GALAKTIKA_051

GALAKTIKA Tudományos-fantasztikus antológia

Kuczka Péter: A holtak gyorsan lovagolnak 3 Théophile Gautier: Síron túli szerelem (Szoboszlai Margit fordítása) 10 Heinrich Heine: Szellemidézés (Fazekas László fordítása) 27 Phlegon: Philinnion (Részlet; Elek István fordítása) 28 Goethe: A korinthusi menyasszony(Kálnoky László fordítása) 30 Philostratus: Menippus és Apollonius (Elek István fordítása) 33 (Elek István fordítása) Joseph Sheridan Le Fanu: Carmilla 35 Charles Baudelaire: A vámpír(Babits Mihály fordítása) 84 Charles Baudelaire: A vámpír metamorfózisa (Babits Mihály fordítása) 85 Raymond Plion és René Virard: A vámpír(Szoboszlai Margit fordítása) 86 Jan Jacob Maria de Groot: Egy kínai vámpír (Elek István fordítása) 94 Magyar ellenszer vámpírok ellen (Elek István fordítása) 95 Egy mai román vámpír (Elek István fordítása) 96 Bram Stoker: Drakula vendége(Selmeczi Kálmán fordítása) 97 Alain Dorémieux: A csillaglakó (Szoboszlai Margit fordítása) 106 Fazekas László: A vámpírokról pedig, amelyek nincsenek... 122 Kötetünk képeiről (K. P.) 127

51

Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter A kötet illusztrációs anyagát Brehm: Az állatok világa című könyvéből és vámpírfilmekből válogattuk

Kuczka Péter editor, 1983

2

A HOLTAK GYORSAN LOVAGOLNAK KUCZKA PÉTER

1.

Mindama szörnyek közül, akiket az emberiség önlelkének fekete bugyraiból materializált, és regényekben, filmeken, novellákban, festményeken szabadjára engedett, kétségtelenül a vámpír az egyik legéletrevalóbb teremtés. Míg a többiek lomtárba vagy a gyerekmesék mumusai közé kerültek, ez a képzelt árnyalak él és rémítget, az utolsó százötven évben határozott körvonalakat kapott, egészen máig, amikor is kiderült róla, hogy itt járkál közöttünk, elhagyta komor erdélyi várát, a milliós nagyvárosokba költözött, s hol denevérformát öltve, hol elegáns arisztokrata képében szedi áldozatait, harapdálja szép nők lágy és csiklandós nyakát, s terjeszti a mételyt. Mert akinek vérét szívja, az maga is elpusztíthatatlan élőhalottá válik. A filmgyártás minden évben két-három filmet szentel történetének - a Nosferatu új feldolgozását nálunk is bemutatták -, új novellákban, regényekben, képregényekben bukkan elő, sikere - úgy látszik - állandó és nemzetközi. Gróf Drakula erdélyi kastélyát borzongani vágyó turistacsoportok keresik fel évről évre, hogy a helyi idegenforgalom örömére, felszedjenek egy csipet port, amely talán a véres vajda testének volt szilárd része, s hogy azok se maradjanak ki a jóból, akiknek nincs pénzük a messzi útra, néhány dollárért bárki vásárolhat nyakláncra függesztett, üvegfedelű ezüstkoporsócskát, benne néhány gramm eredeti, a vár talajából az Egyesült Államokba exportált hamuból, ahogy egy amerikai újság hirdetéséből megtudható. Honnan ez az elevenség, ez az állandó érdeklődés, mit piszkál fel modern korunk állítólag tudományosan képzett emberében a sötét legenda, amely létezésével mintha tartalmának igazságát bizonyítaná, hiszen „vérünket szívja", és ettől eleven. Honnan jönnek, milyen múltból, az emberiség milyen századaiból ezek a vérszopók, hogyan vonulnak mítoszból legendába, irodalomból a filmbe, mindig korszerű alakot öltve, aktuális tartalmakat kifejezve? Első kérdésünkre válaszolni a lélekbúvárok és szociológusok dolga, a második kérdésben segíti a válaszadást az irodalomtörténet és filmtörténet. 2.

Minden népnek vannak kísértetei, az élet és halál mezsgyéjén bolyongó élőhalottai, vérfarkasai, hulladémonai, a túlvilágon megnyugvást nem találó s ezért vissza-visszatérő, az élőket riogató szellemei. Hitek, vallások, erkölcsök, babonák, temetési szokások sűrűjében bolyonganak, a síron túlra vitt gondjuk, szenvedélyük, vágyuk nem hagyja őket nyugodni vagy a velük szemben elkövetett hiba, vétek, igazságtalanság. Mi közük van a vérhez, vériváshoz? Ősi feltételezések szerint a vér az élet hordozója. „Mivel minden testnek a vér az élete mondja a Biblia -, és én azt mondtam Izrael fiainak: Ne egyétek meg a vérét egyetlen testnek sem, mivel minden testnek a vér az élete, aki eszik belőle, azt ki kell irtani." Az Odüsszeiában a megidézett halottak vad gomolyban gyűlnek a gödör mellé, amelybe Odüsszeusz áldozati állatok fekete vérét csorgatta. Karddal őrzi a hős a vért, és csak annak 3

enged inni belőle, tehát megelevenedni, akitől jóslatot vár. A vér itt is az élet lényege, túlvilági lelkek itala. De voltak a görög mitológiának olyan alakjai, például Lamia, Lydia egykori királynője, Zeusz szeretője, akik a vámpír őstípusának tekinthetők. Lamia bármivé változhatott, éjszaka járt-kelt, gyermekeket rabolt és evett, ahogy Diodórosz, Sztrabón és Plinius írásaiban olvashatja az érdeklődő. A latinok sem nélkülözhették az éjszakai rémeket. Ovidius a Római naptárban leírja, hogy egy vérre szomjazó madárszerű lény, „striga", vagyis boszorkány, hogyan támadott meg egy csecsemőt, és hogyan védekeztek ellene. Az ókori irodalom különben is szerette a rémségeket, elég, ha Petronius könyvének emberfarkas epizódjára vagy Apuleius történeteire gondolunk az Arany szamárban. Ezek a históriák élték a maguk életét évszázadokon keresztül, eljutottak a világ minden sarkába, változataik keletkeztek, elkeveredtek a pogány, majd megkeresztelkedett népek hitvilágának maradványaival, vasorrú bábákkal, erdei és hegyi manókkal, vérfarkasokkal, átjárták a meséket és mondákat, beleépültek a nép kultúrájába, hogy megfélemlítsék a gyerekeket és felnőtteket. Láttam valahol egy fametszetet a harmincéves háború rettenetes éhezéseinek idejéből, rajta egy farkashoz hasonló férfi négykézláb rohan a bozót felé, szájában kapálózó gyereket cipel, az anya pedig öklét rázva fut utána. Ettől kezdve a „Piroska és a farkas" meséjét sem éreztem olyan naivnak. Gyaníthatjuk, hogy a kereszténység ördög- és boszorkányhitével, valamint a keresztényi halál és temetés körüli szabályaival fenntarthatta s talán erősítette is a népek babonás hitét. Itt azonban nem térhetünk ki a részletek felsorolására, sokkal inkább érdekel bennünket a vámpír bevonulása az irodalomba, felemelkedésének, sikereinek, átváltozásainak folyamata és története. 3.

Az 1760-as években kezdődött, néhány évtizeddel a francia forradalom előtt. A rémtörténetek egyik angol kutatója némileg gúnyosan s joggal jegyzi meg, hogy a felvilágosodásról elnevezett korszaknál alig volt misztikusabb és babonásabb. Kabala, alkímia, mesmerizmus, szellemidézés izgatta az embereket, titkos társaságokba, szabadkőműves és pokoltüze klubokba tömörültek, hittek a rózsakeresztesek létében, az illuminátusokban, falták Swedenborg és mások misztikus írásait. Rejtélyes emberek és szélhámosok nyüzsögtek a királyi udvarokban és előkelő szalonokban, s az esztelenség fantomjaiként suhantak át ezeken az éveken az olyan figurák, mint Cagliostro, Casanova, Eon lovag, St. Germain gróf, Althotas, Kölmer vagy doktor Falk. Ebben a „világító" században születtek a hátborzongató és hajmeresztő históriák, ekkor teremtették meg az úgynevezett „gótikus regényt", amely minden későbbi kísértethistóriának, rémmesének, vámpírelbeszélésnek az őse és alapja. Az angol bibliográfiák 1768 és 1780 között, tehát tizennyolc éven belül majdnem ötszáz gótikus regényről tudósítanak, pedig a nagyszámú német, francia és olasz munkákból csak néhányat említenek. Rettentő eseményekkel voltak tele a gótikus regények, rejtélyes kalandokkal, titokzatos várkastélyokkal, gyilkos várurakkal, bűnöző papokkal, elvetemült szerzetesekkel, huhogó valódi és álkísértetekkel, hóhérokkal, gonosz púposokkal, banditákkal, szörnyekkel s az utóbbiak közt természetesen ott voltak a vámpírok is. A gótikus regényről eleinte úgy látszott, hogy a polgárság előretörését és győzelmét ünnepli, s elrettentésül, néha pedig egyenesen propagatív szándékkal mutatja be a „sötét középkor", szóval a feudális főurak és a velük szövetséges papság világának rejtelmeit, később azonban önmaga ellentétévé és polgárság a polgárságellen frissforduljon. félelmeiről kezdett hogy azután, jó írókváltozott, kezében anosztalgiáról mítoszteremtő Kósza, bárvallani, talán nem 4

is olyan távoli és erőltetett gondolattársítással eszünkbe juthat „a marsziliai ének", amelynek magyar fordításában a jó Verseghy Ferenc „vér-szomjú"-nak és „vérszopó"-nak mondja a zsarnok „tirannusfajzat"-ot. Arra is felfigyelhetünk, hogy a politikai viták és harcok szótárában a „vámpír" igen gyakran az elnyomó, a kizsákmányoló osztályellenség szinonimája. De térjünk vissza a gótikus regényhez, illetve a vele egy időben kibontakozó romantikához. Az egzotikus, fantasztikus, rémületes, kísérteties témákat, ötleteket, motívumokat kedvelő angol, francia és német írók sikeres regényei ellepték Európát, a költők románcokban, balladákban idézték a népmesék ijesztő alakjait, a mágust, a temetői lidércet, a csábos hangú boszorkányt, a hangtalanul és gyorsan lovagló holt vitézt, aki visszatért a csatából, hogy magával vigye a sírba sorvadó menyasszonyát. A túlvilági, a misztikus, az okkult már korábban is divatos volt, s ez a divat Napóleon bukása után, a Szentszövetség idejének sötétülő horizontú Európájában még inkább elterjedt. 4. Az első igazi vámpírtörténet születésének körülményeiről, sikeréről és sorsáról szinte mindent tudunk. 1816 hideg és esős nyarát a Genfi-tó partján épült Villa Diodati vendégei, Byron, Shelley, Mary Shelley és az ifjú Sátánra emlékeztető doktor Polidori, végtelenbe nyúló vitákkal töltötték. Politika, filozófia, spiritizmus volt napirenden, de szívesen beszélgettek olvasmányaikról, németből fordított kísértettörténetekről, a galvanizmus titkairól. Egy sbizonyos Darwinkölteményekről, rejtélyes kísérleteiről, amelyekben a halottcímű anyagot életre akarta kelteni, természetesen főleg Coleridge Christabel balladájáról. A

5

történetet másutt részletesen elmondtam már, most csak annyi tartozik ide, hogy a résztvevők egy alkalommal megfogadták: mindnyájan írnak egy-egy rémtörténetet. Shelley nem tartotta meg ígéretét, Byron elkezdett egy költeményt, de sosem fejezte be, a címe megjelenésekor is Töredék maradt, Mary Shelley megírta a Frankensteint, doktor Polidori pedig a Vámpír című kisregényt. A meglehetősen középszerűen megírt s a gótikus regény elemeit felhasználó regényke főhőse bizonyos Lord Ruthven, aki egyes szakértők szerint Byronhoz hasonlít, a cselekmény pedig Goethe balladáját, A korinthusi menyasszonyt juttatja eszünkbe, a nagy hatású költeményt, amelyet maga a klasszikus szerző is „vámpirikus versnek" nevezett. Polidori meséje őstípussá vált, tucatjával tanultak belőle az utódok, motívumait újra és újra felhasználták, alakjait, szerkezetét csiszolgatták, formálgatták, filmre vitték, dramatizálták, változatainak se szeri, se száma. Lord Ruthven megnyerő külsejével és magnetikus erejével valósággal magához láncolja a fiatal Aubrey-t, elviszi utazásaira, így Görögországba is, ahol az ifjú beleszeret egy Ianthe nevű lányba. Feleségül venné, de a lány áldozatul esik egy vámpírnak, s meghal. Aubrey lassan-lassan gyanakodni kezd. Tovább utaznak, ám Lord Ruthvent a banditák váratlanul lelövik, s Aubrey megfogadja a haldoklónak, hogy egy évig és egy napig senkinek sem beszél a szörnyű titokról. Aubrey visszatér Londonba s legnagyobb meglepetésére az előkelő társaságban újra találkozik Lord Ruthvennel. Azt is megtudja, hogy húga férjhez megy hozzá. A házasságot nem tudja megakadályozni, a vámpír a családba kerül, s ettől kezdve Aubrey is teljesen a vámpír uralma alá jut, minden kívánságát teljesíti. A gonosz győzelmeskedik, Aubrey végül meghal, húga Lord Ruthven áldozata lesz, a vámpír tovább bolyong a földön. A borzalomnak nincs vége. A manapság gyermetegnek látszó história megrázta a korabeli olvasót. Kifejezett és megfogalmazott rémületből, az eltűnt ördög új démont a halál utáni poklot áthozta azvalamit innensőavilágba, az emberbőrbe bújt helyére szörnyeteg diadalaállított, azt a megsejtett s borzalmas igazságot mondta ki, hogy a Rossz legyőzhetetlen, egyszóval a Szentszövetség idejének kétségbeejtő igazságát. Polidori regénye és regényének témája akár a futótűz terjedt Európában. 1819-ben megjelent németül, 1825-ben két francia kiadó jelentette meg, de 1820-ban már játszották melodramatizált változatát Franciaországban. Nodier, Carmouche, Achille de Jouffray, Dumas írt a történetből színdarabot. „Nem volt színház Párizsban - ahogy egy kortárs kritikus írta - saját vámpírdráma nélkül, a Porte-Saint-Martin a Vámpírt játszotta, a Vaudeville szintén a Vámpírt, a Variété már a Három vámpírt." Megjelent a vámpír a bábszínpadokon, a cirkuszban pedig pantomim változatát adták elő. Németországban természetesen operák készültek belőle. Marschner zenéjéhez Wohlbrück írt librettót, Lindpaintner pedig Max Heigl szövegkönyvét zenésítette meg. A vámpírok divatja teljesen meghódította a németeket; drámák, elbeszélések, regények követték egymást hosszú, már-már végtelen sorban 1922-ig, amikor Murnau Nosferatu című filmjét bemutatták, illetve napjainkig, hiszen a felújított változatot ma is játsszák. Angliában, majd Amerikában szintén valóságos áradat követte Polidori regényét. Egyszerű felsorolásuk is lehetetlen, elégedjünk meg Thomas Prest Varney, a vámpír című kétszáz fejezetből álló igazi ponyvaregényének, Sheridan Le Fanu elbeszéléseinek, Poe néhány novellájának említésével, nem feledve, hogy ma is megjelenik az Egyesült Államokban egy magazin, a szép nevű Vampirella, amely kizárólag vérszopókról szóló történetekkel szórakoztatja olvasóit.

6

5.

A múlt század közepén a vámpír fokozatosan átalakul, nemet változtat, a Byronról mintázott figura úgy látszik elveszti életerejét, időszerűségét. Előkerül a korábbi modell, a görög Lamiáról, illetve a ..korintusi menyasszonyról" mintázott női vámpír. Keats verset is ír Lamia címmel. A női vámpír gyönyörű és sápadt, szeme, haja fekete, szája vörös, igazán elbűvölő jelenség, a szado-mazochisták nem is tudnának ennél vonzóbbat elképzelni. Nőiessége ellenére sokat megőrzött elődjének tulajdonságaiból, előkelő, megnyerő, magnetikus képességei vannak, szinte hipnotizálja azt, akire ránéz, de jaj annak, aki belészeret. Kiszívja a férfiak velejét és vérét, kíméletlenül elpusztítja őket, későbbi, XX. századi változatában megelégszik azzal, hogy megzavarja az életüket, és elszedi a pénzüket. A változás mögött a történelem változása és a polgárság társadalmi konszolidációja tapintható ki. A forradalmi kiáltványok, az emberi jogok deklarációja helyébe más papírok kerültek, váltók, részvények, bankjegyek. A nőideálok tipizálódnak, az egyik póluson a feleség és anya áll, a bibliai Éva, a másikon a csábító és nyugtalanító nő, a bibliai Lilith. Éva a polgári társadalom mennyországának képviselője, Lilith, aki Vénusz is lehetne, a pokol tüzes, füstös, kormos világát képviseli. A férfiak Évát veszik feleségül, de Lilith után vágyakoznak. Csak később, néhány évtized múlva derül ki, hogy Éva nem szent és Lilith nem boszorkány. Először versekben, balladákban tűnik fel sejtelmes, rejtelmes, áttetsző alakjuk. Coleridge Christabeljét már említettük, gyorsan követik őt a különböző „Lenórá"-k, „Aureliá"-k, „Helén"-ek, „Euláliá"-k, „Clarimonde"-ok és a többiek. Goethe verse még arra intett, hogy az aszketikus szembenmár jussanak eszünkbeerről az életörömet, szerelmet, boldogságot kínáló „régiszemlélettel istenek", a követők elfeledkeznek a mondandóról, és riogatni akarnak. Poe novelláiban még komor, eszelős és sápadt férfiak siratják Eleonóráikat, Morelláikat, Ligeiáikat, Théophile Gautier Chiarimondája már férfifaló kurtizán, igazi vámpír, akit halála után is el kell pusztítani. Talán nem árt megjegyeznünk, hogy a korai romantikában a vámpírok társadalmi szerepet játszottak, a múlt század közepére ez a szerep eltűnt, az ősi mítosz szerelemről, szexualitásról, nő és férfi viszonyáról szóló mondanivalója került előtérbe. Baudelaire rémülten látja, hogy az ölelés után az „eperajkú nő" helyén „egy csontváz reszkető, kuszált roncsa maradt csak", szenvedélyes kötöttségéből szabadulni nem tud, hiszen úgy érzi, hogy csókjai újra és újra feltámasztják szörnyű vérszívójának hulláját. Pszichológusok és pszichiáterek dolga volna kikutatni, hogy a múlt század közepétől miért érezték bele a szerelembe a vámpírizmust a költők és művészek, számunkra marad a tény és a csodálkozás: honnan került elő a „belles dames sans merci" hosszú menete? Az ős mindenesetre Coleridge balladájának Geraldine-ja volt, és Sheridan Le Fanu, kísértethistóriák és misztikus novellák írója tőle tanult, amikor Carmilla című elbeszélését megírta. A korábbiakhoz képest újdonság a novellában az, hogy a női vámpír a távoli múltból kerül elő, holtteste egy romos kastély kriptájában fekszik, ki tud jutni bezárt szobákból, s inkább egy látomásra, mint élő emberre hasonlít. Ezek a motívumok vándorútra kelnek, egyik regényből a másikba kerülnek, hogy végleges formájukat Bram Stoker híres és hírhedt regényében, a Drakulában kapják meg. 6.

Vlad Tepes erdélyi vajda a meglehetősen gyér dokumentumok és a halála után keletkezett legendák szerint rettenetesen kegyetlen férfiú volt, karóba ezért is az kapta a „dracul", vagyis „ördög" melléknevet. A legendák szerint tízezrével húzatta embereket, s egyik legfőbb 7

szórakozása az volt, hogy a haldoklók kínlódását nézegetve étkezett, s talán még emberhúst is evett, hiszen az egyik régi fametszeten egy kondérba éppen levágott fejeket és karokat dobál valami hóhérféle, míg a vajda elégedett arccal várakozik a terített asztal mellett. Egyes történészek szerint Mátyás király megelégelte Vlad embertelenségét, és egy időre Visegrád várába záratta, s talán ennek köszönhető, hogy 1456-tól 1477-ig tartó uralkodását egy tizenkét éves szakasz kettévágja. Régi jelentések a diplomácia mesterének tartják; ügyesen egyensúlyozott a magyar király és a török szultán között, de harcolni is tudott, Tirgoviste mellett alaposan elpáholta a törököket. Halála után orosz, magyar és erdélyi szász legendák vitték szét a hírét, 1488-ban Nürnbergben jelent meg róla az első krónika, amelyet még tucatnyi követett. Világhírre azonban akkor emelkedett, amikor 1897 májusában Constable londoni kiadónál megjelent Bram Stoker Drakula című regénye. Nekünk, magyaroknak meglehetősen nagy szerepünk van a népszerű vámpír életében. Nélkülünk sohasem került volna filmszalagra, egy magyar nélkül sohasem írta volna meg a könyvet írója. Abraham Stoker kishivatalnoki családban született 1847-ben Dublinban. A Trinity Kollégiumban tanult, mint Robert Maturin, a Vándorló Melmoth című világhírű gótikus regény írója és Sheridan Le Fanu, valamint a remek színész, Henry Irving. Más írókkal együtt hamarosan tagja lett egy okkultista, rózsakeresztes szervezetnek, amelyhez egyébként sokáig Yeats is tartozott. Korán megismerkedett a vámpír- és rémtörténetekkel, misztikus históriákkal, a vámpírizmus valóságos tényei nagyon érdekelték. Bram Stoker a Drakuláról szóló legendát a híres orientalistától, Vámbéry Ármintól hallotta először, 1890-ben, Londonban. Életrajzírói szerint valószínűleg Vámbéry szerezte meg neki a magyar Nemzeti a Széchényi Könyvtárból) Uan deme quaden thyrane DracoleKönyvtárból Wyda című(valószínűleg nyomatot. Lehetséges, hogy Vámbérytólazkapott adatokat a magyar, illetve erdélyi környezet leírásához. Ezért bukkanhat fel a könyv első lapjain Budapest „mesés" városa „modern hídjaival", a paprikás csirke és Attila, a hunok királya. A könyv, amelyet az „utolsó gótikus regénynek" is neveznek, tulajdonképpen naplók, levelek, táviratok s más dokumentumok gyűjteménye, ez a forma nyilván a hitelességet szolgálja. A cselekmény néhány mondatban összefoglalható. Jonathan Harker ügyvéd meghívást kap Erdélybe gróf Drakulától, aki ingatlanokat kíván vásárolni Londonban. Harker elutazik, és romos várkastélyt talál s ebben egy különös embert. Hamarosan kiderül, hogy a gróf vámpír, gyerekeket rabol, vérüket szívja, de női vámpírok is vannak a vár kriptájában. Harker nagy nehezen megmenekül, ám közben a gonosz gróf is Angliába hajózik. Egyik rejtélyes haláleset a másikat követi, míg kiderül, hogy a gróf keze van a dologban. Harker és társai, köztük a vámpírvadász Van Helsing, a gróf után erednek, aki visszamenekül kastélyába. Oda is követik, s végül szerencsésen elpusztítják. Harkerék boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ez az elnyújtott, s helyenként zavarosnak tűnő történet hamarosan óriási sikert aratott, megjelenésének évében színpadra alkalmazták, s ebben a formában bejárta az egész világot. A húszas évek elején egy amerikai változatában az erdélyi grófot egy Horthyék elől külföldre emigrált kitűnő magyar színész, Lugosi Béla játszotta. S ezzel eljutottunk a legendát, illetve a legendás vámpírt markánsan kirajzoló s a történetet világszerte elterjesztő filmhez. Amikor Tod Browning 1930-ban filmre akarta vinni a drámát, Lugosi Bélát szerződtette a főszerepre. Amikor az idegen akcentussal beszélő, elegáns, szúrós szemű és szuggesztív alak a vásznon megjelent, a nézők összerezzentek. Lugosi Bélában feltámadt az igazi Drakula. Nagy fekete köpenye, nyakában lógó kitüntetése, kígyózó szemöldöke, haja scsak fokozta aláttak hatást.röpködni Rajongóia támadtak, még halála után is azt simára hitték, nyalt hogy sötét visszatér, denevéreket sírja fölött.akik A 8

filmben viselt gyűrűjét ereklyeként őrzi és viseli Forrest J. Ackerman, a híres és gazdag gyűjtő, rajongó, író és szerkesztő aki csak azért látogatott el egyszer Budapestre, hogy Lugosi-Drakula Béla előéletét megismerje. Az első filmet, a siker nyomán, újabbak követték. Egy filmográfia 124 Drakula-filmet sorolt fel 1972-ig. Megtalálható ezek között minden változat a rémdrámától a bohózatig. Amikor Drakula nem volt elég, akkor összepárosították Frankensteinnel, az emberfarkassal, a láthatatlan emberrel vagy a Marx testvérekkel. Nincsen pontos értesülésem arról, hogy az utolsó tíz évben hányszor került még filmvászonra az állandóan megújuló és mindig visszatérő vámpír. Mivel magyarázhatjuk sikerét? Csak az enyhe borzongás kedvéért ülnek be nézői a sötét moziba? Csak az ősi félelmet akarják felidézni és átélni újra, azt, amit a görögök éreztek, amikor a kinti sötétben lopakodó, gyerekeket elrabló és vérszívó démonokról beszéltek? Lehetséges. De talán másról is szó van. A vámpír mint figura, mint jelenség és mint mítosz közkinccsé és közhellyé vált. Modern világunkban mindenkinek lehet vámpírja, és mindenki lehet vámpír. Jó lenne belelátni a nézők agyába, amikor Drakulát vagy Nosferatut nézik a moziban. Mire gondolnak? Kivel azonosítják a rémet? 7.

Kötetünk vámpírhistóriákat tartalmaz. Válogatásunkban elsősorban a klasszikusokhoz fordultunk, s arra törekedtünk, hogy bemutassuk a téma fejlődését az ókortól napjainkig, görög meséktől a legenda science változatáig. Válogatásunk szűkös, Byron, majdnem szegényes. Az anyag ugyanis óriási.fiction Kihagytuk Novalis, E. T. A. Hoffmann, Polidori, Mérimée, Lautréamont, Marcel Schwob, Gogol, Alekszej Tolsztoj, Turgenyev, Swinburne, Lawrence Durrell, Stefan George, Johannes Bobrowski és mások verseit, novelláit, Voltaire, Nodier, Luther és mások vitázó, a vámpírhit ellen vagy mellett állást foglaló írásait. Bram Stokertől csak egy novellát közlünk, regényének részleteivel semmit sem kezdhetne az olvasó, viszont a novella jól festi a történet hangulatát, a Drakulához utazó Harker élményeinek légkörét. Keresgélés és válogatás közben ébredtünk rá, hogy témánk végigvonult a világirodalom történetén, s elkezdtünk gyanakodni, hogy talán még nem is vagyunk a végén, a vámpírok ügye még nem fejeződött be. Ekkor került kezembe egy könyvecske, amely megnevezi a mai vámpírokat. „Ezerféle, tízezerféle, százezerféle néven hívják őket - mondja az elbeszélő -, de mindenekelőtt ITTnek, mindenekelőtt Nixonnak és Fordnak, mindenekelőtt Henry Kissingernek vagy CIA-nek vagy DINA-nak, mindenekelőtt Pinochetnek vagy Banzernek vagy Lopez Regának, mindenekelőtt Tábornoknak vagy Ezredesnek..." A könyvet Julio Cortazar írta. Címe: Fantomas a vámpírok ellen.

9

síron túli szerelem

TH OPHILE GAUTIER

Ön azt kérdi tőlem, testvérem, szerettem-é; igen. Nem hétköznapi, hátborzongató történet, és noha már hatvanhat éves vagyok, most is alig merem megbolygatni e ködbe vesző emléket. Semmit sem akarok elhallgatni ön előtt, kevésbé edzett lelkű embernek azonban a világért sem mondanám el a történetet. Alig tudom elhinni, hogy ezek a különös események megeshettek velem. Több mint három éven át furcsa, ördögi illúzió játékszere voltam, Én, a szegény vidéki papocska, álmomban (adná Isten, hogy csupán álmomban lett légyen!) kárhozatos nagyvilági, tobzódó életet éltem. Egyetlenegyszer néztem nőre, s úgy látszott, rajongó lelkem vesztére de végül Isten és védőszentem segedelmével sikerült elűznömtekintetem a gonosz szellemet, amelytör; a hatalmába kerített. Létemet lidércessé tette merőben más, éjszakai életem. Nappal Isten szolgája voltam, imádkoztam, és szent dolgokkal foglalkoztam; éjszaka, amint lehunytam a szemem, nőkhöz, kutyákhoz, lovakhoz értő uracs lettem, aki kockázott, ivott, Istent káromolta; és amikor hajnalban felébredtem, az volt az érzésem, hogy éppenséggel most alszom el, és álmomban pap vagyok. Ebből az alvajáró életből olyan tárgyak és szavak emléke vésődött belém, amelyek ellen hiába hadakoztam, és noha paplakomat soha el nem hagytam, úgy festek, hogy inkább azt hihetik: kiélt férfiú vagyok, aki azért hagyta oda a világi életet, és azért választotta a papi hivatást, hogy túlságosan zaklatott életét Isten kebelén végezze be, semmint jámbor papnövendék, aki az erdő mélyén, egy isten háta mögötti parókián öregedett meg, és soha semmiféle kapcsolata nem volt az evilági dolgokkal. Igen, szerettem, úgy, ahogyan a világon senki sem szeretett, esztelen, dühödt viharos szerelemmel, magam is csodálkozom, hogy nem szakadt bele a szívem. Jaj! azok az éjszakák! Azok az éjszakák! Már zsenge gyermekkoromban elhivatottságot éreztem a papi pályához; ezért aztán tanulmányaim mindig is erre irányultak, huszonnégy éves koromig hosszú noviciátus volt az életem. A teológiát bevégezvén, fokozatosan hágtam fel a kisebb rendek létráján, és egyházfőnökeim úgy vélték, hogy fiatal korom ellenére méltó vagyok az utolsó és félelmetes fokozatra. Felszentelésem napját húsvét hetére tűzték ki. Sohasem jártam társaságba; az én társaságom a kollégium meg a szeminárium zárt köre volt. Némi ködös fogalmam kialakult ugyan arról, hogy van valami, amit nőnek hívnak, de egy percre sem időztem el ennél a gondolatnál; tökéletesen ártatlan voltam. Agg és béna anyámat csupán évente kétszer láttam. Ez volt minden kapcsolatom a külvilággal. Semmit sem bántam, a legcsekélyebb habozás sem árnyékolta be visszavonhatatlan elkötelezettségemet; örömujjongás türelmetlenség töltött el.misét Sohamondtam; ifjú vőlegény számolta ily lázas hévvel az órákat;ésnem aludtam, álmomban pap nem leszek, 10

ennél szebb dolog nincs is a világon - gondoltam; sem király, sem költő nem szerettem volna lenni. Becsvágyam nem terjedt odáig. Azért mondom el mindezt önnek, hogy szemléltessem: ami velem történt, annak nem kellett volna megtörténnie, és hogy miféle érthetetlen bűvölet áldozata lettem. Eljött a nagy nap, könnyed léptekkel mentem a templomba, úgy éreztem, valami a levegőbe emel, vagy éppenséggel szárnyam nőtt. Angyalnak hittem magam, és csodálkoztam társaim komor és gondterhes ábrázatán; mert többen voltunk. Az éjszakát imádkozással töltöttem; már-már eszemet vette a rajongó áhítat. Az volt az érzésem, hogy a tiszteletreméltóan agg püspök maga az örökkévalóság fölébe hajló Atyaisten; a templom boltozatán keresztül az eget láttam. Ön ismeri a szertartás részleteit; az áldás, a két szín alatti áldozás, a tenyér bekenése a felszentelendők olajával, végül pedig a püspökkel együtt bemutatott szent áldozat. Nem is vesztegetem rá a szót. Ó, mennyire igaza van Jóbnak: mily óvatlan az, aki nem tud parancsolni a szemének! Lehajtott fejemet véletlenül felemeltem, és királyi pompával öltözött, páratlanul szép nőt pillantottam meg, úgy éreztem, meg tudnám érinteni, pedig valójában elég messze állt, a mellvéd túloldalán. Mintha hályog hullt volna le a szememről. Úgy éreztem magam, mint a vak, aki hirtelen visszanyeri szeme világát. Az imént még sugárzó püspök egyszerre elszürkült, az arany kandeláberekben úgy halványultak el a gyertyák, mint a csillagok a hajnali égen, az egész templom homályba borult. A bájdús alak pedig úgy domborodott ki ebben az árnyékháttérben, mint valamilyen angyali jelenés; mintha belőle áradt volna a fény, mint aki adja a világosságot, nem pedig kapja. Lesütöttem a pillámat, eltökéltem magam, hogy többé fel sem emelem, mintegy kivonom magam a külvilági tárgyak hatása alól; mert egyre inkább úrrá lett rajtam a varázs, már azt semKis tudtam, mit teszek. idő múltán kinyitottam a szemem, mert a pillámon át a szivárvány minden színében ragyogott a nő, olyasfajta bíbor félhomályban, mint amikor az ember a napba néz. Ó, milyen szép volt! A legnagyobb festők az égben keresték az eszményi szépséget, onnan hozták le a földre a Madonna isteni arcképét, de meg sem közelítették ezt a mesés valóságot. A költő szava, a festő ecsetje meg sem tudná közelíteni. Elég magas volt, alakja és tartása, mint egy istennőé; középen elválasztott, meleg szőke tincsei úgy omlottak alá a halántékán, mint aranyfolyók; olyan volt, mint egy diadémot viselő királynő; áttetszően kékesfehér homloka magasan és derűsen húzódott két, csaknem barna szemöldökíve felett, s e különös ellentét elviselhetetlenül élénkké és csillogóvá tette tengerzöld szembogarát. Micsoda szempár! egyetlen villanása döntött egy ember sorsa felől; olyan élénk, olyan tiszta, olyan lángoló, olyan párásan ragyogó volt, amilyennek emberi szemet én még nem láttam; fénynyilakat lövellt, határozottan úgy éreztem, hogy egyenesen a szívembe hatolnak. Nem tudom, a szemében világító láng az égből vagy a pokolból származott-e, annyi azonban bizonyos: vagy egyikből, vagy másikból. Ez a nő angyal vagy démon volt, vagy talán mind a kettő; mindenesetre nem közös anyánknak, Évának a bordájában szőtték. Szép fényű gyöngyfoga vörös mosolyában villódzott, bájos, szaténrózsaszín arcán, a szája szegletében gödröcskék mélyedtek. Rendkívül finom vonású és királyi büszkeségű orra a legnemesebb származásra vallott. Félig szabadon hagyott vállának sima és csillogó bőrén tündöklő achát szikrázott, keblére nagy szemű, halvány gyöngysor omlott alá, csaknem ugyanolyan volt az árnyalata, mint a nyakának. Időnként, mint valami elbűvölt kígyó vagy pöffeszkedő páva, felvetette a fejét, s ettől könnyedén megremegett azsúrozott spanyolgallérja, amely úgy borult rá, mint valami ezüst sisakrostély. Sárgáspiros bársonyruhát viselt, hermelinnel bélelt, széles ruhaujjából hosszú, keskeny ujjú kéz látszott ki, amely olyan eszményien áttetsző volt, hogy áthatolt rajta a fény, mint a Hajnalon. Minden részletre pontosan emlékszem, mintha tegnap történt volna, és noha rendkívül 11

izgatott voltam, semmi sem kerülte el a figyelmem: a legapróbb árnyalat, a parányi fekete petty az állon, az alig észrevehető pihe a száj szegletében, a bársonyos homlok, a pillák remegő árnyéka az arcon - mindent meglepően világosan rögzítettem. Minél tovább néztem, annál inkább éreztem, hogy olyan kapuk nyílnak meg bennem, amelyek eddig zárva voltak; egyre-másra pattantak fel a lehúzott zsilipek, ismeretlen kilátásokkal kecsegtetve; egészen más szemszögből láttam az életet; újfajta gondolatvilágra ébredtem. Félelmetes szorongás tört rám; minden perc egyszerre volt pillanat és évszázad. Közben a szertartás folytatódott, és én ugyancsak eltávolodtam attól a világtól, amelyet olyan dühödten ostromoltak születő vágyaim. Azért igent mondtam, pedig nemet szerettem volna, pedig egész lényem lázadozott és tiltakozott az ellen az erőszak ellen, amelyet a nyelvem elkövetett a lelkemen: valamilyen titokzatos erő akaratom ellenére kényszerítette ki belőlem a szavakat. Úgy jártam, mint az a sok lány, aki azzal az eltökélt szándékkal lép az oltár elé, hogy mindenki színe előtt el fogja utasítani a rákényszerített férjet, de tervét egyik sem hajtja végre. Úgy jártam, mint az a sok szegény novícia, aki mind felveszi a fátylat, pedig abban a pillanatban, amikor igent mond, legszívesebben darabokra tépné. Senki sem mer ilyen botrányt okozni ország-világ előtt, és senki sem mer csalódást okozni azoknak, akik bíznak benne; valósággal ólomsúllyal nehezedik ránk a jelenlévők akarata, tekintete; meg aztán már mindent elintéztek, mindent olyan nyilvánvalóan visszavonhatatlanul előkészítettek, hogy a hirtelen támadt ötlet enged a körülmények súlyának, és semmivé válik. Ahogyan a szertartás mindjobban előrehaladt, úgy változott a szép ismeretlen tekintete. Eleinte gyengéd és simogató volt, azután gőgös és elégedetlen lett, mintha nem értették volna meg. Világgá akartam kiáltani, hogy nem akarok pap lenni, minden erőmet összeszedtem, hegyet tudtam volna elmozdítani vele; mégsem tudtam megtenni; a nyelvem valósággal megbénult, akaratomat a tiltakozás legcsekélyebb jelével sem tudtam kifejezni. Ébren voltam ugyan, mégis úgy éreztem, lidércnyomás nehezedik rám, egyetlen szót kellene kimondanom és megmenekülnék, de a szó nem jön ki a számon. Úgy láttam, megrendíti lelkitusám, mintegy bátorításul isteni ígéreteket sugárzó pillantásokat vetett rám. A szeme valóságos költemény volt, s minden pillantása egész strófa. Ilyesmit mondott: „Ha az enyém akarsz lenni, boldogabbá teszlek, mint Isten a paradicsomban; angyalok fognak irigyelni. Tépd el ezt a gyászos leplet, amelyet fel akarsz ölteni; én vagyok a szépség, én vagyok az ifjúság, én vagyok az élet; jer hozzám, mi leszünk a szerelem. Mit tudna neked kárpótlásul nyújtani Jehova? Olyan szép lesz az életünk, mint az álom, örökké tartó csók. Zúdítsd ki e kehelyből a bort, és szabad vagy. Ismeretlen szigetekre viszlek el; a keblemen fogsz aludni, színarany ágyban, ezüst baldachin alatt; mert szeretlek, és el akarlak venni az Istenedtől, akinek annyi nemes lélek áldozza végtelen imádatát, amely azonban sohasem jut el hozzá." Hallani véltem e megrendítően gyengéd szavakat, mert a tekintete szinte zengett, duruzsolása úgy visszhangzott szívemben, mintha egy láthatatlan ajak lehelete lengett volna körül. Kész voltam lemondani Istenről, lelkem azonban gépiesen eleget tett a szertartás formaságainak. A szépséges hölgy újra rám pillantott, könyörgő, kétségbeesett tekintettel, amely éles pengeként hatolt a szívembe, több sebet éreztem a mellkasomban, mint a fájdalmas Szűzanya. Megtörtént, pap voltam. Soha emberi ábrázat nem árulkodott ilyen szívbe markoló szorongásról; senki emberfia nem lehet ilyen lesújtott és vigasztalhatatlan, sem az ara, akinek a vőlegényét a szeme láttára ragadja el a hirtelen halál, sem az anya gyermeke üresen maradt bölcsője felett, sem a paradicsomból kiűzetettegyetlen Éva, sem a fösvény, aki kincse helyén kődarabot talál, sem a költő, aki legszebb művének kézírásos példányát a tűzbe ejtette. Bájos arcából teljesen 12

13

kiszállt a vér, olyan fehér lett, mint a márvány; gyönyörű karja lehanyatlott teste két oldalán, mintha az izmok eleresztették volna; egy oszlopnak dőlt, mert a lába megroggyant, felmondta a szolgálatot. Én pedig ólomszürkén, a Kálváriáénál véresebb verejtéktől patakzó homlokkal, tántorogva a templomajtó felé indultam; fuldokoltam; a boltozatok a vállamra nehezedtek, úgy éreztem, a fejemre nehezedik az egész roppant kupola. Amint éppen kiléptem volna, hirtelen egy kéz ragadta meg az enyémet; egy női kéz! Soha életemben nem érintettem női kezet. Olyan hideg volt, mint a kígyó bőre, mégis olyan égető nyomot hagyott rajtam, mint az izzó vas. Ő volt az. - Szerencsétlen! Mit csináltál, te szerencsétlen! - suttogta; azután eltűnt a tömegben. Az öreg püspök ment el mellettem; szigorúan végigmért. Azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány; hol elsápadtam, hol elpirultam, szédelegtem. Egyik társam könyörült meg rajtam, hazakísért; egyedül képtelen lettem volna visszatalálni a szemináriumba. Az egyik utcasarkon, amikor a kispap éppen nem figyelt, furcsán öltözött néger apród jött oda hozzám, meg sem állt, cizellált aranysarkos irattárcát nyomott a kezembe, és intett, hogy dugjam el; a kézelőmbe rejtettem, és csak akkor vettem elő, amikor egyedül maradtam a cellámban. Felkattintottam a zárat, csak két lap volt benne, mindössze az állt rajta: „Chiarimonda, Concini-palota." Akkoriban annyira kevéssé ismertem az életet, hogy azt sem tudtam, ki az a Chiarimonda, noha híres volt, és azt sem tudtam, hol a Concini-palota. Fantasztikusnál fantasztikusabb találgatásokba merültem; igazság szerint azonban igazán kevéssé izgatott, ki lehet a nő, nemeshölgy vagy kurtizán, csak mindenáron viszont akartam látni. Az imént született szerelem kiirthatatlanul belém gyökerezett; eszembe sem jutott, hogy megpróbáljam kitépni, éreztem, hogy hasztalan lenne. Ez az asszony teljesen megbabonázott; belém lehelte az akaratát; kibújtam a bőrömből, csak benne, általa éltem. Elképesztő, mit csókolgattam a kezemen azt a helyet, amelyhez hozzáért, és magam órákon át hajtogattam aműveltem, nevét. Csak be kellett hunynom a szemem, máris olyan tisztán láttam előtt, mintha a valóságban is ott volna, és újra meg újra elismételtem magamban azokat a szavakat, amelyeket a templom kapujában mondott: - Szerencsétlen! Mit csináltál, te szerencsétlen! Tisztában voltam rémítő helyzetemmel, és épp hogy megszerzett papságom minden gyászos és sötét oldala világosan kirajzolódott előttem. Pap vagyok! Vagyis erényesnek kell lennem, nem szabad szeretnem, számomra nincs többé nem, nincs kor, kötelességem minden szépségtől elfordulni, a szememet behunyni, a kolostor vagy a templom jeges homályában csúszni-mászni, csak haldoklót láthatok, virraszthatok ismeretlen tetemek mellett, és gyászolhatom önmagamat fekete reverendámmal, amely mindjárt a halotti ruhám is lehet. Pedig éreztem, úgy duzzad bennem az élet, mint valamilyen váratlanul feltörő buzgár; a vérem erősen lüktetett az ereimben; oly hosszú időn át megzabolázott fiatalságom hirtelen kirobbant belőlem, mint az áloé, amely száz év után hoz virágot, és bimbója úgy pattan ki, mint a villámcsapás. Mit tegyek, hogy viszontláthassam Chiarimondát? Semmiféle ürüggyel nem tudtam kijutni a szemináriumból, mert senkit sem ismertem a városban; sőt nem is maradhattam itt, már csupán arra vártam, hogy kijelöljék a plébániát, amelyet majd el kell foglalnom. Gondoltam, kifeszítem az ablakrácsokat; az ablak azonban olyan rémítő magasan volt, hogy létra híján erről mindjárt le is kellett mondanom. Különben is csak éjszaka mehetnék ki; és ugyan mire mennék az utcák kibogozhatatlan labirintusában? Mindenki más fittyet hányt volna ezeknek a nehézségeknek, nekem, a szegény, tegnap óta szerelmes, tapasztalatlan, nincstelen, ruhátlan papnak áthághatatlanok voltak. Jaj, ha nem szenteltek volna fel, minden áldott nap láthatnám; a szeretője, a férje lehetnék, hajtogattam elvakultságomban; ahelyett hogy szomorú halotti leplembe burkolózom, selyem-bársony viselnék, lenne aranyláncom, kardom, tolldíszem, minta a csinos ifjú lovagoknak. Szélesruhát tonzúrával meggyalázott hajam göndör tincsekben omlana 14

nyakamba. Pödrött bajuszt hordanék, vitéz lennék. Az oltár előtt töltött óra, az a néhány nagy nehezen kinyögött szó örökre kivetett az élők sorából, és én magam zártam le a sírkövem, saját kezemmel toltam be a börtönöm reteszét! Az ablak elé álltam. Az ég csodálatosan kéklett, a fák tavaszi díszbe öltöztek; a természet gúnyos örömünneppel tüntetett. A téren nyüzsgött a tömeg; az emberek jöttek-mentek; a piperkőc ifjak és a szép lányok párosával indultak a park meg a lugasok felé. Bordalt éneklő legények haladtak el; ez a mozgalmas, élénk, vidám sürgölődés kínzóan fokozta gyászomat és magányomat. Ifjú anya játszott gyermekével az ajtóban; megcsókolta még tejtől gyöngyöző rózsaszín szájacskáját, és valósággal agyongyötörte azzal a miljom mennyei becézgetéssel, amire csakis az anyák képesek. Az atya valamivel távolabb állt, gyengéden mosolygott rájuk, karba tett kezével keblére ölelte örömét. Nem tudtam elviselni a látványt; becsuktam az ablakot, és lelkemben őrjöngő gyűlölettel és irigységgel az ágyra vetettem magam, öklömet és takarómat harapdáltam, mint a három napja koplaltatott tigris. Nem tudom, hány nap telt el így; de egyszer csak, amint tomboló dühömben görcsösen megfordultam, Serapion apátot pillantottam meg, a szobám közepén állt, és figyelmesen méregetett. Elszégyelltem magam, a fejem a mellemre csuklott, szemem a tenyerembe rejtettem. - Valami rendkívüli történt önnel, Romualdo barátom, nemde? - szólalt meg Serapion néhány percnyi hallgatás után. - Igazán érthetetlen a viselkedése! Ön, aki máskor oly jámbor, oly nyugodt és oly szelíd, most úgy vergődik a cellájában, mint a vadállat. Vigyázzon, testvérem, ne hallgasson az ördög szavára; a gonosz szellemet bosszantja, hogy örökre eljegyezte magát az Úrral, és most itt ólálkodik, mint a prédára leső farkas, még egy utolsó erőfeszítéssel el akarja önt ragadni tőle. Ne hagyja magát letaglózni, Romualdo, kedvesem, öltse fel az imádság önsanyargatás bátran szálljon az amely ellenséggel; le fogja páncélját, győzni. Azazerénynek próbárapajzsát, van szüksége, akár azszembe aranynak, finomabban kerül ki a tégelyből. Ne rémüljön meg, ne veszítse el a bátorságát; a legelszántabb léleknek is vannak gyenge pillanatai. Imádkozzék, böjtöljön, szálljon magába, a gonosz szellem feladja a harcot. Serapion abbé szavai nyomán magamba szálltam, kissé lecsillapodtam. - Azért jöttem, hogy megmondjam önnek: kinevezték a C...-i plébániára; most halt meg az ottani pap, és a méltóságos püspök úr azzal bízott meg, hogy önt helyezzem oda; holnapra legyen útra készen. Bólintottam, hogy készen leszek, az apát elment. Kinyitottam a misszálémat, és olvasni kezdtem az imákat; a sorok azonban hamarosan összefolytak a szemem előtt; a gondolatok bukfencet hánytak az agyamban, és a kötet kicsúszott a kezemből, de nem is törődtem vele. Úgy kell elutaznom holnap, hogy nem látom viszont! Újabb akadállyal tetézni mindazt, ami máris köztünk van! Örökre elveszíteni a reményt, hogy találkozhatom vele, hacsak valami csoda nem történik! Írjak neki? De kivel küldjem el a levelet? Papi hivatásom köntösében kihez forduljak, kiben bízzam? Borzalmas szorongás vett erőt rajtam. Azután az is eszembe jutott, amit Serabion atya mondott az ördög mesterkedéseiről; a kaland különössége, Chiarimonda természetfeletti szépsége, foszforeszkálón villogó tekintete, égő keze nyoma, a zűrzavar, amelybe beletaszított, a lelkemben végbement hirtelen pálfordulás, egyik percről a másikra elszállott jámborságom - mindez világosan bizonyítja, hogy az ördög itt ólálkodik körülöttem, és talán az a selymes kéz csupán a kesztyű volt, amellyel a karmait leplezte. E gondolatok szörnyen megrémítettek, felvettem az ölemből a földre csúszott misszálét, és újra imáimba merültem. Másnap Serapion értem jött; két öszvér várt ránk a kapuban, rajtuk két szegényes útitáskánk; az apát felszállt az egyikre, én úgy-ahogy a másikra. Ahogyan végighaladtunk a város utcáin, minden ablakot, erkélyt megnéztem, hátha megpillantom Chiarimondát; de túlságosan korán volt, és aminden város még az igazak álmát aludta. Szerettem volna átlátni 15

azoknak a palotáknak a spalettáin és függönyein, amelyek mellett elhaladtunk. Serapion bizonyára annak tulajdonította kíváncsiságomat, hogy az építészeti csodákat bámulom, mert visszafogta öszvérét, időt hagyván a bámészkodásra. Végül a városkapuhoz értünk, és felfelé indultunk a dombon. Amikor a legtetején jártunk, visszafordultam, hogy még egyszer láthassam azt a helyet, ahol Chiarimonda lakik. Felhő borította árnyékba az egész várost; kék és vörös tetői egyetlen meghatározhatatlan árnyalatba olvadtak össze, amelyből itt-ott reggeli párák szálltak fel, mint valami fehér tajték-pihék. Holmi különös optikai hatás révén egyetlen, a rávetődő fénysugárban fehéren és aranylón csillogó épület emelkedett ki a szomszédos házak közül, amelyeket teljesen beburkolt a köd; noha több mint egy mérföld választott el minket tőle, nagyon közelinek látszott. A legapróbb részletek is kirajzolódtak rajta, a tornyocskák, a teraszok, az ablakrámák, még a fecskefarkú szélkakasok is. - Mi az a palota, amely úgy ragyog a napsugárban? - kérdeztem Serapiontól. Kezét a szeme fölé illesztette, odanézett, és azt felelte: - Régi palota, Concini herceg ajándékozta egy Chiarimonda nevű kurtizánnak; iszonyú dolgok történnek ott. Ma sem tudom, vajon valóság vagy csak ábránd volt, mindenesetre látni véltem, amint karcsú, fehér alak villan fel egy pillanatra a teraszon, s azután rögtön eltűnik. Chiarimonda volt az! Ó, vajon tudta-é, hogy e korai órában e rögös kaptató tetejéről, amely távol visz tőle, és amelyen többé nem mehetek le, lángolón és aggódva ölelem át tekintetemmel a palotát, amelyben lakik, és amelyet valamilyen nevetséges fényjáték oly közel hozott hozzám, mintegy csalogatóan: jer, légy a ház ura! Kétségkívül tudta, mert lelke oly nagy rokonszenvvel kötődött az enyémhez, hogy meg kellett éreznie legkisebb rezdüléseit is, bizonyára azértburkolózva. futott fel a legmagasabb teraszra a dermesztő hajnali harmatban, könnyed hálóköntösébe A palota is árnyékba borult, csupán a mozdulatlan tető- és padlásrengeteg látszott, már semmi sem vált ki belőle, olyan lett, mint a hegyek hullámvonala. Serapion indulásra ösztökélte öszvérét, amelyet követett az enyém is, az útkanyarban örökre eltűnt a szemem elől S... városa, hiszen soha többé nem fogok ide visszatérni. Elég szomorú tájakon át megtett háromnapi utunk végén a lombok közt megpillantottuk annak a templomnak a harangtornyán a kakast, amelynek teendőit ezentúl el kell látnom; néhány kacskaringós, szalmakunyhókkal és veteményesekkel szegélyezett utcán mentünk végig, és a homlokzat előtt találtuk magunkat, nem volt benne semmi pompa. Néhány boltozatbordával ékes kórusalja, kéthárom durván faragott homokkő oszlop, cseréptető, ugyanolyan homokkőből faragott támpillérek, mint az oszlopok, ez volt minden; balra magas fűvel benőtt temető, nagy vaskereszttel a közepén; jobbra, a templom árnyékában a paplak. A ház rendkívül egyszerű és rideg-tiszta. Betértünk; néhány tyúk szemelgette a földre szórt néhány szem zabot; szemmel láthatóan annyira hozzá voltak szokva a sötét egyházi ruhához, hogy cseppet sem zavarta őket jelenlétünk, épp hogy méltóztattak átengedni bennünket. Csikorgó, rekedtes ugatás hallatszott, öreg házőrző szaladt elébünk. Az elődöm kutyája volt. A fakó szemű, szürke szőrű állaton minden arra vallott, hogy olyan öreg kort ért meg, amilyet csak kutya megérhet. Gyengéden megsimogattam mindjárt mellém szegődött, kimondhatatlanul elégedett volt. Azután az előző pap házvezetőnője, egy elég idős asszony jött elébünk, alacsony helyiségbe tessékelt, megkérdezte, meg akarom-e tartani. Azt feleltem, igen, őt is, a kutyát is, a tyúkokat is meg az egész bútort, amit a gazdája maga után hagyott, s ezzel mennyei boldogságot szereztem neki, annál is inkább, mivel Serapion apát azonnal megadta neki azt az árat, amit kért érte. Amint berendezkedtem, Serapion atya visszatért a papneveldébe. Egyedül maradtam hát, nem számíthattam másra, csakpróbáltam önmagamra. Chiarimondatőle, gondolata újra sikerült. üldözni kezdett, bármilyen nagy erőfeszítéssel megszabadulni korántsem Amint 16

egyik este kis kertem puszpánggal szegélyezett útjain sétáltam, mintha nőalakot pillantottam volna meg a lugason át, mindenüvé követett, és mintha a lombok közt meg-megvillant volna két tengerzöld szembogár; de ez csupán ábrándkép volt, amint a sétány másik felére értem, csupán a homokban találtam parányi lábnyomokat, olyan kicsik voltak, mint egy gyermeké. A kertet nagyon magas fal vette körül; minden zugot bejártam, senkit sem találtam sehol. Sohasem tudtam magyarázatot találni erre a jelenségre, amely egyébként eltörpült ama különös dolgok mellett, amelyek még ezután vártak reám. Egy éve éltem így, pontosan ellátva a tisztemmel járó feladatokat, imádkoztam, böjtöltem, buzdítottam és gyámolítottam a betegeket, alamizsnálkodtam, olyannyira, hogy a legelemibb szükségleteimről is lemondtam. Lelkemben azonban iszonyú sivárságot éreztem, a kegyelem útjai el voltak zárva előlem. Nem élveztem azt a boldogságot, amelyet a szent küldetés betöltése adhat; az eszem másutt járt, mint valamilyen tolakodó refrén, gyakran az ajkamra tolult az a néhány szó, amelyet Chiarimondától hallottam. Ó, testvérem, gondolja meg jól! Azért, mert egyetlenegyszer asszonyra emeltem a tekintetem, mert elkövettem egy ilyen látszólag kis hibát, éveken át a legszörnyűbb kínokat álltam ki: az életemet mindörökre felbolygatták. Nem untatom önt hosszasan belső kudarcaimmal és győzelmeimmel, amelyeket ismét csak mélységes visszaesések követtek, máris rátérek a döntő eseményre. Egyik éjszaka hangosan dörömböltek az ajtómon. Barbara, az öreg házvezetőnő nyitott ajtót, lámpásának fénysugarában rézbőrű, különös divat szerint, fényűzően öltözött férfi alakja rajzolódott ki, az oldalán hosszú tőr lógott. Barbara először megrémült; a férfi azonban megnyugtatta, és azt mondta, azonnal beszélnie kell velem valamiről, ami a tisztemhez tartozik. Barbara felengedte. Már éppen lefeküdni készültem. A férfi azt mondta, az úrnője, egy nagyon gazdag hölgy a halálán van, és papot kért. Azt feleltem, hogy azonnal indulhatunk; magamhoz vettem mindent, ami az kenethez szükséges, és sietve lerobogtam. Az ajtóban türelmetlenül kapálózott kétutolsó éjfekete ló, hosszú páracsíkokat eregettek a szügyükre. A férfi segített felszállnom az egyikre, tartotta a kengyelt, azután úgy pattant fel a másikra, hogy közben csupán az egyik kezével támaszkodott az előkápára. Térdét összeszorította, eleresztette a lova gyeplőjét, az állat nyílsebesen nekiiramodott. Az enyémnek fogta a zabláját, az is vágtatni kezdett, és tökéletesen lépést tartott a másikkal. Faltuk az utat; a szürke és barázdás föld elsuhant alattunk, a fák sötét árnyai úgy futottak el mellettünk, mint a vert sereg. Opálosan sötét, jeges erdőben haladtunk, éreztem, amint végigborzong a hátamon a babonás félelem. Lovaink patkói a kavicsokból szikracsóvákat csiholtak, valóságos tűzcsíkot hagytunk magunk után, úgyhogy, ha valaki ez éji órán meglát bennünket, a kísérőmet meg jómagamat, azt hiheti: két rémálombeli lovas kísértetét látja. Az utat időnként lidércfények keresztezték, a csókák szánalmasan csivogtak a sűrű erdőben, itt-ott holmi vadmacskák foszforeszkáló szeme villant fel. A lovak sörénye egyre csapzottabb lett, patakzott róluk a verejték, nagyokat horkantva, nehezen lélegeztek. Amint azonban a lovász pilledni látta őket, emberi hangra nem is emlékeztető torokhangon elrikkantotta magát, s a vágta dühödten újra kezdődött. Azután egyszer csak vége szakadt a rohanásnak; hirtelen néhány fényfolttal megtűzdelt, sötét tömeg meredt előttünk; paripáink léptei hangosan csengtek-bongtak a vaspadlaton, egy boltív alá értünk, amely két hatalmas torony közt tátongott. A kastélyban nagy volt a sürgés-forgás; a cselédek fáklyával a kezükben rohangáltak ide-oda az udvarban, a fények le s fel imbolyogtak a lépcsőkön. Futólag irdatlan építményeket láttam, oszlopokat, árkádokat, teraszokat és mellvédeket, igazi királyi és tündéri pompájú elrendezésben. Ugyanaz a néger apród, aki Chiarimonda üzenetét átadta nekem, és akit azonnal felismertem, segített le a lóról; a fekete bársonyruhát és nyakában aranyláncot viselő háznagy ment előttem, elefántcsont bottal a kezében. Kövér könnycseppek buggyantak ki a szeméből és leperegtek az arcán, ősz szakállára. - Már a fejétjöjjön, csóválva. - Már késő, méltóságos tisztelendő uram; de ha a lelkét nemkéső! tudta-ismondta, megmenteni, virrasszon a szegény tetem fölött. 17

Karon fogott, és a ravatalhoz vezetett; én ugyanúgy sírtam, mint ő, mert rádöbbentem, hogy a halott nem más, mint Chiarimonda, akit oly hőn és oly őrülten szerettem. Az ágy mellett imazsámoly állt; egy bronzkehelyben kékes fény imbolygott, és az egész szobát gyér és valószínűtlen fénybe borította, itt-ott felvillantott az árnyékban valamilyen bútor vagy párkányszegletet. Az asztalon cizellált vázában fehér rózsa hervadozott, egy kivételével, amely még tartotta magát, valamennyi szirma lehullott, mint megannyi illatos könnycsepp; a karosszékekben mindenféle holmi - törött fekete álarc, legyező - hányódott, tanúsítván, hogy a halál váratlanul és bejelentetlenül érkezett ebbe a pompás hajlékba. Nem mertem az ágyra pillantani, letérdeltem, és révülten zsolozsmázni kezdtem, hálát adtam Istennek, hogy közém és eme nő gondolata közé emelte a sírt, és hogy mostantól fogva imáimba foglalhatom szent nevét. Lendületem azonban lassan alábbhagyott, és ábrándjaimba merültem. Ez a szoba egyáltalán nem volt halottas szoba. A bűzös és síri levegő helyett, amelyet annyiszor kellett belehelnem a halottvirrasztásokon, itt keleti tömjének bódító füstje, nem is tudom, miféle finom, szerelmes asszonyi illat lebegett a hűs levegőben. A sápadt fény sokkal inkább a gyönyörhöz igazított félhomálynak látszott, semmint a holtak mellett remegő sárgás árnyalatú mécsesvilágnak. Eltűnődtem azon a különös véletlenen, amely úgy hozta, hogy abban a pillanatban leltem újra Chiarimondára, melyben örökre elveszítem, és mellemből sajnálkozó sóhaj szakadt fel. Úgy éreztem, a hátam mögött is sóhajt valaki, akaratlanul hátra is fordultam. Visszhang volt. Közben a pillantásom a díszes gyászravatalra tévedt, amelyet eddig került a tekintetem. A nagy virágos, aranyrojttal díszített vörös damasztfüggönyök közt megpillantottam, amint mellén összekulcsolt kézzel ott fekszik a sudár halott nő. Vakítóan fehér gyolcslepellel takarták le, melynek fehérségét még hangsúlyozta a kárpit sötét bíbora, és amely olyan finom szövésű volt, hogy tökéletesen kirajzolta a test bájos alakját, jól látszottak gyönyörű domborulatai, egészazt olyan volt, ügyes mint aszobrász hattyú nyaka, még a halál sem tudott megmerevíteni. Azazember hihette, faragtamelyet alabástrom figura, amelyet királynői sírra szántak, vagy talán alvó leány, akit belepett a hó. Nem bírtam tovább; megrészegített ez a hálószoba-levegő, a félig hervadt rózsa lázillata elkábított, nagy léptekkel járkáltam a szobában, minden alkalommal megálltam a ravatal előtt, és az áttetsző lepel alatt megcsodáltam a kecses tetemet. Furcsa ötletek cikáztak agyamban; azt képzeltem, hogy valójában nem halt meg, csak tetteti magát, ezzel akart idecsalni a kastélyába, hogy szerelmet vallhasson. Egy pillanatig azt hittem, lába megmoccant a fehér fátylak közt, és hogy a szemfedő szabályos hajtásai összeráncolódtak. Így töprengtem magamban: - Csakugyan Chiarimonda ez? Mi a bizonyítékom rá? Elvégre ez a néger apród azóta más nő szolgálatába is állhatott. Igazán őrült vagyok, hogy ennyire kétségbeesem és felizgatom magam. - A szívem azonban nagyot dobbanva tiltakozott: - Ő az, ő az. Az ágyhoz mentem, és ezúttal még éberebb figyelemmel néztem meg bizonytalanságom tárgyát. Megvalljam-é önnek? - ez a tökéletes alak, noha a halál árnyéka megtisztította és megszentelte, kéjesebb hatással volt rám, mint illett volna, úgy éreztem, e nyugalom annyira hasonlít az álomra, hogy az ember akár össze is tévesztheti. Megfeledkeztem róla, hogy gyászszertartás végett jöttem ide, azt képzeltem, ifjú férj vagyok, belépek a menyasszony szobájába, s ő szemérmesen elrejtőzik előlem, és nem akarja, hogy meglássam. Háborodott fájdalmamban, bódult örömömben, félelmemben és gyönyörömben reszketve, odahajoltam hozzá, megfogtam a lepel sarkát; szép lassan, lélegzet-visszafojtva, hogy fel ne ébresszem, felemeltem, ereim olyan erősen lüktettek, hogy úgy éreztem, a vér süvölt a halántékomban, a homlokomról úgy patakzott a verejték, mintha márványlapot emeltem volna fel. Valóban Chiarimonda volt az, mégpedig pontosan olyan, amilyennek a templomban láttam a felszentelésemkor; ugyanolyan bájos volt, nála még a halál is csupán a kacérság fegyverszertárába tartozott. Arcának színe, ajkának halványmélabúsan rózsaszínje, hosszú,és lehunyt pillája, melynek barna rojtjaisápadt kiemelkedtek a fehérségből, erényes 18

kimondhatatlanul csábos, töprengő szenvedést írt az arcára; hosszú kibomlott haja, melyben még mindig ott kéklett pár szál apró virág, párnául szolgált fejének, fürtjei eltakarták mezítelen vállát; az ostyánál tisztább, áttetszőbb, szép keze olyan ájtatos nyugalomban és néma imádságban volt összekulcsolva, mintegy ellensúlyozva azt, hogy még a halálban is olyan kacér volt tökéletesen kerekded és tükörsima, elefántcsontszerű, mezítelen karja, melyről a gyöngy karkötőket nem húzták le. Hosszan merengve, némán bámultam, és minél tovább néztem, annál kevésbé tudtam elhinni, hogy az élet mindörökre elszállt e szép testből. Nem tudom, illúzió volt-e vagy a lámpa visszfénye, de az ember azt hihette, hogy e fénytelen sápadtság alatt újra keringeni kezd a vére; pedig továbbra is teljesen mozdulatlanul feküdt. Könnyedén a karjához értem; hideg volt, de semmivel sem hidegebb, mint a keze azon a napon, amikor a templomajtóban hozzáért az enyémhez. Visszahúzódtam, fölébe hajoltam és hagytam, hogy könnyeim langyos harmatja az arcára peregjen. Ó, micsoda keserű kétségbeesés és tehetetlenség! Micsoda haláltusa volt ez a virrasztás! Szerettem volna marokra fogni a saját életemet, és neki adni, ráfújni jeges tetemére az engem mardosó lángot. Telt-múlt az éjszaka, éreztem, hogy közeleg az örök elválás pillanata, nem tudtam megtagadni magamtól azt a szomorú és végső gyengédséget, hogy meg ne csókoljam annak a lénynek a halott ajkát, akit mélységes szerelemmel szerettem. És csoda történt! Leheletemre gyenge lehelet válaszolt, Chiarimonda ajka felelt az enyémnek: a szeme kinyílt, némi fény tért vissza bele, Chiarimonda sóhajtott, széttárta a karját, és elmondhatatlan rajongással fűzte a nyakam köré. - Jaj, te vagy az, Romualdo? - szólalt meg epekedő és szelíd hangon, mint amikor a hárfa utoljára megrezdül. - Hát mit csinálsz? Oly sokáig vártam reád, hogy immár halott vagyok; de mostantól fogva jegyesek vagyunk, meglátogathatlak és elmehetek hozzád. Isten áldjon, Romualdo, istenegy áldjon! csakbelém ennyitaakartam mondani neked,viszontlátásra. visszaadom neked az életet, amelyet percreszeretlek; visszacsaltál csókoddal; a mielőbbi Feje hátra hanyatlott, de karja még mindig átölelt, mintha vissza akarna tartani. Vad forgószél tépte fel az ablakot és rontott be a szobába; a fehér rózsa utolsó szirma pár pillanatig libegett még a száron, azután levált és kirepült a nyitott ablakon, magával vitte Chiarimonda lelkét. A lámpa kialudt, én ájultan zuhantam a szép tetem keblére. Amikor magamhoz tértem, az ágyamon feküdtem, kis plébániai szobámban, az előző pap vén kutyája nyaldosta a takaróra tett kezem. Barbara vénasszonyos reszkedelemben toporgott a szobában, fiókokat húzott ki vagy tolt be, porokat kevergetett a poharakban. Amint meglátta, hogy kinyitottam a szemem, felkiáltott örömében, a kutya vakkantott és csóválta a farkát; de olyan gyenge voltam, hogy mukkanni és moccanni sem tudtam. Mint utóbb megtudtam: három napig feküdtem így, csupán enyhe pihegésem mutatta, hogy élek. Ez a három nap kiesett az életemből, és nem tudom, hol bolyongtak a gondolataim ez alatt az idő alatt; semmilyen emlékem sem maradt róla. Barbara elmesélte, hogy ugyanaz a rézbőrű férfi, aki előző éjszaka értem jött, hozott haza reggel zárt hordágyon, és tüstént vissza is fordult. Amint össze tudtam szedni a gondolataimat, sorra felidéztem magamban a végzetes éjszaka eseményeit. Eleinte azt gondoltam, hogy valamilyen varázslat játékszere voltam; ezt a feltevést azonban nagyon is valóságos, kézzelfogható események cáfolták. Nem hihettem, hogy álmodtam, hiszen Barbara éppúgy látta a két fekete lovas férfit, mint én, és pontosan elmondta, milyen ruhát viselt, hogyan viselkedett. A környéken azonban senki sem tudott olyan kastélyról, amelyre ráillett volna annak a palotának a leírása, ahol viszontláttam Chiarimondát. Egy reggel Serapion atya toppant be. Barbara értesítette, hogy beteg vagyok, ő pedig lóhalálában idesietett. Noha sietsége arról tanúskodott, hogy kedvel és érdekli a sorsom, a látogatása nem szerzett olyan örömet, mint amilyet szereznie kellett volna. Serapion apát tekintetében voltelőtte. valamiŐkellemetlen keménység és kíváncsiság. Zavartnakésésénbűnösnek éreztem magam pedig mindjárt észrevette lelki gyötrelmeimet, haragudtam rá 19

éleslátásáért. Álnokul édeskés hangon érdeklődött hogylétem felől, s közben úgy szegezte rám sárga oroszlánpupilláját, mint aki tekintetével a lelkem legmélyére akar hatolni. Azután néhány kérdést tett fel arról, hogy vezetem a plébániámat, jól érzem-e itt magam, mivel töltöm az időt, amikor tisztem éppen nem köt le, megismerkedtem-e valakivel a környéken, mik a kedvenc olvasmányaim, meg ezernyi hasonló apróságot. Mindenre a lehető legkurtábban válaszoltam, ő pedig meg sem várta, míg befejezem, máris másra tért át. Ennek a beszélgetésnek nyilvánvalóan semmi köze sem volt ahhoz, amit mondani akart. Azután minden bevezető nélkül, mintha az újság éppen abban a pillanatban jutott volna eszébe, és félne, hogy később megfeledkezik róla, tiszta, de reszketeg hangján, amely úgy csengett a fülembe, mint az utolsó ítélet harsonái, a következőket mondotta: - A hírhedt Chiarimonda kurtizán nemrég halt meg egy nyolc nap és nyolc éjszaka tartó orgia után. Pokolian nagyszerű volt. Megismételték Balthazár és Kleopátra lakomáinak kicsapongásait. Micsoda időket élünk, Istenem uram! A vendégeket rézbőrű, ismeretlen nyelvet beszélő rabszolgák látták el, akik szerintem mind démonok voltak; a legalantasabbnak a libériája is beillett volna császári díszruhának. Erről a Chiarimondáról mindig is különös történetek keringtek, minden szeretője nyomorúságos vagy erőszakos halállal végezte. Azt rebesgették róla, hogy vérszopó, hogy női vámpír; én azonban azt hiszem, maga Belzebub volt. Elhallgatott, figyelmesebben nézett, mint valaha, látni akarta, milyen hatással van rám az elbeszélése. Amikor Chiarimonda nevét és halálhírét meghallottam, nem tudtam uralkodni magamon, egyrészt iszonyú fájdalmat okozott különös egybeesése azzal az éjszakai jelenettel, amelynek tanúja voltam, másrészt önmagában véve is zavart és rémületet éreztem, ami meg isvetett látszott tekintetet rám,az arcomon, bárhogyan próbáltam leplezni. Serapion nyugtalan és szigorú - Kedves fiam, figyelmeztetnem kell önt, a szakadék szélén áll, vigyázzon, bele ne essék. A Sátánnak hosszú karmai vannak, a sír nem mindig megbízható, Chiarimonda sírkövét hármas pecséttel kellene lezárni; hiszen, ha hihetünk a szóbeszédnek, nem először hal meg. Isten óvja önt, Romualdo! - mondta. E szavak után Serapion lassú léptekkel az ajtóhoz ment, többé nem láttam; hamarosan visszaindult S***-be. Teljesen felépültem, újra gyakoroltam szokásos foglalatosságaimat. Chiarimonda emléke meg az öreg apát szavai állandóan a fejemben jártak; semmiféle különleges esemény nem igazolta azonban Serapion gyászos jóslatát, már-már kezdtem azt hinni, hogy aggályai és az én félelmeim túlzottak voltak; de egy éjszaka álmot láttam. Alig tapasztottam ajkam az álom kelyhére, hallom, amint fellebben az ágyfüggönyöm, azután a gyűrűk csikorgása közepette félrehúzódik; hirtelen felkönyököltem, női alak állt előttem. Tüstént felismertem Chiarimondát. Olyasforma lámpa volt nála, mint amilyet a sírokra szoktak tenni, a fénye valósággal átvilágította hosszú, rózsaszín ujjait, s ez a szín alig észlelhető fokozatossággal ment át mezítelen karjának opálos tejfehérségébe. Minden öltözéke az a gyolcs szemfedő volt, amely díszravatalán beborította; mint aki szégyelli magát hiányos öltözéke miatt, a kebléhez szorította a redős kelmét, persze ezzel nem sokat ért, mert pici volt a keze; olyan volt a bőre, hogy a lámpa gyér fényében összemosódott a vászonnal. A testének körvonalait kirajzoló finom kelmébe burkolva, fürdőző nő antik szobrára emlékeztetett inkább, semmint élő asszonyra. Akár halott, akár élő, akár szobor, akár asszony, árny vagy hús-vér test, szépsége változatlan volt; csupán szembogarának zöld ragyogása homályosult el kissé, és hajdan oly pirosló ajka fakult majdnem olyan halvány és gyengéd rózsaszínűre, mint az arca. A kis kék virágok, amelyeket a hajában láttam, mind elszáradtak, és csaknem minden szirmuk azonban mégpedig, mindig bájos volt, olyan bájos, meg sem rettentem tőle, nohaelhullott; a kalandettől különös, a mód ahogyan a szobámba lépett,hogy felfoghatatlan volt. 20

A lámpást az asztalra tette, és az ágyam lábához ült. Azután hozzám hajolt, és azon az ezüstös és bársonyos hangon, amelyet csakis tőle hallottam eddig, azt mondta: - Megvárattalak, kedves Romualdóm, bizonyára azt hitted, hogy elfelejtettelek. De nagyon messziről jövök, olyan helyről, ahonnan még soha senki sem tért vissza; ahonnan én jövök, ott nincsen sem hold, sem nap; csupán űr és árny; sem út sem ösvény; sem föld, amelyen járhatnánk, sem levegő, amelyben szárnyalhatnánk; és én mégis itt vagyok, mert a szerelem erősebb a halálnál és diadalmaskodik felette. Ó, milyen komor arcokat és milyen szörnyű dolgokat láttam idejövet! Hatalmas akaraterővel e világra visszatért lelkem mit szenvedett, míg sikerült megtalálnia és újra birtokba vennie porhüvelyét! Milyen nagy erőfeszítésembe került felemelni a kőlapot, amellyel befedtek! Nézd, hogy összezúztam szegény kezem. Csókold meg, szerelmem, attól meggyógyul. - És egymás után az ajkamhoz illesztette két hideg tenyerét; én meg is csókoltam több ízben, ő pedig leírhatatlan, cinkos pillantásokat vetett rám. Szégyenkezve vallom meg, hogy teljesen megfeledkeztem Serapion atya intéséről és viselt tisztemről. Ellenállás nélkül, az első rohamra megadtam magam. Meg sem próbáltam küzdeni a kísértés ellen; Chiarimonda üde bőre átjárta az enyémet, éreztem, egész testemen kéjes borzongás futott át. Szegény gyermek! Bármilyennek láttam is, képtelen voltam elhinni, hogy démon; legalábbis nem látszott annak, a Sátán soha ilyen jól nem álcázta karmait és szarvát. A lábát maga alá húzva kuporodott az ágyam szélére, hányavetien kacér testtartásban. Kis kezével olykor beletúrt a hajamba, fürtjeimet csigákba rendezte, mint aki új frizurát próbálgat az arcomhoz. Én pedig bűnös egyetértéssel hagytam, hadd csinálja, s ő közben elbővülően csacsogott. Meg kell jegyeznem: az igazán különös kaland egy cseppet sem lepett meg, és ahogyan az ember ábrándjaiban könnyedén egyszerűnek hiszi a legfurcsább az volt amintsem benyomásom, hogy mi semRomualdóm, természetesebb ennél. téged - Sokkal eseményeket, régebben szerettelek, megláttalak, drága mindenütt kerestelek. Te voltál az álmom, és éppen a végzetes percben pillantottalak meg a templomban; gondoltam magamban: ,,Ő az!" Rád vetett tekintetembe belesűrítettem egész szerelmemet, amit addig, akkor éreztem irántad és fogok érezni ezután; attól a tekintettől elkárhozott volna egy bíboros. egész udvara szeme láttára a lábam elé omolt volna egy király. Téged azonban hidegen hagyott, jobban szeretted Istenedet, mint engem! Ó, milyen féltékeny vagyok Istenre, akit jobban szerettél, mint engem és akit még most is jobban szeretsz! Én boldogtalan, milyen boldogtalan vagyok! Sohasem lesz egyedül enyém a szíved, enyém, akit a csókoddal feltámasztottál, a halott Chiarimondáé, aki sírok kapuját töri fel érted, és aki eljött hozzád, hogy neked szentelje az életét, amelyet csak azért vett vissza, hogy téged boldoggá tegyen! Szavait mámorító simogatással kísérte, s én testileg-lelkileg annyira elzsibbadtam tőle, hogy meg akarván őt vigasztalni, szörnyű istenkáromlásra vetemedtem, azt mondtam neki, ugyanúgy szeretem őt, mint Istent. A szeme felragyogott, úgy csillogott, mint a drágakő. - Igaz ez?! Csakugyan igaz?! Ugyanúgy, mint Istent! - ujjongott, és gyönyörű karjával átölelt. - Ha igaz, velem fogsz jönni, követni fogsz, ahová én akarom. Itt hagyod otromba fekete ruhádat. Te leszel a legbüszkébb, a legirigyeltebb lovag, a szeretőm leszel. Annak a Chiarimondának leszel a világ előtt a szeretője, aki egy pápát utasított vissza, ez már igen! Ó, milyen boldogok leszünk, milyen aranyos életünk lesz! Mikor indulunk, jóuram? - Holnap! Holnap! - kiáltottam eszebódultan. - Nem bánom, legyen holnap! - folytatta. - Legalább lesz időm átöltözni, mert ez a ruha kissé hiányos, ebben igazán nem utazhatom. Meg aztán értesítenem kell az embereimet, akik valóban halottnak hisznek, és amennyire csakjövök. tőlük Isten telik,veled, gyászolnak. Mindent előkészítek, pénzt, ruhát, hintókat; holnap ilyenkor érted édes lelkem. 21

Ezzel röpke csókot lehelt a homlokomra. A lámpa kialudt, a függönyök összehúzódtak, többé semmit sem láttam; ólmos, álomtalan álom nehezedett rám és tartott másnapig letaglózva. Később keltem, mint szoktam, egész nap kísértett a különös látomás emléke; nagy nehezen sikerült meggyőznöm magam, hogy csupán túlfűtött képzeletem ködképe volt. Az érzések azonban elevenek voltak, nehezen tudtam elhinni, hogy ne lettek volna valóságosak, és bizony nem mondhatom, hogy cseppet sem féltem arra gondolván: mi lesz most, pedig lefekvés előtt fohászkodtam Istenhez, tartsa távol tőlem a bűnös gondolatokat, és óvja álmom ártatlanságát. Hamarosan mélyen elaludtam, az álmom folytatódott. A függöny fellebbent, és én megpillantottam Chiarimondát, nem úgy, mint előző nap, nem sápadozott halvány szemfedőjében, és az arcát nem éktelenítették a halál lila foltjai, vidám, fürge és csinos volt, csodálatos, aranypaszománttal díszített zöld bársony útiruhát viselt, amelyet oldalt feltűzött, s amely alól kilátszott selyemszoknyája. Szőke haja szép nagy göndör fürtökben omlott alá szeszélyes vonalú, fehér tollakkal díszített, széles karimájú fekete nemezkalapja alól; kezében kis korbács volt, aranysíppal a végén. Gyengéden hozzám ért, és azt mondta: - Hé! Maga hétalvó, hát így készül az útra? Azt hittem, már talpon találom. Tüstént keljen fel, nincs vesztegetni való időnk. - És én kiugrottam az ágyból. - Gyerünk, öltözzék, máris indulunk - mondotta, és egy kis csomagra mutatott, amelyet magával hozott. - A lovak türelmetlenkednek, rágják a zablájukat a kapuban. Már tízmérföldnyire kellene lennünk innét. Kapkodva kezdtem öltözni, ő maga adogatta a ruhadarabokat, fel-felkacagott ügyetlenségemen, és ha valamit elvétettem, megmondta, mi mire való. Megfésülte a hajamat, és amikor kész volt vele, kis, velencei kristályból készült, sodronyzománccal keretezett zsebtükröt nyújtott át,találod és azt magad? kérdezte:Felvennél a szolgálatodba szobainasnak? - Nos, milyennek Teljesen megváltoztam, nem ismertem magamra. Éppen úgy nem hasonlítottam önmagamra, mint a kész szobor a kőtömbre. Régi alakom mintha csupán a tükörben kirajzolódónak a durva vázlata lett volna. Szép voltam, hiúságomat legyezgette ez az átváltozás. A csinos ruházat a gazdagon hímzett kabátka más embert csinált belőlem, nem győztem csodálni e néhány rőfnyi jól szabott kelme hatalmát, öltözékem jellege teljes valómat átjárta, alig tíz perc alatt meglehetősen hiú lettem. Néhányszor körbejártam a szobát, hogy hozzászokjam az új helyzethez. Chiarimonda anyás cinkossággal nézett, és rendkívül elégedettnek látszott művével. - Elég a játszadozásból; indulás, kedves Romualdóm! Messzire megyünk, sohasem érünk oda. - Kézen fogott és elvonszolt. Minden ajtó kinyílt előtte, amint hozzáért, úgy haladtunk el a kutya előtt, hogy nem ébresztettük tel. A kapu előtt Margheritone várt ránk; az a lovász, aki egyszer már elkísért; három ugyanolyan fekete lovat tartott a gyeplőjénél fogva, mint amilyenek az előzőek voltak, egyiket nekem, a másikat magának, a harmadikat pedig Chiarimondának. A lovak spanyol eredetűek lehettek, és bizonyára a zefírrel fedeztetett kancáktól születtek, mert szélsebesen száguldottak, a hold, amely indulásunkkor felkelt, hogy világítson nekünk, úgy forgott az égen, mint szekérről levált kerék; láttuk, amint tőlünk jobbra fáról fára ugrál, azután pihegve kullog utánunk. Hamarosan síkságra értünk, ahol egy facsoport mellett négy telivér húzta hintó várt ránk; beültünk, a hajtók elképesztő vágtában indították el. Egyik karomat Chiarimonda derekára tettem, és egyik kezét az enyémbe szorítottam; fejét a vállamra hajtotta, félig csupasz keble a karomhoz ért. Sohasem éreztem ilyen eleven boldogságot. E pillanatban mindenről megfeledkeztem, legalább úgy nem emlékeztem rá, hogy pap vagyok, mint arra, hogy mit csináltam anyám szíve alatt, olyan hatalmasan lenyűgözött a gonosz szellem. az éjszakától fogva jellemem valamiképpen megkettőződött, emberéjjel élt azt bennem, Ettől az egyik nem ismerte a másikat. Hol papnak képzeltem magam, akikétminden 22

álmodja, hogy nemesúr, hol pedig nemesúrnak, aki azt álmodja, hogy pap. Már nem tudtam megkülönböztetni az álmot az ébrenléttől, és nem tudtam, hol kezdődik a valóság és hol végződik az ábránd. Az öntelt és szabados ifiúr kigúnyolta a papot, a pap gyűlölte az ifiúr kicsapongásait. Kettős életemet legjobban két egymásba helyezett, összegabalyodott, de egymáshoz nem érő spirálissal lehetne jellemezni. Azt hiszem, e furcsa helyzet ellenére egyetlen percig sem gondoltam arra, hogy megbolondultam. Mindig is nagyon világosan érzékeltem két életem eseményeit. Azért volt egy képtelen tény, amit nem tudtam felfogni: ugyanaz az éntudat két egymástól gyökeresen eltérő emberben létezett. Ezt az anomáliát figyelmen kívül hagytam, akár a kis falucska papjának hittem magam, akár il signor Romualdónak Chiarimonda címzetes szeretőjének. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Velencében voltam, legalábbis azt hittem, ott vagyok; még nem nagyon tudtam eligazodni, mi volt az ábránd és mi a valóság ebben a furcsa kalandban. A Canaleión laktunk, hatalmas márványpalotában, amely tele volt freskókkal és szobrokkal, Chiarimonda hálószobájában két Tiziano pompázott a művész virágkorából, szóval akár királyi palota is lehetett volna. Mindkettőnknek külön gondolánk és saját libériájú barkarolánk, muzsikaszobánk, költőnk volt. Chiarimonda nagystílűen élt, természetében volt valami a Kleopátráéból. Én úgy viselkedtem, mint egy hercegfi, oly fennhéjázó voltam, mintha a tizenkét apostol vagy a velencei köztársaság négy evangélista családjának valamelyikéből származnék; eszembe sem jutott volna kitérni, hogy utat engedjek a dózsénak, alig hiszem, hogy az égből lepottyant Sátán óta valaki is gőgösebb és pimaszabb lehetett nálam. A Ridottóba jártam, veszettül játszottam. A legjobb nagyvilági társaságban forgolódtam, tönkrement családok sarjai, színészek, gazemberek, élősködők és krakélerek társaságában. E kicsapongó élet közepette azonban hű maradtam Chiarimondához. Esztelenül szerettem. Ő még a csömörthúsz is legyőzte, állhatatlanságot is megfékezte volna. Chiarimonda birtokában az embernek szeretőjeazvolt, övé volt az összes nő, annyira simulékony, változatos és önmagától eltérő volt; valóságos kaméleon. Saját magával kárhoztatta hűtlenségre az embert, tökéletesen el tudta játszani annak a hölgynek a jellemét, a viselkedését, a szépségét, aki tetszhetett nekem. Százszorosan viszonozta szerelmemet, hiába tettek neki a jobbnál jobb ajánlatokat az ifjú patríciusok, de még a Tízek tanácsának öregjei is. Egy Foscari odáig ment, hogy feleségül akarta venni; de ő mindenkit visszautasított. Volt elég aranya; már csak szerelemre vágyott, ifjú, tiszta szerelemre, amelyet ő ébresztett, és amely az első és az utolsó lesz egyben. Tökéletesen boldog lettem volna, ha nincs egy minden éjjel visszatérő, átkozott lidércálmom, amelyben falusi papnak képzeltem magam, aki sanyargatja magát, és nappali tobzódásai miatt vezekel. Megnyugtatott, hogy mindig mellettem van Chiarimonda, így aztán már az is alig jutott eszembe, milyen különös módon ismerkedtem meg vele. Amit azonban Serapion atya mondott, olykor eszembe jutott és bizony kissé nyugtalanított. Egy ideje Chiarimonda egészsége nem volt a régi! Az arcszíne napról napra halványodott. Orvosokat hívattunk, halvány sejtelmük sem volt a betegségéről, nem is tudtak mit kezdeni vele. Felírtak néhány jelentéktelen gyógyszert, és soha többé nem jöttek el. Chiarimonda azonban szemlátomást egyre sápadtabb és egyre hidegebb lett. Már majdnem olyan fehér és halott volt, mint azon a nevezetes éjszakán, az ismeretlen kastélyban. Kétségbe voltam esve, hogy a szemem láttára pusztul el szép lassan. Meghatotta a fájdalmam, gyengéden és szomorúan mosolygott rám, azoknak az embereknek a végzetes mosolyával, akik tudják, hogy meg fognak halni. Egy reggel az ágya mellett ültem, egy asztalkán hozattam be a reggelim, egyetlen percre sem akartam magára hagyni. Amint valamilyen gyümölcsöt vágtam ketté, véletlenül elég mély sebet ejtettem az ujjamon. Bíborszín patakokban tüstént kibuggyant belőle a vér, néhány Chiarimondára fröccsent. A szeme felcsillant, arcára olyan vad öröm ült ki, amilyet csepp még sohasem láttam nála. Állatias ügyességgel kiugrott az ágyból, majomvagy 23

macskaügyességgel, a sebemre vetette magát, és elmondhatatlanul kéjes arckifejezéssel szívni kezdte. Apró kortyokban, lassan és átszellemülten nyelte a vért, mint valami ínyenc, aki jerezi vagy szirakuzai bort ízlelget; pilláját félig leeresztette, zöld szembogarának kerek pupillája elkeskenyedett. Időnként abbahagyta, és megcsókolta a kezem, azután ajkát újra rányomta a seb két szélére, és megpróbált még néhány vörös cseppet kisajtolni belőle. Amikor látta, hogy több vér nem jön, párásan csillogó szemmel felállt, rózsásabb volt, mint a májusi hajnal, az arca kitelt, a keze langyos és nyirkos lett, egy szó, mint száz, szebb volt, mint valaha, és tökéletes egészségnek örvendett. - Nem halok meg! Nem halok meg! - hajtogatta félőrülten örömében, és a nyakamba csimpaszkodott. - Még sokáig szerethetlek. Az életem a tiédben lakozik, és egész lényem belőled származik. Gazdag és nemes véred néhány cseppje értékesebb és hatásosabb, mint a világ minden elixírje, és visszaadta az életemet. Ez a jelenet sokáig foglalkoztatott, és különös kétségeket támasztott Chiarimondával kapcsolatban, s még aznap este, amint az álmom visszavitt a plébániára, Serapion apátot komorabbnak és gondterhesebbnek láttam, mint valaha. Figyelmesen végigmért, és azt mondta: - Ön nem elégszik meg azzal, hogy elveszejtette a lelkét, most el akarja veszejteni a testét is. Szerencsétlen ifjú barátom, micsoda csapdába esett! Rendkívüli benyomást tett rám az a hangsúly, amellyel e néhány szót kiejtette, elevenembe vágott, rossz érzésem mégis hamarosan elpárolgott, ezernyi más gond űzte ki a fejemből. Egy napon azonban láttam a tükrömben, amelynek álnok helyzetét Chiarimonda nem vette észre, hogy valamilyen port tesz a fűszerezett boromba, melyet rendszerint étkezés után készített nekem. Elfogadtam a kupát, úgy tettem, mint aki belekóstol, azután letettem egy bútorra,háttal hogyállt majd később, amidőn kedvem támad, és megiszom, és amikor az tartalmát; én szépségem nekem, kihasználtam az alkalmat, az asztal alá öntöttem azután visszavonultam a szobámba, és lefeküdtem, feltett szándékom volt, hogy nem alszom, és így megtudom, mi lesz ebből. Nem kellett sokáig várnom; Chiarimonda hálóköntösben jött be hozzám, levetette fátylait, és mellém heveredett az ágyban. Amikor meggyőződött róla, hogy valóban alszom, lecsupaszította a karomat, a hajából aranytűt húzott ki; azután alig hallhatóan suttogott: - Egy cseppecskét, csak egy icipici vörös cseppet, csak egyet a tűmre!... Hiszen, ha még szeretsz, nem szabad meghalnom... Ó, szegény szerelmem! Meg fogom inni gyönyörűséges skarlátpiros véred. Aludj, egyetlenem; aludj, én istenem, én gyermekem; nem okozok neked fájdalmat, csak annyit veszek el az életedből, amennyi ahhoz kell, hogy ki ne hunyjon az enyém. Ha nem szeretnélek annyira, mi sem lenne könnyebb, mint szeretőket tartani, akiknek kiszipolyoznám az ereit; de amióta téged ismerlek, mindenkitől iszonyodom... Ó, milyen szép ez a kar! milyen kerekded! Milyen fehér! Sosem merem megszúrni ezt a szép kék eret. - És ahogyan beszélt, sírt, éreztem, amint könnyei a kezében tartott karomra hullanak. Végül mégis rászánta magát, parányi sebet ejtett a tűjével, és szívni kezdte a belőle kibuggyanó vért. Épp csak néhány cseppet ivott, akkor mégis megijedt, hogy kimerít, bedörzsölte a sebet valamilyen kenőccsel, amely tüstént behegesztette, azután keskeny szalagocskával gondosan körültekerte a karomat. Többé semmi kétségem nem lehetett, Serapion atyának igaza volt. E bizonyosság ellenére sem tudtam nem szeretni Chiarimondát, és szívesen adtam volna neki annyi vért, amennyire csalóka életének fenntartásához csak szüksége van. Egyébként nem ijedtem meg túlságosan; az asszony kezeskedett a vámpírért; amit láttam és hallottam, tökéletesen megnyugtatott; akkor még csak úgy duzzadtak az ereim, nem merültek volna ki egyhamar, és én nem álltam le alkudozni életem egy-egy cseppjéért. Legszívesebben magam nyitottam volna fel csuklómat, mondván: „Igyál! haddamelyet szűrődjék be véremmel szerelmem a testedbe!" Egy árva szót sem szóltam az álomporról, a serlegembe szórt, sem a tűről, a legtökéletesebb 24

egyetértésben éltünk. Papi aggályoskodásom azonban nőttön-nőtt, és már nem is tudtam, milyen újabb önsanyargatást eszelhetnék ki, hogy megfékezzem és lehűtsem a testemet. Noha ezek a látomások mind önkéntelenek voltak, és nekem semmi közöm sem volt hozzájuk, mégsem mertem többé Krisztushoz érni, olyan mocskosnak éreztem a kezem és olyan tisztátalannak a valóságos vagy álmodott tivornyáktól megfertőzött gondolataimat. Mindent megtettem, hogy vissza ne zuhanjak ezekbe a gyötrő hallucinációkba, megpróbáltam nem aludni, ujjaimmal támasztottam a szemhéjamat, a fal mellett ácsorogtam, minden erőmmel harcoltam, hogy el ne szunnyadjak; az álom azonban hamarosan elnehezítette pilláimat, beláttam, hogy küzdelmem hasztalan, csüggedten és fásultan engedtem el hát magam, az ár visszasodort az álnok partokra. Serapion egyre keményebben dorgált, szigorúan a szememre vetette, milyen puhány és milyen erőtlen vagyok. Egy napon izgatottabb voltam, mint máskor, azt mondta az apát: - Egyetlen módon szabadulhat meg ettől a megszállottságtól, és noha a módszer szélsőséges, mégis ezt kell alkalmaznunk: ha nagy a baj, legyen erős az orvosság. Tudom, hová temették Chiarimondát; ki kell hantolnunk, látnia kell, milyen szánalmas állapotban van az ön szerelmetes hölgye; akkor nem fogja el többé a kísértés, hogy elveszejtse a lelkét egy undok, féregrágta, már-már porrá hulló tetemért; egészen bizonyos, hogy magába fog szállni. Annyira belefáradtam ebbe a kettős életbe, hogy beleegyeztem; egyszer s mindenkorra meg akartam győződni róla, ki az ábrándok rabja, a pap vagy a nemesúr, el voltam rá készülve, hogy gyilkolok a bennem lakozó két férfi egyikének vagy másikának javára, akár mind a kettőt hajlandó voltam megölni, mert ezt az életet nem folytathattam. Serapion atya magához vett egy csákányt, egy emelőt meg egy lámpást, és éjfélkor elindultunk a ...-i temető felé, amelynek pontosan ismerte fekvését és helyét. Miután a lámpás tompa fényét rávetettük több sírfeliratra, a magas ki tudtuk betűznivégre a felirat elejét:fű rejtekében rátaláltunk egy moh- és gazlepte kőre, melyen Itt nyugszik Chiarimonda Éltében A világ legszebb asszonya. …………………………… - Ez az - jelentette ki Serapion, a földre tette a lámpát, az emelőt a kő hasadékába csúsztatta és feszegetni kezdte. A kő engedett, ekkor az abbé a csákányt vette munkába. Én csak néztem, amint serénykedik, sötétebben és némábban, mint maga az éj; ő pedig gyászos munkája fölé görnyedve, verejtékben fürdött, lihegett, kapkodó lélegzése a haldokló hörgésére emlékeztetett. Különös látvány volt, a külső szemlélő inkább nézett volna bennünket sírgyalázónak és koporsófosztogatónak, semmint Isten szolgáinak. Serapion buzgalmában volt valami ádáz vadság, s ettől inkább hasonlított démonra, semmint apostolra vagy angyalra, a lámpa fényében élesen kirajzolódó arca korántsem volt megnyugtató. Éreztem, amint tagjaimon jeges verejték gyöngyözik, a hajam fájdalmasan égnek állt a fejemen; lelkem legrejtettebb zugában elvetemült szentségtörésnek tartottam a szigorú Serapion cselekedetét, és azt kívántam, hogy a felettünk súlyosan gomolygó sötét fellegek közül tűzcsóva csapjon ki és égesse porrá. A ciprusokon kushadó baglyokat nyugtalanította a lámpás fénye, alászálltak, és poros szárnyaikkal nehézkesen csapkodták üvegét, közben panaszosan huhogtak; a távolban rókák ugattak, ezernyi kísérteties zaj háborította a csendet. Végre Serapion csákánya a koporsóba ütközött, amelynek deszkája tompán zengve visszhangzott, olyan hátborzongató volt, mint a megbolygatott űr dübörgése; felemelte a koporsó fedelét, megpillantottam Chiarimondát, sápadt volt, mint a márvány, a keze összekulcsolva; fehér szemfedője redőtlenül borult fejétől a lábáig.amint Pici vörös csepp csillogott színtelen szája szegletében, mint egy szálrá rózsa. Serapion, megpillantotta, 25

dühbe gurult: - Na, most megvagy, te démon, te szemérmetlen kurtizán, te vér- és aranyhabzsoló! - és szentelt vizet hintett a holttestre meg a koporsóra, azután a szentelőjével keresztet vetett rá. Szegény Chiarimonda, alighogy hozzáért a szent harmat, szép teste porrá hullott; nem maradt belőle más, mint fertelmes hamurakás és félig elszenesedett csonthalom. - Ez hát az ön szeretője, Romualdo úr - mennydörögte kíméletlenül a pap, e szánalmas maradványokra mutatva -, akar-e még ezután is a Lidón vagy Fusinában sétálni ezzel a szépséggel? Lehajtottam a fejem; minden összeomlott bennem. Visszamentem a plébániámra, és Romualdo úr, Chiarimonda szeretője elvált a szegény paptól, akinek oly hosszú ideig volt különös társa. Igen ám, de a következő éjjel viszontláttam Chiarimondát; mint első alkalommal a templom kapujában, azt mondta: - Szerencsétlen, mit csináltál, te szerencsétlen?! Miért hallgattál erre az ostoba papra? Hát nem voltál boldog? És mit vétettem ellened, hogy megbolygattad szegény síromat, és nyomorúságos elmúlásomat feltártad? Mostantól fogva testünk és lelkünk közt minden kapcsolat megszűnik. Isten veled, sajnálni fogsz. - Mint a füst, úgy oszlott el a levegőben, soha többé nem láttam. Sajnos, igaza volt: azóta sokszor eszembe jutott, és még mindig sajnálom. Lelki békémért nagyon drága árat fizettem; Isten szerelme nem volt elég, hogy helyettesítse az övét. Nos, testvérem, ez ifjúságom története. Sohase nézzen asszonyra, mindig földre sütött szemmel járjon, mert bármilyen erényes és bármilyen szelíd is ön, egyetlen perc elég, hogy elveszítse az örökkévalóságot. SZOBOSZLAI MARGIT FORDÍTÁSA

26

HEINRICH HEINE

Szellemidézés Cellájában ül egyedül Az ifjú ferences barát, Régi varázskönyvet olvas: Az „ördög igájá"-t. Mikor éjfelet üt az óra. Már nem fékezheti vágyait. Sápadt ajakkal megidézi A Poklok Hatalmait. Szellemek! hozzátok ide a sírból A legszebb asszony tetemét. Élesszétek fel ez éjszakára. Szolgálja szívem örömét. A borzalmas varázsigékre Teljesül a kívánsága, A szegény halott szépség jön, Fehér lepel a ruhája. Szeme borús. Hideg kebléből Fájdalmas sóhajok fakadnak. Odaül a barát mellé. Egymásra néznek és hallgatnak. FAZEKAS LÁSZLÓ FODÍTÁSA

27

PHLEGON

PHILINNION CSODÁLATOS DOLGOKRÓL. RÉSZLET

Nincs még hat hónapja sem, hogy Demostratus és felesége, Charito leánya, Philinnion meghalt és eltemették. Lakik a házban egy fiatalember, neve Machates, és egy éjjel Philinnion öreg dajkája észreveszi, hogy a vendégszobában nagy fényt árasztva ég egy lámpa, bekukucskál az ajtón át, hogy meggyőződjék róla, minden rendben van-e, és felfedezi, hogy ott fekszik Philinnion az ágyban az ifjúval. A dajka, magánkívül az örömtől, hogy a lány minden jel szerint él, a szülőkhöz rohan, és kiáltva szól nekik, hogy jöjjenek és üdvözöljék gyereküket, aki él és jól van, és akit visszaadott nekik valamelyik jólelkű isten. Charito a félelemtől és örömtől reszketve elalélt, ám amikor magához tért, leányára gondolva keserű könnyekre fakad, és zokogva kiált, hogy a dajka megőrült, s kiküldi őt a szobából. Az öreg nő azonban igen élénken tiltakozik, és kitart amellett, hogy nem szedték rá. Végre az anya beleegyezik, hogy elkísérje a dajkát, lopva bepillant a szobába, és minden kétséget kizáróan ott látja a lányát, és kissé bizonytalanul felismeri rajta a hálóinget, de attól tartva, hogy e korai órában, amikor minden sötét és csöndes, jóval hajnal előtt, nem tudna megbizonyosodni az igazság felől anélkül, hogy fel ne verné az egész házat, amit természetesen ilyen körülmények között fölöttébb nem szívesen tenne meg, úgy dönt, hogy reggelig nem szól egy szót sem, akkor majd meggyőződhetik róla, hogy leánya valóban otthon van-e, vagy legalábbis magyarázatot kérhet Machatestől a rejtély felől. Pitymallatkor kiderül, hogy a leány eltűnt, mire Charito a legnagyobb kétségbeesésben komolyan kérleli Machatest, hogy mondja el neki a teljes igazságot, és semmit ne hallgasson el. Az ifjú, aki alighanem mit sem tudott róla, hogy a házigazdája elvesztette Philinnion nevű leányát, nagyon le van sújtva, és bevallja, hogy egy szerelmes hajadon megosztotta vele fekhelyét, és hogy kedvese a fülébe súgta: Philinnionnak hívják. Továbbá a lelkére kötötte, hogy ölelkezésüket tartsa titokban. A történetet megerősítendő az ifjú megmutatta az aranygyűrűt, amelyet leánytól kapott, valamint egy ottfelejtett szalagot a ruháit, kebléről. Amint Charito meglátta ezt aakét tárgyat, felsikoltott, gyásza jeléül megszaggatta a haját tépte, és eszméletét vesztve a földre rogyott. Semmi kétség, felismerte mind a gyűrűt, mind pedig a szalagot, amely mindkettő halott leányáé volt, és amelyeket vele együtt hantoltak el. Pillanatokon belül az egész házban a legnagyobb zűrzavar támadt, mindenfelől sikoltozás és zokogás hallatszott, csaknem úgy, mintha másodszor is temetnének. Végül Machatesnek sikerült őket megnyugtatnia azzal az ígérettel, hogy ha a leányka éjjel újra meglátogatná, odahívja őket. Képzelhetjük, hogy ezen az éjszakán senki nem aludt; és a szokott órában Philinnion megjelent. Maga az ifjú is zavarban volt és meghökkent. Nem tudta, mit higgyen, képtelen volt azt gondolni, hogy azok a meleg és kéjvágyó tagok, amelyeket átölel, egy hulla hideg és merev testrészei, és egy halott nő arra sem volna képes, hogy egyen, és bort igyon az egészségére. Inkább arra gondolt, hogy a sírásók levetkőztették a tetemet, és annak ékítményeit eladták a városban. Ígérete szerint azonban, mihelyt a lány megérkezett, jelt 28

adott a szolgájának, aki csöndesen kisurrant, és a lány szüleit odahozta a szobába. Amikor Demostratus és Charito belépett a szobába, megnémult a csodálkozástól, de néhány pillanat múlva hangos kiáltozással ölelő karjukat leányuk alakja köré vonták. Ám Philinnion sajnálkozó hangon szólt: - Ó, drága anyám és apám, igazán kegyetlenek voltatok, amikor nehezteltetek rám, amiért saját otthonomban három napra meglátogattam egy vendéget, és senkinek semmilyen kárt nem okoztam. De tolakodó kíváncsiságtok miatt súlyosan fogtok bánkódni, mert most azonnal vissza kell térnem arra a helyre, amely nekem kijelöltetett. Tudjátok meg azt is, hogy idejövetelem bizonyosan nem Isten akarata ellenére történt. Alighogy e szavainak végére ért, élettelenül esett hátra, és mindannyiuk szeme láttára egy hulla feküdt kinyújtva az ágyon. Charito erre mindennél áthatóbb sikoltást hallatott, a szerencsétlen apa hangosan siránkozott, és az egész háznép nem tudta visszafojtani könnyeit, amiért az, aki mindannyiuknak olyan kedves volt, másodszor is meghalt (mert ez történt). A történetnek azonnal híre ment az egész városban, és egy vagy két órán belül nagy feltűnést keltett. Alighanem hivatalosan jelentették azt Phlegonnak, aki minden bizonnyal valamilyen nagy és fontos hivatalt töltött be a városban. Kora reggel zsúfolásig megtöltötték a helyszint a polgárok, és a dolgok megvitatása után úgy határoztak, hogy felnyitják a sírt, megállapítandó, hogy Phillinnion teteme ott nyugszik-e, ahová hat hónappal azelőtt tették, avagy pedig a helye üres. A határozatnak megfelelően kinyitották a családi sírboltot, és a régen elhunytak kifehéredett csontjai mellett elhaladva, Philinnion ravatalán egy gyűrűt leltek, amelyet Machates ajándékozott volt a hölgynek, aki szerelmi zálogként tartott igényt a fiú öleléseire, valamint egy belül aranyozott csészét, amellyel a fiú ajándékozta meg a lányt. Az elképedt magisztrátus felkereste Demostratus házát, és akkor leányának holttestét ott találták kiterítve, ahová előző Ezen nem győztek és hosszú vita következett, mígnem egy éjszaka bizonyosesett. látnok és aztán jövendőmondó, névcsodálkozni, szerint Hyllus, akit a legnagyobb tisztelet és megbecsülés övezett, a hatóságokhoz fordult, és meghagyta nekik, hogy semmi esetre se gyötörjék Philinnion testét azzal, hogy visszahelyezik a sírboltba, hanem lássanak hozzá és haladéktalanul égessék hamuvá, valahol messze, a város falain kívül. Ezután örömmel látta, hogy ünnepi áldozatokat ajánlanak fel Hermes Chothinusnak, aki a halottak lelkét átvezeti az alvilágba; valamint engesztelő áldozatokat az eumenidáknak. Hyllus titokban félrehívta Phlegont és ajánlotta neki, hogy mutasson be áldozatot Caesar meg a birodalom jóléte érdekében Hermesnek, Zeus Xeniosnak, a vendéget megillető jogok védelmezőjének, valamint Aresnek. Mindezeket a szertartásokat annak rendje és módja szerint elvégezték. Továbbá az egész várost rituálisan megtisztították szent mosdatásokkal. Machatesen azonban erőt vett egyfajta kétségbeesés, és holt kedvese iránti szerelmében megölte magát. ELEK ISTVÁN FORDÍTÁSA

29

… Goethe

Athénból egy ifjú jött s elérte Korinthust, hol jóindulatát egy polgárnak megszerezni vélte atyja révén, mert a két barát eljegyezte még apró gyermekét jó előbb, mint vőlegényt s arát.

S szól: E házban idegen vagyok hát? Vendég jött, s nem értesítenek? Ó, úgy őriznek, mint cella foglyát! S most lám, így megszégyenítenek! Vetve nyoszolyád, hát aludj tovább; gyorsan jöttem, gyorsan elmegyek.

De valóra válhat-e a szándék, kegyükért ha drágán nem fizet? Hisz családja s maga is pogány még, s ők felvették a keresztvizet. Új hit ha terem, hűség, szerelem dudva lesz, mit földjéből kivet.

A fiú felugrik: Szép leányka - kéri esdeklőn -, ne menj tovább! Itt van Ceres s Bacchus adománya, s magad hoztad, amit Ámor ád. Arcod halovány! Ó, jöjj, drága lány, idd velem az istenek borát!

Alszik a ház. Senkit sem lel ébren a fiú, egyedül az anyát. Ő nyájas szavak kíséretében fölnyitja a legszebbik szobát. Dús asztal terül ott kéretlenül; ellátja s kíván jó éjszakát.

Állj meg, ifjú! egy lépést se többet; az örömök nem hozzám valók. Jó anyám kórágyán esküdött meg, s változtatni nincsen rajta mód: szív s kedv ezután szolgálják csupán az Eget, mint hű alattvalók.

Bár a tálak ízes terhe mellett üldögél, étvágya mégse nő. Fáradtsága ételt, bort feledtet, s teljes öltözetben dől az ágyra ő. Még ajtót se zár. s míg álomra vár, ahelyett ritkább vendége jő.

S a tarka istenraj tovalebben, mert a néma ház nem ad tanyát. Egy él láthatatlanul a mennyben, s Egy, ki szenvedett kereszthalált. Nem hull kos, bika; emberek hada áldozza naponta fel magát.

Nesztelen léptekkel ér a lámpa fénykörébe egy leányalak; hófehér ruhája és a fátyla, homlokán gyász- és aranyszalag. Ámulatteli szemmel emeli kis kezét védőn a megriadt.

S a fiú kérdez, jól meglatolva, mit hall, s nem feledve az igét. Tán maga a drága mátka volna, ki a csöndben most elembe lép? Légy enyém csupán, mert atyád s atyám esküt tett, s meglásd, megáld az Ég.

Jó lélek, sosem leszek tiéd én! Kisebb húgomat szánták neked. Míg didergek csöndes zárka mélyén, gondolj rám, ha őt ölelgeted; rám, akit gyötör csak képzelt gyönyör; rám, kit a föld csakhamar befed.

S ő a lányt izmos karjába zárja, vágytól duzzad benne az erő: Hidd el, fölmelegszel itt, leányka, akkor is, ha sírból jössz elő! Csókok, halk szavak! Édes kábulat! Nem gyúlsz fel, lángom nem perzselő?

A kegyes Hymen gyújtotta tűznél esküdjünk, míg lobban ott a láng. Az örömöt s engem el ne űzzél, mert atyámnak háza vár miránk. Ó, maradj, szívem, és költsd el velem váratlanul jött nászlakománk!

Könnyekkel keveredik a kéj már, vágyban egybeforrva boldogok; egyikük csak a másikban él már, jégajak szív ajkat, mely lobog. S a lánynak, mikor dermedt vére forr, keblében a szív mégsem dobog.

S zálogul a lány átadja láncát, mit fehér nyakából most levesz, s a fiú nyújt egy ezüstpohárkát, ritka, régi ötvösmunka ez. Véle mit tegyek? Egy hajfürtödet add nekem, ha igazán szeretsz.

A folyosón közeleg tipegve az anya, mert fő a házi rend; áll az ajtónál hosszan figyelve, hogy a különös hang mit jelent? Kín s kéj sóhaja: vőlegény s ara mintha nászuk ülnék odabenn.

Már ütött a szellemóra halkan, s a leány egyszerre fölvidul. Sápadt ajka a vérszín italban fürdik szomjaolthatatlanul; de ha egy szelet búzakenyeret kínál a fiú, hozzá se nyúl.

Áll az ajtónál es meg se moccan, mert füle nem hiszi a valót. Hallgat, bosszankodva egyre jobban, édes hízelgést és esküszót. – Csitt! a kakasok keltik a napot! Eljössz holnap éjjel? - s csókra csók.

S kelyhet tart a fiú ajakához, s ő iszik, ahogy csak inni bír. Hő szerelmet esd a néma nászhoz; s jaj, szegény szívére nincsen ír. Ostromolja bár, a lány ellenáll, s a fiú az ágyra rogyva sír.

Ismerős a zár, haragja nőttén az anya gyors kézzel nyitja meg: van a házban oly cemende nőstény, ki az idegennel enyeleg? S látja, hogy belép - mert a lámpa ég -, a tulajdon lányát, ó, Egek!

S most a lány magát melléje dobja: Úgy fáj látnom szenvedésedet! Csakhogy jól tudom, borzadni fogsz, ha hozzám érsz és titkom fölfeded. Mint a hó, vakít, s jéghideg akit átölelni vágyol, kedvesed.

A fiút elfogja az ijedtség, s a leányra önfátylát veti, majd a kárpittal takarja testét; ám az könnyen bontakozva ki, ágyról föllebeg, mint a szellemek, és alakja már kísérteti.

31

Ó, anyám, anyám! - szól tompa hangon -, irigyeltétek szép éjszakám! Jő melegben nem szabad mulatnom, és csalódni ébredtem csupán? Néktek az kevés, hogy gyászlepel és sírhalom takar be túl korán ?

Lásd, a sírgödör kidobta testem, hogy fussak az eltűnt kincs után, hogy az elvesztett férfit szeressem, s szíve vérét mind kiszívja szám. S ő ha odavész, dühöm egy egész ifjú nemzedéket erre szán.

De megtörte egy kemény parancsszó, hant alatt, szoros fogságomat. Papi kórusok zümmögve hangzó éneke s imátok mit se hat. Víz, só nem hűsít, míg ifjú a szív. Ö, a vágy nem hűl ki föld alatt.

Szép fiú! meg kell halnod miattam; elsorvadsz te, még e fekhelyen. Láncomat nyakamból néked adtam, s te cserébe fürtödet nekem. Nézz e fürtre fel! Holnap ősz leszel, s újra barna majd csak odafenn.

Még a régi Vénusz-templom állott, s eljegyezték e fiút velem. Megszegtétek szavatok ti; álnok és idegen az új kötelem, mert a régi frigy föl nem bomlik így. Hitszegésnél Isten nincs jelen.

Halld, anyám, hogy végül mire vágyom: nyittasd fel a szűk sírt, mely temet; máglyán, szeretőmmel közös ágyon hamvasszátok el holttestemet! Míg a láng kigyúl, míg a szikra hull, várnak ránk a régi istenek. KÁLNOKY LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

A FARKAT LAN V RSZOP DENEV R A vérszopó kis denevérek két faja közül ez áll közelebb a többi hártyásorrúakhoz. Felső állkapcsában van egy igazi zápfoga, s ezenkívül még sarkantyúja is van. Kormányvitorlájának középső része egészen fejletlen. Ez a kis vámpír, úgy látszik, csak Brazíliában honos és elég gyakori. Igaz ugyan, hogy - Lydakker szerint - vérszíváson még nem kapták rajta, de semmi kétség sem foroghat fönn az irányban, hogy ez az 6 állandó életszükséglete. 32

menippus és apollonius PHILOSTRATUS

Menippus lyciai ifjú volt, huszonöt esztendős, gazdagon megáldva jó ítélőképességgel és oly gyönyörűen arányos termettel, hogy külseje előkelő és jó neveltetésű atlétához hasonlított. Erről a Menippusról a legtöbben úgy tudták, hogy egy csinos és rendkívül kecses idegen nő szereti, aki azt állítja magáról, hogy gazdag, noha, mint kiderült, erről szó sem volt, ámbár a látszat erre vallott. Mert amikor Menippus egyedül ment az úton Cenchreae felé, egy jelenéssel találkozott, s ez egy nő volt, aki kezet szorított vele, és kijelentette, hogy már régóta szerelmes belé, és hogy ő föníciai, és Korinthos egyik külvárosában él, és miután megmondta annak a bizonyos külvárosnak a nevét, így folytatta: - Amikor ma este odaérkezel, hallani fogod a hangomat, amint neked énekelek, és olyan bort fogsz kapni, amilyet soha nem ittál még, és nem lesz vetélytársad, aki zavarna; és mi ketten, gyönyörűek, együtt fogunk élni. Az ifjú beleegyezett, mert ha általában fáradhatatlan filozófus volt is, mindazonáltal volt fogékonysága a gyöngéd szenvedély iránt. És az ifjú meglátogatta őt este, és ezentúl állandóan kereste kedvesének társaságát, mert még nem ismerte fel, hogy a nő puszta jelenés. Azután Apollonius végigpillantott Menippuson, ahogy egy szobrász tenné, és felvázolta az ifjú körvonalait, és tüzetesen szemügyre vette, és miután észrevette gyenge pontjait, így szólt: - Szép ifjú vagy, és szép nők vadásznak rád, ám ebben az esetben kígyót dédelgetsz kebleden, és egy kígyó dédelget téged. - És amikor Menippus kifejezte meglepetését, hozzátette: - Mert ez a hölgy olyan fajta, akit nem vehetsz nőül. De miért is vennéd? Azt gondolod, hogyaztszeret téged ?- mondta az ifjú -, mivel úgy viselkedik velem, mintha szeretne. - Valóban, gondolom - Akkor hát nőül vennéd? - kérdezte Apollonius. - Persze, hiszen pompás dolog feleségül venni egy nőt, aki szereti az embert. Ezek után Apollonius megkérdezte, hogy mikor lesz az esküvő. - Talán holnap - mondta a másik -, mert a dolog nem tűr halasztást. Ezért Apollonius megvárta az esküvői reggelit, és ebből az alkalomból megjelent az éppen akkor érkezett vendégek előtt, és így szólt: - Hol van a kecses hölgy, akinek az óhajára önök megjelentek? - Itt van - felelt Menippus, és elpirulva kissé felemelkedett székéről. - És melyikkőtöké az ezüst és arany meg mindaz, ami ezt a dísztermet ékesíti? - A hölgyé - válaszolt az ifjú -, mert ez az egyetlen, ami az én tulajdonom - és a filozófusköpönyegre mutatott, amelyet viselt. És Apollonius így szólt: - Hallottatok-e Tantalus kertjeiről, amelyek léteznek és mégse léteznek? - Igen - válaszoltak -, Homeros elbeszélő költeményeiben, mert természetesen mi soha

nem jártunk Hadesban. - Eszerint kell látnotok - mondta erre Apollonius - ezeket a díszeket is, mert ez nem a valóság, hanem csak a valóság látszata. És hogy felfogjátok annak igazságát, amiről beszélek, ez a gyönyörű menyasszony egyike a vámpíroknak, azaz ama lényeknek, akiket sokan gyermekevő éji szörnynek és lidércnek tekintenek. Ezek a lények szerelembe esnek, és Aphrodité gyönyöreinek szentelik magukat, ám különösképpen az emberi húsnak; és efféle gyönyörökkel csalják tőrbe azokat, akiket ünnepi lakomáikon fel akarnak falni. És a hölgy így szólt: - Hagyj fel baljóslatú szavaiddal, és távozz innen. És úgy lőn, mintha undorodnék attól, amit hallott, és nem vitás, hajlott rá, hogy szidalmazza a filozófusokat, és azt mondja, hogy ezek mindig badarságokat beszélnek. Amikor azonban az aranyserlegekről és az ezüstpompáról kiderült, hogy puszta fény és levegő, és minden tovalibbent látókörükből, és a borvivők meg a szakácsok meg a népes szolgahad eltűnt, még mielőtt Apollonius feddő szavai elhangzottak volna, a fantom sírást mímelt, és könyörögni kezdett, hogy ne kínozza tovább, és ne kényszerítse arra, hogy megvallja, mi is ő valójában. Ám Apollonius kitartott, és nem engedte szabadon a másikat, és akkor amaz bevallotta, hogy vámpír, és hogy gyönyörökkel táplálta Menippust, mielőtt testét felfalta volna, mert az a szokása, hogy fiatal és szép testekkel táplálkozik, lévén azok vére tiszta és erős. Hosszasan meséltem el ezt, mert így kellett tennem, hiszen ez a legismertebb történet, amely Apollonius nevéhez fűződik; sokan ismerik és tudják, hogy az eset Hellas közepén történt; de csak általában hallottak róla és pontatlanul, hogy Korinthosban egyszer megfogott és legyőzött egy emberevő szörnyet, de soha nem hallottak róla, milyen volt ez a szörny, sem hogy Menippust akarta megmenteni tettével, én pedig Damisnak köszönhetem beszámolómat és annak a műnek, amelyet ő írt. ELEK ISTVÁN FORDÍTÁSA

34

* Carmilla * JOSEPH SHERIDAN LE FANU

I. KORAI IJEDELEM

Noha semmi esetre sem vagyunk fényűző emberek, egy kastélyban vagy Schlossban lakunk Stájerországban. A világnak ezen a részén csekély jövedelemmel is sokra lehet jutni. Évi nyolc- vagy kilencszáz csodákat tesz. A miénk odahaza, gazdag emberek között aligha felelt volna meg. Atyám angol, s így angol nevet viselek, noha Angliát soha nem láttam. De ezen az elhagyatott és kezdetleges helyen, ahol minden olyan csodálatosan olcsó, valóban nem látom, hogy ha bármennyi pénzünk lenne is, anyagilag fokozható volna-e egyáltalán a kényelmünk, sőt fényűzésünk. Atyám osztrák szolgálatban állt, és amikor nyugdíjára meg szülői örökségére támaszkodva visszavonult, fillérekért megvásárolta ezt a főúri rezidenciát meg a kis birtokot. Semmi nem lehet ennél festőibb vagy magányosabb. Erdőben áll, egy kis dombon. A nagyon vén és keskeny út a felvonóhíd előtt megy el, amelyet az én időmben soha nem vontak fel, meg a sügérrel teli vizesárok előtt, amelynek tükrén számos hattyú úszkált a vízililiomok lebegő, fehér ármádiája között. Mindezek fölé emelkedik a kastély sokablakos homlokzata, a tornyok és a gótikus kápolna. A kapu előtt az erdőben egy szabálytalan alakú és igen festői tisztás nyílik, és jobb kéz felé egy ívelt, gótikus hídon visz át az út egy folyó felett, amely a mély árnyékot vető fák között kanyarog. Azt mondtam, hogy ez egy igen elhagyatott hely. Ítéld meg, vajon igazat mondok-e. Ha az előcsarnok ajtajából az út felé nézek, jobbra tizenöt mérföldre és balra tizenkét mérföldre terjed az erdő, amelyikben a kastélyunk áll. A legközelebbi lakott falu a ti angol mérföldetekben számítva mintegy hétmérföldnyire van balra. A történeti képzettársításokra alkalmul szolgáló legközelebbi tizenkét mérföldnyire jobbra. lakott várkastély az öreg Spielsdorf generálisé, csaknem Azt mondtam, „a legközelebbi lakott falu", mert alig hárommérföldnyire nyugatra, vagyis Spielsdorf generális várkastélya irányában van egy romos falu a maga különös kis templomával, amely most fedetlen, és amelynek oldalhajójában ott málladoznak a néhai büszke Karnstein család sírboltjai. Valamikor az övék volt az ugyancsak omladozó kastély, amely az erdő sűrűjéből a városka hallgatag romjaira tekint alá. E megragadó és búskomor hely elhagyatottságának okával kapcsolatban van egy legenda, amelyet majd máskor elmesélek. Most azt kell elmondanom, hogy milyen kicsi az a társaság, amely kastélyunk lakóit alkotja. Nem számítom ide a szolgákat vagy azok hozzátartozóit, akik a kastélyhoz csatlakozó épületben foglalnak el szobákat. Figyelj és csodálkozz! Atyám, aki a legkedvesebb ember a földön, de öregszik, meg én, történetem idején mindössze tizenkilenc esztendős. Azóta nyolc év telt el. Én és atyám alkotta a családot a kastélyban. Amikor anyám, 35

aki stájer volt, meghalt, én még csecsemő voltam, de volt egy jó természetű nevelőnőm, aki úgyszólván csecsemőkorom óta velem volt. Nem tudok olyan időkre visszaemlékezni, amikor az ő kövér, jóságos arca nem lett volna ismerős kép az emlékezetemben. Ő Madame Perrodon volt, berni születésű, akinek gondoskodása és jó természete részben kárpótolt engem anyám elvesztéséért, akire még csak nem is emlékszem, olyan rég veszítettem el. Madame Perrodon volt a harmadik az étkezőasztal körül ülő kis társaságban. Volt egy negyedik is, Mademoiselle De Lafontaine, egy hölgy, ahogy te mondanád, azt hiszem, „az utolsó simítást elvégző nevelőnő". Franciául és németül beszélt. Madame Perrodon franciául, és törte az angolt, atyám meg én az angolt használtuk, amelyet naponta beszéltünk, részben azért, nehogy kivesszen közöttünk ez a nyelv, részben pedig hazafias indítékokból. A következmény valóságos Bábel volt, amin az idegenek nevettek, s amit ebben az elbeszélésben nem fogok megkísérelni visszaadni. És kívülünk volt még két vagy három ifjú hölgy barátunk, nagyobbára korombeliek, akik rövidebb-hosszabb időre alkalmi látogatókként jöttek, és akiknek a látogatását magam is viszonoztam olykor. Ezekből állt rendszeres társaságunk; természetesen voltak azért „szomszédok", akik tizenöt-húsz mérföld távolságból be-betévedtek hozzánk. Mindazonáltal biztosíthatlak, hogy az életem meglehetősen magányos volt. Gouvernante-jaimnak éppen csak annyi hatalma volt fölöttem, amennyi, miként sejtheted, az ilyen bölcs személyeknek lehet egy fölöttébb elkényeztetett lány esetében, akinek a szülője megengedi, hogy csaknem mindenben a maga feje után menjen. Életemben az első olyan esemény, amely rettenetes hatással volt rám, s amelyet valójában soha semmi nem törölt ki emlékezetemből, életem ama legkorábbi kellemetlenségeinek egyike volt, amelyekre vissza tudok emlékezni. Némelyek ezt olyan semmiségnek vélik majd, amirőlahogy nem kellene itt szólnom. azonban idővelbenne, meg fogod érteni, miért említem. A „bölcsőde", nevezték, noha csakTemagam laktam egy nagy szoba volt a kastély felső emeletén, rézsútos tölgyfa mennyezettel. Nem lehettem több hat esztendősnél, amikor egy éjszaka felébredtem, s ágyamból körülnézve a szobámban, nem láttam ott a gyermeklányt. A nörszöm sem volt ott, és azt hittem, egyedül vagyok. Nem ijedtem meg, mert egyike voltam azoknak a boldog gyermekeknek, akiktől tudatosan távol tartják a kísértettörténeteket, a tündérmeséket és mindazokat az ismereteket, amelyektől betakarjuk fejünket, ha váratlanul megreccsen az ajtó, vagy ha egy kialvó gyertya lángjának libbenése a mennyezetes ágy tartóoszlopának árnyékát arcunkhoz közelebb táncoltatja a falon. Mérges voltam és megbántott képzelt mellőzöttségem miatt, és pityeregni kezdtem, előkészületként egy szívből jövő bömbölési rohamhoz, amikor meglepetésemre megláttam egy ünnepélyes, ám igen bájos arcot, amint az ágy mellől rám néz. Egy fiatal hölgy arca volt, aki ott térdelt, mindkét keze a díszes ágytakaró alatt. Egyfajta boldog csodálkozással néztem rá, és abbahagytam a pityergést. Kezeivel simogatott, és mellém feküdt az ágyba, és mosolyogva magához vont; azonnal gyönyörűségesen lecsillapodtam és újra elaludtam. Arra az érzésre riadtam fel, mintha ugyanabban a pillanatban két tűt szúrtak volna mélyen a mellembe, és hangosan felkiáltottam. A hölgy rám szegzett szemekkel visszahőkölt, azután lesiklott a padlóra, és - miként gondoltam - az ágy alá bújt. Most először ijedtem meg, és teljes erővel kiabálni kezdtem. A nörsz, a gyermeklány, a házvezetőnő, mindenki odarohant, és amikor elmondtam, mi történt, nem csináltak belőle nagy dolgot, hanem tőlük telhetően igyekeztek megnyugtatni. Ám noha gyermek voltam, észrevettem, hogy arcukat szokatlan aggodalom sápasztja, és láttam, hogy az ágy alá néznek, és körültekintenek a szobában, majd az asztalok alá pillantanak, és szekrényeket nyitnak ki. És a házvezetőnő odasúgta a nörsznek: - Húzza csak végig a kezét ezen a mélyedésen az ágyban; itt feküdt valaki, ez holtbiztos; mégEmlékszem, most is meleg a helye. hogy a gyermeklány cirógatott, és mind a hárman vizsgálták a mellemet, ott, 36

ahol mondtam, hogy éreztem a szúrást, és kijelentették, hogy nincs semmilyen látható jele annak, hogy velem ilyesmi történt. A házvezetőnő meg a gyerekszoba körüli teendők végzésével megbízott két másik szolgáló fenn virrasztott egész éjszaka; és ettől az időtől kezdve egészen tizennégy éves koromig egy szolgáló mindig ott töltötte az éjszakát a gyerekszobában. Az eset után hosszú ideig nagyon ideges voltam. Orvost hívtak, az orvos fakó arcú, idősebb ember volt. Milyen jól emlékszem enyhén himlőhelyes, hosszú, mogorva arcára és gesztenyebarna vendéghajára. Jó ideig minden második napon eljött, és orvosságot adott be nekem, amit természetesen utáltam. A jelenést követő reggel a rémület állapotában voltam, és nem viseltem el, hogy egy pillanatra is magamra hagyjanak, pedig már fényes nappal volt. Emlékszem, hogy feljött atyám, és megállt az ágyamnál, és derűsen beszélt, és egy csomó mindent kérdezett a nörsztől, és a válaszok egyikére szívből nevetett; és megütögette a vállamat, és megcsókolt, és azt mondta nekem, hogy ne legyek megijedve, hogy ez nem volt semmi egyéb, csak álom, és nem lehet tőle semmi bajom. De én nem vigasztalódtam meg, mert tudtam, hogy az idegen nő látogatása nem volt álom; és rettenetesen meg voltam rémülve. Kicsit megvigasztalódtam, amikor a gyermeklány erősködött, hogy ő volt az, aki bejött és megnézett és mellém feküdt az ágyba, és félálomban kellett lennem, hogy nem ismertem meg az arcát. De ez nem nyugtatott meg egészen, noha a nörsz is megerősítette. Emlékszem, hogy azon a napon egy tiszteletreméltó öreg ember fekete reverendában bejött a szobámba a nörsszel meg a gyermeklánnyal, és kicsit beszélgetett velük, és hozzám nagyon kedves volt; nagyon édes volt az arca és nyájas, és azt mondta nekem, hogy ők most imádkozni fognak, és hallgasd összetettemeg a két és arra imáit, kért, hogy mondjam, amíg ők imádkoznak, „Uram, az kezem, értünk szólók Jézushalkan nevében". Azt hiszem, pontosan ezek a szavak voltak azok, mert gyakran elismételtem őket magamban, és a nörszöm évekig mondatta velem imáimban. Olyan jól emlékszem ennek a fekete reverendás, fehér hajú, öreg embernek figyelmes, édes arcára, amint ott állt abban az otromba, magas, barna szobában, körülötte a háromszáz éves, ódivatú, esetlen bútorokkal, a kis rácsos ablakon át, a szoba árnyas légkörébe bejutó gyér fényben. A három nő társaságában ott térdepelt, és reszketős, komoly hangon imádkozott, nekem úgy tűnt, hogy sokáig. Mindent elfelejtettem, ami addig történt velem, és egy ideig az is homályba merült, ami utána történt, ám az imént leírt jelenetek élénken állnak előttem, mint a varázstükör sötétséggel körülvett, kiemelkedő képei. II. EGY VENDÉG

Most pedig valami olyan különöset fogok elmondani neked, hogy a szavahihetőségembe vetett töretlen hitedre lesz szükség, hogy elhidd a történetemet. Ez a történet mindazonáltal nemcsak igaz, hanem olyan igazság, aminek jómagam szemtanúja voltam. Balzsamos nyári este volt, és atyám megkért, ahogy olykor szokott, hogy tegyek vele egy kis sétát azon a gyönyörű erdei tisztáson és nyiladékon át, amely - miként említettem - a kastélyunk előtt terült el. - Spielsdorf generális nem tud olyan hamar eljönni hozzánk, mint ahogy reméltem mondta atyám séta közben. Úgy volt, hogy néhány hétre jön hozzánk látogatóba, és érkezését másnapra vártuk. Egy ifjú hölgyet is magával hoz, unokahúgát és gyámleányát, Mademoiselle Rheinfeldtet, akit soha nem láttam, de azt hallottam róla, hogy igen annál, bájos leány, és sokezt boldog napra élő ifjú számítottam a társaságában. Csalódottabb voltam mint ahogy egy városban 37

hölgy vagy szomszédok között sürgölődő valaki el tudja képzelni. Már hetek óta mindennap erről a látogatásról álmodoztam meg az általa ígért új ismeretségről. - És mikor jön? - kérdeztem. - Csak ősszel. Úgy számítom, hogy két hónap múlva - felelte atyám. - És most nagyon örülök, drágám, hogy Mademoiselle Rheinfeldtet soha nem ismerted. - Miért örülsz ennek? - kérdeztem megbántottan és kíváncsian. - Mert a szegény ifjú hölgy elhunyt - felelte atyám. - Egészen elfelejtettem, hogy nem mondtam neked, de nem voltál a szobában, amikor ma este megkaptam a tábornok levelét. Meg voltam döbbenve. Spielsdorf generális első levelében, hat vagy hét héttel ezelőtt, említette, hogy a mademoiselle nincs olyan jól, mint szeretné, de a veszély legkisebb gyanújára sincs semmi ok. - Itt van a tábornok levele - mondta atyám, és odaadta a levelet. - Félek, hogy nagyon szerencsétlennek érzi magát; úgy tűnik, hogy amikor a levelet írta, az őrület környékezte. Hársfák fenséges csoportja alatt leültünk egy rönkpadra. Az erdei láthatár mögött teljes búskomor pompájában lenyugvóban volt a nap, és a folyó, amely az otthonunk mellett folyik tova, mint említettem, egy meredek ívű, öreg híd alatt, előkelő fák csoportjai között kanyarog, csaknem a lábunknál, tükrén visszaverődik az ég fakuló bíborvöröse. Spielsdorf generális levele olyan rendkívüli, olyan szenvedélyes és helyenként olyan ellentmondásos volt, hogy kétszer olvastam el - másodszor fennhangon az atyámnak -, és még mindig képtelen voltam eligazodni rajta, hacsak nem abból a feltevésből indulok ki, hogy bánata megzavarta az elméjét. Ez állt benne: „Elvesztettem az én drága leányomat, mert leányomként szerettem. A kedves Bertha betegségének utolsó napjaiban képtelen voltam írni neked. Azt megelőzően fogalmam sem voltkésőn. róla, hogy veszélybenbékéjében van. Elvesztettem tudok mindent, immár túlságosan Az ártatlanság halt megőt, és és egymost áldott jövőmeg dicső reményében. Mindezt a sátán csinálta, aki elárulta rajongó vendégszeretetünket. Azt hittem, hogy az ártatlanságot fogadom be házamba, a vidámságot, elveszett Berthámnak egy bájos társalkodónőt. Egek! Micsoda őrült voltam! Istennek hála, gyermekem úgy halt meg, hogy nem támadt benne gyanú szenvedéseinek oka felől. Anélkül ment el, hogy sejtette volna betegségének természetét meg mind e gyötrelem okozójának átkos szenvedélyét. Hátralévő napjaimat annak szentelem, hogy kinyomozzak és elpusztítsak egy szörnyet. Azt mondták, reménykedhetem benne, hogy elérem igazságos és kegyes célom. E pillanatban alig van villanásnyi fénysugár, amelyet követhetnék. Átkozom öntelt kétkedésemet, a felsőbbrendűség hitvány színlelését, vakságomat, önfejűségemet - mindent -, túlságosan későn. Nem tudok most összefüggően írni vagy beszélni. Az őrület környékez. Mihelyt kissé magamhoz térek, úgy gondolom, hogy egy ideig a nyomozásnak szentelem magam, ami esetleg egészen Bécsig is elvezethet engem. Valamikor ősszel, mostanhoz két hónapra vagy korábban, ha élek, meg foglak látogatni - azaz, ha megengeded; és akkor majd elmondok neked mindent, amit most nemigen merek papírra vetni. Isten veled! Imádkozz értem, drága barátom." Ezekkel a szavakkal végződött ez a különös levél. Noha soha nem láttam Bertha Rheinfeldtet, a váratlan hírtől szemem megtelt könnyel; döbbenet és mélységes csalódás vett erőt rajtam. A nap immár lenyugodott és alkonyodott, amikor a tábornok levelét visszaadtam atyámnak. Lágy, tiszta este volt, és mi őgyelegve törtük a fejünket, hogy mit is jelenthetnek azok a kegyetlen, összefüggéstelen mondatok, amelyeket az imént olvastam. Csaknem egymérföldnyire voltunk a kastély előtt elhaladó úttól, és ekkor már ragyogóan sütött a hold. A felvonóhídnál Madame Perrodonnal Mademoiselle főkötő nélkül kijöttek, hogy élvezzék a és csodás holdfényt.De Lafontaine-nel találkoztunk, akik 38

39

Ahogy közeledtünk, hallottuk hadaró hangjukat, amint élénken beszélgettek. A felvonóhídnál csatlakoztunk hozzájuk, és megfordultunk, hogy velük együtt gyönyörködjünk a csodaszép látványban. Előttünk terült el a tisztás és a nyiladék, ahol az imént sétáltunk. Bal kéz felé a keskeny út fejedelmi fák csoportjai között kanyargott tova, és a szem elől beleveszett az erdő sűrűjébe. Jobbra ugyanaz az út átmegy a meredek és festői hídon, amely mellett egy romos őrtorony düledezik, amelyik valaha ezt az átkelőhelyet vigyázta. A hídon túl egy fával benőtt hirtelen magaslat emelkedik, amelynek árnyékában borostyánnal borított szürke sziklák láthatók. A gyep és a lapos földek felett füstként vékony páraréteg terült szét, áttetsző fátyolba vonva a messzeségeket; és itt-ott megpillanthattuk a folyót, amely gyengén csillogott a holdfényben. Ennél lágyabb, kedvesebb táj el sem képzelhető. Az imént hallott hír mélabússá tette, de a látvány mélységesen nyugalmas jellegét meg varázsos dicsfényét és meghatározhatatlanságát semmi sem zavarhatta meg. Atyám, aki a festőiségben örömét lelte, és én csendben álltunk és néztük az alant elterülő térséget. A két derék nevelőnő, akik kissé hátrább álltak, a tájról csevegett, és ékesszólóan dicsérte a holdat. Madame Perrodon kövér, középkorú és regényes hajlamú volt, és költői módon beszélt meg sóhajtozott. Mademoiselle De Lafontaine apja jogán, aki német volt, azt állította magáról, hogy lélektani, metafizikus és úgyszólván misztikus beállítottságú - most kijelentette, hogy amikor a holdnak ilyen erős a fénye, köztudomású, hogy ez valamilyen különös szellemi tevékenységet jelez. A telihold hatása, ha ilyen ragyogó a fénye, sokféle. Hat az álmokra, hat a holdkórosokra, hat az ideges emberekre; az élettel kapcsolatban csodálatos fizikai hogyelszenderült unokafivére, aki egy kereskedelmi hajónbefolyása elsőtiszt van. volt, A egymademoiselle ilyen éjszakaelmesélte, a hátán fekve a fedélzeten, miközben egész arcát megvilágította a telihold. Egyszer csak fölébredt, mert azt álmodta, hogy arcát megragadta egy öreg nő, és oldalra húzva borzalmasan eltorzította vonásait; és arckifejezése soha nem nyerte teljesen vissza egyensúlyát. - A hold ma éjjel - folytatta - csupa igéző, mágneses erő, és lássák csak, ha megnézik maguk mögött a kastély homlokzatát, úgy tündöklik és csillog minden ablaka ebben az ezüstös ragyogásban, mintha láthatatlan kezek kivilágították volna a szobákat tündérvendégek fogadására. Vannak a szellemnek olyan tétlen állapotai, amikor magunk nem hajlunk a beszédre, de mások beszélgetése kedves fásult fülünknek; és bámultam tovább, élvezve a hölgyek társalgásának csengő szavát. - Ma este újra egyszer búslakodó kedvemben vagyok - mondta atyám, a csöndet követően, és Shakespeare-t idézte, akit angol nyelvtudásunk ápolása céljából gyakran olvasott fennhangon. Így szólt: Bizony nem is tudom, miért e bú: Untat, s mondod, hogy untat téged is; De mint lepett meg, nem tudom. - A többit elfelejtettem. De úgy érzem, mintha valamilyen nagy szerencsétlenség leskelődnék ránk. Felteszem, hogy a szegény tábornok lesújtó levelének köze van hozzá. Ebben a pillanatban kocsikerekek és sok pata váratlan hangja az úton vonta magára figyelmünket. Mintha a zaj a hídon túli emelkedő felől közeledett volna, és valóban, abból az irányból nagyon hamar a kíséret. lovas haladt át elsőként a hídon, azután jött a négylovas hintó, majd kétfeltűnt lovas zárta le a Két menetet. 40

Úgy tűnt, hogy egy rangos személy útibatárjáról van szó, és mi mindnyájan azonnal elmerülten figyelni kezdtük a szokatlan látványosságot. Néhány pillanat múlva a látvány sokkal érdekesebb lett, mert éppen, amikor a batár áthaladt a meredek híd tetőpontján, az egyik vezető megijedt valamitől, és rémületét a többivel is közölve, a lovak egy-két hőkölése után az egész társaság vad ügetésbe kezdett, és az elöl haladó két lovas között tovavágtatva a hurrikán sebességével dübörgött az úton felénk. A jelenet izgalmát fájdalmasan fokozták a batár ablakából világosan hallható elnyújtott női sikolyok. Mindannyian kíváncsian és rémülten előreszaladtunk, atyám csöndben, mi többiek a rémület különböző kiáltásait hallatva. Bizonytalanságunk nem tartott sokáig. Közvetlenül mielőtt a kastély felvonóhídjához érkezik az ember, az úton, amelyen közeledtek, egy felséges hársfa áll az út mellett, a másik oldalon egy ódon kőkereszt. Ezt meglátva a lovak, amelyek szörnyű sebesen közeledtek, úgy félrerántották a kocsit, hogy egyik oldalon a kerekek felfutottak a hársfa kiálló gyökereire. Tudtam, hogy mi fog következni. Eltakartam a szemem, hogy ne lássak, és elfordítottam a fejem. Ebben a szempillantásban barátnőim kiáltását hallottam, akik néhány lépést előrementek. A kíváncsiság kinyitotta a szememet, és a teljes zűrzavar képe tárult elém. A lovak közül kettő a földön feküdt, a batár az oldalán, két kereke a levegőben. Az emberek az istrángok kiszabadításával voltak elfoglalva, és egy parancsoló fellépésű és termetű hölgy kiszállt a kocsiból, és ott állt összekulcsolt kézzel, a zsebkendőjét minduntalan a szeméhez emelve. A batár ajtaján keresztül most kiemeltek egy fiatal hölgyet, aki élettelennek látszott. Drága, öreg atyám már az idősebb hölgy mellett volt, kezében tartva kalapját, és nyilván felajánlotta segítségét kastélyának A hölgy, tűnt, nem isfektettek. hallja atyámat, vagy semmi másra neméstud nézni, csakerőforrásait. a karcsú lányra, akitúgy az út töltésére Közelebb mentem; az ifjú hölgy nyilvánvalóan eszméletlen volt, ámbár bizonyosan nem halott. Atyám, aki szeretett azzal kérkedni, hogy olyan orvosféle, éppen a lány csuklójára helyezte ujjait, és biztosította a hölgyet, aki a lány anyjának mondta magát, hogy a pulzusa vitathatatlanul kitapintható, noha gyenge és szabálytalan. A hölgy összekulcsolta a kezeit, és mintegy a hála hirtelen elragadtatásától felfelé fordította szemét, ám azonnal ismét kitört a maga színpadias módján, ami azt hiszem sajátja egyeseknek. A hölgy olyan volt, akire egész életében azt mondják, hogy finom megjelenésű, és valamikor csinosnak kellett lennie. Magas volt, de telt idomú; fekete bársonyöltözékében meglehetősen sápadtnak látszott, de megjelenése büszke és parancsoló volt, noha most különös izgalom tartotta hatalmában. - Vajon balsorsra születtem, hogy így üldöz a baj? - Ezt mondta összekulcsolt kézzel, amikor odaértem. - Itt állok, egy utazás kellős közepén, amelytől élet és halál függ, s meglehet, ha egy órát veszítek, minden elvész, amit eddig végeztem. A gyermekem nem fog fölépülni annyira, hogy folytathassa az utat Isten tudja, meddig. Itt kell őt hagynom; nem tehetem, nem merem megkockáztatni a késlekedést. Uram, meg tudja mondani, mennyire van ide a legközelebbi falu? Ott kell őt hagynom, és visszatértemig, három hónapig nem fogom látni a drágámat, sőt hallani sem fogok felőle. A kabátjánál fogva megragadtam atyámat, és komolyan súgtam a fülébe: - Ó, papa, könyörgök, kérd meg, hogy hagyja nálunk... Olyan nagyszerű volna. Tedd meg, kérlek. - Megtiszteltetés és kedves kötelezettség volna számunkra, ha madame leányom és az ő derék nevelőnője Madame Perrodon gondjaira bízná gyermekét, és megengedné, hogy felügyeletem alatt mindaddig a vendégünk lehessen, amíg ön vissza nem tér. Azzal a gondoskodással megérdemel. és odaadással fogunk bánni vele, amit egy ilyen szent vagyontárgy 41

- Nem tehetem meg, uram, túlságosan kíméletlenül visszaélnék kedvességével és lovagiasságával - mondta eszelősen a hölgy. - Ellenkezőleg, nagyon nagy szívességet tenne vele, egy olyan pillanatban, amikor arra a legnagyobb szükségünk van. Leányomnak éppen most okozott csalódást egy kegyetlen balszerencse, mert elesett egy látogatástól, amelytől már régóta tetemes boldogságot remélt. Ha gondjainkra bízná ezt az ifjú hölgyet, ez lenne számára a legjobb vigasztalás. Az úton a legközelebbi falu messze van, és nincs olyan fogadója, ahol elhelyezni gondolja a lányát; nem engedheti meg neki, hogy utazását számottevő távolságra folytassa, ez veszélyes volna. Ha, miként mondja, nem szakíthatja meg utazását, még ma este meg kell tőle válnia, márpedig ezt sehol másutt nem teheti meg a gondosság és a gyengédség több őszinte biztosítékával, mint itt. Ennek a hölgynek a viselkedésében és megjelenésében volt valami olyan előkelő, sőt tiszteletet keltő vonás, és a modora annyira lekötelező volt, hogy kíséretének méltóságától eltekintve is az a meggyőződés támadt az emberben, hogy jelentős személyről van szó. Időközben visszaemelték kerekeire a hintót, és a lovak egészen engedékenyen ismét istrángjaik között voltak. A hölgy egy pillantást vetett a lányára, amelyről úgy képzeltem, hogy nem olyan gyengéd, mint amilyenre a jelenet kezdete óta számíthatott az ember; azután könnyedén odaintett atyámnak, és vele együtt két-három lépéssel hallókörön kívülre távozott, és ott határozott és rideg arckifejezéssel beszélt hozzá, egészen másképp, mint eddig. Fölöttébb csodálkoztam, hogy atyám, úgy látszik, nem vette észre a változást, és ugyanakkor kimondhatatlanul kíváncsi is voltam, hogy megtudjam, mi lehetett az, amiről a hölgy olyan komolyan és gyorsan beszélt, csaknem a fülébe atyámnak. Úgy lépésre gondolom, legfeljebb percig voltMadame így elfoglalva, azután megfordult, és egy néhány odavitte, ahol akét-három lánya feküdt, félig Perrodon karjában. A hölgy pillanatra a lánya mellé térdelt, és valamit suttogott a fülébe, a madame szerint egy kis áldást; azután gyorsan megcsókolta, majd beszállt a hintóba, amelynek ajtaját becsukták, az előkelő libériába öltözött lakájok felugrottak hátul a hintóra, a csatlósok megsarkantyúzták lovukat, a lovászfiúk megpattogtatták ostorukat, a lovak megugrottak és hirtelen vad ügetésbe kezdtek, amely hamarosan ismét azzal fenyegetett, hogy vágta lesz belőle; és a batár elrobogott, nyomában az ugyanolyan gyors ütemben eliramodó két hátulsó lovassal. III. ÖSSZEHASONLÍTJUK ÉSZREVÉTELEINKET

Addig követtük tekintetünkkel az elvonuló díszkíséretet, amíg az egyhamar el nem tűnt a ködfátylas erdőben, és a paták meg a kerekek hangja el nem halt a csöndes éjszakai levegőben. Semmi más nem maradt, ami bizonyíthatta volna nekünk, hogy a kaland nem a pillanat káprázata volt, csak az ifjú hölgy, aki éppen ebben a percben nyitotta ki szemét. Nem vettem észre, mert az arca nem felém volt fordulva, de felemelte fejét, és nyilvánvalóan körülnézett, s egy nagyon aranyos hangot hallottam, amint panaszosan megkérdi: - Hol a mama ? A mi derék Madame Perrodonunk válaszolt gyengéden, és hozzátett néhány vigasztaló és megnyugtató szót. Azután hallottam, hogy a lány megkérdezi: - Hol vagyok? Mi ez itt? - és ezután így szólt: - Nem látom a hintót és Matskát, hol van Matska? madame mindenkezdett kérdésére válaszolt, amennyire megértette és hallotta, lassan-lassan ifjúAhölgy emlékezni rá, hogyan történt a baleset, és örült, őket; amikor hogy az senki 42

sem sérült meg, sem az utasok, sem a kísérők közül. És amikor megtudta, hogy a mamája itthagyta őt, amíg vissza nem tér mintegy három hónap múlva, sírva fakadt. Éppen indulni készültem, hogy vigasztaló szavaimmal kiegészítsem Madame Perrodon szavait, amikor Mademoiselle De Lafontaine a karomra tette a kezét, és így szólt: - Ne menjen oda, most még nem tud egyszerre több emberrel beszélgetni; egy nagyon kis izgalom is visszavetheti. Arra gondoltam, hogy mihelyt kényelmes körülmények között ágyban lesz, felrohanok hozzá a szobájába, és meglátogatom. Atyám közben lóháton elküldött egy szolgálót az orvosért, aki mintegy hatmérföldnyire lakott, és egy hálószobát előkészíttetett a fiatal hölgy befogadására. Az idegen most felemelkedett, és a madame karjára támaszkodva lassan átsétált a felvonóhídon és a kapun, be a kastélyba. Az előcsarnokban szolgálók fogadták őt és vezették tovább a szobájába. A szalon, amelyben rendszerint tartózkodni szoktunk, hosszú helyiség, négyablakos, s ezek a vizesárok meg a felvonóhíd felett a már több ízben leírt erdei tájra néztek. Régi, faragott tölgyfa bútorok vannak benne, nagy, faragott szekrények, és a székek karmazsinvörös utrechti bársonnyal vannak kárpitozva. A falakat kárpit borítja, és köröskörül pompás, aranyozott keretekben életnagyságú alakok veszik körül az embert ódon és fölöttébb különös öltözékekben, és az ábrázolt személyek vadásznak, solymásznak és mindenképpen ünnepélyesek. Mindez nem túlságosan méltóságteljes, így az ember módfelett kényelmesen érezhette magát; és itt szoktunk teázni, mert atyám szokásos hazafias vonzalmaival ragaszkodott hozzá, hogy a nemzeti ital a mi kávénkkal és csokoládénkkal együtt rendszeresen megjelenjék asztalunkon. Ezen az estén is itt ültünk, és a meggyújtott gyertyák fényénél az esti kalandról beszélgettünk. Madame Perrodon és Mademoiselle De Lafontaine is társaságunk tagja volt. Az ifjú idegen, alighogy ágyába feküdt, mély álomba merült, és a két hölgy egy szolga gondjaira bízta őt. - Tetszik a vendégünk? - kérdeztem a madame-tól, mihelyt belépett. - Mondj el mindent! - Nagyon tetszik - felelt a madame -, úgy hiszem, a legbájosabb teremtés, akit valaha is láttam; a te korodbeli, és olyan finom és szép. - A lehető leggyönyörűbb - vetette közbe a mademoiselle, aki egy pillanatra bekukkantott volt az idegen szobájába. - És milyen édes a hangja! - tette hozzá Madame Perrodon. - Észrevették azt a nőt a kocsiban, miután ismét felállították, aki nem szállt ki, csak az ablakon nézegetett kifelé? - érdeklődött a mademoiselle. Nem, egyikünk sem látta. Ezután elmondta, hogy egy visszataszító fekete nő bámult egész idő alatt a hintó ablakából, fején valamiféle színes turbánnal, gúnyosan bólintgatva és vigyorogva a hölgyek felé, parázsló tekintettel és nagy, fehér szemgolyókkal, és úgy vicsorgott, mintha őrjöngene. - Látták, hogy milyen rossz külsejű emberek voltak a szolgák? - kérdezte a madame. - Igen - mondta atyám, aki éppen ekkor lépett a szobába -, olyan ronda, sunyi tekintetű fickók, amilyeneket még életemben nem láttam. Remélem, nem fogják az erdőben kirabolni a szegény hölgyet. Ezek azonban ügyes gazemberek, mindent pillanatok alatt rendbe hoztak. - Merném mondani, hogy a túlságosan hosszú utazás kimerítette őket - vélekedett a madame. - Azonkívül, hogy gonosznak látszottak, arcuk olyan furcsán beesett és sötét és mogorva volt. Bevallom, nagyon kíváncsi vagyok, de merem mondani, hogy a fiatal hölgy holnap mindent elmond nekünk, ha eléggé rendbe jön. - Nem hiszemmint - mondta atyámeltitokzatos mosollyal és biccentve kicsit, mintha többet tudna a dologról, amennyit akar nekünk mondani. 43

Ez még csak kíváncsibbá tett engem, és mindenképpen meg akartam tudni, hogy mi történt közötte meg a fekete bársonyba öltözött hölgy között annak a rövid, de komoly beszélgetésnek során, amely közvetlen megelőzte eltávozásukat. Alighogy magunkra maradtunk, kérlelni kezdtem, hogy beszélje el nekem. Nem kellett sokáig erőltetnem. - Nincs rá különösebb ok, hogy ne mondjam el neked. Kifejezésre juttatta vonakodását, hogy leánya gondozásával terheljen bennünket, és elmondta, hogy egészségi állapota gyenge, és noha ideges, nem szoktak lenni rohamai - önként használta ezt a kifejezést -, sem képzelgései, lévén valójában tökéletesen ép. - Nagyon furcsa, hogy így beszélt! - vetettem közbe. - Annyira szükségtelen volt. - Mindenesetre ezt mondta - nevetett -, és minthogy mindent tudni akarsz, ami történt, noha valóban nagyon kevés történt, elmondtam. Aztán így folytatta: „Létfontosságú hosszú utat kell megtennem - hangsúlyozta -, gyorsan és titokban; három hónap múlva jövök vissza a gyermekemért; ez alatt az idő alatt a gyerek hallgatni fog afelől, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és hová utazunk." Ez minden, amit mondott. Igen tiszta franciasággal beszélt. Amikor a „titokban" szót kimondta, néhány pillanat szünetet tartott, miközben szemét az enyémre szegezve mereven nézett. Úgy gondolom, erre nagy súlyt vet. Láthattad, hogy milyen gyorsan továbbment. Remélem, nem követtem el ostobaságot, amikor gondjaimba vettem a fiatal hölgyet. Ami engem illet, én el voltam ragadtatva. Alig vártam, hogy láthassam és beszélhessek vele, hogy az orvos engedélyt adjon rá. Te, aki városban élsz, neked fogalmad sincs róla, milyen nagy esemény egy új barát bemutatása abban a magányban, amely körülvett bennünket. Mármenni csaknem egy óra volt,amennyire amikor aznem orvos megérkezett, de legalább annyira nem tudtam ágyba és aludni, mint tudtam volna a kerekeire visszaemelni a hintót, amely elvitte a fekete bársonyba öltözött hercegnőt. Amikor az orvos lejött a szalonba, nagyon kedvező dolgokról számolt be a betegével kapcsolatban. Most ül az ágyában, a szívverése tökéletesen szabályos, szemmel láthatóan kifogástalanul érzi magát. Nem sérült meg, és idegei minden baj nélkül kiállták ezt a kis megrázkódtatást. Természetesen ha mind a ketten akarjuk, meglátogathatom, ebből nem származhat baj; és az engedély birtokában azonnal felküldtem valakit, hogy megérdeklődje, megengedi-e, hogy egypár percre meglátogassam a szobájában. A szolgáló azon nyomban visszatért és jelentette, hogy a kisasszony hőn óhajtja látogatásomat. Biztos lehetsz benne, hogy pillanatig sem haboztam élni az engedéllyel. Vendégünk a kastély egyik legszebb szobájában feküdt. Talán egy kicsit méltóságteljes helyiség volt. Az ágy lábával szemben egy komor faliszőnyeg függött, Kleopátrát ábrázolta az áspiskígyókkal a keblén; és a többi falon is, kissé kifakultan, ünnepélyesen klasszikus jelenetek hivalkodtak. De a szoba többi dísze között elegendő aranyozott faragvány és különféle szín volt ahhoz, hogy kárpótoljon a régi gobelinek komorságáért. Az ágy mellett gyertyák égtek. A lányka ült az ágyban; nyurga, csinos termetét abba a virághímes, puha selyemköntösbe bugyolálták, amelyet az anyja dobott rá, amikor a földön feküdt, s amelynek vastag, tűzdelt selyembélése volt. Mi volt az, ami egy szempillantás alatt megnémított és arra késztetett, hogy egy-két lépést hátráljak, amikor az ágy mellé értem, és éppen azon voltam, hogy belekezdjek kis köszöntőmbe? Elmondom. Pontosan azt az arcot láttam magam előtt, amely gyermekkoromban akkor éjjel meglátogatott, és amely annyira megragadt emlékezetemben, és amellyel, a rémülettől borzongva, hosszú éveken át olyan gyakran foglalkoztam gondolatban, amikor senki nem gyanította, mi jár azarc eszemben. Csinos, hogy sőt gyönyörű volt; és amikor először pillantottam meg, ugyanaz a mélabús 44

45

kifejezés ült rajta. Ám ez csaknem azonnal a felismerés különös, rögzült mosolyába váltott át. Egy teljes percig csönd volt, és akkor végre a másik megszólalt; én nem tudtam. - Milyen csodálatos! - kiáltott fel. - Tizenkét esztendővel ezelőtt álmomban egyszer láttam az arcod, és ez az arc azóta is kísértett. - Valóban csodálatos! - ismételtem, egy nagy erőfeszítéssel leküzdve a borzadályt, amely egy időre belém fojtotta a szót. - Én biztos, hogy láttalak tizenkét évvel ezelőtt látomásban vagy valóságban. Nem tudtam elfelejteni az arcod. Azóta is a szemem előtt lebegett. A mosolya meglágyult. Amit e mosolyban különösnek képzeltem, elmúlt, és most gödröcskés arcával együtt elbűvölően szép és értelmes volt. Megnyugodtam, és nagyobb kedvvel folytattam, amit a vendégszeretet diktált, az üdvözlését, és elmondtam neki, hogy véletlen érkezése milyen nagy örömünkre szolgál, és kiváltképp nekem milyen nagy boldogság. Amíg beszéltem, megfogtam a kezét. Kicsit bátortalan voltam, miként a magányos emberek, de a helyzet ékesszólóvá, sőt merésszé tett. Megszorította a kezem, rátette az övét az enyémre, és a szeme fénylett, amikor gyorsan a szemembe nézve ismét mosolygott és elpirult. Üdvözlésemet nagyon bájosan viszonozta. Eltűnődve leültem az ágya mellé, és ő így beszélt: - El kell mondanom a veled kapcsolatos látomásomat; fölöttébb különös, hogy neked is meg nekem is olyan élénk álmunk volt egymásról, hogy láttuk egymást, én téged, te meg engem olyannak, amilyenek most vagyunk, holott természetesen mind a ketten csak gyerekek voltunk. Hatesztendős lehettem, és egy zavaros és nyugtalan álomból ébredtem, s egy szobában találtam magam, amely nem hasonlított a gyerekszobámhoz, nehézkes, sötét Azt faburkolata volt, körös-körül szekrényekkel és ágykeretekkel és székekkel meg padokkal. gondoltam, hogy az ágyak mind üresek, és hogy a szobában én vagyok egyedül; és miután egy ideig nézelődtem a szobában, és megbámultam kiváltképpen egy kétágú vas gyertyatartót, amelyet bizonyosan megismernék, az egyik ágy alá másztam, hogy az ablakhoz jussak, de amikor előbújtam az ágy alól, valakit sírni hallottam. Még úgy, térdeplő helyzetben felnéztem, és megláttalak téged - igen, bizonyos, hogy te voltál - pontosan, ahogy most látlak; egy gyönyörű fiatal hölgy, aranyhajjal és nagy kék szemekkel, és az ajka mint a tiéd - te voltál, úgy ahogy most itt vagy. Olyan megnyerő látványt nyújtottál, hogy bemásztam az ágyadba, és átöleltelek, és azt hiszem, mind a ketten elaludtunk. Sikoltásra ébredtem; ültél az ágyban, és sikoltoztál. Megijedtem és lecsúsztam a földre, és úgy tűnt, hogy egy pillanatra elvesztettem az eszméletem; és amikor magamhoz tértem, újra otthon voltam a szobámban. Azóta sem felejtettem el az arcod. Puszta hasonlóság nem téveszthet meg. Te vagy az a hölgy, akit akkor láttam. Most rajtam volt a sor, hogy beszámoljak az ezt kiegészítő látomásomról, amit meg is tettem új ismerősöm leplezetlen csodálkozására. - Nem tudom, kinek kellene jobban megijednie a másiktól - mondta a vendég, újra mosolyogva. - Ha nem lettél volna olyan szép, azt hiszem, nagyon megijedtem volna tőled, de minthogy olyan vagy, amilyen, és mindketten fiatalok vagyunk, azt érzem csak, hogy tizenkét esztendővel ezelőtt ismertelek meg, és van már jogom a bizalmadra; mindenesetre úgy tetszik, mintha kora gyermekkorunktól kezdve az volna megírva, hogy barátok legyünk. Szeretném tudni, hogy te is olyan különös vonzódást érzel-e irántam, mint én irántad. Nekem soha nem volt barátom - fogok-e most találni egyet ? - Sóhajtott, és szép fekete szemét szenvedélyesen szegezte rám. Nos, az igazság az, hogy magam sem tudtam megmondani, mit érzek a gyönyörű idegen iránt. Éreztem, hogy -aakétértelmű szavaival élve - „vonzódom" hozzá,mértékben de ugyanakkor volt valami taszításféle is. Ebben érzésben azonban óriási túlsúlyban volt a 46

vonzódás. Érdekesnek és megnyerőnek találtam a lányt, és olyan gyönyörű és leírhatatlanul rokonszenves volt. Most észrevettem, hogy bágyadtság és kimerültség vesz erőt rajta, és siettem jó éjszakát kívánni. - Az orvos úgy gondolja - tettem hozzá -, hogy szükséged lehet egy szolgálólányra ma éjjel; az egyik szolgálónk már kint várja, hogy bejöhessen hozzád, és itt virrasszon; meglátod, hogy nagyon használható és csöndes teremtés. - Nagyon kedves tőletek, de nem tudok aludni, ha kísérő van a szobában, soha nem is tudtam. Nincs szükségem segítségre - és hogy bevalljam a gyengémet: nagyon félek a rablóktól. A házunkat egyszer kirabolták, és két szolgát megöltek, így aztán mindig magamra zárom az ajtót. Ez szokásommá vált - és ti olyan kedveseknek látszotok, tudom, hogy megbocsátjátok ezt nekem. Látom, hogy van a zárban kulcs. Szép karjai közé szorított egy pillanatra, és a fülembe súgta: - Jó éjszakát, drágám, nagyon rossz megválni tőled, de jó éjszakát. Holnap újra látlak, de ne korán. Sóhajtva visszaereszkedett a párnára, és szép szemének szerető és mélabús tekintete követett, és újra suttogta: - Jó éjt, drága barátnőm. A fiatalok rokonszenve, sőt szeretete ösztönös eredetű. Hízelgett nekem az a nyilvánvaló, ámbár még megszolgálatlan mély rokonszenv, amelyet irányomban mutatott. Szerettem, hogy azonnal bizalmába fogadott. Komoly elhatározása volt, hogy nagyon jó barátok legyünk. Eljött a másnap, és újra találkoztunk. El voltam ragadtatva pajtásomtól; azazhogy sok tekintetben. Külseje nappali fényben sem változott semmit - kétségtelen, hogy a leggyönyörűbb teremtmény volt, akit valaha is láttam, és az, hogy a régi álmomban megjelent arcra emlékeztetett, nos ez a kellemetlenség elvesztette az első váratlan rádöbbenés hatását. A leány megvallotta, hogy amikor meglátott, hasonló ijedtséget élt át, és ugyanazt a gyenge ellenszenvet érezte, amely keveredett az irántam érzett csodálattal. Együtt nevettünk most átmeneti rémületünkön. IV. A SZOKÁSAI. EGY CSATANGOLÁS

Említettem neked, hogy a legtöbb tekintetben el voltam ragadtatva tőle. Volt egy és más, ami nem tetszett annyira. A női átlagnál magasabb volt. Azzal kezdem, hogy leírást adok róla. Karcsú volt és csodálatosan kecses. Azon kívül, hogy a mozdulatai bágyadtak - nagyon bágyadtak - voltak, a megjelenésében semmi olyan nem volt, ami betegségre vallott volna. Arcszíne dús és sugárzó volt, arcvonásai kicsik és gyönyörűen formáltak, szeme nagy, sötét és csillogó, haja valósággal csodálatos volt, ha leengedte a válla köré, sohasem láttam még ilyen felségesen dús és hosszú hajat; kezemet gyakran alája tettem, és csodálkozva nevettem, hogy milyen súlyos. Végtelenül finom szálú és puha volt, dús és nagyon sötét barna, amely mintha aranyba játszott volna. Imádtam, ha leengedte, és az saját súlyától aláomlott. Amikor a szobájában azon az édes, halk hangján beszélt, miközben hátradűlt a székében, én összefogtam, varkocsba fontam, majd szétterítettem, játszottam vele. Egek! Ha tudtam volna! Mondtam, hogy voltak dolgok, amik nem tetszettek nekem. Említettem már, hogy az első éjszaka, amikor meglátogattam, megnyert magának a bizalmával, de azt tapasztaltam, hogy önmagával, az emberekkel anyjával, a múltjával, valójában mindennel kapcsolatban, az életével, a terveivel és az függött össze, lankadatlanul éber tartózkodástami tanúsított. 47

Mondhatnám, hogy nem viselkedtem okosan, talán nem volt igazam; mondhatnám, hogy tiszteletben kellett volna tartanom azt az ünnepélyes végzést, amelyet a fekete bársonyba öltözött, előkelő hölgy bízott atyámra. Ám a kíváncsiság nyughatatlan és gátlástalan szenvedély, és nincs olyan lány, aki türelemmel el tudná viselni, hogy az ő szenvedélyét megzavarja egy másik. Milyen baj származhatnék abból bárkire nézve is, ha elmondanák, amit oly hőn vágytam tudni? Nem bízott a józan eszemben vagy a becsületességemben? Miért ne hinne nekem, amikor én olyan ünnepélyesen biztosítottam róla, hogy nem árulok el egyetlen szót sem abból, amit elmond, egyetlen halandó lénynek sem. Nekem úgy tűnt, hogy az évein túl valami hidegség volt mosolygó mélabújában, ahogy következetesen megtagadta, hogy akár csak a leghalványabb fénysugarat is nyújtsa nekem. Nem mondhatom, hogy veszekedtünk ezen, mert ő semmin sem veszekedett volna. Természetesen nagyon csúnya és neveletlen dolog volt, hogy én nem tágítottam, de igazán nem tehettem róla. Pedig éppúgy békén hagyhattam volna. Amit elmondott nekem, azt oktalanul semmibe sem vettem. Mindaz három nagyon bizonytalan közlésben csúcsosodott ki: Először: A neve Carmilla. Másodszor: Családja ősi nemesi család. Harmadszor: Nyugat felé van az otthona. Nem árulta el családjának nevét, sem a címerüket, sem birtokuk nevét, de még csak annak az országnak a nevét sem, ahol éltek. Ne hidd azt, hogy én szüntelenül ezekkel a dolgokkal zaklattam őt. Alkalomra lestem, és inkább csak célozgattam rájuk, mintsem választ sürgettem volna kérdéseimre. Való igaz, hogy egyszer-kétszer közvetlenebbül támadtam rá, de függetlenül a taktikámtól, minden esetben a legteljesebb kudarc volt hogy az eredmény. Nem használt és sem szemrehányás,tért sem dédelgetés. De hozzá kell tennem, olyan bájos mélabúval bocsánatkérően ki a válaszadás elől, olyan sokszor, sőt szenvedéllyel hangoztatta, hogy szeret engem, és bízik a becsületességemben, és annyi reményt öntött belém, hogy végül is mindent meg fogok tudni, hogy a szívem mélyén hosszú ideig nem tudtam haragudni rá. Szép karjait a nyakam köré szokta fonni, magához vont, és arcát az enyémhez téve suttogta, ajkával a fülemhez közel: - Drágaságom, sebzett a kis szíved; ne gondold, hogy kegyetlen vagyok, amiért nem engedelmeskedem erőm és gyengeségem ellenállhatatlan törvényének; ha a drága szíved sebzett, az én vad szívem is vele vérzik. Roppant alázatom elragadtatásában és a te meleg életedben élek, és te bele fogsz halni - halni, édesen belehalni - az enyémbe. Nem tehetek róla; ahogy mind közelebb kerülök hozzád, te a magad részéről mind közelebb kerülsz másokhoz, és megismered annak az elragadtatásnak a kegyetlenségét, ami nem más, mint szerelem. Ezért egy ideig még ne igyekezz többet megtudni rólam és az enyimekről, hanem egész szerető lelkeddel bízz bennem. És amikor ilyen lelkesülten beszélt, még szorosabban magához ölelt remegő karjaival, és ajka lágy csókokat lehelve gyengéden parázslott arcomon. Izgalma és beszédmódja érthetetlen volt számomra. Meg kell mondanom, hogy ezekből a bolondos ölelésekből, amelyek nem nagyon gyakran fordultak elő, többnyire szerettem volna kiszabadítani magam, de az erőm mintha elhagyott volna. Elsuttogott szavai altatódalként hangzottak fülemben, és ellenállásomat révületbe csillapították, amelyből csak akkor látszottam magamhoz térni, amikor karjait visszavonta. Ezekben a titokzatos kedélyállapotaiban nem szerettem őt. Valami különös, viharos izgatottságot érzékeltem, ami élvezetes volt, elvegyülve a félelem és az undor meghatározhatatlan érzésével. Az ilyen jelenetek idején nem voltak róla határozott gondolataim, tudatában voltam egy imádatba szerelemnek és ugyanakkor iszonyatnak is.deTudom, ez ellentmondás, de csaknövő így tehetek kísérletet arra, hogy az 48

megmagyarázzam érzésemet. Több mint tízesztendei megszakítás után írom most ezt, remegő kézzel, zavartan és borzadva emlékezve vissza bizonyos eseményekre és helyzetekre, amelyek megpróbáltatásain öntudatlanul mentem át, noha mindvégig élénken és nagyon élesen emlékeztem történetem fősodrára. Gyanítom azonban, hogy mindannyiunk életében vannak bizonyos érzelmes jelenetek, amelyek során szenvedélyünk a legvadabbul és legiszonyatosabban csapott a magasba, s mind közül ezekre emlékszünk a legelmosódóbban és leghomályosabban. Olykor egyórai fásultság után az én különös és gyönyörű pajtásom megfogta a kezem és újra meg újra hevesen megszorította, lágyan elpirulva és olyan gyorsan lélegezve, hogy a viharos lélegzetvételtől ruhája libegni kezdett. A szerelmes lángolása volt ez; megzavarodtam tőle, gyűlöletes és mégis lenyűgöző volt, és mohó szemmel magához vont, és forró ajka csókokkal hintette tele az arcom, és szinte elcsukló hangon suttogta: - Az enyém vagy, az enyém leszel, és te meg én örökre egyek vagyunk. - Aztán hátravetette magát székében, s én ott maradtam reszketve. - Rokonok vagyunk? - kérdeztem ilyenkor. - Mit jelenthet ez a viselkedésed? Talán emlékeztetlek valakire, akit szeretsz, de ne csináld ezt, utálom. Nem ismerek rád - nem ismerek magamra, amikor így nézel rám és így beszélsz. Carmilla sóhajtani szokott indulatosságomon, azután elfordult és elengedte a kezem. Ezekkel a rendkívül furcsa megnyilvánulásokkal kapcsolatban hiába is próbáltam kialakítani bármilyen kielégítő elméletet - nem tudtam színlelésnek vagy cselfogásnak tulajdonítani. Ezek félreérthetetlenül az elnyomott ösztönök és érzelmek pillanatnyi kitörései voltak. Nem lehetséges, hogy anyjának kérdés nélkül elhangzott cáfolata ellenére időnként pillanatnyi elmezavar veszolvastam erőt rajta?ilyesmikről. Vagy valami titokegy és egy regényes ábránd itt? Régi novelláskönyvekben Hátha fiúszerető találta megrejlik ily módon az utat a kastélyba, és igyekszik álruhában udvarolni, egy derék öreg kalandornő segítségével? De e feltevés ellen sok minden szólt, bármennyire is legyezte volna ez a hiúságomat. Nem kevés olyan figyelmességgel dicsekedhetnék, amilyeneket a férfias udvarlás kellemességei kínálnak. E szenvedélyes percek között a közhelyek, a vidámság, a tűnődő mélabú hosszú megszakításai következtek, amelyek alatt - kivéve, amikor észrevettem, hogy mélabús tűzzel teli tekintete engem követ - időnként meglehet, hogy semmit sem jelentettem számára. A titokzatos izgalom rövid időszakain kívül viselkedése kislányos volt; és valami bágyadtság volt mindig körülötte, ami merőben összeférhetetlen az egészség állapotában lévő hímnemű rendszerrel. Bizonyos tekintetben furcsák voltak a szokásai. Egy városi hölgy szemében, mint te vagy, talán nem olyan egyedülállóak, mint ahogy nekünk, vidéki embereknek tűntek. Nagyon későn szokott lejönni, általában egy óra után, amikor is egy csésze csokoládét ivott, de nem evett hozzá semmit. Ezután sétálni mentünk, ami puszta csatangolás volt, s Carmilla csaknem rögtön kimerültnek látszott, és vagy visszatért a kastélyba, vagy leült a padok egyikére, amelyeket itt-ott állítottak fel a fák között. Ez testi bágyadtság volt, amelyben szelleme nem osztozott. Élénk társalgó volt mindig, és nagyon értelmes. Néha egy-egy percre saját otthonára hivatkozott, vagy valamilyen kalandot vagy helyzetet említett, vagy egy korai emlékét, s ezek olyan embereket jeleztek, akiknek idegen szokásaik vannak. Olykor leírt szokásokat, amelyekről mi mit sem tudunk. Ezekből a váratlan utalásokból arra következtettem, hogy szülőhazája sokkal távolabb van, mint ahogy először képzeltem. Amikor egy délután így ültünk a fák alatt, arra vonult egy temetési menet. Egy szép fiatal lány a halott,koporsója akit gyakran mertegyetlen az egyikgyermeke vadőr lánya volt. szegény emberhogy szemevolt fényének utánláttam, lépegetett; volt, és A látszott az apán, 49

csaknem megszakadt a szíve. Kettesével parasztok mentek mögötte, és egy gyászdalt énekeltek. Én felálltam, hogy kifejezésre juttassam tiszteletemet, amíg mellettünk haladnak el, és csatlakoztam a gyászénekhez. Társam kicsit nyersen meglökött, s én meglepetten fordultam felé. Ridegen szólt: - Nem hallod, hogy milyen hamisan énekelnek? - Ellenkezőleg, azt hiszem, hogy nagyon szépen - feleltem a félbeszakítás miatt bosszúsan, és nagyon kényelmetlenül éreztem magam, nehogy a kis processziót alkotó emberek észrevegyék a történteket és megbántódjanak. Ezért azonnal folytattam az éneket, de újra félbeszakítottak. - Kiszakad a dobhártyám - szólt Carmilla, csaknem mérgesen, és csöpp ujjaival befogta a fülét. - Különben is, miképpen állíthatod, hogy a te vallásod meg az enyém ugyanaz; a ti szertartásaitok sértenek engem, és én gyűlölöm a temetést. Micsoda fontoskodás! Hiszen meg kell halnod neked is - mindenkinek meg kell halnia; és mindenki boldogabb, aki meghalt. Jer haza. - Atyám a pappal elment a temetőbe. Azt hittem, tudod, hogy a leánykát ma temetik. - A leánykát? Törődöm is én a parasztokkal. Nem is tudom, kiről van szó - felelt Carmilla, és szép szeme megvillant. - Ő az a szegény lány, aki két hete azt képzelte, hogy kísértetet lát, és azóta is haldoklott, egészen tegnapig, amikor a lelke elszállt belőle. - Ne beszélj nekem kísértetekről, mert nem fogok aludni ma éjjel. - Remélem, nem jön valamilyen dögvész vagy láz; mindez nagyon arra vall - folytattam. A kanász fiatal felesége csak egy hete halt meg, és azt mondta, hogy amikor ágyában feküdt, valami torkon és képzelgések csaknem megfojtotta. aztvaló mondja, a láz jól bizonyos formáját ilyen ragadta, borzalmas kísérik. AzPapa előtte naponhogy egészen volt, utána pedig összeroskadt, és egy hete meghalt. - Remélem az ő temetése már megvolt, és a gyászénekén is túl vagyunk, és semmi nem fogja sérteni a fülünket ezzel a hamis és zagyva gajdolással. Idegesít. Ülj ide mellém; egészen közel; fogd meg a kezem; szorítsd erősen - erősen -, még erősebben. Visszafelé jöttünk egy darabon, amíg egy másik padhoz nem értünk. Carmilla leült. Arca olyan változáson ment át, hogy egy pillanatra megijedtem, sőt megrémültem. Elsötétült és hihetetlenül sápadt lett; fogát meg kezét összeszorította, és szemöldökét összevonva összezárta az ajkát, és szemét mereven maga elé szegezte a földre, és egész teste úgy reszketett, olyan ellenállhatatlan, folytatólagos borzongással, mintha váltólázban lenne. Úgy látszott, hogy minden erejére szükség van egy roham elnyomására, amellyel azután lélegzetelállító küzdelmet folytatott. Végül kitört belőle a szenvedés halk, görcsös kiáltása, és a hisztéria fokozatosan alábbhagyott. - Tessék! Ez annak a következménye, hogy az embert vallásos énekekkel fojtogatják! mondta azután. - Ne engedj még el, még ne! Most már múlik. És fokozatosan el is múlt. És talán azért, hogy eloszlassa azt a komor benyomást, amelyet a látvány bennem keltett, szokatlanul élénk és csevegő lett; és így kerültünk haza. Ez volt az első eset, hogy annak a kényes egészségi állapotának meghatározható tüneteit tapasztaltam nála, amelyről az anyja beszélt. Ugyancsak első ízben történt, hogy bármi olyannak a tanújelét adta, ami hasonlít a dühre. Mindkettő elmúlt, mint a nyári felleg, és ezután már csupán egyetlenegyszer voltam szemtanúja az ő részéről a harag átmeneti jelének. Elmondom neked, miképpen történt. Ő meg én kinéztünk a hosszú szalon egyik ablakán, amikor a függőhídon át a kastélyudvarra lépett egy csavargó, akit nagyon jól ismertem. Általában kétszer egy évben jelent megember nálunk. Púpos volt, azokkal az éles, ferde arcvonásokkal, amelyek többnyire a 50

formátlanság kísérői. Hegyes fekete szakálla volt, és amikor mosolygott, szája az egyik fülétől a másikig húzódott, kivillantva hosszú, fehér szemfogait. Fekete és skarlátvörös bivalybőrbe volt öltözve, amelyen keresztben több szíjat meg övet viselt, mint amennyit meg tudtam számolni, s ezekről mindenféle holmi csüngött alá. Hátul egy laterna magicát és két dobozt cipelt, jól tudtam, hogy az egyik dobozban egy szalamander van, a másikban pedig egy nadragulya. Ez a két szörnyeteg meg szokta volt nevettetni atyámat. Majmok, papagájok, mókusok, halak és sündisznók szárított részeiből voltak összeállítva, nagy csínnal és fölöttébb hatásosan. Volt egy hegedűje, egy varázsdoboza, az övére csatolva két vívótőrje védőálarccal, s több más titokzatos csomag himbálódzott körülötte, a kezében pedig egy fekete pálcát tartott réz szorítópántokkal. Egy elvadult, vézna kutya volt a kísérőtársa, amely a sarkában volt, de a felvonóhídnál gyanakodva megtorpant és kisvártatva gyászos csaholásba kezdett. Közben a kókler megállt az udvar közepén, megemelte bolondos kalapját, és módfelett szertartásosan meghajolt felénk, miközben förtelmes franciasággal és nem jobb németséggel gördülékenyen hadarta el bókjait. Azután elővette hegedűjét, és nyekergetni kezdett rajta egy friss dallamot, amelyhez derűs összhangnélküliséggel énekelt, és olyan kacagtató modorban és élénk taglejtésekkel táncolt, hogy a kutya csaholása ellenére nevetnem kellett. Ezután baljában a kalapjával, nyirettyűjével a hóna alatt mosolyok és bókolások közepette előrejött az ablakhoz, és folyékonyan, lélegzetvétel nélkül, hosszan felsorolta, hogy mi mindenhez ért, milyen eszközei vannak a legkülönbözőbb mesterségekhez, amelyeket szolgálatunkba állit, és hogy milyen érdekességek és mulatságok állnak rendelkezésére, amelyeket meghívásunk esetén kész bemutatni. - Méltóztassanak a hölgyek vásárolni egy amulettet rontás ellen, ami úgy hírlik, farkas módra barangolhullanak keresztül-kasul ezekben az erdőkben - mondta, a kövezetre dobta kalapját. - Jobbra-balra tőle az emberek, és itt a varázsszer, ami és soha nem vall kudarcot; csak 51

a vánkosára kell tűzni, és már az arcába nevethet a rontásnak. Ezek a varázsszerek téglalap alakú pergamen szeletek voltak rejtett értelmű számjegyekkel meg ábrákkal. Carmilla azonnal vett egyet, és így tettem én is. A csavargó felnézett, mi pedig derűsen lemosolyogtunk rá; legalábbis ami engem illet. Ahogy fürkésző, fekete szemével ránk nézett, úgy tűnt, hogy felfedezett valamit, ami egy percre felkeltette kíváncsiságát. Egy pillanat alatt kiterített egy különféle furcsa kis acéleszközökkel teli bőrcsomagot. - Tekintsenek ide, hölgyeim - mondta hozzám fordulva, amíg kibontotta a csomagot számos kevésbé hasznos dolog mellett a fogművesség mesterségével is foglalkozom. A nyavalya törje ki ezt a kutyát! - szakította félbe magát. - Kuss, te dög! Úgy vonít, hogy a hölgyek alig hallják a szavam. Az ön nagyszerű barátnőjének, a jobbján az ifjú hölgynek a legélesebb foga van - hosszú, keskeny, hegyes, akár az ár, akár a tű; haha! Ahogy felnéztem éles és távolba ható tekintetemmel, tisztán láttam. Ha mármost az ifjú hölgyet ez történetesen bántaná, márpedig kell hogy bántsa, azt hiszem, itt vagyok én, itt vannak a ráspolyaim, a lyukasztóm, a csipeszeim; ha a nagyságos kisasszonynak úgy tetszik, lekerekítem, és legömbölyítem őket; nem lesznek többé halfogai, hanem olyan fogai, amelyek egy ilyen gyönyörű ifjú hölgyet, mint ő, megilletnek. Hogyan? Neheztel az ifjú hölgy? Túlságosan szemtelen voltam? Megsértettem? A fiatal hölgy valóban igen haragosnak látszott, amikor visszahúzódott az ablaktól. - Hogyan merészel ez a szélhámos megsérteni bennünket? Hol van az apád? Elégtételt kérek tőle. Az apám a kúthoz köttette és ostorral megkorbácsoltatta volna, és a kastélybilloggal csontig égetteti! Egy-két hátrált az ablaktól, és leült, és alighogy a sértővisszatért fél látkörén kívül került, mérge olyanlépést hirtelen elcsitult, mint ahogy támadt, és fokozatosan a szokott hanghordozása, és úgy tűnt, hogy elfelejtette a kis púpost meg a bolondságait. Atyám aznap este egészen le volt törve. Amikor bejött, elmondta, hogy újabb eset fordult elő, nagyon hasonló ahhoz a két végzetes esethez, amely nemrég történt. Birtokán egy fiatal parasztnak a nővére, innen mindössze egymérföldnyire, nagyon beteg volt, amint a paraszt leírta, csaknem ugyanolyan módon megtámadták, és állapota most lassan, de állandóan romlik. - Mindez - mondta atyám - pontosan megmagyarázható természetes okokkal. Ezek a szerencsétlenek egymást fertőzik babonáikkal, és így a rémlátások, amelyek elárasztották szomszédaikat, képzeletükben megismétlődnek. - De éppen ez az, ami az embert rettentően megijeszti - mondta Carmilla. - Miért?-érdeklődött atyám. - Úgy félek tőle, hogy azt képzelem: ilyen dolgokat látok. Azt hiszem, ez ugyanolyan rossz lenne, mint a valóság. - Isten kezében vagyunk; semmi nem történhet az ő jóváhagyása nélkül, és azok számára, akik szeretik őt, mindennek jó vége lesz. Ő a mi odaadó teremtőnk; mindannyian az ő teremtményei vagyunk, és ő gondoskodik rólunk. - Teremtő?! Természet! - mondta feleletként az ifjú hölgy nyájas atyámnak. - És ez a baj, amelyik elárasztja az országot, természetes. A természet. Minden a természetből fakad, nem igaz? A mennyben, a földön és a föld alatt minden úgy cselekszik és úgy él, ahogy a természet rendeli. Én így gondolom. - Az orvos azt mondta, hogy idejön ma - szólt atyám némi csönd után. - Tudni akarom, mi a véleménye erről, és hogy szerinte mit kellene tennünk. - Az orvosok soha semmi jót nem tettek velem - mondta Carmilla. -- Betegebb, Eszerint beteg - kérdeztem. mintvoltál? te valaha is - felelte. 52

- Régen? - Igen, régen. Szenvedtem ettől a betegségtől, de a fájdalmon meg a gyengeségeimen kívül mindent elfelejtettem, bár ezek nem voltak olyan nagyok, mint ahogyan más betegségektől szenved az ember. - Még nagyon fiatal lehettél, nemde? - Merem mondani; de ne beszéljünk többet róla. Te nem akarod megbántani a barátodat, igaz? - Bágyadt tekintettel a szemembe nézett, karját szerető mozdulattal a derekam köré fonta, és kivezetett a szobából. Atyám valamiféle papírokkal foglalatoskodott az ablaknál. - Miért ijesztget minket előszeretettel a papád? - szólt a helyes lányka, és kicsit megborzongva sóhajtott. - Nem ijesztget, kedves Carmilla, mi sem áll tőle távolabb ennél. - Meg vagy ijedve, drágám? - Nagyon is félnem kellene, ha azt képzelném, hogy bármennyire is fennáll annak valódi veszélye, hogy rám támadjanak, úgy, ahogy azokra a szegény emberekre rátámadtak. - Félsz meghalni? - Igen, mint ahogy mindenki más. - De ha szeretők módján halnál meg, együtt, úgyhogy egymással élhessetek? Amíg a világon élnek, a lányok hernyók, hogy végül pillangókká legyenek, amikor eljött a nyár. Ám közben begubóznak és lárvává lesznek, nem látod - mindegyik a maga sajátos vonzalmaival, szükségszerűségeivel és szerkezetével. Ezt mondja Monsieur Buffon nagy könyvében, a szomszédos szobában. Később, a nap folyamán megjött a doktor, és bezárkózott egy időre a papával. Hatvanon túli ügyes ember volt, rizsporozta magát, és sápadt arcát olyan simára borotválta, mint a tök. A papával így szólt: együtt jött ki a szobából, és hallottam, hogy miközben kijöttek, a papa nevetett, és - Nos, csodálkozom; egy olyan bölcs ember, mint ön. Mit szól a szárnyas lovakhoz és a sárkányokhoz? Az orvos mosolygott, és válaszként a fejét rázta. - Mindazonáltal az élet meg a halál is titokzatos állapot, és keveset tudunk mindkettő forrásairól. Eközben továbbmentek, és én nem hallottam többet. Akkor nem tudtam, hogy mit hozott szóba az orvos, de azt hiszem, most már sejtem. V. CSODÁLATOS HASONLÓSÁG

Akkor este Grazból megérkezett a képtisztító komor, sötét arcú fia egy kétkerekű lovas kocsival, amelyen két nagy csomagolóláda volt, tele festményekkel. Harmincmérföldes út volt, és valahányszor küldönc érkezett a kastélyba a mi kis fővárosunkból, Grazból, köréje szoktunk csoportosulni az előcsarnokban, hogy halljuk a híreket. Ez az érkezés valóságos szenzáció volt a mi világtól elzárt lakhelyünkön. A ládák az előcsarnokban maradtak, és a küldöncről a szolgák gondoskodtak, amíg megette a vacsoráját. Ezután segédlettel meg kalapáccsal, feszítővassal és csavarhúzókkal felszerelve az előcsarnokban találkozott velünk, ahol összegyűltünk, hogy tanúi legyünk a ládák kicsomagolásának. Carmilla ott ült, és egykedvűen nézte, ahogy egyik a másik után előkerültek a felújítás folyamatán keresztülment régi festmények, csaknem csupa arckép. Anyám régi magyar családból való volt, és e képek zöme, amelyek most majd visszakerülnek régi helyükre, az ő révén kerültjegyzéket hozzánk.tartott a kezében, és onnan olvasta, ahogy a művész előkotorta a Atyám 53

megfelelő számokat. Nem tudom, hogy mennyire jó festmények voltak ezek, de az biztos, hogy nagyon régiek voltak, és némelyik közülük igen különös is. A legtöbbnek megvolt az az érdeme, hogy először láttam úgyszólván, mert az idők során a füst meg a por felismerhetetlenné tette őket. - Van egy kép, amelyet még nem láttam - mondta atyám. - Az egyik sarokban, fent, ott a név, amennyire el tudtam olvasni, „Marcia Karnstein" és az évszám: „1698". Kíváncsi vagyok, hogy milyen lett a kép. Emlékeztem rá; kis festmény volt, mintegy másfél láb magas és csaknem négyzet alakú, keret nélkül, de az idő annyira megfeketítette, hogy nem ismertem fel, mit ábrázol. A művész most kivette a ládából és szemmel látható büszkeséggel megmutatta. Gyönyörű volt; megrendítően szép; mintha élne. Carmilla hasonmása volt! - Carmilla, drágám, ez valóságos csoda. Itt vagy ezen a képen, olyan mosolygó és eleven, csaknem megszólalsz. Nem gyönyörű, papa? És még a kis anyajegy is itt van a nyakadon. Atyám nevetett, és azt mondta, hogy „valóban csodálatos hasonlóság", de elfordította tekintetét, és meglepetésemre alig látszott rajta meglepetés, tovább beszélgetett a képtisztítóval, aki afféle művészember volt, és hozzáértéssel nyilatkozott portrékról vagy egyéb művekről, amelyeknek művészete visszaadta fényüket és színeiket, miközben én minél tovább néztem a képet, annál inkább csodálkoztam - Megengeded, papa, hogy a szobámba akasszam ezt a képet? - kérdeztem. - Természetesen, drágám - mondta mosolyogva. - Nagyon örülök, hogy ennyire hasonlónak találod. Ha így van, akkor még szebbnek kell lennie. A fiatal hölgy nem nyugtázta ezt a szép beszédet, úgy tűnt, hogy meg se hallotta. Hátradűlt a székében, gyönyörű két szemét a hosszú szempillák alatt elgondolkozva szegezte rám,- És és mintegy elragadtatva mosolygott. most világosan elolvasható a sarokba írt név. Nem Marcia; úgy fest, mintha aranyból készült volna. A név Mircalla, Karnstein grófnője, és ez egy kis korona fölötte, és lent az évszám: A. D. 1698. A Karnsteinek leszármazottja vagyok; azaz a mama volt az. - Ó! - szólt most a hölgy erőtlenül. - Én is az vagyok, azt hiszem, nagyon régi, ősi eredet. Vannak még élő Karnsteinek ? - Ezen a néven egy sem, azt hiszem. A család, azt hiszem, tönkrement valamilyen polgárháborúban, réges-rég, de a kastély romjai itt vannak mindössze mintegy hárommérföldnyire. - Milyen érdekes! - mondta lankadtan Carmilla. - De nézzék csak, milyen gyönyörű holdvilág van! - Az előcsarnok ajtaja kissé nyitva állt, azon nézett kifelé. - Nem kószálnánk egyet az udvar körül? Lekukkanthatnánk az útra meg a folyóra. - Olyan az este, mint amikor hozzánk érkeztél - mondtam. Mosolyogva sóhajtott. Fölállt, s egymás derekát átkarolva kimentünk a kövezetre. Csöndben, lassan sétáltunk le a felvonóhídhoz, ahol elénk tárult a gyönyörű táj. - Így hát az az este járt az eszedben, amikor idejöttem? - Carmilla csaknem suttogott. Örülsz, hogy jöttem ? - Nagyon, drága Carmilla - feleltem. - És elkéred a képet, amely szerinted hasonlít rám, hogy a szobádba akaszd - suttogta, és sóhajtva szorosabbra vonta karját a derekam körül, és bájos fejét a vállamra hajtotta. - Milyen regényes vagy, Carmilla - szóltam. - Ha egyszer majd elmondod a történeted, az főleg valamilyen nagy szerelemből fog állni. Szótlanul megcsókolt. - Holtbiztos, Carmilla, hogy szerelmes voltál; hogy e pillanatban valamilyen szívügy van folyamatban. -Milyen Senkibe nem voltam és nem is leszek soha - suttogta -, hacsak nem beléd. gyönyörű volt aszerelmes, holdfényben! 54

Félénk és idegenszerű volt a tekintete, amellyel gyorsan nyakamba és hajamba rejtette arcát, izgatott sóhajtásokkal, amelyek csaknem zokogásnak hatottak, és keze, amellyel kezemet szorította, reszketett. Puha arca ott izzott az enyémen. - Drágám, drágám - suttogott -, én benned élek; és te meghalnál értem, annyira szeretlek. Ellöktem magamtól. Olyan tekintettel bámult rám, amelyből minden tűz, minden jelentés elszökött, arca színtelenné és érzéketlenné vált. - Van valami borzongás a levegőben, drágám - mondta álmatagon. - Szinte didergek; álmodtam? Menjünk haza. Jer, menjünk, menjünk. - Betegnek látszol, Carmilla; kicsit erőtlen vagy. Föltétlenül kell egy kis bort innod mondtam. - Igen, majd iszom. Már jobban vagyok. Egy-két perc múlva egészen jól leszek. Igen, adj nekem egy kis bort - mondta Carmilla, amikor a kapuhoz közeledtünk. - Egy pillanatra nézzünk körül újra; ez talán az utolsó alkalom, hogy veled együtt láthatom a holdvilágot. - Hogy érzed most magad, édes Carmilla? Valóban jobban vagy? - kérdeztem. Kezdtem megrémülni, nehogy lesújtson rá az a különös járvány, amely mint mondták, elárasztotta körülöttünk a vidéket. - Papát módfelett bántaná - tettem hozzá -, ha arra gondolna, hogy neked akár csak a legkisebb bajod is van, és nem hozod azonnal a tudomásunkra. A közelünkben lakik egy nagyon ügyes doktor, az az orvos, aki ma a papánál volt. - Biztos vagyok benne, hogy nagyon ügyes. Tudom, hogy milyen kedvesek vagytok mindannyian, de, drága gyermekem, egészen jól vagyok újra. A világon semmi bajom nincs, csak egy kicsitalig gyönge emberek azt mondják bágyadt.gyermek, Képtelenésvagyok erőfeszítésre, tudokvagyok. elsétálniAzolyan messzire, mint egyerre: hároméves az a kis erő, amim van, lépten-nyomon cserbenhagy, és ilyenkor olyan leszek, mint az imént láttad. De végül is nagyon könnyen magamhoz térek; egy pillanat alatt tökéletesen magamnál vagyok. Nézd, hogy rendbe jöttem most is. Valóban rendbe jött, és még sokáig beszélgettünk. Carmilla nagyon élénk volt, és az egész este elmúlt anélkül, hogy újra előfordult volna az, amit én az elragadtatás állapotainak neveztem. Ezen azokat az eszeveszett beszédeket és tekintetet értettem, amelyek zavarba ejtettek, sőt megrémítettek. De akkor este történt egy esemény, amely egészen új irányba terelte gondolataimat, és amely úgy tűnt, még Carmilla bágyatag természetét is felajzotta átmenetileg. VI. EGY NAGYON KÜLÖNÖS RETTENET

Amikor beléptünk a szalonba, és leültünk a kávénk meg a csokoládénk mellé - noha Carmilla egyikből sem kért, úgy tűnt, hogy ismét tökéletesen jól van -, csatlakozott hozzánk a madame meg Mademoiselle De Lafontaine, és csináltunk egy kis kártyapartit, s közben bejött a papa, hogy elfogyassza a maga csésze teáját. Miután befejeztük a játékot, odaült Carmilla mellé a szófára és kissé aggódva megkérdezte tőle, hogy hallott-e az anyjáról megérkezése óta. Carmilla nemmel válaszolt. Ekkor megkérdezte tőle, nem tudja-e, ez idő szerint hol lehetne utolérni egy levéllel. - Megmondani nem tudom - válaszolt kétértelműen -, de arra gondoltam, hogy búcsút veszek önöktől, hiszen már eddig is túlontúl vendégszeretők és túlontúl kedvesek voltak hozzám. Rengeteg bajt okoztam és szeretném, ha holnap kaphatnék, a nyomába indulhatnék. Tudom, önöknek, hogy a végén hol találhatom meg, postakocsit noha megmondani nemés 55

merem. - Nem szabad ilyesmikről álmodoznia - jelentette ki atyám az én nagy megkönnyebbülésemre. - Nem tehetjük, hogy így szem elől veszítsük magát, és nem egyezem bele, hogy itt hagyjon bennünket, kivéve, ha az anyja védőkarjai között, aki olyan jó volt és beleegyezett, hogy velünk maradjon, amíg ő maga vissza nem tér. Boldog lettem volna, ha tudom, hogy hallott róla, de ma este még riasztóbb hírek érkeztek annak a titokzatos betegségnek a terjedéséről, amely rátört a szomszédságunkra, és gyönyörű vendégünk, fokozottan érzem a felelősséget az anyjától kapott tanács nélkül. De mindent el fogok követni, ami tőlem telik; és egy biztos: nem szabad arra gondolnia, hogy elhagy bennünket ilyen értelmű határozott anyai utasítás nélkül. Túlságosan nagy fájdalmat okozna az öntől való elválás ahhoz, hogy ilyen könnyen beleegyezzem. - Köszönöm, uram, ezerszer köszönöm a vendégszeretetét - felelt Carmilla szégyenlős mosollyal. - Önök mindannyian túlzottan kedvesek voltak hozzám; egész eddigi életemben ritkán voltam olyan boldog, mint az ön gyönyörű kastélyában, az ön gondjaira bízva és a kedves leánya társaságában. Ezek után atyám a maga régimódi modorában lovagiasan kezet csókolt neki, mosolyogva, mert tetszettek neki az iménti szavak. Én szokás szerint szobájába kísértem Carmillát, és leültem és csevegtem vele, amíg ő lefekvéshez készülődött. - Gondolod - szóltam végül -, hogy valaha is eljön az idő, amikor tökéletesen megbízol majd bennem? Mosolyogva megfordult, de nem felelt, csak továbbra is mosolygott rám. - Nem akarsz felelni? - kérdeztem. - Nem tudsz kedvező választ adni; nem kellett volna ezt megkérdeznem tőled. - Nagyon jól tetted, hogy megkérdezted, ezt vagy bármi mást. Fogalmad sincs, milyen kedves vagy nekem, máskülönben nem gondolhatnád, hogy létezik olyan bizalom, amely túlságosan nagy ahhoz, hogy elvárhasd. De nincs apáca, akit feleolyan borzasztó fogadalom kötne, mint engem, és ez idő szerint még neked sem merem elmondani a történetemet. Nagyon közel van az idő, amikor mindent meg fogsz tudni. Kegyetlennek fogsz tartani engem, nagyon önzőnek, de a szerelem mindig önző; minél lángolóbb, annál önzőbb. Nem sejtheted, hogy milyen féltékeny vagyok. Velem kell jönnöd, szeretned kell engem mindhalálig, vagy gyűlölnöd, és mégis velem kell jönnöd, és gyűlölnöd kell engem a halálon át és azon túl. Az én fásult természetemben olyan szó, hogy közömbösség, nincs. - Hallod-e Carmilla, már megint vad képtelenségeket beszélsz - mondtam sietve. - Én nem, együgyű kis bolond, aki vagyok, tele szeszélyekkel és képzelgésekkel; a kedvedért úgy fogok beszélni, mint egy bölcs. Voltál valaha is bálban? - Nem; hogy csapongasz. Milyen az a bál? Elbűvölő lehet. - Már alig emlékszem rá, évekkel ezelőtt volt. Nevettem. - Nem vagy olyan öreg. Aligha felejthetted még el az első bálodat. - Ha erőltetem, mindenre emlékszem vele kapcsolatban. Mindent látok, mint némelyek egy sűrű, fodrozódó, de átlátszó közegen át látják, mi történik felettük. Ami akkor éjjel történt, összezavarta a képet, és elhalványította színeit. Csaknem megöltek az ágyamban, megsebeztek itt - a melléhez nyúlt -, és azóta nem vagyok ugyanaz. - Közel voltál a halálhoz? - Igen, nagyon - egy kegyetlen szerelem -, különös szerelem, amely majdnem az életembe került. A szerelem megköveteli a maga áldozatait. Áldozat nincs vér nélkül. Most menjünk aludni; olyan lustának érzem magam. Úgy feküdt, hogy két pici kezét dús, hullámos hajába temetve az arca alatt tartotta, kis feje a vánkoson, és csillogó követett, bárhová is mentem, egyfajta szemérmes mosollyal, amelynek rejtjeleitszeme nem tudtam megfejteni. 56

Jó éjszakát kívántam, és kellemetlen érzéssel kisomfordáltam a szobából. Gyakran eltűnődtem rajta, hogy vajon csinos vendégünk imádkozik-e valamikor is. Az biztos, hogy én soha nem láttam térdelni. Reggel, amikor lejött, a családi imádságon már réges-rég túl voltunk mindig, és este sohasem ment át a szalonból az előcsarnokba, hogy csatlakozzék rövid esti imánkhoz. Kétségbe vontam volna, hogy Carmilla keresztény, ha gondtalan beszélgetéseink során egyszer véletlenül el nem kottyantja, hogy megkeresztelték. A vallás olyan tárgy volt, amelyről soha egyetlen szót sem hallottam tőle. Ha jobban ismerem a világot, nem lepett volna meg annyira a vallás mellőzése vagy az iránta érzett ellenszenv. Az ideges emberek óvatossága fertőző, és a hasonló vérmérsékletű emberek szinte bizonyos, hogy egy idő után utánozzák őket. Átvettem Carmilla szokását, és éjszakára bezártam hálószobám ajtaját, mert rám ragadt hóbortos félelme az éjféli behatolóktól és ólálkodó gyilkosoktól. Volt még egy elővigyázatosságból eredő szokása, amelyet szintén átvettem: gyors körülfürkészés a szobában, hogy megnyugtassam magam, nem rejtőzködik ott sem ólálkodó gyilkos, sem rabló. Miután ezeket a bölcs rendszabályokat foganatosítottam, az ágyamba bújtam, és azon nyomban elaludtam. Egy mécses égett a szobámban - ez nagyon-nagyon régi szokásom volt, amelyről semmi pénzért le nem tettem volna. Ilyen védelmi intézkedések megtétele után nyugodtan alhattam. Ám az álmok a kőfalakon átjönnek, sötét szobákat kivilágítanak vagy világosakat elsötétítenek, és a szereplők tetszésük szerint ki-be járnak, és nevetnek a lakatosok ügybuzgalmán. Amit ezen az éjszakán álmodtam, az egy nagyon különös gyötrelem kezdete volt. Nem nevezhetem lidércálomnak, mert egyértelműen tudtam, hogy alszom. Ugyanúgy tudtam azonban, hogyvagy a szobámban vagyok, és ágyban fekszem, úgy, ahogy ahogy valóban volt. Láttam, képzeltem, hogy látom a szobát meg apontosan bútorokat, pontosan, utoljára láttam, azzal a különbséggel, hogy igen sötét volt, és az ágy lába körül valamit mozogni láttam, amiről eleinte nem tudtam, hogy micsoda. Ám hamarosan láttam, hogy az egy koromfekete állat, amelyik egy éktelen nagy macskához hasonlít. Úgy láttam, hogy meglehet vagy négy-öt láb hosszú, mert ahogy eljött a kandalló előtt, akkora volt, mint az ottani szőnyeg, és a ketrecbe zárt vadállatok komor nyugtalanságával tovább járkált föl-alá. Képzelheted, mennyire megrémültem, de nem tudtam kiáltani. Az állat meggyorsította lépteit, és a szobában egyre sötétebb lett, végül olyan sötét, hogy az állat két szemén kívül semmit nem láttam. Éreztem, amint könnyedén felugrott az ágyra. A két nagy szem közeledett az arcomhoz, és hirtelen éles fájdalmat éreztem, mintha két nagy tűt egy-két inchre egymástól, mélyen a mellembe döftek volna. A sikoltásomra ébredtem. A szobát megvilágította a mécses, amely egész éjszaka ott égett, s én láttam, hogy az ágy lábánál, attól kissé jobbra egy női alak áll. Sötét, bő ruhában volt, és a haja leeresztve a vállait takarta. Egy kőtömb nem lehetett volna csöndesebb nála. A lélegzetvétel legkisebb rezdülése sem hallatszott. Ahogy szemem rámeredt, úgy látszott, hogy az alak helyet változtatott, és most közelebb volt az ajtóhoz; azután egészen az ajtónál volt már, amikor az ajtó kinyílt, és az alak kisurrant. Ettől megkönnyebbültem, és most már lélegzetet tudtam venni és megmoccantam Első gondolatom az volt, hogy Carmilla megtréfált, és hogy elfelejtettem bezárni az ajtóm. Felugrottam, és megnéztem - az ajtó mint mindig, most is be volt zárva belülről. Nem mertem kinyitni, meg voltam rémülve. Beugrottam az ágyamba, és a fejemre húztam az ágytakarót, és úgy feküdtem ott félholtra válva reggelig.

57

VII. ELMERÜLÉS

Hiába is kísérelném meg ecsetelni neked azt a rémületet, amely még most is elfog, valahányszor ennek az éjszakának a történéseire gondolok. Ez nem olyan átmeneti rémület volt, amelyet egy álom hagy maga után. Úgy tűnt, hogy az idő csak fokozza, és ahhoz a szobához meg annak bútoraihoz kapcsolódott, amely magába fogadta a jelenést. Másnap egy percig sem tudtam egyedül maradni. Meg kellett volna mondanom papának, de két ellenkező okból nem tettem. Előbb azt gondoltam, hogy nevetni fog a történetemen, és nem bírtam volna elviselni, hogy úgy kezeljék, mint valami mókát; azután arra gondoltam, hogy azt képzeli majd: engem is megtámadott az a titokzatos kór, amely a szomszédságunkban garázdálkodik. Jómagamnak nem voltak ilyen aggodalmaim, és minthogy atyám az utóbbi időben elég rossz bőrben volt, nem akartam megijeszteni. Kevésbé voltam tartózkodó két jólelkű társalkodónőmmel. Madame Perrodonnal és a vidám Mademoiselle Lafontaine-nel szemben. Mindketten észrevették rajtam, hogy kedvetlen és ideges vagyok, és végül elmondtam nekik, mi az, ami a szívemet nyomja. A mademoiselle nevetett, de úgy láttam, hogy Madame Perrodon nyugtalan lett. - Apropó, macska - szólt a mademoiselle nevetve -, Carmilla hálószobájának ablaka mögött a hosszú hársfasorban kísértetek járnak! - Ostobaság! - jelentette ki a madame, aki valószínűleg ide nem illőnek tartotta a témát. És ki mesélte, drágám ? - Martin mondta, hogy amikor a régi udvari bejáratot javította, kétszer is napfelkelte előtt ment arra, és mindkétszer látta ugyanazt a női alakot, amint a hársfasoron lefelé ment. - Nagyon is láthatja mindaddig, amíg a folyó menti legelőn megfejni való tehenek vannakmondta ademadame. - Lehetséges, Martin inkább azt választja, hogy megijed. Soha nem láttam bolondot jobban megijedve. - Egy szót se szólj erről Carmillának - vetettem közbe -, mert szobájának ablakából leláthat erre a fasorra, és ha lehet, ő még nálam is gyávább. Carmilla ezen a napon még a szokásosnál is később jött le. - Ma éjjel úgy megijedtem - mesélte, amint kettesben maradtunk -, és biztos vagyok benne, hogy valami szörnyűséget láttam volna, ha nem vásárolok talizmánt attól a szegény kis púpos embertől, akit olyan kemény szavakkal illettem. Azt álmodtam, hogy valami feketeség járja körbe az ágyamat, és az irtózatos rettegéstől felébredtem, és néhány másodpercre komolyan azt hittem, hogy egy sötét alakot látok a kandallópárkány közelében, de a vánkos alatt kitapogattam a talizmánomat, és abban a pillanatban, hogy ujjaim hozzáértek, az alak eltűnt, s én egészen bizonyos voltam benne, hogy ha nincs nálam a talizmán, valami borzalmas jelenik meg és talán meg is fojt, ahogy azokkal a szerencsétlenekkel tette, akikről hallottunk. - Nos, figyelj rám - kezdtem, és elmeséltem a kalandomat, amelynek felidézése úgy tűnt, hogy rémülettel tölti el. - És kéznél volt a talizmánod? - kérdezte komolyan. - Nem, egy porcelán vázába dobtam a szalonban, de minthogy annyira hiszel benne, ma éjszakára magamhoz veszem. Időben eltávolodva nem tudom elmondani neked, de még csak megérteni sem tudom, hogy miképpen győztem le rettegésemet olyan sikeresen, hogy a következő éjszaka mertem egyedül lefeküdni a szobámban. Határozottan emlékszem, hogy a talizmánt a párnámhoz tűztem. Csaknem rögtön elaludtam, és a szokásosnál még egészségesebben aludtam át az éjszakát. A fáradtan következő mélyenalig és álomtalanul Ámde kissé és éjszakával mélabúsanugyanígy ébredtem,volt. nohaRagyogó ennek mértéke érte el azt a aludtam. fokot, amely már 58

csaknem számított. - Nos,fényűzésnek ugye megmondtam - örvendezett Carmilla, amikor leírtam nyugodt alvásomat. Ma éjjel én is remekül aludtam; hálóingem mellrészére tűztem a talizmánt. Tegnap éjjel túlságosan messze volt tőlem. Egészen biztos, hogy az álmon kívül minden képzelgés volt. Mindig azt hittem, hogy a rossz szellemek csinálják az álmokat, de az orvosunk azt mondta nekem, hogy ilyenek nincsenek. Valamilyen láz, mondta, vagy másik betegség jár arra, és amint gyakran megesik, kopogtat az ajtón, és miután nem tud bemenni, ezzel az ijedelemmel továbbmegy. - És mit gondolsz - kérdeztem -, mi a talizmán? - Valamikor megfüstölték vagy valamilyen szerbe mártották, és az nem más, mint egy malária elleni szer - felelt Carmilla. - Akkor hát csak a testre hat? - Persze; csak nem képzeled, hogy a gonosz szellemek megijednek egy darabka pántlikától vagy egy patikus illatszerétől? Nem, ezek a levegőben vándorló bajok az idegeket teszik először próbára, és így az agyat fertőzik meg; de mielőtt rabul ejthetnének, az ellenszer elűzi őket. Biztos, hogy a talizmán ezt tette értünk. Nincs benne semmi mágikus, merőben természetes az egész. Boldogabb lettem volna, ha tökéletesen egyet tudok érteni Carmillával, de elkövettem minden tőlem telhetőt, és a benyomás ereje kissé alábbhagyott. Néhány éjszaka mélyen aludtam, de reggelre mindig ugyanolyan fáradtnak éreztem magam, és egész nap valamiféle bágyadtság nehezedett rám. Úgy éreztem, megváltoztam. Valami különös mélabú lopódzott belém, és magam nem szakítottam volna meg ezt a hangulatot. A halál komor gondolatai kezdtek kinyílni bennem, és finoman, s valamiképp nem is keltve ellenérzést, elhatalmasodott rajtam a tudat, hogy lassan elmerülök. Ha ez szomorú volt is, a lelki hangulatot, amelyet előidézett, édesnek találtam. Bárhogyan is, a lelkem benne. Nemmegnyugodott ismertem volna el, hogy beteg vagyok, nem egyeztem volna bele, hogy szóljanak a 59

papának, vagy hogy küldjenek a doktorért. Carmilla az eddiginél is jobban ragaszkodott most hozzám, és a bágyadt imádat különös rohamai gyakoribbakká lettek. Minél jobban fogyott az erőm, és romlott a kedélyem, annál lángolóbban nézett rám. Ez mindig megijesztett, mintha valamilyen futó tébolyt látnék a tekintetében. Anélkül hogy tudtam volna róla, ama legkülönösebb betegségnek, amelyben halandó valaha is szenvedett, meglehetősen előrehaladott állapotában voltam most. A korai tünetek között volt valamilyen megmagyarázhatatlan igézet, amely bőven kárpótolt a betegség e szakaszának elerőtlenítő hatásáért. Ez az igézet egy ideig növekedett, mígnem elért egy bizonyos pontig, amikor fokozatosan a rettenet érzése keveredett vele, s ez, miként hallani fogod, addig mélyült, míg egész életállapotomat elszíntelenítette és kiforgatta valójából. Az első változás, amit tapasztaltam, meglehetősen kellemes volt. Igen közel volt ahhoz a fordulóponthoz, amelytől megkezdődött Avernus hanyatlása. Bizonyos határozatlan és különös érzékletek látogattak meg álmomban. Az uralkodó érzés az a kellemes, sajátosan hűvös remegés, amelyet fürdéskor érzünk, amikor egy folyóban megyünk felfelé. Ezt hamarosan vég nélkülinek tűnő álmok kísérték, amelyek olyan elmosódóak voltak, hogy soha nem tudtam emlékezetembe idézni sem a helyszínt, sem a szereplőket, de még csak a történések valamilyen összefüggő részletét sem. Ezek az álmok azonban rettenetes benyomást hagytak maguk után, és olyan nagyfokú kimerültségérzést, mintha tartós és nagy lelki fáradalmakon és veszélyen mentem volna át. Mindezekről az álmokról ébredéskor csak annyi emlékem maradt, hogy egy csaknem sötét helyen voltam, és olyan emberekkel beszéltem, akiket alig láttam; és kivált egy tiszta hangé, nagyon mély női hangé, amely mintha távolról beszélne, lassan beszélt, és mindig ugyanannak a leírhatatlan ünnepélyességnek félelemnek érzését Olykor úgy érzékeltem, minthameleg egy kezet húztak volna végigés lágyan az arcomon és keltette. a nyakamon. Olykor olyan volt, mintha ajkak csókdosnának, és egyre hosszabban s szerelmesebben, amikor elérték a torkomat, s itt megállapodtak. Szívverésem meggyorsult, légzésem szapora és heves lett; erőt vett rajtam a zokogás, amely fuldokló érzésbe torkollt, és rettenetes görcsös vonaglássá vált, amelyben érzékeim felmondták a szolgálatot, s önkívületbe estem. E megmagyarázhatatlan állapot kezdete óta három hét telt el. A múlt hét folyamán szenvedéseim kiültek az arcomra. Sápadt lettem, pupillám kitágult, és szemem alá sötét árnyék települt, és a bágyadtság, amelyet már régóta éreztem, kezdett meglátszani viselkedésemen. Atyám gyakran kérdezte, nem vagyok-e beteg, én azonban makacsul kitartottam amellett, hogy nincs semmi bajom. Hogy mért, magam sem tudom. Bizonyos értelemben ez így is volt. Semmim nem fájt, nem panaszkodhattam testi rendellenességekről. Úgy tűnt, hogy panaszaim a képzelet vagy az idegek működésével kapcsolatosak, és bármilyen iszonyúak voltak is szenvedéseim, kóros tartózkodással úgyszólván teljesen magamnak tartottam meg őket. Betegségem nem lehetett azonos azzal a rettenetes betegséggel, amelyet a parasztok rontásnak neveznek, mert én már három hete szenvedtem, ezek pedig három napnál hosszabb ideig ritkán voltak betegek, mert a halál pontot tett szenvedéseik után. Carmilla álmokról panaszkodott meg lázas érzetekről, de ezek semmi esetre sem voltak olyan ijesztőek, mint az enyémek. Azt mondom, hogy az én tüneteim rendkívül ijesztőek voltak. Ha képes lettem volna megérteni állapotomat, térden könyörögtem volna segítségért és tanácsért. Egy nem sejtett befolyás bódító ereje hatott rám, és érzékeim meggémberedtek. Most el fogom mesélni neked egyik álmomat, amely egy furcsa felfedezéshez vezetett. Egy éjszaka a sötétben a megszokott hang helyett egy édes és lágy, de ugyanakkor rettenetes hangot hallottam, amelyváratlanul ezt mondta: „Anyád óvaés int:megláttam óvakodj aCarmillát, gyilkostól." Ebben a pillanatban fény gyulladt, aki fehér 60

hálóingében az ágy lábánál állt, és tetőtől talpig vér borította. Sikoltva ébredtem fel, mert torkon ragadott a gondolat, hogy Carmillát meggyilkolják Emlékszem, hogy kiugrottam az ágyból, s a következő, amire emlékszem, hogy állok a folyosón, és segítségért kiáltok. A madame és a mademoiselle rémülten rohant ki a szobájából; a folyosón mindig égett egy mécses, és amikor ott láttak, hamarosan értesültek rémületem okáról. Ragaszkodtam hozzá, hogy kopogtassunk Carmilla ajtaján. Kopogtatásunkra nem érkezett válasz. Hamarosan dobogás és zajongás támadt. Carmilla nevét sikoltottuk, de mindhiába. Mindannyian megrettentünk, mert az ajtó zárva volt. Páni félelemben visszarohantunk a szobámba. Ott hosszan és tébolyultan rángattuk a csengőt. Ha atyám szobája a háznak ezen az oldalán lett volna, azonnal segítségül hívtuk volna, de sajnos hallótávolon kívül volt, s ha el akartuk volna érni őt, ez valóságos kirándulás lett volna, amire egyikünknek sem volt bátorsága. Hamarosan rohanva közeledtek azonban szolgák a földszint felől; közben magamra kaptam köntösömet, és papucsba bújtam, a társalkodónőim hasonlóképp. Amikor a folyosó felől felismertük a személyzet hangját, együtt kirontottunk, és miután ezúttal is eredménytelenül ismételtük meg a dörömbölést Carmilla ajtaján, elrendeltem, hogy az emberek törjék be az ajtót. Ez meg is történt, és mi felemelt gyertyáinkkal az ajtónyílásban álltunk, és szemünket meresztve néztünk be a szobába. A nevén szólítottuk, de még most sem érkezett válasz. Körülnéztünk a szobában. Minden érintetlen volt, pontosan olyan állapotban, amilyenben volt, amikor jó éjszakát kívántam neki. De Carmilla nem volt sehol. VIII. KUTATÁS

Amikor láttuk, hogy a szoba a mi erőszakos behatolásunktól eltekintve tökéletes rendben van, kezdtünk kicsit lehűlni, és hamarosan eléggé magunkhoz tértünk ahhoz, hogy elküldjük az embereket. Mademoiselle-nek az az ötlete támadt, hogy Carmilla talán felriadt az ajtó előtti zajongásra, és első ijedtségében kiugrott az ágyból, és elrejtőzött a ruhásszekrényben vagy a függöny mögött, ahonnan természetesen mindaddig nem tudott előjönni, amíg a főudvarmester és csatlósai vissza nem vonultak. Most hát újrakezdtük a kutatást, és ismét a nevén szólítottuk. Hiábavaló volt minden. Zavartságunk és nyugtalanságunk fokozódott. Megvizsgáltuk az ablakokat, de azok biztosítva voltak. Én könyörögtem Carmillának, hogy ha valahová elrejtőzött, ezt a kegyetlen tréfát ne űzze tovább, hanem jöjjön elő, és ezzel vessen véget aggodalmunknak. De semmi nem használt. Ekkor már meg voltam győződve róla, hogy Carmilla nincs a szobában, sem az öltözőszobában, amelynek az ajtaja még mindig be volt zárva erről az oldalról. Arrafelé tehát nem mehetett. Carmilla felfedezte talán egyikét ama titkos folyosóknak, amelyek az öreg házvezetőnő szerint léteznek a kastélyban, noha ma már senki sem ismeri pontos helyüket. Egy kis idő, és nem kétséges, hogy mindennek kiderül a magyarázata - e pillanatban mindannyian fölöttébb zavartak voltunk. Négy óra múlt, és úgy határoztam, hogy a sötétség hátralévő óráit a madame szobájában töltöm. A nappali fény nem oldotta meg nehézségeinket. Másnap reggel az egész háztartás, élén atyámmal, a nyugtalanság állapotában volt. A kastély minden zugát átkutattuk. Átfésültük a földeket. Nem bukkantunk az eltűnt hölgy nyomára. Hozzáfogtak a folyó átboronálásához; atyám kétségbe volt esve; mit fog mondani a szegény leány anyjának, ha visszatér? Én is csaknem magamon kívül voltam, noha az én bánatom egészen más természetű volt. A délelőtt készültségben és izgalomban telt el. Egy óra volt már, és még mindig semmi 61

hír. Felrohantam Carmilla szobájába, és ott látom a fésülködőasztala mellett. Visszahőköltem a csodálkozástól. Nem akartam hinni a szememnek. Kecses kezével odaintett magához, anélkül hogy egy szót is szólt volna. Arca rendkívüli félelmet fejezett ki. Az öröm önkívületében rohantam hozzá; újra és újra megcsókoltam és átöleltem. A csengőhöz rohantam és hevesen megráztam, hogy mások is jöjjenek oda, és vessenek véget azon nyomban atyám nyugtalanságának. - Drága Carmilla, mi történt veled az este óta ? Aggódásunkban már rémeket láttunk kiáltottam. - Hol voltál? Hogyan jöttél vissza? - Ez az éjszaka a csodák éjszakája volt - mondta. - Az istenért, mondj el mindent. - Éjjel két óra múlt - kezdte Carmilla -, amikor szokás szerint aludni tértem. Szobám ajtajai zárva voltak, az öltözőszobámé és az, amelyik a folyosóra nyílik. Alvásom zavartalan volt, és amennyire tudom, nem álmodtam semmit; de éppen az imént az öltözőszoba kanapéján ébredtem fel, és a két szoba közötti ajtót nyitva találtam, a másik ajtót pedig feltörve. Miképpen történhetett mindez anélkül, hogy felébredtem volna? Hiszen jókora lármával mehetett mindez végbe, márpedig én kiváltképpen könnyen ébredek. És hogy történhetett, hogy kivettek az ágyamból, anélkül hogy alvásom félbeszakadt volna, holott engem a legkisebb zaj is felriaszt? Ekkorra már a madame, a mademoiselle, atyám és egy csomó szolgáló is a szobában volt. Carmillát természetesen elhalmozták kérdésekkel, szerencsekívánatokkal és üdvözlő szavakkal. Csak egyetlen történetből állt a mondanivalója, és úgy tűnt, hogy az egész társaságból ő képes a legkevésbé valamilyen magyarázatot adni arra, ami történt. Atyám elgondolkodva fel-alá járt a szobában. Láttam, hogy Carmilla szeme néhány másodpercig alattomos, sötét pillantással követi. Amikor atyám elküldte a szolgálókat, a mademoiselle pedig elment, hogy megkeressen egy kis üveg valeriánát és repülősót, és csak hárman maradtunk Carmillával; az atyám, a madame meg én, atyám gondolataiba merülten Carmillához ment, nagyon kedvesen megfogta a kezét, a szófához vezette, és leült mellé. - Ugye megbocsát, drágám, ha megkockáztatok egy feltevést, és felteszek egy kérdést? - Kinek is volna ehhez több joga? - mondta Carmilla. - Tessék kérdezni, amit óhajt, és én mindent elmondok. Az én történetem azonban egyszerűen a zűrzavar és a sötétség története. Jómagam semmit, de semmit nem tudok. Tessék bármit kérdezni, de természetesen tud róla, hogy a mama korlátozta szólásszabadságomat. - Tökéletesen így van, drága gyermekem. Nem kell azokat a tárgyakat megközelítenem, amelyekről a mama azt kívánja, hogy hallgassunk. Nos, az elmúlt éjszaka csodája abból áll, hogy kegyedet kimozdították az ágyából és a szobájából, anélkül hogy felébredt volna, és ez a kimozdítás látszólag olyan körülmények között történt, hogy az ablakok biztosítva voltak, a két ajtó pedig belülről be volt zárva. Elmondom az elméletemet, de előbb felteszek egy kérdést. Carmilla csüggedten a kezére támaszkodott, madame meg én lélegzetünket visszafojtva figyeltünk. - Nos, kérdésem a következő. Felmerült valaha is a gyanú, hogy kegyed alvajáró? - Egészen kis koromtól kezdve soha. - De amikor kicsi volt, előfordult, hogy álmában járt? - Igen, tudom, hogy alvajáró voltam. Olyan gyakran mondta nekem az öreg dajkám. Atyám mosolyogva bólintott. - Nos, hát a dolog a következőképp történt. Alvás közben felkelt, kizárta az ajtót, de úgy, hogy nem hagyta benne a kulcsot, mint szokta, hanem kivette, és a másik oldal felől bezárta az azután újratalán kihúzta a kulcsot, és magával a huszonötIttszoba ezenvan, az ajtót; emeleten vagy a második emeleten vagy vitte a földszinten. annyivalamelyikébe szoba meg fülke 62

olyan sok nehéz bútor és akkora halom ócskaság (régi háztartási limlom), hogy ennek az öreg háznak az alapos átkutatása egy hétig is eltartana. Érti már, mire gondolok? - Értem, de nem mindent - felelte Carmilla. - És azt miképpen magyarázod meg, papa, hogy annak az öltözőszobának a pamlagán találta magát, amelyet olyan gondosan átkutattunk? - Azután ért oda, hogy átkutattátok, még mindig álmában, végül pedig hirtelen felébredt, és annyira meglepődött, hogy ott van, ahol volt, mint bárki más meglepődött volna. Bárcsak minden titkot ilyen könnyen és ártalmatlan módon lehetne megmagyarázni, mint a kegyedét, Carmilla - mondta nevetve. - És így szerencsét kívánhatunk magunknak, hogy a történtek legtermészetesebb magyarázata nem feltételez semmiféle kuruzslást, semmiféle zárrongálást, se betörőket, se méregkeverőket, se boszorkányokat; semmit, ami biztonságunkat illetően félelemmel kellene hogy eltöltse Carmillát vagy bárki mást. Carmilla elragadó tekintettel nézett atyámra. Arcának színárnyalatainál semmi nem lehetett gyönyörűbb. Azt hiszem, szépségét csak fokozta a rá oly jellemző, különös, kecses bágyadtság. Atyám alighanem magában összehasonlította Carmilla külsejét az enyémmel, mert így szólt: - Szeretném, ha szegény Laurám jobban hasonlítana önmagára - és sóhajtott. Így riadalmunk jól végződött, és Carmilla ismét barátai között volt. IX. AZ ORVOS

Minthogy Carmilla hallani sem akart róla, hogy valaki ott aludjon a szobájában, atyám úgy intézkedett, hogy az ajtaja előttfeltartóztatnák. egy szolga aludjon. Ha még egyszer megkísérelne egy ilyen kirándulást, már saját ajtajánál Ez az éjszaka nyugodtan telt el, és másnap kora délelőtt megérkezett az orvos, hogy engem megnézzen. Atyám menesztett érte, anélkül hogy nekem szólt volna róla. A madame elkísért a könyvtárterembe, ahol a fehér hajú és pápaszemes komoly kis doktor várt rám. Elmondtam a történetemet, és ahogy előrehaladtam benne, az orvos egyre komorabb lett. Az egyik ablakmélyedésben álltunk, ő meg én, egymással szemben. Amikor bevégeztem beszámolómat, vállával a falnak dőlt, és szemét rám szegezte. Komoly tekintete érdeklődést mutatott, amelybe árnyalatnyi rémület vegyült. Egypercnyi gondolkodás után megkérdezte a madame-ot, hogy beszélhetne-e atyámmal. E kívánságnak megfelelően érte küldtek, és amikor belépett a szobába, mosolyogva mondta: - Gondolom, azt kívánja közölni velem, doktor, hogy vén bolond vagyok, amiért önt idehozattam; remélem, az vagyok. De mosolya lefagyott az arcáról, amikor az orvos igen komoly arccal magához intette. Atyám és az orvos ugyanabban az ablakmélyedésben beszélgetett egy ideig, amelyikben az imént még én értekeztem a doktorral. Társalgásuk komolynak és érvelőnek tűnt. A szoba nagyon nagy, és én a madame társaságában a kíváncsiságtól égve a túlsó végén álltam. Egyetlen szót sem hallottunk azonban, mert nagyon halkan beszélgettek, és a mély ablakzug teljesen eltakarta szemünk elől a doktort és csaknem ugyanannyira atyámat, akinek csak lábát, karját és vállát láthattuk; és feltehető, hogy szavukat annál kevésbé hallhattuk, mert a vastag fal meg az ablak valóságos kis fülkét alakított ki. Egy idő után megláttam atyám arcát, aki a szobába nézett; sápadt, elgondolkodó és, úgy képzeltem, izgatott volt. Laura, terhelni. kedves, jer ide egy percre. Madame, a doktor azt mondja, hogy magát egyelőre nem- fogjuk 63

A szólításnak megfelelően elindultam, ezúttal első ízben kissé ijedten, mert ámbár igen gyengének éreztem magam, de semmi esetre sem betegnek. És az ember mindig azt képzeli, hogy tetszése szerint bármikor erőre kaphat. Atyám a kezét nyújtotta felém, ahogy közeledtem, de az orvosra nézett, és így szólt: - Bizonyos, hogy nagyon furcsa ez a dolog, nem nagyon értem. Laura, jer ide, kedvesem; figyelj doktor Spielsbergre, és próbálj visszaemlékezni. - Említetted, hogy akkor éjszaka, amikor első rémálmodat átélted, olyan érzésed volt, mintha a nyakad körül valahol két tűt szúrtak volna beléd. Van ott valamilyen sérülés? - Egyáltalán nincs - feleltem. - Meg tudod mutatni az ujjaddal, hogy körülbelül hová döfték be a tűket? - Egész közel a torkomhoz, ide - feleltem. Reggeli köntös volt rajtam, amely elfedte az általam mutatott helyet. - Most önmaga is megbizonyosodhat róla - mondta az orvos. - Ugye nem baj, ha a papa egy icipicit szétnyitja a köntösét. Fontos, hogy felderítsük annak az ártalomnak egy tünetét, amelyben szenved. Beleegyeztem. Csak egy inch-csel kellett köntösöm gallérját lejjebb tolni. - Szent Isten! Így van! - kiáltott atyám, és elsápadt. - Most saját szemével láthatja - mondta az orvos komor diadallal. - Mi van ott? - szóltam, és kezdtem megrémülni. - Semmi, kedves ifjú hölgy, csak egy kis kék folt, nem nagyobb, mint kisujjának hegye; és most - folytatta atyámhoz fordulva - az a kérdés, hogy mit a leghelyesebb tennünk. - Van valami veszély? - erősködtem nagy felindulásban. - Bízom benne, hogy nincs, kedvesem - felelt az orvos. - Nem látom, miért ne gyógyulhatna meg. Nem miért ne kezdhetné magát azonnal jobban érezni. Ez az a hely, ahol a fojtogató érzéslátom, kezdődik? - Igen - válaszoltam. - és most emlékezzék vissza, amennyire csak tud: ugyanez a hely volt afféle központja annak a remegésnek, amelyet éppen az imént úgy írt le, mint egy folyó hideg sodrát, ha szembefolyik magával? - Lehetséges; azt hiszem, igen. - Látja, kérem? - tette hozzá, atyámhoz fordulva. - Beszélhetek a madame-mal? - Természetesen - felelt atyám. Magához hívta a madame-ot, és így szólt hozzá: - Úgy látom, hogy fiatal barátnőm nincs valami jó bőrben. Remélem, állapota nem jár különös következményekkel, de szükség lesz bizonyos intézkedésekre, amelyeket majd elmondok; de addig is legyen olyan jó, madame, és egy pillanatra se hagyja magára Laura kisasszonyt. - Tudom, megbízhatunk a kedvességében, madame - tette hozzá atyám. A madame buzgón helyeselt. - Te pedig, drága Laura, tudom, meg fogod tartani a doktor úr rendelkezéseit. - Meg kell kérdeznem a véleményét egy másik betegről is, akinek a tünetei hasonlítanak kissé a leányoméihoz, amelyeket éppen az imént mondtam el önnek részletesen. E tünetek sokkal enyhébbek ugyan, de azt hiszem, ugyanolyan fajták. Egy ifjú hölgyről van szó, aki a vendégünk. De mint említette, délután erre jár ismét, nem tehetne hát jobbat, mint hogy nálunk vacsorázik, és akkor őt is láthatja. Csak délután jön le a szobájából. - Köszönöm - mondta az orvos. - Akkor hát ma este hét óra körül itt leszek. Ezután megismételték rendelkezéseiket nekem és a madame-nak, és miután megosztották közöttünk a feladatokat, atyám az orvossal elhagyta a könyvtárszobát, és láttam, hogy a kastély előtti füves teraszon, az út ésmerülve. a vizesárok között egy ideig még föl-alá sétáltak, nyilvánvalóan komoly beszélgetésbe 64

65

Az orvos nem tért vissza. Láttam, hogy felül a lovára, búcsút int, és ellovagol kelet felé, az erdőn át. Csaknem ugyanakkor láttam, hogy Dranfeldből megérkezik az ember a levelekkel, leszáll a lóról, és a csomagot átadja atyámnak. Közben a madame és én nagyon el voltunk foglalva: találgattuk, milyen okai lehetnek annak a különös és komoly rendelkezésnek, amelyet az orvos meg atyám egymással vetekedve kötöttek a lelkünkre. Mint később elmondta nekem, a madame attól félt, hogy az orvos valamilyen hirtelen rohamtól tart, és hogy azonnali segítség híján vagy elveszthetem az életem, vagy legalábbis komoly sérülést szenvedhetek. Ez a magyarázat nem jutott eszembe, és én az idegeim szempontjából talán szerencsésen azt képzeltem, hogy ezt a rendelkezést egyszerűen csak azért hozták, hogy egy állandó társat biztosítsanak, aki megakadályozza, hogy túlságosan megerőltessem magam, vagy hogy éretlen gyümölcsöt egyem, vagy ama több tucatnyi bohóság valamelyikét elkövessem, amire állítólag a fiatalok hajlamosak. Úgy félóra múlva bejött atyám - kezében levelet tartott -, és így szólt: - Késve érkezett ez a levél. Spielsdorf tábornoktól jött. Megérkezhetett volna tegnap, lehet, hogy holnapig nem jön meg, vagy ma érkezik ide a generális. A kezembe tette a nyitott borítékot, de nem látszott rajta, hogy örülne, mint szokott, ha vendéget várt, kivált olyan szeretett vendéget, mint a tábornok. Ellenkezőleg, úgy tűnt, mintha a pokolba kívánná vendégét. Szemlátomást valami járt az eszében, amit semmiképp sem akart kikürtölni. - Papa drága, elmondanád nekem? - kérdeztem, hirtelen a karjára téve kezem, és - biztos vagyok benne - könyörgőn nézve a szemébe. - Talán - felelte, becézőn megsimogatva a hajam a szemem felett. Nagyon betegnekúgy tartgondolja, az orvos?ha helyes intézkedéseket teszünk, egy-két napon belül -- Nem, kedvesem; ismét rendben leszel, legalábbis a teljes gyógyulás útján fogsz haladni - felelt, kicsit szárazon. - Szerettem volna, ha jó barátunk, a tábornok más időpontot választ; azaz szerettem volna, ha te makkegészségesen tudnád őt fogadni. - De kérlek, papa, mondd meg - erősködtem -, az orvos szerint mi van velem? - Semmi; ne gyötörj a kérdéseiddel - felelte, s nem emlékszem, hogy valaha is ilyen ingerültnek láttam volna. S feltehetően azért, mert látta, hogy meg vagyok bántva, megcsókolt és hozzátette: - Egy-két nap múlva mindent fogsz tudni, azazhogy mindent, amit én tudok. Addig pedig ne foglalkozz a gondolattal. Megfordult és kiment a szobából, de visszajött, még mielőtt végiggondolhattam volna, tűnődve, hogy milyen furcsa mindez. Csak azért jött, hogy megmondja: Karnsteinba megy, és úgy rendelkezett, hogy tizenkettőre legyen útra kész a kocsi, és én meg a madame kísérjük el őt. A papot akarja ott meglátogatni, akinek a parókiája közel van azokhoz a festői tájakhoz, és mivel Carmilla soha nem látta őket, utánunk jöhetne, miután lejött, a mademoiselle-lel, aki magával hozna minden szükségeset, és rendeznénk egy pikniket a kastély romjai között. A fentieknek megfelelően tizenkettőkor útra kész voltam, és nemsokára atyámmal és a madame-mal együtt elindultunk tervezett utunkra. Keresztülhajtva a felvonóhídon, jobbra fordultunk, és rátérve az országútra, az ívelt gótikus hídon át nyugatnak tartottunk, hogy eljussunk Karnstein néptelen falvába és a romos kastélyhoz. Ennél szebb erdei utazás el sem képzelhető. A sík terep enyhe dombokban és völgyekben folytatódik, s mindez gyönyörű erdőbe öltözött, amelyből tökéletesen hiányzik a formáknak az a viszonylagos mesterkéltsége, amelyet a korai művelés és nyesés kölcsönöz az ültetett növényzetnek. A terep egyenetlenségei következtében az út gyakorta változtatja irányát és ír le gyönyörű kanyarokat a szaggatott völgyek körülközepett. és a dombok lejtősebb oldalain, a terepviszonyok szinte kimeríthetetlen változatossága 66

Amikor e helyek valamelyikén befordultunk, egyszer csak szembetalálkoztunk öreg barátunkkal, a tábornokkal, aki egy lovas szolga kíséretében felénk lovagolt. Úti bőröndjeit egy bérelt vonatkocsi vitte utána, ahogy mifelénk a társzekeret nevezik. Amikor odaérkeztünk, a tábornok leszállt a lóról, és a szokásos üdvözlések után hagyta magát rábeszélni, hogy fogadja el hintónkban az üres ülést, a lovát pedig a szolga vigye magával a házunkba. X. GY ÁSZBAN

Mintegy tíz hónapja láttuk utoljára, de ez az idő elég volt ahhoz, hogy külsejét évekkel öregítse. Soványabb lett; valami komorság és aggodalom foglalta el annak a szívélyes derűnek a helyét, ami azelőtt vonásait jellemezte. Mindig átható tekintetű, sötétkék szeme komolyabb fénnyel világított bozontos, ősz szemöldöke alól. Maga a változás nagyobb volt, mint amit egyedül a bánat szokott előidézni, és úgy tűnt, hogy haragosabb szenvedélyek játszottak ebben közre. Alighogy folytattuk utunkat, a tábornok szokásos katonás egyenességével beszélni kezdett a veszteségről, ahogy kifejezte magát, amely szeretett unokahúgának és gyámleányának halálával érte. Aztán a heves keserűség és dühös szenvedély hangján, gyalázkodva kitört azok ellen a „pokoli mesterkedések" ellen, amelyeknek gyámleánya áldozatul esett, és több ingerültséggel, mint kegyelettel fejezte ki csodálkozását, hogy az ég eltűri a pokol bujaságainak és gonoszságának ekkora szörnyűségeit. Atyám azonnal látta, hogy valami rendkívülinek kellett történnie, ezért megkérdezte, hogy nem érinti-e túlságosan kínosan, ha azokról a körülményekről beszél, amelyek alapján indokoltnak tartja azokat az erős kitételeket, amelyekkel kifejezte magát. - Én szívesen elmesélek mindent - mondta a tábornok -, de az az érzésem, nem fognak hinni nekem. - Miért ne hinném el? - kérdezte atyám. - Azért - felelte ingerlékenyen -, mert csak azt hiszed el, ami megegyezik saját előítéleteiddel és illúzióiddal. Jól emlékszem rá, hogy én is ilyen voltam, de azóta sokat tanultam. - Tégy próbát velem - mondta atyám -, nem vagyok olyan dogmatikus, mint gondolod. Azonfelül nagyon jól tudom, hogy általában csak bizonyított dolgokban hiszel, éppen ezért nagyon is hajlok rá, hogy tiszteletben tartsam következtetéseidet. - Igazad van, amikor feltételezed, hogy nem hagytam könnyen rábírni magam, hogy higgyek a csodában - mert amit átéltem, az valóságos csoda -, és rendkívüli bizonyítékok késztettek arra, hogy hitelt adjak annak, ami minden elgondolásommal szögesen ellentétes volt. Egy természetfölötti összeesküvés rászedett balekjává tettek. Annak ellenére, hogy atyám még az imént a tábornok ítélőképességébe vetett bizalmáról vallott, láttam, hogy ezen a ponton olyan tekintetet vet a tábornokra, amely - úgy gondoltam kifejezett gyanakvást árul el szellemi épsége vonatkozásában. Szerencsére a tábornok nem vette észre. Komoran és kíváncsian az erdő előttünk kinyíló tisztásaiba és nyiladékaiba küldte tekintetét. - A karnsteini romokhoz mentek? - kérdezte. - Micsoda véletlen szerencse! Tudod-e, hogy éppen kérni akartalak, vigyél el oda, hogy megtekintsem a romokat. Különleges célom van vele. Van ott egy romos kápolna, nemde? A kihalt család sok tagjának a sírjával. - Igen? Nagyon érdekes - mondta atyám. - Remélem, arra gondolsz, hogy magadnak követeld a címet meg a birtokokat. Atyámmosolyogjon, ezt vidáman pedig mondta, ám a tábornoknak nem jutott eszébe, hogy nevessen legalább az udvariasság ezt megkövetelte volna egy barát tréfájavagy 67

hallatán; ellenkezőleg, komor, sőt vad tekintettel nézett maga elé, olyasmin rágódván, ami felkavarta haragját, és rémületet keltett benne. - Egészen másról van szó - mondta mogorván. - Ki akarok ásni néhányat e finom népek közül. Remélem, hogy Isten áldásával egy kegyes templomgyalázást követhetek el ott, amely földünket meg fogja szabadítani bizonyos szörnyetegektől, és a becsületes emberek számára lehetővé teszi, hogy ágyukban alhassanak, anélkül hogy gyilkosok megölnék őket. Különös dolgokat kell elmondanom neked, drága barátom, olyanokat, amilyeneket jómagam még néhány hónappal ezelőtt is mint hihetetleneket megvetéssel elutasítottam volna. Atyám újra ránézett, de ezúttal nem gyanakvó pillantással, hanem átható értelemmel. - A Karnstein-ház - mondta - régen kihalt, legalább száz esztendeje. Drága feleségem anyai ágon a Karnsteinektől származott. De a név és a cím régen megszűnt létezni. A kastély csupa rom, maga a falu elnéptelenedett. Van vagy ötven esztendeje is, hogy itt kéményt füstölni láttak; egyetlen háztető sincs már. - Így igaz. Amióta utoljára láttalak, sok mindent hallottam erről, olyan sok mindent, hogy te is csodálkozni fogsz. De legjobb lesz, ha olyan sorrendben beszélek el mindent, ahogy megtörtént - mondta a tábornok. - Te láttad az én drága gyámleányomat, mondhatnám úgy is, hogy gyermekemet. Nem ismerek nála gyönyörűbb teremtést, és még alig három hónapja is nála virágzóbbat. - Igen, szegény teremtés! Amikor utoljára láttam, rendkívül bájos volt - mondta atyám. Nem tudom elmondani, mennyire lesújtott a hír, drága barátom; tudom, mekkora csapás ez neked. Megfogta a tábornok kezét és együttérzőn megszorította, amit az viszonzott. Könnyek gyűltek az öreg katona szemébe. Nem igyekezett elrejteni őket. - Nagyon régi barátok vagyunk - mondta -; tudtam, hogy együttérzel velem, aki itt maradtam gyermektelenül. A leánykát igen-igen megkedveltem, s ő gondoskodásomat ragaszkodással hálálta meg, amely derűssé tette otthonomat és boldoggá életemet. Mindennek vége. Lehet, hogy nem sok évem van még hátra e földön, de Isten kegyelméből remélem, hogy mielőtt meghalok, szolgálatot tehetek az emberiségnek, és elősegíthetem, hogy az Ég bosszút álljon azokon a gonosz szellemeken, akik reményeinek és szépségének tavaszán meggyilkolták szegény gyermekemet! - Az imént mondtad, hogy szándékodban van elmesélni mindent, úgy, ahogy történt szólt atyám. - Nagyon kérlek, kezdj hozzá. Biztosíthatlak, hogy nem puszta kíváncsiság az, ami sarkall. Közben elérkeztünk arra a pontra, ahol a drunstalli út, amelyen a tábornok jött, eltér arról az útról, amelyen mi haladtunk Karnstein irányában. - Mennyire vagyunk a romoktól ? - érdeklődött a tábornok, nyugtalanul tekintve előre. - Mintegy hárommérföldnyire - felelt atyám. - Könyörgök, beszéld el a történetet, amelyet olyan kedves voltál ígérni nekünk. XI. A TÖRTÉNET

- Tiszta szívemből - mondta a tábornok, nem csekély erőfeszítéssel. És rövid szünet után, amelyben elrendezte tárgyát, hozzákezdett az egyik legkülönösebb elbeszéléshez, amelyet valaha is hallottam. - Drága gyermekem nagy örömmel készült a látogatásra, miután oly kedves voltál, és meghívtad bájos leányodhoz. - Itt gálánsan, de búskomor arccal felém fordult és meghajolt. Közben meghívást kaptunk öreg barátomhoz, Carlsfeld grófhoz, akinek a kastélya mintegy húszmérföldnyire van, Karnstein másik oldalán. volt szó, hogy részt vegyünk egy ünnepségsorozaton, amelyet, emlékszel, előkelő Arról látogatója, Károly nagyherceg tiszteletére 68

rendezett. - Igen, és gondolom, hogy ragyogó ünnepségek voltak - mondta atyám. - Fejedelmiek! A vendéglátása egészen királyi volt. Az övé Aladdin csodalámpája. Az az éjszaka, amelytől bánatomat számítom, egy fényűző álarcosbálnak volt szentelve. Nyitva voltak a kertek, a fákon színes lampionok függtek. Olyan tűzijáték volt, amilyennek még maga Párizs sem volt soha tanúja. És micsoda zene - tudod, a zene a gyengém -, micsoda elbűvölő zene! Talán a világ legjobb zenekara és a legkiválóbb énekesek, akiket csak össze lehetett gyűjteni a legnagyobb európai operaházakból. Ahogy e fantasztikusan kivilágított kertekben sétáltál, miközben a holdsütötte kastély hosszú ablaksoraiból rózsaszínű fényt árasztott, egyszer csak mintha meghallottad volna azokat az elbűvölő hangokat, amelyek valamely facsoport csöndjéből lopakodtak elő, vagy a tavon úszó csónakokból emelkedtek fel. Ahogy néztem és hallgattam, úgy éreztem magam, mintha visszavittek volna kora ifjúságom romantikájába és költészetébe. Amikor a tűzijáték véget ért, és kezdetét vette a bál, visszatértünk az előkelő termekbe, amelyek nyitva álltak a táncosok számára. Egy álarcosbál, tudod, mindig gyönyörű látvány, de ilyen ragyogó spektákulumot még soha nem láttam. Nagyon arisztokratikus gyülekezet volt, én voltam úgyszólván az egyetlen „senki" a jelenlévők között. Drága gyermekem valósággal gyönyörű volt. Nem viselt álarcot. Mindig csinos arcvonásainak kimondhatatlan bájt kölcsönzött izgalma és elragadtatása. Észrevettem, hogy egy fejedelmien öltözött, de álarcot viselő ifjú hölgy mintha rendkívüli érdeklődéssel figyelte volna gyámleányomat. Az este folyamán korábban láttam már a nagy előcsarnokban, majd újra, pár percre, a kastély ablakai alatti teraszon, amikor egymás közelében sétáltunk el. Nem egyedülméltóságteljes volt, egy gazdag és ünnepélyes ugyancsak álarcot viselő hölgy akinek viselkedése rangosöltözékű, személyre vallott. Ha a fiatal hölgy nemkísérte, viselt volna álarcot, természetesen biztosabban eldönthettem volna a kérdést, hogy valóban figyelie az én szegény drágaságomat. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy figyelte. Az egyik szalonban tartózkodtunk. Szegény drága gyermekem táncolt, és utána pihent kicsit az egyik széken, közel az ajtóhoz; a közelben álltam én is. Az említett két hölgy arrafelé jött, és a fiatalabbik leült a gyámleányom melletti székre, míg társa mellém állt, és kis ideig halk hangon mondott valamit a védencének. Élve az álarca adta lehetőséggel ezután hozzám fordult, és mintha régi barátok lennénk, nevemen szólított, és beszélgetni kezdett velem, ami alaposan felkeltette kíváncsiságomat. Több helyszínre hivatkozott, ahol találkozott velem, az udvarnál és előkelő házakban. Kis, jelentéktelen esetekre célozgatott, amelyekre már régen nem gondoltam, de most kiderült, hogy emlékük csupán tetszhalott volt, mert a hölgy első érintésére azon nyomban életre kelt. Percről percre egyre jobban fúrta az oldalamat, hogy ki ez a hölgy. Kísérleteimet, hogy megtudjam, nagyon ügyesen és kellemesen elhárította. Semmiképp sem tudtam magamnak megmagyarázni, hogy honnan eredhet az a tájékozottság, amelyet életem sok szakaszával kapcsolatban mutatott; és úgy tűnt, hogy természetellenes örömet talál abban, hogy kíváncsiságomat kudarcba fullassza és lássa, amint türelmetlen zavaromban egyik feltevésből a másikba bukdácsolok. Időközben az ifjú hölgy, akit anyja a szokatlan Millarca néven szólított, amikor egyszerkétszer hozzá fordult, ugyanolyan könnyedén és kecsesen beszélgetésbe elegyedett gyámleányommal. Azzal mutatkozott be, hogy anyja nagyon régi ismerősöm. A kellemes vakmerőségről beszélt, amelyet az álarc tesz lehetővé. Úgy beszélt, mint egy barát; megcsodálta a ruháját, és nagyon kedvesen célozgatott a szépsége iránti csodálatra. Azzal szórakoztatta szegény gyermekemet, hogy nevetve bíráló megjegyzéseket tett aúgy báltermet megtöltő emberekre, és nevetett gyámleányom jókedvén. Amikor tetszettzsúfolásig neki, nagyon szellemes 69

és élénk volt, és rövidesen nagyon jó barátnőkké lettek, és a fiatal idegen levette álarcát, egy feltűnően szép arcot téve láthatóvá. Soha addig nem láttam ezt az arcot, drága gyermekem sem. De az arc újdonsága ellenére a vonásai olyan el-ragadóak és kedvesek voltak, hogy hathatós vonzásuknak lehetetlen volt ellenállni. Szegény gyermekem sem tudott. Soha senkit nem láttam még, aki első látásra annyira el lett volna ragadtatva egy másiktól, mint gyámleányom, hacsak éppenséggel nem az idegen maga, aki mintha egészen belehabarodott volna. Közben, élve az álarcosbál adta lehetőségekkel, kérdésekkel árasztottam el az idősebb hölgyet. - Alaposan zavarba hozott - mondtam nevetve. - Nem elég ez önnek? Nem egyeznék bele most már, hogy egyenlő feltételekkel álljunk szemben egymással ? Kérem, legyen olyan kedves, és vegye le az álarcát - Ennél ésszerűtlenebb kívánságot el sem tudok képzelni - felelte a hölgy. - Arra kér egy nőt, hogy adja fel előnyét! És különben is: miből gondolja, hogy megismerne? Az ember az évek során változik. - Miként láthatja - mondtam, meghajlással és, gondolom, egy meglehetősen mélabús kis nevetéssel. - Miként a filozófusok mondják - igazított ki. - És honnan tudja, hogy segítene magán, ha meglátná az arcomat? - Szívesen megkockáztatnám - feleltem. - Hiábavaló próbálkozás, hogy öregasszonyt csináljon magából. A termete elárulja. - Akárhogyan is, évek teltek el azóta, hogy utoljára láttam önt, inkább, semmint ön látott engem, mert éppen ez az, amin tűnődöm. Millarca a leányom, tehát nem lehetek fiatal, még olyanok véleménye szerint sem, akiket az idő megtanított az engedékenységre, és előfordulhat, hogy nem szeretném, ha összehasonlítana azzal a nővel, aki az emlékezetében vagyok. Önnek nincs álarca, amelyet levehetne. Nem tud hát cserében semmit sem ajánlani. - A könyörületéhez folyamodom, hogy levegye. - Én meg az önéhez, hogy hagyja ott maradni, ahol van - felelte. - Akkor legalább annyit áruljon el, hogy francia-e vagy német; ön mindkét nyelven olyan tökéletesen beszél. - Nem hiszem, hogy ezt megmondom önnek, tábornok; ön meg akar lepni, és azon gondolkodik, hogy milyen támadási pontot válasszon. - Mindenesetre azt nem fogja tagadni - mondottam -, hogy miután megtisztelt engedélyével, hogy társaloghatok önnel, kellene tudnom, hogy miképpen szólítsam. Mondhatom azt, hogy grófnő? Nevetett, és nem kétséges, hogy újabb kibúvóval találom szemben magam - ha egyáltalán fel tudok készülni minden eshetőségre egy olyan beszélgetésben, amelynek körülményeit, most már tudom, a legfortélyosabb módon - hiszen a véletlen módosíthatott rajtuk - előre elrendezték. - Ami ezt illeti - kezdett hozzá, de csaknem amint szóra nyílt a szája, félbeszakította egy feketébe öltözött úr, aki kiváltképpen elegáns és előkelő benyomást keltett, viszont arca olyan halálosan sápadt volt, amilyent élő embernél még soha nem láttam. Sem álarcot, sem jelmezt nem viselt, az előkelő urak egyszerű estélyi ruhája volt rajta; és mosolytalan arccal, de udvarias és szokatlanul mély meghajlással így szólt: - Megengedi, grófnő, hogy néhány szót szóljak valamiről, ami érdekelheti önt? A hölgy gyorsan feléje fordult, és a hallgatás jeleként ajkára tette ujját; azután hozzám fordult: - Kérem, tábornok, tartsa fenn a helyem. Csak néhány szót beszélünk, aztán visszajövök. És miután játékosan megadtaigen utasítását, a fekete öltözékűvele. úriemberrel kicsit lassan arrébb ment, és néhány percig szemlátomást komolyan beszélgetett Azután együtt 70

71

továbbsétáltak a tömegben, és néhány percre szem elől vesztettem őket. Én a szünetet azzal töltöttem, hogy a fejemet törtem, találgatva, ki lehet ez a hölgy, aki olyan kedvesen látszik visszaemlékezni rám, és arra gondoltam, hogy megfordulok, és csatlakozom az én bájos gyámleányomnak meg a grófnő lányának beszélgetéséhez, és megpróbálom, hátha meglepetést tartogathatok számára, mire visszatér, és tudom a nevét, a rangját, kastélyának és birtokainak helyét. Ám ebben a percben a hölgy visszatért, s kíséretében volt a feketébe öltözött sápadt ember is, aki így szólt: - Visszajövök és tájékoztatom önt, grófnő, amint hintója előállt. Meghajolt és elment. XII. A KÉRELEM

Akkor hát elveszítjük önt, grófnő, de remélem, csupán néhány órára - mondtam mély meghajlással. - Ez is lehet, de az is, hogy néhány hétre. Nagyon balszerencsés dolog, hogy éppen most kellett beszélnie velem. Nos, hát ismer már? Biztosítottam, hogy nem ismerem. - Rám fog ismerni - mondta -, de nem most. Régebbi és jobb barátok vagyunk, mint ahogy netán gyanítja, de ma még nem árulhatom el kilétemet. Három hét múlva útba ejtem a csodálatos kastélyát, amelyről már tájékozódtam. Akkor egy-két órára bekukkantok magához, és felújítjuk majd a barátságot, amely ezer kellemes emléket hagyott bennem maga után. Ebben a pillanatban valóságos mennykőcsapásként ért egy hír. El kell most indulnom, és kanyargós úton csaknem száz mérföldet kell utaznom, tőlem telhető legnagyobb gyorsasággal. Gondjaim a kötelező tartózkodás, nevemnek tartozom, tart megsokszorozódnak. vissza attól, hogy egyCsak igen különös kérést terjesszekamellyel ön elé. Szegény gyermekem még nem kapott teljesen erőre. Lova felbukott vele egy vadászaton, amelyre nézőként ő is kilovagolt, és idegei még nem heverték ki a megrázkódtatást, és az orvosunk azt mondta, hogy egy ideig még semmi esetre sem szabad túlerőltetnie magát. Következésképp sűrű megszakításokkal utaztunk ide - alig húsz mérföldet tettünk meg naponta. Most éjt nappá téve kell utaznom, mert élethalálról van szó - olyan küldetés az enyém, amelynek kritikus és következményekkel terhes természetéről akkor adhatok majd magyarázatot, amikor ismét találkozunk, mint remélem, néhány hét múlva. Akkor már nem kell majd titkolóznom. A továbbiakban előadta kérelmét, és ez egy olyan személy hangján történt, akitől egy ilyen óhaj inkább adománynak számít, semmint szívességkérésnek. Ez csupán a modorban fejeződött ki s alighanem merőben öntudatlanul. Mert azoknál a szavaknál, amelyeket használt, semmi sem lehetett volna esdeklőbb. Maga a kérés egyszerűen az volt, hogy távolléte alatt nem viselném-e gondját az ő leányának. Ha mindent tekintetbe veszünk, ez különös, hogy ne mondjam, merész kérés volt. Mintegy azzal fegyverzett le engem, hogy maga hivatkozott egyetértően mindarra, amit ez ellen fel lehet hozni, és teljes egészében a lovagiasságomra hagyatkozott. Ugyanebben a pillanatban olyan végzetszerűen, mintha mindaz, ami történt, eleve elrendelte tett lett volna, szegény gyermekem odajött hozzám, és suttogva könyörögni kezdett, hogy hívjam meg új barátnőjét, Millarcát egy látogatásra. Amikor ő ezt szóvá tette neki, azt mondta, hogy ha a mamája beleegyezik, ő rendkívül örülne neki. Ha mindez máskor történik, azt mondtam volna neki, hogy várjon egy kicsit, legalább addig, amíg megtudjuk, hogy kik ők. De egy pillanat gondolkodási időm sem volt. A két hölgy közösen támadt rám, és meg kell vallanom, hogy az ifjú hölgy kifinomult és gyönyörű arca, ami körül volt valami szerfelett elragadó, valamint rangos származásának eleganciája tüze cselekvésre késztettek, és teljességgel legyőzetve megadtam magam, s túlságosan is és 72

könnyedén elvállaltam az ifjú hölgy gondozását, akit anyja Millarcának nevezett. A grófnő odaintette a lányát, s ez komor figyelemmel hallgatta, amint anyja nagy általánosságban elmondta neki, hogy váratlan és visszautasíthatatlan meghívást kapott, és hogy megbeszélte velem: távollétében én fogom gondját viselni, s hozzátette, hogy egyike vagyok az ő legrégebbi és nagyra becsült barátainak. Jómagam természetesen úgy beszéltem, ahogy ezt az eset megkívánni látszott, és ha jól meggondolom a dolgot, olyan helyzetben találtam magam, amely félig sem volt ínyemre. A feketébe öltözött úr visszatért, és igen szertartásosan kivezette a hölgyet a teremből. Ennek az úriembernek a viselkedése nyomán kialakult bennem a meggyőződés, hogy a grófnő sokkal, de sokkal fontosabb személyiség, mint azt szerény titulusa alapján feltételezhetné az ember. Utoljára meghagyta, hogy visszatéréséig ne próbálkozzak meg annál többet megtudni róla, mint amennyit már eddig is kitaláltam. Kiváló házigazdánk, akinek a vendége volt, ismeri ennek okait. - De itt - mondta a grófnő - sem én, sem leányom nem lennénk biztonságban egy napnál tovább. Úgy egy órával ezelőtt meggondolatlanul levettem egy pillanatra az álarcomat, és immár túl későn az volt a benyomásom, hogy látott engem. Ezért elhatároztam, hogy keresek rá alkalmat, hogy kicsit beszélgethessek magával. Ha úgy találtam volna, hogy valóban látott, az ön fejlett becsületérzésére hagyatkoztam volna, hogy néhány hétre őrizze meg a titkom. A valóság az, hogy örülök, amiért nem látott engem; ám ha most gyanítaná, vagy hosszas megfontolás után gyanítani fogja, ki vagyok, hasonlóképp teljes mértékben a becsületére bízom magam. Leányom ugyanúgy őrizni fogja a titkot, és jól tudom, hogy ön időről időre emlékeztetni fogja rá, nehogy meggondolatlanul kifecsegje. Suttogva néhány szót szólt a lányához, kétszer sietve megcsókolta, és a feketébe öltözött sápadt úriember kíséretében elindult, és eltűnt a tömegben. - A szomszéd szobában - mondta Millarca - van egy ablak, amelyik a kapura néz. Szeretnék egy utolsó pillantást vetni a mamára és csókot dobni neki. Mi természetesen beleegyeztünk, és az ablakhoz kísértük Millarcát. Kinéztünk, és láttunk egy régimódi, tetszetős hintót egy csapat futárral meg lakájjal. Láttuk a feketébe öltözött, sápadt úriember nyúlánk alakját, amint egy vastag bársonyköpenyt terített a hölgy vállára, és a csuklyáját a fejére húzta. A grófnő felé biccentett, és kezével éppen csak hogy megérintette a férfi kezét. Ez többször mélyen meghajolt, amint az ajtó becsukódott, és a hintó mozgásba jött. - Elment - sóhajtott Millarca. - Elment - ismételtem meg magamban, és a sietős percek alatt, amelyek beleegyezésem óta teltek el, most először ébredtem rá, hogy milyen ostobaságot követtem el. - Nem nézett föl - mondta az ifjú hölgy panaszosan. - A grófnő talán levette az álarcát, és nem akarta megmutatni az arcát - mondtam -, és honnan tudhatta volna, hogy ön az ablakban van. Millarca sóhajtott és rám nézett. Olyan gyönyörű volt, hogy megenyhültem. Sajnáltam, hogy egy percig megbántam vendégszeretetemet, és elhatároztam, hogy kárpótlom az általam nyújtott fogadtatás be nem vallott bárdolatlanságáért. Az ifjú hölgy felvette álarcát, és csatlakozott gyámleányomhoz, aki igyekezett rábeszélni, hogy térjünk vissza a kertbe, ahol rövidesen folytatódik a hangverseny. így is lőn, és fel-alá sétáltunk a kastély ablakai alatti teraszon. Millarca egészen bizalmas lett hozzánk, és azzal szórakoztatott bennünket, hogy élénk színekkel lefestette az előkelőségeket, akiket a teraszon láttunk, és történeteket mesélt róluk. Én percről percre egyre jobban megkedveltem. Pletykálkodása nem volt rosszindulatú, ugyanakkor engem, aki olyan régen nem fordultam meg odakint a nagyvilágban, rendkívül szórakoztatott. Arra gondoltam, hogy odahaza az olykor unalmas estéknek életet fog kölcsönözni. 73

Amikor a bál véget ért, a reggeli nap már csaknem elérte a láthatárt. A nagyhercegnek egészen addig méltóztatott táncolnia, így a hűséges alattvalók nem mehettek el, és nem gondolhattak lefekvésre. Éppen keresztülfurakodtunk egy zsúfolt szalonon, amikor gyámleányom megkérdezett, hogy hová tűnt Millarca. Én azt hittem, a gyámleányommal van, ő pedig azt hitte, hogy velem van. Tény, hogy nyoma veszett. Mindent elkövettem, hogy megtaláljam, de erőfeszítéseim kudarcot vallottak. Attól féltem, hogy egy pillanatnyi különválás zűrzavarában tévedésből másokról gondolta, hogy az új barátai, és esetleg azokat követte és vesztette szem elől a nagy kiterjedésű kertekben, amelyek nyitva voltak számunkra. Most ismertem csak fel igazán, hogy milyen újabb ostobaságot követtem el: gondjaimba fogadtam egy ifjú hölgyet, akiről még annyit sem tudok, hogy mi a neve; és minthogy béklyóba vertek ígéreteim, amelyek rám kényszerítésének okairól mit se tudtam, még csak nem is kérdezősködhettem mondván, hogy az elveszett fiatal hölgy annak a grófnőnek a lánya, aki néhány órával ezelőtt eltávozott. Megvirradt. Már magasan állt a nap, amikor abbahagytam a keresést. Másnap csaknem két óra volt már, amikor az első híradást megkaptam elveszett gyámoltamról. Körülbelül ennyi lehetett, amikor egy inas kopogtatott unokahúgom ajtaján, és közölte, hogy egy ifjú hölgy, aki alighanem nagyon szorult helyzetben volt, komolyan kérte, hogy tudja meg, hol találhatná meg báró Spielsdorf tábornokot meg az ifjú hölgyet, a leányát, akikre az édesanyja bízta őt. Nem lehetett kétség afelől, hogy a csekély pontatlanság ellenére megkerült a mi fiatal barátnőnk, és úgy is lőn. Bár adta volna az ég, hogy elveszítsük! gyermekemnek meséltnagyon annakkéső magyarázatául, hogy miért nemSzegény talált meg minket olyanvalamilyen sokáig. Azttörténetet mondta, hogy volt már, amikor kétségbeesetten, hogy nem talál meg bennünket, a házvezetőnő hálószobájába keveredett, és ott mély álomba merült, amely hosszú ideig tartott ugyan, de aligha volt elég ahhoz, hogy a bál fáradalmai után visszanyerje erejét. Ezen a napon Millarca hazajött velünk. Végül is fölöttébb boldog voltam, hogy egy ilyen bájos pajtást szereztem drága leányomnak. XIII. AZ ERDŐLAKÓ

Mindamellett hamarosan némi bökkenők merültek fel. Először is Millarca rendkívüli bágyadtságról panaszkodott - legutóbbi betegségéből maradt vissza ez a gyengeség -, és már javában benne voltunk a délutánban, valahányszor lejött a szobájából. Továbbá noha belülről mindig bezárta szobájának ajtaját, és mindaddig soha nem vette ki a kulcsot a helyéről, amíg be nem bocsátotta a szolgálólányt, hogy segítsen neki az öltözködésben, véletlenül felfedeztük, hogy a kora reggeli órákban és napközben is különböző időkben, még mielőtt szerette volna, hogy ébrenlétéről tudomást szerezzünk, nos, véletlenül felfedeztük, hogy olykor kétségtelenül távol van a szobájából. A kastély ablakaiból többször is meglátták, hogy a pirkadat első halvány szürkeségében a fák között megy keleti irányban, és úgy fest, mintha révületben volna. Ez meggyőzött engem afelől, hogy Millarca alvajáró. Ám ez a feltevés nem oldotta meg a rejtélyt. Miképpen jött ki a szobájából, miközben a szoba ajtaja belülről zárva maradt? Miképpen szökött ki a házból, anélkül hogy ajtót vagy ablakot kireteszelt volna ? Töprengéseim közepette egy sokkal sürgetőbb aggodalom jelentkezett. Drága gyermekem kezdte elveszíteni színét és egészségét, és ezt olyan titokzatos, sőt ijesztő módon, hogy alaposan Először rémálmok kezdtékmegrémültem. gyötörni; azután azt képzelte, hogy egy elmosódó körvonalú 74

kísértet járkál ágyának lába körül, egyik oldalról a másikra, amely olykor Millarcára hasonlít, olykor meg valamilyen vadállatra. Végül érzések jöttek. Egy nem kellemetlen, de nagyon sajátos érzés, mondta, hasonlít ahhoz, amikor egy jeges vizű folyóban megyünk ár ellen, és a víz a mellünket pocskolja. Később olyasmit érzett, mintha két nagy tűt döfnének belé, kicsit a torka alatt, s az éles fájdalmat okoz. Néhány éjszaka múlva fokozatos és görcsös fulladásérzés következett, ami eszméletvesztésbe torkollott. Minden szót tisztán hallottam, amit a kedves öreg generális mondott, mert ebben az időben a tetőtlen faluhoz közeledve, amelyben kéményfüst több mint fél évszázada nem látszott, az út mindkét oldalán elterülő legelőn haladtunk előre. Gondolhatod, milyen furcsán éreztem magam, amikor a szegény leány által átélt tünetekben a sajátjaimat hallottam ilyen pontosan leírva. Az a leány élte át e tüneteket, aki ha nem következik be a katasztrófa - e pillanatban atyám kastélyában lenne látogató. Azt is feltételezheted, hogy mit éreztem, amikor a tábornok által részletezett szokásokban és titokzatos sajátosságokban valójában gyönyörű vendégünk, Carmilla szokásaira és furcsaságaira ismertem! Kilátás nyílt az erdőn át, és egyszer csak a romba dőlt falu keményei és omladozó oromfalai között voltunk, és egy kis dombtetőn a használaton kívül helyezett kastély tornyai és erődfalai magasodtak fölénk, hatalmas fák csoportjainak koszorújában. Ijesztő révületben és hangtalanul szálltam ki a hintóból, mert mindannyiunknak bőven volt min töprengenünk; egykettőre fent voltunk a dombtetőn, és beléptünk a kastély tágas helyiségei, kanyargó lépcsői és sötét folyosói közé. - És ez volt valaha a Karnsteinek fejedelmi lakhelye! - szólalt meg végre az öreg tábornok, amikor egy nagy ablakból szétnézve meglátta a falut és a messzire tárulkozó, tájat.haláluk - Gonosz volt,azésemberi itt írtáknemet vérfoltos krónikáikat - folytatta. -hullámos, Kegyetlenerdőborította sors, hogy még utáncsalád is gyötrik förtelmes kedvteléseikkel. Az ott lenn a Karnsteinek kápolnája. Egy gótikus építmény szürke falaira mutatott, kicsit lejjebb a domboldalon. - És egy erdei favágó fejszéjét hallom - tette hozzá -, aki ott munkálkodik a kápolnát körülvevő fák között. Ő talán meg tudja adni a felvilágosítást, amely után járok, és megmutatja, hová van eltemetve Mircalla Karnstein grófnője. Ezek a falusiak megőrzik azoknak a helybeli nagy családoknak hagyományait, amelyek története a gazdagok és magas rangúak között azonnal feledésbe merül, mihelyt maguk a családok kihalnak. - Van odahaza egy képmásunk Mircalláról, Karnstein grófnőjéről. Szeretnéd látni? kérdezte atyám. - Ráérünk még, kedves barátom - felelt a tábornok. - Azt hiszem, láttam az eredetit; és egyik oka, amiért korábban indultam hozzád, mint eleinte szándékomban volt, az, hogy átkutassuk azt a kápolnát, amely immár itt van a közelünkben. - Hogyan? Te láttad Mircalla grófnőt? - kiáltott atyám. - De hiszen ő több mint egy évszázaddal ezelőtt meghalt! - Nem annyira, mint képzelnéd; ezt mondják - felelte a tábornok. - Megvallom, tábornokom, hogy egészen összezavarsz - mondta atyám, és úgy nézett rá képzeltem egy pillanatra -, mintha visszatért volna a gyanúja, melyet korábban fedeztem fel nála. Ám ha az öreg generális viselkedésében olykor volt is düh és megvetés, hóbortosságnak nyoma sem volt. Amikor a gótikus templom - mert méretei alapján így is joggal nevezhetnénk - súlyos boltíve alatt elhaladtunk, a tábornok újra megszólalt; - Abban a néhány esztendőben, ami számomra itt a földön még hátravan, csupán egy dolog maradt, ami érdekel, éspedig az, hogy végrehajtsam rajta a bosszú művét, amelyet Istennek hálabosszúra még elvégezhet egy- halandó - Milyen gondolsz? kérdeztekéz. atyám egyre nagyobb csodálkozással. 75

- A szörnyeteg lefejezésére - felelt a tábornok hirtelen, vad felindulással, és akkorát dobbantott, hogy a komor visszhang betöltötte az üres romépületet, és ugyanakkor a magasba lendítette ökölbe szorított kezét, mintha egy fejsze nyelét szorongatná, és bőszen rázta a levegőben. - Hogyan? - kiáltott atyám olyan elképedten, mint még soha. - Lecsapom a fejét. - Levágod a fejét? - Úgy ám, egy szekercével, egy ásóval vagy bármivel, amivel széthasíthatom azt a gyilkos torkát. Hallani fogod - válaszolta a dühtől remegve. És előresietve így szólt: - Ez a gerenda megfelel ülőhelynek; kedves gyermeked elfáradt, hadd üljön le, én pedig néhány mondattal bevégzem borzalmas történetemet. A négyszegletes fatömb, amely a kápolna fűvel benőtt kövezetén hevert, olyan volt, mint egy pad, és én nagyon örültem, hogy leülhetek, közben pedig a tábornok odahívta a favágót, aki az öreg falakra támaszkodó néhány ágat távolított el, és kezében fejszével a keménykötésű, öreg fickó ott állt előttünk. Semmit nem tudott mondani nekünk ezekről a síremlékekről, de van egy öregember, mondta, az itteni erdőőr, aki ez idő szerint a pap házában időz, kétmérföldnyire innen, az meg tudja mutatni a hajdani Karnstein család minden sírkövét; és csekély borravalóért elvállalta, hogy idehozza az erdőőrt, ha kölcsönadjuk az egyik lovunkat. Alig több mint félóra alatt megfordul vele. - Régen dolgozik már ebben az erdőben? - kérdezte atyám az öregtől. - Gyerekkorom óta favágó vagyok itt - válaszolt helyi kiejtéssel - az erdész keze alatt. Az volt apám is meg annak az apja, és így tovább, sok nemzedéken át, ameddig csak el tudok számolni. Meg tudnám mutatni itt a faluban azt a-házat, amelyben az őseim éltek. - Hogyan történt, hogy elnéptelenedett a falu? érdeklődött a tábornok. - A hazajáró lelkek okozták a bajt, uram. Közülük többet sikerült a sírjukig nyomon követnünk, ott a szokásos próbákkal lelepleztük és a szokásos módon, fejvétellel, karóval és égetéssel kiirtottuk őket. De addig sokat megöltek a falubeliek közül. De e törvényes eljárások után - folytatta -, azután, hogy olyan sok sírt felnyitottunk és annyi vámpírt megfosztottunk borzalmas életrekelésük lehetőségétől, a falu mégsem könnyebbült meg. Véletlenül erre járt akkoriban egy morvaországbeli nemesember, hallotta, miképpen állnak itt a dolgok, és minthogy számos honfitársához hasonlóan ő is járatos volt az ilyen dolgokban, felajánlotta, hogy megszabadítja a falut hóhérától. A következőképp járt el: holdvilágos éjszaka lévén röviddel napnyugta után felment ennek a kápolnának a tornyába, ahonnan tisztán láthatta maga alatt a temetőt; az urak is láthatják abból az ablakból. Erről a helyről addig figyelt, amíg meg nem látta a vámpírt sírjából kikelni, a vászonkelmét, amelybe takarva volt, letenni a sír mellé, és a falu felé tovasiklani, hogy meggyötörje annak lakóit. Mindezt látva az idegen lejött a templomtoronyból, fogta a vámpír vászonpólyáját és újra felmászva a toronyba, oda magával vitte. Amikor a vámpír visszatért zsákmányszerző körútjáról, és nem találta vászonleplét, őrjöngő dühvel rákiáltott a morvára, akit meglátott a torony csúcsán, és aki válaszul intett neki, hogy jöjjön föl a toronyba, és vegye el. Mire a vámpír, elfogadva meghívását, megindult felfelé a toronyba, és amint az oromzatra érkezett, a morva kardjának egyetlen csapásával kettéhasította a koponyáját, és letaszította a vámpírt a templomkertbe, ahová a kanyargó lépcsőn aláereszkedve sietve követte az idegen, és levágta a fejét. Másnap a levágott fejet meg a testet átadta a falubelieknek, akik annak rendje és módja szerint karóba húzták és elégették. Ez a morvahonbeli nemesember a család akkori fejétől felhatalmazást kapott, hogy Mircallának, grófnőjének múlva a helyeKarnstein tökéletesen feledésbe sírkövét merült. eltávolítsa, ami meg is történt, úgyhogy kis idő 76

- Megmutatná, hol állt a sír? - kérdezte mohó érdeklődéssel a tábornok. Az erdei ember a fejét rázta és mosolygott. - Azt ma már egyetlen élő lélek sem tudná megmondani - felelte. - Egyébként azt mondják, hogy a holttestet is elvitték; ám ezt sem tudja senki biztosan. Így szólván, ledobta fejszéjét, és minthogy az idő sürgetett, eltávozott, s mi ott maradtunk, hogy meghallgassuk a tábornok különös történetének végét. XIV. A TALÁLKOZÁS

- Drága gyermekem állapota egyre romlott - folytatta az elbeszélést. - Az orvosnak, aki látogatta, a leghalványabb elképzelése sem volt arról, hogy milyen betegség támadhatta meg, mert én akkor már betegségnek véltem. Látta, hogy mennyire meg vagyok ijedve, és konzultációt javasolt. Grazból kihívtam egy rátermettebb orvost. Több nap eltelt, amíg megérkezett. Jószívű, istenfélő, valamint tanult ember volt. Miután együtt megnézték szegény gyámleányomat, félrevonultak a könyvtáramba, hogy tanácskozzanak és vitatkozzanak. Én a szomszédos szobában vártam, hogy hívjanak, és hallottam, hogy a két úriember a szigorúan bölcseleti vita hangjánál kissé emeltebb hangon tárgyal. Kopogtam és beléptem. Azt találtam, hogy az öreg grazi orvos az elméletét hangoztatta. Vetélytársa azt leplezetlen gúnnyal, sőt hahotázva támadta. Amikor beléptem, ezek az illetlen megnyilvánulások alábbhagytak, és a veszekedés véget ért. - Uram - mondta első orvosom -, tudós testvérem alighanem azt gondolja, hogy önnek nem doktorra, hanem ördögűzőre van szüksége. - Bocsánat szólt az idős graziazorvos, és vallott látszottnézetemet. rajta, hogySajnálom, bosszús -,tábornok majd máskor a magam módján- ismertetni fogom esetről úr, hogy tapasztalataimmal és tudásommal nem lehetek szolgálatára. Mielőtt megyek, megtisztelem magamat azzal, hogy valamit javasolok önnek. Elgondolkodva nézett maga elé, azután leült egy asztalhoz, és írni kezdett. Mélységesen csalódva meghajoltam, és amikor megfordultam, hogy kimenjek, a másik orvos a válla felett az írásba merült társára mutatott, aztán egy vállrándítással jelentőségteljesen megérintette a homlokát. Így hát a konzultálás után ugyanott voltam, mint előtte. Merőben zaklatottan kimentem a kertbe. Tíz-tizenöt perc múlva a grazi orvos meglepett. Mentegetőzött, amiért utánam jött, de nem tudott volna lelkiismeret-furdalás nélkül távozni, ha nem beszélünk még néhány szót. Azt mondta, hogy nem tévedhet; nincs olyan természetes betegség, amelynek ugyanilyen tünetei lennének, és hogy a halál már igen közel van. Maradt azonban még egy, alkalmasint két nap az életnek. Ha azonnal feltartóztatnánk a végzetes rohamot, gondos és szakavatott ápolással még visszanyerheti erejét. De minden a megmásíthatatlan határaitól függ. Egyetlen további támadás kiolthatja az életerő utolsó szikráját is, amely amúgy is minden pillanatban kialudhat. - És miféle roham az, amiről ön beszél? - vetettem közbe. - Ebben a feljegyzésben minden világosan bennfoglaltatik. Ezt azzal a határozott feltétellel adom a kezébe, hogy elküld a legközelebbi papért, és az ő jelenlétében felbontja a levelet; de semmi esetre se olvassa el, amíg a pap nincs itt, mert semmibe venné, holott élethalálról van szó. Ha nem találna papot, akkor, de csak akkor elolvashatja. Mielőtt végleg elbúcsúzott volna, megkérdezte, nem kívánok-e találkozni egy emberrel, aki a szóban forgó tárgyban különösképp tanult, ami, ha majd elolvasom a levelét, valószínűleg mindenekfelett érdekelne, és komolyan a lelkemre kötötte, hogy hívjam meg, amikor meglátogatom ott azt az embert. És ezzel eltávozott. Az egyházfi távol volt, s így magamban olvastam el a levelet. Máskor vagy más esetben 77

gúnyolódásra késztetett volna, de van-e olyan kuruzslás, amelyhez ne folyamodnának az emberek végső esetben, amikor minden hagyományos eszköz kudarcot vallott, és egy szeretett lény élete forog kockán? Ennél képtelenebb dolog nincs, mondanátok, mint ennek a tudós embernek a levele. Elég szörnyű volt ahhoz, hogy annak alapján tébolydába zárják. Azt írta benne, hogy a beteg egy vámpír látogatásaitól szenved! Azt állította, hogy a szúrások, amelyeket gyámleányom saját leírása szerint a torka közelében érzett, annak a két hosszú keskeny és éles fognak a behatolásai, amely, mint mindenki tudja, a vámpírok sajátossága; és nincs helye kétségnek, tette hozzá, hivatkozva a jól körülhatárolt kis kék foltra, amelynek leírása pontosan megegyezik a démon ajkai által okozott foltokéval, és a beteg által leírt minden tünet hajszálra egybevág azokkal a tünetekkel, amelyeket minden egyes hasonló esetben feljegyeztek. Minthogy jómagam a legnagyobb kétségeket táplálom az olyan szokatlan természeti tünemények iránt, mint a vámpír, a derék doktor természetfeletti elmélete megítélésem szerint egy újabb esete annak, hogy a tudomány meg az értelem furcsa módon társul valamiféle hallucinációval. Mindazonáltal olyan nyomorult állapotban voltam, hogy inkább, mintsem semmit se tegyek, a levél útmutatásai szerint jártam el. Elrejtőztem a sötét öltözőszobában, amely a szegény beteg szobájába nyílt, ahol egy gyertya égett, és addig figyeltem, amíg gyámleányom mélyen el nem aludt. Ekkor az ajtóhoz álltam, úgy hogy ki tudjak lesni a szűk résen, és az előírásoknak megfelelően kardomat magam mellé tettem egy asztalra. Kevéssel egy óra után egy nagy fekete valamit láttam, elmosódó körvonalakkal, amint - nekem úgy tűnt - felkapaszkodik az ágy lábain, és gyorsan végigterült az ágyon, fel, egészen a szegény lány torkáig, ahol egy pillanat alatt nagy, lüktető tömeggé dagadt. Néhány pillanatig megkövülten álltam. Ezután karddal a kezemben előreugrottam. A fekete teremtmény hirtelen összehúzódott az ágy lába felé, lesiklott róla és az ágy lábától mintegy yardnyira megállt, és rám szegezte alattomosan vad és borzadályos tekintetét. Millarcát láttam magam előtt. Nem tudom, mi járt az eszemben, de ösztönösen felé sújtottam a kardommal. Láttam, hogy ott áll az ajtó mellett sértetlenül. Megborzadva utána vetettem maga, és újra lesújtottam rá. Már nem volt ott! Kardom szilánkokra tört, ahogy az ajtóra csapódott. Nem tudom leírni mindazt, ami ezen a rettenetes éjszakán történt. Az egész ház felriadt és megmozdult. Millarca, a kísértet eltűnt, de áldozatának állapota gyorsan romlott, és még pirkadat előtt meghalt. Az öreg tábornok felindult állapotban volt. Nem szóltunk hozzá. Atyám néhány lépéssel odébb ment, és olvasgatni kezdte a feliratokat a sírköveken, és e tevékenység közben átlépte egy oldalkápolna ajtaját, s ott folytatta kutatómunkáját. A tábornok a falhoz támaszkodva a szemét törülgette, miközben nagyokat sóhajtott. Én megkönnyebbültem, amikor meghallottam Carmilla meg a madame hangját, akik e pillanatban odakintről közeledtek. De a hangok elhaltak. Ebben a magányban, közvetlenül azután, hogy fültanúja lehettem egy ennyire különös történetnek, amely ugyebár ezekkel a nagy és rangos halottakkal állt kapcsolatban, akiknek síremléke itt omladozik körülöttem e poros és borostyánfedte falak között, és amelynek minden egyes mozzanata olyan ijesztően egybevág az én titokzatos esetemmel - ezen a kísértetjárta helyen, amelyet homályba burkolnak a minden oldalról magasan a csöndes falak fölé tornyosuló, sűrű lombok - a rémület kezdett belém lopakodni, és elszorult a szívem, amikor arra gondoltam, hogy lám, a barátaim magamra hagynak, és nem zavarják meg ezt a szomorú és baljós jelenetet. Az öregtámaszkodott. tábornok szeme a földre volt szegezve, amint kezével egy darabokra tört síremlék talapzatára 78

Egy keskeny, ívelt kapubolt alatt, amelyet ama groteszk démonok egyike koronázott meg, melyben a régi, gótikus kőfaragók cinikus és hátborzongató képzelete örömét lelte, örvendezve megláttam Carmilla gyönyörű arcát és termetét, amint belépett az árnyas kápolnába. Éppen azon voltam, hogy sajátosan elragadó mosolyára válaszul felálljak és megszólaljak, és mosolyogva felé biccentettem, amikor mellettem az öregember egy kiáltással felkapta a favágó szekercéjét, és előreugrott. Amikor Carmilla meglátta az öreget, arcvonásai hirtelen állatiassá változtak. Szempillantás alatti és borzalmas átalakulás volt ez, miközben lekuporodva hátralépett. Mielőtt felsikolthattam volna, az öreg teljes erőből felé vágott, de Carmilla elhajolt az ütés elől, és sértetlenül megragadta csöpp markával a csuklójánál az öreget. Ez egy pillanatig erejét megfeszítve próbálta kiszabadítani a karját, de tenyere kinyílt, a balta a földre esett, és a lány elment. A tábornok a falhoz tántorgott. Szürke haja felfelé állt, arca csillogott a verítéktől, úgy festett, mint aki azon a ponton van, hogy meghal. A szörnyű jelenet egy pillanatig tartott. Az első, amire ezt követően emlékszem, az, hogy előttem áll a madame, és türelmetlenül, újra meg újra ismétli a kérdést: - Hol van Carmilla kisasszony? Végre válaszoltam: - Nem tudom... nem tudom megmondani... arra ment - és a kapura mutattam, amelyen át a madame éppen belépett -; egy-két perce csak. - De ott álltam az átjáróban azóta, hogy Carmilla kisasszony ide belépett, és nem tért vissza. Ezután a madame minden ajtóból, átjáróból és az ablakokból szólítani kezdte: - Carmilla! -, de- Carmillának nem jött válasz. nevezi magát? - kérdezte a tábornok, még mindig felindultan. - Igen, Carmilla - feleltem. - Persze - szólt a tábornok -, ez Millarca. Ugyanaz a személy ez, akit réges-régen Mircallának, Karnstein grófnőjének hívtak. Távozzék erről az elátkozott helyről, szegény gyermekem, olyan gyorsan, ahogy csak tud. Hajtasson a pap házához, és maradjon ott, amíg mi megérkezünk. Induljon! Bár soha többé ne látná Carmillát; itt nem fogja megtalálni. XV. ISTENÍTÉLET ÉS KIVÉGZÉS

Amíg beszélt, azon a kapun át, amelyen Carmilla bejött, majd eltávozott, egy ember lépett be a kápolnába, olyan különös külsejű, amilyet még soha nem láttam. Magas volt, tyúkmellű, görnyedt, felhúzott vállakkal, és feketébe volt öltözve. Arca barna volt, beszáradt, és mély barázdák szántották; furcsa formájú kalapot hordott, széles karimával, őszülő, hosszú haja a vállát verte. Orrán arany pápaszem volt, és lassan jött, furcsán imbolygó cammogással, arcát hol az ég felé emelte, hol meg a föld felé fordította, és úgy tűnt, hogy örök mosoly ül rajta. Két hosszú, vékony karját lengette, és nevetségesen nagy, ócska fekete kesztyűbe bújtatott vézna kezével a végtelenségig szórakozottan integetett és gesztikulált. - Ő az! - kiáltott a tábornok, és leplezetlen örömmel indult feléje. - Kedves báróm, boldog vagyok, hogy láthatom, nem reméltem, hogy ilyen hamar találkozunk. - Intett atyámnak, aki most tért vissza, és a fantasztikus öregurat, akit bárónak nevezett, odavezette atyámhoz, és szertartásosan bemutatta őket egymásnak, mire azonnal komoly társalgásba kezdtek. Az idegen kivett a zsebéből egy papírtekercset és kiterítette egy mellettük heverő kopott sírkőre. Egy csavarirónt tartott az ujjai között, és azzal képzeletbeli vonalakat húzott, ponttól pontig, a papíron, s minthogy közben együtt gyakran pillantottak a papírról az épület egyes pontjaira, arra a következtetésre jutottam, hogy a kápolna tervrajza van előttük. Szavait, amit 79

előadásnak is nevezhetnék, azzal kísérte, hogy időnként részleteket olvasott fel egy piszkos kis könyvből, amelynek sárga lapjai apró betűkkel voltak teleírva. Együtt lassan végigsétáltak az oldalhajón, szemben azzal a hellyel, ahol én álltam, és közben beszélgettek; azután kezdtek lépésekkel távolságokat mérni, és végül együtt megálltak az oldalfal egy darabjával szemben, és aprólékos gonddal vizsgálni kezdték a falat. Félrevonták az alácsüngő borostyánleveleket, és botjaik végével kopogtatni kezdték a vakolatot, egyes helyeken megkaparták, másutt megütötték. Végre megbizonyosodtak róla, hogy ott egy széles márványlap van s azon domborművű, vésett betűk. A favágó segítségével, aki hamarosan visszatért, napfényre került egy sírfelirat meg egy vésett címerpajzs. Kiderült, hogy a sír, amelyre bukkantak, Mircallának, Karnstein grófnőjének rég elveszett sírja. Az öreg tábornok, noha attól tartok, hogy nem volt éppen imádkozó kedvében, néma hálaadással kezét és szemét néhány másodpercre az ég felé emelte. - Holnap - hallottam a szavait - itt lesz a rendőrkapitány, és a törvény szerint megtartjuk a vizsgálatot. Azután az arany pápaszemes öregúrhoz fordult, akiről leírást adtam, és mindkét kezét melegen megrázva így szólt: - Báró, miképpen köszönhetem ezt meg önnek? Miképpen köszönhetjük meg mindannyian? Egy olyan dögvésztől szabadította meg ezt a környéket, amely több mint egy évszázada sújtotta lakóit. Istennek hála, végre rátaláltunk a szörnyű ellenségre. Atyám félrevonta az idegent, és a tábornok utánuk ment. Tudtam, hogy hallótávolon kívül viszi őket, talán azért, hogy az én esetemet elmesélje, és láttam, hogy beszélgetés közben egy-egy gyors pillantást vetnek rám. Atyám odajött hozzám, újra és újra megcsókolt, és kivezetve engem a kápolnából így szólt: - Ideje, hogy hazatérjünk, de előbb kiegészítjük társaságunkat a derék pappal, aki egy ugrásra ide lakik, és rábeszéljük, hogy kísérjen el bennünket a kastélyba. Vállalkozásunk sikeres volt, én pedig örültem, amikor hazaérkeztünk, mert kimondhatatlanul fáradt voltam. De megelégedésem ijedtségre változott, amikor megtudtam, hogy nincs hír Carmilláról. A jelenetről, amely a romos kápolnában lejátszódott, semmiféle magyarázatot nem kaptam, és világos volt, hogy ez titok, amelyet atyám egyelőre nem kívánt felfedni előttem. Carmilla baljóslatú távolléte még csak fokozta a jelenet emlékének számomra rémületes voltát. Az éjszaka előkészületei egyedülállóak voltak. Ezúttal két szolgáló meg a madame volt kijelölve, hogy a szobámban virrasszanak, az egyházi személy pedig atyámmal a csatlakozó öltözőszobában őrködött. A pap ezen az estén bizonyos ünnepélyes szertartásokat mutatott be, amelyek jelentőségét épp annyira nem értettem meg, mint azoknak a rendkívüli óvatossági intézkedéseknek az okát, amelyeket alvás alatti biztonságom érdekében tettek. Néhány nap múlva minden megvilágosodott előttem. Carmilla eltűnését követően vége szakadt éjszakai szenvedéseimnek. Bizonyára hallottál már arról a rémséges hiedelemről, amely széltében-hosszában el van terjedve Felső- és Alsó-Stájerországban, Morvaországban, Sziléziában, Török-Szerbiában, Lengyelországban és még Oroszországban is - a vámpírok úgynevezett babonájáról. Ha ér valamit az emberi tanúságtétel, amelyet körültekintő gonddal és ünnepélyességgel, pártatlanul, megszámlálhatatlan bizottság előtt tettek, amelyek számos tagból álltak, valamennyi megvesztegethetetlenség és értelmesség alapján kiválasztva, és olyan jegyzőkönyv-tömkeleget állítva elő, amelynek terjedelme talán felülmúlja az esetek összes többi jegyzőkönyvekét, akkor nehéz tagadni vagy akár csak kétségbe vonniosztályáról is az olyan készült jelenség, mint a vámpír létezését. 80

Ami engem illet, semmilyen más magyarázatot nem hallottam mindarra, aminek magam voltam tanúja, és amit magam éltem át, mint amellyel az ország ősi, jól bizonyított hite szolgál. Másnap sor került a hivatalos eljárásra a karnsteini kápolnában. Felnyitották Mircalla grófnő sírját, és a tábornok meg atyám abban az arcban, amely most eléjük tárult, felismerték hitszegő és gyönyörű vendégüket. Noha százötven esztendő telt el a grófnő temetése óta, arcvonásait az élet melege színezte. Szeme nyitva volt, a koporsó nem lehelt magából hullaszagot. A két orvos - egyikük hivatalból jelent meg, a másik a vizsgálat kezdeményezője részéről volt jelen - igazolta a csodálatos tényt, hogy gyenge, de érzékelhető légzés és ennek megfelelő szívműködés volt észlelhető. A végtagok tökéletesen hajlíthatók voltak, a hús rugalmas, és az ólomkoporsóban annyi friss vér volt, hogy a test hét inch mélyen merült belé. Itt volt hát a vámpírizmus minden közismert jele és bizonyítéka. Ezért az ősi gyakorlatnak megfelelően kiemelték a testet, és egy hegyes karót keresztülszúrtak a vámpír szívén, aki ebben a pillanatban dermesztő sikolyt hallatott, minden tekintetben olyat, amely egy eleven ember torkából szakadhat ki a végső haláltusában. Ezután lecsapták a fejét, mire az átvágott nyakból sugárban ömlött a vér. A testet meg a fejet ezután egy farakásra helyezték és hamuvá égették, amit a folyóba szórtak, amelynek sodra magával vitte; és vámpír látogatásától azóta sem gyötörtetett meg senki errefelé. Atyámnak van egy másolata a Császári Bizottság jelentéséről, mindazoknak az aláírásával, akik az eljárásnál jelen voltak, az állítások megerősítése céljából. Erről az utolsó, megrázó jelenetről szóló beszámolómat ebből a hivatalos írásból foglaltam össze.

XVI. BEFEJEZÉS

Nyilván azt hiszed, hogy mindezt hidegvérrel írtam le. Korántsem; felindulás nélkül nem tudok rágondolni. Semmi más, csak az oly sokszor kifejezésre juttatott komoly óhajod vehetett rá, hogy leüljek egy olyan feladathoz, amely idegeimet hónapokra szólóan felborzolta és újra felidézte annak a kimondhatatlan borzalomnak az árnyékát, amely megpróbáltatásom után még évekig félelmetessé tette nappalaimat és éjszakáimat, elviselhetetlenül rémítővé a magányt. Hadd fűzzek még hozzá egy-két szót a furcsa Vordenburg báróról, akinek különös ismeretei Mircalla grófnő sírjának felfedezése miatt leköteleztek bennünket. Grazot választotta lakhelyéül, ahol nyomorúságos kegydíjból élve - ez volt minden, ami rámaradt a család egykori fejedelmi birtokaiból Felső-Stájerországban -, a vámpírizmus csodálatosan hitelesnek bizonyult hagyományának aprólékos és fáradságos kutatására áldozta minden idejét. A tárgyról szóló minden nagy és kis munka keze ügyében volt. Mágia Posthuma, Phlegon de Mirabilibus, Augustinus de cura pro Mortuis, John Christofer Herenbergtől a Philosophicae et Christianae Cogitationes de Vampiris, és ezernyi más, amelyekből csak néhányra emlékszem az atyámnak kölcsönadónak közül. Terjedelmes kivonatot készített az összes bírósági esetről, és ebből olyan elvek rendszerét vonatkoztatta el, amelyek úgy tűnik, hogy kormányozzák a vámpír állapotát - egyesek minden esetben, mások csupán alkalmanként. Megemlíthetem futólag, hogy az ilyenfajta hazajáró kísérteteknek tulajdonított halálos sápadtság puszta hatásvadász képzelgés. Mind a sírban, mind pedig ha emberi társaságban mutatkoznak, megjelenésük egészséges, életteli. Valahányszor megvilágítjuk őket koporsójukban, ugyanazokat a tüneteket mutatják, mint amelyek felsoroltattak a régen meghalt Karnstein grófnő vámpíréletét bizonyító tünetekként. Mindig bevallották, hogy teljességgel érthetetlen, miképpen szöknek ki sírjukból naponta néhány órára ésnyomát térnek hagynák oda vissza, hogy elmozdítanák, vagy a háborítás legcsekélyebb is aanélkül koporsó vagya földet a szemfödél állapotán. A vámpír kétéltű 81

létezését a sírban naponta megújuló alvása tartja fenn. A lüktető vér utáni borzalmas sóvárgása kölcsönzi az életerőt újraébredő létezéséhez. A vámpír hajlamos rá, hogy bizonyos személyek hatására a szerelmi szenvedélyhez hasonló, viharos elragadtatás kerítse hatalmába. E személyek üldözése során kimeríthetetlennek bizonyul a türelem gyakorlásában és a hadicselek alkalmazásában, mert egy bizonyos cél elérését százféleképpen gátolhatják. Nem nyugszik addig, amíg szenvedélyét ki nem elégítette, és meg nem csapolta megkívánt áldozatának vérét, ki nem szívta életét. Ám ezekben az esetekben a vámpír jól fog gazdálkodni, és gyilkos élvezetét megnyújtja egy ínyenc kifinomultságával, és fokozza az agyafúrt udvarlás egyre hevesebb közeledéseivel. Ezekben az esetekben alighanem valami olyasmire epekszik, mint rokonszenv és egyetértés. A közönséges esetekben egyenesen céljához megy, erőszakkal hatalmába keríti, és gyakran egyetlen lakoma keretében megfojtja és kiszívja. Látszólag a vámpír bizonyos helyzetekben különleges feltételeknek van alávetve. Az általam elmondott esetben Mircalla alighanem egy olyan névhez volt kötve, amely ha nem is az eredeti neve volt, legalább ugyanazokból a betűkből álljon, ahogy mondjuk, anagrammaszerűen, egyetlen betű elhagyása vagy hozzáadása nélkül. Ennek a feltételnek megfelelt a Carmilla, de a Millarca is. Carmilla kiűzése után Vordenburg báró két-három hetet nálunk töltött, és ezalatt atyám elmesélte neki a morvaországbeli nemesembernek meg a karnsteini temető vámpírjának a történetét, és utána megkérdezte a bárót, miképpen fedezte fel Mircalla grófnő régóta rejtett sírjának pontos helyét. A báró groteszk arcvonásait titokzatos mosollyá ráncolta össze; egyre mosolyogva lenézett elnyűtt szemüvegtokjára, és ügyetlenül babrált vele. Aztán felnézett és így szólt: - Számosaolyan folyóiratom és más amelyet ez a figyelemre méltó ember írt; közöttük legérdekesebb éppen arróldolgozatom a karnsteinivan, látogatásáról szól, amelyről ön beszélt. Természetesen a hagyomány kicsit elszínez és torzít. Joggal nevezhette ön morvaországbeli nemesembernek, mert odaköltözött, és amellett valóban nemes volt. Az igazság azonban az, hogy Felső-Stájerországban született. Elég az hozzá, hogy egészen fiatalon szenvedélyes és kedvelt szeretője volt a gyönyörű Mircallának, Karnstein grófnőjének. Az asszony korai halála vigasztalhatatlan gyászba borította. A vámpírok tulajdonsága a növekedés és sokszorozódás, ám egy meghatározott és kísérteties törvény szerint. Tegyük fel, hogy adva van egy térség, amely kezdetben tökéletesen mentes ettől a pestistől. Miképpen kezdődik a dolog, és hogyan sokszorozza meg magát? Elmondom önnek. Egy többé-kevésbé gonosz ember véget vet az életének. Az öngyilkosokból bizonyos körülmények között vámpír lesz. Mint kísértet álmukban látogat meg élő embereket; ezek meghalnak, és sírjukban csaknem minden esetben vámpírrá alakulnak át. Ez történt a gyönyörű Mircalla esetében is, akit e démonok egyike kísértett. Vordenburg nevű ősöm, akinek rangját még én is viselem, ezt hamar felfedezte, és további tanulmányoknak szentelte magát, amelyek folyamán sok egyéb ismeretre is szert tett. A többi között arra a következtetésre jutott, hogy a halott grófnő, akit ő életében bálványozott, előbb-utóbb valószínűleg a vámpírság gyanújába keveredik. Akárhogyan is van, rémülettel töltötte el az elképzelés, hogy a grófnő földi maradványait egy halál utáni kivégzés őrületével megszentségteleníthetik. Maradt utána egy érdekes irat, amelyben azt bizonyítja, hogy kétéltű létezéséből való kiűzetése után a vámpírra sokkalta borzalmasabb élet vár; és úgy határozott, hogy megmenti ettől a sorstól valaha imádott Mircalláját. Ideutazott azzal a cselfogással, hogy elviszi innen a grófnő maradványait, ám valódi célja a síremlék megsemmisítése volt. Mikor meglepte az öregség, és a búcsúzó évek árnyékából visszatekintett távozó életének eseményeire, más szemszögből ítélte meg cselekedeteit, és erőt vett rajta a rémület. Papírra vetettebevallotta azokat a rajzokat és feljegyzéseket, amelyek elvezettek engem a sírhoz, és írásban az elkövetett csalást. Ha ebben az ügyben 82

további lépéseket tervezett, ezek megtételében megakadályozta a halál; és egy távoli leszármazott keze - sokak számára túlságosan későn - elirányította az üldözőket a vadállat búvóhelyéhez. Kicsit még beszélgettünk, és ekkor egyebek között még ezt mondta: - A vámpír egyik jele kezének szorítása. Mircalla keskeny keze acélsatuként kapcsolódott a tábornok csuklója köré, amikor az felemelte a szekercét, hogy lesújtson vele. De a vámpír kezének ereje nem korlátozódik csupán a szorításra; a végtag, amelyet megragad, elzsibbad, s ez a dermedtség csak lassan múlik el, ha egyáltalán elmúlik. A következő tavaszon atyámmal körutazást tettünk Itáliában. Több mint egy évig voltunk távol. Sokáig tartott, amíg a nemrég lezajlott események keltette rémület lecsillapodott bennem; és Carmilla képe a mai napig is vissza-visszatér emlékezetemben, váltakozva, egyszer a játékos, bágyadt, gyönyörű lány és egyszer a vonagló démon, akit a romos templomban láttam; és gyakran tér vissza olyankor, amikor álmodozni kezdek, azt képzelve, hogy az öltözőszoba ajtajánál Carmilla könnyű lépteit hallottam. ELEK ISTVÁN FORDÍTÁSA

A RŐT VÉRSZOPÓ DENEVÉR

Bundája fölül vörhenyes, alul sárgásbarna. Hazája a Mexikótól Bolíviáig és Paraguayig terjedő terület. Ez acsoportokban denevérfaj Burmeister Minas Gerais tartomány barlangjait tömegesen lakja. Napközben kis pihen a szerint barlangok mennyezetén, de mihelyt világosság zavarja, hamarosan fölébred. Burmeister adatait Hensel lényegesen kibővítette. „A rőt vérszopó - úgymond rendszerint nagy tömegekben gyűlik össze egyes barlangokban; néha azonban faodvakban is rábukkanhatunk. Az állatok befogása közt gyakran nyílt alkalmam azoknak a sebeknek tanulmányozására, amelyeket az őket elkapni szándékozó kutyáimon ejtettek. A sebek leggyakrabban a kutyák orrán és mellső lábán voltak láthatók, s úgy találtam, hogy tökéletesen a lovakon ejtett sebekhez hasonlók. A vérszopók villámgyorsan marnak, s alig érintik a bőr felületét, ennek egy részén máris megállapítható a folytonossági hiány... Még sok homály környezi ezeknek a teremtéseknek életmódját..." Ma már nem kételkedhetünk abban, hogy a rőt denevér kizárólag élősködő életmódot folytat. Brazíliának a portugáloktól történt meghódítása óta, vagyis az első hírektől számítva, bizony elég hosszú idő telt el addig, amíg a kérdést Darwin végre megoldhatta. Ennek a nagy természettudósnak nyílt ugyanis alkalma Dél-Amerikában tett híres kutatóútja közben egy vámpírt érnie.volt. Szolgája egy ló marján vérszíváson kapott rajta egy denevért, s az elfogott állat - rőttetten vérszopó 83

CHARLES BAUDELAIRE

A VÁMPÍR Te, aki mint egy tőrdöfés, síró kebelembe beszöktél; mint egész sereg ördög és bolond menet, cifrázva jöttél,

Szóltam a sima szablya-élnek, szabadítson meg engemet; kértem a néma, csalfa mérget, segítse gyengeségemet:

hogy megalázott szellemem legyen ágyad és birodalmad; te, kihez kötve bús szívem, miként láncához a szilaj rab,

jaj, méreg és tőr megvetettek, ezt adták nékem válaszúi: „Nem vagy méltó, hogy életednek bús bilincséből szabadulj.

mint borhoz az iszákosok, miként a hullához a féreg, mint kártyához vak szenvedélyek: légy átkozott! légy átkozott!

Nyomorult! bár feloldanók rabláncaidat: mit érne még? Csókjaid újraköltenék hulláját szörnyű vérszívódnak!" BABITS MIHÁLY FORDÍTÁSA

A VÁMPÍR M E TAMORFÓZISA CHARLES BAUDELAIRE

Az eperajkú nő, az én gonosz varázsom, csavarva tagjait, mint kígyó a parázson, és gyúrva a fűzőt páncélos kebelén, ily pézsma-telitett szókat dobált felém: - „Nedves az ajkam, és érett a tudományra, az antik Tudatot fojtani céda ágyba, győzelmes keblemen fölszárad mind a könny: vén arcra gyermekek kacaját bűvölöm. Aki fátyoltalan lát engem s meztelennek, nem kér holdat, napot, se csillagot, se mennyet. Oly kitanult vagyok én, tudós Doktorom, ha férfit fojtogat félelmetes karom, vagy törzsem átadom fogadnak, hogy bemarhass; oly félénk és merész, törékeny és hatalmas, hogy értem ágyamon, mely kéjben imbolyog, elkárhoznának a testtelen angyalok." Mikor kiszítta már szegény csontom velőjét s arcához lankatag hajoltam én előrébb, egy csókot nyomni rá: nem láttam semmi mást, csak izzadt bőrcsomót és tele rothadást. Bezártam szememet nagy hideg borzadályban, s amint az eleven fényre megint kitártam, mellettem íme a hatalmas Báb helyett, kiben a gonoszul gyűjtött vér lüktetett, egy csontváz reszkető, kuszált roncsa maradt csak oly hangot adva, mint csikorgó szélkakasnak hangja, vagy egy vasas cégérnek rúd-nyakán, melyet a szél cibál vad téli éjszakán. BABITS MIHÁLY FORDÍTÁSA

Raymond Plion és René Virard: A vámpír

86

Valahányszor kinyitottam a rendelőm ajtaját, és behívtam a következő beteget, az ismeretlen rám nézett, és kitartóan méregetett acélos tekintetével. Hamarosan kezdett roppant idegesíteni a dolog, szerettem volna, ha előbb jön be, mint a többiek, sürgősen meg akartam szabadulni ettől a lidérctől. A várószoba azonban szép lassan kezdett kiürülni, s ő jött be utolsónak a rendelőbe. Mielőtt bármit is mondhattam, tekintetét az enyémbe mélyesztette, és azt kérdezte: - Maga hisz a rontásban, doktor úr? Meghökkentem. Keserűen elmosolyodott. - Persze, tudom, a modern tudomány nem hajlandó számolni a bűbájosság hatalmával. Pedig ez a hatalom létezik, és munkálkodik. - Alig hallhatóan tette hozzá: - Bizonyság rá, hogy én is áldozata vagyok! Már megnyugodtam: csupán ártalmatlan lelki beteggel van dolgom, akit nagyon tapintatosan kell kezelni. - És miből gondolja, hogy így van? - kérdeztem. Látszólagos együttérzésem ellenére megérezte a hangomban a hitetlenkedést. - Ha elmondom magának a kínjaimat, a szorongásaimat, azt fogja hinni, hogy bolond vagyok... Nem tévedtem - gondoltam magamban. - Szerencsétlen hóbortos alak, ennek üldözési mániája van! Mindegyik azt bizonygatja, hogy nem bolond... Megadóan hallgattam, tudtam, hogy az ilyesfajta eszebódult betegnek nem szabad ellentmondani. Alapjában véve még örültem is, hogy közelebbről tanulmányozhatok egy ilyen esetet. Mert valóban különleges eset volt. Miközben beszélt, alaposan szemügyre vettem. Noha homlokára tapadó haja már kezdett deresedni, úgy véltem, még fiatal ember. I.

Amúgyaistekintete. sovány arcát rövid, hegyes szakáll nyújtotta meg. Beesett, sötét szemében furcsán lángolt Koravénnek látszott. - A történetem a következő - kezdte elbeszélését. - Antoine Manivet-nak hívnak. Szegény földmívesek gyermeke vagyok, kicsi koromban a falusi iskolába jártam. Egyik pajtásomat különösen szerettem: Francois Garout volt a neve. Pedig ő volt a legvásottabb kölyök az osztályban, többet járt az iskola mellé, mint bele, én pedig jó tanuló voltam, tehát inkább tartózkodnom kellett volna tőle. Én azonban titokban éppen azt csodáltam benne, milyen vakmerő, mennyire fittyet hány minden veszélynek. Gyakran előfordul, hogy a rakoncátlan gyerekek megmagyarázhatatlan rokonszenvet vívnak ki a gyengébbek szemében, ugyanígy hatott rám ez a fiú is. Így történt, hogy egy reggel találkoztam vele az országúton, rábeszélt, hogy ne menjünk be az iskolába, és én alig tiltakoztam. - Majd meglátod, lesz-e olyan érdekes, mint a Trichot papa órája - mondta csúfondárosan. És valóban, a reggeli kiruccanás varázsa mindjárt magával ragadott. Keskeny füves ösvényen haladtunk, ő hanyagul legázolta a margarétát, a törékeny harangvirágot; én nem mertem elkövetni ezt a szentségtörést, minden lépésemre vigyáztam. Végre az erdőbe értünk. Persze hogy nem sajnáltam a Trichot papa óráit, olyan kellemes volt a hűs árnyékban. Francois azonban nem pazarolta az időt a táj élvezetére, mindjárt megrohamozott egy fát. Olyan ügyesen mászott fel, mint a csík, s hamarosan meglovagolt egy vastag ágat. Elbűvölten pislogtam felfelé, hátha megpillantom a sűrű lomb közt. Letört ágak reccsenését meg éles, kétségbeesett csivitelést hallottam. Francois arca kisvártatva felbukkant a levelek közt. - Kapd el! - kiáltott le. Előrenyújtott sapkámba szánalmas, csupasz fióka esett, mezítelenségében csúf volt, rémülten hozott le. csipogott. Nemsokára a pajtásom is lemászott, a keblébe dugva egy másik madarat 87

- Tudod, milyen veszélyes, ha kiveszik őket a fészekből ? Bele is pusztulhatnak. Válaszul csak vihogott, törékeny foglyával úgy játszadozott, mint a labdával, a szerencsétlen madarat olyan magasra dobálta, amilyenre csak tudta és a sapkájával kapta el. Fel voltam háborodva. Azt a fiókát, amelyet nekem adott, letettem a mohára, Francois után rohantam, rá akartam venni, hogy hagyja abba. De ő eliszkolt, és futtában folytatta kegyetlen játékát. Végül hátrafordult, teljes erejéből hozzám vágta áldozatát. A langyos testecske a képembe vágódott, azután a szerencsétlen kis állat döglötten zuhant a lábam elé. Megrendülten vettem fel, és futottam vissza a másikért, amelyiket a földre tettem, mert féltem, hogy Francois megkaparintja. Próbáltam felmászni a fára, hogy visszategyem a fészkébe. De Francois odajött és elkapta a lábam. Leestem, szerencsére nekem nem lett semmi bajom, kis védencemet azonban estemben agyonnyomtam. Erre Francois kacagva elszaladt. Hallottam, amint odafenn a kétségbeesett anya sipítozik az üres fészek láttán. A két törékeny holttestet a fa tövében a moha alá temettem. Azután zokogva hazamentem. Attól fogva, valahányszor megpillantottam Francois-t, leküzdhetetlen borzadály fogott el. Megtudtam, hogy előszeretettel tépdesi ki a légy szárnyát, elevenen kopasztja meg a madarat, tyúkot. Egy este lidérces látvány szemtanúi voltunk: fájdalmában üvöltve és szökdécselve, kutya rohant végig a falun. A szeme helyén lévő két mély üregből ömlött a vér, s elborította a szőrét. Szánalomból agyonlőttük. A rémtett miatt Francois-t kicsapták az iskolából. A szülei beadták inasnak a városban, én pedig megfeledkeztem erről a szörnyetegről. Az elbeszélő rekedtes hangon és akadozva mesélt. Kis szünetet tartott, hallottam, milyen kapkodva és nehezen lélegzik. Megindító volt, megkínáltam egy kis szíverősítővel. Megköszönte, és amikor összeszedtetaláltak, magát, sfolytatta: - Több év telt el. Tehetségesnek a szüleim meghozták a kellő áldozatot: Párizsba küldtek. Egy szép napon Francois-ba botlottam. Az elmúlt évek során sokat változott, de azért rögtön ráismertem. Ugyanolyan csúfondáros volt a mosolya, és ugyanolyan gonosz fények villogtak a szemében. Néhány közömbös mondatot váltottunk, és már indultam is tovább, ő azonban visszatartott. - Tudom, hol laksz - jelentette ki -, többször láttalak eljönni otthonról és az egyetemre indulni. Ezzel faképnél hagyott. Jelentéktelennek látszó szavai mély benyomást tettek rám. Fenyegetően hangzottak. Egy este otthon tanultam, kopogtak az ajtómon. Kinyitottam, Francois rontott be a szobámba. - Rejts el, üldöznek! - könyörgött. Válaszomat meg sem várva, az ágyam alá bújt. Abban a pillanatban léptek koppantak a lépcsőfordulón. A nyitva hagyott ajtón két férfi nyomakodott be. - Egy férfi jött be ide - mondta az egyik. Dadogtam valamit. - Ha nem tudná, a tagadással csak azt éri el, hogy a cinkosának fogjuk tekinteni! Ekkor jöttem rá, hogy a rendőrséggel van dolgom. Eszembe jutott a madáreset meg a kutya a vérző szemüregével... A korral tehát csak még vérszomjasabb lett? - Ott van - vallottam be. És az ágyamra mutattam. Francois kapálózott ugyan, de a rendőrök lefogták. Engem is magukkal vittek a kapitányságra. Ott tudtam meg, milyen szörnyű bűnt követett el: az erdő sűrűjében egy iszonyúan megcsonkított és megerőszakolt nőt találtak. Hamarosan tisztázták a személyazonosságomat meg az ártatlanságomat. Elengedtek De beidéztek mint tanút, én pedig elmeséltem a bűnös gyerekkorát. - Feladtál! kiáltott rám, amikor a tanúk korlátjához léptem. - Bosszút akartam állni rajtad, mielőtt -elfogtak! 88

A nyaktilótól megmenekült: felakasztotta magát, egy reggel úgy találtak rá a zárkájában. A férfi közelebb hajolt hozzám, elkapta a kezem, és égő tekintetét a szemembe mélyesztette. - Sosem felejtettem el ezt a fenyegetőzést - mondta. - Pedig jó pár éve történt. És bosszút is áll! Kis ideje érzem, hogy földöntúli erők emésztenek el, amelyek szép lassan kioltják az életem, kiszívják a vérem... Iszonyodó hangjától megdermedtem. De gyorsan magamhoz tértem. Valóban úgy volt, ahogyan sejtettem: szerencsétlen, ártalmatlan ördög, akin úrrá lett az üldözési mánia. Próbáltam megnyugtatni. - Ugyan már - mondtam neki gyengéden -, nem vagyunk a középkorban, amikor hittek ezekben a titokzatos ördöngösségekben. A tudomány egyre tündöklőbb fáklyája eloszlatta ezeket a sötét hiedelmeket. A fejét csóválta. - Maga azt hiszi: valamilyen természetfeletti erő hatalmába került, holott csak arról van szó, hogy legyengült a szervezete - folytattam. - Engedje meg, hogy megvizsgáljam. De ő felállt. Izgatottsága mintha csillapodott volna. - Nem hisz, maga sem hisz nekem! - sóhajtott fel elbátortalanodva. - Senki sem akar segíteni rajtam, bolondnak tartanak. Pedig én bizonyos vagyok benne! Keskeny ajkán fájdalmas mosoly bujkált. A tekintete már nem volt olyan nyugtalanítóan merev, inkább végtelen szomorúságot tükrözött. Nem mertem tovább tartóztatni. És még sokáig magam előtt láttam a tekintetét, az ártalmatlan és meggyötört őrült fásult tekintetét... Teltek-múltak a hónapok. Már meg is feledkeztem különös látogatómról, amikor ma délelőtti olvasmányom felzaklatott. Elfoglaltságom ritkán engedi meg, hogy kis vidéki házamba jöjjek. Ezért aztán, amikor itt vagyok, kéjesen élvezem a pihenést. Legnagyobb örömem abban lelem, ha felmegyek a padlásra, és kotorászok azok közt az összevissza dobált könyvek közt, amelyeket egyik tudós nagybátyám hagyott rám örökül. Ma délelőtt vékonyka, 1819-es dátummal ellátott füzetet halásztam elő. Angol kiadvány, a címe mindjárt megragadta a figyelmem: The Vampyre, a tale by the Right Honourable Lord Byron. Eszembe jutott a könyv története: Lord Byron nevével adták ki, de valódi szerzője Dr. Polidori. Nagyon örültem a kincsnek, áldottam angol tudásomat, a többi könyvre ügyet sem vetettem, rohantam le a kertbe. Így aztán elolvashattam a londoni előkelő társaság egyik tagjának, Lord Ruthwennek a rémtörténetét, akin úrrá lett az embervérszívás szörnyű szenvedélye. Először egy görög lányon elégítette ki vámpír hajlamait, a következő áldozata pedig a tulajdon felesége lett, akit már nem sikerült megmenteni. Mivel a történet nagyon érdekelt, az előtte lévő néhány oldalnyi előszót nem mindjárt olvastam el, pedig felidézte a vámpírizmus kialakulását. Mindjárt az első mondat meghökkentett: II.

„...Itspread, withsom light-variations,all over Hungary,Poland, Austria and Lorraine, where the belief existed that vampyres nightly imbibed a certain portion of the blood of their victims, who became emaciated, lost their strength, and speedily died of consumption; whilst these humán bloodsuckers fattened; and their veins became distended to such a state of repletion, as to cause the blood to flow from all the passages of their bodies, and even from the very pores of their skins. "* 89

És egy borzasztó gondolattársítás nem hagyott nyugodni, minduntalan eszembe jutott különös látogatóm. El akartam hessegetni a hirtelen rám törő aggályt; elvégre az az ember, akinek állítólag az áldozata volt, meghalt! Ennek az elbeszélésnek a hőse. Lord Ruthwen viszont élt. És azonkívül, amit az imént olvastam, szintén olyan élő emberekről szólt, akiket ez a szörnyű bűn a hatalmába kerített. Tovább olvastam, hátha találok valamilyen megnyugtató magyarázatot. Néhány sorral alább azonban a vámpírizmus különleges esetéről olvashattam, amelyet az 1732. márciusi The London Journal ismertetett, és amely a magyarországi Madreygga-ban esett meg: körülbelül öt évvel előbb egy Pál Arnold nevű hajdú beszélte el, hogy török Szerbia határán, Kassa városában háborgatta őt egy vámpír, de ő megtalálta a módját, hogyan szabadulhat meg a kórtól: a vámpír sírjáról származó földet evett, továbbá a vérével dörzsölte be magát. És a szövegben még ez állt: „This precaution however did not prevent him from becoming a vampyre himself; tor, about twenty or thirty day after his death and burial, many persons complained of having been tormented by him, and a deposition was made, that four persons had been deprived oflife by his attacks.***

Még később pedig a következő mondatot olvashattam, amely szinte üvöltőn egybeesett aggodalmammal: „In many parts of Greece, it is considered as a sort of punishment after death for somé heinous crime committed whilst in existence..***

Látogatóm különös szavai az agyamba voltak vésve, és világosan emlékeztem a történetre, amelyet arról az emberről mesélt el, akinek állítólag az áldozata volt: - A kapitányságon meg, milyen szörnyű követett el. Mindig is rendkívültudtam kétkedve fogadtam azokat abűnt különös kalandokat, amelyeket akár a barátaim, akár a betegeim meséltek, és egyáltalán nem hittem a természetfeletti dolgokban. Ezért szenteltem oly kevés figyelmet látogatóm szavainak, meg voltam róla győződve, hogy csupán gyenge idegzetű beteggel van dolgom. Ezek az egybeesések azonban feldúltak. Megpróbálok napirendre térni a dolog felett. De minduntalan előttem van a férfi alakja, és az az érzésem, hogy elhaló hangján szüntelenül a fülembe mormolja: „Senki sem hajlandó segíteni rajtam, bolondnak tartanak. Pedig én bizonyos vagyok benne..." Érzem, hogy többé nem lesz nyugalmam. Mindenáron meg kell keresnem azt a szerencsétlen flótást, ki kell faggatnom, ha még nem késő. Eszembe jutott a bűnöző neve: Francois Garout. Mint orvos könnyen megtudhatom, felboncolták-e, és hol van eltemetve. Még ma este visszamegyek Párizsba. Tudnom kell. Magam akarok meggyőződni róla, hogy szétzúzzam e mardosó kételyt

*

Ez a babona) némi árnyalatnyi eltéréssel rendkívül elterjedt Magyarországon, L engyelországban, Ausztriában és Lotaringiában, ahol tartotta magát az a hit, hogy éjszakánként a vámpírok meghatározott mennyiségű vért szívnak áldozataikból, akik azután lesoványodnak, elerőtlenednek, rohamosan elsorvadnak, miközben emberi vérszopójuk meghízik, és erei úgy kitágulnak, hogy minden testnyílásukon, még a bőrük pórusain át is, szivárog belőlük a vér ** Az elővigyázatoss ág azonban nem akadályozta meg, hogy ő maga vámpírrá váljék, körülbelül 20-30 nap pal halála és temetése után többen p anaszkodtak, hogy gyö tri őket, később megállapított ák, hogy támadásaiba négy ember halt bele. *** Görögország több vidékén olybá veszik az ilyesmit, mint halál utáni bűnhődést, valamilyen, még a földi létben elkövetett iszonyú bűnért.

90

III.

Francois-Émile Garout, született 1893. február 15-én, öngyilkos lett a börtönben: 1919. március 23. Anyja kívánságára szülőhelyén, ...-ben temették el. Tetemét nem boncolták fel." Törvényszéki orvos kollégám ennyi tájékoztatással tudott szolgálni.

Párizsból a kis normandiai faluba, ...-be utaztam. A környék egyetlen szállodájában vettem ki szobát, és mindjárt érdeklődtem a temető felől. Könnyen megtaláltam, amit kerestem: egy félreeső zugban kis hant emelkedett, rajta fekete kereszt. A szegény anyát nem sokkal az eset után sírba vitte a fájdalom, s amióta ő meghalt, senki sem törődik a sírral: néhány hervadt virág szegélyezi, amelyet még a kegyes anyai kéz ültetett. Elképzeltem a boldogtalan asszony fájdalmát, aki kijött ide, elsiratta azt az embert, aki mégiscsak a fia volt, imádkozott érte, és elérzékenyültem... Minden bátorságom összeszedtem, és amint leszállt az éj, beosontam a baljós helyre, amelyet alig-alig óvott a könnyedén benyomható rácskerítés; ásót meg csákányt vittem magammal, azzal a szándékkal, hogy kihantolom a tetemet, és kiszedem belőle a titkát. Kihúztam a keresztet, eltakarítottam a szomorú, elszáradt virágokat. Azután ásómmal félretúrtam a kis földhányást. Alatta keményebb volt a talaj. De néhány csákánycsapás elbánt vele. Azután, igyekezvén kikerülni a köveket, tovább ástam. Amennyivel mélyebb lett a gödör, annyival inkább úrrá lett rajtam egyre növekvő szorongásom. Végül kongó hang ütötte meg a fülem. Egy pillanatra megdermedtem, szűkölve hallgattam szívem rendetlen zakatolását. Az a tény, hogy hamarosan tudni fogom, új erőt adott, folytattam a munkát. Amikor azután a koporsó már elég jól látszott, megragadtam egyik rozsdás fogantyúját, és kihúztam a gödörből. Egyszerű fakoporsó volt, amely helyenkénta titkát, már elrohadt talaj nedvességétől. Abban a pillanatban, amikor már-már megsértettem megálljaparancsolt a félelem. Miféle szörnyű látvány tárul majd elém? De túlságosan messzire mentem, már nem visszakozhattam. Az ásóval könnyedén felfeszítettem, felpattant a teteje. A koporsóból semmiféle szag nem áradt. Reszketve félrehúztam a tetemet eltakaró szemfedőt. És megpillantottam a szörnyeteg holttestét. A legkisebb mértékben sem indult oszlásnak. Kicsit duzzadt volt, a száján meg az orrán át szivárgott a vér. Nem borzadtam el annyira, mint amennyire eltöltött a vad öröm, hogy nem tévedtem, hiszen csakugyan nem számítottam rá, hogy csontvázra fogok akadni. A nyilvánvaló bizonyíték láttán meg tudtam érteni annak a szerencsétlen férfinak a kínjait, aki felkeresett, és tanácsot kért tőlem. Úgy kezeltem, mint valami szegény mániákust, őrültnek tartottam, és ezzel meghosszabbítottam iszonyú vértanúságát. „Senki sem hajlandó segíteni rajtam, bolondnak tartanak! Pedig én bizonyos vagyok benne..." Úgy kísértettek e szavak, mint az örökös szemrehányás. Jóvá kell tennem a hibát, amelyet hitetlenségemben követtem el. A szörnyeteg ott volt előttem, vértől dagadozva, pirosló bőrrel. Hirtelen gyűlölet fogott el. Megfeszítettem izmaimat, felkaptam a csákányt és a magasba lendítettem, az undorító tetem mellének közepébe vágtam. A tetemből hátborzongató kiáltás szállt fel, az óriási sebből ömlött a vér. Elvesztettem a fejem, úgy éreztem, e riadóra felkelnek a halottak, hogy megbosszulják örök nyugalmuk háborgatását. Visszalöktem a koporsót a gödörbe. A tetem a vértől csepegő csákánnyal együtt lezuhant. Fogtam az ásóm, sebtében betemettem a gödröt. Azután megformáztam felette a sírdombot, és beleszúrtam a keresztet. Amikor mindennel végeztem, az ásót egy földhányás mögé hajítottam, és inam szakadtából menekültem, közben hallottam az üvöltést, amely mintha a földből hallatszott volna, és világgá akarta volna kiáltani bűnömet. 91

A bűnöm!... Avagy nem megöltem-e egy embert? Csak akkor nyugodtam meg valamelyest, amikor visszatértem Párizsba. Tudakozódtam a nyomorult felől, akit nem akartam meghallgatni. Már teljesen elmúltak a szorongásaim, amikor néhány nap múltán megérkeztek az adatok. Végelgyengülésben halt meg egy kórházban, hozták tudomásomra - az orvosok semmi más magyarázatot nem találtak az esetre. Kicsit bolondosnak tartották. Felelősnek éreztem magam a haláláért. Én tudom csupán. De ha elmondom, rám ugyanez a sors vár. Engem is bolondnak tartanának, és ki tudja, talán ellenőrizni sem akarnák, igaz-e, amit mondok, csak becsuknának.

IV.

Egyedül élek a titkommal. Mindent otthagytam, és visszavonultam vidékre. Talán itteni elmélkedéseim közepette felejteni tudok, és bűnbocsánatot nyerek.

„Senki sem hajlandó segíteni rajtam, bolondnak tartanak... Pedig én bizonyos vagyok benne..." Néhány napja kísért, üldöz ez a pár szó. Éjszakánként úgy hallom, mintha a fülembe suttognák, minden zajban ezt hallom, a fákat himbáló szélben, a kutyám vonításában, a toronyóra távolban felhangzó ütésében. Olykor vannak. Hatalmas zuhan a mellemre, vagy óriáspolip szorít karjaiba és rémálmaim szívja a vérem, lassan, nagyonkő lassan. Kábultan, izzadtan ébredek fel. Szeretnék megmenekülni ezektől a nyomasztó lidércektől, inkább nem alszom. Ilyenkor azonban csoszogás veri fel a csendet a szobámban, az az érzésem, valaki óvatosan lopakszik, és miközben elsiklik mellettem, súrolja az ágyam. Valami jeges érintést érzek, elzsibbadok, elszédülök és elájulok. Reggel pedig észreveszem, hogy beesett az arcom. A bőröm egyre vékonyodik, mint a pergamen, az orrom kihegyesedik, az ajkam elfehéredik, karikás szemem pedig furcsán csillog. Borzadva ismerek rá tekintetemben annak a nyomorultnak a nézésére, akit elutasítottam. Ha bemegyek a faluba, a hátam mögött összesúgnak. Azt hiszik, sorvadást kaptam, legalábbis ez cseng ki az egészségem iránt érdeklődők szavaiból. Olykor már-már mindent elmondok. Na de engem is bolondnak tartanának, mint azt a másikat... Így bűnhődöm. A gyerekek már borzadva néznek rám, mindenki kerül. Mindenki kísértetnek néz. Néhány napja nem járok ki, nem is eszem, nem is alszom. Megadóan fogadom a sorsom: az a nyomorult, akit nem voltam hajlandó megmenteni, amikor még lehetett volna, teljesen igazságosan áll bosszút rajtam. Az eseményeket papírra vetettem, a kéziratot magammal hordom, hogy megtudják, mi történt. Könyörgök azoknak, akik elolvassák: ne higgyék, hogy valamilyen háborodott ember képzeletének gyerekes szüleménye. Menjenek csak el arra a helyre, ahol a látogatóm el van temetve. Antoine Manivet-nak hívják. Mint én, ők is látni fogják, öljék meg végleg. És hogy én magam ne váljak ilyen rémisztő szörnyeteggé, az a végakaratom, hogy szúrják át aAkkor testem,nyugalmam mielőtt elföldelnek. lesz. 92

Alkonyodik. Azután lassan beesteledik... Itt az idő... Átadom magam a gyilkosomnak, megint a vámpír zsákmánya leszek... SZOBOSZLAI MARGIT FORDÍTÁSA

VÉRSZOPÓ KIS DENEVÉREK

A voltaképpeni igazi és tényleges vérszopó négyfajta denevér a Diphylla és a Desmodus nemzetségbe tartozik. Az annyira sajátszerű s az emlősök világában páratlanul álló élősködő életmódra a testszerkezet többrendbeli sajátosságából következtethetünk. „Ezek a denevérek mondják az emlősökről szóló kiváló művük bevezetésében Flower és Lydekker - rágó- és emésztőkészülékeiket illetőleg annyira eltérnek saját családjukbeli társaiktól is, aminő eltérések az emlősök más hasonló rangú csoportjaiban nem tapasztalhatók; ezek az állatok egyedül vérszívásra rendezkedtek be, s életüket ezen a módon tartják fönn. Ezzel az életmóddal az emlősök osztályában páratlanul állnak." Két felső metszőfoguk igen éles és oly nagy, hogy a két szemfog közti teret egészen kitölti. Az előzápfogak nagyon keskenyek, hosszú koronáik éles szélűek; igazi zápfogaik csenevészek, vagy egészen el is tűntek. Nyelőcsövük rendkívül szűk. gyomruk bél alakú, bal sarkán vakbélszerű toldalékkal. Hiszen a vért - véli Lydekker - egyáltalán nem vagy csak igen kevéssé kell megemészteni, mielőtt a szervezet fölszívná. A minden szilárd táplálék lenyelésére alkalmatlan szűk nyelöcsövön át a gyomorba jutó vér valószínűleg bizonyos lassú emésztési folyamat közben lassanként felszívódik, mialatt a jóllakott állat, bizonyos kábult mozdulatlanságban valamely barlang mennyezetén vagy faodúban csüng. Dobson, Petersszel együtt a vérszopó nemzetségeket nemcsak a tágabb értelemben vett hártyásorrú denevérfélék közé, hanem a hártyásorrú-formák alcsaládjába tartozóknak ítéli, amennyiben a gyümölccsel táplálkozó, bogyóevő denevérekkel, különösen a Brachyphylla nemzetséggel szoros rokonságot tartanak. Ez utóbbin ugyanis a sajátszerűen kialakult emésztőszervek feltűnő bélyegei: a rendkívül szűk nyelőcső, a gyomor tág, elülső és rövid hátsó része szintén szembeötlők. Ilyenformán tehát a vérszopó életmód - bizonyos átmenet és kapcsolat révén - összefüggésbe jut a nem élősködő életmóddal. Egyébként pedig nagyon sok belső valószínűség szól amellett, hogy a vérszopó életmód voltaképpen a gyümölcsszopás elfajulásából fejlődött ki. 93

Egy kínai vámpír

JAN JACOB MARIA DE GROOT

RÉSZLET KÍNA VALLÁSI RENDSZERE C. MŰVÉNEK 6. KÖTETÉBŐL

Liu N. N. a Kiangsu tartománybeli Vukiangban élt, a legalacsonyabb fokozatú irodalmi végzettsége volt, és a Juen-huo járásbeli Tsaing család gyermekeit tanította. A Szeplőtlen Fényesség évszakában hazatért, mert szabadságra engedték, hogy letisztítsa őseinek sírhalmait. Miután elvégezte e kötelességét, visszatért állomáshelyére, és így szólt a feleségéhez: - Holnap el kell mennem, főzz nekem hajnalban valami ennivalót. Az asszony azt mondta, így fog cselekedni, és ebből a célból az első kakasszóra felkelt. A falu házuk mögött egy dombon feküdt, s a házuk egy patakra nézett. Az asszony megmosott a pataknálkivilágosodott, valamennyi rizst, némikelt zöldségfélét a kertben, és mindenthogy elkészített. Közben ámszedett férje nem még fel. Bement a szobájába, felébressze, de akárhányszor szólította is, nem kapott választ. Akkor elhúzta a függönyöket, és ott találta keresztben az ágyon, fej nélkül, noha semmiféle vérnyom nem látszott. A rémülettől magánkívül a szomszédokért szaladt. Mindenki őt gyanúsította házasságtörő szerelmi kapcsolattal és gyilkossággal, és odahívták az elöljárót. Ez a magas rangú személyiség jött, és előzetes vizsgálatot tartott; elrendelte, hogy a holttestet tegyék koporsóba, az asszonyt megbilincseltette és kihallgatta, majd tömlöcbe zárta. Hónapok teltek anélkül, hogy ítéletet hoztak volna. Akkor egy szomszéd, aki tüzelőért ment felfelé a dombra, látott egy gondozatlan sírt egy meztelen koporsóval. Eléggé ép koporsó volt, erős és súlyos, és a fedele kissé fel volt emelve; a szomszéd természetesen arra gyanakodott, hogy tolvajok nyitották fel. Embereket hívott oda; felemelték a koporsó fedelét, és egy tetemet láttak benne, amelyik egészen olyan volt, mintha élne, és testét fehér szőr borította. Karjaiban egy férfi fejét tartotta, amelyről felismerték, hogy az Liué, a tanítóé. Jelentették az esetet az elöljárónak; a halottkémek elrendelték, hogy a fejet vegyék el, ám azt a tetem karjai oly szorosan tartották, hogy bármennyien próbálták is együttes erővel, nem tudták onnan kiszabadítani. Így az elöljáró azt mondta nekik, hogy baltával vágják le a kiangshi (holttestfantom) karjait. A sebekből friss vér csurgott, ám Liu fejében egy csepp vér sem maradt, azt szárazra szívta a szörny. Elöljárói rendeletére a tetemet elégették, és az eset azzal végződött, hogy az asszonyt kiengedték a börtönből. ELEK ISTVÁN FORDÍTÁSA

94

Magyar ellenszer vámpírok ellen EGY VALLON TISZT LEVELÉBŐL, SZOLGÁLT, AKI AZ OSZTRÁK CSÁSZÁRI HADSEREGBEN ÉS MAGYARORSZÁG DÉLKELETI RÉSZÉN ÁLLOMÁSOZOTT (1732)

Ami ezeket a magyar kísérteteket illeti, a dolog általában a következőképpen történik: egy férfi bágyadtnak érzi magát, elveszti étvágyát, szemlátomást fogy, és nyolc-tíz nap múlva meghal, anélkül hogy láza lett volna vagy bármilyen más, betegségre valló tünete, kivéve, hogy sápadt, fogy és teste száraz és fonnyadt. Magyarországon azt mondják, hogy egy vámpír támadt rá és kiszívta a vérét. Sokan kijelentik azok közül, akik így betegedtek meg, hogy egy fehér szellem szegődött a nyomukba, és nem tágít tőlük, akárcsak a saját árnyékuk. Amikor a temesvári körzetben Kalocsa-Bács-i szálláshelyeinken voltunk, abból az ezredből, amelyikben zászlósként szolgáltam, meghalt két tiszt ebben a bágyadásban, és másokat is megtámadott ez a kór, és ők is elvesztek volna, ha ezredünkből az egyik káplár nem vet véget az ilyen megbetegedéseknek azzal, hogy a helyi lakosság által alkalmazott gyógyító szertartásokhoz folyamodott. Ezek fölöttébb szokatlanok, és ámbár csalhatatlan gyógymódnak tekintik őket, nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna ilyeneket bárminő szertartásokban. Kiválasztanak egy fiatal fickót, aki ártatlan a lányoktól, azaz még soha nem hajtott végre nemi aktust. Felteszik egy fiatal csődörre, amelyik még nem hágott meg kancát, soha nem botlott meg, és amelyiknek szurokfeketének kell lennie, egyetlen fehér pötty nélkül. A mént a temetőbe vezetik, és ott ügetnek vele a sírok között keresztül-kasul, és az a sír, amelyen a ló még a bőségesen kimért ütlegek ellenére sem hajlandó átugrani, a vámpír sírja. Kinyitják a sírt, és egy jól táplált, kövér holttestet találnak benne, színe olyan egészséges, mintha ágyban és boldogan Egy éles ásószínű, egyetlen csapásával levágjákvetett a fejet, mire nyugodtan vastag sugárban ömlenialudnék. kezd az élénk vörös meleg vér és megtölti az egész sírt. Könnyen vélekedhetnénk úgy, hogy egy vérmes alkatú és külsejű nagy, testes fickót fejeztek le. Amikor ezzel megvannak, visszahányják a földet a sírba, mire a betegség dühöngése azonnal megszűnik, és az ettől a kórtól szenvedők fokozatosan visszanyerik erejüket, pontosan úgy, ahogy hosszú betegség után a lábadozó talpra áll. Ugyanez történt a megbetegedett fiatal tisztjeink esetében is. Minthogy az ezred parancsnoka a századossal meg a hadnaggyal együtt éppen távol volt, én voltam a parancsnok, és nagyon bosszantott, amikor megtudtam, hogy a káplár tudtomon kívül megszervezte a dolgot. ELEK ISTVÁN FORDÍTÁSA 95

Egy mai román vámpír ÉN, AMELY RAYMOND T. BRAM MCNALLY VOLTAM TANÚJAA ANNAK AZ GRÓF, ESETNEK, MIND STOKER REGÉNYE, DRAKULA MIND ROMÁNIA TÖRTÉNETI DRAKULA HERCEGE SZÁMÁRA ISMERŐS TÉRSÉGBEN TÖRTÉNT

1969-ben a Borgói-szoros közelében fekvő Radna falun mentem át. Észrevettem, hogy a község temetőjében éppen temetnek, és megálltam, hogy figyeljek. Amikor beszédbe elegyedtem a körülöttem állókkal, azok elmondták, hogy az elhunyt egy lány a faluból, aki nemrég öngyilkos lett és meghalt. A falubeliek attól tartottak, hogy a lány halála után vámpírrá változik, ezért azt tették, amit tenniük kellett - s amiről oly sok éven át olvastam. Egy karóval átszúrták a tetem szívét. ELEK ISTVÁN FORDÍTÁSA

96

Bram Stoker

DRAKULA VENDÉGE

Amikor kikocsikázásunkra készen álltunk, Münchenben ragyogóan sütött a nap, és a levegőt a korai nyár vidámsága töltötte be. Éppen indultunk volna, amikor Herr Delbrück (a Négy Évszak szálló, szálláshelyem tulajdonosa) hajadonfővel lejött a kocsihoz, és miután nekem kellemes kirándulást kívánt, kezét a jármű ajtajának kilincsén tartva szólt a kocsishoz: - Ne felejtsd el, hogy napnyugtára vissza kell érned. Az ég ugyan derültnek látszik, ám ez a csípős északi szél hirtelen vihart hozhat. De biztos, hogy nem fogsz késni. Hiszen tudod, hogy miféle éjszaka lesz - tette hozzá mosolyogva. - Igen, uram - válaszolt rejtélyes nyomatékkal Johann. Aztán kezét kalapjához érintve gyorsan elhajtott. Amikor elhagytuk a várost, intettem neki, hogy álljon meg, és megkérdeztem: - Mondja csak, Johann, mi lesz ma éjszaka ? Ő keresztet vetett, és lakonikusan válaszolt: - Walpurgis-éj. Aztán elővette nagy, régimódi, német gyártmányú ezüstóráját; megnézte, összeráncolta a szemöldökét, és kissé türelmetlenül megrántotta a vállát. Gondoltam, hogy ezzel fejezte ki a további késedelmeskedés elleni tiszteletteljes tiltakozását, így hát visszazökkentem az ülésre, intve, hogy hajtson tovább. Gyorsan el is indult, mintha az elveszett időt akarná pótolni. A lovak időnként a fejüket felkapva, gyanakodva szimatoltak a levegőbe. Ilyen alkalmakkor magam is riadtan nézegettem körül. Az út meglehetősen egyhangú volt, mert magas fennsíkszerű, szélfújta terepen haladtunk át. Továbbhajtva láttam meg egy alig használt utat, amely kanyargós kis völgyön át. tűnt, hogy Johannt megállásra szólítottam fel - vállalva a kockázatot, Olyanvezetett vonzónak hogy ismét felbosszantom őt -, miután pedig megállt, közöltem vele, hogy szeretnék ezen az úton lemenni. Mindenféle kifogást talált, és beszéd közben sűrűn vetette magára a kereszteket. Ezzel csak felcsigázta a kíváncsiságomat úgy, hogy egy csomó kérdést tettem fel neki. Kitérő válaszokat adott, és ellenkezését azzal is kifejezte, hogy sűrűn az órájára nézett. Végül is lezártam a vitát: - Nos, Johann, én le akarok menni ezen az úton. Nem kívánom, hogy velem tartson, ha nincs kedvére. Csak azt kérem, árulja el, miért nem akar jönni. Válaszként olyan hirtelen a földön termett, hogy azt hittem, levetette magát a bakról Aztán kezeit könyörögve nyújtotta felém, és kért, hogy ne menjek tovább. Német beszédjébe éppen annyi angol szót kevert, hogy körülbelül megértettem szóáradatának az értelmét. Mindig úgy látszott, hogy mondani akar valamit - éppen arról a dologról, ami nyilvánvalóan rémületben tartotta; aztán megállt, és csak ennyit mondott keresztet vetve: 97

- Walpurgisnacht! Próbáltam vele vitatkozni, de nehéz olyan embert meggyőzni, akinek a nyelvét nem ismerjük. Határozottan ő volt előnyben, mert bár angolul kezdett beszélni, nagyon kezdetleges és tört angolsággal, mindig visszatért az anyanyelvéhez, amikor izgalma fokozódott - emellett pedig újból és újból órájára nézett. Aztán a lovak is nyugtalankodni kezdtek, és a levegőt szimatolták. Erre szörnyen elsápadt, és rémülten körülnézve, hirtelen előreugrott, a lovak kantárját megragadta, és továbbvezette őket mintegy húszlábnyi távolságra. Utánamentem és megkérdeztem, miért csinálta ezt. Válaszul keresztet vetett, visszamutatott arra a helyre, amelyről eljöttünk, és a kocsiját az úton továbbvezetve rámutatott egy keresztre, és először németül, majd angolul mondta: - Eltemetve - akik megölték magukat. Ekkor eszembe jutott az a régi szokás, hogy az öngyilkosokat útkereszteződéseknél temették el. - Aha, értem! Egy öngyilkos. Milyen érdekes! Azt azonban sehogy sem tudtam megmagyarázni, miért rémültek meg annyira a lovak. Amíg így beszéltünk, valamilyen hangot is hallottunk: csaholás és üvöltés keverékét. Messziről jött, de a lovak nagyon nyugtalankodtak, Johann alig tudta őket megnyugtatni. - Úgy hallatszik, mintha farkas volna - szólt sápadtan. - De most nincsenek itt farkasok. - Nincsenek? - kérdeztem. - Nemrégen a város közelében előfordultak farkasok. - Tavasszal és nyáron már régen voltak - mondta. - A hó idején azonban nem is régen még jártak itt farkasok. Amíg a lovakat becézgette és nyugtatni próbálta, az égen sötét felhők vonultak át sebesen. A napsütésnek vége volt, és hidegfigyelmeztetésszerű, szél fuvallata áramlott el mellettünk. Azonban csak lehelet, inkább mint valódi volt, mert a nap ismét ragyogóan kisütött. Johann kezével árnyékolva szemét, a láthatárt kémlelte. - Hóvihar, hamarosan itt lesz - jósolta. Aztán megint az órájára nézett, és a zablákat erősen fogva - mert a lovak még mindig

98

nyugtalanul kapálták patáikkal a talajt, és a fejüket rángatták -, felmászott a bakra, ezzel jelezve, hogy utunk folytatásának pillanata elérkezett. Ámde kis ellenállás ágaskodott bennem, és nem szálltam be azonnal a kocsiba. - Mondjon nekem valamit arról a helyről, ahová ez az út visz - kértem őt, lefelé mutatva. Erre ő ismét keresztet vetett, és imát mormolt mielőtt így válaszolt: - Szörnyű! - Mi szörnyű ? - kérdeztem. - A falu. - Hát falu van itt? - Nem! Nem! Évszázadok óta nem él itt senki. Kíváncsiságom tetőfokára hágott. - De azt mondta, hogy itt volt egy falu. - Volt. - Mi lett belőle? Erre aztán hosszú elbeszélésbe fogott, a németet az angollal úgy keverve, hogy nem egészen értettem, mit mondott, de nagyjából összeraktam a következőket. Réges-régen, évszázadokkal ezelőtt, itt emberek haltak meg, és sírjukba eltemették őket; a föld alól hangok hallatszottak, és amikor a sírokat felnyitották, férfiakat és asszonyokat találtak, arcukon az élet rózsás színével, szájukon a vér bíborával. Ezért aztán, hogy sietve mentsék az életüket (igen, meg a lelküket is! - és ekkor keresztet vetett), a túlélők más vidékre menekültek, ahol az élők éltek, és a halottak holtak maradtak, ahelyett hogy... másvalamikké váljanak. Nyilvánvalóan a félelem meggátolta, hogy kimondja az utolsó szavakat. Elbeszélését folytatva egyre izgatottabbá vált. Úgy tűnt, mintha valami kényszerképzet fogva tartaná, és a rémülethogy rohamával be - jelenlevő halottsápadtan, verítékezveittésakörültekingetve, mintha várná, valami fejezte borzalmas megnyilatkozzék ragyogó napfényes nyíltazt síkságon. Végül teljesen kétségbeesve, „Walpurgisnacht" szavakat kiáltva a kocsira mutatott, sürgetve, hogy szálljak be. Erre már angol hidegvérem is felforrt, és hátralépve mondottam: - Maga fél, Johann ! Fél. Menjen haza. Egyedül megyek vissza; a séta jót tesz nekem. A kocsi ajtaja nyitva állt. Levettem az ülésről tölgyfából készült sétabotomat, amelyet mindig magammal vittem szabadságidőben tett kirándulásaimon, és az ajtót becsuktam. - Menjen haza, Johann. Egy angol férfit nem izgat a Walpurgisnacht - mondtam, visszamutatva München felé. A lovak most még nyugtalanabbak voltak, mint előbb. Johann próbálta őket fékezni, miközben izgatottan kért, hogy ne kövessek el őrültséget. Sajnáltam szegény fickót, nagyon komoly volt, de én nem tudtam nevetés nélkül megállni. Angol tudása most teljesen csődöt mondott. Félelmében elfelejtette, hogy csak az én nyelvemen értetheti meg magát, ezért németül hadart tovább. Most már kissé elviselhetetlenné kezdett válni. - Hazafelé! - utasítottam őt, majd megfordultam, hogy lemenjek azon a mellékúton, amely a völgybe vezetett. Johann reménytelen megadást kifejező mozdulattal München felé fordította a lovait. Botomra támaszkodva néztem utána. Egy darabig lassan haladt az úton; aztán a domb tetején egy magas, szikár ember jelent meg. Csak ennyit láttam távolról. Amikor az idegen a lovak közelébe ért, azok megugrottak, kirúgtak, és rémülten nyerítettek. Johann nem bírta őket féken tartani; az úton lefelé rohanva vadul elvágtattak. Miután látókörömből kifutottak, tekintetemmel az idegent kerestem, de megállapítottam, hogy ő is eltűnt. Megkönnyebbült lélekkel tértem le arra a völgy felé lejtő mellékútra, amely ellen Johann 99

tiltakozott. Megítélésem szerint ellenkezésének semmilyen alapja nem volt, és merem állítani, hogy több órán át bolyongtam, anélkül hogy az idővel vagy a megtett távolsággal törődtem volna, s nem láttam egyetlen embert, sem házat. Ami a vidéket illeti, merő pusztaság volt. Ez a körülmény nem is tűnt fel, amíg egy kanyar után egy erdő ritkás széléhez nem értem; ekkor ismertem fel, hogy tudat alatt volt rám hatással az átpásztázott vidék sivár pusztasága. Leültem pihenni, és elkezdtem körülnézni. Meglepett, hogy jelentősen hűvösebb lett, mint sétám kezdetén. Körülöttem valamiféle susogó hangot érzékeltem, időnként magasan a fejem felett pedig tompa morajlást hallottam. Feltekintve láttam, hogy nagy magasságban az égen át sűrű felhők vonultak sebesen északról dél felé. A magas légrétegekben közelgő vihar előfutárai voltak. Kissé fáztam, és ezt az edző menetelést követő üldögélés nyugalmi állapotával indokolva, inkább folytattam a sétát. A táj, ahol most jártam, festőibb volt. Nem voltak szembetűnő tárgyak, de az egész vidéken a szépség varázsa áradt szét. Nem sokat törődtem az idő múlásával, és csak a növekvő szürkület kényszerített rá, hogy gondoljak arra, miként találok majd haza. Végképp elmúlt a nappali világosság. A levegő hűvös volt, és a magasan vonuló felhők egyre feltűnőbbekké váltak. Ehhez járult valami távoli süvöltő hang, amelyből időközönként kiemelkedett az a titokzatos vonítás, a kocsis szerint egy farkasé. Egy ideig nem tudtam, mitévő legyek. De megmondtam, hogy látni akarom az elhagyott falut, így hát továbbmentem, és hamarosan széles, nyílt terepre értem, amelyet dombok határoltak. A domboldalakat a síkságig lenyúló fák borították be, az enyhébb lejtőkön és a helyenként látható bemélyedésekben sűrűbb csoportokat képezve. Tekintetemmel hajlik el, s mögöttekövettem elvész. az út kanyarulatát, és láttam, hogy az egyik legsűrűbb liget felé Miközben így nézelődtem, borzongató hideg légáram csapott meg, és hullani kezdett a hó. A kietlen vidéken bejárt sok-sok mérföldre gondoltam, és akkor továbbrohantam, hogy menedéket keressek a szemben álló erdőben. Az ég egyre sötétebb lett, a hó pedig tartósabban és erősebben hullott úgy, hogy a földet hamarosan minden irányban körülöttem csillogó fehér szőnyeg terítette be, a ködös homályba vesző határokkal. Az út itt csak kezdetleges volt, és minthogy vízszintesen haladt, nem volt olyan határozott vonalú, mint mikor vágásban húzódott; így aztán hamarosan észrevettem, hogy letértem róla, mert lábam alól elveszett a szilárd talaj, és egyre mélyebb fűben és mohában jártam. Aztán a szél megerősödött, és növekvő erővel fújt annyira, hogy kénytelen voltam előtte futni. A levegő jéghideggé vált, és edzettségem ellenére is szenvedni kezdtem tőle. A hó most olyan sűrűn esett, és olyan heves örvényléssel kavargott körülöttem, hogy alig bírtam nyitva tartani a szememet. A mennybolton időnként élénk villámlás cikázott át, és a felvillanások alatt a fejem felett vastagon hóval lepett hatalmas fák, főleg tiszafák és ciprusok rengetegét láttam. Már a fák oltalma alá jutottam, és itt a viszonylagos csendben a magasban rohanó szél zúgását hallottam. Közben a vihar sötétsége belemerült az éjszaka feketeségébe; úgy látszott, hogy a szél lassan mégis elmúlik: csak heves lökések formájában jelentkezett. Ilyenkor úgy tűnt, hogy a farkas hátborzongató üvöltésének sok-sok torokból származó visszhangját hallottam közvetlen közelből. Olykor a vonuló fellegek fekete tömegének résein a holdfény kóbor sugara bújt ki és bevilágította a térséget, rávillantva a ciprusok és a tiszafák sűrű erdejének szélére, ahová jutottam. Amikor aelállt a hóesés, kimentem menedékhelyemről, és hozzáfogtam, hogy alaposabban átkutassam környéket. Minthogy olyan sok régi épületalap mellett mentem el, úgy látszott, 100

találhatok egyet, amelyik még áll, és bár romos, alkalmas lesz arra, hogy egy időre biztosabb oltalmat adjon. Amikor körüljártam a facsoportot, megállapítottam, hogy alacsony kerítés veszi körül; ezt követve hamarosan egy nyílást találtam. A ciprusok itt egy négyszögletes, hasáb formájú építményhez vezető allét képeztek. Amikor azonban ezt megpillantottam, a vonuló felhők elfedték a holdat úgy, hogy utamat sötétben folytattam. A szél még hidegebb lett, mert menet közben is reszkettem; de megvolt a reményem arra, hogy menedéket találok; tehát a sötétben, mint egy vak, tovább-botorkáltam. Egyszerre megálltam, mert hirtelen teljes szélcsend állt be. A vihar elvonult, úgy éreztem, s mintha talán a természet csendjéhez alkalmazkodva, a szívem is megszűnt volna dobogni. De ez csak egy pillanatig tartott, mert a holdfény hirtelen áttörte a felhőket, és megmutatta nekem, hogy sírkertben vagyok, s előttem az a szögletes tárgy egy nagy masszív sír, olyan fehér márványból, mint a rajta és körülötte levő hó. A holdfénnyel együtt új szélzúgás támadt, és úgy tűnt, mintha vele együtt érkezett volna sok-sok kutya vagy farkas hosszú, mély üvöltése. Féltem, majd megrémültem, amikor észrevettem, hogy egyre mélyebb hideg vesz körül és a szívem felé hatol. Aztán még a hold fényárja tovább hullott a márványsírra, a korábbi nyomdokában közelgő vihar újból kitörni készült. Valami bűvölettől űzve közeledtem a sír felé, hogy lássam, milyen, és miért áll itt magányosan ezen a helyen. Körüljártam és elolvastam a dór kapu felett látható német nyelvű feliratot; DOLINGEN GRÓFNŐ GRAZBÓL KERESTE ÉSAUSZTRIÁBAN MEGTALÁLTA A HALÁLT 1801. A sír tetején - minthogy az építmény néhány hatalmas kőtömbből állt-láthatóan a szilárd márványon áthaladó nagy vaskaró vagy -rúd nyúlt ki. A síremlék hátsó oldalához visszatérve a következő feliratot láttam (oroszul): A HALOTTAK GYORSAN HALADNAK Az egész helyzet valahogy olyan különös és hátborzongató volt, hogy megrémültem, és nagyon rosszul éreztem magam. Most először azt kívántam, bárcsak hallgattam volna Johann figyelmeztetésére. Aztán titokzatos módon eszembe jutott valami, ami csak növelte a rémületemet: Most van a Walpurgis-éj! A Walpurgis-éj, amikor embermilliók hite szerint elszabadul a gonosz; amikor a sírok megnyílnak, és a holtak előjönnek, hogy kísértsenek; amikor a föld, a levegő és a vizek gonosz szellemei dőzsölnek. Ezt a helyet kerülte a kocsis oly rettegve. Itt volt az évszázadokkal ezelőtt kihalt falu. Ez az öngyilkosok temetője, és itt vagyok most egyedül, nyomasztó magányban, hótakaróban borzongva, ismét heves vihar készülődésének közepette. Filozófiai műveltségemre, egykori nevelésemre támaszkodva minden bátorságomat össze kellett szednem, hogy a félelem rohamában össze ne essek. És ekkor valóságos tornádó tört rám. A föld úgy rengett, mintha ezernyi ló vágtatott volna át rajta, és a vihar most jégszárnyakon jött; nem hó, hanem nagy jégszemek zuhogtak, olyan hevesen, mintha parittyából lőttéktöbb volnaoltalmat, ki. A jégeső és az ágakat is leverte úgy, hogy szinte a ciprusok sem adtak mint aa faleveleket csupasz szalmaszálak. 101

Először a legközelebbi fa törzse mögé menekültem, de mindjárt ott kellett hagynom, és az egyetlen biztonságot jelentő hely felé, a márványsír beugró dór kapubejáratához rohantam. Ott a masszív bronzkapuhoz kuporodva némileg védve voltam a jégzuhatagtól, mert már csak a földről és a márványtömb oldaláról visszapattanó szemek értek el. Amint az ajtónak dőltem, lassan befelé kezdett nyílni. Örömmel fogadtam most azt a védelmet, amit még egy sírbolt is jelenthetett ilyen könyörtelen zivatarban, és éppen be akartam lépni, amikor villámfény világította meg az egész égboltot. Ebben a pillanatban a sírbolt sötét mélyébe meredt szemeim gyönyörű nőt láttak meg. Arca kerekded, szája piros volt, mintha aludt volna - egy ravatalon. A villámot követő mennydörgés pillanatában valami kilökött a viharba, mintha egy óriás keze ragadott volna meg.

102

Ez az esemény olyan hirtelen történt, hogy mielőtt a taszítás ténye tudatosult volna bennem, a rám zúduló jégszemeket éreztem. Ugyanakkor az a különös érzés fogott el, hogy nem vagyok egyedül. Tekintetem a sírbolt felé meredt. A következő pillanatban felvillant egy újabb vakító villám, amely a sírbolt fölé nyúló vasrúdba csapott, lefutva a földbe, pusztító lángjával szétrobbantva és összezúzva a márványt. A halott nő ebben a pillanatban mintha a fájdalomtól megvonaglott volna, mert testébe mart a tűz. Keserves fájdalomsikolyát túlharsogta a mennydörgés. Miközben e szörnyű hangok keverékét hallgattam, ismét megragadott valami hatalmas vasmarok, és továbbvonszolt; a jégeső rám zúdult, a környék pedig visszhangzott a farkasok vonításától. Az utolsó kép, amire emlékszem, valamilyen határozatlan, fehér, kavargó tömeg volt; mintha körülöttem az összes sírokból fehér leples fantomok jöttek volna fel, és a jégeső fehér felhőjén át felém űzve, körülvettek volna. Később öntudatom határozatlan visszatérését éreztem, aztán valamilyen rettenetes fáradtság nehezedett rám. Nem emlékszem, hogy egy következő időszakban mi történt, de érzékszerveim lassan regenerálódtak. Lábaimat fájdalom hasogatta, de úgy megdermedtek, hogy meg sem tudtam mozdítani. Nyakszirtemben és gerincemben végig jeges dermedtséget éreztem, a fülem is éppúgy, mint a lábam, fájt és bénult volt. A mellemben mégis valami melegséget éreztem, amely viszonylag kellemes volt: lidércnyomáshoz hasonlított, fizikai lidércnyomásnak nevezném, mert valami nehéz súly nyomta a mellkasomat úgy, hogy nehezen lélegeztem. Ez a félig letargikus állapot hosszú ideig tartott, és akkor múlt el, amikor elaludtam vagy elájultam. Aztán valami undorféle jött rám, olyan, mint a tengeribetegség kezdetén; majd heves vágy fogott el, hogy valamitől megszabaduljak - nem tudtam, mitől. Ezt követően oly mélységes nyugalom vett körül - mintha az egész világ mély álomba zuhant vagy meghalt volna -, amelyet csak valamilyen mély, lihegő hang tört meg; mintha egy állat lett volna mellettem. Éreztem, hogy egy meleg tárgy dörzsöli a torkomat, és rádöbbentem a rettenetes igazságra, mely megdermesztette a szívemet, s az agyamat vérhullám öntötte el. Egy hatalmas állat feküdt rajtam, és a torkomat nyaldosta. Nem mertem megmozdulni, valami okos ösztön azt parancsolta, hogy mozdulatlanul feküdjek. Az állat azonban úgy látszik észrevette, hogy változás történt bennem, mert felemelte a fejét. Szempilláimon keresztül láttam magam felett egy óriási farkas két nagy izzó szemét. Vörös szájában csillogtak éles, fehér fogai, és megcsapott fanyar leheletének meleg áramlata. Egy további időközre nem emlékezem vissza, amíg fel nem figyeltem arra a mély morgásra, amelyet újból és újból megélénkülő csaholás követett. Ekkor úgy tűnt, hogy nagyon messziről többen, mintegy kórusban kiáltoznak: - Halló! Halló! Fejemet óvatosan felemeltem, arrafelé néztem, ahonnan a hangok jöttek, de a temető eltakarta a látóhatárt. A farkas tovább ugatott különös módon, és a ciprusligetben bolyongó vörös fényt láttam meg, mintha a hang irányába igyekezne. Ahogy a hangok közeledtek, a farkas szaporábban és hangosabban ugatott. Nem mertem sem hangot adni, sem megmozdulni. A körülöttem tátongó sötétségbe vesző fehér hótakaró felett imbolyogva közeledett a vörös fény. A fák között fáklyát tartó lovasok csoportja jött felém. A farkas felemelkedett a mellemről, és a temető felé fordult. Az egyik lovas (csákójukról és hosszú katonai köpenyükről felismertem, hogy katonák) felemelte karabélyát, és célzott. Társa felütötte fegyverét. A golyó fejem felett fütyült el. Az, aki lőtt, testemet nyilván a farkaséval tévesztette Egykezdett másik -észrevette állatot, és nyomban A csapatössze. vágtába egy része az felém tartott, a másik a tüzelt. farkas után, amint az eltűnt a 103

hóval borított ciprusok között. Amikor közelebb értek, próbáltam megmozdulni, de nem bírtam, noha mindent láttam és hallottam, ami körülöttem történt. Ketten vagy hárman leugrottak a lovakról, és mellém térdeltek. Egyikük felemelte a fejemet, és kezét a szívem fölé helyezte. - Jó hír, bajtársak! - kiáltotta. - Még dobog a szíve! Gyorsan a számba öntöttek egy kis pálinkát, amitől annyira magamhoz tértem, hogy ki tudtam nyitni a szememet, és körülnéztem. Fények és árnyékok mozogtak a fák között, és hallottam, hogy az egyik ember a másikat szólítja. Egymás felé közeledtek, izgatottan kiáltoztak, és fények villogtak, amint a többiek a temetőből kifelé tódultak, felzaklatva, mint a megszállottak. Amikor a többiek hozzánk értek, a körülöttem tolongok mohón kérdezték őket: - Na, megtaláltátok? - Nem! Nem! Gyertek innen gyorsan, gyorsan - hangzott a sürgető válasz. - Nem maradhatunk ezen a helyen - ezen az éjszakán! - Mi volt az? - hangzottak a kérdések innen-onnan. Különféle válaszokat adtak, de mindegyiket olyan határozatlanul, mintha az embereket valami közös indíték hajtaná a szólásra, de ugyanakkor a közös félelem is. - Az, az, tényleg! - hebegte az egyik, mintha pillanatnyilag az eszét vesztette volna. - Farkas - és mégsem farkas! - vágott a szavába borzongva egy másik. - Semmire sem megyünk vele a szentelt golyók nélkül - jegyezte meg egy harmadik nyugodtabb hangon. - Vigyázzunk, hogy megússzuk ezt az éjszakát! Igazán megszolgáltuk már az ezer márkát! - fakadt ki egy negyedik. - Vér volt a Nézzétek meghasadta torkát! márványon - szólt valaki kis szünet után. - És nézzetek rá! a Megmenekült? Látjátok, bajtársak, rajta feküdt a farkas, és melegítette vérét. A tiszt megnézte a nyakamat. - Igaza van - mondta. - A bőre nincs felszakítva. Mit jelentsen ez? Soha nem találtuk volna meg, ha a farkas nem ugat. - Mi történt a farkassal? - kérdezte az a férfi, aki a fejemet tartotta. Ő látszott a társaságból legkevésbé rémültnek, mert a keze nyugodt volt, egyáltalán nem reszketett. Zubbonyának ujján altiszti rangjelzés volt látható. - Hazament - válaszolta az egyik halottsápadt, hosszúkás arcú ember, és a félelemtől reszketve nézett körül. - Elég sír van itt, amelyikbe visszafekhet. Gyertek, bajtársak, gyertek gyorsan! Hagyjuk itt ezt az elátkozott helyet. A tiszt felültetett, és valami vezényszót mondott. Néhányan felemeltek és egy lóra helyeztek. A tiszt mögém pattant a nyeregbe, karjával átfogott, és indulást vezényelt, mire a ciprusoktól elfordulva ellovagoltunk gyors, katonás rendben. A nyelvem mindeddig felmondta a szolgálatot, és kénytelen voltam hallgatni. Biztosan el is aludtam, mert a legközelebbi esemény, amelyre visszaemlékezem, az volt, hogy talpra állítottak, és kétoldalról katonák támogattak. Már majdnem fényes reggel volt, a nap vörös fénycsóvája verődött vissza, mint egy véres ösvény a havas pusztaságban. A tiszt figyelmeztette az embereket, hogy ne szóljanak semmit arról, amit láttak - csupán annyit, hogy egy idegen angolt találtak, akit hatalmas kutya őrzött. - Kutya?! Az nem kutya volt! - vágott szavába az a katona, aki annyira félt. - Azt hiszem, megismerem a farkast, ha látom! A fiatal tiszt nyugodtan válaszolt: - Mondtam, hogy kutya. - Kutya!Majd - ismételte a másik gúnyosan. Nyilvánvalóan a bátorsága a nappallal együtt visszatért. rám mutatva mondta: 104

- Nézzen a torkára. Kutya csinálta ezt, uram ? Ösztönösen a nyakamhoz emeltem a kezemet, és amikor megérintettem, rémülten kiáltottam fel. Az emberek tolongtak körülöttem, hogy lássanak; a nyergükből lehajoltak. A fiatal tiszt nyugodt hangon szólalt meg ismét: - Mondtam, hogy kutya. Bármi mást mondunk, kinevetnek bennünket. Ezután felraktak egy lovas katona elé, és tovább lovagoltunk München külvárosába. Itt összetalálkoztunk egy kóbor hintóval. Betettek, és elhajtottak a Négy Évszak szálló felé; a fiatal tiszt a kíséretemben maradt, egy lovas velünk jött lóháton, a többiek a laktanyájukba lovagoltak. Amikor megérkeztünk, Delbrück úr olyan gyorsan futott le hozzánk a lépcsőkön, hogy nyilvánvaló volt: bent már várta érkezésünket. Mindkét kezével fogva, aggódva vezetett be. A tiszt szalutált és megfordult, hogy eltávozzék. Szándékát észrevéve marasztaltam, és kértem, hogy jöjjön velem a szobámba. Bort töltöttem, és őszinte hálámat fejeztem ki neki és derék bajtársainak, amiért megmentettek. Szerényen azt válaszolta, hogy ő még boldogabb, és hogy Delbrück úr tette meg az első lépéseket a sikeres mentőakcióban. Ennél a homályos kijelentésnél a gazda mosolygott, a tiszt pedig kötelességére hivatkozva eltávozott. - De hát, Delbrück úr - kérdeztem -, hogyan és miért történt az, hogy a katonák kerestek engem? Megrántotta a vállát, ezzel mintegy lebecsülve saját érdemét. - Szerencsémre annak az ezrednek a parancsnoka, amelyben szolgáltam, engedélyezte, hogy önkéntes toborozzak. - De hogyanvállalkozókat tudta meg, hogy elvesztem? - faggattam tovább. - A kocsis visszajött hintójának maradékával, miután felborult, amikor a lovak megvadultak. - De csak emiatt biztosan nem küldött volna értem katonákból álló mentőcsapatot! - Ó, nem! - válaszolta. - De éppen mielőtt a kocsis megérkezett, ezt a táviratot kaptam attól a nemestől, akinek ön a vendége lesz. A zsebéből táviratot vett elő és átnyújtotta. A szöveg a következő volt: Beszterce Vigyázzon a vendégemre; az ő biztonsága a legfontosabb számomra. Bármi történne vele, vagy ha eltűnne, ne kíméljen semmit azért, hogy megtalálja, és biztosítsa a védelmét. Tartsa szem előtt, hogy angol és kalandos természetű. Gyakran veszélyt hoz a hó, a farkasok és az éjszaka. Egy pillanatig se várjon, ha gyanítja, hogy bajban van. Szerencsémre bízhatok az ön lelkiismeretességében. Drakula Amíg a táviratot a kezemben tartottam, a szoba forgott velem, és ha a figyelmes szállodatulajdonos el nem kap, elestem volna. Valami olyan különös volt mindebben, valami hátborzongató és érthetetlen. Fokozatosan úrrá lett rajtam az az érzés, hogy ellentétes erők játékának tárgya vagyok. Ez a gondolat szinte megbénított. Biztosan valamilyen titokzatos oltalom alatt voltam. Távoli országból éppen a kellő időben érkezett egy értesítés, amely megmentett a hóhalál és a farkas állkapcsának veszélyétől. SELMECZI KÁLMÁN FORDÍTÁSA

105

ALAIN DORÉMIEUX

A CSILLAGLAKÓ Hajnali öt órakor Almine tompa dörrenésre ébredt. Felpattant az ágyában, még álomittasan, és figyelt. Odakinn éppen pirkadt. Almine felkelt, kihajolt a nyitott ablakon. Odakinn minden nyugodt, mozdulatlan volt. A lány azon töprengett, vajon nem álmodott-e. Egy órával később megtudta, hogy nem álmodott. Visszafeküdt, de nem tudott elaludni. Valamilyen beszélgetés hangja ütötte meg a fülét. Újra odament az ablakhoz, a kertben megpillantotta apját, pizsamában, néhány szomszéddal együtt, akik már fel voltak öltözve. A férfiak izgatottan tárgyaltak, de a lány nem értette, miről van szó. Azután apja eltűnt, kisvártatva újra kiment. Zakót, nadrágot vett fel. Valamennyien a kertalja, a fenyves felé indultak, kimentek a kerítéskapun. Mindenkinél, apjánál is puska volt. Egészen bizonyosan valami szokatlan dolog történt. Almine hideg vízben megmosta az arcát, sortot, ingblúzt, szandált kapott magára, és kiment a szobájából. Az emeleten lakott. Lement a földszintre, végigrohant a néma villán, és a teraszon kötött ki. Az ég mályvaszínű volt. Amikor Almine elindult a pázsiton, a bokájára harmat csapódott, és a lány beleborzongott. Amint kiért a kertből, megpróbált tájékozódni. Lárma volt, hívó szavak repkedtek. A hang irányába indult. Hamarosan a fenyves melletti dűnére ért, és megpillantotta őket: vagy húsz férfi állt körben, köztük az apja. Almine nem látta mindjárt, hogy mit néznek. Továbbment. Az apja meglátta. - Menj innen! - kiáltott rá. - Nem maradhatsz itt. Almine nem állt meg. Az apja elébe sietett, és elkapta a csuklóját; úgy szorította, hogy fájt. A lány szemtől szembe meredt apja arcára, amelyet valami ismeretlen kifejezés torzított el, megrémült. Szabadulni próbált, közben a foga közt sziszegte: - Hagyj békén. Ne nyúlj hozzám. Egy pillanatig farkasszemet néztek. Azután apja fokozatosan lazított ujjai satuján, Almine pedig kirántotta a csuklóját, és elmenekült. A férfiak felé futott, utat tört magának köztük. Gépiesen félreálltak, utat engedtek neki, tehetetlenül hagyták magukat félrelökni, mint holmi rongybabák. Almine végre az első sorba ért, és csak akkor tudta meg, mi rázkódtatta meg a levegőt egy órával korábban. A megfeketedett földben gödör keletkezett. Hepehupás szélű, füstölgő kráter, öt-hat méteres átmérővel. És mélyen a kráterbe fúródva vöröses fényt árasztó, a felületén itt-ott megrongálódott fekete fémgömb feneklett meg. Almine egy szót sem szólt. Apja közben mellé ért, kézen fogta. - Menj haza. Semmi keresnivalód itt. A lány kihívóan nézett rá. - Félsz? - Hallgass! - szólt rá bosszúsan. - Te ezt nem értheted. Menj haza, ha mondom. - Maguk mind félnek! - kiáltotta a lány. - Mert ez az izé az égből jött... mert a csillagokból esett le. Némelyik férfi barátságtalanul méregette, de senki sem szólalt meg. - Almine - kezdte újra apja elcsigázottan -, te ezt nem érted. Ez az izé... ez űrhajó... és valaki volt benne... 106

Elhallgatott, Almine sem mondott semmit, csak hitetlenkedve nézte a csillaghajót, amely nem evilágból való. Azután lassan felemelte a fejét. - Mondj el mindent - kérte az apját. - Mit láttatok? Valamelyik férfi felelt neki: - Senki sem látott semmit, csak Bernier, mert ő itt lakik a közelben. Látta, amikor... ez az izé leesett, meg azt is látta... Bernier az ablakában állt, rémülettől dermedten, és látta, amint a gömbből a hajnali fényben kijön valamilyen sötét árny, és kúszva igyekszik a fenyves felé. Ő riasztotta az embereket. És most mind itt vannak, de nem tudják, mit tegyenek. Idejöttek, hogy szembeszállnak az ellenséggel, akiről semmit sem tudtak, de féltek tőle. Szorongva álltak egymás mellett, a tekintetük nyugtalan volt, mintha attól félnének, hogy a szörny figyeli őket. Az ismeretlen szörny, amely talán halált hozott a Földre. - És most menj haza - mondta Almine apja. - Semmi szín alatt ki ne gyere. Most már érted, mi történt? Mindjárt jönnek a csendőrök. Hajtóvadászatot indítunk, megkeressük és megsemmisítjük... Borzalmas - tette még hozzá -, az ember el sem tudja képzelni, hogy előfordulhat ilyesmi... Almine újra végignézett a férfiak fakó, félelem torzította arcán. Megpróbálta átélni, felfogni ezt a félelmet. De azért, gondolta, honnan tudhatják ilyen bizonyosan, hogy ellenség? A férfiak már ügyet sem vetettek rá. Almine sarkon fordult, és sietve otthagyta őket. Az apja utána kiáltott: - Várj. Ne menj egyedül! A lány nem felelt, továbbment, be a fenyvesbe. Valaki utána futott. A lány hátrafordult: Jacques voltbékén. az, azSemmi egyik szomszéd Ő tizenkilenc éves volt; Almine pedig tizenhat. - Hagyj szükségemfia. rád. 107

- Apád mondta, hogy kísérjelek el. - Elég nagy vagyok már, tudok vigyázni magamra. A fiú hitetlenül nézett rá. - Szóval te nem félsz? - Nem tudom - felelt a lány merengve. - Félhet az ember valamitől, amit nem ismer ? - Te mindig másképpen viselkedsz, mint a többiek. A lány ridegen, gunyorosan mérte végig. - Nagyon jól tudod, hogy én más vagyok, mint a többiek. - Tudom... - felelte kurtán Jacques. A kert kerítéséhez értek. - Most már igazán hagyj békén - szólt rá türelmetlenül Almine. - Itthon vagyok, nincs mitől félnem, igaz? Jacques kelletlenül nézte, amint a lány távolodik. A nyár eleje óta kívánta Almine-t, és a lány félszegebbé tette, mint bármelyik asszony. Képtelen volt megérteni; kicsúszott a keze közül. De olyannak szerette, amilyen, álmodozónak, romlottnak, kiismerhetetlennek. Egyszer megölelte; a lány hagyta, sőt maga is megsimogatta, de amikor a fiú meg akarta csókolni, a lány véresre harapta az ajkát, azután kitépte magát az öleléséből. A fiú megtörölte a száját a zsebkendőjével, meglepte az Almine szemében csillogó kis láng. A lány gyerekesen, kegyetlenül felkacagott, és azt kiáltotta: - Többet nem nyúlsz hozzám, ugye? Minden ilyen korú lányt megvetően csitrinek tartott volna, és soha többé nem gondolt volna rá. De - amint ő maga is mondta - Almine más volt, mint a többiek. Késő délelőtt Almine kijött a villából, és letelepedett a teraszon. Apja azóta sem került elő; részt vett a hajtóvadászatban. A fegyveres férfiak több mint két órája tüzetesen megvizsgáltak mindenfutólag talpalatnyi kutatás aazonban eddig nem járt sikerrel. Pedig a lénynek, akit Bernier látott,földet. itt kellAlapulnia környéken. Almine elnyújtózott a nyugágyon. Körülötte a kertet valósággal" perzselte a nap. Síri csend volt. Almine időnként zsibbatagon meg-megmoccant. Mintha elszenderült volna. Behunyt pillája alól azonban olykor kilesett. Vajon hol van?... Itt... Ott... a közelben? Almine agyában száguldoztak a gondolatok, a halántékán doboló vér ütemére ostromolták a tudatát. Kinyújtózott, a feje zúgott. A pillája alatt is káprázott a szeme. Hol van?... A lány körülnézett. A villa oltalmazó tömege magasodott felette. Távolabb a fenyves csúcsai lépcsőzetesen az égre törtek. Valahol itt van mellettünk, talán valahol mellettem... Elbújt... Almine körülnézett. Minden mozdulatlan volt. Látszólag... de talán ott van azokban a csendes bozótokban, a bokrok mögött, talán ott lapul, a sötétedést várja, hogy előjöhessen. Nem, gondolta Almine, a kertben nem lehet. Itt nincs számba jöhető rejtekhely... Azután eszébe jutott a barlang, ő maga is ott bújt meg gyerekkorában, ott senki sem talált rá. A barlang százméternyire volt, a tamariszkuszok mögött. Almine felült, arrafelé nézett. A szeme káprázott? Úgy látta, mintha arrafelé mozognának a levelek. Pedig szellő se rebben. Almine erőlködve tágra nyitotta a szemét, pedig a vakító napfénytől kibuggyantak a könnyei. A táj azonban továbbra is merev volt, mint valami festmény. És a facsoport, amelyben mintha mozgást észlelt volna, szintén mozdulatlan volt. Almine újra elnyújtózott. Verejtékben úszott. Egy képeslappal legyezte magát, közben feltette a napszemüvegét. Azután azzal szórakozott, hogy a napba nézett. Lila, párolgó gömbnek látta. Azt mondják, a nap csupán egy csillag a többi közt, és sokkal nagyobbak is vannak nála... Eszébe jutottak azok az esték, amikor kinn maradt a teraszon, és a csillagos eget nézegette. Csillagmiriádok... világmiriádok... A látvány lenyűgözte és riasztotta; olykor úgy érezte, szédülés fogja el, mintha az ég örvény lenne és fel akarná őt szippantani, ő pedig szalmaszál, amelyeta éppen ez a csillagforgószél. miközbenlényhez, felidézteakiezta az emlékét, gondolata zuhanóelragad kő sebességével tért vissza azÉsismeretlen 108

csillagokból jött. Szeretném látni, gondolta. Nem tudta, miért. Csak egyszerűen látni szerette volna. Tisztában volt vele, hogy apja meg a többiek mind, elképesztőnek találnák a kívánságát, ők is keresték ugyan, de féltek is a találkozástól, ők azért keresték, hogy megöljék. Almine azonban a félelmen kívül valami mást is érzett: talán kíváncsiságot. Azon töprengett, vajon mit érezne, ha szemtől szemben állna a csillaglakóval. Úgy vélte, bűvöletbe esne, mint ahogyan bűvöletbe ejtette a csillaghajó látványa is. A hajó szép volt - igen, bizonyos értelemben szép. Gondolatban Almine felidézte hideg ragyogását és a visszfényeket a felületén. Nem tudta volna meghatározni a szépségét, nem olyan volt, mint amit a Földön „szép"-nek mondanak. Másfajta szépség volt ez, más szabályoknak felelt meg, a dolgok másfajta rendjének. Arra gondolt, hogy a férfiak ott a fenyvesben nem ismerték fel ezt a szépséget. Az ő szemükben a hajó csupán valamilyen elképzelhetetlen tárgy volt, a létezését is szerették volna letagadni, nem akartak hinni az érzékeiknek. Sem csodálni, sem felfogni nem tudták azoknak a művét, akik képesek voltak megépíteni ezt a tárgyat. Almine szívesen behatolt volna a hajóba. De tudta, hogy ez lehetetlen. Már bizonyosan őrzik az űrhajót. Elképzelte a csendőrkordont a tiltott terület körül, a cigarettázó férfiakat, akik olykor lopva a csillagokból érkezett micsodára pislantottak, meg a kíváncsiskodókat, akik a fenyvesben lopakodtak, és látni akarták. Ha odamennék és egyedül lennék, gondolta Almine, talán megtalálnám a módját, hogy kell belemenni. Valahol a hajó oldalán bizonyára van egy ajtó, s ha az ember átlépi a küszöböt, már nem tartozik a Földhöz. Más világba kerül. A lány a tenger mélyén lévő búvárharangra gondolt; elszigetelt levegőbuborék a vízi világban. Ha azonban a tenger mélyén élő latolgatta állatot a búvárharangba teszik, elpusztul. Vajon én is meghalnék, ha bemennék az űrhajóba?Almine. Hiszen a lény kijött az odújából. Tehát tovább élhet a földi levegőben. Végül is, talán hasonlít az emberhez? Talán más emberfajok is vannak a világegyetemben ? Akkor azonban miért bujkál, ahelyett hogy találkozna az övéivel? Vajon ölni és pusztítani akar, amint ezek a férfiak hiszik? Vagy pedig fél, hogy megtalálják? Almine megpróbálta elképzelni magában, megpróbálta látni a rejtekhelyét. Ebben a pillanatban támadt egy ötlete. Tudattalanjában bizonyára már korábban is felbukkant, mert Almine habozás nélkül, azonnal a magáévá tette. Egy pillanatig ajkát harapdálva tűnődött. Azután ruganyosan felpattant. Épp csak addig maradt mozdulatlan, ameddig a keze fejével hátrasimította a homlokára tapadt hajtincseit. Fejét a kert felé fordította, szétnézett. Senki sem volt ott; senki sem figyelte őt. Könnyed mosollyal az ajkán elindult azon a sétányon, amelyik a tamariszkuszbokrokhoz vezetett. Szíve hevesebben kezdett dobogni, de iménti elhatározása nem félemlítette meg. Ellenkezőleg, olyasfajta izgalom fogta el, amelyet a tiltott gyönyör reménye vált ki. Úgy döntött, hogy ő maga keresi meg a csillaglakót. Nem társul a többiekkel. Egyedül akarja megkeresni, elsőnek akarja látni. Hogy azután mit fog tenni, azt nem tudta; egyetlen célja volt: megkeresni a lényt, semmi mást nem tervezett. Talán a lény tud vele beszélni, talán megérti őt. Talán később majd gratulálnak neki, amiért érintkezésbe lépett vele. Talán nincs is másra szükség, mint arra, hogy kapcsolatot teremtsenek vele? A többiek meg akarják ölni a látogatót, nem is akarják tudni ki az, és miért jött. Semmit sem értenek, gondolta Almine. Úgy érezte, különb náluk. Mintha ők valamilyen más fajhoz tartoznának. A tamariszkuszokhoz ért. Ezen a helyen elburjánzott a növényzet, semmilyen út nem szelte át. A levegőben tücsökcirpelés remegett. Almine felugrasztott egy lapos kövön sütkérező gyíkot.le.Nézte, amint eltűnik a növények és ekkor látta meg a nyomot. az Remegve hajolt A nyom a szűz talajon látszott. közt, Nagysága körülbelül megegyezett 109

emberi kézével. Széles volt, s a körvonalai szabálytalanok; valamilyen selymes-fényes anyagból állt, hasonlított a csiga nyomára. Egyszerre két dolog is átcikázott Almine agyán. Az első: ő az!... A második: Hogyan lehetséges, hogy senki sem követte a nyomot? De erre mindjárt rájött, mert látta, hogy a nyom a szeme láttára fokozatosan eltűnik... Az anyag nem maradt sokáig tapintható; „elolvadt". Akkor viszont... (Almine megrezzent) ez azt bizonyítja, hogy a nyom friss, hogy pár pillanattal előbb hagyták. A lény tehát itt van a közelben! Átment a tamariszkuszok közt, és a barlanghoz igyekezett. Az imént bizonyára jól okoskodott, amikor azt gondolta, hogy itt lehet a rejtekhelye. Ez volt az egyetlen megbízható menedék. Másutt már bekerítették volna az üldözői. Almine rájött, hogy mindjárt kezdetben megérezte az igazságot, csak nem tudatosodott benne. A barlang bejáratánál habozott, hagyta, hogy a szeme hozzászokjon a homályhoz. Először semmit sem látott, azután megpillantotta a barlang falát. Lassan haladt előre, körülkémlelt. A barlang üres volt. Amikor azonban lehajolt, újabb friss nyomokat fedezett fel. A lény bizonyosan elment, amikor meglátta őt. De nem juthatott messzire. Almine kijött a barlangból, tanácstalanul álldogált. Ebben a pillanatban a jobb oldalán levélzizegést hallott. Arra fordult, egy lépést hátrált. A csillaglakó előtte állt. Almine apja ebédidőben hazament. A lány nem volt a földszinten. Apja szólongatta, de nem kapott választ, és megijedt, hogy a lánya tilalma ellenére elhagyta a házat. Kifaggatta a személyzetet, de késő délelőtt óta senki sem látta. Amikor apja újra szólította, Almine megjelent a társalgóban. Nagyon sápadt volt, két kezét összeszorította. - Hol voltál? - kérdezte az apja szárazon. Fenn a szobámban - felelte Almine. de te nem feleltél. -- Az ablakod alá mentem, felszóltam, - Leheveredtem és elaludtam. Apja közelebb lépett hozzá. - Milyen szagod van? - kérdezte gépiesen. - Mihez értél hozzá? - De nem várta meg a választ, folytatta: - Semmit sem találtunk. Még mindig szabadon van. Ez borzasztó... - Igazán?- kérdezte Almine. - Érthetetlen - folytatta az apja. - Egy kilométeres körzetben mindent átfésültünk. Az ember azt hinné, hogy levegővé változott. - Talán Bernier csak álmodta. - Azt hinné az ember. Csakhogy a lény mindenütt nyomokat hagyott, amerre járt. - Igazán? - kérdezte újra Almine, ezúttal élénkebb hangon. - Igen, letört gallyakat meg efféléket, azon a környéken, ahol földet ért. Onnan azután nyomát vesztettük. Almine mereven egy fotelba ült, nem dőlt hátra. - És mindannyian azt hiszitek, hogy veszedelmes? - kérdezte kissé elváltozott hangon. - Olyan, mint egy szörnyeteg, sürgősen el kell pusztítani! - csattant fel az apja. - El sem tudjuk képzelni, milyen veszélyt jelenthet. - El kell pusztítani... - ismételte meg Almine. - Miért tapogatod a kezed? - kérdezte hirtelen az apja. - Megégetted? - Igen, megégettem - felelte a lány. és továbbra is összetette a két kezét. Az apja az órájára nézett. - Bekapok valamit a konyhában. Negyedóra múlva folytatjuk a kutatást. Ebédelj meg egyedül, legfeljebb estére, ha hazajövök. - Jó - felelte Almine. - Igazán furcsa szagod van - tért vissza a dologra az apja. - Honnan hozod ? Azt hinné az ember... - Azt hinné az ember, hogy ugyanolyan szag, mint amilyen az űrhajó körül volt, igaz? 110

vágott közbe a lány. - Hát persze. A levegőben van ez a szag... Egy másik világ szaga - tette hozzá, mintegy önmagának. - Igen, ez a dög még a levegőt is megfertőzi, amit belélegzünk - jegyezte meg az apja. - Szeretném, ha estére elmúlna ez a lázálom! - Siess - szólt rá Almine, s felállt a fotelből. - El fogsz késni. Nézte, amint apja kimegy a teraszra nyíló ajtón. Amikor léptei nesze elhalt, a lány átvágott a társalgón, felment a szobájába, kulcsra zárta az ajtaját. A mosdóhoz ment, a tükörben halálsápadt arcát nézegette, azután bal tenyerét. Kör alakú, két centi átmérőjű, megfeketedett szélű seb volt rajta. Almine gondosan kitisztította és bekente higanykrómkenőccsel, azután leragasztotta. A keze kissé reszketett. Azután anyaszült meztelenre vetkőzött, tetőtől talpig beszappanozta magát, és bőrét kölnivízzel dörzsölte be. Végül újra felöltözött, de ruhát váltott. Harisnyanadrágot, pantallót, garbópulóvert vett fel, és bőrkesztyűt húzott. Amikor elkészült, csupán az arca volt fedetlen. Kijött a szobájából, egy pillanatig hallgatózott a lépcsőn. A földszintről semmiféle zaj nem hallatszott. Almine elindult a padláslépcsőhöz vezető folyosón. Lábujjhegyen lépdelt a grádicsokon, vigyázott, hogy a legkisebb zajt se üsse. A padlásajtó elé érve, zsebéből kulcsot vett elő, és kinyitotta a kettőre fordított zárat. Azután belökte az ajtót, belépett, és bezárkózott. A tágas padlás a tetőablakon beeső kékes fényben fürdött. Almine megkerülte a bútorokat meg a málhákat, és megállt. Lába előtt egy pokrócon középtermetű alak hevert. Vékony és lapos testét valamiféle selyemgubó fedte, a végtagjai karomszerűségekben végződtek. Sima, hosszúkás fejét majdnem teljesen betöltötte két hatalmas, fehéres szeme. A szájnyílása a szeme alatt volt, és úgy tátogott, mint a levegőn fuldokló halé. Ettől eltekintve, semmi jel nemAlmine vallott néhány arra, hogy a lény élne. méternyire tőle letérdelt és figyelte. Hát ez volt a csillaglakó, ez a szánalmas, fuldokló állat, a szörny, amelyet a férfiak halálra kerestek. ...Amikor Almine a barlang bejáratánál szemtől szembe került a lénnyel, először ijedten hátrált. Azután mozdulatlanná dermedt, mert megállapította, hogy meg sem moccan, nem akar támadni. Vakmerően közelebb lépett hozzá, közben le nem vette a tekintetét az összetöppedt alakról. A lány egyszerre érzett vonzalmat és viszolygást. A lény nem volt ijesztő, külseje nem rémítette meg Almine-t, de volt benne valami „természetellenes", ami feszélyezte. Ugyanakkor valamilyen megmagyarázhatatlan bűvölet lett úrrá rajta, amint ott állt vele szemben, mint akit hipnotizáltak. Tekintete ekkor találkozott a lény tekintetével. Ebből a nem emberi tekintetből valami olyasmit olvasott ki, ami hajszoltságot, könyörgést fejezett ki. Almine ekkor döbbent rá, hogy a csillaglakó nem ölni jött, egyáltalán semmiért sem jött. Bizonyára elromlott az űrhajója, és a baleset folytán kénytelen volt leszállni. Azt is megértette, hogy sokkal jobban fél, mint azok a férfiak, akik eszeveszetten keresik, hogy magányosnak és elveszettnek érzi magát az idegen bolygón. Néhány percig figyelte így a lényt, némán, mint ahogyan a lény is őt figyelte. Azután nem is tudván, miért cselekszik így, nem is gondolva végig a dolgot, a karjába kapta, meglepetten tapasztalta, milyen könnyű, bevitte a villába, és elrejtette a padláson. A lény hagyta, hogy vigyék. Almine a hátsó ajtón ment be, senki sem látta meg; a bal tenyerébe egyszerre éles fájdalom hasított. A lény megharapta, Almine kénytelen volt erősen hátrafeszíteni a lény fejét, hogy eleressze. Ebben a pillanatban hallotta meg, amint az apja a földszintről szólongatja. Gyorsan a padlás túlsó végébe vitte a lényt. Iszonyú bűzt árasztott, a lányt teljesen átjárta a szag. Épp csak annyi ideje volt, hogy egyenest a társalgóba siessen, nehogy apja felmenjen érte... ...A lény még mindig nem moccant. Csak a szája, ez a szemérmetlen, ajaktalan, tátogó 111

száj. Fuldoklik - gondolta Almine -, meg fog halni... Amikor a lény megharapta, Almine megrettent. De már nem félt tőle. Talán veszélyes, de hiszen olyan izgalmas szembeszállni a veszéllyel. Azonkívül úgy érezte, a ruhája pajzsként védi a testét. Meg aztán a lény olyan elesettnek látszott. Tévedtem, nem bírja azt a levegőt, amelyet mi belélegzünk... Talán a földi nyomást bírja olyan nagyon nehezen; talán az oxigén hat olyan lassan a szervezetére, mint holmi méreg. Nem létezhet ebben a világban. Máshonnan jött. De vajon miért hagyta el az űrhajóját? - töprengett Almine. - Talán attól félt, hogy meglátják és ott helyben megölik, mint valami odújából kifüstölt vadállatot? Mire gondolt? A lány szeretett volna érintkezésbe lépni vele, tudni, mit érez. Ápolnom kellene - jutott eszébe , nem akarom, hogy meghaljon... Felállt, néhány lépést tett a rendetlen padláson. Tehetetlennek érezte magát e haláltusával szemben, nem értette a tüneteit. Kijött, kívülről kulcsra zárta az ajtót, és lement a konyhába. Gyümölcsöt, salátát, nyers húst vitt fel egy kosárban. Félt, hogy a személyzet észreveszi, de senki sem zavarta meg. Visszament a padlásra. Talán egyszerűen csak éhség gyötri a lényt? Letette mellé az ennivalót, a szájához nyújtotta. De a lény nem evett; úgy tetszett, még csak észre sem veszi, hogy Almine ott van. Almine kétségbeesetten ült a padlás egyik zugában. Sajnálta a csillaglakót. Szeretett volna segíteni rajta - életben tartani. De semmiféle gyógyír nem jutott eszébe. Nem volt remény. Este kimerülten érkezett haza az apja. A hajtóvadászok közül néhányan elkísérték. Kiültek a teraszra iddogálni. Az este kellemes volt; lágy szellő fújdogált a falevelek közt. A lenyugvó nap fénye átszűrődött a gyér felhőkön; a rózsaszínes fény mesterségesnek látszott, mint holmi színpadi reflektor fénye. Almine a társaságtól távolabb telepedett le. A férfiak beszélgetése zavaros mormogásként jutott a füléig, éppen hogy megértette. Ügyet sem vetettek rá. Mindannyian a szörnyetegről beszéltek, a közelben ólálkodó láthatatlan szörnyről. Mogorvák, fáradtak, idegesek voltak. Halkan beszéltek, szavaikat a poharukban kristályosan csengő jégkockák csörrenése festette alá. Mozdulatlanul ültek a fotelekben, csak a karjukkal hadonásztak, s még ez is gépiesnek tetszett. Almine azt gondolta, olyanok, mint az esetlen, szerepjátszó automaták. A nap lebukott. A férfiak alakja szép lassan elmosódott az egyre sűrűbb félhomályban. Már nem beszéltek annyit, csak egytagú szavakat mondtak. Almine nem moccant. A terasz kőkockáin ült, a combja alatt érezte a még meleg követ, az egész nap folyamán felraktározódott meleg csak úgy áradt belőle. Noha szellő lengedezett, Almine hirtelen úgy érezte, megfullad. Fejét hátravetve mélyet lélegzett. Közelgett az éjszaka. A férfiak alakja már beleolvadt a sötétségbe. Az ujjaik közt csillogó cigaretta kerek parazsa olykor arabeszkeket rajzolt a levegőbe, mint a távoli rakéták nyoma az űrben. Almine egyedül érezte magát nyomasztó titkával, olyan mérhetetlen volt ez a titok, hogy már-már attól félt, kicsúszik a száján. Elképzelte, mennyire megrökönyödnének, hitetlenkednének a többiek, ha véletlenül kimondaná előttük az igazságot. Mennyire megriadnának, ha megtudnák, hogy a fejük felett, a ház teteje alatt... Olyan mulatságosnak tartotta a dolgot, hogy hirtelen nevethetnékje támadt. Az ajkát harapdálta, hogy el tudja fojtani ideges vihogását. Olyan buták, olyan ünnepélyesek ezek a férfiak. Olyan komolyan veszik magukat. Elege volt a fecsegésükből, a haditanácsukból. Felállt, nesztelenül végigosont a fal mellett, és a kert túlsó vége felé indult. A kert roskadozott az árnyak meg a csend súlya alatt. Almine lassan ment, hallgatta, amint léptei nyomán megcsikordul a kavics. Azután a fenyves felé iramodott, az éjszaka sötétjében világító sétányok vezették. Kiért a kertből, és lerohant a fenyőfák törzse közt a mohos lejtőn. Végül kifulladva földre henteredett, kapkodta a levegőt. A moha hűvösa és ruganyos volt a háton derekaelnyúlva alatt. Almine nyújtózott, felfelé nézett. A 112

fenyőfák csúcsa közt meglátta a csillaggal teletűzdelt eget. Amint elnézte a csillagokat, Almine-t elfogta a jól ismert szédülés. Vagy legalábbis eleinte azt hitte, hogy a szokásos érzésről van szó. De ezúttal valami új elem járult hozzá, olyan erős és világos volt, mint az éber álom. Almine-nak az volt a benyomása, hogy ezúttal valóban kicsúszik a lába alól a talaj, és az égbe pottyan. Úgy zuhant, mint amikor az ember lidérces álmában a végtelen légben úszik, zuhant, és a tengerűrben, a semmi-óceánban kötött ki. Az ég kút volt, sötét, csillagos falú, feneketlen lyuk, ő pedig pörögve hullott a mélyére. Az űr foglya volt, mint a pókhálóba ragadt bogár. Az űr sűrű szemű hálót font köré, és a lány hiába próbálta széttépni a szemeket, nem tudott szabadulni a zuhanás szédületétől... Minden erejét összeszedte, feljajdult és behunyta a szemét. Úgy érezte, kidobták az űrből, és most mint valami tömeget, visszahódítja a testét. Az esés fájt neki. Néhány másodpercig behunyva tartotta a pilláit, milliónyi csillogó gombostűfej kápráztatta el. Amikor újra körülnézett, már csak fenyőfák merev törzseit látta. A látomás azonban megmaradt a háttérben, mintegy ráúszott a fenyves éjszakai képére. A lány imbolyogva felállt, kénytelen volt egy fenyőnek dőlni. Arcáról patakzott a verejték, legyőzhetetlen remegés fogta el. Mi van velem? Hol vagyok? - töprengett, ajkát összeszorítva. Úgy érezte, egy ismeretlen világ felfoghatatlan dimenziói tépték darabokra. Végigsimította a homlokát, néhány lépést tett. Vékony ingblúzában megborzongott a lágy szellőtől. Továbbment, nem tudta, hol van. Általában úgy ismerte ezt a fenyvest, mint a tenyerét, még éjszaka is. Rájött, hogy most egyszerre képtelen tájékozódni, mintha a környék topográfiája alattomosan megváltozott volna, valamilyen érthetetlen kataklizma folytán. Találomra kóborolt, végre kijutott a fák fedezékéből. Előtte húzódott a homokpad, valamilyen kihalt bolygó sivár tájára emlékeztetett. Egyáltalán a Földön vagyok még?- töprengett, mintegy álmában. A fenyves haladt, bizonyos voltazbenne, hogy így visszatalál az útra. Tíz-húsz méterrel arrébbmentén újra valóságos lett minden: éjszakában sötét, mozdulatlan árnyalakok rajzolódtak ki előtte. A csillagokból érkezett jármű mellett őrködő csendőrök voltak. Egyikük rászegezte elemlámpája fényét. Almine eltakarta a szemét, hátrált, a fény hálója körülfonta, mint a varsába került halat, melyet felhoznak a víz felszínére. A csendőrök felismerték, köszöntek neki. Aki a lámpát tartotta, figyelmeztette, hogy óvatlan dolog, ha ilyenkor ezen a környéken kószál. Valamennyien résen álltak, mintha a homályból veszély fenyegetné őket. Almine megnyugtatta őket, és azt mondta, egyenesen hazamegy. A lámpa fénysávjának a peremén megpillantotta a csillaghajót, olyan volt, mint a földből kidomborodó óriás teknőc. Ártalmatlannak és halottnak tetszett, mint holmi szikla, amely ezer éve itt mered, és amelyet lecsiszolt az idő. Almine otthagyta a csendőröket, és folytatta útját. Kisvártatva rátért a villába vezető ösvényre. Sietős léptekkel haladt. Rosszul érezte magát. Szeretett volna a szobájába zárkózni. Felgyorsult ütemben cikázó gondolatai valósággal rohamozták az agyát. Még jobban megszaporázta lépteit. A villa már csak kétszáz méterre volt. Amint a kert kerítéséhez ért, csaknem nekiment Jacques-nak, aki éppen kifelé jött. Érezte, hogy feléje nyúl, megsimogatja az arcát. - Te vagy az, Almine? - kérdezte suttogva. - Mit csinálsz itt? - Sétálok. És te? - Tőletek jövök. Apád azt mondta, nem tudja, hová tűntél. Nem kellene egyedül mászkálnod. Nem félsz? - Ma reggel már megkérdezted, nem félek-e. Este is csak azt mondhatom, hogy nem. Megnyugodtál? Most pedig tűnés. - Mi van veled, Almine? Miért beszélsz így velem? Megpróbálta megfogni a lány kezét, és magához vonni. Almine azonban kitépte magát. -- Bolond Hagyj békén odarádühösen. vagy...- vetette - reccsent a fiú. - Hagyj békén, te hülye - ismételte. 113

- Gyűlöllek! - Bolond vagy - mondta újra a fiú szótagolva. - Te nem is vagy emberi lény. - Gyűlöllek benneteket. Gyűlölöm az embereket. Jacques újra megpróbálta visszatartani, de a lány kitépte magát, és befutott a kertbe. Csak a teraszon állt meg, lihegve, a szíve rendszertelenül kalapált. A terasz üres volt. A férfiak bizonyára hazamentek, otthon a szörnyről beszélgetnek a feleségükkel, és álmukban is üldözik. Apja szobájában világosság volt. Nem izgatta a távolléte. Bizonyosan azt gondolta, valahol a villa közelében van, Almine különben is tudta, hogy csak úgy tesz, mintha foglalkozna vele, valójában fütyült rá, soha nem is törődött vele. Bement a sötét házba, tapogatózva ment fel a szobájába. Nem akart villanyt gyújtani; szívesebben mászkált a homályban, mint valamiféle folyékony anyagban, amelyben úszni és felolvadni lehet. Félt, hogy a lámpák goromba felvillanása átlyukasztja és odaszegezi. Felért a lépcsőn, elindult a folyosón. A padló megreccsent, amikor Almine elhaladt az apja ajtaja előtt, és hallotta a hangját: -- Te az, -Almine? Én,vagy jó estét mondta, közben meg sem állt. 114

Apja többet nem szólt hozzá. A lány a szobájába sietett, és amikor becsukta maga mögött az ajtót, úgy érezte, szabad, a világtól elszigetelt helyen van. A szoba csendje, jól ismert illata megnyugtatta, a falak a barátai voltak. Megsimogatta őket, útközben felismerte a tárgyakat, amelyekhez hozzáért. A fal mellett az ágyáig ment, hirtelen úgy érezte, iszonyú fáradtság vesz erőt rajta, elnyúlt az ágyon. Szeretett volna felmenni a padlásra, de nem volt hozzá ereje, meg aztán félt is, hogy az apja meghallja. Fektében vetkőzött le, lehúzta magáról a ruháit, és szétdobálta őket. Zsibbadtság lett úrrá rajta. Oldalt fordult, a fejét a párnájába fúrta, és elalvás előtt már csak arra gondolt: Istenem, csak holnapig maradjon életben. Már fényes nappal volt, amikor Almine felébredt. Egy pillanatig még az álom peremén lebegett, azután kinyitotta a szemét. Az volt az érzése, valamilyen zavaros álomból vagy inkább álomsorozatból ébred. Megpróbálta összeszedni foszlányait, de csupán valamilyen különös, kellemetlen érzés maradt meg benne, amelyet nem sikerült legyőznie. Ráérősen körülnézett, megpillantotta a szobában hányódó ruháit, azután a nyitott ablakot. És hirtelen, mintha kattant volna benne valami: újra látta magát, amint tegnap hajnalban ehhez az ablakhoz fut, hogy megtudja, mi riasztotta fel álmából... Csak ebben a pillanatban dobbant meg a szíve, eszébe jutott a lény a padláson. Felkelt, néhány lépést tett a szobában. Lábát nehéznek, testét zsibbadtnak érezte. Nyújtózott egyet, és ekkor vette észre a kötést a kezén. Félig levált; lehúzta, fájdalmában elfintorodott. A sebhely száraz volt, barnás pörk borította; szürkés csík keretezte. Almine rámeredt, kissé hitetlenül és büszkén. Mi lesz, ha rákot kapok? - gondolta enyhén megborzongva. - Vagy elüszkösödik? Azon töprengett, vajon valójában mik is az üszkösödés tünetei. Meg kell néznie a lexikonban. Tiszta kötést ragasztott a tenyerére, és felöltözött. Azután kiosont folyosóra. közben hallgatózott apja szobája előtt. Bizonyosan elment már. Vajonamég mindigMenet a csillaglényt keresi? Almine a padlásfeljáróig lopakodott. Ugyanúgy öltözött, mint előző nap: a keze védve, a teste befedve. Remegtek az ujjai, amikor a kulcsot a zárba dugta. Kinyitotta és lassan nyomta be az ajtót, hagyta, hogy a szeme hozzászokjon a padlás félhomályához. Hirtelen görcsbe rándult a gyomra, mert arra gondolt, hogy a lény bizonyára meghalt. Nem, nem élhette túl. Lehetetlen. Csak a holttestét fogja itt találni, majd titokban eltemeti a kertben, ott, ahol rábukkant, a sírhelyet kővel fogja megjelölni, hogy tudja, hol van. Ment előre a padláson, hegyezte a fülét. Semmiféle zajt sem hallott. Óvatosan közeledett ahhoz a helyhez, ahol hagyta. Ha él - kérdezte magában -, vajon meghallja, hogy jövök? Nem, nem, tisztában volt vele, hogy már nem élhet... Megpillantotta és megállt, döbbenten, mint aki még mindig azt hiszi, hogy az egész álom volt csupán, mintha csak azt hitte volna, lehetetlen, hogy valóban itt lett volna. Pedig csakugyan itt volt, valóság volt. A lány összetette a kezét. A lény itt volt, ugyanabban a helyzetben, amelyben tegnap hagyta, meg sem moccant. És a szája még mindig ugyanolyan gépiesen tátogott. Él! Vajon meddig még? Almine megtorpant. Mit tegyen? Mit tegyen, hogy megmentse? Leszegett fejjel jött ki a padlásról. Ha legalább tudná, mit adjon neki enni! Azon töprengett, miért nem ment közelebb hozzá. Szeretett volna hozzáérni, kíváncsiságból, vajon hogyan reagált volna az érintésére, de nem mert. Csak megfutamodni tudott, ahogyan az ember valamilyen undorító dolog elől elmenekül. Ugyanolyan vagyok, mint a többiek - gondolta. Szégyellte magát. Visszament a szobájába, levetette védőöltözékét. Ugyan minek vettem fel? Mégiscsak félnék tőle? Éppen azon ábrándozott, vajon csakugyan fél vagy mégsem, amikor lépteket hallott a lépcsőn. Lesben állt. A léptek már a folyosón hallatszottak. Az apja volt. Almine bugyiban meg melltartóban nyitott ajtót. -Fáradtnak Te vagy az? - kérdezte szórakozottan látszott; arca sápadt volt. az apja. - Öltözz fel. Mit csinálsz itt pucéron? 115

Almine nem felelt. Azután megrezzent: apja a padlásfeljáró felé indult. Almine figyelte, amint megy felfelé. A padlás mellett még több helyiség volt, lomtárnak használták őket. Nem tud a padlásra menni, hiszen nálam van a kulcs, gondolta Almine. Valamelyik szomszédos helyiségben volt dolga. Mi lesz, ha azután a padlásra akar menni? Ha keresni kezdi a kulcsot? Almine sebtében pongyolába bújt, rémülten rohant végig a folyosón, lábujjhegyen az apja után osont. A felső emeleten egy beszögellésben rejtőzött el. Hallotta, amint az apja az egyik szomszédos helyiségben kotorászik a rendetlenségben. Csak menne már! - fohászkodott Almine, kis híján elkiáltotta magát. Ebben a pillanatban az apa kijött a helyiségből. Almine a falhoz lapult. Apja elment mellette, nem vette észre, lefelé indult a lépcsőn. Almine megkönnyebbülten sóhajtott fel. Kinyitotta a jobb kezét, tekintete a padláskulcsra tévedt, ott volt a tenyerén. Nem emlékezett, hogy magával hozta, gépiesen kaphatta fel, mielőtt kijött a szobájából. Bizonyára a biztonság kedvéért, nehogy apjának a legcsekélyebb esélye legyen megtalálni. Már nem hallotta a lépteit; vagy visszament a saját szobájába, vagy lement. Pár pillanatig még várt Almine, azután elindult. A padlásajtó elé érve, kicsit habozott, azután elszánta magát. Határozott mozdulattal dugta be a kulcsot, nyitotta ki a zárat, azután az ajtót. Ezúttal letérdelt a mozdulatlan lény elé. Hosszan elnézte. - Miért nem mozdulsz? - kérdezte fennhangon, közben enyhén meglökte mezítelen lábujja hegyével. És ebben a pillanatban, a kerti találkozásuk óta először, ránézett a lény. Almine egyméternyire guggolt tőle. Tekintetét az övébe mélyesztette, nem tudta levenni róla. Az egész pár másodpercig tartott, eközben Almine elveszítette ítélőképességét. Villámgyorsan történt. A lény Almine nyakához kapott egyik karmos végtagjával, a lány előrebukott, éles fájdalom hasított lény közelségét, ráborulórátapasztja, nedves érintését. Rémült tekintettel meredt rá, látta, belé. amintÉrezte mohó aszáját a nyaka feléanyújtja, ekkor a lány felkiáltott, és kitépte magát a karmai közül. Amikor kóvályogva felállt, a lény görcsökben rángatózva vonaglott a lába előtt. Almine pongyolája szétnyílt, a lány a mellére tette a kezét, ragacsos volt, amikor elhúzta. Almine a mellére pillantott, és meglátta a bőrén húzódó seb szélét. Almine nem moccant. A mellén végigfolyó vér látványától nem ijedt meg, inkább úgy tekintette, mint valami olyasmit, ami nem rá vonatkozik, hanem valaki másra. Ezzel egy időben azt tapasztalta, hogy fájdalma úgy múlik, mintha érzéstelenítőt kapott volna. Hirtelen felfordult a gyomra, azt hitte, hányni fog, és a közeli falnak támaszkodott. Nagyon sápadt volt. Továbbra is a lényt nézte, kissé meglepetten. - Miért csináltad ezt? - motyogta. Azután eszébe jutott, hogy a lény éhes. Az éhhalál küszöbén áll. A lény nem mozdult. Bizonyára nagyon gyenge. Almine nem akart elmenekülni. Bizonytalan léptekkel elindult, mint aki a lábával tapogatja ki a talajt. Megállt, a csillaglakó fölé hajolt. Lassan mellé hevert. A tekintetük találkozott; a lány azon töprengett, vajon mit olvashat ki a lény szeméből. Azután a tátongó szájra meredt, amely organikusan lüktetett. Ekkor oldalt fordult, és felsebzett nyakát a szájjal egy vonalba igazította. - Rosszul nézel ki - jegyezte meg Almine apja pár nappal később, miután szórakozottan ránézett. Az asztalnál ültek. Almine szótlanul evett. Állig begombolt, magas nyakú blúz volt rajta. - Gondolod? - kérdezte vissza, s közben kenyérgalacsint gyúrt az ujjaival. Lesoványodott arcában lázasan csillogó szemét lopva az apjára emelte; kitágult pupillája valósággal elnyelte szembogarát. Almine apja azonban már oda sem figyelt. Csak úgy mellesleg jegyezte meg a dolgot. 116

Mint mindig - gondolta Almine. - Szórakozottan rám néz, és észreveszi, hogy létezem. A szemében én csupán árny vagyok. - Még mindig semmi? - kérdezte. - Semmi. Soha semmit sem fogunk találni. Nem is volt semmi... - felelte az apja. Most, hogy a közeli, fenyegető veszély elmúlt, szinte csalódottnak látszott. A fantasztikus esemény szertefoszlott. Mint egy váratlanul leeresztett léggömb. - Hm-hm... - sajnálkozott Almine tele szájjal. Jó étvággyal evett, gondosan megrágott minden falatot. Ivott egy korty bort, azután még hozzátette: - Már az első nap megmondtam neked, hogy Bernier csak álmodta az egészet. - Megesküdött rá, hogy nem. - Ez aztán a bizonyíték! Nem létezik a csillagbarma, és kész! Almine apja a fejét csóválta. Igen, minden visszazökkent a rendes kerékvágásba. Hivatalosan még folyt a keresés, de már senki sem várt tőle semmit. A szürke hétköznapok felülkerekedtek. Már csak egy fémgömb volt, amelynek eredetét a tanulmányozására ideérkezett tudósok épp most latolgatták. A többi füstbe ment. - Azt hiszem, újra teniszezni fogok - mondta az apa, és felállt az asztaltól. Berozsdásodom. Mintegy magában beszélt, már nem is gondolt Almine-ra. Hátat fordított, és cigarettára gyújtott. Almine kiosont, felment a szobájába. Kinyitott egy könyvet, de nem tudott olvasni. A szavak futóhomokká váltak, egyetlen rögbe sem tudott belekapaszkodni a figyelme. Néhány perc múlva a tekintete megmerevedett, az ajkát összeszorította. Szinte ösztönösen a mennyezet felé fordult. Tudta, hogy itt az idő. A lény éhes. könyvet, fel-alámagát járkált, mint akit karikás valamilyen belső izgalomarcot nem hagyBosszúsan nyugodni.becsapta Amikoranéha megnézte a tükörben: szemet, eltorzult látott. Megállt, és kihívóan nézte a tükörképét. - Nem megyek - mondta fennhangon, s öklével a falra csapott. Az ágyra rogyott, próbált úrrá lenni szapora lélegzésén. - Nem megyek - motyogta. - Többé nem megyek. Tagjait azonban valamilyen merevség rántotta össze, s amikor oldódott, olyan gyengeség vett erőt rajta, hogy csak pihegett. Borzongott. Az ágyon széttárt keze összehúzódott, vadul markolászva a szövetet, úgy érezte, egész teste ugyanúgy görcsbe rándul, mint a keze, megfeszül, mint az íj. Fájt a teste. Iszonyúan nehéznek érezte. Mintha egész lénye ólommá változott volna, mintha a teste telérré alakult volna, amelynek ő a foglya. Hallotta, amint odakinn az apja kocsija kigördül a garázsból, és elhagyja a kertet. Tudta, mit jelent ez. Egyedül van, azt teheti, amit akar, oda mehet, ahová csak óhajt. De nem óhajtott felmenni! - Nem, nem akarok - mondta újra elszántan. De már tudta, helyesebben lényének egy része, legrejtettebb gondolatában már tudta, hogy menni fog. Egy hang ezt súgta neki, és ő megpróbálta elfojtani ezt a hangot. Már előre gyűlölte önmagát ezért a gyávaságért, ezért a cinkosságért, de belement. Feladta a harcot. Kellemes volt elengedni magát, a vízen lebegni. A teste felszabadult. Félelemmel vegyes megkönnyebbülést érzett, szorongva várta azt, ami történni fog, de maga a várakozás is édes volt. Játékosan húzta az időt, hogy tovább tartson, kéjelgett úgy érezte, a szakadék szélén áll, már-már beleesik, fél is a zuhanástól, de vágyik is rá. Azután a várakozás már nem volt passzív: türelmetlenséggel párosult, elviselhetetlen lett tovább húzni. Almine még néhány pillanatig mozdulatlanságra kényszerítette magát, hagyta, hogy a türelmetlenség fájdalmassá váljon, azután, mint aki egyetlen mozdulattal letépi az őt fogva tartó béklyót, ruganyosan felpattant, és átviharzott a szobán. Pontosan sebesen futott végig a folyosón, padláskapaszkodnia. felé vette útját.Azután Amikor felért, úgy érezte, a lábaésfelmondja a szolgálatot, a korlátbaakellett belépett. 117

A csillaglakó mintha aludt volna, de amikor Almine-t meghallotta, megmozdult. A lány állt egy darabig előtte, kis idő múltán a lény kinyitotta a szemét, és meglátta. Esetlenül feléje próbált csúszni. Almine nézte. Egy végtag nyúlt felé, a térde magasságában csépelve a levegőt, azután lehanyatlott. A lény összezsugorodott a földön, mint aki könyörög. Almine kicsit hátrált. A lényről le nem véve tekintetét kikapcsolta a gallérját. A melle tele volt fekete szélű sebhelyekkel. Lefeküdt a lény mellé, behunyta a szemét, érezte, amint a karom felhasítja a bőrét. Azután a lány vérének bíbor csobogását meg a szájat nézte mereven, amely cuppogva ivott belőle. Megfeszül és nyögdécselt. - Igyál belőlem, te állat, én állatom... - motyogta, és mind a két kezével maga felé húzta a szörny fejét. Jacques Almine-t kereste. Szenvedett, és dühös volt magára, hogy szenved. Látta, hogyan távolodik el tőle a lány, a szerelmesek éleslátásával rájött, hogy valamilyen titkot rejteget. Szemében semmi kétség nem volt afelől, miféle titok lehet ez. Azzal gyanúsította Almine-t, hogy szeretője van. A villa elé ért és elhatározta, hogy felmegy Almine szobájába. Talán éppen lepihent ebéd után. Jacques kedvelte az ilyesfajta alkalmat. Nem merte megvallani magának, de egyúttal a féltékenységét tápláló bizonyíték után is szimatolt. Almine szobája azonban üres volt. Jacques kicsit habozott az ajtóban, mentséget keresett. Végül is várhatok rá egy darabig - döntötte el. Bement és becsukta az ajtót. Az ágyon még ott volt Almine testének lenyomata. Jacques ráheveredett, és beszívta az illatát. Behunyta a szemét. Gyűlölte a lányt, szerette volna magához szorítani, hogy fájjon neki, és megverni. Az ajkán bujkáló mosollyal elképzelte, hogy Almine ki van szolgáltatva kénye-kedvének. De hirtelen felrezzent álmodozásából: a felső emeletihorzsolná. zajra lett Éppen figyelmes, úgy szobája hangzott, mintha meghatározott időközökben valami a padlót Almine felett volt. Vajon mi van odafenn? Jacques megpróbált visszaemlékezni rá. Persze, jutott eszébe, a padlás, abba a helyiségbe soha senki sem megy fel... kivéve Almine-t. Kivéve Almine-t. Jacques felpattant. Egyszer Almine nevetve mondta: „Remek hely ez a padlás, valakit el lehetne itt bújtatni." A vér Jacques fejébe szállt; leszállt az ágyról. Beteges kíváncsiság fogta el. Szép csendben kiment a folyosóra, felment a felső emeletre. Megállt az előtt az ajtó előtt, amelyikről úgy gondolta, a padlásra nyílik, fülét odatapasztotta. Fojtott hangokat hallott, elnyújtott sóhajt, azután egy rajongó hang - teljes bizonyossággal felismerte benne Almine hangját - zavaros szavakat mondott, amelyeket Jacques nem értett meg. A fiú úgy érezte, gyanúja igazolódott, földbe gyökerezett lábbal támaszkodott a falnak, az ajtó mellett. Eltelt egy kis idő, mire lecsillapodott. Úgy határozott, hogy meglesi Almine-t. Már nem figyelt rá, mi történik a padláson, undorító volt hallani. Múltak a percek. Már nem is tudta, mióta várakozik, amikor nyílt a padlásajtó. Jacques a folyosó túlsó végén rejtőzött el, egy függöny mögött. Látta, amint Almine borzasan, sápadtan kijön. De senki sem volt vele. A lány kulcsra zárta maga után az ajtót, és a lépcső felé indult. Amikor léptei elhaltak, Jacques előbújt a rejtekhelyéről. Hitetlenül méregette a zárt ajtót. Meg volt győződve róla, hogy Almine nem egyedül volt. Kivel beszélt? és miért hagyta ott a cinkosát, bezárva ? Vagy talán állandóan itt rejtegeti a fiút a villa teteje alatt? Kissé bolondos ötlet. Jacques zavartan indult lefelé. Habozott, hogy megkeresse-e Almine-t, aki nem lehet messze, de ha beszél vele, meg kellene magyaráznia, miért van itt, és úgy érezte, nem lenne elég ereje a hazugsághoz. Kiosont. Éppen a teraszon ment át, amikor motorbúgást hallott. Kisvártatva felbukkant Almine apjának a kocsija, amint behajt az útról. A kocsi vele egy vonalban állt meg, Almine apja köszönt neki. -Jacques-nak Mi van? Dehirtelen furcsáneszébe nézel ötlött, ki! - mondta a férfi. áll Almine-on. Érezte, a bosszúvágy hogy bosszút 118

egyre nő benne, élesedik, mint holmi kés pengéje. És megszólalt: - Odafenn. A padláson - nyögte ki. (A hangja valószerűtlennek tetszett.) - Almine rejteget valakit. A férfi értetlenül meredt rá. Váratlanul megeredt Jacques nyelve: - Egy férfival volt odafenn. Hallottam őket. A férfi a padláson maradt. Almine vele volt, érti? A szeretője. - Megbolondultál? - kiáltott rá Almine apja. - Győződjön meg róla maga is. Látta, amint a férfi arca elváltozik, hátrált. - Ha hazudtál... - fenyegette meg, és kiszállt a kocsiból. Súlyos léptekkel ment el Jacques közelében, a fiú nézte, amint a villa felé távolodik. Amikor egyedül maradt, futva menekült. Vad öröm pattant ki benne, mint valami mérges virág. - Még egyszer kérdem, hova tetted a padláskulcsot? - faggatta Almine-t az apja. Almine elsápadt, összeszorította a fogát, nem felelt. - Nem beszélsz? - folytatta az apja. - Feltételezem, azt sem akarod megmondani, ki van odafenn. A lányához lépett, megcsavarta a csuklóját. - Hol az a kulcs? Add ide. Az apa szája összeráncolódott. - Mikor az a kis hülye elmondta, azt hittem, hülyének néz, mégis igaza volt! Almine egy méterről látta apja eltorzult fintorgó arcát. Lesütötte a szemét, és makacs némaságba burkolózott. apja eleresztette. - Na jó, haAzannyira szeretsz a zárakkal játszadozni, most téged is bezárlak. A férfi kiment, Almine hallotta, amint a zár nyelve csikorogva a tokba csúszik. Az ajtóra meredt. Apja fogta a kulcsát, és bezárta őt a szobájába. Dühösen toppantott, és az ágyára vetette magát. Hasra feküdt, arcát a kezébe temette. Sírni nem tudott, mint aki jeges sivatagba került, ahol semmiféle érzésnek nincs helye. Amikor apja nagy sokára visszajött, a lányt a szoba közepén találta, dermedten állt, mint akit valamilyen ásványi átalakulás elszenesített. Az apa sápadt arccal közeledett felé. - Mit tettél ? - motyogta. - A szörny... ez borzasztó!... A kezében vasrúd volt, azzal feszítette ki a padlásajtót. A rúd végén ragacsos foszlányok voltak, mintha szurokba mártották volna. Ekkor Almine megmozdult. A ragacsos vasrúdra meredve lassan hátrált, azután hirtelen elsiklott az apja mellett, aki megpróbálta visszatartani, és elmenekült. Lihegve futott a padlásfeljáróhoz, mint valami lidércálomban, hallotta utána rohanó apja súlyos lépteit. Négyesével szedte a fokokat. A padlásajtó tárva-nyitva, a zár kitépve. Almine bement, és mindjárt megpillantotta a csillaglakó holttestét. Odament és letérdelt előtte. Betörték a koponyáját. Az apja utolérte, el akarta onnan húzni. A karját ráncigálta, és közben azt hajtogatta: - Miért csináltad? Mondd meg. Miért? De mivel Almine hallgatott, a padlás sarkába lökte, és felpofozta. Azután tovább ütötte, szaggatott mozdulatokkal, és közben gépiesen hajtogatta: - Te megőrültél... Te megőrültél... Almine nem is védekezett. Egy idő múlva a padlóra csuklott és elnyúlt. Apja végső dührohaméban még belerúgott. Almine nem moccant többé. Apja kijött a padlásról. Később Almine feltápászkodott. Az arca feldagadt, a teste fájt. A falhoz támaszkodva kivonszolta magát a padlásról. Apja már nem volt a közelben. A lány lejutott a teraszra, nem találkozott apjával. Almine Azután már biztonságosabban Végigment a kerten, és amikor a fenyvesbeazért, futni kezdett. megállt, és egy mozgott. fenyőfa tövében lefeküdt. 119

Nem gondolt semmire. Teltek az órák, de ő tudomást sem vett róla. Végül elaludt. Amikor kinyitotta a szemét, már éjszaka volt, és ugyanúgy látta a csillagokat a fenyőfák csúcsa közt, mint az első napon, azon a napon, amelyen megtalálta a lényt, aki immár halott. Nézte ezeket a csillagokat, és azon töprengett, vajon az égnek melyik részén van az a világ, ahonnan a lény jött. Úgy érezte, őt magát már nem érdekli semmi sem, csak a csillagok. Hirtelen úgy tetszett neki, hogy ő mindig is a csillagok felé tört, és ahogyan elnézi őket, közelebb van hozzájuk, mint a Földhöz. Kusza gondolataiban szeretett volna elmenekülni erről a Földről, elképzelte, amint szabadon és győzedelmesen lebeg az égben, a csillaglakó mellett. Ennek az elérhető közelségbe került kivételes kapcsolatnak most vége. Tudta, hogy sohasem éri el a célját. Csak ekkor jutott eszébe az apja. Sokáig mozdulatlan maradt, az ajkát összeszorította, a homlokát ráncolta. Valami keménység született benne, izzó magma, amely szép lassan forró lávaként ömlött el az ereiben. Hirtelen lángra kapott, és a lány felpattant. Kicsit álldogált még egy görbe törzsű fenyőnek támaszkodva, hátrahajolt, fejét a csillagok felé vetette. Utoljára végigfürkészte a csillagokat, mintha valamilyen üzenetet akarna belőlük kiolvasni. Azután visszaindult a villa felé vezető úton. A kerten túl a ház mértani tömege meredt előtte, az éjszakai égen kirajzolódva. Egyetlen ablak sem volt világos. Apja bizonyára elunta a várakozást, és lefeküdt. Hagyta, hadd tombolja ki a lánya a szeszélyeit, az őrültségét. Almine a testéhez szorított kézzel, merev fejjel, pár percig elnézte a sötét homlokzatot. Azután a villa mellett álló garázs felé indult. Pontosan tudta, hol lóg a garázs kulcsa, a rózsa mögött, amely itt felfutott a falra. A sötétben tapogatózott, közben egy tüske megkarcolta a csuklóját, észre sem vette gyöngyöző vérét, de a kulcs végül is a Almine kezébenfelkattintotta volt. Pontosamozdulatokkal kinyitotta a zárat, a súlyos kifordult sarkain. villanyt, a garázs félhomályát sárgás fény ajtó világította meg, a lány bement A sarokban több benzineskanna állt egymáson. Almine odament, fogott egyet. Egy pillanatra megdermedt a kannával a kezében; az arcán semmi sem látszott. Azután sarkon fordult, kiment, annyi fáradságot sem vett magának, hogy eloltsa a villanyt, és bezárja a garázst. Visszament a teraszra, nesztelenül beosont a villába, ügyesen kikerülte a bútorokat, igyekezett a szőnyegre lépni, hogy elfojtsa léptei zaját. Elindult a lépcsőn, s amikor az első emeletre ért, megállt, körülkémlelt. Azután továbbment, iszonyúan lassan, óvatosan csúsztatta egyik lábát a másik után. A sötétben nem csapott nagyobb zajt, mint egy macska. Apja szobájának ajtaja előtt lélegzetét visszatartva megállt. A válaszfal mögül tompán hallotta szabályos horkolását. Lassan előrenyújtotta a kezét, kitapogatta a kívülről a zárban lévő kulcsot. Sohasem használták. Almine elhúzta a száját, szemfoga kivillant a sötétben, miközben ráfordította a kulcsot. A csikorgástól megrettent. A szobában azonban nem maradt abba a horkolás. Almine másodszor is ráfordította a kulcsot, azután eljött. A benzineskannát szorongatta. Apja szobája két helyiség, a könyvtár meg a dolgozószoba közt volt. Almine bement egyikbe is, másikba is, és a padlóra locsolta a benzint. Azután a kanna tartalmának a maradékát a folyosóra öntötte, az apja szobája előtt. Megnézte, milyen vastag a fal: csupán keskeny válaszfal volt a helyiségek közt; azután arra gondolt, ha apja megpróbálna kiugrani az ablakon, összetörné magát. Az üres kannát a földön hagyta, a saját szobájába ment, gyufát hozott. Pár szálat egyszerre gyújtott meg, és amikor a benzinbe dobta, a hirtelen felcsapó láng vörös fénye rávetődött kifejezéstelen arcára. Kis ideig figyelte a terjedő tüzet, azután lement a földszintre. Végighaladt a teraszon, felnézett, szemügyre vette a ház két ablakát megvilágító lángokat. Visszasietettésa agarázsba, két újabb kanna benzint hozott ki. Szétlocsolta a földszinti helyiségekben, magánál és tartott gyufával meggyújtotta. Amikor újra a kertben volt, a 120

pázsit közepéről visszafordult, és látta, hogy a villa egész homlokzata tüzet fogott. Almine a fenyves felé indult. Csak egy kilométernyi távolságból fordult még egyszer hátra, a fenyves túloldaláról. A fenyőfák csúcsa felett kivörösödött az égbolt, mintha korai hajnal hasítaná fel. Almine nem gondolt semmire, csak állt, elvágva a világtól, és nézte a vöröslő eget, azután a hidegen nyüzsgő csillagokra emelte a tekintetét. SZOBOSZLAI MARGIT FORDÍTÁSA

A KÖZÖNSÉGES NAGY VÁMPÍR

Az összes amerikai hártyásorrú fajok közt ez a legnagyobb termetű. S egyúttal ez a faj az, amely teljesen alaptalanul „vérszopó vámpír" hírébe keveredett. Hossza bőven megüti a 16 cm-t, szárnyaival pedig - Bates szerint - 70 cm-t fog be. „Feje - írja Burmeister - vaskos és hosszú, arcorra megnyúlt; füle magasra fölnyúló. s nagyobb, mint a legtöbb más fajé, hosszúkás tojásdad; szélén nincsen észrevehető bemetszése. Keskeny, hegyes fülfedője tövén csipkés. Aránylag kicsiny orrhártyájának nyele meglehetős széles, az orrtájéktól nincs elkülönítve. Finom, lágy bundája hátán sötét gesztenyebarna, a hasoldalon sárgásbarna; vitorlája, mint egyéb csupasz testrésze is, barna." A nagy vámpír Brazília északi részein és Guyanában honos; ezen a területen éppúgy tanyázik az őserdőkben, mint épületekben. „Visszataszítóbbat - mondja Bates -, mint ennek a teremtésnek elölről szemügyre vett arckifejezése, még elképzelni is bajos. Nagy, hártyás, szétálló füle, a lándzsahegyhez hasonló, fölmeredő orrhártyája, villogó fekete szemei együttesen a mesebeli manókról szóló leírásokat keltik emlékezetünkben életre. Nem csoda tehát, hogy a nép képzelete ezt a visszataszító teremtést ördögi képességekkel ruházta föl. Pedig a vámpír a legártatlanabb denevérek egyike, s ártalmatlanságát az Amazon partvidékének lakói is jól ismerik." Régibb és újabb megbízható megfigyelők szerint ez a denevér a hártyásorrúakhoz tartozik ugyan, de egészen bizonyos, hogy nem vérszopó; ellenkezően: egész éjjelen át szorgalmasan üldözi a rovarokat, de alkalomadtán a gyümölcsöt is megeszi. „Holdvilágos estéken - írja Waterton - láttam, hogy a nagy vámpír az érett gyümölccsel megrakott fán lakmározott." Bates mindenben megerősíti Waterton állításait. „Két különböző fajta vámpírt találtam - írja Bates. - Az egyiknek feketés, a másiknak vörhenyes bundája volt, s arról is meggyőződtem, hogy mind a kettő főként gyümölccsel táplálkozik." 121

A vámpírokról pedig, amelyek nincsenek... FAZEKAS L SZL :

De strigis vero que non sunt ne ulla questio fiat - hangzik a latin szöveg Kálmán királyunk 1100 körül keletkezett törvényében, melyben az egyházi felfogás hatása alatt megtiltja az állattá változó, az emberek belsőjét emésztő boszorkányok üldözését: „Strigák ellen semmi vizsgálat ne legyen, mert ilyenek nincsenek." Hogy pontosan kiket jelölt a középkorban a striga kifejezés, nagyon nehéz lenne kihámozni, de annyi bizonyos, hogy közéjük, a boszorkányok közé tartoztak a vérivók, a vámpírok is. A néprajzban a visszajáró halottat nevezik vámpírnak, aki kiszívja és megissza az élők vérét. A szó maga azonban elég késői, a középkorban még ismeretlen, eredete is bizonytalan. Vannak, akik a török ikerből magyarázzák, melynek a szerbben vámpír felelne meg, mások a lengyel upierzyc mellett kardoskodnak, amely szárnyas kísértetet jelent. A vérivó nő azonban már az ókori görögök hiedelemvilágában is jelen van. Ez a lidércszerű rémkép az empuza vagy lámia. de ilyenfélék még a következők is: Acco, Alphito. Gorgo, közös névenszép Mormofyceáknak vagy ifjakat Mormoknak is nevezték őket. Gyerekeket ijesztgettek velük; fiatal nők alakjában csábítottak el, hogy aztán vérüket vehessék. Csúfondárosan a kikapós asszonyokat is empuzáknak mondták. Békák című darabjában Arisztophanész is szerepeltet egy empuzát: Dionysos: Xanthias: D.: X.: X.: D.: D.: X.: D.: X.:

Menj elül. S látok, bizisten egy nagy állatot. Mit? Szörnyű az; s mindegyre változik: Elébb ökör, majd öszvér, most leány. Még szép pedig. Hol van? Hadd csipem el. De nem leány most már, hanem kutya. Úgy hát lidérc*. Az arca legalább. Tűz-láng merőben. Hát a lába réz? Poseidon-uccse! s a másik ganaj,** Tudod hát? Most hová bújjak. S hová én?"

Arany János fordítása * Empusa: Egy kísérteties phantom ** Kratinosból veszi az Empusanak e leírását. A magyar lidérc is pénzt hord vagy - a másikat (Arany eredeti jegyzetei)

122

Az ókori Görögországban még semmi nyomát nem találjuk annak, hogy hittek volna a halottak romolhatatlanságában. Ez a hiedelem csak a VIII. századtól kezdve terjed el, amikor egyre több szó esik feltámadó és kísértő halottakról, a róluk szóló történetek szoros kapcsolatban vannak a boszorkányokkal, a strigákkal. Az egyház a kísértő halottak jelenségét büntetésként, a kiközösítés következményeként igyekszik feltüntetni A vérivókat a sátán hatalmába esett halottaknak tartják. Ebben még pl. Luther sem kételkedik. Babits korai versében (Vérivó leányok) is ez az egyházias felfogás jelenik meg, ha kissé átvitten is: „Elég ti létlen boszorkányok! Vad semmi! Vámpir-elmerajz! Lelkem tinektek zárva; nálam a titkos kulcs; az égi pajzs." Mária, elefántcsontbástya, szívet erősítő kehely, Mária, győzhetetlen zászló, mért hagytál, szent Szűz, engem el? Vámpírszerű lények persze nem csupán az ókori görögöknél tűnnek fel, de szinte minden nép hiedelemvilágában. A Védákban találkozhatunk a vérszomjas, faunszerű, parázna szellemekkel, a gandharvákkal, akik a nőket álmukban támadják meg. Hozzájuk hasonlók a paiséchák, ezek az ellenséges érzületű, hús és vér után sóvárgó lények, akik borzalmas gyönyörüket alvó, részeg, őrültaki nőkkiszívja megtámadásában lelik. vándorok Örményországban Dasnavaraz nevű hegyi szellem ismeretes, a vért a szegény talpából. egy A finneknél alvilág urának fia vaskarmaival sebzi meg az embereket, és teleszívja magát áldozatai vérével. De a régi magyarság hitvilágából sem hiányoztak az effélék; Ipolyi Arnoldot idézzük: „...többnyire határozott alku történik közte (a lidérc) és gazdája között; az utóbbi gyakran írásilag, vérével stb. kötelezi le magát, lelkét ígéri oda, véle minden eledelét megosztja, sőt vérével is táplálja. K-a városában az egész lakosság ismert egy sovány, mogorva kinézésű hajdúnőt, ki a ganajon (lásd Arany jegyzetét Arisztophanészhez!) egy záptojásból kikelt lidércet talált volna. Azóta a lidérc hordta neki az aranyat, de ebben még férje sem részesülhetett, a lidércet pedig a nőnek keblén kellett hordania, hol ez vérét szívta." Ezekből a mitológiai példákból persze hiányzik az a jellegzetes motívum, hogy a vámpír tulajdonképpen élő holttest, de ezek a szellemek és kísértetek kétségtelen előképei a későbbi európai hiedelmeknek. A természeti népeknél is találni hasonlókat, pl. a guineai camma törzsnél, akiknek a legfőbb rossz szellemük az ovengua vagy vámpír, a borneói dajákok a buaukról beszélnek, ezek vérivó démonok, akikben a halott ellenség éled újjá. Mikor Európában a boszorkányhit csúcspontjára hág, a boszorkányokat is emberhúsevéssel és vérivással vádolják. Karl Simrock német mitológiájában a vámpirhitet az óksrc vezeti vissza. „Midőn a vámpír az élők vérét kiszívja, ezt azért teszi, hogy visszatérhessen az életbe. Ez összefügg azzal az ókori hittel, amely szerint Odüsszeusz azért ad inni a Hadászban az árnyaknak, hogy visszatérjen beléjük a lélek és a tudat." Az élők ereje táplálja a holtakat, és ezzel ellentétben, a vámpír azt reméli, hogy kényszerítheti az élőket. A haldokló megengedi utódainak, hogy igyanak véréből, hogy ereje átszálljon azokra. Szinte általánosan emberi az a felfogás, s talán az emberré válás idejéig visszanyomozható volna, hogy az élet, az erő hordozója a vér, s ez nem csupán a vámpírizmus mitológiai alapja, hanem alapfeltétele a vámpírhiedelmek keletkezésének is. A Balkánon leginkább a farkas képzete társul is. a vámpíréhoz. A vukodlak amely szerbül farkasbőrt jelent, jelenti egyben a vámpírt Danzigi történetek szerintszó, azok az 123

emberek, akik olyan gonoszak voltak életükben, mint a farkasok, haláluk után visszajárnak, éppen ezért el szokták égetni őket. Hasonló fehérorosz és kassub történetek is ismeretesek. A farkas természetesen nem vérszívó, hanem rátámad az emberre, széttépi, húsát felfalja. A történetekben egy élő ember az, aki farkasalakot ölt, s mindig újra visszaváltozik emberré. Így kettős életet élhet, esetleg mint ártatlan pásztor és ragadozó farkas. A vámpír a legkülönbözőbb népek meséiben is megjelenik, bár itt leginkább vőlegényként lép fel. A mesebeli vámpírok emberhúst esznek, embervért csak ritkán isznak. A mesék általában összefüggenek a farkastörténetekkel, s nagy részük messze eltávolodik főként a befejező részekben - a vámpírizmustól. Aarne-Thompson részletesen feldolgozta a vámpírmesék típusait is. A variánsok a különböző népeknél csak egyes részletekben térnek el egymástól. A következő típusok variálódnak: A hullaevő, aki rendszerint a vőlegény, a menyasszony előtt mint apja vagy anyja jelenik meg, s végül felfalja a lányt. A Lenore mesékben a halott vőlegény holdtöltekor elcsábítja menyasszonyát. Az akasztófáról való ember mesetípusában a férj ellopja az akasztott ember szívét, máját vagy gyomrát, és megeteti a feleségével. A halott megjelenik, hogy visszakövetelje jogos tulajdonát, és magával hurcolja a férjet, esetleg az asszonyt. A lány mint virág típusú mese is idetartozik. Egy példa: A lány és a vámpír Volt egyszer egy szegény asszony, nem messze a házától pedig egy vámpír. A vámpír mint kérő jelent meg a szegény asszony házában, feleségül kérte a legidősebb lányt. Megígérte, hogy a két fiatalabbnak is szerez kérőt. A lányt a temetőbe vitte, itt volt a barlangja, emberhús lógott benneésa feldarabolta. kampókon. ASikerült lány borzadva tagadta hogy egyenfeldarabolt a húsból, erre a vámpír megölte a második lánytmeg, is barlangjába csalogatnia, azzal hitegette, hogy beteg nővéréhez vezeti. Ugyanígy tett a harmadikkal is, ez borzadozva látta nénjei testrészeit a kampókon, istenhez fohászkodott, hogy szabadítsa ki a vámpír kezéből. Sikerült is megszabadulnia. A mese a továbbiakban már nem tartozik a vámpírizmus témakörébe, a lány végül is a cárevics menyasszonya lesz. Mint láthattuk, ebben az Albániából származó mesében a vámpír emberhúst eszik, de nem vérszívó. A középkorban egész Európában számtalan vámpíresetről tudhatunk, a visszajáró halottak sok-sok embert ejtettek rémületbe. De még a XIX. század végén is előfordultak „vámpírperek" olyan emberek ellen, akik a vérszívó vámpíroktól félve sírokat dúltak fel, s a holttetemeket karóba húzták, lefejezték, vagy elégették. A XVIII. századból iratok maradtak fenn, vámpír-perek iratai, melyek bizonyítják, hogy a halott teteme pl. kilencven napig hevert a sírban, mégsem indult oszlásnak, s a vére is friss volt. Az ilyen és ehhez hasonló esetek sokat foglalkoztatták a korabeli orvosokat és teológusokat. 1728-ban jelent meg Michael Ranft könyve a vámpírizmusról, mely manapság is egyik alapkönyve a témának. A szerző hangoztatja racionalizmusát, és élesen elhatárolja magát a hiszékenyektől és lelkesedőktől. Szerinte ezek a jelenségek nem az isten vagy az ördög művei, hanem ma még ismeretlen természeti erők működésének következményei, bár azt is megengedi, hogy egyszerűen látomásokról vagy érzéki csalódásról is lehet szó. Rámutat arra is, hogy bizonyos kémiai folyamatokkal is magyarázható, hogy egyes helyeken a holttestek épek maradnak, és nem indulnak oszlásnak, elképzeléseit egyébként később a törvényszéki orvostan sokban igazolta. Különbséget tesz a lélek és a test halála között. Midőn a lélek a testet már elhagyta, tehát az emberi lény halott, a test még tovább élhet. Bizonyos természeti körülmények folytán a test szétbomlása lelassulhat. Százde évvel későbbnem J. von Görres tartja a vámpír vegetatív létét a már nélküli, oszlásnak indult test lehetségesnek által. A vámpírizmusban mágikus összefüggést lát lélek az 124

élők és a holtak között. A katolikus egyház szigorú álláspontját képviseli Dom Calmet 1746ban, könyve több kiadást ért meg, és több nyelvre lefordították. Calmet hangsúlyozza, hogy a halottakat csak isten támaszthatja fel. A vámpírizmust a balkáni népek silány táplálkozásával magyarázza, továbbá felhívja a figyelmet arra is, hogy az ópium élvezete fantasztikus álmokat idéz elő, melyeket aztán az ördög a maga céljaira használhat fel. Calmet véleményét osztja XIV. Benedek pápa is (aki a természettudományok pártfogója és Voltaire csodálója volt), az egyetlen pápa, aki állást foglalt a vámpírizmus kérdésében egyik érsekéhez írott levelében. Felszólította az érseket a babonaságok elleni küzdelemre, különösen arra vigyázzon, írta, nehogy a papság belekeveredjen a vámpírügyekbe. A felvilágosodás álláspontját a leghatásosabban Voltaire képviselte, aki a vámpírokról írott cikkében a szerzeteseket és a jezsuitákat nevezte az igazi vámpíroknak. Ő volt az első, aki a vámpírizmus kifejezést átvitt értelemben használta és azokra alkalmazta, akik a szegény, szenvedő nép vérét szívják. Akit egyszer vámpír látogatott meg, az maga is vámpírrá lett, ha nem sikerült az áldozat halála előtt a vérszívót ártalmatlanná tenni. Betörők, törvénytelenül születettek, továbbá olyan emberek, akik sokat foglalkoztak életükben boszorkánysággal és varázslással, rendszerint vámpírokká lettek. Vámpír vált az olyan hívőkből is, akik iszlám hitűvé lettek, továbbá papokból, akik halálos bűnt követtek el, akiket kiközösítettek, de olyan emberekből is, akik nem részesülhettek a halotti szentségekben. Vámpír lett mindenki, aki szembefordult az egyházzal. Természetesen következik tehát mindebből, hogy a papság a maga hasznára tudta fordítani a vámpírok létébe vetett hiedelmeket. Az ortodox egyház szerint pl. a kiközösített nem léphet be a mennyek országába, ott kell a testének maradnia a sírban mindaddig, míg fel nem oldják. Ez a hit magyarázza, miért terjedt el annyira a vámpírizmus az ortodox országaiban. Érdekeshit John Toland véleménye, aki a babonákat általában a halott-tisztelettel hozza kapcsolatba. Így a vámpírizmus néhány sajátsága is visszavezethető szerinte a temetési szertartásokra és szokásokra. A legtöbb pogány nép hitt a test és lélek különválásában, a halál utáni életben. Ezt a hitet Toland az egyiptomi halottkultuszra vezeti vissza, itt megtalálható az „élő tetem" képzete, vagyis hogy a halott éppen úgy akar élni tovább, mint a földi életben. A középkor végéig együtt temették el a harcossal a lovát, a fegyvereit, a pappal a bibliáját. Az effélének két oka lehetett: a halottnak minden tiszteletet meg akartak adni, és egyben fölöslegessé akarták tenni, hogy visszajárjon az élőkhöz, hiszen el van látva azokkal a tárgyakkal, melyekkel életében foglalkozott. A vámpírokról azt beszélték, hogy nyitott szemmel fekszenek a sírban, s legszívesebben teliholdnál hagyják el sírjukat. A vámpírnak nincs tükörképe, nem tud élelmet venni magához, a legkülönbözőbb alakokat öltheti magára, lehet ember, farkas, ló, kecske, béka, tyúk, macska, kutya, szamár, disznó, kígyó, lepke, de lehet szénakazal is. Leggyakoribb megjelenési formája azonban a denevér. Az egyik dél-amerikai denevérfajta ennek a hiedelemnek köszönheti nevét (vagy Geoffroy és Spix vagy Buffon volt a névadó). Ez a vámpírnak nevezett bőregér teljesen ártalmatlan, rovarokat és gyümölcsöt eszik, vannak azonban denevérfajták, melyek a lovak, marhák és más állatok vérét szívják, néha az alvó emberét is. A halottakkal folytatott nemi közösülés képzete is nagyon régi, szinte minden nép hiedelemvilágában fellelhető. Egy talmudista elbeszélés szerint pl. Heródes még hét évig együtt hált meggyilkolt felesége, Mariamm tetemével. Vagy pl. az Edda is azt bizonyítja, hogy e hiedelem szerint az „élő holttest" életereje oly nagy, hogy a halott Helgi képes közösülni nejével, Sigrunnal, sőt amikor az asszony meghal és visszatér, élő férjétől gyermeket fogan. A halott anyák is visszajárnak, hogy megszoptassák gyermekeiket, a halott szerető is visszatér, gyermeketfel nemz szerelmének és így tovább.azért, A középkorban számtalan fiatal lánytésakasztottak vagyélőégettek meg boszorkányként mert halott 125

kedvesükkel hálva terhesek lettek, vagy pedig mert magával az ördöggel volt találkájuk. Ha az anya gyermekágyban halt meg, visszatértét éppen úgy kívánták, mint ahogy rettegtek tőle. Ágyát úgy rendezték el, mintha bármely pillanatban újra belefekhetne, és a cuclisüveget is odakészítették. Persze közben attól rettegtek, hogy az elhunyt magával viszi a gyereket, a férje vérét pedig szeretkezés közben kiszívja. Azt hisszük, ezek után talán fölösleges is kimondani, hogy a valóságban semmiféle vámpírok nem voltak, nincsenek. Szó se legyen tehát róluk? Nem egészen. Szót kellett ejtenünk róluk, hiszen az irodalomban vagy a filmekben pl. nagyon is jelen vannak.

126

Kötetünk képeiről Összeállításunk kissé szokatlan. Hogyan és miért kerülnek egymás mellé stílusban és felfogásban annyira eltérő régi fametszetek és filmképek? Mit keresnek egymás mellett Brehm nagy művének ismeretterjesztő ábrái és a harmincas évek rémfilmjeinek fotói? A válasz természetesen egyszerű. Mindeme képek és ábrák tartalmilag tartoznak össze, vámpírok röpködnek vagy néznek ránk rajtuk, pókhálós várkastélyok lépcsőjén, gótikus falak tövében invitálják befelé a látogatót, vagy szürkület után röviddel rajban röpködik körül a brazíliai szapotilhafákat. Kötetünk vámpírtörténeteket tartalmaz. Közismert, hogy a vámpírok - mármint a Drakulához hasonló, ember formájú vérszopók csak megrázkódnak, és azonnal denevérré változnak, hogy állatbőrben nesztelenül röppenjenek be a kiszemelt s többnyire nőnemű áldozat hálószobájába, vagy jóllakottan tűnjenek el a gonosztett színhelyéről. Közismert az is, hogy a denevérek bizonyos fajtái, főleg Dél-Amerika rejtelmes vidékein, megtámadják az alvó állatokat és embereket, s vérüket szívják. Igaz ugyan, hogy ezt a feltételezést a tudósok gyakran cáfolják, de azért akadnak megfigyelők, akiknek adatai arra késztetik még a nagy Brehm szerzőit is, hogy a

feltételezték - erre gyerekkoromból jól emlékszem -, hogy hegyes karmukkal belekapaszkodnak az asszonyok nagy hajába. Különben az igazság az, hogy a denevérek jobban félnek tőlünk s joggal, hiszen több denevért szögeztek az emberek a falra, mint ahány embert a denevérek. Képeink egy része tehát ezeket az apró, szárnyas emlősöket ábrázolja, a finom, selymes szőrrel borított bőregereket, akiket igazán irigyelhetünk érzékszerveik finomságáért és repülni tudásukért. Képeink másik csoportja magát a Vámpírt ábrázolja, Drakulát, akit a „nagy" Lugosi Béla tett a rémfilmek halhatatlan alakjává, elegáns öltözetben, selyembélésű köpenyben, simára kefélt frizurával, szúrós szemmel, kétértelmű mosolygással, ördögi arckifejezéssel. A képeket az 1930-ban készült első igazi Drakula-filmből választottuk, minden későbbi változat mintaképéből, amelyet Bram Stoker híres vádaknak néha hitelt adjanak. regényének színpadi változatából írtak. A filmet Nem tudjuk pontosan, hogy mi is volt a Tod Browning rendezte, Csajkovszkij zenéje sorrend. A denevérekről vitték át a vámpír elnevezést az élőhalottakra vagy fordítva? Biztos, kísérte, szereplői közül csak Lugosira emlékezik a hogy a világ minden táján ellenszenvvel nézték az filmtörténet. Ma már kissé mosolygunk a film patetikusan színpadias képein, s nem egészen emberek a denevéreket, féltek csöndes és csapongó repülésüktől, féltek furcsa és ijesztőnek értjük óriási és megrendítő hatását. Sikerének titkát Lugosi szuggesztív játékában és mondott fejüktől, „arckifejezésüktől", féltek alkonyati vagy éjszakai életüktől, s még azt is személyiségében kell keresnünk s abban a félelmes idegenszerűségben, amelyet kifejezett, s amellyel azt az „erdélyi úriembert" megszemélyesítette. Cikkek, tanulmányok sokasága, könyvek tucatja tárgyalta, elemezte, firtatta Lugosi - egyébként Amerikában csak Bela a neve - életét és munkásságát s furcsa, lélektanilag is rejtélyes azonosulását szerepével. A mi véleményünk szerint nagy színész volt, aki végül is elpocsékolta erejét és tehetségét.. Talán vámpírok karmába került. Azért közöljük képeit, hogy emlékezzünk rá. K. P.

Galaktika, tudományos-fantasztikus antológia Szerkesztőség: Kozmosz Könyvek szerkesztősége Budapest XIV., Május 1. út 57-59. Levélcím: 1392 Budapest, Postafiók 277 HU ISSN 0133-2430 Kozmosz Könyvek, Budapest Felelős kiadó: Sziládi János igazgató Zrínyi Nyomda (83.1015/1), Budapest, 1983 Felelős vezető: Vágó Sándorné vezérigazgató

Felelős szerkesztő: Fazekas László Szakmailag ellenőrizte: Szentmihályi Szabó Péter Műszaki vezető: Haás Pál Képszerkesztő: Szecskó Tamás Műszaki szerkesztő: Deák Ferencné 84 000 példány Terjedelem: 11,44 (A/5) ív. IF 4912