Cherubion Science Fictíon 34.
ELLENSÚLY science fictíon antológia
A CHERUBION SCIENCE FICTION sorozatban megjelent: 1. OZIRISZ ORSZÁGA (science fiction antológia) 2. AZ UNIVERZUM ÖRÖKÖSEI (science fiction antológia) 3. Anthony Sheenard: Városalapítók 4. CSILLAGHAJÓK (science fiction antológia) 5. A GALAXIS CSÁSZÁRA (science fiction antológia) 6. Harrison Fawcett: A Katedrális harcosai 7. ÓPIUM KERINGŐ (science fiction antológia) 8. CSILLAGROBBANÁS (science fiction antológia) 9. TŰZÖZÖN (science fiction antológia) 10. Harrison Fawcett: A Katedrális legendája 11. FEKETECSUKLYÁSOK (science fiction antológia) 12. A JESSA FÁTYLA (science fiction antológia) 13. HOLTAK GALAXISA (science fiction antológia) 14. ARANYPIRAMIS (science fiction antológia) 15. RIVÁLISOK (science fiction antológia) 16. Harrison Fawcett: A Korona hatalma 17. Anthony Sheenard: Az Excalibur keresése 18. AZ IDŐ KALÓZAI (science fiction antológia) 19. HULLÓCSILLAG (sciencefiction antológia) 20. Kim Lancehagen: Isten hajói 21. Anthony Sheenard: Az Excalibur keresése 22. A JÉG BIRODALMA (science fiction antológia) 23. ÉN, A HALHATATLAN (science fiction antológia) 24. Brandon Hackett: A negyedik gyarmat 25. Brandon Hackett: Az ötödik gyarmat 26. Jeffrey Stone: Menekülés Nyú Drcenből 27. AZ ÖRÖKLÉT NYOMÁBAN (science fiction antológia) 28. FÉNYÖZÖN (science fiction antológia) 29. Brandon Hackett: Erdőhold 30. Brandon Hackett: Erdőhold Urai 31. EZÜSTLÁNG (science fiction antológia) 32. ELLENJÁTÉK (science fiction antológia) 33. CSILLAGÁRNYÉK (science fiction antológia) 34. ELLENSÚLY (science fiction antológia) Tervezett kötetek: Annié Warden & Jeffrey Stone: Csillagvárosi rulett
Cherubion Science Fiction 33.
ELLENSÚLY SCIENCE FICTION ANTOLÓGIA
Cherubion Könyvkiadó, 2006
Counterbalance Hungarian edition © Cherubion Kft, 2006 All rights reserved!
Szerkesztő: Nemes István
A címlap Szendrei Tibor festményének felhasználásával készült
Fedélterv és címlaptipográfia: Cherubion
ISBN 963 9566 47 0 ISSN 1416-4078
Felelős kiadó: a Cherubion Kft. Ügyvezető igazgatója Szedte és tördelte a Cherubion Könyvkiadó A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA Zrt. munkája Felelős vezető: György Géza vezérigazgató A nyomdai megrendelés törzsszáma: 7674.49.01 Készült 2006-ban
TARTALOM A. TAYLOR CRABE: Ellensúly /regény/ NORBERT WINNEY: MI?! CHUCK PALMER: Virtuális rosszbarát ALEEN NEWMAN: Rossz emlékek EVE RIGEL: Átutazók KYRA POTTER: Lelkek harca
NORBERT WINNEY: Inkarnáció PETER SANAWAD: A güzü visszatér KIM LANCEHAGEN: Én csak adok egy jelet a gépnek, úgy muzsikálok BENJÁMIN RASCAL: Csillagok, háborúk, katonák
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
„Counterbalance” by A. Taylor Crabe Copyright © Szabó Sándor, 2006 „AI?!” by Norbert Winney Copyright © Vakulya Norbert, 2006 „Virtual Friend” by Chuck Palmer Copyright © Szabó Lehel, 2006 „Bad Memories” by Allen Newman Copyright © Tóth Norbert, 2006 „Transients” by Eve Rigel Copyright © Czinkos Éva, 2006 „Dark Soul” by Kyra Potter Copyright © Fazekas Beáta, 2006
„Incamation” by Norbert Winney Copyright © Vakulya Norbert, 2006 „The Gleaner Mouse is Back” by Peter Sanawad Copyright © Bihari Péter, 2006 „Machine Music” by Kim Lancehagen Copyright © Bán János, 2006 „Stars, Wars, Soldiers” by Benjamin Rascal Copyright © Szántó Tibor, 2006
A. Taylor Crabe ELLENSÚLY A második, úgynevezett „nyílt” tnop háború olyan gyorsan ért véget, ahogy elkezdődött, köszönhetően a Rosine bázishajó merész hadjáratának, mely a tnop főbolygót vette célba. A meglepetésszerű támadással túszul ejtett bolygóval kikényszerített béketárgyalások nem csak az ellenségeskedéseket szüntették be, hanem megalapozták a két faj, az emberek és a tnopok békés egymás mellett élését, politikai, gazdasági és kulturális kapcsolataik kiépítését s a mindkét fél számára gyümölcsöző együttműködést. A kölcsönös engedmények hajtóereje az a soha ki nem mondott remény volt, hogy az együttélés pozitív hatásai ellensúlyozni tudják majd a mélyben lappangó ellentéteket, s fokozatosan felszámolják
mindazokat a csoportokat és eszméket, amik potenciális veszélyt jelentenek két hasonló fejlettségű és erejű faj létére.
1. ÁTVÁLTOZÁS - A fene vinné el azt, aki ezt az egészet kitalálta! Andron, a nagykövetség biztonságáért felelős tiszt ideges mozdulatokkal igazgatta a sisakját, ami félrecsúszott a fején, amikor lefejelte a páncélautó ajtaját. Nina mosolygott rajta, de inkább csak kínjában. - Mi a helyzet fent? - szólt be a járműbe Andron. - A fenének ülünk itt a napon ennyi ideig! - Nagyon beleszerelmesedtél te ebbe a szóba - vigyorgott rá Nina. - Mi van? - Semmi... - Gyors pillantást vetett a műszerfal fölött lebegő képekre. - Fent minden rendben. Megkezdték az ereszkedést. Andron intett a lassan összeálló konvoj többi tagjának, a folyamatosan változó terepszínű páncélautók, s a három ormótlan kamion közelebb lebegtek. Odakiáltott még valamit az egyik nagykövetségi alkalmazottnak, aki lentről nézte őket, majd lecsusszant Nina mellé. Fölötte légmentesen lezárult a páncélozott búvónyílás. - Menjünk bökte meg a vezető vállát. A követség parkolóját védő erőtér szétnyílt, a konvoj meglódult. A máskor békésnek tűnő táj, a hullámoktól zúgó tengerpart, a fehéren szikrázó fövény hirtelen ellenségessé és veszélyessé változott. Nina nem igazán akarta elfogadni a Tnopjára telepített emberi nagykövetségen az utóbbi időben elhatalmasodott paranoiát, mégis összeszorította a száját, s ujjai lassan elfehéredtek a karfa szorításában. Tegnap ott úsztunk, gondolta, amint elsuhantak a móló melletti strand felett. Most meg állig felfegyverkezve, páncélba burkolódzva mernek csak erre jönni. S mindezt miért? Egy ember miatt. Egyetlen egy ember miatt. - Hova lett a vadászfedezet? - idegeskedett Andron. Türelmetlenül turkált az előtte lebegő hologramokban, nagy nehezen megtalálta a kilométerekkel felettük repülő tnop gépeket, örömében kinagyította, s felküldte a tetőre. Nina is bámulta őket egy darabig, ha már Andron ennyire
fontosnak találta őket. Egy rajra való Háromszögnek nézte őket, volt persze rendes nevük is, de jellegzetes alakjuk miatt az emberek inkább csak Háromszögnek hívták őket. - Fent mi a helyzet? - Már a légkörben vannak. Semmi különös nem történt. - Ne is történjen... Pár méterrel a hullámok felett száguldottak, a kamionok kicsit magasabban. A kijelzőkön jól látszott, hogy útjukat tnop tengeralattjárók vigyázzák alulról. Ugyan ki férhetne hozzájuk? Még ha lenne is, aki ártani akarna... Nina megcsóválta a fejét. Annyira jól alakultak errefelé a dolgok, beilleszkedtek, elfogadták egymást, egyre több csatorna nyílik meg, egyre több szállal kapcsolódik össze az emberek és a tnopok társadalma, s ezek a szálak szinte egytől-egyik az imént maguk mögött hagyott szigeten működő nagykövetségen futottak keresztül. Erre most jön ez az alak, s hirtelen vihar előtti csend telepedik mindenre. - Nina, jó a sminked! - szólt hátra a páncélautó operátora. - Rákészültél a megbízatásra? Hallotta, hogy a vezető és a háta mögött ülő űrgyalogosok halkan kuncognak. Ennél kevesebb is elég szokott neki lenni ahhoz, hogy kiakadjon, de most igyekezett visszafogni magát. - Mindig így vagyok sminkelve - közölte hűvösen. - Tomas, dugulj el! - mordult az operátorra Andron. Hihetetlenül jól megvagyok most a hímsoviniszta dumád nélkül. - Bocsánat... Nina lopva felvillantott egy tükröt a műszerfalán, hogy szemügyre vegye magát. Semmi extrát nem látott. Talán a ruha, ami kicsit elegánsabb, mint a szokásos napi viselete, de az sem annyira feltűnő. Egyáltalán nem várta kitörő örömmel a ma érkező új követségi munkatársat, akinek az asszisztense lesz, már csak ezért sem öltözött ki annyira. - Van egy kis gond - szólalt meg hirtelen a vezető. - A tnopok jelezték, hogy le kellene szállnunk. - Miért? - feszültek meg Andron izmai. Az utastérben nagyléptékű térkép villant fel a még előttük álló rövid útszakaszról. Narancsszínű ikonok jelezték a konvoj tagjait és a biztosító tnop egységeket, előttük pedig egy vörös pont lüktetett. - Találtak valamit ezen a kis szigeten, ami a legutóbbi felderítésnél még nem volt ott. - Mi a fene az?
- Azt akarják megnézni. Mi addig leszállunk ezen a zátonyon. Jóváhagyja? Andron zavartan nézte az előtte futó adatokat, majd bizonytalanul bólintott. - Rendben. Védőkört formálunk! A víz alatt mi van? - Semmi mozgás, az egyik tengeralattjáró fél kilométerre jár, közeledik. - Felszíni támadás esetén a kamionok azonnal menjenek a víz alá! Készüljetek! A páncélautó hátsó traktusában ülő űrgyalogosok aktiválták a páncélzatukat, majd kinyitották a padlóba rejtett rekeszeket, hogy előkészítsék a védőkörhöz szükséges fegyverzetet. Nina előhúzta az ülés alól a sisakot, majd némi hezitálás után tönkretette vele a frizuráját. - Apály van, jó nagy a zátony - mérte fel a terepet az operátor. - Meddig marad így? - Még legalább négy óráig. - Az elég lesz... Átsuhantak a zátony szélén megtörő hullámok fölött, majd a kamionokat középre engedve leereszkedtek, a motorokat felszállásra kész állapotban hagyva. Az ajtók kivágódtak, és az űrgyalogosok percek alatt sündisznóállássá változtatták az aprócska földdarabot. - Te hiszel ebben? - kérdezte Nina, mikor felállt a búvónyílásba. A hideg, sós szél nagyon jólesett neki, valami furcsa nyugalom öntötte el. Andron félretolta a szeme elől a taktikai képernyőt, s a nőre nézett. - Miben? - Hogy a tnopok meg akarnak minket támadni. - Nem a tnopok, csak bizonyos csoportjaik. - Az mindegy. Szerinted tényleg készül valami? - Sose lehet tudni... - Eddig sem lehetett. Mégis úgy járkáltatok, mintha a Földön lettetek volna. Most meg olyan, mintha még tartana a háború... - A tnop felderítés, meg a Felügyelet is jelezte, hogy léteznek olyan csoportok, amik zokon vehetik azt, ami ma történik. Én inkább végigizgulom ezt a húszperces utat tökig páncélban, minthogy valami kisstílű szőrös kupán dobjon egy feneette kővel... Nina sóhajtott egyet, majd kicsatolta a sisakját, és ledobta a páncélautóba. Élvezte, hogy a tengeri szél
megcibálja a haját. A frizurámnak már úgyis lőttek, gondolta. A leendő főnökéről meg különben is azt beszélik, hogy soha életében nem volt még egy nője sem, s valószínűleg nem is lesz. Mert nem érdekli... Érdekes ebbe belegondolni. De az biztos, hogy az asszisztense frizurája fogja a legkevésbé érdekelni. Főleg nem itt, és főleg nem ma. - Felderítették! - jelentette az operátor. - Családi kirándulóhajó. Valahogy kimaradt az életükből az, hogy le van zárva a körzet... - Nagyszerű - morogta Andron, dühös mozdulatokkal lerángatta a fejéről a sisakot, és a Nináé mellé vágta. Sikerült hülyét csinálnunk magunkból. Visszapakolni, indulás! A katonai reptér várójából jól látszott a diplomáciai színekre mázolt teherhajó, és a körülötte szorgoskodó kiszolgálójárművek. Rengeteg felszerelést hozott a nagykövetség számára, köztük a legmodernebb eszközöket is, nem kevés biztonsági kockázatot vállalva. Vegyes ember-tnop őrség vigyázta a targoncákat, amik a gondosan lezárt konténereket pakolták a kamionokba, de az összfegyvernemi készültség nem ennek szólt, hanem a teherhajó egyetlen utasának. - Végeztek - jegyezte meg Andron. A túlméretezett gombára hasonlító biológiai vizsgálóbusz a váróterem ajtajához gördült, és az utolsó ellenőrzésen is átesett utasok immár Tnopja szabad ege alá léphettek. A teremben várakozó tnopok szemmel láthatóan izgatottak lettek, furcsa berregő hang futott végig rajtuk. Nina a kezében tartott vékony karkötőre nézett. - Alek T. Anrael - mormolta. - Tnopja legyőzője... - Gyere! - intett Andron. - Legyünk a közelében. Több tucatnyian érkeztek a hajóval, zömükben új követségi munkatársak meg pár polgári utas, üzletemberek, akik elég magas kapcsolatokkal rendelkeztek ahhoz, hogy helyet kaphassanak a diplomáciai járaton. A polgári utasforgalom még messze volt attól, hogy menetrendszerűvé váljon, de már egyre többször szálltak le civil hajók is az erre kijelölt űrkikötőkben. Szép eredmény két olyan civilizációtól, amely pár évvel ezelőtt még egymás teljes elpusztítására tört. S most Tnopjára érkezett az az ember, aki a legtöbbet
tette azért, hogy a háborúnak vége legyen, mérte végig a magas, sovány férfit Nina. Nem találta különösebben jóképűnek, de azt sem mondta volna rá, hogy csúnya. Igazából tökéletes külső lenne egy olyan férfinek, akiben belül van valami izgalmas, valami sárm - szóval, aki nem olyan, mint Anrael. Legalábbis női szemmel. Nina szemében az, hogy egyszerre egy nemzeti hős és egy tömeggyilkos személyi asszisztense lesz, nem volt izgalmas. A tnopok nem győzték nyújtogatni a nyakukat, de híres önfegyelmük most is működött: egyetlen lépést sem tettek a híres-hírhedt ember felé. Legtöbbjük egyenruhát viselt, a reptéren szolgáltak, s minden bizonnyal részt vettek abban a csatában, amiben Anrael áttörte a legbelső tnop védelmi vonalakat is, sok tízezernyi társukat megölve és megnyomorítva, majd túszul ejtette az egész bolygót. Az egykori legyőzhetetlen ellenség most itt állt előttük, alig karnyújtásnyira. - Lépjünk le, mielőtt valaki lövöldözni kezd! - morogta Andron. - Uram, Sámuel Andron vagyok, a követség biztonsági parancsnoka. Üdvözlöm önt, s kérem, fáradjon velünk, hogy mielőbb biztonságban tudhassuk. Anrael zavartan mosolygott, a tnopok felé sandított. - Veszélyben vagyok? - kérdezte. Kihagyta a kötelező köszöntést és egyéb sallangokat. Nem diplomata, állapította meg Nina. Soha nem is volt az. Csak azt tudná, kinek a beteg agyából pattant ki az az ötlet, hogy pont ő legyen az ember Szövetségi Állam katonai attaséja itt... S hogy a tnopok miért fogadták nagy örömmel a javaslatot, az örök rejtély marad a számára is, pedig ha valaki képes megérteni a tnopokat az emberek közül, akkor az ő, Nina Sonyc. - Nincs veszélyben, uram - visszakozott Andron. - De tudnia kell, hogy Tnopján nem mindenki örül az érkezésének, s amíg itt van... Kérem! A nagykövet úr minél előbb látni akarja. - Akkor menjünk - vont vállat Anrael. Az útitársaitól sem köszönt el, pedig jó páran nem jöttek velük a követségre. Vagy bolond, vagy tahó, gondolta Nina. Felemelte a karkötőt, és Anrael felé lépett, de az nem vette észre s elment mellette. Erről ennyit, gondolta. Miközben az űrgyalogosok a többi vendéget igazgatták, a némán, szabályos sorokban álló tnopokra nézett. Nem csoda, hogy legyőzött titeket, gondolta. Épp olyan hideg és
embertelen, mint ti. Vagy még jobban is. A kamionok még nem végeztek; a különlegesen bizalmas és érzékeny szállítmánnyal el fognak bíbelődni még legalább fél napig. Ki kell egyenlíteni a konténerek hőmérsékletét, a nyomást, lefuttatni az elektronikai és biológiai teszteket is. Helyettük kaptak két fehéren csillogó tnop buszt a vendégek szállítására. Kissé alacsonynak tűnt a járművek belmagassága, nem emberekre méretezték, de ilyen rövid távon ki lehet bírni. A magasabb rangú utasokat viszont a páncélautók biztonságába invitálták, majd elindultak visszafelé. Alattuk tengeralattjárók, fölöttük Háromszögek vigyázták az útjukat, sőt, orbitális pályán is keringett egy romboló, csakis rájuk figyelve. Természetesen semmiféle támadás nem érte őket. - Nina Sonyc vagyok - mutatkozott be végre leendő főnökének, mikor azt beszíjazták a mellette levő ülésbe. Andron egy másik páncélautóba költözött át. - Én leszek a személyi asszisztense. Átadnám ezt a karkötőt, közvetlen kommunikációra, a hatótávolsága... - Láttam már ilyet - szakította félbe Anrael. A vékony eszközt a csuklójára húzta, megvárta, amíg aktiválja magát s ráolvad a bőrére, szinte észrevehetetlenné válik. - Az én nevem Alek T. Anrael - szólalt meg a hangja Nina fejében. Bár számított rá, a nő mégis összerezzent. - Ó... igen, tudom. Áttanulmányoztam minden elérhető anyagot, amit önről találtam - felelte a karkötőn keresztül. - Akkor helyzeti előnyben van hozzám képest, - Anrael szinte mosolygott. Egy képet sem talált róla, amin mosolygott. - Majd behozom a hátrányomat... Hány napom lesz akklimatizálódni? - Az első kötött program a nagykövet úr holnapi fogadása. Természetesen már ma szeretne önnel beszélni pár szót, de tényleg csak pár szót. Megmutatom majd a lakosztályát, s ha kívánja, körbevezetem a szigeten is. A tnopok is szeretnének öntől időpontokat kérni, egy héten belül... sokféle dologgal kapcsolatban. De ha úgy érzi, hogy több időre van szüksége, ezeket a feladatokat át tudom ütemeztetni. Persze még nem bontottuk fel a most érkezett diplomáciai postát, így nem tudom, lesz-e valami elsődleges prioritású anyag, ami önhöz tartozik. - Lesz - biccentett Anrael. - Mindössze egy szabadnapot
kérnék. A gravitáció már most kezd megviselni. Erre szinte mindenki panaszkodni szokott, pedig nagyon minimális eltérés van csak Tnopja és a Föld között ilyen szempontból. Nina el sem tudta képzelni, milyen lehet ez, még sohasem tapasztalta. Várta, hogy Anrael felajánlja a tegeződést, ami szokás, sőt, szinte íratlan szabály volt a részlegvezetők és az asszisztenseik között, de hiába várta. Zavarában a haját kezdte igazgatni. Ez a hülye La'Jammes, gondolta. Jól kitolt velem ezzel a beosztással. - Na, milyen az új fiú? - nyújtott Nina felé egy teli poharat La'Jammes. Nina egykedvűséget igyekezett erőltetni az arcára, de a nagykövet átlátott rajta, és öblös hangján jót nevetett. A körülöttük iszogató és beszélgető emberek fel sem figyeltek rá, már megszokták, hogy szinte percenként hallják a jellegzetes nevetést. - Magának való figura - jegyezte meg Nina halkan. - Szerintem meg neked való - kuncogott La'Jammes. Pár fiú fogadott is, hány hétbe kerül neked elcsavarni a fejét. - Most hülyéskedsz? - Zavarában belekóstolt a poharába, majd fintorgott. - Szerintem soha nem lesz nője. - Te azért még bejöhetsz neki. - Azért osztottál mellé, hogy rajtam éljétek ki a piszkos fantáziátokat? La'Jammes legurította az italát, s intett a legközelebbi pincérnek egy újabb adagért. - Ugyan már, Nina! Egy frászt! Csak hát, tudod, hogy van ez, akit egyszer a nyelvére vesz a világ... - Mit a világ, ez a nyomorult kis belterjes bagázs ezen a szigeten! Világ... - Megsértettünk? - Már megszoktam... - Komolyra fordítva a szót, olyan asszisztens kellett mellé, aki jól ismeri a tnopokat. Mert Anraelről ezt nem lehet elmondani. Az, hogy lenyomta őket egyszer, az még nem ismeret, ezek a tnopok meg mégis teljesen odavannak érte. Ezt nem tudom megérteni... - Nem is fogod soha - közölte Nina. Egy pillanatra úgy érezte, hogy ő is szívesebben lenne tnop. Akkor talán ezek a hülye viccelődések is megszűnnének. Pedig igazából nem tehetett róla... Vagy talán mégis. Alapot adott rá, de akkor
még fel sem fogta az egészet. Miért kell az embereknek férfinak meg nőnek lenniük? Hát nem egyszerűbb a tnopok megoldása... - Ebben egyetértünk - bólintott La'Jammes. - De hamarosan igen kényes kérdésekről kell tárgyalnunk, sok katonai vonatkozásúról is, s nem engedhetem, hogy egy amatőrt egy amatőr asszisztens segítsen. - Úgy tudtam, hogy a követségen én vagyok az egyetlen amatőr a beosztásomban - szúrta közbe Nina. - Baromság - áradt egy kis szeszszag La'Jammes felől. Mikor a tnopokkal van dolgunk, kitörölhetjük a hátsónkat az összes földi diplomáciai végzettséggel meg egyéb hóbelevanccal. Ha te nem lennél, már rég becsukhattuk volna a boltot. - Azért ez enyhe túlzás. - Lehet. - La'Jammes felvillantotta az általa sármosnak tartott félmosolyát. - Az emberek bóknak hívják az ilyesmit... Na mindegy. Mit csinált eddig a fickó? - Mármint Anrael? - Ja. - Semmi különöset. Elfoglalta a lakosztályát, kicsit átrendezte, olvasott egy csomót, szerintem átnézte az egész könyvtárat, közben pedig fél szemmel a tnop adásokat bámulja. Információkat gyűjt. Ő azt mondja, pihen. - És veled? - Mit „és velem”? - Most meg te érted félre. Mit tárgyaltatok? Mit kérdezett? Mit mondott? Rólam mondott valamit? - Semmit. - Mármint rólam semmit? - Semmiről semmit! A hivatalos formaságokon kívül semmiről nem beszéltünk azóta, hogy megérkezett. Úgy látom, a fogadásról is lelépett már. - Különc. Csak van benne valami, hogy azért mentették fel a kapitányság alól, mert megkattant. - Nem hiszem, hogy őrült lenne. - Vannak fokozatok... Na, elég volt a dumából! La'Jammes letette a poharát, s elkapta Nina kezét. Táncoljunk! Majd rendelek valami normális zenét. - De ha megint olyan szorosan hozzám bújsz, megcsavarom a mogyoróidat! - közölte Nina. - Ó... - La'Jammes egészen elérzékenyült. - Ha nem a tnopok között lennénk, már rég feljelentettelek volna zaklatásért.
- Te engem??? La'Jammes válasz helyett harsányan felnevetett. - Átolvastam a személyi anyagát - közölte Anrael. Meglehetősen szűkszavú, de meglepett, hogy már járt a Rosine bázishajó fedélzetén. Kint ültek a móló végében, amit a nagykövetség kikötőjét védte a Zöld tenger hullámaitól. Szép, napos idő volt, a szél sem fújt olyan erősen, mint szokott, így Nina pólóban és sortban jött ki a partra. Anrael a szokásos, rangjelzés nélküli, díszeitől megfosztott katonai egyenruhájában feszített. - Igen, jártam ott - ismerte el Nina. - De mielőtt a hajót visszarendelték, leszálltam Tnopjára. Visszajöttem. Egyébként akkor láttam először földi embert. A „nyílt” háború előtt évtizedekig zajlott egy titkos háború az emberek és a tnopok között, és az ekkor fogságba esett embereket a tnopok külön kutatóintézetben vizsgálták, számos gyerek született a foglyok között. Nina is ilyen fogoly szülőktől származott. Mikor a Rosine túszul ejtette a bolygót, a fogságban tartott embereket a hadihajó fedélzetére hozták. Anrael ekkor már nem volt kapitány; kórházban feküdt, idegrendszere felmondta a szolgálatot az utolsó összecsapás során. - De akkor még nem működött itt a követség - nézett Anrael a sziget kékesen derengő hegyeire. - Hogy került vissza a bolygóra? - Kértem. Nem akartam a Földre menni. - Miért nem? - Úgy éreztem, semmi közöm hozzá. - Mi az, hogy semmi köze hozzá? - Miért lenne? Itt nőttem fel, tnopok közt, ők neveltek... Amikor erőszakkal a maga hajójára vittek, szinte sokkot kaptam. - Erőszakkal vitték? - Anrael szokásos érzelemmentes hangja kezdett eltűnni, érezhetően nem tudott mit kezdeni Nina véleményével. - Én úgy tudom, foglyok voltak és kiszabadítottuk magukat. - Én nem voltam fogoly. - Az Emberkutató Intézetben tartották! - Rendes családi házban laktam, iskolába jártam, saját szobám volt, saját családom. Folyamatosan rögzítették minden percemet, az igaz, de nagyon sok tnop gyereknél is
így csinálják, nem engedik szabadjára őket úgy, mint az emberek. - És a szülei? - Mi van velük? - Ők földiek voltak. - Három tnop volt. - Dehogy volt három tnop, egy férfi meg egy nő, mint mindenkinek! Nina zavartan babrált a hajával. - Maga a biológiai szüleimre gondol - jegyezte meg végül. -Őket nem ismerem. - Elválasztották tőlük? - El. Három tnop volt a családom. És, az emberek ezen ki szoktak akadni... de nem fontos számomra, hogy bármit is tudjak a biológiai szüléimről. Egész egyszerűen számomra... az életem számára ez... nem célszerű. - Nem célszerű? - Mire mennék vele, ha megtudnám? Biztos ki lehetne nyomozni, bár az Intézet adataira a Felügyelet vigyáz, de... Ha a végeredményt nézem, akkor nincs belőle akkora hasznom, hogy megérné. - Ezt most komolyan mondja? - Mindent komolyan mondok. Anrael valósággal kapkodott a levegő után. - A gyökerei nem fontosak? Hogy tudja, honnan jön, miből, kik voltak ön előtt? - De fontosak. Mondom, hogy van családom. Három tnop. - Mi az, hogy három? - Házastrió. A pár után a leggyakoribb családi forma Tnopján. A gyarmatokon vannak nagyobbak is, de azok nem annyira stabilak. - Tehát maga azt gondolja, hogy a gyökerei, a múltja a tnopoké? Akikhez biológiailag semmi köze? - Biológiailag semmi, de minden másban minden. - Nina megunta, hogy a szél állandóan a szemébe sodorja a haját, egy csattal hátrafogta. - Muszáj erről beszélnünk? - Hát... - Anrael zavartan kapargatta a korlát csiszolt fáját. -Nem. Csak nagyon meglepőnek találtam, és próbáltam körüljárni a dolgot. Elnézést, ha megsértettem, vagy ilyesmi. - Nem sértett meg - biztosította gyorsan Nina. - Csak már... Mindegy. Ö... ha érdeklik a tnop családi formák, szívesen lefordítok néhány jó munkát ezzel kapcsolatban. Úgy tudom, a szociológusok is foglalkoznak már vele, de az
eredményeiket látva jobban jár, ha a tnopok saját munkáit olvassa. - Ilyen profi? Mármint a fordításban. - Néha nehéz egy kicsit, mert nem mindig találom meg a megfelelő emberszót. - Ó... Anrael megcsóválta a fejét. A lába alatt vonagló hullámokra nézett, majd a festett arcú, testhezálló ruhában feszítő nőre mellette, s idegenebbnek érezte magát, mint bármikor.
2. FELFEDEZŐK La'Jammes fáradtan szuszogott; megerősített széke masszírozni kezdte a hátát. - Na, ez végre jó - nyögte a testes nagykövet. Türelmetlen mozdulatokkal elhajtotta a szeme előtt lebegő hologramokat, a normál fokozatú levelek és kérelmek ráértek. Valamikor pihennie is kell. - Jorg! - kiáltott a titkárának. - Igen? - lépett át a szomszéd helyiségből az. - Mikor ér már véget ez a trágya idő? A üvegablakokra újabb szélvihar csapott le, nekik vágva egy balszerencsés tengeri madarat. Jorg összerezzent, majd a sarokba zavart időjárásprogram ikonjára sandított. - Ö... Állítólag reggelre. - Reggelre? - La'Jammes dühösen felhorkant. - Eltolja az egész napomat ez a vacak vihar! A szőrösök jönnek? - A tnop Flotta küldöttségére gondol? - Ne szórakozz már, Jorg, nem is a te szakállas képedre! - Jönnek. Nemrég erősítették meg az érkezésüket. Holnap ebédre érnek ide. - Megkapták a kormány javaslatát? - Nyugtázták. - De nem mondtak rá semmit? - Majd holnap mondanak. Anrael kapitánnyal fognak tárgyalni. La'Jammes dühösen megfeszítette az izmait, mire a széke abbahagyta a masszást. Nagy nehezen felállt, az ablakhoz sétált, nézte az üvegnek csapódó esőcseppeket. - Anrael nem kapitány - dörmögte. - A tnopok mindig annak hívják.
- Mert nem normálisak! Ez a pasas hazavágta a fél tnop flottát, máig keresnek vagy tízezer eltűntet abból az ütközetből, és ennek ellenére teljesen el vannak ájulva tőle? Ez normális? - Tnop szemmel igen. La'Jammes legyintett. - A nőket előbb fogom megérteni, mint ezeket a szőrösöket. Na meg a kedves kormányt. Ha valamelyik szövetségi állammal csinálnák azt, amit terveznek, felérne egy kisebbfajta hadüzenettel. - A Rosine bázishajóra gondol? - kérdezte óvatosan Jorg. - Szerinted mire? - Megfordult, és a titkárára vigyorgott. - Akarsz velem fogadni, hogy örülni fognak neki? Ha Anraelnek örültek, ennek is örülni fognak. Van rá egy... egy ezresem? Na? - Soha nem fogadok. Nem szeretek kockáztatni. La'Jammes megvonta a vállát. - Ezért vagy titkár. Szólj át Anraelnek, hogy ha már úgysem tudok menni golfozni, vacsorázzunk együtt! Megbeszélem vele a holnapi tárgyalást. Ez lesz az első tétre menő találkozása a szőrösökkel. - Elgondolkozott. - Vagyis a második. De ezúttal csak nem vágja haza őket annyira, mint a múltkor... Jorg pár perc múlva zavart képpel bukkant elő. - Mi van? - mordult rá La'Jammes. - Ö... Anrael nincs a szigeten. - Hol a nyűgben van? - Hát... a jeladója szerint Matnai szigetén. La'Jammes szeme elkerekedett. - A tnopok közt? Mi a jó... - Inkább lenyelte a káromkodást. - Mit keres ott? - Nem tudom. Még a vihar előtt mentek el egy szolgálati autóval. - Mentek? Kivel? - Az asszisztensével, Nina kisasszonnyal. - A jó... - Dühösen ökölbe szorította a kezét. Lehet, hogy hiba volt két ilyen gázos alakot összeereszteni? - Azonnal készültségbe helyezni egy őrszakaszt, visszahozzuk őket! El tudod érni Anraelt vagy a csajt? A vihar bezavarhat, de műholdon keresztül megpróbálhatom... Kezdenek szétesni a dolgok, gondolta La'Jammes. Már régóta tartott tőle, hogy egyszer így lesz.
- Ez nem rossz, rendel még egyet? Tényleg nincs itt automatika? Anrael az asztal közepére helyezte a poharat, ahol a pincérlyuk szokott lenni, de a pohár nem süllyedt el. Helyette egy tnop lépett az asztalhoz, és beszélt valamit Ninával. - Csak a lepukkadt helyeken van olyasmi - nevetett Nina. - Ez meg nem az. Anrael bólintott. Nagyon tetszett neki a szabadtéri étterem, főleg az, hogy a vihar ott tombolt körülöttük, a kupolaként föléjük feszülő erőtér mégsem engedett át semmit belőle. Csak a látványt. Az étel se volt rossz, bár meg kellett szoknia. - La'Jammesnek egy hétig hasmenése volt tőle - mesélte Nina. - Akkor alakítatta át az irodáját úgy, hogy három lépésre legyen a klotyó. Anrael szelíden mosolyogva nézte az önfeledten nevető nőt. - Egyszer az elnökkel is a vécén ülve tárgyalt, és külön program szűrte ki az adásból az oda nem illő hangokat... - El tudom képzelni - jegyezte meg Anrael -, hogy egy ekkora test mekkora hangokat ad ki... Nina úgy nevetett, hogy kilötykölte a poharából a rózsaszín italt. - Jaj, de béna vagyok... - Segítek - állt fel Anrael, és egy szalvétát nyújtott neki. - Kösz... önöm... Várta, hogy Nina átvegye a kendőt és letörölje vele a szoknyáját, mielőtt a folyadék teljesen beissza magát, de a nő nem mozdult, csak várakozóan nézett rá. Zavartan pislogni kezdett, és majdnem hátralépett, amikor rájött, hogy az asszisztense teljesen természetesnek venné, ha letörölné a szoknyáját. De ez neki... Szorult helyzetéből a tnop pincér segítette ki, amint megérkezett egy kis tálcával, rajta két apró pohár színtelen folyadék. Félreállt az útból. Nina felállt, átvette a poharakat, az egyiket átnyújtotta neki. - Ö... - szólalt meg, nem foglalkozva a szoknyáján éktelenkedő folttal. - Most lehet, hogy nagyon bunkó leszek, s ha így van, akkor azt mondja meg nyugodtan... Ö... de, gondolom észrevette, a követségen elég közvetlen a légkör és a munkakapcsolatok... Ö... arra gondoltam,
hogy mi is tegeződhetnénk, ha már így... ö... ez egy olyan tnop ital, amit ehhez hasonló alkalmakkor szoktak meginni. - Az embereknél pertunak mondják -jegyezte meg Anrael. Kicsit megbizsergett belül, maga sem tudta, miért. - Ezek szerint a tnopok is tegeződnek, magázódnak? - Hát, nem egészen... de ez olyasmi. De... - kérdőn nézett Anraelre. - Ö... jó - bólintott Anrael. - Tegeződjünk. Az közvetlenebb... Hatékonyabb. - Célszerűbb - mosolygott Nina. - A tnopok így mondanák. - Ez fontos szó náluk, ugye? - A legfontosabb... Szia. - Szia... Hogy kell ezt meginni? Ebben a pillanatban megremegett a fülcimpája. Szeme előtt felvillant a hívó képe - La'Jammes. - A kövér keres - nézett Ninára. - Beszélek vele. Hallgatod? - Tedd az asztal fölé a kezed, az asztallap leárnyékolja az adást. Fogadta a hívást, közben óvatosan leült. Nem szeretett állni, amikor a retinájára vetítik a képet. - Mi a fenét kerestek Matnaiban? - dörrent rá La'Jammes köszönés helyett. - Remélem, a kapitányi egyenruhádban vagy, hogy a tnopok még véletlenül se tévesszék el a célpontot! - Nem vagyok egyenruhában - felelte nyugodtan Anrael. - Fogadom, hogy az a hülye csaj beszélt rá! Kiakasztó! Tudod, mekkora botrány lesz abból, ha lelöveted magad? - Miért lövetném le magam? - Tényleg, miért is? Ha jól tudom, ritkaság a bolygón az olyan család, akinek valamelyik tagját ne nyírtad volna ki a legutóbbi ittjártadkor. Ha csak minden százezredik tnopnak kattan be rád az agya, már akkor is egy kisebb hadsereg vadászik rád! Anrael pislogott egy nagyot, hogy kikapcsolja a szeme elöl a képet, és Ninára nézett. - Marhaság - legyintett a lány. - Nem vagyunk veszélyben. Visszakapcsolta a képet. - Csak kiugrottunk a szárazföldre vacsorázni - közölte La'Jammesszal. - Utánanéztem, nem tiltja a szabályzat. Nem csak mi jöttünk át. - Fogalmad sincs, miről beszélsz! - pufogott La'Jammes. -
Nem is magyarázom. Egy őrszakasz már útban van felétek. Maradjatok ott, ahol vagytok. A vacsorát meg a bájos Nina helyett velem fejezed be. Ennyi. Miután kilépett, Anrael még pislogott egy párat, nem szerette ezeket a retinatelefonokat, de a követségen ilyeneket rendszeresítettek. Nina rosszallóan megcsóválta a fejét. - Még hogy bájos Nina... - Tényleg veszélyben vagyok? - kérdezte Anrael. - Már mondtam, hogy nem. - A kövér azt mondta, hogy a tnopok szerint is abban vagyok. Meg hogy a követség legnagyobb katonai akciója volt az, amikor értem jöttek... jöttetek a reptérről. - Ja. Paranoia. - Biztos? - A saját életemet is kockáztatnám, ha egy potenciális tnop célponttal mászkálnék. Elég tiszta munkát szoktak végezni, ha egyszer rászánják magukat. - És én kinek higgyek? - nézett rá kérdőn Anrael. - Az emberek meg a tnopok hivatalos szerveinek, vagy Nina Sonycnak? A nő hamisan mosolygott. - Nina Sonycnak hiszel. Ha nem hinnél neki, nem ülnél egy tnop város közepén védtelenül. Anrael visszamosolygott rá. Furcsa érzés volt, furcsább, mint ez az idegen világ körülöttük. - A nagykövet úr már nagyon aggódott - közölte Jorg feje. - Örül neki, hogy immár biztonságban vannak. Amint visszaér, kéri, hogy jöjjön hozzá vacsorára. - Már vacsoráztam - felelte Anrael. - De a nagykövet úr még nem - világosította fel a titkár, majd szétoszlott a páncélautó műszerfala fölött. Anrael vállat vont. - A nagykövér úr - kuncogott az őrmester. Anrael megütközve nézett rá, a feljebbvaló iránti tiszteletlenségre mindig is nagyon kényes volt. Az őrmester vigyorogva bámulta, majd lassan leesett neki, kivel áll szemben. Elkapta a tekintetét. - Bocsánat... - Biztos a holnapi tárgyalásról akar beszélni - törte meg Nina a kínos csöndet. - Az első igazi feladatod lesz. - A katonák előtt ne tegeződjünk! - nézett rá szigorúan Anrael. - Miért? A követségen mindenki közvetlen... - Nem tetszik. A páncélautó hirtelen megbillent, Nina nem kötötte be
magát és kiesett a székből, egyenesen Anraelre. - Mi a fene? - hördült fel az őrmester. - Kösse be magát! - tolta el Anrael Ninát. - Mi történt? Rettentően idegesítette, hogy a székéből alig látott valamit, csak egy keskeny sávot a szélvédőn keresztül, ott is csak a vihar sötét kavargását. Azt érezte, hogy még mindig zuhannak, keze szorosan a karfára fonódott. - Valami nekünk jött - hadarta a vezető. - Lekapta a stabilizátorunkat. - Mi a franc jött nekünk? - Fogalmam sincs! Az érzékelőink nem mutattak semmit... - Emelkedjen már! - Nem tudok! Anrael előrehajolt. - Lezuhanunk? - Nem, de le kell szállnunk... Ó, a jó... Az a múltkori zátony lesz csak. - Leadtuk a vészjeleket, a követség már indítja a segítséget. Anrael Ninára nézett. A nő kirúzsozott szája most szinte tüzelt, annyira sápadttá vált a bőre. - Kösd be magad! - hunyorított rá. Nina bizonytalan mozdulatokkal engedelmeskedett. A gép újra megbillent, majd nagy ütést éreztek, és alulról bántó csikorgás zaja szűrődött be az utastérbe. Nina összeszorította a száját, hogy ne sikoltson. Végül megálltak. - A rohadt... - törölte meg a homlokát a vezető. - Csak letettem... - Dagály van - közölte az operátor. - Félig a vízben vagyunk. - Nyomorult vihar - szitkozódott az őrmester. - Még csak az hiányzik, hogy lesodródjunk! Van ezen a nyamvadt zátonyon valami magasabb hely? - Sziklák a közepén. - Mi a helyzet a segítséggel? - Már fent van, tíz percen belül itt lesz. - Az nagyszerű, addig minket simán levisznek innen a hullámok... - Az őrmester kikapcsolta magát, és a hátul várakozó szakasz felé fordult. - Kimegyünk a sziklákra! Vezetőkötelet akarok és biztosítást! Mozgás! A katonák gyakorlott mozdulatokkal munkához láttak. Ketten előreküzdötték magukat, hogy Ninára és Anraelre feladjanak egy gyakorlót, ami majd megvédi őket a
vihartól. Anrael még csak a nadrágrészbe bújt bele, amikor kinyílt a páncélautó tolóajtaja, és a tenger hullámai becsaptak az utastérbe. - Utálom ezt az egészet - morogta az őrmester. Igyekezzenek! Bokáig a zavaros vízben gázolva az ajtóhoz mentek. Kint az autó reflektorai próbálták enyhíteni a sötétséget, kevés sikerrel. Az ajtónál kapaszkodó katona rákattintotta az övükön fityegő karabinert a sötétbe nyújtózkodó vezetőszálra. - Menjenek! Anrael Ninára nézett. A nő elég komikusán festett a fejére boruló, vízhatlan burokban. Én se lehetek sokkal jobb, gondolta Anrael. A vezetőszálba kapaszkodva dagasztani kezdték a zátony szétfolyó homokját. Valahol előttük ott sejlett a sziklák sötét tömege, de rettentő messzinek tűnt. Mintha valami kiáltozást is sodort volna a szél, ki tudja honnan. Hirtelen egy minden eddiginél hatalmasabb hullám csapott le rájuk. Anrael érezte, hogy kicsúszik a lába alól a talaj, és dereka fájón megrándul, ahogy a vezetőszál megakasztja a repülését. Arccal félig a homokban tért magához. - A fene... - Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy homok ízét érzi a szájában. Pedig a ruha légmentesen zárt. - Nina, megvagy? - Meg... Végül elért a szál végéhez, két erős kéz ragadta meg. - Jöjjön! A karabinert kapcsoljuk ki... A nyúlós homok után végre újra szilárd talajt érzett a lába alatt, bár a hullámok odáig is jócskán felcsaptak. Megkönnyebbülten rogyott le egy nagyobb szikladarab tövébe, érezte, hogy remegnek a lábai s fülében dobog a vér. - Más nem jött? - Tessék? - riadt fel. - Egyedül jött? - világított az arcába a katona sisaklámpája. - Nem, dehogy! Az asszisztensem jött mögöttem. A katona tanácstalanul a körülöttük kavargó sötétségbe nézett. - A vezetőszálon nincs senki - közölte. - Nina!
Az emlékek úgy törtek rá, mint a vihar hullámai a zátonyra. Soha nem tudatosult, mégis régóta benne élő és dolgozó emlékek. Senkit sem ismert maga körül, fogalma sem volt, hol van és hogyan került oda, mégse jutott eszébe se tiltakozni, se kérdezni. - Visszajött - közölte vele az idősödő tnop. Nem kérdezte, kijelentette. Nina bólintott. Még csak nem is zavarta a helyzet. - Szükségünk van pár dologra - intett a tnop két mögötte álló fiatalabbnak. Azok Nina mellé léptek, lefejtették a fejéről a védőburkot, és egy hideg, műanyag pántot tekertek a koponyája köré. - Ne féljen! - búgta az egyikük. - Nem félek - biztosította Nina. Egy pillanatra a tarkójába szúrt valami éles fájdalom, felért egészen az agyáig, sőt, a homloka is megbizsergett tőle. Meglepetésében megrándult, mire erős tnop karok ragadták meg a végtagjait. - Bocsánat - mentegetődzött Nina. - Csak... - Semmi baj - intette csendre az idősödő tnop. Gondoljon a követségre! Gondoljon Anraelre! Gondoljon rá! Mindenre. Mintha viszketett volna belülről a feje, ezernyi hangya kaparászná a koponyáját ott bent. Kicsit csiklandozta is az érzés, de végső soron nem volt kellemetlen. Sőt. Ráadásul ismerte már. Nagyon is jól ismerte. Csak eddig nem tudta, hogy ismeri. Elveszítette az időérzékét, fogalma sem volt, mennyi ideig birizgálták a gondolatait. Majd hirtelen kifényesedett minden, és a következő pillanatban egy kemény tömeg nyomódott a hasának. - Tartsd! - kiáltotta valaki. - Vigyázz a szikla élével! Bambán pislogott, ez a kiáltozás olyan furcsának tűnt. Valaki ráncigálta a karjait, és lassan kiemelkedett a vízből. A hullámok tehetetlen dühvel csaptak utána. - Nincs rajta a karabiner! - Hogy a fenébe szakadhatott le? Nem szakadhat le! - Szóljatok a főnöknek, hogy megvan Nina! Nina, jól vagy? Rájött, mi a furcsa a kiáltozásban. Értett ugyan minden szót, de mégsem ez volt az anyanyelve.
- Nem csirke, de itt csak ez van. Azért megteszi... La'Jammes elégedetten cuppogott egy vastag csonttal. Anrael étvágytalanul piszkálgatta a zöldségköretét. - Rohadtul nem tetszik nekem ez az egész - cuppogott tovább a nagykövet. - Egy páncélautó nem potyog le csak úgy az égből. - Azt mondják, ütköztünk valamivel. - Ugyan már, mivel? Semmi nem jár arra, főleg nem ilyen időben! A légiirányítás nem látott semmit. Bejelentés sem érkezett. Az ütközéseket be szokták jelenteni. - Valamitől csak letört a stabilizátor... - Ja - dobta le a csontot La'Jammes, s elővett egy újabb húsdarabot. - Valamitől igen. Át is nézték a fiúk. De nincs rajta semmi nyom. Márpedig minden ütközésnél marad egy kicsi a másik járműből is a sérült részen. Itt meg semmi. Ilyen egyszerűen nincs. Anrael a furcsa alakú zöldségeket bámulta. - Akkor most mit csinálunk? - kérdezte végül. - Semmit - felelte La'Jammes. - Örülünk, hogy megúsztuk. Főleg te. Na meg Ninát sem vitte el az ördög, akarom mondani a víz. Ezt a kis kirándulást meg elfelejtjük. Külön engedélyem nélkül nem mehetsz el a szigetről. - Miért nem? - érdeklődött Anrael. - Téma lezárva - nézett rá szigorúan La'Jammes. - Most is mi volt... - Nem kértem, hogy gyertek értem. - Mondom, téma lezárva! - La'Jammes megcsóválta a fejét. - Holnap tárgyalsz a szőrösökkel. - A tnopokkal - helyesbített Anrael. Nem szerette, ha az idegenek csúfnevét használják, annak idején meg is tiltotta a Rosinén. De már nem volt kapitány, nem tilthatott meg semmit, főleg nem a főnökének. Az furcsán végigmérte, majd gúnyosan elmosolyodott. - Szóval, jönnek a szőrösek - folytatta. - Nagy fejesek lesznek, és csakis a te kedvedért jönnek, eddig mindig valami kisebb mitugrászt küldtek, amikor tárgyaltunk. Itt lesz a hadügyminiszter, a flotta főfejese, Tnopja védelmi parancsnoka meg a szokásos slepp. Nemrég küldték át a válaszjegyzéket a kormányunk felvetésére. - Melyikre? - Mit melyikre? - La'Jammes türelmetlenül lecsapta a kését a tányérjára. - Most már vegyük komolyan magunkat, mert kezd elegem lenni!
- Nem mondtam semmi rosszat - közölte hűvösen Anrael. - Velem együtt összesen huszonhét javaslat érkezett, amire válaszolhattak a tnopok jegyzékében. La'Jammes úgy bámult rá, mint egy hülyére. - Mindjárt magam alá csodálkozom - állapította meg. Rohadt jól tudom, hány felvetés érkezett, ha meg nem tudnám, szerelmetes Jorgom bármikor a fülembe suttogná. Kulturális téren meg negyvenkettő érkezett, kereskedelmin százharminc, katonáin meg huszonhét. Ki a jó frászt érdekel ez? Azért tegyünk már különbséget a felségjelek abszolút és relatív méretére vonatkozó indítvány és a Rosine visszaérkezése között! Szabályosan felemelte a hangját a végére. Anrael rezzenéstelen arccal nézte végig a produkciót, majd elégedetten nyugtázta. - Tehát a kölcsönös biztosíték programjában részt vevő hajókkal kapcsolatos indítványról van szó - foglalta össze. Most már tiszta. Mit reagáltak rá? La'Jammes megragadta a kését, és a tányérján várakozó húsba döfte. - Elfogadták - mormolta. Érezte, hogy egyre vörösebb a feje. Ezzel a hülye Anraellel nem lehet normálisan beszélni. Még a végén az étvágyát is elveszi. Púp a hátán ez az alak. Mi a jó fenének kellett ideküldeni? - Majd ők elmondják, miért. Ennyit akartam mondani. Pá. - Nem tetszik ez nekem. Andron a nyakában lógó töltényhüvelyt piszkálgatta. - Bővebben? - noszogatta La'Jammes. - Valami tutira nekiment a páncélautónak. Méghozzá nem is kicsi valami. Csoda, hogy csak a stabilizátort kapta le. A gond csak az, hogy ezt a valamit semmi nem érzékelte. Az autó rendszerei sem, pedig azok még a nagyobbfajta jégdarabokra is riasztanak a jégesőben. A tnopok sem észleltek semmit, sem a földi, sem az orbitális rendszereikkel. Lekértem a felvételeket, semmi nem látszik rajtuk. Megnézettem azt is, nem manipuláltak-e a felvételekkel, de azt mondják, nem. Sőt, a páncélautót a mi légiirányításunk is látta, de az ütközéskor nem észlelt másik járművet. - Nem lehet, hogy egyszerűen csak letört az a nyamvadt stabilizátor? Vagy villámcsapás? Vagy valami nagy dög madár?
- A törést elfelejthetjük, nincs anyaghibára utaló nyom. Meg a többire sem. Ütközés volt, teljesen biztos vagyok benne. Csak éppen nincs rá semmi bizonyíték. La'Jammes megvakarta a tokáját, borostája bántóan sercegett a körme alatt. - Mit mondanál, mi volt ez az egész? Valami hülye támadás, ami nem sikerült? - Nézd - tette vissza a töltényhüvelyt az inge mögé -, nekünk is vannak olyan gépeink otthon, amivel lopva meg tudunk közelíteni akár közepesen jól védett célokat is. Nincs sok belőlük, mert rohadt drágák, na meg nem is kell sok, de van ilyesmink. Biztos van a tnopoknak is. Szerintem egy ilyen volt. - Véletlenül összeütköztek volna? - Egy fenét, egy ilyen gép olyan csúcstechnika, amit el sem tudunk képzelni. Az csak annak megy neki, aminek akar, másnak nem. Márpedig ennek nekiment. - Mégsem esett senkinek semmi baja. Eltévesztették. Mégsem olyan csúcs az a technika. Andron türelmetlenül legyintett. - Nem érted még mindig! Nem téveszti el. Pontosan így akarták! - Mi a frásznak? Azt gondolták, hogy büdösek az embereid és rájuk férne egy kis fürdés? - Nem tudom. Ez az, ami nem tetszik nekem. Valaki csinál velünk valamit, de fogalmam sincs, hogy mit. La'Jammes igyekezett uralkodni magán, bár érezte, hogy a keze remeg. Az ilyen bizonytalan dolgokat utálta a legjobban. S pont a tnopok? Pedig eddig olyan nyíltak voltak. S szokás szerint Anraelnek is köze van az egészhez - kezdte úgy érezni, hogy valósággal megkönnyebbülne, ha valami forrófejű szőrös tényleg lelőné az exkapitányt. - Jó ideje ez a küldöttség az, ami igazán magas szinten képviseli a tnop fegyveres erőket - nézett Nina a magasban úszó felhőkre. - Sőt, ha nem számítjuk a követség felavatásának protokoll-látogatásait, akkor az első. Anrael egykedvűen bólintott. - Nagyszerű. Az előttük lebegő hologram mutatta, hogy a bolygó körül keringő tnop csatahajóról levált egység már mélyen bent jár a légkörben, de szabad szemmel egyelőre semmit sem láttak.
- Tegnap nem voltál ott az esten - fordult Anrael felé a nő. - Pedig úgy volt, hogy eljössz. Végre bemutattalak volna néhány érdekes embernek. Már itt vagy egy ideje a követségen, és szinte senkit sem ismersz. - Nem volt kedvem menni. - Jaj, ez nem kedv kérdése - nógatta Nina. - Úgy élsz a lakosztályodban, mintha nem is ide tartoznál! Engem is csak azért ismersz, mert az asszisztensed vagyok! Pedig nagyon szimpatikus emberek is vannak itt, biztos élveznéd a társaságukat. Ott van például a kulturális attasé... - Nem érzem jól magam idegenek között - szakította félbe Anrael. - És... ez a bálozgatás nem nekem való. - Egy csudát bálozgatás! - Nina kezdte felkapni a vizet. Pedig már-már ott tartott, hogy megkedveli ezt a furcsa embert, a tegnapi kötetlen parti pont jó lett volna erre, de ez a szerencsétlen, antiszociális alak meg... - Ott vannak! - mutatott egyszer csak az égre Anrael. A felhők közül kiesett egy apró pont, megcsillant rajta a napfény, majd nőni kezdett. A Kopasz-hegy fennsíkjára épített apró landolópálya fényei felvillantak. - Kicsit álljunk hátrébb! - indítványozta Andron. - Ezek a vacakok nem mindig szállnak le pontosan. Meglepően sokan érkeztek; az emberek sokkal kisebb küldöttséget vártak. A szokásos fegyveres kísérőket szinte teljesen kihagyták a csapatból, mindössze két sisakos tnop vigyázta a jó kéttucatnyi szürke egyenruhás tiszt és politikus csapatát. - Az a jóképű a küldöttség vezetője - jelezte Nina. - A flotta második parancsnoka. - Mi az, hogy jóképű? - horkant fel Anrael. - Honnan tudjam, melyik tnop jóképű?! - Ö... - Nina hangosan is felnevetett. - Az, akinek pettyek vannak a fején. Mármint a bundáján. La'Jammes sietett a fogadásukra, a tnopok zokszó nélkül eltűrték a heves üdvözlést, de tekintetükkel állandóan Anraelt keresték. Végül La'Jammes is felfoghatta, mi a helyzet, és bemutatta nekik az új katonai attasét. Ninát már ismerték, ö fordított nekik máskor is, a tolmácsgömbjeiket nem is hozták magukkal. - Gondolom, egyből tárgyalni akarnak - biggyesztette kövér ajkait La'Jammes -, és csak utána enni. - Pontosan - mosolygott Nina.
- Ezért nem láttam még egyetlen kövér tnopot sem... Nina lefordította ezt a vendégeknek, mire azok egymásra néztek, majd nevetésszerű hangokat adtak ki. Anrael meg volt győződve arról, hogy csak azért tették, hogy ne bántsák meg a nagykövetet. - Anrael kapitány, mindannyiunk számára nagy megtiszteltetés az, hogy személyesen is találkozhattunk önnel. Mikor megérkezése után La'Jammes körbevezette a követségen, pár percig elidőztek a tárgyalóban is, ebben a föld mélyébe süllyesztett, minden elképzelhető módszerrel leárnyékolt és csúcstechnikával felszerelt teremegyüttesben. Azóta beszerelték az Anraellel együtt érkezett tárgyalószervert is, ami a közös ember-tnop fejlesztéseknek köszönhetően gyakorlatilag valós időben fordította a beszélgetők gondolatait. Nina szerepe véget is ért azután, hogy mindenki helyet foglalt és a fejükre tették a pántokat. - Köszönöm - bólintott Anrael a „jóképű” tnop felé. Megmondták neki a nevét is, de képtelen volt megjegyezni. De már nem vagyok kapitány. - Ha bántónak érzi, nem használjuk ezt a címet. - Nem érzem bántónak, csak... mindegy. Térjünk a tárgyra! - Természetesen, kapitány. Anrael csak lopva mert a vele szemben, félkörben helyet foglaló tnopokra nézni, inkább a térde fölött sorjázó jegyzeteibe bújt. Milyen nyugodtak, milyen összehangoltak, milyen egyenesen ülnek. És milyen leplezetlenül bámulják. Ráadásul ez a furcsa tisztelet, amit érez felőlük áradni. La'Jammesnak is megadták a tiszteletet, mint mindenkinek a követségről, de az mégis valahogy tartózkodónak, sőt, kicsit lesajnálónak tűnt. Ez pedig őszintének. Pedig ő verte szét őket. A hadjárata során jócskán százezer volt a tnopok vesztesége, legalábbis amit bevallottak. Békekötést kényszerített rájuk, amit később a földiek addig csűrtek-csavartak, hogy sokkal előnyösebb lett a számukra, mint a tnopok számára. S most mégis úgy kezelik, mintha valami nemzeti hős lenne. Bár Nina már mondta, hogy annak számít a szemükben, csak akkor nem hitte el. - Köszönjük - nézett a tnopokra -, hogy elküldték az előzetes véleményüket kormányom indítványával kapcsolatban. Gondolom, Önök is megkapták a mi
válaszunkat? - Természetesen. Tnopja vezetése bízik benne, hogy a kölcsönös biztosíték programja jelentősen növelni fogja államaink biztonságát. Úgy gondoljuk, hogy az önök választása, miszerint a Rosine bázishajót küldik Tnopja körüli pályára, jobb nem is lehetne. A program az emberek fejében született meg, de a tnopok is lelkesen támogatták. Mindkét faj anyabolygója köré küldhet a másik fél egy nagy hadihajót, természetesen kísérőhajókkal együtt, több célból is. Egyrészt hogy koordinálja és hátteret biztosítson a civilizációk közti utas- és teherforgalomnak, másrészt katonai biztosítéka legyen annak, hogy egyik fél sem üthet rajta úgy a másikon, hogy a saját anyabolygója ne kerülne veszélybe. A tnopok is a legnagyobb hajóosztályuk egy tagját indították a Föld felé, a Szövetségi Állam pedig a jól bevált, azóta kijavított s modernizált Rosine bázishajót. Igaz, ezt sokan ellenezték, félve attól, hogy a tnopok zokon veszik a dolgot, de nem így történt. Még örültek is neki. Mert tnopok, nem emberek. - A Szövetségi Államnak sincs ellenvetése az önök által kiválasztott hajó ellen, sőt, külön kérték, hogy tolmácsoljam azt az üzenetet, hogy a kísérőhajók számát kibővíthetik, akár katonai, akár olyan egységekkel, amik a forgalom segítésére használhatóak - felelte. A tnopok összenéztek, elégedettnek tűntek, bár nem mert volna megesküdni rá, nem ismerte a mimikájukat. - Szükségtelen - közölte a vezetőjük. - A kötelék összeállítását alaposan átgondoltuk, nem akarunk több hajót lekötni erre a célra. Anrael bólintott, majd hátradőlt a székében, érezte, hogy feszült izmai lassan elernyednek. Azt hitte, sokkal keményebb tárgyalás lesz, nem csak ez a kölcsönös udvariaskodás. A kormánynak valami miatt fontos volt, hogy a Rosinét küldjék, bár az ellenzék inkább valamelyik régebbi csatahajót akarta. Mindenesetre Anrael utasításba kapta, hogy amennyire csak lehet, fogadtassa el volt hajóját a tnopokkal. Hát ennyire kellett erőlködni... Érdekes lesz belegondolni, hogy újra itt lesz ez a hajó, szinte karnyújtásnyira tőle. De mégis messzebb, mint bármikor... - Szeretnék kérdezni valamit - fordult váratlanul a tnopok felé. Nem gondolta át teljesen a dolgot, de nem akarta kihagyni a kínálkozó lehetőséget. - Nem vagyok
diplomata, ezért ha a kérdésem... hogy is mondjam... nem helyénvaló, akkor kérem, közöljék velem, és ne válaszoljanak. - Reméljük, tudunk válaszolni - húzta szét a száját a pettyes fejű tnop. Talán mosolynak szánta. - Mi sem vagyunk diplomaták - tette hozzá egy másik, akinek egész sötét volt a bundája. - A kérdésem a következő lenne... kicsit esetlenül fogom megfogalmazni... Önök, mármint a tnopok... miért viszonyulnak hozzám és a Rosine bázishajóhoz úgy, ahogy teszik, olyan... pozitívan? - Nem teljesen értem a kérdést - húzta ide-oda az orrát a pettyes fejű tnop. - Maga szerint hogyan kellene önhöz és a hajójához viszonyulnunk? - Hát... - Anrael kereste a szavakat; érezte, hogy könnyen hatalmas baklövést követhet el. - Végső soron legyőztük a maguk haderejét egy véres és sok halottat követelő csatában. Nem lennék meglepve, ha elutasítanának és ellenségesek lennének velem szemben. Rengeteg tnop gyászol olyasvalakit, akit miattam vesztett el. - Tnopja nagy gyakorlatot szerzett a gyászban az elmúlt évszázadok során, kapitány - magyarázta a sötétebb bundás. - Mindegyik generáció háborúban nőtt fel, még ha ezek a háborúk egyre távolabb is kerültek tőlünk. Először a szxinxekkel, majd az emberekkel. Ön hozta el nekünk a békét. Tnopja már nagyon hosszú ideje nem tapasztalta meg azt, hogy sehonnan sem érkeznek harci hírek. Az, hogy ehhez egy véres támadás kellett, másodlagos. Ami fontos, az a végeredmény. S az jó. S az ön érdeme. Ezért vagyunk hálásak önnek. Anrael Ninára nézett. - Én is ugyanezt mondtam - kacsintott rá a nő. - De egészen más ezt egy tnop szájából hallani. - Kapitány, most lenne nekünk egy kérdésünk - vette vissza a kezdeményezést a pettyes fejű. - Mennyire ismeri Tnopját? - Amit csak lehetett, elolvastam róla. - De személyes tapasztalattal nem rendelkezik? - Hát, nem sokkal - ismerte el Anrael. - Az az igazság, hogy a nagykövet úr fél kiengedni engem az önök területére, nehogy valaki megtámadjon, aki nem úgy gondolkodik a hadjáratomról, mint a többség. - Ez valóban előfordulhat - értett egyet a tnop. - Mi viszont garantálni tudnánk a biztonságát.
- Ezt hogy érti? - Azért jöttünk ily számosan, ennyiféle területről mutatott a félkörben ülő társaságra a tnop -, mert szerettük volna látni magát, s meghívni, hogy majd jöjjön el velünk és ismerje meg Tnopját úgy, ahogy mi ismerjük. - Kétlem, hogy a nagykövet úr erre engedélyt adna nekem. - Nincs szükségünk a nagykövetük engedélyére. Megbeszélünk egy időpontot és helyet, s magáért jövünk. Anrael szeme elkerekedett. Az egy dolog, hogy átlépnek La'Jammesen, nem kell hozzá sok ész, hogy rájöjjön, nem tartják sokra, de hogy az egész követségen, védelmi rendszerestől, mindenestől... - Az lehetetlen, egyből kiszúrnák a mozgást, és komoly gond lenne belőle - ellenkezett. - Nem veszik majd észre. Az az ön dolga lesz, hogy alibit szerezzen magának arra az időre. Mit szólna az éjszakához, ami három nap múlva lesz? Anraelnek tárva maradt a szája. Ninára nézett, a nő pedig tanácstalanul széttárta a karjait. Miután a tnopok elrepültek és Anrael kettesben maradt asszisztensével, egy darabig némán sétáltak lefelé a Kopasz-hegy oldalába vájt lépcsőn, de a férfi egyszer csak megállt az egyik fordulóban. - Ez most tényleg komoly? - kérdezte. - Idejönnek és elvisznek magukkal, a mieink meg azt sem tudják majd, hogy itt jártak? - Ha ezt mondják, akkor meg is tudják csinálni. - És ha lebuknak? - Egy kis diplomáciai bonyodalom, de semmi olyan, amit ne lehetne elboronálni... Biztos érdekes lesz, bár nem gondoltam volna, hogy ez a Gnutnek ilyenekben is benne van. - Gnutnek? - A flotta második parancsnoka. - Még mindig nem tudom, melyik. Rengetegen voltak, és fogalmam sincs a rangjelzésekről. Már ha van egyáltalán olyanjuk... - Van. Amúgy Gnutnek volt az a pettyes, a jóképű tnop. Anrael ezen ismét kiakadt. - Mi az, hogy, „jóképű” tnop? - vonta kérdőre Ninát. - Te vonzónak találod ezeket?
- Ugyan már... - vágott furcsa képet a nő, bár valami árnyék végigsuhant az arcán. - Csak köztük nőttem fel, és meg tudom különböztetni, melyik szép és melyik nem. Mármint tnop szemmel. - Akkor is furcsa, hogy ezt mondtad. - Anrael nem tudott napirendre térni a dolog felett. - Mindkettőnknek megvannak a maga furcsaságai. - Ezt hogy érted? - Semmi konkrét... Csak úgy mondtam. Rólad is beszélnek mindenfélét, meg biztos vagyok benne, hogy rólam is. Anrael furcsa grimaszt vágott. - Már akartam kérdezni... Ninát valami rossz érzés fogta el. - Mit? - kérdezte kis idő múltán. - Miért hívnak téged Szukának a többiek? - Ó... - Nina érezte, hogy kezd vörösödni, pedig nem volt szégyellős személyiség. Zavartan megsimította a csuklójára olvadó karkötőt. - Azt hittem, neked nem mondják. - Nem is nekem mondták, csak úgy hallottam. Fél füllel. - Egész pontosan Tnop Szuka, nem? - Igen. Nina a padlóra nézett. - Most nem akarok erről beszélni - közölte hangosan. Majd máskor. Talán... - Ahogy gondolod - hagyta rá Anrael. - Beszkenneltük az egész páncélautót, és ráeresztettük a főszámítógépet - magyarázott a hologram mellett állva Andron. - Főleg a stabilizátor környékét elemeztettük ki vele. Viszonylag könnyen meg tudtuk határozni a másik jármű irányát, sebességét és tömegét, bár ez önmagában még nem segít rajtunk sokat. Viszont a törés felületét vizsgálva találtunk egy érdekes rendellenességet. Kinagyította a kérdéses részeket. La'Jammes közönyös arccal bámulta. - Semmi érdekeset nem látok - közölte némi ingerültséggel a hangjában. - Nagyítok még rajta egy kicsit. Így... - Andron ragyogó fénycsíkokat rajzolt az ujjaival. - A számítógép figyelt fel arra, hogy a törés mikroszerkezete túlságosan is szabályos. Sokkal szabályosabb annál, mintsem hogy az ötvözet rácsszerkezetére foghassuk. - És ez mit jelent?
- Azt, hogy valaki megdolgozta a felületet. Egész pontosan lecsiszolta. Nagyon finoman, még műszerekkel is alig észrevehető módon, de letisztította az ütközés felületét. Megnéztük a karosszéria többi részét, ott is hasonló nyomokat találtunk pár helyen. - Mikor csiszolták le? - Az ütközés után nem sokkal. Gyakorlatilag rögtön utána. La'Jammes nagyokat pislogva nézte az előtte lebegő ábrákat, és mivel nem látott semmi rendkívülit, úgy döntött, hogy inkább hisz Andronnak. - De akkor ott volt a gép a zátonyon, s ott volt az egész őrszakasz körülötte! Ők csiszolgattak volna rajta? Nem volt nekik elég fényes? - Ami azt illeti, a szakasz a zátony másik részén volt, hogy ne sodorják le őket a hullámok a fövényről. Átnéztem a sisakkamerák adatait, és megállapítottam, hogy miután felmásztak a sziklákra és kialakították a rögtönzött védelmi állásokat, nem láthatták a páncélautót. Nagyon sötét volt, erős hullámverés, szél és vihar. Ami azt illeti, eltelt legalább öt perc, amíg a páncélautó felügyelet nélkül állt. - Mi a helyzet az autó saját rendszereivel? Kikapcsolták volna őket? Andron átváltott a nagyításról az autó külső képére. - Természetesen nem kapcsolták ki - felelte. - De lehet őket semlegesíteni. Nem könnyű, de lehet. - Szóval megint azok a titokzatos szellemek, akik lekapták az autónkat az égből, s akikről semmit sem tudunk azon kívül, hogy léteznek? Andron bizonytalanul bólintott. - De ez... - La'Jammes tehetetlen dühében összegyűrt egy papírfecnit az asztaláról -, micsoda dolog? Ki a fene szórakozik velünk? És miért? - Túl sok találgatnivalónk nem marad... - Mit szólnának a tnopok, ha hivatalos jegyzékben tiltakoznánk? - vettette fel La'Jammes, bár ő sem gondolta komolyan. - Tagadnák és kikérnék maguknak. Végső soron ezek a dolgok nem bizonyítanak semmit... A csiszolást is azért csinálták, hogy eltűntessék a másik gép nyomait a mi autónkról. La'Jammes tőle szokatlanul gyors mozdulatokkal felállt, és a hatalmas üvegablakokhoz ment. Egy darabig szótlanul bámulta a tengert.
- Ennek semmi értelme - mormolta. - Nincsen titkunk előttük. Legalábbis itt nincs. Ha kérnek valamit, együttműködünk velük, hiszen azért vagyunk itt. Akkor meg mit ólálkodnak körülöttünk? - Lehet, hogy nem is ők - vetette fel óvatosan Andron. La'Jammes megfordult. - Mi az, hogy nem is ők? Hát kik? - Úgy értem, nem a tnop kormány áll mögötte, hanem a másik. - A Felügyelet? - Ja. - Eszem a szívüket... - rogyott vissza a székébe La'Jammes. - Még egy ilyen hülye fajt! A kiscsaj jól ismeri a Felügyeletet, nem? - Nina? - Ja. - Magához intette Jorg hologramját, a titkára hamarosan belépett. - Igen? - Szólj a Szukának, hogy beszélni akarunk vele!
3. UTAZÁSOK - Miért van az, hogy én nem tudok semmiről? Anrael rosszallóan csóválta a fejét, majd vetett újra egy pillantást a magasban lebegő Dart vadászra. A Rosine hangárjaiban is ilyenek állomásoztak, bár kevés hasznukat vették, nem olyan nagy csatákra tervezték ezeket a vadászokat, mint amikben részt kellett venniük. - Mert úgy élsz a követségen, mint egy remete magyarázta Nina. - Alig beszélsz valakivel, nem jársz össze senkivel. - Ez nem igaz - ellenkezett Anrael. - De. Csakis a hivatalos érintkezésekben veszel részt, és kész. Mit tudsz annyi ideig csinálni a lakosztályodban egyedül? - Informálódom. A tolmácsszervert végre össze tudtam hangolni a tnop Hálóval. - Szóval Hálófüggő lettél. - Nem. Csak érdekel a dolog. Ha már a tnopok nem jelentkeztek... Nina nem is gondolta volna, hogy Anraelt ennyire érdekelte a tnop vezetők furcsa ajánlata, amiből végül is
nem lett semmi, indoklás nélkül visszamondták. Nina szerint La'Jammes paranoiás intézkedései állnak a háttérben, amikkel megerősítette a sziget védelmét. Mindenben a Felügyeletet látta, hiába próbálta neki Nina megmagyarázni, hogy a Felügyelet elsődleges területe a tnop kormány és hadsereg ellenőrzése s saját utánpótlásának kitermelése. Ezer jobb dolga is akad, mint a pár száz fős emberkolóniával szemben akciókat szervezni. De La'Jammes nem akarta ezt felfogni, folyton a lezuhant páncélautóra és Anraelre hivatkozott. Megduplázta az érzékelők számát, automata fegyvertornyokat szereltetett a sziget kiemelt pontjaira, naplóztatta a lakók mozgását és egy Dartot járőröztetett a légtérben. Joga volt hozzá, így a tnopok nem tették szóvá, de Anraelnek üzentek, hogy nem lesz kirándulás. Anrael pedig csak ekkor figyelt fel a rendkívüli intézkedésekre. - Amúgy van igazság abban, amit mondasz - jelentette ki kicsit később. A mólónál ültek, mint mindig a megbeszéléseik során. Anrael szerette ezt a helyet. - Mire gondolsz? - kérdezte Nina. - Arra, hogy nem mozdulok ki, nem beszélek senkivel. - Ó... - Nina nem tudta, hogy most ezen a beismerésen nevessen-e. Végül hátradobott egy szemébe lógó tincset, és a főnökére mosolygott. - Csak nem valami változás készül? - Nem. - Anrael egykedvűen a távolba meredt. - Igazából nem is érdekel az egész. Kívülálló vagyok. - Mi nem érdekel? A követségi élet? - Semmi. Sem a követség, sem a tnopok, semmi. - Ha nem érdekelnek a tnopok, miért lógsz a Hálón egyfolytában? Anrael megvonta a vállát. - Pótcselekvés. Nina nézte egy darabig, zavartan pislogott. - Ezt most nem értem - közölte végül. - Nem is kell - felelte Anrael. - Már ezerszer kielemezték. Nem csodálkoznék rajta, ha a személyi anyagomban is benne lenne, mármint az igaziban, nem abban, amit én is láthatok. Valahogy kiszálltam a saját életemből. - Micsoda? A saját életedből? - Itt, Tnopja fölött. Amikor áttörtük az utolsó vonalakat és pályára álltunk, a lázadó elsőtisztem megtámadta a hidat. Akkor... azt hiszem, akkor történt. A pszichológusok is ezt mondják. - Hallgatott egy kicsit. - Lelőttem a tisztet.
Shoord volt a neve. - Olvastam róla. Tárgyalták az ügyet, és felmentettek. - Fel - bólintott Anrael. - A beosztásomból is. - De nem emiatt - pontosított Nina. - Valóban nem. Hanem azért, mert őrült vagyok. Pár nagyobb hullám érkezett a mólóhoz, a vaskos facövekeknek csapódtak, majd habbá váltak a hullámtörő köveken. Egy kis permet csapódott Anrael és Nina arcába, a nő reflexszerűen letörölte, a férfi ügyet sem vetett rá. - Ez butaság - ellenkezett Nina. - Még hogy őrült... - Nem az a dühöngő fajta, de azért még az. Hivatalosan nem mondták ki, de én tudom magamról. - Egy őrültet nem helyeznének ilyen fontos beosztásba. - Mi ebben a fontos beosztás? Üzeneteket kapok és átadom őket. Ennyi. Semmi másra nem kellek, csak kirakati bábunak. - Ez nem... - Nem kell szépíteni a dolgokat. - Anrael teljesen egykedvűnek tűnt. - Nem zavar. Ez van, elfogadom. Mondom, hogy kiszálltam. - Olyan nincs, hogy valaki a saját életéből szálljon ki. Ez úgy hangzik, mint valami öngyilkos hátrahagyott üzenete. Anrael óvatosan elmosolyodott. - Nem kell értem aggódni. - Karpántjából előhúzott egy hologramot. - Ha már úgyis itt vagyunk, foglalkozzunk egy kicsit az igen fontos munkámmal is. Milyen nagyobb dolgok várhatóak? Nina is a körülötte felvillanó ikonokba mélyedt. - Semmi új... A tnop kormány megerősítette a meghívását a KözösAkadémia megnyitására, holnap. - Reméltem, hogy elfelejtik... - dünnyögte Anrael. - Azonkívül a Rosine bázishajó is kilépett a térből, és közeledik Tnopja felé. Három romboló kíséri, illetve jön vele egy szállítóflotta, de az nem része a delegált köteléknek. A kapitány üzenetet küldött, hogy szívesen látja, ha a hajó megérkezik. Visszajelezzünk? Anrael érezte, hogy valami hidegség kúszik végig a gerincén. Megrázkódott. - Ne! - Tessék? - lökte félre a hologramokat Nina, hogy Anraelre nézhessen. - Nem akarok a Rosinéra menni - közölte Anrael. Köszönjük meg udvariasan, valami kifogással. - Ö... jó. A tnopokkal mi a helyzet?
- Azok jöhetnek. Felnézett az égre. Olvasta, hogy mikor sérült hajtóművekkel kellett kivenniük a hajót a zuhanásból és pályára állítani, olyan alacsonyan keringtek egy ideig, hogy fényes nappal is látni lehetett a Rosine baljós pöttyét Tnopja egén. Hát most megnézheti lentről is. - Alek, szállj ki azonnal! - villant fel előtte La'Jammes kövér feje. Már beszíjazva ültek a páncélautóban, készen arra, hogy Matnai szigetére repüljenek, a KözösAkadémia átadóünnepségére. - Miért? - Mert azt mondtam! - La'Jammes vörös volt a méregtől. - Azonnal gyere! Választ sem várva megszakította a kapcsolatot, feje széthullott s eltűnt az utastérből. - Még nem láttam ilyennek - közölte Nina. - Akkor nézzük meg közelebbről is! - kapcsolta ki magát Anrael. - Gyere te is! La'Jammes irodájában egy bolygó magas fényerejű, tökéletesen élethű hologramja keringett. A nagykövet borzasan, vörös fejjel ült előrehúzott székében, és a bolygót bámulta. - A neve Zoya. Egy hónapnyi útra van Tnopjától. - Még soha nem hallottam róla - közölte Anrael. - Itt a szigeten senki sem hallott róla - simította hátra a haját La'Jammes. - De hamarosan mindenki meg fogja jegyezni a nevét. Mármint a Földön, nem ebben a kis koszfészekben. - Miért? Milyen bolygó ez? Élő, ugye? - lépett közelebb Anrael. - Ez egy közös bolygó - mondta La'Jammes. - A szxinxektől szedtük el, és felosztottuk. Elég ígéretes területek vannak rajta. Két kontinens a szőrösöké, kettő a mienk, egyen meg közös bányatelepek vannak. - Van több közös bolygó is. Mi ebben a különös? - Az... - La'Jammes törődötten felállt, és ököllel a hologramba csapott. - Az, hogy ma értesítettek arról, hogy a telepesek egymásnak estek. - Egymásnak estek? Mármint az emberek és a tnopok? - Kik estek volna még egymásnak? A szxinxeket az utolsó szálig eltűntettük onnan. Szabályos háború folyik a
felszínen és az alsó orbitális pályákon, egész városokat bombáztak le, tízezernyi halott mindkét oldalon. - Ember-tnop háború? - Anrael érezte, hogy szeme alatt összerándulnak az izmok. - Mikor kezdődött? - Egy hete. - Miért csak most értesülünk róla? Hírzárlat volt érvényben. Még nekünk sem szivárogtattak ki semmit, egy fajközi bizottság hatáskörébe tették az ügyet. A helyi bolygóvédelem egy része beszállt a harcokba, a többi pedig béketeremtéssel próbálkozott, de súlyos veszteségeket szenvedtek. A bizottság erősítést küldött, egy tnop csatahajót. - Miért pont tnopot? - Anraelben rég elfelejtett érzések kezdtek kavarogni. - Mert az volt a közelben, honnan szedtek volna szövetségi hajót? Hülye kérdéseket nem kérek! La'Jammes homlokán kövér izzadságcseppek gyöngyöztek. - A hajó az útiterve szerint egy órája lépett ki a térből s közeledik a bolygó felé, hogy békét teremtsen. Kisebb kisegítő egységek is útban vannak arrafelé, főleg csapatszállítók. A Kuryy is indított néhány szövetségi hajót, de a Kuryy messze van, így az akció fő terhét a tnopok viselik. Addig nem akarták nyilvánosságra hozni a dolgot, amíg nem érnek oda az egységeink. - A nyilvánosság mit jelent? - Egyelőre a kormány illetékes szerveit. Ha a tnop csatahajó bejelentkezik és felméri a helyzetet, kiadjuk majd az ilyenkor szokásos anyagokat a hírügynökségeknek. Irgalmatlan nagy botrány lesz, úgyhogy külön fel kell majd készítenünk a fegyveres erőket a kezelésére. A többi közös bolygónál máris megerősítettük a bolygóvédelmi erőket, persze valami más indokkal. Anrael is közelebb lépett a bolygóhoz. Belecsípett pár ikonba, elővillantva a településeket s ipari körzeteket a képen. - Min vesztek össze a telepesek? - Nem tudjuk - rázta a fejét La'Jammes. - Melyik fél kezdte, az emberek, vagy a tnopok? - Nem tudjuk. - Tudunk valami konkrétumot? - Csak amit már elmondtam. - La'Jammes nagyot nyögve visszaült a székébe. - Tenni sem tudunk semmit. Csak várni, amíg a fiúk lerendezik a dolgot. Utána meg takaríthatjuk el a trágyát: nyilatkozatok, hogy a Szövetségi
Állam és Tnopja elhatárolódik az ilyesmitől, kártérítést fizetünk az áldozatoknak, megbüntetjük a felelősöket, levonjuk a tanulságokat, csupa rohadt meló. Akkor szerintem ne várakoztassuk meg a KözösAkadémia avatóját - szólalt meg Nina, aki eddig az ajtóban állt némán. - Indulnunk kellene. La'Jammes flegmán legyintett. - Menjetek. Csak nem rádión akartam ezt elmondani. Anrael mégis nehezen szakadt el a szoba közepén lebegő bolygó képétől. A KözösAkadémia a tnop és az ember fegyveres erők és a két faj legnagyobb egyetemeinek közös programja volt. Mind a Földön, mint Tnopján felépítettek egy-egy oktatási komplexumot, egymás ikertestvéreit, ahol a két faj tanárai kutathatták egymás történelmét, és közben hadtörténelmet oktattak a fegyveres erők tisztjeinek. Úgy tűnt, a béke ellenére még mindig a hadsereggel összefüggő programokra lehetett leginkább pénzt találni. Mindenesetre ki nem mondott ígéret volt, hogy ha a két KözösAkadémia beválik, az elszórt ösztöndíjak mellett az egyéb tudományágak közös művelésébe is nagy pénzeket fognak áramoltatni. Anraelnek a tnopok sem változtatták meg a véleményét a hivatalos ceremóniákról, alig várta, hogy vége legyen. Őt is köszöntötték, az emberek megtapsolták, látta, hogy a tnopok is imitálják, bár mancsaik nem igazán voltak alkalmasak ilyesmire. Ott voltak páran abból a tnop küldöttségből, ami tárgyalt vele a Rosine érkezéséről. Kíváncsi volt, mondanak-e majd valamit neki az elmaradt „kirándulásról”, de a hivatalos érintkezésen kívül semmit sem kapott tőlük, még egy kacsintást sem. Be kellett érnie pár furcsa fazon társaságával az avató utáni fogadáson. - Hát ilyen a nagy Anrael kapitány közelről - merte buzgón a puncsot a lila öltönyös fickó. Anrael meg volt győződve róla, hogy csak Nina miatt akar a közelében lenni. - Nem vagyok kapitány - közölte vele, majd átvette a puncsot. - Köszönöm. - Mindenki így emlegeti - vett kezébe egy másik poharat a lila öltönyös. - Amúgy én Splid vagyok. Jozeph Splid. - Mit csinál itt, Tnopján? - vette át a szót Nina, látva főnöke arckifejezését.
- Ó... - Splid kivillantotta az összes fogát a mosolyban, amit Nina felé küldött. - Ön minden bizonyára Nina Sonyc, Anrael kapitány asszisztense. - Valóban - mosolygott Nina. - Honnan tudja? - Én mindent tudok - játszotta a fejét Splid. - Amúgy a Békéltetőknek dolgozom. - Az meg mi a fene? - kérdezte Anrael. - Egy új program... Igazából minden program új mostanság, he-he... Szóval az a dolgom, hogy a tnop tájékoztatásiakkal együtt mindenféle média meg egyéb vackot találjak ki, ami rokonszenvesebbé teszi egymásnak a tnopokat és az embereket. - Szép feladat - udvariaskodott Nina. - És jól fizet? - otrombáskodott Anrael. - Nem panaszkodhatunk - vigyorgott Splid. - Az ilyesmikbe sok pénzt kell pumpálni, hogy igazán hatékony legyen, és csurran-cseppen ez-az mindenkinek. Ahogy ez már szokásos, he-he... - Kíváncsivá tett - vette át a mosolyát Nina. - Milyen jellegű dolgokat terveznek? Sőt, ha szabadna felhívnom a figyelmét egy tényre, itt áll mellettem az az ember, aki mindkét faj körében nagy tiszteletnek örvend, bizonyára remek alany lenne a programjukhoz... Anrael mérgesen kereste Nina tekintetét. - Ne ajánlgass engem! - ráncolta össze a homlokát. Különben is rosszul vagyok ettől a ficsúrtól! - Legalább valaki rám mosolyog - szemtelenkedett Nina. - Nem rossz ötlet - tette le a poharát Splid, s a tnop gyümölcsök közt kezdett kotorászni. - Bár most egy kicsit más vonalon mozgok... - Miféle vonalon? - érdeklődött Nina. - Hát... nem tudom, mennyire szalonképes ez... na jó, majd halkan mondom. Az a helyzet, hogy éppen egy... hát izé... erotikus filmsorozat előkészítő munkáit végezzük. Mármint olyanét, ami... hát amiben tnopok csinálják emberekkel. Anrael erőteljes mozdulattal letette a poharát a puncsostál mellé. - Erre ad pénzt a kormány? - kérdezte indulatosan. Beteg perverziókra? - Ö... - Splid vigyorába némi zavar vegyült. - Tudjuk, hogy elég sok ellenérzést vált majd ez ki... de ha a hatékonyságát vizsgáljuk, nagyon is megtérül a befektetés... a népesség túlnyomó többsége fogyaszt ilyen
jellegű termékeket, s ezáltal az emberi gondolkodás ösztönös részébe is beépülne egyfajta vonzódó hozzáállás a tnop faj iránt. Nina félrenyelte az italát, köhögéssel küszködve fordult el. - Már csak ezért is szerettem volna beszélni önnel, Sonyc kisasszony - veregette segítőkészen hátba Splid. - Úgy tudom, hogy ön fiatal felnőtt koráig úgy élt, mint egy tnop, minden tekintetben, köztük... tudom, hogy értékes tanácsokkal tudna szolgálni a projektemhez, ha megtisztelne vele... Nina már nem köhögött, de egyre vörösebbé vált. Anrael lassú, de határozott mozdulattal tolta el tőle a lila öltönyös fickót, védelmezőén magához ölelve a nőt. - Nem hiszem, hogy ez ügyben tovább kellene tárgyalnunk - jelentette ki. - Sőt, másban sem. Örültem a találkozásnak! Splid az arcára ragadt vigyorral nézett a távozó páros után. - Ahogy gondolja, kapitány... - Még egy ilyen beteg barmot - füstölgött Anrael. A zenekar közelében ültek le egy kétszemélyes asztalhoz. És még egy rakat pénz is kap érte. Inkább le kellene lőni. Nina zavartan piszkálgatta a nemrég rendelt süteményét. - Ennyire felháborít a dolog? - kérdezte halkan. - Mi ezen a meglepő? - kérdezett vissza Anrael. - Hát... Nina arckifejezését látva elhallgatott. Hirtelen összeállt neki a kép. - Akkor te... - mondta lassabban -, te...? - Igazat mondott a fickó - ismerte el Nina. - Én úgy éltem, mint egy tnop. Egy voltam közülük. Mindenben. Anraelnek eltartott egy darabig, mire ezt megemésztette. - Úgy... - Kerülte Nina tekintetét. - Akkor ezért... - Mit ezért? - kérdezte zavartan Nina. - Ezért hívnak úgy... - Szukának? - Nina is valahova a távolba meredt. - Igen. Azt hiszem, ezért... Anrael jobb híján az asztalon álló üvegekkel kezdett babrálni, mintha nem tudna dönteni, mit igyon. A közéjük telepedő sűrű csöndet egy fiatal, a KözösAkadémia egyenruháját viselő férfi törte meg. - Uram - érintette meg Anrael vállát. - Beszélnem kell önnel.
- Igen? - Sürgős üzenet érkezett a követségről és a Rosine bázishajótól. - Miért maga adja át? - mérte végig a férfit. Inkább fiú, gondolta, valami alsóbb éves lehet, akit magas ösztöndíjjal ideszalajtottak. - La'Jammes nagykövet úr kérte, hogy szóljak önnek magyarázta a fiú. - Nem tudja itt biztonságos vonalon hívni. Kéri, hogy fáradjon az autójához, amivel érkezett. Ö... azt is kéri, hogy azonnal. Anrael Ninára nézett, de a nő kerülte a tekintetét. - Akkor menni kell - sóhajtotta, és nehézkesen felállt. - Azonnal indultok vissza, negyedórátok van csomagolni, s szálltok is fel - közölte La'Jammes. Szokatlanul idegesnek tűnt. - Hova szállunk fel? - kérdezte Anrael. - A tnop futárhajóra, ami már itt parkol a Kopasz-hegyen. Mentek a bázishajóra. - Ó... - Megbicsaklott a hangja. - Hogy-hogy? - A tnop csatahajót elintézték -jelentette be La'Jammes. - Melyiket? Ami ahhoz a bolygóhoz érkezett? - Hát azt. Jelezte, hogy megérkezett, majd a következő adásban jelentette, hogy támadás érte, s megszakadt a kapcsolat. - Milyen támadás érte? - Azt már nem tudta elküldeni. Azonnal komoly erőket dobunk át oda, a mi részünkről a Rosine van a legközelebb. A tnopok pedig ragaszkodnak hozzá, hogy te legyél a vegyes kötelék összekötője. Be vannak tojva, fogalmuk sincs, mivel állunk szemben. Szóval elintéztek egy csatahajót? Anrael hitetlenkedve ingatta a fejét. - Egy csatahajót a telepesek akkor sem tudnak elintézni, ha hagyja magát. - Tudom. Szerintem ők is tudják. Ezért van mindenki betojva. Indultok már? - Mi? - Nina is megy veled. - La'Jammesen látszott, hogy nincs abban a hangulatban, hogy túlságosan érdekelje a beosztottjai véleménye, esetleg beleegyezése. - Azonnal szálljatok fel! A Rosine már ráállt az új pályára! A futárhajó kicsi volt, fürge és kényelmetlen. A Rosine bázishajó már kifelé tartott az ekliptikából, hogy megfelelő
távolságra érve átléphessen a térbe, a kis hajónak minden energiáját arra kellett fordítania, hogy még ezelőtt elérje. A folyamatos gyorsítással járó út jó félnaposnak ígérkezett, de Anraelék mindössze egy kis lukat kaptak, kabinnak nem igazán lehetett nevezni. Két szék és egy asztal fért el benne, de legalább fel volt szerelve mindenféle szükséges elektronikus eszközzel. A kék egyenruhás tnop bedugta a fejét az ajtón, és mondott valamit. Nina bólintott. - Nem tudnak mit kezdeni a jelgyöngeséggel - fordította a lány. - A gyorsulás miatt nem tudunk rendesen hozzáférni a Hálóhoz. Valószínűleg a bázishajón is hasonló a helyzet, a kért adatokat teljességükben csak a kilépés után fogjuk megkapni. - Köszönd meg! - intett Anrael. A széket próbálgatta, kereste, merrefelé fordítsa, hogy ne legyen kellemetlen a közérzete. A semlegesítő erőtér működött ugyan, de a gyorsulás ereje valahogy átszivárgott rajta. Mindegy. Ezt a pár órát valahogy csak kibírja. - Nézzük át, mink van! - szólt oda Ninának. - Melyik a legjobban dokumentált találkozás a szxinxekkel a háború után? Az ember-tnop háborút megelőzte a tnopok évszázadokon át tartó szabadságharca az ősi s egyre jobban hanyatló szxinx civilizáció ellen, ennek során váltak a szétszórt és megosztott tnop törzsek egységes néppé, modern technikai civilizációvá. A szxinxek a háború utolsó szakaszában találkoztak össze az emberekkel, és azt remélték, a segítségükkel elkerülhetik az egyre közeledő vereséget. A három hadviselő fél kölcsönösen rosszul mérte fel a szembenálló erejét, és az összecsapások a szxinxek totális vereségével, szinte teljes megsemmisülésével, s egy ember-tnop békekötéssel végződött. A kihalás szélén bukdácsoló szxinxeket egy távoli bolygó kontinensén kialakított rezervátumba internálták, de ezek után is többször bukkantak fel a szétvert szxinx flotta megmaradt csúcstechnikájú hajói egy-egy gyors és értelmetlen rácsapás erejéig. Anrael biztosra vette, hogy egy ilyen kötelékbe akadhatott bele a tnop csatahajó is. - Ez - hívta elő a hologramot Nina. - A Yure rendszerének külső zónájában. - Pont a Yure - mormolta Anrael. Ebben a rendszerben csapott össze először a tnopok otthoni erejével, bár nem a
külső részen. Rosszízű emlékek lepték meg, igyekezett őket elhessegetni. Mikor meglátta a széke előtt felbukkanó gázbolygó zöldes gömbjét, megkönnyebbülten felsóhajtott. Soha nem látta még ezt az égitestet. - Utánpótlást akartak szerezni - magyarázta Nina. - Mivel a tnopok minden bázisuktól elvágták őket, nagyon komoly gondjaik lehetnek. Épp ezért találkozunk velük egyre kevesebbet, valószínűleg fokozatosan végez velük az energiaés az élelemhiány. A szxinx hadihajókat nem hosszú távú bevetésekre tervezték. - Ezt a tnop állomást támadták meg - villantotta fel a vetített képeket Anrael. - A lehető legkisebb ellenállást keresték. - És sikerrel is jártak - bólintott Nina. - Egy karcolás sem esett rajtuk. Megszállták az állomást, elrabolták a készleteket, kiiktatták a személyzetet, azután leléptek. Az egyetlen pozitívum az, hogy az adatrögzítők felvették az egészet, így ki lehetett elemezni a módszereiket. Anrael legyintett, és fáradtan hátradőlt a székében. - Keressünk másikat! Egy ilyen kis szxinx hajó nem ellenfél egy csatahajónak, ráadásul így nem is lephette meg. Keressük meg a legnagyobb észlelt hajót! Nina turkált egy kicsit a felkínált hologramok között. - Nincs a mappában semmi - lökte Anrael elé a kérdéses ikont. - Azt nem bírta leszedni a hálóról. Megpróbáljam újra? - Ja. - Rég elfelejtett mozdulattal a nyakához nyúlt, pedig nem is fájt neki. Mikor tudatára ébredt a mozdulatnak, elkapta a kezét, mintha forró vashoz ért volna. A Rosine fedélzetén is egy tompa nyakfájással kezdődött az egész... Visszatér a hajóra, visszatér a nyakfájás is? - Próbáld letölteni! Addig is csinálunk valamit. Végül az előttük lebegő fényes pont lassan megnőtt, s elkezdett kirajzolódni a bázishajó hatalmas, szelvényezett teste. Anrael némán figyelte a vetített külső képet, Nina pedig a férfi megkeményedő vonásait nézte. Valahogy olyan közel érezte magához egyszerre, kicsit belátva a másik álarca mögé. - Soha nem akartam ide visszajönni - szólalt meg Anrael. - Én meg soha nem akartam idejönni - tette hozzá Nina. Engem mindig hoztak... Anrael nem is figyelt rá. A hajó már szinte a teljes kilátást eltakarta, csak a három blokk közti részeken kandikált ki néhány csillag.
Anrael szakértő szemmel mérte végig. Mikor utoljára látta, szinte teljesen elborították a burkolatát a kisebb-nagyobb sérülések, néhány robbanás egészen a belső szintekig roncsolt. Most minden csillogott-villogott rajta, mintha nem is az ő hajója lenne. Nem is az, villant fel benne kellemetlenül. Nem tudott idegen hajóként gondolni rá. Hogy menjen fel rá? Hol fog aludni? Valami vendégkabinban? Beengedik a hídra? Ugyan miért menne oda? - Legszívesebben visszafordulnék - mondta Ninának. - Benne vagyok - próbálta egy mosollyal biztatni a nő. - Nyakig - fordult vissza Anrael a Rosine képe felé. - Üdvözlöm a fedélzeten! Anrael kicsit megszédült, pedig a tnopjai és a tnop hajókon használt gravitáció csak pár százalékban különbözött a földi rendszertől. Esetlenül bólintott. - Köszönöm. - Elolvasta az üdvözlésére siető kapitány névtábláját. Normál egyenruhában van, még be sincs gombolva rendesen, gondolta. - Fichs kapitány? Természetesen elolvasott róla mindent, még a Földön, amikor megkapta a kinevezését. Ismeretlen, jellegtelen, s minden bizonnyal tehetségtelen rombolókapitány volt a háború előtt, s a tnop háború alatt sem tették a front közelébe. Az egyetlen érdeme az volt, hogy a Föld körül keringve pont jó helyen volt ahhoz, hogy szétlője azt a tnop hajót, aminek sikerült valahogy átjutnia a Naprendszer védelmi vonalain. Gyenge fegyverzetű, kis méretű tnop hajó volt, nem sokkal nagyobb, mint az a futár, amivel a Rosine után küldték őket. Mégis majdnem akkora hőst csinált belőle a média, mint Anraelből, s szinte természetesnek tűnt, hogy ő legyen az idegösszeroppanás miatt leszerelt Anrael utóda. És most itt áll előtte, s legalább annyira zavarban van, mint a volt kapitány. - Ö... - Fichs a tnopokra nézett, akik Anrael mögött álltak s leplezetlen bámulattal mérték végig a bázishajó hatalmas hangárterét. - A személyzeti tisztem gondoskodik majd önökről... Most sajnos itt kell hagynom önöket, mert meg kell kezdenünk az előkészületeket a térváltásra. De ha nincs ellenére, vacsorázhatnánk együtt a térváltás után. - Természetesen - felelte Anrael. - Be sem mutatsz? - méltatlankodott Nina. - Ne várj sokat! Legszívesebben tudomást sem venne
rólam. - A tnopok soha nem viselkednének veled így. - Azok a tnopok. A távozó kapitány eltűnt a szemük elől. A személyzeti tiszt vékony, hajlott hátú fickó volt; másfél fejjel magasodott Anrael fölé. - Boldwen személyzeti tiszt vagyok - mutatkozott be. - Ő Nina Sonyc, az asszisztensem - biccentett a nő felé Anrael. - Ők pedig... - mutatott a tnopokra. - Mutasd be őket te, ki sem tudom ejteni a nevüket! Nina bemutatta a tnopokat, azok ember szokás szerint a mancsukat nyújtották a személyzeti tisztnek. Mikor végeztek, a magas férfi furcsán mosolyogva fordult a volt kapitány felé. - A szobájukba vezetem önöket. Mondanám, hogy körbevezetem a hajón, de gyanítom, legalább olyan jól ismeri, mint én... Anrael felhúzta a szemöldökét. Még jobban is, kölyök, gondolta. A tnopokat, akik egyébként Anrael közvetlen beosztottjai lettek, elpakolták valahova messzire, Anrael és Nina pedig a híd közelében kapott szobát, a VIP blokkban. Ez a blokk Anrael ideje alatt kongott az ürességtől, hiszen a hajóavató után egyből a harcok sűrűjébe kerültek, s csak egy VIP vendég tartózkodott a fedélzeten. Most viszont a főtisztek laktak a minden kényelemmel felszerelt lakosztályokban. Végtére is igazuk van, állapította meg keserűen Anrael. Sokkal kényelmesebb egy ilyen, mint egy főtiszti kabin... Nem volt sok csomagjuk, La'Jammes nem hagyott sok időt a pakolásra. Főleg Nina nyavalygott emiatt, a férfit különösebben soha nem érdekelte az ilyesmi. Leadtak Boldwennek egy listát, hogy mikre lenne szükségük, a személyzeti tiszt pedig örült, hogy végre otthagyhatja őket. - Miért érzem úgy, hogy nem látnak szívesen? - kérdezte Nina, amikor kettesben maradtak. Leült Anrael ágyára, és megpaskolta a párnát. - Amúgy nem rossz az elhelyezés. Az én szobám is van ilyen jó? - Van - bólintott Anrael. A terminálhoz lépett, rutinszerűen beütötte a kapitányi kódját. Persze nem működött. - Én nem azt mondanám, hogy nem látnak szívesen. Inkább úgy fogalmaznék, nem tudnak velem mit kezdeni.
- Miért ne tudnának? Anrael vállat vont. Magához intette az egyik széket, és leült. - Mit tudom én. Biztos érzik rajtam, hogy nem tetszik nekem az, amit a hajómmal csináltak. - A Rosine nem a te hajód - közölte Nina. Anrael ezt elengedte a füle mellett. - Szinte mindenkit áthelyeztek róla - folytatta. - Nem csak a tiszteket, hanem még a legénység nagy részét is. Egy ismerős arcot sem láttam idefele jövet, úgyhogy elhiszem azt, amit olvastam. Helyette olyanokkal töltötték fel, akik sehol máshol nem kellettek, tartalékosok, szerencsétlenek, majdnem-kiszuperáltak... Na meg ez a Fichs... Nincs is teljes létszám a hajón, csak annyi, ami éppen kell a működéshez... Az én időmben még ötezer űrgyalogos is állomásozott a fedélzeten, meg egy csomó repülőeszköz. Ha láttad volna akkor, amikor én voltam... - De már nem vagy! - szakította félbe Nina. - Nem vagy kapitány. Nem a te hajód. - Tudom. Nem kell mondani. - Akkor ne is kelljen... - A nő fáradtan az ágyra dőlt, lelökte a szandálját s maga alá húzta a lábait. - Amúgy érdekes az, amit mondasz. Miért heréitek ki a Rosinét? Az emberi flotta legerősebb egységét használják a flotta veszteseinek parkoltatására? - Már nem a legerősebb egység - rázta a fejét Anrael. Három testvérhajója is épül, hamarosan befejezik őket. Mind erősebb, továbbfejlesztett változat. A tnopok is tudnak róluk, természetesen ők is fejlesztik a flottájukat. De igazából a Rosinétől félnek. Ez valami pszichikai dolog, azt mondják. - Inkább a valláshoz hasonlítanám - szúrta közbe Nina. - Te tudod - hagyta rá Anrael. - Ezért küldték a Rosinét Tnopja köré. Ha meg úgyis csak kirakatszerep jut neki, minek pazarolni rá a máshol is jól használható legénységet? Hát ezért. Semmi különös, semmi egyéb összeesküvés. - S most épp ezzel a hajóval megyünk oda, ahol egy harcedzett tnop csatahajó eltűnt... - Nem kell azért félni - mosolyodott el Anrael. - Még egy Fichs sem tudja olyan bénán vezetni ezt a hajót, hogy félni kelljen rajta. Ha meg végképp nem tud mit kezdeni... - Akkor itt vagy te - nézett a szemébe Nina. Kicsit igazgatta a párnákat Anrael ágyán. - Ez az emberi
gravitáció teljesen kiüt. Nincs erőm felkelni... - Akkor feküdj ott - fordult a terminálja felé Anrael. A vendégkód beengedte a belső hálóba, de neki konkrétabb információk kellettek, főleg a fegyverrendszer állapotára volt kíváncsi. - Cseréljünk szobát - indítványozta Nina. - Ugyan miért? - dünnyögte, ki sem bújva az ikonok közül. - Nem tudom elhagyni ezt az ágyat. - Akkor aludj benne. - Ez a hülye gravitáció teljesen a feje tetejére állított bennem mindent - nyújtózkodott Nina az ágyon. Anrael önkéntelenül is odanézett, s egy pillanattal több ideig maradt a nőn a tekintete, mint illendő lett volna. - Ö... igen? - kérdezte, - Hogy érted? - Hát... - Nina Anrael felé fordult. - Nem is tudom. Olyan hülye ez a helyzet. Ez a hajó, hogy hirtelen ide kerültünk, mintha csak tegnap hagytam volna itt. - Nekem is pont ez jutott az eszembe. Mintha az az idő, amit nem itt töltöttem, csak... Nina kicsit felemelkedett az ágyon. - Most valahogy ez nem érdekel - állította le Anraelt. Emlékszel még, miről beszélgettünk, mielőtt idehoztak volna minket? - A szxinx hajók rajtaütéseiről. - Nem akkor. Előtte. Még Tnopján. Az avatáson. - Ó... - Anrael elhessegette az ikonokat maga elől, s a nő felé fordult. - Hát... a tnopokról. Meg rólad. Hogy te... - Nem mondtál rá semmit. Megvetsz érte? - Nem - felelte gyorsan Anrael. - Azt mondtad a fickóra, hogy beteg állat. - Azt... a filmezésre mondtam. A te... eseted más. - Ugyanaz. Csak nem vették filmre. Bár az nem biztos, hogy az Intézet nem vette filmre... - Miért csináltad? - Mert egy voltam közülük. Tnopokkal együtt voltam. Ők neveltek fel. És náluk ez teljesen természetes egy bizonyos kor után. - De nem emberekkel! - Egymással. És én is egy... - Voltál közülük. De azért mégis. Nina visszahanyatlott. - Még mindig nem érted. Anrael hallgatott egy darabig.
- Muszáj volt csinálnod? - kérdezte végül. Nina kicsit fölényesen mosolygott. - Nem volt „muszáj”. Soha nem „muszáj”. Szerettem. - Egy tnopot? - Igen. - Úgy gondoltál rá, mint egy férfira? - Nem. Mint egy tnopra. - És ő rád? - Nem tudom. Az egész... nem tartott sokáig. A kapcsolat. Anrael rosszallóan nézett. - Akkor érdemes volt... Hogy lett vége? - Ez a hajó ölte meg. - Ó... - Anrael úgy érezte magát, mintha sötétben tapogatódzott volna, s valamibe fájdalmasan beverte volna a fejét. - Ő is... rajta volt valamelyik ellenünk támadó hajón? - Valamelyik védekező hajón - pontosította Nina. Rengetegen mentek. De ezt már tudod. Önként jelentkezett. - Miért ment volna önként a biztos halálba? - Anrael jól emlékezett arra a támadásra, harcra, behatolásra teljességgel alkalmatlan hajókat zsúfoltak tele rosszul felszerelt tnopokkal, s a Rosinénak küldték őket. Még az egy százalékot sem érte el azoknak az aránya, akik a bázishajó belsejébe jutottak, mégis majdnem legyőzték Anraeléket. S ezek szerint Nina tnopja is egy volt a semmiben szétfröccsenő kis fehér pontok közül... Anrael nyakában újra lüktetni kezdett valami tompaság. - Mert szeretett engem - felelte Nina. - Ha szeretett, veled kellett volna maradjon. - Meg akart védeni. Mindegy... - Nina a hátára fordult, s az ágy fölé épített zöldesen vibráló lámpát nézte, ami azt mutatta, minden rendben a fedélzeten. - Neki ez így volt logikus. - Ebben semmi logika nincsen. - Van. Csak... másmilyen. De tartok tőle, hogy te ezt nem tudod megérteni. Vannak olyan erők, amiket nem ismersz, pedig igencsak fontosak. - Mire célzói? Nina szomorúan mosolygott, majd valami furcsa fény villant a szemében. - Gyere ide! - intett. Anrael kicsit értetlenkedett, majd engedelmeskedett a hívásnak, odaállt Nina mellé az ágyhoz.
- Ülj le! Nem maradt túl sok hely az ágy széléig Nina mellett, csak úgy tudott leülni, hogy egy kicsit hozzáért a nőhöz. - Valami baj van? - kérdezte aggódva. - Nincs baj. Csak ahhoz, hogy értsük egymást, meg kell mutatnom neked valamit. Felült az ágyon, egészen közel kerülve Anraelhez. A férfi reflexszerűen el akart húzódni, de a nő vékony karjai a hátára fonódtak s nem engedték. Érezte, hogy megfeszülnek az izmai, hevesen dobogni kezd a szíve s kipirul. Elöntötte valami várakozással kevert szégyen, legszívesebben eltolta volna magától Ninát, de karjai nem engedelmeskedtek. A nő pedig az arcához hajolt, és Anrael egyszer csak valami forró, nedves, soha nem tapasztalt érintést érzett a száján. Csók, feszült meg benne fájdalmasan a felismerés. Ez nem én vagyok... Nina keze a hátáról a tarkójára csúszott, és beletúrt rövidre vágott hajába. A nő nyelve türelmetlen mozdulatokkal keresett magának utat az ajkak közt, s addig nem hagyta békén, amíg a férfi tétován, esetlenül nem viszonozta a csókot. Az idő mintha megfagyott volna, fogalma sem volt, hány perc, esetleg óra telt el, mikor Nina óvatosan elvált tőle és visszadőlt az ágyra. Anrael érezte, hogy már csak pillanatok választják el attól, hogy megtörjön a varázs, szétpukkanjon ez a furcsa buborék, ami az imént megszállta őket, s kívülről valami elviselhetetlen szégyen és esetlenség áradjon rá. Valami más, valami új, valami... Valami jó? - Erről beszéltem. Erről az erőről. Érted már? Anrael a nő szemébe nézett, s abban a pillanatban elpattant a buborék. 4. TALÁLKOZÁSOK - Semmilyen körülmények között nem hagyhatja el ezt a széket, kivéve, ha határozott utasítást kap rá valamelyik hídtiszttől. Anrael bólintott, majd helyet foglalt a felajánlott széken. A híd őrszemélyzetének egyik tartalék pihenőhelye volt, mindössze egy apró kijelzővel rendelkezett, ami a biztonságiak üzeneteit közvetítette. De legalább
felengedtek a hídra, gondolta. Fichs személyiségét ismerve már ez is szép eredmény. - Megkezdjük a kilépést a térből - jelentette be az első tiszt. -Harckészültségi szint utolsó ellenőrzése! Sorban befutottak a visszajelzések, ha nem is olyan gyorsan, mint mikor Anrael volt a kapitány, de azért rendben és pontosan. Hamarosan kilépnek a Zoya nevű bolygó közelében, és a legrosszabbra is fel kellett készülniük. Az itt eltűnt tnop csatahajót is nem sokkal a kilépése után érte támadás. Anrael kínjában a széke kemény karfáját szorongatta. Folyton a terminálját kereste, adatokat akart lekérni, pontosítani, irányítani - de mindig egy biztonsági őr székében találta magát, elvágva mindattól, amit a híd jelentett számára. Nem is gondolta volna, hogy ennyire fog hiányozni neki. „- Hiányozna neked? - kérdezte Nina. - Micsoda? - kérdezett vissza zavartan Anrael. Nina szándékosan húzta az időt, úgy tett, mintha a munkájával foglalkozna. Az ikonok egykedvűen villogtak körülötte, komótosan megragadta s széthajtogatta az egyiket. - Micsoda? - ismételte meg türelmetlenül Anrael. - Ha nem csókolhatnál meg többet. Nina fel sem nézett a tnop jelek közül. Anraellel egy kicsit megfordult a világ. - Akkor sem én kezdtem! - közölte indulatosan. - Tudom - felelte Nina. - De azt is tudom, hogy azóta már jó párszor megfordult a fejedben, hogy miért ne kezdhetnéd legközelebb te? - Ez nem... - De. - Nina végre ránézett. - Ne tagadd! Anrael zavartan elfordult. - Miért csináltad? Ha ezt tudod, akkor azt is, hogy ez nekem mennyire... kellemetlen. - Te teszed azzá - támadta tovább Nina. - Mindenről megvan a véleményed, de közben olyan alapvető dolgok hiányoznak belőled, mint például ez. Gondoltam, segítek, hogy tisztábban lásd a világot. Hogy ne legyél ennyire kiegyensúlyozatlan.” - A hármas reaktor mintha kicsit kiegyensúlyozatlan
lenne - jelentette a hídmérnök. - A térváltás zavarhatta meg. - A kilépés után visszatérünk rá - bólintott Fichs. Készen állunk? - Úgy tűnik, kész. - Legénység, itt híd. Kilépünk a térből. Tíz... Anrael hátradőlt a székében, s mikor elkezdődött a jól ismert imbolygás, becsukta a szemét. Az utazás napjai alatt nagyjából sikerült feldolgoznia azt a sokkot, amit Nina okozott azzal, hogy betört a legbelső szférájába, ahova még soha sem engedett be senkit. Utálta, sőt, gyűlölte ezért, kifejezetten gyerekes módon, amivel tisztában is volt, de segíteni nem tudott rajta. Emellett az, hogy gyakorlatilag megtűrt páriaként bánnak vele a saját hajóján - illetve azon a hajón, aminek a neve teljesen egybefonódott az övével -, már nem is számított. - Kilépés rendben. Kinyitotta a szemét. A bolygó gömbjét először nem is találta meg, csak mikor a híd körpanorámás képernyőin színes vonalak és ábrák villantak fel körülötte. Alig tűnt nagyobbnak egy almánál, kicsit még távolabb is léptek ki tőle, mint azt előírták. Fichs nem akar kockáztatni, gondolta, ami elintézett egy tnop csatahajót, az nem ijed meg a Rosinétől sem. - Minden normálisnak tűnik... Megkezdjük az időközben átlőtt információk letöltését. - Hajtóművek indításra készen. - Készen állnak a pályaadatok? - Még két perc. Addig fel lehet pörgetni a hajtóműveket. - Elkaptuk az adást. Megkezdjük a letöltést. A híd nyüzsgése ugyanolyan volt, mint régen. Mintha nem is kívülről látná. - Több hajót észlelünk... A legtöbb kicsi, de van egy elég nagy is. Orbitális pályán kering... a gép szerint egy tnop. - Szólítsák fel azonosításra! - Letöltés befejezve. Megkezdjük a kódolást. „- Ez az egész kicsit olyan, mint valami kódrendszer avatta be Ninát a legújabb felfedezésébe. A bázishajó központi részében épült kis „város” egyik kávézójában ültek s valami édes turmixot ittak. Nina likőrt akart rendelni, de mikor megtudta, hogy Anrael nem iszik alkoholt, elállt tőle.
- Pedig azt is ki kellene próbálnod - kommentálta hamis mosollyal a szája szélén. - Épp elég volt nekem ez. Két napig kerülték egymást azóta, hogy Nina kicsit messzire merészkedett. Ezt Anrael fogalmazta meg, miután megkereste s a maga esetlen de őszinte módján közölte vele, hogy szeretné tisztázni a dolgokat. Nina egyből ezt a kávézót javasolta; amíg Anrael a szobájában gubbasztott, ő felfedezte magának a hajót, már amennyit fel lehet fedezni belőle ennyi idő alatt. - Kódrendszer? - mosolygott Anraelre a turmixa mögül. - Vannak olyan dolgok, amiket az ember nem ért, csak akkor, ha maga is benne van - részletezte a férfi. - Mióta... ez megtörtént, én is egészen másképp gondolkodom... ö... bizonyos ügyekről. - Ez? - nevetett Nina. - Semmi sem történt. Egy családi születésnapon több történik, mint ami köztünk... - Neked lehet, hogy semmi - szakította félbe Anrael -, de nekem igenis sok volt. Nagyon is... tudom, hogy nevetséges, de nem tudok segíteni rajta. Fogalmam sincs, miért csináltad. - Hogy őszinte legyek, nem tudom megmondani - ismerte el a nő. - Ma már nem tenném. Valószínűleg a hajó miatt volt. Azzal, hogy megint idehoztak, túl sok mindent kavartak fel bennem, és... Vagy valami ilyesmi. Anrael letette kiürült poharát, és rendelt egy újabb adagot. - Hasonlóképpen - mondta végül. Gondolkozott egy kicsit. - Azt hiszem, az ilyen helyzetekben csak egy dolog segíthet. - Mégpedig? - Ha az ember minden erejét a munkájára fordítja. Ki kell elemeznünk minden rendelkezésünkre álló forrást, felhasználva a Rosine adatbázisait is, és a tnopokkal is össze kellene hangolni, mire van szükség az összekötői törzs felállításához. Nina ezen csak mosolyogni tudott. Nem hitte volna, hogy Anrael ennyire nem képes normálisan viselkedni. - Hát, ha az ember nem iszik - mondta végül nevetéssel küszködve -, akkor valóban csak ez segít.” - A hajó azonosította magát - jelentette a légiirányító. - A 19-49 számú tnop csatahajó, ami velünk egy időben indult
a Zoya rendszerébe. Már két napja megérkezett. A gyorsjelentés szerint a bolygón változatlan hevességgel dúlnak a harcok, s az eltűnt tnop csatahajónak semmi nyomát nem találja. Tnopja arra utasította, hogy a megérkezésünkig ne kezdjen semmiféle önálló akcióba. - Nyugtázza és üdvözölje őket! - utasította Fichs. - Csökkentsék a harckészültségi szintet, és állítsák pályára a hajót. Az orbitális Pálya végcélja a 19-49-essel átellenes pont. - A tnopok szeretnének kapcsolatba lépni a Tnopja által delegált összekötővel, Anrael kapitánnyal - jelentette a rádiós. - Hogy kivel? - mordult rá Fichs. - Anrael kap... Az üzenetüket adtam át, uram. - Anrael nem ka... Mindegy. - Fichs rosszallóan ingatta a fejét, majd Anrael felé fordult. - Uram, a tnopok kérésének szeretnék mihamarabb eleget tenni. Intézkedem, hogy a törzse minden szükséges csatornát és erőforrást megkapjon a kommunikációhoz. Anrael végignézett a hídon, majd nagyot sóhajtva tisztelgett Fichsnek, és intett a közelében strázsáló kadétnak, hogy kísérje ki. - Az akció vezetője ugyebár Fichs kapitány? - nézett Anrael Ninára. A nő bólintott. - Akkor a tnopok miért tőlem kérdezgetnek ilyeneket? Választ nem kapott, csak egy mindent kifejező vállrándítást. A bázishajó egyik átalakított termében ültek, amit az elmúlt napokban szereltek fel s adtak át nekik a technikusok. Kapott két beosztottat is a bázishajó állományából, na meg ott volt három tnop a futárhajó legénységéből. Az ő feladatuk volt a két faj erőinek összehangolása, a kapcsolattartás. A 19-49 pedig rögtön a harmadik üzenetében megkérdezte, hogy Anrael szerint hol lenne célszerű leszállítani a szárazföldi csapatokat a bolygóra. - Feleljük azt, hogy nincs hatásköröm a válaszra, továbbítom a kérdést Fichs kapitánynak. Miután Nina lefordította a választ, a három tnop értetlenül nézett Anraelre. - Most meg mi bajuk van? - kérdezte Ninától. - Az, hogy a kérdés neked szólt, nem Fichsnek -
mosolygott Nina. - Megpróbálom nekik elmagyarázni a hatásköröket... A tnopoknál van egyfajta hősmítosz, nem egészen olyan, mint a mienk, de az, hogy ezzel a kérdéssel téged kerestek meg, tökéletesen beleillik. Amúgy nem akarod inkább felvenni a fejpántot? Kezdem már unni a fordítgatást. Anrael kelletlenül homlokára csúsztatta a pántot. Nem rajongott ezért a fordítószerverért, nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a számítógép - vagy ki tudja ki - a gondolataiban turkál. - Nézzük át inkább a helyzetet - indítványozta. - Arról a tnop csatahajóról tudunk valamit azon kívül, hogy eltűnt? - Nem. - Nagyszerű... Mi a helyzet lent? Kérek egy részletes térképet a legfrissebb információkkal! A helyiség közepén megjelent Zoya kékeszöldes gömbje, mindenféle színkóddal mutatva a különféle telepeket, útvonalakat, városokat, háborús övezeteket. Anraelnek elég volt ránéznie egy színre, a fejpántnak köszönhetően máris tudta, mit jelent. Egy darabig tanulmányozta, ideoda forgatta a gömböt, kinagyíttatott sok részletet, végül a tnopok felé fordult. - Azt hittem, rosszabb lesz - közölte velük. - Csak néhány jól elkülöníthető válsággócot látok, a bolygó legnagyobb részén békés a helyzet. - Valamilyen szinten minden ember és tnop telep érintett - felelte valamelyik tnop. - Ezt hogy értik? - Konkrét harci cselekmények válóban csak korlátozott területen tapasztalhatók, de a harcoló alakulatokba gyakorlatilag mindenhonnan érkeztek önkéntesek. Azonkívül a 19-49 érkezéséig számos várost ért légitámadást, ezek csak a csatahajó által betartatott légtérzárlat életbelépte után szűntek meg. Anrael maga elé húzta a háborús övezet képét. Eléggé tagolt domborzatú, mérsékelt égövi terület volt az adatbázis szerint, több apró városkával a völgyekben s elég sokféle természeti kinccsel. Gazdag vidék, de önmagában ez még nem indokolna semmiféle ellenségeskedést, hiszen a bolygón számtalan hasonló adottságú terület akadt, nem egy kiaknázatlanul. Egy kisebbfajta kontinensből nyúlt ki a válsággóc félszigete, a kontinens belső területei telepes mércével mérve kiemelkedően fejlettnek számítottak, több fejlett nagyvárost is látott rajta. A félsziget fölött egy nagy
folyó deltatorkolata szakadt az óceánba, ez a folyó osztotta ketté a kontinenst. Jobb partján emberek, bal partján tnopok éltek. - Itt is nagyon közel vannak egymáshoz - mutatott a folyóparton épült városokra Anrael. - Itt hogy-hogy béke van? - Csak a légtérzárlat óta. Előtte főleg itt történtek légitámadások. - De a folyón nem keltek át? - Nem. - Furcsa. - Nyilván nem akarták, hogy az otthonaik csatatérré változzanak. Nem olyan furcsa ez - jegyezte meg Nina. Anrael végighúzta az ujját a folyó vonalán, majd a torkolat előtt átváltott a válságövezetre. - Sikerült már kideríteni, miért vesztek össze? - A 19-49 sok információt gyűjtött össze, de ezek rosszul használhatók. - Konkrétabban? - Egymásnak ellentmondó, zavaros híradások, forrástól függően. Anrael hangosan felnevetett. - Teljesen természetes, hogy a háborúzó felek másként tálalják a dolgokat - mosolygott a tnopokra. - Attól még lehet kiszűrni belőle ezt-azt. - Nem egészen erről van szó - pontosított az egyik tnop. Fajokon belül is eltérnek az információk. Gyakorlatilag legalább négy-ötféle okot sorolnak fel fajonként, amiért kitörtek a harcok. - Több ok is lehet - vetette fel Anrael. - Felgyülemlenek, összeadódnak... - Az lehet - értettek egyet a tnopok. - De az okok közt van olyan, ami kizárja egymást, máshol meg nem is tudnak bizonyos okokról. Zavaros. - Valóban az - bólintott Anrael. - Milyen egységek érkeznek még a Zoya köré? - Két napon belül egy csapatszállító konvoj... Ö... úgy tudjuk, Fichs kapitány ekkor akar majd csak leszállni a felszínre. - Az az ő dolga - hagyta rájuk Anrael. Hirtelen támadt egy ötlete. Ninára nézett, aki a fejpánttól hátrafogott hajával s munkától kipirult arcával már nem is tűnt olyan gyűlöletesnek, mint az elmúlt napokban. Gyűlöletesnek? Mosolyognia kellett magán, rég tanult verstöredékek
bukkantak fel az agyában. Ez a hajó és Nina egyszerre nyomasztotta. Nem lehet az övé, pedig mégis az övé... de a Rosine vagy Nina? S ha megszabadulna valamelyiktől... - Valami baj van? - kérdezte hangosan a nő Anrael arckifejezését látva. - Nem, nincs - felelte gyorsan. - Csak eszembe jutott valami... Kérdezd már meg a tnop legfelső illetékest, hogy van-e valami akadálya annak, hogy az összekötő törzsét ne az egyik hadihajó fedélzetén, hanem a bolygófelszínén működtessük? Ninának kellett pár másodperc, mire felfogta. - Le akarsz lépni a hajóról? - Te nem? - mosolygott Anrael. - Dehogynem... - mosolygott vissza Nina. - Szerintem nem lesz akadálya... Az értetlenül figyelő tnopok felé fordult. Gyönyörű naplementébe zuhantak bele. Ahogy kiestek a felhőkből, a központi csillag vörös fénye elöntötte a csapatszállító utasterét az ablakernyőkön keresztül. - Este lesz? - húzta a száját Nina. - Nem vagyok még álmos. - Általában kicsi az esély arra, hogy a hajó belső ideje egyezzen a leszállóhely idejével - okoskodott Anrael. Amúgy pedig hamar megszokjuk majd. Fichs kapitány semmiféle ellenvetést nem támasztott az összekötök leszállása ellen. A tnopok értetlenkedtek egy kicsit, de nem kérdőjelezték meg Anrael döntését, sőt, a zoyai tnop kormányzóval ők maguk egyeztettek. Így el is dőlt, hogy tnop területen fognak leszállni, amit Anrael nem bánt. Kezdte azon kapni magát, hogy jobban szeret tnopok, mint emberek közt lenni. Hogy Nina minek számít ezen logika szerint, azt nem gondolta végig. A csapatszállítók érkezésével megkezdődtek a felszíni műveletek. A Rosine fedélzetén több magasabb rangú tiszt is volt, akik már vettek részt békefenntartó műveletekben, a Szövetségi Államon belül nem ritkaság, hogy szükség van ilyesmire. Ezek a tisztek vezették a főleg tnopokból álló egységeket, amik egy éjszaka leforgása alatt megszállták a válsággóc stratégiai fontosságú magaslatait. A Rosine állományából a légi támogatást nyújtó Dart és lebegőnaszád egységek települtek a tnop kommandók által biztosított szükségbázisokra, bevethető gyalogsággal nem
rendelkezett a bázishajó. Egyelőre nem került sor összecsapásra a béketeremtők és a telepesek között, de várható volt, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik. Amint kiépítik az állásaikat, megkezdik az utak lezárását s az ellenőrzőpontok felállítását, amit nyílván nem fognak a lentiek barátságos lépésként kezelni... Anrael és összekötő törzse egy Nhom nevű városba tartott, ahol a tnop telepesek kormányzója székelt. A 19-49 külön műholdat állított geostacionárius pályára a város fölé, hogy biztosítsák a zavartalan kapcsolatot, s minden elképzelhető felszerelést bezsúfoltak a három leszállóegységbe, ami az összekötőket vitte. Fichs kapitány látható kelletlenséggel próbált rálicitálni a tnopokra, így kaptak egy külön biztonsági szakaszt is a felszerelések mellé. De azért az örömét, hogy megszabadul tőlem, ez sem rontja el, gondolta Anrael. Nhom bő ötszáz kilométerre volt a válsággóc szélétől, az összecsapások kezdeti szakaszában elszenvedett pár bombázást, de összességében véve a békésebb területek közé tartozott. A hangulatjelentések szerint az embereket nem fogják atrocitások érni a tnopok között, már csak azért sem, mert a városban élt egy több ezer fős ember kolónia is, akik nem panaszkodtak ilyesmiről. - Remélem, az elhelyezésünk lesz olyan jó, mint a hajón jegyezte meg félig komolyan Nina. - Az a VIP lakosztály nagyon bejött... - Csalódni fogsz - jósolta Anrael. - De azért jobb lesz, mint a hajó, nem? - Majd kiderül. - Nina hamiskásan Anraelre nézett. Vannak olyan dolgok, amiket csak akkor ismerünk meg, ha már ott vagyunk... - Azért nem rossz... A város feletti hegyoldalba épült villa valóban sokkal több volt annál, mint amit vártak. Nem csak a kilátás volt gyönyörű, de az épületet körülvevő park is bőséges helyet biztosított a kísérőiknek, hogy felhúzzák a lakókonténereiket és elhelyezzék a biztonsági berendezéseket. A villa tetejére szerelték fel a műholddal kapcsolatot tartó antennát, majd röviden beszámoltak a Rosinének és a 1949-nek az eseményekről. - A kormányzó azt kérdezi, mikor látogathatna meg
minket? - lépett mellé Nina. - Holnap, mondjuk? - Jó - értett egyet Anrael. - Jelezd meg neki, hogy szeretnék találkozni az itteni emberekkel is. Kíváncsi vagyok, ők mit mondanak. - Oké - libbent vissza Nina a teraszról. Ahogy Anrael utánanézett, önkéntelenül is eszébe jutott, hogy- nem utolsósorban biztonsági megfontolásokból - egymás mellett van a szobájuk. Hiába küzdött ellene, egyre többet gondolt Ninára úgy, mint nőre, s egyre kevesebbet, mint asszisztensére. És ami a legrosszabb az egészben, rá kellett jönnie, hogy nem csak a csók óta van ez így, csak előtte nem hagyta, hogy tudatosuljon benne a dolog. Tényleg ennyire nyomorék lett volna eddig az élete? Vagy az a nyomorék, ahogy most van? - Kirwan úr, a helyi kolónia egyik elöljárója - mutatta be Nina a szakállas, vörös hajú férfit. Gyors, kapkodó mozdulatokkal fogott kezet Anraellel, és nem győzött vigyorogni a szakállába. - Szóval maga az! - nézett zavaróan mélyen a szemébe. Nem hittem volna, hogy egyszer személyesen láthatom. Leplezetlen tekintettel végigmérte Ninát, és mosolya még szélesebbre nyílt. -Jól el van látva, gratulálok! Nina majdnem elpirult, de inkább csak illendőségből. - Errefelé parancsoljon - invitálta beljebb. - Egy könnyű vacsorával vártuk, ha nincs ellenére. - Magukkal bárhová! - kurjantotta Kirwan úr, majd az autóját vizsgáló fehér egyenruhás biztonságiak felé bökött. - Hozhattak volna több fiút is, de ennyinek is nagyon örülünk ám! Akkor, hol az a vacsora? Anrael összenézett Ninával, majd zavartan elkapta a tekintetét, amikor a nő rákacsintott. - Mondhatnak akármit, az egész akkor kezdődött, amikor megszülettek az első szörnyek! Anrael igyekezett megőrizni a nyugalmát. - Maga látott ilyet? - kérdezte. - Láttam hát! - Úgy értem, igaziból. Élőben - pontosította Anrael. - Mert a híranyagokat én is láttam. Több labor szerint is manipulált felvételek. - Ismerek olyat, aki a saját szemével látott egyet -
erősködött tovább Kirwan úr. - A nővére szülte azt az izét. - Rendben - bólintott Anrael, s hatásszünet végett újratöltötte vendége gyorsan ürülő poharát. - Tegyük fel, hogy ezek a... szörnyek valóban léteznek... - Léteznek, higgye el nekem, kapitány, léteznek... - Jó, rendben, léteznek - hagyta rá Anrael. - Nos, ha így van, akkor ön valóban elhiszi azt, hogy ha egy tnop... izé... nemi életet él egy nővel, akkor lehet közös utóduk? Nina úgy tett, mintha teljes figyelmét lekötné a furcsa héjjal rendelkező helyi gyümölcs meghámozása. - Hát a tények azt mutatják, hogy lehet! - heveskedett Kirwan úr. - Ezek a szőrösök elcsábítják az asszonyainkat, aztán nézze meg, mi lesz belőle! Tudjuk jól, mit akarnak: szétrobbantani a családjainkat. Mert ha nincs család, nincs semmi se, és övék az egész bolygó. - Biológiai képtelenség, hogy ember-tnop utód szülessen - közölte nyugodtan Anrael. - Akkor a szőrösök csináltak valamit, hogy ez legyen vont vállat Kirwan úr. - A génvírusra gondol? - Arra. Még a háborúból maradt, azt mondják, s kipróbálták rajtunk. - Semmiféle bizonyíték nincs a létezésére - vetette közbe Anrael. - Mióta kirobbant a botrány, a helyi hatóságok egy csomó vizsgálatot lefolytattak az ügyben, kivétel nélkül negatív eredménnyel. - Az itteni hatóságoktól nem is várok mást. - A helyi hatóságokba az emberek szerveit is beleértettem - világosította fel Anrael. - Sőt, mióta megérkeztünk, a hajók tnop és ember orvosai is ellenőrizték a teszteket, és hibátlannak találták őket. Több expedíciót is indítottunk, hogy legyenek saját mintáink, hamarosan azok is eredménnyel fognak szolgálni. - Láttam, amit láttam - dörmögte Kirwan úr. - Ez a gond, hogy nem látta - kezdett mérges lenni Anrael. - Senki sem látta! Ha tényleg az történt, amit maga állít, akkor miért nincs sehol egy ilyen félvér? Vagy legalább egy apró szőrszál, egy hámdarabka belőle, hogy be tudnánk bizonyítani, tényleg léteznek! Sőt, még azokat az embereket sem találjuk, akik állítólag közvetlen kapcsolatban voltak az érintettekkel. Eltűntek, vagy meghaltak, vagy kiderült, hogy soha nem is léteztek. Ezt mivel magyarázza? - Alek - szólalt meg hirtelen Nina a fejében. - Nem őt kell
meggyőznöd. Ő egy senki. Itt lakik a biztonságos kis városkájában, unalmában politizál meg okoskodik, és azt hiszi, hogy mindent tud. Semmi értelme veszekedni vele. Anrael dühösen szuszogott, de igyekezett megfékezni magát. - Igazad van - bólintott végül. Kirwan úr zavartan kapirgálta tányérját a villájával. Anrael megragadta az üveget, és felé nyújtotta. - Tölthetek még? Kirwan úr óvatosan ránézett, majd a poharát nyújtva szélesen elmosolyodott. - Igen, természetesen hallottam róla. Ami azt illeti, a tnopok körében pedig a robbantásos verzió a legnépszerűbb. A kormányzó az átlagnál is alacsonyabb tnop volt, feje tetején néhány pettyel, egyszerű, szürke ruhában, s tnophoz mérten kiváló ember nyelvtudással. - Amikor az a kiránduló iskolásokat szállító hajó elégett? -kérdezte Anrael. - Az. Kivizsgáltuk az ügyet, természetesen. Emberi terroristáknak, sőt, semmiféle terroristáknak nem akadtuk a nyomát. Nyomára, bocsánat -javította gyorsan magát a kormányzó. - Akadtunk a nyomára - mosolygott rá Nina. Láthatóan szimpatikus volt neki a tnop. Talán még tetszik is neki?, jutott Anrael eszébe. Sokkal idősebb nála, az biztos... Mi köze ennek hozzá? Zavartan megdörzsölte a szemét, majd valahogy a nyakára csúszott a keze. Nem, nem fáj. Még. De ha féltékeny leszek... Féltékeny?? - Ö... kér még? - nyújtotta az üveget a kormányzó felé. - Köszönöm, egy keveset - mosolygott rá a kormányzó. A tnopok nem mosolyognak, villant át Anrael fején, ez is csak egy gesztus, amit megtanult. Mennyivel előrébb járnak, mint mi. Semmit sem tudunk róluk. Semmit. - Öröm nézni, ahogy egy antialkoholista egész nap itatja a vendégeit - csipkelődött Nina. - Baj? - Ugyan már... - A lényeg az - folytatta a kormányzó -, hogy aki csak indokot keresett, az talált, s valahol eldördült az első lövés. A többi megjött magától.
- Ki lőtt először? - kérdezte Anrael. - Még ez sem derült ki. Állandóan hiányzó bizonyítékokba botlunk... Én tartok tőle, hogy az emberek, de nem azért, mert tnop vagyok. De az is lehet, hogy szinte egy időben történt, több helyen. Nem nagy ügyes dolog összehangolni egy ilyet, s ha feltörték egymás rendszerét, akkor akár megelőző csapást is indíthattak... A rendelkezésre álló erőkkel megpróbáltunk közbeavatkozni, de a konfliktus túlnőtt azokon a kereteken, amit még kezelni tudtunk volna. - Mi a helyzet a tnop csatahajóval, ami eltűnt? - Őszintén szólva, semmit sem tudunk. Miután kilépett a térből, bejelentkezett, előírás szerint, átdobtunk neki egy adatcsomagot, de azt már nem tudjuk, hogy megkapta-e. Egyszer csak kódot küldött, hogy megtámadták, majd minden adás megszakadt, s a 19-20-as eltűnt. - Átlépett a térbe? - Lehet. Nincsenek megfelelő műszereink ennek az észlelésére. De ha átlépett volna, miért tette? A csatahajók nem menekülnek a térbe egy támadás elől. S az erőtere sem lehetett gerjesztve az átlépéshez, hiszen nem sokkal azelőtt érkezett. Elég valószínűtlen a dolga. - Mit gondol, mikor érnek véget az összecsapások? szólalt meg Nina. - Remélem, hogy hamar - fordult felé a kormányzó. Nem hiszem, hogy sokáig szembe mernének és tudnának szállni a telepeseink az önök hivatásos katonáival és légitámogatásával, na meg a Rosine bázishajóval mosolygott Anrael felé. - Az már más kérdés, hogy a lelkekben mikor érnek véget az összecsapások. Nagyon hosszú és nehéz munka lesz gyógyítani azt, ami megsérült. Anrael erre nem tudott mit mondani. Ezt akár neki is címezhette volna ez a tnop, s ki tudja, lehet, hogy neki is címezte... - Egyébként egy üzenetet is át kell adnom - folytatta a kormányzó. - Emberi kollégám, a túlfolyói kormányzó is szeretne a híres Anrael kapitánnyal találkozni. Megbeszéltem vele, hogy ha önöknek is jó az időpont, az elkövetkező napok valamelyikén elkísérem magukat az egyik átkelőhöz. - Túlfolyói? - nézett értetlenül Anrael. - A folyón túli - kuncogott Nina. - Szerintem megyünk. Mikor lenne alkalmas, kapitány? - Ne szemtelenkedj! - nézett szigorúan a nőre Anrael. -
Akár már holnap is. - Nagyszerű - pislogott szaporán a tnop. Náluk ez a nevetés, jutott eszébe Anraelnek. - Akkor intézkedem is... - Nem kellett volna akkorát aludnom délután nyavalygott Nina. - Most nagyjából helyrebillenne az alvásciklusom... A szobáik előtti folyosón egy kis beugróban minibárt alakított ki a villa személyzete, ott üldögéltek s nézték az alattuk elterülő tnop város éjszakai fényeit. - Én nem aludtam - közölte Anrael. - Mégsem vagyok fáradt. Majd talán pár nap múlva átallok arra, hogy éjszaka aludjak. - Amennyi gyümölcslevet megittál, nem is csodálom, hogy nem vagy fáradt - nevetett Nina. - Állítólag tele van élénkítővel. - Igen? - Anrael a kezében tartott pohárra meredt. Milyen élénkítővel? - Hát... - Nina már megint hamiskásan mosolygott. - A „túlfolyói” férfiak állítólag ajzószernek is használják, persze nagyobb dózisban. Bár amennyit te megittál belőle... Anrael egy darabig döbbenten nézte, majd nagyot sóhajtva hátradőlt. - Akkor jól kitoltam magammal... - Miért? - hallotta a nő hangját. - Hát... - Gondolkozott valami jó szövegen, de valami tényleg dolgozhatott benne, mert olyat mondott, amit korábban nem tudott volna elképzelni magáról: - Csak a buta katona biztosítja ki a pisztolyát, ha nem akar lőni vele... - Ó... - Nina hangja is meglepettnek tűnt. - Kibiztosított pisztoly?! - Ö... csak egy hülye hasonlat - próbált visszakozni Anrael. - Hasonlat, hasonlat... - dőlt előre a székén Nina, blúza sejtelmesen előrelendült. - A pisztolyt még értem, de mi az, hogy nem akar vele lőni? Anrael érezte, hogy furcsa erők kezdenek motoszkálni benne. Valahogy úgy, mint múltkor, de mégis máshogy. Akkor a meglepetés sokkolta, most meg az, hogy mennyire... Akarja.
Akarná. - Hát... - A szavak mintha elugrottak volna előle. - Úgy értem, hogy nem vagyok abban a helyzetben, hogy ilyen... ajzószerrel... élhetnék. - Miért nem? - csapott le rögtön erre a magas labdára Nina. Anrael kínjában már nem tudott mit mondani, esetlenül felállt s a nyitott ablakhoz lépett. Valahol előtte ott feszült a tnop gyártmányú erőtér, ami megvédte volna, ha kintről esetleg rá akarnának lőni - de hát ki akarna? Viszont itt bent... Fogalma sem volt, mit mondjon Ninának. Csak kerülgetné azt, amit valójában... - Múltkor nem válaszoltál - lépett mellé a nő. Méghozzá nagyon közel. - Mire? - kérdezte Anrael. Érezte, hogy lassan kiszárad a szája. - Hogy hiányozna-e? - Ö... micsoda? Nina halkan nevetett rajta. - Az, hogy ha nem csókolhatnál meg többé. Egyre sűrűsödött a csönd. Végül Anrael nagy nehezen kibökte: - Igen, hiányozna. Várta, hogy összedőljön a világ, de az nem szándékozott így tenni. - Akkor... - Nina gyengéden megfogta az állát, és maga felé fordította a fejét. - Ideje továbblépnünk... - De én... - Anrael szinte megbénult a benne dúló ellentétes akaratoktól. - Nem tudom, hogy... - Ugyan már - korholta Nina. - Azért van az asszisztens, hogy segítsen...
5. ÚJRAOSZTÁS Tudják. Anrael néha lopva a mögöttük ülő két biztonsági emberre nézett, s nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy tudják. Nina mellette ült, az alattuk elsuhanó erdős dombokat figyelte elmélyülten. Kifejezetten idegesítő volt, amit művelt, pedig pontosan úgy tett, ahogy megbeszélték. Mintha semmi sem történt volna... Mert hogy nézne azt ki, hogy a híres Anrael kapitány az asszisztensével... Nina
ugyan győzködte, hogy nincs abban semmi, de látva Anrael ellenállását beleegyezett, hogy maradnak, ahogy voltak - a külvilág számára. De ami a legzavaróbb, az az, hogy világosan érezte, Nina számára közel sem akkora súlyú ez az egész, mint neki. Pedig ez logikus, állapította meg komoran. És mégis... A távolban felbukkant a két fajt elválasztó folyó ezüstös csíkja. Az emberek kormányzója állítólag direkt az ő kedvükért utazott az egyik túlsó parton fekvő városba, ahova természetesen nem repülhettek át, mert még az ő kedvükért sem tettek kivételt a légtérzárlat alól - már az csoda volt, hogy a folyóig repülhettek. Igyekezett elhessegetni magától a Ninával kapcsolatos gondolatait. Helyette rákapcsolódott a műholdjukra, s lekérte az aktuális információkat a válságövezetből. Egyelőre úgy tűnt, jól mennek a dolgok. A támaszpontok megerősítése a tervek szerint haladt, s a kémműholdak felvételei szerint sok szabadcsapat feloszlott, miután a Rosine gépei végeztek néhány rácsapást az állásaik fölött. Mégsem olyan nagy a harci láz, állapította meg Anrael. Valóban könnyűnek ígérkezik a béke kikényszerítése, de a tnop kormányzónak igaza lehet abban, hogy sok idő fog eltelni az igazi béke elérkeztéig. Egy ideig bambult az előtte lebegő képek fölött, majd megállapította, hogy ez az egész igazából nem is érdekli különösebben. Pedig amikor elindultak, annyira ígéretesnek tűnt... De ez a nő alaposan bekavart. - Milyen nagy - szólalt meg mellette Nina. - Mi, tessék? - riadt fel Anrael. - A folyó - mutatott lefelé Nina. - Nem is gondoltam volna, hogy ekkora. A tnopjai követségen megszokták a tenger sós, párás levegőjét, ezek után a folyó illata nagyon szokatlannak tűnt. - Hát ezt elkapták rendesen... - kommentálta Anrael a lebombázott reptér látványát, miután kiszálltak. A kiszolgáló-épületek romjai mellett csúnyácska fémbarakkokat húztak fel, a kifutópályát pedig műanyag lapokkal tették használhatóvá. A helyi tnop vezető fogadta őket, mesélt a városa elleni támadásokról, és természetesen az ellencsapásokról. Anrael egy darabig lefoglalta magát azzal, hogy katonai
szemmel elemezgette a látottakat és hallottakat, de hamar megunta. Maga is meglepődött azon, hogy mennyire távoli neki ez az egész. Ráadásul nem is azt csinálják, ami a dolguk lenne, kísérgetik őket, mint valami szerencsétlen politikust, kézről-kézre adják, beszámolnak nekik mindenről... Holott semmi más dolguk nincs, csak összekötőként segíteni a béketeremtést. Nagy sokára eljutottak a folyópartra, s beszállhattak a hajóba, amit az emberek küldtek értük. Újabb üdvözlések, vadidegen arcok, néha fenyegetően villanó tekintetek a tnopok felé. - Legszívesebben beleugranék, hogy fürödjek egyet nézte Nina a hajó mellett csillogó habokat. Mennyire szép, gondolta Anrael. S mégis mennyire haragszik rá. Egyszerűen érthetetlen. Törődötten becsukta a szemét. A következő pillanatban minden a feje tetejére állt. Anrael tompa ütést érzett a homlokán, mellkasának valami nehéz nyomódott, szájába vizes, olajos íz mart. Riadtan nyitotta ki a szemét, de csak tejszerű kavargást látott, majd az orrába hatoló víz fájdalmasan felszúrt egészen az agyáig. Kétségbeesetten kapálódzva próbált a felszínre jutni, de beleütközött a hajó műanyag ablakába. Felborultunk, tört rá a pánik. Egy pillanatra mintha megragadta volna valaki a csuklóját, kétségbeesetten kapott utána, de kicsúszott a kezéből. Nina? Felül valami reccsent, és a tejszerű kavargásba éles fény hasított. Hirtelen sikerült levegőre lelnie, görcsösen szívta magába, nem törődve a kavargó vízpermettel. Erős kezek nyúltak a hóna alá, kiemelték a süllyedő roncsból. A napfény elöntötte az arcát, vaksin hunyorgott, próbálta kivenni, mi történt, de nem látott semmit. - Kö... - akarta mondani, de valamit az arcába nyomtak. A pánik újult erővel tört rá, amíg rá nem jött, hogy oxigénmaszkról van szó. Megkönnyebbülten szippantott egy nagyot a gázból. Hirtelen újra a víz alá húzták. Kapálódzó kezeit ellenállhatatlan erővel szorították az oldalához, hasához valami érdes, ruganyos test tapadt, mint valami nagy hal. Érezte, hogy valósággal suhannak a víz alatt, a nyomástól pattogni kezdett a füle, szemébe száraz fájdalom mart. Az oxigén ellenére elveszítette az eszméletét.
A víz nem hagyta sokáig nyugodni. Arra eszmélt fel, hogy újra felbukkan a víz alól, s a levegő hidege megcsapja az arcát. Megragadták a karjait, talpra állították; a víz alig ért térdig. Kihozták a partra, ismerte fel, szeme telement a folyó piszkos hordalékával, de lassan ki tudta venni a part menti fákat s a magas alakot, aki kifelé támogatta. - Mi történt a hajóval? - kérdezte, miután megszabadult az oxigénmaszktól. - Elsüllyedt - felelte az alak. - Elsüllyedt? - értetlenkedett Anrael. - Felrobbant. - Ó... - Ezek szerint mégsem voltak feleslegesek azok az óvintézkedések... De hogy pont ez az agyonbiztosított hajó... - Köszönöm, hogy megmentett. Irtózatos ökölcsapás érte az arcán. Az ütés ereje ledöntötte a lábáról, egy pillanatra elmerült a térdig érő, piszkos vízben, fogai közt homok csikordult s érezte a vére ízét is. Az iszapba markolt, hogy megtámassza magát, de egy rúgás továbblökte. Védelmet keresve görnyedt össze, de nem talált kegyelmet. Előbb a hátában, aztán a mellkasában érezte a másik kemény orrú csizmáját, majd az egyik rúgás megtalálta az ágyékát is. Fájdalmában felordított, szája telement iszappal, görcsös köhögés jött rá. Ekkor a támadója végre abbahagyta a rugdosást, megragadta átázott ruhájánál fogva, kivonszolta a partra, és ott ledobta az egyik vöröses levelű bokor tövébe. - Nézz rám! - parancsolta. Anrael óvatosan felnézett, csodálkozott rajta, hogy mindkét szemével lát. De látott, egy magas, sötét ruhába öltözött alakot látott, szőke haja nedvesen tapadt a fejéhez, szemében rémisztő vadság csillogott. - Egy frászt mentettelek meg, te öntelt hólyag! süvöltötte. - Én robbantottam fel azt a rohadt hajót! Méghozzá miattad! Úgyhogy meghúzod magad és nem okoskodsz! Hamarosan mindenki téged fog keresni, és rohadtul nem ajánlom, hogy megpróbálj kicseszni velem! Ha csak egy pillanatra is azt látom, hogy nem azt csinálod, amit mondok, kinyírlak! Elhiszed? Anrael némán bólintott. - Okos - nyugtázta a szőke férfi. - Lehet, hogy te vagy a híresebb meg a nagy hős meg minden, de bármikor kitaposom a beled, ha arról van szó, de ezt már tudod. Állj
fel, vesd le a ruháidat! Anrael értetlenül nézett rá, de amikor a szőke fickó ütésre emelte a kezét, egyből engedelmeskedett. Hamarosan anyaszült meztelenül szégyenkezett a parton, a víz felől érkező szél mintha a csontjaiig hatolt volna. A szőke fickó elégedetten végigmérte. - Jó lesz - mondta. - Ne mozdulj! Anrael csak ekkor látta, hogy fegyver is van a másiknál. De igazából ez nem változtatott a helyzetén, akkor sem tudott volna elmenekülni, ha elrablója ugyanolyan meztelen, mint ő. Gyorsabb, erősebb és kegyetlenebb nála. Sokkal. Rémisztőén sokkal. Anrael nem is gondolta volna, hogy ennyire gyenge lenne. A szőke férfi nem ment messzire. Az egyik bokor alól vízhatlan zsákot húzott elő, majd elindult Anrael felé. Már nem tudta, hogy a hidegtől vagy a félelemtől remeg-e jobban. Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy ez vele történik. Mintha kívülről látná magát. Mit akar ezzel a zsákkal?! - Ezt vedd fel! - lökött elé pár ruhát a szőke férfi. Anrael gépiesen engedelmeskedett. Helyi viseletnek tűnt, a méretét is nagyjából eltalálták. És száraz volt. Bár azért nem ártott volna egy szárító vagy egy törülköző, de még így is sokkal kényelmesebb volt, mint pucéran álldogálni a folyóparton. Elrablója is megszabadult vízhatlan fekete ruhájától, alatta hasonló öltözetet viselt, mint amit Anraelre adott. Fegyverét is elrejtette. - Gyerünk! - lökte meg Anraelt. - Hova? - Kuss! - emelte ütésre a kezét a szőke. Anrael gyorsan lehajtotta a fejét, és nem kérdezett többet. Keresztülvágtak a folyóparti erdősávon. Anrael érezte, hogy minden lépésnél egyre jobban fáj a hasa, és a szája is egyre jobban lüktetett. Az arcát ért ütés belül alaposan felhasította a bőrt, nem tudott megszabadulni a fanyar íztől. Haja kezdett megszáradni, zsírosan, piszkosan tapadt a fejére. - Le a földre! - szólt rá a szőke, amikor ritkulni kezdtek a fák. Anrael tétovázott egy kicsit, az aljnövényzetet nézte, hova lenne a legkevésbé kényelmetlen lefeküdni, de fogva tartója túl hosszúnak ítélte a várakozást, és durván lelökte. - Azt mondtam, le a földre! - sziszegte ingerülten, és Anrael fejére nyomta a talpát. - Ne szórakozz velem! Anrael nyaka megroppant egy kicsit, a gerincén végigkú-
szott valami tompa fájdalom. Jaj, ne, már megint... - Kussolsz! - intette még a másik. - Szemed se nyitod ki! Hallotta, hogy léptek távolodnak tőle. Tőle... merre is? Ha felugrana s elfutna... Be az erdő fái közé... De tényleg arra ment? S ha pont a karjaiba futna? Ha egyszerűen lelőné? Vagy utolérné s félholtra verné? Meg sem mert mozdulni tehetetlen félelmében. - Gyere! - rántották fel kis idő múlva. Nem messze a fáktól terepjáró állt, néhány fonnyadó levelű faág takarta. A szőke ledobálta a faágakat, majd betessékelte Anraelt az anyósülésre. - Eszedbe ne jusson valami hülyeség! - figyelmeztette, miközben bekötötte magát a kormány mögött. - Nem fog - ígérte Anrael. - Kuss! - Elég ronda - ismerte el Nina. Szerencsére nem látott be a kötés alá, de már maga az is ijesztő volt, hogy mekkora felületen borította az a karját. A fájdalomcsillapító hatása még nem múlt el teljesen, s a tompa zsibbadtság furcsa módon még jól is esett neki. - Azt mondják, kész csoda, hogy nem tépte le a karját vigasztalta az orvos, egy fehér köpenyes, fiatal férfi. - Mi a fene volt ez? - kérdezte Nina. - Állítólag egy akna. - Akna? - A bombázások során telepíthették a folyóba, a fene tudja, kicsoda. Valahogy kiszúrta a hajójukat, és rosszul azonosította, vagy a fene tudja. Kész csoda, hogy ennyivel megúszták. - Ennyivel? - akadt ki Nina. - Anrael kapitány eltűnt, és az magának ez „ennyivel”? - Ő... - Az orvos zavartan a karja fölött lebegő ikonokra nézett. - Nem úgy értettem. Hanem hogy... lehetett volna rosszabb is. Egyébként egy tiszt akar beszélni magával. A tiszt valamelyik helyi szövetségi állam (három is volt belőle a bolygó emberi részén) hadseregének egyenruháját viselte, középkorú, borostás férfi volt, leplezetlenül mérte végig a melegített ágylapon fekvő nőt. Illendően köszönt és bemutatkozott. Nina természetesen képtelen volt ennyiből megjegyezni a nevét. Nem teketóriázott sokat, rögtön a tárgyra tért. - Anrael kapitány személyes adataira van szükségünk.
- Miért? - érdeklődött Nina. - Maga az asszisztense, nem? - Én vagyok. De miért van szüksége személyes adatokra? - Hogy megkönnyítse a dolgunkat. Minél hamarabb meg akarjuk találni a kapitányt. Akár élve, akár holtan. Egész pontosan a személyi chip kódjára és a kapitány DNS-ére lenne szükség. Már iderendeltük a keresőrobotokat, be kellene táplálnunk a paramétereket. Nina zavartan nézte a férfit. - Hogy érti azt, hogy élve vagy holtan? Van esély arra, hogy életben van? A katona vállat vont. - Amíg nincs meg a holttest, addig van esély - tért ki az igazi válasz elől. - Elég alaposan átkutattuk a folyómedret a robbanás több kilométeres körzetében, de egyelőre sem találtunk. A robotszondák végigfésülték a partot is, s egy helyen találtak lábnyomokat, amik a folyóból vezettek kifelé. Ninán óvatos öröm futott végig. - Gondolja... hogy kiúszott? Él? - Furcsa lenne, mert a nyomok több mint öt kilométerre vannak a robbanás helyszínétől - hűtötte le a tiszt. Valószínűbb, hogy csak valami fürdőzőkről van szó. De mindent ki kell vizsgálni, a legvalószínűtlenebb nyomot is. A fövényen találtunk pár vércseppet, azt szeretnénk kielemezni. A mi területünkön ellenőrzőpontokat állítottunk fel, és a tnopoktól is ezt kértük. - Ellenőrzőpontok? - csodálkozott Nina. - Mintha valami szökött fegyencet keresnénk... - Semmit sem lehet kizárni - közölte a férfi. - Ha a kapitány ott jutott ki a partra, akkor biztos nem magától tette. Megadná a kért adatokat? Nina esetlen mozdulatokkal húzta elő a nyakláncát vékony kórházi ruhája alól, és belépett az asszisztensi rendszerébe. Pár titkosítást fel kellett oldania hozzá, majd áttöltötte az adatcsomagokat a katona csuklópántjába. - Köszönjük! - biccentett a tiszt, majd elsietett. - A rohadt... A terepjáró hirtelen irányváltoztatással befordult a fák közé, és egy vastag törzsnek ütközve megállt. Anrael fogai fájdalmasan összekoccantak. A szőke hologramokat húzott elő a csuklópántjából,
idegesen dobálta félre a feleslegesnek ítél információkat, végül egy folyamatosan változó taktikai térképnél állapodott meg. Anraelnek elkerekedtek a szemei a csodálkozástól, nem gondolta volna, hogy elrablója valós idejű kapcsolatban áll a helyi fegyveres erők belső hálózatával, márpedig nagyon úgy nézett ki a dolog. De miért rabolták volna el a helyi emberek? Pont őt? Mi ebben a logika? - Hű de gyorsak a fiúk - füttyentett a szőke, majd Anraelre nézett. - Gyalog folytatjuk. Rakd rendbe a képed! Egy elsősegélykendőt dobott felé. Anrael elkapta s végigtörölte vele a fejét ért ütések nyomait, a kendő gyógyszert izzadt a sérülésekre, a csípéstől összerándult az arca. Elrablója közben eltüntette a hologramokat, kiszállt a kocsiból, a csomagtartóban turkált. - Kifelé! - nyitotta ki az ajtót Anrael mellett. - Ide a csuklód! Anrael nyújtotta a bal kezét, mire úgy rácsapott, mint valami rossz gyerek kezére. Nem fájt túlságosan az ütés, de megalázóbb volt, mintha hasba rúgta volna. - Ne baromkodj! A jobbat! Hol a chip? Minden szövetségi állampolgár rendelkezett személyi chippel, ami egyszerre szolgált személyi igazolványként, pénztárcaként s kisebb kapacitású adattárként is, a csuklóba építették be, de tartalékként lapult egy a homlokban is. Bionikus áramkörökkel össze volt kötve a szervezettel is, állandóan figyelve az egészségi állapotot, s gyenge jeladóként is működött. - Ne merd elrántani a kezed! - figyelmeztette a szőke, majd valami átlátszatlan fóliát csavart a csuklójára, a chip fölé. Az anyag hirtelen meglágyult s forrón ráolvadt Anrael kezére. Szerencsére volt annyi önuralma, hogy ne rántsa el a kezét, biztos nem úszta volna meg néhány jól megküldött ütés nélkül. Mikor az anyag kihűlt, szinte olyan lett, mint a bőre, alig lehetett észrevenni, hogy ott van. Nem akadályozta a mozgásban, így arra tippelt, hogy a chip adását árnyékolhatja vagy torzíthatja a fólia. Kapott egy hasonlót a homlokára is, majd egy idétlennek tűnő, de errefelé népszerű kalapot is, hogy takarja. - Besétálunk a városba - közölte a szőke. - A maga neve Alex Alexson, az én sógorom. Felfogta? Anrael bólintott. - Át kell mennünk majd egy ellenőrzőponton, de a gyalogosokat nem nagyon fogják birizgálni. De ha csak egy
rossz mozdulatot is... - Nem fogok - ígérte Anrael. - Azért! - fenyegette meg a szőke. - Lehet, hogy azt hiszed majd, ha tömegben vagyunk, nem merlek lelőni. Rohadtul tévedsz, ha ezt hiszed. Kicsinállak és utána felszívódom. Nincs olyan tömeg, amiből ne tudnék felszívódni. - Megragadta Anrael állat, s durván maga felé rántotta. - Felfogtad? - Fel. - A neved? - Alex Alexson. - Akkor gyerünk. Ha elértünk az állomásra, vonattal megyünk tovább. Anrael csak nehezen állt ellen a késztetésnek, hogy megkérdezze, hová. A tompán sajgó hasa és ágyéka, a szájában lüktető sebek figyelmeztették, hogy jobban jár, ha csöndben marad. A távolban egy kisebb város tornyai kéklettek. - Biztos ne hozzunk egy tolószéket? - érdeklődött a szanitéc. Nina megrázta a fejét. - Tudok járni. Fichs mégsem volt annyira rossz ember, mint amilyennek Anrael beállította, mert amint megtudta, hogy az összekötőket támadás érte, rögtön visszarendelte az egész társaságot a hajóra, az ember területeken ápolt Nináért külön leküldött egy Kenguru leszállóegységet a szokásos biztosító vadászokkal. Néhány tiszt is érkezett, akik a helyi szerveknek segítenek majd a nyomozásban, legfőképpen Anrael sorsának kiderítésében. - Fent már várja egy pszichológus, aki segít majd feldolgozni a traumát - fontoskodott tovább a szanitéc, miközben óvatos léptekkel vezette Ninát a Kenguru beszállórámpája felé. - Fichs kapitány is jobbulást kíván. - Nem kell pszichológus - ellenkezett Nina. - Főleg nem a maguk hajóján. - Ahogy gondolja. A Kenguru belsejében egy nagy, átlátszó tojás várta, amibe alaposan beleszíjazták Ninát, infúziót is bekötöttek neki. Érdeklődött, hogy mégis, mi ez, azt a választ kapta, hogy a leszállóegységben nincsen gyorsuláskiegyenlítő erőtér, s ezzel a burokkal tudják csak ellensúlyozni a
pályára állás erőhatásait, elkerülendő a sebek felszakadását. Ninát különösebben nem nyugtatta meg a dolog, hosszú percekig kellett küzdenie a rátörő klausztrofóbia ellen. Lassan felcsukódott a rámpa, a belső nyomás sziszegve átállt a Rosine bázishajóéra, s kis rázkódás jelezte, hogy beindították a hajtóművet. Nina becsukta a szemét, és mélyeket lélegzett, remélve, hogy hamar túllesznek a gyorsuláson. - Hölgyem... - hallotta a szanitéc hangját. Kinyitotta a szemét. A világoszöld egyenruhás fiatal férfi éppen széthajtotta a burkot, majd félreállt. Helyére a kórházban megismert tiszt lépett. - Jó napot! - köszönt. - Van néhány újabb fejlemény, amiről tudnia kell. Nina rettentő esetlennek érezte magát, két egyenruhás férfivel szemben ott volt ő a vékony kórházi ruhában, beszíjazva egy tojásba, mint valami szerencsétlen kiscsirke. - Mi? - kérdezte. - Öt kilométerrel a robbanástól vércseppeket találtunk a parton - mondta a tiszt. - Anrael kapitány vérét. Nina hirtelen elfelejtette minden baját és nyűglődését, izgatottan előrehajolt, megpróbálva kiszabadulni a tojásból. - Várjon! - lépett oda gyorsan a szanitéc. - Kicsúszik az infúzió! - Nem érdekel - ripakodott rá Nina. - Szabadítson ki innen! Ezek szerint An... a kapitány életben van? - Úgy tűnik - értett egyet a tiszt. - A vércseppeket nem a víz sodorta oda, tehát Anrael kapitány a robbanás után életben volt, és valahogy kijutott a partra. Az biztos, hogy nem magától. - Ez mit jelent pontosan? - Valaki vagy valakik segítettek neki. A fövényen két férfi lábnyomát találtuk meg, és levetett ruhákat. Az egyik ruhán található DNS-maradványok minden kétséget kizáróan a kapitányé, a másik DNS nem szerepel az adatbankunkban. Már folyamatban vannak az adatkérések a többi állambeli társzervezetek felé. - Miért ment volna Anrael egy ismeretlen férfival? - Valószínűleg nem jószántából. Ninának csak most esett le, a gyógyszerek miatt nem tudott teljesen tisztán gondolkodni. Hirtelen valami
elképesztően erős gondolat tört rá, valósággal leuralta mindenét. Izmai megfeszültek, ahogy megpróbált megszabadulni a szíjaitól. - Vigyázzon, még megsérül! - szólt rá a szanitéc. - Mit csinál? - Engedjen el! - nézett rá határozottan Nina. - Azonnal oldozzon ki! Nem megyek fel a hajóra. Itt kell maradnom. - Nem maradhat itt - ellenkezett a szanitéc. - Fichs kapitány utasítása szerint... - Nem vagyok Fichs beosztottja! - Nina feje vörös lett a méregtől. - Itt kell maradnom, meg kell találnom! Azonnal engedjen el! Nem tarthat fogva akaratom ellenére! A szanitéc segítséget keresve a tisztre nézett. Az pár utasítást suttogott a gallérján lapuló mikrofonba, majd a szanitécre nézett. - Nem tarthat fogva egy szövetségi állampolgárt az akarata ellenére - közölte vele. - Engedje el! Különben visszavonjuk a felszállási engedélyüket. A vonat hófehér, csillogó kígyója egyre gyorsulva hagyta maga mögött a kisváros házait. Nem utaztak sokan rajta, a járat végállomása veszélyesen közel feküdt a válsággóc széléhez, és a helyi kormányok felszólították az állampolgáraikat, hogy csak nagyon indokolt esetben utazzanak arrafelé. A bizonytalanság csak nőtt a béketeremtők érkezésével, hiszen egyelőre senki sem tudhatta, mi lesz ebből: újabb, még véresebb csaták immár egy harmadik fél részvételével, vagy a helyzet normalizálódása? Az álchipek jól működhettek, mert három ellenőrzésen is átjöttek gond nélkül. A szőke fickó nem győzött mérgelődni, hogy egy vacak robbantás miatt miért kell ekkora felhajtást csinálni, de végül sehol sem buktak le. Mint az adataikból kiderült, mindketten egy tengerparti kisvárosban laknak, ami a válságövezet határán fekszik, így a vonatra is felengedték őket. Anrael gyanította, hogy elrablója is épp annyira ottani lakos, mint ő. Csak azt nem értette, miért mennek oda. - Most már lazíthatunk - dőlt hátra kényelmesen a férfi, amikor a vonat befúrta magát a láthatártól-láthatárig hullámzó gabonatáblák közé. A szélben ringatódzó kalászosok felett testes vetésgondozó robotok lebegtek, nyomukban fekete madarak csapata vadászott a megbénított
kártevőkre. Annyira békés és idilli volt a kép, hogy nehéz volt elképzelni, pár száz kilométerrel odébb értelmes lények ölik egymást. Itt bent pedig... - Most már beszélhetsz - intett a szőke kegyesen Anraelnek. - Nem hall minket senki. Anrael végigmérte a tágas, világos fülkét, a vezérlőpanelen rendben villogtak a klímát és a hangárnyékolást jelző ikonok. Mégsem mondott semmit, az ablak felé fordult és a kinti egyhangú tájat bámulta. - Jaj, a kis sértett - gúnyolódott a szőke. - Nem áll velem szóba. Talán nem vagyok elég híres neki. Anrael óvatosan ránézett. - Ha megszólalok, megüt? - kérdezte halkan. Elrablója harsányan felnevetett. - Az attól függ, milyen kedvem van. Anrael visszafordult az ablak felé. Amíg a szőke csak nyers agressziót mutatott felé, valahogy megtört, megnyuhászodott, de mikor ezzel a primitív gúnyolódással illette, valami megmozdult a lelke mélyén. Igyekezett semmit sem kimutatni belőle, ha az ellenfél rosszul méri fel az erőnket, az csak jó lehet. Le fogom győzni, határozta el. - Rohadt unalmas lesz kussban végigülni az utat közölte a szőke. - Na jó, nekem mindegy... Csuklópántjából ikonokat húzott elő. Újra belépett a rendvédelmi szervek adatbázisaiba, elégedetten nyugtázta, hogy már kicsúsztak a merénylet helyszíne köré vont hármas ellenőrzősávból. - Amatőrök - jegyezte meg félhangosan. Újabb ikonokat választott ki, majd böngészni kezdett valami háromdimenziós térképet. Anrael a szeme sarkából figyelte, de nem tudta beazonosítani a tájat. Alig ismerem ezt a bolygót, gondolta. Bár az is lehet, hogy nem is ezen a bolygón található ez a hegyes-völgyes táj. Várt vagy fél órát, hagyta, hogy a másik teljesen elmerüljön a böngészésben, s akkor halkan megszólalt: - Mit akar tőlem? A szőke csodálkozva felnézett, majd egy pofonhoz hasonlító mozdulattal eltüntette a fél fülkét betöltő hologramokat. Széles mosolyra húzta a száját. - Előjött végre a nagy kérdés! És még? Mi érdekel? - Hova megyünk? - És még?
- Nincs több. A szőke csalódottnak tűnt. - Nem is érdekel, ki vagyok? Anrael felhúzta a szemöldökét. - Emberrabló - közölte. Harsány nevetés volt a válasz. - Maga pedig túsz - hahotázott. - Egy frászt! - Dühösen az eléhajló kisasztalra csapott, Anrael összerezzent. Annyival vagyok több egy koszos emberrablónál, mint te egy hülye kis beszari túsznál. Mondj még egy ilyen hülyeséget, és benyomom azt a nyamvadt orrodat az okos kis fejedbe! Anrael újra az ablak felé fordult. - Na gyerünk, ne hagyd abba! - ráncigálta meg a ruháját a szőke. - Figyelj, mert képen töröllek! Anrael visszafordult. A szőke nézegette egy kicsit a saját tenyerét, mintha azon gondolkozna, üssön-e vagy sem. Végül úgy döntött, nem üt. - Megrendeltek téged - közölte. - Én meg leszállítalak. Egy feltételük volt, hogy élve. - Kicsodák? - érdeklődött Anrael. - Rohadtul nem érdekel, hogy kicsodák - vont vállat a szőke. - Nem kötötték az orromra. Van hely, idő, pénz, és kész. De nem vagyok emberrabló. Na persze, gondolta Anrael. Kezdte úgy érezni, hogy látja ellensége gyenge pontjait. Kint a gabonaföldeket üde ligeterdők váltották fel, és megjelentek az első dombok. - Valószínűleg túl későn állt fel az ellenőrző zárlat, és kicsúszhattak belőle. A tiszt gondterheltnek látszott, elmélyülten tologatta az egységeit jelző ikonokat az íróasztala fölött lebegő térképen. - Biztosra veszik, hogy Anraelt elrabolták? - kérdezte Nina. - Majdnem teljesen biztosra. Nézze a felvételeket! mutatott az oldalt megjelenő képernyőre. - A mederbe beásva találtunk egy robothalat a vércseppekkel egy magasságban. Valószínűleg ez, vagy egy hasonló tapasztotta az aknát a komphajóra, majd ezzel vitték el a kapitányt a helyszínről. Ez a típus képes rövid ideig légbuborékot feszíteni maga köré, így víz alatt nagy sebességgel vihet akár egy sérült embert is.
- Anrael megsérült? - A vércseppek alapján igen. De az orvos szakértő azt mondja, ez a vér nem származhat a robbanás okozta sebből, hanem inkább olyan, mintha megütötték volna. - Megütötték? - Az a másik férfi. A mederben megtaláltuk az ő nyomát is, az alapján jóval nehezebb, izmosabb felépítésű, mint a kapitány. Minden bizonnyal erőszakot alkalmazott, hogy együttműködésre bírja az áldozatát. Egyébként azonosítottuk a DNS-ét is, de egyelőre nem akadtunk a nyomára. Már átküldtük Tnopjának és a Szövetségi Állam központi szerveinek is, de a nagy távolság miatt egy héten belül nem várhatunk választ. - Nem tudták követni a nyomaikat? - mutatott a felvételen jól kivehető mélyedésekre Nina. - Úgy tudom, ez nem okozhat nehézséget... - De, tudtuk. - A kamera továbblendült, fákat, bokrokat, aljnövényzetet mutatott, majd megállapodott egy kis tisztáson. - Idáig. Itt beszálltak egy járműbe, valószínűleg egy terepjáróba, és kihajtottak a 986-os útra. Ott elvesztettük a nyomot. - Hogy-hogy? - Mi is furcsálljuk, egy ilyen jellegű autót elméletileg simán tudnánk követni. Vagy felemelkedett, vagy valamiféle vegyszert használt az abroncsok nyomainak eltüntetéséhez. Már vizsgáljuk az út kijelölt szakaszait. Lekértük a forgalomirányítás felvételeit is, de a légtérzárlat miatt eléggé beszűkültek a lehetőségeink, és a kérdéses időpontról nem rendelkezünk felvételekkel. Azonkívül több mint valószínű, hogy járművet is cseréltek, lehet, hogy többször is. Sok jel mutat arra, hogy az emberrabló igencsak profi. Nina fáradtan lerogyott az egyik kényelmesnek ígérkező fotelbe. Érezte, hogy sajog a karja, néha megroppan a gerince, szeme szárazan ég. Egy jól felszerelt kórteremben kellene pihennie, bekötött infúzióval, kellemesen hűsítő gyógypárával borított ágyon. Ehelyett a helyi rendvédelmisek spártai laktanyájában nyomozgat Anrael után. Miért is? Furcsa volt, de nem tudta megfogalmazni a választ erre az egyszerű kérdésre. Csak érezte, hogy mindenképpen, akár az élete árán is meg kell találnia. Amikor jutott rá egy kis ideje, mindig elcsodálkozott ezen, de amint jöttek a
tennivalók, teljesen természetesnek vette és eszerint cselekedett. Néha különös képek, adatok bukkantak fel a gondolatai között, máskor meg azon rágódott, miért rángatta be a férfit, a főnökét az ágyába, amikor annyira nem is tetszik neki. Pedig akkor teljesen természetesnek, logikusnak, jónak és kívánatosnak tűnt, csak mikor reggel mellette ébredt... - Nagyon fáradt vagyok - közölte a tiszttel. Megmutatná, hol pihenhetnék egy kicsit? - Természetesen - nézett fel az a munkájából. - Azonnal hívom a tisztiszolgám. Nem kapott valami nagy szobát, de legalább az ágy kényelmes volt. Óvatos mozdulatokkal levetkőzött, ellenőrizte az orvosaitól kapott tapaszait, majd lefeküdt. Hamar rátört az álom, egy pillanatra eszébe jutott a Rosine bázishajó VIP lakosztálya, ahol most alhatna, de nem baj, mert itt kell lennie. Kell... Lennie... Furcsa álomképek bukkantak elő, még halványan érzékelte az olcsó berendezésű szobát, a kissé durva szövésű takarót, de mintha már lebegett is volna, sötét árnyékok úsztak mellé, és lassan kivezették az ablakon. A telepesváros fényei alatta csillogtak, fent az ég és egy fényes pont, talán éppen a Rosine bázishajó a pihe-puha VIP lakosztályával, itt lent pedig a sötét árnyékok, kezeik nőttek, szőrös, bundás, inas, erős kezeik, és Ninát elöntötte a biztonságérzet. Még soha nem érezte ilyen védettségben magát. A város fényei elmaradtak mögötte, halványan derengő gabonaföldek majd fekete foltként lapuló ligeterdők bukkantak fel alatta. Lassan ereszkedni kezdett, álomszavakat hallott álomsuttogással, és újabb képek árasztották el. Az egyik arcot felismerte, Anrael volt az, az ő Anraelje, akit elvettek tőle. Elvettek? Kik? Ők, jött az álomszavak válasza, és újabb arcok bukkantak elő, egy szőke, félelmetes férfié, akit elég volt egyszer meglátnia, hogy szívéből gyűlölje, Ők, torzszülöttek arcait látta, volt bennük valami emberi, valami taszítóan emberi, pedig tnopok voltak, drága
tnopok, undorítóan emberi, torz tnopok, ők vették el, itt, ide, ezzel, gyorsan! Ébredj! Ragyogó napsütés és vidám madárcsicsergés vezette vissza az ébrenlétbe. Tarkóján mintha valami apró seb sajgott volna. Valahol az álom és az éberség határán felötlött benne, hogy mintha egy laktanya kopár kis szobájában aludt volna el, de mikor teljesen magához tért, rájött, hogy ez a legkevésbé sem fontos. Ami fontos, az... Gyakorlott mozdulatokkal ellenőrizte a felszerelését. Ruhája felvette a környezet színét, fegyverei ismerősen lapultak a kezébe. Kissé odébb egy masszív tnop autó állt a fák alatt, benne elegendő élelem és egyéb szükséges felszerelés. S a tetején egy otromba, nagy antenna. Egy pillanatig sem gondolkozott, amint meglátta, tudta, mit kell vele kezdenie. Beindította a motort, gerjesztette az antennát, majd csuklóját az adóhoz szorította. Alek!
6. KEVEREDÉS - Innen gyalog megyünk tovább! - lökte előre Anraelt a szőke. - És csak semmi trükközés! Jó hosszú ideig tartott a vonatozás, Anrael még aludt is egy sort közben. Arra gondolt, hogy neki túszként megvan az az előnye az elrablójával szemben, hogy nem kell folyton ébren lennie. A másik viszont nem tudott pihenni, és végső soron ez is az esélyeit javította. Egy eléggé elmaradott és kicsi városkában szálltak le végül, ahol több katonát lehetett látni, mint civilt. A szőke valami olyat mondott, hogy ezek leléptek a béketeremtők elől, és most próbálnak maguknak valami alibit szerezni. Láthatóan megvolt róluk a véleménye, de Anrael nem tudta eldönteni, hogy miért. Vagy az egész „polgárháborúról” gondolkodott így (ez esetben nem a béketeremtő expedíció miatt rabolta el), vagy azokról, akik elmenekülnek a harcokból (ez esetben valószínűleg a válságban részt vevő emberi erők lehetnek a megbízói). Vagy ki tudja? De nem
merte megkérdezni, inkább némán agyalt, és igyekezett mindent megfigyelni ellenségével kapcsolatban. Már kiderítette, hogy sokszor nehezére esik higgadtnak maradnia, ami igen káros tulajdonság egy harcos esetében. A mozgása is kicsit mackósnak tűnt, Anrael úgy tippelte, hogy sík, akadálymentes terepen futásban lehagyná, persze ennek túl sok gyakorlati hasznát nem veszi, mert ott a szőke fegyvere... Valami azonban azt súgta neki, hogy hamarosan célba érnek, és ezt nem akarta megvárni. Nincs győzelem kockázat nélkül, hajtogatta magában. De hogy és mikor kezdjen hozzá? Lehet, hogy csak egy pillanata adódik majd, s ha azt elszalajtja... Torkába ugrott a szíve erre a gondolatra. A sok egyenruhás közül senki sem foglalkozott velük. A szőke láthatóan biztonságban érezte magát, egyáltalán nem sietett. Beültek egy étterembe, ettek valami helyi specialitást, sült húst csípős szósszal, sőt, még vécézni is engedte Anraelt, persze nem hagyta magára. Középen egy gömbtévén éppen híradó ment, a béketeremtő hadműveletekről mutattak képeket. Az éjszaka során több bázist is támadás ért, a tnopok elszenvedték első veszteségeiket, és a Rosine bázishajó gépei közül is több megsérült. Úgy tűnik, mégsem lesz olyan könnyű menet, mint ahogy az elején kinézett. Miután ettek, átsétáltak a városka másik végébe, béreltek egy légpárnást s mindenféle dolgot, ami csak egy krokodilvadászathoz kell. (A krokodilok persze nem krokodilok voltak, sokkal inkább hasonlítottak pikkelyes, lábakkal is rendelkező cápákra, de senki sem emlegette őket a helyi nevükön. Ellenben igencsak népszerű és férfias sportnak számított a város körülötti mocsárban élő hímek elejtése, a fél város a vadászturizmusból élt.) A kölcsönző tulajdonosával pertut ittak, igen erős és szörnyű gabonapálinkája volt, Anraelt külön megviselte, mert soha sem ivott alkoholt. Végül bepakoltak és kirobogtak a városkából, hamarosan a metánbűzös, ragyás fákkal és végtelennek tetsző sekély víztükörrel borított mocsárban száguldottak. A szőke külön megdicsérte Anraelt, hogy nem kellett semmiféle hülyeség miatt lelőnie. Pár órányi száguldás után (krokodilt egyet sem láttak) felfuttatta a járművet egy bozótos szigetre, és ott kiszálltak. - Mozdulj!
Anrael tanácstalanul körbenézett. - Merre? - Arra! - mutatta meg az irányt egy durva lökéssel a szőke. - Ne add nekem a hülyét! Szótlanul csörtettek keresztül a bozótosban, néha bokáig érő tócsákon kellett átgázolniuk, ilyenkor mindig megálltak utána, és lerázták magukról a rájuk akaszkodott vérszívókat. A szőke egy idő után unatkozni kezdhetett, mert elkezdte piszkálni Anraelt. - Milyen érzés nagy hírességként egy ilyen mocsárban rohadni? - érdeklődött kedvesen. - Nem vagyok nagy híresség - felelte Anrael. - Ó, a kis szerény! Végül is csak két faj minden tagja ismeri a nevét, az nem is nagy híresség... De én átlátok ám rajtad, nagy kapitány! Tudom, milyen egy korlátolt, szerencsétlen alak vagy. - Ha maga mondja, akkor ez így is van - hagyta rá Anrael. Érezte, hogy a szőke tarkón vágja. Megbotlott, csak egy ragacsos faágba kapaszkodva tudta megőrizni az egyensúlyát. - Ne szórakozz velem, te kis genyó! - sziszegte a szőke. Kitaposom a beled! Anrael a kezén csillogó zöldes nyálkát nézte, és valami hideg borzongás futott rajta végig. Nem is emlékezett rá, mikor volt utoljára ilyen koszos, ilyen undorítóan mocskos a keze. Hol koszolta volna össze, a csillogó űrhajóiban vagy a szűrt és fertőtlenített levegőjű követségi épületekben? Érezte, hogy dühe lassan kezd utat találni ellensége felé. Megfordult, és határozottan szembenézett a szőkével. - Na mi van? - mérte végig az. - Fölébredt az eddig titkolt kis büszkeségünk? Azt hittem, már nincs is ebben a nagy hősben! Végre egy férfias vonás! Anrael elszántan nézte. Az esze azt mondta, hogy nagy taktikai hiba, amit most elkövet, de hiába. - Bevallom, még a végén szimpatikusnak fogom találni ezt a nagy hőst! - szurkálta tovább a szőke. - Rühellem azokat, akiknek lóg valami a lába között, mégsem viselkednek férfiként. De most végre van valami azokban a szép kis szürke szemeidben! Meg akarsz ütni, mi? Na gyere, üss meg! Anrael önkéntelenül ökölbe szorította a kezét. A szőke ezt elégedett mosollyal nyugtázta. - Menni fog, csak próbáld meg! - bíztatta. - Nem olyan nehéz! Felemeled, és ide, ni! - Kicsit közelebb hajolt. - Üss!
Nem védekezek, lássam, mekkorát tudsz ütni! Nem, nem, mondta Anrael esze. Taktikai hiba lenne szemtől-szembe, kiszámítható időben és módon támadni. Most nem. - Ó, a fegyverem a baj? - csóválta meg a fejét a szőke. Na jó. Tessék. Leoldotta a válláról a krokodillövő puskát, és pár lépéssel a háta mögé hajította. Hasonlóan tett a pisztolyával is, kését pedig gyors és erőteljes mozdulattal a legközelebbi fába állította. - Most épp olyan fegyvertelen vagyok, mint te - nézett végül Anraelre. - Üss! Anrael kiengedte ökölbe szorított kezét, és lehajtotta a fejét. A büszkeség és a megalázottság nem taktikai kategória, emlékeztette magát. A győzelem és a vereség az. - Mégsem vagy férfi - adott hangot csalódottságának a szőke. – Bár gondolhattam volna. Nem lehet férfi az, aki harminc évvel a háta mögött is csak akkor tud végre magáévá tenni egy nőt, mikor az gyakorlatilag teljesen rámászik. - Anrael lába elé köpött megvetése jeléül. - Az a büdös ringyó... Anrael szíve megrázkódott, és az össze taktikai megfontolása szétpattant, mint valami buborék. Keze újra ökölbe szorult, combizmai megfeszültek, hogy nekirontson a másiknak. Még soha sem martak belé ilyen mélyen. Dühében fel sem merült benne az a kérdés, hogy ellensége honnan tud erről, csak ahogy megfogalmazta, az... - Nina nem... - kezdte, de ellensége gúnyos hahotázása belefojtotta a szót. - Dehogynem! - legyintett. - Persze erről nem beszélt, mi? Az egész követség végigment rajta, azzal a hájas disznó La'Jammes nagyfőnökkel az élen, és a kis ringyó élvezte ám, de mennyire! Azt az egyet sajnálom, hogy nem dolgoztam ott, egy ilyen könnyű menetet hülye lenne bárki is ki... Anrael ökle fájdalmasan akadt ragyogó fehér fogai közé, az ütés lendülete ledöntötte a földre. A nedves, csúszós talajon Anrael is megcsúszott, és ellensége mellé esett. - Na végre, te rohadt szemét! - köpött véreset a szőke. Kitaposom a beledet! Átfordult, izmos karjával Anrael után kapott. A sovány férfi maga alá rántotta a térdét, és sikerült hasba rúgnia a szőkét, aki meglepetésében elengedte. Négykézlábra állt,
és a hátradobott puska felé iramodott. A szőke megrázta magát és követte, de elkésett, mert Anrael elérte a puskát, s ráfogta. - Vesztes - közölte a szőke. - Az összes töltény itt van nálam. Anrael egy hosszú pillanatig a kezében szorongatott haszontalan fegyverre nézett, majd hirtelen mozdulattal ellensége mellkasa felé döfött vele. Az acélkeménységü műanyag cső fájdalmasan vágódott ellensége szegycsontjának, de az mégis elkapta a csövet, és maga felé rántotta, vele együtt Anraelt is, majd előrelendült, és belefejelt a sovány férfi arcába. Anrael úgy érezte, mintha széthasadna az orra, egész arcát elöntötte a vér, lába alól kicsúszott a talaj. A vereség íze legalább olyan keserűen marta, mint a fájdalom, amint ellensége ütve és rúgva feltörölte vele a tisztás mocskos, sáros füvét, úgy érezte, hogy minden porcikája ízzé-porrá zúzódik, vörös köd szállta meg, s már-már elájult... Alek! A nő hangja úgy hasított kába gondolatai közé, mint valami villám. Nina! Alek, hol vagy? Ni... - A rohadt életbe! Az ütések és rúgások egyszer csak abbamaradtak. Anrael hallucinációitól felzaklatva, bambán nyitotta ki feldagadt szemét, karjával védve a fejét óvatosan körülnézett. Hátát fájdalmasan nyomta egy mocsári fa göcsörtös, nyálkás törzse, pár lépésre tőle pedig ellensége állt, kapkodó, ideges mozdulatokkal töltve véres tusájú puskát. Vagy öt méterre tőle pedig hatalmas, széles fejű krokodil méricskélte, hátúszója izgatottan remegett, mancsain éles karmok csillogtak. - Gyere, te szemét, szétloccsantom az agyad! - suttogta neki a szőke, és célzásra emelte fegyverét. Anrael szeme egyszer csak megakadt a tőrkésen, amit ellensége abba a fába dobott bele, amihez később őt is odarugdalta. Fájdalmas mozdulatokkal feltornázta magát, és nagy nehezen kihúzta a nyálkás kéregből a fegyvert. Lövés dörrent, az erdő vastag fái visszhangozták a csattanást. A krokodil felvisított, a talaj megremegett, ahogy haldokolva dobálni kezdte magát. A szőke elégedetten felnevetett, majd újra fölemelte fegyverét. Anrael összeszorította a fogait, hogy valahogy úrrá
legyen a fájdalmán, és elszántan, a kést maga elé szegezve kúszni kezdett ellensége felé. Az újabb lövést eresztett az állatba, látta, hogy a lény vastag, csontlemezes bőre véres péppé változik a golyó nyomán. A krokodil még mindig ordított, így a szőke felhúzta a fegyvert, és újra belelőtt. Végre csönd lett, csak a szerencsétlen állat izmos farka rángatódzott tovább a megbolydult idegektől. Anrael ekkor érte el ellenségét. - Legszívesebben a te agyadat is kiloccsantanám - fordult meg a szőke puskával a kézben, majd csodálkozva eltátotta a száját. - Hol a... Anrael úgy ugrott fel, mintha semmije sem fájna, a tőrkés felfelé meredő hegye felnyitotta ellensége hasát, s a kiömlő vér nem csak a karját, hanem az agyát is elborította... Az autó nagy nehezen leereszkedett a fák közé. Fentről semmit sem jeleztek az érzékelők, csak néhány nagyobb hüllőt, de embert egyet sem. Ami baj, mert ez azt jelenti, hogy Anrael már elment onnan, ahol sikerült bemérni a karkötőjét, és Nina tartott tőle, hogy a nyomolvasás során akadnak majd nehézségei. De legalább kiderül majd, mit érnek azok a kütyük, amiket kapott... Már kibosszankodta magát azon, hogy a kapcsolat olyan gyorsan megszakadt. Pedig még az is kisebbfajta csoda volt, hogy egyáltalán létrejött, a személyi kommunikációs karkötőket pár méter hatótávolságra hitelesítették, és még ezzel az erősítővel is nagy szerencse kellett hozzá... De legalább annyit megtudott volna, hogy mi van vele, hol van, kivel, miért... Megvolt a hely, elégedjen meg ennyivel... Lezárta és álcázta az autót, aktivizálta a páncélját, és kibiztosította a fegyverzetét. Nem lenne jó összefutni egy olyan döggel, amit fentről látott... De az érzékelők azt mutatták, hogy minden tiszta, így nyugodtan felderíthette a terepet. Bő egy négyzetkilométer... Még jó, hogy a nagyobbik része vízzel borított láp, Anrael biztos nem onnan jelentkezett be. Jó félórányi bóklászás és egy hatalmas ijedség után, amit egy napozásában megzavart hátúszós dinoszauruszutánzat okozott (az ijedtében a vízbe ugrott, Nina meg egy fára kapaszkodott fel), ráakadt egy mészárszékre emlékeztető
tisztásra. Az egyik szélén a nemrég látott hüllő hasonmása feküdt, brutálisan nagy lőtt sebekkel a testén, a közepén pedig egy alaktalan hústömeg, amiről csak közelebbi vizsgálat után derült ki, hogy valamikor férfi volt, szőke hajjal és terepszínű vadászruhával. Alaposan ellátták a baját, szét ugyan nem tépték, de még az is tisztább munka lett volna, mint ez. Jóval nagyobb termetű ember volt, mint Anrael, na meg a haja is szőke. Minden bizonnyal az a hüllő kapta el, majd az elégedetten távozó szörnyeteget lelőtte valaki más. De ki lehetett az a valaki más? Ráeresztette a letaposott fűre a szkennerét. Hamar megtalálta Anrael DNS-ét, hajszálakban, elhullott hámdarabokban, de főleg vércseppekben, amik a fél tisztáson felfedezhetőek voltak. A széttrancsírozott férfit is sikerült beazonosítani, a párás levegőben megjelenő férfi arca és neve teljesen ismeretlen volt a számára, mégis pontosan tudta, kiről van szó, és határtalan elégedettséget érzett a holttestére pillantva. Egy cseppet sem sajnálta, hogy ennyire brutális módon kellett meghalnia. Sőt, megérdemelte. Pont ez kellett neki. Végül a szkennernek sikerült elkülönítenie Anrael nyomait. Nina a szeme elé hajtott egy átlátszó műanyaglapot a sisakjából, és a sáros, letaposott füvön arányló ikonokként fénylettek fel az annyira keresett férfi lábnyomai. Friss nyomok. Alig kétórásak. Örömében hevesen dobogott a szíve, ahogy futva követni kezdte a nyomokat. Furcsa, széles ösvényhez érkezett. Nem volt biológus, de valami azt súgta neki, hogy ilyen csapást nem taposhattak még azok a nagy hüllők sem, amiket látott. Túl széles és túl szabályos volt ahhoz. Némi bizonytalankodás után ráeresztette a szkennert, ami kis töprengés után arra a következtetésre jutott, hogy az ösvényt valamiféle könnyű harcjárművek vágták, méghozzá nem is olyan régen. Nina egyből feljebb kapcsolta a páncélzata készültségi szintjét. Viszont Anrael nyomai tisztán kirajzolódtak az ösvényen, talán neki is elege lett a bozótban való küszködésből. Nina előreküldött egy kis gömbfürkészt, majd mikor úgy tűnt, hogy tiszta a levegő, ő is elindult az ösvényen, készen arra, hogy a legkisebb gyanús jelre eltűnjön a kétoldalt emelkedő sűrűben. De nem észlelt ilyen jelet.
Nagyon bele sem jött az ösvényen való lopakodásba, mikor a gömbfürkész egyszer csak azt jelezte, hogy megtalálta a járműveket. Nina felküldte a fürkészt egy fa tetejére, egy ághoz tapasztotta, majd a sűrűbe vetette magát. Ruhája felvette a bozót színét, a hajlataiba épített hangszórók ellensugárzásukkal leárnyékolták a kúszása zaját, így viszonylag gyorsan és biztonságosan haladhatott. Hamarosan saját szemével is láthatta a gömbfürkész által közvetített képet, a tucatnyi könnyű tankot, amik védőkörben parkoltak egy sötét tisztáson. Középen néhány sátor lapult. Két beszélgető alakon kívül senkit sem látott, vagy a járművekben, vagy a sátrakban lehettek a többiek. Őrökre nyilván nincs szükségük, a könnyű tankok érzékelőit úgy sem múlhatják felül, főleg, ha maximális fokozatra vannak kapcsolva. De miért lennének arra kapcsolva itt, a nagy mocsaras semmi közepén? Anrael lábnyomai is jól látszottak. A gömbfürkész adatainak segítségével hamar össze tudott állítani egy kis térképet a mozgásáról. Jött az ösvényen, ahogy Nina is, de mivel nem volt fürkésze, ami előtte járhatott volna, belebotlott a táborba. Ezután jól látszott a nyomok összevisszaságán, hogy megpróbált menekülni, elbújni, de végül elkapták, és nyomai az egyik sátorban értek véget. A saját lábán ment be, és azóta is ott van - feltéve, ha nem vitték ki onnan máshogy, mondjuk hordágyon. Meg kell tudnia! Bár egyre jobban tartott a tankok érzékelőitől, nem tudott ellenállni a belülről fakadó késztetésnek, és utasította a fürkészt, hogy lopakodjon lejjebb, és próbáljon bekukkantani az Anraelt rejtő sátorba. - Jobban van? Furcsa nyugalmat érzett, a csontjaiban, izmaiban lüktető fájdalom is mintha alábbhagyott volna. Kényelmes tábori ágyon feküdt, orrát betöltötte a teste körül kavargó gyógypára illata. Kicsit odébb fordította a fejét, hogy lássa, ki szól hozzá. - Elég csúnya sérülései vannak, de mindet elláttuk. Szürkés kezeslábast viselő, zömök, alacsony testalkatú embert látott maga mellett állni, a hangja furcsa volt, de férfinak tűnt az alapján. Arcát átlátszatlan orvosi maszk fedte, csak ritkás, görbe szálú haja látszott ki mögüle. - Köszönöm - mondta neki halkan. - Kik maguk? Békete-
remtők? - Nem, nem vagyunk azok - rázta a fejét az orvos. - Ha annak nézett, miért akart elmenekülni előlünk? Anraelben felbukkantak az utolsó képek a boldog öntudatlanság előttről a semmiből felbukkanó harcjárművek, a mindenhonnan közelítő páncélos alakok, majd az oltópisztoly sziszegése a nyakánál... - Nem tudom - ismerte el. - Reflexből... ö... elég csúnya dolgokon mentem keresztül... - Érthető - ismerte el az orvos. - De most már nem kell aggódnia. Jó kezekben van. - Kinek a kezeiben? - érdeklődött Anrael. - Hát... - szabódott az orvos. - Ezt talán még korai lenne elárulnom. - Mi az, hogy korai? - Anrael erőlködve próbált felülni az ágyán. - Valamelyik harcoló fél a válságövezetből? Az emberek? Minek tekintenek engem, hadifogolynak? Felhívnám a figyelmüket arra, hogy semmi közöm nincs a béketeremtők irányításához, egyszerű összekötő... - Nem tartozunk egyik félhez sem - nyugtatta meg az orvos. -Valószínűnek tartom, hogy a béketeremtő erők nem is tudnak a létezésünkről. S ha rajtunk múlik, nem is fognak tudni. Ismétlem: semmi oka nincs az aggodalomra. Anrael visszahanyatlott az ágyára. Kétségbeejtően gyengének érezte magát - nem aludt már mióta is? Mióta Ninával... sem aludt túl sokat. Nina! Nem is várta, hogy választ kapjon. Amikor hallani vélte, az is csak hallucináció lehetett, ahogy elöntötte a fájdalom és az adrenalin. De azért legyőzte a szőkét. Ha nem is volt valami szép győzelem... - Tudják, ki vagyok? - kérdezte. - Természetesen - bólintott az orvos. - Azt is tudjuk, mi történt magával az elmúlt időben. Sajnálatos... Biztosíthatom, hogy mindent el fogunk mondani magának, s ígérem, hogy nem esik semmi bántódása. Láthatta, elegendő fegyveres erő áll a rendelkezésemre ahhoz, hogy az itteni kisstílű bozótháborúkban ne kelljen senkitől sem tartanom. De most aludnia kell, hogy rendbe jöjjön. Ha kipihente magát, újra találkozunk és beszélünk. Addig is... Újra egy oltópisztoly sziszegését hallotta. -
Elkaptuk
a
nőt
is
-
jelentette
neki
az
egyik
járműparancsnok, amikor kilépett a sátorból. - Milyen nőt? - kérdezett vissza. - A kapitány asszisztensét. Nina Sonyc a neve. - Hogy került ide? - Úgy tűnik, beindították a programját. Elég jó felszerelést is adtak neki, de nem túl jót. - Ezek szerint tudják, hogy itt vagyunk? - Valószínű. - A fene vigye el... Azonnal pakolják össze a tábort, és induljunk... legyen a kilences pont, oda menjünk! - Mi legyen a nővel? - Altassák és próbálják meg kideríteni a programját Majd később foglalkozunk vele. Igyekezzünk! Fent Dartok és lebegőnaszádok suhantak, folyamatosan a béketeremtők propagandaanyagát sugározva. Lentről néha rájuk lőttek, ilyenkor újabb vörös pont került fel a taktikai képernyőkre, majd alig negyedórán belül Kenguruk és tnop leszállóegységek özönlöttek el a helyszínt, s a Rosine Dartjainak támogatásával felszámolták az ellenállókat. A könnyű tankok menetoszlopa nem lőtt senkire. Ha fentről gépek közeledtek, megálltak a ragacsos fákhoz húzódva, álcázóernyőjük és intelligens festésük láthatatlanná tette őket minden műszer számára. Ha pedig elmúlt a veszély, folytatták útjukat, átgázoltak a mocsaras részeken, átúsztak a zavaros, bűzös, lassan hömpölygő folyókon, és végül elértek a hasadékhoz, aminek a mélyén nyalkás víz csillogott. Leereszkedtek, befaroltak a kiugró sziklapadok takarásába, kifeszítették álcázóernyőiket, és felépítették a táborukat. Csakúgy, mint minden nap. Már lassan egy hónapja. - Amint látja, utaztunk egy kicsit, amíg aludt köszöntötte az orvos Anraelt. - Bevallom, ezt a helyet szeretem legjobban mind közül. - Mi közül? - érdeklődött Anrael. - Ó... hát azok közül, amerre járni szoktunk. Foglaljon helyet! Kényelmes tábori székek és egy gazdagon terített asztal várta őket az egyik könnyű tank árnyékában. Körülöttük nedvességtől csillogó sziklafalak meredtek az égnek, alul
állott szagú víz lötyögött. De ettől eltekintve egész barátságos, már-már szép volt a kilátás. - Köszönöm - választotta ki az egyik széket Anrael. - Vegyen nyugodtan, amit csak akar - kínálta az orvos. Kifejezetten zavaró volt, hogy még most is viselte a maszkot, Anrael nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy tőle tart ennyire. A sebeit ugyan ellátták, de azért nem nyújtott valami szép látványt... De hát egy orvosnak... - Sok dologról kell beszélnünk - ült le az orvos is. Mennyire érzi erősnek magát? - A körülményekhez képest jól vagyok. De még mindig nem tudom, kik maguk és mit akarnak tőlem. - Pontosan erről szeretnék beszélni - bólintott az orvos. De ezt nem olyan egyszerű megmondani. Ha a béketeremtőkhöz tartoznánk, akkor elég lenne ezt mondani. Vagy ha azokhoz a beteg Ember Tigrisekhez tartoznánk, akik errefelé randalíroznak, akkor azt. De sajnos nem ilyen egyszerű. - Hallgatom - nézett rá Anrael. - Nem zavarja, ha közben eszem? - Csak nyugodtan - intett az orvos. Anrael töprengett egy kicsit, majd kivett pár péksüteményt az ízlésesen elrendezett kosárból, és nekiállt, hogy megkenje őket valamivel, amit vajnak nézett. - Hát... kezdjük az elején - látott neki az orvos. Gondolom, hallott már a tnop Felügyeletről? - Persze. Bár hazudnék, ha azt mondanám, mindent tudok róluk. - Ezzel nagyon sokan vannak így - bólintott az orvos. - De akkor ezt nem kell külön elmagyaráznom. Ugorjunk vissza az első ember-tnop háború idejére. Mikor a Szövetségi Állam expedíciós flottája bekapcsolódott a hadműveletekbe a szxinx hajók oldalán, a tnopok még semmit sem tudtak az emberekről. A Felügyelet külön divíziót hozott létre az új ellenség minél alaposabb megismerésére, és megalapították az Emberkutató Intézetet. Gondolom, már hallott róla? - Pár dolgot - tette le a vajkést Anrael. - Nem sokat. - Maradjunk annyiban, hogy még azok sem tudnak semmi érdemlegeset az Intézet valódi működéséről, akik minden hozzáférhető adatot megszereztek és feldolgoztak. Beleértve a földi Flotta szakosított bizottságát is. Még a Felügyeleten kívüli tnopok is csak annyit tudnak az
Intézetről, amennyit az Intézet el akart árulni magáról. Anrael egykedvűen megvonta a vállát. - Azon csodálkoznék, ha ez nem így lenne. - Valóban - értett egyet az orvos. - Gondolom, az emberek sem adták ki az elfogott tnopokkal végzett kísérleteik minden részletét a békekötés után. Nem beszélve egy rakat más dologról. - Több mint valószínű - harapott a péksüteménybe Anrael. - Az Emberkutató Intézet alapos munkát végzett, mint a Felügyelet alá tartozó divíziók általában. Gyakorlatilag mindennel foglalkoztak, ami az emberekkel kapcsolatos, de a kiemelt kutatási területük az emberi agy és a genetika volt. Sokat segített nekik, hogy az elfogott hajók orvosi részlegeiből meg tudták szerezni az emberi géntérképet és a különféle génterápiák leírásait, így egyből az alkalmazással tudtak indítani. Az agy esetében főleg az érdekelte őket, hogy a tnopokkal szemben használt tudatmanipulációk mennyire adaptálhatók az emberekre. Mint kiderült, elég jól, de erről már szinte mindenki hallott, mert a háború utolsó szakaszában nagy számban vetették be a pszichoszondákat. Úgy tudom, a Rosine ellen is. - Mint utólag kiderült, igen - felelte Anrael. - A harcok hevében fel sem tűnt, hogy a befúródott lövedékeket kiemelő technikusok közül milyen sokan zavarodnak meg. Olyan nagy volt a stressz, hogy sokan a pszichoszondák csapásai nélkül is idegösszeroppanást kaptak. Köztük... Zavartan elhallgatott. Én is..., fejezte be a félig megevett zsömlére nézve. - Elég primitív fegyvernek tűnik - mondta inkább. Igazából nem több, mintha egy injekcióval megnövelnénk az áldozatok tesztoszteronszintjét. Ehhez képest túlságosan bonyolult és költséges egy ilyen szonda. Bár beszélgetőtársa átlátszatlan orvosi maszkot viselt, Anrael mégis meg volt győződve róla, hogy mosolyog. - Ha még Anrael kapitány is ezt gondolja ezekről az eszközökről, akkor valóban elérték velük a céljukat jegyezte meg. - A pszichoszondák ugyanis sokkal többre képesek ennél, de a Felügyelet nem akarta, hogy ez kiderüljön. És úgy tűnik, bevált a tervük. - Mire lennének képesek ezek a szondák? - A tnop agyakat elég változatos és hatékony módon lehet manipulálni a Felügyelet eszközeivel, nem egy eljárást a mindennapi életben is használnak, például a
nehezen kezelhető iskolások viselkedésmintáinak átalakításában. De akár komplex tudásanyagot is át tudnak adni ilyen kezelések során, persze minél bonyolultabb a beavatkozás, minél több agyterületet és kapcsolástérképet érint, annál nagyobb a veszélye annak, hogy az alany tudatának felborul az egyensúlya. Vagyis megőrül. A pszichoszondák mindössze ezt a hatást alkalmazták, de ez nem jelenti azt, hogy nem képesek mást az emberek fejébe ültetni. - Úgy érti, a Felügyelet megoldotta azt, hogy a tnopoknál alkalmazható tudatmanipulációk átvitelét az emberi agyra is? - Pontosan - bólintott az orvos. - A... hogy is mondjam... hibaszázaléka magasan a tnop érték fölött van, de messze nem annyi, hogy veszélyeztetné a használhatóságát. Ami azt jelenti, hogy minden olyan ember, aki valaha is ki volt szolgáltatva a tnopoknak, potenciális kettős ügynök. Beleértve az ütközetekben részt vett hajók legénységét is, akik érintkezhettek a páncélzatba belőtt szondákkal. Anrael hitetlenkedve ingatta a fejét. - Ez meglehetősen merész állítás. Mondhatni túl merész ahhoz, hogy elfogadható legyen. - Akkor nem kell elfogadnia - vont vállat az orvos. - Én csak elmondom, amit tudok, és persze majd bizonyítom is. Hamarosan megtudja, mennyire nem elméleti dolog az, amiről beszélek, hanem igenis köze, méghozzá nagyon sok köze van magához, kapitány. Anraelnek kezdett rossz érzése támadni. Pedig nem volt rá oka, bármelyik kezdő kémelhárító megmosolyogná ennek a maszkos alaknak a kijelentéseit. Ennyi erővel még ő is gyanús lenne, hiszen Tnopján töltött némi időt együtt a tnopokkal. Nevetséges. - De nem is ez a legfontosabb - váltott témát az orvos. Sokkal fontosabb a másik kutatási irány, a genetikai. Főleg katonai vonatkozások érdekelték őket, széleskörű teszteket folytattak különféle biológiai fegyverekkel. Mivel elkészítették az emberi szervezet virtuális modelljét, az egészet számítógéppel oldották meg, minimális igazi áldozattal. Már csak azért is volt erre szükség, mert viszonylag kevés fogollyal rendelkeztek, és nem akarták elpazarolni őket. A testi folyamatokat szinte száz százalékosan tudták modellezni, sokkal fontosabb volt számukra a pszichikai, a lelki. De erről már beszéltem. - Kis szünetet tartott, komótosan töltött magának asztalra
készített kékes gyümölcsléből, majd egy szívószálat dugva a maszk alá megitta. - Nagyon hatásos biológiai fegyvereket készítettek, többségét Tnopján őshonos és a tnopokra ártalmatlan mikrobák minimális módosításával. Úgy tudom, a Rosine bázishajón is lefolyt egy kisebb járvány az ilyen mikrobák vadon élő példányai miatt. - Nem nevezném „kisebb járványnak” - jegyezte meg Anrael. Gyakorlatilag mindenki meghalt, aki megfertőződött. Ha nem sikerül lokalizálnunk, ma nem ülnénk itt... Lehet, hogy jobb is lenne, ötlött fel benne. - Értem - bólintott az orvos. - Akkor tudja, miről beszélek. Szerencsére ezeket a fegyvereket nem vetették be, a Kuryy-i bolygó kivételével, ami ki is pusztult. Bár az nem volt része a Szövetségi Államnak. De számunkra nem ez a fontos, hanem az egyik kísérlet mellékterméke, a tman. - Mi az a tman? - kérdezte Anrael. - Hm... - Az orvos a szokottnál is lassabban találta meg a szavakat. - Mint mondtam, egy melléktermék... egy olyan fegyvert terveztek, ami elhúzódó háború alatt demorizálhatta volna az ellenséget... a tman lényegében egy keveréklény, egy ember-tnop keverék. A vírusa az emberi szaporítószerveket programozza át és az emberi kromoszómák egy részét tnop kromoszómákkal elegyíti. Vagy valami ilyesmi, nem vagyok biológus. A lényeg az, hogy aki megfertőződik, nem is tud semmiről egészen addig, amíg nem születik gyereke. A gyereke pedig egy ilyen... félvér lesz. Anrael csodálkozva pislogott. - Én úgy tudom, a két faj génkészlete messze van attól, hogy ilyen módon kompatibilis legyen egymással. - Eredeti állapotában igen - értett egyet a maszkos. Mégsem lehet orvos, jött rá Anrael, hiszen azt mondja, nem biológus. - De képesek voltak így módosítani. Sőt, kísérletképpen megnézték, működik-e visszafelé is a dolog, megfertőzhetőek-e tnopok is, és kiderült, hogy igen. - Saját maguk ellen is fejlesztettek? - Pusztán tudományos érdeklődésből - magyarázta a maszkos. - A Felügyelet Divízióinak kötelességük minden lehetséges variációt megvizsgálniuk. A háború azonban hamarabb véget ért, mint azt várták, így semmiféle genetikai fegyver nem került közel a bevetéshez, azonban a tman-programot nem szüntették meg s nem számolták
fel a kísérleti telepeket sem. Mikor a Rosine bázishajó betört Tnopja rendszerébe, már több ezer tökéletesen életképes, egészséges, sőt, szaporodni is tudó tman élt a Felügyelet különböző telepein. - Több ezer? - csodálkozott Anrael. - Több ezer - bólintott a maszkos. - A Felügyelet vezetőségében többen is lelkes támogatói voltak a programnak, és ösztönözték a Divíziót, hogy tegyék annyira életképessé ezt a... hogy nevezzem... fajt, amennyire csak lehetséges. És ez sikerült is, egy egészséges tman semmivel sem mutat rosszabb biológiai jellemzőket, mint egy egészséges tnop vagy ember. S ami a legfontosabb: szaporodni is tudnak, sőt, a jelenleg élő példányok jó része már tman szülőktől származik. - Elég meredek dolgokat mond - kommentálta Anrael. De tartok tőle, hogy a nagy része csak mese. Erről a... genetikai vírusról már hallottam én is. Egyesek ezzel indokolják a zavargásokat. Alapos vizsgálatot végzett itt a bolygón minden illetékes szerv, de a szóbeszédeken kívül semmi kézzel fogható nyomra nem akadtunk. Ami számomra eléggé kétségessé teszi... - Ugyan már - szakította félbe a maszkos. - Ne beszéljen butaságokat. Azt mondta, ismeri a Felügyeletet. Bizonyára maga is fel tudja mérni azt, hogy milyen különbségek vannak a Tnopja szinte minden technikájával s erőforrásával rendelkező felügyeleti divíziók, s egy friss, gyengén fejlett telepesbolygó szerveinek lehetőségei között. Ha a Felügyelet el akar valamit tüntetni, akkor eltünteti. - Ennyi erővel minden babonára ráfoghatnánk, hogy a Felügyelet áll mögötte. - Lehet, hogy nem is járnánk olyan messze az igazságtól - értett egyet vele a maszkos. - Szóval nem hisz nekem? Anrael nagyot sóhajtott. - Feltettem egy egyszerű kérdést - közölte. - Kik maguk? Ezt akartam tudni. Ehelyett hosszasan részletez mindenféle nehezen hihető dolgot a Felügyelettel kapcsolatban, és azt akarja, hogy higgyek magának. Nem megy. - Rendben - mondta a maszkos. - Akkor segítek. A nevem Dnower. A maszkhoz nyúlt, és láthatóvá tette az arcát. Anraelnek egy izma sem rezzent, egyedül a szemén látszott csak egy kicsit a döbbenet. - Sejtettem - szólalt meg végül, és örült, hogy ül, mert valami alattomos gyengeség lepte meg.
- A kapitány? Dnower a gyengén világító térkép fölé görnyedt. - Elküldtem pihenni - felelte. A helyettese bólintott. - Az az állat jól ellátta a baját. - Tartottam ettől a lehetőségtől - ismerte el Dnower. - De sajnos nem volt más választásunk. Egyedül csak ő tudta nekünk elhozni a kapitányt. Mi mégsem mehettünk érte. - Ki lehetett volna kötni, hogy nem bánthatja. - Visszamondta volna a megbízást. Nem szereti, ha beleszólnak a dolgába. - Szerette - pontosított a helyettese. - Már nem szól bele többé senki. - Igaz - bólintott Dnower. - Emberére akadt... Mi a helyzet a nővel? - Altatjuk. Közben folyamatosan végezzük a teszteket. Elég komolyan belenyúltak az agyába, nem is egyszer. Az alapprogramot már gyerekként beültették, azt nem is tudjuk majd kiiktatni, maximum karanténba zárni. A koponya vizsgálata alapján az utóbbi időben két közvetlen beavatkozás is történt, a legutóbbi még be sem hegedt rendesen. Közvetlen szondát vezettek be a sebészprogram szerint. - Mi lehet a programja? - Az alapprogram valószínűleg egy általános hírszerzői rutin. A követségről úgy adta ki a fontosabb információkat, hogy nem is tudatosult benne. Emellett nyilván rejtőzik mellette még jó pár alvó speciális program, amit az utóbbi időben aktiváltak. Átvizsgáltuk a felszerelését, biztos, hogy a Divíziótól kapta, és meglepően szakszerűen használta, pedig az életrajza szerint soha nem kapott semmiféle kiképzést. Valószínűleg ez lehet az egyik speciális programja. - Ők nevelték fel, volt idejük átgyúrni az agyát... csóválta meg a fejét rosszallóan Dnower. - Anraelt követte? - Úgy tűnik, ráállították. Nem most, már korábban is. Csak amíg nem volt vészhelyzet, finomabb eszközöket alkalmazott. Igyekezett felkelteni a kapitány intellektuális és egyéb kíváncsiságát, vonzódását... - Vagyis összebújt vele. - Dnower gyors mozdulatokkal felrajzolt egy útvonalat a térképre, majd eltüntette a hologramot. - Szép.
- Ó... igen. Mikor pedig elraboltuk, a Divízió nem mert az ügynökeivel a kapitány után jönni, mert azt a mieink nem hagyták volna, s nem akarták ők kiprovokálni a közvetlen összecsapást. - Az lenne csak a nagy balhé - állapította meg Dnower. A fél Felügyelet összeomlana, ha egyszer elkezdenék. Nem is bánnám... - Ezért jött utána a nő - fejezte be a gondolatot a helyettes. - Mit akart vele csinálni? - Valószínűleg a Divízió kezére juttatni. Nem tudjuk pontosan nem látunk bele a programjaiba. Egyébként meg kicsinálták azt a nőt. Nem lesz belőle normális ember. - Eddig se volt az. Csoda, hogy a követségen nem tűnt fel senkinek. - Vagy csak nem foglalkoztak vele. - Hogy hívták, „kutya”, vagy mi? - Szuka. Tnop szuka. - Szuka. - Dnower nagyot sóhajtott. - Szép. Reggel indulunk tovább, már csak negyven óránk van a rajtaütésre. Fent mi a helyzet? - Úgy tűnik, minden a terv szerint zajlik. - Apropó, elkészült, már a gyorsjelentés a kapitányról? - Igen. Ő sem tiszta. Az alapprogram felépítését kezdték el benne, de úgy tűnik, nem sikerült befejezni. - Gondoltam. - Dnower felállt, félrehúzta a vízhatlan sátorlapot. - Már akkor gondoltam, mikor megláttam, mit csinált a Szőkével. Kár érte. Lehetett volna belőle akár... A mocsár fölött sötét viharfellegek gyülekeztek. Tökéletes álca a mozgáshoz. Fejére húzta a kabátja csuklyáját, s intett a helyettesnek. - Mindegy... Akkor indulás a terv szerint. A kapitányt hozzátok az enyémbe! - Meglesz. Nagy cseppekben esni kezdett az eső.
7. SZÍNVÁLASZTÁS Dnower rutinosan mozgott a mocsárban előretörő tank belsejében, a szűkös hely ellenére egyszer sem ütötte semmijét sehová. Előzékenyen kiszolgálta Anraelt, aki igyekezett minél óvatosabban enni, a zötykölődő jármű belsejében könnyen hozzáért az étellel a szája belsejében
sajgó sebhelyekhez. Hosszú idő óta először érezte kipihentnek magát, bár tartott tőle, hogy ezt főleg különféle gyógyszereknek köszönhette. - Örülök, hogy jobban van - telepedett le végül vele szemben Dnower. Anrael nézte inas, rücskös bőrrel és ritkás szőrszálakkal borított karját, amivel beszíjazta magát a kényelmetlen ülésre. Odáig még nem jutott el, hogy a szemébe nézzen. Túlságosan emberi volt a tekintete, az arca pedig túlságosan idegen. Tman. Tman. Ízlelgetnie kellett a szót, annyira nem tudott vele mit kezdeni. - Talán megmaradok - jegyezte meg szárazon. - Elég erősnek érzi magát a beszélgetés folytatásához? - Igen. - Ott hagytuk abba, hogy megbizonyosodott arról, igazat mondtam akkor, amikor a tmanokról beszéltem. - Igen - bólintott Anrael. - Nem akart megijeszteni, azért húzott maszkot. Pedig az egész csapata tmanokból áll. - Pontosan. - Tehát maguk azok, akik miatt kirobbant ez az egész válság. - Hát... eléggé közvetve, de akár ezt is mondhatjuk. Igen. De nem úgy, ahogy maguk gondolják, s főleg nem úgy, ahogy az emberek és a tnopok beszélik. Erről is hamarosan ejtek pár szót... Folytassuk onnan a Felügyelettel kapcsolatos dolgokat, hogy az ön Rosine bázishajója rövidre zárta a dolgokat, a Szövetségi Állam és Tnopja békét kötött egymással, sőt, a békénél többet, keresni kezdték az együttműködés lehetőségeit, kereskedelem, oktatás, közös akciók a kalózok ellen, képviseletek, konzulátusok alapítása. És ez nyilván jó is, de ezekkel párhuzamosan a kormányok legfelső szintű szaktanácsadói is összeültek, hogy megvitassanak néhány lényeges dolgot az új helyzettel kapcsolatban. Az új helyzet pedig az, hogy két nagyjából azonos fejlettségű és erejű értelmes faj él együtt, a világegyetem azonos részében. - Mit kellett ezen annyit tanácskozni? - értetlenkedett Anrael. - Sokat. Már maga a békekötés sem azért született, mert annyira megijedtek volna a maga hajójától. A korai szxinx háborúk alatt Tnopja súlyosabb csapásokat is elszenvedett, mint amit a maga bázishajója okozhatott volna. Viszont rájöttek arra, hogy nem győzhetik le úgy az embereket, hogy maguk is bele ne roppanjanak.
- Ezt már hallottam - szúrta közbe Anrael -, nincs ebben semmi új. - Tudom, publikus információ - értett egyet Dnower. - De az már nem annyira, hogy mind az ember, mind a tnop részről végzett elemzések azt mutatták ki, hogy hosszú távon elkerülhetetlen a két faj totális háborúja, még ha a politikai akarat meg is lenne a felekben a békére. Véges erőforrások s két idegen faj esetében olyan társadalmi erők ébrednek, amiket felülről nem lehet kordában tartani. Legalábbis az elemzések szerint. De bőven hozhatunk erre történelmi példákat, párhuzamokat is. Vagyis a béke legalább olyan kockázatos, mint a háború. - Érdekes elgondolás - mormolta Anrael. - Bizonyára van benne igazság, ha minden vizsgálat ezt az eredményt hozta. S itt jött be a nagy ötlet: ha a két faj potenciális veszélyforrás egymásra, akkor a megoldás az, ha nem lesz két faj, hanem egy. Anrael Dnower szemébe nézett. Már nem is zavarta az idegensége. - Hanem egy? - Végigmérte beszélgetőtársa arányos, mégis korcs alakját. - A tman? - Igen, a tman - bólintott Dnower. - Vagyis mi. Merő véletlenségből... s ezt most szó szerint gondolom... a tnop fél fel tudta ajánlani a megoldást, egy tökéletesen életképes, kipróbált, bevált fajt ami legalább annyira tnop, mint ember. Meglepően hamar meg tudtak egyezni egy hosszú távú, generációkon átívelő tervben, aminek a végcélja a két faj egybeolvasztása. Mit szól hozzá? Anrael nem győzött döbbenten pislogni. - Egyre meredekebb dolgokat hallok - állapította meg végül. - De lassan már nem tudom rá azt mondani, hogy nem hiszem. - Nem is kell. Végső soron logikus döntés. A kivitelezés még várat magára, bár ki tudja? Igazából mi sem tudjuk, miért szabadultak el az indulatok ezen a bolygón. Egyes adatok szerint a Divízió kiültetett pár vírust, hogy tesztelje, miként reagálnak rá az emberek és a tnopok. - A jelek szerint rosszul... - Persze, valószínűleg nem olyan egyszerű a dolog... De hamarosan minden érthetőbb lesz. - Kérdeznék valamit... - Igen? - Bár még mindig nem tudom, kicsodák maguk, felmerült bennem az a kérdés, hogy vajon honnan tudják azokat a
nyilvánvalóan szigorúan titkos információkat, amiket elém tárt? - Jogos kérdés - ismerte el Dnower. - Nemsokára erre is válaszolok. De előbb térjünk vissza a döntéshez, illetve annak a hatásához, amit a Felügyeletre gyakorolt. Nyilván tudja, hogy a Felügyeletet azért alapították annak idején, hogy felügyelje, a tnop kormány mindent a tnop nép érdekében tesz-e? Amíg a szxinxekkel harcoltak, elég egyszerű volt a képlet: aki a szxinxek ellen volt, az Tnopja érdekében cselekedett. Nagyon jól be is vált ez a fajta kormányzati és ellenőrzési rendszer, hiszen megnyerték a háborút, pedig hatalmas nagy hátránnyal indultak. De amikor békét kötöttek az emberekkel, minden megváltozott. Felmerült például az a kérdés, hogy ki cselekszik Tnopja érdekében, aki támogatja a tmanprogramot, vagy aki nem? S a Felügyelet nem tudott választ találni erre a kérdésre. - Nem arról volt szó, hogy az elemzések szerint a tnopoknak is ez a jó? - De hiába jó, ha a tnop, mint faj eltűnik. Ez a Felügyelet dilemmája, s erre nem talál választ. S olyan dolog történt, amire a tnop rendszer alapítói nem is gondoltak: a Felügyelet két részre szakadt, egy tman-párti és egy tmanellenes részre. Méghozzá minden szinten. Az utóbbi időben a Felügyelet energiáinak legnagyobb részét ez a kérdés köti le, divíziói, ügynökei, csoportjai szinte mást sem csinálnak, csak egymás ellen manővereznek. Ami ezen bolygón történik, ennek a belharcnak a következménye. Vagy mondhatom tünetnek is. Mint mikor egy seb gennyezni kezd. - Úgy tudom, a Felügyelet saját fegyveres erővel rendelkezik - mondta Anrael. - Igen, pontosan. - Ez a fegyveres erő melyik oldalon áll? - Rossz a kérdés - legyintett Dnower. - A Felügyelet tagjaiban megosztott, nem szervezeteiben. Gyakorlatilag mindenhol vannak tman-ellenesek és tman-pártiak. Csak van, aki ezt megtartja magának és igyekszik végezni a dolgát, mások szervezkednek, agitálnak, beszerveznek és kiszorítanak, s mindezt még az is árnyalja, hogy a Felügyeleten belül gyakorlatilag mindenki mindenkit megfigyel. Nem egy esetben már a bénulás jelei mutatkoznak az egész szervezeten, annyira nem tudja feldolgozni ezt az új helyzetet.
- Érdekesen hangzik - bólintott Anrael. - De ismét feltenném a kérdést: honnan tud erről? Dnower igen hosszú ideig nézett Anrael szemébe, mielőtt válaszolt volna. - Maguktól az illetékesektől - felelte végül. - A Felügyelet egyik felétől. - Nyilván a tman-pártiaktól - következtetett Anrael. - Nem, a tman-ellenesektől. Anrael csodálkozva nézte. - Ezt most nem értem - közölte. - Egy elég jól felszerelt tman csapatot látok, ami olyan információkkal rendelkezik, hogy egy egyszerű földi felderítő megnyalná mind a tíz ujját utána. És azt mondja, hogy mindezt azok adták maguknak, akik maguk ellen vannak? Már bocsánat, de ez egy kicsit... - Nem érti - szakította félbe Dnower. - A Felügyelet tman-ellenes része nem a tman, mint faj ellen van, hanem a program ellen, ami el akarja tüntetni az ember és a tnop fajt, hogy tmanokat csináljon belőlük. Hogy például a maga dédunokája már egy tman legyen, ezt nem akarják. S kiderült, hogy a céljaink közösek, mert ezt mi sem akarjuk. - Kezdem elveszteni a fonalat - vallotta be Anrael. - Nem akarjuk, hogy erőszakkal tegyenek milliárdokat olyanná mint mi. Ráadásul szerintünk ennek egy még nagyobb konfliktus lenne az eredménye, képzelje csak el, ha egyszer csak a tnop és ember családokban olyan csecsemők kezdenének születni, mint én. Mit érzett, amikor meglátott? - Hát... nem is tudom. Olyan furcsa... - Mondja ki nyugodtan! De nem is kell, tudom, hogy mit. Pedig senkije sem vagyok. Sem rokona, sem gyereke... És mégis. Gondolja csak végig! Nem valami szép dolog, amire minket fel akarnak használni. - A fajukat akarják elterjeszteni. - Öngyilkossággal felérő dolog. És nem csak szerintünk. Mindegy. Az a lényeg, hogy a csoportunkat a Felügyelet bizonyos erői támogatják, s azt akarjuk elérni, hogy a tmanokkal kapcsolatos kormányprogramokat töröljék, a meglévő tman népességet pedig hagyják úgy élni, ahogy neki tetszik. Épp ennek az akciónak a zárására készülünk. A tank váratlanul megállt. Dnower zavartan körülnézett, majd kikapcsolta magát, és előre ment. - Mi történt? - Egy béketeremtő járőr közeledik - mutatott a taktikai
térképre a vezető. - Éjszaka rajtaütöttek a bázisukon, szerintem azokat kergetik. Pont az útjukba esünk. Négy lebegőnaszád és négy Dart. - Ássuk be magunkat! Ott az a nyílt víz jó lesz! A tankok számítógépei pillanatok alatt elosztották a feladatokat, az eddig nyitva tartott nyílások sziszegve bezárultak, majd a menetoszlop irányt változtatott, legyező alakban szétnyílt, és belegázolt a mocsár bűzös, zavaros vizébe. Mikor már a tornyokat is ellepte a piszkos lé, ásókarok bújtak elő a páncélzatból, és behúzták a járműveket az iszap alá. Alig tíz perc múlva már szinte semmi sem utalt arra, hogy egy kisebb könnyű tankos harccsoport lapul a mocsárban. - Nem szeretem ezt - ült vissza Dnower Anraellel szembe. Aránytalan arca sokkal ráncosabbnak tűnt a kinti világosság nélkül, a tank belső világításának gyér fényében. - Bezártság-érzetem van. De talán nem tart sokáig. Sokáig tartott. A Rosine bázishajóról letelepült kötelék ugyanis ráakadt arra a szabadcsapatra, amit üldözött, vagy félszáz tnopra, akik hatalmas légcsavarral hajtott siklóhajókkal próbáltak meg elmenekülni a mocsárban, hiába. A lebegőnaszádok lecsaptak rájuk, ők föld-levegő rakétákkal válaszoltak s lelőttek egyet az óvatlan gépek közül. A két pilóta katapultált, és megindult értük a versenyfutás. Újabb gépek érkeztek, köztük egy tnop csapatszállító is, de a nagy technikai fölénnyel is csak nehezen tudták ellensúlyozni a mocsár fái közül előbukkanó, kézifegyverek és álcázóeszközök tekintetében szintén korszerű technikát alkalmazó felkelőket. Az ütközet órákon keresztül tartott, s lent, a mocsár alatt lapuló tankban Dnower csapata egyre nehezebben viselte a bezártságot. De legalább volt idejük megbeszélni mindent, és Anrael kezdte úgy érezni, hogy valamennyire átlátja a dolgokat. A Felügyeletet értette. Nem az első eset a történelemben, hogy egy adott korban jól működő szervezet nem találja a helyét a megváltozott viszonyok között. A tman-programot is értette, bár elfogadni nem tudta. Legalább oly mértékű hülyeségnek gondolta, mint azt, hogy a Szövetségi Állam titokban beszállt a tnopszxinx háborúba annakidején. De a politikusoktól nem is
várt mást. Ezek voltak a nagy folyamatok, ezt elsőre átlátta. Ahhoz kellett több idő, hogy megértse, hogy jön ő a képbe, és kik ezek a tmanok. Sejtette, hogy a kettő valahogy összefügg. Dnower a tmanok egyfajta - önjelölt - vezetője volt. Az első generációból származott, bár nem ő volt a legidősebb. Azonban a még élő, idősebb tmanok mind a korai, genetikailag még nem tökéletesített csoportból származtak, s jóval hamarabb öregedtek, mint azt a koruk alapján várni lehetett volna, így Dnower rendelkezett a legnagyobb tekintéllyel. Álma egy önálló tman állam volt valahol az ember vagy tnop területek szélén, együttműködésben a két ős-fajjal, de tőlük függetlenül. A Felügyelet tman-ellenes erőinek egy része is támogatta ebben (egy kisebb része el akarta tüntetni a tmanokat úgy, ahogy vannak). Anrael meglepődött azon, hogy mennyire művelt és tájékozott, úgy képzelte el, hogy az Emberkutató Intézet valamiféle állatkerthez hasonló telepen tartotta, mielőtt önállósította volna magát. Dnower jót nevetett ezen, mikor a kapitány erre célzott. - Ugyan már! - legyintett. - Szabadon éltünk, úgy, mint akármelyik városlakó. Külön apartmanjaink voltak, iskolába, szórakozni jártunk, sportoltunk, dolgoztunk. Azt hiszem, sok szegényebb sorsú ember vagy tnop megirigyelné a mi kis „állatkertünket”, ha látná. Különben is, mi értelme lenne? Intelligens lények vagyunk, intelligens lényeket nem lehet vizsgálni és nevelni állatnak való körülmények közt! - Bocsánat - mentegetődzött Anrael. - Nem akartam megbántani. - Nem bántott meg - biztosította gyorsan a tman. - Most, hogy belegondoltam, teljesen jogos kérdésnek tűnik. A maga hátterével… Az Intézet telepein nevelt tmanok egy részének vezető szerepet szántak az elkövetkezendő fajegyesítésben, Dnowert is erre készítek fel gyerekkora óta. Azonban neki valahogy nem tetszett ez a szerep, így kapva-kapott az alkalmon, mikor a tman-ellenes Felügyelet egyik ügynöke beszervezte. (Bár valószínűnek tartotta hogy már jó ideje tudtak arról, hogyan viszonyul az „Ügyhöz”.) Némi segítséggel sokakat a maga oldalára állított, majd mikor kibukott az ügy (vagy kibuktatták, a Felügyeletnél sohasem tudni), kommandós filmekbe illő akcióval
menekítették ki őt és társait a telepről. Egy aszteroidára vitték, aminek a belsejében a Felügyelet másik része kialakította a saját céljaira felkészítő tman-telepet. - Egyszerű bábok vagyunk csak, rá kellett jönnöm ismerte el Dnower, mikor Anrael megjegyzést tett a telepekre. - De valakinek ezt is meg kell csinálnia... A Felügyelet emberei Dnowerrel közösen alakították ki a tervüket. Mivel a végső döntés nem a telepeken vagy az ügynökök titkos összecsapásai során fog eldőlni, hanem a legfelső vezetési szint tárgyalótermeiben, olyan helyzetet kell teremteniük, ami hatásos érv lesz a tman-program eltörlése mellett. Egy ilyen érv lehetett a - jobb kifejezést is lehetne rá találni - „tman-előállító kapacitás” felszámolása, de legalábbis meggyengítése. Több fronton is támadásba lendültek: a Felügyelet virtuális betörői ellopták vagy meghamisították a belső, titkos hálókon tárolt adatokat a tman-kutatásokról, különös tekintettel a genetikai vírusra és annak alkalmazására, tudatmanipulációkat hajtottak végre a tanulótelepeken élő tmanokon, sőt, sokat megszöktettek, volt olyan, hogy egész telepeket kiürítettek, s egy átfogó tervet is készítettek a tman-program megszellőztetésére a közvélemény felé. - A Felügyelet kiadja a saját titkos adatait? csodálkozott Anrael. - Ez egy titkosszolgálat vége. - A Felügyelet több mint a tnop titkosszolgálat pontosított Dnower. - De amúgy igaz. Ez is azt mutatja, mennyire súlyos a helyzet a színfalak mögött. Zsarolnak, csalnak, átvernek... - Lőnek... - tette hozzá Anrael. - Nem - rázta a fejét határozottan Dnower. - Eddig még nem került sor fizikai erőszak alkalmazására a Felügyelet ügynökei és dolgozói között. Ez egy olyan határ, amit nem lépnek át, nem is léphetnek. Tabu. - Miért? - csodálkozott Anrael. - Mennyivel hatékonyabb lenne, ha... - A Felügyeleten belül nincsenek jól meghúzható frontvonalak - magyarázta Dnower. - Ráadásul senki sem tudja elkülöníteni magát a szervezeten belül. Előfordul, hogy ugyanabban az irodában az egyik terminálnál éppen az adatok ellopásán, pár méterrel odébb meg a megvédésén dolgoznak teljes erővel. Ha valaki előkapna egy pisztolyt és lövöldözni kezdene, az megbénítana mindent. Nem csak a tman-programot, hanem
gyakorlatilag egész Tnopját, hiszen a tnop államigazgatás fontos egyensúlyozó tényezője a Felügyelet. Ezért olyan zavaros és furcsa ez az egész. Még nekem is, pedig én a tnopok között nőttem fel, akkor el tudom képzelni, milyen lehet egy embernek... Anrael azért leszűrte a lényeget. A Felügyelet önmagában viaskodik, mindkét fél ér el pontokat, jelenleg úgy egy erős döntetlen körüli az állás. De még mindig nem tudja a legfontosabb kérdésre a választ. - Mit csinálunk mi itt? - nézett határozottan Dnower szemébe. - Úgy értem, maga meg én? Mit keresek például én itt? Dnower sóhajtott egyet. - Hát... az, hogy mi mit keresünk itt, az viszonylag egyszerű - mondta. - Kihasználjuk a felfordulást, s megszün... kiürítjük az egyik utolsó tman-telepet, ami történetesen ezen a bolygón található. A felfordulás okát mi sem tudjuk pontosan, de az valószínű, hogy egy balul sikerült kettős akció indította el az egészet, azután a többi már jött magától, mint egy lavina. - Kettős akció? - A Felügyelet mindkét pártja akart valamit, s egymásba gabalyodott a kettő. Bár erről a „mieink” sem beszélnek, de szerintem ők a kiszivárogtatást akarták tesztelni egy zártabb kolónián belül, hogy a reakciókat felhasználják az eljárás tökéletesítésére, a tman-pártiak meg valószínűleg a genetikai vírust tesztelték, csak nem sikerülhetett, mert az adatokat korábban meghamisítottuk. A kettő akció szerencsétlen módon találkozott, s elszabadultak a dolgok, amire valószínűleg a Felügyelet is rátett egy lapáttal. Például azt az iskoláshajót biztos, hogy ők égették el, hogy az esetleges vizsgálatokat félrevezessék, s addig eltüntessék a nyomaikat. Egyébként ezt sikerrel is tették, hiszen a maguk vizsgálatai nem vezettek eredményre. - Úgy érti, a Felügyelet égette meg azokat az iskolásokat a hajón? - döbbent meg Anrael. - Szinte biztosra veszem. - De hát... nem azt mondta, hogy nem alkalmaznak erőszakot? - Egymással szemben nem. - Csak iskolásokkal szemben? - Akivel szemben szükségesnek ítélik. - Dnower közönyösnek tűnt. - Ez náluk így működik. De úgy tűnik, nekünk jobban sikerült kihasználni a helyzetet. Először is
szereztünk egy élvonalbeli csatahajót. - Micsoda? - kerekedtek el Anrael szemei. - A tnop csatahajóról van szó? - Igen - bólintott Dnower nem titkolt büszkeséggel a tekintetében. - Már régóta hiányzott egy ilyen eszköz a kelléktárunkból. - Egy csatahajó? - Anrael nem győzött csodálkozni. - Hogyan? És minek? A legénységbe beépült felügyeleti ügynökök segítségével. Gyors, belülről induló akcióval lekapcsoltunk minden külső adást, megbénítottuk a belső közlekedést, majd átprogramoztuk a legénységet, és máris miénk lett az első tman csatahajó. Sejtettük, hogy küldenek majd erősítést, ezért odébb kellett mennünk, az egyik külső bolygó körül állt alacsony pályára a 01 -01. - 01-01? - Ez az új neve a hajónak. - Ó... És mihez kezdenek vele? - A segítségével szállítjuk majd el az itteni telepen talált tmanokat. Később pedig fajuk megmaradásának egyik biztosítéka lesz. - Az nem zavarja, hogy a bolygó körül kering két erősebb egység? Ott is vannak beépített ügynökeik? A Rosinén is? - Nincsenek. Elég bonyolult és kockázatos egy ilyet kiépíteni... A két béketeremtő hajót elcsaljuk majd arra a kis időre, amíg felvesszük a tmanokat, s átlépünk a térbe. - Elcsalják? - El - bólintott Dnower. - És hova mennek? - Egy bolygóhoz, amin kaptunk egy nagyobbacska szigetet. Pont elég nekünk... Többet nem mondhatok róla. Anrael hitetlenkedve ingatta a fejét. - Úgy tűnik, tiszta a terep - szólt hátra a vezető. Dnower a taktikai kijelzőre nézett. - Akkor induljunk! - adta ki az utasítást. - Már így is késésben vagyunk. - Visszafordult Anrael felé. - Elnézést, de mostantól fogva bármelyik pillanatban ütközetbe kerülhetünk. Egy időre be kell fejeznünk a beszélgetést. A tank megremegett, és kitúrta magát a mocsár iszapjából. Kint a lenyugvó nap tompa fénye vörösesbarnára festette a tájat. A
páncél
alatt
megbújó
hangszórók
folyamatosan
sugároztak, kioltva a könnyű tankok mászótalpai által keltett zajokat. A tucatnyi jármű a terep engedte legnagyobb sebességgel tört előre a ritkán növő, nyálkás törzsű fák és a köztük feszülő, mély iszapot rejtő tavacskák között, előttük gömbfürkészek és a vízben sikló robotkígyók mérték fel a terepet. A mocsárra sűrű sötétség borult, felette alacsonyan úsztak a párától nehéz felhők. Néha villant valami a távolban, majd mindig több, erősebb villanás követte. A felkelők immár túlestek az első ijedségen, s mind egymás, mind a béketeremtők ellen bevetették a nehézfegyvereiket, amit a célbavettek sem hagytak válasz nélkül. Egy különösen meredeken ívelő plazmalövedék majdnem fél percen keresztül sziporkázott a felhők között száguldva. Az egyik gömbfürkész hirtelen beriasztott, mire a menetoszlop megállt, tornyaik elfordultak, hogy mindenfelől védjék a járműveket. A többi fürkész és kígyó szétszóródott, s becserkészték a célpontjukat. - Itt van - bólintott Dnower. - Pont, ahol sejtettük. A tank félhomályos belsejében felderengett egy kisebb városka képe, ami a mocsár egyik szigetén, a magas fák lombjaitól szinte teljesen befedve lapult. Élettelennek tűnt, sem mozgást, sem fényeket nem láttak, egyedül a taktikai kijelzőről derült ki, hogy infravörös fénnyel világítják meg az utcákat. Biztos a két hadihajó miatt, gondolta Anrael. Normál esetben alig pár hajó és távközlési műhold kering a bolygó körül, azok elől még a fák lombja is eltakarja ezt a telepet, de a két hadihajó érzékelői biztos észrevennék őket. Bár így is simán észreveszik, ha kicsit jobban megvizsgálják ezt a területet. De ha felfedezik, akkor is csak azt gondolják, hogy egy város, ahol ráadásul nem is lövöldöznek, kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy vele foglalkozzanak... - Védelem? - tette fel a kérdést Dnower. A felderítők vették az adást, és óvatosan közelebb húzódtak. Elég kockázatos lépés lett volna ez, ha katonai célponttal állnak szemben, mert a védőberendezések érzékelői elég könnyen észre tudták venni az ilyesfajta eszközöket, de nem katonai célponttal álltak szemben. Bizonyára rendelkezett ez a tman-telep is fegyveres erővel, főleg ilyen közel a válságterülethez, de semmiképpen sem csúcstechnikával. Arra nemigen lehetett szükségük. - Őrtornyok - mutatott a vezető a taktikai kijelzőn felfénylő pontokra. - Automatikusak.
- Melyikek lehetnek a Felügyelet személyzetének barakkjai? - Ha ugyanúgy építkeznek, mint a többi telepnél, akkor ezek itt - villantak fel újabb pontok a kijelzőn. - Márpedig úgy néz ki, ugyanúgy építkeznek. - Rendben... - Dnower gondolkozott egy darabig, majd ujjával rajzolni kezdett a kijelzőre. - Mi innen megyünk, a többi tank kettesével ezekből az irányokból... Teljesen lezárunk minden útvonalat, a fürkészeket és a kígyókat is erre állítsák rá. Aki ki akar törni a gyűrűből, bénítsák le... Mennyi időnk van még? - Tíz óra. - Akkor használhatnak maximális erősségű bénítást, ha gond lenne, kihúzzák addig, amíg a 01-01 fölvesz minket... A tornyokat azonnal lőjék ki, amint tüzelési pozícióba kerülnek... Ez a két tank a Felügyelet barakkjaihoz megy, és elfogja őket. - Mit csinálunk, ha ellenállnak? - Nem állnak ellen - legyintett Dnower. - Ezek tanárok, meg genetikusok, egy-két katona lehet csak köztük. - És ha mégis? - Bénítsák le őket! Éles fegyvert tnop vagy tman ellen csak a legvégső esetben szabad alkalmazni. A legvégső eset azt jelenti, hogy csak így lehet megakadályozni, hogy az akciónk kudarcba fulladjon. Járműből kiszállni szigorúan tilos, csak az én személyes engedélyemmel lehet! Érthető? Az egységek visszajeleztek. - A tmanokat ebbe a központi épületbe irányítjuk. Majd én beszélek velük. Akció közben meg kell akadályozni mindenfajta kimenő kommunikációt! Ha ezt nem tudjuk megoldani, ellentámadásra számíthatunk, és nem akarom fegyverrel tartani ezt a telepet a leszállóegység megérkezéséig. Nagy vonalakban ennyi... Egyeztessük a részleteket! Ahogy Anrael kicsit megismerkedett a részletekkel, rettentő felelőtlennek találta azt, hogy mennyire megbíznak ezek a tmanok a jóval korábban kidolgozott terveikben, menetrendjeikben. Semmiféle kapcsolat nem volt a lenti egység és a 01-01-nek elnevezett csatahajó között, mégis úgy tettek, mintha a hajó teljesen a terv szerint végezné a manővereit. Ami éles helyzetben ugyan nem lehetetlen, de Anrael tapasztalatai alapján
meglehetősen valószínűtlen. Főleg figyelembe véve a terv egyik központi elemét, miszerint a Zoya körül keringő két hadihajó nem lesz a Zoya körül, mert elcsalják - bár Anrael nem tudta elképzelni, hogyan lehet ezt kivitelezni. De a tmanokra tekintve látta, hogy egy pillanatig sem kételkednek ebben. - Akkor rajta! - zárta le az eligazítást Dnower. - Felvenni a pozíciókat! Dnower tankja kicsit lemaradt, előreengedve kevésbé fontos kísérőjét. A nyálkás fák valami miatt leárnyékolták az érzékelőket, így egészen az erdő széléig kellett mennie, hogy biztosan becélozhassa a számára kijelölt automata őrtornyot - ha mellémegy a lövés, tucatnyian is megsérülhetnek a telep lakói közül, tehát nem akartak kockáztatni. Az őrtornyokat megtévesztette a tankok álcázórendszere, így teljesen körbe tudták zárni a telepet. - Rajta! - adta ki a parancsot Dnower. Az őrtornyok szinte egyszerre robbantak fel. A házak műanyag oldalai megremegtek a rájuk záporozó repeszektől, az álmukból felvert lakók pedig jól láthatták a plazmától izzó őrtornyok fényében, amint a tucatnyi könnyű tank áttör az erdő aljnövényzetén és hangtalanul besiklik a telep házai közé. Fényszóróik felizzottak, körbepásztáztak, fedélzeti fegyvereik célzólézerei fénylő vörös pontok tucatjait vetítették a falakra. A Felügyelet barakkjából néhány lövés dörrent, a célba vett tankok páncélja felszikrázott, majd válaszul kékes spirálok csaptak a barakk ablakaiba. Nem érkezett több lövés válaszul. Az egyik könnyű tank közvetlenül a bejárat elé állt, fő ágyúját az épület belsejére irányítva. - Ha van egy kis eszük, nem ugrálnak többet - jegyezte meg Dnower. - Gyerünk mi is! A parancsnoki tank érkezett be utolsónak, beállt a telep főterére, és fényárba borította a környéket. - Jöhetnek a fürkészek - dőlt hátra Dnower. - Ha minden tiszta, kiszállhatunk. Idő? - Még nyolc óra. - Beszélek velük - nyitotta ki a könnyű tank ajtaját Dnower. - És én? - érdeklődött Anrael. - Jöjjön velem! - invitálta a tman. - Bizonyára még
hatásosabb lesz a beszédem, ha látják, a Kapitány is itt van... Anraelnek nem nagyon tetszett, hogy valami olyasmihez akarják felhasználni, ami messze van attól, hogy teljesen a magáénak érezze. Azonban gyanította, nincs abban a helyzetben, hogy válogathatna a lehetőségek között, így kelletlenül követte Dnowert. Furcsa, égett bűz terjengett a levegőben, s kilépve a járműből egyből felfigyelt a mocsár éjszakai hangjaira. Bizonyára számos állatot felzavart a telep elleni támadás, és most riadtan rikoltoztak, károgtak, vonyítottak. Az plazmától izzó őrtornyok zöldes árnyékokba burkoltak mindent, a páncélba öltözött tmanok földöntúli látványt nyújtottak. - Erre! - mutatta Dnower. Egy alacsonyabb tman sietett hozzá, valamit súgott neki. Dnower megtorpant, majd halványan világító ikonokat húzott elő a csuklójából, és magyarázni kezdett valamit. Anrael egy darabig esetlenül nézte őket, majd jobb ötlete nem vén a legközelebbi tanknak támaszkodva várt. - Anrael! Megrándult, mintha áramütés érte volna. Zavartan körbenézett, majd bambán pislogott egy párat, mintha a szemébe világítottak volna. Annyira életszerűnek tűnt, mintha... Egy próbát megér. Különben sem veheti észre senki. - Nina? - Anrael! Szinte beleremegett, annyira tömény volt a felé áradó üzenet. Fájdalmasan a bőrébe simuló karpánthoz kapott. - Hol vagy? - kérdezte. - Te hol vagy? Annyira... mindenhol... - érkeztek Nina gondolatai, némelyik annyira furcsa, zavaros volt, hogy Anrael agya nem tudta őket szavakká formálni. - Én... - Tudatosult benne, hogy ezeknek a karpántoknak szinte csak méterben kifejezhető a hatótávolságuk, tehát Nina valahol a közelben van. Körbenézett, majd megakadt a szeme a tankon, aminek támaszkodott. - Egy jármű belsejében vagy, ugye? - Igen. Honnan... vinni... most... Érezte, hogy az emészthetetlen gondolatoktól lüktetni kezd a homloka. - Mit csinálsz itt? Hogy kerültél ide? - Elfogtak. Pedig én... téged... hamar...
- Nina, ne ennyire... Nina... engem is elfogtak... többször is, és most ezek... egy csapattal vagyunk de nem akarták, hogy tudjunk egymásról. Nem árulhatod el nekik! Érted? - Ki kell vigyelek... most... hamar... Anrael... - Gyerünk! - húzta maga után Dnower. - Nagyon izgatottak, ráadásul néhány tnopot nem találunk. Ahogy kikerült Nina gondolatainak hatósugarából, úgy érezte magát, mintha hosszú merülés után felbukkant volna a víz felszínére. Felkavarta az élmény, nem csak az, hogy Nina itt van a közelében - hogy a csudába kerülhetett ide? -, hanem a nő gondolataiból áradó kuszaság, zavar. Mi történhetett vele? Mit csináltak vele ezek a... És miért? - És velem mit akarnak? - szólalt meg hangosan. Dnower megállt, és Anrael felé fordult. - Mi a maga oldalán állunk, kapitány - mondta nyugodtan. - Muszáj hinnie nekünk. Még pár fontos dolgot el kell mondanom magának magáról, és szívesen elmondanám most is, de kevés időnk van. Kérem, jöjjön! Anraelben felmerült egy pillanatra, hogy megmakacsolja magát, de végül nem mondott semmit, és engedelmesen követte a tmanokat. Nem szabad rávezetnem őket, hogy tudok Nináról, határozta el. Nem tehetett róla, de valósággal elöntötték a növel kapcsolatos képek, emlékek. A bőre, a haja illata... Olyan furcsa volt, egészen más, mint aminek elképzelte, és az egész... Zavartan rájött arra, hogy szinte mindent odaadna érte, ha újra... De most... A tábor közepén szilárduló vászonból felállított nagy sátorépület feszült, áttetsző ablakain fény szivárgott az éjszakába. Minden bejárata előtt tank állt. A főbejáraton át mentek be, négy állig felfegyverzett tman kísérte őket. Anrael megdöbbent látva, hogy a sátorépület zsúfolásig megtelt Dnowerhez hasonló tmanokkal, akik kísérteties csöndben de szinte tapintható feszültséget árasztva figyelték őket. Valamiféle előadóterem lehetett ez a sátor, jól felszerelt színpad várta őket a némán figyelő tömeggel szemben. Ahogy a fényszórók megvilágították őket, izgatott morajlás futott végig a tmanokon. - Magának szól - súgta hátra Dnower. - Élőben látják a Kapitányt! Nagyszerű, gondolta Anrael. Furcsa mód még a több száz félvér látványa sem tudta háttérbe szorítani Ninával kapcsolatos gondolatait. Dnower a színpad közepén álló pulpitushoz ment, és beszélni kezdett a telep tmanjaihoz. A tnopok nyelvét
használta, Anrael nem értett ugyan hozzá, de nem tudott különbséget tenni a tman Dnower és az általa korábban hallott tnopok beszéde között. Végül is, a mi nyelvünket is milyen jól beszéli, gondolta. Hiszen legalább annyira ember, mint tnop. Alig pár perc után a tmanok kezdtek nyugtalanná válni. A bejövetelükkor tapasztalt néma, fegyelmezett csönd szertefoszlott, izgatottan fordultak egymás felé, sőt, páran egyenesen Dnowernek kiabáltak. A kíséretüket alkotó fegyveres tmanok Dnower mellé siettek, a legveszélyesebbnek ítélt hangoskodókra pedig gömbfürkészek csaptak le, egyelőre csak figyelmeztető szándékkal, megmutatva magukat, hogy ha kell, közbe tudnak lépni. Dnower is felemelte a hangját, mire nagy nehezen lecsillapodtak a kedélyek. Anrael kezdett egyre mérgesebb lenni, amiért rá nem gondoltak. Valaki igazán elmondhatná neki is, hogy mi történik... Végül Dnower befejezte a mondandóját és otthagyta az emelvényt. Helyére az egyik katona állt, rövid, pattogós szakaszokban kezdett beszélni. Dnower Anrael mellé állt. - Mi volt ez? - kérdezte Anrael. Tájékoztattam a telep lakóit a helyzetükről. - Úgy vettem észre, nem nagyon tetszett nekik. - Sokan vannak így ezzel eleinte. De majd megszokják. Sőt, ők jönnek, hogy ez a jó nekik és mindenkinek. - Micsoda? Hogy elrabolják őket? - Elköltöztetjük őket - pontosított Dnower. - Elraboljuk, igen, végül is van igazság abban, amit mond, Kapitány. A legtöbbjük jól érzi itt magát. Nem is nagyon jártak máshol egész életükben. Jól élnek, jó tanáraik vannak, akik azzal áltatják őket, hogy magas, vezető pozíciókat tölthetnek majd be az új világban. - Milyen új világban? - A tmanok világában. - De az még nem jön el az ő életükben. Vagy rosszul gondolom? - kérdezte Anrael. - Hát... teljesen nem jön el, az igaz - felelte Dnower. - De azért nagyon sok része ki fog épülni, amihez tmanok kellenek. - Hát... - Anrael végigmérte az izgatottan morajló tömeget. - Valószínűleg én sem örülnék, ha egy éjszaka megtámadnának és mindezt el akarnák venni tőlem... Mit ígért nekik cserébe? - Nem üzleti alapon dolgozunk - mosolygott Dnower. -
Születésük óta az ellen nevelik őket, amit mi akarunk. Elmondtam nekik, hogy kiürítjük a telepet és elvisszük őket egy másik bolygóra, egy olyan szigetre, ahol csak tmanok élnek, senkit sem zavarva. A helyettesem az evakuáció részleteit ismerteti velük. Ha hajlandóak velünk együttműködni, nem csak a tmanokat, hanem számos tárgyat és adatot is magunkkal vihetünk. Nem valami jó politikus ez a Dnower, állapította meg Anrael. - Egyébként ez az első ilyen jellegű akciónk - jegyezte még meg a tman. - Korábban csak bizonyos csoportokat emeltünk ki a különféle telepekről, most viszünk el egy egész telepet először. Kihasználjuk a zűrzavart... Egyre erősebb lett a morajlás a teremben. Az egyik vészkijáratnál tülekedés támadt, tucatnyi test feszült neki az ajtónak, mire az automatika felülbírálta Dnowerék zárási parancsát és utat nyitott a szabadba. Gömbfürkészek csaptak le a rendbontókra, de fájdalmas áramütéseik hatástalannak bizonyultak. A kint őrködő tank a sátorépületnek hajtott, masszív testével elzárva a kijáratot. Az egyre inkább erőre kapó tman tömeg egy része verni kezdte a tank homlokpáncélját, máshol újabb kijáratokat rohantak meg, sőt, elkezdtek felmászni a színpadra is. A fegyveresek tanácstalanul Dnowerre néztek, aki igyekezett felmérni a helyzetet, majd gyors parancsszavakat suttogott a csuklójába. Az összes kijáratot elzárták a tankok, és a rájuk akaszkodó tmanokat páncélzatukba vezetett árammal tartották távol. A bezárt tömeg jobb híján a színpad és a mögötte nyíló főbejárat felé húzódott, útközben szétszedve a keze ügyébe kerülő berendezési tárgyakat, székeket, légkondicionáló eszközöket, lefeszegetve róluk mindent, amit fegyverként használhatónak tűnt. Mikor az első tmanok felértek a színpadra, a fegyveresek vakító kék spirálokat lőttek rájuk, mire az élen haladók eszméletlenül estek össze. - Vissza! - kiáltott Anraelre Dnower. Nem kellett kétszer mondani. Anrael hamar fölmérte, hogy bénítólövésekkel ilyen kevesen, ilyen sok tmant nem tudnak féken tartani, s ha nem nyúlnak radikálisabb eszközökhöz, akkor ebből csúnya dolgok lesznek. Meg akkor is... Egyik változatban sem kívánt szerepet vállalni, sőt, inkább Dnower szavai jártak az eszében: „kihasználjuk a zűrzavart...”
Hamar kiért a szabadba. A mocsár már nem is tűnt olyan hangosnak a sátorépületben kitört lázadáshoz képest. Már maga az épület is lüktetett, a tankok hiába zárták el a kijáratokat, a fal sem készült olyan anyagból, hogy huzamosabb ideig ellenállhatott volna egy ekkora tömegnek. Jól látszott, hogy már több helyen hasadozik, a tankokból kiemelkedő tmanok immár kívülről is lőttek rájuk. Anrael inkább bele sem gondolt abba, mi lesz azokkal, akik bénult izmokkal a földre zuhannak egy ekkora tülekedésben. Más járt a fejében. A tankok nagyon egyformának tűntek, főleg így éjszaka, ráadásul már nem is ott álltak, ahol legutóbb látta őket. Melyikben lehet Nina? - Nina! A nedves fűben botladozva futott egyik tanktól a másikig, folyamatosan hívva a nőt. Az ordítozás egyre erősebb lett, néha már mintha éles lövések fénye is villant volna. A tankok pedig nem feleltek, pedig már legalább a felével próbálkozott. A sátorépület feladta a küzdelmet, s egy helyen hangos reccsenéssel szétszakadt, fény, bűz és felborzolt szőrű tmanok serege áradt ki rajta. Az egész telep egyetlen hatalmas kavargó összevisszasággá változott, Anrael szinte rosszul lett a körülötte kavargó és benne is egyre inkább elhatalmasodó félelemtől. Védelmet keresve tapadt egy újabb tank páncéljához, majd hatalmas ordítással vágódott a földre. - Rohadt áram! - nyöszörögte könnyeivel küszködve. Úgy erezte, mintha szét akarnának hasadni a csontjai, arcát elöntötték a könnyei, nadrágját... Te jó ég! Nagy nehezen feltápászkodott. Jobbról újabb tank közeledett, szikrázó spirálokat szórt magából a rémülten menekülő tmanokra. Tucatjával hevertek a mozdulatlan vagy rángatódzó testek a földön a tankok kénytelenek voltak légpárnáikra emelkedni, hogy ne tiporjanak össze mindenkit. - Anrael! Nina kiáltása új erőt adott az összeroppanás szélén szédelgő Anraelnek. Szerencsére csak egy tank állt olyan közel, hogy Nina gondolatai elérhették belőle, méghozzá az, ami megrázta az előbb. Elfojtott egy káromkodást, majd felkapott egy kisebb göröngyöt a földről, és a tank
tornyához vágta. - Hé! - ordította. - Engedjenek be! Újabb tmanok érkeztek, krómozott fémcsöveket lóbáltak a kezükben. Anrael az oldalához kapott, ahol régen, nagyon régen a fegyverét tartotta, majd rájött, milyen nevetséges a mozdulata, és inkább a sátorépület faláig hátrált, közel a tankhoz. - Engedjetek be, a fenébe is! - vágott egy újabb göröngyöt a tankhoz. A tmanok időközben eltűntek, majd a tank is megmozdult, hangos bugással légpárnát fújt kidobott köténye alá, majd Anrael elé suhant. Felpattant az oldalajtó, és egy borzas bundájú, kissé túlméretezett harci sisakot viselő tman ugrott elő mögüle, megragadta Anraelt, és berángatta a küzdőtérbe. Rendkívül szűknek tűnt a tér, először nem is jött rá, hogy miért. Meglehetősen határozottan lenyomták egy székbe, és bekötötték. A vaskos páncélajtó sziszegve visszazárult, a vezető hadart valamit, majd meglódult a jármű, és üldözni kezdte a nemrég látott csoportot. Azok szétszóródtak, páran a tank felé hajítottak valamit, majd eltűntek a lakóépületetek közti kis utcákban. Anraelék is befordultak az egyikbe. A számítógép szerint az épületekben kerestek menedéket. A toronyból kis tartályok vágódtak ki, betörték az ablakokat, és sűrű gázzal árasztották el a helyiségeket. Néhány ajtó ki vágódott, köhögő, könnyező alakok estek ki rajtuk, kékes spirálok vágódtak közéjük, lecsendesítve őket. Dnower és az ő tman álma, gondolta keserűen Anrael. Így akar építeni valamit? A tank hirtelen megállt, majd hátrálni kezdett. A szélvédőn egy vörös pont kezdett sziporkázni, ahogy a számítógép veszélyes célpontot talált. A nagyításon jól látszott egy szürke ruhát viselő tnop, kezében karvastagságú csővel. - Lőjék már le! - kiáltotta Anrael. Teljesen felpörgött, félelme átcsapott vakmerőségbe. Hirtelen rájött, miért tűnik szűknek a tank belseje: a hátsó, nagyobbik részt, ahol a lövészeknek kialakított padok húzódtak az oldalfal mellett, műanyag függönnyel eltakarták. - Nina! - Anrael, el kell mennünk! Most... Újabb zavaros gondolatok lepték el, megfeszítette minden izmát, hogy távol tartsa őket. Itt van a függöny mögött, gondolta. Valami furcsa erő lepte el, keveredve félelmével és őrülten lüktető vérével, egy hirtelen
mozdulattal kikapcsolta magát a székből, és a függönyhöz hajolt. - Nem! - ugrott hozzá az egyik tman. - Üljön vissz... - Hagyj! - rázta le magáról Anrael. - Ülj... Nem törődve a tman izzadt karjaival, ami a hasára fonódott, belecsimpaszkodott a függönybe, és elrántotta. Nina ott feküdt a hátsó részben, az egyik padra helyezett hordágyon. Nem látott rajta semmiféle köteléket, mégis mozdulatlanul hevert, csukott szemmel, természetellenesen ernyedt izmokkal, semmiféle ellenállást nem tanúsított a tank rázkódásaival szemben. - Hé! Egy másik tman is Anraelnek esett, együttes erővel lerántották. A férfi még mindig a függönybe kapaszkodott, a matt műanyag szétrepedt, ahogy a padlóra estek. Izgatottan kiabáltak valamit tnopul, majd a következő pillanatban hatalmas dörrenés vágta durván a földre az egész járművet. Vöröses villódzás borított el mindent, a külvilágot mutató képernyők elsötétültek, és hirtelen nagyon meleg lett. A tnop, gondolta Anrael, csak nem lőtték le, nem lőtték... Újra a Rosine fedélzetén járt, az utolsó órákban, mikor a külső szinteket már ellepték a behatoló tnop osztagok, és a hajó folyosóinak védelmét ellátó tankok úgy hullottak, mint a legyek. A tnopok plazma alapú páncéltörői félelmetesen hatékonynak bizonyultak, a lövedék rátapadt az eltalált felületre, és rövid idő alatt a legvastagabb páncélokon is átrágta magát, majd a zárt, szűk belső térbe jutva elintézte a legénységet is, ha annak nem volt ideje kijutni. És sokszor nem volt... A tmanok már nem foglalkoztak vele. Egymásnak feszülve próbáltak kimenekülni, de az oldalajtó nem akart engedelmeskedni. Egyikük fellépett a toronyba, és kilökte a vészkijáratot fedő páncéllemezt. Izzó gömbök cseppentek rá kívülről, ordítva visszaesett a küzdőtérbe. Társai nem törődtek vele, végre kinyitották az oldalajtót, és kiestek a szabadba. - Alek! El kell innen... Anrael bénultan figyelte a mellette vonagló tmant. Szerencséje van, futott át a fején, nem ragadt rá egy csepp sem... csak megégette... Csak... A forróság egyre nagyobb lett, jól látszott, hogy a vezető
ülés fölött kezd begörbülni a páncéllemez. Végre magához tért, a székébe kapaszkodva feltápászkodott. Megragadta a tmant, nagy nehezen kilökte az ajtónyíláson, majd hátratántorgott Nina hordágyához. Megragadta a vékony nőt, és kihúzta a tankból. Kint nem csökkent a zűrzavar. Az egész telepet belengte a bénító gázok kesernyés szaga, néhány lakóépület is kigyulladt, a tankok légpárnái zúgtak, a még eszméletüknél lévő tmanok kiabáltak. Mintha pár tnopot is látott volna, talán nem volt náluk fegyver, de nem mert volna rá megesküdni. Ninát lefektette a legközelebbi épület tövébe, majd visszabotorkált a nyöszörgő tmanhoz, és odébb húzta. Leszedte fejéről a sisakot, leoldotta a fegyverövét, és magára kapcsolta. - Alek... - Itt vagyok. Kiviszlek innen. Szerette volna átvizsgálni a nőt, hogy mivel bénították le, de nem volt rá ideje. Úgy saccolta, el tudja vinni egy darabon, legalább addig, amíg nem lesznek a telep közvetlen közelében. Majd akkor is ráér ilyenekkel foglalkozni. Érezte, hogy elöntik a nő szavakba nem fogalmazható gondolatai. Igyekezett kizárni őket a fejéből, leguggolt, hogy a vállára fektesse a tehetetlenül heverő testet, majd felmérte, merre van legközelebb az erdő, és botladozva elindult.
8. SZÖKÉSI SEBESSÉG A mocsár cuppogós sötétsége körülölelte őket. Anrael gyanította, hogy nem jutottak volna messzire, ha nem tör ki a tmanok lázadása, a gömbfürkészek és a robotkígyók félúton lekapcsolták volna őket. De most minden a feje tetejére állt, és butaság lett volna nem kihasználni. Nina elhallgatott, amint elhagyták a tábort, Anrael nem is bánta. Mikor már úgy ítélte meg, hogy elég messze jutottak, keresett egy viszonylag szárazabb helyet, a tmantól elvett tőrkéssel úgy-ahogy megtisztított egy kidőlt fatörzset a ragacsától, és ráfektette a nőt. Szép, jutott eszébe önkéntelenül. Furcsa, de szép. És az is furcsa, hogy így gondol rá, pont ő... Na mindegy.
Lehajtotta a zsákmányolt sisak rostélyát, bekapcsolta az éjjellátó berendezést, és nekilátott, hogy átvizsgálja Nina testét. Fogalma sem volt, mit csinálhattak vele, amiért lebénult, de remélte, rá tud majd jönni. Először a karjait, a nyakát, a fejét tapogatta végig, de nem talált semmi rendellenességet, még komolyabb sérülést sem, csak apró karcolást. Ezek szerint nem ütötték le. Bár ha leütötték volna, akkor gondolatban sem tudott volna beszélni vele, márpedig eszméleténél volt, csak éppen nem tudott mozogni. Kicsit habozott, mielőtt szétnyitotta volna a nő zöldes színű zubbonyát. Alatta várt még rá pár réteg csodálkozott is, hogy került Ninára kommandósok által használt hőárnyékoló trikó, meg hasonló álcázó funkciókat betöltő ruhadarabok - de végül eljutott a sima, fehér bőrig. Nem tudta megállni, hogy ne gyönyörködjön benne egy kicsit, óvatosan végigsimított a zavaróan hidegnek tűnő idomokon, majd megfordította a testet, hogy a hátát is átvizsgálja, hamar ráakadt egy négy centi átmérőjű tapaszra, ami a mellek magasságában tapadt a gerinchez. Tnop jelek voltak belenyomva. Még Tnopján letöltött pár adatbázist a személyi chipjébe. Gyorsan előhúzott pár ikont belőle, és beadta a tapasz képét több keresőprogramnak is. Bár a tapaszt magát nem találta meg egyik sem, de pár hasonló eszközt igen, és a legfontosabb is kiderült: ez az egyszerű, különböző szerek bejuttatására szolgáló eszköz egyetlen mozdulattal eltávolítható, nem kell kockázattól tartani. Anrael félt, hogy esetleg Nina gerincvelőjével kötötték össze a tapaszt, és nem tud vele mit kezdeni, de szerencsére nem erről volt szó. Körbetapogatta, majd körmét aláfeszítve lehúzta a fehér bőrről a szerkezetet, és jobb híján zsebre tette. Nem tudta, mennyi idő múlva jelentkezik majd a művelet hatása, ezért jobbnak látta minél hamarabb felöltöztetni a meztelen felsőtestű nőt - valami miatt határtalanul szégyellte volna magát, ha Nina felébred, és így találja magát... és őt. Bár szinte biztos volt benne, hogy Ninát ez cseppet sem zavarná. - Tovább kell mennünk! Nina meglepően gyorsan magához tért. Először szinte mániákusán keresett különféle tárgyakat magán, amikről
Anrael azt sem tudta, micsodák, majd nagy nehezen elfogadta, hogy elveszítette őket. Anrael nagyjából összefoglalta neki, mi történt azóta, hogy elveszítették egymást a robbanásban, beszélt a szőkéről, majd pár szóban a tmanokról is, de a nő nem hagyta, hogy ez utóbbi témát komolyabban kifejtse. Úgy tűnt, mintha tudna a szőkéről, a tmanokkal kapcsolatban meg elég volt neki annyi, hogy elszöktek tőlük. Hogy kicsodák, micsodák, mit akarnak és miért - haszontalan információ volt a számára. Még zavaróbbnak bizonyult azonban az, mikor Anrael afelől érdeklődött, hogyan került Nina a tmanokhoz, és mi ez a kommandós ruha rajta. - Nem maradhatunk itt! - sürgette a nő válasz helyett. Felugrott a kidőlt fatörzsről, kicsit megszédült, de még ez sem zavarta. Megragadta Anraelt, és húzta, hogy induljon ő is. - De hova akarsz menni? Tudod egyáltalán, hol vagyunk? - Nem érünk rá! - Ninát láthatóan nem érdekelték Anrael ellenvetései. - Gyere! - Nyugodj meg! - próbálta megragadni a nő kezét Anrael. - El fogunk tűnni innen, de nem vaktában! Vissza kell jutnunk a mieinkhez! Lehet, hogy valamelyik béketeremtő egység pár kilométerre van, sőt, szinte biztosra veszem, hogy hamarosan itt lesznek. Észlelniük kellett, mi folyik a tman telepen! - Nem! - Nina elrántotta magát, ki sem nézte volna belőle, hogy ilyen erő lapul vékony karjaiban. - A mieink messze vannak! Veszélyben vagy! Gyere! Anrael nem tudott vele mit kezdeni, hagyta, hogy a nő megfogja a kezét, mint valami kisgyereknek, és követte. Úgy tippelte, távolodnak a tmanoktól, akkor meg miért ne mehetnének egy kicsit? Hátha Nina is kifárad és lenyugszik. Gyanította, hogy a bénító tapasz utóhatása lehet ez az izgága viselkedés. De Nina csak nem akart elfáradni. Mindegy volt neki, hogy bokáig érő, marasztaló sárban, szúrós bozóton vagy éppen nyakig érő zavaros vízen kell átvágniuk, csak ment előre, mint egy tank, és úgy szorította Anrael kezét, mint valami prés. Egyáltalán nem kommunikált, pedig eleinte Anrael próbált vele beszélgetni, kérdéseket tett fel, kérte, hogy kerüljenek ki bizonyos akadályokat, de hiába. A férfinak végül elege lett, és mikor kimásztak a zavaros víz-
ből, amiknek a mélyén ki tudja, mik lestek rájuk, megvetette a lábát, s durván visszarántotta a nőt. - Elég! - szólt rá határozottan. Nina döbbenten fordult meg. Úgy tűnt, mintha nem tudná elhinni, hogy Anrael ellentmond neki. - Gyerünk tovább! - parancsolta. - Nem megyünk - közölte Anrael. - Azt sem tudod, hol vagyunk. Oda sem figyelsz semmire. Ez a hely tele van mindenféle veszélyes dologgal, te meg csak mész bele a sűrűbe, felelőtlenül! Ráadásul azt sem tudod, hova! - A mieinkhez! Gyerünk! Újból nekilódult, húzta maga után Anraelt, aki megcsúszott a puha talajon, és nem bírta visszafogni a nőt. Nem húzhat el, gondolta kétségbeesetten, hisz' csak egy nő, mi az, hogy nem bírom visszatartani? Belekapaszkodott a legközelebbi fába, és végre megálltak. - Azt mondtam, nem megyünk tovább! Ez parancs! - Parancs? - A szó láthatóan megzavarta Ninát. - Nem, te nem adhatsz ki parancsot. - Az asszisztensem vagy. A beosztottam. - Igaz - bólintott Nina. Végigmérte a férfit, majd elengedte a kezét, és közelebb lépett. Arcáról eltűnt az eddigi görcsös feszültség, sőt, egy halvány mosoly jelent meg rajta. - Bocsánat... Én csak... Nem is tudom... Anraelhez bújt, átölelte. A férfi nem tudott mit kezdeni ezzel a hirtelen hangulatváltozással, de tagadhatatlanul jólesett neki Nina közelsége, megborzongott, ahogy a nő ujjai végigsimították a hátát, majd az övébe akadva aláfeszültek, megpróbálták kilazítani. - Nina... ezt most inkább... Nem tudta befejezni a mondatot. A nő belefejelt az arcába, majd ellökte magától. Orrába szúró fájdalom mart, elvesztette az egyensúlyát, a földre esett. Mikor felnézett, Ninát látta több lépésre állni magától, majd egy pillanatra kellemetlen vörös fény villant a szemébe. A tman pisztolyát fogta rá a nő, a célzólézer ott táncolt a homlokán. - Felállni! Szó nélkül engedelmeskedett. Furcsa zúgás töltötte be a fülét, mintha elzárta volna mindentől, a mocsártól, egyre növekvő számú s egyre sajgóbb sebeitől, ettől a nőtől, akiről azt hitte hogy... és mégse... Mintha ez nem is ő lenne, nem valóságosan... - Vedd ki a kést az övedből, és dobd elém a földre!
Kivette, odadobta. - Mennünk kell! - tért vissza Nina az alapmotívumhoz. Arcát újra az ébredése után is látott, görcsös feszültség szállta meg. - Előttem mész! Ha nem jössz, lövök! Nem öllek meg, de nem lesz kellemes! Indulj! Ki kellene szállnom ebből az egészből, dörömbölt Anrael agyában a gondolat. Ez már több annál, amit ép ésszel... Ép ész? A sötét mocsár újra körülölelte őket. - A fenébe! Dnower nem győzte átkozni magát azért, amit látott. Az egész telep úgy nézett ki, mint egy csatatér. Már nem csak az őrtornyok lángoltak, hanem két tankja is, meg féltucatnyi egyéb épület, és szinte biztos, hogy mindegyikben bennégett valaki. Két tank fegyverei előtt vagy száz tman kuporgott lehajtott fejjel és energiabilincsektől megbénítva, a többi pedig szanaszét hevert, a többség csak elkábítva, de egyre több súlyosan sérült, sőt, halott tmant is találtak. Csak a konferenciateremben vagy harmincat tiportak össze a társai. Ráadásul a Felügyelethez tartozó tnop személyzet is kiszabadult és kereket oldott. Egyelőre egyiküket sem találták meg, amit Dnower annyira nem is bánt; el tudta képzelni, mit szólnának az „övéi” a Felügyeletben, ha kiderülne, a botrányosan magas számú halálos áldozatok közt felügyeleti ügynökök is vannak. De egyelőre nem voltak, bár a fojtó bűzt árasztó, égő házakat nem nézték még át. Egyelőre minden erejüket lekötötte a foglyok őrzése, a lebénítottak összeszedése és szállítható állapotba hozása. Ha odafent minden jól megy - és muszáj neki jól mennie -, akkor a leszállóegységek órákon belül megérkeznek. Ha nem, akkor megette a fene az egészet. A felderítő műholdak már minden bizonnyal kiszúrtak ezt a helyszínt, és az is lehet, hogy a béketeremtők előőrsei már útban vannak errefelé. Azt pedig nem kívánja egyik félnek sem, hogy összefussanak velük... Bár ha a két hadihajót elcsalták, az övék pedig lassan pályára áll, akkor a lent ragadt béketeremtőknek kisebb gondjuk is nagyobb lesz annál, mint hogy holmi tüzeseteket vizsgálgassanak egy mocsárban, a válságterület határán. Az már csak hab a tortán, hogy a Kapitány is eltűnt, az asszisztensével együtt. Ha pechje van, tényleg együtt
vannak, s gyakorlatilag önként szolgáltatta ki magát az érte küldött ügynöknek - de hát honnan is tudhatta volna? Pont ezt a részt nem maradt idejük megbeszélni. - Uram, megvizsgáltuk az egyik sérült tankparancsnokot - lépett mellé egy tman. - Nagyszerű. Túléli? - kérdezte flegmán Dnower. - Túl - bólintott a tman. - De eltűnt a felszerelésének egy része, a fegyveröve és a sisakja. Dnower rettentő mérges lett. - Egy nyamvadt fegyveröv meg egy sisak? - mordult rá a tmanra. - Ki a fenét érdekli? Két tankunkat kilőtték, lassan leég ez az egész rohadt telep itt körülöttünk, s akkor egy vacak sisakkal rabolod az időmet? - Arról a tankról van szó, amiben Nina Sonyc utazott - közölte a tman, nem zavartatva magát. - És? - A fedélzeti számítógép szerint a kilövés előtt a Kapitányt is felvették, hogy megmentsék a tömegtől. Elképzelhető, hogy a hiányzó tárgyakat ők vették magukhoz. - Anraelék? - Igen. - Nála van a sisak? - Elképzelhető... Pár fürkészt körbeküldtem, de nem találja sehol. Arra volt példa, hogy a teleplakók egy-két fegyvert elvettek a mieinktől, de miért vettek volna el sisakot? - És Anrael miért vett volna magára sisakot? - dobta vissza a labdát Dnower. - Hogy ne vegyék észre azt, hogy ember. Dnower előszedte a kommunikációs panel ikonját a csuklópántjából. - Mondasz valamit - dünnyögte. - Megvan a sisak azonosítója? - Természetesen - érintette meg a saját csuklópántját a tman. - Átküldőm. - Jól van... - bólintott Dnower. - Küldj fel egy fürkészt ezer méterre, próbáljuk meg bemérni a sisakot. Ha szerencsénk van, még nem ette meg őket egy krokodil... Mi a helyzet a hajóval? - Egyelőre semmi hír. De nem vesszük a Rosine és a 1949 adásait. - Akkor jó. Na, induljon az a fürkész!
- Megtaláltuk a sisakot! - jelentette a fürkészt felügyelő kezelő. - Nincs is olyan messze. - Merre? - hajolt közelebb Dnower. A vetített térkép átfordult, hogy jobban lássa, és kinagyította magán a kérdéses részt. Csak pár kilométerre távolodtak el Anraelék; már ha ők azok, s nem valamelyik tnop ügynök, vagy vakmerőbb tman. - Össze tud kapcsolni a sisak rádiójával? - kérdezte a kezelőt. - Össze - bólintott az. - De nem garantálom, hogy nem tudják mások lehallgatni az adást. - Nem számít. Ha a Kapitány az, akkor vissza kell őt szereznünk, akár ezen az áron is. Különben is, hamarosan lelépünk innen, úgyhogy tökmindegy. Szóljon, ha beszélhetek! Vetett egy gyors pillantást a másik taktikai kijelzőre. Már a saját műszereikkel is észlelték a közeledő csatahajót, a 01-01-et, s továbbra sem vették semmi jelét a béketeremtők két egységének. Hamarosan már az adatforgalom is megindulhat köztük, s érkezhetnek a leszállóegységek. Bepakolják a tmanokat meg az egyéb, összekészített dolgokat, és véget ér ez a szerencsétlen akció, ami olyan egyszerűnek tűnt az elején. A tmanok meg majd megbékélnek a helyzetükkel, ha meglátják, milyen gyönyörű helyet kaptak Felügyelettől... - Sikerült - jelentette a kezelő. - Beszélhet... Dnower vett egy nagy levegőt, majd megérintette az előtte lebegő adógombot. - Itt Dnower. Ki van ott? Nem érkezett válasz. Megismételte a bejelentkezést. Mikor harmadszorra próbálkozott, felvillant előtte a választ jelző zöld ikon de szavak helyett csak valami távoli szuszogást, néha egy-egy reccsenést vagy csobbanást lehetett hallani. - Lehet, hogy nem mer beszélni - jegyezte meg a kezelő. - Lehet - értett egyet Dnower. - Ha nem mer szólni, köhögjön egyet! Halk, alig hallható köhögés érkezett válaszul. - Maga Anrael kapitány? - tette fel Dnower a következő kérdést. - Ha igen, köhögjön! Újabb köhögés. - Elfogta! - állapította meg Dnower. - Az a nő... Tisztázzuk le... Nina Sonyc ott van magával, és kényszeríti
valamire? Köhögés. - Fegyverrel? Köhögés. - Nem kell állandóan köhögnie - jelezte a kezelő Dnowernek. - Ha torokból beszél, úgy, hogy nem nyitja ki a száját, azt is értjük. Van egy program, ami átszűri úgy a hangot, hogy teljesen érthető lesz a számunkra. A sok köhécselés még feltűnik annak a nőnek... Dnower továbbította az üzenetet Anraelnek, és valóban, némi próbálkozás után halhatták a Kapitány hangját: - Nina... elvette a fegyvert... megyünk keresztül a mocsáron. - Leszedte róla a tapaszt, ugye? - ingatta a fejét rosszallóan Dnower. - Tudja, hogy hova mennek? - Nem... nem mondja meg... annyit mond csak, hogy a „mieinkhez”. - Pontosabban az „övéihez”. A Felügyelet tman-párti ügynökeihez, akik szintén valahol a közelben vannak. - Ezt... nem hiszem - jött Anrael válasza. - Ez nem hit kérdése - torkollta le Dnower. - Nagyon jól tudjuk, hogy a maga asszisztense, Nina Sonyc a Felügyelet ügynöke. - Nem... az... - De az. Valószínűleg ő sem tud róla, mint ahogy a követségük is hiába világította át, nem talált semmit. Emlékszik még arra, amit arról mondtam, hogy a Felügyelet kísérletezett az emberi agyak programozásával? Biztosan emlékszik. Nina Sonyc agyát gyerektora óta programozták, és egy rendkívül sokrétű és tökéletesen rejtett alapprogramot építettek fel benne. Ezt mostanában kiegészíthettek egy modullal, ami magára vonatkozik, Anrael kapitány. Bár nyilván az sem a véletlen műve, hogy pont ő lett a maga személyi asszisztense. - Ez... - Hallgasson végig! - kérte Dnower. - A tnopoknál senkit sem engednek bizalmas beosztásba, aki valaha is egy ellenséges hadsereg vagy szervezet fogságában volt, akár egy napig is! Maga szerint miért? Azért, mert nem tudhatják, mit raktak a fejébe! Van arra esély, hogy egy olyan embert, aki születése óta a Felügyelet gondozása alatt van, érintetlenül hagynak? Mert szerintem nincs. Egyébként felügyeleti forrásaim is megerősítik azt, hogy Nina Sonyc fejében ott van az alapprogram. Valószínű, hogy
kiegészítették, miután ön megérkezett, ehhez nem kell több pár percnél s jó felszerelésnél, amit Tnopján bármikor megoldhatnak, akár a követség szigetén is. Az új program pedig a következő lehet: kösse magához olyan szorosan Anrael kapitányt, amennyire csak lehet, majd ha utasítást kap rá, adja át őt a Felügyeletnek... mármint a tman-párti részének. Ugyanis nagy szükségük van magára. - Ugyan... miért lenne? - hitetlenkedett Anrael. - Kapitány, fogalma sincs, hogy maga mennyire... emblematikus alak lett Tnopján! Az emberek ezt nem értik meg, de ha valaki úgy győz le egy tnopot, ahogy maga legyőzte az összest, az utána akkora tiszteletnek örvend, amire nem igazán tudok hasonlatot találni a maga fogalmai közt. S ha a Felügyelet tman-párti része bírja a maga támogatását a keresztezési programjához, gyakorlatilag nyert ügyük van. Ezért akarták megszerezni magát, és azzal, hogy idejött erre a gyengébben őrzött bolygóra, szinte tálcán kínálta fel az alkalmat erre. - Honnan veszi... a Felügyelet... hogy én támogatnám a tervüket? Dnower kínjában felnevetett. - Egy pillanatig sem érdekli őket, hogy maga mit támogat! Kapcsolja már össze az általam mondott dolgokat: azt csinálnak az emberi aggyal, amit csak akarnak! Ha az a céljuk, hogy Anrael kapitány támogassa a tman-programot, és megkaparintják Anrael Kapitányt, akkor maga támogatni fogja a programot, méghozzá úgy, hogy egy pillanatig sem fog felmerülni a fejében az, hogy nem a saját gondolatait képviseli. Nem muszáj ezt elhinnie, de attól még így van! - Hát... nehezen... - Akkor azt még nehezebben fogja elhinni, hogy már a agyába is belepiszkáltak! Erre Anrael sokáig nem válaszolt, csak lépései zaját és szuszogását lehetett hallani a rádióban. - Valóban... nem hiszem el... - felelte végül. - Pedig így van. Mikor... hozzánk került, átvizsgáltuk, és kezdeti beavatkozás nyomait találtuk az agyában. Elkezdték felépíteni az alapprogramot, de ez valami miatt félbeszakadt. Nem akartam egyelőre mondani, de ha már így alakultak a dolgok, akkor mondom, hogy sajnos ennek a félbemaradt programépítésnek akadnak hátrányos következményei az ön számára, bizonyos helyzetekben... nos... instabillá válhat a személyisége.
- Azért ez... - Mondok rá példát. Emlékszik, mit művelt azzal a férfival, aki elrabolta? Bár valószínű, hogy részletesen nem emlékszik rá, hiszen ott a program csonkja elég erősen belezavart a viselkedésébe... A felderítőink később megtalálták a holttestet, és rögzítették. Kapitány, én már láttam pár csúnya dolgot életemben, de ilyet még nem... S még rémisztőbb a tudat, hogy ismerem magát, és tudom, hogy valami nagyon komoly dolognak kellett történnie ahhoz, hogy ilyet tegyen. De ne értsen félre, nem hibáztatom: a Felügyelet belepiszkált az agyába, de félmunkát végzett, s egy olyan kiélezett helyzetben, amibe ön került az elrablása miatt, teljesen érthető, hogy ez lett belőle... Anrael erre nem is válaszolt. - Tudjuk, hogy soha nem volt tnop fogságban, sőt, huzamosabb ideig még tnopok között sem - folytatta Dnower. - Épp ezért csodálkoztunk mi is az eredményeken, de sajnos nem tudjuk őket megcáfolni. Gondolja végig, kérem, nem volt olyan alkalom, mikor valami olyan rendszerrel kapcsolták össze az idegrendszerét, amihez tnopok is hozzáférhettek? Újabb hosszú hallgatás. - Volt... - közölte végül Anrael. - Hol és mikor? - A... követségen. Van egy fordítószerver... rátesszük a fejünkre, és halljuk egymás gondolatait... a saját nyelvünkön. Tnop vezérkari tisztekkel tárgyaltunk a Rosine érkezéséről... Mondtak furcsa dolgokat is... El akartak vinni megmutatni a bolygó pár érdekes helyét, de végül... nem lett belőle semmi. - Hm... - Dnower fél szemmel a taktikai kijelzőre pillantott. A 01-01 jön, adatforgalom egyelőre nincs... Csak most ne romoljanak el a dolgok végérvényesen. Anraeléket még pont vissza tudná hozni egy tank, feltéve ha az őrült nő nem lövi le inkább a Kapitányt, mint hogy elveszítse, de itt is nagyon ki van centizve az erejük. Ha a tmanok azt látják, hogy még egy tankkal kevesebb van, s megint eszükbe jut valami hülyeség... De ha jönnek a leszállóegységek, már nem lesz ilyen gondjuk. - Akkor már kezdi elfogadni a dolgot, kapitány? - Hát... hajlok rá. - Valószínűleg a „kirándulás” alatt akarták befejezni az alapprogram felépítését - magyarázta Dnower -, csak valami miatt nem jött össze. Lehet, hogy a Felügyelet
másik része megneszelte a dolgot, közbelépett, s nem mert egyik fél sem nyílt összeütközést kockáztatni maga miatt. De az is lehet, hogy más áll a háttérben. Viszont az biztos, hogy sem magának, sem senkinek nem lenne jó, ha Nina Sonyc eljuttatná magát oda, ahova akarja. - Hova? - Azt nem tudjuk. A bolygón jó pár ügynöke van a Felügyeletnek, mindkét oldalról, nyilván ők aktiválták ezt a programmodult, ami most működik, konkrét helyeket és módokat adva... Meg elég jó felszerelést is adtak, amit mi elvettünk, miután elfogtuk a hölgyet. Már csaknem elkapta önt, tudta? Úgyhogy az a lényeg, hogy minél gyorsabban meg kell állítanunk, majd vissza kell hoznunk magát. - Minket - pontosított azonnal Anrael. - Hogy érti? - Ha sikerül, visszamegyek magukhoz - közölte Anrael. De Nina velem jön. Hozzám tartozik. - Kapitány, abból a nőből már soha nem lesz... - Tudom, hogy beteg. - Nem beteg. Egyszerűen... - Akkor is hozzám tartozik. Biztos lehet javítani az állapotán. És ha belőle nem lesz már soha egészséges ember, akkor belőlem se. Azt mondta, az én agyamba is belepiszkáltak! - Épp csak elkezdték... - Mindegy... Találjuk ki, mit csináljunk. Itt... mászunk kereszti a mocsáron, Nina mögöttem jön pár lépéssel és fegyvert fog rám. És nem tudom, hogy csinálja, de rettentő erős. - Teljesen fel van pörgetve a szervezete - bólintott Dnower. - De azért van gyenge pontja. Szereti magát. - Óh... - Anraelnek még a számítógép által megszűrt hangján is lehetett érezni a zavarát. - Ezt hogy érti? - Ezt programozták belé. Hogy szeresse magát. Mindent ezért csinál: meg van győződve róla, hogy a lehető legjobbat teszi éppen magával. Ezen keresztül győzzük le... Azt mondja, nála van a fegyver? - Igen. - A tapasszal mit csinált? - Itt van... itt van a zsebemben. - Nagyszerű... Gondolom megjegyezte, honnan szedte le Ugyanoda tegye majd vissza! - Emlékeztetem... hogy fegyver van nála... nehezen... látom kivitelezhetőnek a dolgot...
- Ez a végcél, amit mondtam... Figyeljen, mert kevés időnk van! Maga elesik, és úgy tesz, mintha nem bírna felkelni... A hölgy segíteni fog magának, de ne hagyja, legyen szükség mindkét kezére, hogy felemelje. Ha letette a fegyvert, és megpróbálja magát felsegíteni, a tapaszt nyomja a bőréhez. Ez nem bénítja le, de elkábítja egy kis időre, legrosszabb esetben lelassítja. Innentől meg már tiszta sor. Ha visszatette a tapaszt a gerinc fölé, keressen egy olyan tisztást, amin majd le tudunk szállni. Hamarosan megérkeznek a leszállóegységek, az egyikkel elmegyek magáért. A sisak maradjon a fején, azzal tudjuk bemérni! Megértett mindent? - Igen... - Akkor rajta! - És ha az a nő lelövi? - aggodalmaskodott a kezelő. - Nem lövi le -jelentette ki Dnower. Remélte, hogy igaza lesz. Ragyogó sárga ikon gyulladt ki a vezérlőpult felett. - Létrejött az adatforgalom! -jelentette a kezelő. - A leszállóegységek már leváltak a 01-01-ről... de van némi probléma... Az van itt is, gondolta Dnower, majd a 01-01 által küldött adatokba mélyedt. Először a 01-01-ről érkező hírhedt tnop vadászgépek, a „Háromszögek” csaptak le a telepre, áthúztak felette, érzékelőikkel felmérve, biztonságos-e a leszállás. Elég nagy kötelék érkezett belőlük, mert viszonylag közel állomásoztak a Rosine bázishajóról letelepült Dartok és lebegőnaszádok, és nem akarták kockáztatni, hogy a béketeremtők megzavarják a leszállóegységeket. Azonban a Háromszögeknek nem akadt dolguk, mert az orbitális pályáról biztosító hadihajók nélkül maradt béketeremtők védelmi állásba rendelték az összes egységüket, nem akarták kiprovokálni a pályára állt 01-01 támadását. A Háromszögek után nem sokkal megérkeztek a vastag törzsű leszállóegységek is. A 01-01 legénységét alkotó tnopok, a Felügyelet ügynökei és néhány tman is érkezett velük. A vezetőjük közölte Dnowerrel, hogy még beszélnek az általa vezetett akcióról, Dnower pedig felvilágosította, hogy a Kapitány is a közelben van, és csupán egy leszállóegységre van szükség ahhoz, hogy megszerezzék maguknak.
- Nos - mosolygott a vezető, egy amúgy szigorú tekintetű, fakuló bundájú tnop -, ez jelentősen javít a helyzetén, Dnower. Sőt, azt hiszem, a maga javára billenti a mérleget... Nem sajnálta, hogy nem neki kell vesződnie a tmanok behajózásával, a könnyű tankok berakodásával és a nyomaik eltüntetésével. Az egyik kisebb leszállóegységhez irányították, adtak mellé egy szakasz katonát, majd felszálltak. Pár perc alatt odaértek a tisztáshoz, ahonnan Anrael sisakjának jeladóját vették. Tettek egy kört, ami alatt felmérték a terepet, majd leszálltak a süppedős, nedves talajra. A leszállóegység fényszórói az erdőre irányultak, riadt madarak rebbentek ki a fák takarásából. - Kimegyek! - közölte a katonákkal Dnower. A rámpa halk zúgással nyílt ki, két katona előresietett, majd intettek Dnowernek, hogy jöhet. Anrael hunyorogva bukkant elő a fák közül, karjaiban hozva Nina ernyedt testét. Az egyik katona odaszaladt hozzá, átvette a nőt, a másik pedig magát Anraelt támogatta. - Kapitány! - lépett oda hozzá Dnower. - Örülök, hogy újra velünk van... - Nemigen maradt más választásom - mormolta Anrael, Ninát nézve. - Tartok tőle, a mostaninak sem fog örülni... - Ezt hogy érti? - nézett rá gyanakodva Anrael. - A 01-01 jelentette, hogy lesz egy kis gond a bolygó elhagyásánál... A 19-49-et sikerült elcsalogatnunk, és úgy nézett ki, hogy a Rosine bázishajót is, de valami miatt ez utóbbi visszafordult. Nem tudjuk úgy elhagyni a bolygót, hogy ne találkozzunk össze vele... A 19-49 minél előbb a fedélzeten szeretné tudni a Kapitányt. - Miért? - értetlenkedett Anrael. - Minél előbb - ismételte meg Dnower. - Még az ütközet előtt.
9. HELYCSERÉS TÁMADÁS Ahogy fölemelkedtek, a távolban sötétlő hegyek mögül vörös fénnyel előbukkant a nap. Anrael az ülés karfájába kapaszkodva nézte, majd oldalra fordult, Nina felé, aki még
mindig bénán, szorosan a sokkal kisebb termetű tnopok számára tervezett székbe szíjazva ült. - Még mindig nem szálltak fel - szólalt meg Dnower. - Kik? - A béketeremtők gépei - magyarázta a tman. - Pedig tartottunk tőle, ezért is kísér minket ennyi Háromszög. De úgy tűnik nem akarnak kockáztatni. - Úgy vannak vele, hogy a Rosine majd úgy is lerendezi a dolgot... - mormolta Anrael maga elé. - Reméljük, nem így lesz - felelte egyből Dnower, jobb füle volt, mint Anrael gondolta. - Ezért is örülünk, hogy a Kapitány velünk van. Anrael érezte, hogy kezd nagyon mérges lenni. - Nem vagyok magukkal! - Szeme összeszűkült az indulattól. - Nagyon nem! Annyira távoli az egész ügyük tőlem, hogy azt el sem hiszi! Semmi mást nem akarok, csak kiszállni ebből az egészből, és visszamenni a... Zavartan elhallgatott, mert nem tudta befejezni a mondatát. - Hova? - kérdezte halkan Dnower. - Hova akar menni? Kapitány, magának nincs hova visszamennie. - A béketeremtőktől raboltak el - közölte dacosan Anrael. - Oda akar visszamenni? Vagy a követségre? Ahol még a legvédettebb helyen is belepiszkálhattak az agyába? Azt gondolja, hogy ez véletlen? - Nem tudtunk róla. Már ismerem a veszélyt, tudok ellene védekezni. - Ugyan már! - legyintett Dnower. - Ne legyen ennyire naiv! Tényleg azt hiszi, hogy mindezt csak a Felügyelet találta ki? Mint már mondtam, az egész tman-terv a két kormány közös programja. A Szövetségi Kormány adta át magát a Felügyeletnek, kivette a flotta védett hajóiról, áthelyezte Tnopjára, megadta önre a kilövési engedélyt. Nem hiszi? Anrael nem felelt semmit, némán nézett maga elé. Kint a vöröst felváltotta a sötétlila, majd felragyogtak a csillagok, ahogy egyre magasabbra emelkedtek. Már a 01-01 egyre kövéredő fényes pontját is jól ki lehetett venni. - Hova akar visszamenni? - tette fel ismét a kérdést a tman. Anrael az egyre tisztább fénnyel sziporkázó csillagokra nézett. - Mit kezdenek a Rosinével? - váltott témát. - Semmi másra nincs szükségünk, csak egy kis időre,
hogy át tudjunk lépni a térbe. Onnantól kezdve a Rosine azt csinál, amit akar. De sajnos túl közel van, ráadásul elzárja azt a pályát, ami mentén elhagytuk volna a bolygót. - Még mindig nem értem, hogyan csalták el a két hadihajót az orbitális pályáról... - Nem mi csináltuk, hanem a Felügyelet. - Gondoltam... - Egy szxinx hajó támadását imitálták az egyik külső bolygónál, aminek egy viszonylag sűrűn lakott holdja van, komoly kutatási kapacitást jelentő laborokkal és átrakódepóval. Igazából nem is volt szükség hajóra, csak egy kisebb méretű vastartalmú kisbolygóra a gázóriás törmelékgyűrűjéből, arra felszereltek pár torzítót, hogy olyan képet adjon, mintha hajó lenne, s felrobbantottak néhány létesítményt a holdon. Persze manipulálták a híradásokat is. A 19-49 még csak most jött rá, hogy átverték őket, de a Rosine valami miatt visszafordult, még a parancsot is megszegte, mert azt az utasítást kapta a Flottától, hogy a béketeremtők boldogulnak maguk is, a szxinx hajót intézze el. Ha engedelmeskedett volna a parancsnak, most nem lenne semmi gond... - Fichs... - csóválta meg a fejét Anrael. - De lesz gond. Ha jól emlékszem, a 01-01 nem olyan kategóriát képvisel, ami a siker reményével szállhatna szembe egy bázishajóval. - Jól emlékszik, Kapitány - bólintott Dnower. - De nincs is szükségünk arra, hogy győzelmet arassunk a Rosine fölött. Mindössze egy kis időre lesz szükségünk. - Mennyire? - Úgy... félórára attól számítva, hogy a Rosine tüzelési pozícióba kerül. Szerencsére bolygó körül vagyunk, így a főlézer nagyobb lőtávolságát nem tudja kihasználni... - Félóra nagyon sok - közölte Anrael. - Ezalatt ronccsá lövi a maguk 01-01-ét. - Ezért van szükség magára - nézett Anrael szemébe a tman. - A Kapitánynál senki sem ismeri jobban a Rosine gyengéit... Anrael megrázta a fejét. A Rosine bázishajón alkalmazott hatalmas, egybenyíló hangárajtókkal szemben a 01-01 leszállóegységei fénylő tubusokban dokkoltak. Anraelék hajóját elkülönítették a többitől, világoskék egyenruhás tnopok siettek eléjük. Hordágyat is hoztak.
- Nina hölgyet azonnal el kell látnunk - magyarázta egy orvosnak tűnő tnop. - Lehet, hogy már így is késő lesz. - Nem maradhatok mellette? - kérdezte Anrael. - Nem - húzta a másik irányba Dnower. - A hídra kell mennünk. Anrael Nina után nézett, akit sietve betoltak egy liftbe, majd az ajtó hangtalanul összezárult mögöttük. - Már mondtam, hogy nem - állt ellen Anrael. - Kapitány, nincs választása! - lépett elé az egyik tnop is. Nem viselt semmiféle rangjelzést, sőt, úgy tűnt, hogy nem is egyenruha van rajta, mégis az érződött a fellépéséből, hogy ő a főnök. - Kényszeríteni akar? - nézett rá határozottan Anrael. Fegyvert szorít a fejemhez, hogy vezessem az enyéim ellen ezt a hajót? Vagy zsarolni akar? Ninával? - Teljes mértékben félreért minket, Kapitány - villantotta ki gömbölyded fogait a tnop. Valószínűleg ez a gesztus nem azt jelenti, amit az embereknél, gondolta Anrael. - Az, hogy segítsen nekünk, az ön érdeke is. Miért lenne az? Fichs kapitány nem fogja megsemmisíteni ezt a hajót, csak mozgásképtelenné teszi. Semmi oka nincs az elpusztítására. Utána feljönnek a fedélzetre, lesz egy kis lövöldözés, de végül kiszabadítanak engem is, meg azokat a tmanokat is, akiket velem együtt raboltak el. Szerintem ez az én érdekem. Dnower hatalmasat sóhajtott. - Kapitány, kérem, ne csinálja ezt! - ragadta meg a karját. - Ön értelmes ember, s én mindent elmondtam magának. Nem tud visszamenni azokhoz, akiket a sajátjainak hisz. Az ugyanazt jelentené, mintha bejelentkezne a tman-párti Felügyelethez, mert el fogják érni, hogy hozzájuk kerüljön. Méghozzá valószínűleg nagyon gyorsan. Vagy ő, vagy mi. Ez a két lehetőség áll ön előtt. - És maguk mit akarnak velem? - Megőrizni annak, ami - szólt közbe a világoskék ruhás tnop. - Semmi mást. Nina Sonycot is meggyógyítjuk, ha tudjuk. - Azonkívül a 01-01 soha nem fog sem Fichs, sem a 1949 felügyelete alá kerülni, mert nem tudhatják meg, mi van a fedélzeten. Ha két óra múlva még mindig itt vagyunk, és nem léptünk át a térbe, mindhárom reaktort felrobbantja a vezérlés - tette hozzá Dnower. Anraelt meglepte, hogy a felsorolt lehetőségek közül
egyedül Ninát találta értékesnek. Kényszeredetten elmosolyodott. - Nos, ha ezek a kilátások... - nézett végig a körülötte állókon -, akkor menjünk a hídra... Képeken és virtuális maketteken már látott tnop vezérlőket, sőt, lábadozása alatt egyik kedvenc elfoglaltsága volt efféle szimulációkkal bíbelődni, így viszonylag hamar kiismerte magát. A tnop hajókon sokkal nagyobb teret hagynak a számítógépes rendszereknek és mesterséges intelligenciáknak, mint az embereknél, így a személyzet is jóval kisebb. - Hol a hajó kapitánya? - érdeklődött Anrael, mikor végigmérte a hidat és üresen találta a kiemelt széket. - Melyik? - kérdezett vissza a világoskék ruhás tnop. - Miért, több is van? - csodálkozott Anrael. - Nem... A hajó mostani parancsnoka én vagyok - közölte a tnop. - De én a Felügyelet ügynökeként lettem az. Az eredeti kapitány jelenleg a gyengélkedőn fekszik. - Mi történt vele? - Túl hirtelen és túl radikális volt a beavatkozás a gondolataiba, és ezt nagyon kevesen tudják elviselni... Ő is csak addig bírta, amíg át nem adta nekünk a hajót. - Miután a hajó eltűnt? - Igen. - Hogy tudták az egész legénységet átprogramozni ilyen rövid idő alatt? - Nem ment az olyan gyorsan... A hajó belső hálóját elég alaposan átalakítottuk a legutóbbi modernizálás során... de ezt majd később. Nagyon kevés az időnk. A belső háló, gondolta Anrael. Eszébe jutott, hogy a tnop informatikai rendszerek nem kis részben módosított és klónozott tnop idegsejtekből állnak. Szerves számítógép, egyfajta szuperagy... Ezért tudnak olyan könnyen közvetlenül kapcsolódni, és ezért bíznak annyira a mesterséges intelligenciákban, hiszen úgy gondolkodnak, mint ők... És ha rákapcsolják az agyukat a rendszerre, az azt csinál velük, amit akar... - Hogyan irányítom a hajót? - érdeklődött. - Nem fogok felkapcsolódni a rendszerre... - Nem is tud - nyugtatta meg a tnop. - Nincsen átállítva az emberi agyra. Magának azt kell megmondania, mit csináljunk, a hogyan már a legénység dolga.
- Rendben - bólintott Anrael. - A következő adatokra lenne szükségem... A tervezett időpont előtt sikerült minden egységnek dokkolnia a 01-01-en. Az utolsó hullámnak már akadt egy kis gondja a béketeremtők Dartjaival, amik minden bizonnyal a közeledő Rosine miatt bátorodtak fel. Megpróbálták elfogni az egyik leszállóegységet, de amikor a Háromszögek leadtak pár figyelmeztető lövést, úgy döntöttek, hogy ez az egész nem ér nekik ennyit, és inkább a felkelők állásai felé vették az irányt. Azt is észlelték, hogy az egyik közeli bázisról felderítők indultak a hátrahagyott tman-telep felé. Mivel az utolsó hullám búcsúzóul plazmával felperzselte az egész telepet, valószínűleg nem fognak túl sok használható dolgot találni, hacsak fel nem bukkan a mocsárból néhány elmenekült tnop vagy tman bár ők nem nagyon fognak semmit sem elárulni a Rosinéről leszállt béketeremtőknek. Fent már sokkal bonyolultabb volt a helyzet. A 01-01 bekapcsolta a hajtóműveit, hogy elszakadjon a bolygó gravitációs terétől, ám a Rosine bázishajó is pont olyan pályán közeledett, amiről könnyen tűz alá vehette a tman csatahajót. Anrael biztos volt benne, hogy Fichsnek csak szerencséje volt ezzel a pályával, bár azt sem tartotta kizártnak, hogy valami módon a Felügyelettől kapott fülest. Mi másért fordult volna vissza? Becsvágyó embernek tartotta a Rosine jelenlegi kapitányát, biztos nem hagyta volna ki a lehetőséget, hogy egy szxinx hadihajó fölött is diadalmaskodjon, beírva magát azon kevesek közé, akik mindkét idegen fajjal szemben győztek. Mindkét? Átnézett az előtte sorjázó adatokon, Dnower bumfordi alakjára. Nem is kettő, hanem három... Bár Fichs erről valószínűleg nem tud. Mint ahogy arról sem, hogy a hamis szxinx hajó helyett egy igazi tman hajóval akaszkodhat össze nemsokára. - Mit tudhat rólunk? - kérdezte a világoskék ruhás tnopot. Az természetesen már régen megmondta neki a nevét, de Anrael képtelen volt megjegyezni a tnop neveket. - Minden bizonnyal tudja, hogy a 01-01 azonos azzal a tnop csatahajóval, ami először ért a Zoya mellé, majd
eltűnt. - Tudja, hogy elfoglalták? - Nem valószínű... Figyeljük a külső adatforgalmat, de nem minden földi kódot ismerünk. A tnopokkal való adatforgalma alapján nem tudja. Csak annyit, hogy előbukkantunk egy külső pályáról, és végrehajtottunk egy kisebb felszíni akciót. - A pályánkat is látja - dünnyögte Anrael. - És ha magától nem is jön rá, a navigáció elárulja neki, hogy le akarunk lépni... Hogy áll a térváltómű? - A micsoda? - A térváltómű. - A tnop hajók némileg más technikát alkalmaznak erre... A maguk rendszere egy régebbi szxinx szerkezet másolata. Anrael eltűntette az adatokat maga elől, és közelebb hajolt a tnop hosszúkás fejéhez. - Nem ezt kérdeztem! - mondta neki lassan, határozottan. - Egyrészt tisztában vagyok a technikai különbségekkel, másrészt meg nem érdekel, mi honnan származik! Kérdeztem egy fontos dolgod és nem kaptam választ! Ha tényleg azt akarják, hogy én vezessem a maguk eltolt manőverét, akkor elvárom, hogy kapitányként kezeljenek! Érthető? A tnopnak felborzolódott a szőre, szemét kis időre becsukta. - Érthető - felelte végül. - Jogos, sőt, célszerű, amit mond, Kapitány. A... térváltómű... energiaszintje megfelelő, de egyelőre túl közel vagyunk a bolygó tömegéhez. - Ha így lépünk át a térbe, mi történik? - Súlyosan megsérül a hajó. Sőt, valószínű, hogy meg is semmisül. - Mikor lesz ennek a kockázata minimális? - Itt - mutatott a híd fölé vetített pályarajz egy kiemelt pontjára a tnop. - Harminckét perc múlva érjük el. - Ami azt jelenti, hogy a Rosine két perc múlva tüzelési pozícióba kerül? - Pontosan. - Rendben... Akkor nyerjünk egy kis időt... Adjunk le vészjelzést. Általános vészjelzést, belefoglalva a „hajó irányíthatatlan” kódot. - Tudni fogják, hogy nem igaz. - Talán gondolkodnak rajta majd egy kicsit... És az nekünk elég... A tűzvezető rendszereket kikapcsolni, de optikai célzással állítsanak minden fegyvert a Rosine
orrára. Nyitva van a főlézer tükre? - Még nincs -jelentette a harcvezető tiszt. - Nagyszerű - dőlt hátra Anrael. Meglepte, hogy mennyire jól érzi magát. Szinte otthon... A bolygó kékes gömbje elfordult alattuk, ahogy egyre magasabbra emelkedtek. Anraelnek egy pillanatra eszébe jutott, hogy egyáltalán nem érzi úgy, mintha járt volna ott lent. Alig volt két napot a felszínen, s azt is hogyan... Minta mindig is egy hadihajó kapitányi székében ült volna, ütközetre készülve... Válaszoltak a vészjelzésre! jelentette a kommunikációs tiszt. - Hamisnak tartják, és felszólítanak az azonosításra. - Adják le nekik a hajó eredeti kódjait! Erősítsék meg a vészjelzést! A Rosine kövéredő fényes pöttyét nézte, ami látszólag csigalassúsággal úszott a csillagokkal telehintett háttér előtt, és elképzelte, mit gondolhat Fichs. Ez az első alkalma, hogy éles helyzetbe kerül a Rosine bázishajóval, és minden bizonnyal ott van benne a bizonyítási kényszer. Ami nem jó, főleg nem egy Fichs kaliberű embernél. Ráadásul még sohasem került szembe egy ekkora egységgel... Valószínűleg nem mer majd különösebben kockáztatni, bár az is lehet, hogy túlságosan is vakmerő lesz. Nem tud róla eleget... Mindenesetre jó pár percet nyertek már eddig is, állhatnának rosszabbul is... - Továbbra sem fogadják el - tolmácsolta a Rosine válaszát a kommunikációs tiszt. - Felszólítanak, hogy kapcsoljuk ki a hajtóművet. - Jelezzék, hogy nem tudjuk irányítani a hajót. Vészjelzést megerősíteni, szokás szerint... Tényleg lőni akar? - töprengett Anrael. A főlézer tükrét védő páncélajtót egyelőre nem nyitották ki, és ha van egy kis eszük, akkor nem is nyitják, mert a 01-01 már elég közel van ahhoz, hogy beletaláljon. Ha lőnek, valószínűleg valamelyik kisebb lézerrel teszik, talán egy SDL-lel, amilyen a romboló méretű hajókon van. Az pedig nem okozhat különösebben nagy kárt bennük. Hát csak lőjenek... - Utolsó felszólítás - jelezte a kommunikációs tiszt. - Egy percünk van a hajtómű leállítására. - Még egy perc - nyugtázta Anrael. - Nagyszerű. Hívjanak
vissza mindenkit a külső szektorokból! - Hagyja, hogy ránk lőjenek? - kérdezte a tnop. - Nem volt világos, amit mondtam? - nézett rá szigorúan Anrael. -Ő... de. - A tnop a Rosinére nézett, majd továbbította a parancsot. Letelt a megszabott idő. A 01-01 továbbra is száguldott a pályáján, egyre közelebb ahhoz a ponthoz, ahol végre átléphet a térbe. A Rosine egyelőre tétovázott. Anrael szinte látta maga előtt Fichs kapitányt, amint nem tudja eldönteni, mit csináljon. Itt ez az azonosítatlan tnop hajó, ami akár félhetne is tőle, de vagy nem fél, vagy tényleg vészhelyzet van a fedélzetén... Végül sikerült döntésre jutnia. Figyelmeztető fények villantak a hídon, majd jelentés érkezett, hogy a Rosine egyik SCL ütege belelőtt a 01-01 hajtóműblokkjába. Pár másodperccel később már a sérülést is felmérték, csak a burkolat és néhány tartalék vezeték szakadt át, személyi sérülés nem történt. Pont, ahogy vártam, gondolta Anrael. - Nem lövünk vissza! - figyelmeztette a kezelőket. Adják le nekik, hogy kérjük, ne lőjenek ránk, vészhelyzet van a hajón, inkább segítsenek! Orvosi és műszaki segítségre van szükségünk! - Teljesen ép a hajónk, és ezt ők is tudják - vetette közbe a tnop. - Egy hajó belülről is lehet sérült - vont vállat Anrael. Amúgy meg mindegy, ha gondolkodnak rajta egy kicsit, az nekünk csak jó lehet. - Nem akar rálőni a Rosinére - állapította meg Dnower. - Csodálkozik rajta? - kérdezte Anrael. - De nem csak azért, amire gondolnak. Ha már mindenképpen lövöldözni kell, akkor azt szeretném minél rövidebb ideig csinálni. Azt hiszem, ez igazi kölcsönös érdek. - A Rosine kéri az üzenet megerősítését... - Akkor kapja meg azt a megerősítést... - Kimehetnek a szerelők a külső szektorba befoltozni a burkolatot? - érdeklődött a technikai tiszt. - Egyelőre várjanak - intette le Anrael. - Várjuk meg a Rosine válaszát. A válasz jó ideig késett. Anrael az időt figyelte. Nem álmák rosszul, már megtették az út egyharmadát, s eddig csak egy gyenge lövést kaptak, sőt, az is lehet, hogy nem is lesz komolyabb összetűzés a dologból. Persze Fichs nem
teszi majd ki a dicsőségtáblájára az esetet, de ez az ő baja... Persze nem tehet róla, hiszen olyan kevés információ áll a rendelkezésére, hogy nem csoda, ha nem tud dönteni... - Üzenet a bázishajóról! - jelzett a kommunikációs tiszt. Átküldenék egy csapatot, ami majd segít nekünk. Kérik, hogy tegyünk meg minden tőlünk telhetőt a fogadásukra. Anrael zavartan összenézett a tnoppal és Dnowerrel. - Kérjen pontosítást! - mondta végül. - Milyen csapatról van szó? - Mentőcsapat - érkezett a válasz kis idő múlva. Egészségügyi és műszaki alakulatok, és a biztosításuk. - Ez nem normális - közölte Anrael. - Bolygóelhagyó pályán mozgunk szökési sebességgel, ráadásul velük ellentétes vektoron. Hogy a csudába akar ez egy mentőcsapatot a fedélzetre juttatni? Hamar megérkezett a válasz: a Rosine hangárteréből kiröppent az egyik rombolója, és nyaktörő fordulóval, a benne utazókat a gyorsuláskiegyenlítés ellenére is alaposan megterhelhető gyorsítással elfogópályára állt. Anrael nem győzte csodálni a manővert. A 01-01 számítógépe gyorsan kiszámolta, hogy még azelőtt össze fog kapcsolódni velük a romboló, mielőtt átlépnek a térbe. - Váratlan fordulat - kommentálta a tnop. - Lövünk? - Ugyan! - Anrael az egyre növekvő fényes pöttyöt nézte mereven. - Gondolom, teletömték emberrel, akit csak találtak... Főleg biztonsági osztagok, mutatóba egy-két orvos... Hányan vannak fegyveresek a fedélzeten? - Vannak bőven, de nem tudom, éles helyzetben mennyire lehet rájuk számítani. - Ezt hogy érti? - Sajnos túlságosan radikálisan kellett beavatkoznunk, és egyre többnek mondják fel a szolgálatot az idegei. Ha tűzharcba kerülnének, ráadásul emberek ellen... Nem tudom, mi lenne. - Ráadásul a térváltás is nagyon kockázatossá válna egy ránk kapcsolódott hajóval a hasunkon - tette hozzá a technikai tiszt. - Tehát nem érhetnek ide - foglalta össze Anrael. Hirtelen eszébe jutott valami. Végigmérte a hídtiszteket, majd intett a tnopnak, hogy hajoljon közelebb. - Ők... nem őrülnek meg, ha harcra kerül sor? - Nem. - A tnop kivillantotta a fogait, és sűrűn pislogott. Talán mosoly, tippelt Anrael. - Ők a Felügyelet emberei.
- Ó... így már más. - Maga elé húzta a 01-01 hologramját, körbeforgatta, majd a számítógéptől kért egy méretarányos képet a feléjük tartó rombolóról. Határozzuk meg azt a távolságot, amiből ez a romboló pont eltakarja a hajónkat a Rosinéről nézve. Kérem figyelembe venni a pályamozgásokat is! Azonkívül kérem az erőtérgenerátor paramétereit. Nem tévedek, ugye, ez itt a generátor gömbje? - bökött a hologram egyik, dudorára. - Igen, az - bólintott a világoskék ruhás tnop. - A kért adatok, Kapitány - szólalt meg a technikai tiszt. Újabb ikonok villantak fel Anrael mellett. Gyorsan átfutotta és rendszerezte őket, majd az órára nézett. - Megadtam az időpontokat a számítógépnek... D-l perckor az összes tűzvezető rendszerrel befogjuk a közeledő rombolót, és ugyanekkor maximális zavarást alkalmazunk a Rosine felé. Leadunk még mindenféle vészjelet is, hogy örüljenek... D-0.5 perckor az SCL lézereknek megfelelő ütegekkel pontlövéseket adunk le a romboló szárnyára és farára, ki kell ütnünk a hajtóművet. Ugyanekkor az erőteret is ráirányítjuk, és ha minden jól megy, akkor D-kor ebben a helyzetben lesz a három hajó! A híd közepén felvillant a sebtében felvázolt ábrája. A tehetetlen, erőtértől fogva tartott romboló tökéletesen takarta a 01-01-et, így a Rosine nem vehette tűz alá a védhetetlen lövéseket adó lézereivel, csakis az irányítható rakétákkal, amiket ilyen távolságból le tudnak vadászni. Persze mindhárom hajó mozog, így ez a kedvező együttállás nem maradhatott fenn sokáig, de pont elég ideig ahhoz, hogy át tudjanak lépni a térbe. Egy pillanatra felmerült Anraelben, hogy mi lesz vele - mi lesz velük - azután, de elhessegette magától a gondolatot. Most a világ csak addig tart, emlékeztette magát, amíg a hajót jelképező kis ikon nem éri a térváltási helyet jelképező másikat. Utána... az már egy másik világ. Szinte a túlvilág... - Nagyon pontosan lőjenek! - figyelmeztette még a hadműveleti tisztet (persze a tnopok nem így hívták, de nem tudott másképp gondolni rá). - A romboló tele van emberrel! Nem akarom, hogy találat érje a törzs középső vagy első részét! Csakis a szárnyakat és a fart! Azonkívül lehet, hogy a Rosine egyből lőni kezd, amint aktiváljuk a tűzvezető rendszereket, és ha eltalál, kiüthet pár irányító központot. Ezért kell minden lehetséges eszközzel célozni... Készülj!
A fegyverek és az erőtér kezelői munkájukba mélyedtek, a többiek némán, megfeszülő izmokkal figyelték a kijelzőket. Nagyon közel jártak már a térváltáshoz, és jól alakultak a dolgok, túl jól - sokan féltek, hogy a cél előtt romlik el minden. A háború alatt volt rá példa, hogy a Rosine egyetlen tűzcsapással tett harcképtelenné egy nagyobbfajta tnop hadihajót. Bár akkor nem Fichs ült a parancsnoki székben. A másodpercek egyre pörögtek, végül elérkezett az Anrael által megadott D-l. - Most! Külsőre semmi sem látszott, csak a kérdéses rendszerek kijelzőin lódultak meg a grafikonok és egyéb ábrák, ahogy a 01-01 és a földi hajók elektronikus eszközei egymásnak feszültek. A Rosine meglepően hamar reagált, nem lőtt, már csak azért sem, mert a rombolója veszélyesen közel járt már ahhoz a ponthoz, hogy takarja a célt, de zavaróeszközei komoly gondokat okoztak a 01-01 tűzvezetésében. Egy pillanatra teljesen elvesztette a rendszer a rombolót, alig tudták visszahozni a virtuális célkeresztekbe D-0.5 percre. Anrael nem örült neki, ha egy fél fokkal megy félre a lövésük, több tucat embertársa hal meg. Embertársa? Maga is meglepődött rajta, hogy ez a szó bukkant fel a gondolatai között. Mintha tudna valamit kezdeni azzal a fogalommal, hogy „társ”... - Tűz! - adta ki a parancsot. Fényes felhők spricceltek szét a feléjük száguldó romboló törzséről. Az egyik találat túlságosan közelinek tűnt a törzs kényes szakaszához, de sohasem tudta meg, hogy meghalt-e valaki a hajóban. Bár több mint valószínű, hogy igen... A manőverező hajtóműveket rejtő szárnyak ezer darabban szálltak szanaszét az űrben, a hajtómű csóvája pedig nagy pukkanással eltűnt. A megcsonkítod törzs lustán pördült egyet, majd villanások lepték el az orrát. - Tüzet nyitott! - jelentette a hadműveleti tiszt. – Torpedók… Lézer... Találatok értek minket... Folyamatosan lő... - Nem viszonozzuk! - figyelmeztette Anrael. Mérges volt magára, mert fel sem merült benne, hogy a sérült hajó lőni fog rájuk Pedig miért ne lőne? Nem tehettek semmit, csak tűrhették a dolgot. Talán nem talál el semmilyen lényeges részt a csatahajón... Az elhárító rendszer működésbe
lépett, és a torpedók egy része elhamvadt a légvédelmi lézerek sugaraitól. - Megfogtuk! - jelentette az erőtér kezelője. - Tartjuk... Úgy tűnik, meg tudjuk fogni ebben a helyzetben addig, amíg kell. Már nem kellett sokáig... A Rosine hasonló dühvel válaszolt, mint a rombolója. Vagy félszáz irányított lövedéket köpött a 01-01 felé, és a zavarását olyan intenzitásra váltotta, hogy számos rendszer lekapcsolt a tman hajón, hogy elkerülje az összeomlást. A lövedékek nagyobbik részét le tudták szedni, pár becsapódott, de nem szenvedtek súlyos sérülést. Még a főlézer tükrét is kinyitotta a bázishajó, várva azt a pillanatot, mikor az eltérő pályák miatt szétcsúszik a három hajó. - Megcsinálta, Kapitány! - hallotta Dnower hangját Anrael. - Lehet, hogy ezt az ütközetet nem ismerik majd meg annyian, mint a korábbiakat, de azt hiszem, a tman nép egyik ünnepnapja lesz a mai! Elérték az áhított pontot. A 01-01 megrázkódott, majd egyszer csak kikapcsoltak a külső nézetet mutató képernyők. Anraelnek megremegett a gyomra, kicsit meg is szédült. Más rendszert használnak a tnopok, futott át a fején. Nem vagyok hozzászokva... Egy pillanatra eszébe jutott, milyen volt az első ilyen utazása, még a szövetségi flotta kiképzőhajóján. Csak nem leszek újra térbeteg… Valami miatt nevetségesnek találta a dolgot. - Köszönjük, Kapitány - szorította meg a vállát a tnop. Megragadta a bundás, izmos kart, és belekapaszkodva felemelkedett a székéből. - Végeztünk, ugye? - nézett végig rajtuk. Mindenfelé gyorsan pislogó szemeket és gömbölydeden villogó fogakat látott. Nevetnek, gondolta, örülnek. Nekem is kellene... - Csak most kezdjük, Kapitány - mosolygott rá Dnower is. A bumfordi tman rémisztőén emberinek tűnt a tnopok között. - Muszáj pihennem! - Persze - bólintott gyorsan Dnower. - A lehető legkényelmesebb kabin lesz az öné, Kapitány... Ez hát a túlvilág, gondolta Anrael. Úgy érezte, eddig nem is élt, és kifejezetten zavarta a gondolat.
10. TÚLVILÁG
- Parancsoljon! - engedte előre előzékenyen a díszes ruhájú tnop. Anrael belépett a szobába, és körülnézett. Díszes, faragásokkal és berakásokkal borított szoba volt, terminállal, minibárral, puhának tűnő ággyal, s minden elképzelhető kényelmi berendezéssel felszerelve. Az ágyat látva hirtelen rádöbbent, mennyire fáradt és kimerült, sajogni kezdtek az utóbbi időben szerzett sebei, orra, szája, lába, háta, s ami a legrosszabb, a nyakán is végigkúszott valami tompa sajgás. Legszívesebben ruhástól végigdőlt volna az ágyon és beájult volna az öntudatlan, mély alvásba, de amikor megtette az első lépést az ágy felé, megtorpant. Valami hiányzott. - Hol van Nina? - kérdezte a tnoptól. - Ő... - hebegte a tnop. - Uram? Dnower lépett melléjük, kicsit lemaradt, miután kiszálltak a liftből. - Mi a gond? - kérdezte. - Hol van Nina? - ismételte meg a kérdést Anrael. Az egyik kórházban. Kezelik... Megpróbálják helyrehozni a tudatát. - Vigyen oda hozzá! - Nincs magánál - ellenkezett Dnower. - Jó ideig nem is lesz. Jobban jár, ha ön is lepihen, és majd utána. Anrael határozottan megrázta a fejét. - Vigyen oda! Most! - Miért? - kérdezte komoly hangon Dnower. - Látni akarom. - Jobban teszi, ha nem. - Mit csináltak vele?! - Semmi rosszat - biztosította gyorsan Dnower. Próbáljuk rendbe hozni az agyát. A legjobb kezekben van, a velünk levő felügyeleti orvosok semmivel sem rosszabbak, mint akik felépítették az alapprogramot. Persze az esélyek... - Ezért akarom látni. - Jobban teszi, ha nem lesz semmi köze ahhoz a nőhöz. - Már most rengeteg közöm... - Akkor zárja le! - Szinte parancsként hangzott. - A legutolsó nem visszavont utasítás a maga elrablására szólítja fel, méghozzá szokatlanul intenzíven. Ráadásul ezt nem tudta teljesíteni... Nem akarom elkeseríteni, de Nina Sonycból soha életében nem lesz már normális... ember.
Nem tudom, mit lát benne, de nem az. Ez biztos. - Akkor miért próbálják meggyógyítani? - Két okból. Egyrészt, mert a Felügyelet művelte ezt vele, és az ilyen eseteket egy belső törvény alapján megpróbálják helyrehozni... másrészt pedig jó lenne visszafejteni a programokat. Bizonyos szempontból az, hogy javul majd az állapota, csak melléktermék. Anrael keserűen megcsóválta a fejét. - A Felügyelet nem jótékonysági intézmény... - Olyan nincs is - értett egyet Dnower. - Sajnos minden erőfeszítésünk ellenére sem fogunk rendes eredményt elérni, csodára nem vagyunk képesek... Kapitány, maga jár a legjobban, ha túllép a dolgon. Megtett mindent azzal, hogy nem hagyta a mocsárban. Többet már nem tehet. - De én... - Ne csapja be magát! - figyelmeztette a tman. - Kapni sem tud semmit tőle. Tudom, mire gondol, de semmit. Higgyen nekem. Ahova megyünk, számos lehetősége lesz, és egy ilyen... teher csak akadályozná. - Lehetőségek? - húzta fel Anrael a szemöldökét. - Már nem vagyok fogoly? - Eddig sem volt az. Maga a Kapitány. S most már hajónk is van... - És a Rosine ellen harcoljak? - Rosszallóan ingatta a fejét. - Inkább vezessen hozzá! Dnower nézte egy darabig, majd bólintott. - Kövessen! Visszamentek a lifthez, utaztak vele egy darabig, majd kiszálltak, végigmentek egy folyosón, ahol számos üres tekintetű, lassan mozgó tnoppal találkoztak, majd újra liftbe szálltak, és végül megérkeztek a kórházhoz. Az orvos, aki fogadta őket, nem beszélt az emberek nyelvén, Dnowernek magyarázott valamit. - Nem tud beszélni vele - fordította Dnower. - Fekszik, mesterségesen táplálják, és közben próbálják kitisztítani belőle az alapprogramot. - Tudatánál van? - kérdezte Anrael. - Nincs. - De... úgy értem, ott belül... tudatánál van? - Nos... igen, azt hiszem... úgy éli át, hogy történnek vele dolgok. Nagyon furcsa dolgok. Talán látomásoknak lehetne őket nevezni. - Mellette a helyem - közölte elszántan Anrael. - Nina? - Alek?
Az orvos látható kelletlenséggel vezette őket tovább. - Mit akart? - kérdezte a világoskék ruhás tnop, miután Dnower a belső telefonon keresztül beszámolt neki Anraelről. - Semmit - felelte a tman. - Megnézte magának, majd hozatott egy széket, odaült a nő ágya mellé, és elaludt. - Abból a nőből már soha nem lesz normális ember húzta el a száját a tnop. - Pont összeillenek - biccentett Dnower. - És velünk vannak. Azt hiszem, ez a legfontosabb. A hajó rendben van? - Teljesen normálisan léptünk át a térbe. Két hónap, és megérkezünk. - Akkor jó. Dnower szétkapcsolta a vonalat, és óvatosan a félig átlátszó ajtóhoz lépett, amin túl Anrael ült Nina mellett, kicsit furcsa szögben tartva a nyakát, de tőle szokatlan halvány mosollyal a száján. Aludt. Addig jó, amíg fel nem ébred az ember, állapította meg Dnower, majd intett a kísérőinek, hogy mennek vissza a hídra.
Norbert Winney MI?! A késő délután barátságos, meleg napfénye élesen verődött vissza a belvárosi teret körülvevő magas, érzelemmentes épületek üveg- és acélborításáról. A húszas évei elején járó Waldor leült egy modern vonalvezetésű, de annál kényelmetlenebb padra a szökőkút mellett. Szerencsére keveseknek volt annyi idejük, hogy a parkban ücsörögjenek, így Waldor a beteges külsejű galambokat etető beteges külsejű nyugdíjasoktól eltekintve egyedül lehetett. Ezt azonban cseppet sem bánta. Épp erre volt szüksége. Egy kis magányra. Arra, hogy ne zavarják, és ne hallják. Főleg ismerősök ne. Kényes dologra készült... Zakója belső zsebéből elővette mobilját. Valaha csak telefonként használták a mobilokat, de az emberek mára mindent ezeken az apró készülékeken intéztek, a bevásárlástól a mozizásig. E parányi, technikai csodák rengeteget fejlődtek az elmúlt harminc évben, s olyasmikre voltak képesek, amikről álmodni sem mertek volna megalkotói. Waldor bóklászott egy kicsit a menüben, majd rácsatlakozott egy mesterséges intelligencia alapú rendszereket kínáló internetes oldalra. Bár aggodalomra nem lehetett semmi oka, berögződései miatt egy villanásnyi időre felnézett, és körülkémlelt, hogy nem lesi-e valaki, majd letöltött egy programmodult, mely megoldást ígért a gondjaira. Elindította a programot, mely hangértelmező beviteli móddal ellátott, széles tudású szakértői rendszerként hirdette magát. Kiválasztotta a neki legjobban tetsző felhasználói felületet, egy csinos, szőke nő személyében. Amint rákattintott, a kis mobilból előkúszott egy háromdimenziós hologram, mely a szőke nőt ábrázolta mellkastól felfelé. - Intimity 3.2 vagyok - jelentkezett be a program. Mindent tudok az emberi kapcsolatokról, legjobban a férfi-
nő párkapcsolathoz értek. Mit szeretnél tudni? Waldor zavartan körülnézett, mielőtt belekezdett volna. - Tudod, van egy lány, aki nagyon tetszik... - nyögte, meglazítva nyakkendőjét. - Mi a kérdésed? - Mit tegyek? - kérdezte egyszerűen Waldor. - Mit szeretnél tenni? - Nos... bizsergek, amikor a közelemben van. Őrülten vágyom arra, hogy átölelhessen, megcsókolhassam, de még megérinteni is félek. - Félsz? - tudakolta Intimity 3.2. - A félelem akadályt jelent? - Igen. Kiszárad a torkom, elerőtlenedek... Folyadékvesztéses tünetek diagnosztizálta tévedhetetlenséget sugárzó hangon a program. - Javaslat: igyál vizet! - Nem a száraz torkom jelent gondot - pontosította a kórképet Waldor. - Hanem, egyszerűen... elhagy az erőm. Úgy érzem, mintha lebénulnék, szinte képtelen vagyok megmozdulni. - Beteg vagy? - Nem éppen... hacsak nem a szerelem betege! - A szerelem betege. Értelmezem... - A mobilon egy led felvillanása jelezte, hogy intenzív hálózati forgalom zajlik a mobil és a webes kiszolgáló között. Mindez azonban csak pár tizedmásodpercig tartott. - Költői kifejezésmód. Írsz verseket? - Nem. Talán... talán szerelmes verset kellene írnom? - Talán - egyezett bele a program. - De én nem tudok verseket írni! - Értem. Miből fakad a tehetetlenséged? - Nem tudok rímekben gondolko... Hé, nem akarok verselésről beszélgetni! - Értem. Miről szeretnél beszélgetni? Javaslom a párkapcsolatok témáját. Mindent tudok az emberi kapcsolatokról, legjobban a férfi-nő párkapcsolathoz értek. Waldor furcsálkodva nézte a hologram szépen formált arcát, teljesen elfeledve, hogy a mobil vizuális érzékelői a készülék törzsén helyezkednek el. - Mint már mondtam, - kezdte lassan - van egy lány, aki nagyon tetszik, de nem tudom, hogyan közeledjek hozzá. - Miért nem tudod? - Hát mert... nem. Nem csináltam még ilyesmit, vagy ha igen, mindig sikertelen voltam.
- Értem - jelezte a program, majd beizzította az empátiamodulját. - Szeretnél róla beszélni? Nekem bármit elmondhatsz, meghallgatlak. - Nem, nem akarok a kudarcaimról beszélni. - Miről szeretnél beszélgetni? Javaslom a párkapcsolatok témáját. Mindent tudok az emberi kapcsolatokról, legjobban a férfi-nő párkapcsolathoz értek. Waldor enyhén megdöntött fejjel, összehunyorított szemmel szuggerálta a hologramot. - Ezt most mondod harmadjára. Gyakran ismételgeted ezt? Kis szünet következett, mielőtt Intimity 3.2 válaszolt volna. - Most mondom harmadjára. Te is szoktad mondani? - Nem, én nem szoktam, de nem is erről akarok beszélni. Mielőtt megkérdeznéd, hogy miről: van ez a lány, aki tetszik. Nem tudom, hogyan közeledjek hozzá. Mit tegyek? - Mit szeretnél tenni? - Hát... tudod te... - válaszolta zavartan Waldor. - Miért, mit akarhat egy férfi egy nőtől? - Egy férfi egy nőtől sok mindent akarhat, attól függően, hogy milyen kapcsolatban van vele. Akarhat tőle anyatejet, süteményt, játékokat, vagy akár szexuális interakciót. - Én ez utóbbit szeretném. - Értem - nyugtázta a program. - De nem tudom, hogyan kezdjek hozzá! Ezért beszélgetek veled! Segíts! - Segítek. Nem tudod, hogyan kezdj hozzá? - Nem, nem tudom! Olyan idétlennek érzem magam mindig, amikor a közelemben van. - Máskor is idétlen vagy? - próbálta tisztázni a program. - Hogy? - hökkent meg a férfi. - Máskor is idétlen vagy? - Nem, nem vagyok idétlen! - jelentette ki emelt hangerővel Waldor, immár nem foglalkozva vele, hogy figyelnek-e rá a parkban. Egy brókercégnél részvényárfolyam-elemző vagyok, nem idétlen! - Értem. - Nem, nem hiszem, hogy érted! Intimity 3.2 gondolkodott pár másodpercig a válaszon. - Értem. - Mit értesz? Intimity ezúttal hosszabban gondolkodott, mielőtt a kellemes női hang felcsendült.
- Mindent tudok az emberi kapcsolatokról, legjobban a férfi-nő párkapcsolathoz értek. Waldor elképedve meredt az udvariasan rátekintő, várakozó arckifejezésű hologramra. Vett egy mély levegőt. - Tudod mit - kezdte -, kapsz egy utolsó esélyt! Mondd meg nekem, mit javasolsz, hogyan ismerkedjek meg ezzel a lánnyal? - Javaslat: mutatkozz be neki! - Zseni vagy! - vetette oda Waldor cinikusan. Úgy érezte, mintha egy hülyével társalogna. Vagy, ami még rosszabb, mintha őt néznék hülyének. - Köszönöm - rebegte hálát szimulálva a program, melynek az algoritmusából kihagyták az irónia felismerését. - Figyelj, te reléagyú zsebabakusz! - markolta meg a mobilt Waldor. - Nem azzal van bajom, hogy nem tudok bemutatkozni, hanem azzal, hogy idétlenül érzem magam ebben a szituációban! Úgy érzem, hogy biztos nem érdeklem, és csak nevetségessé tenném magam! - Értem. És te nem szeretnéd nevetségessé tenni magad? - Nem bizony! Mit tegyek? - Ne légy nevetséges! Légy az ellenkezője! Légy: komoly, komor, ijesztő, agresszív, félelmetes! - Tudod mit? - kacagott fel nyűgében Waldor. - Ez az, ami igazán nevetséges! - Ez nevetséges? - kérdezte a program felkészülve arra, hogy igenlő válasz esetén ezzel a formulával is bővíti a szerveren tárolt humoros mondatainak körét. - Figyelj! Nem akarok félelmetes és agresszív lenni! - Milyen szeretnél lenni? - Férfias benyomást szeretnék tenni rá. - Férfias, mint... Superman, James Bond, Rámbo, Tarzan, Clint Eastwood, Obelix? - Igen, mint James Bond, mondjuk. A mobil ledje megint villogott egy sort, míg Intimity letöltötte a webről, ami érdekelte. - A neve Bond. James Bond. Felrázva kéri, nem keverve. 007-es titkos ügynök. Engedélye van, hogy öljön - sorolta, majd, hogy lendületet adjon a csevegésnek, hozzátette: Melyik a kedvenc részed? - Mim? - Önálló mondatként nem értelmezhető dolgot mondtál. Mit értesz az alatt, hogy „mim”? - Mindegy, lépjünk tovább! Nem akarok a James Bond fil-
mekről beszélni. - Értem. Miről szeretnél beszélgetni? Javaslom a párkapcsolatok témáját. Mindent tudok az emberi kapcsolatokról, legjobban a férfi-nő párkapcsolathoz értek. - Ennyi, vége! Befejeztem! Nem vagy jó semmire! Egy állapotmentes automata vagy, nem több! Intimity jó pár századmásodpercig hámozta a mondatot, míg rá lelt a kulcsszóra. - Vége? Kilépsz a programból? - Igen. Értem - nyugtázta majd elmosolyodott. - A szolgáltatás díja 51 dollár 40 cent. Köszönöm a beszélgetést. Igazán élveztem. Beszélgess velem legközelebb is!
Chuck Palmer VIRTUÁLIS ROSSZBARÁT Foster bedugta a tepsit a sütőbe, és visszasietett a dolgozószobába. A monitorra pillantott, és elégedetten állapította meg, hogy a letöltés rövidesen befejeződik. Belehuppant kényelmes gurulószékébe, és árgus szemmel figyelte, amint az állapotjelző a végéig kúszik. A letöltés végeztével rögvest nekifogott az állomány kibontásának. Ügyködése eredményeként elindult a telepítő. Foster üdvözült mosollyal figyelte a nyitóképemyőt.
„ÜDVÖZLI ÖNT AZ XTREMSOFT MAGÉ FILE 1.04 TELEPÍTŐJE. KÉRJÜK, JELÖLJE KI A TELEPÍTENI KÍVÁNT ÖSSZETEVŐKET! MAGEDOC IRATKEZELŐ MAGEPIC KÉPFÁJLKEZELŐ MAGE SOUND MULTIMÉDIAFÁJL-KEZELŐ BONUSZ: MI-6 ÜGYNÖK KIJELÖLT ÖSSZETEVŐK TELEPÍTÉSE - VISSZAVONÁS” - Na persze, a reklám - nevetett magában Foster. - És persze, alapállapotban az összes összetevő kijelölve. Még hogy bonusz! Mi a franc ez, angol titkos ügynök? Az egér után nyúlt, ám ekkor csipogni kezdett a konyhai stopper. Foster összerezzent, és reflexszerűen rákattintott a Kijelölt összetevők telepítése gombra. - A telepítés úgyis eltart egy darabig - dünnyögte magában. - Addig tegyük magunkat hasznossá a konyhában! Kicaplatott, kivette a tepsit a sütőből, és nekilátott a pucolásnak. A krumpli meglehetősen apró volt, így aztán lassacskán el is feledkezett a telepítésről. A vacsora után, kedvenc sörével a kezében, a tévé elé telepedett meccset nézni. A szünetben jött rá, hogy a telepítőt még a vacsora előtt sorsára hagyta. Nyögve
feltápászkodott a fotelból, benézett a dolgozószobába. A képernyőn egy lakonikus „A telepítés sikeresen befejeződött” párbeszédablak fogadta. Elégedetten bólintott, hibernálta a gépet, visszaballagott a nappaliba, és bevackolta magát a fotelbe a következő játékrészre. Nagyjából két hétig nem is történt semmi különös. Minden nap órákat töltött a gép előtt, a munkáját végezve, a telepített programokról szinte teljesen elfeledkezett. Szorították a határidők; nem nagyon ért rá mással foglalkozni. Bevásárlásainak jó részét is online intézte. A harmadik hét elején kezdett bosszankodni. Nem és nem bírta megtalálni az állományt, amelyben a negyedéves összegzésekhez fűzendő kommentárját vázolta fel. Arra egészen biztosan emlékezett, hogy elmentette, de hogy hová?... Az otthoni gépe hatalmas merevlemezén és annak számtalan partícióján reménytelennek látszott a keresés, mivel az állomány neve teljesen kiment a fejéből. Egész nap ezen kesergett a munkahelyén, és ez járt az eszében akkor is, amikor hazaért. Bekapcsolta a gépet, és miután az elindult, egy darabig a monitort mereven bámulva próbálta felidézni a fájl nevét és helyét. Néhány percnyi reménytelen küzdelem után feladta; sóhajtva indította el a szövegszerkesztőt, hogy újból megalkossa az iratot. A szövegszerkesztő elindult, és Foster kis híján kiesett a forgószékből meglepetésében. A képernyőn az induláskor szokásos üres dokumentum helyett az elveszettnek hitt kommentár díszelgett. Pár pillanatnyi szájtátás után végre magához tért, és hozzálátott a munkához; örömében nem is gondolkozott azon, hogy mi és hogyan történt valójában. Valószínűleg napirendre tért volna a dolog felett, ha két nappal később nem történik újabb furcsaság. Aznap a munkahelyén idejének nagy részét azzal töltötte, hogy egy bizonyos cég honlapjára vadászott a Neten. Szüksége lett volna az előző évi forgalom statisztikáira, de nem bírt rálelni a kérdéses honlapra. Nem adta fel. Hazaérve rögvest a gép elé ült, elindította a webböngészőt, és láss csodát: a szokásos kezdőlap helyett a szóban forgó honlap jött be. Ez már Fostemek is gyanús lett. Bárhogy is törte a fejét, nem jött rá a böngésző hirtelen támadt készségességének okára. Vállat vont, és nekilátott a munkának. Mire végzett, lassan beesteledett. Ekkor döbbent rá, hogy
a hűtőszekrény üres, a gyomra pedig egyre követelődzőbben korog. Kiballagott a spájzba körülnézni, hátha talál még valami ehetőt. Nem járt sikerrel. A kamrából kijövet megborzongott arra a gondolatra, hogy a nyirkos estében elballagjon valamelyik szupermarketbe. Ám még végig sem gondolhatta az egészet, amikor csengettek. Az ajtóban legnagyobb meglepetésére egy pizzafutár állt. Amikor kérdőre vonta, amaz váltig állította, hogy nemrég kaptak online megrendelést egy extrasajtos, sonkás, gombás pizzára. Foster nem sokat vitatkozott vele, hiszen amúgy is éhes volt. Kifizette a pizzát (az már szinte fel sem tűnt neki, hogy merő véletlenségből éppen a kedvenc fajtájút), és visszament a dolgozószobájába. Belépve még éppen észlelte, hogy a modem online tevékenységet jelez - bár amikor kiment, lekapcsolódott a Netről -, de a további töprengésig nem jutott el. A modem elszenderült, Foster pedig nekilátott a pizzának, és elhatározta, hogy a hűtő feltöltését másnapra halasztja. Ez az elképzelése azonban nem vált be. Kisvártatva megint megszólalt a csengő. Ezúttal az egyik szupermarket szállítószolgálata futott be terjedelmes csomaggal. Foster már egyáltalán nem vitatkozott; pláne, miután a futár közölte, hogy a számla már ki van egyenlítve. A csomagban élelmiszer volt, neki is látott a tartalmát bepakolni a hűtőbe. Amikor végzett, visszatelepedett a gép elé, és gondolkozni kezdett. A pizza és az élelmiszercsomag is online rendelés alapján érkeztek. Tehát a gép internetes forgalmazása körül kell keresgélni. Foster először hacker-akcióra gyanakodott. Előhívta a tűzfal naplófájlját, és tételről tételre végigfutott az aznapi bejegyzéseken. Néhány primitív bejutási próbálkozást talált, amit a tűzfal automatikusan hárított, a kimenő forgalom teljesen rendbenlévőnek tűnt. Töprengve pörgette a listát oda-vissza; valami zavarta a dologban, de nem bírt rájönni, mi az. Néhány percnyi hiábavaló erőlködés után más irányban próbálkozott: gyanúja a vírusokra terelődött. Óvatosságból online frissítette az adatbázist, mielőtt lefuttatta volna a keresést. A szoftver mindent rendben talált. Nem tudott szabadulni attól az érzésétől, hogy valami elkerülte a figyelmét, de bármennyire törte a fejét, nem bírt rájönni, mi zavarja. Az órájára pillantva felsóhajtott, és
a gépet kikapcsolva átballagott a nappaliba, hogy megnézze az esti filmet. Másnap a munkahelyén roppant kínos meglepetés érte rögtön a számítógép elindítása után. Hangos üzenet figyelmeztette, hogy aznapra találkozót kellett volna kérnie Mr. Harrisontól, egy neves kozmetikai vállalat vezetőjétől, aki nemrég exkluzív megrendelést ígért Fosterék reklámcégének. A főnöke éppen Fostert szemelte ki, hogy nyélbe üsse az üzletet; ő pedig egészen biztosan emlékezett rá, hogy az előző projekt lezárása körüli rohanásban elfelejtett a tervezett találkozóhoz időpontot kérni Mr. Harrisontól. Elkeseredetten lapozgatott a projekt és a félkész portfolió anyagai között; kiszámította, hogy mire rendezné azokat, bőven tíz óra után lesz, és tíz után már esélye sem marad annak, hogy aznapra bejelentkezzen. Felpattant, és az irodájában fel-alá járkálva, mint egy ketrecbe zárt tigris, kétségbeesetten próbált valamiféle megoldást találni. Arra gondolni sem mert, mi történik, ha az üzlet kútba esi; a legjobb, amire számíthat, ha egyáltalán megtarthatja az állását. Mr. Harrison hírhedten kényes a pontos munkára, ha felkészületlenül állít be, azonnal másnak adja a megrendelést. Foster hirtelen megtorpant, és elhatározta, hogy mindent egy lapra tesz fel. Mr. Harrison ugyan kényes a pontosságra, ugyanakkor becsüli az őszinteséget. Úgy döntött, hogy rendbe teszi az anyagot, és megpróbál előzetes bejelentés nélkül bejutni hozzá, akkor is, ha egész nap ott kell ülnie a várószobában. Gőzerővel látott neki a feladatnak, és tízre sikerült is befejeznie a munkát. A részleg titkárnője elhűlve bámult utána, amint lélekszakadva lerohant a földszinti garázsba. Beugrott az autójába, és közben azért fohászkodott, hogy ne legyen nagy a forgalom. Mr. Harrison irodája előtt éppen csak annyi időre torpant meg, amíg a zakóját és a nyakkendőjét megigazította, mielőtt elszántan belépett volna. - Jó napot, a nevem Jon Foster, és... - Nem szép dolog késni, Mr. Foster - vágott közbe Mrs. Cobbs, a középkorú, őszes hajú titkárnő, miközben feddő tekintettel méregette a szemüvege fölött. - Mr. Harrison nem szereti, ha megvárakoztatják. - Késni? - Igen - csóválta a fejét a titkárnő, miközben az ajtóhoz
lépett, hogy kinyissa. - Az emailjében tíz órára kért időpontot, vagy már elfelejtette? Fosternek már a nyelvén volt a tiltakozás, miszerint semmilyen emailt nem küldött, de szerencséjére Mrs. Cobbs nem engedte, hogy szóhoz jusson. - Ne húzza az időt, jóember, igyekezzen befelé, a jó ég áldja meg! - Szelíden betuszkolta az ajtón. Ekkora szerencse nem is létezik, állapította meg magában Foster, amikor a sikeres tárgyalás után kilépett Mr. Harrison szobájából. A jókedve azonban elszállt, amint megállt a titkárnő asztala előtt. - Mrs. Cobbs! - Miben segíthetek? - Megtudhatnám, hogy megvan-e még az a bizonyos email? - Természetesen megvan. Miért érdekli? Teljesen szabályos, digitális aláírással. - Ha megkérném, továbbküldené erre a címre? - dugta Mrs. Cobbs orra elé a privát email címét tartalmazó névjegykártyát. A titkárnő bólintott. - Azonnal. A munkahelyére visszaérve első dolga volt alaposan felforgatni az elektronikus postafiókját. Néhány percnyi keresgélés után megállapította, hogy jól emlékezett: az elküldött levelek között nyoma sem volt a Mr. Harrisonnak küldött példánynak. Az eset meglehetősen felkavarta; a munkaideje hátralevő részében emberfeletti erőfeszítésébe került a munkájára összpontosítani, a gondolatai minduntalan visszakalandoztak a délelőtt történtekhez. Hazaérve még mindig foglalkoztatta a dolog. Amint elrakodott, rögvest a gép elé ült, és átböngészte a privát postafiókját. A beérkezett levelek között megtalálta a Mrs. Cobbs által továbbküldött példányt is. Alaposan átnézte az email tulajdonságait, és kis híján kiesett a székéből, amikor meglátta, hogy eredeti feladóként a saját privát postafiókja van feltüntetve. Mindez megerősítette abban a gyanújában, hogy valami nincs rendjén, ugyanis az üzleti levelezését kizárólag a munkahelyén intézte. Megrökönyödése csak fokozódott, amikor a postafiókját górcső alá véve ennek a küldeménynek a nyomát sem találta. Hátradőlt a székben, és a halántékát dörzsölve próbálta összeszedni a gondolatait. Egy: a levél majdnem minden kétséget kizáróan innen indult el. Ezt bizonyítja a
szabályos digitális aláírás. Kettő: a levél nem szerepel az elküldött emailek listájában, tehát nem mehetett innen ki. Esetleges lehetőség az, hogy utólag törölte valaki a listáról, de ez tulajdonképpen nem lényeges, mert ahhoz ugyanúgy szükséges a jelszó ismerete, mint a küldéshez. A legzavaróbb azonban az maradt, hogy határozottan emlékezett arra: ezt a levelet soha, sehol nem írta meg. Egy pillanatra fontolóra vette, hogy esetleg valamelyik barátja tréfálkozik vele, ám mivel egyikük sem ismerte egyik jelszavát sem, végül elvetette a gondolatot. Ellenben, ha egy hacker piszkálódni akar a postafiókjában, nyilván megpróbálja megszerezni a jelszót. Újfent nekiveselkedett a tűzfal naplóállományának, miközben eszébe jutott, hogy kezd kissé paranoiás lenni. Munkálkodását mindössze kétszer kellett félbeszakítania: először egy adag mosópor érkezett, egy palack textilöblítő és néhány tekercs vécépapír társaságában. Már meg sem lepődött, amikor megállapította, hogy az összes holmi tényleg fogyóban volt. A másik küldemény viszont felkeltette a kíváncsiságát; egy csomagküldő szolgálattól érkezett, azzal a tájékoztatással, hogy az édesanyjának szánt születésnapi ajándék. Foster természetesen nem rendelt semmi ilyesmit, egyrészt azért, mert a születésnap a következő hétre esett, és rendszerint az utolsó pillanatokra szokta halasztani a bevásárlást, másrészt még el sem gondolkozott azon, mi lenne a megfelelő ajándék. A csomagból, miután óvatosan kihámozta a díszcsomagolásból egy konyhai robotgép került elő. Fosternek abban a pillanatban eszébe jutott, hogy az anyja az utolsó telefonbeszélgetésük alkalmával valóban megemlítette: elromlott a konyhai gépe. Kénytelen volt elismerni, hogy az ajándék megfelelő, még akkor is, ha nem ő választotta. Sokkal jobban aggasztotta viszont az, hogy a számlát már rendezték: a kisebb tételek még csak hagyján, de a robotgép már nem filléres holmi volt, és egyáltalán nem nyugtatta meg az a tudat, hogy a számlájáról a tudtán kívül pénzt emeljenek le. Visszatért a naplóállomány böngészéséhez, és birkatürelemmel vizsgálta, tételről tételre, az összes bejegyzést a bemenő forgalomról, három hétre visszamenőleg. Amikor a végére ért, kelletlenül állapította meg, hogy a szokásos próbálkozásokon kívül semmi kézzelfoghatóra nem akadt. Elméletileg persze elképzelhető volt, hogy valaki, aki nagyon profi, nyom nélkül átsiklik a tűzfalon, ám ennek
elhanyagolhatóan kicsi volt a valószínűsége. Foster a lehető legmegbízhatóbb szoftvert használta, amely mind ez idáig kiállta a próbát, bár a férfi azt is tudta, hogy nincs kijátszhatatlan védelem. Mindenesetre megismételte a víruskeresést két különböző programmal, hogy elvileg kizárja valamilyen trójai faló működését; az eredmény ezúttal is negatív maradt. Némi habozás után, nem nagy meggyőződéssel, nekilátott sorban megváltoztatni a hozzáférési jelszavakat is. Amikor végzett, a gondolatai visszatértek a víruskeresés eredményéhez. Mi van akkor, ha nem is trójai program műve az egész, hanem egy teljesen szabályosan telepített szoftver munkálkodik a háttérben? Már ki tudja, hányadszor aznap, visszabújt a tűzfal naplóállományába, és ezúttal a kimenő forgalmat vetette alá tüzetes vizsgálatnak. Nem nagyon hitt az egészben; a tűzfala a legjobb volt a piacon, és éppen azzal tűnt ki a többi hasonló közül, hogy nemcsak a bejövő, hanem a kimenő forgalmat is képes volt hatásosan megszűrni. A listáról kijegyzetelte azokat a tételeket, amelyekről nem tudta egyértelműen, milyen alkalmazáshoz tartoznak. A munka előrehaladtával egyre kedvetlenebb lett, amint a lista apránként kezdett igencsak terjedelmesre hízni. Fásultan fejezte be a munkát; az órára pillantva maga is meglepődött, mennyire elszállt az idő, ezért úgy döntött, hogy a találatok azonosítását másnapra halasztja. Reggel, munkába menet jobb ötlete támadt, bár ehhez némi külső segítséget is igénybe kellett vennie. Amikor a legsürgősebb teendőivel végzett, felhívta Dick Robinsont, a cég egyik rendszergazdáját, hogy megvitassa vele a dolgot. Dick készséges volt, így hamar meg is egyeztek, és délután együtt jöttek el a munkából. Foster úgy próbálta meggyorsítani a keresést, hogy utánanéz, melyik alkalmazás létesített kapcsolatot a pizzériával, a szupermarkettel és a többi gyanús eset szereplőjével. Robinson megígérte, hogy megtesz minden tőle telhetőt, de a sikert illetően eléggé szkeptikusan nyilatkozott. Miután Foster körülbástyázta őt kávéval és némi majszolgatnivalóval, beletemetkezett a munkába; csak arra a rövid időre cserélt néhányszor helyet a házigazdával, amíg az beütötte a szükséges jelszót. Nem egészen két óra múlva egy teleprintelt lappal a kezében ült le Foster mellé a kanapéra. - Sajnos, nem tudtam meg túl sokat, de nagyjából ezt is
vártam - kezdte vállat vonva. - A kiemelt alkalmazások egyike sem látszik bűnösnek. Foster kissé megroskadt ültében, de Robinson biztatóan megveregette a vállát, majd a kezébe nyomta a papírlapot. - Ez csak azt jelenti, hogy a szóban forgó program valószínűleg a böngészőn keresztül ügyködött - folytatta, és a lapra mutatott. - Ez itt azoknak az alkalmazásoknak a listája, amelyek dolgoztatták a böngészőt az általad megadott dátumokon. A többi rajtad múlik; próbálj meg visszaemlékezni, milyen időpontban történtek a feltételezett forgalmazások, és keresd ki, melyik program volt akkor aktív - tanácsolta, aztán elbúcsúzott és távozott, magára hagyva Fostert az újabb gonddal. Nem maradt más hátra, mint ismét dologhoz látni. Türelmes, aprólékos munkával sikerült leszűkítenie a kört négy szoftverre; ebből az egyiket rögtön elvetette, mert pontosan tudta, miként dolgozik. A maradék háromban nem volt biztos; a programnevek számára semmitmondóak voltak: az egyik egy csevegő program, a másik a legutóbb telepített XtremSoft csomag, a harmadik egy rendszertesztelő szoftver moduljának bizonyult. Fáradt volt, és jobb ötlete nem lévén, elhatározta, hogy csapdát állít. Miután végzett az előkészületekkel, aludni tért. Nem kellett sokáig várnia a következő alkalomra. Az irodájában ült, lassan forogva a székével ide-oda, kezében néhány szórólapot pörgetett. Az éppen futó projekthez volt szüksége bizonyos külső munkákra, és éppen azon töprengett, hogy kivel végeztesse el azokat. Most is, mint mindig, minőségi munkát akart a lehető legolcsóbban; nem maradt más hátra, mint elkezdeni a puhatolózást a kiszemelt cégeknél. Mielőtt azonban nekifoghatott volna, megszólalt a telefonja. Az egyik esélyes cég képviselője jelentkezett, és a kapott emailre reagálva időpontot kért. Foster azonnal kizökkent a töprengésből; mivel természetesen semmilyen emailt nem küldött a kérdéses cégnek, azonnal tudta hogy újabb „eset” történt. A projekt dokumentációjára hivatkozva megkérte a menedzsert, hogy az email egy példányát küldje el a vállalati postafiókjába, és még aznapra beszélte meg vele a találkozót. A megbeszélés a várakozásán felüli eredménnyel zárult. Az árajánlat több volt, mint jó, olyannyira, hogy Foster nem is szándékozott tovább érdeklődni a konkurenciánál.
Ráadásul a cég képviselője is figyelemre méltónak bizonyult: Fosternek azonnal megtetszett a lány, és elgondolkozott azon, ne hívja-e meg vacsorázni. Aztán eszébe jutott, hogy estére más, fontosabb elfoglaltsága lesz, és mivel még úgyis fognak a közeljövőben találkozni, a meghívást későbbre halasztotta. Jó hangulatban, a közeli viszontlátás reményében búcsúztak el egymástól. Fostert hazamenet inkább a lány foglalkoztatta, mintsem a körvonalazódó üzlet, ám amint belépett a lakásába, azonnal a saját problémájára terelődtek a gondolatai. Mielőtt bármi másnak nekifogott volna, leült a gép elé, elővette az inkriminált email kinyomtatott másolatát, és megnyitotta a naplófájlt. Előző este már előkészítette a terepet. Lekapcsolta a gépet a Netről, bezárta az alkalmazások többségét, csupán a létfontosságúakat hagyva érintetlenül, hogy minél könnyebben azonosíthassa a tilosban tévelygő szoftvert. A gyanúja beigazolódni látszott. Az email érkezése előtti percekben rövid ideig a böngésző és az elektronikus posta is működött; mielőtt Foster továbblépett volna, gyorsan ellenőrizte a postafiókját. Az emailnek persze megint semmi nyoma sem maradt. Bosszankodni kezdett, amikor eszébe jutott, hogy a böngészője a bezáráskor automatikusan törli az előzményeket; ezt az előző este elfelejtette kikapcsolni, pedig most kíváncsi lett volna, milyen webhelyekre kapcsolódhatott. A Robinsontól kapott tanácsok alapján utánanézett, mi aktiválta a két programot. Az eredmény meglepte. A modul az XtremSoft fájlkezelő csomagjához tartozott. A telepítés után egy ideig hozzá sem nyúlt az egészhez, mert nem volt rá ideje. Azóta is csak néhány alkalommal próbálta, és meg is volt elégedve vele, ezért akkor úgy döntött, hogy meghagyja. Az viszont nem volt egészen világos előtte, hogy mi az ördögöt keres a fájlkezelő a Neten, az emailek körül meg pláne. Az még hagyján, hogy megkeresi a Neten az áhított weboldalt (de honnan a fenéből jön rá, hogy melyiket?), viszont a kép- és dokumentumkezelő szoftverek nem szoktak a felhasználójuk helyett emaileket küldözgetni, sem pizzát rendelni. Töprengéséből az érkező posta hangjelzése zökkentette ki. Még mindig a történteken töprengve nyitotta meg a küldeményt, ám amikor elolvasta, meghűlt az ereiben a vér. A levél mindössze egy mondatból állt:
„NEM BÍZOL BENNEM?” Ennyi. Se megszólítás, se aláírás. Már éppen automatikusan nyúlt az egér után, hogy a levelet visszaküldve kérdőre vonja a feladót, amikor a pillantása a fejlécre tévedt, és még az előbbinél is jobban megdöbbent: feladóként a saját otthoni email címe szerepelt. Jó néhány percbe beletelt, amíg magához tért. A keze lassan lecsúszott, hiszen semmi értelme sem volt saját magát kérdőre vonni; a levél a saját gépéről érkezett a saját gépére. Vagy mégsem? Belátta, hogy a dolog kezd apránként kicsúszni az ellenőrzése alól. Mivel már eléggé fáradt volt, nem akart tovább tépelődni a dolgon. Megfordult a fejében, hogy segítséget kér valakitől, de aztán elvetette az ötletet; úgy látta, hogy egyelőre jobb, ha más nem tud a dologról. Végül úgy döntött, hogy másnap, pihent aggyal megpróbál kitalálni valamit. Már az ágyban volt, amikor valami az eszébe jutott: mielőtt aludni tért volna, kikapcsolta a gépet - erre már jó ideje nem volt példa; legutóbb talán akkor, amikor a szabadsága alatt elutazott. Másnap az egyik étterem ételkihordójának csengetése ébresztette, friss omlettet hozott. Ettől eltekintve a nap ugyanúgy indult, mint a többi; semmi sem jelezte a dolgok közelgő rosszra fordulását. Miközben autójában ülve a munkahelyére igyekezett, Foster magában megállapította, hogy a „paranormális tevékenység” eredményeként ahogy magában elnevezte a történteket eddig tulajdonképpen jó és kényelmes dolgok történtek vele; éppen ezért zavarta a tegnapi esti email. Egy darabig eltöprengett azon, hogy egyáltalán közbeavatkozzon-e, hiszen miért legyen a jó elrontója; azután eszébe jutott: mi a biztosíték arra, hogy nem kezdenek rossz dolgok is történni? Egyáltalán, megéri-e, hogy olyan érzése legyen, mintha állandóan figyelné valaki, és lesné a legtitkosabb gondolatait is? Ezen rágódott egész délelőtt, miközben úgy döntött, hogy folytja a nyomozást. Szórakozottsága feltűnt a kollégáinak is. Megdobálta tréfával elütni a dolgot, és megemlítette, hogy olyan érzése van, mintha figyelnék. - Látom, kezdesz becsavarodni - ugratta az egyik munkatársa - Eluralkodik rajtad a paranoia, de az is lehet, hogy tényleg rád állítottak egy titkos ügynököt... valld be, mit követtél el? Fosterbe villámcsapásként hasított a felismerés: megvan
a tettes! Az MI-6 ügynök, a Mage File csomag bonusza. Hogy mi is tulajdonképpen ez az ügynök, arról persze fogalma sem volt; a telepítés után teljesen elfeledkezett róla. Visszasietett az irodájába, hogy a Neten utánanézzen a dolognak. Legnagyobb megrökönyödésére az XtremSoft honlapját nem találta a helyén. Egy pillanatra elbizonytalanodott; lehet, hogy nem jól emlékszik a honlap URL-jére. Elküldte a nevet néhány keresőmotornak, de mindegyik találat nélkül zárta le a keresést. Ekkor a szoftvercsomag nevével próbálkozott - végtére is, teljesen szabályosan (illetve: majdnem szabályosan, bizonyos dolgoktól eltekintve) működő, jól bevált programokról volt szó. Az eredmény azonban ugyanaz maradt. Végül lefuttatott egy keresést az MI-6 ügynökre is; már igazán meg sem lepődött, amikor semmi nyomot sem talált. Összeráncolt homlokkal, ujjaival az asztalon dobolva töprengett az eredményen. Arra világosan emlékezett, hogy a szoftvert a Netről töltötte le, arra azonban már nem, honnan szerzett tudomást a létezéséről. Talán emailben érkezett egy reklám, vagy valamelyik weboldalon találta az élőkapcsot? Egy idő után feladta a hiábavaló erőlködést; akár így, akár úgy történt, egy biztos: már nem tud utánanézni. Elhatározta, hogy amint hazaér, újratelepíti az egész operációs rendszert, de előtte még a meghajtókat is újra formázza. Amint kigondolta a megoldást, egészen megkönnyebbült; a nap hátralevő részében nem is foglalkozott a dologgal. Aznap későn ért haza. Délután ugyanis újabb megbeszélése volt a csinos menedzserlánnyal, és ezúttal elhívta vacsorázni. Legnagyobb örömére a lány beleegyezett; a vacsora után még végigjártak néhány szórakozóhelyet, végül újabb találkozót beszéltek meg. Foster elégedetten állapította meg, hogy a dolgok a kedve szerint alakulnak; csak miután hazaért, jutott eszébe, hogy még van egy kis dolga. Némi kelletlenséggel állt neki az újratelepítésnek, ám a jól sikerült estének köszönhetően sikerült magát rábeszélnie. A telepítés alatt rendbe szedte magát, a végét már pizsamában ülte végig. Megvárta, amíg a sikeresen feltelepült rendszer újraindítja a gépet, aztán ágyba bújt. Ám még el sem helyezkedett, amikor meghallotta az új email érkezésének jelzését. Néhány pillanatig álmosan tétovázott, hogy kimásszon-e a takaró alól, végül győzött a
kíváncsiság. Utóbb mar persze azt kívánta, maradt volna inkább veszteg. A levél megint csupán egyetlen mondatból állt: „NEM BÍZTÁL BENNEM!” Aznap éjjel nagyon későn aludt el. Másnap nehezen ébredt, de ez a késői elalvás következményeként nem volt meglepő. Az egész napjának a hangulatára rányomta a bélyegét az előző esti email. A bajok azonban csak később kezdődtek. A munkája végeztével kifelé igyekezett az irodaház föld alatti parkolójából. A garázs kijárata az épület hátsó részén nyílt, és egy szűk átjárón át egy forgalmas sugárút egyik kereszteződésébe torkollott. A keskeny átjáróban csak egy kocsi fért el egyszerre, ezért a forgalmat jelzőlámpák irányították, amelyeket az irodaház operációs rendszere vezérelt. Foster, ujjaival a kormányon dobolva, türelmetlenül várta, hogy a lámpa zöldre váltson. Amikor ez megtörtént, gázt adva berobogott az átjáróba. Az utolsó, amire még emlékezett, a szemből érkező, bordó limuzin volt. Amikor magához tért, egy ágyon feküdt; testén több helyen kötések és tapaszok díszelegtek, a karjába vezetett kanülön át infúzió csepegett. Foster rögtön rájött, hogy kórházban van, ám odakerülésének körülményei homályba vesztek. Az utolsó, amire még tisztán emlékezett, az volt, ahogy a lámpa zöldre vált, és ő behajt az átjáróba. Mozgolódni kezdett; ezt a nővér is észrevette, bejött, hogy megnézze. Néhány szó után kiment, hogy beküldje az orvost. A doktor sietve megvizsgálta, aztán leült az ágy szélére, és némi habozás után kibökte: - Azt hiszem, van néhány rossz hírem az ön számára. Fosternek gyorsabban kezdett verni a szíve, de csak annyit mondott: - Ki vele! - Nos, hogy a legkevésbé kellemetlennel kezdjem, nemsokára idejön valaki a rendőrségtől, és ki fogja hallgatni. Ön autóbalesetet szenvedett, és ezt ki fogják vizsgálni. - Az orvos tartott egy rövid szünetet, majd mivel Foster hallgatott, folytatta. - Kellemetlenebb, hogy a bal lábán van egy csúnya zúzott seb. Ha a laborvizsgálatok gyulladást mutatnak ki, antibiotikumos kezelést kell kezdenünk, hogy megakadályozzuk a szövődmények kialakulását. A legrosszabb hírem azonban az... - egy pillanatra elhallgatott, aztán halkan tovább beszélt. - Ön
HlV-pozitív, Mr. Foster. Azt hiszem, az ön életmódjából kifolyólag erre jobban kellett volna ügyelnie. - Az életmódomból... mit akar ezzel mondani? értetlenkedett Foster. - Csak a homoszexualitására céloztam az imént. - Maga tréfál... honnan veszi, hogy homokos vagyok? tiltakozott Foster döbbenten. - Az egészségügyi chipkártyáján szerepel ez az adat is felelte az orvos. - Nem is ez a probléma, hanem maga a fertőzés. Egyelőre azt tanácsolom, ne foglalkozzon vele, mert a definitív diagnózishoz meg kell ismételnünk a vizsgálatot más, specifikusabb teszttel... de az eredmény többnyire nem változik, ezért mondtam most el. - Az kizárt, doktor - rázta a fejét Foster, de rögtön abba is hagyta, mert iszonyúan megfájdult a nyaka. - Az utolsó kapcsolatom már több mint fél éve véget ért... mellesleg nő volt az illető, mert nem vagyok homokos! És az utolsó vérvizsgálatom, alig egy hónapja, negatív volt. Nem lehet, hogy összekeverték a vérmintákat? - Ez kizárt - felelte az orvos, és felállt. - De, mint mondtam, még korai aggódni. Most mennem kell. Foster talán öt percet rágódhatott a történteken, amikor a nővér ismét megjelent, a kezében egy kis infúziós palackkal. - Antibiotikumot kap - közölte, miközben a palackot az állványra akasztotta. - A doktor attól tart, hogy elfertőződik a zúzódása. - Miféle antibiotikumot? - érdeklődött Foster óvatosan. - Amoxicillint - felelte a nővér némi habozás után, és kifelé indult. - Ez olyan, mint a penicillin? - szólt utána Foster. - Olyasfajta. Miért kérdezi? - Mert nekem a penicillinre allergiám van - vágta ki Foster egy szuszra. Az infúzió lassan csepegni kezdett. Állítsa meg, és szóljon a doktornak, hogy cserélje le! - Nem szükséges - nézett vissza a nővér mosolyogva. Ön téved, a sztreptomicinre allergiás, nem a penicillinre. Rajta van a chipkártyáján. Ha óhajtja, megmutathatom, hogy elhiggye. Kiment a szobából, és Foster hiába szólongatta, nem jött vissza. Amikor abbahagyta a fölösleges kiabálást, és bosszúsan visszanézett, az infúzió már befolyt a vénájába vezetett kanülbe. A hátán végigfutott a hideg; kétségbeesetten próbálta leállítani az infúziót, de ehelyett az
ügyetlenségének köszönhetően sikerült még jobban meggyorsítani. Páni félelem fogta el, végül, jobb ötlete nem lévén, kitépte az eréből a kanült. Többre nem futotta az erejéből; a szeme könnybe lábadt, és érezte, amint egy gombóc kezd növekedni ijesztő sebességgel a torkában. Zihálva ült fel az ágyon, a két remegő karjára támaszkodva, és levegő után kapkodott. A szeme előtt összefolyt a világ, az utolsó, ami még eljutott a tudatáig, az volt ahogy a nővér, kezében a kórlapjával, győzedelmes arckifejezéssel belép a szobába. - Mr. Foster, tessék, itt a... Jézusmária! Dr. Fairley! Dr. Fairley! Amikor újból magához tért, még mindig a kórházban volt, ám a korábbinál sokkal ijesztőbb helyen. Mindenféle gépezetek vették körül, de nem is ettől rettent meg igazán. Amikor beszélni próbált, csak valami suhogásféle jött ki a torkán. Lefelé sandítva rémülten konstatálta, hogy a szájából átlátszó műanyag cső vezet ki, amely távolabb eltűnik a fejét körülvevő gépezetek között; a cső falán a kilégzésével párhuzamosan csapódott ki a pára, hogy aztán a belégzésnél eltűnjön. Önkéntelenül is felkiáltott, de a hang helyett csupán köhögési roham lett a próbálkozás eredménye, amitől a gépek egyike rögtön sípolni kezdett. Egy pillanattal később megjelent egy zöldbe öltözött, sapkát és maszkot viselő nővér; csak egy pillantást vetett rá és a monitorokra, aztán elszaladt az orvosért. - Óriási szerencséje volt - magyarázta a doktor. - Ilyen súlyos anafilaxiás reakciót már régen láttam. De ne aggódjon, már túl van a nehezén. Az antibiotikumot természetesen azonnal lecseréltük. Amint rendbe jön a légzése, kivesszük azt a kanült a légcsövéből - mutatott a szájából kilógó csőre. Egy nővér lépett az orvos mellé, és számítógéppel printelt lapot nyomott a kezébe. - Á, a legújabb laboreredményei - mormolta a doktor. Nagyjából úgy, ahogy vártam. Nos, Mr. Foster, jobb lett volna, ha már az elején elmondja, hogy cukorbetegségben szenved, akkor talán nem szökik fel ennyire a cukorszintje. Foster kiguvadt szemmel meredt az orvosra, majd hevesen tiltakozni kezdett. Persze, megint csak annyit ért el, hogy köhögési rohamot kapott. - Nyugalom, Mr. Foster - csitította a doktor. - Semmi baj. Mi úgyis rájövünk, előbb vagy utóbb. Nem kell aggódnia, a chipkártyáján van már régebbről is utalás erre. Bizony, manapság a számítógépek mindent nyilvántartanak. Láttam, hogy korábban már többször is mértek magasabb
cukorszintet. Most sajnos, olyan magas, hogy jókora adag inzulinra lesz szükség, hogy visszaállítsuk... máris intézkedem. Kisietett a szobából, így nem látta, ahogy a betege kétségbeesetten rázza a fejét. Amíg a nővér vissza nem jött az inzulinnal, Fosternek csak egyetlen mondat zakatolt a fejében: NEM BÍZTÁL BENNEM! - Na de, Mr. Foster! Annyira azért nem magas az a cukorszint - szólt rá a nővér feddőn, miközben elindította az inzulinadagolót. Rosszalló pillantást vetett Fosterre, aki a fejét rázva hánykolódott az ágyon, ám a kezét-lábát fogva tartó pányvák nem engedték. El is döntötte, hogy szól az orvosnak: rendeljen már valamilyen nyugtatót. Foster akkor hagyta abba a hánykolódást, amikor a tagjaiból hirtelen minden erő elszállt. Egy perccel később tetőtől talpig kiverte a hideg veríték és remegni kezdett. Újabb perc elteltével már eszméletlen volt. Hárman is álltak az ágya mellett, amikor magához tért. Egyikük tampont szorított a középső ujja begyéhez, a másik kettő egy tenyérnyi ketyerét tanulmányozott fejcsóválva. - Nővér, biztosan jól készítette el az inzulint? - fordult az egyik a tampont szorító nőhöz. - De, Dr. West! Ez csak természetes! Egyébként, nézze csak meg: alig fogyott belőle valami! - mutatott az adagolóra. - Valóban - dünnyögte Dr. West. - Háromszor ennyitől sem eshetett volna le a cukorszint ennyire, ilyen gyorsan. Foster megmozdult. A doktor odalépett hozzá, és némi készülődés után kivette a csövet a torkából. Miután abbahagyta a köhögést, Foster egy szuszra elhörögte: - Sohasem voltam cukorbeteg, doktor... - Még egy sort köhögött, és elfúló hangon folytatta. - Az adatai valahogy nem stimmelnek... és azt hiszem, haza akarok menni. Most. Egy pillanatig habozott, hogy elmondja-e neki a gyanúját, de végül úgy döntött: jobb, ha maga veszi kezelésbe az ügyet az MI-6 ügynökkel, az orvosok úgyis csak valamiféle paranoiának hinnék az egészet. Jóformán oda sem figyelt, amikor a lehetséges következményeket vázolva megpróbálták lebeszélni őt a hazamenetelről. Egészen máson gondolkodott. Az világos, hogy az ügynök áttükrözte magát egy másik számítógépre. Nyilván egy szerverre, ahonnan szemmel tudja tartani a tevékenységének nyomait a virtuális
világban. Nem okoz neki nehézséget, hogy felülírja az egészségügyi adatait nyilvántartó chipkártya tartalmát. És természetesen mindenről azonnal értesül, ami a kórházban történik vele. Márpedig a kórház számára életveszélyes hely, ahol tovább nem maradhat. Hirtelen megdermedt. Akkor arról is tudomást szerez, hogy elengedték a kórházból! Ezt nem engedheti meg, muszáj lépéselőnyhöz jutnia. Lázasan töprengett a megoldáson; mire az orvosok visszatértek a felelősségvállalási nyilatkozattal, a terve már készen állt. Azt mondta nekik, hogy meggondolta magát, valóban jobb lesz, ha marad. Egy kikötése volt csupán, hogy helyezzék vissza a régi szobájába, a holmijával együtt. Az orvosok megkönnyebbültek, és szó nélkül elintézték a dolgot. A szobába visszakerülve türelmesen várt egy órát. Ekkor telt le a munkaidő, és elkezdődött az ügyelet; az orvosok, a nővérek és az egész személyzet a váltással volt elfoglalva. Foster kivette a szekrényből a felöltőjét meg a tárcáját; minden mást a helyén hagyott. Nyilván azt fogják gondolni, hogy csak a kórházban sétálgat, és remélte, hogy beletelik egy kis időbe, amíg rájönnek, hogy hiába keresik. Megnézte magát a tükörben: úgy vélte, nem túl feltűnő, hogy a felöltőjét a pizsamája fölé vette. Az ajtóból kilesett, és amikor senki sem figyelt rá, elszántan kilépett. Sikerült észrevétlenül elvegyülnie a hazafelé tartó személyzet és a látogatók között; a tömegben senkinek sem tűnt fel kissé fura öltözéke. A kijárat felé sodródva szinte kényszerítenie kellett magát arra, hogy ne kezdjen el rohanni. Az utcán elkezdett integetni egy taxinak, de hirtelen meggondolta magát. Nem volt nála készpénz, a hitelkártyája adatai pedig belekerülnek a taxitársaság számítógépes rendszerébe; jobb nyomot nem is hagyhatna az MI-6-nak. Gyorsan számolni kezdett: elég messze lakott a kórháztól ahhoz, hogy hazagyalogolva elvesszen a lépéselőnye, amit a szökése felfedezéséig eltelő idő jelent. Jobb ötlete nem lévén, egyelőre gyalog vágott neki az útnak, majd egy sarokkal távolabb meglátott egy szabadon hagyott kerékpárt. Némi vívódás után elkötötte, és a lehető leggyorsabban tekerve indult hazafelé. Hazaérve gyorsan átöltözött, és tépelődni kezdett a következő lépésen. Azzal tisztában volt, hogy otthon nem maradhat. Ez lesz az első célpont, ahol keresni fogják, és
még az MI-6 közreműködésére sem lesz szükség. Miközben azon töprengett, hova mehetne, elkezdett csomagolni; csak a legszükségesebb holmikat és a lakásban található összes készpénzt vette magához. Úgy döntött, Denverbe repül, ahol az egyik barátja lakott. Ott talán meghúzhatja magát egy rövid időre, amíg kitalálja, hogyan tovább. Felhívta a repülőteret, és foglaltatott magának jegyet a Delta legközelebbi denveri járatára. Miután a foglalást elintézte, nekilátott, hogy feltárcsázza a denveri barátját, ám ekkor az utazótáska tetején heverő laptopjára esett a tekintete, és lassan visszaakasztotta a kagylót. Határozott mozdulattal kivette a csomagjából a laptopot, és félredobta. Az órájára nézett; nem egészen másfél órája maradt a gép indulásáig. Azzal tisztában volt, hogy biciklivel nem ér oda időben, taxit Pedig nem mert hívni. Eszébe jutott az a valamikor régen, még suhanc korában vásárolt, ősöreg motor, amely a garázs sarkában félretéve várta sorsának jobbra fordulását. Miközben táskájával a vállán kirohant érte, magában azért fohászkodott, hogy működőképes legyen. A motor némi rábeszélés után hörögve beindult. Foster éppen a tartalék kannában talált kevéske benzint öntötte a tankba, amikor meghallotta az utcába beforduló rendőrautók szirénázását. Egy pillanatra megdermedt; el sem tudta képzelni, hogyan akadtak ilyen gyorsan nyomára. Nem maradt ideje a töprengésre. A garázsból a kerten át a hátsó utcába tolta át a motort, és amint elindult, belehasított a felismerés: a telefon! - Hogy én mekkora marha vagyok! - motyogta az orra alatt, miközben az öreg járgányból kicsiholható legnagyobb sebességgel pöfögött a reptér felé. A telefontársaság digitális központjában természetesen azonnal megjelennek a hívásadatok, és az MI-6 nyilván már ezt is figyelte. Az első pánikhullámot rögtön követte a második, aminek következtében azonnal eldobta a mobiltelefonját. Egy percig még gondolkodott, hogy maradt-e nála egyéb, nyomkövetésre alkalmas készülék, aztán némileg megnyugodva folytatta útját. A nyugalma nem tartott ki túl hosszan. Rájött, hogy az ügynöknek nem tarthat sokáig kiderítenie, hova hívott utoljára. A repülőtársaságok adatbázisában pedig kevés fáradsággal kiderítheti, hova készül menni, annak ellenére, hogy a jegyet nem a saját nevén rendelte. A repülőtérre érve elhatározta, hogy a lehető legnagyobb
óvatossággal fog eljárni. Még húsz perce maradt az indulásig. Az indulási csarnokban nem látott szokatlan mozgást, sem a szokásosnál több biztonsági őrt. Leült a Delta termináljával szemben, és figyelte a forgalmat. Semmi gyanúsat nem észlelt. A jegyet legkésőbb tíz perccel a beszállás előtt kellett átvennie; kivárta, amíg a hangosbeszélő bemondja a denveri gép indulására figyelmeztető felhívást, és csak akkor ballagott a pulthoz. A szíve a torkában dobogott, amíg átvette a beszállókártyát; minden pillanatban várta, hogy mellé lép két biztonsági ember, és elkíséri, de nem így történt. Simán átment az ellenőrző ponton, és beszállt a gépbe. Az indulásig már csak percek maradtak, a légiutas-kísérők nekikészülődtek az ajtók bezárásának. Foster mereven ült a helyén, mint aki karót nyelt. Az agyában szédítő sebességgel kergették egymást a gondolatok, és hovatovább, egyre inkább az az érzése támadt, hogy valamivel nem számolt. Az eddigi tapasztalatai alapján nem látszott valószínűnek, hogy ennyire túlbecsülte volna az MI-6-ot. Azt viszont sehogy sem értette, hogyan kerülhetett fel a gépre; ha a lakásához ki tudta csalni a zsarukat, nem okozhat neki gondot, hogy a reptéren akár százszor is lekapcsoltassa. Bármennyiszer is gondolta végig a dolgokat, nem tudott rájönni, hol van hiba a dolgok menetében. A vészcsengő, amely valahol az agya hátsó régióiban egyre követelődzőbben jelzett, mostanra törte át a tudatosság felszínét: Foster felpattant az ülésből, és határozott léptekkel az ajtóhoz sietett. A légiutas-kísérők hiába próbálták jobb belátásra bírni. Kitartóan követelte, hogy leszállhasson a gépről, míg végül engedtek neki. A váróterembe már minden különösebb incidens nélkül jutott vissza, mindössze néhány csodálkozó, értetlen tekintet szegeződött rá egy rövid időre. Foster kifújta magát, aztán szinte automatikusan indult a Delta termináljához visszaváltani a jegyét. A vészcsengő azonban félúton megtorpanásra késztette; rögtön felfogta, hogy jobb, ha nem marad nyoma annak, hogy lejött a gépről. Irányt változtatva a székekhez sétált, és belerogyott az egyikbe, hogy átgondolhassa helyzetét. Merengéséből hirtelen támadt hangzavar zökkentette ki. A Delta pultjánál váratlanul több öltönyös, nyakkendős és meglehetősen ideges férfi tűnt fel, az indulási csarnokban pillanatok alatt megszaporodtak a biztonságiak. Fostert egy pillanatra elfogta a pánik; azt hitte, őt keresik, ám
néhány perc múlva megértette, hogy másról van szó. Az elkapott beszédfoszlányokból sikerült kihámoznia, hogy a Delta denveri járata rossz futópályán kezdett neki a felszállásnak, összeütközött egy másik géppel, és kigyulladt. Az előzetes jelentések rengeteg halottról és sebesültről számoltak be. A hír lassan szivárgott be a csarnokban beszállásra váró utasok közé, egyre nagyobb nyugtalanságot keltve a körükben, és néhányan már a pultokhoz indultak, hogy visszaváltsák a jegyüket. Mások, feltehetően a gépeken utazók hozzátartozói, hangos jajveszékelésben törtek ki. Minden jel arra mutatott, hogy a teremben lassan teljes lesz a zűrzavar. Foster mindebből vajmi keveset érzékelt. Üveges szemmel ült az egyik oszlop tövében, és szinte megbénította a szörnyű felismerés. Biztosra vette, hogy a baleset nem volt véletlen; nyilvánvalóan az MI-6 újabb akciójával szembesült. Immár semmi kétsége sem maradt afelől, hogy az utolsó emailben emlegetett bizalmatlanság kétoldalúvá és kölcsönössé vált. A döbbenetéből felocsúdva szembesült a másik felismeréssel: reménytelenül csapdába került. A történtek alapján repülőgépre ülnie kockázatos, vonattal vagy busszal utaznia még inkább. A lakását és a telefonját figyelik, a bankbetétjén és a hitelkártyáján a pénzmozgást szintén; a Netre még véletlenül sem merészkedhet ki. A számítástechnika szó szerint körülveszi, és szinte fizikailag fojtogatja, bármit tesz, azonnal nyomot hagy a nyomorult MI-6-nak, és az nem fog késlekedni, hogy lecsapjon. Viszonylagos biztonságban csakis olyan helyen lehetne, ahol a technikának és a komputereknek nyoma sincs. Mereven maga elé meredve jutott el ehhez az elkeserítő végkövetkeztetéshez. Az agyába csak lassan szivárgott be a kép, amit fásult tekintetével fixírozott. Egy nagyméretű hirdetőtáblán díszelgő utazási reklám volt: enyhén giccsszagú, fehér homokkal borított tengerpartot ábrázolt, kókuszpálmákkal és páfrányokkal, a háttérben néhány felfordított kenu és egy bennszülött kunyhó; Foster egyre élénkebb lett, amint a szövegét olvasta. TORKIG VAN A CIVILIZÁCIÓ NYÜZSGÉSÉVEL? ELEGE VAN A TELEFONOKBÓL, A TÉVÉBŐL ÉS A RÁDIÓBÓL? TÖKÉLETES NYUGALOMRA VÁGYIK A TISZTA, SZŰZ TERMÉSZETBEN?
UTAZZON VELÜNK! N'TUA, ÉRINTETLEN PARADICSOM A CSENDESÓCEÁNBAN. A TÖKÉLETES PIHENÉS SZIGETE. CIVILIZÁCIÓ KIZÁRVA. CSAK ÖN ÉS A TERMÉSZET. Most akciós áron az American Airlinesszal! Végigolvasta a hirdetést, és lassan összeállt benne a terv. Már tudta, mit kell tennie. A csarnokban kiteljesedő általános zűrzavar közepette a reklámanyagokat tartalmazó állványokhoz lépett, és kikereste a hirdetés teljes anyagát tartalmazó brosúrát. Figyelmesen végigolvasta az egészet, és alaposan megnézte a mellékelt térképrészleteket. A szaggatott vonallal jelzett repülőút N'tua felett húzódott (gyönyörködjön a szépségében már a levegőből!), hogy azon túlhaladva egy távolabbi, nagyobb sziget, Kamalu'kama repülőterén érjen véget; innen egy másik, hosszú, pontozott vonal kanyargott visszafelé az érintetlen paradicsomhoz, amely a hajóutat jelölte. A füzet szerint N'tua autonóm terület, tényleg egy isten háta mögötti hely, ahol nemhogy telefon, de még villany sincs; a külvilággal egyetlen postahajó tartja a kapcsolatot. Foster óvatosságból nem személyesen ment az American Airlines pultjához, hanem az egyik telefonfülkéből hívta fel a társaságot. Alaposan kifaggatta a vonal túlsó felén ülő tisztviselőt; megtudta, hogy Kamalu'kama csak köztes megálló, a gép innen továbbrepül a szigetek fővárosába. Miután mindent megkérdezett, amire kíváncsi volt, álnéven foglaltatott egy helyet a következő járatra Kamalu'kamáig. A tisztviselő figyelmeztette, hogy a baleset miatt a tervezetthez képest valószínűleg egy óra késéssel indulnak. Foster némileg megnyugodva lépett ki a fülkéből. Az indulásig még valamivel több mint három órája maradt. Megszámolta a nála levő készpénzt, és úgy döntött, hogy az utazás előtt megvacsorázik. A vacsora után helyet foglalt az American Airlines termináljával szemben, és feszülten figyelt. A csarnokban ekkorra már némileg rendeződött a helyzet; több tévécsatorna híradós stábja is megjelent, hogy aztán ismét eltűnjön. Fosterrel nem foglalkozott senki. Odakinn időközben besötétedett, és kigyulladtak a lámpák, de
Foster gondolatai máshol jártak. Ha minden a terv szerint alakul, hajnalban már N'tuán lesz. A gép indulását a számítottnál fél órával korábban mondták be. Foster résen volt; figyelte, amint az utasok sorban felveszik a jegyüket a terminálnál, és eltűnnek a beszállófolyosóban. Nem sokkal az utolsó figyelmeztetés után a pultnál ülő két tisztviselő megkezdte az út adminisztrációjának lezárását. Foster várt egy percig, aztán a pulthoz rohant. A nő meglepetten nézett fel. A pultnál toporgó férfi jegyet követelt a járatra, mindenáron. A nő először megpróbálta meggyőzni, hogy elkésett, és már lezárták az eladásokat, de végül megadta magát a kitartó ostromnak. - Ha vár fél percet, utánanézek, maradt-e jegy, amit nem vettek át - sóhajtotta, majd egy pillanattal később felderült az arca. - Azt hiszem, mázlija van, uram. Mr. Jones nem vette át a jegyét... Mire kimondta, már a pulton volt a vételár; Foster elrobogott a jeggyel és a beszállókártyával a folyosó felé. A felszállás rendben ment. Megborzongott, amikor az ablakon kitekintve meglátta a másik futópályáról levontatott, még füstölgő roncsokat. Mindenesetre, amíg az áldozatokat azonosítják és az MI-6 rájön, hogy ő nincs közöttük, marad néhány óra előnye. Foster erősen remélte, hogy ez elegendő lesz, és némileg megkönnyebbülve elaludt. Néhány órával később arra ébredt, hogy a gépet megdobja egy légörvény. Önkéntelenül is megtapogatta a biztonsági övét, hogy be van-e kötve. Miután rendben találta, megdörzsölte a szemét, és kitekintett az ablakon, de az igyekezete feleslegesnek bizonyult: odakinn tejfehér homály jelezte, hogy felhőrétegben haladnak. Az órájára nézve megállapította, hogy már egészen közel kell lenniük a célhoz, nyilván az ereszkedés miatt repülnek a felhőben. Kicsit sajnálta, hogy emiatt nem fogja látni a szigetet a levegőből, de végül belátta, hogy pillanatnyilag nem ez számára a legfontosabb. Mialatt aludt, a kamalu'kamai torony átvette a gép irányítását, amely most a sugárzott adatok alapján közelített a sziget felé. Foster zakatoló fejjel bámult ki az ablakon. Az odakinn suhanó köd szabálytalan időközökben részben felszakadozott egy-egy pillanatra, aztán hirtelen elmaradt; a távolban N'tua szigetének körvonalai tűntek fel a
pirkadat gyér fényében, ám a gép alatt brutális közelségben bukkant fel a tenger apró hullámokkal csipkézett felszíne. A repülő meglódult, akár egy fékeveszett hullámvasút, amint a pilóták megpróbálták feljebb emelni a felszíntől, a kétségbeesett manőver következtében azonban a gép sebességet vesztett, és egyre nehezebben irányíthatóvá vált. Foster nem tudhatta, hogy a pilóták a magasságot a torony által sugárzott rádiójel alapján tartották, amely most a valós értéknél jóval többet jelzett. Azt azonban nagyon is jól érzékelte, hogy nagy baj van; és nemcsak ő, hanem az utasok többsége is: a kabinban másodperceken belül kitört a pánik. Az utaskísérőknek idejük sem maradt arra, hogy elismételjék az indulás előtt ismertetett tennivalókat vészhelyzet esetén. Minden átmenet nélkül jött el a pillanat, amikor a gép hasa elérte a vízfelszínt; rémálomszerű bukdácsolás kezdődött, az utastérben minden rögzítetlen test és a pokol egyaránt elszabadult. A bal szárny méltóságteljes ereszkedéssel merült a hullámokba, hogy egy pillanattal később leszakadva, kerozinnal fröccsentse tele a törzs bal oldalának felszínét. A gép megpördült a függőleges tengelye körül, az orra keményen csapódott a hullámokba, majd a fordulat végén lassan lefékeződve, farokkal előre megállapodott. A padló fölé ólomszürke füstpamacsok szivárogtak a résekből, és vészjósló eleganciával gördültek az orr-rész felé. A kabint megtöltő hangzavar egy döbbent pillanatra elhalkult, aztán néhány viszonylag épségben maradt utas és az egyik légiutas-kísérő vezetésével megkezdődött a mentés. A túlélőket (akiknek száma a pilóták bravúros tudásának köszönhetően csupán eggyel volt kevesebb az összlétszámnál) hat órával később szállította el N'tuáról az a hajó, amely Karnalu'kamáról érkezett, miután a sziget postahajója megvitte a katasztrófa hírét. N'tua bennszülött közigazgatása mereven elzárkózott attól, hogy a szigetre bármiféle híradós csoport érkezzen, így a riporterek csak Kamalu'kamán készíthették el anyagaikat, miután a balszerencsés utazók megérkeztek. Mr. Corbett (alias Foster) nem tartott a többiekkel. Az összes személyes iratát elvesztette ugyan a balesetben, de a repülő- és a hajójegyével, amelyek az öltönye zakózsebében maradtak, igazolni tudta, hogy az eredeti úti célja éppen N'tua volt. Miután a balesettel kapcsolatos vallomását rögzítették, és megküldték az illetékes
szerveknek, majd felvették az adatait, nem emeltek kifogást az ellen hogy tetszőleges ideig a szigeten maradjon. Foster elégedetten tapasztalta, hogy a reklámok ez egyszer igaznak bizonyultak. A bennszülöttek nem tudtak a megadott foglalkozásának megfelelő munkát biztosítani neki, mivel a szigeten valóban nem volt sem telefon, sem számítógép, sem villanyáram. A megélhetést a halászat, néhány zöldségeskert és az utóbbi időben a kezdődő turizmus biztosította. Foster némi gondolkodás után a tudását ez utóbbi ágazat működtetéséhez ajánlotta fel: egy kis, puritán panzió vezetését bízták rá, bár eleinte nehezére esett megszoknia, hogy a rendeléseit és az egyéb ügyvitelt telefon és számítógép nélkül kell intéznie. Fél évvel később, egy este, miután lezárta az aznapi könyvelést, elégedetten dőlt hátra a hintaszékében. A turistaforgalom az utóbbi időben, jórészt az ő fáradságos munkájának köszönhetően, igencsak felvirágzott; mégpedig amellett, hogy a sziget civilizálatlanságát, természetes báját és romlatlanságát mindvégig sikerült megőrizni. Elfújta a kókuszzsírral világító lámpást, és néhány percig gyönyörködött a pálmafák alkonyi fényben kirajzolódó sziluettjében, miközben a papagájok koncertjét hallgatta. Igen, ez a tökéletes nyugalom - sóhajtott fel magában; korábbi élete már réges-rég nem hiányzott neki, távolinak és szinte értelmetlennek tűnt. Nagyokat nyögve kikászálódott a hintaszékből, és a függőágyában elvackolva, nyugovóra tért. Másnap arra ébredt, hogy valaki kopog a bejárat ajtófélfáján. Kimászott az ágyból, és az ajtót helyettesítő gyöngyfüggönyt félrehúzva, a látogatójában a sziget elöljárójára ismert. Átesve a kötelező formaságokon, az elöljáró rögtön a lényegre tért. - Mr. Corbett, a szigetünk idegenforgalma, mint azt ön is tudja, az utóbbi időben minden várakozásunkat felülmúlja. Tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy ezt jórészt önnek köszönhetjük. - Ó, igazán semmiség - szerénykedett Foster. Dolgozom, ahogy tudok. - Ne kicsinyítse az érdemeit! - hunyorított az elöljáró, és ettől a hagyományos tetoválások az arcán huncut mintákba rendeződtek. - A sziget vezetése szeretné egy kis jutalommal viszonozni a szorgalmát.
- De hát nekem mindenem megvan, ami kell csodálkozott Foster. Az elöljáró kivillantotta tökéletes, hófehér fogsorát. - Úgy gondoltuk, hogy megpróbálunk könnyíteni a munkáján, tegnapi postával kaptunk egy nagyon kedvező ajánlatot, amelynek biztosan örülni fog. Egy cég felajánlotta, hogy rendkívül méltányos áron kiépít a szigeten egy számítógépes hálózatot, mikro-hullámú összeköttetéssel Kamalu'kama felé, természetesen a szükséges szoftverekkel egyetemben, és hozzáféréssel a Nethez. A kapacitás elég sávszélességet biztosít a telefonos átvitelhez is. Nos tekintve, hogy ön az egyetlen a szigeten, aki megfelelő szintű tudással rendelkezik a számítástechnika területén, magától értetődőnek tűnt, hogy a rendszer üzemeltetését ön irányítsa, nem beszélve arról, hogy az idegenforgalommal kapcsolatos adminisztráció is mennyire leegyszerűsödik... Fosterrel egyet fordult a szoba; meg kellett kapaszkodnia az asztal szélében, hogy egyensúlyát ne vessze. Az elöljáró mindebből semmit sem vett észre. Szemét a plafonra szegezve, elégedett mosollyal az arcán, folytatta. - ...ráadásul a cég azt állítja, hogy ismeri az ön korábbi tevékenységét, és kifejezetten önt ajánlotta erre a feladatra. A levélben az állt, hogy továbbra is bízik önben... Valami gond van, Mr. Corbett? - vonta fel a szemöldökét, amikor végre Fosterre pillantva észrevette, hogy annak minden vér kifutott az arcából. - Sikerült meglepnem, nemde? „Az nem kifejezés” akarta mondani Foster, akit komolyan kerülgetett az ájulás, de a végén csak egy kérdést sikerült kinyögnie. - És miféle cégről van szó?... Az elöljáró szapora bólogatások közepette kotorászni kezdett a zsebeiben, miközben Foster szeme előtt lassan, de biztosan kezdett homályba veszni a világ. - Itt van valahol, felírtam... - húzott elő végül győzedelmes vigyorral egy cetlit. - Ez lesz az... Feltette az orrára az ósdi, vastag keretes pápaszemet, és kibetűzte az írást. ...valami XtremSoft.
Allen Newman ROSSZ EMLÉKEK 1. Jamie Oreskin közelebb lépett a földön heverő testhez, és közvetlen közelről a koponyájába is eresztett egy golyót. Lehet, hogy az első, a mellkas baloldalát ért lövés is halálos volt - a lassan szivárgó vér vörösre festette a drága Visconti inget -, de Jamie biztosra ment. Az üzleti életben azt tartották róla, hogy soha nem hibázik, és hű akart maradni a róla kialakult képhez. Kiváltképp akkor, ha gyilkosságra szánja el magát. Körülnézett. Az utca kihalt volt, a legközelebbi szomszéd háza is olyan messze épült, hogy a valódi üvegből készült ablakok szentjánosbogarakként pislogtak a távolban. Senki nem hallhatta meg a lövések kígyószisszenésre emlékeztető hangját. Jamie a cipője orrával beljebb hengerítette a holttestet, és behúzta maga után a bejárati ajtót. A zár halkan a helyére kattant. Gyors mozdulatokkal lecsavarta a hangtompítót, és a fegyverrel együtt a zsebébe rejtette. Az egyedi készítésű, Simeone öltöny zsebe alig dudorodott ki. Csupán húsz lépést kellett megtennie a kertkapun túl parkoló, nyitott ajtajú Vector sportkocsiig. Elnyomta a késztetést, hogy futásnak eredjen. Odasétált az autóhoz, és megfontolt mozdulatokkal beszállt. Az ajtó szinte hangtalanul illeszkedett a helyére. Sehol senki, még most sem. Egy olyan hatalmas metropoliszban, mint San Angeles, a dolog meglehetősen szokatlannak számított volna, de nem ezen a környéken, és nem ebben az időben. Lehámozta a gumikesztyűt a kezéről, és ujjait a kormánykerékre fonta. A számítógép érzékelte az ujjlenyomatait: a motor ismerős dohogással életre kelt, és az autó egyre gyorsulva megindult a néptelen utcán. Jamie mindeddig el volt foglalva az egymást követő
mozdulatokkal, s nem jutott ideje a gondolkodásra, most azonban eljött az önelemzés ideje. Egy csepp bűntudatot vagy fájdalmat sem érzett. Olyan nyugodt volt, mintha nem először gyilkolt volna. A keze sem remegett, mindössze a szíve vert kissé hevesebben. Korábban még egy tőzsdei jelentés olvasása is több izgalommal töltötte el. Mindez meglepte. Hosszú ideje tervezgette ugyanis a gyilkosságot, és csak azért nem tette meg, mert félt a következményektől. Most már azt is tudta, hogy a rendőrségtől sokkal jobban tartott, mint attól, hogy saját kezűleg kell kioltania egy másik ember életét. Könnyebb volt ölni, mint sejtette, ráadásul felszabadultabbnak érezte magát utána, mint előtte. Megtette, s ezzel véget vetett az álmatlan forgolódással töltött éjszakáknak. Vincent többé nem akadályozza a terjeszkedésben, végre félresöpörte az utolsó, mondhatni egyetlen akadályt az útjából! A Prion az alapítója nélkül összeomlik, vagy legalábbis hosszú idő kell, míg magához tér a veszteség okozta sokkból. Csak a szexhez volt hasonlítható az a mámor, ami elöntötte erre a gondolatra. Rögtön jött azonban a kijózanodás: a rendőrség öt fogja elsőként megkeresni, mint akinek érdeke fűződött legfőbb üzleti vetélytársa halálához. Ha pedig megszerzik az engedélyt a gondolatszonda használatára, akkor villamosszékben végzi... Ismeretlen házak, kihalt gyárépületek suhantak el az út két oldalán, és Jamie hirtelen rádöbbent, hogy nem tudja, hová tart. Az automata vezérlés tette a dolgát, ő pedig nem törődött vele, merre viszi az autó. Egészen eddig. Lehet, hogy váratlan bűntudat-rohamában a főkapitányság épületét programozta be? Megnyomta a kijelző gombját: Richmond Street 1646. Halk sóhajjal dőlt hátra. Ismerte ezt a címet, cége az Oreskin&Funchal bérelte az épületet, K+F tevékenység céljára. Itt kapott helyet a gondolatszonda is, amelynek a használatát a kormány csak a rendvédelmi szervek számára engedélyezte. Debra Winston mélységesen ellenezte a korlátozást, és Jamie pénzügyi támogatásával megépítette a saját példányát, amit ő Memóriagépnek nevezett el. Amikor a befektetésről döntött, Jamie-nek halványlila fogalma sem volt arról, mire tudja majd használni a berendezést, de mivel Debra őrült ötletei közül néhány korábban szép pénzt hozott a cége
számára, most is rászánt a dologra néhány millió dollárt. S lám, a beruházás kifizetődött, hiszen a Memóriagép, amelynek létezéséről Debrán és rajta kívül senki nem tudott, jelentette most számára a kivégzés előtt menekülés lehetőségét. Debrának elegendő annyit mondania, hogy borzalmas estéje volt (talán berúgott, és felcsípett egy olcsó ringyót?), s ő maga fogja felajánlani, hogy a gép segítségével törli az estével kapcsolatos minden emlékét. A kezelést követően pedig még Jamie maga sem tud majd arról, hogy valaha elkövette a gyilkosságot. Tökéletes terv: ha totálisan kiürítik az elméjét, a gondolatszonda sem talál semmi gyanúsat az agyában, és a rendőrség bizonyíték nélkül nem meri majd megvádolni a Keleti-part egyik leghatalmasabb iparmágnását. Saját zsenialitása egyszerűen lenyűgözte Jamie-t, csupán egy kérdés nem hagyta nyugodni. Ha ö programozta be az automata vezérlést, miért nem emlékezett rá? Mindez halvány aggodalommal töltötte el, ám elhessegette a gondolatot. Bizonyára a gyilkosság az oka mindennek. Hiába hitte azt, hogy könnyedén túltette magát azon, amit elkövetett, tudat alatt mégis rajta hagyta a lenyomatát. Emiatt van az, hogy sok mindenre csak ködösen emlékszik, s fátyol fedi korábbi életét. Vissza tudott ugyan idézni mindent, de csak homályosan, mintha egy fekete-fehér film karcos kópiáját látná, s valódi élete ott kezdődött volna, a kertkapuban, mikor szétlőtte a térfigyelő kamerát, és becsöngetett Vincenthez. Szerencsére, úgy látszik, ezzel előre számolt és beprogramozta a kocsit. Mindent gondosan eltervezett, nem lehet hát semmi baj. Csak Debrához kell eljutnia, és onnantól kezdve akár a rendőrök kérdéseire is válaszolhat: nem fogják hazugságon kapni, hiszen semmire nem emlékszik majd. A Vector egy jelzőoszlop mellett haladt el, és a kapott jel eredményeképpen az engedélyezett sebességre lassított. Jamie kipillantott a szélvédőn, és meglátta a város dárdaként felhorgadó, eget ostromló toronyházait. A levegőben reklámgondolák lebegtek, olyan közel egymáshoz, hogy az általuk kivetített képek szinte egymásba olvadtak. Baseball-labda szállt keresztül egy kimonóba öltözött nő arcán, aki ezt észre sem vette, s gőzölgő, porcelán teáscsészét helyezett a legújabb Prion modell tetejére. A
Prion álló helyzetből 3 másodperc alatt 100 km/órás sebességre gyorsult, ám a csészét nem vitte magával, s az nem is zuhant a földre. Egyszerűen csak elpárolgott, és a helyén a komplett Patriots csapat materializálódott, mintha épp most akarnának kifutni a pályára. Íz- és szagminták, hang- és gondolatfoszlányok jutottak el Jamie-hez, aki savanyúan megállapította, hogy ismét fejlesztenie kell a Vector marketingvédelmi rendszerét. A reklámozók mindig egy lépéssel az őket semmibe venni igyekvő fogyasztók előtt jártak. Kínai tészta édes-savanyú ízével a szájában, a Super Bowl elődöntőt ünneplő tömeg üvöltésével a fülében jutott el a Richmond 1646-ig, ahol az autó lefékezett, és engedelmesen megállt a járdaszegély mellett. Jamie az ajtónyitó gomb felé nyúlt, aztán mégsem nyomta meg A kutatóintézet, ahol a Memóriagépet rejtegették, nem létezett többé. A füstölgő romok felett tűzoltó helikopterek köröztek. Későn érkezhettek, mivel a falak bedőltek, a lezuhanó tető pedig mindent maga alá temetett. A mélyben még mindig izzott a parázs, s a levegő remegni látszott a törmelék halom fölött, mint a délibáb a Mojave sivatagban. Fehér ruhás emberek haladtak el a Vector mellett. Mentősök. A hátuk elfedte előle a lepedővel letakart testet, amit maguk előtt toltak az antigrav hordágyon. Jamie leengedte az ablakot, hogy jobban lásson. Amikor a hordágyat bemanőverezték a mentőkocsiba, egy kéz bukkant elő a lepel alól. A kézfejre rásült a bőr, s a fekete csontujjak vádlón a föld felé mutattak. A gyűrűsujjon még mindig ott csillogott a félig megolvadt gyűrű, amit Debra kapott tőle a harmincadik születésnapjára. Bálnaként fujtató, egyenruhás férfi indult meg a járda mellett parkoló Vector felé. Az őrmesteri rangban szolgáló rendőr pocakja minden lépésnél megremegett, mintha a tengerkék anyag zselével lenne kitömve. A szeme egyenesen a sportkocsira szegeződött, az ujjai pedig a pisztolytáska körül matattak. Csak egy másodpercre van szüksége, hogy kipattintsa a tokot. Jamie teljesen lebénult a látványtól. Jéghideg félelem kúszott fel a gerincén, és borzongatta meg a tagjait. Egy verejtékcsepp gördült le a homlokáról, majd végigfutott az orrnyergén, és ott függve maradt, mintha soha nem akarna leesni. Jamie erőtlennek érezte magát, szűkülő agya fogságba esett márványszoborrá merevedett
teste belsejében. Olyan kicsire húzta össze magát az ülésben, amennyire csak tudta, de ez sem segített. A zsaru kérlelhetetlen céltudatossággal tovább közeledett. Ő pedig semmi mást nem tehetett, csak nézte, ahogy a rendőr egyre közelebb ér, majd az arcát bedugja az ablakon. - Nem hallotta?! Azt mondtam, hajtson tovább! Mire vár még? Jamie biccentett a rendőr felé, és remegő lábbal a gázra lépett. Nem tudta, hová tart, csak minél messzebb akart kerülni a rendőrtől. Nem gondolkodott, csak menekült. Keserű ízt érzett a szájában: alig fél óra telt el Prion megölése óta, s ő majdnem lebukott. A felszabadultság érzése örökre elillant. Tudta, hogy bár most megúszta, korai lenne fellélegeznie. Bárhová megy, előbb-utóbb megtalálják, aztán a fejére csatolják a gondolat-szondát. A kutatóintézettel együtt megsemmisült minden reménye, hogy megúszhatja ezt a gyilkosságot... 2. Boateng felügyelő megdörzsölte leragadni készülő szemhéját, aztán kortyolt egyet a műszerfal tartójában elhelyezett pohárból. A kávé sem segített. A felesége szerint rég nyugdíjba kellett volna mennie, és neki semmi nem jutott eszébe, hogy ezt cáfolja. Hallgatott hát, hiszen önmaga előtt sem tudta megindokolni, miért végzi tovább a munkáját. Állandóan fáradt volt, reggelenként egy órába telt, mire kikászálódott az ágyból - hiába állította korábbra az ébresztőórát, gyakran elkésett a munkából -, az éjszakai riasztások pedig éveket vettek el az életéből. Soha nem tudta kialudni magát. Két lábon járó zombivá vált, vagy inkább selejtes robottá, mely addig végzi a belé programozott mozdulatsort, amíg rozsdamarta tagjai darabokra nem esnek szét. A saját érdekében abba kellene hagynia az egészet. A rendőrség nagyon jól meglenne nélküle is, hiszen őskövületnek számított az ügyosztályon: mióta feltalálták a gondolatszondát, nem volt már szükség a negyven évvel korábban tanult módszerekre. Feleslegessé vált fáradságos munkával bizonyítékokat keresni, elég volt néhány embert
kihallgatni, hogy megtalálják a tettest. Ezzel a bíróságok munkája is leegyszerűsödött: az ártatlannak nem volt mitől férnie, a bűnöst pedig mindig elítélték. Az emberölések száma olyan alacsonyra csökkent, hogy Boateng néha savanyúan arra gondolt, pár év múlva az egész gyilkossági ügyosztályt meg kell szüntetni. A keleti parton legalább akadtak érdekes esetek, például a Fantom, aki tanúkat nem, csak hullákat hagyott maga után, de nyugaton nem kár azért az öt emberért (közülük is egy titkárnő), akik egész San Angelesért felérnek. Kopogás riasztotta fel a gondolataiból. Boateng a hang irányába kapta a fejét, és hirtelen ráébredt, hogy megérkezett a helyszínre. Az átforrósodott műanyag pohár égette az ujjait, ezért gyorsan felhajtotta a tartalmát - forró lávaként csörgött végig a nyelőcsövén -, és visszahelyezte a tartójába. Nehézkesen kikászálódott a kocsiból. Odakint a nap sápadt korongja épp akkor emelkedett a fák csúcsa fölé: elkezdődött a munkanap. - Üdvözlöm, uram! - villant fel egy kerekded, vigyorgó arc. Nicky Ryan hadnagy állandóan vigyorgott, mintha így született volna. Boateng utált ránézni, főleg ilyen fázós reggelen, amikor egy gyilkosság helyszínén találkoztak. A felügyelő már gondolkodott rajta, hogy megkéri Ryant, viselkedjen a helyzethez illő komolysággal, de aztán belátta, lehetetlent felesleges lenne kérnie. Ami még utálatosabb volt a hadnagyban, hogy az egyenruhája mindig makulátlan volt, mintha egy órája mosták és vasalták volna, míg Boateng mellénye pecsétesnek, kabátja gyűröttnek látszott, pedig ő valóban frissen öltötte magára. Talán a szárítógépben lehet a hiba. - Mondja, hadnagy, milyen típusú szárítógépet használ? Nicky Ryan közelebb hajolt. - Elnézést, mit kérdezett, uram? - Semmi, nem érdekes - legyintett Boateng. - Ismertesse inkább a tényállást! - A halott neve Vincent Prion, a Prion konszern elnöke, és egy személyben tulajdonosa. Két lövéssel végeztek vele, egy golyót a szívébe, egyet pedig a homloka közepébe kapott. Utóbbit közvetlen közelről. A test kihűlése alapján a halottkém a gyilkosság időpontját tegnap este tíz óra és éjfél között határozta meg. A gyilkos fegyver igazi múzeumi darab, Colt 45-ös, valószínűleg hangtompítóval,
ezt a lövedék és a lőpornyomok alapján sikerült megállapítanunk. - Szemtanú? - Nincs, uram. A térfigyelő kamerát szétlőtték, a szomszédok pedig messze laknak, ráadásul a hangtompító miatt úgysem hallhattak semmit. - Szokatlanul viselkedő személyre, lassan elhajtó autóra sem figyeltek fel? - Nem, uram. - Volt a háznak biztonsági berendezése? - Igen, uram. De kikapcsolták. - Kicsoda? - Valószínűleg Vincent Prion. Mintha szándékosan döntött volna úgy, hogy nem készít sem kép- sem hangfelvételt a látogatójáról. S az is lehetséges, hogy személyesen nyitott ajtót, mivel idegenkezű behatolásnak nem találtuk nyomát. - Hmm. - Boateng felügyelő elgondolkodva megdörgölte az állat. - Ki fedezte fel a gyilkosságot? - A házvezetőnő. Tegnap estére kimenőt kapott, és ma hajnal öt óra körül érkezett. Természetesen már megszondáztuk, és megvizsgáltuk a gondolatait. Nem ő tette, és csak annyit tudtunk meg, hogy Vincent Prion üzleti ügyben várt valakit, ezért küldte el a házvezetőnőjét. - Rajta kívül még kit szondázott meg? - kérdezte Boateng a homlokát ráncolva. - Két szomszédot, és az elhunyt volt feleségét. Mindannyian ártatlanok, és nem tudnak semmit. A felügyelő felnyögött. - Mondja, Ryan, maga mindenkit megszondáz, aki a keze közé kerül? - Nem értem, uram. Törvényesen jártam el: mindannyian hozzájárultak a gondolatszonda használatához. - Ez a baja, hogy nem érti. Maguk fiatalok azt hiszik, hogy a gondolatszonda csodaszer. Mi okból nevezi magát nyomozónak, ha semmi mást nem csinál, csak megvizsgál mindenkit, aki a közelben tartózkodik? Előbb gondolkodjon, és csak aztán szondázzon! - Ahogy parancsolja, uram - mondta a hadnagy, de az arcán látszott, hogy valójában fogalma sincs, mi a gondja a felettesének. Boateng legyintett. - Mindegy. Lássuk akkor, mire is következtethetünk. Egy: az áldozat ismerte, sőt személyes találkozóra várta a
gyilkost. Kettő: a gyilkosságot előre eltervezhették, és nem hirtelen felindulásból követték el. Három: ha rájövünk az indítékra, megtaláljuk a gyilkost is. - Igen, uram. - Nos, lássuk akkor az öröklést. Kinek származott haszna Vincent Prion halálából? - A chestnuti árvaháznak. - Tessék? - Boateng álla leesett a meglepetéstől. - Halála esetére Vincent Prion úgy rendelkezett, hogy a részvényeit tőzsdén kell értékesíteni, és a teljes befolyó összeg az árvaházat illeti. Talán azért döntött így, mert Chestnutban nevelkedett, a feleségétől elvált, gyermeke pedig nem született. - Remek, nagyon remek. Akkor esetleg a vetélytársai? - Vetélytársai? Csak egyetlen ember jöhet szóba: Jamie Oreskin. Boateng felügyelő önkéntelenül is füttyentett egyet. Ryan, ugorjon be a kocsimba, megyünk a kapitányságra. Felveszünk egy jogászt, aztán felkeressük Mr. Oreskint, és megkérdezzük, van-e alibije. - Biztos, hogy a jogászra szükségünk lesz, uram? - Mérget vehet rá. Bár másban is ilyen holtbiztos lehetnék az életben... 3. Jamie Oreskin az Oreskin&Funchal irodaház legfelső emeletén lévő irodájában fogadta a nyomozókat. Miközben Boateng felügyelő belesüppedt a hatalmas bőrfotelbe, folyamatosan Oreskin háta mögé bámult. Nem tudott betelni a látvánnyal. San Angeles legmagasabb toronyházából szédítő kilátás nyílt a szemhatárig elnyúló városra, melynek egyes részeit árnyékba borították a falloszként ágaskodó, beton-, acél- és üvegépítmények. Jamie Oreskin valószínűleg tisztában lehetett azzal, milyen hatást gyakorol vendégeire a faltól-falig érő üveglap túloldalán feltáruló látvány, mert egy darabig csendben várakozott, s csak aztán kérdezte meg: - Kívánnak valamit inni? - Nem. - Egy kávét. - Én egy ásványvizet - tette hozzá a jogász. A szobába vezető hatalmas, kétszárnyú tölgyajtó szinte
azonnal kitárult, és egy titkárnő sietett be, kezében ezüsttálcát egyensúlyozva. Valószínűleg nem felszolgálói képességei alapján választották ki a feladatra, mert alakja és mellmérete alapján a Playboy kihajtható poszterén lett volna a helye. Boateng rosszallóan figyelte, hogy miközben a titkárnő lehajol, Nicky Ryan és a jogász is igyekszik bepillantani a dekoltázsába. Kezdte bánni, hogy ő semmit nem kért inni. - Köszönöm, Stella, elmehet. A titkárnő a fenekét riszálva távozott, mintha kifutón vonulna végig, de Boateng erővel elszakította róla a pillantását, és így sikerült elkapnia a Jamie Oreskin szája sarkában megjelenő mosolyt. A cégvezér, ahogy észrevette, hogy figyelik, újra rideg maszkba rendezte vonásait. Ha Boateng nem futotta volna át útközben az aktáját, meg nem mondta volna, hogy Oreskin elmúlt ötvenéves. A fiatalító kúráknak köszönhetően harmincasnak nézett ki, és szeme is soha ki nem hunyó tűztől fénylett, nem vált megtörtté a tekintete, mint oly sokaknak, akik belülről öregebbnek érezték magukat, mint amennyinek látszottak. Valamikor, a pályája elején Boateng még hitt abban, hogy az emberi arcról sok mindent le lehet olvasni, és minden elkövetett bűntett újabb ráncokat vés a bőrbe, de aztán találkozott angyalarcú erőszaktevőkkel és petyhüdt képű koldusokkal, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy túl hiszékenyeknek bizonyultak. Jamie Oreskin ábrázata is tökéletesen hétköznapinak tetszett, eltekintve keskeny ajkától, mely visszafojtott kegyetlenségről árulkodott. - Sajnos, uraim, nincs sok időm önökre - tárta szét a kezét lemondóan Oreskin. - Meg kell érteniük, hogy előre nem tudtam beütemezni ezt a beszélgetést, s több összejövetelt el kellett halasztanom. Ezért javaslom, hogy térjünk a tárgyra. Megtudhatom, mi okból keresett fel San Angeles rendőrségének három illusztris képviselője? Boateng megköszörülte a torkát. - Gyilkossági ügyben nyomozunk, uram. Tegnap este tíz óra és éjfél között valaki meggyilkolta Vincent Priont, a Prion konszernelnökét. - Sajnálattal hallom. De mi közöm nekem ehhez? - Nos, uram, úgy gondoljuk, hogy önnek megfelelő indítéka lehetett a gyilkosság elkövetésére, hiszen a legfőbb vetélytársától szabadult meg. - Ne folytassa tovább! - pattant fel a helyéről Jamie
Oreskin, és kézzel faragott íróasztalát megkerülve megállt a nyomozó előtt. - Ha azt akarja sugallni, hogy én öltem meg Vincentet, tessék, mondja a szemembe! - Szó sincs erről, uram! Senki nem állította, hogy bármi köze lenne a gyilkossághoz! - szólt közbe az eddig némán figyelő jogász. Boateng nem emlékezett a nevére, mivel eddig még nem dolgozott vele. Tom Soveto nem volt az irodában, és a jogi osztály ezt a zöldfülű fickót rendelte ki melléje. - Nem?! Akkor miért hozták elő ezt az indíték dolgot? Valamiért Nicky Ryan is úgy érezte, meg kell szólalnia, és ezt a lehető legrosszabbkor tette. - Ugyan már, uram, csak egy rövid gondolatszondavizsgálatnak kellene alávetnie magát. Megnézzük, hol tartózkodott a gyilkosság időpontjában, és ha nem találunk semmit, akkor többé senki nem gyanúsíthatja a tett elkövetésével. - Akarja tudni, mit csináltam tegnap tíz és éjfél között? kérdezte gúnyosan Jamie Oreskin. - Két hölggyel mulattam a lakásomon. Ha gondolják, behívathatom őket. - Az jó lenne, uram - mondta Ryan. - Akkor őket is megszondáznánk... - Még mit nem! - fakadt ki Oreskin. - Holnap az újságokban látnám viszont a szaftos részleteket, aztán a Neten árulnák az emlékeimet: érezze magát Jamie Oreskin helyében, hogyan dug az iparmágnás! Ugye erről lenne szó?! - Megnyugtatom, uram... - Engem ne nyugtasson! Elmondták, amit akartak, és én is.. magamét. A továbbiakban nem kívánok önökkel tárgyalni. Megadom az ügyvédem elérhetőségét, vele egyeztessenek időpontot. Boateng megrázta a fejét, mint aki rosszul hall. Uram, tudja azt, hogy amit tesz, az az igazságszolgáltatás akadályozása? - Tudom. Az agyam üzleti titkokat tartalmaz, ezért visszautasítom a gondolatszonda használatát. Hozzanak bírói határozatot, és akkor beletekinthetnek az emlékeimbe, de csakis akkor. Addig be kell érniük az adott szavammal: nem én követtem el a gyilkosságot, sőt mi több, tízmillió dollárt fogok felajánlani annak a személynek, aki megfelelő információval szolgál a nyomozás során, és segít megtalálni Vincent gyilkosát! Boateng segélykérőn nézett a jogászra, ám az megvonta
a vállát. - Joga van ezt tenni. A személyiségvédelmi törvény 301ik paragrafusának megfelelően, ha Mr. Oreskin önkéntesen nem járul hozzá a gondolatszonda használatához, akkor csak bírói határozat kötelezheti erre. - Rendben - kászálódott ki a fotel fogságából Boateng -, az első menetet megnyerte, uram. De ne örüljön sokáig: vissza fogok jönni, mégpedig a bírói határozattal a kezemben! Jamie Oreskin hűvösen elmosolyodott. - Szívesen várom, felügyelő. De ne legyen nagyon szomorú, ha kiderül, hogy árnyékra vetődött... 4. A recepciós nem nézett rá. Még akkor is a képernyőt bámulta, mikor elélökte a bejelentőkönyvet. A TV legalább húszéves modell lehetett, böhöm nagy vacak, a legújabb 3D-s fejlesztések nélkül. Olcsó csempészáru, aminek Jamie még a márkáját sem bírta elolvasni, mivel kínai írásjelekkel szedték. Régebben is minden keleten készült, de legalább latin betűket használtak a ferdeszeműek. Egy pillanatig habozott, milyen nevet írjon be, aztán szépen megformált betűkkel a vonalra kanyarintotta: Vincent Vector. - A jogosítványom sajnos... - Nem kő'! - legyintett a recepciós, oda se figyelve. - Megkaphatnám a kulcsom? - kérdezte Jamie megkönnyebbülten. A recepciós kelletlenül felállt, és fél szemmel továbbra is a Night Showra figyelve a falhoz hátrált. Körbetapogatózott, és leemelte az első kezébe akadó kulcscsomót. Visszasietett a pulthoz, és átnyújtotta a kulcsot a vendégnek. - 33-as szoba. Legfőső emelet, lift nincs. - Feltette a szemüvegét, és a bejelentőkönyv fölé hajolva bevéste a szobaszámot. Az orra szinte súrolta a lapokat. Jamie kételkedett abban, hogy a zsírfoltoktól homályos szemüveg javítja a recepciós látását, de neki ez épp kapóra jött. - Hány nap? - Egyelőre két éjszaka. A többit majd meglátom. Elvette a
fickótól a kulcsokat. Elindult a lépcső felé, de a recepciós utána szólt. - Tessék? - fordult meg, mert alig hallotta az elmotyogott szavakat. - Aszontam, hogy érdekes neve van. Pont úgy híjják, mint azt a meggyilkolt fazont. A milliárdost, tuggya. - A Vincent gyakori keresztnév. - Maga se tud semmit arró', ki ölte meg, igaz? Jamie szája kiszáradt. Megszólalni sem bírt, ezért csak a fejével intett nemet. Mer' tuggya, ha mi ketten összefognánk, megosztozhatnánk a tízmilcsin, amit az a másik fazon, az Oreskin ajánlott fel. Tuggya, ha segíti a nyomozást. - Aha - nyögte Jamie. A recepciós arca sunyi vigyorba torzult. - De maga nem akar osztozni, vagy igen? - Sajnos, nem tudok semmit. Így bár szívesen osztoznék, de egy petákot sem kapnék a rendőrségtől. - Ha mégis meggondúja magát, tuggya hol talál... Jamie erre már nem válaszolt, felsietett a lépcsőn. Kettesével vette a fokokat, hogy minél hamarabb felérjen. Az utolsó emeletet már lassabban tette meg, többször meg kellett állnia, hogy kifújja magát. Ha lassan is, de csak felért végre. A folyosó padlóját zöld linóleum borította, amit a motel megnyitása óta valószínűleg még egyszer sem takarítottak. Jamie a hányásfoltokat kerülgetve sasszézott az ajtajáig, ráadásul közben, amikor befordult a sarkon, be kellett fognia az orrát, olyan átható vizeletszag csapta meg. Akár kutya, akár egy részeg vendég végezte itt a dolgát, egész megkedvelhette a helyet, mert rendszeresen visszajárt, hogy megjelölje. Gyorsan a zárba dugta a kulcsot, aztán becsapta maga mögött az ajtót. Ha azt hitte, hogy a folyosónál a szoba kevésbé lelakottabb, hát tévedett. Salétromtól csepegő falak, középen behorpadt ágy, gyanús foltoktól tarka lepedő, eldugult lefolyó, rozsdás vizet köhögő csap. Mindez most nem számított, csak a portán látottnál is régebbi TV. Szétnézett, de sehol nem találta a távirányítót, ezért próbaszerencse alapon megnyomta a panelen az egyik gombot. A képernyő kivilágosodott, és szellemképesen ugyan, de bejött az adás. Jamie ellenőrizte az óráját. Egy perc múlva három. Valamelyik csatornán csak mondanak híreket. Behúzta a
sárga, esőkabátra emlékeztető sötétítő függönyt, és leült az ágy szélére. A rugók tiltakozva megreccsentek a súlya alatt. Megjelent a szignál, és tudta, hogy sikerült elkapnia az egyik hírcsatorna adását. Legalább ennyi mázlija lehet ezen a napon. Természetesen az első helyen Vincent Prion haláláról számoltak be. Aztán jött az, amiről a recepciós beszélt. Jamie Oreskin jelent meg az irodaház főbejáratában, és a körülötte tolongó riporterek előtt kifejtette, milyen nagyra tartotta meggyilkolt vetélytársát. Még valódi könnyeket is sikerült kipréselnie. S hogy minden gyanút eloszlasson, tízmillió dollárt ajánlott fel annak, aki érdemi információval segíti a rendőrség munkáját. Álljunk csak meg! Mindez nagyon hatásosan hangzott, volt azonban egy hatalmas probléma: az igazi Jamie Oreskin egy lepukkant motelszobában ült, s az, aki a riporterek előtt szónokolt, nem lehetett ő. A tévedés azonban kizárt, a közvetítés alá nagy betűkkel kiírták a nevét, és azt, hogy az Oreskin&Funchal elnöke. Nem értette, hogyan lehetséges ez. Abban biztos volt, hogy ő az igazi Oreskin, de akkor ki ajánlott tízmilliót a gyilkos kézre kerítőjének? Nyilvánvalóan a hasonmása, egy rohadt imposztor! De ki bízta meg a fickót, hogy játssza el a szerepét? Biztos, hogy van elfogadható válasz a kérdésre! Mi van akkor, ha saját maga kérte fel a helyettest, csak valahogy elfelejtette? Lehetséges, hogy arra számított, Debra visszautasítja a kérését, és ezért dupla biztosításként felbérelt egy dublőrt maga helyett, aki elviszi a balhét. Van azonban egy bökkenő: ha a rendőrség beveti a gondolatszondát, ugyan a gyilkosságot nem tudják rábizonyítani a hasonmására, de a szerepcserét bizonyosan felfedik, és folytatják a hajtóvadászatot az igazi Jamie Oreskin után. Váratlan gondolat: ha a recepciós látta őt a tévében, akkor miért nem ismerte fel? Jamie balsejtelemmel telve a fürdőszobába sietett, és ingujjával megtisztogatta a tükröt. Elég sokáig tartott: talán ő volt az első, aki a motel megnyitása óta erre vetemedett. Vizenyős tekintetű, lefittyenő ajkú arc - közönséges és
undorító - nézett vissza rá, nem az, mint amire számított. Egyáltalán nem hasonlított a TV-ben látott önmagára. Őrület! Tudta, hogyan kellene kinéznie Jamie Oreskinnek, hiszen épp az előbb látta magát nyilatkozni. De ez az arc a tükörben nem az ő arca volt, hanem valaki másé. Nehezére esett beismerni, de ha mégis elfogadja a nyilvánvaló tényt, csakis az lehet a magyarázat, hogy plasztikai műtétet hajtottak végre rajta. Végigtapogatta az arcát, különösen a füle körül, és a halántékánál. Ha kicserélték az arcbőrét, itt esetleg meghagyták volna a hegeket. Nem talált semmit. Pedig még a lézeres kezelés után is maradnia kell egy halvány vörös vonalnak. Vagy esetleg az agyát helyezték át egy másik testbe? Akkor a koponyatetőt metszették körbe, és utána visszaültették a hajhagymákat. Óvatosan, mintha terveket keresne, széthajtogatta a hajszálakat, de nem találta meg a műtét nyomát. Ez nem bizonyít semmit! Bizonyára számítottak arra, hogy forradások után fog kutatni, ezért teljesen új bőrt növesztettek. Bárkik tették, időt és pénzt sem kíméltek: kifizetődőbb lett volna egyszerűen lepuffantani, úgy, ahogyan ő tette Vincent Priorinál. Mert az imposztor előbb vagy utóbb lelepleződik: valaki biztos rájön a cserére! Az igazgatótanács gyanút fog majd - vagy talán mégsem, hiszen soha nem kérte ki a véleményüket, csak utasította őket. A titkárnőjében kár volt reménykednie - ostoba szőke liba, azért, hogy megtartsa az állását, mindenre hajlandó -, elvált feleségében még kevésbé bízhatott, legalább egy éve nem beszéltek egymással. Mindennek ellenére a merénylők nem mehettek biztosra. Hiszen ő tudta magáról, hogy kicsoda. Miért vállalták hát a kockázatot? Miért nem végeztek vele? Talán azért, mert nem akartak nyomozást. Mindenki láthatja, Jamie Oreskin életben van, s mivel legnagyobb vetélytársa halott, hatalmasabb, mint valaha. A terv zsenialitása kétségbe ejtette. Az élvezi a gazdagságot, ami az ölébe hullott, míg az igazi Jamie Oreskin villamosszékben végzi! Csupán néhány napig tart a kritikus időszak, amit ki kell bekkelniük. Amíg az igazi Oreskin bujkál, s nem kerül
rendőrkézre, addig van félnivalójuk. Hát csak hadd pöffeszkedjenek önelégülten! Azzal, hogy életben hagyták, elkövettek egy hibát, amit ő könyörtelenül ki fog használni. De vajon tényleg hibáztak? Nem lehetséges, hogy ők robbantották fel a Richmond Streeti épületet, hogy Debrával együtt odavesszen a tűzben, és ezzel lezárják az ügyet? A bomba ugyan túl korán lépett működésbe, de így is odaveszett minden reménye. Jamie megrázta a fejét. Lassan kezdi mindenhatónak képzelni az ellenfeleit, s ezzel csak még mélyebbre süllyed az önsajnálat és tehetetlenség mocsarában. Tennie kell valamit! De mit? Álljon a kamerák elé, és jelentse ki, hogy ő az igazi Jamie Oreskin, a másik pedig egy imposztor? Mindenki őrültnek nézné, és hívnák a rendőrséget. Nem, titokban kell csinálnia, és minél gyorsabban. Elkapja az imposztort, és a fejéhez szorítja a pisztolyt: a fickó mindent be fog vallani, vagy szétloccsantja a koponyáját! Nem, ez így nem lesz jó. Akkor már két gyilkosság szárad a lelkén. Nincs mit tenni, csak meglapulni, és a csodára várni. Jamie letörten sétált vissza a szobába, és a lepedő színével sem törődve, belevetette magát az ágyba. Agya őrülten zakatolt, és alig hallotta a TV hangszórójából áradó, sercegő hangokat. Eddig ismeretlen okból tűz ütött ki a Richmond Street 1646 számú épületben. Az elharapódzó tűz meggyengítette a tartóoszlopokat, és a ház összeomlott. A leszakadt mennyezet mindent maga alá temetett, ám szerencsére mindössze egy személy tartózkodott odabent. Stábunk megtudta, hogy a súlyos égési sérüléseket szenvedett személy neve Debra Winston, aki kutatóként az Oreskin&Funchal cég alkalmazásában állt. A sérült szerencsére azóta már túl van az életveszélyen, de orvosai tájékoztatása szerint a teljes felépülése még hosszabb időt vehet igénybe. És most sport. Jerry, tiéd a szó. Köszönöm, Michael. Pittsburgh-ben mindenki őrült lázban ég, hiszen ma este rendezik a Super Bowl döntőjét. Lássuk, hogyan jutott el a Patriots a... Jamie felemelte a fejét, és a recepcióshoz hasonlóan meredten nézte a képernyőt, ahol az elődöntő képei
peregtek felvételről. Debra életben van. Debra életben van. Debra életben van. Debra... Az egyetlen ember, aki segíthet rajta. 5. Jamie Oreskin a Wilson klinikával szemben, a Starbucks kávézóban ült, és úgy tett, mintha újságot olvasna. Valójában azon gondolkodott, hogyan csusszanhatna át a bejáratnál álló két rendőr között. A zsernyákok ugyanis minden látogatót megállítottak, és igazoltatták őket, sőt, még a fehérköpenyes orvosok mellén lógó kártyákat is ellenőrizték. A dokik szemmel láthatóan nem örültek az eljárásnak - volt, aki csak egy fánkért ugrott át az utca túloldalára - de ingerült tiltakozáson kívül mást nem tehettek. Jamie-nek egyelőre nem jutott semmi az eszébe, ezért rendelt még egy kávét, és tovább lapozta az újságot. Rendőrségi Toyota érkezett, és két nyomozó szállt ki belőle. Az egyikük álmos képű vénember, a másik egy állandóan vigyorgó ifjonc. Üdvözölték az őröket, aztán eltűntek a sarkára állított kockát formázó épület belsejében. Tőlük nem kérték az őrök, hogy igazolják magukat. Talán, ha rendőrnek adná ki magát... Jamie elvetette az ötletet. A zsernyákok bizonyára személyesen ismerték egymást, sőt, az újonnan jöttek a posztolók felettesei lehettek, neki nehéz lenne eljátszani bármelyiküket. Jobb megoldás híján várakozott hát, és nem is hiába. Húsz perc elteltével egy Fordot követve páncélozott Rolls Royce fordult be a sarkon - még a rendszámot sem kellett megnéznie, Jamie rögtön felismerte a kocsit, amit hivatalos alkalmakkor használt -, s mögötte egy mentőautóhoz hasonlatos jármű haladt, azzal a különbséggel, hogy ennek az oldalán a vörös kereszt helyett az Oreskin&Funchal cég emblémája virított. Hoztak valakit, vagy vinni akarnak? A választ rögtön megkapta a kérdésére. A hamis Oreskin a cég vezető jogászával - az a rohadék Robertson! - és két testőrrel a sarkában áttört a rendőrök között, miközben a mentőautó sofőrje és kísérője kiszállt, hogy kinyissák a
jármű hátsó ajtaját. A Rolls Royce sofőrje odavetett valamit a mentősöknek, és elindult a Starbucks kávézó felé. Jamie felismerte az esélyt, ha az éppen szembe jött vele. A sofőrnek senki nem nézi meg az arcát, senki nem emlékszik a nevére. Kivéve persze a mentősöket, de ha jól időzít, akkor nem fog lebukni előttük. Gyűrött tízdollárost dobott az asztalra, és felállt. A sofőr épp akkor lökte be az üvegajtót. Néhány szót váltott a pultossal, aztán megindult a mellékhelyiség felé. Jamie követte. A fickó a piszoár előtt állt, és elmélyülten figyelte a vízesésként zubogó, sárga sugarat. Fel sem nézett, amikor Jamie belépett az ajtón. Senki más nem tartózkodott kettőjükön kívül a helyiségben. Jamie a zsebébe nyúlt, és elővette a pisztolyt, amit a csövénél ragadott meg, mintha bunkó lenne. A sofőr lerázta az utolsó cseppeket, és azzal volt elfoglalva hogy szerszámát begyömöszölje a nadrágjába. A zipzárt azonban már nem sikerült felhúznia, mert Jamie mögéje lépett, és a Colt markolatával lesújtott a tarkójára. A sofőr egyetlen hang nélkül rogyott össze. Jamie felnyalábolta a magatehetetlen testet, és bevonszolta az egyik fülkébe. Gyorsan bezárta maga után az ajtót, és hozzálátott a vetkőztetésnek. Pár perccel később egyenruhában, sapkáján az Oreskin&Funchal cég emblémájával lépett ki a WC-ből. Mikor elhaladt a pult előtt, biccentett az ott álló felszolgáló felé, és morgott valamit, amit köszönömnek is lehetett érteni. Amikor kilépett az ajtón, úgy tett, mintha leejtett volna valamit, és elmélyülten keresni kezdte a járdán. Valójában nem hagyott el semmit, csak az időt húzta szerencsére nem kellett sokáig. Debrát tolták ki a klinika épületéből egy antigrav hordágyon, és az ápolók a mentőautóhoz manővereztek vele. Mindenki el volt foglalva a sérült átrakásával, ezért Jamie sietős léptekkel elindult. Senki nem állította meg. Kinyitotta a Rolls Royce ajtaját, és becsusszant a sofőrülésre. A műszerfalon a kijelzők zölden világítottak - úgy látszik, az imposztor átvette azon szokását is, hogy nem szeretett várakozni, s ha csak rövid időre ugrott ki a kocsiból, járó motorral kellett várakozni rá. Jamie a sötétített oldalüvegen keresztül látta, hogy a hamis Oreskin gúnyosan
odavet néhány szót a fogfájós arcot vágó felügyelőnek, aztán a testőrei kinyitották az utastér ajtaját. Az imposztor és Robertson beszálltak, a testőrök pedig előre siettek, és bevetették magukat a Fordba. Felrecsegett a műszerfalba épített hangszóró. - A Szanatóriumba! A hang megtévesztésig hasonlított az övére. A rohadékok erre is gondoltak! Jamie behívta a vezérlőmenüt, és az előre rögzített úti célok közül kiválasztotta a Sugarhill Szanatóriumot. Gondolhatta volna azt is, hogy szerencséje van, amiért nem manuálisan kell vezetnie, ám valójában számított arra, hogy így történik, mert különben az ujjlenyomat-eltérés miatt el sem tudtak volna indulni. Mielőtt megnyomhatta volna a start gombot, piros fény villant fel, jelezve, hogy az utastér ajtaja nyitva van. Félig hátrafordult, és látta, hogy az álmos képű felügyelő fogta meg a kilincset. A bekapcsolva hagyott mikrofon miatt még a szavait is hallotta: - Élvezze ki az utolsó szabadlábon töltött perceit, Oreskin! Most telefonáltak, hogy a bíró aláírta a végzést. Amint kézhez kapom, számíthat a látogatásomra. Meg fogom szondázni magát, erre mérget vehet! 6. Amikor a Fantom bemászott az ablakon, Debra majdnem eszméletét vesztette a félelemtől, de aztán látta, hogy a férfi nem rá irányozza a pisztolyt, hanem körbefordul a szobában. Talán azt hitte, hogy testőrök vigyáznak rá? Miért tennék, hiszen alig bír járni: a frissen növesztett bőr minden mozdulatára megfeszül, és neki üvöltenie kell a fájdalomtól. Ezért nem is erőltette a dolgot, hagyta, hogy az ápolók tegyék a dolgukat, mozgassák, mosdassák, etessék és itassák. A Fantom az ajtóhoz lopódzott, résnyire nyitotta azt, és kilesett. Debra egy hét alatt századszor átkozta el magát. Az egész az ő ötlete volt, Ő találta ki, hogy keressék meg, és béreljék fel a keleti part leghírhedtebb bérgyilkosát. Tulajdonképpen nem volt más választásuk, hiszen a Fantom volt az egyetlen, még szabadlábon lévő bérgyilkos.
Ő is csak azért nem akadt még horogra, mert nem hagyott maga után tanút. Aki látta az arcát, az nem maradt életben. És most a Fantom itt áll vele szemben. A fenébe! Debra ujja az ágytámla mellett, fejmagasságban elhelyezett hívógomb felé mozdult, de visszahúzta a kezét. Az ápolók bármilyen gyorsan jönnének is, rajta már nem segíthetnének. Remegő gyomorral nézte, ahogy hívatlan látogatója egy széket tol a kilincs alá, aztán visszasiet az ágyhoz, amelyben ő fekszik, magatehetetlenül. - Tudod, ki vagyok, igaz? - kérdezte a Fantom. A pisztoly csöve a föld felé irányult, de csak egy csuklómozdulat kellett ahhoz, hogy ismét célba vegye. Debra torka elszorult a rettegéstől. Alig bírta kinyögni: - Igen, tudom. - Segítened kell nekem, hogy leleplezzem ezt az aljas összeesküvést, és visszaszerezzem a cég vezetését! - Hogyan? - Debra nem hitt a fülének. - Azt mondtad, tudod, ki vagyok. Jamie Oreskin. Az igazi. A segítségedre van szükségem, hogy ezt bebizonyítsam! Debra nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. Megtette hát mindkettőt. Először nevetett, aztán a megfeszülő bőr keltette kín könnyeket csalt a szemébe. A Fantom értetlen arccal figyelte vergődését. - Te nem Jamie Oreskin vagy - mondta végül Debra, hanem... - Hanem? Csak óvatosan! - Semmire nem emlékszel? - Dehogynem! Megpróbáltak eltávolítani a cég éléről, de hibáztak, s én vissza fogom szerezni azt, ami az enyém! Úgy látszik, semmit nem tud önmagáról: a kezelés sikerrel járt. - Nehezen fog menni. Az emlékeid ugyanis hamisak. Te csak egy elítélt vagy, aki nemrég szabadult. Jamie Oreskin pénzt ajánlott neked azért, hogy megöld Vincent Priont. Az idő azonban sürgetett, mivel épp aznap estére beszéltek meg egy titkos találkozót, ami tökéletes alkalmat kínált a gyilkosságra. Jamie ezért megkért engem, hogy végezzek el egy kísérletet. - Miféle kísérletet? - A gondolatszonda fejlesztése közben jöttem rá, hogy nem csak leszívni lehet az emlékeket, hanem átültetni is. Persze, az eljárás még nem tökéletes, mivel a szinapszis-
kapcsolódások miatt az összeköttetések interferenciát okozhatnak a neuronhálózat... - Nem érdekel a technikai blabla! - csattant fel a Fantom. - Fogd rövidre, és olyan szavakat használj, amit én is megértek! - Ahogy akarod. A lényeg az, hogy ez egy kísérleti eljárás. Én fejlesztettem ki, és most alkalmaztam a gyakorlatban először. A meggyilkolandó személlyel és a találkozó helyszínével kapcsolatos információkat beültettem a fejedbe, csakhogy az emlékek múltbeli hivatkozásokat is tartalmaztak, és úgy látszik, túl erőteljesek bizonyultak, ezért felülírták a memóriád meglévő tartalmát. Ez többé-kevésbé valóban így történt. Azzal a különbséggel, hogy a Fantom nem könnyen egyezett bele a kezelésbe. Megfenyegette őt, hogy ha belebabrál az agyába, és nem csinálja vissza, akkor kinyírja. Már el is helyezte a bombát, és csak ő tudja, hová. Ha nem nyeri vissza az emlékezetét, akkor nem tudja majd hatástalanítani a szerkezetet, és Debra véres húscafatokként végzi. Mint később kiderült, a Fantom nem blöffölt, mivel a laboratórium a levegőbe repült. - Azt akarod beadni nekem, hogy én nem én vagyok? - Pontosan. Nézz magadra! Emlékszel arra, hogyan néz ki Jamie Oreskin, ugye? Ha a tükörbe pillantasz, valaki más arcát látod. - Azt hittem, műtéttel cseréltek össze bennünket... – motyogta a Fantom. - Ostobaság! Te izmosabb vagy, zömökebb termetű, és sehol egy műtéti heg! Az agyad eddig visszautasította, hogy felismerje a nyilvánvaló különbségeket, de ha alaposan mindent átgondolsz, rájössz, hogy a benned élő kép nem egyezik meg a valósággal! A Fantom arcizmai megrándultak, és a kétség halvány nyoma sejlett fel a vonásain. Ahogy újra összerakta az emlékeit, végre felfigyelt a furcsaságokra. - Prion is döbbenten nézett rám, mintha nem engem várt volna... És... És minden olyan homályos... Ha megpróbálom visszaidézni a múltat, akkor fejfájás tör rám. - Azért, mert te nem Jamie Oreskin vagy - ütötte tovább a vasat Debra. - Hanem Thomas Gabriel. - Az arkangyal? - Személyesen. - Fura - rázta a fejét a Fantom. - Ez a név semmit nem
jelent a számomra. Még mindig Oreskinnek érzem magam, a szemmel látható eltérések ellenére is. Például tisztán emlékszem arra, amikor apa elvitt vitorlázni... - Nem igaz. - Amikor Jennifer végre hajlandó volt lefeküdni velem... - Soha nem történt meg. - A tárgyalások Prionnal, felvásárlások és versenyhivatali eljárások. Ezek az emlékek mind hamisak? - Igen. De talán én vissza tudom adni az eredeti énedet. - Hogyan? - Van még egy példány a Memóriagépből, itt a Szanatóriumban. Kereskedelmi bemutatók céljára, ha sikerül átverni a törvénymódosítást a Szenátuson. - Rendben, akkor segítünk egymáson! Te visszaadod az emlékeimet, én pedig kiviszlek a Szanatóriumból, megszöktetlek Oreskin elől. Debra szemöldöke a homlokára szaladt. - Miért kellene elmenekülnöm a legfőbb támogatóm elől? - Ha én lennék Oreskin helyében, végeznék veled. Márpedig te mondtad, hogy úgy gondolkodok, mint Oreskin. Csak ez lehet az oka, hogy ide szállított, ahol a hatalmában tarthat. Te vagy az egyetlen, aki tanúsíthatja... - Ne folytasd! Nem ez a helyzet. Oreskin semmit sem tud a gyilkosságról. A robbanás előtt kitöröltem az emlékezetét. Fogalma sincs arról, hogy bérgyilkost fogadott, őszintén sajnálja Vincent Prion halálát, és nem álszenteskedésből ajánlott tízmillió dollárt a nyomravezetőnek. - Akkor nem értem, miért hozott ki a klinikáról? - Mert szüksége van még egy törlésre. El akarja azt is felejteni hogy valaha ismert engem, vagy tudott a gondolatszondáról. Ha ezzel végzek, bezárul a kör, senki nem tud rábizonyítani semmit, és még önmaga sem sejti majd, hogy mit tett. - Mikor kerül sor a beavatkozásra? - Néhány óra múlva. Előtte jön egy nővér, és bead egy Thrilium-injekciót, hogy bírjam a gyűrődést. - Akkor ezt megvárom - bólintott a Fantom. - Itt leszek az ajtó mögött. Ugye mondanom sem kell, hogy ha át akarsz verni, és bárki az utamba áll, akkor azt kinyírom, veled együtt. Nekem nincs veszítenivalóm. Debra megnyúlt arccal nézte, ahogy a Fantom elveszi a széket a kilincs alól, és az ajtót szélesre tárja, hogy aztán meglapuljon mögötte. Egyetlen pillantás a pisztoly feketén
ásító torkába elegendő volt ahhoz, hogy döntésre jusson. Meg kell állítania ezt a gyilkos vadállatot, és egyben meg kell szabadulnia Oreskintől is. Amit elkezdett, be kell fejeznie. 7. Minden csatorna megszakította az adását, hogy beszámoljanak Jamie Oreskin letartóztatásáról. Az üzletembert a gondolatszonda leplezte le, ráadásul a zsebében megtalálták a gyilkos fegyvert, amellyel lelőtte vetélytársát, Vincent Priont. Az épületben a cégvezetőn és a személyzeten kívül találtak még egy nyáladzó idiótát is, akinek a személyazonosságát eddig nem sikerült megállapítani, így azt sem tudják, milyen viszonyban lehetett Oreskinnel, illetve hogyan került a Szanatóriumba. Debra kikapcsolta a képernyőt, és kiszállt az autóból. Már tíz perce megérkezett a nyaralójához, de három csatornát is végignézett, és kiélvezte a helyzetet. Túlélte az egészet, és ráadásul hamarosan iszonyúan gazdag lesz. Jamie Oreskin a végrendeletében nagylelkű volt, és róla is megemlékezett. A végrendelet pedig hamarosan életbe lép, hiszen kétség nem fér hozzá, hogy Jamie-t halálra fogják ítélni: a bizonyítékok egyértelműek. Gondoskodott arról, hogy azok legyenek. Még mindig maga előtt látta Jamie Oreskin értetlen arcát, amikor a Fantom a hátába nyomta a pisztoly csövét, és felszólította, hogy vezesse őt a Memóriagéphez. Egykori főnöke nem tudta mire vélni a dolgot, pedig ha emlékezett volna, hogy a Fantommal hozta össze a sorsa, bizonyára megpróbálkozik valamivel. így azonban ellenállás nélkül tűrte, hogy leszíjazzák a székbe, és csak akkor kezdett gyanakodni, mikor Debra a Fantom fejére is felhelyezte a sisakot. A Fantom még utoljára rámosolygott áldozatára, és intett Debrának: - Indulhat az áttöltés! A bérgyilkos azt hitte, hogy ha megszabadul a Vincent Prion megölésével kapcsolatos emlékeitől, visszakapja az eredeti énjét, de tévedett. Debra könnyedén megtalálta a markert, amit az előző kezelés során elhelyezett, és ettől a ponttól kezdve - az
utolsó napot leszámítva - minden emléket áttöltött Jamie Oreskin agyába. Főnöke memóriája könnyedén befogadta a képeket, hiszen azok valójában a saját emlékei voltak, és a korábbi eseményekkel kapcsolatos hivatkozások is a helyükre illeszkedtek. Ezután következett a munka könnyebbik része: Debra maximumra állította a gép kapacitását, és totálisan leszívta a Fantom emlékeit, olyan üressé szipolyozva az agyát, mint egy kifúrt tojáshéj. A tudomány haladása érdekében néha áldozatokat kell hozni... Senki nem állította meg, mikor kezében a gondolatszonda alkatrészeit rejtő bőrönddel elhagyta a Szanatóriumot. Oreskin egyébként is lecsökkentette a személyzetet, nehogy valaki megzavarja őket kezelés közben, és a kártya, amit Debrának adott, minden ajtót nyitott. Debra kiszállt a kocsijából, és mélyen beszívta a friss hegyi levegőt, amelyben ázott avar és gyantás ágak illata érzett. Itt, a Sziklás-hegység közepén, a háborítatlan természet tenyérnyi darabján építette fel a nyaralóját, távol San Angeles nyüzsgő metropoliszától. A pénz néha jó dolgokra is képes. Csak pár lépést kellett megtennie az eredeti fagerendákból ácsolt ház ajtajáig. Kinyitotta a kézitáskáját, és beletúrt, a kulcsát keresve. Rövid matatás után meg is találta, de mielőtt a zárba dughatta volna, az Örömóda dallamát játszva életre kelt a mobilja. Pont akkor, amikor nincs más vágya, mint hogy bejusson a házba, és beadja magának a következő adag fájdalomcsillapító Thriliuminjekciót! Átkozódva előbányászta a készüléket, és a táskát a hóna alá szorítva benyomta a hívásfogadás gombját. - Debra Winston, tessék! - Nicky Ryan vagyok a San Angeles-i rendőrségtől. Nem zavarom? - Erre most inkább nem válaszolok. Mondja gyorsan, miért hívott! - Csak tájékoztatni szeretném, hogy elkészült a tűzszerész jelentése a Richmond 1646-ban történt robbanással kapcsolatban. Elmondjam, mit tartalmaz? Debra legszívesebben ráordított volna a nyomozóra, hogy nagyon jól tudja, mit tartalmaz a jelentés. C-4 típusú plasztik robbanóanyagot használtak, akárcsak a Fantom korábbi gyilkosságainál. - Csak a végső megállapítást, ha kérhetem.
- Valószínűleg gázszivárgás okozta a detonációt, véletlen, hogy ekkorát szólt. Az idegenkezűség azonban nem kizárt. - Köszönöm, hogy elmondta. Debra kikapcsolta a mobilt, és bedugta a zárba a kulcsot. Nem tudta, miért, de nyugtalanította a tévedése. Mi van, ha a Fantom igazat mondott, és Oreskin akarta őt megölni? Tegyük fel, hogy Jamie az emlékezettörlés előtt megrongálta a gázvezetéket, és aztán ezt is elfelejtette a Fantom megbízásával egyetemben. Ezzel eltüntetett minden bizonyítékot maga után, sőt, ha a bérgyilkos hamarabb érkezik, Debrával együtt mindketten odavesznek a tűzben. Az egész egyébként sem vall a Fantomra, aki soha nem végzett amatőr munkát: mindig biztosra ment, és minden tanút eltett láb alól. Ha a kutatóintézetet nem ő robbantotta fel, akkor vajon hová rejtette a bombát? A nyilvánvaló válasz túl későn villant át az agyán ahhoz, hogy megállítsa az önmagától mozduló kezét. A kulcs elfordult a zárban. Debra szeme még látta a kipattanó szikrát, de az információ már nem jutott el az agyáig. A teste az ajtóval együtt szakadt apró darabokra. A szétrobbant ház helyén a tűzoltók csak egy három méter mély krátert találtak, és száz méteres körzetben szedték össze az épület és tulajdonosának maradványait.
Eve Rigel ÁTUTAZÓK 1. Takahasi Tan az utolsó elektródát is felerősítette Dick Mortimer fejbőrére. - EEG kész! - jelentette. Nyugtáztam. Susan Carpenterhez fordultam, aki néhány lépésnyire tőlem az infúziópumpát állította be a megfelelő cseppszámra. - Chloralhydrát kész! - EKG kész! - recsegte zord ábrázattal a köpcös, kopaszodó férfi, doktor Freud - vagy hogy a fenébe hívják -, de nem nézett rám. Összehúzott szemmel figyelte az érzékelőtapaszokat, amiket az előbb erősített fel az alany mellkasára. A monitoron egyelőre egyenes vonal futott tova, jelezve, hogy a vizsgálat még nem indult el. - Nora? - Nem néztem hátra negyedik asszisztensem felé. Ő a holokomputer kalibrálását végezte. - Rendben - sóhajtotta. - Holográfia kész! Az alanyhoz - Dick Mortimerhez - léptem, aki az acéltraverz vizsgálóágyon feküdt kényelmes, tejfehér kezeslábasban, egykedvűen, semmitmondó arckifejezéssel. Megtapogattam a csuklóit és a lábfejeit rögzítő pántokat, megvizsgáltam a nyaki vénába kötött kanült, ellenőriztem a vékony platina impulzuscsöveket, melyek három irányból meredeztek a koponyája felé. - Rendben - jelentettem, és már éppen megfordultam volna, hogy visszatérjek az üvegfalon túlra, amikor Mortimer váratlanul megszólalt mély, reszelős hangján: - Miss Madison... kérem! Szeretném, ha itt maradna, és fogná közben a kezem! Megtorpantam. Mi a fene történt ezzel a vagány férfival azalatt a fél óra alatt, amíg a felkészítésén dolgoztam? Eddig úgy látszott, egy macsóval van dolgunk, akit semmi nem rettenthet meg, semmi nem bizonytalaníthat el. Meg
kellett nyugtatnom. - Ne aggódjon, Dick! Minden rendben lesz. - Most... most már... nem vagyok biztos benne. Segélykérőn nézett rám. - Aggasztja valami? - Valahogy... rossz előérzetem támadt. Felsóhajtottam. Egy ideje nekem is rossz érzéseim voltak a kísérlettel kapcsolatban, de eszem ágában sem volt bevallani. Győzködni próbáltam. - Higgye el, mindenre felkészültünk! Kontroll alatt tartjuk az összes életfunkcióját és... - Maradjon mellettem! Kérem! - Sajnos, nem tehetem, Dick. Azonban, ha nem akarja a kísérletet, még visszaléphet... - Magyarázni kezdtem, de Mortimer félbeszakított: - Megcsinálom... igen! - Felnyögött. - Meg akarom csinálni, doktornő! Mindenképpen! Kell a pénz. - Aztán elhallgatott, és rám villantotta fátyolos tekintetét: - Tudja mit? Felejtse el, amit az előbb mondtam! - Erőltetetten felnevetett. - Nem értem, mi történt velem. Általában nem vagyok ennyire beszari alak... - Felejtsük el! - Felegyenesedtem, végigpillantottam sovány testén, szőkésbarna, ritkás haján és szakállán. Halványkék szeme nyugtalanságról árulkodott, arcát elborító szeplői izzottak a laboratóriumot betöltő halvány derengésben. - Ígérem, vigyázunk magára! Nem történhet semmi baj. Olyan lesz, mint egy sétagalopp. Rámosolyogtam, megszorítottam a kezét, és visszatértem a vastag üvegfal mögé, amely a műszaki részleget elválasztotta a belső, holografikus teremtől. A vezérlőkonzol mögé álltam, és nyugtáztam, hogy asszisztenseim elfoglalták a helyüket a komputereik mellett. - Zsilip le! Klíma be! - adtam ki az utasítást, aztán lélegzetvisszafojtva figyeltem, mint ereszkedik helyére az üvegajtó, amely így légmentesen elválasztotta a belső termet tőlünk. Halk duruzsolással megindult a belső légellenőrzés. - Traverz fel! - A rozsdamentes acélszerkezet csigalassúsággal emelte Mortimer testét a három méter magasan lévő koordinátapontig. A huszonöt méter átmérőjű, tizenkét méter magas, kör alakú belső termet hangszigetelt üvegfal védte a külvilág hatásaitól. Mellette, egyenlő távolságra, egy gyűrű mentén helyezkedtek el a komputerek, melyek mögött as-
szisztenseim álltak. Mindannyian megfelelően ráláthattunk az alanyra. A vezérlőkonzolt természetesen én felügyeltem. Számításaim szerint a folyamat a továbbiakban nem igényel emberi beavatkozást. Fejemre erősítettem a kommunikátort, és próbaképpen beleszóltam: - Doktor Freud? - Friend, ha kérhetem - önérzeteskedett a köpcös doki. De aztán egykedvűen folytatta: Vérnyomás százhuszonegy per hatvankettő, szívfrekvencia hetvennégy... oxigénszaturáció száz... vérgázok a normális szinten... percenkénti légzésszám húsz, enyhén ventilál... hőmérséklet harminchét egész egy tized... Minden rendben. - EEG kalibrálás indul! - utasítottam Takahasit, és a saját monitoromon figyelni kezdtem az adatokat. - Hiteljel jó - érkezett a jelentés. - Csak a szokásos műtárgyak: miogén artefaktumok, szemmozgás, pulzusszám, verejtékezés... - Rendben. Zajszűrést be! - Negyedik asszisztensemhez fordultam. - Nora? Ő kissé elmélázott a komputere előtt, mert nem hallotta meg elsőre, hogy szólítom. Várakozóan néztem rá, magasra stuccolt karmazsinvörös hajára, mely annyira nem illett a környezethez, hogy émelyegni kezdtem tőle. - Nora! - szóltam rá, immár sokkal erélyesebben. - Igen... itt vagyok - rezzent össze, és valami mosolyfélére húzta a száját. - Holográfia bekap... - Rendben - nyugtáztam. - Takahasi? A mikrofon úgy recsegett, mint amikor rizsszemeket pergetnek egy fémlábasba. - Tizenkét hertz... alfa hullámok. - Susan! - fordultam a jobb oldalon álló szőke, afrofrizurás lány felé. - Altatás indul! - Oké... chloralhydrát megy. Szemmel követhettem, ahogy a központi monitoron az infuzióspumpa dugattyúja lassan benyomja Mortimer nyaki vénájába az altatószert. - Takahasi? - Nyolc hertz... théta hullámok. - Alig fél perc múlva újra megszólalt: - Három hertz... egy hertz... delta tevékenység. Elkaptuk. Odafent a magasban ezüstös párafelhő vette körül Dick Mortimer testét. Lassú áramlással gomolygott körülötte, optimális szinten tartva a hőmérsékletét és a bőre
verejtéktartalmát. Az ultraviola fényben, amely a zavaró hullámhosszúságú, fehér fényt volt hivatott pótolni, a kezeslábasa kísértetiesen fehérlett. Figyeltem a monitorokat, melyek folyamatosan mutatták az élet-funkciók legapróbb változásait is. De legfőképpen a középső, legnagyobb képernyőn tartottam a szemem, ahol elindultak a látszólag rendezetlen számjegyek hosszú sorai. - Dekódoló impulzus elindult - jeleztem. - Egy hertz... tartja. - Doktor? - szóltam Freudhoz, bár én is jól láttam az ellenőrző képernyőt. - Életfunkciók normális szinten. - Susan? Nora? - Minden rendben - felelték csaknem egyszerre. Kihúztam magam, végignéztem az asszisztenseimen, majd a magasan lebegő alanyra pillantottam, és elmosolyodtam: Oké, hölgyeim és uraim! Öveket becsatolni! Helyezkedjenek el kényelmesen, mert olyan utazásban lesz részük, amilyenre legvadabb álmaikban sem számítottak! Mutatóujjamat rátettem a DIW billentyűre... - Figyelem! Előhívó impulzushullám indul! ...határozott mozdulattal lenyomtam. Az első pillanatban semmi sem történt. Aztán az ellenőrzőmonitoron elindultak a számsorok, több oszlopban rendezetlenül, akadozva. - Alapvonal stabilizálás - jelentettem ki, és egy cseppet állítottam a finomhangolón. A főműveletet, a bemenő impulzusok szabályozását én irányítottam, de az asszisztenseimnek tudniuk kellett minden mozdulatomról, hiszen a további feladataik attól függtek, hogyan döntök. A kísérlet legfőbb felelőse én voltam, de a résztevékenységekért mindenki külön felelt. - Amplitúdómoduláció indul! - Közelebb hajoltam a monitorhoz. Amikor megjelentek a várt számsorok, felsóhajtottam: - Bemenő jelek rendben. Csaknem egy teljes perc eltelt, mire megjelent az első válasz. Odabent, a belső terem koordinátahálózata egy pillanatra felfénylett, majd a terem sötétségbe merült. Csak egy aprócska fénypont maradt vissza középen, mintegy másfél méter magasan, pontosan Mortimer teste alatt.
Figyeltük, mi alakul ki belőle. De egyelőre nem mozdult, nem nőtt, nem tűnt el... egyáltalán nem csinált semmit. Aztán mindössze további három másodpercre volt szükség, hogy a holografikus kép kitöltse a belső teret. Elképesztően tiszta élőkép tárult a szemünk elé, és olyan valósnak hatott, hogy a meglepetéstől akaratlanul is benntartottam a levegőt. De a többiek is így lehettek vele, mert egymás után hallottam meg a hatalmas levegővételeket a fülhallgatóból. Kitört a tapsvihar. Ujjongás, nevetés töltötte be a gyűrű alakú külső termet. Elöntött a megkönnyebbülés. - Gratulálok, Laura! - hallottam meg a hátam mögött egy ismerős hangot. - Remekül csináltad. Hátrapillantottam, és rácsodálkoztam Jackre, aki valószínűleg percek óta állt a hátam mögött, de eddig észre sem vettem. - Mikor érkeztél? - kérdeztem, de nem mozdultam. Azt akartam, hogy ő tegye meg az első lépést. - Két órával ezelőtt szállt le a gépem Changin válaszolta. - Siettem, mert látni akartam az első eredményeket. Jack Romack nem sokat változott az alatt a tíz év alatt, amióta nem láttam. Csaknem egy fejjel magasabb nálam, pedig én sem számítok alacsonynak a nők között. Szőkésbarna haja, óceánkék szeme erős kontrasztban áll lebarnult arcával. Bőre ránctalan, ha nem számítjuk azokat az ismerős szarkalábakat a szeme sarkában, amelyek akkor válnak kifejezettebbé, amikor nevet. Visszafordultam a holografikus kép felé, amely kitöltötte a belső termet, mintha csak a külvilágot látnánk az üvegfalon keresztül. Egy ismeretlen utca képét figyelhettük úgy, mintha térben és időben mi is jelen lettünk volna. A fényekből és az árnyékokból ítélve késő délután lehetett, egy forgalmas város járművektől, járókelőktől zsúfolt utcáján. New York? Vagy Boston? Ekkor kivágódott mögöttem az ajtó, és asztmás szuszogásból tudtam, hogy Mr. Wagner trappolt be a helyiségbe. Egyáltalán nem örültem a jelenlétének, de nem volt időm foglalkozni vele. - Azt gondolom, elkaptuk -jelentettem ki. Jack mellém lépett, és a holoképet kezdte bámulni összeszűkült szemmel. Arcszesze illata egy pillanatra elszédített, emlékek tucatjait indította el bennem.
- Én nem látok semmi különöset. Megjegyzése visszazökkentett a jelenbe. Előrehajoltam, és a lassuló forgalomra mutattam: - Nézd ott azt a kocsit! Ő a jelzett pontra pillantott, és megvonta a vállát. - Porsche kilenctizenegyes... régi darab. - Múlt századi. - Semmit sem jelent... - Újnak látszik... Felegyenesedett, a szemembe nézett; hangja kellemetlenül csengett: - Laura! Ne áltasd magad! Úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Tovább szemléltem a forgalmat. Nem nagyon jutottunk előbbre mert Mortimer mozdulatlan maradt. A belső monitorra, az egóképre néztem. Mortimer szemszögéből mutatta a várost, bár jelen pillanatban nem sokat láttunk belőle mert inkább a járókelőket figyelte, különös tekintettel a fiatal, bögyös, nőnemű egyedekre. Autóban ült, de nem a vezetőülésben, hanem hátul, a jobb oldalon. Ekkor a kocsi mellett egy ringó csípőjű, hullámos, szőke hajú nő sietett el testhez simuló, kötött pulóverben és vékony szoknyában. Határozott léptekkel haladt, haját könnyű szél lengette. Mortimer kihajolt a letekert ablakon, a nő után nézett, végigmérte a feje búbjától mindkét cipője sarkáig. Vagyis csak az egyikig, mert a másik hiányzott. A nő olyan lendületesen, olyan kiegyensúlyozott, ritmikus léptekkel haladt, hogy senki sem vette észre az egyik cipősarok hiányát. Mortimer kiszúrta. A holokép ekkor elhalványult, villogott néhányat, majd áttetszővé vált. - Frekvenciamoduláció! - jeleztem a többieknek, és egy billentyűkombinációval korrigáltam a hibát. Amikor a kép kitisztult, a monitoron már a nő arcát láttuk szemből, közvetlen közelről. Kedves mosolya volt, és tökéletes fogsora. Aztán a nő eltűnt, mert Mortimer valahová a távolba nézett; a szemközti házfalon villogó képújságra, amelyen épp egy parfümöt reklámoztak. - Hugó Boss for men - mormoltam. - Ez is múlt századi. Jack Romackre mosolyogtam. Kihívóan, némi pimaszsággal. - Szerintem ezt már ötven éve nem
gyártják... vagy mégis? Jack rám sandított; szeme sarkában megjelent néhány szarkaláb. Egykor imádtam ezeket az apró ráncokat. - Én is ezt használom - jegyezte meg, mintha nem tudnám. Aztán Wagnerre nézett, kissé szabadkozva, kissé csalódottan. Nem érdekelt. Makacsul bámultam tovább a képeket. Mortimer közben elmozdult; a szőke nő kikerült a látószögéből. Aztán elindult az utcán, belebámult a szembejövök arcába, mintha életet keresne a kifejezéstelen tekintetekben. Egykedvű ábrázatok úsztak be, majd libbentek tova a képből. És akkor megláttam. Eddig is ott volt, de az utca túloldalán, jóval szemmagasság felett. De az alany felnézett, így most már én is megláthattam... A konzolra csaptam: - Rohadt életbe! Nem bírtam uralkodni csalódottságomon. Jack is meglátta, amit én. Rámeredt a képernyőre, aztán hunyorgott. - Sajnálom, Laura! - mondta, és bár ebben is benne volt, az „én-elöre-megmondtam” tónus, most először éreztem őszintének a szavait. - Mi van? - szólalt meg ekkor a hátam mögött Wagner. Mi történt? Nem fordultam hátra. Olyan elemi erővel tört rám a düh, hogy tehetetlenségemben legszívesebben szétvertem volna a vezérlőpultot, a körülöttem állókkal együtt. Nora vörös kontyával kezdve. Jack a kimerevített kép bal felső sarkára bökött: - A számok a faliújságon, Mr. Wagner! Kétezerszázhuszonegy, május hetedike, tíz óra harminchat perc... Ez nem egészen tíz évvel ezelőtti kép. - Tehát újabb kudarc - állapította meg a férfi éles elmével, majd Jackre vakkantott: - Romack, jöjjön velem! - Igen, uram. - Jack mondani akart nekem még valamit, de aztán beérte egy reménytelen pillantással, ami arra utalt, hogy komoly a baj. Elindultak az ajtó felé. - Szívfrekvencia nő -jelzett váratlanul doktor Friend. Nyolcvankilenc... kilencven... vérnyomás esik. Közelebb hajoltam a monitorokhoz, majd felpillantottam Mortimer fehérlő testére. - Takahasi? - szóltam bele a mikrofonba kissé magasabb
hangon, mint szerettem volna. - Nyolc hertz... théta hullámok. Jön kifelé... - Mi a büdös franc folyik itt? - kérdeztem, és megpróbáltam átlátni a helyzetet. - Susan? - Altatás rendben. Nem értem, mi a... - Szívfrekvencia száztíz... légzésszám harminc jelentette tovább a doki. - Hiperventilláció. A tesztmonitoron, amelyen Mortimer arca volt látható, kinagyítottam a képet. Apró rángásokat észleltem a bőrén, és fokozott verejtékezést. - Oxigénszaturáció esik. Kilencvenhárom... kilencven... nyolcvankilenc... vérgázok kóros szinten. Szívfrekvencia nő... Az én pulzusszámom is felszaladt a váratlan fordulatra, és elöntött a verejték. Végigpásztáztam a képernyőket, és meg kellett állapítanom, hogy nagyobb a gubanc, mint gondoltam. - Leállunk! - adtam ki az utasítást. - Hozd le, Nora! - Görcsroham - hallottam meg a doki hangját a fülhallgatóban. Már egyáltalán nem volt szenvtelen és rezignált. Izgatottan kapta le fejéről a kommunikátort, és törölte meg verejtékező homlokát. Odabent lassan süllyedni kezdett az acéltraverz Mortimer rángatózó testével. Nora felkapcsolta a fényeket, és kinyitotta a zsilipet. - Mi ez? - kérdezte Jack. - Epilepszia? Most vettem csak észre, hogy Jack és Wagner nem hagyták el a helyiséget, hanem néhány lépésnyire mögöttem megálltak. - Nem tudom. Takahasi? Fiatal, maláj asszisztensem még a helyén állt, és az EEGmonitort figyelte. - Nem epilepszia - jelentette ki. - Nincsenek tüskék... tizennyolc hertz... - Ritmuszavar... vérnyomás nem mérhető. - Nora! Nyisd az intenzív-panelt! Ledobtam fejemről a kommunikátort, és besiettem a terembe. Mire az acéltraverz visszaereszkedett a helyére, mellette a padlóból már kiemelkedett az életmentéshez szükséges műszerekkel felszerelt panel. - Kamrafíbrilláció! - kiáltotta a doktor, és ő is befutott a terembe, egyenesen a panelhez. Felkapta az egyik automata injektort, és a tartalmát, a nagy dózisú Adenozint belenyomta a véna-kanülbe.
Mortimer teste olyan hevesen rángatózott, hogy ha nem tartották volna a végtagjait lerögzítő pántok, már a padlón kötött volna ki. - Nem reagál - hörrent a doktor. - Mindenki hátra! Kardioverzió megy. Doktor Friend Mortimer mellkasához érintette a defibrillátorcsövet, amellyel hatalmas elektromos ütést mért rá. - Pulzus továbbra sem mérhető - jelezte Susan, aki a panel EKG-monitorát ellenőrizte. - Szívműködés leállt. - Figyelem! - kiáltott fel a doki. - Újra kisütöm. A következő ütés nagyobbat lökött a testen, de az életfunkciókban nem történt változás. Doktor Friend homlokáról csörgött a verejték, arca kipirult, ahogy megpróbálta újraéleszteni Dick Mortimert. Válla fölött a monitorra néztem, amelyen lapos, tovafutó vonalat láttam. Hátrafordultam Takahasi felé, aki még mindig az üvegfalon túl, a komputere előtt állt. Sápadt arccal nézett rám. Megrázta a fejét. Tíz perccel az újraélesztés megkezdése után doktor Friend felegyenesedett, és ellépett Mortimer élettelen teste mellől. - Elvesztettük. Hátrafordultam, és kinéztem a külső helyiségbe. Wagner úgy állt ott, mint egy megkövült szellem. Aztán egyetlen szó nélkül kiviharzott a laborból. Jack tétovázás nélkül követte. 2. A belső, kör alakú fal tövében ücsörögtünk szótlanul, gondolatainkba mélyedve. Mortimer holttestét már elszállította az egészségügyi személyzet, Takahasi, Susan, Nora meg én csak arra vártunk, hogy megérkezzen végre a felügyelő bizottság kijelölt tagja és a komputerek adatai alapján rögzítse azt a fránya jegyzőkönyvet. Úgy tűnt, már órák óta kuporgunk a padlón, valójában alig fél óra telt el Mortimer halála óta. A telefon hangja olyan váratlanul robbant bele a csendbe, hogy mindannyian összerezzentünk. A ritmikus, egyre gyorsuló, sürgető jelzés felborzolta az idegeimet. Feltápászkodtam a földről, és a fali készülékhez léptem. Belehallgattam a kagylóba, majd a kérdő tekintetekkel mit
sem törődve kisétáltam a laboratóriumból. A késői időpont ellenére a hosszú folyosó teljes díszkivilágítást kapott, s bár egyetlen lélekkel sem találkoztam, jól tudtam, a haláleset híre futótűzként terjedt el a házban. Amíg a lifttel felértem a hatvanadik emeletre, Reginald Wagner birodalmába, végigpergettem magamban az elmúlt három óra eseményeit. Kezdve az alany, Dick Mortimer teszteredményeinek elemzésétől, a felkészítésen, majd a kísérleten át, egészen eddig a pillanatig. Megpróbáltam visszaemlékezni elfelejtett részletekre is, de akárhogyan törtem a fejem, nem találtam olyan momentumot, ami elkerülte volna a figyelmemet. Nem éreztem kifejezett lelkifurdalást, de sajnáltam az embert, Dick Mortimert, aki belehalt abba, amibe egyáltalán nem lett volna szabad. És magamat is sajnáltam, mert ha mindez nem következik te, most nem kellene raportra mennem az általam rendkívüli módon utált Mr. Wagnerhez. Ahogy összezárult mögöttem a liftajtó két szárnya, elindultam, hogy megtegyem azt a harmincvalahány lépést, amely elválasztott Wagner asztalától. Lépteim zaját a kéthüvelyknyi vastag, epezöld szőnyeg nyelte el, a külvilág hangjait - becslésem szerint - legalább kétarasznyi vastag üvegfal. A helyiség egyenlő oldalú háromszögnek látszott, de nem mertem volna megesküdni rá, hogy a hátam mögött lévő egyetlen tömör fal, ahonnan a lift nyílt, ugyanakkora, mint a másik kettő. Inkább csak reméltem, hogy így van, mert szeretem a szimmetrikus dolgokat. Az oldalfalak egybefüggő tejüvegből készültek az asztal mögött értek össze, és alkották a háromszög csúcsát. Mi szüksége Wagnernek egy ekkora hodályra? Mire az ónszínű asztalhoz értem, már tudtam a választ: megalománia. - Kérem, foglaljon helyet, doktor Madison! - A férfi az egyik ablak melletti fotelra mutatott, mely legalább három méterre állt tőle. Ennek megörültem, mert utáltam a közelségét. Elhelyezkedtem. Lábamat keresztbe, kezemet a karfára tettem, fejemet a magas támlának döntöttem. Próbáltam laza maradni, vagy legalábbis a lazaság látszatát kelteni. De minden önuralmamra szükségem volt, hogy tehetetlenségemben ne pattanjak fel és ne kezdjek rohangálni
a helyiségben, vagy csapkodni, esetleg a falat rugdosni. De azért sem szólaltam meg. Jöjjön elő ő a farbával! Wagner néhány percig szótlanul figyelt tankhajó nagyságú asztala mögött, majd felvette az odakészített papírokat, és tanulmányozni kezdte. Ültében is magas, csaknem teljesen ősz, vizenyős szemű, horgas orrú férfi volt, valahol a hatvanon túl, de százon innen. Arca riasztóan napbarnítottnak hatott, de jól tudtam, a barnasága genetikai eredetű, mert valamelyik felmenője, talán az anyai nagyszülője echte maláj volt. Így nála a hiperpigmentáció nem szerzett, hanem öröklött. Szája lefelé görbülő, megvető kifejezésbe rögzült, melyet még az arcát kettéosztó keserű ráncok is erősítettek. Széles járomcsontja erős kontrasztot alkotott előreugró, hegyes állával, vékony nyakával. Úgy nézett ki, mint egy biliárdgolyóval keresztezett nagy csőrű madár, melyet éppen feltűztek egy fogpiszkálóra. - Doktor Madison! - szólalt meg váratlanul fátyolos, rekedtes hangján. Összerezzentem. - Azért kérettem ide, hogy magyarázatot kapjak a mai szerencsétlen balesetről. Meglepődtem. Ha balesetnek nevezi azt, ami Dick Mortimerrel történt, akkor túl nagy gond nem lehet. - Amint látom, Mr. Wagner, máris megkapta a jelentést. A kezében lévő papírok felé intettem. - Ezeket néhány perccel ezelőtt küldte doktor Friend, aki közismert az alaposságáról, hatalmas szakmai tudásáról, és nem utolsó sorban a gyorsaságáról. Kevés híján felröhögtem, mert eszembe jutott, hogy ez a remek ember a tizenéves fiúk iránti olthatatlan szenvedélyéről talán meg közismertebb. - Itt van a kezemben az összes adat. Az alany előzetes teszteredményei, a kalibrálások és kontrolleredmények, majd maga a folyamat percről percre. Meg tudná mondani, doktornő, hogy mi okozta az alany halálát? Hol követték el a hibát? Ha egyáltalán elkövettük azt a hibát - tettem hozzá gondolatban. Wagner az asztal végére csúsztatta a dossziét, és intett, hogy vegyem fel. Felálltam, az asztalhoz sétáltam, és szemügyre vettem a papírhalmazt. Freud tényleg alapos munkát végzett, ha ezt a legalább kétkilónyi cuccot nem egészen fél óra alatt összeállította. Alaposat, felettébb gyorsat, és mindenképpen meglepőt.
- Ahhoz, hogy bármi érdemlegeset tudjak mondani, tanulmányoznom kell az anyagot, ami legalább egy napi munka - jelentettem ki. - Bár ennek nagy részét természetesen ismerem, hiszen én teszteltem Dick Mortimert, én végeztem a munkát a kontrollcsoporttal is, és persze felügyeltem a kísérletet, de az utolsó percekről még nincsenek birokomban a megfelelő adatok. - Tegye, amit jónak lát! - intett Wagner. - De két óra múlva várom a válaszát. Két óra?! A büdös francokat! Felemeltem a dossziét az asztalról, és meg kellett állapítanom, hogy tévedtem. Legalább három kiló volt. Királykobra legyek, ha én ezt két óra alatt átnyálazom! De nemcsak, hogy átnyálazom, hanem megtalálom benne azt, ami talán nem is létezik. Visszasétáltam a lifthez, és lecsorogtam vele a második emeletre. A folyosón az automatából lekértem egy bögre kávét, a szobámba érve kikapcsoltam a kommunikátoromat, magamra zártam az ajtót, és belevetettem magam az anyag tanulmányozásába. Egyszer mindannyiunknak meg kell halnia. Kit előbb, kit utóbb ér el a végzete. Ez ellen nem sokat tehetünk. Nem voltam biztos benne, hogy a bizonyítási vágy, vagy talán a leküzdhetetlen kíváncsiság a mozgatórugója annak, hogy megtudjam, Mortimert miért éppen ma érte utol a végzete, és mi miért nem tehettünk ellene semmit. De pontosan két óra múlva ismét Wagner irodájában ültem, kezemben a ronggyá olvasott köteggel és egyetlen, vékonyka papírlappal, melyen ott volt a válasz. Wagner majdnem hosszabb ideig tanulmányozta a két szót, amit a papírra vetettem, mint két órával ezelőtt az egész paksamétát. Aztán végre megszólalt: - Nem vagyok biofizikus, sem orvos, nekem ezek a szavak semmit sem jelentenek. Ha megkérhetném, fejtse ki közérthetőbben, mi volt a beleset oka! Ha csak lehetett, elkerültem Wagnert, mert utáltam a tudálékos felsőbbrendű pofáját, utáltam, ahogy beszél, ahogy rám néz a vesékbe látó tekintetével. De most határozottan jól éreztem magam mellette, és nemcsak azért, mert kiderítettem Mortimer halálának okát, hanem az egyszerű tény miatt, hogy ritka helyzeti előnyhöz
jutottam vele szemben. Tudtam valamit, amit ő valószínűleg nehezen fog megérteni. - WPW és hypokalemia - kezdtem bele. - Két olyan betegség, melyek már önmagukban is ritkán fordulnak elő, de együtt szinte sohasem. Vagyis Dick Mortimernek egyszerűen pechje volt, és a halálának nincs sok köze a kísérlethez. A szívben a járulékos ingerületvezető nyaláb megbetegedései között a WPW, vagyis Wolff-ParkinsonWhite szindróma a legcselesebb. Ugyanis ez a nyaláb már születésünkkor megvan, de impulzusokat csak a legritkább esetben vezet át. Többségünk úgy éli le az életét, hogy sosem érez semmi rendelleneset, vagy csak alig észrevehető, ritka ektópiás ütést a szívben. Előfordulhat azonban, hogy valamilyen ismeretlen ok miatt olyan mértékű ritmuszavart okoz, ami legrosszabb esetben halálhoz vezethet. Mortimernél ez még nem okozott volna halált, ha nincs jelen a második betegség, a hypokalemia. Wagner érdeklődve hajolt előre a székén, láthatóan egyetlen szót sem akart elveszíteni. Szokatlan figyelme legyezgette a hiúságomat, már-már elégedettséget éreztem, de aztán eszembe jutott Dick Mortimer, és elszégyelltem magam. - A hypokalemia kórosan alacsony káliumszint a vérben folytattam. - Egy felnőtt ember napi káliumszükséglete három gramm. Főleg az izomműködéshez van rá szükség, és a hiánya önmagában is szívritmuszavarokat okozhat... - Értem - szólt közbe Wagner. - És azt akarja mondani, hogy az alanynál ez a kétféle betegség jelen volt? Mortimer, a fenébe is! Annak az alanynak Mortimer volt a neve. Egy pillanatra elöntött az indulat, mert utáltam, ha közbeszólnak, amikor beszélek, de erőt vettem magamon. - Sajnos, Mr. Mortimer mind a két betegségben szenvedett, de valószínűleg egyikről sem tudott. - De egy felnőtt, egészséges ember hogyan kerülhet ennyire súlyos káliumhiányos állapotba? Elmosolyodtam. Wagner most azt hiszi, megfogott. De téved! - Ezen a kérdésen sokat törtem a fejem, amíg a központi számítógépben meg nem találtam Dick Mortimer adatait egy három hónappal ezelőtt készült vizsgálatról, melyet a Singapore General Hospitalban végeztek. Mortimer biztonsági őrnek jelentkezett oda, de a munkaalkalmasságon nem felelt meg, mert a testsúlya meghaladta a százhúsz kilót. A két nappal ezelőtti mérés,
itt nálunk viszont hatvannyolc kilót mutatott. - Azt akarja mondani, hogy az alany három hónap alatt több mint ötven kilót fogyott?! - Bármilyen hihetetlen, de így történt. A jelentkezéskor ezt nem mondta el, s bár az alacsony káliumszintnek már az első vérvizsgálatból ki kellett volna derülnie, erre az anyagban nem találtam megfelelő adatot. Ekkor Wagner hátradőlt a fotelben, kezét összekulcsolta az asztalon, és elővette a jól ismert, metsző pillantását, amelytől égnek állt a hajam, és hányinger kerülgetett. - Hogyan lehetséges, doktor Madison, hogy ilyen alapvető vizsgálatot elmulasztottak? Én is hátradőltem, kezemet a karfára tettem, és elmosolyodtam. - Erről a „nagyon alapos” doktor Friendet kell megkérdeznie, mivel az ő feladata volt az anamnézis felvétele. Ő választotta ki Mr. Mortimert a jelentkezők közül, és ő végezte az első vizsgálatokat is. És mivel az anyagban nem találtam meg ezeket a véreredményeket, különös tekintettel az ionszintekre, valószínűnek tartom, hogy a doktor vagy nem végezte el azokat, vagy eltüntette az eredményeket a jelenlegi helyzet miatt. Vagy azért, hogy a bőrét mentse - gondoltam keserűen. Sosem szerettem a köpcös, kopaszodó doktort. Megmagyarázhatatlan ellenszenvet éreztem iránta, és kifejezetten bosszantott a közelsége főleg azután, hogy megtudtam, ő is részt vesz a kísérletben. Most mégsem éreztem elégtételt, csak tehetetlen dühöt, hogy azért kellett Mortimernek meghalnia, mert az a személy, aki felelős volt a megfelelő alany kiválasztásáért, nem végezte el a feladatát. Wagner csendben emésztette a hallottakat, ujjaival az asztalon dobolt. Láthatóan meglepte a váratlan fordulat, de fura módon valamiféle megkönnyebbülést is felfedeztem az arcán. Ha jól értettem a szavait, akkor tényként összegezhetjük a következőket... - szólalt meg váratlanul. Az alanynak kétféle betegsége volt, melyek közül az egyik veleszületett eredetű, a másik szerzett. Nocsak! Tanulékony a fiú. Még a végén megérti az összefüggéseket. - A fogyókúrája miatt olyan mértékű káliumhiányban szenvedett, hogy emiatt ritmuszavar lépett fel nála, amit tovább súlyosbított a WPW betegsége - folytatta Wagner. -
De mi volt a közvetlen kiváltó oka a fibrillációnak? Néhány pillanatig elgondolkodtam ezen. Bár tudtam a választ, de olyan képtelenségnek tűnt, hogy nem voltam biztos benne, elmondjam-e Wagnernek. Aztán úgy döntöttem, próba szerencse. Vagy elhiszi, vagy nem. - Dick Mortimer halálát a saját kapzsisága okozta. Wagner meghökkent. Kérdőn húzta fel a szemöldökét, és hajolt előre ismét a fotelben. - Ezt hogy érti? - kérdezte, és szinte látszott, hogyan forognak a fogaskerekek a fejében. - A félmillió kredites díj, amit az alany kap a kísérlet végén, nagy hajtóerő. Ez hatalmas összeg egy olyan körülmények között élő férfi számára, mint amilyen Mortimer volt. Olyannyira hatalmas összeg, hogy megpróbálta miatta legyőzni minden szorongását, félelmét. De az a nagy adag adrenalin, amit emiatt a szervezete termelt, beindította a folyamatot... Sűrű csend telepedett közénk, egyikünknek sem volt kedve megszólalni. Nem tudtam, a tények birtokában hogyan dönt majd Wagner, de reméltem, hogy számunkra kedvező döntés születik. Túl sok időt és energiát fektettem ebbe a kísérletbe, hogy egy ilyen szerencsétlen baleset miatt feladjam. Amikor Wagner erősen gondolkodott, az asztalon dobolt az ujjaival. Ezt rendszerint csak az egyik kezével tette, így abból a tényből kiindulva, hogy most mind a két kezét használta, arra következtettem, nagy dilemma elé állítottam. Nem akartam, hogy túl sokáig rágódjon a döntésen, ezért felálltam, és megszólítottam: - Mr. Wagner... mikorra kéri a részletes jelentést a Felügyelő Bizottság felé? Wagner felnézett. Abbahagyta a dobolást. - Miféle jelentést? - A balesetről... Mortimer haláláról... Felállt, megkerülte az asztalt, és közvetlenül elém állt. Mielőtt megszólalt volna, már tudtam a választ. - Nos, Laura... azt gondolom, nincs szükség arra, hogy ezt a jelentéktelen epizódot megemlítsük a Bizottságnak. Ez nem volt más, mint egy vis maior, amely minden kísérletnél előfordulhat. Nem tehetünk ellene semmit.
Mindannyian jobban járunk, ha csendben megfeledkezünk erről a kudarcról, és tovább haladunk az úton, amelyen elindultunk. Ugye, egyetért velem? Arra gondoltam, hogy a következő pillanatban le fogom hányni Wagnert. Olyan mértékű undor fogott el, hogy alig bírtam türtőztetni magam. Csak azért úszta meg a dolgot, mert reggel óta egy falatot sem ettem. „Jelentéktelen epizód”, meg „vis maior”? „Kudarc”? Hülye ez az ember? Ma este meghalt valaki, s bár a haláláért közvetlenül nem vagyunk felelősek, annyit azért megérdemelne, hogy megemlékezzünk róla, és ne nevezzük kudarcnak. Aztán elgondolkodtam. Milyen alapon ítélkezem én Wagner felett? Nekem legalább annyira fontos ez a kísérlet, mint neki. Ha nem még jobban. Így aztán nem volt más választásom, mint hogy bólintsak, és egyetértsek vele. - Most menjen! - folytatta Wagner, és legnagyobb rémületemre belém karolt. A liftig kísért, és mielőtt összezárult volna az ajtó, így szólt: - Pihenje ki magát! Holnap délre behívjuk a tartalék alanyt. Remélem, ez a kis epizód nem okozott túl nagy fennakadást! - De doktor Friend... - A doktort bízza csak rám! Majd én elintézem. Jó éjszakát, Laura! 3. Az ablakhoz hajoltam, és megpróbáltam átlátni a vastag üvegen. Az űr sötétségét fokozatosan felváltotta a Csendes-óceán kéksége, mely a szórt napfényben csodálatos színárnyalatokban ragyogott. Mielőtt belefeledkeztem volna a látványba, vékony női hang csendült fel a hangszórókból. Előbb kínai, majd angol nyelven arra kért minket, hogy amíg a repülőgép nem fejezi be a leszállást, ne kapcsoljuk ki a biztonsági öveinket, és ne hagyjuk el a helyeinket. Nem állt szándékomban. A nyomáskiegyenlítés ellenére a fülem eldugult és megfájdult a fejem. Egyelőre annak is örültem, hogy a csaknem négyórás utazás végére lassanként megindult a vérkeringés a végtagjaimban. Ahogy a gép lejjebb ereszkedett, az alig érezhető rezgés,
amely a légkörbe hatoláskor lépett fel, lassan csökkenői kezdett. Szerettem repülni, de mindig megviselt a fel- és leszállás. Becsuktam a szemem, és próbáltam lazítani, de ekkor a bal csuklómra erősített kommunikátorom pulzáló bizsergéssel jelezte, hogy hívásom érkezett a földről. Felsóhajtottam. Igazán megvárhatták volna, amíg leszáll a gép! Eljátszottam a gondolattal, hogy nem reagálok a hívásra, de aztán a szűnni nem akaró, erőszakos impulzushullámok meggyőztek az üzenet fontosságáról. Szemem elé emeltem a visort, és bekapcsoltam a készüléket. Az apró képernyőn megjelent egy ferde metszésű, fekete szempár, egy fülig érő mosoly, és minimum hatvannégy tagból álló, vakítóan fehér fogsor. Mindez az alig húszévesnek látszó férfihoz tartozott akinek széles ázsiai arca teljesen betöltötte a képernyőt. - Megtiszteltetés, hogy Szingapúrban üdvözölhetjük, doktor Madison! - mondta angol nyelven. Meglepően szépen, remek hangsúllyal ejtette a szavakat. - Nevem Takahasi Tan. Én leszek az ön kísérője. Boldogsággal tölt el, hogy vendégül láthatjuk gyönyörű városunkban... A pasas egyfolytában vigyorgott, és már kezdtem elhinni, hogy valóban örül nekem. - Részemről a megtiszteltetés - mondtam, mert ezt követelte az illem, de szerettem volna, ha a kötelező udvarias körítés helyett végre a lényegre tér. - Ha megengedi, elkísérem a szállására, a Peninsula Excelsior hotelba - folytatta rendületlenül. - Azután ismertetném a napi programját. Gondolatban nagylelkűen legyintettem. Persze, hogy megengedem. Sőt, megkérem rá! Ugyanis halványlila gőzöm nem volt arról, hová induljak az űrkikötőből, mivel még sosem jártam a városban. - Köszönöm, de előbb talán várjuk meg, amíg leszáll a gép -feleltem -, azután felőlem azt ismertet, amit akar. Az űrsikló lassan ereszkedett Szingapúr fölé. A fékezőrakéták tompa moraja alig hallatszott be az utastérbe. Újra kinéztem az ablakon, de nem sokat láttam Dél-Ázsia legnagyobb űrkikötőjéből a Changiból. Meg kellett várnom, amíg bekapcsolják a jegesedés-gátlót. Néhány perccel később, amikor földet értünk és a gép rácsatlakozott az egyik terminálra, a légikísérők mind az ötszáz utasnak külön-külön megköszönték, hogy igénybe vette a Singapore Airlines szolgáltatásait. Majd búcsúzóul
egy-egy aprócska csomagot nyújtottak át, melyben elképzelésem szerint némi reklámanyag volt ajándéknak álcázva. Kézitáskámból elővettem a tükrömet, az arckrémemet, a szemhéjfestékemet és a rúzsomat. Időm volt bőven. Legalább negyedóra, amíg az utasok elhagyják a gépet, és én nem akartam a lökdösődésben részt venni. Amikor végeztem a tatarozással, és az utolsó előtti utas is már majdnem az ajtóig ért, felálltam, fogtam a táskám, és én is megindultam a kijárat felé. Azonban előttem, az egyik jobboldali ülésről váratlanul felemelkedett egy karcsú, magas nő. Ő is elindult a kijárt felé, de aztán megtorpant, én pedig majdnem beleütköztem az ülések közötti szűk folyosón. - Elnézést! - szóltam rá, és megpróbáltam elmenni mellette, de a nő nem mozdult. Megérintettem a vállát, és még egyszer megszólítottam: - Hölgyem... megengedné, hogy... - Megfordult, és rám bámult. Fényes gesztenyebarna haja a válláig ért, ovális arcán ragyogtak indigókék szemei. Furcsa, zavart tekintettel nézett körül. Úgy tűnt fogalma sincs róla, hol van. - Jól érzi magát? - kérdeztem, majd megfordultam, hogy egy stewardesst keressek, aki segíthet neki. De az első osztály már kiürült, és mire visszafordultam, a barna hajú nő is eltűnt. Megvontam a vállam, és folytattam az utam kifelé. Miután meglepően gyorsan és gördülékenyen átestem a kötelező íriszvizsgálaton, útlevélkártyámat is szerencsésén visszakaptam az ellenőrző komputerből, megláttam Takahasi Tant, aki a külső tranzitban várt rám. Még mindig vigyorgott, és feltűnően integetett, aminek most megörültem, mert a tömegben nem lettem volna képes megtalálni őt, az egyforma arcok között. - Kellemes volt az útja Londonból, doktor Madison? kezdte futni az újabb udvarias köröket, miután melléértem. - Tudja, odafentről még mindig kéknek látszik ez a sárgolyó - dörmögtem, mert kezdtem éhes lenni, és ilyenkor mindig mogorvább voltam a szokásosnál. - Ha lehetne, fejezzük be a fecsegést, és induljunk végre a szállodába! Csaknem négy óra telt el azóta, hogy Londonban felszállt a repülőgép. Amíg az űrben arra vártunk, hogy elforduljon alattunk a Föld, az utaskísérők pazar ételeket szolgáltak fel, de én utazás közben sosem bírtam enni.
Takahasi megérezhetett valamit a hangulatomból. - Ismerek egy remek indonéz éttermet nem messze innen. Ha gondolja, útba ejthetjük. Bólintottam. Teljesen mindegy, hogy maláj, indonéz vagy hottentotta, csak jussak már ételhez végre! Kísérőm, miután bepötyögtette a célkoordinátákat az airtaxi vezérlőegységébe, még arra is volt gondja, hogy meghatározza a megfelelő sebességet, magasságot, sőt, még az illatkombinációt is, mely eltöltötte a belső teret. Takahasi igazán udvarias és figyelmes kísérőnek bizonyult. S bár sejtettem, hogy ebben a szakmában ez előfeltétel, mégis örültem, hogy őt küldték a fogadásomra. Nem tűnt sértődősnek, láthatóan jól kezelte az olyan nehéz természetű utasokat is, mint én. Az airtaxi észrevétlenül emelkedett fel a terminálról, és zökkenőmentesen indult el beprogramozott célja felé. Alig száz méter magasan repültünk a toronyházak között, melyek oldalfalain egymást érték a kivetített reklámok. Szemem elé került az említett étterem vendégcsalogató szlogenje is, amitől csak még éhesebb lettem: At Tambuah Mas, you can enjoy the best authentic Indonesian Dishes. Visit one of our 2 branches today!” - Tudja, doktor Madison, minden előadásanyagát ismerem - szólalt meg ekkor váratlanul Takahasi. - Nagy hatást gyakorolt rám tanulmánya a frekvenciaszélességmodulációk és a frekvencia multiplexelés közötti kapcsolatról a biofeedback tekintetében. Persze a legjobban „A helyzetmodulált impulzusok átalakítása időtartamban modulált impulzusokká” című munkája tetszett. Elképedtem. - Ismeri ezeket a tanulmányokat? Takahasi elmosolyodott. - Természetesen. Ezek alapművek az egyetemen. Az ismeretük nélkül senki sem teheti be a lábát a komputermérnöki karra. És persze, a reinkarnációs kísérleteiről szóló cikksorozatát is figyelemmel kísértem a Scientific Worldben. Néhány percig szótlanul bámultam a várost. Ostobán éreztem magam. - Kérem, nézze el nekem a tudatlanságomat! szabadkoztam. - Azt hittem, maga utaskísérő, akit kirendeltek mellém, hogy megmutassa nekem a várost. Közben kiderül, képzett szakember, aki mindent tud rólam. Takahasi felnevetett.
- Túlzás, hogy mindent tudok magáról. De a szakmai sikereit valóban ismerem. Elárulom, hogy maga a példaképem. Tudja, mifelénk a hírek gyorsabbak, mint az X-550-es, amivel érkezett. Az NTU-nál csak szuperlatívuszokban beszélnek önről. - NTU? - Ha lehetett még ostobábban éreztem magam, mert hirtelenjében nem jutott eszembe hol hallottam ez a rövidítést. - Nanyang Technological University. Ah, igen. Szingapúr patinás egyeteme. A játékfejlesztéseik világhíresek. Jó pár mérfölddel és néhány adag fűszeres csirkével később, miután megcsodáltam Szingapúr nevezetességeit is, beléphettem végre a Peninsula Excelsior negyvenötödik emeletén lévő lakosztályomba. Kimerültnek éreztem magam. Semmi egyébre nem vágytam, mint egy felüdítő zuhanyra és egy kiadós alvásra. Beléptem a fürdőszobába, megeresztettem a vizet a mosdónál, és megmostam az arcom. Ahogy felegyenesedtem, és belenéztem a tükörbe, azt a nőt pillantottam meg a hátam mögött, akivel a repülőgépen találkoztam. Megperdültem. - Ki maga? - kérdeztem. - Hogy a francba került ide? A nő nem válaszolt, csak engem bámult csodálkozó tekintettel. Velem egykorú lehetett, vagy talán valamivel fiatalabb; valahol a harmincas évei elején járhatott. - Ki maga? - kérdeztem újra. - Nevem Elison Perry. - Visszafogott hangon válaszolt, remek oxfordi kiejtéssel. - A szálloda személyzetéhez tartozik? - Nem. Nem tudom... - Hogyan jött be? Mit akar tőlem? Szerettem volna még feltenni neki néhány kérdést, de megszólalt az ajtócsengő. Valahogyan ismerősnek tűnt a dallamsor, de nem tudtam visszaemlékezni, hogy honnan... Megpróbáltam kinyitni a szemem, és ülőhelyzetbe tornázni magam, de az előbbi álom még visszahúzott; egyik sem sikerült tökéletesen. - Egy pillanat! - nyögtem az ajtónak, vagy inkább annak a vakmerő látogatónak, aki mögötte állt, és zaklatni merészelt ilyen késői órán.
Fél szemmel a kékes fényű digitális kijelzőre pillantottam, és megállapítottam, hogy tévedtem. Hajnali fél tizenegy volt, elmúlt az éjszaka. Újra felhangzott az ajtócsengő, ami voltaképpen egy múlt századi black metál zenekar, az Ensiferum kedvelt dallamsora volt. - Pitypang! - sóhajtottam az utasítást a komputernek, és újra megpróbáltam ülő helyzetbe emelkedni. Még mindig nem sikerült. Az ajtószárny a falba siklott, és a következő pillanatban Takahasi lépett a szobába vidáman, hetykén, kezében egy stanicli szőlővel. - Meguntad az életed? - morrantam rá. Verőfényes szép reggelt! vigyorgott, majd szemtelenül végigmért. Két ujjal megcsippentette vékony, áttetsző trikóm szélét, és rám kacsintott. - Manapság ez a divat biofizikus körökben? Legyintettem. Ma reggel nem voltam viccelődős kedvemben, főleg azután nem, hogy eszembe jutott Dick Mortimer halála. Takahasi letette a szőlőt az asztalra. - Gondoltam, küzdünk egy kicsit az elmúlás ellen. - Aztán közelebb lépett, és az arcomba bámult. - Mi van veled? Úgy nézel ki, mint akit lenyelt egy aligátor, három napig emésztett, majd visszaköpött a folyóba. Telitalálat. Valahogy ilyenképpen éreztem magam. - Nem kéne ilyen sokat tévézni! - ugratott. - A kappa hullámok roncsolják az agyad. - Egyáltalán nem nézek tévét - közöltem undorral. - Na, látod, még ezt a mennyiséget is csökkenteni kellene. - Spenót! - utasítottam a komputert, és a szemem elé kaptam a kezem, mert az ablakon olyan hirtelen váltotta át a fényszűrést nyolcvan százalékról majdnem nullára, hogy elvakított a beáramló napfény. - Negyven százalék! korrigáltam az előző utasítást. Takahasi az ablakhoz sétált, és kibámult a verőfényes Szingapúrra. Aztán megfordult, karját keresztbe fűzte a mellkasa előtt, és rám bámult. - No, ki vele! - kezdte a vallatást. - Mi történt az éjszaka, ami ennyire megviselt? Felálltam, a szoba túlsó végébe tántorogtam, és bekapcsoltam az automata kávéfőzőt. Amíg nem tartottam a kezemben az ibriket a gőzölgő, életmentő itallal, nem voltam hajlandó válaszolni. Takahasi tudta ezt, így hát
türelmesen várakozott. A faliszekrényhez lépett, kinyitotta az üvegajtót, és nézegetni kezdte a benne lévő tárgyakat, egy legalább háromszáz darabból álló CD és DVD gyűjteményt. - El a kezekkel a cuccaimtól! - hörrentem rá. - Tudod jól, hogy utálom, amikor a múltamban vájkálsz. Elvigyorodott. - Neked még nincs is múltad, szépségem. Múltja a nyolcvanéveseknek van, no meg a repedtsarkúaknak, odalent a kikötőben. - Aztán közelebb lépett, és komolyabban folytatta: - Elmondod végre, mi gyötört meg ennyire? Talán egy rossz álom? - Nem egy rossz álom, hanem a rossz álom. - Melyik? Az űrsiklós? - Mgen... - morrantam, és visszaültem az ágyamra. Testemnek jól esett volna még a pihenés, de egyáltalán nem kívánkoztam vissza az álom labirintusába. Beleszürcsöltem a kávémba. Felüdített a forrósága annak ellenére, hogy kicsit megégettem a nyelvem. - A csaj is ott volt? Elison, vagy hogy a fenébe hívják... Most a szállodában is találkoztam vele. A fürdőszobában. - Mit csinált? Megmosta a hátad? - Ha... ha... ha... nagyon vicces. Takahasi bocsánatkérően felemelte a kezét, és kisfiúsán rám mosolygott. - Ne haragudj! Csak szeretnélek felvidítani. Annyira elveszettnek látszol... Tudod, nekem ez nagyon furcsa. Hogyan lehet, hogy téged, aki határozott, erős akaratú, okos nő vagy, egy álom ennyire elbizonytalanítson? - Jó kérdés! - Beletúrtam rézvörös hajamba, majd az orrnyergemhez nyúltam, mintha meg akarnám igazítani a szemüvegemet, de a mozdulat feleslegessé vált. Nem viseltem szemüveget. Takahasi tűnődő tekintettel figyelt. Én magam sem tudtam, mi történik velem. Nem értettem, hogy a hat hónappal ezelőtti megérkezésem Szingapúrba miért jön elő álomképként újra meg újra. És mindig kicsit másképpen. Előfordult, hogy új szereplők bukkantak fel, vagy régebbiek tűntek el, helyszínek változtak meg, vagy időpontok, de Takahasi, az Elison nevű nő, és én állandóak voltunk. - Egyszer biztosan kiderül, mi okozza ezeket a nyomasztó álmokat - próbáltam átsiklani a téma felett. - De most áruld
el, mi annyira fontos, hogy emiatt felzavarj ilyen korai órán! - Megérkezett David Turner. - Ki a fene az a David Turner? - néztem fel unottan. - Az új alany, aki... - folytatta Takahasi, de nem vártam meg, hogy befejezze a mondatát. A kávésibriket lecsaptam az asztalkára, felpattantam, berontottam a fürdőszobába, kinyitottam a zuhanyt, és csak úgy ruhástól aláálltam. Onnan kiáltottam ki: - Ne engedj senkit a közelébe! Főleg azt a nyavalyás Freudot ne! Hívd a lányokat is, és készítsétek elő a labort! Öt perc múlva ott vagyok. 4. Asszisztenseim elfoglalták helyüket a komputereik mögött, és feszült figyelemmel várták a jelet. Azonban még nem szándékoztam elindítani a kísérletet. Az acéltraverznél álltam, David Turner mellett, aki szemmel láthatóan jól tűrte a helyzetét. A végtagjait leszorító pántok, a fejbőréről felmeredező EEG elektródák, a mellkasát beborító EKG érzékelők, a nyaki vénájából előkígyózó kanülök sem zavarták. Nyugodtan, már-már derűsen nézett fel rám, és még ő próbált bátorítani engem: - Semmi izgalom, doktornő! Minden rendben lesz. Ígérem! Megfogtam a kezét, és megpaskoltam. Még egyszer ellenőriztem mindent körülötte, megigazítottam a ruháját kövérkés testén, homlokából kisimítottam egy vörösesszőke hajtincset, majd bólintottam, és elhagytam a belső termet. A vezérlőkonzol mögé álltam, fejemre erősítettem a kommunikátort. - Hadd szóljon! - adtam ki az utasítást. Az elmúlt két nap alatt olyannyira begyakoroltunk mindent, hogy biztos voltam benne nem lesz fennakadás. Mindenki tudja a dolgát. Doktor Freud helyére egy fiatal pókfogú, lóarcú, kesehajú fiatalember került, akit meglepő módon Jungnak hívtak. Fogalmam sem volt arról, hova lett Freud, de nem is nagyon érdekelt. David Turner olyan szigorú előzetes tesztelésen esett át, amilyennel még a hosszútávú űrutazók sem találkoztak.
Minden eredményt, minden adatot magam ellenőriztem, nem engedtem ki a kezemből a kontrolltesztelést sem. Így hát leszámítva azt a kis bizonytalan érzést, amely három nappal ezelőtt befészkelte magát valahova a tudatom mélyére, megelégedetten figyeltem, ahogy a helyére siklik a zsilip és Turner testével emelkedni kezd az acéltraverz. Mihelyt Nora lekapcsolta a világítást, automatikusan beindult az ultraviola fény és a párásítás; az ezüst felhőcske lassú áramlással gomolygott Turner teste körül. - Doktor Jung? - szóltam bele a mikrofonba. - Életfunkciók rendben... minden az élettani határokon belül. - Takahasi? - Hiteljel jó, zajszűrés bekapcsolva. - Susan, altatás indul! - Értettem, chloralhydrát megy. - Nora, holográfia be! - Holográfia bekapcsolva... Két perc múlva meghallottam Takahasi hangját a fülhallgatóban: - Kilenc hertz... théta funkció. Majd rövid idő múlva ismét: - Két hertz... delta hullámok. Elcsíptük. - Rendben - nyugtáztam. - Innentől csak akkor kérek jelentést, ha valami gubanc van. Tudjátok a dolgotokat. Valami dörmögésfélét hallottam a fülhallgatóból, majd halk fohászt. Elmosolyodtam. Susanra néztem, aki ledobta afrofrizuráját, es most tengerparti, lágy hullámokat viselt a fején. - Higgadtság, kislány! Összpontosíts! Végignéztem a monitorok számadatait, és megelégedettségemre mindent rendben találtam. - Dekódolás indul! - szóltam figyelmeztetően a mikrofonba, aztán figyeltem, ahogy a monitoron elindulnak a számsorok szépen, összerendezetten, időnként meglepő ábrákba nyúlva. - Bemenő jelek rendben. Előhívás indul! Egyetlen pillanatnyi tétovázás nélkül lenyomtam a DIW billentyűt. Tíz másodpercig nem történt semmi, aztán közvetlenül Turner teste alatt, a terem közepén megjelent egy apró fénypont. Egy darabig pulzált, majd hirtelen növekedni
kezdett. Nem egészen két másodperc alatt befedte a termet. Kisfiú állt az ablak előtt, lábujjhegyen nyújtózkodva, az ablakpárkányba kapaszkodva. Vörösesszőke üstöke felfelé meredezett, szeplős, pisze orra az ablaküveghez nyomódott. Odakint már besötétedett, nem akadt sok látnivaló. Csak a távoli város fénypontjai rajzolták ki az utcák lüktető körvonalait, és a házak fénylő ablakai jelezték az életet a sűrű csendben. A fiú időnként szipogott egyet, majd ruhája ujjába törölte az orrát. - Mamiii! - kiáltott fel nyűgösködve, sírós hangon. - Mikor kezdődik már? - Nyugalom kisfiam! - hallatszott egy kedves hang valahonnan a távolból. - Még sok idő. Jobban tennéd, ha fognád Bumpy macit, és aludni mennél, kicsim. - Nem akarok. Mamiii... A kisfiú sírva fakadt, lehuppant az ablak elé, és a szemét kezdte dörzsölgetni, miközben egyre jobban szipogott. Magas, karcsú nő lépett a szobába, és mosolyogva letérdelt a kisfiú mellé. - Nohát, micsoda dolog! Egy ilyen szép szál legény, és itatja az egereket?! - A tűzijátékot akarom, mami! - Még sokára kezdődik, kisfiam. Nem tudsz addig fennmaradni. - De én fenn akarok maradni... Látni akarom a tűzijátékot! - No, jól van - egyezett bele a nő, majd leült, és az ölébe emelte a kisfiút. - Nincs más választásunk, addig elmesélek neked néhány mesét. Melyiket szeretnéd hallani először? A kisfiú felélénkült, befészkelte magát az anyja ölébe, és elmosolyodott. - Azt a kisfelhőset... tudod, amikor a felhőcske találkozik a kismadárral... A kép elhalványult, áttetszővé vált, majd vibrálni kezdett. Egy hatalmas elefánt lépdelt át a belső termen, aztán egy zuhatagról szivárványszínű permet lepett el mindent. - Interferencia! - jeleztem a többieknek. - Frekvencia multiplexelés indul! Bepötyögtem a billentyűkombinációt, majd ellenőriztem a megfelelő sávszélességet. - Bemenő jelek rendben. Életjelenségek?
- Életjelenségek rendben... - EEG rendben. Folytassuk! A kép lassan kitisztult, és újra megláttuk a vörösesszőke kisfiút. Az anyja karján ült, és két kezével az ablakra tapadt. Arcát az üveghez nyomta, úgy bámult kifelé elragadtatottan. Odakint, a távoli város felett ezerszínű- és formájú tűzijáték lobbant az éjszakában, nappali világosságba borítva a vidéket. - Odanézz, mami! - sikkantgatott a kisfiú, és majdnem kiugrott az anyja kezéből. - Valóban gyönyörű, David! - Azt nézd... nem, ezt... Milyen szééép!... Aztán a következő pillanatban minden eddiginél hatalmasabb ragyogó, kék színű gömb emelkedett fel a városból, hogy odafent szikrákra pattanjon szét, egy négyjegyű számot formázva: 2099. Kétezer-kilencvenkilenc. A nő a kisfiúra mosolygott, és arcon csókolta. - Boldog új esztendőt, David! Sok boldogságot és sikert kívánok az életedben! - Asztalt bontunk! - rendelkeztem csalódottan, és néztem, ahogy Susan beindítja az ébresztési folyamatot. Mire kinyílt a zsilip, az acéltraverz is visszasüllyedt a helyére. Takahasi, Susan és Nora kezelésbe vették Turnert, hogy újra emberi formát kapjon, mivel úgy nézett ki, mint aki éppen most futotta le a szupermaratont. Haja nedvesen tapadt a homlokába és a nyakába, sápadt volt, és elgyötört. Egészen megsajnáltam. Bár még szerettem volna végigcsinálni vele egy tesztsorozatot, elhatároztam, hogy hagyom pihenni, és majd reggel, amikor új erőre kap, elbeszélgetek vele egy kicsit. Persze a lelkem mélyén jól tudtam, hogy ez a nagylelkű gesztus nem neki szól, inkább az időnként felerősödő lelkifurdalásomat szeretném vele csillapítani. Megvártam, amíg összeszedi magát annyira, hogy képes a saját lábán elhagyni a labort, majd átnéztem az élettani adatokat, megírjam a jelentést, és a többiekkel mit sem törődve kiléptem a laborból.
5. Már harmadik napja próbáltunk elmozdulni a holtpontról, de nem sikerült jelentősebb előrelépést tennünk. Mindössze néhány évet ugrottunk, és bár nagyon vigyáztam, hogy ne lássák rajtam, de egyre dühösebb lettem. Az összes, eddig felhalmozott anyag már több kilóra rúgott, én ennek ellenére tucatszor átnyálaztam, hogy megkeressem a sorozatos sikertelenség okát. Többször elvégeztem a számításaimat is, de mindig ugyanazt az eredményt kaptam: a kísérletnek sikerülnie kell! Turner jól viselte a megpróbáltatásokat annak ellenére, hogy ezen idő alatt négy kilót fogyott. Nagyon vigyáztunk rá. Mortimer halálából okulva fokozottabb ellenőrzéseknek vetettük alá, de eddig szerencsére mindent rendben találtunk nála. Mégsem akartam napi egynél többször próbálkozni vele. Azonban ahogy teltek a napok, egyre inkább meg voltam győződve arról, hogy másik alanyt kell keresnünk. Asszisztenseim minden erejükkel mellettem álltak, segítettek, amiben csak tudtak. Még Takahasi is visszafogta magát, és csak néhányszor sütötte el a poénjait, amik legalább annyira megnevettettek, mint idegesítettek. Wagner Londonba utazott, Jack is felszívódott újra, így minden figyelmemet a probléma megoldására fordíthattam. Későn feküdtem, korán keltem, az időm nagy részét a számítógép előtt töltöttem. Megállíthatatlanul közeledett június harmincadika, a pályázat végső határideje. S bár napok óta nem kaptam híreket az egyetlen megmaradt rivális csoport, Zaneskiék eredményeiről, reméltem, hogy legalább annyira távol álmák a probléma megoldásától, mint én. Csak az nyugtalanított, hogy a hatmilliárd kredit, amit a győztes pályázat kap, túl nagy hajtóerő a számukra is. Gondolataimból a jelződallam szakított ki, mely olyan váratlanul hasított be a csendbe, hogy összerezzentem. A digitális kijelzőre pillantottam. Nulla óra, huszonegy perc... Bárki is az, piszok szemét húzás tőle. - Pitypang! - utasítottam a komputert, de amikor a falba siklott az ajtószárny, és megláttam Jacket a folyosón, már megbántam hogy ajtót nyitottam.
- Ez a zene már rég kiment a divatból - jegyezte meg, és belépett a szobába. A háta mögül egy üveg Chiantit varázsolt elő, és egy szál vörös rózsát. Fel nem foghattam, mi a büdös francot akar. Tíz év alatt mindössze kétszer láttam. Három nappal ezelőtt, és ma. Csak nem azt gondolja, hogy ezekkel az ajándékokkal minden el van sikálva? Átvettem tőle a bort meg a virágot, majd intettem, hogy üljön le. De ellépett mellettem, és a vitrinem kezdte vizslatni, benne a gyűjteményemmel. Úgy látszik, mindenkinek a kincseimre fáj a foga. - Tisztában vagy vele, hogy ez itt egy vagyon? - kérdezte, de nem nyúlt a szekrényhez. Kerestem egy vázát, a fürdőszobában teleengedtem vízzel, majd a rózsát beletettem. Futó pillantást vetettem a tükörre, mely egy idő óta meglepetést okozott, amikor belenéztem. Lehetséges lenne, hogy némelyek nem csúnyulnak, hanem szépülnek az idő előrehaladtával? Én mindenesetre szebbnek láttam önmagam most, mint egy évvel ezelőtt. Határozottan fiatalabbnak és csinosabbnak. Vállig érő, rézvörös hajam, indigókék szemem, keskeny arcom, formás, még mindig magasan álló mellem, karcsú derekam egészen elbűvölt. Jack szavaira ocsúdtam: - Mindig tudtam, hogy nárcisztikus hajlamaid vannak... Az ajtóban állt mosolyogva, és engem bámult. Tekintetében a legnagyobb meglepetésemre felfedeztem a régóta nem látott szenvedélyt. Azt az izzó parazsat, amely megbabonázott valamikor az idők kezdetén. - Ne bosszants! - próbáltam palástolni a zavaromat a jól ismert trükkel, a harag álcájával. Elsuhantam mellette, és visszaültem az ágyra. Lábamat magam alá húztam, lesimítottam a szoknyámat, és az egyik faliszekrényre mutattam: - Ott találsz poharakat. Miután kitöltötte a bort és ő is elhelyezkedett a szemben lévő fotelban, a köztünk lévő feszültség oldódni kezdett. Nem is értettem, eddig miért voltam ennyire ideges. Hiszen nem történt semmi különös. Mindössze annyi, hogy tíz év után váratlanul megjelent a volt férjem, akiről kiderült, hogy ő lesz a közvetlen főnököm a kísérletnél, amibe több energiát, és időt fektettem, mint bármire egész eddigi életemben. Jack nem tartozott a tudósok megbuggyant kasztjához. Pénzember volt, abból is a tehetségesebbik fajta, vagy
ahogyan régen neveztem: életművész. - Wagner visszajött Szingapúrba, és jelen akar lenni a holnapi kísérletnél - közölte, és belekortyolt a borba. Én is éppen a számhoz emeltem a poharat, de félúton megállítottam a mozdulatot. - Egy nagy büdös lótúrót! Ha az a majom még egyszer a közelembe jön, a tökeit összekötöm a szemgolyóival, aztán majd egyenes adásban nézheti, hogyan játszanak körmérkőzést a bennmaradásért. Jack hökkenten nézett rám. - Ezt hol hallottad? - Nemrég kiolvastam egy múlt századi szleng szótárt... De komolyan beszéltem az előbb. Nem állhatom Wagner pofáját. Idegesít, amikor rám néz. Sosem tudom, hogy éppen fejbe akar verni, vagy megölelni... - Mr. Wagner a WEC egyik alapítója, rendkívül befolyásos ember, aki... - Pontosan tudom, hogy ki ő, ne akarj kioktatni! állítottam meg a szóáradatot. - De értsd meg, hogy zavar a jelenléte! Egyszerűen leblokkol. Még gondolkodni is alig tudok, amikor a közelemben van. - Pedig nem kerülheted meg. A szerződésben az áll, hogy a kísérlet teljes időtartama alatt bármikor, bárhol jelen lehet, és ha úgy ítéli meg a helyzetet, bármelyik pillanatban leállíthatja az egészet. - Egy nagy büdös frászt! - tört ki belőlem az indulat. Felpattantam, és dühösen járkálni kezdtem a szobában, ami nem volt kis teljesítmény, ha figyelembe vesszük, hogy négy lépés után máris fordulnom kellett, mert elértem a falat. Jack egy darabig szótlanul figyelte zaklatott járkálásomat, ami eleinte még jobban felbosszantott, de aztán megláttam szemében a gunyoros fényt, és lehiggadtam. Nem akartam hülyét csinálni magamból. Visszatelepedtem az ágyra, hátamat megtámasztottam egy párnával, és a falnak dőltem. - No, halljam, hol a gubanc? - kérdezte, és teljes figyelmével felém fordult. Olyannyira furcsának tűnt hallani tőle a múlt századi szlenget, amit én imádtam, hogy kis híján felnevettem. De aztán eszembe jutott, hogy gubanc van dögivel, így hát egy szempillantás alatt elment a kedvem a nevetéstől. - A legfőbb gubanc, hogy Turner nem reagál megfelelően
az impulzusokra. Három nap alatt háromszor próbálkoztunk nála, de nem sikerült visszatérni... Csak néhány évet utaztunk vissza a jelenlegi életének a múltjába. Igaz, hogy a mai volt a legnagyobb utazás. - Félek, hogy ez Wagnert igazolja. - Wagner feldughatja magának a mutatóujját, és meg is forgathatja, ha akarja - fakadtam ki. - Laura! - Ti szkeptikus alanyt akartatok. Olyat, aki megrögzötten nem hisz a reinkarnációban, sőt, azt sem tudja, mit jelent a szó. Aki nem iskolázott, nem rafinált, és nem túl mohó ahhoz, hogy sikerüljön átvernie a kísérletek alatt. De Turner annak ellenére, hogy fizikailag rendkívül strapabíró, síkhülye, elmaradott és annyira tompa, hogy az agyi impulzusai a konyhakövet súrolják, miután kifolytak az alkohollal felhígított agyából. Másik alanyt akarok! Jack megrázta a fejét. - Felejtsd el! Mr. Turner marad az alany. Vagy ő, vagy befejezheted a kísérletet. - Miért? - Megpróbáltam megérteni Jacket, de sehogyan sem sikerült. - Miért ragaszkodtok ennyire ehhez az emberhez? Miért nem jó egy másik, aki csak közepesen hülye, és még használható az agya? - Laura, gondolkozz! Mr. Wagner birtokában van a részvények kilencven százaléka. Ő diktál. Ez a kísérlet a század legnagyobb szenzációja lehet, ha sikerül. Megnyerhetjük vele a tendert. De a sikernek százszázalékosnak kell lennie! Bizonytalansági tényező nem fér bele. Nem kockáztathatjuk meg, hogy Zaneskiék ránk bizonyítsák, hamis adatokkal operálunk. A csalásnak még a halvány gyanúját is el kell kerülnünk! - Tudom, de... - Turner régi motoros a szakmában, meglátod, be fog válni. Csak adj még egy kis időt neki! Megrökönyödve bámultam Jackre. És nemcsak azért mert talán a tudta nélkül egy újabb múlt századi szófordulatot használt, ami szokatlan volt tőle, hanem mert megdöbbentett, amit az alanyról mondott. - Ez most nem egészen tiszta. Hogy érted azt, hogy régi motoros? - Nos... nem lenne szabad, de elárulom, hogy a pasi hivatásos kísérleti alany, aki... Dühösen pattantam fel az ágyról. - A rohadt életbe! Tudtam, hogy valami nincs rendben
vele. Az ablakhoz léptem, és kibámultam a fényárban úszó városra. Aztán az orrnyergemhez nyúltam, és megigazítottam a nem létező szemüvegemet, amely mozdulat ismét meghökkentett, hiszen nem voltam szemüveges. Sosem volt baj a látásommal. Megfigyeltem, hogy olyankor teszem ezt a mozdulatot, amikor zaklatott vagyok, vagy szórakozott, de fel nem foghattam, hogy miért. Jack is felemelkedett, és mellém lépett. - Nem látom a problémát - mondta határozottan, de a hangjában mégis bizonytalanságot éreztem. Szembefordultam vele, és a szemébe néztem. - Megpróbálhatnám bebizonyítani Wagnernek, hogy rossz az alany, de ismerem őt, jól tudom, nem győzhetném meg mondtam váratlanul lehiggadva. Most, hogy megértettem végre az eddigi sikertelenségek okát, már azt is tudtam, hogyan oldhatom meg a problémát. Néhány percig gondolkodtam, aztán folytattam: - Ennek a kísérletnek nem az a célja, hogy bebizonyítsam, minden ember képes visszatérni előző életeinek valamelyikébe, vagy akár mindegyikébe. Erre egyáltalán nincs szükség. Találkozunk majd olyan alanyokkal, akik nem tudnak emlékezni, de többen vagyunk, akik képesek erre, mint akik nem... A lényeg, hogy azokon keresztül, akik visszatérnek, hiteles információhoz jussunk arról a korról, amelyben akkor éltek. Ez a pályázati kiírás lényege. Megmasszíroztam a halántékomat, ami olyan furán lüktetett, mintha szét akarna pattanni egy ér. - Így tehát elsősorban azt kell bebizonyítanom, hogy létezik reinkarnáció. Mivel Mr. Turner hivatásos alany, nem alkalmas erre, mert az agya már olyan mértékben le van terhelve, hogy nem reagál az általam kidolgozott impulzusokra. Tehát, mondhatom, olyanok voltak az eddig eltelt napok, mintha egy tóba apró kavicsokat dobáltam volna, miközben arra várok, hogy ettől a hatástól kitörjön a cunami. Jack megértett. Töltött még egy pohárral, és amikor újra elhelyezkedtem, ő is visszaült a fotelba. - Ha abból indulunk ki, hogy Wagnert úgysem lehet meggyőzni arról, hogy rossz alanyt választott, csak egy lehetőséged marad... - kezdte, és belekortyolt a borba. Próbálkozz másképp! A poharamba bámultam, és magamban eldöntöttem a
kérdést. Nincs más választásom, meg kell tennem: másik módszert kell keresnem! 6. Wagner az előtérben állt, az üvegfalon túl, és engem bámult. Betegesen sovány, langaléta termete úgy emelkedett ki a körülötte álló asszisztensek gyűrűjéből, mint az elszáradt kóró a dús levelű vetemény közül. Sápadt, maszkszerű arca undort keltett bennem, próbáltam elkerülni a tekintetét. Semmit sem tehettem a jelenléte ellen, annál is inkább, mivel én belül voltam, ő meg kívül. Most, hogy afféle közvetítőként én is részese lettem a kísérletnek, át kellett alakítanom a rendszer. Szükség lett még egy traverzre, és a komputereket is át kellett kalibrálnom. Turnerre néztem, aki a mellettem lévő traverzen feküdt bárgyún vigyorogva, de szemében a kíváncsiság fényével. Még sosem próbáltam a tudatom impulzusait megosztani egy másik emberével. Nem tudtam, mire számíthatok, és csak reméltem, hogy nem történik semmi visszafordíthatatlan. Most Takahasi vette át a helyem, és indította a folyamatot. Bíztam benne. Tudtam, hogy vigyázni fog rám. Megemeltem a fejem, és megpróbáltam átlátni az üvegfalon ott, ahol állnia kellett, de már nem láttam semmit. Odakint kihunytak a fények. A zsilip lassan leereszkedett, a fények idebent is elhalványultak. Éreztem, ahogy emelkedni kezd velem az acéltraverz. Vettem néhány mély lélegzetet, és megkezdtem a relaxálást. Még hallottam, ahogy a komputer megkezdte a visszaszámlálást: Tizenkilenc... tizennyolc... Aztán elképesztő sebességgel kezdtem zuhanni valami sötét, lágy masszába, amely jótékonyan kioltotta a tudatomat. A lenyugvó napsugarak átszökkentek az ablaktáblák résein, és megcsillantak a pengéken. A harcosok hátraléptek, csak egy pillanatra, hogy aztán újult erővel csaphassanak össze ismét. Erőteljes suhintásaik nyomán
szikrák pattantak, kardok csengése visszaverődött a terem falairól. Mereven nézték egymást, erősen lihegtek, szívük zakatolt. Próbálták felmérni a másik erejét, megtalálni a gyenge pontját, hogy figyelmét eltereljék egy váratlan mozdulattal, lecsaphassanak, felülkerekedhessenek, így nyerjék meg a viadalt. Egyelőre nem bírtak egymással. Ahogy az idő előrehaladt örök vándorútján, erejük lassan fogyni kezdett, győzni akarásuk azonban egyre nőtt. Az egyik harcos még férfikora teljében volt, magas, szálfaegyenes termetű. Hollófekete haját hosszú varkocsba fogta, mely leért egészen a derekáig. Sötéten izzó szeme megbabonázta azt, akire ránézett. Erős álla, nemes metszésű arca tiszteletet ébresztett mindenkiben, akihez szólt. Széles válla, duzzadó izmai nem holmi hadigyakorlatokon, hanem kemény harcokon edződtek. Ellenfele már megette a kenyere javát. Magas, szikár alakja, kissé hajlott háta nehéz, gondokkal teli életről tanúskodott. Éjfekete hajába már néhány ősz szál is vegyült. Karvalyorra, magas csontos homloka néha rettegéssel töltötte el az embereket. Sárgás, fénytelen arcbőre ismeretlen, rejtett kórt sejtetett. Vértelen, összeszorított ajka szinte eltűnt az arcán. Mire a viadal véget ért, a harcosok elkészültek erejükkel, de ezt semmiképpen sem vallották volna be egymásnak. Kardjukat leengedték, és tiszteletük jeléül meghajoltak. - Ez remek volt, fiam! - mosolygott az idősebb férfi, és megveregette a fiatalabbik harcos vállát. - Nem restellem kimondani, hogy még ilyen vén fejjel is van mit tanulnom. Elfogult vagy velem, nagyuram! Elhalmozol gondoskodásoddal, jóságoddal. Nem érdemlek ennyi figyelmet. - Hemrick! - fordult ekkor felé a nagyúr, és elhomályosult szemmel szólt: - Nem vagyok a szavak embere, jól tudod. Tehát nem kezdek bele ömlengő dicséretekbe arról, milyen sokat köszönhetünk neked. Magad is jól tudod, jelenleg senki nincs a birodalomban, aki képes lenne legyőzni téged... - Csak te vagy képes erre, nagyuram. A nagyúr csak legyintett: - Oktalan beszéd. Viadalaink rendre kiegyenlítettek, és ez nem azért történik így, mert képességeink egyformák lennének, hanem azért, mert hagyod magad...
Aztán a nagyúr elkomorult, kardját az odasiető szolgalegény kezébe nyomta, majd intett Hemricknek, hogy kövesse. A fiatal harcos is átadta kardját, és kíváncsian indult ura után. Erős fejfájással tértem vissza, de nem sok időm volt foglalkozni ezzel, mert asszisztenseim körülfogtak, és a kezemet szorongatták. - Remek volt, Laura! - lelkendezett Takahasi, de Susan, Nora és még a lóarcú Jung sem maradt el a dicsérő szavakkal. - Mindent pontosan láttunk és rögzítettünk. Ideje volt lehűtenem őket! Feltápászkodtam a traverzről, majd megpróbáltam lábra állni. - Higgadtság, srácok! - Tekintetemmel Wagnert kerestem, de már elhagyta a külső helyiséget. - Ez csak az én egyik előző életem volt. Turnernek semmi köze hozzá. Amikor végre felfogták a szavaim értelmét, csalódottan kezdtek Turner lábra állításához. Fél óra múlva már mindannyian a szobámban ücsörögtünk legalább félmázsányi papírhalommal, melyben reményeim szerint ott kell lennie a válasznak is: vajon miért nem sikerült egyesítenem a tudatom impulzusait Turnerével? Könnyedén megoldottam a feladatmegosztást. Egyszerűen öt felé vettem a papírokat, és kész. - De mit kell keresnünk? - kérdezte Susan tétován, és szörnyülködve nézett a kezébe nyomott paksamétára. - Bármit - feleltem. - Egy kiugró vérnyomásértéket, egy eltérő frekvenciaadatot, vagy hogy mit evett reggelire Turner. Bármiféle egyezést, vagy ellentmondást. Nagy fába vágtuk a fejszénket, és ezt csak akkor láttuk, amikor a nap első sugarai még mindig a szerteszéjjel szórt papírtömeg között talált minket üres kávéspoharak és szendvicsmaradékok között. De az égvilágon semmit sem találtunk. Megpróbáltuk összegezni, amit eddig megtudtunk, de olyan kevésnek bizonyult, hogy kár volt szót vesztegetni rá. Amikor aztán szedelőzködni kezdtek, hogy mindenki visszatérjen a saját szobájába, talán a fáradtságtól vagy az álmosságtól Takahasi és Jung a nyitott ajtóban egymásnak ütköztek. Mindketten hátraléptek, és udvariasan utat engedtek a másiknak. És mivel mindketten elfogadták a
másiktól kapott lehetőséget, újra egymásnak ütköztek. - Csak utánad! - lépett vissza újra Takahasi. - Nem, tiéd az elsőbbség. - Te jó ég! - Nora a szemét forgatta. - Mit vacakoltok annyit? Nem mindegy, melyikőtök megy előre? Felhörrentem. Legszívesebben jól felpofoztam volna magam. Hogy ez eddig nem jutott eszembe! - Mindenki ott marad, ahol van! - szóltam rájuk. - Megvan a megoldás! Megvártam, amíg a magasba emelkedik velünk a traverz, és Turner megkapja a maga chloralhydrátját. A lényeg abban rejlik, hogy csak azután kezdhetem meg az utazásomat, hogy Turner leér a delta fázisba. Ugyanis tegnap, az első közös utazásnál az én impulzushullámaim túl korán „érkeztek”, így a Turner homloklebenyére irányított dekódolóhullámokkal találkoztak. Csak ezután indult a DIW, a Develope Impulse Wawe. Most hagytunk elég időt arra, hogy amikor átjutok, az én diwjeim „telibe kapják” Turnerét. Az ultraviola fényben nem sokat láttam, de a karomra erősített kommunikátor első pityegésére megkezdtem a relaxációt. Lehunytam a szemem, és elkezdtem az utazást. Fiúcsapat futott keresztül a téren. Kiabáltak, nevettek; hangjuk hosszan visszhangzott a romos házfalak között. Egy kisebb gyereket cibáltak, rángattak a nyakába kötözött kötélen, miközben gúnyolták, köpködték, vicsorogtak rá. A kölykök közül hárman kopottas rongyokban, szakadozott cipőben voltak, a negyedik, egy magas, csontos fiú - kicsit talán idősebb a többinél -, újnak tetsző nadrágban és mellényben, oldalán karddal... felemelte a kezét, és megálljt parancsolt: - Ez a hely megfelel - mondta, majd egy kiszáradt fára mutatott: - Kössétek oda! Amikor a többiek teljesítették a parancsát, a fiúcskához lépett. - Jól figyelj rám, te koszos féreg! - fröcsögte undorral, és kiköpött oldalra. - Hogy hívnak engem? Na, hogy hívnak? A kisfiú tágra meredt szemmel tekingetett egyik gyerekről a másikra. Homlokáról a félelem verejtéke
csörgött le egészen a nyakáig, széles barázdákat szántva maszatos, sovány arcán. A nagyfiú egészen belehajolt a gyerek arcába. - Beszélj, amikor kérdezlek! A fiú fészkelődött; nyakát már véresre horzsolta a durva kötél. - A neved, Wallie... - nyögte. Szeméből könny csörgött. - És... a többi? - Wallie... Grey... - Ugye, hogy tudod! És ki vagy te? Mondd meg a neved! - Tomko... - És... a többi? A fiúcska nyelt néhányat, szája szegletében megjelent egy nyálcsepp, egyik szemét lecsukta, mert belefolyt a sós izzadság. - Csak ez az egy... nevem van... Wallie harsány nevetésben tört ki. A többiek kicsit kényszeredetten, kicsit megkönnyebbülve - talán azért, mert nem ők vannak a kötél végén, bár nekik sincs több nevük egynél - szintén nevetni kezdtek: - Látod, te koszos kis talpnyaló! - folytatta Wallie. - Így már megértheted, miért nem akarunk játszani veled. Mert ki is vagy te? Féleszű, mocskos patkány... egy rabszolgaivadék. Én pedig Wallace Lancester-Grey, Lord Arthur Lancester-Grey fia, Grey Manor örököse és leendő ura. Én magasan fölötted állok, nem ereszkedhetek le hozzád, mert különb vagyok nálad. Nekem több nevem is van, neked csak egy. És ez így marad az idők végezetéig. - Nekik is csak egy nevük van - zokogott a fiúcska, és a másik két fiúra pillantott, akik a köteleit szorongatták. A gyerekek megszeppenve néztek Wallie-ra. Mi lesz most? - Mit merészelsz? - kiáltott fel bőszen Wallie, és arcon csapta Tomkót. - Talán felelősségre akarsz vonni, mert velük hajlandó vagyok játszani, veled meg nem? Én döntöm el, kit engedek közel magamhoz, és kit nem! Tomkót már annyira szorították a kötelek, hogy lila fejjel, nyitott szájjal kapkodott levegőért. Az ifjú Wallie megvetően kiköpött, majd intett, hogy vegyék le a köteleket a fiúcskáról. - Jól jegyezd meg - ujjával Tomko homlokát ütögette -, ha ezek után nem kerülsz el messzire, sokkal rosszabbul fogsz járni, te gyagyás! Aztán megfordultak, és elindultak vissza a romokon túlra, ahonnan jöttek...
Hányingerrel küszködtem. Éreztem a felfelé törekvő undort, és nagyokat nyeltem, mert nem akartam viszontlátni a reggeli kávémat az ágyneműn. Takahasi mellettem ült, és a kezemet fogta. Arckifejezése láttán kicsit elbizonytalanodtam. - Megvan! - Takahasi energikusan megszorította a kezemet, szinte összepréselte az ujjaimat. - Megvan az áttörés, Laura! Sikerült! Végre Wagner orra alá dörzsölheted! Én magam is így éreztem, de mint tudós, kételkednem kellett. Egyetlen kísérlet sikeressége semmit sem bizonyít. - Ráadásul... - Eltöprengtem, mielőtt szavakba öntöttem volna a gondolataimat. - Honnan tudhatjuk, hogy valóban egy reinkarnációs emlékképet látunk, nem pedig valami könyv- vagy filmélmény rögzült lenyomatát? - Laura, mindketten tudjuk, mit láttunk. A lelkem mélyén én is így éreztem, de vitatkoznom kellett. - De mi van akkor, ha a Bizottság nem fogadja el? - Nyugodj meg! A rögzített képek meg fogják győzni őket. Meg akarod nézni most a képeket? - Majd kicsit később... elfáradtam. Aludni szeretnék! - Rendben. Ha kipihented magad, beszélünk. Bólintottam, és lehunytam a szemem annak jeléül, hogy részemről a beszélgetés lezárva. Ahogy meghallottam a helyére sikló ajtószárny hangját, felnéztem. Végre egyedül voltam. Felálltam, és az ablakhoz léptem. A kintről beáramló, szikrázó napsütés kicsit elvakított. - Polarizációs szűrést negyven százalékra! - adtam ki a parancsot a komputernek, amit a másodperc törtrésze alatt teljesített. Az ablaküveg az általam kedvelt karamellszínre sötétedett, kellemes félhomályba borítva a szobát. Az orrnyergemhez nyúltam, és megigazítottam volna a szemüvegemet, ha lett volna. Ismét elcsodálkoztam a mozdulaton, de nem értem rá sokat foglalkozni ezzel a különös szokással, mert gondolataim visszatértek a reinkarnációs ugráshoz. Egy részem örömujjongást érzett a kísérlet sikere miatt, de ugyanakkor megmagyarázhatatlan nyugtalanság töltött el, amellyel egyelőre nem tudtam mit kezdeni. Hiába törtem a fejem, nem értettem, mi okozza a hangulati in-
gadozásokat a lelkemben. Úgy döntöttem, egyelőre félreteszem a kielemezhetetlen gondolatokat, annak tudom be, hogy túlságosan leterheltem az agyamat ezzel a kísérlettel. Ugyanis arra nem számítottam, hogy ekkora impulzust kell átadnom Turnernek ahhoz, hogy visszatérhessen az egyik előző életébe. Tudtam, hogy lehetséges összekapcsolni két ember tudatát, így nyerve el a megfelelő energiát az ugráshoz, de még sosem próbáltam ki a gyakorlatban. Nemcsak azért nem próbáltam még, mert fennállt a veszélye, hogy az alanyok visszafordíthatatlan szellemi károsodást szenvednek, hanem, mert nem volt rá alkalmam. Én magam képes voltam minden külső segítség nélkül is visszatérni, szinte mindegyik előző életemet jól ismertem, de ez nem lehetett bizonyíték a kísérlet sikerességére. Sehol a világon nem fogadták el a reinkarnáció létezését a kísérletvezető önmagán végrehajtott kísérlete alapján. Ehhez mindenképpen több alany kell, lehetőleg olyanok, akik nem befolyásolhatók, nem áll fenn a csalás veszélye. Turner megfelelő alany lehetne, hiszen eléggé tudatlan ahhoz, hogy ne legyen képes manipulálni a kísérletet, de az évek óta tartó, különböző kísérletekben való részvétele csökkentette a képességét az impulzusok befogadására. Sajnáltam őt. Igaz, hogy rengeteg pénzt keresett ezzel a munkával, de előfordulhat, hogy néhány év múlva mentális roncs lesz belőle. Tolószékhez kötött, akarat nélküli báb, aki maga alá piszkit és képtelen megérteni a legegyszerűbb szavakat is. De mindezeken felül itt volt az a valami, ami zavart. Talán maga az eseménysor, amit láttam és gyakorlatilag megéltem? Nem értettem, miért foglalkozom ezzel. Végre sikerült az utazás, és ez a lényeg. A szekrényhez léptem, ahol a kincseimet őriztem féltő gondoskodással. Előhalásztam egy huszonegyedik századból való lemezt. Kiválasztottam a kedvenc számomat, végtelenítettre állítottam a lejátszót, majd végigdőltem az ágyamon. Mielőtt az álom magával ragadott volna, elhatároztam, hogy mindent meg fogok tenni, annak érdekében, hogy Turnert tehermentesítsem. Még azon az áron is, ha én szenvedek károsodást. Bár ennek nem látom sok esélyét.
Én már edzett utazó vagyok, akit nem érhet túl sok meglepetés. 7. Másnap kora délelőtt elindultam a laborba. Át akartam írni a programot, és ez legalább négy órai munkát igényelt. Reméltem, ezt anélkül megtehetem, hogy bárki megzavarna közben akár csak egyetlen köszönéssel is. Kiléptem a liftből, és befordultam a hosszú folyosóra, amely egyenesen a Wagner Experimantal Centrum laboratóriumaihoz vezetett. Gondolataim már a szoftver körül jártak, így csak az utolsó utáni percben vettem észre az egyik bal oldali ajtón kivágtató Golanskyt, aki egy kémcsövekkel teli állványt cipelt, s miközben még hátrafelé beszélt, teljes lendületével nekem csapódott. Mindketten a kövezeten kötöttünk ki, és ez még nem lett volna baj, de az ütközés ereje kiverte kezéből az állványt, a falnak csapta; a kémcsövek egytől-egyik széttörtek, tartalmuk részben a földre, de nagyobb részben a ruhámra, kezemre és a nyakamra fröccsentek. Az első pillanatban azért nem mozdultam, mert nem bírtam a fájdalomtól, amit a hátsó felemben éreztem. A következő percekben viszont azért nem, mert eszembe jutott, hogy Golansky a genetikusok főnöke, és egyben az andrológiai labor vezetője, így kétségem sem volt afelől, miféle vizsgálati anyag fröccsent rám. Golansky feltápászkodott, ami szemmel láthatóan nagy küzdelem árán sikerült, mivel elég nehezen mozgatta a legalább kétméteres magasságához tartozó száztíz kilóját. Síkkopasz fején megcsillant a folyosó fénye, duzzadó mellkasán majdnem szétpattant az ing. Ahogy végignéztem rajta, azon csodálkoztam, hogy ennyivel megúsztam. Nem véletlenül nevezték Golanskyt Bájbivalynak, mely egyrészt piperkőc mivoltára, másrészt mindent letaglózó mozgására utalt. Persze nevezték őt Spermandrónak is, mely megnevezés a munkájáról és a női nem bármely tagja iránti leküzdhetetlen vonzalmáról tanúskodott. Golansky szélesen elvigyorodott, és lehajolt, hogy felsegítsen. - Ne merészeljen hozzám nyúlni! - sziszegtem, és legszívesebben képen töröltem volna. Ezt azért nem tettem meg, mert egyelőre még kezemre támaszkodtam, hogy
némiképp tehermentesítsem a hátsó felem, így csökkentve a fájdalmat. - Bocsásson meg, Laura! - vigyorgott még mindig, s közben alaposan szemügyre vett a fejem búbjától egészen a cipőm orráig. -Tudja, hogy egészen csinos ebben a kezeslábasban? A rézvörös hajához és a gyönyörű szeméhez nagyon illik a fűzöld. Persze el tudom képzelni magát borvörös, combközépig felsliccelt estélyiben is. Esetleg bársonyfeketében... de ez a zöld is kifejezetten tetszik. Tudta, hogy a zöld a remény színe? - Norman! - dörrentem rá. - Ne reménykedjen! Rám nincs hatással a szövege... inkább szedje le rólam ezt a... ezt az anyagot. Golansky újból végigmért, most már szakértő szemmel, de a vigyor nem tűnt el az arcáról. - Úgy látom, a ma reggeli alanyok kőkemény munkája kárba veszett. Nem tudom, mennyire fognak örülni, ha közlöm velük, hogy a genetikai örökítőanyaguk nem ért célba, hanem idő előtt az enyészeté lett. Bár Josh kifejezetten jól érezte magát, amikor... - Norman!! - szóltam rá figyelmeztetően, és a hangomban lehetett valami, ami mégis cselekvésre ösztönözte a férfit, mert két oldalról megfogta a karom és könnyedén felemelt a földről. - Jöjjön, adok egy másik göncöt! Így nem tehet egy lépést sem. Végiggondoltam a lehetőségeimet, és rá kellett jönnöm, igaza van, ilyen állapotban valóban nem mehetek tovább. Még annak is örülhettem, hogy senki más nem járt a folyosón, és nem volt tanúja a jelenetnek. Hiába, a tudósok legtöbbje későn ébredő! Beléptünk az első laborba, ahol egy alacsony, ötvenes nő dobozokat rakosgatott egyik sarokból a másikba. - Paula! - szólt oda neki Golansky. - A cucc szétkenődött a folyosón. Menj, takarítsd fel! De vigyázz, el ne csússz! Átmentünk néhány laboron, majd egy helyiséghez értünk, amely a berendezése alapján valamiféle pihenőszoba lehetett. Plazmaképernyővel, állítható ággyal, könyvek és újságok tömkelegével, fürdőszobával. - Itt levetkőzhet, és le is zuhanyozhat, addig kerítek magának egy másik ruhát - mutatott körbe Golansky, majd kilépett, és rám csukta az ajtót. Óvatos mozdulatokkal lehámoztam magamról a kezeslábast, majd beledobtam a szennyestartóba. Rövid tétovázás után a bugyimat is utána küldtem. Beálltam a
zuhany alá, és megeresztettem a vizet. Végigsikáltam magam, megmostam a hajam is, majd beleburkolóztam egy hatalmas törölközőbe, és leültem az ágy szélére. Körbenéztem, és megpróbáltam kitalálni, a helyiség kinek a rezidenciája lehet. Személyes holmikat nem láttam, inkább afféle közös pihenőhelyiségnek tűnt. Az asztalról felvettem a távirányítót és bekapcsoltam a tévét. Egy térdeplő platinaszőke nő tűnt fel a képernyőn, amint éppen kihámozza magát a melltartójából, miközben mellette két meztelen pasas állt, a szó legszorosabb értelmében. Ebben a pillanatban kinyílt a hátam mögött az ajtó, és belépett egy húsz év körüli, fekete hajú, kreolbőrű férfi. Megtorpant, rám meredt, majd szélesen elvigyorodott. - Azannya! - kiáltott fel, és szélsebesen vetkőzni kezdett. - Ha tudom, hogy egy bombázó fog segíteni... és még pénzt is kapok érte... már régen eljöttem volna! Tíz perccel később az irodában ültem, az új, hófehér kezeslábasban, a kávémat szürcsöltem, és Golansky szóáradatát hallgattam. Megpróbált kimosakodni, de ez sehogyan sem sikerült neki. - Higgye el, Laura, nem tudtam róla, hogy Anita még valakit berendelt ma reggelre. Ha tudom, biztosan nem kísérem magát abba a szobába. Ezt ugye nem feltételezi rólam? - Az a fiú rám támadt - jegyeztem meg, és a világért sem mutattam volna ki, milyen jól szórakozom Golansky zavarán. - Maga pedig kiverte az egyik szemfogát... - Kevés híja, hogy nem erőszakolt meg. - Ugyan! Épp csak letépte magáról a törölközőt, és... - Épp csak letépte?! Letepert az ágyra! - Istenkém, maga egy pillanat alatt elvette az eszét. Azt hitte, hogy az... izé... anyag produkáláshoz technikai segítséget is kap. Tudja, milyenek ezek az egyetemisták! Ha nőnemű lény kerül a közelükbe nem bírnak a hormonjaikkal. Szó, mi szó, ebben volt némi igazság, de nem kellett ahhoz egyetemistának lenni, hogy valaki ne bírjon a hormonjaival. Erre a legjobb példa éppen Golansky. Szinte mindegyik asszisztensét elkapta már egy fordulóra, legyen húszéves, vagy akár ötven.
- Kérem, bocsásson meg, Laura! - folytatta a férfi. Láttam rajta, hogy valóban zavarban van, és ennyi elégtétel elég is nekem. A kávéscsészét letettem az asztalra, és felálltam. - Rendben, felejtsük el! Izgalmas, és tanulságos délelőtt volt. Köszönöm a ruhát, alkalomadtán visszajuttatom. Golansky is felállt, és az ajtóhoz kísért. - Tudja mit? - A zsebébe nyúlt és előhalászott egy mágneskártyát. - Ezt fogadja el kárpótlásképpen! - Aztán rám kacsintott. - Keressen fel, amikor csak kedve tartja! Akár éjjel is. A jelszó: Hamupipőke... Elvettem tőle a kártyát, a zsebembe csúsztattam, de mielőtt kiléphettem volna, még megszólalt: - Apropó! Már akartam kérdezni, hogy maga is eljön a hamvasztásra? Megtorpantam. - Miféle hamvasztásra? - kérdeztem, és el sem tudtam képzelni miről beszél Norman, hiszen Mortimer halotti szertartása tudtommal már megtörtént, bár erről ő nem sokat tudhatott. - Doktor Marcus Friend hamvasztására. Egy darabig szóhoz sem jutottam. Gondolataim sebesen kergették egymást. - Doktor Friend meghalt? - kérdeztem, és nem vághattam valami értelmes képet, mert Golansky érdeklődve kezdett figyelni. - Két nappal ezelőtt öngyilkos lett... kiugrott a negyvenkettedikről. Nem hallott róla? Úgy tudtam, a maga asszisztense volt. - Nem... igen... Vagyis... nem hallottam erről, és igen, valóban az én asszisztensem volt. - Azt mondják, valami szerelmi ügy. Elhagyta a barátnője, ő pedig nem bírta elviselni a... - folytatta még Golansky, de nem vártam meg a sztori végét. Kifordultam az ajtón, és a saját laboromba siettem, ahova már fél órával ezelőtt szerettem volna megérkezni. Ahogy beléptem a külső helyiségbe, megláttam Takahasit. A vezérlőkonzolnál állt, és kinyomtatott adatokat tanulmányozott. A papírkígyó hosszan tekergett a lába előtt. Lépteim hangjára megfordult, és rám nézett. - Jó reggelt, szépségem! - üdvözölt mosolyogva. - Hogy érzed magad?
- Te tudtad, hogy Freud beadta a kulcsot? - kezdtem köszönés helyett. Rám csodálkozott, a vastag papírköteget letette a konzolra. - Milyen kulcsot? Kinek? Türelmetlenül toppantottam. - Freud meghalt. Tudtál róla? - Nem. Mikor történt? - Norman Golansky mesélte az előbb az irodájában, hogy Freud két nappal ezelőtt öngyilkos lett... - Mondjuk, nem csodálkozom - vont vállat Takahasi. - Az utóbbi időben elég furán viselkedett a pasas. De mit kerestél te Golansky irodájában? - Végignézett rajtam, és elhúzta a száját. - Mi ez a hacuka rajtad? - Hagyjuk! - legyintettem. - Hosszú történet. Tehát te sem hallottál erről semmit. Azért ez meglepő! Nem értem, miért nem értesültünk róla! A csoportom tagja volt. Ezért valaki felelni fog! - Szerintem nem kéne ügyet csinálni belőle... ki nem állhattam Friendet, és úgy láttam, te sem. Személy szerint örülök, hogy megszabadultunk tőle. Jung megbízhatóbbnak tűnik. - Nem fogok ügyet csinálni belőle... vagyis, nem azért fogok ügyet csinálni, mert nem szóltak róla, hanem mert el akarták titkolni. - Miből gondolod, hogy bárki el akarta titkolni? kérdezte, majd tűnődve folytatta: - Egyébként a kettő nem ugyanaz?... Eh, mindegy. Szóval a pasi egyszerűen nem volt akkora ász, hogy érdemes legyen foglalkozni vele. Életében nem sok vizet zavart, halála sem fogja megrendíteni a közvéleményt. - Figyelj! Mortimer után kiderült, hogy Freud volt az, aki nem végezte el rendesen az első tesztelést, vagyis legfőképpen ő volt az oka Mortimer halálnak... - Emlékszem, meséltél arról, hogy nem végzett iontesztet az első vizsgálatkor. - De arról nem meséltem, hogy a szakmailag zseninek és rendkívül alapos embernek tartott Freud, „elfelejtett” egy alapvető vizsgálatot, de a baleset után, alig fél óra alatt mégis képes volt összeállítani egy komplett vizsgálati anyagot. És nemcsak összeállította, hanem Wagner elé tárta, bizonyítandó a kísérlet életképtelenségét és talán az én hozzá nem értésemet. - Friend egy tökfej volt, akinek a képességeit túllihegték, és mivel mindenáron bizonyítani akart, benyalni
Wagnernek, minden eszközt megragadott, csakhogy elérje a célját. De nem hiszem, hogy ez a cél a te eláztatásod lett volna. - Amikor azon a napon Wagner magához hivatott, és én megtaláltam Mortimer halálnak az okát, azzal bocsátott el, hogy ne aggódjak, majd gondja lesz Freudra... - Laura, állj le! Megint elragad a fantáziád. A végén még „kideríted”, hogy Wagner megölette doktor Friendet, mert túl gyorsan állított össze egy jelentést, amire pedig legalább két napot kellett volna szánnia... - Gúnyolódj csak! - legyintettem. - De mindenképpen furcsának tartom, hogy nem szóltak a haláláról. Ekkor a hátam mögül meghallottam egy ismerős hangot: - Azért nem szóltunk a doktor haláláról, mert nem akartunk megzavarni vele, Laura. Megfordultam, és Jackre bámultam, aki néhány lépésnyire, az ajtó előtt állt. Olyan hangtalanul érkezett, hogy nem vettem észre, amikor bejött. Holtbiztos, hogy macska volt valamelyik előző életében. - Te belemerültél a munkába, mi pedig nem akartuk, hogy még ezzel is foglalkoznod kelljen - folytatta. - Hogy érted azt, hogy „mi”? Te és Wagner? Összeszövetkeztetek ellenem? - Micsoda kifejezés! - mosolygott Jack. - De ha ragaszkodsz hozzá, hát igen... összeszövetkeztünk, de nem ellened, hanem érted. Meg akartunk óvni minden zavaró, külső körülménytől, a te érdekedben. - A megóvás és az információk eltitkolása között óriási a különbség. Én vagyok a kísérlet felelőse. Jogom van tudni mindenről, ami kapcsolatba hozható vele. - Doktor Friend halálnak semmi köze a kísérlethez. - Mitől vagy ennyire biztos ebben? Talán jelen voltál? Jack elkomorult, és Takahasihoz fordult, aki szótlanul állt mellettem, amely szótlanságba szemmel láthatóan egyre éledő kíváncsiság vegyült: - Megkérhetem, Mr. Tan, hogy egy percre hagyjon magunkra? - Takahasi itt marad! - jelentettem ki, és megfogtam a már éppen mozduló férfi karját. - Ő a helyettesem és a bizalmasom. Tudnia kell arról, mi folyik itt. - Laura! Ne keverjük össze a dolgokat! Nem hiszem, hogy Mr. Tannak mindenről szükséges tudnia - folytatta Jack meglepően nyugodt hangon, miközben tekintetét mélyen a szemembe fúrta. - De ha mégis úgy ítéled meg, később
még elmondhatod neki. Igazat kellett adnom Jacknek. Felesleges Takahasit belekeverni kettőnk személyes ellentétébe. Vitáink, szembenállásunk a régmúltba nyúlt vissza, és egyáltalán nem volt rá szükség, hogy egy kívülállót is bevonjunk. - Rendben! - bólintottam. Aztán Takahasihoz fordultam. Később beszélünk. Miután a férfi elhagyta a labort, Jack elhelyezkedett az egyik széken, és engem kezdett figyelni azzal az átható tekintettel, melytől a falra másztam. - Lefeküdtél vele? - kérdezte pimaszul, de szája keserű mosolyra rándult. Nem válaszoltam. Régebben mindig ugrottam a provokációira, de mostanra bölcsebb lettem. Már nem akartam mindenáron jó kislánynak látszani, egyáltalán nem érdekelt, mit gondolnak rólam az emberek, de legfőképpen Jack véleménye hagyott hidegen. - Halljam, mi az a szuper bizalmas dolog, amit nem akartál Takahasi jelenlétében elmondani! - Megfogtam az egyik széket megfordítottam, és lovagló ülésben elhelyezkedtem rajta. - Előbb válaszolj a kérdésemre! Lefeküdtél Takahasival? Elmosolyodtam. Imádtam, amikor helyzeti előnyhöz jutottam valakivel szemben. - Erre mit válaszolhatnék? - Az igazat! - Bármit mondhatok. Biztosan tudni fogod, hogy az igazságot hallottad? Van ennek bármi értelme ennyi idő után? Jack felsóhajtott, felállt és járkálni kezdett a szűk helyiségben. - Igazad van. Ne haragudj! Már semmi közöm az életedhez. Nincs is szándékomban beleavatkozni. Bólintottam. Ismerős volt ez a jelenet, jó néhányszor eljátszottuk már, de akkor fordított felállásban. No, haladjunk! Erre most nincs sok időm. - Tehát, mi olyan égetően fontos és bizalmas, hogy muszáj négyszemközt közölni velem? - Kiderült, hogy doktor Friend Zaneskiéknak kémkedett. Sőt, nemcsak kémkedett, hanem szabotálta a mi kísérletünket. Nem lepődtem meg. Kétmillió kredit elég nagy pénz ahhoz, hogy egy ilyen kis szarcsimbóknak megérje kockáztatni a szakmai hírnevét, vagy akár az életét is.
Nálunk is megkapta volna a pénzét, de Zaneskiék nyilván jóval többet fizettek neki. - Hogy derült ki? - A féregirtók tetten érték, amint bizalmas adatokat szolgáltatott ki Zaneskiék egyik ügynökének. Meglepetten kaptam fel a fejem. - Féregirtók? Miféle féregirtók? - A védetni hálózat, az elhárítás, akiknek az a feladatuk, hogy az ilyen kis férgeket, mint amilyen Friend volt, megtalálja és hatástalanítsa. No, most valóban sikerült Jacknek meglepnie. Fogalmam sem volt arról, hogy létezik védelmi hálózat, és hogy szemmel tartják a munkatársaimat. Fura gondolat kezdett motoszkálni az elmémben: nyilván engem is szemmel tartanak. - Tehát Friend halála mégsem volt véletlen - jelentettem ki. - Öngyilkos lett, miután összeveszett a barátnőjével, és az elhagyta őt. Búcsúlevelet is írt. - Igen... persze - bólintottam, és arra gondoltam, vajon mit tartogat még számomra a mai nap? Egyik meglepetésből a másikba zuhantam. Bár annak idején nem sikerült a házasságom Jackkel, de azt gondoltam, hogy egészen jól kiismerem a fickót. De most, hogy itt állt előttem ezzel a meggyőző tekintettel, már-már erőszakosan, hogy fogjam fel végre a nyilvánvalót, megdöbbentem. Felálltam. - Mortimer halálát leszámítva, származott ebből bármiféle jelentősebb hátrányunk? - Úgy gondom, nem. Időben elkapták a pasit. - Rendben, akkor innentől nem érdekel az ügy - vontam meg a vállam, és a vezérlőkonzol felé fordultam. - Hagyj magamra! Még rengeteg dolgom van a ma esti kísérletig. Miután Jack távozott a helyiségből, visszaültem a székre, és gondolkodni próbáltam. Friend halála fele annyira sem rendített meg, mint Mortimeré, mégis volt benne valami vészjósló, valami ijesztő momentum, ami felzaklatott. Azt még elhittem volna, hogy öngyilkos lett, de azt már kevésbé, hogy egy nő miatt tette. Ugyanis dr. Marcus Friend elkötelezett homoszexuális volt.
8. - Biztos vagy benne, hogy visszamész vele? - kérdezte tőlem Takahasi, és Turnerre sandított. - Igen. Egyedül még nincs elég ereje hozzá. Én pedig nem akarok kockáztatni. - Tudnod kell, Wagner azt fontolgatja, hogy leállítja a kísérletet. Csodálkozva néztem Takahasira. - Milyen alapon? Végre jó úton haladunk... az első visszatérés sikerült. - De csak a te közreműködéseddel. Nyugodtan kijelentheti, ha akarja, hogy befolyásoltad az alanyt. Az üvegfalon túlra bámultam, ahol sejtésem szerint Wagner ácsorgott. Szinte láttam magam előtt vizenyős szemét, horgas orrát, széles arcát, ahogy engem figyel. A belső térben erősebb volt a világítás, így nem láthattam át a falon, de tudtam, hogy ott van. Legszívesebben felmutattam volna a középső ujjam némi instrukcióval, hogy mit tegyen vele meg a saját hátsójával. Ekkor azonban Turner lépett hozzám, és tisztelettudóan megállt illettem. - Készen állok, doktor Madison. - Rám mosolygott. Talán ezúttal szerencsésebb helyen landolunk. Én is erősen reméltem, de csak bólintottam szótlanul, és intettem, hogy feküdjön a traverzre. Amíg Takahasi felrögzítette a koponyájára az EEGelektródákat, Jung elhelyezte a mellkasomon az EKGszondákat. Susan Carpenter összekötötte Turner véna kanüljét az infúzióspumpával. Nekem ilyesmire nem volt szükségem, mert én a relaxációs gyakorlatom hatására aludtam el, és kerültem a mély delta fázisba. Ahogy asszisztenseim elhagyták a belső termet, és kihunytak a fények, láthatóvá vált a külső helyiség, ahol most több ember gyűlt össze, mint tegnap. Persze, a kibicnek semmi sem drága! De jöjjenek csak! Minél több az érdeklődő, annál csekélyebb az esély a kísérlet leállítására. Az acéltraverz emelkedni kezdett velünk, a komputer megkezdte a visszaszámlálást. Tizenkilenc... tizennyolc... Lehunytam a szemem.
Fiatal férfi üldögélt a folyóparton, és köveket dobált a vízbe. Mellette kipányvázott lova harapdálta a friss, harsogóan zöld füvet. Késő délutánra járhatott az idő, a nap már lebukott a fák mögött. A távolból tompa dübörgés hallatszott, mely egyre erősödve közeledett. A fiatal férfi mosolyogva emelkedett fel, amikor a fák közül kibukkant egy lovas. Szálfaegyenes, nemes arcélű, hollófekete hajú férfi ugrott le a nyeregből, és indult el feléje. - Wallace! - kiáltotta vidáman, szemében őszinte fény csillogott. - Davin, végre... A férfiak összeölelkeztek, megveregették egymás vállát. - Régóta várlak - mondta Wallace, hangjában enyhe rosszallással. - Kezdtem azt hinni, nem is jössz. Már hiányoztál. - Ugyan már! Ne bolondozz! Úgy beszélsz, mintha nem két napja, hanem két hónapja váltunk volna el. - Davin végigmérte Wallace-t, és felnevetett: - Ami azt illeti, valóban hosszú idő telt el a legutóbbi találkozásunk óta. Egészen megemberesedtél. A szakállad is kinőtt, sőt őszülni kezdett a hajad. Wallace is elmosolyodott végre. - Igazad van! Ugrass csak! Megérdemlem. De ismersz, türelmetlen vagyok. Kérlek, ne haragudj! - Fátylat rá! Davin sejtelmesen elmosolyodott: - Itt van ő... elhoztam, ahogy ígértem. Wallace kíváncsian fordult a fák irányába, ahonnan éppen ekkor lépett ki egy karcsú alak. Dús, gesztenyebarna, hullámos haja a derekáig ért. Hófehér, földig érő ruhája, vékony csuklója, karcsú nyaka elbűvölte Wallace-t. A férfi arcából kifutott a vér, szája elfehéredett, homlokáról kövér izzadtságcseppek gurultak le a halántéka mentén. A lány közelebb ért, és nevetve nyújtotta ki a kezét: - Örülök, hogy megismerhetlek, Wallace Lancester-Grey. Davin sokat mesélt rólad. - Én is... örülök... - hebegte a férfi, és egy pillanatra megingott. - Nem érzed jól magad? - szólt rá Davin, és elkapta egyensúlyát vesztett barátja karját. - Semmi baj. Csak egy kicsit... megszédültem. Mit is
mondtál, hogy hívják a menyasszonyodat? - Elisabeth. - Mint az édesanyámat - dünnyögte Wallace. - Milyen érdekes véletlenek vannak, ugye? - kérdezte nevetve Davin, miközben átkarolta és magához húzta kedvesét. - Mikorra tervezitek az esküvőt? - Amint visszajöttem Marseilles-ből. - Az út oda-vissza legalább három hónap. Nem túl hosszú idő az? - Mi összetartozunk - jelentette ki Elisabeth önérzetesen. - Semmi sem választhat el minket egymástól. A távolság és az idő végképp nem. Már a hold is felkúszott az égre, mire befejezték a beszélgetést. A levegő lehűlt, a lovak egyre türelmetlenebbül toporogtak. Amikor elbúcsúztak egymástól, Wallace olyan hevesen ölelte meg Davint, hogy az felkiáltott: - Hé! Nem örökre megyek el, csak pár hónapra... annyit talán te is kibírsz a legjobb barátod nélkül! Wallace arcon csókolta Davint, és csak ennyit mondott: - Isten veled, drága barátom! Egy egész éjjel tartó sörözés után éreztem ilyen másnaposságot, mint most. A fejem úgy hasogatott, hogy komolyan megijedtem, megpattannak az erek és agyvérzést kapok. A látásom sokára tisztalt ki, így csak éreztem, hogy van valaki a szobában, de nem láttam, ki az. No persze sejtettem. Próbáltam felülni, de olyan erőtlennek éreztem magam, és olyan hirtelen kapott el a szédülés, hogy visszahanyatlottam a párnára - Takahasi... adj innom! - próbáltam kipréselni magamból a szavakat, és csak reméltem, hogy elég érthetően teszem. Hallottam, amint Takahasi megereszti a csapot a fürdőszobában majd nem sokkal később megáll az ágyam mellett. Próbáltam felnézni, de a következő pillanat már a jótékony feledés homályába merült. Amikor újra magamhoz tértem, Takahasi még mindig ott ült mellettem. Vajon csak percek teltek el, vagy talán órák? Mennyit aludtam? kérdeztem, és meglepő
frissességgel ültem fel. - Nem jó a kérdés - felelte a fiú. Szavaiban a szemrehányás mellett némi zavart, és talán egy kis félelmet is éreztem. - Inkább úgy kellett volna kérdezned, hogy meddig voltál eszméletlen. Gyanakodva meredtem rá. - Ne ugrass! Nem lehettem eszméletlen, mert akkor a betegszobában lennék, nem a saját ágyamban. - Egy órával ezelőtt hoztak vissza, miután stabilizálódott az állapotod. Hökkenten bámultam rá. Nem tudtam eldönteni, hogy most csak ugrat, vagy valóban ennyire rosszul voltam a második sikeres kísérlet után. - Most hülyéskedsz? Merev, kifejezéstelen arccal figyelt. Szeméből sem tudtam kiolvasni semmit, és már éppen kezdtem megijedni, amikor megláttam azt a halvány kis mosolyt a szája sarkában, amely mindig elárulta őt, valahányszor meg akart tréfálni. - Szemét állat! - kiáltottam rá felszabadultan, és hozzávágtam a párnát. - Hogy tudsz ilyen lenni?! Már majdnem hittem neked. Takahasi kitért a párna elől, elkapta a karomat, és mosolyogva szorított vissza az ágyra. Erős karjai alól nem volt menekvés. Így hát egy kis tessék-lássék hadakozás után készségesen megadtam magam az erőfölénynek. A csók mégis váratlanul ért. Az első pillanat döbbenete után örömmel folytattam volna még, de ő józanabb volt. - Bocsáss meg! - suttogta, szinte fuldokolva. - Ezt nem kellett volna... - Takahasi... - Inkább ne... ne bonyolódjunk bele. Nem lenne helyes. Percekig tartott, mire lecsillapodtam. Szívem zakatolása csak lassan normalizálódott. Kisiettem a fürdőszobába, megmostam az arcomat, a tükörben újra megbámultam önmagam, majd mintha semmi sem történt volna, visszaültem az ágy szélére. Időközben Takahasi is megnyugodott. Újra azt a régi, jól ismert, szenvtelen arcát mutatta, amely időnként kihozott a sodromból. Egy darabig szótlanul figyeltem őt, és majdnem felnevettem. Jack meggyanúsított, hogy viszonyom van vele, és majdnem igaza lett. Lehet, hogy megérzett valamit?
- Wagner türelmetlen - szólalt meg Takahasi. Fenyegetőzik. Még több bizonyítékot akar. - Milyen bizonyítékot? Láthatta, hogy képesek vagyunk visszatérni az emberek előző életeibe. Vagy nem látta a holoképeket? - Végig jelen volt, látott mindent. - Akkor mi a lótúrót akar még? Vigyem vissza őt a saját előző életébe, hogy megkaphassa a tökéletes bizonyítékot? Takahasi szája megrándult, szeme vidáman csillogott. - Tetszik, amikor ilyen szavakat használsz, mint „büdös francokat”, „gubanc”, „rohadt életbe”, meg „lótúró”... Látszik, hogy szereted a múlt század relikviáit. - Igen - bólintottam, de mégsem volt kedvem nevetni. Az az életem volt a kedvencem. Imádtam minden percét. Egyre többször elfog a vágy, hogy visszatérjek oda. Lehajtottam a fejem, elhallgattam. Valami megfoghatatlan, homályos sejtelem kezdett motoszkálni az elmémben, de nem bírtam elcsípni. Takahasi is észrevett valamit, mert összehúzott szemmel, elgondolkodva figyelt. - Ki vele! Látom, hogy valami zűr van megint. - Nem vagyok biztos benne, de... vagyis, nem szívesen vallom be, de... - Nyögd már ki! Felsóhajtottam. Ám legyen! - Úgy hiszem, ez a két sikeres visszatérés, mégsem volt olyan sikeres, mint amilyennek szeretném hinni. - Vagyis? - Mind a kétszer Turner ugyanazon életébe ugrottunk vissza. - Ezt miből gondolod? Közelebb hajoltam Takahasihoz, megfogtam mindkét kezét, és a szemébe néztem. - Ti csak a holoképeket látjátok, amit a számítógép hoz létre az alany agyi hullámai alapján. De én, aki jelen vagyok az alany életében, tökéletesen megélem azt. Hallom a beszélgetést, érzem az illatokat, a nap hevét a bőrömön, sőt, néha még az érzelmek kivetülését is megtapasztalom. Éppen ez az, ami felemészti az energiámat. - Tegyük fel, hogy értem, amit mondani akarsz! Legalábbis az eddigi részét... De hova akarsz kilyukadni? - Figyelj! Még nem fejeztem be. Tehát... Mivel én jelen vagyok, több információhoz jutok, mint a külső szemlélők,
akik csak a konvertált képeket elemzik. Ők csak sejthetik, hogy egy másik életben, egy másik, régi világban járunk, én viszont tudom, hogy így van. Tudom, ki volt Turner abban az életében, mit követett el, mit érzett, hogyan gondolkodott. És itt kezdődik a probléma... - Vagyis...? - Turner akkori neve Wallace Lancester-Grey, és egy nagyúr fia volt. Valahol a tizennegyedik században jártunk, Nagy-Britanniában. És már másodszor. Takahasi rám bámult. Kezdte kapiskálni a lényeget. - A kísérlet során egy ugrással csak egyetlen életbe mehetünk vissza - folytattam, és vettem egy nagy levegőt. - S bár a lehetőségek száma elég nagy, előfordulhat, hogy egymás után kétszer ugyanoda jutunk. Takahasi rám meredt. - Hm... Valami hiba csúszott a számításaidba? Megmasszíroztam az orrnyergem, megigazítottam a nem létező szemüvegemet, és fintorogtam. - Nem nevezném éppen hibának, de azért furcsa, hogy ugyanabban az életben, alig néhány év különbséggel ugyanoda sikerült visszaugrani. Nem hiszek a véletlenekben. Holnap megpróbálok még nagyobb energiát kipréselni magamból, hátha akkor sikerül az ugrás egy távolabbi életbe. Takahasi aggódva pillantott rám. - Féltelek. Nem szeretném, ha bajod esne. - Ne aggódj! Tudom, meddig mehetek el. És különben is... te mondtad, hogy Wagner több bizonyítékot akar. Itt már nem állhatok meg. 9. Kora hajnalban ébredtem, és bármennyire szerettem volna, nem bírtam visszaaludni. Túl ébernek éreztem magam, túl élénken emlékeztem a kusza álmaimra, melyek olyanok voltak, mint egy jobbfajta akciófilm a huszonegyedik században. Néhány sikertelen próbálkozás után végül úgy döntöttem, inkább felkelek, és sétálok egy keveset a mai kísérlet előtt. Lezuhanyoztam, az automatából lekértem egy kávét, majd a félhomályos folyosón végigsuhanva lementem a kertbe, amely valójában nagy kiterjedésű arborétum volt, és az egyetem kísérleti telepéhez
tartozottÉppen csak virradt. A nap még nem bukkant elő a fák mögül, de fénye már bevilágította a környéket. A hajnali harmat megcsillant a leveleken, hűs szellő simogatta az arcomat. Igazán jólesett. Talán több időt kéne a szabadban töltenem és kevesebbet a laboratóriumban, a számítógép fölé görnyedve. Élveztem az egyedüllétet. Elhatároztam, teszek egy hosszabb sétát a fák között. Megnézek mindent, ami egy kicsit is mozog, elolvasok minden feliratot, megszagolok minden virágot. De alig gondoltam ezt végig, lépéseket hallottam a hátam mögött. Megfordultam. David Turner alakját pillantottam meg az ösvényen, ahogy szélesen vigyorogva felém tart. A fene vigye el! Ennyit az egyedüllétről! Amikor mellém ért, rámosolyogtam. Végül is, ő nem tehet semmiről. Nem az ő hibája, hogy nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretném. - 'reggelt, doktornő! - köszönt rám, és szinte ráfagyott arcára a vigyor. Ez egy pillanatra meglepett, de aztán rájöttem, zavarban van, nem tudja, mit mondjon, hogyan viselkedjen velem szemben most, hogy a laboratóriumon kívül találkoztunk. - Üdvözlöm, David! Hogy van ma reggel? - Minden rendben... igazán. Jól aludtam, meg minden... nem is álmodtam semmit. Rábámultam. Fura gondolataim támadtak. - David... mondja csak... bántja valami? Turner lehajtotta a fejét, az ösvény kavicsait piszkálta a cipője orrával. - Hát... most, ha már így szóba került, elmondom, hogy kicsit rosszul érzem magam. Egyik kezemmel a homlokához nyúltam, de nem találtam forrónak, másik kezemmel a pulzusát tapintottam ki a csuklója alatt, de ott sem éreztem semmi különöset. Becslésem szerint hetvennel vert a szíve, ami egészen jó eredmény volt ebben a zaklatottnak tűnő állapotában. - Nem, nem - próbált szabadkozni, és zavartan elmosolyodott. - A szervezetemmel nincs semmi baj... úgy értem, jól vagyok, csak a gondolataim... A karjánál fogva a legközelebbi padhoz vezettem. - Rendben, hallgatom - nyomtam le a padra, és én is leültem mellé. - Mondja el, mi nyomja a szívét!
- Hol is kezdjem... - Olyannyira zavarban volt, hogy egészen megsajnáltam. Azzal kapcsolatos a mondanivalója, ami a visszatéréskor történt? - Próbáltam segíteni neki, mert láthatóan ramatyul volt, és már én is kezdtem rosszul érezni magam a közelében. Nem elég, hogy a kísérlet során elszívja az összes energiámat, de még most is igényli a teljes figyelmemet. Ez eddig nem okozott problémát, de most nekem is szükségem lett volna egy megértő, odaadó társra. - Az a helyzet, hogy rettenetesen szégyellem magam rebegte, és elvörösödött. Vállig érő haja csillogott a felkelő nap fényében; a hűvös levegőben meglátszott a lehelete. - Tudja, doktornő, én már olyan sok mindenen keresztülmentem az évek során, hogy azt hittem, nem érhet meglepetés. Kibírtam a gyógyszerek mellékhatásait, megbirkóztam mindenfajta előidézett félelemmel, rosszulléttel, bementem a pókok közé is, bár pókiszonyom van... de amit az elmúlt napokban tapasztaltam, már túl sok nekem. - Ki akar lépni a kísérletből? - Dehogy! Nem erről van szó. Csak szeretném megmagyarázni... azt szeretném, ha tudná, az a tegnapi fickó, az a Wallace, nem én voltam. Én sose tennék ilyet. Valami megindult bennem, valami megfoghatatlan érzés, amivel még nem tudtam mit kezdeni, de valahogy ismét előjött az a baljós előérzet, ami már a kezdetek óta kísértett. - Pontosan mire gondol? - Tudom, hogy maga nélkül nem sikerült volna visszatérni abba az életbe. Tudom, hogy iszonyú energiát fektetett ebbe a kísérletbe, és szeretnék segíteni magának, mert szimpatikus nekem, kedvelem magát. Igazán hálás vagyok, amiért a gondomat viseli, és nem hagyta, hogy kudarcot valljak. Csodálkozva bámultam rá. Vajon hova akar ez kilyukadni? - Ha egy kísérlet nem sikerül, az sosem az alany hibája, hanem a kísérletvezetőé - szögeztem le, de nem voltam meggyőződve arról, hogy ezt komolyan gondolom. - Amit tegnap láttunk - folytatta Turner -, amit együtt láttunk, szörnyű volt. Maga csak kívülállóként figyelte, mi zajlik hármunk között, de én átéltem. Azt gondoltam, amit Wallace gondolt, úgy láttam mindent, ahogy ő látta, és
pontosan azt éreztem, amit ő érzett. Ez egy mocskos alak... egy rohadék. Végig az járt a fejében, hogyan vehetné el a legjobb barátja menyasszonyát. Tudom, hogy ezért bármire képes lenne... Különös volt, ahogy Turner elmesélte, amit az utazás során érzett. Ismerősnek tűnt. Lehet, hogy ez csak egy szimpla déjá vu, és nincs jelentősége? Vagy van itt valami a háttérben, amire oda kéne figyelnem? Az ösztönöm azt súgta, legyek éberebb, mert nem tartok a kezemben minden szálat. Nem szerettem volna, ha az események irányítása kicsúszik a kezemből csak azért, mert nem veszek figyelembe minden részletet. - Nyugodjon meg, David! Bár igaz, hogy amit láttunk a maga élete volt, de most már nem sok köze van az akkori énje cselekedeteihez. Az a Wallace Grey nem a mostani David Turner. - Nem szeretném még egyszer átélni. Szörnyű volt! Ha lehetne, legközelebb menjünk egy olyan életembe, ahol jól éreztem magam annak idején! A szemébe néztem, bólintottam. - Minden igyekezetemmel azon leszek, hogy a mai fázis egyikünknek se okozzon fájdalmat. Meglepődtem, milyen könnyű volt kimondani ezeket a megnyugtató szavakat. 10. Befordultam a folyosóra, melynek végén kék-arany felirattal ott virított a cég neve: WEC. Nem tetszett, hivalkodónak találtam. Mint egy menő divatcég, amely önnön nagyságától eltelve, állandó reklámjaival bombázza a világot. - Doktor Madison! - szólított meg Wagner, mielőtt beléptem volna a laboratóriumba. Megragadta a karomat, és határozottan, de nem túl erőszakosan visszairányított a folyosó egy távolabbi zuga felé. Fel nem foghattam, mit akar tőlem. A múltkori hosszabb tárgyalásunk óta nem maradtunk négyszemközt, nem beszéltem vele két szónál többet, ebből is az egyik köszönés volt. - Mielőtt belépne azon az ajtón, váltanék magával néhány szót - kezdte. Recsegős hangjától hideg futkosott a hátamon.
- Hallgatom, Mr. Wagner. - Tudom, hogy maga nem kedvel engem... - Rábámultam, de nem cáfoltam meg. Rezzenéstelen arccal vártam a folytatást. - Bevallom, én sem kedvelem magát. Maga egy egocentrikus, öntelt, becsvágyó, karrierista nő, aki ugyanakkor még gátlástalan is... Hűha! Ez jólesett. Ilyen indulatokat váltok ki ebből a fickóból? Nem gondoltam volna. - Ez minden, amit tudatni akart velem? - kérdeztem, és éreztem, hogy ha két percen belül nem szabadulok meg ettől a majomtól, úgy elverem, mint tavaszi jégeső a búzatáblát. - Ezeket én eddig is tudtam magamról, Mr. Wagner, felesleges emlékeztetnie rá. - ...ennek ellenére tudnia kell azt is - folytatta, mintha meg sem szólaltam volna -, hogy elismerem a tehetségét, bízom önben. Ezzel a kísérletsorozattal máris többet ért el, mint bárki a világon, így most arra kérem, ne kockáztassa saját testi- és szellemi épségét fölöslegesen. Már felvettem a kapcsolatot a Történelemkutató Intézettel, megírtam a beszámolómat a Bizottságnak, melyben jeleztem a kísérlet sikerességét. Úgy néz ki, sikerült megelőznünk Zaneskiéket. Totálisan elképedtem. Most mi van? Akárhogyan törtem a fejem, egyszerűen képtelen voltam rájönni, mit akar ez a fickó valójában. Takahasi tegnap arról beszélt, hogy még több bizonyítékra lesz szükség, ez meg most le akar dumálni a folytatásról? - Tehát máris eljutottunk arra a pontra, ahol sikert könyvelhetünk el, és ez a Wagner Experimantal Center győzelmét biztosítja. - A szövegelést persze nem hagyta abba. - Viszont... Na, végre! Eljutottunk a viszontig. Már kezdtem rosszul érezni magam, mivel a fura mondókájával egészen összezavart, de végre kimondta a bűvös szót: „viszont”. Bár az előítélet elég szerencsétlen dolog, én mégsem szeretem, ha az előre megállapított véleményemet az ember később a viselkedésével megcáfolja. De szerencsére itt szó sem volt ilyesmiről. Eddig is tudtam, hogy Reggie baby egy rohadék, ezután is tudni fogom. - Vagyis, ha még fel tudok mutatni valami többletet, a WEC nemcsak a hatmilliárdot kapja meg, hanem ezen felül extra profitra is szert tehet -jelentettem ki. Wagner mosolyra húzta a száját, és ez szörnyűbb volt,
mintha vicsorogna. - Okos nő maga, Laura. Olvas az ember gondolataiban. Hátat fordítottam, és elindultam a labor felé. Csak a vállam fölött szóltam vissza: - Ne aggódjon, ezután sem kell kenyéren és vízen tengődnie! Az ajtóban majdnem beleütköztem Takahasiba, aki már a keresésemre indult, és nyugtalannak tűnt, de arckifejezésemet látva végül nem szólt egy szót sem, csak megfogta a kezem, és a belső terembe vezetett. - Remélem, tudod, mit csinálsz! - A szeme őszinte aggodalomról árulkodott. Intettem Turnernek, biztatóan rámosolyogtam, majd elnyúltam az acéltraverzen... Asszisztenseim tették a dolgukat, én elméláztam az elmúlt napok eseményein. A visszaszámlálást alig hallottam. Lehunytam a szemem. Az ifjú Wallace hollófekete kancáján lovagolt egyenes derékkal, büszkén, a keskeny ösvényen. Már csak néhány perc, és hazaér végre a hosszú, fárasztó nap után, amit a városban kellett töltenie ügyei intézésével. Szívében határtalan megelégedettség, jóleső bizakodás, de némi türelmetlenség is kavargott. Úgy érezte, elég sok idő eltelt azóta, hogy elvetette furfangos cselszövésének magvait, és már szerette volna leszüretelni a termést. Két hónapja, hogy elküldte azt a bizonyos levelet, de nem történt semmi. Erősen remélte, igyekezete nem bizonyul hasztalannak és végre beteljesülhet kívánsága, elnyerheti méltó jutalmát, azt, amire attól a pillanattól vágyott, ahogy megpillantotta a szépséges Elisabethet a folyóparton. Ahogy közeledett a kastélya felé, egy lovast pillantott meg, aki sebes iramban vágtatott feléje és bőszen integetett neki. Amikor a közelébe ért, felismerte inasát, a fiatal Zorkót. - Mi történt? - kiáltotta feléje, mert meglehetősen szokatlan volt, hogy eléje lovagoljanak a szolgák. Biztosan valami nagyon fontos hírt hozhat, amivel nem bírták kivárni, amíg megérkezik a kastély udvarára. - Megellett végre a sárga kanca? - kérdezte izgatottan, mert eszébe jutott, hogy mostanában van ideje, hogy Verba, a legkedvesebb lova világra hozza végre csikóját.
- Nem... még nem - lihegte a fiatal szolgalegény. Majd ahogy visszarántotta és a gazdája mellé irányította lovát, sápadt arcáról lerítt, hogy valami nagy baj történt. - Mondd már! - Wallace most már roppant bosszús volt. - Ó, nagyuram, szörnyűség! Ma reggel Elisabeth kisasszony érkezett meg azzal a hírrel, hogy Davin úrfit elfogták, és tömlöcbe vetették Marseilles-ben. Wallace lelkét elárasztotta a megkönnyebbülés, de hangosan csak ennyit mondott: - Ez rettenetes! - Elisabeth kisasszony magánkívül van, el kellett hívni hozzá a fűvesembert. Kérlek, uram, siess! Wallace belevágta sarkait a lova hasába, és gyors iramú vágtába kezdett, nemcsak azért, mert aggódott Elisabethért, hanem mert így akarta palástolni lelkében az ujjongást, hogy most végre szabaddá vált az út a szeretett lányhoz. A kastély udvarán leugrott a nyeregből, a kantárt az odafutó lovászfiú kezébe nyomta, és felrohant a lépcsőn a vendégszobához. Kopogás nélkül rontott be. A lány a pamlagon feküdt, ahogy meglátta Wallace-t felemelkedett, és az odafutó férfi karjaiba hanyatlott. Nem nyitottam ajtót. Már harmadszor hangzott fel kedvenc dalom refrénje, de nem törődtem vele. Tudtam, hogy Jack az, de én most senkivel sem akartam beszélni, olyannyira szégyelltem magam. Ruhában hevertem az ágyon, kezemben egy nagy adag Scotch-csal, és gondolkodni próbáltam. A mai kísérlet totálisan összezavart. Olyan fokú bizonytalanságot éreztem, mint a tudományos pályafutásom során még sosem. Akadtak nehéz időszakaim, mind szakmai, mind magánéleti síkon, de még sosem éreztem úgy magam, mintha atomjaimra bontottak volna, és éppen most próbálnának összerakni, de sehogyan sem sikerül. Be kellett vallanom önmagamnak, hogy megingott a hitem saját tehetségemben, tudásomban, és talán még az ép eszemben is. Hacsak nem valamiféle átverés áldozata vagyok, azt kellett gondolnom, valami olyan szenzációsan nagy dologba kavartam bele, amit ember talán még felfogni is alig képes. Idáig jutottam az elmélkedésben, amikor váratlanul
szétcsusszant az ajtószárny, és Jack viharzott a szobába. Addig bűvészkedhetett, amíg sikerült kiiktatnia a komputervédelmet. Dühösen ugrottam fel, a lendülettől kiloccsant a Scotch. - Hogy merészeltél bejönni? - kiáltottam rá, és nem sok híja volt, hogy megüssem. Ez persze nem azért maradt el, mert olyan határtalan önfegyelmem lett volna, hanem mert Jack elkapta fellendített kezem. - Mi van veled? - kérdezte fojtott hangon, és megrázott. Megőrültél? Te vagy a kísérlet felelőse. Tudod, ez mit jelent? Szemébe néztem, és lehiggadtam. - Sajnálom! - mondtam, pedig egy frászt. - Miért csináltad? - Nem tudom. Nem volt tudatos. Inkább ösztönösen cselekedtem... - Tudod, hogy emiatt Wagner leállíthatja a kísérletet? Megütni az alanyt... Az eszem megáll! Mégis, hogy képzelted?? Kirántottam a kezem a markából, és hátat fordítottam neki. - Mondom, hogy sajnálom! Egy pillanat alatt történt az egész. Nem gondolkodtam. Amikor magamhoz tértem és megláttam őt... már lendült is a kezem. Én sem értem, hogyan történhetett. - Ülj le! - Erővel lenyomott az ágyra. Régen láttam ilyennek, egészen elfelejtettem, milyen izzó tud lenni a szeme, amikor dühös. Sötétzöldre váltott, ami váratlanul olyan erotikusán hatott rám, hogy beleszédültem a hirtelen feltörő vágyba. - Meséld el! - Szavai ostorcsapásként hatottak, de nem volt kedvem ellenállni. - Láttad a holoképet? - Igen, végignéztem, de nem értettem, hogy mi történt. - Nem sikerült életet váltanunk. Megint ugyanott kötöttünk ki, és ami félelmetes, az időintervallumok egyre szűkebbek. - Ez borított ki ennyire? - Nem. Ez inkább csak elgondolkodtat. Egy új probléma, amit meg kell oldanom. Attól rágtam be, hogy ez a Wallace egy mocskos állat, aki elárulta a legjobb barátját. Csak azért küldte Davint a halálba, hogy lecsaphassa a kezéről a nőjét. - Te jó ég! - Jack furán nézett rám. - Minek foglalkozol te
Wallace-szal? Kit érdekel, hogy ez az ember mit követett el sok száz évvel ezelőtt? Ez már történelem. Neked nem az a dolgod, hogy ítélkezz mások fölött, vagy haragot erezz a cselekedeteik miatt, hanem, hogy bebizonyítsd, az elméleted a gyakorlatban is működik. - Igen, tudom, de... - Figyelj rám! Okos, intelligens nő vagy, a képességeid átlagon felüliek, sőt... nyugodtan kijelenthetem, zseni vagy. Wagner a látszat ellenére komolyan vesz, és mi mindannyian bízunk benned. Ne dobd el magadtól mindezt egy elhamarkodott cselekedettel! Nem válaszoltam, csak lehajtottam a fejem és a cipőm orrát kezdtem tanulmányozni akkora figyelemmel, mintha még soha a büdös életben nem láttam volna. A könnyeimet nyeldestem. Jack néhány percig hallgatott, majd az államhoz nyúlt, és lágyan felemelte a fejem. - Valami más is van itt még, igaz? - Hiába, a pasas átlát rajtam. Volt alkalma kiismerni nyolc év alatt. - Ki vele! - Összezavarodtam. Ez a legutolsó utazás más volt, mint az eddigiek. - Amennyiben? - Eddig csupán külső szemlélő voltam. Egy kívülálló, aki bár jelen van, de mégis láthatatlan. Láttam, és hallottam mindent, ami körülöttem történt, de, mint egy rossz filmet, a karakterek érzelmeit nem fogtam fel. Most viszont... most teljes egészében átéltem mindent. - Ez elég furán hangzik. Nem lehet, hogy te generáltad magadnak az érzelmeket? - Kizárt! Nem azt érzem, amit Wallace vagy a többi szereplő helyében éreznék, hanem pontosan azt, amit ők abban a pillanatban éreztek vagy gondoltak. - Különös. - Igen, az. Felettébb különös. - Mire következtetsz ebből? Már majdnem a nem létező szemüvegemhez nyúltam, de félúton megállítottam a mozdulatot. Beletúrtam a hajamba, felálltam, és töltöttem még egy pohár whiskyt, egyúttal Jacknek is. Visszaültem az ágyra, egy hajtásra felhörpintettem az italt, és belekezdtem: - Ne tartsd bolondnak, de... csak egyetlen logikus magyarázatot találtam. Bár nem hiszek a véletlenekben, mégis azt kell mondanom, valamiféle különös összefüggés
folytán Turner ezen élete egybeesik az én egyik előző életemmel. Eddig azt hittem, mindegyik életemben jártam már, de ezek szerint tévedtem. - Biztos vagy ebben? - Egyáltalán nem vagyok biztos semmiben, de nem találok más magyarázatot arra, miért élem meg ilyen intenzíven Turner világát. Emlékszem rá. Érted? Emlékszem... - És melyik lehetsz te? Mindig gyorsan vágott az esze. Felfogta a probléma lényegét. - Nem tudom. De egy biztos: nem én vagyok Wallace. Nem szeretném, ha én lennék. 11. Újra a kertben álltunk, egymással szemben, de most Turner nem nézett a szemembe. Zavarban voltam. Mit is mondhatnék egy embernek, akit néhány órával ezelőtt úgy vágtam pofán, hogy lerepült a traverzről, ahol éppen akkor ébredezett. Ő is zavart volt, és én pontosan tudtam, hogy miért. - Kérem, bocsásson meg, Mr. Turner! Igazán sajnálom, hogy megütöttem, de olyan váratlanul történt... - Ne... ne! - A férfi felemelte a fejét, szemében néhány könnycsepp jelent meg. - Nem kell bocsánatot kérnie. Megérdemeltem! Tudja, doktornő, sokkal jobban fáj, amit ma megtudtam magamról. Én egy szar ember vagyok, aki azt sem érdemli meg, hogy éljen. - Ugyan! - Közelebb léptem hozzá, és megszorítottam a kezét. Ne beszéljen ostobaságokat! Már elmondtam, hogy Wallace Grey nem azonos David Turnerrel. Ne azonosuljon vele! Tekintse úgy ezt az egészet, mint egy filmet, amit egyszer megnéz, aztán elfelejt örökre! Miket beszélek én itt összevissza? Hiszen én sem tudom filmként kezelni. Láthatóan Turner sem. - Nem tudom, mennyire fog sikerülni... talán idővel... mondta búcsúzóul, majd további szó nélkül megfordult, és visszaballagott az épületbe. - Biztos vagy benne, hogy folytatni akarod? - suttogta Takahasi a fülemhez hajolva, miközben félresimított egy
arcomba lógó hajtincset. - Egészen biztos vagyok benne. Sokkal nagyobb energiát viszek bele, mint eddig. Most már tudni akarom! Még egy utolsó pillantást vetettem a külső helyiség felé, ahol doktor Jung vezetésével készen állt az egészségügyi személyzet, hogy szükség esetén beleavatkozhassanak a kísérletbe. Ott ácsorgott a háttérben Wagner is, rezzenéstelen arccal, mint mindig. Jó lett volna tudni, mire gondol ebben a percben! Asszisztenseim elhagyták a belső termet, a zsilip a helyére ereszkedett, megindult a klíma. Tizenkilenc... tizennyolc... Lehunytam a szemem. Elisabeth és Wallace a folyóparton sétáltak. A lány szakadozott levelet szorongatott a kezében. Oly sokszor gyűrögette már aggódva, olvasás közben oly sokszor áztatták el könnyei a vékony lapot, hogy szinte csak foszlányai maradtak Davin utolsó levelének, amit rabsága harmadik hónapjában írt neki. Elisabeth újra szeme elé emelte a levelet, és talán már ezredszer olvasta el az utolsó sorokat, melyben Davin elbúcsúzik tőle, és arra kéri barátját, Wallace-t, hogy vigyázzon a szeretett lányra élete végéig. - Ezt nem hiszem el! - kiáltotta már sokadjára. - Davin nem bűnös! Csak parancsot teljesített... Henrik királyunk parancsát! - Megszegte a békeszerződést -jegyezte meg halkan Wallace. - Miféle békeszerződést? - A lány gúnyosan kacagott. - A franciák ránk erőltetett békéjét?? Károly uralmát? - Nem hagyhatta volna el az országot, még akkor sem, ha megbízást teljesít, ha uralkodója nevében jár el. - Miket beszélsz? - fordult ekkor szembe Wallace-szal Elisabeth, és döbbenten nézett a szemébe. - Csak nem azt akarod mondani, hogy szerinted jogosan ítélték halálra, csak, mert elvitte az uralkodó titkos üzenetét a burgund hercegeknek Marseilles-ba? - Félreértettél! Egyáltalán nem ezt mondtam! - törölte meg a homlokát Wallace egy kendővel. Elképesztő, milyen meleg van ma! - Csak arra utaltam, hogy óvatosabban kellett volna utaznia. A kikötőkben fokozottan ellenőrzik az idegen hajókat.
- Senki nem tudhatta, hogy milyen ügyben jár el, senki nem tudhatta, hová rejtette királyunk üzenetét csak, ha... Elisabeth ekkor elhallgatott, és döbbenten bámult Wallacera. - Mi baj? - kérdezte a férfi idegesen. - Ez az! - kiáltott fel a lány, és reszketni kezdett a felindultságtól. - Miért nem jutott ez eddig az eszembe? - Mi? - faggatta tovább Wallace, és nyelt néhányat. Szájában keserű ízt érzett. - Hát nem érted? Csak egy magyarázata lehet, hogy Davint elfogták a kikötőben, és azonnal megtalálták nála a levelet. Elárulták! Wallace elsápadt, de arca meg se rezdült. - Erre nem gondoltam. - Csak így történhetett! - Elisabeth térdre rogyott, és zokogásban tört ki. - Davint holnap kivégzik egy áruló miatt, aki lehet, hogy éppen most kapja meg jutalmát árulásáért, és én nem tehetek semmit! Ezt nem bírom... ezt nem élem túl! Wallace letérdelt, és átkarolta a lányt. - Nyugodj meg, kérlek! Én mindig itt leszek melletted, rám mindig számíthatsz! Elisabeth felnézett, könnyes szeme gyönyörűen csillogott a naplementében. - Köszönöm! Te olyan jó vagy hozzám! Kinyitottam a szemem. Első pillantásom Jackre esett, aki a traverz mellett állt és engem figyelt. - Ramatyul nézel ki - jegyezte meg rekedt hangon, majd megfogta a karom, hogy lesegítsen az emelvényről. - Gyere a betegszobába! - Eszemben sincs. Hagyj engem békén! - Nem éreztem sem fáradtságot, nem fejfájást, semmilyen zavart, amely a testemet legyöngítette volna. - Éhes vagyok. Inkább enni menjünk! Nem néztem Turnerre, nem érdekelt, mi van vele. Az asszisztensek tudják a dolgukat, úgyis gondját viselik. Amint kiléptünk az ajtón, beleütköztünk Wagnerbe. - Doktor Madison! Kérem, jöjjön az irodámba húsz perc múlva! Beszélni akarok magával! Jackre bámultam, ő meg rám. Láttam, most fogalma sincs arról, mit akar az öreg szarházi. Útban az ebédlő felé néhány percig még törtem a fejem,
de aztán úgy döntöttem, nem éri meg az energiabefektetést. Húsz perc múlva úgyis kiderül. A sült csirke ma különösen finom volt. Ízletes, zamatos, egzotikusán fűszerezve. Úgy ettem, mint aki napok óta nem jutott ételhez. Ha nem számítjuk azt a néhány szem gyümölcsöt, amit a kísérlet megkezdése óta magamba erőltettem, ez nagyjából igaz is volt. Bár kávéból és ásványvízből több litert is elfogyasztottam, az étel hiánya meglátszott az alakomon. - Sápadt vagy - jelentette ki Jack. - Szünetet kéne tartanod, és kipihenned magad! - Á... felesleges - válaszoltam két falat között. - Még néhány nap, és vége az első szakasznak. Nem vagyok fáradt. Sőt! Egyre jobban érzem magam. - Ne akarj átverni! Ez régen sem sikerült. - Régen... - Megvontam a vállam. - Milyen furcsa szó! Mit jelent? Tíz évvel ezelőtt, vagy hússzal? Vagy talán nyolcszáz évvel ezelőtt? - Mi a baj, Laura? Beletöröltem a kezem egy szalvétába, hátradőltem, és Jack szemébe néztem. - Azon kívül, hogy Turner tönkretette az életemet, nincs semmi baj. - Micsoda?! - Jack meglepetten hajolt közelebb hozzám. Mi történt? - Gondolom, láttad a képeket... tehát tudod, hogy elárulta Davint, azért, hogy megszerezze Elisabethet... - Te most miről beszélsz? - Az életemről. - Ez egy kísérlet. Nem a valós életet látod. Nem a mostanit... - Jól tudom, de azt is én éltem meg akkor... az is én voltam. - Nem. Az az ember nem te voltál. És Turner nem Wallace, és annak, ami akkor történt, semmi köze a jelenhez. - Mindennek mindenhez köze van. Turner tönkretette az életemet. Megölte, akit szerettem, és megölt engem is... - Laura! Összevissza beszélsz. Féltelek! Félek, hogy valamiféle mellékhatás zavarja össze az elmédet, és ezt nem tudod kivédeni Talán abba kéne hagynod az egészet. A poharamért nyúltam, és minden önuralmamra szükségem volt hogy ne csapjam földhöz. - Ennek a kísérletnek nincs semmilyen mellékhatása -
folytattam kimérten. - Mindent kidolgoztam. Ha betartjuk a szabályokat, az élettani határokon belül maradva ezek a fajta impulzusok nem károsak. Túl azon, hogy fáradtságot, energiavesztést okozhatnak, az alanyt nem károsítják. Az energiavesztést pedig könnyen kompenzálhatjuk vitaminokkal és regeneráló sugárzással. Jack bólintott. - Igen, értem. Elméletileg így van, de... - Gyakorlatilag is így van. - Most már kezdtem igazán dühös lenni. Mit akar ez itt belém magyarázni? - Jack! Nem bolondultam meg, nem károsodott az agyam, nem megyek keresztül személyiségváltozáson. Semmi különös nem történik velem, csak emlékezem. Ez az, ami kikészít. Jól ismered a különleges képességemet, amely legalább annyira átok, mint áldás. Nem tudom, létezik-e rajtam kívül még ember az univerzumban, aki képes önmagától visszatérni bármelyik előző életébe. Sokan még azt is kétsége vonják, hogy létezik reinkarnáció. Nos, én tudom, hogy létezik, de ezt másoknak is szeretném bebizonyítani. - Szerintem te most mellébeszélsz. Neked már nem a kísérlet a fontos, hanem valamiféle bizonyosságszerzés. Valamiről, amit állításod szerint pontosan ismersz, hiszen emlékszel rá. De ha ennyire jól emlékszel arra az életedre, amiről tudod, hogy szörnyű volt, minek bolygatod fel? Egy pillanatra újra felmerült bennem az ötlet, hogy a földhöz vágom a poharat, de aztán meggondoltam magam. Túl sokan voltak az ebédlőben. Nem akartam drámázni ennyi kutató és asszisztens előtt, akik hetekig csámcsognának egy hisztériás nő előadásán. Bármennyire is fájt, be kellett látnom, Jacknek igaza van. Nem kéne érzelmileg ennyire belebonyolódnom ebbe a történetbe, hiszen vagy nyolcszáz évvel ezelőtt történt. Ám magam is meglepődtem, milyen intenzitással éltem át az akkori érzéseket, gondolatokat. Tudom, hogy Jack félt engem. Jól ismertem őt, hiszen nyolc évig a felesége voltam. Szerettem. Fájt, amikor lelépett azzal a kis vörös ribanccal Új-Zélandra. Annyira fájt, hogy csaknem belehaltam. De ahogy mondani szokták, az idő a legnagyobb gyógyító. Mostanra túlléptem a múlton, és gőzerővel haladok a jövő felé… Ahogy ezt végiggondoltam, elbizonytalanodtam. Mit akarok én valójában? Sikeresen túljutottam a múlton, ami mindössze tíz évvel ezelőtt volt, de nem vagyok képes túllépni azon, ami nyolcszázzal ezelőtt történt, ráadásul
egy előző életben? Valamit tennem kell, mert valóban meg fogok bolondulni! Beléptem Wagner birodalmába. Végigsétáltam az okádékszínű szőnyegén, majd szó nélkül leültem a „megszokott” fotelomba, az ablak mellé. Wagner rám nézett, de nem tett megjegyzést. Érzelmeknek a halvány jelét sem láttam rajta, de miért is lennének érzelmei egy kősziklának? Ugyanúgy helyezkedtem el, mint néhány nappal ezelőtt. - Azért kértem ide az irodámba - kezdte Wagner -, hogy tájékoztassam, miszerint a Történelemkutató Intézet nem fogadta el a pályázatot. Véleményük szerint az ön által kidolgozott metodika nem alkalmas a hiteles történelemkutatásra. Nem látják bizonyítottnak, hogy lehetséges visszatérni előző életeinkbe. Következésképp a támogatást megvonják, a projektet felfüggesztik. Zaneskiék gyorsabban haladnak, mint mi. A rohadt életbe! Éppen most vacakolnak, amikor már ennyire közel járok?! Úgy éreztem, menten szétpattan a fejem a dühtől. Vettem néhány mély levegőt, elszámoltam húszig, majd megcseréltem keresztbetett lábaimat. - Mr. Wagner, elöljáróban szeretném megjegyezni, hogy nem áll szándékomban vitatkozni sem önnel, sem a Történelemkutatóval. De hadd mutassak rá néhány olyan körülményre, amely bizonyára elkerülte az ön figyelmét is! Felkapta a fejét. Lehet, hogy arra számított, dühöngeni vagy csapkodni fogok, netán káromkodni. A higgadtságom nyilván meglepte, ezért résnyire szűkült szemmel, láthatóan szkeptikusan, de szótlanul dőlt hátra a foteljében, és intett, hogy folytassam. Folytattam: - A kísérlet vezérelve szerint létezik a reinkarnáció, melyet egy megfelelően kidolgozott módszerrel képesek lehetünk történelemkutatásra használni. Az ötletem szerint egy legújabb generációs számítógép memóriáját összeköthetjük egy kísérleti alany agyával, melyet aztán impulzusok megfelelő erősségével és sorrendiségével arra késztethetünk, hogy emlékezzen valamelyik, vagy akár az összes előző életére. De a többség nem képes önmagától emlékezni. Ehhez segítségre van szüksége. Én adom meg neki ezt a segítséget.
Kifújtam a levegőt, és vettem egy újat, de aztán gyorsan folytattam, nehogy Wagner közbeszóljon: - A módszer eredeti célja az volt, hogy az embereket a lehető legtöbb életébe visszavezesse, hogy aztán a számítógép által konvertált képeken keresztül, majd az alany beszámolója alapján megkapjuk a megfelelő adatokat. Feltevésem szerint minden ember megélt már legalább egy olyan életet, ahol valamilyen fontos személyiségként létezett. Az ő emlékeit felhasználva valódi adatokhoz juthatunk arról a korról. Így tehát hosszútávon az adatok begyűjtése révén megismerhetjük a valódi történelmet... Wagner mégis közbeszólt: - Érdekes, amit mond, doktor Madison, de ennek a nagy részét a technikai leírásból már eddig is ismertem. Esetleg történt valami, amiről még nem tudok? Szarházi! Egyszer holtbiztos, hogy beverem a képét. - Igen, történt. - Akkor, ha megkérhetném, hagyjuk a körítést! Beszéljen a tényekről! - A jelenlegi kísérlet során nem sikerült az alanyt visszavinnem az összes előző életébe, hanem csak egybe. De oda többször is. - Tehát az én értelmezésem szerint a kísérlet nem sikeres - szólt közbe ismét Wagner, enyhe gúnnyal a szája szegletében. Felugrottam. - Büdös francokat nem! Hát nem érti? Sokkal nagyobb dologba nyúltam bele, mint amire az elején számítottam. Wagner elvigyorodott, és intett, hogy üljek vissza. - Végre! Már azt hittem, valami baj van magával, Laura. Eddig valahogy nem tűnt valódinak a viselkedése. Rendben! Folytassa, de inkább ne kiabáljon, egy kicsit zúg a fülem! Felsóhajtottam, és visszatelepedtem a fotelba. - Igaz, hogy nem sikerült össze-vissza utazni Turner életeiben, de úgy gondolom, sokkal nagyobb eredmény, hogy sikerült célzottan visszamenni az egyik életébe. Először... meggyőződésem ellenére... a véletlen különös összjátékára gyanakodtam, de amikor már tudatosan harmadszor is sikerült ugyanoda visszalépnünk, rájöttem, ez sokkal fontosabb, mintha csak egy-egy pillanatra ugranánk vissza sok-sok életbe. Így, ha találkozunk egy olyan alannyal, aki valóban fontos személy volt a múltban,
az elejétől a végéig figyelemmel kísérhetjük az életét. Wagner előredőlt, talán észre sem vette, hogy arckifejezése megváltozott. Szeme élénken cikázott köztem és az ablak között, mindkét kezével szórakozottan dobolt az asztalon. - Maga úgy gondolja, hogy ezt többször is meg tudja ismételni? - Bármikor... bárkivel. Ugyanis én vagyok a kulcs ebben a kísérletben. - Ezt hogy érti? - Teljesen mindegy, ki az alany. Az én agyi hullámaim azok, amelyek képesek előhozni belőle az emlékezetet. Az én akaratom az, amely képes őt mindig ugyanoda visszavinni. De én csak a saját életeimbe vagyok képes visszamenni önállóan. Ha kíváncsiak vagyunk másokra, soksok alany kell. Bárki. Wagner jó ideig emésztette a hallottakat, aztán kutatóan rám nézett. - Ha be tudja bizonyítani, hogy bármikor képes ugyanannak az alanynak ugyanabba az életébe visszamenni, már meg is nyertük a Történelemkutató pályázatát. - Mikorra szeretné a bizonyítékot? - Holnapra. Fellélegeztem. Könnyebben ment, mint gondoltam. De nincs több dobásom. Vagy most teszem meg, vagy soha. 12. Wallace és Elisabeth a magas sziklafalon álltak. Alattuk mélyen a háborgó tenger hullámai ostromolták a sziklákat, olyan hévvel, hogy a felcsapódó tengervíz néha egészen a sziklaperemig is felért, és permetjével eláztatta az ifjú párt. Wallace haja csapzottan lógott a szemébe, vállára rátapadt az ing. Elisabeth arca pedig nemcsak a sós tengervíztől fénylett, amely átnedvesítette már a haját és a ruháját is, hanem a felindultságtól, amely fájdalommal járta át a szívét. - Azt akarod mondani - próbálta a lány túlharsogni a tenger morajlását -, hogy így már nem kellek? Csak addig szerettél, amíg azt hitted, az első lehetsz, aki megkapja a testem? De hiszen össze akartunk házasodni Davinnal! És
ha nem fogják el és nem ölik meg őt, megtartottuk volna az esküvőt, azonnal, amint visszaérkezik. - Céda vagy! - kiáltotta Wallace. - Semmivel sem vagy különb, mint azok a rosszéletű nők, akik a kikötőkben árulják a testűit, pénzért vagy csekély alamizsnáért. - Akit a szívem alatt hordok, Davin gyermeke! A legjobb barátodé! - Szajha vagy! Odaadtad magad neki, mint egy olcsó kis... egy kis... - Wallace fulladozott a dühtől, keze ökölbe szorult, izmai megfeszültek, szeme villogott. Még sosem érzett ilyen gyűlöletet valaki iránt, aki már halott, aki nem árthat neki, legalább is eddig azt hitte. Erre most kiderült hogy még sírjából is utána nyúlt, hogy még egy utolsót döfjön a lelkébe. - Hogyan tudsz így az emberek szemébe nézni? Már látszik rajtad a szégyened! - Wallace! - kérlelte a lány zokogva. - Nincs semmi baj! Holnap megtartjuk az esküvőt, és mire megszületik a gyermek, már senki sem fog emlékezni arra, hogy mikor foganhatott. - Azt gondolod, te szégyentelen, hogy ezek után még megtartjuk az esküvőt? - Wallace agyát elöntötte a vak düh. - Kedvesem, kérlek, ne bánts! - zokogott Elisabeth. Arcát kezébe temette, de néhány pillanat múlva kiegyenesedett, és vádlón nézett Wallace szemébe: - Azt hittem, valóban szeretsz, amikor... olyan kedves voltál, olyan szeretetreméltó, ahogy vigasztaltál a gyászomban. Éreztem, hogy mellettem állsz, hogy számíthatok rád! - Mocskos szajha vagy, semmi több! - Hát nem érted? Ez az ő gyermeke, akit testvéredként szerettél, aki mindennél fontosabb volt számodra! Amikor Davin útra kelt, már tudta, hogy másállapotban vagyok. Ezért kérte, hogy vigyázz rám, amikor elfogták. Wallace, én azt hittem, ismerlek! Azt hittem, tudom, ki az a férfi, akihez holnap feleségül megyek, de most megrémítesz! Wallace-ban ekkor valami megszakadt. Nem! Így már nem kell neki a lány! Nem fogja ő más fattyát nevelni! Eszét vesztve kezdte ordítani, ami eddig sötét lelkét nyomasztotta. Közelebb lépett a lányhoz, és szinte ráhajolt, öklét magasra emelve annyira, hogy Elisabeth önkéntelenül is hátrálni kezdett előle. - Azt hitted, ismersz? Azt hitted, én vagyok a te megmentőd? Hát tudd meg, én adtam fel Davint az
ellenségnek! Én árultam el őt, hogy megszerezzelek téged. - Wallace! - sikoltotta a lány tágra meredt szemmel. - Ő szeretett téged... talán még nálam is jobban... Ekkor még egy lépést lépett hátrafelé, a sziklaperem felé, de fejét magasra emelte, úgy nézett Wallace szemébe büszkén, méltósággal. - Szajhának neveztél, utolsó cédának, mert a szívem alatt hordom Davin gyermekét. Tudd meg, hogy ha megszületett volna ez a gyermek, nem lett volna fattyú, mert... mert már akkor házasok voltunk Davinnal, amikor bemutatott neked. -- Gyűlöllek! - üvöltötte Wallace, és térdre esett. Gyűlöllek... - nyögte és esdekelve nézett fel ismét. Az üres sziklaperemet a tenger könnyei áztatták. Kinyitottam a szemem, bár ólomnehéznek éreztem a szemhéjamat. Mintha sűrű, sötét ködben lebegtem volna, melynek csak egy aprócska pontján lehet átlátni. Épphogy sikerült ülő helyzetbe tornáznom magam, azonmód vissza is zuhantam a traverzre. A fejemet két oldalról meg kellett támasztanom a kezemmel, mert szét akart robbanni. Hallottam távoli hangfoszlányokat, de nem értettem a jelentésüket. Mintha emberek rohangáltak volna körülöttem... Időnként valaki közel hajolt hozzám, talán mondott is valamit, de nem bírtam nyitva tartani a szemem. Megfordult körülöttem a világ. Úgy éreztem, egyre gyorsabban zuhanok, valami hűvös, de ragadós masszába. A szám és a torkom kiszáradt, köhögési roham kapott el. Mielőtt betoltak a regeneráló kamrába, homályosan, de még láttam, hogy az orvosok Turner újraélesztésével próbálkoznak. Innentől nem emlékeztem semmire. Az ágyamban tértem magamhoz, de nem voltam képes visszaemlékezni arra, hogyan kerültem oda, sőt még arra, sem, hogy ki vagyok én. Egy darabig csendben figyeltem a mellettem lévő két alakot. Nem ismertem fel őket, de ezt nem akartam a tudomásukra hozni. Éreztem, hogy nem vagyok veszélyben, de zavart, hogy ők feltehetőleg tudják, ki vagyok, én viszont semmit sem tudok róluk. Így hát feltettem az egyetlen lehetséges kérdést, amit
ilyen helyzetben feltehet az ember: - Mi történt? Mielőtt azonban bárki válaszolhatott volna, újra elmerültem a kútban, mely egyre csak húzott a feneketlen mélység felé. A következő ébredés enyhülést hozott. Annyit legalábbis, hogy felismertem a körülöttem lévő alakokat. Jack az ágyam szélén ült, Takahasi az ablaknál állt, háttal a verőfényes Szingapúr látképének. Abban még mindig nem voltam biztos, hogy én ki vagyok, hát feltettem a kérdést még egyszer: - Mi a rühes nyavalya történt? - Na, végre! - lélegzett fel Jack. - Már azt hittük, elszálltál! Hogy érzed magad? - kérdezte. - Szeme különös, szürkés árnyalatú volt, s ez kissé megijesztett. - Mi történt? - kérdeztem immár harmadszor, és megpróbáltam felülni. Egyelőre nem sok sikerrel. - Wagner felfüggesztette a kísérletet. - Miért?! Visszamentem... ugyanoda. Bebizonyítottam neki... látni akarta, hogy képes vagyok rá. Azt akarta, hogy... - Laura... - ...menjek vissza annyiszor, ahányszor csak akarom. - Laura! - Bebizonyítottam, hogy képes vagyok rá! - Turner meghalt. Furán nézhettem Jackre, mert megismételte: - Turner meghalt. - Ki halt meg? Ezt hogy érted? - Nem tért vissza. A tudata ott maradt abban az életében... Felültem. Csakazértis. Nem szóltam semmit. - Laura! - Jack Takahasira sandított. - Kérdeznem kell valamit! - Kérdezz! - Te tetted? Te ölted meg Turnert? - Nem tudom, miről beszélsz. Hogyan ölhettem volna meg? Valószínűleg az agya annyira le volt már terhelve, hogy nem bírt el egy újabb adag impulzust. - De mekkora adag impulzust?! Megnéztem a komputert. Valaki átkalibrálta. Az eredeti adag tízszeresét kapta. Nem válaszoltam. - Wagner vizsgálatot akar - folytatta Jack. - A bizottság tagjai már megérkeztek, csak arra várnak, hogy
összeszedd magad. A laboratóriumot lezárták, őrséget állítottak az ajtó elé. Laura! Ha tettél valamit Turnerrel... tudnom kell! Felálltam, és Takahasi mellett az ablakhoz léptem. Hirtelen szűknek és levegőtlennek éreztem a szobát. De nem volt kedvem ablakot nyitni. Ki akartam zárni a külvilágot. Szerettem volna egyedül lenni. Jack mögém lépett, hangját közvetlen közelről hallottam: - Laura... Megfordultam, a szemébe néztem, aztán Takahasira esett a pillantásom. Különös fényben égett a szeme. Idegennek hatott, szinte ellenségesnek. A rohadt életbe! - Meg kellett tennem! - jelentettem ki, és soha nem éreztem magam ennyire eltökéltnek, mint abban a pillanatban. - Uramisten! - Jack felnyögött, Takahasi pedig elfordult tőlem, és leült az egyik fotelbe. - Szeretném, ha megértenétek! - folytattam. - Turner olyasmit követett el ellenem, amit képtelen vagyok megbocsátani. Nem tudnék tovább élni azzal a tudattal, hogy szabadon kisétálhat innen, mintha mi sem történt volna. Jack olyan összetörtnek látszott, hogy a szívem is belesajdult. Sápadt arcát a kezébe temette. - Laura! - szólalt meg ekkor váratlanul Takahasi. Hangja üresen kongott a szobában. - Nem Turner követte el azokat a bűnöket, és főként nem ellened. Turner nem Wallace, és te nem vagy Elisabeth. Nem veletek történtek meg azok a dolgok. Keserűen felnevettem. - Te azt hiszed, hogy... én voltam Elisabeth? Dehogy. Én Davin voltam. - Mit beszélsz?! - Abban az életben én Davin voltam, Wallace legjobb barátja, akit testvéremként szerettem. Megbíztam benne olyannyira, hogy a halálom előtt írtam neki egy levelet, amelyben arra kértem, vigyázzon Elisabethre, óvja meg minden veszedelemtől. De az én történetemnek itt vége lett. Csak most ismertem meg a folytatást, ahogy visszatértünk Turner életébe, és az ő szemszögéből láttuk az eseményeket. Emlékeztem mindenre, ami azelőtt történt, hogy engem elfogtak Marseilles-ben. De csak most tudtam meg, hogy Wallace volt az áruló, és azt is, hogy
Elisabeth öngyilkos lett. - Megértem az érzéseket, amit keltettek benned ezek a régi események - nézett fel Jack. - De nem volt jogod megölni Turnert. Nem tudom elfogadni az indokaidat. - Tönkretette az életemet. Megölte azt, akit mindennél jobban szerettem, és a gyermekemet is, aki még meg sem született. Igenis jogom volt bosszút állni! - Laura! Nem téged árult el, nem téged ölt meg... Na, ebből elég! Nincs kedvem etikai kérdésekről vitatkozni a volt férjemmel, aki már bebizonyította, hogy az etika terén jócskán vannak hiányosságai. - Megöltem Turnert, és ha tehetném, megtenném még egyszer, akár százszor is. - Azt mondom, neked nem volt jogod megölni Turnert. Mély lélegzetet vett, mielőtt kimondta: - Laura Madisonnak lett volna, ha még élne... Megszédültem. - Miről beszélsz?!... Ezt most nem vettem kristálytisztán. Ki nem vagyok, és ki vagyok, és mi van...? Ahogy megláttam a Takahasira villanó tekintetét, már tudtam hogy nagy baj van. - Nem vagyok biztos benne, hogy el kell mondanunk neki... - szólt közbe Takahasi. - Nem lenne tisztességes meghagynunk abban a hitben, hogy ő Laura. - Korai... még nem készült fel... - Nincs tovább! Szembesülnie kell az igazsággal! - Na, ebből elég, fiúk! - csattantam fel. - Nyögjétek ki végre, mi a büdös franc folyik itt! Jack felemelkedett, és járkálni kezdett a szobában. Láthatóan nagy erőfeszítésébe került, hogy beszélni kezdjen. - Doktor Laura Madison nyolc hónappal ezelőtt a londoni lakásában megcsúszott a lépcsőn, legurult, és eltörte a nyakát. Azonnal lebénult, majd két nappal később a klinikai halál állapotába került. Lélegeztetőgép tartotta életben, és nem sok esélye maradt a felépülésre. Éppen aznap érkezett meg Szingapúrból az engedély: a Történelemkutató hatmilliárdos tenderkiírására benyújtott jelentkezésünket elfogadták. Fogalmunk sem volt, mit tegyünk. Minden tudás, ami a sikerhez vezethetett volna Laura fejében volt, ő pedig haldoklott. Két napig törtük a fejünket, mígnem rátaláltam a Nanyang egyetem agykutató központjára, ahol már előrehaladott kísérleteket folytattak a tudatátültetés
terén. Nem volt vesztenivalónk. Felvettük a kapcsolatot doktor Takahasi Tannal, majd Laura testét átszállítottuk Szingapúrba... Takahasira bámultam, aztán erőltetetten felnevettem. Életemben nem hallottam még ekkora marhaságot. - Regényeket kellene írnod! - hörrentem Jackre. Aztán roppant dühös lettem. Mivel akarnak ezek itt megetetni engem? - Keresnünk kellett egy nőt, aki korban, alkatban és a genetikai hasonlóság elve alapján megfelelő alany lehetett, és volt esélye a felépülésre - folytatta Jack, mintha nem hallotta volna a megjegyzésem. - Amikor Szingapúrban rád találtunk, már két hónapja kómában feküdtél. Nem sok időnk maradt, mert Laura állapota gyorsan romlott. Az utolsó pillanatban sikerült az áttelepítés... - Miféle áttelepítés? Jack, megbolondultál? - A neved Elison Perry. Légikísérő voltál a Singapore Airlines-nál. Hasonló módon ért baleset, mint Laurát. Elcsúsztál a fürdőszobában, és olyan szerencsétlenül verted be a fejed, hogy kómába estél. Döbbenten néztem Jackre, majd nyeltem néhány keserűt. Gyomromat, valami fura, égető gombóc kezdte kitölteni, és nyomta felfelé. - Álljunk meg egy röpke pillanatra! Ez most valamiféle bosszú, ugye? Úgy akarsz megbüntetni, hogy beadod nekem, én nem én vagyok? - Legbelül te is érzed, hogy nem te vagy Laura bizonygatta Takahasi. - Az utóbbi időben egyre több emlékkép került elő, melyeket álom formájában hozott felszínre a tudatod. Megpróbáltam gondolkodni. Még nem értettem, mi a céljuk ezzel, de ha nem vigyázok, sikerül teljesen összezavarniuk. - Úgy tűnt, valami apró hiba csúszott az áttelepítésbe folytatta Takahasi. - Aggodalomra adott okot, hogy az utóbbi hetekben egyre kifejezettebb lett a jelenléted Laura álmaiban. Egyre többször bukkant fel a tudatod. Attól tartottunk rövid időn belül átveszed az irányítást, és akkor lőttek a kísérletnek. Hitetlenkedve bámultam egyik fickóról a másikra. Ezek most tényleg azt hiszik, hogy ilyen marhasággal meg tudnak etetni? Azt értettem, hogy Jack miért akar fájdalmat okozni nekem, de arról halvány gőzöm sem volt, hogy Takahasi miért vesz részt ebben.
- Összevissza beszéltek, fiúk - jelentettem ki. - Pontosan emlékszem a teljes életemre. Sőt, még az összes előzőre is... - Azok Laura emlékei. - Nem, nem. Emlékszem a gyermekkoromra... Az eperfagyira... anyámra, amikor megszidott, mert összelépkedtem a felmosott konyhakövet. - Átültetett emlékek. Ez mind Laurával történt, a saját emlékképeid a felülíráskor törlődtek. Legalábbis a java része. - Hetedikben a kis kesehajú Martin Banner titokban megcsókolt a biológia szertárban... - Laurát csókolta meg. - Az egyetemen egyszer megcsúsztam a lépcsőn, és eltörtem a csuklómat. Még a nyoma is itt van... A kezemre bámultam, de hegnek nyomát sem láttam. Nem lehet igaz! - Laura törte el, nem Elison. Már nem is őt győzködtem, hanem önmagam: - Imádom a Chiantit, a vörös rózsát és az Ensiferum zenéjét... - Laura imádta. - Hagyjátok abba! - förmedtem rájuk. - Nem értem, mi a célotok ezzel, de higgyétek el, nem fog sikerülni! Laura Madison vagyok! Ismerem magam, ismerem a testemet, a szokásaimat. Tudom, mit szeretek, mit utálok... egy csomó dolgot jobban tudok mint mások... - Például azt is, hogy a tudat határozza meg a létet jegyezte meg Jack. - Laura Madison kivételes tehetségű biofizikus volt. Egy évszázadban csak egy ilyen születik. Ezzel a kísérlettel talán a fizikai Nobel-díjat is megkaphatta volna... Keserűen nevettem fel: - Ti pedig a hatmilliárdot, amit a Történelemkutató ajánlott fel a győztes pályázatért. Feltéptem az ablakot, és ez nem volt kis teljesítmény, mert számítógépes zár védte. Könnyeim elhomályosították a látásomat, összefolyt előttem a táj. Kihajoltam, és mélyet szippantottam a beáramló levegőből. Letöröltem a könnyeket az arcomról, majd megigazítottam a szemüvegemet... Istenem! Elhűlve bámultam a kezemre. Hosszú percek teltek el, mire annyira összeszedtem magam, hogy képes legyek
szembenézni Jackkel és Takahasival. Visszafordultam. Még mindig ugyanazon a helyen álltak. Láttam rajtuk, már tudják, hogy tudom... Le kellett ülnöm az ágyra, mert úgy éreztem, a lábam már nem bír tartani. - Miért nem emlékszem a balesetre? - Kitöröltük. Keserűen nevettem fel. Milyen furcsa a sors! Én, aki mások életében kutakodók, valójában nem a sajátomat élem. A tudatomat elvesztettem, de a testem emlékszik... Mint a fantomfájdalom, amikor egy végtag amputálása után még úgy érezni a fájdalmat, mintha meglenne az a végtag. Minden rutinmozdulat Elisontól származik. - Visszafordítható a folyamat? - Nem hiszem. A gondolataim vadul csapongtak. Jack elém lépett, és meg akarta fogni a kezem. - Sajnálom! Nagy büdös lótúrót! Ellöktem magamtól. Felpattantam, és a szemébe nevettem. - Egyetlen pillanatig sem sajnálod. Nektek csak a kísérlet volt a fontos. Hagynotok kellett volna Laurát meghalni, de ti nem engedtétek! Laurával együtt Elisont is tönkretettétek. Hátat fordítottam nekik. - Takarodjatok! Vették az adást, mert néhány pillanat múlva meghallottam az ajtószárnyak surrogását. Egyedül maradtam a szobában. 13. A mennyezeti világítás sárgás fénye sejtelmes homályba borította a szűk lépcsőházat. Gumitalpú cipőm nem okozott zajt, sikerült hangtalanul leosonnom a második emeletre. A hófehér kezeslábas, amit viseltem, szabad mozgást engedett, és ráadásul nem volt feltűnő, egybeolvadt a fehér falakkal. A vastag, fémbetétes ajtó, amely az U-alakú épület középső, rövidebb folyosójára nyílt, szerencsére nyitva volt. Kiléptem. A bal oldali hosszú folyosót a citogenetikai és molekuláris diagnosztika három helyisége, majd az embriológusok szobái foglalták el, a jobb oldalúi a farmakológiai laborok és az állatkísérletekhez az
„alanyokat” biztosító, tenyészhelyiségek sorakoztak. A legvégén pedig a WEC különleges laboratóriuma nyílt az összetéveszthetetlen kékarany felirattal feldíszítve. Elindultam jobbra, olyan halkan, ahogy csak bírtam, majd a sarokhoz érve kilestem a folyosóra. Az őrt egy harmincas, fekete férfit, így ránézésre két méter magasnak saccoltam és legalább százhúsz kilónak. A WEC-labor ajtaja előtt ácsorgott. Nem viselt egyenruhát, de csak ő lehetett az őr, mert épeszű ember nem ácsorog éjjel kettőkor egy kihalt folyosón a hidegben, hacsak parancsot nem kapott rá. Megállapítottam, hogy a mintegy hatvanlépésnyi távolságot, ami elválasztott tőle, lehetetlen észrevétlenül megtenni. Nyilván megadták neki a pontos személyleírásomat, és felhívták a figyelmét, mennyire „veszélyes” vagyok. Először meghatódtam, ugyanis eddig nem gondoltam arra, milyen félelmetes látványt nyújthatok mind a negyvennyolc kilómmal egy kiképzett, a vasszögeket foggal elroppantó izomkolosszussal szemben. De aztán dühbe gurultam, mert utáltam, ha alábecsülnek. Ezek komolyan azt gondolták, hogy eltántoríthatnak a célomtól? Ha egy egész kommandós-osztag őrizné a labort, én akkor is megkísérelném a bejutást. Visszaosontam a bal oldali folyosóra, egészen a citogenetikusok szobájáig. Elővettem a Golanskytól kapott mágneskártyát, végighúztam az érzékelőn, és bepötyögtem az utolsó ismert jelszót: Hamupipőke. Persze, hogy nem nyitotta az ajtót. Norman Golansky hetente változtatta a belépési kódot annak függvényében, éppen melyik asszisztensnőjét dugta. Lássuk csak! Rövid gondolkodás után beírtam egy nevet: Pamela. Nem történt semmi. Eh, úgy látszik a fekete bombázó már lejárt lemez. Akkor talán... Anita. Norman mindig is jobban szerette a szőke nőket. De már csak két lehetőségem maradt. Próba szerencse alapon bepötyögtem a nevet, de nem nyílt az ajtó. Mi az ördög! Ekkora egy nőcsábászt! Jár ez rendszeresen AIDSszűrésre? Ki lehet még? Susan... Tina... Erre most nincs időm! Törtem a fejem, vajon ki lehet a szerencsés kiválasztott,
aki néhány napig élvezheti Normann kegyeit és az irodai kanapé kényelmetlenségét. Akármilyen elképzelhetetlennek látszott, már csak egy valaki maradt a listámon: Poppy, a terebélyes hátsójú francia lány. Nem volt több dobásom. Beírtam a nevét, és láss csodát!... Elképedtem Norman ízlésén, de túl sok időm nem volt foglalkozni vele, mert a lépcsőház felől zajt hallottam. Besurrantam az ajtón, és lekuporodtam a fal mellett. A folyosón az éjjeli takarító masírozott át a kiskocsijával, melyet olyan hanyagul vonszolt maga után, hogy időnként nekicsapta a falnak. Ennek megörültem, mert így legalább eltereli rólam a figyelmet, ha netán nem sikerülne hangtalanul átkelnem a laborokon. Az ajtók fölött elhelyezett indigószínű jelzőfényeket leszámítva sötétség telepedett a helyiségekre. A hűtők és a komputerek alig hallható zümmögése elnyelte a lépteim zaját. Megpróbáltam felidézni az akadályokat, amelyekre emlékeztem, amikor itt jártam Golanskynál, azután a szerencsétlen incidens után. Így hát kétszer is meggondoltam, mielőtt beléptem volna a következő helyiségbe. Emberi számítás szerint ebben az időpontban senki nem tartózkodott a laborokban. De az ördög nem aludt! Az első meglepetés Golansky irodájánál ért. Az üvegajtón keresztül opálos fény szűrődött ki, és ez arra utalt, a késői időpont ellenére valaki tartózkodik a helyiségben. Aztán, amikor meghallottam az apró sikolyokat és az ütemes zihálást, már kétségem sem volt afelől, mi történik odabent. A belépési kódból következtetve elképzeltem Poppy hatalmas fenekét, ahogy szétterül a kanapén, miközben Norman nagy ügybuzgalommal munkálkodik rajta. Mivel sem időm, sem kedvem nem volt arra, hogy megbizonyosodjak a feltevésem helyességéről, tovább osontam a következő labor felé. De alig tettem meg néhány lépést, szembejött a második meglepetés. Kinyílt az egyik ajtó, és telibe kaptam a Paulának nevezett nőt, akivel néhány nappal ezelőtt Golansky feltakaríttatta a „cuccot” a folyosóról. Kezében most porszívót tartott, és egy aprócska mopot, amellyel feltehetően a port törölgette a bútorokról. Egymásra meredtünk. Egy pillanatig köpni, nyelni nem tudtam; fogalmam sem volt, hogyan magyarázhatom ki magam ezelőtt az asszony előtt, aki „tetten ért” Golansky
irodájának a közelében éjjel kettőkor. Reméltem, hogy ebben a félhomályban nem ismer rám. Csak egyszer látott, és akkor is csak futólag pillantott rám. - Jó estét, doktor Madison! - köszöntött, és kedvesen elmosolyodott. Puff neki! Miért nincs nekem soha szerencsém? - Öö... izé... jó estét Paula! - hebegtem. Rettentő zavarban voltam. Éreztem, hogy az arcomba szökik a vér, egy pillanat alatt leizzadtam. - Biztosan csodálkozik, hogy ilyen késői órában... én itt... izé, mármint, hogy pont most... - folytattam, de aztán jobbnak láttam, ha elhallgatok, amíg nem csinálok teljes hülyét magamból. Paula elmosolyodott, és bár nem láttam jól, az volt az érzésem, még rám is kacsintott. - Higgye el, kedvesem, ez a spermahajder nem éri meg a belefektetett energiát! Csak jártatja azt a mocskos száját, hogy így, meg úgy, hogy neki mekkora, és milyen sokszor... közben meg... eh... Ez mindenkinek csapja a szelet, közben meg olyan picurka bájbotja van, hogy csodálom, ha megtalálja a sötétben. Az első pillanatban nem esett le, hogy miről beszél a nő, de aztán kis híján felröhögtem. Végignéztem rajta, majd akaratlanul is elképzeltem Golanskyt, amint „csapja neki a szelet”, majd megmutatja, hogy mekkora és hányszor... - Tehát azt mondja, hogy ne foglalkozzak vele? kérdeztem megbántottan. - Ha rám hallgat, kedvesem, keres egy fiatalabbat, belevalóbbat! Elővettem a zsebkendőmet, és beleszipogtam. - Egy percig sem maradok tovább - jelentettem ki. - Ha Norman azt hiszi, nálam bármit is elérhet, nagyon téved. Kérem, mondja ezt meg neki! Paula együtt érzőén tette karomra a kezét. - Legyen nyugodt, megmondom. Bólintottam, és továbbmentem a laborok belseje felé. Reméltem, Paulának nem tűnik fel, miért nem az egyszerűbb, rövidebb utat választottam. Ez már a farmakológusok birodalma volt, és a nem túl erős, de jellegzetes szagokból ítélve a tenyészhelyiségek valamelyike. És itt ért a harmadik meglepetés. Arra ugyanis nem gondoltam hogy az egerek és patkányok létfenntartása is igényli az éjszakai műszakot. Ahogy benéztem a félhomályos terembe, megláttam két idősebb, sárga
kezeslábast viselő maláj férfit a ketrecek előtt. Éppen az itatóüvegeket cserélték, és valami lehetetlen színű granulátumot szórtak az etetőkbe. Felmértem a távolságot a terem túlsó ajtajáig, és rá kellett jönnöm, itt sem jutok át észrevétlenül. De végül is, miért kell észrevétlennek lennem? Ez a két ember egyszerű állatgondozó, akiknek nem sok fogalmuk lehetett az odakint folyó eseményekről. Hogy is hívják a főnöküket, azt a köpcös, kopaszodó férfit, aki mindig a mellemet bámulta, ha látótávolságba értem? Valami női név... vagy ahhoz hasonló. Katrina, vagy Amelie... Megvan! Angelic... Beléptem a terembe, és nyílegyenesen a két fickóhoz tartottam. Lépteim zajára megfordultak, és rám bámultak. Ha meg is lepődtek, nem adták semmi jelét. Szenvtelenül, már-már unottan figyelték, ahogy melléjük értem. - 'stét! - morrantam rájuk, és hatalmasat ásítottam. - A dögökért jöttem, amit Mr. Angelictől rendeltem még délután. Ugye elkészítették őket? A két fickó összenézett, majd megvonták a vállukat. - Nekünk ugyan senki nem szólt semmit. - Azt akarja mondani, hogy nem készítették össze a patkányokat? Újabb vállvonás. - Nem mondta senki... de van itt elég - mutatott körbe az alacsonyabb férfi. - Mennyi kellene? - Kétszáz. Újabb összenézés. - Fél óra alatt megvan. Ha gondolja, akár meg is várhatja... Amíg a két fickó a kísérleti patkányokat rakosgatta, csoportosította a ketrecekbe, lazán továbbsétáltam a túlsó kijárat felé. Közben nézelődtem kicsit, megtapogattam a ketreceket, megigazítottam az itatósüvegeket. Két perccel később aztán már túl a zsilipen megálltam az utolsó ajtó előtt, amely a jobb oldali folyosóra vezetett. Idebent a jótékony sötétség elrejtett, így különösebb gond nélkül kileshettem az ovális ablakon a kivilágított folyosóra. Mr. Izomkolosszus mintegy háromlépésnyire állt tőlem, a WEC ajtajának háttal, nekem kissé oldalra fordulva. Úgy tűnt, állva alszik, mert nyitott szemmel, mereven bámulta a
folyosó végét. Most már csak ki kell várnom, hogy néhány lépésnyire eltávolodjon. Reméltem, ez hamar bekövetkezik, mert nem szeretném, ha a két fickó a laborból a keresésemre indul. Megvizsgáltam az ajtót, és örömmel fedeztem fel, hogy csak egy egyszerű mágneses zár védi, ami kívülről kártyával nyitható, belülről pedig egy sima ajtógombbal. Vettem néhány mély lélegzetet, letöröltem a verejtéket a homlokomról, majd lassan elfordítottam a gombot. Az ajtó egy gondolatnyit kinyílt, csak annyira, hogy a zár nyelve már nem tartotta, de szemmel nem volt érzékelhető a rés. Izzadó tenyerem beletöröltem a nadrágomba, majd a zsebemből elővettem azt a kis flakon gázsprayt és fecskendőt, amit előrelátóan magamhoz vettem, mielőtt éjszakai túrámra indultam. A tűről lehúztam a tűvédőt, légtelenítettem a fecskendőt, bár magam sem értettem, minek teszem. Vártam. Néhány perc múlva az őr megrázkódott, tett előre egy lépést, majd elfordult. Vártam tovább. Aztán visszafordult; újra a folyosó végét bámulta. Hatalmasat ásított, majd a karórájára nézett. Megfogtam az ajtó szárnyát, és néhány centire beljebb húztam. A fickó újra elfordult, előbbre lépett... ...lábamat az ajtórésbe dugtam, az ujjamat a gázspray nyomógombjára illesztettem. Másik kezemben készenlétbe helyeztem a fecskendőt... ...és ekkor felém fordult. Félrerúgtam az ajtót, és közvetlen közelről belefújtam a fickó arcába. Öklendezve, köpködve hajolt előre, keze az övtáskáján matatott. A következő pillanatban a felkarjába döftem a tűt, és belenyomtam a fecskendő tartalmát. Döngve terült el a kövezeten. Szétnéztem, de nem láttam egyetlen lelket sem a folyosón. Mágneskártyámmal kinyitottam a WEC-labor ajtaját, és beléptem a villogó fényű előtérbe. A vezérlőpulthoz siettem, és megkezdtem az átkalibrálást. Közben előkerestem az eddigi kísérleti eredményeket, és sorra
letöröltem mindet. Tudtam, hogy kevés az időm, hiszen a belépést észlelte a központi komputer, és valószínűleg máris riasztotta az őrséget, Wagnert, Jacket, vagy talán még a Fehér Házat is. Az irányítást átadtam a belső helyiség konzoljának, majd felülírtam a belépési kódot, és magamra zártam a zsilipet is. Nem bonyolult feltörni a kódot, főleg nem egy rakás számítógépes mérnöknek, akiktől hemzsegett az épület, de arra a kis időre is szükségem volt, ameddig ez eltarthat. A program írását a belső terem gépén folytattam. Felpillantottam. Alig két perc telt el azóta, hogy bejutottam a laborba, a zsilipnél máris megjelentek az őrök, élükön Takahasival, Wagnerrel és Jackkel. Takahasi a vezérlőpulthoz ugrott, és elkezdte az átprogramozást, de én éppen ekkor fejeztem be a sajátomat idebent. Idő kell, amíg ő felülírja az enyémet. De a következő pillanatban kiegyenesedett, és rám bámult. Elmosolyodott. A traverz emelkedni kezdett... Felugrottam rá és végignyúltam rajta. A fények elhalványultak. ...a komputer elkezdte a visszaszámlálást. Tizenkilenc... tizennyolc... Láttam Jacket az üvegfalon túl, ahogy rám ordít. A hangja szerencsére nem hatolt át a kéthüvelyknyi vastag falon. Tizenöt... tizennégy... Wagner is rátapadt a falra, néhányan pedig az ajtózáron matattak. Tíz... kilenc... Szememet könnynek homályosították el, de azért még láttam Jacket, ahogy hangtalanul, torka szakadtából üvölt. Négy... három... Feltépték az ajtót, és beugrottak a terembe... Kettő... egy... Jack rám ordított: - Laura... nee! Hűvös fény csapott fel, fájdalom söpört végig a testemen. Kitárult a tér, csillagok milliárdjai száguldottak el mellettem. Megérkeztem.
14. A kedves arcú maláj ápolónő a tolókocsis beteg fölé hajolt, és megigazította térdén a takarót. Kitolta a fák közül, hogy a napfény megmelengesse kicsit. - Miss Perry, egy óra múlva magáért jövök. Addig nézelődjön kicsit! Igazán gyönyörű ez a kert. - Köszönöm, Shandri! - nézett fel a beteg hálás szemmel. - Nekem tökéletesen megfelel. - Aztán kinyitotta a könyvét, feltette az olvasószemüvegét. Néhány perccel később árnyék vetődött a könyvre. A nő felnézett. Két látogató érkezett. Az egyik magas, arányos testalkatú férfi volt. Szőkésbarna haja divatosan rövidre vágva, barna bőre erős kontrasztban állt óceánkék szemével. A másik savószemű, hórihorgas, piszkafaalkatú ember, pergamenszerű bőre ijesztő látványt nyújtott. A beteg összecsukta a könyvet, és rámosolygott a látogatókra: - Ó, hát maguk azok? Örülök, hogy újra eljöttek. Hogy vannak ma reggel? - Üdvözlöm, Elison - köszöntötte a fiatalabb férfi. - Én remekül vagyok, és maga? - Minden rendben. Kellemes ez a meleg... képzelje, ma articsókát is kapunk az ebédhez. A férfi bólintott. Tűnődve figyelte a nőt, majd pillantása találkozott a másik férfiéval. - Meséltem már, hogy Gabriella meglátogatott tegnap? folytatta a beteg. - Igen, már mesélte. - Ó, valóban? Na, mindegy... és azt meséltem már, hogy ma articsókát kapunk ebédre? - Igen... már ezt is mesélte. A nő nem szólt többet. Szórakozottan beletúrt rézvörös hajába, orrnyergén megigazította az olvasószemüvegét, és a könyve fölé hajolt. - Sajnos, nem sokat tehetünk, Mr. Wagner - mondta a maláj orvos, és a háta mögött összekulcsolta a kezét. Nem valószínű, hogy Miss Perry valaha kijön ebből az állapotából. A klinika kapujában álltak mindhárman, és a beteget figyelték, aki a kertben a tolószékében ücsörgött. - Mi az oka az amnéziájának - tudakolta a másik férfi. –
Mitől romlik ilyen gyorsan az állapota? - Gyrus cinguli. - Nem értem... ez mit jelent? Az orvos fensőbbségesen elmosolyodott. - Rendben, Mr. Romack, megpróbálom elmagyarázni. Tehát a gyrus cinguli az agy olyan régiója, amely különleges szerepet játszik a két félteke egyensúlyának alakításában. Ennek az övezetnek a funkcióváltozásai az agyféltekék kapcsolatának a pszichózisok során előálló rossz kiegyensúlyozásával állnak összefüggésben Ebben kiváltképpen a dorsolaterális frontalis cortex játszik megkülönböztetett szerepet. Romack Wagnerre sandított. - Még mindig nem értem. - Funkcionális mágnesrezonancia-tomográffal végzett vizsgálatok azt mutatják, hogy a beteg lényegesen kevesebb agyi pályát használ, mint amire képes lenne az anatómiai felépítése alapján. - Létezik erre valamilyen gyógymód? - Nos, a különböző impulzusfrekvenciák összefüggéslehetőségeinek tekintetbe vételével kijelenthetjük, hogy a különböző agyi impulzusok összeköttetésének kérdése még nincs megoldva. Wagner felhorkant. - Doktor, beszéljen érthetően! Hagyja ezt a szakmai halandzsát! Az orvos grimaszolt, megvakarta a feje búbját, majd egy lesújtó pillantást követően megszólalt: - Azt kell mondanom, Miss Perry „ott felejtette” a tudatát egy másik életében. Vagyis, saját elhatározásából amnéziás, hiszen olyan hatalmas adag impulzust adott magának, ami visszafordíthatatlan állapotot idézett elő. Romack ránézett. - Ez lehetséges lenne? Az orvos széttárta a karját. - Eddig még nem találkoztunk hasonló esettel, és az orvostudomány jelenlegi állása szerint, ugyebár... - Értem. Tehát akkor azt mondja, nincs túl sok remény. - Azt mondom, egyáltalán nincs remény. A látogatók búcsúzóul kezet fogtak az orvossal, vetettek még egy utolsó pillantást a tolószékes betegre, beszálltak a kocsijukba, és elhajtottak. Elison Perry letette a könyvét, levette a szemüvegét, és megmasszírozta az orrnyergét. Elmosolyodott.
- Egy nagy büdös lótúrót nektek!amonimi
Kyra Potter LELKEK HARCA Hiába meresztettem a szemem, teljes sötétség vett körül. Egy székhez kötöztek, mozdulni sem bírtam. Minden tagon reszketett a hidegtől és a félelemtől, testem több sebből vérzett, és a Kaszaboló állt előttem. Hegyes körme bele-belemetszett a testembe. A sebek először felületesek voltak, csak enyhe fájdalmat okoztak. Aztán ahogy a szörnyeteg egyre jobban belelendült, mélyebbek és fájdalmasabbak lettek. A csöndben csak a kiáltozásom, könyörgésem és a Kaszaboló zihálása, nevetése hallatszott. Újra belemart a testembe, mély, véres barázdát szántva a hasamig. Halkan felnevetett, mind az öt körmével belém vájt. A fájdalom végigfutott zaklatott idegeimen, felordítottam... Zihálva riadtam fel álmomból. Felültem, és arcomat kétségbeesetten temettem a kezembe. Még mindig reszkettem, mintha velem történtek volna az előbbi események. Bizonyos értelemben így is volt, hiszen paraképességem hátulütője, hogy nem csak látom, hanem át is élem a történteket. Eltartott néhány percig, amíg felfogtam, Paul Taylor vagyok, és csak álom volt az egész. Ha az ember besegít a Bolygóközi Nyomozóirodának, fel kell készülnie effajta rémálmokra. No, persze a lidércnyomásokat nem az ékszer- vagy bankrablások okozzák, hanem az elkövetők múltja. Az általam alkalmazott módszer számomra nem csak az elkövetés körülményeit, hanem a múltat is feltárja. Gyermekkorom óta tudtam különleges képességemről. Környezetemben nem okozott nagy meglepetést, mert a Taylor családban néhány generációval ezelőtt már akadtak különböző képességekkel rendelkező emberek. A középkorban két elődömet megégették boszorkányságért. Igaz,
a nagyapámnál és az apámnál nem jelentkezett ez a képesség, nálam azonban újra megjelent, más adottságokkal együtt. Eleinte saját adottságom szenvedő áldozata voltam. Nem tudtam uralmam alatt tartani vagy legyűrni a titokzatos erőt. Akkor tört rám, amikor kedve tartotta, és könyörtelenül arra kényszerített hogy végignézzem az erőszak, veszély és halál üzenetét. Aztán elszállt az érzés, ugyanolyan gyorsan és rejtélyesen, mint ahogyan jött. Szerencsére már alakultak speciális iskolák, ahol hozzám hasonló képességű gyermekekkel és felnőttekkel foglalkoztak. Ezek az iskolák sem tudtak mindenben segíteni, de megtanították, hogyan tartsam kordában a képességemet, és csak akkor jöjjön elő, amikor akarom. Miután ezt megtanultam, sokáig nem használtam. Túl jól emlékeztem a rémálmokra, és nem akartam újra szembesülni velük. Ebben az időszakban még a legközelebbi barátaim sem tudtak az adottságomról. Lehet, hogy soha nem is került volna előtérbe, ha az egyetemen nem történik egy kegyetlen gyilkosság. A kedvenc tanáromat ölték meg, így érintve éreztem magam az ügyben. Az azonban eszembe sem jutott, hogy segíthetnék. A rendőrök hetekig nyomoztak sikertelenül, és ahogy múlt az idő, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a gyilkos megússza. Valószínűleg az akkori zaklatott lelkiállapotom idézte elő azt az akaratlan látomást, ami alapján megtalálták a gyilkost. Akármilyen borzalmas is volt, amit láttam, örömmel töltött el, hogy segíthettem, és néhány napos gondolkodás után felajánlottam a segítségemet az Ügynökségnek. Jack Steiner lett az összekötőm; ha segítség kellett, ő hívott és végig velem maradt. De még neki sem beszéltem a lelki kínokról, amit egyegy ilyen utazás okozott. Az Ügynökség embereivel is mindig csak annyit közöltem, amennyi feltétlenül szükséges volt a nyomozás sikeréhez. A legtöbb dolog, amit megtudtam ezekből a látomásokból, szörnyűséges volt és felejthetetlen. A soha nem szűnő belső gyötrelem minden ügy után sokáig kínzott. Az évek során nagyon jól megismertem azokat, akik újra meg újra ölnek, csak azért, mert ellenállhatatlanul vonzza őket a gyilkosság gyönyöre. Hűvös önuralom jellemezi őket, nem az a tüzes indulat, ami a szenvedélyes felin-
dulásból elkövetett gyilkosságokat szüli. A gyilkosok, akiknek a lelkébe beleláttam, nagyon is jól tudták, milyen szörnyűségeket művelnek, mégis megtették, egyszerűen, mert ezt akarták. Nekem pedig megmaradt ez az érzelmileg kimerítő birkózás a gonosszal. Azóta a Bolygóközi Nyomozóiroda többször is segítségemet kérte bonyolult ügyek felderítésében. Úgymond én voltam az utolsó szalmaszál. Mindig a legjobb tudásom és képességem szerint tettein a dolgom, a Grimos-ügybe mégis beletört a bicskám. És az elmém is. A Grimos-gyilkosságok már majdnem egy éve véget értek, de néha még előfordult, hogy rémálmok gyötörtek. Igaz, már képes voltam kívülállóként gondolni a történtekre, már nem lettem feszült, ha csak kiejtették a Grimos nevet, amely az első áldozat neve volt, vagy a Kaszabolót emlegették, ahogy a gyilkost a média elnevezte. Reméltem, hogy amikor elkapják a gyilkost, teljesen megszabadulok a Kaszabolótól, aki azóta is árnyként kísér. Mert a sorozatgyilkos nem került elő. Két hónapig játszadozott az Ügynökséggel, ezalatt megkínzott, összekaszabolt és megölt nyolc embert. Végül kicsúszott a kezeink közül. Hiába vetettem be minden tudásomat, a fickó megszökött, és a mai napig sem tudjuk, ki volt. A gyilkosságok két hónap után egyszerűen megszűntek, és az Ügynökség zsákutcában rekedt. Ez a legrosszabb a sorozatgyilkosságokban; ha abbamaradnak, a nyomok is megszűnnek. Kegyetlenül hangzik, de ha a nyomozás elakad, szükség van újabb bűntényre, hogy a nyomozók továbbhaladhassanak. Az óra hajnali négyet mutatott, már nem volt értelme visszafeküdni. Úgysem tudtam volna elaludni. Inkább előszedtem a heti előadási anyagom, és átnéztem. Meghívott előadó voltam a helyi egyetem régészeti szakán, és mint ilyen, nem sok dolgom akadt. Ez tűnt a legkényelmesebbnek, mivel amíg az Ügynökségnek dolgoztam, bármikor elhívhattak. A Grimos-ügy után
azonban egészségügyi okokból megszakadt a kapcsolatom az Ügynökséggel, és egyre többet gondoltam arra, hogy véglegesíttetem magam az egyetemen. Valamikor hat óra felé szólalt meg a dirkomom. - Paul Taylor? - kérdezte bizonytalanul egy ismerős férfihang. - Mégis kire számítottál, Jack? - morogtam. - Sajnálom, hogy zavarlak, de szükségünk van a segítségedre! - Egész testem megfeszült. Jack megérezte ellenérzésemet, és hangnemet váltott. - Hidd el, ha lenne más mód, nem kérnélek erre! Csecsemőkről van szó. Legalább hallgass meg! - Rendben. - Akkor bent találkozunk! - Mielőtt meggondolhattam magam, Jack megszakította a vonalat. Felálltam, és elővettem rejtekhelyéről féltve őrzött whiskymet Igaz, hogy túl korán volt még, de szükségem volt valami erősre Töltöttem magamnak, és átkoztam a hülye fejem, hogy megint behúztak a csőbe. Jack Steiner elég jól ismert ahhoz, hogy tudja mivel hathat rám. De valóban nagy szüksége lehetett rám, másképpen nem kérte volna a segítségemet. 1. Reggel borús gondolatokkal és arccal léptem be a Bolygóközi Nyomozóiroda kapuján. Régen jártam erre, új portás ült a pult mögött, úgyhogy felmutattam az igazolványom, és fellifteztem a tizenharmadik emeletre. Valakinek a morbid ötlete folytán itt helyezték el a Különös Esetek Osztályát. Még jó, hogy nem vagyok babonás! Amikor beléptem a központi irodahelyiségbe, Jack éppen az egyik ügynökkel beszélgetett, és az a veszély fenyegette, hogy a szék, amelyen hintázott, kicsúszik alóla. Amikor észrevett, felugrott. - Hello, Paul! Már azt hittem, eltévedtél! - élcelődött. - Csak nem gondoltad, hogy cserbenhagylak? - Hát, haver, a Grimos-eset óta... - Megragadott, és az irodája felé húzott. Menet közben többen üdvözöltek. Nem lehetett nem észrevenni, mennyire örvendtek visszatérésemnek; tényleg komoly gondban lehettek.
- Ülj le! Mindjárt itt lesznek, és mindent elmondok! hadarta Jack, és az órájára nézett. Gyanakodni kezdtem. Éppen rá akartam kérdezni, hogy miről van szó, amikor kopogtak, és egy pár lépett be. Köszöntek, és kíváncsi tekintettel mértek végig. - Az úr Paul Taylor - sürgölődött Jack. - Paul, hadd mutassam be a Treatwood házaspárt. - Már nagyon sokat hallottunk magáról - szorította meg a kezem a férfi. - Köszönjük, hogy vállalja az ügyet - Egyelőre még azt sem tudom, miről van szó! Jack elém tett egy FlatTermet. - Hat hete elraboltak egy csecsemőt, az ügyben a helyi rendőrség kezdett nyomozást. Egy héttel később újabb gyermek tűnt el, és újabb hét múlva még egy. - Jack közben sorban előhívta a gyerekek fotóit. - A rendőrség végül a segítségünket kérte. Amint látod, a gyermekek különböző fajúak, de mind nőnemű. A rendkívül kevés bizonyíték alapján eljutottunk Miles Draw-hoz, és megkaptuk a letartóztatási parancsot. A fickó azonban már két hete halott volt. Ez azt jelenti, hogy újra kellene kezdenünk a nyomozást, az az őrült pedig újabb gyerekeket rabolna el! A szülők beleegyezésüket adtak a közreműködésedhez. Nem válaszoltam azonnal. Kezembe vettem a tenyérnyi terminált, végignéztem a fotókat, átfutottam az írásos anyagon, majd elgondolkodva néztem a szülőket. - Tehát azt szeretnék, hogy derítsem ki, hol vannak a gyerekek. Jack említette, mivel jár ez? A nő kényelmetlenül feszengett. - Elmondta, hogy a legbelső titkaink juthatnak tudomására. De ez legyen a legkisebb probléma, ha sikerül megmentenie a gyerekeinket. - Előfordulhat, hogy már nem élnek? - fordultam Jackhez. Mrs. Treatwood hangosan szívta be a levegőt, de nem törődtem vele. Nem voltam túl tapintatos, de semmi olyat nem mondtam, ami már a szülők fejében meg ne fordult volna. Többször segítettem már elrabolt gyermekek felkutatásában, és tapasztalataim szerint a szülők lelkileg szinte bármire képesek, hogy ne kelljen tudomásul venniük a borzalmas eshetőséget. - Még egyetlen holttest sem került elő - válaszolta a nyomozó. Pontosan tudtam, hogy ez lesz a válasz. Felálltam, zsebre dugtam a kezem, és fel-alá járkáltam az irodában.
- Tudjuk, hogy óriási szívességet kérünk öntől - szólalt meg az apa. - Mr. Steiner elmondta, mi történt a Grimosgyilkosságoknál. De nincs más lehetőségünk. Reménykedünk benne, hogy a gyerekek még életben vannak! Kőkemény pillantást vetettem rá. - A Grimos-áldozatok is hetekig életben voltak. Ez okozta a problémát. Látszott, hogy a nő mindjárt elsírja magát. Jelen helyzetemben, azonban nem törődtem vele. Fejben felsorakoztattam a „mellette” és „ellene” szóló érveket, de a mérleg nyelve mindig a gyermekek felé billent. - Rendben, megpróbálom! - jelentettem ki eltökélten. - Nagy vagy, haver! Bíztam benned. - Jack elégedetten hunyorított. - Megkaptam Dr. Frize közvetlen számát. Ha gond van, hívhatjuk. - Kezdjünk bele, mielőtt meggondolom magam! sóhajtottam. Felhívtam az egyetemet, és rendkívüli szabadságot kértem. Az igazgató tudott a munkámról, ezért azonnal beleegyezett. 2. A Treatwood házaspár házához mentünk. Mire odaértünk Jack megszervezte, hogy a többi szülő már ott várjon ránk. Hirtelen hálálkodó szülők gyűrűjébe kerültem. A szülők nagyon különböztek egymástól. Csak három pár volt ember - a Kinnel házaspár európai, Dudainanék afrikai, a Vong házaspár pedig ázsiai ősökkel büszkélkedhetett. Dah'rkan, egy lusiai pár, fekete napszemüveget viselt még a szoba halvány fényénél is, és egész testüket UVszűrős anyagból készült ruhába, maszkba és kesztyűbe bugyolálták, hogy megvédjék magukat az ártalmas földi fénytől. Nekik volt a legtöbb okuk az aggódásra; elég pár óra akár normál szobafénynél, és a kicsi halott. Tientwin, a kirgeli pár azért öltözött be, mert még a mostani tikkasztó nyár közepén is túl hidegnek érezte az északi félteke levegőjét. Orrnyergükön lévő hőleadó redőik elkékültek a közel harmincfokos hőmérsékleten. Az utolsó pár, Kaleihék, tirannaiak voltak. Most láttam először tirannait. Pikkelyes testük ijesztőnek tűnt, de apró szemükből ugyanaz a kétségbeesés sütött, mint a
többiekéből. Felszólítás nélkül leültem a legkényelmesebb fotelba, és megvártam, amíg mindenki elhelyezkedik. A szobában tapintani lehetett a feszültséget. Ezért nem szeretek mások előtt dolgozni, mert a belőlük áramló érzések megnehezítik a dolgom. - Mielőtt elkezdjük, tudniuk kell néhány dolgot magyaráztam. - Nem vagyok látnok, csak az illető emlékei jutnak el hozzám. Az emlékek létrejöttében pedig már a jellem, a tapasztalat és az érzelmek is közreműködnek. Emiatt csecsemők esetében sokkal bonyolultabb a helyzet. Gyermekeknél a tapasztalat hiányát a fantázia már helyettesíti, de a kisbabáknál ez még nem alakult ki. Hozzájárul ugyan a saját tapasztalatom, de a képeket először a kisgyermek emlékezete vezérli, így előfordul, hogy nem tudok azonnal beazonosítani tárgyakat, vagy személyeket. Megértettek? - Végighordoztam a tekintetem rajtuk, mind bólintottak. - Ha valamilyen kérdésük van, most tegyék fel! - Mit fogunk látni? - tudakolta az európai nő. - Semmit. A szemem csak váratlan látomások esetén van nyitva. Előkészített aktiválásnál csukott szemmel könnyebben összpontosítok. - Hogyan képes az eseményeket egy olyan tárgy segítségével végigvezetni, amelyet a rablás előtt érintett utoljára a kicsi? - kérdezte szkeptikusan az európai férfi. - Fogalmam sincs - vontam vállat. - Én nem megérteni akarom a képességem, csak használom. Úgy ahogyan mindannyian használjuk a testünket és agyunkat, pedig fogalmunk sincs róla, hogyan működik. - Mi történik, hogyha... hogyha a kicsi halott? - kérdezte félénken a lusiai nő. - Amikor eljutok addig, tudni fogom, hogy halott, és ezt közlöm is magukkal. - Káros lehet önre nézve ez a látomás? - érdeklődött Mrs. Vong. - Nem - ráztam a fejem, és már tudtam, hova akarnak kilyukadni. - És a Grimos-ügynél? Jack közbe akart szólni, de leintettem. A szülőknek tudniuk kell, mi történhet. - A képességem lényege, hogy a tudatalattimba áramló emlékeket tudatosítom. Így tulajdonképpen ugyanazt látom, hallom és érzem, amit az áldozat. Viszont hiányzik a
fizikai valóság. A Grimos-esetnél az áldozatok bántalmazása olyan szintű volt, hogy két különböző beáramló adat keletkezett. A tudatalattimban megjelenő képek és a fizikai valóság ellentmondása miatt megzavarodtam. - Úgy hallottuk, rendbejött - szólalt meg halkan Mr. Darh'khan. - Az őrületből visszahoztak, de senki sem tudja, mi történik hasonló helyzetben. Arról nem beszélve, hogy azóta egyszer sem próbáltam aktiválni a képességem. - Lehetséges, hogy most visszaesik? - kérdezte a kirgeli férfi. - Semmire sincs garancia. Csak néhányan rendelkezünk ilyen képességgel, ezért sok mindent mi magunk élünk át elsőként. Tapasztalatainkat természetesen továbbadjuk egymásnak, ez azonban nem jelenti azt, hogy valamelyikünk nem másképpen reagál. - Nem várhatjuk el... - Valóban nem... - De igenis elvárhatják! - vágott közbe Jack. - Higgyék el, nekünk még ez a veszély is megéri, ha sikerül megmenteni legalább egy gyermeket! Ha nem próbáljuk meg, újabb rablások történhetek! Szóval, ha nincs több kérdés, akkor kezdjünk bele! Kérek valamit az első gyermektől! - Jack vigyorogva nézett rám, de tőlem csak bosszús pillantást kapott. Az ázsiai férfi reszkető kézzel nyújtotta át a fakózöld plüssállatot. Kezembe szorítottam az állatkát, lehunyt szemmel ellazítottam magam - amennyire idegességem ellenére sikerült -, és aktiváltam a képességem. Minden a szokásos módon zajlott. Látásom megszűnt, elhagyott a hallásom, minden érzékem és öntudatom, testetlen ponttá váltam a végtelen dimenziójú, időtlen térben. Éreztem, hogy van velem valaki vagy valami, ami élő és holt egyszerre. Magával ragadott, magába szívott, aztán bezárult felettem. Üresség vett körül, végtelen, nyúlós üresség. Az információtömeg a semmiből érkezett, és áradatként érte el agyam rejtett zugát. Ekkor már képes voltam visszavenni az irányítást selejtezni kezdtem a nemkívánatos adatokat. Az érzéseket volt a legegyszerűbb kiszűrni. Megszabadultam a szülők aggodalmától, örömétől, bánatától, és csak a gyermek érzéseire, gondolataira koncentráltam.
A kiságyban feküdtem, és egyik kezemben a zöld állatkát, a másikban színes, csilingelő bigyókat tartottam, és egymáshoz ütögettem őket. Magamban kacarásztam, felemeltem a lábam, és azzal is bele-belerúgtam a színes izékbe. Aztán valami megváltozott. A kacarászós hangulat megszűnt. Először csodálkoztam, aztán megijedtem. Idegen hajolt fölém, magas, nagy és fekete. Eddig még sosem éreztem ezt a szagot. Kinyújtotta felém a kezét, és felemelt. A játékok kicsúsztak a kezemből. Sírni akartam, de az idegen bebugyolált egy takaróba, aminek mamaszaga volt, és a színes bigyókat is odaadta. Már nem féltem. Éreztem, hogy visznek valahová. Kis kezemmel lejjebb toltam a takarót, hogy kilássak. A kinti világ mindig nagyon fényes és színes volt. Most is. Az idegen visszahúzta a takarót. Már nem érdekelt a fényesség. Az ujjamat kezdtem rágcsálni, és elaludtam. Itt hirtelen megszakadt az emlék, és elgondolkodva néztem fel. - Minden rendben? - kérdezte Jack. - Nincs semmi gond! - ráztam a fejem. - Ez a plüssállat tökéletes választás volt. A kicsi még akkor is fogta, amikor kiemelték a kiságyból. - Látta, amikor elrabolták?! - kiáltott fel az anya. - Megengedi, hogy megszagoljam? - kérdeztem vissza. A nő értetlenkedve bólintott. Ugyanolyan illata volt, mint a takarónak. - Maga is megengedi? - léptem az apához. Az ő illata sem egyezett az idegen szaggal. - A gyereket a saját takarójában vitték el - ültem vissza a helyemre. - Igen, és a csörgőjét is elvitték - tette hozzá Mrs. Vong elhaló hangon. - Rájött valamire? - kérdezte reménykedve Mr. Dudainan. - Előbb szükségem lenne a többi csecsemő dolgaira is válaszoltam kitérőén. Mindegyik esetben ugyanaz zajlott le. A különbség csak a szagokban volt, és hogy különböző játékokat vittek el. Amikor a végére értem a tárgyaknak, és valamennyire összegeztem az adatokat, végre megkönyörültem a szülő-
kön. - Nos, aki elrabolta a gyerekeket, értett hozzájuk. Tudta, hogy a gyerekek megijednek, ha a megszokotthoz szokatlan társul, ezért a mama-szagú takaróba bugyolálta őket, így a kicsik nem sírtak. Egy játékot is magával vitt, méghozzá azt, ami a legközelebb volt a babához. Ha nála vannak a gyerekek, ő nem fogja bántani őket. Azonban egyik gyereknek sem volt ismerős a szag, és még én sem tudtam utólag beazonosítani. - Miféle szag? - Az ilyen kisgyermek látása még nem alakult ki rendesen - magyaráztam. - Ezért nemcsak látással, hanem az illatok segítségével ismer fel dolgokat, embereket. A jó és rossz az ő esetében még a saját szükségletei kielégítésében fejeződik ki. Így jó szagú a mama, meg a papa, mert például tőlük kapja az ételt, amikor éhes, ők takarják be, ha fázik, és ők vigasztalják, ha megijed. De vannak rossz szagok is, amelyek kellemetlen eseményekhez társulnak. A Dudainan bébinél például rossz szaga van egy néninek, aki elég gyakran jár hozzá, és állandóan bökdösi a baba hasát - mosolyogtam a fekete házaspárra. - Az elrabló szaga teljesen idegen volt mindegyiküknek, és mivel még nem volt ezzel kapcsolatos jó vagy rossz tapasztalatuk, egyik helyre sem sorolható. - De vajon miért? - kérdezte Jack. - Fogalmam sincs - vontam vállat. - De elég különös, hogy különböző fajok ellenére, az elrabló szagát nem tudták azonosítani. - Elmosolyodtam. - Mindenesetre érdekes élmény volt belebújni egy csecsemő bőrébe. - Hogyan tovább? - tudakolta Mr. Dudainan. - Sajnos az ilyen képességek árnyoldala, hogy megmegszakad az adás, és csak órák múlva tudom újra aktiválni. Addig átnézem a nyomozati anyagot és a játékokat is magammal vinném. Figyelmesen végignéztem a feszült arcokon. - Nyugodjanak meg! Nem hiszem, hogy az elkövető bántalmazni akarná a gyerekeket. Láttam a bizalmat az arcokon. Mindig így történik. A hozzátartozóknak én jelentem az utolsó szalmaszálat, minden reményűit bennem van. Nem könnyű megbirkózni ekkora felelőséggel. Főleg amikor már késő a segítség. Minden ilyen alkalmat kudarcként éltem meg, amely újabb sebet ütött rajtam. Mégis az, hogy reményt adhattam, újra és újra belesodort a következő feladatba, annak ellenére,
hogy tudtam, balsiker esetén milyen kínszenvedés vár rám. 3. Jack csak a légikocsiban szólalt meg. - Jó, hogy nem lett baj. Rohadtul éreztem volna magam, ha történik veled valami. Mielőtt felkértelek, hosszan beszélgettem Dr. Frize-zel, de tökéletesen ő sem tudta eloszlatni a kételyeimet. - Én pedig örülök, hogy bevontál a munkába. Így legalább egy nehézségen túl vagyok. - Úgy gondolod, már nem lehet baj? - Ezt nem állíthatom biztosan, de komolyan gondoltam, hogy a fickó nem akarja bántani a gyerekeket. Sőt, mindent elkövetett, hogy jól érezzék magukat. - Gondolod, hogy gyermekcsempészekkel van dolgunk? - Ez lenne a jobbik eset. Készítettek személyiségrajzot? - Mivel több fajról van szó, a viselkedéskutató csak egy általános profilt tudott megadni. Ráadásul a fickó profi, a helyszínen semmi nyom nem maradt. - Miből gondolod, hogy hímnemű? - ráncoltam a homlokom. - Hogy? - kérdezett vissza Jack. - Azt mondtad, „fickó”. - Először te beszéltél így róla. Ez elgondolkodtatott. A tapasztalat azt mutatta, hogy az ilyen elszólásoknak jelentőségük van. Mivel más emlékeiről van szó, sokszor nem veszek észre nyilvánvaló dolgokat, aztán egy elszólás döbbent rá. - Gondolod, hogy hímnemű? - kérdezte Jack. - Ha fickónak neveztem, több mint valószínű. - Látod, máris előrébb jutottunk! Az irodában leültem a komputer elé. Jack megmutatta, hol találom a részletes jelentéseket, aztán magamra hagyott. Tekintélyes mennyiség volt. Türelmesen végigolvastam őket, és a végére hagytam a helyszínen készült holofotókat. Körbeforgattam őket, minden irányból megnéztem a gyerekszobákat, tüzetesen megvizsgáltam minden apró részletet. A látomások után azonban már semmi újat nem mondtak, sőt, jelen esetben többet tudtam, mint amennyit a képek mutattak. Az ilyen esetekben a szülőket, testvéreket,
hozzátartozókat is lenyomozzák, főleg ha ennyire nyom nélkül történik a rablás. Előfordul, hogy ők követik el a bűntényt, és úgy rendezik el a helyszínt, hogy a nyomozók külső elkövetőre gyanakodjanak. Ebben az esetben, azonban már a nyomozás kezdetén kizártak ezt a lehetőséget. Főleg miután több, egymástól független rablás történt. Jack jól mondta, ezek tényleg profik! Se ujjlenyomat, se DNS, bármi, ami segíthetne. Még egy bőrdarab vagy hajszál sem maradt utánuk. Miután átrágtam magam a többterrányi adaton, hátradőltem és gondolkodni próbáltam. Mint mindig, most is kialakult bennem egy kép az ismeretlen gyermekrablóról. Ragaszkodtam hozzá, hogy nem fogja bántani a gyerekeket, ez azonban nem zárta ki, hogy az illető társa sem bántalmazza őket. Mert biztos voltam benne, hogy van társa, vagy társai. Terv szerint dolgoztak, talán hetekig figyelték a családot, miután kiválasztották a babát. Csak akkor hatoltak a házba, amikor meggyőződtek arról, hogy a gyermek egyedül van a szobában. Így nem volt szükség a szülők vagy bárki más kiiktatására. Ez nem vall perverz gyilkosra. A hosszú tervezgetés azt mutatta, hogy a rablástól nagy hasznot várnak. Tehát meg kell őket találni, mielőtt továbbadnak a gyerekeken. Ha már el nem késtünk ezzel! - Jutottál valamire? - lépett be Jack. - Semmi újra, amit a nyomozók már meg ne fogalmaztak volna - húztam el a számat, és tekintetem a játékokra rebbent. - Készen állsz? - Próbáljuk meg! Kezembe vettem a fakózöld plüssállatot. Úgy gondoltam, hogy az első elrabolt csecsemőtől tudhatom meg a legtöbbet. Kidugtam apró kezemet a takaró alól, és a színes karikákat csörgettem, de a játék kicsúszott az ujjaim közül. Az idegen tartott a karjában, leguggolt, hogy felvegye a csörgőt. A takaróm lecsúszott, és szemem elé egy nagy, színes kocka került. Az idegen felállt, de nem adta vissza a játékomat. Nyújtogattam a kezemet érte, de nem adta ide, ezért sírni kezdtem.
Óvatosan ringatott, és halkan nyugtatgatott. Aztán beléptünk a házba, és a férfi betett egy kiságyba. De én még mindig sírtam - vissza akartam kapni a játékom. Az idegen kiment, aztán visszajött, és a játékomat törölgette. Kezemet nyújtogatva gügyögtem neki, és végre visszakaptam a csörgőt. Megnyugodva játszadoztam vele. Ekkor szakadtam ki a látomásból. Jack figyelmesen meredt rám, de nem mert megzavarni. A mostani látomásban saját tapasztalataim felhasználásával már egyre több dolgot tudtam azonosítani. - Ember! - bukott ki belőlem. - Mi? - A rabló ember. - Láttad az arcát? - Nem, csak megérzés. - Láttál még valamit? - faggatott Jack. - Sajnos, a kicsi átaludta a kocsiutat, csak a kertben ébredt fel. Van ott egy nagy ház. A férfi az emeleti szobában előkészített kiságyba tette a gyermeket, aztán nézte, ahogyan játszik. Nem fogja bántani. - Láttad a társait? - Nem. De biztos, hogy más vezetett, mert ő a gyerekre vigyázott. - Vagy beprogramozta a kocsit. Elgondolkodtam. - Amikor a kicsi leejtette a csörgőjét, valaki szólt hozzá. Gondterhelten simítottam végig a homlokomon. - Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz. A gyerek túl kicsi, még nem igazán fogja fel a körülötte lévő világot. Próbáljuk meg a másikat! Kezembe vettem a második eltűnt gyermek játékát. A férfi kiszaladt velem a házból, és óvatosan beült egy nagy dobozba. Kiláttam a légikocsi ablakán, és azt is láttam, hogy ül előttem is valaki. A férfi feljebb húzta a takarót. Nem ijedtem meg, mert a mama sokszor elvitt magával légikocsin. Az ujjamat szopogattam, azok ketten pedig beszélgettek. Én csak az ujjamra koncentráltam, és tágra nyílt szemmel nézelődtem. Aztán a mozgás megszűnt, kiszálltunk, és bementünk
valahová. Betettek egy kiságyba. Mellettem is állt egy ágy, arra fordultam, és gügyögtem a másik babának, de ő tovább sírt. A férfi kivette, és lefektette egy asztalra. Aztán levetkőztette, és kicserélte a pelenkáját. Közben megnyugtató hangon beszélt a gyerekhez, és megcsiklandozta a hasát is. A gyerek nevetett, és kapkodó kezecskéjével megütötte a férfi arcát. Az felnevetett, ráadta a kicsire a rugdalózót, és visszafektette az ágyba. Miután újra visszatértem a valóságba, hitetlenkedve gondoltam vissza a látottakra. - Ez a férfi nemcsak gyermekrablásban profi. Tökéletesen tudja, hogyan kell bánni egy kisgyermekkel. A sírásukból tudja, mi lehet a bajuk, és nagyon gyengéden bánik velük. A kicsik jól érzik magukat vele. - Láttad az arcát? - kérdezte izgatottan Jack. - Nem, az arc elmosódott. - Elgondolkodtam. Megpróbálkozom a többivel is, hátha más fajnál több szerencsével járok. Végigvettem az összes játékot, de nem jártam sikerrel. A házról és a kertről már tökéletes képet tudtam alkotni. Egyik gyerek sem látta, merre haladt az autó. Mintha a férfi direkt úgy tartotta volna a kicsiket, hogy ne láthassák az utat. De miért feltételezte volna, hogy később a gyermekek segítségével azonosíthatjuk az utat? Hacsak... Azonnal elhessegettem az abszurd gondolatot. Aztán Jacket beavattam a látottakba. - Ez a fickó nem csak az embergyerekeket ismeri. A lusiai csecsemő elrablása után elsötétítette a szobát, a kirgelit pedig fűtött ágyba tette, és melegítőpléddel takarta be. A lusiai csecsemő jobban lát, mint a többiek, de a félhomályban ő sem tudta kivenni a férfi vonásait. - Ezek szerint a gyerekek jól vannak. - Igen, ezt megmondhatod a szülőknek - bólintottam. De fennáll annak a veszélye, hogy továbbadnak rajtuk, mielőtt megtaláljuk őket. 4. Miközben folyt a nyomozás, az én feladatom csak abból
állt, hogy megnyugtassuk a szülőket. Hiszen semmi érdemlegeset nem tudtam felmutatni. A legtöbb esetben mindig így történt. Csak ritkán sikerült azonnal tényeket közölnöm, de ezt az Ügynökség nem is várta el. Sőt azzal is megelégedtek, hogy tisztázni tudtam a bűntény körülményeit. Már ez is jelentősen elősegítette a nyomozás menetét. A látók - ahogyan az emberek hívtak minket - többsége nem is tett ennél többet. Én egyike voltam a kivételeknek, de sosem ítéltem el a többieket. Nem mindenki bírja idegekkel a szörnyűséges látomásokat. Főleg, ha szembesül az átvitel gyötrelmeivel. A látók minden esetben az áldozattól indulnak, de előfordul hogy az áldozatokon keresztül ráhangolódnak az elkövetőre, és megtörténik az átvitel. Ekkor már nem az áldozat, hanem az elkövető szemével látunk, és az ő érzéseit érzékeljük. Egyszerű gyilkosság esetében ez sosem történt meg, de időben elhúzódó bűncselekményekkel kapcsolatosan, mint az emberrablás vagy a sorozatgyilkosság, lehetetlen volt elkerülni. Az emberrablók többségét a pénz motiválta, ezért ezek nem okoztak komolyabb problémát. Annál inkább a sorozatgyilkosok, akik számítóak, előre terveznek, irányítani, korlátozni és kényszeríteni akarják áldozatukat, egyszerűen gonoszak. Egy ilyen ember érzelmeinek érzékelése komoly lelki gyötrelmet okoz annak, aki legfeljebb önvédelemből ártana másnak, vagy még akkor sem. Ezért nincs mit csodálkozni azon, hogy alig négyen-öten voltunk, akik ezekre a szörnyű utazásokra vállalkoztunk. Én az adottságomon belül legtöbbször képes vagyok valami módon elhatárolni magam az elkövető érzelmeitől, így számomra inkább filmszerűen peregtek az események. Ez ritka előnynek számított. A Grimos-esetben azonban ez az elhatárolás nem sikerült. Mivel a gyilkos nem ölte meg azonnal az áldozatait, már az azokkal történő azonosulás is pokoli gyötrelmet okozott. Lehetséges, hogy éppen ezért nem sikerült az elhatárolás. Sajnos, tudatos előkészítéssel csak az aktiválásra vagyok képes, leállítani sosem tudtam a dolgot. Ezért minden alkalommal végig kellett kísérnem a gyilkost munka közben. A Grimos-gyilkosságok minden addigi látomásaimat felülmúlták. A gyilkos a nyolc áldozatot egyenként fogdosta
össze, és hetekig fogolyként tartotta őket egy sötét helyiségben. Az áldozatok nem láttak ugyan, de hallották egymás jajgatását. A sötétségben sosem láttam a fickó arcát, az áldozaton keresztül azonban éreztem a jelenlétét, mintha állandóan figyelte volna őket. Valószínűleg az egész gyilkosságsorozatot előre eltervezte, mivel az áldozatok több nap különbséggel kerültek hozzá, mégis csak annyira kínozta meg őket, hogy végül egyszerre végezhessen velük. Sosem éreztem egyetlen áldozat halálát sem. Minden esetben kizökkentem, mielőtt az illető meghalt. Ez nyilván nem véletlen. Bár fogalmunk sincs róla, milyen hatással lenne valakire, ha kapcsolat közben meghal az áldozat. Azt viszont semmi sem akadályozta meg, hogy érezzem a fájdalmat és a tehetetlen rémületet, amit a szerencsétlenek éreztek, miközben a szörnyeteg kínozta őket. Borzalmas volt! Jack látta rajtam, mennyire megviseltek azok a látomások. Többször is mondta, hogy nem kötelező folytatnom, de én már elvakultan csak arra tudtam gondolni, hogy el kell kapnom a Kaszabolót. Azóta próbálom fejleszteni a képességemet, hogy megtaláljam a megfelelő módszert a tudatos szabadulásra. És valami drasztikusabbal is kísérletezni kezdtem - a tetszhalállal. Végül a gyilkost nem fogtuk el, én pedig elmegyógyintézetben végeztem. Néhány hét alatt rendbe hoztak; mikor hazaengedtek, már a rémálmok is megszűntek. De az Ügynökség megszakította velem a kapcsolatot. Természetesen nem azért, mert nem fogtuk el a gyilkost - ilyesmi sajnos sokszor megesett -, hanem mert úgy gondolták, azután, ami történt, soha többé nem alkalmazom a képességem. Örültem Jack mostani hívásának, hiszen az utóbbi időben a rémálmaim újra előjöttek, és egyre sűrűbbé váltak. De ezt csak félig-meddig kötöttem össze a rablásokkal, hiszen ezek már korábban megkezdődtek. Mégis, amikor zihálva ébredtem fel, olyan érzésem támadt, mintha az álom figyelmeztetni akarna valamire. Csak éppen ez a valami az ajtó mögötti sötétségben maradt, és én sosem tudtam megállapítani, mi az. Reggel kialvatlanul és feszülten érkeztem az irodába.
Amikor bemasíroztam, Jack köszönés helyett a kezembe nyomott egy nagy bögre kávét. Nagyot kortyoltam belőle, és a meleg ital megnyugtatott. - Rémesen festesz - jegyezte meg Jack. - Viszonozhatnám a bókot - vontam fel a szemöldököm, aztán mégis őszintén válaszoltam. - Pokoli éjszakám volt. Napok óta alig alszom, de ez túltett mindenen. - Ha nem bírod, nem kell segítened. - Ezt a csatát egyszer már végigharcoltam, és én kerültem ki győztesen. Most is megoldom. - Annakidején én találtam rád az utolsó látomásod alatt, és semmi kedvem még egyszer végignézni, ahogy őrülten karmolászod magad. - Karmolásztam?! - hökkentem meg. - Eddig sosem mondtad. - Mikor? Hiszen minden kapcsolatot megszakítottam veled nehogy miattam visszaessél. - Nem gondoltam, hogy téged is ennyire megviselt a dolog - ráztam a fejem döbbenten. - Nem lesz semmi baj, Jack. Megígérem. A férfi meggyőződés nélkül bólintott, aztán a tárgyra tért: - A nyomozás semmit sem haladt előrébb. Még az általad adott információk sem segítettek. Lehet, hogy a gyerekek már nincsenek is a bolygón. - Még itt vannak. Ne kérdezd, honnan tudom. Egyfajta megérzés. - Talán arra várnak, hogy elkapjuk őket - jegyezte meg Jack. Majd hozzátette: - Mármint a rablók... - Ez már nekem is eszembe jutott - bólintottam komolyan. Jack döbbenten nézett rám. - Gondolkozzunk egy kicsit! - töprengtem. - Már régen elmenekülhettek volna, de még mindig itt vannak. Tudom. Az viszont zavar, hogy sosem látom az arcukat. Talán most sikerül. Letelepedtem a kanapéra, megfogtam egy színes csörgőt, és aktiváltam a képességem. Mielőtt azonban bármilyen kép is megjelent volna, émelyítő rosszullét fogott el, és színes fényfoltok jelentek meg előttem. Szédültem, mintha körhintán ülnék. Egyre távolabbról hallottam hangos zihálásomat. Arra tértem magamhoz, hogy Jack ráz a vállamnál fogva, pofozza az arcom. Kábán pislogtam. Szívem dörömbölt,
légzésem még nem tért vissza a normális ütembe, szám kiszáradt. - Élsz még? - aggódott Jack. - Remélem... - nyögtem. - Azt hiszem... megcsináltam! - Mi a francot?! - Valaki... elkapott. - Próbáltam felidézni, hogyan történt. - De én kicsúsztam a markából... a tetszhalálba. Fel akartam ülni, de Jack visszanyomott. - Elment az eszed? Hívjam Dr. Frize-t? Jack egy zsebkendővel letörölte az izzadságot a homlokomról, és a hányadékot az ingemről. Elfintorodtam. Csak most éreztem meg a savanyú ízt a számban. A szememet kezdtem dörgölni, mint aki álomból ébredt. Az előbbi események testileg és lelkileg is megviseltek. - Tucatszor próbáltam már... de eddig még sosem sikerült. - Végül is, most miről beszélsz? - Egy kísérletről, amin hónapok óta munkálkodom. Megfelelő módszer arra, hogy kiszállhassak bármikor, ha akarok... - Mégiscsak felhívom Dr. Frize-t - szögezte le Jack, és elővette dirkomját. Dr. Frize leült mellém, és egy medtopot húzott elő. - Hogy van? - érdeklődött. - Mint akit megrágtak és kiköptek. - Van valami elképzelése, mi történt? - Tetszhalál - mondtam kelletlenül, és nehézkesen felültem. - Ha lehet, nem beszélnék róla. - Ezek szerint már történt önnel ilyesmi? Ma valahogy türelmetlenebb voltam, mint egyébként Nem akartam erről társalogni egy agyturkásszal. Most, legalábbis. Átmentem támadásba: - Azért jött, hogy megállapítsa, mi bajom, vagy hülye kérdéseket akar feltenni? - Nyugi, Paul! - szólt rám Jack. Az orvos nyugodtan folytatta a kérdezősködést: - A Grimos-ügy idején nem tapasztalt hasonlót? Nagyot sóhajtottam. - Nem. Ez olyan volt, mint... mintha agyrázkódásom lenne. - Valószínűleg túlterhelte az agyát. Többet kellene
pihennie. - De most nem tehetem! Meg kell keresnem a gyerekeket! - Majd megtaláljuk nélküled! Ha az orvos azt mondja, hogy pihenned kell, akkor pihenni fogsz! Jack ellentmondást nem tűrő hangon beszélt, amivel nem szállhattam szembe. Kelletlenül bólintottam. Napokig ki sem mozdultam otthonról, de nem bírtam pihenni. Állandóan feszült voltam, amikor pedig nagy nehezen mégis sikerült elaludnom, a rémálom visszatért, és felriadtam. Ezért inkább azon gondolkodtam, hogyan juthatnánk közelebb a gyermekrablókhoz. Többször felhívtam Jacket, hogy megtudjam, mire jutottak, de sosem kaptam kielégítő választ. Úgy látszott, a nyomozás elakadt. Egyik reggel aztán megelégeltem a kényszerpihenőt, és elszántan becsörtettem az Ügynökséghez. Jack épp néhány nyomozóval beszélgetett, nem vett észre azonnal. A holotáblához léptem, amelyen az üggyel kapcsolatos információk jelentek meg. De hiába néztem meredten, semmi új nem jutott az eszembe. Már mindenkit lenyomoztak, aki valamilyen kapcsolatba került a gyerekekkel vagy a szüleikkel. Még az űrhajó és a komp személyzetét is átvizsgálták, akik szolgálatban voltak a lusiai, a kirgeli és a tirannai pár érkezésekor. - Hát te, mi a fenét keresel itt? - förmedt rám Jack, de a tekintetéből láttam, hogy örül nekem. - Képtelen vagyok aludni, ezért úgy gondoltam, bejövök, hátha itt eszembe jut valami. - És jutottál valamire ebben a nagy kuszaságban? - Nem. Semmi ötletem sincs. Bosszúsan léptem a kávéfőzőhöz, és töltöttem magamnak. De még miközben ittam, azalatt is járt az agyam, mint a motolla. - Utálom, amikor ennyire tehetetlen vagyok. A Grimosügy jut az eszembe. Ott az áldozatok szempontjából már mindegy volt, megtaláljuk-e a gyilkost, de most... Vállat vontam, és kibámultam az ablakon. Az Ügynökség épülete a házak fölé magasodott, így a város egy részét beláthattam. Kisebb-nagyobb, színes háztetők sorakoztak alattunk, a távolban üzemek, gyárkémények magasodtak. Önkéntelenül az ablakhoz léptem, és így már láthattam a
többszintes „utakon” haladó légikocsikat is. És ekkor beugrott... - Hogy ez eddig nem jutott eszembe! - kiáltottam fel. - Micsoda? - Ismerjük a rablási helyeket, és azt, ahol a gyerekeket tartják. Én pedig meg tudom mondani, mennyi idő alatt ért egyik helyről a másikra a kocsi - válaszoltam izgatottan. - Ez az! - csapott a levegőbe az öklével Jack. Hirtelen megbolydult a társaság, mind körénk gyűltek. Jack leült egy gép elé, és behívott egy térképszoftvert. Beállította a gyerekek lakhelyének koordinátáit, én pedig bediktáltam a menetidőt. A szoftver hamarosan kidobott két területet, ahol a körök találkoztak. Jack azonnal továbbította a koordinátákat és a ház leírását a járőröknek, aztán kiadta a parancsot a kutatásra. Így gyorsabb volt, mintha megvártuk volna a műhold által küldött képeket. A járőr, aki éppen az egyik szóba jöhető területen tartózkodott, azonnal jelentkezett. - Uram, a terület nagy részét egy gyár foglalja el, a többi pedig pusztaság. Jack azonnal továbbadta az értesülést a többieknek. Az ablaknál álltam, és türelmesen vártam az eredményt. Most már nagyon közel jártunk a megoldáshoz. Jack nem volt ennyire nyugodt. Először az asztalon dobolt az ujjával, aztán felugrott, és fel-alá mászkált a szobában. Egy darabig hallgattam, aztán megfordultam. - Ha ezt sokáig folytatod, elszédülök - szóltam rá. - Te meg mitől lettél ennyire nyugodt? - Mert megvan a megoldás. - És ha mégsem? - Higgy a megérzésemben! Néhány órán belül elkapjuk őket. Jack ismert már annyira, hogy bízzon bennem. Megkönnyebbülten rogyott a székbe. Ekkor jött be az egyik járőr hívása. - Megtaláltuk a kertet és a házat, uram. De van egy kis gond. - Micsoda? - Ez egy lakópark. Nyolc ház és kert teljesen egyforma. A kerítés, a virágok, minden. - Jöjjenek el onnan! Ne keltsenek feltűnést! - Csak átrepültünk a terület felett, és már el is hagytuk, uram.
- Várakozzanak a területen kívül! - Jack lekapcsolta a dirkomot, és kollégái felé fordult. - Átvilágítást kérek az adott lakóparkban! A nyomozók bámulatosán gyorsan és hatékonyan dolgoztak. Közben Jack és én a helyszínre siettünk. Végig a fülünkbe helyezett dirkomon keresztül hallgattuk a jelentéseket. - A száznyolcasban két férfi és hat gyermek tartózkodik hallatszott a várva várt jelentés. Jack vezette az embereit, behatoltak a házba. Én nem tarthattam velük, de nem is állt szándékomban. Elvégre a rablóknál fegyver is lehet, és tűzharc is kialakulhat. Jackék éppen csak bejutottak, amikor hallottam, hogy az egyik rendőrt meglőtték. Két társa már hozta is kifelé. A parancsnok és a rendőrök a dirkomon keresztül kommunikáltak, így pontosan tudtam, mi folyik odabent. Két rendőrnek sikerült eljutnia a középső szobáig, és beszorítani a rablókat a hátsó helyiségbe. A rablók egy fémasztalt borítottak fel, amögé húzódtak. A rendőrök nem juthattak közelebb hozzájuk. Végül úgy döntöttek, a rohamosztag a rablók mögötti ablakon keresztül jut be, és két tűz közé szorítják a bűnözőket. Néhány másodperc múlva a rendőrök hangos csörömpöléssel ugrottak be az ablakon. Jack és a két rendőr szintén behatolt a szobába, két tűz közé zárva az elkövetőket. A lövöldözés abbamaradt. - Megvannak! - hallottam a dirkomon. - Megadták magukat! Amikor kihozták a rablókat, felsiettem az emeletre. Mind a hat csecsemő ott volt az elsötétített szobában, méghozzá épségben. Felértek az ápolók is, és kivitték őket a házból. Elégedettség fogott el. Újabb bűntényt sikerült megoldanunk. Az ablakhoz léptem, és megnyomtam az árnyékoló gombját. A szobát nappali világosság árasztotta el. Ugyanabban a pillanatban valami dermesztő érzés kezdett fojtogatni. Legszívesebben kirohantam volna a szobából, mégsem tettem meg. Minden erőmre szükség volt, hogy mozdulatlanul álljak, de azonosítani akartam az érzést. Szinte tapintani lehetet a halál üzenetét. Üveges szemmel néztem magam elé, aztán tekintetem egy ajtóra tévedt. Automatikus léptekkel mentem oda, és reszkető kézzel nyitottam be. Tudtam, mi vár odabent, még mielőtt
benéztem volna. Az ajtó nyitva volt ugyan, de a gonoszság szinte falat emelt előttem; még sosem éreztem ennyire áthatóan a jelenlétét. Betöltötte a szívem és a lelkem. Egész testemben remegve kapaszkodtam az ajtóba. Aztán nem bírtam tovább és kirohantam a házból. Mire visszaértünk az Ügynökségre már lecsillapodtam, belül azonban még mindig reszkettem. Jack a rablókkal foglalatoskodott, ezért az irodájába mentem, és a figyelmeztetés ellenére újraelemeztem a játékokat. Most már tudtam, mire figyeljek, így mind a hat esetben azonnal észrevettem, amit akartam. Lesiettem a kihallgató részlegbe. A rablókat külön szobában hallgatták ki, nehogy összebeszélhessenek. Már azonosították őket: Mark Benlof és Karl Fenner. Mindketten többszörösen büntetett előéletűek - lopással kezdték, később rablásokkal folytatták. Emberrablás azonban még nem volt a rovásukon. A nyomozók megtalálták a különleges anyagból készült overallt, amelyet a bűnözők előszeretettel viselnek elkövetés közben, mivel így semmilyen nyomot nem hagynak maguk után. Az öltözék anyaga azonban ismeretlen volt számunkra, ezért nem tudtam beazonosítani a szagáról. Jack és egy Dirk Gentillo nevű ügynök hallgatták ki őket. Én egy monitoron követtem az eseményeket. - Miért raboltátok el a gyerekeket? - kérdezte Jack. - Megbízásra tettük - válaszolt Benlof -, de nem akartuk bántani őket. Láthatták, hogy rendesen elláttuk csecsemőket. - Ki a megbízótok? - Nem tudom. - Ne röhögtess! - hitetlenkedett Jack. - Soha nem is láttad, mi?! - Mindig talpig beburkolózva mutatkozott. Dirkomon kaptuk az utasításokat. Ő tervezte meg az akciót, nekünk csak az volt a dolgunk, hogy elhozzuk a gyerekeket. De még a bolygót sem hagyhattuk el. A házat is ő jelölte ki. - Ő bérelte ki? - Nem, az én nevemen van. - Vedd át, Dirk! - szólt Jack az ügynöktársához, és
elhagyta a szobát. Azonnal hozzám sietett. - Nem tűnsz meglepettnek - mondta, miközben elindultunk az irodája felé. - Amikor a házhoz vezető útra összpontosítottam, már felötlött bennem a gyanú, hogy nem a rablók az értelmi szerzők. A háznál pedig már biztos voltam benne, ezért ellenőriztem az elgondolásom. Amikor elrabolták a gyerekeket, volt ott még valaki. Valaki, aki elkerülte a figyelmem, mert úgy állt, hogy csak akkor vettem észre, amikor tudtam, mit keressek. - A megbízó. - Tényleg talpig beburkolózva jelent meg. Közben elértük Jack irodáját, és letelepedtünk. - Miért raboltat el valaki gyerekeket, és hagyja, hogy megtaláljuk őket? - töprengett hangosan Jack. - Talán valamilyen próba volt? Hogy teszteljék a reakcióidőnket? - Ennek semmi értelme! - Gerd Tribun is így kezdte. Az első rablásait azért követte el, hogy tájékozódjon a munkamódszeretekről. Emiatt minden rablás egyre kifinomultabbá vált. Végül már rendkívül ügyes lett, csak hajszálon múlott, hogy elkaptátok. - Gondolod, itt is valami ilyesmi történt? - Lehetséges. Először másra terelte a nyomokat, aztán figyelt. Jack döbbenten nézett rám. - Akkor tudnia kellett, hogy téged is bevonunk a nyomozásba! - Nincs ebben semmi furcsa - vontam vállat. - A Grimosügy óta nyílt titok, hogy látókat is alkalmaztok. - Akkor sem értem, mire jó ez az egész! - Ez most mellékes. A megbízót kell elkapnotok, mert valószínűleg újabb rablásokat tervez. Ez már a ti dolgotok, Jack. Én már nem tudok többet segíteni. - Igazad van. Kösz az eddigit is. Nélküled nem sikerült volna. Jack megszorította a kezem. - Ha segítség kell, hívj nyugodtan! - Aha, tudtam én! - Jack hunyorított. - Egy százast tettem rá hogy visszatérsz. - Majd meghálálod. - Kifelé menet még megtorpantam. Legyetek óvatosak! Az a fickó nagyon veszélyes.
Jack gyanakodva nézett rám, de gyorsan elhagytam az irodát. 5. Elégedett voltam. Az öröm, hogy a gyerekek megmenekültek, elnyomta a lelkem mélyén megülő rossz érzést. Hívtam egy légikocsit, azonosítottam magam, és megadtam a címet. Aztán fáradtan hátrahajtottam a fejem, és behunytam a szemem. Elbóbiskoltam, csak a figyelmeztető csilingelésre ébredtem fel. Kiszálltam, és már indultam volna, amikor rádöbbentem, hogy nem a házam előtt vagyok. Visszafordultam a kocsihoz, de az már lezárta az ajtókat. Sóhajtva vettem elő a dirkomomat, hogy elrendezzem a dolgot, amikor a hátam mögött megcsikordult valami. Hátra akartam fordulni, de a következő pillanatban csípést éreztem a tarkómon, és elsötétedett minden. Sötét helyiségben tértem magamhoz. Egy székben ültem meztelenül, karomat hátrabilincselték, lábamat a székhez szíjazták. Megmozdultam, és a szék megcsikorduló lábának zajából megállapíthattam, hogy a helyiség elég nagy lehet. Halk vízcsöpögést is hallottam, és néha fuvallat söpört végig rajtam. Hideg volt, beleborzongtam. Csuklóimat forgatva próbáltam megszabadulni a bilincsektől, de csak a bőröm sértettem fel. Végül felhagytam a próbálkozással. Ismerősnek tűnt a helyzet. Szívem vadul dübörögni kezdett, amikor meghallottam a közeledő lépteket. Meresztettem a szemem, de a sötétben semmit sem láttam, de éreztem, hogy az ismeretlen pontosan előttem állt meg. Hallottam légvételeit, és érzékeltem a belőle áradó gonoszságot. Ugyanazt, amit a házban is. - Végre személyesen is találkoztunk - suttogta. - Ki maga? - kérdeztem feszülten. - Mit akar tőlem? - Nem ismersz rá a barlangra? A rémülettől felállt a szőr a tarkómon. - A Kaszaboló! - suttogtam. - Emlékszel rám - jegyezte meg a férfi. Elhatalmasodott rajtam a rémület. Vadul ráncigáltam a karom, de a bilincs nem engedett, csak újra felsértette a
csuklóm. A Kaszaboló nevetett, ahogy vergődésemet figyelte. - Nem szabadulhatsz, és ezt te is tudod. - Egészen közel hajolt a fülemhez, és belesuttogta: - Lassan fogsz megdögleni. Nyelvemmel idegesen nedvesítettem meg kiszáradt ajkamat, izmaim megfeszültek, ahogy vártam az első csapást. A Kaszaboló azonban kiegyenesedett, és halk kuncogással magamra hagyott. Pontosan tudta, mit csinál. Ismert, ahogy én is őt, és ez fegyvert adott a kezébe. Most, hogy rájöttem, ki az elrablóm, rettegtem tőle. Nyolc áldozat vergődését kellett végignéznem, beleláttam a gyilkos sötét lelkébe, nagyon jól tudtam, mi vár rám. Nincs kiút. Annakidején az egyik áldozat megpróbált elmenekülni, de a gyilkos csak nevetett erőfeszítésein. A szerencsétlen minden lépéséről tudott, reményt adott neki, és amikor az már azt hitte, megmenekült, a gyilkos újra elkapta, és visszahozta ide. Azok az áldozatok mégis szerencsésebbek voltak nálam. Ők csak sejtették, mi vár rájuk - de nem tudták. Én viszont ismerem a Kaszaboló módszerét. Napokig életben leszek, miközben kiéli rajtam perverz vágyait, vigyázva, nehogy előbb haljak meg, mint tervezte. Biztosra veszem, hogy nekem még az előző áldozatainál is rosszabb sorsot szán. Elégtételt akar. Belső kényszer hajtja, hogy kénye-kedve szerint bánjon velem, eldönthesse, mikor és miként haljak meg. Mindaddig életben fog tartani, amíg a testem bírja, magamhoz térít, ha elájulok vagy kezd elhagyni az erőm. Mindig éppen annyi fájdalmat és szenvedést okoz, amennyit még el bírok viselni. Meg akarja mutatni nekem, hogy élet-halál ura, hogy tökéletesen ki vagyok szolgáltatva neki. Minél jobban üvöltök, minél inkább rimánkodom kegyelemért, csak újabb tápot adok mocskos fantáziájának, és akkor indul be igazán, ha az életemért könyörgök. Nyolc áldozat után a technikája már kifinomult. Jól tudja, meddig mehet el, hogyan tartson életben, hogy minél tovább lásson szenvedni. Sosem alkalmazott eszközöket, csak hegyesre reszelt karmait. Emiatt már akkor megfordult a fejemben, hogy nem ember, de csak most éreztem biztosan, hogy valóban
nem az. Ami eddig csak rémálom volt, most valósággá vált. A rettegés elhomályosította gondolataimat, lelki szemeim előtt a sötétből előderengtek az eddigi áldozatok szétkaszabolt holttestei. Egyenletes, mély légvételekkel próbáltam megnyugtatni megtépázott idegeimet. Nem sok sikerrel. Egyelőre még annyira a rémület hatása alatt voltam, hogy testem pánikreakciókat mutatott. Nem tudom, mióta ültem a sötétben - nekem nagyon hosszúnak tűnt -, amikor idegeim nem bírták tovább az állandó feszültséget, és bekapcsolt az önvédelmi mechanizmus. A rettegés alábbhagyott, és helyét egyfajta belenyugvás vette át. A Kaszaboló figyelt testem minden rezdülésére, és biztosan az őrületbe akart kergetni, mert éppen csak elfogott a viszonylagos nyugalom, újra megjelent. Közeledtére azonnal görcsbe rándult a gyomrom. - Az interjúkban mindig olyan hideg, nyugodt és magabiztos voltál - suttogta mellettem. - Jó látni, hogy te is csak ember vagy. Valami megérintette csupasz karom, és önkéntelenül összerándultam. Gonoszul felröhögött, és végighúzta hegyesre reszelt körmét az alkaromon. Éppen csak érintette a bőröm, de mindvégig arra vártam, mikor fog belém marni. Ezután újra elment, de elérte, amit akart. A rettegés visszatért, és hatalmában tartott. Mielőtt a Kaszaboló áldozataival találkoztam, tökéletesen ura voltam az elmémnek. Ekkor azonban megszakadt a szál, és a gyilkos ismeretlenül is elérte, hogy az őrület szélére sodródjak. Tudtam, hogy meg kell őriznem a józanságomat, de az ösztönök már átvették a hatalmat a tudatom felett. A pokoli feszültség azonban hamar levert a lábamról. Kimerített az állandó rettegés, és elnyomott az álom. Hidegvíz térített magamhoz. Zihálva kaptam fel a fejem. Először nem tudtam, hol vagyok, de a következő pillanatban már minden eszembe jutott. Ő állt előttem. Éreztem. Még pihenni sem hagyott. Teljesen ki akart készíteni. Összerázkódtam, amikor egy vizes hajtincset kisimított az arcomból. Szinte gyengédnek tűnt az érintése, mégis kirázott tőle a hideg. - Az alvásért büntetés jár - cirógatta az arcom.
Hegyes körme hirtelen belemart a nyakamba. A fájdalomra félrekaptam a fejem. - Jegyezd meg: nem szabad elaludnod - suttogta még, és újra elment. Ez az időhúzás rosszabb volt, mintha nekem esett volna. A hajamból csorgó víz összekeveredett az izzadsággal, és csípni kezdte a friss sebet. A seb nem mély, hamar beheged. A lelkemen ejtett sebek azonban nem fognak egyhamar begyógyulni. A rám tapadt izzadság, a hideg és a fáradtság hamarosan megmutatkozott. Egész testemben reszkettem, a fogam vacogott. Őrült menekülési gondolatok keringtek a fejemben. Talán ha felcukkolnám, hamar végezne velem, gondoltam, de azonnal el is vetettem a hajmeresztő ötletet. A Kaszaboló túl számító ahhoz, hogy könnyen elveszítse a fejét. Jack Steiner közben már harmadszor próbált hívni, de mindig csak a rögzítő jelentkezett. Nem értette, miért nem értem még haza; ráadásul a dirkomot sem vettem fel. Gyors keresést indított a légitaxik között, és meg is találta, amit keresett. Az információtól megdermedt. - Dirk, gyere! - kiáltott oda kollégájának, és már rohant is a légikocsihoz. Amikor megérkeztek a kihalt helyszínre, ahová a légitaxi engem vitt, a kocsi még mindig ott állt. - Elmondanád, mit keresünk? - kérdezte türelmesen Dirk, mivel Jack idefelé sem mondott semmit. - Paul ebbe a taxiba szállt be. - Miért jött ide? - nézett körül a pusztaságban Dirk. Jack ekkor észrevett valamit. Azonnal odasietett, és felvette. - A dirkomja - nézett rémülten Dirkre, aztán bekapcsolta a sajátját. - Minden járőrnek azonnali körözés. A keresett személy Dr. Paul Taylor. Bárki megtud valamit, azonnal jelentsen nekem. Nyombiztosítókat kérek a következő helyre... - Jack bemondta a címet, aztán türelmetlenül várt. - Mi ez az egész, Jack? - értetlenkedett Dirk. - Paul meg volt győződve róla, hogy a rablók tudják, őt is bevontuk a nyomozásba, ezért nem tudta azonosítani sem őket, sem az utat. Ha viszont idecsalták, akkor nem is a gyerekrablásokon volt a hangsúly, hanem őt akarták elkapni.
- Te jó ég! A fickónak olyan ügyet kellett produkálnia, hogy Pault is bevonjuk. De miért nem ment el a lakására és kapta el ott? - Ha simán megöli, abból nem lesz szenzáció. És nem egyszerűen megölni akarta. Ha ez lett volna a szándéka, itt heverne a holtteste. - Jack rémülten szólt a dirkomjába. Fiúk, nézzétek át az összes olyan munkát, amelyben Paul segített, és gyűjtsétek ki a szabadon lévő bűnözőket! - Gondolod, hogy bosszúról van szó? - Remélem, tévedek. Ekkor jelzett a dirkomom. Jack azonnal beleszólt, aztán elsápadt. A hívást rácsatlakoztatta a saját dirkomjára, így mindenki hallhatta a beszélgetést. - Van nálam valami, amit kerestek - hallatszott a rekedtes hang. Jack nem játszotta meg a tudatlant. - Ki maga? - Valaki, akinek túl sok kellemetlenséget okozott a látójuk. - Úgyis el fogja árulni, ki maga, hiszen azt akarja, hogy tudjuk. - Jack higgadtan beszélt, pedig forrt benne a tehetetlen düh. A rabló felnevetett. - A Kaszabolóval beszél. Jack döbbenten meredt Dirkre, mégis nyugodtan szólalt meg: - Ezt bárki mondhatja. - Van itt valaki, aki igazolja a kilétemet. - Tényleg ő az - dörmögtem aránylag nyugodtan -, a Kaszaboló! - Rendben vagy, haver? - Még nem bántottam. De ez csak átmeneti állapot - vette vissza a szót a Kaszaboló, aztán megszakította a vonalat. Jack káromkodott, aztán a dirkomjába szólt: - Bemértétek? - Csak a körzetet tudtuk azonosítani. - Fenébe! Küldjétek át a koordinátákat! Behívta a komputeren az adatokat, aztán a behatárolt területet kezdte tanulmányozni. - Küldjétek át a Grimos-anyagot is! Sietve átfutotta az anyagot, elsősorban az én jelentéseim érdekelték. - Paul azt állította, hogy az áldozatok valamilyen barlangban voltak - gondolkodott hangosan, miközben a
többiek köréje gyűltek. - Elemezzétek ki a hívást! A legapróbb nyom is számít. Egyértelműen bosszúról van szó, ezért nyilván ugyanott tartja fogva Pault, ahol a többi áldozatot is. Küldjétek embereket a derhaveni szeméttelepre, ahol annak idején megtaláltuk a holttesteket! - Gondolod, hogy ugyanazt a forgatókönyvet játssza végig? Akkor is, ha tudja, hogy minden ismert helyszínt figyelünk? - kérdezte Dirk. - Egy ilyen elmebetegnél sosem lehet tudni. Szeretném Pault megtalálni, mielőtt az az állat felszabdalja! - A fickó mindent megtervezett - nyugtatta Dirk, aztán eszébe jutott valami. - Azt tudjuk, hogy mikor ért ide a légitaxi. Nyilvánvaló, hogy Pault azonnal elkapta, és elvitte valahová. Talán, ha összevetnénk a lehetséges útvonalakat, és a hívási körzetet... - Hallottátok Dirköt! Csináljátok! Jack beült a nyitott kocsiba, és türelmetlenül bámulta a monitort. Most, hogy beszélhettem Jackkel, sokkal nyugodtabb lettem. A tudat, hogy keresnek, reményt adott. Pedig semmi okom sem volt rá, hiszen hetekig kutattunk a Kaszaboló után, és nem találtuk meg. Miért éppen most bukkannának rá? Ez az apró remény mégis erőt adott, és újra a bilincsemet kezdtem próbálgatni. Óvatosan felálltam, és előrehajoltam, így karjaim kikerültek a szék háta mögül. Izgatottságomban hevesen vettem a levegőt. Lassan leguggoltam, hogy hátrakötözött kezemmel elérjem a lábam. Ekkor meghallottam a fickót. Gyorsan felegyenesedtem, visszatettem a karomat a széktámla mögé, és leültem. Amikor megállt előttem, újra elfogott a rémület. Képtelen voltam uralkodni az érzékeimen, és gyermekkorom óta először fordult elő velem, hogy akaratlanul aktiváltam egyik képességemet. A következő pillanatban már magamat láttam, akárha tükörbe néztem volna: saját rémült arcomat, ahogy a gyilkosra nézek. Aztán megváltozott a tekintetem.
Rosszindulat, kegyetlenség és gonoszság áradt szét a lelkemben, és ez tükröződött a szememből is. Azonosultam kínzómmal! A Kaszaboló találkozhatott saját kegyetlen lelkével. - Mit művelsz? - mordult rám, amikor észlelte rajtam a változást. - Azonnal hagyd abba! Nem tudtam válaszolni, megmondani, hogy ez már nem tőlem függ. Annak ellenére, hogy teljesen elvesztettem a kontrollomat, tetszett a dolog. Erre a Kaszaboló sem számított. Zord mosolyt vetettem felé. Ez felbőszítette. Felemelte a kezét, és mélyen végigkarmolta a mellkasomat. A kín hatására megszakadt a kapcsolat. Visszatértem saját fájdalommarta testembe. Zihálva néztem a sötétségbe, oda, ahol az arcát sejtettem. - Többet ne próbálkozz ezzel! - sziszegte. - Nem tehetek róla... - Csönd! - kiáltott rám, és végigkarmolta a vállam. Aztán újra egyedül hagyott. Volt min elgondolkodnom. Eddig még sosem történt meg, hogy valamilyen összekötő tárgy nélkül aktiválódott a képességem. De azért nem csodálkoztam rajta. Hiszen annakidején egy teljes hónapot töltöttünk együtt. Az áldozatok ugyanazt érezték, amit most én is, talán ez okozta a különös jelenséget. Abbahagytam a töprengést, és a tettekre összpontosítottam. Újra leemeltem a karom a széktámláról, és leguggoltam. Közben térdre estem, de a kezemmel végre elértem az egyik lábam. Ebben a kicsavart, kényelmetlen pózban próbáltam kioldani a szíjat a lábamról. Vagy sikerül, vagy újabb büntetést kapok a szökési kísérletért; ebből a testhelyzetből ugyanis nem tudtam visszaülni. Óráknak tűnő percekbe tellett, de végül siker koronázta erőlködésemet: az egyik lábam kiszabadult! Gyorsan a másikat is kioldoztam. Most már elmenekülhettem! De merre menjek? A sötétben semmit sem láttam, így nem volt könnyű sietni. Első próbálkozásra nekifutottam a falnak, de legalább lett valami támpontom. Vállammal a hideg felülethez hozzá-hozzá érve futottam. Közben azért imádkoztam, hogy kifelé haladjak, és ne kerüljek a Kaszaboló útjába. Észre sem vettem, hogy a durva köveken lehorzsoltam a vállam.
Fogalmam sincs, mennyi ideig tartott, amíg megpillantottam a sötétség végén a világos foltot. Bizsergetően futott végig testemen az öröm, mint amikor a haldokló felfedezi a hívogató fényességet az út végén. Nem sokkal később már a barlang szájánál álltam. A sötétség után a fény fájdalmasan nyilallt a szemembe; le kellett hunynom, aztán végre kiléptem a barlangból. Megálltam, körülnéztem. Mindenfelé fák látszottak, sehol egy út. Most viszont, hogy kiértem a barlangból, a Kaszaboló elvesztette az előnyét. Szívem vadul vert a rémülettől. Futni kezdtem. Olyan gyorsan, ahogyan hátrakötözött kezem és a bokrok engedték. Hirtelen vadállati üvöltés hasított a csendbe. Ledermedtem, de aztán még gyorsabb ütemre váltottam. Ágak csapódtak az arcomba, tüskék karcolták végig a testem, a talpam éles kövek és ágak vagdosták össze, de meg sem éreztem. A félelem erőt adott. Az életemért futottam. A nyomozók összevetették a Kaszaboló lehetséges útvonalát, és a hívási körzetet, de még ez is elég nagy területet foglalt magába. - Keressetek barlangot! - adta ki az utasítást Jack. Tudta, hogy minden perc drága, de egy ekkora terület átvizsgálása több órába kerülne. Nekik pedig nincs annyi idejük. Jack pokolian ideges volt, és ezt a munkatársai is érezték. Sokan ismertek, a Grimos-ügy kapcsán pedig még azok is hallottak rólam, akik sosem találkoztak velem. Attól tartottak, már csak holtan találnak meg, vagy ha valamilyen csoda folytán még élek, nem leszek többé teljes ember. Az Ügynökség minden esetnél százszázalékosan teljesített, ez az ügy azonban személyesen is érintette őket. Jack tudta, hogy át kellene adnia valakinek, aki érzelmileg nem érintett, de nem tehette. Talán az igazgató is úgy gondolta, hogy éppen a személyes kapcsolat miatt Jack sokkal többet hozhat ki magából és a többiekből, mert amikor tájékoztatást kért, egy szóval sem említette a leváltást.
Rohanás közben egy pillanatra sem mertem hátranézni. Nem akartam ezzel is időt veszteni. Ugyanakkor ez egyfajta struccpolitika is volt - amíg nem látom, milyen közel van a gyilkos, úgy érzem, van esélyem a menekülésre. Nem hallottam mást, csak a fülemben doboló szívverésemet és zihálásomat. Néha mégis hallani véltem a nyomomban rohanó gyilkos okozta zajokat. Hirtelen ledermedtem. Még a lélegzetemet is visszafojtottam, úgy hallgatóztam. Ijesztő csend honolt körülöttem, egyetlen ág sem reccsent. Ez rémített és állított meg. Visszafordultam. Vércseppek csillogtak az ágakon. A mellkasomon lévő sebből származtak. Tiszta nyomokat hagytam magam mögött! Aztán eszembe jutott még valami, és tudtam, hogy semmi értelme a menekülésnek. A barlangban, amikor ráhangolódtam a gyilkos elméjére, éreztem saját izzadságszagomat. A fickónak tökéletes szaglása van! Már nem lehet messze. Gyorsabb, mint én hátrakötözött kézzel és mezítláb. Mozdulatlanul álltam, de olyan feszült voltam, mint a felajzott íj. A legkisebb neszre is összerezzentem. Ösztöneim azt súgták, meneküljek. Kezdett eluralkodni rajtam a pánik. Mégis álltam, és vártam, hogy felbukkanjon. Egész testemben reszkettem. Újra átéltem az összes áldozat félelmét, nem csak a sajátomat. Aztán megrezzentek az ágak, és előbújt üldözőm! A lélegzetem is elakadt: a Kaszaboló valóban nem ember! A majd' két méter magas humanoid lény testét pikkelyes bőr fedte. Tirannai! A szeme apró, fenyegető és gonosz, akár a krokodiloké. Ujjai végén több centisre növesztett, görbe karmok - a Kaszaboló eszközei. Másodpercekig csak álltunk egymással szemben. Úgy tűnt, meglepődött, hogy nem menekülök el. A belőlem áradó félelmet viszont érezte, és rendkívül élvezte a helyzetet. Amikor felém lépett, elhatalmasodott rajtam a düh... A következő pillanatban pedig már a szörny szemén keresztül láttam saját magamat. Éreztem, mennyire élvezi a vadászatot. Szíve izgatottan dobogott. Örült volna, ha elfutok és ő továbbűzhet.
Ez viszont immár nem történhetett meg. Ajkam kegyetlen vicsorra húzódott, ami meghökkentette, de azonnal felfogta, mi történt. - Hagyj békén! - ordította dühösen. - Azonnal tűnj el a fejemből! De csak azt érte el, hogy még dühösebb lettem. Amikor elém ugrott, nem menekültem, nem tettem semmit. Testem a szörny érzelmeit tükröző, lélektelen báb lett. A Kaszaboló felemelte természet adta fegyverét, és a félelmetes karmok a testembe martak. Nem éreztem fájdalmat, testem tűrte az erőszakot, saját szememben láttam ugyanazt a dühöt, amit a szörny érzett. A tirannai üvöltve esett nekem, képtelen volt elviselni, hogy elvesztette felettem az irányítást, és nem ő tartja kezében az eseményeket. Ráadásul a saját érzéseivel kell szembeszállnia. Láttam, ahogy kegyetlen ütéseitől testem a földre omlik, aztán félőrülten, két kézzel szabdalni kezdett. Ekkor már tudatosan tartottam a kapcsolatot a Kaszaboló elméjével. Nem tudtam, mi lesz a vége, de egy mélyen rejlő megérzés erre ösztönzött. Testem már több sebből vérzett, amikor újra érezni kezdtem, ahogy a fájdalom orvul lecsap rám. Hangosan felnyögtem. A Kaszaboló azonnal érzékelte a változást. Elégtétellel töltötte el, hogy újra a hatalmában tarthat, emiatt nem vette észre, hogy nem szűnt meg az elménk közötti kapcsolat. Már a saját testemben voltam, félájultan a fájdalomtól és a rajtam ejtett sebektől, de erősen „markomban” tartottam a szörny elméjét. Amikor a gyilkost is elérte az első fájdalomhullám, amit én közvetítettem felé, megint haragra gerjedt. Felüvöltött kínjában, dühödten nekem esett, és újabb sebeket ejtett rajtam. De ezzel saját fájdalma is felerősödött. Felugrott, hogy elmeneküljön, de már nem volt hozzá ereje. Visszarogyott az avarra, nyögve újra próbálkozott, sikertelenül. Már alig vettem tudomást a körülöttem történtekről. A fájdalom felerősödött, eltűntek a színek, lassan szürke fátyol borított be mindent. Megtettem az utolsó lépést. Alig lélegeztem, aztán elnyelt a sötétség.
A nyomozók csökkentették az átvizsgálandó területet; barlangokat kerestek. A csapat több egységre szakadt, és gyors ütemben elindultak. Jack könyörtelenül hajtotta embereit, nem törődött azzal, hogy nincs út, a bokrok, fák ágait a karjával ütötte félre. Talán félúton lehettek, amikor meghallották a dühödt ordítást, és azonnal a hang irányába fordultak. Legtöbben előkapták fegyverüket, Jack azonban megfeledkezve az elemi óvatosságról, rohanva tette meg az utolsó métereket. Borzalmas látvány fogadta - mindkét test mozdulatlanul hevert. Az egyik sértetlenül, a másik több sebből vérezve. Jack a kollégáira hagyta a tirannait, és azonnal hozzám ugrott. Az ütőeret kereste a nyakamon. - Gyorsan, orvost! - üvöltötte, amikor nem érezte az érverésemet. A keresőosztag mindenre felkészült. Két egészségügyis azonnal ott termett, egyikük ellenőrizte a pulzust, aztán gyorsan átvette a másiktól a regeneráló dobozt, és a mellkasomra szorította. Elkezdte behangolni a berendezést... Fájdalom térített magamhoz, de ez nem csak a sebeimtől származott, hanem a mellkasomból is áradt. Amint kinyitottam a szemem elsőként Jack féloldalas mosolyát pillantottam meg. - Meghalt? - kérdeztem tőle halkan. Jack bólintott. - Akkor vége - sóhajtottam megkönnyebbülten. A kórházban sietve kivizsgáltak, és megállapították, hogy súlyos sebeim ellenére jól vagyok. Amikor végre hagytak pihenni, Jack nem bírta tovább a hallgatást: - A kórboncnok szerint a tirannai a sokkba halt bele. Hogy csináltad?! - Fordított átvitelt alkalmaztam. Visszavetítetten rá a kínokat, amiket nekem okozott. - Ugyanazt érezte, amit te?! – hitetlenkedett Jack. – De miből gondoltad, hogy ezzel elpusztíthatod? - Az ölte meg, hogy én meghaltam. – Erőtlenül elmosolyodtam. – De én visszatértem a tetszhalálból… ő viszont nem.
Norbert Winney INKARNÁCIÓ - Mr. Crow! Hangok... Hangok? Tompa minden... Nem is hangok ezek... mintha közvetlenül az agyamba jutnának a szavak... - Látom, kezd magához térni, Mr. Crow. Mr. Crow...? Én lennék Crow? Tobias... Tobias Crow. Igen... Homályosak az emlékeim. Hol vagyok? Nem emlékszem semmire... És miért nem tudok megszólalni? Miért nem látok semmit? Nem érzem a testem! Hol vagyok?! - Tudom, hogy hall engem. Látom az EEG-görbéin. Nagyot ugrottak az előbb, mintha izgatott lenne. Nyugodjon meg, jó kezekben van. Én Dr. Anthony Hamatri vagyok, a BIOKIBOS főorvosa. Jó híreim vannak. Az agyi funkciói szinte kivétel nélkül kezdenek helyreállni. Semmi jele, hogy a hibernáció károsította volna a szöveteket. Mintha csak egy műtét utáni altatásból ébredezne. Mi? Hiber...? Le... lefagyasztottak? - Engedelmével, most pihenni hagyom, az agyát pedig théta hullámokra kapcsolom. Nem lesz eszméleténél, de a tudatalattija, ötvenévnyi tétlenség után, végre működni fog. És helyrerakja az emlékeket... Ötvenévnyi tétl...? - Üdvözlöm újra ébren, Mr. Cro... Nem látok! Miért nem látok? - Nyugodjon meg! Mindent elmondok, csak legyen kicsit türelemmel. Először is, emlékszik arra, hogy önt, a saját kérésére, hibernálták? A hibernálás... ahogy a fagy felkúszik minden sejtembe... megállítva bennem az életet... Emlékszem... a rák a beleimben... az orvosok pedig... félnótás pancserek... tehetetlenül széttették a kezüket. Nem volt sok időm... hibernáció... várakozás a jégben, míg az orvosok képesek lesznek meggyógyítani. Mintha egy másik élet lett volna...
De... hé! Hallom... hallom a hangomat! - Bizony, mint ahogy én is hallom. De ez... nem az én hangom. Reszelős, gépi hang. Pedig a saját gondolataimat hallom... - Igen. De nem ön beszél. Legalábbis nem úgy, ahogy ön gondol a beszédre. ...nem én beszélek? De hát... - A hangokat nem a hangszálaival képezi. ...de akkor hogyan... - Míg ön pihent, egy beszédszintetizátort kapcsoltunk az agyi beszédközpontjára. ...beszédszinte...? Egyelőre persze még minden verbálisán megfogalmazott gondolat közvetítődik, de némi gyakorlással majd megtanulja bekalibrálni, hogy mi kerüljön kimondásra, és milyen hangszínnel. Az elme csodákra képes. Könnyen megtanul együttműködni akár egy elektronikus szerkezettel is. ...de miért nem úgy beszélek, mint bárki más? Mintha... egyszerre érzem azt, hogy van szám, és azt, hogy nincs. - Önnek... hm, mondanám, hogy kapaszkodjon meg, de, hm... nos... önnek nincs szája. Nincs...? De... - Mint ahogy... nincs arca... Úr... - ...nincs feje… ...is... - ...és, ami azt illeti, gyakorlatilag nincs teste. ...ten! De hisz... érzem a testem! Vagy... nem? Fura... - Jellemző tünet. Fantomtest érzet. Az amputáltakkal is előfordul, hogy úgy érzik, mintha még meglenne az elvesztett végtagjuk. Nincs... testem?! - Nincs, Mr. Crow. De... akkor mi vagyok én, szellem? - Fizikailag ön nem több egy agynál, mely egy speciális tartályban lebeg. Miért... miért nem érzek emiatt dühöt? Úgy kéne ereznem, hogy... nem is tudom... érti, nincs testem? Sokkol persze a hír, de... sokkal helyénvalóbb lenne beleőrülni a tudatba, vagy legalábbis pánikolni, nem? Miért nem... - Több okból. Sok esetben maga a test termeli azokat a kémiai anyagokat, melyek készenléti állapotba, stresszállapotba hozzák az embert, önnek pedig nincs
teste. Egy másik ok, hogy abba a tápoldatba, melyben az agya tartózkodik, nyugtató hatású vegyületeket adagoltunk. Emellett közvetlenül is tudom állítani, hogy ön milyen tudatállapotban legyen. Maguk... szabályozzák az agyamat? A gondolataimat? - Ne féljen, a gondolatait nem irányíthatjuk. Mi csak a bizonyos gondolatokra való hajlandóságát tudjuk állítani. Nincs semmi ördöngösség abban, amit csinálunk gondoljon erre úgy, mintha elszívatnánk önnel egy marihuánás cigarettát, vagy adnánk egy nyugtató injekciót. Most egyébként alfában van, épp valamivel azalatt, ami az ember ébrenléti állapotának felel meg. Így könnyebben viseli az új helyzetet. De feljebb hozhatom, bétába, a tudatosabb és logikusabb gondolkodás felé... így ni. De ha nincs testem... Miért nincs? Hát nem azért ébresztettek fel a fagyasztásból, mert meg tudnak gyógyítani?! - Sajnos az ön betegsége orvosilag, a daganat eme előrehaladott állapotában, ma is gyógyíthatatlan. Ráadásul a primitív hibernációs módszer következményeként számos szövete menthetetlenül roncsolódott. A biotechnológia azonban 2064-re odáig fejlődött, hogy adni tudunk önnek egy új testet. Ezért ébreszt... Újat? Úgy érti... valaki más testét? - Egy teljesen új, művileg előállított testet. Egy kiborg testet. Kiborg... ? Egy... géptestet?! - Kérem, nyugodjon meg, Mr. Crow! Az EEG-je drasztikusan kileng... pillanat... igen, most jobb. Kicsit csillapítottam az agyhullámait. Alfában van. Jobban érzi magát? Lenyugodott? Le... Milyen lesz az új testem? Aggódom... - Tudja mit, Mr. Crow? Legyen mára elég ennyi. Van mit feldolgoznia. A rehabilitáció csak akkor lehet sikeres, ha az agya hajlandó megtanulni az új testet irányítani. A tudata képes rá, minden csak a készségességén múlik. Most ismét théta hullámokra állítom. Aludjon egyet a dologra. - ...és ismét bétában, Mr. Crow. Jó reg... LÁTOK!!! - Igen, Mr... Látom magát... homályosan, de látom! Látom az... acélborítású, világító falakat, a fémes ketyeréket... nem tudom, mire jók. De nem tudom mozgatni a szemem. Nem
tudok pislogni! - Meglepne, ha tudna. Nincsenek szemmozgató izmai, és nincs szemhéja. Az altatásban töltött ideje alatt nem lustálkodtunk, és az agyához kapcsoltunk egy szempárt. Egy szempárt? - Igazi, emberi szemek, frissen klónozva. Az agy mellett ez a szerv, amelynél a kibernetika nem tudta utolérni a természetet Az agyának persze még ki kell alakítani vele a megfelelő idegi kapcsolatot, de hamarosan tökéletesen lát majd. Fog ez menni! Máj a beszédmodulját is ügyesebben használja, mint tegnap. Kaptam... más testrészt is? - Nem, nem terhelhetjük túl az agyat. Csak apró lépésekkel haladunk: először egy szövegértelmező-halló modul, aztán egy beszédmodul, majd az egyik legtöbb ingert szállító szerv, a szem… Ha mindezzel megbirkózott, jöhet a szintetikus arc, majd a törzs és a végtagok. Arc... milyen arcom lesz? - Mielőtt az agyat kimentettük a testből, gipszmintát vettünk a fejéről, majd az ön fényképeinek elemzésével, a mai korban divatos vonások figyelembevételével alakítottuk ki leendő arcát. És... merev lesz, mint mondjuk Threepióé? - Threepio... letöltőm... nem. Dehogy! Ne féljen, Mr. Crow, leendő arca nem fémből készült, hanem hajlékony, érintésre érzékeny, szilikon-bázisú anyagból. Számtalan apró kis animatronikus motor gondoskodik majd róla, hogy képes legyen arckifejezésekre. Ráadásul az arca az érzelmi állapotának megfelelően el is színeződik. Mint egy kaméleon? - Mint egy... kaméleon? I-igen. De ne aggódjon, az embereknek nem ez ugrik majd be, hisz mára kipusztultak a kaméleonok. A többség még csak nem is hallott róluk. Igazából nekünk se jutott eszünkbe a hasonlóság... Egyszerűen csak úgy gondoltuk, hogy az emberi társadalomba való beilleszkedéséhez talán nem lesz elég az arcához implementált alapvető mimikái készlet. Ön kísérleti alany, majd meglátjuk, hogyan válik be az elszíneződő arc a kommunikációban. Kísérleti alany? - Igen, de nyugodjon meg, nem teljesen az első. Az ön esetében már megbízhatóak a bioware-ek, már pontosan tudjuk, mit és hogyan kell csinálnunk. Nos, Mr. Crow, most ismét magára hagyom...
De annyi kérdésem van még! - Mindenre választ fog kapni. Most ismerkedjen a szemével, próbáljon közelre és távolra fókuszálni. Fél óra múltán ismét théta állapotba kerül majd, hogy a tudatalattija feldolgozhassa az új idegi információkat. Nemsokára találkozunk. - Hogy érzi magát, Mr. Crow? Már sokkal tisztábban látok! - Örömmel hallom. Milyen érzés, hogy miközben ezt mondta, már a szája is mozgott? Ez lett volna az a furcsa bizsergés? - Ahogy az agya a mesterséges arcizmokat mozgatja, természetesen visszajelzést is kap. Tehát van arcom? - Igen. Tényleg? Megnézhetném? - Természetesen. Ha úgy érzi, felkészült a látványra... Nézzen csak ide, egy kicsit jobbra! Itt egy tükör. Ez pedig... ön. Ez... ez lennék... én? - Elégedett? Jobbra vagy rosszabbra számított? Hát... És... ez... így végleges? Az agyam mindig látszani fog? A koponyám teteje üveg lesz? - Törhetetlen üveg, és tökéletesen kiszűri az UVsugarakat. Jelen tervek szerint ez a végleges design. Nem kapok parókát sem? - Nem. A szőrtelenség igen divatos manapság. Nagyon... robotszerű a fejem. - Nézze csak, az én homlokomon is van egy hálózati implant. 2064-ben ez teljesen természetes. Az arcára viszont nem lehet panasza, hisz az ön eredeti vonásait viseli. Rendben, emberi arcom van, de... se fülem, se hajam. A bőröm... ez a szilikonbőr is hamuszürke, és teljesen merev. Csak a szám jár, ahogy beszélek. - Ha jobban megfigyeli, már tudja mozgatni a szemét, és pislogni is tud. Az arcmodul igazából már most mindent tud, amit tudnia kell. Persze ne csodálkozzon, ha egyelőre esetlenül grimaszol. Majd kialakul ez is, ahogy elmélyülnek az idegi kapcsolatok az agy és az elektronikus részek között. Adjon neki egy kis időt, és mély emberi érzések kifejezésére is képes lesz. És a szám, miközben beszélek? - Szerencsére a beszédhangok formázását nem kell
megtanulnia, ugyanis egy beépített automatizmus gondoskodik róla, hogy ajkai mindig az épp kimondódó hangot formálják. Ha érdeklik a részletek, a száját mozgató animatronika gyakorlatilag ugyanazt a digitális inputot kapja, mint a beszédszintetizáló egység - csak épp hangok helyett mozgássá alakítja a beérkező jeleket. Tehát még most sem a számmal beszélek? Akkor ez a gépies hang se fog változni? - Önnek nincsenek, és nem is lesznek hangszálai... mint ahogy torka vagy tüdeje sem. Az, hogy beszéd közben mozog a szája pusztán megkönnyíti az emberekkel folytatott kommunikációját, más funkcionális haszna nincs. A hangja idővel finomodik majd. És az arcszíne miatt se aggódjon! Ön most ijedt, rémült... hát szürke az arca. Ám ez rögtön elmúlik, amint megváltoznak az érzelmei. Emlékszik? A kaméleon. Az élénk narancssárgától a fakózöldig teljes a skála. Fakózöld? Na de... És... egyáltalán nem úgy nézek ki, mint egy ember! Hogy fogok így olyan életet élni, mint bárki más? - Ön új életet, új esélyt kap tőlünk. Ez nyilvánvalóan némileg más lesz, mint az átlagembereké, az új életéhez pedig remekül illik majd az új teste. Miféle... más élet? - Úttörő lesz a maga nemében! De a társadalmunkban betöltött szerepéről majd később fogok szót ejteni. Most kettesben hagyom a tükörrel. Szokogassa a látványt. - Újra ébren, Mr. Crow! Tapasztal valami furcsát? Mást se csinálok... Szörnyen fáj a fejem, mintha prés alatt lenne... - Ó, ez jó! Jó? Hasogat, fel akar robbanni... Mi ez? - A teste jelzéseket küld önnek. A... testem? - Bizony, bizony, van teste. De hát, nem mozgok! Miféle jelzéseket küld? - Többek közt hőmérsékleti, nyomási adatokat. Az anyag, mely a teste jó részét borítja, igen érzékeny. Az agyának persze meg kell tanulnia feldolgoznia ezeket az ingereket... A „fejfájása” egyszerűen abból ered, hogy az agy képtelen megbirkózni ilyen mennyiségű adattal, és képtelen értelmezni azokat. De hamar beletanul, meglátja.
Nincs itt a tükör. Meg... megnézhetem a testemet? - Ne aggódjon felőle! Elsőrendű bioware, a legapróbb porcikája is a legjobb gyártóktól való! Szeretném látni... - Ahogy kívánja. Várjon, elfordítom a székét... És tessék, itt a tükör. Ez... ez... Mondja, hogy nem igaz... Ez... lennék én? Az én… testem? - Igen, az ön funkcionálisan tökéletes teste! De... kapok még valami borítást? Szilikonbőrt, mint az arcomon, vagy valami ilyesmit? Most kábelek látszanak ki az ízületeknél. Úgy nézek ki, mint egy... robot. Ez... nem egy élőlény teste, ez egy géptest! - A szilikonbőr rendkívül sérülékeny, és nem képes úgy regenerálódni, mint az élő szövetek. Nem boríthatjuk azzal a testét. Strapabírónak kell lennie. De... ha megsérül a szilikonbőr, azt le lehet cserélni. Mégiscsak emberibb lennék... - Ha szintetikus bőrrel is bevonnánk, azt nagyon gyakran kellene cserélgetni. Nem lenne profitábilis. Higgye el, a testét borító műanyag is tökéletes lesz az ön leendő munkakörében. Munkakör...? - Ön nehéz fizikai munkát fog végezni. Olyat, melyben embert már veszélyes alkalmazni, a feladat viszont emberi intelligenciát igényel. Fizikai munka...? Miért dolgoznék? Hisz... gazdag vagyok! - Csak volt. A 2058-as alkotmánymódosítás értelmében... Egy tévécsatorna elnöke vagyok! És főleg: szabad ember! Az új testem talán nem emberi, de ember vagyok, mint maga is! - Látom, az emlékei rendben visszatértek. Ötven év alatt azonban sokat változott a világ. De... ön orvos, vagy nem? Hát nem azon dolgoznak, hogy esélyt adjanak az életre? Hogy ismét élhessek? Fizettem érte! Önt pár hónapja, hibernálásának ötvenedik évfordulóján hivatalosan is halottnak nyilvánították. Mindenféle joga megszűnt. Vagyona, mint ahogy az is, ami a testéből maradt, az államra szállt. Az állam finanszírozta az ön rehabilitációját, s a hosszas kísérleteket, melyek ezt megelőzték. Az állam rendelkezik önnel. De... de... én...
- Megértem az ellenkezését, de szeretném, ha végighallgatna. Most lecsillapítom az agyhullámait, és egészen mélyre megyünk, hogy fenntartás nélkül elfogadja, amit mondok... így ni. Érti a szavaimat? I… gen... - Jó. Abban az ötven évben, amit ön hibernálva töltött, rengeteg dolog történt. Talán több, mint az egész huszadik században. Felgyorsult a világ. Mindent nem mondok el, csak annyit, amennyi ahhoz kell, hogy lássa, mi vár önre. A jelenség, aminek köszönhetően új életet kap, már az ön idejében elkezdődött. A jóléti államokban egyre csökkent a születések száma, az emberek élete pedig egyre hosszabbá vált. Míg egyre nagyobb volt a nyugdíjasok és az eltartottak aránya, addig az aktív dolgozóké csökkent. Országunk versenyképessége és gazdasága soha nem látott mértékben leromlott. Még a híres gazdasági világválság is apró pénzügyi zavar volt csupán ehhez képest. Szerencsére Amerika elnöke soha nem volt és nem is lehetett gátlásos. A megoldást egyfajta új rabszolgaság bevezetésében látta. Emberi munkaerő persze nem volt... megérett hát az idő arra, hogy robotokat dolgoztassunk. Sajnálatos módon egy mesterséges intelligencia soha sem lehet olyan ösztönös, mint egy emberi elme, és morális döntéseket sem képes hozni. Hiába szárnyalja túl számítási képességekben a processzor az emberi agyat, sok dologra egyértelműen képtelen. Itt jön a képbe ön... Ön kísérleti darab, s mint ilyen, megkülönböztetett figyelemben részesül. Mindazonáltal nem szabad. És nem ember. Az állam tulajdona. Minden értelemben tőlünk függ. Csak mi tudjuk biztosítani az ön számára azt a bioware-t, ami a testét jelenti, mint ahogy azt a speciális tápoldatot is, mely életben tartja, és táplálja az agyát. Ha nem azt teszi, amit mondunk, egyszerűen lekapcsoljuk. Ilyen egyszerű. Értette, amit elmondtam? I... gen... - Ne aggódjon, nem fogja rosszul érezni magát emiatt. Hamarosan kezdetét veszi egy mélyszuggesztiós kezelés, mely során egy hipnotizőr szakértőnk a tudatalattijába kódolja a megfelelő viselkedési normákat. Nem lesz más vágya, mint hogy hűen szolgálja az emberiséget. Értette? I...gen... - Rendben. Nos, Mr. Crow, üdvözlöm 2064-ben!
Peter Sanawad A GÜZÜ VISSZATÉR - Nagymami, nagymami, annyira félek...! - rohant be a kisfiú az öregasszony szobájába. Az öregasszony egy ősz hajú, nagyon öreg nő volt, a szeme előtt látásoptimalizáló erőterekkel, s egy apró vágással a jobb halántéka fölött. Megrezzent, felpillantott, majd a kisfiúra mosolygott. - Gyere ide, Jamir! - Magához hívta a félelemtől reszkető gyereket. - Nem kell félned. Nincs mitől tartani, itt vagyok melletted. - De annyira rettenetes volt!... - Mi lett volna annyira rettenetes, te kis bolond!? A szobádban játszottál? - Igen...! - A kisfiú szégyellősen összekulcsolta maga előtt az ujjait, majd az öregasszony ölébe kuporodott. Jane néni, még mindig mosolyogva, végigsimított az üstökén. Miközben mosolygott, nevetőráncok jelentek meg a szeme körül, látszott, hogy valamikor nagyon szép nő volt. - Meséld el Jane néninek, mi ijesztett meg annyira! A kisfiú egy darabig hallgatott, mintha valamit nem akaródzott volna elmondania, de aztán erőt vett magán és hősiesen kibökte: - A sötétség. - A sötétség? - Igen. - Hát, az valóban komoly dolog. A sötétségnek önálló természete van, amit ki kell ismerni, mert csak úgy lehet sikerrel felvenni vele a harcot. Meséljek neked erről egy történetet? - Igen! - kiáltotta lelkesen a kisfiú. - Tudod, kicsim, amikor még aktív űrhajós voltam, úgy gondoltam, hogy nem félek semmitől és senkitől... És akkor egy kereskedelmi útra küldtek a celiták felé... …a
hajó,
amelyen
repültünk
régi
típusú,
szögletes
monstrum volt, egyetlen aprócska lakórésszel az orrban, és hatalmas vaskonténerekkel hátul, amelyekben az üzemanyagot és a szállítmányt tároltuk. Nem tudom, akkoriban hogyan vehettem olyan könnyedén minden dolgot, valahogy teljesen más fogalmaim voltak a veszélyről. Persze... régebben nem volt elég csak jó űrhajósnak lenni, a főnökök azt akarták, hogy az embereik ördögi ügyességű virgoncok legyenek. Így hát, amikor kiadtam az emelkedési parancsot, szinte alig törődtem az ellenőrzéssel és a biztonsággal. Később ez meg is bosszulta magát, mert űrhajónk, a Madonna-7 hátsó konténerei elszabadultak, és magukkal rántották az enyészetbe a teljes tömeg hetven százalékát, beleértve ebbe a vészkompokat, az üzemanyagot és a teljes élelmiszerkészletet. Egy darabig úgy hittem, ott veszünk. - De nem vesztetek ott! Az öregasszony egy pillanatra kizökkent a mesélésből, s bosszúsan a kisfiúra pillantott. - Hagyd, hogy rendesen végigmondjam a történetet, Jamir, egyébként nem fogsz megérteni belőle semmit! A gyerek megszeppenten elhallgatott. - Tehát ott hagytam abba, hogy elvesztek az alapvető felszereléseink, és az maradt az egyetlen esélyünk, ha leszállunk egy közeli, az űrtengerészek körében eléggé rossz hírnévnek örvendő Maxwell kisbolygóra üzemanyagért. A körülmények szerencsétlen összjátéka volt, vagy a sors keze, nem tudom, mindenesetre úgy akarta a véletlen, hogy éppen egyszerre romoljon el a Madonna-7 fedélzeti számítógépe, s robbanjon fel egy cirkáló a földi űrkikötő-ben. A helyzet nemsokára rosszabbra fordult, mert kiderült, hogy az élelmünk csak öt napra elég, míg a legközelebbi űrhajó öt hét múlva jöhet értünk. Így aztán nagyon megörültünk, amikor egy rágcsálót üldözve rábukkantunk arra a harminc kilogramm földimogyoróra, amit a kisegér... a güzü... halmozott fel, és ami még a leszakadt és eltűnt rakományból származott. Addigra persze a pilótám, Roger már majdnem megölte egy sugárpisztollyal a technikusunkat, Dicket; a nagyapád pedig mint egy idegbeteg filozófus tékozolta a cigarettáit, miközben a helyzetről töprengett. Komolyan: több kedvem lett volna a sérült komputerrel videofocit játszani, semmint vele beszélgetni. De ezt azért mégsem tehettem meg.
- Jane, Jane merre van? - kiáltotta reggel Smith Wesson gabonaügynök, két nappal azután, hogy végre Dick, a műszaki tiszt is felépült valamennyire a sérüléséből. - Nem hiszem el, hogy alszik és nem hallja, ahogy üvöltök! Tudom, hogy hallja. Jaaaaane! Követelem, hogy szóba álljon velem! Jane álomittasan kinyitotta a szobája ajtaját, és gyűlölettel eltelve az ügynök felé fordult. - Mit akar? - kérdezte ugyanazzal a hangsúllyal, mint a legendabeli Néró császár, mielőtt felgyújtotta volna Rómát. - Na végre! Sejtettem, hogy ébren találom. - Gyűlölöm magát. Wesson mosolyogva közelebb ballagott a hálóingben, mezítláb várakozó lányhoz, és barátságosan rátette a kezét a vállára. - Képzelje, felfedeztem, hogyan lehet mogyorókrémet előállítani a szemekből! Ezt látnia kell! Jane akkora erővel csapta be a szobája ajtaját, hogy a Madonna-7 megremegett egy aprót a sziklaíven, amelyen állt. - Na de, Jane... - méltatlankodott felháborodva az ügynök, majd szokásos hányavetiségével megigazította a nyakkendőjét, és visszasétált a folyosón az űrhajó vezérlőterme felé, ahol Dick Fooler küzdött éppen a rokkant számítógéppel. Dick a harminc kiló mogyoró igazságos elosztását akarta kiszámolni a géppel, tekintettel a jelenlévők súlyára, energiaigényére, illetve megkötött zsírkészleteire. Annyira belemerült a feladatba, hogy nem is vette észre, amint az ügynök megállt a koordinációs berendezések mellett, majd kis idő múlva felragyogó szemmel kisietett a teremből, hogy újabb elmebeteg kérdést tegyen fel a pilótanőnek. A navigátor pedig belemerült a számítógép kreálta virtuális valóságba. Sajgó gyomra és az óránkénti szédüléshullámok kissé zavarták ugyan, de mivel vidéki gyerek volt, erővel túltette magát ezeken. Egy sisak segítette, hogy felvegye a géppel a kapcsolatot. Különleges tervezésű volt, képekké és impulzusokká formálta át a központi komputer koordinált információegységeit, és egy virtuális világba engedett betekintést. Ebben a belső mátrix-operációs rendszerben kóborolt a technikus, és a különös, minden értelmet és rendezőelvet nélkülöző formák és színvirágok között egy öntudatát veszített Anselmusként kereste a hibát, ami
megbolondította a gépet. A komputer - hibás működéséből kifolyólag - lovagi páncélba öltöztette és különböző feladatok elé állította a technikust. Dick mindeddig remekül megoldotta ezeket a feladatokat és legyőzte az ellenfeleket. Úgy vélte, hogy így közelebb jut a probléma okát jelentő szoftverhibához. Lovag volt tehát, és egy sebes ázsiai telivér hátán ügetett a bíborba borult hologramok között, amikor egy óriási géparc jelent meg előtte. Nem lepődött meg rajta túlságosan: a komputer egy ideje mind furcsább trükköket alkalmazott, hogy a lényeges információktól távol tartsa őt. Rendes esetben a környező űr, vagy az éppen kért helyszín jelent volna meg a szeme előtt. És nem egy, géparc. Minden kavargott és forgott, mintha az elektronikus rendszerek összefogtak volna azért, hogy végképp összezavarják a beteg - meglőtt - navigátort. Az újfajta kommunikációs módszert Dick egy darabig kifejezetten élvezte, most azonban, hogy a kavargás fejfájdítóvá erősödött, szívesen visszatért volna a holoegérhez és a klaviatúrához. Csakhogy miután átépítette a gépet, ez már nem volt lehetséges. A tizedik generációs mikrochip sokkal fejlettebb és összetettebb volt, mint a szétégett negyedik generációs, és kétségkívül több lehetőséget kínált a törlődött memóriablokkok helyreállítására is. A különböző szoftverekkel való harc azonban már nem csak az emberiség kollektív tudattalanjának, hanem a számítógép alapprogramjának is valamiképp része lett. Jane hirtelen feljajdult, és kirántotta a kezét az áramszekrényből. Elkerekedett tekintettel bámult vérző ujjara. A szekrényben lévő mogyoróból akart kiemelni félnapi adagot, azonban mintha több tucat tű mart volna az egyik ujjába... Kirántotta vérző kezét, és megdöbbenve azon gondolkodott, mi okozhatta a fájdalmas sérülést. Aztán pillantása a hullámzó mogyoróhalomra esett, amelynek szemei apró örvényeket írtak le a halom tetején. Egyből megtalálta a választ, mi okozhatja ezt. A güzü. Csak az lehetett. És megharapta! Védelmezni akarja a nehezen megszerzett készletet, és tűhegyes fogait az ujjába mélyesztette! Amikor pedig látta, hogy ennek hatására az idegen betolakodó (keze) meghátrál, bekajálta nehezen szerzett élelmét; ennek lehetett az eredménye az
örvény. Csak hát... ez mégis lehetetlen volt, hiszen a kis gézengúz pár nappal korábban beszaladt az egyik áramszekrénybe, ahol ropogósra sült. - Roger! - kiáltott fel a nő. - Azonnal gyere ide! A pilóta már kiheverte az előző napok traumáit, és többékevésbé összeszedetten tűnt fel Jane mögött. - Mi a baj? - Ez a kis dög... megharapott. A pilóta szerencsétlen tekintettel pillantott rá. - Ne hülyéskedj, Jane. - Akarod látni? - Jane a társa arca elé bökte mutatóujját, melynek tetején meglehetősen jól látszott a frissen kiserkent vér. Az áramszekrényből ropogtatás zaja hangzott fel. - Tehát még él? - Nem tudom, lehet, hogy ez egy másik. - Még egy güzü? - Csinálnunk kell valamit, mielőtt az egész készletet felfalja! - állította a nő. - Egy perc, és hozom a kábító-pisztolyokat - felelte az extaliori pilóta, és kisietett Wesson apró hálóterméből. Jane egyedül maradt a helyiségben, és félelemmel vegyes áhítattal hallgatta a zajokat. Mozdulatlanul figyelte az áramszekrényt. Vajon tényleg lenne valami az öreg űrjárók zagyva történeteiben? A Maxwell aszteroida, ahol most az űrhajójuk vesztegel, tényleg túlvilági lények otthona? Ahol még a güzük is feltámadnak? Volt valami miszticizmus a levegőben, és Jane alkalmanként hajlott rá, hogy elfogadja Roger sejtelmes gondolatait a sötétségről, a gonoszról és a túlvilágról. Az űrjáró nemsokára egy böhöm nagy flintával tért vissza: a szabványfelszereléshez tartozó sugárpuskával. Jane nem szerette a fegyvereket, még most is túl jól élt emlékezetében a kép, amint Roger a puskával a kezében járja a folyosókat, és rájuk vadászik*. Szerencsére valamennyire kijózanodott azóta... * L.d. „A güzü” című elbeszélést a Hullócsillag c. Cherubion antológiában.
Amikor Roger közvetlenül Janehez ért, a lány lágyan rátette a kezét a pilóta vállára. - Még ne tégy semmit, Roger. Ha belelősz a kapcsolószekrénybe, kicsinálod a hajó elektromos rendszerét, és odalesz az ennivalónk is meg az áram is. A mentőhajó öt hét múlva érkezik.
- Úgy tudtam, négy hét, amíg ideérnek, hogy elvigyenek bennünket. Jane összeharapta a száját, és bólintott. - Így van. Ki kell tartanunk valahogy. - Ott szökik! - kiáltotta hirtelen Roger, és megeresztett egy lövést az átellenes folyosó irányába. A sugárnyaláb kormos krátert ütött a hófehér padlózatba. - Roger! - kiáltotta kétségbeesetten Jane. - Állítsd le magad! Mindent összetörsz! A kétségbeesett kérés azonban nem talált meghallgattatásra. A pilóta, kezében a flintával, szélvészként a rágcsáló után futott, de az villámgyorsan eliramodott a sérült folyosórész közeléből. Jane pedig - mi mást is tehetett volna -, követte a furcsa kettőst. Roger a saját szobájáig üldözte a kis lényt, ott aztán nyomát vesztette. - Most boldog vagy? A pilóta meg sem hallotta a szavait. Az arckifejezése megváltozott, egészen furcsa lett, és a bőre is sokkal sápadtabb színben tűnt fel, mint annak előtte. Jane sok mindent el tudott képzelni Rogerről, sok mindent látott már tőle ennek előtte is, ez a sápadtság azonban különös volt, és semmi jót nem ígért. Azt jelezte, hogy a szavaival ellentétben még mindig nem ura a tetteinek. - Letennéd azt a fegyvert? - kérdezte a lány, s huszonhat évének minden báját bevetette a kérdés után. De Rogerről lepergett most a női csáberő. - Várj itt, Jane, utána kell néznem valaminek! - mondta, majd a kapitánynő kezébe nyomta a flintát, és kifordult az ajtón. Jane a semmibe vett, sértett nők jogos vehemenciájával fordult volna magyarázatért a kilépő után, de mire kisietett a teremből, már nem látta Rogert sehol. A pilóta szokatlanul gyorsan eltűnt... s ez már önmagában gyanús volt. Hát miért bolondul meg itt mindenki? - kérdezte önmagától, de nem töprengett a válaszon, hanem visszatért Roger szállására, és nekilátott átvizsgálni a termet. Elvégre tényleg jó lenne megtalálni a güzüt, már amennyiben még itt tartózkodik őkegyelmessége. Nekitámasztotta a sugárpuskát az ágy oldalának, aztán lehajolt, és amerre csak tudta, átvizsgálta a padlót. Nem látta nyomát rágcsálónak. Jó lenne egy lámpa - gondolta közben, mert sok sötét, árnyékos része volt a szobának, ahol a kis mimóza gond nélkül elbújhatott. Jane negyed
órán át kutatott a sötétben, de nem jutott titokzatos ellenfele nyomára. - Találtam egy kábító pisztolyt! Villámgyorsan, félig a padlón kúszva fordult meg. Szerencsére csak Roger volt. - Nem tudnál hangosabban mögém kerülni? - Bocs... csak ezzel már gond nélkül rálőhetünk a kis ürgére... - ...güzüre... - ...és nem teszünk kárt a hajóban. Jane kikapta a férfi kezéből a fegyvert. - Jól van. Ez nálam lesz. Most pedig nézzük meg másfelé, mert itt egész biztos nincs. Ja, és Roger... - Igen, Jane...? A pilóta még most is szokatlanul sápadt volt. - Szerezz egy lámpát! Lady Jane határozottan kisietett a teremből. Dick a telivér hátán még mindig az őrült komputerrel küzdött. - Ezek szerint nem érted meg, mit akarok tőled - mondta a félelmetes acélfejnek. - Ezeket te teremtetted, nekem nem kellenek - felelte a fémarc. - De ha te csak eszperentéül beszélsz, hogyan várhatod el, hogy szót értsek veled? - Beeeeeeee.....- nyújtogatta nyelvét a fémarc. Dick Fooler felsóhajtott. Nem lesz könnyű menet. - Felelj nekem! - Mely eseteket keressem meg neked? - Rendszerelleneseket. - Ez lehetetlen, mester. - Tedd meg nekem! - De nem! Nem kereshetek neked eredet-helyeket. - Mi a fészkes fenéről beszélsz? - Dick kizökkent béketűréséből. Jókorát csapott öntudatlanul a konzolára, persze a komputer nem reagált. A technikus sóhajtott, vissza kellett, hogy fogja magát. A rokkant komputer megjavítása - úgy tűnt -, meghaladja a lehetőségeit. - Szerezd meg nekem, mert kell! - folytatta kimerülten. - Lehetetlen! - Meg kell tenned! - Kell nekem egy eredet-helyzet meg egy merev lemez.
Ezeket meg te szerezd meg! - Jane mást mondana - sóhajtotta Dick. - Biztosan kiosztana, te idióta szuperkomputer. Ez volt az a pillanat, amikor a komputer felfogta a nemeszperente beszédet. - Jane? - kérdezte. - Nekem ezt egyetlen ember se jelentette. Jane... A számítógép elektronikájában új adatok kezdtek áramlani. Dick aggodalmasan figyelte a kimenő jeleneket. Aztán ezek túlléptek egy határt, és a technikus úgy érezte, menten felforr az agyvize. Nem törődött tovább a fura nyelvezettel, hosszan győzködni kezdte a gépet, hogy nem lehet ennyire hitvány. Elmagyarázta a mesterséges intelligenciák számára megalkotott etikát, majd kitartóan fejtegette, hogy Jane McLiven a parancsnoka a hajónak, aki nem akármilyen nő, és a parancsát mindenáron teljesíteni kell. Márpedig Jane azt parancsolta, hogy hagyják el ezt az átkozott aszteroidát, hogy repüljenek el innét, és ha lehet, minél hamarabb. Az ételük fogytán van, az üzemanyagtartályokat - a hippen nevű folyadékkal viszont sikerült megfelelően csatlakoztatni, és a csillaghajtóművek is üzemképesek. Semmi akadálya nem lenne, hogy elhagyják a bolygót! - Fesd le nekem Jane-t... - kérte a komputer, és kutyamód hegyezni kezdte az egyik mikrofonját. Aha, már egy kicsit eltért az eszperentétől... - okoskodott Dick, és jobb híján mesélt Jane néhány kalandjáról, azok közül, amiket együtt éltek át. Beszélt a lemúriaiakról, az Apostol utolsó útjáról, és más hasonlókról. Mutatott a tartalék tárolókból képeket is a kapitánynőről, ám egyre jobban elkomorult, ahogy a komputer mind kommunikatívabb lett. A virtuális valóságban egyre-másra váltogatta a hátteret és a saját megjelenési formáját az MI, és Dick nem jött rá a hirtelen változás okára. Mintha a tudatára akarna hatást gyakorolni az idióta ketyere... Egy idő után rátért a legfontosabb kérdésre. - Érted már, te ütődött komputer, hogy ki a főnököd, és hogy teljesítened kell a parancsát? - firtatta, és úgy érezte, most talán sarokba szoríthatja a komputert egy briliáns logikai vágással. De olyan választ kapott, amire egyáltalán nem volt felkészülve. - Azt hiszem... őrülten szeretem Jane-t - mondta a számítógép, és rózsaszínű szívecskékkel kezdte bombázni
a tüzes ázsiai paripán ülő férfit. Ez volt az a pillanat, amikor Dick Fooler kicsatlakozott a hálózatból, letépte a fejéről a virtuálsisakot, és erőtlenül végighanyatlott a klaviatúrán. Wesson átvette Jane-től a sugárpuskát, s ez határozott biztonságérzettel töltötte el. Úgy szorongatta, mintha aranyrudat tartana a kezében. - Azt hiszem, ezt hamarosan biztonságba helyezem. - Olyan helyre tegye, Smith, ahol nem kerül Roger szeme elé. Félek, hogy megint kitör rajta a betegség. Szokatlanul sápadt. - Nem tanácsos ilyen állapotban magára hagyni - mondta komolyan az ügynök. - Jane, miért nem tartotta szemmel? Jane esetlenül megvonta a vállát. - Talált egy kábító pisztolyt, így megszerezhettem tőle a puskát. Úgy láttam, az a legbiztonságosabb, ha az első másodpercben eltüntetem az útból, mielőtt még átlényegülne, és őrültséget csinálna. Könnyen megtehetné - bizonygatta a lány. Smith bólintott, és felhelyezte a fegyvert a szobájában álló formatervezett műanyagszekrény tetejére. - Itt lesz, ha használni akarná. Most pedig, Jane, engedje meg, hogy magával tartsak, és fésüljünk át néhány szobát. Ha a szokásos ellenszenvét túlélem, úgy gondolom, jelen pillanatban én vagyok az egyetlen használható segítség a fedélzeten. Ráadásul ez a másik güzü, amelyik megharapta, határozottan érdekel. - Úgy gondolja, nem ért véget a játszma? - érdeklődött a lány, miközben kisétáltak Smith szobájának az ajtaján. - Úgy vélem... - dörzsölte meg borostás állat Wesson -, hogy egy titok lappang a háttérben. És nagyon nem szeretem a titkokat, amikor a bőröm is rájuk mehet. Ideje hát lerántani róluk a leplet. Egyetért velem, Jane? És Smith, legnagyobb meglepetésére, együttműködési készséget látott a lány tekintetében. - Mernék mást mondani egy olyan szuperügynöknek, mint maga? - kérdezte évődve a nő, és előreindult a folyosón. Smith zsebre dugott kézzel, lelkében az elismertek beteljesült boldogságával követte. A
következő
nap
hosszas
keresgéléssel
telt.
Jane
magához vette a kábítópisztolyt, és megkezdte az űrhajó helyiségeinek módszeres átkutatását. Abból indult ki, hogy ha a güzü valahová befészkelte magát, oda vissza is fog térni. Bőven elég tehát, ha csak a vackát találják meg, amit fel fognak ismerni, hiszen a kis állat képes volt alakítani a környezetét. Mogyoróhéjakat, szemeteket, szétrágott vezetékeket kellett keresniük. - És mit fogunk csinálni, ha megtaláltuk a tanyáját? kérdezte két szívás füst között Smith Wesson, amikor Janenel és Rogerrel a nagy teherűrhajó egy újabb helyiségébe toppantak. - Várunk, amíg megjelenik? - Így van - felelte Jane. - És mihelyst meglátjuk, kap egyet a bénítóval. Attól remélhetőleg elkábul egy időre. - Egy ilyen erős fegyver akár meg is ölheti azt az állatot! - Úgy gondolja, ez visszatart? Az utazóügynök megvonta a vállát, aztán letelepedett egy idős, lepattogzott festésű fémszékre. Az űrhajó egyik műszaki helyiségében voltak, töménytelen mennyiségű technikai berendezés között. Kezdjük a lengéskiegyenlítő kontrollkomputerszekrényeinél tanácsolta Roger, és zseblámpájával bevilágított néhány porosabb üregbe. Aztán kulcsokat vett elő, és feltárt néhány ajtót. Bevilágított a ledek fényétől sokszínű panelek és memóriakristályok közé. Jane hátulról, Wesson a székből figyelte. Aztán váratlan dolog történt. A pilóta valamitől megriadt, s mivel ügyetlenül fogta a zseblámpát, a holmi kifordult az ujjai közül. Utána kapott, de szerencsétlen mozdulata nem volt több egy Jane karjára mért ütésnél. A lány kezében tartott bénítópisztoly pedig elsült, széles sugárban verte végig a termet, valamint Smith Wessont, aki a kopott műhelyszéken ült. - Hoppá... - hebegte a lány, és bocsánatkérőn a szája elé kapta a kezét. - Bocsi, Smith... Az ügynök lefordult a székről, és elterült a talajon. - Véletlen volt... Smith Wesson kínzó fejfájással ébredt, órákkal később. Egyedül volt a szobájában, látszólag senki sem ügyelt rá. Az ágya melletti asztalra oda volt készítve egy pohár víz, és némi mogyoró. Mogyoró, amely mellett egy... volt ott valami... mi lehet... barna bundába vegyülő fehér foltok...
Az ügynök összevonta a szemöldökét, és a fejét fogva felült az ágyon. Jól lát? Igen, ez valóságos, nem képzelődhet... Az asztalra készített mogyoró mellett egy apró, barna bundás élőlény mozgolódott, két kis kezével egyenként megragadta, feltörte és elfogyasztotta a kikészített mogyorószemeket. Az ő reggelijét...! Amennyiben persze reggel volt... Smith nem tétovázott sokat, megragadta az egyik cipőjét, és az asztal felé hajította. Elég rossz ütemben ahhoz, hogy a találattal kilöttyintse a vizet, és szétszórja a maradék mogyorót. A kisegeret nem találta el, mert bámulatos sebességgel elslisszolt. - Fenébe! - káromkodott, és egy pillanatra még a fejfájásáról is megfeledkezett. - El kell rejtenünk előle az élelmet, mert mindent felzabál! Úgy érezte, ezt az ötletét mindenképpen, és minél hamarabb meg kell osztania Lady Jane-nel. Lady Jane-t a vezérlőteremben találta. A nő éppen rádióbeszélgetést folytatott az értük küldött fregatt pilótájával, nem bírt belenyugodni, hogy megmentőik nem akarnak ezerszeres fénysebesség fölé gyorsítani. - El kell rejtenünk a magvakat a güzü elől - szólalt meg, a lehető legalkalmatlanabb pillanatban Wesson. Jane jelenleg rá se hederített, folytatta azt, amit fontosabbnak tartott, a pilóta meggyőzését. Wesson nem adta fel. Közelebb lépett, és megszorította a lány vállát. Jane egy reflexszerű dobással úgy vágta földhöz, hogy Smith nyekkent egyet a talajon. Kábán tekintett fel. - Ne ijesszen rám máskor - mondta feldúltan a lány, de nem Wesson miatt volt ideges. Még az előző vita tette feszülté. - Nem hittem volna, hogy ilyen jól verekszik tápászkodott fel az ügynök, majd leporolta a zakóját. Csak azt akartam mondani, hogy fontos lenne elrejteni a mogyorót a güzü elöl, különben még rosszul is járhatunk. - Ezt hogy érti? - Kiszámoltam. Négyen vagyunk, és a mogyoró csak harminc kilónyi. Ha ezt elosztjuk néggyel, hét és fél kilónyi mogyorót kapunk fejenként. Ez azt jelenti, hogy ha egy nap fél kilónyit eszünk meg, ami nem egy nagy mennyiség, a
készlet alig több, mint két hétre elég. - És a kisegítő hajó csak négy hét múlva ér ide... sóhajtotta a kapitánynő. - Úgy van. Tehát csökkentenünk kell a fejadagot napi kétszázötven grammra. Így is éhezni fogunk, de főként akkor kerülhetünk bajba, ha ezt az amúgy is szűkös élelmiszerkészletet közben megdézsmálja valaki... - A güzüre gondol? - Arra ébredtem, hogy a napi adagom felét megette! Hihetetlen kapacitása van egy ilyen kis dögnek. - Ne tréfáljon... Nem hinném, hogy emiatt... - Igenis éhezni fogunk emiatt! - emelte fel az ujját az ügynök. - Hacsak nem eszik még többet! Mert akkor éhen is veszhetünk akár...! Jane lemondó sóhajt hallatott. - Jól van, ha ez magának ilyen fontos, akkor rakjuk a mogyorót valami biztonságos helyre. Van ötlete? - Természetesen. Azt javaslom, pakoljuk ki a harminc literes áramszekrényből, és vigyük át az űrhajó vezérlőtermébe. Ott úgyis mindig lézeng valaki, mert ez az előírás. Így elkerülhetnénk, hogy a kajánkat megegyék. - Hm... nem is tudom. Nem szeretem, ha a vezérlőben idegenek mászkálnak. - Rám gondol? Én nem vagyok idegen! - Bizonyos szempontból idegen. Nem tartozik az űrhajó legénységéhez. - Mit számít most mindez, Jane? Hajótöröttek vagyunk egy aszteroidán, úgysem tudnám elvinni a hajót, és ennél már nagyobb kárt sem okozhatok. Hm? Gondolja át! Jane beleegyezően bólintott. - Rendben van. Átvisszük a mogyorót. Szóljon Rogernek, rá is szükségünk lesz a cipekedésnél! Wesson felszabadult sóhajjal követte a rakfolyosók felé induló kapitánynőt. Nem sokkal később már mind a négyen a vezérlőterem székeiben ültek, s a helyiség közepén, egy zsákban ott állt a mogyoró. Wesson nem győzött hálálkodni Jane-nek, amit a nő közepes lelkesedéssel fogadott. Sokkal jobban aggasztotta a műszaki tisztje, Dick Fooler, aki már nagyon hosszú ideje ült beszíjazva a pilótafotelbe Mindnyájan tudták, hogy a tizedik generációs operációs rendszer virtuális mátrixában próbálja elhárítani a komputer hibáját,
a lányt mégis zavarta, hogy már másfél órája nem adott életjelet számukra Nem mozgott, nem kérdezősködött, még öntudatlan izomrándulás sem futott végig a testén. Úgy ült a székben, mint egy halott. Wesson kitalálta, mi foglalkoztatja Jane-t. - Már második napja birkózik a számítógéppel - mondta tájékoztatásul, amit amúgy is mindenki tudott. Jane arra gondolt, hogy jelzésképp a homlokához érinti a kézfejét, de aztán rájött, hogy túl sok fáradtságába kerülne a mozdulat. Így nem reagált az elhangzottakra, hagyta hogy Wesson belelovalja magát a legkülönfélébb elképzelésekbe és részletesen kifejtse őket. Jane csendes példáját követte Roger is, ő sem érzett túl sok kedvet hozzá, hogy részt vegyen Wesson egyoldalú eszmecseréjében, illetve monodrámájában. A lány végül elaludt, és rengeteg mogyoróról, meg egy idegesítő, szószátyár mókusról álmodott. Amikor felébredt, megdöbbenve tapasztalta, hogy a vezérlőteremben sötét van. Ez egészen különös volt, ugyanis az űrhajó legfontosabb részében, ahol a legkényesebb szoftverek futottak, csak akkor oltották le a villanyt, ha rendszerellenőrzést végeztek, illetve ha valamilyen oknál fogva mindenképpen takarékoskodni kellett az energiával. Úgy hallotta egyszer, hogy a sötétségnek élő természete van, és birtokba veszi azoknak a lelkét, akik félnek tőle. Különösen ezen az elátkozott helyen. - Roger? - pillantott fel, de a pilótáját nem látta sehol. Gyorsan körülnézett, ám mindenütt csak merő feketeséget látott. - Dick? Felkapcsolnád a villanyt? Nem felelt senki, s Jane egy pillanatig nem tudta, mi történik hirtelen, abban sem volt biztos, hogy ébren van. Végül úgy döntött, hogy ez mégsem lehet álom, mivel nincs benne semmi a szokásos szörnyűségek közül. Csak a sötétség... Nagy nehezen felkelt, és a vezérlőpultnál aktiválta a világítást. Ekkor vette észre, hogy Dick ott fekszik a szétszedett komputer mellett, és édesdeden alszik. - Tehát csak a szokásos... - suttogta, azonban mégsem volt annyira nyugodt, hogy ne nézzen utána, mit művelnek a többiek. Végigjárta a hajó helyiségeit. Wessont megtalálta, Rogert nem. Kérdőre vonta az ügynököt. - Nem láttam - vonta meg a vállát Wesson. - Nem az én
feladatom nyomon követni, hogy a pilótája merre jár. - Csak tapintatosan érdeklődtem volna. Furcsállom, hogy nincs a szobájában... és alapjában véve a hajón sincs. - Kisétált volna az aszteroida felszínére? De miért? - Nem lepne meg. Roger néha roppant őrültségekre képes. Az égitestről mindenesetre nem tűnhetett el. - Biztosan van rá magyarázat. Jane megvonta a vállát. - Jöjjön, menjünk a vezérlőterembe! Szeretném, ha megbeszélnénk a továbbiakat. Dick a vezérlőteremben időközben felébredt, álmosan rájuk mosolygott, amikor beléptek. - Miért kapcsoltad le a világítást? - kérdezte rögtön Jane. - Hogyan? Nem én tettem. - Wesson? - pillantott az ügynökre a nő. - Tiltakozom a rágalmazásért! Miért tettem volna? Azonkívül nem is engednek a vezérlőpult közelébe! - Szerencsére... ezek szerint Roger volt. - Hol van most? - kérdezte a mérnök. - Fogalmam sincs... és éppen ez az, ami aggaszt. - Gondolod, Jane, hogy... - Dick elsápadt. - Ha megint elkezd skizofrén dolgokat művelni, én komolyan mondom, leütöm! - Csillapodj... Senki nem mondta, hogy bármi baj lenne vele. Legfeljebb kicsit gyanús, hogy eltűnt. Dick azonban felpattant. - Kicsit gyanús? Az ördögbe is, Jane! Hogy lehet ez kicsit gyanús? Emlékszem, tavaly az Apostolon azt bizonygattad, mennyire rá lehet érezni első sejtés alapján, mi a baj... - Az más eset volt. - Mit számít? - Számít. - Ha megengedik, hogy közbeszóljak - vette le, és törölte meg a szemüvegét Wesson -, én amondó volnék, hogy hagyjuk a pilótát, és foglalkozzunk a valóban fontos dolgokkal. Hallják ezt a zajt? Jane fülelni kezdett. - Milyen zajt? Wesson a mogyoró felé bökött, ami még mindig a vezérlőterem közepén állt egy zsákban. - A ropogtatást. Azt hiszem, dézsmálják a kajánkat. - Hogyan? - kerekedett el Dick Fooler szeme. - Igen - folytatta Wesson. - Merthogy amíg maguk egymással civódtak, én inkább ezt tanulmányoztam -
bökött a zsákra. - És nagyon nyugtalanít, hogy mintha valamiféle mozgást is látnék benne. Csakugyan, a zsákban mozgolódás volt. - Talán most elkaphatjuk a kajatolvajt... - suttogta Dick, és Jane is óvatosan, halkan közelebb lopódzott a zsákhoz. Éppen abban a pillanatban, amikor kellő közelségbe ért, egy apró, fehér foltos kisegér bukkant fel a zsák peremén. Minkét pofazacskója tele volt, és még most is vígan ropogtatott. - Na most megvagy... - suttogta a lány, de rosszul lépett, és megnyikordult alatta a padló. A kis állat felfigyelt a zajra, és villámgyorsan fedezékbe futott, a komputeres tartozékok pultja alá. A lány már ugrott volna utána, amikor észrevette, hogy a mozgolódás a zsákban nem maradt abba. - Hogyan...? - vonta össze szépen ívelt szemöldökét. Hát többen is vannak? Valóban, kisvártatva egy újabb güzü tűnt fel a zsák szélén. Jane ezt már nem hibázta el, azonnal tüzelt a bénítópisztollyal, és az egérke lepotyogott a padlózatra. A lövés tehát pontos volt, de korántsem jelentett ez sikerélményt senkinek. A zsák belső mozgása ugyanis nem állt meg, sőt most kezdett csak igazi örömtáncba a vászon, s odabentről félelmetes ropogtatás hallatszott. Úgy örvénylett a zsák alja, mintha malomkerekek forognának benne, s rövidesen egy apró, éles fog végig is hasította a műtextil oldalát. Kiömlött a mogyoró nagy része, és a folyadékként áramló szemcsék magukkal sodortak nem egy sumákul zabáló kis gazfickót is. Jane nem hitt a szemének. Öt apró gézengúzt vett számba. - Dick, ezek többen is vannak... - suttogta a lány, de a figyelmét elterelte, hogy a világítás ismét pislogni kezdett, majd hirtelen igen enyhén megdőlt a hajó. Ez már komoly dolog volt. - Az istenekre, mi történik itt? - kiáltotta kétségbeesve a kapitánynő, és bekapcsolta a Madonna-7 belső monitorait. Elhűlt a látványtól, amit a belső kamerák közvetítettek számára. Az űrhajó alsóbb régióiban ugyanis güzük százai hemzsegtek, s attól dőlt meg az enyhe gravitációjú aszteroidán a szerkezet, hogy a töméntelen kisegér egyre feljebb és feljebb mászott a fémlétrákon - nyilván a mogyorós zsák felé tartottak. Az összetört űrhajó belső tömegének egy része áthelyeződött, a súlypont
megváltozott, s így maga a Madonna-7 is csúszni kezdett lefelé a megdőlt betonreptér-maradványon, amelyen mindaddig stabilan állt. Jane pedig csak ott állt és csodálkozott, s egy pillanatig fogalma sem volt róla, hogy mit is tegyen most. Amikor Jane Wesson társaságában távozott a vezérlőteremből, azzal a feltett szándékkal, hogy kilakoltatják a nem kívánt társbérlőket, Dick Fooler ismét a fejére helyezte a virtuális valóságba átjárót jelentő sisakot. Úgy gondolta, megpróbálkozik egy körrel a komputernél, hátha rálát végre a probléma okára, ami a részleges működészavart okozza. Igazság szerint már nem járt túl messze a hőn áhított céltól, sőt félig már sikerrel próbálkozott az előző alkalommal. De a siker másik feléhez vezető út átkozottul nehezen akart világossá válni. A komputer ezúttal egy zöld előember alakját öltötte magára, és bunkóval kezdte verni a fejét. A virtualitásban persze nem fájt semmi, Dick mégis jobban érezte volna magát, ha az eszement komputer más megjelenést választ a kommunikációs szoftverének. Gyorsan változtatott a beállításokon, és egy jóval békésebb - keresztény felekezeteknél használt - asztali témát nyitott meg. A háttér és a környezet rögtön átváltozott. Templomok és hegyek tűntek a háttérben, a kommunikációs szoftver pedig egy békés, csuhás barát alakjában kérdezte, hogy mi az utasítása, mit óhajt. Ez már sokkal jobban tetszett a műszaki tisztnek. Helyre kell állítanunk a helyzetlokalizációs alkalmazásokat - felelte. - Mutasd őket! - Csak ha kitalálod a nevemet, testvérem! - mondta ájtatosan a csuhás. - Komputer! Teljesítsd a parancsot! - Ne lépj ily követelőző hanggal Isten országába, mert a kemény szavak sokkal erőtlenebbek annál, semhogy bebocsáttatást nyerj általuk. Dick fáradtan sóhajtott egyet, és állított egy aprót a saját megjelenését szabályozó szoftveren. Felfénylett egy pillanatra a virtuáltér, s hamarosan már ő is barátként állt a templomtornyok árnyában. - Dicsértessék, testvér! - köszöntötte a gépet. - Elárulnád a neved, szeretett vezetődnek? - Szent Benedek vagyok, szolgálatodra!
Dick kínjában majdnem felsírt. De aztán erőt vett magán, és folytatta a küzdelmet. Nos, Szent Benedek, feltelepítenéd végre a helylokalizációs szoftvereket? - Természetesen - válaszolta a komputer. - A biztonsági kódok nálad vannak, fivérem? Dick futtatott egy key-generátort, és az így kapott kódot pecsétes okiratként megjelenítette a virtuáltérben. Szent Benedek elolvasta a „levelet”, majd bólintott, s varázsolni kezdett. - A Helylokalizációs Szent Benedek Varázsló Köszönt Téged - suttogta. - Kérlek, add meg a telepítés helyét! - Ott a két templomtorony között jó lesz - válaszolta fásultan Dick. - Konkréten a G:\ meghajtó Gennydows könyvtárának Témák alkönyvtárára gondolsz? - Igen. - De hát testvér... ez a könyvtár nem létezik. Létre kívánod hozni most? - Igen. Szent Benedek intett, és a két templomtorony között öreg, gótikus könyvtárépület tűnt fel. - Hogy tetszik? - kérdezte. - Gyönyörű, csak folytasd - siettette a folyamatot Dick. Szent Benedek pedig tette a dolgát, és telepítette a különböző segédszoftvereket, egészen amíg a „you_never_will_be_out: look!” programhoz nem ért. Ekkor kezdődtek ugyanis a komolyabb bonyodalmak. - Kívánsz csatlakozni a kozmonetes szoftver-kiegészítő adatbázishoz, drága barátom? - Hát... izé... nem - felelte Dick. - De drága testvér...! Itt olyan nincs, hogy nem! Add meg nekem a kiszolgáló nevét, IP-számát, a kapcsolattartó barát nevét és rendfokozatát, valamint a titkos igét suttogta Szent Benedek ravaszkásan, és cinkosan a könyökével oldalba lökte Dicket. Dick rettentő zavarba jött. - De én nem akarom, hogy ez a barát tartsa a kapcsolatot kettőnk között - vetette oda végül. - Ráadásul most nem is tudunk rákapcsolódni a Kozmonetre! - Add oda azokat az okiratokat a testvérnek, irgumburgum... - mosolygott Szent Benedek, majd intett, és egy behízelgő mosolyú fekete csuhás pap jelent meg, aki a tenyerét nyújtva kérte a szükséges okmányokat. Dick
gyűlölettel eltelve pillantott rá. Aztán a fekete csuhás beíratlan kódexet és pennát vett elő. - Neve? - kérdezte hivatalos, de mégis mosolygós-nyájas modorban. - Dick Fooler - sóhajtotta Dick. - A Cége neve? - Nincs cégem. - Mégis be kell, hogy írjak valamit, egyébként nem tudok továbblapozni a könyvben! Barátom, áruld el kérlek a Nagy Testvér nevét...! - O. Z. Atya - diktálta a közismert Anonymus-belépőkódot Dick, de a barát nem fogadta el. - Tisztességes nevet mondj, légy szíves! Dick sóhajtott, és mondott valami mást. - Simphson & Simphson. Jelenleg ugyanis ők voltak Wesson ügynök megbízói. - Helyes - felelte a barát. - Rátérhetünk a bonyolultabb dolgokra. Kellene a Proxy-szerver neve... aztán egy tizenegy számjegyből álló elérési hely, használati kód, körzetszám... - Körzetszám...? - Hát persze, hiszen honnan tudnának egyébként beazonosítani! - A bánatba, te gép...! A Maxwellen vagyunk, és hajótörést szenvedtünk...! Itt még nagy teljesítményű jelerősítők sincsenek, semmiféle körzetszámunk nincs! - Márpedig kell, hogy legyen körzetszám, egyébként nem tudom folytatni a telepítést - bólogatott kevéssé szomorúan a fekete csuhás. Dick kétségbeesetten Szent Benedekhez fordult. - És neked ehhez nincs egy szavad se? De Szent Benedek meg se szólalt, csak ujjal mutogatott a fekete csuhás barátra. Ez volt az a pont, amikor a műszaki tiszt elvesztette a béketűrését. Ököllel esett a papnak, ám az kecsesen ellépett előle. - Éppenséggel lenne egy megkerülő megoldás - mondta végül Szent Benedek. Dick összeszedte magát, és intett a komputerszimulációnak, hogy folytassa. Benedek ismét varázsolt, s a fekete csuhás hirtelen izzó vasat vett elő. - Süsd rá a bélyeget! Dick homlokához hozzáért a tüzes pecsétnyomó, s a férfi igazi fájdalmat érzett! Ijedten felkiáltott, s alig hallotta közben Szent Benedek szavait:
- Az implant bekerült a szemöldököd fölé. A sisak automatikusan csatolja a megfelelő idegvégződésekhez. Innentől fogva elválaszthatatlanok vagyunk, könnyen tudunk kommunikálni Duck baráton keresztül! Most és mindörökké, Ámen! A fekete csuhás levette a csuklyáját. A holofilmből ismert, kövérkés arc tűnt fel. - Jaj, csak a Robin Hoodot ne...! - nyögte a műszaki tiszt, de aztán más jutott az eszébe. - Azt mondod, implantot ültettél belém? - Igen, Dick. - Azonnal szedd ki! - Drága barátom, ez nem ilyen egyszerű. Csak akkor lehet, ha újraindítod a telepítő varázslót, és... Dick dühös mozdulattal letépte a fejéről a sisakot, és rémülten az egyik monitor tükröződő képernyőjénél megvizsgálta a fejbőrét. Valóban, nem sokkal a szemöldöke fölött halvány vágást vett észre, a sisak automata berendezései ott ültethették a bőre alá a szerkezetet... - A fenébe... - nyögte, mert tisztában volt vele, hogy az implantátum szakszerűtlen eltávolítása olyannyira megzavarhatja az agyi folyamatokat, hogy megőrülhet tőle, mint Roger. Hacsak nem őrült már most is... A szakszerű eltávolítás pedig olyan bonyolult volt, hogy külön komputertechnikust kellett volna hívni hozzá... persze itt a világ végén erre esély sem volt. Abban a pillanatban ismét megdőlt kissé a hajó, és Dick megfeledkezett a problémájáról. Meredten bámulni kezdte az egyik monitort. Az kötette le immár a figyelmét, ami Jane-nel és Wessonnal történt. Jane ezúttal egyetértett Wessonnal, hogy a mogyorót el kell vinni a hajóról. A kisebbfajta rágcsálóhad pár nap alatt felélheti, és akkor tényleg éhen halnak négy hét alatt. Egyáltalán nem találta már biztonságosnak a Madonna-7 megviselt, lyukacsos felépítésű szekrényeit, mert ezek a kis dögök - a tapasztalat legalábbis ezt mutatta gyakorlatilag bárhol megjelenhettek. Szkafandert öltöttek tehát, összeszedték a még ép, megehető mogyoró-tartalékot, és hozzákezdtek a Madonna-7 elhagyásához. Wesson úgy gondolta, hogy a Maxwell egyik légmentes helyiségében megfelelő
biztonságban lesz majd az élelmiszer-készletük. Már éppen befejeződött a zsilipkapuból a levegő kiszívása, amikor megjelent egy zöld fény, és a külső kapu magától kinyílt. Azaz nem teljesen magától. Roger állt velük szemben. - Roger! - kiáltott fel dühösen, számon kérően Jane. Nem engedtem meg, hogy elhagyd a hajót! Hol voltál? Mit kerestél odakint? A pilóta közönyösen hallgatta a szóáradatot. Egyáltalán nem tűnt megfélemlítettnek, mintha teljesen egyenrangúnak tartotta volna magát a pilótanővel. Pedig nem így volt. - Az aszteroidán lévő kihalt városban voltam - felelte töprengve -, mert találtam a kabinomban, a szent könyveim között egy utalást rá, hogy van odabent valami... Roger tekintete különös volt, Jane kezdett megijedni. - Valami? Mire gondolsz? A pilóta üveggömböt varázsolt elő a szkafander oldalsó zsebéből. - Itt van. Ez az úgynevezett Sámánszem. Az elveszett ereklye, amely Extalior vallási életében különös jelentőséggel bír. - Miféle jelentőséggel? - Erőt ad... sok-sok erőt. Aki birtokolja, képes lesz... Roger apró mozdulatot tett, és az üveggömb felemelkedett a kezéből - tárgyakat mozgatni. Jane meglepődött, hogy a „trükk” sikerült. - Ne viccelj... hogyan csináltad? Miféle erő működteti ezt? - Mágia - suttogta áhítattal a pilóta. - Egy fenét mágia! - vetette közbe Wesson. - Ismerős nekem valahonnét ez az üvegszem... Ha megnézhetném közelebbről, egykettőre... - Nem! - felelte, meglepően hidegen Roger, és zsebre vágta a szerkezetet. - Senki nem érhet hozzá, csak én! Jane sóhajtott, és elhatározta, hogy nem bonyolódik vitába. Ehelyett egyszerűen intett: „gyerünk”! Aztán felszólt még Dicknek rádión, hogy amint teheti, kövesse őket az aszteroidán lévő elhagyott városba. - Huh, de sápadt vagy, öreg! - mondta Dick, amikor a Maxwell egyik levegősebb szegletében végre megpillantotta Rogert. - Tényleg biztonságos levenni itt a
sisakot, Jane? A lány bólintott. Dick levette, aztán fanyalogva körbekémlelt. - Hát... mit ne mondjak, ez a hely leginkább arra a bányára emlékeztet, amit még űrkadét koromban találtam másodmagammal a Merkúr egyik eldugottabb zugában. Egészen érdekes történet, mert egy teljesen mesterségesen kialakított hangár volt, mélyen bent a Merkúr felszíne alatt. Volt ott félig elmállott élelmiszer-automata, poshadt ivóvíz, ezer éves fűtőtestek... csak hónapokkal később tudtuk meg, hogy a legelső Merkúrra érkezett űrhajó kapitánya lakott ott közel tíz évig, amíg rá nem találtak, és ki nem szabadították. Szóval amolyan Robinson-lakás szaga volt, ahogy ennek a helynek is. - Igen, én is érzem az időtlenséget... és a magányt értett egyet Jane, és szót sem ejtett róla, hogy ő személyesen is ismerte az öreg Hapburne kapitányt. Hapburne... de az egy másik élet volt. - Én pedig nem értem, miért jöttünk át a Madonnából mindannyian - szólt közbe Wesson. - Remélem, Jane, ésszerű magyarázattal tud szolgálni. - Jogos a kérdése, Smith. Azért jöttünk át mindannyian, mert nemcsak az étel elrejtése volt a célom. Szerettem volna megtudni valami mást is... - Mégis, mit? Jane mozgást vett észre, villámgyorsan előkapta a kábítófegyvert, és lőtt. Egy apró test terült el a távolban. Wesson odasétált, megnézte, és persze nem csalódott. - Güzü - mondta megvetően. - Mi más is lehetne? - Ezt akartad ellenőrizni, Jane? - kérdezte Dick. Jane tűnődve bólintott. - Valami hasonlót. - Tehát innét áramlottak, innét jöttek át a güzük! kiáltotta Roger. - De vajon hogyan jutottak be a hermetikusan lezárt űrhajóba? - Ez még rejtély - mondta a nő. - De meg kell fejtenünk! - Úgy van! - értett egyet az ügynök is, de hogy szónoklatot tartson az útvonal felkutatásának gyors és hatékony módozatairól, arra már nem maradt ideje. Rémülten látták, hogy az útvonalon, amelyen ők is érkeztek, több tucat güzü özönlik elő. - Ezek követtek minket! Szálljunk szembe velük! - állt elő a megoldással Roger. - Lépjünk le! - volt más véleményen Wesson, és
megragadta Jane karját. Vonszolni kezdte a kapitánynőt a Maxwell egy távolabbi sarka felé. Jane csak döbbenten szemlélte az egyre növekvő güzühadsereget, és elfelejtett ellenkezni. - De hogy a fenébe jöhettek utánunk? - morogta még Dick, aztán ő is futásnak eredt. Wesson vezetésével kirohantak egy folyosóra, s eltorlaszolták maguk mögött az ajtót. A túloldalról riasztó cincogás hallatszott. Csak ekkor derült ki, hogy fogalmuk sincs róla, merre menjenek tovább. - Maga hozott ide - mutatott vádlón az ügynökre Roger. Most vezessen is ki minket! - Mégis, hogyan? - kérdezte nemtörődöm hangsúllyal Wesson. - Én csak azért jöttem erre, nehogy rám szabaduljanak azok a kis dögök. Tudja, milyen erős a harapásuk? A legutóbbi keresztbeharapta az egyik ujjamat, és milyen sokáig vérzett...!* * Ennek a harapásnak a leírása is a korábban említett elbeszélésben található (A güzü).
- Azt hiszem, a természet gonosz tréfát űzött velünk mondta halkan Jane. - Lenne egy ötletem - szólt közbe Dick, s mindannyian csendben maradtak. A műszaki tiszt a figyelem középpontjába került. - Kapcsolatban állok egy implanton keresztül a hajó számítógépével - folytatta a technikus. - A komputer rendelkezik a város részletes térképével. Úgy gondolom, a szervizcsatornákon keresztül kikerülhetnénk a rágcsálóhadat, és kerülő úton elmenekülhetnénk a kihalt létesítményből. - Remek terv! - bólintott Jane. - Én is megfelelőnek találom - nyugtázta Wesson. - Mit mond a komputer? - Egy pillanat... - Dick tekintete a semmibe révedt, de közben mintha lágyan meghajolt volna, keresztet vetve a mellkasa előtt. Jane értetlenül Wessonra pillantott, az ügynök nemtörődöm módon legyintett. - Én nem hiszem, hogy a menekülés az egyetlen választásunk - tiltakozott Roger, amikor látta, hogy mindannyian elfogadták az ötletet. - Nem értem, mi a baj ezzel, Rog - felelte Jane. - Az, hogy... ez így nem fog menni.
Kifejteni azonban már nem tudta, hogy miért, mert Dick intett, és sietve megindultak az egyik szervizjáraton át. Az ajtó pont azt a pillanatot választotta, hogy halkan, nyikorogva kinyíljon mögöttük. Apró rágcsálók tucatjai somfordáltak be rajta. Jane azonnal odalőtt egy töltetet a kábítópisztollyal, Wesson pedig felkapta a zsáknyi mogyorót. - Indulunk! - utasította őket Jane, majd Roger kezébe nyomta a kábítópisztolyt. - Fedezd a visszavonulásunkat! Dick előreindult, utána Jane kapaszkodott fel az egyik tetőnyíláson. Hamarosan eltűnt a helyiségből. Wesson gyorsan követte a lányt, pont úgy, mint aki fél, hogy különben a teremben felejtik és magára marad. A sort Roger zárta, aki szemmel láthatóan komolyan vette a feladatát, mert amikor feltűntek az ajtó mögött a güzük, gondolkodás nélkül odapörkölt a pisztollyal. Aztán követte a többieket. A félhomályos, szűk tetőtéri csatornában csak lassan tudtak haladni. Hátul Roger egy hőérzékelő műszerrel követte a güzük útját, s tudósította őket, a tér mely részén érzékel hófoltokat. - Mintegy húsz méterre vannak tőlünk - suttogta. - Úgy tűnik, az ajtó nem állította meg az előrenyomulásukat. - Merre tovább, Dick? - kérdezte Jane. Dick válasz helyett egy nyílásra mutatott, ahol elhagyhatták a szűk járatot. Poros, dohszagú, kivilágítatlan terembe jutottak, csak a bekapcsolt sisakreflektorok biztosítottak némi fényt. Dick hamarosan észrevett valamit az egyik sarokban, s örömmel kiáltott fel. - Ívhegesztő berendezés! Nahát, ma már nem használnak ilyet... Akkumulátor is van hozzá! A szerkezet alig volt nagyobb egy aktatáskánál, egy kétszáz évvel korábbi típus volt, a maga nemében az egyik legfejlettebb. - És...?- kérdezte Jane. - Mit kezdjünk vele? Az ajtó túloldaláról kaparászás hallatszott, majd apró, ritmikus dübörgések. Mintha a kisállatok tudatosan gyengíteni kezdték volna a falakat. - Hát... - vakarta a fejét Dick -, azt javaslom, Jane, hogy hegesszünk le magunk mögött minden nyílást. Sosem lehet tudni. - Gondolod, hogy akkor nem jutnak át? - kérdezte sápadtan Roger. - Ha minden nyílást lezárunk, akkor nem! - vetett véget a
kirobbanni készülő vitának Dick, és felmarkolva a hegesztő-berendezést, hátrafelé indult. Rövidesen felszikráztak a falvégek a mozdulatai nyomán. - Remélhetőleg ez majd feltartja őket - mondta, nem véve tudomást róla, hogy a pilóta egyre aggodalmasabb tekintettel figyeli a güzük helyzetét jelző műszert. - Mit mutat? - kérdezte tőle kiszáradt ajkakkal Lady Jane. - Közelednek... már csak tizenkét méterre vannak! - Keressünk fegyvert! Átkutatták a termet fegyverek után, de néhány poros ládán kívül semmit nem leltek. Végül Dick kapcsolatba lépett a hajókomputerrel, és megtudta, hogy a veszély esetére rendszeresített, készenléti eszközök valamivel messzebb vannak, de elérhetőek. - Erre kell mennünk - mutatott egy folyosóra. - Pár száz méter, és találhatunk fegyvereket. Roger éppen ekkor végzett az ajtó lehegesztésével. - Rögzítsd ezt is - mondta Jane, és mindannyian elindultak a vélt vagy valós fegyverek után, nem is tudták, hogy mennyire feleslegesen. A száz métert elég hamar megtették, a folyosó nyílegyenes volt. Egyedül Wesson káromkodott a sötétben, mert közben eszébe jutott, hogy a biztosítása nem szól hajótörés esetére. Ekkor különböző jogi frázisokkal kezdett előhozakodni, amit senki sem értett. Így ment ez egészen addig, amíg Jane rá nem szólt, és csendre nem intette. Aztán a kapitánynő átvette az érzékelő műszert, amely most szerencsére biztonságos értéket mutatott. - Ötven méteres körzetben nincs élő körülöttünk újságolta a lány. - Erre van a kijárat? - Igen. Dick segítségével rövidesen meglelték a kiutat a sötét, csatornaszerű folyosóról. A sötétség mint egy néma, fekete társ kísérte őket, s félelmetes szörnyekké, igazi túlvilági lidércekké varázsolta a güzüket. Jane nem merte volna bevallani, de lélekben reszketett, és alighanem így volt ezzel mindhárom férfikísérője is. Egy óriási, kupolás hangárba jutottak. Jane úgy gyanította, hogy a valamikori város központi parkja vagy tere lehetett. Wesson nekitámaszkodott valaminek a falon, mire a helyiségben végre halvány világítás gyűlt.
- A vészáramkör lehet - találgatta a technikus. - Ötven évenként jár erre hajó, amely karban tartja az akkumulátorokat. Jane helyeslőén bólogatott, holott ő nem ismerte a szabályt a régi, elhagyott városok technikai felújításáról. Inkább a látványt szemlélte hát, ami elé tárult, s minden tekintetben meghökkentő volt. - Roger, hegeszd le mögöttünk a nyílást! - parancsolta a pilótájának, majd belépett az elhagyatott város poshadásszagú világába. Különös időszakban épülhetett a hely, mivel cseppet sem törekedtek a készítői a modern formatervezésre. Úgy tűnt, inkább az antik Föld stílusait igyekeztek leutánozni, s több ezer évvel korábbi kőcsipkék, boltozatok és timpanonok imitációi díszítették a romos épületeket. Olyan volt a kupola alatti térség, mint egy nagyon öreg, nagyon díszes és nagyon elhasznált földi romváros. Talán úgy a tizennyolcadik, tizenkilencedik századból. - Bámulatos! - ismerte el a városrész pompáját Wesson. Ezek a régiek még tudtak építkezni! Látja ezeket a fodrokat? Nagy kihívás lehetett megcsinálni barna műanyagból. - Valóban szép innét a kilátás, Smith - mondta a lány -, de most nem azért vagyunk itt, hogy a panorámát csodáljuk. Tovább kell állnunk, mielőtt elfogy az energia és kialszik a fény, belélegezhetetlenné válik az évszázadok óta nem cserélt, áporodott levegő, és nem utolsó sorban agyon nem harapdálnak a güzük. - Ilyen problémánk nem lesz - felelte szórakozottan Wesson. - Nézzen csak a háta mögé, kicsi lány! Jane megfordult, és két automata fegyvert vett észre. Több száz éves, mozgásérzékelős plazmapuskák voltak. - Hoppá... - futott ki a száján. - Bizony hoppá - folytatta az ügynök, és közelebb sétált a géppuskákhoz. - Ha ezeket felállítjuk, nincs az a güzühadsereg amely elfogna bennünket! Mintegy a közelharcról szóló szózat népszerűsítésére, felhangzott az ütemes kopogás, amit a rágcsálók idéztek elő. Jane idegesen a közelség-jelzőre pillantott. - Már csak húsz méterre vannak! Dick... be tudjátok üzemelni a fegyvereket? A technikus ekkor már azok elektronikáját tanulmányozta. - Úgy tűnik, ha ráállítjuk őket a város energiahálózatára,
működhet a dolog. Nem látok anyagkárosodást vagy szerkezeti hibát bennük. - Akkor siessetek! Amíg a pilóta és a technikus a fegyverrel foglalkozott, Smith elérkezettnek látta az időt, hogy udvarolni kezdjen Lady Jane-nek. - Mondták már, hogy nagyon bájos arca van? - kérdezte, csak úgy mellékesen, és elővette a bónuszcigarettát, amire az öltönye belső zsebében bukkant. Öngyújtó kattant, és rövidesen szétáradt a füst. - Ne dohányozzon! - szólt rá a lány. - A szagunk alapján követnek bennünket. - Igaz is... - értett egyet Wesson. - Ez az egyetlen épkézláb megoldás. A szagnyomot követik, azaz.... hát persze! A mogyoró után jönnek. - El kell rejtenünk előlük. - El fogjuk. Csak valamilyen hermetikusan zárható szekrényt vagy tartályt kell találnunk. Ez könnyen fog menni, szinte nem is kell töprengenem rajta... - A férfi tekintete megakadt egy páncélüveg mintavételezőn. Ellenben a másik probléma sokkal mélyebben aggaszt. - Milyen probléma? - Mégis, mit gondol, Jane? Maga okos lány, tudnia kellene! - Ne bókoljon, hanem mondja meg, mire gondol! - Hát jó. A probléma lényege, hogy a güzük nem követhettek minket a nyílt űrben, az aszteroida felszínén, a vákuumon át... - Wesson mélázva figyelte a fegyverek körül foglalatoskodó két űrhajóst. Roger a folyosó kijáratát hegesztette be éppen, Dick az automata fegyvereket állította fel a kapu előtt, ha a güzük esetleg mégis „áttörnének”. - Lehet, hogy nem is a hajóról jöttek át. - Hm... - Wesson megdörgölte az állat. - Nyilván nem a hajóról, hiszen a több száz példányt az elmúlt hetek során észrevettünk volna. Sokkal valószínűbb, hogy az aszteroidáról törtek be hozzánk. De vajon hogyan....? - Vajon hogyan... Mindketten gondolkodtak. - Csak úgy történhetett - fejezte be végül könyörtelenül az ügynök -, hogy valaki... áthozta őket. - Ostoba gondolat! - sziszegte Jane. - Ostoba? - Hát persze! Ki hozta volna át őket, kit vádol? Engem?
Vagy Rogert? Esetleg Dicket? - Rogert - bólintott Smith. - Egyértelműen Rogert. A pilótája ugyanis, ha nem vette volna eddig észre, háborodott. - Roger nagyon jó ember. - Lehet. De elmebeteg. Jane térddel tökön rúgta Wessont, aztán magára hagyta. - Legközelebb vigyázzon a szájára! - mondta, de a tüske azért ott maradt benne. Mert mi van, ha mégis Roger hozta át a güzüket a Madonnára? Miután végeztek az ajtónyílás lehegesztésével, elrejtették a mogyorót a Wesson által mutatott helyre, és vártak. Minden nyílást eltorlaszoltak vagy lezártak, így egyszerűen képtelenség volt, hogy akár egyetlen kis rágcsáló kibukkanjon bárhol a nyomukban. A kaparászás zaja mindazonáltal erősödött. Jane egyre elképesztőbb adatokat olvasott le a kezében tartott műszerről. - Tizenegy méterre vannak... - suttogta -, nem is, tíz... már csak kilenc... nyolc... Elérték azt a távolságot, ahol a lehegesztett ajtónyílás volt. Erőteljes kondulások adták tudtul, hogy a lények megpróbálkoztak a fém áttörésével. - Erre nem lehet esélyük... - mondta bizonytalanul Dick. Ezt nem tudják, egész biztosan nem... És úgy tűnt, hogy valóban nem tudnak áthatolni a lezárt ajtón. Jane egy idő után megnyugodva jelentette ki, hogy a műszer szerint a rágcsálók megálltak a nyolcméteres határon, és nem közelednek tovább. Már éppen fellélegeztek, és a visszaúton kezdtek töprengeni, amikor ismét csippantott egyet a készülék, és a távolságot mutató számok újból csökkenni kezdtek. - De hát... ez hogy lehet? - kérdezte, már jóval határozatlanabbul Jane. - Hány méternél tartanak? - Hat... de egyre csökken. Már csak öt... - A lány szemében megjelent a félelem. - Ez lehetetlen! Roger maga elé emelte az ívhegesztőt, Dick a kábítópisztolyt vette át. - Hát csak jöjjenek! És akkor megszólaltak az automata fegyverek. Láthatóan a talajra tüzeltek, a lángcsóva, amit köptek magukból,
legalábbis egészen biztosan a talajig ért. Semmi más nem hallatszott jó ideig, csak a beinduló automata fegyverek hangja, na meg a szerte reppenő véres güzüdarabok látszódtak még alkalmanként. - Mennyi időre elég a muníció? - ordította a zajban Dick felé Wesson. - Hogy? - Hány töltény van még bennük? A technikus végre felfogta. - Nem tölténnyel működnek, ezek plazmafegyverek! Azért hangosak, mert a gerjesztett plazma igen nagy energiájú. Amíg a világítás működik, ők is kapnak energiát, a plazmát a levegőből nyerik! Áporodott, kénes bűzt sodort feléjük a szél, majd egy pillanatra meglebbent a világítás. Wesson összeráncolt szemöldökkel meredt Dickre. A technikus széttárta a kezét. - Nagyon sokat fogyasztanak, az akkumulátorok pedig gyengék. És a fegyverek még mindig tüzeltek. Hosszan, szünet nélkül. Jane elképzelni sem tudta, mennyi güzüt sütöttek ropogósra. Aztán végül elhalványult a világítás, és a fény kialudt. Abban a pillanatban a fegyverek is leálltak. Csend. És sötétség. Jane riadtan pillantott a kezében tartott műszer foszforeszkáló kijelzőjére. - Mit mutat? - kérdezte az ügynök. - Közelednek... - suttogta a lány, és lassan hátrálni kezdett. Roger áram alá helyezte az ívhegesztőt, Dick maga elé emelte a kábítópisztolyt. - Négy méter... - folytatta Jane, és közben szüntelenül hátrált. - Három... az életbe is, merre tovább, Dick? A technikus maga mögé mutatott. - Duck barát azt mondja, van egy átellenes folyosó... az elvezet az egyik külső zsilipkamráig. - Duck barát?? A technikus ingerülten legyintett a kezével. - Mindegy... És abban a pillanatban milliónyi güzü tört föl a talajból. Úgy rontottak Dickre, mint valami ragadozó méhraj, csípték és harapták, majd elborították, és a férfi csak kiáltozott, kiáltozott esélytelenül. Persze senki sem tudott segíteni rajta. - Hátra! - kiáltotta Roger, és gyorsan a fémes talajhoz
érintette az ívhegesztő pálcáját. Kék ívfény jelent meg rögtön a talaj magasságában, amely végigperzselt több tucat güzün, de mindegyiken nem mehetett át. Rövidesen Roger testét is güzük százai lepték el, Jane csak karikává tágult szemmel figyelte, és nem tudott dönteni a támadás és menekülés között. Szerencsére ott volt mellette az utazóügynök, aki jóval korábban felismerte az egyetlen lehetséges választást. Jöjjön, Jane! kiáltotta, és bekapcsolta a szkafandersisak lámpáját. A lány is felvette a saját sisakját, és kéz a kézben botladoztak minél távolabb a mögöttük feltűnő, és őket üldöző rágcsálótenger elől. Átfutottak a folyosó felén, és így pillanatnyi előnyre tettek szert. Az volt a terv, hogy Jane kinyitja a zsilipkaput, és a kisállatokat kisöpri az űrbe a levegővel együtt a léghuzat. Ám Jane hiába próbálta mozgásra bírni a zsilipkaput nyitó ócska, maradi vészkereket. Egy idő után Wesson is nekiveselkedett, és együttes erővel próbálták elforgatni az ajtónyitót, de az bizony nem mozdult. - Merre tovább? - kérdezte lihegve Jane, majdnem egy percnyi erőfeletti küzdelem után. - Erre! - mutatta Wesson, és maga után húzta a lányt. Aktivált egy kapcsolót és egy vészpanel lecsapódott mögöttük. A szkafanderek és uniformisok tárolószobájába jutottak. - Tudja, Jane... arra gondoltam, hogy át kellene öltöznünk. - Hogyan? - kérdezte, csaknem felháborodva Jane. - Azt akarja, hogy hagyjuk itt az űrruhánkat és a sisakokat? - Ha igaz, hogy ezek a kis lények a szag miatt jönnek utánunk, érdemes lenne levetni a gönceinket. Én például majdnem fél órán át a hátamon cipeltem a mogyorót, egész biztosan átjárt a szaga... A lány egy másodpercig meredten nézte. - Ha ez egy újabb ostoba kísérlet, Wesson, én... - Az isten szerelmére: nem! - felelte a gabonakereskedő, és levette a szemüvegét. Elsőként kezdte meg az átöltözést. Ha nem is tűnt túl átgondoltnak a dolog, azért mégis egy esély volt, Jane végül belement. A güzük egyelőre nem jelentkeztek, a futással szereztek valamennyi előnyt, de ez az állapot nem tarthatott örökké. - Mindent vegyen le! - utasította Jane-t Smith, amikor a
lány a fehérneműhöz ért. - Mégis, hogy képzeli? - háborodott fel, most már jogosan a lány, de Smith nem felelt. Aztán, amikor Jane folytatta az öltözködést, Smith természetesen hátrafordult, és megleste a lányt. Hiába, ilyen volt a természete, hosszan legeltette a szemét Jane törékeny, aranybarna testén, anélkül hogy ő észrevette volna. Aztán amikor végre felcibálták magukra az ott talált kék overallok legkevésbé rongyos darabjait, arra gondolt, hogy ez az ötlete is milyen remekül bevált... - És most? - kérdezte dühösen Jane, noha fogalma sem volt róla, miért érez felháborodást. - Felfelé megyünk - suttogta Smith, és felnyitott egy légszűrő-aknát a plafonban. - Már percekkel ezelőtt észrevettem! - büszkélkedett. Jane ekkor már megbánta, hogy az irányítást teljesen átadta neki. „Na nem" - határozta el hirtelen - „ezt soha többé nem fogja megismételni." És úgy is cselekedett. Egymást követve kúsztak a szűk légcserélő járatban, Jane elöl, Smith utána. A készülék szerint a güzük legalább húsz méternyire voltak tőlük, minden irányból hallatszott a csúszkálásuk és a kaparászásuk. - Tudja, Jane kedves, hogy min gondolkodom egy ideje? - Az adóvisszatérítésén? - kérdezte lihegve Jane. - Azon is... valóban gondoltam rá, de most nem erről akarok beszélni. - Meglepő. - Inkább azon tűnődtem, hogy ezek a kis lények, akik üldöznek... nem lehetnek földi rágcsálók. - Miért nem? - Még kérdi? - Anatómiailag egyeznek. - És a földi egerek is dübörögtetik ritmikusan a vasfalakat? Csoportba verődve üldözik, majd megeszik az embereket? Nem, Jane... én már régóta nem hiszek ebben. - Szóval... ez a legújabb... koncepciója? - Igen... mert ez.... a leghihetőbb. - Számomra nem. - És az űrhajó? Hogyan kerültek... több százan a Madonnára? - Biztosan... van ésszerű... magyarázat is rá, Smith, én
nagyon elfáradtam! - Álljunk... meg. Éppen egy sötét szűrőrács felett voltak, alattuk raktárhelyiség lehetett. Smith kirúgta a vaskeretet, és leugrottak a padlóra. - A güzük? - kérdezte a férfi.. - Egyelőre nem közelednek. Smith ekkor felfigyelt egy ismerős formára az egyik polcon. A távmérő foszforeszkáló fénye miatt vette észre. Közelebb lépett a tárgyhoz, hogy alaposabban megvizsgálja, hátha felhasználhatja. És hirtelen megismerte. - Jane... nézze csak! - Mi az, mit talált? - Ez egy üveggömb! - Igen, jól látom én is. - Pont olyan, mint amit Roger hozott magával a Maxwellről. Jane jobban megvizsgálta az üveggömböt. - Tényleg hasonlít... de nem pontosan olyan. - És tudja, mi ez, Jane? - A férfi megkönnyebbülten nevetett, de a lány még nem osztozott a jókedvében, gyanakodva méregette. - Micsoda? - Akkor még nem ismertem fel, de most hirtelen beugrott, pontosan mit is látok! Ez egy kristály...! - Wesson szinte reszketett a görcsös nevetéstől. - Ez egy pleiádoki transzporterkristály. Jane előtt derengeni kezdett a dolog. - Azt akarja mondani, hogy ez egy... szerkezet...? – Lámpája fényét az üveggömbre irányította. - Smith... ugyan! Ez nem lehet tanszporter! Túl kicsi. - Láttam már ilyet - felelte Wesson. - Egy pleiádoki barátom, nevezzük Brithney-nek, megmutatta, hogyan működik, amikor egyszer fegyvereket vásároltam a Pleiádoki Technokráciától. – Az ügynök hirtelen elsápadt. Ez több száz éves technológia lenne? Atyaég...! Jóval kevesebbet kellett volna fizetnem az energiapajzsokért...* * Smith Wessonnak ezt a kalandját a Káin című novellában lehet megtalálni a Jég birodalma című Cherubion-antológiában.
- Smith! Ne ezzel foglalkozzon, az ég szerelmére! Inkább azt mondja el, mire jött rá! - Egyszerű - felelte az ügynök. - Amikor Roger titokban kiszökött a Madonnáról, és felderítőútra indult a Maxwellre,
véletlenül megtalálta ezeknek a szerkezeteknek az egyikét. Azt hitte, saját világának szent ereklyéjét találta meg, és üsse kő, lehet hogy úgy is van! De nem értett hozzá, és véletlenül aktiválta. A transzporter pedig, anélkül, hogy bárki tudott volna róla, a güzük végtelen tengerének egy apró részletét átsugározta a mi hajónkra. - Koordináták nélkül? - értetlenkedett Jane. - Hogyan? - Jane, kedves... ezek nagyon fejlett szerkezetek. A kristálylokációs rész automatikusan detektálta a Roger által megtett útvonalat a hőnyomok alapján, és automatikusan ezeknek a kezdetéhez sugározta az élő szervezeteket. Magyarán a hajóba. - Még mindig szkeptikus vagyok - vonakodott a lány. Miért pont a güzüket sugározta át? Miért nem bármi mást? - Mert általában élőlények szállítására használják. Ez nem raktártranszporter, hanem egy miniatürizált személyi transzporter. Brithney is gyakran használt hasonlót. Az élőlényeket sugározta át. - És miért nem Rogert sugározta haza? - Beállítás kérdése... biztosan a kezelőfelület párhuzamos portját aktiválta... Jane most már teljesen más szemmel tekintett az apró gömbre. - Akkor... haza is tud vinni minket? Tudja kezelni? - Persze. És úgy látom.... működőképes. Annak is kell lennie. És hát, Jane... fényévek százain nem tud áttranszportálni minket, de az űrhajóba vissza tud juttatni. Jane ekkor már ismét a Madonna-7 kemény kezű kapitánynője volt, megszűnt a sötétben érzett félelme, és már a güzük sem érdekelték túlzottan. - Akkor úgy állítsa be, hogy keresse meg Roger és Dick életjeleit is! Mérje be őket... Hozza haza a fiúkat, hátha nem esett túl nagy bajuk. Wesson mosolyogva elforgatott néhány panelt a gömbön. Felfénylett körülöttük a mindenség, s egy pillanat alatt megszűnt minden távolság. Jamir felállt az öregasszony mellől, és a hallottakon gondolkodva járkálni kezdett a szobában fel és alá. - Én nem féltem volna a güzüktől - mondta gyermeki naivitással. - Olyan aranyos kis állatok lehettek! Megsimogattam volna őket. Jane elmosolyodott, lerakta az asztalra a
látásoptimalizáló erőtérgenerátort. Rogert és Dicket alaposan összeharapdálták. Megkockáztattad volna, kedveském? Az ilyesmi nagyon tud ám fájni! - De nekem nem! - tiltakozott a kisfiú. - Ha nem, hát nem... Nagyon bátor vagy. Jamir elégedetten elmosolyodott. - De azért te is nagyon bátor voltál, Jane néni, hogy egyedül be mertél menni abba az elhagyatott városba! Brrr... lehet, hogy én ezt nem mertem volna. - Akkor az tűnt a leglogikusabb lépésnek. Egyébként egy cseppet sem volt félelmetes. - Nem? - Nem. De megértetted, mit tanulhattál az egészből? A kisfiú elhúzta maszatos ábrázatát. - Hát azt - mondta az öregasszony, hogy a legnagyobb sötétségben sem félsz mástól, csak saját magadtól. Azoktól a rémségektől, amiket te találsz ki saját magadnak. S az élet legtöbbször alaposan cáfolja valamennyit. Bizony így van ez, Jamir, mert az a sok apró rágcsáló egytől egyig közönséges földi emlős volt, és nem olyan borzalmas, földönkívüli értelmes szörnyeteg, amilyennek Smith vagy én képzeltük. Ez már csak így működik. - Nincs tehát mitől félni, csak saját magunktól? - Így van, így bizony. - És te örültél neki, amikor végre otthagytátok a Maxwellt? Az öregasszony megcsóválta a fejét. - Hát az már egy másik történet, amit most nem mesélek el neked. Néhány hét múlva eljött értünk egy mentőhajó, és a korábbi vőlegényem, Krügel volt a pilótája. Nagyon sietett, persze ha tudta volna, hogy mibe tenyerel bele, nem jött volna olyan lélekszakadva. - Jane halkan felnevetett. - Egész biztosan nem sietett volna annyira. - Hogyhogy? - Hát nem találod ki? Amikor felszálltunk a hajójára, sajnos vittünk magunkkal egy nem várt látogatót is. Na mit gondolsz, kit, Jamir? - Egy güzüt! - Igen. És az a kis állat, meg egy fura számítógépvírus bizony majdnem száműzöttekké tett minket útban hazafelé. De most már menj aludni, késő van! Jamir abbahagyta a sétálgatást, és az ajtóhoz lépett. - Aludj jól, Jane néni, és ne félj a sötétben! Abban csak
az van, amit mi magunk beléje képzelünk! Gondolj sok szép dologra! Jane mosolyogva figyelte, amint a kisfiú aktiválja a nyílászárót és távozik. Nem mesélte el neki, mivel fogadta a Madonna-7 számítógépe, amikor végül visszateleportáltak a vezérlőterembe. Mert Jane egyből leült a konzol elé, hogy bevésse a naplójába a legfontosabb értesüléseket. Ám a komputer különös módon köszöntötte őt. - Jó estét, Jane! - áradt egy lágy dallam a külső hangszórókból, és a monitoron rózsaszín szívecskék tucatjai tűntek fel. - Lám milyen csinos ma! Mondja, mit csinál péntek este? De hát, ahogy azt Jamirnak is mondta, ez már egy másik történet.
Kim Lancehagen ÉN CSAK ADOK EGY JELET A GÉPNEK, ÚGY MUZSIKÁLOK HEAR NOTHING LP VERSION Track List: INTRO (3:40) 1. SZÉP, ÚJ HANGZÁS (BRAVE NEW SOUND) (5:50) 2. MAGÁNYOS LÉLEK A SÖTÉTBEN (LONELY SOUL IN THE DARK) (7:15) 3. CSEVELY AZ ÖRDÖGGEL (CONVERSATION WITH THE DEVEL) (6:40) 4. ÚJ KÉPEK RÓLAM (NEW PICTURES OF ME) (5:10) 5. EJAKULÁCIÓ (EJACULATION) (5:45) 6. A LEGSÖTÉTEBB FÉSZEK (DARKEST NEST) (3:45) 7. SIKEREM TITKA (SECRET OF MY SUCCES) (6:20) 8. ÚJRA TALÁLKOZUNK (MEET AGAIN) (6:40) 9. MAGÁNYOS LÉLEK A SÖTÉTBEN - ÚJRA (LONELY SOUL IN THE DARK - REPRISE) (5:35) 10. HAJNALI HOLT (DEAD OF DAWN) (4:45) 11. SIKOLTÓ SZEMEK (SCREEMING EYES) (6:15) 12. A SZOBÁDBAN (IN YOUR ROOM) (5:10) OUTRO (4:50) Bonus Tracks: MAGÁNYOS LÉLEK A SÖTÉTBEN LONELY SOUL IN THE DARK - GRISHA VOLANTE VOCAL MIX - (6:00) MAGÁNYOS LÉLEK A SÖTÉTBEN LONELY SOUL IN THE DARK - OPEN DOOR HENDREX VERSION - (7:30) HEAR NOTHING - LP VERSION
INTRO (3:40) Fogalmam sem volt róla, hogyan csinálták. Réges-régen leírta őket mindenki. A piacon évek óta csak Best of albumokkal és korábbi koncertek felturbózott DVDkiadásaival voltak jelen. Igazán senki nem várt már átütő erejű produkciót tőlük. Kiégtek? Talán. Sokan biztosan így hitték. Aki egy kicsit is ért a pop-businesshez, tudja, hogy az elhúzódó alkotói válság, vagy akár néhány zeneileg elcseszett, sekélyes év nem jelent durva üzleti buktát. Az IDM menedzsmentje legalábbis szépen kaszált még mindig. A régi rajongók nagy része kinőtt a lázadós korszakából, s immár a tehetős középosztályhoz tartozott, következésképp ezek megvettek bármit, amin az IDM lógója virított, beleértve az újrafeldolgozásokat, tributealbumokat és a maxi single-díszdobozokat, az újramasterelt ritkaságokkal együtt. Ahhoz képest, hogy az IDM tagjai öt éve szóba sem álltak egymással, meglepően sok pénz csordogált a bankszámláikra. Fejenként akkora összeg, amivel bármelyik feljövőben lévő együttes kiegyezett volna. Nem is ez volt velük a baj. Sokkal inkább az, hogy válságba kerültek. Dave narkóügyei, és Ian szólókarrierjének beindítását követően készek voltak teljesen. Sebasten szerint legfeljebb kéthárom évük maradt, mielőtt ők is végleg bekerülnek a RNKSZ-be, ahonnan zenész még nem tért vissza soha. RNKSZ. A Rock Nagy Klasszikusainak Szemétlerakója Sebasten egyszerűen csak így nevezte a süllyesztőt. Ez várt rájuk is. Évek óta nem hallottunk róluk, néha a New Musical Express, vagy éppen mi lehoztunk egy-egy pársorost az éppen aktuális hírmorzsákból. Ian újabb szólóprojectje, Dave egyre gyakoribb felbukkanása a legdurvább afterpartykon - ezek jelentették a róluk szóló híreket. Egyszer egy képet is láttam Dave-ről. Hatvannégynek nézett ki, hússzal többnek, mint amennyi valójában volt. Gyűrött arc, zavaros szemek. Mit mondhatnék? Szántam a nyomorultat - mindig úgy éreztem, Dave naiv, jobb sorsra érdemes áldozata a show businessnek. Tizenévesen lett
rajongott sztár, és ezt csak a legkeményebbek tudják túlélni, nemhogy a kis, lökött Dave Mogham, Bostonból. Szóval ők mentek lefelé, miközben jöttek az újak, szinte még kölykök. Álszűz kis kurvák, utcagyerekek, milliomos csemeték, vádi új cuccokkal, ja, és egyre több fekete, meg sárga. A popszakma folyton fortyog, de bizonyos kor felett már nem találsz benne semmi újat. Minden új mögött régit vélsz felfedezni - szar ügy, de ez van. Aztán az IDM váratlanul dobott egy nagyot. Olyasmivel álltak elő, amire senki sem számított. Felfoghatatlan volt. 1. SZÉP, ÚJ HANGZÁS (BRAVE NEW SOUND) (5:50) - Mi ez? - kérdeztem, amikor Sebasten a kezembe nyomott egy házilag írott CD-t. - IDM-demó. - IDM? Úgy érted, friss? - Új LP, első single! A szokásos remix cuccokkal, és nem is akármilyenekkel: Grisha Volante Vocal Mixe a legjobb a 97-es Arbados Sountrap óta! - Jaj, Sebasten, tudod, hogy utálom a mixeket! Ugyanaz a szám egy csomó újrakevert változatban. Dögunalom! - Tévedsz. Egy dal újrakevert változatai valójában új dalok. Néha nem sok az eltérés, elismerem, de egy jó remix-dj úgy átgyúrja az alapanyagot, hogy azt hiszed, másik számot hallgatsz. Pedig az alapanyag ugyanaz! Ez benne a legjobb! Egyetlen számból sokféle hangulatot, ritmust lehet kihozni... - Soha nem fogom megérteni, mit imádsz ezeken a nyomorult remixeken. Egy idő után már azt sem tudod, melyik az eredeti. - Ha létezne remix változata az életünknek, baby, akkor bizonyos dolgokat átértelmezhetnénk. Néha csak apró változtatásokat vinnénk bele, néha teljesen más hangzássá gyúrnánk az egészet. - Ha rám gondolsz, Sebasten, engem kár lenne remixelni. Neked új számra volna szükséged, egy nagymellű, tizenhét éves, új kislemezre! Bosszúsan kibontottam a tokot. A CD-re Sebasten alkoholos filccel írta: Lonely Soul In the Dark - Azt hittem, már abbahagyták. - Mindenki azt hitte.
Volt valami a hangjában, ami túlontúl ismerősnek csengett. Jobbnak láttam gyorsan kifarolni a témából. - Oké. Megint valami depressziós nyavalygás. Soha nem jönnek vissza a csúcsra. Sebasten abbahagyta a cikk gépelését, amin éppen dolgozott, és szemüvege felett rám pillantott. - Jilly! Ne hamarkodd el! Szerintem most kegyetlenül beletrafáltak. Hallgasd meg, aztán beszéljünk, oké? Vállat vontam, és behúzódtam a vackomba. Semmi kedvem nem volt lejátszani az anyagot; demonstratíve az asztalra hajítottam, és bekapcsoltam a számítógépemet. Délután kettőig le kellett adnom egy riportot Mike Savedráról, a Manhattan Cremones szólóénekeséről, erről a nyálas, latin szépfiúról, aki a jelek szerint be akart keményíteni, ezért egy metál-albumot hozott össze. A zene nem volt rossz, csak éppen a fickó bizonyult komplett idiótának: diktafonomon a műfaj összes létező közhelye ott sorjázott, a létező leggyengébb előadásban - nem sok kedvem volt, hogy cikkformába öntsem őket. Hallgatni kezdtem Savedra demóanyagát, de a harmadik szám után kikapcsoltam. Egyszerűen idegesített - azon kaptam magam, hogy Dave-re gondolok. Na igen. Bizonyos kísértetek, úgy tűnik, sohasem nyugodhatnak. Kivettem a latin métáit, és kelletlenül betettem a lejátszóba az IDM-ét. Lehuppantam a fotelbe, és magam alá húztam a lábam. Felkészültem Dave legújabb lelkizésére, szintetizátor-szólamokba csomagolt, nyújtott nyavalygásra, fájdalmas és fáradt zenei ömlengésre. Néhány perccel később dermedten ültem ugyanott, a szívem hangosan dobogott. Nem hittem a fülemnek. A kiégett, hitehagyott IDM helyett a régi, energikus IDMet hallottam. Felhangosítottam a lejátszót - a hangfalak majd szétrobbantak az erőteljes dobalapoktól és a feszes szintifutamoktól. Az ének a felismerhetetlenségig leeffektelve, a zene süvítő káosz... Aztán a káoszon úrrá lett a harmónia, kibomlott a főtéma, és azonnal beleégett minden sejtembe. Az elektronikus gitár akkordjai sok-sok év rátelepedett jégkérgét szaggatták le a szívemről. Alatta felsajdult, újra
dobogott, lüktetett a szív. Dave hangja teltebb, súlyosabb volt, mint valaha. Nyomát sem éreztem benne a sok éves narkózás érdességének, a kiégettségnek. Most valahogy minden passzolt. A zene elmondhatatlanul összetettnek, mégis tisztának tűnt. A szöveg minden szava telitalálat: depresszív darkos alap, néhány költői kép, kiváló fordulatok. Ian húsz éve írt utoljára ilyen szövegeket, amikor még éhezte a sikert. Közben a harmadik remix is lefutott a lejátszóban. Én még mindig ott ültem a fotelben, és értetlenül bámultam magam elé. Nem arra gondoltam, ami természetes lett volna, nem arra, hogy mennyi pénzt hozhat az anyag, és milyen médiamarketing húzza potenciálisan a legkifizetődőbb pályára az új albumot. Izzy Weesmayer zseni volt a maga módján. Akkor még nem ezen járt az eszem. Sokkal inkább azon, hogyan csinálták. Emberi számítás szerint erre Ian, Dave és Flesh rég nem lettek volna képesek. Fogalmam sem volt róla, mi történhetett velük. Oké, néha tanúi lehetünk nagy visszatéréseknek. Régi, kiégett sztárok időnként megrázzák magukat, rászánják magukat a méregdrága elvonókúrára, miután felszedtek a sarokról valami huszonéves, nagymellű tyúkot, aki kiszívja a vérüket, és kiprésel belőlük még valamit a hajdani tehetségből. Ilyenkor a nyomorultak utoljára összedobnak egy tökös kis anyagot. Biztosan ismerik ezt: az MTV-n feltűnik az egyik elfeledett vén idióta, rutinosan ledarálja a régi nótát modern, trendi formába csomagolva, néhány tini által áthangszerelve. Kaszál, aztán megy vissza oda, ahonnan jött: az RNKSZ-be. Olyan fazonok, mint Tom Jones vagy Rod Stewart, ritkán teremnek a pop-businessben. A többiekről kár is beszélni. Zenekarok esetében elképzelhetetlen a nagy come back. Még a nagyoknál is: A Stones néha gurít egy nagyot, kiizzadnak magukból egy-egy pofás slágert, de azok már csak árnyékai a néhai nagy számoknak. Löknek egyet a bankóprésen. Ennyi. Így megy ez, én csak tudom. 2. MAGÁNYOS LÉLEK A SÖTÉTBEN (LONELY SOUL IN THE DARK) (7:15)
Az új InDepressed Moode-anyag ennél jóval többnek tűnt. Huszonhat év legzseniálisabb IDM anyagainak kvintesszenciája volt, experimentális szintipop. Dinamika. Erő. Szellem. Hang. Öröm. Ötször hallgattam meg a Lonely Soul In the Dark feldolgozásokat, egymás után. Amikor kivettem a lejátszóból, magamban dúdoltam a refrént. Magányos lélek a sötétben Az elmúlás fekete hercege jő Örök csend van már szívében, Arcát mossa éj-selyem eső Felszisszentem, ahogy elindultam a lépcső felé. Már csak az hiányzik, hogy ezt dudorásszam, amikor bemegyek Sebastenhoz! Ezt nagyon utáltam az IDM zenéjében! Belekúszik a füledbe, a lelked-be, az agyadba, és napokig ott tanyázik. Ian szavai, Dave selymes hangja... A francba! - Én megmondtam! - Sebasten ezzel fogadott. A nyomtatónál állt, valami fotó-összeállítást printelt éppen, félmeztelen csajokról. Nem kellett kérdeznem, mostanában ez is a pop-business elemi része volt. Hang nélkül, nagy csöcsökkel. Sebasten újabban az ilyesfajta női bandákra adta a voksát. - Nem tudom, hogy hozták össze - ismertem be. - Tíz éve nem dobtak ekkorát. - Nem, Jill! Erre korábban sem voltak képesek! Ez a cucc aranyat ér. Azt szeretném, hogy készíts egy riportot Izzyvel és a srácokkal. Az album két hónap múlva jön ki, és a maxi alapján minimum ötmillió példány ficereg benne. - Turné? - A régi rajongók is megtöltenének húsz arénát, de ezzel az anyaggal még negyven újat is hoznak. Oké, legyünk túl rajta! Az ilyesmin jobb túlesni, mielőtt belekeveredünk a megszokott vitába. - Sebasten, mi lenne, ha ezt az anyagot most nem én csinálnám? Mehetne Sean, vagy... Rám meredt. Titkon abban reménykedtem, hogy felcsillan valami a szemében a régi féltékenységből, de csalódnom kellett.
- Ugyan, Jilly baby! Te sem vagy már mai tyúk! Nem hiszem, hogy Dave rád fanyalodna ennyi év után. Végtére is ez csak meló! Sarkon fordultam, elindultam az ajtó felé. Ez csak meló! Mért törvényszerű, hogy egy idő után csak fájdalmat tudunk okozni egymásnak? A picsába! Hiszen ez is egy IDM dal sora. Az utóbbi húsz évben érzelmi életem meghatározó fordulatait önmagamnak kizárólag IDM-dalszövegek soraiként tudom megfogalmazni. Mire kimondom, mit jelentesz nekem, Már nem figyelsz rám, Mire kinyújtom feléd kezem, Már más fogja kezed A régi analóg szalagokra gondolok. Azokat le lehet törölni. A CD-ket bármikor ripityára törhetem. De mit kezdjek a szívembe égett dalszövegekkel, és a dallamokkal? A fenébe! Akkor már ezerszer inkább a kis buzi Miké Savedra, ahogy a heavy metalt ő elképzeli! 3. CSEVELY AZ ÖRDÖGGEL (CONVERSATION WITH THE DEVIL) (6:40) Santa Barbara néhány óra repülővel. Hotelszoba, bérelt kocsi, másfél nap tuti magány. Valószínűleg ez az, amit egyre nehezebben viselek. Fotós csak holnap jön, ha egy kis szerencsém van, Zak lesz az, nem valamelyik tejfelesszájú szépfiú New Yorkból. A terepen ért az első meglepetés: a stúdió üres volt, sehol senki. Az utcában egy francos étteremben a bárpincér szerint Izzy Weesmayer csak este tíz körül kerül elő. Oké. Várok. Izzy elő is került, de be volt lőve rendesen, úgy festett hawai ingében, mint egy homokos honolului strici. - Jill, drágám! Jilly-Jilly, eldobom az agyam! Hát éppen téged küldött az a tetűláda? Kínos. Legszívesebben azt feleltem volna, hogy a fiatalabb
kollégák közül senki sem ismeri az InDepressed Moode zenéjét, de hát ez nem lett volna teljesen igaz. Különösen gáz, hogy Izzy a mellemet bámulta, pedig már nem olyan feszes, mint pár éve volt. - Ó, azok a régi szép idők, Jilly, drágám! Emlékszel? Rám kacsintott. Nem emlékeztem. Arra főleg nem, hogy valaha is lefeküdtem volna vele. - Figyelj, Izzy! - Letelepedtünk egy asztal mellé, igyekeztem úgy fordulni, hogy ne csak a melleimet lássa. Sebasten küldött, mert szerinte a Lonely Soul veszett jó anyag. Feltételezi, hogy az új album nagy dobás lehet, ha még legalább két ilyen szerzeményt felpakoltok rá. Weesmayer visszakapcsolt, egy pillanatra még a szemében is megcsillant a józan üzletember. Oké, bébi, itt pénzről pofázunk, legyünk hát észnél! - Kettőt, Jill, drágám? Kettőt? Te viccelsz velem? Az egész album ilyen lesz. Jól van. Diktafon elő. - Mit akarsz, Jill? Riportot? - A Melody Maker szeptemberi számába. Mit szólsz? Öt év után először lehetne a címlapon az IDM. - A New Musical Express is címlapon hozza - vont vállat Weesmayer. Nem sápadok el, ahhoz már túl régóta csinálom ezt. - Azt akarod mondani, hogy ők is kaptak a demóból? - Mindenki kapott. Mégis, mit gondoltál? A Hear Nothing az év albuma lesz az államokban és odaát is. Sok pénz, baby! A felvételek még januárban kezdődtek, itt, Kaliforniában. Ian és Dave két éve írták a dalokat az albumra. Csak nem képzeled, hogy nem facsarok ki minden cseppet egy ekkora üzletből? - Nagy az arcod, Izzy! Az IDM kifelé fut, ezt mind a ketten tudjuk. Dave szétnarkózta az agyát, Ian képtelen leereszkedni saját istenségének fellegeiből, Cormack pedig pszichiátriai eset. - Akkor felejtsd el, baby! - Oké, oké! Mi tagadás, a Lonely Soul in the Dark telitaláltat. Fogalmam sincs, hogyan hoztátok össze. Kiváló single lesz belőle, de ahhoz, hogy az album is komolyabb kereskedelmi sikert érjen el, ahhoz újjá kellene, hogy szülessenek a fiúk! - Megtörtént! - Weesmayer úgy vigyorgott rám, mint egy idiótára. Öt éve ismerte a srácokat, akkor vette át a
produceri teendőket, amikor a legutóbbi IDM-album, a Nevertheless hatalmasat bukott. Két és fél millió példány persze nem az a kimondott bukás, de a korábbi eladások tükrében kétségbeejtően rossz eredmény. A lemezről mindössze két single jelent meg, úgyhogy Izzy kénytelen volt nekilátni megint a régi slágerek felmelegítésének. Mákja volt. Éppen beindult a régi VHS-cuccok DVD-piaca, és persze a remixek gyűjteményes kiadása is szépen hozott a konyhára, nem beszélve a SACD-ra újrakevert legendás bostoni dupla koncertalbumról. Éreztem, hogy stratégiát kell váltanom, mert a beszélgetés kezdett nyugtalanító mederbe terelődni... - Oké, Izzy! Tegyük fel, hogy megtörtént. Tegyük fel, hogy az InDepressed Moode olyan albumot dobott össze, amilyenre tíz év óta nem volt képes. Csakhogy erről meg kell győzni a rajongókat is! - Hisz éppen ezért vagy itt, baby, nem?! Weesmayer előkotort hawaii ingzsebéből egy meztelen diszket. - Itt van minden, kislány! Összeállítottuk az interjúkat, megtalálod a DVD-n Dave, Ian és az én mondókámat is. Belehallgathatsz néhány az albumon szereplő számba. Letölthető formátumban az első single videója is a lemezen figyel, az LP borítója és a teljes track-lista; Nagyfelbontásban képek a stúdiómunkálatokról és a szokásos nyomdakész dolgok. Nem jutottam szóhoz. Első gondolatom az volt, hogy kurvára profi lett ez az Izzy-gyerek, de aztán elöntötte az agyamat a düh. - Figyelj, rendes vagy, de tényleg! Koszi a segítséget. Csakhogy reggel megérkezik Zak gépe, úgyhogy jó lenne, ha ő maga készíthetné néhány plusz fotót. Tudod, mit? Meghallgatom a DVD-n az interjúkat, és néhány saját kérdéssel kiegészítem. Csak, hogy egy kicsit más legyen, mint a többieké. Mikor beszélhetek Dave-vel és Ian-nal? Holnap jó lenne? Péntekig vissza kell repülnöm New Yorkba. - Nem fog menni, Jilly baby! Csend. - A picsába, miért nem? - Ne értsd félre, nincs ebben semmi személyes. Egyszerűen csak hoztunk egy elvi döntést, miszerint az album megjelenéséig jó lenne, ha semmi sem zavarná a fiúkat a felkészülésben. Mindent elő akarunk készíteni, tudod. A Hear Nothing Tour másfél évig tart majd, minden
kontinensen koncertezünk. Ha én most nem építek fel mindent mérnöki precizitással, akkor cseszhetjük az egészet. Nagyon hülyén bámulhattam rá. Már egyáltalán nem látszott belőttnek, szeme ravaszul csillogott a nightklub UFO-fényeiben. - Másfél év? Jézusom, ezek nem fognak kibírni egy másfél éves tűmét, Izzy! Ezt te is tudod. Hat éve, amikor az utolsó jelentősebb körutat tették, Ian és Dave már szóba sem álltak egymással. Dave állítólag túl járt már a legkeményebb elvonókúrán, amin ember csak átmehet, és éppen akkoriban nősült újra, valahol Floridában. A hangja sajnos már nem volt az igazi, erősen csúszkált a koncerteken, és a mozgása is szétesetté vált. Már csak a szeme maradt a régi: azzal a kamaszos csillogással, amiért annyira rajongtak a csajok, szerte a világban. - Nem lesz semmi gond - vont vállat Weesmayer. - A fiúk maguk mögött tudják a régi dolgokat, és egy merőben új, professzionális szemlélettel igyekeznek visszahódítani a piacot. Vihogtam. Mi mást tehettem volna? - Na most komolyan, Izzy! Mi a fene van? Nem beszélhetek Dave-vel? - Nem. - Beteg? Visszaesett? Szétment? Weesmayer intett a pincérnek, két tequilát kért. - Dave egészséges, mint a makk. Odafigyel az étkezésére, vegetáriánus lett, tudod. Nincs éjszakai buli, nincs narkó, nincs pia. - Jaj, Izzy, csak nem akarod azt mondani, hogy a kis rajongóiról is leszokott? - Azt persze nem állítanám. A lányok, tudod... Vannak dolgok, amire mindig szüksége lesz egy férfiembernek. Elpirultam, pedig nem akartam. Nagyon nem. Weesmayer persze élvezte a helyzetet. - De hát ezt te is jól tudod, baby. Amikor még együtt voltatok... - Hagyjuk ezt, oké!? Nagyon régen volt. - Semmi baj. A lényeg az, hogy nem akarom kizökkenteni a fiúkat a maguk diktálta tempóból. Együtt laknak, együtt járnak szórakozni, együtt készülnek a koncertekre. Sőt, azt kérték, hadd vegyenek részt az album végső keverési
munkálataiban is. - Hazudsz, Izzy! - Megváltoztak, értsd már meg! - Széttárta karját. - Nézd, ezek már nem azok a fiatal gyerekek Bostonból. Beértek, benőtt a fejük lágya. Nem habzsolják az életet, megtanulták értékelni annak apró örömeit is. Felfedezték magukban az elveszettnek hitt energiákat, és megtanultak csak arra összpontosítani, ami fontos: a munkára. Ha úgy vesszük, felnőttek végre! - Kamu, Izzy. - Jilly baby! Miért van a producer, miért van a menedzsment, ha nem ezért? Esélyt adtam a srácoknak, hogy újra pénzt keressenek, nagyon sok pénzt. Valahol legbelül megszólalt a tudatomban a vészcsengő. Ilyen nincs! Ez a dolog nem így működik Dave-vel és Iannal! - Tudod, mit? Ne vitatkozzunk ezen. Holnap szeretnék találkozni velük. Adj tíz percet, nekem annyi is elég. Zak lekapja őket, ahogy egymás vállát veregetik, vagy akármi! Rendben? Szánakozó mosoly. - Sajnálom, Jill. A fiúk jelenleg nem elérhetőek. Dolgoznak, és nem akarnak személyesen riportot adni. Dave bízik benne, hogy meg fogod érteni. Baszd meg! Felpattanok, és a táskámba hajítom a diktafont. - Én is sajnálom, Izzy! A Melody Maker nem dolgozik holmi maszek alapon összebuzerált sajtóanyagokból. Én riporter vagyok, és riportokat készítek zenészekkel, meg magadfajta élősködő buzikkal. Ha erre nem adsz lehetőséget, akkor az IDM nem szerepel a Melody Maker címlapján! Weesmayer vállat vont, és dudorászva ajkához emelte tequiláját. - Nem nagy ügy, baby, hidd el. Októberben tíz államokbeli és hat európai magazin hoz minket címlapon. A National Esquierer, a Rolling Stones, a Vanity Fair, a Times, meg az összes többi. Sajnálnám, ha éppen ti maradnátok le valamiről... Megtorpanok. Azt én is sajnálnám, baszd meg! Izzy fejhangon vihog. - Hívj fel holnap, baby, hogy akkor mi legyen! Az anyag mindenesetre nálad van! Legszívesebben a fejéhez vágnám a DVD-jét, de tudom,
hogy megbánnám. Szükségem van arra a lemezre, a rajta lévő interjúkra. Mert természetesen nálunk is címlapon lesz az IDM szeptemberben. Nem lehet máshol. Addig azonban van még egy-két dobásunk, ami nem fog tetszeni Izzy Weesmayernek! 4. ÚJ KÉPEK RÓLAM (NEW PICTURES OF ME) (5:10) Amíg Zak meg nem érkezett, beszállásoltam magam a hotelbe, és vártam. Alaposan ki kellett veséznem az anyagot, nem találok-e rajta bármi feltűnőt, ami igazolja gyanúmat a fiúkkal kapcsolatban. Abból indultam ki, ami a legvalószínűbbnek tűnt. Dave és Ian teljesen szétestek. A lehető legtermészetesebbnek vettem, hogy a srácok immár nem interjúképesek. Izzy rejtegeti őket, mert retteg attól, hogy ha kiderül, mi van, senki sem lesz kíváncsi az újjászületett InDepressed Moode-ra. Persze ettől függetlenül még ottmaradt nekem a felfoghatatlan talány: hogyan tudott Izzy összeverejtékezni ezektől egy olyan dalt mint amilyen a Lonely Soul in the Dark volt? A szöveg és a zene kétségtelenül Ian szerzeménye, annyira hamisítatlan IDM, hogy egy pillanat alatt el kellett vetnem más szerzők esetleges bevonásának elméletét. A DVD csak növelte kétségeimet. Először a klipet néztem meg. A német Franke Alchadat rendezte, aki már húsz éve együtt dolgozott a fiúkkal. Látványos darab volt, modern számítógépes animációval kiegészítve: Dave tetőtől-talpig feketében kószál a metropolisz kihalt sikátoraiban, miközben az éjszakai árnyak közt apró teremtmények, kísérteties vámpírok suhannak körülötte. Ami engem érdekelt, az Dave arca volt. Hát igen, kétségtelenül idősebb már, mint a legutóbbi klipekben, de a bőre többé-kevésbé simának tűnt. Amikor közelről mutatták, kimerevítettem a képét. Nem. Én már sok szétnarkózott arcot láttam. Dave arca nyugodt volt. Nyugodt és tiszta. Ezzel eddig minden rendben. De a szeme... A szemében volt valami, ami nem tetszett nekem. Fájdalom és kétségbeesés volt a szemében, mintha csak
Ian dalszövegének kelléke lenne. Így megtanult volna azonosulni a szerepével? Nem hinném. Ian nagyon rá tudott hangolódni Dave lelkiállapotára: jaj, szegény Dave, biztosan sokat szenvedsz! Pia, drog és nők, dögivel. A lányok mindent megtesznek neked, Dave. De van, amit soha nem fogsz megkapni! Leállítottam a klipet. Az a helyzet, Dave, hogy ebből a szempontból egy cipőben járunk. Van, amit én sem fogok megkapni soha, senkitől. Nem Sebasten hibája, ő nem tehet semmiről. Valószínűleg én csesztem el valahol menet közben, ahogy te is, Dave. Ahogy te is. A miniriportok sem vittek előbbre. Dave és Ian józanul, és meglepetésemre jókedvűen nyilatkoztak az album munkálatairól. Halálra dicsérték Izzyt, hogy milyen innovatív és milyen impresszív munkát végzett a zenei anyagon, ami sokkal lendületesebb és őszintébbre sikeredett, mint a legutóbbi albumuk. - Törekedtünk a piszkosabb, koszosabb, ragacsosabb hangzásra - magyarázta lelkesen Ian. - Ehhez egy tettrekész, odaadó segítőre volt szükségünk. Izzy kiváló producer. A legjobbat hozza ki belőlünk. Figyeltem az arcukat. Olyanok voltak, mint amilyenek lenni szoktak, legfeljebb egy kicsit lelkesebbek. Nagyokat nevettek, de üres szemmel csapkodták a térdüket. Ez az erőltetett jókedv sehogy sem állt jól nekik. Megnéztem a többi cuccot is, a fotókat a sessionökről, de semmi újat nem adtak. Viszont amikor másodszor lepörgettem a riportokat, megütötte a fülem a háttérből diszkréten előszűrődő néhány dalrészlet. Aki ennyi időt eltölt ebben a szakmában, az néhány másodperc alatt meg tudja mondani egy-egy számról, hogy befut-e vagy sem. Nos, Izzynek igaza volt. A beszélgetéseket aláfestő foszlányok alapján legalább három akkora sláger nézett ki a fiúknak, mint amilyen a Lonely Soul volt. Hat-hétmillió eladott példány. Könnyen lehet, hogy több. 5. EJAKULÁCIÓ (EJACULATION) (5:45) - Itt a cím.
Zak átvette a cetlit, és rosszallón rám pillantott ősz szemöldöke alól. Nem szerette az ilyesmit. - Tengerparti villa? - Izzy bérelte ki a fiúknak. - Ez messziről bűzlik, Jilly. Dave egy fedél alatt Iannal? Ugye csak viccelsz? Nagy sóhaj. - Furcsa, mi? Izzy szerint úgy élnek egy házban, mint a galambok. Ásványvizet isznak, és csak magas rosttartalmú kaját és szójasűrítményt fogyasztanak. Reggel szépen megborotválkoznak, és bizonyára imádkoznak is, mielőtt munkához látnak. El tudod ezt hinni? - Nem. - Izzy adott egy DVD-t, előre felvett miniriportokkal és fotókkal. Azt akarja, hogy ebből dolgozzunk. - Akkor dolgozz ebből, Jilly. Nem vagyok paparazzi. - Te is mondtad, hogy itt valami bűzlik, nem? - Leszarom az IDM-et. Sohasem szerettem őket, meg a gépzenéjüket sem. Te persze... Rávillantom a tekintetem, és Zak van olyan intelligens, hogy felfogja: eddig és ne tovább! - Ennek ahhoz semmi köze. - Akkor se csinálom, sajnálom, Jill. Rátettem a kezem a kezére. - Meg fogjuk tenni, Zak. Higgy nekem! Van valami furcsa, abban a házban... Tudtam, hogy nem kell Izzy gorilláitól tartanunk, és azt is, hogy nem lesz gondunk a villa megközelítésével. Leállítottuk a kocsit a Monica Beach sétányán, és lecaplattunk a partra, azon a pálmafákkal övezett úton, ami a strand és a Seaport Delphine Center között visz a tengerpartig. A villát nem őrizték - vártunk egy kicsit, amíg lemegy a nap, aztán becserkésztük az épületet. Ijesztő ház volt, annyi szent. Odabent senki sem gyújtott villanyt, és zavarba ejtő csend vette körül a birtokot. Halotti csend. Csend? Egy olyan házban, ahol Dave és Ian lakik? Nem beszélve Cormackról, meg Fleshről? Zak rosszat sejtve összehúzta zakóját. A gépe ott lógott
a vállán. - Lelépek, Jill! Tizenéves kis picsákat és öntelt kis faszokat fotózok. De semmiképpen sem hatolok be magánterületre! - Nézd! - A terasz függönye meglebbent. - Nyitva az üvegajtó! Egy pillanatig farkasszemet néztünk egymással. Határozottan emlékszem erre a pillanatra: ekkor ébredtem rá, hogy valóban olyasmit csinálunk, amit legalább tíz éve nem. - Fogd be a pofád, Zak, és gyere! Közelebb lopóztunk. Közben lassan beesteledett, az öböl túlsó oldalán sorra gyúltak ki a fények, és a sétahajókról részeg nevetés hangjait sodorta felénk a szél. Fellopóztunk a terasz lépcsőjén, és a fal mellett araszolva a nagy üvegajtó széléig jutottunk. A szívem a torkomban dobogott, és nagyon szarul éreztem magam. Csend. Bassza meg! Lehet, hogy alszanak? Oldalra pillantottam, s láttam, hogy Zak remegő kézzel állítja be a gépét. Nem kizárt, hogy mindössze egy képet tud majd készíteni, aztán futás! Eszelős ez az egész... Úgy viselkedünk, mint valami harmadosztályú kis bulvárlap riporterei. Tényleg elment a maradék eszem? Magamban számolok. Még néhány másodperc... A srácoknak odabent kell lenniük. Figyeltük a kocsijukat, ami a stúdióból idáig hozta őket. Bent vannak. Most? Zak óvatosan előrehajol, és megkapaszkodik a terasz üvegének szélében. Behajol. Nem moccan. Remegve leguggolok, és én is belesek. A selyemfüggöny meglebben, egy pillanatra nyirkos lepelként simítja arcomat. A szemem hamar hozzászokik az odabent megtelepedő sötétséghez. Sűrű, egyenletes feketeség. Először azt hiszem, hülyét csináltunk magunkból. A szívemet facsaró szorítás egy pillanatra enyhül: de hisz nincs is senki odabent! Felemelkednék, de Zak keze akaratosan visszanyom a térdemre. Szórakozottan arra gondolok, messziről úgy
tűnhet, mintha szopnám Zaket a teraszon, miközben félszemmel voyeur-ködünk befelé a lakásba. De aztán... A félelem éles késsel vájkál a szívemben - vérem jeges árammá fagy. A hatalmas nappali ugyanis nem üres. Ott vannak bent. Mind a négyen. Ott ülnek a kanapén, kezüket ölükbe ejtve, és néznek maguk elé. Ők azok, megismerem őket: Dave rövidre nyírt haja, Ian melankolikus testtartása... A szemük nyitva. Bámulnak valamit a messzeségben, szemük fehérje világít a sötétben. Képtelen vagyok levenni róluk a tekintetem. Halottak? Nem. Nyitott szemmel alszanak. Révednek. Vakító villanás: fülsiketítő csattanás: Zak közvetlenül az arcom mellett kattint, a fény az ő ejakulációja, végigcsurran az arcomon, beleég a retinámba. Aztán máris megragadja a grabancomat, és ránt magával. Elveszítem az egyensúlyomat, csaknem elzuhanok a terasz terrakotta kövein, a térdemen vércsepp sarjad. Zak cifrán káromkodik, talpra rángat, és rohanunk lefelé tovább. A lábam ólom, a vérem már alig kering, fagyott jégkockák zörögnek az ereimben, miközben a szétszabdalt szívem éppen kiszakadni készül a mellkasomból. Eszelős rohanás. Homok ízét érzem a számban. Azt hiszem, elvágódtam a lépcsőn, a fejem a korlát vasán koppant. Zak megragadja a karomat, és rángat tovább a strand felé. - A kurva életbe, Jill! Futunk. Hosszú perceken át futunk. Amikor zihálva a homokba rogyunk, Zak arca falfehér. A keze remeg. 6. A LEGSÖTÉTEBB FÉSZEK (DARKEST NEST) (3:45) Nem érte meg a felhajtás.
Paparazzi képünk nem került be a szeptemberi számba, ugyanazokat a profi anyagokat használtuk mi is, amit a többi lap. Izzy még abban is segítette a munkánkat, hogy a promóciós DVD-re három tucatnyi kész címlapképet rakatott fel. Csak néhány magazin hozta ugyanazt a fotót, amit mi, de azt meg leszartuk. Én mondjuk ragaszkodtam volna Zak fotójához, de amikor megmutattuk Sebastennek, ő unottan csak vállat vont. - Nincs ezen semmi, cseszd meg! Totál be vannak nyomva, ülnek és bámulnak maguk elé! Lefogadom, hogy most verték ki egymásnak! - Nem tetszik ez nekem! - morogta Zak. - Nézd meg jobban azt a képet! Nézd meg a szemüket! - Ki a faszt érdekel a szemük? - Sebasten összegyűrte a printet. - Ezért kurvára fölösleges volt odarepülnötök! - Izzy vasmarokkal fogja őket. Senkit nem enged a közelükbe! - Régen nem akadtál fenn ilyen apróságokon, Jilly baby! Akkoriban is úgy vigyázták őket, mintha ők szarták volna a világegyetemet, téged mégsem lehetett levakarni Dave farkáról! Zak felszisszen, és már farol is ki az irodából. Megértem: nem kíváncsi a kötelező kis házastársi évődésre. De tudod mit, Sebasten? Nem tudsz ilyesmivel felhúzni. - Ezt sohasem hevered már ki, igaz? A te örökös kisebbrendűségi komplexusod, és a petyhüdt kis farkad! Sebasten felnéz rám. Nem dühösen, csupán csodálkozva. - Tudod hol lennél most, ha mellette maradsz? A szemétdombon, baby! Szétkúrt aggyal, csontsoványan, szétszurkált vénákkal! Vállat vonok. - Lehet. De talán jobb is lenne hullának lenni mellette, mint egy kiégett élőholtnak melletted. Legalább lett volna néhány jó évem! Felvihog, elfordul tőlem. Bárcsak tudnám, belédöftem-e igazán? De tartok tőle, őt már az sem érdekelné. A halott hús nem érez fájdalmat. 7. SIKEREM TITKA (SECRET OF MY SUCCES) (6;20) A Lonely Soul in the Dark hatodik hete vezette a listát,
amikor piacra dobták az albumot. A Hear Nothing úgy robbant a nemzetközi chartok élére, ahogy csak az egylemezes üstökösök anyaga szokott. Izzy számítása tökéletesen bevált: a régi rajongók hovatovább kisebbségbe kerültek, mert a tiniket valamiért most nem zavarta, hogy a vén szarok által bálványozott vén szarok nyomták az anyagot - vették az IDM lemezét, mint a cukrot. A Lonely Soul Open Door Hendrix Version Mix éjjelnappal ömlött még a keleti parti rádióadókból, de a nyugati parton már a Dead of Dawn kezdett felfutni, a második single-ről. A meghirdetett Hear Nothing Tour jegyeit hetek alatt elkapkodták, és Izzy rendületlen szorgalommal szervezte az újabb- és újabb koncertállomásokat. Kegyetlenül futott a szekér, én pedig titokban szégyelltem magam. A kislemez-sikerrel egy időben ugyanis az InDepressed Moode rendre fellépett a szokásos show-műsorok színpadán, gyakran élő, egyenes adásban. Láttam őket. Dave frissnek tűnt, fiatalosnak, ahogy a többiek is. Igaz, mozdulataik túlszabályozottak voltak, agyonkontrolláltak, de ezt betudtam a mesés életmód-változtatásnak. A riporterek faggatására viszonylag normálisan válaszolgattak. Nem voltak belőve, és egészen jókat mondtak időnként. Ezzel pedig megdőlt a titkos elméletem. Valahol a lelkem mélyén azért meg voltam győződve arról, hogy Izzy pszichotikus drogokkal kezeli őket, olyan szerekkel, amelyek csúcsra járatják a srácokat, és kreativitásukat maximálisan kizsigerelik. Akadt persze ezzel is egy kis bökkenő. Ha így lett volna, már régen összeomlanak. Nincs olyan pszichotikum, ami hónapokon keresztül ideális fizikai állapotban képes tartani a pacienseket. Izzy meséjét ettől függetlenül továbbra sem hittem el. Valami történt Dave-vel és a többiekkel, ebben biztos voltam mint ahogy abban is, hogy ez már nem az én gondom. Végül is, ami elmúlt, elmúlt. Ebben nagyot tévedtem... Sebasten
megkésett
bosszújaként
nekem
kellett
megcsinálnom a New York-i warming up tudósítását. Le akartam passzolni, és azt hiszem, nyugodtan le is passzolhattam volna, Sebasten legfeljebb tehetett volna egy kurva nagy szívességet. De nem mondtam vissza a melót. Találkozni akartam Dave-vel. Beszélni vele. Megérinteni. Közel érezni magamhoz. No nem az Izzy manipulációival kapcsolatos aggályaim miatt. Nem. Magam miatt. Egyedül csak magam miatt. 8. ÚJRA TALÁLKOZUNK (MEET AGAIN) (6:40) A dolog nem úgy sült el, ahogy elképzeltem. Rég nem látott tolongás fogadott a Bowery Ballroom hátsó traktusában: az ilyenkor elkerülhetetlenül fontoskodó biztonságiak gyűrűjében nyomakodtunk az öltözők felé; a Melody Maker mindenütt nagy tiszteletet ébresztő backstage pass kitűzője itt szemmel láthatóan nem tett nagy benyomást senkire. Mindenki Dave közelébe próbált furakodni. Közvetlenül Zak mellett az egyik kábelcsatorna operatőre nyomult, no meg Sue Bossomi, ez a görény, szőke picsa a MusicBox Channeltől. Izzy vigyorogva fogadott minket az öltözők előtt, jobbján az ásványvizet kortyolgató Dave-vel. Ahogy Dave-et megpillantottam, megremegtek a lábaim. Nem tudom, kiszúrt-e a többiek közül, de az biztos, hogy kedvesen rám mosolygott. Intettem neki, de ő már a szőke picsával dumált. - Két percünk van, drágaságaim! - tárta szét karját sajnálkozva Izzy. - Hála istennek telt házunk van, és Davenek még fel kell készülnie. Itt a set-list, de ezt csak ma este, csak itt adják elő a fiúk! Emlékezetem szerint Dave korábban egy-egy keményebb adaggal és nem kevés itallal készült a fellépésekre, néha pedig azzal, hogy a falnak támasztotta valamelyik kiscsajt a folyosón, hogy a szájába élvezzen. Azt sohasem értettem, hogyan nem látszott rajta semmiféle szer hatása a színpadon: abban a pillanatban, hogy betántorgott a reflektorfénybe, kötelességszerűen ledarálta a showt, néha egészen jól, néha meg pocsékul. A
pia vagy a drog azonban nem látszott rajta. - Nagyon örülök, hogy itt vannak! - vigyorgott Dave. A hangja! Ó, a hangja! A régi volt, édes, bársonyos, borzongató. - Mint tudják, a mai este a Hear Nothing Tour New York-i warming up koncertjének estéje. Nagyon fontos mindannyiunk számára az itteni közönség, és bízunk benne, hogy az új anyagunkkal sem okozunk csalódást. - Igaz, hogy az utóbbi években már szóba sem állnak Iannal? - tolta mikrofonját Dave orra alá Sue Bossomi. - Ez hülyeség. Igaz, éveken át nagyon rossz volt a kapcsolatunk, azt hiszem, alapvetően az én hibámból. Drogoztam, meg minden. De mióta Izzy a producerünk, megtaláltuk régi önmagunkat, Iant és engem olyan gyermekkori szálak kötnek össze, amit lehetetlen eltépni. Legújabb albumunkra együtt írtuk a dalokat, amire eddig még nem volt példa. Kicsit úgy éreztük magunkat a felvételek során, mint huszonhat éve Bostonban, ahonnan elindultunk. Tudom, hogy giccsesen hangzik, de tökéletesen, kiegyensúlyozottan élünk, és már nem csak a színpadon jövünk össze, hanem a szabadidőnk jelentős részét is együtt töltjük. Ian és Cormack, meg Flesh a Composition Silk turné óta először vagyunk együtt, mint a régi, szép időkben. - A családjuk nem tart önökkel? Úgy tudom, újra megnősült, és egy amerikai lányt vett el... Összerezzentem a saját hangomtól: ezt én kérdeztem. - Egy bizonyos kor felett az ember rájön, hogy a munka komoly áldozatokat követel - magyarázta Dave. - Tudja, az album felvételei és a turné ideje alatt csak a csapat van. A családtagokkal néhány hetente találkozunk, mert most minden erőnket a karrierünk következő állomására kell koncentrálnunk! A folyosón felmorajlottak a beszivárgó groupie-k: öltözőjéből Ian libbent ki széles mosollyal rúzsozott ajkán. - Egy szavát se higgyétek! Hazudik, mint a vízfolyás. Izzy vállon veregette, aztán két hurkás karját Dave és Ian nyakára ejtette, úgy ölelte őket magához. - Csuda pofa ez a két srác! Most azonban végtelenül sajnálom, de mennünk kell! A koncert után szeretettel várunk mindenkit a backstage partyn egy italra! Kösz, Izzy! Ezt a dumát már ismertem. A fellépés utáni partykon a
tagok rendszerint nem vesznek részt, ők egészen más módon vezetik le a felgyülemlett feszültséget. Volt alkalmam megtapasztalni, még jól emlékeztem a hátsó bejárathoz gördülő furgonra. Peete, a biztonságiak egyik főnöke intézte a lányokat. Mindenki pontosan tudta, mi a dolga. A kis tizenéves kurvák időben ott tolongtak az egyik oldalsó bejáratnál, annál, amelyre Peete egy IDM posztert ragasztott ki fejjel lefelé az ajtóra. A koncert után maga Peete válogatott ki a negyven-ötven lányból a megfelelő hármat-négyet. A furgon menetrendszerűen érkezett, és Peete már vitte is a csajokat Dave és Ian limuzinja után. Ha New Yorkban léptek fel, rendszerint egy manhattani lakosztály volt a célpont. Tágas, de szinte teljesen üres kégli volt. Matracok, meg pia. Iszonyatos mennyiségű pia, és persze narkó. Gyűlöltem azt a helyet... Sajnos az ember mindenre élesen emlékezik, még hosszú évekkel azután is, hogy magában eltemette múltját. Összerezzentem. Dave és Ian búcsút intettek, és eltűntek az öltözőikben (közös öltözőben, az isten szerelmére!), Izzy pedig a VIPvendégeknek fenntartott szektorba tessékelt minket. Arra gondoltam, nagy hiba volt idejönnöm. Végül is, fogalmam sincs, mi a frászt akartam ezzel. Ha Dave meg is ismert, különösebben nem hozta lázba, hogy annyi év után újra láthat. Magázott. Az arcizma sem rándult, csak nyomta a szokásos sódert; kimért volt és udvarias, olyan kibaszottul profi. Nem tudtam megtenni, pedig jó lett volna. Olyan égetően jó lett volna hozzáérnem a kezéhez, a hajához... Amikor odabent kihunytak a fények, oldalt megpillantottam Peete-et. Egy IDM-poszterrel a hóna alatt csoszogott az oldalsó szektor felé. 9. MAGÁNYOS LÉLEK A SÖTÉTBEN - ÚJRA (LONELY SOUL IN THE DARK - REPRISE) (5:35) Zsibbadt aggyal támolyogtam ki a Bowery Ballroomból. A zene a földbe döngölt, aztán a magasba emelt. Cafatokra tépte a lelkem, kifacsarta a szívem: Ian szintifutamai megborzongattak, Dave selymes hangja elvarázsolt. Mit mondhatnék? Tökéletes koncert volt...
Túlságosan is tökéletes. A zene hangzásában, hangszerelésében professzionálissá vált, és éppen ez volt, ami kicsit zavart. Cormack dobalapjai mértani pontossággal szóltak, soha egy elütés, soha egy ritmuszavar... Ian torziós gitárja is túlságosan hibátlanul kísérte a számítógép-vezérelte szinti-futamokat. Mindig azzal ugrattam őket, hogy egy átlagos IDM-koncert kétharmad részt playback, és ez igaz is volt. Most azonban valami azt súgta, a maradék egyharmad is rögzített, eltéveszthetetlen biztonsággal, előre rögzítetten gördült elő. Dave hangja tűnt a leggyanúsabbnak. Még sohasem szólt ilyen tisztán, ilyen kiegyensúlyozottan, ennyire fényesen. Persze ez csak a warming-up, oké! De akkor is! Öt éve a düsseldorfi LTU Arénában Dave éneke már minősíthetetlenül csúszkált. Jól van, vegyük figyelembe, hogy az már a VibraTour egyik utolsó állomása volt, fizikailag és pszichésen erejük végén jártak már. Dave alig állt a lábán, tántorgott, hörgött a közönség előtt. Ostobán vigyorgott a reflektorokba, gyakorlatilag nem volt már magánál. Spence, a banda hangmérnöke jó érzékkel felerősítette a dobokat és a szintetizátorokat, hogy elnyomják Dave idióta vinnyogását, de hiába. Düsseldorf volt az első eset, hogy a 45 ezer fős közönség fújolt egy InDepressed Moode koncert végén. Szóval volt némi összehasonlítási alapom. Ehhez képest, amit a Boweri Ballroomban hallottam, az maga volt a csoda. Felnőttek végre... Megtanulták értékelni az élet apró örömeit... Lószart! Annyi cikket írtam már a hasonló baromságokról, hogy egy pillanatig sem merült fel bennem annak lehetősége, hogy Izzy igazat mond. Ugyan! Az lenne a természetes, ha meg akarnák fojtani egymást egy kanál vízben. A koncertkörutak a legrosszabbak. A régi, jó haverok paranoiás állapotba kerülnek. Már attól is hányingert kapnak, ha csak egymásra néznek. A színpadra külön-külön öltözőkből, másmás ösvényeken érkeznek, és a gig után pánikszerűen húzzák is el a csíkot. A Boweri Ballroom színpadán egészen másképp mutatott minden. A számok közt Dave többször odament Ianhoz:
felszabadultan vidáman sutyorogtak egymással. Viccelődtek. Flesh és Cormack folyamatosan szemkontaktusban voltak, s ez kimondottan jót tett Cormack ritmikájának. Láttam, mi volt ott. Dave ásványvizet ivott a számok után, és amikor vége lett a show-nak, olyan energikusan pattogott lefelé a lépcsőn, ahogy még soha nem láttam koncert végén. Csak nekem tűnt volna fel? A tömeg felszabadultan, én lelombozódva hagytam el az épületet. Sodródtam az utcán. Végül is, mi a fene volt ez? A zene felszabadított, és éreztem, hogy sírni és nevetni támadt kedvem egyszerre, ugyanakkor, a tudatom mélyén egyre erősebben sugdosott a gyanakvó újságíró. Beszélnem kell Dave-vel! Felhívtam Zaket, és kértem, jöjjön el az IDM régi, jól bevált manhattani apartmanjába, hogy buliképeket készíthessünk a Melody Maker számára. Ócska érv, de Sebastennek egy szava sem lehet. Mi a frásznak kellett engem küldenie a warming upra, nem igaz? Az IDM forró cucc lett megint. Vitathatatlanul ez az év koncert-kőrútja! Nekem meg ez a munkám. Zenéről írok. 10. HAJNALI HOLT (DEAD OF DAWN) (4:45) Gyanús csend fogadott. A ház előtt ott parkolt Peete furgonja, s ahogy belestem a hátsó ülésekre, láttam a kiscsajszik által ott hagyott, átizzadt felsőket, összehajtogatott, szignált IDM-posztereket. Be akartam menni a házba, de a kaput zárva találtam. Nocsak! Ez újdonság volt. Vártam néhány percet, aztán, amikor Peete fütyörészve kijött, besurrantam a sötét lépcsőházba. A falhoz lapulva figyeltem, amíg Peete elballag, és csak azután lopakodtam fel Dave kéglijéhez. Csend. Megmagyarázhatatlan csend. Mi ez?
Üvöltenie kellene a zenének, az ajtónak tárva-nyitva kellene lennie: a zenei biznisz összes léhűtőjének, stricijének és kurvájának itt kellene tolongania! Megborzongtam a sötétben. Nem fűződött túlságosan sok kellemes emlékem ehhez az apartmanhoz. Amikor még Dave-vel voltam, ez az ajtó jelentette a közém, s Dave közé türemkedő külvilág kapuját. Igaz, akkor még az ajtó túloldalán álltam... Dave a koncertek után elég szarul nézett ki. El kellett telnie egykét órának, mire regenerálni tudta magát, és ismét képessé vált a drog, pia befogadására. Onnantól valósággal megvadult. Akkoriban Flesh vitte a prímet, magába nyomott mindent, amit kikészítettek a roadie-k, meztelenre vetkőzött, és rávetette magát a Peete által szállított kiscsajokra. Nem tartottak ágyakat, csak afféle koszos matracokat. Akkoriban nem voltam egy prűd fapicsa, ami mostanában vagyok, de amit a fiúk műveltek a kis „önkéntesekkel”, az nekem is egy kicsit soknak tűnt. Kezdetben csak Cormack szállt be a buliba, fellelkesülve Flesh zabolátlan őrjöngésétől. A kis kurvák meg mindent megcsináltak nekik, még olyasmit is, amit soha nem hittek volna magukról. Flesh és Cormack a mocskos szex híve volt, és itt aztán jócskán kiélhették magukat. De persze a kiscsajok egyike sem Fleshre vagy Cormackre vadászott, mindenkinek Ian és legfőképp Dave kellett! Ian rendszerint sértetten félrehúzódott egy sarokba, és magányosan gitározgatott, s önnön világfájdalmával volt elfoglalva. Aztán persze „engedett a nyomásnak”, és kivetkőzött konszolidált mázából. Dave is hamar elveszítette az önkontrollját; két óra „gyorsítás” után már engem sem ismert fel, és a szemem láttára kapcsolódott be az orgiába. Egyszer észrevettem, hogy miközben megvadulva dolgoznak a lányokon, furcsa dolgokat motyog magában. Összefüggéstelen mondatok voltak, afféle narkotikus látomások, fájdalomból, élvezetből, és rettegésből szőtt víziók. Ian pedig Dave-et figyelte. Csak később jöttem rá, hogy ezek a motyogások képezik Ian zseniális dalszövegeinek alapját. Erről persze Dave mit sem tudott. Az orgia rendszerint hajnalig tartott, és egyre mocskosabbá vált. És én? Oké. Talán egyszer-kétszer. Nem vagyok büszke rá. De
hát mi mást tehettem volna? Dave-vel voltam. Önkívületen túli motyogó víziói és féktelen tombolása közben is mellette kellett maradnom. 11. SIKOLTÓ SZEMEK (SCREEMING EYES) (6:15) Sötét. Csend. Ugyanaz az ajtó. Ugyanaz a szorongás. Mi van veled, Dave? Nem tudom, mennyi ideig tartott, mire összeszedtem a bátorságomat. Talán egy óra volt, talán kettő. A kulcs a zsebemben lapult. Több, mint tíz éve már... Ott ültek, a sötétben. Négyen. Sehol nem szólt zene. Sehol nem sürgölődtek az ismerősök, stricik, kurvák. Hideg volt. Sötét. És büdös. Ők ott ültek a sötétben. Nem vettek észre, mohón az asztal fölé hajoltak. Csámcsogtak. Állatias hangok visszhangoztak a sötétben. Az asztalon előttük nyers húsdarabok heveitek. Nem volt tányér, nem voltak evőeszközök. Csak a hús szétszórva, odaverve eléjük, mint a disznók elé. Nem vettek észre. Minden figyelmüket lekötötte, hogy mohón tépkedjék és a szájukba tömködjék a nyers húsdarabokat. Szemük hófehéren világított a sötétben. Sikoltani akartam. Képtelen voltam rá. Szédülten, számat véresre harapva támolyogtam hátra, vissza, az ajtó felé. El innen! El! El! El! Csak álom! Lázálom! Zaklatott képzelgés... Az ajtóban állt valaki.
- Miért jöttél vissza, Jilly? - kérdezi szomorúan. Tudom, hogy tényleg sajnál, hogy tényleg jót akar nekem, és hogy mennyire csalódott, amiért a dolgok így alakultak. - Ami elmúlt, elmúlt. El kell felejteni. Hát nem veszed észre, mennyire megváltozott minden? A lábaihoz omlok. Nem, képtelen vagyok felkelni, úgy érzem, a gyomrom gombostűfejnyire szűkült, és minden ízemben remegek a félelemtől. Izzy gyengéden felemel. Nem a sötét szobába visz, hagyja az asztal körül csámcsogó árnyakat, hagyja, hogy jól lakjanak, miközben szemük fehéren parázslik az éjszakában. A konyhába támogat, felkapcsolja a villanyt. - Vizet, Jill? A víz reszket a pohárban, a lelkemben dübörgő földrengés utó-rezgéseiként. Izzy gondterhelten letelepszik velem szemben, és tölt magának valami szíverősítőt. A szeme körül mély árkok, arca sápadt, és végtelenül szomorú. - Hidd el, nekem sem könnyű ez, Jill - mondja nagyon halkan, odabentről tisztán hallatszik a csámcsogás. Tudod, én az ő zenéjükön nőttem fel. El sem hinnéd, mennyire fontos nekem az IDM. Bármikor bármi történt velem.... Márpedig történt, ha hiszed, ha nem, Jilly baby... Mindig Ian szövegei segítettek túl a nagy válságokon. Ha elhagytak, Jill, IDM szövegek sorjáztak elő az agyamból, hogy rájöjjek, más is megélte már ezt. Megélte, és épp úgy érezte magát, ahogy én. Ez jó. Ez segít. És a zene... Azt mondják, túl gépies, túl monoton. De te meg én tudjuk, hogy ez csak a látszat. A felszín. Az IDM zenéje mély. Nem hagyhattam, hogy vége legyen, Jill. - Mit tettél velük? - Csak azt, amit tennem kellett! Hát nem érted? Nem hagyhattam, hogy szétrombolják, amit felépítettek! Hülye kis gecik! Fogalmuk sem volt, mennyit adtak nekünk! Számukra a rajongók milliói csak egy megfoghatatlan massza! Nem értették, soha nem értették, hogy milyen felelősséggel jár, amit csinálnak! Fogalmuk sincs arról, mekkora zsenik! Eltékozolták volna, ha hagyom, Jill! Eltékozolták volna! - ettél velük? - Semmit - lesüti szemét. - Én csak megszerveztem a
dolgokat... Te el sem hiszed, mi mindenre képesek ezek a mai figurák az emberi aggyal! Élőt teremtenek a halott húsból! Bámulatos! Kezes bárányok lesznek, el sem hiszed, milyen kezesek! Csak a tehetségük marad! A sok szarság eltűnik: a narkó, a hiszti, az önimádat! És ez még csak a kezdet, Jill! Ez még csak a kezdet! Fantasztikus terveink vannak! Ez nem csak üzlet, Jill! Ez művészet! - Zombik lettek, te állat! Zombik? Én inkább úgy fogalmaznék, hogy problémamentes kreatív zsenik. Az én engedelmes báránykáim. Amit csináltunk velük... Nos, az nem túl gusztusos, elismerem. De most már csak azzal foglalkoznak, amihez értenek! És mennyi ember boldogságát szolgálják ezzel! Erre nem is gondoltál, Jill? Hát nem jobb, mintha eltékozolnák a tehetségüket? Hát nem sokkal jobb? Úgy bámulok rá, mint valami jelenésre. Nem akarom tovább hallhatni. - Elmegyek, Izzy! Rosszul érzem magam. Habozik. Tudom, nem hagyhatja, hogy szabadon távozzak. Mégsem mozdul, mégsem tesz semmit, hogy megakadályozza. Összetörten bámul maga elé, tekintetében fájdalom. Valamit hebeg. Összeszorul a szívem, szinte sajnálom őt. Valószínűleg teljesen elment az eszem. Hogyan lehetséges ez? - Tudod, mit? Beszélni akarok vele, Izzy. Menj be, és mondd meg neki. Itt várok rá. Itt kint. Tüntesd el azt az iszonyatot odabent... Nem akarom tudni, hogy mi az. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy mi maradt... Hogy mi maradt Dave-ből. Érted, Izzy? Beszélnem kell vele... Izzy bólint, és sápadtan elindul a sötét szobába. Odakint várok. A konyha neonfényeiben látom a múltat. Amikor Dave meg én anyaszült mezítelenül reggelizünk ennél az asztalnál. Amikor nevettünk. Amikor még éltünk... 12. A SZOBÁDBAN (IN YOUR ROOM) (5:10) - Gyere... - motyogja Izzy. - Azt hiszem, most beszélhetsz vele. Nem tudom, mennyi idő telt el. Talán egy óra. Talán több. Elindulok mögötte, de ahogy kilépünk a konyhából,
megcsap az a szag; a gyomrom máris a torkomba liftezik. - Ian, Flesh és Cormack lefeküdtek aludni. Dave vár rád. Lehunyt szemmel is ismerem a járást. Amikor belépünk a fülkébe, Izzy zavartan toporogni kezd. A gyertyafény még mélyebb ráncokat fest petyhüdt arcára. - Én... Én a konyhában leszek. Szólj, ha valami baj van. De nem hiszem, hogy lenne... Nem lehet. - Köszönöm, Izzy. - És ha... - bűnbánó tekintetét rám emeli. - Ha úgy érzed, hogy Dave... ha nagyon kikészít, csak szólj. Itt vagyok. Meg fogom hallani. - Köszönöm, Izzy. Kihátrál, becsukja az ajtót. Dave ott ül a matracon, és maga elé bámul. Arca kifejezéstelen, üres. Körülötte gyertyák pislákolnak. Egy modern apostol, gyertyafény-glóriával. Úgy döntök, legyőzöm iszonyatomat, és mellételepszem. Tudom, hogy Izzy kicserélte a ruháját, és meg is fürösztötte. Orromban érzem a testápoló illatát, de az agyam azt a másik hús nyers hús szagát érezteti velem. Tudom, hogy a keze tiszta, ahogy a szája szélén sem maradt semmi a förtelemből, tudom, hogy a fogai vegytiszta csillogással sorakoznak szájában. És mégis... - Szia, Dave. - Szia, Jill. - Megismersz? - Megismerlek. Nem néz rám. Maga elé bámul. Nem tűnik fáradtnak, de ébernek sem. Mintha felfüggesztette volna életfunkcióit, s csupán energiáinak töredékével koncentrálna rám. Válaszol. Van. - Hallottalak ma este - mondom, és tudom, hogy közben mosolygok. - Jók voltatok, igazán jók. - Izzy érdeme. - Tudom, hogy mosolyog, pedig nem merek ránézni. A gyertyák derengő, arany fényköre mintha buborékot vonna körénk. - Izzy kiváló producer, Jill. A
legjobbat hozza ki belőlünk. - A legjobbat, Dave. Anélkül, hogy ránéznék, megérintem a karját. A lelkem mélyén arra számítok, hogy jeges lesz, hogy hideg, élettelen. Nem az. A bőre meleg. Kellemes tapintású. - Én... én azt hiszem, tudom, mi történt veletek... suttogom. - Nagyon sajnálom, Dave. Szörnyen sajnálom... - Igen? - Nincs semmi a hangjában. Az égvilágon semmi. - Kérlek, nézz rám! Engedelmeskedik. Egy bábu arca. Egy maszk. Bőre sima, feszes és meleg. De a szeme! Ó, istenem a szeme! A szeme üvölt. Néma, kétségbeesett üvöltéssel. - Megengeded, hogy veled maradjak ma éjjel, Dave? - Miért akarsz velem maradni? - Hiányoztál, Dave. Élőhalott vagyok, mióta nem vagy velem. Arcizma sem rándul. - Velem maradhatsz, Jill. De nincs sok értelme. - Tudom. Mégis... Lefekszünk, és a plafont bámuljuk. - Fáj? - kérdezem aztán. Tudom, hogy úgysem alszik. Nem kell aludnia. Soha többé. - Már nem. Később, félálomban simogatni kezdem. Nem tudom, mit csinálok. A múltban lebegek, részegen az emlékezés mámorától. A teste meleg, de semmire sem reagál. Nem tiltakozik, de amikor felriadok, felém fordul. - Én már nem Dave vagyok - mondja halkan. - Már nem tudlak szeretni, Jill. Zihálok az eszmélés rideg valóságától. - Ne haragudj, Dave. Nem akartam... Elmenjek? Zavarlak? - Nem zavarsz, Jill. A szeme tovább üvölt a csendben. Hajnalban, megmoccanok. Tudom, hogy indulnom kell. - Jill - suttogja Dave. Felfelé bámul, a csonkig égett gyertyák gomolygó füstjét figyeli. - Jill, meddig tart ez? Meddig? Megölelem.
Hazugság minden mozdulatom, de jól esik megölelni. Egy árnyat, egy emléket ölelek. - Fogalmam sincs, Dave, kedves. Tudom, hogy fáj. De sok embernek szereztek örömöt. Reményt adtok. - Meddig? - A hangja nyugodt marad. - Most mennem kell. - Meddig, Jill? - Amíg nem fognak gyanakodni. Néhány év. Talán egy évtized. Izzy azt mondja, ez profizmus. Nem fogják sejteni, hogy valami más. Nem felel, rezzenéstelen arccal bámul maga elé. - Eljöjjek máskor is? - kérdezem bizonytalanul. - Ha akarsz. - Te akarod? Nem felel. Elé térdeplek, arcát két kezembe fogom. - Te akarod, Dave? Egy könnycsepp gördül ki a szeméből. Dave, az igazi Dave, ami ennek a lénynek a mélyén raboskodik, most szenved. Tudom, hogy pokoli kínokat áll ki. - Mennem kell. De eljövök megint. Jó? Eljövök. 13. OUTRO (4:50) Odalent Zak várt a kapu előtt. Ideges volt, és ahogy meglátott, nekem támadt. - Miért a picsának nem vetted fel azt a kurva telefont? Azt hittem, csináltak veled valamit! - Ne haragudj, Zak. Nagyon szégyenlem magam. Az én hibám. Furcsán nézett rám, azt mondta, hazavisz. A kocsinál azonban egy srác rontott ránk. - Odafenn voltak? Az IDM-partyn? - Kopj le, öreg - morogta Zak. - A barátnőmet keresem - hadarta a srác. - Azzal a furgonnal hozták ide őket. Láttam. Mi van velük? Bekábítózták őket? Megerőszakolták? Ki vele! Hívom a rendőrséget, ha Marynek valami baja történt! - Vigyél már innen! - Megragadom Zak karját. - Hol vannak a lányok? - üvölti a srác, és rácsap a kocsiablakra. - Miért nem jönnek ki? Mit csináltak velük? Megerőszakolták őket, igaz? Zak a gázba tapos.
Miközben hazafelé száguldottunk, már tudtam, hogy kérni fogok valamit Izzy Weesmayertől. A Hear Nothing Tour kiválóan alakult. Az album az év meglepetése lett, és az InDepressed Moode csillaga fényesebben ragyogott, mint valaha. Ott voltam minden koncerten. Izzy nem panaszkodhatott, rengeteget dolgoztam: szerveztem, irányítottam. Elemi részévé váltam ennek a hideg, számító, professzionális csapatnak. Gépiesen csináltam a dolgomat. Olajozottan. Nem esett nehezemre. 6:00 AM Fodrász, smink 8:00 AM Sunnite Channel 7 8:40 AM Live on Air 8:55 AM Indulás az Australian Rádióba 9:20-tól 11:20 AM Rádióinterjú a 4 MORNING SHOW számára 11:40-tól 12:40 PM Magazin interjúk fotózással 12:40 PM Ebéd InDepressed Moode rajongókkal Halálosan pontos voltam és fáradhatatlan. Azt hiszem, Izzy is megkönnyebbült, hogy így lett. Teljesítette, amit kértem tőle. Nekem is könnyebb így... Ahogy már említettem, ott voltam minden koncerten. A színpad széléről figyeltem őket. Dave énekelt, Ian mosolygott, és úgy játszott, akár egy isten. Hibátlanul. Pontosan, és gépiesen. A fiúk fittek voltak, energikusak, majd kicsattantak az egészségtől. De a közönség nem látta a szemüket. A szemük megvénült, s a fájdalom fényei is lassan kihunytak bennük. Egyre pontosabbak lettek. Egyre tökéletesebbek. Magányos lélek a sötétben Az elmúlás fekete hercege jő Örök csend van már szívében, Arcát mossa éj-selyem eső Esténként, a bulik után a tomboló lányokat továbbra is Peete hozta a furgonnal.
Öten ültük körül az asztalt. Mindig sötétben ettünk. Néha arra gondoltam, bárcsak örökké tartana ez az álom. Megszoktam a fájdalmat. Megszoktam, és már vágytam rá. Végtére is, a zene örök. Az IDM örök. Sokan úgy tartják, túl gépies. De kit érdekel? A lényeg az, hogy együtt vagyunk. A show-nak mennie kell, és még nagyon sokan várnak ránk. Szükségük van ránk. Szükségük van ránk. BONUS TRACKS: MAGÁNYOS LÉLEK A SÖTÉTBEN (LONELY SOUL IN THE DARK) - GRISHA VOLANTE VOCAL MIX - (6:00) Odalent Zak várt a kapu előtt. Ideges volt, és ahogy meglátott, nekem támadt. - Miért a picsának nem vetted fel azt a kurva telefont? Azt hittem, csináltak veled valamit! - Ne haragudj, Zak. Nagyon szégyenlem magam. Az én hibám. Furcsán nézett rám, azt mondta, hazavisz. A kocsinál azonban egy srác rontott ránk. - Odafenn voltak? Az IDM-partyn? - Kopj le, öreg - morogta Zak. - A barátnőmet keresem - hadarta a srác. - Azzal a furgonnal hozták ide őket. Láttam. Mi van velük? Bekábítózták őket? Megerőszakolták? Ki vele! Hívom a rendőrséget, ha Marynek valami baja történt! - Vigyél már innen! - megragadom Zak karját. - Hol vannak a lányok? - üvölti a srác, és rácsap a kocsiablakra. - Miért nem jönnek ki? Mit csináltak velük? Megerőszakolták őket, igaz? Zak a gázba tapos. Sebasten sokáig szótlanul ül velem szemben. Mindent elmondtam neki, mindent, amit csak tudtam. - Na és? - kérdi undorodva. - Most mi a faszt csináljak ezzel a sztorival, Jill? - Sztorival? Megvesztél? Ez nem egy kibaszott sztori, ez a
legszörnyűbb dolog, amit életemben hallottam! Hát nem érted, Sebasten? Megölték őket! Azok ott a színpadon már nem ők! Kihasználják a lelkűket, a tudatukat, a tehetségüket! - Na és? Nem jutok szóhoz. Csak bámulok rá. Ránk esteledik, ketten ülünk a sötétben. - Ez a show business, baby! - szólal meg végre Sebasten. - Mindennek olajozottan kell haladnia. Mindenki tudja a dolgát. Mindenki teszi, amit tennie kell! Így megy ez, baby! - Miről beszélsz? - Azt hittem, már tudod régóta! Hát nem vetted észre, mi történt velünk? Azt hiszed, ami Dave-vel és a többiekkel történt, az egyedi eset? Azt hiszed, hogy Izzy haverjai velük kezdték? Nem lehetsz ennyire naiv, Jill! - Miről beszélsz? Remegek. A választól rettegek. Tudom, hogy Sebasten elmosolyodik, pedig nem látom az arcát. A szeme fehéren parázslik a sötétben. - Mindenki teszi a dolgát! Én zenei lapot adok ki, Izzy keresi az új húst, a kis gecik zenélnek, te pedig írsz róluk... Hát nem tökéletes? Egy jó remixben harmónia van! Tökéletes harmónia! - Én... Én nem... én nem... - Dehogynem. Itt nincs helye hisztinek. Most már te is. Mi mind. Mi mind. Az ablakhoz lépek. Mögöttem Sebastan lapul a sötétben. Nem moccan. Lassan megéhezik. Lassan eljön a vacsora ideje. Éhes vagyok én is. Egyre éhesebb. Nyugodt vagyok. Nem tudom, mikor csinálták... Talán, amikor Dave szobájában aludtam. Talán akkor. Reggel már minden más volt. És ez még csak a kezdet. Fáj a fejem. Mintha forró acélabroncsok szorítanák az agyvelőm. Meg kell írnom néhány cikket. Most. Izzy számít rám. A businessnek mennie kell.
Az ablak sötét tükrében nem látom halottfehér ajkam, de tudom, hogy mosolygok. A szemem nem a régi. Két hideg, fehér parázs a sötétben. Mosolygok. A Hear Nothing Tour kiválóan alakult. Az album az év meglepetése lett, és az InDepressed Moode csillaga fényesebben ragyogott, mint valaha. Ott voltam minden koncerten. Izzy nem panaszkodhatott, rengeteget dolgoztam: szerveztem, irányítottam. Elemi részévé váltam ennek a hideg, számító, professzionális csapatnak. Gépiesen csináltam a dolgomat. Olajozottan. Nem esett nehezemre. 6:00 AM Fodrász, smink 8:00 AM Sunnite Channel 7 8:40 AM Live on Air 8:55 AM Indulás az Australian Rádióba 9:20-tól 11:20 AM Rádióinterjú a 4 MORNING SHOW számára 11:40-tól 12:40 PM Magazin interjúk fotózással 12:40 PM Ebéd InDepressed Moode rajongókkal Halálosan pontos voltam és fáradhatatlan. Azt hiszem, Izzy is megkönnyebbült, hogy így lett. Ott voltam minden koncerten. A színpad széléről figyeltem őket. Dave énekelt, Ian mosolygott, és úgy játszott, akár egy isten. Hibátlanul. Pontosan, és gépiesen. A fiúk fittek voltak, energikusak, majd kicsattantak az egészségtől. De a közönség nem látta a szemüket. A szemük megvénült, s a fájdalom fényei is lassan kihunytak bennük. Egyre pontosabbak lettek. Egyre tökéletesebbek. Ahogy én is. Ahogy mi mind. Mi mind. MAGÁNYOS LÉLEK A SÖTÉTBEN (LONELY SOUL IN THE DARK)
- OPEN DOOR HENDRIX VERSION - (7:30) A Hear Nothing Tour kiválóan alakult. Az album az év meglepetése lett, és az InDepressed Moode csillaga fényesebben ragyogott, mint valaha. Ott voltam minden koncerten. Izzy nem panaszkodhatott, rengeteget dolgoztam: szerveztem, irányítottam. Elemi részévé váltam ennek a hideg, számító, professzionális csapatnak. Gépiesen csináltam a dolgomat. Olajozottan. Nem esett nehezemre. 6:00 AM Fodrász, smink 8:00 AM Sunnite Channel 7 8:40 AM Live on Air 8:55 AM Indulás az Australian Rádióba 9:20-tól 11:20 AM Rádióinterjú a 4 MORNING SHOW számára 11:40-tól 12:40 PM Magazin interjúk fotózással 12:40 PM Ebéd InDepressed Moode rajongókkal Halálosan pontos voltam és fáradhatatlan. Azt hiszem, Izzy is megkönnyebbült, hogy így lett. Ahogy már említettem, ott voltam minden koncerten. A színpad széléről figyeltem őket. Dave énekelt, Ian mosolygott, és úgy játszott, akár egy isten. Hibátlanul. Pontosan, és gépiesen. A fiúk fittek voltak, energikusak, majd kicsattantak az egészségtől. De a közönség nem látta a szemüket. A szemük megvénült, s a fájdalom fényei is lassan kihunytak bennük. Egyre pontosabbak lettek. Egyre tökéletesebbek. Sokáig kellett vámom, amíg kihunyt lelkemből a múlthoz való ragaszkodás erőtlen fénye. Sokáig tartott, amíg rájöttem, hogy az a valami ott fenn a színpadon, az ágyamban, már nem Dave. Dave halott. A mosolya még a régi, de a szeme nem az övé. A szeme egy szörnyetegé. Egy élőholté. Sokáig vártam, míg végső elhatározásra jutottam. Aztán
egy napon eljött az idő, hogy kockázat nélkül végrehajthassam tervemet. Biztos voltam benne, hogy kegyet gyakorlók vele. Kegyet Dave-vel, a többiekkel. És persze magammal is. Leginkább az okozott fejtörést, hogyan csináljam. Hogyan ölhetem meg őket, akik már amúgy sem élnek? A lényeg végtére is, ott kellett, hogy legyen, a koponyájukban, Nem tudom, pontosan mit tettek velük, hogyan változtatták őket szuper-kreatív zombikká. A test végtére is a sajátjuk volt, korlátozott életfunkciókkal. Nem kezdett oszladozni, de gyanítottam, a belső szerveik java részét már régen kiszedték, és organikus kiegészítőkkel, chip-toldalékokkal tették működőképessé. A munka förtelmes része nyilván az agy kreativitást képviselő részének stimulálása, illetve az egyéb, szabad tevékenység, a szabad akarat elfojtása lehetett. Börtönbe zárták őket, ez volt a lényeg. Félholt testük és tulajdon zsenialitásuk börtönébe. Semmi sem jutott az eszembe, hogyan vethetnék ennek véget. Végül ők maguk segítettek, amikor rájöttek, mire készülök. Dave rákérdezett, és én igennel feleltem. Nem mondott semmit, megölelt, hosszan, oly görcsös ragaszkodással, hogy csaknem elbőgtem magam. Aznap este ott vártak rám, mind a négyen az apartman előtt. Mocskos, hideg téli éjszaka volt. Egy elhagyatott sikátort választottunk. Odatérdeltek egymás után a falhoz, engedelmesen, türelmesen, mint az áldozati bárányok. Semmi mást nem kellett tennem, mint beletaposni a gázba, és szétloccsantani a koponyájukat a falon. Ugye, milyen egyszerű? Nem hittem volna, hogy meg tudom tenni, de megtettem. Előbb Flesh, aztán Cormack és Ian agyát zúztam szét a betonon. Ennyit a halhatatlan leiekről. A testükkel már semmit sem kezdhetnek Izzy okos haverjai, ha mindabból semmi sem marad, ami lényük valóját, a tehetségüket jelentette. Dave maradt utoljára. Hosszú perceken át nézett rám a reflektor sárga fénykörében. Elkezdett esni a szürke hó, és akkor Dave biztatóan rám mosolygott. Gázt adtam, és teljes sebességgel nekiszáguldottam a fejének. Láttam a szemét.
Talán képzelődtem, talán megtévesztettek az érzékeim... de egy tizedmásodpercre mintha a régi Dave mosolygott volna rám. Fájt. De tudtam, hogy jót teszek velük. Megváltás. Aludj, Dave! Aludj! Nyugodj békében! Azt hittem, Izzy kitekeri a nyakam. Nem tette. Szerintem már rég sejtette, mire készülök. Talán csak a piszkos munkát akarta elvégeztetni velem. - És most? - kérdeztem, merészen a szemébe nézve. Most mi lesz? Most mihez kezdesz, te rohadék? Vállat vont. - Nézd, Jilly! Az üzlet, az üzlet! Valljuk meg őszintén, az IDM-mel nagyot húztunk, de úgysem sokáig pengethettük volna tovább. Kicsit sótlanok voltak, nem igaz? Egyre többen gyanakodtak, hogy valami nem stimmel. A zenéjük nagyon oké volt, de ők maguk... Valami nem volt az igazi, ha érted, mire gondolok... Értettem, de azért furcsa volt az egész. Izzy túlságosan könnyen vette a fiúk végleges eltűnését. - Azt hittem... haragudni fogsz, Izzy! Biztosan nem volt olcsó mulatság, hogy... tudod. Hogy azt tettétek velük, amit tettetek! Hogy életben tartsátok a halott húst. Hogy működtessétek ezt a szörnyű gépezetet... - Semmi gond, baby! A magam részéről mindig is csak egy kísérletnek fogtam fel az IDM-bulit. Viszonylag egyszerű megoldás volt, és akárhogy nézzük, másfél év alatt kitermelte a pénzt a továbbfejlesztéshez. Most kicsit merészebb üzletbe vágunk a fiúkkal Jill, mit szólsz hozzá? - Mi a fenéről beszélsz? - A piac beszűkült. Kevés az igazi tehetség! Új nevet bevezetni a piacra nagy meló, és roppant kockázatos vállalkozás. Arra gondoltunk, mi lenne, ha a már bevált neveknél maradnánk? Kis kockázat, nagy haszon. No, ehhez mit szólsz? Segíthetnél. Lesz meló dögivel, és benned tökéletesen megbízok, Jilly-baby! - Ugye csak viccelsz? - Nem, egyáltalán nem viccelek! Tudod, mindig marad belőlük valami. Egy hajszál, egy fog, vagy egy egész csontváz! Csak össze kell szedni! Meg kell találni! Nem nagy ügy! Olyan portfoliót állítunk össze, amilyennel még
soha, senki nem rendelkezett a zenei businessben! Es aztán... Aztán előkészítjük a nagy dobásokat! Nagy come backek egész sora! Szinte már látom! Azt hiszed, lehetetlen? El sem tudod képzelni, mi mindenre képesek ezek a mai figurák a DNS-sel! Bámulatos! És ez még csak a kezdet, Jill! Ez még csak a kezdet! Úgy vigyorgott rám, mintha már régen kitalálhattam volna az egészet. És ahogy vigyorgott, felemelte a kezét, és mint valami kártyát szétterített egy rakás csillogó CD-t. Sokáig csak bámultam a lemezeket. Elvis Presley, The Beatles, Bach, Jimmy Hendrix, Beethoven, Jim Morrison... Meg a többiek. Azt hiszem, visszamosolyogtam Izzyre. Végtére is, ez a melóm. Zenéről írok. És éppen úgy tűnt, az elkövetkező száz esztendőben bőségesen lesz miről írnom...
Benjámin Rascal CSILLAGOK, HÁBORÚK, HŐSÖK „ ...mert réges-régen, egy messzi-messzi Galaxisban kicsit másként történt az a legendás eset. És azt gondolom, már elég érettek vagytok ahhoz, hogy megtudjátok az Igazi Történetet. Legközelebb pedig a Télapóról mesélek majd. Azt hiszem, lesz meglepetés...” B.R.
0. A sorozáson Yorimbos Lympos kissé zavartan állt egyik lábáról a másikra, miközben igyekezett úgy tenni, mint aki észre sem veszi a veséjében köveket kutató tekinteteket. Ám tartott tőle, hogy hiába is próbál fesztelenül viselkedni, mint akinek mindennapos dolog, hogy anyaszült meztelenül toporogjon tíz hímnemű egyed pillantásának kereszttüzében, ezt aligha sikerül bárkivel is elhitetnie. Legfőképpen önmagával nem. Eleinte megpróbálta eltakarni kezével férfiasságát, de rögtön ráförmedtek, hogy ezt ne tegye, így idegesen lógázta maga mellett karjait, és egyre biztosabb lett abban, hogy előtte az asztalnál egy valag ferdehajlamú pederaszta ül, akik mind-mind csakis az ö érintetlen húsára vágynak. A szemlélődés hosszú volt és kínos, a bizottság tagjai eltűnődve méricskélték Yorimbos pőre valóságát, miközben arcukon hűvös szenvtelenség mutatkozott. Mármint általában, mert akadt olyan is közöttük, aki inkább gúnyos, vagy éppen lenéző pillantásokkal illette. - Szóval... - szólalt meg lassan, vontatottan az egyik kalamáriai - maga rohamosztagos akar lenni... - Igen - felelte szinte félve Yorimbos. És félelme megalapozottnak tűnt, ugyanis az egyik tintahalfejű egyed rögtön ráförmedt.
- Miért?! - Azért, kérem szépen - kezdte magyarázni bizonytalanul -, mert tetszik a fehér páncéljuk. Persze, a császári testőrök vörös egyenruhája is nagyon mutatós, nem mondom, de azt hiszem, hogy engem a vörös kissé slankít. És őszintén szólva, azért nem oda jelentkeztem azonnal, mert elég hülyén venné ki magát, ha rögtön a csúcspozícióra törnék, nem? Mert császári testőrből mivé lehet még a magamfajta egyszerű gyilkológép? Semmivé, egy eloszló ionfelhővé, ha a fenségességnek rossz napja van, ugye... De a rohamosztagos előtt van előrelépési lehetőség: az emberfia szépen tudja építgetni a karrierjét, míg legvégül... érdemei elismerésével, természetesen... békésen nyugdíjba mehet, és szép katonai pályafutást tudhat maga mögött. A bizottság tagjai tágra nyílt látószervekkel meredtek rá, és arcukra a szenvtelenség helyett immár a leplezetlen döbbenet ült ki - Szóval rohamosztagos... - szólalt meg ismét a lelassult kalamáriai, aki feltehetően leszedálva jött be aznap reggel. - Mondja, fiam, milyen alacsony maga? - Ha kihúzom magam, akkor 160 centi, uram - felelte. Ha nagyon büszke vagyok, akkor 161, ha repesek a boldogságtól, akkor 162, és ha pipiskedek, akkor 163,5. - Minő öröm... - dünnyögte a kalamáriai. - Kigyúrtnak nem nevezhető, csenevész testalkatát elnézve óhatatlanul felmerül bennem a következő kérdés: mennyi a testsúlya? - 53 kilogramm vagyok, uram! - vágta ki büszkén Yorimbos. - 53 kilónyi színhús és izom! Ez a kijelentés láthatóan sokkolta a bizottságot, ugyanis mindenkinek elakadt a szava. Súlyos csend után (ami azért nehezebbnek tűnt, mint 53 kiló...) Yorimbos szükségét érezte egy kis kiegészítésnek. - Már úgy értem - szólalt meg tétován -, hogy 53 kiló hús, izom, meg persze csontok, inak, vér, nyirok és víz, belsőségek és... - Igen? - kérdezett közbe lágyan, mintegy segítőkészen egy nyaláriai. - Igen... - motyogta Yorimbos összezavarodva - ...meg oldalas, dagadó, felsál és altáj, karaj, tarja és taraj... ilyesmik... ugye... - Ugye - hagyta rá a nyaláriai a fejcsápjait helyeslőén lóbálva. - Jó tudni, hogy társai végszükség esetén szakszerűen kimérhetik, és el is fogyaszthatják magát. Már
azok, akiknek van gusztusuk egy efféle nyüzügéhez... Yorimbosban eddig ez a lehetőség fel sem merült, úgyhogy most elakadó lélegzettel gondolt bele, ahogy egy elszigetelt, ostromlott helyőrségben rohamosztagos bajtársai kiélezett csontozóbárdokkal és filézőkésekkel közelednek felé, miközben szájuk szélén nyál és szemükben eszelős fény csillan. Nem volt egy szívderítő jövőkép, de szerencsére a kalamáriai nem hagyta, hogy úrrá legyen rajta a rettegés. - Mint azt nyilván nagyon jól tudja - szólalt meg -, a rohamosztagosoknak különleges állóképességre és erőnlétre van szükségük. Ön, a saját meglátása szerint, birtokában van ezeknek a képességeknek? - Tjatuinninix-i sivatagi páralecsapoló villanypásztor- és homokművesgyerek vagyok, uram. Én azt mondom, nincs az a rohamosztagos, aki akár két napot túlélne abban a pokolkatlanban, amiben felnőttem. Mert vegyük mindjárt a fehér páncélt, ugye. A fehér szín úgy szívja magába a napsugarakat, mint a hipertérállat. Szerintem kábé félóra alatt porhanyósra fő benne bármelyikük, és arról nem is szólva, hogy nekünk három napunk van... mármint az égen értve, a gyengébb felfogásúak kedvéért... úgyhogy a félórát nyugodtan harmadolhatjuk tíz percre. Aztán ott van a homok is, talán már említettem. Egy rahedlivel. Biztosíthatom önöket, hogy a homokszemek hamarabb és jobban megtalálják a páncél eresztékeit, mint egy célzott anionágyú-lövés, és ott lassan, de biztosan elvégzik a kis dörzsölő munkájukat. Azt mondom, hogy amelyik rohamosztagos nem fő meg tíz perc alatt, az a következő tíz percben fog nyikorgó-csikorgó kenetlen bádogemberré válni, aki ráadásul majd' megőrül a páncél alá bejutott homokszemek okozta viszketéstől. A fentiek fényében azt hiszem, uram, hogy aki ilyen szélsőséges körülmények között élt húsz évig, mint jómagam, az mindenképpen alkalmas rohamosztagosnak. Yorimbos okfejtését befejezve elégedetten nézett végig a láthatóan sokkolt bizottsági tagokon. Bizonyos volt benne, hogy azok érvei súlyán rogytak meg a székükben. - Tizedes - szólalt meg kissé rekedten a kalamáriai, szavait az ajtóban álló rohamosztagosnak címezve -, adja át egy pillanatra Yorimbos önkéntesnek a rendszeresített rohamfegyverét! A fehér páncélos rohamosztagos odalépett a csupasz emberhez, és odanyújtotta neki a kezében tartott Pokol-
típusú ionágyút. Yorimbos átvette tőle... aztán a rohamosztagos volt olyan rendes, hogy levette a mellkasáról, majd felsegítette őt a földről. - Erről az esetről mi a meglátása, fiam? - kérdezte negédesen a nyaláriai. - Ööö... - nyökögött hörögve Yorimbos, miközben idegesen simogatta a bordáit, mintegy ellenőrizve, hogy nem törte-e azokat péppé a rázuhanó fegyver. - ...talán kezdetnek nem kellene ilyen nehézfegyverzettel kezdenem, nem, uram? Mondjuk, eleinte lehetne nálam csak egy rohampisztoly, vagy egy rohamkés... Mármint a papírvágó fajtából... - Tehát azt mondja - próbálta meg elképedve összefoglalni a kalamáriai -, hogy a maga kedvéért rendszeresítsük az egységnél a... rohampapirvágókést?! - Iii-gen - válaszolta bizonytalanul ő. - A fejlődésnek nem lehet megálljt parancsolni, haladni kell a korral... meg ilyesmi... - Így is van! - helyeselt nyaláriai. - Meg a rohampapírnehezéket, a rohamtintatartót és a rohamitatóst is! - Arról nem is szólva - kezdett fellelkesedni Yorimbos, hogy ötlete ilyen remek visszhangra talált -, hogy a rohamitatós nagyon jól fog jönni, amikor a kulacsból kifogy a rendszeresített rohamvíz! Amolyan folyadékvésztartalékként funkcionálhatna! - Remek, pompás! - ütött az asztalra a nyaláriai. - Hogy mi, maradi ostobák minderre eddig nem gondoltunk! A maga belépésével a forradalmi lehetőségek egész tárháza nyílik! - Apropó, forradalom - kapott a szón váratlanul felgyorsulva a kalamáriai. - Mondja, fiam, nem gondolt arra, hogy jobb lenne, ha a birodalmi rohamosztag helyett inkább a lázadókhoz csatlakozna? Ott nyilván nyitottabb kapukat döngetne ezekkel az újszerű és mindent radikálisan felforgató, alapvetően elmebeteg ötleteivel. Yorimbos Lympos a mai napon, az alsógatyája letolása után most jött másodszor zavarba. - Nos, uram... - nyekegte, miközben egyik lábáról a másikra állt - ...őszintén be kell vallanom, hogy... először náluk jelentkeztem... de miután végighallgatták forradalmian friss és ésszerűen újító javaslataimat, azt tanácsolták, hogy jelentkezzek inkább itt, önöknél. Szerintük rám itt van jobban szükség, és így lesz a legjobb
mindenkinek... de főleg nekik. Ööö... remélem, most nem orroltak meg nagyon rám, amiért elmondtam, hogy nem ide jelentkeztem elsőként? Mert azt nem venném a lelkemre... Fura dolog ez a csend: most kifejezetten fájdalmasnak tűnt. Aztán a bizottsági tagok - némiképpen helyteleníthető módon - egymás között kezdtek beszélgetni, méghozzá úgy, mintha csevegésük tárgya, ott sem lenne a maga meztelen valóságában. - Én azt mondom, azonnal végeztessük ki — javasolta a nyaláriai. - Ez rosszabb, mint egy tömegpusztító fegyver, de komolyan. Ha a Halálicsincsillánk fele ekkora gyilkolóerőt képviselne, mint ez a Két Lábon Járó Szellemi Csapás, akkor már rég mi uralnánk az egész univerzumot, meg az összes dinamót, dominót és dimenziót... - Talán biológiai kísérleteket lehetne végeztetni rajta vélte a kalamáriai -, megtudhatnánk, hogyan képes egy ilyen, a mikroorganizmusok szellemi szintjén álló lény vegetálni a világon. Hogyan képes a napi betevő fehérjekapszuláját megszerezni az ételautomatából? Hogyhogy nem felejt el lélegezni? Egy ilyen hihetetlen mutáció, ami minden szempontból életképtelennek látszik, de szemmel láthatóan él és tenyészik, azt hiszem, nagyobb figyelmet érdemelne... - Nem vállalhatjuk fel a felelősséget, hogy a kísérletekkel esetleg rászabadítunk a világra valami megállíthatatlan, krónikus agybetegséget okozó vírust! El kell pusztítani! Ez a Világmindenség érdeke! És az én személyes kívánságom a születésnapomra... - Ugyan már! Ki tudja, hogy hány hozzá hasonló egyed beltenyészkedik még a galaxisban? Most itt van egy példány a markunkban, önként és dalolva! Nem szabad, hogy egy ilyen lehetőség elvesszen a tudomány számára! Ki tudnánk dolgozni belőle az ellenanyagot, és felhasználhatnánk a saját gonosz, tömegpusztító és világuralmi céljainkra! Mielőtt a vita elharapódzhatott volna, valami kattant és felberregett az asztalon, majd a kalamáriai rögtön fel is vette az audiofont. Hosszan hallgatta a kagylóban beszélő hívófelet, majd letette a kézikészüléket. - Nos, uraim... - kezdte láthatóan nehezen lélegezve ...új híreket kaptunk Yorimbos önkéntesről. - Mégpedig? - érdeklődött reménykedve a nyaláriai. -
Megszökött valami diliházból és már keresik? - A hír a császár után a legmagasabb helyről, DartsSnooker-Curling nagyonnagyűrtől jött közvetlenül. Állítólag Yorimbos a balkézről való fia, és figyelemmel kíséri, valamint... számunkra tragikomikusan elszomorító módon... támogatja is belépését a Birodalmi Armada Felső Harmadába. Tehát, ha nem akarjuk, hogy hirtelen felindulásból láthatatlan ujjak nyomódjanak az orrunk likába, majd ugyanezek az ujjak barátian ki- és betologassák szemgolyóinkat agykoponyánkba, azt hiszem, mindent meg kell tennünk, hogy Yorimbos önkéntest a lehető legmagasabb pozícióba helyezzük... ahol a lehető legkevesebb kárt tudja okozni. A bizottság tagjai erős, harcban edzett hímegyedek voltak, akik soha nem rettentek meg a nehézségektől és a kilátástalan helyzetektől: most ketten mégis zokogni kezdtek. A többiek pedig összetörtek lélekben. - Yorimbos önkéntes - szólalt meg rekedten a kalamáriai. - Hosszas fejtörést követően arra a következtetésre jutottunk, hogy önt magasabb pozícióba kell helyeznünk, mint a rohamosztagosok izomagyú csapata. - Valóban? - kérdezte gyanakvóan Yorimbos. - Végtelen sajnálatunkra... igen - hagyta rá némileg keserűen a nyaláriai.
1. Az első munkanap után - Yorimbos Lympos, kínzószonda-, gyötrőalkalmatosságés vallatógép-kezelő alsegédközlegény-helyettes, alázatosan jelentkezem! - Pihenj! - Rám fér, köszönöm... nehéz napom volt, mit ne mondjak... Kis csönd. - Yorimbos alsegéd - szólt lágyan a nyaláriai -, ha nem emeli fel a másodperc törtrésze alatt a ványadt altestét az antigrav hutubőrfotelemből, hát istenemre mondom, saját kezűleg sikálom le magával az állomás összes hulladékcsúszdáját! Yorimbos ijedten pattant fel, majd zavartan nézett az előtte ülő parancsnokokra. - Mondja, Yorimbos, milyen a beosztása? - kérdezte a higgadtabb kalamáriai. Hogy érzi magát, mint
kínzószonda- és vallatógép-kezelő? - Hát ugye nem rossz, nem rossz... - Bár őszintén szólva kissé zavar, hogy mindenki sikoltozik és jajgat, amikor meglát közeledni a felügyeletemre bízott szondákkal. Tudom, hogy a munka nem csupa móka és kacagás... de ez az állandó jajveszékelés azért kissé túlzott már, azt hiszem. Miért nem tudják a foglyok megérteni, hogy én csak a munkámat végzem? Van, aki főz rájuk... mások mossák a kezüket... vannak, akik elszállítják a tetemeiket, én meg kínzom őket. Ez éppen ugyanolyan rendes és becsületes munka, mint a többi, és úgy gondolom, igazán megérdemelnék egy kis megértést a részükről, hiszen nekik... mint mondhatni közvetlen munkatársaimnak... kellene legjobban átlátni tevékenységem, ha nem is áldásos, de mindenképpen szükségszerű mivoltát. A nyaláriai megértőén lengette fejcsápjait. - Látja, alsegéd, mert egy ilyen kegyetlen és rideg világban élünk, ahol a tisztességes hóhérmunkának már nincs becsülete az áldozatok előtt. - Ahogy mondja, uram, ahogy mondja! - kapott a megértő szón Yorimbos. - A tegnapi utolsó kuncsaftom pedig már kifejezetten rosszindulatú és ellenséges volt, már ha fogalmazhatok így. - Csak nem? - csapta össze az uszonyait a kalamáriai. - De bizony, hogy igen! Bementem a gépeimmel a cellájába, és parancs szerint szépen elkezdtem kínozgatni. Biztosíthatom önöket, uraim, hogy mindent teljesen előírásszerűén tettem: először a külső nemi szerveket gyötörtettem, majd a testnyílások befogadóképességének határait próbáltam feszegetni... mind széliében, mind hosszában... aztán izzó tűk, fogók, pengék és nyársak következtek, ezenközben mintegy színesítő elemként hol egyen-, hol váltóáramos izomtónusjavító elektroterápia. De sajnos, ez a fogoly annyira nem volt képes uralkodni magán, hogy egyfolytában... pontosabban ugye, azokban a lélegzetvételnyi szünetekben, amikor nem sikoltozott habzó szájjal a fájdalomtól... szidalmazott engem és egész családomat, ami, mondhatom, igen rosszul esett nekem. Árva gyerek vagyok, ugyanis. Arról nem is beszélve, hogy egy döbbent, polgári megfigyelő hölgy is tartózkodott a cellában, feltehetően az Amnesztiát.., ööö... Amnéziát... vagy Ambróziát Mindenkinek nevű szervezettől, aki előtt nem lett volna ildomos mindenfelé lószerszámokat emlegetni, különösen az én testnyílásaimmal egy
szövegkörnyezetben, ugye... - Biztosíthatom, megértjük felháborodását - bólogatott a nyaláriai. - Mint ahogy azt is, hogy ezért aztán bele is rúgott az illetőbe egyet-kettőt. Yorimbos elpirult, és lesütötte a szemét. - Igen, uram... - suttogta megszégyenülten. - ...csak egyet... de azonnal megbántam... - Nagyon helyes! - ...mert tudniillik éppen akkor rúgtam bele, amikor váltakozva egyenárammal kezelte a szonda... - Váltakozva? Egyenárammal? - Igen: hol rázatta az egyenárammal, hol meg nem. - Érdekes koncepció... szóval, ott tartottunk, hogy belerúgott. - Igen, kérem, mint az állat. A vasalt katonai egyenbakancsommal, de így is belesajdult a lábfejem. Sajnálatos módon elragadott az a brutális vadállat természetem, és ilyenkor nem tudok magamnak parancsolni... Roppant szégyellem a dolgot... és ha ezért elcsapnak a Birodalmi Armada Felső Harmadának Speciális Tor&Túra Szakosztályától, teljességgel megértem... A két parancsnok összenézett, majd a kalamáriai szólalt meg a szokásosnál is vontatottabban: - Mondja csak, Yorimbos alsegéd... mégis, milyen különös apropóból kifolyólag kínozta egy órán át... Tarskin főkormányost? A kérdésre Yorimbos arca a megszokottnál is nagyobb értetlenséget tükrözött. - Már hogyhogy miért, uram? Parancsot kaptam, hogy az AA-23-as börtönblokk CXZ-45522-es cellájában található személyt kínoztassam meg a SA-DI típusú DE-VIL 666 gyártmányú szondaipszilonosszal, és tudjam meg tőle, hogy hol van a lázadók főbázisa. Az előírt időpontban megjelentem a cellában, ahol is egy nőnemű polgári megfigyelő jelenlétében végrehajtottam a korábban elsorolt műveleteket. Sajnos, a rendelkezésre álló idő alatt a fogoly annyira el volt foglalva személyem és családom becsmérlésével, valamint különböző aberrált, szexulógiailag és anatómiailag kivitelezhetetlen, vagy éppenhogy kivitelezhető, de éppen ezért felháborító aktusokra való felhívásokkal, hogy nem jutott ideje rátérni a bázis helymeghatározására. Megjegyzem, ha kapok még fél órát... amire valamilyen számomra érthetetlen okból nem volt lehetőségem... a hidromechanikus csontfűrészek
és lézercélzóberendezéses ütvefúrók bevetésével, végül elvágólagos eredményre jutottam volna, még egy ilyen megátalkodott gonosztevővel szemben is... - Mondja csak - kezdte lágyan a nyaláriai -, nem tűnt fel magának, hogy Tarskin főkormányos a Birodalma Armada rendszeresített egyenruháját viseli, rajta olyan rangjelzésekkel, amikből egyértelműen kiviláglik, hogy ő az ön fölöttese? - Jaj, drága uraim - fakadt ki idegesen Yorimbos -, hát azt hiszik, hogy volt nekem időm eddig egyenruhák meg rangjelzések bemagolásával foglalkozni? Engem kérem rögtön a mélyűrbe dobtak, ha szabad ezzel a szaxlengszóval fogalmaznom: a kezembe nyomták a SA-DI távirányítóját, és alig volt időm tanulmányozni a rövid és velőtlen hutu nyelven írt kezelési útmutatást, már rögtön mennem is kellett dolgozni. Az már csak a hab a holotortán, hogy egy szót sem értek hutuul, így... valamint azért, mert elsőre nyomban az élveboncoló szikéket sikerült aktiválnom... nyugodtan mondhatom, élesben kellett megtanulnom a szonda működésének és kezelésének fortélyait. Azóta megírtam a részvéttáviratokat a szerencsétlenségükre akkor éppen arra járó takarítóbrigád családjainak... Hamarosan sort kerítek a rendszeresített egyenruhák és rangjelzések tanulmányozására is, talán már a jövő héten... vagy inkább utána, mert előbb át kell tanulmányoznom a „Kínzómesterek és Kontár Pribékek Kiskátéjának”, „Ha levágtad, akkor már nem lehet visszaragasztani, avagy kétszer mérlegelj, míg egyszer berántod a csontláncfűrészt” című csonkolásokról szóló fejezetét, mert ugye a szakmai önképzéssel is törődnöm kell. - Szerencsére ezzel már nem lesz gondja - jegyezte meg a kalamáriai -, miután különösen eredeti ötletnek találtatott az ön által újítólag bevezetett elevenen való megskalpolás. A magunk szüklátókörüségében soha fel nem tételeztük volna a női szőrtelenítő viasz ilyen hihetetlenül aberrált felhasználását... elképzelhetetlennek tartottuk ugyanis a viasznak a titánötvözet olvadási pontját meghaladó hevítését, de ön méltó módon bizonyította, hogy az ember betegesen perverz, romboló fantáziájának nincs határa. - Igyekszik a kínzómester-tanonc... - jegyezte meg szerényen, a dicsérettől elpirulva Yorimbos. - ...összegezve, Tarskin főkormányos sikeres testi-lelki
megnyomorítása fényt derített arra, micsoda kiaknázatlan képességek szunnyadnak magában. Többé nem kell jajveszékelő, az ön feladata és munkássága iránt érzéketlen egyének társaságában tölteni az idejét. Mától áthelyezzük egy fontosabb, mondhatni „kulcsgombpozícióba”. - Ahelyett, hogy megérdemelten, érdemei elismerésével, saját kérésére élve nyolcfelé vágnánk, és darabjait elrettentésként kitűznénk a Halálicsincsillánk nyolc pontjára... - dünnyögte a szaglószerve alá a nyaláriai. De ezt már Yorimbos nem hallotta meg, annyira feldobódott a felajánlott új lehetőségtől.
2. A második munkanap után - Yorimbos Lympos, a Halálicsincsilla Végleges Izzó Magmasugarának hatvannyolcas számú titkos kulcsgombkezelője, alázatosan jelentkezem! Érdekes módon, most senki nem mondta neki, hogy „pihenjen”. De ez nem zavarta igazán, hiszen nem is volt fáradt. Végül is a kulcsgombkezelés korántsem igényel túlzott fizikai erőkifejtést. - Yorimbos kulcsgombkezelő... - szólalt meg, amolyan tétova, mélázó hangon a kalamáriai - ...meséljen nekünk... hogyan tetszik az új beosztása? - Hááát... - kezdte bizonytalanul a megkérdezett ...nagyon felelősségteljes beosztás, uram. Ott ülni egész nap a többiekkel... a száztizennyolc kulcsgomb-, kulcskallantyú- és kulcsfogantyúkezelővel... és várni, hogy a nyolcórás műszak alatt meg kell-e nyomni a gombot, tekerni a kallantyút, csavarni a fogantyút és nyírni a nyirettyűt... hát, igen komoly szellemi koncentrációt igényel. Arról nem is szólva ugye, hogy elzsibbad az ember... ööö... izé... ülőgumója, ha fogalmazhatok így. Felállni nem lehet, kimenni nem lehet, az ember csak tekereg és vonaglik azon a rohadt széken... már elnézést a kifejezésért... és az összes avantgárd bútortervezőt a sugárnyaláb útjába kívánja. Persze, közben koncentrál, hogy abban a rohadt páncélsisakban is meghallja az esetleges vezényszót. Én igazán nem tudom, melyik aberrált marha parancsnok... nyilván nem önök, uraim... találta ki azt a pusztulatot, hogy az összes kulcsbiszbaszkezelő egy rohadt vödörrel a fején ülje végig
a műszakot?! Mert mi a ráknak, kérdem én?! Bent ülünk a Halálicsincsilla legbelsejében: ha ott valami robban, akkor nem tökmindegy, hogy van-e rajtunk páncélsisak vagy nincs?! Nem suttyó rohamosztagosok vagyunk, akik valamiféle homoerotikus testpáncélban futkározunk, az ülepünket tekergetve az ellenség előtt, könyörgöm! Minek az a böszme sisak? Ráadásul mind túlméretes: egységes hordónyi vízfejre készült az összes. De tudom én, hogy mi áll ennek a hátterében, tudom ám. Valamelyik szemét köcsög főmufti... természetesen nem önök, uraim... beprotezsálta a birodalmi ellátmányozásba valami sógorát, rokonát, puszipajtását, akire rárohadt egy rahedli túlméretes hutubébibili, és a Birodalmi Armada Felső Harmada meg felvásárolta az egészet, gondolom legalábbis törtarany-áron. Utána meg vágtak rá egy kémlelőnyílást, és rendszeresítették a kulcsbiszbaszkezelőszemélyzetnél, mint munkavédelmi sisakot. Gusztustalan egy eljárás, mit ne mondjak. Két napja vagyok itt, de azt már most látom, hogy itt mindent átjárt a korrupció. Rohad és inog ez az egész csillagrendszer, úgy, ahogy van... és még csodálkozunk, hogy vannak lázadók, ugyan kérem... - Úgy hallottuk, ma már túlórázott is - szólalt meg a kalamáriai -, dicséretes ez a munkaszellem, sokan példát vehetnének magáról. - Köszönöm, uram - felelte elpirulva Yorimbos. Szeretnék minél előbb hasznos tagja lenni a kulcsbiszbaszkezelők elitcsapatának. Ha igyekszem, talán egy-két év múlva már kulcskallantyúkezelő is lehetek... és ha jól viselem magam, eljárok a továbbképzésekre, és a különbözeti vizsgákat sorra jelesre leteszem, akkor kilenctíz év múlva már akár kulcsfogantyúkezelő is lehetek. Arról nem is álmodok, hogy valaha is elérem a kulcsnyirettyükezelők álomvilágszerű státusát... az ember legyen tisztában saját korlátaival. - Dicséretes önkritika, dicséretes... - motyogta a kalamáriai. - Elmondaná nekünk, hogyan zajlott a túlórája, Yorimbos? - Természetesen, uram - készségeskedett amaz. - Eleinte minden a szokásos, napi túlórarutin szerint történt... - Egy napja voltál ott, te szerencsétlen - hördült fel a nyaláriai -, honnan az űrből tudnád, hogy mi a szokásos túlórarutin?! - Ne akadjunk fent ilyen semmiségeken - intette a kalamáriai. - Folytassa, fiam!
- Igenis, uram! - vágta rá katonásan Yorimbos, miközben lesújtó oldalpillantást vetett a nyaláriai felé. - Szóval, ott jöttém-mentem fel-alá... mert önök nyilván tudják, hogy a túlóra alatt egy beosztott túlmunkavégzőre több gomb is jut, attól függően, hogy éppen hányan húzunk még rá a műszakra... - És tegnap hány gomb, kallantyú és fogantyú volt az ön felügyeletére bízva? - Jelentem, mind a száztizennyolc, ugyanis csak én voltam az egyedüli, aki úgy éreztem, hogy a Birodalomnak szüksége van a túlmunkámra! - Dicséretes, dicséretes... - ...hogy rohadtál volna meg, amikor ezt kitaláltad... - Szóval, ott jöttém-mentem a biszbaszok között, és felügyeltem, hogy nehogy szabályellenesen megnyomódjanak, vagy kallantyódjanak. Azért ez nagy felelősség, önök is beláthatják: ott az ember egy csomó olyan bigyó között, amik arra lettek teremtve, hogy kapcsoljanak valamit. Egy idő után szinte hallottam a jajkiáltásaikat: „Jaj, nyomj meg! Húzz meg! Tolj meg! Csavarj meg! Forgass el! Ne gyötörj itt minket mozdulatlansággal, te kegyetlen gazember!”... Komolyan mondom, szinte pszichoterror alatt tartják a magányos túlórázót. - ...te pszichopata, te skizofrén állat, te... - Mielőtt a tapasztalatlan, és az efféle pszichés támadások ellen védtelen szellememet sikeresen maga alá gyűrte volna a biszbaszok mentális sugárzása, szerencsére történt valami. Egy parancsnoki hangot hallottam a hangszórókból: „Végleges Izzó Magmasugarat de, aktiválni! Ismétlem: nem simán kikapcsolni, de aktiválni!”. Húha, mondtam magamban, itt munka lesz ám dögivel! És villámsebesen elkezdtem nyomni, húzni, tolni, tekerni, forgatni és csavarni a biszbaszokat, hogy egymagám aktiváljak egy száztizennyolc kezelőre méretezett kilövőrendszert. Nem mondom, hogy lehetetlen kért, aki ezt elvárta csekélységemtől, mert sikeresen megtettem, de talán nem ártana, ha a biztosabb és gyorsabb ügymenet érdekében egy-egy túlóra során legalább húsz fős személyzet mindig kötelezően túlórázna, mert ez azért nem gyerekjáték. Kapcsolás és kallantás közben hallottam is, hogy a hangszórókban valaki azt mondja: „...szóval a Datolyin sok a lázadó pálma. Majd meglátjuk. Szerencséje, maga hencegő, hogy ezt kikotyogta, így most az Al-Debörő
és Fel-Debörő békében élheti tovább hétköznapjait: nem fogjuk ízzé-porrá cifetelni az egészet. Láthatja, hencegő, hogy a Birodalom jó, a Birodalom szép, felesleges lázadni ellenünk, mert mi szeretjük a népet, sohasem élnénk vissza erőfölényünkkel!”. Meg kell mondanom, ekkor már alig láttam és hallottam abban a rohadt sisakban: rohantam ide-oda, mint a mérgezett egér, szakadt rólam a víz, a fülem csengett, a szememet marta az izzadság... szóval, énszerintem a száztizennyolc izéhez azért kéne minimum vagy húsz kezelő... de ekkora végre odaértem az utolsó kulcsgombhoz, és rátenyereltem. Más semmi érdekes nem történt, a szokásos túlórarutin. Igazán érdekes ez a munka. Nagy felelősség, de azt hiszem, hogy megbirkózok a tudattal, hogy embermilliárdok élete múlik ki egy gombnyomásom alatt. De szerencsére ott van még száztizenhét kezelőtársam, akikkel osztozhatok a mardosó bűntudatban, ugye... Már ha valaha is sor kerül arra, hogy élőlényekkel teli objektumra... mittomén, valami bolygóra, vagy ilyesmire lőjünk, ne csak úgy bele a Nagy Semmibe gyakorlás gyanánt, mint tegnap én. Itt egy kis időre némaságba burkolózott a szoba. - Ööö... - kezdte amolyan elhalóan a kalamáriai. ...igen... Most, hogy így bizonyítottnak láttuk kifinomult felelősségérzetét, és hogy milyen remekül bírja a pszichikus terhelést... - ...hörrr... - adott valami fura hangot a nyaláriai. - ...úgy gondoljuk, hogy egy még magasabb, még komolyabb, még felelősségteljesebb beosztásba helyezzük önt. - Nocsak... - jegyezte meg érdeklődőén Yorimbos.
3. A harmadik munkanap után Yorimbos Lympos, a Halálicsincsilla összes hulladékzúzójának és hulladékcsúszdájának egyszemélyi felelőse, a békés és barátságos szemétevő szörnyeteg gondozója, alázatosan jelentkezem! - De jó, hogy itt vagy, édes cimborám! - köszöntötte lelkesen a nyaláriai, aki láthatóan valami tiltott tudatmódosító szer hatása alatt állhatott. Pontosabban feküdhetett, ugyanis el volt nyúlva a fal mellett. - Gyere csak, gyere! Minél többen vagyunk, annál jobban szórakozunk!
Az íróasztal mögött a kalamáriai ült egyedül: előtte egy teli pohár, és egy nagy kancsó, valami folyadékkal telve, ami körül muslincák köröztek. A parancsnok halszemében valami megfoghatatlan világfájdalom ült. Yorimbos szemétfelelős és szörnygondozó... motyorékolta bugyborgóan. - ...meséljen nekünk... hogy tetszik a legújabb beosztása? Yorimbos valamiért úgy érezte, mintha egy dézsa vudut öntöttek volna a nyakába. Egy pillanatra megborzongott, de aztán megemberelte magát, és belekezdett a jelentésbe. - Köszönöm kérdését, uram, be kell vallanom, kifejezetten tetszik! - Ihaj! Tudtam ám én, hogy ez lesz! - rikkantotta lelkesen a falmelléki nyaláriai. - Őszintén bevallom önöknek, mint mentoraimnak, hogy eleinte tamáskodva gondoltam arra, hogy ugyan mi lehet olyan beosztás itt, a Halálicsincsillán, ami fontosabb és felelősségteljesebb lenne, mint a Végleges Izzó Magmasugár kulcsgombkezelőjének lenni. De most már... önöknek hála... tudom, hogy valóban van ennél fontosabb és felelősségteljesebb beosztás is: a hulladékzúzók és hulladékcsúszdák, és a békés és barátságos szemétevő szörnyeteg felelősének lenni. Hisz' mi lenne velünk, mi lenne az egész Halálicsincsillával nélkülem? Megmondom én kérem, mindent ellepne a szemét és a mocsok, meg a lucsok, úgy bizony. A békés és barátságos szemétevő szörnyeteg meg elkanászodva tekeregne a folyosókon mindenfelé, és összevissza zabálna mindent, ami elé kerül. Hát kell ez nekünk? Ez az anarchia? Ez az önző szemétbe fulladás? Én azt mondom, nem, és ezért van az én pozícióm, ezért küzdők minden nap, látástól-vakulásig, hogy ne lepjen el minket a szemét, hogy rend és tisztaság uralkodjon a világon, miként a dicsőséges és fényességes császári fenség a Galaxison! A fal mellől csöndes sírdogálás hallatszott. - ...hüpp-hüpp... ezt gyönyörűen mondtad, drága cimbim... - Valóban, valóban... - hagyta rá a kalamáriai is. - ...és a szemétevő szörnyeteg... hogy jön ki vele, fiam? - Remekül! - vágta rá lelkesen Yorimbos. - Szinte a tenyeremből eszik, annyira megkedvelt már az első pillanatban. Én azt mondom, egy-két nap múlva már megtanítom pitizni is, és ha eldobok egy kiselejtezett vasgerendát, vígan tekerőzve siklik majd utána, és minden
vágya az lesz, hogy visszahozza nekem! Persze, csakis akkor, ha nem történnek olyan rendkívüli dolgok, amik a kiképzés menetét megzavarják, mint amilyenek például ma is, ugye... Szegény pára, alig bírtam utána megnyugtatni... - ...eddig az összes szemétfelelőst felzabálta az a tébolyodott bestia... hihetetlen, hogy veled kivételt tett... megáll az eszem... - Miért? - érdeklődött sután a kalamáriai. - Mi történt ma? - Képzelje, uram, összefutottunk egy rakat kukabúvár állatkínzóval! Hihetetlen, hogy milyen alakok vannak! De már felvettem a kapcsolatot az állat-, szörny- és mozgó szervesanyag-védő liga helyi képviselőjével, aki biztosított arról, hogy már többen kutatják az elmenekült állatkínzók nyomát, és ha sikeresen elfogják őket, példás büntetésben lesz részük! Elmondom, hogyan is történt az eset... - ...ebben sajnos biztos voltam... - ...éppen a napi rutin szerint ténykedtem... Itt a fal mellett fekvő nyaláriai eszelősen felvihogott, de Yorimbos nem zavartatta magát. - ...ellenőriztem a csúszdákat a börtönszinten és alatta, majd Szutymókát... így neveztem el a rendszeresített szemétevő szörnyeteget, szerintem tetszik neki az új neve... beterelgettem az egyikbe, hogy megebédeljen. Nemsokára látom ám, hogy négy gyanús küllemű alak lecsúszik az egyik csúszdán, egyenesen oda, ahol Szutymóka ebédel. Odaszaladtam, és utánuk kiabáltam: „Hé, maguk elmeroggyant kukabúvárok, ne molesztálják az én Szutymókámat ebéd közben! Jöjjenek ki onnan, az istenit maguknak! Ha lestresszelik a kincstári szemétevő szörnyeteget, biztosak lehetnek benne, hogy az állatpszichológusi kezelést az utolsó kanyiig magukra fogom verni!”. Persze, azok rám se bagóztak, nem válaszoltak, csak lapultak a szemétben: az én Szutymókám ebédjének kellős közepén! Gondoltam is magamban: hát miféle lelketlen alakok ezek? Ült már Szutymóka az ő ebédjükbe? Ugye, hogy nem! Szerintük gusztustalan lenne az ilyesmi? Naná! Szerintük, hogyan kéne Szutymókának reagálni arra, hogy ők undorítóan beletoccsantak a tápláló ebédszemetébe? Persze ő tűrje el békésen, és örüljön, hogy a tekervényei nem csavarodnak össze... Na, gondoltam magamban, lemegyek, kinyitom a szemétledobó légnyomászárját, és nyakon csípem ezeket a lelketlen, állatkínzó gazembereket. Ahogy leértem a lépcsőn, hallom
ám szegény Szutymóka fájdalmasan vonyít, és azok az aljasok meg üvöltözve lövöldöznek rá! Képzelhetik, hogy megijedtem, nyakam közé kaptam a lábamat és rohantam, ahogy csak bírtam. Odaértem a csapóajtóhoz, és nyomogatom a kódot, de valami marha mindig felülbírálta a nyitásomat és visszazárta az ajtót! - Hihetetlen... elképesztő... - motyogta bele a poharába a kalamáriai. - Ugye, hogy ugye?! - kapott a szón Yorimbos. Futtattam egy ellenőrzési rutint a számítógépen, erre kiderült, hogy valami OR-TUR típusú rövidzárlatos undroid piszkál bele állandóan a rendszerbe az egyik kezelőhelyiségből. Rögtön indítottam is a rohamosztagosokat, hogy kapcsolják ki azt a meghibásodott egységet. Közben észleltem, hogy az idióta állatkínzó kukabúvárok beindították odabent a hulladékzúzót, és röhögve kiabálnak meg lövöldöznek Szutymóka után. Beüvöltöttem a csapóajtón, hogy hagyják békén szegényt, de rám se hederítettek. Aztán meg hallottam, hogy vasrudakkal és szeméttel akarják eltömíteni a hulladékzúzó falait, hogy jól kárt tegyenek a birodalmi berendezésben: bekiabáltam, hogy minden okozott kárért őket terheli a felelősség, és ha üzemzavart okoznak, biztosak lehetnek benne, hogy a Birodalom leperli a gatyájukat is! Persze, mintha a falnak beszéltem volna... pedig csapóajtónak, mindegy. Nagy nehezen végül is kikapcsoltam a hulladékzúzót, nehogy valami kár essen Szutymókában, azokat a mocsadékokat tőlem masszává passzírozhatta volna... és végre kinyitottam a csapóajtó légnyomászárját. Erre mindjárt a nyakamba esett egy nagy, szőrös, ronda, hegyi gorillayeti... fúj, de gusztustalan volt... a nyomában gyömöszkölődött a három humanoid kukabúvár, és a földre löktek a gazok! Kiabáltam, hogy álljanak meg... de nem álltak. Szegény megkínzott, stresszes állapotban lévő Szutymóka meghallotta a hangomat, és mindegy menedékkérően sietett hozzám, erre így kiáltott az egyik kukabúvár: „Csinnadratta! Ott van a szemétszörny! Pörkölj oda egyet neki!”. Mondom, nehogy már lőjenek, ez egy védett kincstári szemétevő! De persze lőttek, a szemetek... Szutymóka kétségbeesetten visszamenekült a szemétledobóba, én meg dühödten ordítoztam a röhögve menekülő állatkínzók után, még hallottam is, ahogy azt mondja az egyik: „Jó lövés volt, Pan Csoló!”, mire a másik „Ugye, Lüké Stankókler? Szerintem
is!”, erre a harmadik: „Énszerintem idióták vagytok.”, erre megint valaki: „Ne panaszkodjon, ejha! Te meg gyere, Csinnadratta-Bumsztaratta!”. Azzal eltűntek a szemem elől... én pedig berohantam szegény Szutymókához, és egy óráig kellett hízelegnem neki, amire nagy nehezen, reszketve előtekergőzött az egyik szeméthalom alól. Yorimbos a történet végére érve elhallgatott, de a szokásos csönd helyett most két hang is hallatszott a szobában: egy faltövében hortyogó és egy asztalnál szürcsölő. - ...glu-glu-glu... hogy mik vannak, nahát-nahát... mormogta a kalamáriai. - ...de ön újra tanúbizonyságot tett végtelen elkötelezettségéről és felelősségérzetéről... Yorimbos boldogan kihúzta magát, most legalább 162,5 centi volt. - ...így most egy újabb, fontos pozícióba helyezzük... hogy minél előbb végigérjen már azon a rohadt szamárlétrán, és végre megérdemelten nyugdíjba vonulhasson... mi meg egy szanatóriumba... vagy szilvóriumba, egyremegy...
4. A negyedik munkanap után A csillagromboló pilótafülkéjében hárman voltak: ketten a pilóták székeiben ültek, és valami fura, fásult-meredt tekintettel bámultak ki az ablakon az Űrbe. A harmadik mögöttük állt: idegesen toporgott, a kezét tördelte, és az ajka szélét harapdálta. Yorimbos most hiába várta a megszokott, vududézsás beugrató kérdést, a két parancsnok mentora most nem tette fel azt neki. Egy ideig próbálta legyűrni magában a feszültséget, próbált erőt venni remegésén, de végül is az érzelmei úrrá lettek rajta, és hangosan kifakadt. - Én nem tehetek róla, uraim! Esküszöm, nem az én hibám volt! Nem szólt rá sem a kalamáriai, sem a nyaláriai, mintha nem is hallották volna. De Yorimbos nem rettent meg az elutasító csöndtől, hanem tovább folytatta. - Nem tehetek róla, egyszerűen iszonyodom az űrrepülő vezetéstől! Számomra nincs is annál borzasztóbb dolog, mint repülni a Nagy Büdös Űrben, ahol nincs se fent, se lent, csak a nagy semmi mindenfelé... körülöttem meg csupa TOI-TOI vadászgép. Már ha szerencsés vagyok,
ugye... mert ha nem, akkor csupa X-lábú ellenséges halászgépszék. Ráadásul, klausztrofóbiám és agorafóbiám van: egy TOI-vadászgépbe gyömöszkölve, aztán kivágva az Űrbe, mindkettő egyszerre tört rám, amivel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni! Nem tudtam, hogy hol van a fent és a lent, mert ugye nem volt mihez viszonyítani, rám tört a szédülés, és... pánikba estem... Bevallom férfiasan, bármennyire is fáj: bepánikoltam, na! Maguk már tudják, milyen a kapuzárás előtti pánik... na, ami nekem volt, az is hasonló ahhoz, csak még rosszabb! Képzelhetik... A két parancsnok nem reagált semmit: nem hallatszott más a pilótafülkében, mint az űrben száguldó hajó menetszelének suhogása, és azok az apró reccsenések, ahogy egy-két balszerencsés űrbogár szétkenődött a szélvédőn. - Aztán a pánik után jött... - motyogta elhalkulóan Yorimbos. - ...a vérszomj és a dühroham... Megragadtam azt a fura joysticket a jobb kezem mellett, és... nyomogatni kezdtem, mint az állat. És ugye... tudják, hogy van ez... azok a száguldó ellenséges X-lábú halászgépszékek olyan aprók és gyorsak... a mi Halálicsincsillánk meg nagy és mozdulatlan... amit ezért sokkal könnyebb eltalálni. A tüzelésem nyomán támadt folyamatos felszíni robbanások láttán pedig sikerélményem lett... és felpörgött bennem az adrenalin, mint a kábítószer. A nyaláriai parancsnok úr alighanem ismeri ezt az érzést is... Még vadabbul kezdtem lőni... és nyomomban még nagyobb robbanások támadtak a felszínen. Csak nagy sokára vettem észre, hogy míg a többi TOI-vadásztársamat folyamatosan támadják az X-lábú halászgépszékek, addig mögém ketten beálltak közülük, mert a viselkedésem alapján azt hitték, én vagyok a vezérgépük... Istenem, ennek felismerésekor majdnem sírva fakadtam... csak azért nem tettem, mert mit szóltak volna hozzá az X-lábú fiúk, hogy micsoda egy nyamvadt, kisasszonyos vezérük van. Megembereltem magam, és immár célzottan vezettem a támadásokat a felszíni célpontok ellen... ha már lúd, legyen kövér alapon, ugye... Mondanom sem kell... de azért mondom... pompázatos támadások voltak. Bukófordulók, dugóhúzók, kupaknyitók, jádegyűrűlépéses vadkacsarúgás, a sárkány farka utat söpör, Besenyei-féle hídaláhúzás, meg a híres „a kamikaze meggondolta magát” -figura... sohasem hittem volna, hogy mindez a véremben van. Aztán át is kapcsoltam a rádiómat a lázadók hullámhosszára. Ugyanis idegesített, hogy a
saját légiirányításunk állandóan a fülembe sikoltozott, amikor egy-egy jól kivitelezett támadást intéztünk az Xfiúkkal. Szóval, hallgattam ott a lázadók rádióját... és egy idő után feltűnt, hogy a Vörös Vezér sohasem jelentkezik be... aztán leesett a tantusz, hogy az én vagyok. Első tétova bejelentkezésem után az X-fiúk érdeklődtek, hogy szerintem miért látják az X-lábú halászgépszékemet TOIvadásznak, mondom nekik: „Nagy a tértorzítás, fiúk, ne higgyetek a saját szemeteknek! Én mondom nektek, hogy én vagyok, Vörös Veréb... akarom mondani Véreb.”. És komolyan mondom, én voltam a legjobban meglepve, hogy elhitték... - Istenem... - nyögött fel ekkor a nyaláriai. - Nincs isten - felelte neki meggyőződéssel a kalamáriai. Yorimbos egy darabig várt, hátha mondanak még valamit a parancsnokok, de mivel azok többet nem szóltak, így folytatta történetének elbeszélését. - Ekkorra viszont TOI-vadásztársaim megelégelték, hogy több kárt teszek, mint hasznot, és hármas kötelékekbe rendeződve le akartak vadászni. A kis naivak. Engem, levadászni. Szép kis mészárlást vittem közöttük véghez, amikor egyszer csak hirtelen eszembe jutott... végül is én a Birodalmi Armada TOI-vadászpilótája lennék! Nem valami elcseszett noname lázadó, a kutya életbe'! - Még épp' időben... - motyogta a nyaláriai. - Nem kapkodta el... - így a kalamáriai. - De eszembe jutott, és ez a fő! - vágott közbe önérzetesen Yorimbos. - Elhatároztam, hogy lerázom az Xfiúkat, fű alatt kereket oldok a csatából, majd szépen hátulról mellbe visszasomfordálok, és ártatlan szemekkel pislogva mindent tagadok, amikor arról kérdeznek, hogy nem-e én voltam az a renegát, aki a lázadók támadóékét vezette. Felszínközeli támadást vezényeltem: az X-srácok őrjöngtek vakmerőségem láttán, és elmebeteg módon követtek. Ám én már korábban kiszúrtam magamnak egy menekülőösvényt, és egy füstfelhőben váratlan fordulatot vettem, majd mint kútba hulló kő zuhantam bele egy kipufogóaknába. Teljes rádiócsöndet parancsoltam magamnak, amit nagyon nehéz volt betartanom, ahogy hallottam az X-lábú halászgépszék-pilóták kétségbeesett kiáltásait, mert azt hitték, hogy bajom esett... Itt Yorimbos megállt, és hálát adott az égnek, amiért a két parancsnok háttal van neki, így nem látják, ahogy a szeme sarkában eldörzsöl egy könnycseppet.
- Úgy gondoltam - folytatta halkan, és rekedté vált hangon -, hogy egy darabig... egy jó hosszú darabig... repülök az aknában, majd kellő távolságra érve kisuhanok onnan, és a harcoló csapatokat megkerülve jövök vissza a Halálicsincsillához. Tűzerőmet ekkor már a tébolyult lövöldözés szinte nullára apasztotta, de észrevettem, hogy van még két anódsugaras neutrontorpedóm, amiket szintén ki kéne még lőni, hogyha visszajövök lássák, aktívan részt vettem a harcban, és az összes munícióm elfogyott. Nem mertem csak úgy vakon belelőni az űrbe, tettem már elég kárt a mieinkben... és az X-fiúkat pedig... megkedveltem, na. Nem akartam nekik sem ártani. Arra gondoltam, egy ilyen kipufogóaknában ugyan mi kárt tehetnék...? - Ne... - nyögte a fejét a kezébe temetve a nyaláriai. ...nem akarom hallani... - De végig kell hallgatnunk - rótta meg a kalamáriai. - Ez a mi bűnünk és a mi keresztünk is... Yorimbos egy kicsit megint várt valami megerősítésre, majd úgy döntött, hogy a hallgatás és a halk, fájdalmas nyöszörgés beleegyezés, ezért folytatta. - Szóval, úgy döntöttem, hogy kilövöm a két anódsugaras neutrontorpedómat, mégpedig közvetlenül azelőtt, hogy kihúznám a gépet a kipufogóaknából. És így is tettem... Honnan kellett volna tudni, drága mentoraim, honnan?! Ki a búbánatos jó fene gondolt volna valaha is arra, hogy a kipufogóakna a harcállomást működtető fő reaktorrendszerben végződik, és én pedig pont telibetraffantom a két méter átmérőjű kipufogónyílást az anódsugaras neutrontorpedóimmal, ami végső soron a mesterséges harcállomás totális megsemmisüléséhez vezet?! A barátaim voltak a Halálicsincsillán! SA-DI DE-VIL 666-os szondaipszilonosz, a humánus kínzórobot... a kulcsbiszbaszkezelők elitcsapata... Szutymóka, a békés és barátságos szemétevő szörnyeteg... mind-mind elpusztultak! Miattam! Istenem, istenem... Ekkor Yorimbos hüppögve sírni kezdett, ami végül is csak megindította a két vén, marcona hadfit. Felálltak a székükből és jobbról-balról sután és zavartan átkarolták Yorimbos vállát, és vigasztalni kezdték. - Na, nem kell ez... ez az izé, na... - motyogta a nyaláriai. - Végül is férfi lennél, vagy mi a fene... - próbált a maga módján lelket önteni belé a kalamáriai. - És nem veszett ám azért minden el... SA-DI DE-VIL 666-ot például
megmentettük, itt van a raktérben... - ...azzal a tébolyult Szutymókának nevezett bestiáddal egyetemben... meglepő módon egész jól kijönnek egymással... - Tényleg? Valóban? - kiáltott fel Yorimbos, majd magához ölelte a két mentorát. - Köszönöm, köszönöm! Csodálatosak vagytok! - Pedig már tudjuk, milyen az a kapuzárási pánik... morogta csípősen a nyaláriai. - És a száztizenhét kulcsbiszbaszkezelő? - érdeklődött óvatosan Yorimbos. - Normális vagy? - kérdezett vissza lágyan a kalamáriai. Elég volt ezt a kettőt összeszedni, basszus... - Igazad van! Nekem már ez is nagy öröm! Hurrá! - Azzal Yorimbos boldogan körbeugrálta a pilótafülkét. - Logikus - morogta a nyaláriai a kalamáriai fülébe -, a mérleg egyik serpenyőjében száztizenhét ember, a másikban egy kínzógép meg egy szemétevő szörny, és szerinte ez minimum egálban van... - Most ezt ne feszegessük - súgta vissza amaz. - Az átélt események után csoda, hogy nem lett hebegő, maga alá vizelő eszelős... Majd alkalomadtán kivizsgáltatjuk valami agyhelykurkásszal... Közben Yorimbos kifulladva abbahagyta az ugrabugrálást, és újra megszorongatta a két parancsnokot. - Árva gyerek vagyok, de egy apa helyett kettőt is kaptam! - Apropó, ha már ezt felhoztad - szólt közbe óvatosan a kalamáriai, és kibontakozott az ölelésből. - Az igazi apád szerette volna, ha valami birodalmi kitüntetést is kapsz a katonai pályafutásod végén... Yorimbos újra magába zuhant. - Akkor ez a vágya aligha fog teljesülni... A nyaláriai vidáman a vállára csapott. - Nem kell elkeseredni, kölyök! Nem kell mindig mindent száz százalékra teljesíteni. Apád birodalmi kitüntetést akart tőled... gondolom én, ugye... de talán akkor sem fog megorrolni, ha egy másik kitüntetést sikerül megszerezned. - Másikat? - értetlenkedett Yorimbos. - Miféle másikat? - Majd meglátod - felelte a kalamáriai, és a két vén hadfi cinkosán összekacsintott.
5. A kitüntetés Fanfarok harsogtak a fellobogózott, böszme nagy fogadóteremben. Az emelvényhez vezető út két oldalán Xlábú pilóták hada sorakozott, akik kipirult arccal tapsoltak a vörös szőnyegen a lépkedőnek. Yorimbos azt sem tudta, hogy hova nézzen nagy zavarában, de szerencsére maga mellett tudhatta barátait, akik jelenlétükkel' támogatták. Bal válla mögött a SA-DI DE-VIL 666-os kínzórobot lebegett, míg jobb lába mellett Szutymóka, a békés és barátságos szemétevő szörnyeteg csuszmálkodott. Így jutottak el az emelvényhez, aminek tetején egy fura módon ismerősnek tűnő női személy állt, akiben Yorimbos zavartan vélte felismerni az Amnesztiát... Amnéziát... vagy Ambróziát Mindenkinek nevű polgári szervezet megfigyelőjét. Szerencsére úgy látszott, hogy a hölgy nem ismeri fel őt, így a diadalhimnusz felhangzásakor sima mozdulattal akasztott Yorimbos nyakába egy bazernyák nagy macho smukkot. - És nem is kérdeztem még - szólt a hölgy kedvesen -, hogy hívnak téged Hősök Hőse? - Yorimbos Lympos a becsületes nevem! - vágta rá büszkén ő. - Neved mától fogva, Duke Skybaver legyen! - kiáltotta ki mindenkinek az amnéziás polgári megfigyelő. - ...ööö... és az anyakönyvem, meg ilyesmi...? - motyogta Yorimbos zavartan, de tétova hangja elveszett a teremben kitörő fékevesztett üdvrivalgásban. A nagy kiáltozás, fanfározás, tilinkózás és gitározás közepette Yorimbos egyszer csak azt vette észre, hogy Szutymóka a keze alá dugja a fejét, és mérgesen sziszeg. Ő is odanézett, ahová a kedvenc háziszörnye, és meglátta az első sorokban tapsoló három kukabúvár állatkínzót: nem mintha olyan jó lett volna az arcmemóriája, de a nagy, szőrös, Csinnadratta nevű gorillayetit aligha lehetett mással összetéveszteni. - Látom én is őket, Szutymóka, látom - sziszegte vissza a szemétszörnyének. - Majd leszámolunk velük, ne félj... A tomboló lázadók tömegének leghátsó sora mögött két munkásruhás, seprűs-lapátos öreg álldogált mosolyogva, és elégedetten ütötték össze seprűjük nyelét. - Megcsináltuk! - szólt a nyaláriai.
- Megcsináltuk! - visszhangozta a kalamáriai. - De ez még csak a kezdet... Még hosszú út áll előttünk! - Na ne, basszus... - nyögött fel a másik. - Ha ezt motivációnak szántad... akkor nagyon mellé nyúltál, aranyhalam... -
