Ezüst Félhold Blues

Gáspár András : Ezüst félhold blues

Create PDF files PDF files without this message by purchasing novaPDF novaPDF printer (http://www.novapdf.com ( http://www.novapdf.com))

Pour Mammon, et La Belle Dame Sans Mercy Canim al her ne ise meram reh-numadir neylesin Canimasin sana ne demeli Sana ne demeli Vedd lelkemet, bármi legyen is óhajod! Œtmutatód lesz, mást mit tehet? t ehet? Te vagy a lelkem: mit mondhatok még neked, Mit mondhatok még neked?


ELSÕRÉSZ "VIVOS VOCO..." 1. Ott A Tamil felhúzott térddel, hátát a téglafaln t églafalnak ak vetve kuporgott a félhomályban, és fura mosollyal nézte a halottat. - Eljöttem, Mahdi - suttogta. sutt ogta. - Megjöttem végre. A szeldzsuk krónikások átható tekintetû, szálegyenes tartású, szikár férfinak írták le a néhait. A néphagyomány perzselô pillantásról, acélos izmú karról, s ha lehet, még acélosabb adz-dzakarról adz-dzakarról szólt, ám a halottnak keveset hagytak mindebbôl a szigorú századok. Kaftánját a penész puha, zöldes prémjével ékítette ékített e a sírüreg nedvessége, a sokak által - nem épp illendôn - megénekelt megénekelt hímtag felett összekulcs ö sszekulcsolt olt kezek aszottnak, törékenynek látszottak. Egy aggastyán kezei. A meglepôen ép, palaszürkévé fakult arcon a végsô pillanat iszonyatának grimasza ült. Méreg, gondolta a Tamil. Egy a rég feledésbe ment párlatok közül, melyeket dicsô eleink arzén és curare helyett használtak. A Sztambuli hárem hét lakat alatt ôrzött kertjébôl, netán egy garantáltan megbízható velencei kereskedôtôl való. A Hurik Hur ik Csókja. Aqua Tofana. Elszoruló torok, gyomortáji fájdalom, fájdalom, gyorsan g yorsan terjedô zsibbadás egyetlen korty édes sörbet után. A kupát nyilván maga a szultána nyújtotta át a világverônek, világverônek, azután, míg a Mahdi a halállal csatázott, csat ázott, csak bámulta a szemekkel, melyeket a hozzá hasonlók hasonlók ékességül kapnak Allahtól... Ó, asszonyok álnoksága! - Eltoltad, Mahdi - mormolta most a félhomályban kuporgó férfi. - Tudnod kellett volna, hogy senkiben sem bízhatsz igazán. A te helyzetedben... A Mahdi tizenhét esztendôsen verekedte verekedte be magát magát a világtörténelembe. világtörténelembe. Afrikában összeverôdött szabadcsapatai szabadcsapatai élén végigprédálta végigprédálta a XVII. századi Moldvát, Erdélyt, és mindazt, ami a szétdarabolt Magyar Magyar királyságb k irályságból ól megmaradt. Letaszította Letaszította trónjáról a


szultánhoz hûtlenné vált havaselvei vajdát, megfutamította Miksa bajor választófejedelem ellene küldött húszezres seregét, és diadalmenetben vonult be Sztambulba. Akik látták, nyomban megsejtették, aligha éri be ennyivel. És csakugyan: egy rejtelmes belsô hang utasításának engedelmeskedve (és immár a Porta támogatását élvezve) a rákövetkezô évben tengerre szállt, s Ciprus partjainál megsemmisítô vereséget mért a Szent Liga hajóhadára. Mikor azután - alig fél esztendôvel késôbb - a perzsák lázadását is megzabolázta, s fejekbôl rakatott gúlát Tebriz falai elôtt, többé senki sem kételkedett isteni küldetésében. Bármerre járt, megnyíltak a várak, városok kapui, harc nélkül, irtózva húzódtak vissza a nehezen összeterelt keresztény seregek hasztalan ostromolták papjaik engesztelô imákkal megfeszített, csúf bálványukat... A Mahdi. Gibraltár ormától a hatalmasan hömpölygô Orontész folyóig visszhangzott neve az Iszlám harcosainak ajkán, s a puszták, a felföldek nomádjai százezerszám gyûltek zöld lobogója alá, hogy Dzsihaddal, szent háborúval büntessék az Allahtól elfajzott napnyugati birodalmakat. A Mahdi! Acél, tûz és vér! Huszonhat esztendôs volt csupán, mikor meghódoltatta Viennát, ahonnét egész udvartartását hátrahagyva Outremerig, a franciák ölelô karjaiba menekült Lipót, a gnóm császár... A Mahdi, az Egy Igaz Hit bajnoka, aki bort sosem ivott, férfival sosem hált, csak épp arra vetemedett, hogy egyidôben tegye ágyasává szultánjának két legtüzesebb feleségét. Az ostoba, erélytelen, inkább fiúkhoz vonzódó Szelim nemigen bánta. Szemet húnyt igaz, nem is tehetett egyebet. A Mahdi egyetlen szavára száz meg száz fanatikus vetette magát a Liga ágyuiból kilôtt láncos golyók útjába, százan és százan rohantak üvöltve, eleven fáklyaként lobogva arrafelé, amerre az ellenség lôportartalékát sejtették... Bien sur, mondják manapság. Az ôrült szeldzsuk tudott bánni az emberekkel. S hogy tudott bánni a nôkkel is, azt a hírhedt Ar-raud, avagy Párnáskönyv neki tulajdonított passzusai, no meg a makacs mendemondák igazolják. A Mahdi és a nôk... Bármi volt

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer (http://www.novapdf.com)

sikerének titka, hibázott, amikor semmibe vette ôket. Várható volt, hogy Szelim szultán elsô számú felesége a hárem íratlan törvényeinek szellemében vesz majd elégtételt a tengernyi megaláztatásért - s a világverô álmai annak rendje s módja szerint szerte is foszlottak egy Budán töltött, forró éjszakán. Holttestét - mesés kincseirôl nem is szólva - jó ideig nem lelték. Pedig hányan, de hányan, és milyen erôkkel kutattak utána! Még az 1929-es háborúban is próbálkozott egy szakaszra való, messzi földrôl idevezényelt hadzsi. A bombázás, a brit és francia gyalogság ismétlôdô rohamai okozta általános zûrzavarban talán csak ôk ôrizték meg nyugalmukat: megszállták és felforgatták a Gül-féle rózsakertet, mert a szájhagyomány úgy tartotta, hogy a Mahdi testébôl a halálát követô tizedik esztendôtôl fogva évrôl évre vérszín virágok fakadnak. A Tamil féloldalasan elmosolyodott, azután végtelen óvatossággal megérintette a tetemet. A Mahdi bôre nyirkos volt, mint holmi varangyé. A sírüregbe utat talált nedvesség cseppjei arcán végigperegve kezeire hulltak; bizonyos pillanatokban még a Tamil is megesküdött volna rá, hogy zokog. Megcsúfolt férfiasságát gyászolná? Netán sajnálja a miatta tövestül kiszaggatott rózsákat, a miatta elpusztult, elpusztított szerencsétleneket? Ugyan! Valószínûleg az bántja, hogy épp itt, egy szebb napokat látott, rég elhagyott fürdô kôlapjai alatt kellett szorongania. Az ám, a fürdô... A Tamil egy csomag Thermidort kotort elô kopottas bôrzekéje felsô zsebébôl, kipofozott egy szál cigarettát, ráharapott, aztán felkattintotta öngyujtóját, és a hüvelyknyi lánghoz hajolt. A kékes fény megsokszorozódott a tócsák tükrében: tucatnyi apró szeráf táncolt, hajladozott körös-körül, mintegy a diadalnak örvendezve. A Tamil ábrázatán ismét felderengett a mosoly. A helyes megoldás persze mindvégig nyilvánvaló volt - legalábbis azok számára, akik


figyelmesen olvasták az Ar-raud fejezeteit, különös tekintettel a Fürdôk dicséretére. A Tamil, valahányszor belegondolt, meglepônek találta, hogy a rejtély oly sok emberöltôn át rejtély maradhatott, hisz megfejtéséhez még Európa különféle kémszolgálatainál szerzett tapasztalatait sem kellett segítségül hívnia. Szinte látta a fürdôházat, olyannak, amilyen az a XVII. század derekán, az Ezüst Félhold Birodalmának fénykorában volt: rózsák, fehér és vörös rózsák mindenütt, illatuk füstölôszerek, balzsamok illatával keveredik a langymeleg nyáresti levegôben... A bejáratnál félmeztelen, csupa izom szerecsenek, övükben tenyérnyi széles pengéjû handzsár - a függönyök mögött pedig ugrásra kész, sötét alakok, siketnémák és heréltek~; az intim találkahely ezen az éjszakán halálos csapda. A Mahdi jön, könnyedén ugrik le fekete ménje nyergébôl. Gyanútlan. Hátrahagyja saját kíséretét, felemeli jobbját, int. A szultána visszaint, s szokás szerint elébe siet, hogy beinvitálja... A többi néma csend. A Tamil már nem mosolygott. A feladványt jó ideje megoldotta, a siker érdekében azonban megalkuvásra kényszerült. Akciójához körültekintésre, pénzre, no meg társakra volt szüksége - ez utóbbiakban, sajnos, vagy Allahnak hála, sosem szenvedett hiányt. A munkával természetesen boldogulna egyedül is, ám mivel érkezése számos helyi nehézfiú figyelmét felkeltette, szólóban aligha jutna messzire zsákmányával. Emberek kellenek, akik mellette állnak, s ha kell, küzdenek - helyette. Osztozkodni persze nem állt szándékában. Kölyökkora óta, egy mániákus kitartásával kutatta a Mahdi nyomát, hogy a sírüreg rejtélyét megfejtve egy másik, sokkal nagyobb titok birtokába jusson. - Mi a titkod? - suttogta átszellemülten a tetemnek. Hogy a Mahdi sikerei mögött valami sötét titok lappang, már a kortársak számára is


kézenfekvô volt. Köznapi ember aligha képes szárazföldi sereget és hajóhadat egyforma könnyedséggel gyôzelemre vezetni, várak és városok kapuit egyetlen ágyúlövés nélkül megnyitni, eszelôsöket egy-egy átható pillantással lecsendesíteni, szeleknek parancsolni, orgyilkosok tucatjaival végezni, mindezenközben verseket, dévaj történeteket írni, lovakat betörni - a többirôl már nem is beszélve. A keresztények szemében szörnyeteg volt, az igazhitûek Mahdiként tisztelték, abban azonban, hallgatólagosan bár, de egyetértettek, hogy hogy hatalma nem evilági léptékû, s hogy forrása csakis mágikus eredetû lehet. A Tamil a maga hosszú és dicstelen pályafutása során megtanult egyet s mást a mágiával kapcsolatban. Ismert bizonyos szakkönyveket, tanulmányozta az alapjukul szolgáló középkori munkákat - mi több, volt alkalma a gyakorlatban tapasztalni, micsoda erôk forrása a régiek tudománya. Szülôföldjén - akár a világ majd' minden táján - közkézen forogtak az amulettek, közszájon a különféle ráolvasások, melyeknek eredményessége jórészt attól függött, milyen pontossággal idézte az avatatlan az évszázados, nem ritkán évezredes formulákat. A Tamil jól emlékezett a szerencstlenül járt próbálkozók - a kénköves tûzzel lángra lobbanók, a villámgyorsan megvénülôk, vagy épp mindörökre eltûnôk végsô sikolyára, s úgy sejtette, az emlékek élete végéig kísértik majd. Hogy a megfoghatatlan iszonyattal szemben kellôképp felvértezze magát, egy idôben tucatszám vásárolta a kabalákat. Utóbb - szinte törvényszerûen - a minden problémára egyszerû megoldást kínáló lôfegyvereket kezdte isteníteni. Mire azonban (tíz-egynéhány év szívós munkájának hála) rálelt a Mahdi nyughelyére, túljutott már mindezen. Egyetlenegy kabalára vágyott csupán: arra a varázsszerre, amely a tanulatlan perzsa suhancból pár esztendô alatt világverô hadvezért, költôt, bálványt, szuperhímet csinált. Eljött végre az ô ideje. Az ô Nagy Kiugrásáé.


Jobbra fent, az üreg nyílásának szabálytalan négyszögében felbukkant két arc: Minnáé meg a Patkányé. A többiek nyilván még mindig odakint dekkoltak, és kísértetektôl reszketve, flintájukat markolva várták a mesés zsákmányt. - Qu'est-ce qui s'est passé, az isten szerelmére? - türelmetlenkedett a Patkány, határtalan sznobizmusában újfent francia kifejezéshez folyamodva. - A fiúk már türelmetlenek, a városôrség harámbasája is követeli a részét, úgyhogy... A Tamil, bár nem volt épp a legvirágosabb kedvében, mosolyogva fejtette ki, mit tehetne érte a terület ellenôrzésével megbízott katonai osztag rangidôse. - Ennyire azért nem egyszerû az ügy... - siránkozott a Patkány. - Nemigen bíznak az ígéreteinkben. Tizenhatan jöttek, két kocsin, gépfegyverekkel. Beszélned kéne a... A Tamil felütötte fejét, ajkán ismét felderengett az a bizonyos átszellemült kifejezés. Csak akkor rezzent össze, amikor a Patkány, megpillantva a tetem ujjain t ompán csillogó gyûrûket, átnyúlt a válla felett. - Hagyd! A rágcsálóképû figura oly hirtelen húzódott vissza, mintha maga a néhai förmedt volna rá. A reflexeivel nincs baj, állapította meg a Tamil. És mert tûrhetôen bánik a késsel, ezután egy pillanatra sem kerülhet mögém. Még baj származna belôle. - Ki vakart ki téged meg az embereidet a szarból tavalyelôtt? - érdeklôdött vésztjósló nyugalommal. - Te - vágta rá a Patkány sietôsen. - Ki lát el melóval azóta is? - Te. - Kitôl kaptok folyton holtbiztos tippeket? - Tôled, de... - A Patkány a gyûrûkre sandított, megnedvesítette ajkát. Lerítt róla, hogy


ha merne, vállat vonna. - Mondd meg szépen, Patkány - duruzsolta a Tamil -, mondd, ki az, aki sose téved? Csend. A szaporán hulló vízcseppek egyike-másika a rágcsálóképû orrát érte, úgy iramodott tovább lefelé. - Allah az, Patkány - folytatta a Tamil türelmesen. - Allah, az áldott nevû, aki elôtt nincs titok. Én azonban, sajnos, nem vagyok isten, sôt, szent vagy csodatévô dervis sem, hogy elôre megmondhassam, mit rejt a föld. Amint látod - mutatott a tetemre -, a hagyomány jócskán túlzott. Arany és drágakövek! Mindenki megfeledkezett arról az apróságról, hogy ami itt történt, politikai gyilkosság volt; hogy a test eltûntetése sebtében történt, és hogy azok, akik a munkát elvégezték, nyomban megosztották egymás közt a Mahdi értékeit. Látod, mit takargat a kezével? - Nem. - A farkát, Patkány, a farkát! Pôrén ment el, pont úgy, ahogy a világra jött - ahogy mi, mindannyian a világra jöttünk. Sóher a tag, Patkány, ez a nagy helyzet! A rágcsálóképû kétségbeesetten forgatta a szemét. - Mi a nyavalyát mondjak a fiúknak meg a harámbasának? - nyögte. - Mondd, hogy rögtön megyek! A kis ember súlyos sóhajjal egyenesedett fel, leverte nadrágjáról a mészport meg a penészt, és a tócsákat kerülgetve kifelé indult. A Tamil utána bámult - aztán sietve lehúzogatta a gyûrûket, egyiket a másik után. Vajon melyik az igazi? Elképzelhetô, hogy máris a kezében tartja? Esetleg másutt kellene keresnie? Lehetett-e ideje a haldokló szeldzsuknak arra, hogy egyetlen valóban értékes talizmánját biztonságba helyezze? Mivel próbálkoztam volna a helyében én...? Elôhúzta széles pengéjû tôrét, mély lélegzetet vett, a lámpát felemelve elôrehajolt, majd vigyázva szétfeszítette a tetem állkapcsát.


A csont olyan reccsenéssel engedett, hogy Minna, a kék cejgvászonba öltözött, rövidre nyírt hajú, elszántnak ismert Minna megborzongott. A Tamil felpillantott rá, visszahúzta a tôrt, még elôrébb hajolt, és összehúzott szemmel figyelt. Igen, gondolta. Igen. Ott volt. Háromszáz-egynéhány esztendeje lapult a néhai világverô megfeketedett nyelve alatt. Ha csak egy kicsivel lejjebb jut, minden bizonnyal örökre rejtve marad hisz egyetlen sírrabló se merészkedne odáig, hogy felhasítsa az Iszlám hajdanvolt hôsének porhüvelyét... A Tamil elôszedte bôrkesztyûjét, melyet aktív szolgálata idején kizárólag "kemény" bevetések alkalmával viselt. - Hátul mégy ki - szólt oda a lánynak. - A kocsik gumiját kiszúrod, a fékcsöveket elvágod, ha bárki az utadba kerül, megölöd; nem csapsz zajt. Beülsz a teherautóba, kiengeded a kézit, és amilyen csendben, amilyen lassan csak tudsz, legurulsz a lejtôn. A motort csak akkor indítod, ha lövéseket hallasz... - Várt, felpillantott. - Minden cucc mehet, csak a puskát hagyd itt. Szükségem lesz rá. - Világos - suttogta Minna. - Mindent a... A Tamil azonban már nem figyelt rá. Kesztyûs bal kezének két ujjával megtámasztotta a tetem állát. - Igazán nem szívesen teszem - mondta rekedten. - Œgy értem, ez nem sport, nem is ebbôl élek, csak hát... - A szavakat kereste, aztán halványan elmosolyodott megint. Ha ez szentségtörés, vállalom a következményeket. - Elôrehajolt, jobbjának két ujjával a gyûrûért nyúlt. - Tudod Mahdi, valami azt súgja, hogy a nagyok sorában utánad én következem! 2. Itt


Wolf, mint rendesen, reménytelenül elkeveredett. Az ódon bérház körfolyosóival, bedeszkázott ablakaival, sehová sem nyíló ajtóival, szûk, fénytelen folyosóival Escher fura perspektívájú világát idézte; a korlátok hullámzottak, a lépcsôk rendre ugyanoda vezettek, a keresett lakás azonban valahogy mindig a túloldalra esett. Ahogy telt-múlt az idô, Wolf mindinkább nekikeseredett. Dallamfoszlányok, kurjantások, ki-kirobbanó kacaj. Mennyi szendvics, mennyi pia, mennyi helyes lány - és mind a másé. Mert hát sose talál vissza. Itt vénül meg, itt éri a halál ebben a koszos lépcsôházban, fehérlô csontjai intenek majd óvatosságra minden idemerészkedôt... Ha legalább repülni tudna! Egyetlen nekirugaszkodás csak, és ... Legyintett. A korlátra könyökölt, úgy bámulta a háztetôk felett ragyogó teliholdat. Voníthatnékja támadt, de legyûrte. Az inge zsebébe nyúlt cigarettáért, de már az se akadt. Szelavi. Œgy döntött, megpróbálja még egyszer. Ráérôsen, mindvégig a korlátba fogódzva haladt, így jutott egy kékes fénnyel megvilágított ablakig. Bentrôl, egy televízió képernyôjérôl a bájos szelenit, Maiken Wex mosolygott rá, beszélt is, de Wolf nem hallotta a hangját. A holddal szemezett megint, kissé félszegen, mint aki maga se tudja, mire számítson. Az órájára pillantott. Éjfél múlt. Mongyô, hisz rengeteg a behoznivalója! A holdtányér elôtt felhôpamacsok vitorláztak, hûvös szél kerekedett, meglebbentette Wolf sportzakójának szárnyait. Átellenben papírszemét-derby vette kezdetét a kerengôn. A favorit (fehérrel csíkozott, világoskék jószág) egykettôre megugrott, egy ördögszekér könnyedségével fordult a célegyenesre, aztán váratlanul eltért az iránytól, a korlát rúdjai közt átsuhanva aláhullt a sötétségbe. Vetélytársai - meglehet, részvétük jeleként - mozdulatlanná váltak. Wolf szanaszét rugdalta ôket, ahogy továbbhaladt, szokása szerint egy kis dallamot dúdolt magában el-elrévedôn, s csak akkor rezzent


fel, mikor valami az útját állta. - Megismer, Wolf? Bársonyos hang. Vérfagyasztó hang. A férfi önkéntelenül hátralépett, összehúzott szemmel, enyhén vacogva fürkészte a sötétséget. Alig karnyújtásnyira valami mozgást vélt látni a levegôben - mintha fekete kelmék lengedeztek volna. Pillanatokkal késôbb átcsapott rajta az émelyítô virágillat elsô hulláma. Beleszédült. - Nos, Wolf? - Incselkedôn. - Megismer? - Mit akar?! Az éjfekete teremtménybôl szinte tapinthatóan áradt a derû. - Szívesen megérinteném. - Minek? - Ízelítôül. Hogy megtudja, milyen is az... - A rémületes valami lassan kitárta a szárnyait. - Wolf csak ekkor döbbent rá, hogy milyen óriási -, hangtalanul közelebb siklott. - Mit szólna, ha most nyomban magammal vinném? Mi lenne, ha... Váratlanul megtorpant, összecsukódott, akár holmi érzékeny növény. Másodpercekig csak hullámzott, fodrozódott, majd alig hallhatóan felkacagott. - Bocsásson meg Wolf, úgy tûnik, be kell fejeznünk. Hív a kötelesség...! - Ezzel, a férfi szeme láttára távolodni kezdett, a fordulóban szétterült, mint a pára, el is tûnt, ám kisvártatva elôkerült megint, füstként áradt kifelé egy réztáblával ékes ajtó alól. Formát öltött. Most ragadozó madárra emlékeztetett. Karmai közt valami fehér és apró vonaglott, valami, ami egészen olyan volt, mint egy... Mint egy... - Tûnés! A kiáltás nem volt igazán harsány, Wolfot mégis mintha korbácsütés érte volna. Megperdült a sarkán, a korlátba fogódzva meredt az oldalán feltûnt, termetes figurára.


Az idôsebb férfi frissen vasalt inge, hibátlan fogsora fényleni látszott a homályban. Széttárt karral kettôt lépett elôre, úgy sziszegte: - Elkaptad szegény öreg dokit, mi? Kibabrált veled itt, Pesten, pedig még négyéves se volt, kibabrált veled a Piavénál, meg késôbb is, az ostrom alatt, no és ötvenhatban: egész mostanáig nem bírtál vele, de azért eljátszod a gyôztest, ráadásul kívülállókkal vitézkedsz... Próbálkozz a változatosság kedvéért velem, rendben? - Œjabb lépés; a hullámzó feketeség, karmai közt prédájával, visszahôkölt. - Na rajta, érints meg, ha akarsz... Ha mersz! Csak hogy tudd, milyen az. Fontosak ám az ilyen apróságok. Épp neked magyarázzam? Gyere! Az éjsötét kreatúra ismét kiterjesztette szárnyait, de hiába: már nem tûnt fenyegetôbbnek egy tollait bôszen borzoló papagájnál. Ocsmány rikoltással nyomban fel is szívódott, gyorsan oszladozó virágillat maradt utána, semmi több. A jól megtermett alak fújt egyet. Legyintett, azután a döbbenten álló Wolfhoz sétált. Profilja acélos fénybe vonta a telihold. - Megérintette? - Micsoda...? - A tévelygô kábán pillantott körül. - Ez itt... - Megérintette vagy nem? - firtatta az idôsebb férfi. - Nem fontos igazán, csak épen érdekelne, megtette-e. Elôfordul olykor-olykor. Érez valami hidegséget a gyomrában? Nincs elszorulva a torka? Wolf nagyot nyelt. - Nincs... - Azután eszébe ötlött a Halál karmai közt látott eleven fehérség, s hirtelen egész testében viszketni kezdett. Mereven bámulta a réz névtáblás ajtót. - De... - Na igen - bólintott leverten a termetes alak. - Az öreg dokit elragadta. Az utóbbi idôben sokat betegeskedett - talán jobb is így... - Megint legyintett. - Persze erôsen kétlem, hogy elbír vele az a sötét: ahhoz túlságosan is jó ember volt! - Gyorsan


keresztet vetett, aztán karonfogta Wolfot. - Mit szólna egy korty borhoz, a nagy ijedtségre, fiatal barátom? Csak azt ne mondja, hogy nem él vele! - Ki a fene maga? - Valaki, akitôl valódi, 1715-ös évjáratú portóit kaphat, szolgálatára! - Az idôsebb férfi oldalra billentette fejét. - No jöjjön, Wolf, elbeszélgetünk. Meglehetôsen fontos ügyben szeretném a segítségét igénybe venni. - Honnét tudja a... - ...hogy honnét tudom a nevét? - A termetes alak felnevetett, majd az éjszakai égre bökött. - Az ember nevét nem tudom csak idelent, odafent is számon tartják ám! Tudja a hold. Tudják a csillagok. - Mosolygott. - Ugye, kíváncsi rá, mi áll a neve mellett a csillagokban? - Maga asztrológus? - Fogjuk rá, fiatal barátom, fogjuk rá... De ha többet akar hallani, be kell jönnie. Wolf szédülô fejjel körbenézett, igyekezett betájolni a házibuli zsivaját - hiába. Tetôtôl talpig végigmérte hát az asztrológust, aki épp az imént futamította meg a Halált. Titkok! Revelációk! Égi és földi dolgokról diskurálni egy-egy pohár portói mellett: nem a legrosszabb kilátás egy bolond, bolond nyári éjszakán. - Mit tud rólam a nevemen kívül? - makacskodott, már csak a tisztesség kedvéért. Az idôsebb férfi mélyen a szemébe nézett. - Tudom, hogy közgazdásznak tanult. Tudom, hogy valaha öttusázott; hogy szabadidejében zenél. Tudom... - Elhallgatott. Tudta még, hogy Wolf tizenöt évesen, egy makrancos lóról lebukva a lábát törte, hogy a bal lapockája felett ujjnyi fehér sebhely található, hogy kedvenc koktélja a Sandy Collins, továbbá, hogy múlt éjszaka egy saját jazz-combóról álmodott, de nem említette, mert nem akarta feleslegesen ijesztgetni. - Tudom, kicsoda, és hogy kivé lehet - mondta. - Itt a pillanat, ember, itt a rég várt pillanat! Remélem, bízik a


jóslatokban. - Csak ha csupa jót ígérnek... - Wolf elmélyülten bámulta a tenyerét. - Az életvonalam elég furcsa, azt mondják. Mintha egy ponton megtörne, elágazna, ez a barázda meg egyszerûen sehová se vezet! - Felpillantott a termetes alakra. - Maga szerint mit jelent az ilyen? Szerencsétlenséget? Az asztrológus ezúttal nem mosolyodott el. - Utazást - mondta. - Egy jókora utazást. 3. A veszedelemnek átható, jellegzetes szaga van - s a Tamil mindennél jobban ismerte ezt a bûzt, mely a megpörkölôdött hús, az áttüzesedett réz, a hamvadó fû, vagyis a küzdelem képzetét idézte benne. Hatására légzése egyenletesebbé vált, szeme résnyire szûkült, mozdulatai valahogy kimértebbnek tûntek. Oly hosszú idô, oly sok várakozás után elemében volt megint. A hajdani fürdô bejáratánál verítékezve lapultak társai. Jöttének neszére sorban felvetették fejüket: Az éjjel-nappal viselt sötét szemüvegek tükrében ott sziporkázott a telihold. Néhányan kérdésekkel ostromolták, ô gépiesen felelgetett, igazában ügyet se vetett rájuk. Senkik. Ostobák. Márpedig az ostobaság számláját elôbb-utóbb kérlelhetetlenül benyújtja az élet. A Patkányhoz fordult. - Jelezz! A rágcsálóképû háromszor villantotta fel lámpáját. Odakint válaszképp felszikrázott egy terepjáró reflektora. A harámbasa látszólag tartotta magát a megállapodáshoz. - Hol áll a pasas - kérdezte a Patkány. A Tamil zordan elmosolyodott. Ismétlôfegyverének optikájában tisztán rajzolódtak ki a tiszt vonásai. Sörtehaj, éjfekete szempár, tömött bajusz, négynapos szakáll, hozzá


szivarcsonk, selyem nyakravaló, akár a legócskább filmekben. A dörzsölt. A müdür. A "megvesztegethetô"... - Látod, vagy nem? - Látom. - Mit csinál? - Áll és vár. - Mi az istenre? - Ránk. - A Tamil igazított valamit az optikán. Hajszálkeresztjével végigpásztázott az ugrásra kész katonák hármas során, a terepjárókon, a terepjárók mellett heverô vaskos fémtartályokon. A hold nem adott elegendô fényt ahhoz, hogy a feliratukat is kibetûzhesse, ám ennek nem is érezte szükségét. Gáz. Alighanem foszgénszármazék: az ideális, a holtbiztos eszköz gonosztevôk kifüstölésére. Baksis a zsebbe, flinta a kézbe, a terepjáró platóján féltucat megcsalatott tetem - valahogy így intézik a dolgokat itt, a varázsos Budapesten... Hogy leltek-e kincset a haramiák, a rend éber ôreitôl senki sem kérdezi. Az ügyeletes hivatalnok pár új strigulát húz a Fekete Könyvbe, azzal kész. "Lepecsételte Allah az ô szívüket és fülüket" - gondolta sötéten a Tamil. De sebaj. Miként az írva vagyon, ezúttal szörnyû büntetés lesz osztályrészük. - Vezesd ki az embereidet! - utasította a Patkányt. - Biztos, ami biztos, Minna a túloldalon marad a teherautóval. Nézte ôket, amint szedelôzködtek - toprongyos, szánalmas bábok, levonulóban az élet színpadáról. Ahogy féltérdre ereszkedett, elkapta még a rágcsálóképû figura szemrehányó tekintetét, amit az egyszerûség kedvéért figyelmen kívül hagyott. Nehezére esett palástolni kiábrándultságát. Semmi gyanakvás, semmi erôsködés. Végsô soron a Patkány se különb a többinél: semmit sem tanult és semmit nem értett meg, fogalma sincs, ki az, akinek az alku értelmében elsôként kéne kilépnie, hogy kire


lesnek azok a dögevôk odakint... Baljával kitapogatta az egyenetlenségeket egy, a téglafalon tátongó lyuk peremén, s megtámasztotta a puskacsövet. A telihold tányérja elôtt felhôpamacsok vitorláztak, az optika azonban változatlanul tûrhetô képet kínált. Ilyenek ezek a franciák. Ami az ô kezükbôl kerül ki, azt megnézheti bárki. Nemhiába övék a fél világ! Igaz, egyszer talán nem is túl sokára - felvirrad majd a nap, amikor... A Patkány félúton járhatott a terepjárókat rejtô bozótos felé, mikor féltucat lövéssel leterítették. A Tamil látta a villanásokat, látta a széttárt karral, értetlen pofával hátrazuhanó alak körül terjengô vérpermet-felhôt; nagy levegôt vett, benntartotta, s mikor szemközt a gépfegyverek is felugattak, golyót röpített a harámbasa jobb szemébe. A tiszt meglepettnek tûnt. Tanulmányfejének arányai furcsamód eltorzultak. Kisvártatva egész teste kimozdult a fókuszból, oldalra perdült, beleveszett a homályba, a nagy, büdös semmibe, ahonnét fortélyos tervének hála már-már sikerült kivergôdnie. A Tamil, mihelyt megsemmisítette, már nem érzett iránta semmit haragot sem. Gonddal célba vette a foszgénnel teli tartályok egyikét, s mielôtt ismét meghúzta a ravaszt, az eszébe ötlött, hogy a harámbasa voltaképp jól járt. Ép bal szemével még Allahot is láthatja, ha valami félreértés folytán a szeme elé kerül... 4. - Még egy korty bort? - érdeklôdött a testes férfi. Wolf megfontoltan elôrehajolt, a poharát nyújtotta. - Nyugalom, fiúk! - intette a szônyegen heverô két nagytestû kutyát. - Hisz egy vérbôl volnánk, nemde? Ennek ellenére - vagy talán épp ezért - a kutyák csak bámulták sóvár, sárgálló szemmel, ínyük vörösét ki-kivillantva, míg a ház ura el nem unta a dolgot, s a


szomszéd szobába nem parancsolta ôket. Mihelyt visszaült, négyujjnyi portóit töltött Wolfnak, és csak mosolygott ámulatán. - Hogy tetszik a kelléktáram? - A kelléktára? Megesküdtem volna rá, hogy múzeum... - Wolf ismét végighordozta tekintetét a könyvekkel, magazinokkal megrakott polcokon, az ódon ég- és földgömbökön, a falakat borító, fura jelekkel, számításokkal telefirkált táblázatokon, a sarokban gubbasztó, jókora kitömött hóbaglyon, azután... Azutá összerezzent. A mindeddig mozdulatlan madár felé fordította a fejét, s ridegen végigmérte. - Õ is a kelléktárhoz tartozik? - Ahogy vesszük - felelte az asztrológus. Szívem szerint inkább családtagnak nevezném. Tudja... Wolf biccentett. - Tudom. Maga afféle varázsló. A Kozmikus Harmónia Õre, a lemurok titkos tudományának letéteményese, a máridok ura, és hasonlók. Csakhogy - folytatta emelt hangon - adódott egy problémája, ami nem oldhat meg más, mint az egyszeri ember, igaz? - Hátradôlt a karosszékben, keresztbevetette a lábát, a fény felé fordítva átnézett pohara tartalmán, aztán elmosolyodott, mint aki kész belemenni bármilyen játékba. - Nos, miben állhatok szolgálatára, Nagy Abrakadabra? 5. A robbanás, már amennyire a Tamil megítélhette, négy katonát ölt meg, a szétáradó gáz pedig sokakat harcképtelenné tett. A lövöldözés átmenetileg szórványossá vált, ám onnét, ahol a Patkány és társai rendre összeestek, hörgés sem hallatszott többé. Gyerünk hát, gyerünk... Küzdött a kísértéssel, hogy hátrahagyja a puskát - az illetékesek egy életen át törhetnék a fejüket, vajon miért ártotta bele magát egy szimpla sírrablásba a Francia


Titkosszolgálat -, azután mégis vállára vetette. Az ember, bárhogy forduljon a sorsa, becsülje meg értékeit. Az értékrôl egyszeriben eszébe jutott az, ami már vagy tíz perce a hátizsákjában lapult. Az ô hátizsákjában, senki máséban. Amint biztos helyre ér, elôkotorja és az ujjára húzza. Akkor aztán... Kipattant fedezékébôl és futott. A foszgénfelhôt délnek, a folyó felé sodorta az élénkülô szél. Mindazokat - gondolta -, akiknek ma éjjel horgászni támad kedvük, hamarosan meglepetés éri, csúf meglepetés. Terepszín ruhás figura akadt az útjába: vakon, üvöltve támolygott körbe-körbe, azután, mintha eszét vesztette volna, megiramodott, s egy terepjáró lángjai közé vetette magát. A Tamil kiköpött, majd nekivágott a mûúthoz vezetô, szelíd emelkedônek. Valahonnét az éjszakából motorzúgás hallatszott. Végre! Végre! 6. - Fura alak maga - mondta a házigazda egyre mosolyogva. - Elôfordul olykor, hogy valamit komolyan vesz? Már a konyhában ültek. Wolf a feketéjét kevergette, elelrévedt. A két kutyáról meg a bagolyról egész megfeledkezett. - Wolf... - próbálkozott újra a mágus. - No? - Megértette, amit odabent hallott? - Hogyne - vágta rá a tévelygô. - Azt mondta, hamarosan indulnom kell. Azt mondta, semmin ne lepôdjek meg, legyek erôs, és amint tehetem, keressem fel magát újra... Lassan ingatta fejét. - Az igazat megvallva, csalódtam. Hisz mintha olyasmit is említett volna, hogy eljött a rég várt pillanat, és hogy a nevemen kívül kiolvasott még ezt-azt a csillagokból! A testes figura felsóhajtott. - Igaz. De többet egyelôre hiába mondanék. Minek


nyugtalanítsam feleslegesen? - Tényleg: minek? - Wolf a hosszú ujjak közt valószínûtlen gyorsasággal pergô kártyalapokat nézte. A nyakát tette volna rá, hogy a pakli az imént még nem volt sehol. - Hé, mi a programja kedd este? Tarokkpartira vagyok hivatalos, és ahogy a technikáját figyelem... - Hallgasson, az ég szerelmére! - A mágus elôrehajolt az asztal fölött, úgy nyújtotta felé a paklit, mint valami legyezôt. - Amit lát, huszonkét lapból álló Tarot-csomag, bizonyos körökben a Világmindenséget jelképezi. Egyesek szerint alkalmas jövendölésre is... - Elkomorodott. - Rajta, húzzon egyet! Wolf vita nélkül engedelmeskedett, s nyomban felfedte a választott lapot. Az Akasztott Ember. - Aha - dünnyögte a házigazda. A Kötelesség! Na még egyet! Wolf ezúttal a jobb szélrôl húzott, s kedvtelve nézte az eredményt. A Szerelmesek. - Lám csak - mosolygott a mágus. - Tovább, fiatal barátom, tovább! Ahogy a harmadik lapot is felfedte, Wolf arcáról tovatûnt a jókedv. Az asztalról az Erôszakot jelképezô Ördög bámult rá merôn. Egy darabig hallgatott, kiitta kávéját. - Ügyes - jegyezte meg száraz torokkal. A házigazda besöpörte a lapokat, azután felállt, s kezét atyailag Wolf vállára tette. - Na jöjjön - mondta. - Lekísérem a kocsijához. 7. Még nem érte el a mûutat, mikor odalent felizzott egy reflektor: sugara a kövekkel teliszórt emelkedôre vetült. Kiáltások harsantak, lövések dördültek, por szállt, kavargott ezüstösen a holdfényben. A Tamil elhasalt, baljával kiélesített és hátrahajított


egy kézigránátot, azután megfeszítette izmait és ugrott. A pillanatokkal késôbb bekövetkezett detonáció lövéshulláma hátbakapta, szinte kirepítette a betonra, ahol zúgó fejjel, vérzô orral máris talpraszökkent, s a puskájáért nyúlt. A motorzúgás erôsödött, ahogy Minna, a mindig engedelmes Minna padlóig nyomta a gázt a bukkanó túloldalán, kiûzve az álmot jó néhány közelben tanyázó pária szemébôl... A Tamil gördülô kövek neszére lett figyelmes, jobbra fordult, két golyót küldött a tányérképû kurd gyalogos mellébe, a ki a katlanból kivergôdve épp ráemelte pisztolyát. A kurd mélán állt, megingott, pillanatokig úgy rémlett, visszahanyatlik, ám kézi rakétavetôjének súlya végül elôrántotta: arccal zuhant a porba, és nem mozdult többet. A Tamil tüstént odaugrott, felragadta a nehéz fegyvert. Elsô számú szabály: növeld tûzerôdet! Hátrálás közben egy ostoba golyó végigszántotta bal combját, s ez olyan volt, mintha tüzes vasat szorítottak volna a bôréhez megint, ahogy valaha rég... Fel se szisszent. Kettes számú szabály: titkold fájdalmadat! Lábát húzva futásnak eredt a mûút hosszában; a bukkanót, a lopott teherautó lestrapált motorját, no meg az ész nélkül tûzô teliholdat átkozta vad népe legszörnyûbb átkaival, s nem lassított, míg hátában nem érezte a nehézkes jármû közeledtének szelét, fényszóróinak forróságát. - Minna! A teherautó egyvonalba ért vele, meg is elôzte valamelyest, jobb oldali ajtaja nyitva állt, a platót takaró ócska ponyva sarkai vadul csapdostak, a lány egészen ráhajolt a kormányra, arca a szokottnál is sápadtabbnak rémlett a traktométer gyér világánál. Túloldalt a Tamil számára immár láthatatlanul, egyre-másra lobbantak a torkolattüzek, nyomukban ólomzápor vert végig a tragacs vázán. - Minna, nyomás!


A lány a kezét nyújtotta, s a Tamil ereje végsô megfeszítésével az ülésre hajította bálványa, a Mahdi hatalmát; az ajtóba fogódzott, hogy az utolsó ugráshoz lendületet vegyen - csak ekkor vette észre a revolvert Minna kezében. Felordított a dühtôl és a rémülettôl. A lány tekintete megrebbent, a lövés pillanatában a csô kissé odébbmozdult, így a golyó a Tamil koponyája helyett csak a jobb vállát fúrta keresztül. A kín azért (titkold fájdalmadat! titkold fájdalmadat! titkold) Így is megtette a magáét: szorítása nyomban engedett, visszazuhant, vissza a kifújt olajtól meg a vértôl síkos betonra, ahol - immár teli tüdôbôl, mint afféle sebzett fenevad - felüvöltött megint. És megállt az idô. 8. Wolf visszakapcsolt hármasba, óvatos kormánymozdulatokkal vitte végig régi Renault-ját a kanyar ívén. A mûszerfal folyadákkristályos órája negyed hármat mutatott, a hídról levezetô sávok üresen álltak, az óvatosságot mégis helyénvalónak érezte - hisz egy zsarunak valószínûleg hiába magyarázná, hogy színjózanon sokkal, de sokkal bizonytalanabbul vezet... Egyenes. Bekapcsolta a rádiót, virtuóz mozdulattal cigarettára gyújtott, egy-egy pillantást vetett a balja felôl szélesen, sötéten hömpölygô Dunára. Szerette ezen a kései órán. Szerette, akár az egész várost, mely az ilyen alkalmakkor meglepô erôvel vonzotta. Ó igen, felettébb kedvére való volt így, emberek nélkül. Az emberek aludni tértek, s jól teszik, mert míg nyüzsögnek, elviselhetetlenek... Bár nyilván nem tudják, mindannyiukat megszépíti az álom, a szerencsésebbek egyenesen az antik szobrokhoz válnak hasonlatossá, de a többiekbe is visszalopódzik


valami a Teremtés nagy mûvének tökéletességébôl... Maga elé képzelte a különbözô pozitúrákban idôzô álmodókat, a tudatalatti világnak néma zarándokait, mindazokat, akikhez - ilyen vagy olyan okból - láthatatlan, ám eltéphetetlen szálak fûzték. Az angyali szôke stewardesst, aki valahol Hidegkúton, egy nemrég befejezett családi ház bútorzatlan, parkettlakkszagú hálószobájában ("A madarak persze egészen szabadok") keresi másvalaki testének melegét. A XII. kerületi szép nevû Mese utca egy, repkénnyel benôtt homlokzatú házában lakó Vigécet, akinek képén örökösen kétnapos ("Miért ne? Miért ne?") borosta sötétlik. A lôrinci illetôségû Kulit, a pápaszemest, aki nyilván most is augusztusi utazásáról álmodik: az ébresztôóra tiktakja leszüremlik hozzá, a Big Ben toronyórájának kondulásait idézi, míg lelki szemei elôtt a királyi gárda színpompás ôrségváltása zajlik... Wolf lassan ingatta fejét, s gázt adott. Rá vajon gondol-e ezekben a pillanatokban bárki is? Számon tartják-e, merre jár, mivel tölti az éjszakáit, mióta ördög tudja, hányadszor már - egyedül maradt? Egyszerre elemi erôvel tört rá a magányosság: torka összeszorult. A hóbagolyra gondolt, a hóbagolyra, ott, a jóravaló ôrült nappalijának sarkában. Senki. Senki vagy ilyesfélét sugallt neki nemrég a rezzenetlen tekintet... Nagyot nyelt, és kipöccintette az ablakon a cigarettát. Rajta, Wolf, öreg harcos! Ahogy Cocteau mondaná: Tü szamblé parti... Mosolygott. Mikor elhaladt az öreg török fürdô elôtt, az óra kettô huszonkilencet mutatott. 9. A Tamil megízlelte saját vérét. Nem emlékezett rá, hogy az ajkába harapott volna - úgy látszik, nem csekély erôfeszítésébe került, míg fél térdre emelkedett. Körülötte, tág félkaréjban hevertek azok, akik ôrjöngése tetôpontján vigyázatlanul a közelébe


merészkedtek. Jobb keze fejét többhelyütt megperzselték az ismétlôfegyverbôl kipattogó rézhüvelyek. A lövöldözés abbamaradt, több torkolattûz nem lobbant a sötétségben. Gyôzött. Azaz... A rozoga teherautó távolodó, bôgô motorral gyürkôzött neki a következô emelkedônek. A Tamil ott térdelt a betonon, nézte, elmázolta a szemébe csordult, kordittól bûzlô verítéket, aztán gépiesen lenyúlt a rakétavetôért. Otromba, török gyártmányú jószág volt, töltete egyenesági leszármazottja a XIX. századi ütközetekben használatos röppentyûknek, irányzéka primitív, ám a célpont idôközben szinte mozdulatlanná vált: a lány mintha a váltóval bajlódott volna... A Tamil tekintete elhomályosult. Konokul rázta fejét. Senki nem fog ki rajtam. Senki! A talizmán megszerzése óta elsô ízben ismét a Mahdira gondolt, életére, de legfôképp halálára, és ostoba módon hatalmába kerítette a nevethetnék. Œjabb fontos szabály, meglehet, a legfontosabb mind közül: ôrizkedj a nôktôl! Legfôképp a csillagszemû, gyanúsan engedelmes izraelita nôkben ne bízz, mert könnyen megeshet, hogy golyót röpítenek beléd, mikor a legkevésbé várod. Bolond, bolond világ. Ezek az izraeliták olyan érzéketlenek, mintha nem az ô elôdeiknek köszönhetné a kultúrtörténet az Énekek énekét. "A nyelved alatt tej van és méz, Ruhádnak illata Libanon illata..." úgy, úgy. Tudjuk, minden románcnak vége szakad egyszer, de így... Olyan értelmetlen. Olyan iszonytató! Mert lásd... A Tamil merô vér jobbjával lenyomta az érintkezôt, és a rakéta (hisz a császárnémmá tehettelek volna) kirepült, fluoreszkáló csóvát húzott a mûút felett, mint valami üstökös, egész népek végzetét festô sugárecset, aztán bevágódott a lopott jármû rakterébe, a visszavonulás


fedezésére szánt dinamitnyalábok, köteggé drótozott gránátok, kiürült benzineskannák, lôszeresládák közé, és... A Tamil lehunyta szemét. - Minna - suttogta. Bántó fényesség ömlött el a tájon - mintha a nap szökkent volna hirtelen ötlettôl áthatva a láthatár fölé, hogy végigtekintsen birodalmán. A Tamil a földre vetette magát. "Amikor a nap felgöngyölôdik..." Mennydörgô robaj. "...a csillagok elhomályosulnak, s megmozdulnak a hegyek..." - Minna, te átkozott...! "...és amikor a lapokat kiterítik, és az ég elhúzódik, s a Pokol tüze fellángol..." - A császárnémmá... "...a Paradicsom pedig közel kerül..." Tûz. Földöntúli fényesség. A lány nem kiáltott. Egy szemvillanásnyi idô alatt megszûnt létezni. Semmi lett, gyorsan illanó pára, amit felfoghatatlan csatornákon át tüst ént elsodort a forró förgeteg... Az a valami azonban, mely ha csak percekre is, de az útitársa volt, a valami, mely a kezdetektôl létezett, egyidôs lehetett az elsô igazi mágusokkal, ellene szegült a pusztulásnak. Egyszerre felizzott, a magasba szökkent, ki a parázsló fém, a lángoló kôolajszármazékok csapdájából; ott függött villámoktól koszorúzva a fekete füstgomoly szívében, áttekintette lehetôségeit, aztán úgy cselekedett, ahogy már oly sokszor azelôtt. Lovagot választott. Wolf - tûnjék bármilyen valószínûtlennek - látta a robbanást. Az utcalámpák sárgás fénye kihunyt, a rászakadt sötétségben kék tûzszônyeg terült szét.


Mennydörgés. Görcsös rándulás. Ösztönösen a fékre lépett, balra rántotta a kormányt a Renault megcsúszott, megpördült a tengelye körül, nekivágódott valaminek a két szféra határán, visszaperdült, s orral elôre a semmibe zuhant. - Mindenható atyám... Illedelmesen mondta, mert a lelke mélyén tudta, hogy akit emleget, közömbösebb már nem is lehetne balsorsa iránt. Keményen markolta tehát a volánt, feszülô izmokkal várta az újabb ütközést, amely (fekete füst) minden elképzelését felülmúlta. Az ülés engedett alatta, a szélvédô betört, arcába gyémántosan szikrázó üvegmorzsák záporoztak. Ahogy a Renault tótágast állt, bal karja a teste alá szorult, valami nagyot roppant odabent, de a dolog nem járt igazi fájdalommal. Wolf azért felnyögött, próbált lélegzethez jutni, s ez (cikázó villámok) úgy-ahogy sikerült is. Az utolsó rázkódás után kivárt, aztán óvatosan megfogalmazott magában egy kérdést. - Ennyi? Várt. Saját szívdobogására fülelt, melyet minduntalan elnyomott a motorházfedél alól hallatszó percegés. Egy idô után, minden meggyôzôdés nélkül, kinyújtotta jobb kezét, s megmarkolt valami nedveset az oldala mellett. Föld. Földet ért! - Hadd halljam - suttogta. - Ennyi? Kifújta homlokából a haját, addig tapogatózott, míg meg nem találta a rádiót. Kikapcsolta. A kocsi belsejében már egyetlen kijelzô sem pislákolt, a halk sercegés abbamaradt, csípôs füstöt kavart az enyhe léghuzat. Madonna, milyen csöndes az éj! Wolf, maga sem tudta, miért, megint a hóbagoly lekicsinylô tekintetére gondolt,


rekedten felkacagott, azután elveszítette az eszméletét. A Tamil rohant. Letért a mûútról, sebeivel mit sem törôdve belegázolt a bozótosba, káprázó szemmel a semmibe meredt - nem pillantott volna hátra a világ minden kincséért sem. Vesztett. Elvesztette. Kész. "...és hirdesd urad dicsôségét napkelte és napnyugta elôtt, és magasztald ôt az éjszaka bizonyos óráiban: talán tetszésére lelsz..." A távolból szirénabôgést sodort a füléig a szél. Õ csak rohant, lôtt vadként vérnyomokat hagyott hátra a leveleken - e nyomokat csak egy órával utóbb mosta el a felhôszakadás. Rohant, s nem látta, hogyan bukkannak fel a fürdôhöz vezetô poros ösvényen az újabb terepjárók, hogyan szóródnak szét a fegyverüket elôreszegezve a terepszín zubbonyos, ellenzôs sapkás, francia módra gumit rágó figurák. Jó egy órán át kézilámpák sugarai pásztázták a fürdô kupoláját, a holttesteket és a haldoklókat, a felperzselt kaptatót, a mûutat, a teherautó parázsló vázát - azután megállapodtak Wolf Renaultjának roncsán, amely a túloldalon, egy villámsújtotta, vén tölgy tövében hevert. Mire kirángatták, nem túl kíméletesen odébbvonszolták és kifektették az ájult embert, beborult, megeredt az esô. Az egyenruhások lassan szedelôzködtek, a terepjárók ponyvája alá húzódtak, ráfüstöltek. Némelyikük révetegen bámulta a vigasztalanul szürke hajnali eget, melynek végtelenjében tucatnyi légcsavar dunnyogása közepette úszott tova - fedélzetén a vérveszteségtôl kába Tamillal - a négyhúszas sztambuli gép. MÁSODIK RÉSZ "...fulgura frango..." 1. Fructidor dereka volt, verôfényes indián nyár, ami - így tûnt legalábbis - sehogysem akart véget érni. A Duna közepén zöldellô sziget, a Tavsan Ada nagyszállójának


diplomatalakosztályát frissen kaszált fû illata lengte be. A balkonra nyíló ajtót sarkig tárták: a délutáni szél eljátszadozott a függönyökkel, meg az ágyra hajított nôi kalap tüllfátylával. Valahonnét a közelbôl nyerítés, patacsattogás hallatszott, mire a balkon nyitott ajtajában álló férfi felkapta a fejét, aztán elmosolyodott a gondolatra, hogy egyeseknek milyen kevés kell az üdvösséghez. - Pihenésre volna szüksége, monsieur - bizonygatta a hotel karvalyorrú, holdvilágképû orvosa bátortalanul. Tiszteletet parancsoló megjelenése, nyilvánvaló szakértelme dacára elbizonytalanodott, valahányszor fehérgalléros jövevényekkel, pénzemberekkel, a hautecréme tipikus képviselôivel akadt dolga. - Sokat vállalt magára az utóbbi idôben, pedig az itteni klíma ugyancsak próbára teszi a szervezetet, és... - Amire szükségem van - vágott közbe a harmincas éveinek elején járó, finom tweedöltönyt és nyitott gallérú inget viselô férfi -, egy korty ital. - A bárszekrényhez lépett, némi konyakot löttyintett egy öblös pohárba, aztán visszafordult. - Doktor? A karvalyorrú diszkréten a fejét rázta. Trabzoni születésû, szigorú neveltetésû mozlim lévén a Korán százkilencedik szurájával összhangban vallotta: megvan néktek a ti hitetek, s nekem az enyém. A tweedöltönyös most hófehér kosztümös útitársnôjére pillantott, aki csak az imént hajította félre táskáját, kesztyûjét. Az orvos is élt az alkalommal, szemügyre vette a lányt, és titkon (hihetetlen vagy sem) azt kívánta, bár akadt volna össze egy hasonlóval tíz-egynéhány évvel ifjabban. Sikerült elkapnia a tweedöltönyösre villantott mosolyát szívfájdítóan francia, szívfájdítóan gyönyörû volt, valahogy úgy hatott az emberre, ahogy Edith Piaf örökzöld slágerei. - Tehetünk még valamit, mademoiselle? - érdeklôdött a negyedik jelenlévô, a szegletes állú, furcsán fénylô szemû hoteltitkár. - Ha kívánják, felküldetem a vacsorát, hogy a monsieurnak nem kelljen odalent...


Ópiumszívó, konstatálta a lány, enyhe undorát azonban nem annyira a Katip müdür titkos szenvedélye, szenvedélye, mint inkább széles, vörös selyemöve váltotta ki. Szentül hitt abban, hogyha amúgy tisztességes pasas volna, aligha a ligha itt, aligha ebben a maskarában építgetné építgetné a karrierjét. Várt, tekintete összekapcsolódott a társáéval. A jelbeszéd persze formális volt csupán, csupán, hisz az ilyen alkalmakra szóló leckét már régesrég megtanulta. Nem árulhatnak el gyengeséget. gyengeséget. Nem szabad további feltûnést kelteniük. A patron, mint mint a pénzemberek legtöbbje, ki nem állhatja a nyilvánosságot: tanult egyet a mást övéi közt a messzi Antwerpenben... - Köszönjük a segítséget - mondták mondták csaknem egyszerre. A tweedöltönyös kiürítette poharát, s hozzáfûzte hozzáfûzte még: - Minden a legnagy legnagyobb obb rendben, amit odalent odalent láttak, múló rosszullét volt, semmi több. tö bb. Elôfordul olykor. Most, hogy mondja - mosolygott a doktorra -, meglehet, valóban a klíma teszi. - A vacsorát héttôl szervírozzák, ugye, Katip müdür? - vette át a szót a lány. - Oui, mademoiselle - felelete a titkár készségesen. - Közölje az igazgató úrral és a mutfak müdürrel, hogy idôben lemegyünk. - Merci, mademoiselle - mosolygott mosolygott a titkár. t itkár. - A szokásos menüt? menüt? A lány bólintott. - A szokásosat. - Figyelmét nem kerülte el, hogy a karvalyorrú apró dobozt helyez a dohányzóasztalra. Nyugtatók. Milyen diszkrét. Milyen figyelmes. A doktor meghajolt és ment, simára borotvált fején megcsillant a gyengülô napfény. A szegletes állú titkártól csupán egy biccentésre futotta. Mihelyt Mihelyt kettesben ket tesben maradtak, a férfi újabb adag konyakot töltött magának, felhajtotta, s szembefordult a lánnyal, akinek tekintetében nyoma sem maradt határozottságnak, határozottságnak, épp ellenkezôleg: a szeme olyan volt most, mint egy sötét erdôben reménytelenül elkeveredett elkeveredett gyermeké. gyermeké.


- Megint? - kérdezte. - Megint. - Sokan? - Sokkal többen, mint tavaly ilyenkor... - A férfi közelebb lépett, a maga tétova módján átkarolta. - Halottak. Ha lottak. Ott vannak mindenütt. Ténferegnek, az ügyeiket intézik, kocsit vezetnek, vásárolnak, járnak és beszélnek - mégis halottak. Ez pedig csak egyet jelenthet... A lány arcán végigperegtek a könnyek. könnyek. Felnézett, ismét a férfi tekintetét kereste, de hasztalan: a sötét szemek a távolba révedtek, s láttukon a lány vacogni kezdett a félelemtôl. Nem tudhatta, mit látnak azok a szemek, ha a férfi ôrá pillant - vagy tükörbe néz. - Jön a háború - zokogta. - mi meg itt ragadunk. Mi lesz velünk? Kétségbeesetten kapaszkodott kapaszkodott ebbe a különös alakba, s énjének egy részével megint elámult, mert a férfi úgy fénylett a rájuk hullt félhomályban, mint holmi rádió varázsszeme. varázsszeme. - Œristen, Wolf, mi lesz most velünk? INTERMEZZO A nagy víz. A határtalan kékség, melyet valaha mint Mare Internumot, azelôtt meg csak az ördög tudja milyen néven emlegettek. Rossz nyelvek szerint már a partjaira vetôdô ôsemberek is a kezüket dörzsölgették: milyen nagyszerû lesz ezért háborúzni! A görögök kezdetben a legendák honát, Poszeidón birodalmát, Odüsszeusz hányattatásainak hányattatásainak színterét tisztelték t isztelték benne. Kezdetben vala Szkülla és Kharübdisz, no meg Délosz, a "föld köldöke", azután prózaibb idôk, hadigályák, perzsák, punok, rómaiak, mórok jöttek - a játék azonban, alapjában véve, ugyanaz maradt. A nagy mérkôzés mostani résztvevôi már azonban különböztek törékeny elôdeiktôl. Hétrôl hétre, lomhán indultak messzi Cartagenából, a Beleárok, Málta, Szicília, Morea,


Kréta és Rodosz flottatámaszpontjairól, flottatámaszpontjairól, jöttek az aknazárak mögül, jöttek Cartagenából, Tortosából, Nápolyból Nápolyból és Valettából, kisebb gépi ragadozók, rombolók, cirkálók, tengeralattjárók falkáitól kísérve, páncélozott testük egyformán szürkéllett borús idôben és napsütésben, napsütésben, kéményeikbôl kéményeikbôl fekete füst gomolygott, gomolygott, ágyúik eleven eleven lényekként lényekként moccantak, moccantak, fürkészték a kék párába burkolódzó látóhatárt. Sorhajódiplomácia! Másfél tonnás gránáttal, torpedóval, mélységi aknával álmodni, mint mondják, nem sok jót jelent. A gránátokkal, torpedókkal álmodók mégis napról napra magukra öltötték aranysujtásos zubbonyukat, végigléptek a parancsnoki hídon felsorakozott, marcona tisztek sorfala elôtt, messzelátójukkal messzelátójukkal bíbelôdtek - s ha néhanapján valami gyanúsat láttak, avagy ha túlontúl közel kerültek egymáshoz, a monstrumok fedélzetén szirénák bôgtek, az ágyúk eszeveszetten, póklábak gyanánt kaszálva keresték a célt, s a szikratávírók mindkét fél tengerészeti minisztériumában minisztériumában azonos tartalmú t artalmú üzeneteket kopogtak. Máskor, bizonyos koordináták mellett az óriások egyike-másika egyike-másika megszólaltatta ködkürtjeit, félárbocra engedte lobogóját, ám az ágyúk ilyen alkalmakkor mozdulatlanok mozdulatlanok maradtak, csak kézifegyverekbôl kézifegyverekbôl leadott díszsortûz jelezte, hogy az adott pillanatban épp testvérhajók (és mellesleg: gályák, karavellák, bárkák, falukkák, szkúnerek, briggek, fregattok) végsô nyughelye felett haladnak haladnak el. Hisz tudjuk: ezt a játékot jó régóta játsszák... 2. - Menjünk innen, amíg még lehet! - könyörgött a lány. - Nincs akadálya, hogy visszaadd a megbízatásodat: nem tartozol nekik semmivel... Induljunk máris, utazzunk el minél messzebbre! A balkonon álltak, hajukat egykettôre szétborzolta az Üshudut Fag felôl fújó szél. Odalent, a szálló parkolóját szegélyezô szegélyezô ágyásokban - különös kü lönös véletlen - a francia


konzuli trikolór színeiben pompáztak a kései lobéliák. Kilenc nemzet és számos domínium zászlója lengedezett a bejárat felett, mintha minden a legnagyobb rendjén volna, a repkénnyel benôtt árkádok oltalmában azonban alig féltucat kocsi állt. Néhány sárga mellényes, sárga fezes kölyök épp Wolf porlepte Citoyen Guyennejét tisztogatta. A férfi hallgatott, a lány pedig hirtelen vágyat érzett, hogy faképnél hagyja, hogy elvonuljon, elcsevegjen valakivel, tán egy diplomata-feleséggel, egy megértô lélekkel a sok közül. Szigorúan semleges dolgokról természetesen: az idôjárásról, a brit királyi famíliáról, a párizsi divatról, horribile dictu a férfiakról - beérné ennyivel. Csakhogy az idén a diplomaták és feleségeik se igen mutatkoznak: a hazahívó parancsot lesik a követségek rádiókészülékei mellett. A férfiak ingujjban járnak fel s alá, mint a ketrecbe zárt vadak, isszák a kávét, szívják a cigarettát, álmatlanságtól kivörösödött szemüket dörzsölik, a nôk meg igyekeznek minél kisebbnek, engedelmesebbnek látszani, nyugalmukkal tüntetnek, napközben és éjszaka egyaránt. Csak a pénzemberek nem nyughatnak. A Wolf-félék. A jó ég tudja, miért, de láthatóan vonzza ôket a zûrzavar, a kedvükre való ôrült város, Buda-Pest... A lány nézte a lomhán tovahömpölygô folyót, a két part idelátszó épületeit, a karcsú minareteket, ahonnét az Igaz Hit seregeinek nándorfehérvári diadalára emlékezve minden áldott nap délben a müezzinek éneke száll... Szép lassan forrt benne az indulat, korlátot szorító apró kezei egészen elfehéredtek. Tehetetlenül, engesztelhetetlenül utálta a várost, amiért évrôl évre a politikai helyzettôl függetlenül magához vonzotta, és egyidôre megbolondította az emberét. Megbolondította újra és újra, gyakorta nyomban érkezés után, de legkésôbb az elsô itt töltött nap végére. Wolf ilyen alkalmakkor egyszerûen eltûnt. Hol egy fogadásról, hol a játékasztal mellôl, hol az ágyból tûnt el egy szó nélkül, s olykor csak napok múltán tért vissza lerongyolódottan és leverten, ahogy a pesti oldal keleties forgataga, a Bazár kivetette. A hozzá intézett


tapintatos kérdésekre órákig nem felelt, ételhez, italhoz nem nyúlt, egészében véve reményvesztettnek és... igen, csalódottnak látszott. S mintha ez még nem lett volna elég: mutatványos múltja is kísértette. Idôrôl idôre különös rohamok vettek erôt rajta, holtakat vélt felfedezni az ôt körülvevôk, ismerôsök és ismeretlenek közt. "Mon ami c'est trouvé mal, il est bombé en syncope!" - mentegetôzött legangyalibb mosolyával, némiképp bosszúsan a lány, míg fel nem fedezte, hogy a kritikus periódusokban Wolfot halvány fényudvar övezi. Utána már csak borzongott és rettegett, igyekezett elejét venni az ôszi látogatásoknak - hasztalan. Nagyritkán - mint most is - nem látott más megoldást, igyekezett higgadtan szemlélni a dolgokat, ahogy az egy Dorleachoz illik. Kénytelen volt belátni, hogy Wolf esete nem tekinthetô egyedinek: az évszázadok során bizony sokakat megbolondított Buda-Pest. Éjszakájában egymást ölelve kísértettek a földi gyarlóságok, a XX. század racionálisnak mondott kilencvenes éveibe is átmentve egy keveset a régieket hevítô szenvedélybôl... Költôk, hadvezérek, politikusok képzeletét ejtette rabul, birtoklásáért seregek olykor egész népek csaptak össze öldöklô csatákban. Ezer szerencse, hogy azért sosem pusztult el egészen. Szolimán Kanuni mecsetje, Kemál ódon hídja, a hajdani várhegy patinás épületei, no meg a pesti Bazár nélkül elviselhetetlen lenne az élet errefelé. A várost persze nem kell félteni, rég megtanult együtt létezni a történelemmel. Ágyúgolyók zuhognak, bombák hullanak, magasra csapnak a lángok, egész jármûkaravánok indulnak innét a négy égtáj felé, ám alig ülepszik le a por meg a pernye, a romokon, az ég tudja kicsodák máris új falakat emelnek, az árnyékos zugokba visszaköltöznek a titkok, és a szûk utcákban, kávémérésekben, klubokban, kaszinókban, fürdôkben ott nyüzsög megint a világ söpredéke. Mert a jöttmentek, a kóklerek városa ez. Gazdag, de csalárd, kiszámíthatatlan, némelyekhez különösképp könyörtelen. Szívtelen és szívtelenségre csábít - a dolgok rendjéhez tartozik ez is, akár


a Ramadán-böjt évszakokon átívelô tompasága, a Duna kora tavaszi áradása, a tikkasztó hôség meg a zivatarok nyáridôben. Akár az Európai Bankház küldötteinek ôszi ülései. Akár... Akár Wolf rohamai. A lány korlátot szorító keze remegett. Míg a tetôket, a tornyokat bámulta, elszántságát igyekezett szembeszegezni a város rontó hatalmával. Nem voltam eszemnél, mikor ezzel az alakkal összeálltam! Azelôtt persze minden jobban ment. A férfi hosszasan lábadozott buda-pesti megpróbáltatásai után, amiket feledtetendô, egymással versengve keresték a kedvét az antwerpeni, breski, cadizi és rigai Wolfok. Maguk közé valónak tekintették, noha származása titkát sûrû homály fedte. Egy klubban zenélt, mikor ráakadtak. Akik ismerték, váltig állították, hogy félkegyelmû. Az átutazó izraelita üzletember azonban, akinek feltûnt, a Wolf és Katzmann Bankház szolgálatában állt s vajmi keveset adott az üres fecsegésre. Mint mondják táviratok szálltak Antwerpen és Buda-Pest között, mígnem egy este egyész küldöttségre való tekintélyes megjelenésû, feketébe öltözött úriember toppant be a félkegyelmû öltözôjébe. Szemügyre vették ócska altszaxofonját, kitaposott cipôit, kisebb bûvészmutatványokhoz használt pálcáját, mûvirágcsokrát és galambjait, aztán közölték vele, hogy soha, de soha nem kell többé fellépnie... Miután adoptálták, vagyis a Wolf-Katzmann klán teljesjogú tagjának ismerték el, már nemigen faggatták, de igaz, ami igaz, elôtte sem sikerült sokat megtudni róla. Rebesgettek valami csúnya ügyet, egy autóbalesetet a Vienna felé vezetô mûúton, megtalálták a szegénykórházat, ahol heteken át élet és halál közt lebegve hevert, mielôtt nekivágott a bazárnegyed sikátorainak, hogy kedvére való munkát találjon több konkrétum azonban nem akadt. A jövevény maga mély hallgatásba burkolódzott - egyes orvosok retrográd amnéziáról beszéltek, s összenézve dús pofaszakállukat


simogatták -, hagyva, hogy nagyhatalmú hitsorstársai kedvük szerint egyengessék az útját. Jó ideig kóborolt kontinensszerte. Leginkább a Ciszalpin Köztársaság festôi Gasthausait, meg a német fejedelmi székhelyeket, ezeket a mókás játékvárosokat kedvelte, melyek fôterén vasárnaponként teljes XVIII. századi díszben masíroztak végig a bôsz gránátosok. Ekkortájt akadt össze a lánnyal (azaz inkább összehozták, hisz mindketten fiatalok és magányosak voltak, amellett a jóakarók tudták, hogy az öreg Dorleac nagykutya az atlanti szállítmányozásban), aki, mi tagadás, vonzónak találta nemtörôdöm st ílusát, képtelen ötleteit, no meg a láthatatlan kötelékeket, melyek a rejtelmes Kelethez kapcsolták. Ha kedvük úgy hozta, Passau, Linz és St. Pölten érintésével Kelet (túloldalról nézve Nyugat) kapuján, Viennán - ahogy Wolf mondta: Bécsen - át egész Buda-Pestig hajóztak a Dunán. A férfi partra tetette komor, fegyveracélszín Citoyenjét, s óránként száznegyven mérföldes sebességgel száguldott visszafelé összeszorított fogakkal, mintha a tatár kergetné. Persze nem sokáig maradt ilyen tartózkodó. Buda-pesti látogatásaik mindinkább elhúzódtak, kezdetét vette a lidércnyomás. A lány eleinte jólesô borzongással szemlélt mindent. A város felett ôrködô Kuszailaerôd zászlórúdján télen-nyáron félholddal, csillagokkal ékes zöld lobogót lengetett a szél. A televízió örökösen Pierre Vertes ötvenes években készült filmjeit sugározta: kegyetlen leszámolások váltakoztak vértelen, ám nem kevésbé megindító befejezésekkel - ilyen alkalmakkor a marseille-i alvilág amorózója rendszerint életfogytiglani számûzetést vállalt kedveséért. (Ó igen, az itteniek csak a tengerészkék öltönyös, puhakalapos, kezében rúgóskést vagy dobtáras géppisztolyt szorongató Vertest ismerték. Pedig legjobb alakításait a '26-os háború idején játszódó mozikban, idegenlégiós kapitányként, vadászpilótaként nyújtotta: szája sarkában tûzön-vízen át


Thermidor füstölt, kemény ütéseivel vérszomjas hadzsikat küldött a földre, vakmerô berepülései nyomán szanaszét szaladtak a Legújabb Kori Dzsihad zöldturbános katonái... Ezek a filmek azonban, érthetô okokból nem jutottak le Buda-Pestig.) A bazárnegyedben megszámlálhatatlan semmiséget kínáltak a suhancok, bronz meg sárgaréz talizmánokat, elefántcsont dísztárgyakat, ráolvasásokkal telirótt, "ôsi" pergameneket a ravasz, vén arabok. Kebab, piláf, sörbet és törökméz mindig akadt, s ha a lány belefáradt a mászkálásba, a férfi engedelmesen visszatért vele a hotel kaszinójába, a Nagy Kerék mellé, ahol szertartásos áhitattal maroknyi zsetont nyertek vagy veszítettek minden alkalommal. A negyedik látogatáskor aztán Wolfon elhatalmasodott a kószálhatnék. Se szó, se beszéd, eltûnt - s mire harmadnap visszatért, a lány szakított már a varázsos BudaPesttel. Kirándulásaik mégis rendre ugyanitt, ugyanígy végzôdtek, sôt a férfi arra vetemedett, hogy elvállalta a Bankház kelet-európai ügyvivôjének tisztét. A látogatások és az ámokfutások ettôl fogva rutinszerûvé váltak. A lány eleinte közönyével büntette, utóbb végigjárta az aggodalom, a düh stációit, így jutott a jeges elszánásig. Megérezte, hogy a Wolf biztonságáért folyó küzdelembôl csak egyvalaki kerülhet ki gyôztesen. Nem szándékozott szakítani a családi hagyományokkal. Nem óhajtott meghátrálni épp egy közönséges város elôl. Ez az alak az enyém! - sziszegte magában, most is, a balkonon állva. Meglehet hatalmat kaptál a lelke fölött, Buda-Pest, de túlbecsülöd az erôdet, azt hiszem! Hamarosan kitör a háború, feldúlnak, aléltra bombáznak, muszáj lesz eleresztened! És ha egyszer megússzuk, ráveszem, ne jöjjünk vissza soha többé! vállalhat más feladatot, törleszthet az ostoba bankháznak bárhol a világon Œj-Franciaországban, Arcadiában például: mondják, Quebec meg Montreal csodaszép. Örökre eltûnhetünk Európából, ha tetszik,


márpedig nekem tetszik, és idôvel neki se lesz kifogása, tudom! Elmegyünk innét, elfutunk messzire... Nem kérek a titkaidból. Nem akarom tudni, mi vonz ide... Megyünk, még mielôtt tönkretenne, visszaveszem a lelkét, gonosz város, te! Feltekintett. Keletrôl felhôfront közeledett, indigókék árnyékot vetett messze mag elé. A sûrûsödô homályban higanyosan csillámlott a folyó, míg az égrôl, akárha függönyt vonna össze valami láthatatlan, óriási kéz, sorra tûntek el az épp felszikrázó csillagok. A lány csak állt és nézte: méltóságával nem fért össze az azonnali visszavonulás. Breton legendákon, Maleduine és Brenadan hajóútjainak történetén, szellemek és holtak vérfagyasztó históriáin edzôdött képzeletét nem egykönnyen ragadta meg az ilyen szárazföldi látványosság. Amúgy is elkel itt a zápor. Jöhetne gyakrabban is. Jöhetne minden áldott nap, ó, BudaPest, hogy tisztára mosson! Az elsô villám Kelenfölde felett lobbant, a nyomában támadt moraj a dombokon túl ült el. Buda minaretjei mindenre elszánt strázsaként várták a támadást, félholdjaik különös, nem evilági fénnyel izzottak a tetôk felett. Egy percre elcsendesedett minden, s ebben az egy percben sorra gyúltak ki a lámpák a Chadde Talaban meg a többi sugárút hosszában, egész a Szabadkikötôig, meg a Ferhat Dag helyén kiépített polgári reptérig, ahol ugyancsak lapultak most a hatalmas, csupa ablak, csupa légcsavar gépek. Villám lobbant másodszor is, a moraj egykettôre elhalt, a visszhang meg elkeveredett valahogy a pesti oldal sikátoraiban. Celine esôszagot érzett, s végre összeszedte a bátorságát ahhoz, hogy ismét megszólaljon. Ha letorkol, legföljebb elbôgöm magam gondolta. A könnyeket esôben úgyse igen lehet látni. - Vacsora után eltûnsz megint? A férfi felrezzent, rápillantott. Szembogarában tûhegynyi fénypont, körülötte rôtes


fényudvar - mintha dinamó mûködne a koponyájában, amelyet a közelgô veszekedés statikus elektromossága táplál. A lány, bár nem így tervezte, hátralépett, azok az apró lángok mégsem hunytak ki odabent. Wolf feléje nyújtotta fluoreszkáló kezét, s ô tüstént a Sixtusi kápolna kupolájának Michelangelo alkotta freskójára gondolt, ám igaza biztos tudatában megacélozta lelkét, s méginkább elhúzódott tôle. Nem! - sugározta az elutasító mozdulat. Választanod kell: a város, vagy én. Nem hitegethetsz egyszerre mindkettônket! ...Pár perccel késôbb, a tükör elôtt állva, sminkjét javítgatva meghallotta a hangokat. A hangok eleinte alig-alig sejlettek át a záporesô dobolásán, aztán fokozatosan erôre kaptak, szomorkásságukban megkapó dallammá álltak össze, s lány összerezzent, hisz hasonló helyzetekben - no meg nyomasztó álmaiban - számtalanszor hallotta ezt az egyszerû, önmagába visszatérô dallamot, nem mozdult. ...Most van szükség bátorságra, Aeneas, most erôs szívre... Minden hiába: a tükörben megpillantotta Wolfot, aki fehér ingben, propellernyakkendôben, vámpíros eleganciája nehéz vértezetében állt a csukott ablaknál, s azt tette, amit mindig, valahányszor kellemetlenül érezte magát, ha megbántották, vagy ha súlyos döntések meghozatalára kényszerítette az élet: lehunyt szemmel fújta ócska szaxofonját. 3. Amint a kereke betont értek, száz meg száz üteg össztüzét idézô égzengés kezdôdött, nyomában végigkorbácsolta a vidéket a zápor újabb hulláma. Buda-Pest a hatalmasok szilajságával fitogtatta bûverejét. A csúf, sokat látott Macchi V-402-es fékjei, motorjai, légcsavarjai, no meg eresztékei állták a próbát, s a turistaosztály egyik kopottas ülésében bóbiskoló férfit elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy ismét jól választott. Mihelyt a gép a reptér


fôépülete elé kanyarodott, jókora kavarodás támadt a fedélzeten: némelyek poggyászából már a gumikabátok is elôkerültek, lapos üvegek jártak körbe, s mikor az ajtókat kinyitották, az emberek egymás sarkát tiporva igyekeztek lefelé - talán úgy érezték, hogy az elemekkel dacoló ócskaságot bármelyik percben villán sújthatja. A férfi megfontoltan szedelôdzködött. Kifakult pamuttrikó, vászonnadrág, katonabakancs, kék orkánkabát, kreol bôr, dús szemöldök, egyenes, fekete bajusz. Egy arc a tömegbôl. Szabályos vonású, békés, mindenek fölött jellegtelen. Csupán a száj két sarkában fedezhet fel egy-egy apró barázdát a szemlélôdô - ezeket gondok, esetleg a fájdalmak véshették alattomban, esztendôk hosszú során át munkálkodva azon, hogy mosolyát mind valószerûtlenebbé tegyék. A férfi nyilván tudta ezt, mert felettébb ritkán mosolygott, s ha netán mégis rákényszerült, féloldalasan tette, mint akinek a világról külön, nem túl hízelgô véleménye van. Zsákját megmarkolva leszállt a géprôl, még egyszer felpillantott rá, aztán nekiindult, sodródott a zápor ellen ernyôvel, táskával, újsággal védekezô sokasággal egészen a fôépületig. Ott se teketóriázott sokat: célbavette a kijáratot, s vállal-könyökkel utat tört magának. Legelôször a szagok értek el hozzá. Mintha egyenest az ô köszöntésére verôdtek volna össze a négy égtáj felôl. A kifôzdék szaga. A nedves gumikabátok szaga, a hasissal kevert balkáni dohány aromája, a kipufogógázok torokszorító bûze, no és még egy, semmi mással össze nem téveszthetô, átható szag - a veszedelemé... Azon volt, hogy rendszerezze benyomásait, ám a város rögvest újabbakkal lepte meg. Bármerre nézett, csupán a rend ôreinek hagyományos, ezüstzsinórzattal ékes uniformisai ötlöttek szemébe, a Kuszaila-erôd csôdöreinek terepszín, az Iszlám Gárda harcosainak zöld mundérját hasztalan kereste. Ez egyvalamit jelenthetett csak. Mozgósítást.


Míg várakozott, az újságok címsorait böngészte, a veszedelem elôérzete mind megfoghatóbbá vált. Persze az arcokról is leolvasható; mi következik. Bizonyára ugyanúgy volt ez a '26-os háború, s minden azt megelôzô összecsapás küszöbén: az emberi psziché a lehetô legalkalmasabb mûszer a történelmi sorsfordulók elôrejelzésére... Hamidu basa, a Külügyminiszter azonban nyilván nem tudja ezt. Lám, még mosolyog, és békés megoldást, tárgyalásos rendezést ígér! - Bey? A semmibôl elôbukkant suhanc csak trikót és vászonnadrágot viselt, az elôbbi immár teljesen átázva tapadt inas felsôtestéhez. Átvette a férfi poggyászát, s félrerántotta a melléjük gördülô furgon tolóajtaját. Megvárta, míg a jövevény elhelyezkedik, aztán maga is bepattant. Megütögette a sofôr vállát. Elvigyorodott. - Te jól utaz, Bey? A férfi bólintott, s közben azon töprengett, honnét áshatták elô ezt a madárijesztôt. Az emberek - még a legkipróbáltabbak is - a vész közeledtekor néha furcsán döntenek... - Itt van minden, amit kértem? - fordult a suhanchoz. Az megrázta magát, mint egy kutya - egyenes haja most jócskán a homlokába hullt -, s buzgón bólogatott. - Lássam! Az ülés alatt ütött-kopott utazóláda hevert. Címke címke hátán. Velence, München, Orleans, Nevers, Biarritz-sur-Mer. Aztán vérfoltok, feketék, mint a t inta, az újonnan érkezett mégis (ez nála a szakmai minimumot jelenti) felismerte bennük a vérfoltokat. Az utazóláda gazdája a jelek szerint körömszakadtáig védelmezte jogos tulajdonát... A furgon végigrobogott a Chade Talabanon, besorolt a Kemál hídjára vezetô sávba, s lépésben haladt tovább. A suhanc a férfi intésére kapkodva függönyözte el az ablakot. Az utazóláda fedelének belsô oldalára tükröt rögzítettek, ez saját alakja torzképét


villantotta a lassan pôrére vetkezô jövevényre. Oldalán, mellén, nyakán és végtagjain fehérlô hegek. Heg a bal combon. Heg, lôtt seb nyoma a jobb vállon, alig egyujjnyira a kulcscsont felett, hátul, a kimeneti nyílás helyén rózsás árnyalatú a bôr, a háton meg vörös, mint a ráké: micsoda forróságot állhatott ki valamikor! A bikanyak enyhe szögben elôremered, a bikanyakon ezüstlánc, az ezüstláncon apró zacskó - egyelôre üres, de holnap estére, ha Allah is úgy akarja, nem lesz üres többé... A férfi öltözködött. Kikeményített gallérú fehér ing, pantalló, nyikorgó, kényelmetlen lakkcipô. Nyakkendô, mandzsetták, némi pomádé. Jókora bankjegyköteg, cigarettatárca és öngyújtó a felöltô zsebébe, revolver a bal hónalj alá szíjazott t asakba, kés a bal lábszárra erôsített tokba, sárga virág a gomblyukba: az ember, ugyebár megadja a módját - tessék, csak tessék, mesdames et messieurs! Ahogy készülôdött, a suhanc bámuló szeme láttára fokozatosan átalakult, nem csupán színt váltott, mint egy közönséges kaméleon, de arcot is. Bensôjében izzásig lohadt a tûz, pillantása hûvös lett és fensôbbséges, kitûnôen illett az eleganciához, ahogyan öltözékét viselte. Az orkánkabátos jövevény - zarándok, alkalmi munkavállaló, ízigvérig átlagember - nem volt többé, helyét egy másik, egy sokkal veszedelmesebb alak foglalta el, aki mûvét bevégezvén felemelte fejét, hunyorogva nézte a város fényeit. Itt vagyok - gondolta. Eljöttem megint, de ezúttal nem távozom üres kézzel. Lesz ami lesz, visszaszerzem, amit legutóbb elvesztettem! Intett, aztán kilépett a hídon veszteglô furgonból, s ráérôsen a szigeti bejáró felé indult, ahol - volánjánál egy megbízható emberével - a Tavasan Ada Hotel egyik taxija várta. 4. Sir Reginald, Marlborough lordja, a Brit Kereskedelmi Misszió vezetôje szikár, gyömbérszín hajú, megnyerô modorú férfi volt, tekintetében az igazi gentlemaneket


annyira jellemzô, szelíd irónia lappangott. Az elôkelôség esetében már önmagát értelmezte, így hát se pózokra, se különösebb visszafogottságra nem volt szüksége: jó étvággyal evett, pezsgôt rendelt, s úgy mosolygott a lányra, ahogy bármikor azelôtt. - Háború? Mi sem természetesebb, kedvesem - hátradôlt, szivart keresett. - Pillantson csak a térképre, jó néhány kérdésre megtalálja ott a választ! A napjainkban végbemenô folyamatokat a jövô történészei alighanem az "Oszmán-Szeldzsuk Birodalom széthullása" - ként összegzik majd, ámbár a magam részérôl találóbbnak érzem a "szétmarcangolás" kifejezést. A térség hatalmai és miniállamai egyaránt ugrásra készen, azt lesik mozdul-e zsákmány. A zsákmány persze évtizedek óta szinte mozdulatlan - ez megtéveszti ôket. Minket azonban nem szabad tévútra vezetnie. A birodalom egy sor szempontból nagyon is eleven, s élethalál küzdelme során nem kisebb erô támogatja majd mint a fanatizmus. Mindez persze - legyintett pipájával bíbelôdve - epizód csupán, egy véres epizód a sok közül. Ám, lévén Európa világunk elôkertje; illik legelôszôr itt rendet teremtenünk. - És azután? - kérdezte Wolf. Sir Reginald a mennyezetre bámult. Pillanatokig úgy tûnt teljesen lebilincseli az asztaluk melletti kis szökôkút csobogása, a fények játéka a fodrozódó víztükrön. Azután - mondta végül - alighanem az Uralig húzódó területek "átrendezése" következik, huzakodás a mongol kánokkal; apróbb helyi háborúságok jönnek, melyek végeredményeként úgy ötven-száz év múltán, esetleg kialakul ott valami egységes, nagyjából civilizált állam. Az erjedés továbbterjed Ázsia felé, csetepaté csetepatét követ, míg utódaink - ezúttal jó idôre - meg nem torpannak a Himalája lábainál, a Mennyei Közép Birodalmának felettébb impozáns kapujában. Kitérôre kényszerülnek, s bizony elképzelhetô, hogy a beidegzôdések rabjaiként egymásnak esnek az új világ egyik-másik darabjáért... Csak a színpadkép meg a szereplôk változnak, a dal, ha


szabad magamat ezzel az elcsépelt fordulattal kifejeznem, ugyanaz marad. - Reginald nem bízik igazán a haladásban - jegyezte meg Lady Marlborough. -Így jár az, aki túl sokat foglalkozik a történelemmel! - Audrey Hepburnhöz való hasonlatossága elsô találkozásukkor, jó három éve annyira lenyûgözte Wolfot, hogy idôbe telt, míg puhatolódzni mert. Ma már tudta, hogy a Lady eredeti neve Hepburn. Barbara Hepburn. Cigarettára gyújtott, a feketébe öltözött, fezes pincérek jövés-menését figyelte a gomolygó füstön át. A jelenlévôk közt, Istennek hála, egy halott se akadt, de ô azért vigyázott, hová néz. Elvégre a bombák nem válogatnak, még a legelôkelôbb emberek is sebezhetôk... A Lordra és a Ladyra pillantott most, s elömlött rajta a megnyugvás. Bárhogy forduljanak a dolgok, a pár épségben távozik Buda-Pestrôl, az elkövetkezô két hétben (a sors szeszélye folytán ennyire látott csak a jövôbe) biztos nem lesz bántódásuk. A gyömbérszín hajú férfi kiitta a pezsgôjét, s felállt. - Jöjjön, Wolf, hadd legyen igazán görbe az esténk! Kedvem támadt próbára tenni a szerencsémet. A hölgyek - mosolygott - alighanem feltalálják majd magukat. Velem tart ugye? - Örömmel... Ahogy Lady Marlborough-val kettesben maradt, Celine Dorleac arra gondolt, igaz a mondás, miszerint Isten olykor azzal bünteti az embert, hogy teljesíti elhamarkodott óhaját. 5. A lapok, ahogy azt a vérbeli kártyások mondják, tízóratájt még "langyosak" voltak, olyan langyosak, hogy Sir Reginald komolyan fontolgatta, ne kezdjen-e inkább rulettel. Wolfnak elég volt egyetlen pillantás a Nagy Kerék felé ahhoz, hogy döntsön.


A csontgolyóbissal bûvészkedô krupié ábrázatát a megvilágítás ellenére zöldes árnyalatúnak, mosolyát túlzottan merevnek találta, kétsége nem volt afelôl, hogy halott, azaz halál vár rá a nem túlzottan távoli jövôben: a bombák áldozata lesz, netán haragosai használják ki a zûrzavart, s végeznek vele... - Maradok. - Bravó, kedves barátom, bravó! Ezt nevezem harci szellemnek... Hogy is mondta Napoleon? "Ha az alkalom nem kedvez, tedd kedvezôvé!" - A Lord Wolfhoz hajolt, s hangját halkabbra fogva folytatta: - De mielôtt belevágunk, el kell árulnia, tényleg belelát-e a pakliba. Azt rebesgetik, ez az ami miatt folyvást nyer. - Sokkal egyszerûbb a dolog. Már odaát, a nürnbergi üzemben megcinkelem a frissen elkészült lapokat... A karóvékony, Lotharingiából "importált" Chef de Jeu helyet mutatott nekik, tiszta hamutálakat hozatott, azután biccentett és távozott. Leültek. Wolf elôkotorta s gondosan feltornyozta zsetonjait. Négyszázezer. Valaha - nem is olyan rég - szédülni kezdett volna, ha ennyi pénzt kap kézhez. Azt a pénzt persze, amivel oly gondosan kerülték egymást annak idején, nem dukátként tisztelték... A játékosok közt ismerôsök és ismeretlenek egyaránt akadtak. Jelen volt Monsieur Lok, a Lengyel Respublika rendkívüli és meghatalmazott ügyvivôje, Monsieur Carvajal, a skandináv áruforgalmi attasé, akadt néhány, pocakját a tradicionális széles selyemövvel palástoló helyi mágnás, egy gyémántokkal, igazgyöngyökkel teleaggatott idôsebb magyar dáma, egy hajdani operaénekesnô, meg egy francia, aki talán épp egy komisz távolkeleti kiküldetés fáradalmait igyekezett feledtetni magával. Körös-körül feltünedeztek már a kibicek is. A krupié újratöltötte az osztódobozt, lecsapta a fedelet, s harsány, tiszta hangon bejelentette a folytatást:


- Messieurs (nem fûzte hozzá, hogy mesdames - a XIX. század szigorú erkölcsû kilencvenes éveiben fogant hagyomány szerint ugyanis hölgyek nem ûznek szerencsejátékot), les jeux sont faits. Numero six á la main! A bejáratnál strázsáló teremfônök visszhangozta kiáltását, a csellengôk visszaszállingóztak: kezdetét vette az újabb játszma... A férfi felsétált a vörös futószônyeg borította lépcsôsoron, be az üvegajtón, végig a kristálycsillárral bevilágított hallon. Senki sem kérdezett tôle semmit, senki nem próbálta megállítani - pedig egy idôben sokan és sokféleképp igyekeztek ezen. Az a korszak azonban lezárult. Vége. Csak még egyszer mondja valaki, hogy a dolgok soha nem változnak! És a férfi mosolygott. A maga módján. Marlborough lordja licitált, mosolygott, húzott, kirukkolt - és három körben is nyert. Mire Wolf végzett erôsen megcsappant tôkéje számbavételével, el is tûnt, hisz a rulettasztal krupiéja számára csak egy krupié volt a sok közül. - Le banco est fait. Monsieur Lok kinyúlt két lapjáért, a kezébe vette ôket. Arcán merev mosoly. - Non - mondta. Abból, hogy nem húzott rá, nyilvánvalóvá vált, hogy ötje, hatja, netán hétje van. A játékosok lélegzet-visszafojtva figyeltek. - Neuf á la banque - közölte a krupié utánozhatatlan elôkelôséggel. Tehette: végre ismét övé lett a gyôzelem. Az újonnan érkezett férfi kedvtelve figyelt. A hazardírozás volt lételeme, - ...les jeux sont faits! Mestersége a halál.


"Banco"-t mondott, és két gyors leosztásban tetemes összeget nyert. Érezte a mindenfelôl ráirányuló, kíváncsi vagy éppen bosszús tekintetek súlyát, mintha parányi rovarok telepedtek volna rá. Egyedül a szemközt ülô, keskeny arcú izraelita pillantott oda másképp. A Tamil - talán azért, mert éveket kellett várnia erre az alkalomra - úgy érezte, kettejük közt gyülemleni kezd valami a levegôben, valami, ami egykettôre parányi viharfelhôvé állhat össze. Ha pedig összeáll... Szemhéja megrebbent a sercenésre, pedig nem szikra volt, csupán a fickó öngyújtója. Nyugalom! Wolf hátradôlt, két füstkarikát indított útnak a mennyezet felé. Ezt az embert sosem látta azelôtt. Bôrének árnyalata, sötét szeme keleti származásról árulkodott. Dagesztán? Grúzia, vagy épp India? Egy valódi maharadzsa? Ha az, ugyancsak eltájolhatták. Ha meg feketézô, fegyverkereskedô, egyszóval nem úriember, annál jobb. Hisz valójában én se vagyok az... Elnézte kezében az osztódobozt, aztán újra szippantott cigarettájából, s füstbe burkolódzott, hogy elrejtôzzék átható tekintete elôl. Ismernélek...? Bemondta a "Suivi"-t, és simán veszített. Azután újra. - A maga helyében kiszállnék - súgta oda a mindig mértékletes Monsieur Carvajal. - Csak még egyszer... Az asztal körül ülôk megérezhették a feszültséget, mert teljes csendben várták, hogy a jövevény elbûvölje az újabb két lapot. Wolf, mint akin önpusztító ôrület hatalmasodott el, tüstént felfedte ôket. Kilenc. A verhetetlen. Az idegen vállat vont, szemügyre vette, amit kapott, aztán a posztóra hajította. Két


értéktelen filkó. A körülállók felszisszentek. - Le baccarat - jelentette be a krupié feleslegesen. Orlok gróf, aki fekete frakkjában, hátranyalt, ôszes hajával, vértelen ajkával és karomszerû ujjaival legendás földijére Drakulára emlékeztetett, elismerôen sandított Wolfra. - Ha mindig ilyen jól döntenék, fiatal barátom - bölcselkedett -, már rég nem ülnék itt! - Én itt ülnék - szólt közbe a felékszerezett dáma. - Csak nem gondolja, grófom, hogy ezt itt jókedvemben csinálom? Wolf halványan elmosolyodott, beseperte a zsetonokat, és felállt. Szédült kissé, mégis eljutott valahogy a bárpultig. - Egy Sandy Collinst kérek. - Egy micsodát, Bey? Felrezzent, tekintetét az elképedt mixerre emelte. - Whiskyt adjon - legyintett lemondóan. - Nagy pohár, semmi jég! - A citromlétôl és a cukortól elbúcsúzhat. Ezek itt meg se értenék... - Megengedi? A jövevény volt, az asztal mellôl. Kezében pohár - egy üres pohár. - Elnézését kérem, ha megzavartam - folytatta bársonyos hangon, melyben egy árnyalatnyi akcentus lappangott... azaz inkább egy hajdanvolt akcentus emléke. - Nem az a célom, hogy revanche-ot kérjek, de nem is az, hogy gratuláljak a hidegvéréhez. Ami azt illeti... - Meglepô erôvel egy közeli sarokasztal felé vonszolta Wolfot, aki nem tudott, s nem is akart ellenkezni. - Kísérteties a hasonlóság ön és egy régi ismerôsöm közt. Mintha testvérek volnának. Mintha... - Mikor látta utoljára? - kérdezte Wolf feszengve.


- Vagy négy éve. Néhány barátommal és egy hölggyel idôztem itt, Buda-Pesten... Cinkosan kacsintott, és leült. - Az illetônek, akire úgy emlékeztet - mondta -, autója is volt. Egy kis kék autója. Milyen kár érte! Mert baleset történt, csúnya baleset. - Baleset - visszhangozta Wolf. Fázott. Az ismeretlent fürkészte, annak arca azonban akár az imént, a játszma során - rezzenetlen maradt. - Maga... maga látta? Az éjsötét szemû férfi nemet intett. - Akkor már úton voltam a Ferhet Dagra, hogy elérjek egy gépet. A társaság felbomlott, a hölgy pedig... - Œgy tetszett, tekintete ezen a ponton elborul, ám az asztalnál nem volt elég világos ahhoz, hogy Wolf a dologról meg is gyôzôdhessék. - Hagyjuk. Régi história. A történtekrôl csak késôbb, más ismerôsöktôl értesültem. A kocsi, mint mondják, letért az útról, egy fának csapódott és felborult. Az illetô nyilván megsérült, talán épp a fején. Meglehet, amnéziában szenved - mindenesetre eltûnt, és én sehogysem tudok a nyomára bukkanni. - Mi dolga vele? - kérdezte rekedten. - Ó! - A sötétszemû elparentáló mozdulattal legyintett. - Igazában semmi különös. Csak hát... - Elmosolyodott. - Meg se kóstolja a whiskyjét? Wolf félretolta a poharat. - Folytassa! - Tudja, a nagy kapkodásban itt felejtettem valamit. Apróság, de felettébb fontos nekem. Mármost, akárhogy töprengek, mindig oda lyukadok ki, hogy biztos az az úr találta meg, vagy... - Vagy? - Vagy tud valamit a hollétérôl - fejezte be az idegen. Átható pillantását Wolfon nyugtatta, szája szögletében várakozásteljes félmosoly. - Évrôl évre nagy utat teszek meg abban a reményben, hogy valami nyomra akadok. Sokáig vártam, csakhogy most zavaros idôk következnek, és hát... - Hirtelen elôrehajolt. - Tekintélyes összeget szánok annak, aki az illetô nyomára vezet.


- Értem - mondta Wolf lassan. - Értem már... - A poharáért nyúlt, nagy levegôt vett, és kortyolt az italból, mely folyékony tûz gyanánt ömlött el bensejében. - Fura véletlen. Mert tudja, történetesen én is keresek valakit. - Csak nem azért - kapott a szón a jövevény -, hogy átadja neki, amit az úr a Viennába vezetô mûúton, vagy ennek közelében lelt egy holdas, nyári éjszakán? - Dehogy! - Wolf kiürítette a poharát, s farkasmosollyal méregette a szemben ülôt. Azért, hogy megtudjam végre, mi folyik körülöttem negyedik éve; hogy elárulja, ki a fene maga, és mire megy ki ez az egész! - Felállt. Ostobaság volt akár egy percre is megrémülnie, hisz rengetegen nyüzsögnek itt, csakhogy... Na igen, rémisztô ez az alak, hiába. Üres pohár, rezzenetlen kéz, fénylô, sötét madárszemek, és bennük... Csalódottság? Megkönnyebbülés? Valami ördögi derû? - Elnézést - mondta. - Akár maga, én is nagy utat tettem meg, engem is szorít az idô. Mennem kell. A Tamil már nem nézett rá. Üres poharába bámult. Nincs nála. Ha nála volna, megérezném. Vajon elrejtette? És ha igen, mi a szándéka vele? - A városba készül? - érdeklôdött. - Mi lenne, ha elkísérném? - Rendôrt hívnék. A Tamil is felállt. Oldalra billentette fejét. Mosolygott. - Nem mennél vele sokra - súgta. Wolf kifújta homlokából rakoncátlankodó hajtincsét. - Tudom. Azzal sarkon fordult és távozott. A pultnál beváltotta a zsetonjait, s az összeg nagyobb részét nyomban a Wolf és Katzmann helyi számlájának javára iratta - ilyen helyzetekben döbbent csak rá, mennyire beleidegzôdött már az elôvigyázatosság. Ha az idegen netán a pénzét


akarná... Persze jól tudta, hogy nem a pénze kell. Hát akkor micsoda? Sietôs léptekkel haladt át a hallon, a kijárat felé. Pedig maradtam volna, Isten a tanúm... Szakadt az esô. A hotellal szemközti ôspark fái néma óriásokként, a sétányok lámpái hosszan elnyúló fényfüzérekként sejlettek át függönyén, s Wolf megborzongott a kiruccanás gondolatára. Maradni természetesen éppúgy ostobaság lenne: mindent kockára tenne vele, talán még az életét is. ... de lesz ami lesz, ezen az éjszakán muszáj elôkerítenem azt az asztrológust! Hátranézett, az idegennek azonban színét se látta. Felgyûrte hát felöltôje gallérját, behúzta nyakát, és ("Celine bocsáss meg!") futásnak eredt a túloldalt parkoló taxik felé. 6. A lány tizenkettô elôtt tíz perccel tért vissza a szobába. Nem gyújtott villanyt. Az ágyra telepedett, hallgatta az esô dobolását. Utóbb cigarettára gyújtott, elmélyülten bámulta a tükörben izzó parázsfoltot - nem volt nehéz azt képzelnie, hogy Wolffal, az ezerszer átkozott Wolffal néz farkasszemet. - Gyûlöllek - suttogta. Saját hangja hallatán felbátorodott kissé, így hát elismételte: - Gyûlöllek! Aztán olyasmit tett, amivel önmagát lepte meg leginkább: sírva fakadt. INTERMEZZO A fellegszürke gumicsónak az Akritasz-foktól húszegynéhány mérföldnyire délre hánykolódott a Jón-tenger hullámain. A rögtönzött ponyva alatt a Francia


Haditengerészet egy deszantegységének tucatnyi túlélôje hevert. Tíz-egynéhány órával korábban rajtaütöttek a Kalámei oszmán helyôrségen, hogy a Titkosszolgálat néhány a Peloponniszoszon foglyulesett ügynökét kiszabadítsák. Az amúgy jelentéktelen akció szomorú mérlege (egy levegôbe röpített rádióállomás, két súlyosan megrongált gyorsnaszád, egy lángba borított falu, kilenc halott és száznál is több súlyos sebesült) egykettôre epizóddá halványul a Nagy Vízért évszázadok óta folyó küzdelem annaleseiben, ha nagyjából ugyanekkor a miloszi oszmán flottatámaszpontnál fel nem száll egy hidroplán, négy géppuskával, két hexogén mélységi bombával és néhány félrészeg fanatikussal a fedélzetén. A fanatikusok pirkadat elôtt három órával, nagyjából Kithira felett fogták az adást, melynek hallatán a Lampedusából kifutott francia tengeralattjáró, a Dessaix parancsnoka merülésre és a sebesség fokozására adott utasítást. Alig derengett még a keleti látóhatár, mikor a gumicsónakban szorongók apró pontot pillantottak meg a távolban, s hadnagyuk utasítására a fegyverükhöz kaptak. Hat mérföldnyire nyugatra ekkor bukkant felszínre a Dessaix periszkópja, s a rutinszerû háromszázhatvan fokos fordulat után mozdulatlanná merevedett. A parancsnok - igazi, kôkemény bresti gyerek - tehetetlenül figyelte az esztelenül meredeken lecsapó hidroplánt, bámulta a torkolattüzek szentjánosbogár-fényeit - még a kiáltásokat is hallani vélte, pedig hát nem tartozott a túlzott képzelôerôvel megvert tisztek közé. A hidroplán, zsíros fekete füstuszályt maga után vonva távolodott, fordult, azután visszatért, s csak ennyi kellett, hogy a Dessaix fedélzetén az indulatok végképp elszabaduljanak. Az acélszivar kiürítette ballaszt-tartályait, úgy vágódott ki a hullámok közül, mint valami dühödt narvál; tornyából nyomjelzô- és gyújtógolyók özöne szállt a sérült gép felé. Az igazság pillanata volt ez. Illetve hát...


A fanatikusok közül hárman a gyors halált választották, a vízbe vetették magukat a lángoló hidroplánból, ketten azonban kitartottak, és a tengeralattjáró ellen fordultak üstökössé változott gépükkel. - Merde! A deszantegység huszonhat esztendôs hadnagya, Cochrans marquis - aki mentômellényének köszönhette életét, és akit egy görög halászhajó szedett fel napkelte után egy órával - utóbb, a szenátusi vizsgálóbizottság elôtt elmondotta, hogy a Dessaix a felszínen volt még, mikor az oszmán flotta három könnyûcirkálója (a Kütahya, az Eskisehir és az Izmit) a helyszínre érkezett. A hajót senki sem hagyta el. A parancsnok engedte, hogy körbefogják, azután valamennyi torpedóvetôjébôl tüzet nyittatott. Az Izmit lôszerraktára két egymást követô találat hatására felrobbant, a cirkáló jobbra dôlt, s alig három perc leforgása alatt eltûnt a melyben. A Kütahya viszonozta a tüzet, ám gránátjai rendre célt tévesztettek; a vízbetörés pillanatokkal késôbb kioltotta a kazánokat, egymást érték a gôzrobbanások, az ágyúk elnémultak, az orrtorony elszabadult, elsodorta a hidat, a válaszfalak átszakadtak, s hamarosan e cirkáló felett is összecsaptak a hullámok. Csupán az Eskisehir maradt mozgásképes. Kilôtte ágyúit, azután elfordult a pusztulásra ítélt Dessaix-tôl, Pilasz irányába indult, de sosem érte el: egy Cataniából startolt francia repülôkötelék kora délután beérte, és a tenger fenekére küldte. A háború más csak ilyen. A vizsgálóbizottság egyébként úgy foglalt állást, hogy bár az incidens, s így a konfliktus elkerülhetô lett volna, a meghátrálás csupán elodázza a probléma megoldását. A Dessaix tiszjeinek és matrózainak a Becsületrend posztumusz fokozatát adományozták, a titáni küzdelmet utóbb a párizsi Capitolium kupolájában is megörökítették. Cochran marquise egy ideig a lapok címoldalán szerepelt, valami


elôszerzôdést írt alá a Gamont filmvállalattal, azután visszatért egységéhez, egységéhez, és az ÉszakSzparádok elleni támadás támadás során annak rendje s módja szerint elesett. Vive la Guerre! Vive la France! 7. - Hová, Bey? A taxisofôr nagy nagydarab, darab, dülledt szemû kalmük volt - nyilvánvalóan, kétségbevonhatatlanul kétségbevonhatatlanul élô ember, s ez jócskán megkönnyítette Wolf dolgát. - A Bazárba - mondta, miközben megszabadult nyakkendôjétôl. Az özönvíz elôtti, csupa szárny, csupa króm Arlberg hátsó ülését ugyancsak kényelmesnek találta, kedve támadt egy cigarettához, ám idejekorán felfedezte a szélvédôre ragasztott matricát: KÖSZÖNÖM, HOGY NEM GYŒJTOTT RÁ! - Folydogál? - érdeklôdött, csakhogy elhangozzék valami. - Módjával, Bey, módjával... - ingatta fejét a kalmük, a gyakorlott gyakorlott sofôrök hányavetiségével véve a kanyarokat. - Konyít valamit a kocsikhoz, he? - Keveset. - Akkor mivel foglalkozik? - Utazgatok. - Aha... - A sofôr gázt adott, ráfordult a pesti rakpartra, r akpartra, a felsô visszapillantót állítgatta. - Egyedül utazgat? - Egy hölggyel. A sofôr köhintett. Nagy sokára szólalt szólalt csak meg újra megfontoltan: - Aszondom én, Bey, hogy vagy utánunk tép valaki, vagy ittam ma este anélkül, hogy feltûnt vó'na! Wolf nem fordult hátra. Meglepôen nyugodt maradt. - Milyen gép? - kérdezte.


- Bellúnónak nézem... - A kalmük visszakapcsolt, de a motort nem bôgette fel. Kettônyolcas, olajzabáló motor, de ugrik vele, a fene enné meg! Nehéz batár különben, csakhát a kerekei... kerekei... - Látni, hányan ülnek benne? - Csak egy kirlangic, Bey. Akarja, hogy meghempergessem? - Eszébe ne jusson! Lefogadom, hogy fegyver van nála... - Na és kinél nincs? - A sofôr lenyúlt lenyúlt az ülés alá, ócska automatát húzott elô, odamutatta Wolfnak. - A Büyüköm szedte el egy idegenlégióstól, még huszonnyolcban. Nagy széltoló volt ám az öreg! Az övébe' hordta: aszongya, ôt az életbe' meg nem vágja többé senki! Naná, hogy lelôtték. Persze a pisztoly azért... Eltöprengett, aztán mást gondolt. - Az a hölgy, akivel utazgat... szép legalább? Wolf halványan elmosolyodott. - Szép. - És szereti? - Azt hiszem... - Szünet. - Remélem, szeret. A kalmük bólogatott. - No, akkor kapaszkodjon! - Azzal lepadlózta a gázt, s az Arlberg meglódult, meglódult, mintha mintha lükést kapott volna. Wolf elhülten bámulta a jobboldalon elviharzó messzi fényeket, a baloldalt suhanó, mohos kôfalat. Forrón remélte, hogy azoknak a szerelôknek, akik a taxi futómûveit és fékjét legutóbb ellenôrizték, jó napjuk volt... Más teendôje nem lévén, hátrasandított, belebámult az üldözô jármû kadmiumsárgán izzó reflektoraiba. Valami gyülemleni kezdett benn szépen, lassan, ahogy parázs izzik a hamu alatt; gyomrában alattomos forróság vert tanyát, a torka száraz volt, mint a tapló. Nesze neked! neked! Egyszerre eszébe jutott a vén Katzmann, Katzmann, a bankház patriarchája: patriarchája: Izsák-forma, hajlott hátú, pergamenbôrû, élénken csillogó szemû figura. A bemutatás formaságai után kettesben hagyták ôket, s ô, a jövevény, a betolakodó, csöndesen állt a falnál, a Van


Eyck- és Rembrandt-vásznak alakjai mellett eltörpülve eltör pülve,, további to vábbi színlelésre, hazugságokra képtelenül. képtelenül. Végighordozta pillantását a szônyegrojtokon, szônyegrojtokon, oda meg vissza háromszor, s mire felnézett, az öreg ör eg ott állt elôtte, s figyelte. - Honnét jössz, fiú? Megmondta neki. Nem bírta nem megmondani: megmondani: a vénember vénember túlságosan t úlságosan is emlékeztetett a kölyökkori mesék nagy varázslójára, aki ha kell, megjelenik, s cinkos mosollyal mindent, de mindent a helyére tesz... Beszélt neki arról a másik világról, világró l, Antwerpen végzetérôl, Amerikáról, a dinasztiák alkonyáról, Curie-ékrôl és Einsteinrôl, E insteinrôl, beszélt Belsenrôl, az új Exodusról meg az Ígéret Visszanyert Földjérôl, s kimerülten hallgatott el egy jó óra múltán. - Most azt gondolja, ôrült vagyok, igaz? A vén Katzmann íróasztalához bicegett. Éppen olyan volt, mint Óz - az omahai mutatványos mutatványos persze, nem a Csodák Csodája. Az egyik fiókból ólomkristály palackot húzott elô, két gyûszûnyi pohárba töltötte a szeszt, s az egyiket eg yiket Wolfnak nyújtott nyújtotta. a. - Arra vagy kíváncsi, mit gondolok, fiam? Nos, mindaz, amit hallottam, hallotta m, csak elmélyítette meggyôzôdésemet: meggyôzôdésemet: nekün nekünkk izraelitáknak készen kell állnunk bármire mindenre az égvilágon! Wolf felrezzent, a kalmük torkára meredt. - Megveszem a pisztolyát. - Mit mond? - pillantott a tükörbe a taxis. - Bey, én aszondom, jobb lenne, ha én hempergetném a... - Száz - mondta Wolf eltökélten. - Mi száz? - Kilencven a pisztolyért, tíz a kabátjáért. Rakjon ki valahol, és menjen tovább! Nem akarom, hogy belekeveredjen ebbe.


A kalmük eltöprengett. - A pisztolyt nem adhatom el - monda végül. - De odaadhatom, ha megígéri, hogy visszaküldi, Bey. Már ha sikerül... - bökött hátra. - A kabát kell a kutyának. Elfogadom cserébe azt a trükkös nyakkendôjét! Wolf kézbe vette a fegyvert. Olajos volt és nehéz. - Kösz. - Nincsen mit, Bey. A kabát zsebében talál egy rakás cédulát, címekkel, számokkal. Napközben valamelyiken csak elér... Kész? - Kész! Az Arlberg motorja bömbölni kezdett. A kadmiumsárga ragyogás elhalványult, az üldözô lemaradt kissé. Elágazások következtek. A kalmük a fékre taposott. - Most! Wolf szinte kibukott a hátsó ajtón, intett, s a taxi már ott sem volt, eltûnt az esôfüggöny mögött egy súlyos automatával és egy ócska zsávolykabáttal szegényebbé, egy propellernyakkendôvel és egy nagy élménnyel gazdagabbá tett sofôrjével. Mert aligha kétséges, hogy az éjszakai találkozás minden mozzanata, minden eléhangzott szó részévé válik a családi legendáriumnak - s mi más ez, ha nem halhatatlanság? A Belluno közeledett, vakító fénypászmákat vetett messze maga elé. Fel-felsíró abroncsokkal követte az út enyhe kanyarulatát, s épp akkor vágódott ki a fordulóból, mikor Wolf kétkézre kapta, felemelte a fegyvert. Égzengés. Az egyik reflektor kihunyt, a kocsi azonban csak jött tovább, olyan közel került, hogy Wolf megpillantotta a volán mögött ülô, eltorzult arcú alakot. Mintha két egymásra exponált, erôsen kontrasztos fényképet kapott volna az illetôrôl: egyszerre látta borotvált fejû tatárnak és jó háromhetes vízihullának, sötétlô lyukkal a nyaka bal oldalán. Mintha... Jobb füle mellet láthatatlan ostor pattant, amint a hangtompítós fegyverbôl kiröppent


lövedék átlépte a Mach-féle határt - vagyis túltett e világ valamennyi repülô szerkezetén -, hogy ártalmatlanul csapódjék a falba a válla felett. Az újabb lövést nem várta be: ismét meghúzta a ravaszt. A vízihulla nyakán sötétlô lyukból vér permetezett szanaszét, egy szempillantás alatt elhomályosította a szélvédôt is; a Belluno kitört balra, mint holmi megbokrosodott ló, szikrák záporában tarolta végig a kikötôbakokat, aztán megbillent, átfordult, a Dunába vágódott. Wolf lassan felegyenesedett, a rakpart pereméig merészkedett és lebámult. A pisztolyt ólomnehéznek érezte, de nem engedte el. Percekig figyelte az apróbb-nagyobb hullámgyûrûk közül ugyancsak kirívó hatalmasat, figyelte, míg egészen le nem simult a víz. Akkor - és csakis akkor - elôrehajolt, öklendezett egy párat. A rosszullét nyomában hidegrázás járt, ám ezzel már birokra kelt, és egykettôre legyûrte. Az az alak visszalôtt. Kész lett volna megölni, bármilyen utasítást kapott is elôzôleg a "maharadzsától". Ami történt, az ô hibája, egyedül az övé! De most aztán... Lassanként elállt a zápor. A felázott aszfalt itt-ott máris gôzölögni kezdett: gomolygó pára tompította Buda fényeit, s Wolf hálát rebegett ezért a Mindenhatónak. Valami azt súgta, az ismerôs épületek legtöbbjének helyén csak romokat látott volna... Félig-meddig önkéntelenül máris cigarettáért nyúlt. Bizonyos helyzetekben nem árt, ha akad olyasmi, amire erôsen ráharaphat az ember. Mélyen beszívta, aztán kifújta a füstöt, s minden meggyôzôdés nélkül futásnak eredet, kettesével vette a lépcsôket felfelé, míg az elsô házsorhoz nem ért. Œgy tûnt, szerencse kíséri ezen az éjszakán: egy lélek se akadt az útjába. Visszanézett. A Kemál-hídon át, a várost átszelô kelet-nyugati fôútvonal hosszában változatlanul élénk volt a forgalom, ideát azonban, ahol egymást érték a tiltó táblák, zsákutcák, ormótlan


kôlapokkal egyenetlenül fedett kis terek, rég megszûnt már a zsúfoltság, kitisztult a levegô. Ázott ebek nyargaltak kapualjtól kapualjig, a pincék mélyén új áramlatok fodrozták a tavak tükrét, melyeken megannyi apró gálya gyanánt, pozdorja ringott csendesen. A valaha itt húzódó városfalnak nyoma se látszott. Pedig II. Szolimán, Buda meghódítója idôt, költséget nem kímélve erôsítette meg, röviddel 1555-ben bekövetkezett halála elôtt. Œj bástyákat emeltetett, kialakíttatta a ciszternák rendszerét, ám nem számolt a történelemmel. A hídfô környékének védômûveit 1661-ben a levegôbe röpítették Lotharingiai Albert Galíciából betört csapatai. A rajtaütést követô, egyenlôtlen küzdelemben, s késôbb, a robbanáskor az Igaz Hit tizenegyezer harcosa veszett oda. Azóta járja a mondás az oszmán hadseregben: "Buda-Pesthez Mekkánál, Medinánál is közelebb az ég"! A falak tégláiból rakott ispotályok egészen 1809-ig álltak, majd leégtek, elpusztultak a Beutharnais herceg vezette francia seregek visszavonulását kísérô csetepatékban. Az elátkozottnak mondott földet a XIX. század közepétôl kezdve örmény mágnások vásárolták fel, ôk emeltették e telkeken az igazán idôtállónak bizonyult bérkaszárnyákat, az újkori Bazár erôs bástyáit. Ezekben, mi tagadás, nemigen tettek kárt a századelô kisebb-nagyobb talajmozgásai, de még a '26os háború bombái sem. Négy-öt náció hat-hét nemzedéke tanyázott már falaik közt, környékükön is elhintve a filozófiák, életstílusok és kultúrák bábeli zûrzavarának magvát. Wolf, még "elôzô" életébôl, jól ismerte a szomszédságot. Az utcai front ablakaiban televíziók kékes fénye villódzott, zsongás azonban csak a víztôl elnehezült ponyvájú portálok felôl hallatszott - a félvilági (ha nem alvilági) klubokban francia parfümre, bajor sörre, autóalkatrészre, vagy jóféle anatóliai hasisra menô billiárdcsaták dúltak. Valamivel beljebb, az utcák labirintusában bújt meg a voltaképpeni Bazár, ez az


évszakot, napszakot nem ismerô, nem tisztelô keleties forgatag - az áldott forgatag, mely nyomban ideérkezése után magába fogadta... Wolf az átbagózott, átszaxofonozott, vagy simán átdorbézolt éjszakákra gondolt, szája szögletében felderengett a mosoly. Mintha hazajönnék... Aztán megesett a baj. Reflektorfény vakította el megint. A pocsolyavíz szanaszét fröccsent, ahogy a csúf, csukott katonai terepjáró lefékezett az oldala mellett. Ablakaiból a Kuszaila-erôd kimenôruhás bakái vigyorogtak rá. Wolf behunyta szemét, de beletörôdôn, hamar felpillantott megint. Hátha a rémképek ezúttal elmaradnak, hátha... A terepjáró volánja mögül ellenzôs sapkás kurd hadnagy kászálódott elô. Orrán, kissé félrecsúszva, az elmaradhatatlan, foncsorozott lencséjû napszemüveg, képén kétnapos szakáll-árnyék. Milliószám látni hozzá hasonlókat, hogy a rosszsorsot valahogy kicselezzék, a napégette bôrû fiúk számos nemzedék óta katonának állnak, ott véreznek Brussa, Nikaia és Nikomédia falainál, Szíria, Thessalia és Havaselve csataterein - mindenütt, amerre a hódító szeldzsuk és oszmán szultánok útja vezetett. Nyilvánvaló evilágisága nyugtatólag hatott Wolfra, aki a fegyvert zsebrevágva "lyi aksamar"-t suttogott, s újra mosolyogni próbált. - Jó estet neked is, testver... - visszhangozta a hadnagy, a nyáron idevezényeltek zavartól bukolikus magyarságával, mire Wolf immár ôszintén felderült. Touché! Beosztásának, stílusának, ruhatárának és pózainak hála, valódi származása a többség elôtt titokban maradt - nem akarta, hogy szánalommal vegyes tisztelettel méregessék, lopva bár, de tanulmányozzák, ahogy az ôsvilági lények csontjait, ritka kövületeket szokás -, egyeseket azonban úgy látszik, lehetetlen rászedni. Alighanem összes trükkje is kevés lenne ahhoz, hogy a száguldozó, egész világot átölelni vágyó hadnagyot


elbolondítsa. - Nem jo ideki ma este testver - mondta épp a kurd. A terepjáró felé biccentett, napszemüvege tükrében felszikráztak a túlpart fényei. - Gyere velünk, csapni görbe estet! Wolf kitörölte szemébôl a vízcseppeket, fázósan gyûrte fel a zsávolykabát gallérját. Mulatni egyet a régi szép idôk emlékére? Nos, miért is ne? Ha katonákkal az oldalán bukkan fel, üldözôi nagy ívben elkerülik, és ha nem tôlük kell tartania, hajnalig talán eszébe jut, hol állt a ház, ahol az asztrológussal... Megadóan tárta szét két karját, mozdult, válaszolni akart, de amint újra a kurd arcába nézett, elfult a hangja. Megint! Iszonytató látványt nyújtott most a hadnagy. Jó pár napja halott lehetett, bôre halovány, szikkadt volt, mellében tompán csillant a csipkés szélûre hasadozott fém. Átforrósodott réz, megperzselt fû szaga örvénylett körülötte, elkeveredve a kerozin bûzével. Napszemüvege eltûnt, üres szemgödrei körül kabócák csápoltak szelíden, elnyílt szájából hangyák menetoszlopa indult útnak éppen új, nagyszerû küldetése felé... Wolf nem mozdult - nem mert mozdulni -, a terepjáróból pedig egymás után másztak elô a rémületesnél rémületesebb fantomok: elrongyolódott uniformisú, kar vagy láb nélküli torzók, no meg túlélôk, korai ráncok szabdalta arccal, a harctéri, ôrület vigyorára álló szájjal... Elôkászálódtak valamennyien, ôk, az istenigazában még ki sem tört háború nagy vesztesei. Vesztesek a vesztesek közt, hisz a gyôzelem merôben elvont fogalom, míg ezekkel az emberekkel - maholnap senkikkel - egy-egy kis világegyetem pusztul el menthetetlenül. "Szörnyû sors!" - mondja a Korán, melynek lapjain szép számmal akadnak még hasonlóképp megfellebbezhetetlen igazságok. Elvégeztetett!


Megint eleredt az esô. Tán a Próféta hullatta a könnyeit halálra szánt híveiért, ahogy valaha rég... A legenda szerint új melegvízû források fakadtak akkor a budai parton, most azonban csak köd hömpölygött vigasztalanul. Wolf félrebillent fejjel figyelt. Az élet színpadáról kiszorultak, mintha összezsugorodtak volna kissé: ûr támadt körülöttük a létezés terében, mely széles, negatív dicsfényként övezte alakjukat. Fojtott hangú párbeszédük aláfestése gyanánt szférák zenéje hallik, lelküknek készít már szállást odaát, a... Megborzongott. Elég! Egy kurta termetû, fejetlen tetem a vállát veregette, s ô egyszerre elszégyellte magát. Kényeskedünk? - gondolta. Hisz ezek itt emberek, eleven, normális emberek. Nem velük, velem van baj. Õk bentlakói ennek a valóságnak, én úgy zuhantam ide. Õk a katonák, mégis én voltam, aki lövöldözött. Ráadásul... Ráadásul fluoreszkálok a sötétben, mint egy istenverte óramutató. Miért ne mehetnék hát velük? Miért? Erôt vett magán, és barátságosan hátba vágta a fejetlent. A hadnagy meg egy másik tetem hahotázva belekarolt. Flaskát dugtak az orra alá, a vállát veregették, jármûvükbe tuszkolták - eszébe se jutott ellenkezni. Egy közhely motoszkált benne, amellyel az utóbbi néhány esztendôben (mivel ideát egész máshogy csengett) csínján kellett bánnia, ám melyet tán sose érzett még aktuálisabbnak: - Szelavi... INTERMEZZO Céline álmodott. Nem talált utat hozzá a bekapcsolva hagyott televízió sercegése, se az esô egyhangú dobolása: messzebb járt, mint mostanság bármikor. Korlátnál állt megint - ezúttal egy


jókora tengerjáró korlátjánál, kapaszkodott, úgy nézte a vizet. Nézte és csodálta, mert hát olyan rettentôen sok volt belôle, most tudta (a Papa mondta!), hogy nem csak ôt, a hajót is egykettôre elnyelhetné, ahogy más hajókkal tette - s tehette, hisz úgy hívták, Óceán. Céline tehát bámult és, mi tagadás, félt is egy kicsit. A Papa mindig tisztelettel, ám bizonyos hányavetiséggel emlegette az Óceánt, valahogy úgy kezelte, ahogy a Mamával bánt azelôtt. Bár mondani sose mondta, talán úgy érezte, halálakor a Mama valamiképp eggyé vált az Óceánnal, s a Nagy Víznek kijáró tisztelet nem egyéb az ô emlékének ápolásánál. Persze nem mindig gondolkodott így. Ha sokat ivott (s néha bizony ez is megesett), s azt hitte, lánya nem hallja, nyomban komiszkodni kezdett az Óceánnal, gúnyolta, gyalázta, s ilyenkor minden lehetséges módon dacolt vele - Céline csak jóval késôbb értette meg, hogy ezen a módon igyekezett elégtételt venni mindenért. Válaszképp olykor-olykor orkán tört rájuk, az ormótlan, széles alkotmány azonban, mellyel a Papa járta a tengereket, ellenállóbbnak bizonyult a Mama könnyû vitorlásánál. Viharok idején a Papa mindig maga vette át a kormányt, s az emberek keresztet vetettek, valahányszor megpillantották vállas alakját a híd ablakain át. Mondták, miközben a hullámokkal küzd, egyszerre sír és nevet. Céline szemében persze enélkül is óriás volt. Mitikus hôs. Brenadan és Malduine. Õ volt, aki elôbb úszni, kötelet csomózni, utóbb vitorlázni, helyztemeghatározást végezni, legvégül ütni, rúgni, szúrni tanította. Már csak a Papa létezett számára, ez a konok breton, aki húsz-egynéhány éves korára mindent elért, s harminc se volt még, mikor a legdrágábbat elveszítette; a Papa, akinek saját üvege van az Ó- és az Œjvilág minden valamirevaló tengerészeti klubjában; aki özvegyi státusa védelmében matrózszerelésbe bújt s szakállt eresztett. Aki megmutatta neki az Arcturust, az égbolt díszét, hajósok és pilóták közös vezérlô csillagát. Aki mindig mellette termett, valahányszor felzokogott


az éjszaka síri sötétjében, s ezerszer is elismételte: "Egyet se félj, chérie, vigyázok rád!" Az álmában tizenöt évessé visszafiatalodott Céline Dorleac szeméhez emelte apja messzelátóját, úgy kémlelte a horizont ívébe már-már beleolvadó partokat. A sziget az Azori-csoport valamelyik tagja, netán Madeira volt - a lányt ez egy cseppet sem érdekelte. Valahonnét odafentrôl az árbocôr éles kiáltása szállt, mire az alsó fedélzet matrózai is félbehagyták munkájukat, s a korláthoz tódultak. - Ott! A kéklô messzeségben narválok, "tengeri unikornisok" raja haladt tempósan nyugat felé. Némelyik állat roppant legyezôre emlékeztetô oldalúszóit széttárva a szelet is segítségül hívta, a farkuszonyok csapásai nyomán tajtékívek fehérlettek a vízen. A szarvak erdeje, a duzzadó bôrlebenyek láttán egyetlen kérdés ötlött mindenki eszébe: Vajh' miért látta célszerûnek az Isten, hogy efféle eleven gályákat teremtsen? - Közelebb mehetnénk, Papa? - Nem lenne bölcs dolog, chérie. Nézd csak! Céline nézte. Állított az élességen, aztán az ajkába harapott: azt hitte, a lentiek szórakoznak vele, mert amit látott, leginkább kézre hasonlított, másodpercekbe telt, míg rádöbbent, hogy ez a sokujjú, sápadt kéz milyen messze van és milyen óriási. Mennydörgô robajjal tört elô a mélybôl, pár pillanatig csak lebegett, vádlón az égre mutatva, s olyan visszhangzó csattanással zuhant vissza, mintha súlya alatt holmi roppant kristálytükör hasadt volna meg. Egy idôre alámerült, s tán egy fél mérfölddel távolabb szökött fel újra - egyenest a narválok rajának tartott. A Dorleac-flotta vonalban haladó négy tartályhajóján kurtán bôdült a gôzkürt. Céline látta már a jelzôzászlókat is. Sárga-fekete-sárga: a veszedelem színei. - Féljobb - szólt oda a Papa a kapitánynak. Különös, nagyon különös volt az arca. -


Féljobb, és elôre. Ideje odébbállnunk... A mélységbôl kiemelkedett roppant lábasfejû támadásra indult. A megbolydult fedélzet egy pillanatra elcsendesedett, a megelevenedô mítosz igézete alól hasztalan igyekeztek kivonni magukat a hagyomány által "hét tenger ördögé"-nek nevezett breton, Surcouf cserzett bôrû, kérges szívû utódai... A krák láthatólag elhirtelenkedte a dolgot, nem sikerült kapaszkodót lelnie kiszemelt zsákmányán, s mire felocsúdott, már a rajt vezetô narvál rontott neki - biztosan senki nem tudhatta. Párafelhô terült szét a messzeségben, a víz szinte forrt; a lány nem bírta levenni szemét a ködön átsejlô, szív alakú uszonyról, mely elôbb vadul csapkodott, majd görcsös rángásba kezdett; apja tekintetét kereste, s hogy nem látott maga körül sápadt arcoknál, vértelen, vonássá húzódott ajkaknál egyebet, egyszerre kitört belôle a zokogás. Jóval késôbb, felnôtt fejjel sikerült csak viselkedésére valamiféle magyarázatott találnia: alighanem az illúziót siratta el azon a verôfényes napon - s írt, mert többé nem hihette, hogy az Óceán szelídebb, kíméletesebb lett azután, hogy megkapta a Mamát; nem hihette, hogy a Papát az égvilágon semmi nem rémíti meg, s azt is be kellett látnia, hogy az élet legfôbb törvénye, célja és értelme nem más, mint a halál... És hiába tett meg hosszú utat azóta, hiába vallotta konokul, hogy mindenre akad megoldás: valahányszor sarokba szorult, ugyanazt az álmot látta, ugyanazt a kétségbeesést élte át újra és újra. Egy évtizede kísértette az emlék, s a határtalan, kék ég, a tûzô nap alatt vég nélkül küzdöttek azok ketten: a narvál meg a krák... 8. Csatangolni indultak - hogy valamivel éjfél után az Ezüst Félhold Klubban, Wolf egykori munkahelyén kötöttek ki, nem volt egyéb véletlennél. A tulajdonos persze igyekezett a lehetô legtöbbet kihozni a dologból: magára vállalta az elsô rundó költségeit, megpiszkáltatta a társaságnak jutott asztal közepén álló vízipipát, tust


húzatott, azután karonfogta, és egy csöppnyi színpadra vezette a beletörôdötten mosolygó fiatalembert. - Bayanlar, baylar! Mesdames et messieurs! Hölgyeim és uraim! - harsogta. - Íme, klubunk ma esti meglepetése: egy régi ismerôs! Wolf meghajolt, majd mintegy ösztönösen a keze ügyébe tolt szaxofon felé nyúlt. A kurdok ôrjöngtek, dobogtak, és az asztalt verték; a törzsvendégek némelyike új cigarettát sodort, hogy a mûélvezethez idejekorán "belôje" magát. Valaki még a billiárdszoba kétszárnyú ajtaját is kitárta. A gomolygó cigarettafüstbôl két ingujjra vetkezett, borotvált fejû nehéz vagány alakja bontakozott ki: az ajtófélfának dôltek, várakozásteljes csendben krétázták dákójukat. Wolf széket húzott maga alá, és leült. Egy vézna pincér poharat nyújtott át neki. Karcos trák whiskyvel volt színültig, s miután belekóstolt, és kiköhögte magát, már azt se bánta, hogy lámpákat irányítanak rá. Hadd legyen meg az örömük! Fogott egy könnyed D-t, és elfújta nekik a Heyman-féle "Easy Come, Easy Go"-t. Rég megfigyelte, hogy bolondulnak az olyan, odaát örökzöldnek minôsülô számokért, amilyen a "Them Three Eyes", az "Ain't Misbehavin" vagy a "Lorelei", tucatszor is képesek végighallgatni a Previn-féle "Sketches of Spain"-t, a sanborni variációkat viszont ki nem állhatják. Az általa ismert popzene számukra persze sose létezett, aligha meglepô hát, hogy az ízlésük konzervatív. Sebaj: még pár év, és hozzászoknak az újhoz - már ami a jazzt meg a bluest illeti. Elfújta az "It's Only a Papermoon"-t aztán egy kis szünetet tartott, és fenékig ürítette a poharát. Az "After You've Gone" közben rögtön feltûnt neki néhány furcsaság. A falak hullámzottak, a pincérek féktelen jive-ot jártak, a hasas vízipipák jobbra-balra dülöngéltek. Valahányszor pislantott, látómezejében ragyogó foltok sokasága úszott tova - s mindig hasztalan igyekezett megszámolni ôket. Pedig talán...


Mulatunk, öreg, mulatunk? Nem tudott számot adni róla, hogy került vissza a kurdok körülülte asztalhoz. Talán az ösztönei segítették, mint afféle vándormadarat. Akárhogyan is, fellélegzett a szereplése alatt végbement változások láttán. A hadnagy társaival együtt elevennek tûnt, olyannyira elevennek, hogy Wolf gyanítani kezdte: a találkozás eredményeképp módosult valamelyest a jövô. Meglehet, míg idebent múlatják az idôt, egy jótét lélek ellopja a dzsipet, aminek következtében a kis csapat a városban reked, lekési a mozgósítást - és a háborút. Meglehet... Rekedten felkacagott, s csak akkor hagyta abba, mikor a szomszéd asztalok egyikénél megpillantott valakit, vér- és koromfoltos holnaputáni újságokkal letakarva. Az illetônek mindössze csupa mészpor keze látszott: tûnôdve babrált egy koktélkeverôvel. Neki, szegénynek nem lesz szerencséje. Wolf hunyorogva nézte, aztán összerezzent. Hideg borzongás kúszott végig hátgerincén, nyomában kiütközött a félelem verítéke. És ha rám is ez a sors vár? Szédelegve talpra állt. Ha hullajelölt vagyok én is, csak még nem vettem észre? Leintette a hadnagyot, aki épp valamiféle vérfagyasztó történetbe kezdett bizonyos kísértethadzsik viselt dolgairól. Hátratolta székét, talán fel is borította, mert többen köztük az újságpapírral letakart tetem - feléje fordultak. Ügyet sem vetett rájuk. Megindult, könyökkel-vállal tört utat magának az asztalok közt ácsorgók tömegén át. A zenekari emelvény mellett alacsony, lángvörös hajú leány toppant elébe, a karjába esett, felágaskodott és megcsókolta, közben suttogott valamit, alighanem olaszul. Wolf szórakozottan cirógatta a tarkóját úgy fél percen át, azután felrezzent és továbbállt, hogy elôkerítse végre a tulajdonost. A bárpultnál lelt rá. A ritkuló hajú férfi Pernod-t kortyolgatott. Hajdani alkalmazottját,


bûvészét és elsô szaxofonosát közeledni látva letette szemüvegét. Az egész kontinensen nem akadtak ötnél többen, akik kedvéért ilyesmit tett. - Segíthetek? - kérdezte. Wolf mély lélegzetet vett. - Szükségem volna... - ...társaságra? - A ritkuló hajú elmosolyodott. - A választék a te helyzetedben úgyszólván korlátlan, kedves barátom. Csak mutass rá az illetô hölgyre, tüstént bemutatlak neki, ahogy azelôtt. Itt van például... Wolf konokul rázta a fejét. - Tükör kell. Minél nagyobb. Hol találok tükröt? - Mintha nem tudnád, mon garcon, mintha nem tudnád! A nôi öltözôben természetesen; ott, ahol ez a táncos lány annak idején... - A tulajdonos kacagott. Akad persze egy kisebb idefent, a gardrobe mellett is, de alig hinném, hogy beéred vele! Wolf biccentett, sarkonfordult, és már ott sem volt. Félúton járt már az elôtér felé, mikor visszanézett. A ritkuló hajú férfi mosolygott és intett, majd feltette szemüvegét, s ismét elvegyült vendégei közt. Ekkor látta utoljára. A ruhatárnál nem csak tükör, telefonkészülék is akadt, ám Wolf ezekben a percekben kizárólag magára tudott gondolni. Behúzódott a sarokba - a bejárattól most súlyosan leomló bársonyfüggöny választotta el -, és olyan közel hajolt a foncsorozott felülethez, amennyire csak mert. Hisz minden tükör átjáró is egyben, világot világgal összekötô kapu, amelyen át az óvatlanok valószínûtlen dimenziókba zuhanhatnak... Figyelte a folyvást növekvô, képmását elhomályosító párafoltot, aztán erôt vett magán, és letörölte. Szembenézett a túloldali Wolffal, ezzel a hosszú arcú, pillanatnyilag zilált hajú, zavaros szemû figurával, akinek homlokán, mint afféle stigma, apró sebhely, egy négy év elôtti autóbaleset emléke fehérlik. A száj két sarkába barázdákat vésett az aggodalom, körös-körül önálló életet él, vibrál pár izom, s enyhén remeg a kéz is, de


amúgy... Felsóhajtott. Élek! Mégsem lépett hátrább: lenyûgözték a tükör nyújtotta távlatok. Ha nem is kapu, ablak volt, méginkább képernyô, a mûsor pedig csupa ismétlés. Wolf a homlokához nyúlt. A benyakalt szesz kezdte éreztetni hatását, fájt a feje - s e tompa sajgásban egy évekkel korábbi, élesebb fájdalom emléke kísértett. Idôrôl idôre mintha fel is lángolt volna újra, s mikor alábbhagyott, lelki szemei elôtt, elsárgult fotók gyanánt sorjáztak emlékei. Sötétség, azután villámlobbanás: verítékben fürdô, csupa korom férfiarc. A férfi neve: ordítozás. A férfi neve: pofonok. "Ki vagy? Kicsoda? Honnét jössz? Beszélj már, te rongyos! Beszélj, mert..." Villámfény, majd újabb képek. Félhomály, százak kínlódó lélegzetvétele a szegénykórház mesebelinek tûnô, ám nagyon is evilági mocskában. Fény és sötétség, napok, hetek múlnak, és már itt is a Bazár: az ágrólszakadt árusok, jövôk-menôk, hórukkosok taszigálják, s ô csak megy rogyadozó lábbal, tépett zakóban, trikóban és tornacipôben; az összehajló épületek labirintusa hûvös, a belsô kertekben szökôkutak csobognak, de nem érheti el ôket. Elemel egy napszemüveget és rohan - lám, kezd visszatérni az ereje, mert a nyomába se érnek! -, azután lerogy valami fal tövében és zihál. Vakító napfény keskeny sávja vetül rá, a ragyogásban por kavarog, valahol a közelben szaxofon kesereg, s ô máris arrafelé botladozik, mint akit megbabonáztak: az Ezüst Félhold Klub, a derûsebb jövô felé. Esténként elôbb fúj, majd elvonul valahová, cigarettát sodor és szív, utóbb nyakkendôjét igazgatva, visszatér az apró színpadra. Akik látják elhûlnek, hisz halvány fényudvar övezi, olyanformán, mint a régi keresztény faliképek szentjeit. Pedig nem szent - ó, korántsem az! Kendôjébôl galambokat bûvöl elô, keveri a kártyát, zsonglôrködik és kést dobál, végül meghajol,


legyint, és eltûnik valami lánnyal, hogy elô se kerüljön másnap alkonyatig... A nyárból ôsz lesz, az ôszbôl tél, tavasszal meg, fecskék helyett, a Wolf és Katzmann megbízottai érkeznek... "Az arca... A mozdulatai... Semmi kétség, a vérünkbôl való!" Biccentések, mosolyok, érthetetlen jiddis mondatok foszlányai, majd ("Mostantól minden a legnagyobb rendben lesz!") a Bankház címerével ékes, nagy fekete autó; tariszkuszokkal szegélyezett úton suhan vele, át három határon a tengerig... Elkomorodott. Visszatért persze, amint alkalma nyílt rá, a házat azonban, ahol az asztrológussal összeakadt, nem sikerült meglelnie. Igaz, többnyire céltalanul bóklászott a pesti oldal szûk utcáin, s reménykedett, hogy valami csoda elôbb-utóbb nyomra vezeti. Hasztalan igyekezett a helyet fix pontok alapján betájolni, hisz saját dimenziójának régi épületei, templomai ideát jó négyszáz esztendeje romba dôltek, köveiket széthordták, nyomuk se maradt. A megzabolázatlan Duna itt jóval szélesebb medret vájt magának dél felé rohantában, s talán épp ezért sekélyebb lett, alaposan megkönnyítette az e tájon élôk dolgát. Õk azonban mindössze négy hidat építettek a századok során, használni pedig többnyire a Kemál-félét használták, melynek íve a magyarok által "Nyulak szigete"ként emlegetett Tavsan Adát érintette. Maga a sziget alkalmas tájékozódási pontnak tûnt mindaddig, míg Wolf rá nem ébredt: saját városa térképén se tudná helyére tenni. Azért csak jött, évrôl évre, hol kocsival, hol gyalogszerrel rótta az utcákat, hátha ráakad a komor bérházra, melynek lakója magyarázattal tartozik neki... Kezdetben úgy érezte, ha találkoznak - pokolba a vérebekkel! - nyomban a torkáénak ugrik. Aztán, ahogy újra meg újra átgondolta a történteket, lehiggadt valamelyest. Mert hát... Mert hát varázsló a pasas... A kétségbevonhatatlan tényt még mindig zsibbasztónak találta. Saját világában Houdini után már valamirevaló szemfényvesztôk se akadtak, a mágia gyakorlása elfeledett


tudomány volt, a varázslók, egyéb mitikus lényekkel együtt, kihaltak. Ideát - mint a szakirodalomból kiderült - takarékosabban bántak a népek a légben, vízben, földben rejtezô bûverôvel, a manával, avagy hívebben ôrizték hagyományaikat - a csodalények egyik-másik fajtája mindenesetre nem veszett ki, s olykor-olykor (fôként Ázsia mélyébôl) hírek jöttek különleges képességû emberekrôl. Olyanokról, akik számára az életre keltés, a jövôbe látás, a gondolati úton történô anyagformálás a lebegéshez mérhetô rutingyakorlat csupán - akik bármikor, bármilyen alakot felvehetnek, s bizony ez a szerencséjük, hisz a normális halandók - érthetô okból - a pokolba kívánják ôket, s ha tehetik, nyomban az életükre törnek. Az asztrológus... Vajon közéjük való? Idáig jutott a töprengésben, mikor a tarkóját meglegyintette a hûvös légáramlat. Mozdulatlanná dermedt. Így belelátnak a kártyáiba? Figyelik? Ha igen, miért nem hallattak magukról elôbb? Miért... Az ajtócsapódást csak pár pillanattal késôbb hallotta meg. Ez aztán végképp kizökkentette a trancszcendentális hangulatból. Az elôtér padlóján súlyos léptek koppantak. Valami csörrent. Na igen, egy varázsló belépôje merôben más volna. Sokkal... stílusosabb. A kívnácsiság arra sarkalta, hogy félrehúzza kissé a függönyt, s szemügyre vegye az újonnan érkezetteket. Négyen voltak. Egymás mellett álltak a nagyterem küszöbén. Egyikük - szürke balont viselô figura - fojtott hangon beszélt, egy lendületes karmozdulat közben félfordulatot tett, vonásait meghökkentô élességgel rajzolta ki a bentrôl ráhulló fény. Wolf lélegzete elakadt. A férfi, aki azon a bizonyos éjszakán, ott a roncsban életre pofozta. Aki rángatta, aki törökül, franciául és magyarul szólt hozzá, aki, mielôtt megfutamodott, rongyosnak


nevezte. A maharadzsa a Kaszinóból! Visszahúzódott a függöny mögé és a falhoz lapult, igyekezett eggyé válni vele. Rájöhetett volna hamarabb is - például azonnal. Rájöhetett volna, ki ez, hogy mire megy ki a játék, csakhogy nem figyelt eléggé. Még a rakparton történtekbôl se okult, de most aztán... El kell tûnnöm! Egyszeriben nyugalom szállta meg. Bizonytalan kéz, meg-megrebbenô szem: mintha sose lettek volna. Várt egy percet, megmarkolta zakója zsebében a pisztolyt, felgyûrte a kalmük zsávolykabátjának gallérját, aztán elôbújt a függöny mögül, és megcélozta a kijáratot. Az üvegajtó tükrében ott derengett a nagyterem küszöbén hagyott poszt - a másik három, a maharadzsa vezetésével nyilván asztaltól asztalig járt odabent. Idôvel biztosan eljutnak a tulajig, aki azonban, diszkrét férfiú lévén, csak a fejét ingatja a kérdésekre, aztán mosolyogva mondja: "Hozzánk se jut el mindenki, messieurs. Sajna nem segíthetek. Biztosan emlékeznék rá, ha megfordult volna itt az illetô..." Odakint, a krómdíszes régiségek, Soult-ok, Arlbergek, Camayk sorában szürke furgon parkolt. Wolf nem sokat tétovázott, most már biztosra akart menni. A vén Katzmann bizonyára elégedetten köhécselt, bólogatott volna a két penge láttán - ezek a jobb lábszárára szíjazott tokban lapultak. Az egyik hajítótôr volt: veszedelmes, közelharcra azonban alkalmatlan játékszer - a furgon kerekeit a másikkal szúrta ki, aztán felegyenesedett. A kurdok terepjárója a túloldalon állt a fal mellett. Nem vitte el senki, de Wolf már meg se ütôdött ezen. A hadnagy és társai életben maradnak, mert nem jelentkeznek - így fog történni, ez az egyetlen lehetséges megoldás. A terepjáró nem illik bele a képbe, vagyis el kell tûnnie... Vállat vont.


Legyen. Én fogom elrabolni. Pár éve - még a túloldalon - valami futóbolond, aki városlakó létére egy ütött-kopott dzsippel járt, megmutatta neki, hogy az ilyen gépek kulcs nélkül, akár zsebkéssel is elindíthatók. Most próbát tett a keskeny pengéjû tôrrel, és harmadszorra sikerrel járt. Jobbjával addig tapogatózott, míg meg nem lelte a kéziféket. Kiengedet, aztán kapcsolt, gázt adott, s már ott se volt. A fényszórókat meg a mûszerfal-világítást csak az utca végén kapcsolta be. A kanyarokban eleinte bizonytalanul kotort a sebváltókarral, s persze kész katasztrófa volt a fék is, de valahogy azért boldogult. Menekülô nyúl módjára vetette magát a sikátorok labirintusába. Kétfelôl szürke és rozsdabarna foltok, falak és ponyvák, néhol - akadálypálya ez, az úristenit kôrakások, szanaszét szaladó, csúf korcsok. Egyszer-egyszer felpillantott. A terepjáró vászontetejét egy darabon kihasították, hogy az anyag szükség szerint félregyûrhetô legyen: errefelé már csak ilyen a naptetô.... A hasítékon át tépett felhôket látott most, torlaszuk mögül olykor-olykor kiragyogott a hold... A gép abroncsai tükörsimára koptatott kôlapokon sírtak, a kis tér közepén, mindenki által elfeledetten, valami keresztény szent bárgyú mosolyú szobra állt; szemben, egy átjáró túloldalán higanygôz lámpa égett, Wolf arrafelé lódult . És a fékre taposott, mihelyt a fôútvonalra ért. Ó, hogy az a... A fél város lángokban állt. Innét a Chadde Talabanról tûrhetô kilátás nyílt a pesti part házsoraira, a szemközti oldal pisla fényeire, melyeket jócskán elhalványított a földöntúli ragyogás. A hegyen, ahonnét Szent Gellért hordója startolt egykor, égett az erdô. Az élénkülô szél szikrazuhatagot sodort a villanegyedek felé... A fluoreszkáló füstgomolyok körül, mint bódult éjjeli pillangók, repülôgépek köröztek, aztán, mintha elunták volna a dolgot, a felhôkbe vágtak, s lecsaptak megint; egy kötelék a Kemálhídra támadt bombáival, az azonban, csodák csodája, ismét ép maradt, egy másik


egész rárepült a sugárútra, és gépfegyversorozatokkal pásztázta - Wolf tisztán látta a folyvást közeledô becsapódásokat, a megérzés mégis arra indította, hogy a helyén maradjon. A trikolórral díszített törzsû Nieuportok köteléke elszáguldott felette, a magasból pár világítógyertya, meg egy kéttonnás gyújtóbomba hullott alá, a detonáció pillanatában lángtengerré változott a környék - Wolf azonban csak várt. Várt vadul dobogó szívvel, a volánt markolta; szeme káprázott, s csengett a füle, pedig egyetlen hang se hallatszott egész idô alatt. Csupán a szél zúgott, a terepjáró motorja dohogott roppant evilági módon, még valószínûtlenebbé téve a kísérteties panorámát. Wolf várt - s míg várt. Egész háztömbök rogytak meg, omlottak le csendben, akárha szégyenkeznének, a Tavsan Ada körül tíz-tizenkét roppant gejzír csapott fel, azután lángvirágok nyíltak az ôspark szívében, a lovaspólópályát a teniszcsarnokkal összekötô sétány hosszában, a Hotel homlokzatán, mindenütt; a Kuszaila erôd reflektorai vadul firtatták, ágyúi füstbokrétákkal pettyezték az eget... Néhány Nieuport megbillent, csóvát húzott, majd aláhullt a pokoltûzbe. Az egyik végigszánkázott a Talabbanon, keresztülsuhant a terepjárón, egyenest a sikátorba csapódott, ahol másodpercekkel késôbb felrobbant. Wolf még azt is megvárta, csak utána adott gázt óvatosan, és indult meg elôre a fantom-lángokban. A sugárúton több karavánra való fantomjármû haladt - simán áthajtott rajtuk. Cigarettára gyújtott, igyekezett összeszedni gondolatait. Háború. Bombázás és tûz. Alig három nap múlva. Addigra - már ha a képességében megbízhat. Messze jár. Meglehet, évekig vissza se térhet, vagy mire visszatér, egy új, minden tekintetben ismeretlen várost talál a régi helyén, és akkor... Akkor végképp itt ragadok... Az ajkába harapott. Számolt-e vajon az asztrológus a háborúval? Nyilvánvalóan. Õt, aki mindent tud,


mindent elôre lát, aligha lehet ilyen potomsággal meglepni. Ha pedig tudja, mi következik, bizonyára megteszi a maga óvintézkedéseit. Gondoskodik arról, hogy tanyáját elkerüljék a bombák, megkíméljék a tüzek: mindez a hatalmában áll. Marad, mert maradnia kell - s hogy miért, az most fog kiderülni. Most, vagy soha... Átverekedte magát a fantomautók áradatán, ügyet se vetett többé a háztömböket ostromló fantomlángokra, a záporozó fantomtéglákra, az utat itt-ott eltorlaszoló fantom-omladékra, meg se állt a Duna-parti Öregtoronyig, ahonnét oszmán ôrszemek figyelték valaha a hajóforgalmat, a környéken sátorozó nomádokat, vagy épp a Szent Liga közeledô portyázóit... Kikászálódott és magához vette a térképrekeszben lelt messzelátót. Tétovaság nélkül fölfelé indult a rozoga csigalépcsôn: ismerte a járást. Három éve fedezte fel a kilátót az útikönyvben, s többször próbált a magasból helyzetmeghatározást végezni, sikertelenül. Ezen az éjszakán végre könnyebb lesz a dolga. Hat percre - nem megvetendô teljesítmény - volt szüksége ahhoz, hogy a kilátóba érjen. Hátát a kôkockáknak vetve kilihegte magát, aztán a korláthoz lépett. A hold alig karnyújtásnyira lebegett, fénye beezüstözte a folyót, a még ép tetôket, a Kanuni-mecset roppant kupoláit. Az égrôl eltûntek már a fantomgépek, a "tûzvész" azonban egyre terjedt, s noha az éjszakai levegô balzsamos, esôszagú maradt, Wolf megmegborzongott az iszonyattól. Gyehenna! Az épületek kártyavárak gyanánt, kísérteties csendben omlottak össze, a Hadzsvar-híd fémszerkezete fehéren izzott, utóbb megrogyott, a hullámok közé ereszkedett, s eltûnt egy sûrû gôzgomolyban... A rôtes ragyogásban, mint megzavart hangyák, menekülô fantomok tülekedtek mindenütt: rakoncátlankodó málhás állatokat vezettek, kézikocsit vonszoltak, vagy épp kerékpáron cikáztak a menetoszlopok közt... Messze, keleten a hajnal gyöngyházfénye


derengett, hátterére feketén rajzolódtak a csonka falak, aztán... Wolf megnedvesítette az ajkát. Igen - gondolta. - Igen. Jó két kilométernyire, a bazárnegyed peremén szigetként emelkedett ki a romtengerbôl egy masszív bérház... Lovagvárra, kísértetkastélyra emlékeztetett, sötétbe burkolódzott, csak valahol a negyedik szint magasságában látszott két világos ablaknégyszög. Sehol egy találat. Sehol egy lángnyelv. Mintha az ütegek kezelôi, a Nieuportok pilótái, no meg a fosztogatók összebeszéltek volna, vagy mintha... Wolf a nyakába akasztotta a messzelátót, és megindult lefelé. Ügyelt minden lépésére: tartott tôle, hogy amit az imént észrevett, nem lett volna szabad észrevennie; hogy a torony nyomban ráomlik, úgy óvja meg tôle a titkát. Odabent persze semmi baj nem érte, odakint ellenben kis híján elgázolta egy diplomatarendszámú, sötétzöld Monterey, melyet tompultságában fantomautónak nézett. - Marha! - kiáltotta neki franciául a sofôr, ô derûsen rábólintott, aztán ismét a terepjáróba szállt. Hajnali három óra lehetett, mire célhoz ért. A nagyjából háromnapnyi jövôben tomboló tûzvész mögötte maradt, elmaradtak a fantomok is, a környéken nyugalom honolt. Wolf egy sikátorban parkolt le, azután megfontolt léptekkel, ám ugyancsak szorongva betért a szemközti, most újra épnek látszó blokk egy kivilágított kávézójába. Felhajtott két feketét törökösen, vett egyet az estérôl maradt lapokból, végül becsomagoltatott pár szendvicset, úgy lépett ki megint az éjszakába. A változatosság okáért esett, azért az újságját a feje felett tartva nyargalt át a kiszemelt kapualjba. Amint behúzta maga mögött a súlyos kaput, térdmagasságból tompa mordulást hallott. Látni semmit nem látott, elôkotorta hát a szendvicset és odanyújtotta, amerre a


kutyákat sejtette - valahogy úgy, ahogy az áldozati ajándékot szokás. - Késtem, fiúk - közölte. - Majd' négy év a késés, de nagyon remélem, nem jöttem hiába... - Felpillantott a negyedik emelet világos ablaknégyszögeire. Szuflájából csak suttogásra futotta már: - Visszataláltam... Itt vagyok! 9. Már a küszöböt átlépve megérezte: valami nincs rendjén. Az elôszobában sötétség honolt, kripták, cintermek homálya, amellett hideg volt, pokolian hideg. Mintha valahol valaki nyitva felejtette volna egy nyavalyás hûtôszekrény ajtaját. Wolf tétován a kutyákra sandított, azok azonban már nem foglalkoztak vele, egyet-egyet mordulva letelepedtek az ajtó mellett. A férfi erre felkattintotta öngyújtóját, a hüvelyknyi gázláng fényénél merôn bámult rájuk. Ugyanazok a dögök lennének? Képtelenség, hisz a lakás sem egészen ugyanaz. Vagy mégis? S ha igen, ki építette ezt a házat? Hát azt a másikat? - Hé! - kiáltotta rekedten. - Hé, kösse meg a baglyát: megjöttem! Semmi válasz. Elöl, a kivilágított nappaliban nyikordult egyet a padló, azután... Nyögés. Wolf egy szempillantás alatt zsebrevágta az öngyújtót, elôrántotta a pisztolyt, és falnak vetett háttal a sarokig osont. Megvárta a második nyikordulást, berúgta az ajtót, s a fegyvert kétkézre kapva mozdulatlanná dermedt a klasszikus "Ne tovább!" pozícióban. Tekintete végigpásztázta a helyiséget. Csupasz falak. Körben ládák, batyuk, bôröndök. Halomban a könyvek, folyóiratok, napilapok. Asztal. Priccs. Üres üvegek. Tolószék. Múmia. Múmia? Lehunyta szemét. - Uramisten - suttogta halálra váltan, és leengedte a pisztolyt. Mire felnézett, a múmia nem csupán feléje fordult, közelebb is gördült. Pókhálófinom


ôsz hajával, vízkék szemével, vastag ajkával zavarbaejtôn emlékztetett Klaus Kinskyre. - Wahhlf? - formálta a szót a fogatlan száj. A fordulat, hogy "Vén, mint az országút", az ô esetében keveset ragadott volna meg a lényegbôl. Ránézésre lehetett II. Ramszesz öregapja, inka totem, vagy akár a Teremtô maga. Múzeumi üvegszekrényben, meg talán legkomiszabb álmaiban lát nagynéha hasonlót az ember, és el is borzad annak rendje s módja szerint. Wolf csalódottságot érzett mindössze, meg valami feszengésfélét: "Mindenható atyám, ne engedd, hogy pont most adja be a kulcsot! Mit kezdenék vele?" Az aggastyán olajozatlan sarokvas nyikordulására emlékeztetô hangot hallatott. Felemelte jobbját, erôtlenül intett. - Egghhrn...? - Tessék? - Wolf jobb megoldás híján, közelebb hajolt. - Eggh... Eghedül? - ismételte a múmia némiképp türelmetlenül. - Egyedül jöttem, igen. Visszataláltam, hála a bombázásnak. Tudja, a holnaputáninak. A franciák földig rombolják az egész környéket, elpusztul minden - ezt az egy házat kivéve. Az aggastyán szemei elkerekedtek. - Lehhtj... jöhffr? - Egen, a jövôbe látok - ismerte be Wolf. - A közeljövôbe, úgy háromnapnyira. Eleinte nagyon zavart, aztán megszoktam. Ideális körülmények közt három nap ide vagy oda nemigen számít. Keletre utazni persze nem tanácsos ilyen állapotban, de én nem választhattam: jönnöm kellett. Azt reméltem, magától mindent megtudok. Hogy elárulja, mi történt velem. Hogy mi keresnivalóm itt, és hogy... - Ösztönösen körülpillantott. - ...hogy miért fénylek néha a sötétben! - Szemmagasságba emelte fluoreszkáló két kezét. - Látja? A múmia meglepô gyorsasággal mozdult, csupa ránc ujjai a férfi arcát érintették. Valami villant odabent, egy másodpercnyi szúró fájdalom, zuhanás valószerûtlen


képzete kísérte. A Wolfot övezô aura gyorsan halványult, s mire eltûnt, a vízkék szemek lecsukódtak. - Hé, hé! - suttogta Wolf rémülten. - El ne hagyja magát, öreg! A végén még... - ...meghalok? - fejezte be helyette a matuzsálem lehunyt szemmel. Várt, köhintett párat, aztán oldalra billentette fejét, és szörnyûségesen elmosolyodott. - Tartok tôle, Wolf, hogy ez még akkor se sikerülne, ha akarnám. Amúgy - pillantott fel - nem áll szándékomban. Különösen, mivel ideért végre. Persze tudtam, hogy jönni fog. Éreztem, jól választottam. A magafajtának nem veszhet örökre nyoma: ahhoz túlságosan életrevaló és makacs... - Hátrább lökte tolószékét, és körbegurulta emberét. - Fogyott pár kilót, tudja? Nyúzottnak látszik de túljutott a nehezén. Most már csak... - Egy pillanat! - Wolf szédült. - Eszerint maga... maga a varázsló? Az asztrológus? Személyesen? A múmia egyre mosolygott. - Ideát házalónak neveznek. Illetve - fûzte hozzá csenevész karját széttárva - annak neveztek, mielôtt szégyenszemre ittragadtam. - Mikor történt? - kérdezte Wolf gyanakodva. - Ki tudná pontosan megmondani? Legyen elég annyi, hogy a határ akkortájt még a Leithától nyugatra húzódott, a tisztességre adó nôk még elfátyolozták arcukat, és az ezüst félhold is fényesebben ragyogott, mint manapság... - Az aggastyán félrenézett. Ebben a felettébb romantikus korban élt egy ember. Rendelkezett néhány... nos, mondjuk úgy, sajátos képességgel, és ezek, bár dúsgazdaggá nem vált általuk, lehetôvé tették, hogy a maga ura maradhasson egy olyan világban, ahol ez korántsem volt természetes. Hosszú ideig beérte ennyivel, a sors azonban kegyetlen játékba kezdett vele: az útjába vezérelt egy nôt, akit az égiek nem neki szántak... - Kellemetlen. - Csakugyan az - sóhajtotta a múmia. - A jótét lélek persze megzavarodott, s


szorultságában hibát követett el, olyan hibát, amely egy nálánál alacsonyabb osztályú mágus esetében is szégyenletesnek minôsült volna. Hatalmával visszaélve a Pandemonium Alsó Zónáihoz folyamodott segítségért. Sikerült néhány istentelen teremtményt megidéznie, ezek utóbb elszabadultak, s mire megfékezte ôket, már egész sor csúf haláleset történt. Emberünknek minden írott és íratlan törvény szerint vállalnia kellett volna a büntetést elvakultságáért, ô azonban... - Kereket oldott? - Bár ezt tette volna! De nem, sokkal alantasabbat mûvelt: hagyta, mi több, úgy intézte, hogy egy ártatlant pusztítsanak el helyette. Wolf bólintott. Kezdte már érteni, miért is van idebent olyan nagyon hideg. - Akit csalárdsága a vérpadra juttatott - folytatta a matuzsálem színtelen hangon történetesen ugyancsak járatos volt a mágikus tudományokban, s a rendelkezésre álló rövid idô alatt kiagyalt egy roppant mód közönséges átkot. Semmi "Vesse ki testedet a föld, ne fogadja be lelkedet az ég!"-szerû halandzsa. Mint mondják, valahogy így hangzott: "Én meghalok - te élj! Vénülj, keseredj és fonnyadj meg, de élj! Élj örökkön örökké!" - És? - Nincs "és" - legyintett a múmia. - Nézzen rám! - Ha nem muszáj... - Nézzen rám, Wolf! Három évszázada tengôdöm itt, három évszázada bûnhôdöm, és mi tagadás elegem lett belôle. Fizikai valómban két emberöltô óta nem hagyhatom el ezt a lakást, melyben oly kevés már a mana, hogy a legegyszerûbb ráolvasásaim se mûködnek már. A maga aurájából merített energiának köszönhetem, hogy egyáltalán beszélni tudok, és ha minden marad a régiben, ez a javulás sem lehet tartós. Módot kellett találnom rá, hogy megtörjem az átkot - és végre-valahára megtaláltam!


Temérdek utánjárással meghatároztam a helyet és az idôpontot, azután... - Mintha azt mondta volna, képtelen elhagyni a lakást! A múmia tekintete elkalandozott. - Az ember számos tekintetben hasonlatos a kígyóhoz - mondta tûnôdve, s csak mosolygott Wolf elképedésén. - Nehogy félreértsen: ez nem értékítélet, metafizikai hasonlat csupán. A dolog még képszerûbb, ha egy szelvényezett testû féregre gondol. A féreg teste a születés és a halál pillanata közt nyújtózik, minden egyes szelvénye az ember egy-egy énjének felel meg - hisz minden egyes nap új emberként ébredünk, nem igaz? - Hátravetett fejjel, göcögve nevetett. Wolf még mindig komolyan aggódott az életéért. - Elképzelni is nehéz festôibb látványt egy harminc-egynéhány éves, ereje teljében lévô embernél, aki megszámlálhatatlan énjével, mint menetoszloppal sarkában rója sorsa országútját. A bátrak karavánja! Az alteregók egyszerre lépnek, egymás számára mindvégig láthatatlanok, de azért valóságosak mind egy szálig. Rendszerint az idô folyásával párhuzamosan menetelnek, ám akadnak olyanok is, akik - a maguk jószántából, netán szükségbôl - merôleges helyzetet vesznek fel, menetoszlopból rajvonallá válnak, s különféle dimenziókban szórják szét egymással szoros kapcsolatban álló énjeiket. Várt. - Bizonyára kitalálta már: én a rajvonalban veszteglôk táborába tartozom. Legfôbb ideje, hogy újra nekiinduljak, ezért intéztem úgy, hogy találkozzunk. Üljön le! Wolf engedelmeskedett. - Figyeljen rám - mondta a matuzsálem. - Figyeljen jól, és ha valamit nem ért, kérdezzen nyomban. Mindennél fontosabb, hogy tökéletesen átlássa a helyzetet. Ha kiszárad a torka, töltsön magának a portóiból. Emlékszik még, hol tartjuk? Wolf bólintott. - De mit... A múmia egy intéssel belefojtotta a szót. - Késôbb. Nem tudni, meddig lesz elég az erôm. JóI ül? Füstölnivalója akad? Rendben, kezdjük. Nem is akárhol: a Mahdinál.


Hallott a Mahdiról, he? Wolf nagyot nyelt. - Olvastam róla. - Egen, egen... Akkor biztosan tudja, milyen jelentôs szerep jutott neki e valóságvonal történelmében. Felbukkanása természetesen nem volt véletlenszerû. Láncszeme volt csupán annak a folyamatnak, amely jó tizenötmillió esztendeje vette kezdetét - akkor alakult ki a manapság Szueziként emlegetett szoros, a Földközi tengert a Vörös tengerrel és az Indiai óceánnal összekötô természetes átjáró. Ez a tektonikai véletlen lehetett az alteráció nyitánya. A mi világunkban újabbak tudtommal nem követték. Persze - tette hozzá homlokráncolva - egyes valóságokban rá se ismerni a vén Európára, úgyhogy bizonyos értelemben mindketten szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Higgye meg, Wolf, az itteni alternatíva még a jobbak közül való! - Ha maga mondja... - Helyes. És most vissza a Mahdihoz. Hirtelen bukkant fel, üstökösként ragyogott, azután eltûnt - nyílt titoknak számított, hogy meggyilkolták. - Pedig azt tartották róla, sebezhetetlen - mormolta Wolf. - Ráadásul a prófétájuk, a bálványuk volt. Ki ölhette meg? - Egy asszony, fiatal barátom, csakis egy asszony! - Az aggastyán kivillantotta fogatlan ínyét, úgy vigyorgott, mint valami hiéna. - S hogy miért épp egy asszony? Roppant egyszerû. Az az ember, akit a világ Mahdiként ismer, egy talizmánnak köszönhette hatalmát - egy talizmánnak, amelyet sihederkorában talált, mikor társaival kifosztott egy Ormuzd-szentélyt a perzsiai Sáhrud közelében. Biztosra mentek: környékbeliek voltak valamennyien... - Várt. - A szentély ôrét megfojtották. Talán maga a késôbbi bálvány tette - biztosat nem tudok. Egy dolog mindenesetre bizonyos: az osztozkodásnál szerencsés kézzel választott. Ámbár - fûzte hozzá elrévedôn - nyilván akkor is a talizmánt választja, ha a jövôbe lát. Ha megsejti, hogy idôvel


elkerülhetetlenül a vesztét okozza. - Miféle talizmán volt? - kérdezte Wolf száraz torokkal. - Csuda egy talizmán! Éleseszûvé, ellenállhatatlanná, és gyôzhetetlenné tette viselôjét emberfeletti lénnyé, aki sebezhetetlen volt mindaddig, míg csak férfiak törtek ellene - s akinek vesztét okozta az asszonyi álnokság! - Hátravetette fejét, hangtalanul kacagott. Így kellett lennie, Wolf, így kellett lennie! A derék perzsák nem tévedtek. Ormuzd csakugyan a Világosság istene, a talizmánt pedig, a hagyomány szerint legalábbis angyala, Armaiti készítette, hogy a világ minden új korszakának hajnalán átadja az arra legérdemesebbnek - egy halandó vitéznek, aki sikerrel veheti fel a harcot a Homályisten, Ahriman, és szolgái ellen. Szegény jó Armaiti! Hiába, a felsôbb szintek lakói merô jószándékból követik el a legsúlyosabb baklövéseket, s e szabály alól még az Élet bûbájos angyala sem lehet kivétel. Ahriman, a sötétségben lakozó, nyilván azóta is mosolyog. Jó oka van rá. És a mi Urunk legyen irgalmas, ha egyszer hahotázni kezd! Wolf maga elé bámult. - Ez az Ahriman... hatalmasabb Ormuzdnál? - Ki tudná megmondani? Kettejük harca az idôk kezdete óta dúl, s váltakozó sikerrel folyik majd tovább az idôk végezetéig. A zoroasztriánusok szerint Ormuzd legyôzhetetlen, Ahriman csak ideiglenesen bitorolja a világ egy részét. Ormuzd teremtette, helyezte az égboltra a Napot, a Holdat, a csillagokat - Ahriman és démonai öröktôl fogva azon fáradoznak, hogy kioltsák ôket. Ormuzd az égô áldozatot kedveli, Ahriman a kiontott vért. Ormuzd a rend, a békesség istene, Ahriman a káoszé, a háborúé. S mivel az igazán tiszták, sajna, rég nincsenek már közöttünk, Armaiti talizmánjának birtokosa szükségképp válik Ahriman vak eszközévé! - Maga hisz ebben? - hüledezett Wolf. Muszáj hinnem - suttogta az aggastyán. - Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy láthattam Ahrimant. Õ... - a megfelelô kifejezést kereste - ... felfigyelt rám. Magához


emelt, próbát tett velem. Wolf megborzongott. - És?... - Nyugalom, fiatal barátom! A kritikus pillanatban megriadtam, mire eltaszított. Talán jobban tette volna, ha megöl. Mert attól a perctôl fogva tudtam: mégis a másik oldalon a helyem. - Remek. De mi közöm mindehhez nekem? A matuzsálem egy darabig hallgatott. A tolószék karfáján pihenô kéz madárkarmokra emlékeztetô ujjai meg-megremegtek. - A talizmán négy évvel ezelôtt, a maga balesetének éjszakáján ismét megkerült. Egy tamil zsoldos vezette bûnbanda bukkant rá a Mahdi teteme mellett, odaát Budán, a régi fürdô romjai közt. Menekülés közben harcba keveredtek a városi ôrséggel, s a vezért kivéve mindannyian ott pusztultak. Ami a talizmánt illeti... Wolf karjai zsibbadni kezdtek. Fázott, de nem a hidegtôl. - Tovább! - Mikor megéreztem, mi történt, erôm maradékát felhasználva kapcsolatot létesítettem a felsôbb szférákkal. Olybá tûnik, Armaiti meghallgatott, és belátta végre, mekkora veszedelem fenyeget. Megértette, hogyha talizmánja a Tamil kezébe kerül, a küszöbön álló háború egy valóban új, minden eddiginél szörnyûbb kor nyitánya lesz. Nem tehetett semmit, hogy ezt megakadályozza - én ellenben tehettem. Gondoskodtam róla, hogy a választás pillanatában még valaki a megfelelô helyen legyen. A Tamil már-már megkaparintotta a talizmánt; Armaitinek döntenie kellett kettejük közt. - Oldalra billentette fejét, csupa ránc jobbjával erôtlenül intett. - Abból, hogy életben látom, csak egyvalamire következtethetek, Wolf: az angyal magát választotta! 10. A lakásban, az esô dobolását leszámítva, csend honolt. Wolf óvatosan szívta tele tüdejét, baljával hátra simította haját, azután hátradôlt ültében, és meglepôen biztos


kézzel cigarettára gyújtott. - Nincs nálam - közölte mogorván. - Mi több, látni se láttam soha! - He? - értetlenkedett a matuzsálem. - Vagy úgy, a talizmán! Na igen. A dolgok a legritkább esetben alakulnak pontosan az ember elképzelései szerint - ilyen alkalmakkor a legnyilvánvalóbb, hogy Ahriman sosem pihen. Ha maga meg a talizmán akkor és ott egymásra találnak, a játszma újabb fordulatot vesz: Armaiti megjelenik, visszaveszi, ami az övé, Ormuzd tért nyer, jutalmat oszt - és mára ismét szabad házalóként járom a világot, maga meg... Nos, ki tudja? Armaiti választása a szimpátia biztos jele, és hát... - Œjabb kacaj: akár egy ódon kapu nyikorgása. - Egy angyal pártfogoltja sokra viheti, fiatal barátom, meglepôen sokra! - Csakhogy én... - Tudom, tudom: sose látta a talizmánt... - Az aggastyán váratlanul elkomorodott. - Ezt mondta a Tamilnak is? Wolf ledobta a cigarettát és rátaposott. A maharadzsa! - Alig beszélgettünk - közölte megfontoltan. - Eleinte csak célozgatott, nyilván arra volt kíváncsi, felismerem-e... - Tétovázott. - Szóval ô az? Õ a... vetélytársam? Mi szépet tud mondani róla? - Igazán kíváncsi rá? - Igazán. A matuzsálem homlokán megsokasodtak a ráncok. A vízkék szempár valahová a távolba révedt. - A Tamil... - Tûnôdve, azután tárgyilagosan, mintha egy dossziét böngészne: - Anyja beludzsisztáni bevándorló. Apja ismeretlen, valószínûleg francia zsoldos, netán a térségben dolgozó kém. Valódi neve ismeretlen. Becsült életkora harmincnyolc év. Tizenöt esztendôs korában lélekvesztôt eszkábált, valahogy átjutott a


Hormuzi szoroson, és beállt az ottani emír seregébe. Tizenhat évesen idegenlégiósok fogságába kerül a Rab-el-Hali sivatagban. Légi úton Francia Közép-Afrikába kerül. Tizenhét éves csupán, mikor a Déuxeme beszervezi. Alapfokú diverzáns-kiképzést kap, nyomban azután átdobják Dagesztánba. Egy idôre nyoma vész - talán megint elkapták, vagy jobb dolga akadt -, a Balti-tenger mellékén tûnik fel ismét. Ekkorra öt nyelvet beszél, köztük két szlávot - az Ohranánál töltött hónapok ugyancsak a hasznára váltak. - Mi az az Ohrana? - kérdezte Wolf mogorván. - Ruszland titkosszolgálata, fiatal barátom, de most nem ez a lényeg. Bármi volt a céljuk ezzel az egzotikus fenevaddal, csalódniuk kellett: A Tamil húszas évei derekán búcsút mondott a hivatalos szervezeteknek, s tevékenységi körét egész Európára kiterjesztve szabadúszóként kezdett mûködni. Elsôdleges profilja a gyilkosság volt és maradt. Ebben még nincs semmi különleges, a baj ott kezdôdik, hogy nem elég ostoba. Az elméje - szokatlan tünemény - rendszerezô elme, a rendelkezésére álló információk pedig az európai kultúra egyetemes tárházából, no meg a keleti mendemondák kacattárából valók. Baljós keverék ez egy olyan ambiciózus fickó esetében, amilyen ô. Mindarra, amit a mûvelt Nyugat sötét rejtelemnek bélyegez, a babonaság kész magyarázattal szolgál - s ez a magyarázat, már ami a Mahdi dolgát illeti, nem is jár túl messze az igazságtól... Egy szó mint száz: a Tamil hírét vette a bûverejû talizmánnak, megszimatolta a nagy lehetôséget, és keresni kezdte a Mahdi sírját. Négy évvel ezelôtt, egy nyári éjszakán megtalálta, de - Armaiti talán mégsem olyan tehetetlen, amilyennek hiszik! - nem volt benne sok köszönet. Zsákmány nélkül kellett távoznia, mert megjelent a színen még valaki: - maga. A Tamil megfutamodott, ám hamar visszatért. Visszatért újra és újra; puhatolózott, kérdezôsködött, várta, hogy újra találkozzanak! - Az aggastyán elhúzta a száját. - A balsors szeszélyébôl egészen ma


estig kellett várnia. Hírbôl persze már jól ismeri magát: tudja, hol szokott megszállni, tudja, merre jár, ha épp Buda-Pesten tartózkodik, nem csoda hát, hogy felbukkant abban a klubban. Œgy véli, maga fosztotta meg a jussától. Most rendezni akarja a számlát. Wolf fanyarul elmosolyodott. - Ha úgyis mindent tud, elárulhatná azt is, miért nem ölt meg a pasas... - Miért kellett volna megölnie? Az ég szerelmére, Wolf, az az ember profi. Nem tekinti magát igazi ellenfélnek. Nem bosszúra szomjazik, a talizmánt akarja, s meggyôzôdése szerint maga az egyetlen, aki a nyomára vezetheti... - A matuzsálem hosszan, szárazon köhögött. Olybá tûnt, fogytán az ereje. - Amíg a szemébe nem vágja, amit velem közölt az imént, tökéletes biztonságban van. Távozni persze aligha engedné még egyszer. Nem várhat újabb alkalomra a háború végéig. Ha el akarja hagyni Buda-Pestet, alighanem küzdenie kell. Wolf felállt. No persze, a háború. Az utolsó láncszem. A csapda nyitva állt, és ô belesétált. Ráadásul a szegény, gyanútlan lánnyal együtt! A csapda most bezárult, a szerepek kiosztva, a lapok felfedve, de mégis... Küzdeni? - Miért? - kérdezte tétován. - A talizmánért, Wolf, csakis a talizmánért! Talán a becsületére gondolt, he? Elô kell kerítenie a talizmánt, a talizmán segítségével meg kell szabadítania engem, hogy együtt vehessük fel a harcot Ahriman helyi képviselôjével, a Tamillal. - Felemelte mindkét kezét. - És ne mondja most, hogy nem vagyok normális, nagyon kérem! Ha még nem vette volna észre, a világ sorsa forog kockán. A világé, amely a magáé is. Amúgy fûzte hozzá lassan lecsukódó szemmel - csak a talizmántól kaphatok elegendô erôt ahhoz, hogy hazajuttassam!


- Négy év után? - Wolf mihamarabb ejteni akarta a témát. Nem volt hangulata hozzá. Nem volt rá fölkészülve. - Rendben van - hagyta rá az aggastyán -, megpróbálom másképp... - Felemelte a fejét, egyenest látogatója szemébe nézett. - Mentsen meg bennünket - suttogta alig hallhatóan. - Mentsen meg, kérem! INTERMEZZO Céline Dorleac hajnalban egy bálról álmodott. Különös bál volt, annyi szent: egy csöppet sem hasonlított azokhoz a mulatságokhoz, amelyeken oly gyakran, oly szívesen jelent meg azelôtt. Sokkal inkább emlékeztetett holmi bálványimádó szertartásra: fekete drapériák, földig érô tükrök, körös-körül ezerszám gyertyák; a levegôben émelyítô virágillat terjengett, a falak mellett szótlan alakok állnak. Sokan vannak, de nem elegen, valahonnét egyre újabb vendégek érkeznek: emberek rongyos ruhában, csapzottan, emberek koromtól feketén, félmeztelenül, hátizsákkal vagy épp mentômellénnyel - tudón mosolygó, nyugodt méltósággal viselkedô emberek. Fel-feltûnedeztek nôk is, egytôl-egyig hollófeketében: ezen a bálon ilyen módi járta. Tekintetük ide-oda rebbent, míg meg nem lelték, akit kerestek - akkor táncba kezdtek a szalonzene lassú ütemére, úgy ölelték egymást, mintha éppenséggel utoljára tennék... Céline-nek is akadt partnere egy ösztövér, fekete maskarát viselô figura személyében. A lány mogorván hallgatott. Különbet várt, de tudta, titkolnia illik csalódottságát. A zenekar keringôt játszott, a sötétbe öltözött figura ujjai az övéit érintették - hidegek voltak, mint a jég... Legyen az enyém! Szabadulni igyekezett, az a hülye fráter azonban egyre erôsebben szorította úgy, hogy a végén már sírhatnékja támadt. Segélytkérôn tekintgetett mindenfelé, fel is fedezte


Wolfot az emelvényen, a többi muzsikus mellett, csakhogy a férfi nem pillantott rá, elmélyülten fújta ostoba szaxofonját... Az enyém lesz, ugye? Dühödten fújt egyet, kisiklott a szorításból, tíz körömmel esett volna a tolakodó arcának - igen ám, de a tolakodónak nem volt arca. A fekete dominómaszk alól valami fehér, valami kemény, valami ocsmányul vigyorgó került elô... Céline iszonyodva hátrált. A leleplezett teremtmény szándékolt lassúsággal terjesztette ki szárnyait, valamiképp a táncoló párok fölé nôtt, s úgy illatozott, mint egy nyavalyás ravatalozó. - Mauvaise compagne - suttogta kiábrándultan. - Pardonnezmoi... Csak egy csókot még, a házigazda jogán! Elôrelendült. A lány felsikoltott - és felébredt. Egyedül. 11 A város felett piszkosszürke fénnyel terült szét a pirkadat. Az ég alján tépett felhôk vonultak, élénk szél borzolta a tócsák tükrét, dagasztotta a ponyvákat, no meg Wolf zsávolykabátjának szárnyait. A kabát alatt, estélyi öltözék helyett, most már vászonnadrágot, trikót és pulóvert viselt: hasonló kacatok tömegével akadtak a matuzsálem gardróbjában. Kísértést érzett, hogy a szanaszét heverô szemüvegek közül is válasszon egyet, azután mást gondolt, és angolosan távozott, hogy fel ne ébressze a varázslót. A kutyák már odalent bóklásztak. Közeledtére felemelték fejüket, morogtak, de mikor visszamordult rájuk, meglepetten hallgattak el. Behúzta a kaput, körülnézet, és ismét betért a kávézóba, ahol éjszaka a szendvicseket vette. Leült egy sarokasztalhoz, reggelit, újságot, ráadásnak egy doboz Thermidort


rendelt, aztán elôkotorta a kalmük taxisofôr gyûrött névkártyáját, s a telefonhoz ment. Mire végzett a feketével, odakint kurtán bôdült az Arlberg dudája. Fizetett és ment. A kocsi ajtaját már menet közben csapta be. A nagydarab fickó ôszintén örült, hogy megvan a pisztoly. A helyére rakta, s tüstént egy másikat nyújtott át, olajos rongyba csomagolva. - Hat és feles, ahogy kérte, Bey - mondta ragyogó arccal. - És most? Merre? - Amerre jónak látja. - Wolf odakínálta neki a cigarettát. - Egy balesetes kocsit kell elôkerítenünk. A kalmük töprengve füstölt. - Œrvezetô törte össze? - Szó se róla. Én magam. - Mikor? - Jó négy éve. A taxis nem mutatott meglepetést. - Nagyon? - Épp eléggé. - Milyen gép volt? - Francia. A kalmük bólintott, aztán jobbra rántotta a kormányt, és egy hajszállal bár, de elkerülte az egyik "kaszinó" ajtaján kirepülô alakot. - Tiszta sor. Alihoz megyünk. Wolf nagyot fújt, igyekezett lazábban fogni a kapaszkodót. - Ali bolond - folytatta a kalmük, mintha mi sem történt volna. - Képes évekig dugdosni egy-egy roncsot, ha valamiér' üzletet lát benne. A francia kocsikat különösen imádja, pedig má' megbocsásson, Bey, nem valami nagy szám egyik se. Mert lássa, itt ez az Arlberg - ránézésre semmi, de beletölti a benzint, azt megy, és menni fog még harminc év múlva is! - Végigsimított az otromba négyküllôs kormánykeréken, mosolygott, aztán eszébe jutott valami, s a fuvarhoz fordult megint. - Majd'


elfelejtettem, mi lett a Bellunóval? - Milyen Bellunóval? - kérdezte vissza Wolf fahangon. A kalmük meghökkent, de hamarosan villant egyet a szeme, homlokán kisimultak a ráncok. - Igaz is - vigyorgott ádázul. - És egyáltalán, mi az, hogy Belluno? A fékre taposott, kifarolt, majd kipörgô kerekekkel hajtott tovább egy keskeny, kétoldalas drótkerítéssel szegélyezett makadámúton, Ali autókereskedése felé. - ...legalább az oroszok nem gyártanak gépkocsit - sóhajtott Ali, ez a kék kezeslábast, orkándzsekit viselô, ritkuló hajú emberke szemforgatva. - Gyártanak, exportálnak sok mindent, a vodkától a vattakabáton át a vadászfegyverig, gépkocsit azonban, Allahnak hála, eszükbe se jut készíteni. Így van ez rendjén, nem igaz? Pont elég nagy a rumli a piacon nélkülük is! Wolf kényszeredetten mosolygott. Az elmúlt másfél óra alatt bejárta a pokol valamennyi bugyrát. A vizsgálódást a jobb híján irattárnak nevezett papírhalomban kezdték, s a roncstemetôben folytatták. Az egykor büszke gépek egymásra hányt, iszonytatóan deformált, lecsupaszított vázai szánalmas látványt nyújtottak a szürke ég alatt. Valamelyest még a kalmüköt is lehangolták. - Ezér' utálom én ezt, pont ezér', a fene enné meg - mormolta. Ali, a tulaj azonban csak legyintett, s a közeli mûhelycsarnokra mutatott. Arrafelé indultak hát, hogy szemügyre vegyék a higanygôz lámpák éles fényeben, melegében fedetlen felsôtesttel dolgozó suhancsereget. A kölykök keze alatt fura öszvérek születtek: német autók olasz ajtókkal, tetôvel, csomagtérfedéllel, franciák svéd futómûvel, angol abroncsokkal, azonosíthatatlan korcsok darabokból összeállított motorral, házi készítésû váltóberendezéssel; négy keréken gördülô dobozok, máskor az eredetinél is elegánsabb csodák. Egy másik mûhelyben szorgos asszonykezek fércelték, varrták a kárpitokat, egyikük-másikuk farészeket lakkozott elmélyülten. Valamivel odébb


gumifiatalítók mûködtek, azon túl a fáradtolajba igyekeztek némi életet lehelni - nagy üzem volt ez, mely a legínségesebb idôkre is biztosította magát; nagyüzem, mely az Oszmán-Szeldzsuk Birodalom nyugati gyepûjén élôket látta el az úti ámokfutáshoz elengedhetetlen masinákkal. Csak épp a Renault nem volt sehol. - Milyen volt? - firtatta Ali a kör végén, kissé elbizonytalanodva. - Egyedi darab? Hol szerelték? - Fogalmam sincs - felelte Wolf, az igazsághoz híven. - Jó tízéves lehetett már, mikor hozzám került. - A színe? - Kék. - Csak így? - Csak így. Ali eltöprengett, bal tenyerébe fogta állát, a fejét csóválta. - Briga! - reccsent végül egy közelben ácsorgó göndör, fekete fiúra. - Emlékszel arra a korcsra, amit a Pici Fáiz vett meg tavalyelôtt? Briga közelebb lépett, alaposan szemügyre vette a jövevényeket. Ócska légióskepi és bôrkesztyû volt rajta. - Igen, müdür - válaszolta vontatottan. - Egész beleesett a hülye. Pedig mondtuk neki, hogy rosszul jár vele: a karosszériát ugyan rendberaktuk, a motor is pörög, de ha még egyszer történik valami, hát eldobhatja, mert egy árva csavarunk sincs hozzá... Más srófra járt az agya annak, aki csinálta, pedig az alkatrészek egytôl-egyig franciák... "Sebaj" - mondja erre Fáiz. "Mégis viszem, mert olyan, mint egy kis madmazel". Így mondta a hülyéje: madmazel! Na, gondolom, vigye, legyen boldog vele! Ha nem tetszik neki, lop úgyis másikat - akkortájt ezzel foglalkozott -, és visszahozza. - Elhúzta


a száját. - Most mit mondjak? Azóta se láttam. - Hol találom ezt a Fáizt? - lépett elôre Wolf. - Hol találná, Bey? Hát a férgek között! A kalmük halkan füttyentett. Wolf feléje fordult. - Mit jelent ez? - Az út végét, Bey. Bármit hagyott abban az autóban, nyugodt szívvel búcsút mondhat neki. Akár haza is mehetünk mind a ketten... - Fáizt ezek szerint... Szóval, meghempergették? - Azt a görényt? - Briga csaknem kiköpött. - Ki akarná azt a görényt meghempergetni? Egyszerûen ott van, ahová való: odalent, a hozzá hasonlókkal! - Keményen a földbe rúgott. - Az ilyeneknek sose volt elég jó ez a város, ezért aztán csináltak maguknak egy másikat, itt, alattunk. Minden nyavalyás patkánylyuk oda vezet, én mégis azt mondanám, felejtse el a dolgot. Hallgasson a barátjára, menjen haza! Wolf az ajkába harapott. Az istenit. A jó úristenit! A talizmán a kocsiban van - ott kell lennie, ha egyszer neki szánták. A kocsi Fáizhoz került, aki rátalálhatott, és akkor... - Le kell jutnom oda! A kalmük, Briga és Ali összenéztek. - Azok ott nem viccelnek, Bey! - Œtonállók. - Gyilkosok. - Emberkereskedôk. - Lecsapják.


- Megölik. Briga ásított. - Eladják ötér'. Kinek hiányzik az? Wolf nem felelt. Lázasan dolgozott az agya. - Biztosan van egy vezetôjük. Talán üzenhetnék, alkut ajánlhatnék neki. Talán... - Az az alak nem hétköznapi! Fogalma sincs róla, mire képes! - Azt mondják, valóságos monstrum... - Egy dzsinn. - Egy lidérc! - Ez persze hülyeség - jegyezte meg a fiú, Briga, kikezdhetetlen nyugalommal. - Az az állat is csak ember. Olyan, amilyen, de ember. Hanem azt én se hinném, hogy alkudozni lehetne vele. Wolf dacosan biccentett. - Tiszta sor. Lemegyek. A jelenlévôk ismét összenéztek. A kalmük kapcsolt elôször, ô mondta ki az e tájon legkomolyabban vett varázsszót: - Szívügy... Ali zsebredugta mindkét kezét, egyhelyben toporgott, mintha fázna. Briga vállat vont, odébbment, letelepedett egy régi lakókocsi lépcsôjére. - Aha - ennyit fûzött a dologhoz mindössze. - Menjünk - fordult Wolf a taxisofôrhöz. - Persze, Bey, persze... Félúton járhattak az Arlberg felé, mikor a fiú utánuk kurjantott, s mikor hátrafordultak, a telep kapuja felett végighúzódó táblára mutatott, melyen a Cég távozók számára kieszelt jelmondata díszlett: SOK SZERENCSÉT, BALEK! ODAKINT SZÜKSÉGED LESZ RÁ! A másik feliratra - már távolodóban - a kalmük hívta fel a figyelmét. A kapu feletti


tábla külsô oldalán, a vidéken legelterjedtebbnek számító négy nyelven ez állt: FELTÁMADUNK! 12 Céline valamivel kilenc után ért a hotel étkezdéjébe. Az asztalok közt izgatott külföldiek csoportosultak, kézrôl-kézre jártak a reggeli lapok példányai. Némelyik beérte egy szûkszavú beszámolóval, némelyik megkísérelte geopolitikai összefüggésekké magyarázni a Jón-tengeren lezajlott rút incidenst, a legnagyobb, a Hudut Koruma pedig szalagcímben tette fel a mindenkit foglalkoztató kérdést: HÁBORŒ? Œgy rémlett, a diplomata és kereskedelmi negyedben élôk tudják már a választ. A recepciónál, a korai idôpont ellenére, választékosan öltözött hölgyek és urak toporogtak csomagjaik mellett, a parkolóból egymás után gördültek ki az autók; kétoldalt, a felhajtón összetorlódtak a taxik, dudák azonban nem szóltak - mintha mindenki egyetértett volna abban, hogy a pániknak a lehetô legcsendesebbnek kell lennie. Céline letelepedett a szokott asztalhoz, kitöltötte a kávét, eljátszadozott a Wolf és Katzmann Bankház keze ügyében lévô zászlócskájával. A szemközti üres szék, a felesleges teríték látványa zsibbasztó kétségbeeséssel töltötte el. Uramisten, hol marad? Hát már újságot se olvas? Hirtelen eszébe jutott, ahogy ott áll az esôverte ablaknál, bizonytalanul, fluoreszkálón, ahogy feléje nyújtja a kezét. Nem tudta gyûlölni. Nem merte. Felpillantott. Monsieur Carvajal viharzott át a hallon vajszínû átmeneti kabátban, s búcsúzóul odaintett neki. Megkerülte a szökôkutat, amelyben ezen a reggelen nem csobogott víz. Karonfogta lefátyolozott arcú feleségét, és kocsiba szállt vele. Valahol, nyilván az egyik földszinti irodában, telefonok csörögtek.


Céline kiitta a kávét, felállt, hátradobta a haját, és körülnézett. Az étkezde tulsó sarkában, közvetlenül az ablak mellett bolyhos tweedöltönyt viselô, gyömbérszínû hajú férfi igyekezett újságjába temetkezni. - Sir Reginald! Marlborough lordja odapillantott. Jó adag kelletlenség volt a mosolyában, de azért felállt, úgy üdvözölte a lányt. - Miért nem mennek? - kérdezte a lapokat megzörgetve. - Œgy sejtem, a repteret legkésôbb ma délután lezárják. Utána az utak következnek. Hallgasson rám, kedvesem, és mondja meg Wolfnak... - Wolf eltûnt - mondta Céline. - Az este elment, és azóta se került elô. Biztosan bajba került! A gyömbérszín hajú férfi félrenézett. - Soha semmi nem biztos, kedvesem - jegyezte meg -, semmi az égvilágon. Készséggel belátom, a dolog csakugyan kellemetlen, de nem tudom, miben lehetnék... A lány konokul összeszorított ajakkal közelebb hajolt. - Hagyjuk ezt, Sir Reginald, nagyon kérem! Tudjuk, hogy maga a Brit Titkosszolgálat rezidense. Œgy értem... folytatta tétován - mindenki tudja. A lord zavartan köhintett. - Csakugyan? - Na jó, majdnem mindenki. A Bankháznál például... - Vagy úgy, a Bankház... - Sir Reginald halványan, de legalább szívbôl, ismét elmosolyodott. - Sejthettem volna. Ezek a pénzemberek...! - A lány szemébe nézett. Halljam, kedvesem, mit tehet magáért egy leleplezett, boldogtalan kém? - Kerítse elô Wolfot! - tört ki Céline-bôl. - Az emberei megtehetik. Ha megkerül, elmegyünk, és vissza se jövünk többé. Ha... A lord a fejét csóválta, összehajtogatta az újságot, azután odaintett egy pincért.


- A feleségem ma a szobájában étkezik - mondta. - Vigye fel neki a szokásosat, kérem, egyúttal közölje vele, hogy rendezünk ma egy rendkívüli körkapcsolást. Körülpillantott. - Got it? - Parancsol, Bey? - feszengett a pincér a lányt fürkészve. - Ne fárassza magát, Pelham - szólt nyájasan a gyömbérszín hajú férfi. - A hölgy jó ismerôs. A pincér biccentett, indulni készült. - Egy pillanat! - Uram...? Marlborough lordja egy hosszú szivarral bíbelôdött. - Maga szerint mennyi az esélyünk arra, hogy sikerül egy embert elôkerítenünk ma estig? Mondanom is felesleges, fontos ember az illetô. - Fontosabb annál a fizikusnál, akit öt napja keresünk? Vagy az orvosnál, akinek... A gyömbérszín hajú gyors pillantást vetett a lányra. Köszönöm, Pelham, egyelôre ez minden. Mehet. A pincér fejet hajtott, és távozott. - Mire volt ez jó? - kérdezte Céline. Sir Reginald gondterhelten pöfékelt. - Gondoltam, nem árt ha tisztában van a helyzettel. A csalódástól szeretném megkímélni. A lehetetlen kívánságokat azonnal teljesítjük, a csodákra azonban, sajna, még nálunk is várni kell! Az utolsó szavak közben a lány felállt. Pár bizonytalan lépést tett, mint egy alvajáró. Köszönöm. - Hová megy kedvesem? Jobb lenne, ha... - Köszönöm! Otthagyta a lordot, átrohant a készülôdés lázában égô vendégekkel zsúfolt hallon, a


lépcsôket kettesével véve menekült vissza a szobába. Bevágta maga mögött az ajtót, egy karosszékbe rogyott, és - tôle szokatlan módon - rágyújtott egy méregerôs cigarettára, amelyet Wolf tweedzakójának zsebében talált. Pöfékelt, a falat bámulta. Balra, pácolt fakeretben: Török gályák a Dunán. Ismeretlen mester tollrajza 1626-ból. Gályaforma gályák. Elmosódó kékség: a folyó. De ugyan, hol vannak már, akik ezeket a hajókat felszerelték és vízre bocsátották, hol az az ember, aki vonulásukat megörökítette? A csontok szétszóródtak, a deszkák elkorhadtak, s ha a görög bölcselôknek hinni lehet, a folyó sem ugyanaz a folyó... Aláfestésnek az óra tiktakkol, látszólag mind szaporábban: az enyészet ünnepli így ocsmány diadalát... Céline hátradôlt, két füstkarikát indított útnak a mennyezet felé. Maradnia kellene. Ha a pincérek szét nem szaladnak, késôbb valami italt is felhozathat, ülhet és várhatja az alkonyt, az éjszakát, Wolfot - és a háborút. Várhatja Sir Reginald telefonját, a fosztogatókat, esetleg magát a halált - hisz ô sem lehet túlságosan messze -, ha történetesen várni akar. Csakhogy... Csakhogy eszem ágában sincs! Felugrott, és a két utazótáskába hajigálta holmijukat (legutoljára a férfi szaxofonját helyezte vissza a tokjába), aztán ismét lefelé indult. A málha nehéz volt, akár az élet, a liftesfiú azonban segítôkésznek bizonyult, s állták még a sarat a londinerek is. Céline menet közben bekukkantott az étkezdébe, nyugtázta, hogy a lord felszívódott. Sebaj. Boldogul nélküle. Boldogul mindenki nélkül - hamarosan bebizonyítja. A hatalmas Citoyen fényszórói ámulattól elkerekedett szemekként meredtek rá, a hûtôrács tétova mosolyú szájra emlékeztette, mégsem hátrált meg, mi több, a kelleténél egy pillanattal sem babrált tovább az indítókulccsal. A sárga fezes fiúk szétrebbentek, ahogy felbôgött a motor, s bizony okosan tették, mert Céline jókora lendülettel vágott neki. A kipörgô kerekek sötét sávokat hagytak az aszfalton, a kókadozó lobéliákra


apró kavicsok zápora zúdult, kipufogógáz gomolygott kékesen, azután, ahogy a nagy limuzin továbbállt, egykettôre eloszlott - néhány pillanat múltán a zúgás se hallatszott már. Sir Reginald, aki mindeddig lakosztálya ablakában állt, most sarkonfordult, tûnôdve sétált vissza a nappaliba, ahol Barbara bíbelôdött az utazóládába épített rádiókészülékkel. A bejárati ajtó mellé húzott karosszékben Pelham, az álpincér bóbiskolt, nemrég befutott társa - bizonyos Dillon - a kanapé karfájára telepedett, onnét figyelt. Az asztalon, kiürült teáscsészék mellett, egy a ruszlandi követség emblémájával ékes, ellenzôs sofôrsapka, egy hangtompítós revolver, féltucat különféle útlevél, meg egy maroknyi, gyûrött bankjegy hevert. Dillon kora hajnalban egyszer s mindenkorra letette a szolgálatot, s elintézte függôben lévô ügyeit, mielôtt visszatért. - A karja? - kérdezte most a lord. - Köszönöm kérdését, Sir, a fájdalom semmiség. Lady Marlborough eltávolította a golyót, a kötés pedig igazán remekül sikerült. Megy a vezetés... - Halványan elmosolyodott. - Még egy lövés, és repülni is megtanulok... - A papírok? - Pelham az utasítás szerint mindet megsemmisítette. A lord bólintott, maga is letelepedett, tekintete a revolveren pihent. - Egy jó óra múlva nekivágunk - mondta. - A reptérig én vezetek. Helyesebb, ha pihenteti a jobbját, Dillon. Szüksége lehet rá. - Ahogy jónak látja, Sir. Barbara felpillantott, kutató pillantást vetett férjére. - Hát az a fiatalember, Wolf? Vele mi lesz? Sir Reginald kézbe vette az útleveleket, úgy terítette szét ôket, ahogy a kártyalapokat szokás. - Hiszen hallottad: egyetlen kint dolgozó emberünk se látta, a helyi hatóságok


nem tudnak róla... Nyoma veszett a szerencsétlennek - mintha a föld nyelte volna el! - Céline? A lord elhúzta a száját. - Feladta, azt hiszem. Épp az imént ment el. - Lady Marlborough szép arca elkomorult, két szeme köré apró barázdákat vágott az elkeseredés. - Miért, Reginald? Micsoda világ ez? Miért kellett ennek így végzôdnie? A gyömbérszín hajú férfi szivart keresett, közben bátorítón rámosolygott. - Nyugalom, kedvesem, nyugalom! Kissé korai még a gyász - hisz tudhatnád, hogy egy olyan fiú, mint Wolf, némi készpénzzel és ékesszólással még a Pokol legmélyebb bugyrából is kivágja magát... 13. Mintha a Föld nyelte volna el! A bot lecsapott, Wolf koponyájában vakító fény lobbant, majd kihunyt. Nyomában formát öltött, majd meggyôzôdéssé érett a feltételezés: Kinyírtak! Csalódottságot érzett csupán, haragot nem. Hisz az ügy minden résztvevôje - a taxisofôrtôl a katakomba ôrzôjéig - a lehetô legésszerûbben viselkedett, csak ô csinált magából bolondot, egyedül ô! A kalmük mindent elkövetett, hogy lebeszélje a dologról. A fejét csóválta, rosszallóan dünnyögött egész úton, míg az Arlberg végigszáguldott Buda-Pest régi nekropoliszán, melynek földjében békén porladtak egymás mellett muzulmánok, izmaeliták és keresztények csontjai. A város védelmében 1626-ban elesett Szafik Manszur bej rózsái elhullatták már szirmaikat, csak egy-egy lófarkas boncsok ágaskodott ott, rézveretû félholdjával fenyegetve az alacsony eget. - Megbocsásson, Bey - mondta a taxis -, de asszem, maga nincs eszinél. Mi dóga


ezekkel egyáltalán? Mibe' utazik? Wolf eltöprengett. - Zenész vagyok. - Az unokabátyám is az - vágta rá a kalmük -, mégis van annyi sütnivalója, hogy ne dugja önként hurokba a fejét! Mert lássa, ezek a lentiek... - Min játszik az unokabátyja? - érdeklôdött Wolf szórakozottan. - Rebeken és zurnán, a nyavalya törje ki! Nincs más gondja? - A nagydarab férfi indulatosan a fékre taposott, az Arlberg kifarolt, port és kavicsot felverve megállapodott a hajdanvolt városfal egy támpillérének íve alatt. - Szólok is neki, hogy játszon valamit a lelke üdviér' alkalomattán. Valami szomorút... Wolf kiszállt. Bár a napot hajnal óta csupán sejteni lehetett a felhôk mögött, a szél itt, az omladék árnyékában lett csípôs igazán. Átellenben roppant, vakrozsdától át- meg átlyuggatott fém ajtószárnyak fedték a ciszternarendszer egy lejáratát. A pántokat, a lakatot rég leverték, a lentiek még annyi fáradságot sem vettek, hogy eltûntessék az idevezetô láb- és keréknyomokat. - Mit mutat az óra? - fordult a kalmükhöz a halálra szánt utazó. - Semmi köze hozzá - felelte az sértôdötten. Azután, a motort dühödten felpergetve, kifakadt: - Miér' nem haggya a fenébe? Miér' akarja úgy végezni, ahogy azokban az ostoba filmekben szokás? Nem köll a pénze. Kérte volna Allahot idejébe', talán észt is adott volna hozzá! Wolf a lejárat felé fordult. A mélybôl feltörô dohtól szagló légáram meglebegtette vékony szálú, sötét haját. - Menjen nyugatnak - mondta hirtelen. - Pakolja fel a családot, és induljon, amilyen hamar csak lehet. Háború lesz. - Miér' kéne pont magának elhiggyem? - feszengett a nagydarab férfi. - Miér'? - Mert olyan megbízható a képem - mosolygott Wolf, aztán behajolt az ablakon, és a taxis szeme közé nézett. - Kár a fáradságért, müdür. Maga tipikus túlélô. Tudom, hogy


idôben elpályázik innét! - Menjen a jó francba, hajja-e? - Máris, müdür, máris... - mondta Wolf, és minden teketória nélkül nekiindult. Míg az ajtószárnyakkal bajlódott, az Arlberg motorja vadul felbôgött, akkor pedig, mikor a sötétbe vezetô lépcsôsor elsô fokára tette a lábát, utolérte a kalmük kiáltása: - Nem úgy gondótam, maga marha! Miattam aztán... Wolf mosolyogva ingatta fejét, és mert az ötödik lépés után már az orráig sem látott, a zsebébe kotort az öngyújtójáért. Fényt ide! Látni, látszani - no meg beszélni! De kihez? Megköszörülte a torkát, a sötétségbe meredt. - Hé, maguk! Üzleti ajánlattal jövök! Kísérjenek a vez... Idáig jutott, amikor leterítette az oldalról jövô ütés. Kinyírtak! Némán, mozdulatlanul hevert. Nyakában, fülében, mellében érezte az élet makacs, tempós lüktetését. Jobb dolga nem lévén, igyekezett rendet teremteni gondolatai közt. Nyugalom! Ez most a legfontosabb. Cipelték vagy vonszolták, nem épp kíméletesen, a rázkódás egy örökkévalóságon át tartott. Felidézte benne mindazt, ami azon a négy évvel korábbi nyáréjszakán, a dimenzióközi hasadékon átzuhanva érte. Mekkorát változott körülötte a világ az alatt a pár pillanat alatt! Budapestbôl Buda-Pest lett, a kis Lajtából határfolyó, a messzi, bohém Párizsból birodalmi székváros, az Egyesült Államokból Arcadia, Brétagne Nova, és csak Isten tudja, mi minden még... Haló poraiból feltámadt, roppant vagyonok találkozó helyévé lett a spanyol zsoldosok által feldúlt, lerombolt Antwerpen... A semmibôl kapott új erôre a saját, józanabb világából kiveszett mágia;


mítikus lények sokaságával népesültek be a puszták, a vadonok és az óceánok, még néhány istenség is visszaköltözött a föld mélyébe, a kövekbe, a fákba, a vizekbe, vagy épp a felhôk közé... Istenségek, mint Ahriman, Ormuzd - és Armaiti. Armaiti! A név valami folyamatot indított el a tudatában. Érezte, hogy zuhan, s ha erejét megfeszítve befelé tekintett, látta is. Odabent nem volt sötét. Halvány fénnyel izzó, apró testek környékezték, a feje körül köröztek, akár a bódult éjjeli lepkék. Utánuk kapott volna, karja azonban nem engedelmeskedett. Nem bánta igazán. Meglepetést érzett csupán, félelmet nem. Fényóceánba hullt. Forróságot tapasztalt, s ez örömmel töltötte el: lehetséges volna, hogy ilyen kellemes klímájú a pokol? És ha ez csakugyan a pokol, vajon kinek a pokla? Ha Ormuzdé, gondolta, kínos magyarázkodásnak nézünk elébe. Ha meg Ahrimané... Nos, akkor az ég legyen irgalmas hozzám! Egyszerre metszô hidegség öntötte el - ez olyan volt, mintha durva kezekkel utána nyúltak, menedékébôl a zord külvilágba ráncigálták volna. Valaki belerúgott, s ezzel, akaratán kívül jót cselekedett vele: eszébe juttatta, hogy teste van. A tisztesség kedvéért azért felnyögött, és kinyitotta a szemét. Émelygett. Taplószáraz volt a torka. - Ki vagy? Minek jöttél? - hangzott valahonnét odafentrôl. Várt, s ezzel újabb rúgást érdemelt ki. - Fáizt keresem - suttogta végül rekedten. - Mi dolgod vele? - Megvenném... a kocsiját. Csend. Azután, értetlenül: - A Fáizét? - Nyomban ezután valami párbeszéd vette kezdetét a jelenlévôk közt. Wolf látómezejében egérszürke kámzsák inogtak. Az egyik,


a bal oldali közelebb hajolt, s a fogoly lélegzete elakadt a korai ráncok szabdalta arc, a csorba fogak, a hályog borította jobb szem láttán. A figura állától hosszú sebhely húzódott az orr, a bal szem mellett a homlok közepéig, a tar koponya emiatt mindennél jobban emlékeztetett egy fôzés közben megrepedt héjú keménytojásra. - Fáiz kocsija érdekel, he? - azzal ismét rúgott egyet Wolfon, amúgy a tisztesség kedvéért. - Ha igen, én kellek neked. A Garázsmester! A fogoly csak bámult. Émelygése lassanként csillapult, de valahányszor hunyorgott, még mindig a zuhanás érzete kísértette. - A Garázsmester vagyok - közölte tárgyilagosan a sebhelyes arcú. - Én felelek az összes rohadt gépért idelenn, ismerem mindet, úgyhogy embereld meg magad, és beszélj: melyikért jöttél, mikor, honnét lopták, és mennyit szánsz rá, hogy visszakapd? - Az utolsó mondat úgy hangzott, akár valami litánia. A Garázsmester praxisában szép számmal akadhattak már hasonló esetek, Wolf mégis úgy érezte, nem tárgyalhat akárkivel. - Vigyenek a vezetôjükhöz - suttogta rekedten. - He? - A Garázsmester közelebb hajolt, oldalra billentette fejét, mint egy hallgatózó madár. Csak ekkor vált láthatóvá, hogy a bal füle hiányzik. Csontos mutatóujja Wolf mellének feszült. - Nem éred be velem? Én nem vagyok elég jó neked? Fene elôkelô fickónak képzeled magad, mi? Hát mondok én valamit, insan: jobban jársz te énvelem! A fônökkel nemigen lehet csak úgy elbeszélgetni! Emelte a kezét, nyilván azért, hogy mondanivalójának jókora pofonnal adjon nagyobb nyomatékot, ám a körülállók egyike elkapta a csuklóját, és könnyûszerrel odébblódította. A Garázsmester eltûnt Wolf látómezejébôl, alighanem a földre került, ám rugóként tüstént felpattant, rántott egyet csupa por köntösén, markában megcsillant egy ívelt pengéjû tôr.


A másik kámzsás, aki már a fogoly mellett térdelt, sóhajtva fordult hátra, emelte rá, biztosította ki pisztolyát. - Emlékezz, Jákub - mondta lágy, meglepôen dallamos, már-már nôies hangon. Jusson eszedbe, mi áll a Koránban az elrendelésrôl! Jákub, a Garázsmester egy percig csak állt, a tôrt szorongatta, azután megnedvesítette ajkát, és lassan leengedte a fegyvert. Wolf összeszedte az erejét, megfeszítette nyakizmait, körülnézett. A boltozatos csarnok kôfalaiban csupasz villanykörték, a magasban vezetékkötegek, akár valami roppant pók hálójának szálai. Szemközt, félkaréjban négy mozdulatlan figura, az ötödik mellette térdel, egy nehéz katonai ismétlôfegyverrel babrál. Diszkrét klikk. - Bocsásson meg, bocsásson meg, nagyon kérem! - esdekelt a dallamos hang. - Kissé elhirtelenkedtük a dolgot odafent, de hát amilyen idôket élünk... - Zavart kuncogás. A Garázsmester hajlamos arra, hogy elragadtassa magát, tudja, sok gondja volt mostanában... Az igazat megvallva tegnap óta már nem is igazi garázsmester, mert hát... szóval a legtöbben egyszerûen leléptek, és vitték a jármûveket, ki-ki amit megkívánt; szörnyû, egyszerûen szörnyû, páran... mit páran, rengetegen egymásnak estek, sokan meghaltak, egész éjjel a hullákkal veszôdtünk... Jött volna csak egy héttel korábban, monsieur! A kialkudott összeg lefizetése után személyesen gondoskodnék arról, hogy visszakapja a kocsiját, hisz nem kétlem, keményen megdolgozott érte, de most... Ne haragudjon, tekintsük ezt az incidenst meg nem történtnek! - Egyetlen... kocsi se maradt? - firtatta Wolf szédülô fejjel. A cikornyás beszédû ismeretlen gyorsan körülnézett. Egy futó pillanatra kivillant klasszikus szépségû, az antik szobrokéra emlékeztetô arcéle. Bôrét azonban mintha pokoltûz perzselte volna: egyenetlen volt és lilás színezetû, akár... Akár egy halotté.


Wolf, aki nyomban megértette, mit jelent ez, mélyet sóhajtott és felült. Pisztolya eltûnt, két tôrét viszont nem találták meg - esetleg nem is keresték. A lefegyvezô modorú hullajelöltre sandított megint, aki most széttárta karját, és kedvetlenül folytatta: - A fônök kocsija természetesen itt van még. Akadtak egyesek, akik szemet vetettek rá, de hát... - Legyintett. - Nem kellett veszkôdnünk velük. Œgy ám, monsieur: bizonyos jármûveket egyáltalán nem könnyû eltulajdonítani! Wolf szíve nagyot dobbant. Most! Most a százezer piaszteres kérdést! - Maguk... miért maradtak? A pörkös arcú meghökkent. Magába mélyedt. Zavartnak tûnt, társaira tekintgetett. Látnivaló volt, fel se merült bennük, hogy másképp is dönthettek volna. - A... fônök akarta így. - A pici Fáiz, ugye? A kámzsások tétováztak. A Garázsmester nagysokára mégis kibökte: - Fáiz... a Nagy. Erre aztán, mintegy varázsszóra, megváltozott a jelenlévôk testtartása. Felajzottnak tûntek valamennyien, akár az ellenséget szimatoló vadak. - Igaz, valaha kicsi volt - mondta az althangú megfontoltan. - Évekkel ezelôtt - tódította egy másik kámzsás. - Egészen kicsi - fûzte tovább egy harmadik, aki mintha csak a végszóra lesett volna. Gúnyoltuk is eleget amiatt! - Meg mert világéletében akkora balek volt... - Meg mert úgy tartott a nôktôl... - Meg mert sose lopott mást, csak azokat a nyavalyás tragacsokat... - Ráadásul ölni se bírt! A Garázsmester lehunyta a szemét. - Késôbb persze bepótolta. Rettenetes volt. Az


egész azzal a kocsival kezdôdött. A kocsival, amiért hetekig úgy veszkôdött, de elkövetni nem merte. Az althangú rábólintott. - Œgyhogy inkább fizetett érte. - Mielôtt elhozta, összekaptunk valamin - szólt az egyik kámzsás majdhogynem álmatagon. - Megvertük és leköpdöstük - tercelt egy másik, aztán fölfedte orr nélküli, hegek csúfította arcát. - Mikor hatalmat kapott, ezzel büntetett érte. Társa némán mutatta fel balja rongyokba bugyolált csonkját. A Garázsmester végighúzta mutatóujját iszonytató sebhelyén. A kappanhangú csak mosolygott a fogolyra. - Hogy én mivel fizettem, monsieur, azt talán sejti. Wolf megborzongott. Bizony, akad olyan büntetés, ami egy férfi számára rosszabb a halálnál is... - De mi még jól jártunk - folytatta a Garázsmester, mintha olvasott volna a gondolataiban. - Mert azokat, akik a változás után fordultak szemben vele, megölte. - Illetve megölette - helyesbített az orr nélküli. - Velünk, meg a lényekkel - fûzte hozzá a csonkolt karú. - Azokkal, amiket a túlvilágról, vagy honnét bûvölt elô. - Az ördög se gondolta, hogy ekkora erô lehet egy olyan tragacsban! - Éjszakánkint fénylett - suttogta a Garázsmester mély áhitattal. - És aki a közelébe merészkedett, a lények megölték. - Sokan már akkor leléptek - mondta a kappanhangú. - Fáiz nem törôdött velük, meg se próbálta visszatartani ôket. Ránk persze gondja volt. Magához láncolt. Azóta is a gondját viseljük. - Etetjük.


- Ellátjuk hasissal, meszkalinnal és pezsgôvel. - Felolvasunk neki az újságokból. Az orr nélküli lassan ingatta fejét. - Kétlem, hogy igazán érdeklik a hírek. Nem tart a háborútól. Nem tart semmitôl, amíg a lények védelmezik! - Azt mondja, ô a Kiválasztott - súgta a Garázsmester alig hallhatóan. - De a többséget, azt hiszem, sosem sikerült meggyôznie. Múlt éjjel aztán a kitartóbbak is megfutamodtak. - Fáiz tombolt - közölte a herélt tárgyilagosan. - Jó párat megölt, hogy a rátermettebbek okuljanak. - De nem okultak - sóhajtott a csonkolt karú. - Erre néhányat közülök is megölt. Nem hinném, hogy a túlélôk valaha visszajönnek. - Pedig micsoda remek egy tanya volt ez! - révedezett az orr nélküli. - Fentiek, pláne fegyverrel, nemigen merészkedtek ide! - Ha mégis idepofátlankodtak, megöltük ôket - summázta a herélt, mint afféle derûs karvezetô. - Igazság szerint magát se szabadna életben hagynunk, monsieur. De hát... Wolf ültében hátradôlve felhúzta mindkét lábát. A tôrök alig néhány centiméterre voltak most lazán kinyújtott kezeitôl. - ...de hát - folytatta a kappanhangú - a maga esete különleges. Azt mondta, a kocsit akarja... - Egészen közel hajolt. - Tán csak nem a magáé volt? - Honnét gondolja? - kérdezett vissza Wolf erôltetett higadtsággal. - Egy suhanc jött le tegnap, ô is a kocsi után érdeklôdött. Egy úr bízta meg vele, azt mondta, egy nagyhatalmú úr. Mindenáron Fáizzal akart beszélni, hát beeresztettük hozzá. Azután... Wolf nyelt egyet. - Azután? - Azután meghalt. Tudja, Fáiz nem állhatja, ha háborgatják. A Garázsmester szaporán


pislogott. - Szegény fiú! Fogadok, hogy te küldted. Pont az a típus vagy, aki amíg lehet, mást küld maga helyett! - Nézze el mindezt Jákubnak - mosolygott a herélt. - Nézze el, a kedvemért! Fogalma sincs, mit kellett kiállnia az utóbbi idôben... - Balját nyújtotta, elôzékenyen talpra segítette a foglyot. - No, jöjjön! Ideje eleget tenni az utolsó formaságnak. - Micsoda? Az egykor klasszikus szépségû, örökre elcsúfított arcon árnyék suhant át. Kelletlenség? Szánalom? Wolf képtelen volt eldönteni. - Miután a kocsi miatt jött, találkozni fog Fáizzal - magyarázta nyájasan a herélt. Egymás közt tisztázhatnak mindent, ahogy az nagyhatalmú urakhoz illik... - A cserepes ajkak mosolyra rándultak. - Fel hát a fejjel! - hisz erre vágyott, nemdebár? INTERMEZZO Három elôtt néhány perccel felderítôgép érkezett a város fölé, és a Kuszaila-erôd ütegeitôl tiszteletteljes távolságban maradva néhány kört írt le a magasban. Elég idôt hagyott a bámészkodóknak, így azok meghatározhatták típusát, megbecsülhették hatósugarát, maximális sebességét - és latolgathatták küldetése célját is. Az oszmán hadsereg helyi képviselôi ekkortájt biztosat tudtak már, netán a pilóták ítélték kedvezôtlennek a légköri viszonyokat egy mûsoron kívüli kergetôdzéshez - akárhogy is, a trikolór-emblémával ékes gép bántatlanul végezte a dolgát, majd - valamivel fél négy után - az alacsonyan járó felhôkbe fúrta orrát, és odébbállt. Céline Dorleac már csak a motorzúgást hallotta, mikor kilépett a Wolf bazárbéli törzshelyeként ismert Ezüst Félhold klubból. A tulaj udvarias segítôkészsége, a mixerek, zenészek jól palástolt közönye egyként bosszantotta. Bezökkent a volán mögé, kiengedte a féket, nekiesett a kormánynak, s a Guyenne máris ugrott, símán fordult, akár az ördögszekér. Az utastérben kísérteties volt a csend, a lány mégsem


nyúlt a rádióhoz - nem kívánt újabb bizonyosságot szerezni arról, milyen kevés ideje maradt. Négy-öt utcával arrébb, egy keresztezôdésben nehézkesen manôverezô harckocsi állta útját. Ám mind a lánctalpak, mind az ormótlan lövegtorony látványa elégtelennek bizonyult ahhoz, hogy félelemmel vegyes tiszteletet ébresszen benne - gondolkodás nélkül a dudához folyamodott, fényszóróit villogtatta, s öt perc múlva - láss csodát! az óriás döntött a visszavonulás mellett: minden eresztékében csikorogva, bûzös füstöt okádva tolatott be az alléba, ahonnét elôkerült. Céline tüstént a gázra lépett - és a következô fordulónál csak a vakszerencsét áldhatta, amiért elkerülte a karambolt egy nem kevésbé esztelenül robogó furgonnal, amely balról vágott elébe, szinte súrolta lökhárítóját, s egy keresztirányú utcába kanyarodva nyomban el is tûnt. A lány vadul dobogó szívvel, dúlt arccal ült a volánnál, aztán gondolt egyet, és tempósan leengedte az ablakot. - Vadállatok! - kiáltotta teli torokból, véleményét a vétkes jármû vezetôjének, utasainak címezve. - Utolsó, aljas szemetek! Gyilkosok! És még csak nem is sejtette, milyen igaza van. 14. Œtban Fáiz tanyája felé, a kámzsások mindvégig a macskányi patkányokat riogatták és rugdalták. Wolf a maga részérôl ügyet sem vetett a kifelé igyekvô dögökre - tôlük aztán nem volt félnivalója. Œjra és újra eltöprengett azon, amit a "fônököt" és kocsiját vigyázó lényekrôl hallott, s a magától adódó következtetés valamelyest megnyugtatta. A talizmánnak még mindig a Renault-ban kell lennie! Mi másért ôriznék olyan szigorúan? Egyébként ha Fáiz fel is húzta volna a gyûrût, Európa és a világ nem holmi alvilági fejedelemmel, hanem egy új Mahdival lenne gazdagabb. Ehhez vajon mit szólna Armaiti?


A név, akár a legelsô alkalommal a varázsló jéghideg szobájában, elgondolkodtatta. Armaiti, az élet angyala. Œristen, milyen gyönyörû lehet! Œgy érezte, éveket adna az életébôl, ha láthatná, s most bánta csak igazán, hogy azokkal az évekkel már nem ô rendelkezik. Nadrágzsebébe süllyesztett kézzel, patkányok helyett kiürült cigarettásdobozokat, gombóccá gyûrt, régi újságokat rugdosva haladt a Garázsmester meg a Csonkakezû közt. A kések azonnali használatának lehetôségét még az induláskor elvetette. Œgy ítélte, a kappanhangú elég jól bánik a neki meghagyott fegyverrel ahhoz, hogy bajt okozzon. Ha belökik Fáizhoz, persze egyértelmûbbé válik a helyzet. Onnét harc nélkül nem kerül ki élve... Œtjuk csendes, sötét vízzel térdmagasságig elárasztott oszlopcsarnokok, visszhangos, szûk járatok során át vezetett. Œjra meg újra elhagyott vackok, odúk, konténerek és sátrak mellett haladtak el, helyenként az éjszaka népe után maradt személyes tárgyakban kellett gázolniok... A nehézfiúk, meghallva az idôk szavát, bámulatos politikai érettségrôl és mozgékonyságról tettek tanúbizonyságot - vagyis pontosan azt tették, amit valamivel utóbb a ciszterna kifinomult veszélyérzettel megáldott igazi patkányai. A herélt egy jókora, míniumfestékkel bemázolt vasajtó elôtt bevárta a társaságot. Intésére a Garázsmester kulcscsomót kotort elô, bíbelôdni kezdett a zárral, s vérfagyasztóan vigyorgott a fogolyra. - Mindjárt, insan, mindjárt... Nem váratnálak én, a világér' se! - Na ide hallgassanak! - kísérelte meg Wolf a lehetetlent. - Miért ne beszélhetnénk meg ezt a dolgot értelmesen? Idelent maradni kész öngyilkosság. A bombák... - legyintett. Hisz tudják. Meg aztán, mi hasznuk abból, ha Fáiz kinyír engem odabent? Semmi bajom vele, csak a kocsiból szeretnék valamit. Aki segít megszerezni, és utána kivezet


innét, annak... - Nézzen ránk, monsieur - szólt közbe a kappanhangú szelíden. - Nézzen ránk, és mondja meg: mihez kezdhetnénk a pénzével? Wolf egyikôjükrôl a másikukra pillantott. - Az életüket még megmenthetik, a fenébe is! Ha Fáiz meghal, legalább elmehetnek, ahogy a többiek! - Nekünk nincs életünk - közölte a Csonkakezû bandita szomorúan. - Igaz - bólintott rá a másik, féloldalas kis mosollyal. - Több dobásunk nem maradt, azt hiszem. Ha kíván még valamit, monsieur, a fônökhöz kell fordulnia! Wolf utálkozva mérte végig ôket. - Jól van - mondta. - Isten neki, megyek. Amint visszakapom a... - ...a pisztolyát? - mosolygott egyre a herélt. - Œgyse lesz szüksége rá! - Magának se mondta Wolf fojtott hangon. Hogy miért, azt még véletlenül se említette: ezúttal nem állt szándékában megváltoztatni a jövôt. Égjen csak, aki mindenáron égni akar! - Szentigaz - intett a vékonyhangú hullajelölt. - Mielôtt az ajtót bezárjuk, beadom. Ez az egyetlen, számunkra biztonságos megoldás, amely fair is egyben, nem találja? Wolf félrenézett. - Pazar! - Felkészült? - Felkészültem. A vasajtó csikorogva résnyire nyílt. Wolf megvetôen pillantott az ugrásra kész Garázsmesterre, a saját pisztolyát kibiztosító heréltre meg a többiekre, aztán rántott egyet a vállán, és befelé indult, a homályba. - Üdv, Fáiz! - kiáltotta. - Igaz, nincs szerencsénk ismerni egymást, és úriemberek közt az ilyesmi csak... Itt tartott, mikor odakintrôl felcsavarták a villanyt - s nyomban elfúlt a hangja. Az ajtó visszhangzó döndüléssel csapódott be, a pisztoly jókorát csattanva hullt a


kôpadlóra, épp a Iába elôtt, de meg se próbálta felemelni. Csak állt és bámulta Fáizt - azaz inkább azt a valamit, ami egykor Fáiz volt. Ajka szinte magától mozdult, egy közhasználatú kurta kifejezést formált. A helyiség azelôtt raktár - tán épp hadianyagraktár lehetett. Az alacsony mennyezetrôl lefüggô villanykörtét drótból font ernyô oltalmazta, a falakon kapcsolószekrények, vezetékbogok feketéllettek, melyek a lengedezô fényforrás miatt lüktetni, vonaglani látszottak. Lüktetett, vonaglott itt minden, legjobban mégis a sarokban heverô csupa végtag, csupa nyúlvány test... Fáiz az ajtócsapódás zajára szembefordult az érkezôvel. Torkából rekedtes hang tört elô, elnyílt szája sarkában nyálbuborékok pattantak szét. Kezei hipnotikus lassúsággal kaszálva fogódzót kerestek, az ujjak érintése nyomán vakolatdarabkák hullottak le, azután megfeszültek a kábelek, s az alvilág fejedelme zihálva, nagy kínkeservvel talpra állt, azon igyekezett, hogy Wolf és a jobboldalt álló kék Renault közé kerülhessen. A Renault! Wolf pillanatokig úgy érezte, kísértetet Iát. Ez lenne álmai autója, aminek a megszerzéséért oly sokat áldozott, amire oly büszke volt, és amelynek volánja mögött egy bolond augusztusi éjszakán csaknem a halálát lelte? Igaz, világéletében szerette volna hinni, hogy idôvel, holmi csoda folytán behegednek a jármmûvek sebei is, de ez... A fényezés hibátlan; a reflektorok, a profilok, minden apró részlet Briga csapatának profi munkáját dicséri, még az ezüstfekete embléma sem hiányzik, ami pedig a szélvédôt illeti... Az események azután, sajnálatos módon roppantul felgyorsultak. Fáiz, az istenek hatalmával játszadozó, fura varangyosbékára emlékeztetô, növényként burjánzó testû Fáiz vérfagyasztó üvöltést hallatott, mire a kocsi utasterében rôt fény lobbant, az ajtók felpattantak, s valami kitárt szárnyakkal nyomban Wolf felé lódult.


Klikk! Bizonyos helyzetekben igenis hasznos, ha az ember nem gondolkodik. Wolf (akit a vén pátriárka, Katzmann kedvére három álló éven át nap mint nap gyötörtek a Bankház zsoldjában álló kiképzôtisztek, a különféle önvédelmi sportok, harcmûvészetek mesterei, akik közt még két valódi tibeti bolond is akadt) igazított valamit belsô ritmusán, s élt az így nyert pár tized másodpercnyi haladékkal. A fegyver elérhetetlen távolságban - valahol odalent - hevert, ezért ahelyett, hogy értenyúlt volna, oldalt ugorva kitért, majd tôre után kapott. És megszûnt az idô. - Nézzünk szembe a tényekkel - hallotta két esztendô távolából az örökké fanyar szörnyspecialista, Thiéry hangját -, a baziliszkusz kemény dió. Nem az a fajta madár, amit az ember au Marengo megkíván. Igazában nem is madár, a szárnyasokhoz nagyjából ugyanannyi köze van, mint a négymotoros Nieuportnak. De még a Nieuport a legrosszabb esetben csak lezuhan veled, ez nekedront és pillanatok alatt szétszed, ha hagyod. Mar, karmol, ráadásul fertôz a tetûfészek - lefogadom, a Jóisten nem széles jókedvében teremtette, mint például a kakadut. Az, hogy a szemével kôvé dermeszt, persze hülyeség. Mint afféle hüllôfajzatnak, csakugyan van valami a tekintetében, egyes állatokat még hipnotizálni is képes, de végsô soron nem több, mint egy az evolúció rossz viccei közül. Ha nem muszáj, ne hagyd, hogy a szemedbe nézzen; ha feléd köp, lépj odébb, aztán ne sokat teketóriázz: vedd kapásra, szúrd meg, lôj bele! Ha történetesen kesztyû van rajtad, még a nyakát is kitekerheted, habár ki akar egy ilyen ocsmánysághoz hozzányúlni? Ha meg, ne adj' isten belédkap, gondolj arra, hogy járhattál volna sokkal szerencsétlenebbül - mondjuk egy mantikoréval... Wolf féltérdre emelkedett, és a falnak csapódó baziliszkuszba hajította a tôrt, azután anélkül, hogy az eredményrôl meggyôzôdött volna, átfordult a vállán, megkaparintotta


a pisztolyt és új célpontot keresett - épp idejében. Egy második baziliszkusz úszott feléje kimeresztett, hüvelyknyi karmokkal. A férfi két, gyors egymásutánban leadott lövéssel a Renault-ig penderítette vissza, majd szinte gépiesen, az artikulátlanul üvöltô Fáizra emelte a fegyvert. Harmadikként jött a mantikore. Wolf lélegzete elakadt, jobb mutatóujja mozdulatlanná dermedt a ravaszon. És megint ott volt Antwepenben, Thiéry furcsaságokkal és szörnyûségekkel zsúfolt házi múzeumában, preparátumok, csontok és trófeák közt, a terrárium kövein sütkérezô szalamandrákat figyelte. Nyári délután. A napfény széles aranykévékben áradt befelé a tetôablakon át, körös-körül porszemek táncoltak-sziporkáztak. - A mantikore - mondta az elnyûtt pamuttrikót, vászonnadrágot, Dorcass edzôcipôt viselô, szélesvállú pasas - az indiai, malájföldi és indonéziai rengetegek csúcsragadozója. Erôs és vad, akár egy tigris, úgy acsarog, akár egy istenverte bennszülött, s ha mindez még nem volna elég, harminc méterre is képes ellôni a farokbojtján kifejlôdô töviseket. Ne röhögj, picinyem, ne röhögj, hátra még a java! Ez a mantikore nem akármilyen fazon ám: az Upas-fa nedvével mérgezi töviseit. A gaz latin neve Antiaris toxicoria, a hatóanyag meg az antiarin, amely a malájok nyilait és kriszkéseit olyan rettegett fegyverré teszi. A szervezetbe jutva nyomban zsibbadást, égetô fájdalmat, paralízist, majd halált okoz. A hatásfok, gondolom sejted, száz százszázalék. Ezek a fenevadak szerencsére felettébb ritkák: nem valószínû, hogy valaha szembekerülsz eggyel. Ha a balsors szeszélye folytán mégis megtörténik, és épp nincs nálad valami nehézfegyver, maradj veszteg, és imádkozz, hallod? A dög csak mozgó célpontra támad, rosszul lát, és intelligensnek se nevezném, úgyhogy talán... Hirtelen váltás. Két tarfejû emberke kuporog a lakkozott padlón, árgus szemekkel figyelnek egy féllábon álló, két karját széttárva tartó harmadikat, akinek homlokán


verítékcsöppek csillognak. Vállain, hátán kemény botütések nyomai. Egyhangú litánia: Egyensúly! Összpontosítás! Belsô harmónia! A summázat pedig: - Ne mozdulj! Wolf nem mozdult, nem engedte le a fegyvert. A mantikore lassan megkerülte a Renault-t, s roppant mancsának egyetlen csapásával szétmorzsolta a golyóktól találva vergôdô baziliszkuszt. Zavarbaejtôen emberiábrázata volt; így összehúzott szemmel, holmi haragos, kövér mandarinra emlékeztetett. Wolf, aki attól tartott, hogy súlyosan lüktetô szíve az árulója lesz, lehunyta szemét, magába mélyedt. Az Œt, írja könyvében Lao Ce, nem más, mint a vu-vej, a magasabbrendû~ tétlenség, mely a harmóniához vezet. Én, Wolf nekivágok ennek az útnak, nem nézek se jobbra, se balra; nem szólok, meg se rezdülök - teakfa vagyok, gyökereim sokszorosan összefonódnak a föld mélyében: szilárdan állok, a legdühödtebb szélvész sem árthat nekem! És noha kinyújtott karjában sajogtak már az inak, noha lábait egyáltalán nem érezte, s feje is zúgni kezdett, eszébe jutott még valami: egy idevágó részlet holmi rég látott filmbôl: - A halál fülel! - visszhangzott fülében a kenetteljes hang. - Fülel, és elragadja azt, aki elsôként kiált! A mantikore elôbbre jött, azután visszatáncolt: megszokott környezetébôl kiszakítva agresszivitása mintha megcsappant volna, látnivaló volt, nem tudja, hányadán áll. A


tüskés bojtban végzôdô farok zászlórúd gyanánt meredezett, tompán vöröslött egzotikus, halált hozó virág. Wolf tarkója viszketett, szeme égett. Ne mozdulj! Azután váratlanul: robbanás. Közeli robbanás - a kulcsra zárt vasajtó akkorát kondult, mint egy félrevert nagyharang, odafentrôl vakolatdarabok záporoztak, Wolf azonban még ezt a próbát is kiállta, s akkor sem rezzent össze, amikor odakint felugattak a géppisztolyok. Artikulátlan halálordítás harsant, mély hangon csaholt egy nagyöbû automata, és akkor (a hálál fülel) a mindeddig kitartó Fáiz nem gyôzte tovább: elveszítette egyensúlyát, groteszk nyikkanással elôrebukott, azután felsikoltott, s sikoltozott még akkor is, amikor a mantikore tövisei az arcába, a torkába, a mellébe és az ágyékába csapódtak. A fenevad ugrott, Wolf elôrevetôdött, zsibbadt ujja megfeszült a ravaszon, de mielôtt a golyók elérték volna az állatot, egy csapás szétzúzta az alvilág fejedelmének hátgerincét. A sikoly iszonytató hörgésbe fúlt, a sebzett mantikore bôgött, kínjában áldozata oldalát, mellét tépte-szaggatta, majd felkapta fejét, és elnémulva egyenest Wolfra bámult - két szeme két szabályos, fekete kör. Kiáltás jó tizenkét esztendô távolából: - Célra tarts, gyerek, a jó úristenedet! így akarsz te bajnok lenni?! Wolf ismét meghúzta a ravaszt. Klikk! Halálos nyugalommal félretolta a kiürült tárú pisztolyt, és elôhúzta kettes számú pengéjét. - Oké - szólt oda a mantikorénak rekedten. - Oké tiéd a kezdeményezés!


A fenevad leszegte vénember-fejét, és nekiindult. Öt méternyire sem volt már, amikor a vasajtót berúgták. A gépfegyver akkorát dördült a szûk térben, mintha hajóágyú szólalt volna meg. A mantikore megtorpant, kivillantotta agyarait, aztán hogy egy sorozat is végigvert rajta, hátrabukfencezett és nem mozdult többet. Wolf döbbenten pillantott hátra. A küszöbön, mindkét kezében egy-egy gépfegyverrel, a letûnt idôk sztárja, Pierre Vertes állt. A kalmük megszemélyesítésében természetesen. Wolf leeresztette a tôrt, lassan felegyenesedett. - Hogyan...? - Stoppal, maga hülye! - fakadt ki a nagydarab sofôr. Holtsápadt volt az arca. - Hát nem megmondtam, hogy ezek itt lent vadállatok? - A pár lépésnyire heverô mantikorét bámulta, aztán odalökte a fiatalabb férfinak a második géppisztolyt. Wolf a Bankház magánhadseregének kommandósainál látott korábban hasonlót. - Na jöjjön, tûnjünk el innét! - Maga P.S.? - kérdezte Wolf fahangon. - Egy nagy balek, az vagyok én! - A kalmük zubbonya ujjával törölte meg izzadó homlokát. Rohadt filmek! Tönkreteszik az embert... - Azt akarja mondani, hogy mindezt parancs nélkül... szóval, hogy csak úgy utánam jött?! - Csak úgy? Bey, látni kéne, mi van a szomszédban! Õrültek ezek, én mondom! Az egyiknél lángszóró volt, igazi lángszóró, és... Wolf a vállára dobta a gépfegyvert, megkerülte Fáiz maradványait, a Renault-hoz ment. Az ajtók még mindig nyitva álltak, az utastérben a dzsungel nehéz, erjedést idézô illata terjengett, az ülések szétroncsolva, a kárpitra, a mûszerfalra verôdött sárban apró bogarak vergôdtek, harcoltak az életükért.


- Bey...? Ezúttal nem pillantott hátra, mert ahogy közeledett, gyöngyházszín derengés támadt a benti homályban. Valami lapult ott, az elmúlástól szagló mocsokban, s ez a valami rá várt, ôt szólította. A Mahdi, Fáiz, s ki tudja, még hány boldogtalan közös végzete! Az Armaiti-gyûrû! Bár izzani látszott, nem égette meg. Kézbe venni mégis olyan volt, mint parazsat, tarantulát vagy csörgôkígyót érinteni: az önkéntelen tiltakozásba minden idegszála beleremegett. Fáizra, a nyomorult Fáizra gondolt, ki sosem jutott el idáig. Imádhatta, ôrizhette, bizonyos korlátok közt fel is használhatta a talizmánt, ám noha éveket töltött, s szörnyeteggé vált hatalma bûvkörében, nem érinthette - vagyis egy pillanatra sem birtokolhatta igazán. És most eltávozott anélkül, hogy tudta volna, mitôl fosztotta avagy kímélte - meg a halál... - Bey? - ismételte a kalmük aggodalmasan. - Minden rendben - suttogta Wolf. - Minden a legnagyobb rendben. Mehetünk. Erôt vett magán, kifújta tüdejébôl az áporodott levegôt, zsebrevágta a gyûrût, és ismét, ezúttal végérvényesen, hátat fordított regi Renault-jának. Odakint torpant csak meg, a szanaszét heverô testek láttán. - Mi történt? - Már épp azon vagyok, hogy eltûnök, mikor a lejáratnál megáll egy furgon, és három kirlangic pattan ki belôle - felelte a kalmük. - No, mondom, ha ezek a nyomoroncok idemerészkednek, nem sokan maradhattak odalent. Gondoltam, most boldog, hogy elmarhatja, amért jött, és nem birtam vó'na, ha pont ezek intézik el kifelé jövet... - Várt egy sort. - Meg azt se, hogy annak a szép Beylannak, akivel jött, egyedül kelljen hazautaznia! Fogom a Büyük flintáját, indulok utánuk. Francos egy menet volt! Mer' látom ám, hogy mindegy ezeknek: se szó, se beszéd, elintézik emezt a párat, itt, az ajtó


elôtt. Iyi geceler, itt nincs mese, lôni köll. Mind a háromnál vót gránát, az egyiknél lángszóró is. Épp hogy megúsztam. Lefegyvereztem ôket, és... Wolf fázott. - Hát a furgon? - Odébállt rögtön. Ha maradt vó'na, most nem állunk itt, elhiheti! Szerencsére ilyenek ezek a sakálok: próbálnak legalább három helyen lenni egyszerre. Aki elég gyors, zavaros idôkben könnyen megszedi magát, a többiek meg... Legyintett, aztán karonfogta a fiatalabb férfit. - Fátylat rá! A rádió aszondja, háború készül, de lesz ami lesz, ez a nap a miénk, sötétedésig áll még a zászló, és ahogy az arcát elnézem, Bey, a játszmának sincs vége... - Elvigyorodott. - Halljuk, hová vihetem? HARMADIK RÉSZ "mortui plango!" 1. Lassanként leszállt az est, a város fényreklámjai azonban nem éledtek fel. A budai oldalon elhagyatottan sötétlettek a villák, Pest bazárnegyedében szél dagasztotta a kávézók portálja fölé boruló csíkos ponyvákat, a kapuk mindenütt nyitva álltak, ám az asztalok, a pultok mellett egy lélek se akadt már. A zenegépek némák, az ital- és füstölnivaló-készletek érintetlenek maradtak, s persze felszívódtak a lányok, akik - a többség példáját követve - alkonyattájt gálaruha helyett útiruhát öltöttek, felragadták csomagjukat, majd hosszabb távok befutására alkalmas, a lehetôségekhez képest nem túl zsúfolt jármû után néztek... Az Ezüst Félhold Klub személyzeti ajtajánál teherautó fékezett, a volán mögül maga a tulaj kászálódott elô, s segített embereinek a legnagyobb értékek - a partitúrák, a hangszerek, a gramofon és a lemezek biztonságba helyezésében. A fôbejárat kilincsén tábla függött: AZ ŒJRANYITÁSRA ELÕRELÁTHATÓLAG


1991 TAVASZÁN KERÜL SOR. SZÍVES TÜRELMÜKET ELÕRE IS KÖSZÖNI A VEZETÕSÉG Nyolc órára a hidakon gyakorlatilag megszûnt a forgalom: a délután folyamán összeverôdött kocsikaravánok rég kijutottak a városból, azok pedig, akik várakozó álláspontra helyezkedtek, már nem mozdultak volna ki hazulról az ezeregyéjszaka minden kincséért sem. Azok a könnyû páncélosok, amelyek egy gyakorlatról visszatérôben elkeveredtek a pesti utcák labirintusában, rádión keresztül találkát adtak egymásnak a Hakim-mecsetnél. Fél kilenc tájban ismét oszlopba fejlôdtek, nekiindultak, ám üzemanyaghiány miatt rendre ottragadtak a Chaddé Talaban közepén. Pár háztömbbel beljebb Céline Doreac hasonló gonddal küszködött. A Guyenne benzinszintmérôjének mutatója mélyen bent járt már a vörös tartományban, mielôbb tankolást sürgetett. A lány idegesen cigarettát keresgélt, azután kelletlenül nyugtázta, hogy a délután folyamán Wolffal közös tartalékát az utolsó szálig felélte. Ennyire nyugtalan volna? Õ, aki (a kibicek széles táborával hallgatólagos egyetértésben) eleinte legfeljebb félévet jósolt kettejük kapcsolatának? Érdekes, felettébb érdekes... Pedig Wolf még azzal se ámította soha, hogy szereti, olyasmit magyarázott, hogy a nagy szavakkal vigyázni kell. A tény, hogy környezetükben szép számmal akadtak egymással és a világgal tökéletes harmóniában élô frázispufogtatók, persze nem zavarja. Ami azt illeti, a rákvacsorával egybekötött családi összejöveteleket meg a rossz sanzonokat leszámítva nem szokta zavarni semmi. Még mások lesújtó véleménye sem. Mint például... Átkozott! Kilenc elôtt pár perccel - láss csodát! - mûködô töltôállomásra lelt egy tûzfal tövében. A kutas, kis perzsasapkás, hallgatag vénség, háromszor is megolvasta a bankjegyeket,


gyanakodva pillogott, végül csak belement, hogy ellenôrizze a keréknyomást. Farostlemezekbôl tessék-lássék összerótt kalyibájában rádió bömbölt, kíméletlenül záporoztatta rájuk a Ciprus körzetében dúló tengeri csatával, a ródoszi francia partraszállással, a Valetta elleni oszmán bombatámadással kapcsolatos legfrissebb híreket. Mielôtt Céline visszaült a volán mögé, felpillantott. Egy darabig nézte a lassan kitisztuló eget, a felhôfoszlányokat, melyeknek peremét beezüstözte a dombok fölé kúszó hold, s arra gondolt, hogy az éjszaka Európa e részén bizony keserves lesz. Bevágta az ajtót, indított, kilôtt - és két sarokkal odébb majdnem végighúzta egy szabályosan kanyarodó, ódon Arlberg oldalát. A fékcsikorgás hosszasan visszhangzott a néptelen utcákon, a két nagy, dohogó motorú gép meg egymásnak feszülô hûtôráccsal, türelmesen várta, hogy az elôkászálódók annak rendje s módja szerint elharsogják érveiket és szitkaikat. A lányt végtelen levertség kerítette hatalmába. Ó, Szent Malo, fohászkodott, ne engedd, hogy a fickó vérszomjas tatár legyen, hogy késsel fenyegetôzzön, hogy beverje a szélvédômet! Jó, jó, tudom, az utóbbi idôben kevés örömöt lelt bennem, kifejezetten elhanyagoltalak, de azért... Segíthetnél, ha másért nem, a régi szép idôk emlékére. Elvégre a nagyapám faragta ki a szobrodat a bresti halásztemplomnak, és... Az Arlberg gazdája láttán mélyet sóhajtott, nem folytatta. Egek, hisz ez a pasas valóságos óriás! Legalább ne bámulna így! Szétszed, megöl, ez már holtbiztos, és ha ô nem, hát majd a családja... Mert ott szorong, utazik mindenki. Vajon hány kés lehet náluk...? Vajon... A fickó kiáltott valamit. Céline-nek le kellett engednie az ablakot, hogy hallja, mi az. - Maga! - hüledezett a nagydarab férfi. - Maga ebben a kocsiban... egyszerûen nem lehet más! - Két lépéssel a Guyenne baloldali ajtajánál termett, kérges tenyerébe fogta a lány arcát, aztán, aztán felnevetett. - Hála Neked, Allah! Beylan, kicsi Beylan, van


fogalma róla, mit kerestem? kerest em? Céline csak hunyorgott, szóra képtelenül. képtelenül. - A barátja megkért, hogy hívjam fel a szállodában - hadarta a kalmük. - Ott azt mondták, elment, és nem is jön vissza. Felpakolom a családot, irány a reptér, hátha arra indult! Kocsisor, átkozódó átkozódó Kirlangicek, az úton keresztben tankok; t ankok; katonák mindenütt - itt ugyan nem jutott át öt óta egy lélek se... Kutya legyek, ha tudtam, mit csináljak! Vissza nem mehettem, hogy értesítsem: rámripakodott, hogy ha el nem tûnök, végem! - Hol van? - kérdezte Céline olyan mély hangon, amellyel még magát is meglepte. Hol? - Nyugodjon meg, Bylan, nagyon kérem! - esdekelt a nagydarab férfi. - Muszáj volt eljönnöm, maj'hogynem elzavart, mikor meglátta azt a furgont! Csak annyit mondott, ezt itt egyedül kell végigcsinálnia, és hogy visszafelé nem kell fuvar. - Az Arlbergre bökött. - Jobb idôkben idôkben tudniillik taxizom, és... - Mi történt tö rtént vele?! - Semmi, az égvilágon semmi, Beylan, legalábbis amíg én a közelében voltam! Miután kivergôdtünk abból az átok ciszternából, egy rája-bérkaszárnyához vitette magát - egy olyan dobozházhoz, dobozházhoz, a régi örmény negyedbe... Az utolsó sarkon aztán rámordított: "Fékezzen!" Persze akkor már látom én is: ott áll a furgon, pont a kapu elôtt. "Most mi lesz", kérdezem, mire ô rámnéz, és aszongya: "Várunk..." Œgyhogy vártunk, kicsi Beylan, elszívtunk egy-egy szivart, közben a Bey magáról beszélt. beszélt. Arról, hogy szebb, mint a bülbülszavú rózsák, hogy mennyire szereti, meg hogy... - Hazudik! - Hazudok - bólintott a kalmük leverten.- Egész végig nem szólt egy árva szót se, a géppisztolyt babrálta, amit nekiadtam, miután elszedtem attól a sakáltól, aki a falnak


esett, utána elôszedte a noteszét, írt valamit, a kezembe nyomta azzal, hagy amint Viennába érek, mutassam be a Wolf-Katzmann bármelyik fiókjánál, és attól fogva nagyon jó dolgom lesz. Mondta, ha lehet, menjünk tovább Antwerpenig, ott a fiaimmal együtt munkát is kapok. "Maga ott lesz?" kérdeztem, mire rámnéz megin', de nagyon furcsán: "Nem tudom..." Aztán fogja magát, és elzavar, mond mindenféle rettentôt, de nem száll ki, csak akkor, mikor megesküszöm a Koránra meg a többi szentségekre, hogy tényleg eltûnök. Szó ami szó, Beylan, a végén már szívesen mentem, mert hát a család... Kezdtem visszatolatni, ô a sarokról még odaintett, o daintett, aztán nekiindult, nekiindult, a hóna alatt a géppisztollyal. géppisztollyal. Bolond, Bo lond, akasztanivaló akasztanivaló bolond, bo lond, tudtam én elejitôl fogva! Legalább maga megúszta, kicsi Beylan! Most aztán... Céline lehunyta lehunyta szemét. - Merre? - Csak ezt ne, Beylan, csak ezt ne! Nem engedhetem! Azok megölik, ha megpróbálja... Ehhez az ügyhöz férfi kéne, de én már... nem bírok... Nem merek! - Mutassa az irányt, és menjen! - csattant fel a lány, azután látva, hogy a kalmük megmakacsolta magát, magát, vésztjósló vésztjósló halk hangon, szaggatottan folytatta: - Fél perc. Ha nem beszél, ha nem tolat el, a falnak nyomom, kilövöm a hûtôjét meg a gumijait, Isten engem úgy segéljen! - kifújta a szemébôl fekete haját. - Fél perc. Harmincig számolok. Egy, kettô... A nagydarab férfi szeme elkerekede e lkerekedett. tt. - Beylan... Beylan... - ...három, négy, öt, hat, hét... - Képes lenne...? Ugye nem? - Tíz! Tizenegy! - Ó, a fenébe... Hogy számolok el magával a túlvilágon, mi? - Tizenöt... tizenhat - darálta a lány eltökélten. eltökélten. Huszonkettônél tartott, amikor városszerte felbömböltek a légiriadó szirénái.


2. Csaknem pontosan egy órával korábban, korábban, nyolc óra tájt Wolf Wo lf - félúton az asztrológusházaló, lakása felé - megpihent egy keskeny párkányon, a bérház oldalfalán. A géppisztolyt a kalmük zsávolykabátjának övével szorosan a hátára kötözte, magát a kabátot az udvarban hagyta, mert úgy ítélte, túl hosszú, és akadályozná a szabad mozgásban. Most lehunyta szemét, és módszeresen kifújta magát. Alant húszméternyi mélység, odafent a gang korlátja, azon túl a mélykék esti ég, a dicsôsége teljében ragyogó, folyvást emelkedô holddal... Valahol messze dízelmotor dohogott: járôrhajó haladt felfelé a Dunán, reflektorának re flektorának sugárkévéje sugárkévéje idôrôl-idôre végigsepert az elsötétített épületek homlokzatán. homlokzatán. A kapu elôtt parkoló parkoló furgon utasai csendesen várakoztak, abból az irányból Wolf jó tíz perce egyetlen eg yetlen köhintést, öngyújtókupak-csettenés öngyújtókupak-csettenés sem hallott, s ez aggasztotta. "Éles" helyzetben, hajtogatták mindegyre mindegyre zordon kiképzôi, kiképzôi, csak az igazi profik képesek nyugton maradni... Hogy ôrült vállalkozásának soron következô szakaszához némi erôt merítsen, a szerzetesektôl tanult egyik fegyelemgyakorlathoz fegyelemgyakorlathoz folyamodott. Kirekesztette Kirekesztette tudatából a bizonytalanságot, bizonytalanságot, a kétségeket, a félelmet, félelmet, s az így keletkezô keletkezô ûrt a maga választotta, választotta, egyhangú egyhangú litániával töltötte tö ltötte be. És Séth nemzé Enost, aki nemzé Kenant. Kenan nemzé Nahalaleelt, aki nemzé Járedet... Óvatosan továbbkapaszkodott, továbbkapaszkodott, akár valami nagyra nôtt macska, macska, melyet ellenállhatatlan kényszer hajt a holdsütötte háztetôk felé. ...Járed nemzé Hénochot, kinek szülötte vala Metuselach... Mindvégig gyötörte a szörnyû bizonyosság, hogy a téglákat t églákat összetartó habarcs akár engedhet is - ha pedig enged, ôt semmiféle kiképzés nem menti meg: géppisztolyostul,


talizmánostul egyenest a pokolra hull, és akkor... ...Metuselach nemzé Lámechet... ...ég veled, Céline, ég veled, Armaiti! ...Lámech nemzé Noét, aki nemzé Sémet, Kámot... Jobbjával megragadta a korlátot, lassan kiengedte tüdejébôl a levegôt. ...és Jáfetet. A legszívesebben felkacagott volna a megkönnyebbüléstôl, de idejekorán rádöbbent, egyelôre semmi oka rá. Majd ha megszabadul a gyûrûtôl. Majd ha a varázsló végképp útjára bocsátja, ha kijut innét, ha megtalálja a lányt - ha kijut és megtalálja egyáltalán. Maga elé képzelte a varázslót, olyannak, ahogy az elsô, a budapesti színben megismerte: frissen vasalt ing, hibátlan ragadozófogsor, átható szempár. Ha úgy fordul a dolog, nyilván köszönetet mond, aztán mosolyogva felajánlja: "Hazaküldöm!" És a válasz... Eszébe ne jusson, az ég szerelmére! Mit kezdenének velem odahaza, majd' öt év igazolatlan távollét után? Odaát halottnak számítok, és különben is... Igen, kimondja majd, kimondja végre, bocsánatkérô arccal. Nem akar elmenni. Miért akarna? Mindent elért itt, amirôl a túloldalon legfeljebb álmodozhatott, ráadásul úgy járt, ahogy a Marsra át-átruccanó John Carter az ô Dejah Torisával; megfogtak, tisztelt esküdtek, szentigaz! Csúnyán beleestem ebbe a lányba, és az vesse rám az elsô követ önzésemért, aki a helyemben másképp... A lakás küszöbén belebotlott valamibe. Leguggolt. Végigtapogatta, s egyszeriben csontig áthatotta a borzongás, melyhez hasonlót nem ismert azelôtt. Egy kutya! Gépiesen oldozta le hátáról a géppisztolyt, helyrelökte a tárat, hátrahúzta a csappantyút - jobban ment, mint valaha, katonáéknál. Csupán a kattanás volt pontosan


ugyanakkora. Az elôszoba szônyegén rábukkant a második kutya tetemére, de nem ez volt az egészben a legkomiszabb. A legkomiszabb az volt, hogy tudta. Szóval megelôztél. Megelôztél, és most bent vársz, indus hercegem,..! A nappaliba vezetô ajtóhoz lapult. Bensôjében lángrakapott valami, kékes fénnyel égett szemhéja mögött, akár a gázláng, de nem adott meleget. Hideg tûz. Gyûlölet. - Várok! - hangzott a túloldalról. - Egyedül rád. A flintádra nem. Kérlek, légy roppant elôvigyázatos! Wolf hátralépett, a falnak támasztotta a fegyvert, azután mély lélegzetet vett, lenyomta a kilincset, és belépett. 3 - Bonsoir, monsieur Wolf! A Tamil kissé jobbra, egy foszladozó huzatú karosszékben üldögélt. Lábai keresztbevetve, térdén hangtompítós revolver, elôtte háromlábú asztal, persze üresen; szükség esetén nyilván emögé vetôdött volna. Wolf figyelmét nem kerülte el, hogy szeme vöröslik a kialvatlanságtól. Kutató pillantására a Tamil elmosolyodott. Elég lesz az erôm - mondta a mosoly. - Még így is elég! Wolf lélekben vállat vont, tekintetével a varázslót kereste. Közvetlenül az ablak mellett talált rá: tapasszal leragasztott szájjal, hátrakötött kézzel hevert az oldalán. Haja ôszes volt még, ám a fiatalabb férfi bámuló szeme láttára folyvást sötétedett. Nem járhatott már túl messze az ötventôl. - Elhoztad - mondta halkan, majdhogynem áhitatosan a Tamil. - Nálad van, tudom. Már akkor tudtam, amikor felfelé indultál: ez itt - intett fejével a fekvô alak felé - azóta fiatalodik, most örülök csak igazán, hogy puszta megszokásból meg is kötöztem! Elnevette magát. - Na ülj le, Wolf, és nyújtsd ki szépen a lábadat; a formaságokra ma este nem adunk. Kötetlen beszélgetésre gondoltam, és egy gentlemen's agreementre,


amely, talán mondanom sem kell, kölcsönös elônyökkel kecsegtet. Wolf térdre ereszkedett, de nem ült le. Mindkét kezével hátranyúlt, a tarkóját kezdte masszírozni. - Amivel jöttél, nem kifejezetten úriembernek való fegyver. - Tán mást vártál? - mosolygott a Tamil. - Vítôrt, meg rapírt, mi? De hisz tudod, hogy megy ez manapság... Jobb félni, mint megijedni. Különösen, ha az embernek hozzád hasonlóan kemény ellenfele akad. - Minden átmenet nélkül elkomorodott. - Alaposan megfuttattál. Akadtak pillanatok, amikor azt hittem, mindennek vége. Kiszámíthatatlan vagy, a végletekig kiszámíthatatlan. Az igazat megvallva most se tudom, mit gondoljak rólad. Nem a Deuxéme-tôl jössz, nem is a Rahirtól, vagy az Ohranától. - Elôrehajolt. Melyik cégnek dolgoztál? Wolf elhúzta a száját. - A KGB-nek. - A micsodának? - értetlenkedett a Tamil. - Mindegy. Felejtsd el, hogy egyáltalán hallottad, oké? A kreolbôrû férfi elhúzta a száját. - Így is jó. Beszéljünk másról? Nem bánom. Jó rég várok erre a találkozásra, csak azért se fogok kicsinyeskedni. - Hátradôlt, balkezének ujjaival a falat babrálta. - Azt a hármat ott a ciszternában nyilván elintézted, másként aligha lennél itt. Régtôl fogva sejtem, hogy szándékosan adod az ostobát. Palástolni próbálod, hogy veszedelmes vagy - s hozzá milyen veszedelmes! Azok a nyomorultak nem sok eséllyel indultak ellened, de mint bizonyára hallottad már, mindenki emberére akad egyszer. Œgy fest, a te embered én vagyok. - Ennyire jónak tartod magad? - érdeklôdött idôhúzási célzattal Wolf. - Elég jónak ahhoz, hogy a Mahdi örökébe lépj? A Tamil balja mozdulatlanná vált, a céltalanul tapogatózó ujjak megremegtek. Helyben vagyunk. Szavamra, Wolf, tetszel nekem: van érzéked a lényeghez, pedig ez nem igazán jellemzô rátok, izraelitákra. Tudod - folytatta csevegô hangnemben -,


komisz egy mesterség a miénk. Tedd a dolgodat, vérezz és pusztulj el! Állandó rohanás, állandó veszedelem hosszú éveken át, utána a jól megszolgált feledés vár vagy ha túl ostobának, túl kíváncsinak, túl ügyesnek, túl akármilyennek könyveltek el a feljebbvalóid, jeltelen sírba kerülsz Európa, Afrika, a Közel-Kelet egy isten háta mögötti zugában... Sivár kilátások ezek egy ambiciózus pasas számara, akibe ráadásul némi fantázia is szorult... - Ajkán felderengett a jellegzetes félmosoly. - Világéletemben úgy éreztem, többre vagyok hivatott másoknál. Holmi közönséges példaképpel kölyökként se értem be: egyes-egyedül a Mahdi imponált. Akkortájt azt hittem, különb volt a többinél - ó, boldog gyermekkor, ó, szép illúziók! Ma már tudom, mi a siker titka. Nem a tehetség, nem is kitartás vagy kíméletlenség; mindent pótol, s százszorta többet az az apróság, amit annak idején egy csúnya trükkel oroztál el tôlem, és ami most valamelyik zsebedben lapul. - Bal kezét nyújtotta, a jobb a pisztolyon nyugodott. - Add hát vissza, kérlek! - Hogy találtál ránk? - sziszegte Wolf. - Hogyan... - Emdé- vágta rá a Tamil büszkén. - Emdé, avagy mégis detekció: egy apró fogás azok közül, amelyeket az ember, nyugalma érdekében, idôvel kénytelen elsajátítani. Varázslat a legártatlanabb fajtából. Anyagi komponense nincs, pár szótag, pár perc összpontosítás az egész. Ha elég gyakorlottan csinálod, a mana sûrûségében beálló változások alapján helymeghatározást is végezhetsz, ahogy én tettem. Ez egyszer nem elkerülni vagy kinyírni akartam egy vajákost, hanem elôkeríteni - amint látod, sikerrel. Tartozom annyival az igazságnak, hogy eláruljam: két számbajöhetô pontot találtam az egész városban. Az elsôt a ciszternarendszerben, a másodikat... - ...idefent - bólintott Wolf. - Világos. Erre leküldtél három nyomorultat, hátha sikerül elkapniuk, te meg egyenest idejöttél, kinyírtad a kutyákat, ártalmatlanná tetted az öreget, aztán szépen letelepedtél, hogy megvárj... Azt is tudod talán, mit keresek itt?


- Nem érdekel, mit keresel. Az öreg... - A Tamil a földön heverô alakra sandított, és megköszörülte torkát. - ...a vajákos nyilván a segítôtársad, ô látott el információkkal egész idô alatt. Tanulságos volna kicsit megszorongatni és kifaggatni, de attól tartok, ilyesmire nem lesz idô... A talizmánt, ha lennél szíves! Wolf félrenézett. - És ha nem adom? - Akkor egy percen belül végzek mindkettôtökkel, és belôled sosem lesz egy Mahdi vagy egy francia Elsô konzul jobbkeze... - A Tamil lassan bólogatott. - Bizony, cimbora: végtelen jóságomban efféle posztot szánok neked. Ha mellém állsz, naggyá teszlek, megengedem, hogy a magad körmönfont módszereivel hallhatatlanná tedd a neved. Szolgálhatsz, mint tanácsadó, ítélkezhetsz, mint kádi, élhetsz, mint maga a császár... Ha meg netán a másik oldalt választanám: lehetsz az új háborús kabinet fônöke, s míg én térdrekényszerítem az oszmánokat meg az angolokat, kedvedre formálhatod eljövendô birodalmunk arculatát. Naptárreformot hajthatsz végre, átrajzolhatod a határokat, még a Code Napoleont is hatályon kívül helyezheted, ha netán egynél több feleséget kívánsz... - Õrült vagy - állapította meg Wolf minden indulat nélkül, bár a felismerés ugyancsak megdöbbentette. - Õrült. A Tamil komolyan eltöprengett. - Lehetséges. És tudod mit? Rémlik, mikor zilálódtak szét a dolgok idebent... - Baljának ujjaival most halántékát kocogtatta. - Akkor, amikor úgy éreztem, egy kis senki, egy hitvány, harmadrangú zenész lép meg azzal, ami jog szerint az enyém! - Felemelte a pisztolyt. - Gyerünk, Wolf, ide a gyûrût! Most nyomban, de nagyon gyorsan! Wolf segélykérôn pillantott a varázslóra. A termetes férfi lehunyt szemmel, egyetlen moccanás nélkül hevert. Látszólag beletörôdött sorsába, az avatott szemlélô azonban tüstént felfedezte volna rajta a legmagasabb rendû szellemi erôfeszítés ezernyi apró


jelét. Mindent hallott, mindent megértett - és hosszú élete legnagyobb húzására készült éppen... A gyûrû! Ha a Tamil e percben jobban koncentrál, alighanem felfigyel a dologra, hisz a helyiségben rövid idô alatt megszázszorozódott a mana sûrûsége. Három kilométeres körzetben átmenetileg lehetetlenné vált minden egyéb mágikus tevékenység, ám ez keveset, vagy éppenséggel semmit nem számított, hisz a birodalom nyugati részében nemhogy varázslók, vajákosok sem igen akadtak már - ôt, a szabadulni vágyót kivéve, aki most összeszedte minden erejét, s kétségbeesett kísérletet tett, hogy - öt éven belül másodízben - rést üssön a téridô szívós kárpitján. Nem rendelkezett akkora erôvel, mint azon az öt évvel korábbi éjszakán, mikor a dimenziók végtelen sorában mindenütt megtalálható alteregóit hívta segítségül, ám ezúttal nem egy kocsi számára is elég tágas kapuról, csupán egyszerû átjáróról volt szó, amihez hasonlót azelôtt nem egyszer (sôt, a kelleténél többször) egymaga nyitott s zárt... A gyûrû pedig, mely eleinte egyszerû energiaforrásként mûködött, utóbb mágiakondenzátorrá vált, hirtelen felfénylett Wolf kezében. Valahol a szobában, szabad szemmel láthatatlan, tûhegynyi lyuk támadt a valóság szövedékén, s vele átellenben, a falon - egyelôre ugyancsak észrevétlen - megjelent egy aranyszínû pont. A Tamil megnedvesítette ajkát, úgy bámulta a gyûrût. Arcán, nyakán fényfoltok raja villódzott, sötét szemében szikrák tükrözôdtek. A látvány elbûvölte, megbabonázta. Lejjebb eresztette a fegyvert. - Dobd! - Suttogta átszellemülten. Wolf tüstént kapcsolt: baljával a magasba hajította a t alizmánt, s miközben az, felfelé ívelô pályája legmagasabb pontját elérve lebegni látszott a levegôben, jobbjával megmarkolta, majd egy hirtelen hajítással útjára küldte a nehezebbik pengét.


A gyûrû aranyló reflexiók forgatagában aláhullt, a Tamil utánakapott, ám hirtelen megrebbent a szemhéja, megvonaglott az ajka és valahogy nem érte el. Sôt, azt se figyelte, hová esik. A varázsló felnyögött, kinyitotta szemét. Az elsô, amit megpillantott, egy folyvást terebélyesedô fényfolt volt - aranyszínû, akár a tûzô déli nap. Wolf már guggolt, mereven elôrebámult. A Tamil szívott egyet az orrán. Mosolygott. A tôr szilárdan állt a jobb vállában. 4. Holtsápadtan, mereven mosolyogva felállt. A pengét nem húzta ki. A pisztolyt nem ejtette el. Elôrelépett, lassan Wolfra emelte. - Eltoltad - mondta szelíden. Semmi válasz. Wolf ajka vértelen vonássá keskenyedett, ahogy a fegyveres férfi mögött terebélyesedô, aranyszín ürességbe bámult. Œgy rémlett, hangot hall, távoli, tiszta és magas hangot: mintha a Nagy Pán sípja zengene égig érô, hósapkás bércek között... Várta a folytatást és várta a golyót. Tudta, pusztán szerencse kérdése, melyik jön hamarabb. Szeme sarkából látta, hogy az asztrológus (a házaló?) szabadulni igyekszik kötelékeitôl. - Eltoltad - ismételte a Tamil rekedten. - Ég veled, Wolf! De nem lôtt. Összerándult, mintha végigvágtak volna rajta, torkából aranyszínben izzó nyílhegy bukkant elô. A fordulat láthatóan meglepte, olyannyira, hogy meg se ingott. Nehézkesen sarkonfordult, úgy meredt az arany ködbôl eléje lépô alakra. Elnyílt szájjal figyelte a feléje cikázó pengét, az utolsó pillanatban emelte csak kezét arca védelmére, ám valahogy ez a mozdulat is félbemaradt: jobbja a fegyverrel együtt a padlóra hullt.


Felüvöltött. Térdre zuhant, balja vadul kaszált a levegôben, de amint a keskeny kéz a hajába markolt, és meglepô erôvel lefelé kényszerítette, beszüntette a küzdelmet. Szeme tágra nyílt. Vér, vér mindenütt. A saját vére. És egy kar: a tulajdon karja. Pokoli volt a fájdalom, de tudta, nem tarthat soká. Mikor az aranyló penge másodszor is megvillant, messze járt már. Azon kapta magát, hogy derékig gázol egy szélesen hömpölygô folyam langyos vizében. Tudta, hogy folyam, s bár a túlsó partot nem látta, nem aggodalmaskodott: hisz úgysem a túloldalra készül. A cél: sodródni az árral, lefelé, mindig csak lefelé...! Próbaképp alámerült, igyekezett nyitva tartani a szemét: aranyszín derengés, semmi több... Felbukkant, sodorta magát a hullámokkal, nevetve a napba nézett, s nem bánta, hogy a ragyogás elvakítja. Furcsamód tudta, hogy a nap a maga útján járva követi majd oda, ahová a folyam siet, hogy pályája végpontjában alászáll, s megtisztítja tüzével, azután pedig... Nos, ki tudná megmondani? Valahol (közel? távol?) szirénák bömböltek, riadót jeleztek - de már nem neki. A penge lecsapott, s a Tamil mielôtt meghalt arra gondolt, bizony nem elképzelhetetlen, hogy útja közben, talán nem túl sokára, Minnát is megtalálja majd... Wolf rosszulléttel küszködött, nem bírt, nem mert odanézni, ahol ellenfele hevert. A fénylô köd szétterült, körülfolyta, magába fogta - s egyszerre ott állt elôtte eleven aranyszobor képében az élet öldöklô angyala, Armaiti, s feléje fordította napsugárként perzselô tekintetét. Egy pillanattal késôbb a jó ég tudja, honnét, ott termett a gyûrû is: jött, akár az úrnôje szavára pattanó vadászeb, jött, akár a végzet maga; a sziporkázó foglalatból a férfira meredt az ôsi zoroaszteri jelkép, az obszidiánból csiszolt Mindent Látó Szem; a szirénák elnémultak, odakint és odabent egyaránt tökéletessé vált a csend, mintha az egymással korok óta harcban álló felek, Ahriman és Ormuzd a lélegzetüket is visszafojtották volna. - Vegye el! - sziszegte a varázsló, akinek valamiképp sikerült megszabadulnia a


köteléktôl és a tapasztól. - Vegye el, ember! Ha ezer évig él, akkor sem kap soha ennél kedvezôbb ajánlatot! - Azt hittem... - suttogta Wolf rekedten - ...azt hittem, ezek itt a jók, a fenébe is! Látta, mit mûvelt azzal a szerencsétlennel? Le merném fogadni, hogy élvezte a dolgot... - Térjen észhez, Wolf: ez itt egy harcos nép harcos istene, aki ráadásul, mióta az eszét tudja, háborút visel... Mit várt, lebegô fehér klepetust és gyöngéd szavakat? Az élet már csak ilyen, és megy tovább. Armaiti magát választotta. Fogja a gyûrût! Húzza fel! Wolf leszegte a fejét. - Tudja mit? Inkább nem. - Ha attól tart... - Nem tartok semmitôl, csak épp elegem van, azt hiszem. Nem nekem találták fel ezt az egészet, hiába... Elmegyek. A varázsló felült. - És ha megölik odakint? A Tamil emberei... A repülôk...! - Nyugodt lehet, tudok vigyázni magamra. Nekem... - Hallgasson! Az istenért, hallgasson! Valahol messze megremegett a föld, ahogy aláhulltak az elsô bombák: Ahriman a maga részérôl véget vetett a tûzszünetnek. Armaiti hátralépett, dacosan felvetette szép fejét, és hang nélkül felkacagott. Az elôtérben heverô kutyákra mutatott, ujjai körül, a levegôben mintha aranypor kavargott volna - de nem aranypor volt, mert ahogy eloszlott, egyszerre megmoccantak, feltápászkodtak, s támolyogva befelé indultak, gazdájukat keresték az életrekelt állatok. Wolf nagyot fújt. A varázsló sírt. a falak enyhén megrázkódtak, egy kevés vakolat pergett a padlóra, most már tisztán hallatszott a támadó gépek zúgása is. Armaiti mégsem tágított, ismét Wolf elé lépett, majd álomszerû lassúsággal legugolt, nyakon ragadta, és az arcába nézett. A férfit


tûzként égette ujjainak érintése, de kitartott, elszántan viszonozta pillantását, s közben lopva elgyönyörködött benne. Vad, korlátokat sosem ismert szépség, egy rég letûnt, némelyek szerint barbár, némelyek szerint a mostaninál különb kor ideálja, valahogy úgy, ahogy minden archaikus szobor az; ajka egy egészen fiatal lány konokul lefelé, görbülô ajka, az apró keblek minden funkciót nélkülözô ékességek csupán, a keskeny derék egy harcosé, a szemekben meg... Idáig jutott, mikor az élet angyala magához húzta és csókolni kezdte úgy, hogy a lélegzete is elakadt. Kíméletlen fényesség öntötte el, fényesség és forróság egyiknek sem parancsolhatott, küzdeni sem küzdhetett, úgy érezte, egy perc kell csak, s lángra kap, porrá ég - ám amikor az izzás már-már elviselhetetlenné fokozódott bensôjében, Armaiti aranykarmaival végigszántott arcán, nyakán, azután eltaszította. Felegyenesedett és mosolygott, ahogy - oly hosszú idô után - ujjára húzta komisz gyûrûjét. Sosem tudod meg, mit veszítettél - ezt sugallta a tekintete. Sarkonfordult, és visszalépdelt az aranyló ködbe, az átjáró, pedig lassanként bezárult mögötte: a fényreflexek táncoltak még egy darabig a falakon, azután rendre eltûntek. A varázsló, mint aki álomból ébred, felpattant. Füttyentett kutyáinak, majd Wolf vállára tette a kezét. - Jöjjön - mondta halkan. - Kiviszem innét, és... Elnémult. Odalentrôl dühödt fegyverropogás, motorbôgés és fémcsikorgás hallatszott. Azután egy vérfagyasztó csattanás. 5. Céline elkeseredetten viaskodott a keskeny sikátorok kockakövén meg-megcsúszó kocsi kormányával és váltójával - mindkettô túl kemény volt az ô kezének. Az elsô távoli robbanások hallatán már úgy érezte, az egész világ összeesküdött ellene. Ahogy


a városra támadó bombazóraj egy köteléke elhúzott felette az éjszakában, a legszívesebben torkaszakadtából kiáltotta volna, amit Cambronne tábornok kiáltott egykoron, a waterloo-i diadalmámorában: "Ne lôjetek, barmok! A t úloldalt is franciák vannak!" A Nieuportok pilótái persze úgysem hallották volna a hangját. A magasból, mint kékben, zöldben, vörösben izzó meteoritok, világítógyertyák hullottak, egy a Guyenne tetején koppant: a szélvédôt egy pillanatra beterítette a karácsonyi hangulatot idézô szikraözön, azután, az eszeveszett iramnak hála, kitisztult a kép. Céline az utolsó másodpercben fedezte fel azt a jókora filmplakátot, amelyet a kalmük említett, mielôtt odébbállt, s a fékre lépett. Forduljon balra... Olyan igyekezettel vette az éles kanyart, hogy az ajkába harapott: érezte a vér ízét, s ez tovább dühítette. Ezért... ...rögtön utána jobbra... ...ezért valaki fizetni fog, mégpedig hamarosan! Növelte a tempót, igyekezett "gázzal kormányozni", ahogy Wolf az idevezetô úton, Regensburg és Passau közt tanította. A Guyenne hintázott, de tartotta az ívet, sôt, lendületébôl sem veszített, mire a célegyenesbe ért. ...aztán elôre! Az utolsó ház a sorban. A furgonról biztosan felismeri. De vigyázzon! Megígéri, ugye? A Bey megöl, ha megtudja, hogy épp tôlem... Az ódon épület bejáratánál veszteglô furgon tolóajtaja nyitva állt, a "sakálok" az eget fürkészték, ám amint a nagy limuzin reflektorainak fényudvarába kerültek, figyelmük tüstént az érkezô felé fordult. Céline-t ilyen távolságból riadt állatokra emlékeztették vöröslô szembogarukkal, a döbbenet változatos pozitúráiba dermedve, ez a bénultság azonban másodpercekig tarthatott csupán, s mihelyt a varázs megtört, a férfiak géppisztolyukhoz kaptak.


- Menjetek innét! - sikoltotta Céline kétségbeesve. - Takarodjatok! Nem akart bajt. Œgy képzelte, hogy valamiképp rájuk ijeszt, s most, hogy ráébredt, rosszul számított, lassan elöntötte a gyilkos indulat. Szemközt torkolattüzek villantak, ám a lövedékek sem a karosszériában, sem a szélvédôben nem tehettek kárt: a különleges modell, melyen szigorú titoktartás mellett, hat héten át dolgoztak a Citoyenkonszern szakemberei, talán még egy közvetlen bombatalálatot is átvészelt volna. A lány, nem lévén tudatában önnön sebezhetetlenségének, jobbra-balra rángatta a kormányt, a szûk utca azonban nem kedvezett a kitérô manôvereknek, ráadásul elágazás vagy fedezék sem akadt, a kocsi hûtôjét újra és újra ólomzápor verte végig. Idôvel elérkezett, azután elmúlt a pillanat, amikor a fékezés még ésszerû, az ütközés elkerülhetô lett volna, és eljött egy másik, mikor a lány - aki maga sem tudta, mit keres voltaképpen - elmozdított egy apró kapcsolót, mûködésbe hozva ezzel egy mechanizmust, alighanem a legdrágábbat ezek közt, amelyeket valaha magánautóba szereltek. A Guyenne homloklemeze félresiklott, két könnyû golyószóró zúdított össztüzet a szürke furgonra és környékére. A jobboldali fegyver a jókora késéssel megkezdett fékezés elsô másodpercében elakadt, a másik azonban tette a dolgát: cafatokra szaggatta a furgon új gumijait, átlyuggatta a karosszériát, s majdhogynem kettészelte golyóival azt a suhancot, akit a Tamil jó két esztendeje Havaselvén szedett fel, hogy kiegészítse vele buda-pesti osztagát... A megcsonkított test oldalt hanyatlott, egyes lövésekre állított Savage-a egyik társa térdét roncsolta szét - ám Céline mindebbôl semmit sem látott: a csattanást megelôzô pillanatban ösztönösen lehunyta a szemét, úgy kapaszkodott a kormányba, ahogy csak bírt. Emésztette a bizonyosság: Wolf megölt ezért...! A fegyveracélszín limuzin még mindig iszonytató sebességgel rohant a furgon oldalába, a falnak préselte, jó tíz méteren át maga elôtt tolta a könnyebb jármû roncsát.


A biztonsági öv a lány oldalába vágott, majd engedett, s Céline fejjel esett a mûszerfal rekeszeibôl kitüremkedett, gumiszagú, forró levegôtôl dagadozó párnának. Valószínûtlen, nyomasztó emlékként égett agyába egy elsodort ember ábrázata, végsô sikolya, az a vörös folt az oldalablakon, mely éppen olyan volt, mint holmi kéz lenyomata: a legszívesebben felnyögött volna, de még lélegzethez se jutott addig, míg valami erô vissza nem rántotta. Tarkóját az átkozottul kemény, átkozottul férfias fejtámlába verte, derekára, karjába és lábába fájdalom nyilallt, éles fájdalom. Még egy rándulás: a Guyenne egyhelyben áll, mûszerfalán egy sor kijelzô lüktet tûzvörösen, a motor jár, disszonáns hangokat - csörgést, sercegést, csobogást - nem hallani. Céline furcsán kitekert tartásban, félig oldalra dôlve hever, fehér kosztümkabátjának ujján vércseppek sötétlenek... Semmi baj, nyugtatgatta magát. Semmi az égvilágon, csak épp... Meghalok? Mielôtt tudata kikapcsolt, látni vélte a lassan formát öltô éjfekete alakot. Hogy táncpartnere-e az, a rámenôs ismeretlen álmai báljából, vagy valami közönségesebb, madárszerûbb, képtelen volt eldönteni. Félelem, megilletôdöttség helyett azonban végtelen fáradtságot érzett mindössze: talán soha nem áhította még ennyire, hogy kényeztessék. Befejezte. - Légy hozzám gyengéd - súgta a homályban. - Ó, kérlek, légy hozzám nagyon gyengéd...! Lehunyta a szemét. A bombák tovább hullottak, mind közelebb csaptak be, ôt azonban jó ideig sem ez, sem más kellemetlenség nem zavarta. 6. Amikor feleszmélt, meleg színeket látott, csupa meleg színt: mély narancsban,


bíborban és kárminvörösben tobzódott a világ - legalábbis az a része, amelyet a száguldó Guyenne-bôl beláthatott. Felsóhajtott, de nem mozdult, résnyire szûkült szemmel nézte a lángban álló mezôket. Az ég alján rôt ködfal tornyosult fenyegetôn, ez bizony olyan volt mintha épp erre az alkalomra mázolták volna egy filmgyári mûteremben; talált benne valami végletekig lehangolót, pedig sejtette, hogy ami történt, számára a diadalt jelenti, hogy a láthatáron lángoló város nem más, mint régi ellenfele, Buda-Pest. Vége, gondolta, de tudj' Isten, miért, nem tudott igazán örülni neki. Annál jobban örült, mikor látómezeje peremén felfedezett egy ismerôs arcot. Szólni akart, de nem jött ki hang a torkán, így hát csak könnyezett csendben, aztán álomba merült - de még ott is látta azt a profilt, meg a volánt markoló, ugyancsak ismerôs kezet. Ébredése színe a fekete volt. A világ feketéllett a gomolygó füsttôl, a szállongó pernyétôl, a Pressburg felett gyülekezô viharfellegektôl. A Guyenne menekülô jármûvek falkájában sodródott Kelet és Nyugat kapuja, a hajdani császárváros felé. Céline jó két óráig bírta, aztán megint alámerült. Aludt és mennydörgéssel álmodott, míg Wolf bôrig ázva kereket cserélt, egyenruhásokkal, fehér köpenyesekkel, úrvezetôkkel és boltosokkal vitázott valahol a nagy éjszakában. Aztán jött a hajnal, a felhôk szétoszlottak, s ôk ketten szemezni kezdtek a visszapillantó tükörben, mint valaha rég, a kezdet kezdetén. Céline, valahányszor megelégelte a dolgot, a pokróca alá bújt, utóbb álmatagon tekintgetett az ólomszürke égre, számlálta a hátsó ablakon megült esôcseppeket. Jókora Bonaparte-korabeli diadalkapu, széles, rendezett utak, megszelidült folyó, a büszke Stephanskirche tornya, no meg a mindenünnen visszaköszönô táblák: VIENNA MÁS! És csakugyan; itt, a kedélyességérôl nevezetes frontvárosban váratlan esemény kavarja fel. Egy kéz érinti az övét, egy kéz érinti


gyengéden a homlokát, azután ismét eltávolodik. Másra gondolt: Miért nem simogatják tovább Céline-t? Talán elôre üljek? De hát még nem bírok, ezt igazán beláthatnád, édes... Valahol Linz tájékán aztán elôre ült, szelíden Wolf vállára hajtotta a fejét, de szólni továbbra sem szólt, s a férfi hálás volt neki ezért. Hiába kereste a kibúvót, valami végérvényesen megváltozott köztük az utolsó buda pesti éjszakán... Ahogy a kapu elé ért, egyszerre megértett mindent - és úgy rohant, ahogy talán soha azelôtt. Feltépte a Guyenne ajtaját, kiemelte, bekötözte, azután a hátsó ülésre fektette az eszméletlen lányt. A házaló, hátán batyujával, visszahúzódva figyelte, s csak akkor lépett oda, mikor Wolf is kocsiba szállt. - Jó érzékkel választott. - mondta. - Jármûvet és párt egyaránt... Végigsimított a motorházfedél töretlen ívén, szemügyre vette az üvegen átsejlô, keskeny arcot. Rendszerint jól dönt, igaz? - Remélem. A termetes férfi félrebillentette fejét, a repülôk távolodó zúgására fülelt. - Wolf? szólalt meg hirtelen. - No? - Ha netán mégis meggondolná magát, ha egy idô után úgy érezné... Szóval... - Tudom - bólintott Wolf. - A magafajta bárhol megtalál. - Halványan elmosolyodott. Viszlát, fônök! A hazaló rántott egyet batyuja szíján. Mosolygott ô is. - Güle güle! Most, majd' két nappal késôbb, áhítatos csend uralkodott a nyugatnak tartó Guyenne ben. Az utat szegélyezô fenyvesek hûvös nyugalma Wolfra is átragadt, s hamar megérlelte benne az újabb elhatározást. - Patron - szólt halkan a lány. - Patron, mihez kezdünk?


- Megebédelünk Regensburgban. - Hát aztán? - Megpróbálunk sötétedésig feljutni Giessenig. Megszállunk abban a forgácsillatú Gasthausban, amit annyira szeretsz. A szobába kérjük a vacsorát. Ha újságot is adnak melléje, visszaküldjük: többé nem kap el bennünket a háború. Ha akarod, játszom neked, aztán... - Aztán? - Aztán a feleségem leszel. - Még ma? - kacagott hitetlenkedve Céline. - Ma este? - Holnap - mondta Wolf eltökélten, és megcsókolta. - Amint Outremerbe érünk. A REGÉNYBEN ELÕFORDULÓ IDEGEN NYELVÛ SZAVAK, KIFEJEZÉSEK JEGYZÉKE Vivos voco, fulgura frango, mortui plango (lat.) - Az élôket szólítom, a villámokat megtöröm, a holtakat elsiratom Adz-dzakar (ar.) - A hímtag egyik "szalonképes" elnevezése Dzsihad (ar.) - szent háború Bien sur (fr.) - Nos jó Qu' est-ce qui c'est passé (fr.) - Mi folyik itt? Ti szambl parti; Tu sembles parti (fr.) - Mintha mennél Fructidor (fr.) - A francia forradalmi naptár szerint a gyümölcsérés hava Patron (fr.) - fônök Müdür (tör.) - fônök Mon ami c'est trouvé mal... (fr.) - A barátom rosszul lett Les jeux sont faites (fr.) - Tétek a helyükön Le Banco est fait (fr.) - A Bank kész


Ezüst Félhold Blues

Recommend Documents