nyilvánvalóan balról jött fölfelé, és régimódi gőzgép lehetett, ami hazafelé tartott az aratásból. Most már biztos voltam benne, hogy útitársam őrült, és szerettem volna biztonságban otthon lenni. Félig-meddig már elszántam magam, hogy otthagyom a kocsit, és gyalog megyek, de a gróf kissé megfertőzött már a maga félelmével és izgatottságával, így hát nem volt kedvemre, hogy álljonzaj a rendelkezésemre közlekedési mint a lábam. A ne dohogó egyre közeledett,gyorsabb és amikor tisztábban eszköz, hallottuk, még inkább emlékeztetett gőzgépre. Aztán a fák között, vagy ötvenyardnyira megpillantottam a vörös fényt, ami a kazán tüzére emlékeztetett. Útitársam megfogta a kart, és feszülten nézte az útkereszteződést. Ekkor igen különös dolog történt. Bármi döcögött is fölfelé a dombon felénk, akár egy óriási csiga, hirtelen átvágott előttünk az úton, mint egy füst- és lángcsík, és a jobbunkon lévő http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

12/130

fák közt láttam a vörös fényt robogni Kelston felé több mint harmincmérföldes sebességgel 5/20/2018


minket az ároktól, és üldözőbe vettük azt a valamit. De a vörös fény legalább negyedmérföldnyire volt már, és nem láttam, miből jön. Egy villám fényénél azonban láttam az előttünk rohanó sötét tömeget, fekete füstfelhőbe burkolva. Mint valami nagy kocsi, kéménnyel a tetején, és a farából kiözönlő szikrák valóságos üstököscsóvaként követték. - Mi az ördög ez? - kérdeztem. - Majd meglátja, ha a közelébe érünk - sziszegte a foga közt a gróf. - Rövidesen gyorsabban megyünk majd. Nekem már úgy is elég gyorsan mentünk, és bár azóta sok kocsin utaztam, néha nagyobb sebességgel is, azt a robogást a kelstoni úton sohasem fogom elfelejteni. Az erős gép úgy reszketett alattunk, mintha szét akarna esni, az arcunkat verte az eső, a mennydörgés kis híján megsiketített, a villám előbb elvakított, majd annál zavaróbb sötétben hagyott, és mindennek a tetejébe, az előttünk lévő valamiből kiözönlő sűrű füst szinte kioltotta lámpáink fényét. Nehezen lehet rosszabb körülményeket elképzelni a kocsikázáshoz, és az már igazán ember a talpán, aki ilyen körülmények között is meg tud birkózni a kormánnyal. Én meg sem kíséreltem volna, még nappal sem. De Lord Bedent most sem hagyta el a szerencséje, és úgy mentünk, láthatatlan kéz vezet. - Találmint magaakiket mellett egy kis kart, Scott - mondta hosszú szünet után. - Húzza maga felé, míg nem kattan. A saját találmányom. Megtaláltam a fogantyút, és az utasítást követve azt láttam, hogy lámpáink ötven yarddal távolabbra vetettek fényt, a közvetlenül a kocsi előtt lévő terepet pedig sötétben hagyták. Sokat nyertünk. A fény éppen megvilágította a füstölgő szikracsóvát. - Végre! - motyogta útitársam. - Mindig félmérföldnyi előnye volt, és mindig kifogyott az olajam, mielőtt elkaphattam volna. De most nem menekül! - Mi ez. Lord Beden? - Örülök, hogy látja - felelte. - Ma éjszakáig azt hittem, hogy csupán az én agyam szüleménye. - Persze hogy látom - mondtam élesen. - Nem vagyok vak! De mi ez? Nem felelt, de a villámfény megvilágította az arcát, és én nem ismételtem meg a kérdésemet. Mérföldet mérföld után tettünk meg az elhagyatott vidéki úton, de egy hüvelyknyivel sem jutottunk közelebb az előttünk haladó valamihez. Fénycsíkként száguldottunk át Kelstonon. Szerencsére az ottaniak már mind ágyban voltak. Aztán kiértünk a nyílt mocsáron átvezető útra, ami innentől a húszmérföldnyire lévő tenger felé tart, és akkor eszembe jutott, hogy Kelstontől nyolcmérföldnyire meredek lejtő visz a Stour völgyébe, és aligha kerüljük el a pusztulást. Elhatároztam, hogy erőszakkal is átveszem a kormányt Lord Bedentől. És ekkor hirtelen ereszkedni kezdtünk lefelé egy hosszú és enyhe lejtőn, és pillanatról pillanatra nőtt a sebességünk, míg végül fénycsóvánk megvilágította az előttünk haladó gépet, és megláttam, hogy mit is üldözünk. Valamiféle autó volt, azt hiszem, de amilyent még sohasem láttam, és annyira sem hasonlított a modern masinákra, mint a húsz év előtti zötyögtető a mai „szabadonfutókra”. Vasból készült, és koromfeketére volt festve. A szerkezet elején egy öt láb átmérőjű lendítőkerék szédítő rudak és himbák sebesen előre-hátra. Aforgott kémény tíz lábsebességgel, magas volt, és éskülönböző ontotta a sűrű füstöt. A hátsómozogtak kis utastérben, amit szilárd acélkorlát keretezett, magas férfi állt, háttal nekünk. Majdnem vállig érő sötét haja lobogott a szélben. Mindkét keze egy-egy hatalmas karon pihent; az előtte lévő sötétbe meredt, bár akár be is csukhatta volna a szemét, hiszen a járművön nem voltak lámpák, ami fény volt, az a félig nyitott kazánból jött. http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

13/130

Akkor megdöbbenve láttam hogy a férfi elereszti a karokat és nyugodtan nekilát hogy 5/20/2018



14/130

5/20/2018


letér az útról, és a feje tetejére áll a fűben. De nem történt semmi. A kocsinak nyilván nem volt szüksége irányításra, és ugyanolyan simán és gyorsan folytatta az útját, mint addig. Megragadtam útitársam karját, és fölhívtam a figyelmét erre a kissé különös körülményre. Csak nevetett. - Nézze a füstöt! - mondta. - Az is igen különös. Fölpillantottam, és láttam a fejünk fölött hosszú felhőként elhúzódó füstöt, de nem láttam rajta semmi különöset, és ezt meg is mondtam. - Érzi a szagát is? - folytatta. Szimatolni kezdtem, és először vettem észre, hogy egyáltalán nem érezni füstszagot, bár az út korábbi szakaszán szinte megvakított minket a füst. Kezdtem kényelmetlenül érezni magamat. Kétségtelenül volt valami különös az előttünk haladó gépben, és arra a következtetésre jutottam, hogy talán elég lesz már az ilyenfajta sportból. - Azt hiszem, ideje visszafordulnunk. Lord Beden - mondtam könnyedén, és a kar felé nyúltam. - Megy ám a pokolba, Scott! - felelte nyugodtan. - Ha huzakodni kezd velem, ripityára törjük Negyvenmérföldes megyünk, és ha csak egy pillanatra is elvonjamagunkat. a figyelmemet, nem felelek a sebességgel következményekért. Átéreztem szavai igazságát, és kezemet kihívóan zsebre tettem. Nyilvánvaló volt, hogy nem avatkozhatom közbe, és ugyanilyen nyilvánvaló volt az is, hogy ha így haladunk tovább, ripityára törjük magunkat. Az volt az egyetlen reménységem, hogy gyorsan elérjük azt a tébolyult célt, amit Lord Beden a fejében forgat, bár addigra már kezdtem gyanítani, hogy aligha lehet más célja, mint az öngyilkosság. A Stour völgye már csak kétmérföldnyire volt. De lefelé a lejtőn egyre jobban behoztuk az előttünk haladó masinát, nem lehetett már harminclábnyira sem. Szikrák záporoztak az arcunkba, és a karomat a szemem elé tettem. Hamarosan azonban rájöttem, hogy ki tudja, miért, de a szikrák nem égetik a bőrömet, és így kellemesebb testhelyzetet vehettem föl, és megfigyelhettem a kocsi vezetőjét. Alakja kissé ismerősnek tetszett, és erősen próbáltam visszaemlékezni, hol is láttam ezt a széles vállat, ezeket a hosszú, vékony végtagokat. Szerettem volna látni a férfi arcát, mert teljesen biztos voltam benne, hogy fölismerném. De egyszer sem nézett hátra, és látszólag észre sem vette, hogy a közelében vagyunk. Közelebb kerültünk, aztán még közelebb, míg első kerekeink már tízlábnyira sem voltak az utastértől. A kazán tüze bíborra festette útitársam arcát, és az előttünk lévő férfialak úgy állt ott, mint az örök tüzet tápláló fekete démon. - Óvatosan, Lord Beden! - kiáltottam. - Belerohanunk. Győzelmes mosollyal fordult felém, és szemében őrült fény csillogott. - Tudja, mit teszek? - suttogta közvetlenül a fülembe. - Darabokra zúzom. Van még egy kis sebességtartalékunk, és ha a Stour-völgy lejtőjéhez érünk, darabokra zúzom az átkozott masinát. - Az ég szerelmére - kiáltottam -, fékezzen. Lord Beden! Megőrült? - és megragadtam a karját. Lerázta a kezemet, és én minden izmommal az ülésbe kapaszkodtam, és minden izmom a végsőkig feszült, mert míg szóltam, villámfény lobbant, és láttam, hogy az út egyre lejt és lejt és lejt, odalent pedig víz csillan aSzórakozottan fák között, a víz pedighogy nagyaz épület áll, a számtalan kisebb-nagyobb tornyocskával. arrapartján gondoltam, az épület Rockshire grófsági elmegyógyintézet. Sebességünk iszonyatosan növekedett, és a kocsi dülöngélni kezdett. Láttam, hogy útitársam maga felé húzza a kart, és két kézzel szorítja a kormányt. És akkor hirtelen eltűnt alólunk az út, elszakadtunk a talajtól, és úgy zuhantunk előre és lefelé, mint a szakadékba http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

15/130

hajított kő Bele kellett rohannunk az előttünk haladó kocsiba 5/20/2018


puffanással értünk földet egy hüvelyknyire a másik kocsi mögött, és ekkor csodálatos dolog történt. Lassan belehatoltunk az előttünk lévő korlátba és utastérbe, mígnem a férfi, aki ott állt, már szinte a lábunkat érintette, és ekkor végre megpillantottam az arcát - ezt a vad, sötét arcot, melynek szemében az őrület csillogott, és ami ugyanakkor Lord Beden arca volt, amilyennek azon a portrén láttam Beden Hallban, amit harminc évvel korábban festettek róla. Útitársam fölállt a helyéről, és birkózni kezdett a hasonmásával, de csak a levegőt markolta, mert sem a kocsi, sem utasa nem volt kézzel fogható. Kitartóan és némán mentünk át a kocsin, hüvelykről hüvelykre, lépésről lépésre; át a lángoló kazánon, át a vázon, át csavaron és rúdon és oszlopon, át a pörgő lendítőkeréken, a lüktető tengelyen és dugattyún, míg végül már semmi sem volt előttünk, csak a meredek fehér út, és hátrapillantva azt láttuk, hogy az egész sötét tömeg a hátsó kerekeink mögött rohan. Lord Beden még mindig állt, és a levegőt markolta. Kocsink vezető nélkül futott, és én a kormányhoz meg a karhoz kaptam, de túl későn. Valaminek nekiütköztünk az út mentén, és a kocsi a levegőbe emelkedett. Megcsapott a levegő, aztán iszonyú ütés és csattanás következett, és aztán - sötétség! Egy héttel később meg, hogyvalamennyi Lord Beden meghalt. Egy nagy vashulladékra esett az aútkórházban mentén, éstudtam testének szinte csontja összetört. Én adarab csodával határos módon menekültem meg, mert sűrű bozótba estem, és megúsztam egy törött karral és kificamodott kulcscsonttal, de nem tudtam magamhoz térni két hónapig. Semmit sem mondtam a történtekről, és a baleset nem kívánt különösebb magyarázatot. A gépkocsibalesetek meglehetősen gyakoriak voltak, különösen az olyan lejtőkön, amilyen a Stour-völgynél van. Amikor már járni tudtam, mégis fölkerestem a baleset színhelyét. Az egyik barátom, a grófsági elmegyógyintézet orvosa jött értem és vitt oda. A baleset félúton lefelé történt, egy romos pajta közelében. A terepet rekettye és haraszt borította, de itt-ott elszórtan rozsdás fémdarabok hevertek. Némelyik éles, barna és csúf volt, de a legtöbbjét benőtte a folyondár. Úgy tetszett, hogy hajdanán valami nagy gép darabjai lehettek. - Különös véletlen - mondta útitársam, amikor elhajtottunk. - Hogy érti? - Már mondtam - folytatta -, hogy harminc évvel ezelőtt ezt a vén pajtát a boldogult gróf bátyja használta. Gépészzseni volt, és azt beszélik, abba őrült bele, hogy valami találmányt akart gyakorlati formában megvalósítani. Megengedték, hogy a pajtát megtartsa műhelynek, és két őr felügyelete mellett a találmányán dolgozott haláláig. Úgy vélték, talán visszanyeri ép eszét, ha sikerül elérnie a célját. De titokzatos módon a terveit háromszor is ellopták tőle, és a harmadik eset után szegény fiú elkeseredett, és végzett magával. Az egyik kollégám azt suttogta, hogy a boldogult grófnak tudomása volt ezekről a lopásokról, de ez bizonyára csupán pletyka. Mindazok a törmelékek, amiket látott, hajdanán egy gép részei voltak. Ég tudja, mi volt az a gép. Ezzel kapcsolatban nem mertem ötleteket adni, bár azt hiszem, nem esett volna nehezemre. GÁLVÖLGYI JUDIT FORDÍTÁSA (1901.)


16/130

5/20/2018


Jonkin professzor emberevő növénye HOWARD R. GARIS

Miután Jephta Jonkin professzornak sikerült gondos oltás és gondozás révén kinemesítenie azt a fát, amely a különböző évszakokban egymaga sorra termett almát, narancsot, ananászt, fügét, kókuszt és őszibarackot, az ember azt várta volna, hogy megpihen tudományos munkálkodása után. De Jonkin az a fajta embergazdagítsa volt. Lankadatlanul törekedett rá,professzor hogy újabbnem teremtményekkel a növényvilágot. Ennélfogva Bradley Adams egy cseppet sem lepődött meg, amikor egy délután betoppanva barátjához, a professzorhoz, a tudóst a nagy üvegházban találta, amint éppen valamiben buzgólkodott. - Most meg miben mesterkedik? - kérdezte Adams. - Egy rózsabokrot akar rávenni, hogy ibolyát virágozzék, vagy a futószőlőt arra, hogy dinnyét teremjen? - Egyiket sem - felelte Jonkin professzor kissé hűvösen, mert neheztelt a tréfás hangnemért. - Nem mintha bármelyik olyan nehéz volna. De ide nézzen! Egy kis növényre mutatott, amelynek fényes zöld leveleit piros pöttyök tarkították. Jókora cserépben állt. Három virága volt, amelyeknek mérete és formája is a hajnalkáéra emlékeztetett, eltekintve a tetejüktől, ahol valamiféle fedél volt, hasonló ahhoz, amelyet az indiai répán lehet megfigyelni. - Nézzen csak bele valamelyikbe! - folytatta a professzor, és Adams kíváncsian, hogy vajon mit következik, engedelmeskedett. Keskeny csövet látott, amelyet finom, szőrhöz hasonló szálacskák béleltek. A szálak mintha mozogtak volna.egy A cső vagy üreg lenyúlt egészen fenekébe. A legmélyén kevés átlátszó folyadék állt. a virág hajnalka formájú részének a - Különös egy virág. Mi ez? - kérdezte Adams. - Ez - mondta a professzor némi büszkeséggel a hangjában - nem más, mint a Sarracenia nepenthis egy példánya! - És az mi? Napraforgó franciául vagy szagos bükköny latinul? - kérdezte Adams tiszteletlenül. - Kancsóka latinul - felelte a professzor, és kihúzta magát teljes százhatvan centiméteres magasságában. - A dél-amerikai flóra egyik legérdekesebb példánya. - Igencsak illik rá a név - jegyezte meg Adams. - Látom, víz van a fenekén. Gondolom, ez nem az, amelyik túl sokat járt a kútra. - A Sarracenia nepenthis egészen csodálatos növény - folytatta a professzor azon a hangon, amelyen előadásokat szokott tartani, ügyet sem vetve Adams nyegle megjegyzéseire. - A Darwin által húsevő növényeknek nevezett családhoz tartozik, és ugyanennek a fajnak más változata a Dionaea muscipula vagy Vénusz légycsapója, a Darlingtonia, a Pinguicula és http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

17/130

Ald

d

i

ól

5/20/2018


- Érdekes is! - mondta Jonkin professzor. - Rovarokat eszik. - Rovarokat eszik? - Bizony. Nézze csak! A professzor kinyitotta a polcon álló kis drótketrecet, és kivett belőle néhány legyet. Aztán elengedte őket a különös növény közelében. A rovarok néhány másodpercig a hirtelen szabadságtól megszédülve, zümmögve száguldoztak. Aztán lassan körözni kezdtek a furcsa virágok közelében. Egyre közelebb és közelebb repültek a virágkelyhekhez, oda vonzotta őket valami finom illat meg a szirmok szélén csillogó édes szirup, melyet a természet pontosan azzal a céllal helyezett oda, hogy becsalja a szerencsétlen rovarokat a kelepcébe. A legyek letelepedtek, mindhárom virág szirmaira jutott egy-kettő. És ekkor furcsa dolog történt. A szirmok közötti csőből hirtelen kinyúltak a vékony szálacskák, és körülfonták a rovarokat, amelyek szemlátomást szinte megrészegültek az édes anyagtól, melyet nyalogattak. A szálak összehúzódása egy szempillantás cső nyílásához húzta őket, majd lehullottak a piciny tavacskába odalenn, ahol rövidalatta tusa után megfulladtak. Abban, hogy visszamásszanak, megakadályozták őket a hegyükkel lefelé álló tüskék, mint a drótok egynémely patkányfogóban. Közben a virág fedele lezárult. - Nahát… szabályos légyfogó, igaz? - bökte ki a szerfelett meghökkent Adams. - Az bizony. Az elfogott rovarok adják a táplálékát. Lenyeli, majd megemészti őket, s ha újra megéhezik, újabbakat fog. - Hogyan jutott ehhez a hátborzongató szerzethez? - kérdezte Adams, és távolabb lépett a növénytől, mintha attól félne, hogy az megkóstolja. - Egy barátom küldte Brazíliából. - De remélem, nem tartja meg… - Már hogyne tartanám! - válaszolta Jonkin professzor. - Talán arra is ráneveli, hogy az asztalhoz üljön, és úgy egyen, mint az ember? - vetette föl Adams. Nevetése bosszantotta a professzort. - Nem kellene sokat nevelnem rajta ahhoz, hogy legalább udvarias legyen! - förmedt rá Adamsra a kancsóka büszke tulajdonosa. Adams, látván, hogy tréfáinak nincs sikere, érdeklődést színlelt, s meghallgatott egy hosszú értekezést a botanikáról általában s a ragadozó növényekről különösen. Sokkal szívesebben megevett volna néhányat akár a professzor kinemesítette fura hibrid növények közül is. Amikor egy pillanatra szóhoz jutott, egy megbeszélt találkozóra hivatkozott és távozott. Néhány hónap múlva találkozott újra a professzorral. A botanikus időközben serényen dolgozott üvegházában, s a kertész, akit a durva munka elvégzésére vett fel, észrevette, hogy gazdája sok időt tölt az üvegháznak abban a részében, ahol a kancsóka virult. Mert bizony Jonkin professzor annyira belefeledkezett legújabb szerzeményébe, hogy szinte nem isnövessze, gondolt másra. Egy időre felhagyott tervével, hogy az epret őszibarack nagyságúra sőt azzal a dédelgetett elképzelésével is, hogy mag nélküli almát termesszen. A kertész eleinte nem értette, mi lehet abban a dél-amerikai növényben, amit annyira babusgatni kell. Egy szép napon úgy határozott, hogy kideríti, és elindult az üvegháznak abba a részébe, ahol a kancsóka volt. De Jonkin professzor megállította, még mielőtt beléphetett volna, és http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

18/130

szigorúan megtiltotta hogy még egyszer odamenjen 5/20/2018


„Nocsak, hát az a növény ugyan jól megnőtt! És kíváncsi vagyok, mit csinálhatott a professzor úr ott mellette. Úgy festett, mintha etette volna!” Ahogy teltek a napok, Jonkin professzor viselkedése egyre furcsábbá vált. Jóformán elő sem jött a melegház déli szárnyából, csak éjjel, amikor lefeküdni ment. Agglegény volt, nem terhelték családi kötelezettségek, így minden idejét a növényei között tölthette. Mindeddig azonban meg szokta volt osztani figyelmét a flóra birodalmában végzett számos kísérlete között. Most viszont mindig azzal a titokzatos kancsókával volt elfoglalva. Még ott is étkezett. - Kosztosokat fogadtak? - kérdezte a hentes kifutófiúja a kertésztől, amikor visszaindult a boltba, karján az üres kosárral. - Nem. Miért? - A professzor olyan sok húst rendel újabban. Azt hittem, többen lettek. - Nem, csak mi ketten vagyunk. Mr. Adams szokott eljönni hébe-hóba vacsorára, de mostanában ő sem jött. - Akkor magának meg a professzornak ugyancsak jó étvágya van! - Abból, Ezt meghogy miből gondolja? mennyi marhapecsenyét megesznek. - Marhapecsenyét? Ugyan, öregem, a professzor úr meg ón is vegetáriánusok vagyunk! - Az micsoda? - Egyikünk sem eszik egy falat húst sem. Nem tartjuk egészségesnek. - Akkor mit csinálnak azzal a három nagy szelet bélszínnel, amit minden áldott nap leadok a professzornak az üvegházba? - Bélszínnel? - kérdezett vissza elképedve a kertész. - A kutyának adják? - Nincs kutyánk. De a hentes legénye nem kérdezősködött tovább, mert meglátta egy cimboráját, és utána sietett. „Három nagy szelet bélszín naponta! - tűnődött magában a kertész fejcsóválva. - Nagyon remélem, hogy a professzor úr nem pártolt el a vegetarianizmustól. Bár igen gyanúsan fest a dolog. És ráadásul sutyiban csinálja, mert a házban senki sem sütött vagy főzött húst, abban biztos vagyok…” És a kertész, akit lelke mélyéig megrázott ez a rejtély, elment a dolgára, szomorúbban csóválva a fejét, mint bármikor. Arra az elhatározásra jutott, hogy mégis megnézi magának azt a helyet, amelyet a professzor olyan féltékenyen őrzött. Amikor biztos volt benne, hogy gazdája a melegház másik részében van, megpróbált benyitni, de az ajtó zárva volt, s a kertész egyik kulcsa sem nyitotta. Egy hónappal azután, hogy a kertész hírét vette a bélszínszeleteknek, Adamsnek ismét arra akadt dolga, és benézett. - A professzor úr odabenn van a Sarracenia nepenthisnél - válaszolta a kertész a látogató kérdésére. - De nem hiszem, hogy beengedi magát. -- Miért ne engedne? Mert igencsak titkolózó lett újabban, ha arról a kancsókáról van szó. - Ó, szerintem engem beenged! - mondta magabiztosan Adams, és bekopogott az ajtón, amely elválasztotta a melegház elzárt részét a többitől. - Ki az? - szólt ki a professzor. - Adams. http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

19/130

Vagy úgy hangzott már békülékenyebben Épp arra gondoltam bárcsak 5/20/2018


A melegháznak abban a részében egyetlen növény volt, a Sarracenia nepenthis egy példánya. Az azonban olyan gigászi méretet öltött, hogy Adams először azt hitte, álmodik. - Mi a véleménye erről a tudományos vívmányról? - kérdezte a professzor büszkén. - Azt akarja mondani, hogy ez itt az a kis légyfogó növény, amelyet a barátja küldött Brazíliából? - Egy és ugyanaz. - De… de… - De hogy nőtt meg ekkorára, ezt akarja kérdezni, igaz? - Igen. Hogy csinálta? - Diétára fogtam a virágot. - Úgy érti… ? - Úgy értem, hogy etettem. Hallgasson ide! Úgy okoskodtam, hogy ha a növény egy kicsiny virága szépen fejlődik néhány rovaron, akkor ha több táplálékot adok neki, nagyobb növény alakulhat ki. Így alakítottam ki a programot. Először levágtam minden virágot, csak egyet hagytam meg, hogy a növény minden erejével azt az egyet táplálja. Aztán elkészítettem az étlapot. etetni vagdalt Rákapott, mint egy kutyakölyök. Szinte mintha mégElkezdtem többért kunyerált volna.marhahússal. A vagdalt húsról áttértem a kisebb kockákra. Jól láttam, hogy a virág megnagyobbodott. Aztán áttértem az ürübordára, majd egy hét ürüborda után, miközben a növény egyre hatalmasabb lett, fölemeltem az adagját napi egy szelet bélszínre. És most… A professzor elhallgatott, és szemügyre vette botanikai remekművét. - És most? - kérdezte Adams. - Most - folytatta a professzor büszkén - a kancsókám három dupla bélszínt fogyaszt el naponta: egyet reggelire, egyet ebédre, egyet vacsorára. És íme, az eredmény! Adams rámeredt az óriási növényre. Eredeti, liliomhoz hasonló méretéről akkorára növekedett, hogy vége majdnem elérte az üvegház tetejét, több mint nyolc méter magasan. Körülbelül négy méter magasságban ágazott el egy hatalmas virág, több mint két méter hosszú és majdnem méternyi átmérőjű a végén, a harang alakú szájnál, amely - eltekintve a fedéltől vagy takarótól - tulajdonképpen hasonlított egy irdatlan méretű hajnalka nyílására. A virág súlyos volt, s a növény szára nem bírta volna megtartani. Ezért rudakból és deszkákból hevenyészett állványzat magasodott mellette, amely függőlegesen tartotta a virágot. Hogy jobban megnézhesse és hogy etethesse, a professzor odatett egy létrát is, amelyen felmehetett egy kis padozatra, a virág harang formájú szája elé. - Itt az ideje, hogy a virágocskám enni kapjon - jelentette be olyan hangon, mintha egy kedves lováról beszélne. - Feljön, megnézi, hogy eszik? - Köszönöm, inkább nem - válaszolta Adams. - Túl bizarr. A professzor megfogta az egyik dupla bélszínt a háromból, amelyet a hentesfiú hozott aznap. A hússal a kezében felmászott a létrán, és kisvártatva ott állt a virág előtt. Adams kíváncsian nézte. A professzor előrehajolt, hogy bedobja a húst a virág tátott szájába. Hirtelen Adams azt látta, hogy megtántorodik, karjával vadul kaszál a levegőben, aztán, mintha valami leküzdhetetlen erő vonzaná, előreesett, és egyensúlyát vesztve, belebukott a kancsóka torkába! Megremegett nemcsak a virág, hanem az egész növény is, ahogy a professzor beleesett. Fejjel előre bukott a csőbe, a különös növény táplálkozószervébe, s lába egy pillanatig még kilógott, vadul rúgkapálva. Aztán teljesen eltűnt. http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

20/130

Adams nem tudta nevessen e vagy megijedjen 5/20/2018


Furcsa, édes, kissé émelyítő illatot érzett, amely mintha úrrá lett volna érzékszervein, mintha álomba ringatta volna. Küzdött az érzés ellen. Aztán lenézett, és látta, hogy a csövet kitöltő óriási szőrök vagy szálak hevesen mozognak! Épp csak ki tudta venni a professzor lábát, vagy egy méternyire a virág pereme alatt. Rugdalózott, de pillanatról pillanatra gyengébben. A szálak szemlátomást körbefonták a professzor lábát, halálos ölelésbe szorítva. Aztán a virág fedele hirtelen bezárult. A professzor fogoly volt odabenn. A növény emberevő lett, s fölfalta teremtőjét! Egy pillanatig a félelem szinte elvette Adams eszét. Nem tudta, mitévő legyen. Aztán barátjának borzasztó helyzete észre térítette. - Professzor úr! - kiáltotta. - Él még? Hall engem? - Igen - jött a halk, fojtott válasz. - Hát engem aztán elkapott ez a dög! Vad viaskodás következett, amelybe belerázkódott az egész növény. - Ne féljen, kihozom! Hol egy fejsze? Miszlikbe aprítom ezt az átkozott növényt! kiáltotta Adams. - Ne! Ne! - hallatszott szinte könyörgően a növényi börtön mélyéről. Mit ne? - Ne bántsa a virágocskámat! - A virágocskáját! - fújtatott mérgesen Adams. - Szép kis virágocskája van! Elevenen fölfalná magát! De nem nézhetem tétlenül, ha meg akarom menteni. Hol a fejsze? - Ne! Ne! - könyörgött a professzor, kinek hangja egyre fojtottabb lett. - Kloroformmal! - Mivel? - Kloroformmal! Ott van a szekrényben. Adams ekkor értette meg, mire gondol a professzor: elkábítani a növényt, hogy a foglyát kiszabadíthassák úgy, hogy ne essék baja a virágnak. Leevickélt a létrán, odarohant a szekrényhez, ahol a professzor gyógyszereit, vegyszereit tárolta, s amelyet korábbi látogatásairól már ismert, és felkapott egy nagy üveg kloroformot. Megragadott egy törülközőt is, és felrohant a létrán. A professzornak nyoma sem látszott. A növény tetőtől talpig elnyelte, ám a virág mozgásából, rezgéséből Adams tudta, hogy barátja még életben van. Némi kételyei voltak a finomabbik módszer sikerét illetően, és szíve szerint inkább egy fejszével felhasította volna a virág oldalát, hogy kiszabadítsa a foglyot. De úgy döntött, hogy megfogadja a professzor tanácsát. Jól átitatta a törülközőt kloroformmal, és tulajdon orrától távol tartva, odaszorította a nedves törülközőt a virág tetejére, ahol a fedele a szirom szélével érintkezett. Egy helyen egy kis nyílás volt, s Adams beöntött oda is egy kevés kloroformot. Félt, nehogy a bódító gőzök elkábítsák a professzort is, de tudta, hogy ha úgy volna is, a hatás gyorsan elmúlik. Néhány percig aggódva várakozott. Sikerül-e a terv? Sikerül-e legyűrni a növényt, mielőtt megöli magában a professzort? Adamsot emésztette a szorongás. Újra és újra átitatta a törülközőt az erős altatóval. Aztán megkönnyebbülten látta, hogy a kancsóka fedele megmoccan. Lassan felemelkedett, és ernyedten oldalt billent, jókora nyílást hagyva. Az erős szálak, amelyek Adamsot polip karjaira emlékeztették, már abbahagyták ijesztő mozgásukat, és elengedték a professzor karját-lábát, testét. A lefelé álló tüskék, melyek a zsákmányt fogták, most ellazultak. Adams lehajolt. Lenyúlt, megragadta a professzor lábát, és mivel erős férfi volt, barátja http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

21/130

pedig kicsi és könnyű kirántotta a virág torkából A professzor kissé elkábult a 5/20/2018



22/130

5/20/2018


- Hát ez rosszabbul is végződhetett volna - jegyezte meg Adams, miközben lesegítette a professzort a létrán. - Meghiszem azt! - ismerte be a botanikus. - Ha maga nincs kéznél, nem tudom, mi történt volna! Gondolom, elevenen megevett volna. - Hacsak ki nem vágja magát a virág oldalán át a zsebkésével - mondta Adams. - Micsoda?! Hogy megöljem a virágot, amelyet annyi gonddal neveltem föl? - fakadt ki a professzor. - Hogy tönkretegyem a világ legnagyobb Sarracenia nepenthisét? Azt már nem! Azt hiszem, inkább hagytam volna, hogy megegyen. - Szerintem inkább emberevő növénynek kellene hívnia, mint kancsókának - ajánlotta Adams. - Ugyan, ugyan - felelte szórakozottan a professzor, miközben a távolból a növényt fürkészte, nem esett-e valami baja. - De büntetésből nem kap sem vacsorát, sem reggelit. Majd legközelebb nem rosszalkodik! - tette hozzá, mintha a növény gyermek volna. - És ajánlom, hogy ezután, ha eteti - mondta Adams -, vasvillával adja oda a bélszínt. Akkor nem lesz olyan veszélyes. el. - Látja, ez jó ötlet - mondta a professzor lelkesen. - Meg is fogadom! És azóta eszerint jár BÉKÉS ANDRÁS FORDÍTÁSA (1905.)


23/130

5/20/2018


A pörgettyűs kalap ELLIS PARKER BUTLER

A pörgettyűs kalap ötlete nem úgy pattant ki a fejemből, ahogyan a feltalálók nagy ötletei szoktak; és meg kell vallanom, hogy talán soha eszembe se jut a pörgettyűs kalap, ha nem áll fönn egy fölöttébb kellemetlen körülmény, jóllehet hosszú éveken át töprengtem a cilinder belsejében lévő kihasználatlan tér valamiféle hasznosításán. Mint gyakorló kalapos és szakmám szerelmese, mindig is komoly gazdasági veszteségnek tekintettem a nagy üres helyet a cilinderek, avagy más néven magas kalapok, esetleg „kürtőkalapok” felső részében. Ha cipőt húzunk, az tele van lábbal, és ha kesztyűt húzunk, az tele van kézzel; de a cilinder soha sincs és sohasem lesz tele fejjel mindaddig, míg a fejek nem öltenek a tetejükön teljesen lapos cilinder formát. De erre egyetlen épeszű ember sem számíthat. Ezért szabadidőm nagy részét azzal töltöttem, hogy olyan módszereket dolgozzak ki, melyekkel a cilinderekben a fej fölött maradó üres hely hasznosítható lenne, és találmányaim az üres teret éppen kitöltő kis irattartótól a szétnyitható fogasig terjedtek, mely harmonikaszerűen összecsukva töltötte ki a cilinder tetejét, amikor viselték, ám ha a cilindert levették, ki lehetett nyitnilennie, és ráakasztani a kalapot és a kabátot. a találmánynak igen népszerűnek illett volna de meg kell mondanom, hogy a Ennek közönség hűvösen fogadta. Emberbaráti tevékenységemtől azonban egy időre elvonták figyelmemet azok a nyugtalanító tünetek, melyeket Anne lányomon tapasztaltam, és gondos megfontolás után feleségemmel arra a megállapításra jutottunk, hogy Anne nyilván szerelmes, és bizonyára boldogtalanul szerelmes. Mással nem magyarázhattuk egyébként nyugodt természetű leányunk különös izgulékonyságát. Mint gyakorló kalapos, időm nagy részét a kalapoknak szenteltem, hitvesem pedig, mint jó feleséghez illik, szinte kizárólag nekem szentelte az életét, míg Anne rendszerint olyan nyugodt és zárkózott volt, hogy egyáltalán nem vonta el a figyelmemet a kalapokról. Ám amikor egy ilyen lány sírni és sóhajtozni kezd, és általában ideges tüneteket mutat, minden apának oda kell figyelnie, még ha megszállottja is a kalaposmesterségnek. A jó kalapos egyik legfontosabb tulajdonsága a nyugalom. Egy közönséges kalaposnak talán nincs szüksége nyugalomra. Megvásárolhatja a kalapokat nagyban, mint más a lisztet, és aztán a hirdetésekre bízhatja az eladásukat; de én nem ilyen vagyok. Én művésze vagyok a szakmának, és a nagy művészet nyugalmat és békességet igényel, hogy elérhesse a legmagasabb fejlettségi fokot. Amikor én vásárolok kalapokat, nem tucatokban és dollárokban gondolkodom. Valóban nem: én orrokban és fülekben gondolkodom. Ahhoz, hogy a gyártótól olyan kalapot vegyek, ami a boltomba először belépő vevő kiálló orrát és nagy fülét normálissá és széppé varázsolja, nyugalom szükségeltetik. De egyetlen kalapos lelkében sem honolhat nyugalom, amikor a lánya szerelmes és boldogtalan. Én megkövetelem, hogy körülöttem mindenki boldog legyen, szükségem van rá. Ezt meg is mondtam a feleségemnek, méghozzá hangsúlyosan, és közöltem vele, hogy Anne-t azonnal boldoggá kell tenni. http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

24/130

5/20/2018


Nem azért voltam megdöbbenve, mert Walsingham Gribbs még sohasem vásárolt nálam kalapot. Az emberiség általános gyarlóságai közé tartoznak a rossz kalapok, és egy férfi száz kalapost is kipróbál, míg végül eljön hozzám. A baj ennél súlyosabb volt. Attól tántorodtam meg, hogy Walsingham tántorgó volt. hogy (Ez tréfa, de nekem azéppen a véleményem, egy kalaposnak annyira joga van tréfálni, mint bárki másnak.) A tény, hogy a lányom úgy szeretett bele Walsingham Gribbsbe, hogy egyetlenegyszer sem találkoztak, teljes mértékben a lányom becsületére szolgál. Először egy tengeri utazáson látta meg a fiút (mert Anne oda utazik, ahová csak a kedve tartja, hiszen kalaposüzletem lehetővé teszi számára az ilyesfajta kedvteléseket), és nem lepte meg különösebben, hogy imbolyog és tántorog a hajón, mert viharos útjuk volt, és mindenki imbolygott és tántorgott, beleértve a kapitányt is. De amikor New Yorkba visszatérve megpillantotta Walsingham Gribbst a Fifth Avenue szilárd kövezetén, a lányomat súlyos csalódás érte. Walsingham Gribbs imbolygott és tántorgott a szilárd talajon is. Örömmel állítom, hogy a lányom rögtön belátta, hogy teljességgel lehetetlen a házasság egy első osztályú kalapos és egy állandó tántorgó között. Csakhogy ettől a tudattól szomorú és ideges lett, és ily módon otthonomban olyan hangulatot teremtett, ami teljes ellentétben áll az első osztályú kalapossággal, és a képességeimre gyakorolt kedvezőtlen hatása már-már azzal fenyegetett, hogy közönséges kalapkereskedővé fejlődöm vissza. A további tájékozódás még komiszabb képet festett, mert csöndes érdeklődésemre megtudtam, hogy Walsingham Gribbs az apja halála óta tántorog. A huszadik születésnapja óta egyfolytában imbolyog és tántorog. Az ilyen emberen valóban nem lehet segíteni. És ami még vagy szomorúbb, semmiféle találtatott arra nézve, hogyakik Walsingham Gribbs piás kocsmás lett volna,bizonyíték vagyis az nem olyanok közé tartozott volna, szesztestvéreik társaságában tesznek szert a tántorgásra és imbolygásra. Rövidebben szólva, Walsingham Gribbst soha senki nem látta társaságban inni; ezért kénytelen voltam arra a megállapításra jutni, hogy ahhoz a szörnyű fajtához tartozik, aki egyedül iszik - „Egyedül, de töretlen hévvel”, ahogyan a nagy költő, Walter Scott találóan http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

25/130

megjegyezte egyik bájos költeményében 5/20/2018


esetleg nem örült volna annak, hogy egy ismeretlen ember tudakozódik az életéről. A feleségem vigasztalni próbálta Anne-t, de Anne szomorúan válaszolta, hogy sohasem tudna feleségül menni egy olyan emberhez, aki éjjel-nappal tántorog. Így aztán napról napra szomorúbb lett, én pedig úgy fölizgattam magamat, hogy eladtam egy keskeny karimájú keménykalapot egy olyan embernek, akinek nagy, elálló füle volt. Ez nem mehetett így tovább. Egy első osztályú kalapos ezt nem engedhette meg magának, és én bánatosan álldogáltam a boltom ajtajában, amikor arra tántorgott Walsingham Gribbs. Bár már sokszor láttam, most vettem észre először, amit már régen észre kellett volna vennem - hogy állandóan cilindert viselt. Megállapítottam, hogy a cilinderének rettenetes a fazonja, és ugyancsak ráférne a vasalás, és ekkor ismét eszembe jutott a cilinderek belsejében lévő üres hely problémája, de képtelen voltam koncentrálni. Akárhányszor csak a cilinderre gondoltam, mindig Walsingham Gribbst láttam bennük imbolyogni és tántorogni az utcán, és fokozatosan az a gondolatom támadt, hogy milyen pompás lenne a Walsingham cilinderében lévő űrt arra használni, hogy a fiú többé ne imbolyogjon és tántorogjon, és ekkor jutott eszembe a pörgettyűs kalap gondolata. Bevallom, először Mindent elvetettemfélretettem, az ötletet mint kivihetetlent, de aújra és újra visszatért, egészen föllelkesített. és dolgozni kezdtem pörgettyűs kalapon. végül A pörgettyű, mint mindenki tudja, pontosan olyan korong, mint a cilinder teteje, így a találmányomat talán cilindernek is nevezhetnénk, csakhogy minden magas, hengeres alakú kalapot cilindernek neveznek, ezért kell találmányomat pörgettyűs kalapnak neveznem. A pörgettyű nem közönséges korong. Olyan, mint egy nehéz lendítőkerék, ami egy tengelyen forog; és ha megpörgetik, a forgás sebessége függőleges helyzetben tartja a tengelyt. A csatornán közlekedő gőzhajókon ilyen hatalmas pörgettyűket használnak, másként a hajók imbolyognának és tántorognának. Most kezdték használni a pörgettyűt az egysínű vasútnál, mert amíg a pörgettyű forog, az egysínű nem tud tántorogni és imbolyogni. Ha megfelelő pörgettyűt erősítenénk egy kötőtű végére, és teljes sebességgel megpörgetnénk, a kötőtű állva maradna a hegyén. Éppen ezért, ha egy cilinder tetejébe pörgettyűt erősítenénk, és a cilindert ráerősítenénk egy ember fejére, és elindítanánk a pörgettyűt, akkor az az ember mindenképpen függőleges helyzetben maradna. Nem tudna tántorogni. Nem tudna imbolyogni. Nyílegyenesen menne. Amikor elkészítettem ezt a pörgettyűs kalapot, megmutattam a feleségemnek, és röviden elmagyaráztam, hogy micsoda és milyen szándékaim vannak vele. Az apró, de rendkívül erős motor és a pörgettyű bent rejtőztek a kalapban, és megmagyaráztam a feleségemnek, hogy elég, ha Walsingham Gribbs biztosan fölerősíti a fejére a kalapot, és soha többé nem fog tántorogni. Feleségem eleinte kételkedett, de magyarázatom alatt egyre lelkesebb lett. Csupán a kalap fölerősítésének módja nem tetszett neki, mivel - minthogy elengedhetetlenül szükséges volt, hogy a kalap szilárdan rajta legyen a fejen - fülpántokat varrtam a kalapra, és ezeket szorosan megkötöttem az állam alatt. A feleségem attól tartott, hogy időbe fog telni, míg meg lehet győzni a közönséget, hogy viseljenek fülpántos cilindert, továbbá azt is közölte, hogy a fülpántos cilindert viselő emberről mindenki tudni fogja, hogy tántorgó. Más módszert kívánt a kalap rögzítésére. - Vákuumszívás mondtam, gyorsan kapcsolok. No igen, errevárhatjuk szükség isel van szakmámban. - De - -tettem hozzámert - honnan vegyük a vákuumot? Nem egy a embertől, hogy magával cipeljen egy vákuumos tartályt vagy valami hasonlót, KÜlönösen nem egy olyan embertől, akinek pörgettyűs kalapra van szüksége. - Drágám - mondta a feleségem rövid gondolkodás után, miközben mindketten a pörgettyűs kalapot tanulmányoztuk -, megvan! Csinálja maga a kalap a vákuumot. Ha http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

26/130

légmentes alumíniummal szegélyeznéd és gumiszalaggal meg egy kis szeleppel látnád el 5/20/2018


- Hát persze! - kiáltottam. - Meg tudnám csinálni, hogy amikor a kalapot fölteszik a fejre, elinduljon a pörgettyű, és a pörgettyű csinálja a vákuumot. A tántorgónak csupán annyi a dolga, hogy föltegye a kalapot, a többit elvégzi maga a kalap. Fönn marad a fején, és megtartja a törzstengelyén. (Természetesen kalaposüzletemben nem használnék olyan hajózási kifejezéseket, mint „törzstengely”, de otthon megengedhetek magamnak ilyesfajta szabadosságot.) Azonnal dolgozni kezdtem a feleségem javasolta tökéletes pörgettyűs kalapon, és néhány nap múlva elmondhattam, hogy sikerült. Úgy értem, ránézésre a kalap sikerültnek volt mondható, és már csak a gyakorlati próba volt hátra. Mivel a kalapot leginkább Walsingham Gribbs számára találtam föl, azt javasoltam a feleségemnek, hogy Walsingham - már olyan gyakran beszéltünk róla, hogy csak egyszerűen Walsingham néven emlegettük - legyen az az ember, aki kipróbálja. De a feleségem sokkal járatosabb a társasági élet dolgaiban, és azt mondta, hogy ilyesmit nem illik tenni. Elsősorban egyikünk sem ismerte Walsinghamet; másodsorban sértő lenne ilyesmit javasolni neki, és ez árthatna Anne esélyeinek. Ekkor biztosítottam a feleségemet arról, hogy nem fogom megengedni holmi jöttment részegnek, hogyforog kipróbálja ésígy feltehetőleg tönkretegye az egyetlen pörgettyűs kalapomat. Túl sok kockán, aztán hosszas viták után feleségemmel végül is a legésszerűbb megoldás mellett döntöttünk - én magam próbálom ki a pörgettyűs kalapot. Itt el kell mondanom, hogy nem vagyok valami nagyivó. Nem elvből ugyan, de gyakorlatilag vízivó vagyok. Úgy tartom, hogy így kívánja a kalaposüzlet érdeke. Az az igazság, hogy mind ez ideig nem kóstoltam részegítő italt, de mind a feleségem, mind pedig az én számomra nyilvánvalóvá vált, hogy eljött a pillanat, amikor a kalaposszakma megkövetelte tőlem ezt az áldozatot. Nyilvánvaló: ha a pörgettyűs kalapnak az a rendeltetése, hogy biztosan megtartson a törzstengelyén egy tántorgó és imbolygó embert, akkor a kalapot csak egy olyan ember fején lehet kipróbálni, aki a kalap nélkül reménytelenül tántorog és imbolyog - azaz egy teljesen részeg emberen. Természetesen Anne-t is beavattuk kis összeesküvésünkbe, és olyan éttermet választottunk, melyről feltételeztük, hogy árusít részegítő italokat. Körülbelül vacsoraidőben érkeztünk az étterembe; és miután gondosan tanulmányoztam a pincéreket, kiválasztottam egyet, akiről feltételezhető volt, hogy van némi fogalma a részegítő italokról, és az ő asztalához ültünk. A pörgettyűs kalapot óvatosan a térdemre fektettem, beállítottam a kapcsolóját, és odaintettem a pincért. - Barátom - mondtam neki, amikor ceruzájával és noteszával odajött -, én ma este le óhajtok részegedni, és úgy vélem, maga tud egyet s mást a részegítő italokról. - Igen, uram - mondta a pincér. - Mondd meg, neki. Henry - mondta a feleségem -, hogy enni is szeretnénk, de leginkább azért jöttünk ide, hogy részegítő italhoz jussunk, ezért fordítson erre különös figyelmet. - Hallotta, mit mondott a hölgy - mondtam a pincérnek -, hát eszerint járjon el. - Igen, uram - mondta udvariasan a pincér. - A hölgy is le óhajt részegedni? - Az égre, nem! - kiáltott föl a feleségem. -- Természetesen nem - mondta a pincér. Namármost - mondtam a pincérnek -, maguknak itt nyilván többféle részegítő italuk is van - némelyik erősebb, mások kevésbé erősek -, és én nem kívánok túl nagy mennyiséget fogyasztani a kívánt eredmény elérése érdekében. Mit tudna ajánlani, hogy a lehető leggyorsabban elérjem a tántorgás és imbolygás állapotát? - Nos, uram - mondta -, ha ajánlhatok valamit, volna itt egy bizonyos fajta pálinka. Abból http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

27/130

a pálinkából uram egy csöppnek is nagy a hatása Tapasztaltam már a hatását uram és 5/20/2018


- Nagyszerű - mondtam -, akkor abból hozzon nekem! Gondolom, egy liter elég lesz. - Bocsásson meg, uram - mondta -, de kóstolta már az italt, amiről beszéltem? - Még nem - mondtam. - Akkor, uram - mondta bocsánatkérően a pincér -, hacsak nem komoly nagyivó, nem ajánlanám az egy litert abból az italból. Egy liter abból a pálinkából, uram, ha szabad így mondanom, teljesen kiütné. Ön nem tántorogna és imbolyogna, uram. Ön bénán heverne, uram, és halott lenne a világ számára. Meleg hangú köszönetet mondtam a pincérnek. - Talán észrevette - mondtam -, hogy nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez, ezért nagyra értékelem a figyelmességét, amivel ügyünket kezeli. Teljesen magára bízom a dolgot. Talán azt sem fogom tudni, hogy mikor fogyasztottam már kellő mennyiséget, de maga a nagy tapasztalatával biztosan tudni fogja. - Igen, uram. És azt hiszem, a hölgy is tudni fogja - mondta a pincér. A pálinka ízét fölöttébb kellemetlennek találtam, de bizonyos jelekből arra következtettem, hogy a pincér nem hazudott a hatékonyságát illetően. Már jóval azelőtt, hogy aelveszített pincér biztos volna tántorgásomat és imbolygásomat illetően, visszanyertem régen daloslett kedvemet, és vidáman rázendítettem ifjúkorom néhány kedvenc nótájára. Ezek közt sok volt a szerelmes dal, és éneklés közben ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megfogjam a feleségem kezét, amit meg is tettem; de mivel a feleségem nem engedte, hogy megcsókoljam, kedvem támadt megcsókolni a pincért. Ő is elutasított, de nem éreztem haragot. Csak visszaültem a helyemre, és kacéran integettem neki. - Ha meg nem zavarom, uram - mondta a pincér, amikor befejeztem egy újabb dalt -, azt hiszem, már a kellő állapotban van. Ha lenne olyan szíves és fölállna, és tenne néhány lépést, még biztosabban meg tudnám mondani. A feleségem biztatóan mosolygott rám, és bólintott annak jeléül, hogy támogatja a pincér javaslatát; de még így is eltöltött a félelem, hogy talán örökre válnunk kell, így hát néhány percen át keserű könnyeket hullatva borultam a vállára. Aztán elszakadtam tőle, és valóban tántorogtam és imbolyogtam. Ha jól emlékszem, fölborítottam két kisasztalt, végül pedig egy magányosan vacsorázó fiatalember ölében kötöttem ki. Rögtön megbocsátott, bár én még vagy tizenöt percig mentegetődztem, és a pincérrel együtt visszatámogatott az asztalomhoz. Bármi volt is a véleményem azelőtt Walsingham Gribbsről - mert ő volt a fiatalember -, abban a pillanatban szívből szerettem, és ezt kissé összefüggéstelenül meg is akartam mondani neki. Azt hiszem, megértette. Mindenesetre úgy beszélt a feleségemmel, ahogy igazi úriemberhez illik. - Asszonyom - mondta -, mélyen együtt érzek a férjével, és ha megengedi, szívesen elkísérem egy taxihoz. Kérem, ne ijessze meg a férje állapota. Magam is hasonló bajban szenvedek, és bár a kedves férje részegnek látszik… - Részegnek látszik! - kiáltott föl a feleségem. - Részegnek látszik! Tudja meg, kérem, hogy a férjem olyan részeg, amilyen részeg csak ember lehet anélkül, hogy elveszítené az eszméletét. Ha nem így lenne, akkor ez a pincér becsapott volna minket! Walsingham Gribbs a feleségemre nézett, aztán elmosolyodott. - Rendben van hogy - mondta -, ha önnek azember, volt a akit célja,valaha hogy isa kedves akkor beismerem, ő a legrészegebb láttam. férje Csaklerészegedjen, az ön érzelmeire való tekintettel mondtam, amit mondtam, mert a legtöbb asszony nem szívesen látja, ha a férje tántorog és imbolyog. Jómagam állandóan tántorgok és imbolygok, bár soha életemben nem fogyasztottam részegítő italt, és együtt érzek mindenkivel, aki tántorog és imbolyog, vagy akinek olyan családtagja van, aki tántorog és imbolyog. http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

28/130

Ekkor a feleségem így szólt: 5/20/2018


Aztán beszélt neki az általam föltalált pörgettyűs kalapról, és elmagyarázta, hogy miért mentem az étterembe, és fogyasztottam erős pálinkát. Én nem vettem részt a beszélgetésben, de Walsingham boldogan beleegyezett, hogy elkísérjen minket, és a fejemre tette a pörgettyűs kalapot. A hatás valóban csodálatos volt. A vákuumpumpa azonnal működésbe lépett, és a pörgettyű forogni kezdett. Addig az asztalon pihenő fejem fölegyenesedett. A gumiszalag szorosan övezte a fejemet, és kissé húzott fölfelé. Minden segítség nélkül fölálltam, és egyenesen tartottam magam. A tudatom még mindig zavaros volt, de nyílegyenesen mentem az étterem ajtajához, és addig tartottam az ajtót, amíg a feleségem és Walsingham kiment. A pörgettyű percenként háromezres fordulatszámmal pörgött, és alig hallhatóan zümmögött. Nem tántorogtam és nem imbolyogtam. A Gramercy Parkhoz érve igen jó kedvem kerekedett. Addig a járdaszegélyen haladtam, de ott föl akartam mászni a parkot övező vaskerítésre, hogy a kerítésrudak hegyén folytassam utamat. A feleségem és Walsingham megpróbáltak lebeszélni, de csak fölmásztam a kerítés tetejére. Nemcsak hogy járni tudtam a rudak csúcsán, de arra is képes voltam, hogy fél lábon állva az egyik lógázzam a levegőben. Feleségemkérésüket, és Walsingham kérleltek, hogycsúcson jöjjek le,a másik de errelábamat semmi okot nem látva, visszautasítottam míg végül Walsingham megfogta a kezemet, és húzni kezdett. Rendes körülmények között az olyan ember, aki bizonyos mennyiségű pálinkát fogyasztott, lezuhant volna az útra, ha húzni kezdik a kezénél fogva, mikor éppen a kerítésrudak tetején áll, de én nem tettem. Amikor Walsingham húzott, én könnyedén felé hajoltam egészen addig, míg a testem már derékszöget zárt be a kerítéssel, és lábam még mindig a rudak tetején volt; és amikor elengedett, lassan ismét fölegyenesedtem, bár jómagam ennek érdekében semmiféle erőfeszítést sem tettem. Csak akkor jöttem le a kerítésről, amikor végeztem, nem előbb. Ahhoz kétség sem fért, hogy én sokkal részegebb voltam, mint Walsingham Gribbs, és egész úton hazáig majd megpukkadtam a nevetéstől, ha eszembe jutott, hogy Walsingham azt hiszi, hogy ő kísér haza engem, miközben olyan peckesen lépegettem, mint egy tábornok, ő pedig - hacsak a karomba nem kapaszkodott - egyfolytában tántorgott és imbolygott. Sokan megálltak és megbámultak minket, amin nem csodálkozom. Mert Walsingham fölöttébb méltóságteljes arcú fiatalember, és különösnek tetszhetett, hogy egy ilyen józan arckifejezésű fiatalember részegen dülöngél, míg a méltóságteljesen és nyílegyenesen haladó kalapos részegen röhög és ordítozik. Mintha ketten osztoztunk volna egyetlen mulatságon, és neki a tántorgás, nekem meg a zajongás jutott volna. Feleségemet nagyon meghatotta Walsingham kedves figyelmessége, és amikor hazaértünk, beinvitálta, és míg én annak az ártatlan kedvtelésnek hódoltam, hogy fölsétáltam a lépcső korlátján, majd állva lesiklottam rajta - amit persze a pörgettyűs kalap tett lehetővé -, bevezette Walsinghamet a szalonba, és bemutatta Anne-nek. Szegény lányom teljesen odavolt zavarában és örömében, de amikor ült, Walsingham semmi jelét nem mutatta a tántorgásnak és imbolygásnak, és míg a feleségem engem lefektetett, a fiatalok egész szépen összemelegedtek. Sajnosa megfeledkeztem egy olyan kitalálásáról, amivel a vákuumot ereszteni pörgettyűs kalapból, és bár módszer a feleségem kitartóan ráncigálta a kalapot,kia lehet szívóerő hatására az meg sem mozdult, és úgy tetszett, csak a skalpommal együtt akar lejönni. A feleségem úgy vélte, hogy a kalapban kell aludnom, mivel nem voltam olyan állapotban, hogy gondoskodni tudtam volna magamról. Halálosan álmos voltam, a feleségem ágyba dugott, rám húzta a takarót, és azonnal mély http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

29/130

álomba zuhantam de mihelyt a feleségem levette rólam a kezét már kezdtem is emelkedni 5/20/2018



30/130

5/20/2018


Végül már talpon álltam. Mozgásomat csak ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor az ember kinyújtott karját mereven addig emeli, míg az egyenesen fölfelé mutat. A feleségem rögtön visszanyomott a párnára, de sikertelenül. A pörgettyűs kalap újra fölállított, így aztán a feleségem kénytelen volt hagyni, hogy ebben a testhelyzetben töltsem éjszakai pihenésemet. Másnap reggel nem éreztem magamat valami jól, de a feleségemet sohasem láttam jobb kedvűnek. Elmondta, hogy szerinte Walsingham komolyan érdeklődik Anne iránt, mert engedélyt kért, hogy este is eljöhessen, és feleségem kifejtette azt a nézetét is, hogy jó lenne azonnal megbeszélni a házasság dolgát Walsinghammel, mielőtt még a dolgok továbbfejlődnének. Ha komolyak a szándékai, boldog lesz, hogy viselheti a pörgettyűs kalapot, és megszabadulhat a tántorgástól és az imbolygástól; ha pedig nem komolyak a szándékai, akkor jobb, ha mielőbb megtudjuk és megszabadulunk tőle. Teljes mértékben egyetértettem vele, de az egész napot a vákuumkieresztő tökéletesítésével töltöttem. Meg kell mondanom, hogy este Walsinghamet kissé meglepte az ajánlatom. Néhány percig nem tudott mit mondani. Talán lehengerlőnek találta, hogy Anne szülei ilyen szókimondóan a házasságról, ugyanakkor kalap viselését javasolják neki;beszéljenek de Walsingham úriember és volt, és amikoraazpörgettyűs első meglepetés után fölpillantott, és meglátta Anne-t, aki könyörögve, összekulcsolt kézzel nézett rá, láttam, hogy győzött a szerelem. De az azonnali beleegyezés helyett Walsingham Gribbs megfogta és megsimogatta Anne kezét, szavait azonban hozzám intézte. - Uram - mondta -, csupán becsülni tudom azt a finom módot, ahogyan ezt az ügyet kezelte, és ha kimondhatatlanul boldog is vagyok, hogy egy olyan kalapra leltem, ami jóváteheti az én szerencsétlen tántorgásomat és imbolygásomat, és boldogan el is fogadom a kalapot, tartozom magamnak annyival, hogy közöljem: az én tántorgásomhoz és imbolygásomhoz az italnak semmi köze. Ifjú napjaim egy szerencsétlen kalandjának az áldozata vagyok. Atyám fölöttébb ötletgazdag ember volt, mindig jobbítani szerette volna a világot. A szomszédjának volt egy öszvére. Egérszínű, rendkívül makacs öszvér volt, és atyámnak mindig összefacsarodott a szíve, valahányszor azt látta, hogy a szomszéd egy súlyos ostorral próbálja az öszvért abba az irányba hajtani, amelyikbe az semmiképpen nem kíván menni. Az öszvér igen szívesen ment a pajta felé, mert ott volt az abrak; de gyakran megtagadta, hogy az ellenkező irányba menjen, bár elég szépen baktatott, ha egyszer már elindult. Ezért is találta föl atyám a Gribbs-féle öszvérfordítót. Kör alakú dobogó volt ez, elég nagy ahhoz, hogy elférjen rajta az öszvér a megrakott kocsival együtt, alatta pedig motor volt, ami forgatni tudta a dobogót. Csupán rá kellett állítani az öszvért a kocsival a dobogóra és elindítani az öszvért hazafelé, aztán hirtelen abba az irányba fordítani a dobogót, amerre a gazda kívánt menni, és az öszvér erről mit sem tudva folytatta az útját. - Kiváló ötlet! - mondtam. - Attól eltekintve, hogy egyáltalán nem vált be - mondta Walsingham. - Először is a forgó dobogó alá egy öt négyzetlábnyi gödröt kellett ásni a motor számára, és erre nem mindig adódott alkalom. Másodszor a dobogó és a motor a legritkább esetben volt ott, ahol az öszvér éppen magát, és sokkal egyszerűbb lett volna öszvért a kocsira, mint a megmakacsolta dobogót és a motort három kocsira. Harmadszor, ha az az öszvér nemfölrakni volt hajlandó elindulni hazafelé, nem volt hajlandó elindulni az öszvérfordító dobogója felé sem. Így aztán amikor atyám kipróbálta a dobogót a hátsó kertünkben az öszvérrel, és a forgás az öszvért a pajtához vágta, minek következtében összetört az öszvér is meg a pajta is, úgy döntött, hogy okosabb más dolgokat föltalálni, és a sorsára hagyta az öszvérfordítót. http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

31/130

Jómagam meg a környékbeli fiúk viszont kitűnő játszóhelynek tartottuk a dobogót és 5/20/2018


meghaltam volna, mert a dobogó percenként nyolcezres fordulatszámmal pörgött. A motor ereje akkora volt, hogy lassan megfordítsa a dobogót a hátán az öszvérrel és a megrakott kocsival, így aztán amikor csupán egy kisfiú volt rajta, szédületes sebességgel forgott. Amikor társaim meglátták, hogy mit tettek - folytatta Walsingham -, valamennyien elfutottak, és én négy órán át maradtam a dobogó közepén, és forogtam szédítő sebességgel, és mikor atyám odajött és megállította a motort, csak tántorogtam és imbolyogtam, és atyám lábai elé zuhantam. Így tettem szert erre a szerencsétlen tántorgásra és kellemetlen imbolygásra, és mindezt csak azért mondtam el, hogy ne tápláljanak irántam indokolatlan gyanút. - De miért - kérdezte a feleségem, akit nagyon érdekelt Walsingham története -, miért nem forog az ellenkező irányba és „tekeri ki” magát, ahogy mondani szokás? - Asszonyom - mondta Walsingham -, én mindent megteszek. Minden este lefekvés előtt forgok egy órát, de sokkal nagyobb fordulatszámra lenne szükségem, hogy helyrehozza a gyermekkoromban történteket. - Egy pillanatig hallgatott, aztán hozzátette: - De most kész vagyok kipróbálni a pörgettyűs kalapot. Kinéztem az ablakon, és haboztam. azszép, eső, és estében meg is fagyott, ésaz utcára viszolyogtam még a gondolattól is, hogyEsett az én selyem pörgettyűs kalapom kerüljön ilyen időben; de mint első osztályú kalapos, úgy véltem, nem tenne jót a hírnevemnek, ha kicsinyesen viselkednék kalapok dolgában. Tudtam, hogy az igazán jó selyemnek nem árthat meg pár csöpp víz; és láttam, hogy ha valami igazán meggyőzheti Anne-t és Walsinghamet arról, hogy boldogságuk a pörgettyűs kalapban rejlik, akkor az éppen a próba az olyan síkos úton, amilyent az az este biztosított. Így hát lehoztam a kalapot, és Walsingham fejébe nyomtam. A vákuumszivattyú azonnal működni kezdett, és a kalap szorosan Walsingham fejére tapadt. Fölállt, és nyílegyenesen végigment a szalonon, ki a hallba. Kinyitottam a bejárati ajtót, és Walsingham kilépett. Olyan egyenes tartással ment végig a tornácon, mint bármelyik más ember, aki valaha is egy első osztályú kalapos tornácára tette a lábát, de amikor a legfelső lépcsőfokhoz ért, a lába megcsúszott a jégen. Nem tántorgott és nem imbolygott. Ha esett, hát egyenesen esett. Esését leginkább ahhoz hasonlítanám, ahogyan a hajlékony nád dől meg a szélben. Lassan hajlott el, a lába még mindig a legfelső lépcsőfokon volt, és egészen addig hajolt, míg a feje végül meglehetősen nagy erővel - a lenti járdához ütődött, a lábai csak ezután csúsztak végig a lépcsőfokokon egészen a járdáig. Sohasem láttam kecsesebb esést, és már éppen gratulálni akartam hozzá Walsinghamnek, amikor a fiú emelkedni kezdett, ugyanolyan lassan, ahogy az imént esett. De nem ettől állt el a szavam. Hanem attól, hogy Walsingham és a pörgettyűs kalap igen különösen viselkedtek. Walsingham pörgött. Rájöttem, hogy az ütés úgy rászorította a pörgettyűt a tengelyére, hogy az nem foroghatott anélkül, hogy a kalap is vele forgott volna, és mivel a kalap szorosan rátapadt Walsingham fejére, a kalap sem foroghatott anélkül, hogy ne forgatta volna Walsinghamet. Egy pillanatra Walsingham elpörgött tőlünk, és Anne nagyot sikoltott; de szinte abban a pillanatban Walsingham már föl is egyenesedett, és pörögni kezdett nagy sebességgel. A lába nem tudott megkapaszkodni a jeges járdán, és aminek ez igazén nagyigazán szerencse volt;lett mert ha aalába megakad, a feje akkor is tovább forgott volna, pedig végzetes volna hatása. Walsingham fordulatszámát úgy percenként ezerötszázra becsültem, és néhány percbe is beletelt, míg a feleségem magához tért a rémülettől, hogy leendő vejét pörögni látja, és megkért, hogy állítsam meg. Először ez is volt a szándékom, de hosszú gyakorlatom a kalaposszakmában gondos, megfontolt emberré tett, így aztán szelíden félrevontam a http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

32/130

feleségemet 5/20/2018


irányban, amerre az öszvérfordítón pörgött, vagy az ellenkezőben. Ha az ellenkezőben pörög, akkor minden rendben van, mert néhány órán belül teljesen „ki fog tekeredni”, hacsak meg nem szakad addig a nyaka. Ha pedig ugyanabban az irányban forog, akkor semmi értelme megállítani, mert már mostanra is a tántorgás és imbolygás olyan fokára jutott, hogy semmilyen körülmények között nem fogadhatom vőmül. Ezért azt ajánlom, hogy hagyjuk pörögni néhány órácskát, amíg végleg meggyógyul, vagy örökre olyan szédült lesz, hogy már semmi hasznát nem vehetjük. A feleségem és Anne is belátták eszmefuttatásom mély bölcsességét, s mivel odakint igen nyomorúságos idő volt, visszavonultunk a szalonba, és annak ablakából figyeltük, hogy forog odakint Walsingham. Időről időre, amikor már majdnem lepördült a járdáról, kimentem, és beljebb toltam. Úgy véltem, hogy reggel hat órára már kellően kitekeredhet - feltéve, ha a megfelelő irányba pörög -, és éjfélkor aludni küldtem a feleségemet és Anne-t. Attól tartok, hogy Anne nem sokat aludt ezen az éjszakán, hiszen nyilván tele volt a szerelmes szív minden aggodalmával a dolgok kimenetelét illetően. Hatkor hívtam feleségemet és Anne-t, és kimentünk hogy megállítsuk Walsinghamet, de acsak miután óvatosan lementem a tornáca kertbe, lépcsőjén, jutott eszembe, hogy fogalmam sincs, hogyan is tudnám megállítani. Tovább növelte bosszúságomat annak a tudata, hogy a fölkelő nap megolvasztja a jeget, s mivel Walsingham lába azután már nem tud akadálytalanul siklani majd, a fiú minden valószínűség szerint ketté fog szakadni, ami csöppet sem kielégítő állapot egy vő számára. De míg én rémülten álltam, a szerelem, mint mindig, most is megtalálta a megoldást. Anne lerohant a pincébe, és előhozta az állólétrát meg a jégtörő csákányt. A létrát Walsingham közelébe állította, fölmászott, megcélozta a csákánnyal a kalap kellős közepét, és lecsapott. Egy pillanat múlva a sziszegő hangból tudtuk meg, hogy Anne lyukat ütött a kalapon, miáltal a vákuum megszűnt, és a kalap leröpült Walsingham fejéről. Egyre lassabban és lassabban pörgött, míg végül megállt, és aztán minden imbolygás és tántorgás nélkül odajött hozzám, megszorította a kezemet, és a szemében csillogó könnycseppek fejezték ki a köszönetet, amit az ajka képtelen volt kimondani. A jó irányba pörgött! Meggyógyult! GÁLVÖLGYI JUDIT FORDÍTÁSA (1910.)


33/130

5/20/2018


A bíborszínű rém FRED M. WHITE

I.

A parancs, amelyet Will Scarlett hadnagy kapott, nem okozhatott gondot sem fizikailag, sem másképp. Az, hogy elvigyen egy levelet Driver kapitánytól, a Puerto Rico Bayben horgonyzó Yankee Doodle parancsnokától Lake admirálisnak, a földnyelv túloldalára, látszólag egyszerű feladat volt. - Semmi az egész - mondta a kapitány -, vigyen magával három-négy embert a biztonság kedvéért, meneteljenek át a földnyelven, és egyszerűen adja át ezt a levelet Lake admirálisnak. Ezzel legalább négy napot nyerünk majd, és a bennszülöttek valószínűleg barátságosak. A szóban forgó bennszülöttek kubai felkelők voltak. Szinte alig folyt küzdelem a földnyelven, amely Puerto Rico és az északi öböl között húzódott, ahol Lake zászlóshajója horgonyzott, de a terület, úgymond, a rebellis kubaiak kezére került. - Ötven mérföldet kell megtenni gyakorlatilag ismeretlen vidéken át - válaszolta Scarlett , és olyan az egész ügy, mint egy családi veszekedés. Lehet, hogy a spanyolok gyűlölnek bennünket, de a kubaiakról sem mondhatjuk, hogy szerelmesek a zászlónkba. Driver kapitány summás ítéletet mondott az egész - Tolvajok és árulók egytől egyig! - jelentette ki. - bandáról. Szerintem sem fogja virágözön és rezesbanda kísérni az útját. És azt mondják, az erdő igencsak nehezen járható. De azért oda fog érni. Tessék a levél. Mihelyt jónak látja, elindulhat. - Kiválaszthatom, hogy kit vigyek magammal, uram? - Kérem, vigyen, akit csak akar. Akár a szelindeket is magával viheti. - Szívesen elvinném - mondta Scarlett -, mivel gyakorlatilag az enyém, gondoltam, nem lesz kifogása ellene. Will Scarlett egészen felvillanyozódott, ahogy képzeletét megmozgatta a kaland ígérete. A hadnagy viszonylag jól sikerült terméke volt a West Point-i piperkőc katonai akadémiának. Eleganciája mellett esze is volt, s geológiai és botanikai ismeretei jelentős hasznára bizonyulhattak majd a hálás országnak, mihelyt az említett hálás ország túljutott végre a gyarmatosítás legelső stádiumán. Valamennyire irigyelték is Scarlettot a többiek, akik már egy hónapja vesztegeltek a zafírkék tengeren, mely börtönként zárta körül őket. Egy Tarrer nevű altiszt, két markos matróz, no meg az eb tette teljessé a kis csapatot. Mire a nap megérintette a párás hegycsúcsokat, már megtettek mintegy hat mérföldet. Scarlettra az első pillanattól mély benyomást tett, hogy nyomát sem látták a polgárháború pusztításának, szörnyűségeinek. Az ádáz tusa a jelek szerint nem jutott el idáig; a házak, kunyhók érintetlenek voltak; a falusiak ott álltak a lejtős ereszek alatt, és mogorva kíváncsisággal szemlélték az amerikaiakat. - A legjobb lesz, ha itt éjszakázunk - mondta Scarlett. A falu, ahol jártak, bizonyos vívmányokkal büszkélkedhetett. A kanyargó utca egyik végén vályogfalú kápolna állt, a másikon, vele szemben pedig egy kocsma. A padre összekulcsolta kezét szutykos, hasas gabardinkabátja előtt, és szertartásos meghajlással http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

34/130

5/20/2018


- Éjszakai szállást keresünk - mondta Scarlett. - Természetesen nem ingyen. Az álmos padre a kocsma felé intett fejével. - Ott jó szállást találnak majd - mondta. - Mi barátai vagyunk az amerikanóknak. Scarlett kételkedett ebben, és cikornyás hálálkodással búcsút vett. Eddigi útjuk során vajmi kevés jelét észlelték a rokonszenvnek. Ridegség, gyanakvás, enyhe félelem - semmi zavarba ejtő barátságosság. A kocsmárosnak is kételyei voltak. Attól tartott, hogy szegényes a kínálata az ilyen kiváló vendégek számára. Az ivószobában egy tucat vagy még több festői külsejű, gyilkos képű csirkefogó lebzselt, szájukban cigarettával, arcukon mogorva kifejezéssel. Egypár aranydollár látványa kedvezően befolyásolta kocsmáros uram véleményét háza befogadóképességéről. - Megteszem, ami tőlem telik, szenyor - mondta. - Erre tessék! Így történt tehát, hogy egy órával alkonyat után Tarrer és Scarlett a kertben üldögélt a leanderek között, a szentjánosbogarak fénykígyói közepette, és szokványos színvonalú szivarokról, valamint egy nem érdemtelen helyi borról társalgott. A kocsma hosszú ivója fényárban úszott; odabentről fel-felcsattanó nevetés hallatszott ki, gitárpengéssel, víg kasztanyettacsattogással elegyedve. - Úgy látszik, jól érzik magukat a bentiek - jegyezte meg Tarrer. - Nemcsak tőr és golyó van ebben a nyomorult országban… Scarletten elhatalmasodott a kíváncsiság. - A jó tisztnek kötelessége - mondta -, hogy minden alkalmat megragadjon a hasznos információ szerzésére. Csatlakozzunk a mulatozó sokasághoz, Tarrer! lehetőség iránt. Egy Tarrer lelkesedésének adott kifejezést minden kínálkozó szórakozási hónapi tétlenség a hajón bámulatosan fokozza az étvágyat az ilyesmire. A hosszú ivóhelyiség barátságos volt, tele kubaiakkal, akik ügyet sem vetettek a betolakodókra. Minden tekintet a helyiség túlsó végében álló, hevenyészett színpad felé fordult, ahol egy lány perdült-fordult, olyan kecsesen és sebesen, hogy vállán a virágfüzér bíborszínű lángként csapkodott. http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

35/130

Csodálatosan szép lány és csodálatosan szép tánc mormolta Scarlett amikor vége lett a 5/20/2018


A lány odament hozzájuk, és kecses mozdulattal feléjük nyújtott egy kagylót. Pukedlizett Scarlett előtt, és sötét, meleg tekintete a férfiét kereste. Ahogy Scarlett rámosolygott és beleejtette a negyeddollárost a kagylóba, a bársonyos szempár kacéran megvillant. A közelben egy szakállas gazfickó ajkán vészjósló morgás hallatszott. - Otelló féltékeny! - mondta Tarrer. - Nézze, milyen képet vág! - Mással vagyok elfoglalva - mondta nevetve Scarlett. - Csinosan táncoltál, kicsikém. Remélem, látunk még ma este… Scarlett hirtelen elhallgatott. Tekintete a lány vállát koszorúzó, bíborszínű virágfüzérre esett. A hadnagy lelkes botanikus volt; a legtöbb ékkövét ismerte Flóra koronájának, ám még sosem került a szeme elé ilyen gazdag pompájú virág. Orchideák voltak, méghozzá olyan orchideák, amilyennel még nem találkozott gyűjtő sehol sem. Scarlett bizonyos volt ebben. Pedig a világnak ez a része korántsem rémlett olyan fáradságosan felderíthetőnek, mint Új-Guinea és Szumátra, a ritka fajták hazája. Hatalmasak voltak a virágok, sokkal nagyobbak, mint az Európában vagy Amerikában ismert bármelyik fajta, s tiszta bíborszínben pompáztak, csak a közepük volt vérvörös. Ahogy Scarlett szinteAmegbabonázva nézte elmondható, őket, észrevette, a virágok valamiképpen kifejezésűek. legtöbb orchideáról hogyhogy szinte saját arca van; ezek a kegyetlen bíborvirágok határozottan alattomosak és vérszomjasak voltak. Ráadásul különös, émelyítő illatot árasztottak. Scarlett érzett már ilyesféle szagot a manilai csata után. A virágoknak hullaszaguk volt. - És mégis csodálatosak! - mondta Scarlett. - Megmondanád, honnan szerezted, kicsikém? A lánynak szemlátomást hízelgett a csinos amerikai fiatalember figyelme. Az említett szakállas Otelló odafurakodott melléje. - A szenyor jobban tenné, ha békén hagyná a lányt! - mondta pimaszul. Scarlett keze ökölbe szorult, ahogy végigmérte a kubait. Aztán az admirális levele megzizzent a zsebében, és a belátás úrrá lett a harciasságon. - Szegényes bizonyítványt állít ki magáról, jóember - mondta -, habár kétségtelenül jó az ízlése. Engem a virágok érdekeltek. A férfi szemlátomást megenyhült. Arcvonásai mosolyra húzódtak. - Szeretne a szenyor ilyen virágokat? - kérdezte. - Én voltam az, aki a kis Zárának hozta őket. Ha akarja, megmutatom, hol nőnek. A helyiségben minden tekintet Scarlett irányába fordult. Scarlettnek úgy rémlett, mintha valami ördögi rosszindulat villant volna meg mindegyik sötét arcon körülötte, kivéve a lányét, kinek egészséges barnaságát hirtelen sápadtság halványította el. - Ha a szenyor jót akar - kezdte -, semmi esetre sem… - …hallgat egy ostoba lány fecsegésére - vágott a szavába fenyegetően Otelló. Karon ragadta a lányt, akinek arca észrevehetően összerándult a fájdalomtól. - Ugyan, nincs ott semmi veszély, ahol a virágok nőnek, ha az ember óvatos! Elvezetem oda magukat, és elkalauzolom Port Annába is, ahová tartanak, egyetlen aranydollárért! Scarletten úrrá lett a tudós lelkesedése. Nem adatik meg minden embernek, hogy új orchideával lepje meg a kertészvilágot. Emellett pedig eltörpül majd az eddig fölfedezett legszebb fajta is! - mondta. - Pitymallatkor indulunk. Addigra készen álljon! Mi a neve? - Megegyeztünk Tito? Hát akkor jó éjszakát, Tito! Ahogy Scarlett és Tarrer elfordult, a lány hirtelen előreugrott. Egy-két kétségbeesett szó hagyta el ajkát, aztán mintha ütés csattant volna, amelyet elfojtott kis jajkiáltás követett. - Ne, ne! - fékezte Tarrer a félig már visszafordult Scarlattot. - Inkább ne! Tízszer annyian http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

36/130

vannak és nincsenek oda értünk Sohasem érdemei beleszólni az efféle családi viszályokba 5/20/2018


- De így megütni, Tarrer!… - Én is sajnálom, de nem tudom, mit tehetnénk. Az ön dolga az admirális levelének gyors kézbesítése, nem pedig lovagi szolgálatok. Scarlett sóhajtva kénytelen volt beismerni, hogy Tarrernek igaza van. II.

Az a Tito, aki másnap hajnalban jelentkezett náluk, szinte másik ember volt. A pimaszsága teljesen eltűnt. Vidám volt, leste a szavukat, és egész modora megejtő udvariasságot sugárzott. - Jól érti, hogy mit kívánunk - mondta Scarlett. - Az a célom, hogy a lehető leggyorsabban eljussak Port Annába. Ismeri az utat? - Mint a tenyeremet, szenyor! Több tucatszor megtettem már. És örömömre szolgál, hogy mostantól a harmadik napon odaérkezünk! - Olyan messze A távolság nemvan? nagy, uram, hanem nehéz az út az erdőn át. Vannak olyan részek, ahol még nem járt fehér ember. - És nem feledkezik meg a bíbororchideákról sem? Tito tekintetében furcsa fény villant meg, mint a nyári villámlás, aztán egy pillanat alatt el is tűnt. Lesz még majd idő, amikor Scarlettnak eszébe jut ez a tekintet; de most nem törődött vele. - Lát majd a szenyor bíbororchideát - mondta Tito -, amennyit csak akar. Rossz hírük kelt ezeknek a virágoknak, pedig nincs ok rá. A magas fákon nőnek, és a virágok hosszú, zöld indákon ülnek. Ezeknek az indáknak az érintése mérgező, és nagyon óvatosan kell bánni velük. De a virágok teljesen ártalmatlanok, habár a nép ördögpipacsnak hívja… Scarlett feszült figyelemmel hallgatta. Égett a türelmetlenségtől, hogy közelről lássa, érinthesse a titokzatos virágot. A jelek szerint csodálatos szerencséje lesz ezzel az úttal. De meg kellett fékeznie türelmetlenségét. Ma még úgysem láthatja meg a bíbororchideát. Órákon át törték az utat a kusza sűrűségen át. Az egész vidéket átokként ülte meg a hőség - perzselő, fullasztó, párás hőség, amelyet a legkisebb fuvallat sem enyhített. Mire a nap lenyugodni készült, a kis csapat minden tagjának elege volt már. Végre kijutottak a bozótból, és fölfelé tartva, egy hegygerinc peremén hatalmas fák csoportját pillantották meg. Ahogy közeledtek feléjük, látták, hogy az ágakról élősdi növények csüngenek; zöld indák, szalagok, kötegek lepték el a fákat, odafenn pedig valami bíborszínű korona, amelynek látványától Scarlettnak meggyorsult kissé a szívverése. - Ugye, az ott a bíbororchidea?! - kiáltott fel. Tito megvetően megvonta a vállát. - Egy-két fattyú hajtás - mondta -, és amúgy is magasan vannak. A szenyor holnap szedhet, amennyit csak akar, még többet is. - De úgy látom - mondta Scarlett -, hogy esetleg… Hirtelen elhallgatott. A nap hatalmas, aranyló pajzsként tündökölt a bíborkoronájú fa mögött, és kristályszerkezet. előtte kirajzolódottScarlett az ágakba kapaszkodó minden zöld inda és valami kacs, mint egy folyékony átlátta a zöld szálak rendszerét, mint pókhálót és a hatalmas pókháló közepén nem légy volt, hanem egy emberi csontváz! A csontváz karja-lába széjjel volt terpesztve, mintha az áldozatot keresztre feszítették volna. Csuklói, bokái megszorultak a kegyetlen kötelékekben. Szétfoszlott ruhadarabok lengedeztek az esti szellőben. http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

37/130

Iszonyatos! kiáltott fel Scarlett 5/20/2018

Ez iszonyatos! GALAKTIKA_057 - slide pdf.c om

- Talán Tito magyarázatot adhat rá - jutott Scarlett eszébe. Tito szemlátomást zavart volt és aggódó. Lapos pillantásokat vetett a többiekre, mint a bűnös, aki úgy érzi, kiderült a titka. De visszatért a bátorsága, amikor látta, hogy a feléje forduló arcokon nem ül gyanú. - Meg tudom magyarázni! - kiáltott fel vacogva, mintha ismeretlen félelem vagy bűntudat gyötörte volna. - Nem most látom először ezt a csontvázat! Minden bizonnyal növénygyűjtőé, aki egymaga jött ide. Fölmászott a fára, nem volt nála kés, és a tagjai belegabalyodtak azokba a zöld indákba, ahogy az úszó belegabalyodik a hínárba. Minél jobban küszködött, annál jobban rátekeredtek. Itt hiába kiáltozott segítségért szegény. Így halhatott meg. A magyarázat hihetően hangzott, de nem enyhítette a felfedezés szörnyűségét. A kis csapat egy darabig tovább küzdötte magát előre az alkonyatban, míg a sötétség hirtelen függönyként ereszkedett rájuk. - Itt táborozunk - mondta Tito. - Száraz a talaj, mert magasan vagyunk, és fölöttünk itt vannak a fák. Mérföldekre nincsen ennél jobb hely. A völgyben veszélyes a miazma. Miközben gyufát gyújtott, és kisvártatva egy fáklya. Kis fennsíkon álltak, amelyetbeszélt, fák szegélyeztek. Kemény, száraz voltfellobbant a talaj, s Scarlett és csapata megdöbbenéssel látta, hogy csontok borítják: állati és emberi koponyák, madarak csontjai, kisebb-nagyobb állatok váza. Különös, hátborzongató látvány volt. - Az nem lehet, hogy itt maradjunk! - fakadt ki Scarlettből. Tito megvonta a vállát. - Máshová nem mehetünk - felelte. - Odalenn a völgyben sok a veszély. Távolabb az erdőben kígyók és jaguárok vannak. A csontoktól nem kell félni; könnyűszerrel el lehet söpörni! El is kellett söpörni őket, ennyi volt az egész. A csontvázak legtöbbjét fehérre aszalta a nap és a levegő. A száraz, elmeszesedett halmok felett gyászosan bólogattak a faóriások. A többiekkel együtt Scarlett is buzgón hányta félre a bizarr maradványokat. Lába előtt egy teljes emberi csontváz hevert. Az egyik ujján megcsillant valami - egy pecsétgyűrű. Amikor Scarlett a kezébe vette, meghökkent. - Ismerem ezt a gyűrűt! - kiáltott fel. - A gazdája Pierre Anton, alighanem a legképzettebb, legbátrabb növénygyűjtő, akit valaha is a szolgálatába fogadott a Jardin des Plantes! A barátom volt a szerencsétlen. Elérte a vég, amelyre mindig számított… - Ritka egy pusztulás lehetett itt… - mondta Tarrer. - Érthetetlen - válaszolta Scarlett. Ekkorra már egy jókora kört megtisztítottak az emberi és egyéb maradványoktól. A tűz fényében látták, hogy undorító rovarok szaladnak szerteszéjjel. - Nem fér a fejembe. Tito, tud erre magyarázatot? Ha csak emberi csontok volnának, esetleg meg lehetne találni a nyitját. De hogy madarak, állatok is! És látja, hogy a csontvázak tökéletes körben helyezkednek el, úgy, hogy a fölöttünk levő facsoport a középpont? Mit jelentsen ez? Tito azt állította, hogy sejtelme sincs róla. Néhány évvel azelőtt egy kis bennszülött törzs szállta meg állítólag a földnyelvet, és vallási rítusokat végeztek. Messziről jöttek, kenukkal, és vad történetek keringtek róluk. ettől Minden bizonnyal áldozatokat égettek.nyugodni a Scarlett megvetéssel elfordult az átlátszó mesétől. Nem hagyta kíváncsiság. Lennie kell valami magyarázatnak, hiszen Pierre Antont sokan látták az elmúlt években. - Valami hátborzongató van itt - mondta Tarrernek. - A végére akarok járni, megérteni az okát. http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

38/130

Ami engem illet mondta Tarrer miközben hatalmasat ásított nekem csak egy célom 5/20/2018


III.

Scarlett a tűz fényében hevert és nézelődött. Nyugtalan volt és zaklatott, habár nehezen tudta volna megmagyarázni az okát. Először is különös neszektől remegett a levegő. Mintha valami mozgott, vonaglott volna a feje fölött, a fakoronákban. Nem is egyszer úgy rémlett zaklatott képzeletének, mintha zöld kígyók nyüzsgő tömegének mozgását látná. A körön kívül, egy csonthalom közepén szundikált Tito. Néhány perccel korábban egyszer lopva fölemelte sötét fejét, és ahogy szeme megvillant a tűz lobogó fényében, mintha rosszindulatú ravaszságot tükrözött volna. Ahogy tekintete találkozott Scarlettéval, bocsánatkérő mozdulatot tett és visszafeküdt. - Mi a csodát jelentsen mindez? - morfondírozott Scarlett. - Bizonyos vagyok benne, hogy az a gazfickó forral valamit! Még mindig féltékeny, mert egy kicsit foglalkoztam a babájával. De nem árthat nekünk semmit sem. Hallgass, te! A hatalmas szelindek felmordult, majd panaszosan nyüszített. Mintha még az eb is valami láthatatlan veszélyt érzett volna. Visszafeküdt, engedelmeskedve a szigorú parancsszónak, de álmában tovább nyüszített. „Azt hiszem, egy kicsit még ébren maradok” - mondta magában Scarlett. Egy darabig csakugyan nem aludt el. Aztán lassan elborította az álom. Álmában csontok kertjében járt, s a csontokon bíborszínű virágok fakadtak. Aztán Pierre Anton jelent meg a színen, sápadt volt és elszánt, olyan, amilyennek Scarlett mindig is ismerte; aztán valahogy a szelindek is belekeveredett az álomszövedékbe, harsányan felugatott, mintha fájdalmat érezne - és Scarlett föleszmélt. Szaporán vette a levegőt, a homlokán verejték gyöngyözött, szíve gyorsan, dübögve vert még mindig érezte a rossz álom minden szörnyűségét. Még valahogy a szelindek üvöltését is hallotta, a valódi rémület valódi üvöltését… és Scarlett tudta, hogy ébren van már. Abban a pillanatban különös dolog történt. A tűz bizonytalan fényében Scarlett azt látta, hogy a szelindeket felragadja valami láthatatlan kéz a magasba, a fák felé, majd nagy puffanással a földhöz csapja. A hatalmas állat mozdulatlanul fekve maradt. Scarlettet elfogta a félelem, a tehetetlenség tudatából fakadó félsz; az ördögbe is, mit jelentsen mindez? A bölcs tudós nem hihet a természetfölöttiben, de hát akkor mégis mi lehet ez? Senki sem mozdult. Társait leterítette a kimerültség; a tüzérség ágyúinak dörgése is aligha riasztotta volna fel őket. Összeszorított foggal, remegő tagokkal odamászott a kutyához. A hatalmas, fekete pofájú teremtés bizony halott volt. Egész mellkasát vér borította; a torkát a gerincéig felszakította valami szemlátomást egyenetlen, fűrészfogas eszköz. És ami a legfurcsább volt: a tetem körül tucatnyi vagy még több hevert a bíborszínű orchideákból, szár nélkül, csak a leszakadt virágfejek. Forró, bizsergő érzés kúszott fel lassan Scarlett gerincén, úgy érezte, egészen a feje búbjáig, hogy égnek áll a haja. Félt. Őszintén megvallva, egész életében nem félt még ilyen rettenetesen. Az egész olyan rejtélyes volt, olyan kegyetlen és vérszomjas… Akkor is lennie kell ésszerű magyarázatnak! Valamilyen módon összefügg mindez a bíborszínű orchideával. ördögpipacs, igaz… ? Rossz híre volt a virágnak. Úgy ismerik ezek a kubaiak, hogy Scarlett lelki szemei előtt most felrémlett Zara sápadt, ijedt arckifejezése, amikor Tito felajánlotta, hogy megmutatja az utat a tündöklő virágok lelőhelyéhez; eszébe jutott a lány kiáltása és az érte kapott ütés. Most már tisztán látott. A lány figyelmeztetni akarta, óvni valami ismeretlen szörnyűségtől, amelybe Tito vezette a kis csapatot. Ez volt hát a féltékeny http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

39/130

kubai bosszúja! 5/20/2018


Scarlettot elöntötte a féktelen indulat, hogy maradéktalanul visszaadja a kölcsönt, és egész teste megremegett a szenvedélytől. A harmat áztatta földön odamászott Tito fekhelyéig, és homlokához érintette revolvere hűvös, acélkék csövét. Tito megmoccant. - Te kutya! - kiáltott Scarlett. - Most meghalsz! Tito nem mozdult meg újra. Légzése halk volt és egyenletes. Semmi kétség, az igazak álmát aludta. Végül is lehet, hogy ártatlan; másfelől viszont az is lehet, hogy annyira biztos a dolgában, hogy nyugodtan alhat, nem kell aggódnia, hogy beteljesül-e bosszúja. Az utóbbi elmélet mellett szólt az, hogy a kubai kívül feküdt annak a körnek a határán, ahol korábban a kiszáradt csontok hevertek. Meglehet, hogy nincs veszély azon a körzeten kívül… Ebben az esetben könnyűszerrel felébresztheti a többieket, és elkerülhetik az iszonyú halált, amely a szelindeket elérte. Semmi kétség, valamilyen méregfák lehetnek ezek - de ez nem ad magyarázatot a magasban látott szörnyűségre. - Egyelőre hagyom aludni a fickót - mormogta Scarlett. Visszakúszott a halálos körbe, nem minden szorongás nélkül. Fel akarta ébreszteni a többieket, aztán megvárni a további fejleményeket. Mostanra már minden érzéke felajzottabb, volt, valaha. Szinte természetfölötti tisztasággal gondolkodott és látott. Ahogyélesebb közelebb ért mint a facsoporthoz, hirtelen meglátta, hogy lehullik valami zöld köteg, és kiegyenesedik hosszú, smaragdzöld kötéllé. Háromszögletű volt, a vége elvékonyodott, és horgas tüskék borították. Szemlátomást a fölöttük magasodó fáról csüngött le; a legvégén a tölcséres szívószáj nyilvánvalóan a nedvességet szívta fel a talajból. Természetes jelenség, gondolta Scarlett. Nem látott még ilyen növényt, olyan élősdit, amely a fakoronában él, s életerejét ilyen kötélszerű, zöld csápokkal szívja fel, amelyeket a természet arra alkotott, hogy magukba igyák az éjjeli harmatot. Elméletének ésszerűsége egy pillanatra lecsillapította Scarlett feldúlt idegeit, de csak egy pillanatra, mert aztán a zöld indán észrevette az egyenletesen sorakozó nagy, bíborszínű ördögpipacsokat. Megrökönyödve állt, egy pillanatig moccanni sem tudott az elképedéstől. Valami pokoli cselszövénynek kell lennie emögött! Ahogy nézte az indát, az meglazult, megremegett, aztán előrelendült, mint valami inga, és a következő percben elhaladt az egyik alvó tengerész válla fölött. És ekkor a zöld nyúlvány hirtelen mintha polipkarrá változott volna! Teljes hosszában megrándult, mint a felajzott pók hálója, ha bogár kerül bele. Úgy látszott, megragadja a matrózt, és megszorítja, aztán, Scarlett rémült szeme láttára, lassan fölemelte a földről az alvót. Scarlett előreugrott; hisztérikusan sikoltozni szeretett volna. Most, hogy egy társa veszélybe került, már nem érzett félelmet. Előkapta erős zsebkését, és végigvágott a gonosz indán. Félig-meddig arra számított, hogy acélos ellenállással találkozik, de meglepetésére az inda elpattant, mint a répa, és elengedte zsákmányát, aki nagyot puffant a földön. A matróz felült, és megdörgölte a szemét. - Maga az, uram? - kérdezte. - Mi a baj? - Az isten szerelmére, tüstént keljen föl, és segítsen felébreszteni a többieket is! - mondta rekedt lakozik!hangon Scarlett. - Az ördög birodalmába kerültünk. A pokol minden szörnyűsége itt A matróz feltápászkodott. Ahogy kiegyenesedett, alsótestéről a ruha lecsúszott a lába köré. Derekán minden ruháját átszakította a zöld élősdi, a testén körös-körül szivárgott a vér egy sor fognyomból. A hajnali kettőkor tanúsított bátorság olyan erény, amely keveseknek adatik meg. A http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

40/130

tapasztalt tengeri medve akinek egy páncélos láttán a szeme se rebbent volna leplezetlenül 5/20/2018


- Keltse fel a többeket! - ordított rá Scarlett. - Keltse fel őket! Két-három újabb köteg hullott alá a földre, kinyúltak és megremegtek tüstént. Végigfodrozták őket a bíborszínű virágok. Scarlett üvöltözött, mint az őrült, és könyörtelenül rugdosta társait. Végre mindannyian felébredtek, és álomittasan morogtak, nyögdécseltek. Tito mindeközben meg sem mozdult. - Semmit sem értek - mondta Tarrer. - Jöjjön el onnan a fák alól - mondta Scarlett -, és megkísérlem elmagyarázni. No, nem mintha elhinné majd egy pillanatig is. Senki emberfia nem hinné el azt a szörnyű lidércnyomást, amelyről szólni fogok… Ezzel Scarlett nekifogott beszámolójának. Ahogy várta, történetét szemmel látható hitetlenség fogadta, kivéve a sebesült matrózt, akinek kézzelfogható bizonyítékok ösztökélték máskülönben szegényes képzelőerejét. - Nem tudom elhinni - mondta végül Tarrer. Összebújva suttogtak, Tito hallótávolságán kívül, akit nyilvánvaló okokból nem kívántak felébreszteni. - Szerintem az a csibész kubai talált úgy…ki valami turpisságot. Képtelenségnek látszik, hogy azok a vékony zöld indák csak Scarlett a kör közepére mutatott. - Szólítsa a kutyát - mondta zordul -, meglátjuk, idejön-e! - Elismerem, igaza van, ami szegény öreg jószágot illeti. De azt akkor sem… bár az lesz a legjobb, ha megnézem magam. Ekkorra már egy tucat vagy még több karcsú inda csüngött a fákról. Pontról pontra lendültek, mintha valami láthatatlan kéz újra meg újra felrántotta, majd egy-két lábnyival odébb letette volna őket. A száron sorakozó bíborszínű virágokkal egészen vonzó képet nyújtottak a szemlélőknek, kivéve Scarlettot, aki csak a sötét oldalát látta. Tarrer, miközben beszélt, már el is indult a fák irányába. - Mire készül? - kérdezte Scarlett. - Pontosan arra, amit mondtam. Én magam akarok utánanézni ennek a históriának! Scarlett nem vesztegetett több szót, hanem utána ugrott. Nem volt idő az erőtlen civilizáció finomkodásaira. Ilyen esetben csak az erő lehetett az érv, márpedig kettőjük közül Scarlett volt az erősebbik. Tarrer látta és megértette a helyzetet. - Ne, ne - kiáltott -, hagyjon békén! Különben is már elkésett! Előreszökkent, és ott termett a karcsú, smaragdzöld oszlopok között. Mivel lassan, szinte ünnepélyes megfontoltsággal mozogtak, a fürge és óvatos emberre nem jelentettek nagy veszélyt. Ahogy Scarlett a társa után indult az indák sora között, hallotta a szörcsögést, cuppogást, ahogy felszívták a harmatot. - Az ég szerelmére, jöjjön ki onnan! - kiáltotta. Elkésett a figyelmeztetés. Egy ostorvékony zöld szál megérintette hátulról Tarrert, s az egy szemvillanás alatt csapdába esett. A mindent felszívó indáknak a szomjúság iszonyú erőt adott. Tarrer a jelek szerint érezte, mert zihálva szedte a levegőt. -Egy Vágja el! - mondta rekedten. - Vágjon ki innen! Fölemelnek!… pillanatig úgy látszott, Tarrernak vége, mert minden inda feléje nyúlt már. Tulajdonképpen ez volt a megoldása az iszonyú, nyomasztó rejtélynek. Tarrernak, akit erre is, arra is húztak-nyomtak az indák, valahogy sikerült talpon maradnia. Nem törődve a veszéllyel, Scarlett odaszökkent, s közben társainak is kiáltott, hogy jöjjenek segíteni. Alighogy kimondta, máris négy kés szorgoskodott, szaggatta, vágta minden http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

41/130

irányban a kötelékeket 5/20/2018



42/130

5/20/2018


- Ne mindenki! - suttogta Scarlett. Olyan feszült volt a helyzet, hogy alig emelték fel a hangjukat. - Maguk ketten figyeljenek, nem jön-e le új inda, és ha leesik egy, tüstént vágják el! A szörnyű, tüskés zöld indák kígyókként tekerték körül Tarrer testét. Az arca falfehér volt, nehezen szedte a levegőt, hiszen rettenetes volt a szorítás. Scarlett mintha már csak egyetlen, oszlóban levő tömeget látott volna: mindent elfedtek a nyálkás, zöld indák és a nagy, bíborszínű virágok. Az egész kör tele volt velük, csúszósan lapultak a lábuk alatt. Tarrer félig eszméletlenül előrebukott. Már csak két inda tartotta a feje fölött. Megszűnt a kegyetlen szorítás. Scarlett késének egyetlen ádáz csapásával elvágta a két utolsót is, és Tarrer a földre zuhant - élettelenül, mint egy fadarab. Scarlett émelygést, szédülést érzett, ahogy kitámolygott a félelmes körből. Még látta, ahogy Tarrert biztos helyre viszik, aztán mintha elfonnyadt volna körülötte a világ, és minden elsötétedett. - Egy kicsit gyöngének és ingatagnak érzem még magam - mondta Tarrer vagy egy óra múlva -, de ettől eltekintve kutya bajom; úgy látszik, megúsztam az ostobaságomat. Hanem ami azt illeti, ezt szeretném valahogy viszonozni Tito barátunknak! - Ajánlom anélkül forró átaludta olajat… az - mondta Scarlett. - Abizonyos keményszívű gazember szemrebbenés egészet!zordonan Gondolom, teljesen volt benne, hogy leszámolt velünk. - Szavamra, agyon kellene lőnünk a nyomorultat! - kiáltott fel Tarrer. - Van egy elképzelésem - mondta Scarlett -, amelyet majd később megvalósítok. Addig is megreggelizhetnénk. Amikor Tito felébred, kellemes kis meglepetés várja. Tito annak rendje és módja szerint fel is ébredt álmából, és körülnézett. Pillantása először kíváncsi volt, majd csalódott, aztán félelem villant benne. Sötét arcán ellentmondó érzelmek vihara tükröződött. Scarlett tisztán olvasott arcvonásaiból. Magához intette a kubait. - Nem óhajtok belemenni fölösleges részletekbe - mondta. - Legyen elég annyi, hogy megtudtam: maga áruló. Ezért jobbnak látjuk, ha egyedül folytatjuk utunkat. Most már könnyűszerrel odatalálunk. - A szenyor azt tesz, amit akar - mondta a kubai. - Kérem a dolláromat, és engedjenek utamra! Scarlett zordan azt felelte, hogy esze ágában sincs. Semmi kedve a maga és bajtársai életét egy fondorkodó kubai gazfickó kezébe tenni. - Itt hagyjuk magát, amíg visszaérünk - mondta. - Kap bőségesen élelmet, teljes biztonságban lesz itt, a fák alatt, és senki sem fogja zavarni. Odakötözzük az egyik fához a következő huszonnégy órára. Tito arcáról eltűnt minden pökhendiség. Térde megrogyott, és hideg veríték gyöngyözött szinte zöldessé sápadt vonásain. Minden tagja remegett, mintha csak a hideg rázta volna. - A fák… - hebegte - a fák, szenyor! Veszélyesek ott a kígyók és… és sok minden. Van más hely is, ahová… - Ha este biztonságos volt ez a hely, akkor most is az - mondta Scarlett ridegen. - A döntésem végleges. Tito könyörület nem küzdöttnélkül tovább. a térdére, és kegyelemért rimánkodott, amíg Scarlett fölElőrebukott nem rugdosta. - Könnyítsen a lelkiismeretén - mondta -, vagy viselje a következményeket. Nagyon jól tudja, hogy vége a játéknak, gazfickó! Tito zihálva elmondta az igazságot. Meg akart szabadulni az amerikaiaktól. Féltékeny volt. Ráadásul az amerikanók alatt jobb dolga lenne Kubának? Semmi esetre sem, az biztos. http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

43/130

Ennélfogva minden jó kubainak szent kötelessége hogy irtsa az amerikanókat ahol csak 5/20/2018


Tito, különösen a bőr lábbelik ismételt és erélyes alkalmazásának hatására, a lényegre tért, és töredelmes vallomást tett. A szenyor maga mondta, hogy az ördögpipacs veszedelmes lehet, és bizony nem egy növényvadász, aki ragadozó növényeket keresett, esett áldozatául a növény csábító szépségének. A fán függő csontváz egy hollandusé volt, aki gyanútlanul belesétált a bíborszínű rém ölelésébe. És Pierre Antonnal is ez történt. Az ördögpipacs indái csak éjszaka ereszkednek le, hogy felszívják a nedvességet; nappal összetekeredve nyugosznak odafenn. És amihez hozzáérnek, azt megölik. Tito nemegyszer látta a saját szemével, ahogy madarakat vagy kis állatokat összeroppantottak, szétmarcangoltak a kegyetlen tüskék. - És hogy szokott hozzájutni a bíborszínű virágokhoz? - kérdezte Scarlett. - Könnyűszerrel - válaszolta Tito. - Nappal megnedvesítem a földet a fák alatt. Akkor az indák kitekerednek, mert vonzza őket a víz. És ha kitekeredtek, néhányat levág az ember egy hosszú késsel. Veszélyes persze, de csak ha nem vigyáz az ember. - Egyelőre nem is akarok többet az ördögpipacstól - mondta Scarlett -, magától viszont azt akarom, hogy tartson velem úticélomhoz, méghozzá fogolyként! Tito szeme nyílt. - Csak nem tágra fognak agyonlőni? - kérdezte rekedt hangon. - Nem tudom - felelte Scarlett. - Lehet, hogy inkább felakasztják majd. Mindenesetre keserűen csalódnék, ha nem az egyik vagy másik véget érné. Akármelyik lesz is az, lelkesen és lelkifurdalás nélkül várom. BÉKÉS ANDRÁS FORDÍTÁSA (1899.)


44/130

5/20/2018


Történet a negatív gravitációról FRANK R. STOCKTON

Feleségemmel egy kis észak-olasz városban időztünk, és egy bizonyos kellemes tavaszi délutánon egy hat-hét mérföldes sétára indultunk, hogy végignézzük a naplementét az alacsony hegyek a várostól Utunk nagy részét kemény, sima országúton tettük meg, majd mögött, keskenyebb utakranyugatra. tértünk, melyeket helyenként falak, helyenként nádból vagy sásból készített, hitvány sövények szegélyeztek. Közeledve a hegyhez, egy lankás emelkedőn akartunk felmenni; könnyedén átmásztunk egy mintegy négy láb magas falon, és egy rétre jutottunk, amely hol fokozatosan, hol pedig rövid szakaszokon meredeken emelkedve vezetett ahhoz a helyhez, melyet el akartunk érni. Féltünk, hogy kissé elkésünk, ezért siettünk. Felszaladtunk a füves dombokon. Az omladékos és sziklás részeken fürgén átugráltunk. Én egy hátizsákot cipeltem, amely szorosan vállamhoz volt rögzítve, feleségem karján pedig nagy, puha kosár volt, amilyet gyakran hordanak a turisták. Karját átfűzte a kosár fülén, és szorosan oldalához szorítva, az alját fogta. Mindig így szokta vinni. A kosárban két palack bor volt; egy édes a feleségem számára és egy valamivel savanykásabb nekem. Az édes bortól megfájdul a fejem. Mikor elértük a füves meredélyt, amelyet a naplemente szerelmesei jól ismertek, azonnal a peremére léptem, hogy a látványban gyönyörködhessem, feleségem azonban leült egy korty bort inni, mivel igen megszomjazott. Majd lerakta a kosarat, és odalépett mellém. A látvány valóban gyönyörű volt. Alattunk a zöld szín különféle árnyalataiban ragyogó, széles völgy terült el, melyet kis folyó szelt át, itt-ott piros tetejű házak. Mögöttük hegylánc magasodott, csúcsait rózsaszínre, halványzöldre és bíborra festette a túl lenyugvó nap visszfénye, az árnyékos részek mély szürkészöldben játszottak. És mindeneken a különlegesen szép, lenyugvó nap megvilágította, kék itáliai égbolt. Feleségem meg én amerikaiak vagyunk, és e történet idején középkorúak voltunk, igen kedveltük egymás társaságát, bármilyen érdekes és szép helyen voltunk is. Volt egy huszonkét éves fiunk, de ő nem volt velünk, mivel ez idő tájt Németországban tanult. Noha jó egészségnek örvendtünk, nem voltunk erős emberek, és rendes körülmények között nemigen tettünk hosszú vidéki kirándulásokat. Középmagas voltam, nem túl izmos, feleségem pedig kissé testes, és idővel még testesebb lett. Az olvasó kissé meglepődik talán, hogy egy nem túlságosan erőteljes vagy különösebben jó gyalogló középkorú házaspár, a hölgy megpakolva egy kosárral, amely két üveg bort és egy fémpoharat tartalmaz, az úr pedig vállán egy súlyos hátizsákot cipelve, amely teli van mindenféle vacakkal, nekivág egy hétmérföldes útnak, falakon mászik át, domboldalon szalad föl, és mégis igen jó állapotban tud gyönyörködni a naplementében. Éppen a dolgok e különös voltát szeretném megmagyarázni. http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

45/130

Ü l t

b

lt

d

5/20/2018

éhá

é

i

é jö d l

l i

lt

Mi di


építettem, itt dolgoztam és kísérleteztem. Régóta szerettem volna felfedezni olyan eszközt, amellyel nemcsak előállítani, hanem kézben tartani és ellenőrizni is lehet egy természeti erőt, amely lényegileg azonos a centrifugális erővel, de amelyet én negatív gravitációnak neveztem. Azért választottam ezt az elnevezést, mert minden másnál jobban jellemezte annak az erőnek a hatását, amelyet létrehoztam. A pozitív gravitáció mindent a Föld középpontja felé vonz. A negatív gravitáció tehát az az erő, amely a Föld középpontjától mindent taszít, mint ahogyan a mágnes negatív pólusa taszítja a tűt, míg a pozitív vonzza. Szándékom tulajdonképpen az volt, hogy centrifugális erőt állítsak elő, állandóvá, ellenőrizhetővé és gyakorlatban felhasználhatóvá tegyem. Egy ilyen felfedezés előnyeit szinte le sem lehet írni. Egyszóval: könnyűvé teszi a világ terheit. Nem akarok hosszú évek munkájáról és csalódásairól beszélni. Elég annyi, hogy végül felfedeztem a negatív gravitáció létrehozásának, tárolásának és ellenőrzésének módszerét. Találmányom mechanizmusa meglehetősen bonyolult volt, kezelésének módja viszont annál egyszerűbb. Az erő előállítására szolgáló gépezetet egy nyolc hüvelyk hosszú és feleolyan széles, erős fémdoboz tartalmazta, és egy kívülről működtetett csavar forgatásával lehetett működésbe hozni. E csavart elfordítva fejlődni felhalmozódni negatív és gravitáció: minél nagyobb volt a nyomás, annálkezdett nagyobb az erő.ésKifelé csavarva a csavart csökkentve a nyomást, csökkent az erő, teljesen kicsavarva pedig megszüntette a negatív gravitáció hatását. Ily módon ezt az erőt tetszés szerint lehetett a kívánt mértékre növelni vagy csökkenteni, és működése, amíg a megfelelő nyomást kifejtették, állandó volt. Mikor e kis szerkezet megelégedésemre működött, behívtam feleségemet a laboratóriumba, és elmagyaráztam neki találmányomat és jelentőségét. Tudta, hogy valami fontos munkát végzek, de sosem beszéltem neki arról, mi is az. Azt mondtam, ha sikerül, mindenről beszámolok, de ha kudarcot vallok, nem szükséges, hogy izgassa magát miatta. Mivel igen megértő asszony, ez tökéletesen kielégítette. Most mindent megmagyaráztam neki - a gépezet felépítését és felhasználásának csodálatos lehetőségeit. Elmondtam, hogy bármely tárgy súlyát csökkentheti, vagy akár teljesen megszüntetheti. Ha egy megrakott kocsi két végére egy-egy ilyen szerkezetet erősítenek, és beállítják a megfelelő erőre, olyan könnyűvé válik, hogy csupán egy üres csille súlyával nehezedik a földre, és egy kis lovacska is könnyedén elhúzhatja. Egy ilyen műszerrel ellátott gyapotbálát akár egy gyerek is elszállíthat. Néhány ilyen szerkezet segítségével egy kocsi úgy emelkedhet a levegőbe, akár a léggömb. Szóval minden, ami nehéz, könnyűvé válhat. A fizikai munka nagy részét világszerte a gravitáció ereje okozza, így e taszítóerővel, bárhol alkalmazzák, a súly csökkenthető, és a munka megkönnyíthető. Sok-sok területről beszéltem neki, ahol e találmány alkalmazható, és még tovább is folytattam volna, ha nem fakad hirtelen sírva. - A világ valami csodálatos dolgot kapott - tört ki könnyek között -, de én elvesztettem egy férjet! - Ezt hogy érted? - kérdeztem meglepetten. - Úgy értem - mondta -, hogy ez a munka lekötött téged, örömet szerzett neked, de nem zavarta házunk életét és nyugalmát. Ennek most vége. Sose leszel többé a magad ura. Biztos vagyok benne, hogy sikere lesz, sok pénzt hoz, de nekünk nincs szükségünk pénzre. Nekünk boldogságra szükségünk, és amelyben eddigazrészünk volt. Most jönnekneveznek, a társaságok, a szabadalmak,van a pereskedések a kísérletek; emberek szélhámosnak mások kijelentik, hogy ezt már ők rég feltalálták, és mindenféle népek jönnek, hogy lássanak téged, el kell menned egy csomó helyre, más ember leszel, és sose leszünk többé boldogok. A milliók nem pótolhatják az elveszett boldogságot. Feleségem e szavai igen mélyen érintettek. Mielőtt behívtam, agyamban olyan http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

46/130

gondolatok kavarogtak hogy még mit kell tennem a nagy találmány tökéletesítése érdekében 5/20/2018


munkámban, de azt sosem hagytam, hogy fölébem kerekedjék. Most azonban minden megváltozott. Kezdtem úgy érezni, hogy kötelességem - magammal és embertársaimmal szemben - találmányomat a világ elég tárni. Hogyan kezdjek hozzá? Milyen lépéseket tegyek? Nem szabad hibáznom. Ha a dolog nyilvánosságra kerül, tudósok százai láthatnak munkához; hogyan mondjam el, hogy más módszert is felfedezhetnek ugyané hatás elérésére? Sok mindentől kell óvakodnom. Világszabadalmat kell szereznem. Mint már említettem, ezek a dolgok kavarogtak agyamban. Egyet kellett értenem a feleségemmel; a nyugodt és tartalmas élet örömei mostantól véget érnek. - Drágám - mondtam -, úgy gondolom, ahogy te; ez a dolog több bajt hoz, mint jót. Ha nem fosztanám meg a világot a találmánytól, kidobnám az egész vacakot. Habár - tettem hozzá sajnálkozva - nagy személyes elégtételt vártam találmányom hasznosításától. - Figyelj ide - mondta feleségem hevesen -, nem gondolod, hogy az lenne a legjobb, ha ezt a dolgot saját szórakozásodra és kielégülésedre használnád, a világ pedig várhat. Sokáig várt, hadd várjon még egy kicsit. Ha majd meghalunk, legyen Herberté a találmány. Elég idős lesz, hogy maga ítélje meg, felhasználja-e saját hasznára, vagy egyszerűen odaadja a nyilvánosságnak, semmiért. túl ilyen becsületes szemben, raknánk ha ezt tesszük, de azzal is elég sokat ártanánk neki, ha az ő Nem korában súlyosvele felelősséget a nyakába. Mellesleg ha vállalná, sem segíthetnél behatóan foglalkozni vele.


47/130

5/20/2018


Megfogadtam feleségem tanácsát. Gondos és részletes leírást készítettem a találmányról, lepecsételtem, és átadtam az ügyvédemnek azzal, hogy halálom után juttassa el a fiamhoz. Ha ő halna meg előbb, új intézkedéseket teszek. Azután úgy döntöttem, hogy megszerzem mindazt az örömet és szórakozást, amit a dolog nyújthat, anélkül hogy bárkinek is beszélnék róla. Még Herbertnek, aki nem volt otthon, sem beszéltünk a találmányról. Első dolgom az volt, hogy vásároltam egy erős bőr hátizsákot, és beleszereltem kis gépezetemet. A csavart úgy helyeztem el, hogy kívülről lehessen működtetni. Ezt szorosan a hátamra erősítettem, majd a feleségem gyengéden elfordította a csavart, amíg a hátizsák emelő hatása engem is felemelt, és a levegőben tartott. Mikor éreztem, hogy könnyedén lebegek, és súlyomat mintegy harminc-negyven fontra becsültem, járni kezdtem. A hátizsák nem szakított el a földtől, csak igen könnyű járást okozott - nem volt munka a járás; öröm volt és mámorító. Egy férfi erejével és egy gyermek súlyával vígan közlekedtem. Első nap fél tucat mérföldet gyalogoltam egy nagyon kellemes helyen, és a legcsekélyebb fáradtság nélkül tértem haza. Ettől kezdve ezek a gyaloglások életem egyik legkedvesebb szórakozásává váltak. Mikor senki sem látott, átugrottam egy sövényt, néha egy kézzel érintve, néha hozzá sem értem. Élveztem a nehéz éreztem magam, mintha magaterepet. MerkúrPatakokon lennék. ugráltam át. Ugrottam és szaladtam; úgy Hozzáláttam még egy szerkezetet készíteni, hogy a feleségem is elkísérhessen útjaimon, mikor azonban elkészültem vele, kereken megtagadta a használatát. - Nem hordhatok hátizsákot - mondta -, más megoldás viszont nincs, hogy magamhoz rögzítsem. Azonkívül mindenki tudja, hogy nem vagyok valami nagy gyalogló, és nem akarok szóbeszédet. Alkalmanként hasznát vettem ennek a második készüléknek; csak egy példát mondok a használhatóságára. A csűr kőalapzatán némi javítás vált szükségessé, ezért egy kétlovas kocsi egy szállítmány követ hozott az udvarba, aztán ott hagyták. Este, mikor az emberek elmentek, fogtam a két gépemet, és erős láncokkal a megrakott kocsi két oldalához erősítettem. Majd fokozatosan elfordítottam a csavarokat, és a kocsi felemelkedett, míg súlya jelentősen csökkent. Volt egy öreg szamarunk, amely Herberté volt, és amellyel alkalmanként egy kis kordéval csomagokat hoztunk el az állomásról. Bementem az istállóba, felszerszámoztam a kis fickót, kivezettem a kocsihoz, és befogtam. Nagyon mókásan nézett így ki; előtte meredt a hosszú kocsirúd, mögötte meg a hatalmas kocsi. Mikor készen voltam, megérintettem, és nagy örömömre olyan könnyedén húzta a kővel megrakott kocsit, mint a saját kis kordéját. Kivezettem az utcára, ahol minden nehézség nélkül haladt. Önfejű kis bestia volt, és néha megállt, mivel nem tetszett neki ez a különös mód, ahogy befogtam, de egy érintés a pálcával elindította, majd hamarosan megfordítottam, és visszavezettem a kocsit az udvarba. Ez bebizonyította találmányom egyik legfontosabb felhasználási módját, és elégedett szívvel kötöttem be a szamarat az istállóba, majd bementem a házba. Néhány hónappal ezután került sor európai utunkra, és ezt elsősorban Herbert számlájára írhatjuk. Szegény fiú nagy bajban volt, ennélfogva mi is. Teljes egyetértésünkkel eljegyezte magát egy ifjú hölggyel városunkban, egy általunk igen nagyra becsült úriember lányával. Herbert túl fiatal volt még, hogy lekösse magát a házassággal, de mivel úgy érezte, nem találhat feleségnek tökéletesen elégedettek voltunk, különösen mert úgy mindenki egyetértettalkalmasabb abban, hogylányt, a házasság egy ideig még nem jön létre. Valamennyien találtuk, hogy a Janet Gilberttel kötendő házasság biztosítja Herbert számára karrierje legelején a boldog élet legfontosabb tényezőjét. Váratlanul azonban Janet egyetlen élő szülője, Mr. Gilbert felbontotta az eljegyzés, ezt követően lányával együtt elhagyta a várost, és nyugatra utaztak. http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

48/130

Ez a csapás szinte összetörte szegény Herbert szívét Abbahagyta tanulmányait és 5/20/2018


dolgozni tud majd. Ezután utaztunk le az olasz kisvárosba, ahol történetem kezdődött. Feleségem testileg-lelkileg sokat szenvedett fia miatt, ezért erősködtem, hogy ki kell mennie a házból, és amennyire lehet, élvezze a táj üdítő levegőjét. Magammal hoztam mindkét kis gépemet. Egyik még mindig a hátizsákomban volt, a másikat meg egy nagy családi bőrönd belsejébe erősítettem. Mivel a kontinensen a csomagnak szinte minden fontjáért fizetni kell, jelentős összeget takarítottunk így meg. Mindent, ami súlyos volt, ebbe a nagy kofferbe csomagoltunk - könyveket, papírokat, az útközben vásárolt fém és márvány emléktárgyakat, szóval mindazt, ami általában oly nehézzé teszi a turisták csomagját. Úgy állítottam be a negatív gravitációs szerkezetet, hogy egy közönséges hordár könnyedén el tudja vinni. Teljesen meg is szüntethettem volna a súlyát, de ezt természetesen nem akartam. A csomagom csekély súlyát így is furcsállották olykor, de nem törődtem a megjegyzésekkel, amelyek az üres bőrönddel utazgató turistákra vonatkoztak; ezek csak szórakoztattak. Annak érdekében, hogy feleségem is élvezhesse gyaloglásaink során a negatív gravitáció előnyeit, kiszereltem a szerkezetet a bőröndből, és beleerősítettem a kosárba, melyet karján szokott vinni. Ez csodálatosan segített neki. Ha egyik karja elfáradt, átvette a kosarat a másikba, és így, egyika kezével belém kapaszkodva,Ittkönnyedén tudott lépést tartani szökellő járásommal, amelyet hátizsáknak köszönhettem. nem kifogásolta a hosszú sétákat, mert senki sem tudta róla, hogy rossz gyalogló, és mindig hozott magával egy kis bort vagy más frissítőt a kosárban, nemcsak mert jó, ha van nálunk ilyesmi, hanem mert furcsán nézett volna ki, hogy egy üres kosarat cipel. A szállodában, ahol laktunk, mások is beszéltek angolul, de szemlátomást jobban szerettek kocsiban ülni, mint gyalogolni, és senki sem ajánlkozott, hogy elkísér kóborlásainkon, aminek mi igen örültünk. Egy ember mégis akadt, aki nagy gyalogló volt. Angol volt, a Hegymászó Klub tagja, és rendszerint térdnadrágban indult útnak, hatalmas bakancsaira szürke gyapjúzoknit hajtott. Egyik este ez az úriember nekem és még néhányunknak a Matterhorn megmászásáról beszélt, így megragadtam az alkalmat, hogy meglehetősen éles hangon nyilvánítsak véleményt az efféle hőstettekről. Értelmetlennek, meggondolatlannak, és ha a hegymászónak szerettei is vannak, felelőtlennek neveztem. - Még ha az időjárás meg engedi is a kilátást - mondtam -, mi az az élet kockáztatásához képest? Bizonyos körülmények között - tettem hozzá (egyfajta mellényre gondolván, amelyet készíteni akartam, és amely kis negatív gravitációs gépekkel felszerelve és valamennyi egy könnyen kezelhető csavarral összekapcsolva, lehetővé teszi viselője számára, hogy teljesen súlytalanná váljék) - az ilyen hegymászás veszélytelen lehet és megengedhető, de az értelmes emberek általában visszariadnak tőle. A Hegymászó Klub tagja rám nézett, különösen cingár alakomat és vékony lábaimat vette szemügyre. - Nagyon helyes, hogy így beszél - mondta -, mert rögtön látni, hogy maga alkalmatlan ilyesmire. - Effajta beszélgetések során - feleltem - én magam sosem teszek személyes célzásokat, de mivel maga nem átallotta ezt, indíttatva érzem magam, hogy meghívjam, sétáljon fel velem a hegycsúcsra, itt a várostól északra. - Meg isa helyiségből, teszem - mondta -, amikor csak parancsolja. - És amikor ezután hamarosan kimentem hallottam a nevetését. Másnap délután két óra körül a Hegymászó Klub tagja és jómagam nekiindultunk a hegynek. - Mi van a hátizsákjában? - kérdezte. - Kalapács, hátha geológiai érdekességekre bukkanok, távcső, egy palack bor és más http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

49/130

egyéb 5/20/2018


A hegy, amely úticélunk volt, mintegy két mérföldre emelkedett a várostól. Innenső oldala meredek, sőt helyenként szakadékos volt, míg az északi lejtője lankásabb. Ezen az oldalon szeszélyesen kanyargó út vezetett fölfelé a csúcs közelében fekvő faluig. Nem volt túl magas hegy, de egy ilyen délutáni mászásra megfelelt. - Gondolom, az úton akar felmenni - mondta társam. - Ugyan, dehogy - válaszoltam -, nem kerülünk akkorát. Van itt egy ösvény ezen az oldalon, ahol láttam embereket kecskéket felhajtani. Szívesebben megyek arra. - Rendben van, ha így akarja - mondta elmosolyodva. - De meglátja, nem lesz könnyű. Egy idő után megjegyezte: - Én a maga helyében nem sietnék annyira. - Ó, én szeretek tempósan haladni! - mondtam. És tempósan mentünk tovább. A feleségem a szokásosnál feljebb állította a csavart a hátizsákomban, így a gyaloglás szinte semmi erőfeszítésembe nem került. Hosszú hegymászó botot vittem, és mikor elértük a hegyet, és megkezdtük a felkapaszkodást, éreztem, hogy a bottal meg a hátizsákommal csodálatosan gyorsan tudok felfelé haladni. Társam ment elöl, mint aki mutatja, hogyan kell hegyet mászni. Míg megkerült néhányvelem. sziklát,Felrohantam gyorsan megelőztem, és haladtam tovább. Ettől kezdve nem tudott lépést tartani a meredélyeken, könnyed szökellésekkel ugrottam át a sziklákat, levágtam az ösvény kanyarulatait, de mikor a kitaposott nyomot követtem, lépteim oly fürgék voltak, mintha sík terepen sétálnék. - Ide figyeljen - kiáltotta lentről az alpinista -, kész öngyilkosság ez a rohanás! Hegyet nem így másznak! - Én így csinálom! - kiáltottam vissza, és tovább szökelltem. Húsz perccel azután, hogy fölértem a csúcsra, társam is megérkezett. Fújtatott, és vörös arcát törölgette egy zsebkendővel. - Az ördögbe! - kiáltotta. - Életemben nem láttam még ilyen gyorsan hegyet mászni. - Magának nem kellett volna így sietnie - mondtam hűvösen. - Féltem, hogy valami baja esik - morogta -, és meg akartam állítani. Sosem láttam valakit ilyen tökéletesen abszurd módon hegyet mászni. - Nem értem, miért nevezi abszurdnak - mondtam fensőbbséges mosollyal. - Tökéletesen jó állapotban értem föl. Nincs melegem, és ki sem merültem. Nem felelt, csak ide-oda sétált, kalapjával legyezte magát, és magában mormogott valamit, amit nem értettem. Kis idő múlva javasoltam, hogy induljunk lefelé. - Lefelé menet óvatosnak kell lennie - figyelmeztetett. - A meredélyeken sokkal veszélyesebb lemászni, mint fel. - Én mindig óvatos vagyok - feleltem és nekiindultam. A lemászást még szórakoztatóbbnak találtam, mint a felfelé kapaszkodást. Határozottan élveztem. A sziklákról és szirtekről nyolc-tíz lábnyi szökkenésekkel ugrottam le, és olyan könnyedén értem talajt, mintha két láb magasból lépnék le. Meredek ösvényeken rohantam le, és hegymászó botom segítségével pillanat alatt meg tudtam állni. A veszélyes helyeket gondosan elkerültem, de olyan rohanást és ugrándozást, amit itt bemutattam, még soha senki nem művelt hegymászás közben. Egyszer csak meghallottam társam hangját. -- Sose Ki fogja törni-aszóltam nyakát!vissza, - ordította. féltsen! és hamarosan messze magam mögött hagytam. Mikor a hegy lábához értem, megvárhattam volna, de a mozgástói kimelegedtem, és mivel hűvös esti szellő kezdett fújdogálni, nem akartam megállni és megfázni. Félórával azután, hogy visszatértem a szállodába, lementem az udvarra, lehűlve, frissen és vacsorához öltözve, pont jókor, hogy találkozzam az alpinistával, aki most lépett be porosan, átizzadva és mérgelődve. http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

50/130

Bocsásson meg amiért nem vártam meg mondtam de anélkül hogy mentegetőzésemet 5/20/2018


- Azt hiszem - mondtam, mikor beszámoltam az eseményekről a feleségemnek -, aligha mondja ezentúl, hogy alkalmatlan vagyok ilyesmire. - Nem vagyok meggyőződve róla - felelte -, hogy egészen sportszerű voltál. Nem tudta, mi segít téged. - Elég sportszerű voltam - mondtam. - Ő az ő örökölt nagy testi erejével és az edzettségével elég jól tud mászni, ő sem mondta meg nekem, milyen módszerrel edzette a hatalmas lábizmait. Én az eszem edzettségével tudok mászni. Az én módszerem az én ügyem, az ő módszere meg az övé. Minden teljesen sportszerű. Ő azonban makacskodott: - Azt hitte, hogy a lábaiddal mászol, és nem a fejeddel. És most, e hosszadalmas kitérő után, amely szükséges volt ahhoz, hogy megmagyarázzam, miért vág neki egy középkorú házaspár, nem túl erős lábakkal, súlyos hátizsákkal és kosárral megrakodva egy nehéz, tizennégy mérföldes gyaloglásnak és hegymászásnak, visszatérek saját magunkhoz, amint a kis szirttetőn állunk, és a lenyugvó napban gyönyörködünk. Mikor az ég kissé halványulni kezdett, elfordultunk tőle, és hazafelé készültünk a városba. - Hol a kosár? - kérdeztem. - Pont itt hagytam - felelte a feleségem. - Kikapcsoltam a gépet, és itt feküdt a földön. - Utána vetted ki a palackokat? - kérdeztem és néztem, ahogy a fűben hevertek. - Azt hiszem, igen. Kivettem a tiédet, hogy hozzáférjek az enyémhez. - Akkor - mondtam, miután végigkutattam a füves ösvényt, ahol álltunk - attól tartok, nem csavartad le teljesen a szerkezetet, és ahogy megszabadult a palackok súlyától, szépen a levegőbe emelkedett. - Így történhetett - mondta feleségem panaszosan. - A kosár a hátam mögött volt, míg a bort ittam. - Azt hiszem, pontosan így történt - mondtam. - Nézd csak, ott fent! Fogadok, hogy a mi kosarunk! Elővettem távcsövemet, és egy kis foltra irányítottam magasan a fejünk fölött. A kosár volt, ott lebegett fent az égen. Átnyújtottam a távcsövet feleségemnek, nézze meg ő is, de nem akarta. - Mit tegyek?! - kiáltott fel. A kosár nélkül nem tudok hazamenni. Olyan borzasztó! - És úgy nézett, mint aki azonnal sírva fakad. - Ne emészd magad - mondtam, noha én is meglehetősen zavarban voltam. - Simán hazajutunk. A vállamra teszed a kezedet, én meg átölellek, aztán jóval feljebb csavarhatod a gépemet, így elszállít mindkettőnket. Biztos vagyok benne, hogy boldogulunk. Végrehajtottuk ezt a tervet, és sikerült meglehetősen kényelmesen haladnunk. Persze a hátizsák felfelé húzott, a feleségem súlya meg lefelé, ezért a szíjak úgy vágták a vállamat, mint még soha. Most nem ugrottunk könnyedén át a falon, hanem egymásba csimpaszkodva, nehézkesen kecmeregtünk át rajta. Innentől az út enyhén lejtett a város felé, és elég könnyedén haladtunk, de sokkal lassabban mentünk, mint azelőtt, és mire a szállodába értünk, már szinte sötét volt. Ha nem ég az udvaron a lámpa, nehezen találtuk volna meg. A bejáratot utazókocsi ezértaelőreengedtem a feleségemet. Követni akartam, deakülönösenegy hangzik - nemállta volt el, semmi talpam alatt. Erősen lendítettem a lábam, de csak levegőben kalimpált. Nagy rémületemre vettem észre, hogy a levegőbe emelkedem! Az alattam lévő fényekből hamarosan megállapítottam, hogy körülbelül tizenöt lábnyira vagyok a földtől. A kocsi elhajtott, és a sötétben nem vettek észre. Persze tudtam, mi történt. A szerkezetet a hátizsákomban olyan erősre állítottuk, hogy elbírjon engem és a feleségemet is, http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

51/130

mikor pedig az ő súlyától megszabadult a negatív gravitáció ereje elég volt ahhoz hogy 5/20/2018


nem emelkedtem följebb, hanem lebegtem a levegőben, körülbelül a szálloda második emeleti ablakaival egy magasságban. Megkíséreltem elérni a csavart a hátizsákban, hogy csökkentsem a negatív gravitáció erejét, de bármit csináltam, nem ért odáig a kezem. A gépet úgy rögzítettem a hátizsákban, hogy jól kiegyensúlyozva, kényelmesen tudjak haladni, és így lehetetlen volt a csavart kartávolságon belül elhelyezni. Nem is tűnt szükségesnek ilyen átmeneti elhelyezés mellett, hiszen mindig a feleségem forgatta a csavart, míg csak el nem érte a kellő emelőerőt. Mint már említettem, szándékomban állt negatív gravitációs mellényt készíteni, amelyen elöl van a csavar, és teljesen a viselője irányítása alatt áll; de ez még a jövő zenéje volt. Mikor rájöttem, hogy nem tudom a csavart elfordítani, kezdtem megrémülni. Itt lebegtem a levegőben, bármiféle eszköz nélkül, mellyel a földre juthatok. Nem várhattam, hogy feleségem megáll és keres, hiszen nyilván azt gondolta, megálltam valakivel beszélgetni. Arra gondoltam, hogy leveszem a hátizsákot, de az sem segített volna, hiszen lezuhanok és meghalok, vagy legalábbis összetöröm néhány csontomat. Nem mertem segítségért kiáltani sem, mert ha a város valamelyik egyszerű gondolkodású lakója észrevesz engem a levegőben lebegni, démonnak és alighanem rám lő.ésGyenge szellő fújdogált, lassan sodort azvalami utca fölött. Ha egygondol, fának fújna, elkaphatnám megkísérelhetném, hogyéslemásszak; de nem volt fa a közelben. Itt-ott halvány utcalámpák világítottak, a felettük lévő ernyő azonban a kövezetre irányította fényüket, és nem rám. Több okból is örültem, hogy ilyen sötét az este, mivel amennyire szerettem volna lejutni, legalább annyira szerettem volna, ha senki nem lát ebben a különös helyzetben, amely rajtam és feleségemen kívül bárki számára tökéletesen érthetetlen lett volna. Ha a tetők magasságáig emelkedhetnék, feljuthatnék valamelyikre, letéphetnék egypár zsindelyt, és így megrakodva elég súlyos lennék ahhoz, hogy leszálljak. De nem emelkedtem egyik eresz magasságába sem. Ha lenne a közelben egy távírópózna vagy bármi efféle, amibe belekapaszkodhatnék, levenném a hátizsákot, és megpróbálhatnék lecsúszni, ahogy tudok. De nem volt semmi, amibe megkapaszkodhattam volna. Még ha el is érem egy ház homlokzatát, az ereszcsatornák is a falba voltak építve. Egy nyitott ablakban, ahogy lassan elsodródtam mellette, két kisfiút láttam, akik halvány gyertyafény mellett éppen lefeküdni készültek. Szörnyen megijedtem, hogy meglátnak, és fellármázzák a környéket. Közben olyan közel kerültem az ablakhoz, hogy kinyújtottam egyik lábamat, és elrúgtam magam, olyan erővel, hogy majdnem keresztülrepültem az utcán. Az egyik fiú arcán rémült pillantást véltem látni, de nem voltam benne biztos, és kiáltást sem hallottam. Tovább lebegtem, himbálóztam az utca fölött. Mit tegyek? Kiáltsak? Ez esetben, ha le nem lőnek, vagy meg nem köveznek, különös helyzetem, no meg találmányom titka nyilvánosságra kerül. Ha viszont nem teszem, akkor vagy leugrom, és összezúzom magam, vagy pedig itt lógok és meghalok. Ha az éjszaka folyamán a levegő ritkul, egyre magasabbra emelkedhetek, talán száz vagy kétszáz láb magasba is. Akkor már lehetetlenné válna, hogy az emberek elérjenek és leszedjenek, még ha el is hiszik, hogy nem vagyok démon. Aztán kimúlok, és miután a levegő madarai minden ehetőt leettek rólam, itt lebegek örökre a szerencsétlen város fölött; himbálózó csontváz, hátizsákkal a hátán. E gondolatok nem voltak valami biztatóak, így hát úgy döntöttem, ha nem találok módot segítség nélkül kiáltok, és vállalok minden amígTalán azonban szíjak feszülését, addiglejutni, kitartok, és reménykedem a fábankockázatot; vagy póznában. esnikibírom fog, és aátázott ruhám lesz olyan nehéz, hogy leereszkedhetek egy lámpaoszlop csúcsáig. Ahogy ez a gondolat átsuhant az agyamon, lent az utcán egy fénypontot vettem észre, amely felém közeledett. Éppen arra gondoltam, egy pipából ered, mikor egy hangot hallottam. A Hegymászó Klubos ember volt. Az egész világon ő volt az, aki előtt leginkább http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

52/130

észrevétlen akartam maradni ezért olyan mozdulatlanul lebegtem ahogy csak bírtam A férfi 5/20/2018


- Ez egy őrült, semmi kétség - mondta a hegymászó. - Csak egy bolond mehetett így fel a hegyre meg le, ahogy ő. Nincsenek is izmai, csak rá kell nézni, és rögtön látni, hogy természetes módon nem tudott volna fölmászni. Csak a betegség adhatott neki erőt. Szinte alattam álltak meg, és a beszélő folytatta: - A mániákusoknál gyakori az ilyesmi. Időnként olyan erősek, hogy az egyenesen bámulatos. Láttam egyszer egy kis fickót, úgy verekedett, hogy négy erős férfi sem bírta lefogni. Aztán a másik beszélt. - Félek, igaza van - jegyezte meg. - Én ugyanis ismerem egy ideje. Ezektől a szavaktól elállt a lélegzetem. Mr. Gilbert hangja volt, akivel egy városban lakom, Janet apja. Ő érkezhetett az utazókocsival. Megismerkedett az alpinistával, és rólam beszéltek. Illő vagy illetlen, de teljes erővel füleltem. - Nagyon szomorú eset - folytatta Mr. Gilbert. - A lányom a fia menyasszonya volt, de én felbontattam az eljegyzést. Sosem engedném, hogy egy holdkóros fiához menjen hozzá, az ő állapota felől pedig nincs kétség. Látták - az ő korában, családfő létére! - felszerelkezni egy nagy hátizsákkal, amireéssemmi szüksége volt, ésborjú mérföldszám az Én utakat, sövényeken, sziklákon árkokon ugrált nem át, akár egy vagy egyrótta csikó. magam láttam egy szívszorító jelenetet, hogyan változik meg egy ilyen kedves ember természete az elmebaj következtében. Nem messze voltam a házuktól, mikor megláttam, hogy a kis szamarát befogja egy hatalmas, kővel megrakott kétlovas kocsi elé, és addig üti, hajszolja a szegény kis állatot, míg egy darabon el nem húzza a súlyos terhet az utcán. Tiltakoztam is volna e szörnyű kegyetlenség miatt, de mire odaértem, visszavitte a kocsit az udvarba. - Ó, nem lehet kétséges: elmebeteg - mondta az alpinista -, és nem lenne szabad engedni, hogy így utazgasson. Egyszer még szórakozásból lehajítja a feleségét egy szakadékba, hogy lássa, milyen, amikor repül. - Sajnálom, hogy itt van - mondta Mr. Gilbert -, mert nagyon kínos lenne találkozni vele. Lányommal együtt hamarosan nyugovóra térünk, és holnap, amilyen korán csak tudunk, elmegyünk, nehogy összeakadjunk vele. Azután visszamentek a szállodába. Néhány pillanatig teljesen elfeledkeztem helyzetemről, és ott lógva e felfedezés következményein elmélkedtem. Eszembe jutott egy ötlet. Mr. Gilbertnek mindent meg kell magyaráznom, még ha ide kell is hívnom, és a magasból kell is szólnom hozzá. Ekkor valami fehéret pillantottam meg az úton közeledni. Szemem már megszokta a sötétséget, és láttam, hogy egy égnek emelt arc. Felismertem a siető járást, az alakot: a feleségem volt. Amint közel ért, a nevén szólítottam, és rögtön kértem, ne sikítson. Nehéz lehetett uralkodnia magán, de sikerült. - Segítened kell lejutnom innen - mondtam -, úgy, hogy ne lásson senki. - Mit tegyek? - suttogta. - Próbáld meg elkapni ezt a madzagot. Egy darab zsineget halásztam elő a zsebemből, és az egyik végét leeresztettem neki. De túl rövid volt, nem érte el. Hozzákötöttem a zsebkendőmet, de így sem volt elég hosszú. -- Hozok még spárgát vagytudnád zsebkendőket - suttogta Nem - mondtam -, nem feljuttatni nekem. idegesen. De ezen az oldalon a sarokban, pont a kertkapunál, a szálloda falának támasztva áll néhány horgászbot. Mindennap láttam. Könnyen megtalálod a sötétben is. Menj, kérlek, és hozz ide egyet! A szálloda nem volt messze, és feleségem néhány perc múlva visszatért egy horgászbottal. Lábujjhegyre állt, karját felnyújtotta a magasba, de minden igyekezete ellenére http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

53/130

csak a lábam végét tudta megérinteni vele Kétségbeesetten igyekeztem de nem tudtam 5/20/2018


Tudtam, mit csinál. A boton zsineg és horog is volt, és most asszonyi ügyességgel odaerősítette a horgot a bot legvégére. Hamarosan felnyúlt, és gyengéden megütötte a lábamat. Néhány kísérlet után a horog beleakadt a nadrágomba, valamivel a jobb térdem alatt. Majd gyengéd rántás, egy hosszú karmolás a lábamon, és a horog megkapaszkodott a cipőm peremében. Azután erős húzás lefelé, és én éreztem, hogy ereszkedem. Gyengéden, de határozottan húzta a botot, az alsó végét gondosan távol tartva a földtől, és néhány pillanat múlva erőteljesen elkapta a bokámat. Majd mintha valaki rám mászna, lábam talajt ért, egy kar ölelte át a nyakamat, a másik kéz a hátizsákomon ügyködött, és hamarosan biztosan álltam az úton, megszabadulva végre a negatív gravitációtól. - Ezt szívesen elfelejteném - zokogott feleségem -, meg hogy eleresztettem a karodat, és hagytalak felrepülni! Először azt hittem, lent maradtál, és csak most nemrég döbbentem rá a valóságra. Akkor kiszaladtam, és keresni kezdtelek. Tudtam, hogy viaszgyufa van a zsebedben, reméltem, hogy meggyújtod, és akkor észreveszlek. - De én nem akartam, hogy észrevegyenek - mondtam, miközben siettünk vissza a szállodába. - Sosem lehetek elég hálás, hogy te találtál meg és lehoztál. Tudtad, hogy aki most érkezett, az majd, Mr. Gilbert és a lánya? Azonnal beszélnem kell vele! Neked is mindent megmagyarázok ha fölmegyek. Levettem a hátizsákomat, és odaadtam a feleségemnek, aki bevitte a szobánkba, én meg Mr. Gilbert keresésére indultam. Szerencsémre megtaláltam, éppen mikor a szobájába készült felmenni. Kéznyújtásomat elfogadta, de komoran és szomorúan nézett rám. - Mr. Gilbert - mondtam -, négyszemközt kell beszélnünk. Menjünk be ebbe a szobába. Itt nincs senki. - Barátom - mondta Mr. Gilbert - sokkal jobb lesz, ha erről nem tárgyalunk. Mindkettőnk számára kínos, és nem sülhet ki belőle semmi jó. - Nem tudhatja, mit akarok önnek mondani - feleltem. - Jöjjön be, és néhány perc múlva nagyon fog örülni, hogy meghallgatott. Fellépésem olyan hatásos és komoly volt, hogy Mr. Gilbert kénytelen volt követni. Bementünk egy kis szobába, amelyet dohányzónak neveztek, bár az emberek ritkán dohányoztak benne, és becsuktuk az ajtót. Azonnal belekezdtem a mondókámba. Elmeséltem öreg barátomnak, mit fedeztem fel - hogy hogyan, azt most nem részleteztem -; hogy bolondnak tartott; és most az a legfontosabb nekem, hogy tisztázzam magam előtte. Ezért előadtam találmányom egész történetét, és megmagyaráztam azokat az eseményeket, amelyek miatt holdkórosnak tarthatott. A ma esti kis incidensről nem tettem említést. Ez csak baleset volt, és nem akartam róla beszélni. Mr. Gilbert nagy figyelemmel hallgatott végig. - A felesége itt van? - kérdezte, mikor befejeztem. - Igen - válaszoltam - és a legapróbb részletekig megerősíti a történetemet; őt senki sem gyanúsíthatja őrültséggel. Megyek és idehozom. Pár perc múlva a feleségem a szobában volt, kezet fogott Mr. Gilberttel, és végighallgatta a vélt elmebajomat. Elsápadt, de mosolygott. - Úgy viselkedett, mint egy bolond - mondta -, de sose gondoltam, hogy bárki annak tartja - és-szeme könnybe lábadt.- mondtam -, talán meséld el Mr. Gilbertnek, hogyan csináltam Most pedig, drágám mindezt. Ő pedig elmondta a történetemet, ahogy én előadtam. Mr. Gilbert zavart pillantással nézett egyikünkről a másikunkra. - Természetesen nem kételkedem önökben, pontosabban nem kétlem, hiszik, amit http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

54/130

mondanak Minden rendben is lenne ha meg tudnának győzni hogy ilyen erő amiről 5/20/2018


- Ez olyan dolog - mondtam -, amelyet közvetlen demonstráció útján be tudok önnek bizonyítani. Ha vár néhány percet, míg feleségem meg én eszünk valamit - mivel majdnem éhen halok, és biztos, hogy ő is -, eloszlatom a kétségeit. - Itt várok - mondta Mr. Gilbert -, és elszívok egy szivart. Ráérnek. Örülök, hogy van egy kis időm végiggondolni, amit hallottam. Mikor befejeztük a vacsorát, amelyet félretettek nekünk, felmentem, hoztam a hátizsákomat, és mindketten bementünk Mr. Gilberthez a dohányzóba. Megmutattam neki a kis gépet, és nagyon röviden elmagyaráztam felépítésének elvét. Gyakorlatban nem mutattam meg a működését, mert a folyosón emberek jártak, és bármikor beléphetett valaki a szobába, de kinézve az ablakon láttam, hogy az éjszaka sokkal tisztább lett. A szél szétkergette a felhőket, és vidáman ragyogtak a csillagok. - Ha kijön velem az utcára - fordultam Mr. Gilberthez -, megmutatom, hogyan működik ez a dolog. - Ez az, amire kíváncsi vagyok - felelte. - Veletek megyek - mondta a feleségem, és egy sálat vetett a fejére. Kimentünk az utcára. Mikor kiértünk városkából, úgy véltem, a csillagok fénye elég lesz a célomhoz. Jól kivehettük a világosa úttestet, az alacsony falakat és a körülöttünk lévő tárgyakat. - Most - mondtam Mr. Gilbertnek - föladom önre ezt a hátizsákot, és meglátja, milyen érzés, mennyire segíti a járásban. - Ehhez lelkesen hozzájárult, én pedig rögzítettem vállán a hátizsákot. - Most elfordítom ezt a csavart - mondtam -, és ön egyre könnyebb lesz. - Légy nagyon óvatos, nehogy túlságosan elfordítsd! - figyelmeztetett komolyan a feleségem. - Ó, efelől nyugodt lehetsz! - mondtam, és nagyon fokozatosan forgattam a csavart. Mr. Gilbert zömök ember volt, ezért kénytelen voltam a csavart jó néhányszor körbeforgatni. - Meglehetős emelőerő van benne - mondta rögtön. Ekkor átfogtam a karommal, és éreztem, hogy fel tudom emelni a földről. - Ön felemel engem?! - kiáltott fel meglepetten. - Igen, méghozzá könnyedén - válaszoltam. - Szavamra! - fakadt ki Mr. Gilbert. Még egy félfordulatot tekertem a csavaron, és mondtam neki, hogy járjon és fusson. Elindult, először lassan, majd nagyokat lépett, és futásnak eredt, azután szökdelni, ugrálni kezdett. Senki sem volt a közelben, így hát kedvére ugrabugrálhatott. - Tudna még egyet fordítani rajta? - fordult felém. - Meg akarom próbálni azt a falat. Ráadtam még egy kis negatív gravitációt, és könnyedén átlendült egy öt láb magas falon. Egy pillanat alatt visszaszökkent az útra, és két ugrással mellettem termett. - Úgy érkeztem le, akár a macska - mondta. - Ilyet még sosem éreztem! Azzal megint otthagyott bennünket, legalább nyolc láb hosszú léptekkel haladt az úton, feleségem meg én szívből nevettünk testes barátunk természetfeletti fürgeségén. Néhány perc múlva visszatért. - Vegye le rólam - mondta. - Ha tovább hordom, magam is akarok egyet, akkor meg őrültnek fognak tartani, és talán zárt intézetbe dugnak. - Ugye már érti - kérdeztem, miközben visszaforgattam a csavart a hátizsák levétele előtt , hogyan tettem azokat a nagy túrákat, hogyan szökdécseltem és ugráltam, rohantam dombra fel, dombról le; és a kis szamár hogyan húzta a megrakott kocsit? - Mindent értek! - kiáltotta. - Mindent visszavonok, amit valaha is mondtam vagy gondoltam önről, barátom. http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

55/130

És Herbert elveheti Janetet?! kiáltott fel a feleségem 5/20/2018



56/130

5/20/2018


Feleségem odarohant hozzá, de hogy átölelte-e, vagy csak a kezét rázta, nem tudom megmondani, mert egyik kezemben a hátizsákot fogtam, a másikkal a szememet törülgettem. - De drága barátaim - mondta Mr. Gilbert közvetlenül -, ha még most is úgy gondolják, hogy saját érdekükben titokban tartják a találmányt, azt kívánom, bár sose találta volna fel. Miután senkinek sincs efféle gépezete, nem segíthet a felhasználásában, és gyakran rosszabb, ha az embert bolondnak tartják, mint ha tényleg az. - Barátom - kiáltottam izgatottan -, meggondoltam magam ebben a kérdésben! A kis szerkezet ebben a hátizsákban most már az egyetlen, amely birtokomban van, és nagy örömet szerzett nekem. De most már tudom, a legnagyobb méltánytalanság lenne magammal és az enyéimmel szemben, ha nem említenék meg bizonyos közvetlen veszélyeket és kellemetlenségeket, amelyeket később elmesélek. A titok hármunké, és megtartjuk magunknak. De maga a találmány túl nagy veszélyt és kísértést jelent bármelyikünknek. Miközben ezeket mondtam, egyik kezemben fogtam a hátizsákot, a másikkal meg gyorsan elforgattam a csavart. Néhány pillanat múlva a fejem fölött lebegett, alig tudtam a szíjnál fogva tartani. -Még Nézzétek! - kiáltottam és eleresztettem. A hátizsák és eltűnt az ég sötétjében. mondani akartam valamit, de nem volt módom, felröppent, mert feleségem a keblemre vetette magát, és zokogott a boldogságtól. - Ó, annyira, de annyira örülök! - kiáltotta. - Ugye, sose csinálsz másikat? - Soha többé - feleltem. - Akkor most siessünk, és keressük meg Janetet - mondta a feleségem. - Nem is tudják, milyen súlyosnak és nehézkesnek érzem magam - mondta Mr. Gilbert, miközben igyekezett lépést tartani velünk, ahogy visszafelé mentünk. - Ha tovább hordom azt a dolgot, többé nem lennék hajlandó levenni! Janet már lefeküdt, de a feleségem felment a szobájába. - Azt hiszem, ugyanúgy érzett, mint a mi fiunk - mondta, mikor visszajött hozzám. - De én mondom, drágám, egy nagyon boldog lányt hagytam ott a kis hálószobában a kert fölött. Nagyon boldog volt az a három idősebb ember is, akik az éjszakába nyúlóan beszélgettek. - Még ma éjjel írok Herbertnek - mondtam, mikor búcsúzkodtunk -, és megírom neki, hogy találkozzunk Genfben. Nem fog megártani a fiúnak, ha pont most félbeszakítja tanulmányait. - Megengedi, ugye, hogy egy utóiratot írjak a levélhez - mondta Mr. Gilbert -, és biztos vagyok benne, nem lesz szüksége csavarral ellátott hátizsákra, hogy gyorsan itt teremjen. Nem is volt. Csodálatos boldogság szárnyas Merkúrként beutazni a világot, és érezni, ahogy az ember megszabadul a gravitáció vonzásától, amely lehúz bennünket a földre, és fárasztóvá, nehézkessé teszi testünk mozgását. De ez az öröm, úgy hiszem, össze sem hasonlítható azzal, amelyet két fiatal szerető szív lelkesedése és öröme ad, mikor újra egymásra talál egy örökké tartónak vélt távollét után. Mi történt a kosárral és a hátizsákkal, találkoztak-e odafönt az égben, nem tudom. De ha elrepültek, és nem kerülnek többé a halandó ember szeme elé, boldog leszek. És az, hogy a világ valaha is tudomást szerez-e a negatív gravitációs erőről, az teljesen Herbert múlik, ha majd - remélem, jó sok év múlva - kinyitja az ügyvédemnél letétbe helyezettfiamon csomagot. (Jegyzet. Teljesen felesleges a feleségemnél érdeklődni az ügyben, mivel tökéletesen elfelejtette, hogyan készült a gép. Ami pedig Mr. Gilbertet illeti, ő sohasem tudta.) http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

57/130

VERES MIHÁLY FORDÍTÁSA

5/20/2018



58/130

5/20/2018


A LaMetrie-tó szörnye WARDON ALLAN CURTIS James McLennegannek, az orvostudományok és filozófiai tudományok doktorának elbeszélése LaMetrie-tó, Wyoming 1899. április 1.

Prof. William G. Breyfogle Taychobera egyeteme Kedves Barátom! Mellékelten megtalálja néhány részletét annak a naplónak, melyet egész életemben szokásomban állt vezetni, olyan válogatásban, mely elmondja azokat a figyelemreméltó eseményeket, melyek itt történtek az utóbbi három évben. Sok-sok évvel ezelőtt homályos beszámolókat hallottam egy különös tóról fent a magasban, Wyoming szinte megközelíthetetlen hegyei közt. Különféle hihetetlen dolgokat meséltek róla, többek között azt, hogy olyan lények élnek benne, melyeknek csupán ásatag maradványai lelhetők föl mindenütt a földgolyón. A tó és környéke vulkanikus képződmény, és a tó egyik legkülönösebb sajátossága, hogy időről időre fölzavarodik, erőteljesen forr a közepe, mintha egy hatalmas artézi kút törne ott föl a föld mélyéből. A tő ilyenkor megárad, szinte teljesen kitölti a fekete sziklamedencét, aztán visszahúzódik, és partjain csupán puhatestűeket meg olyan különös fák törzseit és olyan különös páfrányok darabkáit hagyja, amilyenek már nem nőnek - legalábbis nem a Földön -, és másutt csak szénbe vagyborított kőbe ágyazódottan láthatók. És aki horgot vet a ködös vízbe, esetleg csontos pikkelyekkel vérteshalat foghat. Mindezt így írta le évekkel ezelőtt LaMetrie Atya, mikor is kifejtette elméletét, miszerint a föld üreges, és belsejét az állati és növényi élet olyan formái népesítik be, melyek már réges-régen eltűntek a föld felszínéről, és hogy a tó összeköttetésben áll a földnek ezzel a belső régiójával. Ön jól ismeri Symmes elméletét a sarkokon lévő nyílásokról. Teljes igazolást nyert. Ma már tudom, hogy igaz. A sarkokon lévő nagy lyukakon át küld a nap hőt és fényt a föld belsejébe. Három évvel ezelőtt, ugyanebben a hónapban tettem meg az utat a hegyek között ide, a LaMetrie-tóhoz egyetlen útitárssal, ifjú barátunkkal, Edward Framinghammel. Nem annyira tudományos lelkesedésből kísért el, mint inkább annak reményében, hogy a hegyvidéki levegő jót tehet az egészségének, mert olyan akut gyomorbajban szenvedett, ami néha dührohamokra késztette. A tavat övező sziklafal egy kiugró sziklapárkánya alatt találtunk egy durván összetákolt kőházat, amit a hajdani hegyi lakók hagytak hátra. Bár kissé huzatos, megvéd a vidéken oly http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

59/130

k i őtől é

f l lő

5/20/2018

dékül lát

tt

l ál i

ö id idő

it itt


1896. április 29.

Az utóbbi napokat azzal töltöttem, hogy mintapéldányokat gyűjtöttem azokból a növényekből, amelyeket ennek a figyelemreméltó tónak a hullámai vetettek partra. Framingham egyre csak horgászik, és azt állítja, hogy fölfedezte azt a pontot, ahol a tó összeköttetésben áll a föld belsejével, ha ugyan valóban így van, bár ez aligha kétséges. Amikor a tó közepe táján horgászott, háromorsónyi összekötött zsineget eresztett le, összesen vagy háromszáz lábnyit, és nem ért le a fenékre. A partra érve összeszedte minden zsinegünket, madzagunkat, kötelünket és zsinórunkat, és vagy ötszáz láb hosszú kötelet készített belőlük, de így sem találta a tó fenekét. Május 2. este

Az elmúlt három napot hasznosan töltöttem mintapéldányok gyűjtésével, felragasztásával és konzerválásával. Framinghamnek ma reggel súlyos rohama volt, nincs túl jól. Az éghajlatváltozás egy rövid ideig jó hatással volt a betegségére, de ez a hatás hamarabb elmúlt, mint várta, és most száraz vízinövényekből vetett ágyán fekszik, és szánalmasan nyögdécsel. Visszaviszem civilizált mihelyt mozdítható Bosszantó,ahogy el kellvilágba, mennem, amikor még alig lesz. kezdtem ismerkedni a vidék rejtélyeivel. Bárcsak ne jött volna velem Framingham! A tó vadul bömböl odakint, ami különös, hiszen mind ez ideig csöndes volt, és még ennél is különösebb, hogy nem érzem és nem hallom a szelet, de talán csak azért nem, mert délről fúj, és minket megvéd a szikla. Csakhogy ebben az esetben ezen a parton nem lenne szabad hullámzania. A bömbölés percről percre erősödik. Framingham… Május 3. reggel

Micsoda rettenetes éjszakánk volt! Tegnap este, miközben a naplómat írtam, hirtelen sziszegést hallottam, és lepillantva a földpadlóra, megláttam valamit, amit először kígyónak hittem, aztán rájöttem, hogy csupán egy vízsugár, ami a tűzzel érintkezve adta a megdöbbentő, sziszegő hangot. Egy pillanaton belül újabb vízsugarak törtek be, és mielőtt még mozdulni tudtam volna, a víz már két hüvelyk mély volt mindenütt, és egyre emelkedett. Most már tudtam a bömbölés okát, fölébresztettem Framinghamet, odavonszoltam az ajtóhoz, és a fal réseibe hágva fölmásztunk a ház tetejére. Mást nem tehettünk, mert fölöttünk és mögöttünk ott volt a megmászhatatlan szikla, és a talaj mindkét oldalon meredeken lejtett, a medence bejáratánál lévő felföldet pedig képtelenek lettünk volna elérni. Idővel gyufát gyújtottunk, mert a felbolydulás ellenére a levegő alig mozdult, és megláttuk a vizet, ami már a ház magasságának a feléig ért, és egy hatalmas folyó erejével és sebességével rohant nyugatra; rövid időközönként fatörzseket sodort a ház falának olyan erővel, hogy féltem, összedől. Körülbelül egy óra múltán a bömbölés halkulni kezdett, végül teljes csönd lett. A víz, ami már csak egy lábnyira volt tőlünk, megnyugodott, nem emelkedett, de nem is apadt. Aztán halk susogás kezdődött, ami hortyogó lihegéssé erősödött, aztán valami szélsüvöltéshez hasonlatos, egyre erősödő ordítás, és a tó ismét mozgásba jött, de ezúttal a víz és aholdsugarak fatörzsek a egy ház hatalmas mellett keletnek és a víz vissza, egyre apadt, a tó közepén örvény tartottak, falairól verődtek mely aésfénylő, fekete afelszínt egyre lejjebb, lejjebb és lejjebb húzta abba a rémületes mélységbe, amire lepillanthattunk magas kakasülőnkről. Ma reggelre a tó visszatért normális szintjére. Öszvéreink megfulladtak, csónakunk tönkrement, élelmünk szintén, mintapéldányaim és műszereim egy része megsérült, és http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

60/130

Framingham nagyon rosszul van Rövidesen el kell mennünk amihez semmi kedvem mert a 5/20/2018


közepén, ahol az örvény volt, nagy mennyiségben lebegnek a különböző tárgyak; tuskók és fakoronák valószínűleg, de ki tudhatja, még mi? Távcsövemmel egy hatalmas fatörzset vagy inkább rönköt látok. Méreteiből ítélve az egész fa legalább akkora lehet, mint a kaliforniai óriás fák. A középső része legalább tíz láb széles és harminc láb hosszú. Belőle egy ág vagy gyökér lóg a vízbe, vagy tizenöt láb hosszú, és talán két-három láb vastag. Mielőtt elmennénk, ami rövidesen bekövetkezik, mert Framingham már tud járni, tutajt készítek, és megnézem a fahordalékot, hacsak a szél szerencsémre a partra nem sodorja. Május 4. este

Igen figyelemreméltó és csodálatos események napja. Amikor reggel fölkeltem és a távcsövembe néztem, a fahordaléktömeg még mindig a tó közepén volt, mozdulatlanul az üveges felszínen, de a nagy fekete rönk eltűnt. Biztos voltam benne, hogy nem a többi hordalék takarta el, mert tegnap kissé távolabb volt a többi tuskótól, és sem a szél, sem a víz nem mozdult, nem változtathatták meg a helyzetét. Ezért arra következtettem, hogy olyan nehéz fa lehetett,tíz aminek csupán egy kissé kellett átnedvesednie ahhoz, elmerüljön. Framingham óra körül elaludt, és ekkor elindultam a partra, hogyhogy mintapéldányokat gyűjtsek; egy gyűjtőkannát vittem magammal meg egy dél-amerikai machetét, amely egy három évvel ezelőtti brazíliai utazásom óta van a birtokomban, amikor megtanultam, hogy milyen hasznos lehet ez az éles szerszám. A part tele volt különös növények és kagylók darabjaival, és éppen lehajoltam, hogy fölvegyek egyet, mikor egyszerre csak valami megragadta a ruhámat, és csattanást hallottam a hátam mögül, és megfordulva megláttam - de nem írom le addig, míg el nem mondom, hogy mit tettem, mert addig nem is láttam tisztán a szörnyű lényt, míg föllendülő machetémmel le nem vágtam a feje tetejét, aztán pedig belezuhantam a sekély vízbe, és kis híján elájultam. Hát ez volt az a fekete tuskó, amit a tó közepén láttam, egy iszonytató elasmosaurus, és magasan fölöttem egy kőrakáson nyugodott a feje, hosszú állkapcsa telis-tele volt pengeéles fogakkal, óriási szeme meg akár a tányér. Elcsodálkoztam, hogy nem mozdul, mert azt vártam, hogy rángatódzni fog, de a látószögemen kívül, a sziklák túloldalán fekvő test nem mozdult. Úgy véltem, hogy hirtelen vágásom kábító csapást mért rá, és kómát okozhatott; attól tartva, hogy az állat még visszanyerheti izomerejét a halál beállta előtt, és haláltusájában visszavergődhet a mély vízbe, ahonnan többé nem tudom kihozni, gyorsan eltávolítottam az agyát. A műtétet szépen, bár kissé reszketve hajtottam végre, aztán visszahelyeztem a fejre a machetével levágott darabot, és jobban szemügyre vettem zsákmányomat. A test hossza pontosan huszonnyolc láb. A legvastagabb részén oldalirányban nyolc láb, a hátától a hasáig meg vagy hat láb. Négy nagy úszóláb, csökevényes végtag és egy rendkívül hosszú, tekergő hattyúnyak tartozott még a testéhez. A testhez viszonyítva a fej igen kicsi és igen kerek, hosszú állkapcsai úgy állnak ki, mint a kacsa csőre. A testét fényes, fekete bőr takarja, hatalmas, barna szeméből valami lágy melankólia árad. Valódi elasmosaurus, a diluvium előtti állatok egyik legnagyobbika. Hogy vajon ugyanahhoz a fajtához tartozik-e, amelyiknek a csontjait megtalálták, azt nem tudom. vizsgálódásomat Framinghamhöz siettem, mert biztosisvoltam benne, hogy ez a rég Befejezve elmúlt időkből elbitangolt jószág még a magatehetetlen beteget föllelkesíti. Framingham már többé-kevésbé magához tért a reggeli roham után, és sietve követett az elasmosaurushoz. Amikor újra megvizsgáltam a testet, megdöbbenve tapasztaltam, hogy a szíve még mindig ver, és egy órával a halálos csapás után a test minden funkciója - a gondolkodás kivételével - működött; de azt is tudtam, hogy a cápák szíve még órákkai azután http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

61/130

is dobog hogy kivették a testből és hogy a lefejezett békák is élnek és megőrzik teljes 5/20/2018


Leemeltem a fej tetejét, hogy belenézzek, és itt újabb meglepetés várt, mert a seb szélei sarjadzottak, és gyógyulni látszottak. A koponya belsejének a színe teljesen egészséges és normális volt, sehol egy túlzott vérömleny, és teljesen valószínűnek látszott, hogy az állat meggyógyul, és élni fog agy nélkül is. A koponya belsejébe pillantva meglepett hasonlatossága az emberi koponyához; mert valóban, megítélésem szerint a mérete pontosan megegyezik egy olyan mindennapi ember agyának terjedelmével, aki hetes-nyolcas kalapot visel. Magát az agyat vizsgálva pedig megállapítottam, hogy a mérete azonos az átlagos emberi agy méretével, és körvonalában is nagyon hasonlít rá, csupán a rostjai alacsonyabb rendűek, és kevés a tekervények száma. Május 5. reggel

Framingham nagyon rosszul van, a halálról beszél, és azt mondja, hogy ha a természetes halál nem vet véget szenvedéseinek, öngyilkos lesz. Nem tudom, mit tegyek. Kísérleteim, hogy bátorítsam, teljesen haszontalanok, és csekélyke gyógyszerkészletem már nem elegendő. Május 5. este

Most temettem el Framinghameta tóparti homokba. A sír fölött nem végeztem szertartásokat, mert az igazi Framingham talán nem halt meg, bár az ilyesfajta spekuláció vadnak tetszhet. Holnap síremléket is állítok neki, hacsak nem látom jelét annak, hogy a kísérletem sikerült, bár esztelenség ebben reménykednem. Ma reggel tízkor Framingham jobban lett, és elindult velem, hogy megnézze az elasmosaurust. Az állat ott feküdt, ahol tegnap hagytuk, mozdulatlanul, még mindig lélegzett, és testi funkciói működtek. A fejében lévő seb sokat gyógyult az éjszaka, mert ezek az őskori hüllők ilyen gyorsan gyógyulnak. Gyűjtöttem néhány szakajtó éti kagylót, kihámoztam, és az elasmosaurus szájába töltöttem őket. Az állat görcsösen nyelt, aztán a nagy száj becsukódott. - Meddig akarja életben tartani a hüllőt? - kérdezte Framingham. - Míg el nem érem néhány tudós barátomat, és ide nem jönnek megvizsgálni. Elviszem magát a legközelebbi településre, onnan írok nekik. Aztán visszajövök, és rendszeresen etetem az elasmosaurust, míg meg nem érkeznek a barátaim, és együtt döntünk a sorsáról. Valószínűleg ki fogjuk tömni. - Nehéz lesz elpusztítani, hacsak föl nem darabolják, az pedig nem lesz jó. Jaj, ha bennem lenne annyi életerő, mint ebben az állatban! Ennek a szörnynek akkora az életereje, hogy az agyának az eltávolítása sem zavarja. Én boldog lennék, ha valaki megszabadítana a testemtől. Bárcsak bennem lenne valami ennek az állatnak a fölösleges erejéből! - A maga esetében a túlságosan is aktív agy kárára volt a testnek - mondtam. - A maga bajának az az oka, hogy túl sokat gyakorlatoztatta az agyát, és túl keveset a testét. Kellemes dolog lenne, ha maga olyan elpusztíthatatlanul egészséges lenne, mint az elasmosaurus, az viszont igazán csodálatos lenne, ha ez az erős test bírná a maga intelligenciáját. Elfordultam, hogy megvizsgáljam a hüllő sebeit, mert magammal vittem sebészműszereimet, hogy ellássam a sebeket. Framingham nyögései szakították félbe a munkámat, és megfordulva azt láttam,volna, hogymegragadta Framinghamműszeres görcsösen vergődikkikapta a homokban. Siettem hozzá, de mielőtt elérhettem táskámat, belőle a legnagyobb és legélesebb kést, és elvágta a torkát. - Framingham, Framingham! - kiáltottam, és megdöbbenésemre értelmes tekintettel nézett rám. Fölidéztem annak a francia orvosnak az esetét, aki néhány perccel a lefejezése után szemhunyorítással válaszolt barátainak. - Ha hall engem, kacsintson! - kiáltottam. A jobb http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

62/130

szem rögtön becsukódott és kinyílt Szóval ebben az esetben a test halt meg és az agy élt Az 5/20/2018


intellektusa és az állat ereje. Az élő test és az élő agy. Átvillant az agyamon a különös hasonlóság a hüllő agya és az emberi agy között. - Él még, Framingham? A jobb szem kacsintott. Megragadtam a machetét, mert nem volt idő finomabb műszert keresni. Ha a sietség és a durva munka esetleg mindent elront, a késlekedés biztosan elront mindent. Fölnyitottam a koponyát, és föltártam az agyat. Nem sértettem meg, és fölszakítva a sebet az elasmosaurus fején, belehelyeztem az agyat, aztán elláttam a sebet, majd a házba siettem, elhoztam és beadtam minden serkentőszeremet. Orvoskörökben már évek óta jósolták, hogy az agyátültetés egykor sikeres lehet. Hogy miért nem sikerült mégsem? Mert sohasem próbálták. Nyilvánvaló, hogy egy holttest agyát már nem lehet használni, ugyanakkor melyik élő ember egyezne bele abba a szörnyűségbe, hogy fölnyissák a fejét, és agyának egyes részeit kivegyék, hogy másokba átültessék? Az emberi agyat már sokszor megvizsgálták, ha megsérült, és egyes részeit eltávolították, de az eltávolított részeket sohasem pótolták más emberek agyának részeivel. Soha egyetlen olyan sérült ember sem akadt, aki hajlandó lett volna agyának egy részét átadni más embernek. Amíg halálra ítélt bűnözőket át nem engednek az orvostudománynak kísérleti célokra, sem fogunk megtudni az agyátültetés lehetőségeiről. De a közvélemény ezt sohasemsemmit fogja megengedni. A körülmények kedveznek kísérletem tisztességes és alapos kipróbálásának. Az idő hűvös és változatlan, és minden esély megvan az elasmosaurus fejsebének gyógyulására. Az állat életképessége magasan fölülmúlja a ma élő állatokét, és ha van szervezet, ami sikeresen be tud fogadni és táplálni tud egy idegen agyvelőt, hát az elasmosaurus bőséges életereje igazán képes rá. Lehetséges, hogy a világtörténelem új korszaka kezdődik el itt. Május 6. dél

Azt hiszem, várok még egy kicsit. Május 7. dél

Ez nem képzelgés. Biztos vagyok benne, hogy amikor ma reggel az elasmosaurus szemébe néztem, értelmesen nézett rám. Kissé ugyan homályosan, az igaz, mintha elvonuló felhők tükröződnének a tekintetében. Május 8. dél

Ma még biztosabb vagyok, mint tegnap, hogy értelem van a tekintetében, valami zavart félelem, mint az olyan ember tekintetében, aki nyitott szemmel lát valami lidérces álmot. Május 11. este

Beteg voltam, és három napig nem láttam az elasmosaurust, de a távolmaradás után talán jobban meg tudom majd ítélni a kísérlet előrehaladását. Május 12. dél

Aggodalommal tölt el a siker, ami mindeddig a kísérletemet koronázta. Amikor ma reggel fölkerestem az elasmosaurust, egy kishogy mozgást észleltem úszólábai környékén. megvizsgáltam, és arra számítottam, bizonyára halakazharapdálják a tehetetlenÓvatosan szörnyet, de megláttam, hogy a víz mozgását nem halak, hanem maguk az úszólábak okozták, melyek egy kicsit már mozogtak. http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

63/130

5/20/2018


- Framingham, Framingham! - kiáltottam teli torokból. A hatalmas test egy csöppet megrezzent, nagyon picikét, de azért észrevehetően. Talán az agy, vagy mondjuk inkább így, Framingham, alszik, vagy még nem sikerült kapcsolatot teremtenie a testtel? Nyilvánvaló, hogy még nem sikerült kapcsolatot teremtenie a testtel, és ez ugyanolyan, mint az álom, az eszméletlenség. Ahogyan egy érzékek nélkül született ember mit sem tudna önmagáról, úgy Framingham is, aki csak most kezd kapcsolatot teremteni új testével, alig tud magáról valamit, és alszik. De Framingham vagy az állat - néhány napon belül majd kiderül, hogy melyik elnevezés illik rá jobban - ma is megkapta tőlem a fejadagját. Május 17. este

Három napig beteg voltam, ki sem tettem a lábam ma reggelig. Amikor aztán az öbölhöz érkeztem, az elasmosaurust még mindig mozdulatlanul találtam. Halott, gondoltam; de rövidesen fölfedeztem, hogy lélegzik, és kagylókat kezdtem hámozni neki, már egészen belemerültem a munkába, amikor halk, lihegő hangot hallottam és fölpillantottam. Elfogott a rémület. Olyan volt, mintha válaszul valami sötét varázsigére egy démon félig-meddig áhított, mégis teljes mértékben rettegett és váratlan kísértete jelent volna meg. Kiáltoztam és ordítoztam, és anyakán sziklafal visszhangozta kiáltozásomat, és azkínlódva elasmosaurus fejemintha az egész idő alatt kinyújtott táncolt bizonytalanul, a szája pedig eltorzult, mondani próbálna valamit, a szeme meg hol vad félelemmel, hol szánalomra méltó könyörgéssel nézett rám. - Framingham - mondtam. A szörny rögtön becsukta a száját, és olyan figyelmesen és szívfacsaróan nézett rám, mint http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

64/130

egy kutya 5/20/2018


- Ha ért engem, tegye a fejét a sziklára. A fej lehanyatlott. Megértett. Sikerült a kísérletem. Egy percig némán ültem, eltöprengve a csodálatos eseten és győzködve magamat, hogy éber és józan állapotban vagyok, aztán lassan és nyugodtan elkezdtem magyarázni a barátomnak, hogy mi is történt öngyilkossági kísérlete óta. - Most még a részleges bénultság állapotában van, gondolom - fejeztem be a beszámolómat. - Az agya még nem tanulta meg uralni az új testét. Látom, hogy ha nehezen is, de a fejét meg a nyakát már tudja mozgatni. Mozdítsa meg a testét, ha tudja. Ó, nem tudja, éppen ahogy gondoltam. De idővel ez is sikerülni fog. Nem tudom, hogy képes lesz-e valaha is beszélni, de azt hiszem, igen. Addig is majd kitalálunk valamit, hogy kommunikálhassunk. Mindenesetre megszabadult az emberi testétől, és megkapta azt az erős szervezetet, amit egykor annyira irigyelt a tulajdonosától. Ha majd uralkodni tud a testén is, szeretném, ha megkeresné az összeköttetést a tó és az alvilág között, és kutatásokat végezne. Képzelje csak el, mivel gazdagíthatja majd a földrajzi ismereteket! Én majd lejegyzem a fölfedezést, és Framingham és McLennegan neve ott lesz a legnagyobb földrajztudósok közt. Lelkesedésemben széttártam a karomat, és barátom nagy szemében testvéri tűz égett. Június 2. éjjel

A folyamat, melynek során a kezdeti erőtlen állapot után Framingham megtanult beszélni és uralkodni jelenlegi testén, annyira fokozatos volt, hogy nem volt értelme napról napra jegyzeteket készíteni. Láthatólag teljes mértékben uralja elődjének hatalmas testét, ráadásul beszél és énekel. Most is énekel. Az est leszálltával föltámadt az északi szél, és most hallom odakint a sötétben hatalmas hangjának orgonabúgását, ahogyan ünnepélyes gregorián dallamokat énekel, és a tisztán zengő latin szavak vad és kísérteties harmóniába olvadnak a szél süvöltésével. Ma megpróbálta megkeresni az összeköttetést a tó és a föld belseje között, de a tó közepén lévő mély kutat sziklák torlaszolják el, és így semmit sem talált. Gyötri a félelem, hogy magára hagyom, és egyedül fog elpusztulni. De nem hagyom el. Egyrészt túlságosan is szánnám a magányát, másrészt itt szeretnék lenni, ha egy újabb, titokzatos rengés megnyitná az utat a tó és az alsó világ között. A hatalmába kerítette az a gondolat, hogy ha más emberek fölfedeznék, bizonyára elfognák, és cirkuszban vagy múzeumban mutogatnák, és kijelentette, hogy harcolni fog a szabadságáért, még ha ez azoknak az életébe kerülne is, akik el akarják fogni. Mint vadállat, annak a tulajdonába kerül, aki elfogja, bár talán jómagam is jogot formálhatnék rá azon az alapon, hogy megszelídítettem. Július 6.

Framingham egyik félelelme valóra vált. Éppen a medence lejáratánál voltam, és az esőtől elnehezült felhőket néztem, amikor egy bucka mögött egy lepkehálót pillantottam meg, amit aztán a gazdája is követett, egy kis emberke, akin rögtön látszott, hogy tudós. De nem nagyon vettem szemügyre, mert amikor lenézett a völgybe, hirtelen egy gőzorgona erejével robbant ki Framingham hatalmas Anakreon egy görög dalát énekelte, a „Hol vetted azt a kalapot?” dallamára, és hangja, maga azéppen énekes is megjelent a kis öbölben, magasra emelve nyakának fekete oszlopát, szélesre tárva száját. Szegény kis tudós. Megbabonázva állt, elejtette a lepkehálóját, aztán amikor Framingham abbahagyta az éneklést, majd játékosan ugrándozni kezdett a vízben, amitől az majdnem kiáradt, és nevetése úgy verődött vissza a sziklákról, mint tucatnyi démon nevetése, a http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

65/130

szegény tudós megfordult és inaszakadtából futni kezdett 5/20/2018



66/130

5/20/2018


1897. június 30.

A barátom kétségtelenül változik. Már egy ideje észrevettem, de nem akartam elhinni, képzelgésnek tartottam. Katasztrófa fenyeget: a vadállati test lassan elnyeli az emberi intellektust. Esetek bizonyítják, hogy ez lehetséges. Az emberi test nagyobb hatással van az agyra, mint az agy a testre. A művelt, beteges és törékeny Framingham többé nem létezik. A helyét egy lármás szörnyeteg foglalta el, akinek zajos és közhelyekkel teli beszéde arról tanúskodik, hogy a tudata egyre inkább eldurvul. Már nem érdeklik tudományos kutatásaim, azt mondja, hülyeség. Már nem társalog olyan dolgokról, amiket egy művelt ember élvezettel hallgat, csupán parlagi és zavaros dolgokat mond eseménytelen életünk triviális dolgairól. Mi lesz ennek a vége? A vad test fölszívja az emberi agyat? Az anyag végül győzedelmeskedik a szellemen, és a nagyon is földi erő kioltja az égi szikrát? Akkor fog valóban meghalni Edward Framingham, akkor lesz majd igazán illő, hogy sírkövet állítsak emberi teste fölé, és akkor ér majd véget virrasztásom ebben a völgyben. D. A. Russell-erőd. Wyoming 1899. április 15.

Prof. William G. Breyfogle Tisztelt Uram! A mellékelt érintetlen kézirat és az azt kísérő maradványok birtokomba kerüléséről most szándékozom beszámolni, és azért küldöm őket Önnek, mivel ez volt a kézirat szerzőjének szándéka is. Két héttel ezelőtt a hegyekbe vezényeltek, néhány indiánt követtünk, akik elhagyták a rezervátumukat. Egy gyalogos- és két lovasegységgel keltem útra, mozsárágyúkkal. Az üldözés hetedik napján, a hegyvidék vad és ismeretlen részén, valahonnan elölről valami egészen különleges hangokat hallottunk, melyek egy végveszélybe jutott ember kiáltásaival keveredtek, és fölrohanva az előttünk magasodó emelkedőn, lepillantva egy tavat láttunk meg egy hatalmas, leírhatatlan külsejű lényt, amint éppen egy embert marcangolt. Amikor észrevett minket, kitátotta a száját, és nevetett, de ezt szó szerint értem. Az emberek egy része azt kiáltozta, hogy ez maga az ördög, és futni kezdtek. De én összeszedtem őket, és földühödve a látottakon, levonultunk a partra, és megparancsoltam, hogy az ágyúkkal vegyék célba a gyilkos bestiát. Míg ezzel foglalatoskodtunk, a szörny szünet nélkül motyogott, és hangjai kissé emlékeztettek az emberi beszédre, mint amikor egy elmebeteg motyog, vagy egy részeg próbál beszélni. Újra és újra tüzet parancsoltam, és a szörny haláltusájában bemenekült a tóba, és elmerült. Dr. McLennegan földi maradványaival együtt megtaláltam a mellékelt érintetlen kéziratot és annak a napiónak megtépett maradványait, amelynek alapján a kézirat készült, továbbá más tudományos témájú írásokat. Valamennyit itt küldöm. Azt hiszem, érdemes lenne megkísérelni az elasmosaurus tetemének fölkutatását. Felbecsülhetetlen dísze lehetne bármely múzeumnak.

Arthur W. Fairchild az USA kapitánya

(1899.) GÁLVÖLGYI JUDIT FORDÍTÁSA http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

67/130

5/20/2018


Halálos csapda GEORGE DAULTON

Aznap éjjel nem volt kedvem taxiba ülni. A klubot elhagyva igazán nem volt okom panaszra, hiszen nem játszottam sikertelenül; de betege voltam valaminek, ami ugyancsak rokon volt a lelkiismeret-furdalással. A játék kellemes volt, olyan emberek között, akik közeli barátok, és meg tudják fizetni az éjszakai szórakozás árát; a tétek magasak voltak, de senki sem emelte őket tisztességtelenül, bár a kártya gyorsan pördült, és sok meglepetést hozott; kellemesen tunya, baráti játék, ahol nem hevernek elhajított kártyacsomagok a földön, mert valamennyien a megdolgozott csomagot szerettük, melynek lapjai szinte maguktól állnak össze flössé vagy fullá. Lelkiismeret-furdalásom talán a túlzottan sok élvezet reakciója volt, és annak a vágya, hogy valami hasznosabbat tegyek a puszta időtöltésnél. Elhatároztam, hogy gyalog megyek haza, bár már két óra volt; szükségem volt a félórás erőteljes mozgásra, hogy a friss levegőben kiszellőztessem magamból a füstöt és a bort. De rosszkedvem mit sem csökkent, amikor elhagyva a város szívét, vége szakadt az impozáns gránitfalaknak, és a villanyvilágítás nélküli Michigan Avenue mocskos bérkaszárnyák között folytatódott egy sötét, gázlámpákkal alig megvilágított kanyar után. AhogyEszembe ott haboztam a könyvtár hatalmas lámpáiidőben alatt, már-már jobbrablótámadások véleményem támadt a taxiról. jutottak a Chicagóban az utóbbi oly gyakori meg azok a titokzatos eltűnések, melyektől az egész város rettegve kerülte éjszakánként a kihalt üzleti központokat. A Randolph Streeten egyetlen taxit sem láttam, és a Michiganen sem volt egy sem közelebb azoknál, melyeket már láttam az Atlétikai Klub előtt. Hát mentem tovább a félhomályban, mert még önmagam előtt sem akartam gyávának mutatkozni, bár tudtam, hogy ebben az órában nem biztonságos egy magányos, ráadásul estélyi öltözéket viselő embernek átmenni a folyó fölött azon a sötét és elhagyott utcán. De a nyugtalanság üldözött: Szeszélyes hangulatom olyan félelemmé és reménytelen magánnyá változott, hogy a nagy üzletházakból kiáradó cukor-, kávé- és dohányszagot kellemes és megnyugtató társaságnak éreztem, az eseménygazdag, fényes nappal barátságos emberi ügyei képviselőjének. A keskeny utca üres szakadéka visszhangozta ideges lépteimet; másként olyan csöndes volt, hogy a környező utcák álmatlan mormogása még hangsúlyosabbá tette elhagyatottságát. Szinte szégyenlem elmondani - még most is, amikor tudom, hogy bizonyára a veszélynek azt a különös előjelét éreztem, ami néha jó előre figyelmeztet minket -, hogy inkább a félelmem elől menekültem, mint attól, amitől féltem. Amikor már csak egy saroknyira voltam a Rush Street-i felvonóhídtól, egy alacsony, zömök férfi tántorgott elő a Water Streetről, a Randolph megálló irányából. Olyan világosan láttam őt a sarki lámpa fényében, amilyen világosan csak látni lehet hasonló körülmények között - föl voltam készülve az ilyesfajta találkozásra. A fickó teljesen magába volt roskadva, és éppen a széles úttesten készült átmenni; részeg imbolygásán túl, a válla riszálásából a tengerészt véltem fölfedezni. A sarkon találkoztunk, pontosabban ő megállt a csatornanyílásnál, míg én a http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

68/130

5/20/2018


Nem volt időm, hogy megkönnyebbülést érezzék. Láttam a tekintetét, láttam; de szinte ugyanabban a pillanatban valami fekete villám csapott ki a kövezetből, amin álltunk, akár egy óriási kígyó nyelve, ami egyetlen ördögi csapásával bekebelezte és lerántotta azt az embert a csatorna torkába - híg sár csapott az arcomba, és a részeg tengerész eltűnt. Az iszonyattól elugrattam, és reszketni kezdtem, a rémülettől összeszorult a gyomrom, s a félelem hullámai úgy áradtak szét a testemben, mint a fölkavart víz gyűrűi - egy pillanatra tán elveszítettem a józan eszemet is, másként menekülnöm kellett volna az engem is fenyegető veszély elől. A csatorna köves állkapcsai közül nem hallatszott csontok csikorgása, de abban a pillanatban az egyik mellékutca sarkán fölugatott az éjszakai közlekedés lármája, és az is elnyomhatta a puffanást. Az egész olyan volt, mintha azt az embert valami robbanás fújta volna el - az egyik pillanatban még ott volt egész elállatiasodott emberi valójában, a másik pillanatban eltűnt, megsemmisült. Nem tudom pontosan, hogy mit tettem az első megdöbbenés után. Visszaidézve zaklatott képzelgéseimet, úgy tetszik, hallottam a „szűkölését” annak a pusztuló léleknek, és láttam a lelket tünékeny ködként fölszállni, mint valami förtelmes torok leheletét. Mikor magamhoz tértem, a kövön fekete torkába A tágas torokban semmi sem látszott; de akuporogtam, forgalomnakésaza csatorna utcán mindenütt látható bámultam. barna, olajos váladékát valami nyomtalanul eltüntette a csatorna gránitszájáról; és csak miután ily módon bizonyságot nyertem arról, hogy mindaz igaz volt, amit láttam, döbbentem rá ennek a halálos csapdának kimondhatatlan veszélyességére. Fölugrottam, hátrálni kezdtem, aztán megfordultam, és futottam végig az utcán. Kiérve az utcának abból az átkozott és elhagyatott részéből, úgy éreztem, mintha gyilkosok tanyájáról menekültem volna egy baráti otthon biztonságába. A nagy híd dübörgött fogaskerekein, és méltóságteljesen emelkedett fölfelé a füst- és gőzfelhőben, hogy elengedjen egy lomha, tavi teherhajót. Rohantam a síkos kövezeten, és egyetlen ugrással a folyó fölé emelkedő hídon teremtem. A menekülés kimondhatatlan megkönnyebbülését éreztem, de nem álltam meg, míg túl nem jutottam a két hídpályán, bár a híd még mindig mozgott. Milyen szeretetreméltóan erős és emberien segítőkész volt számomra ez a hatalmas szerkezet, ahogy egyre növelte a távolságot köztem és a déli hídfő között, ahol - úgy képzeltem - a fenyegető fantom utánam nyújtogatja a nyelvét a víz fölött. Milyen jó volt hallani a kikötői gőzös szorgos dohogását, a tovaúszó hatalmas testbe zárt gőz fújtatását! Örömmel üdvözöltem a határozott parancsszavakat, a harangok és engedelmes lábak értelmes válaszát a fedélzeteken; meghatott nagyrabecsüléssel gondoltam a becsületes emberek mocskos munkájának hasznára, míg a kis kikötői gőzös meg a nagy, ostoba teherhajó olyan fenségesen úsztak el mellettem, mint egy antik kórus. A híd lassan követni kezdte az elvonuló hajók tatját, amikor észrevettem, hogy nem vagyok rajta egyedül. Talán eltakarta a füst meg a gőz, vagy fölindultságomban nem vettem észre azt az embert; mindenesetre egyszerre csak ott volt mellettem, és megviselt idegeim kis híján fölmondták a szolgálatot - majdnem rávetettem magam, mint a veszett kutya. De a híd változó árnyai éppen lehetővé tették, hogy a kikötői lámpa fényt vessen a férfi arcára, és ez az arc furcsán szomorú, finom éséskétségtelenül - Uram - mondta udvariasan komolyan -, barátságos látom, hogyvolt. rosszul érzi magát. Nem óhajt egy kis szíverősítőt? Egy kis Titkos Tartalékot tudnék ajánlani. És olyan elegáns mozdulattal, ami rögtön bizalmat ébresztett bennem, átnyújtott egy palackot, ami nem vált volna szégyenére egy király kísérőjének sem. - Önt megrázkódtatás érte - állapította meg, mikor megköszöntem az italt -, olyan http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

69/130

megrázkódtatás amilyen bárkit képes leteríteni Láttam pánikszerű menekülését a Michigan 5/20/2018


ismerjek. „Itt van egy ember, akire támaszkodhatok - gondoltam -, aki a végsőkig kész harcolni, amikor az irtóztató titok, ami megrémítette, kézzelfogható valósággá válik.” Ez történt velem is, és - mivel úgy hiszem, azért találkoztunk, hogy együtt haljunk vagy együtt éljünk tovább - meg fogja látni, én nem fogok megrettenni, ha próbára kerül a sor. Szemügyre vettem az arcát. Csupán azért játszott volna a sors azon az éjszakán az életemmel és a józan eszemmel, hogy a hídon végezzem egy őrülttel? Olvasni látszott a gondolataimban, és szomorú mosolya tagadta feltevésemet, s egyben újabb vonzerővel gazdagította eleganciáját, ami már bizalmat ébresztett bennem. - Hiszen holnap már ön is ezt fogja mondani - bizonygatta. - „Hát nem több mint különös, hogy egész Chicagóból éppen kettőnknek kellett találkozni?” De én nem hiszek a véletlenben. Amit véletlennek nevezünk, csupán annak látszik, és nem tiszteletlenség, ha azt mondom, hogy a Mindenható, aki nagy és szent pasziánszát játssza mindörökkön-örökké, azt akarja, hogy mi szabadítsuk meg a világot attól a szörnyű valamitől, ami éjszakánként kicsap a kövezetből, és halálos csapdává teszi a csatornát. - A fekete halálos csapás a csatornából! - kiáltottam, és ellöktem magam a híd korlátjától. - Hogy értién ezt, ég?! Hogy érti ezt? Ön isvélem, látta?nem tévedek, ha azt mondom, - Igen, is uram, láttamirgalmas - felelte szenvedélyesen, és úgy hogy a szemében megkönnyebbülés fénye csillant meg. - Hát nem különös, hogy összetalálkoztunk? Egy éjszakán én is elmenekültem abból az utcából, és kétségtelenül még jobban meg voltam rémülve, mint ön; én is láttam, amint egy emberi lény, egy élet, az enyémnél talán sokkal értékesebb, eltűnik a szennyes csatornában, mint egy szénaszál az etetőben. Az idegen elhallgatott, és bocsánatkérő udvariassággal fölhívta figyelmemet az ingem mellén éktelenkedő sárfoltra, amit én legalább olyan ijesztőnek láttam, mint ha vérfolt lett volna. - Chicago utcáinak kövezete akkor is úgy csillogott, mint ma éjszaka - merengett el. - Itt lent a gránitszurdokokban a természet édes harmatát beszennyezi a megfeszített munka őrületében rángatódzó ifjú óriás, a város, és az utcák olajos szennyével az én arcomat és az én ruhámat is bemocskolta a sötét tett. Az óta az éjszaka óta nyugtalanít a hihetetlen iszonyat, amit láttam, és járom az utcákat, hogy rátaláljak; kísértve a gonoszt, hogy kiálljon velem élethalálharcra, ha lehet. De most már ön is látta; könyörgöm, mondja el, mit látott! - Valami természetellenes és ellenállhatatlan rosszkedvet és fenyegető előérzetet éreztem, amikor abba az utcába értem - feleltem, mintha ez is nélkülözhetetlen része lett volna a látottaknak. Társam ezt megértő bólintással fogadta, és ahogy elmondtam történetemet, minden szörnyű részletnél helyeselt. - Csak az isten tudja, hányan tűntek el így - mondta az idegen ünnepélyesen, amikor befejeztem. - Tanúk nélkül, barátok nélkül, honnan is szereztek volna róluk tudomást? De akit én láttam, attól zengett a város. Azt mondja, a Water Streetnél? Az enyém a Lake-nél volt, csak egy sarokkal odébb. Az esetek mindig a folyó közelében történnek, mert ez a környék éjszaka kellően kihalt a gyilkos munkához. - Miért nem jelentette a rendőrségnek?! - kiáltottam. - Ne vesztegessünk több időt, tegyük meg- azonnal! Nem, semmiképpen - ellenkezett az idegen -, gondolja csak meg, miféle hihetetlen történetet kell elmesélnünk. Azt akarja, hogy azzal az elnéző szemtelenséggel kezeljék, ahogyan a becsiccsentett ficsúrokat szokás? Minden bizonnyal hűvös kételkedéssel fogadnának, talán gyanakodva; ismertem embereket, akiket alaposan megizzasztottak, pedig éppen olyan ártatlanul közölték információikat a hatósággal, ahogyan ön akarja. Jelentkezése http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

70/130

az őrmesternél egyenlő lenne a vád alá helyezéssel és talán hosszú hetekig megfigyelés alatt 5/20/2018


képeket, amikor ezt a szent kötelességet csöndben és úriemberhez illően is teljesítheti, s ugyanakkor ebben a rendkívül modern városban átélhet egy legendákba illő, csodás kalandot? - Miféle kockázatra gondol? - kérdeztem, és bármilyen különösen hangzik is, de megkísértett az ember ősi vágya, hogy kockára tegye az életét egy veszélyes rejtély megoldása érdekében. - Ez a dolog túl vad és veszélyes, semhogy egy elfoglalt ember belemenjen egy véletlen találkozás és megérzés alapján. Az idegen megállított fölemelt kezével. - Kedves uram - kezdte nyugodt elszántsággal -, bár azt mondtam, hogy egy meghatározott cél hozott össze minket, én nem kértem, hogy ön bárhova menjen, vagy bármilyen kockázatot vállaljon. - De én akarok! - szakadtak ki belőlem a szavak, szinte akaratom ellenére. - Nos, ha akar, az már más - felelte elégedetten ismeretlen ismerősöm, és ettől kezdve megváltozott egész viselkedése. Még mindig különös és szeszélyes volt, de hirtelen föltárultak erőtartalékai, egész lénye keményebb lett, s úgy éreztem, ebben nekem is részem van.- Hatalmába kerítette a vadászszellem. De tehet-e ember vakmerőbb dolgot, mint hogy lemegy a csatornába ez után a gyilkosság után? Mert ezt kell tennünk! - kiáltottam, s szinte magam is meglepődtem, hogy valóban ez volt a szándékom. - Talán éppen ez vonz; mindenesetre követem önt, mert nem kételkedem a tisztességében. - És én is biztos voltam önben az első pillanattól fogva - felelte társam, és még ott, a félhomályos hídon is valami hihetetlen finomság áradt belőle, bár megnyerő mosolyán kívül aligha tudnám megmondani, hogy miért. Akkor megszorítottuk egymás kezét, és a szövetség megköttetett; egyetlen szó nélkül is jól tudtuk mindketten, hogy életre-halálra szól. - Családom nevét világszerte ismerik - mondta aztán -, de amíg végére nem járunk ennek a dolognak, remélem, beéri azzal, hogy Hoodnak szólítson. Azok a rangombeli emberek, akik a vagyonuk ellenére férfiak akarnak lenni, belevetik magukat a pénzhajhászásba vagy a politikába; felfedező útra indulnak Afrikába vagy az Amazonas vidékére; Tibetben vagy a déltengereken vész nyomuk, esetleg alpinizmussal próbálkoznak. Az én célom az, hogy megmagyarázzam az emberi szenvedély sötét és rettenetes oldalát, hogy méltassam az elfajzottat és az iszonyatosat. Egy napon elgondolkodtam a késsel fölfegyverkezett mészáros erkölcsi állapotán, ahogyan éppen ott álltam a Halsted Street hídján, és hallgattam a disznók végső sivításait, és láttam mozdulatlan tetemeik folyamatos tovahaladását a csomagolóház felső ablakai előtt. A következő héten már böllér voltam a vágóhídon, és végére jártam a dolognak. Örömmel mondhatom, bármilyen különösen hangozzék is, hogy nem azért nem menekültem el rettegve és undorodva ettől az embertől, mert a lidérces éjszaka már nem tudott újabb borzalmakkal rémíteni, hanem emberem elragadó vonzerejét csak növelte különös vallomása, s ami tán még meggyőzőbb volt, úgy éreztem, hogy képes teljes mértékben beleélni magát az én lelkivilágomba, s ugyanilyen teljes bepillantást enged nekem a maga indítékaiba, s mindezt még soha senkinél nem tapasztaltam. Rögtön olyan ragaszkodást lehetséges. éreztem - és érzek azóta is - iránta, ami csupán a legtökéletesebb barátságban - Néhányan talán azt mondhatnák, hogy ezek az iszonyatos dolgok végül a pusztulásba visznek, ahogyan másokat az ital vagy a kábítószerek - töprengett szomorúan. - Nem tagadhatom, hogy mindez valóban nagyon is az életem középpontjává vált; hogy szeretem és gyűlölöm, mint iszákos az italt; de míg részese vagyok az iszonynak, nem magam vagyok az http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

71/130

iszony 5/20/2018


fekete dolgot, aztán a víz csöndesen örvénylett, aztán V alakú fodrok törtek a felszínre, és indultak meg a déli rakpartok felé; ismét egy hosszú, sötét, meghatározhatatlan valami emelkedett ki a folyóból, és csillogott nedvesen egy pillanatig a kikötői lámpa fényében, aztán eltűnt, mintegy az utca kövezett partfala alatt. - Irgalmas ég! - kiáltottam. - Ott kell lennie a csatorna víz alatti kivezetőjének! - Igen - mondta Hood. - És majdnem olyan tágas, hogy egy kocsi is átférhessen rajta. Nos hát - folytatta eltökélten -, mi meg fogjuk oldani a csatorna ocsmány titkát, és olyan biztos, hogy el is tüntetjük, mint hogy van Isten az égben! Fojtott izgalma azonban rögtön szerető gondoskodássá változott, mihelyt észrevette, hogy engem ismét hatalmába kerít a rémület - mert egyikünk sem mert szólni a bennünk viharzó, rettenetes feltételezésekről. - Jobb lesz, ha elmegyünk - mondta -, az idegei többet már nem tudnak elviselni mára. Tíz-tizenkét órai alvás azonban rendbe hozza. - Észrevette, milyen hosszú volt, milyen furcsán mozgott az a kar? - suttogtam. - Igen - tette a vállamra a kezét -, egy nap múlva talán már többet fogunk tudni. A vén Inter-Ocean Building órája éppen elütötte az éjfelet, amikor befordultam a kis keresztutcába, és megnyomtam az éjszakai csengőt annak a temetkezési vállalatnak a kapujában, melynek címét Hood megadta nekem mint lakáscímét. Egy izmos, pirospozsgás fiatalember nyitott ajtót az ebben a szakmában elengedhetetlen, tapintatos komolysággal, ami egyszeriben derűre változott, mihelyt megtudta, hogy a Hood úrhoz fűződő barátságom hozott a házba. Az iroda mögött átvezetett egy sűrűn befüggönyözött, félhomályos csarnokon, egy másik szobába, melynek végében egy hatalmas bronzszarkofág állt üvegládában; a szarkofág mögül jött elő Hood, köszöntött és továbbvezetett, át egy nagy, puszta munkatermen, ahol a lepedők alatt két merev és meghatározhatatlan alakú test feküdt, kétségbeejtően élettelenül, mégis oly szánalomraméltóan kiszolgáltatottan minden erőszaknak. Hood bekísért a munkateremből a terem félmagasságáig nyúló falakkal elválasztott, istállóálláshoz hasonlatos három-négy fülke egyikébe, és elmagyarázta, hogy ezek az alkalmazottak hálószobái, mert valakinek állandóan bent kell tartózkodnia az intézményben. - Nem ajánlom föl önnek egyetlen székemet - mondta, mikor mosolyogva végignéztem a fülke fura és szegényes bútorzatán -, mert ideje, hogy munkához lássunk. A vadászládáját kinyithatja az ágyon is, így jó: meleg pulóver, viharkabát, halászcsizma és két 44 kaliberes hatlövetű - jobban megfelelnek a céljainknak, mint a kés -, igazán használható felszerelés. Én viszont - folytatta - tudok csöppet sem sportemberhez illően viselkedni is, ha rákényszerítenek. A szörnyeteg nem érdemel irgalmat; így aztán úgy fogok tenni, mint Puckle, a kétcsövű ágyú föltalálója, melynek egyik csöve „rátok tüzel, keresztények”, a másik meg „rátok, pogányok”. Én is különleges töltetet szánok a démonnak - ebben a nagy fecskendőben annyi sav van, hogy egy elefántot is térdre kényszerítene. Hoodnak volt egy hosszú, éles kése is, melyben - mint mondta - a vágóhídon szerzett tapasztalatai óta jobban bízott, mint a tűzfegyverekben. Világításhoz szerzett két újfajta, elektromos lámpát, melyek olyanok voltak, egy-egy csődarab, és gombnyomásra fénysugarat bocsátottak ki aakár végükön lévőbőrbe nagykötött lencsén keresztül. - Készen áll? - tette a kezét a vállamra Hood. - Kirándulásunk semmiképpen sem tarthat sokáig; de vállalja-e a kockázatot, hogy a visszatérésünkre… - Talán nem kerül sor? - fejeztem be a mondatot. - Igen, készen állok. A gondolat, hogy talán ebben a pillanatban is el kell szenvednie egy csupa öröm, csupa élet embernek azt a http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

72/130

förtelmes halált a lelkem legmélyéig arra késztet hogy a végére járjak a rejtélynek Az 5/20/2018


Hood a hátsó raktárszobán át vezetett ki az utcára, és óvatosan lopakodtunk a vasredőnyös üzletházak közt a következő háztömb közepéig, anélkül hogy bárkit is láttunk volna. Itt letérdelt, fölemelte egy csatornanyílás tetejét, és elektromos lámpáját ledugta a fekete nyílásba. A fehér fény egy nyolc láb mély, keskeny aknát világított meg, ami egy olyan szűk csatornába torkollott, amin alig lehetett keresztülmászni. Meleg, fehér, bűzös pára szállt föl a nyílásból a tiszta és hűvös kinti levegőbe. A lyuk bizonnyal nyüzsgött a patkányoktól, és olyan szűk volt, hogy elfogott a rémület, hátha beszorulunk; de Hood intett, hogy menjek, hát teleszívtam a tüdőmet tiszta levegővel, és leugrottam a teljes sötétségbe. Odalent a lámpám olyan keskeny nyílást mutatott, hogy okosabbnak tartottam, ha hátrafelé mászom be. Rögtön úgy éreztem, hogy megfulladok, mégis továbbkúsztam, hogy szabaddá tegyem az aknát Hood számára, aztán hallottam tompa leérkezését és a helyére billenő fém nyílástető csattanását. Majdnem a hasamon feküdtem, és alig tudtam mozogni, mégis meglepő, dühödt sebességgel kúsztam vagy húszyardnyit. Azt hiszem, Hood is fáradságosnak érezhette ezt az útszakaszt, s amikor végre bejutottunk a főcsatorna egyik beömlőjébe, örültünk, hogy végre csak bokáig álltunk a csatorna szennyében, s bőséggel szívhattuk a mocskos És kitárult előttünklevegőt. a város szennyének föld alatti rendszere. Bűzös izzadság, az emberiség nyirkos szennye lepte a falakat; a falazat boltívét pernyeszerű növény sötét foltjai tarkázták, alóluk pedig valami hófehér, gilisztaszerű gomba tekergett elő, melyet nyilván a föntről jövő szivárgás anyagai tápláltak; a lejtős padozaton pedig a fönti, sokemeletnyi világ szennyes váladéka kígyózott tova undorító bugyogással a sötétbe, mintha csak hívogatna, hogy arrafelé keressük a csatorna gyilkos szörnyét. A barna patakok folyását követve egy-két háztömbnyi távolságra eljutottunk a csatorna fővezetékébe, ami olyan tágas volt, mint egy vasúti alagút, s olyan gondosan szerkesztett, mint egy ódon borpince. Természetesen nem azt vártuk, hogy a szörnyet ezen a fővezetéken találjuk meg, hiszen még a város alvilágának magányában is nyilván egy, a céljainak jobban megfelelő zsákutcában kellett rejtőzködnie; de a fővezeték volt műveleteink természetes kiindulópontja, a kezdete és a vége minden hosszú kirándulásnak, melyet a kutatás során a jobbra és balra nyíló keresztalagutakba tettünk - s a nyomkövetéshez szükséges csönd és sötétség csak még jobban visszarettentette a képzeletet a nyirkos váladékoktól és szagoktól meg a férgek érintésétől, melyek sietve menekültek lépéseink elől. Hood úgy olvasott minden egyes csatorna váladékában, ahogyan a régész olvas az eltemetett városokat borító földrétegekben; itt egy szálloda van; ott meg egy vegyiárunagykereskedés; ezek az émelyítő, dögszagú maradványok, mondotta, egy boncterem éjszakai takarításának a termékei; ez egy béristálló volt, ott meg egy festőműhely kádjait ürítették ki, amott pedig egy tejraktárból árad a savanyú tej. De azért egy pillanatra sem feledkezett meg a hajszáról; a lámpa minden fölvillanásakor elsőként a gyilkos nyomait kutatta, és egyetlen pillantással észrevett olyan dolgokat, melyek még hosszas vizsgálódás után is elkerülték volna az én figyelmemet. Azt hiszem, nem sok hasznomat vehette, csupán a társaságommal szolgálhattam a fekete, kihalt labirintusban, s míg éberen figyeltem, képzeletem rémült kiáltást vélt kihallani minden lecsöppenő víz neszében, idegen lábak zaját hallotta a saját lépteink visszhangjában, s a bugyogó szennyvíz zaját dühös morgásnak vélte. Anélkül hogy beismertük volna egymásnak, szándékosan elkerültük a Michigan Avenue végzetes környékét, mert úgy éreztük, hogy jobb lesz, ha előbb hozzászokunk a hajsza különös körülményeihez, s csak azután merészkedünk a gyilkos valószínű rejtőzködési helyére. Valahol a Masonic Temple közelében járhattunk; már éppen be akartam világítani az egyik oldalcsatornába, testem a fal hajlatát követte, ujjam a gombon, amikor hirtelen egy http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

73/130

rekedt hang suttogott szinte közvetlenül az arcomba: 5/20/2018


Hátraugrottam, neki Hoodnak, és elektromos lámpáink sugara vakítva világított egy hatalmas fickó szemébe, aki morogva, káromkodva takarta el az arcát. - El azzal a fénnyel! El vele a pokolba! A fickóra irányítottuk a fénysugarakat, s más fegyverre nem is volt szükségünk, mert a falnak tántorodott, és hátat fordított a fénynek. - Kapcsolják mán ki, hallják, kapcsolják mán ki! - nyöszörögte. - Meg akarnak vakítani? Kindelon rendőr vagyok, szolgálatban, mán… mán szerda éccaka óta, a Harrison állomásrul. A fény egy tagbaszakadt fickót világított meg, rézgombos egyenruhában, egy hatalmas, erős ember roncsát, aki szánalmasan tántorgott, bárhogy is szeretett volna fölegyenesedni. Az arca valaha pirospozsgás lehetett, de a szeme alatti fekete karikák csak még jobban kiemelték természetellenes sápadtságát. A sapkája hiányzott, az egyik karja vállig meztelen volt, csupa kék-zöld folt; az övén egy fehér kesztyű mocskos maradványa lógott; kabátjának a háta végighasadt, s egykor csinos egyenruhájának rongyait a csatorna szennye borította. Hood a hóna alá dugta a lámpáját, és elővette a palackját; a nagydarab rendőr megörült, de uralkodott magán a maga együgyű módján. - A képemen ítélve vagy napja nemtöltött vót egy falat a számban morogta szegénynövő fickó,szőrből és lehörpintette az három italt, amit Hood neki -, három napja- mán, hogy láttam magát a pofátlan ördögöt kinyúlni a pokolból, osztán csak úgy, nagy nyugalommal bezabálni valami szegény fickót, mán meg ne haragudjanak a szavamért - sajna túl szűk vót a csatorna, amin követtem, oszt én is alaposan megkaptam a magamét az ördögtől! Félig-meddig magunk is így gondoltuk, mégis döbbenten pillantottunk egymásra. Itt volt tehát egy ember, aki nemcsak látta a halálos csapdát, de oda is merészkedett, és hála emberfölötti erejének, még vissza is jött, hogy elmondja. - Kindelon rendőr - mondtam barátilag, de határozottan, mert föl kellett ráznom kábultságából -, maga igen erős ember volt, s valami hihetetlen erővel kellett találkoznia, hogy ilyen állapotba jusson. Mi azért vagyunk itt, hogy megtaláljuk ezt a démont; hol van és milyen? A férfi fölugrott, és groteszken birkózva, egymagában eljátszotta, hogyan védekezett a halálos csapdában. - Az ördög maga az, én mondom! - húzott minket közelebb magához, és rémülten pislogott a csatorna sötétjébe. - Nem tud az öklözni, de pokoli hosszú a karja és pokoli nagy az ereje. Asziszik, Kindelont csak úgy elkalapálták? De mit ér, ha tucc is öklözni, ha magával az ördöggel verekszel a sötétben? Gyűjjenek, maguknak van fényük. Hallottam őt mászkálni nappal is meg éccaka is. Itt egyen meg a fene, ha nem úgy fogok bunyózni, hogy olyat még az életükben nem láttak! A férfi bevezetett minket egy járatba, és sántikálva, görnyedten, tántorogva ment előre a sötétben, csak néha-néha fordult vissza, hogy egy-egy fintorral óvatosságra intsen. A főcsatornába vezetett minket, ott haladtunk vagy egy háztömbnyit; aztán jobbra fordultunk, s emberünk jelzései nélkül is sejtettük, hogy a csatornák gyilkos szörnyének odújához közeledünk. A következő fordulónál Kindelon megállt és intett, hogy sötétben folytassuk az utat. Teljes sötétben álltunk egymás mellett, és lélegzet-visszafojtva hallgattuk a hangokat, melyekből akkor is az ördög jelenlétére következtettünk volna, ha Kindelon nem figyelmeztet. Nem emberi hangok voltak ezek, s mégis azok: a lustán végzett emberi munka zaja, hosszan elhúzódó csúszás, aminek a vége tompa puffanás, aztán mély, elégedett sóhaj, majd meg mintha csont súrlódna a kőpadlóhoz. http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

74/130

Ó a pokolfajzat! mondta a nagydarab rendőr s undorral kiköpött 5/20/2018



75/130

5/20/2018


amitől rettegtem: közelharcra a szennyes szörnyeteggel a csatorna szennyében. Hood fülébe súgtam, hogy megkísérlem elvágni a szörny menekülésének az útját oly módon, hogy a sötétben a háta mögé kerülök. Tartóztatott volna, de közben Kindelon fölmérgesedett, s én tovasiklottam a sötétben, míg Hood csillapítani próbálta a rendőr bosszúszomját. Egyre közelebb és közelebb jutottam a halálos csapdához, tapogatódzva, de már nem finnyáskodva, hanem úgyszólván négykézláb, a fal mentén, ami rugalmasan elhúzódni tetszett tapogató kezem elől. A csatorna visszhangozta azokat az ocsmány zajokat, s fülemben mormogásuk összekeveredett az agyamban lüktető vér robajával. Amint egyre közelebb kerültem a zaj forrásához, a tüdőm kis híján fölmondta a szolgálatot, majd pattanásig telt a hely bűzös kipárolgásával, és szívem dühös dobogással lázadozott minden kísérlet ellen, hogy nyugalmat erőltessek rá. A veszély torkában voltam, amikor hirtelen átzuhantam valamin, amit fahasábnak véltem; de az a valami rögtön fölemelkedett, s én elugrottam, de nem elég gyorsan, mert a vállamra mért csapás a csatorna padozatára taszított. Meggyújtottam a lámpámat, s Hood rögtön követte a példámat. Egy pillanatig bénultan álltunk attól, amit láttunk. Soha, amióta csak az ember ölni kezdett, nem szorított sarokba ilyen szörnyeteget. Hatalmas volt, de iszonyatos külseje nem emlékeztetett ismert világunk semmi ismerős formájára; nem volt sem a föld, sem a levegő, sem a víz lakója, bár visszataszítóan egyesítette magában a vadat, a csúszómászót és a madarat; s mégis, úgy éreztem, nem torzszülött, hanem a másodkor valamely fajának egyetlen túlélője, a Földanya kitagadott szülötte, akiről anyja családi ügyei könyörtelen rendezésekor valahogy megfeledkezett, s túlélte a múló korszakokat valami apadó tó mélységes mély fenekén. Ekkor észrevettem, hogy Hood lámpájának a fénye megrezzen, s a szemem sarkából láttam, hogy Kindelon közelít a szörny felé. Hood megpróbálta visszafogni s ugyanakkor tartani a lámpáját és célozni fecskendőjével. A folyékony tűz kilőtt a hatalmas lény felé, s egy pillanatig csordogált a fején. Aztán a csatorna boltozatos terét kitöltötték azok a rángatódzó, fürge és polipszerű karok meg számtalan árnyékuk. Három golyót lőttem ki gyors egymásutánban, aztán láttam, hogy a rendőr fölegyenesedik, s egy dühödt bika ordításával veti magát a csápok csomójába. Hood megragadta; de mintha csak egy orrszarvút próbált volna megállítani. Kindelon a kígyózó karok közé vetette magát, s mit sem törődve a szörny fejéről csöpögő, perzselő folyadékkal, fojtogatni kezdte a halálos csapda gazdáját. Bárki, aki nem az ő óriási erejével rendelkezik, rögtön a halálát lelte volna abban a kavargásban; de a rendőr nagy kezei keményen szorították a bibircsókos bőrrel borított nyakat, miközben a hatalmas állat vadul harapdálta őt. Hood meg én csak rohangálni tudtunk körülöttük; hátráltunk, ha szükségét láttuk, s újra támadtunk, ha lehetőség adódott rá. Hood kétszer döfte hosszú, éles kését a szörnyeteg testébe. Én legalább egy tucatszor lőttem, de legföljebb ha három golyó talált. Egyszerre csak csökkenni látszott a küzdelem hevessége, s látva a lehetőséget, Hood újra döfött. A halálos csapda gazdája fölegyenesedett, letépte magáról Kindelont, csapkodni kezdett a rendőr hatalmas testével, mint egy rongydarabbal, a csatorna falai közt - aztán megingott, egyre lejjebb, lejjebb, lejjebb hanyatlott, s végül - még mindig szorítva a halott rendőr testét élettelenül terült el odújának ocsmány törmelékein. GÁLVÖLGYI JUDIT FORDÍTÁSA (1908.) http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

76/130

5/20/2018


A nagy Keinplatz-kísérlet ARTHUR CONNAN DOYLE

Valamennyi tudomány közül, amely az emberfiát izgatja, egy sem vonzotta annyira a tanult von Baumgarten professzort, mint az, amely összefügg a lélektannal meg a szellem és az anyag definiált viszonyával. Ünnepelt anatómus, kémikus és Európábanésa legelsőtévesen fiziológusok egyike lévén, felüdülés volt számára,tájékozott hogy e témák felé fordulhatott, széles körű tudását a lélek és a szellem rejtélyes kapcsolatának tanulmányozására összpontosíthatta. Kezdetben, mikor még fiatalkorában először mélyedt el a hipnózis rejtelmeiben, gondolatai mintha egy ismeretlen tájon kalandoztak volna, ahol minden sötét és kaotikus, mindössze néhány hatalmas, megmagyarázhatatlan és összefüggéstelen tény tornyosult előtte. Ahogy azonban múltak az évek, és növekedett a derék professzor tudásállománya - mivel a tudás tudást szül, ahogyan a pénz kamatozik -, sok minden, ami korábban furcsa és megmagyarázhatatlan volt, új formát kezdett ölteni a szemében. Új okozati láncokkal ismerkedett meg, és összeilleszthető láncszemeket fedezett fel ott, ahol korábban minden idegen és felfoghatatlan volt. Több mint húsz évig tartó kísérletezés révén olyan tényanyagra tett szert, melyre kitűzött célja szerint új egzakt tudományt építhetett; amely magába foglalja a mesmerizmust, a spiritualizmust és valamennyi hasonló tant. Ebben nagy segítséget jelentett, hogy a legapróbb részletekig járatos volt az állatlélektan legbonyolultabb területeiben, beleértve az idegáramok és az agy működését; mivel Alexis von Baumgarten a fiziológia professzora volt a Keinplatz Egyetemen, így a laboratórium valamennyi eszköze rendelkezésére állt az elmélyült kutatáshoz. Von Baumgarten professzor magas, Asovány, markáns arcú férfi volt,tette metsző pillantású acélszürke szeme különösen csillogott. sok gondolkodás barázdálttá homlokát, és összehúzta súlyos szemöldökét, ezért olybá tűnt, mintha állandóan neheztelne, és ez jellemének megítélésében gyakran megtévesztette az embereket, mert szigorúsága ellenére lágyszívű volt. Diákjai körében népszerűségnek örvendett, előadásai után körülvették, és mohón hallgatták különös elméleteit. Gyakran kért önként jelentkezőket egy-egy kísérlet elvégzéséhez, így szinte alig volt olyan hallgató az osztályban, akit a professzor egy vagy több ízben ne ringatott volna hipnotikus transzba. A tudomány ezen ifjú rajongói közül lelkesedésben senki nem múlhatta felül Fritz von Hartmannt. Tanulótársai gyakran furcsállották, hogy a nyughatatlan, vakmerő Fritz, aki olyan rámenős fickó volt, mint senki a Rajna-vidék szülöttei közül, arra pazarolja idejét és energiáját, hogy homályos értelmű könyveket olvas, és segédkezik a professzor furcsa kísérleteiben. Valójában Fritz értelmes és számító fiú volt. Néhány hónapja beleszeretett az ifjú Elise-be, tanára kék szemű, szőke hajú leányába. Noha a lány ajkait közelebbről is megismerve úgy érezte, hogy ő sem közömbös udvarlása iránt, sose mert volna szabályos http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

77/130

ké őké t j l tk

i

5/20/2018

ládjá ál Mi l

ébké t

l tt

l

kö

ű í

höl é l


bármilyen kísérletezésnek, mindaddig, amíg esélye volt elkapni Elise egy ragyogó pillantását vagy megérinteni kicsiny kezét. Az ifjú Fritz von Hartmann meglehetősen jóképű fickó volt. Azonkívül szép földbirtok várományosa is volt, amennyiben apja elhalálozik. Sokak számára megfelelő kérő lett volna, de Madame nem állhatta jelenlétét a házban, és időnként kioktatta a professzort, amiért farkast enged ólálkodni a báránykája körül. Az igazat megvallva, Fritznek rossz híre volt Keinplatzban. Nem volt olyan mulatozás, párbaj vagy egyéb rendbontás, amelyben az ifjú rajnai ne lett volna a főkolompos. Nem volt nála szabadszájúbb és durvább beszédű, senki nem ivott többet, nem kártyázott rendszeresebben, mint ő; nem akadt nála lustább, azt az egy bizonyos kérdést kivéve. Nem csoda hát, hogy a jó professzorné asszony a fräuleint szárnyai alatt őrizte, észokon vette egy ilyen mauvais sujet* udvarlását. Ami az érdemes oktatót illeti, túlságosan belemerült különös tudományába ahhoz, hogy bármilyen módon is véleményt formáljon a kérdésben. Volt azonban valami, ami évek óta uralta a gondolatait. Minden kísérlete és elmélete egy pont körül forgott. Napjában százszor is feltette magában a professzor a kérdést: vajon lehetséges-e, hogyAmikor az emberi bizonyos ideigötlött a testen kívül istudós létezzen, ismét visszatérjen belé? ez lélek a lehetőség először fel benne, agyamajd tiltakozott ellene. Túlságosan is ellentmondott előítéleteinek és korábbi tanulmányai során szerzett ismereteinek. Ahogy azonban egyre messzebb jutott saját kutatásainak ösvényén, agya fokozatosan lerázta régi bilincseit, és kész volt szembenézni bármilyen következtetéssel, amely a tényeknek megfelel. Számos dolog volt, ami hihetővé tette számára: a tudat létezhet az anyagtól függetlenül. Végül felötlött benne, hogy egy merész és eredeti kísérlettel a kérdés végérvényesen eldönthető. - Nyilvánvaló - jegyezte meg a láthatatlan entitásokról szóló híres cikkében, amely ez idő tájt jelent meg a Keinplatz Wochentliche Medicalschriftben, és amely az egész tudományos világot meghökkentette - nyilvánvaló, hogy bizonyos körülmények között a lélek és a szellem elválik a testtől. Hipnotizált személy esetében a test kataleptikus állapotban fekszik, míg a szellem eltávozik belőle. Önök azt mondhatják erre, hogy a lélek ott van benne, csak alvó állapotban. Én viszont azt válaszolom, ez nem így van, máskülönben hogyan lenne magyarázható a látnoki képesség, amelyet néhány szélhámos mesterkedése rossz hírbe kevert ugyan, de amely kétségtelen ténynek tekinthető. Érzékeny kísérleti alany segítségével én magam képes voltam pontosan leírni, mi történik a szomszéd szobában vagy másik házban. Milyen más hipotézissel lehet ezt a képességet megmagyarázni, mint azzal, hogy az alany lelke elhagyja a testet, és mozog a térben. A kísérletvezető szólítására egy pillanatra visszatér, elmondja, mit látott, majd ismét tovalebben a levegőben. Miután a szellem természeténél fogva láthatatlan, e távozást és visszatérést nem láthatjuk, de látjuk hatását az alany testén, amely hol merev és tehetetlen, hol pedig benyomásokat igyekszik közölni, melyekre természetes úton nem tehetett szert. Csak egyetlen módot látok e tény demonstrálására. Testünkbe zárva nem láthatjuk ugyan e lelkeket, még a sajátunkat sem, elválasztva őket azonban a testtől, felismerjük a többi jelenlétét. Ennélfogva tehát az a szándékom, hogy hipnotizálom egyik tanítványomat. Majd saját magamat is hipnotizálom olyan módszerrel, nemnélkül okoz nekem gondot. Ezután, ha elméletem helyesnek bizonyul, szellemem mindenamely nehézség találkozhat és kommunikálhat tanítványom szellemével, lévén mindkettő elválasztva a testtől. Remélem, a Keinplatz Wochentliche Medicalschrift legközelebbi számában módom lesz beszámolni ennek az érdekes kísérletnek az eredményéről. Mikor a derék professzor beváltotta ígéretét, és közzétette beszámolóját a történtekről, a http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

78/130

cikk olyan rendkívüli volt hogy teljes hitetlenség fogadta Egyes lapok kommentárjainak a 5/20/2018


hangja olyannyira támadó volt, hogy a dühbe gurult tudós kijelentette, soha többé nem nyitja ki a száját, és nem nyilatkozik a kérdésről semmiféle módon - és ígéretét tökéletesen meg is tartotta. Ennek ellenére ezt a beszámolót a leghitelesebb forrásokból állítottam össze, és az elbeszélt események lényegében megbízhatónak és korrektnek tekinthetők. Röviddel azután, hogy von Baumgarten professzor kiötlötte a fent említett kísérletet, gondolatokba merülve ballagott hazafelé a laboratóriumban töltött hosszú nap után, amikor lármás diákcsapattal találkozott, akik éppen egy sörözőből jöttek kifelé. Élükön félig részegen és igen zajosan az ifjú Fritz von Hartmann. A professzor elhaladt volna mellettük, de tanítványa odaszaladt hozzá, és megállította. - Hé, derék mesterem! - mondta, megragadta az öregember kabátujját, és vezetni kezdte az úton. - Mondanom kell önnek valamit, és könnyebb ezt most megtennem, amikor a jó sör zsong a fejemben, mint bármikor máskor. - Miről van szó, Fritz? - kérdezte a fiziológus, és szelíd csodálkozással nézett rá. - Úgy hallom, mein Herr, rendkívüli kísérletre készül, melynek során el akarja választani egy-ember lelkét a testétől, azután meg visszarakja. Így van? Így igaz, Fritz. - És gondolt már arra, drága uram, hogy némi nehézségei támadhatnak, míg talál valakit, aki erre vállalkozik? Potztausend! Tegyük fel, a lélek eltávozik, és nem jön vissza? Nem lenne jó bolt. Ki vállalja ezt a rizikót? - De Fritz! - kiáltott fel a professzor, aki alaposan meglepődött a dolog ilyen szempontjain. - Én a maga segítségére számítottam a kísérletben. Biztosan nem hagy cserben. Gondoljon a hatalmas dicsőségre! - Gondoljak erre a sületlenségre?! - kiáltotta dühösen a diák. - Ezzel fizetnek ki mindig? Hát nem álltam két óra hosszat egy szigetelőüvegen, míg ön áramot vezetett a testembe? Hát nem stimulálta ön a rekeszizmom idegeit, mellesleg tönkretéve az emésztésemet galvanikus árammal a gyomrom körül? Harmincnégy ízben hipnotizált, és mi hasznom volt belőle? Semmi. És most ki akarja szedni a lelkemet, akár egy órából a szerkezetet. Ez több, mint amit egy ember elviselhet. - Kedvesem, kedvesem! - kiáltotta bűnbánóan a professzor. - Ez mind igaz, Fritz. Eddig sosem gondoltam erre. Ha tud valamit, hogyan kárpótolhatnám, kész vagyok rá. - Akkor ide figyeljen! - mondta Fritz ünnepélyesen. - Ha megígéri, hogy a kísérlet után hozzám adja a lányát, hajlandó vagyok segíteni önnek; de ha nem, akkor a kisujjamat sem mozdítom. Ez az utolsó szavam. - De mit szól ehhez a lányom? - tört ki a professzor megdöbbenve. - Elise örülni fog - felelte a fiatalember. - Régóta szeretjük egymást. - Akkor legyen a magáé - döntött a fiziológus -, hiszen maga jószívű fiú, és egyike a legjobb kísérleti alanyaimnak, akiket valaha is ismertem, már amennyiben nem áll alkohol hatása alatt. Kísérletemre jövő hónap negyedikén kerül sor. Tizenkettőkor jelenjen meg a fiziológiai laboratóriumban. Nagy esemény lesz, Fritz! Eljön von Gruben Jénából és Hinterstein Bázelből. Ott lesznek Dél-Németország vezető tudósai. - Pontos leszek - mondta a diák, és elváltak egymástól. A professzor hazabaktatott, a közelgő nagyröviden eseményen töprengve, a diák pedig lármázó társai után eredt, miközben lelkét a kék szemű Elise és az apjával kötött megállapodás töltötte be. A professzor nem túlzott, amikor az újszerű lélektani kísérlet kiváltotta széles körű érdeklődésről beszélt. Jóval a megbeszélt időpont előtt a termet megtöltötte a tekintélyek fényes gyülekezete. A már említett hírességeken kívül eljött Londonból a nagy Lurcher http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

79/130

professzor aki nemrég szerzett hírnevet az agyközpontokról írt figyelemreméltó 5/20/2018


hogy jelen lehessen, csak úgy, mint egy swedenborgiánus miniszter, aki úgy vélte, hogy az elkövetkezendők talán némi fényt derítenek a rózsakeresztesek tanaira. A jeles gyülekezet nagy tapssal fogadta von Baumgarten professzor és kísérleti alanya megjelenését az emelvényen. A tanár néhány jól megválasztott mondattal elmagyarázta elképzelését és a bizonyítás módját. - Úgy tartom - mondta -, amennyiben valaki hipnózis hatása alatt áll, erre az időre lelke elhagyja a testét, és kiállok bárki ellen, aki más hipotézist tud a látnoki képesség tényének magyarázatára. Remélem ezért, hogy miután hipnotizálom fiatal barátomat itt, majd önmagam is transzba merülök, szellemünk érintkezni tud egymással, míg testünk nyugalomban és tehetetlenül hever. Egy idő után a természet visszanyeri uralmát felettünk, szellemünk visszatér a megfelelő testbe, és minden olyan lesz, mint azelőtt. Szíves engedelmükkel most megkezdjük a kísérletet. E szónoklat nyomán ismét felcsattant a taps, és a közönség várakozásteljes csendben helyet foglalt. A professzor néhány gyors mozdulattal hipnotizálta a fiatalembert, aki sápadtan és mereven hátradőlt a székében. Aztán egy csillogó kristálygömböt vett elő a zsebéből,Különös tekintetét és erős koncentrálással is ebbe az állapotba juttatta. és rászegezte, hatásos látványt nyújtott, ahogy az saját öreg magát és a fiatal ember ugyanabban a kataleptikus helyzetben ült egymás mellett. Vajon hová szállt a lelkük? Ez a kérdés foglalkoztatott mindenkit a hallgatóság körében. Eltelt öt perc, azután tíz, majd tizenöt és még tizenöt, mialatt a professzor és tanítványa mereven és mozdulatlanul ült az emelvényen. Ez idő alatt egyetlen hang sem hallatszott az összegyűlt tudósok körében, minden szem a két sápadt arcra meredt, a visszatérő öntudat első jeleit keresve rajtuk. Majdnem egy óra telt el, míg végre a figyelők türelmét jutalom koronázta. Von Baumgarten professzor arcába halvány pír tért vissza. A lélek tért vissza ismét korábbi lakhelyére. Hirtelen kinyújtotta hosszú, sovány karjait, mint aki álomból ébred, szemét dörzsölve felállt a székről, és úgy bámult körül, mint aki alig ismeri meg, hol is van. - Tausend Teufel! - kiáltott fel vaskos délnémet káromkodással a hallgatóság nagy megdöbbenésére és a swedenborgiánus nagy felháborodására. - Hol a pokolban vagyok, és mi az istennyila történt?! Ó, igen, már emlékszem! Megint egy ilyen értelmetlen hipnotikus kísérlet. Ezúttal nem sikerült, mert semmire sem emlékszem, mióta öntudatomat elvesztettem, így hát valamennyien hiába tették meg ezt a nagy utat, tanult barátaim, nagyon jó tréfa! A fiziológia egyetemi tanára harsogó nevetésben tört ki, és igen illetlen módon a combját csapkodta. A közönség annyira feldühödött vendéglátójuk ilyen minősíthetetlen viselkedésén, hogy komoly zavargás törhetett volna ki, ha nem avatkozik közbe megfelelő módon az ifjú Fritz von Hartmann, aki most tért magához kábulatából. Előrejött az emelvény széléig, és elnézést kért társa minősíthetetlen viselkedéséért. - Sajnos meg kell mondanom - mondta -, eléggé kelekótya fickó, noha igen komolynak tűnt e kísérlet megkezdésekor. Még most is a hipnózis reakciójának hatása alatt áll, így alig felelős szavaiért. Ami magát a kísérletet illeti, nem tartom sikertelennek. Nagyon is lehetséges, hogy lelkünk találkozott a térben az elmúlt óra folyamán, de sajnos otromba fizikai memóriánk különbözik a szellemünktől, és nem felidézni, történt.a Most majd arra kell összpontosítanom energiámat, hogy olyantudjuk eszközt találjak,mimellyel szellem képes visszaemlékezni, mi történik vele szabad állapotában, és bízom benne, mikorra kidolgozom, módom lesz önökkel ismét találkozni ebben a teremben, és bemutathatom az eredményt. Ez a szónoklat egy ilyen fiatal diák szájából nagy meghökkenést váltott ki a közönségből, http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

80/130

néhányan szinte megsértődtek azt gondolván túlságosan is fontoskodik A többség azonban 5/20/2018


méltóságteljes viselkedése és a professzor léhasága között, aki a fenti megjegyzések alatt jókedvűen nevetgélt egy sarokban, csöppet sem zavartatva magát a kísérlet kudarcától. Noha e sok tanult ember olyan benyomással hagyta el az előadótermet, hogy semmi figyelemreméltót nem látott, valójában a világtörténelem egyik legcsodálatosabb eseménye játszódott le a szemük előtt. Von Baumgarten professzor elmélete annyiban tökéletesen helyesnek bizonyult, hogy mind az ő, mind pedig tanítványa lelke egy időre eltávozott a testből. Itt azonban különös és előre nem látott bonyodalom merült föl. A visszatéréskor Fritz von Hartmann lelke Alexis von Baumgarten testébe szállt, Alexis von Baumgartené, viszont Fritz von Hartmann porhüvelyébe költözött. Ezért hagyta el a durva beszéd és a tájszólás a komoly professzor ajkát, és ugyancsak ezért tette a léha diák a súlyos kijelentéseket és komoly megállapításokat. Példátlan esemény volt, bár még senki nem tudott róla, legkevésbé akikről szó volt. A professzor teste hirtelen rádöbbent, hogy torka ugyancsak kiszáradt, ezért kiszaladt az utcára, magában még mindig kuncogva a kísérlet eredményén, mert benne Fritz lelke a könnyen megszerzett menyasszony gondolatával volt elfoglalva. Első ötlete az volt, hogy elmegy házukhoz látni őt, tájékoztatja de a másodika férje azt diktálta, jobb, ha addig neminkább megy,amíg Madamea Baumgartent nem a megállapodásról. Ezért Zöld Ember felé indult, amely a vadabb diákok kedvenc találkahelye volt; sétapálcáját lengetve rontott be a kis helyiségbe, ahol Spiegel és Müller üldögélt további féltucatnyi szesztestvér társaságában. - Hé! Fiacskáim! - üvöltötte. - Tudtam, hogy itt talállak. Igyatok, mindenki azt rendel, amit akar, mert ma én állom a cehhet! Ha most a jól ismert kocsma cégérére festett zöld ember lépett volna be a szobába, és egy kancsó bort rendel, a diákok akkor se döbbentek volna meg jobban, mint tisztelt professzoruk váratlan betoppanásától. Olyannyira elámultak, hogy egy-két percig csak tökéletes megrökönyödéssel bámultak rá, és képtelenek voltak válaszolni erre a szíves meghívásra. - Donner und Blitzen! - ordított fel dühödten a professzor. - Mi a nyavalya ütött belétek, hé? Ültök itt, mint egy falka leölt disznó, és bámultok. Mi van? - A váratlan megtiszteltetés - nyögte ki Spiegel, aki az asztalfőn ült. - Megtiszteltetés, francba! - mondta mérgesen a professzor. - Azt hiszitek, mert az előbb nyilvánosan hipnotizáltak egy falka élő kövület szeme láttára, már túl büszke vagyok ahhoz, hogy együtt legyek olyan régi barátaimmal, mint ti? Kelj föl abból a székből, Spiegel fiam, most én leszek az elnök. Bort, sört vagy töményt, haverok? Kérjetek, amit akartok, és írjátok a számlámhoz! Ilyen délután még nem volt a Zöld Emberben. Vígan jártak körbe a habzó söröskancsók és a zöld nyakú rajnai palackok. A diákok lassanként levetkőzték zavarukat professzoruk előtt. Ami őt illeti, ordibált, énekelt, üvöltözött, egy hosszú pipaszárat egyensúlyozott az orrán, és százyardos versenyfutásra hívta ki a társaság bármelyik tagját. A pincér és a csaposnő odakint az ajtó előtt suttogva adtak kifejezést megdöbbenésüknek, amelyet az ősi Keinplatz Egyetem tanszékvezető professzora részéről megnyilvánuló viselkedés fölött éreztek. Később még több suttognivalójuk akadt, mivel a tanult ember betörte a pincér fejét, és a- konyhaajtó mögötta megcsókolta a csaposnőt. Uraim! - mondta professzor, mikor, jóllehet kissé tántorogva, felállt az asztal végén, és régimódi, magas borospoharát egyensúlyozta csontos kezében. - Most meg kell magyaráznom, mi az oka ennek az ünneplésnek. - Halljuk! Halljuk! - ordítozták a diákok a sörösüvegekkel verve az asztalt. - Beszédet! Beszédet! Csönd legyen, hadd beszéljen! http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

81/130

Az a helyzet barátaim mondta a professzor miközben sugárzott a tekintete a 5/20/2018


- Megnősül! - kiáltotta egy diák, aki kissé merészebb volt a többinél. - Ezek szerint Madame meghalt? - Madame kicsoda? - Hát természetesen Madame von Baumgarten. - Haha! - nevetett a professzor. - Látom már, tudtok a korábbi nehézségeimről. Nem, még nem halt meg, de jó okom van azt hinni, hogy nem lesz kifogása a házasságom ellen. - Ez nagyon szép tőle - jegyezte meg valaki a társaságból. - Valójában - mondta a professzor - bízom benne, most már indíttatva érzi magát, hogy segítsen megnősülnöm, ő meg én nem sokra tartottuk eddig egymást, de most remélem, ennek vége, és ha megnősülök, eljön, és velem marad. - Milyen boldog család! - kiáltott valamelyik fickó. - Igen, valóban, és remélem, eljöttök az esküvőmre valamennyien. Nem mondok neveket, inkább igyunk az én kis menyasszonyomra! - és a professzor magasba emelte poharát. - Igyunk az ő kis menyasszonyára I - ordították a mulatózok harsány nevetés közepette. Igyunk az egészségére! Sie soll leben - Hoch! - A jókedv még magasabbra csapott, miközben a fiatalok a professzor és szíve hölgyére poharukat. Mialattkövették a Zöld Emberben ez példáját, az ünneplés zajlott, valaholürítették másutt egészen másmilyen jelenet játszódott le. Az ifjú Fritz von Hartmann a kísérlet után ünnepélyes arccal és visszafogott modorban megvizsgált és beállított néhány matematikai szerkezetet, majd ezután - néhány ellentmondást nem tűrő szót intézve a portáshoz - kiment az utcára, és lassú léptekkel a professzor háza felé vette útját. Menet közben meglátta maga előtt von Althaust, az anatómia professzorát, meggyorsította lépteit, és utolérte. - Á, von Althaus! - kiáltott rá, és megragadta a kabátujját. - A minap valami információt kért tőlem a cerebrális artériák középső burkával kapcsolatban. Nos, úgy látom… - Donnerwetter! - ordította von Althaus, aki meglehetősen lobbanékony öregúr volt. Hogy az ördögbe képzeli ezt a szemtelenséget! Ezért az Akadémia szenátusa elé idézem, uram! - Ezzel a fenyegetéssel sarkon fordult és elrohant. Von Hartmannt ugyancsak megdöbbentette ez a fogadtatás. - A kísérletem kudarca miatt van - mondta magában, és rosszkedvűen ment tovább. Pedig még új meglepetések is vártak rá. Ahogy ment, két diák érte utol. Ezek az ifjak, ahelyett hogy megemelték volna sapkájukat vagy egyéb módon fejezték volna ki tiszteletadásukat, vad örömkiáltásban törtek ki, mikor megpillantották, odarohantak hozzá, két oldalról belékaroltak, és vonszolni kezdték maguk után. - Gott im Himmel! - ordított von Hartmann. - Mit jelentsen ez a példátlan inzultus! Hová visznek? - Megiszunk együtt egy üveg bort - mondta a két diák. - Gyere már! Ilyen meghívást még sosem utasítottál vissza. - Életemben nem hallottam még ilyen arcátlanságot! - kiáltotta von Hartmann - engedjék el a karomat! Ezért kizáratom magukat! Azt mondom, engedjenek el! - és dühödten rugdosott fogvatartói felé. - Ó, hát ha morcos akarsz lenni, menj, ahová akarsz! - mondták a diákok, és elepesztették. - Nagyon jól megvagyunk nélküled is. - Ismerem magukat. Ezért megfizetnek! - mondta haragosan von Hartmann, és ment tovább abba az irányba, ahol saját otthonát gondolta, egészen felbőszülten a két epizódtól, amelyek útközben estek vele. Madame von Baumgarten, aki az ablakon nézett kifelé, és azon töprengett, vajon miért késik férje a vacsoráról, alaposan meglepődött, mikor meglátta az ifjú diákot közeledni az http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

82/130

úton Mint már említettük nagy ellenszenvet érzett iránta és éppen csak megtűrte ha valaha 5/20/2018


arccal, mint aki a helyzet ura. Alig hitt a szemének, és összes anyai ösztönének teljes fegyverzetében az ajtóhoz rohant. Az emeleti ablakból a szőke Elise szintén észrevette szerelmének e merész cselekedetét, és szíve szaporán kezdett verni a büszkeséggel vegyes megdöbbenéstől. - Jó napot, uram - szólt Madame von Baumgarten a betolakodóhoz, és méltóságteljes komorsággal megállt a nyitott ajtóban. - Nagyon jó nap valóban, Martha - felelte amaz. - Na, ne állj itt, mint egy Júnó-szobor, hanem láss neki, csináld meg a vacsorát, mert majd éhen halok! - Martha! Vacsora! - tört ki a hölgy, és döbbenten hátrált. - Igen, vacsorát, Martha, vacsorát! - ordított fel von Hartmann, aki kezdett kijönni a béketűrésből. - Mi olyan meglepd ebben a kérésben, ha az ember egész nap nincs itthon? Az ebédlőben várok. Bármi jó lesz. Schinken, virsli és aszalt szilva, bármi, ami kéznél van. Most mit bámulsz megint olyan meredten? Asszony, megmozdulsz vagy sem?! Ennek az utolsó felszólításnak, amely szabályos dühkitörésben végződött, az lett a hatása, hogy a jó Madame von Baumgarten végigrohant az előszobán, keresztül a konyhán, ahol bezárkózott a mosogatóhelyiségbe, és vadmagát hisztériában tört ki. Ezalatt von Hartmann bevonult a szobába, és dühöngve ledobta a heverőre. - Elise! - üvöltötte. - A fene egye meg ezt a lányt! Elise! Erre az erélyes hívásra az ifjú hölgy bátortalanul lejött a lépcsőn, és odalépett szerelmeséhez. - Drágám! - kiáltotta, és átölelte karjaival. - Tudom, hogy ezt mind az én kedvemért csináltad. Csel, hogy láthass engem. Ettől az újabb támadástól von Hartmannt úgy elöntötte a méreg, hogy egy percig meg sem tudott szólalni a dühtől, csak a szeme dülledt ki, és az öklét rázta, míg a lány ölelésében vergődött. Mikor végre visszanyerte hangját, olyan bömbölésben tört ki, hogy az ifjú hölgy hátraugrott, és rémülten hanyatlott egy karosszékbe. - Ilyen napom nem volt még életemben! - kiabálta von Hartmann toporzékolva. - A kísérletem nem sikerült. Von Althaus inzultált. Két diák végigvonszolt az úton. A feleségem majdnem elájul, amikor vacsorát kérek tőle, a lányom meg nekem rohan, és átölel, mint egy grizzly medve. - Beteg vagy, drágám! - kiáltott fel az ifjú hölgy. - Nem vagy magadnál. Még csak meg sem csókoltál! - Nem, és nem is áll szándékomban! - jelentette ki határozottan von Hartmann. - Szégyellhetned magad. Miért nem mégy és hozod a papucsomat, és miért nem segítesz anyádnak vacsorát készíteni? - Hát ezt érdemlem? - fakadt sírva Elise, zsebkendőjébe temetve arcát. - Ezt érdemlem, mert szenvedélyesen szeretlek több mint tíz hónapja? Mert elviseltem anyám haragját? Ó, összetörted a szívemet, igen, összetörted! - és hisztérikuson zokogott. - Ezt már nem bírom ki! - ordított fel dühöngve von Hartmann. - Mi az ördögöt beszél ez a lány? Mit tettem én tíz hónappal ezelőtt, ami arra késztetett, hogy ilyen különleges vonzalmat tanúsíts irántam? Ha tényleg annyira odavagy, legjobb, ha lerohansz, és megkeresed a Schinkent és a kenyeret, ahelyett hogy itt ostobaságokat fecsegsz. - Ó, drágám!vélt. - kiáltotta a boldogtalan és a akarjaiba vetette magát annak, akit szerelmesének - Csak tréfálsz, hogy leány, megijeszd te kis Elise-edet. E váratlan ölelés időpontjában von Hartmann történetesen még mindig a heverő végének támaszkodott, amely, mint sok német bútor, meglehetősen rozoga állapotban volt. A heverő e vége alatt történetesen egy vízzel teli tartály állt, amelyben a fiziológus halikrákkal folytatott bizonyos kísérleteket, és amelyet a szalonban tartott, hogy egyenletes hőmérsékletet http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

83/130

biztosítson számára A lány súlya megnövekedve a lendülettől mellyel rávetette magát azt 5/20/2018


kapálóztak a levegőben. Ez volt az utolsó szalmaszál. Némi nehézséggel kiszabadítva magát kényelmetlen helyzetéből, von Hartmann artikulálatlan üvöltést hallatott, és Elise könyörgései ellenére kiszaladt a szobából, felkapta a kalapját, és elrohant a városba, csöpögve és ziláltan, azzal a szándékkal, hogy egy kocsmában találja meg az ennivalót és a nyugalmat, melyet otthonában nem lelt meg. Ahogy von Baumgarten von Hartmann testébe zárt lelke végigsietett a kisvárosba vezető úton, dühösen morfondírozva a sok szerencsétlenségen, észrevette, hogy egy idősebb férfi közeledik felé, aki szemlátomást a részegség előrehaladott stádiumában volt. Von Hartmann az út szélén várakozott, és figyelte ezt az illetőt, aki az út egyik oldaláról a másikig tántorogva, imbolygó léptekkel közeledett, és igencsak részeg, fátyolos hangon egy diáknótát énekelt. Érdeklődését kezdetben csak az keltette fel, hogy egy ilyen tiszteletreméltó külsejű egyént ilyen méltatlan állapotban lát, de ahogy közelebb ért, rájött, hogy jól ismeri a másikat, habár nem tudott visszaemlékezni, hol találkozott vele. E benyomása olyan erős volt, hogy mikor az ismeretlen egy vonalba ért vele, odalépett hozzá, és szemügyre vette a vonásait. - Na, pajtás - szólalt szemügyre vévetéged? von Hartmannt, miközbenmint ott támolygott az orra előtt -,meg holaarészeg, pokolban láttalak már Olyan jól ismerlek, magamat. Ki az ördög vagy te? I - Von Baumgarten professzor vagyok - mondta a diák. - Megkérdezhetem, hogy maga kicsoda? Furcsamód ismerős az arca. - Sose hazudj, fiatalember! - mondta a másik. - Te nem lehetsz a professzor, mert az egy ronda, mocskos, öreg fráter, te meg egy nagy, széles vállú, fiatal fickó vagy. Részemről Fritz von Hartmann vagyok, szolgálatodra. - Hát az biztosan nem lehet! - kiáltott fel von Hartmann teste. - Maga jószerével az apja lehetne. De várjon csak, uram, tudja-e, hogy maga az én díszgombjaimat és az én óraláncomat viseli? - Donnerwetter! - csuklott a másik. - Ha ez nem az a nadrág, amely miatt a szabóm be akar perelni, sose igyak több sört! És ekkor, ahogy von Hartmann összetörten a sok különös eseménytől, amely ma érte, végigsimította kezével a homlokát, és lefelé tekintett, megpillantotta arcát egy tócsában, amely még az eső nyomát őrizte. Legnagyobb megrökönyödésére látta, hogy arca ifjú, hogy ruhája egy divatos ifjú diáké és egyáltalán: minden szempontból az ellentéte volt annak a komoly és tudós embernek, akiben tudata lakozni szokott volt. Éber agya egy pillanat alatt végigfutott a vele történt események során, és megvolt a következtetés. A gondolattól szinte megtántorodott. - Hímmel! - kiáltott fel. - Mindent értek! A lelkünk rossz testben van. Én vagyok maga és maga én. Az elméletem bizonyosságot nyert, de milyen áron! Európa legműveltebb elméje ezzel a frivol külsővel mászkál! Ó, egy élet munkája omlott össze! - és kétségbeesetten verte a mellét. - Amondó vagyok - jegyezte meg az igazi von Hartmann a professzor testében -, noha tisztában vagyok megjegyzéseinek súlyával, mégse üsse a testemet ilyen vadul. Kitűnő állapotban jutott hozzá, de látom, eláztatta, összehorzsolta, azonkívül lehamuzta a zsabós ingmellemet. - Nem sokat számít - mondta lehangoltan a másik. - Így kell maradnunk, ahogy most vagyunk. Elméletem győzedelmesen bebizonyosodott, de az ára szörnyű. - Ha én is így látnám - mondta a diák szelleme -, valóban borzasztó lenne. Mihez kezdhetnék ezekkel a merev, öreg tagokkal, és hogyan állhatnék Elise elé, hogy http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

84/130

meggyőzzem nem vagyok az apja? Nem hál' istennek a sör ellenére amely jobban 5/20/2018


- Hát megismételjük a kísérletet. Még egyszer felszabadítjuk a lelkünket, és van rá esélyünk, hogy megtalálják az utat a megfelelő testbe. A fuldokló nem kaphat mohóbban a szalmaszálért, mint ahogy von Baumgarten lelke e javaslat után. Lázas sietséggel az út szélére vonszolta saját testét, és hipnotikus álomba küldte, majd kivette zsebéből a kristálygömböt, és sikerült önmagát is ugyanebbe az állapotba juttatnia. Az a néhány diák és paraszt, aki a következő egy óra folyamán arra vetődött, ugyancsak elcsodálkozott, látván az érdemes professzort és kedvenc tanítványát, ahogy mindketten egy mocskos padon ülnek, és mindketten tökéletesen öntudatlanok. Mielőtt az óra letelt, egész tömeg gyűlt össze, és azon tanakodott, hogy mentőért kellene küldeni, és a párost kórházba szállítani, mikor a bölcs tudós kinyitotta szemét, és tétován körülnézett. Egy pillanatig úgy látszott, elfelejtette, hogyan került ide, de a következő pillanatban azzal hökkentette meg a hallgatóságot, hogy égnek emelte sovány karjait, és mámoros hangon felkiáltott: - Gott sei gedankt! Ismét én vagyok én! Érzem, én vagyok! - A megdöbbenés nem csökkent, mikor a diák talpra ugrott, és ugyanazt kiáltotta, majd ketten egyfajta pas de joie-t adtak előidő az elteltével utca közepén. Egy az emberekben felébredt a gyanú e különös epizód szereplőinek épelméjűségével kapcsolatban. Mikor a professzor ígéretéhez híven közzétette tapasztalatait a Medicalschriftben, olyan célzásokat tettek neki még kollégái is, hogy nem ártana megvizsgáltatnia az agyát, és még egy ilyen publikáció egész biztosan a bolondokházába juttatja. A diák szintén tapasztalatból jött rá, legbölcsebb, ha hallgat az ügyről. Mikor az érdemes tanár azon az estén hazatért, nem részesült abban a szívélyes fogadtatásban, amelyet különös kalandjai után elvárt. Ellenkezőleg, mindkét nőnemű hozzátartozója lehordta, amiért bűzlik az italtól, és a dohányfüsttől, és amiért nem volt otthon, mialatt egy ifjú csirkefogó behatolt a házba, és inzultálta a lakóit. Sok időbe telt, míg a tanár házának otthonos légköre visszatért, és még többe, míg von Hartmann barátságos arca megjelenhetett fedele alatt. Az állhatatosság azonban minden akadályt legyőz, és a diáknak végül sikerült megbékítenie a haragvó hölgyeket és túltennie magát a korábbi állapotokon. Nincs többé oka félni a Madame ellenségességétől, mivel ő már von Hartmann kapitány, őfelsége ulánusa, és szerető hitvese, Elise két kis ulánussal ajándékozta meg, vonzalmának látható jeleként és jelképeként. VERES MIHÁLY FORDÍTÁSA


85/130

5/20/2018


A hiperboreus hibrid hangya ROY L. McCARDELL

Most, hogy barátom és szomszédom, D. Frank Dodge a Bermudákra utazott kipihenni és összeszedni magát, úgy érzem, mind az ő, mind pedig az én szempontomból az lesz a tisztességes, ha elmondom a teljes igazságot a formicidae családdal végzett figyelemreméltó kísérleteiről, melyekről soköregem szó esett, mégis oly kevés, amitbúcsút tudnak. - Nem fognak hinni oly neked, - mondta Frank, mikor mondtam neki, miközben szolgája betakarta, párnát tett a feje alá, és igyekezett mindenképpen kényelembe helyezni ezt a megviselt, sápadt, de még élete nagy csatájának elvesztése után is bátor embert. - Nem fognak hinni neked - ismételte. - Csak romboljanak a tudatlanok, vagyis tomboljanak. Majd lecsillapodnak és elfelejtik, és téged is békén hagynak, ha már én elutaztam. De csak nem hagynak békén. Alig telik el nap, hogy ne kapnék ostoba leveleket áltudósoktól, a természettudomány fakírjaitól és önjelölt humoristáktól, vagy meg ne állítanának holmi hülye futó ismerősök, és ne tennék szánalmas gúnyolódásuk céltáblájává a „barátom hangyafarmját”. De hogy rövidre fogjam a szót. Frank Dodge farmja valóban az volt - hangya, hangyafarm. Ha nincs az a szerencsétlen véletlen, az a szerencsétlen baleset, ma úgy ünnepelnék, mint a déli ültetvényes megmentőjét, az emberiség jótevőjét, és a hasznos rovarvilág Burbankjét; ahelyett hogy a távoli Bermudákon próbálná lassan kiheverni idegösszeomlását, az életműve pusztulása fölött érzett bánatát, és még mindig fáj neki, ha visszagondol a sekélyes, lármásÉstömeg gúnyolódására, akikaki pedig akár korának legnagyobb ünnepelhetnék. itt vagyok én, a barátja, látszólag csak azért maradtamembereként hátra, hogy osztozzam az ostoba gúnyolódásban, amit az ő neve vált ki, pedig ha nem kerül sor arra a tragédiával végződő incidensre. Frank Dodge ünnepelt és híres ember lenne, és rám is hullna néhány fénysugár a glóriájából. Hát elmondom. Őszintén, egyszerűen, világosan mondom el, mert idővel még az ostobák gyalázkodása is elviselhetetlenné válik. A helyére teszem szegény öreg Frankot, aztán ítélje meg a világ, vajon nevetni vagy sírni kell-e a szerencsétlenségen, ami akkor érte, amikor a hírnév és a gazdagság már csupán karnyújtásnyira volt. Akkor kezdődött, amikor barátomtól megkaptam a mellékelt levelet. Vagyis számomra akkor kezdődött. Frank már a dolog vége felé tartott, hosszú évekig tartó szakadatlan erőfeszítés, költekezés és kísérletezés után. Íme, a levél! http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

D. FRANK DODGE Hangyaimportőr és -tenyésztő

86/130

A

5/20/2018

ik l

bb h

i

tő


HANGYA-HEGY, Westchester Co., N. Y. 1909. augusztus 23.

Kedves Mac! Gyere ki holnap Hangya-hegyre. Erőfeszítéseimet siker koronázta. Hiperboreus hibrid hangyáim kétségtelenül megfelelnek valamennyi követelményemnek. Köztisztasági hangyáim munkáját már ismered. A washingtoni Mezőgazdasági Minisztérium 10 000 dollárt fizet kétmillió hiperboreus hibrid hangyáért Texas számára. Twombley Jenks professzor (a Természettudományi Társaság tagja) jön értük, és viszi őket délre. Ha olyannak bizonyulnak, amilyennek én tartom őket - de te tudod, hogy annál többre is képesek -, a kormány nem fog sajnálni tőlem egymillió dollárt és egy aranyérmet. Borzasztóan ideges vagyok. Gyere, és légy mellettem a siker órájában, ahogy mellettem voltál a megpróbáltatások és a vereségek nehéz napjaiban is! A kocsi várni fog az állomáson. Mint mindig. D. FRANK DODGE Fölszálltam a 9.27-es vonatra, a kellő időben leszálltam Pelhamnél, beültem a kocsiba, és Frank emberével elindultunk Hangya-hegyre, Frank farmjára és egyben kísérleti telepére. Bizonyára sokan emlékeznek rá, hogy Hangya-hegy hathektárnyi területét félhüvelyes acélkábellel megerősített, szúnyogháló finomságú, magas drótkerítés vette körül. A kerítést tartó váz tetején pálinkával átitatott légypapír jelentette Frank szorgalmas rovarbarátainak, hogy „nincs út tovább”. Egy percig is vártam, míg a nagy szúnyogháló ajtó becsukódott mögöttem, és kinyílt a másik, amely abba a terembe vezetett, amit Frank tréfásan „hangyányinak” nevezett. És máris bent voltam barátom birodalmában, a híres Hangya-hegyen, hangyáinak „és egyéb rokonaiknak” otthonában, ahogy szegény barátom szokta mondani, ehető homárhangyáinak, hasznos köztisztasági hangyáinak és a még náluk is figyelemreméltóbb hiperboreus hibrid hangyának a tenyésztelepén. Az utóbbi értelmes és tanulékony rovart azért hozta létre Frank türelme és géniusza, hogy Királyságának területén mindenütt megvédelmezze a gyapotot, és a mi szeretett Délünk volt a Király legnagyobb birodalma! Jól ismertem Hangya-hegyet, de azok kedvéért, akik csupán álhíreket hallottak róla, vagy ízetlen tréfákat, röviden mégis leírom. Frank csinos háza, a Hangyaboly állott az előtérben, szabályosra nyírott fagyalsövényével, régimódi virágoskertjével, és ezt a körülbelül egyhektárnyi magánterületet ragacsos szurokkal teli, átléphető árok vette körül - az árok arra szolgált, hogy távol tartsa a tévelygő hangyákat. A farm többi részét a Hangyatelep foglalta el. A látogató alig akart hinni a szemének, megpillantva a ház különös környékét. Először hatalmas, festett vásznak hívták föl magukra a figyelmet, melyek trópusi és dzsungelvidékeket ábrázoltak. Az előtérben színházi fűpárnák és műpálmák meg egyéb műnövények szövevénye, mind buja, méregzöld színben. Ebben a látszólagos őrületben volt rendszer, ahogy ezt Frank már régen elmagyarázta nekem. Az egyenlítői és szubtrópusi hangyák, különösen az Antillákról származó nagyobb hangyák meg az afrikai termeszek (Termes lucifugus) éveken át rögtön az importálásuk után elpusztultak. Így barátom kísérletei holtpontra jutottak, bárhangyákat. hozatott trópusi fát, rovarokat és gyümölcsöket is, hogy ezekkel táplálja az áttelepített S a hangyák mégis letargikusan feküdtek egymás mellett, és nem voltak hajlandók sem enni, sem dolgozni. Miután mindent megpróbált, hogy az idegen éghajlaton fölidézze napsütötte hazájukat, kezdve azon, hogy fonográfról trópusi zajokat játszott le nekik, egészen addig, hogy fűtött homokba helyezte őket, barátom végre rájött, hogy az egyenlítői és afrikai hangyák http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

87/130

honvágyat éreznek trópusi tájaik után 5/20/2018


Köztudott, de a kísérleteiről megjelent zavaros és hamis beszámolókban is mindenütt ott áll, hogy Dodge színházi díszletfestő. Az ebben a szakmában elért sikerei révén jutott ahhoz a sok pénzhez, amit a hangyakísérleteire költött - húsz évig tartó kísérletekre. A hangyák honvágyának gondolata szinte nevetségesnek tetszett, de Dodge barátom nem riadt vissza annak kiderítésétől, hogy így van-e vagy sem. Nagy vásznakat vásárolt, és hangyaszorgalommal megfestett két trópusi tájat, aztán A Kannibál-szigetek királyának, és a hozzá hasonló színpadi műveknek a bukása hozzásegítette, hogy viszonylag olcsón beszerezhesse a céljainak megfelelő trópusi díszleteket. És Frank látszólag nevetséges ötlete bizonyult a helyes megoldásnak. A trópusi hangyák valóban trópusi tájak után vágyakoztak. Az otthonihoz hasonló környezetben, szemük előtt a festett őserdő szövevényével és a fűpárnák és műpálmák kézzelfogható szövevényében a következő szállítmánnyal érkező egyenlítői hangyák fürgén, sőt vidáman láttak munkához, és húsz láb magas hangyavárakat emeltek. Mintha csak azt mondták volna: „Itt aztán itthon vagyunk!”, mert úgy hozzáláttak az ásáshoz, hogy Franknek komoly pénzébe került, hogy egy tíz láb mélységig lenyúló betonfallal vegye körül a területet, amit ekkor már teljes joggal nevezhetett Hangya-hegynek. A látogató észrevehette a nagyéjszakán üvegházakat is, Dodge a téli szállását, ahová az első hűvös szeptemberi követték Frank rovarbarátainak hívójelét, amit egy olyan kis fémszerszámmal adott, amilyen a nagy irodaépületek felvonóinak indulását jelzi. A hangyák, ezt jól tudjuk, a legintelligensebb rovarok. Gyorsan megtanulták fölismerni a hívójelet és Frank különböző jelzéseinek a jelentését, kezdve attól, hogy „Első hívás reggelire”, egészen a „Takarodó”-ig. A téli szállásra hívójel egyszerűen a „Kövessetek!” meghosszabbítása volt. Sok zavar keletkezett később, amikor a farmot egyszer tücskök szállták meg, és a hiperboreus hibrid hangyák milliói és ugyancsak sok hasznos, ha nem is a hiperboreusokkal egyenértékű köztisztasági hangya pusztult bele a kimerültségbe, mert teljesíteni próbálták a cirpelő vezényszavakat. Frank idomított és háziasított hangyái valamennyien hűséges és engedelmes lények voltak. Így aztán mikor a tücskök állandóan hallatták zagyva cirpelésüket - a hangyák pedig azt hitték, hogy a gazdájuk hívja őket -, szegény hangyák állandóan rohangáltak. Ez volt Hangya-hegy végnapjainak első katasztrófája, ami aztán ahhoz a végső és jóvátehetetlen tragédiához vezetett, amit most kívánok elmondani. A téli szállások kisebb, hordozható trópusi díszletekkel voltak berendezve, hogy a hangyák otthon érezzék magukat; és a hangyák szorgosan ügyeltek „teheneikre”, a levéltetvekre; a hangyákra fölöttébb jellemző ez a szinte emberi állattenyésztés, ahogy ezt minden természetrajzkönyv meg is írja. Nem írom le részletesen Dodge barátom kísérleteit, vagy például hogyan próbálkozott mézhangyát tenyészteni a hazai piac számára. De annak ellenére, hogy sokan rendeltek belőlük egy-egy szállítmányt bolondos vacsorákhoz, és egy szezonon át szerepeltek a Waldorf Astoria és a Café des Beaux Arts étlapján is, Franknek be kellett látnia, hogy nem olyan vonzók a New York-i ínyencek számára, mint az escargot, az éti csiga. Mert csigát leginkább az áttelepült franciák és művészpalánták rendeltek Martinnél vagy Mouquinnél. Ugyanakkor az amerikai turisták, kivált a New York-iak, Mexikóban járva megeszik a piacokon minden mennyiségben kapható, ízletes mézhangyát, és a hivalkodó pittsburghiek meg más újgazdagok még hozatják is testvérköztársaságunkból, hogy fölszolgálják fényűző estélyeiken. De ez még nem minden. Hogy bebizonyítsa az általa tenyésztett mézhangyák felsőbbrendűségét. Frank hozatott egy szállítmányt Mexikóból, és lepecsételve elküldte őket egy ismert analitikai laboratóriumba, ahol aztán megállapították, hogy a Rio Grandén túlról érkezett hangyákat durván teletömték szőlőcukorral, majd egytized százalékos benzoáthttp://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

88/130

szódával kezelték erjedés ellen 5/20/2018


munkásainak egyik fajtája addig gyűjti potrohában a munkások másik fajtája által gyűjtött mézet, míg végül kerek, méztől duzzadó és majdnem olyan nagy lesz, mint egy kisebb szőlőszem. Ami azokat az ijesztő históriákat illeti, miszerint Dodge barátom nagyfokú fajtaválogatással s egy bizonyos tápszerrel olyan hangyafajtát tenyésztett ki, amelyik akkora, mint egy kutya, merő túlzás - hacsak nem valami egészen kis testű kutyára gondolunk. Az az igazság, hogy mielőtt Frank fölfedezte volna a hiperboreus hibrid hangya nagy hasznát, mivel elpusztítja a gyapotzsizsiket - no tessék, már ki is böktem a titkot! -, azt a vad ötletet forgatta a fejében, hogy az éti Giantigascutus vagy homárhangya, ahogy ő nevezte ezt az általa kitenyésztett, legnagyobb fajtát, könnyen és jó pénzért helyettesíthetné a ritka homárt ínyenceink asztalán. Ebből a célból aztán a szinte homár külsejű hangyákból tenyésztette ki őket, de a természet különös szeszélye folytán azok a hangyák, melyek már majdnem akkorára nőttek, mint a homár, és a külsejük is erősen homárra emlékeztetett, elveszítették az ollóikat. És ez a hiányosság akadályozta meg, hogy a homárhangya sikerrel versenyezhessen a közkedvelt és költséges rákfélével. A egy főtt kis homár vörös színét egyébként könnyen lehetett utánozni a homárhangya esetében anilinfestékkel. Éppen az olló nélküli homárhangya késztette Thomas Sharkey urat, a tengerészszalontulajdonos-gladiátort híres mondására, amikor a pincér elmagyarázta neki, hogy a homárok összeverekedtek, és az övé elveszítette az ollóját. Sharkey úr kétkedő pillantást vetett az előtte vöröslő főtt homárra, majd mogorván így szólt: „Nos, akkor vigye el ezt, és hozza ide nekem a győztest!” Attól kezdve Thomas Shanley úr és a többi vendéglős végig a Brodwayn nem volt hajlandó tovább kísérletezni azzal, hogy homárhangyával helyettesítse az igazi Homarus americanust, az ételek királynőjét. Körülbelül akkoriban történt, amikor Dodge barátom egy kendőbe tekert, rendkívüli méretű homárhangyával járta a szállodákat és vendéglőket, hogy szárnyra kaptak az első híresztelések, melyek kétségbe vonták épelméjűségét - s ezek a pletykák éppoly kegyetlenek voltak, amilyen igazságtalanok. Mert Frank Dodge, ez a szerény bölcs és tudós, az emberiség olyan jótevője lehetett volna, mint Benner, Harvey, Fulton vagy Burbank, akik valamennyien olyan áldásos szolgálatot tettek az emberiségnek, amit földhözragadt ész föl nem foghat, pénz meg nem fizethet. És itt kell megvetéssel elutasítanom azt a rágalmat is, miszerint Frank Dodge-nak szokásában állt volna darált vöröshangyát árusítani „hangyella paszta” néven. Először a köztisztasági hangyák ébresztették föl Dodge barátomban a gondolatot, hogy hobbijából nagy gyakorlati hasznot is lehetne húzni. Köztisztasági hangyáinak, mint ezt minden jó pelhami és New Rochelle-i háziasszony igazolhatja, nem volt párjuk a ház körüli tisztasági munkákban. Boldt igazgató a Waldorf Astoriából, George Rector a Café Madridból, Regan úr, a Knickerbocker Hotel tulajdonosa, valamennyien azt fogják mondani, hogy ami a köztisztasági hangyákat illeti. Frank Dodge olyan ember volt, akit inkább bátorítani kellett volna, semmint kigúnyolni és elkedvetleníteni. Ha moly-, csótány- vagy egérinvázióról hallott, vagy eldugult konyhai lefolyócsövekről, megjelent Frank Dodge- -egy hogy segítségetami nyújtson, noaz meg hogy edzésben tartsa a köztisztasági hangyáit kisbaráti fémbőrönddel, tele volt egészség és tisztaság apró munkásaival. Csupán azért kellett kezeskedni, hogy nem nyitják meg a forró, de még a hideg vizet sem mindaddig, míg a rovar tisztasági hadtest a csőben van. És Frank cirpelő parancsára: „Láss neki!”, milliószámra vonultak le a repedésekbe, hasadékokba vagy a lefolyóba, és addig szorgoskodtak, míg teljes mértékben el nem végezték a munkát. http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

89/130

ÉS amikor a vezérek vagy a köztisztasági hangya művezetők megjelentek mintha csak 5/20/2018



90/130

5/20/2018


cirpelésére, ami azt jelentette: „Helyre!”, aztán visszavonultak a fémbőröndbe, fáradtan, de eltelve a jól végzett munka örömével. Mindez csupán bevezető, mert Dodge csupán ezután érkezett el a formicid kultúrával kapcsolatos erőfeszítései csúcsára - amikor rábukkant a híres hiperboreus hibrid hangyára, a Megalomyrmex septentrionalis és a Termes lucifugus újfajta keresztezésére. Az eredmény a legtanulékonyabb és legintelligensebb hangyafajta volt, olyan hasznos rovar, ami elpusztíthatott volna minden gyapotzsizsiket, és dollármilliókat menthetett volna meg az ültetvényeseknek és a gyapottermelésnek, ha a sors nem szól közbe. Mint az emberiség javát szolgáló legtöbb felfedezés esetében, a hiperboreus hibrid hangya nagy jelentőségű rendeltetésére is a véletlen mutatott rá. A hiperboreus hibridek voltak Frank kedvencei, jobban szerette őket még az ehető homárhangyánál és a köztisztasági hangyánál, a háziasszonyok áldásánál is. Frank a legjobb vérvonalak keresztezésével tenyésztette ki a hiperboreus hibridet, ahogy ő nevezte. A hiperboreus hibrid csinos, kecses jószág volt, majdnem egy hüvelyk nagy. Egy napon kis virágoskertjében sétálva Frank észrevette az egyik kis mandulafán a barna farkú moly hernyócsomóját. Letépte, hogy elégesse, amikor hirtelen eszébe jutott, jó eledel lehet a hangyái számára. A hernyócsomóval fertőzött ágat magával vitte ahogy talán Hangyatelepre. A homárhangya erőteljesen visszautasította. A hosszú hal- és kagylódiéta nyilván elvette az étvágyát az ilyenfajta dolgoktól. Még a köztisztasági hangyák is haboztak, nem tudván, hogy a hernyócsomók mit jelentenek: csemegét vagy munkát. De nem így a hiperboreus hibridek! Ők mohón fölfalták. És attól kezdve Frank arra használta a hiperboreus hibrideket, hogy eltüntessenek minden hernyófészket, gubót és ilyesfajta fertőzést a saját birtokán meg a szomszédságban. Frank ekkoriban olvasott a gyapotzsizsik szörnyű pusztításáról Texasban, és elküldte egyik barátját a letarolt gyapotvidékre, hogy hozzon egy nagyobb mennyiséget a fertőzött, gubókkal és a kártevő pupae-jával borított növényekből. Ahogy fölnyitotta a fertőzött gyapotcserjéket tartalmazó ládát, már a leendő zsákmány jelenléte is fölizgatta a telep valamennyi hiperboreus hibridjét. Amikor pedig Frank eléjük tartotta a fertőzött gyapotcserjét, a hiperboreus hibridek két láb magasra is fölugrottak, rávetették magukat a gyapotzsizsikekre, és rögtön fölfalták őket. De addigra már a többi cserjét tartalmazó ládán is sok ezernyi lyukat fúrtak, úgyhogy az valósággal porrá omlott. A hiperboreus hibridek, anélkül hogy kárt tettek volna a gyapotcserjében - már amit a zsizsikek meghagytak belőle -, vagy hogy érintették volna akár csak egyetlen levelét is, egy szempillantás alatt elpusztították a növényt vastagon ellepő, sok ezer zsizsiket. Frankba belévillant a gondolat, hogy nemcsak a gyapotföldek ostorának elpusztítóját sikerült végre megtalálnia, de ha továbbfejleszti a hiperboreus hibridek immár mutatkozó ugráskészségét, akkor a gyapotzsizsik teljes kipusztítása után ezzel az ugráskészséggel elpusztíthatják majd a nyugati országrészben oly gyakran fenyegető sáskákat is. És azon az éjszakán az ehető homárhangya, a hasznos köztisztasági hangya és mind közül atenyésztője legkülönb,megírta a hiperboreus hibridahangya - a gyapotzsizsik végreMinisztériumnak, fölfedezett pusztítója azt a levelet washingtoni Mezőgazdasági ami friss reményt csepegtetett a déli szívekbe. A Rovartani Iroda vezetőjének, Twombley Jenks professzornak a válasza udvarias, bár kissé szkeptikus volt. De Mr. Dodge nem az az ember, aki könnyen elveszíti a kedvét. Elküldött vagy ötven hiperboreus hibridet Washingtonba, s mihelyt Twombley Jenks http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

91/130

professzor a Rovartani Irodában kísérleti célokból tartott gyapotzsizsikek közelébe eresztette 5/20/2018


A második adag gyapotzsizsik után a hiperboreus hibridek már nem voltak hajlandók mást enni, és elpusztultak az éhségtől, miközben hiába várták kedvenc csemegéjük érkezését Texasból - bár Dodge barátom azt mondta, hogy talán inkább Hangya-hegy trópusi díszleteit hiányolták, és a nosztalgia végzett velük. Csakhogy a tudósok és kormánytisztviselők általában igen lassan jutnak elhatározásra. Twombley Jenks professzort érdekelte, de teljes mértékben nem győzte meg a dolog. Megkezdődött a soha véget nem érő levelezés, és szegény Frank annyit hányódott a nagy remények és nyomasztó csalódások között, hogy már ekkor megkezdődött nála az az idegrendszeri folyamat, ami teljes összeroppanással végződött, amikor a nagy szerencsétlenség bekövetkezett. Végre megérkezett a második zsizsik fertőzött gyapotszállítmány Washingtonba, és átjutott minden sóhivatali útvesztőn, késedelmeskedő kapcáskodáson és hivatali bürokrácián. A 3096-B, 181827 ü. i. sz. levélben fölkérték Frankét, hogy küldjön újabb egy tucatszor egy tucat hiperboreus hibridet. Megtette. A mezőgazdasági miniszter, a washingtoni lapok tudósítói és Whitelaw Reid volt szociális minisztere valamennyien ott voltak az érkezésükkor.ellen, A hiperboreus hibridReid hangyák olyan tüzes és gyilkos támadást indítottak a gyapotzsizsikek hogy Whitelaw volt szociális minisztere elájult a látványtól, s így a kísérlet némi fölfordulással ért véget. Persze, a washingtoni újságok az eset társasági részével foglalkoztak, és teljes két hasábot szenteltek a volt szociális miniszter ájulásának, aki a Fehér Ház legjobb táncosa volt a maga idejében. Megjelentették a fényképeit is, egyiken ájulás előtt, a másikon ájulás után, de mindkettőn kifogástalan estélyi viseletben. A New York-i, chicagói, bostoni, philadelphiai és San Franciscó-i lapok washingtoni tudósítói valamennyien Sámuel Blythe-nak, a New York-i World tudósítójának a példáját követték, aki divatba hozta, hogy minden, a fővárosban történt hivatalos eseményt humoros színben tüntetett föl. Így aztán egy bekezdésben számoltak be a hiperboreus hibrid hangyák villámcsapásszerű pusztításáról, ahogyan azok a lapszerkesztők teszik, akik egy-egy új színházi bemutatónál csupán a második előadásra kapnak jegyet. De a nagy hír, hogy ugyanakkor a Fehér Ház egyik legjobb táncosa elájult, mert valami durva fickó fölzabálta az összes mézescsókot, bezzeg az első oldalra került, több hasábos cikkben, még a fővárosi lapokban is. És a rovartan nagy pillanatáról, arról a tényről, hogy a hiperboreus hibrid hangyában fölfedezték a gyapotzsizsik gyors elpusztítóját, jóformán tudomást sem vettek. Miután Twombley Jenks professzor megnyugodott a Fehér Ház legjobb táncosának egészségi állapotát illetően, s az említett úriember képesnek mutatkozott fölkelni és elfogyasztani szokásos délutáni teáját tormás szendviccsel, ismét érintkezésbe léptek Dodge barátommal, és a szokásos hűvös és hivatalos hangnemben biztosították, hogy a hiperboreus hibrid hangya hatékonyságához a gyapotcserjét pusztító gyapotzsizsik fölszámolásában nem férhet kétség. Értesítették továbbá Dodge urat - háromhavi levelezés után -, hogy bizonyos kísérleteket követően, melyeket maga Twombley Jenks professzor fog személyesen végrehajtani Hangyahegyen, a kormány 10 000 dollárt fog juttatni neki, és arra fogja ösztökélni a kongresszust, hogy szavazzon meg Dodge úrnakbizonyulnak egymillió dollárt és egy aranyérmet: feltéve, ha az említett kísérletek ugyanolyan sikeresnek nagy volumenben, és a gyakorlat megerősíti őket. Dodge úrral közölték továbbá, hogy a 10 000 dolláros előleg elnyerése érdekében, no meg hogy Twombley Jenks professzor megkezdhesse kísérleteit Texas gyapotföldjein, szükség lesz egymilliárd hiperboreus hibrid hangyára, esetleg még többre is, mivel Jenks professzor http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

92/130

még nem végezte el az integrálszámításokat arra vonatkozóan hogy egyhektárnyi terület 5/20/2018


nem fognak vágyakozni a Csajok és csillogás vagy A vén Kafoozelum király vagy A Kannibál-szigetek királya és egyéb zenés játékok festett dzsungeléi után, melyek oly otthonossá tették Hangya-hegyet az egyenlítői formicidae számára. D. Frank Dodge ünnepelt. Hangyasütést rendezett a pelhami Niagara Tűzoltó-egyesület, a New Rochelle-i Neptun Tűzoltó-egyesület és a larchmonti Milliomosok Tűzoltó-egyesülete számára, és a hangyasütéshez egy olyan szombatot választott, amikor a larchmonti Tűzoltóegyesület milliomosai fél napra szabadságot kaptak a Macy, Wanamaker és Siegel-Cooper üzletházaktól, és így még haza tudtak érni az 1.33-as vonattal. Ez a hangyasütés eltüntette a Hangyatelep összes homárhangyáját. A köztisztasági hangyákat Frank nagylelkűen szétosztotta a színészpanziók között a Hetedik sugárút környékén, a Harmincnyolcadiktól az Ötvenedik utcáig, a maradékot pedig átadta Costarnak, a Hatodik sugárút Rovarirtó Királyának, hogy teljes figyelmét az egyre növekvő hiperboreus hibridhangya-állománynak szentelhesse. A hangyákat egyébként nyugalomban hagyta, és ellátta annyi gyapotzsizsikkel, amennyit csak be tudott szerezni; hadd végezze a természet a maga dolgát. A hiperboreus hibrid rövidesen hangyák társadalmában helye örömmel az öngyilkosságnak, szegény Dodge barátom ideges, szinte nincs hisztérikus állapíthatta így meg,aztán hogy Hangyatelepén már kétmilliárd tanulékony és intelligens hiperboreus hibrid hangya - a telivér formicidae közül számára mindig is a legkedvesebb - él. És egyre közeledett a nagy nap, amikor Twombley Jenks professzor, a Mezőgazdasági Minisztérium Rovartani Irodájának vezetője megérkezik Hangya-hegyre, Westchester megyébe, New York államba. És ha „Robinson Robogó Ritkaságai” nem a közeli Mount Vernonban ütik föl a sátrukat azon a végzetes napon, akkor szegény barátom ma milliomos lenne, a farmer és az ültetvényes hírneves jótevője, a kongresszus aranyérmének kitüntetettje és Amerika legnépszerűbb embere, és nem a Bermudákon bujkálna kétes hírneve elől, amire éppen úgy nem szolgált rá, mint Dr. Cook. „Robinson Robogó Ritkaságai” hajnalban ütötték föl ütött-kopott sátraikat a kumiszgyár melletti üres telken, Mount Vernonban. Egy szélroham cafatokra tépte a rikító zászlókat, melyek hírt adtak a legnagyobb zoológiai seregletről, ami valaha is összegyűlt sátorponyva alatt, sőt képeken is ábrázolták a legritkább patologikus eseteket és emberritkaságokat - „A Kékarcú Fiú”, „A Négylábú Leány”, „Az Oroszlánarcú Asszony” és „Bosco, a Kígyónyelő, Aki Élve Nyeli Le Őket! Leharapja a Fejüket! Belefekszik az Undorító Hüllők Fészkébe! Az Okosak Okulására, a Fogékonyak Figyelmére Méltó Látványosság!” Ez állt a becses zászlókon, amik tönkrementek. Maga az öreg Robinson telefonált segítségért Frank Dodge díszletfestőnek. Hogy nem tud menni? Frank Dodge nem tud menni? Magára hagyna egy barátot, egy régi barátot a szükség órájában? Frank az órájára pillantott, habozott, és máris elveszett ember volt. Igen, odamegy új zászlókat festeni, csak előbb fölhívja New York-i műhelyében a segédeket, hogy jöjjenek ők is. Persze ő fogja kiadni a munkát, fölvázolni a képeket, de délre Hangya-hegyen kell lennie, mert 2.22-kor megérkezik Twombley Jenks professzor, hogy megkezdje kísérleteit a hiperboreus meg aMount gyapotzsizsikkel. Dodge úrhibrid autót hangyákkal bérelt, és elindult Vernonba, mit sem törődve azzal, hogy legkezesebb hiperboreus hibridjeinek tízezrei kapaszkodnak rá. Éppen vele voltam, és sajnos fölhívtam a figyelmét erre a körülményre. Visszakiáltva a főhangyászmesternek, hogy hagyja nyitva a kaput, mert amióta gyapotzsizsiken éltek, a hiperboreus hibridekben kialakult a hazavezérlő ösztön, és önszántukból sohasem maradtak távol az őket élelemmel ellátó http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

93/130

körzettől Frank lesöpörte magáról a hangyákat melyek rögtön meg is indultak a 5/20/2018


Néhány óra alatt Frank rendet teremtett a káoszból. Semmi sem zavarta vagy késleltette az állatsátor faunáját meg a mutatványosbódék szörnyszülötteit ábrázoló rikító zászlók helyreállítási munkáit, csupán az a kis izgalom, amit néhány állat szökése okozott, melyek ketrecét fölborította és megrongálta a szél. Mikor kiderült, hogy a szökött állatok valami délafrikai fajtához tartoznak, és ha nem ingerlik őket, teljesen veszélytelenek, utánuk küldtek néhány állatgondozót. Frank pedig nyugodtan dirigálta az embereit, akik egy órával a telefonhívás után már meg is érkeztek New Yorkból. Ha Frank tudta volna, hogy miféle állatok szabadultak el, bizonyára nem fütyörészik olyan vidáman, én pedig jobban tettem volna, ha akkor egy igazi revolvert szegezek a fejéhez, mint azt a szórópisztolyt, amivel festett - mert nekem megmondták a dolgot, de nem szenteltem neki kellő figyelmet. Egy kicsit későn tértünk meg a zászlófestésből, mert Frank nem az az ember, aki otthagyná régi barátját a bajban, mielőtt segített volna. - Az öregfiú, Twombley Jenks már biztosan halálra keresett - mondta nevetve Frank, amikor már Hangya-hegyhez közeledtünk. Nem is tudta, hogy milyen igazat szólt. Hangya-hegyre érve egy vénember éles kiáltásai ütötték megsipítozó a fülünket, keveredve azokkal a rekedt káromkodásokkal, melyekről Frank rögtön tudta, hogy csak főhangyászmesterétől származhatnak, annál is inkább, mert aznap ez az ember volt egyedül ügyeletben. Leugorva a kocsiról Frank beszáguldott a még mindig tárva-nyitva álló, magas hálókapun. Micsoda pusztulás tárult a szeme elé! A tropikus díszletek darabokra tépve; a melegház-téliszállások ízzé-porrá zúzva; a fűszőnyegek és műpálmák megtépve,


94/130

5/20/2018


szétdobálva; továbbá Twombley Jenks professzor és Lars Swenson, a hiperboreus hibridek egykori főhangyászmestere - teljesen megtépve. Alattuk pedig, két veszélyesen imbolygó műpálma lábánál ott csámcsogott két jóllakott, de dühös, hatalmas, hangyaevő aardvark, két nagy afrikai hangyász-medve. Hát ezek voltak a szökött állatok, melyek teljesen ártalmatlanok, ha nem ingerlik őket! Már minden világos volt. A szökött aardvarkok vagy hangyászmedvék követték a hazatartó hangyákat végig az úton, be a nyitott kapun, szegény barátom aranyló reményeinek fellegvárába. Hangya-hegyre mentek hát a nagy hangyászmedvék, és hosszú orruk szabadon tarolt a kétmilliárd tanulékony és intelligens hiperboreus hibrid hangya közt, melyeknek az lett volna a rendeltetésük, hogy megszabadítsák a gyapotföldeket a gyapotzsizsiktől, és ismét mosolyra derítsék a szép Délt. De hol voltak a hiperboreus hibrid hangyák? Egyetlen pillantás a még mindig dühöngő Orycteropus capensisekre megadta a szörnyű választ. Az óriás aardvarkok vagy nagy hangyászmedvék ártalmatlanok, ha nem ingerlik őket. Twombley Jenks professzor és Lars Swenson főhangyászmester erőfeszítései, hogy megmentsék a hiperboreus hibrideket, viszont nyilván ingerelték őket. Szegény Dodge barátom őrjöngő dührohamot kapott. Haragja eszelős kitörésében rávetette magát a két aardvarkra, azaz nagy afrikai hangyászmedvére, fölkapta az egyik kezével az egyiket, a másik kezével a másikat, és addig tartotta őket a levegőben, míg bele nem pusztultak az éhezésbe. És ezt sem hiszi el senki. Mikor szegény barátom ismét magához tért, és elmúlt hetekig tartó idegláza, reménykedve súgtam neki: - Föl a fejjel, öregfiú, újrakezdjük! De ő fölemelte vékony, erőtlen kezét, és élesen fölsikoltott: - Soha többé! Mindenesetre Twombley Jenks professzor jelentése a végső kísérletekről (a Mezőgazdasági Min. Bulletinje 398764) örökre véget vetett minden reménynek, hogy a kormány valaha is hajlandó lesz elismerni az arra irányuló kísérleteket, hogy a gyapotzsizsiket a tanulékony és intelligens hiperboreus hibrid hangya által pusztíttassa ki. Meg aztán ezek közül a (számukra) ízletes rovarok közül egyetlenegy sem élte túl a két óriás aardvark, azaz Orycteropus capensis, vagyis nagy afrikai hangyászmedve vérengző pusztítását. GÁLVÖLGYI JUDIT FORDÍTÁSA (1910.)


95/130

5/20/2018


London pusztulása ROBERT BARR

1. A XX. SZÁZAD GŐGJE

Úgy érzem, hálás vagyok, hogy megérhettem a világtörténelem legragyogóbb szakaszát - a XX. század közepét. Hiába is becsmérelné bárki az elmúlt ötven év hatalmas eredményeit, s ha most mégis föl merem hívni a figyelmet arra a már szinte elfeledett tényre, hogy a XIX. századi emberek is sok figyelemreméltó dolgot értek el, nem szabad föltételezni, hogy azért teszem, mintha a legkisebb mértékben is kisebbíteni kívánnám a jelenkor csodálatos találmányait. Az emberek mindig is hajlamosak voltak némiképp leereszkedően tekinteni azokra, akik ötven vagy száz évvel előttük éltek. Ezt tartom a jelenkor sajátos hibájának is; a nemzeti gőg érzését, melyet ha létezik is, a lehető legjobban a háttérbe kellene szorítani. Sokan nyilván megdöbbenéssel veszik tudomásul, hogy ugyanebbe gyarlóságba estek a XIX.most század emberei is. Azt képzelték, hogy fejlődő korban élnek; s báranem vagyok oly ostoba, hogy bizonygatni próbálnám, hogy valami igazán figyelemreméltót is létrehoztak, minden elfogulatlan kutatónak el kell ismernie, hogy találmányaik legalábbis ugródeszkául szolgáltak a maiakhoz. Bár a telefon és a távíró meg az egyéb elektromos készülékek ma már csak nemzeti múzeumainkban láthatók, no meg azon kevesek magángyűjteményeiben, akiket érdekel a múlt század, az olyan elavult tudományok tanulmányozása, mint amilyen az elektromosság, vezetett például a vibráló éter fölfedezéséhez, ami ma oly kielégítően látja el a világ dolgát. A XIX. század emberei nem voltak bolondok; és bár jól tudom, hogy ezen megállapításomat gúnnyal fogják fogadni, ha ugyan egyáltalán igényt tarthat bármiféle érdeklődésre, ki tudná megmondani, vajon az elkövetkező fél évszázad fejlődése nem lesz-e ugyanakkora, mint a most végződőé, s hogy vajon a következő évszázad emberei nem tekintenek-e majd ugyanolyan megvetéssel ránk, mint amit mi érzünk azokkal szemben, akik ötven évvel ezelőtt éltek? Öregember lévén talán elmaradott vagyok, s tán inkább a múltban élek, mintsem a jelenben; mégis úgy vélem, hogy az a cikk, ami a közelmúltban megjelent a Brackwoodban, az oxfordi egyetem Mowberry professzorának tehetséges tollából, semmivel sem igazolható. A Megérdemelték-e London lakosai a sorsukat? című cikkében azt próbálja bizonyítani, hogy a sok millió emberélet hirtelen kioltása áldásos esemény volt, aminek gyümölcseit még ma is élvezzük. Mowberry professzor szerint a londoniak olyan tanulatlanok és ostobák, olyan javíthatatlanok, a pénzszerzés bűnében annyira megátalkodottak voltak, hogy csupán teljes kipusztításuk vezethetett eredményre, és London pusztulása nem megrendítő katasztrófa volt, hanem valóságos áldás. Bár a cikket a sajtó egyöntetű elismeréssel fogadta, én úgy vélem, hogy az ilyen cikkek nemkívánatosak, és hogy szólnom kell néhány szót a XIX. századi http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

96/130

5/20/2018


2. MIÉRT VOLT LONDON FELKÉSZÜLETLEN A FIGYELMEZTETÉS ELLENÉRE?

Az említett cikk első olvasásakor érzett és azóta sem múló fölháborodás késztetett írásra, hogy beszámoljak arról, amit a jelenkor fintorgása ellenére is a legszörnyűbb szerencsétlenségnek tartok, amit az emberi faj egy része elszenvedett. Meg sem kísérlek az olvasóknak beszámolni a kérdéses kor eredményeiről. Csupán néhány szót szeretnék szólni a londoniak állítólagos ostobaságáról, hogy nem tettek semmiféle előkészületeket a katasztrófa ellen, amivel kapcsolatban állandóan és folyamatosan kaptak figyelmeztető jelzéseket. Pompeji lakosaihoz hasonlították őket, akik a tűzhányó lábánál vigadoztak. Először is Londonban a köd, különösen télen oly gyakori volt, hogy senki sem szentelt neki különösebb figyelmet. Bosszantó kellemetlenségnek tekintették, ami zavarja a közlekedést, és árt az egészségnek; de kétlem, hogy bárki is lehetségesnek tartotta volna, hogy a köd egyszer összeáll, mint valami hatalmas, fojtogató paplan, és ráborul a városra, kioltva minden életet, mintha a város gyógyíthatatlan víziszonyban szenvedne. Olvastam, hogy hajdanán így szabadították szenvedéseiktől a veszettbármiféle kutyák harapásainak áldozatait, bár is kétlem, ilyen dolgokatmeg valóban meg is cselekedtek, vad barbársággal vádolják a XIX.hogy század embereit. Pompeji lakói bizonyára annyira hozzászoktak mára Vezúv kitöréseihez, hogy föl sem merült bennük a gondolat, hogy városukat elpusztíthatja a hamufelhő és a kiáradó láva. Londonban elég gyakran esett az eső, és ha az eső kellően tartós lett volna, bizonnyal elárasztja a nagyvárost, mégsem tettek óvintézkedéseket a felhőkből lezúduló árvíz ellen. Hogyan várhattuk volna el akkor a londoniaktól, hogy fölkészüljenek egy ködkatasztrófára, amire még nem volt példa a világtörténelemben? A londoniak távolról sem voltak olyan tunya tökfilkók, amilyennek a mai írók leírják őket. 3. A VÉGSŐ VÉLETLEN

Minthogy a ködöt ma már megszüntették tengeren és szárazföldön egyaránt, s minthogy a jelen nemzedék tagjai aligha láttak egyet is, talán illendő néhány szót szólni a ködről általában, no meg a londoni ködről külön, mivel az a helyi sajátosságok miatt különbözött minden más ködtől. A köd egyszerű vízpára, mely a mocsaras földről vagy a tengerről száll föl, avagy a nedves légkörből áll össze felhővé. Az én időmben a köd nagy veszélyt jelentett a tengeren, mivel akkoriban az emberek az óceánok felszínén úszó gőzhajókon utaztak. London a XIX. század végén nagy mennyiségű lágy, bitumenes szenet fogyasztott a szobák fűtésének és az étel elkészítésének céljára. Reggel és napközben ezernyi kéményből szálltak föl a fekete füstfelhők. Amikor éjjel fehér pára keletkezett, ezek a füstfelhők rátelepedtek a ködre, lenyomták, és sűrűségét növelve belehatoltak. A nap fölszívta volna a ködöt, ha nincs az a vastag füstréteg, ami vastagon borította a párát, és megakadályozta, hogy a napsugarak elérjék. Ha ez bekövetkezett, Londont semmi sem tudta megtisztítani, csupán a bármilyen irányból föltámadó Londonban gyakran hétnapos és néha hétnapos szélcsend, de ez a kétszélfuvallat. körülmény sohasem esett egybe volt egészen a múltköd század utolsó évéig. A véletlen egybeesés, mint köztudott, a halált jelentette - olyan általános pusztulást, amilyent még egyetlen háború sem okozott a földön. Hogy a helyzetet megértsük, el kell képzelnünk, hogy a köd játszotta a Pompejire hulló hamu szerepét, a szénfüst pedig a láva volt, ami elborította. A lakosokra gyakorolt hatás mindkét esetben ugyanaz volt. http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

97/130

5/20/2018


4. AZ AMERIKAI, AKI ELADNI AKART

Akkoriban bizalmi állásban dolgoztam a Fulton, Brixton & Co. vegyianyag- és felszereléskereskedő cégnél, a Cannon Streeten. Fultont nem ismertem; jóval korábban meghalt. A főnököm Brixton volt, akit lovaggá ütöttek, azt hiszem, a pártjának tett szolgálataiért, vagy mert éppen valami városi tisztséget viselt, amikor királyi menet haladt át a városon, már nem emlékszem. Kis szobám az ő nagy szobája mellett volt, és legfőbb kötelességem volt arról gondoskodni, hogy senki be ne juthasson Sir Johnhoz, hacsak nem valami fontos ember kereste valami fontos ügyben. Sir Johnhoz nehéz volt bejutni, s ha már valaki bejutott, nehéz volt vele boldogulni. Igen kevésre becsülte más emberek érzéseit, az enyémeket meg éppen semmire. Ha megengedtem, hogy olyasvalaki lépjen be a szobájába, akinek a dolgát a cég alacsonyabb beosztású munkatársai is elintézhették volna. Sir John meg sem kísérelte, hogy véka alá rejtse a rólam alkotott véleményét. Egy napon, az évszázad utolsó évének őszén egy amerikait vezettek be hozzám. Nem kevesebbet kívánt, mint találkozni Sir John Brixtonnal. Megmondtam neki, hogy ez lehetetlen, de ha elmondja nekem, hogyaggályoskodott, mi járatban van,de azvégül első adandó alkalommal Sir John elé terjesztem az hogy ügyét.egy Az amerikai beleegyezett az elkerülhetetlenbe. Elmondta, olyan gépet talált föl, ami forradalmasítaná a londoni életet, és szeretné, ha találmányát a Fulton, Brixton & Co. képviselné. A gép, amit kis kézitáskában magával hozott, fehér fémből készült, és egy kapcsoló elfordítására tetszés szerinti mennyiségű oxigéngázt bocsátott ki. Elmagyarázta, hogy a készülékben a gáz folyékony állapotban van, nagy nyomás alatt, és ha jól emlékszem, hat hónapra elegendő újratöltés nélkül. A géphez egy szopókával ellátott gumicső is tartozott, és az amerikai azt mondta, hogy aki naponta néhányat szippant belőle, érezni fogja jótékony hatását. Jól tudtam, hogy semmi értelme megmutatni Sir Johnnak a gépet, mert cégünk csak jól bevált brit gyártmányokkal foglalkozott, soha semmi dolgunk nem volt bolondos amerikai újdonságokkal. Ráadásul Sir John előítélettel viseltetett az amerikaiakkal szemben, és biztos voltam benne, hogy ez az ember felbőszítené, mivel igencsak jellegzetes képviselője volt fajtájának, magas orrhanggal, fölöttébb siralmas kiejtéssel, sűrűn záporozó, szleng kifejezésekkel; ráadásul bizonyos idegesen bizalmas hangnemet engedett meg magának teljesen ismeretlen emberekkel szemben is. Nem akartam, hogy egy ilyen ember Sir John Brixton elé jusson; és amikor néhány nappal később visszajött, elmagyaráztam neki igen udvariasan, hogy a ház feje rendkívül sajnálja, hogy nem áll módjában elfogadnia a gépre vonatkozó ajánlatát. Az amerikai lelkesedését az elutasítás csöppet sem csökkentette. Azt mondta, hogy bizonyára nem tudtam kellően elmagyarázni Sir Johnnak a gépben rejlő lehetőségeket; nagy találmánynak nevezte a gépet, és azt mondta, hogy egy vagyont jelent bárkinek, aki vállalja a képviseletét. Célozgatott arra is, hogy más jónevű londoni házak szívesen megszereznék, de valamilyen ismeretlen oknál fogva ő velünk akar mégis üzletet kötni. Ott hagyott néhány nyomtatványt a gépről azzal, hogy majd újra jelentkezik.

5. AZ AMERIKAI TALÁLKOZIK SIR JOHNNAL Azóta sokszor gondolok arra a makacs amerikaira, és eltűnődöm, vajon el tudta-e hagyni Londont a katasztrófa előtt, vagy egyike lett a tömegsírokba temetett, azonosítatlan ezreknek. Sir John aligha gondolta, amikor kissé nyersen elkergette, hogy az életet magát utasítja el, és hogy az akkor kimondott, tüzes szavai a saját halálos ítéletét jelentették. Jómagam pedig http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

98/130

sajnálom hogy elvesztettem a türelmemet és közöltem az amerikaival hogy az üzleti 5/20/2018


neheztelt rám, hanem rögtön meghívott egy italra, ajánlatát azonban kénytelen voltam visszautasítani. De előreszaladtam. Nem vagyok gyakorlott író, így hát nehezemre esik időrendben megírni az eseményeket. Az amerikai később is többször jelentkezett, és megmondtam neki, hogy házunk nem tud foglalkozni vele. Szokásában állt bejelentés nélkül rám rontani, ami csöppet sem volt kedvemre, de nem tettem lépéseket a látogatásai ellen, mert nem tudtam, milyen szélsőséges lépésekre lehet még képes. Egy nap, amikor az íróasztalom mellett ült, és újságot olvasott, egy kis időre kihívtak a szobámból. Amikor visszatértem, azt hittem, hogy már elment; de egy perccel később döbbenten hallottam Sir John szobájából az amerikai magas, nazális hangját váltakozni főnököm mély hangjával, ami bizonyára nem volt olyan félelmetes hatással az amerikaira, mint azokra, akik jobban ismerték. Rögtön bementem, és már éppen meg akartam magyarázni Sir Johnnak, hogy az amerikai a tudtomon kívül hatolt be, amikor a főnököm csöndre intett, és látogatójához fordulva mogorván megkérte őt, hogy folytassa érdekes elbeszélését. A feltalálónak nem kellett kétszer mondani, gördülékenyen fecsegett tovább, miközben Sir John homlokán egyre mélyebbek lettek a ráncok, és fehér haj keretezte arca egyre jobban elvörösödött. Amikor az amerikai befejezte, Azt Sir John gorombán fölszólította, hogya távozzon, vigye részéről magávaligazán az átkozott masináját. mondta, hogy egy fél lábbal már sírban lévőésember sértő egy úgynevezett egészségügyi találmányt hozni egy olyan embernek, aki életében egy napig sem volt beteg. Nem tudom, miért hallgatta olyan sokáig az amerikait, amikor már az első pillanatban elhatározta, hogy nem köt vele üzletet, hacsak azért nem, hogy megbüntessen engem, amiért gondatlanul lehetővé tettem, hogy az idegen bejusson hozzá. A beszélgetés végtelenül elkeserített, hiszen tehetetlenül álltam ott, és jól tudtam, hogy Sir Johnt az idegen minden egyes szava tovább ingerli; végül sikerült kivonszolnom a feltalálót és alkotását a saját szobámba, és becsuknom az ajtót. Őszintén reméltem, hogy az amerikait soha többé nem fogom látni, és reményem valóra vált. Ragaszkodott hozzá, hogy a gépet elhelyezze a szobám egyik polcán és bekapcsolja. Megkért, hogy egy ködös napon csempésszem Sir John szobájába, és figyeljem a hatását. Azt mondta, majd újra jelentkezik, de nem tette. 6. HOGYAN NYOMTA LE A FÜST A KÖDÖT

A köd egy pénteki napon szállt le ránk. Azon az őszön az idő igen szép volt november közepéig. A ködben nem volt semmi különleges. Láttam én már sokkal komiszabb ködöket is. De ahogy teltek-múltak a napok, a légkör egyre sűrűbb és sötétebb lett, feltehetőleg a növekvő mennyiségű szénfüsttől. Abban a hét napban a legkülönösebb a levegő teljes mozdulatlansága volt. Nem tudtuk, de valójában egy légmentesen záró tető borult fölénk, és lassan, de biztosan kimerítettük a minket körülvevő, életadó oxigént, a helyébe mérgező szén-dioxidot lélegezve ki. Azóta tudósok bizonyították, hogy egy egyszerű matematikai művelettel ki lehetett volna számítani, mikor fogy el az utolsó oxigénatom; de könnyű utólag bölcsnek lenni. A legnagyobb angol matematikus holttestét a Stranden találták meg. Aznap reggel Cambridge-ből. időben mindig megnövekedett az A elhalálozások száma,érkezett és a növekedés nem voltKödös nagyobb a szokásosnál a hatodik napig. hetedik nap reggelén az újságok tele voltak megdöbbentő statisztikákkal, de a nyomdába adás idején még nem döbbentek rá a nyugtalanító adatok teljes jelentőségére. Akkoriban Ealingben laktam, London egyik nyugati külvárosában, és minden reggel egy bizonyos vonattal utaztam be a Cannon Streetre. A hatodik napig egyáltalán nem éreztem a köd kellemetlen hatását, és http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

99/130

meggyőződésem hogy ez nagymértékben az amerikai gép észrevétlen működésének volt 5/20/2018



100/130

5/20/2018


kiáltást hallottam a szobájából, amit súlyos puffanás követett. Kinyitottam az ajtót, és megpillantottam Sir Johnt, aki arcra borulva feküdt a padlón. Miközben igyekeztem felé, első ízben éreztem az oxigénhiányos légkör életveszélyes hatását, és mielőtt még odaérhettem volna hozzá, előbb térdre estem, majd teljesen elterültem. Éreztem, hogy az ájulás határán vagyok, és ösztönösen visszakúsztam a saját szobámba, ahol rögtön fölengedett a nyomás, újra lélegezni tudtam és fölálltam. Becsuktam Sir John szobájának ajtaját, mert úgy véltem, hogy a szoba mérges gázzal van teli, és úgy is volt. Segítségért kiáltottam, de nem jött válasz. Kinyitva a központi iroda ajtaját, ismét azt tapasztaltam, amit mérgező kipárolgásnak véltem. Ahogy gyorsan becsuktam az ajtót, hirtelen észrevettem a rendszerint forgalmas iroda intenzív csöndjét, és megláttam, hogy néhány tisztviselő mozdulatlanul fekszik a földön, míg mások fejüket az asztalra ejtve ülnek, mintha aludnának. Még ebben a szörnyű pillanatban sem jöttem rá, hogy amit láttam, az történt mindenütt Londonban; hogy nem valami helyi katasztrófával van dolgom, amit a pincénkben eltörött vegyszeres ballonok okoztak. (A pince tele volt mindenféle vegyszerekkel, melyek tulajdonságairól fogalmam sem volt, mivel cégünknek nem a tudományos, hanem a gazdasági ügyeivel foglalkoztam.) Kinyitottam szobám ablakát,megdermedtem, és ismét segítségért kiáltottam. Az utca néma és sötét volt a baljós ködben, egyetlen és a rémülettől amikor odakint ugyanazt a pusztító, fojtogató levegőt tapasztaltam, amit a szobákban. Zuhantamban lerántottam az ablakot, és kizártam a mérgező levegőt. Ismét magamhoz tértem, és lassan kezdett megvilágosodni a dolgok igazi állása. Egy oxigén-oázisban voltam. Rögtön gyanítottam, hogy a polcomon álló gép tette lehetővé ennek az oázisnak a létezését a pusztító géz végtelen sivatagában. Levettem a polcról az amerikai gépét, igen óvatosan, attól tartva, hogy leállíthatom a működését. Szájamba véve a szopókát, ismét beléptem Sir John szobájába, de most semmiféle kedvezőtlen hatást nem éreztem. Szegény gazdámon már nem lehetett segíteni. Az épületben nyilvánvalóan egyetlen élő ember sem volt rajtam kívül. Az utca néma és sötét volt. A gázlámpák nem égtek, csak egy-egy boltban világítottak kísértetiesen az izzólámpák, amiket akkumulátor táplált, nem pedig közvetlen motor. Automatikusan a Cannon Street-i állomás felé indultam, ahová vakon is eltaláltam volna, bukdácsolva a hason fekvő holttestek között, az úttesten nekimentem egy mozdulatlan omnibusznak, ami kísértetiesen állt a ködben, előtte feküdtek a döglött lovak, gyeplőjük a halott kocsis élettelen kezében. A kísértetutasok némán és mozdulatlanul ültek a helyükön, vagy rémületesen groteszk pózokban lógtak a kocsi oldalán. 7. A HALOTTAK VONATA

Ha az ember képes ilyen helyzetben gondolkodni (bevallom, én nem voltam képes), rájöhetett volna, hogy nem lehetnek vonatok a Cannon Street-i állomáson; hiszen ha a levegőben annyi oxigén sincs, ami egy embert életben tarthatna, honnan akadna annyi, amennyi lángra lobbantaná a kazán tüzét, még ha a mozdonyvezetőben maradt is volna energia a feladat ellátásához. De néha az ösztön többet ér, mint az ész, és így történt most is. Akkoriban Ealingből egy először mély alagúton át jöttle,a de vonat Citybe. hogy súlyánál fogva a széngáz itt ülepedik nema így volt.Azt Úgyhihetnénk, vélem, hogy az alagúton át egy széláramlat a külsőbb kerületekből hozott némi viszonylag tiszta levegőt, ami képes volt az emberi élet fenntartására néhány perccel az általános katasztrófa után. Bárhogy történt is, a Cannon Street-i földalatti állomás hosszú peronjai félelmetes látványt nyújtottak. Egy vonat állt bent. Az elektromos lámpák vibráltak. A peron tele volt emberekkel, akik úgy http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

101/130

verekedtek mint az ördögök és nyilvánvalóan értelmetlenül mert a vonat már zsúfolásig tele 5/20/2018


fogyatkozó sorai az ő holttesteik fölött verekedtek. Néha az elszántan verekedők egy-egy csoportja fölmászott a hullahalmokra, föltépte valamelyik kocsi ajtaját, kihajigálta a bent lévő utasokat, és lihegve elfoglalta a helyüket. A bent lévők nem tanúsítottak ellenállást, mozdulatlanul elterültek ott, ahová dobták őket, vagy tehetetlenül begurultak a vonat kerekei alá. Amennyire csak tudtam, a falhoz tapadva jutottam el a mozdonyig, és közben azon töprengtem, miért nem indul a vonat. A mozdonyvezető a földön feküdt, a tűz nem égett. Különös dolog a megszokás. A verekedő, a helyekért harcoló tömeg annyira hozzászokott a vonatok érkezéséhez és indulásához, hogy nyilvánvalóan egyiküknek sem jutott eszébe, hogy a mozdonyvezető is ember, és ugyanazok a légköri hatások érik, mint a többieket. A szopókát a mozdonyvezető piros ajkai közé dugtam, és visszatartva lélegzetemet, mint a búvár, sikerült az embert magához térítenem. Azt mondta, ha nekiadom a gépet, elvezeti a vonatot olyan messzire, amennyire a kazánban lévő gőzből futja. Erre nem voltam hajlandó, inkább fölszálltam vele a mozdonyra azzal, hogy így mindketten életben maradhatunk, míg jobb levegőre nem jutunk. Készségesen beleegyezett, és elindította a vonatot, de nem viselkedett becsületesen. Nem akarta visszaadni a gépet mindaddig, míg az ájulás szélére nem jutottam lélegzet-visszafojtástól, végülugrott. pedigAleütött. Úgy képzelem, hogy amikor sem elestem, a gépakiesett a vonatból, és ő utána legérdekesebb, hogy egyikünknek volt szüksége a gépre, mert már emlékszem, hogy miután elindultunk, észrevettem, hogy az egyik nyitott vasajtó mögött hirtelen föllobog a tűz, bár akkor még túlságosan meg voltam rémülve ahhoz, hogy megértsem, mit jelent ez. Föltámadt a nyugati szél - egyórányi késéssel. Még el sem hagytuk a Cannon Streetet, amikor az ottani túlélők már viszonylag biztonságban voltak, mert százhatvanhét embert mentettek ki a peronokon lévő félelmetes hullahalmokból, bár sokan egy-két nappal később meghaltak, mások pedig egész életükre megtébolyodtak. Amikor a mozdonyvezető ütése után magamhoz tértem, egyedül voltam, és a vonat a Temze fölött robogott át, Kew közelében. Megpróbáltam megállítani a mozdonyt, de nem sikerült. De hosszú kísérletezéssel sikerült bekapcsolnom a légféket, ami kissé visszafogta a vonatot, és csökkentette az ütközés nagyságát, amikor a richmondi végállomáshoz értünk. Leugrottam a peronra, még mielőtt a mozdony elérte volna az ütközőket, és mint egy lidérces álom suhant el mellettem a halottakkal teli kísértetvonat. A legtöbb ajtó nyitva volt, és minden fülke zsúfolásig tele, bár ahogy később megtudtam, az állandó útvonal minden egyes kanyarjánál meg a vonat minden egyes hirtelen zökkenésénél holttestek potyogtak ki a vonatból, végig az útvonal mellé. A richmondi ütközés már nem számított az utasoknak. Rajtam kívül ketten kerültek le élve a vonatról; ezek közül az egyiket, akiről letépték a ruhát a nagy verekedésben, rögtön elmegyógyintézetbe kellett küldeni, ahol később sem tudta soha megmondani, hogy kicsoda, és tudomásom szerint soha senki nem is kereste. GÁLVÖLGYI JUDIT FORDÍTÁSA (1892.)


102/130

5/20/2018


Bele a Napba ROBERT DUNCAN MILNE

SZÍNHELY: SAN FRANCISCO, IDŐ: 1883

- Szóval úgy gondolja, doktor, hogy a Dél-Afrikában most észlelt üstökös azonos a tavalyival, tudja, amelyet elsőként Cruls fedezett fel Rio de Janeiróban, és amely azután nálunk is olyan jól látható volt egész októberben? - Abból, amit az újság ír, a megjelenésről és a pályáról, melyen halad, nem tudom, mi másra következtethetnénk. Ugyanabból az irányból közeledik a Nap felé, mint a tavalyi üstökös; megjelenésében hasonlít rá; sebességének mértéke is akkora, ha nem nagyobb; mindezek eléggé nyomós érvek az azonosság mellett. - De akkor mivel magyarázza ezt a gyors visszatérést? Még csak augusztus eleje van, a tavalyi üstökös pedig a számítások szerint csak szeptember tizennyolcadika körül hagyta el a perihéliumát, nincs még egy éve sem. Még az Encke- és a Biela-üstökösöknek is, amelyek, ha szabad így mondani. Naprendszerünk lakói, hosszabb ennél a periódusuk. Egyszerűen a hipotézissel magyarázom, hogy ez az üstökös olyan közel halad el a Nap- mellett, hogyazzal mozgása lefékeződik, ezért minden ilyen megközelítés során megváltozik a pályája. Mr. Proctorral és Boss professzorral együtt azt hiszem, hogy ez az 1843-as és az 1880-as üstökös; hogy egy excentrikus spirál mentén halad, amelynek görbülete a keringési periódusok során több száz évesről - első feljegyzett visszatérésétől - lerövidült harminchét évre, azután két év és néhány hónapra, most pedig szűk egy évre; és hogy végső szándéka szerint belezuhan a Napba. - Ez elég meglepő, amennyiben az ön hipotézise helytálló. Feltételezve, hogy ez a katasztrófa bekövetkezik, milyen következményekre számít? - Ezt alaposabban át kell gondolni. Gyújtson rá egy szivarra, és megtárgyaljuk a dolgot. A fentebbi beszélgetés barátom, Arkwright doktor Market Street-i lakásán zajlott le. Este tizenegyre járt az idő. A dátum: augusztus huszonhetedike. A kérdések az enyémek voltak, a válaszok a doktoréi. Hozzátehetem még, hogy a doktor nem mindennapi tehetségű vegyész, aki nagy érdeklődést tanúsított mindenfajta tudományos vita és kísérlet iránt. - Az üstökös és a Nap összeütközésének hatása - jegyezte meg a doktor, miközben meggyújtotta szivarját - egy sereg feltételtől függ. Függ elsősorban az üstökös tömegétől, nyomatékától és sebességétől, no meg az összetételétől is. Nézzük csak még egyszer ezt a cikket. Á, itt van - és a doktor olvasni kezdte az újságból: - „Rio de Janeiro, augusztus 18. Tegnap este ismét látható volt az üstökös, napnyugta előtt és után mintegy 30 foknyira a Naptól. Mr. Cruls szerint azonos a múlt évi üstökössel. Naponta két és fél fokkal közeledik a Naphoz. Rektaszcenzió tegnap éjfélkor 178 fok 24 perc, deklináció 83 fok 40 perc, dél.” Ez pedig - folytatta - pontosan megfelel a tavalyi üstökös pozíciójának és mozgásának. Pontosan déli irányból közeledett a Nap felé, következésképpen az északi félgömbön nem volt látható a perihélium előtt. http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

103/130

5/20/2018


láthatatlanná válik, mégis hetekig ragyogott még a reggeli égbolton, míg csak el nem tűnt a messzi távolban. - Ez azért volt, mert nem ismerték fel pontosan pályájának természetét. Az üstökös pályasíkja szinte derékszögben metszette a Föld pályasíkját, de ennek a pályának a nagytengelye vagy főiránya szintén mintegy ötvenfokos szöget zárt be a mi pályasíkunkkal, és így adódott, hogy míg az üstökös a déli irányhoz képest kissé keletről közeledett, az űrbe délnyugat felé, mintegy húszfokos pálya mentén tért vissza, amely majdnem az égi egyenlítő irányába vezetett; következésképpen a tavalyi üstökös nemcsak számunkra, hanem az északi szélesség hatvanadik fokától a Déli-sarkig a Föld valamennyi lakója számára látható volt a kora reggeli órákban, még csak a hatalmas távolság miatt el nem enyészett. De mikor félbeszakított, éppen azt akartam mondani, hogy ha az üstökös kilenc nappal ezelőtt, a Rio de Janeiró-i észlelés idején csak harmincfoknyira volt a Naptól, és a sebessége napi két és fél fok, akkor most nem járhat messze a perihéliumtól, főleg azért, mert ahogy közelít a Naphoz, növekszik a sebessége. - Tegyük fel, ezúttal belecsapódik a Napba - mondtam. - Milyen következményeket jósol? - Ha egy akkora szilárd gömb, mint a mi Földünk felelte aannyi doktorhő- fejlődnék, jelenlegi világűrbéli helyéről a tömegvonzás okozta nyomatékkal a Napba-hullana, amennyi további utánpótlás nélkül mintegy kilencven évre biztosítaná a naptüzek jelenlegi szintjét. Ez a számítás nem igényel különösebb tudományos vagy matematikai ismereteket, sőt olyan egyszerű, mint amennyire biztos, mivel megbízható adatokkal rendelkezünk bolygónk tömegéről és impulzusáról. Más azonban a helyzet az üstökössel. Nem tudjuk, milyen elemek alkotják a magját. Igaz, impulzusának értékét ismerjük, de mire megyünk vele, ha nem tudjuk a tömegét vagy a fajsúlyát? Egy másodpercenkénti négyszáz mérföldes nyomaték - ennyi a mostani üstökös becsült sebessége a perihéliumnál - kétségkívül heves robbanást okozna, amennyiben az üstökös mérhető tömegű test. Viszont a túlnyomórészt gázállapotú folyékony anyagból álló testek észlelhető hatás nélkül ütköznének össze a Nappal. - Van erről valami adatunk? - tudakoltam. - Ami a Napunkat illeti - válaszolta a doktor -, nincs; észleltünk azonban néhány figyelemreméltó körülményt más napok esetében, amelyek arra engednek következtetni, hogy hasonlók történhetnének a miénkkel is. Néhány éve megfigyelték, hogy a Hattyú csillagkép egyik csillaga hirtelen rendkívüli fényességgel ragyogott fel, a hat magnitúdó fényerejű csillagból - amit szabad szemmel alig észlelni - egy magnitúdó fényességű csillag lett. Ez a ragyogás néhány napig tartott, aztán visszahalványodott eredeti fényességére. Nos, joggal feltételezhetjük, hogy az említett csillag hatalmas fényességnövekedését egy nagy szilárd testtel - bolygóval, üstökössel, netán egy másik csillaggal - való ütközés okozta; és mivel tudjuk, hogy a fény és a hő csupán különböző megnyilvánulási formái avagy kifejeződései ugyanannak a mozgásminőségnek, így hát azt is feltételezhetjük, hogy a hőmérséklet növekedése megfelel a fényesség növekedésének. - De mit gondol, mi lesz a hatása ránk, ezen a bolygón, ha a mi Napunkkal történik a most elképzelthez hasonló katasztrófa? - kérdeztem. - A Nap fényessége és hőmérséklete százszorosára vagy akár ezerszeresére is megnövekedhet, az óceánjaink ütközés természetének Olyan heves fellángolás is anyaga elképzelhető, hogy egyetlen percmegfelelően. alatt elpárolognak, sőt bolygónk szilárd is gőzzé válik, rövidebb idő alatt, mint egy higanygömb a hőlégkamrában. „Nagy” és „kicsi” a természet szótárában nem abszolút, hanem relatív fogalmak; egyformán engedelmeskednek törvényeinek - állapította meg bölcselkedve a doktor. - Megnyugtató elmélkedés valóban - jegyeztem meg. - Reménykedjünk, nem lesz http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

104/130

szerencsénk részt venni efféle kísérletben 5/20/2018


keveréket akarok használni. Kicsit még kevernem kell az anyagot. Gyújtson addig rá. Egy perc és jövök. Hátradőltem és töprengtem, miközben hallgattam a doktor távolodó lépteit, ahogy átment egy szomszédos szobába. Az órára néztem: fél tizenkettő volt. Meleg volt az éjszaka a San Franciscó-i augusztushoz képest, feltűnően meleg, ami azt illeti. Felálltam, hogy ablakot nyissak, és eközben a doktor visszajött a szobába. - Mi ez?! - kiáltottam fel önkéntelenül, ahogy felnyitottam a tolóablakot. A szemem elé táruló látvány alighanem indokolta a felkiáltást. Arkwright doktor szobái a Market Street északi oldalára nyíltak, és a szemközti alacsony épületek zavartalan kilátást biztosítottak a déli és a keleti látóhatárig. Keleten a házak fölött vékony, halvány vonal derengett, jelezve az öböl vizét, azon túl az Alameda-dombok csipkés körvonalai. Mindez természetes volt, olyan, ahogy már százszor is láttam, északkeleten azonban az égbolton kísérteties, tompa vörös fény izzott, amely egyre szélesedő ívben terjedt a látóhatár mentén észak felé, míg csak tőlünk balra az utca vonala le nem zárta a kilátást. Ez a fény minden szempontból az aurora borealisra emlékeztetett, kivéve a színét. Az északi fény tiszta sugárzása helyett vad, vérvörös ragyogással magunkat, amelyhideg, szakadatlanul lángnyelveket, tűz-sugarakat és villámokattaláltuk lövelltszembe a zenit felé. Mintha valami hatalmas tűzvész tört volna ki tőlünk északra. De mi lehet az, kérdeztem magamban, ami ilyen óriási, ilyen erős fényt képes előidézni? Hatalmas erdőtüzek vagy lángba boruló városok nagy távolságról is csak az égbolton tükröződő derengésnek látszanak, de nem ilyen szabályosnak - vagy ha nevezhetem így, harmonikusnak -, mint amit most mi láttunk. A következtetés nem lehet más, mint hogy a jelenség nem helyi eredetű. Az ablakon kitekintve láthattuk, a látvány rajtunk kívül mások érdeklődését is felkeltette. A járdákon kisebb csoportok gyülekeztek, az utcasarkokon nagyobb tömegek verődtek össze, és a járókelők ég felé emelt arccal bámulták a különös színjátékot. Ugyanekkor a levegő nehezebbé és percről percre fullasztóbbá vált. Szellő sem rebbent, különös, természetfeletti nyugalom borult a városra, ami bizonyos éghajlatokon a vihar előjele, és amit itt „földrengésidőnek” hívnak. A csendet a doktor törte meg. - Ez valahogy teljesen kívül esik a szokásos dolgokon! - kiáltotta. - Ennek a fénynek ott északon valami oka van. Sonoma és Mendocino összes vörösfenyője, Oregon és Washington tartomány fenyőerdeivel együtt nem lángolhatna ilyen fénnyel, mint az ott. Mellesleg ez nem erdőtűz visszfénye. - Pont erre gondoltam én is - helyeseltem. - Nézzük csak, összefüggésbe hozhatjuk-e valami távolabbi forrással. Most majdnem éjfél van. Ez a fény északon ragyog. A Nap sugarai most a földgömb másik oldalát világítják meg. Ezért tehát az Atlanti-óceánon napkelte van, Kelet-Európában dél, Nyugat-Ázsiában pedig alkonyodik. Mikor ön idejött, alig egy órája, az égbolt tiszta volt, és a hőmérséklet normális. Akármi idézte is elő ezt a rendkívüli jelenséget, az az elmúlt órában történt. Sőt azóta, hogy nézni kezdtük, a fénylő ív tovább terjedt kelet felé. Ez a fény a Napból ered, de ilyesmire még nem volt példa. - Nem hozható összefüggésbe az üstökössel, amelyről éppen beszéltünk? - vetettem fel. Közel járhat a perihéliumához. - Ez lesz az - helyeselt a doktor. - De ki tudhatja, hogy az izzó vándor nem került-e máris érintkezésbe a Nappal? Menjünk ki! Felvettük a kalapunkat, és kimentünk a házból. A járdákon végig mindenütt izgatott csoportokba ütköztünk, akik a különös fényt bámulták, és az eredetét találgatták. Az általános http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

105/130

vélemény szerint gigantikus erdőtűz lehetett bár akadt néhány vallásos rajongó aki mennyei 5/20/2018


Streeten, és befordultunk a Kearnyre, ahol a tömeg láthatólag sűrűbb és izgatottabb volt. A Chronicle szerkesztőségéhez érve észrevettem, hogy a különböző hírügynökségek küldöncei csak úgy nyüzsögnek az épület lépcsőin. - Ha várna egy percet - mondtam a doktornak -, fölszaladok és megnézem, mi a helyzet. - Különös hírek a keleti partról - válaszolt kutyafuttában kérdésemre a hírszerkesztő, és egy kis kupac sürgönyre mutatott. - Ezek az elmúlt félórában érkeztek az Államok minden részéből. Felemeltem egyet és elolvastam: NEW YORK, 3.15. RENDKÍVÜLI FÉNY TŰNT FEL A KELETI LÁTÓHATÁR FÖLÖTT, NAGYON VÖRÖS ÉS FÉLELMETES. ÚGY LÁTSZIK, IGEN TÁVOLRÓL, A TENGER FELŐL ERED. SENKI NEM TUDJA MEGNEVEZNI AZ OKÁT. Egy másik így szólt: NEW AZ ÉGEN ÉLÉNK TŰZVÉSZ TÜKRÖZŐDIK, KISSÉORLEANS KELETRE;4.10. ÁLTALÁNOS VÉLEMÉNY SZERINT HATALMASÉSZAKTÓL TŰZ ÜTÖTT KI A NÁDASBAN. A LAKOSSÁG TANÁCSTALAN ÉS AGGÓDIK. - Van még egy csomó - jegyezte meg a szerkesztő -, Chicagóból, Memphisből, Kanadából, lényegében mindenhonnan, mind ugyanarról szól. Mit tud ezzel kezdeni? - Nyilvánvaló, a jelenség általános - mondtam. - A Napból kell erednie. Érzi, milyen forró és fojtogató lett a levegő? Európából is érkeztek táviratok? - Eddig nem. Á, itt egy kábelsürgöny New Yorkból - mondta a szerkesztő, átvéve egy táviratot az éppen belépő küldönctől. - Ez talán mond valamit. Figyeljen! „LONDON 7.45. Öt perccel ezelőtt a napsütés elviselhetetlenné vált. Élet megállt. Emberek holtan esnek össze az utcán. A hőmérséklet 52 fokról 113-ra szökött fel. Egyre emelkedik. Greenwich Obszervatórium jelentése szerint…” A távirat itt hirtelen megszakad - magyarázta a szerkesztő -, a New York-i távírász így folytatja: „Üzenetnek váratlanul vége. Semmi több kábelen. Nagy riadalom mindenütt. Fény és meleg erősödik.” - Igen - mondtam -, úgy lesz, ahogy Arkwright doktor gondolta. Az üstökös, amelyet tíz napja ismét észleltek Rio de Janeiróban, a Napba zuhant. Csak a jó ég tudja, mit tehetünk. - Megszerkesztem ezeket a sürgönyöket, és kiadom a lapot, bármi is lesz - mondta elszántan a szerkesztő. - Á, itt jön a jég a nyomdászoknak! - tette hozzá, amint egy fél tucat ember haladt el az ajtó előtt, egy-egy zsákkal a hátán. - A lapnak ki kell jönnie, még ha el is ég a Föld. Remélem, kitartunk napkeltéig, még mielőtt a legrosszabb bekövetkezik. Elhagytam az irodát, csatlakoztam az utcán a doktorhoz, és elmondtam neki a híreket. - Semmi kétség - mondta azonnal. - A tavalyi üstökös a Napba zuhant. Valamennyi táviratot azonos időpontban adták fel, és mivel itt éppen éjfél van, következésképpen New Yorkban négy óra, Angliában pedig nyolc. - Mit tehetünk? - kérdeztem. - Nem hiszem, hogy bármi okunka lenne azonnali riadót fújni - válaszolta a doktor. Meglátjuk, emelkedik-e lényegesen hőmérséklet mostantól napkeltéig, és annak megfelelően teszünk lépéseket. Addig is nézzünk körül. Ahogy végigmentünk az utcákon, a riadalom egyre szaporodó jeleit láttuk. Mintha a fél város elhagyta volna otthonát, és a közterületeken gyülekezne. Ezrek taszigálták, lökdöstek egymást a különböző újságok szerkesztőségei környékén, kétségbeesetten igyekezve egy http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

106/130

pillantást vetni a hirdetőtáblákra ahol kifüggesztették az összes táviratot amint azok 5/20/2018


akik szemlátomást elhagyni készültek a várost, alighanem bármilyen határozott cél vagy pontosabb elképzelés nélkül, hogy mit tegyenek, hová menjenek. Ahogy közeledett a reggel, a vad, vörös ív magasabbra emelkedett a látóhatár fölé, körvonalai fényesebbek és határozottabbak lettek, lángoló taréja az égre tornyosult. Nem lehetett volna elképzelni sem fenyegetőbbet vagy vészjóslóbbat, ami hatásosabban válthatta volna ki az állati rémületet, és amely meggyőzné a szemlélőt tökéletes tehetetlenségéről a kiismerhetetlen és lebírhatatlan eseménnyel szemben, mint ez a vérvörös lángív, amely már a látható égboltnak több mint negyedét betöltötte. A levegő is percről percre súlyosabb és fojtogatóbb volt. Egy pillantás az egyik szálloda hőmérőjére - 114 fokot mutatott! Két és három óra között egymás után négy tűzriasztás hallatszott a város mélyebben fekvő részei felől. Két hatalmas nagykereskedelmi raktár és egy kocsma - három összefüggő épület - gyulladt ki, nyilván gyújtogatok műve. Az üzleti negyedben a csőcselék legalja gyülekezett, nagy egyetértésben. Boltokat, áruházakat törtek fel és fosztottak ki - a rendőri erők, bár derekasan dolgoztak, nem lévén elég erősek a rablások megfékezéséhez, meghátráltak; elsősorban az éjszaka erkölcsi terrorja és az általános bénultság miatt, amely lebéklyóztale.a polgárok tisztesebbasszonyok rétegeit. Minden utcán, minden sarkon különös jelenetek játszódtak A járdán térdeplő csoportjait, akik hangosan imádkoztak és könyörögtek, alkoholtól megvadult, dühöngő garázdák lökdöstek félre. Vallási fanatikusok menete vonult végig az utcán, kezükben lámpással, ügyet sem vetve a tömegre; éles és disszonáns himnuszokat énekeltek; láthattuk, hogy a Telegraph Hill meredek lejtője felé veszik útjukat. Röviden: e félelmes éjszaka rémes és bizarr eseményeit talán egy Dante tolla vagy egy Doré ceruzája sem tudta volna érzékeltetni. - Menjünk haza - mondta a doktor az órájára nézve. - Most fél négy van. A hőmérséklet és a légnyomás nyilvánvalóan emelkedik. A helyzet az, hogy napkelte után kibírhatatlan lesz. Végig kell gondolni, mit kellene tennünk. Visszafelé átvergődtünk a zsúfolt utcákon, kétségbeesett, rémült férfiak és jajveszékelő asszonyok mellett haladtunk el, de ahogy elhaladtunk a Bush és Kearny kereszteződésénél, a hirdetőtáblák előtt, bátorsággal töltött el, hogy legalább egy földi iparág tovább működik, míg csak a gépezet le nem áll, és a világ legalább teljes részletességgel tudomást szerez közelgő végnapjáról, mindaddig, amíg a híreket a drótok továbbítani tudják, a szedők sorokba tördelik, és a nyomdászok kinyomtatják. Úgy éreztem, hogy a sajtó nagysága és hatalma még sohasem fejeződött ki tökéletesebben, mint gépeinek szakadatlan és szabályos lüktetésében, ahogy készült a reggeli kiadás a hírekkel: a másik félgömb lángokban áll, és minden valószínűség szerint néhány rövid óra múlva ugyanez a katasztrófa tör ránk is. A két utolsó kocsit, amely jeget szállított az alkalmazottaknak, a szomjazó csőcselék megtámadta és kifosztotta. Amikor beléptem az épületbe, és lenéztem a nyomdahelyiségbe, láthattam a félmeztelenre vetkőzött nyomdászokat abban a szörnyű gőzfürdőben. Odafönt a hírszerkesztő ugyanúgy deshabillé volt azzal a kiegészítéssel, hogy egy nedves törülközőt tekert a homlokára. Amikor beléptem, az utolsó New York-i sürgönyre mutatott. Felvettem és ezt olvastam: NEW YORK, 6EMBEREK ó. MOST KEL FÖL A NAP. A HŐSÉG BORZALMAS. LEVEGŐA FOJTOGATÓ. ÁRNYÉKBA MENEKÜLNEK, EZREK FÜRDENEK DOKKOKBAN. EZREK HALNAK MEG NAPSZÚRÁSBAN. - Szinte megismétli a három órával ezelőtti londoni üzenetet - mondtam, ahogy kisiettem. - Három óra múlva mi is erre számíthatunk. http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

107/130

Visszamentem az utcára a doktorhoz és együtt indultunk a lakása felé 5/20/2018


- Most - mondta, mikor elmeséltem neki az utolsó üzenet tartalmát - csak egyet tehetünk, ha meg akarjuk menteni életünket. Van rá esély, ha ez a terv sikerül, de akárhogy is lesz, esély van. - Mi az? - kérdeztem mohón. - Feltételezem - válaszolta -, hogy amint a Nap a látóhatár fölé emelkedik, a fény és a hőmérséklet növekedése végzetes lesz minden állati és emberi élet számára, amely ki lesz téve sugarainak. Európa lakossága - és szinte biztos, hogy a Mississippitől keletre most már a mi hazánké is - teljesen megsemmisült. Számunkra is csak idő kérdése, hacsak… - Hacsak mi? - törtem ki izgatottan, mikor töprengve elhallgatott. - Hacsak nem vállalunk nagy kockázatot - fejezte be. - Ön elég tanult ember ahhoz, hogy tudja: a hő és a fény egyszerűen a mozgás formái, más szóval megjelenési módjai ugyanazoknak az elemi molekuláris eseményeknek, melyeken keresztülhatolnak, vagy amelyeket gerjesztenek. Tulajdonképpen nincs magánvaló lényegük, nincs entitásuk, nincs létük, hogy úgy mondjam, a külvilágtól függetlenül. Ebben az esetben a külvilág két befolyásoló tényezője: a világűrt betöltő éter és bolygónk atmoszférája. Tud követni? - Hogyne - feleltem türelmetlenül, merturam, féltemmia doktor értekezéseitől a mostanihoz hasonló kritikus pillanatokban. - De drága a gyakorlati értelme az ön teorémájának? Hogy vehetjük hasznát a mi helyzetünkben? - A következőképpen - folytatta. - A meleget, vagyis azt a hőt, amellyel most dolgunk van, a napsugaraknak az atmoszférára gyakorolt hatása okozza. Mi van akkor, ha túljutunk ennek az atmoszférának a határain? Egyszerűen nincs hőség. Megfelelő magasságba emelkedve, a függőlegesen tűző napsugarakban, még felhőtlen időben is halálra fagyna. Az örök hó határa nem a végső határ. - Tökéletesen értem a gondolatát - mondtam. - Elismerem, a premisszák helyesek. De mit segít ez rajtunk? A Sierra Nevada hegyei éppoly messze vannak, mint a Himalája csúcsai. - Van más mód is - válaszolt a doktor -, hogy a szükséges magasságba feljussunk. Mint tudja, úgy volt, hogy ma egy léghajót bocsátanak fel a Woodward-kertből. Részt vettem volna a felfújásában, hogy kipróbáljam a gázfejlesztésnek egy új módszerét. Azt javasolom tehát, hogy kíséreljük meg birtokba venni a léghajót, és szálljunk fel. Nem hinném, hogy észrevennének vagy megakadályoznának benne. Nem feledkezhetünk meg arról, elég nagy a kockázata, hogy a gáz expanziója következtében a léggömb szétrobban, mivel nemcsak a normális expanziónak leszünk kitéve, ahogy áthatolunk a légkör felső rétegein, hanem a hőség okozta rendkívüli tágulásnak is, amennyiben nem látunk hozzá idejében. - Kockajáték a halállal, akárhogy is - feleltem, és nekiláttam segíteni a doktornak az éjszaka előkészített műszereket és vegyszereket becsomagolni, majd ezután elhagytuk a házat, és déli irányban végigsiettünk a Market Streeten. A bérkocsik nem siettek, és a konflisok, amelyeket láttunk, nem törődtek sietségünkkel: így a drága idő gyorsan látszott múlni, míg sebesen megtettük azt a hét mérföldet, amely a kertektől elválasztott bennünket. Szerencsénkre a kapuk nyitva álltak, és az alkalmazottak közül nem láttunk senkit, így hát arra vettük utunkat, ahol a félig felfújt léggömb, akár valami özönvíz előtti szörny, lapult a búvóhelyén. Amilyen gyorsan csak tudtuk, beállítottuk a szerkezetet, és elrendeztük a kötélzetet, majdfel-felemelkedett, aggodalmasan várakoztunk, a hatalmasgömb csomag lassan dagadt. Időnként megrázkódott, visszaesett, amíg de fokozatosan alakot öltött. Eközben ismét alkalmunk volt megfigyelni a légkör és az égbolt változásait. Már majdnem fél öt volt, és egy óra múlva felbukkan keleten a Nap. A hajnal sápadt, kékes derengése kezdett lassan áttörni a vad félkörön, amely felette lángolt. Ez utóbbi kemény, rézszínű árnyalatba ment át, ahogy erősödött a nappali fény, de körvonalait változatlanul http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

108/130

megőrizte A forróság még tikkasztóbbá vált a magunkkal hozott hőmérő 133 fokot mutatott 5/20/2018


hallottuk kétségbeesett küzdelmüket a szabadulásért. Valami macskaféle, amelynek sikerült kimenekülnie, mellettünk suhant el a homályban. De még ha az egész állatsereglet ki is szabadult volna, ebben a percben akkor sem lett volna tőlük félnivalónk, a természeti csapásoknak oly nagy a hatása az oktalan teremtményekre. Végre elégedetten láttuk, hogy a nagy gömb szabadon lebeg a föld felett, bár még nem fúvódott fel teljesen, és rángatódzott a köteleken, melyek lehorgonyozták. Már elhelyeztük a kosárban a ballasztzsákokat és más szükséges tárgyakat, mikor minden pórusunkból verejtékezve, egyszerre vágtuk el az utolsó köteleket, és nehézkesen a levegőbe emelkedtünk. Szellő sem rebbent, mégis kissé keleti irányba, az öböl felé haladtunk. Már teljesen kivilágosodott, és a napkorong felső pereme kibukkant a látóhatár felett, mikor magasságunkat a környező tárgyak alapján mintegy ezerlábnyira becsültük. Amint a teljes korong megjelent, a hőség még nagyobb lett, ezért, a doktor utasítására, gyapjúruhát csavartunk a fejünkre, amelyet takarékosan bepermeteztünk éter-alkohol keverékkel, melynek gyors párolgása rövid időre némi hűvösséget biztosított. Az égbolt most hatalmas bronzkupolának látszott, tőlünk nyugatra az óceán és az öböl vize odalent rémisztő hűséggel tükrözte vissza a tompa, halott, irgalmatlan fényt. Elővigyázatosságból súlyos takarókat akasztottunk a kosarat felfüggesztő kötelekre, és ezeket állandóan, bár takarékosan vízzel nedvesítettük. Rettenetesen szomjaztunk, és bőségesen verejtékeztünk, ezért gyapjú alsóneműnket kivéve megszabadultunk minden ruhánktól - mivel a gyapjú nem hővezető, ezért inkább visszaveri, semmint elnyeli a hősugarakat. Fel voltunk szerelkezve egy erős hajótávcsővel meg egy erős nagyítású, kétcsövű látcsővel, és amennyire a helyzet kényelmetlensége engedte, megfigyeléseket végeztünk a lenti látványról. Szabad szemmel a város kicsiny négyszögek halmazának látszott egy barna félsziget végében, de távcsövünk segítségével meglepően tisztán ki tudtuk venni az utcákat és a házakat. Apró, fekete, zömök alakokat láttunk mozogni, összeesni és heverni az utcákon. A várostól lefelé a rakpartokat elborították a mezítelen vagy félmeztelen testek, melyek aztán a vízbe merültek, és lent maradtak, csak a fejek látszottak ki, bár rövid időszakokra azok is el-eltűntek a víz alatt. Ezrek és ezrek művelték ezt. A látvány merőben abszurd és nevetséges lett volna, ha a maga szörnyű szuggesztivitásával nem hat olyan borzalmasnak. - Attól tartok, szörnyű lesz a halálozási arány - mondta a doktor -, ha a helyzet nem fordul hamarosan kedvezőbbre, erre pedig nem látok esélyt. A hőmérő még ebben a magasságban is 147 fokot mutat. És ha ez a helyzet tizenegyezer lábnyi barometrikus magasságban majdnem két függőleges mérföld -, mi lehet odalent? Elgondolni is borzasztó! - Még csak hét óra van - állapítottam meg órámra nézve -, a nap alig egy órája van fent. - Több ballasztot kell kidobnunk - mondta a doktor -, és minden kockázat ellenére magasabb légrétegekbe kell jutnunk. - Kidobott egy negyvenfontos homokzsákot. Néhány percig szédítő sebességgel száguldottunk fölfelé, majd emelkedésünk ismét egyenletessé vált. Nagy megkönnyebbüléssel vettük most észre, hogy a hőmérő higanyszála nem emelkedik, ellenkezőleg: két fokkal kevesebbet mutat, ezt a megkönnyebbülést azonban ellensúlyozta, hogy igen nehezen tudtuk belélegezni a már ritkuló levegőt ebben a hatalmas magasságban, amelyet a barométer alapján huszonötezer lábra, vagyis majdnem öt függőleges becsültünk. Ezért kinyitottuk a szelepet, kiengedtünk bizonyos mennyiségűmérföldre gázt, és hirtelen sűrű ködfelhőbe merültünk. Engem ez a köd arra a párára emlékeztetett, amely a trópusi növényzetből száll fel az esős évszak idején, és ezt meg is említettem a doktornak. - Ha ez a köd - felelte - a város fölött marad, talán megóvja a pusztulástól, de ilyen esetről nincsenek meteorológiai adataink, amelyekre támaszkodhatnánk. Senki nem tudja http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

109/130

megbecsülni sem a hőmennyiséget sem pedig azokat a meteorológiai következményeket 5/20/2018


A köd, amelyben most lebegtünk, sűrű és áthatolhatatlan volt. Mintha egy gőzfürdőben ringatóztunk volna; nem látszott, emelkedik-e a léghajó, csak lomhán himbálózott ide-oda, mint ahogy szélcsendben a renyhe vitorla lebeg az árbocon. Órák teltek el így, a hőmérséklet 130 és 140 Fahrenheit-fok között ingadozott. A doktor megőrizte megszokott higgadtságát. - Súlyos balsejtelem gyötör - szólalt meg tűnődve, mintha saját gondolataimra válaszolna. - A végső tüzes kataklizma, amely végigvonul valamennyi kor összes filozófiai és vallási rendszerén, és amely úgyszólván beleivódott az ember tudatának mélyébe, most elért bennünket. Mégis eltökéltem, nem leszek a dühöngő energia áldozata, amely reánk tört, és megelőzöm ezt a végzetet valami könnyebbel és elviselhetőbbel. - Miközben ezt mondta, jelentőségteljes mozdulattal a jobb csípője felé mutatott. - Talán azt hiszi - mondtam erre -, hogy az adott körülmények között az efféle cselekedet, amit szántszándékkal ilyen nyakatekerten fejezett ki erről a kínos témáról, erkölcsileg védhető? - Mit számít? - fordult el vállat vonva a doktor. - Két alternatíva közül, amelyek ugyanabba a végbe a józan ész a könnyebbiket fogadja el. Szókratészt sem mentette volna meg,torkollanak, ha visszautasítja a méregpoharat. A bensőmet eltöltő rossz előérzet ellenére, úgy tűnt, a rendkívüli helyzet agyamat rendkívüli összpontosításra és természetfeletti aktivitásra sarkallta. A körülölelő csönd, mindenfajta hang hiánya, a tömör köd álomszerű melege, amely beborított, megnyugtatólag hatott, és különlegesen érzékennyé tette a tudatot a belső történésekre. - Nincs tehát semmilyen eszközünk, amivel kiszámíthatnánk a Föld felszínén uralkodó hőmérséklet nagyságát? - kérdeztem. - Egyáltalán nincs - válaszolta a doktor. - A barometrikus nyomás szerint huszonkétezer lábon vagyunk. Valójában alighanem magasabban, mivel a körülvevő pára befolyásolja a barométert. A jelenlegi légköri viszonyok ebben a magasságban teljesen túl vannak a tudomány tapasztalatain. E viszonyokat valószínűleg, sőt biztosan az alattunk lévő melegebb felszínt érő hatalmas hőmérséklet okozza. Mégis ezeknek köszönhetjük, hogy élünk. Légkörünk kiválóan alkalmas arra, hogy áteressze a hősugarakat, de visszatartani képtelen. - Tegyük fel - folytattam vadul töprengve, mert megihletett a helyzet izgalma -, tegyük fel, a földfelszín hőmérséklete elég magas ahhoz, hogy megolvadjanak a fémek, például a vas, vagyis a legnehezebben olvadó anyagok. Továbbmegyek: tegyük fel, a meleg kétszeresére nő. Mi lesz a hatása a bolygónkra? - A szilárd anyagok, a kéreg és minden, ami rajta van, éreznék meg elsőként egy ilyen katasztrófa hatását. Azután felforrnának az óceánok, és legalább a felszíni vízrétegek gőzzé válnának. - És azután? - kérdeztem. - Ez a gőz felszállna az atmoszféra felső rétegeibe, míg el nem ér egy ritkulási egyensúlyt, amikor is a tágulástól lehűl, ezt rohamos kondenzáció követné, és eső formájában visszahullna a földre. Minél hirtelenebb és erőteljesebb a melegedés, annál hamarabb következik ez be, és annál kiadósabb a rákövetkező eső. Az első szörnyű krízis után működésbe lép a természeti törvény nagy kiegyenlítő hatása, és anaturae, nedves hogy gőz ernyője révén megvédi a bolygó arcát a további sérülésektől. A vis medicatrix úgy mondjam. Helyreállna az egyensúly, de addigra a legtöbb élő szervezet elpusztulna. - Azt mondja, a legtöbb élő szervezet? - ismételtem kérdőleg. - Lehetséges - mondta a doktor -, hogy tengeri ázalagok, sőt talán néhány viszonylag fejlettebb óceáni életforma túléli. Az is lehet, hogy a magas vidékeken élő szárazföldi állatok http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

110/130

például a hegyek lakói melyeknek a mély hó és a gleccserek az otthona vagy a fagyos 5/20/2018


nézőpontból nagyon is viszonylagos. Ha bolygónkat egy hat hüvelyk nagyságú labdának vesszük, akkor ennek arányában óceánjaink jelentéktelen pár mérföldes mélységének a legfinomabb írólap vastagságú hártya felel meg. Mit gondol, meddig tudna ellenállni ez a nedves hártya egy néhány láb távolságra fellobbanó váratlan tűznek? El kellett fogadnom a hasonlatból levont következtetést, a doktor pedig folytatta: - Nem lehet semmi kétség afelől, hogy ennek a mostani elemi csapásnak az oka az üstökös és a Nap összeütközése. A tavalyi számításokból ismervén a pályáját, a becsapódás a mi űrbeli helyzetünkhöz viszonyítva a túlsó oldalon történt. Ezért nem érzünk olyan hirtelen és elemi erejű légköri mozgásokat, mint ami ellenkező esetben várható lenne. Nincs más hátra, meg kell várni, meddig tart a hatás. Beszélgetésünk vége felé egy halk, nyöszörgő hang, amely már az utóbbi néhány percben hallatszott, erősebbé vált, és mintha közelebbről jött volna. Ugyanekkor észrevettük, hogy a barométer zuhanni kezd. - Ez a szél hangja! - kiáltottam fel. - Hallottam már trópusi sivatagok és tengerek felett. Nem tévedhetek. Kelet felől jön. - Közeledik a forró levegő a kiszáradt felől - mondta a doktor. - Tudományosan szólva, légköri konvekció zajlik, és mi éppkontinens a javát kapjuk. Ahogy ezt kimondta, a léghajó vadul megrázkódott. A tetejétől a kosárig megremegett, és a következő pillanatban az elképzelhető legborzasztóbb tornádó csapott le rá. A szélroham olyan volt, mint valami perzselő vulkánkitörés. Fejünket ösztönösen beborítottuk takaróinkkal, és görcsösen kapaszkodtunk a kosár gyarló korlátjába, amelyet a fölé tornyosuló, felpuffadt gázgömb szörnyű sebességgel vonszolt maga után, félelmetesen hegyes szögben megdőlve. Szerencsére mindketten ösztönösen abba a mellvédbe kapaszkodtunk, amelynek irányából a szél érkezett, s melyet ha elengedünk, azonnal lezuhanunk az alattunk tátongó mélységbe. Amennyire rémült és tétova érzékeim számolni tudták, nem egészen egy perce sújtott minket ez a rémületes számum, amikor ugyanolyan váratlanul természetfeletti szélcsendben találtuk magunkat. Nyilvánvaló, hogy a ciklon egy örvényébe kerültünk, mivel jobb felől, nem túl messziről hallani lehetett baljós és szörnyű dübörgését. Alig tértünk magunkhoz, mikor a szélroham ismét lecsapott ránk, ezúttal a kosár másik oldaláról. Ismét hajtott előre a könyörtelen elemi erejű tombolás, de ezúttal érezhetően lefelé haladtunk. A szélvihar felülről támadt ránk, és maga előtt sodort minket lefelé, lefelé a kikerülhetetlen pusztulásba. Szerencsére a léggömb viszonylag nagy tömege lefelé haladtában nagyobb ellenállást fejtett ki, mint a kosár. Lefelé, lefelé hullottunk, míg egészen hirtelen kibukkantunk a felhőrétegből, és váratlanul rövid pillantást vethettünk a lenti látványra. Az elmúlt percek ellentétes irányú szélrohamai láthatólag kiegyenlítették egymás hatását, mert pontosan a város fölött találtuk magunkat. Város? Nem volt ott semmiféle város. Felismertem ugyan a félsziget körvonalait és az öböl meg a sziget jól ismert alakját az odalentről tömegesen felszálló, sűrű párafelhők között időnként feltáruló nyílásokon át. Kábultan és szinte félőrülten az irtózatos hőségtől, szörnyű kíváncsiság vett erőt rajtam, hogy bámuljam a rettenetes misztériumot ott lent, és miközben egyik megperzselődött és reszkető kezemmel a takarót szorítottam fájó homlokomhoz és halántékomhoz, a másikkal szememhez emeltem az erős kétcsövű távcsövet. Olyan látvány tárult elém, amely kimondhatatlan és megmagyarázhatatlan borzalommal töltött el. Sem utcák, sem épületek nem látszottak ott, ahol egykor a város állt. A szem nem látott mást, csak megüvegesedett salak és kiégett hamu szabálytalan és alaktalan halmait. Minden olyan összeszabdalt és vészterhesen néma volt, mint a hold rücskös felszíne. Nem látszott sehol sem láng, sem tűz. Olyan volt minden, mintha az aktív égés réges-régen befejeződött volna, http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

111/130

mintha a lángokat táplálni képes elemek már kiégtek volna Itt ott fenyegető sötétvörös izzás 5/20/2018



112/130

5/20/2018


öböl felszínén hosszúkás, alaktalan tömegek lebegtek itt-ott, melyek elszenesedett fadarabokra emlékeztettek. A távcső túl forró volt, és kiesett a kezemből. Ugyanebben a pillanatban ismét lecsapott a ciklon a léggömbre, és kelet felé lódította éppolyan dühvel, mint az előbb. A doktor kétségbeesetten kapott a kosár korlátja felé, de elvétette a fogást, és egy vad, elkeseredett üvöltéssel, széttárt karral és rám meresztett szemmel, fejjel előre eltűnt a mélységben. Egyedül vagyok a léghajóban - talán egyedül a világon. Társam szörnyű véget ért odalent. Iszonyú ordítása most is a fülembe cseng; túlharsogja a ciklon üvöltését. Tehetetlenül sodródom tovább. A szél iránya megváltozik. A léghajó ismét e különös vihar formálta különös örvény közepén nyugszik. A szél sóhajjá szelídül. Megint feltámad. Úgy tekergőzik a kosár körül, mintha egy haláltusáját vívó, gigantikus hüllő vonaglana görcsösen. Újból megragad irgalmatlan karmaival. A léghajó most a föld felé sodródik. Zuhanok. De nem… úgy tűnik, hogy a Föld - a plutói, izzó Föld - emelkedik felém. Villámsebességgel látszik felfelé rohanni, hogy találkozzék velem. Hallom a lángok morajlását, összeolvad a vihar dübörgésével. A gőzfelhő résein át látom a fortyogó, bugyborékoló vízsivatagot. Közeledem a megolvadt felszínhez. Megváltozott az érzés: tudom, hogy véget ért a látszólagos emelkedés. Most én zuhanok - zuhanok a szörnyű mélységbe. Közelebb… még közelebb, megperzselve és megfeketedve az iszonyatos hőségtől, ahogy egyre közeledem… zuhanok lefelé… zuhanok… zuhanok… VERES MIHÁLY FORDÍTÁSA


113/130

5/20/2018


A Feledés Háza DON MARK LEMON

Négy hónappal azután, hogy a sós hullámok a lába elé tették Szerelmesének hideg testét, jött a hír, hogy Herbert Munson egy megdöbbentő titok birtokába jutott. Azt beszélték, hogy fölfedezte a Bíborsugarat, amely elsorvasztja és elpusztítja az emberi emlékezet sejtjeit anélkül, hogy kárt tenne a szomszédos sejtekben. Ezt a hírt követte az a még elképesztőbb beszámoló, miszerint Munson megépíttette a Feledés Házát, amit fölkereshetett bárki, aki szabadulni kívánt egy-egy reménytelen szenvedélytől, és egyetlen rövidke óra alatt - feledett. És jöttek is ide szép számban - mindazok, „kik szertelen szerettek, s nem okosan”; mindazok, kik mélyen, de reménytelenül szerettek, és mindazok, akik halottat szerettek, s már nem tudták elviselni bánatukat - s a Bíborsugár „kiszakította az emlékezetükből mély gyökerű bánatukat”, s ők épen és szabad szívvel távoztak a Feledés Házából. S mégis, ő, aki megmutatta másoknak a feledés útját, maga nem akart feledni. Fájdalmas volt tudni, hogy ő halott, hogy soha többé nem láthatja az arcát, s a férfi mégis úgy rettegett a feledéstől, ahogyan csak lélek retteghet. Bárhogyan próbálta is, nem tudott szabadulni az emlékek kísértetjárta csarnokából, jól, hogy csodálatosan a külvilág, s benne más asszonyok, tán éppoly szépek,bár minttudta ő, várják, hogy szeressenekszép s szeretve legyenek. Nem! Csak feledjenek mások, de ő nem! Nem mintha lett volna még remény, vagy tán nem csókolta-e le a sós habot Szerelmese halott arcáról? De csupán az emlék maradt meg Szerelmeséből, ki többé nem volt. Elnézte, ahogy jönnek és mennek - elnézte a sok, ő, nagyon is sok bánatos, szerelem gyötörte arccal érkező zarándokot, akik derűs, gondtalan arccal távoztak, és néha attól félt, hogy emberbaráti cselekedete valójában szentségtörés. Volt valami bűnös abban, ahogyan a bánat örömre változott, ahogyan a bánat tragikus jelenlétét olyan gyorsan elsöpörték, de mégis, ezek az emberek szabad akaratukból döntöttek úgy, hogy megszabadulnak reménytelen szenvedélyüktől, és visszatérhettek oda, ahonnan jöttek, hogy ismét szerethessenek, s tán okosabban, ha nem is oly mélyen. Néhányan azért jöttek, hogy másféle emlékeket tüntessenek el - bűnök emlékeit - de a Bíborsugarat nem lehetett ilyen alantas célokra alkalmazni, s ezek zavartan és csalódottan távoztak. Tél volt, a hó kristályos alakban hullott a gyönyörű márványépület falaira és tornyaira, vagy mosott gyémántként kavargott a festett üvegablakok előtt, amikor egy hölgy jött egyedül át a völgyeken, és belépett a Feledés Házának széles kapuján. Volt valami a hölgy viselkedésében - talán izgatott habozása a kapunál -, ami arra késztette a gazdát, hogy megszólítsa. - Kedves barátom - mondta -, nem volna mégis jobb emlékezni arra, amit feledni akar? És beszéd közben még jobban az arcára húzta a kámzsát, amit azért viselt, hogy titkolja kilétét a kíváncsiskodók elől. A válasz csupán egy sóhaj volt, és a zarándok a márványoszlopnak dőlt. Aztán halkan http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

114/130

5/20/2018


- Nem, mindent el fog feledni. A Bíborsugár maga a feledés. - Akkor hát jobb, ha elpusztítom fájó emlékeimet, mintsem hogy megszakadjon a szívem! - Ha így kell lennie, akkor lépjen be és feledjen! - Mutassa az utat, és végezzünk gyorsan! - kérte a lefátyolozott hölgy. - Hosszú utat tettem meg, s a legrosszabbtól már csupán néhány lépés választ el. - Jöjjön hát! - és a gazda bevezette a Bíborsugár termébe. Eltelt egy óra, aztán kinyílt az ajtó, kilépett a lefátyolozott látogató, s lejött a széles lépcsőn. Gyorsan és könnyedén mozgott, s a lépcső alján dallamosan ránevetett a gazdára. - Felejtett? - kérdezte a férfi. - Felejtettem-e? Tudom, hogy elfeledtem valamit, másként miért lennék itt, de nem tudom, hogy mit feledtem. - Ezt mondja mindenki! A fejük fölött lévő keskeny ablakból rózsás fénysugár vont glóriát a zarándok köré. Milyen gyönyörű minden! - kiáltotta a hölgy. - Miért viselem ezt a fátylat? Le vele! Így szólt, s levette a fátylat, s fölfedte ifjú és csodálatosan szép arcát. A férfi úgy hökkent hátra, mint akitazvillámcsapás - Istenem, ő kísértete! -ért. pihegte. - Nem, nem! - tiltakozott a látogató. - Nem vagyok kísértet, sőt attól tartok, nagyon is ember vagyok. - Te vagy Morella! - suttogta a férfi, és úgy meredt maga elé, mint aki mély sötétségbe bámul. - Az vagyok. De kicsoda ön, hogy így kérdezősködik? - Morella! Azt hittem, meghaltál. Amikor utoljára megcsókoltalak, halott voltál, aztán engem elsodortak a hullámok, és többé nem láttalak. - Egyszer néhány halász talált rám a homokos parton, és azt mondták, elájultam. Kicsoda ön? A férfi hátravetette kámzsáját. - Nézz rám! De a másik szemében nem csillant meg a fölismerés. - Istenem! A Sugár kioltott minden emléket! - Kérem, mondja meg, mit óhajt, s aztán hadd menjek! - hallotta a szenvtelen szavakat. A válasz egyetlen nyögés volt, s a férfi a kezébe rejtette az arcát. - Úgy látom, ön tudja azt, amit én elfeledtem. Valami köze van önhöz? - Ó, Morella, jobb volt halottnak hinnem téged, mint tudnom, hogy elfeledtél! Nem emlékszel a kézfogónkra? Látod, az ujjadon egy gyűrűt viselsz! Ez sem emlékeztet a régi napokra? A lány értetlenül nézte az ujján a gyűrűt, s a fejét rázta. - Hát minden szép emléket kioltott a Sugár! Csak azért tértél vissza az életbe, hogy feledj! Próbálj meg emlékezni, kedves! Nem emlékszel arra a napra Nápolyban, amikor örök szerelmet esküdtünk egymásnak? - Nem emlékszem semmiféle kézfogóra. - S a lány szemében mélységes szánalom csillant, amikor meglátta, hogy milyen fájdalmat okoztak a szavai. - Ha ilyen szomorú az emlékezés, ön miért nem felejt? - Szerelmem! - nyögte a férfi. - Te sötétebbé teszed nékem a világot, mint ha haldokolnék! Te kéred, hogy feledjek! Te! - Ön elfeledi, hogy én feledtem. A férfi fájdalmasan fölnyögött. http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

115/130

Amikor a lány megfordult hogy elmenjen egy szelíd érintés állította meg Várj itt míg 5/20/2018


A férfi föltámolygott a széles lépcsőn, egyszer még visszanézett föntről, aztán megfordult, és tántorgó léptekkel elindult a Bíborsugár terme felé. GÁLVÖLGYI JUDIT FORDÍTÁSA (1907.)


116/130

5/20/2018


Vége FRANK LILLIE POLLACK

- Fáradt vagyok - panaszkodott Davies a Fizika Tanszék ablakában ácsorogva - és álmos. Elmúlt tizenegy óra. Ez már a negyedik éjszaka, amikor fönn maradok, hogy lássam a maga új csillagát, de az utolsó. Hiszen annak az izének már három héttel ezelőtt meg kellett volna jelennie. - Maga is fáradt, Miss Wardour? - kérdezte Eastwood; a lány pirulva pillantott föl, és tagadólag mormogott. Eastwood ismét megállapította, hogy a lány nyilván rettenetesen szégyenlős. A lány majdnem olyan jelentéktelen volt, mint amilyen szégyenlős, bár a haja rendkívül szép volt, finom, akár a selyem, a színe meg akár a halvány tűzé. Valószínűleg okos is volt; Eastwood gyakran látta rendkívül komoly könyveket olvasni, de szórakozni nem szokott, és kevés dolog érdekelte. Naponta eljárt dolgozni a Képzőművészeti Főiskolások Szövetségébe, és egy házban lakott Eastwooddal, aki azért is hívta meg a Davies házaspárral együtt, hogy a Fennsíkon álló laboratórium ablakából lessék az új csillagot. - Igazán azt hiszi, hogy van értelme tovább várni, professzor? - kérdezte Mrs. Davies, elnyomva egy ásítást. Eastwoodotszólították, kissé bosszantotta, hogyasszisztense a csillag csakvolt nem mutatkozott, és gyűlölte ha professzornak mivel csupán a fizika professzorának. - Nem tudom - felelte kurtán. - Én már a tizenkettedik éjszakát töltöm várakozva. Persze matematikai csoda lett volna, ha a csillagászok pontosan meg tudnak oldani egy ilyen problémát, még ha egy negyedszázadon át dolgoztak is rajta. A Columbia Egyetem új Fizika Tanszéke legalább tizenkét emeletes volt. A fizikai laboratórium a kilencedik és tizedik emeleteket foglalta el, fölötte voltak a csillagászati termek; persze ez az elrendezés elképzelhetetlen lett volna a vibrációs olajpárna fölfedezése előtt, ami gyakorlatilag elválasztotta a műszeres termeket a földtől. Eastwood egy kis távcsövet állított az egyik ablakba, és odalent látszottak New York fényei, hallatszott a város szinte dallamos lüktetése. Az utcákon nyüzsgött a nép, ahogy minden éjjel ötödike óta, amikor is az új csillagnak vagy napnak meg kellett volna jelennie. Valami hiba csúszott a számításokba, bár ahogy Eastwood mondta, a csillagászok már huszonöt éve dolgoztak rajtuk. Valójában immár vagy negyven év telt el azóta, hogy Adolphe Bernier professzor először hozta nyilvánosságra a véges világegyetemről szóló elméletét a párizsi nemzetközi tudóskongresszuson, ahol az egészet alig tekintették valamivel többnek, mint a fantázia szép szüleményének. Bernier professzor nem hitt a világegyetem végtelenségében. Azt állította, hogy a mindenségnek van valahol egy középpontja, ami egyben a forgásának tengelye is. A Hold a Föld körül kering, a bolygók a Nap körül, a Naprendszer valamelyik állócsillag körül, az egész rendszernek pedig egy még távolabbi pont körül kell keringenie. Mindazonáltal a sornak valahol vége kell hogy legyen. http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

117/130

5/20/2018


középpontjában lévő test nagysága és hőmérséklete nyilván jóval nagyobb, mint amire eddigi ismereteink és elképzeléseink következtetni engednek. Az volt az ellenvetés, hogy ennek a feltételezett tárgynak elég nagynak kellene lennie ahhoz, hogy látható legyen a Földről, de Bernier professzor azt felelte, hogy egy napon nyilván látható is lesz. Csak a fénye még nem ért el a Földig. A fény a legközelebbi állócsillagról is vagy három év alatt jut el a Földre, és nyilván számtalan olyan csillag van, melyek fénye még nem ért el hozzánk. A nagy központi nap olyan hihetetlenül távol lehet, hogy talán évszázadoknak vagy évezredeknek kell eltelniük, míg fénye eléri a Naprendszert. Mindezt megvetően „hírlaptudománynak” nevezték mindaddig, míg a huszadik század közepét követő matematikai reneszánsz új módszereket nem talált az igazolására. A princetoni Burnside professzor által fölfedezett és a tokiói Taneka professzor által továbbfejlesztett új tételek segítségével a csillagászok kiszámították a Nap űrbeli mozgásának ívét és annak viszonyát a bolygók pályájához. Ezen az alapon már követni lehetett az egyre táguló kört, az égitestek egymást követő rendszereit és mozgásukat. Bernierizzó professzor elmélete beigazolódott. Bebizonyították, létezik egy hatalmas, anyagtömeg, mely - akár a mindenség központja,hogy akár valóban nem - láthatólag mozdulatlan. Miután az új nap súlyát és távolságát megközelítőleg kiszámították, a fény sebességének ismeretében könnyű volt kiszámítani, hogy mikor fogják a sugarai elérni a Földet. Akkoriban úgy becsülték, hogy a sugarak huszonhat év alatt érik el a Földet, és ez huszonhat éve történt. Három hét telt el azóta, hogy az új égitestnek meg kellett volna jelennie, és még mindig nem jelent meg. A számtalan újságcikk hatására a közérdeklődés a csúcsára hágott, az utcákon éjszakánként izgatott tömegek tolongtak látcsövekkel és csillagtérképekkel fölfegyverkezve, és szinte minden sarkon fölállította háromlábú műszerét egy-egy távcsöves ember, akinél öt centbe került egy kukkantás. Hasonló jelenetek zajlottak le a Föld minden civilizált városában. Általában úgy tudták, hogy az új fénypont nagysága valahol a Vénusz és a Hold között lesz. A jól informáltak valami, a Naphoz hasonlóra számítottak, és egy kapitalista szindikátus nagy titokban hatalmas területeket bérelt Grönland partjainál, mert jelentős hőmérsékletnövekedésre és a népesség északra vándorlására számítottak. Az általános bizonytalanság és idegesség az üzleti életre is jelentős mértékben hatott. A részvények estek, és egy kis vallásos szekta nagy merészen a világ végét jövendölte. - Elegem van ebből! - pillantott ismét az órájára Davis. - Menjünk, Grace? Nem tudom, nincs valahogy melegebb? Kemény februári nap volt, de a hőmérséklet kétségkívül emelkedett. A tetőkről és az ablakokat keretező jégcsapokból víz csöpögött, mintha hirtelen meleghullám tört volna be. - Mi az a fény ott? - kérdezte hirtelen Alice Wardour, aki az ablaknál álldogált. - Biztosan a Hold kel föl - mondta Eastwood, bár a láthatár olyan világos volt, mintha pirkadt volna. Davismindaddig, is elfelejtette, menni akart, néztékemelkedett az egyre világosodó, pirosló keleti égboltot míghogy egy ragyogó fehéréskorong a láthatár fölé. - Jó ég, ez már csakugyan az új csillag! - mondta nyugtalanul Davis. - Nem, csak a Hold. Most kell följönnie - válaszolta Eastwood, aki rájött a jelenség okára. - De az új nap nyilván megjelent a Föld túlsó oldalán. Annak a fényétől ragyog így a Hold. És az új nap rövidesen itt is meg fog jelenni. Fényesebb lesz, mint amire számítottunk, és http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

118/130

forróbb is tette hozzá kissé nyugtalanul 5/20/2018


Eastwood teljesen kikapcsolta a fűtést, mert a nyitott ablak ellenére a szoba már kellemetlenül meleg volt. De a meleg kintről jött; akár egy meleg, tavaszi estén, és a párkányokról potyogtak a jégcsapok. Félórán át egyre csak az ablakban álltak, és alig-alig beszélgettek, míg odalent az utca feketéllt az emberektől és fehérlett a fölfelé fordított arcoktól. A ragyogó Hold egyre följebb kúszott, és az éjszaka egyre melegebb lett. Eastwood éjfél után pillantotta meg a felhők vörös szegélyét a keleti égbolt alján, és föl is hívta rá társai figyelmét. - Az lesz az végre! - kiáltott föl, és vibráló izgalommal töltötte el, amit látni fog: a páratlan jelentőségű kozmikus esemény. A fény gyorsan nőtt. - Istenemre, egyre vörösebb! - kiáltotta Davis. - Világosabb van, mint nappal, s meleg! Huh! Az egész keleti égbolt mind mélyebb vörösben ragyogott, és a fény egyre terjedt. A háztetőkön verebek csiripeltek, és úgy tetszett, az ismeretlen csillag bármelyik pillanatban megjelenhet az Atlanti-óceán fölött,hogy de csak késlekedett. Az égbolt még mindig ezernyi színárnyalatban lángolt, míg végül az egészet elborította a tüzes kemence izzása. Mrs. Davis hirtelen fölsikoltott. A magas épület tetején lévő rúdjáról hirtelen lángolva zuhant alá az amerikai zászló. A keleti láthatár alján egyre terjedt az eleven tűzcsík, amit hunyorgó, könnyező szemmel bámultak. Mintha a világ vége a fehér izzásig hevült volna. A ragyogásban a fényes, fehér Hold tollpihének látszott már csak. A fönti obszervatóriumból zavaros kiáltozás és csörömpölés hallatszott, és amikor a különös új nap fénye elérte az ablakot, a várakozók hátraugrottak, mintha kemencét nyitottak volna ki az orruk előtt. Az üveg széttört, és bezuhant a szobába. Valami a Naphoz hasonló, de ötvenszer akkora és olyan forró emelkedett az óceán fölé. Az ablak mellett álló fémasztalka füstölögni kezdett, és csípős lakkszagot árasztott. - Mi az ördög ez, Eastwood?! - kiáltotta vádolóan Davis. Az utcákról hirtelen a félelem és fájdalom kiáltása hallatszott, milliónyi torok együttes kiáltása, amit a pánikszerű menekülés robaja követett. A tüzes ragyogásban az utcákat eltorlaszolták a menekülő, pánikba esett emberek, és a fültépő lármát is túlharsogták a tűzoltóautók. A Central Parkon túl több helyről füst szállt föl, és néhány templom harangja tébolyodottan kongott. Az odafönti megfigyelők rohanvást csörtettek lefelé a lépcsőn, mert a liftkezelő már elhagyta a helyét. - Meneküljünk! - ordította Davis, megragadva a felesége karját és az ajtó felé vonszolva az asszonyt. - Rögtön kigyullad a szoba! - Megálljon! Nem mehetnek le az utcára! - kiáltotta Eastwood, és megpróbálta megállítani őket. De Davis kiszabadította magát, és vágtatott lefelé a lépcsőn, maga után vonszolva rémült feleségét. Eastwood még idejében az ajtónak vetette a hátát, hogy Alice ne követhesse őket. - Ebben az épületben semmi éghető nincs, Miss Wardour - mondta, amilyen nyugodtan csak tudta. - Jobb, ha egyelőre itt maradunk. A kinti pánik a biztos pusztulás. Figyelje csak! http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

119/130

Az utcán a tömeg ide oda hullámzott kiáltások káromkodások sikolyok kegyetlen 5/20/2018


A hőség már szinte égette a bőrüket, bár óvatosan kerülték az új nap sugarait, és az üvegtárgyak sorra, hangosan elpattantak a laboratóriumban. A kikötőből sötét füstfelhő szállt föl, nyilván tüzet fogtak a hajók, és valahonnan iszonyatos robbanás hallatszott. Fél perccel később tucatnyi tűz lobbant föl a város alsó részén, és gomolygó füstjük vékony köddé vált a vakító ragyogásban. A nagy új nap most már teljes egészében a látóhatár fölött trónolt, és az egész keleti égbolt lángolt. Az utcákon rögtön elcsöndesedett a pánik, mert a túlélők a közeli házakban kerestek menedéket, az úttesten pedig ott sötétlettek a mozdulatlan férfiak és asszonyok. - Azt teszem, amit maga mond - mondta Alice, aki halottsápadt, de meglepően fegyelmezett volt. Eastwoodot még ebben a pillanatban is megbűvölte a lány sápadt arcát keretező, halványan lángoló haj ragyogó szépsége. - De itt nem maradhatunk, ugye? - Nem - mondta Eastwood, aki megpróbált legjobb képességei szerint szembenézni a természeti katasztrófával. - Azt hiszem, jobb, ha lemegyünk az alagsorba. Az alagsor mély pincéi, amelyek a finomabb műszerek tárolására szolgáltak, egy időre menedéket nyújtanak. Eastwood arra gondolt, hogy az ideiglenes biztonság volt a legtöbb, amire Föld valamennyi élőlénye számíthatott. Demost azértamutatta az utat lefelé a lépcsőn. Hat vagy hét fordulót tettek meg, amikor megkönnyebbülve látták, hogy az égbolt elborul. Szinte hűvös lett, az eget kifényesített, áttüzesített ezüsthöz hasonlatos felhők borították. Délkelet felől mély, távoli moraj hallatszott, és ők megálltak a második emeleten, hogy az ablakból nézzék, mi történik. Hatalmas, fekete tömeg emelkedett a tengertől az égig, és a város felé száguldott, talán a kikötő felől - gondolta Eastwood -, de olyan sebesen, hogy pillanatról pillanatra növekedni látszott. - Forgószél… és vízoszlop! - motyogta rémülten Eastwood. Gondolhatott volna rá, hiszen olyan gyors volt a párolgás és a levegő fölmelegedése. A gigantikus fekete oszlop sebesen pörögve közeledett feléjük, viharos szél és áthatolhatatlan köd követte. Eastwood azt is látta, hogy a sötétlő vízoszlopot hirtelen tucatnyi fölvillanó fény világítja meg, amit nehézágyúk fülsiketítő detonációja követ. Az erődök és hadihajók aknákkal próbálták szétlőni a vízoszlopot, de lövéseik hatástalanok maradtak. Ez volt a város utolsó, sikertelen védekezési kísérlete. Egy pillanattal később nyilván elmerültek az erődök is meg a hajók is. - Gyorsan! Ez az épület össze fog dőlni! - kiáltotta Eastwood. Még egy emeletnyit rohantak lefelé, mikor meghallották a városra zúduló szörnyeteg robaját. Mintha egy víztározó tartalma zúdult volna az utcára, és a víz gőzölgőén forró volt. Leomló falak robaja hallatszott, és egy pillanattal később a Fizika Tanszéket akárha egy hatalmas kéz csavarta volna ki a tövéből. A falak leomlottak, és az egész épület kaotikus masszává változott. De a keményacél váz gyakorlatilag törhetetlen volt, és az épület felső része inkább ráhajolt az alsóra, róla a vakolatot díszítéseket. Eastwoodot az szinte ütés a lehántva földre sújtotta, de amikorésmagához tért, még mindig ott volt a riasztóan megdőlt lépcsőfordulóban. Összekuszálódott acélrudak és vezetékek tömege lógott a feje fölött, és egy hatalmas acélgerenda zuhant pörögve föntről lefelé, szétzúzva mindent, ami az útjába került. A lépcsőt törmelék torlaszolta el, vakolat, tégla és bútordarabok vették körül, és szinte http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

120/130

mindenfelé kiláthatott az acélváz repedésein 5/20/2018


Alice is fölült egy lépésnyire tőle, automatikusan letörölte arcáról a sarat és a vizet; láthatólag sértetlen volt. A romos épület résein meleg víz áradt be hullámokban, bár odakint nem esett az eső. A forgószelet kitartó, erőteljes szél követte, ami némi hűvösséget hozott. Eastwood gépiesen Alice hogyléte felől érdeklődött, bár a dolog a legkisebb mértékben sem érdekelte. Az együttérzésre való képessége valahogy megbénult. - Nem tudom. Azt hittem… azt hittem, hogy valamennyien meghaltunk! - suttogta kábultan a lány. - Mi volt ez? Vége mindennek? - Azt hiszem, ez még csak a kezdet - mondta tompán Eastwood. A szél további felhőket hozott, és a felhők vastagon elborították a fehéren izzó égboltot. Hirtelen zuhogni kezdett a forró eső, de mihelyt a sziszegve izzó utcára ért, rögtön vissza is párolgott a levegőbe. Három percen belül minden fuldoklott a forró párában, és az utcák olyanok voltak, akár a dübörögve rohanó folyók. Az esőszakadás olyan erős volt, hogy nem tarthatott sokáig, és egy óra múlva elállt, míg a várost elborította a pára. A gomolygó ködön át Eastwood romba dőlt épületeket látott, hatalmas törmelékhalmokat, a XX. század legnagyobb városának maradványait. Aztán ismét lezúdult az eső, mint a vízesés, mintha a föld vizei ingáznának a tenger és az ég között. A föld egy darabja fülsiketítő robajjal a Hudsonba csúszott. A levegő fojtogató és émelyítő volt, akár a gőzfürdőben. A lélegzés fizikai fájdalma kizökkentette Alice-t kábultságából, és a lány szánalomra méltóan siránkozni kezdett, hogy meg fog halni. Az erős szél úgy elárasztotta a romos épületet forró párával, hogy már hihetetlennek tetszett, hogy emberi tüdő életet szívjon a levegőt helyettesítő, félig folyékony valamiből, de ők ketten még éltek. Több órai párolódás után az eső csöndesedett, és amikor a felhők oszlani kezdtek, Eastwood megpillantott valami ismerős dolgot az égbolton. A Nap volt az, a régi Nap, amely kicsinek és nyirkosnak látszott. De az intenzív forróság és fényesség azt tanúsította, hogy a hatalmas új nap még mindig ott ragyog a felhők mögött. Az eső most már végleg elállt, és az égbolt kemény, vakító fehérsége gyorsan forrósodott. A hőség most már kemence forróságú volt; a köd eloszlott, a felhők eltűntek, mintha csak a föld egy pillanat alatt kiszárította volna magát. A két nap tüze addig áradt, míg már elviselhetetlen, rémítő lett a forróság. A levegőbe ismét füst szaga vegyült; az utcákat vakító fény borította, nagy párafelhők szálltak föl az öbölből, de elpárologtak, még mielőtt elsötétíthették volna az eget. Az épület romhalmai elrejtették a két menekültet az új nap közvetlen sugarai elől, de nem a levegő mindenen áthatoló forrósága elől. A test azonban szinte mindent elvisel, ami egy picivel is kevesebb a darabokra tépésnél, legalábbis egy ideig; a finomabb idegrendszer viszont annál jobban szenved. Alice arccal lefelé feküdt a téglák között, sóhajtozott és nyögött. Eastwood agyában lüktetett a vér, és a szeme előtt a legkülönösebb látomások villantak föl. ébredjen. Világos Időnként súlyos kábulatba esett, hogy aztán a kínos valóságra pillanataiban tudta, hogy ez nem tarthat örökké, és megpróbált visszaemlékezni, hogy mekkora hőség okoz halált. Egy órával a szakadó eső után már lázasan szomjas volt, és úgy érezte, hogy egész testéről szinte lehámlik a bőr. http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

121/130

Ez a lázas iszonyat addig tartott míg végül már arra sem emlékezett hogy valaha is 5/20/2018


lement. A megszokott bolygó azonban az égbolton maradt, és nem lett a szokásosnál korábban sötét, bár a hőmérséklet kissé csökkent. Az éjszaka aztán életet adó hűvösséget hozott, mert bár még mindig nagy volt a hőség, a korábbihoz hasonlítva igencsak mérsékeltnek tetszett. A jótét sötétség pedig fátylat borított a nap kataklizmás felbolydulására. - Huh! Ez mennyei! - mondta Eastwood, és mélyeket lélegzett; érezte, ahogy teste és lelke újjáéled a sötétben. - Nem fog sokáig tartani - mondta Alice, és hangja meglepően nyugodtnak hangzott a sötétben. - Újra megjön a hőség is, amikor néhány óra múlva fölkel a nap. - Közben jobb helyet is találhatunk, egy mélyebb pincét; vagy lemehetünk a földalattiba javasolta Eastwood. - Semmi értelme. Nem érti? Mindent végiggondoltam. Ezután az új nap már mindörökké sütni fog, és mi még egy napot sem bírnánk ki. A hőhullám körüljárja a forgó Földet, és néhány órán belül a Föld teljesen kiég. Igen valószínű, hogy már csak mi ketten vagyunk életben New Yorkban vagy talán egész Amerikában. A lány, úgy látszik, megdöbbentette a férfit.szellemi ösztönzést kapott, és magabiztos beszéde szinte - Lennie kell másoknak is - mondta némi gondolkodás után Eastwood. - Mások is találhattak menedéket, vagy a bányászok, vagy a föld alatt tartózkodó emberek. - Megfulladhattak az esőben. Mindenesetre holnap estére senki sem lesz életben. Gondolja csak el - folytatta álmodozva -, ez a tűzhullám évezredeken át száguldott felénk, míg az élet oly boldogan fejlődött a Földön, és mit sem sejtett arról, hogy a Föld eleve pusztulásra van ítélve. És most vége az életnek. - Nem tudom - mondta lassan Eastwood. - Lehet, hogy vége az emberi életnek, de lenniük kell más formáknak, amelyek életben maradnak, talán mikroorganizmusok, melyek képesek elviselni a hőséget, ha más nem is. Az élet magva megmarad, és ez a lényeg. Az evolúció újrakezdődik, és a megváltozott körülményeknek megfelelő, új típusokat produkál. Bárcsak láthatnám, milyen teremtmények fognak itt élni néhány évezred múlva! De képtelen vagyok megérteni ezt az egészet! - kiáltott föl szenvedélyesen, egy kis szünet után. - Igaz ez? Vagy valamennyien megtébolyodtunk? Olyan az egész, mint egy rossz álom. Miközben beszélt, újra eleredt az eső, és a föld párolgott, bár a kipárolgás nem volt olyan sűrű, mint nappal. A vizek órákon át fürdették forró hullámaikkal a földet, míg az utcák habzó, sárga folyókká váltak, melyeket az épületek romjai eltorlaszoltak. A föld állandóan dübörgött, ahogy föld és szikla csuszamlott az East Riverbe, végül a Brooklyn-híd akkora robajjal és csobbanással dőlt össze, hogy az egész Manhattan beleremegett. Lezuhanó tömege hatalmas árhullámot vert a folyóban. Az eső csöndesedett, majd elállt, nem sokkal azután, hogy a Hold árasztani kezdte fátyolos, de vakító fényét a felhők közül. Ugyanakkor világosodni kezdett keleten, és ezúttal már nem volt kétséges, hogy mi következik. Alice közelebb kúszott a férfihoz, miközben a szürke fény kezdett áthatolni a nedves levegőn. - Csókolj meg! - suttogta hirtelen, és átkarolta a férfi nyakát. Eastwood érezte, hogy a lány reszket. - Mondd, hogy szeretsz; végy a karodba! Csak egy óránk van. - Ne félj. Próbálj meg bátor lenni - dadogta Eastwood. - Nem félek, nem félem… a halált. De sohasem éltem. Mindig félénk és nyomorult és gyáva voltam; féltem beszélni, és szinte jobban vágytam a szenvedést és a nyomorúságot http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

122/130

vagy bármit mint hogy olyan ostoba és néma és halott legyek amilyen mindig is voltam 5/20/2018


féltem, de most nem félek. Sohasem éltem, sohasem voltam boldog; és most együtt kell meghalnunk! Eastwood úgy érezte, hogy egy pusztuló világ végső kiáltását hallja. A karjába szorította a lányt, és megcsókolta az arcához szorított, nyirkos, reszkető arcát. Szinte észre sem vették, hogy elmúlt a hajnal. Az égbolt már kék volt, a bíbor lángok a zenitre hágtak, és ismét nőttön-nőtt a hőség. - Ez már a vég, Alice - mondta Eastwood, és a hangja remegett. A lány ránézett, a szeme földöntúli fénnyel ragyogott, aztán arcát kelet felé fordította. És ott, bíbor- és narancsfényben ragyogott az utolsó hajnal, amit emberi szem látott. GÁLVÖLGYI JUDIT FORDÍTÁSA (1906.)

BOKOR LEVENTE

FOHÁSZ Adj egy kis árnyat. Tudomány, ha vesszőzöl, fordulatot, árnyékodban meg ne láss: hátad mögött a beismerés. Süt a világ, süt erősen - jártasságom szaporázzam! árnyékodba be, kilépnem nem nehéz. Ó árnyék, mindent megértő - semmivel sem egyet kiszabsz, védekezés. Hajszálvékony az életem, a pont árnyéka lételem; vakmerő.


KERÜLJENEK VISSZA… Kerüljenek vissza a halak a vízbe és férgek a földbe, hogy férgekkel tápláljuk a halakat, hogy mi hálót vethessünk nekik, s tőlük kiteljesedvén adhassunk kóstolót a férgeknek mi is. De az ízek változnak s a megítélés. Csak az „aqua destillata” tűnik nyomtalan a homályos üvegről, s megtelik a szennyezetlenség veszedelmeivel. Hogyan rothasztja a skorbut fogaidat! Örülnél az indulatnak, mellyel közéjük piszkálsz. Elkélne is olykor a „tiszta gyógyszer víz” oldószerében, de visszahőkölsz az ismerős szagoktól. - Az élet nem tudomány. 123/130

5/20/2018


Tűszúrás - akupunktúra: a hagyományos kínai gyógymód FAZEKAS L SZL

Chou Zhong-ping 44 éves munkás tüdődaganattal került kórházba. Dohányzik, de nem szenvedélyesen. Fél, hogy tüdőrákja van, ezért beleegyezett daganata sebészi eltávolításába. Tűszúrásos érzéstelenítést kért.Valium és Pethidin intramuszkuláris injekciót A műtét (akupunktúrás) előtt félórával 50 milligrammnyi kapott. Most ott fekszik a műtőasztalon hanyatt. Egy fiatal nő tapogatja ujjaival az alkarját, hogy megtalálja a megfelelő pontot. Hosszú tűt szúr a beteg jobb alkarjába, mélyen, aztán húzogatni kezdi fel és le. Kilenc óra húsz perc. A fiatal akupunktúrás nőnek még mintegy egy és háromnegyed órán át kell fel- és lehúzogatnia a tűt. Chou Zhong-ping izgatott, de megnyugtat bennünket, jól érzi magát. Húsz perccel azután, hogy a tűt alkarjába szúrták, a három sebész egy ápolónő segítségével megkezdte az első bemetszést a mellkasán. Aztán átfűrészelték a bordáit, és egyre beljebb hatoltak a daganat irányába. Chou Zhong-ping nyugodtan fekszik, a szeme nyitva, a hangulata talán kissé feszült, de ismét biztosít bennünket, jól van, nem érez fájdalmat. - Nem - mondja -, nem érzek semmit. Jól vagyok. A lábánál sós vizes infúziós készülék, csövek, vezetékek. A műszerek a másik szobában vannak, reflexeit, légzését, pulzusát ellenőrzik folyamatosan. A kínai sebészek gyorsanhogy dolgoznak. Kollégáim megjegyzik, egy ilyen tüdőműtét náluk legalább háromórás. Tsai Lee-fon, a kórház főorvosa arról tájékoztatott, hogy a műtétek egyharmadát akupunktúrás érzéstelenítéssel végzik. Ennek előnyei, hogy azok is igénybe vehetik, akik máj- és veseelégtelenség miatt másféle érzéstelenítésre alkalmatlanok: az operáció utáni fájdalmak enyhébbek; a gyógyulás általában igen gyors; kevesebb az utólagos szövődmény. „S ami még ennél is fontosabb - teszi hozzá -, rendkívül biztonságos, egyszerű és gazdaságos.” A daganatot eltávolították. A team a seb elzárásával foglalatoskodik. Chou Zhong-ping azt mondja: - Jól érzem magam. A műtét lefolyását nem látta, de hallani mindent hallhatott. A sebészek már varrnak. 11h 05'-kor a fiatal akupunktúrás hölgy kihúzza a tűt a beteg alkarjából. Vér nincs, csak egy pici pontocska. Chou urat gondosan bekötözik, felültetik egy tolószékre. Ez az egyetlen pillanat, amikor http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

124/130

ú

tű ik é i fájd l

5/20/2018

té

* GALAKTIKA_057 - slide pdf.c om

1979-ben Pekingben az Egészségügyi Világszervezet (World Health Organization) 15 küldöttjét fogadták, hogy bemutassák nekik a hagyományos kínai orvostudomány eredményeit. Mit láttak a nyugati orvosok és tudósok Pekingben? Egy kislány 30 napi akupunktúrás kezelés után a saját lábán sétált ki a kórház kapuján, ahol egy éven át hiába kezelték nyugati módszerekkel, nem tudták „talpra állítani” egészségét. Egy paraszt arcát az ujja hegyével megböki a fogorvos, s már húzza is ki fájdalom nélkül - a metszőfogát. A tüdőműtét részletes lefolyását már ismertettük. Miről van hát szó? Mi az a rejtélyes gyógymód, melyet akupunktúrának neveznek? Nálunk sem teljesen ismeretlen. Beszéltem emberekkel, akiket itt, Budapesten gyógyítottak meg például krónikus fejfájásukból tűszúrásos módszerrel. De hogy csak egyetlen irodalmi adatot említsek, 1963-ban megjelent a Gondolat Kiadónál Pálos István A hagyományos kínai orvoslás című könyve, mely a témának nem csupán történetét, elméletét, hanem gyakorlati módszereit is ismerteti. Az európai (vagy nyugati) és kutatók véleményét úgyEzt lehetne összegezni, hogy akupunktúra hatásának titkaorvosok a fájdalom természetében rejlik. legpregnánsabban egy az kínai

orvos fejezte ki: „Nem a fájdalom a lényeges, hanem a beteg reakciója a fájdalomra.” Vannak nyugati kutatók, akik úgy gondolják, hogy a beszúrt tűk megbénítják az idegeket, s így megakadályozzák, hogy a fájdalom érzete az agyba jusson. Legújabb nézetek szerint a hatás az endorfinhormonoknak tulajdonítható. E hormonokat maga a szervezet termeli. Hatásuk az ópiuméhoz és az ópiumszármazékokéhoz (morfin, heroin) hasonlítható. Sokan úgy gondolják, hogy az ún. „placébó hatás” jelensége is az endorfinokra vezethető vissza. Ha ugyanis a beteg olyan tablettát vagy injekciót kap, amely nem tartalmaz aktív anyagot, s mégis a fájdalom megszűntével, csillapultával reagál, ez annak tulajdonítható, hogy a beteg gyógyszernek tartja a placébót, s ez a tudat megindítja az endorfinok beavatkozását a szervezetben. A nyugati orvosi közvélemény egy részében elterjedt nézet, hogy a Nyugatnak (Európának, Amerikának) nincs szüksége az akupunktúrára, bármilyen eredményeket mutasson is fel, de igénytelensége és olcsósága következtében nagy jövője lehet az ún. harmadik világban (Ázsiában, Afrikában), ahol minden harmadik gyerek meghal ötéves kora előtt a nyomor és az orvosi ellátás hiányosságai következtében. A harmadik világ számára ugyanis a nyugati orvostudomány túlságosan drága, ezért elérhetetlen. A kínaiak már az újkőkorban találtak olyan helyeket a testen, melyek nyomása, szúrása

megszüntette a fájdalmat. Már ekkor kőtűket használtak gyógyításra, például kelések felnyitására. De azt is megfigyelték, hogy a test bizonyos pontjainak égetése vagy melegítése vérbőséget idéz elő, fájdalmakat szüntet meg. E módszereket egyre tudatosabban alkalmazták. Az ókori Kínában - történelmileg pontosan meg nem határozható időben - olyan pontokat fedeztek fel a testen, amelyek ingerlése, szúrása következtében nemcsak a fájdalmat voltak képesek megszüntetni, hanem bizonyos zsigerek működését is befolyásolhatták. A testnek ezek az ún. ingerképző pontjai mindkét testfélen szimmetrikusan helyezkednek el. A „Szuven” és a „Ling-su” a két testfélen összesen 295 (mások szerint 365), a III. századi Huang-fu http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

125/130

Mi pedig 649 pontot tart nyilván A Szung kori (960 1276) bronzalakon 657 pont található a 5/20/2018


Ezek a pontok a vitális energia be- és kilépő pontjai, az egész test működését szabályozó 14 csatornán helyezkednek el. Ha e pontokat - pontosabban e pontok egy részét - tűkkel ösztönözzük, ezáltal gyógyíthatóvá válnak bizonyos szervek betegségei, illetőleg az e szervek működési zavarai folytán fellépő fájdalmak megszüntethetők. A vélemények ma eltérnek arra vonatkozóan, vajon ezek a csatornák és pontok valóban léteznek-e. Nyugaton szinte általánosnak mondható az a nézet, hogy az akupunktúra pszichoszomatikus, vagyis hogy hatása a tudatban alakul ki. Érdekes, hogy a tűszúrás érzéstelenítő hatása, akár kézi manipulációval, akár elektromos úton alkalmazzák, állatok http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

126/130

éb i h á űk dik 1000 körüli évekre kell tenni, messze tájakra jutottak el. Japánban és Koreában már időszámításunk kezdetén ismert volt az akupunktúra, de nem maradt ismeretlen a déli szigetvilágban és a mohamedán területeken sem. Avicenna (980-1037) például átvette az energiacsatornák elméletét. Anélkül hogy aprólékos művelődéstörténeti ismertetésre vállalkoznánk, feltétlenül meg kell említenünk, hogy Európában már a XVI. századtól kezdve emlegetik az akupunktúrát. Félix Vicq d'Azyr (1748-1794) volt az első francia szerző, aki az akupunktúrát mint gyógymódot tárgyalta. A XIX. században több európai országban foglalkoztak a kínai gyógymóddal, a Francia Akadémia bizottságot nevezett ki tanulmányozására. A svéd Gustaf Landgren 1829-ben doktori dolgozatot terjesztett be az uppsalai egyetemen az akupunktúráról; dolgozatát a következő évben egy neves amerikai folyóirat is közölte. Közben azonban az akupunktúra napja saját szülőhazájában is leáldozott. 1822-ben a Csing-dinasztia hivatalnokai megtiltják az akupunktúra tanítását és alkalmazását. Ez idő tájt kezd elterjedni ebben a távol-keleti országban a nyugati orvostudomány. 1914., 1929. olyan újabb dátumok, melyek Kínában a hagyományos kínai orvostudomány mélypontját jelentik. 5/20/2018


A Kuomintang tiltó rendelkezéseit az indokolta, hogy tudománytalan babonának tartották az akupunktúrát. George Soulié de Morant francia diplomata, aki éveket töltött Kínában, a tanúja volt annak, milyen sikerrel gyógyítják kínai orvosok a kolerát akupunktúrával, lefordította és kiadta a kínai hagyományos orvoslás szövegeinek egy részét 1939-ben L'Acupuncture chinoise (A kínai akupunktúra) címmel. Ez a könyv új korszakot nyitott az akupunktúra történetében, nemcsak Európában, hanem Kínában is, ahol egy évtized múltán, az 1949-et követő években éled újjá a hagyományos orvostudomány. Kínában a legjelentősebb előrelépés 1950 után történt, amikor modern természettudományos módszerekkel kezdték vizsgálni elméletét és módszereit. Ehhez a párt és a kormány messzemenő támogatást nyújtott. Az akupunktúra Kínában, hála a mindenre kiterjedő, alapos vizsgálódásnak, új utakon jár: egyesíti a klinikai tapasztalatokat a tudományos alapkutatásokkal, ugyanakkor szembesíti a kínai és a nyugati orvostudomány eredményeit. Ennek köszönhető, hogy ma már például izotópokat és mikroelektródákat is használnak. Az akupunktúra ősi módszerei új ösztönzést és lendületet kaptak, s így új, járható utakat nyitottak az orvostudomány birodalmában. Mao Ce-tung kijelentette, hogy a kínai orvostudomány „kimeríthetetlen kincsesház”, melyet fel kell kutatni, meg kell vizsgálni, és ki kell aknázni. Kínai és nyugati tudósok és kutatók kezdték elemezni a régi előírásokat és recepteket, melyek nemzedékről nemzedékre hagyományozódtak, felfedezéseiket modern orvosi módszerekkel ötvözték a klinikai gyakorlatban. A munkából kivette a részét a Nyugat, Európa is. Németországban 18 kötetben látott napvilágot a Deutsche Zeitschrift für Akupunktur, 1200 oldalon a francia E. H. Niboyet műve: Nouveau Traité d'Acupunture. Amerikában James Reston 1971-ben megjelent cikke óta egyre nagyobb az érdeklődés a téma iránt. Befejezésül és összegezésül néhány megfontolásra méltó gondolat: Az orvostudomány egyidős az emberrel.táplálkozik A mi európai is részben elméletünk, a „népi” és „hagyományos” orvosi gyakorlatból ma orvostudományunk is. A mi orvosi gyakorlatunk, módszereink és eljárásaink általánosan és nemzetközileg tudományosnak minősülnek, de miért rekesztjük ki az ázsiai: az indiai, a kínai, a tibeti orvosi tapasztalatokat? Létezik-e egyáltalán olyasmi, hogy kínai vagy európai (nyugati) és ázsiai (kínai, indiai) fizika, kémia, matematika? Az orvostudomány is csak általános, egyetemes és nemzetközi tudomány lehet, és magában kell http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

127/130

foglalnia minden világrész minden civilizáció minden táj és nép tapasztalatát hagyományát 5/20/2018


Kötetünk képeiről Napokig lehetne hallgatni Zórád Ernőt, ha az életéről kezd mesélni. Kalandjai Krúdyregényekre emlékeztetnek, könnyen hihetném róla, hogy a Ködlovagok emlékezetes alakjai közül való kóbor lovag a Tabánból, békésen fröccsözgető bölcs egy régi józsefvárosi bormérésből. Alaposan megismerte az életet, aludt az Üdvhadsereg ingyenszállásán, ette Róbert bácsi leveseit, volt képügynök, műkedvelő színész, profi

Háromszáz képregény! Egy képregény minimum 16 oldal, egy oldalon minimum 5 képkocka, az összesen minimum 3800 oldal és 19 000 rajz. Húsz darab 190 oldalas kötet rajzokból. Hihetetlen mennyiség! És nagyon jó minőség. Mert Zórád Ernő mondjuk ki bátran! - a legjobb magyar képregények rajzolója, akinek a világ legjobbjai mellett van a helye. Munkáinak minőségét jelzi számos külföldi kiadás is.

futballista, és udvari énekes pestikorcsolyacsatoló bérházak udvarán. Lakott vidéki kúriában és vagonban, albérleti szobában és az Angol Királynőről elnevezett vendégfogadóban. Tizenkilenc évesen idomárnőt szöktetett a híres Kronecirkuszból. Ilyen volt egyik élete. Színes, mozgalmas, fordulatos, ahogy terjedelmes önéletrajzában is megírta, és négy festményen montázsban összefoglalta. A másik élete a kitűnő rajzolóé és akvarellistáé, a magyar képregény megteremtőjéé, aki természetesen gondos férj és jó családapa. Gyerekkorától kezdve rajzol, fiatalon is éles szemű megfigyelő volt, mozdulatok és karakterek remek

Zórád képregényeit markánsul megrajzolt alakok, kitűnően komponált jelenetek, változatos „beállítások”, hatásos szerkezetek jellemzik. Minden képkockáján pontossággal, hiteles környezettel, jellegzetes stílussal találkozunk, akár a romantikus múltban, akár a mozgalmas jelenben, akár a fantasztikus jövőben játszódnak a történetek. Gyakran fedezhetjük fel rajtuk örömmel a vizuális ismeretterjesztés erényeit. Félelmetes rajztudásról árulkodnak képkockái. Mindeme vonások még nem tennék olyan vonzóvá rajzait, ha nem jelenne meg bennük a „zórádi” magatartás, az emberek megértésének, a szép szeretetének humorral és gyakran iróniával vegyített érzése.

rögzítője. Négy tanult középiskola utánJenőnél. az Iparművészetin Haranghy Osztálytársa volt Amerigo Tot és Michel Gyarmathy. Kipróbált mindent az újságrajzolástól a zsánerképekig és a moziplakátokig. 1934 után már komoly megbízásokat kapott, akkortájt örökítette meg akvarelleken a régi Tabánt. Könyveket illusztrált, diafilmeket

Képregényeiben - ebben a gyakran lenézett műfajban - alakjaival, stílusával, kompozícióival türelemre, bölcsességre, álmodozásra neveli olvasóit. Valószínű, hogy vágyai, ambíciói másfelé vitték volna, de a körülmények nyomására képregények rajzolója lett; magas színvonalra emelte ezt a gyakran olcsó műfajt.

készített, 1947-ben megrendezte első önálló kiállítását, ettől kezdve számos kiállításon vett részt itthon és külföldön. Az olvasók százezrei erről keveset tudnak, de jól ismerik és szeretik a képregények rajzolóját. Háromszáznál több

Mi mégsem a képregény mesterét mutatjuk be a Galaktika olvasóinak, hanem a nagyszerű illusztrátort. Úgy hisszük, hogy a kötetünkbe felvett, az igazi békében, a századfordulón megjelent fantasztikus novellákat csak az ő rajzaival ékesíthetjük.


128/130

ké

é t j lt Fül

k

i é

5/20/2018

R

éljük h

d é t lát


Galaktika tudományos-fantasztikus antológia Szerkesztőség: Kozmosz Könyvek Szerkesztősége Budapest XIV., Május 1. út 57-59. Levélcím: 1392 Budapest, Pf. 277.

HU ISSN 0133-2430 Kozmosz Könyvek, Budapest Felelős kiadó: Sziládi János igazgató Zrínyi Nyomda (84.1346/1), Budapest, 1985 Felelős vezető: Vágó Sándorné vezérigazgató

Felelős szerkesztő: Futaki József Műszaki vezető: Szakálos Mihály Képszerkesztő: Szecskó Tamás Műszaki szerkesztő: Deák Ferencné http://slide pdf.c om/re a de r/full/ga la ktika 057

129/130

52 000 példány 5/20/2018



130/130

GALAKTIKA_057

Recommend Documents