Egedy Bevezetes a Nemzetkozi Kapcsolatok Elmeletebe

Egedy Gergely

Bevezetés a nemzetközi kapcsolatok elméletébe

Emuomc

Lap- és Könyvkiadó Kft. © Dr. Egedy Gergely 2007 © HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., 2007

Lektor: DR. HORVÁTH JENŐ

A kiadó számára minden jog fenntartva. Jelen könyvet, illetve annak részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy eszközzel - elektronikus, fényképészeti úton vagy módon - a kiadó engedélye nélkül közölni. ISBN 978 963 7490 77 4 Budapest, 2007 A HVG-ORAC Lap-és Könyvkiadó Kft. kiadása Felelős kiadó: Lipovecz Éva, a kft. ügyvezető igazgatója Internet: http//www.hvgorac.hu E-mail: [email protected] Felelős szerkesztő: Dr. Frank Ádám Tipográfia és műszaki szerkesztés: Harkai Éva A szedés a HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft.-ben készült

Tartalom

Előszó ............................................. ......................................................... I.

Változás és kontinuitás: a nemzetközi kapcsolatok története A klasszikus nemzetközi rendszer (1648-1789) ......................... A „hosszú" XIX. század (1789-1914) ...........................................

7 9 9 12

A „rövid" XX. század (1914-1990) ............................................... A hidegháború utáni világ (1990-) ............................................... Kulcsfogalmak .......................... . ..................................................

16 26 29

II.

A tudományág rövid története ......................................................... Az idealizmus alapvetése ......................................................... . . A realisták színrelépése................................................................. A módszertani vita ........................................................................ A pluralizmus kihívása és a neorealizmus kibontakozása .. A „nemzetközi társadalom" koncepciója .................................... A világrendszer-elmélet ............. , ................................................. A neorealizmus és a neoliberalizmus az ezredfordulón ------Kulcsfogalmak ...............................................................................

30 31 32 35 36 39 40 41 43

III.

A nemzetközi kapcsolatok fogalma. A nemzetközi rendszer A nemzetközi kapcsolatok lehetséges értelmezései ................. Az elemzés szintjei......................................................................... Az elemzés formái és módszerei ................................................. A nemzetközi rendszer fogalma és típusai ................................ Kulcsfogalmak ...............................................................................

44 44 47 49 50 58

IV Állam, nemzet és a nemzeti érdek ........................................................ Az állami szuverenitás korlátai" ..................................................

59 60

Állam és nemzet............ . .......................... : ................................... Játtalom ......................................... 63 A nemzetállam térvesztése ... ............................................ . A nemzeti érdek .............. . ............................................................ Kulcsfogalmak .................... -.'..i ....................................................

66 67 74

V A külpolitika elemzése: célok és cselekedetek .......................................... Orientációk ..................................................................................... Szerepek ......................................................................................... Célok ............................................................................................... A külpolitikai cselekedetek: hatalom ......................................... A hatalom gyakorlásának módjai ............................................... A külpolitikai döntéshozatal folyamata ..................................... A döntések nem-racionális tényezői .......................................... A külpolitikai döntések típusai ... ............................................... Kulcsfogalmak ... . . .......................................................................

75 75 78 79 80 84 86 90 92 94

VI. A külpolitika eszközei: a diplomácia és a gazdasági nyomás A diplomácia elemei ...................................................................... A diplomácia története - dióhéjban ............................... ............ A diplomáciai kapcsolatok jogi kodifikációja .................... Bilaterális és multilaterális diplomácia ............................ , ........ Nyílt és titkos diplomácia ... ........................................................ A diplomáciai tárgyalás: alkudozás ............................................ A diplomácia funkciói .................................................................. A külpolitika gazdasági eszközei ............................................... Vámok, bojkott és embargó ................... ..................................... A segélyek típusai ......................................................................... Kulcsfogalmak ................................................. .............................

95 96 97 99 100 101 103 108 110 111 112 115

VII. A nyílt erőszak: a háború ...................................-. ........................... Miért vannak háborúk? ..................................... ........................... A háború mint a politika folytatása: Clausewitz koncepciója A háborúk típusai ......................................................................... A nukleáris fegyverek és az elrettentés doktrínája .................... Kémiai és biológiai fegyverek ...................................................... Visszatérés Clausewitzhez? A haditechnika forradalma ------Kulcsfogalmak ............. .'...............................................................

116 117 120 123 127 131 133 135

4

Vili. Intervenció és propaganda. A terrorizmus ....................................... törekvések mozgatórugói .................................. Tartalom A beavatkozási 5 Az intervenció típusai ................................................................... A propaganda ................................................................................ A terrorizmus: az intervenció rendhagyó formája .................... Kulcsfogalmak ..............................................................................

136 137 139 140 144 148

IX.

Jog és etika a nemzetközi kapcsolatokban ......................................... Van-e nemzetközi jog? ................................................................... A nemzetközi jog forrásai ............................................................ A nemzetközi jog érvényesítésének lehetőségei ........................ Etika a nemzetközi kapcsolatokban ........................................... Az emberi jogok.............................................................................. Kulcsfogalmak ..............................................................................

149 149 151 153 156 159 163

X.

A nemzetközi szervezetek ............................................................ . A nemzetközi szervezetek típusai ............................. ................ Az államközi szervezetek (IGO) működésének sajátosságai Az államközi szervezetek és a tagállamok .................................. A nem kormányközi szervezetek (NGO) mint politikai szereplők ........................................................................................ Nem legális nemzetközi szereplők: felszabadítási mozgalmak, gerillák és bűnözők ...................................................................... Kulcsfogalmak ............. ................................................................

164 164 166 169

A világgazdaság a globalizáció korában ........................................... A világgazdaság a XX. században: a főbb szakaszok .............. A világkereskedelem globalizációja ............................................ A pénzügyi rendszer globalizálódása.......................................... A multinacionális vállalatok ....................................................... Kulcsfogalmak ...............................................................................

173 173 179 183 184 192

XI.

169 170 172

XII. Az Észak-Dél szakadék ............................................................ Függőség és modernizáció .. . .............................................. 6 új gazdasági világrend követelése Tartalom Az ........................... Az adósság-csapda ............ .".,-. .......................................... Demográfiai robbanás és éhezés ....................................... ......................

A harmadik világ differenciálódása .................................... Kulcsfogalmak ...................................................................... XIII. A kultúra és a vallás a nemzetközi kapcsolatokban ... Huntington: a civilizációk szerepe ..................................... A civilizációk kapcsolatai: együttműködés vagy „összecsapás"? ...................................................................... Az iszlám fundamentalizmus kihívása .............................. Kulcsfogalmak ...................................................................... XIV Összegzés helyett: a globalizáció dilemmái ............................... Internacionalizáció és globalizáció .................................... Új nemzetközi rend? ............................................................. Felhasznált és ajánlott irodalom .............................. ........................

7

... ... ... ...

193 194 197 199

...

201

... ...

204 207

...

208

...

208

... ... ...

212 215 219

...

220

...

220

...

222

...

225

Előszó

Albert Einsteint egyszer megkérdezték, miként lehetséges, hogy ha az emberi szellem képesnek bizonyult egy olyan bonyolult titok megfejtésére, mint az atom, akkor miért nem képes arra is, hogy az embereket megvédje az atomfegyverek fenyegetésétől. A tudós így válaszolt: azért, barátom, mert a politika nehezebb tudomány, mint a fizika ... Joggal írta tehát a neves társadalomfilozófus, Kari Deutsch, hogy „a nemzetközi kapcsolatokba való bevezetés napjainkban az emberiség túlélésének művészetébe és tudományába való bevezetés" is. Ez a tankönyv arra tesz kísérletet, hogy a nemzetközi kapcsolatok bonyolult és komplex rendszerének az alapjait ragadja meg - és foglalja össze — egy viszonylag átlátható keretben. A nemzetközi kapcsolatok elmélete nem azonos a nemzetközi kapcsolatok történetével: míg az utóbbi a történettudománynak egy fontos és régóta művelt területe, az előbbi a politikatudomány látásmódjával és fogalmi eszköztárával, a teoretikus elemzés igényével vizsgálja a nemzetközi kapcsolatokat. E diszciplína, sajátos módon, kifejezetten „angolszász" tudományként született, s bár napjainkban már kétségkívül egyre több ország egyre több egyetemén oktatják, a kutatások főárama továbbra is az angolszász világhoz, elsősorban Egyesült Államokhoz és Nagy-Britanniához kötődik. A tárgy kutatásának és oktatásának hazánkban sincsenek hagyományai. A tananyag elkészítésében a szerzőt írországi (Limerick) és londoni szakmai útjai segítették, és a felhasznált szakirodalom is túlnyomórészt angol nyelvű. E tankönyv természetesen, nem lép fel azzal az igénnyel, hogy a nemzetközi kapcsolatok elméletének területén újat mondjon, új kutatási eredményt fogalmazzon meg: a cél ez esetben „csak" az volt, hogy a gazdag szakirodalomra támaszkodva a nemzetközi kapcsolatok legfontosabb kérdéseit és válaszait foglalja össze a tárgy iránt érdeklődők számára, bevezető jelleggel. A műfajból

8

következik az is, hogy a szövegben indokolatlan lett volna a tudományos Előszó monográfiákban megszokott lábjegyzetek alkalmazása, a fontosabb idézett szerzők nevei azonban következetesen szerepelnek, a munka végén közölt irodalomjegyzék pédig minden felhasznált művet tar-' talmaz, azok írásaival együtt, akiknek a neve a főszövegben külön nem lett kiemelve. E munka több kérdést vet fel, mint amennyit meg tud válaszobi - de ez talán, természetesnek is tekinthető, ha arra gondolunk, milyen sokféle problémával állnak összefüggésben a nemzetközi kapcsolatok. A könyvben taglalt kérdések kiválasztása bizonyos fokig szubjektív szelekció eredménye, bár a szerző persze figyelembe vette a tárgyat évtizedek óta oktató egyetemek tankönyveinek és kurzusainak a felépítését is. A viszonylag szűk keretek közé szorított „törzsanyagnak" a szemináriumi foglalkozásokon való részletesebb „kibontását" az egyes fejezetek végén felvetett vitakérdések is segíthetik. Ezúton is szeretném kifejezni köszönetemet Horváth Jenőnek, a tankönyv lektorának szakmai segítségéért, észrevételeiért és javaslataiért, valamint Kristóf fiamnak a szövegszerkesztésben nyújtott segítségéért. Budapest, 2006. augusztus Egedy Gergely I.

Változás és kontinuitás: a nemzetközi kapcsolatok története

A tankönyv első fejezete - nélkülözhetetlen háttérként - a nemzetközi kapcsolatok történetét követi nyomon a vesztfáliai békétől (1648) napjainkig. Természetesen csak dióhéjban, mintegy emlékeztetésképp - a mélyebben érdeklődök számára magyar nyelven is számos szakmunka áll e témakörben rendelkezésre.

9

A nemzetközi kapcsolatok történetének „mintázatát" vizsgálva a változások nagyságrendje és a folytonosság ereje egyaránt szembeötlő. A kutatók egy része az előbbire, a másik része pedig az utóbbira helyezi a hangsúlyt; a szakirodalomban ennek alapján beszélnek néhányan a nemzetközi kapcsolatok történetének „sui generis" vagy „déjá vu", azaz „egyedi" és „már látott" szemléletű megközelítéséről. Igazság természetesen mindkettőben van: egyrészről elmondható ugyanis, hogy az események a szó szoros értelmében sohasem ismétlik magukat, másrészt viszont sok hasonlóságot is találunk közöttük.

A klasszikus nemzetközi rendszer (1648-1789) A modern államközi rendszer gyökereit a diplomáciatörténészek és a nemzetközi kapcsolatok kutatói egyaránt a harmincéves háborút lezáró vesztfáliai békéig vezetik vissza. Erre az időszakra, a XVII. század közepére tehető ugyanis a territoriális alapon szervezett, szuverenitással rendelkező - s alább részletesebben is elemzett - nemzetállamok kialakulása, amelyek a nemzetközi kapcsolatok meghatározó szereplőivé váltak. Ezt megelőzően a nemzetközi arénában más jellegű egységek vetélkedtek egymással: birodalmak, fejedelemségek és hercegségek, városállamok: csupa olyan szereplő, amely nélkülözte a modern értelemben vett

1. Változás és kontinuitás: a nemzetközi kapcsolatok története

10

1. térkép. Európa politikai térképe 1648-ban

nemzetállam attribútumait. A hatalmukat megszilárdító nemzetállamok az előző korszakok mindkét fő tendenciájával, a fragmentációval és az univerzalizmussal szembefordultak. A XVII-XVIII. században a nemzetközi rendszert még viszonylag kevés szereplő alkotta - gyakorlatilag már a XVI. század második felében eldőlt, hogy melyek lesznek a meghatározó befolyással rendelkező államok. A nemzetállam mintáját adó Franciaország kétségkívül e körbe tartozott, s hatalmának a csúcsára jutott a Napkirály XIV Lajos uralma (1643-1715) alatt. A spanyol örökösödési háborúban (1701-1713) azonban már megmutatkozott a francia hatalom hanyatlása, s ezt tükrözte a harcokat lezáró utrechti béke is (1713). A korszak nagy vesztese a XVI. század világhatalma, Spanyolország volt, amely nemcsak egykori státusát veszítette el, hanem mély és feltartóztathatatlan gazdasági hanyatlásba sodródott. A nagy nyertes Anglia lett, amely viszont szakított korábbi viszonylagos passzivitásával és tengerentúli expanziójának köszönhetően dinamikus nagyhatalommá vált. A szigetország fő vetélytársát sokáig nem Franciaországban, hanem az ugyancsak tengerentúli érdekeltségekkel rendelkező Hollandiában látta, s mindent meg is tett a németalföldi állam háttérbe szorításáért. A „dicsőséges forradalom" (1686) Angliát modern polgári állammá tette,


11

megteremtve a politikai feltételeket a következő évszázadban kibontakozó ipari forradalom számára is. Német földön több száz kisebb-nagyobb fejedelemség élte a maga önálló életét; a hosszú és véres harmincéves háború a többségűket gazdaságilag is alaposan megroppantotta. Nem is játszhattak semmilyen kezdeményező szerepet a nemzetközi életben. A brandenburgi választófejedelemségből kifejlődött Poroszország viszont olyan hatalommá nőtte ki magát, amellyel minden vetélytársának számolnia kellett. Különösen vonatkozott ez a soknemzetiségű Habsburg-birodalomra, amely a belső gyengeségein centralizációs kísérletekkel kívánt segíteni, de egyre inkább kiszorult a Német Birodalomból. A bécsi központú államalakulatnak nagy könnyebbséget jelentett viszont, hogy a XVII. század végére a karlócai békével a Török Birodalom szinte teljesen kiszorult Magyarországról, s a XVIIL századra teljesen kifulladt és defenzívába szorult. Az „északi háború" lezárulása után Svédország is kiesett a számottevő európai hatalmak köréből, régi vetélytársa, Oroszország viszont Nagy Péter irányításával nagyhatalommá emelkedett. Az ország fővárosának Moszkvából az 1703-ban alapított Szentpétervárra való áthelyezése az orosz külpolitika nyugati irányú orientációját tükrözte. A XVIII. századra már mindenképpen beszélhetünk egy modern értelemben vett „európai államrendszerről" - a korabeli jogi és politikai irodalom képviselői mind gyakrabban hangsúlyozták is, hogy az egymással rivalizáló európai hatalmak, minden súrlódásuk ellenére, egy nagyobb egésznek a részei. A neves nemzetközi jogász, Emmerich Vattel 1758-ban publikált művében (Le Droit des Gens) meg is fogalmazta: a régitől eltérően a „modern" Európa már „politikai rendszert" alkot. Ez a rendszer természetesen nem működött zavartalanul: ezt jelezte az osztrák örökösödési háború (1740-1748), amelyben Poroszország és Ausztria mérkőzött meg, az előbbi győzelmével, s a hétéves háború (1756- 1763), amelynek eredményeképp Anglia megkaparintotta Franciaország északamerikai és indiai birtokainak java részét. Küzdelmeik során a nagyhatalmak folyamatosan éltek a szövetségi rendszerek kiépítésének hagyományos eszközeivel, e koalíciók azonban többnyire ideiglenes jellegűnek bizonyultak - és a háborúk sem eredményeztek tartós változást a kontinens politikai térképén. Egészében véve elmondható, hogy e korszak nemzetközi politikáját Diószegi István találó kifejezésével (Klasszikus diplomácia - modern hatalmi politika, 1967) - a „dinasztikus elv" határozta meg: Európa „dinasztikus


12

politikai övezetekre oszlott, ahol a befolyásukat növelni akaró nagyhatalmak sorozatosan összeütköztek egymással". Európa volt a nemzetközi élet centruma - s a tengerentúli területeken is jobbára a dinasztikus osztozkodás elvei érvényesültek. Sok igazság van tehát Diószegi István véleményében: „A kicsinyes kor kicsinyes külpolitikája a történetírás jóindulatából nyerte el a klasszikus diplomácia kitüntető jelzőt:'

A „hosszú" XIX. század (1789-1914) A francia forradalom a nemzetközi kapcsolatok rendszerében is forradalmi változásokat hozott: a dinasztikus elvet - a nemzetek öntudatra ébredésével összefüggésben - a nemzeti elv kezdte felváltani. Ez tekinthető a század uralkodó tendenciájának, még akkor is, ha a kontinens keleti felén még sokáig a dinasztikus politika szempontjai alakították a külpolitikai döntéseket, s ha a bécsi kongresszus (1814-1815)] nyomán kiformálódott „Szent Szövetség" meg is kísérelte feltartóztatni a polgárosodással és a liberalizmussal karöltve jelentkező nemzettudat erősödését. A század első felében a dinasztikus államalakulatokat még sikerrel megvédte az abszolút monarchiák fegyveres ereje, ám a nemzeti ébredés által indított mozgalmak mindenütt egyre inkább aláásták a feudalizmus védőgátjait. A restauráció vezető ereje a cári Oroszország volt, amely ekkoriban még hatékonyan tudta ellensúlyozni nagy népességével és területével gazdasági elmaradottságát. Vele szemben kudarcra volt ítélve a lengyel függetlenségi mozgalom minden kísérlete. A bécsi kongresszus által megerősített Ausztria - érezve saját belső gyengeségét - csak egyetlen célt tűzött maga elé: a nemzetközi status quo minden áron való fenntartását. A belső erőgyűjtésre összpontosított a német államok között ve-


13

2. térkép. Európa 1815-ben

zető szerepre aspiráló Poroszország is. A napóleoni háborúkban kivérzett, és ismét a Bourbonok uralma alá helyezett Franciaországnak a század első felében le kellett mondania birodalmi ambícióiról. E körülmény viszont igen kedvezően érintette Angliát, amely az európai erőegyensúly megőrzését tekintette legfőbb céljának; a világ „ipari műhelyévé" váló szigetország így nyugodtan fordíthatta minden erejét tengerentúli birodalmának a kiépítésére és gyarapítására. Bár a nemzeti átalakulás forradalmi kísérlete mindenütt megbukott 1848-1849-ben, a nemzeti törekvések továbbra is az európai külpolitika legfontosabb mozgatórugói maradtak. Ezek nyomán pedig új államok kerültek Európa politikai térképére - nagyobbak és kisebbek egyaránt. Először az itáliai félsziget politikai egysége valósult meg a modern Olaszország megteremtésével 1861-ben - ehhez a francia külpolitika is hozzájárult, amely a hódító ambíciókat dédelgető III. Napóleon császársága alatt ismét aktivizálódott. Egy évtizeddel később megoldódott a német államok összefogásának régóta vajúdó, s már 1848-ban napirendre tűzött kérdése is. Az Ausztriát kiszorító „kisnémet" megoldás keretében a Bismarck kancellár vezette Poroszország a franciákra mért katonai vereség


14

nyomán 1871-ben létrehozta a Német Császárságot. Bismarck külpolitikájának a vezérelve a későbbiekben is a fő ellenségnek tekintett franciák elszigetelése maradt; Szentpétervárral is azért ápolt jó kapcsolatokat, hogy mindenképp meghiúsítsa a fenyegető francia-orosz szövetség létrejöttét. A nemzeti ellentétek kiéleződése különösen érzékenyen érintette a nagy dunai birodalmat, a Habsburg-monarchiát. Ennek a birodalomnak kulcsszerepe volt a kontinentális erőegyensúly biztosításában, e hagyományos nemzetközi funkcióját azonban a század utolsó harmadától már csak a magyarokkal 1867-ben kötött kiegyezés révén tudta betölteni. A birodalomhoz tartozó szláv népek erősödő nacionalizmusa egyre veszélyesebb destabilizáló tényezőt jelentett egész Közép-Európa térségében. Továbbra is megoldatlan maradt a nemzeti kérdés a hanyatló Török Birodalom által uralt balkáni régióban, ahol főként Ausztria-Magyarország és a pravoszlávok tradicionális védelmezője, Oroszország versengett egymással befolyási övezetének kiszélesítéséért. Az 1877-1878-as orosztörök háború után 1878 júniusában tartott berlini kongresszuson a nagyhatalmak Nagy-Bulgáriát három részre osztották, és elismerték Szerbia, Románia és Montenegró függetlenségét. A század utolsó negyedében jelentősen megélénkült a nagyhatalmak mindenekelőtt az angolok és a franciák - gyarmati aktivitása. Ahogy Diószegi István hangsúlyozza: a nagyhatalmi rangnak mércéjévé vált a gyarmatosítási képesség! A gyarmatok birtoklásához a nemzet nagyságának és életképességének az eszméje társult. A legnagyobb roham Afrika „szabad" térségei iránt indult meg, de éles verseny zajlott le DélkeletÁzsiában is. A brit gyarmatbirodalom „ékkövét", Indiát Burma annektálásával erősítették meg az angolok, a franciák pedig teljessé tették hatalmukat a Vietnamot, Laoszt és Kambodzsát magába foglaló Indokínában. A stratégiai fontosságú Egyiptom a Szuezi-csatornával együtt 1882-ben angol ellenőrzés alá került - a franciák előbb Tunéziában, majd pedig Marokkóban szereztek új pozíciókat. A századfordulón kirobbantott búr háború révén (1899-1902) a britek a búr államok bekebelezésével az aranyban és gyémántban gazdag Dél-Afrikát is megkaparintották maguknak. A franciák Nyugat-Afrikában a hazájuk tízszeresét kitevő területet hódítottak meg. A nyugat-európai hatalmak erejéből a hatalmas, ám gazdaságilag és katonailag roppant gyenge Kína alávetésére is futotta. Bár Kína formálisan nem vált gyarmattá, gyakorlatilag ún. félgyarmati státusba és teljes


15

kiszolgáltatottságba süllyedt. A század fordulóján ugyanakkor két esemény már félreérthetetlenül előrevetítette, hogy az európai világuralom a végéhez közeledik: egyrészt az Egyesült Államok 1898-ban megsemmisítő csapást mért Spanyolország megmaradt gyarmatbirodalmára, másrészt pedig a sikeresen modernizálódó Japán hat évvel később legyőzte a hatalmas Oroszországot. Új irányt adott a nemzetközi kapcsolatok alakulásának, hogy II. Vilmos trónra lépésével (1888) Németország is feliratkozott a gyarmatosító hatalmak körébe. E fordulat nyomán Berlin szakított a tengerentúli terjeszkedésről lemondó, a francia riválisra koncentráló bismarcki irányvonallal, és nyíltan deklarálta világhatalmi ambícióját, amely nagyszabású hadiflotta-fejlesztéssel is együtt járt. Ez viszont Nagy-Britanniát egyre inkább hagyományos riválisához, Franciaországhoz közelítette, a flotta felállítását ugyanis a britek nyílt fenyegetésnek tekintették. London olvasatában tehát Berlin a törvényes rend felforgatójának tűnt, míg a németek úgy látták, London az ő jogos igényeik kielégítését akadályozza. 1904-ben a Nagy-Britannia és Franciaország aláírta az „entente cordialeegyezményt, amely formálisan ugyan csak Egyiptom brit, illetve Marokkó francia „érdekszférává" nyilvánításáról intézkedett, de facto azonban megvetette a London és Párizs közötti együttműködés alapjait. A brit diplomácia kiegyezett az oroszokkal is: az 1907-ben aláírt egyezmény kiküszöbölte az Indiát fenyegető orosz expanzió veszélyét, s ezzel elhárította az akadályokat a brit-francia-orosz együttműködés elől. A másik oldalon Németország stabil szövetségesként csak az OsztrákMagyar Monarchiára számíthatott, bár a „hármas szövetség" keretében Olaszországot is maga mellett tudhatta. Európa két szövetségi rendszerre bomlott.


16

3. térkép. Európa térképe 1911-ben

A „rövid" XX. század (1914-1990) A XX. század kezdetén, amelyet Eric Hobsbawm nyomán (A szélsőségek kora: a rövid 20. század története, 1994) sokan csak az első világháború kitörésétől számítanak, a külpolitikai cselekedeteket dinasztikus, nemzeti és osztályszempontok egyaránt befolyásolták, ám a fő szerepet kétségtelenül a nemzethez kapcsolható törekvések játszották. A nagyhatalmi politika feltételeinek tekintetében a legelőnyösebb helyzetben a kontinensek között változatlanul Európa volt, a befolyásos országok erőviszonyaiban viszont jelentékeny átrendeződés ment végbe. Anglia elveszítette elsőségét az Egyesült Államokkal és Németországgal szemben, és a társadalmi és ideológiai konfliktusokkal terhelt Franciaország sem tudta a német egyesítés előtti pozícióját visszaszerezni. Európában a legnagyobb expanziós potenciállal Németország rendelkezett, a status quo megváltoztatására irányuló törekvése azonban - ahogy arra Diószegi István is rámutatott - „részint a kései jelentkezés, részint az ország centrális fekvése miatt minden oldalról kemény ellenállásba ütközött". Az ellenállás megtörésének szándéka a történelem első „totális", vagyis a


17

résztvevők erőforrásait maximális mértékben mozgósító háborúhoz vezetett, az első világháború azonban bebizonyította, hogy az akadályok elhárítására Németország minden kedvező adottsága ellenére sem képes egyedül. Németország ily módon egy szinte „kimeríthetetlen konfliktusforrássá" vált. A világégést lezáró béketárgyalásokon 1919-ben a győztesek kísérletet tettek ugyan a felbomlott európai rend helyreállítására, de nagyfokú szűklátókörűséggel kizárólag saját - pillanatnyi - érdekeiket vették figyelembe. (Majoros: Vereségtől győzelemig. Franciaország a nemzetközi kapcsolatok rendszerében, 1871-1920) A külpolitikai döntések nemzeti kötöttsége minden korábbinál látványosabban mutatkozott meg Versailles-ban. A vesztes Németországot aránytalanul súlyosan - területi elcsatolásokkal és irreális összegű jóvátétellel - büntették meg, az OsztrákMagyar Monarchiát pedig úgy bontották fel, hogy ennek során a történetileg kialakult kapcsolatokra egyáltalán nem voltak figyelemmel, az etnikai szempontokat pedig roppant egyoldalúan, önkényesen érvényesítették. E politika, amelynek a motorja a francia diplomácia volt, több vonatkozásban is megbosszulta magát. Miért? Egyrészt szinte „beprogramozta" a német revans-törekvéseket, másrészt jóvátehetetlenül destabilizálta a helyzetet Közép-Európában azzal, hogy életképtelen kisállamok rendszerét hozta létre az egykori Monarchia területén, ráadásul úgy, hogy a Wilson amerikai elnök által deklarált nemzeti önrendelkezési elvet a vesztesek tekintetében nem volt hajlandó érvényesíteni. Az 1930-as években azután ki is derült, hogy a francia politika keleti bástyájának szánt, a megcsonkított Magyarország köré szőtt kisantant - rendszer (Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia) kritikus helyzetben semmilyen támaszt sem jelent Párizs számára, mint ahogy nem tudta e funkciót betölteni a jelentős német- és ukránlaktá területekkel megnagyobbított Lengyelország sem.

Az angol-francia-amerikai szövetség meglehetősen olajozottan működött a háború alatt, ám a fegyvernyugvás után újra elváltak az utak: az Egyesült Államok elveszítette az Európa iránti érdeklődését és az izolacionizmus politikáját választotta, Nagy-Britannia figyelme pedig ismét gyarmatbirodalma felé fordult. A vesztestől elvett gyarmatokkal a brit birodalom területe minden addiginál nagyobbra nőtt, de London, igen bölcsen, pontosan tudta, hogy a látszat megtévesztő: külpolitikai ereje jóval kisebb, mint fél évszázaddal korábban. A kontinens tekintetéAz angol-francia-amerikai szövetség meglehetősen olajozottan működött a háború alatt, ám a fegyvernyugvás után újra elváltak az utak: az Egyesült Államok elveszítette az Európa iránti érdeklődését és az izolacionizmus politikáját választotta, Nagy-Britannia figyelme pedig ismét gyarmatbirodalma felé fordult. A vesztestől elvett gyarmatokkal a brit birodalom területe minden addiginál nagyobbra nőtt, de London, igen bölcsen, pontosan tudta, hogy a látszat megtévesztő: külpolitikai ereje jóval kisebb, mint fél évszázaddal korábban. A kontinens tekinteté-


19

ben a britek „csak" arra ügyeltek, hogy ne boruljon fel az erőegyensúly _ s a háborút követő másfél évtizedben ez számukra elsősorban azt jelentette, hogy a francia hegemóniára irányuló törekvéseket kell megfékezniük, s támogatniuk kell Németország gazdasági konszolidációját. (Egedy: Nagy-Britannia története a XX. században, 1998) Kevés nyugati politikus vette észre, hogy miután a nagy világválság nvomán Hitler és a nemzetiszocialista párt ragadta magához a hatalmat Németországban (1933), Berlin már nem a korábbi erőegyensúly helyreállítását tekintette céljának, hanem annak felszámolását és a német hegemónia megteremtését. A „kollektív biztonságra" ügyelő Népszövetség, amelyet Washington kezdeményezésére, de végül az Egyesült Államok részvétele nélkül állítottak fel 1919-ben Genfben, a totalitárius rendszerek agresszív külpolitikájával szemben csődöt mondott. Nem tudta megakadályozni Japán mandzsúriai agresszióját 1931-ben, tehetetlenül szemlélte, hogy Mussolini Olaszországa 1935-ben megtámadta Etiópiát, s belenyugodott abba is, hogy az új berlini vezetés lépésről lépésre megszegte minden nemzetközi kötelezettségét. A britek és a franciák által folytatott, eleve kudarcra ítélt „megbékítési poKtika" akaratlanul is bátorítást adott a Népszövetségből formálisan is kilépett III. Birodalomnak, amely 1938-ban bekebelezte Ausztriát, majd 1939-ben Csehországot is. Az 1938 szeptemberében tartott müncheni konferencia, amely szabad kezet adott Hitlernek Csehszlovákia feldarabolására, e politikai irányvonal teljes csődjét szimbolizálta. (Taylor: A második világháború okai, 1999) 1939 előtt Nyugat-Európa irányította a világpolitikát; az Egyesült Államok és a Szovjetunió, bár különböző okokból ugyan, de egyaránt befelé fordult és csak korlátozott mértékben kapcsolódott be a nemzetközi ügyekbe. A Németország által kirobbantott újabb világháború viszont mindkettőjüket aktivizálta és „bekapcsolta" Európába, s 1945 után, a háborúban kivérzett és tönkretett kontinens hatalmai már nem tudták visszaszerezni korábbi befolyásukat. Bár a kortársak többsége ezt talán nem érzékelte, elkezdődött Európa nemzetközi pozíciójának a feltartóztathatatlan eróziója. A nemzetközi kapcsolatok rendje bipolárissá vált, s a két pólust a szuperhatalommá váló Egyesült Államok és a Szovjetunió alkotta. Bár a hitleri Németországgal szemben együtt harcoltak, már a háború utáni új rendről tanácskozó jaltai és potsdami konferencián megmutatkoztak a közöttük levő ideológiai és politikai ellentétek, amelyek azután az egész világpolitikára rányomták a bélyegüket. Ez a szemben-


20

állás vezetett el a hidegháborúhoz, amely, változó intenzitással, egészen 1989 novemberéig, a Berlini Fal ledöntéséig kitartott. A hidegháború lényegéről, amint azt Lawrence Freedman is hangsúlyozza (A szuperhatalmi szembenállás, 1945-1990), a szakirodalomban is megoszlanak a vélemények: egyesek szerint csak „szokványos hatalmi politikáról" volt szó, arról, hogy a nagyhatalmak mindig bizalmatlanok egymással. A másik nézet képviselői szerint a hidegháború legfontosabb mozgatórugóit az ideológiai ellentétekben kell keresni. Két ellentétes világnézet, a kapitalizmus, a liberális demokrácia eszmerendszere és a marxizmus-leninizmus állt szemben egymással, amelyek egészen másként képzelték el a kívánatos társadalmi és gazdasági berendezkedést. Ez magyarázza, hogy a kölcsönös fenyegetés nemcsak a külső agresszióban, hanem a belső felforgatásban is jelentkezett. A Nyugat úgy látta, hogy a Szovjetunió vezette kommunista tábor mindenhová exportálni kívánja a maga társadalmi rendjét, míg Moszkvában arra hivatkoztak, hogy a nemzetközi kapitalizmus mindenáron fel akarja számolni a szocializmust. A politikai és ideológiai ellentéteket kiegészítette a fegyverkezési verseny, amely azonban talán inkább tekinthető következménynek, mint oknak. Tény mindenesetre, hogy a hidegháború katonai frontjai mögött példátlan nagyságrendű katonai arzenál épült ki, soha nem látott erejű nukleáris fegyverekkel együtt. A háborúban legyengült nyugat-európai országok ráébredtek, hogy az új világpolitikai erőtérben rá vannak utalva az amerikai „védernyőre", s ezért azon igyekeztek - elsősorban a britek és a németek - hogy az Egyesült Államok ne húzódjon vissza ismét az izolacionizmusba, hanem vállaljon aktív szerepet a kontinens katonai védelmében. Az orosz fenyegetés sötét árnyékként vetült Európa nyugati felére, s a félelem nem is volt teljesen alaptalan, hiszen a szovjet határtól Németország közepéig a Vörös Hadsereg ellenőrizte Európát, s az általa megszállt övezetekben mindenütt kommunista kormányokat segített hatalomra. Az első berlini válság (1948-1949) nyomán, amelynek során az amerikaiak és az angolok egy évig „légihídon" keresztül élelmezték Nyugat-Berlint, miután az oroszok lezárták a városba vezető utakat, bebizonyosodott, hogy az egységes és demokratikus Németország Potsdamban megfő- galmazott koncepciója illúzió. 1949-ben formálisan is kettévált Németország: a Nyugat-barát kapitalista Német Szövetségi Köztársaságra (NSZK) és a szovjet blokkba bevont Német Demokratikus Köztársaságra (NDK).


21

1949-ben brit kezdeményezésre megalakult az amerikai irányítás alatt álló NATO, a nyugatiak alkotta „szabad világ" katonai szervezete (Észak-atlanti Szerződés Szervezete); ebbe 1955-ben az NSZK-t is bevonták. Az 1950 nyarán kirobbant koreai háború (1950-1953), amelyben a kommunista Észak-Korea lerohanta Dél-Koreát, azzal fenyegetett, hogy a hidegháború nagyon is forróvá válik, miután az ENSZ égisze alatt az amerikaiak a déliek segítségére siettek. A hidegháború kirobbanása és a kelet-nyugati szembenállás kiéleződése mellett a második világháborút követő időszaknak egy másik történelmi jelentőségű eseménysora is volt, ez pedig a gyarmatbirodalmak felbomlása, az ún. dekolonizáció folyamata. A hagyományos „kolonialista" politika 1945 után már elfogadhatatlannak számított, de a nagy gyarmattartó hatalmak maguk is annyira megroggyantak a világháborúban, hogy egyébként is képtelenek lettek volna egykori pozícióik fenntartására. Ez a még a háborút győztesként befejező, s a legtöbb gyarmattal rendelkező Nagy-Britanniára is állt. A munkáspárti Attlee-kormány már 1947-ben hozzákezdett „a világtörténelem legkomplexebb válásának" a lebonyolításához, az indiai szubkontinens feladásához. A vallásközösségi ellentétek miatt 1947 augusztusában, véres összecsapásoktól kísérve, egyszerre két nagy ország alakult itt meg: a hindu többségű India és a muzulmán Pakisztán. Nem ment könnyebben a közelkeleti dekolonizáció sem: a britek az ENSZ-re bízták a rendezést és a világszervezet 1947-ben úgy döntött, hogy az egykori mandátumterületen egyidejűleg alakuljon meg Izrael és a palesztin állam. A rögtön kirobbanó első izraeli-arab háború (1948-1949) nyomán azonban a tervezett Palesztina területét felosztotta egymás között Izrael és Jordánia, s a palesztin állam kérdése azóta is a világpolitika egyik leginkább neuralgikus pontja. A gazdasági-társadalmi fejlettségüket tekintve elmaradottabb afrikai gyarmatok függetlenné válására valamivel később, az ötvenes évek második és a hatvanas évek első felében került sor. 1947 és 1980 között összesen 49 brit gyarmat nyerte el függetlenségét! A briteknél kevésbé ismerték fel az idők szavát a franciák, akik a negyvenes évek második felében Indokínában (Vietnamban), az ötvenes években pedig Algériában bocsátkoztak véres, ám eredménytelen küzdelembe a nemzeti mozgalmakkal.

22

1. Változás és kontinuitás: a nemzetközi kapcsolatok története Ország

Gyarmattartó

Függetlenné válás éve

India

Anglia

1947

Pakisztán

Anglia

1947

Burma

Anglia

1948

Indonézia

Hollandia

1949

Ghána

Anglia

1957

Francia-Afrika

Franciaország

1960

Kongó (Zaire)

Belgium

1960

Franciaország

1962

Algéria Kenya

Anglia

1963

Angola

Portugália

1975

Zimbabwe

Anglia

, 1980

Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála átmenetileg enyhített a nemzetközi feszültségen, de a Szovjetunió 1956-os magyarországi intervenciója ismét a kelet-nyugati szembenállás alapkérdéseit állította az előtérbe. A britek és franciák által 1956 októberében, a budapesti forradalommal egyidejűleg kezdeményezett szuezi intervenció, melybe Izraelt is bevonták, azt volt hivatva megbosszulni, hogy Nasszer egyiptomi elnök államosította a Szuezi-csatornát igazgató társaságot. A nemzetközi figyelem megosztásával az akció ugyanakkor „politikai ajándékká" vált Hruscsov Moszkvája számára, s ezért Washington támogatását sem nyerte el. A hidegháború talán legforróbb pillanatát jelentette az 1962-es kubai rakétaválság; több kutató is állítja, sem azelőtt, sem azóta nem volt még az emberiség olyan közel egy nukleáris katasztrófához, mint akkor ... Az ügy hátterében az húzódott meg, hogy a kubai forradalom győzelme után három évvel, Fidel Castróval egyeztetve a szovjetek titokban atomrakétákat telepítettek az Egyesült Államok „tőszomszédságában" fekvő szigetre. Kennedy elnöknek végül sikerült a rakéták elszállítására rávennie Hruscsov szovjet pártfőtitkárt - a megoldás részleteiről azonban még ma is vitatkoznak a történészek.


23

A hatvanas években az Egyesült Államok belebonyolódott a számára nagy presztízsveszteséget okozó vietnami háborúba: hiába nyújtott masszív anyagi és katonai támogatást a kapitalista berendezkedésű DélVietnamnak, végül a kommunista Észak-Vietnam kerekedett felül, és a saját égisze alatt tudta egyesíteni az országot (1975). (Magyarics: Az Egyesült Államok külpolitikájának története, 2000). A kommunista táboron belül viszont hatalmas feszültséget okozott, hogy a hatvanas évek végére roppant elmérgesedett a Szovjetunió és a Mao Ce-tung Kínájának a viszonya; a radikális maoisták szerint az oroszok elárulták a marxizmus forradalmi eszméit (Jordán: Kína története a XX. században, 1999). NyugatEurópában eközben elmélyült az európai integráció folyamata, amelyet a Közös Piac létrehozása indított el 1957-ben hat ország, Franciaország, az NSZK, Olaszország, Hollandia, Belgium és Luxemburg részvételével. Az Európai Gazdasági Közösségből kinövő Európai Unió, amelynek a fejlődésével e munkában nem kívánunk részletesebben is foglalkozni, fokozatosan megváltoztatta Európa nyugati felének a politikai arculatát. (Részletesebben lásd Horváth: Az európai integráció története napról napra, 1945-2002; Urwin: A közös Európa, 1999; Gazdag: Európai integrációs intézmények, 2002) A hetvenes éveket a diplomáciatörténet szakértői többnyire a „détente", vagyis az enyhülés időszakának szokták minősítem, s ennek annyiban van is alapja, hogy ekkorra kétségkívül enyhült a két szuperhatalom közötti feszültség. (Kissinger: Diplomácia, 1994) Mindkét oldal folytatta természetesen a fegyverkezési versenyt, és új szövetségeseket igyekezett szerezni a harmadik világban, amely a rivalizálás elsődleges terepévé vált, ám azt is felismerték, hogy a békés(ebb) egymás mellett élésnek is vannak előnyei. E periódus „emblematikus" eseménye volt Európában a helsinki konferencia (19731975)] amelyen a nyugati országok a kommunista blokk diktatórikus rendszereit felszólították az emberi jogok tiszteletben tartására. E légkörben Washington és Moszkva megállapodott az interkontinentális rakéták számának korlátozásáról (első és második SALT-szerződés). Az enyhülés keretébe illeszkedett Brandt nyugatnémet kancellár új „Ostpolitik-ja, azaz keleti politikája is, amely nyitott az NDK és a többi szocialista ország irányába. (Németh: Németország története a XX. században, 2002)


24

1979-ben azonban ismét fagyossá váltait a kelet-nyugati kapcsolatok, s kezdetét vette a „második" hidegháború, miután a szovjet vezetés katonai intervenciót hajtott végre Afganisztánban, A közép-ázsiai ország Moszkva „Vietnamjává" vált, az intervenció széles körű nemzetközi elítélést váltott ki. 1979 decemberében a NATO úgy döntött, hogy ha az oroszok nem szerelik le új közép-hatótávolságú SS-20-as rakétáikat közép-európai vazallusaik területén, Cruise-rakétákat és robotrepülőgépeket állítanak hadrendbe a kontinens nyugati felén. A szovjet-amerikai szembenállás elmérgesedéséhez hozzájárult, hogy 1980-tól a republikánus Ronald Reagan elnök irányította az USA-t, aki a „gonosz birodalmának" a megtestesülését látta a Szovjetunióban, és célul tűzte ki, hogy olyan fegyverkezési versenybe kényszeríti az oroszokat, amelybe gazdaságilag végleg beleroppannak. A kommunista szuperhatalom ekkorra már valóban egyre súlyosabb belső gazdasági és társadalmi gondokkal küszködött; ezek orvoslására hirdette meg az 1985-ban pártfőtitkárrá választott Mihail Gorbacsov a „peresztrojkát", azaz átépítést és a „glasznosztyot", azaz nyilvánosságot. Gorbocsov „nyitása", liberalizáló irányvonala nemcsak a belpolitikában éreztette azonnal a hatását, hanem a nemzetközi arénában is: véget vetett az 1979-ben kezdődött „kis" vagy „második" hidegháborúnak és megnyitotta az utat a hidegháború teljes befejezése felé. A rossz emlékű Brezsnyev-doktrína (1968) a múlté lett: ennek alapján a szovjet vezetés fenntartotta magának az intervenció jogát, ha úgy ítélte meg, hogy a szocialista berendezkedés veszélybe kerül az érdekszférájához tartozó országok bármelyikében. Helyére a Sinatra-doktrína lépett: a keleteurópai országok jogot kaptak arra, hogy „a saját útjukon" haladjanak. Bár minden bizonnyal maga Gorbacsov sem számított erre, e politika elvezetett először a szocialista országokat tömörítő Varsói Szerződés széteséséhez, és a kelet-európai orosz pozíciók elvesztéséhez, végül pedig magának a Szovjetuniónak a felbomlásához is. A kommunista világrendszer teljes vereséget szenvedett abban a küzdelemben, amelyet az általa eleve kudarcra ítéltnek tekintett kapitalista Nyugattal vívott csaknem fél évszázadon át. A hidegháború befejeződésének és a Kelet összeroppanásának az okairól mind a mai napig megoszlanak a vélemények. Egyesek a belső tényezőkre, a kommunista rendszerek gazdasági életképtelenségére és a politikai berendezkedés alkalmazkodóképességének a hiányára helyezik a hangsúlyt, mások pedig a Nyugat, főként pedig az Egyesült Államok


25

egyre növekvő gazdasági és technológiai fölényére és Reagan elnök fegyverkezési programjára. A magyarázatnak valószínűleg komplexnek kell lennie, azaz a belső és a külső tényezők együttes hatását kell középpontba állítania, kitérve annak a vizsgálatára is, hogy milyen hatással járt a szovjet blokkra nézve a kapitalista világgazdaságból való - részben tudatos döntésen, részben kényszerűségen - alapuló kizáródása.

5. térkép. Európa az ezredfordulón

A hidegháború utáni világ (1990-) Jó néhány kísérletet tettek a nemzetközi kapcsolatok kutatói az elmúlt másfél évtized eseményeinek az értelmezésére, a mögöttük meghúzódó trendek kiemelésére is. Melyek is a legfontosabb eseményei és fejleményei ennek az időszaknak? (Halliday: The End of the Cold War, 1995)


26

A bipoláris világrend szétesésével az Egyesült Államok vált az egyetlen szuperhatalommá, amit sokan a kapitalizmus világméretű győzelmével kapcsolnak össze. Az amerikai szupremácia már az 1990-es Öbölháborúban, Szaddam Husszein Irakjának a lerohant Kuvaitból való kiszorításakor látványosan megmutatkozott, de 2001 szeptember 11., a New York-i ikertornyok lerombolása azt is jelezte, hogy a világ legerősebb katonai hatalma sem érezheti magát biztonságban a nemzetközi terrorizmustól. Európában - a francia és brit aggályok ellenére - sor került Németország újraegyesítésére, s az Európai Unió - az 1992-es maastrichti egyezmény által kijelölt úton haladva - jelentős lépéseket tett az integráció elmélyítése érdekében, beleértve ebben a közös valuta, az euró bevezetését is. A volt szocialista országok csatlakozásával ugyanakkor reflektorfénybe kerültek az EU belső gyengeségei, s a továbblépés dilemmái is. A kommunizmus kényszerű internacionalizmusától megszabaduló Kelet-Európában valóságos nemzeti reneszánsz vette kezdetét, ami azonban a soketnikumú Jugoszláviában véres háborúba torkollott. A délszláv háború az EU külpolitikai mozgásterének nagyfokú korlátozottságát is megmutatta;, a Milosevics vezette Szerbia koszovói atrocitásait végül csak Washington katonai beavatkozása állította meg. A Szovjetunió felbomlása nyomán Oroszország súlyos gazdasági, politikai és nem utolsósorban morális válságba süllyedt, s el kellett búcsúznia egykori világpolitikai szerepétől. Ugrásszerű fejlődésen ment viszont keresztül Kína, amelynek a kommunista vezetése a gazdaság szférájában egyre nagyobb teret enged a magántulajdonnak. A New York Times publicistája 2000- ben Kínát a századelő Németországához hasonlította: olyan hatalomnak látta, amely egyre félelmetesebb gazdasági és katonai erejének a tudatában a kialakult status quo-t felforgató ambíciókkal lép fel. Az „első" és a „második" világ szembenállásának a megszűnése, sőt részleges - egybeolvadása kérdésessé tette, hogy továbbra is indokolt-e a „fejlődő országok" alkotta harmadik világról beszélni. A bipoláris rend végével át kellett gondolni az' „el nem kötelezettség" politikájának a tartalmát is. Ami azonban a világgazdaság „perifériájára" szorult, ám az emberiség nagyobbik felét tömörítő szegény országokat illeti, ezek helyzetén nem sokat változtatott a hidegháború vége. Ha csak abban a tekintetben nem, hogy az új körülmények között az iparosodott országok egyik csoportja sem tartotta már fontosnak, hogy különféle segélyek és


27

támogatások révén igyekezzen megnyerni jóindulatukat. Ezen országok számára nem sok jót hozott 1989-1990. Hogy akkor mire számíthatunk a nemzetközi rendszer perspektíváit illetően? Jóslatokba aligha kell bocsátkoznunk, de e rövid történeti kitekintést talán érdemes azzal zárni, hogy az 1990 utáni periódusban amiként erre Michael Cox íámutat (International History since, 1989, 2001) - legalább háromféle vízió körvonalazódott: egy liberális-opti- mista, egy „realista" s egy radikális. Az elsőt illetően a klasszikus „alapmű" Francis Fukuyama elhíresült könyve, amely A történelem vége és az utolsó ember (The End of History and the Last Man, 1992)) címet kapta. Az amerikai szerző tézise abban foglalható össze, hogy a kollektivizmust megtestesítő kommunizmus összeomlásával a politikai ideológiák és rendszerek küzdelme véget ért: a nyugati liberalizmus visszafordíthatatlan győzelmet aratott. Az effajta elfogult, a valóságot hihetetlenül leegyszerűsítő optimizmus természetesen igen gyorsan a realista elemzők céltáblája lett, akik könnyűszerrel hivatkozhattak olyan eseményekre, mint a délszláv háború vagy a ruandai vérfürdő, a vallási fanatizmus megerősödése vagy épp a multikulturalizmus feloldhatatlannak tűnő dilemmái. A legbefolyásosabb szerzők egyike John Mearsheimer lett, aki tanulmányának ezt a beszédes címet adta: Vissza a jövőbe: instabilitás a hidegháborii után (Back to the Future: Instability after the Cold War). Szerinte a bipolaritásra épülő hidegháború biztonságosabbá tette a világot 1945 után, befejeződése viszont az etnikai és vallási ellentétek előtérbe állításával jelentősen megnövelte a kockázatok és veszélyek számát. Hasonló következtetésekre jutott Sámuel Huntington is, akinek a civilizációs kötelékek szerepével kapcsolatos nézeteit a tankönyv XIII. fejezetében részletesebben is megvizsgáljuk. Még pesszimistább álláspontra helyezkedett Róbert Kaplan (The Corning Anarchy, 1994): ő a nemzetközi anarchia bekövetkezését vetítette előre. Egészen másként értékelte a helyzetet a radikális baloldali gondolkodás egyik legismertebb képviselője, a világhírű amerikai nyelvész-professzor Noam Chomsky (World Orders, Old and New, 1994). O abból indul ki, hogy bár a nemzetközi rendszer felszínén végbementek jelentősnek látszó változások, valójában a lényeg roppant keveset változott. A nemzetközi politika fő törésvonala továbbra is a gazdag országok maroknyi csoportja és a harmadik világ szegény államai között húzódik.


28

Az Egyesült Államok pedig egyáltalán nem a demokrácia terjesztésére és más - a propagandájában hirdetett - magasztos elvek megvalósítására törekszik, hanem arra, hogy minden feltételt biztosítson saját expanziója és a multinacionális vállalatok terjeszkedése számára. Az új világrend létrejötte tehát nem ad okot az optimizmusra ...

Kulcsfogalmak

dinasztikus elv: a külpolitikai lépések tő mozgatórugója az uralmon levő dinasztia saját érdeke nemzeti elv: a külpolitikai lépésüket nem a dinasztia, s nem is vaía- rnelv társadalmi osztály hanem a nemzet érdekeire kell alapozni megbékítési politika: az angol és a francia kormányok azon - kudarcot vallott - irányvonala az 1930-as években, aineíy sorozatos engedmé- nvekkel próbálta leszerelni Hitler Németországának expanziós törekvcdekolonizáció: a gyarmatok függetlenné válásának folyamata a második világháború utáni időszakban bipoláris rend: a XX. század második leiének (1945-1990) nemzetközi rendje, amelynek két centruma volt, ,iz Egyesült Államok és a S/ovhidegháború: az Ugyosült Államok és a Szovjetunió viszonya a bipoláris rend keretei kö/ötr. Egymás ellenségnek tekintése, folyamatos, bár változó intenzitású feszültség, anélkül azonban, hogy bármelyik fél katonailag is fellépne a másikkal s/emben enyhülés: a két szuperhatalom közötti kapcsolatok javulása az 1970-

aiiwiWSiMispwsiíiiMMs

Ellenőrző kérdések: 1. Jellemezze a „klasszikus" nemzetközi rendszert! 2. Milyen előzményei'voltak az első világháború kitörésének? 3. Mikor váltak függetlenné a fontosabb gyarmatok? 4. Mit tartalmazott az ún. Brezsnyev-doktrína? 3. Melyek a hidegháború uráni időszak legfontosabb eseményei? Vitakérdések: 1. Egyetért-e Hosbaivmnak a „rövid XX. századról" alkotott konccpciő2. Mekkora szerepe volt az első világháborút lezáró békeszerződéseknek a második világháború kirobbanásában;' 3. Vajon az ideológiai gyökerű ellentétek vagy a hatalmi rivaliz; pontjai játszottak fontosabb szerepet a hidegháborúban? 4. Elkerülhető-e Európa nemzetközi súlyának további gyengülése? 5. Milyen tendenciák érvényesülésére számít az elkövetkező évtizedben?

II. A tudományág rövid története 29

Ez a fejezet arra törekszik, hogy egészen röviden áttekintést nyújtson az Olvasónak a nemzetközi kapcsolatok elméletének eddigi fejlődéséről. Végigkíséri a tudományág történetét születésétől, az első világháború utáni időszaktól az ezredfordulóig, kiemelve a főbb szakaszokat: az idealizmus és a liberális internacionalizmus kikristályosodását, a realizmus színre lépését és dominanciáját, a realizmus tradicionális módszertanának a megkérdőjelezését a „beha- vioristák" részéről, a nemállami szereplőket hangsúlyozó pluralizmus irányzatának a megjelenését, valamint a „világrendszer-szemlélet" és a „nemzetközi társadalom" elméleteinek a kialakulását. Amikor a XIX. század második felében a ma ismert társadalomtudományok egyre markánsabban specializálódni kezdtek, a „nemzetközi kapcsolatok" témaköre még nem vált önálló kutatási területté; az idetartozó kérdésekkel hagyományosan a filozófia, a történelem, vagy épp a jog nézőpontjából foglalkoztak. A nemzetközi viszonyok tudományos igényű vizsgálata az első világháború kitörése nyomán kezdődött meg - az 1914 és 1918 közötti vérfürdő döbbentett rá számos befolyásos gondolkodót, hogy az okok megértéséhez új szemléletre, a problémák új megközelítésére van szükség. Ekkor ismerték fel: nélkülözhetetlen, hogy a nemzetközi kapcsolatokat elméleti szinten is megvizsgálják - annál is inkább, mert világossá vált a számukra, hogy a háborúért nem kizárólag az egyik vagy másik felet terhelte a felelősség. Vagyis: maguknak a nemzetközi kapcsolatoknak a rendszerében is volt valami, ami hozzájárult a tragédiához. Ahogy a témakör egyik ismert angol kutatója, Chris Brown (Understanding International Relations, 1997) megállapította: az első világháború végétől kezdve a nemzetközi kapcsolatok elméletének a fej-

lődése meglehetősen világos mintát mutatott. Mindig volt egy uralkodó elmélet, amelyet bizonyos rendszerességgel kihívások értek. Ezek a kihívások a „nagy vitákként" vonultak be a tudományág történetébe. Az említett kutató megítélése szerint 1919 óta három ilyen „nagy vita" zajlott le: a '30-as évek" második felében és a '40-es években az „utópianizmus" és a realizmus közötti vita, az 1960-as években és az 1970-es évek első felében a tradicionalisták és a „behavioristák" közötti metodológiai vita, az 1980-as és 1990-es években pedig a neorealizmus és a

30

neoliberalizmus közötti vita. Az alábbiakban először ezeket tekintjük át röviden, majd a hidegháború befejeződése nyomán született újabb elméletekkel foglalkozunk. II. A tudományág rövid története

Az idealizmus alapvetése A nemzetközi kapcsolatok kutatóinak első reakciója a háborúban véghezvitt pusztításra az „idealizmus" volt - s nem is nehéz megértem, miért. A világháború legfőbb tanulságát széles körben abban látták, hogy katonai erőszakkal tulajdonképpen semmit sem lehet megoldani a közvélemény szemében a háború a vérengzések véget nem érő sorozatának látszott. Emellett igen sokan érezték úgy hogy ezt a háborút igazából senki sem akarta, az az események szerencsétlen egybeesésének a következménye volt - olyasvalami tehát, amit több bölcsességgel és racionalitással el lehetett volna kerülni. Az idealizmus irányvonalát számos szerző a „liberális internacionalizmus" megjelöléssel illette - a Nagy- Britanniában és az Egyesült Államokban kibontakozott új gondolkodást azért illették összefoglalóan e megnevezéssel, mert lényegében azzal az igénnyel lépett fel, hogy a liberális politikai elveket (s az amerikai idealizmus értékeit) alkalmazza a nemzetközi rendszer „menedzselésében" is. Az idealizmus legismertebb politikus-képviselője Woodrow Wilson amerikai elnök volt, aki - nézeteinek összefoglalásaképp - 1918 januárjában meghirdette a békerendezés alapelveinek szánt „tizennégy pontját". Ezek között kulcsszerepet kapott a nemzeti önrendelkezés elve, valamint a Népszövetség gondolatának felkarolása - szerinte a világközösségnek éppúgy szüksége van egy demokratikus alapon működő kormányzatra, mint egy nemzeti társadalomnak. Az idealisták abból indultak tehát ki, hogy ha a világháború félreértések és hibás döntések sorozatának a következményeként robbant ki, akkor mielőbb meg kell teremteni azt ,a tudományt - a nemzetközi kapcsolatok elméletét amely képes az ilyén veszélyek kiküszöbölésére. E kiindulópontból pedig belés külpolitikai vonatkozásban egyaránt fontos következtetések adódtak. Ami az előbbit illeti: megfogalmazódott az a kívánság, hogy az autokratikus rendszereket mindenütt demokráciák váltsák fel - szilárdan hitték ugyanis, hogy a népek nem akarnak háborút, abba csak militarista vagy autokrata vezetőik viszik őket bele. Feltételezték, hogy ha minden rendszer liberálisdemokratikus jellegű lenne, akkor többé nem lenne háború. S mivel a nemzetközi rendszer anarchikus jellegét hibáztatták a világháborúért, nélkülözhetetlennek tartották, hogy kidolgozzák a nemzetközi kapcsolatok új rendező elveit. Ehhez új nemzetközi szervezetek is szükségesnek mutatkoztak ez vezetett, többek között egy új, központi jellegű intézmény létrehozatalához, a Népszövetséghez.

A realisták színrelépése Az 1930-as évek nemzetközi fejleményei azonban sötét árnyékot vetettek erre az ■ 31 optimizmusra. A liberális internacionalizmusnak az a reménye, hogy a demokratikus országok közvéleményének ereje támaszté- kul fog szolgálni a Népszövetség számára, illúziónak bizonyult; ahogy a történeti fejezetben láttuk, a világszervezet gyakorlatilag minden komolyabb nemzetközi válság kezelésében kudarcot vallott. S ahogy történni szokott, a politikai kudarc a hátterében meghúzódó ideológiát is maga alá temette. Paradigmaváltás következett be, amely a „raison d'etat", az államérdek elsőbbségét valló realisták fellépéséhez és a „tudományos" módszerek alkalmazásának a követeléséhez vezetett. A liberális internacionalizmus elméletének a leghatásosabb bírálatát az angol E. H. Carr fejtette ki az 1939-ben megjelent Húsz év válság (Twenty Years Crisis) című művében. Carr a liberális internacionalizmust az „utópianizmus" elnevezéssel illette, és ezzel állította szembe a maga felfogását, amelyet viszont realizmusként határozott meg. Az idealisták - mutatott rá - „a vágyat a gondolkodás, az általánosítást a megfigyelés fölé helyezték". Az idealizmus ezért nem sok érdemlegeset tudott mondani a '30-as évek tényleges nemzetközi tendenciáiról. Az általa alkalmazott megközelítést Carr három - már Machiavelli által kifej- tetí _ fo tételre alapozta: 1. a történelmi folyamatok okokozati összefüggésekre vezethetők vissza; 2. a gyakorlat teremti az elméletet és nem fordítva; 3. nem a moralitás határozza meg a politikát, hanem a politika a moralitást. A Húsz év válság szerzője szerint a legfontosabb konfliktus a „gazdagok" („haves") és a nélkülözők" („have-nots") között feszül, s a két csoportot a világháború győzteseivel és veszteseivel azonosította. A marxizmussal rokonszenvező Carr úgy látta, a világ egyik meghatározó vonása az, hogy benne a „szűkösség" uralkodik/s azok, akik rendelkeznek az élet jó dolgaival, a status quo hívei, a „törvényesség és a rend" politikáját sürgetik, míg a nélkülözőkben nincs meg ez a tisztelet a fennálló törvények iránt. Meglehetősen irreális, Carr szóhasználatában „utópikus" dolog tehát azt feltételezni, hogy a nélkülözőket valahogy rá lehet venni a törvények önkéntes követésére, a „morális" viselkedésre. Az államoktól egyébként sem várható el a moralitásnak az a foka, amelyet az emberek egymás között elvárnak - a „kettős erkölcsi mérce" dilemmája mind a mai napig a nemzetközi kapcsolatok elméletének egyik nehéz kérdése. Bár Carr elméletét természetesen jó néhány ponton lehetett bírálni, az általa (is) képviselt realizmus megnyerte az első „nagy vitát", mivel a világról koherensebb és hitelesebb elemzést kínált az utópikus eszmékre építő vetélytársánál. (Cox: E. H. Carr: A Critical Appraisal, 2000) Elmondható tehát, hogy 1945 után a realizmus - a „hatalmi politika modellje" - vált a nemzetközi kapcsolatok elméletének domináns irányzatává. A legtöbb gyakorló politikus és diplomata persze mindig is realista nézeteket vallott a nemzetközi kapcsolatokról, (egy elemző szavaival a realizmus „azt foglalta össze, amit ők eleve feltételeztek"), ám új fejlemény volt, hogy most már a tudományos kutatók zöme is csatlakozott hozzájuk. S tulajdonképpen mind a

II. A tudományág rövid története

mai napig a realizmus maradt a nemzetközi kapcsolatok legnagyobb befolyással bíró elmélete! A XX. század fejleményei sajnálatos módon igazolták 32 A tudományág rövid története kapcsolatokat elsősorban a ugyanis azt a vélekedést,II. hogy az államközi hatalomért és az anyagi erőforrásokért vívott küzdelem határozza meg. A második világháború utáni időszak legtekintélyesebb realistája a hitleri Németországhói az Egyesült Államokba emigráló Hans Morgenthau volt, aki a következő címet adta 1948-ban közzétett és világhírűvé váló művének: Politika, a nemzetek között: küzdelem a hatalomért és a békéért (Politics Arríong Nations: The Struggle f o r Power and Peace). A Politika a nemzetek között, amely azzal a beszédes mondattal kezdődik, hogy „Ez a könyv a nemzetközi politika elméletének megalkotására törekszik", több generáció számára is standard tananyaggá vált, s máig megkerülhetetlen alapmunkának számít. Morgenthaunak az volt a meggyőződése, hogy a nemzetközi realitások megismerésében nem szabad a „kell-szemléletből" kiindulni, vagyis abból, hogy mit tartanánk ideálisnak, hanem a „van-szemléletet", azaz a tényleges helyzetet kell alapul venni. A realista politika általa megkülönböztetett „hat alapelve" közül az első ezért rögtön azt emeli ki, hogy a politikának „objektív törvényei vannak", amelyek működése szubjektív vágyainktól független. Carr felfogásával ellentétben ő abból indult ki, hogy az emberi cselekvések mozgatórugója nem az anyagi javak szűkösségében, hanem a bűnös - öröknek s megváltoztathatatlannak tekintett - emberi természetben keresendő. Az embereket az „uralkodási vágy" vezérli. Erre vezethető vissza az államok agresszivitása, hatalomra törekvése, „szent önzése" is. A nemzetközi viszonyok természetes állapota e megközelítésben tehát olyan lesz, ahogy Hobbes kifejtette a Leviatánban: „mindenki harca mindenki ellen". Nincs semmilyen szuverén hatalom az államok fölött, azok kizárólag önmagukra támaszkodhatnak egy „önsegélyező" rendszer („self-help system") keretében. E küzdelemben, amelyben kulcsszerep jut az erőnek és az erőszaknak, Morgenthau az államokat tekinti a főszereplőknek, ezeket pedig mindig csak a saját érdekeik mozgatják, nem pedig elvont filozófiai vagy erkölcsi elvek. Az állam érdekei így elsősorban a hatalom megszerzéséhez és fenntartásához kapcsolódnak. A nemzetközi politika három kulcsfogalma ezért: nemzeti érdek, hatalom és erőegyensúly Az államférfiak feladata mindenekelőtt a rájuk bízott közösség túlélésének a biztosítása - ez a nemzeti érdek minimuma. Morgenthau munkája egy lényeges módszertani szempontból is különbözött Carrétól - és sokak szerint épp ebben állt a könyv hatalmas sikerének a titka. A Politika a nemzetek között ugyanis tudatos kísérletet tett a realizmus elméletének a rendszerezésére és a „tudományosság" kritériumainak az alkalmazására. Míg a Húsz év válság tulajdonképpen többféle értelmezésre is alapot ad, addig ez a mű tele van sémákkal. G-hat elv", „három irányvonal", stb.) Ez tette a munkát roppant sikeres tankönyvvé, de kétségtelenül azon az áron, hogy leegyszerűsítette a valóságot - és a realista álláspontot. (Gellman: Hans Morgenthau and the Legacy of Political Realism, 1988)

A módszertani vita Morgenthau törekvése, hogy érvényű törvényszerűségeket keressen és 33 II. általános A tudományág rövid története fogalmazzon meg, egyértelműen azt a célt szolgálta, hogy a nemzetközi kapcsolatok elemzését tudományos alapokra helyezze. Választott módszere azonban számos jogos kérdést vetett fel, hiszen a politikai folyamatok bonyolultsága nemigen foglalható össze egyszerű képletekbe. Ráadásul írásaiban rendre „preskriptív", azaz „előíró" elemek is előbukkantak, megmondva a döntéshozóknak, hogy adott helyzetben mit is kell tenniük. De lehet-e választási szabadságról beszélni a „vastörvényszerűségek" ellenében? A módszertani problémák vezettek el az '50-es évek végére és a '60-as évekre a második „nagy vitához", amelyben a tradicionalisták (vagyis a nemzetközi kapcsolatokat a hagyományos kategóriákban leírók) és ellenfeleik, a „behavioristák" csaptak össze, akik a régi metodológia helyére a legújabb társadalom- és természettudományi módszereket kívánták állítani. E törekvés magában foglalta a magatartáskutató tudomány a „behaviorizmus" szociálpszichológiai eredményeinek alkalmazását, a matematikai modellek bevezetését és az olyan új rendszerelméleti konstrukciókat, mint például Morton Kaplan „erőegyensúly-modelljei". (System and Process in International Politics, 1957). A „behavioristák" számára a tudományos minősítésre csak azok a kutatások számíthattak, amelyek empirikusan megfigyelhető és ellenőrizhető adatokra támaszkodtak, nem pedig olyasféle a priori előfeltevésekre, mint az emberi természet morgenthau-i felfogása. Ennek az éles tudományos küzdelemnek volt azonban egy felettébb sajátos paradoxnak is nevezhető - vonása: akik Morgenthaut és követőit támadták, úgy vélték, hogy az egész - általuk idejétmúltnak mondott - realizmussal szemben állnak, holott, amint ezt később több szakmabeli világosan ki is mutatta, valójában csak annak az addigi módszereit bírálták, nem pedig lényegi előfeltevéseit. John Vasquez A hatalmi politika hatalma című könyvében (The Power of Power Politics, 1983) rámutat, hogy a „behavioristák", maguk is a következő három realista elvre alapozták következtetéseiket: 1. a nemzetközi kapcsolatok legfontosabb szereplői a nemzetállamok; 2. éles különbség van a bel- és a külpolitika között; 3. a nemzetközi kapcsolatok a hatalomról szólnak; így azok a kérdések, amelyek a hatalmi viszonyokat nem érintik, csekély jelentőségűek. Az 1960-as évek végére azután ezek a bírálatok heves ellentámadást váltottak ki a „tradicionalisták", vagy, ahogy akkoriban magukat elnevezték, a „klasszikus elmélet" híveinek részéről. S bár e küzdelem, amint említettük, nem vezetett egy minőségileg új paradigma megalkotásához, kétségtelenül hozzájárult a nemzetközi kapcsolatok elméletének gazdagodásához: fogalmi készletének kifinomításához, és a módszertani kérdések fontosságának felismeréséhez.

A pluralizmus kihívása és a neorealizmus kibontakozása A34realizmus alapjait a '70-es évek elején érte igazi kihívás, a liberalizmus II. A tudományág rövid története megújulását, a neoliberalizmust előkészítő pluralisták részéről. Ok mindenekelőtt a realizmusnak azt az alapvető állítását kérdőjelezték meg, miszerint a nemzetközi politikát érdemben kizárólag az államok alakítják. E fejlemény hátterében, ahogy Chris Brown joggal rámutat, két folyamat játszott különösen nagy szerepet: az egyik a nagyhatalmak egymás közötti kapcsolatainak a módosulásával függött össze („high politics"), a másik pedig a felszínen talán kevésbé látványos, de még nagyobb jelentőségű társadalmi és gazdasági változásokkal, („low politics") Miről is volt szó konkrétabban? A hetvenes évek elejére a szuperhatalmak közötti feszültség enyhülni kezdett, elvezetve a „détente" folyamatához, s ennek során megerősödött az a vélekedés, hogy a klasszikus hatalmi politika veszített korábbi - a hidegháborúban kétségbevonhatatlan - központi jelentőségéből. Ez időben egybeesett azon jelentős gazdasági változásokkal, amelyek életre hívták a tevékenységüket glo-

bális szinten megszervező multinacionális cégeket. Az is kiderült, hogy 32 olyan új nemzetközi szervezetek, mint például az Európai Gazdasági Közösség már nem egyszerűen csak az azokat létrehozó államok eszközei, hanem ugyancsak önálló szereplővé váltak. E jelenségeket tudatosította az a könyv, amelyet Róbert Keohane és Joseph Nye szerkesztett A transznacionális kapcsolatok és a világpolitika (Transnational Relations and World Politics) címmel 1971-ben. A tanulmánykötet szerzői hangsúlyozták: többé már nem lehet feltételezni, hogy mindig az államközi kapcsolatok a legfontosabbak, hiszen a nem-állami szereplők tevékenysége éppolyan mértékben - ha nem még nagyobb mértékben - érintik és befolyásolják életünket. Ráadásul az államok egyre kevésbé képesek ezek hatékony irányítására; valójában még azok az államok sem szívesen próbálkoznak meg ezzel, amelyek elméletileg esetleg képesek lehetnének rá, mivel igen kemény ellenállásba ütköznének. A realisták a világot a „biliárdgolyó-modellben" képzelik el: az államok ebben úgy viselkednek, mint a biliárdgolyók, azaz összeütköznek, de eközben csak kívülről érintkeznek egymással, belső viszonyaik változatlanok maradok. A pluralizmus viszont sokkal inkább hajlik egy olyan szemléletre, amely az ún. pókháló-modellel írható le: ebben az államhatárokat valósággal elmossák az érintkezések szálainak milliói, leértékelve a kormányzati dimenzió szerepét. A tudományág történetével foglalkozók többsége egyetért abban, hogy a hetvenes évek második felében már úgy tűnt, a komplexebb látásmódot ígérő pluralizmus egyre inkább háttérbe szorítja a tradicionális realizmust a nemzetközi kapcsolatok kutatásában. A kihívásra adott

válaszként azonban kibontakozott a neorealizmus ellentámadása; ez két vonatkozásban is finomította és árnyalta a régi típusú realizmus érv35 A tudományág rövid története rendszerét. EgyrésztII.Morgenthaunál lényegesen több figyelmet fordított a gazdasági tényezők jelentőségére, másrészt pedig az egyes államok szerepét sokkal jobban „beágyazta" a nemzetközi rendszer egészébe. Az előbbi vonatkozásában érdemes kiemelni a neorealista Róbert Gilpin könyvét, amely A nemzetközi kapcsolatok politikai gazdaságtana címet kapta (The Political Economy of International Relations, 1989), az utóbbiéban pedig Kenneth Waltz munkáját, A nemzetközi politika elméletét (Theory of International Politics), amely 1979-ben jelent meg. Waltz a nemzetközi rendszer szerkezetének elemzését állította középpontba, s ezzel a „strukturális realizmus" megalapozójává vált - azon irányzaté, amelynek szellemi gyökereit sokan a görög Thuküdidesznél keresik, aki a peloponnézoszi háború történetének feldolgozásában meggyőzően dokumentálta a poliszok anarchikus rendszerének elkerülhetetlen következményeit. Morgenthau felfogásával ellentétben Waltz nem is törekedett arra, hogy a nemzetközi élet minden jelenségére kiterjedő sémákat állítson fel: teóriájának érvényességi körét eleve a nemzetközi rendszerre korlátozta. Ennek elméletileg kétféle változatát tartotta elképzelhetőnek: a hierarchikust és az anarchikust. Az előbbiben különböző jellegű egységeket szerveznek egy hatalmi központ alá, míg az utóbbiban az egymáshoz természetükben hasonlító egységek működnek együtt. A jelenlegi nemzetközi rendszer régóta anarchikus, s ez csak akkor változna meg, ha valamilyen globális világ-kormányzatot hoznának létre, amit persze ő sem sorolt a reális perspektívák közé. A pluralisták által hangsúlyozott változások meglétét nem tagadta, de ezeket nem tartotta olyan jelentőségűeknek, hogy a rendszer jellegét alapvetően megváltoztassák. Milyen következmények adódnak a nemzetközi rendszer anarchikus voltából? Az anarchia minden államot egy súlyos biztonsági dilemma elé állít, nevezetesen az elé, hogy oly módon kell erősítenie saját biztonságát, hogy közben ne növelje a rendszert alkotó többi állam félelmét. Ha ugyanis erősödik a saját biztonsága, csökken a többiek biztonságérzete. E dilemma nehezen oldható fel, így az anarchia még akkor is háborúba hajszolhat országokat, ha azok vezetői inkább békepártiak. Ilyen körülmények között a biztonság csak az „önsegély" („self-help") révén érhető el, hiszen míg a belpolitikában a polgárok számíthatnak az állam védelmére, az anarchikus rendszerben senkihez sem lehet fordulni az erőszak alkalmazásának megakadályozásáért. Hogy a bizalom hiányára épülő rendszer milyen diszfunkcionális következményekkel járhat, annak illusztrálására Waltz egy másik művében, Az ember, az állam és a háborúban (Man, the State and War) felidézi Rousseau történetét a szarvasvadászatról. Eszerint öt éhező ember megállapodik, hogy közösen elfognak egy szarvast; az állat egyötöde valamennyiüknek elég lenne. A vadászat közben azonban feltűnik egy nyúl, s egyikük azonnal el is fogja: ezzel a saját éhségét csillapítja, de így a szarvas elmenekül s a többiek élelem nélkül

maradnak. A nemzetközi nolitikában - fogalmazódik meg a következtetés - az egyéni önérdek logikája ütközik a javak kollektív biztosításának lehetőségeivel. 36A problémák tehát - s ez Waltz II. A tudományág rövid története érvelésének a lényege - elsődlegesen magára a rendszer struktúrájára vezethetők vissza, nem pedig alkotóelemeinek a vonásaira, szempontjaira és értékrendjére; A nemzetközi politika elmélete nem is hivatkozik az emberi természetre. A nemzetközi kapcsolatokat ezért csak a nemzetközi rendszer egészére tekintve tudjuk Waltz szerint igazán megmagyarázni. Ha nem így gondolkodunk mutat rá a szerző, s a rendszert csak egységeiből próbálnánk megérteni, nem tudnánk megérteni, hogy a működése miért mutat állandó vonásokat akkor is, ha komponensei időközben megváltoznak. A „strukturális realizmus" tehát a nemzetközi rendszer specifikus vonásait szinte függetleníti alkotóelemeitől, és vezérlő elveként az erőegyensúlyra való törekvést jelöli meg.

A „nemzetközi társadalom" koncepciója A nemzetközi kapcsolatokra összpontosító kutatások főáramán, vagyis az amerikain kívül született az az érdekes kezdeményezés, amely a „nemzetközi társadalom" („international sodety") elnevezést kapta. Ennek eszméjét főként néhány nagy-britanniai kutató dolgozta ki a hetvenes évek végén, elsősorban az ausztráliai születésű, de a szigetországban letelepedett Hedley Bull. (Velük kapcsolatban szokta a szakirodalom az „angol iskolát" emlegetni.) Mit takar ez a koncepció? Először is azt érdemes kiemelnünk, hogy ez az irányzat az „államok társadalmát" állítja középpontba, vagyis a vizsgálódást az államokra, nem pedig az állam-alatti és az állam-feletti (szupranacionális) szintekre összpontosítja. Az államközpontúság önmagában persze még nem új fejlemény, hiszen - láttuk - a klasszikus realisták is ezt vallották, ám az angol iskola megközelítésében ennél többről is szó van: az egymással kapcsolatban álló államok nem csak egy funkcionális szálakkal összefűzött rendszert alkotnak, hanem egy társadalmat is, melyben bizonyos közös normák érvényesülnek. E koncepció hívei tehát, amint azt Chris Brown is hangsúlyozza, különbséget tesznek a nemzetközi rendszer és a „nemzetközi társadalom" között: míg az előbbi csak bizonyos kapcso- , I] A tudományág rövid története j 4U ----- _____ ------ ----- -- -------------------------------------------------------------------- | latokat és interakciókat tételez fel, az utóbbi már kölcsönös kötelezett-| ségek vállalását is jelenti, E felfogásban - a realisták meggyőződésétől eltérően - az államok nem minden áron törekednek érdekeik érvényesí£ tésére, ha ugyanis így járnának el, azzal a nemzetközi társadalom egé'( t szét _ s benne saját magukat is — veszélyeztetnék. A „nemzetközi társadalom" sem mentes ugyan az anarchiától, ám az államok elfogadják ésl többékevésbé tiszteletben tartják a stabilitás minimumát garantáló normákat. Ezzel összefüggésben Bull és az angol iskola más képviselői nagy ? hangsúlyt fordítanak a morális döntéseknek a külpolitikában játszott ' szerepére.

A világrendszer-elmélet A37realista és a liberális-idealista megközelítéseket II. A tudományág rövid története egyaránt elutasította az Immánuel Wallerstein nevéhez kapcsolható, és a globális egyenlőtlenségek magyarázatára vállalkozó világrendszer-elmélet. A neomarxis- ta Wallerstein abból indul ki (A világgazdasági rendszer kialakulása, 1983), hogy a nemzetközi viszonyok elemzése kapcsán nem lehet a nemzetállamot alapegységnek tekinteni, e szerepet ugyanis maga a világrendszer tölti be. Szerinte történelmileg a világrendszer két domináns formája alakult ki: a világbirodalom és a világgazdaság. A kettő közötti különbség leginkább abban ragadható meg, hogy milyen keretben születnek meg az erőforrások elosztására vonatkozó döntések: a világbirodalomban ez egy központosított politikai szervezet kezében összpontosul, míg a világgazdaságban nincs egyetlen politikai központ; hatalmi központok versengenek egymással s a javakat a piaci mechanizmuson keresztül osztják el. A XVI. században, a nagy földrajzi felfedezések korában megszülető modern kapitalizmus hozta létre azt a világgazdaságot, amely mára a földgolyó egészét átfogja. A világgazdaság nem esik tehát egybe egy politikai struktúrával, s túllép az állami szerveződések határain: centrumból, perifériából és félperifériából áll. A centrumot a gazdaságilag domináns nyugati államok alkotják, míg a perifériát az előbbiektől gazdaságilag függő, elmaradott, elsősorban a harmadik világhoz tartozó országok; a köztes pozíciót elfoglaló államok sorolhatók a félperifériához. A centrum-periféria fogalompárt már Wallersteint megelőzően kidolgozták a különböző „függőségi elméletek", de a világrendszer-elméletben e térbeli disztinkció egyúttal egy markáns osztály-jellegfí tartalmat is kap a gazdag és a szegény országok szembenállásaként. Egyesek gazdagsága és mások szegénysége között ugyanis Wallerstein dialektikus kapcsolatot tételez fel: a centrum jóléte a lehető legszorosabban összefügg a periféria elmaradottságával, mert onnan folyamatosan értéktöbbletet von el. Ebből pedig az is következik a számára, hogy a centrumot alkotó fejlett nyugati országok valójában - retorikájukkal ellentétben nem is igazán érdekeltek a periféria felzárkóztatásában. Ebben a megközelítésben igen csekély szerep jut a realisták által előtérbe állított nemzetállamoknak és az idealisták által hangsúlyozott fennkölt eszméknek: az igazi mozgatórugókat a felhalmozásban érdekelt tőke mozgatja. (Skocpol: Wallerstein's World Capitalist System, 1977}

A neorealizmus és a neoliberalizmus az ezredfordulón Több neves kutató is megfogalmazta a kérdést: vajon van-e jövője a nagy múltra visszatekintő realista látásmódnak a XXI. században? Az igennel válaszolók rámutatnak: a neorealisták igen könnyen tudják értelmezni a globalizáció jelenségeit is az olyan klasszikus realista fogalmak segítsé-

38

gével mint a hegemónia, a kontroll és az erőegyensúly. Ok továbbra is II. A tudományág rövid története azt tartják, hogy bár a globalizáció számos tekintetben korlátozza az államok szuverenitását, a nemzetközi politika még mindig elsősorban államok közötti politika. Különös figyelmet fordítanak a globalizáció egyenetlenségeiből fakadó konfliktusforrásokra. Ervelésükben hangsúlyozzák: az olyan események, mint a '90-es évek véres délszláv háborúja vagy az Irakkal kapcsolatos fejlemények arra figyelmeztetik a nemzetközi kapcsolatok kutatóit, hogy súlyos tévedés lenne „leírni" a realizmust. Sőt, többen is azon a véleményen vannak, hogy a XXI. század (is) a realista eszmék százada lesz ... Ami a neoliberalizmus híveit illeti, ők a '90-es években az ún. demokratikus béke téziséből indultak ki, vagyis abból az előfeltevésből, hogy a demokratikus berendezkedésű államok egymás ellen nem alkalmaznak erőszakot. E megközelítés elvi alapjait az előző fejezetben már említett Fukuyama fektette le, aki azt állította, hogy a liberalizmus eszméinek szétterjedése minden régi problémát megold. Vagyis a nemzetközi közösség csak jól jár, ha minél, több ország amerikanizálódik. S a szabad piacban hívő neoliberálisok arról is meg vannak győződve, hogy a kormányoknak nem lenne szabad akadályozniuk a globalizációt: az intézményeknek a világpiac szabadságát kellene garantálniuk. A neoidealisták - elfogadva a legtöbb liberális elvet - némiképp máshová helyezik a hangsúlyokat: szerintük a nem-liberális államok liberalizálása önmagában még nem elégséges feltétele a kívánatos világrend kialakításának, ehhez magukat a nemzetközi intézményeket is sokkal demokratikusabbá kell tenni. Fontosnak tartják, hogy a globális társadalmi mozgalmak képviselőit is bevonják a világpolitikát érintő döntésekbe, s ők a globalizáció folyamatát is kritikusabban ítélik meg a liberális internacionalizmus híveinél: nagyobb társadalmi részvételt igényelnek. A neves politológus, Dávid Held azon a véleményen van (Democracy and the Global Order, 1995), hogy a „vesztfáliai modellt" a „demokrácia kozmopolita modelljével" kell felváltam, amely egyrészt sokkal nagyobb súlyt biztosít az olyan integrációs szervezeteknek, mint például az Európai Unió, másrészt az emberi jogokkal kapcsolatos nyugati elvárásokat univerzális érvényűvé teszi. Egészében véve azonban kétségtelenül elmondható, hogy azok az eufórikus remények, amelyeket a liberális gondolkodás a hidegháború végéhez, 1989-1990hez fűzött, mára jobbára szertefoszlottak, s e körülmény az idealista eszmék értékét és népszerűségét is csökkentette. Kulcsfogalmak

idealizmus: az a fölfogás, amely az elvont filozófiai és morális értékeknek domináns szerepet tulajdonít a nemzetközi kapcsolatokban liberális internacionalizmus: a liberalizmus politikai értékeinek a nemzetközi kapcsolatban vató alkalmaza'sa; eszerint a nemzetközi politika spontán rendjét az antidemokratikus államok és politikusok torzítják el

realizmus: az a felfogás, hogv a nemzetközi politikát gy. kizárólag az egyes államok saját

39 hatalmi és gazdasági érdekei II. A tudományág rövid története irányítják, a nemzetközi kapcsolatok tősz.ercplői pedig az

államok önsegély: egvetien állam sem támaszkodhat másokra, csak saját magára, hi.-zen a nemzetközi rendszer az anarchiára, nem pedig a bizalomra világrendszer-szemlélet: Wallerstein marxista gyökerű koncepciója arról, hogy a nemzetközi kapcsolatokat a világgazdaság centrumát alkotó fejlett nyugati országok uralják, amelyek ellenérdekeltek a vagyis a harmadik világ felzárkózásában Ellenőrző kérdések: 1. Mikor kezdődött meg a nemzetközi kapcsolatok tudományos igényű 2. 3. 4. 5.

Hasonlítsa össze í;. H. Carr és I I. Morgenthau nézeteit! Foglalja össze röviden a világrendszer-elmélet lényegét: Mit takar a „nemzetközi társadalom" fogalma? Jellemezze a ncorcalizniust és a neoliberalizmust!

1. Többet tudunk-e ma vajon a nemzetközi kapcsolatok lényeg az az athéni polgár, aki 'Fhuküdidesz könyvét olvasta a peloponnézoszi 2. Vajon mit tükröz a nemzetközi kapcsolatok története: az idealizmus elveinek, vagya realizmus szempontjainak, a hatalomra való törekvésnek az érvényesülését ? 3. Vajon a nemzetközi kapcsolatokban békésebbek-e a demokráciák mint a nemdemokratikus, auturitárius rendszerek? 4. Milyen érvek szólnak Wallerstein világrendszer-elméletének igazsága mellett és ellen? 5. Milyen hatással lesz vajon a globalizáció a (neo)realista és a (neojliberális szemléletre?

III. A nemzetközi kapcsolatok fogalma. A nemzetközi rendszer

Ez a fejezet először a nemzetközi kapcsolatok fogalmának lehetséges megközelítéseivel kívánja megismertetni az Olvasót, majd azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy e kapcsolatok elméletileg milyen szinteken elemezhetők. Ezt követően a nemzetközi rendszer fogalmát tárgyalja, s két neves kutató rendszer-tipológiáját tárja az Olvasó elé, utalva arra, hogy milyen szempontok alapján képzelhető el a nemzetközi rendszerek csoportosítása. Mivel ez a munka a nemzetközi kapcsolatok tanulmányozásába kíván bevezetést nyújtani, a legelső feladatunk az, hogy kísérletet tegyünk a „nemzetközi kapcsolatok" (international relations) fogalmának meghatározására. E feladat azonban nem egyszerű; olyannyira nem, hogy szinte annak a bírónak a dilemmájára emlékeztet, aki egy „közszemérem" elleni


40

sértés ügyében indított perben így nyilatkozott: „Nem tudom megfogalmazni, de felismerem, ha látom." A vonatkozó szakirodalom áttekintéséből egyértelműen kitűnik, hogy számos megközelítés képzelhető el. Ezért ha az Olvasó olyan alapfogalmak értelmezését illetően, mint a külpolitika, a nemzetközi politika és a nemzetközi kapcsolatok, némiképp zavarban van, nem áll egyedül: ezt a témakör számos kutatója is elmondhatja magáról...

A nemzetközi kapcsolatok lehetséges értelmezései Egyesek számára a nemzetközi kapcsolatok az államok közötti politikai kapcsolatokat jelentik, s ezért elsősorban a háború és a béke, a konfliktus és az együttműködés kérdései adják a tartalmát. Aligha kétséges, hogy még manapság is a fogalomnak ez a hagyományos megközelítése a legnépszerűbb, s a politika gyakorlói és elemzői többnyire maguk is ezt az értelmezést fogadják el: E felfogásban a releváns egység az állam, nem pe<% a nemzet, s bár a „nemzetközi" jelző a nemzetekre utal, a nemzetközi kapcsolatok vonatkozásában a kulcstényező az államiságnak (nem pedig a nemzeti jellegnek) a birtoklása. (így például, Chris Brown példájával élve, az Egyesült Királyság jobban beleillik a nemzetközi kapcsolatokról alkotott konvencionális fogalomba, mint Skócia, noha az utóbbi egyértelműbben „nemzet", mint az Egyesült Királyság.) Hogy mi teszi az államot képessé arra, hogy önállóan lépjen fel a nemzetközi színtéren? A szuverenitás, vagyis a meghatározott terület feletti főhatalom birtoklása: nincs olyan magasabb szintű testület, amely utasításokat adhatna neki. Ebből pedig az is következik, hogy a nemzetközi kapcsolatok hagyományos felfogása szerint az államok közötti kap csolatokat az anarchia jellemzi, ami persze nem feltétlenül jelenti a káoszt, hanem „csak" egy olyan formalizált központi döntési mechanizmus hiányát, amely az egyes államokon belül létezik. Vagyis a nemzetközi viszonyokban nincs olyan joghatóság, amely kötelező érvénnyel dönthetne a felmerülő vitás kérdésekben. Mivel pedig ilyen körülmények között az államok csak önmagukra támaszkodhatnak, azaz egy „önsegélyező" rendszerben kénytelenek élni, a legnagyobb jelentőséget szükségszerűen a biztonsággal összefüggő kérdések kapják. Mások a nemzetközi kapcsolatokat elsődlegesen a határokon átlépő tranzakciókkal azonosítják; ők azzal érvelnek, hogy az erőszak valójában

111. A nemzetközi kapcsolatok fogalma. A nemzetközi rendszer 41

nem játszik akkora szerepet a nemzetközi kapcsolatokban, mint ahogy azt a hagyományos leírások érzékeltetik, viszont a határokon keresztül naponta tranzakciók tömege zajlik le, emberek, javak és eszmék áramlásának formájában. (És arra is emlékeztetnek, hogy valójában az állam soha nem volt a nemzetközi kapcsolatok kizárólagos szereplője, még a nemzetállamokra épülő „vesztfáliai rendszer" fénykorában sem ...) Szerintük a nemzetközi kapcsolatok megjelölésére ezért a legalkalmasabb a „transznacionális kapcsolatok" kifejezés (transnational relations) lenne. Az államok e megközelítésben is megőrizhetik kiemelkedő szerepüket, ám, ahogy a már idézett Brown hangsúlyozza, e definíció alapján ez inkább egy pragmatikus megállapítás, semmint egy elvi kérdés. Az államok azonban itt már semmiképp sem tekinthetők a nemzetközi kapcsolatok kizárólagos aktorainak; John Herz fogalmazásában az államok külső kemény burka felrepedt és létrejöttek az ún. transznacionális szervezetek. Megint mások a nemzetközi kapcsolatok értelmezésében az ún. világtársadalom - megközelítésnek adják az elsőbbséget, figyelmüket a globalizáció folyamatának a következményeire összpontosítva. A „világtársadalom" teoretikusai nem gondolják, hogy a hagyományos nemzetállami keretre különösebb szükség lenne a jövőben, vizsgálódásuk fókuszába helyette a globális termelési és pénzügyi rendszert és a globális kommunikációs hálózatot állítják. Ezen irányzat szerint a nemzetközi kapcsolatokat nem lehet a nemzeti társadalmak szintjéből kiindulva értelmezni, sőt a posztmodern korban a nemzetállamok kifejezetten diszfunkcionálissá válnak. E megközelítésben, amelyben a hatalom elveszíti centrális helyét, a nemzetközi kapcsolatok elsősorban a társadalomközi érintkezéseket jelentik, amelyek fontossága folyamatosan nő az államköziek rovására. K. J. Holsti a nemzetközi kapcsolatok fogalmának meghatározását a külpolitika, a nemzetközi politika és nemzetközi kapcsolatok szabatos elhatárolásával oldja meg - álláspontja igen logikus, ezért érdemes megismerkedni vele (International Politics, 1992). Kiindulásképp megállapítja, hogy a nemzetközi kérdésekkel foglalkozó tanulmányok többsége valójában külpolitikai jellegű, vagyis azzal foglalkozik, hogy egy ország vagy országcsoport érdekeit, erőforrásait és cselekedeteit elemezze.: Mikortól válik a „külpolitika" (foreign policy) „nemzetközi politikává" (international politics)? A meglehetősen elméleti határvonalat ott húzhatjuk meg, hogy az előbbi esetében a hangsúly egy adott állam politikai céljaira és lépéseire


kerül, míg az utóbbiban a két vagy több állam közötti interakciókra. Ennek alapján az a kutató, aki azt vizsgálja, hogy egy adott állam miként viszonyul belpolitikájával összefüggésben - külső környezetéhez, elsődlegesen a külpolitikára irányítja a figyelmét, aki viszont azzal foglalkozik, hogy e cselekedetek milyen nemzetközi reakciókhoz vezetnek, a nemzetközi politikát állítja előtérbe. E megközelítésben a nemzetközi kapcsolatok fogalma a nemzetközi politikánál tágabbjelentésű, ugyanis magában foglal minden olyan kapcsolatot, amely az egyes országok között létrejön, akár kormányközi (azaz szűkebben politikai) jellegűek azok, akár nem. A nemzetközi kapcsolatok tanulmányozása ily módon az egyes államok külpolitikájának az elemzését éppÚgy magában foglalja, mint a nemzetközi gazdasági együttműködés alakulásának, vagy épp a turizmusnak és a kommunikációnak a vizsgálatát. A fentebb mondottak fényében a nemzetközi kapcsolatok szereplői között végbemenő interakciók főbb lehetséges típusait a következő egyszerű ábrával szemléltethetjük:

Az elemzés szintjei A nemzetközi kapcsolatok mibenlétének a kérdése igen nehezen választható el attól a dilemmától, amellyel a kutatók már régóta szembesültek, s ez az „elemzés szintjeinek" a kérdése. Nem evidens ugyanis, hogy valójában mit is tekintsünk vizsgálódásunk


alapegységének. E nehéz problémára Dávid Singer már az előző évszázad hatvanas éveiben felhívta a figyelmet (The Level-of-Analysís Problem in International Relations, 1961): vajon az államok magatartásával magyarázzuk-e a nemzetközi rendszer működését, vagy fordítva, az utóbbival magyarázzuk az egyes államok viselkedését? A két megközelítés Waltz nyomán a nemzetközi kapcsolatok kutatásában a „redukcionista" és a „rendszer-szemléletű" jelzőket kapta. Az előbbi abból indul ki, hogy ha - a természettudományok mintájára - kisebb és kisebb egységekre bontjuk kutatásunk tárgyát, akkor egyre jobban megértjük, míg az utóbbi abból, hogy az


49

egész valójában több mint részeinek összessége, a részekből tehát nem érthető meg az egész. De az említett két szint mellett egy harmadik indokoltsága mellett is lehet érvelni, nevezetesen az individuális szint mellett - s a szakirodalom legalább ezt a hármat meg is szokta különböztetni. Vagyis az érdeklődésünket összpontosíthatjuk a döntéshozók konkrét személyeire, előtérbe állíthatjuk az államot, de vélhetjük úgy is, hogy legfontosabb feladatunk magának az állami és nem-állami szereplőket egyaránt magába foglaló nemzetközi rendszernek a vizsgálata. így például az erőegyensúly klasszikus elmélete az államok viselkedésének a magyarázatát magából a nemzetközi rendszerből kívánja levezetni, azt állítva, hogy az államok mindig koalíciókat és ellenkoalíciókat fognak létrehozni a hegemónia veszélyének az elhárítására. E felfogásban az államok lépéseinek vizsgálatában nem jut hely az egyes országokon belüli tényezők figyelembevételének. (Maga Waltz, aki e három szintet elsőként körvonalazta, egyértelműen a rendszernek adta az elsőbbséget.) De egészen más kép rajzolódik ki, ha ezekre fordítjuk figyelmünket: könnyen kiderülhet, hogy a különféle diplomáciai és katonai lépések mögött valójában belpolitikai, gazdasági vagy épp ideológiai szempontok állnak. Ám amellett is lehet érvelni, hogy amikor az államok cselekedeteiről beszélünk, valójában azokra a döntéshozókra gondolunk, akik a külpolitikai cselekvés céljait és eszközeit meghatározzák. Velük kapcsolatban vizsgálni kell egyrészt azokat az általános lélektani tényezőket, amelyek relevánsak lehetnek a nemzetközi kapcsolatok alakítása szempontjából, másrészt pedig azt, hogy az emberek miként cselekednek szervezeti keretekben („humans-in-organizations"), milyen speciális csoportlélektani és csoportdinamikai szempontok játszanak közre a döntéshozatalban. (Ez a „groupthink", a „csoportos gondolkodás" jelensége.) Ezzel összefüggésben néhány szerző - köztük Hollis és Smith - az individuális és az állami szint közé egy külön bürokratikus szintet is beiktat. (Hollis-Smith: Explaining and Understanding International Relations, 1991) így a következő négy lehetséges elemzési szintet kapjuk:


49

(Forrás: Hollis-Smith: Explaining International Relations, 9, (kisebb módosítással)

Hogy melyik megközelítés a leghasznosabb ? Igazából nincs egyértelmű fontossági rangsor, a lényeg az, hogy mire keressük a választ. A elemzési egységek mindegyikére szükség lehet, külön-külön önmagában tehát egyik sem elegendő.

Az elemzés formái és módszerei A nemzetközi kapcsolatok tanulmányozása során a tények leírásának és az oksági magyarázat alkalmazásának egyaránt megvan a maga helye és indokoltsága. Láttuk, hogy a „tradicionalistákat" bíráló „behavioristák" az 1960-as években nagy hangsúlyt fordítottak a szigorúan tudományos módszerek bevezetésére, egészében véve azonban bátran elmondható, hogy a nemzetközi kapcsolatok kutatásában a természettudományokban elvárható pontosságot nem kérhetjük számon, vagyis nem jelenthetjük ki, hogy ez vagy az a tényező törvényszerűen ehhez vagy ahhoz a külpolitikai


52

következményhez fog vezetni. Más kérdés, hogy a gondos megfigyelés és elemzés alapján a valószínűségre alapozódó tendenciákat viszont jelezni lehet. A második világháború előtti szakirodalommal ellentétben a modern munkák általában tartózkodnak a „preskriptív", azaz „előíró" megállapításoktól, teljes mértékben azonban nem lehet - s nem is kell száműzni ezeket sem. így például az Észak és a Dél közötti súlyos egyenlőtlenségek elemzése során nem csak a tények „leíró" számbavétele és az oksági magyarázat megkísérlése tekinthető természetesnek, hanem egy olyan - normatív tartalmú - álláspont elfoglalása is, amely ezt méltánytalannak tartja. A nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó művekben tehát a döntéshozók nem találnak bizonyos szituációkra szóló kész „recepteket", olyan ismeretekre azonban szert tehetnek, amelyek érdemben segíthetnek a megalapozott döntések meghozatalában.

A nemzetközi rendszer fogalma és típusai Mit nevezünk nemzetközi rendszernek? Nem törekedve egy egyetemes érvényű tudományos definícióra, gyakorlati szempontból azt mondhatjuk, hogy a nemzetközi rendszer független politikai egységek olyan együttese, amelynek tagjai meglehetősen nagy gyakorisággal és részben szabályozott, részben a szokásokon alapuló eljárások alapján működnek együtt. Milyen szempontok alapján lehet egy nemzetközi rendszert jellemezni? Igen sokféle kritérium alkalmazható — se tankönyv e tekintetben sem törekszik a teljességre. Az alábbiakban először Holsti kutatásai alapján adunk választ e kérdésre, majd Rourke elemzését (International Politics, 1991) foglaljuk össze. Holsti szerint bármely történelmi rendszer öt aspektusból elemezhető. Melyek ezek? Először is a rendszer határait kell kijelölni, hiszen bármely nemzetközi rendszernek világosan felismerhető határai vannak földrajzi, kulturális és politikai tekintetben egyaránt. E határokon túl a rendszert alkotó politikai egységeknek a cselekedetei és tranzakciói már nem gyakorolnak semmilyen hatást a környezetre, és ez fordítva is igaz: e határokon túl a környezetben végbemenő változások már nincsenek hatással a rendszer alkotóegységeire. A második elemzési kritériumként az emelhető ki, hogy számba kell venni azon egységek sajátos vonásait, amelyek interakciói a rendszert alkotják. E vonatkozásban vizsgálni kell a politikai egységek kormányzati típusait, s


52

azon módszereket, ahogyan erőforrásaikat mobilizálják külpolitikai céljaik elérése érdekében. Harmadszor, bármely nemzetközi rendszernek jól meghatározható szerkezete van, a benne érvényesülő hatalomnak és befolyásnak egy jellegzetes konfigurációja, az alá- és fölérendeltségi viszonyoknak egy tipikus formája. Egy rendszer struktúráját jellemezheti például az, hogy a hatalom egyetlen egységnél összpontosul s ez az egység uralja a többieket is, de az is adódhat, hogy a hatalom viszonylag egyenletesen oszlik meg nagyszámú egység között, s egyikük sem képes arra, hogy huzamosabb ideig a többieket uralja. Lehet a rendszer struktúrája poláris vagy multipoláris, vagyis olyan, hogy kettő vagy annál több antagonisztikus blokk áll egymással szemben, mindegyiknek az élén egy-egy különlegesen erős állammal. A struktúrára vonatkozó elemzés megkívánja azt is, hogy megvizsgáljuk az egyes rendszereken belüli stratifikációt (rétegződést), s azt, hogy melyek az adott rendszer főbb alrendszerei. Negyedszer bármely rendszert elemezni lehet azon interakciók leggyakoribb formái alapján is, amelyek a rendszert alkotó egységek között történnek, a diplomáciától a kereskedelmi kapcsolatokig mindent beleértve. Végül, ötödször, elemezni kell azon - részben nyíltan megfogalmazott, részben hallgatólagosan elfogadott - szabályokat és szokásokat, amelyek a fentebb említett interakciókat egy adott rendszerben irányítják. Az elemzésnek ki kell terjednie a konfliktusok kezelésére hivatott technikákra és intézményekre is. Ha összehasonlítjuk a történelemben megismert rendszereket, lehetségesnek tűnik, hogy tipológiákat alkossunk. De mely kritériumokat használjuk a rendszerek megkülönböztetésére? A leginkább használható kritériumnak az egyes rendszerek struktúrája tűnik, a hatalom, a befolyás, és a dominancia kikristályosodott mintázata. Ha pedig ezt tekintjük a differenciálás alapjának, akkor a nemzetközi rendszerek következő öt alaptípusának a modelljei vázolhatok fel Holsti szerint: 1. hierarchikus 2. diffúz 3. diffúz-blokk 4. poláris 5. multipoláris Hogyan jellemzi ezeket az amerikai szerző?


53

Az első rendszer-típusban a hatalom és a befolyás egyetlen egységnél koncentrálódik: ennek megvan a hatalma ahhoz, hogy fenntartsa a rendet és a stabilitást a rendszeren belül és megbüntesse a rakoncátlan egységeket, ha azok szembefordulnak vele. A rendszeren belüli kapcsolattartás és kommunikáció ugyancsak a hierarchikus elvet követi. Azaz: az interakciókra és a kommunikációra elsősorban a központi egység és a neki alárendelt egységek között kerül sor, a hierarchia legalján levő egységek általában csak egy közvetítő egység segítségével kommunikálnak a domináns hatalommal. Szövetségek elvileg nem létezhetnek, mert minden hatalom felülről lefelé ered. Ha azonban a rendszeren belül kezdetét veszi a dezintegráció folyamata, akkor az ambiciózus alárendelt egységek titokban szervezkedhetnek egymással annak érdekében, hogy kihívást intézzenek a központi hatalommal szemben. A hierarchikus rendszerrel ellentétben a diffúz rendszerben a hatalom és a befolyás széles körben oszlik meg az egymással interakcióban levő egységek között. Ez esetben a politikai egységek zöme nagyjából azonos méretű és erejű, ebből következőleg köztük nem áll fenn egy olyasféle státus-hierarchia, mint az előzőleg tárgyalt rendszerben. Ebből pedig az is következik, hogy tartósan egyikük sem tudja a többieket uralma alá hajtani, bár egy-egy erősebb egység vezetésével létrejöhetnek regionális szövetségek. E koalíciók azonban általában sosem válnak tartós blokkokká; az egységek között széles körűek az interakciók. E rendszerre jó példát kínálnak az itáliai városállamok a XV század első felében és a XVIII. századi Európa, de a XIX. század egyes szakaszai ugyancsak beleillenek e modellbe. A diffúz-blokk - rendszeren belüli interakciók és kommunikáció mintái hasonlítanak a diffúz rendszerhez - minden irányban kiterjednek, azzal a különbséggel, hogy a szövetségi rendszerek tagjai tartós függésbe ke rülnek a blokkok vezetőivel szemben, vagy akár teljesen alájuk is rendelődnek, s így viszonylag kevés kapcsolatot tartanak fenn a velük szemben álló blokk tagjaival. E szisztéma érvényesült például a görög történelem azon periódusában, amikor az Athén vezette birodalom és a peloponnézoszi szövetség két erős és tartós blokként állt egymással szemben, s mindegyik oldalán alárendelt szövetségesek voltak. (Számos városállam viszont távol maradt a blokkoktól és céljait viszonylag nagyfokú szabadsággal igyekezett megvalósítani.) Gyakorlatilag ugyanez a minta ismétlődött meg Európában az első és a második világháborút megelőző években.


54

A bipoláris modellben a katonai hatalom és a diplomáciai tekintély kizárólagos jelleggel a két blokk-vezetőnél összpontosul, azoknál, amelyek szilárdan kézben tartják a kisebb egységeket, a jutalmakat (például a biztonság nyújtását vagy a gazdasági segítséget) hol kimondatlan, hol pedig ki is mondott fenyegetésekkel kombinálva. Az interakció és a kommunikáció elsősorban a két - egymással kibékíthetetlenül szemben álló - blokk-vezető között zajlik. Joggal hívja fel Holsti arra is a figyelmet, hogy a bipoláris modellben a konfliktusok többnyire markáns ideológiai tartalmat is kapnak, bár az ideológiai versengésbe a hagyományos ér- dekszféra-szempontok is beleszövődnek. Az is megfigyelhető, hogy a blokkok között a vallott értékek tekintetében nagyfokú inkompatibilitás mutatkozik, s ez általában megerősíti a blokkon belüli kohéziót. így a második világháború után, a hidegháborúban a marxizmus-leninizmus ütközött össze a nyugati demokráciával és liberalizmussal. A multipoláris rendszer kettőnél több hatalmi blokk létét tételezi fel és a többi rendszer néhány jellegzetes vonását is magába foglalja. Általánosságban megfogalmazható, hogy e szisztémában valamivel nagyobb fokú rugalmasság érvényesül a blokkok között, mint a bipolárisban: így például Kína felemelkedésével és a szovjet-kínai konfliktus kiéleződésével párhuzamosan a Szovjetunió olyan politikát kezdett követni, amely a keletnyugati szembenállás élességének az enyhítésére irányult. A nagyobb potenciális rugalmassággal összefüggésben e rendszerben nem minden konfliktust tekintenek életre-halálra szóló küzdelemnek. Ebből pedig az is következik, hogy több lehetőség nyílik szövetségek kötésére és esetleges megváltoztatására, és valószínűleg kisebb lesz az egyes blokkokon belüli kohézió ereje is, mint a bipoláris rendszerben. A szélesebb választási lehetőség a blokkok vezetőire és az alárendelt helyzetű kisebb egységekre egyaránt vonatkozik. A nemzetközi rendszereknek e modelljei azt szemléltetik, hogy a különféle hatalmi struktúrák és interakciók milyen mintákban fordulhatnak elő a különböző történelmi kontextusokban. Ha valamilyen általánosabb érvényű tendenciát keresünk közöttük, akkor azt Holsti sze^ rint abban találjuk meg, hogy a diffúz rendszer diffúz-blokká vagy (multi)polárissá alakul át - a rendszerek szinte sohasem tartják meg hosszabb távon azt a struktúrát, amely nagyszámú, hozzávetőleges azonos erejű egységből áll. Egy másik neves amerikai kutató, John Rourke szerint a következő szempontok alapján jellemezhetők a nemzetközi rendszerek:


55

1. A rendszerszintű cselekvők Ez a szempont arra ad választ, hogy valójában kik is a rendszerben zajló interakciók főszereplői. E tekintetben három csoportot különböztethetünk meg. a) nemzetállamok. Az állammal később még részletesebben foglalkozunk, de a történeti visszatekintésben már láttuk, hogy az 1648-as vesztfáliai béke óta a nemzetközi rendszert a szuverén, a maguknál magasabb tekintélyt el nem ismerő államok uralják. b) szupranacionálís szereplők. A nemzetek fölötti szervezetek sajátos vonásai közé tartozik, hogy egyrészt konkrét államokból állnak, másrészt pedig a jogkörük bizonyos vonatkozás(ok)ban meghaladja az egyes nemzetállamokét. c) transznacionális szereplők. Ezek alkotják a nemzetközi rendszer főszereplőinek a harmadik főbb típusát. Közöttük is különbséget lehet tenni annak alapján, hogy kormányközi (intergovernmental, IGO) vagy nemkormányközi (non-governmental, NGO) szervezetekről van szó. (A nemzetközi szervezetekre is visszatérünk később részletesebben.) 2. A rendszeren belüli pólusok száma A rendszeren belüli pólusok száma nyilvánvalóan sokat elmond a rendszer belső struktúrájáról, ahogy ezt már Holsti tipológiája kapcsán is láthattuk. A rendszeren belüli pólus lehet egyetlen szereplő (egy állam például), de lehet egy olyan vertikális struktúra is, amely egy erős és számos neki alárendelt kisebb állam együtteséből áll. (Ilyen volt az egykori szovjet blokk.) Végül betöltheti e funkciót egy horizontális struk- túra is, amely olyan országok együtteséből áll, amelyek közül külön- külön egyik sem tudja a pólusfunkciót betölteni globális léptékben, együtt azonban képesek erre példa erre az Európai Unió. Ostrom és Aldrich azt találta (The Relation between Size and Stability in the Major Power International System, 1978) hogy a rendszeren belüli pólusok száma korrelációt mutat a háborúk kitörésének valószínűségével: a bipoláris rendszerben közepes esélye van a háborúnak, a hárompólusúban viszont jóval kisebb az esély míg a négy vagy több pólusúban egyértelműen nagyobb.

3. Az erőforrások megoszlása A rendelkezésre álló erőforrások mértéke megszabja, hogy mely or szágok törekedhetnek a pólusszerepre, s melyek nem, a megoszlás egyenlőtlenségei


56

pedig komoly feszültségforrásokat eredményezhetnek a rendszeren belül. így például az a körülmény hogy globális tekintetben az ipari kapacitások jó része Északon, a legjelentősebb nyersanyagbázisok viszont Délen vannak, a múltban és a jelenben egyaránt nagy horderejű politikai következményekkel jár(t). 4. Magatartási normák A nemzetközi rendszerek, hangsúlyozza Rourke, nem gépi rendszerek, hanem emberekből álló rendszerek, s ezért bizonyos magatartási normákat is kialakítanak. Ezek részben jogi formát is öltöttek a nemzetközijogban, részben pedig hallgatólagos konszenzuson alapulnak. Akárcsak a társadalmi életben, a normák persze e területen is változnak időről időre. 5. Földrajzi sajátosságok Holstihoz hasonlóan Rourke is kiemeli, hogy a rendszerszintű elemzésnek mindenképpen figyelembe kell vennie a földrajzi adottságokat. Bár a modern technika kétségtelenül csökkentette a földrajzi korlátok szerepét, hatásukkal feltétlenül számolni kell ma is. Nem lényegtelen dolog - egy példát említve -, hogy az Egyesült Államoknak és Oroszországnak nincs közös határa, míg az utóbbinak és Kínának van. 6. Az

interakciók szélessége és mélysége

Az utolsóként említett elemzési szempont azon területekre és pontokra vonatkozik, amelyeken a rendszert alkotó egységek egymással érintkeznek. E vonatkozásban kiemelhető, hogy a XX. század második felére a nemzetközi interakciók gyakorisága és szélessége jelentős mértékben megnőtt a korábbi korszakokhoz képest. Ezzel függ össze, hogy a mai világban még az erős országok sem engedhetik meg maguknak az izolacionista politika luxusát. A rendszerek főbb típusait Rourke a rendszereken belüli pólusok száma alapján csoportosította, méghozzá a következőképp: a) egypólusú rendszer Ez a típus megfelel a Holsti által hierarchikusként jellemzett rendszernek. Egy ilyen struktúra egy birodalmi méretű hatalom dominanciája révén alakulhat ki - vagy elviekben, valamiféle nemzetközi világkormányzat révén. (Ennek azonban egyelőre nem sok realitása van.) Az egypólusú rendszerben a központi hatalom mindent megtesz a katonai és gazdasági erő monopolizálására, az elfogadott játékszabályokat megsértő kisebb államokat megbünteti, az alárendelt egységek közti vitákat saját maga kívánja rendezni,


57

és - hosszabb távon - abban érdekelt, hogy az utóbbiak autonómiáját fokozatosan csökkentse. b) bipoláris rendszer A két főszereplőre, ill. koalíciójukra szabott rendszer főbb működési elvei a következők. A legfontosabb cél a rivális blokk gyengítése, esetleg teljes összeroppantása - de a küzdelmet ennek érdekében csak addig lehet folytatni, ameddig a vele járó kockázatok nem válnak aránytalanul naggyá. Mindent meg kell tenni a saját táborba tartozók számának növelésére - és a rivális táborba tartozók számának csökkentésére. c) tripoláris rendszer Ezen belül a következő konstellációk képzelhetők el - elvileg. A három hatalmi központ jó viszonyt ápolhat egymással - ez nem különösebben életszerű. Az egyik szereplő jó kapcsolatban van a két másik központtal, azok viszont ellenségesen viszonyulnak egymáshoz. Két főszereplő jó viszonyban van egymással, és mindketten ellenségesek a harmadikkal szemben. Mindenki ellenséges mindenkivel. A fenti konstellációkat leíró Dittmer szerint a „háromszögletű" kapcsolatrendszerben mindegyik fél arra fog törekedni, hogy lehetőleg megakadályozza a másik kettő közötti szoros együttműködést. d) multipoláris rendszer E rendszerben négy - vagy több - pólusképző hatalom található. Viszonylag nagyfokú képlékenység jellemzi, s mindegyik szereplő az erőegyensúly fenntartására törekszik. Ennek fényében a következő főbb elveket tartják a szereplők szem előtt. Befolyásuk növelését elsősorban békés, nem pedig katonai eszközökkel kívánják elérni. Nem tekintik céljuknak a riválisok teljes megsemmisítését, mert az könnyen a rendszer teljes destabilizálódásához vezethet, ami valójában egyiküknek sem az érdeke - ezért ha mégis kiesik egy hatalom, valakit megpróbálnak a helyére állítani. Azokat pedig, akik nem fogadják el a rendszer „játékszabályait", megpróbálják félreállítani Kulcsfogalmuk

nemzetközi politika: a nemzetközi rendszert alkotó állán1interakciók összessége nemzetközi kapcsolatok: az országok közötti kormányköz: és nem- kormány közi kapcsolatok összessége

1 A nemzetközi kapcsolatok fogalmát szűkebben vagy tágabban érdemes értelmezni?


58

nemzetközi rendszer: egymással szabályozott és nem-szabályozott interakciókban álló szuverén polit elemzési szint: az a szint, amelyet a nemzetközi kapcsolatok elmélete vizsgálódásának fókuszába állit rendszerközpontú szemlélet: az a felfogás, hogy a rendszert alkotó egységek magatartását valójában a rendszer sajátos belső strukti

Ellenőrző kérdések: L Milyen értelmezései lehetnek a nemzetközi rendszer fogalmának? 2. Mi a különbség a nemzctki 3. Milyen szempontok alapján csoportosíthatók a nemzetközi rendsze4. Határozza meg a nemzetközi rendszer fogalmát! 5. Kik lehetnek a főbb szereplői a nemzetközi kapcsolatoknak?

IV Állam, nemzet és a nemzeti érdek

Ez a fejezet először a szuverenitás fogalmával s az államok szuverenitását korlátozó tényezőkkel foglalkozik, majd a nemzetállam kialakulásával és perspektíváival. A nemzetnek a nemzetközi kapcsolatokban játszott szerepe kapcsán részletesen elemzi a nemzeti érdek komplex fogalmát és lehetséges összetevőit, arra az álláspontra helyezkedve, hogy létezik nemzeti érdek, még ha nem is mindig könnyű azt meghatározni.

59

Tulajdonképpen kell elfogadni a realizmus szemléletének alapelIV Állam, nemzetnem és a nemzeti érdek veit ahhoz, hogy elismerjük: az államok ma is a nemzetközi kapcsolatok kiemelkedő jelentőségű szereplői, beható tanulmányozásuk így nélkülözhetetlen. Mi is hát az állam? E kérdés már csak azért is megkerülhetetlen, mert nyilvánvaló, hogy az emberek együttműködésének számos olyan formája van, amely hasonlít az államhoz, ám bizonyos következmények csak egy intézmény államként való elismeréséhez fűződnek. A részletesebb államelméleti elemzés azonban túllépne a nemzetközi kapcsolatok kutatójának illetékességi körén, elég ezért csak röviden felelnünk e kérdésre, a neves XIX. századi osztrák jogászprofesszor, Georg Jellinek ismert fordulatával: meghatározott terület és népesség fölött gyakorolt főhatalom. Az állam egyrészt feltételezi a köz- és a magánszféra (a civil társadalom) elkülönülését, másrészt pedig a politikai tér centralizálását, méghozzá egy olyan logika alapján, amely a klasszikus városállam és a birodalom működési elveitől egyaránt eltér.

Az állami szuverenitás korlátai

Amit az alábbiakban hangsúlyoznunk kell, az a szuverenitás megléte. Mi az, amivel Albánia rendelkezik, de Kalifornia, a világ nyolcadik legerősebb gazdasága, nem, amivel Izland rendelkezik, de Katalónia nem? Ez a „kincs" a szuverenitás, amely nemzetközi vonatkozásban mindenekelőtt azt jelenti, hogy az állam formális értelemben egyetlen külső hatalomnak sincs alárendelve, s így döntéseit külső kontroll nélkül hozhatja meg. Fontos megjegyeznünk ugyanakkor, hogy a szuverenitásnak nincs egységesen elfogadott és alkalmazott „világfogalma", noha, kissé paradox módon, a nemzetközi politika egész rendszere az államok szuverén egyenlőségének a tézisén alapul. A nemzetközi jogi definíció hiánya azonban önmagában nem akadályozza az államok együttműködését - és a szuverenitás fogalmának a tudományos kutatásokban való alkalmazását sem. A szuverenitás mint az állam teljhatalmát legitimáló elv az újkorban született meg, a feudális partikularizmus ellen vívott küzdelem során és - lényegében - az állami főhatalom korlátlan és korlátozhatatlan jellegét fogalmazta meg. A szuverén fejedelem úgy alkot törvényt, és úgy irányítja az országot, hogy ahhoz nem kell senkinek sem a beleegyezését kérnie - fejtette ki a francia Jean Bodin a Hat könyv a köztársaságról című híres művében (1576). Míg azonban egy állam belső szuverenitása valóban maradéktalan lehet, „külső szuverenitásáról" ezt már kevésbé kategorikusan lehet állítani. A nemzetközi rendszerben élvezett füg-

60

getlenség csak nemzet viszonylagos IV Állam, és a nemzeti lehet, érdek még akkor is, ha ahhoz társul a nélkülözhetetlen nemzetközi elismerés is. Az államok többsége ugyanis egyszerűen nem rendelkezik a teljes függetlenség tényleges gyakorlásához szükséges erőforrásokkal és képességekkel; a külső kényszerek még a nagyhatalmak mozgásterét is beszűkítik. Ezért csak formális az államok egyenlőségének az elve: az ENSZ Közgyűlésében ugyan minden országnak egy szavazata van, az Egyesült Államokat vagy Kínát mégsem lehet mondjuk a Fidzsi-szigetekkel azonos súlyú szereplőnek tekinteni. (Mi több, a formális egyenlőség sem maradéktalan, hiszen a Biztonsági Tanács állandó tagállamai jelentős többletjogosítványokkal rendelkeznek.)

61

HogyIVakkor milyen tényezőktől függ a szuverenitás érvényesítése? Állam, nemzet és a nemzeti érdek Geoffrey Stern, a London Scliool of Economics professzora a következő fontosabb tényezőket sorolja fel A nemzetközi társadalom struktúrája (The Structure of International Society, 1998) című művében: 2. földrajzi-geopolitikai helyzet A szuverenitás és a területi elv összefonódása magától értetődő módon magyarázza a geopolitikai szempontok fontosságát. 1919-ben például a brit Halford Mackinder kidolgozta a „világsziget, hátország, belső félkör" koncepcióját, amelynek alapján arra a következtetésre jutott, hogy a fő politikai ellentét a „világsziget" (idetartozik Európa) tengeri és szárazföldi államai között feszül. A geopolitika talán legismertebb német képviselője, Kari Hausofer az 1930-as években a világot négy „pánrégióra" osztotta: „Pánamerikára", „Pánoroszországra", Kelet-Azsiára, és „Euroafrikára" - ez utóbbit szerinte a németeknek kellene irányítaniuk. Bár a földrajzi determinizmus kísértésétől óvakodni kell, nehéz lenne tagadni, hogy egy országnak az elhelyezkedése érdemleges mértékben érinti és befolyásolja a nemzetközi politikában való részvételét. Más irányvonalra kényszerül egy olyan szárazföldi, tengeri kijárat nélküli állam, mint Ausztria vagy Mongólia, mint az olyan szigetországok, mint Anglia vagy Japán. Nem közömbös, hogy egy ország a nemzetközi konfliktusok hagyományos centrumaihoz közel fekszik-e vagy távol. Egy balkáni államnak mindig is jóval több kockázattal kellett szembenéznie mint például Új-Zélandnak. 2. „Társadalmi mátrix" Ezalatt Stern az egyes államok nemzeti és kulturális homogenitását érti. Az etnikailag (viszonylag) homogén államoknak nem kell a kisebbségek olyan kiválási törekvéseivel szembenézniük, amelyek komoly mértékben gyengítik külpolitikai fellépésük hatékonyságát. Néhány mesterségesen kialakított határú afrikai és ázsiai országban a szeparatista mozgalmak olyan erőt képviselnek, amelyek szinte megbénítják a központi kormányzat tevékenységét. 3. A politikai kultúra jellege és értékei Egy ország politikai kultúrája nemcsak a konkrét politikai intézkedésekre és lépésekre nyomja rá a maga bélyegét, hanem azon folyamatokra is, amelyek révén a döntések megszületnek. Nem mindegy, hogy a (kül)politika irányításában demokratikus, oligarchikus vagy épp autoritárius eljárások érvényesülnek-e. S az sem közömbös, hogy milyen

'■.

^szerep

jut az ideológiának IVÁllam, nemzet és a nemzeti az érdekállamközi kapcsolatokban, mennyire „ideologikus" a politikai döntéshozatal. 4. A világgazdaságban elfoglalt pozíció E szempont fontossága mellett aligha kell hosszabban érveim. Inkább arra emlékeztetünk, hogy a gazdag Észak és a szegény Dél közötti szakadék elmélyülésével és látványossá válásával párhuzamosan a harmadik világ részéről megfogalmazódott az új, számára méltányosabb gazdasági világrend követelése. E törekvést a fejlett nyugati országok igen mérsékelt lelkesedéssel fogadták, bár néhány vezető politikus, mint például a német Willy Brandt és az angol Edward Heath kiállt amellett, hogy a gazdagabb országoknak kötelességük a szegényebbek támogatása. Az arányokat érzékelteti, hogy 2006-ban a leggazdagabb ország egy főre eső nemzeti jövedelme ötvenszerese (!) volt a legszegényebbnek, a világ leggazdagabb emberének, a Microsoft tulajdonosának, Bili Gatesnek az egyévi jövedelme pedig meghaladta az ötvenmilliós Etiópia egyéves nemzeti jövedelmét. 5. Katonai képesség A szuverenitás érvényesítésére való képesség nyilvánvalóan közvetlen korrelációban áll egy állam katonai erejével. Az a körülmény hogy egy országot kisállamnak, középhatalomnak vagy épp szuperhatalomnak tekintenek, nagymértékben befolyásolja diplomáciai akcióinak fogadtatását, tekintélyét. A nagyhatalmi státus így eleve azt jelenti, hogy az adott államot nem lehet kihagyni a nagyobb szabású nemzetközi konfliktusok rendezéséből, hiszen feltételezhető, hogy az érdekei érintve vannak. A gazdasági és a katonai erő között tehát szoros a kapcsolat, de - s ez is fontos! - a kettő azért nem feltétlenül esik egybe. Az állam tehát a nemzetközi rendszer független egysége, de ehhez fűzzük hozzá: az államot nem a nemzetközi rendszer teremtette, hanem a dolog inkább fordítva áll, ugyanis a modern állam teremtette meg a modern nemzetközi rendszert. Ahogy egy francia szerzőpáros, Bertrand Badie és Marie-Claude Smouts megjegyezte: az állam a „saját képére formálva hozta létre a nemzetközi rendszert", s ebből pedig az következett, hogy az kizárólag nemzetállami rendszerré válhatott (Visszájára forduló világ, 1998). S napjainkban épp a nemzetállam válsága magyarázza, hogy a nemzetközi rendszer vált a legkevésbé kiszámítható politikai rendszerré ... Indokolt tehát megvizsgálnunk az állam és a nemzet közötti kapcsolatot is.

'■.

^

r ;

; ;

Állam és nemzet

IVÁllam, nemzet és a nemzeti érdek

Állam és nemzet között határozott különbséget lehet és kell is tenni, hiszen történelmi tényként könyvelhető el, hogy a kettőt sokáig semmilyen lényegi belső kapcsolat nem fűzte össze: államok ki tudtak alakulni nemzetek nélkül, nemzetek pedig államok nélkül. Közismert például, hogy a középkor évszázadaiban az alattvalók nemzeti hovatartozása nem túl sokat számított, a vallási hovatartozás viszont annál inkább. Hogy mikor alakultak ki a nemzetek? Erre nézve két fontosabb megközelítés alakult ki. A „perennialista" elmélet szerint nemzetek gyakorlatilag öröktől fogva léteztek, így már az ókorban és a középkorban is voltak. E felfogással szemben az ún. modernista elméletek a nemzeteket a modernizáció szülötteinek tekintik, amelyek létrehozatalában kulcsszerepet játszott az iparosodás és az urbanizáció. S e folyamat során hozták létre azon szimbólumokat és rítusokat is, amelyek nélkülözhetetlenek a közösség-teremtéshez. Akármelyik megközelítést fogadjuk is azonban el, tény hogy a polgári fejlődés során a nemzet átvette a vallás legitimáló funkcióját s ennek következtében a modern polgári állam és a nemzet fogalma a XIX. században a lehető legszorosabban összefonódott. E folyamat során kikristályosodott a szuverenitásnak egy újfajta, az uralkodói szuverenitást kiszorító felfogása: eszerint az állam legitimitását csak az biztosíthatja, ha a közhatalom a nemzet akaratára épül. (A nemzet identitása

azonban nem vált azonossá az államéval, s így annak esetleges összeom lását is túléli: a sok példa közül elég csak a lengyel történelemre utalni.) ; A% állam és a nemzet kombinációját megtestesítő nemzetállam elméletileg tehát a nemzetnek arra a jogos igényére épül, hogy saját magát kormányozza a saját maga által megteremtett állam keretében. Gyakor latilag azonban a nemzetállam koncepciója nem problémamentes, ugyanis a két komponens igen gyakran egyszerűen nem illik harmonikusan össze. Az „össze nem illés" egyik tipikus esete az, amikor egy állam határain belül több nemzet is található, a másik pedig, amikor egy nemzet több állam területén oszlik meg.

'■.

A multinacionális államok száma jelentékeny mértékben meghaladja azokét, amelyek nemzeti szempontból homogénnek tekinthetők. Az egykori Szovjetunió lakóinak például csak (durván) a fele volt orosz származású, de a mai Oroszországban is számos nemzetet találni. De még IVÁllam, egy olyan zömmel homogén etnikumú államban, mint Olaszország ^ nemzet és a nemzeti érdek is, jelentkezik a kisebbségi probléma - gondoljunk csak az osztrákok által lakott Dél-Tirolra. A nemzetállam ideális formájától való eltérés másik változata, amikor egy nemzet több ország területén oszlik meg jó példa erre a trianoni békediktátummal sújtott magyarság helyzete. Sajátos esetet alkotnak azok a nemzetek, amelyeknek egyáltalán nincs saját államuk - ilyenek például a kurdok, akik Iránban, Irakban, Törökországban és Szíriában egyaránt megtalálhatók. Találkozunk olyan esettel is, amikor - sajátos történelmi okokból - egy nemzet úgy oszlik meg két állam között, hogy mindkettőben többséget alkot - ilyen volt a két Németország, s ilyen ma is a két Korea. Mindezzel összefüggésben megfogalmazható, hogy a modern nemzetközi rendszer kialakulása elválaszthatatlan a nemzetek születésétől, a nemzeti önrendelkezés gondolata pedig e rendszer alapvető legitimációs doktrínájává vált. A nemzeti eszmével azonban, amely a társadalmi kohézió fenntartásában fontos és pozitív szerepet tölt be, vissza is lehet élni (mint szinte bármi mással) - s a modern nacionalizmusok története jó néhány példával bizonyítja a fenti állítást. Kétségtelen, hogy a nacionalizmus számos nemzetközi konfliktushoz hozzájárult - a nemzetközi kapcsolatok elemzéséből tehát már csak ezért sem hagyható ki. (A második világháború utáni évtizedekben a nemzet és a nacionalizmus problémái - abból a téves feltevésből kiindulva, hogy az idő túllépett rajtuk - huzamos ideig ki is maradtak a nemzetközi kapcsolatokat elemző művekből.) A nacionalizmus a fejlett országokban és a harmadik világban egyaránt újra markáns erővé vált az ezredfordulóra, amit sok kutató összefüggésbe hoz a globalizációval: arra adott reakciót lát benne. (S ezzel tulajdonképpen azt az érdekes feltevést is megfogalmazzák, hogy maga a globalizáció segítette a nacionalizmus megerősödését.) Különösen látványosan mutatkozott ez meg a volt szovjet érdekszféra térségéhen, ahol több jelentős állam is nemzeti komponenseire bomlott fel (a Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia), de az államépítés alternatív formái számos afroázsiai országban is megbuktak. De mit is jelent a nacionalizmus fogalma? Kiindulópontként rögzítsük, hogy a nacionalizmus kifejezés egyszerre utalhat egy sajátos ideológiára és egy politikai jelenségre, mozgalomra. Ami az előbbit illeti: a kérdéskör egyik elismert kutatója, Anthony D. Smith a következő főbb állításokat tulajdonítja a nacionalizmusnak. [A nacionalizmus, 1995) 1. Az emberiség természetes módon oszlik nemzetekre. 2. Minden nemzetnek megvan a maga sajátos karaktere. 3. A nemzetnek kell minden politikai hatalom forrásának lennie. 4. Az emberek csak nemzeti keretben élvezhetik a szabadságot. 5. A nemzetek csak saját államukban tudnak kiteljesedni.

'■.

6. A nemzet (állammal) szembeni lojalitás minden más lojalitással szemben elsőbbséget élvez. Egy másik tekintélyes kutató, Ernest Gellner ezt a rövid meghatározást adta: a nacionalizmus szerinte „politikai eh; amely azt tartja, hogy a politikai és a nemzeti síknak egymást fednie kell" (Nations and Nationalism, 1983). Vagyis a politikai ^ IVÁllam, nemzet és a nemzeti érdek közösségnek és a nemzeti közösségnek feltétlenül egybe kell esnie. A nacionalizmus mint eszmerendszer tehát nemcsak arra vállalkozik, hogy a saját szemszögéből leírást adjon a világról, hanem egy normatív vetülettel is rendelkezik, s kifejezésrejuttatja, hogy minek kellene lennie, mi lenne ideális. (Tegyük azonban hozzá, hogy az idézett szerzők nem különböztetik meg egyértelműen a nacionalizmust a nemzettudattól, ami e sorok szerzője szerint indokolt lenne. Lásd Konzervativizmus és nemzettudat, 1998) A politikatudományi szakirodalomban a nacionalizmusnak sokféle tipológiájával találkozni, a leggyakoribbak közé tartozik a következő típusok megkülönböztetése: - államnacionalizmus, - egyesítő nacionalizmus - szeparatista nacionalizmus Európa nyugati felében a leginkább jellemző forma az államnacionalizmus volt, amelynek hátterében az húzódott meg, hogy a modern állam és a nemzeti egység kialakulása egymással szinkronban haladt. Az egyesítő nacionalizmus - abból indulva ki, hogy a nemzeti eszmét kizárólag csak a nemzetállamban lehet érvényesítem -- a széttagoltságban élő nemzet politikai egyesítésére törekedett. Ennek ellentéte a szeparatista nacionalizmus, amely viszont épp egy meglevő államkeretből akar egy nemzetet kiemelni - ahogy az például az Osztrák-Magyar Monarchiában történt. Kortárs példaként említhetők a spanyolországi baszkok vagy a kanadai franciák.

A nemzetállam térvesztése Számos tekintélyes szerző megfogalmazta, hogy a globalizáció következtében a nemzetállamok hagyományos „vesztfáliai" rendszerének végleg bealkonyult: a szuverenitásuk olyan mértékben korlátozottá vált, hogy többé nincs értelme a nemzetállami szuverenitás eszméjét fenntartani. Szerintük az államok - jogi és gyakorlati értelemben egyaránt - elveszítették döntéshozó képességük azon mértékét, amely még megalapozta a szuverén minősítést. Milyen tényezőkre gondolhatunk? Á globalizáció feltartóztathatatlan folyamatai egyre inkább fikcióvá változtatják a nemzetgazdaság fogalmát, s az államok egyre kevésbé képesek a különféle pénzés tőkemozgások ellenőrzésére. (Sokatmondó, hogy a neves amerikai intézet, a Massachusetts Institute of Technology professzora, E Krugmann „veszélyes rögeszmének" nevezte az egyes országok versenyképességének vizsgálatát: szerinte ennek már csak a multinacionális cégek esetében van meg a létjogosultsága.) Új megközelítésre szorul a nemzetbiztonság hagyományos fogalma is, hiszen a nemzetállamok döntő többsége már egyáltalán nem képes arra, hogy az interkontinentális rakétarendszerekkel szemben megvédje saját

'■.

területét. A szokásos állami eszközökkel nem befolyásolható érdemben az információk és eszmék szabad áramlása sem. A globalizáció ráadásul a szuverenitás kulturális és pszichológiai alapjait is alaposan kikezdte - a globá- ks kommunikációs hálózatok és a nemzetközi mozgalmak hatására olyan lojalitások kristályosodtak ki, amelyek keresztbe metszik a nemzetállamok iránti ^ IVÁllam, nemzet és a nemzeti érdek hagyományos lojalitást. Az integrációkban való részvétel, még ha önkéntes alapon történik is, a döntéshozatali monopólium egyre nagyobb hányadának az átadását jelenti -se folyamat eredményeképp a másik oldalon a szuverenitásnak egy új, nemzetek feletti szintje kristályosodik ki. (Amit a „nemzet alatti", szubnacionális egységek megerősödése kísér - a globalizáció és a regionalizáció együttesen intézett támadást a hagyományos állam ellen.) Az állam alapjait azonban mégsem roppantotta össze szuverenitásának kétségtelen összeszűkülése. (Weiss: The Myth of the Powerless State, 1998) Úgy is fogalmazhatnánk, hogy - bizonyos fokig a korábbi feltételezésekkel ellentétben az állam meglepő mértékű életképességet tanúsított. Sőt! Ahogy több nyugati tanulmány is felhívja a figyelmet, a globalizációval párhuzamosan igen sok állam még tovább bővítette tevékenységi körét: többet vállalt, többet költött. Egyelőre tehát semmi jele sincs annak, hogy a globalizáció a liberális internacionalisták által régóta kívánt egységes világkormányzat irányába vinné a fejlődést, miként annak sincs, hogy a helyi közösségek ragadnák magukhoz az állam jogosítványait, ahogyan egyes radikális liberálisok vagy az anarchizmus- sal rokonszenvezők szeretnék. A globalizáció nem számolta fel az államot, viszont érintetlenül sem hagyta. (Holton: Globalization and the Nation-State, 1998)

A nemzeti érdek Winston Churchill 1939 októberében mondott rádióbeszédében így fogalmazott a világháborúban várható szovjet magatartást illetően: „Nem tudom Önöknek megjósolni Oroszország várható magatartását. Ez egy olyan rejtély amely misztikus titokzatosságba van burkolva, de talán mégis van hozzá egy kulcs. Ez pedig az orosz nemzeti érdek'' Az állam és a nemzet szerepével foglalkozó fejezetben kell szólnunk, méghozzá hangsúlyosan, arról a fogalomról is, amelyre a neves brit államférfi is utalt, s amelynek mibenlétéről oly sok teoretikus vita zajlott a kutatók között - a külpolitikai döntésekben kulcsszerepet játszó nemzeti érdekről. Ennek tárgyalását a már korábban is hivatkozott, a kérdéssel sokat foglalkozó Rourke írásaira alapozzuk. A nemzeti érdek vonatkozásában három markáns álláspontot különböztethetünk meg. Az egyik szerint a nemzeti érdeket objektív módon egyszerűen nem is lehet meghatározni. E felfogás hívei azzal érvelnek, hogy a nemzeti érdek teljesen szubjektív kategória. A második álláspont szerint egy ország nemzeti érdeke túlságosan komplex fogalom ahhoz, hogy definiálni lehessen. Vagyis, ha objektíve létezik is nemzeti érdek, azt nem lehet tudományos eszközökkel megragadni. A harmadik felfogás szerint a nemzeti érdekkel való foglalkozás ma már idejétmúlt dolog. Sőt! A nemzeti érdekkel való túl sok foglalkozás, a nemzeti érdek felkarolása potenciálisan veszélyes és a nemzetek közötti konfliktusok forrása lehet.

'■.

A nemzeti érdekkel szemben emelt - különböző gyökerű - kifogások számos tudóst arra késztettek, hogy e problémakört inkább egyszerűen kihagyják a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó tankönyvekből. Ezzel összefüggésben Donald Neuchterlein a nemzeti érdekről írott tanulmányában (The Coneept of National Interest, 1979) épp arra hivatkozva sürgette a kérdés újbóli átgondolását, ^ IVÁllam, nemzet és a nemzeti érdek hogy akármit is gondolnak a politológusok, a tényleges külpolitikai döntések azokra a - hibás vagy helyes - feltevésekre épülnek, hogy mi szolgálja a nemzet érdekét. Ezért azután a nemzeti érdek valamiféle értelmezését mindig megtaláljuk a külpolitikai cselekedetek mögött, s a nemzetközi kapcsolatok tanulmányozóinak ezzel mindenképpen számolniuk kell. Nem maradhat ki tehát ebből a tankönyvből sem. Milyen előnyei vannak a nemzeti érdek vizsgálatának? Az egyik az, hogy megérthetjük a mibenlétét. S ha megértjük, "hogy egy állam miben látja nemzeti érdekét, az biztosan segítséget jelent még abban is, hogy ki tudjuk kalkulálni, milyen fontosabb lépések várhatók tőle a jövőben, hogyan alakul külpolitikájának irányvonala. A nemzeti érdek tanulmányozása másrészt hozzásegíthet minket annak meghatározásához, hogy valójában mi is a nemzet jól felfogott érdeke. Nem biztos, hogy az állam vezetői ezt mindig helyesen látják! Mindezt figyelembe véve az alábbiakban - Rourke nyomán - annak a szubjektivitásnak, komplexitásnak és potenciális destruktivitásnak az elemzésére vállalkozunk, amelyre hivatkozva sokan megpróbálják száműzni a nemzeti érdek tanulmányozását. Az itt elfogadott nézet abból indul ki, hogy a nemzeti érdek fogalma csak részlegesen szubjektív; valóban komplex, de azért semmiképp sem körvonalazhatatlan; és a nemzeti érdek nem feltétlenül destruktív. 2. Nemzeti érdek nem létezik Amint fentebb már említettük, a nemzeti érdekkel kapcsolatos egyik kifogás arra vonatkozik, hogy a nemzeti érdek olyan szubjektív kategória, amely csak a megfigyelők tudatában létezik. Sok kutató állítja, hogy a nemzeti érdek tulajdonképpen nem is létezhet a társadalom nagyfokú heterogenitása miatt: a modern társadalmak a legkülönfélébb csoportokból tevődnek össze, s ezek mindegyikének megvan a saját - a többiekétől eltérő - érdeke. Nehéz lenne tagadni, hogy a nemzeti érdeket - pontosabban a rá való hivatkozást - jó és rossz cselekedetek magyarázatául egyaránt felhasználták. (Egy kormányzati pozícióban levő elitcsoport a saját érdekét például igen könnyen nemzeti érdekként jelenítheti meg.) Előfordul, hogy a nemzeti érdek hangsúlyozása korábban hozott politikai döntések utólagos igazolására szolgál. Ezzel együtt nem találni a szakirodalomban olyan meggyőző érvet, amely a nemzeti érdek létezését cáfolná. Jogosan felmerülő kérdés viszont, hogy a nemzeti érdeknek milyen határokig lehet elsőbbsége az egyének és csoportok jogaival szemben. Erre természetesen nincs általános érvényű felelet; mindig a konkrét politikai kontextus szabja meg. 2. A nemzeti érdek túlságosan komplex fogalom ahhoz, hogy a külpolitikai elemzésekben használni lehessen A neves francia filozófus, Raymond Aron így fogalmazott (Peace and War, 1966): „a konkrét célok sokasága lehetetlenné teszi a nemzeti érdek racionális meghatározását". Más szavakkal az van benne ebben az állításban, hogy a nemzeti érdek olyannyira összetett dolog, hogy az operatív elemzésekben nem tudjuk

használni. Hiábavaló is lenne tagadni, hogy a nemzeti érdek pontos kijelölése felettébb nehéz feladat - de azért nem neveznénk eleve reménytelennek a vállalkozást. 3. A nemzeti ériek destruktív dolog '■.

Vitatott kérdés, hogyés avajon a nemzeti érdeknek megfelelő cselekvés ^ IVÁllam, nemzet nemzeti érdek alapvetően, szükségszerűen destruktív-e a nemzetközi stabilitás szempontjából. E felfogás szerint a nemzeti érdekhez igazodó külpolitika a nemzeti önzés politikája, amellyel szakítani kell, ha el akarjuk kerülni a súlyosabb nemzetközi konfliktusokat. A nemzeti érdeknek ez a megközelítése azért helytelen és egyoldalú, mert a nemzeti érdek figyelembevételét eleve az agresszív nacionalizmus politikájával azonosítja, holott a kettő egyáltalán nem azonos. Valóban nehéz kérdés viszont, hogy meddig terjednek a nemzeti érdekek és hol kezdődnek a nemzetközi érdekek, vagyis a világközösség érdekei. A nemzetközi kapcsolatok néhány kutatójának a figyelme kiterjedt a nemzeti érdek lehetséges dimenzióinak a feltérképezésére is. E kérdés tanulmányozása már csak azért is fontos, mert igen szerencsés, ha - állampolgárként valamennyien ki tudjuk alakítani saját álláspontunkat azzal kapcsolatban, hogy mit is tekintünk valódi nemzeti érdeknek, s nem hagyjuk ennek megítélését kizárólag a mindenkori kormányzati vezetőkre. A feladatot kétségtelenül bonyolítja, hogy bármely nemzetnek egyidejűleg igen sokféle érdeke van, ezek pedig gyakran ütköznek, így elkerülhetetlen valamiféle rangsorolásuk. De milyen alapon? A legcélszerűbbnek az a kiindulópont tűnik, amely a nemzeti érdeket azon célok felől közelíti meg, amelyek teljesülése nemcsak egy-egy csoportnak, hanem - valamilyen mértékben - a politikai közösség minden tagjának, vagy legalábbis túlnyomó többségének a hasznára válik. (Vagy úgy hogy maximalizálja a pozitív eredményeket, vagy pedig úgy, hogy minimalizálja a negatív hatásokat.) Ezt a megközelítést „többségelvűnek" is nevezhetjük, mivel a célok kiválasztásánál elsősorban a többség érdekeit veszi figyelembe, amit természetesen össze kell kapcsolni az adott ügyben kisebbségben maradók megfelelő védelmével. Ez természetesen nem jelenti azt, ezt még tegyük hozzá, hogy a nemzeti érdek ügyében a szeszélyes és könnyen befolyásolható közvélemény pillanatnyi kívánságai alapján kellene eljárni. Ennyi bevezetés után akkor nézzük meg, hogy milyen dimenziókban közelíthetjük meg a nemzeti érdeket. Egy amerikai szerző, Frederick Hartmanny4 nemzetek kapcsolatai (The Relations ofNations, 1962) című művében amellett érvelt, hogy a nemzeti érdekeknek - az állami funkciók alapján - van egy „tovább nem redukálható" magja. A tartósan fennálló érdekek „kemény magjáról" beszélt Hans Morgenthau is. A realista iskola legismertebb képviselője a következő kritériumokat alkalmazta a nemzeti érdek elemzésére: az időbeli dimenzió alapján megkülönböztette az állandó és a változó érdekeket, a jelentőség alapján az elsődleges és másodlagos érdekeket, és ami az érdekeknek a többi nemzet érdekeivel való összeegyeztethetőségét illeti, eszerint különbséget tett az azonos, a kiegészítő jellegű és az ellentétes érdekek között. Pearson és Rochester a nemzetközi kapcsolatokat taglaló művükben (PearsonRochester: International Relations, 1988) a nemzeti érdek három alapvető

'■.

összetevőjét emelték ki: 1. a fizikai túlélés biztosítása; 2. gazdasági jólét; 3. a nemzeti önrendelkezés biztosítása. Az alábbiakban (elsősorban Morgenthau, Neuchterlein és Rourke nyomán) a nemzeti érdeket az alábbi dimenziókban vizsgáljuk meg: a probléma-dimenzióban (issue^ dimension), az idő-dimenzióban és a fontossági dimenzióban. IVÁllam, nemzet és a nemzeti érdek I. A probléma-dimenzió Ahogy a fentiekből is kitűnt talán, a nemzeti érdek fogalmának sokféle vetülete van. Analitikus célból a nemzeti érdek négy alapvető területét különböztethetjük meg: a fizikai biztonságot, az anyagi jólétet, a megfelelő politikai környezet biztosítását és a nemzeti kohéziót. E négy terület mindegyike egy reális követelést testesít meg a nemzet számára, s ezért az állam legitim céljának is tekinthető. a) fizikai biztonság Ez a kérdés aligha szorul behatóbb magyarázatra. A nemzetet alkotó emberek fizikai fennmaradása és biztonsága a nemzeti érdeknek nyilvánvalóan mellőzhetetlen eleme. Érdemes ehhez hozzáfűzni, hogy ebbe többnyire (bár nem feltétlenül) a nemzet/állam területének a védelme is beletartozik. Bármily fontos is azonban a fizikai biztonság, ennek túlhangsúlyozása a céllal ellentétes eredményekre vezethet! Több kutató szerint a biztonság túlhangsúlyozása változtatott több államot is ún. nemzetbiztonsági állammá, vagyis olyanná, ahol az élet minden területére beszüremkedtek a biztonsági kontroll szempontjai. b) anyagi jólét Nem szükséges materialista szemléletűnek lenni ahhoz, hogy kimondjuk: az emberek alapvető anyagi szükségleteinek (táplálékhoz, lakáshoz, ruhához jutás) a kielégítése bármely nemzetnek az érdeke. Az önfenntartás elsődleges cél; a gazdagság kívánatos, de semmiképp sem nélkülözhetetlen. Fölmerülhet persze az a dilemma, hogy a fizikai biztonság és az anyagi jólét szempontjai olykor ütközhetnek egymással (ágyút vagy vajat?), és a rangsorolásban igen sokféle szubjektív szempont is szerepet kaphat. c) politikai környezet Rourke fogalmazásában ez a dimenzió „rokon egy nemzetnek azzal a szabadságával, hogy megválaszthassa saját szociopolitikai struktúráját". A szabad választás eleme tehát ebben is benne van, de a fogalom nem azonos a szuverenitással. Lényegében a nemzet prosperálása számára biztonságos politikai környezet megválasztásának a lehetőségéről van szó. Egyesek amellett érvelnek, hogy egy világkormány által biztosított globális biztonság még akkor is kedvezőbb feltételeket teremtene a nemzetek politikai környezete számára, ha az valamennyire korlátozná is a szuverenitásukat, mások viszont idegenkednek ettől a gondolattól. d) nemzeti kohézió E dimenzió jelentőségének az értékeléséhez figyelembe kell vennünk a nemzetek természetét, az identitásérzés fontosságát. Ez biztosítja a társadalom fennmaradásához nélkülözhetetlen belső kohéziót, amelynek a védelme minden nemzetnek az érdekében áll. Ebből pedig az is következik, hogy bármely olyan lépés, amely fenyegeti ezt, s dezintegráló erőket szabadít fel, veszélyes a nemzet s az állam számára. Egy amerikai szerző példájával élve: a vietnami háború az egyik

legsúlyosabb traumát okozta az amerikaiak önképében, ezért a háborúból való kilépés szükséges volt a belső feszültségek kiéleződésének elhárítása érdekében. Ez a dimenzió magában foglalja a nemzeti-társadalmi kohézió fenntartását segítő eszméket és értékeket is. '■.

nemzet és a nemzeti érdek II. ^Az időbeli IVÁllam, dimenzió

Az is fontos, hogy különbséget tegyünk az időbeli keretek között. Rövid és hosszú távú érdekek egyaránt vannak, s általában az előbbieknek alá kell rendelődniük az utóbbiaknak. 111. A fontossági dimenzió Ha a nemzeti érdekek körébe vonható érdekeket értékelni akarjuk, akkor meg kell becsülnünk az egyes érdek-féleségek relatív fontosságát. Vagyis, más szavakkal, fel kell állítanunk egyfajta hierarchiát közöttük. A prioritások elvileg elhelyezhetők egy képzeletbeli skála mentén, de céljaink szempontjából elégséges, ha - Morgenthau nyomán - megkülönböztetjük az elsődleges és másodlagos jelentőségű érdekeket. A fentebb említett szempontok és kritériumok egy táblázatban is összefoglalhatók a nemzeti érdek összetevőinek érzékeltetésére. Ez a mátrix eszközként szolgálhat a nemzeti érdek hasznának és a vele való visszaélésnek a jobb megértéséhez, bár az egyes politikai kérdéseknek az egyik vagy másik kategóriába való besorolása (rövid távú-hosszú távú, elsődleges-másodlagos jelentőségű) nyilván gyakran vitatható lesz. A nemzeti érdekek értékelésének lehetséges szempontjai: hosszú távú elsődleges másodlagos

rövid távú elsődleges másodlagos

fizikai biztonság anyagi jólét politikai környezet nemzeti kohézió (Forrás: Rourke: International Politics, 218.)

Kulcsfogalmak állami szuverenitás : által korlátozhatatlan főhatalma nemzetállam: az a politikai keret, amelyben az állam és a nemzet „egvbeesik". vagyis az állam a nemzet akaratának a letéteményeseként '■.

^ IVÁllam, nemzet és a nemzeti érdek nacionalizmus: a nemzeti eszme túlhangsúlyozása, egy .adott nemzet felsőbbrendűségébe vetett hit nemzeti érdek: azok a jogos érdekek, amelyek a nemzet fennmaradásához és boldogulásához szükségesek Ellenőrző kérdések: 1. Hogyan alakult ki a szuverenitás modern fogalma? 2. Milyen tényezők korlátozzák az állami szuverenitás tényleges érvé3. Milyen elméletek alakullak ki a modern nemzetek születésének ina4. Hogyan határozta meg a nacionalizmus fogalmát A. D. Smith? 3. Milyen dimenziókban elemezhetjük a nemzeti érdeket?

1. [gaz-e az az állítás, hogy a globalizáció korában a nemzetállamok szerepe fokozatosan csökken? Miiven érvek szólnak az állítás mellett és 2. Van-e realitása a „világkormányzat" gondolatának? 3. Összeegyeztethetők-e a nemzetek érdekei a nemzetközi politikában? 4. Vajon hol húzódik a határ a nacionalizmus és a patriotizmus között? 3. Melyek vajon napjainkban a legfontosabb magyar nemzeti érdekek?

V A külpolitika elemzése: célok és cselekedetek

Ez a fejezet egy elméleti keretet kíván felvázolni a külpolitikai tevékenység elemzéséhez s ennek során néhány kulcsfogalommal ismerteti meg az Olvasót. A külpolitikai orientációk, szerepek és célok áttekintése után a hatalom fogalmát állítja a vizsgálódás középpontjába, s kitér a befolyás gyakorlásának lehetséges módozataira is. A fejezetet a külpolitikai döntéshozatal sajátosságainak a számbavétele zárja, érintve a döntések főbb típusait is. Elméletileg az állam működése két környezetben értelmezhető: a belsőben, amely a szuverenitás hatálya alá esik, és a külsőben, amelyet viszont a nemzetközi rendszer hozzá hasonlóan önálló szereplői alkotnak. A realista paradigma hívei hagyományosan éles határvonalat húznak a kettő közé, feltételezve, hogy a politikai tevékenység két jól elkülöníthető formájáról van szó: az egyikben, legalábbis elvi síkon, az állam keresztül tudja vinni az akaratát, a másikban viszont egyáltalán nincs erre automatikusan lehetősége. Ezzel összefüggésben a külpolitikát is két metszetben vizsgálhatjuk: egyrészt abban az aspektusban, amely a konkrét külpolitikai cselekedetek és lépések hátterét alkotja, vagyis a straté-

76

V:' _4 külpolitika elemzése: célok és cselekedetek

giai és taktikai célok meghatározásának aspektusában, másrészt pedig abban, amelyben e célokat megpróbálják végrehajtani.

Orientációk Holsti nyomán a (newzet)államok által folytatott külpolitikának a következő komponenseit különböztethetjük meg: az orientációkat, a szerepeket, a célokat és a cselekedeteket. Először a tágabban értelmezett célmeghatározás szférájához kapcsolódó első hárommal foglalkozunk, abban a sorrendben haladva, melyet az általánosabból a specifikusabb felé való haladás jelöl. Orientáció alatt egy államnak a külső környezethez való egészen általános viszonyát értjük, s azt az alapvető stratégiát, amellyel megpróbálja realizálni a bel- és külpolitikai céljait. Ez az általános stratégia orientáció - természetesen nem egyetlen döntésben mutatkozik meg, hanem azon döntések sorozatában, amelyek összhangot próbálnak teremteni a belső és a külső környezet céljai, értékei és érdekei között. Legalább háromféle alapvető orientációt különböztethetünk meg: 1. az izolációt, 2. az el nem kötelezettséget, 3. a szövetségkötést. Érdekességként említhető meg, hogy már Kautilya, aki az államközi kapcsolatok neves teoretikusa volt az ókori Indiában, lényegében ugyanezeket az orientációkat különböztette meg. 1. Izoláció A politikai és katonai izoláció stratégiáját az jellemzi, hogy a nemzetközi rendszerbe csak a lehetséges legminimálisabb mértékben kapcsolódik be egy állam, s a rendszer többi tagjával a lehető legkevesebb diplomáciai és gazdasági kapcsolatot tartja fenn. Ezen orientáció mögött az a feltételezés húzódik meg az adott állam vezetői részéről, hogy a biztonságot és függetlenséget a távolságtartás maximuma garantálja a leginkább. Az orientációválasztás lehetőségeit természetesen a nemzetközi rendszer struktúrája eleve nagy mértékben befolyásolja, így például egy valóban poláris rendszerben egy állam számára jószerével lehetetlen, hogy önmaga izolálásával próbálja meg céljait elérni. Egy diffúz struktúrájú rendszerben erre elvileg inkább kínálkozna lehetőség, s a múltban gyakran akadtak is erre példák, ám a mai globalizálódó

77


világban az izoláció orientációja egyre inkább illuzórikus. (A XX. század második felében a kevés példa egyike Burma, amelynek katonai kormányzata 1962 óta szisztematikusan elzárta az országot a külvilágtól és a külföldi befolyás lehetőségétől.) 2. El nem kötelezettség Az el nem kötelezettség fogalma legszűkebb értelemben arra utal, hogy egy állam nem kötelezi el magát katonailag és diplomáciailag egy másik állam (vagy államszövetség) támogatása mellett. E fogalmazásból rögtön kitűnik, hogy az el nem kötelezettség fogalma igen közel áll a semlegességhez, ám a kettő mégsem teljesen azonos. A nemzetközi jog területére tartozó részleteket mellőzve a lényeges különbséget a kettő között abban jelölhetjük meg, hogy míg a semlegesség esetében ezt a pozíciót a többi állam is elismeri, az el nem kötelezett „csak" maga választotta ezt az orientációt, és nincs garanciája arra, hogy ezt mások is elismerik. (Egy áHam tipikusan akkor válik semlegessé, ha a nagyhatalmak erről megegyeznek. így semlegesítették Svájcot 1815-ben, Belgiumot 1831-ben, Luxemburgot 1867-ben és Ausztriát 1955-ben.) Az el nem kötelezettség fogalma azt természetesen nem zárja ki, hogy egy ország egy adott ügyben valamelyik szövetségi rendszert diplomáciai támogatásban részesítsen, azt viszont már igen, hogy minden kérdésben automatikusan az egyik blokk mellett álljon ki. A XX. század második felében az el nem kötelezettségre épülő stratégiák elsősorban a katonai vonatkozásra szorítkoztak; más kérdésekben a magukat el nem kötelezettnek deklaráló államok hosszabb-rövidebb időre gyakran bekapcsolódtak diplomáciai és gazdasági szövetségekbe. Néhány ország ezt az orientációt hagyományosan arra használta fel, hogy a szövetségi rendszerektől a maximális mértékű gazdasági engedményeket csikarja ki. 3. Szövetség kötése A katonai és/vagy diplomáciai szövetség kötése abból a meggyőződésből indul ki, hogy pusztán önerőből, csak saját erőforrásaink mobilizálásával nem tudjuk elérni céljainkat és megvédeni érdekeinket. Ahogy Thuküdidesz írta több mint kétezer évvel ezelőtt, a szövetségkötés legszilárdabb alapját a kölcsönös félelem alkotja. A szövetségkötési straté-

78


giák a nemzetközi rendszerek mindegyik változatában megjelennek, a klasszikus hierarchikus típus kivételével. A diffúz rendszerben a szövetségek többnyire ideiglenes jellegűek, viszonylag gyorsan változnak, összefüggésben azzal, hogy az államok céljait csak a belső szükségletek és érdekek befolyásolják, az ideológiai jellegű szempontoknak nincs hatása rájuk. A diffúz-blokk és a poláris jellegű rendszerekben viszont a szövetségek stabil struktúrákká válnak és általában ideológiai törésvonalakat is megjelenítenek.

Szerepek

Valamilyen orientációt egy nemzetközi rendszer összes független szereplője választ, bizonyos szerepvállalást viszont csak azok kapcsán találunk, amelyek valamilyen aktivitást mutatnak a rendszer egészét vagy egy régiót érintő ügyekben. A (nemzeti) szerepek természetesen kapcsolódnak az orientációhoz, ám azoknál már specifikusabbak. íme az alábbiakban, a teljességre törekvés nélkül, néhány tipikus szerepfelfogás Holsti szerint:

- regionális vezető Ez a szerepfelfogás arra a felelősségre utal, amelyet egy állam a régió többi országával szemben érez

- regionális protektor Gyakori, hogy egy nagyhatalom egy régióért - történelmi okokból különös felelősséget érez (pl. a franciák Nyugat-Afrikában vagy a cári Oroszország a Balkánon)

- a hit védője Egyes államok hagyományosan fontos feladatuknak tekintik bizonyos értékek védelmét és képviseletét (pl. az Egyesült Államok az emberi jogok és a liberalizmus ügyét)

- a forradalom bástyája Egyes államok kötelességüknek tartják külföldi forradalmi mozgalmak szervezését és támogatását (pl. ilyen volt Mao Ce-tung Kínája, vagy Fidel Castro Kubája, amely Afrikában lépett fel)

- közvetítő Egyes államok magukat képesnek vagy épp felelősnek tekintik közvetítő feladatok betöltésére (pl. ilyen volt Tito Jugoszláviája)

- példamutatás

79


E szerep vállalását az a törekvés fűti, hogy sikeres - mások számára követendőként felmutatható - bel- és gazdaságpolitikával növelje meg az ország presztízsét, (pl. Mahathir Mohamed Malaysiája) A fentiekhez még annyit fűzzünk hozzá, hogy egyes államok egyidejűleg több szerepet is vállalnak. S a szerepfelfogások és a konkrét külpolitikai lépések között többnyire szoros korreláció mutatható ki: a cselekedetek többnyire (persze egyáltalán nem mindig) konzisztensek lesznek a szerepfelfogással.

Célok

A külpolitikai tevékenység céljainak a meghatározása elválaszthatatlan attól a fentebb taglalt kérdéstől, hogy mit is tekintsünk nemzeti érdeknek. Tekintve, hogy a potenciális célok száma roppant nagy lehet, logikusan adódik a kérdés, hogy miként csoportosíthatjuk a nemzeti érdekek szolgálatához rendelt célokat. Ennek érdekében a következő három kritérium kombinációját fogjuk alkalmazni Holsti nyomán: a) A céloknak tulajdonított értéket, vagyis azt, hogy a döntéshozók milyen mértékben kötelezik el magukat és országaik erőforrásait egy bizonyos cél elérése érdekében. b) A cél eléréséhez kapcsolt időtartamot. c) Azokat a követelményeket, amelyeket az adott cél a rendszerben levő többi állammal szemben támaszt. Mindebből a következő célkategóriákat alkothatók meg: 1. Alapérdekekre épülő „alapcélok", amelyek teljesüléséhez az államok a létezésüket kötik, és amelyek eléréséhez ezért minden körülmény között ragaszkodnak. Ezek a legfontosabbnak tekintett állami/nemzeti érdekekből fakadnak - sokszor külpolitikai alapelvek formájában fogalmazzák meg őket. (Ilyen volt például a britek számára sokáig a tengerek feletti megkérdőjelezhetetlen dominancia kérdése, vagy az Egyesült Államok számára a Monroe-doktrína.) Azt is mondhatjuk, hogy ezek olyan értékeket sugallnak, melyeket az egész politikai közösség életbevágó fontosságúnak tart - s védelmük érdekében akár a legkomolyabb áldozatokra is képes. Ebből pedig az is következik, hogy az „alapcélok" az elérésükhöz kapcsolt időtartam tekintetében rövid távú célok, hiszen teljesülésük nélkül, az egzisztenciális biztonság megteremtése nélkül más célok sem tűzhetők ki.

80


2. Középtávú célok. Ezek a leggyakrabban azokkal az erőfeszítésekkel függnek össze, amelyek a gazdasági és társadalmi fejlődést nemzetközi vonatkozású lépésekkel és intézkedésekkel próbálják segíteni. A gazdasági fejlődést és a szociális jólétet ugyanis a legtöbb ország nem képes pusztán önerőből biztosítani, hiszen csak korlátozott mértékben állnak a rendelkezésére a szükséges erőforrások. A középtávú céloknak persze más típusai is vannak: így például irányulhatnak arra, hogy növeljék az adott állam nemzetközi presztízsét. Idetartozott a régebbi időszakokban a territoriális expanzió, s idetartozik napjainkban is az ideológiai terjeszkedés. 3. Hosszú távú, „univerzális'' célok. Ezek többnyire különféle tervek és álmok, amelyek a nemzetközi rendszer átalakítására és a rendszeren belüli erőviszonyok módosítására vonatkoznak; nincs is pontosan meghatározott megvalósítási határidejük. (Ilyen például az „új gazdasági világrend" követelése a harmadik világ számos országa részéről.) A gyakorlatban a politikai döntéshozók ritkán tekintik igazán fontosnak és sürgősnek e célokat, s emiatt nem is kötelezik el a rendelkezésre álló erőforrásokat e célok feltétlen megvalósítása mellett. E célok teljesülése elméletileg a rendszer összes többi tagjával szemben is követelményeket állít.

A külpolitikai cselekedetek: hatalom A külpolitikai tevékenységnek természetesen csak az egyik oldalát adja az orientáció, a szerepek és a célok megválasztása: a másik a konkrét cselekedetekben ölt testet. Úgy is fogalmazhatunk: mindazokban a lépésekben nyilvánul meg, amelyeket a nemzetközi rendszer szuverén szereplői egymással szemben tesznek bizonyos orientációk érvényesítése, szerepek betöltése, vagy célok elérése érdekében. De mit is tekintsünk cselekedetnek a külpolitikában? A cselekedet lényegében a kommunikáció egy formája, amely arra irányul, hogy megváltoztassa - vagy épp fenntartsa - a nemzetközi rendszer más tagjainak a politikáját. Cselekedetnek számít egy olyan jelzés is, amelyet az egyik szereplő azért küld, hogy befolyásolja a címzettnek a róla alkotott képét. A nemzetközi politikai folyamat azzal kezdődik, hogy az egyik szereplő különféle lépésekkel és jelzésekkel megpróbálja befolyásolni mások

81


politikáját; az erre való képességet hatalomnak nevezhetjük. Láttuk, a realisták szerint a hatalom a legfontosabb a nemzetközi kapcsolatokban, de a hatalom jelentőségét még a realista irányvonallal egyébként szemben állók sem tagadják. Mi is hát a hatalom? A neves szerző, Nye szerint annyiban hasonlít a szerelemhez, hogy könnyebb megtapasztalni, mint meghatározni. J. Frankéi csak ennyit mond: „a szándékolt hatások kiváltásának képessége". A hatalom általános szociológiai definíciója a nemzetközi kapcsolatokban is hasznos kiindulópont lehet: az a képesség, amellyel mások viselkedését eredményesen befolyásolni lehet. A neves társadalomtudós, Róbert Dahl egészen pontosan úgy határozza meg a hatalmat, mint azt a képességet, hogy másokat vagy rávegyünk valaminek a megtételére vagy pedig, ellenkezőleg, megakadályozzunk valaminek a megtételében. (Who Governs, 1961) Kicsit részletesebben kibontva: A azért próbálja befolyásolni B-t, mert olyan céljai vannak, melyeket nem tudna anélkül elérni, hogy B ne tenne meg egy bizonyos lépést. A nemzetközi politika síkjára vetítve azt mondhatjuk tehát, hogy a hatalom a legegyszerűbb értelmezésben a nemzetközi élet valamely szereplőjének az a képessége, hogy - akár mások ellenében is - meg tudja valósítani saját céljait. A fentiekhez fűzzük hozzá, hogy gyakorlatilag nincs olyan szituáció, amelyben a befolyás valamilyen mértékben ne lenne kölcsönös. Ezért ha A hatására B meg is tesz valamit, bizonyos befolyása B-nek is van A-ra, s ha B megteszi, amit A kíván, ezzel arra sarkallhatja A-t, hogy az is módosítsa saját magatartását. Arról is érdemes szólni, hogy létezik egy olyanfajta kapcsolat is, amely tartalmazza az ún. anticipált reakciót. Ez a helyzet akkor áll elő, amikor B, előre számítva arra, hogy A-tói jutalmat vagy büntetést kap, megváltoztatja viselkedését, már azt megelőzően is, hogy A-tól jelzést kapna a kívánatos lépéseket illetően. Az elrettentés elmélete is abból indul ki, hogy B - az A eEeni potenciális agresszor nem fog támadást indítani, mert tudja jól, hogy válaszképp egy számára el nem viselhető mértékű büntetésben lenne része. Már Morgenthau figyelmeztetett a Politika a nemzetek között című klasszikus művében, hogy „a legsúlyosabb és leggyakoribb" hibák közé tartozik, ha elfeledkezünk a hatalom relatív jellegéről s annak valamilyen abszolút értéket tulajdonítunk. Nem lehet például csak úgy általában meghatározni, mekkora hatalma van Nagy-Britanniának - azt is meg kell

82


jelölnünk, kivel szemben. Nyilvánvaló, hogy nincs ugyanakkora hatalma (és befolyása) Németországgal, mint mondjuk Írországgal szemben. Feltétlenül meg kell különböztetnünk a potenciális és a pillanatnyi (aktuális) hatalmat, továbbá a valóságos és az érzékelt (észlelt) hatalmat. Az adott pillanatban meglevő hatalom alatt azt a hatalmat értjük, amellyel egy állam egy meghatározott időpontban rendelkezik, míg a potenciális hatalom alatt azt a hatalmat értjük, amelyet - erőforrásaira támaszkodva - bizonyos időtartamon belül elméletileg meg tud teremteni. így például a pillanatnyi és a potenciális hatalom közötti különbség rossz felmérése számottevő mértékben befolyásolta a németeket abban, hogy , megindították a tengeralattjáró-háborút az Egyesült Államok kereskedelmi hajói ellen. A nemzetközi politikát - érthető módon - nem csak a valóságos körülmények befolyásolják, hanem az is, amit a valóságról gondolnak. Bármennyire is fontos tehát a tényleges hatalom, esetenként elégségesnek bizonyulhat pusztán az a feltételezés is, hogy A rendelkezik a neki tulajdonított hatalommal és kész is azt használni. Két kutató pontosan dokumentálta az objektív és a szubjektíve érzékelt hatalom különbségét, s ennek a külpolitikai hatását. Simonds 1939-ben összehasonlította (The Great Power in World Politicsj, hogy az egyes nagyhatalmak 1925 és 1930 között mekkora tényleges hatalommal rendelkeztek (ezt értették a „képesség" alatt), s hogy ezt hogyan érzékelték a többiek (befolyás). Képesség és befolyás a nemzetközi kapcsolatokban (1925-1930) Képesség

Befolyás

1. Egyesült Államok

1. Franciaország

2. Németország

2. Nagy-Britannia

3. Nagy-Britannia

3. Olaszország

4. Franciaország

4. Németország

5. Szovjetunió

5. Szovjetunió

6. Olaszország

6. Japán

7. Japán

7. Egyesült Államok

Amint ebből az érdekes táblázatból is kitűnik, az Egyesült Államok, amely az objektív képesség tekintetében az első helyen állt, izolacionista

83


irányvonala következtében az általa gyakorolt befolyás tekintetében az utolsó helyre került, a roppant aktív Franciaország viszont tényleges képességét meghaladó mértékben befolyásolta a nemzetközi kapcsolatokat. A potenciális és a tényleges hatalom közötti különbségtétel elvezet bennünket az erőforrások kérdéséhez, amely ugyancsak nélkülözhetetlen eleme a hatalom fogalmának. Róbert Dahl hangsúlyozza, hogy az erőforrásoknak a befolyáshoz' való viszonyában a elöntő elem az, hogy az előbbieket miként tudják a kitűzött politikai célok érdekében mobilizálni. Másként fogalmazva meg ugyanezt a gondolatot: az erőforrások megléte önmagában még kevés. S felhasználásuk hatékonysága kevésbé függ a mennyiségi és a minőségi dimenziótói mint a kormányzat által kitűzött célok adekvát vagy kevésbé adekvát voltától. Természetesen elmondható persze, hogy az erőforrások mennyisége és minősége egyértelműen megszabja - korlátozza - azon külpolitikai eszközök körét, amelyeket egy állam felhasználhat. Az erőforrások önmagukban már csak azért sem azonosíthatók a tényleges hatalommal és befolyással, mert felhasználásuknak és érvényesítésüknek szükségképp van egy aspektusa, amelyet „szituációhoz kötöttségnek" nevezhetünk. Az erőforrásoknak van ugyanis relevanciájuk, ami alatt azt kell értenünk, hogy mennyire használhatók fel egy adott külpolitikai szituációban. A nukleáris erőről például azt tartják, hogy egyértelműen növeli birtokosának hatalmát és diplomáciai befolyását. Az állítás igazságát nehéz is lenne tagadni, ám azt se felejtsük el, hogy egy meghatározott katonai kapacitás birtoklásával csaknem egyenértékű annak egy adott ügyben való relevanciája. Hogy mire gondoljunk? A vietnami háborúban a kommunista Észak-Vietnam kormánya egy sajátos előnnyel rendelkezett az Egyesült Államokkal szemben, mégpedig azzal, hogy pontosan tudta: Washington semmilyen körülmények között sem vet be ellene atomfegyvert. Kissé hasonló szituáció adódott akkor is, amikor az iráni iszlám forradalom során az amerikai diplomatákat és állampolgárokat túszul ejtették Teheránban - nyílt háború felvállalása nélkül az Egyesült Államok hatalmas katonai arzenálja nem sokat számított. Vagyis: önmagában keveset ér az erőforrás, ha nem tudják vagy nem lehet mobilizálni egy adott külpolitikai cél érdekében!

84


A nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó szakirodalomban már igen régóta felmerült, hogy valamilyen módon mérhető-e a hatalom és a befolyás. Ha például egy már kialakult szituációt akarunk értékelni, akkor a befolyás mértékének a megállapítására a legegyszerűbb az érintettek válaszainak a tanulmányozása. Ha A rá tudja venni B-t x dolog megtételére, de C nem tudja rávenni B-t ugyanarra a cselekedetre, akkor nyilvánvaló, hogy ebben a konkrét szituációban A-riak nagyobb a befolyása, mint C-nek. Sokkal nehezebb viszont egy jövőbeli szituáció tekintetében jósolni. A nyilvánvaló nehézségek mégsem tántorítottak el néhány politológust attól, hogy megpróbálják mérni a hatalmat. Az egyik leginkább ambiciózus megközelítést Ray" (Hine dolgozta ki (World Power Trends and U.S. Foreign Policy, 1980). O a következő képletet állította fel: az érzékelt hatalom (perceived power, Pp) egyenlő lesz a kritikus tömeggel (critical mass, Q, amely magában foglalja a népességet és a területet, továbbá a gazdasági képességet (economic capability E), plusz a katonai képességet (military capability M), megszorozva a stratégiai célnak (strategic purpose, S) és a nemzeti stratégia folytatásra irányuló eltökéltségnek az együttesével (will to pursue national strategy W). Ezt egyenletbe foglalva: Pp = (C+ E + M) x (S + W) Hangsúlyozni kell természetesen, hogy Qine fenti formulája a legjobb esetben is csak egy felettébb durva iránymutatás a hatalom mérésére, amelyet számos tekintetben alaposan pontosítani kell. (Nyilvánvalóan felettébb vitatható például, hogy miként számolhatunk olyan tényezőket, mint a (C + E + M), s ugyanígy reménytelennek látszik a (S + W) kvantifikálására irányuló próbálkozás. Annyi haszna, információs értéke mindazonáltal van Űine formulájának, hogy nyomatékosan rámutat arra, a dolgok puszta számait (C + E + M) feltédenül módosítani kell olyan nehezen megfogható tényezőkkel, mint a stratégia és a politikai eltökéltség.

A hatalom gyakorlásának módjai

85


A hatalom (befolyás) gyakorlásának Holsti szerint a következő főbb módszerei vannak. 1. Rábeszélés Ez alatt egyszerűen csak azt értjük, hogy kezdeményezünk vagy javaslunk valamit, és így kedvező választ kapunk, anélkül, hogy explicit módon kifejezésre kellene juttatnunk a jutalom vagy büntetés lehetőségét. 2. Jutalmak kilátásba helyezése Ez az eset, amikor A valami kedvező dolgot ígér B-nek, ha az A kívánságának megfelelően jár el. A jutalmak a nemzetközi kapcsolatokban természetesen a legkülönfélébb formákat ölthetik. 3. jutalmak megadása

Egyes esetekben B állam ragaszkodhat ahhoz, hogy mielőtt teljesítené A kívánságát, A előlegezze meg a jutalmat. 4. Büntetéssel való fenyegetés

Ennek elméletileg két változata képzelhető el: a meglevő kedvezmények visszavonásával való fenyegetés vagy (új) hátrányok kilátásba helyezése. 5. Erőszakmentes büntetés kiszabása

Ebben a szituációban a fenyegetéseket az a remény motiválja, hogy ezzel meg tudják változtatni B viselkedését, amit e nélkül nem lehetne elérni. E taktikának az a gyenge pontja, hogy a szankció alkalmazása gyakran reciprok lépésekhez, ellenlépésekhez vezet a másik fél részéről, s így végül mindkét felet károsítja, miközben egyáltalán nem biztos, hogy a kívánt állapot létrejön. Az erőszakot nem tartalmazó büntetés tipikus formái a diplomáciai kapcsolatok megszakítása, a vámtételek emelése, bojkottok és embargók kezdeményezése stb. 6. Erőszak

A korábbi korszakokban, amikor az államoknak nem állt a rendelkezésükre annyiféle felhasználható külpolitikai eszköz, mint manapság, a nyílt erőszakot gyakrabban alkalmazták az alkudozási folyamatban. Az erőszak sokszor nem csak a leghatékonyabb módszernek számított, ha-

86


nem az egyetlen szóba jöhet módnak. Ma kétségtelenül más a helyzet: a befolyásolás újabb módszerei helyettesíthetik az erő nyílt alkalmazását. S ezzel kapcsolatban joggal jegyzi meg E A. Reynolds: hamis az a látszat, miszerint a hatalom gyakorlásának a legfelső foka a katonai erőszak alkalmazásának képessége; valójában fordított a helyzet, meggyőzően lehet amellett érveim, hogy egy állam hatalmának a hiányosságait mutatja, ha nyílt erőszakhoz kell fordulnia céljai elérése érdekében.

A külpolitikai döntéshozatal folyamata

A külpolitikai befolyásgyakorlás lehetséges módozatainak áttekintése után szóljunk röviden annak a folyamatnak a sajátosságairól, amelynek során a külpolitikai célok elérésére irányuló döntéseket meghozzák. A külpolitika formálásában szerephez jutó intézmények és szervezetek persze országonként változnak, ezért most nem a jogi struktúrákra irányítjuk a figyelmünket, hanem a döntéshozatal lehetséges módjaira. De először is tegyük fel azt az első pillantásra talán meglepőnek tűnő kérdést Pearson és Rochester nyomán, hogy egyáltalán beszélhetünk-e „a" külpolitikáról. Az újsághírek arról szoktak beszámolni, hogy egy ország elnöke vagy kormányfője hivatalba lépése után meghirdeti külpolitikai koncepcióját - mintha egy olyan egységes tervről lenne szó, amelynek minden eleme logikusan illeszkedik egymáshoz. De vajon ez áll-e? Henry Kissinger például nemleges választ adott erre a kérdésre. O a következőképp fogalmazott (Bureaucracy and Policymakíng, 1973): „A leggyakoribb kérdés, amelyet az embernek külföldön fel szoktak tenni, vagy amely otthon azok részéről felmerül, akik nemzetközi ügyekkel foglalkoznak, és nem tudják, hogyan születnek a politikai döntések, így hangzik: „Mi Amerika álláspontja?.." Az emberek megpróbálnak egy olyan fokú racionalitást és következetességet tulajdonítani a külpolitikának, amellyel az egyszerűen nem rendelkezik. Csaknem lehetetlennek találtam, hogy meggyőzzem a franciákat arról, hogy olyan dolog, amit amerikai külpolitikának nevezhetnénk, nem létezik ... Az amerikai politikát figyelő külföldiek hajlamosak feltételezni, hogy bármi, ami megtörtént, szándékosan történt, s lépéseink mögött egy alaposan, sok irányból átgondolt terv húzódik meg. Örülnék, ha így lenne, de nem gondolom, hogy ez a helyzet. Valójában úgy vélem, ez nem is lehet így

87


bármely nagy bürokráciában, és valószínűleg ez így áll a Szovjetunióban is" Lehet természetesen, hogy Kissinger némiképp túlzott, hiszen az Egyesült Államok külpolitikájában - akárcsak a legtöbb országéban - jól körülhatárolhatóak bizonyos vezérelvek, s ezek kétségkívül meghatározott irányt adnak a külpolitikai vonatkozású döntéseknek. De sok igazság is van szavaiban. A fenti állítást egy konkrét példával is illusztráljuk. Ronald Reagan egész külpolitikai koncepciója azt a törekvést szolgálta, hogy helyreállítsa az Egyesült Államok tekintélyét világszerte, és ez magában foglalta azt is, hogy keményen elzárkózik a terrorista csoportokkal való tárgyalásoktól. Ennek ellenére a Reagan-adminisztráció 1985ben és 1986-ban titkos tárgyalásokba bocsátkozott Iránnal: modern katonai felszerelést kínált a közép-ázsiai országnak annak fejében, hogy az viszont - kihasználva kapcsolatait - közbenjár a libanoni síitáknál az amerikai túszok szabadon engedése érdekében. Az elnök az akció kivitelét a Nemzetbiztonsági Tanácsra bízta, remélve, hogy a részletekről a nyilvánosság nem szerez tudomást. A fegyverekre szánt összegek egy részét azonban - az ő tudta nélkül, s a külügyminisztérium teljes megkerülésével - a nicaraguai antikommunista gerillák, a „kontrák" támogatására csoportosították át, s amikor az ügy mégis nyilvánosságra került, s a túszok sem szabadultak ki, a botrány nem csak az amerikai antiterrorista politika hitelességét kérdőjelezte meg, hanem rossz fényt vetett az Egyesült Államok külpolitikájának egészére. A külpolitikai döntéshozatal témakörében máig alapműnek számít az amerikai Graham Allison A döntés lényege (Essence of Decision, 1971) című könyve. Ez azt állítja vizsgálódásának középpontjába, hogy milyen mechanizmusok révén születtek meg a döntések az 1962-es kubai rakétaválságban, amely az egész világot megsemmisüléssel fenyegette. Joggal mutatott rá a szerző: ilyen léptékű veszéllyel az emberiségnek még sohasem kellett szembenéznie, s az, hogy a külpolitikai döntések ilyen súlyú következményekkel járhatnak, parancsolóan írja elő az elgondolkodás szükségességét. Allison a külpolitikai döntéshozatal három modelljét különbözteti meg: a racionális aktor modelljét (rational actor model), a szervezeti cselekvés sajátosságait kiemelő modelljét, és - az utóbbival szoros

88


kapcsolatban álló - „bürokratikus politika" modelljét. Ahogy a megnevezés is sugallja, az első abból az előfeltevésből indul ki, hogy a külpolitikai döntések racionális válaszok egy konkrét szituációra, vagyis egy kormányzat mindig a leginkább célszerű döntést választja ki az elméletileg szóba kerülő alternatívák közül. Ez a megközelítés tehát a külpolitikai döntéseket úgy magyarázza, hogy azok a cél pontos .meghatározásából vezethetők le, miután a cél eléréshez vezető cselekvési módokat, eszközöket gondosan mérlegelték, s ennek során a várható következményekre is tekintettel voltak. így azután, ha egy gondos megfigyelő elemzi a folyamatot, a cselekedetből magára a szándékra és a célra egyenesen következtethet. Az Allison által említett példánálmáradva: ha meg akarjuk magyarázni, hogy a Szovjetunió miért telepített rakétákat Kubába, meg kell találni a moszkvai vezetés stratégiai céljait és rekonstruálni kell azon érveket, amelyek alapján biztosra vették, hogy a rakétatelepítés adekvát módon szolgálja e célok teljesülését. A racionális cselekvő modellje feltételezi tehát, hogy a helyzetet teljes mértékben értik, minden lehetséges megoldással számoltak, figyelembe vették az összes potenciális következményt, a cél pedig világos és egyértelmű.

A racionális cselekvés fontosabb lépései így a következők: 1. a döntést kívánó helyzet meghatározása a tények körültekintő figyelembevételével; 2. a célok kijelölése; 3. a célok eléréséhez vezető utak, megoldási alternatívák mérlegelése; 4. a cél megvalósítását legjobban szolgáló alternatíva kiválasztása; 5. a döntés végrehajtása; 6. a döntés következményeinek mérlegelése. E modellel kapcsolatban azonban vannak gondok és kérdőjelek. A helyzet pontos megértéséhez, s a tökéletes döntéshez nélkülözhetetlen, hogy birtokoljuk az összes releváns információt. Azok az információk azonban, amely a külpolitikai kérdésekben egy kormányzat rendelkezésére állnak, mennyiségüket és minőségüket tekintve egyaránt mindig sok kívánnivalót hagynak maguk után. (Még többet, mint a belpoli-

89


tikai vonatkozású döntésekhez szükséges információk.) Az információk egy része nem érkezik meg, sok információt pedig elkerülhetetlenül félreértenek, másként értelmeznek. A döntéshozók abból indulnak ki, ahogy az adott helyzetet ők értelmezik, nem pedig abból, ahogy a helyzet ténylegesen áll. Amikor például 1936 márciusában a német csapatok bevonultak a Versailles-ban demilitarizált Rajna-partra, a franciák úgy ítélték meg, hogy jobb, ha passzívak maradnak, s nem számoltak a realitásokkal, azzal, hogy - akkor még - katonai fölényben voltak, s Hitler titokban arra utasította az egységeket, hogy francia ellenállás esetén azonnal vonuljanak vissza. Elviekben fel lehetne tételezni, hogy a legnagyobb fokú racionalitás a legfontosabb kérdésekben mutatkozik, de a gyakorlatban ez nem feltétlenül vagy így Ahogy több kutató is megfigyelte, inkább az tűnik tendenciának, hogy minél fontosabb egy döntés, annál kevésbé valószínű, hogy a döntés a tiszta racionalitásra fog épülni. Az élet nagy kérdéseiben - például a szakma vagy a házastárs kiválasztásában - sokszor jóval kevesebb információt gyűjtünk a döntéshez, a legkisebb ellenállás útját választva, mint sok kisebb jelentőségű ügyben, mint például egy autómárka kiválasztása kapcsán. Allison ezért azt javasolja, inkább egy másik modellt használjunk, ha meg akarjuk érteni a történéseket, egy olyat, amely - szerinte - jobban összhangban van a realitásokkal, ez pedig a szervezetek cselekvésének modellje, az eredeti terminológiában „a szervezeti folyamat" modellje (organisational process modell). A racionális cselekvő modelljével ellentétben ez utóbbi abból indul ki, hogy a döntésekben racionálisnak egyáltalán nem nevezhető szempontok is közrejátszanak. E modellben a döntéseket nem egyetlen szereplő hozza meg, hanem különböző szervezetek, amelyek mindegyikének megvan a maga sajátos működési módja és eljárási rendje. Mindegyikük a saját „intézményi memóriájában" tárolt információkból indul ki - s ezek alapján próbál döntést hozni. Kuba szigetén például az oroszok pontosan úgy építették ki a rakétabázist, mint otthon - a döntésért felelős testületekben fel sem merült, hogy célszerű lenne esetleg más megoldást választani. Köztudomású jelenség, hogy a szakbürokráciák a világot a saját szemüvegükön keresztül látják - és mindenekelőtt a saját érdekeik mozgatják őket. E realitásra építette Allison a döntéshozatal harmadik modelljét, a

90


„bürokratikus politika modelljét" (bureaucratic politics model). A gyakorlatban ugyanis nemigen lehet arra számítani, hogy az egyes szervezetek olyan javaslatokat támogassanak, amely figyelmen kívül hagyja őket, leértékeh szerepüket, s ezáltal a költségvetésüket is fenyegeti. így például a külügyminisztériumok általában a tárgyalásos-diplomáciai megoldásokat karolják fel, a hadügyminisztériumok pedig a katonai erő demonstrálásában vagy épp alkalmazásában érdekeltek, de ezen belül is eltérnek a légierő és a haditengerészet szempontjai. Truman elnök külügyminisztere, Byrnes állította egy ízben: „erkölcstelenségben kevés dolog múl felül a földön egy kormányzati hivatalt". S ha ez talán túlzó fogalmazás is, kétségtelen, hogy égy bürokratikus intézményt saját megszűnésének, vagy háttérbe szorulásának a veszélye nem sokkal kevésbé nyugtalanítja, mint az ország veszélybe kerülése. A különféle kormányzati posztokon levő politikusok egyezkedésének eredményét pedig előre nehezen lehet kalkulálni. Míg tehát a racionális cselekvő modellje abból indul ki, hogy a külpolitikai döntések külpolitikai szempontok alapján születnek meg, mind a „szervezeti folyamat modellje", mind pedig a „bürokratikus politika modellje" arra figyelmeztet, hogy a végül elfogadott döntésekben bizony számos nem-külpolitikai szempont is közrejátszik.

A döntések nem-racionális tényezői Hogy milyen nem-racionális tényezők játszanak közre a külpolitikai döntésekben? Pearson és Rochester a következőket emeli ki. 1. Téves lehet a helyzet meghatározása. Ha nagy a különbség a tényleges és az érzékelt körülmények között (amit egyesek az „objektív" és a „pszichológiai" környezet fogalompárjával írnak le), az eleve téves döntésekhez vezet, hiszen a helyzet meghatározása a döntési folyamat minden elemét érinti. A helyzet téves értékelésének forrása lehet a szelektív figyelem, vagyis az, hogy csak azon információkat fogadjuk be, amelyek összhangban állnak világképünkkel. Róbert Jervis arra is felhívta a figyelmet (Perception and Misperception in World Politics, 1976), hogy a külpolitikai döntéshozók általában hajlamosak arra, hogy a környezetüket a valóságosnál ellenségesebbnek lássák, és olyan szándéko-

91


kat tulajdonítsanak ellenfeleiknek, amelyek nincsenek. Vagy épp saját szándékaikat vetítik másokra ... 2. A veszélyérzékelés hibái. A fentebb körvonalazott gondolatmenettel összefüggésben már Dávid Singer rámutatott: egy ország annak alapján értékeli a másik fél által képviselt fenyegetést, hogy milyennek találja annak az ártásra való képességét, és az erre irányuló szándék mélységét. (Threat Perception and the Armament-Tension Dilemma, 1958) S mivel a szándékok kifürkészése mindig bizonytalan, ezért a döntéshozók többnyire a „legrosszabb elképzelhető variációból" indulnak ki („worstcase analysis"). A mérlegelés tárgya általában a képesség, nem pedig a szándék, abból indulva ki, hogy az előbbit könnyebb meghatá rozni, mint az utóbbit. Ez a megközelítés viszont könnyen olyan konfliktusokhoz vezet, amelyeket valójában egyik fél sem kíván. Ritkább, de ugyancsak előforduló hiba-típus a fenti ellenkezője, amikor viszont nem vesznek észre egy valóságos fenyegetést - jó példa erre, hogy az amerikaiakat milyen váratlanul érte a Pearl Harbour elleni japán támadás. Téves következtetésekhez vezetget az is, ha a múltbeli tapasztalatokat oly módon abszolutizálják, hogy belőlük automatikusan a jövőre nézve is egyértelmű következtetéseket vonnak le. A történelmi tapasztalatok természetesen értékesek, de számolni kell azzal, hogy a politikai körülmények (is) folytonosan változnak. így például nem lehetett a második világháború utáni Európában külpolitikai vezérfonallá tenni a tradicionális francia-német ellentétet, mint ahogy - más térségből hozva példát - a régi kínai-vietnami ellenségeskedés számon tartása sem tölthette be ezt a funkciót. Egyes amerikai történészek szerint a totalitárius hatalmaknak való behódolást szimbolizáló 1938. évi müncheni egyezmény tapasztalata is motiválta a washingtoni döntéshozókat a vietnami konfliktus ügyében - s nem biztos, hogy szerencsés módon. Igen érdekes kérdés a csoportszerveződéseknek a döntések racionalitására gyakorolt hatása. Bár elméletileg fel lehetne tételezni, hogy több ember racionálisabb következtetésre jut, mint egy, ez nem feltétlenül vagy így! Több szerző is figyelmeztet a „csoportgondolkodás" („groupthink") sajátosságaira: a csoportkohézió fenntartásának szándéka azzal a következménnyel járhat, hogy a tagok mechanikusan alávetik magukat a csoporton belül kialakuló konszenzusnak, félretéve saját esetleges kétségeiket.

92


3. A célok kitűzésének hibái. A kézenfekvő probléma e tekintetben az, hogy a nemzeti érdekből következő szempontok nem feltétlenül esnek egybe a döntési pozícióban levő személyek egyéni érdekeivel. A demokratikus rendszerek működéséből fakad, hogy a választási szempontok adott esetben olyan álláspont felvállalását indokolhatják, amely külpolitikai szempontból egyáltalán nem bölcs. (A már emlegetett kubai rakétaválságban is felmerült a szempontok között, hogy ha a kormányzat engedékenynek bizonyulna, az a következő választáson a republikánusok malmára hajtaná :i vizet./ 4. A végrehajtás hibái. E pont annyira evidens, hogy csak a logikai következetesség kedvéért említjük rrieg, hiszen közhelyszámba megy hogy a mégoly racionális döntés végrehajtásában is komoly gondok mutatkozhatnak. A bürokrácia alsóbb szintjein néha meg sem értik a döntésben rejlő szándékot, de előfordul az is, hogy tudatosan szabotálják el. Saját tapasztalatait felidézve Truman elnök 1952-ben e szavak kíséretében adta az elnökséget Eisenhowernek, az egykori tábornoknak: „Szegény Ike! Nem olyan lesz, mint a hadseregben. Kiadja a parancsot és semmi sem történik ..."

A külpolitikai döntések típusai A külpolitikai döntéseket többféle szempont alapján is csoportosíthatjuk. Megkülönböztethetjük azokat aszerint, hogy milyen területekre vonatkoznak (nemzetbiztonsági kérdésekre, gazdasági kérdésekre stb.), de aszerint is, hogy milyen szituációban születnek: válsághelyzetben vagy normál körülmények között. Pearson és Rochester a külpolitikai döntések következő három típusát különbözteti meg. 1 Makro-döntések E kategóriába azok a döntések tartoznak, amelyek nagyobb súlyú, alapérdekeket érintő vagy elvi jellegű kérdésekre vonatkoznak. Az általános elvek kidolgozása segítséget nyújthat a konkrét esetek kezelésében. E döntések tipikusan a következő szituációs környezetben születnek: a) a döntés meghozatalának szükségességével előre számolnak, tehát nem egy akut kihívásra adandó válaszról van szó;

93


b) a döntés meghozatalához hosszabb idő áll rendelkezésre; c) a döntésbe a belpolitikai szereplők széles köre kapcsolódik be. 2. Míkro-döntések A külpolitikai vonatkozású döntések hatalmas tömege e kategóriába tartozik; tartalmukat tekintve többnyire adminisztratív jellegű döntésekről van szó. E döntések tipikusan: a) csak egy szűk kérdésre vonatkoznak; b) viszonylag alacsony kockázatúak; c) a kormányzati bürokrácia alacsonyabb szintjein születnek. 3. Válság-döntések Ez a döntéseknek egy speciális, ám roppant fontos formája, amelyek tipikusan: a) nagy kockázattal járó helyzetekben; b) rövid időkeretben; c) a külpolitikai apparátus legmagasabb szintjein születnek. Egyesek amellett érvelnek, hogy a külpolitika gyakorlatában valójában sokkal több a válság-döntés, mint ahogy azt az átlagos újságolvasó gondolná, a külpolitika jelentős része válságkezelésből áll. Ez a vélekedés azonban túlzónak tűnik, még akkor is, ha egyes válságokra nem feltétlenül érvényes a rövid időkeret, mert viszonylag hosszan elhúzódnak. Kulcsfogalmuk

külpolitikai orientáció: a külső környezethez \-,iíó viszonyulás alapvető stratégiája alapcélok: azon célok köre, amelye!-, teljesülése nólkúl -„-gy állani nem lud működni külpolitikai cselekedet: ;i kommunikáció egy formája, amely arra irányul hogy megváltoztassa - ■ vagy épp fenntartsa - a nemzetközi rendszer inás tagjainak a politikáját hatalom: az a képesség, amcüve! mások viselkedését befolyásolni lehet az erőforrások „relevanciája": a/ erőforrásoknak egy adorr szituációban való felhasználhatósága a racionális cselekvés modellje: a/, a modell, amely szerint a cselekvés cel;uit és eszközeit a tiszta racionalitás alapján választják ki a bürokratikus politika modellje: az a modell, amely szerint a cselekvés céljait és eszközeit j/ egymással versengő, saját partikuláris érdekeiket követő szervezetek összjátéka alakítja ki, számos irracionális tényező bekapcsolásával

94


makro-döntések: az alapérdekekot vagy alapelvekot érintő döntések mikrodöntések: a makró-döntésekhez kapcsolódó alacsonyabb szintű, zömmel adminisztratív jellegű döntések í llonőrzö kérdé-ek: 1. Milyen komponensekre bontható a külpolitika,' 2. Milven kritériumok alapjár, különböztethetjük meg a külpolitikai cé3. Mi a különbség a pillanatnyi és a potenciális hatalom között? 4. Hogyan jellemezhető a külpolitikai döntéshozatalban „a racionális cselekvő modellje"?

5. Milyen nem-racionális tényezők játszanak közre a külpolitikai dönté-

Vitakérdések: 1. Vajon mennyire választható el egymástól a kiil- és a belpolitika? 2. A globalÍ7áció korában milyen tényezőktől függ a leginkább egy állam 3. Miért torzulhat el a racionalitás a isoporlJceretekben meghozott döntések

esetében l 4. Vajon milyen mértékben szabad a múltbeli tapasztalatokra alapozni a külpolitikai döntéseket ? 5. A racionálisan meghívott döntés feltétlenül jó döntést jelent-e?

VI. A külpolitika eszközei: a diplomácia és a gazdasági nyomás

Ez a fejezet a nemzetközi kapcsolatok egyik legrégebbi és legfontosabb intézményének, a diplomáciának az elemzésére vállalkozik. A diplomácia alkotóelemeinek rövid áttekintése után ad egy rövid visszatekintést a diplomácia múltjára, majd a diplomáciai kapcsolatok főbb formáival és funkcióival foglalkozik. A fejezet kitér arra is, hogy a külpolitikai törekvéseket

95

L''/. A külpolitika eszközei: a diplomácia és a gazdasági nyomás

a diplomácia mellett a gazdasági nyomásgyakorlás milyen eszközeivel szokták kiegészíteni. A diplomácia gyakorlatilag egyidős az államokkal. Bár e szó jelentése egyértelműbbnek tűnik számos más, e könyvben használt fogaloménál, érdemes hangsúlyozni, hogy a diplomácia nem tekinthető a „külpolitika" szinonimájának. Elsősorban a szuverén politikai egységek közötti kapcsolatok fenntartásának rendezett módjára utal, de néha csak magát a tárgyalási folyamatot értik alatta. Etimológiája, amint erre Geoffrey Stern rámutat, a latin „diploma" szóból ered; ez a rómaiaknál egy olyan fémlapocskát jelentett, amelyet a hatóságok adtak ki a birodalmi utakon haladóknak vagy a birodalom határain kívül utazóknak. A „diploma" tehát egyfajta útiokmány volt, amely bizonyos védettséget adott. A neves brit diplomata, Sir Harold Nicolson a diplomáciáról 1939- ben írott híres művében (Diplomacy) így határozta meg a diplomácia fogalmát: „A diplomácia a nemzetközi kapcsolatoknak a tárgyalások útján való intézése ..." Az újabb megközelítések ennél valamivel tágabb keretben értelmezik a diplomáciát, s elsősorban egy olyan „játékot" (game) látnak benne, amelyben a résztvevők a saját céljaik érvényesítéséért küzdenek. Aki a nemzetközi kapcsolatokat főként a sajtóhírekből figyeli, könnyen juthat arra a következtetésre, hogy azokban kiemelkedő szerep jut a nyílt erőszaknak, ám valójában ez nem egészen így áll: az államközi konfliktusok zöme nem jár együtt a nyílt erőszak eszközeinek alkalmazásával. Charles Gochman és Zeev Moas számításai szerint (Militarízed Interstate Disputes, 1985) 1816 és 1976 között a súlyos nemzetközi konfliktusokban, amelyekben legalább az egyik fél erőszak alkalmazását helyezte kilátásba, az eseteknek csak egy tizedében került sor háborús jellegű cselekményre: a többiben végül sikerült elkerülni a fegyveres konfliktust.

A diplomácia elemei A nemzetközi kapcsolatok újabb szakirodalmának megközelítésében a diplomácia magában foglalja az államok közötti kommunikáció teljes körét. Valóban igaz, hogy céljaik elérése, értékeik képviselete és érdekeik védelme érdekében az államoknak kommunikálniuk kell azokkal, akiknek a magatartását befolyásolni kívánják. A kommunikációs folyamatként felfogott diplomáciának Rourke három elemét különbözteti meg. Az első a tárgyalás. Ha két fél beszél egymással, akár direkt, akár indirekt módon, azaz közvetítő nélkül, akkor tárgyalást folytatnak. A dip-

96


lomácia második eleme a jelzés - valaminek azzal a szándékkal történő megmondása vagy meglépése, hogy azzal üzenetet küldjenek egy másik kormánynak. A jelzések körébe sok minden beletartozik a kereskedelmi privilégiumok megadásától (vagy épp megvonásától) a hadsereg harckészültségbe helyezéséig. A harmadik elem a nyilvános diplomácia. E vonatkozásban a diplomácia eltér az államok között zajló hagyományos kommunikációs módtól: egy szélesebb közönséget próbál meggyőzni, beleértve ebbe egy másik ország közvéleményét és a nemzetközi közvéleményt egyaránt. Ez kétségtelenül közel áll a propagandához, de abban különbözik tőle, hogy míg a nyilvános (public) diplomácia esetében arról van szó, amit a politikai vezetők mondanák és tesznek, a propaganda szűkebb értelemben azon üzeneteket jelenti, amelyeket a különféle információs források bocsátanak ki a politikusok nyilatkozatainak az értelmezéséről.

A diplomácia története - dióhéjban

Ma már klasszikusnak számító diplomáciatörténeti munkájában Nicolson emlékeztet arra, hogy a diplomáciai érintkezés alapelvei már a „történelem előtti" törzsi társadalmakban kialakultak. Amikor ugyanis egymás mészárlásába, egymás asszonyainak és állatainak az elrablásába belefáradtak, hosszabb-rövidebb ideig tartó békére kezdtek sóvárogni, s ennek érdekében követet küldtek a másik félhez. Természetesen fegyver nélkül, a testükre vagy ruházatukra vallási szimbólumokat festve. A követnek rendelkeznie kellett azzal a privilégiummal, hogy lehetővé tegyék a számára a zavartalan hazatérést, akármi is volt a válasz. A követeket sokáig csak meghatározott tárgyalások lefolytatására küldték külföldre, s megbízatásuk teljesítésével azonnal haza is tértek. A diplomácia ekkor még nem számított önálló foglalkozásnak, sőt a diplomáciai feladatokkal megbízottaknak esetenként saját maguknak kellett a költségeiket fedezniük. Kivételt csak a pápai udvar és a bizánci császár kapcsolatai jelentettek: a pápa a VIII. századig, a viszony megromlásáig állandó képviselőket állomásoztatott Konstantinápolyban. A modern diplomácia gyökereit a legtöbben a reneszánsz Itália városállamaüg vezetik vissza, azzal összefüggésben, hogy ezek hozták létre az első állandó diplomáciai képviseleteket, és az ő érdemük volt a szerződéskötés technikájának és a diplomáciai protokoll szabályainak az első kidolgozása is. Milánó küldött első ízben állandó diplomáciai képviselőket a többi városállamba (elsőként Genovába), és a francia királyságba is 1455-ben. Az észak-itáliai városok vezették be a „csúcstalálkozókat" is a diplomáciai gyakorlatba. A diplomácia elmélete sokat merített Niccoló Machiavelli híres művéből, A fejedelemből is, amely azt taná-

97


csolta, hogy mindig abból kell kündulni, hogy az emberek eredendően rosszak és ravaszak ... A XVI. százád végére általános gyakorlattá vált, hogy a nagyhatalmak követeket tartanak egymásnál. A történeti fejezetben már említett „vesztfáliai rendszer" kikristályosodása számottevően megnövelte a diplomácia fontosságát, hiszen az államok új rendszere nem volt jellemezhető sem az állandó háborúskodással, sem pedig az „örök béke" kanti ideáljával. A diplomácia ekkor vált igazán egy sajátos szakmává, amelynek az adminisztratív háttérintézményei is kiépültek; szinte mindenütt megszervezték az önálló külügyminisztériumokat. A diplomaták kivétel nélkül az arisztokrácia köreiből kerültek ki, s a XVIII. századra markáns testületi szellemet, közös identitás-tudatot alakítottak ki. A nyelvezetük is közös volt: a francia, amely ekkorra mindenütt kiszorította a latint. A társadalmi és kulturális háttér azonossága magyarázza, hogy az egymással rivalizáló hatalmak diplomatái konfliktushelyzetekben is jól szót tudtak érteni egymással, s anélkül tárgyaltak, hogy bármelyikük is az asztalra csapott volna mérgében. Említsük még meg, hogy a modern diplomácia fejlődése sokat köszönhet a francia Richelieu kardinálisnak, aki a XVII. században irányította a francia külpolitikát. Ő a diplomáciában már nem pusztán ügyesen megválasztott taktikai lépések sorozatát látta, hanem azt egy tudatos külpolitikai stratégia fontos részének tekintette. Új elem volt, hogy ehhez megpróbálta a közvélemény támogatását is megszerezni. Ahhoz is ragaszkodott, hogy a szerződéseket a lehető legpontosabban szövegezzék meg. Az első diplomáciai „kézikönyv" is egy francia szerző műve volt, Francois de Callieres 1716-ban írta meg uralkodókkal való tárgyalásról című munkáját. Ez a munka szemléletében alaposan eltért Macchiavelli tanácsaitól, és a XVII. századi brit diplomata, Sir Henry Wooten álláspontjától, miszerint a követ „az a becsületes ember, akit azért küldenek külföldre, hogy az ország érdekében hazudjon". Callieres ugyanis így érvelt: „A jó tárgyaló sosem akarja sikerét hamis ígéretekre alapozni tévedés azt feltételezni, amiként a közvélemény tenni szokta, hogy a jó nagykövetnek a csalás művészének kell lennie" Más kérdés, hogy a XVIII. században uralkodó „boudoir-diplomácia" gyakorlói persze gyakran elfeledkeztek e tanácsokról, noha az említett könyvet túlnyomó többségük olvasta. A napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus fontos lépéseket tett a diplomáciai képviselők státusának és feladatkörének a kodifikálásában. Ekkor dolgozták ki pontosan a nagykövetek jogállását,

98


és a ius legationis, a követségi jog számos más elemét. A három évvel később tartott Aix- la-Chapel-i konferencián abban is megállapodtak, hogy a nagykövetek egymáshoz viszonyított rangját nem az őket küldő hatalom presztízsének alapján szabják meg, hanem aszerint, hogy az illető mennyi időt töltött az adott országban - a legrégebben szolgáló nagykövet lett a diplomáciai testület „doyen"-je. (A bécsi kongresszus után még jó ideig nagyköveteket csak a nagyhatalmak küldtek, és csak egymáshoz.) A XIX. század az ún. klasszikus diplomácia fénykora volt ezt az Európa-központúság, a nagyhatalmi politika dominanciája, az elitek irányító szerepe, a titkosság és a bilaterális tárgyalások elsődlegessége jellemezte. Az első világháborút a szaktörténészek többsége fordulópontnak tekinti a diplomácia történetében. Miért? A „nagy háború" az európai világuralom végének a kezdetét jelentette. A'iiemzetközi politika színpadán új nagyhatalmak jelentek meg - az Egyesült Államok és Japán. E változásokkal összefüggésben a diplomáciának kibővült a földrajzi színtere - míg például az 1907-es hágai békekonferencián 44 szuverén állam vett részt, manapság, az ENSZ több mint 200 szuverén országot tömörít és csaknem mindenkit felölelő tagságával jól tükrözi a mai diplomácia ténylegesen globális színterét. Teret nyert a multilaterális diplomácia és a nyilvános diplomácia. (Ezen új fejleményekről az alábbiakban kicsivel részletesebben is szólunk.)

A diplomáciai kapcsolatok jogi kodifikációja 1961-ben a bécsi diplomáciai konferencián sor került a diplomáciai jog máig hatályos kodifikációjára; a szokásjog is fennmaradt ugyan, de csak szubszidiárius, kiegészítő jelleggel. A bécsi értekezleten nemzetközi jogi megerősítést nyert az a régi elv, hogy a diplomáciai kapcsolatok létesítése - és esetleges megszüntetése - az államok diszkrecionális joga. Vagyis a diplomáciai kapcsolatok a kölcsönös beleegyezés elvén nyugszanak: egyetlen államnak sincs joga annak megkövetelésére, hogy képviselőit egy másik állam fogadja. A nagykövetség a küldő államnak a fogadó állam területén működő közszolgálata, amelynek alkalmazottait kiváltságok és mentességek illetik meg. Ezek közé tartozik a hivatalos érintkezés szabadsága és a személyi sérthetetlenség (a képviselet helyiségeinek sérthetetlenségével együtt), amely kiterjed a diplomáciai képviselő büntetőjogi mentességére is. A diplomáciai kapcsolatok automatikusan megszakadnak, ha két ország között hadiállapot áll be, de ilyen lépésre békeidőben is sor kerülhet, ha egy állam nem lát más

99


eszközt egy súlyos jogsértésre adandó válaszként. Egy ilyen intézkedésre kollektív akció keretében is sor kerülhet; ezt a szankciót írták elő például az apartheidrendszert megvalósító Dél-Rhodesiával és Dél-Afrikával szemben.

Bilaterális és multilaterális diplomácia A XIX. század diplomáciája dominánsan a kétoldalú kapcsolatokra épült, amelyeknek a főszereplői a kormányzatok által egymáshoz küldött (nagy)követek voltak. Tartottak természetesen olyan nemzetközi kongresszusokat, ahol egyszerre számos ország vezetői megjelentek (ilyen volt például a bécsi 1815-ben vagy a berlini 1878-ban), ám a multilaterális diplomácia igazából a XX. század elejétől vált fontossá. Milyen tényezőkkel magyarázhatjuk e fejleményt? A szakirodalomban a következő feleleteket kapjuk e kérdésre. Egyrészt kitágult a megvitatást igénylő problémák köre, vagyis már nemcsak a háború és a béke kérdései kerültek napirendre meg a területi kérdések, hanem olyan gazdasági és környezetvédelmi problémák is, amelyek eleve globális vagy regionális szintű választ igényelnek. Bilaterális alapon ezek többsége nemigen kezelhető. A multilaterális diplomácia térnyeréséhez jelentős mértékben hozzájárult a nemzetközi (államközi) szervezetek számának ugrásszerű növekedése. A harmadik világ szegény országai pedig eleve ezektől a multilaterális nemzetközi fórumoktól remélik érdekeik hatékonyabb érvényesítését; az együttes fellépés megnöveli nyomásgyakorló képességüket. De azt is megemlíthetjük, hogy a globalizálódó világban elvi síkon is megnőtt az igény arra, hogy legalább szimbolikus formában multilaterális együttműködés valósuljon meg. Természetesen a modern közlekedési és információs technika eredményei is nélkülözhetetlen feltételei voltak a multilaterális diplomácia elterjedésének. 1900 előtt az Egyesült Államok átlagosan évi egy multilaterális konferencián vett részt; a '80-as évekre ez a szám nagyobbra nőtt, mint az év napjainak a száma.

Nyílt és titkos diplomácia

Markáns - és a tömegkommunikáció szerepétől elválaszthatatlan - jelenség a diplomácia nyilvános jellegének az erősödése. A nyílt diplomácia, amint arra Rourke rámutat, kétségtelenül jól illeszkedik a demokrácia eszméjéhez, s ahhoz az elvi igényhez, hogy a kormányzottaknak mindenről legyen tudomásuk. Már Wilson elnök említett 14 pontjának egyik legfontosabb követelése az volt, hogy a megkötött egyezményeket

100


hozzák nyilvánosságra, mert így szerinte csökkenteni lehetne a nemzetköz kapcsolatokat övező gyanakvás légkörét. De Wilson azt is célként határozta meg, hogy az egyezményeket a nyilvánosság bevonásával kössék meg („open covenants, openly arrived at") -se törekvés már jóval problematikusabbnak bizonyult. Tény, hogy széles körben osztott meggyőződés, miszerint a diplomáciai tárgyalások titkossága eleve rossz, mert nem egyeztethető össze a demokráciával. A külpolitikával hivatásszerűen foglalkozók viszont azzal érvelnek, s nem is minden alap nélkül, hogy a nyilvánosság egyáltalán nem segít a diplomáciának, sőt árthat. A tárgyalási stratégia korai felfedése akadályozhatja a célok elérését. A nyilvánosság üres gesztusokhoz vezethet, vagy épp ahhoz, hogy a politikusok ne merjenek olyan engedményeket megtenni, amelyekre egyébként hajlandóak volnának s amelyek hozzájárulnának az ügy megoldásához, a feszültség csökkentéséhez. Az 1962-es kubai rakétaválság megoldásakor például Kennedy elnök titokban megígérte Moszkvának, hogy országa eltávolítja a rakétáit Törökországból - ezt nehéz lett volna nyilvánosságra hozni. A titkos diplomácia ellentéteként felfogott „nyílt" diplomáciától (open diplomcy) meg lehet különböztetni a „nyilvános" diplomácia (public diplomacy) fogalmát. A kettő szorosan kapcsolódik egymáshoz, de mégsem azonos. A nyilvános diplomáciát oly módon lehet meghatározni, hogy az egy olyan tevékenység, amely az ország nemzetközi megítélésének javítására irányul, természetesen azzal a céllal, hogy segítsen a diplomáciai sikerek elérésében. A tömegkommunikációban végbement forradalom a politikusokat és a diplomatákat a korábbinál sokkal nagyobb mértékben állítja reflektorfénybe, a közvélemény elé, arni egyúttal módot is ad nekik ennek befolyásolására. S a vezető politikusok többnyire nem csak a saját, hanem más országok közvéleményét is megpróbálják befolyásolni. Az elmúlt fél évszázad diplomáciájának sajátos vonásai között említhető meg a „vezetők közötti" diplomácia térhódítása, vagyis a csúcsszintű találkozók viszonylag gyakorivá válása. Ennek kétségtelenül lehetnek külpolitikai előnyei. A csúcstalálkozók drámai áttörésekre képesek - az Izrael és Egyiptom viszonyát normalizáló 1978-as Camp David-i egyezmény például Menáhem Begin izraeli kormányfő és Anvar Szadat egyiptomi államfő műve volt, Carter elnök személyes közreműködésével. E diplomáciai formának az az előnye is meglehet, hogy kölcsönös bizalmat alakít ki a vezetők között, amire máskülönben aligha lenne esély [Visszaemlékezéseiben Ronald Reagan leírja, hogy találkozásaik során egyre jobban megkedvelte Mihail Gorbacsovot.) A csúcstalálkozók

101


további előnye lehet, hogy segíthet eloszlatni a hamis információkon és sztereotípiákon alapuló félreértéseket. Emlékirataiban Reagan arra is utal, hogy korábban Gorbacsov például sok mindent maga is elhitt abból a propagandából, amelyet a szovjet sajtó Amerikáról terjesztett. [An American Life, 1990) Vannak ugyanakkor veszélyei is a „vezetők közötti" diplomáciának. Henry Kissinger szerint korunk diplomáciatörténetének legnagyobb kudarcai és melléfogásai közül néhányat „olyan elnökök készítették elő, akik magukat tárgyaló szakembereknek tartották". A vezetők részéről ugyanis mindig fennáll az a veszély hogy a komplex problémákat meg nem engedhető mértékben egyszerűsítik le. S ezzel összefüggésben a tapasztalt Kissinger arra is felhívta a figyelmet, hogy ha az elnökök tárgyalnak, nem maradnak egérutak ... Vagyis: míg a beosztottjaik által elkövetett hibáktól főnökeik viszonylag könnyen elhatárolhatják magukat, egy vezető kötelezettségvállalása, még ha átgondolatlan is, nem vonható olyan könnyen vissza. A XX. századi diplomáciában bekövetkezett változások elemzése kapcsán szóljunk még röviden a diplomácia társadalmi beágyazottságának a módosulásáról is, amit Rourke a „demokratizálódás" szóval illet. A klasszikus XIX. századi diplomácia tradicionálisan az arisztokrácia köréből merítette utánpótlását, működését pedig csak igen kis mértékben korlátozta és ellenőrizte valamilyen képviseleti testület. A nyugati politikai rendszerek demokratizálódásával párhuzamosan viszont valamelyest megnőtt a törvényhozásnak és a közvéleménynek a diplomáciai tevékenység felett gyakorolt ellenőrzése. Egy másik fontos változás, hogy a diplomatákat ma már a legtöbb országban a társadalom egyre szélesebb köreiből választják. Ez ugyanakkor azzal a következménnyel is jár, hogy a diplomaták elvesztették azokat a közös hivatkozási pontjaikat, amelyeket egykor kozmopolita, elit-jellegű társadalmi hátterük és neveltetésük biztosított. Attitűdjeik ma már sokkal inkább gyökereznek nemzetük kultúrájában. S a tárgyalások során ezt indokolt figyelembe venni.

A diplomáciai tárgyalás: alkudozás A diplomaták legfontosabb funkciója ősidők óta a tárgyalás. Ennek tartalmát némi leegyszerűsítéssel egy olyan folyamatként írhatjuk le, amelynek során a felek javaslatokat tesznek kölcsönösen elfogadható megoldások kialakítása érdekében. Ahogy számos szerző hangsúlyozza, a diplomáciai tárgyalás sok tekintetben hasonlít a piaci alkudozásokra. A

102


résztvevőknek vannak bizonyos céljaik, s ezek kapcsán beszélhetünk minimum és maximum-határokról, amelyeken belül a cél elérése érdekében mozognak. Az alkufolyamat során mindkét fél arra törekszik, hogy a végül elfogadott megállapodás a lehető legmesszebb legyen a céljaik minimumától és a lehető legközelebb legyen a céljaik maximumához. Azaz: az ellenfelet a céljainak minimuma felé kell szorítani, ezzel saját céljaink maximumát közelítve. Pearson és Rochester a következő ábrával érzékeltetik ezt:

Az ábrán A és B azon ív mentén küzd egymással, amelynek egyik végpontját A, a másikat pedig B követelésének maximuma határoz meg. Az A é s B tengelyek azokat az értékeket jelölik, amelyeket A é s B a különféle lehetséges - pozitív és negatív - eredményeknek tulajdonít. S joggal hangsúlyozza az említett szerzőpáros: mivel mind a két fél a saját céljainak a lehető legnagyobb mértékű elérésére törekszik, a végső eredmény olyan tényezőktől függ, hogy a felek milyen pontossággal képesek érzékelni és értékelni egymás pozícióját, milyen befolyásgyakorlási lehetőségekkel rendelkeznek, és, nem utolsósorban, milyen ügyességgel alkudoznak.

103


Ez utóbbi szempont kapcsán arra figyelmeztet a szakirodalom, hogy nem elégséges pusztán az ígéretek és fenyegetések kombinációját alkalmazni, arra is szükség van, hogy ezeket a másik fél egyrészt hihetőnek, másrészt „potensnek", azaz olyannak tekintse, amely mögött kellő képesség is áll. Ha A állam nem hiszi el B fenyegetéseinek a komolyságát, akkor sem fog azok figyelembevételével cselekedni, ha egyébként tudja, hogy B rendelkezik a szükséges erővel a fenyegetések beváltásához. De akkor sem fogja a jelzéseket figyelembe venni, ha úgy véli, nincs meg mögöttük a beváltásukhoz szükséges képesség. Ami e folyamatban nélkülözhetetlen, az a másik fél meggyőzése. Érdemes ismét a diplomácia elméletének és történetének egyik „klasszikusát", Kissingert idézni: „A komolyan vett blöff hasznosabb, mint egy olyan komoly fenyegetés (vagy ígéret), amelyet blöffnek tartanak" Az utóbbi évtizedekben a nemzetközi kapcsolatok kutatásában (s elsősorban épp a diplomáciai tárgyalások kapcsán) gyakran hivatkoznak az ún. játékelmélet bizonyos megállapításainak relevanciájára. Az együttműködés és a konfliktus lehetőségeinek vonatkozásában két alapvető játéktípust különböztethetünk meg: a „zéró-összegű" játékot (zero-sum game) és a „változó-összegű" játékot (variable-sum game). Az első esetben arról van szó, hogy az egyik fél győzelme esetén a másik szükségszerűen veszít, méghozzá mindent elveszít. A másik esetben viszont mind a két fél nyerhet valamennyit, még ha nem is egyenlő mértékben. A diplomáciai kapcsolatokban a helyzetek túlnyomó többsége az utóbbi kategóriába tartozik. Hogy tulajdonképpen mit is jelent a nyereség és a veszteség optimalizálásának a dilemmája, arra példaképp mi is tekintsük át az ún. fogoly-dilemmát, amelyet a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó tankönyvek zöme megemlít. A „fogoly dilemmája" abból a szituációból indul ki, hogy egy bankrablásért két gyanúsítottat letartóztat a rendőrség, és mindegyiküket külön-külön hallgatja ki. Mind a két fogolynak azt mondja a kihallgatást vezető nyomozó, hogy a kiszabható börtönbüntetés maximumát kapja, tíz év szabadságvesztést, ha ő hallgat, a társa pedig vallomást tesz. Aki viszont vallomást tesz a társa ellen, azt feltételesen szabadlábra helyezik, ha a másik nem vall. Ha mindketten vallanak, csak hat-hat évet kapnak, ha viszont mindketten hallgatnak, a minimális büntetést kapják, csak hat hónapot. A két fogoly tehát akkor járna a legjobban, ha mindketten hallgatnának, a dilemma viszont abban áll, hogy egyikük sem lehet biztos abban, hogy a másik a hallgatást választja. Igazi bizalom ugyanis nincs közöttük, s bármelyik fél sokat nyerhet azzal, ha a másikra keni a bűncselekményt. (Azt pedig mindegyikük el akarja kerülni, hogy esetleg

104


a büntetés maximumát kapja.) E konstellációban tehát mindenképp a vallomás tűnik a legjobb stratégiának mindkét résztvevő számára. Ha ugyanis az egyik azt feltételezi, hogy a másik hallgat, akkor a vallomásával szabadon elmehet, míg ha arra számít, hogy a másik vall, akkor elkerüli a legrosszabbat, a tíz évet. Paradox módon azonban épp ez a stratégia fog elvezetni ahhoz a végkimenetelhez, amikor mindkettő vall, és ezért súlyos büntetést kap. Az egyéni szemponttal ellentétben a csoport - vagyis a két fogoly - érdeke valójában a kooperáció, azaz a vallomás kölcsönös megtagadása lenne. A dilemmát az alábbi táblázat foglalja össze:

Egyik tagad

Egyik vall

Másik tagad

Mindketten 6 hónapot kapnak

Egyik szabad, másik 10 évet kap

Másik vall

Egyik 10 évet kap, másik szabad

Mindkettő 6 évet kap

Ez a dilemma joggal hasonlítható például a nemzetközi fegyverkezési versenyhez, amelyben a felek jobban járnának, ha csökkentenék fegyverkezési kiadásaikat és megállapodnának a fegyverzetek csökkentésében, ám egyik sem bízik a másikban.

A sikeres tárgyalás titkai Roger Fisher A nemzetközi konfliktus kezdők számára (International Conflict for Beginners) című művében a következő „tanácsokat" adja azoknak, akik sikeres diplomáciai tárgyalásokat akarnak vagy készülnek folytatni: 1. Döntsd el, hogy a másik fél vajon tényleg komolyan akar-e tárgyalni! Egy tárgyaláson való megjelenés ténye önmagában még nem bizonyítja a tárgyalási szándék komolyságát, szolgálhat pusztán propagandacélokat is. 2. Próbáld megérteni a másik fél álláspontját! Ez segíthet annak megértésében, hogy mire lehet számítani a másik fél részéről, miben engedhet és miben nem. 3. Olyan javaslatokat tegyél, amelyek eléggé konkrétak ahhoz, hogy a másik fél elgondolkozzon rajtuk és válaszoljon rájuk! A javaslatokban foglalt ígéretek és fenyegetések konkrétsága növeli a hitelességedet.

105


4. Ne becsüld le a tárgyalási folyamat procedurális (eljárási) és szimbolikus részleteit! Ezek ugyanis néha a probléma lényegével, magjával állnak összefüggésben. 5. Ha egy vitás kérdés átfogó és teljes körű megoldása pillanatnyilag nem lehetséges, bontsd szét a problémát kisebb, kezelhetőbb, és külön megtárgyalható részekre! Ezzel a módszerrel a zsákutcából is ki lehet esetleg jönni. 6. Sose sértsd meg vagy alázd meg a másik felet! Ez a tanács arra utal, hogy érdemes a másik fél számára minél könnyebbé tenni a mi javaslataink elfogadását. A diplomáciai győzelemmel nem szabad kérkedni: azt méltányos kompromisszumként kell feltüntetni. Több szerző arra is felhívja a figyelmet, hogy a diplomáciai tárgyalásokjellegére és stílusára a szóban forgó ország politikai rendszerének és kultúrájának is számottevő hatása is. így például a már többször idézett, s pályafutása során igen gazdag tapasztalatokra szert tevő Harold Nicolson azt állítja, hogy a diplomaták tárgyalási stílusa jól tükrözi az adott országban uralkodó politikai és kulturális értékrendet. A brit diplomácia stílusát a „boltoséhoz" (shopkeeper) hasonlította: ezt nagyfokú pragmatizmus, valamint az a meggyőződés jellemezte, hogy a tárgyalások tulajdonképpeni célja egy jó kompromisszum kidolgozása. Ezzel szemben a totalitárius hatalmak - a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió - diplomáciája egészen más vonásokat mutatott: doktriner merevséget, gyakran kifejezetten durva nyelvezetet, a diplomáciai megbeszéléseknek propaganda kifejtésére való felhasználását, szlogenek mechanikus ismételgetését, s végül, de egyáltalán nem utolsósorban azt a gyengén leplezett hozzáállást, hogy az elfogadott egyezmények csak taktikai jellegűek, s bármikor megszeghetők. Megfogalmazható tehát, hogy egyrészt a politikai rendszer jellege, demokratikus vagy totalitárius/autoritárius volta markánsan rányomja a bélyegét a diplomáciai stílusra, de hatással vannak erre a diplomatákat küldő politikai közösség kulturális tradíciói is. Leírták például, hogy a japán tárgyalók általában abból indulnak ki, hogy az ő álláspontjuk alapvetően igazságos és méltányos, ezért valójában nem is nagyon szükséges annak mérlegelése, nincse esetleg a másik félnek is (valamiben) igaza. Többségüktől idegen a különféle tárgyalási trükkök és blöffök alkalmazása: ez nem csak a japán társadalom értékrendjével ütközne, de feleslegesnek és károsnak is tartják. Az alkudozás az ő szemükben a kereskedők dolga, nem a diplomatáké. S Henry Kissingertől tudjuk, hogy hasonló stílus jellemzi a kínai diplomatákat is, azzal a különbséggel, hogy szándékaikat kevesebb udvariaskodással, egyértelműbben és határozottabban nyilvánítják ki.

106


A diplomácia funkciói

Ahogy a fentiekből is kitűnt, a diplomácia legfőbb funkciója a tárgyalás, amelyet joggal tekinthetünk a művészet és a technikai tudás egy olyan sajátos kombinációjának, amely megkísérli, hogy közös nevezőt találjon két vagy több különböző pozíció között. A diplomáciának azonban más funkciói is vannak, mégpedig a következők: 1. Szimbolikus képviselet A diplomaták bizonyos mértékig megszemélyesítik országukat. Régen az uralkodót képviselték, ma viszont politikai közösségüket. E minőségükben nemcsak politikai jellegű kérdésekkel foglalkoznak, hanem gazdasági, kulturális és társadalmi kérdésekkel is. 2. A saját állampolgárok védelme A diplomatáknak hagyományosan fontos kötelessége az őket küldő ország állampolgárainak a védelmezése. E funkció általában rutin jellegű feladatot jelent, ám katasztrófák vagy politikai felfordulás esetén tevékenységüknek roppant jelentősége lehet. 3. Információk szerzése és értékelése Mivel az információk a külpolitika „nyersanyagát" adják, összegyűjtésük és valamiféle értékelésük a diplomaták fontos feladatai közé tartozik. Hogyan jutnak információkhoz a diplomaták? A nyomtatott és az elektronikus sajtó alapos figyeléséből, különféle kormányzati és parlamenti jelentések tanulmányozásából, és, nem utolsósorban, a gazdasági és kulturális élet szereplőivel folytatott informális beszélgetésekből. E vonatkozásban a fogadások és egyéb rendezvények is igen hasznos szerepet tölthetnek be. A precíz adatok mellett a diplomaták szubjektív benyomásai is hasznosítható információkat jelentenek a külpolitikai döntéshozók számára. Bizonyos események vagy trendek előre jelzése ugyancsak elvárható a diplomatáktól, ezért nekik az érdekükben áll, hogy a fogadó állam társadalmának minél szélesebb rétegeivel alakítsanak ki kapcsolatokat. A diplomaták által végzett információgyűjtés esetenként igen közel kerül a kémkedéshez. Arra a kérdésre, hogy mi a különbség egy politikai attasé és egy kém között, az egykori Jugoszlávia Londonba akkreditált attaséja így felelt: „Van egy láthatatlan vonal a normál információszerzés (amely nyilvános forrásokból származik) és a kémtevékenység között, s e vonal csak saját kockázatra léphető át. Ha mégis átléped ezt a vonalat, és külföldi állampolgár vagy letartóztatnak. Ha viszont diplomataként

107


léped át a vonalat, akkor „persona non grata"-nak nyilvánítanak és kiutasítanak" 4. Részvétel a külpolitikai irányvonal kialakításában Ez utóbbi gondolat elvezet a diplomaták azon fontos funkciójához, hogy folyamatosan tanácsokkal és javaslatokkal szolgáljanak az őket küldő állam kormányzata számára. A diplomaták azzal járulnak hozzá a döntéshozatalhoz, hogy - jól vagy rosszul - értékelik és magyarázzák az őket fogadó állam belpolitikai viszonyait és nemzetközi törekvéseit. S mivel az általuk adott információk sokszor meghatározó szerepet kapnak saját országuk külpolitikájában, bizonyos értelemben ők maguk is döntéshozónak tekinthetők. E megállapítás természetesen nem jelenti azt, hogy egy kormányzat mindig hallgat diplomatáinak jelentéseire és véleményére. 1914 nyarán például a berlini vezetés nem hitte el londoni nagykövetének, hogy Nagy-Britannia nem marad tétlen, ha Franciaországot megtámadják - s ezért komoly árat kellett fizetnie. 5. A fogadó ország közvéleményének befolyásolása A diplomaták sajátos funkciója/ hogy hazájuk számára minél több barátot szerezzenek az őket fogadó államban. A modern tömegkommunikáció korában különösen fontos, hogy a helyi sajtó képviselőivel a lehető legjobb kapcsolatokat alakítsák ki, de törekedniük kell a befolyásos értelmiségiek és művészek, a közvélemény-formáló emberek rokonszenvének a megnyerésére is. A nagykövetségek kulturális missziót is betöltenek. (Hamilton-Langhorne: The Practice of Diplomacy, 1995)

A külpolitika gazdasági eszközei Az egyre több szállal összeszövődő modern világgazdaságban igen nagy fokúvá vált az országok egymásra utaltsága, ezért a gazdasági nyomás-gyakorlásnak széles lehetőségei vannak. A gazdasági erőforrások azon lényeges tényezők közé tartoznak, amelyeket mobilizálni lehet a politikai célok érdekében. Klaus Knorr szerint (International Economic Leverage, 1977) a következő feltételekre van szükség ahhoz, hogy azt mondhassuk, A államnak gazdasági befolyása van B fölött: 1. A államnak szilárdan ellenőriznie kell valamilyen gazdasági erőforrást, amelyre B-nek szüksége van; 2. B-nek igen nagy szüksége kell, hogy legyen erre; 3. Annak az ára, ha B engedelmeskedik, kisebb, mint annak, ha nélkülöznie kellene az adott erőforrást.

108


Összefoglalva: B-nek nem csak érzékenynek kell lennie az A által jelentett veszély iránt, (azaz aggódnia kell az A lépései által okozható potenciális károk miatt), hanem sérülékenynek is kell lennie (azaz súlyos veszteségek nélkül nem úszhatja meg az ellenállást). Még egyszerűbben fogalmazva: a jutalmak felajánlása és a gazdasági büntetések kilátásba helyezése akkor igazán hatékony eszköz, ha: 1. a megcélzott országnak valóban szüksége van a jutalomra vagy valóban érdekében áll a büntetés elkerülése; 2. nem áll rendelkezésre (legalábbis könnyen) alternatív forrás vagy alternatív piac. Természetesen a másikat kényszeríteni akaró államnak is mérlegelnie kell, hogy megéri-e neki a szankciók alkalmazása. Az olajválság időszakában például nyomásgyakorlás céljából az Egyesült Államok leállíthatta volna gabonaexportját az OPEC-országokba, ahogy többen is javasolták, ám más gabonatermelők azonnal a helyére léptek volna, az amerikai agrárlobby pedig felzúdult volna, összességében nem lett volna tehát racionális lépés. De nézzük meg konkrétabban is, hogy milyen gazdasági eszközök kerülhetnek szóba a szankciók körében!

Vámok, bojkott és embargó Az alábbiakban tekintsük tehát át - Holsti csoportosításában - a gazdasági nyomásgyakorlás fontosabb szóba kerülő formáit és eszközeit! 2. Vámok A vámok struktúráját és szintjét hatékonyan lehet felhasználni jutalmazásra vagy büntetésre. így például az Egyesült Államok azért biztosított vámkedvezményeket Tito Jugoszláviájának, hogy a lehető legtávolabb tartsa Moszkvától. Bevált módszer a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény (most favored nation státus) megadása. 2. Kvóták Egyes árucikkek importjának az ellenőrzésére az államok gyakran vámok helyett bizonyos kvótákat állapítanak meg. (A vámokat természetesen érvényesíthetik a kvóták keretében belépő árucikkek vonatkozásában is.) A kvóták növelése vagy csökkentése jelentős mértékben segítheti vagy károsíthatja a gazdaságokat. 3. Bojkott

109


Ha egy kormányzat kereskedelmi bojkottot szervez egy másik országgal szemben, akkor vagy egy meghatározott árucikk importját állítja le, vagy pedig az összes árucikkét (Importtilalom). Ha egyes cégek ezt nem tartják tiszteletben, az általuk behozott és forgalmazott árut kártérítés nélkül elkobozhatják a hatóságok. 4. Embargó Részleges vagy teljes kiviteli tilalom egy országgal szemben. Az embargót bevezethetik egy speciális árukategóriára, mint például a stratégiai nyersanyagokra, vagy az áruk teljes körére (Exporttilalom). 5. Kölcsönök, hitelek, valutamanipulációk A jutalmak magukba foglalhatják kölcsönök nyújtását vagy hitelek folyósítását - ez mindig is a nagyhatalmak egyik kedvelt eszköze volt. A valuta-árfolyamok manipulálását szintén fel lehet használni arra, hogy kedvezőbb vagy épp kedvezőtlenebb cserearányokat teremtsenek az országok közötti áruforgalomban. A kitűzött céloktól függ, hogy milyen eszközöket használnak a gazdasági nyomás gyakorlására: a gazdasági sérülékenység mértéke, a fennálló szükségletek jellege, az alternatív módszerek hatékonysága és a válaszlépések lehetséges köre egyaránt a szempontok között szerepel. így például a magas vámok vagy bojkott általi importkorlátozás nem lesz hatékony egy olyan ellenféllel szemben, amely termékeit könnyedén el tudja adni más piacokon, s az embargó sem fogja sújtani komolyabban az olyan országot, amely a kívánt terméket hasonló áron másoktól is be tudja szerezni.

A segélyek típusai A nemzetközi kapcsolatokban már évszázadok óta alkalmazzák a segélyeket mint a külpolitika gazdasági eszközeit. A XVIII. és a XIX. században a britek például nem voltak hajlandóak a nagy állandó hadsereg költségeit fedezni, ehelyett inkább pénzt és felszerelést biztosítottak aktuális szövetségeseiknek, hogy abból állítsanak fel hadsereget - s aztán az harcolja meg a háborút. A második világháború után Nagy-Britannia helyére az Egyesült Államok lépett a segélyek elsődleges osztogatójaként. Elméleti síkon a segélyprogramok négy fő típusát különböztethetjük meg: 1. a katonai segély, 2. technikai segély 3. áru- és pénzbeli segély 4. fejlesztési kölcsönök. 1. Katonai segély

110


A négy típus közül az első egyúttal a legrégebbi is, mert a katonai segély a szövetségek stabilizálásának a hagyományos módszere. A hidegháború időszakában az Egyesült Államok és a Szovjetunió iszonyatos nagyságrendű összegeket költött katonai segélyekre, abból kiindulva, hogy ha szövetségeseik és csatlósaik katonai potenciálját erősítik, azzal saját biztonságukat is fokozzák. A katonai segély legtöbb formája természetesen feltételekhez van kötve. A segélyben részesülők abszolút mértékben függő helyzetbe kerülnek a segélyt nyújtóktól: a segítséggel felépített fegyveres erőiket nem is tudják működtetni, ha az adományozó nem biztosítja számukra a nélkülözhetetlen szakmai kiképzést és alkatrész-utánpótlást. Ez megnyugtató garanciát jelent viszont a segélyt nyújtó hatalomnak arra nézve, hogy a segélyezett ország nem fogja oly módon felhasználni fegyveres erőit, amely ütközik az ő érdekeivel. 2. Technikai segély A technikai segély azt a célt szolgálja, hogy katonai eszközök, gazdasági javak vagy pénz helyett inkább szaktudást és szakismereteket juttasson az arra rászorulóknak. 3. Aru- és pénzbeli segély A második világháborút követő másfél évtizedben a nagyhatalmak viszonylag gyakran alkalmazták a közvetlen adományozás-ajándékozás módszerét. Az Egyesült Államok például ebben a formában nyújtotta az európai gazdaság újjáépítésére irányuló Marshall-segélyt. De a „tiszta" ajándékoknak ez a típusa az ajándékozók és a megajándékozottak számára egyaránt kényes problémákat vetett fel, ezért inkább áttértek a hosszú távú, kedvező kamatozású kölcsönök nyújtására. A visszafizetést nem kérő adományok módszerét ma már elsősorban csak természeti csapások vagy nagyon súlyos gazdasági vészhelyzetek esetén alkalmazzák. 4. Fejlesztési kölcsönök A kölcsönök formájában nyújtott segély, a szó legszűkebb értelmében, valójában nem is segély Tulajdonképpen csak azokban az esetekben beszélhetünk igazi segélyprogramokról, ha a kölcsönöket - politikai okokból - a piaci kamatoknál alacsonyabb kamattal adják, vagy ha olyan országnak nyújtják, amely erre egyébként nem formálhatna igényt, mivel annyira kedvezőtlen a hitelminősítő intézetek által besorolása. A kölcsönök azonban - köztudomású módon - meglehetősen sajátos konstrukciók, s ezért a felvevők előbb vagy utóbb, de elkerülhetetlenül eljutnak arra a pontra, amikortól többet kell kamatban fizetniük, mint

111


amennyi új kölcsönt kapnak. Emiatt azután a kölcsönök végső soron nettó tőkekiáramlást jelentenek a kölcsönben részesülőktől a donorok javára - e folyamat számos harmadik világbeli országot taszított az adósság-csapdába, de erről egy későbbi fejezetben még részletesebben is szó lesz. Ráadásul számos kölcsönhöz olyan gazdasági feltételek társulnak, amelyet a legtöbb kölcsönfelvevő természetesen szívesen elkerülne. Tipikus megkötés például, hogy a kölcsönpénzből csak a kölcsönt folyósító állam cégeitől szabad vásárolni. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy az ilyen típusú kölcsönök - legalább részlegesen - a donor állam saját üzleti köreit segítik. Milyen közvetlen politikai célokat szolgálnak a segélyek különféle formái? 1. A segélyek egyik célja az lehet, hogy az adományozó ízlése szerinti politikai stabilitást teremtsenek a segélyben részesülő országban. A legjelentősebb donor országok dollárok milliárdjait költötték olyan segélyekre, amelyekkel a segélyezett országok kormányainak a pozícióját kívánták stabilizálni - saját külpolitikai érdekeikkel összhangban. Esetenként csak egy kormányzat nemzetközi megítélésének, presztízsének a javítása a donor országok célja. Már Morgenthau rámutatott többször említett híres művében, hogy egyes segélyeket eleve arra a célra szánnak, hogy egy rezsim külső és belső presztízsét erősítsék, anélkül, hogy érdemleges mértékben hozzájárulnának az adott ország hosszú távú gazdasági fejlődéséhez. 2. A segélyek irányulhatnak arra is, hogy kikényszerítsék a segélyben részesülő ország bel- vagy külpolitikájának a megváltozását. Nyílt titok, hogy a donorok a gazdasági és katonai segélyekkel sokszor kifejezetten az érintett állam belpolitikájába kívánnak beavatkozni. 3. A segély lehet jutalom bizonyos politikai irányvonal választásáért, akár bel-, akár külpolitikai tekintetben. 4. A segély arra is irányulhat, hogy a benne részesülő számára lehetővé tegye külpolitikai ambícióinak megvalósítását. Ez természetesen feltételezi, hogy a segélyezett ország külpolitikai céljai többé-kevésbé egybeesnek a segélyt nyújtó ország elképzeléseivel. Az Egyesült Államok például azért nyújtott katonai és pénzügyi segítséget Pakisztánnak, hogy az megerősítse pozícióját a szovjetekkel baráti viszonyt ápoló Indiával szemben. Kulcsfogalmak

112

L''/. A külpolitika eszközei: a diplomácia és a gazdasági nyomás diplomácia: „j nemzetközi kapcsolatok tárgyalások útján való intézése". Szélesebb értelemben: az államok közötti kommunikáció bilaterális és multilaterális diplomácia: kétoldalú és többoldalú dipnyílt és titkos diplomácia: a diplomáciai kapcsolatoknak a közvélemény informálása mellett, ill. a közvélemény tájékoztatását mellőző intézése zéró-összegű játék: olyan küzdelem., amelyben az egyik fél szükségszerűen veszít, mert csak egy nyertes leltet. Ellentéte a változó-összegű játék, ahol mindkét félnek lehetősége van előnyök szerzésére bojkott: importtilalom egy meghatározott ország árucikkeivel szemben embargó: exporttilalom (gyakran importtilalommal is összekapcsolva) egy meghatározott országgal szemben Ellenőrző kérdések: 1. Milyen fontosabb szakaszokat lehet elkülöníteni a diplomácia fejlőde2. 3. 4. 5.

Melyek a diplomácia tőbb funkciói? Mit nevezünk zéró-összegű játéknak? Fejtse ki az ún. fogoly-dilemma lényegét! Melyek a külpolitika főbb gazdasági eszközei?

1. Mik a sikeres diplomácia kellékei? . 2. Milyen érvek szólnak a nyílt, és milyen érvek a titkos diplomácia mellett? 3. Mennyire releváns a nemzetközi kapcsolatokban a „iogoly dilemmája"? 4. Milyen különbségeket találunk a demokratikus és a diktatórikus országok diplomáciájának stílusa között? 5. Milyen körülmények között célszerű a gazdasági nyomásgyakorlás eszközeivel élni?

VII. 113 A nyílt erőszak: a háború

Ez a fejezet a legsúlyosabb államközi konfliktussal, a háborúval foglalkozik. Először a háború okainak a kérdését taglalja, majd - a Clausewitz nevéhez fűződő klasszikus értelmezés áttekintése után - a főbb típusokat, a korlátozott és a totális, a hagyományos és a nukleáris háborúk sajátosságait vizsgálja. Részletesen szól a nukleáris elrettentés doktrínájáról, és végül utal azokra a lényeges változásokra is, amelyek a haditechnikának az ezredfordulóra végbement megdöbbentő fejlődésére vezethetők vissza. A háború a világtörténelem nagy paradoxonainak egyike: mindenki, legalábbis nagyon régóta, a leghatározottabban elítéli, mégsem tud tőle szabadulni az emberiség. Freud szerint a háború a társadalmak vagy civilizációk éretlenségének a jele és bizonyítéka. Vajon elkerülhetetlen a háborúk ismétlődése? A kérdésre nem lehet fekete vagy fehér alapon felelni. A nemzetközi rendszert úgy szokták leírni, mint egy alapvetően anarchikus rendszert, ám mégsem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a nemzetközi kapcsolatokban végül is gyakrabban érvényesül az alkudozás, a rábeszélés, a jutalmak vagy szankciók kilátásba helyezése, mint a nyílt fegyveres erőszak. Az is vitathatatlan persze, hogy az utóbbira is rendszeresen sor kerül. A háborúról készített klasszikus tanulmányában Quincy Wright 278 háborút talált 1480 és 1941 között (^4 Study of War, 1942; 1965), egy másik szerző, Beer pedig úgy becsülte (Peace against War, 1981), hogy az emberiség általa ötezer évesre tett történelmének 94 százalékában valahol mindig volt háború. Bár a szuperhatalmaknak szerencsére sikerült elkerülniük a termonukleáris háborút a hidegháború időszakának legkritikusabb éveiben is, az erőszak, különböző intenzitással, a második világháború óta is folyamatosan jelen van.

Miért vannak háborúk?

Ez a kérdés valójában évszázadok óta foglalkoztatja az embereket, s természetesen igen különböző válaszok fogalmazódtak meg. Az egymástól olyannyira eltérő következtetések elemzése ahhoz a konklúzióhoz vezet, hogy valójában nincs olyan ok, amely egyetemes érvényű magyarázó

VII. A nyílt erőszak: a háború

114

erővel rendelkezne. A háborúknak számos oka lehetséges, s ha rendszerezni kívánjuk őket, akkor az elméleteknek azt a három csoportját különböztethetjük meg, amelyeket első ízben Kenneth Waltz határolt el egymástól a háborúk okainak vizsgálata során Az ember, az állam és a háború című, az I. fejezetben már említett művében. 1 Individuális szintű elemzés Az individuális szintű okok kapcsán az emberi természet gyarlóságaira szoktak hivatkozni, különféle pszichológiai vagy szociálpszichológiai tényezőkre. Hiszen már a gyerekközösségekben is az erőszak oly sokféle megnyilvánulásával lehet találkozni! E megközelítés szerint tehát a háborúk gyökerei az emberi természetben rejlenek - akár úgy hogy egyes individuumok sajátosságaira vezethetők vissza, vagy abban az értelemben, hogy a háborúk szükségessége a magának emberi fajnak a természetéből fakad. Ezzel kapcsolatban a pszichológusok felvetik annak lehetőségét, hogy a háborúskodás az emberi agresszió olyan megnyilvánulása, amely a stresszből vagy a frusztrációból fakad. (Gyakran hivatkozott példa a német társadalom reakciója az első világháborúban elszenvedett vereségre és az azt követő megaláztatásra.) A vallásos gondolkodáshoz közelebb álló teoretikusok Szent Ágostontól Jungig a háborút az eredendő bűn következményének, a bűnös állapotból fakadónak tartják. A pszichológiai tényezőkre hivatkozó elméletekben természetesen sok igazság lehet, ám mégsem mondhatjuk, hogy kielégítő mértékben tudják magyarázni a háború okát, a háború ugyanis nem hasonlítható mechanikusan az agresszió egyéni megnyilvánulásaihoz: több annál. A háború társadalmi és politikai jelenség - s ezt a magyarázatnál is figyelembe kell venni. 2. Állami (társadalmi) szintű elemzés Ha ugyanis abból indulunk ki, Kpgy a háború elválaszthatatlan az emberi természettől, nem tudunk meggyőzően felelni arra, hogy akkor miért nincsenek mindig, szüntelenül háborúk. Miért van az, hogy néha kitörnek háborúk, máskor meg nem? Az elméletek egy másik csoportja szerint ez azért van így mert a háborúk nem annyira az önmagában vett emberi természetre, hanem sokkal inkább az államok és társadalmak szerveződési sajátosságaira vezethetők vissza. Vagyis: e felfogásban a háború olyan okok következménye, amelyek az egyes országok belső helyzetével állnak összefüggésben. Sok szerző értekezett a belső konfliktusok „externalizációjáról", külsővé tételéről, és arról, hogy milyen mértékű kapcsolat mutatható ki a külső agresszió és a belső nyugtalanságok, feszültségek között. Tény, hogy a kormányzatok néha azért bo-


115

csátkoznak háborúba, hogy eltereljék a figyelmet a belső gondokról, s ezt a „megoldást" elősegítheti, ha az ún. katonai-ipari komlexumok túlzott mértékű befolyásra tesznek szert. De a belső okok vizsgálatánál ennél is mélyebbre kell ásni. Számos tapasztalat alapján felvethető, hogy a politikai rendszerek bizonyos típusai - elsősorban az autoritárius jellegűek - agresszívebbek s könnyebben robbantanak ki háborút, mint a többiek. (Az első világháborúban a brit közvélemény például meg volt győződve arról, hogy a vérontásért Németország autokrata uralkodója, II. Vilmos császár a felelős.) De vajon az olyan demokratikus berendezkedésű hatalmak, mint Nagy-Britannia, Franciaország és az Egyesült Államok nem bocsátkozott jó néhány háborúba Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában? A már idézett Wright azt írja klasszikusnak számító művében, hogy az új államok sokkal könnyebben fordulnak az erőszak eszközéhez, mint a régebbi, érettebb országok. Más elemzők inkább a politikai kultúrákat veszik alapul: egyes kultúrákat eleve jóval harciasabbnak tartanak mint másokat. (Erre hivatkozva ellenezték jó néhányan az 1990-es évek legelején Németország újraegyesítését.) Nehéz lenne vitatni, hogy e fentebb említett szempontokban is sok igazság van, ám ha visszatekintünk a történelemben, azt találjuk, hogy az államok és társadalmak mindegyik típusa folytatott háborút. Marx és Lenin magában a kapitalizmusban látta a háború végső okát, az előbbi kortársa, az Itália egyesítéséért küzdő Mazzini szerint viszont a háború a nemzeti önrendelkezés megtagadásának a következménye. Az államhatárok és a nemzetek egybeesésével a háborúk is megszűnnek, vélte. A XX. században ellenben azt a nézetet osztották sokan, hogy épp a nacionalizmus a leginkább felelős a háborúkért. A brit Elie Kedourie úgy fogalmazott, hogy csak akkor számíthatunk békére, ha a nacionalizmust megfékezzük. De akkor hogyan magyarázhatók a modern nacionalizmus születése előtti háborúk? Nincs egyetemes érvényű magyarázat! 3. Rendszer-szintű elemzés Talán az ókori történetíró, Thuküdidesz volt az első, aki a háború jelenségét abból a dilemmából kündulva közelítette meg, amellyel az anarchiára épülő nemzetközi rendszer minden tagjának elkerülhetetlenül szembe kell néznie. S e szemléletnek szép számmal akadtak követői a XX. század második felében is. A tudományág történetének rövid összefoglalása során, a II. fejezetben már láttuk, hogy a „strukturális realizmus" hívei szerint a nemzetközi kapcsolatokat - s a háborúkat is - a nemzetközi rendszer általános vonásai magyarázzák. E megközelítés a háborúkat is a nemzetközi erőegyensúly-politika egyik potenciális esz-


116

közének tekinti. Ezen logika szerint tehát igaz ugyan, hogy az erőegyensúly-politika egyik fő célja épp a háború megakadályozása, ám ha ez mégsem sikerül, a háború lehet a megbomlott egyensúly helyreállításának az eszköze. Hogy mit is jelent az erőegyensúly fogalma? Bár sokat foglalkozott vele, maga Morgenthau sem határozta meg teljesen egyértelműen. Az alapgondolata az volt, hogy egy anarchikus világban csak erőt lehet szembeállítani egy másik erővel, stabilitás és kiszámíthatóság pedig csak akkor várható, ha a rendszert alkotó egységek ereje valamiféle egyensúlyi állapotba kerül. (Az erőegyensúly felborítására irányuló tendenciákat pedig jól megválasztott szövetségi politikával és a katonai potenciál erősítésével kell ellensúlyozni.) Morgenthau ugyanakkor azt a vitatható tézist is megfogalmazza, hogy a saját érdekeiket követő nemzetállamok törekvéseinek eredőjeképp mintegy „szükségszerűen" kialakul a nemzetközi erőegyensúly. Valójában, ahogy Martin Wight is hangsúlyozza, a történelmi tapasztalatok legalább annyira szólnak a hatalom koncentrálódása, mint kiegyensúlyozott megoszlása mellett. A neorealizmus egyik meghatározó képviselője, Waltz nem is állítja, hogy az erőegyensúly mindig, automatikusan kialakul - ez csak bizonyos feltételek megléte esetén következik be. Ha azonban az államok a racionális cselekvés elveit követik, akkor elő fogják segíteni az erőegyensúly létrejöttét - fűzi hozzá. A szuperhatalmak ugyan természetesen jobban örülnének, ha egyensúly helyett kizárólag a saját dominanciájuk érvényesülne, mivel azonban erre csak ritkán van lehetőségük, „második legjobb" megoldásként még ők is elfogadják az egyensúlyi állapotot. Ennél is tovább megy Hedley Bull Az anarchikus társadalom (The Anarchical Society, 1977) című híres művében, rámutatva, hogy a nemzetközi erőegyensúly bizonyos értelemben mesterségesen létrehozott vívmány olyan, amelyet a legtöbb állam kívánatosnak tart ugyan, ám amelynek a fenntartásáért tevőlegesen cselekedni is kell. Az erőegyensúly fennállása eredményezi ugyanis magát a nemzetközi rendet.

A háború mint a politika folytatása: Clausewitz koncepciója A háború jelenségének közelebbi vizsgálata előtt érdemes megjegyezni, hogy a katonai erőt természetesen nem kizárólag csak nyílt fegyveres konfliktusban lehet érvényesíteni. A szakirodalom szerint az erőszak alkalmazásának a következő négy - fokozódó erősségű - formáját (vagy szintjét) lehet megkülönböztetni.


117

1. A diplomácia „megerősítéseként". A katonai hatalommal akár még fenyegetőzni sem kell ahhoz, hogy kiváltsa a tőle elvárt hatást, puszta demonstrálása elégséges lehet ahhoz, hogy „lebeszélje" a potenciális ellenfelet a konfrontáció útjának választásáról. Ezt a megoldást gyakran használják akkor, ha a szemben álló felek katonai képességei markánsan eltérnek, azaz ha egyértelmű, hogy konfliktus esetén ki fog veszítem. 2. Az ellenfél nyílt megfenyegetése. Diplomáciai csatornák révén félreérthetetlenül a másik fél tudomására lehet hozni, hogy az adott ügyben akár a katonai fellépéstől sem riadunk vissza, de ezt az üzenetet többnyire az is közvetíti, ha megemelik a fegyveres erők készenléti (bevethetőségi) szintjét. 3. A katonai erő demonstratív célú korlátozott alkalmazása. Ez a szint már több a fenyegetésnél: ez már a fegyveres erőknek a tényleges használa tát jelenti, ám még nem azzal a céllal, hogy a másik félre katonai csapást mérjenek, hanem „csak" a megfélemlítés szándékával. 4. Közvetlen katonai akció: háború. Értelemszerűen az erőszak alkalmazásának ez a legmagasabb szintje, mert ez már a katonai erők teljes bevetésével jár, a cél pedig az ellenfél legyőzése. Joggal figyelmeztet azonban Rourke, hogy az erőszak alkalmazásának a négy említett szintjét kombinációkban is lehet alkalmazni - s erre jó példa az amerikaiak vietnami háborúja. Miközben az Egyesült Államok katonái Dél-Vietnamban harcoltak (közvetlen katonai akció), a Nixonkormányzat elaknásította az észak-vietnami Haiphong kikötőjét (a katonai erő korlátozott alkalmazása), és fenyegetőzött (fenyegetési szint), hogy a hanoi kommunista vezetésnek komolyabban kellene vennie a tárgyalásokat, mert különben az egész amerikai hadsereggel találja magát szemben (a diplomácia „megerősítése"). A háború politikai értelmezésének az első szabatos kidolgozása egy porosz tábornok, a napóleoni háborúkban részt vevő, majd a katonai akadémián tanító Carl von Clausewitz nevéhez fűződik. O a háborúról írott, csak halála után, 1831-ben megjelent könyvében (A háborúról) azon véleményét fejtette ki, hogy tévedés azt gondolni, a háború pusztán csak az erőszak öncélú megnyilvánulása: az „valódi politikai eszköz, a politikai tevékenység folytatása más eszközökkel". Hangsúlyozza tehát a háború és a béke közötti összefüggést: a háború nem a politika vége, hanem annak egészen sajátos formájú továbbvitele. A háború e felfogásban tudatos, a költség és a várható haszon szempontjait összevető döntés eredménye, amely nagyon is politikai jellegű célokat szolgál. Clausewitz szerint három tényezőn nyugszik a háború: az ellenség iránti ellenszenven, amelyet a „nép" biztosít, a szükséges technikai fel-


118

tételeken, amelyet a hadsereg biztosít, és a célokon és terveken, amelyeket viszont a politikai vezetés szab meg. S e három szintet nem szabad összecserélni: sem a nép, sem pedig a hadsereg (s a hangsúly ebben az összefüggésben az utóbbin van!) nem tarthat igényt az irányításra, a célok meghatározására! (Ahogy Llyod George brit miniszterelnök fogalmazott az első világháborúban: „a háború túlságosan bonyolult dolog ahhoz, hogy a tábornokokra bízzuk") A porosz stratéga ezért elutasította az erőszak önkényes és szeszélyes alkalmazását, s kiállt a fegyveres erők feletti civil kontroll eszméje mellett. E felfogásban benne van, hogy a háború nem a diplomácia pótléka: a kommunikációs csatornáknak a hadműveletek alatt is nyitva kell maradniuk, hogy korlátozni lehessen a konfliktust és mielőbb helyre lehessen állítani a békét. Bizonyos esetekben a kompromisszum jobb lehet a harc folytatásánál, sőt akár a győzelemnél is. Joggal jegyezte meg egy kommentátor, hogy ennek a hozzáállásnak az érvényesülése a XX. század számos szörnyű vérfürdőjét megakadályozta volna. Clausewitz álláspontjában ugyanakkor az is benne van, hogy a nemzetállamoknak saját érdekükben joguk van erőszakot alkalmazni a nemzetközi kapcsolatokban - s ez a meggyőződés teoretikus és gyakorlati síkon egyaránt súlyos dilemmákat vet fel. A Clausewitz által képviselt koncepció szellemében hangsúlyozta Bruce Bueono de Mesquita amerikai professzor is (The War Trap, 1981), hogy a háború tudatos politikai döntés eredménye. Bizonyítékképpen arra hivatkozott, hogy abból az 58 államközi háborúból, amelyet 1815 és 1974 között talált, 42 esetben a támadó fél győzött. Hogy milyen célokért vívnak háborút? A lehetséges hadicélok skálája igen széles: egy földterület megkaparintásától kezdve más országok politikai berendezkedésének az átalakításán keresztül egészen a nemzetközi hegemónia megszerzéséig terjedhet. Több szerző is rámutat, hogy a viszonylag egyszerű célokat követő, s földrajzilag is behatárolt háborúk könnyebben „kezelhetők", mint az összetett célokat követő, számos régiót és nagy tömegeket érintők. Az eredeti clausewitzi koncepcióból az következik tehát, hogy a háborúkat a politikai vezetők nem pusztán szubjektív szeszélyüknek engedve, hanem tudatos, jól vagy rosszul végzett, kalkulációk alapján kezdeményezik, a háború „várt hasznosságának" („expected utility of war") fényében. Ez a kiindulópont pedig már igen régen felvetette a kutatók körében azt a kérdést, hogy valójában mennyire hatékony az erőszaknak a nemzetközi kapcsolatokban való alkalmazása. Számos tanulmány kísérelte meg a fegyveres erők sikeres alkalmazásának a feltételeit ki-: dolgozni. Egy amerikai szerzőpáros, Barry Blechman és Stephen Kaplan


119

azt hangsúlyozza (U. S. Military Forces as a Political Instrument, 1979), hogy a katonai megoldás akkor a legsikeresebb, ha azt olyan eszköznek tekintik, amely kiegészíti a diplomáciai lépéseket és időt ad a vezetőknek a tartósabb rendezés kidolgozására. Az Egyesült Államok egykori hadügyminisztere, Caspar Weinberger 1985-ben hat olyan feltételt körvonalazott, amelyeknek szerinte fenn Jtell állniuk ahhoz, hogy az amerikai csapatokat harcba vessék. Az exmíniszter véleménye nem tudományos kutatómunkára, hanem a gyakorlatban szerzett tapasztalataira épült. A hat szempont a következő: 1. A katonai akcióra olyan területeken kerüljön sor, amelyeken világosan meghatározott, lehetőleg már régóta fennálló és korábban is bizonyított elkötelezettség áll fenn. 2. Az érzett és kinyilvánított elkötelezettségnek erősnek kell lennie. 3. A katonai erő felhasználása akkor a legeredményesebb, ha egy másik katonai erő ellen vetik be, nem pedig olyan célból, hogy egy másik ország belpolitikáját befolyásolja. 4. Ha katonai erő alkalmazására kerül sor, jobb azt gyorsan és határozottan megtenni, mint vele fenyegetőzni és lassan kibontakoztatni az akciót.

5. A célokat világosan meg kell jelölni. 6. Nélkülözhetetlen, hogy a katonai akció széles körű belpolitikai támogatásban részesüljön.

A háborúk típusai A háborúk jellege sokat, sőt rengeteget változott az évszázadok során. E változásokban a szakirodalom szerint két tényező megkülönböztetett szerepet játszott: egyrészt a technológiai fejlődés, másrészt pedig a nemzettudat kialakulása. Az előbbi körülmény talán nem is igényel sok kommentárt, hiszen köztudomású, hogy a gyilkolás technikai feltételei mennyit „fejlődtek" a lándzsáktól és mérgezett nyilaktól a különféle rakétákig. A modern nemzeti eszme kialakulása azonban ugyancsak alapvetően megváltoztatta a háborúk természetét. A XIX. század előtt a háborúkat többnyire a királyi házak és a nemesi családok vívták egymással viszonylag csekély létszámú hadseregekkel; egy ország lakosságának csak egy töredéke vett részt a tényleges harcokban. (Becslések szerint a népességnek nem több, mint három százaléka.) A francia forradalom e tekintetben is fordulópontnak tekinthető: a háborúk egyre inkább nemzetek közötti háborúkká váltak, ami együtt járt a harcok intenzitásának és a résztvevők számának a markáns növekedésével.

124

Egész nemzetek kerültek háborús állapotba: a nemzetállamok a háborút VII. A nyílt erőszak: 120 a tömegek mozgalmaivá tették.a háború Ennek következtében azután egyre inkább elmosódtak a határok a szűkebben vett katonai célpontok és a civil szféra között. A háborúk megváltozott természete meglehetősen nehézzé teszi a csoportosításukat. Alapvető különbség van a polgárháború és az államok (nemzetek) közötti háború között - e tankönyvben természetesen a háborúk kapcsán kizárólag az utóbbiakkal foglalkozunk. Tipológiai szempontból szóba kerülhet a háborúk intenzitásának a foka - eszerint az egyik fő csoportot a korlátozott háborúk, a másikat pedig a totális háborúk alkotják. Egy másik lényeges disztinkció a tradicionális (nemnukleáris) és a nukleáris háborúk között tesz különbséget. E két dimenzió ugyanakkor számos ponton át is fedi egymást. Hagyományos háború A hagyományos háborúk általában korlátozott háborúk is, azaz korlátozottak a céljaik: nem törekednek az ellenfél államának teljes felszámolására és lakosságának totális alávetésére. (Clausewitz fentebb körvonalazott háború-felfogása tehát egyértelműen a tradicionális háborúkra vonatkozik. Nem csoda, hogy ő már Napóleon célkitűzéseit is teljesen összeegyeztethetetlennek találta a háborúk általa vallott politikai felfogásával és azzal a szereppel, amelyet az erőszaknak a nemzetközi kapcsolatokban tulajdonított.) A „hagyományos" jelző alkalmazásának alapvető kritériuma, hogy a háborút hagyományos fegyverekkel vívják, nem használnak tehát sem nukleáris, sem biológiai, sem pedig vegyi fegyvereket („ABC-fegyverek") Mivel az elsődleges cél az ellenfél katonai erejének a megtörése, a tradicionális háborúkban hiányoznak - vagy csak erősen korlátozottak - a civil lakosság és a nem-katonai célpontok elleni támadások. A harcok során többnyire tiszteletben tartják a háborúzás explicit és implicit „játékszabályait". Ezekbe beletartozik a katonáknak és a polgári lakosságnak a szigorú megkülönböztetése: a XX. század előtt a háború tipikusan a hadseregek olyan megmérkőzése volt, amelyhez a civileknek semmi közük sem volt. A hagyományos háborúkban a hadban álló feleket és a semleges államokat élesen megkülönböztetik: az utóbbiakkal fenn lehet tartani a diplomáciai kapcsolatokat és kereskedni is lehet velük. (Azonban nem engedhetik át a területüket egyik fél katonáinak sem.) A háborúzás szabályainak (ius in bello) vizsgálata kapcsán úgy fogalmaz legújabb, 2004-es könyvében K. J. Holsti (Taming the Sovereigns), hogy a XVIII. században „intézményesítették" a háborút - nem utolsósorban azért, hogy elkerüljék az értelmetlen véráldozattal és anyagi

124

pusztulással járó harmincéves háború megismétlődését. Ehhez VII. A nyílt erőszak:eszméi a háború is hozzájárultak, 121 természetesen a felvilágosodás amiként az a körülmény is, hogy a szemben álló seregek tisztjei azonos társadalmi háttérrel rendelkeztek és - akárcsak a korszak diplomatái - jól szót értettek egymással. Egyik oldalt sem az elvakult gyűlölet hajtotta. A szenvedélyek hiányát és a méltányosságra való hajlamot az akkoriban megkötött békeszerződések is jól tükrözik: nem azt a célt szolgálták, hogy a másik felet megalázzák és ellehetetlenítsék. Totális háború A XX. század beköszöntésével jelentősen megnőtt azon jogszabályok száma, amelyek a háborúk viselésére, a hadműveletek során tanúsítandó magatartásra vonatkoztak. E században mondta ki az ENSZ Alapokmánya egyértelműen azt az elvet, hogy a fegyverek alkalmazása kizárólag önvédelmi célokból (vagy a Biztonsági Tanácstól kapott felhatalmazás alapján) történhet. S ennek kapcsán egy roppant paradox jelenséget észlelhetünk: ha ugyanis pusztán e jogszabályokból, elvekből, és a kíséretükben megfogalmazódott dokumentumokból indulnánk ki, az a benyomás keletkezne, hogy a nemzetközi kapcsolatokban egyre nagyobb szerephez jutnak a humanitárius szempontok. A valóság azonban ennek szinte épp az ellenkezője! Kis túlzással: minél több megállapodás született a háború szabályozásáról, annál jobban megsértették az alapvető humanitárius elveket. A XX. század totálissá tette a háborúkat, ahogy ezt a két világháború és számos, azóta végbement véres konfliktus jelzi. Az első „totális" háború az első világháború volt, amely, Diószegi István fogalmazásában, az államokat a hadseregek „hátországaivá" avatta és a nemzetgazdaságok erőforrásainak a maximális összpontosítását igényelte. Milliókat soroztak be, és még a laissez-fairé hagyományú Angliában is kiterjesztették az állami ellenőrzést a gazdaság egészére. A háborúk természetében bekövetkezett változások elválaszthatatlanok attól, hogy alaposan megnőtt a fegyverek pusztító potenciálja. Az ENSZ már 1948-ban bevezette a „tömegpusztító fegyverek" kategóriáját (WMD, weapons of mass destruction), megkülönböztetve ezeket a konvencionális fegyverektől. Szinte már közhellyé koptatott megállapítás, hogy a Földgolyónkon felhalmozott nukleáris fegyverarzenál az egész emberiség elpusztítására elegendő lenne. De legalább ilyen fontos, hogy a XX. században jelentősen kibővült a hadviselés célpontjainak a köre is.- E fejlemény összefügg az egyes országok népességének és gazdaságának a növekvő fontosságával, hiszen a totális háborúban e tényezők a katonai erőnek a nélkülözhetetlen támaszai. S épp erre hivatkoznak azok, akik legitimnek tekintik a háborúknak az egész

124

népességre és gyakorlatilag a gazdaság egészére való kiterjesztését. A VII. A nyílt erőszak: a háború XVIII. században Rousseau még azt írta, hogy a122háborúban azért ölnek, mert győzni akarnak; „senki sem olyan kegyetlen, hogy azért akarjon győzni, hogy ölhessen'' A XX. században viszont ezt az elvet már jó néhányszor megsértették - a katonai műveletek gyakran a népirtás feltételeinek a biztosítását vagy legalábbis a népesség elűzését szolgálták. A XX. század utolsó harmadában egyes háborúkban - elsősorban Afrikában és Ázsiában, de ilyen volt például a boszniai konfliktus is az 1990-es években - az áldozatok csaknem 90 százaléka a polgári lakosság köréből került ki. Totális háborút számos fegyvernemmel lehet folytatni, beleértve a nukleáris fegyvereket is - de nem csak azokat. Emlékezetes, hogy a konvencionális eszközök, a hagyományos légibombázások több ember halálát okozták a második világháború utolsó napjaiban Drezdában és Tokióban, mint az atomtámadás Hirosimában vagy Nagaszakiban. Ruandában pedig 1994-ben a felfegyverzett bandák kézifegyverekkel, köztük bozótvágó késekkel mintegy 800 000 embert öltek meg! A második világháború után kibontakozott fegyverkezési verseny sem korlátozódott kizárólag a nukleáris fegyverek megszerzésére, illetve fejlesztésére globális tekintetben az emberiség csillagászati nagyságrendű összegeket költött a hagyományos fegyverzetek fejlesztésére. A hidegháború egyik fontos aspektusa volt a Varsói Szerződés és a NATO közötti katonai versengés - az űrprogramokban használt eszközök egy számottevő részét is eredetileg katonai célzattal dolgozták ki. (Az űreszközöket hordozó rakéták legtöbbjét például katonai rakétákból építették meg.) A haderőfejlesztés vívmányai között szerepeltek az újabb és újabb típusú sugárhajtású repülőgépek, az atommeghajtású tengeralattjárók, és a föld-levegő rakéták, de jelentős fejlődés zajlott le a hagyományos tüzérség és a kézifegyverek tekintetében is. Összességében a bipoláris világrend fennállásának utolsó évtizedében, 1980-1981-ben az Egyesült Államok bruttó nemzeti termékének 5,2 százalékát, Nagy-Britannia 4,9 százalékát, Franciaország 3,9 százalékát, a Szovjetunió 12-13 százalékát, Kína pedig 9 százalékát költötte katonai kiadásokra. Egyes ázsiai és afrikai országok esetében ez az arány még magasabb volt: Izrael 31 százalékot fordított erre, Szíria 22 százalékot, Szaúd-Arábia 15 százalékot, Egyiptom 13,5 százalékot. Sok harmadik világbeli országban a népességnek nagyobb hányada szolgált a fegyveres erőknél, mint az öt nagyhatalomban. (Mosley: The Arms Race, 1985)

A nukleáris fegyverek és az elrettentés doktrínája

124

A totális háború egyik egészen sajátos formája a nukleáris háború - erről VII. A nyíltszerencséjére, erőszak: a háború 123 azonban, az emberiség egyelőre csak hipotetikusan beszélhetünk, hiszen még nem került rá sor. Azt viszont tényként fogalmazhatjuk meg, hogy a nukleáris fegyverek megjelenése a XX. század közepén nemcsak a fegyverzet-technológia fejlődésében jelentett minőségileg új szakaszt, hanem a nemzetközi kapcsolatokban is. John Herz írja a modern államok történetéről elmélkedve (The Rise and Demise of the Territorial State, 1959), hogy a tűzfegyverek elterjedése annak idején sokban hozzájárult a feudális berendezkedés hanyatlásához és összeomlásához, mivel az ágyúk megjelenésével a földesúr többé nem tudta garantálni alattvalóinak biztonságát a megerősített várakban sem. A régi hűbéri rendszer helyére a nemzetállamok léptek, ám a nukleáris rakéták ezek védhetőségét és biztonságát is illuzórikussá tették. S ha már a tudósok kifejlesztették a nukleáris fegyvereket, nyilvánvaló, hogy birtoklásuk a nagyhatalmi státus egyik attribútumává változott - a második világháború után kibontakozott fegyverkezési versenyben a nukleáris arzenál folyamatos korszerűsítése és bővítése ezért a legfontosabb célok közé tartozott. Nemcsak a két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió fejlesztett ki atomfegyvert (az „atomtitok" 1949-ig volt az Egyesült Államok monopóliuma), hanem NagyBritannia (1952), Franciaország (1960) és Kína is (1964) - ezt az öt államot az atomsorompó-szerződés (1968) ] is „legális" atombirtokosnak ismerte el. . Bár mindkét említett nyugat1éurópai ország az amerikai nukleáris „védernyő" alatt állt a hidegháború időszakában, Londonban és Párizsban úgy érezték, nem számíthatnak száz százalékos biztonsággal az USA- ra. Ahogy De Gaulle francia elnök egy ízben feltette a kérdést: vajon Washington elkövetne-e „öngyilkosságot", hogy megvédje Párizst? Margaret Thatcher brit miniszterelnöknek is szilárd meggyőződése volt, hogy mivel a Szovjetunió a hagyományos fegyverzetek tekintetében nagy fölényben van, az európai kontinens biztonságát csak a nukleáris ellencsapás lehetősége garantálja. (E szempont mellett természetesen presztízs-okok is közrejátszottak az önálló brit és francia atomarzenál fenntartásában.) S a NATO vezetése e tekintetben valóban roppant súlyos dilemmával nézett szembe: bár Washington többször is kinyilvánította, hogy elsőként nem használ nukleáris fegyvert, egy Nyugat-Európát érő szovjet támadás esetén, „az Északi-tengerig nyomuló vörös tankok" láttán, csak két lehetőség kínálkozott: Nyugat-Európa feláldozása vagy az atomfegyver (elsőként történő) bevetése. Ez pedig törvény-

124

szerűen egy globális nukleáris - és katasztrófához - veVII. A nyílt erőszak:konfliktushoz a háború zetett volna. A nukleáris fegyverek terjedésének megakadályozására több nemzetközi egyezmény is született (lásd részletesebben a fegyverzetkorlátozással foglalkozó bekezdést alább), de a hatalmas költségek ellenére a fentebb említetteken kívül más országok is szert tettek ilyen fegyverekre. 1998-ban India és Pakisztán kísérleti robbantásokkal demonstrálta nyíltan, hogy az atomfegyverrel rendelkező hatalmak sorába lépett. Bár e két állam ezzel nem sértett meg korábban vállalt nemzetközi kötelezettséget, mivel nem csatlakozott az atomszerződésekhez, lépésük mégis veszélyes precedenst teremtett. Nem csatlakozott az atomsorompó-egyezményhez az önálló nukleáris potenciállal rendelkező Izrael sem. Még nagyobb azon államok száma, amelyek rendelkeznek olyan tudo- mányos-technológiai háttérrel, hogy. ha akarnának, ki tudnának építem nukleáris ütőerőt, a szükséges hordozóeszközökkel együtt. Igen sok jogos aggodalmat keltett a nukleáris fegyverek terjedése szempontjából a volt Szovjetunió felbomlása az 1990-es évek elején - ez volt mindmáig az egyetlen eset, hogy egy nukleáris nagyhatalom belső okokból dezintegrálódott. Attól lehetett ugyanis tartani, hogy avatatlan kezekbe kerülhetnek nukleáris robbanófejek; egy részük a volt tagállamokban szóródott szét, amelyekben nem voltak meg a biztonságos tárolás és őrzés feltételei. Egészében véve elmondható: az atomfegyverek terjedése, a gyártá suk technológiájára vonatkozó ismeretek diffúziója a globalizáció egyik sajátos kísérőjelenségének tekinthető. S ennek során bizonyos regionális differenciálódás is végbement. Míg egyes régiókban a nukleáris fegyverek potenciális súlya, a nukleáris fenyegetettség mértéke drasztikusan lecsökkent (Latin-Amerika, Délkelet-Ázsia, Afrika), másokban-jelesül a Közel-Keleten és Dél-Ázsiában - ez a veszély számottevően megnőtt. E sorok írásakor két ország politikája vált ki különös nemzetközi aggodalmat: egyrészt Észak-Korea, amely 2003-ban formálisan is kilépett a nukleáris fegyverek terjedését tiltó egyezményből, és 2005-ben azt közölte, hogy már van nukleáris fegyvere, másrészt Irán, amely a nemzetközi tiltakozások ellenére uránium-dúsítási programba kezdett, még tovább fokozva ezzel az amúgy is jelentős mértékű regionális instabilitást. (Sagan-Waltz: The Spread of Nuclear Weapons, 1995) Az atomfegyverek terjedésével párhuzamosan szélesedett azon országok köre is, amelyek képessé váltak a szükséges hordozóeszközök előállítására. Az ötvenes évek végéig a nukleáris töltetek célba juttatása repülőgépekre hárult, ezt követően azonban elkezdték a ballisztikus ra-

124

kéták kifejlesztését. Ez pedig már igen korán felvetette a rakétaelhárító VII. A nyíltaerőszak: a háború 125 rendszerek kiépítésének gondolatát; az „anti-ballisztikus rakéták" (ABM, anti-ballistic missiles) már a levegőben meg tudják semmisíteni az ellenség rakétáit. Ez utóbbiak kérdése ezért már a hatvanas évek végétől a fegyverzetkorlátozási tárgyalások egyik stratégiai jelentőségű témája lett, s az 1972-ben kötött szovjet-amerikai ABM-egyezmény kétkét körzetre korlátozta e rakétatípus telepítését mindkét szuperhatalomban. A Reagan amerikai elnök által 1983-ban felkarolt Stratégiai Védelmi Kezdeményezés (SDI, Strategic Defense Initiative) valójában e korlátozások kiiktatására irányult, amikor arra tett kísérletet, hogy az ellenséges rakétákat már az „űrből" feltartóztassák és megsemmisítsék. A Kelet és Nyugat közötti szembenállás megszűnésével ez a program ebben a formájában azután lekerült a napirendről, ám a kutatásokat folytatták. 1999-ben a washingtoni kongresszus elfogadta a Nemzeti Rákétavédelmi Törvényt (NMD, National Missile Defense Act), amely előirányozta olyan technikai eszközök kifejlesztését, amelyekkel az Egyesült Államok területét a kisebb ballisztikus rakétákkal szemben is meg lehet védeni. A nukleáris fegyverek birtoklása azért is vonzónak tűnt jó néhány állam számára, mert hosszabb távon azt az ígéretet hordozta, hogy a katonai erő hagyományos forrásait - népesség, terület, gazdasági kapacitás - viszonylagosan leértékeli, s ezáltal csökkenti a kisebb és nagyobb országok ereje közötti különbségeket. Bármekkora is azonban az atomfegyverek birtoklásának tényleges és szimbolikus jelentősége, azt se felejtsük el, hogy e fegyverek egyik legsajátosabb vonása épp az, hogy felettébb nehéz őket alkalmazni. Más szavakkal: az atomfegyvereket igen nehéz a közvetlen politikai nyomásgyakorlás eszközévé termi. A nukleáris arzenál szerepét ezért elsősorban másban látják a szakértők: az ún. elrettentő funkcióban, vagyis abban, hogy e fegyverek birtoklása - az ellencsapás lehetősége miatt - megakadályozza az ellenfelet bizonyos lépések megtételében. A politológiai irodalomban ezt el is keresztelték „kölcsönösen biztos megsemmisítésnek" (MAD, mutually assured destruction), hiszen a hosszúra nyúlt hidegháború időszakában mind a két szuperhatalom tudatában volt annak, hogy olyan mennyiségű nukleáris robbanóanyaggal rendelkezik, amellyel nemcsak riválisát, hanem valójában az egész Földgolyót tönkreteheti. 1980-ban az ENSZ jelentése szerint Földünkön összesen 40 000 nukleáris robbanófejet tároltak, s ennek robbanóereje 13 000 megatonna TNT-nek felelt meg. (Az angol betűszó, a MAD őrültet is jelent -se jelző használata adekvátnak tűnik...)

126

Az elrettentés speciális ún. kiterjesztett elrettentés (extended VII. A nyíltesete erőszak:az a háború deterrence): erről akkor beszélünk, amikor - nukleáris ütőereje birtokában - egy állam megakadályoz egy másikat abban, hogy egy harmadik felet megtámadjon. A „kiterjesztett elrettentés" stratégiája ugyanakkor különös élességgel világít rá arra a dilemmára, amely abból fakad, hogy nincs lineáris összefüggés a nukleáris arzenál nagysága és az elrettentési képesség között: az atomfegyverek ugyanis nem egyformán relevánsak a különböző szituációkban, nem egyformán használhatók a veszélyhelyzetek különböző szintjein. A második világháború előtt egy bizonyos fegyverrendszer többféle feladatra is alkalmas volt. A brit flotta például egyszerre védte a szigetországot egy esetleges inváziős kísérlet ellen és a tengerentúli gyarmatokat más hatalmak behatolásával szemben. A nukleáris ütőerő esetében viszont - mivel az csak „végszükség" esetén használható fel - ez a lehetőség nem áll fenn. A „kiterjesztett elrettentés" első látványos kudarcát az 1950-ben kirobbant koreai háború hozta el: hiába rendelkezett az Egyesült Államok hatalmas nukleáris potenciállal, ez nem akadályozta meg a kommunista Észak-Koreát Dél-Korea lerohanásában, mert számoltak azzal Phenjanban, hogy az atomfegyvert nem fogják - nem lehet - bevetni. (Bár MacArthur tábornok emellett lobbizott.) Összefoglalóan elmondható, hogy míg 1945 előtt a fegyverek hatékonyságát elsősorban az ellenséggel szemben nyújtott teljesítményük alapján értékelték, s csak másodlagos jelentőségűnek minősült elrettentési képességük, a nukleáris fegyvereket elsődlegesen nem azon az alapon ítélik meg, hogy mekkora károkat tudnak az ellenségnek okozni, hanem attól függően, hogy milyen mértékben tudják befolyásolni a potenciális támadók viselkedését. S hogy mennyire működőképes a nukleáris elrettentés? Ha az állásfoglalás alapjának azt tekintjük, hogy a második világháború után a szuperhatalmak végül is elkerülték az atomháborút, erre a kérdésre akár pozitív választ is adhatunk. Hozzá kell azonban tennünk, hogy természetesen nehéz lenne bizonyítani, a nagyhatalmak „önmegtartóztatása" kizárólag az elrettentési stratégia sikerének tekinthető.

Kémiai és biológiai fegyverek Jegyezzük végül meg, hogy a tömegpusztító fegyverek körébe sorolta teljes joggal - az ENSZ a kémiai és a biológiai fegyvereket is, amelyek kifejlesztését ugyancsak a XX. század természettudományának az eredményei tették lehetővé. Mint köztudomású, az előbbiek a kémiai anya-

124

gok mérgező, az élő szervezetekre gyilkos hatású tulajdonságaira épülVII. Afegyvert nyílt erőszak: nek; első ízben vegyi - aa háború mustárgázt -127a németek alkalmazták nagy mennyiségben az első világháborúban, 1917 júliusában Ypernnél. Bár a mérges gázok előállítását az 1925-ös genfi jegyzőkönyv megtiltotta, a XX. században összesen mintegy hetvenféle vegyi fegyvert állítottak elő. Az 1980-as években lezajlott iraki—iráni háborúban az irakiak jelentős mennyiségű ideggázt vetettek be, legalább 20 000 iráni katona azonnali halálát okozva, s gázt alkalmaztak a bagdadi kormányzatnak ellenszegülő kurd településeken is. A vegyi fegyverek gyártását és tárolását az 1993-as nemzetközi megállapodás szigorúan betiltotta. Az élő mikroorganizmusok (baktérium, vírus) potenciálisan gyilkos hatásait „hasznosítják" az ún. biológiai fegyverek; ezeket már 1972-ben törvényen kívül helyezték. Az ilyen eszközök elutasítását megkönnyítette, hogy a katonai szakértők szerint a biológiai fegyverek valójában alkalmatlanok a hadviselésre, s nemcsak morális okokból, hanem arra tekintettel is, hogy a gyilkos baktériumok vagy vírusok az őket bevető felet is veszélyeztetik, közvetlenül vagy közvetve. A biológiai fegyverek ezért ma elsősorban a terroristák részéről jelentenek veszélyt.

A fegyverzetkorlátozás története - röviden A történelem első - s mindmáig egyik legsikeresebb - megállapodását a fegyverek használatának a korlátozásáról az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kötötte 1817-ben, amikor megállapodtak az amerikai-kanadai határ teljes demilitarizálásáról. Az első világháború előtt tartott két hágai konferencia (1899,1907) bizonyos magasztos elvek deklarálásán túl nem sokra jutott, és lényegében hasonló sorsra jutottak az 1919-ben alakított Népszövetség ilyen irányú törekvései is. A második világháború végén életre hívott ENSZ; 1957-ben felállította a Nemzetközi Atomügynökséget a nukleáris technológia terjedésének az ellenőrzésére, 1968-ban pedig megszületett a nukleáris fegyverek terjedését tiltó egyezmény (Nuclear NonProliferation Treay, NPT, magyarul: atomsorompó-szerződés). Ehhez kapcsolódóan a nukleáris hatalmak vállalták, hogy nem vetnek be atomfegyvert az ilyen eszközzel nem rendelkező államok ellen, , hacsak nem éri őket nukleáris támadás azok területéről. 1972-ben az Egyesült Államok és a Szovjetunió megállapodott a rakétaelhárító rendszer korlátozásában: aláírták az anti-ballisztikus rakétákra vonatkozó első SALT-szerződést. A folytatás azonban elakadt: az 1979ben megkötött második SALT-szerződést Moszkva afganisztáni intervenciója miatt Washington nem ratifikálta. (Bár hallgatólagosan

128

betartotta.) A közép-hatótávolságú nukleáris fegyverekről 1987-ben VII. A nyílt erőszak: a háború állapodott meg a két szuperhatalom, s ennek nyomán előirányozták, hogy az összes 500 és 5500 km közötti hatótávolságú rakétát megsemmisítik. 1995-ben az 1968-as egyezmény hatályát meghatározatlan időre kiterjesztették, 1996-ban pedig a nukleáris kísérleti robbantások minden fajtáját betiltották.

Visszatérés Clausewitzhez ? A haditechnika forradalma Láttuk, a legújabb kor háborúi jellegükben egyre kevésbé emlékeztetnek a XVIII-XIX. század konfliktusaira. Ajz ezredforduló óta ugyanakkor egy új tendencia megjelenésével is számolnunk kell, amire joggal hívja fel Holsti a figyelmet legújabb, 2004-es könyvében. A haditechnika fejlődésének, újabb „forradalmasodásának" a következményeiről van szó: (RMA, „revolution is military affairs"): az informatika, az információs technológia és a nanotechnika példátlan eredményei lehetővé tették a célpontok eddig elképzelhetetlen pontosságú kiválasztását. A fegyverek pontosságának hatalmas mértékű javulása lehetőséget kínál arra, hogy a polgári lakosságot a korábbiaknál jóval hatékonyabban vonják ki a katonai műveletek köréből. A kifejezetten katonai célpontokra való összpontosítás lehetősége, a nem-hadviselők kikapcsolásával együtt kétségtelenül azt az ígéretet hordozza magában, hogy a XXI. század háborúi talán ismét közeledni fognak a clausewitzi modellhez. S e feltevést bizonyos tények is alátámasztják. Az 1991-es Öböl-háború, az 1999-es koszovói háború, a 2001-es afganisztáni hadműveletek és az amerikaiak által vezetett koalíció 2003-as iraki intervenciója már azt a tendenciát tükrözték, hogy a korábbiaknál következetesebben válasszák szét a katonai és a civil célpontokat. Nehéz lenne vitatkozni Holstival, amikor azt írja, hogy a civileknek 1999-ben Belgrádban vagy 2001-ben Kabulban jobb esélyei voltak, mint 1945-ben Drezdában vagy Tokióban - vagy épp az ezredfordulós Kongóban vagy Szudánban. Amennyire hiba lenne azonban figyelmen kívül hagyni ezt a tendenciát, annyira helytelen lenne túlértékelni is, hiszen ha az említett konfliktusok akármelyikét nézzük, mindegyikben számos civil áldozat is elpusztult részben szándékosan, részben emberi és technikai tévedéseknek köszönhetően. Es arról sem szabad; megfeledkeznünk, amire Thomas Smith figyelmeztet 2002-ben írott tanulmányában (The New Law of War: Legitimizing Hí-Tech and Infrastructural Violence): a humanitárius szempontok fokozottabb figyelembevétele sok tekintetben csak látszó-

124

Kulcsfogalmuk

lagos a „high-tech" háborúkban. Miért? Azért, mert még ha a közvetlen VII.megöltek A nyílt erőszak: a háborúrelatíve alacsony 129 hadműveletek során száma is, a rakéták és bombázások következményei - a megszokott életfeltételek szétzilálódásától a betegségekig és a tiszta ivóvíz hiányáig bezáróan (a menekültekről nem is szólva) - számos további áldozatot követelnek.

erőegyensúly-politika: a realista szemlélet fontos kategóriája, amely abból indul ki. hogy a nemzetközi rendszer stabilitását csak az garantálhatja, ha erőt állítanak erővel szembe Clausewitz háború-felfogása: a háború valójában a politika folytatása más eszközökkel, tehát nem az erőszak valamiféle öncélú megnyilvákorlátozott háború: olya: lenfél teljes megsemmisítésére hagyományos háború: olyan háború, amelyet hagyományos fegyverekkel vívnak. A tradicionális háborúk tipikusan kc totális háború: oívan háború, amelyet egy ország erőforrásainak maximális mértékű mozgósításával folytatnak nukleáris háború: olyan háború, amelyben nukleáris fegyvereket clrettentési doktrína: az a stratégia, hogy a lehetséges ellenfelet a nukleáris iitőerő birtok! klJcnőrző kéidések: 1. A háborúk elemzésének milyen szintjei vannak? 2. Hogyan értelmezte Clausewitz a háborút? 3. Mit jelent a háború „várt hasznosságának" fogalma? 4. A háborúk milyen fajtáit különböztethetjük meg? 5. Mit értüllka „kiterjesztett elrettentés'' fogalma alatt?

1. Valóban elválaszthalatlan-e az emberi természettől a háborúskodás? 2. Véleménye szerint az elemzés mely lehetséges szintje adja a legmeggyőzőbb magyarázatot a háborúk okaira? 3. Igaz-e vajon, hogy a demokratikus országok kevesebbet háborúznak? 4. Vijon növelik vagy csökkentik a béke esélyét a nukleáris fegyverek? 5. Milyen hatások várhatók a haditechnika fejlődésétől a háborúk jellegét

VIII. Intervenció és propaganda. A terrorizmus Ez a fejezet a nemzetközi kapcsolatok alakításának rendhagyó és többnyire a diplomáciai normákkal is ütköző formáival foglalkozik. A penetráció és az intervenció fogalmának, s főbb

130 a propaganda-tevékenység változatainak az áttekintése után sajátosságait és lehetőségeit vizsgálja meg, majd végül korunk egyik legsúlyosabb kihívását, a terrorizmus jelenségét igyekszik körbejárni, utalva az állandósuló terrorfenyegetés belpolitikai következményeire is.

VIII. Intervenció és propaganda. A terrorizmus

A nemzetközi kapcsolatokat természetesen nem kizárólag közvetlen államközi csatornákon keresztül tartják fenn - igen gyakran nagy szerephez jutnak az „indirekt" kapcsolatok, amelyeknek a legfontosabb formái a penetráció (behatolás) és az intervenció. Ami az előbbi fogalmat illeti: penetráció alatt szűkebben azt értjük, hogy a nemzetközi kapcsolatok egyik szereplője „behatol" a másik fél által fenntartott belső struktúrákba (s ily módon hozzáfér például nyilvánosságra nem hozott információkhoz), az intervenció pedig a e struktúráknak, a másik fél belpolitikai tényezőinek, a befolyásolását jelenti. A penetrációt és intervenciót általában kormányzatok hajtják végre, de egyre gyakoribb, hogy a különféle (a későbbi fejezetekben vizsgált) transznacionális szereplők is megpróbálják manipulálni egy ország - vagy épp egy rivális - politikáját. A XX. század második felének a fejleményei - így különösen a tömegkommunikáció forradalma, a komplex és a kölcsönös függőségre épülő világgazdaság létrejötte és a tömegek politikai szerepének a növekedése - ehhez a korábbiaknál jóval kedvezőbb feltételeket teremtettek, mert jelentékenyen csökkentették a nemzetállamok határainak „átjárhatatlanságát". Mivel pedig falak vagy vasfüggönyök építése nem lehet perspektivikus megoldás, (bár pl. az Egyesült Államok elhatározta, hogy mexikói határán „falat" épít) a legtöbb államnak igen kevés hatékony eszköz van a kezében a kívülről érkező infiltráció megakadályozására.

A beavatkozási törekvések mozgatórugói

A más országok belügyeibe való informális beavatkozási törekvések természetesen nem a modern korban jelentek meg először. A korábbi korszakok intervenciói és a modern korban végrehajtott intervenciók között találunk azonban egy lényeges különbséget. Miben áll ez? Diószegi István terminológiáját használva a „dinasztikus" külpolitika korszakaiban ideológiai jellegű okokból nemigen került sor penetrációra és intervencióra; az uralkodók többnyire nem is érdeklődtek a másik állam belpolitikája, belső viszonyai iránt - legfeljebb csak abban a tekintetben, hogy milyen erős hadsereget tudnak fenntartani. (Vagy az örökléssel

összefüggő ügyek vonatkozásában.)131 Arra viszont nem történtek kísérletek, hogy más országok politikai berendezkedését ideológiai okokból, ideológiai elvek jegyében próbálják megváltoztatni. Fordulatot e tekintetben is a francia forradalom hozott: az új köztársaság által kezdeményezett háborúknak már markáns ideológiai tartalmuk volt - s ugyanezt el lehet mondani a vele szemben fellépő konzervatív koalíció erőfeszítéseiről is. A XIX. század első felében, a Szent Szövetség időszakában már jó néhány tudatos politikai intervencióra került sor abból a célból, hogy leverjék - vagy épp támogassák - a liberális és/vagy nemzeti mozgalmak által inspirált forradalmakat. Ez a tendencia azután jelentősen felerősödött a XX. században. Kutatók megszámolták: annak a mintegy 200 felkelésnek vagy forradalomnak az esetében, amelyre e század első felében került sor, csaknem minden másodikban valamilyen külföldi beavatkozásra is sor került - s mintegy 50 esetben több mint egy idegen állam interveniált. A mérleg a második világháború óta eltelt időszakban sem javult. Sőt! A nemzetközi válságok egy jelentékeny része épp valamilyen belső forradalomból vagy zavargásból indult, s ezekbe azután egy vagy több külső hatalom is beleavatkozott. (A bipoláris világrend körülményei közepette a legnagyobb aktivitást természetesen az Egyesült Államok és a Szovjetunió tanúsította, de persze mások alkalmazták a penetráció és intervenció eszközeit.) Ezek után vizsgáljuk meg röviden azt a kérdést, hogy a XX. században mely körülmények kedveztek az intervenciók sűrű alkalmazásának. A szakirodalomban a következő fontosabb szempontokat emelik ki. 1. Először is azt, hogy a mások ügyeibe beavatkozni kívánó hatalmak külpolitikai törekvéseiket általában gazdasági és katonai segélyprogramokkal is kiegészítik, s ezek nagyon is érintik a kedvezményezett országok belső viszonyait és fejlődését. 2. Másodszor szóljunk arról a köztudomású jelenségről, hogy számos ország esetében jelentős eltérések vannak az állami és az etnikai, nyelvi és vallási határok között. Ha pedig egy országban mély nemzeti és vallási törésvonalak vannak, akkor jelentősen megnő a belpolitikai feszültségek, sőt esetenként akár a zavargások valószínűsége. E kisebbségi csoportok szívesen fogadnak el külső segítséget is céljaik megvalósításához, s többnyire akad is olyan hatalom, amely - különféle megfontolások alapján - támogatást nyújt nekik. Ilyen módon pedig egyértelmű lekötelezettségi viszonyok jönnek létre a kisebbségi - ellenzéki csoportok


132 és külföldi patrónusaik között. Megfogalmazható, hogy minél több belső ellentéttel terhelt, minél instabilabb egy politikai rendszer, annál szélesebbek a penetráció és intervenció lehetőségei. 3. Harmadrészt arra is felhívja a szakirodalom a figyelmet, hogy azon lojalitások, amelyek hagyományosan a nemzetállam és annak politikai intézményei iránt álltak fel, a XX. században ideológiai okokból gyakran áttevődtek külső hatalmak iránt. Már a francia forradalom időszakában sok európai liberális üdvözölte a franciák által elhozott „felszabadulást" még akkor is, ha ez külföldi megszállást és idegen politikai intézmények bevezetését jelentette. A rendszertől elidegenedett csoportok ugyanis nem csak nemzeti és vallási alapon szerveződhetnek meg, hanem politikai ideológia alapján is - a helyi kommunista pártok például pénzt és propaganda-anyagot kaptak a Szovjetuniótól vagy Kínától. Az e csoportokba tartozók lojalitása - általában valamilyen nemzetközi jellegű ideológia alapján - elsősorban egy külföldi állam iránt alakul ki. Az érem másik oldala, hogy a maguk elé „forradalmi" jellegű célokat kitűző kormányzatok természetes módon hajlanak is arra, hogy - külpolitikai céljaikkal összhangban - operatívan, pénzzel, propagandával és (kijképzéssel támogassák őket. Jól ismert példákkal: a német nemzetiszocialisták, a szovjet és a kínai kommunisták intenzíven támogatták a fasiszta, illetve bolsevik jellegű mozgalmakat, miközben egyébként diplomáciai kapcsolatokat tartottak fenn azon országokkal, amelyek belső rendjének a felforgatására ezek törekedtek.


Az intervenció típusai

Nem minden penetráció intervenció, viszont minden intervenció egyút-

tal penetráció is! A fogalmat összekapcsolva Rourke az intervenciókat három fő csoportra osztja: 1. passzív penetráció 2. manipulatív intervenció 3. kényszerítő intervenció Passzív pmetráció A behatolás passzív formája mindenekelőtt információ-gyűjtést jelent. A nemzetközi rendszer mindegyik szereplője igyekszik információkat gyűjteni a többiekről, a nagyhatalmak pedig különösképpen. Az alkalmazott technikákat nyílt és titkos módszerekre lehet osztani. Bár a közvélemény a hírszerzéssel kapcsolatban elsősorban a titkos ügynökök tevékenységére gondol, az információ-gyűjtés nagyobb részét

nyílt módszerekkel végzik. Ezek 133 egy része egyszerű, ám alapos megfigyelés, ugyanis így is meglepően sok információ szerezhető meg. E tekintetben természetesen jelentékeny különbség mutatkozik a demokratikus és a nem-demokratikus, totalitárius vagy autoritárius rendszerek között: az előbbiek nyitottsága könnyű lehetőséget biztosít másoknak az információkhoz való hozzájutásra. A legális információ-gyűjtés másik módja a nyilvánosságra hozott adatok „monitorozása". Az írott és az elektronikus sajtóból, a különféle intézetek által közzétett tudományos tanulmányokból, a gazdasági élet szereplőinek jelentéseiből nagyon sok mindent meg lehet tudni - nem véletlen, hogy a CIA munkatársai rendszeresen elemzik ezeket a potenciális hírforrásokat. A legális és nem-legális tájékozódási források határán mozognak a műholdak által készített - hihetetlen pontosságú - fényképfelvételek. Az egyértelműen titkos módszerek körébe tartozik egyrészt a hagyományos kémtevékenység, amelyet „emberi hírszerzésnek" (humán intelligence, HUMINT) is szoktak nevezni a szakirodalomban, szembeállítva az „elektronikus hírszerzéssel" (electronic intelligence, ELINT). Ami az előbbit illeti: ebben a híreket megszerezni kívánó ország ügynökei vesznek részt, valamint azok, akiket e célra a penetrált ország polgárai közül toboroznak. Gazdag irodalma van annak, hogy egyesek miért válnak idegen országok hírszerzőivé - többségük anyagi okokból, de jó néhányan eszmei-világnézeti szempontok miatt. Az utóbbi esetet példázzák a híres „oxfordi csoport" tagjai, az néhány brit értelmiségi, akik egyetemi éveik alatt jutottak arra a következtetésre, hogy a kapitalizmusnál magasabbrendű a kommunizmus - s ezért váltak a szovjet titkosszolgálat informátoraivá. Az elektronikus hírszerzés jelentősége a technika fejlődésével párhuzamosan növekedett. A gyakran alkalmazott módszerek közé tartozik a beszélgetések elektronikus lehallgatása. Az 1980-as évek második felében az oroszok oly sok lehallgatókészüléket építettek be az Egyesült Államok moszkvai nagykövetségének új épületébe, hogy 1988 végén Reagan elnök ragaszkodott az egész épület lebontásához és újraépítéséhez. És akkor még nem szóltunk a kompjuter-technika alkalmazásában rejlő lehetőségekről...


Manipulatív (erőszak nélküli) intervenció Egy ország többféle módon is manipulálhatja egy másik állam belpolitikáját - közülük kettőt érdemes kiemelni.

134 1. egy meghatározott politikai csoportnak, vagy vallási és etnikai kisebbségnek a támogatásával; 2. propagandával Az előbbiről a beavatkozási törekvések mozgatórugói kapcsán már volt szó, ezért az alábbiakban az utóbbival foglalkozunk részletesebben.


A propaganda A tömegkommunikáció fantasztikus ütemű fejlődésével összefüggésben fokozatosan felértékelődtek a külpolitikának azok a vetületei, amelyek a közvéleménnyel függnek össze. A korábbi történelmi korszakokban a politikai egységek közötti kommunikáció igencsak korlátozott volt, ami nem meglepő, hiszen a kommunikáció eszközei olyan kezdetlegesek voltak, hogy csak kis mennyiségű információ áramlását tették lehetővé. A tradicionális társadalmak ezért viszonylag kevés külső hatásnak voltak kitéve, a külpolitikai döntéshozatalra pedig gyakorlatilag semmilyen hatása sem volt a tömegeknek. Az utóbbiak emancipálódásával, a politikai életbe való becsatornázódásával azonban nem csak a politikai szerepük nőtt meg, hanem maguk is a meggyőzés célpontjaivá váltak. Emiatt azután a kormányzatok többé nem pusztán csak a külföldi vezetőknek és diplomatáknak címezték üzeneteiket, hanem az érintett országok egész társadalmának. Ez a háttér magyarázza, hogy a XX. században alaposan felértékelődött a külpolitikában a propaganda jelentősége, vagyis azon törekvések szerepe, amelyek más országok társadalmainak a gondolkodását és magatartását kívánták befolyásolni. Mi a propaganda? A fogalmat nem is olyan könnyű definiálni, hiszen nyilvánvaló, hogy nem minden kommunikáció esik e kategóriába, mint ahogy nem minden diplomáciai akció irányul mások magatartásának a befolyásolására sem. Első megközelítésben azt mondhatjuk, hogy olyan kísérlet egy másik állam befolyásolására, amely erősebben épít az érzelmekre mint a logikus érvekre vagy a száraz tényekre. Meg kell különböztetni a már említett nyilvános diplomáciától, amelyet a politikai vezetők nyilvánosság előtt tett lépései alkotnak. Egy amerikai kutató, Terence Qualter a következő meghatározást adta (Propaganda and Psychological Warfare): a propaganda „tudatos törekvés egyének vagy csoportok részéről arra, hogy a kommunikáció eszközeivel alakítsák, ellenőrizzék vagy megváltoztassák más csoportok attitűdjeit, azzal a

135így befolyásoltak reakciója a procéllal, hogy egy adott szituációban az pagandista által kívánt irányban alakuljon" A modern történelem első nagyszabású és módszeres, a tömegek szellemi átgyúrását célul tűző propaganda-programjait a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió valósította meg.


A propaganda négy elemből tevődik össze: 1. a kommunikátorból, akinek az a szándéka, hogy megváltoztassa mások véleményét és magatartását; 2. a kommunikátor által használt - írott vagy szóbeli - szimbólumokból; 3. a kommunikáció eszközéből; 4. a közönségből, vagy ahogy sok tanulmányban olvasható, a „célcsoportból". A kommunikáció tárgykörében készített tanulmányok egyértelműen jelzik, hogy a nemzetközi ügyek iránt mindenütt kevesebben érdeklődnek, mint a belpolitikai kérdések iránt. Ezzel függ össze, hogy a külföldre irányított propaganda jelentős része nem éri el az átlagembert - de mindenki megszólítása valójában nem is tartozik a célok közé. A realitások fényében a propaganda készítőinek az a fő feladata, hogy megtalálják a célba vett társadalom kulcs-csoportjait, amelyek fogékonyak lehetnek a nekik küldött üzenetekre. A kommunikációelméleti tanulmányok azt tárták fel, hogy a meggyőzés akkor lehet hatásos, ha nincs mélyen gyökerező ellenérzés a kommunikátorral és eszméivel szemben. Még hatékonyabb a propaganda akkor, ha olyan emberek felé irányul, akik legalább részben már osztják is a kommunikátor attitűdjeit. Tapasztalati tény hogy a propagandának nagyobb esélye van a sikerre a fiatalabb korosztályok körében, az ő nézeteik általában még kevésbé kiforrottak. Figyelembe kell venni, hogy a legtöbb ember nem rendelkezik elég információval a nemzetközi ügyeket illetően, a más országokkal kapcsolatos attitűdjei és elképzelései pedig ritkán megalapozottak, ez pedig némi lehetőséget kínál a propaganda számára. Ami a propa-. ganda hatékonyságát illeti, a szakirodalom felhívja a figyelmet a „zenekari elv" alkalmazására, amely a propaganda egyes elemeinek és mozzanatainak a tudatos összehangolását, „orkesztrációját" hangsúlyozza. Ahogy egy zenekarban egységes partitúra alapján kell játszani, úgy kell a közvélemény befolyásolásában is összhangot teremteni - a többitől elütő „hamis szólamok" diszfunkcionálisak. Figyelemre méltó kutatási

136azok az információk a leghatékoeredmény annak bizonyítása is, hogy nyabbak általában, amelyek némi személyes előnnyel is járnak a „célpont" számára. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió szembenállására épülő bipoláris világrendben mind a két tábor különleges jelentőséget tulajdonított a propagandának. Az 1980-as években a külföldre sugárzó amerikai és szovjet rádióállomások hetente több mint 2000 órányi műsort adtak több tucat nyelven. A hidegháború befejeződésével felerősödtek az államok propaganda-tevékenységét érő bírálatok, de a legerősebb hatalom, az Egyesült Államok hivatalos információs szervezete, az Egyesült Államok Információs Ügynöksége (United States Information Agency USIA) például ezt követően is több mint 200 külföldi irodát tartott fenn. Propagandát persze nem csak a szuperhatalmak folytatnak: a jelek szerint számos kormányzat hisz a propaganda hasznosságában és igen komoly összegeket áldoz rá. Hiba lenne azonban túlértékelni a propaganda lehetőségeit. Ha nagynak bizonyul a különbség egy kormányzat tettei és szavai között, a propaganda gyorsan elveszíti szavahihetőségét, és a célba vett csoportok gyanakvóvá válnak a nekik küldött információkkal szemben. Természetesen nehéz általánosságban szólni arról, mely propaganda-törekvések járnak sikerrel. A propaganda egyik legjobb módszere minden bizonnyal az igazság megmondása... Kétségtelen ugyanakkor, hogy a bevett technikák közé tartozik a hazudozás is, bár a jobb hatékonyság kedvéért ezt részigazság-elemekkel szokták vegyíteni. Gyakori módszer a vitatott tényeknek a cáfolhatatlan tényként való beállítása. Rövid távon, a politika zűrzavar körülményei közepette igen hatékony lehet a propaganda, hosszú távon azonban nemigen tud új attitűdöket teremtem, mint ahogy önmagában a kívánt cselekedetekhez is csak ritkán vezet el. Valójában a propaganda legnagyobb része elsődlegesen arra irányul, hogy meglegyen a folyamatos kapcsolat a külföldi közönséggel és kedvező színben tűnjenek fel az adott kormányzat külpolitikai céljai.


Kényszert alkalmazó intervenció Az intervenció ezen fajtájának is többféle módozata van. Idetartozik a gazdasági szankciók (fentebb már érintett) kiszabása is, de legerőteljesebb formája kétségtelenül az, amely a fegyverek alkalmazásával jár együtt.

137 esete az, amikor egy ország egy A kényszerítő intervenció legdurvább másikba küldi fegyveres erőit az ottani politikai folyamatok befolyásolására. Nem könnyű természetesen elhatárolni egymástól a katonai intervenciót és a nyílt háborút. Az előbbire példa a Szovjetunió katonai intervenciója Magyarországon 1956-ban és Csehszlovákiában 1968- ban, az utóbbira az „Öböl-háború" 1991-ben, amelyben az Egyesült Államok kiszorította az irakiakat Kuvaitból. A terrorizmus: az intervenció rendhagyó formája


A nemzetközi terrorizmus az 1970-es évek végétől rendszeresen szerepel a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó monográfiákban és tankönyvekben, ám 2001 szeptember 11-e, a New York-ot és Washingtont ért támadások óta a kérdés jelentősége teljesen új dimenzióba került: a nemzetközi politika egyik első számú problémájává vált. A World Trade Center ikertornyaiba és a Pentagon épületébe kormányzott „repülőgépbombákkal" a terrorizmus veszélye valóban új minőséget kapott. Henry Kissinger szavaival: szeptember 11-e nemcsak „szívszorító emberi tragédia, de egyben fordulópont is volt, amennyiben a felszíni jelenségeket elválasztotta a nem látható tendenciáktól, arra kényszerítve bennünket, hogy vessük el divatos és önelégült világképünket, és próbáljunk kialakítani egy másikat." A támadás után mondott első beszédében Bush elnök is arra utalt, hogy „más ellenséggel állunk szemben, mint amilyennel eddig valaha is szemben álltunk" A „9/11 típusú" merényletek a terroristák nézőpontjából sikertörténetnek bizonyultak: a terrorizmustól való félelem végigsöpört a világon. Jelenleg az Egyesült Államok haderején kívül egyedül a terrorizmus képes a Földgolyó bármely pontján igazi fenyegetést kifejteni. Ezzel összefüggésben a kérdéskör addig is tekintélyes szakirodalma szinte tengernyire duzzadt, ami természetesen nem jelenti azt, hogy a kutatók körében konszenzus bontakozott volna ki akár csak a fogalmi alapkérdéseket illetően is. Egy dolog bizonyosan állítható: a terrorizmus a háború fentebb elemzett clausewitzi koncepciójának a tökéletes ellentéte! A hagyományos háborúk céljait meglehetősen pontosan lehetett tudni, s bizonyos fokig ez még a totális háborúkról is elmondható volt. A terrorizmus esetében azonban többnyire egyszerűen nincsenek konkrétan megfogalmazott politikai célok - a félelemkeltést szolgáló, az ártatlan polgári lakosság ellen elkövetett atrocitásokat aligha tekinthetjük azoknak. Mivel pedig nincsenek világos és egyértelmű célok, többnyire nincsenek határozott

138 követelések sem, így pedig a diplomáciai tárgyalásokra, alkudozásokra sem nyílik lehetőség. Az erőszak így nem a politika folytatása lesz, hanem öncél! Ezzel együtt minden bizonnyal igazuk van azoknak a szakértőknek, akik hangsúlyozzák: a terroristák többnyire mégsem teljesen céltalanul ölnek. Számukra az erőszak eszköz valamilyen cél eléréséhez - még ha ez a cél gyakran meglehetősen körvonalazatlan is. Ahogy egy angol szerző írja: „A terrorista nem azt akarja, hogy sok ember haljon meg, hanem azt, hogy sok ernber figyeljen és hallgasson rá". Vagyis a terrorcselekményeket a nyilvánosság befolyásolására hajtják végre - e nélkül értelmetlenek lennének az akciók a terroristák szemében. A várt hatás eléréséhez, a „jaj, csak minket ne!" pánikhangulat eluralkodásához természetesen szükség van a brutalitásra is, ám ettől a terroristák a legkevésbé sem riadnak vissza. Paradox módon a fejlett nyugati világ információs infrastruktúrája és hálózata teszi igazán hatékonnyá fellépésüket. A hatáskeltés szándéka magyarázza azt is, hogy akcióik igen gyakran szimbólumok ellen irányulnak: kitüntetett jelentőségű létesítmények vagy közismert személyiségek ellen. A XX. század '70-es és '80-as éveinek nagy európai terrorhullámáért elsősorban a német Vörös Hadsereg Frakció (RAF), az; olasz Vörös Brigádok, az ír ír Köztársasági Hadsereg (IRA) és a baszk ETA volt felelős. A két előbbi a kapitalista társadalmi berendezkedésnek üzent hadat szélsőbaloldali elvi platformról, a két utóbbi pedig Eszák-Írország, illetve a Baszkföld elszakadásáért és függetlenné válásáért küzdött. (A Vörös Brigádok gyilkolták meg 1978-ban Aldo Moro egykori olasz miniszterelnököt.) Napjainkban főként a megoldatlan közel-keleti válság kapcsán kialakult terrorizmus szedi a legtöbb áldozatot; a szeptember 11-e mögött meghúzódó al-Kaida egyenesen a globális hatalmi viszonyok átalakítását tűzte ki célul. Hogy pontosan mit is nevezhetünk terrorizmusnak? A fogalom definíciójában egyáltalán nem alakult ki konszenzus, s ezt azzal szokták magyarázni, hogy ami az egyik fél szemszögéből nézve terrorizmus, az a másik olvasatában szabadságharc - vagy valami hasonló. Ha azonban egy túlságosan relativizáló álláspontot fogadunk el, fennáll az a nagyon is valóságos veszély hogy az erőszakos cselekmények elkövetői könnyen erkölcsi felmentést kapnak. A fogalom leginkább elterjedt értelmezése szerint a terrorizmus olyan erőszakos cselekményeket jelent, amelyeket egyének vagy csoportok politikai indíttatásból követnek el valamely


139 a fennálló hatalmi viszonyok állam működésének megbénítása, illetve megváltoztatása céljából. Egy szakértő, Frank Perez, aki a washingtoni külügyminisztérium terrorizmus-ellenes osztályának a helyettes vezetője volt, egészen pontosan így határozta meg a terrorizmust: „az erőszak olyan használata, amely politikai zsarolásra, kényszerítésre és publicitás szerzésére irányul egy politikai ügy érdekében". E megfogalmazás a terrorizmus több sajátos vonására is utal. Egyrészt arra, hogy a terrorizmus az erőszaknak valamilyen nemszokványos, rendhagyó formáját alkalmazza, olyat, amelyik ütközik az elfogadott értékrenddel és sokk-hatásával széles körű nyilvánosságot kelt. Még a véres háborúkban is be szoktak bizonyos szabályokat tartani (például a hadifoglyokkal való bánásmódot illetően), a terroristák esetében viszont nincsenek határok: bármi megengedhető az ő szemükben. A véres merényletekkel félreérthetetlenül kifejezésre juttatják, hogy az emberi életnek önmagában semmilyen értéket sem tulajdonítanak. Másrészt arra, hogy a terrorista cselekedeteket valamilyen politikai jellegű ügy nevében követik el. A terrorista harcosnak tekinti magát, aki valamilyen közügyért folytat küzdelmet, még ha rejtőzködve, irreguláris eszközökkel is. Bár formális értelemben nincs háborús helyzet, a terrorista háborút hirdet azokkal szemben, akiket ellenségnek tart háborúnak definiálja tehát a békét. Hiszen szerinte semmi sincs úgy ahogy a közvélemény gondolja: a látszólagos béke mögött igazságtalanságok húzódnak meg, amelyeket orvosolni kell. Ez a körülmény azért fontos, mert lehetővé teszi, hogy a terrorista akciókat világosan elhatároljuk más erőszakos bűncselekményektől, amelyek adott esetben hasonlóan véres eszközöket alkalmazásával járnak együtt, ám nélkülöznek bármilyen politikai motívumot. (így például a maffiát nem tekintik terrorista szervezetnek, noha szintén nemigen válogat az eszközökben.) S ha arról sokan vitatkoznak is, hogy a politikai okokból elkövetett erőszakos cselekedeteket másként kell-e megítélni, mint a köztörvényes bűncselekményeket, a terrorizmus politikai fogantatását aligha lehet kétségbe vonni. Ezért hangsúlyozzák a szakértők, hogy - az esetenkénti látszattal ellentétben - terrorista nem vaktában és céltalanul öl. Az általa szolgálni kívánt politikai „ügyeket", célokat leíró jelleggel talán a következőképpen lehet valamennyire csoportosítani: 1. új államok létrehozásának szándéka (pl. a baszk ETA) 2. egy bizonyos terület, országrész felszabadítása (pl. az IRA)


140 (pl. a „Fényes ösvény" maoista 3. egy politikai rendszer megdöntése gerillái Peruban) 4. a nemzetközi politikai és gazdasági rend teljes átalakítása (pl. az alKaida) Harmadrészt a terrorizmusnak azt a vonását is érdemes kiemelni, hogy az erőszak célpontjai tipikusan, bár nem kivételek nélkül, nem előre meghatározott személyek: véletlenszerű, hogy kik lesznek az áldozatok. Vannak tehát példák arra, hogy az akciók tudatosan kiválasztott emberek (politikusok, üzletemberek, médiaszemélyiségek) ellen irányulnak, a leggyakrabban azonban az áldozatok csak közvetett vagy épp semmilyen kapcsolatban sem állnak mindazzal, amely a terroristák haragját felkeltette. (Példáid az amerikai üzleti világot szimbolizáló New York-i „ikertornyokban" dolgoztak. De a madridi pályaudvaron és a londoni metróban elkövetett robbantásoknál a „kapcsolatnak" még ez a szintje sem állt fenn, csak annyi, hogy a gyűlölt nyugati világhoz tartozó fővárosokról volt szó.) A Szovjetunió szétesésével pedig jelentősen megnőtt annak a veszélye, hogy a terroristák tömegpusztító fegyverekhez is jutnak, nehezen belátható következményekkel. A terrorizmus ellen tehát minden korábbinál összehangoltabb nemzetközi fellépésre van szükség, ám e küzdelem igen nehéz - s különösen az a demokratikus berendezkedésű országokban, hiszen az állam nem ellenőrizhet minden nyilvános helyet, s nem kutathat át minden magánlakást. 2001 szeptembere óta így különös élességgel került előtérbe a személyi szabadságjogok és a nemzetbiztonság egymással ütköző szempontjainak a konfliktusa. (Ami jól példázza egyébként, hogy a nemzetközi viszonyok milyen közvetlen hatással vannak mindennapi életünkre is.) Ma már az emberi jogok számos elkötelezett híve is elfogadja, hogy a terrorveszélyre való tekintettel a szabadságjogok átmenetileg vagy tartós jelleggel korlátozhatók - amennyiben e cél más eszközökkel nem érhető el. A megváltozott helyzetben a terrorizmus elleni harc egyre inkább a háború eszköztárát alkalmazza a hagyományos bűnüldözői intézkedések helyett, ami együtt jár a büntetőeljárás klasszikus jogi garanciáinak mellőzésével is. Vagyis a terrorista tevékenységekkel gyanúsított személyek esetében nem az alkotmányos elvek alapján szabályozott bűnüldözés, hanem a háború szabályai az irányadók. S aligha kell amellett érvelni, hogy ez a kiindulópont számos politikai és morális dilemmát vet fel.


Kulcsfogalmuk

VIII. Intervenció és propaganda. terrorizmus 141 és hozzáférés nyilvánosságra nem hozott penetráció:Abehatolás egy másik ország struktúráiba információihoz intervenció: beavatkozás egy másik ország belügyeibe abból a célból hogv.módosítsák annak bet- vagy külpolitikáját manipulatív intervenció: nyílt erőszakot nem alkalmazó intervenció kényszerítő intervenció: nyílt erőszakot is alkalmazó intervenció propaganda: tudatos kísérlet egy másik ország közvéleményének a kommunikáció eszközeivel történő befolyásolására terrorizmus: politikai indíttatású erőszak, amely egyes államok megfélemlítésére és működésének megbénítására, illetve a iennálló hatalmi viszonyok megváltoztatásra irányul Ellenőrző kérdések: 1. Milyen okok magyarázzák, liogv a XX. századra mcgszapc 2. Az intervenció milyen típusait kiilönbözte 3. Milyen elemekből tevődik össze a propaganda? 4. Mit jelent a „zenekari elv" a propagandában? 5. Milyen változásokat hozott a nemzetközi terrorizmusban 2001. szep-

1. Vajon milyen s/.erepct játszanak a titkosszolgálatok a nemzetközi kapcsolatok alakításában! 2. Melyek a hatásos propaganda legfőbb eszközei? 3. fclfogadható-e az a vélekedés, amely szerint a terrorizmus is az intervenció egyik formája? 4. Fönnáll-e a veszélye annak, hogy a terroristák tömegpusztító fegyverekhez jutnak? 3. Milyen mértékben korlátozhatók a szabadságjogok a terrorizmus elleni küzdelem érdekében?

IX. Jog és etika a nemzetközi kapcsolatokban

Ez a fejezet először a nemzetközi jog léte mellett és ellen szóló érveket vizsgálja meg, majd - a nemzetközi jog forrásainak az áttekintése után - e jog érvényesítésének a lehetőségeivel foglalkozik. Végül kitér arra is, hogy milyen szerepe lehet a morális szempontoknak a nemzetközi kapcsolatokban. Az erőszak különféle - szervezett és egyéni - formáinak alkalmazása ráirányítja a figyelmünket arra a kérdésre, hogy akkor valójában milyen szerep is juthat a nemzetközi kapcsolatok szabályozásában a jognak és az etikai megfontolásoknak.

142

IX. jog és etika a nemzetközi kapcsolatokban

Van-e nemzetközi jog? De egyáltalán beszélhetünk-e nemzetközi jogról, a jog-fogalomnak azon értelmezésében, amely általánosan elfogadott? (Az alábbiakban nemzetközi jog alatt a nemzetközi közjogot értjük, amely nem tartalmazza az egyének közötti viszonyok szabályozására hivatott nemzetközi magánjogot.) A bevett felfogás szerint jogról akkor beszélhetünk, ha: 1. van egy legitim jogalkotási folyamat; 2. van egy döntési folyamat, amelynek során mérlegelik, hogy megsértették-e a jogot vagy sem; 3. ha van egy jogérvényesítési folyamat is, amely szankciókkal sújthatja a jogszabályok megsértőit. Sokak szerint azért nincs nemzetközi jog, mivel nincsenek olyan állam-fölötti szervek, amelyek azt éppúgy kikényszeríthet- nék, mint egy állam a saját belső jogát. Nincs olyan világ-kormány amelynek erre kompetenciája lenne. Ez az felfogás Hobbes-ra és Spinozára vezethető vissza. Ők ugyanis lényegében abból indultak ki, hogy ha nincs meg a törvényhozó, a bíró és a döntést kikényszeríteni képes csendőr együttese, akkor a nemzetközi jog léte pusztán csak mítosz. Hegel és követői a nemzetközi jogban pusztán az állam „külső közjogát" látták, amely végső soron a belső alkotmányjogból ered, annak egy sajátos vetülete. Akik viszont elfogadják a sui generis nemzetközi jog létezését (s ők vannak többségben), azok bizonyítékképp arra hivatkoznak, hogy a nemzetközi jog de facto hivatkozási alapként szolgál az államok, a kormányok és a politikusok számára - vagyis a nemzetközi élet szereplői maguk is pozitív jognak ismerik el a nemzetközi jogot. Ma széles körben érvényesül az az ely miszerint „a nemzetközi jog az ország jogrendszerének a része" - a magyar alkotmány is előírja a nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját. (Ezzel együtt komoly elvi dilemma a külső és a belső jog egymáshoz való viszonya: az ún. monisták szerint a nemzetközi jog automatikusan érvényesül a belső jogrendben, ehhez nincs tehát szükség külön „recepcióra", azaz a belső végrehajthatóság feltételeinek a megteremtésére, a „dualisták" szerint viszont két, jellegében eltérő, egymás iránt közömbös jogrend létezik.) A nemzetközi jog léte mellett érvelők sem tagadják ugyanakkor, hogy az államok közötti jognak különleges sajátosságai vannak. Mivel a nemzetközijog megkérdőjelezői mindenekelőtt a szankciók lehetőségének a

143


hiányával érvelnek, azt hangsúlyozzák, hogy a szankciók alkalmazása összefügghet ugyan a jog hatékonyságával, ám semmiképp sem a létével. Szerintük a jog kulcseleme a „kötelezettség érzése", nem pedig a szankcionálás. Ervelésükben emellett arra is rámutatnak, hogy bár a nemzetközi jogközösség tényleg nem rendelkezik egy specializált jogalkotó intézménnyel, de a normaalkotási eljárásnak vannak kialakult nemzetközi formái; a jogalkotás nem azonos a törvényhozással. A modern nemzetközi jog „atyját" a holland Hugó Grotiusban (15831645) tisztelhetjük, aki A háború és a béke jogáról (De iure belli ac pacis, 1625) című művében általános érvényű koncepciót alkotott a nemzetközi jogról. Grotius a pozitivistákkal szemben álló természetjogi iskola híve volt s abból indult ki, hogy az uralkodó szuverenitását a jog nemzetközi kérdésekben is korlátozza. A nemzetközi jogot mégsem kizárólag a természetjogra alapozta, hanem úgy vélte, az államok maguk is alkothatnak egymás között kötelező érvényű jogot (ius voluntarium). Grotius különbséget tett az igazságos és az igazságtalan háború között;

IX. Jog és etika a nemzetközi kapcsolatokban

144

az előbbit ahhoz a feltételhez kötötte, hogy „alapvető jogok" sérelméről van szó. A XVIII. században azonban megerősödött a jogpozitivista irányzat; legmarkánsabb képviselőjének Georg Friedrich Martenst (17561821) tekinthetjük, aki abból indult ki, hogy a szuverén állam maga határozza meg, hogy mit kíván tőle a természetjog. Ezzel összhangban Martens hangsúlyozta, hogy a nemzetközi jog az egyes államok akaratából ered; az államok közössége nem ismer el semmilyen állam feletti hatalmat. A nemzetközi jog fogalmát első ízben az angol utilitarista gondolkodó, Jeremy Bentham használta 1780-ban publikált, Bevezetés az erkölcs és a törvényhozás elveibe című művében. A nemzetközi jog intézményesítésének a szándéka vezetett az első világháború után a Népszövetség megalakításához, a második világháború végén pedig az ENSZ felállításához. Az utóbbi felépítése és működési rendje egyértelműen azt tanúsítja, hogy az államok szuverenitása továbbra is a nemzetközi jog vezérlő elve maradt. A realitások jegyében ugyanakkor biztosították a győztes nagyhatalmak jogilag is megkülönböztetett, privilegizált helyzetét a világszervezet operatív döntéshozó testületében, a Biztonsági Tanácsban. Ha egészen tömören szeretnénk jellemezni a nemzetközi jognak a XX. század második felében bekövetkezett fejlődését, azt mondhatnánk, hogy növekvő hangsúlyt kapott az egyes államok felelőssége a nemzetközi közösséggel szemben. Kiterjesztették a nemzetközi bűncselekmények fogalmát a népirtásra, a környezetrombolásra, a levegő és a vizek szennyezésére, s előtérbe került az emberi jogok védelme. Számos új jogterület is megjelent (pl. az űrjog, a tudományos és technikai együttműködés joga). Megerősödött a regionális nemzetközi jog eszméje is - példa erre a közösségi jog térhódítása az Európai Unión belül.

A nemzetközi jog forrásai Az ENSZ által létrehozott Nemzetközi Bíróság statútumának 38. cikke alapján a nemzetközi jognak a következő főbb forrásai vannak (Nemzetközi közjog, 1997): a) nemzetközi egyezmények b) szokásjog („jog gyanánt elismert általános gyakorlat")

145


c) a művelt nemzetek által elismert jogelvek d) a nemzetközi és a nemzeti bíróságok döntései e) jogtudósok írásai Mivel a legfontosabb szerepet kétségtelenül az egyezmények és a szokásjog játsszák, az alábbiakban ezeket vizsgáljuk meg kicsit közelebbről is. A nemzetközi egyezményekkel (treaty) kapcsolatos jogi elvárásokat egyetemes érvénnyel kodifikálta a „szerződések szerződése", a szerződések jogáról 1969-ben kötött bécsi egyezmény. Fontos kiemelni, hogy a szerződéskötés képessége a szuverenitás meglétéből fakad - s egyúttal a szuverenitás gyakorlásának is tekinthető. Hogy ki jogosult egy állam nevében tárgyalni, azt az alkotmány előírásai (s egyéb belső jogszabályok) határozzák meg, a szerződéskötés maga azonban mindenképp legalább két lényegi szakaszból áll. Egyrészt az állam részéről feljogosított személy aláírja az egyezményt, másrészt az állam erre feljogosított testülete ratifikálja azt. Az egyik általában - de nem törvényszerűen - követi a másikat: amikor például Carter amerikai elnök 1979-ben aláírta a Szovjetunióval kötött második SALT-szerződést, a washingtoni szenátus nem ratifikálta azt, így nem is válhatott hatályossá. Az 1969. évi bécsi egyezmény kifejezetten leszögezi: a szerződésből fakadó kötelezettségek vállalását valamely állam „megerősítés útján juttatja kifejezésre" - azaz nem vélelmezhető a majdani ratifikáció. Ahhoz persze, hogy a szerződés pozitív joggá váljon, meg kell valósulniuk a megállapodásban rögzített hatálybalépési feltételeknek is. A bilaterális egyezmények általában a ratifikációs okmányok kicserélésének napján válnak hatályossá, de ettől eltérő határidőt is elő lehet írni. A multilaterális szerződések esetében bizonyos számú ratifikációt szoktak megkövetelni, de előírhatják, hogy az összes szerződő fél ratifikálja az egyezményt; ez utóbbi megoldásnak az a kockázata, hogy elakadhat a hatálybalépési folyamat. A hatálybalépést követően a nemzetközi jog minden egyezménnyel szemben a „pacta sunt servanda" elvét támasztja, vagyis azt, hogy a szerződéseket eredeti tartalmuknak megfelelően valósítsák is meg. A szokásjogot (customary law) az az „állandó és egyöntetű" nemzetközi gyakorlat alkotja, amelyet az államok széles köre huzamos idő óta alkalmaz és kötelező érvényűnek tekint. A szokásjog különösen fontos

146


volt a nemzetközi jog kialakulásában, fejlődésének első szakaszában; ezt a szerepét már Hugó Grotius is kiemelte. (A diplomaták immunitása például a nemzetközi kapcsolatok legrégebbi elemei közé tartozik.) A XIX. század előtt az univerzális jellegű szabályok csak szokásjogi jellegűek lehettek, az első multilaterális szerződések ezek tudomásulvételére épültek. A szokásjog nem egyetlen aktusban jelenik meg, hanem „magatartásokban", precedensek ismétlődő végrehajtásában; megszilárdulásához nélkülözhetetlen tehát az ismétlődés eleme. Ehhez még egy pszichológiai elem is társul: az a vélekedés, hogy az adott helyzetben meghatározott magatartást kell tanúsítani. A szokásjogot a nemzetközi etikettől az a követelmény különbözteti meg, hogy az előbbi esetében szükség van az adott magatartásból fakadó jogi kötelezettség tudatára is. A XX. század második felében megfigyelhető volt az a tendencia, hogy a szokásjog egyre nagyobbá hányadát kodifikálják, szerződés formájában írásba foglalják. Az ENSZ legfőbb bírói fóruma, a Nemzetközi Bíróság statútuma által megemlített „általános jogelvekről" csak annyit, hogy azokat el kell választani a nemzetközi jog általános elveitől; az előbbiek esetében azon jogelvekről van szó, amelyek - belső jogként - a nemzeti jogrendszerek túlnyomó többségében érvényesülnek. Vagyis csak a különböző jogrendekben közös elveket lehet jogforrásként használni a nemzetközi jogban. Az általános jogelvek a szerződési jog és a szokásjog hézagainak a pótlására használhatók fel. Hogy mik tartoznak e körbe? A nemzetközi bírósági gyakorlat fényében a következők emelhetők ki, a teljes felsorolásra való törekvés nélkül: a méltányosság, a jóhiszeműség, a joggal való visszaélés tilalma, a károkozás által megalapozott kártérítési kötelezettség, s az az elv, hogy saját felróható mulasztására senki sem hivatkozhat.

A nemzetközi jog érvényesítésének lehetőségei Bár a leggyakoribb (s nem alaptalan) panasz a nemzetközi joggal szemben az, hogy nincs igazi eszköz az érvényesítésére, s így büntetlenül szeghető meg, valójában figyelemre méltó, hogy ténylegesen milyen gyakran engedelmeskednek neki, s alkalmazzák a két- és többoldalú kap-

147


csolatokban. A nemzetközi kapcsolatok szereplőinek ugyanis többnyire egyszerűen érdekében áll, hogy az ügyeket lehetőleg konfliktusok nélkül, jogszerűen intézzék. Akárcsak a közutakon, a jog és a rend a rendőrség jelenléte nélkül is működhét. Ha egy jogrendszer létének elismerését ahhoz a feltételhez kötnénk, hogy csaknem száz százalékban tiszteletben tartsák előírásait, akkor igen könnyen arra a következtetésre lehetne jutni, hogy nincs is jog ... Nehéz lenne tehát tagadni a nemzetközi jog élő valóságát. Ezzel együtt igaz, hogy az államok nemzetközi jogi felelősségre vonása speciális problémákat vet fel. A felelősség jogi szabályai csak lassan alakultak ki, s tendenciaként az rajzolódott ki, hogy az eleinte főként a reparációt, a kártérítést szolgáló intézkedéseket a jogsértés szankcionálása kezdte kiegészíteni. A nemzetközi jog kiindulópontja az, hogy a joggal ellentétes cselekedet, tény mindig betudható annak az államnak, amelynek nevében az adott jogsértő cselekedetet elkövették. (A magánszemélyek cselekedeteiért ugyanakkor a főszabály szerint nem felelős az állam.) A helyreállítási — vagy az azzal egyenértékű kártérítési - kötelezettségen túlmenően a jogellenes magatartás tanúsításának bizonyos közjogi következményei is lehetnek, ha bűncselekményről vagy (enyhébb esetben) vétségről van szó. Közéjük tartozik a (nemzetközi) bűncselekménnyel teremtett helyzet el nem ismerésének a kötelezettsége, az elkövető állam támogatásának a tilalma és az esetleges áldozatoknak való segítés követelménye. A felelősségre vonást jelentősen nehezíti, hogy sem az ENSZ Közgyűlése, sem pedig a Biztonsági Tanács nem rendelkezik jogosítvánnyal arra, hogy a nemzetközi joggal ellentétes tényt nemzetközi bűncselekménnyé nyilvánítsa. A viták rendezésének a nemzetközi jogban is a bíróság a végső fóruma. Alapvető különbség azonban, hogy míg egy belső jogrendszerben a jogalanyok bizonyos cselekmények elkövetéséért nem kerülhetik el a bíróság előtti felelősségre vonást, a nemzetközi igazságszolgáltatás „fakultatív" jellegű, azaz a szuverén államok hozzájárulásától függ. Az intézményesített és állandó jellegű nemzetközi bírósági fórumok mellett fontos megemlíteni a nem intézményesített, eseti jellegű választottbíráskodás gyakorlatát is. Ez utóbbi több tekintetben is rugalmasabb és gyorsabb eljárás az előbbinél, ám mindkét esetben arra van szükség,

148


hogy a peres felek — az államok - alávessék magukat a bírósági döntésnek. Ami az állandó bíróságokat illeti, azokból meglehetősen sok van világszerte, a legjelentősebb azonban kétségtelenül az ENSZ által 1946ban felállított Nemzetközi Bíróság (International Court of justice, ICJ), az 1922-ben megszervezett Állandó Nemzetközi Bíróság utódja. Az intézmény székhelye a hollandiai Hága, s 15 bírából áll, akik - hangsúlyozottan - nem kormányuk megbízottai, hanem független személyiségek. A bíróság előtt csak államok léphetnek fel félként, egyének vagy nemzetközi szervezetek nem. A Nemzetközi Bíróság joghatósága azonban a felek akaratának a függvénye, s ez az akarat pedig gyakran nincs meg. Amikor az Egyesült Államok a testülethez fordult 1979-ben amiatt, hogy Teheránban az iszlám kormányzat túszul ejtette az amerikai diplomatákat, Irán nem volt hajlandó elfogadni a bíróság joghatóságát. Amikor viszont 1986-ban Nicaragua akart eljárást indítani Washington ellen, amiért támogatta a kormányellenes jobboldali felkelőket, (a „contrákat") és elaknásította az ország kikötőit, az amerikaiak utasították el, hogy alávessék magukat a Nemzetközi Bíróság ítéletének. A nemzetközi jog művelői a XX. században - érthető módon - kiemelt hangsúlyt fordítottak az önkényes erőszak szerepének a háttérbe szorítására, sőt a lehetőség szerint a teljes kiiktatására. Ez mindenképpen új és figyelemre méltó fejlemény hiszen a XIX. század végéig a nemzetközi joggal foglalkozókban fel sem merült, hogy a háborúk indításánakjogát korlátozzák. Az első világháború tapasztalatainak a fényében azonban már a Népszövetség kimondta „a területi épség és politikai függetlenség" elleni háborúk tilalmát; az Egyezségokmány csak az önvédelmi célból folytatott háborút minősítette jogosnak. Szimbolikus jelentősége volt az 1928-ban megkötött Briand-Kellog paktumnak, amelyben a francia és az amerikai külügyminiszter „törvényen kívül" helyezte a háborút. (A paktumot 1939-ig 63 állam írta alá.) Még tovább lépett az ENSZ, amikor Alapokmányában nemcsak a háborút, hanem az erőszak mindenféle formájának az alkalmazását megtiltotta tagjainak. Az Alapokmány ugyanakkor elismeri „az egyéni vagy kollektív önvédelem természetes jogát" egy esetleges fegyveres támadással szemben - más kérdés, hogy annak eldöntésében, agresszióról van-e szó vagy sem, a kulcsszerepet a Biztonsági Tanács játssza, vagyis a jogi minősítés a poli-

149


tikai szempontok függvénye (is). A jogos önvédelem egyébként is csak addig gyakorolható, amíg a BT „a nemzetközi béke és biztonság fenntartásához szükséges intézkedéseket meg nem tette". Az ENSZ saját hatáskörében elrendelt fellépésére példa a koreai háború és a Kuvaitot lerohanó Irak elleni intervenció. A hatályos nemzetközi jog a háborúira, pontosabban, mai terminológiával a „nemzetközi fegyveres összeütközésekre" nézve is tartalmaz konkrét szabályokat. (A „fegyveres összeütközés" szélesebb körű fogalom a háborúnál.) A ius in bello, vagy a hadviselés során alkalmazandó jog alapelve, hogy a humanitárius szempontokat a hadviselők egymás közötti kapcsolataiban, valamint a hadviselők és nem-hadviselők kapcsolataiban egyaránt szem előtt kell tartam. Ebből vezethető le az a tilalom, miszerint a hadviselő feleknek „nincs korlátlan joguk az ellenségnek ártó eszközök megválasztásában". (így bizonyos fegyverfajták használatát szigorúan tiltják, pl. a vegyi fegyvereket és a taposóaknákat.) A hadifoglyokkal kötelező az emberséges bánásmód, beleértve a megkülönböztetéstől mentes orvosi ellátásukat is. A polgári lakosság védelme érdekében kimondták, hogy tilos „megkülönböztetés nélkül támadásokat indítani", azaz olyanokat, amelyek nem meghatározott katonai célpont ellen irányulnak. Tilos továbbá a fosztogatás, az önkényes internálás, a túszszedés.

Etika a nemzetközi kapcsolatokban A nemzetközi kapcsolatok művelőit és kutatóit régóta foglalkoztatja az a kérdés, hogy milyen szerep juthat a döntésekben a morális szempontoknak. A „moralisták" irányzata hagyományosan abból indul ki, hogy nem szabad kizárólag az önérdeket nézni, hanem bizonyos általános érvényű értékekre is tekintettel kell lenni, a realisták viszont abból indulnak ki, hogy a politika iránytűje csak és kizárólag az állam saját érdeke lehet. És előszeretettel idézik Machiavellit: az az ember, aki mindig a jóra törekszik mindenben, szükségszerűen meg fogja ezt bánni olyan emberek között, akiknek a zöme nem jó. Igen élesen megfogalmazódott ez a dilemma például a világhatalma csúcspontján levő Angliában a XIX. század második felében, a balkáni keresztények helyzete kapcsán.

150


Gladstone liberális miniszterelnök morális megfontolásokból kiindulva harciasan szót emelt a törökök által sanyargatott bulgáriai keresztények mellett, míg a reálpolitika híveként fellépő tory Disraeli arra a brit nemzeti érdekre hivatkozott, amely a cári Oroszországgal szemben a hanyatló Törökország feltétlen támogatását indokolta. 2. A morális elvek alkalmazása melletti érvek Az érvek ezen csoportja egyrészt azt hangsúlyozza, hogy az emberi méltóság és felelősségtudat megkívánja bizonyos erkölcsi színt fenntartását, másrészt pedig arra utal, hogy a morális elvek funckíonális jellegűek is: a tisztesség és az igazságosság nélkülözhetetlen az emberiség civilizált körülmények közötti fennmaradásához. Stanley Hoffman az etikának a nemzetközi kapcsolatokban betöltött szerepét vizsgáló könyvében (Duties Beyond Borders, 1981) három olyan sorsdöntő etikai kérdést emelt ki, amely az emberiség előtt áll: az erőszak szerepe, az emberi jogok helyzete és a gazdasági erőforrások igazságtalan megoldása. E dilemmák mindegyike csak az etikai szempontok figyelembevételével, s az egyes államok önzésének a háttérbe szorításával oldható meg. 2. A morális elvek alkalmazása elleni érvek Az érvek ezen csoportja azt hangsúlyozza, hogy a külpolitika irányítóinak mindenekelőtt az ország és a nemzet érdekeit kell szem előtt tartaniuk, nem pedig elvont etikai elveket. A XIX. század második felében egy tekintélyes brit folyóirat, a Quarterly Reuiew publicistája ezt úgy fogalmazta meg, hogy „csak nagyon tökéletlen analógia áll fenn a nemzetek és az individuumok között" Az egyes ember hozhat olyan döntést, nemes indíttatásból, hogy feláldozza magát, egy nemzetnek azonban körömszakadtáig védelmeznie kell a jogait és az érdekeit. Gyakori érv az is, amire fentebb már a Machiavellitől vett idézet is utalt: ha mások nem viselkednek morálisan, az erkölcsi elvek szerint eljárók jelentős hátrányba kerülnek. Mindezt figyelembe véve e megközelítés szerint sokszor kifejezetten veszélyes dolog a külpolitikát morális szempontokra építem. Elméleti síkon a moralista és a realista szempontok összeegyeztetésére Kenneth Thompson - „középútként" - a „gyakorlati moralitás" ka- ! tegóriáját dolgozta ki (The Ethical Dimensions of Diplomacy, 1984). Ezt ő úgy határozta meg, mint az „erkölcsileg kívánatosnak", a „politikailag

151


lehetségessel" való összekapcsolását. E fogalom, amint arra kidolgozója is rámutat, „kevés abszolútumot", viszont annál több „gyakorlati lehetőséget" kínál. Holsti megközelítésében az etikai szempontok a kulturális, a pszichológiai és az ideológiai jellegű „értékstruktúrák" kombinációjaként fejtik ki hatásukat, azzal az eredménnyel, hogy adott szituációban bizonyos magatartásokat, bizonyos megoldásokat eleve kizárnak. így például a fasiszta vagy kommunista „etika" jegyében sok olyan dolog elképzelhető vagy megengedhető volt, ami demokratikus politikus számára elfogadhatatlan. Az etikai alapú ítéletek és megfontolások tehát a döntéshozó individuumok személyén keresztül jutnak be a döntéshozatali folyamatba. S a modern politikában, amely a fontos döntésekhez mindig igényel valamiféle legitimációt, a legfontosabb külpolitikai lépések többnyire morális igazolást is kapnak a kormányzattól. A brit gyarmati törekvések legitimációjának például hagyományosan az volt a kulcseleme, hogy a briteknek vállalniuk kell civilizációs küldetésüket. S joggal mutat rá Holsti, hogy a nemzetközi jog legfőbb elvei és normái is visszavezethetők etikai alapelvekre. Ennek érzékeltetésére a következő párhuzamot állította fel. (Holsti, 2004,174) Etikai elvek

A belőlük levezetett jogi normák

1. Az ígéreteket meg kell tartam A „pacta sunt servanda" elve 2. A függetlenséghez való jog

Szuverenitás, területi integritás

3. Az önrendelkezés joga 4. A jogok egyenlősége

A be nem avatkozás elve Az államok formális jogegyenlősége

5. Az önvédelemhez való jog

Az egyéni vagy kollektív önvédelemhez való jog Az emberi jogok deklarálása és védelme Az a kötelezettség, hogy a konfliktusokat békés módon oldják meg, a hódítás el nem ismerése

6. Az egyén méltósága 7. Az erőszak elutasítása

Az etika potenciális szerepével kapcsolatos kérdések közé tartozik, hogy egyáltalán célul tűzhető-e egy olyan univerzális érvényű erkölcsi

152


rendszer megteremtése, amelyet minden civilizációban tiszteletben tartanak. Sokan amellett érvelnek, hogy a világ túlságosan sokszínű, túlságosan sok kultúrájú ahhoz, hogy erre törekedni lehessen, mások viszont úgy vélik, a „természetes jogok" elvi bázisára építve ki lehet alakítani egy erkölcsi minimum-rendszert. Hiszen egynéhány közös értéket mindegyik civilizációban találni ma is. További kérdés, hogy a célok vajon szentesíthetik-e az eszközöket, s ha igen, milyen mértékben. A morális abszolutizmus nézőpontjából kiindulva erre nemleges válasz adható, a fekete-fehér alapon megfogalmazott, sarkított álláspontok azonban valamelyest mindig leegyszerűsítik a valóságot. A gond természetesen az, hogy hol is húzzuk meg a határt. A második világháborúban a brit vezérkar birtokában volt a németek titkos kódjának, s ennek révén előre értesült a Coventry városát fenyegető légitámadásról is. Ha azonban jelentős légvédelmi erőt összpontosított volna a városba, a németek gyanút fognak, s a kód ismeretének hihetetlen jelentőségű előnye odaveszhetett volna. Churchill kabinetje végül, nehéz szívvel, úgy döntött, hogy lemond a közép-angliai város védelmének különleges megerősítéséről.

Az emberi jogok A második világháború után a nemzetközi kapcsolatokban - s a nemzetközijogban is - morális érvekkel megalapozott törekvéssé vált, hogy az emberi jogok minimumát globális léptékben, földünk minden lakója számára biztosítsák. Ezzel kapcsolatban rögtön jegyezzük meg, hogy különbséget szoktak tenni az emberi jogok és a konkrét állampolgári jogok között - az alábbiakban elsősorban az előbbiekről lesz szó: a nemzetközijog az emberi jogot az államok nemzetközileg vállalt kötelezettségének tekinti. Már a háború után megrendezett nürnbergi perekben kinyilvánították, hogy az individuumoknak olyan jogai vannak, amelyeket egyetlen kormányzat sem vehet el tőlük, s amelyeket a nemzetközi jognak is védelmeznie kell - adott esetben az állampolgár saját államával szemben is. (A fasizmus jogtiprása hozzájárult tehát ahhoz, hogy a hangsúly ismét az „ember" s nem az „állampolgár" jogaira kerüljön.) Az ENSZ

153


Alapokmánya kiállt „az alapvető emberi jogok, az emberi személyiség méltósága és értéke" mellett, s a világszervezet Közgyűlése 1948-ban elfogadta az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatát. (Nem szavazta meg a Szovjetunió és öt kelet-európai csatlós-ország, amelyek „burzsoá" jellegűnek minősítették a nyilatkozatot.) Ezt követte 1966-ban, ugyancsak az ENSZ kezdeményezésére, a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya, valamint a Gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmánya. 1981-ben Hatályba lépett a nőkkel szembeni diszk-, riminációt tiltó nemzetközi egyezmény, 1989-ben pedig a gyermekek alapjogairól szóló megállapodás. A szovjet tömb totalitárius berendezkedésű országai a politikai szabadságjogokat sohasem biztosították, s ezt a Nyugat rendszeresen szóvá tette, ám ennél több nem történt; a bipoláris rend nemzetközi erőviszonyai bármilyen komolyabb intervenciós kísérletet meghiúsítottak volna. Az érem másik - a bipoláris rend logikájából következő - oldalaként a Nyugat viszont felettébb elnéző volt azon autoritárius rendszerek jogsértéseivel szemben, amelyek az ő oldalán álltak. (Példa erre Pinochet tábornok Chiléje, s számos más Amerika-barát latin-amerikai és ázsiai katonai rezsim.) Az emberi jogok eszméje természetesen egyáltalán nem a XX. század második felében fogalmazódott meg először. Mint köztudomású, ezeket eredetileg a felvilágosodás, különösen pedig a francia és az angol államelmélet dolgozta ki, s a francia forradalom hirdette meg 1789-ben az Emberi és polgári jogok nyilatkozatával. (Az előzmények viszont egészen a középkorig, a természetjog koncepciójáig és a Magna chartáig nyúlnak vissza.) E jogok elsősorban az alapvető szabadságjogokat ölelték fel, s később ezeket nevezték el az emberi jogok első generációjának. A XIX. század végére kikristályosodott gazdasági, szociális és kulturális jogok alkották az emberi jogok második nemzedékét, s a XX. század második felére a jogok katalógusa még tovább szélesedett: az egészséges környezethez, az önkormányzathoz (és sok máshoz) való jogban sokan a jogok harmadik generációját látják. A nemzetközileg védett jogokat úgy szokták csoportosítani, hogy egy részük a tartózkodás kötelezettségét rója az államra, (így pl. tartózkodás a magánéletbe való beavatkozástól, a szabadság önkényes korlátozásától, a vallásszabadság megsértésétől

154


stb.), a másik részük pedig az állam aktív szerepvállalását tételezi fel (munkához, társadalombiztosításhoz való jog stb.) Az emberi jogok fogalma tehát Nyugat-Európában alakult ki, s e körülmény egyáltalán nem jelentőség nélküli a globalizáció korában, ugyanis a nem-nyugati eredetű civilizációkban épp emiatt mutatkozik ellenállás - vele szemben. Igen látványosan jelent meg ez a probléma az elmúlt más-. fél évtizedben az Egyesült Államok és Kína kapcsolatában: Washington azon követelésére, hogy a pekingi rendszer biztosítsa a demokratikus szabadságjogokat, a kínai vezetés lényegében következetesen azt válaszolta, hogy náluk az emberi jogok fogalma mást jelent, mint Amerikában. Általános érvénnyel is elmondható, hogy a nyugati demokráciák által prioritásként kezelt emberi jogok a harmadik világban jóval kisebb súllyal esnek latba. A magyarázat kézenfekvő: a jogokról alkotott fogalmaink nyilvánvalóan elválaszthatatlanok a civilizációs háttértől. A nem-nyugatiak az emberi jogok nyugati felfogásának az „erőltetésében" a volt gyarmatosítók felsőbbrendűség-tudatának sajátos megnyilvánulását látják. Különösen élesen fogalmazták meg ez az álláspontot az „ázsiai értékekre" hivatkozó sikeres kelet-ázsiai országokban. Más hangsúlyokkal, de hasonló, sőt még vehemensebb kritikával illetik az emberi jogok univerzalizmusának a tézisét az iszlám fundamentalizmust képviselő értelmiségiek. Az emberi jogok univerzalitásának elve tehát semmiképp sem megkérdőjelezhetetlen, és filozófiai mélységű problémákat vet fel. Ez utóbbiak közé tartozik, hogy az univerzalizmus nem csak azon anomáliákat szüntetheti meg, amelyek eltörlése kívánatos, hanem azon kulturális és nemzeti különbségeket is, amelyek felszámolása nem lehet cél, mert megszüntetésük inkább szegényebbé, mint jobbá tenné világunkat. Bizonyos fejlemények - így pl. a ruandai és boszniai vérengzések utáni számonkérés - mindenesetre arra utalnak, hogy a nemzetközi közösség nem nézi tétlenül az emberi jogok kirívóan durva megsértését. (Más kérdés, hogy a jogsértések áldozatainak leginkább csak akkor van - némi - esélye a nemzetközi segítségre, ha a felelősöknek nincs igazi világpolitikai súlya, és gazdasági ütőkártyák sincsenek a kezükben.)

155


Ami pedig a szociális és gazdasági jogokat illeti: ezek biztosítása még nehezebb, hiszen esetükben nem elégséges, ha az állam tartózkodik az erőszakos jogsértésektől - olyan juttatásokat kellene nyújtania, amelyekre a harmadik világbeli országok zöme gazdasági fejletlensége miatt egyszerűen képtelen. Ilyen körülmények között - amint erre Chris Brown az emberi jogokról szóló tanulmányában (Humán Rights, 2001) rámutat egy jog csak „egy általánosan kívánt állapot" lehet, a fogalom pontos tartalmának az erodálódása viszont - akarva, akaratlanul - azzal a következménnyel jár, hogy még azon jogokat is gyengítheti, amelyek garantálhatok volnának. A globális szintű szabályozási kísérletek mellett regionális egyezmények is születtek az emberi jogok ügyében; számunkra ezek közül a leglényegesebb az Emberi jogok európai egyezménye (1950), amely az 1948-as ENSZ-charta szellemiségét tükrözi. Újdonsága az ellenőrző mechanizmusban rejlik: érvényesülésére az Európai Emberjogi Bizottság és a Strasbourgban székelő Európai Emberi Jogi Bíróság ügyel. A jogok második generációját foglalja össze az 1961-ben elfogadott Európai szociális charta, amely különbséget tesz az alapvető fontosságú jogok (munkához való jog, társadalombiztosításhoz való jog, családjogok stb.) és a járulékos jogok között. Csak a kitekintés kedvéért jegyezzük meg, hogy az Amerikai Államok Szervezetének (AÁSZ) keretében 1969- ben elfogadták az Emberi jogok amerikaközi egyezményét, az Afrikai Egységszervezetben pedig 1981-ben Banjul-ban az Emberek és népek jogának afrikai chartáját. Ez utóbbi annyiban tér el a fentebbiektől, hogy az emberi jogok mellett kifejezetten síkraszáll a „népek" jogai mellett is.

Kulcsfogalmak

nemzetközi jog: a nemzetközi közösség körében alkalmazandó jog; elsősorban az államközi kapcsolatokat szabályozó nemzetközi közjogot értjük alatta, s nem a természetes és jogi személyek viszonyaival foglalkozó nemzetközi magánjogot nemzetközi szerződés: „A nemzetközi jog két vagy több alanya között körött minden olyan megállapodás, amelynek célja jogi hatások' elérésére irányul és amelyet a nemzetközi jog szabályoz". pacta sünt servanda elve: az az elv; miszerint a szerződéseket pontosan teljesíteni kell

156


szokásjog: a jognak az a formája, amelv nem szerződésből, hanem a spontán módon kialakult gyakorlatból származik; nem egv akaratnyilvá- nító aktusnak, hanem a jogalanyok magatartásának az eredménye emberi jogok: azon alapjogok, amelyek minden embert születésénél fogva megilletnek univerzalizmus: az a meggyőződés, hogy a civilizációs és kulturális háttértől, s a politika; rendszer jellegétől függetlenül íöldünk minden országában mindenkit azonos jogok illetnek meg. Ellenőrző kérdések: L. Mikor alakult ki a modern nemzetközi jog? 2. Melyek a nemzetközi jog forrásai? 3. Milyen követelményeket támaszt a „hadviselés joga" {ius in bello) az egymással fegyveres konfliktusba sodródott felekkel szemben ? 4. Mit ért K. Thompson a „gyakorlati moralitás" kategóriája alatt? 5. Melyek az emberi jogok főbb „generációi"? Ellenőrző kérdések: 1. Vajon mekkora tényleges szerepe van a nemzetközi jognak a nemzetközi kapcsolatok szabályozásában? 2. Szabad-e egy ország külpolitikáját kizárólag morális szempontokra 3. Vajon Keh esen döntőt t-e a brit hadvezetés, amikor lemondott Coventry megerősített védelméről, hogy a németek ne fogjanak gyanút a kódjuk megfejtéséről? 4. Létezhetnek-e olyan emberi jogok, amelyek függetlenek a civilizációskulturális körülményektől? 3. A demokratikus berendezkedés vajon előfeltétele-e az emberi jogok tiszteletben tartásának?

X. A nemzetközi szervezetek

Ebben a fejezetben a nemzetközi szervezetek sokszínű világába kap betekintést az Olvasó - a lehetséges osztályozási szempontokba, a főbb típusokba. A nemzetközi kapcsolatok

157azzal a korábbi felfogásával, végképp szakított amely a nemzetközi kapcsolatokat kizárólag az államközi kapcsolatokkal azonosította, a nem állami szereplők érdemi vizsgálata ezért megkerülhetetlen feladat.

X. A nemzetközi szervezetek elmélete mára

Ahogy a korábbi fejezetekben említettük, sokáig, gyakorlatilag a XX. század közepéig a nemzetállam volt a nemzetközi kapcsolatok főszereplője, olyannyira, hogy elképzelni is nehéz volt más szóba kerülhető egységet. Mégis vannak ilyenek, s ha arra gondolunk, hogy az XXI. század elején a mintegy 200 állami szereplő mellett kb. 60 000 jelentős transznacionális vállalatot tartanak számon, 6000 jelentősebb nem kormányzati és több mint 300 államközi szervezettel együtt, akkor nem nehéz fenti állításunk mellett érvelni. A XX. század második felére a nemzetközi szervezetek a nemzetközi kapcsolatok önálló - s egyre befolyásosabb tényezőivé váltak, félreérthetetlenül jelezve, hogy a nemzetközi folyamatok állam-centrikus vizsgálata önmagában már semmiképp sem kielégítő.

A nemzetközi szervezetek típusai A nemzetközi szervezetek csoportosításának jó néhány lehetséges módja van, az alábbiakban azonban csak a legfontosabbakkal foglalkozunk. Ezek pedig a következők: 1. tagságuk; 2. funkcionális hatókörük; 3. földrajzi hatókörük. 1. A tagság tekintetében a következő két fő csoportot különböztethetjük meg. A nemzetközi szervezetek egy része államokból áll, ezeket nevezzük kormányközi szervezeteknek (intergovernmental organization, IGO) (Ilyen például az ENSZ, a NATO vagy az EU) A másik fő csoportot a nem kormányközi (nongovernmental, NGO), azaz nem állami szervezetek alkotják; ez utóbbiak a nemzetköz kapcsolatok transznacionális szereplőiből, magánszervezetekből és civil szerveződésekből állnak. (Ilyenek például a Nemzetközi Vöröskereszt, a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség stb.) Fűzzük ehhez hozzá, hogy nem mindegyik szervezet esik tisztán valamelyik kategóriába: a Nemzetközi Munkaügyi Szervezetben (International Organization of Labor, ILO) például képviseltetik magukat a kormányok, de ugyanakkor ott vannak a szakszervezetek és a munkaadók képviselői is. A nemzetközi szervezetekre vonatkozó legautentikusabb forrás, a Nemzetközi Szervezetek Evkönyve (Yearbook of International Organizations) az utóbbiak között nem sorolja fel az NGO-k speciális fajtáját alkotó multinacionális vállalatokat; velük e tankönyv is külön szerkezeti egységben foglalkozik.

158 szervezeteket csoportosíthatjuk funkcionális hatókörük alapján is, azaz aszerint, hogy sokféle kérdéssel foglalkoznak-e (generális hatókörű szervezetek) vagy pedig csak egyetlen kérdéssel (speciális szervezetek). A szakirodalomban úgy is meg szokták e különbséget fogalmazni, hogy „sok-célú" vagy csak „korlátozott célú" szervezetekről van szó. Az olyan szervezetek, mint az ENSZ, vagy az Afrikai Egységszervezet, sokféle funkciót tölt be, míg az olyan, mint a NATO vagy az UNESCO csak egyet (katonait, illetve kulturálist). Akárcsak a tagság esetében, természetesen a funkcionális aspektus szerinti elkülönítés sem olyan egyszerű, mert bár igaz, hogy a NATO például elsődlegesen és alapvetően katonai célokat szolgál, keretében az együttműködés más szférái (tudományos-technikai) is kialakultak. 3. A földrajzi hatókör szerinti csoportosítás alapján megkülönböztethetjük az univerzális jellegűeket, amelyek tagsága elviekben a Földgolyó minden országa számára nyitott, és a regionális jellegűeket, amelyek viszont csak egy-egy régióra terjednek ki. Az előbbi típus klasszikus példája az ENSZ, de nem érdektelen megjegyezni, hogy az IGO-knak, a kormányközi szervezeteknek csak kb. egyharmada univerzális jellegű, a többség regionális keretekben működik. Egyes regionális szervezetek, mint például az Amerikai Államok Szervezete, eleve számos - politikai, gazdasági és kulturális - célt tűzött maga elé, akárcsak az ENSZ. (Bár az utóbbinak elsősorban a politikai tevékenysége jelenik meg a tömegkommunikációban, költségvetésének több mint háromnegyedét gazdasági, szociális és humanitárius célokra fordítja.) A Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége (ASEAN) elsődlegesen gazdasági szervezet, e céllal is alakult, viszont az Afrikai Egységszervezet (OAU) a legtöbb energiáját kifejezetten politikai kérdésekre fordítja. Az Európai Gazdasági Közösségből (Közös Piac) kinőtt Európai Unió mára egy általános funkciójú (sokcélú) IGO-vá vált. A nemzetközi szervezetek főbb típusait az alábbi tábla szemlélteti, Rourke nyomán (International Politics ... 432), némi változtatással:

X. A nemzetközi 2. szervezetek A nemzetközi

159 Funkcionális hatókör


Általános "\Tagság

Speciális

IGO

NGO

IGO

NGO

Univerzális

ENSZ

katolikus egyház

IMF

Vöröskereszt

Regionális

Európai Unió

Európai Néppártok Szövetsége

ASEAN

UEFA

Földrajzi^., hatókör

Az államközi szervezetek (IGO) működésének sajátosságai A XX. században a nemzetközi szervezetek mindegyik említett típusa gyors növekedést mutatott. 1989-ben a világ országai egy számítás szerint összesen 7573 tagsággal rendelkeztek, ami azt jelenti, hogy egy ország átlagosan 45 IGO tagja volt. Milyen tényezők magyarázzák e folyamatot? Nyilvánvalóan több tényezőt is ki lehet emelni, így például a közlekedés és a kommunikáció ugrásszerű fejlődését, a legfontosabb azonban kétségkívül a globalizáció folyamatának kibontakozása volt, amelynek során a nemzetközi interdependencia, egymásra utaltság elmélyült, és a transznacionális kérdések köre jelentős mértékben kitágult. Egyre több olyan probléma jelentkezett, amelyek megoldása meghaladja az egyes államok lehetőségeit, így összefogást igényeltek. Hozzájárult ehhez az a felismerés, hogy az állam-centrikus nemzetközi rendszer több területen is kudarcot vallott; két világháború bizonyította, hogy a béke garantálására sem alkalmas önmagában. Az okok között a szakirodalom a transznacionális politikai mozgalmak megnövekedett szerepét is kiemeli - tény hogy a politikai mozgalmak egyre gyakrabban lépik túl egyetlen állam kereteit. Egyesek hajlamosak úgy gondolni, hogy a nemzetközi szervezetek strukturális felépítésének és működési rendjének a kérdései politológiai szempontból nem különösebben lényeges részletkérdések, de ez nem egészen így van. Dióhéjban szóljunk tehát néhány szót ezekről is! Ami a tagságot illeti, elviekben a szervezetek zöme nyitott mindazok előtt, akik a funkcionális vagy földrajzi feltételeknek megfelelnek, ám az új tagok felvételében de facto nagyon is érvényesülnek a politikai szempontok. Az elvileg univerzális tagságú ENSZ-be a két Németországot

160 vették föl, Észak-és Dél-Koreát pedig csak 1991-ben. Nem szükséges felvétel, ha tagállamok egyesüléséből jön létre az utódállam (pl. Németország esete), ám ez elengedhetetlen, hogy ha egy állam felbomlik és az új egységek egyike sem minősül az eredeti államiság legitim folytatójának. (Az 1992-ben megalakult Szerbia és Montenegró például nem tudta automatikusan elfogadtatni önmagát a néhai Jugoszláviajogutódjának.) Hasonlóan kényes dilemmákat vet fel az esetleges kizárás kérdése: az apartheid miatt Dél-Afrikát több ízben megpróbálták formálisan is kizárni az ENSZ-bői (a Közgyűlés vitáiban 1974-től nem is vehetett részt). A Camp David-i megállapodásért Egyiptom tagságát az Arab Ligában 1979-ben felfüggesztették (1989-ig) s a szervezet székhelyét is Tuniszba helyezték át. (Dél-Afrika ügyében - csak az érdekesség kedvéért említjük meg - egy ízben magát Nagy-Britanniát is ki akarták zárni a Brit Nemzetközösségből!) Az univerzális és regionális államközi szervezetek egyaránt a szuverén egyenlőség elvi alapjára helyezkednek, amiből az következik, hogy a tagállamokat egyenlő jogok illetik meg, ezeket pedig elsődlegesen a plenáris jellegű szervek révén gyakorolják. A nagyobb szervezetekben szűkebb körű szerveket is létesítenek, ám a legfontosabb döntéseket a plenáris szerv hozzá meg. Az ENSZ esetében ez a közgyűlés, az Európa Tanácsban a miniszteri bizottság, sok más IGO-ban pedig kongresszusnak vagy általános értekezletnek nevezik. A helyzet azonban nem ennyire egyszerű. Szükségesek ugyanis szűkebb körű képviseleti szervek is - ezekben viszont a hatékonyság elve a tágállami egyenlőség elvének a rovására érvényesül. A klasszikus példa az ENSZ Biztonsági Tanácsa, amelynek csak 15 tagja van - tíz választott, s öt állandó, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország, és Kína. (Tajvant 1971-ben váltotta fel Peking a testületben.) A „nagyok" privilegizált pozíciójának a hivatalos magyarázata az, hogy a ő felelősségük is nagyobb ... Az egyenlőtlenséget tovább erősíti, hogy a BT független a közgyűléstől, sőt olyan jogosítványai vannak, amellyel az utóbbi nem rendelkezik. Ez a megoldás jó néhány elvi dilemmát vet fel, arról a körülményről nem is szólva, hogy tulajdonképpen a második világháború utáni helyzetet tükrözi, s nem veszi figyelembe az azóta végbement változásokat. Olyan gazdasági nagyhatalmakat, mint a háború egykori veszteseit, Németországot és Japánt éppúgy kihagyja, mint a regionális hatalmakká vált Indiát vagy Brazíliát. A BT különleges jogainak ugyanakkor kétségtelen előnyei is vannak, hiszen sem méltányos, sem praktikus nem lenne, ha mondjuk a

X. A nemzetközi csak szervezetek 1972-ben

161ugyanakkora súlya lenne mint az vagy Izland szavának Egyesült Államokénak vagy Kínáénak. A kulcskérdések közé tartozik a szavazás módja is. Az államközi szervezetek többségében a főszabály a többségi szavazás elve. Ez csökkenti azokat a működésbénító veszélyeket, amelyekkel az egyhangú szavazás roppant demokratikusnak látszó intézménye jár; ez utóbbi elvet alkalmazza az OECD, s ez érvényesült az Európai Közösség Tanácsában az ún. luxemburgi kompromisszum (1966) nyomán, vagyis bármely tagállam vétózhatott, ha a döntés „létfontosságú érdekét" érintette. Egyes szervezetekben a többségi szavazás eredményességét minősített többséghez kötik. Az ENSZ Közgyűlésében az Alapokmány szerint a „fontos kérdésekben" kétharmados többség szükséges. Mint köztudomású, a Biztonsági Tanács öt állandó tagjának bármelyike megvétózhatja a többiek által elfogadott döntést - erre 1946 és 1990 között, vagyis a bipoláris szembenállás időszakában 223 alkalommal került sor.

X. A nemzetközi szervezetek Fidzsi-szigetek

Az államközi szervezetek és a tagállamok

Igen lényeges kérdés, hogy miként alakul a nemzetközi szervezeteknek az őket eredetileg életre hívó államokhoz való viszonya. A szakirodalom három lehetséges kapcsolódási módot említ. 1. Az egyik a nemzetekfölötti szervezet eszméjének az elfogadása, ami azt jelenti, hogy az adott szervezet bizonyos hatáskörrel rendelkezik tagjai fölött, amelyek így tulajdonképp alárendelt egységekké válnak. Elvi síkon jó néhány IGO rendelkezik a szupranacionalizmus számos attribútumával, a valóságban viszont ezek érvényesítése felettébb problematikus, hiszen kevés állam hajlandó szuverenitásának feláldozására. Nagy és még mindig lezáratlan - kérdés ez az Európai Unióban is. 2. A másik álláspont a szervezeti függetlenségé. Ebben az esetben a szervezet a tagoktól független, önálló szereplőként jelenik meg. Noha egyetlen IGO sem szakad el teljesen tagjainak akaratától, gyakran igen markáns saját „személyiséget" fejlesztenek ki, meghatározott magatartási normákkal és preferenciákkal együtt. E tendenciában fontos szerepet játszik a szervezeteken belüli (nemzetközi) bürokrácia. (Lásd a brüsszeli eurobürokrácia sajátos szerepét!) 3. Kétségtelen azonban, hogy az államközi szervezetek a leggyakrabban még mindig az „aréna-funkciót" töltik be, vagyis azt a terepetjelentik, amelyen a tagállamok saját érdekeik érvényesítéséért egymással küzdenek. Ez esetben arról van szó, hogy a tagállamok a szervezetet eszközként használják fel saját céljaik érdekében.

162 A nem kormányközi szervezetek (NGO) mint politikai szereplők


Az államközi szervezetek számánál is gyorsabban nőtt a második világháború után a nem kormányközi szervezeteké (NGO), összefüggésben azzal, hogy a globalizáció által sarkallt transznacionális folyamatok egy része is intézményesülni kezdett. A kommunikáció globalizációja és a közlekedés fejlődése lehetővé tette számos szerveződés számára, hogy a határokon átnyúló együttműködést alakítson ki egymással, ami kedvező feltételeket teremtett tevékenységük transznacionalizálódásához. (Weiss, T.-Gordenker, L.: NGOs ... 1996) Az NGO-k fogalmába sok szerző a transznacionális gazdasági vállalatokat is beleérti (mivel azok szintén nem kapcsolódnak az államhoz), a nemzetközi jog azonban világos különbséget tesz a társadalmi csoportok vagy magánszemélyek által kezdeményezett nem kormányzati szervezetek és az üzleti vállalkozások között. Az előbbieket a nemzetközi jog úgy definiálja, mint olyan szervezeteket, amelyek nem kormányközi megállapodáson alapulnak, és különböző állampolgárságú természetes vagy jogi személyeket tömörítenek. A transznacionális vállalatoktól a céljuk alapján különböztethetők meg: tevékenységük nem irányulhat anyagi haszonszerzésre. (E tankönyvben tehát az NGO-k fogalmába nem értjük bele a transznacionális cégeket.) A nemzetközi szereplőnek tekinthető nem kormányzati szervezetek tevékenysége legalább két állam területére terjed ki, s tevékenységük sokrétű lehet: politikai (pártközi együttműködések, internacionálék), társadalmi-gazdasági (nemzetközi szakszervezetek), humanitárius (karitatív szervezetek), vallási (egyházi együttműködési fórumok), környezetvédelmi (Greenpeace), sport (NOB). Az ENSZ Alapokmány 71. cikkelye a világszervezet Szociális és Gazdasági Tanácsát (ECOSOC) expressis verbis feljogosította arra, hogy konzultáljon az NGO-kkal, s e testület egy határozatában formálisan is kodifikálta ezt a gyakorlatot. A „konzultatív státusra" érdemesített NGO-k a világszervezet számos szakosított szervezetében és programjában tevékenykednek - esetenként olyan autonóm szereplőként, amelyek a nemzeti kormányzatok ellenlábasaiként lépnek föl. (A NOB például igen aktív szerepet vállalt abban a nemzetközi vitában, amely Afganisztán szovjet lerohanását követően az 1980-as moszkvai olimpia, majd pedig négy évvel később a Los Angeles-i ohmpia bojkottja kapcsán bontakozott ki.)

163 felszabadítási mozgalmak, Nem legális nemzetközi szereplők: gerillák és bűnözők


A globalizáció hatására számos olyan szervezet tevékenysége is transznacionális jelleget öltött, amelyek mindennemű legalitást nélkülöznek Elviekben persze különbséget lehet - és kell is tenni - a köztörvényes bűncselekmények és a politikai indítékokból folytatott, ám a hatályos törvényekbe ütköző tevékenység között, de a gyakorlatban ez nem mindig egyszerű. Hiszen előfordul, hogy bűnözői csoportok politikai szempontokra hivatkoznak, s az is, hogy politikai csoportok meg nem engedhető erőszakos eszközökhöz folyamodnak. Az viszont egyértelműen megfogalmazható, hogy a különféle bűnözői és gerillacsoportok államhatárokon átívelő működése az egyes országok belpolitikai problémáit a nemzetközi politika síkjára emeli. A transznacionálissá vált bűnelkövetési formák legismertebb formája a kábítószer- és fegyverkereskedelem, de sok más tevékenység is e körbe tartozik, a gyermekprostitúciótól a műkincsek és autók szervezett lopásáig. Az ezekkel járó pénzmosási akciók a pénzügyi intézményrendszer integritásába vetett bizalmat ássák alá. A velük szemben való hatékony fellépés szükségképp szoros - a korábbinál sokkal szorosabb államközi együttműködést igényel, s e körülmény távlatosan a regionális integrációt erősítheti. Speciális kategóriát alkotnak azon politikai alapon szerveződött csoportok, amelyek nem rendelkeznek semmilyen legális státussal, s céljaik elérése érdekében többnyire - bár nem feltétlenül - illegitim eszközöket is alkalmaznak. (Robbantások, túszszedés, repülőgép-eltérítés stb.) A megjelölésük is problematikus: ellenfeleik terroristáknak, híveik gyakran nemzeti felszabadító mozgalmaknak tekintik őket. Klasszikus példa az ír sziget egyesítéséért erőszakos eszközökkel harcoló ír Köztársasági Hadsereg (IRA) és a Baszkföld függetlenségéért küzdő ETA. Még több ellentmondás mutatkozott a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ/ PLO) megítélésében: fegyveres akcióit elutasította a nemzetközi közvélemény, viszont a rendezési tárgyalásokon önálló félként ismerték el a palesztin nép képviselőjeként. Ahogy azonban Peter Willetts rámutat (Transnational Actors and International Organizations in Global Poltics, 2001), e csoportok mindazonáltal nem jelentenek igazi kihívást az államcentrikus nemzetközi rendszerrel szemben. Részben azért nem, mert globális tekintetben marginális jelentőségűek, de főként azért nem, mert végső soron maguk is egy adott terület kormányzására törekednek, s ennyiben illeszkednek az államok uralta „realista" világhoz. A szuvere-

X. A nemzetközi szervezetek nitásról alkotott

164 mindenesetre ezek fényében is hagyományos nézeteket

át kell gondolni. Kulcsfogalmak

kormányközi szervezet (ICO): oly.m szervezet, amelyet ,1 részt vevő államok nemzetközi szerződéssel hoznak létre, amely közös szervekkei rendelkezik és a tagállamokétól eltérő jogalanyisággal bír nem kormányközi szervezet NGO): olyan szervezet, amely nem államok egymás közötti megállapodásán alapul, különböző állampolgárságú természetes és jogi személyeket tömörít és nem anyagi haszonszerzésre törekszik univerzális nemzetközi szervezet: földünk bármely országa előtt regionális nemzetközi szervezet: egy adort régié) országai előtt nyiáltalános hatáskörű nemzetközi szervezetek: számos területtel foglalkozó szervezetek speciális hatáskörű nemzetközi szervezetek: egy területtel foglalkozó szervezetek Ellenőrző kérdések: 1. Miiven szempontok alapján csoportos:'thar|uk a nemzetközi szerve/e2. Milyen tényezők magyarázzák, hogy a nemzetközi szervezetek száma jelentősen megnőtt a XX. század má-odik felében? 3. Milyen működési sajátosságai vannak a kormányközi szervezeteknek? 4. Hogyan határolhatjuk el a nem kormányközi szervezeteket iNGO) a transznacionális vállalatokról? 5. Melyek a nemzetközi bűnözés leggyakoribb 'ormai? Vitakérdések: "1. Milyen új elméleti következtetéseket alapozhat meg a nemzetközi szervezetek számár.ak és politikai súlyának a növekedése? 2. Jogos-e politikai szempontok alapján megakadályozni egyes országokat abban, hogy egy elvileg nyitott nemzetközi szervezethez csotla3. Milyen előnyei és milyen veszélyei vannak annak, ha egy szupranacio- nális szervezet a tagállamok lölébe kerekedik? 4. llogvan ítéljük meg azokat a szervezeteket, amelyek legitimnek minősíthető célokért illegitim eszközökkel küzdenek. Miiyen szempontokat érdemes figyelembe venni? 3. Milyen új eszközök szükségesek a nemzetközi bűnözéssel való küzdelemben?

165

XI. A világgazdaság a globalizáció korában

Ez a fejezet először a világgazdaság XX. századi történetének főbb szakaszait és vonásait tekinti át, majd a világkereskedelem és a pénzügyi rendszer globaüzációjának következményeivel foglalkozik. A globalizáció folyamatában megkülönböztetett szerepet játszottak a multinacionális társaságok - a fejezet utolsó része ezek sajátosságaival foglalkozik. A nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó legújabb szakirodalom kiemelt jelentőséget tulajdonít a „nemzetközi politikai gazdaságtannak" (international political economy IPE) - e körülmény önmagában is egyértelműen jelzi, hogy a hagyományos realista megközelítés fontos új elemekkel bővült. S e fejlemény teljesen indokolt is, hiszen a világgazdaság dimenziójának a figyelembevétele nélkül a nemzetközi politikáról sem rajzolható hiteles kép. Az alapvető összefüggést, igen tömören, már több mint negyedszázada megfogalmazta Susan Strange (International Economics and International Relations: /I Case of Mutual Neglect, 1970): a belpolitika a „belső gazdaság", azaz a nemzetgazdaság állapotától függ, az viszont a világgazdaság függvénye, következésképpen a világgazdaság is központi jelentőségű a világpolitika számára.

A világgazdaság a XX. században: a főbb szakaszok A neves angol történész, Róbert Skidelsky (A világgazdaság fejlődése, 2002) a világgazdaság XX. századi fejlődésében négy szakaszt különböztetett meg; mindegyiküket sajátos berendezkedés jellemzi. Ezek a következők: 1. a szabad piac (1900-1914); 2. nemzeti önellátás (1914-1950);

166


3. irányított piac (1950-1973); 4. neoliberális piac (1973-). Az első szakaszra a klasszikus liberalizmus elveinek érvényesülése nyomta rá a bélyegét: az állami kiadások és az adók szintje egyaránt roppant alacsony volt, az árak viszonylag stabilak, a költségvetések kiegyensúlyozottak, a jóléti intézmények pedig még gyerekcipőben jártak. Bár a szabad kereskedelemhez ragaszkodó Nagy-Britannia kivételével megjelentek a védővámok, ezek még nem voltak magasak, és mennyiségi korlátozásokat sem alkalmaztak. A nyugat-európai - elsősorban a brit és a francia - befolyás és ellenőrzés az Európán kívül területek jelentékeny részére is kiterjedt. A „hosszú XIX. század" végét jelentő első világháború a liberális elvekre épülő világgazdaságot is összeroppantotta. A háborús körülmények között minden országban - még Angliában is - megerősödött a gazdaság feletti állami ellenőrzés; ekkor alkalmazták először azokat a megoldásokat, melyek révén az állam hatékonyan befolyásolhatta a gazdasági folyamatokat. A háború így túlhaladottá tette az „éjjeliőr-állam" koncepciót, sőt az idézett történész szerint „a XX. század jövedelempolitikai kísérletei szintén az első világháborúban gyökereznek". A nemzeti önrendelkezés jegyében létrehozott új államok szétzilálták a gazdasági együttműködés kialakult rendszerét, s Németországgal szemben az a logika érvényesült, hogy az ellenségtől minél több erőforrást vegyenek el, azon gazdasági logika helyett, hogy a kontinens legerősebb gazdaságát minél előbb talpra állítsák. Az 1920-as évek konszolidációjának értékét az is nagymértékben csökkentette, hogy annak ára az országok többségében korporatív patthelyzet létrejötte volt: a háború előtti ármechanizmust helyreállították ugyan, ám megerősödött a munkavállalói és a munkáltatói érdekszervezetek pozíciója, s ez akadályozta az európai államoknak az új körülményekhez való alkalmazkodását. A korábbi várakozásokkal ellentétben így a spontán önszabályozásra épülő világgazdasági rendszer a béke beköszöntésével sem tért vissza. Sőt! 1929 és 1933 között a nemzetközi élet szereplői egy mindaddig példátlan erejű válsággal szembesültek, amely - becslések szerint - a , világ teljes GDP-jét 20 százalékkal csökkentette. Az első ipari forradalom óta nem alakult ki ilyen súlyos nemzetközi gazdasági válság! A munkanélküliség a krízis csúcspontján Nagy-Britanniában és Németor-

167


szágban csaknem a felnőtt korú lakosság egyharmadát sújtotta. A nyersanyagtermelő országokban az exportárak zuhanása súlyos helyzetbe sodorta a mezőgazdaságból és bányászatból élő népességet. A világkereskedelem dollárban kifejezett értéke 1933-ra az 1929-es szint negyedére esett vissza! 1932-ben, csaknem száz év után, Anglia is szakított a szabad kereskedelem elvével és gyakorlatával. Összesen 32 szuverén ország vezetett be kvótákat, tiltásokat és egyéb kereskedelmi korlátokat. Nem túloznak tehát azok a történészek, akik szerint a XX. század második felének eseményei nem érthetők meg a gazdasági összeomlás hosszabb távú következményei nélkül. A válság nélkül ugyanis valószínűleg Hitler sem kerül hatalomra Németországban, és a kommunizmus sem mutatkozhatott volna a kapitalizmus alternatívájának. Bár az akut válságon 1933-ra túljutott a világ, a gazdasági folyamatok a harmincas évek második felére sem nyerték vissza vitalitásukat. A válságból való kilépést a fasiszta országokban központilag irányították, az Egyesült Államokban pedig Roosevelt elnök New Deal-je vállalkozott erre. A kormányzatok úgy érezték, kénytelenek beavatkozni az árak és árfolyamok alakulásába; az állami intervenciót mind gyakrabban alkalmazták. A gazdasági autarkiából következett, amint erre a fentebb idézett Skidelsky rámutatott, a politikai határok tágítására való törekvés; „az önálló, külső tényezőktől független létezésre törekvő nagyhatalmak túlságosan szűknek érezték meglevő határaikat". A második világháború tehát több vonatkozásban is összekapcsolódik a nagy válság következményeivel. 1945 után új aranykor kezdődött a világgazdaság történetében. A két évtizedig tartó fellendülés mozgatórugója Nyugat-Európa és Japán újjáépülése volt, de főszereplője kétségkívül az Egyesült Államok. (A világháború utáni években az USA adta a világ ipari termelésének csaknem kétharmadát!) Az amerikai hegemónia tükröződött a nemzetközi pénz- , ügyi rendszer alább még említendő intézményeiben is. A XIX. század vezető gazdasági hatalmának, Nagy-Britanniának a második világháború után már csak a másodhegedűs szerepe jutott, noha London megmaradt Európa pénzügyi központjának. A hidegháború kiéleződése sürgetővé tette Nyugat-Európa gazdasági újjáépítését: ez vezetett a Marshalisegélyhez, amelyet Washington 1947-ben jelentett be és 1948-tól folyósított. A program koordinálására jött létre az Európai Gazdasági Együtt-

168


működés Szervezete (OEEQ,. amelyből 1961-ben kialakult az iparilag fejlett országokat tömörítő Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet, az OECD. Az 1950-ben létesített Szén- és Acélközösség (Montánunió) a stratégiai fontosságú vas- és acélgyártást, és a szénbányászatot közös francia-nyugatnémet ellenőrzés alá helyzete s így az 1957-ben létrehozott Európai Gazdasági Közösség előfutára lett. Az aranykort megalapozó fellendülést jól tükrözte, hogy az egyes országok közötti kereskedelem jelentősen kibővült - a korábban még izolacionizmusra és önellátásra hajlamos USA is megnégyszerezte exportját 1950 és 1970 között, miközben a fogyasztási cikkek importját is növelte. Az 1970-es évek elején már négyszer annyi ipari terméket állítottak elő, mint az 1950-es évek elején, a világkereskedelem pedig tízszeresére nőtt! A tudományos-technikai forradalom azonban nemcsak megsokszorozta a termékek mennyiségét, hanem sok olyan újat létrehozott, amely korábban elképzelhetetlen volt a szintetikus anyagoktól a mágneses hangszalagon át a lökhajtásos repülőgépekig ... Az iparosodott nyugati országokban a munkanélküliségi ráta kevesebb mint a fele volt az 1920 és 1938 közöttinek, az egy főre eső GDP pedig háromszor olyan gyorsan nőtt. A termelékenység növekedésének köszönhetően a reálbérek úgy tudtak növekedni, hogy nem vontak maguk után számottevő inflációt. Dániel Bell az ennek nyomán létrejövő társadalmat nevezte el posztindusztriálisnak, amelyben az ismétlődő jellegű munkát egyre inkább a robotok veszik át, s amelyben egyre több munkaerőt szív fel a harmadik szektor, a szolgáltatásoké. A hagyományos munkásosztály háttérbe szorult, az értelmiség feladata pedig elsősorban az „alternatívák kidolgozása" lett. Az innováció legfőbb forrásaivá már nem a vállalatok, hanem a tudományos kutatóközpontok váltak. Az aranykor gyümölcseiből, bár kisebb mértékben, még a harmadik világ országai is részesedtek: az élelmiszer-termelés gyorsabban nőtt, mint a népesség, s a várható élettartam is nőtt. Ez volt az „irányított piac" periódusa, mivel a világpiaci mechanizmusok érvényesülése ellenére a nemzetközi gazdasági rendszer egészében véve sokkal több kontrollnak volt alávetve, mint 1914 előtt. A kelet-európai országokra a Szovjetunió rákényszerítette a saját tervutasításos rendszerét, s olyan hatalmas országok, mint a kommunista Kína, valamint a központi tervezéssel szimpatizáló India és Indonézia ugyan-

169


csak igyekezett a külső körülményeket figyelmen kívül hagyni. Skidelsky szerint alapjában véve az történt, hogy egy sajátos integrációs forma érvényesült: a centrum kapitalista országai és a kommunista blokk országai saját maguk között integrálódtak. E rendszer a piac és az állam, a világgazdaság és a nemzeti autonómia kényes egyensúlyára épült, ez az állapot azonban az 1960-as évek végére megrendült. Mivel a világgazdasági folyamatok sorsa ebben az időszakban is elsősorban az Egyesült Államok kezében volt, e megrendülést sokan azzal magyarázzák, hogy Washington inflációt gerjesztő módon finanszírozta a vietnami háborút. A neves közgazdász, Róbert Triffin nyomán sokan annak is kulcsjelentőséget tulajdonítottak (Triffinparadoxon), hogy több dollárt bocsátottak ki, mint amennyire aranyfedezet volt, ez pedig az amerikai valutába vetett bizalom megingásához, hosszabb távon az Egyesült Államok gazdaságának recessziójához vezetett. 1971-ben összeomlott a Bretton Woods-ban kialakított rögzített árfolyam-rendszer, amely az aranyra alapozott amerikai dollárhoz kötötte az egyes valuták árfolyamát, miután az USA bejelentette, hogy a dollár többé nem lesz aranyra váltható. Az aranykor végére azután az 1973-as olajválság tette fel a pontot, amely drasztikus olajár-robbanást okozott. Egy hordó olaj átlagos ára 1970-ben még 2,5 dollár volt, az 1980-as évek végén pedig már 40 dollár körül mozgott. Valójában csak a zaklatott hetvenes évek végén ébredtek rá a közgazdászok, hogy a világgazdaság - s kiváltképp a fejlett kapitalista országok - a történelem egy kivételes, többé talán nem is ismétlődő periódusát hagyták maguk mögött. A növekedés megtorpanása és az infláció felgyorsulása a világgazdaság fejlődésének újabb szakaszához vezetett el: a neoliberalizmus térnyeréséhez. Ennek legnevesebb elméleti képviselői August von Hayek és Milton Friedman voltak, a gyakorlatba való átültetéséért a legtöbbet pedig Ronald Reagan amerikai elnök és Margaret Thatcher brit miniszterelnök tette. Az infláció okát a nagyarányú költségvetési hiányban látva a világ vezető gazdasági hatalmai - a „monetarizmus" jegyében jelentősen szűkítették kiadásaikat, s ezzel roppant nehézségekbe sodorták a világgazdaságot, amit tovább súlyosbított 1979-től a második olajválság. Az olajexporton remekül kereső OPEC-országokból (Kőolaj-exportáló Országok Szervezete) az évtized első felében hatalmas dollár-

170


áradat zúdult ki, s ezt a nemzetközi bankrendszer kölcsönök formájábari helyezte el - és kevés fejlődő ország tudott ellenállni a kísértésnek. Az adósságválság a nyolcvanas évek első felére kritikus helyzetet teremtett a világ pénzügyi rendszerében. Az IMF mindenütt szigorú restrikciós feltételeket szabott az újabb kölcsönökhöz. Az 1992-es maastrichti szerződés szintén megszabta, hogy az Európai Unió országaiban mekkora lehet a költségvetési hiány Mindez együtt járt az állam szerepének a csökkenésével, a Keynes nevéhez kapcsolható irányvonal visszaszorulásával; az államok egyre kevésbé szólhattak bele a bérszínvonalba, az árfolyamokba és pénzmozgásokba. Ami a kommunista világot illeti, a kedvezőtlen külgazdasági körülmények hatására az idetartozó országokban teljesen leállt a növekedés: a Szovjetunióban erre adott reakcióként lépett fel 1985-től Mihail Gorbacsov a régi tervgazdálkodási rendszer lebontásának programjával, Kínában pedig Teng Hsziao-ping hozzákezdett a gazdaság liberalizálásához és óvatos kapitalizálásához. Számos szocialista ország - köztük hazánk is - súlyosan eladósodott, s e válságra nem találtak megoldást. A történelem fintora, jegyzi meg a neves gazdaságtörténész, Eric Hosbwasm; hogy az aranykort felváltó globális kapitalista válság igazi áldozataivá a „létező szocializmus" európai országai és a Szovjetunió váltak. A fejlett piacgazdaságokat ugyan szintén megviselte a válság, ám ők ezt végül is kibírták, a megújulásra és alkalmazkodásra képtelen, az állami tulajdon dominanciájára épülő gazdaságok viszont nem. A szovjet modell bukása megerősítette a kapitalizmus híveit azon meggyőződésükben, hogy a gazdaság működésképtelen a magántulajdon és a tőzsde nélkül, a neoliberális modell kudarca és a világgazdaságra gyakorolt előnytelen hatása viszont a liberalizmus ellenfeleit győzte meg arról, hogy a társadalmi reprodukció gazdasági mechanizmusa sokkal fontosabb annál, semhogy a piac szeszélyeire bízzuk. A két szélsőséges megoldás felsülésénél még problematikusabbá vált, hogy az 1990-es években a „középutas", vagyis a köztulajdont és a magántulajdont különféle arányokban vegyítő irányzatok is elégtelennek bizonyultak, feltárva, a fentebb idézett történész szavaival, hogy „az emberiség kollektív intézményei már nem képesek ellenőrizni az emberi cselekvések egyetemes utóhatásait".

171


Az ezredfordulóra a világ feldolgozóipari termelésének és összexportjának több mint 80%-át (s a külföldi beruházások összesített állományanak 90%-át) a „globális hármasnak" (global triad) nevezett három makrorégió adta: Észak-Amerika, Nyugat-Európa és Kelet-Ázsia. A világgazdaság „gravitációs centruma" eközben az atlanti térség felől mindinkább a csendes óceáni térség felé tolódik el - Japán és a „kis tigrisek" (Dél-Korea, Tajvan, Hong-Kong, Szingapúr) fantasztikus fejlődése mellett ehhez mind nagyobb mértékben járul hozzá Kína látványos ütemű növekedése, amelynek az a sajátossága, hogy kommunista irányítás alatt nyit egyre nagyobb teret a kapitalista piacgazdaságnak. A XXI. század elején joggal mondhatjuk el, hogy a gyorsuló globalizáció nem pusztán csak a világgazdaság „horizontális kitágulását" jelenti, vagyis nem csak azt, hogy mind több ország gazdaságára teijed ki, hanem azt is, hogy a nemzetközi interdependencia „vertikálisan" is elmélyül, azaz a világgazdaság minőségileg is új vonásokat vesz fel: szerves rendszerré formálódik.

A világkereskedelem globalizációja A világgazdaság globalizációjának egyik legfontosabb vetülete a kereskedelem és a pénzpiacok globalizációja, amely - egy amerikai kutató szavaival - egyre inkább „megszünteti a földrajzot". E folyamatot egyesek kedvezőnek ítélik, a nemzetközi kooperáció lehetőségeinek a kiszélesülését látva benne, egyre többen viszont - köztük számos társadalmi mozgalom - mind élesebb kritikával illetik, a kereskedelem és a pénzügyek globalizációjában jelölve meg az egyenlőtlenségek növekedésének, a munkanélküliség emelkedésének, a munkakörülmények romlásának, az elhúzódó válságoknak és nem utolsósorban a környezet rombolásának a fő okát. A világkereskedelem volumene, kisebb visszaesésektől eltekintve, az egész XX. században folyamatosan nőtt: míg 1913-ban teljes értékét 20 milliárd dollárra becsülték, 1990-re 3200 milliárd dollárra! Ez bizony még az inflációt figyelembe véve is hatalmas növekedés! Különösen dinamikus volt a bővülés a második világháború után, miután világszerte elkezdődött a vámok csökkentése. (Jegyezzük meg, hogy a

172


Szovjetunió vezette KGST országai igen csekély mértékben vették ki e fellendülésből a részüket!) A világkereskedelem szabályozásának intézményi kereteit az 1948- ban életbe lépő GATT-egyezmény (General Agreement on Trade and Tariff s) fektette le. Jelentős mértékben módosult a világkereskedelem összetétele is: míg a XIX. században és a XX. század első felében a nyersanyagok adták a legnagyobb tételt, 1990re ezek aránya 20-25 százalék közé csökkent. E tendencia természetesen a szegény bonyolultabb cikkek exportálására képtelen országokat érintette a leghátrányosabban. Az 1980-as évekre lelassult a fejlett iparosodott országok növekedésének üteme, s ez a világkereskedelem elé is új akadályokat állított: a szabadkereskedelem doktrínájával egyre többen fordultak szembe, újra a protekcionizmust választva. Még a kereskedelmi akadályok lebontásáért a legkeményebben kiálló USA is így tett: a Reagan-korszakban megnövelte az importkorlátozásokat. A kereskedelmi mérlegek tekintetében a fejlett OECD-országok között is jelentős különbségek mutatkoztak: míg az NSZK-nak és Japánnak hatalmas többletei voltak, az Egyesült Államoknak, Nagy-Britanniának és sok más államnak súlyos hiányai. Jelenleg a világkereskedelem legnagyobb hányadát, mintegy kétharmadát a fejlett nyugati országok egymás között bonyolítják le. E ponton érdemes megállni egy pillanatra és teoretikusan is megvizsgálni azt a kérdést, hogy milyen érvek szólnak a szabadkereskedelem, ill. a protekcionizmus mellett. Az előbbi melletti fő érvet már a klasszikus polgári közgazdaságtan megalapozói kidolgozták: ez a specializá- cióban rejlő előnyök kihasználása. A nemzetek gazdagsága című híres művében már Adam Smith is a nemzetközi munkamegosztás és a kereskedelem szabadsága mellett érvelt, a legrészletesebb kifejtést azonban Dávid Ricardo adta meg 1817-ben. Azt könnyű belátni, hogy Európában például nem érdemes az ananásztermeléssel kísérletezni, az viszont nehezebb kérdés, hogy mi a jó megoldás akkor, ha ugyanazokat a termékeket több ország is elő tudja állítani. A feleletet a „komparatív előnyök elmélete" nyújtja: a különféle termékek előállításának komparatív költségei mindig különbözni fognak, így még a legkevésbé hatékony gazdaságnak is lehet egy-két területen komparatív előnye - e felfogás szerint.

173


Ricardo példaként Angliára és a szigetország régi és stabil kereskedelmi partnerére, az elmaradott Portugáliára hivatkozott. Abból indult ki, hogy az utóbbi országban a bort és a szövetet egyaránt olcsóbban elő tudják állítani, mint Angliában: az ibériai országban mondjuk 80 munkaórával, a szigetországban pedig 120 munkaórával lehet egy hordó bort előállítani; a szövetanyag esetében ez 90, illetve 100 óra. Bár eszerint Portugália mindkét termék esetében hatékonyabb, mégis komparatív előnye van a bortermelésben - ha mindkét fél egy-egy hordónyi bort kíván, azt a portugálok 160.óra alatt elő tudják állítani. Ha az angolok két vég szövetet 200 óra alatt gyártanak le, s azután terméküket eladják borért, szükségleteiket összességében 30 munkaórával kevesebbel tudják kielégíteni. Végső soron mind a két fél nyer, amint ezt az alábbi táblázat mutatja: 1. Bor és szövettermelés munkamegosztás nélkül: Egy hordó fordított idő

Összesen

borra Egy vég szövetre fordított idő

Anglia

120

100

220

Portugália

80

90

170 390

A két ország együtt 2. Bor és szövettermelés munkamegosztással: A borra fordított idő

Anglia

A szövetre fordított idő 2x100

-

Portugália A két ország együtt

Összesen 200

2x80

-

160

-

-

360

(A táblázat forrása: Brown: Understanding ... 153, saját kiegészítéssel)

Ez természetesen egy roppant leegyszerűsített modell, ám elvi síkon mind a mai napig a gazdasági liberalizmus fundamentumaként szolgál, azt demonstrálva, hogy a szabadkereskedelem mindkét fél számára előnyös, ellentétben azok felfogásával, akik szerint a kereskedelemnek nyertesei és vesztesei vannak. De a szabadkereskedelem hívei más tényezők-

174


re is hivatkoznak. így például arra, hogy a védővámok sokba kerülnek: egyrészt abban az értelemben, hogy megemelik az árakat, másrészt pedig úgy hogy elkényelmesítik a hazai termelőket a külföldi verseny kiszorításával. A kereskedelem szabadsága emellett a nemzetközi súrlódások, feszültségforrások számát is csökkenti. És milyen érvek szólnak a protekcionizmus mellett? Először is a nemzeti ipar (és mezőgazdaság) védelme. Ez a munkaadóknak és a munkavállalóknak egyaránt közös érdeke lehet, hiszen a külföldi konkurencia tönkreteheti a vállalkozásokat és ezzel a munkanélküliséget is növelheti. A gyengébb világgazdasági helyzetű államok számára különösen vonzó lehet a védekezés politikája. De más nyomós érv is felsorakoztatható, ez pedig a gazdaság diverzifikálásának, több lábra állításának az ösztönzése. A túlzott mértékű specializáció ugyanis veszélyes mértékű függőséget eredményez a világpiac szeszélyeitől. (S erről megfeledkezik Ricardo.) Végül, de nem utolsósorban a nemzetbiztonsági szempontokat is meg szokták említeni - e tekintetben az önellátásra való képesség megőrzése, a más országoknak való kiszolgáltatottság elkerülése értékelődik föl. A GATT keretében 1986-tól 1994-ig Uruguayban folytatott tárgyalások eredményeképp 1995-ben megszületett - a GATT örököseként - a Világkereskedelmi Szervezet (World Trade Organization, WTO), amely a kereskedelem szabaddá, akadálytalanná tételéért tevékenykedik, s amely bizonyos - korlátozott - eszközökkel is rendelkezik a kereskedelem kialkudott szabadsága ellen vétőkkel szemben. (A hátrányba került országnak engedélyezi a válaszlépés megtételét, ami általában vám alkalmazását jelenti. így például miután az EU nem engedélyezte a korlátlan banánimportot, az Egyesült Államok felhatalmazást kapott, hogy több uniós termékre vámot vessen ki, a francia roquefort sajttól az olasz szarvasgombáig.) Az ezredforduló világkereskedelmének globalizációja kapcsán Jan A. Scholte a „szupraterritoriális piac" kialakulásáról ír (Global Trade and Fináncé, 2001), amely már elszakadt a nemzetállami határoktól, s amelyen a „globális áruk" (global goods) jelennek meg. Ezek olyan termékek, amelyek a világ minden pontján ugyanazok, s a fogyasztó bármely országban megvásárolhatja őket. Az említett szerző arra is emlékeztet,

175


hogy ez valójában nem is annyira új jelenség, mint ahogy azt sokan gondolnák, hiszen például Henry Ford a híres Tmodelljét eleve „világ-

183

r XI. A világgazdaság a globalizáció korában

autónak" szánta, s a Coca-Colát 1929-ben már 27 országban palackozták és 78-ban árulták..Kétségkívül minőségileg új fejlemény azonban, hogy a „globális áruk" ma már áthatják a világpiacot: Nokia mobiltelefont 120 országbán használnak, Kiwi cipőpasztát 130 országban, Heineken sört 170 országban isznak, s Nescafét ennél is többen.

A pénzügyi rendszer globalizálódása A termelés és a piacok globalizálódása elősegítette a pénzügyek fokozatos globalizálódását is. Az ehhez vezető úton az első lépéseket már a második világháború végén megtették. Az új pénzügyi rendszert 1944 nyarán az Egyesült Államok-béli Bretton Woods-ban dolgozták ki, mindenekelőtt azt a célt tartva szem előtt, hogy megakadályozzák a nagy világválság megismétlődését. E rendszer két kulcsintézményre épült, egyrészt a Nemzetközi Valutaalapra (International Monetary Fund, IMF), amelynek a valutaárfolyamok stabilitására kellett ügyelnie, másrészt a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bankra (International Bank for Reconstruction and Development, IBRD), közkeletű néven a Világbankra, amely a magánbefektetések támogatásával igyekezett hozzájárulni Európa gazdasági talpra állításához. (A Világbank feladatai közé tartozott az Európán kívüli területek fejlesztése is - a későbbiekben ez vált a fő funkciójává) A Bretton Woods-ban kidolgozott rendszer központi jelentőségű eleme az volt, hogy az árfolyamokat rögzítették; ennek az 1971-ben bekövetkezett (fentebb említett) összeomlása után a valuták „lebegtetését" vezették be, aminek a keretében egységnyi dollárért egyik nap több, a másik nap kevesebb frankot vagy márkát adtak. A lebegő árfolyamokat - a gazdasági és politikai események mellett - esetenként a szándékos manipuláció, spekuláció is befolyásolja. Az 1990-es években ugrásszerűen megnőtt az ún. forró pénzek forgalma: ez alatt a likvid pénzeszközök rövid távú spekulációs mozgatását értjük, ami azzal a következménnyel jár, hogy mesterségesen befolyásolja a részvények, kötvények és valuták árfolyamát, ezáltal nagymértékben növelve a nemzeti pénzpiacok instabilitását. (A távol-keleti tőzsdék 1998-1999-es válságát például közvetlenül a reálfolyamatoktól elszakadó spekulációk váltották ki.)

Az első világháborúig a leginkább „globális" valuta az (aranyalapú) angol font volt, ám 1945 után ezt a funkciót egyértelműen az amerikai dollár vette át - napjainkban is legalább annyi dollár mozog az Egyesült Államok határain kívül, mint belül. Az 1970-es évektől a német márka és a japán jen is hasonló nemzetközi funkciót kezdett betölteni - a 177 XI. hagyományosan A világgazdaság a globalizáció svájci franknak pedig volt korában ilyen szerepe. Ilyen nemzetközi szerepre törekszik a közös európai pénz, az euró is. Számos országban nagy készleteket tartanak ezekből a pénznemekből s a velük végrehajtott műveleteknek semmi közük nincs az eredetileg őket kibocsátó országhoz. A pénzzel való kereskedelem nem ismer határokat: telefonon, telexen és interneten egyaránt zajlik a nap minden órájában. A globális pénznek azonban újabb formái is vannak. Az arany napjainkra sem ment ki a divatból, de a vele való üzletelés kicsit nehézkes. Kifejezetten modern eszköz viszont a Valutaalap (IMF) által bevezetett „különleges lehívási jog" (Special Drawing Right, SDR), amelyet csak a számítógépes rendszerben tartanak nyilván. Az átlagember által is használt „szupraterritoriális" pénzformát jelentenek a különféle bankkártyák; a Mastercard és a Visa hitelkártyáival a világ legtöbb pontján lehet fizetni. Legújabban „webvaluták" is megjelentek; egyes cégek névre szóló folyószámlát nyitnak ügyfeleiknek, akik virtuális pénzüket onnan költhetik el. Online vásárlásokhoz „e-kártyákat" (eComCard) is igénybe lehet venni.

A multinacionális vállalatok A második világháború utáni első két évtizedet még inkább jellemezhetjük internacionálisnak, mint transznacionálisnak. Az 1960-as évek végétől viszont, amint arra a neves gazdaságtörténész, Hobsbawm rámutatott, a világgazdaság egyre inkább transznacionálissá vált, azaz olyan gazdasági rendszer alakult ki, „melynek nem az államok területe és határai szabnak keretet, ezek inkább csak akadályt jelentenek". E folyamat kulcsszereplői a multinacionális cégek (multínational Corporation, MNG) voltak. Fellépésük jelentős mértékben hozzájárult az állam-centrikus előfeltevésekre alapozódó Bretton Woods-i pénzügyi rendszer bukásához. Gyakran feltételezik, hogy a multinacionális cégek a második világháború utáni fejlődés termékei. Kétségtelen, hogy e cégek a XX. század második felében váltak a nemzetközi kapcsolatok igazán befolyásos önálló szereplőivé, ám ne feledkezzünk meg arról, hogy megjelenésük ennél jóval korábbra tehető. (R. Kirkland például a befolyásos üzleti folyóiratban, a Fortune Magazin-ban 1988-ban 250 éves múltat tulajdonított nekik.) Az első „multik" a britek, a franciák és a hollandok „merkantil" jellegű társaságai voltak (klasszikus példa a brit Kelet-indiai Társaság), amelyek a XIX. század végétől már ipari beruházásokba is kezdtek a tengerentúli területeken. A második világháborúig azonban a nyugati cégek külföldi befektetései tipikusan inkább kereskedelmi, mint ipari jellegűek voltak. Az 1950-es évektől viszont eljött a „klasszikus" multinacionális cégek fénykora: amerikai, brit, francia, német és más társaságok egyre több direkt ipari vállalkozásba fogtak más nyugati országokban és a harmadik világban egyaránt. Milyen szempontok tették vonzóvá a multinacionális cégek kialakítását? Először is ez a forma jó lehetőséget kínált a vámakadályok leküzdésére; egyszerűbb volt úgy hozzájutni más országok piacához, hogy ott helyben építettek termelő egységeket; ezzel még a szállítási költségeket is csökkenteni lehetett.

Másodszor számos ország olcsó(bb) munkaerőt kínált, különféle adókedvezményekkel együtt; innen sokszor még a hazai piac ellátása is ren- tábilisabbnak bizonyult. Harmadszor a „multikból" a legnagyobb arányban részesedő amerikai társaságok igen előnyösen ki tudták használni a dollárnak azt a különleges pénzpiaci pozícióját, amelyet 178 XI. után A világgazdaság a globalizáció korában cégek külföldi befektetéseinek értéke a második világháború töltött be. Az amerikai 1950 és 1970 között megtízszereződött. Azóta relatív értelemben csökkent az amerikaiak részesedése a legnagyobb transznacionális cégek körében, de az országok sorrendjében még mindig az Egyesült Államok áll az első helyen. Az „interpenetráció" jelensége következtében viszont az ezredfordulóra már egyre nehezebbé vált egy vállalkozás (vagy épp egy termék) nemzeti hovatartozását megállapítani, mivel a „multik" oly nagy mértékben átszőtték és összekapcsolták a különböző országokban levő csoportokat és vállalkozásokat. Míg korábban viszonylag könnyű volt megállapítani, hogy egy olyan cég, mint pl. a General Motors, amerikai cég számos külföldi leányvállalattal, a XXI. századra egy cég központja sokszor csak a stratégiai döntések meghozatalának a színtere lett, a termelés egész másutt folyik. A kommunikációs lehetőségek globálissá válása nagymértékben hozzájárult a társaságok valóban globális jellegűvé válásához. E folyamatot segítette a nagy cégek által képviselt és terjesztett transznacionális kultúra is, amelynek elsajátítása nyomán a csúcsvezetésbe is bekerülhetnek különböző nemzetiségű menedzserek. Az IBM egyik elnökhelyettese például úgy fogalmazott már az 1990-es évek elején a Business Week-ben, hogy a cég „bizonyos fokig sikeresen elvesztette amerikai azonosságát". S ezt tények is alátámasztották: ebben az időben az IBM japán leányvállalata 18 000 szigetországi munkást alkalmazott és egyike volt Japán legnagyobb - az USA-ba is szállító - számítógép-exportőreinek. Az említett tekintélyes gazdasági hetilap ezért arról írt, hogy a vállalatok „állam nélkülivé" válása („stateless corporation") előrehaladó folyamat, melynek során az óriáscégek „most tanulják, hogyan kezeljék ezt a többszörös identitástudatot és többirányú lojalitást". A multinacionális társaságokat a nemzetközi jog a következőképp határozza meg: „olyan vállalkozások, amelyek székhelyállamukon kívül fekvő termelő vagy szolgáltatási eszközök tulajdonosai vagy ezek felett ellenőrzést gyakorolnak...." A Nemzetközi Jogi Intézet definíciója szerint: „Jogi értelemben multinacionális vállalatnak kell tekinteni azokat a vállalatokat, amelyek döntéshozatali központja az egyik országban, de tevékenységi központjai (jogi személyiséggel felruházva vagy anélkül) egy vagy több másik országban találhatók." A multinacionális cégeket szerkezeti felépítésük alapján három típusba szokták sorolni: 1. Horizontálisan integrált vállalatok: különböző országokban ugyanazokat vagy nagymértékben hasonló termékeket állítanak elő. (A termelés azonos fázisa megoszlik ugyanazon vállalat két vagy több országban működő részlege között.) 2. Vertikálisan integrált vállalatok: egyes országokban egyszerűbb, másokban bonyolultabb termékeket állít elő, úgy hogy az előbbieket beépíti az utóbbiakba. (Ez a forma a termelési vertikumnak, azaz a nyersanyag-kitermeléstől a végtermékig terjedő folyamatnak, az ún. értékláncnak az egymást követő összes szakaszát átfogja.)

3. Diverzifikált vállalatok: amelyek a két fenti kategória egyikébe sem tartoznak, mert több megoldást kombinálnak egyszerre. A nagy multinacionális cégek súlyát mindennél jobban tükrözi, hogy költségvetésük igen sok országét meghaladja. 1992-ben a General Motors eladásainak értéke 21 állam 179 A világgazdaság korában (Akkoriban 180 állam volt a világon.) kivételével az összes XI. ország GDP-jéta globalizáció túlszárnyalta! Az ezredfordulón világ 100 legnagyobb gazdaságából már 51 multinacionális cég volt! A világ 100 legnagyobb gazdasági egysége az ezredfordulón: Country/Corporation

GDP/sales

Country/Corporation

GDP/sales

1

United States

8,708,870.0

2

Japán

4,395,083.0

24

Denmark

174,363.0

25

Wal-Mart

3

Germany

166,809.0

2,081,202.0

26

Exxon Mobil

4

163,881.0

Francé

1,410,262.0

27

Ford Motor

162,558.0

5

United Kingdom

1,373,612.0

28

Daimler Chrysler

159,985.7

6

Italy

1,149,958.0

29

Poland

154,146.0

7

China

1,149,814.0

30

Norway

145,449.0

8

Brazil

760,345.0

31

Indonesia

140,964.0

9

Canada

612,049.0

32

South Africa

131,127.0

10 Spain

562,245.0

33

Saudi Arabia

128,892.0

11 Mexico

474,951.0

34

Finland

126,130.0

12 India

459,765.0

35

Greece

123,934.0

13 Korea, Rep.

406,940.0

36

Thailand

123,887.0

14 Australia

389,691.0

37

Mitsui

118,555.2

15 Netherlands

384,766.0

38

Mitsubishi

117,765.6

16 Russian Federation

375,345.0

39

Toyota Motor

115,670.9 111,630.0

17 Argentína

281,942.0

40

General Electric

18 Sw itzerland

260,299.0

41

Itochu

109,068.9

19 Belgium

245,706.0

42

Portugál

107,716.0

20 Sweden

226,388.0

43

Royal Dutch/Shell

105,366.0

21 Austria

208,949.0

44

Venezuela

103,918.0

22 Turkey

188,374.0

45

Iran, Islamic rep.

101,073.0

23 General Motors

176,558.0

46

Israel

99,068.0

180

Country/Corporation

GDP/sales

47

Sumitomo

95,701.6

74 Boeing

Country/Corporation

57,993.0

48

Nippon Tel & Tel

93,591.7

75 Peru

57,318.0

49

Egypt, Arab Republic

92,413.0

76 Czech Republic

56,379.0

50

Marubeni

51 52


GDP/sales

91,807.4

77 Dai-Ichi Mutual Li fe Ins.

55,104.7

Colombia

88,596.0

78

54,773.5

AXA

87,645.7

79 Assicurazioni Generált

53,723.2

53

IBM

87,548.0

80 Nissan Motor

53,679.9

54

Singapore

84,945.0

81 New Zealand

53,622.0

55

Ireland

84,861.0

82 E.On

52,227.7

56

BP Amoco

83,556.0

83

57

Citigroup

82,005.0

84 Bank of America

51,392.0

58

Volkswagen

80,072.7

85 Fiat

51,331.7

59

Nippon Life Insurance

78,515.1

86 Nestle

49,694.1

60

Philippines

75,350.0

87 SBC Communications

49,489.0-

61

Siemens

75,337.0

88 Credit Suisse

49,362.0

62

Malaysia

74,634.0

89 Hungary

48,355.0

63

Allianz

74,178.2

90

64

Hitachi

71,858.5

91 Fujitsu

47,195.9

65

Chile

71,092.0

92 Algéria

47,015.0

66

Matsu.sh.ita Electric Ind.

65,555.6

93 Metró

46,663.6

67

Nissho lwai

65,393.2

94 Sumitomo Life Insur.

46,445.1

68

ING Group

62,492.4

95 Bangladesh

45,779.0

69

AT&T

62,391.0

96 Tokyo Electric Power

45,727.7

70

Philip Morris

61,751.0

97 Kroger

45,351.6

71

Sony

60,052.7

98 Totál Pina Elf

44,990.3

72

Pakistan

59,880.0

99 NEC

44,828.0

73

Deutsche Bank

58,585.1

100 State Farm Insurance

44,637.2

Honda Motor

Toshiba

Hewlett-Packard

51,634.9

48,253.0

(A táblázat forrása: Ancterson-Cavanagh: The Rise of Corporate Global Power, 2000)

A síkeres üzleti tevékenységhez természetesen számos nem üzleti jellegű feltételre is szükség van, így a „multik" érthető módon messzemenően érdekeltek az őket körülvevő politikai környezet számukra kedvező voltában. Bár sok érdekellentét szembeállítja egymással a multinacionális céget és az államot, kapcsolatuk egészében véve mégis a kölcsönös egymásra utaltságon alapul, hiszen a legtöbb államnak szüksége van a nagy tőkeállományt, korszerű technológiát és magas szakmai színvonalat jelentő multinacionális vállalatokra, az utóbbiaknak viszont arra a stabil politikai keretre, amelyet az állam nyújthat. Bár vezetőik többnyire azt hangsúlyozzák, hogy a politikai szféra iránt közömbösek, ez általában nincs így Sőt! Hatalmas gazdasági erejük birtokában a „multik" roppant erős politikai „nyomásgyakorló" képességgel

rendelkeznek, s ezt - Peter Willetts szerint - a következő négy módozat valamelyikének (vagy kombinációjának) a révén kamatoztatják: 1. indirekt úton, a saját kormányukhoz fordulva, hogy az hasson a külföldi kormányzatra; 181 2. indirekt úton, egy XI. Anemzetközi világgazdaság aszervezethez globalizáció korában fordulva, 3. direkt úton, úgy hogy saját országában a befolyásolni kívánt ország diplomáciai képviseletéhez fordul; 4. direkt úton, közvetlenül az idegen (befolyásolni kívánt) ország kormányzatához fordulva. A multinacionális társaságok a fejlett nyugati országokban és a harmadik világban egyaránt komoly hatással vannak tehát a politika nemzeti és lokális, „szubnacionális" szintjeire, amivel összefüggésben saját maguk is számos kormányzati döntés célpontjaivá váltak. Lényeges kiemelni, hogy bár a „multik" globális szinten tevékenykednek, ennek gazdasági, foglalkoztatásbeli és környezeti hatásai a konkrét lokális szinteken csapódnak le és érződnek a leginkább. (Szomorú példa az a mérgesgáz-katasztrófa, amely az indiai Bhopalban 1984-ben elpusztított egy helyi közösséget, s amely az országos szintű indiai politikára is befolyással volt, s nemzetközi jogi fellépéshez is elvezetett.) A „multik" által gyakorolt befolyás kapcsán joggal emelte ki Barnet és Müller (Global , Reach): „az új világ megteremtésének folyamatában az olyan cégek menedzserei, mint a GM, az IBM ... a Volkswagen és néhány száz hasonló vállalat olyan döntéseket hoznak meg napi rendszerességgel, amelyek a legtöbb szuverén kormányzat intézkedéseinél mélyebb hatással vannak arra, hogy hol élnek az emberek, mit fognak dolgozni, ha egyáltalán lesz munkahelyük, mit fognak enni, inni és viselni, milyen ismeretek megszerzését bátorítsák az iskolák és egyetemek, és hogy a gyermekek milyen jellegű társadalmat örököljenek" A „multik" beruházási döntései igén érzékenyen érintik a nemzetállamok gazdaságpolitikáját, a fejlődő országokban pedig a cégek profitérdekei még inkább meghatározhatják az iparfejlesztés szerkezetét. Ahogy Dávid Körten megállapítja a nagy cégek tevékenységét kritikusan elemző művében (A tőkés társaságok világuralma, 1996): e vállalatok „ott termelnek, ahol az a legkevésbé költséges, ott adják el az árukat, ahol az a legkifizetődőbb, és oda terelik át a profitot, ahol az adókulcsok a legkisebb terheket jelentik" S ha kedvezőtlennek találják a helyi feltételeket, a termelést könnyűszerrel áthelyezik egyik országból a másikba - ami, értelemszerűen, gyengíti az egyes államok tárgyalási pozícióját velük szemben. A multinacionális társaságok tehát a világgazdaság nemzetköziesedésé- nek legfőbb tényezőivé váltak az elmúlt évtizedekben: nemcsak hogy átlépik az országhatárokat, hanem ahhoz is hozzájárulnak, hogy a határok el is mosódjanak. A társaságok térnyerése ugyanakkor, amiként a neves hazai szakértő, Szentes Tamás rámutatott (Globalizáció, 2002), a világpiac monopolizáltságát is jelentősen fokozta, bár a kereskedelem liberalizálásával gyakran keltik azt a látszatot, hogy a világpiacon a szabadverseny érvényesül. Sajátos fejlemény, hogy a világkereskedelem mind nagyobb hányada (egyes becslések szerint legalább egyharmada) ún. interkonszern, azaz társaságon belüli, tehát nem igazi árucsere, hanem országhatárokat átlépő termékmozgatás. (Az adóteher csökkentését szolgáló ún. transzferárakkal) Tevékenységükkel nagy mértékben korlátozzák az állami szuverenitás két lényeges attribútumát, a külkereskedelem és a

nemzeti valuta ellenőrzésének jogát. A Honda például több országban is úgy kerülte meg a. japán autókra vonatkozó importkorlátozásokat, hogy ezek piacaira az amerikai Ohio-ban levő gyárából szállított autókat. A politikai indíttatású állami tiltások nyílt kijátszására jó példa Argentína és Nagy-Britannia esete: miután az 1982-es falklandi 182 világgazdaság a globalizáció háború után LondonXI. ésABuenos Aires néhánykorában évig kölcsönösen tiltotta a másikkal való szabad kereskedelmet, a multinacionális cégek Brazílián, illetve Nyugat-Európán keresztül találták meg az utat a lezárt piacokra. S amikor Ronald Reagan 1986-ban szankciókat rendelt el Líbia ellen, egy amerikai gépipari konszern az észak-afrikai országba tervezett beruházásának szerződését egyszerűen átadta saját brit leányvállalatának:

Ez utóbbi eset azt a stratégiai jelentőségű dilemmát is felveti, hogy tulajdonképpen hogyan is néz ki ezen cégek ellenőrzése. Vegyünk egy egyszerű példát! Egy amerikai társaságnak van egy leányvállalata Nagy- Britanniában. Az USA kormánya kontrollálhatja az anyavállalatot, az Egyesült Királyságé pedig a leányvállalatot. Az anyavállalat pedig joggal tartja fenn magának azt a jogot, hogy irányítsa a leányvállalatot. Felmerül azonban a szuverenitás kérdése akkor, ha az USA kormányzata az adott cég egész tevékenységét érintő döntést hoz; ez esetben vajon az angliai leányvállalatnak a londoni kormánynak kell engedelmeskednie, avagy a washingtoni kormányzat által felügyelt anyavállalatnak? Ki ellenőrzi egy amerikai multi angliai leányvállalatát? (Willetts nyomán, The Globalization ... 366)

Kulcsfogalmak Bretton Woods-i rendszer: rögzített árfolyam-rendszer, amely az aranyhoz kötötte az egyes valuták árfolyamát; monctarizmus: közgazdaság: Irányzat, amely szerint a forgalomban levő pénz mennyiségének szabályozásával belnlyásolni lehet n gazdasági folyamatokat ...globális hármas": a világgazdaság három legerősebb régiója, ÉszakAmerika, Nyugat-Európa, Kelet-Ázsia

183

protekcionizmus: védővámok alkalmazása multinacionális vállalat: ,olyan vállalkozások, amelyek székhelyál- lan-.ijkon kívül íekvő termelő vagy szolgáltatási eszközök tulajdonosa; vagy ezek feleit ellenőrzést gyakorolnak ..." Ellenőrző kérdések: 1. Milyen főbb szakaszokra oszthatjuk a világgazdaság XX. századi tör2. Miért nevezhetjük a második világháború utáni negyedszázadot a világgazdaság aranykorának? 3. Milyen érvek sorolhatók lel a szabad kereskedelem mellett és miiye4. Milyen szempontok tették vonzóvá a multinacionális (.égek alakítását? 5. Mir jelent az „társaságon belüli" kereskedelem fogalma?

1. Vajon milyen szerepe volt a nagy világválságnak a második világháború előidézésében? 2. .Milyen, előnyei és milyen veszélyei vannak a világgazdaság globalizálódásának ? 3. Vajon az Európai Unió (s benne hazánk! gazdasága számára a szabadkereskedelem vagy a protekcionizmus az ekínyösebb hosszabb 4. Vajon több vagy kevesebb multinacionális cégre 'enne szükség Magyarországon? 5. Mennyiben tekinthetők a „multik" a nemzetközi politika önálló szereplőinek, a nemzetállamok riválisainak?

XII. Az Észak-Dél szakadék 184

XII. Az Észak-Dél szakadék

Ez a fejezet a XXI. század talán legsúlyosabb globális problémájával, az emberiség egyre kisebb hányadát tömörítő gazdag és a világ népességének mind nagyobb hányadát alkotó szegény országok ellentéteinek a hátterével foglalkozik. A fejezet azt is érzékelteti, hogy az ezredfordulóra az egykor többé-kevésbé egységesen kezelt harmadik világon belül mélyreható differenciálódás ment végbe. Talán nem téved e sorok szerzője, ha megkockáztatja a feltevést: az emberiség előtt álló globális problémák közül egy sem súlyosabb, mint az a „fejlődési szakadék" (development gap), amely az iparilag fejlett országok, „Észak", és a világ népességének több mint háromnegyedét magában foglaló fejlődő vagy más, realisztikusabb terminológia szerint - „kevésbé fejlett" (less developed countries, LCD) országok, a „Dél" között alakult ki. Az „Észak-Dél" megjelölés természetesen nem a földrajzi szempontot állítja előtérbe, hiszen például Ausztrália és Új-Zéland a déli féltekén fekszik, mégis a fejlett Északhoz tartozik, míg a legnépesebb ázsiai országok a Délhez, noha az egyenlítőtől északra fekszenek. (A kifejezést először a volt nyugatnémet kancellár, Willy Brandt vezette különbizottság jelentése fogalmazta meg 1980-ban.) A világgazdaság centruma és perifériája közötti fejlődési szakadék az ezredfordulóra nemhogy nem csökkent, hanem egyértelműen tovább mélyült. Ma a világ össznépességének 80%-a a világ összjövedelmének nem egészen 20%- át kapja! Bár 1960 és 1990 között a periférián is nőtt az egy főre eső GNB (növekedésének üteme az 1980-as évek végéig valamelyest még meg is haladta a fejlett országokét), az 1990-es évek elején az egy főre eső nemzeti jövedelem a fejlett országokban 24-szerese (!) volt a fejlődő országokénak (19 000, ill. 800 dollár). Az ezredfordulóra pedig - a demográfiai robbanás és a megoldatlan gazdasági gondok következmé nyeivel összefüggésben - a Dél országainak többségében markánsan romlottak a kilátások; egy ENSZ-jelentés azt állapította meg 1998-ban, hogy legalább száz államban az egy főre eső jövedelem „alacsonyabb mint 10, 20 vagy akár 30 évvel ezelőtt".

Függőség és modernizáció Milyen tényezőkkel magyarázható e fejlődési szakadék? A gyökerek kétségtelenül a gyarmatosításig vezetnek vissza, amelynek során a Nyugat a XIX. századra teljessé tette világgazdasági dominanciáját. A gyarmati típusú nemzetközi munkamegosztás keretében a fejlett ipari országok az

elmaradott nyersanyagtermelő országokkal szemben nem csak gazdasági erőfölényüket használták ki, hanem érdekeik érvényesítését politikai (és katonai) erőszakkal is kiegészítették. S hiába nyerték vissza 185 politikai függetlenségüket a gyarmatosított államok a második világháború után, az addigra kialakított és sok tekintetben intézményesített nemzetközi gazdasági rend számukra továbbra is roppant előnytelen maradt.

Igaz ugyan, hogy a modern világgazdaságban mindenki függ mindenkitől, vagyis a kölcsönös függések rendszerét találjuk, ám az is éppannyira igaz, hogy ez az interdependencia mélységesen aszimmetrikus, mivel a felek alapvetően Xll. Az Észak-Dél szakadék 186 egyenlőtlen helyzetét tükrözi. S bár az 1970-es évektől új vonások is megjelentek a nemzetközi munkamegosztásban - a transznacionális vállalatok által végrehajtott „iparkitelepítések" nyomán lökést kapott egyes harmadik világbeli országok iparosodása is („run- away industries", azaz „menekülő iparágak", melyeket olcsóbb volt a szegény országokban működtetni), az asszimetria ma is a nemzetközi gazdasági kapcsolatok meghatározó vonása. Ezt tükrözi, hogy a Dél országai közül soknak - a többségnek - a gazdasági szerkezetét még ma is sajátos kettősség jellemzi, vagyis egy „enklávé" jellegű (többnyire szűk) modern szektor és az eredeti működési feltételeitől jórészt megfosztott „tradicionális" szektor egymás mellett élése. Emiatt azután ezek a gazdaságok csak korlátozott mértékben, kizárólag a modern szektorukra kiterjedően tudnak bekapcsolódni a világgazdaságba, s igen előnytelen feltételek mellett. A fejlődési szakadék magyarázata elválaszthatatlan a modernizáció terén elért sikerek és kudarcok magyarázatától, ennek pedig, némi leegyszerűsítéssel, két fő megközelítését különböztethetjük meg. A nyugati kutatók többsége a modernizációt a „westernizációval", a „nyuga- tosodással" azonosítja, abból indulva ki, hogy a történelmi fejlődésnek csak egyetlen útja lehetséges, az, amelyet a Nyugat taposott ki. E megközelítés azon a véleményen van, hogy az elmaradottság állapotáért elsődlegesen a belső tényezők a felelősek: a gazdaság tradicionális jellege, a politikai intézményrendszernek a tradíciókhoz való kötődése, vagy épp maguknak az embereknek a tradicionális gondolkodásmódja. E felfogás szerint ugyanis a tradíció és a modernitás kizárja egymást, s a felelősség azokat terheli, aki nem készek radikálisan szakítani hagyományaikkal, hogy helyükre a nyugati modellt ültessék. Mintát tehát a Nyugattól kellene venniük, s racionálisan akkor járnak el, ha minél szorosabb kapcsolatokat építenek ki vele. A Dél nézőpontjából a helyzet egészen másként áll! A periféria optikáját tükröző megközelítés szerint a modernizációs kudarcért nem a belső, hanem a külső tényezők a felelősek, s ennek magyarázatát a különféle strukturalista elméletek adják meg. Ezek mindegyike abból indul ki, hogy Észak és Dél történetileg kialakult strukturális kapcsolatban áll egymással, amit pedig leginkább az alá- és fölérendeltség, a függőség (dependencia) jellemez, ezért a magyarázatok e csoportját dependencia- elméleteknek is szokták nevezni. Szerintük a periféria azért vallott modernizációs kudarcot, mert az Észak tulajdonképpen kifejezetten ellenérdekelt a Dél felzárkózásában; a függőségi helyzet fenntartása sokkal inkább szolgálja az iparosodott centrum érdekeit. A dependencia-elméletek klasszikus változatait Latin-Amerikához kapcsolódó szerzők dolgozták ki. Raul Prebisch argentin közgazdász (egy ENSZ-bizottság szakértőjeként) már az 1950-es években azt hangsúlyozta, hogy a centrum akadályozza a periféria indusztrializációját, s ennek érdekében azt nyersanyagtermelő szerepkörbe kívánja kényszeríteni. Ami ráadásul azért is roppant előnytelen, mutatott rá, mert a nyersanyagok, nyerstermények világpiaci ára folyamatosan romlik a késztermékekéhez képest. Vagyis egységnyi

187

nyersanyagért egyre kevesebb iparcikket lehet kapni. (E felfogás, mint láttuk, XII. Az Észak-Dél szakadék homlokegyenest ütközik a liberális megközelítéssel, amely szerint a komparatív előnyök kihasználása érdekében érdemes lehet mondjuk az ananásztermelésre specializálódni.) Még tovább ment a dependencia-iskola legismertebb reprezentánsa, André Gunder Frank, amikor kifejtette, hogy a centrummal fenntartott szoros kapcsolatok nemhogy nem előnyösek, hanem kifejezetten károsak a periféria számára. Egyik írásának szójátékra épülő címével: e kapcsolatok csak az „elmaradottság fejlődéséhez", azaz valójában az elmélyüléséhez vezetnek el („the development of underdevelpment"). A Kapitalizmus és elmaradottság LatinAmerikában (Capitalism and Underdevelopment in Latin America, 1971) című híres könyvében azt kívánta bizonyítani Frank, hogy Dél-Amerika akkor tudott a legjobban fejlődni, amikor a centrumtól a legtávolabb került - így például a két világháború éveiben. Az afrikai származású Samir Amin pedig ezt az érvrendszert a „perifériális kapitalizmus" fogalmának a kidolgozásával egészítette ki: eszerint nem vitatható ugyan, hogy a XX. század második felében a harmadik világban is megjelentek a modern kapitalizmus elemei, ám ezek nem alapoznak meg egy olyan berendezkedést, amely - nyugati mintára - képes lenne az önfenntartó gazdasági növekedésre; á függőség szorításában a periférián csak egy torz, deformált kapitalizmus jöhet létre. A dependencia és a fejlődés egymást kizáró fogalmak - fogalmazódott meg az egyoldalúságtól ugyancsak nem mentes következtetés. A fentebb jelzett markáns álláspontot az 1980-as években valamelyest finomították a dependencia-elméletek újabb képviselői, bevezetve a „dependens fejlődés" fogalmát. E szerzők a sok harmadik világbeli országban végbement iparosodás fényében azt az álláspontot tették magukévá, hogy bizonyos fokig a függőség és a fejlődés összeegyeztethető, a függésben levés azonban szigorú korlátokat szab a fejlődés lehetőségeinek.

Az új gazdasági világrend követelése Perifériális helyzetük negatív következményei az 1970-es évekre megérlelték a Dél országaiban azt a felismerést, hogy a gazdasági kapcsolatok kialakult nemzetközi rendszerét módosítani kellene. De már ezt megelőzően is körvonalazódott bizonyos politikai együttműködés közöttük - ez volt az ún. el nem kötelezettek mozgalma (non-aligned movement), amely nem kívánta elkötelezni magát a Nyugat és a Kelet közötti hidegháborúban. A mozgalmat előkészítő legfontosabb politikai esemény az 1955-ös bandungi konferencia volt, melyet a jelentősebb afrikai és ázsiai országok (India, Indonézia, Egyiptom) kezdeményeztek. Ezen - a dekolonizáció minél teljesebb és minél gyorsabb végrehajtása mellett - az a cél is megfogalmazódott, hogy a volt gyarmati országok elsősorban ne a fejlett iparosodott államokra, hanem az egymással kialakítandó együttműködésre támaszkodjanak. A következő jelentős esemény 1964-hez kapcsolódik: ekkor alakult meg az UNCTAD, az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája: e testületet azzal

188

a céllal hívták életre, hogy időről időre megvitassa a Délt közvetlenül érintő XII. Az Észak-Dél szakadék kereskedelmi kérdéseket. Ebben az évben jött létre a Hetvenhetek csoportja (G77) is, amelyhez később 77-nél jóval több „kevésbé fejlett" ország csatlakozott; e tömörülés az UNCTAD-dal együtt lobbizott a nemzetközi gazdasági rend átalakításáért. Ennek eredményeképp 1971-ben a fejlődő országok az ENSZ Közgyűlése elé terjesztették az Új Nemzetközi Gazdasági Rend (New International Economic Order, NIEO) kialakítására irányuló követelésüket, amely azt nagy többséggel el is fogadta. Hogy mit követelt konkrétan a Dél ? A kereskedelem vonatkozásában azt, hogy az innen származó iparcikkekre a fejlett országok kedvezményes, erősen csökkentett vámokat vessenek ki, a nyersanyagok árának sűrű ingadozását pedig küszöböljék ki. Fontos követelés volt, hogy az iparosodott országok teljes GDP-jük évi 1 százalékát segélyek formájában adják át a Délnek. Megfogalmazódott, hogy a szegény országok felemelkedését a gazdagoknak a legkorszerűbb technológiák transzferjével is segíteniük kellene, a felgyülemlett adósságok elengedésével együtt. Az eszmei hátteret a dependencia-elméletek szolgáltatták e törekvéshez, bár a radikális baloldali teoretikusok bírálták a javaslatokat, azt állítva, hogy nem mennek elég messze. A gyakorlati lehetőségek azonban még ezek valóra váltásához sem voltak meg: a világszervezet elvi állásfoglalása - nem igazán meglepő módon kevésnek bizonyult a tényleges erőviszonyok megváltoztatására. Nem véletlen, hogy a javaslatok megszavazásánál épp a legfejlettebb országok egy része tartózkodott - vagy voksolt nemmel. Ráadásul amikor a Brandt vezette bizottság második jelentését elfogadták az 1980- as évek elején, a nemzetközi kapcsolatokban már Ronald Reagan és Margaret Thatcher neoliberalizmusa dominált. Ami pedig igen előnytelenül érintette a Dél országait. Erezhetően megváltozott ugyanis az Északnak a mentalitása: a hetvenes években még legalábbis verbálisan - vallott felelősségtudat helyett az a szemlélet került előtérbe, hogy a Délnek elsősorban önmagára kell támaszkodnia. Jól tükrözte ezt az új viszonyulást a mexikói Cancunban 1982-ben tartott grandiózus Észak- Dél csúcstalálkozó kudarca. Valamivel konstruktívabb légkörű volt az ENSZ által kezdeményezett, 1995-ben Koppenhágában rendezett nemzetközi csúcstalálkozó a globális léptékű egyenlőtlenségekről, de érdemi előrelépést az sem eredményezett. A világszervezet jelenleg a gazdag országoktól azt várja el, hogy nemzeti jövedelmüknek legalább az évi 0,7%-át a Dél segélyezésére fordítsák ennek azonban csak Hollandia, valamint három skandináv állam, Dánia, Svédország és Norvégia tesz eleget. (Krasner: Structural ConflictiThe Third World Against Global Liberalism, 1985)

Az adósság-csapda

A Dél országainak fejlődését roppant súlyosan akadályozta az Északtól való pénzügyi függőség is, amelynek egyenes következménye volt a világgazdaság történetének felvázolásakor már megemlített nagyarányú eladósodás. (Joggal figyelmeztet ugyanakkor a közgazdasági szakirodalom: az adósság tényét világosan meg kell különböztetni az eladósodástól. Az egyiket jól lehet kezelni a másikat annál kevésbé ...) E jelenség minőségileg is új szakaszba lépett a nyolcvanas években, miután az eladósodás önmagát erősítő kumulatív

189

folyamattá vált: az újabb kölcsönök a korábbiak törlesztése érdekében váltak XII. Az Észak-Dél szakadék szükségessé. A háttérben az húzódott meg, hogy az előző évtizedben felvett „olcsó" hitelek kamatai a '80-as években jelentősen emelkedni kezdtek, összefüggésben azzal a kamatszint-emelkedéssel, amelyet a reagani Egyesült Államok belső adósságállományának drasztikus növekedése váltott ki. A legnagyobb adósságtömeget a nagy latin-amerikai államok halmozták fel; az akut válsághelyzet szimbolikus nyitányaként Mexikó 1982- ben bejelentette, hogy képtelen tovább törleszteni adósságát. Példáját mások is követték. A folyamat kumulatív tendenciáját jól jellemzi, hogy a fejlődő országok összes „külső" adóssága, amely a hatvanas évek közepén még csak 25 milliárd dollár körül mozgott, 1980-ra 400 milliárd fölé emelkedett, 1990-re 1412 milliárdra, 1997-re pedig 2230 milliárdra nőtt! Az általuk törlesztendő adósság összege pedig a hatvanas évek közepéhez képest a kilencvenes évek közepére az OECD adatai szerint 115-szörösére emelkedett! Az adósság törlesztésére irányuló erőfeszítések nemcsak súlyos szociális akadályokba ütköznek a harmadik világ országaiban, hanem a modernizációhoz szükséges összegek elvonásával a gazdasági fejlődést is bénítják. A nagy adósságállomány emellett esetenként komoly politikai feszültségeket is generál a hitelező és az adós országok között - a Latin-Amerikában széles körben meglevő „jenki-ellenességnek" például ez az egyik fontos tényezője. A további kölcsönökhöz a Nemzetközi Valutalap ráadásul igen szigorú feltételeket szab, s ezek gyakran erősen sértik a hozzá forduló országok szuverenitását és öntudatát. S kérdés ugyanakkor, mennyire hatékony a kínált recept. Sokak véleményét fogalmazta meg az a nyugat-afrikai folyóirat (West Africa), amely így fogalmazott szerkesztőségi cikkében: „Az IMF igazi céljai, egyesek számára legalábbis így látszik, elsődlegesen arra irányulnak, hogy a fejlődő országok jobban teljesíthessenek a Nyugattal kiépített alárendelt kapcsolatukban. Az exportorientált növekedés erőltetése a jelek szerint a nyerstermékek hatékonyabb előállítását kívánja szolgálni, abból a célból, hogy a szegény országok meg tudják keresni azt a valutát, amellyel késztermékeket tudnak importálni a fejlett országokból, és amellyel adósságukat is törleszteni tudják" Az adósság-válság menedzselése ugyanakkor a hitelezőknek is érdeke, ezért az Észak vezető hatalmai, mindenekelőtt az Egyesült Államok pénzügyi köreinek a képviselői maguk is több kísérletet tettek a kezelhetetlenné váló helyzet orvoslására. A törlesztések átütemezéséről, a feltételek módosításáról több nemzetközi konferenciát is tartottak, s néhány nagyobb szabású tervet is kidolgoztak. Ez utóbbiak közé tartozott Nicholas Brady amerikai pénzügyminiszter javaslata, amelyet 1989- ben terjesztett elő: ez a szegény országok tartozásainak egy részét elengedte volna annak reményében és fejében, hogy többit viszont - alacsonyabb kamatok mellett - megfizetik. A Mexikóval kötött megállapodás keretében a nagy közép-amerikai állam tartozásainak egyötödét elengedték, s hasonló egyezményt kötöttek más államokkal is. Csodaszernek azonban a Brady-terv sem bizonyult: az engedmények kevesek voltak, s a fejlett iparosodott országok kormányzatai nem kívántak nagyobb szerepet vállalni az ügy érdekében.

190

A pénzügyi függőséget kiegészíti a Délnek az Északtól való technológiai XII. Az Észak-Dél szakadék függősége. Míg a nyugati országok többsége egyszerre fejlesztője és átvevője a modern technológiának, a harmadik világ államai tipikusan csak vásárlói vagy átvevői a mások által létrehozott műszaki termékeknek, ami egyebek mellett azzal a következménnyel is jár, hogy a technológia átadója a saját érdekei szerint szabja meg a felhasználás feltételeit. A technológiai függőség további negatív hatása, hogy erősen akadályozza az érintett országok innovációs képességét. Mindezen csak korlátozott mértékben segít a segélyek keretében biztosított technológiatranszfer.

Demográfiai robbanás és éhezés

A Dél elmaradottságának egyik legszörnyűbb következménye, hogy bár az ezredfordulóra az emberiség élelmiszertermelő képessége hatalmas mértékben megnőtt, földünkön csaknem egymilliárd ember nem jut megfelelő mennyiségű és minőségű táplálékhoz - egy részük kifejezetten éhezik. Egy szakértői jelentés szerint az alultápláltsággal összefüggő okok miatt naponta mintegy 40 000-50 000 ember hal meg! Az éhezés jelenségének magyarázatában, amint erre Caroline Thomas rámutat (Poverty, Developmertt and Hunger, 2001), két irányzat alakult ki. Az „ortodox" szerint ez elsősorban a túlnépesedéssel függ össze, míg a „társadalom-centrikus" megközelítés a megtermelt élelmiszermennyiség elosztásának a kérdéseit állítja előtérbe. De először is nézzünk meg néhány statisztikai adatot, amely érzékelteti a földünkön lezajlott demográfiai robbanás nagyságrendjét! Széles körben elfogadott számítások szerint az emberiség lélekszáma az 1800as évek kezdetétől az ezredfordulóig több mint négyszeresére nőtt. 2000-ben hatmilliárd lakosa volt a földnek, s az előrejelzések azt valószínűsítik, hogy 2050ra már - legalább - tízmilliárdan leszünk. Év

A világ népességének növekedése Népesség

(milliárdban)

Éves növekedés (millióban)

1950

2,5

1990

5,3

70

2030 (becslés)

8,9

90

A prognosztizált növekedés felét hét déli ország fogja biztosítani: Banglades, Brazília, Kína, India, Indonézia, Nigéria és Pakisztán. A következő táblázat képet ad az említett hét ország népességének valóban robbanásszerűnek mondható növekedéséről:

A legnépesebb „déli" országok lélekszámának növekedése N'épesscg (millióban) Ország

1950

1990

Banglades

46

114

243

Brazília

53

153

252

Kína

563

1134

1624

India

369

853

1443

Indonézia

83

189

307

Nigéria

32

87

278

39

115

312

Pakisztán

2030 (becslés)

Forrás: Baylis-Smith: The Glohalization of World Politics, 576.)

Hogy mi okozza ezt a példátlan arányú népesség-gyarapodást ? A rövid válasz az, hogy a Dél országai tipikusan agrártársadalmak, amelyek a XX. század második felében jutottak el oda, hogy érdemlegesen csökkenteni tudják a halálozási arányszámot. Köztudomású, hogy az agrártársadalmakban igen magas a termékenységi szint, de magas a halálozásoké is. Kicsit hasonló folyamat zajlott le a XIX. században Nyugat- Európában is, amikor a halálozási arány úgy kezdett csökkenni, hogy magas maradt a termékenység. A nyugati egészségügyi módszerek, köztük a védőoltások és az antibiotikumok nagy szerepet játszottak a halálozási arányszám javításában, vallási és társadalmi hagyományok viszont továbbra is a sok gyermek vállalására ösztönöznek. (A statisztikai előrejelzéseket módosíthatja egy tragikus tényező: az AIDS-járvány. Ez ott szedi a legtöbb áldozatot, ahonnan elindult, Fekete-Afrikában, de Dél- és Délkelet-Ázsiában is komoly fenyegetést jelent. 2000-ben 34 millió HIV-vírussal fertőzött élt a földön - zömük a Dél országaiban.)

7. térkép. Várható élettartam

A fentebb közölt adatok számos kutató számára elégséges okot szolgáltatnak ahhoz, hogy - Róbert Malthus híres népesedési „törvényével" egyetértve - azt állítsák: csak a demográfiai növekedés drasztikus visszafogásától remélhető az

192

alultápláltság és éhezés problémájának a hosszú távú megszüntetése. Ismeretes, hogy Malthus a Tanulmány a népesedés törvényéről (1798) című művében azt állította: az emberiség gyorsabban gyarapszik, mint a rendelkezésre álló XU. Az Észak—DélEszakadék élelmiszer-mennyiség. felfogás bírálói viszont abból indulnak ki, hogy az túlságosan leegyszerűsíti a dolgokat és - akarva vagy akaratlanul - elfedi a javak elosztásának a kérdését. Malthus jóslatát már az ipari forradalmat kísérő agrárforradalom megcáfolta. 1950 és 1984 között a világ gabonatermelése 2,6szorosára nőtt, meghaladva a népesség szaporodásának ütemét. Az ázsiai „zöld forradalom" révén olyan új rizsfajtákat kísérleteztek ki, amelyek a hagyományosnál kétszer-háromszor több termést adtak. S bár a mezőgazdasági termelés növekedési üteme az 1980-as évek végétől számottevően lelassult, az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (a FAO) számításai szerint a földünkön rendelkezésre álló gabonakészletek elégségesek lennének ahhoz, hogy a bolygónk minden lakóját napi 3600 kalóriával lássák el - ami jóval meg is haladja az átlagos napi szükségletet. Arra is joggal mutatnak rá sokan, hogy történetesen épp az éhező vagy alultáplált százmilliókat felölelő harmadik világ termeli meg az emberiség élelmiszerének legnagyobb hányadát, míg a fejlett Észak elsősorban a különféle iparcikkekre szakosodott; ennek ellenére a Dél országaiban nagyságrendekkel kisebb az egy főre jutó élelmiszer-fogyasztás. • A szegénység és éhezés magyarázatának egyik legnagyobb hatású „alternatív" - a túlnépesedéssel érvelő szemlélettől eltérő - változata Amartya Sen nevéhez fűződik. A neves társadalomfilozófus Szegénység és éhínségek: esszé a jogosultságokról és a deprivációról (Poverty and Famines: An Essay on Entitlement and Deprivation, 1981) címmel publikálta tanulmányát. Ebben - roppant leegyszerűsítve a gondolatmenetét - úgy összegzi empirikus kutatásainak eredményét, hogy az éhínségnek nem az az oka, hogy nincs elég élelmiszer, hanem az, hogy nem mindenki jut hozzá az ennivalóhoz. Példaként hivatkozik a drámai 1974-es bangladesi éhínségre, amelyre egy olyan évben került sor, amikor igen gazdagok voltak az élelmiszerkészletek, ám a nagy árvíz miatt a vidéki agrármunkások elveszítették a munkájukat, s egyszerűen nem volt miből megvenniük az élelmiszert. Az éhezés problémája tehát nem választható el a termelés szociális és politikai dimenzióitól - sem globális, sem pedig lokális léptékben. Sen gondolatait mintegy folytatva J. Bennett és S. George hat olyan tényezőt különböztetett meg (Hunger Machine, 1987), amely eldönti, hogy ki milyen mértékben jut hozzá a szükséges élelmiszerhez. Ezek pedig a következők: az Észak-Dél törésvonal; egy adott ország politikai rendszerének a javak megoszlásával kapcsolatos álláspontja; a vidék-város dimenzió; a társadalmi osztály; a nem és a kor. így azután egy embernek jóval nagyobb esélye van a létfenntartáshoz szükséges alapvető javaktól való megfosztottságra akkor, ha egy déli ország polgára, ha egy szociálisan érzéketlen rendszerben él, ha vidéken lakik, ha egy szegény osztályhoz tartozik, ha gyermek vagy öreg, s ha nő.

A harmadik világ differenciálódása

193

Bár a dependencia-elméletek hívei azt vallották, hogy a függőségi állapotból nem XII. Az Észak-Dél szakadék lehet kitörni, néhány országnak mégis sikerült a modernizációs áttörés. E tekintetben a klasszikus példákat a napi sajtóban csak „kistigrisekként" emlegetett, a szaksajtóban „újonnan iparosodott or

194

szágokként (newly industrializing countries, NICs) emlegetett kelet-ázsiai államok adják: Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr, Hongkong. Ezek valamennyien aktív állami szerepvállalással („irányított piacgazdaság"), saját civilizációsAz Észak—Dél szakadék kulturális XU. bázisukra támaszkodva, az oktatást stratégiai ágazatként kezelve váltak fejlett iparosodott országokká. Az ezredfordulóra valamelyest tovább szélesedett a sikeresen modernizálódó országok köre. Először is Kínát kell kiemelnünk, amely - sajátos módon - kommunista politikai irányítás mellett ad mind nagyobb teret a piacgazdaságnak, s valóban impozáns növekedési rátát mutat fel. Kína, amely a világ legszigorúbb családtervezési intézkedéseit foganatosította (a pároknak csak egyetlen gyermekük lehetett), kétségtelenül úton van ahhoz, hogy a világ egyik meghatározó gazdasági hatalmává váljon. Néhány kisebb délkelet-ázsiai országot ugyancsak a sikeres országok között lehet megemlíteni: így Malajziát és Thaiföldet. Egészében véve igen markáns differenciálódás megy végbe a harmadik világban. Míg Kelet- Ázsia ígéretes fejlődést mutat, olyan népes országokban, mint Banglades és Pakisztán, hanyatlás mutatkozott. Kínával ellentétben Indiában továbbra is magas a családok termékenysége, s bár az ország iparának fejlődése figyelemre méltó eredményeket ért el, megalapozott becslések szerint lakosságának mintegy a fele kifejezetten szegénységben él. (2030 után utolérheti népességben Kínát.) 70 Latin-Amerika kilátásai felettébb ts ellentmondásosak: az 1950-es ■S ~ 60 évektől az 1970-es évek végéig az •8 S 50

B1981

% \ 30

Q. W

20

ÉLÉ

■ 2001

egy főre eső hazai össztermék a 5 ^ 1 0 legtöbb országban markánsan nőtt, India Kína ezt követően azonban e tendencia a World Development Re port, 2005 visszájára fordult. (Ehhez az eladósodás és a nagyarányú infláció számottevő mértékben hozzájárult.) A legnagyobb vesztes azonban kétségkívül a Szaharától délre eső Afrika lett: a földrész állapotáról beszámoló jelentések roppant borúlátóak s Afrikát „katasztrófaterületnek" minősítik. (A fejlődésben teljesen megrekedt kontinenst, a „harmadik világ harmadik világát" többen is „negyedik világnak" nevezték el.) Egy-két kivétel

195

tői eltekintve az afrikai országok az ezredfordulóra sokkal rosszabb helyzetbe XII. Az Észak-Dél szakadék kerültek, mint a függetlenségük kivívása idején. Sokatmondó adat, hogy 1988ban a Szaharától délre fekvő Afrika (Dél-Afrikát leszámítva) 450 milhós népessége kisebb nemzeti összterméket állított elő, mint a 11 milhós Belgium. Ahogy a neves, szerző, Paul Kennedy írja (A XXI. százai küszöbén, 1997): semmi sem mutatja jobban a fejlődő országok között növekvő különbségeket, mint az, hogy míg az 1960-as években az egy főre eső nemzeti össztermék szinte ugyanakkora volt Dél-Koreában, mint Ghánában; az 1990-es évek első felére ez a különbség csaknem tizenkétszeresére nőtt.

Kulcsfogalmuk

fejlődési szakadék: az a haraimas fejlettségbeli különbség, amely az Lszak iparosodott országai és a Dél elmaradott országai között mtit.ukodependencia: függőség: a perifériának a világgazdaság centrumától való függő helyzete, kiszolgáltatottsága „gyarmati típusú" munkamegosztás: a nemzetközi gjzd csokitoknak az a rendszere, amelynek keretében a gyarmattartó nyugati hatalmak gvarmaraikal a nversanvagtermelő, iil. az ipari késztermékek felvevőjének szerepkörébe kényszerítették aszimmetrikus interdependencia: a kölcsönös egymásra utaltságnak az a formája, amely n.igylokú egyenlőtlenségre épül Új Nemzetközi Gazdasági Rend: a Délnek az a követelése; liogv a szániára előnytelen nemzetközi gazdasági kapcsolatokat újíajin, méltányosabb munkamegosztási és kereskedelmi renddel v áltsa fel demográfiai robbanás: a harmadik világhoz tartozó országok népességének példátlan ütemű növekedése a XX. század második felében Ellenőrző kérdések: 1. Hogyan alakult ki a „fejlődési szakadék"? 2. Honnan származik az f.szak-Oél megjelölés és mire utal? 3. Mivel érvelnek az ím. dependencin-clmeletek? +. Melv országcsopoitoi érintette a legsúlyosabban az eladósodás? 5. Milyen okokkal magyarázható a demográfiai robbanás?

1. Vajon milyen mértékben felelő? a gyarmatosítás .1 mai „fejlődési szakadék" kialakulásáért >. 2. Igazuk van-e a „westernizációs iskola" képviselőinek, amikor azt mondják. hogy a Dél országai elsősorban maguk tehetnek az elmaradottsá3. Igazuk vau-e a dependetuia-elméletek híveinek, amikor azt mondják, hogy a Dé! elmaradottsága döntő mértékben a külső tényezőknek tulajdonítható, annak, liogv a centrum-országok nem is érdekeltek a periféria modernizációjában? 4. Ki Jehet-e törni az adósság-csapdából, s ki igen. milyen úton? 3. Vajon milyen tényezőknek köszönhetők a kelet-ázsiai országok gazdasági sikerei?

XIII. A kultúra és a vallás a nemzetközi kapcsolatokban

Ez a fejezet a kultúrának és a vallásnak a globalizálódó világban játszott - nagymértékben megnövekedett - szerepével foglalkozik, részletesen ismertetve Huntington civilizáció-elméletét és külön kiemelve az iszlám fundamentalizmus jelenségét. Az egyes politikai közösségeket elválasztó kulturális különbségek mindig is relevánsak voltak a nemzetközi viszonyok tanulmányozásában, ám a hidegháború végével a kulturális identitás kérdései a korábbiaknál is nagyobb szerepre tettek szert. A szovjet-amerikai szembenállásra épülő bipoláris világrendben az alapvető ellentétek elsősorban ideológiai síkon fogalmazódtak meg. Az 1990-es évek elejétől viszont a nemzetközi kapcsolatok új rendjében a legfontosabb megkülönböztető jegyek az egyes nemzetek és országok között már kevésbé ideológiai, sokkal inkább kulturális tartalmúakká váltak. A globalizáció, Földünk „összeszűkülése" egyre közelebb hozza egymáshoz az eltérő kultúrákat, s ez egyúttal azt is jelenti, hogy a kultúrák ütközéséből fakadó feszültségek is jelentősen megnőttek.

Huntington: a civilizációk szerepe A fentebb jelzett folyamatokkal összefüggésben az egyik legtekintélyesebb amerikai politológus, Sámuel Huntington harvardi professzor politikai „bestsellerré" vált könyvben fejtette ki azon meggyőződését, hogy a hidegháború befejeződésével s a hagyományos ideológiai ellentétek háttérbe szorulásával a legfontosabb nemzetközi törésvonalak az egyes civilizációk mentén alakulnak ki. A civilizációk összecsapása (The Clash of Civilizations, 1996) című, hatalmas visszhangot keltő művének tehát az az alapgondolata, hogy a XXL században a legélesebb nemzetközi ellentéteket a kulturális identitásokra épülő civilizációk fogják meghatározni. S e kündulópont egyúttal Fukuyama azon nevezetes (már említett) tézisének a cáfolata is, amely szerint a liberalizmus totális diadalával a világ nyugodtabb időknek nézhet elébe. Az ideológiáknak eljöhetett ugyan az alkonyuk, de nem a konfliktusoknak! A Nyugatnak egy új típusú kihívással kell szembenéznie: a felemelkedő rivális

Xlll. A kultúra és a vallás a nemzetközi kapcsolatokban

197

civilizációkéval. De mindenekelőtt tisztázzuk, mit is jelent a civilizáció fogalma! Huntington szerint a civilizáció „a legtágabb azonosulási keret", s az emberiség történelme kizárólag ennek a fogalmaival írható le - semmi sem nyújthat ugyanis tágabb azonosulási kereteket az emberek számára. Különbséget kell tenni a civilizáció egyes és többes számban használt fogalma között. Az előbbit, a civilizáció eszméjét a XVIII. századi francia gondolkodók dolgozták ki, a „barbárság" állapotának ellentéteként. Az amerikai szerző azonban a többes számú értelemben használt civilizációkkal foglalkozik, amelyeket ő maga „a legtágabb kulturális entitásként" definiál. A civilizáció tehát „az emberek legmagasabb szintű kulturális csoportosulása", a „kulturális identitás legtágabb szintje", egyedülálló vonása pedig „hosszú történelmi folytonossága". (A német gondolkodás szétválasztotta a kultúrát és a civilizációt, e disztinkció azonban a többi nyugati országban nem vált elfogadottá. Tegyük hozzá, hogy Magyarországon viszont sokan osztották e megközelítést, amely a civilizáció fogalmába nem értette bele automatikusan a kultúrát.) Az egyes civilizációk alapjául a nyelv, a vallás, az élet- és gondolkodásmód, az elfogadott értékek és normák szolgálnak, a legfontosabb - meghatározó - elem azonban a vallás. A világ fő civilizációit - mutat rá Huntington - hagyományosan „igen jelentős mértékben azonosították a világ legnagyobb vallásaival". (Glasenapp: Az öt világvallás, 1987) A neves angol konzervatív gondolkodó, Christopher Dawson szavaival: „a nagy vallások a talapzatok, amelyeken a nagy civilizációk nyugszanak".

8. térkép. A világ főbb vallásai

A civilizációk ily módon kulturális, nem pedig politikai entitások, politikai szerepük mégis kiemelkedő fontosságúvá vált. Miért? Azért, mert a hidegháború utáni új világban „az államok egyre inkább a civilizáció keretei között próbálják meghatározni érdekeiket". Azaz hasonló kultúrájú államokkal működnek együtt, és gyakrabban kerülnek konfliktusba más kultúrájú országokkal; a gazdasági együttműködés is sokkal hatékonyabb azonos civilizációhoz tartozó országok között. Melyek a jelenkor fő civilizációi? A kutatók álláspontja e kérdésben nem teljesen egyezik meg; egyesek több, mások kevesebb önálló civilizációt ismernek el. Magától értetődően említhető a nyugati, az iszlám, a kínai, a japán és az indiai (hindu), de Huntington e körbe sorolja még a pravoszláv-ortodoxot, a latin-amerikait, és - vitatottként említve - az afrikait. Mi jellemzi e nagy civilizációkat? A „Nyugat" kifejezést annak a megjelölésére alkalmazzák, amit korábban „nyugati kereszténységnek" neveztek. Történelmileg a nyugati civilizáció európai civilizáció, a mo-


211

dern korban viszont a Nyugat már Észak-Amerikát is magába foglalja, ezért szokás „észak-atlanti" civilizációról beszélni. A legtöbb civilizációtól eltérően a Nyugatnak így két fő hatalmi központja van. Az európai kereszténység külön civilizációként a VIII-IX. században alakult ki, s bár a világtörténelem nagy modernizációs áttörését ez a civilizáció hajtotta végre, Huntington hangsúlyozza, hogy „a Nyugat már rég Nyugat volt akkor is, amikor még nem volt modern". Azon vonások kialakulása ugyanis, melyek a Nyugatot a többi civilizációtól megkülönböztetik, időben megelőzi a Nyugat modernné válását. E civilizáció legsajátosabb jegyeiként a következők emelhetők ki: a spirituális és a világi tekintély különválasztása, a jog uralma, a társadalmi pluralizmus megléte, képviseleti testületek létrejötte és a markáns individualizmus. E vonások azért kulcsfontosságúak, mert ezek tették lehetővé, hogy a Nyugat „élenjárjon önmaga és a világ modernizálásában". A kínai civilizáció legalább Kr.e. 1500-ig nyúlik vissza - de talán még régebbre is. Legjelentősebb komponense a konfucianizmus, de - hangsúlyozza Huntington - a kínai civilizáció több a konfucianizmusnál, sőt Kínán mint politikai entitáson is túlmutat. A japán civilizáció a kínaiból alakult ki, de önálló karakterű - a sintoizmus és a buddhizmus által egyaránt befolyásolt civilizációvá vált. Az indiai szubkontinens ősi civilizációjára a hinduizmus nyomta rá a maga bélyegét; erről joggal jegyezték meg, hogy több egy vallási vagy társadalmi rendszernél: „az indiai civilizáció magvát jelenti". Az iszlám civilizáció fiatalabb a többi keleti civilizációnál: mint köztudomású, a Kr. e. 7. században alakult ki az Arab-félszigeten, s onnan tört előre, igen gyorsan, Észak-Afrikába, egészen az Ibériai-félszigetig, valamint Közép-Ázsia felé, majd az indonéz szigetvilágig is eljutott. Az arab csak egy „alcivilizáció" az iszlámon belül. Vitatott kérdés, hogy a Glasenapp által számon tartott „öt világvallás" közül a még nem említett buddhizmus alkot-e vajon egy saját civilizációt. Huntington válasza az, hogy nem, mégpedig elsősorban azért nem, mert a buddhizmus, amely nem maradt fenn Indiában, a születése helyén, másutt, Kínában, Koreában és Japánban beolvadt az ottani civilizációba, s csak néhány viszonylag kisebb délkelet-ázsiai országban (Sri Lanka, Burma, Thaiföld, Kambodzsa, Laosz) maradt meg a kultúra alapzatának. Huntington egyetért viszont azokkal a kutatókkal, akik szerint egy külön pravoszláv-ortodox civilizáció is létezik, melynek „magállama" Oroszország. Ez markánsan elkülönül a nyugati kereszténységtől egyrészt bizánci eredete és a bürokratikus politikai hatalommal való össze- fonódottsága révén, másrészt pedig azáltal, hogy mentes maradt az olyan nagy horderejű nyugati hatásoktól, mint a reneszánsz és a reformáció.


212

Az önálló latin-amerikai civilizáció mellett az az érv hozható fel, hogy Közép-és Dél-Amerikának saját identitása van, amely megkülönbözteti a Nyugattól, noha kétségtelenül annak a leszármazottja. E kultúrát a tekintélyelvűség és a korporatizmus jellemzi. További fontos vonásként emelhető ki, hogy míg Európán és Észak-Amerikán „nyomott hagyott a reformáció", Latin-Amerikára a „homogén katolicizmus" a jellemző. Lényeges az is, hogy a latin-amerikai kultúrába beépült viszont az őshonos indián kultúrák számos eleme - ilyenek Európában nem léteztek, ÉszakAmerikában pedig megsemmisültek. Ezzel együtt amellett is lehet érvelni, hogy a latin-amerikai egy nyugati „alcivilizáció", de szerencsésebbnek tűnik olyan önálló civilizációt látni benne, amely más civili-- zációknál jóval közelebb áll a Nyugathoz. A leginkább vitatott a külön afrikai civilizáció léte; a jelentős kutatók közül ezt egyedül a híres francia történész, Ferdinánd Braudel ismerte el (History of Civilizations, 1994). Az afrikai kontinens északi része és keleti partja ugyanis az iszlámhoz tartozik, a többi területre pedig a nyugati civilizáció nyomult be a gyarmatosítás révén. Napjainkban továbbra is erősek a törzsi identitások, de kétségtelenül kialakulóban van egy „pánafrikai tudat", egy össz-afrikai identitásérzés is, ami egy új civilizáció fundamentuma lehet.

A civilizációk kapcsolatai: együttműködés vagy „összecsapás"? A civilizációk között hosszú ideig, gyakorlatilag egészen a XVI. századig semmilyen kapcsolat sem volt, legfeljebb eseti találkozások. A kereskedelmet és a kommunikációt alapvetően korlátozta az egyes civilizációkat elválasztó földrajzi távolság. Ezt váltotta fel - Huntington szavaival - „a Nyugat tartós, ellenállhatatlan, egyirányú hatásgyakorlása az összes többi civilizációra". Az expanzió révén a nyugatiak 1800-ban a Föld szárazföldi felületének 35%-át, 1878-ban 67%-át, 1914-ben pedig már 80%-át ellenőrizték közvetlenül vagy közvetve! E terjeszkedés során számos kisebb helyi civilizáció megsemmisült, és a Nyugat - direkt vagy indirekt - politikai ellenőrzése alá került az indiai, a kínai és az iszlám civilizáció is. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy négyszáz éven át a nyugati civilizáció feltétlen és egyértelmű dominanciája érvényesült. A XX. század elejére a világ politikailag és gazdaságilag egységesebb volt, mint bármikor korábban, s úgy tűnt, a civilizáció egyet jelent a nyugati civilizációval. A XX. század végére azonban.Huntington szerint a nyugati civilizáció már túljutott hatalmának a csúcspontján, sőt több tekintetben is hanyatlásnak indult. E folyamat pedig az amerikai politológus szerint összefüggésben áll


213

azzal, hogy „a vallás és a nemzetközi politika vesztfáliai elválasztása" egyre inkább megkérdőjeleződik, s „a politikai eszmék civilizáción belüli összecsapását - mely a Nyugat szüleménye - felváltja a kultúra és a vallás civilizációk közötti összecsapása". Ma a Nyugat befolyásáról kétféle vélekedéssel találkozni. Az egyik szerint a Szovjetunió széthullásával szinte teljessé vált a nyugati dominancia; a Nyugaté az egyetlen civilizáció, amelynek érdekeltségei vannak az összes többi civilizációban. A másik felfogás szerint viszont a Nyugatnak a hidegháborúban aratott győzelme nem diadalt, hanem kimerülést eredményezett, és olyan gondokkal kel szembesülnie, mint a lassuló gazdasági növekedés, csökkenő népesség, munkanélküliség és romló munkamorál, sőt egyes országokban társadalmi dezintegráció, kábítószerfogyasztás és növekvő bűnözés. Cáfolhatatlan tény hogy a Nyugat a világ népességének folyamatosan zsugorodó kisebbségét alkotja. 1900-ban még a nyugatiak adták a föld össznépességének csaknem 30%-át, 1993-ban viszont már csak 13%-át; a Nyugat ezzel a negyedik helyet foglalta el a kínai, az iszlám és a hindu civilizáció mögött. Az is tény, hogy a XX. század második felében folyamatosan csökkent a Nyugatnak a világ gazdasági összteljesítményéből való részesedése: 1980- ra a világ ipari termelésének 57,8%-át adta - nagyjából akkora hányadot, mint az 1860-as években. Figyelemre méltó fejlemény az is, hogy míg a nem nyugati népek hosszú ideig úgy gondolták, hogy ha erősek és gazdagok akarnak.lenni, olyanoknak kell lenniük, mint a Nyugat, az ezredfordulóra ez az attitűd, legalábbis a sikeres Kelet-Ázsiában, teljesen eltűnt. Ott azt állítják, épp azért sikeresek, mert különbözáek a Nyugattól. Joggal mutat rá ezzel összefüggésben Huntington: a Nyugat elleni lázadók eredetileg a nyugati értékek egyetemességére hivatkoztak, most viszont e szembefordulást a nem nyugati értékek magasabbrendűségének a hangsúlyozása legitimálja. Sokatmondó, hogy míg a XX. század elején a kínai értelmiségiek az elmaradottság egyik fő tényezőjét látták a konfucianiz- musban, addig ma egyre inkább - a kommunista vezetés burkolt támogatásával - a kínai eredmények forrásának tekintik. S az ázsiaiak általában is azt gondolják, hogy gazdasági sikereik annak az ázsiai kultúrának a gyümölcsei, amely a hanyatló nyugati kultúra felett áll. Mindennek a fényében Huntington azt a „paradigmát" dolgozta ki a nemzetközi kapcsolatok változásainak magyarázatára, hogy a XXI. században a világpolitika alapzatát a kulturális törésvonalak fogják biztosítani, s a legfontosabb csoportosulásokat nem az ideológiai táborok, hanem a világ hét vagy nyolc civilizációja tömöríti majd. Ebből következően a „Melyik oldalon állsz?" kérdést felváltja egy még alapvetőbb, a „Ki is vagy?" kérdése. S mivel


214

az amerikai szerző nem hisz az egyetemes civilizáció kialakulásának lehetőségében, saját hazájának, a jelenlegi egyetlen szuperhatalomnak, az Egyesült Államoknak azt tanácsolja, hogy - a multikulturalizmus csábítását elutasítva - erősítse meg saját nyugati identitását. Huntington új paradigmáját természetesen sokféle bírálat is érte. Sokan azt vetették a szemére, hogy túlzottan pesszimista, s valójában - a régi vetélytárs, a Szovjetunió elbukása után - egy új ellenségképet alkot Washington számára. Mások arra mutattak rá, hogy túlértékeli az egyes civilizációkat elválasztó vonásokat, s lebecsüli a globalizációnak az eltérő kultúrákat közelítő, „szintetizáló" hatását. Azt viszont kevesen vitatják, hogy Huntington a hidegháború utáni nemzetközi helyzet egy igen lényeges dimenzióját ragadta meg. A „Civilizációk összecsapása" nyilván nem magyaráz meg mindent viszont hozzájárul a magyarázathoz.

Az iszlám fundamentalizmus kihívása

Az 1970-es évek közepére a világ számos pontján megtorpant a XIX. században kibontakozott szekularizációs tendencia; Gilles Kepei kifejezésével kezdetét vette „Isten revansa" (Revenge of God, 1994). E vallási reneszánsz kisebb-nagyobb mértékben minden világvallást érintett, és természetesen nagyon sokféle formát öltött, de közös vonásként kiemelhető, hogy élesen bírálta a modernizáció következményeit, az emberiség fejlődésének kudarcait az Istentől való elfordulásban látva. Paradox módon ennek hátterében az állt, amiről korábban feltételezték, hogy a vallás elsorvadásához fog vezetni: épp a társadalmi és kulturális modernizáció. Hogy e folyamat miként járult hozzá a vallás reneszánszához ? Úgy hogy az identitás kialakult formáit felbomlasztotta vagy épp teljesen össze is roppantotta, s ezzel akaratlanul is igényt teremtett új azonosulási pontokra. Az azonosulási mechanizmusok válsága újra felértékelte a „szakrális elemet", amely ott bizonyult a legmélyebb hatásúnak, ahol a kulturális elidegenedés a leginkább érzékelhető volt. E vallási megújulási mozgalmak tipikusan szekularizmus-ellenesek, és a keresztény irányzatok kivételével - kifejezetten Nyugat-ellenesek is. A „szakrális elem" hangsúlyossá válása, a nemzetközi politika vallási kifejezése természetesen elsőbbséget biztosított a vallási szolidaritás formáinak az állampolgári szo- lidaritás-formákkal szemben, tendenciájában háttérbe szorítva az államot. A transznacionális szolidaritás e formájának az erősödése a (nemzet)állam iránti lojalitás csökkenésével, eróziójával jár együtt. A globalizált modernitásra adott reakciónak tekinthető a vallási reneszánsz egyik sajátos képződménye, a „fundamentalizmus" jelensége. Az alapokhoz, a gyökerekhez való visszatérést sürgető fundamentalista tendenciák a legtöbb vallásban megjelentek, egyfajta válaszként a modern társadalmak


215

atomizálódására és morális kiüresedésére. Szűkebb témánk, a nemzetközi politika tekintetében a legnagyobb hatásúnak az iszlám fundamentalizmus bizonyult, amelynek számos képviselője céljai elérése érdekében az erőszak alkalmazását is legitimnek tekinti. Az iszlám világ sorsának átgondolása sok tekintetben magyarázatot ad napjaink folyamataira. Az iszlám népek a XVIII. század óta defenzívába szorultak a Nyugattal szemben, s a felzárkózás reményében az első világháború végén, a török birodalom összeomlása nyomán hozzákezdtek társadalmi és politikai berendezkedésük fokozatos szekularizációjához. A modernizátorok azt vallották? hogy a Nyugatot kell követni és a nyugati megoldásokat kell átveáni: A legradikálisabb fordulatot Musztafa Kemal hajtotta végre, aki világi állammá tette Törökországot, az egykori birodalom központját. Törekvéseivel másutt is sokan rokonszenveztek. A vallási identitást ezt követően az iszlám világban is egyre inkább a nemzeti - arab, török vagy perzsa - identitás kezdte felváltani. A felülről generált modernizáció folyamata azonban széles körű elidegenedést váltott ki: a modern bürokratikus államszervezet sehol nem tudott olyan lojalitást ébreszteni, mint a vallás. (Hunter: The Politics of lslamic Revivalism, 1993) Ellenhatásként, az 1970-es években - először Egyiptom és Pakisztán egyetemein - kibontakozott az iszlám megújulás mozgalma, amely tudatosan hadat üzent a nyugati kultúra minden formájának és termékének. A háttérrel kapcsolatban két neves francia kutató, Bertrand Badie és Marie-Claude Smouts arra hívta fel a figyelmet, hogy valójában a „belső tiltakozó diskurzus" „nemzetközi vonatkozású tiltakozó diskur-_ zussá" válásáról volt szó: a társadalmi feszültségeknek az iszlám nyelvére való lefordítása a nyugatiak által irányított nemzetközi rend elleni globális tiltakozásba torkollott. A megújulási mozgalom szervezeti hátterét az eredetileg 1928-ban Egyiptomban létrehozott, s onnan a többi arab országba is átterjedő Muzulmán Testvériség sejtjei alkották. A bázisát sajátos módon elsősorban nem a vidék, hanem a művelt városi középosztály és az egyetemi diákság adta. Politikai téren mindenütt elutasította a nemzetállamot és a demokráciát (amely az iszlám társadalmakban egyébként sem tudott gyökeret ereszteni), és a muzulmán világban a hivatalos kormányzatokkal szemben a legkeményebb ellenzéket alkotta. A súlyát jelezte, hogy válaszul még a fundamentalizustól távol álló muzulmán kormányok és politikusok is szükségét érezték annak, hogy gesztusokat tegyenek az iszlamista köröknek, s egyes országokban vallási elemeket is beiktattak a világi jogrendszerbe. (Rostoványi: Az iszlám világ a 21. század küszöbén, 1998)

9. térkép. Az iszlám országok: zölddel a szunnita, kékkel a síta többségűek

Kiemelkedő jelentőségű fordulatnak tekinthető az 1979-es iráni iszlám forradalom, amelynek nyomán hatalomra került - Khomeini ajatollah vezetésével - az első fundamentalista rendszer. Ez nem csak a megbuktatott Amerika-barát sah modernizáló-nyugatosító politikájával szakított, hanem a Korán előírásait tette meg a társadalmi berendezkedés zsinórmércéjévé és bevezette a „shariá-t, az iszlám jogot. A vallási és politikai funkciókat újra egyesítő iráni kormányzati berendezkedés szerte az iszlám világban sokak szemében követendő modellé vált. Az iszlám radikálisok „nemzetközi brigádjának" jelentős szerepe volt abban is, hogy Afganisztánban a marxista bábkormányt 1979-ben intervencióval hatalomra segítő Szovjetunió végül elvesztette a háborút, - és Kabulban egy újabb fundamentalista rendszer született. 1991 decemberében Algériában az Iszlám Front nyerte meg a parlamenti választásokat, de a hadsereg nem fogadta el ezt az eredményt, és az észak-afrikai országban véres polgárháború kezdődött. Egyiptomban, ahol az Amerika-barát Anvar Szadat elnököt már 1981-ben agyonlőtték az iszlám radikálisokkal rokonszenvező katonatisztek, gyakorivá váltak a nyugati turisták elleni merényletek is. Az iszlám öntudat erejét jelzi, hogy a palesztinoknak az Izrael ellen folytatott harcát számos külföldi muzulmán szervezet támogatja, s az 1990-es évek közepén lezajló boszniai háborúba sok muzulmán önkéntes is bekapcsolódott a muszlim bosnyákok oldalán. Hasonló támogatást kaptak az oroszokkal küzdő csecsenek is.


217

A fentiekből is kitűnik, hogy az iszlám fundamentalizmus nem csak a muzulmán országok társadalmait kívánja a Korán betűjéhez és szelleméhez igazítani, hanem a nemzetközi politika számára is van mondanivalója, ez pedig a nyugati civilizáció elutasítása, sőt eEenségként való kezelése. Az iszlám kihívás ma kétségkívül a nemzetközi politika egyik legfontosabb tényezője, ám a perspektívák megítélésében a leegyszerűsítő következtetésektől feltétlenül óvakodni kell. Egyrészt az iszlám civilizáció egészét súlyos hiba lenne a radikális irányzatokkal azonosítani, másrészt pedig ez utóbbiaknak is ambivalens a viszonyulása a modernizációhoz: saját hatékonyságuk kockáztatása nélkül nem is tehetik meg, hogy mindenestül elvessék. S ahogy Simon Murden rámutatott (Culture in World Affairs, 2001), nincs egységes válasza az iszlámnak a globali- zációra sem. Ma még aligha lehet biztonsággal megmondani, hová kerülnek majd a hangsúlyok. Kulcsfogahnak civilizáció: a fogalom egyes számban használatos értelme a „barbárság" ellentétére utal. Többes számban, Huntington értelmezésében civilizációk alkotják az emberek „legtágabb azonosulási keretét" latilag egyet jelentenek a tágabb értelemben vett kultúrával kultúra: egy társadalom azon ismereteinek, viselkedési mintáinak és normáinak összessége, amelyek lehetővé teszik az adott közösség fennmaradását. A kultúrában sokan egy nép életmódjának az egészét látják. A német értelmezésben a fogalom csak a „magaskultúrát" jelenti, azaz a szellemi értékek összességét vallási fundamentalizmus: a megnevezés olyan raozgaln amelyek vissza akarnak térni az adott vallás ereden ekeihez, alapjaihoz. Törekvéseik többnyire összekapcsolódnak a modernség bírálatával. A fogalom nem feltétlenül azonos a vallási radikalizmuséval iszlám fundamentalizmus: politikai tekintetben azt a követelést fogalmazza meg, hogy az állam világi törvényeit az iszlám vallás törvényeivel (saria) helyettesítsék Ellenőrző kérdések: 1. Milyen okokra vezethető vissza a kultúra felértékelőd dfor2. Milyen főbb civilizációkat különböztethetünk meg napjainkban? 3. Milyen tényezőkre hivatkozik Huntington a nyugati civilizáció globális súlyának a csökkenését illetően? 4. Mit jelent az iszlám iundamantalizmus fogalma? 5. Milyen társadalmi és politikai háttere van az iszlám funtlamentali/-

Vitakérdések: 1. Erdcmes-e különbséget tenni a civilizáció és a kultúra fogalmai kö-


218

2. Milyen érvek szólnak amellett, hogy önálló latin-amerikai civilizációról beszéljünk, és milyenek ellene? 3. Vajon létezik-e afrikai civilizáció? 4. Elfogadható-e Huntingtonnakaz a tézise, miszerint az. új évszázadban a világpolitika fő konfliktusait a kulturális törésvonalak fogják meg5. Milyen válaszokat adhat a nyugati civilizáció az iszlám fundamentalizmus kihívására?

XIV Összegzés helyett: a globalizáció dilemmái

Az új fogalmak általában nem légüres térben születnek, hanem a körülmények változásai kényszerítik ki őket; egy új fogalomra egy új jelenség leírására van szükség. Joggal emlékeztet tehát J. A. Scholte ('Globalization: A Critical Introduction, 2000), hogy amikor a XVIII. század végén az angol Jeremy Bentham megalkotta azt a szót, hogy „nemzetközi", ez azért vált gyorsan széles körben elfogadottá, mert összhangban állt a korszak uralkodó tendenciájával, a territoriális alapon szervezett nemzetállamok megjelenésével: a köztük levő kapcsolatok valóban „nemzetek közötti" jellegűek voltak. Két évszázaddal később a"' „globalizáció" fogalma futott be hasonló „karriert", mivel a nemzetközi kapcsolatok kutatói - és a „véleményformáló" értelmiségiek általában is - úgy látták, hogy a „nemzetközi" jelző már nem elég kifejező azon folyamatok leírására, amelyek a piacokat, a kommunikációt és a világpolitika számos más elemét „globálissá" tették az ezredfordulóra.

Internaciona3izáció és globalizáció


219

Ha viszont elfogadjuk, hogy a globalizáció fogalmának az elterjedése a nemzetközi kapcsolatok mélyreható átalakulásával függ össze - s nincs okunk arra, hogy ne ezt tegyük akkor fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy a kikristályosodó új nemzetközi rend lényegét milyen új vonásokban ragadhatjuk meg. E kérdésre az eddigi fejezetek bizonyos mértékig már kínáltak válaszokat, de befejezésképp érdemesnek tűnik néhány dolgot hangsúlyosan kiemelni. Először is szóljunk arról, hogy miben is áll a fentebb már jelzett különbség a „nemzetköziesedés" (internacionalízáció) és a globalizáció fo- . galmainak tartalma között. Ami az előbbit illeti, az, Scholte megfogalmazásában, egy olyan folyamatra utal, amelynek során intenzívebbé válnak a kapcsolatok a világpolitika nemzeti egységei között. Vagyis arra, hogy az egyes országok egyre erősebben hatnak egymásra, egyre több kapcsolatot alakítanak ki egymással, ennek során azonban mindegyikük megőrzi a maga jól körülbástyázott különállását. A „nemzetközi" szintű kapcsolatokban tehát az államok egymástól jól elhatároltak maradnak; a nemzetközi szféra határokkal körülvett országok konglomerátuma. Ezzel szemben a globális szféra a határokon átívelő hálózatok együttese. A globális jelenségeknek „szupraterritoriális", a területi elv feletti jellegük van, és csak csekély vagy esetenként épp semmilyen - hatással nincsenek rájuk a nemzetállamhoz kapcsolódó korlátok. A nemzetközi és a globális kapcsolatok egymás mellett élnek párhuzamosan, s az ezredforduló világáról valóban elmondható, hogy egyidejűleg mutat nemzetköziesedő és globalizációs tendenciákat. Mindehhez fűzzünk azonban hozzá néhány lényeges kiegészítést és pontosítást. Ha ugyanis túlságosan parttalannak tekintjük s ekként is kezeljük a globalizáció fogalmát, nem csak a valóságot egyszerűsítjük le meg nem engedhető mértékben, hanem még olyan - ellenkező előjelű túlzásoknak is táptalajt adunk, miszerint annak nincs is érdemi tartalma, az csak egy „mítosz". A következő megjegyzéseket indokolt tehát a globalizáció fogalmához hozzáfűzni. 1. A globalizáció folyamata nem mindenütt jelentkezik azonos intenzitással. Sokkal markánsabban és látványosabban mutatkozik meg a világgazdaság centrumát alkotó Északon, mint a Délen (noha természetesen a következményei azt is érintik). A városlakókat nagyobb mértékben


220

érinti, mint a vidéken élőket, s a fiatalabbakat is nagyobb mértékben érinti, mint az idősebbeket. 2. Tévedés lenne a globalizációt automatikusan valamiféle kulturális homogenizációnak látni. Sokan hivatkoznak arra, hogy az elektronikus tömegkommunikáció a multinacionális cégek segítségével előbb-utóbb egy egyetemes tömegkultúrát alakít ki, a behatóbb vizsgálatok azonban figyelmeztetnek, hogy a globalizáció nem szünteti meg a kulturális sokféleséget. A globalizáció kulturális termékeit igen sokszor lokális kontextusban értelmezik, gyakran pedig annak lehetünk a tanúi, hogy sajátos ellenhatásként fel is erősödik a helyi kultúrák ellenállása, az etnikai és vallási hagyományok reneszánszához vezetve. 3. A globalizáció a világpolitikában sem szüntette meg a territoriális elv jelentőségét. E folyamat egyik markáns vonása ugyan kétségkívül az, hogy túllép a földrajzi határokon, ám a térbeli korlátok és az állami határok továbbra is számottevő szerepet játszanak a kereskedelemtől a biztonságpolitikáig bezárólag igen sok döntésben. 4. A globalizáció komplex jelenség, nem lehet egyetlen aspektusra, dimenzióra visszavezetni. 5. A globalizáció folyamatát nem szabad sem valamilyen rejtélyes összeesküvés következményének, sem pedig, ahogy sok liberális hajlamos feltételezni, valamilyen egyetemes, minden gondra megoldást kínáló „csodaszernek" tekinteni.

Új nemzetközi rend? Vajon milyen szerepet játszik a globalizáció a hidegháború befejeződését követő új nemzetközi rendben? Ennek az izgalmas - és kulcsfontosságú kérdésnek a megválaszolására forduljunk lan Clarkhoz, aki A globalizáció és a hidegháború utáni rend című kitűnő tanulmányának bevezetésében azzal a kérdéssel is foglalkozik, hogy elméletileg milyen megközelítésekben értelmezhetjük a (nemzetközi) rend fogalmát (Globalization and the Post-Cold War Order, 2001). Clark megkülönbözteti a „nemzetközi rendet" (international order), amely az államok közötti kapcsolatokat állítja középpontba, és a „világrendet" (world order), amely - az ő értelmezésében - olyan alapérté-


221

kekkel (is) számol, mint az igazságosság, a fejlődés vagy épp az emberi jogok. Kérdés, hogyan vezethetjük be ebbe az elemzésbe a globalizáció fogalmát. A globalizált rend vajon mennyiben jelent mást, mint a „nemzetközi rend" vagy a „világrend"? Lehetséges-e vajon a globalizációt az új rend meghatározó, minőségileg új vonásának tekinteni? Mindennek a megválaszolása azért sem könnyű, mert még az is vitatott, hogy egyáltalán beszélhetünk-e már egy valóban új, a hidegháború utáni nemzetközi rend létrejöttéről. Egyesek cáfolják ezt ugyanis. Köztük van a neves történész, Hobsbawm is, aki a kilencvenes évek közepén úgy foglalt állást, hogy „két évszázad óta először az 1990-es évek világa teljes mértékben nélkülöz mindennemű nemzetközi rendszert vagy struktúrát" (A szélsőségek kora: A rövid 20. század, 1994) A probléma magja Clark szerint abban van, hogy a hidegháború utáni rendben (post coldwar order) a kontinuitás avagy a diszkontinuitás, a folytonosság vagy a folytonosság hiánya dominál-e. S ebben az összefüggésében emlékeztet arra, hogy a globalizáció kibontakozását sokan összefüggésbe hozzák a hidegháború befejeződésével, ebben látva az új rend lényegét. Ennek alátámasztására arra is szoktak hivatkozni, hogy a szocialista világrendszer megszűnésével a világnak azon régiói is bekapcsolódtak a globális kapitalizmus vérkeringésébe, amelyek addig onnan politikai okokból ki voltak zárva. Ez az érvelés azonban megkérdőjelezhető! A bipoláris világrend megszűnése óta ugyan kétségtelenül felgyorsult a globalizáció, ám nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a globalizáció maga is nagymértékben hozzájárult a hidegháború végéhez és a nyugati világ győzelméhez. Valójában tehát a globalizációt inkább jellemzi a kontinuitás, mint a diszkontinuitás. E megközelítésben a globalizáció a nyugati kapitalizmus „mag-államaiból" indult ki a hidegháború időszakában, s vált olyan erővé, hogy végül a Szovjetuniót is az buktatta meg, hogy nem tudott a globalizált világgazdaságba bekapcsolódni. E gondolatmeneten haladva nem állítható, hogy önmagában és kizárólag a globalizáció lenne az új nemzetközi rend meghatározó vonása vonja le a konklúziót Clark. A globalizáció egy - kétségtelenül nagyon fontos - új elem a nemzetközi rendben, ám nem annak a helyettesítője. Végső következtetésként így megállapítja: ha a fentebb mondottakkal összefüggésben elfogadjuk, hogy a globalizáció nem olyan folyamat,


222

amely az államok „feje fölött", tőlük teljesen függetlenül megy végbe, hanem az államok átalakulásának az egyik tényezőjét látjuk benne, akkor racionális dolog kidolgozni a „globalizált állam" (globalized state) fogalmát. A globalizáció nem tünteti el az államot, viszont kétségtelenül átalakítja. S mivel felerősíti az identitást, azt sem mondhatjuk, hogy a nemzeteket törvényszerűen eltünteti. (Vö. Tomlinson: Globalization and Culture, 2003; Scruton: A nemzetek szükségessége, 2005;). A globalizáció nem teszi tehát feleslegessé a nemzetközi rend fogalmát sem, hiszen az államok továbbra sem tűntek el, de arra sarkall bennünket, hogy felismerjük annak egy új formáját, a „globalizált nemzetközi rendet". Ez a globalizált államokra épül, ez utóbbiak minden sajátosságával együtt. A globalizált nemzetközi rend a globalizáció teremtette új körülményekhez, az államok, a globális hálózatok és a „globális kormányzás" eddig kialakult formái közötti új munkamegosztáshoz alkalmazkodik. Számos sajátossága azonban még nem kristályosodott ki annyira, hogy határozott állításokat fogalmazhassunk meg velük kapcsolatban.

Felhasznált és ajánlott irodalom

Az irodalomjegyzék összeállításánál - figyelembe véve, hogy e munka tankönyv nern pedig monográfia - a szerző nem tekintette céljának, hogy a teljességre törekedve a nemzetközi kapcsolatok témakörének hatalmasra duzzadt szakirodalmából minél többet szerepeltessen. A felhasznált és idézett művek természetesen szerepelnek a bibliográfiában, s rajtuk kívül néhány olyan munka is, amelyre a szerző - a megítélésben rejlő szubjektivitást is vállalva - fontosnak tartja az Olvasó figyelmét felhívni. (Különös tekintettel a hazai szakirodalomra.) A témakör iránt elmélyültebben érdeklődők az említett könyvek végén részletes irodalomjegyzéket találnak. Allison, Graham: The Essence of Decision, Little Brown, Boston, 1971

223

Anderson, Sarah-Cavanagh, John: The Rise of Corporate Global Power, Institute of Policy Studies, Washington, D.C. 2000, www.ips-dc.org./ download/Top 200.pdf. Andor László: Amerika évszázada, Aula, Budapest, 2002 Aron, Raymond: Peace and War. A Theory of International Relations, Doubleday Garden City N.Y, 1981 Badie, Bertrand-Smouts, Marié Claude: A visszájára forduló világ. A nemzetközi színtér szociológiája, Aula, Budapest, 1998 Baldwin, Dávid (ed.): Neorealism and Neoliberalism. The Contemporary Debate, Columbia University Press, 1994 Balogh András (szerk.): Nemzet és nacionalizmus (Ázsia, Afrika, LatinAmerika), Korona, Budapest, 2002 Barnet, Richard-Müller, Ronald: Global Reach, Simon and Schuster, New York, 1973 2. Vajon igaz-e az az, állítás, hogy a nemzetközi rendszer szerkezete meghatározó befolyást gyakorol az ; 3. Mely szempontok tűnnek a leghasznosabbnak a nemzetközi rendszerek csopo r tosí fására ? ....... '.■■..'■::' |. ■■ ■■■:id . el-, - .■ : v: k-; ■ :■■ ■• ■ ■'■■I■ !• k'i

Egedy Bevezetes a Nemzetkozi Kapcsolatok Elmeletebe

Recommend Documents