Drábik János - Örvénylés 2008.pdf

Dr. Drábik János

Örvénylés Előszó A kommunizmus bukásával és a Nyugat győzelmével nem lett jobb az emberiség sorsa. Bárhova tekintünk, azt látjuk, hogy nőtt a félelem, a zűrzavar és az általános elbizonytalanodás. A világtörténelem viharzónába került, és vészjósló örvények kavarognak az emberi civilizáció felett. A nem-szűnő háborúk egyre nagyobb sebeket ejtenek Földünkön és lakóin. A globális pénzuralom hatalmi-gazdasága gátlástalanul pusztítja az emberiség és az egész élővilág létfeltételeit. Az egyetlen igazi szuperhatalom: a Pénzimpérium, amelynek az Egyesült Államok csak az izomzata, az úgynevezett "unipoláris" világrendszerben ellensúly nélkül gyakorolja a hatalmat. Az emberi méltóság humánusnak deklarált rendszerét - az etikusan működő érdemi demokráciát - kegyetlen gazdasági erőszakkal és véres háborúkkal terjeszti. Az egymásrautaltság és szolidaritás helyébe a gátlástalan és globális-méretű fosztogatás lépett. A terrorizmus elleni háború jelszavával egy vég nélküli háború csataterévé változott a Földgolyónk. E hódító háború világszintű harcmezején az örvénylő gyűlölködés és a kegyetlenség folyamatosan szedi áldozatait. A világ két leghatalmasabb birodalma - a virtuális térben működő Pénzimpérium és az őt kiszolgáló Egyesült Államok - szintén a növekvő rémület hatása alá került. A megingott pénzuralom halálos mérgeket lehel ki magából. A világméretű aggodalom, szorongás és kimerültség csak fokozza a feszültséget, az általános béke pedig egyre távolabbi álomnak tűnik. Az emberiséget hatalmába kerítő reménytelenség, világvége-hangulat és félelem vészhelyzetben kétségbeesett agressziót vált ki. Láthatjuk, hogy az ember ismét embertársa farkasává lett, és a 'szemet szemért, fogat fogért' elve érvényesül a dzsungellá változott nemzetközi életben. A szeretet helyébe a gyűlölködés, az önzetlenség és szolidaritás helyébe a gátlástalan szerzésvágy és irigység, a béke helyébe, pedig a vég nélküli háborúskodás lépett. Ismét tanúja lehet az emberiség a 'mindenki háborújának mindenki ellen'. Ez a halál kultúrája, amelynek vészjósló örvénylése elnyeléssel fenyegeti az egész emberi civilizációt. Nicolas Sarkozy francia elnök 2008. szeptember 25-én a dél-franciaországi Toulonban őszintén beszélt a fennálló kapitalista világrendszer globális-méretű válságáról. A Le Zenith nevű koncertteremben négyezer főnyi hallgatóság előtt többek között ezt mondta: "A jelenlegi válságnak arra kell minket ösztönöznie, hogy újjáépítsük a személyes teljesítmény és munka etikáján alapuló kapitalizmus alapjait, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a szabadság és a szabályozottság, a közösségi és az egyéni felelősség között." Az egyensúly megteremtését sürgette a közérdeket képviselő állam és a magánérdeket érvényesítő piaci erők között. A társadalmi igazságosság érdekében Sarkozy a termelő beruházások, az értékelőállító munka kisebb adóterhelését, egyidejűleg pedig a gyenge teljesítmény és a környezetszennyezés szigorúbb adóztatását javasolta. Nem titkolta, hogy a pénzvilágot megrázó válság még nem ért véget, és következményei még sokáig érezhetők lesznek. A világ pénzrendszerének ez a válsága nemcsak a világgazdaság egészét sújtja, de a Pénzimpérium és a szolgálatában álló Egyesült Államok egyensúly nélkül maradt túlhatalmát is megkérdőjelezi. A világméretű pénzügyi, gazdasági és katonai egyensúly felbomlása a szervezett felelőtlenség és a korlátot nem ismerő önzés túlkapásaihoz vezetett. A XX. század az emberiség legvéresebb és leggyűlölködőbb évszázadának bizonyult, ahol politikai okokból mintegy 100 millió ember vesztette életét. A Szovjet Birodalom minden hibájával együtt azonban egyfajta ellensúlyt alkotott a fokozatosan a pénzuralom diktatórikus uralma alá kerülő Nyugattal, elsősorban az Egyesült Államokkal szemben. A közhatalom ellenőrzésétől megszabadult pénzuralmi hatalomgazdaság belülről ásta alá a nyugati demokratikus társadalmakat, amelyeket ma már az általános dekadencia és az emberközpontú értékek végzetes eróziója jellemez. Ennek az etikai hanyatlásnak a nyomán eluralkodott a konzumerizmus, amelyet a gátlástalan szerzésvágy irányít. A morális értékek helyét az alacsonyabb rendű emberi ösztönök korlátlan kielégítése vette át. A valódi globális hatalom - a Pénzimpérium és izomzata, az Egyesült Államok - egyeduralma a második világháború után kialakult és a hatalmi-egyensúlyon alapuló nemzetközi rendszert aláásta. A Pénzimpérium az általa bevezetett hatalomgazdaságból kiiktatta az erkölcsöt. Ha nem sikerül közös erőfeszítéssel újra létrehozni a pénzuralmi világrend hatalmi-gazdasága felett az erkölcsi értékek kiegyensúlyozó rendszerét, akkor globális anarchia, káosz és nihil fenyegeti az

1

emberi civilizációt. A legfontosabb erkölcsi normáknak, amelyek valamennyi ember közös szükségleteit, érdekeit és értékeit fejezik ki, a nemzetközi életben is érvényesülniük kell. A Pénzimpérium hatalmi-gazdasága és kiüresedett formális demokráciája elveszítette legitimitását. Az unipoláris - egyetlen hatalmi központból irányított - világ kiegyensúlyozatlansága miatt erkölcstelennek, emberiség-ellenesnek bizonyult. A hatalmi-egyensúly globális helyreállítására van szükség ahhoz, hogy a megközelítőleg egyenlő erők kölcsönösen rákényszerítsék egymásra a nemzetközi élet jogi és erkölcsi normáinak a betartását. Bebizonyosodott, hogy az ellensúly nélküli hatalomgyakorlás szükségszerűen a hatalommal való visszaéléshez, a hatalmi önzés gátlástalan érvényesítéséhez vezet. A Nyugat hidegháború feletti győzelme nem eredményezett jobb világot, hanem még mélyebb válságba taszította az emberiséget. Olyan romboló erők szabadultak fel, amelyek vészjósló örvénylését az ellensúlyok létrehozásával talán még meg lehet fékezni az emberiség túlélése érdekében. Az egész élővilág és benne az emberiség fennmaradása a tét. Ebben a könyvben újabb kísérletet teszünk azoknak a háttérerőknek a bemutatására, amelyek az emberiséget a jelenlegi vészhelyzetbe vezették. Azért van szükség az elhallgatott történelem és az eltitkolt jelen megismerésére, hogy valamennyien összefoghassunk az emberi civilizáció és a neki otthont adó Földgolyó megmentéséért. Így jobban megérthetjük a jövőnket meghatározó lehetőségeket, szükségszerűségeket és valószínűségeket, és az utolsó órában talán még megmenthetjük az életet a haláltól. Ez a könyv az életellenes világerők - elsősorban a korlátlan pénzhatalom - pusztító örvényléséről szól, amelyben élet-halál küzdelmet vív az emberiség a túléléséért.

2008 Dr. Drábik János: Örvénylés A világpolitika okkult háttere Az okkultizmus szerepét a politikában, egyáltalán az okkult kormányzás létezését az emberek többsége kétségbe vonja, és csak viszonylag kevés e téren is tájékozott kutató tekinti olyan valóságos tényezőnek, amely döntő befolyást gyakorol a történelem alakulására. Az okkult befolyás ténylegesen létezik, és hat a politikai életre is. Annak ellenére, hogy civilizációnk jelentős változásokon megy keresztül a szemünk előtt politikailag, gazdaságilag, kulturálisan, nehéz pontosan felmérni e hatalmas változás okait, és időben felismerni törvényszerűségeit. Ha nem is ígér kielégítő és gyors megoldást a változások felmérése, lényegének megértése, akkor is érdemes felvállalni ezt a feladatot. A valódi okok és törvényszerűségek felderítéséhez természetesen mellőznünk kell - vagy legalábbis felülvizsgálnunk - azt a fajta utópista gondolkodásmódot, amelyet a főáramlatú tömegtájékoztatás és a hivatalos iskolai oktatás sugalmaz. Elmélyedve a történelemben, elsősorban a világsorsát a legerőteljesebben befolyásoló országok történelmében, számos olyan összefüggést tárhatunk fel, amelyek pontosan a korporációs médiumok és az egyoldalúan befolyásolt hivatalos iskolai tananyag miatt eddig elkerülték figyelmünket. Mielőtt továbbmegyünk érdemes utalni rá, hogy az okkultizmus azoknak a jelenségeknek és ismereteknek az összessége, amelyeket az emberiség a történelem során túlvilági eredetűnek tekintett, mert természetes úton a tudomány akkori állása szerint megmagyarázhatatlanok voltak, illetve máig azok maradtak. Tény az, hogy a XIX. század közepe óta számos okkultista irányzat és iskola látott napvilágot, amelyek megegyeznek abban, hogy az okkult jelenségeket bizonyítottaknak tekintik, és természetfölötti eredetre vezetik vissza. Abban azonban már lényegesen eltérnek ezek az irányzatok, hogy milyen jelenségeket lehet természetfölöttinek tekinteni. A spiritiszta tanok, a spiritizmus hívei az elhunyt emberek szellemeitől származtatják a titokzatos jelenségeket. Az élők és az elhunytak szellemei között közvetítő médiumaikat gyakran igénybe veszik gyűléseiken ilyen kapcsolatfelvétel céljából. A teozófia az okkult jelenségeket és a velük kapcsolatos titkos ismereteket természetfölötti erőktől származtatja. Az okkult erők és ismeretek révén az ember eljuthat az isteni megvilágosodás állapotába. Hasonló tanokat hirdet a teozófiából kivált antropozófia is. Mind a teozófia, mind az antropozófia szoros kapcsolatban áll a gnoszticizmussal, amelynek a követői elmélkedésektől, meditációktól várják a mélyebb ismereteket. Elterjedt okkultista tanítás és gyakorlat a fekete mágia, amelynek a gyakorlói magával a sátánnal lépnek kapcsolatba, és úgy gondolják a démonok erejével nemcsak megtudhatnak szinte mindent, de különleges képességekre is szert tehetnek. Az okkultistákhoz tartozó spiritualisták, új püthagoreusok és az új platonikusok szerint csak szellemi valóság van, és az anyagi világ csupán látszat, és emiatt megtévesztő. Aki tehát nem lesz rabja az anyagnak, az anyagi világnak, a testnek, azon úrrá válhatnak a szellemvilág törvényei, amelyek különböznek a fizika törvényeitől. A szellemvilág törvényeit ismerők sokkal többre képesek, mint az átlag emberek, akik kénytelenek az anyagi világ kötöttségei és a földhözragadt empirizmus korlátai között élni és gondolkodni. Az okkultizmus titkos tudása segítségével az ember kiszabadíthatja magát e korlátok alól. Ez a tudás hatalmat ad a beavatottaknak, ezért célszerű megtartása és felhasználása érdekében titokban tartaniuk.

2

Az okkultizmus szerves részét alkotja a hermetizmus. A ma is széles körben elterjedt titkos hermetikai tanok misztikus elemekkel kevert, csak a beavatottak számára érthető, titkos tanok zárt rendszere. Maga a hermetizmus és a hermetikus szó a görög mitológiából ismert Hermész nevére utal, aki a mitológiai istenek hírvivője volt, s egyben az ékesszólás, a kereskedelem és a tolvajok istene az ókori görögöknél. Az okkultizmus olyan jelenségei, mint az asztaltáncoltatás, a materializáció, a telekinézis, fizikailag is érzékelhetőek és ellenőrizhetőek. Az okkult pszichikai jelenség, mint amilyen például a szellemválasz, csak a beavatottak számára érzékelhető. Aki az okkultizmus követőjének tartja magát, az nemcsak ismerni véli a titokzatos erőket, hanem fel is tudja őket használni: tájékozódik a múltban és a jövőben, és pusztán akarati kisugárzásával képes gyógyítani vagy betegséget okozni. A különböző jövendőmondó módszerek, a kártyavetés, a tenyérjóslás és az asztrológia is az okkultizmus szerves részét alkotják. A tarot kártyák különös jelentőségre tettek szert a jövendőmondás szempontjából. A kártyákat mindig sajátos módon veszik igénybe, a véletlen és az üzenet segítségével, és különböző szinten lehet értelmezni őket. Az asztrológiához hasonlóan a tarot kártyák mondanivalója is a jelentés és az esély kölcsönhatásából formálódik ki. Az okkultisták tudománynak tekintik az okkultizmust, és napjainkban is a tudomány kulturális alapjaihoz sorolják. Arra hivatkoznak, hogy a vegyészet tudományának az alkímia volt az előfutára. Ez a középkori titkos kémia, amely a valóságban nem létező bölcsek köve segítségével törekedett arra, hogy kevésbé értékes fémekből aranyat állítson elő, s olyan csodagyógyszert is létre akart hozni, amely valamennyi betegség ellen használható. A sort folytathatjuk azzal, hogy a csillagászat tudományának, az asztronómiának a közvetlen elődje, pedig az asztrológia, a pszichiátriában használt hipnózis elődje, pedig a magnetizmus volt, azaz a varázserővel történő befolyásolás. Ezekben az ismeretekben nyomon követhetjük azokat a filozófiai és etikai folyamatokat, amelyeknek a tanulmányozása legalább olyan fontos az emberi történelem és társadalmi gyakorlat megértéséhez, mint a teológia vagy a mitológia. A felvilágosodás, a racionalizmus, az agnoszticizmus, a szekularizmus, és a tudományos gondolkodás uralkodóvá válása során az ún. okkult tudományok tekintélye lehanyatlott. Manapság azonban újból tanúi lehetünk annak, hogy még a tudomány képviselői között is egyre többen közelednek az ún. okkult tudományokhoz. Alapos kutatómunkájuk eredményeként egyre többet megértenek az ember és a természetfölötti kapcsolatából, és a tudomány egészében véve türelmesebbé vált az okkult ismeretekkel szemben. A lélektan tudományának számos olyan művelője van, aki tisztában van azzal, hogy "több dolog is van égen és földön", mint ahogyan azt képzeljük. Az okkult tudományok művelői pedig szilárdan meg vannak győződve arról, hogy az emberiségnek egyelőre csak az elérhető ismeretek felszínét sikerült megközelítenie. A titkos hagyományokat és ismereteket tanulmányozó ezoterikus közösségek száma világszerte növekszik. Nehéz megkülönböztetni a misztikus tudás őszinte elkötelezettjeit azoktól, akik az ezoterikus társaságokban a társadalom befolyásolásának és irányításának az ősi módszereit akarják elsajátítani a hatalomgyakorlás érdekében. Annak ellenére, hogy civilizációnk jelentős változásokon megy keresztül a szemünk előtt politikailag, gazdaságilag, kulturálisan, nehéz pontosan felmérni e hatalmas változás okait, és időben felismerni törvényszerűségeit. A valódi okok és törvényszerűségek felderítéséhez természetesen mellőznünk kell - vagy legalábbis felülvizsgálnunk - azt a fajta utópista gondolkodásmódot, amelyet a főáramlatú tömegtájékoztatás és a hivatalos iskolai oktatás sugalmaz. X A titkos hagyományokat és ismereteket tanulmányozó ezoterikus közösségek száma világszerte növekszik. Nehéz megkülönböztetni a misztikus tudás őszinte elkötelezettjeit azoktól, akik az ezoterikus társaságokban a társadalom befolyásolásának és irányításának az ősi módszereit akarják elsajátítani a hatalomgyakorlás érdekében. Az okkultizmus újkori reneszánsza A Teozófiai Társaságot 1875-ben Helena Petrovna Blavatsky, (Blavatszkája orosz grófnő) egy női szabadkőműves alapította New York-ban. A társaság 1895-ben kettévált, és az a része, amelyik Amerikában maradt, és W. Q. Judge lett a vezetője, alkotja a jelenlegi Theosophy Society-t és Pasadena-ban működik. A társaság másik része Henry Steel Olcott és Blavatsky vezetésével 1878-ban az indiai Adyarba költözött, és a Teozófiai Társaság központja lett. Ebben az időben csatlakozott a Teozófiai Társaság párizsi részlegéhez Gerard Encausse, akit az ezoterikában járatos körök Papus néven ismertek. Papus Spanyolországban született francia orvosként járatos volt a hipnózisban és az okkultizmus számos tanítását jól ismerte. Ő alapította meg a modern Martinista Rendet. Papus 1891-ben közreműködött a gnosztikus katolikus egyház megalapításában. 1895-ben tagja lett az "Order of the Golden Dawn"-nak - az angol rózsakeresztes irányzathoz tartozó szabadkőműves rend párizsi szervezetének - az "Ahathoor" páholynak. 1902-ben, pedig Papus lett Párizsban az elnöke az újonnan létesült, és a félelmetes szertartásairól hírhedté vált "Ordo Templi Orientis"-nek, az OTO-nak, amely a Golden Dawn elágazásának tekinthető. Papus háromszor is ellátogatott Szentpétervárra 1901-ben, 1905-ben és 1906-ban, és háziorvosi teendőket látott el II. Miklós cár és felesége, Alexandra cárné mellett. Papus oroszországi útját megelőzte Philippe-nek, pártfogoltjának az utazása, aki létrehozott egy martinista páholyt a cári udvarban, amely a "Priory of Sion"-hoz ("Prieuré de Sion") tartozott. Nagy valószínűséggel Philippe avatta fel a

3

martinista páholy tagjaként Grigorij Raszputyint, aki jelentős befolyással bírt a cárnőre, és rajta keresztül a cári udvarra. Amikor Papus az OTO nagymestere lett Franciaországban, ő végezte el ennek a páholynak véres szertartásait Oroszországban. 1905 októberében állítólag megidézte a cár apjának, III. Sándor cárnak a szellemét, aki közölte fiával, hogy a forradalmárok kezétől fog meghalni. Papus követői azt közölték II. Miklóssal, hogy mágikus segítséggel elháríthatja ennek a jövendölésnek a bekövetkeztét egészen addig, amíg Papus él. II. Miklós még 141 napig Oroszország élén állt Papus halálát követően. Papus a jelek szerint egyfajta modern sámánként szolgálta az orosz uralkodót és feleségét, mégis aggodalommal töltötte el, hogy túlságosan is támaszkodtak az okkultizmusra, amikor nehéz kormányzati és nemzetközi kérdésekben kellett dönteniük. Az első világháború idején Papus a francia hadsereg orvosaként egy hadikórházban teljesített szolgálatot, és tuberkulózisban halt meg 1916. október 25-én, 51 éves korában. OTO, a "New Age" létrehozója Az "Ordo Templi Orientis" (A Keleti Templom Rendje) olyan széleskörű tagsággal rendelkezett, hogy az OTO gyakran dicsekedett: valamennyi okkult titkot ismer a La Manche csatorna mindkét oldalán. Amikor Carl Kellner megalapította az OTO-t, közzétették a rend nyilatkozatát "Manifesto of the OTO" névvel. Ebből kiderül, hogy valamennyi szabadkőműves és nem szabadkőműves okkult rend az irányítása és a fennhatósága alá tartozott. Eszerint Carl Kellner kezdeményezte azt a tervet, hogy valamennyi okkult szervezetet egységes irányítás alá vonjanak. Ezért az OTO nemzetközi méretű szervezet, és a világ valamennyi civilizált országában működnek tagszervezetei. Szellemisége felöleli az összes nagy misztériumot. Ennek a rendnek sikerült megoldania - vezetői állítása szerint - a filozófia és az élet minden problémáját. Ezen túlmenően olyan titok birtokában van, amely képes megvalósítani a testvériséget, az emberiség ősi vágyát. Ez a titok az, amely az utóbbi három évtizedben kibontakozott a "New Age" mozgalomban. Valamennyi európai szabadkőműves rend, beleértve a francia Nagyorienst és a brit szabadkőművességhez tartozó nagypáholyokat is, egy idő múlva megengedte, hogy nőtagjaik is legyenek. A két legismertebb női szabadkőműves a már említett Helena Petrovna Blavatsky, valamint tanítványa és pártfogoltja Annie Besant volt. Az OTO-hoz tartozó női tagok neveit a legszigorúbb titokban tartották. Besantról azért lehetet tudni, hogy ő is beavatott, mert gyakran látták az OTO-hoz tartozó férfi beavatottak társaságában. A tekintélyes amerikai "Mackey's Encyclopedia of Freemasonry" is elismeri, hogy Blavatskyt 1877-ben felvették a szabadkőművesek soraiba. A Blavatsky által létrehozott Teozófiai Társaság az angol szabadkőművesség front szervezetének tekinthető. Blavatsky sokáig állt az olasz karbonárik vezetőjének, Joseph Mazzininak a befolyása alatt. Mazzini volt, aki arra bátorította Blavatskyt, hogy segítse a híres olasz szabadkőművesnek, Garibaldi tábornoknak a küzdelmét az olasz egység megteremtéséért. Blavatsky Teozófiai Társaságához számos szabadkőműves csatlakozott, köztük a legmagasabb rangú, az egyesített világszabadkőművesség akkori legfőbb vezetője: Albert Pike. A társaságba azonban olyanok is beléphettek, akik ugyan nem voltak szabadkőművesek, de a Lucifer kultusz hívei voltak. Amikor 1887-ben a "Quatour Coronati Research Lodge"-ot, a brit szabadkőművesség "Tudományos Akadémiáját" létrehozták, Blavatsky hamarosan megjelentette Londonban a Teozófiai Társaság folyóiratát, amely a "Lucifer the Light Bringer" (Lucifer a fény hordozója) címet viselte. Blavatsky Londonban publikálta a "Secret Doktrine" (Titkos tanítás) és az "Isis Unveiled" (A leplezetlen Isis) című könyveit is. Az ókori görög kultúra virágkorában (a hellenisztikus korban) az Isis és Osiris mítosz köré nagyhatású, máig ható misztérium szerveződött. Minthogy Osiris az egyiptomi mítosz szerinti feltámasztása után a holtak birodalmának a királyaként uralkodik tovább, kultusza fennmaradt. A mítoszban előforduló események évfordulóit sokfelé megünnepelték. Az Isis mítosz és misztérium megértéséhez szem előtt kell tartanunk, hogy a legkorábbi elképzelések szerint a világot nem kellett senkinek teremtenie, mert az kaotikus formában mindig létezett. Az őskáosz megtestesítője Egyiptomban a hatalmas folyam, a Nílus. Ebből emelkedett ki a föld, az őshalom, de ebből bújt elő a ég is tehén formájában. Az élet először béka és kígyó formájában jelent meg, amikor előbújtak az ősiszapból. A világmindenség őselemeit csak később személyesítik meg, és így lesz a föld földistenné, az ég égistennővé, a földünket körülvevő légkör, pedig a levegő urává. A földet és az eget a levegő választotta el egymástól oly módon, hogy közéjük fújt, és felemelte az eget a magasba. Az ég ezután már csak támaszkodott a földre. A mitológiai spekuláció később összeházasította az eget és a földet, és ettől kezdve a világ keletkezésére vonatkozó elképzelés, a kozmogónia, nem más, mint az istenek születésével foglalkozó tudás: vagyis a teogónia. Az istenek aztán emberi módon származnak egymástól. A föld és az ég a levegő istenének és a nedvesség istenének a nászából született. Idővel a földi egyeduralkodó példájára megjelenik az égben az istenek és az emberek tejhatalmú ura, a főisten. Ezt követően lényegesen megváltoznak a mítoszok is, mert a mindenek fölött álló főisten válik a teremtő-istenné. A teremtés kezdetben a világnak az őskáoszból való kiemelését, elrendezését jelenti. Később elterjed az a hit, hogy a főisten önmagából vagy a semmiből alkotta meg a világmindenséget. E mitológiai kitérő után térjünk vissza Blavatsky-hoz. "Leplezetlen Isis" című könyve hatását tekintve nagyon fontosnak bizonyult. Számos olvasóját ejtette gondolkodóba, és még több volt azok száma, akiket kihozott ki a sodrából. 1978-ban

4

Blavatsky Henry Steele Olcott ezredessel Indiába távozott, és 1885-ig ott is maradt. Indiából súlyos betegen tért vissza Európába. 1891-ben bekövetkezett haláláig idejét második könyve, a "Secret Doctrine" (A titkos tan) megírásának és a Teozófiai Társaság ezoterikus részlege létrehozásának szentelte. Populáris okkultizmus A Teozófiai Társaság ezoterikus részlegének megszervezése, valamint a "Secret Doctrine" együttes hatásaként született meg az értelmetlenségnek és képtelenségnek az a kombinációja, amit ma úgy ismerünk, hogy populáris okkultizmus. A populáris okkultizmus következményeként a Teozófiai Társaság mélyen korábbi színvonala alá süllyedt, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy létrehozójának halála után sok olyan - Blavatsky színvonalát meg se közelítő - személy csatlakozott hozzá, akik aztán pusztító és önpusztító háborúskodásba kezdtek azért, hogy megszerezzék a Teozófiai Társaság vezetését. A jelenlegi populáris okkultizmus olyan értelmetlenségek és képtelenségek halmaza, amelyek az egész gondolati rendszert veszélyessé teszik. Azért veszélyes, mert se nem valóságos, se nem igaz. Aki pedig tanulmányozza és követi, abban egyfajta megalomániát, fékezhetetlen nagyzási hóbortot kelt életre. Ez leginkább Aleister Crowley esetében mutatkozik meg. Ez a vitán felül nagytehetségű, briliáns és excentrikus ember nemcsak visszaélt az okkultizmussal, de okkultista kilengéseivel, kicsapongó túlzásaival önmagát is felemésztette. A populáris okkultizmus másik terjesztője Dion Fortune számos sikeres könyvet írt okkult témákról, de ezekkel sok embert megtévesztett és félrevezetett. Ami pedig Alice Bailey-t illeti szinte könyvtárnyi könyvet írt, amelynek használható mondanivalóját azonban egy vékony brossurában össze lehetne foglalni. Alice Bailey lehet, hogy maga is okkult tulajdonságokkal rendelkező médium volt, ez azonban nem bizonyítható be róla kétséget kizáróan úgy, ahogy az Blavatsky esetében nyilvánvaló volt. Alice Bailey gondolkodásának irányát Leadbeater, Besant, Wedgewood és Arundale szabta meg. A felsoroltakat olyan teozófusoknak tekinthetjük, akik egy Blavatsky szintjén soha nem voltak képesek megérteni, hogy mi is az a teozófia, és mit kezdhet vele az emberiség. Blavatsky metafizikája a valóság természetének a kutatása volt spekulatív filozófiai módszerekkel. Ennek a metafizikának semmi köze sem volt a népszerű, vulgáris okkultizmushoz, amely semmilyen kapcsolatban sem áll a valósággal. A teozófia a zoroasztrianizmus, a hinduizmus, a gnoszticizmus, a manicheizmus (Mani perzsa vallásalapító perzsa és keresztény elemekből álló dualista tanítása), a kabala, a platonizmus és más misztikus tanítások keveréke. Az egészet színezi az, hogy e rejtett, titkos értelmű tanításokat a Himalája magaslatain, titkos helyeken élő misztikus mesterek közvetítik a beavatottak számára az ő okkult tulajdonságaikon keresztül, valamint astral testük segítségével. (Az astral test a halál után tovább élő átszellemített testet jelenti.) Blavatsky azt állította, hogy az ősi tibeti mesterek úgy, mint Koot Hoomi és Morya lényegesen kibővítették azokat az ismereteit, amelyeket ő a különböző misztikus iskolák tanításaiból összegyűjtött. A Teozófiai Társaságot azért hozta létre Blavatsky, Olcott és Judge, mert a szellemi kapcsolat és a miszticizmus még kifinomultabb módszereit kívánták kifejleszteni. A társaság célja az volt, hogy egyrészt létrehozza az emberiség univerzális testvériségét, másrészt tanulmányozzák és elmélyítsék az ősi vallásokra, filozófiákra és tudományokra vonatkozó tudást, valamint, hogy kutassák a természet törvényeit, és felszínre hozzák az emberiségben lappangva jelenlévő isteni erőket. A New Age "anyja" Alice Bailey a New Age "anyja" 1880-ban született Angliában gazdag arisztokrata család tagjaként. Amikor Kaliforniába költözött, megismerkedett Blavatsky-val, és belépett a Teozófiai Társaságba. Alice Bailey-nek misztikus élményei voltak, és nemcsak Koot Hoomi jelent meg, de 1919-ben egy másik tibeti mesterrel, Djwhal Khul-vel is sikerült találkoznia. Ezt követően Alice egy sorozat könyvet írt "Ageless Wisdom" (Örök bölcsességek) címmel, amelyekben olvasóit megismerteti azokkal a tanításokkal, amelyeket a tibeti mestertől kapott. A Bailey házaspár alapította az "Arcane School"-t (Misztikus Tanok Iskoláját) New Yorkban, amelynek Európában is működnek kirendeltségei. Ugyancsak ők a Lucis Trust létrehozói, amelynek 2007-ben több mint hat ezer aktív tagja volt. Számos kiadványt tesz közzé a "Lucis Trust Publishing Company", amely ugyancsak az ő irányításuk alatt áll. Ők hozták létre a "World Goodvill Center" (Jóakarat Világközpontja) nevű illuminátus-globalista szervezetet is. 1960-ban, amikor az ún. "virággyerekek" elkezdték énekelni a dalaikat, az új, vagyis a Vízöntő Világkorszak beköszöntéséről, hogy "világunkat a harmónia, a megértés, a béke és a szeretet fénye árassza el", a hagyományos keresztény egyházakat, és képviselőit mély aggodalom töltötte el. A papokat és lelkészeket aggasztotta Jézus Krisztus szerepe ebben a New Age kultúrában. A konzervatív teológusok szerint a New Age szellemiség nem istenközpontú, hanem földhözragadtan emberközpontú. A New Age filozófia lelkes követői szerint az emberiség lényege az isteni minőség, és mindenegyes férfi és nő isten társaként maga is teremtő-istenség. A New Age mozgalom követői nyíltnak és toleránsnak látszottak, szinte valamennyi vallási tanítással és szervezettel szemben, kivéve a kereszténységet, amely ellen viszont keményen és türelmetlenül léptek fel. Besant, Crowley és Steiner

5

Annie Besant-ot 1889-ben mutatta be Blavatskynak a szabadkőműves szocialista Herbert Burrows. Besant Blavatsky hatása alá került, és hű követőjévé vált. Amikor Blavatsky 1891 májusában meghalt, a Teozófiai Társaságban utódlási küzdelem bontakozott ki, amely 16 évig tartott. Végül is 1907-ben a "Quatour Coronati Research Lodge" Annie Besantot választotta elnökévé, testvérének - az ugyancsak szabadkőműves - Sir Valter Besantnak a javaslatára. Annie Besant szoros kapcsolatot tartott több szabadkőművesség által irányított társasággal és frontszervezettel, ezek közé tartozott a szocialista irányzatú Fábián Társaság, az OTO és az Aleister Crowley által vezetett szabadkőműves Stella Matutina. Annie Besant csatlakozott a Stella Matutina-hoz, amikor az kivált a Golden Dawn-ból. Ez a két szabadkőműves rend 1912-ben újból egyesült az eredeti Golden Dawn név alatt. Ekkor már azonban egyedüli vezetője a megszállott fenegyerekként viselkedő Crowley volt. Ebben az esztendőben Crowley volt az, aki beavatta Annie Besantot az OTO tagjai sorába. 1913-ban került sor a szakadásra a Teozófiai Társaságban, amikor is magyarországi születésű, 33-as fokozatú Rudolf Steiner kivált belőle, és megalapította az Antropozófiai Társaságot. Ez a társaság hitvallását nézve szintén luciferiánus. Az amerikai John Daniel szerint ("Scarlet and the Beast" 438. old.) Steiner antropozófiai társasága kulcsszerepet játszott a bolsevik forradalom és a szabadkőművesség között. Besant azt a megbízatást kapta szabadkőműves feletteseitől, hogy keressen egy megfelelő személyt a Teozófiai Társaság világszintű irányítására. Nemcsak meg kellett keresnie ezt a személyt, de fel is kellett készítenie arra, hogy ő lehessen "Christ Lord Maitreya" (Krisztus urunk Maitreya), és ő legyen az, aki az eljövetelét bejelenti. Maitreya a visszavárt vagy jövőbeni Buddha. Az ő eljövetelét jósolta meg Gautama Buddha, akinek a megtestesítője (reinkarnációja) fogja hirdetni azokat a tanításokat, amelyek helyreállítják a jó és igazságos társadalmat, és megoltalmaznak minden lényt. A Maitreya-ra vonatkozó jövendölések szerint a jövő Buddhája 5 milliárd 670 millió éven belül megjelenik. (Dctionary of Philosophy and Religion, Eastern and Western Thought, W. L. Reese, 327. old.) Besant azonban már 1908-ban be akarta jelenteni Krisztus urunk Maitreya érkezését. Ez a vállalkozása azonban teljes kudarccal végződött. Második kísérletére 1911. december 28-án került sor, amikor is egy 16 éves hindu fiú már birtokolta (állítólag) Krisna és Krisztus lelkét. 1926-ban, pedig a "Theosophical Society" Krishnamurti-t jelölte meg a "Világ Tanítójaként". Egy 33-mas fokozatú szabadkőművest, C. W. Leadbeater-t jelölték ki a szabadkőműves szervezetek, hogy készítse fel a Messiási hivatása betöltésére. Amikor Annie Besant az 1920-as években bemutatta a nyilvánosságnak Krisztus urunk Maitreya-t Krishnamurti testében reinkarnálódva, a jelenlévők között jelentős mennyiségű kábítószert osztottak szét. A "London Patriot" 1929. augusztus 29. száma tudósít arról, hogy a fogyasztásra szétosztott kábítószer egyes okkultista beavatottak szerint a legerősebb drogok közé tartozott, amelyek képesek voltak "kiszabadítani a szellemet a testből". A New Age és a Lucis Trust Az 1970-es évek során az Egyesül Államokban kibontakozott New Age olyan spirituális mozgalom, amely mindennel és mindenkivel egységet szeretne, és az egységes világ megteremtését próbálja meg egységes szinkretikus világvallás létrehozásával elősegíteni. A New Age tehát a minden létezőt egyetlen alapelvre visszavezető világnézet, a világ és a természet egészét istennek tekintő panteizmus, a keleti vallásokból átvett lélekvándorlás, az evolúció és a posztmodern tudományos és áltudományos nézetek keveréke, amelyben a dualisztikus vallási és filozófiai nézetek, a gnoszticizmus tanításai a modernizált okkultizmussal és mágiával ötvöződnek. A gnoszticizmus és az okkultizmus folyamatosan jelen volt az európai kultúrában az új platonizmussal együtt, amely a gnosztikus tanok mellett szerepet játszott az alkímiában és a mágiában is. Az okkultizmus szerves része a spiritizmus, a szellemi erőkkel való kapcsolattartás, amely több nem keresztény vallásban is, például a sámánizmusban jelen van. Ugyancsak szerves része a mágia, amely többek között az ún. "boszorkányságban" is megjelenik. Jelen van a New Age-ben a természetmiszticizmus, amely tudatosítani kívánja az ember, a természet és a kozmosz egységét, és megkísérli mindezt alátámasztani a kínai taoizmussal, univerzalizmussal, valamint a hinduizmus és a Buddhizmus tanításaival. Blavatskynak egy másik követője, és a Teozófiai Társaságnak a tagja Alice Bailey - "a new age anyja" - volt. Alice magát a modern boszorkány-kultusz követőjének tartotta, férje pedig szabadkőműves volt. A Bailey házaspárŐ alapította az "Arcane School"-t (Misztikus Tanok Iskolája) New Yorkban, amelynek Európában is működnek kirendeltségei, és ők hozták létre a "World Goodvill Center" (Jóakarat Világközpontja) nevű illuminátus-globalista szervezetet is. Ők alapították 1922-been a "Lucifer Publishing Company of New York"-ot (Lucifer kiadó vállalat, New York). Ez a cég később "Lucis Trust"-ra változtatta az elnevezését, hogy álcázza eredetét és azonosságát. A Lucis itt Lucifer név helyére került. Ez a kiadó publikálta Alice Bailey első könyvét, amely az "Initiaton Human and Solar" (Az emberi és napmítosz szerinti beavatás) címet viselte. Később adta közzé az "Externalization of the Hierarchy" (A hierarchia kivetítése) című kötetét, amelyben azt állítja, hogy a szabadkőművességben létező hierarchikus rendszer a felelős a "New Age" mozgalomért. Állítása szerint a pusztítás és rombolás, azaz a társadalom destabilizációja 1775-ben kezdődött. Elképzelhető, hogy Alice Bailey az iluminátusok rendjének megalakulására utal. 1775 után 70 évvel Albert Pike felélesztette az összeesküvést az általa létrehozott Palladian fokozatban és rítusban. A XIX. és a XX. század fordulóján a szabadkőművesség hierarchikus rendszerét meghonosították az OTO-ban. Napjainkban viszont ez a hierarchia a "Lucis Trust"-ban működik. 1982-ben, amikor e sorok írója még New York-ban élt, a "Lucis Trust" központja a New York

6

központi városrészét jelentő Manhattan keleti oldalán fekvő United Nations Plaza 866 szám alatt volt található. Azóta New York más városrészébe költözött. Amikor a "Lucis Trust" működésének 1982-ben a zenitjén volt, a szabadkőműves Robert S. McNamara állt az élén, aki Kennedy elnök kormányában védelmi miniszter volt, majd pedig a világbank elnöke lett. Az 1990-es években rendszeresen találkozott a World Federalist mozgalommal azért, hogy közösen olvassák Blavatsky és Besant műveit. Egyik alakalommal, amikor telihold volt, nyilvánosan megfürdött a hold sugaraiban az éj közepén. Érdemes említést tenni a "Lucis Trust" néhány híres tagjáról. Közöttük elsőként említhetjük David Rockefellert, aki a legújabb kutatások szerint a világ második legnagyobb egyben tartott családi, tehát kollektív magántulajdonban lévő vagyonának az elsőszámú jogosultja. Ezt a vagyont olyan szakértők, mint Korjagina orosz közgazdász-matematikus és akadémikus, valamint más szakértők, 11 trillió dollárra becsülték. De tagja volt a "Lucis Trust"-nak testvére, a negyedik John D. Rockefeller, aki viszont magát buddhistának vallja. Tagja volt a "Lucis Trust"-nak Cyrus Vance, aki James Carter elnök kormányában külügyminiszter volt. (Az Elnök képviseletében ő hozta vissza Magyarországra a Szent Koronát 1978. január 6án.) A tagok sorában még ott találjuk a következő hírességeket: Marc Tannebaum rabbit, az Amerikai Zsidó Bizottság elnökét, a Marshall Field család tagjait, Paul Moore anglikán püspököt, aki megalapította a "Szent János Apostol Anglikán Egyház" keretében működő Varázslatok Iskoláját. Megemlítjük még a CBS televizió sztár műsorvezetőjét, Walter Cronkite-ot, Ted Turner-t, a Cabel News Network tulajdonosát és a CNN egyik létrehozóját (1980-ban) és tulajdonosirányítóját, aki kezdettől népszerűsítette a Scientology Church-öt (Szcientológia Egyház). Tag volt Barbara Marx Hubbard, a "New Age" mozgalom egyik tekintélyes szóvivője, akit Walter Mondale a demokrata párt elnökjelöltje 1984ben maga mellé akart venni alelnökjelöltként. Megemlítjük még Henry Clausen-t, a 33-as fokozatú szabadkőművest, az Egyesült Államok skótrítusú szabadkőművessége legfelső tanácsának nagymesterét. A "Lucis Trust"-nak jogi személyiséggel rendelkező korporációk is a tagjai lehetnek. E korporációs tagok sorában olyan nagytekintélyű szervezetek találhatók, mint a Rockefeller Alapítvány, a Carnegie Alapítványi Alap (Carnegie Enodwment Fund), az Egyesült Nemzetek Társasága (United Nations Associations), a Szolgálat Teozófiai Rendje (Theosophical Order of Service), a Findhorn Alapítvány (Findhorn Foudnation) és a Déli Illetékességű Skótrítusú Szabadkőművesség (Southern Jurisdiction of Scottish Rite Freemasonry). McNamara irányítása idején a "Lucis Trust" közzétett a sokmilliós példányban megjelenő "Reader's Digest"-ben egy "New Age" mozgalmat népszerűsítő hirdetést 1982 októberében. 1991 decemberében, pedig a "Reader's Digest" leközölt egy népszerűsítő reklámot. Ez valamennyi vallás számára elfogadhatóan van megfogalmazva és "Lord Maitreyahoz, a New Age Krisztusához" szóló imádságot tartalmaz. Számos nemzetközi nagyvállalat és dúsgazdag egyéni tag anyagi hozzájárulásának az eredményeként a New Age mozgalom szinte korlátlan anyagi eszközökkel rendelkezik, amit propaganda célokra és befolyása növelésére fel is használ. A Lucis Trust tevékenysége leginkább az Adam Weishaupt által létrehozott bajor illuminátusok tevékenységéhez hasonlítható, Albert Pike Palladian rítusával, valamint a Kellner által létrehozott Ordo Templi Orientis tevékenységével együtt. Mind a négynek azonosak a céljai, és a módszerei. A Lucis Trust számos szabadkőműves programot finanszírozott, közülük megemlíthetjük azt a televíziós beszélgető műsort, amelyet a dallasi TV sugárzott "Faith Focus" (Hit a gyújtópontban) címmel 1982 és 1986 között. Ez a műsor is rendszeresen reklámozta az a Lord Maitreya-hoz szóló imát, amely a "Reader's Digest"-ben volt olvasható. A Fait Focus program házigazdája egy szabadkőműves, metodista lelkész volt, Walker Railey. Railey-t 1987-ben letartóztatták azzal a gyanúval, hogy megfojtotta a feleségét. Az egykori metodista lelkész azzal védekezett, hogy démonok szállták meg, és ennek hatására követte el tettét. Akik túlságosan elmerülnek az okkult rítusok gyakorlásában, azoknál ez a fajta hallucináció nem teljesen ismeretlen. Visszatérve a Lucis Trust-hoz, Alice Bailey állítja az "Externalization of the Hierarchy"-ban, hogy a szabadkőművesség ki fogja szolgálni azoknak az igényeit, akiknek a hatalmat gyakorolniuk kell. Bailey arról is tájékoztat minket, hogy a szabadkőművesség csak a bevezető szakaszt jelenti, és lehetővé teszi, hogy a beavatott az "All Seeing Eye" (Mindent-látó szem) gondos figyelése közepette haladhasson előre. Különösen az 1980-as és 1990-es években lehettünk tanúi annak, hogy a New Age mozgalom kiemelkedő személyiségei újból és újból megjósolták a világ tanítójának az eljövetelét kinyilvánítva a Luciferi Doktrína különböző változatait. Az egyik ilyen személyiség Benjamin Creme, aki a Share International folyóiratban írja, hogy a szabadkőművesség - a beavatás egyik útja - csak azok számára áll nyitva, akik alkalmasnak érzik magukat, hogy csatlakozzanak a New Age-hez. Creme napjainkban is a szabadkőműves mozgalom egyik fáklyavivője. Egy másik ilyen kiemelkedő személyiség David Spangler, a "Reflection on the Christ" című könyv szerzője. Ebben a kifejti a szabadkőműves Luciferi Doktrínát: "Amikor az ember rálép az énhez vezető útra, akkor nagy alkotó kalandba kezd...az istenség értelmének a megtanulásába, elfogadva maga számára a mikrokozmosz világának felelősségét, amelyben ő maga az isten... Az a lény, aki segíti az embert, hogy ehhez a ponthoz elérjen, Lucifer... az ember fejlődésének angyala... a mikrokozmosz világában a fény szelleme." (newswatch.org)

7

Spangler nyíltan kifejti, hogy "Krisztus ugyanaz az erő, mint Lucifer". Ezeket írja: "Lucifer felkészíti az embert a Krisztussá válás megtapasztalására... ő a nagy Beavató... Lucifer munkál mindannyiunkban, hogy elhozza számunkra a teljességet, és ahogyan előre haladunk a New Age-ben... valamennyiünk így vagy úgy eljut ahhoz a ponthoz, amelyet úgy határozok meg, hogy a Luciferi Beavatás... Sokan most és az elkövetkezendő napokban szembesül majd ezzel a ponttal, mert ez az új korszakba történő beavatás." Albert Pike 1889. április 7-én magasfokozatú szabadkőművesekhez intézett beszédében a következőket mondotta: "Istent imádjuk, de olyan Istent, akit az ember babona nélkül imád. A szabadkőműves vallást a luciferi tanítás tisztaságában nekünk magasabb fokozatú beavatottaknak kell tovább vinnünk. Ha Lucifer nem lenne Isten, akkor Adonáj (Krisztus) lenne az, akinek a cselekedetei kegyetlenségről, ember-gyüllöletről, a tudomány elutasításáról tanuskodnak...Igen, Lucifer Isten, és sajnos Adonáj is Isten. Az örök törvény szerint nincsen fény árnyék, nincs szépség csúnyaság, és nincs fehér fekete nélkül, mert az Abszolút csak két Istenségben létezhet...Ezért eretnekség a sátánizmus tanítása. Az igazi tiszta filozófiájú vallás a Luciferben - a Fény Istenében - aki egyenrangú Adonájjal, való hit. Lucifer a Fény és a Jóság Istene azonban küzdelmet vív az emberiségért Adonájjal, a Sötétség és a Gonosz Istenével szemben." (Ez az idézet megtalálható a skót rítusú szabadkőművesség könyvtárában őrzött Pike-aktában angol és francia nyelven, Washingtonban, az Egyesült Államok fővárosában, ahol szobra is van Albert Pike-nak. Figyelemreméltó ahogyan Pike nemcsak megkülönböztette, de egymás ellen küzdő erőkként élesen szembe is állította a szabadkőművesek Luciferjét a Biblia Sátánjával. A sátánizmust eretnekségnek minősítette.) Benjamin Creme brit művész, aki már hosszabb ideje az időtlen bölcsességek tanulmányozásának szentelte életét, az utóbbi időben Maitreya eljövetelének egyik legismertebb hirdetője lett. Legutóbb 2007. október 20-án, Münchenben, tartott előadásában fejtette ki, hogy minden nagy világvallás tanításaiban szerepel egy jövőbeni nagy tanítómester eljövetele. A keresztények Jézus Krisztus második eljövetelére várnak. A buddhisták egy új Buddha, Maitreya-Buddha megjelenésében hisznek. A mohamedánok Mahdi Imam-ot várják, a hinduk, pedig Krishna reinkarnációjára számítanak. A hithű zsidók, pedig hűségesen várják az igazi Messiás eljövetelét. A világ nagy szellemi tanítójának, a Bölcsesség Mesterének, a létezése és a rá vonatkozó ismeretek 1875-től kezdődően kezdtek ismertté válni, Helena Petrovna Blavatsky könyvei nyomán. A Teozófiai Társaság alapítója sokakban ébresztette fel a reményt a világtanító Maitreya hamarosan bekövetkező megjelenéséről. Benjamin Creme szervezete, a Share International jelenteti meg a hasonló nevű havi lapot, amely az angol mellett japánul is olvasható, és rövidített változata hollandul, franciául, németül, spanyolul, lengyelül és szlovénül is megjelenik. A folyóirat szellemisége azon alapul, hogy Maitreya nem vallási vezető, noha tervei között szerepel egy olyan szinkretikus világvallásnak a létrehozása, amely egyesíti a keleti és a nyugati spirituális tradíciókat. Maitreya elsősorban a világ legszélesebb értelemben vett tanítója és nevelője, akinek a földön való megjelenése az aranykor beköszöntét jelzi. A Share International tehát azt az üzenetet közvetíti olvasóinak, hogy Maitreya nem csak az eljövendő nagy világtanítóról szóló buddhista próféciákat teljesíti be, hanem a többi nagy világvallás ehhez hasonló jövendölését is. A lap főszerkesztője, Benjamin Creme szerint az Antikrisztus nem személy, hanem sajátos minőséggel bíró gonosz és romboló energia, amely megjelent olyan személyek útján, mint a XX. században Hitler, korábban, pedig például Néró. Creme szerint Maitreya, aki valamennyi vallás által ígért világmegmentő, az új Krisztus. Ő mondja azt, hogy "Share and save the World!" (Részesülj benne és óvjad a világot!). Maitreya felszólítja az egész emberiséget, hogy végleg mondjon le a háborúskodásról és a politikai korrupcióról. A Világ Tanítója az együttműködést és a diplomáciát ajánlja a háború és az erőszak helyett, valamint a világ elüzletiesítésének (kommercizálódásának) a beszüntetését. Mint már utaltunk rá, szándékában áll egy új, szinkretikus világvallás létrehozása. A protestáns keresztény lelkészek egy része Maitreya-t Antikrisztusnak tekinti azért, mert Maitreya nem ismeri el Jézust Isten fiának, és magát tekinti a Biblia új testamentumában szereplő Krisztusnak. A Share International társaságot Benjamin Creme 1970-es években alapította, miközben beutazta a világot, előadásokat tartva Maitreya hamaros eljöveteléről. Creme jelenleg is a Share International Alapítvány elnöke, és a Share International folyóirat szerkesztője. Creme azt is vallja magáról, hogy 1982 óta személyes kapcsolatban áll a Világszellemmel, amelyet csak "Mesternek" neveznek. A Maitreya kultusz és a New Age mozgalom, tehát elválaszthatatlan egymástól. Manly P. Hall (33-mas fokozatú szabadkőműves), a New Age mozgalom egyik közismert képviselője Amerikában tájékoztatta az ún. kék szabadkőműves páholyokat, hogy "Lucifer örvénylő energiái a kezében vannak.". A szabadkőművesség összefonódása a New Age mozgalommal már olyan méreteket öltött, hogy egyedül az Egyesült Államokban több, mint 10 ezer közös szervezet működik. Ezeket a New Age szervezeteket közvetlenül a szabadkőművesség ellenőrzi és irányítja. Miss Stoddard, aki "Inquire Within" álnév alatt megírta a "Light-bearers of Darkness" című könyvet, s egyike volta a Stella Matutina anyatemploma irányítóinak. Maga Stoddard tájékoztat arról, hogy a Stella Matutina a Quatuor Coronati

8

páholynak volt az elágazása. Nos, Stoddard világosít fel minket a New Age mozgalom mögött meghúzódó szabadkőműves stratégiáról. Ezt írja a Light-bearers 105. oldalán: "Titokban különböző helyeken felkészítenek egyes személyeket, ők aztán csoportokat és központokat formálnak, ahonnan kiterjesztik befolyásukat egészen addig, amíg egy hatékony hálózatot hoznak létre, amely befedi az egész világot. Mint egy titkos nap sugarai, ezek a csoportok különbözőek és különállók. Valójában ugyanabból a központból származnak. Tanulmányozva ezeket a különböző csoportokat és mozgalmakat, a rendszer titkos és alattomos eszmék terjesztésének tekinthető, amelynek célja megfelelő életszemlélet létrehozása, lebontva a családi, vallási, erkölcsi, nemzeti korlátokat, és minden önálló gondolat egy új modernebb vallás, új gondolat, új erkölcs, új ég és új föld ürügyével. Egészen addig, amíg ez gigantikus robottá alakul át, amely engedelmeskedik a titkos Mester Elme (Világtudat) akaratának és parancsának." Ez a titkos Mester Elme (Világtudat), amely a szabadkőművességet is irányítja a Lucis Trust-on keresztül, a 33-as fokozatú szabadkőművesekből álló Legfelsőbb Tanács (Supreme Council). Jim Shaw 33-mas fokozatú szabadkőműves állítja, hogy a Supreme Council valamennyi 33-mas fokozatú tagja rendelkezik olyan írásos meghatalmazással, amely lehetővé teszi számára, hogy minden okkult testületbe és társaságba a világ bármely részén beléphessen. Szabad bejárásuk van több ezer frontszervezetbe, és így ellenőrizhetik, hogy azok - a szabadkőműves világstratégiának megfelelően - az egy-központból irányított világrend létrehozására törekedjenek. Szabadkőművességnek van egy főfelügyelője is. Amikor az ENSZ Béketanulmányok Egyeteme (Global University of Peace Studies), amelynek a központja Costa Rica-ban van, tanácsokozást tartott 1985 márciusában Máltán a Béke szellemisége (Spirit of Peace) témakörében, a főfelügyelő nem volt más, mint a 33-mas fokozatú szabadkőműves, Bernhardt holland herceg, aki a kutatók számára elsősorban arról ismert, hogy ő volt a máig nagyhatalmú és szigorúan titokban működő zárt társaságnak, a Bilderberg Csoportnak a létrehozója. Jelen volt ezen a tanácskozáson Marilyn Fergusson "A vízöntő összeesküvés" (The Aquarian Conspiracy) szerzője. De ott volt a XIV. Dalai Láma, valamint az amerikai polgárjogi harcos, Martin Luther King özvegye, Coretta Scott King, az akkori ENSZ főtitkár helyettes, Robert Müller. Robert Müller tagja a Világpolgárok Testületének (Board of Planetary Citiziens). Ennek a szervezetnek a céljai közé tartozik, hogy planetáris világpolgárságnak abszolút elsőbbséget kell adni a nemzetállami polgársággal szemben. Jelen volt a tanácskozáson Desmond Tutu Dél-Afrika Nobel-békedíjjal kitüntetett anglikán püspöke is. A londoni központú anglikán egyház amerikai részlege az "Episcopal Church" (Episzkopális egyház). Ezt is a brit szabadkőművesség irányítja. A "The World Economic Review" című lap beszámolója szerint Paul Moore püspök, aki a Lucis Trust tagja, ugyancsak a Qatour Coronati londoni páholy irányítása alatt tevékenykedik. Morice Strong, kanadai milliárdos, szoros kapcsolatban van az episzkopális egyházzal. Ő hozta létre az Egyesült Államokhoz tartozó Colorado államban a Baca nevű New Age üdülőközpontot. A világot irányító hatalmi elit számos tagja folyamatosan felkeresi ezt a vallásos jellegű üdülőközpontot, köztük a nagy keleti vallásoknak a vezetőemberi is. Ebben a vallási központban a Vatikán is állandó képviselőt tart. Maurice Strong hosszabb időn át az ENSZ főtitkárhelyetteseként a Környezetvédelmi Világkonferencia irányítását végezte. Strong idős kora ellenére a New Age mozgalom egyik aktív tagja. 1991-ben David Rokefeller felkérésére ő írta az előszót a "Trilateral Commission" című könyvhöz. A gazdasági és pénzügyi hatalom összekapcsolódása a környezetvédelemmel a globalizmus világrendszerének a szerves részét képezi. A Clinton kormányzat alelnöke, a 2007. októberében Nobel békedíjjal kitűntetett Al Gore, akit elkötelezett környezetvédőnek tartanak, arról is közismert, hogy a globalizmus meggyőződéses híve. Legalábbis ez derül ki "Earth in the Balance" (Mérlegen a Föld) című könyvéből. A radikális környezetvédők egy része a panteizmus nézetrendszerét fogadja el. A panteisták számára a természet egésze, azaz a világmindenség azonos istennel, és nem ismerik el a természet felett álló, attól elkülönülő Isten létezését. Ezt egyes szerzők a pogányság egyik változatának tekintik. A radikális környezetvédők a kibontakozó "Global Village" (Világfalu) hívei. A Biblia ismerői számára ez pedig nem más, mint az ókori Babilon misztériumvallása. A misztérium szó azt jelenti, hogy titkos, csak a beavatottak által ismert vallási szertartásról van szó, amelyen csak ők vehetnek részt. A misztika olyan filozófiai és vallási tanítás, amely szerint az ember a gyakran extázishoz vezető kontempláció, elmélkedés, meditáció, elmélyedt gondolkodás révén, titokzatos módon egyesülhet az istenséggel. Az elmélyült meditáció segít elszakadni az érzéki, fizikai világtól, és egyesülhetünk az egyetemes világlényeggel, világszellemmel. Kínában a taoizmus az emberi tökéletesség biztosítékát látta a misztikus lelkiállapotban való elmélyülésben. A görögöknél a platonizmus követői törekedtek arra, hogy extatikus állapotba kerülve egyesülhessenek az istenséggel. A platonizmus misztikája hatott a kereszténységre is, amely a patrisztikában bontakozott ki. A mohamedán valláson belül a szufizmus azt tanította, hogy az ember az önsanyargatás és az önkívület révén egyesülhet Allahhal. A kereszténységen belül voltak olyan irányzatok, amelyek az egyes ember és isten kapcsolatában nem tartottak szükségesnek semmilyen közvetítést a hiten és a misztikus élményen kívül. Az egyház ezeket az irányzatokat eretnekségnek minősítette, mert az egyházi törvények, a szentségek és maga az egyház felesleges voltát hirdették. A Babilóniai misztériumvallás, amelyben a jövőbeni dolgok megsejtése, jövendölés és a jövőbelátás keveredett az okkult praktikákkal és föld imádásával, csak a különböző próbákat kiállt kiválasztottak számára volt elérhető. A keresztények számára a Babiloni misztériumvallás,

9

amelyről a János Jelenések Könyve is tájékoztat, egyfajta istenkáromlásnak és szentségtörésnek minősül. Ilyen nézőpontból tekintve a szenvedélyes és fanatikus környezetvédelem egyfajta pogány földimádat, azaz eretnekség. Az 1970-es évek során az Egyesül Államokban kibontakozott New Age olyan spirituális mozgalom, amely mindennel és mindenkivel egységet szeretne, és az egységes világ megteremtését próbálja meg egységes szinkretikus világvallás létrehozásával elősegíteni. A New Age tehát a minden létezőt egyetlen alapelvre visszavezető világnézet, a világ és a természet egészét istennek tekintő panteizmus, a keleti vallásokból átvett lélekvándorlás, az evolúció és a posztmodern tudományos és áltudományos nézetek keveréke, amelyben a dualisztikus vallási és filozófiai nézetek, a gnoszticizmus tanításai a modernizált okkultizmussal és mágiával ötvöződnek. A gnoszticizmus és az okkultizmus folyamatosan jelen volt az európai kultúrában az új platonizmussal együtt, amely a gnosztikus tanok mellett szerepet játszott az alkímiában és a mágiában is. Az okkultizmus szerves része a spiritizmus, a szellemi erőkkel való kapcsolattartás, amely több nem keresztény vallásban is, például a sámánizmusban jelen van. Ugyancsak szerves része a mágia, amely többek között az ún. "boszorkányságban" is megjelenik. Jelen van a New Age-ben a természetmiszticizmus, amely tudatosítani kívánja az ember, a természet és a kozmosz egységét, és megkísérli mindezt alátámasztani a kínai taoizmussal, univerzalizmussal, valamint a hinduizmus és a Buddhizmus tanításaival. A New Age szellemi szintézisében részt vett a modern lélektan tudománya is. A pszichoanalízis világhírű művelője C. G. Jung alaposan tanulmányozta az okkultizmust, a gnoszticizmust, alkímiát, és különösen a gnosztikus alkímia hatott rá. A pszichológia a lélektan tudománya Jung idejében ateista volt, és Jung nem vált hívő kereszténnyé azzal, hogy szakralizálta a pszichológiát oly módon, hogy ezoterikus spekulációval töltötte meg. Az emberek úgy beszéltek Jung tanításai nyomán istenről, hogy valójában a saját pszichéjüket értették rajta, pszichéjükről, pedig úgy beszéltek, mintha istenről szóltak volna. A svájci orvos, Carl Gustav Jung a pszichoanalízis megalapítójának, Sygmund Freudnak a tanítványa volt, és azt állította, hogy a mélyülő, többrétegű lélekben megtalálható minden isteni és emberi, minden jó és rossz, ahogyan azt az ókorban a gnosztikusok hirdették. A New Age eszmevilágának a terjedését a XX. és a XXI. század fordulóján elősegítette a liberalizmus és a neoliberalizmus térnyerése. Ennek a liberalizmusnak lényeges eleme a meghamisított tolerancia, egy mindent elfogadó és mindent mindennel összeolvasztó gondolkodás és magatartásmód kialakítása. Ennek lényege a szélsőséges relativizmus, mind szellemi, mind erkölcsi, mind gyakorlati vonatkozásban. Azt az ókori gnosztikus gondolatot igyekszik átültetni az emberi gyakorlatba, amely azt hirdeti: "A mérce én magam vagyok, az én saját élményem és véleményem. Az az igaz, amit én átélek." (Az Igen című katolikus havilap 2003 áprilisában idézi Gál Péter a New Age? - Vizsgáljátok meg az "energiákat"! című tanulmányában.) Gál Péter a már hivatkozott tanulmányában kétségbe vonja a New Age újdonság voltát. A kozmopolitizmus a multikulturalizmus bizonyos fokig meg volt az ókori hellenisztikus világban is, hangsúlyozottan jelen volt a Római Birodalom vége felé. Ott is felvetődött az igény egy egyetemes vallás iránt, állítja Gál, és ugyanez szélesedik ki napjainkban az európai kultúrával szemben. A New Age ott terjed gyorsan, ahol az a szemlélet uralkodik, hogy az idejét múlt és sikertelen európai kultúrát le kell cserélni egy új korszak sikeressége érdekében, vagy pedig fel kell tölteni más kultúrák anyagával állapítja meg Gál Péter, hozzátéve: amit a New Age reklámjai hirdetnek az már meg volt a keleti vallásokban vagy az európai titkos tanokban az ókorban. Az agykontroll ma divatos módszereit meg lehet találni például a klasszikus mágia könyveiben. A New Age szinte valamennyi technikájában a módosúlt vagy megváltozott tudatállapotra törekszik, mert így érhető el az önmegvalósítás, az önmegváltás, így hozhatók létre paranormális csodák. A New Age kultúra szerves része a meditatív technikák elsajátítása, a sámán extázis, a kábítószer vagy éppen a monoton zene által előidézett transzba esés. A mágia szerint is a transzba esés a fontos, mert ekkor lehet kapcsolatot teremteni a szellemvilággal, és kiterjeszteni az emberi akaratot a mágikus energiák segítségével. Gál Péter szerint a New Age pszichotechnikái az okkultizmus gyakorlatait teszik megismerhetővé, amikor leegyszerűsítik, és tudományossá minősítve modernizálják, s így próbálják eladni a nagyközönségnek. Export-import okkultizmus A New Age hívei nagy kedvelői annak, amit László András a New Age-ről szóló több írásában export-import jógának, valamint gyakorlati Zennek és a gyakorlati taoizmus, valamint buddhizmus export-import formáinak nevez. A New Age vonalhoz csatlakoztak olyan filozófusok is (például Fritjof Capra), akik számos vonatkozásban képesek voltak pozitívan megítélhető tudományos nyitásra saját tudományterületükön. Ez a nyitás a politikát illetően anarchistának és liberálisnak minősíthető, de hívei a politikára csak közvetetten akarnak hatást gyakorolni, főként úgy, hogy csökkentik a politika szerepét és befolyását. A New Age mozgalom követői az internacionalista, kozmopolita színezetű, indirekt politizálást gyakorolják, amely irányultságát tekintve destruktív és anarchisztikus. László András a New Age irányzatot azért tekinti univerzálisnak, mert szinte minden szemléleti módot, szellemi állásfoglalási lehetőséget képes ideológiájába és gyakorlatába bevonni. Mindent befogad annak a kivételével, amit László András "Néhány szó a New Age-ről" című írásában spirituális és a metafizikai tradícionalitásnak nevez. A New Age azért

10

nem üdvözli a tradícionalitást, mert annak elfogadásából közvetlenül következik a jelenkor valóságának többdimenziós racionális szintű és racionális szint feletti - megértése. A New Age nem fordul szembe ezzel a tradícionalitással, amely a feltétlen, az örök és abszolút értékek elismerését, valamint megőrzését jelenti, amelyek nem relativizálhatók. A New Age csupán megfosztja ezeket az abszolút értékeket lényegi vonásaiknak a jó részétől, és ellentétes irányba fordítja azokat. A spirituális és metafizikai tradicionalitás hangsúlyozza az örökkévalóság időbeli megjelenítőjének a meglétét. Akik járatosak az ezoterikus tanításokban Káli Yuga néven ismerik azt a világkorszakot, amelyben jelenleg élünk. (A Hindu vallásos írások szerint a világ négy óriás korszakra osztható. Az egymásra következő korszakok rövidebbek, sötétebbek és kevésbé igazságosak, mint a megelőzőek. Az egyik ilyen korszak a Krita Yuga (1 millió 228 ezer év), azaz az Aranykorszak. A második a Treta Yuga (1 millió 296 ezer év) azaz az Ezüstkorszak, a harmadik a Dvapara Yuga (864 ezer év) azaz az Érckorszak, és végül a Kali Yuga (432 ezer év) azaz a Sötét Korszak. A négy korszakot együttvéve, pedig Maha Yuga-nak (Nagy Korszaknak) nevezik. Káli a brahmanista mitológiában Siva főisten felesége, és mint ilyen hol az isten pusztító, hol pedig teremtő energiájának a megszemélyesítője.) A spirituális és metafizikai tradícionalitás elismeri a Káli Yuga létét, de hangsúlyozza azt is, hogy Káli Yuga-val szembe kell fordulni. A Káli Yuga erői ugyanis az ember testi-lelki-szellemi világának a degenerálódásához és pusztításához vezetnek. A szabadkőművesség jóformán minden irányvonala - és azok, akik a szabadkőművesség körül (mellette, alatta, fölötte) felsorakoznak - kiemelkedően szolidárisak a Sötét Korszakban működő erőkkel, az azokkal való együttműködésre tudatosan, féltudatosan vagy öntudatlanul, de mindig készek. A New Age irányzata - számos más irányzat mellett - ezeknek a köröknek, e körök híveinek és az általuk közvetített erőknek a produktuma. Okkultista világstruktúrák és a politikai háttérerők A történelmet és a politikát a háttérből befolyásoló és irányító erők szervezeti felépítéséről, valamint működéséről az egyik részleteiben is átgondolt elméletet László András "Néhány szó a politikai háttérerőkről" című tanulmányában olvashattuk a Pannonfront c. kéthavonként megjelenő folyóirat 31. számában. Eszerint a háttérerők szervezeti felépítésének legalsó szintje a titkos diplomácia: azok a diplomáciai szervezek és eljárások, amelyek a felszíni diplomácia hátterében mennek végbe. Tehát egyik oldalról a titkos diplomácia, a másikról, pedig a különböző titkosszolgálatok, azaz a hírszerzési és elhárítási műveletek, amelyek részben összefonódnak a titkos diplomáciával. E titkos diplomáciának is több rétege, szintje van. Létezik a titkos, a még titkosabb és még az annál is titkosabb diplomácia, amelyek még tovább rétegeződnek, és az egyes szintek a szuper titkos műveletekről nem tudnak. Gyakran egyes elhárítási és hírszerzési szintek sem tudnak mindent a másik tevékenységéről. Ezért előfordulhat, hogy titkosszolgálatok rivális titkosszolgálatokat informálnak, s ha ez kiderülne, akkor az informátort súlyosan megbüntetnék. Az eddig említett titkos tevékenységek alkotják a háttérerők még legjobban érthető és megközelíthető megnyilvánulásait. Még bizalmasabb jellegű a különböző titkos és exkluzív társaságok hálózata, amelyek között még mindig fontos szerepet játszik a szabadkőművességnek egy része, amely a leghatározottabban állítja magáról, hogy nem titkos társaság. Exkluzív (abban az értelemben, hogy zártkörű, mást be nem fogadó, válogatott és elzárkózó társaság) ugyan, de nem titkos. A szabadkőművesség még azt is állítja magáról, hogy politikával nem foglalkozik, és valójában egy ártatlan és ártalmatlan humanitárius szervezet. A szabadkőművesség azonban az exkluzív volta miatt titkos társaság is, mert ami kifelé exkluzív, az befelé titkosnak számít. A szabadkőművesek nem mondhatják el más társukról, hogy ő is szabadkőműves. Ezt titokban kell tartaniuk. A szabadkőművesség alá különböző fedőszervek és megnyilvánulási szervek tartoznak olyanok, mint a nemzetközi Pen Club, a nemzetközi Rotary és Lions klubhálózat, a Good Templar (Jó Templomos) hálózat, valamennyi a szabadkőműves hálózat része, részben a szabadkőművesség fedő, illetve manifesztációs szervének tekinthetjük. Ezeknek a kluboknak és hálózatoknak a véleményformálói rendszerint szabadkőművesek. Vannak ún. "szabadkőműves jellegű" illetve a "szabadkőművesség melletti" szervezetek, amelyek szintén a szabadkőművességhez sorolhatók. A szabadkőműves jellegű szervezetek közül kiemelkedik az Illuminátus Rend, amely a szabadkőművesség legsötétebb irányzatait közvetlenül befolyásolta és befolyásolja ma is. Közismert, hogy a szabadkőműves irányzatok között jelentős különbségek vannak, és gyakran rivalizálnak egymással. A nagy és alapvető kérdésekben azonban a felső szinteken mindig egyetértés és együttműködés jön létre. Van néhány páholy, amely ténylegesen távol tartja magát a politizálástól. Ilyen Franciaországban a "Grand Triade" nevű páholy, amely a "Tradition" nevet viseli, és kivonja magát a szabadkőművesség irányítása alól. László András szerint a szorosan vett szabadkőművesség legsötétebb irányzata az ún. "Grand Orient". Ez volt az az irányzat, amely az 1789-et megelőző időkben ateista alapra helyezkedett. Nagymestere az Orleans-i herceg, Philippe Egalité, aki megszavazta testvérének, XVI. Lajos francia királynak a halálos ítéletét. Az ő fia volt Lajos Fülöp a polgárkirály, akit azonban az 1848-as - szabadkőművesek által kirobbantott - forradalom elűzött a trónjáról. A sokáig lappangó szabadkőművesség 1717-ben lépett a nyilvánosság elé Angliában, és hirdette meg világuralmi céljait. László András összefüggést lát az 1517-es protestáns reformáció, a szabadkőművesség 1717-es színrelépése és a gyors

11

egymásutánban bekövetkező, két oroszországi forradalom, az 1917-es februári polgári, és az októberi bolsevik forradalom között. A magát metafizikai tradicionalista gondolkodónak nevező László András szerint ugyanazok az erők produkálták mind az 1517-es, az 1717-es és az 1917-es eseményeket is. Ezek az erők már az angol forradalomban is meghatározó szerepet játszottak, de a francia forradalomban teljesedett ki szerepük. Ezek az erők, amikor már terhes a szabadkőművesség, akkor háttérbe szorítják. Így például, amikor a francia forradalomban a rémuralom a tetőpontjára hágott, akkor ezek a háttérirányítók átmenetileg betiltották a szabadkőművességet. Kellően dokumentálható, hogy 1917-ben mindkét hatalomátvételben meghatározó szerepet játszott a szabadkőművesség. A szorongatott szovjet állam az általános éhezés közepette is komoly anyagi támogatást nyújtott a Grand Orient-nek. A szabadkőművességet később betiltották, mert a bolsevikvezetők arra hivatkoztak, hogy maga a bolsevik párt a hiteles szabadkőművesség megtestesítője. Hasonló a helyzet Magyarországon is, mert az 1918-as ún. "őszi-rózsás forradalmat" majd pedig az 1919-es orosz mintájú bolsevista hatalomátvételt bizonyíthatóan a szabadkőművesség irányította. Az aktív szerepet játszó Galilei Kör a szabadkőművesség irányítása alatt álló szabadkőműves produktum volt. A Galilei Kör a szabadkőművesség általános szintjéhez képest is sötétebb arculatú, mert itt működött a Martinovics páholy. Ennek volt a nagymestere Jászi Oszkár, és a kommunista mozgalomban a későbbiekben is nagy szerepet játszó Varga Jenő. László András szerint Varga Jenő volt Gerő Ernő felettese. Varga Jenő a Szovjetunió gazdasági irányításában is fontos szerepet játszott, ezért igen sokat tartózkodott a Szovjetunióban. Alárendeltje, Gerő Ernő, tekinthető Rákosi Mátyás, Rákosi pedig Farkas Mihály, Farkas pedig Révai József felettesének az alá és fölérendeltségi függelmi láncolatban. Csak ezután következett Péter Gábor, az Államvédelmi Hatóság főnöke. (E sorok írója az 1980-as évek végén 15 részből álló sorozatot írt a müncheni Szabad Európa Rádió számára a sztálinizmusról. Az áttanulmányozott források nyomán láthatta: Sztálin irányítási gyakorlatához tartozott, hogy első számú bizalmasa rendszerint nem az adott intézmény vezetője, hanem annak a helyettese volt. Ő is megkapta szupertitkos feladatokkal kiegészítve az utasításokat, s neki kellett ellenőriznie, hogy azokat a vezető maradéktalanul végrehajtsa.) Az 1920 után Magyarországon lefoglalt szabadkőműves dokumentumok szerint a Martinovics nagypáholy a francia Grand Orient fennhatósága alá tartozott, az élén álló Jászi Oszkár nagymester, pedig a Kelet című lap 1911. júliusi számában azt írta, hogy "Vitatható, hogy a szabadkőműves páholyok jótékonysági egyletek lennének. Ahhoz, hogy jótékonykodjunk, nincs szükség szövetkezésre bőrköténnyel és szalagokkal teleaggatva... Nem! Mi egy új társadalmi rend alapjait építjük. Ehhez van szükség a teljes titoktartásra összejöveteleinken. A jótékonykodás csak álcázást szolgáló palást, amit levetünk, ha már nincs rá szükségünk. A titoktartási fogadalomnak nincs semmi értelme, ha csak jótékonykodásról lenne szó, és a félelmetes szabadkőműves eskü is felesleges lenne." (E sorok írója németből fordította vissza ezt a szöveget Dr. Friedrich Wichtl "Weltfreimaurerei, Weltrevolution, Weltrepublik" (1920, München, IX. fejezet) c. könyvéből, tehát eltérhet az eredeti magyar szövegtől.) Az olyan szabadkőműves időszakos kiadványok nagy része, amilyen a Kelet is volt, belső terjesztés céljából íródott. Ezt a lapot a magyar szabadkőművesség egyik irányzata számára adták ki, a másik szárny részére a Hajnal címűt publikálták. A Szabadkőműves Figyelő, később a Kelet is az egész magyar szabadkőművesség hivatalos lapja lett. Amikor 1948 után Magyarországon betiltották a kommunisták a szabadkőművességet, Hatvani Bertalan áttelepítette Párizsba a Martinovics páholyt, ahol az jelenleg is működik. László András a szabadkőművességgel együttműködő szervezetek között elsőként említi az Illuminátus Rendet, amely uralmi helyzetet foglal el a világ irányításában. Hivatkozott tanulmányában azt állítja, hogy három páholy szisztéma áll a szabadkőműves irányzatok és az illuminátusok felett. A legalsó szint látszólag nyilvános, de exkluzív, azaz kizáró jellegű és titkos. Ezek olyan páholyok, mint a B'nai B'rith (Szövetség Fiai), amelynek csak zsidó vallású, illetve zsidó származású tagjai lehetnek. A B'nai B'rith minden jelentős tagja egyszersmind 33-mas fokozatú szabadkőműves. A Szövetség Fiai fölött áll a B'nai Mose (Mózes Fiai) és a B'nai Sion (Sion Fiai) szint. Ezeket a szervezeteket meg kell különböztetni a többi cionista szervezettől, ami nem jelenti azt, hogy kapcsolat ne állna fent közöttük. Az alá- és fölérendeltségi kapcsolatrendszer tehát így alakul: Legfölül van a B'nai Sion, alatta a B'nai Mose, ezt követi a B'nai B'rith, majd a szabadkőműves irányzatok és az illuminátusok következnek, és ezek alatt találhatók a világot irányító látható politikai struktúrák. A szabadkőművességnek sokáig a római katolikus egyház volt az ellenfele, és több pápa is kiátkozta a szabadkőművességet, illetve ki kellett közösíteni az egyházból azt, aki szabadkőműves lett. Ezek a rendelkezések már nincsenek életben, és ma már nem kötelező kiközösíteni azt a katolikust, aki szabadkőműves lett. Amikor Rómában P2 szabadkőműves jellegű páholy iratai az olasz hatóságok kezébe kerültek, akkor kiderült, hogy a Bíborosi Kollégiumban, vagyis a kuriális bíborosok között több szabadkőműves volt. László András azt állítja, hogy az egyház titkosszolgálatát is ellátó Jezsuita Rend 1945 óta zsidó befolyás alá került, és az élvonalában több titkos (zsidó származását eltitkoló) szabadkőműves van. A Jezsuita Rend az ő irányításuk alatt áll. Folytatva a hierarchikus alá- és fölérendeltségi rendet, az eddig ismertetett struktúrák legfelső szintjét elfoglaló B'nai Sion fölött áll állítólag a Háromszázak Tanácsa, felette a Hetvenkettők Tanácsa, őket követi a Harmincak, a Tizenkettők, a Hetek, az Ötök, és a Hármak Tanácsa. A csúcson végül egyetlen személy található, akit úgy neveznek, hogy a Zsidók Hercege. Jelképesen azonban a "Hegység Véne" nevet viseli. Ez visszautal arra az időszakra, amikor az asszasszinok feje Alamud várában rejtőzött, és ugyancsak a "Hegység Véne" nevet viselte. László András szerint a szabadkőművesség szigorúan titokban tartott célja a három lépcsőben megvalósított Izrael. Az első fokozat Izrael az ismert keretek között. A második fokozat Izrael az Eufrátesztől a Nílusig (Eretz Izrael). A harmadik fokozat, pedig a teljes Izrael, amely bolygónk

12

egészét felöleli. Ez lenne az egész földre kiterjedő Zsidó Világköztársaság, amelyet egy zsidó világmonarchia révén kívánnak elérni. Az okkultizmus kozmikus dimenziói A metafizikai tradicionalitás értékrendjében gondolkodó László András, akit Hamvas Béla "kis brahmanistának" nevezett, (a brahmanizmus a hinduizmus, a brahmin pedig a hindu pap) e világstratégiában elsősorban azt kifogásolja, hogy egyetlen etnikum, amely minden más etnosztól megkülönbözteti magát, akarja átvenni a világhatalmat antitradícionális és antispirituális közbülső célok megvalósításával. Ezt minden tradícionális struktúra lerombolásával és felforgatásával kívánja elérni. A kommunizmusok, a liberalizmusok, az anarchizmusok, és minden egyéb modern formáció ennek a szolgálatába van állítva, hogy különböző fejlődési szakaszokban, különböző módszerek alkalmazásával segítsék elő e cél megvalósítását. László András úgy véli, hogy azért kétséges ezt a célt pozitívnak tekinteni, mert világkommunizmuson és világliberalizmuson keresztül akar működni, és abszolút módon érvényesülni. Vagyis minden struktúra lerombolása révén akar hatalomra jutni. A manipulátorokat is manipulálják Mivel László András metafizikai tradicionalista, ezért a háttérerők felsorolásánál nem áll meg az eddig megjelölt erőknél, hanem azt állítja, hogy a világ manipulátorait is manipulálják. A manipuláció emberi megnyilvánulásai nem kizárólag zsidószabadkőműves manifesztációk, és nincsenek alárendelt viszonyban a szabadkőműves illuminátus vonallal. E sorok írója kellő ismeretek hiányában nem tartja magát illetékesnek abban, hogy megítélje László András nézeteinek a helyességét. Ezért szó szerint idézi az okkultizmusban is járatos gondolkodót: "Egyes sötét indiai irányzatok: Transzcendentális Meditáció, Krisna-tudat Mozgalom, amelyek mérhetetlenül sötét munkát fejtenek ki, ugyanis többet tudnak, mint a zsidók; be tudnak avatkozni a halál utáni szférákba. Ezen irányítók veszedelmességét koránt sem szabad aláértékelni. A legsötétebb helyen lévő emberi ágensek (titkos ügynökök, közvetítők, hatóerők - D. J.), amelyek mindezeket manipulálják, de mögöttük már nem emberi ágensek vannak, tehát ezek az emberek végülis démoni irányítás alatt állnak. Ezek a felbomlás, a felbomlasztás ellenistenségei, vagy másképp megfogalmazva sátáni hatalmak. Ezek a démonok a sátáni hatalmak seregeit alkotják. A Sátán, az Ördög különböző lehetséges elnevezések; ahogy az általunk kevéssé tisztelt Luther is mondta: Gottes Teufel, isten ördöge. Tehát az Ördög is Istennek van alárendelve. Voltaképpen Isten maga, mikor önmagát distanciálja önmagától, és önmaga ellenébe fordítja önmagát. A Sátán Istennek, Isten-foknak nem tud ártani, ám az embernek igen. A kreátorrá (alkotóvá, teremtővé - D. J.) lett embernek nem tud ártani, de a kreatúra (teremtmény, alkotás - D. J.) szintjén lévő, és önmagát esetleg kreátorrá transzmutálni (átlényegíteni, átalakítani, átváltoztatni - D. J.) akaró embernek viszont annál nagyobb mértékben. Lényeges, hogy nincsen sötét erő, amely a legmagasabb isteni létrendet kikezdhetné, de az úton haladó embert, a Homo Viatort kikezdheti. A teljesen sötétségbe merült ember most ebből a szempontból kevéssé érdekes. A centrális cél közvetlen közelében lévő ember már nem érinthető meg. Az úton haladó, felülről vezérelten és alulról felfelé haladó embernek, azonban lehet ártani, és ő az, aki igazán számít." A földi és földöntúli dimenziókat is felölelő háttérerőket racionális, emberi fogalmakkal igen nehéz leírni és jellemezni. Az így felfogott háttérerőknek a képviselői már nehezen beazonosíthatók, az okkult tudás ismerői is csak annyit állítanak, hogy léteznek. Ebből vonja le László András azt a következtetést, hogy a világ-összeesküvésnek szinte mindenki ki van téve: Azok is, akik az összeesküvést irányítják, de mivel az összeesküvés irányítói még mindig nem az igazi irányítók, így őket is irányítják. Ez logikailag sugalmazza, hogy önmagam vagyok az irányító, de amíg ezt nem tudom, addig messzemenőleg nem én vagyok az irányító. Ezután felteszi a kérdést: Ki lehet-e teljesen küszöbölni a sötét erők relatív győzelmét? A válasza az, hogy mivel a Kali Yuga-nak le kell futnia, ezért azt kell mondania, hogy nem lehet. Az azonban nem mindegy, hogy a Kali Yuga milyen, mert vannak Yugák feletti értékek is. Ezeket az elmerült értékeket láthatóvá kell tenni, meg kell őrizni, és a korszak felettiség elvei alapján át kell menteni őket egy újabb korszakba. A László András által sötétnek nevezett erők csak a baloldalisághoz vagy ellen- baloldalisághoz nyúlhatnak, mert a céljuk az, hogy az értékek ne őrződjenek meg. Így, például az anarchisták terrorcselekményei nyomán, ha azok széleskörűekké válnak, akkor visszahatásként létrejöhet a világfasizmus. A világfasizmus, pedig kiválthat egy nagyméretű anarchista-kommunista baloldali világforradalmat, amely győzelemre juthat. A liberalizmusról, pedig az a véleménye, hogy az szemben áll a libertasszal, a szabadsággal, de tagadja a liberalitást vagyis a szabadelvűséget, azaz a liberalizmust is. Önfelbomlasztó képződmény, amely magával együtt más értékeket is megsemmisít. Magyarországgal kapcsolatban azt emeli ki, hogy a bomlási folyamatok itt még szembetűnőbbek, mint más országokban. Mértéktelen a nyugatmajmolás, de elsősorban a nyugati világ negatívumait utánozzák. Viccnek szánták, de igaznak bizonyult, hogy a skandináv adórendszer párosult az etióp bérekkel. Magyarországot a nemzetközi pénzvilág olyan intézményei irányítják, mint a Valutalap, a Világbank, amely két szabadkőműves ellenőrzés alatt álló intézmény. László András szerint a bankvilág egy-két kivételtől eltekintve szabadkőműves kezekben van. A nemzetközi pénzvilág irányító bankházaként a Kuhn-Loeb and Company nevű pénzintézetet jelöli meg. Úgy véli, hogy a nemzetközi pénzvilág olyan végrehajtói, mint a Nemzetközi Valutalap, a világ szabadkőművesség érdekei szerint működnek. Az adott ország kormánya egyrészt megkapja az utasítást a Nemzetközi Valutalaptól, másrészt a kormánytagok, mint szabadkőművesek megkapják külön ezeket a direktívákat a szabadkőműves hálózaton keresztül is.

13

A Szovjetuniót például a politikai bizottság felett álló titkos politikai bizottság irányította, de azon belül is volt egy még zártabb, még titkosabb irányító csoport. Az Egyesült Államokban az első világháború idején Wilson elnöksége alatt került felső irányító pozícióban Bernard Baruch, aki egészen haláláig (ami Kennedy elnökségének idejére esett) ebben a pozíciójában maradt. Tájékozott körökben Baruchot az Egyesült Államok igazi elnökének tekintették. Az amerikai elnök általában nem kap utasításokat, hanem helyzetek elé állítják, amelyekben csak egy meghatározott irányban cselekedhet. Az ismertetett nézetekkel azt kívántuk szemléltetni, hogy vannak olyan szellemi irányzatok, amelyek azokra az okkultezoterikus hagyományra támaszkodnak, amelyek köré különböző titkos társaságok szerveződtek. A szemléltetésre kiválasztott tradícionalizmus az 1920-as években jött létre, és szellemi arculatában meghatározó volt a XIX. századi royalizmus, valamint a XX. század eleji neokonzervativizmus. E hagyományhoz irracionális filozófiák, voluntarista eszmék, szociáldarwinista elméletek és más rokoneszmék társultak. Közös bennük az ősök, a föld, a vér, a hierarchia tisztelete, a szakrális, a metafizikai és a misztikus transzcendentális dimenzióinak az ápolása. Nemcsak a titkos tudásra vágyó, megújulást szorgalmazó értelmiségiekre voltak nagy hatással ezek a szellemi áramlatok, hanem több politikai mozgalomra is. A pénzuralmi globalizmus kíméletlen terjeszkedése, sokmilliós embercsoportok kiszolgáltatottsága, az oligarchikus irányzatok nyílt előretörése kedvez az autokrata tekintélyelvűségnek, az elitista neokonzervatív ideológiák terjedésének. Úgy látjuk, hogy a tradícionalizmus mai növekvő szerepvállalásában is tettenérhetjük miként hatja át az ezoterika, az okkult, a misztikus, a társadalmi-politikai életet. Az amerikai politika okkult háttere Az Egyesült Államok politikai életében fontos szerepet tölt be a Yale Egyetem, amely Rhode Island tagállam New Haven nevezetű városában található. Ezen az egyetemen működik Amerika egyik legbefolyásosabb titkos társasága, a Skull and Bones, S&B azaz a Koponya és Csontok nevű társaság. Még mindig kevés amerikai tudja, hogy ennek a társaságnak a hálózata eléri és koordinálja az amerikai kormányt, a pénzügyi és jogi irányítást és az egyetemek legfelső szintjeit. Ez a titkos társaság működésének másfél évszázada alatt három elnököt is adott az Egyesült Államoknak úgymint, William Howard Taftot, Idősebb George Busht és a jelenlegi elnököt, George W. Busht. Ebből a szervezetből került ki tíz szenátor, számos képviselő és legfelső bírósági bíró. Ez a felsorolás természetesen csak példálózó jellegű. Anthony Sutton a kaliforniai Stanford Egyetem tanáraként 1983-ban kapott egy könyvet, amely tartalmazta a S&B tagjainak a listáját. Sutton professzornak ezt 24 órán belül vissza kellett adnia, ezért kópiát készített róla, és 1986-ban közreadta. Ekkor tudhatták meg az amerikaiak, hogy a tagok között a jelenlegi elnökön, apján túlmenően már a nagyapa is ennek a titkos társaságnak volt a tagja. A titkos társaságot 1832-ben és 1933-ban William H. Russel és Alphonso Taft (Taft elnök apja) alapította meg a Yale Egyetem kampuszában. Összesen 15 alapító tag volt, és a The Order of the Skull and Bones elnevezést választották. Ez a titkos társaság úgy is ismert, mint Brotherhood of Death (a Halál Testvérisége). Jogi nyilvántartásba vétel céljából jegyezték be 1856-ban The Russel Trust néven is. A titkos szervezethez csak kiválasztás útján, meghívással lehet csatlakozni. Minden évben a "csontemberek" idősebb tagjai 15 új tagot választanak ki az elsőévesek közül. A kiválasztás az illető diák családi kapcsolatai és más személyes információ alapján történik, amelyek segítségével gondosan átvilágítják. Ismert, hogy a új tagoknak komoly beavatási szertartáson kell keresztül menniük. Az alkalmazott rítusok hasonlóak az Illuminátusoknál alkalmazott beavatási szertartáshoz. 1876-ban egy csoport diák betört a kampusz területén lévő, ablak nélküli épületbe, ahol a csontemberek a találkozóikat tartják, és ekkor állapították meg a S&B és az Illuminátusok közötti hasonlóságot. Minden beavatott kap egy jelentősebb pénzösszeget, és egy nagy ingaórát, valamint csak a rendben használt görög nevet. A csontemberek többsége WASP (White Anglo-Saxon Protestant), azaz angolszász, fehérbőrű és protestáns vallású. Az eddig említetteken kívül érdemes megemlíteni még ismert amerikai családok neveit: Whitney, Jay, Bundy, Harriman, Pinchot, Rockefeller, Goodyear, Sloane, Stimson, Phelps, Perkins, Pillsbury, Kellogg, Vanderbilt, Lovett és Weyerhauser. A többségük új angliai előkelő családokat jelöl. A csontembereknek esküt kell tenniük a szigorú titoktartásra. A titkos társaság tagjai életre szólóan elkötelezik magukat egymás támogatására. A társaság célja az új világrend létrehozása. Kellően dokumentált tény, hogy a Koponya és Csontok titkos társaság tagjai, nevezetesen a Brown Brothers, Harriman and the Morgan Guaranty Trust tulajdonosai és irányítói, részt vettek a bolsevik forradalom, valamint Hitler finanszírozásában. Mivel a Skull and Bones tagjai, és a társaság egésze betartja a szigorú titoktartást, ezért rendkívül nehéz bizonyítani, hogy az S&B milyen óriási befolyást gyakorolt az Egyesült Államok külpolitikájára és az állam irányítására. Céljaikra és befolyásukra a csontemberek pozícióiból lehet következtetni. Arthur Schlesinger írja, hogy a S&B létrehozott egy bizalmas hálózatot a Wall Street, a washingtoni kormányzat, a tekintélyes alapítványok és exkluzív klubok között. Ebben a hálózatban döntő befolyással bír az elit jogászok egy csoportja. Ebben a válogatott, zárt körben kiemelkedő szerepe volt Henry L. Stimsonnak, és Elihu Rootnak, valamint Robert A. Lovettnak és John J. McCloynak. Fontos szerepet játszott és játszik a Rockefeller, a Ford és a Carnegie alapítvány, valamint a CFR, a Külkapcsolatok tanácsa. Henry L. Stimson, például hét különböző amerikai elnök kormányában töltött be vezető pozíciót. Először Taft elnök hadügyminisztere volt, majd pedig Franklin Delano Roosevelt és Harry Truman kormányában töltötte be ezt a tisztséget.

14

A Bush család és a Skull and Bones szoros kapcsolatára már utaltunk, amit csak megerősít, hogy a Fehér Házban jelenleg is a titkos társaság egyik tagja gyakorolja a hatalmat. A Skull and Bones rendnek van egy olyan vonatkozása, amelyről még a kutatók is keveset írnak. Ezek azok a bizarr rituálék, amelyeket a titkos társaság összejövetelein folytatnak. Már a beavatási szertartásnál is valódi emberi koponyákat és koporsót használnak. A kellékek sátánista jellegre utalnak. Ennél is fontosabb azonban az, hogy a kutatók a S&B tagjait teszik felelőssé a kubai disznó-öböli fegyveres akcióért, a vietnámi háborúért, az első Perzsa-Öböl menti háborúért, a jelenlegi iraki háborúért. Ugyanezek a kutatók állítják, hogy a csontemberek irányító szerepet töltenek be a CFR-nél, külpolitikájukat, pedig azok a tények jellemzik, hogy pénzügyi és kereskedelmi támogatást nyújtottak Hitlernek a háború során. Hasonló módon támogatták a Szovjetuniót, korábban, pedig a bolsevikok hatalomra kerülését, és fontos szerepet játszottak az Egyesült Államok közpénzrendszerét magánpénzrendszerré átalakító Federal Reserve System létrehozásában. A titkos társaság tagjainak a gondolkodásmódjára és cselekvésének lényege, hogy nem fontos A S&B-nek fontos szerepe volt az amerikai társadalom alapjait képező értékek eróziójában. A németországi gyökerekkel rendelkező titkos társaság még ma is Hegel panteista filozófiáját követi, amelynek egyik tétele, hogy az állam az isteni világeszme megjelenési formája objektivációja - a földön. A titkos társaság tagjainak a gondolkodásmódjára és cselekvésére a hegeli dialektika jellemző. Ennek lényege a következő: Lényegtelen, hogy melyik párt van hatalmon, a kormányzat hatáskörét és méretét növelni kell. A problémákat úgy kell felvetni, hogy azok megoldása kormányzati eszközöket igényeljen. A hatalom egyre inkább kisebb csoportok kezében összpontosul. A büntetőjogi eszközökkel pedig nem üldözik azt a korrupciót, amely gazdagítja a hatalmon lévő érdekcsoportokat. Az okkult kormányzás szerepe Németországban Az okkult szerepe a Skull and Bones titkos társaság működésében mind pszichológiai, mind spirituális, mind politikai értelemben kezdettől fogva kimutatható. Már utaltunk rá, hogy a Skull and Bones németországi gyökerekkel is rendelkezik. Ezért érdemes kicsit közelebbről szemügyre venni, hogy az okkultizmus milyen történelmi szerepet játszott Németország XIX. és főleg XX. századi történelmében. Az okkultizmus szerepét a politikában, egyáltalán az okkult kormányzás létezését az emberek többsége kétségbe vonja, és csak viszonylag kevés e téren is tájékozott kutató tekinti olyan valóságos tényezőnek, amely döntő befolyást gyakorol a történelem alakulására. Az okkult befolyás ténylegesen létezik, és hat a politikai életre is. Ez is, mint annyi más, visszanyúlik az ókorba, sőt az ókort megelőző időkbe. Azért kell ezzel foglalkoznunk, mert az okkult kormányzás ilyen vagy olyan vonatkozásban kimutatható a legfontosabb országok uralkodó csoportjainak az eszméiben és gyakorlati magatartásában. Már volt arról szó, hogy az okkult rejtettet, titkosat, homályos értelműt jelent. Akik az okkultizmusban járatosak, és életük szerves részévé tették, nem érdekeltek abban, hogy titkos ismereteiket széles körben terjesszék. Ellenkezőleg. Arra tesznek szigorú fogadalmat, hogy semmilyen körülmények között nem árulják el illetékteleneknek ezen rejtett tudásukat, és annak az emberi közösségnek, zárt körnek, titkos társaságnak a természetét, amelyhez tartoznak, és ahol ezeket az okkult ismereteiket és a vele kapcsolatos szertartásokat gyakorolják. Aki keresztül tud hatolni a titkolózásnak és rejtőzködésnek ezen a falain, az szembesülhet azzal a ténnyel, hogy létezik okkultista kormányzat, és ezt sikeresen álcázzák a popkultúrában, a főáramlatú tömegtájékoztatásban, és az egyes országokat irányító kormányzatok gyakorlati tevékenységében. Ha meggyőzően bizonyítani akarjuk, és konkrét példával alátámasztani, hogy ilyen okkult kormányzás létezik, továbbá ha konkrétan fel akarjuk tárni, hogy milyen a szervezeti felépítése, a működési rendje, és milyen módszereket használ a gyakorlatban, akkor ennek szemléltetésére a legalkalmasabb a náci Németország politikai rendszerének és kormánya tevékenységének a bemutatása. A nemzetiszocialista rendszert kiváló tudósok tanulmányozták, és több ezer könyvben tették közzé az összegyűjtött tényeket, és azok elemzését. Ezért ez az okkult kormányzás számos műalkotás, film és TV program tárgyát is képezte, és így a közvélemény is megismerkedhetett a náci okkult kormányzás politikai gyakorlatával, valamint következményeivel, amelyek a világtörténelem legszégyenletesebb atrocitásai közé tartoznak. Ugyanakkor még a nemzetiszocialista kormányzás okkult természetét sem elemezték kellő mélységgel. Egyes amerikai TV programok, azonban mint például a Discovery Channel a közelmúltban magas színvonalú programban mutatta be a náci okkult kormányzás számos fontos vonását. (The Nazi's: The Occult Conspiray - A nácik: Az okkult összeesküvés) E programból is kiderül, hogy a nácik számos politikai szertartása és rituáléja pogány hagyományokat élesztett újjá. Hitler és a nemzetiszocialista vezetőség tisztában volt azzal, hogy a németek túlnyomó többsége meggyőződéses keresztény, és Németország a katolicizmus hibáinak a kiküszöbölésére törekvő protestantizmusnak a bölcsője. Ezért azt is tudták, hogy a német társadalom nem fogja elfogadni a nyilvánvalóan okkult rituálékat a közéletben és a hivatalos kormányzati tevékenységben. Ezért úgy döntöttek, hogy számos pogány ünnepet és hagyományt keresztény jellegűvé alakítanak át. A kereszténységbe integrálódott okkult hagyományok már könnyebben elfogadtathatóak voltak a német lakossággal. Alfred Rosenberg írásainak és politikai tevékenységének a tanulmányozásával könnyebben megérthetjük a nácik okkult kormányzását. Rosenberg volt az, aki Hitler közvetlen munkatársaként elrendelte a szabadkőműves páholyok bezárását és feloszlatását az ún. "Einsatztruppen" náci rohamosztagosok bevetésével. Rosenberg magát a zsidóság és a zsidó hatalom

15

elleni küzdelem sors által elhivatott harcosának tekintette. Ténylegesen ő vezette a nemzetiszocialista pártot, amíg Hitler börtönben volt 1922-től 1924-ig. Rosenbergnek meghatározó szerepe volt abban, hogy az antiszemitizmus a náci eszmevilág sarokköve lett. Dieter Eckhardt-tal közösen terjesztették a Cion Bölcseinek Jegyzőkönyvei című pamfletet, ami legalábbis szerzőségét illetően bizonyítottan hamisítványnak tekinthető. (Az igazi probléma ezzel a híressé és hírhedté vált dokumentummal az, hogy a megjelenése óta eltelt időszak alatt bekövetkezett történelmi események több vonatkozásban is alátámasztják az abban kifejtett programot, és tekintett nélkül szerzőségére ez tartja fenn e dokumentum máig ható meggyőző erejét. A bekövetkezett történelmi tények hitelesítik e pamflet megállapításait mai olvasóinak a szemében.) A témánk szempontjából azért fontos ez a pamflet, mert számos okkult politikai hatalomgyakorlási módszert tartalmaz. Máig élő igazságát elsősorban nem az antiszemita és az anticionista csoportok tartják fenn, hanem az a sajátossága, hogy a jelenlegi pénzuralmi világrend a benne kifejtett programból többet is átültetett a gyakorlatba, s ily módon hatással van az emberiség sorsára. Tény az, hogy a Jegyzőkönyvek c. pamflet kulcsszerepet játszott a német nemzetiszocializmus antiszemitizmusának a létrejöttében. Ha a Jegyzőkönyvekben a zsidókra való utalást kicseréljük a nemzetközi beruházó bankárok, nemzetközi pénzvilág, nemzetközi pénzkartell, nemzetközi pénz és korporációs oligarchia, pénzuralmi világrend döntéshozói, illuminátusok és ehhez hasonló meghatározásokra, akkor a pamflet elveszíti élesen zsidóellenes jellegzetességeit. A nemzetközi pénzhatalom, amelynek a létezése kemény tényekkel és bizonyítékokkal támasztható alá, soha nem működött kizárólag etnikai alapon. Ezért ha annak világuralmi törekvéseit egyetlen etnikumhoz, a zsidósághoz kapcsolják, akkor a Jegyzőkönyvek élesen zsidóellenessé válnak. Alfred Rosenberg nyilvánvalóan e pamflet minden megállapítását szó szerint vette, és ez a végső túlzásig fokozta okkultizmussal is színezett antiszemitizmusát. Rosenberg végig kitartott Hitler mellett, és a Harmadik Birodalom egyik vezető ideológusává vált. Közelebbről szemügyre véve a faji tisztaságról, az okkultizmusról és a pogány hagyományokról és eszmékről vallott nézeteit, könnyebben érthetővé válik az is, hogy milyen okkult tényezők vezethettek a holocaust tragédiájához. A nemzetiszocializmus okkult háttere Alfred Rosenberg példaképe az angol Houston Stewart Chamberlain volt, aki megtagadva angol származását, a született németeknél is lelkesebb német nacionalistává vált. A példamutató németté lett H. S. Chamberlainnek meghatározó szerepe volt a német és árja fensőbbség eszmerendszernek a kidolgozásában. H. S. Chamberlain 1899-ben jelentette meg a "Die Grundlagen des neunzehnten Jarhunderts - A XIX. század alapjai" című munkáját, amelyet több szerző is a modern történelem legfontosabb fajelméleti alapvetésének tekint. Megjelenése idején még a The London Times Literary Supplement-je (irodalmi melléklete) is kivételesen értékes könyvnek minősítette. A több ezer oldalas könyv szerint az emberiség jövőjét a teuton-árja faj és a zsidó-szemita faj közötti küzdelem dönti el. Chamberlain elsősorban a zsidó értékrendszert és teológiát bírálta, nem pedig a zsidók faji származását, vérségi-biológiai identitását. Azt lehetne feltételezni, hogy ez a rasszista antiszemita az összes zsidót gyűlölte, de Chamberlain kínosan elhatárolódott minden fajta ilyen durva és vulgáris antiszemitizmustól. Hangsúlyozottan elutasította a személyes ellenséges szándékot minden olyan egyénnel szemben, aki magát a zsidó néphez tartozónak vallja. Különös az is, hogy Chamberlain ezt a munkáját egy zsidó egyetemi tanárnak, Julius Weisner-nek ajánlotta, aki egykoron a bécsi egyetemen a professzora volt. Nem a faj elleni ellenérzés motiválta az antiszemitizmusnak ezt a megszállott hirdetőjét. Azt utasította el, amit a zsidóság vallott, és amit sikeresen érvényesíteni is tudott más értékrendszerek rovására. Élesen elhatárolódott a zsidók monoteizmusától és attól az erkölcsi értékrendszertől, amely akadályozta, hogy egy természetes emberi lény rendelkezhessen a korlátozásmentes szabadsággal. Ezzel kapcsolatban idézi Will Herberg a Judaism and Modern Man című munkájának 274. oldalán Chamberlaint, miszerint "A zsidó megjelent vidám világunkban, és elrontott mindent baljóslatú bűntudatával, fenyegető törvényeivel és szenvedéseivel.". A történelemnek ez a chamberlaini értelmezése jelentős sikert aratott, és a könyv néhány éven belül nyolc kiadást ért meg. A németek százezreinek vált a bibliájává, II. Vilmos császár hangosan felolvasta a gyerekeinek, és kötelező olvasmánnyá vált a német hadsereg tisztjei számára is. A teuton-árja eszmék terjedése olyan mértéket ért el, hogy az végül keresztényellenességbe torkollott. Wilhelm Marr az Antiszemita Liga alapítója és az antiszemitizmus kifejezés szülőatyja, a kereszténységet az emberi öntudat betegségének nevezte, amely nem más, mint a júdaizmus megjelenési formája. A rasszista Eugen Dühring egyenesen azt állította, hogy maga a kereszténység is szemita, és hogy valamennyi monoteista vallás az emberellenességet hirdeti. Richard Wagner a nagy zeneszerző sürgette olyan tisztán germán eredetű vallás létrehozását, amelyben nem érvényesül a zsidó és a keresztény befolyás. Mindig fennállt azonban a lényeges különbség a rasszista antijudaizmus, és a keresztényellenesség között. A teuton-árja eszmekör megszállottjai valamennyi zsidót felelőssé tettek a germánoktól idegen zsidó értékekért, azaz a vallásukat már nem gyakorló, asszimilált zsidókat is. E szélsőségesek gondolkodása szerint minden zsidó vérében eltávolíthatatlanul jelen vannak a zsidó törvények és értékek. A zsidó eredetű kereszténység hívei még jó árja németekké válhatnak, ha árja keresztények lesznek, akiknek az Istene egy árja származású Jézus, nem pedig egy zsidó Jézus. H. S. Chamberlain például azt állította, hogy Jézus árja származású volt és egy csepp zsidó vér sem folyt az ereiben.

16

Alfred Rosenberg H. S. Chamberlain nyomán megírta a "Der Mythus des zwanzigsten Jahrhunderts - A XX. század mítoszai" című munkáját, amely Hitler Mein Kampf-ja után a legtekintélyesebb náci alapvetésnek számít. A mítosz itt a vér mítoszára utal, amely a horogkereszt jelképét magasra emelve elvezet a faji világforradalomhoz. A faji lelkiség felébredéséről van szó, amely hosszú alvó időszak után életre kelve véget vet a faji káosz zűrzavarának. Rosenberget, aki az észtországi Revalban született, Rigában és Moszkvában tanult, erős etnikai tudatosság jellemezte. Azokhoz a Németország határain kívül élő német közösségekhez tartozott, akik még a németországi németeknél is erősebb nemzettudattal rendelkeztek. Rosenbergre nagy hatással volt a már említett Eckhart, továbbá H. S. Chamberlain faji elmélete és Richard Wagner romantikus elkötelezettsége a germán mondavilághoz. Rosenberg meggyőződése szerint Isten nem egyénekként, hanem különböző fajokként teremtette az embert, s az emberiség egészét, és egyedül az emberi faj a néplélek hordozója. Saját könyvét a XX. század mítoszát pedig Chamberlain főműve folytatásának tekintette, az ő műve egyik kiegészítő fejezetének. Rosenberg faji alapon értelmezte a történelmet, és fejtegetéseiben a zsidó faj állítólagos negatív befolyását hangsúlyozta, szemben az árja faj jótékony hatásával. Az árja fajt az Észak-Európában élő skandináv népekkel, a normannokkal, svédekkel, dánokkal, norvégokkal, németekkel, vagyis a germánfajú népekkel azonosította. Rosenberg szerint a szemita befolyás kártékony hatást tett a modern kultúrára, amely a meglehetősen elfajzott ún. "modern és posztmodern művészetet" hozta létre, egyidejűleg a társadalom erkölcsi és kulturális degenerálódásával. Ezzel ellentétben az árja kultúrát belső erkölcsi érzékenység és a hatalom energikus akarása jellemzi. Rosenberg hitt abban, hogy a felsőbbrendű fajokhoz tartozóknak kell uralkodniuk az alacsonyabb rendű fajokhoz tartozókon. Kerülendőnek tartotta a két faj közti keveredést, mert az elpusztítja az ember fizikai és szellemi örökségének isteni eredetű kombinációját. Rosenberg szerves létezőnek tekintette az emberi fajt és az államot. Azt ajánlotta, hogy a nemzetiszocialista meggyőződésű embereknek meg kell tisztítaniuk fajuk lelkiségét és szellemiségét a nem árja eredetű befolyástól, ugyanolyan könyörtelen következetességgel, ahogyan egy sebész eltávolítja a rákos daganatot a beteg testből. Rosenberg őstörténetében a vándorló árják különböző civilizációkat hoztak létre, amelyek végül is lehanyatlottak, majd felbomlottak, elsősorban az alacsonyabb rendű fajokkal történő keveredés közben. Ezekhez az ősi árja eredetű civilizációkhoz tartoztak az ókori perzsa, görög és római magas kultúrák. A Nyugat-Római Birodalom elleni germán támadásokat úgy értelmezte, hogy azok a korrupttá, degenerálttá vált római civilizációt próbálták megmenteni, amely az "elzsidósított-kozmopolita" kereszténység befolyására hanyatlásnak indult. A középkorban fellángolt protestáns üldözéseket, amelyek végigsöpörtek Franciaországon és más vidékeken, az árja faj utolsó maradványai eltávolításaként értelmezte. Ez a folyamat a francia forradalom vérengzésében csúcsosodott ki. A XX. század Európájában a protestantizmus terjedését elsősorban Európa északi térségeiben úgy magyarázta, hogy az valójában az árja faji és lelki-szellemi ideálnak a térnyerése. H. S. Chamberlain és más néplélektani gondolkodók arról voltak meggyőződve, hogy Jézus Krisztus árja volt, közelebbről amorite, és ennek megfelelően a kereszténység eredetileg árja vallás volt, amit azonban a tarsusi Pál, azaz Pál apostol követői megrontottak. A kutatók többsége szerint Jézus galileai volt és arámi nyelven is beszélt. Palesztinának ebben a részében az időszámításunk előtti második évezredben a Szíriában és Mezopotámiában élő sémi néphez tartozó arameusok voltak többségben. Az amoriták Felix von Luschan szerint harcias nomádok voltak, egy germán harcosokból álló nép, amelyik az indó-európai népek vándorlásának az időszakában uralkodott az izraeliták felett. Luschan nézeteit vette át H. S. Chamberlain, aki azt állította, hogy mind Dávid király, mind Jézus amorite származású volt. Erre támaszkodott Alfred Rosenberg, aki ideológiai megalapozást célzó könyvében erősen katolikusellenes, mert az egyetemességet hirdető világkatolicizmust kozmopolitának tartotta, a kereszténység elzsidósított változatának. Ily módon a katolicizmust is felelőssé tette Németország szellemi-lelki kiszolgáltatottságáért, és leigázásáért. Rosenberg Martin Luther fellépését és a reformációt fontos lépésnek tekintette az árja lelkület visszaszerzésért. Úgy vélte azonban, hogy Luther és követői nem mentek elég messzire, és így mindössze egy másik dogmatikus egyház létrehozása sikerült nekik. Amikor a jövőbeni Német Birodalom vallási jövőjéről fejtette ki nézeteit, azt ajánlotta, hogy meg kell tűrni a különböző egyházakat és vallásokat, beleértve az általa pozitívnak minősíthető kereszténységet, továbbá az új-pogányságot (neopaganizmus), sőt még az árja hinduizmus megtisztított, modernizált formáját is elfogadhatónak találta. Mindezeket a vallási rendszereket Rosenberg jelképesnek tekintette, az árja erkölcsi eszmék kifejeződésének, a néplélek megnyilvánulásának. Erősen kételkedett abban, hogy a germán nordikus istenek ismét elfoglalhatják korábbi szerepüket az árja népek kultúrájában a modern időkben is. Az állítólagosan létező Atlantisz legendájának csak jelképesen adott hitelt, mert úgy vélte, hogy az Atlantiszt körülvevő mítosz megőrizheti egy ősi árja nemzeti otthon történelmi emlékezetét. Az Atlantisz legendának lényegéhez tartozik, hogy a történelem előtti időkben létezett egy emberi faj. Az e fajhoz tartozókat felsőrendű embereknek, "Übermensch"-eknek, vagy mai divatos szóval "superman"-nek tekinthetjük. Ezek a felsőrendű emberek uralkodtak Atlantiszban. Aki az okkultizmust kutatja, minduntalan szembesül azzal, hogy az Atlantisz legenda számos okkult vallási rendszerben jelen van. A nemzetiszocialista hitvilág szerint a színes bőrűekkel való keveredés rontotta meg ezeket a felsőrendű embereket. A náci mitológiához az is hozzá tartozott, hogy valamiképpen a zsidók játszottak központi szerepet ebben a faji "mérgezésben", és ezért a zsidók eltávolítása - kellő kiválasztási folyamat után - lehetővé teszi az "Übermensch" felsőrendű faj visszatérését. E szélsőséges faji elképzelés szerint a rendszer csak akkor működik, ha sikerül az alsóbbrendű embereket, az "Untermensch"-eket eltávolítani a földről. Kompromisszumos megoldásként az is elfogadható,

17

hogy ezek az alsóbbrendű emberek szolgaként éljenek, de szaporodásuk korlátozva legyen. Mindezt tarthatnánk megmosolyogtatónak, de ez a fajelmélet végülis a második világháború során az alsóbbrendűnek tartott szláv népek kegyetlen leigázáshoz, és a holocaust borzalmaihoz vezetett. Itt ki kell emelni azt, hogy ártatlan emberek csupán származásuk miatt kerültek életveszélybe és pusztultak el, és ezt jelentős mértékben a nácizmus okkult ideológiája készítette elő. A nemzetiszocialista vezetés által elképzelt okkult világrendet ezek az emberfeletti képességekkel rendelkező "Übermensch"-ek irányították volna. A témával foglalkozó okkult irodalom egyenesen óriásokat képzelt el, akik földünk északi részeit népesítették be. Ezek a szupermenek az okkult hagyományok szerint szőke hajúak, kék szeműek és természetesen fehérbőrűek voltak. A rasszizmus és az okkultizmus tehát sok rokon vonást és gyakorlati kapcsolatot mutat. Az okkultizmus befolyását tanulmányozhatjuk a titkos Thule Társaságon keresztül, amelynek a náci párt számos vezetője volt a tagja. Ez a titkos szervezet behálózta a német arisztokrácia és a német uralkodó osztály legfelső köreit. Hitler hatalomra kerülését megelőzően szoros kapcsolatban állt a Thule Társasággal, amelyet az első világháború után Rudolf Sebottendorf báró alapított, aki megírta a "Bevor Hitler Kam" (Mielőtt Hitler jött) című könyvet, amelyet aztán a nácik betiltottak. A Thule Társaságba középosztályhoz tartozók vagy munkások nem léphettek be. Kizárólag gazdag emberek és a bajor arisztokrácia felső körei lehettek tagok. Belépés előtt dokumentumokkal kellett bizonyítani a tiszta árja származást legalább az 1618-tól 1648-ig tartó harminc éves háborúig visszamenőleg. A tagoknak testileg is jó megjelenésűnek, fizikailag tökéletesnek kellett lenniük, s öregeket sem fogadtak be. A Thule Társaság megalakulása idején gyilkolta meg a puccsal hatalomra került zsidó származású Kurt Eisnert, a kommunista bajor kormány vezetőjét, az ugyancsak zsidó származású gróf Anton Arco-Valley, akit pontosan zsidó származása miatt nem vettek be a Thule Társaságba. A bűncselekmény elsőrendű gyanúsítottja a Thule Társaság vezetője volt. Láthatjuk, hogy az okkult gyökerű elitizmus és a rasszizmus a náci eszmerendszer szerves részét képezte. Ebben az időben a bajor vezetőréteg félt attól, hogy a bolsevizmus, a kommunizmus uralomra kerülésével elveszíti vagyonát, és általános volt az a vélemény, hogy a zsidó befolyás alatt álló bolsevikok hatalma túlságosan megnövekedett. Sebottendorf, a Thule Társaság vezetője, beavatottként járatos volt az olyan okkult ismeretekben, mint az asztrológia, az alkímia. Meggyőződése szerint a szabadkőműves páholyokat a háttérből a zsidók irányítják. Ez a vélemény is hozzájárulhatott ahhoz, hogy amikor Hitler hatalomra került, a szabadkőműves páholyokat betiltották. A szabadkőműves testvériség elképzelése nem volt összeegyeztethető azzal, amit a Thule Társaság tagjai képviseltek. Sebottendorf például kijelentette, hogy "az egyenlőség az halál". Amikor a weimari Németországban a kíméletlen versaillesi békediktátum, és az 1920-as évek végén kirobbant világgazdasági válság következtében nyolc millióra növekedett a munkanélküliek száma, a helyzetet tovább rontotta a nemzetközi pénzvilág által alkalmazott pénzügyi embargó is. Ez a válságos helyzet tovább fokozta a német társadalom belső megosztottságát. Nemcsak utcai összecsapások sorozatára került sor. Az okkult nézetek és a hozzájuk kapcsolódó politikai meggyőződések és azok képviselői is összecsaptak. E harcoló csoportok nem riadtak vissza attól, hogy terrorista eszközöket vegyenek igénybe politikai céljaik elérése érdekében. A Thule Társaság erőfeszítéseket tett, hogy valamennyi antiszemita csoportosulást egyesítsen Németországban, mind legális politikai eszközökkel, mind illegális erőszakkal. A Thule Társaság már nem működik, de az általa képviselt eszmék és okkult világnézet ma is létezik. Amíg fennállt a Thule Társaság, erőteljesen antikommunista volt, és félelemmel nézte, hogy mi történik a bolsevista Oroszországban. Végig kitartottak okkult ideológiájuk mellet, amely szerint a kommunizmus valójában zsidó összeesküvés volt, és mint ilyen Németország ellen is irányult. Érdemes még néhány szót szólni Rudolf Hess-ről, aki a náci pártban Hitler helyettese volt. Hess-t a hitleri "sörpuccs" nyomán elítélték, és a börtönben segített megírni a Mein Kampf-ot. Hess vallásosan hitt az asztrológiában és más okkult ismeretekben. Az ún. "nürnbergi" törvények egyik aláírójaként részt vett a Németországban élő zsidók polgári jogainak a korlátozásában. Az SS élén álló Heinrich Himmler mellett Hess volt a legképzettebb okkultista náci vezető. Már szóltunk róla, hogy a nemzeti szocialisták a hiteles kereszténység mellett a szabadkőművességet tekintették fő ellenségüknek. Amikor kormányra kerültek, egész Németországban betiltották a szabadkőműves páholyokat. A szabadkőművességet a zsidó-világösszeesküvés részének tekintették, amely az emberek megtévesztésére hirdeti a szabadság, egyenlőség, testvériség elveit, valamint a minden egyes embert megillető emberi jogokat. A nácik által vallott germán pogányság, az elitizmus és a sátánizmus összeegyeztethetetlen volt a szabadkőműves eszmerendszerrel. A szabadkőművesektől elkobzott rituális eszközöket pedáns alapossággal katalogizálták, és ezt a feladatot az az Adolf Eichman irányította, aki fontos szerepet játszott a holocaust gyakorlati megszervezésében. A nemzetiszocialisták okkult ideológiája szerint a Harmadik Birodalomra veszélyesnek minősült a Teozófiai és az Antropozófiai Társaság, az Arany Hajnal (Golden Dawn), az OTO, a Szaturnusz Testvériség, a Druidák Ősi Rendje, a Keresztény Tudomány, és több szabadkőműves irányítás alatt álló szervezet. A nemzetiszocialista hatalomgyakorlók ténylegesen egy okkult háborút indítottak azok ellen a szervezetek, társaságok, páholyok ellen, amelyek az övékéhez hasonló eszméket képviseltek, de nem álltak az ő szigorú ellenőrzésük alatt. A náci

18

meggyőződés szerint azonban a főellenség a szabadkőművesség volt, mert az volt a meggyőződésük, hogy azt a nemzetközi zsidó hálózatok irányítják, és az általuk képviselt célok nem egyeztethetők össze a nemzetiszocialista eszmékkel. Voltak olyan titkos szervezetek, amelyek a náci ideológiához közeli rasszista nézeteket vallottak, de ezeket is betiltották, mivel Hitler attól tartott, hogy az ilyen titkos társaságok veszélyesek lehetnek kormányzata számára. Egy olyan kemény diktatúra, mint amilyen a Harmadik Birodalomban volt, összeegyeztethetetlen a magánszféra tiszteletével és a rendőrállami ellenőrzés alatt nem álló szervezetek létezésével. Mi volt valójában az SS? Az SS, a Schutzstaffel (véderő, védő csapat) összetett német szó kezdőbetűiből áll. Valójában kezdettől fogva úgy szervezték meg, hogy egy meghatározott pogány vallásos kultusz szolgálatába álljon. Ennek a kultusznak a központi eszméje a leszármazás volt és a faji hovatartozás játszott benne meghatározó szerepet. Ennek megfelelően választották ki az SS tagjait, és léptették elő az arra alkalmasokat a ranglétrán. Az SS kezdettben Hitler testőrségének a szerepét töltötte be, hasonlóan az amerikai titkosszolgálathoz (American Secret Service). Később az SS szervezetei és egységei más feladatokat is kaptak. Az SS jelvénye, amely egyben jelképül is szolgált - a koponya és a csontok - voltak, vagy másképp megfogalmazva: a halálfej. Ezért is hívták az SS egységeket halállégióknak. (A jelvény és a jelkép tehát megegyezik azzal az emblémával, amelyet a Yale Egyetem nagyhatalmú titkos társasága, a Skull and Bones, használ kezdettől fogva a mai napig, és amely titkos társaságnak a jelenlegi amerikai elnök is a tagja, de már apja és a nagyapja is az volt. A legutóbbi elnökválasztáson, pedig demokrata párti kihívója, John Kerry szenátor is ugyanennek a titkos társaságnak a tagja.) Amikor Heinrich Himmler került az SS élére, akkor a szervezetnek a kultikus jellege megerősödött, és Himmler megszállottan ragaszkodott a tiszta árja vér követelményének az érvényesítéséhez. Miután Ernst Röhm-öt 1934. június 30án, a hosszú kések éjszakáján, az SA vezérkarával együtt likvidálták, az SS szerepe megnövekedett, és így az okkultista befolyás alatt álló Himmler hatalma és befolyása nagyobb lett. Az SS főnökének okkultizmusa jelentős befolyást gyakorolt a nemzetiszocialista tanokra. Növekvő befolyása lehetővé tette, hogy okkultista elképzeléseit átültesse a gyakorlatba is. Az ún. "német szabadcsapatok", amelyek a leszerelésre ítélt német birodalmi hadsereg önkénteseiből, főleg tisztekből alakultak meg, képezték a Weimari köztársaság hadseregét. Az utolsó egységeket 1923-ban ugyan feloszlatták, de tagjaik jelentős része csatlakozott az SA-hoz és az SS-hez. Ezek a zömében fanatikus jobboldali pártkatonák a Weimari köztársaság kemény bírálói voltak, és az ő jelvényük is a 'koponya és a csontok' (Skull and Bones) embléma volt. Az ún. "Freikorps" egységekben vezető szerepet játszottak az okkultizmusáról közismert Thule Társaságnak a tagjai, akik később a nemzetiszocialista mozgalomhoz csatlakoztak. A hitlerista SS-nek volt egy különleges részlege, amely a faji leszármazás kérdéseivel foglalkozott. A "Deutsche Ahnenerbe"-t Heinrich Himmler alapította 1935-ben, mint "Szellemi Őstörténet-kutató Tanulmányi-társaságot" (Studiengesellschaft für Geistesurgeschichte"). Ez a máig kevéssé ismert hitleri szervezet, tehát akkor kezdett működni, amikor megszülettek a náci fajelméletet jogszabályba foglaló Nürnbergi fajvédő törvények. Az Ahnenerbe célja annak a bizonyítása volt, hogy az emberi civilizációt az árja faj hozta létre. Ez a gondolati műhely 1939-ben már 137 kutatóval és 82 kisegítő munkatárssal dolgozott. Döntő szerepe volt az árja birodalom szellemiségének kialakításában, és az alacsonyabb rendű vagy tisztátalan származású emberek megkülönböztetésében. Ez a szellemi iskola abból indult ki, hogy már a jégkorszak előtt is az árja faj uralta a világot, és még azt is igazolni tudták, hogy a Római Birodalom is az árjáknak köszönheti létrejöttét. Az Ahnenerbe intézet kutatói eljutottak a Közel- és Közép-Kelet országaiba, Közép-Ázsiába és LatinAmerikába. Tibetben több száz embert fényképeztek le, és antropológiai méréseket is végeztek. Arra a következtetésre jutottak, hogy a tibetiek ősei is németek voltak, beleértve azt a gyermeket is, akit ma XIV. Dalai Lámaként ismer a világ. Hitler hajlott arra a véleményre, hogy már az ősmúltban is létezett egy német birodalom, amely keleten Közép-Ázsiáig, nyugaton Bolíviáig terjedt. Az Ahnenerbe ügyvezető igazgatóját, Wolfram Sieverst, aki a második világháború alatt a dachaui táborban tevékenykedett, az 1948-as Nürnbergi orvos perben halálraítélték. Az Ahnenerbe létezése is mutatja, hogy milyen fontos jelentőséggel bírtak az okkult vér-rituálék és pogány jellegzetességek az SS, és az egész náci rendszer szempontjából. Amikor Himmler teljhatalmú vezetője lett az SS-nek, a wewelsburgi kastélyt úgy építette át, hogy az a legendákból ismert Artúr király lakhelyére emlékeztessen. A kastély kerek-asztala alatt volt egy kisebb szoba, amit a "halottak birodalmának" neveztek, és ahol különleges ősökkel kapcsolatos okkult rituálék szerinti szertartásokat végeztek. Ez a kerek-asztal szoba volt az, ahol Himmler és az SS vezetői kommunikáltak az olyan halott ősökkel, mint a középkor nagy Teuton lovagjai. Az SS tagjait arra bátorították, hogy ne járjanak templomba, és lépjenek ki a különböző keresztény vallási felekezetekből. Ez azt a stratégiát követte, hogy a német nemzetet vágják el keresztény gyökereitől, és vezessék vissza a kereszténység előtti hiteles germán szellemiséghez. Ennek megfelelően arra bíztatták az SS tagjait, hogy ne ünnepeljék a karácsonyt, és maga a karácsony szó is ki volt tiltva a hivatalos SS dokumentumokból. Arra vigyázott a nemzetiszocialista hatalom, hogy ne nyíltan számoljon le a keresztény hagyományokkal és rituálékkal. Fokozatosan változtatták meg a keresztény ünnepek és hagyományok jelentését, hogy azok összeegyeztethetők legyenek az okkult dogmáikkal. Tény azonban, hogy a náci állam szemben állt az egyházakkal, és üldözte azokat az egyházi személyeket, akik a keresztényi értékrend alapján bírálták a rendszert. Azokat, akik kiszolgálták a hitlerizmust és annak sátánista-okkultista szellemiségét, nem üldözték.

19

Az SS-nek és Himmlernek az egyik legnyilvánvalóbban okkultista akciója volt az a kutatómunka, amit még a háborús nehézségek közepette is felvállaltak a nácik a Szent Grál megtalálása érdekében. A Grál a középkori irodalomban és legendákban a rejtélyes, csak a kiválasztottak által megpillantható csodatevő kehely elnevezése volt, amelyben a hagyomány szerint Jézus az utolsó vacsorán ivott, illetve amelyben a keresztre feszített Jézus vérét felfogták. A keresztények többsége a szent tárgyként tisztelt kelyhet szimbólumnak tekinti, és nem pedig annak a tényleges eszköznek, amelyből Jézus Krisztus ivott. A nácik egészen másnak tekintették a Grált, egyfajta keresztényellenes szimbólumnak. Himmler abban tetszelgett, hogy a korai kereszténységre vonatkozó ismeretek szakértője. Tény, hogy tanulmányozta a katharoknak a tanításait. Ezeknek fontos részét alkotta a Szent Grálra vonatkozó hagyomány. A kathar szó görögül tisztát jelent. Így nevezték magukat annak az eretnek vallási szektának a tagjai, akik a középkorban Észak-Olaszországban és Dél-Franciaországban aszkétikus módon éltek és gnosztikus nézeteket vallottak. A katharok filozófiája szerint Jézus nem húsból és vérből való volt, hanem szellemi lényegű. A katharok elutasították az Ótestamentumot, és hitük szerint az Ótestamentum istene - Jehova - gonosz istenség, és ezért nem fogadták el. Ez a tanítás tökéletesen megfelelt a nemzetiszocialista hatalom antiszemita teológiájának, és jól szolgálta a nácik propagandáját. Ezúttal is csak arra utalunk, hogy a nemzetiszocialista vezérkar számos magasan képzett személlyel is rendelkezett, akik mesterien értettek ahhoz, hogy úgy értelmezzék át a történelmi és vallási hagyományokat, hogy az megfeleljen saját okkult tantételeiknek. Ha ezek a hagyományok szolgálták politikai céljaikat, akkor felhasználták őket. A kereszténység okkult és eretnek változatai alkalmasnak bizonyultak a náci doktrínák alátámasztására. Ezekkel a törekvésükkel a németországi keresztényegyházak természetesen szemben álltak, és így akadályozták a náci dogmák és törekvések spirituális és politikai egyeduralmának az érvényesülését. Hitler többször is olyan nyilatkozatot tett, hogy sajátmagát kereszténynek tartja. Ennek ellenére a nemzetiszocialista Németországban azokat a keresztényeket, akik nem követték a náci programot, nemcsak üldözték, de sokat közülük bebörtönöztek és meg is öltek. Azok a keresztények, akik nyíltan szót emeltek a hitlerizmus ellen, azokkal hasonló módon bántak, mint napjainkban a terroristákkal vagy terrorista gyanús személyekkel az Egyesült Államokban. Amikor feltették Hitlernek a kérdést, hogy honnan kapta azokat az ösztönzéseket, amelyek a Német Birodalom átalakítására késztették, gyakran hivatkozott arra, hogy "Isten szavaiból" kapta, azaz Isten sugallatára cselekedett. Kiemelhetjük tehát, hogy az okkult tanokra támaszkodó kormánynak félre kell vezetnie a társadalmat, és így kell leszerelnie az egyház ellenállását. Ez az, amit Hitler és olyan segítőtársai, mint Himmler és az SS tagjai meglehetősen nagy sikerrel megvalósítottak. A jelenlegi világban is fontos szerepe van a Grállal kapcsolatos hagyományoknak. Az ezekre vonatkozó ismereteket dolgozták föl a "Holy Blood, Holy Grail" (Szent vér, szent kehely) című tudományos munka alkotói: Michael Baigent, Richard Leigh, és Henry Lincoln. 1982-ben megjelent munkájukban arra keresték a választ, hogy nem lenne-e szükséges a hagyományos keresztény tanításokat kiegészíteni a következő négy kérdésre adott megalapozott kutatómunkán alapuló válasszal: Először is, lehetséges-e az, hogy Krisztus nem halt meg a keresztfán? Másodszor, lehetséges-e az, hogy Jézus megházasodott és családot alapított, és utódainak vérvonala ma is létezik? Harmadszor, lehetséges-e az, hogy a DélFranciaországban megtalált pergamenbőrök a XIX. században feltárhatják a kereszténység legmélyebben őrzött titkait? Negyedszer, lehetséges-e, hogy ezek a pergamenek megvilágíthatják a Szent Grál misztériumának a lényegét? A három amerikai kutatónak ez a könyve nagy figyelmet keltett, és világsikert aratott. (A pergamen különlegesen kikészített, és írásra használt állatbőr volt. Az ilyen anyagra írt okmányt is pergamennek nevezték, Pergamon ókori kis-ázsiai város nyomán.) Hamarosan megírták könyvük folytatását is "The Messianic Legacy" (A messiási örökség) címmel, amelyben bemutatják egy titkos vagy titokzatos társaságnak a "Prieuré de Sion"-nak (angolul: Priory of Sion-nak) a történetét. Ez az ezer éve létező titkos társaság igen fontos történelmi személyiségeket tömörített soraiban, és nemcsak Franciaországban, de más országokban is működött, és a mai napig is működik. A társaság célja az volt, hogy helyreállítsa a modern Franciaországban, valamint Európa más koronás országaiban a Meroving dinasztia vérvonalát, amely 1300 év óta nem követhető nyomon a történelemben. Ennek a látszólag hiábavaló célnak az ad értelmet, hogy a Meroving vérvonal különleges eredetű. Ez adhat magyarázatot arra, hogy miért vállalta a "Prieuré de Sion" tagságát és irányítását, pl. Leonardo da Vinci, Robert Boyle, Isaac Newton, Victor Hugo, Claude Debussy, Jean Cocteau, hogy csak néhány ismertebb nevet említsünk azok közül, akik valamennyien a "Prieuré de Sion" nagymesterei vagy irányítói voltak. Prieuré de Sion és az EU 2007-es Reformszerződése Az okkult hagyomány és a gyakorlati politika szoros kapcsolatára utal, hogy a "Prieuré de Sion" az egyik előkészítője volt annak az európai integrációs folyamatnak, amelynek nyomán megszületett az "Európai Egyesült Államok", mert az Európai Unió a 2007. december 13-án az alkotmánypótló reformszerződés (Lisszaboni megállapodás) aláírásával ténylegesen föderatív állammá alakult át. A "Prieuré de Sion" ajánlotta már az 1950-es években azt, hogy az Európai Egyesült Államok - amellyel kapcsolatban hangsúlyozzuk, de facto létrejött 2007. december 13-án - azt a zászlót használja, amelyet az Európai Unió ténylegesen is használ is a mai napig. A szakirodalomban ("Dagobert's Revenge Magazine") az is olvasható, hogy a korábbi francia államelnök, Francois Mitterand, is e titkos társaság tagja volt, számos jelentős közéleti személyiséggel egyetemben. A "Prieuré de Sion" kapcsolatban áll a CIA-val, az MI5-val és bizonyos maffia jellegű csoportokkal. Ami pedig a Meroving ház vérvonalát illeti, a legtöbb előkelő európai család e vérvonalhoz tartozik. Külön is figyelemre méltó, hogy az Egyesült Államok elnökei közül 43 elnök ugyancsak e királyi ház leszármazottai közül került ki.

20

A Meroving házhoz tartozó királyok voltak a mai Franciaország első uralkodói, olyan koronás fők, akik a szent Római Birodalom uralkodóinak tekintették magukat. Viselték az Új Konstantin címert, amelyet a pápa adományozott nekik, mert állítólag a Vatikán is elismerte a Meroving ház származási vonalát egészen Jézus Krisztusig. A "Prieuré de Sion" hitvilága szerint Jézus összeházasodott Mária Magdalénával, és ily módon családot alapított. Mária Magdalénával és gyermekeivel később Franciaországba menekült, ahol is e gyermekek leszármazottjai összeházasodtak a vizigót főnemességgel. Állítólag emiatt a tény miatt kapták az Új Konstantin címet a Meroving házhoz tartozók. Ezzel magyarázzák azt is, hogy a templomos lovagok miért akarták visszaszerezni az ellenőrzést Jeruzsálem felett, hiszen ők magukat Jézus Krisztus törvényes örököseinek tekintették. Jézus apja, József, az ószövetségi Dávid király leszármazottja volt, vagyis Jeruzsálem törvényes uralkodója. Ebből következik, hogy az ő leszármazottjai is igényt tarthattak erre a státuszra. Bizonyos fokig ez arra is magyarázatot ad, hogy a templomos lovagokat miért tekintették a "Grál őrzőinek". (A Szent Grál elnevezés a "Sangreal" francia szóból jön, amely királyi vért jelent, azaz a Krisztustól származó vérvonalat.) Azok, akik elfogadják ezt az elméletet, így például a "Dagobert's Revenge Magazine" szerkesztői és olvasói, úgy gondolják, hogy Jézus "Isten fia" volt, nem pedig valami misztikus erő, amely áldott állapotba hozta Szűz Máriát. Származása visszavezethető Dávid királyig, sőt az azt megelőző időkig, az ősi sumérokhoz, a letűnt Atlantisz világához, ténylegesen az emberi civilizáció történelmének a kezdetéig. Minthogy az ókor, és az ókort megelőző korok királyai "istenek" voltak, és uralkodásuk nyomon követhető a mitológiákban, valamint a mai napig is élő hagyományokban, és az ő leszármazottaik a húsvér személyiségű királyok, akik az özönvíz óta uralkodnak, amikor is az istenek elhagyták földünket. A Jézus Krisztusig és Dávid királyig visszavezethető származási vonal tovább él valamennyi uralkodóházban egészen az özönvízig, és az özönvíz előtti uralkodókig. Innen jön tehát az Istentől származó uralkodói szerep, és ebben megtalálhatóak az ősi hagyományok, vallásos tanítások, az emberi civilizáció művészi és tudományos eredményei. A Clinton házaspár és az okkultizmus Az idősebb és a fiatalabb George Bush, azaz a volt és a jelenlegi amerikai elnök szoros kapcsolatban állt és áll a mai napig a Yale Egyetemen működő "Skull and Bones" (Koponya és csontok) titkos társasággal. Ez a titkos társaság lényegében a francia vagy templáros (templomos) szabadkőműves irányzat ellenőrzése alatt áll. Amikor idősebb George Bush átadta a Fehér Házat a demokrata párti Bill Clintonnak, akkor lényegében az angol sionista (Priory of Sion) szabadkőműves irányzat vette át az ellenőrzést. Clinton elnök és felesége Hilary Clinton is a brit Round Table (Kerekasztal) és az irányítása alatt álló Bilderberg Csoport tagja. Ugyancsak idesorolható a New York-i központtal működő Council on Foreign Relations, CFR (Külkapcsolatok Tanácsa) és a Trilateral Commission (Háromoldalú Bizottság) is. A brit szabadkőművesség szinte teljes mértékben a nemzetközi pénz és korporációs oligarchia ellenőrzése alatt áll, amely oligarchia a központi bankok kézbentartásával irányítja a világ pénzügyi rendszerét, és a pénzügyi rendszer segítségével centralizálta a saját hegemóniája alatt a világ termelő gazdaságának jelentős részét. A jelenlegi pénzuralmi világrend, amit globalizációnak neveznek, a pénzrendszer magántulajdonán alapul. Ebben a magán-pénzrendszerben a fedezetlen hitelpénz kibocsátása révén egy szűk érdekcsoport szinte korlátlan pénzügyi és gazdasági előnyökhöz jutott. E rendszer lényegéhez tartozik az államok, valamint a gazdasági élet szereplőinek az intézményesített eladósítása, beleértve az egyes embereket, a gazdasági és társadalmi szervezeteket is. Bill Clintont számos tény tanúsága szerint már gyerekkorától magas politikai tisztségek betöltésére nevelték. Ennek tudható be gyors és felfelé ívelő karrierje. Az amerikai főváros Georgetown Egyetemén Carroll Quigley vette a szárnyai alá, és ő lett a mentora. Quigley a szupergazdag pénzdinasztiák bizalmasaként hozzáférhetett másoktól elzárt családi archívumokhoz is, és itt szerzett ismeretei alapján írta meg világhírűvé vált könyvét, a "Tragedy and Hope"-ot. A háttérhatalom egyes kutatói szerint ez a könyv valójában a Cecil Rhodes által beindított titkos stratégiáról szól, amelynek célja az, hogy az Angliától a brit szabadkőművességtől, de legfőbbképpen a szuper-gazdag pénzdinasztiák által bevezetett hitel pénzrendszertől elszakadt Egyesült Államokat, vissza kell szerezni, és újból a brit szabadkőművesség, illetve a mögötte meghúzódó City of London pénzügyi ellenőrzése alá kell helyezni. A Georgetown Egyetemen Clinton megkapta a csak kevesek számára elérhető Rhodes ösztöndíjat, és Oxfordban folytathatta tanulmányait. Oxfordról ment a Yale Egyetemre, ahol viszont megismerkedhetett a francia templomos, vagy templáros szabadkőművesség által irányított titkos hálózattal. 1991. június 6-a és 9-e között került sor a Bilderberg Csoport ezúttal is szigorúan titokban tartott tanácskozására, a németországi Baden-Baden-ben. Itt Vernon Jordan az amerikai pénz-és korporációs oligarchia szürkeeminenciása mutatta be Bill Clintont a résztvevőknek. A Priory of Sion felügyelete alatt álló Bilderberg Csoport itt adta hozzájárulását ahhoz, hogy Clinton - egy kis déli tagállam, Arkansas, fiatal kormányzója elnökjelöltként indulhasson a Fehér Házba kerülésért. Amikor 1991 nyarán megtartotta az elnökjelölést elfogadó beszédét a demokratapárt országos gyűlésén, Clinton a szabadkőműves hagyományoknak megfelelően elváltoztatva idézett a Korinthusiakhoz írott levélből. Az eredeti szöveget, amely így hangzik: "Amiket szem nem látott, fül nem hallott, és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek" Clinton úgy mondta el: "Amiket a mi szemünk nem látott, a mi fülünk nem hallott, sem a mi elménk el nem gondolt, amiket mi magunk hozhatunk létre...".

21

Beszédében arra is kitért, hogy fiatal kamaszként ébredt fel benne a küldetéstudat hazája szolgálatára, amikor a néhai John F. Kennedy elnök beszédét hallgatta. A hallgatóság soraiban lévő beavatottak számára egyértelművé tette, hogy a New Age összeesküvéshez Caroll Quigley irányításával kapcsolódott. Quigley azonban nem hazájának patrióta szolgálatára, hanem a világállam világpolgárságának szolgálatára tanította. Bill Clinton azoknak a pénzoligarcháknak a szolgálatába szegődött, akiknek Quigley szerint a céljuk "...nem kevesebb, mint létrehozni a pénzügyi ellenőrzés olyan magánkézben lévő világrendszerét, amely képes uralni valamennyi ország politikai rendszerét és a világgazdaság egészét. Ezt a rendszert a világ központi bankjai feudális módon kontrollálnák összhangban azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen tartott magántalálkozókon és konferenciákon elfogadnak." (Tragedy and Hope, 324. old.). Quigley tisztában volt vele, hogy ennek a pénzuralmi rendszernek az irányítói a pénzügyi rendszer privatizálásával tervezték meg a világgazdaság globális ellenőrzés alá vételét és a világhatalom megszerzését. Idézett könyvének a 979. oldalán azt is kifejti, hogy ma már az ún. "kisemberek" számára túl késő megfordítani a folyamatokat. Arra kéri őket, hogy fogadják el a New Age világrendjét, mert a hurok már a nyakukon van. Akik ellenállnak, azok megfojthatják magukat. Akik viszont engedelmesen követik a pénzoligarchia törekvéseit, a "béke és a jólét eljövendő évezredének" a részesei lehetnek. Quigley szerint a pénzoligarchia és az őt kiszolgáló brit szabadkőművesség, s az általuk felkínált New Age-világrend - az emberiség reménysége. Aki pedig ennek a világrendnek ellenáll, az csak tragédiát hoz önmagára és az emberiségre is. Amikor tehát Bill Clinton hitet tett mentora, Caroll Quigley professzor mellett, lényegében megerősítette, hogy ő is a pénzoligarchia New Agevilágrendjének az elkötelezettje. Aki ismeri az Arkansas állami viszonyokat, az tudja, hogy ebben a déli államban csak a Rockefeller család áldásával lehet valaki kormányzó. Ha tehát igaz az, hogy Bill Clinton mellékágon mégiscsak a Rockefeller családhoz tartozik, akkor már érthető, hogy egész fiatalon kormányzó, majd egy viszonylag jelentéktelen államocska kormányzójából az Egyesült Államok elnöke lehetett. Bill Clinton hivatalos önéletrajzából tudjuk, hogy Billy Blythe-ként született, és édesapja még születése előtt három hónappal autóbaleset áldozata lett. Ezt követően Roger Clinton fogadta örökbe, és ezért viseli az ő nevét. Amikor Clintont elnökké választották, kerestetni kezdte a Blythe családhoz tartozó unokatestvéreit. Ez azért volt szokatlan, mert általában fordítva szokott lenni, ha egy rokont elnökké választanak, akkor a rokonok keresik fel őt. Amikor 1996-ban Clinton elnököt másodszor is megválasztották, a brit arisztokrata családok származását kutató és nyilvántartó Burke's Peerage Társaság, amelyet származástani kérdésekben a legilletékesebb szaktekintélynek tartanak, bejelentette, hogy Bill Clinton Hugh Capet-nak és I. Robert francia királynak a leszármazottja, és több királyi kékvér folyik ereiben, mint bármelyik eddigi amerikai elnökében. (A Capetian vagy Capeting dinasztiát Hugo Capet alapította, amelyet 1792-ben a francia forradalom idején tévesen családi névként fogtak fel, és arra kényszerítették XVI. Lajos francia királyt, hogy magát Louis Capet-nek nevezze, megfosztva őt így királyi rangjától.) A Monica Lewinsky ügy kapcsán elvégzett genetikai vizsgálat szerint Bill Clinton génje nagyon ritka kaukázusi embertípushoz tartozó gén, amely minden 5 trillió hasonló génben egyszer fordul elő. Van egy olyan változat is, hogy Bill Clinton Cecil Rhodes rokona. A UCLA (University of California Los Angeles) tanára Anderw D. Basiago szerint Bill Clinton minden valószínűség szerint, Cecil Rhodes dúsgazdag brit üzletember és politikus leszármazottja, aki létrehozta a Round Table (Kerekasztal) hálózatot, valamint a Rhodes ösztöndíj programot. Ő az, akiről elnevezték Észak- és Dél-Rhodéziát, a jelenlegi Zambiát és Zimbabwét. A Bill Clinton származása körüli titkolózás tehát összefügghet azzal is, hogy közeli rokona a jelenlegi új világrend egyik élharcosának Cecil Rhodes-nak. Carol Quigley szellemiségét követve Clinton a CFR, a Trilaterális Bizottság és a Bilderberg Csoport tagjaként mindent elkövetett az államok feletti transznacionális világrend kiépítése érdekében. Támogatta a világkereskedelem teljes szabaddá tételét, a VTO létrehozását, a globálisan tevékenykedő korporációk terjeszkedését és az ENSZ valamint a NATO átalakítását világszintű rendfenntartó erővé. Azt a hipotézist, hogy Bill Clinton közeli rokonságban állhat Cecil Rhodes-szal, a kutatók azzal támasztják alá, hogy amikor Rhodes ösztöndíjjal Oxfordban tanult, úgy távozhatott az egyetemről, hogy nem szerezte meg a kötelezően előírt fokozatot. Valószínűleg eleve arra számított, hogy ezt a fokozatot neki automatikusan megadják. Vele ellentétben osztálytársai Robert Reich és Strobe Talbott egészen másként viselkedett, amennyiben mindent megtettek annak érdekében, hogy ténylegesen kiérdemeljék az ösztöndíjjal járó fokozatot. Érdekes az is, hogy Clinton felvett neve valójában egy Oxfordban használatos családi név. A kutatók arra is hivatkoznak, hogy ha összehasonlítják Cecil Rhodes és Bill Clinton érett férfikorban felvett fényképeit, szembeötlő a fizikai hasonlatosság. Ezt az állítást bárki leellenőrizheti David Icke honlapján. (http://www.davidicke.com/icke/articles2/rd-table.html). A globalizmus spiritualitása Az okkultizmus, még ha nehezen bizonyíthatóan is, de teljesen áthatja a globalizmus jelenlegi világrendjét. Hivatalban lévő megválasztott politikai vezetők vagy felelősségteljes rendfenntartó munkájukat végző rendőri szervezetek gyakran fordulnak okkultizmusban járatos személyekhez segítségért. Ezek a személyek a rejtett természetfölötti, titokzatos erőkkel foglalkozó asztrológusok, mágusok, spiritiszták. Egyetemi hallgatók gyakran szenvedélyesen elmerülnek olyan gyakorlatokban, amelyek bevezetik őket a pszichés jelenségek és okkult tulajdonságok különleges világába a szerepjátszás révén. Sikeres tudományosfantasztikus könyvek szerzői saját okkult nézeteiket fejtik ki munkáikban, áltudományos nyelvezetet használva. Ma már az

22

Egyesült Államok egyetemein mesterfokozatú diplomát is lehet szerezni ezoterikus ismeretekből. A titkos értelmű, elvont tanítások igen népszerűek a különböző TV műsorokban és a mozivásznon. A nők egyenjogúságáért küzdő mozgalom arra buzdítja követőit, hogy térjenek vissza ahhoz az ősi valláshoz, amelyben a női istenségeket imádták, és ahol a női varázserő meghatározó szerepet játszott. Még olyan tudóstestület is, mint az Amerikai Orvosi Társaság (American Medical Society) is támogatja azokat a kutatásokat, amelyek a tudatbefolyásolás új technikái révén eddig ismeretlen erőket mozgósítanak a gyógyulási folyamat érdekében. A pénzhatalom okkult dimenziója Jacques Attali, aki Francois Mitterrand francia elnöknek nem csak a tanácsadója, de barátja is volt, és aki a Londonban működő European Bank for Reconstruction and Development, EBRD első elnöke lett, rendkívül fontos információkat tesz közzé Siegmund Warburg "Un Homme d'influence" (Siegmund Warburg - Egy befolyásos ember) című munkájában. Ez a könyv Sir Siegmund Warburg (1902-1982) életén keresztül enged betekintést a Titkos Testvériség (Secret Brotherhood) hálózatának a működésébe, és megvilágítja a pénzhatalommal kapcsolatos beállítódásukat. Jacques Attali, aki az Európai Unió elődjének az Európai Közösségnek az egyik felsőszintű vezetője volt, természetesen nem tekinthető a Titkos Testvériség hálózata ellenségének vagy ellenfelének. Ennek az ellenkezője felel meg a valóságnak. A világhegemóniára szert tett pénzimpérium és az általa irányított hatalomgazdaság egyik vezetőjeként jól ismeri a szupergazdag pénzdinasztiák vagyon-kezelési és vagyon-bővítési technikáit, és azokat a bennfentes módszereket, amelyekkel ezeket a technikákat folyamatosan tökéletesítik. Pontosan ez az egyik oka annak, hogy Jacques Attali meggyőződéses híve az egy központból irányított világ, az új világrend és az azt irányító világkormányzat létrehozásának. Szilárdan meg van győződve arról, hogy valamennyi pénzügyi, gazdasági és hatalmi tényező egyesítése egy globális Agytröszt vagy Világagy (Brain Trust vagy World Mind) ellenőrzése alatt történelmi szükségszerűség, és az emberiség nem vonhatja ki magát alóla. Attali úgy ábrázolja a nemzetközi szuperbankárokat és pénzembereket, mint amelyek rendkívül jól szervezettek, szorosan kapcsolódnak egymáshoz egy zárt és csaknem dinasztikus hálózatban. Attali szerint ezek a rendkívüli emberek párhuzamos és globális arisztokráciát alkotnak, amely minden fontos országon belül az ott lévő pénzügyi, gazdasági és politikai rendszernek az agyát és a szívét alkotja. Ennek megfelelően ők nemcsak a pénz és a vagyon elitjét, hanem a kultúra, a tudás elitjét is alkotják. Ténylegesen egy új nemzetek feletti dinasztikus uralmi réteggé váltak. A történelem menetére meghatározó befolyást gyakorolnak, nemcsak a globális pénzrendszer ellenőrzése révén, hanem szervezettségük magas szintje és a következetes titoktartás révén is. Hosszútávú világstratégiájukat okkult háttér is, és ennek megfelelően használt rituálék is elősegítik. A már hivatkozott könyvének a 15. oldalán ezt írja Attali: "A kapitalista racionalitás úttörőiként a merkantilista rend megalapítóiként és tanúiként ezek a pénzemberek történelmünk menetének lényeges láncszemei... Végül egyfajta különös arisztokráciává szerveződtek, szigorú renddé, amely kérlelhetetlen erkölcsi kódexszel, és kegyetlen rituálékkal bír." Attali olyan információkat nyújt, amelyek alátámasztják eddigi ismereteinket, különösen azokat, amelyeket Carroll Quigley főáramlatú történész felytett ki "Tragedy and Hope" című munkájában. Eszerint igenis létezik egy több évszázadon átívelő stratégiát követő, világméretű összeesküvés, és ennek az irányítói a szupergazdag pénzdinasztiák, amelynek a tagjai ténylegesen olyan nagyméretű, mindenre kiterjedő hatalommal és befolyással rendelkeznek, hogy ténylegesen ők váltak az egész emberiség sorsának az irányítóivá bolygónkon. Attali nem csak állítja, de bizonyítja is, hogy a pénzrendszert a tulajdonukban tartó személyek azok, akik az egyes államok, és az azokat irányító politikusok feje fölött a tényleges hatalmat gyakorolják. Attali szerint tehát a szupergazdag pénzemberek zárt kört alkotó Renddé szerveződtek, és e Rend tagjait meghatározott nevek alapján lehet felismerni. Szédítő hatalommal rendelkeznek a világ felett. Évszázadokon átívelő stratégiájuk sikereként globális elitté szerveződtek, olyan pénzuralmi elitté, amelyik képes tetszése szerinti mennyiségű pénz kibocsátására és felosztására. Ennek a pénzuralmi, Merkantilista Rendnek globális pénzmonopóliuma révén - elrejtve anonim módon módjában van a hatalom formális gyakorlói felett is felügyeletet gyakorolnia. A Szovjet Birodalom kimerülésével és felbomlásával a pénzuralmat kiszolgáló demokrácia aratott győzelmet. Attali szerint az új rendszer ennek a pénzdinasztiákból alakult, új uralmi-közösségnek, "Merkantilista Rendnek" lesz a világrendje. Ez különbözni fog minden a történelemben ismert rendszertől, és egy olyan viszonylag kis létszámú, és a szupergazdag pénzdinasztiák által kiválasztott klikk fogja irányítani, amely a parancsokat ezektől a nagyhatalmú pénzemberektől kapja. Jacques Attali 22 évvel ezelőtt közreadott megállapításait jól szemlélteti a Lisszaboni Szerződés, amely az Európai Unióról szóló új szerződés, és az Európai Közösséget létrehozó szerződés módosításáról szól. Ennek a szerződésnek az V. címe az "Unió külső tevékenységére vonatkozó általános rendelkezések és a közös kül- és biztonságpolitikára vonatkozó különös rendelkezések" címet viseli. A 21. cikk második bekezdése szerint "Az Unió közös politikákat és tevékenységeket határoz meg és hajt végre, és a nemzetközi kapcsolatok minden területén magas szintű együttműködés kialakításán munkálkodik

23

annak érdekében, hogy..." (és itt következik a sokat eláruló rendelkezés a 'h' bekezdésben, D.J.) "előmozdítsa egy erősebb többoldalú együttműködésen és a világ felelős kormányzásán alapuló nemzetközi rendszer létrejöttét." Nem nehéz itt felismerni annak a "Secret Brotherhood"-nak a dédelgetett világstratégiáját, amelyet ez a Titkos Testvériség létezése céljaként megjelölt. Eddig részletesen szóltunk néhány olyan szervezetről, amely ennek az évszázadokat átívelő világstratégiának a végrehajtásán fáradozik. E szervezetek közül csak az egyik a "Skull and Bones", és azért foglalkoztunk vele kiemelten, mert nemcsak számos nagyhatalmú ember került ki a soraiból, hanem több amerikai elnök is, köztük a jelenlegi elnök George W. Bush és apja George Herbert Walker Bush is. A világ sorsát döntően befolyásoló és rendszerint álcázott, valódi természetüket másnak feltüntető szervezet között még kiemelten kell megemlíteni a "Priory of Sion" (Prieuré de Sion), a "Grand Orient" irányzatú szabadkőművességet, a Templomos Lovagokat, a Térdszalag Rendet és a Rózsakeresztes hálózatot. Több szerző is megemlíti még a Máltai Szuverén Katonai Rendet, az SMOM-et is, amely nem azonos a Máltai Szeretet Szolgálatot is működtető Máltai Lovagrenddel. Csak emlékeztetőül soroljuk ferl, hogy a "Secret Brotherhood" létrehozott néhány specializálódott és igen nagy befolyással rendelkező szervezetet is világstratégiájának a titkos támogatására. Ezek közé tartozik a Bilderberg Csoport, a Római Klub, az Aspen Intézet, a Trilaterális Bizottság, a New York-i Külkapcsolatok Tanácsa (Conucil on Foreign Relations), a "Bohemian Grove" (Bohém Liget) nevű pihenő központ a szuper gazdagok számára. (Ebben a szuper-exkluziv üdülőközpontban rendszeresen tartanak véres áldozatokkal folytatott rituálékat is. Erre vonatkozóan már kellő mennyiségű adat áll rendelkezésre.) Mindezek a zárt társaságok és csoportok, amelyekből csak néhányat említettünk meg, jól koordinált, világot -átfogó hálózatot alkotnak. Egyes korszakokban valamint különböző szerzőknél a "Secret Brotherhood"-nak ezt a hálózatát az Illuminátusokkal azonosították. Amióta ez a titkos hálózat (amely háttérhatalomként funkcionál) létezik, egyre csökkenő létszámú vezető- csoportok, bizottságok irányítják. Hogyan szórakozik a szuper-elit? Okkult szertartás vagy gátlástalan és fényűző kicsapongás, ami a "Bohém Ligetben" zajlik? A Bohemian Grove magántulajdonban lévő 2700 acre (1093 hektár) nagyságú, zárt üdülőterület a híres kaliforniai Redwood (Vörös óriás fenyő) erdőben. A "világ legnagyobb férfipartijának" nevezett klubban a nemzetközi elit legfelső rétegéhez tartozók találkoznak immáron több, mint 100 éve évről-évre. A rendszeres látogatók között megtalálhatók a Bush család tagjai, az amerikai felső politikai vezetés olyan tagjai, mint Henry Kissinger, Colin Powell, Newt Gingrich, a washingtoni képviselőház volt speaker-e (elnöke, megfelel az országgyűlés elnökének), de rendszeresen felkeresték korábbi elnökök is úgy, mint Nixon és Reagan akkor, amikor még nem voltak hivatalban és akkor is, amikor már hivatalban voltak. A Bohemian Grove fontosságát jól szemlélteti Nixonnak az 1972-ben tett megjegyzése, amely szerint "Bárki lehet az Egyesült Államok elnöke, de csak keveseknek van esélyük arra, hogy a Bohemian Klub elnökei lehessenek." Az 1890 óta működő elit társaság névsorán megtaláljuk William Howard Taft, Calvin Coolidge, Herbert Hoover, Dwight Eisenhower, a már említett Richard Nixon, továbbá az utána követkzeő elnökök között Gerard Ford, Ronald Reagan, valamint idősebb és ifjabb George Bush elnökök neveit. A tagok között megtalálhatók a kaliforniai kormányzók, a Los Angeles, San Francisco és más nagyobb városok polgármesterei, korábbi FBI és CIA igazgatók, külügyminiszterek, pl. Henry Kissinger és George Schultz. Előkelő helyet foglalnak el a listán a szuper gazdag nemzetközi bankárok, az olyan olaj világcégek vezetői, mint az ARCO, Mobil, Pennzoil, Texaco, és természetesen a művészvilág és a szórakoztató ipar ünnepeltjei, mint Mark Twain-től Jack Londonon át Charlie Chaplinig. Külön figyelmet érdemel, hogy még űrhajósok is szerepelnek a tagok között: Wally Chirra és Frank Borman. 1983-ban Nagy Britannia uralkodója II. Erzsébet királynő is megjelent a nyári összejövetlen. Tiszteletére látványos pogány táncszertartást mutattak be költséges díszletekkel, mint például egyiptomi piramisok és babiloni lépcsős templomok. A királynő még, ha akarna, sem lehetne az exkluzív társaság tagja, mert csak férfiak lehetnek tagok. A Bohemian Klubban egyértelműen az ősi kelta szokásokat ápolják, és az ókori galliai és britanniai kelta papok viseleteit hordják. A 'Groverek'-nek is nevezett szuper elit tagjai állítólag csak egy kis nyári vakációra gyűlnek össze minden évben, hogy két hétre teljesen kikapcsolódjanak. Legalábbis ez a hivatalos magyarázat. Nem hivatalosan azonban titkos tanácskozásokról, jövőbeni elnökök kiválasztásáról és a társadalmi, politikai, gazdasági élet legfontosabb személyiségeiről van szó. Ezek a világsorsát döntő módon meghatározó személyek vörös, fekete és fehér kámzsás csuklyába öltözve jelképesen emberáldozatot mutatnak be egy 45 láb (mintegy 14 méter) magas baglyot ábrázoló kőbálvány előtt, amelyet "Bohemia Nagy-Baglyának" neveznek. Az ünnepélyes szertarás célja "The Cremation of Care" (A gond eltemetése). Időnként a résztvevők teljesen levetik jelmezeiket, és akkor ruhátlanul vesznek részt a ceremónián. A Bohemian Grove kutatói szerint (mivel ilyenek is vannak) gyakran nehezebb fajsúlyú szórakozásokra is sor kerül, köztük homoszexuális orgiákra, mindkét nembeli prostituáltak részvételével, valamint gyermekeket is felhasználnak, és egyes szerzők szerint rituális áldozatként is. Érthető módon nehéz elhinni az olyan történeteket, hogy a 21. században embereket áldoznának fel a Bagoly Bálvány Isten oltárán. Az eddig ismertté vált információk szerint a Groverek a babiloni, a római és a görög történelem misztérium kultuszait ápolják. Elképzelhető, hogy az olyan ókori istenségeket ünneplik, mint Moloch, az

24

ókori föníciai napisten, akinek annak idején emberáldozatokat is hoztak. De fellelhetjük Istar, Lilit, Attis, Mitra, Apolló és Zoroaszter kultuszának a nyomait is. Vannak, akik azonban azt hangsúlyozzák, hogy a Groverek lényegében a Skull and Bones, valamint a szabadkőműves rituálék egy nyári, szabadtéri változatát gyakorolják. Más kutatók azt hangsúlyozzák, hogy mindez csak a lényeg álcázását szolgálja. Valójában sokkal fontosabb összejövetelről van szó, mint valamiféle alkalmi, nyári kicsapongás. Érdemes ebből a szempontból felütni a "TRANCE Formation of America" című könyvet, amelyet Cathy O'Brien írt Mark Phillips-szel együtt. A könyv 1995-ben jelent meg az Egyesült Államokban, a Reality Marketing Incorporated kiadásában. (http://www.trance-formation.com) Cathy O'Brien programozott bio-robotként félhivatalosan ún. "presidental model"-ként dolgozott. Az 1957-ben született Cathy O'Brien azt állítja hivatkozott könyvében, hogy a CIA tudatmódosítási programja keretében (MKULTRA and Project ARTICHOKE) egyrészt hírszerzési feladatok, másrészt szexuális szolgálatok teljesítésére programozták. A hivatkozott könyvben a két szerző olyan állításokat tesz konkrétan megnevezve személyeket és intézményeket, akiknek e sorok írója szerint már rég keményen fel kellett volna lépniük minden jogi eszközt igénybe véve a két szerző ellen, bebizonyítva azt, hogy alaptalan a vádaskodásuk. Vannak, akik pénzszerzés érdekében végzett csalásnak tekintik könyvüket, mások például Mattias Gardell professzor arra mutat rá, hogy O'Brien könyvében foglaltakat csaknem teljes mértékben semmi más nem támasztja alá, mint a saját állításai, illetve hasonló nem bizonyított kijelentések. E sorok írója levélben kereste meg a szerzőket azért, hogy tájékozódhasson, milyen eljárásokat indítottak ellenük az érintett személyek azért, hogy igaz mondásra szorítsák őket. 2003. június 20-án kelt válaszlevelükben arról tájékoztattak, hogy minden lehetséges jogi eszközt és fórumot igénybevettek állításaik alátámasztására, de az Egyesült Államok kongresszusa a rendelkezésére álló eszközökkel leállíttatta 1992-ben a bírósági eljárást az 1947-es nemzetbiztonsági törvényre hivatkozva. Ez a tény gyengíti Gardell professzor hivatkozását, hiszen bírósági ítélettel is alátámasztott bizonyíték felmutatása azért nem lehetséges, mert az ezt eredményező bírósági eljárást az illetékes hatóság a nemzetbiztonsági törvényre hivatkozva megakadályozta. Álláspontom szerint az érintetteknek keményen fel kellett volna lépniük O'Brien ellen, ha nem állt volna fent az a veszély, hogy az ellenük lefolytatott eljárások nyomán esetleg az bizonyosodik be, hogy O'Brien és Phillip állításai (vagy azok egy része) megfelel a valóságnak. Ezért továbbra is feltételezhető, hogy az igazság kiderülésének a veszélye miatt nem léptek fel az érintettek jogi eszközökkel a TRANCE Formation of America című könyv szerzői ellen. A könyv több mint tíz kiadást élt meg, mi a tizedik kiadásból idézünk a 98., a 169-170. oldalról. Dick Cheney az ifjabb George Bush kormányzat alelnöke ismertette meg Cathy O'Brien-nel a "A Most Dangerous Game" (Egy igen veszélyes játék) nevű brutális szórakozást, amit embervadászatnak is hívnak. Ezt a játékot a katonai kiképzés céljára dolgozták ki. Ugyanakkor felhasználták olyan biorobotok programozására is, akiknek a programjába beletartozott az is, hogy olyan helyzetben cselekvőképesek legyenek, amikor nincs mód az elrejtőzésre (No place to hide). Ez oly erősen traumatizálja a kísérleti alanyt, hogy tartósan rögzíti a programozását. Cathy O'Brien szerint számos esetben kellett ezen a tortúrán keresztül mennie, és így annak több változatát is átélte. Az alap változat szerint meztelenre vetkőzve szabadjára engedték a vadonban, miközben szó szerint vadásztak rá emberek és vadászkutyák. Ezek a vadonnak tekinthető területek valójában zárt katonai bázisok voltak, és csak idő kérdése volt, hogy a "vadat" elkapják, megerőszakolják és kínozzák. Az említett könyv 98. oldalán olvasható beszámoló szerint Cheney, aki ebben az időben Ford elnök Fehér Házi hivatalának a főnöke volt, rendkívül kedvelte ezt a "sportot". Nos, azért említettük ez a kísérletezést, mert a Bohemian Grove gyakran volt a színhelye az e fajta embervadászatnak. Könyvének 168. oldalán Cathy O'Brien leírja: úgy programozták és készítették fel, hogy a Bohemian Grove bármely épületének, bármely szobájában berendezett specifikus célra igénybe lehessen venni. "Bármit, bármikor, bárhol, bárkivel" volt a működési szabály a Grove-ban. A hírszerzési és szexuális szolgáltatásokra programozott Cathy O'Brien termesztésen nem volt abban a helyzetben, hogy kellően áttekintse: mi minden történik ebben a különleges ligetben. Elsősorban a saját személyével kapcsolatos programokat tudta áttekinteni. Ezt írja minderről: "Az én felfogásom szerint a Bohemian Grove arra szolgál, hogy megvalósítsa az új világrendet az agykontrol (tudatmódosítás D. J.) segítségével, és a klub tagjai elsősorban a maffia és az amerikai kormányzat legmagasabb szintű vezetőiből tevődnek össze.". A Bohemian Grove kezdetben luxus pihenő helynek számított, ahol biztonságos környezetben a hatalmi elit tagjai önfeledten szórakozhatnak. Az egyetlen fontos biznisz, amit itt folytattak az az új világrend létrehozására vonatkozott, mégpedig a tudatmódosítás technikáinak az elterjesztésével, és a szabadkőművességre jellemző legnagyobb titoktartás közepette. Az egyetlen helyiség, ahol munkajellegű megbeszélések folyhattak, viszonylag kicsi, sötét terem volt, amit érzelgősen, de találóan "Underground"-nak (Földalattinak) neveztek. Az ún. "sex slave"-ket rendszerint nem engedték ebbe az Underground-ba biztonsági okokból. Ily módon csak a halban felállított kis színpad szolgált a szórakozás és szórakoztatás céljára. A szereplők a leendő közéleti sztároktól, mint Lee Atwater, Bill Clinton és George Bush, a CIA olyan tényleges szórakoztató emberéig terjedtek, mint BoxCar Willie és Lee Greenwood. O'Brien itt arról ír, hogy egy alkalommal azt az utasítást kapta, hogy találkozzon a korábbi elnökkel Gerard Forddal az Underground-ban, ahol Lee Atwater volt a ceremóniamester és éppen énekelt. Amikor keresztül sétált a füsttel teli termen Ford asztalához, Atwater félbeszakította az éneklést, kódolva jelezve, hogy nem kívánatos a jelenléte, mert elkezdte énekelni az Over the Rainbow-nak a kórusdalát, valamint Byrd dalát a Country Roads-t.

25

Cathy O'Brien programozott biorobot volt, és egyrészt szexuális szolgálatokra volt programozva, másrészt titkos szolgálati feladatok ellátására. A programozáshoz szervesen hozzátartozott a rituális traumák okozása. A programozott személynek tudnia kellett, hogy a legkisebb hiba esetén is életével fizethet. O'Brien szerint azokat a biorobotokat, akik kiöregedtek vagy akiknél a programozás nem bizonyult hibátlannak, szó szerint feláldozták a Bohemian Grove-ban tartott szertartások keretében. O'Brien is tisztában volt vele, hogy 30. évéhez közeledve ez a sors vár rá. A gyakran tényleges emberáldozattal is járó rituálékat a már említett nagyméretű betonból készült bagoly bálványnál tartották, amely a hatalmas ligeten keresztül haladó Russian River partjánál van felállítva. O'Brien szerint ezek az okkult szex rituálék abból a tudományosnak tekintett meggyőződésből fakadtak, hogy az agykontroll alatt álló biorobotoknak súlyos traumán kell keresztül menniük azért, hogy agyműködésük jól elválasztható részekre legyen hasítható, és az elkülönült részek között áthatolhatatlan memóriafalak létesüljenek. Itt tehát nem a spirituális motiváció volt a meghatározó, hanem a biorobotok programozásával kapcsolatos technikai követelmények. Könyvében beszámol, hogy miként közölték vele: ő rá is az a sors vár, hogy ténylegesen feláldozzák. Ez volt az egyik fő motívuma annak, hogy Alaszkába szökött gyermekével és Mark Phillips-szel, aki több éven át tartó fáradságos és sok szenvedéssel járó folyamat keretében részben le tudta bontani az agyába épített programokat. Ezután keresett a törvényes út segítségével védelmet a maga számára, amely azonban csak részleges sikerrel járt, mivel mint már utaltunk rá, a nemzetbiztonsági törvény rendelkezéseire hivatkozva a bírósági eljárás igénybevételét elzárták előle. Aki ez irányban további információkat akar szerezni, annak figyelmébe ajánljuk a TRANCE Formation of America című könyvet, amely az Egyesült Államokban, 1995-ben jelent meg, és eddig már számos kiadásban fogyott el, és állításait eddig nem cáfolták meg az érintettek. Az új világrend régi urai Texe Marrs írja 1992-ben az Egyesült Államokban megjelent "Dark Majesty" című munkájának a 18. oldalán, hogy könyvének megírásakor mindössze kilenc magas rangú Illuminátusból állt a "Secret Brotherhood" hálózatát irányító legfelsőbb testület. Ebben az időpontban elhalálozás miatt egy hely üres volt. Texe Marrs szerint ez a kilenc ember több hatalommal rendelkezik, mint bármely más hatalmat gyakorló csoport az emberi történelemben. Rendszeresen találkoznak a világ legkülönbözőbb helyein, és szervezetten irányítják a világ legfontosabb folyamatait. Ők alakítják az emberiség sorsát. Amikor ez a testület döntést hoz, a Secret Brotherhood egész hálózata és apparátusának minden részlege hozzálát az elfogadott határozat végrehajtásához, kidolgozzák az ehhez szükséges végrehajtási programokat. A hálózat komplex, átfogó és jól olajozott gépezetként működik. Ez a legfelsőbb irányító testület jelenleg a háttérben kíván maradni, és ezért tagjainak a nevei nem nyilvánosak. Három legfontosabb céljuk az új világrend létrehozása érdekében a globális pénzmonopólium által irányított pénzgazdaság, majd az ugyancsak a pénzmonopólium által irányított világkormányzat, és mindennek az ideológiai háttereként egy szinkretikus világvallás és világegyház létrehozása. Ha e program legfőbb irányítói megneveznék magukat, az esetleg akadályozná e nagyszabású világstratégia zavartalan átültetését a gyakorlatba. Tanúi lehetünk annak, hogy ez a három cél már közel áll a megvalósításhoz. A Secret Brotherhood hálózatának több évszázadot átívelő kemény munkájára volt szükség ahhoz, hogy például megszülethessen a Lisszaboni Szerződés, amely lényegében az Európai Unió alkotmányát pótló reformszerződésnek tekinthető. Ez a szerződés kényes fordulópontot jelöl, amikor már jogi formában is meg lehet fogalmazni az egy központból irányított világgazdaság és világkormány létrehozását, vagyis, hogy az Európai Unió arra törekszik, hogy elősegítse a világ felelős kormányzásán alapuló nemzetközi rendszernek - lényegében egy világállamnak - a létrejöttét. Az új világrend a pénzhatalom monopóliumán nyugszik. A Secret Brotherhood-ot irányító szupergazdag pénzdinasztiák közül talán a legismertebbek a Rothschildok, a Rockefellerek és a Warburgok. Az elmúlt két évtizedben a vezetést név szerint is vállaló személyek közül David Rockefeller állt az előtérben, aki több nyilatkozatban is őszintén vállalta, hogy az új világrend megvalósítása életének legfőbb célja. Az elnökválasztásra készülő Egyesült Államokban Ron Paul texasi képviselő is az elnökjelöltségre pályázók közé tartozik. Sokmilliós tábora az Internet segítségével szerveződött meg. Ron Paul írta az új világrend pénzügyi hátteréről, hogy: "A pénzügyi új világrend szoros kapcsolatban álló kormányok és bürokraták elitjének az alkotása, amely összeesküdött a világ országaiban élő középosztályhoz tartozó rétegek vagyonának a megadóztatására, ellenőrzésére és elinflálására egy globális demokrácia nevében." (Idézi Texe Marrs, Dark Majesty, 67. old.) Ron Paul egyértelműen megállapítja, hogy az Egyesült Államok magára vállalta e pénzuralmi világrend rákényszerítését az emberiségre. Texe Marrs ehhez hozzáfűzi, hogy a saját kutatási eredményei ezt alátámasztják, és megerősítik, hogy itt globális méretű világ összeesküvésről van szó, amely mögött egy viszonylag kis létszámú, de rendkívül nagy hatalommal rendelkező - politikai felelősséggel nem tartozó - csoport húzódik meg.

26

Az Európai Unió alkotmánypótló reformszerződése (Lisszaboni Szerződés) akkora hatalmat biztosít a frankfurti Európai Központi Banknak, amely ténylegesen pénzügyi eszközökkel gyakorolt diktatúrává alakítja át az Európai Unió belső viszonyait, magát az Európai Uniót pedig álcázott föderális állammá, egyfajta Európai Egyesült Államokká. Victor Hugo, aki a Priory of Sion-nak a nagymestere volt 1844-től 1885-ig, kulcsszerepet játszott az Európai Egyesült Államok tervének a kidolgozásában. A nagy francia író a Priory of Sion vezetőjeként már 1851-ben - az 1848-as szabadkőműves forrongások nyomán tartott párizsi szabadkőműves kongresszuson - nagyhatású megnyitó beszédet tartott. Ebben azt ajánlotta, hogy egész Európát egyesíteni kell "Európai Egyesült Államok" elnevezéssel. Ezek a szavak ekkor hangzottak el először, méghozzá a Priory of Sion nevű ma is létező és nagyhatalmú titkos társaság elsőszámú képviselőjének a szájából. A Priory of Sion-nak ez a kezdeményezése azonban nem kapott akkor elég támogatást, és ezért kudarcba fulladt. Csak hosszú évek múltán került elő újból az Európai Egyesült Államok jelszava, de ekkor már a nemzetközi szocialista mozgalom karolta fel ezt a célt. Az egy központból irányított világrend létrehozásán fáradozó háttérhatalom az Európai Uniót a világállam egyik régiójának tekinti. Egyelőre nyíltan nem mondják meg, hogy a reformszerződés föderációvá, azaz birodalommá alakította át az Európai Uniót. Azt, pedig még inkább titkolja a háttérhatalom, hogy az Európai Unió Központi Bankját, mint intézményt, ellenőrizetlen és diktátori hatalommal ruházták fel. A reformszerződés Európai Központi Bankról szóló részében a 282. cikk első bekezdése kimondja, hogy: "Az Európai Központi Bank és a Nemzeti Központi Bankok alkotják a Központi Bankok Európai Rendszerét (KBER). Az Unió monetáris politikáját az Európai Központi Bank és azon tagállamok Nemzeti Központi Bankjai irányítják, amelyek hivatalos pénzneme az euró, és amelyek az euró rendszert alkotják." A Ebből egyértelmű, hogy az a Magyar Nemzeti Bank, amely egy olyan országnak a központi bankja, amelyben még nem az euró a hivatalos pénznem, nem vesz részt az irányításban, a döntéshozatalban. Ugyanakkor a hivatkozott cikkely 5. bekezdése szerint "Az Európai Központi Bankkal konzultálni kell a hatáskörébe tartozó valamennyi jogi aktusra (rendeletekre, irányelvekre, határozatokra és ajánlásokra) irányuló javaslattal, továbbá valamennyi nemzeti jogszabály tervezettel kapcsolatban, és a hatáskörébe tartozó területeken véleményt terjeszthet elő.". Mivel egy pénzuralmi rendszerben, ahol minden alá van rendelve a monetáris hatalomnak, ezért szinte nincs is olyan vonatkozása az életnek, amely valamilyen kapcsolatban ne állna a forgalomban lévő pénz mennyiségével, a hitelezéssel, a kamat és árfolyam szabályozással, az adózással és a költségvetéssel. Ez azt jelenti, hogy az Európai Központi bank arra hivatkozással, hogy egy adott tagállam parlamentjének vagy kormányának a törvénye vagy rendelete pénzügyi vonatkozásokkal is bír, ezért vele konzultálni kell, és ha nem adja egyetértését, akkor gyakorlatilag vétó joga van, még akkor is, ha ezt a kifejezést egyelőre nem használják. Mivel az Európai Központi Bankot (EKB) az Unió egyetlen szerve sem ellenőrizheti, és utasíthatja, beleértve a Bizottságot és a Tanácsot is (az Európai Parlament, mint konzulens szerv valójában csak a díszítő ornamens szerepét tölti be, és döntési hatásköre nincs, csak ajánlásokat tehet), továbbá az alkotmánypótló reformszerződés értelmében most már az egyes tagállamok parlamentjei és kormányai sem hozhatnak olyan törvényeket vagy rendeleteket, amely az EKB-nak nem tetszik. Ezért mondhatjuk, hogy a Frankfurti Bank ténylegesen diktátori hatalomra tett szert. Az egyes tagállamok szuverenitása minden lényeges kérdésben kétségbe vonhatóvá vált. Ez természetesen a demokráciának a jól álcázott felszámolása, hiszen a választott és politikai felelősséggel tartozó szerveknek a hatáskörét elvonta egy kinevezett, politikai felelősséggel nem tartozó, sem uniós, sem tagállami szervek részéről nem ellenőrizhető és felelősségre nem vonható szervezet. Az Európai Központi Bank természetesen csak az Európai Unió és az egyes tagállamok demokratikus intézményeitől független, de informálisan szorosan függ a nemzetközi pénzhatalom olyan központjaitól, mint a City of London, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap, az Egyesült Államok központi bankjának szerepét betöltő, de Rothschild érdekeltséghez tartozó, magántulajdonban lévő pénzkartell, a FED, valamint a Baselben működő BIS (Bank of International Settlement, Nemzetközi Fizetések Bankja), amely szintén a beruházó bankárdinasztiák ellenőrzése alatt áll. Az illuminátus hatalmi struktúrának tehát a pénz és korporációs oligarchia szervezetei a legfontosabb elemei. A már említett központi bankokon felül még meg kell említeni a családi holdingok és alapítványok egész rendszerét, továbbá azt a mintegy 500 világcéget, amely a nemzetközi pénz és korporációs oligarchia tulajdonában van és az ő globális részvényvagyonához tartozik. A Secret Brotherhood, amelyet egyes szerzők az Illuminátusokkal azonosítanak nemcsak a nemzetközi pénzvilág, a pénz és korporációs oligarchia legfőbb vezetőiből áll. A nemzetközi pénzrendszert irányító struktúrák képezik a pénzügyi és vagyoni bázist. Ahhoz, hogy az egy központból irányított világ, amely informálisan már létezik, formálisan is létrejöjjön, nagyon fontos funkciót látnak el a különböző titkos társaságok és zárt csoportok. E két fő hatalmi struktúra alatt vannak a politikai irányítást végző csoportok. A nemzeti kormányok, az ENSZ, a Bilderberg Csoport, a Trilaterális Bizottság, a CFR (Council on Foreign Relations, Külkapcsolatok Tanácsa) és ikerszervezete a londoni RIIA (Royal Institute of International Affairs, Királyi Külügyi Intézet), a Tavistock Intézet, a Római Klub, az Aspen Intézet, a Bohemian Grove, a NATO és más szövetségi rendszerek, valamint a szakszervezetek nemzetközi szövetségei és más NGOk. A rendszerhez szorosan kapcsolódnak az egymással egyszerre együttműködő és rivalizáló hírszerző szervezetek: a CIA, FSZB (az Orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat, a KGB utóda), az FBI, a brit hírszerzés, a maffia és egyéb szervezett illegális csoportok, a drog kartell, az Interpol, és több ehhez hasonló ehhez hasonló szervezet.

27

Ide tartoznak továbbá a különböző vallásijellegű szervezetek, az Egyházak Világtanácsa (World Council of Churches), az Egyházak Nemzeti Tanácsa (Nationa Council of Churches), Vallások Világparlamentje (World Parlament of Religions), New Age csoportok és a New Age kultusz, Liberális Protestáns Felekezetek (Liberal Protestant Denominations), Egységes Egyház (Unity Church), Univerzális Egyház (Uniterian/Universalist Church), Bahai szekta, Temple of Understanding. Fontos csoportot képzenek a tudat-és véleményhatalom megszervezésének szempontjából a különböző nevelési hálózatok, és szervezetek: UNESCO, World Peace Groups (Világ Béke csoportok), Planetary Congress (Planetáris Kongresszus), World Federalist Association (Világ Föderációs Társaság), World Constitution and Parlamentary Association (Világ Alkotmányozó és Parlamentáris Szövetség), Enviromental Groups (Környezetvédő csoportok), a részletesen tárgyalt Lucis Trust, World Goodwill, World Union, Esalen Institute és a Globális Korporációs Tömegtájékoztatás. A legfőbb hatalmat természetesen a pénzügyi struktúrákat irányító pénz és korporációs oligarchia tartja kézben, de a politikai, a hírszerző, a vallásos és a nevelési intézmények is a hatalmi hálózat fontos részét képezik, és az Illuminátus vezetés legfelső irányítói szoros ellenőrzésük alatt tartják. A felsorolt csoportok szoros kapcsolatban állnak egymással. Nagyon gyakori, hogy ugyanaz a konkrét személy egyszerre több e struktúrához tartozó szervezetnek is elnöke vagy igazgatói tanácsának tagja, illetve fontos döntési pozíciót tölt be valamelyik politikai, hírszerző, vagy vallási szervezetben. Az illuminátus felsőkörök tagjai tehát gyakran közvetlenül is részt vesznek a különböző szervezetek és csoportok szponzorálásában és operatív irányításában. Szuperagy az új világrend számára Az egy központból vezérelt világrendszer stratégiáját irányító csoportok egyre nyíltabban törekednek arra, hogy bizonyos formában valamennyi ember egybekapcsolódjék és tudatilag szintetizálódjék a világszintű szuperagy segítségével. E stratégia kidolgozói szerint az emberi gondolkodás feletti uralomhoz szükséges ez az egységesítés. Az egyetlen járható út óriási szuperagy létrehozása a legfejlettebb elektronikai és informatikai, valamint lélektani technikák igénybevételével. Az emberiség agyműködésének az összekapcsolása óriási szuperagy keretében megengedné minden egyes ember számára az individuális működést, ugyanakkor a társadalmi tudat univerzális méretű ellenőrzés alá kerülne. A Titkos Testvériség (Secret Brotherhood) tagjai kezdettől fogva globális méretekben gondolkoztak és terveztek. Tudatában voltak annak, hogy a világagy és az egyesített globális méretű gondolkodás elősegíti olyan ellenőrzési és uralmi rend létrehozását, amely képes az egész emberi civilizáció irányítására. Ily módon elérhetik évszázados, sőt évezredes céljukat, hogy az egész világ, valamint lakói az ellenőrzésük alá kerülhessenek. Az elektronika, az informatika, a nanotechnika és az ezekkel rokon tudományok és technológiák szédületes fejlődése lehetővé tette az emberi agy működésének a programozását és átalakítását, globális méretű tudatipar létrehozását. Ha ez megszilárdul, akkor lehetővé válik az egész emberiség felett gyakorolt totális uralom. Többé már nem tekinthető utópiának egy univerzális szuperagynak a létrehozása. Már léteznek azok a hálózatok, amelyek integrálják, szintetizálják, és meghatározott irányba befolyásolják az emberi gondolkodást, vágyakat, szükségleteket, de még a félelmeket is. Ezért állíthatta a Lucis Trust egyik vezetője, Alice Bailey, "Education in the New Age" című munkájában, hogy az emberi agyak szintetizálása az egyik legfontosabb feladat az emberiség számára. Már 1954-ben ezeket írta: "Szükségünk van a világföderáció és a világagy politikai szintézisére. Szükségünk van planetáris életmód, világszintű etika és globális életérzés kialakítására, amely megfelelően erős ösztönzést ad mindannyiunknak, hogy az előttünk fekvő nagy feladatot megoldhassuk." Az egy központból irányított világ stratégái tudatosan törekednek globális méretű agymosás sikeres végrehajtására, és ily módon szintetizált világgondolkodás és univerzális agytröszt létrehozására. Az igazi kérdés az, ki fogja irányítani ezt a globális agyat, és kik lesznek azok, akik ennek a hatalmas tudatmódosító gépezetnek a kontrollközpontjában foglalnak majd helyet. Az események 2007-ben és 2008-ban felgyorsultak. Gordon Brown brit miniszterelnök sürgette a meglévő nemzetközi intézményrendszer teljes átalakítását azért, hogy az alkalmas legyen a globalizációs folyamatok kezelésére. Ennek keretében síkra szállt a globális közgazdaság újra strukturálása érdekében, hogy a XXI. században teljesen kibontakozhasson és megszilárdulhasson az új világrend. A brit kormány a Lisszaboni szerződés aláírását követően bejelentette, hogy bizonyos ideig nagy arányú intézményi változásokra Európában egyelőre nem kerül sor. A Lisszaboni szerződés valamennyi rendelkezése csak 2017 körül lép életbe. 2008 januárjában arról olvashattunk, hogy a Gulf Cooperatin Council, vagyis a Perzsa-öböl Menti Együttműködős Tanácsa gazdasági közösség létrehozását tervezi 2010-re. Hírt kaptunk arról is, hogy az Egyesült Államok és az Európai Unió 2015-re létre akarja hozni a Transzatlanti Gazdasági Közösséget (Transatlantic Economic Community), továbbá tervbe van véve egy közös európai-amerikai-NATO parancsnoki struktúra mielőbbi létrehozása. Tanúi lehetünk annak, hogy meghatározó politikai erők fokozott erőfeszítéseket tesznek a kulturális és vallási megosztottság áthidalására az "Alliance of Civilizations" (Civilizációk Szövetsége) megszervezésével. Ha csak e felsorolt törekvéseket vesszük számításba, már akkor is egyértelmű, hogy milyen irányba halad napjainkban a globalizációs folyamat, és miféle globális kormányzati rendszert kívánnak a világ régi és új urai létrehozni. Mondhatnánk azt is, hogy a pénzuralmi globalizmus jó irány, és érdemes az emberiség többségének a támogatására. Az életösztönünk azonban ellentmond ennek. Ebben az uralmi rendben ugyanis egy élettelen absztrakció, a pénz, és az

28

embereket megosztó, egymással szembeállító arrogáns és cinikus szerzés vette át a világfolyamatok alakítását. A szélsőséges anyagiasság, a mértéket nem ismerő szerzés az élet gazdag és megújuló értékeit egyetlen dimenzióra, a pénzben kifejezett vagyongyarapodásra redukálta. Ezért a transzatlanti uralmi rend spirituális motívumaival és okkultista hátterével együtt életellenes: irigységhez, leküzdhetetlen konfliktusokhoz, háborúkhoz és az emberiség életterének a szűküléséhez vezet, a pusztulás és a halál kultúráját terjeszti. A pénzuralmi globalizmus látszólagos dinamizmusa ellenére enervált, morbid és dekadens. Tagadja a világ összetettségét és természetes rendjét. Az életért, az emberiség fennmaradásáért kell szembeszállni a halálnak ezzel a kultúrájával. Képzelődés vagy összeesküvés? Részletek az elhallgatott történelemből Az elmúlt három évszázadban az egyre szervezettebbé váló háttérhatalom történelem-formáló mélyáramlatai felerősödve éreztették hatásukat. A XX. században pedig világháborúkat előidéző örvénylésbe kezdtek. A háborúkkal sikeresen lehetett eltávolítani a hagyományos, dinasztikus államokat, a soknemzetiségű birodalmakat, és gyökeresen át lehetett írni velük a határokat. Az egyidejűleg beindított forradalmi mozgalmakkal pedig, amelyek kezdetben egyszerre ígértek társadalmi és technikai modernizációt - ekkor még a tudományos technikai forradalmat összekapcsolták a társadalmi haladással - sikerült belülről is átalakítani az egyes államok és társadalmak rendjét. Ma már tudjuk, hogy a háttérhatalom stratégái kezdetben azért törekedtek egyre nagyobb államok létrehozására, például Németország egyesítésére, mert úgy gondolták, hogy így könnyebb azokat az ellenőrzésük alá helyezni, és átvenni az irányításukat. Mivel a háttérerők meghatározó döntéshozói között a szupergazdag bankárdinasztiáké volt a döntő szó, ezért egy bizonyos időszakban szükségessé vált a nemzeti alapon megszerveződő kisebb államok létének az elismerése és támogatása, mert a zsidószármazású bankárok így remélték azt, hogy felbomlasztva a soknemzetiségű Ottomán Birodalmat, az ahhoz tartozó Palesztinában létrehozhatják majd saját nemzetállamukat. Ezt a célt úgy érhették el könnyebben, ha az egyes nemzetek államalkotáshoz való jogát a nemzetközi jog és gyakorlat részévé teszik. A nemzetek önrendelkezési joga szelektíven alkalmazva - ugyancsak lehetővé tette a nemzetközi rendszer olyan átalakítását, amelyet könnyebben tudtak a saját igényeiknek megfelelően ellenőrizni és irányítani. Röviden: meg akartak szabadulni a hagyományos dinasztikus államoktól, elsősorban háborúk előidézésével, másrészt a megmaradó nemzetállamok társadalmi viszonyainak forradalmak útján történő erőszakos átalakításával. A forradalmat azzal fogadtatták el, hogy az egyszerre szolgálja a technikai és a társadalmi haladás céljait. Amikor aztán sikerült ezeket a célokat elérni, akkor már kihagyták a modernizációból a társadalmi viszonyok igazságosabbá tételének az igényét, és csupán a technikai haladás maradt meg belőle. Az etikai alapon álló, és a társadalmi igazságosságot továbbra is fontosnak tartó politikai erőket vagy szétverték vagy marginalizálták, illetve lényegüket kicserélve fokozatosan a kibontakozó pénzuralmirend kiszolgálóivá tették. Ez történt az ígéretes szociáldemokrata mozgalommal is. A forradalmi mozgalom másik típusa a kommunista világmozgalom, kezdettől fogva tagadta a politikai szabadságjogok kiterjesztését, és a mindenki számára emberségesebb és igazságosabb társadalmat a legembertelenebb rendőri erőszakkal, véres diktatúrával akarta létrehozni. A kommunista önkényuralomról kiderült, hogy az lényegében a háttérhatalom legfelsőbb irányítóinak az ellenőrzése alatt áll, és valójában a világuralom megszerzésének egyik eszköze. A kommunista diktatúra minden hatalmat a központosított állam számára biztosított, amely rendőri erőszakkal vette el a társadalom többi tagjának a vagyonát, az emberek munkájának az eredményét, s így lett élet és halál ura felettük. Az a szűk hatalmi csoport, amely ezt az államot abszolutista módszerekkel kézben tartotta, rendelkezett az adott ország vagyonával és lakóinak az életével is. A jelenlegi globalista pénzuralmi rend ezt a helyzetet pénzügyi technikákkal éri el. Ugyanaz a világuralomra törő érdekcsoport, amely a kommunizmust létrehozta, szerezte meg magának a globális pénzrendszer irányításának a monopóliumát. Pénzügyi monopóliuma segítségével sikeresen vonta az ellenőrzése alá az emberiség termelővagyonának túlnyomó részét. Pénzügyi és vagyoni túlhatalmára támaszkodva pedig átvette a kormányok és a nemzetközi rendszer irányítását is. Célját - a világuralom megszerzését - így rejtettebben és hatékonyabban érte el, mint ahogyan azt kommunista diktatúrával valaha is elérhette volna. A világ pénz-és termelővagyonával rendelkező szűk érdekcsoport ma már világszinten és folyamatosan ki tudja sajátítani magának az emberek munkájának az eredményét. A globális pénzkartell sikeresen taszította függő helyzetbe az értéktermelő munkát-végző osztályokat és rétegeket. Elérte, hogy létrejött a társadalmilag kétpólusú világ, amelyben minden pénzügyi, gazdasági és politikai hatalom egy szűk érdekcsoport kezében összpontosul, miközben mindenki más kiszolgáltatott helyzetbe került. Ez utóbbiak vagy bérből és fizetésből élő függőhelyzetű emberek, vagy segélyre-szoruló, hátrányoshelyzetűek, akik még nagyobb függőségben kénytelenek élni. Mivel lehet bizonyítani egy globális méretű összeesküvés létezését?

29

Először is meg kell határoznunk: mit jelent fogalmilag az összeesküvés? Arisztotelész szerint a kielégítő meghatározásnak két része van: Az első részben meg kell jelölni azt a fogalmi kört, amelyhez a meghatározandó fogalom, mint nagyobb egységhez tartozik. Ez a szélesebb körű fogalom. Ezt követően meg kell nevezni ennek a fogalmi körnek a sajátos megkülönböztető jegyét, vagyis a differencia specifikáját. Ez a differencia specifika jelöli azt a sajátos jegyet, amely az adott fogalmat, (és amit ez a fogalom jelöl) az összes többitől elválasztja. Ha tehát mi az összeesküvés fogalmát kívánjuk meghatározni, el kell döntenünk, hogy mi is az a nagyobb kör, amelybe ez besorolható. Az első látásra megállapítható, hogy nem állat, nem növény, nem ásvány, nem szilárd, folyékony vagy légnemű halmazállapotú. Azért nem az, mert nem dologról, tárgyról, hanem cselekvésről, akcióról van szó, hiszen az összeesküvés emberi tevékenység. Azt se lehet vitatni, hogy sajátosan az emberi tevékenységhez kötődik, hiszen nem nagyon tudunk az állatok, a növények, az ásványok vagy ehhez hasonlók összeesküvéséről. Mivel tehát emberi tevékenységről van szó, azt kell meghatározni, hogy melyek ennek az emberi tevékenységnek a megkülönböztető jegyei. Először is egy olyan tevékenységről van szó, amely több mint egy személyhez kötődik. Másodszor, olyan személyekhez, akik ugyanazt vagy hasonló célokat követnek. Egy harmadik sajátosság, hogy ennek a közös célnak és tevékenységnek valamilyen vonatkozásban károsnak, gonosznak vagy rombolónak kell lennie. Végül pedig, ezt a tevékenységet vagy titokban, vagy úgy kell gyakorolni, hogy teljesen ne kerülhessen nyilvánosságra: milyen szándékai és céljai vannak az összeesküvő tevékenységben résztvevőknek? Az csaknem biztos, hogy valódi indítékaikat az összeesküvők nem közlik azokkal, akikre tevékenységük irányul. Most már körvonalazhatjuk az összeesküvés fogalmi terjedelmét. A történelem folyamán számos különböző kisebb-nagyobb méretű összeesküvés fordult elő, kezdve néhány személytől, akik szövetkeztek egy bank kirablására, egészen az olyan globális méretű stratégiák kidolgozásáig és kidolgozásáig, mint amilyenről manapság beszélünk. Az összeesküvések résztvevői a szervezési módszerek és eszközök széles változatát alkalmazták. Egyesek tankönyveket használtak, mások titkos kódjelzéseket vagy telefonszámokat, címeket-rangokat, sajátos egyenruhákat. E sokféle változat ellenére a meghatározásnak az a négy lényeges eleme, amelyről korábban szóltunk, mindig jelen volt. Ezek közé a lényeges ismérvek közé tartozik az, hogy az összeesküvés résztvevői hasonló célokat követnek. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy az összeesküvés valamennyi résztvevője ezt nem feltétlenül ugyanabból a személyes okból, vagy motivációból teszi. A történelem során számos ember segítette elő a hatalom néhány kézben való koncentrációját, különösen egy központi kormányzat kezében. Eltűnődhetünk azon, hogy vajon miért tették ezt? Ennyire hataloméhesek lettek volna? Valamennyien személyes hatalomra, vagyonra vagy más előnyökre törekedtek? Vagy valamennyien eszmeileg elkötelezetten, meggyőződésből akartak létrehozni egy totalitárius rendszert? Nincs szükség arra, hogy az összeesküvés valamennyi résztvevője ugyanabból a motívumból és okból cselekedjék. Az emberek a legváltozatosabb okokból is együttműködhetnek ugyanazon romboló céloknak az elősegítésében. Egy történelmi jelentőségű összeesküvés beazonosításánál és kiértékelésénél a hangsúly azokon a konkrét személyeken van, akik úgy döntenek, hogy összeesküsznek. Az a döntő, hogy ezek az egyének saját akaratukból, tudatosan cselekedjenek, s erkölcsileg feleljenek tetteikért. Az összeesküvés fogalma ugyanazon az előfeltevésen alapul, amin az erkölcsiség fogalma is: azaz az embernek saját akarata van, vagy bizonyos fokig saját ellenőrzése alatt tartja gondolatait és cselekvéseit. Aki nem rendelkezik kontrollal saját gondolatai és tettei felett, azt nem lehet felelőssé tenni vagy megbírálni azokért a tettekért, amelyeknek a kigondolásában és végrehajtásában részvett. A moralitás rendszere olyan rendszer, amely gonosz, káros és romboló cselekedetekkel függ össze, nemcsak feltételezi az objektíve létező erkölcsöt, hanem abból indul ki, hogy az embereknek normális körülmények között szabad akaratuk van, és ennél fogva rendelkeznek a saját tudatuk, azaz gondolkodásuk és gyakorlati tetteik felett. A történelem szabad-akarat alapján történő szemlélete abból indul ki, hogy az embereknek választási lehetőségük van cselekvéseiket illetően. Miután meghozták döntésüket, és hosszabb időn át ehhez tartották magukat, joggal lehet feltételezni, hogy szándékuk, magatartásuk előre átgondolt végeredményére irányult. A történelemnek az a személete, amely az egyes emberek tudatos választásán és szabad-akaratán alapul, figyelmét elsősorban a konkrét természetes személyre összpontosítja, nem pedig azokra a szervezetekre, intézményekre (jogi személyekre), amelyekhez tartozik. Az tehát, hogy valaki egy olyan szervezethez kötődik különböző mértékig, amelyek összeesküvő szervezetnek tekinthetőek, még nem jelenti azt, hogy az illető konkrét személy is pontosan ugyanúgy részt vesz az összeesküvésben, mint a szervezethez tartozó más személyek. Ezért kell azt hangsúlyozni, hogy elsősorban az a fontos, amit a konkrét egyének tesznek. Amikor az összeesküvés természetét elemezzük, világosan kell látnunk, hogy az olyan jellemzőknek, amelyek fölött az egyénnek nincs kontrollja vagy választási lehetősége, az másodlagos fontosságú. Egy konkrét személy nem tehető felelőssé azért, hogy milyen fajhoz, valláshoz vagy etnikai csoporthoz tartozik születésénél fogva. Csak azért lehet az embereket felelőssé tenni, amit ők maguk választottak, vagy képesek az ellenőrzésük alatt tartani. Így például nincs jelentősége annak, hogy egy konkrét személy milyen etnikai, vallási vagy faji közösségből származik. Ezzel szemben döntő jelentőségű, hogy amikor már felnőtté vált és rendelkezett önmagával, akkor milyen döntéseket hozott. Miért népszerűtlen a történelem összeesküvési szemlélete?

30

A hivatalos tudományosság, a főáramlatú történészek tagadják a történelem összeesküvési szemléletét. Ezért érdemes közelebbről szemügyre venni, hogy mi lehet ennek a szemléletnek az alternatívája. A választ csak az okozati összefüggés, az ok-okozat kapcsolat elemzésével kaphatjuk meg. Az európai tudományosság kiemelkedő ókori alakja, Arisztotelész szerint valamely megtörtént esemény első oka maga az esemény. Ez első hallásra nem nyújt sok információt, de Arisztotelész ezt nevezte a formális oknak. Azért ez az első oka valaminek, mert ha a bekövetkezett esemény nem olyan amilyen, akkor másmilyennek kellene lennie. Ezzel nehéz vitatkozni, de nem sok segítséget nyújt. A második okozati tényező egy anyagi faktor. Ez magába foglalja a megelőző körülményeket, valamint azt a környezetet, ahol az adott esemény megtörtént. Ez társadalmi vagy politikai eseményeknél kiterjed a gazdasági, társadalmi vagy politikai feltételekre, amelyek együttesen a szóban-forgó konkrét eseményhez vezettek. A harmadik fontos ok az összeesküvés szempontjából az, amit kiváltó-oknak nevezhetünk. Ez a kiváltó ok az a provokáló tényező, amely úgy hat az objektív körülményekre, hogy beindítja azt a kondicionált folyamatot, amely az adott esemény bekövetkezéséhez vezet. Emberi tevékenység esetén arról a személyről beszélünk, aki úgy dönt, hogy cselekszik, és ezzel az adott esemény bekövetkezésének az okozójává válik. Erre példa lehet az, aki bombát dob a tömeg közé, hogy sebesüléseket okozzon. A kiváltó ok ebben az esetben a cselekvő összeesküvő. Természetesen számos olyan esemény van - földrengések, tornádók, árvizek és más természeti katasztrófák -, amelyeknek ugyancsak megvannak a kiváltó okaik, de ezek nem akaratlagos, szándékos, tudatosan átgondolt és a kívánt cél elérésére irányuló emberi cselekmények. Utoljára megemlíthetünk egy olyan okot is, amelyet a végső oknak nevezhetünk. Ez az a motívum vagy cél, amely a kiváltó ok mögött meghúzódik. Egy természeti katasztrófa esetén az ősidőkben úgy gondolták, hogy valamilyen kozmikus hatás vagy isteni terv húzódik meg a kataklizma mögött. A pogány teológiában gyakran az istenek közötti nézeteltérések vezettek ezekhez a katasztrófákhoz. Olyan események esetén, amelyben benne van az ember egyénként vagy közösségként, a végső ok az, amely az eseményt kiváltó, a cselekvést végrehajtó konkrét személy tudatában motívumként hat. Milyen két lehetőség létezik napjainkban? Ha a hangsúlyt a kiváltó okra helyezzük, és a felelősen cselekvő emberi lényre összpontosítunk, (aki az adott eseményt provokáló tényezőként beindította), akkor a történelem összeesküvési-szemléletét képviseljük. Ezt tagadja a népszerű társadalomtudomány vagy a történelem ortodox-szemlélete, vagy másként megfogalmazva a történelem ortodox-akadémiai szemlélete, amely lebecsüli a hatékonyan cselekvő egyének jelentőségét az események mögött, és a történelmi eseményeket teljesen anyagi jellegű okokkal magyarázza, vagy az eseményt megelőző gazdasági, társadalmi feltételekkel, körülményekkel. A hivatalos történelemtudomány társadalmi-és gazdasági tényezőkről, absztrakt erőkről beszél, mintha ezek szellemhez hasonló élőlényként viselkednének, akik mindent áthatnak, és mozgásba hoznak. Ebben az esetben a konkrét emberek dróton rángatott bábukként cselekednek, s ezek a felettük álló szellemek kényszerítik őket bizonyos döntések meghozatalára. A történelemnek ez a determinisztikus felfogása tagadja az emberi viselkedésben a szabad-akarat meghatározó szerepét. Ez a determinisztikus történelemszemlélet ma a meghatározó a tudományos világban és az egyetemi történelemoktatásban. Ha valaki szembeszáll ezzel a determinizmussal, akkor azzal vádolják, hogy egyetlen okra vezet vissza komplex történelmi eseményeket. A deterministák ugyanis azt képzelik, hogy ők számos okra vezetik vissza ezeket a komplex történelmi eseményeket. Ezért bírálják, ha valaki az események kiváltó okaira, a konkrétan cselekvő emberek tetteire összpontosít, azaz azokra a befolyásos egyénekre, akiknek a szerepe döntően meghatározta az adott esemény bekövetkezését. Az összeesküvés elemzésében másik fontos szempont is szerepet játszik. A XVIII. század vége óta szigorú tényeken alapuló módszereket vezettek be a történelem tanulmányozásába. Szinte teljesen megtiltották az erkölcsi, filozófiai vagy vallási eszmék tanulmányozását. Ezt a történelemkutatási irányzatot a háttérhatalom hatékonyan támogatta. Itt a történelmi bizonyítékok rendszerezésének a módszeréről van szó. Ha bizonyítékokat értékelünk, akkor a történelem tanulmányozása szempontjából a legfontosabbak az elsődleges bizonyítékok. Egy korábban élt személy esetében ez az adott személy írásainak, feljegyzéseinek, naplójának, levelezéseinek, üzleti iratainak és más dokumentumainak összegyűjtését és tanulmányozását jelenti. Amikor azonban összeesküvésről van szó, rendkívül nehéz ilyen elsődleges bizonyítékokhoz hozzájutni, mert egy összeesküvés csak a háttérben, a széles nyilvánosság mögé rejtőzve, vagyis a sötétben lehet sikeres. Az összeesküvők legfontosabb tevékenysége az, hogy elrejtsék saját összeesküvésüket. Ezt többek között úgy érik el, hogy nem készítenek ilyen elsődleges dokumentumokat, vagy ha mégis, akkor azt gondosan elrejtik. A történelem iróniája az, hogy azért szinte mindig fennmarad, és ismertté válik elégséges számú dokumentum. A történelmi anyagok második típusa az, amit jelenkori vagy kortársi forrásnak tekinthetünk. Az ilyen kortársi forrásokat közeli barátok írják, vagy aki abban az időben élt, vagy valaki, aki ilyen vagy olyan módon közel kerülhetett hozzájuk. Ezeket a dokumentumokat általában akkor írták, amikor még viszonylag friss volt az információ.

31

A harmadik történelmi-forrás kategória az, amit másodlagos forrásnak tekinthetünk. Ide tartoznak a történelemkönyvek, biográfiák, tanulmányok, cikkek, vagyis minden olyan írásos anyag, amely az adott esemény bekövetkezése után készült, és amely rendszerint az elsődleges, valamint a kortársi források ötvözése és értelmezése. A baj ezekkel a másodlagos forrásokkal az, hogy nem erősebbek, mint az elsődleges vagy kortársi dokumentumok. Ha valaki kétszáz évvel később olvassa a francia forradalomról azt, hogy bizonyos történelmi erők és mozgalmak okozták, nem tudja eldönteni, hogy ez az állítás igaz-e vagy sem, amíg nem vizsgálja meg az elsődleges bizonyítékokat. Arról, hogy egy ilyen másodlagos forrás mit állít, csak azt tudhatjuk biztosan, hogy ez és ez a forrás, erről és erről ezt állítja. Itt válik rendkívül fontossá, hogy ha valaki történelmi eseményekről ír, akkor lehetőleg minél több elsődleges forrást használjon, és azokat konkrétan jelölje meg. A történelem során számos összeesküvésre került sor. Több titkos társaság és háttérben tevékenykedő mozgalom tűzte ki az abszolút hatalom megszerzését a világuralom érdekében. Ehhez szükséges volt a fennálló rendszerek és kormányzatok megdöntése, és az eszmei támaszukul szolgáló vallásos hit, a keresztény-értékrendszer meggyöngítése illetve lerombolása. A gnosztikusok korai keresztényellenes miszticizmusa, vagy az ortodox iszlám elleni konspiráció, vagy az asszasszinok rendjének a tevékenysége ide sorolható. De itt említhetjük a Templomos Lovagrendet, amely elvileg katolikus, de amikor magáévá tette az aszasszinoknak a rendszerét és értékrendjét, és jól álcázottan, de maga is felesküdött a kereszténység elpusztítására, valójában a sátán-kultusz és az ördög-imádat terjesztőjévé vált. A Német Lovagrend Barbarossa Frigyes, majd pedig II. Frigyes uralma idején keményen fellépett a katolikus egyház ellen Olaszországban. A Béke Kongregáció, pedig Franciaországban a XII. század végén a közös népi földtulajdont hirdette, de a béke szenvedélyes elkötelezettjeként sorozatban gyújtotta fel a kastélyokat, kolostorokat és a templomokat. A XIII. századtól a XVII. századig a luciferiánusok, a rózsakeresztesek, a levellerek és több hasonló vallási mozgalom folytatta a harcot a kereszténység ellen, amelyet a templomosok kezdtek el Európában. E különböző vallási mozgalmak tantételei sok közös elemet tartalmaznak. Néhányról kimutatható, hogy az egyik a másiknak az utódintézménye. Mivel azonban csak töredékesek a kemény dokumentumok, ezért nehéz azt bizonyítani, hogy 1100 és 1700 között létezett egy viszonylag szervezett keret, amely koordinálta és irányította a világuralom megszerzéséért folytatott összeesküvést, amelynek a világhatalom megszerzéséért le kellett rombolnia a meglévő monarchikus rendszereket és egyházi hatalmat. Ezeknek a destruktív mozgalmaknak a maradványai a XVIII. század közepe táján fokozatosan egyesültek egy központi vezetőcsoport keretében. Az volt az elképzelés, hogy létrehoznak egy folyamatosan működő szervezetet, amely túléli tagjainak a biológiai életét, és nemzedékről nemzedékre tudja átörökíteni a közös stratégiát. Ily módon, egy napon mégis csak lehetővé válik a világuralom megszerzése, miután valamennyi vallási közösség és világi kormányzat az ellenőrzésük alá került. Ennek a megszerveződő szervezeti struktúrának a szellemi vezetői a felvilágosodás francia filozófusai voltak, még konkrétabban a Párizsi Akadémia tagjai az 1700-as évek közepén. Közéjük tartozott Voltaire, D'Alambert, Diderot, Rousseau. Voltaire Nagy Frigyes nevelője, később barátja lett, és így a porosz uralkodót is beszervezte ebbe a forradalmi jellegű összeesküvésbe. A francia felvilágosodás felsorolt tagjai készítették el az első enciklopédiát. Úgy gondolták, hogy ez közhasználatú hivatkozási-forrás lesz a művelt emberek, a tudósok számára, és olyan válaszokat ad, amelyek jól felhasználhatók a fennálló világi rendszer és a keresztény vallás ellen. Kísérlet a vallás és a tudomány ellentétének a feloldására Ha a felvilágosodás nagy szellemei úgy érezték, hogy szembe kell szállniuk a tudomány nevében a vallási babonákkal, akkor a ma emberének is el kell gondolkodnia azon, hogy mi a vallás és a szekularizmus, valamint a tudományosság nevében fellépő vallásellenesség közti konfliktus oka. Egyáltalán feloldható-e a vallási tanítások és a tudományos ismeretek közti ellentmondás? Az emberi élet és a világmindenség nagy kérdéseire kezdetben hithez és hiedelmekhez kapcsolódó válaszokat adtak az emberek. Létrejött Kínában a taoizmus, Indiában a hindu hitvilág és misztika, Perzsiában a zoroasztriánizmus és a perzsa misztika. Ehhez számíthatjuk az egyiptomi és a görög és római mitológiát, az antropomorf politeizmust, vagyis az emberi alakot öltő istenek világát. Európában megemlíthetjük a kelta és a germán mitológiát. Különleges jelentésre azonban a zsidó vallás és a zsidó mitológia tett szert, mert a zsidó mítoszokat tartalmazó bibliai Ószövetség a keresztény vallás egyik alapjává vált a júdaizmussal egyetemben. Egyrészről tehát vannak a vallások, a hit világa, a mitológiai rendszerekké alakult mítoszok. Vehetjük-e szó szerint az Ószövetség azon állításait, hogy világunk és benne az emberiség hatezer éve létezik? Ha szó szerint értelmezzük az Ószövetséget, akkor le kell mondanunk a tudomány bizonyítottan igaz ismeretanyagáról. Az emberi civilizáció azonban ma már életképtelen a tudományos ismeretek nélkül. A tudomány eredményeiről nem lehet lemondani. Ha pedig ez így van, akkor meg kell tagadni a vallást? A vallást kell száműzni az emberiség életéből? A vallási hitvilágban meglévő értékrendszer - a kereszténység esetében a bibliai Újszövetség értékrendszere - nélkül az emberiség mélyen a szintje alá süllyed, és erkölcsi lényből az értelmes állathoz hasonló, biológiai lénnyé válik. Az igazi vallás, amilyen a Jézus által alapított kereszténység is, abban különbözik a pogányságtól, a vallásnélküliségtől és a sátán-

32

kultusztól, hogy a lényegét tekintve magas erkölcsiséget képvisel. Az igazi vallás értékrendje tartalmazza: mi az igaz, és mi a jó, mi a helyes és mi a rossz? Nem a természetet vagy valamilyen égi testet imád, hanem Istenben megszemélyesítve mindazt, ami a legjobb lehet az emberben, amihez csak önmaga földi létén túlmutató transzcendens dimenzión keresztül, önmagán felülemelkedve, önmaga testi mivoltának a zártságából kilépve juthat el az ember. Ez a rendkívül fontos lelki tevékenység, a spirituális fegyelemnek a gyakorlása az, amely arra neveli és szoktatja az embert, hogy a lehető legjobbat hozza ki magából a többi ember számára ennek az Istenhez kapcsoló transzcendens dimenziónak a segítségével. Egy ilyen igazi - Jézus által hirdetett - keresztényi értékrendszer elutasítja az evilági dolgoknak nyújtott elsőbbséget, és nem hajlandó az embert alávetni a hatalom, a pénz és a szexuális gyönyör utáni vágy zsarnoki uralmának. A keresztény értékrendszer az önző hatalomvággyal és pénzhajszával szemben az olyan lelki, szellemi értékeknek ad elsőbbséget, mind az igazság, az igazságosság, a szeretet, a béke és a szépség. Az az ember, aki Istenben megszemélyesítve az önmagán is túlmutató magasabb rendű értékekhez kötődik, le tudja küzdeni földhöz ragadt önzését. Ahhoz, hogy az ember önmagán túlléphessen, Istenre van szüksége. Ezért akik nem hisznek Isten létezésében vagy pedig agnosztikusok (akik nem foglalnak állást, hogy van-e vagy nincs Isten, hanem csak annyit mondanak, hogy nem lehet tudni) nem kerülhetik meg Istent, mert Isten nem valami természeti létező, nem maga a természet vagy a világmindenség, ahogy azt a deisták vélik. Isten az embernek a morális dimenziója. Minden, amit teszünk, minden, ami történik velünk vagy a jó vagy a gonosz kategóriájába esik. Ez elől nem lehet kitérni. Azok, akik a kereszténység Istenét megtagadják, valójában nem tudnak Isten elől elmenekülni, mert az iránta való szükségszerű igényük fennmarad. Csak a valódi Isten helyébe valamilyen pót-Istenség, egy ún. "megasztár" vagy "szupersztár" kerül, akik és amik gyakran nagyon is gonosznak és kártékonynak bizonyulnak. Az Isteni értékrendhez kapcsoló transzcendens dimenzió az, ami segít megkülönböztetni a jót a rossztól, és lehetővé teszi, hogy a jó, a magasabbrendű győzedelmeskedhessen. A Jézusi értékrend teszi lehetővé, hogy a jót választva, az egyes embernek és emberi közösségnek is jó közérzete legyen: vagyis, hogy jól érezzük magunkat. Az ateista vagy agnosztikus szekularizmus és a tudatosan vállalt sátánizmus valójában a jótól fosztja meg az embert, és attól, hogy harmonikusan, jól érezze magát abban a társadalomban és világban, amelyben él. Tudomásul kell venni, hogy az emberi lélek nem kitalálás, hanem létező valóság, és az ember harmonikus viszonya önmagához és a környezetéhez ugyancsak a valósághoz tartozik. Ha az egyes ember nem tud különbséget tenni helyes és helytelen, jó és rossz között, akkor valójában visszasüllyed egy értelmes állatnak a színvonalára. A kabalizmus számmisztikán alapuló eszmerendszerét követő pénzuralmi körök, a jelenkori illuminátusok, valójában az értelmes biorobotok szintjére kívánják szorítani az emberek többségét azért, hogy könnyebben uralkodhassanak rajtuk, és ne csak kihasználhassák, de ha akarják, el is pusztíthassák őket. A valódi Isten és keresztény-értékrend lejáratására egyfajta gyermeteg "Szanta Klauszt" reklámoznak 'istenként'. Az, hogy egy ilyen reklámfigura 'szalmabábu-istenséget' megmosolygunk, érthető. Szem előtt kell tartanunk azonban, hogy igenis, minden embernek van lelke - idegrendszere fejlettségénél fogva kettős-tudata - amelynek a magasabb struktúrái képesek keresni az igazságot, az élet célját. Az ember pedig csak az Újszövetségben foglalt keresztény értékrendszer által tud önmagán felülemelkedve kapcsolatot teremteni Istennel, az ember transzcendens dimenziójával. Ha pedig így fogjuk fel Istent, mint a jóhoz és az igazhoz vezető transzcendens dimenziót, akkor már nincs szükségünk arra, hogy az Ószövetséget szó szerint értelmezve konfliktusba kerüljünk a tudományok bizonyított ismeretanyagával. Isten az ember nélkülözhetetlen erkölcsi dimenziója. A szekuláris értéknélküliség és a sátánista értéktagadás valójában az emberi lét lényegét hordozó legfontosabb dimenziójától fosztja meg az embert. Jézus nem Horus Henry Makow az Interneten keresztül meglepően nagy sikert aratott Zeitgeist (Korszellem) című film kapcsán állapítja meg (a www.henrymakow.com címen olvasható 2007. szeptember 15-én kelt írásában), hogy az igazi vallás abban különbözik a pogányságtól, hogy lényegét illetően magas erkölcsiséget képvisel. Elsősorban azzal foglalkozik, hogy mi az igaz és a jó, mi a helyes és a rossz. Az igazi vallás Istent szolgálja, nem a természetet imádja, nem egy égitestet, például a Napot. Az igazi vallás olyan spirituális beállítódás és magatartás, amely elősegíti, hogy alkalmazkodhassunk Isten jelenlétéhez és akaratához. Makow, aki vallását nem gyakorló zsidó, és aki más keresztény felekezethez sem tartozik, a Zeitgeist elemzése kapcsán megállapítja, hogy emberek milliói közvetlenül megtapasztalják Isten lelkét, és ezért meg is erősíthetik, hogy Krisztus valóban Isten küldöttje volt. A három részből álló Zeitgeist ugyanis rendkívül megtévesztő film. Miközben a második és a harmadik része az illuminátusok által ellenőrzött globális pénzrendszer, valamint az illuminátusok által ösztönzött és jóváhagyott 9-11 kiváló leleplezése, addig a film első része egy rendkívül alattomos és indokolatlan támadás a kereszténység ellen, amelyet az emberiség 9-11-hoz és a FED-rendszer létrehozásához mérhető nagyszabású megtévesztésének minősít. A Zeitgeist azt állítja, hogy Jézus Krisztus is a számos pogány vallásban előforduló Nap-istenség sorába tartozik, amelyek mind megelőzték őt, és a történelmileg ismert személyes Jézus Krisztus ténylegesen soha nem létezett. Makow szerint ez a

33

"New Age" mantraként ismételgetett varázsszövegére emlékeztet, miszerint "A vallás elválasztja az embert a természettől és ez szolgaság. A vallások mítoszaikat a társadalom feletti uralomra és manipulációra használják." Ez lényegében a pogány eszmerendszerek üzenete. A történelem során a pogányság és az igazi vallás kemény küzdelmet vívott az emberiség lelkének az elnyeréséhez. Ez a világkorszakokon átívelő küzdelem közel jár napjainkban ahhoz, hogy a pogányság győzelmével végződjék. A naiv és megtévesztett emberek számára ezt a halálmenetet (ahogy azt Makow nevezi) szekuláris humanizmusként és modernizmusként tüntetik fel. Ezt a szekuláris humanizmust és modernizmust az illuminátusok szupergazdag bankárai irányítják és finanszírozzák, akik a kabalista titkos társaságoknak és a velük együttműködő szabadkőművességnek és kommunista mozgalomnak is a vezetői. Céljuk a valóság újra meghatározása, mégpedig úgy, hogy az emberi faj Isten helyett őket szolgálja. Ez az Új Világrend lényege. Minthogy az illuminátusok Isten helyébe akarnak lépni - folytatja gondolatmenetét Makow - ezért elsődleges céljuk mindig is a kereszténység elpusztítása volt. Makow a Zeitgeistet is a lélektani hadviselés részének tekinti. Miért ne lenne célszerű az illuminátusok keresztényellenes üzenetét egy kiválóan elkészített - illuminátusokat leleplező -dokumentumfilmbe elhelyezni? Miután 9-11 már amúgy is lelepleződött és a FED igazi természete is ismerté vált, akkor a két igaz rész mellé miért ne lehetne a vallásra vonatkozó megtévesztő New Age-üzenetet hozzátenni? Feloldhatatlan nehézséget okoz a tudományok ismeretanyagát és a bibliai Ószövetség szó szerinti értelmezését összhangba hozni. Ez a nehézség azonban nem vezethet Isten tagadásához. Mint már Makowwal egyetértően kifejtettük: Isten az ember erkölcsi dimenziója, ezért ha az ember ember akar maradni, nem lehet meg Isten nélkül. Az emberi lényeghez, ahhoz hogy 'a tudatról való tudattal' is rendelkező élőlény, akinek lelke van, hozzá tartozik, hogy ez az emberi lélek valami értelmes életcélra, a jóra és harmóniára törekszik. Ez a lelki éhség teszi az embert emberré. Ha nem rendelkezünk azzal a képességgel, hogy különbséget tegyünk jó és rossz között, akkor legfeljebb a legértelmesebb állat minősítésre tarthatunk igényt. Azok, akik a saját világ-feletti uralmukat akarják véglegesíteni, természetesen szívesen tekintik értelmes bio-robotnak, egyfajta értelmes állatnak az emberi fajt, amely őket kiszolgálja, amelyet kizsákmányolhatnak és tetszés szerint el is pusztíthatnak. Makow úgy látja, hogy ha egy kultúra többé nem teszi lehetővé a szabad vitát arról, hogy mit szabad és mi a jó, s amikor nincs többé közmegegyezés az emberiség közös szükségleteiről, érdekeiről és értékeiről, akkor az a civilizáció pusztulásra van ítélve. A Zeitgeist című film New Age-követő készítői azt akarták elhitetni, hogy Isten és Jézus csupán egyike a napisteneknek, amilyen az egyiptomi Horus is volt, akik minden év december 25-én születtek, meghaltak a napforduló keresztjén, 12 követőjük volt, három nap múlva feltámadtak, és így tovább. De a New Age-nek ezek a propagandistái már nem teszik fel azt a kérdést, hogy Horus és társai vajon tanítottak-e arra minket, hogy hogyan szeressük embertársainkat, szomszédainkat, hogy Isten a szeretet és valamennyi ember testvére a másiknak. Horus, és a többi napisten nem üzente, hogy csak azt tedd másoknak, amit te is elvársz tőlük magaddal szemben. Einstein a vallásról A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a protestáns felekezetetek képviselőivel egyetemben a 2008-as évet a Biblia évének hirdette meg. A Biblia évének a meghirdetésére azért került sor, mert a Bibliát az emberiség olyan közös örökségének tekintik, amelyben Isten üzenete szól az emberiséghez. Az év alkalmából került sor több olyan rendezvényre, ahol egyházi vezetők, és tudós szakemberek értékelték a Biblia szerepét az emberiség történetében és jelentőségét a mai nemzedékek számára. Az egyik ilyen vitára 2008. május 27-én, a terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz templom plébániáján került sor. Az előadók között szerepelt többek között Staller Tamás, az Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem tanára és rektorhelyettese, aki "Választottság - vagy kiválasztottság" címmel tartott előadást. A konferencia délelőtti ülésének a végén alkalom nyílt kérdések feltevésére, és e sorok írója ekkor tette fel azt a kérdést, hogy az Ószövetséget szó szerint értelmezve vajon össze lehet-e egyeztetni a tudománnyal, és ha igen, milyen módon kell értelmezni az Ószövetséget, hogy az egyben lehetővé tegye a tudományosan igazolt tények elfogadását. A kérdésre többen válaszoltak, Staller professzor kifejtette, hogy a vallásos hit és a tudományos megismerés a világ két különböző, önálló megközelítése. Egyik nélkül sem lehet meg az emberiség. A tudomány olyan kiváló képviselői azonban, mint Albert Einstein azonban fel tudták oldani ezt az ellentmondást. Einstein kijelentette, hogy "A tudomány vallás nélkül béna, és a vallás tudomány nélkül vak.". Vagyis az igazi tudós megtalálja az utat Istenhez. Ez a válasz is arra késztette e sorok íróját, hogy kiderítse: ténylegesen mi is volt Einstein viszonya a valláshoz? A Staller professzor által is idézett einsteini aforizma számos vitát eredményezett vallásos hívők és nem hívők, ateisták és agnosztikusok között, hiszen mindegyik szerette volna a maga táborához sorolni XX. század legnagyobbnak tekintett tudósát. A közelmúltban azonban egy kevésbé ismert Einstein-levél került napvilágra, amely hozzásegíthet minket Einsteinnek a tudományról és a vallásról vallott véleményének a megismeréséhez. 2008. május 16-án 404 ezer dollárért került megvételre a Bloomsbury cég londoni aukcióján Einsteinnek egy több, mint 50 évvel ezelőtt írt levele, amely nem hagy kétséget afelől, hogy az elméleti fizikus nem volt vallásos, és a vallási tanításokat gyermeteg babonának tekintette.

34

Einstein 1954. január 3-án írta ezt a levelet tintával Eric Gutkind-nek, aki előzőleg megküldte neki legújabb könyvének egy példányát, amelynek a címe "Choose Life: The Biblical Call to Revolt" (Válaszd az életet: A Biblia felszólítása a lázadásra). Ebben a levélben Einstein kifejti, hogy "Isten szava számomra nem jelent többet, mint az emberi gyöngeség kifejeződését és termékét, a Biblia tiszteletreméltó, de mégis primitív legendák gyűjteménye, amelyek mindazonáltal meglehetősen gyermetegek. Semmilyen interpretáció, bármennyire is kifinomult legyen az, nem tudja ezt a véleményemet megváltoztatni.". Albert Einstein, aki zsidó származású volt, és annak idején visszautasította azt az ajánlatot, hogy ő legyen Izrael második államelnöke, ebben a levelében azt a nézetet is elutasítja, hogy a zsidók lennének Isten kiválasztott népe. Ezzel kapcsolatban ezt írja: "számomra a zsidó vallás ugyanolyan, mint a többi, a leggyerekesebb babonák megtestesítője, és a zsidó nép, amelyhez boldogan tartozom, és amelynek a gondolkodásmódjához mély azonosulást érzek, nem jelent más minőséget számomra, mint az összes többi nép. Amennyit tapasztalatból ismerek, ők semmivel se jobbak, mint más emberi közösségek, noha megvédi őket a legrosszabb rákbetegségektől a hatalom hiánya. Más 'kiválasztottságot' nem tudok bennük észlelni." A levél németül íródott, és nem szerepel a tudományos kiadványok egyetlen nyilvántartásában sem, így Max Jammer-nek "Einstein and Religion" (Einstein és a vallás) című tudományos művében sem. Albert Einstein kiemelkedő teljesítményéhez tartozik az Általános és speciális relativitás-elmélet kidolgozása, valamint a tömeg-energia ekvivalencia híres egyenletének, az E=mc2-nek a közreadása. Einstein szülei nem voltak vallásosak, és gyermekük Albert katolikus elemi iskolába járt, de egyidejűleg magánúton a júdaizmus tanításaival is megismerkedett. Ez a körülmény vezetett ahhoz, hogy később életének ezt a szakaszát "az ifjúság vallási paradicsomának" nevezte. Vallásos hite azonban már 12 éves korában meggyöngült, amikor megkérdőjelezte a Bibliából ismert történeteket. Ezzel kapcsolatban írja: "mindennek a következménye a szabad gondolkodás valóságos fanatikus orgiája volt, amely párosult azzal a véleménnyel, hogy az ifjúságot az állam hazugságokkal félrevezeti, s ez egy lesújtó tapasztalat volt" . Életének vége felé egyfajta "kozmikus vallásos" érzésre hivatkozott, amely áthatotta, és fenntartotta tudományos munkáját. 1954-ben, egy évvel halála előtt arról beszélt, hogy egységes kozmikus egészként szeretné érzékelni az univerzumot: "Az emberi lény annak az egésznek a része, amelyet 'univerzumnak' nevezünk, és ez a rész mind időben, mind térben korlátozott. Megtapasztalja önmagát, gondolatait és érzéseit, mint a többitől elkülönülő valamit, - tudatának optikai csalódásaként. Ez az érzéki csalódás egyfajta prizma a számunkra, amely személyes vágyainkra és hozzánk közelálló néhány személy iránti vonzalomra korlátoz minket. Az a feladatunk, hogy kiszabadítsuk magunkat ebből a börtönből, mégpedig úgy, hogy kiszélesítsük összetartozási érzésünket, hogy az valamennyi élőlényre és a természet egészére, a maga szépségében kiterjedjen. Senki nem képes ezt teljesen végrehajtani, de a megvalósítására való törekvés önmagában is a felszabadulás része, és a benső biztonság alapja." Híressé vált Einsteinnek az az 1926-ban tett kijelentése is, miszerint "Isten nem játszik kockajátékot", amely arra utalt, hogy a kvantum-elmélet szerint az elemi részecskék viselkedésében meghatározó szerepe van a véletlenszerűség érvényesülésének. (A kvantum-elmélet az elemi jelenségek egységes magyarázatát célzó olyan mikro-fizikai nézetrendszer, amely az energia és más fizikai mennyiségek kvantum-természetét, vagyis elkülönült adagokból álló létezését veszi alapul.) Albert Einstein Istennel kapcsolatos álláspontját, mint már utaltunk rá, széles-körben félremagyarázták mindkét oldal képviselői. De más nagy tudósokhoz hasonlóan, Einstein sem illett bele egyetlen skatulyába se. Annyit megállapíthatunk, hogy őszinte tiszteletet érzett azok iránt a vallásos értékek iránt, amelyek a zsidó és a keresztény hagyományban jelen vannak. De amit ő a vallás alatt érzett, sokkal árnyaltabb és kifinomultabb volt, mint amit a köznapi használatban ezen értenek. Einstein azonban rossz néven vette, amikor akár az evangélisták, akár az ateisták ki akarták sajátítani nézeteit. John Brooke, az Oxfordi Egyetem Einstein szakértője szerint Einstein egyszer ezt írta: "Eternal mystery of the world is its comprehensibility" (A világ örök misztériuma a felfoghatósága) Einstein "vallása" inkább kozmikus tisztelet és csodálat a természet harmóniája előtt, nem pedig egy személyes Istenben való hit, aki képes az egyén életét irányítani. Einstein úgy vélte: "A természet minden igaz kutatója vallásos tisztelet érez, mert nem tudja elképzelni, hogy ő az első, aki kigondolta a rendkívül törékeny szálakat, amelyek észleléséhez kötődnek." 1927 augusztusában egy koloradoi bankárnak ezt írta: "Nem tudok elképzelni egy személyes Istent, aki közvetlenül befolyásolná az egyének cselekedeteit. Vallásosságom a végtelenül felsőbbrendű szellem alázatos csodálata. E szellem a kis dolgokban nyilvánul meg, hogy megérthessük valóságát." (Einstein Archívum 48-380) A "Saturday Evening Post" című lap 1929. október 26-i számában ezt írja Einstein: "Minden determinált olyan erők által, amelyeket nem tudunk irányítani. Elrendeltetett a bogárnak, akárcsak a csillagnak." Egy zsidó újsághoz 1929-ben küldött táviratában (Einstein Archívum 33-272) ezt írja: "Én Spinoza Istenében hiszek, aki minden létező harmóniában megnyilvánul, és nem abban az Istenben, aki az emberek cselekedeteivel és végzetével törődik.". Ezt megismétli akkor is, amikor kifejti: "Nézeteim Spinozáéhoz hasonlóak: a szépség csodálata, a rend logikus ésszerűségében való hit, amit csak alázattal és tökéletlenül tudunk megérteni. Azt hiszem, meg kell elégednünk a hiányos ismereteinkkel, és értelmi

35

képességeinkkel, és úgy kezelni értékrendünket és erkölcsi elkötelezettségünket, mint tisztán emberi problémát". (Hoffman: Albert Einstein: Creator and Rebel, 90. o.) Az Emberi Jogok Német Ligája számára 1932-ben Einstein ezeket írta. (Leach: Living Philosophies, 3. o.) "Nem tudok egy olyan Istent elképzelni, amelyik teremtményeit jutalmazza és bünteti, akinek szándékai rólunk, emberekről mintáztattak, olyan istent - aki az ember gyarlóságot tükrözi. Számomra elegendő azt a csodát szemlélni, ahogy a tudatos élet az örökkévalóságban állandósul, elég elgondolkodni az univerzum csodálatos felépítésén, amelyet csak homályosan tudunk felfogni, és alázattal próbáljuk egy elenyésző részét megérteni a természetben megmutatkozó értelemnek." 1936 januárjában egy gyermek levelére ezt válaszolta (Einstein archívum 42-601): "Mindenki, aki komoly tudományos tevékenységet űz, meggyőződik arról, hogy az egyetemes törvényeket egy szellem hatja át - egy szellem, ami összehasonlíthatatlanul felsőbbrendű, mint az emberiségé. Ily módon a tudomány művelése egy különleges vallásos érzéshez vezet, ami alapvetően különbözik a naiv emberétől." Einstein úgy gondolta, hogy a vallás és a tudomány közötti ellentétek legfőbb forrása az emberarcú Istenről alkotott felfogásból ered. A Christian Register 1948 júniusi számában pedig Einstein így érvel: "a vallásos tradíciók szimbolikus tartalma az, ami a tudománnyal összeütközésbe kerülhet... így az igaz hit megőrzésében alapvető fontosságú, hogy elkerüljük a konfliktusokat, amelyek olyan témákból fakadnak, amelyek nem alapvetők a vallásos célok megvalósításához". M. Berkowitznak ezt írta (1950. október 25-én, Einstein Archívum: 59-215): "Ami Istent illeti, az én állásfoglalásom agnosztikus. Meggyőződésem szerint az erkölcsi alapelvek elsődleges fontosságának biztos tudata, ami által az élet jobb és nemesebb, nem igényel egy törvényhozót, főleg nem olyat, aki jutalmazásra, vagy büntetésre alapozza törvényeit." Egy másik levelében, amit Beatrice Frohlichnek 1952. december 17-én írt (Einstein Archívum 59-797) így vall önmagáról: "Vallásos érzületű vagyok mindaddig, amíg az emberi értelem elégtelenségét tapasztalom, hogy minél mélyebben értsük meg a Világegyetem összhangját, amit 'természet törvényeiként' próbálunk leírni. Az emberarcú Isten-elmélet idegen számomra, és még naivnak is tartható". 1953 júliusában ezt a gondolatot így szövi tovább (Einstein Archívum 59-085): "Egy megfoghatatlan létének elfogadása nem segíti elő azon szabályszerűségek elfogadását, amelyeket a kézzelfogható világban tapasztalunk". Ugyanebben az időben azt is leírja, (Einstein Archívum 36-553) hogy "Nem hiszek az egyén halhatatlanságában, és az etikát kizárólag emberi ügynek tartom, amely felett nem áll emberfeletti hatalom." David Bohmhoz írott levelében (1954. február 10. Einstein Archívum 8-041) szinte szemrehányóan jegyzi meg: "Ha Isten teremtette a világot, akkor az elsődleges gondja az volt, hogy nehogy túl könnyen értsük meg azt." 1954 márciusában ugyancsak egy levélben (Einstein Archívum 39-525) így íri: "Nem hiszek az emberarcú Istenben, ezt soha nem tagadtam, hanem nyíltan kimondtam. Ha van bennem valami, ami vallásosnak mondható, az a világ szerkezetének határtalan csodálata, már amennyit a tudomány ebből felfedhet." Figyelemre méltó, ahogyan saját világnézetének alakulását 1954. március 30-án megfogalmazza (Einstein Archívum 38-434): "Én egy mélységesen vallásos hitetlen vagyok; ez egy új vallásféle." Egy hónapra rá ezt a gondolatot így fejleszti tovább egy levélben (Einstein Archívum 30-1154) - "Nem próbálok megidézni egy Istent, elegendő a világ szerkezetének féltve tisztelése, amennyire hiányos értelmünk ezt érzékelni engedi" Dukas és Hoffman: Albert Einstein, the Human Side 39. oldalán olvasható Einsteintől: "Soha nem tulajdonítottam a természetnek szándékot vagy célt vagy bármit, amit antropomorf (ember alakú, emberhez hasonló - D. J.) módon érthető meg. Amit én a természetben látok, az általunk igen tökéletlenül felfogható, nagyszerű szerkezet. Ez az, aminek egy gondolkodó embert alázatossággal kell eltöltenie. Ez egy őszinte vallásos érzés, aminek misztikumhoz semmi köze." Egy másik megnyilvánulásában, 1955 februárjában pedig kifejti, hogy egy ember morális értéke nem a vallásos hitével mérhető, hanem azzal, hogy milyen érzelmi impulzusokat kapott élete során a természettől. Paul A. Schilpp Albert Einstein: Philosopher-Scinetist című munkájában olvasható Einsteinnek ez a visszaemlékezése: "Mélységesen vallásos voltam, de 12 éves koromban ennek hirtelen vége szakadt. Az által, hogy sok közismert tudományos könyvet olvastam, hamarosan arra a meggyőződésre jutottam, hogy sok bibliai történet nem lehet igaz. Ez a felismerés tett gyanakvóvá minden hatalommal szemben, és ez a hozzáállás egész életemet végig kíséri." Ugyanennek a könyvnek 95.oldalán pedig így elmélkedik: "Ezen túl ott van ez az óriási világ, amely az emberiségtől függetlenül létezik. Végtelen, nagy talányként áll előttünk, aminek legalább egy kis része felfogásunknak, és gondolkodásunknak elérhető. Világunk szemlélése egyfajta felszabadulást eredményez, és hamar észrevettem, hogy sokan azok közül, akiket tiszteltem és csodáltam, belső szabadságukat és biztonságukat a világgal való odaadó foglalkozásnak köszönhették." Végül legyen itt egy Einstein idézet a New York Times 1955. április 19-i számában megjelent nekrológjából. "Az én vallásom a korlátlan, magasabb-rendű szellemiség alázatos csodálatából áll, amelyből gyarló és esendő értelmünk csak egy

36

csekély részletet képes megismerni. A felfoghatatlan világegyetemből felénk táruló csodálatos értelmi erőnek a létébe vetett mély, ösztönös hit az, ami az én Isten-képemet megformázza." Teremtés vagy evolúció? Viczián István, geológus és gyakorló keresztény állapítja meg "Magától? A föld története a Biblia és a tudomány szerint" című írásában (http://www.jesenius.hu), hogy a földtörténeti jelenségek nagy része lassú évszázezreket, sőt évmilliókat igénybevevő folyamat. Az időtartamok becslésénél a tudomány az üledékképződésből, a kontinensek mozgásából, a radioaktív bomlás sebességéből számol vissza, és így hosszú időtartamok adódnak. A csillagászat, pedig az égitestek távolságának meghatározásakor a létezhető legnagyobb sebességgel, a fény sebességével (300 ezer km/s) számol, és mégis millió fényéveket kap. Ha a Biblia ószövetségi részében található időtartamokat vesszük alapul, azok nem egyeztethetők össze a tudomány adataival. A földtörténet és a világmindenség ismert adatai nem férnek bele a teremtés hat napjába, sem az özönvíz másfél évébe, de még az emberiség bibliai történetének 5-6 ezer évébe sem. Azok, akik ragaszkodnak az Ószövetség szó szerinti értelmezéséhez, hitbeli alapon utasítják el földtan tudományának eredményeit. Akik ezt az elutasítást érvekkel is igyekeznek alátámasztani, magukat teremtéskutató tudósoknak vagy kreációnistáknak nevezik. Sikeresen fogalmaznak meg kérdéseket a tudomány eredményeivel szemben, de ezzel ellentétes összefüggő magyarázatot nem tudnak nyújtani. Mindig visszatérnek a biblia-teológiai érvekre. Egy ilyen nézetrendszer nem nevezhető természettudománynak. Ezért Viczián István szerint nem létezik kétféle tudomány, egy evolúciónista és egy kreációnista. Hívő emberként Viczián úgy kísérli meg feloldani az ellentétet, hogy az időtartamok bibliai leírását inkább külső, formai elemnek tekinti. Így például a Bibliában olvasható sorrend az élőlények megjelenéséről, földrajzi elterjedéséről a földkerekségen, és az ehhez a folyamathoz szükséges idő a külső formához tartozik. Ezt bizonyosfajta képes beszédként foghatjuk fel. A szakkérdésekről ma már sokkal többet tud az emberiség, mint a Biblia keletkezésének idején. De ez a leírás csak külső forma, és nem érinti a Bibliának azt a lényegi tulajdonságát, hogy abban Istenről és az embernek a hozzá való viszonyáról jelent ki igazságokat. Itt olyan végső kérdésekről van szó, amelyekre a tudomány nem képes választ adni, vagy csak nagyon ingatag elméleteket tud nyújtani. Viczián ezért a természetet és benne a Földet nem tekinti isteni hatalomnak, vagyis nem fogadja el a panteizmust, amely az Istent a természettel azonosítja, és a természet felett álló személyes Isten létezését nem ismeri el. De Viczián deistának se minősíthető, mert szemben a deizmussal, amely Isten létét ugyan elismeri, de a világra való közvetlen befolyását tagadja, ő erőteljesen hangsúlyozza a személyesen létező Isten meghatározó szerepét a világban, Földünk és az emberiség történelmében. Kitér arra, hogy korunkban a természettudósok, különösen az olyan jelenségekben látják meg Isten munkáját, mint az oksági összefüggésektől függetlennek látszó kvantum-mechanika világa, vagy az öröklődő információ bőségét hordozó gének. A hívő természettudósok azonban századokkal korábban nem tudhattak ezekről a modern eredményekről. Newton élete legnagyobb felismerésének tekintette, hogy "a kozmosz csodálatos elrendezése és harmóniája csak egy mindenható lény tervében születhetett meg". (Vikanovic, V. 1998: Tudomány és hit. Világhírű tudósok Istenről. - Kálvin kiadó, Budapest. 121. old. Idézet: 17. old.) Daniel Bernoulli a hidrodinamika egyik megalapozója, pedig abban látta meg a Teremtő Isten világot összetartó bölcs akaratát, hogy van tömegvonzás és, hogy az éppen a távolság négyzetével fordítottan arányos. (Közli: Weszely Tibor: Teleki Sámuel levelezése világhírű tudósokkal. Appendix Kiadó, Marosvásárhely, 2003. 185 old. Idézet: 68-71. old.) A természet Istennek engedelmeskedik, ami azt is jelenti, hogy ahol látszólag a természet erői magától működnek, ott is bizonyosak lehetünk afelől, hogy az isteni akarat érvényesül. Viczián hangsúlyozza, hogy számára a földtörténet alapigéjévé vált, hogy "magától terem a föld". Arra a kérdésre, hogy hogyan alakult ki a világ, pedig ezt válaszolja: "Bizonyára voltak benne számunkra csodának minősülő események, mint talán az élet vagy az ember megjelenése, és voltak látszólag maguktól végbemenő folyamatok, mint mondjuk egy réteg leülepedése a tengerfenéken". Ebből vonja le azt a következtetést, hogy hamis az a szembeállítás, amely szerint a világ ma látható jelenségei és benne az élőlények vagy maguktól jöttek létre vagy Isten teremtette őket, vagy evolúció, vagy teremtés. Ezeket azért nem tartja összemérhetőnek, mert a Teremtőt nem lehet a teremtményeivel egy szintre hozni, még egyenrangú ellenfelek formájában sem. A teremtés sokkal alapvetőbb tény, mint az evolúció. A teremtéskor "a látható, a láthatatlanból állt elő". (Ezt Pál apostol írja a zsidókhoz írt levél 14. fejezete 3. versében.) Az evolúció pedig, mint minden más természeti folyamat csak a már meglévő teremtmények mozgása, egymásba való átalakulása. Ezek a nem összehasonlítható dolgok abban mégis hasonlítanak, hogy ugyanúgy ezt is és azt is Isten irányítja. A geológus Viczián a bibliai teremtéstörténet egyik fontos üzenetének azt tekinti, hogy Isten, aki hite szerint a csillagvilágot és a ködbevesző múltat is teremtette, különösen számon tartja a földet, és a saját képmására teremtett embert. A Bibliában már az első fejezet is Földre koncentrál. A mennyet csak megemlíti, és az égitesteknek szinte csak az a szerepük, hogy a földi

37

időt jelezzék. Isten tehát nem távozott az évmilliók vagy fényévek messzeségébe, hanem közel maradt az emberhez, és Jézus is azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az embert. Azért ismertettük részletesen Einstein vallással kapcsolatos álláspontját, valamint egy hívő magyar tudós, Viczián István kísérletét a tudomány és a Biblia ellentétének a feloldásáról, mert rá akartunk mutatni arra, hogy a Biblia, különösen annak ószövetségi része, szó szerint értelmezve nem egyeztethető össze az emberiség mai tudományos ismereteivel. Einstein ezt úgy oldotta meg a saját maga számára, hogy a Bibliát tiszteletreméltó mítoszok foglalatának tartotta. A hívő keresztény geológus is a bibliai teremtéstörténetet "bizonyos fajta képes beszédként" jellemzi. Einstein álláspontjából az következik, hogy a Biblia beleilleszthető az emberiség történelmének a mitikus világába, ahol megtalálhatóak az ázsiai népek mítoszai, az indiai vallás, a perzsa vallás, az egyiptomi hitvilág, a görög és a római mitológia, a kelta és a germán mitológia és más mítoszok. A mítoszoknak ebben a nagy családjában csak az egyik nagyhatású szereplő a Biblia. Ha pedig ez így van, akkor alaposan meg kell fontolni, hogy bibliai mítoszok miért képeznek más minőséget, mitől nagyobb a többi mítoszhoz képest valóság-és az igazságtartalmuk? Viczián Istvánnak a tudomány és bibliai teremtéstörténet összhangba-hozására tett kísérletéből az derül ki, hogy a vallás, az Isten-hit és a keresztény értékrend lényege nem köthető a Biblia merev és következetes szó szerinti értelmezéséhez. Mindez közelít ahhoz a felfogáshoz, amelyet Henry Makow a Zeitgeist című film elemzése kapcsán fejtett ki, s amely szerint Isten az ember transzcendens dimenziója. Valóban: a keresztény hitvilág szerint Isten egyedül az embert teremtette a maga képmására, és ruházta fel az alkotó értelem isteni szikrájával. Isten az emberi méltóság révén teszi lehetővé az emberiség számára, hogy kilépve földhözragadt anyagi mivoltából egyre tökéletesedő szellemi-spirituális lénnyé válhasson. A keresztény értékrendet fenntartó vallási hagyomány és gyakorlat teszi lehetővé, hogy az ember spirituális lényként magasabb-rendű lelki-struktúráinak a segítségével, leküzdje alacsonyabb-rendű késztetéseit, ösztöneit, önzését, és önmagán felülemelkedve el tudja utasítani a pogány világ által neki felajánlott talmi értékeket, a hatalom, a pénz és a szex mindenek fölé helyezését. Az embernek ez az Istenhez vezető transzcendens dimenziója teszi lehetővé, hogy földhöz ragadtságán felülemelkedve az olyan magasabb rendű lelki és szellemi értékek irányítsák, mint az igazság, az igazságosság, a béke, a felebaráti szeretet és a szépség keresése és megtalálása embertársaiban és a természetben. Az Isten és a keresztény értékrend helyébe felkínált szekuláris humanizmus vagy modernizmus valójában nemcsak a magánszférába utalja a legközösségibb szükségletek kielégítését, alapvető érdekek védelmét és az emberi méltósághoz tartozó értékek megőrzését, hanem az egyház és az állam, a kereszténység és a társadalom kierőszakolt szétválasztásával az erkölcsöt is kiiktatja a közéletből, az államhatalom gyakorlásból, de még a gazdasági életből is. Ezzel tönkreteszi az ember és a természet viszonyában fontos szerepet játszó gazdasági tevékenység természetes rendjét is. Ugyanis etika nélkül, közelebbről üzleti, gazdasági erkölcs nélkül a dzsungel törvényei érvényesülnek a gazdasági életben. A modern pénzuralom globális rendszerében a pénzvagyon tulajdonosainak lehetőségük van arra, hogy mások szabadságával - most már világszinten - korlátlanul és büntetlenül visszaélhessenek. A vadkapitalizmus nem az emberi szabadság, hanem egyes kiválasztottak számára a szabadsággal való korlátlan visszaélés szabadságának a rendszere. Ha egy társadalomból kiiktatjuk az Istent, az emberi méltóság keresztényi értékrendszerét, akkor azt a társadalmat megfosztjuk az emberi összetartozás érzésétől, emberi méltóságától és szétroncsolt, atomizálódott emberhalmazzá alakítjuk át. Az ilyen társadalom mélyen a szintje alá kerülve káoszba és anarchiába süllyed, majd elpusztul. Ezt a világstratégiát amelynek a gyökerei az ókorba nyúlnak vissza - a történelmi újkorban az illuminátus rend dolgozta ki, és tett nagyszabású kísérletet e stratégia célkitűzéseinek a gyakorlati megvalósítására. Kik az újkori illuminátusok? Az újkori illuminátus mozgalom megalapítója a bajorországi Ingolstadt jezsuita egyetemének zsidószármazású fiatal tanára Adam Weishaupt volt. Ő a frankfurti bankárok és az ott működő szabadkőműves páholy megbízásából készítette elő ennek a nagyhatású szervezetnek a létrehozását, amely hivatalosan 1776. május 1-jén kezdte meg a működését, és az illuminátusok rendjének nevezte magát. Weishaupt, akinek a finanszírozói a titkos társaságba tömörült frankfurti pénzemberek voltak, arra törekedett, hogy az általa létrehozott szervezetet emberbaráti közösségnek tüntesse fel, amelynek legfontosabb célja a jótékonykodás. Ez jó elképzelésnek bizonyult, mert elősegítette, hogy sok tanár, professzor, protestáns, lelkész csatlakozzon hozzá a német nyelvterület számos államában, a különböző német fejedelemségekben. Akik beléptek ebbe a Rendbe, meg voltak arról győződve, hogy az a kereszténység legtisztább formáját képviseli, s arra törekszik, hogy az egész emberiséget egyetlen boldog és virágzó családdá formálja. Ez azonban csak a kezdet volt. Amikor az új beavatott, akit "Minerval"-nak neveztek - ez az elnevezés Minerva Istennőre utal, aki az ókori római mitológiában a bölcsesség etruszk eredetű istennője volt - előre lépett egy fokozattal, és "Illuminátus Minor" (Kis Illuminátus) lett, akkor már közölték vele, hogy az emberiség egyetemes boldogsága útjába a jelenleg fennálló vallások és kormányok állnak, akik ellenzik, hogy a saját hatalmuk rovására jöjjön létre az általános boldogság. Az előléptetést megelőzően a Minervált alapos kikérdezésnek és vizsgáknak vetették alá, és csak ha megfelelt a követelményeknek, léphetett előbbre az Illuminátus ranglétrán. Ha a beavatott bebizonyította, hogy teljesen megszabadult a hagyományos erkölcsi értékrend földhözragadt béklyójától, akkor már bekerülhetett az "Illuminátus Major" (Nagy

38

Illuminátus) fokozatba, amelynek a tagjait közvetlenül Weishaupt ellenőrizte. Ő állt a ranglétra élén, azaz "Illuminátus Rex" (Király) volt. Ekkor már közölték vele a Rend igazi célját. Az előléptetett személynek esküt kellett tennie, amelyben kötelezettséget vállalt arra, hogy minden gondolatát, cselekvését, egész életét alárendeli illuminátus feljebbvalóinak. Már tudta, hogy a Rend valódi célja a világuralom megszerzése, amelynek azonban előfeltétele valamennyi már létező kormányzat és vallás lerombolása. Azt is megkövetelték tőle, hogy mindkét kezével tudjon írni. Ily módon érték el, hogy kézírását ne lehessen beazonosítani, ha bármely levelezése valamilyen oknál fogva a hatóságok kezébe kerülne. A beavatottnak valamennyi Renddel kapcsolatos írásosanyagot egy speciális széfben kellett tartania a lakásában, amely azonnal kigyulladt és elégett, ha illetéktelen személy kísérelte meg kinyitni. A Rend még olyan arckrémeket és parfümöket is készített, amelyekbe halálos méreg volt keverve. Ezeket házilag készítették szigorú titoktartás közepette. Jól megszervezett besúgóhálózatot is létrehoztak. Ennek az volt a rendeltetése, hogy valamennyi tagot folyamatosan ellenőrizhessen a többi tag, és szemmeltarthassa a rendhez való hűségét. Az Illuminátus Rend szervezete a piramishoz hasonlóan épült fel. Valamennyi beavatottnak két kezdő novícius volt alárendelve. Ezek a novíciusok csak neki tettek jelentést. A Rendnek saját titkos rendőrsége is volt, amely mindenkit megölt, aki kísérletet tett a hatóságok tájékoztatására a folyamatban levő összeesküvésről. Az Illuminátus Rend tagjai - a hittestvérek vagy felebarátok - álneveket viseltek maguk között. Jelentős történelmi személyiségek neveit vették fel, és működésük területét is az egyes városok, helységek ókori nevén jelölték meg. Weishaupt Spartacusnak nevezte magát a Római Birodalom rabszolgáinak egyik vezére után. Mások Cato, Marius, Brutus, Pithagorasz, Szókratész és Hannibál nevét vették fel. A Rend működésében meghatározó szerepet játszottak a jezsuitáktól átvett szabályok. Amit a jezsuiták eszközként használtak a fennálló rend védelmében, azt Weishaupt gátlás nélkül átvette a fennálló világ és egyházi hatalom lerombolására. Weishaupt szabállyá tette, hogy a Rend hatalmát annak tagjai előmenetelének a szolgálatába kell állítani. Elsősorban a gazdag és befolyásos embereket próbáltak megnyerni az arisztokrácia és az uralkodó családok köréből. 1789-et megelőzően a német nyelvű államokból több mint kétezer tagja volt a Rendnek. A Rendre vonatkozó dokumentumok egy véletlennek köszönhetően kerültek nyilvánosságra. 1785-ben Weishaupt tanácskozott az egyik helyettesével, egy szélsőségesen keresztényellenes pappal az illetőnek a kertjében éjszaka, amikor hirtelen kitört viharban a villám agyoncsapta vendéglátóját. A hatósági vizsgálat során ennek a halott egyházi embernek a kabátjában találtak egy rejtett zsebet, ahol olyan iratok voltak, amelyek lehetővé tették az illuminátusok titkos dokumentumainak az összegyűjtését Németországnak ebben a térségében. Az így összegyűjtött titkos iratokat a bajor választófejedelem könyvbe foglalta és megküldte az akkori Európa minden fontos fővárosába. Egyidejűleg betiltotta az illuminátusok működését Bajorországban, és Adam Weishaupt is menekülésre kényszerült. II. Ernő szász-gothai herceg, aki maga is illuminátus volt, befogadta Weishauptot, aki Gotha városában élt, és több könyvet is írt. 1785-ben jelent meg a bajorországi illuminátusok üldözéséről szóló munkája, amit 1786-ban az illuminizmus ismertetéséről szóló könyve követett. Egyes adatok szerint Gothában hunyt el 1811-ben, más források szerint viszont csak 1830-ban halt meg, és halála előtt ismét visszatért a katolikus hitre. Az illuminátusok tevékenységével a világot először egy skóciai professzor, John Robison, (aki magasrangú szabadkőműves volt) ismertette meg a világot "Proofs of a Conspiracy" (Egy összeesküvés bizonyítékai) című munkájában. A fizikát oktató Robison könyvét rövid idő alatt többször is kiadták nemcsak Angliában, de az Egyesült Államokban is 1798-tól kezdődően. Ezt a könyvet tehát az Egyesült Államok legtekintélyesebb alapítóatyái is tanulmányozhatták. Fontos könyvet jelentetett meg az illuminátusokról a francia Augustin Barruel abbé, aki a jakobinusok történetét dolgozta fel négy kötetben. Ez a könyv is 1798-ban látott napvilágot. Barruel és Robison nem működtek együtt, hanem külön-külön írták meg, és adták közre ismereteiket a világ különböző részén csaknem egyidejűleg. Edmund Burke, a francia forradalom brit bírálója, miután elolvasta Barruel munkájának harmadik köteté, amely a jakobinizmus történetét dolgozza fel, ezt írta a szerzőnek: "Nem tudom megfelelően kifejezni, hogy milyen sokat tanultam és mennyi örömet okozott nekem az ön jakobinizmus történetéről írt munkájának az első kötete. A nagyszerű történelmi beszámolót alapos kritikai érzékkel és pontossággal elrendezett dokumentumok és bizonyítékok támasztják alá, és a legmegfelelőbb helyre helyezve irányítják az olvasó érzéseit, megelőzve a hatékony ellenvetést." Burke még azt is hozzáfűzi, hogy ő személyesen is megerősítheti azoknak a kijelentéseit, akikre Barruel hivatkozik, és akiket ő is személyesen ismert. Az illuminátusok szempontjából kiemelkedő évszám 1782. Ennek az évnek a nyarán került sor a történelmi jelentőségű nemzetközi tanácskozásra a németországi Wilhelmsbadban. (Egyes kutatók ezt a találkozót nevezek az első kommunista internacionálénak.) Ebben az időben már hat éve formálisan is működött az Illuminátus Rend, és még nem volt betiltva. Weishaupt egyik helyettese Adolf von Kingge báró volt, ő a Renden belül a Philo nevet vette fel. (Az alexandriai Philo vagy Philon - Alexandria, Kr. e. 20 körül - Alexandria, Kr. u. 45 körül - volt az első zsidó tudós, aki megkísérelte, hogy dogmákat hámozzon ki a Tóra törvénykomplexumából. De Mundi Opificio c. művében (61.) a következő pontokat tartja a mózesi hitvallás föltételeinek: hinni kell, hogy: 1. Isten van és uralkodik; 2. Isten egyetlenegy; 3. a világ teremtés útján jött létre; 4. a teremtés egységes; 5. az isteni gondviselés uralja a teremtett világot. Doktrínái azonban nem találtak követőkre sem a

39

tannaiták és amorák (l. o.) között, sem a későbbi zsidó tudósoknál. Inkább eljutott az akkori és a későbbi zsidó gondolkodáshoz az a másik meghatározása, amely a Tízparancsolatot tette meg a zsidó vallás föltételének.) Weishaupt és Kingge 1782-ben már komoly előkészületeket tettek az európai szabadkőműves páholyokba történő behatolásra és a szabadkőműves mozgalom irányításának az átvételére. Itt azokról a szabadkőműves páholyokról van szó, amelyek még az illuminátus mozgalom megszerveződése előtt jöttek létre Angliában és Amerikában. 1782 nyarán kongresszust tartottak a kontinentális Európa szabadkőműves páholyai, amelyen azonban a brit és az amerikai szabadkőművesek nem vettek részt. Weishaupt és Knigge itt vonzó formában adta elő azokat a titkokat, amelyeket az illuminátusok fel tudnak ajánlani a szabadkőműveseknek. A tanácskozás nyomán az olasz, a francia és a német küldöttek csatlakoztak az illuminátusokhoz, és átvették a Rend nézetrendszerét, valamint szervezeti felépítését és működési rendjét. A német szabadkőművesség két vezetője a Brunswick-i és a Hessen-i herceg is csatlakozott az illuminátusokhoz, ily módon az egész német szabadkőművesség, a német Nagy Oriens (Grand Orient) az illuminátusok ellenőrzése alá került. Báró Knigge nemcsak befolyásos illuminátus volt, de egyben olyan valaki is, aki a Marx Károly által később megfogalmazott zsidóellenes érzelmeknek is hangot adott. Hosszú politikai röpiratot írt "Egy zsidók nélküli világ" címmel, amelyben keményen bírálja a zsidók befolyását Nyugat-Európában, hasonló módon, mint ahogy azt néhány évtizeddel később Marx tette a zsidókérdésről írt tanulmányában. (Budapest, 1957, Marx és Engels Művei, 1. kötet, 349-378. old) Az illuminátus Knigge tehát már ekkor fel akarta számolni az általa túlságosan erősnek tartott zsidó gazdasági és társadalmi befolyást. Másik kiemelkedő illuminátus ebből a korszakból Honore Mirabeau francia gróf. Ő volt a felelős azért, hogy a kontinentális szabadkőművesség legfőbb vezetőire az illuminátusok ki tudták terjeszteni a befolyásukat. Amikor a bajor kormány betiltotta az illuminátusokat, mozgalmuk természetesen csak alámerült és rejtve tovább működött. De olyan nyílt szervezetekben is kifejtette tevékenységét, mint a Deutsche Einheit (Német Egység), amelyet azonban tévesen Deutsche Union néven is emlegettek. Ez a szervezet tovább terjesztette az illuminátus propagandát a francia forradalom álszent - soha komolyan nem gondolt szlogenjével - a "Szabadság, egyenlőség, testvériség" jelszavával. A Német Egység szervezet másik megalapítója Karl Bahrdt professzor volt, aki azzal is hírhedté vált, hogy pornográf könyveket írt. A Német Egység célja az volt, hogy ellenőrzése alá vegye a német nyelvterületen lévő államokban a könyvkiadást és a sajtótermékeket, s ily módon biztosítsa, hogy csak olyan sajtótermékek kerüljenek forgalomba, amelyek az illuminátusok véleményét továbbítják az olvasóközönség felé a vallásról, a filozófiáról és a politikáról. Mirabeau volt az, aki beszervezte a francia Grand Orient páholyok nagymesterét, Lajos Fülöp Józsefet, az orleáni herceget, aki a francia királynak, XVI. Lajosnak volt a közeli rokona. De Mirabeau szervezte be a francia forradalom olyan neves személyiségeit is, mint Brissot, Condorcet, Savalette, Grégoire, Garat, Pétion, Babeuf, Barnave, Siéycs, Saint-Just, Camille, Desmoulins, Hébert, Santerre, Danton, Marat, Chénier. Továbbá Mirabeau volt az is, aki beszervezte Herdert, Goethet, Talleyrandot és de Lafayette márkit. Ez utóbbi volt az, aki egész fiatalon, de már befolyásos szabadkőművesként jelentős szerepet játszott George Washington tábornokaként az amerikai függetlenségi háborúban. Mirabeaunak tehát sikerült a frankfurti bankárok által létrehozott bajor illuminátusok befolyását kiterjesztenie a francia szabadkőműves páholyokra, és azokat sikeresen lehetett felhasználni a rendkívül véres erőszakosságokból álló forradalom beindítására. Elsőként kidolgoztak egy nagyszabású felforgató stratégiát, amely végül elvezetett a francia forradalomnak nevezett zavargásokhoz 1789-ben. A francia forradalom hátterét talán a legjobban a brit történész, Nesta Webster "The French Revolution, A Study in Democracy" című munkája tárja fel. 1789-ben, Franciaországban lényegesen javultak közállapotok és az életfeltételek. A monarchia rendszere alapvető reformokon ment keresztül. Az abszolutisztikus királyi uralom korábbi visszaéléseit már beszüntették, és azokat a súlyos adókat, amelyeket a francia nemesség és arisztokrácia érdekében vetettek ki a polgárságra és a parasztságra, már eltörölték. További lényegbevágó társadalmi és gazdasági, valamint politikai reformok voltak folyamatban. Angliából és az Egyesült Államokból érkező látogatók, akik később emlékiratokban számoltak be tapasztalataikról, ezt erősítik meg. Az uralkodópár, XVI. Lajos és felesége, az osztrák Mária Antoinette pedig további nagy jelentőségű, az életet megkönnyítő változtatásokat tervezett. Franciaországban tehát az akkori Európa többi dinasztikus államaihoz képest kedvezőbb helyzet volt, és ezért semmivel se volt nagyobb ok a forradalomra, mint a többi európai országban. Ezt azért lényeges hangsúlyozni, mert a véres eseményeket művi úton készítették elő, és indították be, méghozzá a francia Grand Orient szabadkőművesség nagymesterének, az Orleáni hercegnek a vezetésével, de lényegében illuminátus ellenőrzés alatt. Az események előkészítéséhez tartozott spekulációval és más technikákkal mesterséges éhínség előidézése. Egy átmeneti időszakra Párizsban gabona- és élelmiszerhiány lépett fel. Ezt úgy idézték elő, hogy a nagypénzzel rendelkező gondos kezek felvásárolták a gabonát, és azt titkos helyeken létesített tárolóházakba halmozták fel, miközben az éhező lakosság közé küldött fizetett ügynökeik azt mondták az embereknek, hogy azért nincs elegendő élelmiszer, mert a király és a királyné nem érez részvétet a szegények szenvedése, nélkülözése és nyomorúsága iránt. A párizsi Jakobinus Klub irányította közvetlenül a francia forradalom eseményeit, de e klub tényleges irányítása a háttérerők, úgymint az illuminátus-hálózat és a már akkor létező nemzetközi bankár-közösség irányítása alatt állt. A neves írók által is

40

romantikusan beállított esemény, a Bastille fogház ostroma sem volt olyan nagyszabású hősi esemény, amely igényt tarthatott arra, hogy Franciaország nemzeti ünnepévé váljék. A Bastille régi börtönépület volt Párizsban a Notre Dame katedrálistól nem messze, a Szajna partján. Az épület már nem áll, helyén egy emlékmű található. 1789-ben az illuminátusok által vezérelt forradalmárok propaganda kampányba kezdtek arról, hogy micsoda szörnyű hely ez a Bastille, ahol kegyetlenül kínozzák a rabokat, és elsősorban azokat vitték oda, akik pénz hiányában nem tudták kifizetni adósságaikat, vagy pedig ellenezték a nemesség, az arisztokrácia és a monarchia előjogait. A tények ennél hétköznapibbak voltak. Valamit ki kellett találni, amely képes a lakosság fellázítására az "Ancien Regime", vagyis a régi rendszer ellen. Ezt szándékos megtévesztéssel el lehetett érni. 1789. július 14-ét megelőzően az Orleáni Frakció, a Jakobinus Klub tagjai, akik valamennyien a francia illuminátusokhoz tartoztak, és tudatában voltak, hogy összeesküvésben vesznek részt, elkezdték híresztelni, hogy felkelés tört ki Párizs központjában. Azért, hogy megvédelmezzék a monarchiát és a királyi család tagjait, az embereknek a Bastille-hoz kell menniük, ahol fegyvereket és lőszert tárolnak. A király védelmére siető emberek tehát nem a királyság megdöntésére, hanem a királyság és a királyi család megvédésére mentek a Bastille-hoz. Párizs lakosságát ebben az időben nyolcszázezer főre becsülik. A Bastille-hoz mintegy ezer fő ment, amelynek az őrsége nem tudta mire vélni a tömeg közeledését. Az őrség soraiban is hamis hírek terjedtek, amely végül is oda vezetett, hogy azt hitték: ellenséges szándékkal közeledik a mintegy ezerfős tömeg. Ezért tüzeltek a közeledőkre, mire a tömeg berontott a börtön épületébe. Nem eléggé ismert, de tény az, hogy az ostromlók nem találtak kínzókamrákat, ahol az állítólagos szörnyűségekre sor került volna. Nem tartózkodott már a Bastille-ban de Sade márki, akiről a szadizmus a nevét kapta, mert négy nappal korábban átmenetileg átköltözött egy egész emeletet betöltő lakosztályba. A börtön elfoglalói összesen hét személyt találtak az egész épületben, akik egész komfortosan éltek a 'despota önkényuralomnak ebben a szörnyűséges épületében'. Négy közülük hamisító volt, kettő holdkóros alvajáró és a hetedik de Solages gróf volt, akit a saját családja kérésére helyeztek a fogdába, mivel szörnyű bűnöket követett el. A véres összetűzésre valójában a szándékosan előidézett félreértésből került sor, mert végül is a tömeg viszonozta a katonák sortüzét. Ezt a szándékosan előidézett véres eseményt forradalmi felkelésnek állítják be, amelynek során az elnyomottak fellázadtak a monarchia és annak visszaélései ellen. Valójában az előre jól megtervezett és végrehajtott felforgatás és megtévesztés mesteri példájával állunk szemben. Ez volt az az időszak, amikor a nagyszabású világtörténelmi összeesküvés számos technikáját kipróbálták, és sikeresen alkalmazták. A francia forradalom során sok olyan figyelemre-méltó történt, amelyet először ekkor próbáltak ki az illuminátusok, és később tökéletesítve másutt is alkalmazták. Robespierre a háttérben meghúzódó hálózat nyomására közreműködött mintegy háromszázezer francia kivégzésében a nagy terror idején. A meggyilkoltak 90%-a szegény ember volt, akiknek legalábbis elméletileg, a forradalom haszonélvezőinek kellett volna lenniük. A legtöbb vezető összeesküvő, aki az események látható terében szerephez jutott, a vérpadon végezte, amikor az erőszak terjedését már nem lehetett kézben tartani. 1794-ben, bukását megelőzően, Robespierre számításba vette 15 millió francia eltávolítását az élők sorából, hogy a fennmaradó lakosságnak elegendő élelmiszer álljon a rendelkezésre. A forradalom idején még a mezőgazdasági vidékeken is felgyújtották és lerombolták termékraktárokat. Ehhez hasonló dolog történt később a kommunista diktatúrák idején, amikor a kormányzat rendőrállami módszerekkel kobozta el a lakosságtól az élelmiszert, és szinte valamennyi ilyen hatalomátvétel után jelentősen csökkent a termelés mértéke is. Már utaltunk rá, hogy az 1789-es éhínséget előre megtervezetten, művi úton állították elő. Ez a mesterséges éhínség a kommunista gyakorlat előfutárának tekinthető. Gondoljunk csak arra, hogy az ukrán parasztság megtörése érdekében Sztálin szándékosan idézett elő több éven át tartó éhínséget Ukrajnában, amelynek során mintegy 9 millió ember éhen halt. A naptár megváltoztatása, a mértékrendszer átalakítása, mind azt hangsúlyozza, hogy az illuminátus összeesküvők nemcsak a monarchiát akarták megdönteni, és az egyházat megsemmisíteni, de fel akarták számolni mindazt, ami az addig fennálló rendre emlékeztetett. Az egyik legfontosabb, és időtállónak bizonyult módszerük az előre kitervelt gátlástalan befeketítési kampány használata. Erre szemléletes példa az, amit a történelem úgy ismer, mint a "gyémánt-nyaklánc ügy". Nesta Webster bizonyítja be a francia forradalomról írt munkájában, hogy ezt az 'ügyet' gondosan kidolgozott terv alapján hajtották végre. A tervet, pedig Olaszországban, közelebbről Szicíliában dolgoztak ki vezető illuminátusok. A szicíliai Joseph Balsamo, aki híres mágus volt, és Cagliostro grófjának nevezte magát, valójában Weishaupt utazó nagyköveteként tevékenykedett. Feladatai közé tartozott a francia forradalom eseményeinek előkészítése, valamint Mirabeauval és Kniggé-vel az Illuminátus Rend ellenőrzésének az érvényesítése. Balsamo-Cagliostro volt a felelős a gyémántnyaklánc ügy kidolgozásáért és végrehajtásáért, hogy ily módon is lejárassák a katolikus egyházat, és a királyi házat Franciaországban. De Rohan Lajos herceg, a strassburgi érsek és bíboros, szerelmes lett a királynéba. Rohan herceg korábban bécsi követ volt, de a császárvárosban nem kedvelték, mert egyaránt rágalmazta Mária Terézia császárnét és a leányát is. Erkölcstelensége és vallástalansága is ellenszenvet váltott ki. Mária Antoinette gyűlölte őt, s amikor francia királyné lett rágalmazónak nevezte. Azt azonban nem tudta megakadályozni, hogy Rohan bíboros ne legyen az udvari papság feje. Rohan

41

költekező életmódot folytatott, ezért el volt adósodva. Miniszter akart lenni, de ebben a királyné akadályozta. Ezért Rohan összeköttetésbe lépett Balsamo-Cagliostroval, aki elhitette vele, hogy kibékítheti a királynéval. Rohan levelezést kezdett, amelyre válaszokat is kapott, de ezeket egy testőr, Villette, hamisította. Ily módon 1784-ben 400 ezer frankot csalt ki a bíborostól, akinek mindig felmutatta Mária Antoinette írását, amelyben jótékony célokra kért pénzt. Rohannak nem volt pénze, s hogy hitele legyen, mindenfelé azt hiresztelte, hogy a királyné számára kellenek az összegek. A királyné ékszerésze, Bochmer, ebben az időben egy különösen szép és drága gyémánt-nyakláncot kínált a királynénak, amely akkori értéken kétmillió dollárt ért. Mária Antoinette tekintettel az ország rossz pénzügyi helyzetére, elutasította ezt az ajánlatot. Rohan bíboros azonban hitelt adott annak a levélnek, amelyben az ál-királyné felkéri: Vegye meg nevében részletfizetésre az ékszert, melyet férje, a király nem akar megfizetni. Az ékszerészek átadták a nyakéket, bízva a bíboros királyné nevében adott - aláírásában. La Motte grófnő, aki Cagliostroval működött együtt, apránként kezdte eladogatni a nyakék kisebb köveit. Rohán bíborost, akit pedig Mária Antoinette kibékítésével biztatgatott, továbbra is félrevezette. Azzal állt elő, hogy előkészít számára személyes találkozót a királynéval. Erre egy alkalommal sötétedés után sor is került, amikor a királynéhoz termetre hasonló nő, bizonyos Oliva kisasszony, aki 15 ezer frankot kapott e feladatért, fogadta Rohan bíborost a versaillesi parkban. Rohan valószínűleg nem ismerte fel, hogy nem Mária Antoinette-el beszélt, és elhitte azt, hogy a királyné most már mindent elfelejtett és megbocsátott neki. Közben elérkezett az első részletfizetés ideje. A valódi királyné természetesen nem küldött pénzt. Rohan, pedig nem fizethetett. A megijedt ékszerész Mária Antoinettehez fordult, aki ily módon tudomást szerzett a csalásról, és tájékoztatta a férjét a bíboros eljárásáról. XVI. Lajos ekkor elrendelte Rohan herceg, Cagliostro, La Motte grófnő és a többi bűntárs letartóztatását. Ha XVI. Lajos csakugyan kegyetlen önkényúr lett volna, akkor bizonyára szigorúan megbüntette volna őket. Száműzhette volna Rohan bíborost egy távoli kolostorba, ahonnan aztán soha többé nem lehetett volna hallani felőle. Ehelyett XVI. Lajos csupán a parlament elé utalta ügyét az eljárás lefolytatása végett. A forradalom előtti időkben a parlament Franciaországban bíróságot, különleges ügyekben eljáró törvényszéket és vizsgálóbizottságot jelentett. Az eljárást mesterségesen előidézett botrányok kísérték és sokáig elhúzódott. A bíróság egyes frakciói közbeavatkoztak a vádlott érdekében azért, hogy a királynét megalázzák. Ezt az egész nyaklánc-ügyet, amely a modern koncepciós koholmányok és perek elődjének is tekinthető, az illuminátus körök igyekeztek maximálisan kihasználni a királyné és egyház ellen. A titkos körök gátlást nem ismerve tették közzé az ocsmány és sértő írásokat, leveleket és röplapokat Franciaország-szerte. Eszerint az egyház mesés ajándékokat ad az idegen királynénak, a szegények költségére, egy olyan asszonynak, aki kész volt eladni magát egy gyémánt nyakláncért. Ma már ismert a történelmi igazság, akkoriban azonban ezek a rágalmak nagy kárt okoztak mind a királyi családnak, mind az egyháznak, és előkészítették a közvéleményt a forradalomra. A nagy terror során XVI. Lajost és Mária Antoinette-t bebörtönözték, és hosszú időn át megfélemlítették. Végül vérpadra küldték Robespierrel, az Orleáni herceggel és sok más személlyel együtt, akik maguk is részt vettek a forradalomnak nevezett véres színjáték kirobbantásában és előadásában. "Káoszból bontakozik ki a rend" Amikor a káosz, a zűrzavar és az értelmetlen vérengzés lett úrrá Franciaországban, és patakokban folyt a vér Párizsban és más helyeken, számos illuminátus érezte úgy, hogy katonai diktatúra bevezetésére van szükség, amely nemcsak Franciaországban, de Európa többi részében is megszilárdítaná a kezükbe került hatalmat, és lehetővé tenné egy univerzális köztársaság, egyfajta világkormány, létrehozását, amely az illuminátusok világstratégiájának kezdettől fogva az egyik fő célja volt. Egy ilyen katonai diktatúra lenne a megoldás arra a káoszra, amit az illuminátusok terveltek és provokáltak ki. A feladat végrehajtására egy fiatal korzikai katonatisztet szemeltek ki, Napóleon Bonapartet. Számos jó minőségben fennmaradt dokumentum 1794 és 1795-ből bizonyítja, hogy Napóleon Bonapartet már ebben az időben legalább három alkalommal is felvették az illuminátusok sorába az általuk ellenőrzött francia páholyokon keresztül. A Quatour Coronati páholy a brit szabadkőművesség legfontosabb tudományos műhelye. Ez a különleges páholy közreadott több mint száz éven át egy újságot, amit azonban sehol másutt nem lehet fellelni, csak a szabadkőműves könyvtárakban. Ha valaki azonban ezeket felkeresi, akkor fontos információkhoz juthat. Elsősorban brit, amerikai és néhány európai szabadkőműves kutatómunkája eredményeként egyedülálló információkat kaphatunk a titkos társaságok és a szabadkőművesség témakörében. Az egyik tanulmány I. Napóleonról szól. Az itt ismertetett dokumentumok bizonyítják, hogy Napóleont szabályosan felvették az illuminátusok közé, és az ő utasításaikat követte. Napóleon azonban, miután hatalomra került, bizonyos mértékig önállósította magát és ellenőrizhetetlenné vált. Napóleon háttérirányítóinak utasítására fogott hozzá hatalma kiépítéséhez és megszilárdításához. Az illuminátusok által kijelölt programnak megfelelően kiterjesztette uralmát csaknem egész Európára: egyesítette a kisebb államokat formailag a Francia Birodalom keretei között. Az így létrejött birodalom uraként óriási személyes hatalomhoz is jutott. Örömet okozott neki, hogy családja tagjait tetszés szerint helyezhette királyságok és hercegségek élére, és úgy játszhatott egyes országokkal, mint egy sakkozó a bábuival. Valószínű az okozta bukását, hogy fokozatosan kivonta magát az illuminátusok ellenőrzése alól, és saját urának, valódi szuverénnek tekintette magát. 1810 körül már számos vereség érte, amely nagy valószínűséggel annak köszönhető, hogy a

42

körülötte lévő személyek, politikusok és katonatisztek szándékosan megtévesztő információkkal látták el. Amikor végleges bukásaként Szent Ilona szigetére száműzték, Napóleon keserű szemrehányást tett írásaiban, hogy ugyanazok az illuminátusok büntették meg, akik korábban az ő jótevői voltak és hatalomra segítették. Ekkor panaszolja el azt is: számítania kell arra is, hogy meggyilkolják. Napóleon 1810-ben érte el hatalmának csúcsát, amikor csaknem egész Európát meghódította. Elvált első feleségétől, Josephinetől és I. Ferenc, osztrák császár lányát, Mária Lujzát vette feleségül. Még katonai pályafutásának elején Napóleon megesküdött Robespierrenek, hogy feltétlenül támogatja a szabadkőműveseket, és így azok a támogatói lettek. Császárként azonban arra a következtetésre jutott, hogy korábbi ígéretei ellenkeznek Franciaországnak az érdekeivel. Megértette, hogy azok a háttérben meghúzódó pénzügyi hatalmasságok, akik a hosszútávú célokat megjelölték, valójában veszélyt jelentenek Franciaország számára. Napóleon ekkor olyan törvényeket hozott, amelyek korlátozták a szabadkőművesek (illuminátusok) hatalmát, és még az is előfordult, hogy nyíltan ragadozónak és élősdieknek nevezte őket. Napóleon császárként az embereket a saját gyermekeiként kezdte szemlélni. Nem volt vallásos, de meg volt róla győződve, hogy a népnek szüksége van a hitre. Arra is rájött, hogy az egyház elleni háború elpusztítja hazáját, és ezért habozás nélkül hozzálátott a korábbi akciói által okozott kár jóvátételéhez. Úgy döntött, hogy visszahelyezi a katolicizmust eredeti jogaiba Franciaországban. Mindez a háttérben meghúzódó nemzetközi pénzügyi hálózat elsőszámú dinasztiáját, a Rothschildokat aggodalommal töltötte el, és elhatározták, hogy nem hagyják veszni az eddig elért pozícióikat. Napóleon császárként ennek a háttérben meghúzódó titkos kéznek többé-kevésbé ellen tudott állni. Ebben az időben számos merénylet volt ellene. 1809-ben az egyik ilyen sikertelen merénylet után Napóleon személyesen beszélt az elkövetővel, aki közölte vele, hogy a németek felelősek mindezért. Az a közkeletű vélekedés, hogy Napóleon szerette a háborúskodást. Valóság ezzel szemben az, hogy császárként a békét részesítette előnyben. Ekkor jelentette ki, hogy "köszönöm Istennek, hogy békében vagyok a világgal". Ez a magatartás még inkább aggodalomba ejtette a Rothschildokat, és ekkor döntöttek úgy, hogy újabb háborúkat terveznek. A dinasztia olaszországi feje, Calman Rothschild, rávett egy tábornokot a pápa elleni fellépésre Napóleon tudomása nélkül. Emiatt a pápa Napóleont 1809-ben kiátkozta. Ezt követően James Rothschild Párizsban és Nathan Londonban tovább szőtte terveit Napóleon eltávolítására. A történészek számára még ma is rejtély, hogy 1812-ben miért került sor a fatális Oroszország elleni hadjáratra. Nem lehet távol az igazságtól, hogy e mögött is a rejtőzködő, de már fontos szerepet játszó pénzhatalom akciói húzódtak meg. Napóleon számos dokumentum birtokába jutott, amely alátámasztotta, hogy a Rothschild-ház által irányított hálózat titkos mesterkedéseket folytat ellene. A rendőrminiszter hatalmas mennyiségű levelezést nyújtott át neki, amely ezt alátámasztotta. Napóleon azonban nem hallgatott munkatársaira, és nem mért döntő csapást erre a baljóslatú nemzetközi pénzügyi hálózatra. Ha ezt megteszi, akkor nemcsak saját magát óvhatta volna meg a bukástól, de a történelem tanúsága szerint az egész világ számára nagy szolgálatot tehetett volna. A Waterloo-i csata körülményeit is érthetetlen homály fedi. Az utolsó pillanatig Napóleon csapatai győztesen nyomultak elő minden frontszakaszon. Napóleon azonban hirtelen rosszul lett és Soul marsall, aki a helyettese volt, úgy tűnik, szándékosan veszítette el ezt a fontos csatát. Kutatók már dokumentálták, hogy Soul marsall vérszerinti rokona volt a Rothschild családnak. Ha ez igaz, akkor minden bizonnyal az ő utasításaikat követte, nem pedig formális fölötteséét, Napóleonét. Soult később igen nagyvonalúan megjutalmazták azért, amit e nagyhatalmú pénzdinasztiáért tett. Napóleon uralmának utolsó éveiben nem ő, hanem más országok kezdeményezték a háborúkat, és Napóleon csak végső eszközként háborúzott. 1814 januárjában Franciaországot minden oldalról megtámadták. A támadók hivatalosan is közreadták, hogy ők nem a francia nép ellen, hanem kizárólag Napóleon személye ellen harcolnak. A francia hadseregnek nem volt lehetősége arra, hogy a támadó országok együttes erejével felvegye a harcot. Az se véletlen, hogy Napóleon olyan illuminátus kiszolgálói, mint amilyen Talleyrand volt, akkor fosztotta meg a hatalmától Napóleont, amikor az éppen egy váratlan ellentámadásra készült. Napóleon tábornokainak a többsége elárulta őt, és csatlakozott az ellenséghez. Lemondása után Elba szigetére száműzték, ahonnan tíz hónap múlva sikerült visszatérnie Párizsba, hogy újabb száz napra átvegye a hatalmat. Waterloo után Napóleon beletörődött sorsába, és kiszolgáltatta magát ellenségeinek. Napóleon Szent Ilona szigetén kezdetben biztonságban érezte magát, hiszen Franciaországban több, mint harminc merényletet kíséreltek meg ellene. A brit kormány engedélyezte hívei egy kis csoportjának, hogy elkísérhessék vezérüket. Sőt, még költségeiket is felvállalta. A szűkös anyagi viszonyok miatt a kis csoport helyi olcsó bort fogyasztott. Napóleon kedvenc bora viszonylag drágább volt, és ezért hívei úgy döntöttek, hogy ebből csak egyedül ő igyon. Ezt a bort az afrikai Capetownból hozatták számára kis hordókban. A szigeten palackozták, és személyesen az angol Montholon tábornok tartotta magánál. Napóleon mindennap ivott ebből a borból, de soha nem többet, mint egy fél üveggel.

43

Száműzetésének ötödik évében Napóleon egészsége napról napra romlott. Már nem volt képes lovagolni, és naphosszat a szobájában maradt, ahol olvasott vagy képeket nézett, vagy az emlékiratait diktálta. Orvosai ajánlására néha kisebb munkákat végzett a kertben. 1818 márciusában Napóleon meghívta egyik tábornokát, Gourgaudot szobájába, és első ízben megkínálta borából. A tábornok azt válaszolta Napóleonnak, hogy a bornak furcsa íze van. "A kormányzó lehet, hogy megmérgez engem a dugó váltogatásával" válaszolta az ex-császár. Ezt követően egyre többet hangoztatta, hogy valaki megmérgezheti őt, és a borra mutatott, mint lehetséges forrásra. Kifürkészhetetlen, hogy miért ivott továbbra is ebből a borból. Amikor már nagy fájdalmai voltak, akkor azzal indokolta, hogy iszik a borból, hogy csak ez enyhíti gyomorfájdalmait. 1821 májusában meghalt. Egy svéd fogorvosnak, Sten Forshufvudnak, az 1950-es évek végén sikerült felkutatnia Napóleon rokonainál fennmaradt hajszálakat, és azokat a legkiválóbb Glasgow-i laboratóriumban alapos vizsgálatoknak alávetni. 140 tesztet hajtottak végre, és valamennyi azt bizonyította, hogy Napóleont szisztematikusan megmérgezték arzénnal. Ezután merült fel a kérdés, hogy ki volt, aki ezt végrehajtotta. A svéd kutató volt az, aki arra a következtetésre jutott, hogy Montholon angol tábornok lehetett a tettes, aki magát Napóleon hűséges hívének adta ki, és a Waterloo-i ütközet után elkísérte eszményképét Szent Ilona szigeti száműzetésébe. Ő volt az egyetlen, aki kezelte Napóleon borát, és minden bizonnyal ő volt az, aki az arzént kis adagokban elhelyezte Bonaparte italában. Azóta történészek kiderítették, hogy Montholont titokban az eseményeket a háttérből irányító pénzkartell vezetői bízták meg azzal, hogy mérgezze meg Napóleont, mert akkor már végleg szabadulni kívántak egykori támogatottjuktól. Montholonnak személyes oka nem volt arra, hogy megmérgezze Napóleont. Meglehetősen nagy kockázatot vállalt e feladat elvégzésével, mert viszonylag fiatal emberként önkéntesen öt évig élt száműzetésben, ahol aszkéta életre kényszerült. Mivel sikeresen hajtotta végre megbízatását, visszatérve Angliába, bőségesen megjutalmazták Napóleon szupergazdag ellenfelei. Dokumentumokkal támasztható alá, hogy a Rothschild-ház által irányított illuminátus hálózat és az ellenőrzésük alá vett szabadkőműves mozgalom nélkül Napóleon soha nem kerülhetett volna hatalomra, és a megbízói által kezdeményezett véres napóleoni háborúkra nem került volna sor. A Rothschild-ház feje, a dinasztiaalapító Meyer Amschel Rothschild, azonban nem volt elégedett Napóleonnal és teljesítményével. A történelemnek ez a fajta befolyásolása igen sok gonddal járt, és rendkívül sok pénzbe került. Ekkor döntötte el ez a egyre nagyobb hatalmú dinasztia, hogy a jövőt illetően felbérelt Napóleon helyett inkább a saját családjából segít valakit a francia trónra. Úgy tűnik, hogy ez sikerült is, minthogy a dinasztia második nemzedékéhez tartozó Nathan Rothschild, az angol ág feje közeli, meghitt viszonyba került Napóleon fogadott lányával, aki Hollandia királyának, Napóleon testvérének, Louis Bonaparténak, volt kényszerűségből a felesége. Az állandó pénzzavarral küszködő Hortenzia, aki ráadásul rossz házasságban élt, Nathannak a szeretőjévé vált. Nagy valószínűséggel innen származik az a Charles Louis Napóleon Bonaparte nevű fiatalember, aki végül III. Napóleon néven Franciaország császára lett 1852-től 1870-ig. Napóleon viszonya a háttérhatalomhoz Láttuk, hogy a háttérhatalom megneheztelt saját kreatúrájára, akit ő maga választott ki, és indított el szédületes magasságokba repítő pályáján. Amikor Napóleon hatalmának csúcspontjára került, komolyan mérlegelte, hogy nagy dolgokat hajt végre hazája, Franciaország és a francia nemzet számára, nem feledkezve meg sem önmagáról, sem családjáról. Még mielőtt császárrá koronáztatta magát 1804. december 24-én, rájött, hogy meg kell birkóznia egy rendkívül nehéz problémával, amely szorosan véve nem is volt francia nemzeti ügy, mégpedig az ún. "zsidó kérdéssel". Alig került fejére a császári korona, máris szembetalálta magát ezzel a nehéz problémával. Napóleoni módra ketté akarta vágni a gordiuszi csomót, és nyílt választ akart kapni arra a kérdésre, hogy az őt támogató zsidók valóban arra törekszenek-e, hogy a francia nemzetbe beolvadva annak a hagyományai és törvényei szerint éljenek, vagy pedig titokban másfajta hagyományokhoz és törvényekhez igazodnak, amely arra kényszeríti őket, hogy elkülönüljenek, és lehetőleg uralmuk alá hajtsák azokat az embereket, akikkel együtt kell élniük. Napóleon megszervezett egy kihallgatást, amely már a második kísérlete volt arra, hogy megoldja a zsidó rejtélyt, hiszen ő volt, aki az elsők között felkarolta Jeruzsálem visszaszerzését a zsidók számára, és ily módon elsőként kísérelte meg elősegíteni a Biblia próféciáinak a mielőbbi beteljesülését. Ezért ő volt az, aki példát mutatott a XX. századi brit és amerikai vezetőknek, akik maguk is szembesültek a zsidó kérdéssel. Itt utalhatunk Arthur James Balfourra, Lloyd George-ra, Woodrow Wilsonra, Franklin Delano Rooseveltre, Henry Trumanra, Winston Churchillre. Amikor Napóleon még nem volt császár, csak a hadsereg főparancsnoka, abban reménykedett, hogy segítséget kap a zsidó köröktől, elsősorban a pénzemberektől, ahhoz a tervéhez, hogy nagy ellenfelét - Angliát - a KözelKeleten gyengítse meg. Lényeg az, hogy ő volt az első európai katonai vezető, egy nagy ország élén, aki szorosan együttműködött a nagyhatalmú zsidó pénzügyi körökkel, és azt is mérlegelte, hogy Jeruzsálemet visszaszerzi számukra. Kezdetben felkarolta az elkülönült zsidó nemzet létezésének az elgondolását is, de erről később lemondott. 1799-ben a Paris Moniteur nevű lap, amikor Napóleon az Egyiptomba induló haderő parancsnoka volt, május 22-i számában közölte, hogy

44

"Bonaparte közzétett egy kiáltványt, amelyben felszólítja Ázsia és Afrika zsidóságát: jöjjenek a zászlaja alá azért, hogy visszaszerezzék az ősi Jeruzsálemet. Már számos jelentkezőt felfegyverzett, és ezek az egységek Aleppot fenyegetik.". Tehát Napóleon magára vállalta, hogy a zsidóság Szentföldre való visszatérésével elősegíti a próféciák beteljesülését. A Paris Moniteur néhány héttel később pedig azt írta, nem csupán arról van szó, hogy visszaadja a zsidóknak Jeruzsálemet, hanem Bonaparte meghódította Szíriát, s valójában nagyobb szabású tervei vannak. Elképzelhető, hogy Napóleon olyan híreket kapott, amelyek szerint Anglia elleni háborúja, amely kizárólag csak zsidók számára előnyös, nem részesült a közvéleményben kedvező fogadtatásban. Az ügy később lekerült a napirendről, mivel Napóleon végül is nem vonult be Jeruzsálembe. 1806-ban, már császárként, Napóleon ismét tett egy kísérletet a zsidó kérdés megoldására. Ezúttal másképp közelítette meg ezt a nehéz problémát. Azt kérte a zsidóktól: nyíltan válasszanak aközött, hogy külön nemzetet alkotnak, vagy pedig asszimilálódnak és beolvadnak egyenjogú polgárokként abba a nemzetbe, ahol élnek. Napóleon azt közölte az államtanáccsal, hogy a zsidóság államot alkot az államon belül. Ezt akkoriban még az ortodox júdaizmust követő zsidók sem ismerték el. Az Államtanács nem tudott dönteni, ezért meghívták a francia, a német és az olasz zsidó közösségek 112 legtekintélyesebb képviselőjét, tudósokat és vallási vezetőket Párizsba, hogy válaszoljanak néhány kérdésre. Joseph Kastein írja "History and Destiny of the Jews" (A zsidók története és sorsa) című 1933-ban megjelent munkájában, hogy a választott nép eszméjének, és az üdvözülés elfogadásának köszönhetően a zsidó világ judeocentrikus volt, és a zsidók minden velük történt dolgot úgy értékeltek, hogy ők maguk álltak a középpontban. Egy másik híres szerző, a német hazafivá lett angol Houston Stewart Chamberlain pedig azt írta a "Die Grundlagen des neunzehnten Jahrhunderts" (A tizenkilencedik század alapvonalai) című munkájában 1899-ben, hogy "a zsidók létrehoztak egy egész világtörténelmet, amelyben önmagukat helyezték a központba; és ettől a pillanattól, vagyis attól, amikor Jehova szövetséget köt Ábrahámmal, Izrael sorsa alakítja a világ, sőt az egész világegyetem történelmét, ez az egyetlen dolog, amellyel a világ teremtője törődik. Úgy tűnik, hogy a körök egyre szűkebbé válnak; végül csak egyetlen marad a központban: az Én." A Napóleon által feltett kérdésekből kiderül, hogy ő megértette a júdaizmus valódi természetét, és azt a problémát, amit az emberi kapcsolatokban okoz. A júdaizmus törvényei szerint a világot egy pontosan meghatározott időpontban teremtették, kizárólag a zsidók számára, és minden, ami a történelem menetében előfordul, az szerves részét alkotja annak, hogy a zsidóság végső győzelme beteljesedjék. Napóleon korábban felajánlkozott, hogy "a zsidó Isten eszközeként" szolgálatot tegyen Jeruzsálem ügyében, de ezt a szándékát Acre védői meghiusították. Ennél a palesztinai kikötővárosnál 1799-ben tengeri ütközet volt, ahol az Acre körüli francia hajóblokádot az angoloknak sikerült áttörniük. Ez visszatérésre késztette a franciákat. Amikor aztán Napóleon császárként egyeduralkodó lett, már nem volt kész arra, hogy Isten céljait szolgáló eszköz legyen. Így vélték a zsidó tudósok. Amikor a zsidó közösségek küldöttei megérkeztek Párizsba, nehéz dilemma elé néztek. Egyrészt valamennyien abban az ősi hagyományban és hitben nőttek fel, hogy nekik Isten választott és elkülönült népeként le kell győzniük más népeket és nemzeteket, vissza kell térniük az Ígéret földjére. Másrészt ők álltak az élén azon erőknek, amelyek a legerőteljesebben követelték, hogy a forradalom emancipálja őket, és mindenben tegye egyenlővé a zsidókat is a született franciákkal. Azt is szem előtt tartották, hogy a forradalom legjelentősebb tábornoka egyszer már kísérletet tett, hogy visszaszerezze számukra az ősi Jeruzsálemet. Európa különböző részeiből a zsidó Sanhedrin 71 tagja érkezett Párizsba, közülük 46 rabbi volt és 25 világivezető. 1807 februárjában ünnepélyesen fogadták őket. Noha a Sanhedrin már évszázadok óta nem tanácskozott, de ez a talmudista "központ" létezett és Lengyelországban működött ekkor. Nyilvánosan azonban nem tevékenykedett. A Sanhedrin 1807-ben tovább ment, mint a korábban összehívott tekintélyes zsidó vezetők részvételével tartott tanácskozás. Elismerte, hogy a zsidó nemzet különálló nemzetként többé nem létezik. Ez megoldotta azt a központi dilemmát, amely a zsidó hagyomány szerint nem tett különbséget a vallási-jog és a polgári-jog között. Hivatalosan kinyilvánították, hogy a mindennapokat kötelezően szabályozó talmudi törvények többé nincsenek hatályban, de a Tóra, a hit alaptörvénye, továbbra is érinthetetlen. A Sanhedrin úgy foglalt állást, hogy ha vita támad ebben a kérdésben, akkor a vallási-jog alárendelődik azon állam jogának, amelyben az adott zsidók állampolgárokként élnek. Ettől kezdve tehát Izrael vallásként létezik, és nem törekszik többé arra, hogy különálló nemzetként éljen. Napóleon kikényszerítette ezt az állásfoglalást azzal, hogy a Sanhedrin részvevőinek szegezte egyenesen a kérdést: a francia nemzethez tartoznak-e vagy sem? Napóleon kérdései a tórában és a talmudban foglalt tanítások lényegét érintették. Megengedik-e a zsidótörvények a vegyes-házasságot? A zsidók maguktól idegennek tekintik a franciákat vagy velük egyenrangú testvéreiknek? Elfogadják-e Franciaországot szülőhazájuknak? És elfogadják-e annak törvényeit, és engedelmeskednek-e ezeknek a törvényeknek? Tesz-e különbséget a zsidótörvény zsidó vagy keresztény adós között? Ezek a kérdések mind érintették a megkülönböztető faji és vallási előírásokat. Napóleon teljes nyíltsággal és hivatalosan tette fel a zsidó delegátusoknak azokat a kérdéseket, amelyeket a történelem folyamán már számos országban feltettek. A nyilvánosság és a közvélemény nyomása alatta a zsidó küldötteknek csak két lehetőségük volt. Vagy őszintén elutasítják saját faji

45

megkülönböztető törvényeiket, vagy nyilvánosan megtagadják azokat, miközben titokban továbbra is ahhoz tartják magukat. Ezt a talmud megengedi. Végül is a delegátusok - legalábbis nyilvánosan - lelkesen megerősítették, hogy nincs olyasmi, mint különálló zsidó nemzet. Ők nem kívánnak többé zárt, saját maguk által kormányzott közösségekben élni, mert ők minden vonatkozásban franciák és semmi mások. Csak a vegyes házasságok kérdésében köntörfalaztak, és nem vallottak színt. Mindössze annyit mondtak, hogy ezek a polgári törvénykönyv keretei között megengedettek. A történelmi tények azt erősítik meg, hogy az elkülönülő közösségi létezés egy másik nemzeten belül továbbra is megmaradt, és egyes zsidó közösségek továbbra is őrizték saját ősi hagyományukat, s arról soha nem mondtak le. Napóleon arra törekedett, hogy a delegátusuktól kapott válaszokat nyilvánossá és kötelező érvényűvé tegye. Kétségtelen, hogy Napóleonnak sikerült átmeneti győzelmet aratnia. Kérdés azonban, hogy ez a pirruszi győzelem mennyire járulhatott hozzá ahhoz, hogy a háttérben működő pénzügyi hatalom ellene fordult. A zsidókat felszabadították a talmud számos megkötöttségétől, és ezzel egy részük számára lehetővé vált az újra-integrálódás ahhoz a nemzethez, amelyben éltek. A megkülönböztetés és az elkülönülés szelleméről lemondtak. Miután a Sanhedrin deklarálta, hogy nincs külön zsidó nemzet, így az is lehetővé vált, hogy ne legyen éles különbségtétel a polgári jogszabályok és a vallás előírásai között. Mindebből az is következett, hogy Izrael ettől kezdve csak vallásként létezik, nem pedig nemzeti közösségként, amely önállóságra törekszik. Ezek a nyilatkozatok képezték az alapját a nyugati országokban megvalósult teljes emancipációnak. Az ortodox júdaizmus tehát - legalábbis Napóleon idején - elutasította, hogy a zsidók különálló nemzetet alkotnak az őket befogadó nemzeteken belül. Napóleon tehát akaratlanul is, nagy szolgálatot tett az utókornak azzal, hogy egyrészt lehetővé tette a zsidó nép teljes egyenjogúsítását, másrészt mégis világossá váljon, hogy a zsidóság úgy tartott igényt a teljes egyenjogúságra az őt befogadó nemzeteknél, hogy ugyanakkor ténylegesen és gyakran csak rejtve, de továbbra is ragaszkodott nemzete önazonosságához, ahhoz, hogy elkülönülő autonóm nemzeti-közösség maradhasson - sajátos szükségletekkel, érdekekkel és értékekkel - az őket befogadó nemzeten belül. Mordecai M. Kaplan is foglalkozik "The Greater Judaism in the Making" (Kialakulóban a nagyobb júdaizmus, New York, 1960) című munkájában ezzel a kérdéssel. Megállapítja, hogy az első modern nemzetállam a kontinentális Európában az első Francia Köztársaság volt. Az 'Emberi és polgári jogok deklarációja' volt az új állam alapokmánya, és ez szükségessé tette a polgári jogok megadását annak az ötvenezer francia zsidónak, akinek a többsége Elzász Lotaringiában élt. Másrészt a franciák egy része úgy gondolta, hogy az emancipáció lehetővé teszi a zsidók teljes asszimilációját, végsősoron azt, hogy keresztényekké váljanak, és így teljesen beolvadjanak a befogadó nemzet népességébe. Akik ellenezték a polgári jogok megadását a zsidók számára, azzal érveltek, hogy ők különálló nemzetet alkotnak, ezért nem lehet őket integrálni egy másik nemzetbe. Így például még Goethe és Fichte is (mindketten illuminátusok voltak) azzal érveltek, hogy az újonnan kibontakozó nacionalizmus, a nemzetállami törekvések, szemben állnak azzal, hogy a zsidók teljesjogú polgárok legyenek. M. M. Kaplan könyvének a 174. oldalán idézi azt, hogy a Napóleon által megkérdezett zsidó-vezetők mit válaszoltak: "A zsidók nem alkotnak többé egy nemzetet, minthogy ők megkapták azt a privilégiumot, hogy a nagy francia nemzet tagjai lehessenek... Nincs testvériesség különböző országok zsidói között. A francia zsidó idegennek érzi magát az angol zsidók között. Franciaország zsidói készek harcolni azon zsidók ellen, akik a Franciaország ellen harcoló hadseregekben szolgálnak." Napóleon természetesen nagyon elégedett volt ezzel a válasszal. A továbbiakban így ír erről Kaplan: "Napóleon kérésére a zsidó előkelőségek, akik a felemelkedő burzsoázia soraiból érkeztek, megadták magukat, és a polgári jogokért cserébe lemondtak a zsidó népnek arról az autonómiájáról és egységéről, amely lehetővé tette számára, hogy az évszázados szétszóratásban is fennmaradhasson. Főleg néhány gazdag zsidó volt az, akik számára a polgári jogok elnyerése megszállottsággá vált. Az evilági üdvözülés utáni vágy ezt a formát öltötte soraikban. Gyakorlatilag arra kényszerítették a szegény zsidókat, akik messze többen voltak, hogy elfogadják - akaratuk ellenére - a polgári emancipációt." Kaplan ezután kiemeli, hogy a Sanhedrin álláspontja csak megismételte azt a babiloni Amoraban már megjelenő álláspontot, hogy a szuverén (állami) törvény az érvényes jog. Ezt úgy értelmezték, hogy a zsidóknak le kell mondaniuk jogi autonómiájukról, és el kell ismerniük a zsidók és a nem-zsidók közti házasságot kötelezőnek zsidó szempontból is. Minden pénzügyi és kereskedelmi, valamint öröklési ügyben, adózási kérdésben és más szabályok vonatkozásában el kell fogadni az állami jogszabályok elsőbbségét, ahogyan azt a gyakorlatban érvényesítették, vagyis minden nem-zsidók által kötött szerződés kötelező erejűnek számít. Az első Rabbinikus Konferencia, amelyre 1844-ben, Braunschweigben került sor, és amely hivatalosan útjára indította a reform-mozgalmat, ratifikálta a párizsi Sanhedrinnak a zsidó nép önálló nemzeti státuszának a feladására vonatkozó döntését. Metternich, aki Napóleon ellenfelének számított, azzal magyarázta a francia császár érdeklődését a zsidó kérdés iránt, hogy mint katonai vezető érdekelt volt az ún. "ötödik hadoszlop" létrehozásában az általa hódításra kiszemelt országokban.

46

Napóleon politikusként és hadvezérként szilárdan hitt abban, hogy ha összehívja a Sanhedrint, és etikai érvekkel támasztja alá álláspontját, akkor őt egyfajta messiásnak fogják tekinteni. És valóban, amikor megindította oroszországi hadjáratát, sok ottani zsidó hitt abban, hogy Napóleon megszabadítja őket hosszú ideje tartó száműzetésükből és elnyomott helyzetükből. Kaplan szerint Napóleon kétértelműen viselkedett a zsidókkal szemben, és ez világosan megmutatkozott, mikor 1808-ban visszavonta az 1791-es emancipációs ediktumot, a zsidók egyenjogúságáról szóló rendeletet. Ez megfosztotta a Napóleon uralma alatt élő 80 ezer zsidót attól, hogy akadálytalanul kereskedhessen, és szabadon választhassa meg lakóhelyét. A zsidók cselekvőképességét korlátozó rendelet 10 évre szólt, mégis jelentős mértékben hátráltatta a zsidóság emancipációját 1815 és 1845 között. A New York-i zsidó filozófus szerint fontos megérteni, hogy mi történt a júdaizmussal 1800 óta, mert így lehet elemezni, hogy mi volt az a befolyás a zsidók gazdasági státuszára, amely arra késztette őket, hogy elérjék a teljes emancipációt. A zsidók gazdaságilag sikeres vállalkozók voltak, és ennek következtében vezetőszerephez jutottak azokban a közösségekben, ahol éltek és tevékenykedtek. Ez a vezetőszerep pedig igényelte a politikai egyenjogúsítást. Az intellektuális tevékenységet folytató szabadfoglalkozásúak is igényt tartottak az emancipációra, hogy az megnyissa előttük az érvényesülésnek azokat a lehetőségeit, amelyekből ki voltak zárva. A zsidóságnak ez a két csoportja, tehát a sikeres vállalkozók és értelmiségiek, rávették kormányaik liberális tagjait, hogy szüntessék meg teljesen a zsidókra vonatkozó korlátozásokat. Velük szemben állt a zsidó közösségek többsége, amelynek a tagjai szűk lehetőségek között, szegényen éltek. A zsidók spirituális vezetői általában olyan személyek voltak, akiknek az intellektuális érdeklődése nem terjedt túl a talmudon és annak a magyarázatain. Nekik érdekükben állt, hogy közösségük tagjait kihasználják a maguk számára. A teljes emancipáció, az állampolgári jogok elfogadása számukra saját irányítási autonómiájuk feladását jelentette, és egy olyan kultúrával való azonosulást, amelyet ők joggal kereszténynek tekintettek, vagyis olyannak, ami ellenségesen viszonyul mindenhez, ami zsidó. A zsidóságot belső konfliktus osztotta meg. Sokan közülük ellenálltak azoknak, akik európaizálni akarták a zsidókat. Napóleon uralma idején a zsidók többsége Hollandiában ellenezte az emancipációt. Lengyelországban a haszid-mozgalom, amelyhez a XIX. század első felében a kelet-európai zsidóság többsége tartozott, elutasította azt, hogy elfogadja az állam által felkínált állampolgárságot. R. Shneor Zalman, a haszidok egyik legképzettebb vezetője, elítélte Bonaparte Napóleon erőfeszítéseit, amellyel egyenjogúsítani akarta a zsidókat, biztosítva számukra az állampolgári jogokat azon az alapon, hogy e mögött a júdaizmus megsemmisítésének a szándéka húzódik meg. Amikor Poznan (Posen) lengyel tartományt Poroszország annektálta, több tradicionalista rabbi tárgyalt a berlini kormánnyal arról, hogy tanácsos-e politikai jogokat adni a tartományban élő zsidóknak. Álláspontjuk az volt, hogy ők minden országot átmeneti otthonuknak tekintenek Eretz Izraelen (a Nílustól az Eufráteszig terjedő területen létesülő államon - D. J.) kívül. A rabbik tehát nem akarták elfogadni a felajánlott állampolgári jogokat. Poznan rabbija ezeket mondta: "Megtapasztaljuk Isten áldását abban, hogy népünk valamennyi ellenségének sem sikerült eltávolítani minket a Föld színéről. De megtapasztaljuk Isten átkát is, amennyiben önök nem képesek nekünk végleges megváltást adni". Magyarország tradicionalista rabbijai úgy jellemezték a zsidóknak a politikai egyenlőség elnyerésére vonatkozó kívánságát, hogy az Izraelnek a jövőre vonatkozó várakozásaival összeegyeztethetetlen. (David Philipson, The Reform Movement in Judaism, N.Y., 1931, 438. o.) M. M. Kaplan ezután megállapítja hivatkozott könyvének 176. oldalán, hogy ameddig a kereszténység továbbra is a többség vallása marad, természetes elvárás a többség részéről, hogy a kisebbség kereszténnyé váljék. Azok a zsidók, akik a zsidó hitsorsosaik európaizálásában aktív szerepet játszottak, vagy nem voltak tisztában vele, vagy úgy tettek, mintha nem tudnának ezekről a be nem vallott, titkos motívumokról, amelyet az egyszerű emberek megéreztek. Azok a zsidók, akik a zsidó emancipáció és a felvilágosodás éharcosai voltak, gyakran a kormányok akaratlan ügynökeivé váltak, és hitsorstársaik besúgói lettek. Egy kisebbségi csoport által a többségi csoporttal való egyenlőség megszerzéséért folytatott küzdelemnek ez a tragikus kísérőjelensége, állapítja meg M. M. Kaplan. Az illuminátus hálózat terjedése Franciaország ellenőrzés alá vételét követően az illuminátusok több más országban is létrehozták szervezeteiket. Az egyik közülük Írország volt. A francia Grand Orient ügynökei 1798-ban azért mentek Írországba, mert jó lehetőséget láttak arra, hogy forradalmi mozgalmat indítsanak be, amellyel fokozatosan gyengíthetik, és végső soron lerombolhatják a Brit Birodalmat. Először tehát el akarták szakítani Írországot Angliától. Második céljuk az volt, hogy viszályt szítsanak a különböző vallások és felekezetek között, megosztva a lakosságot a vallási hovatartozás szerint. 1798-ban francia katonák szálltak partra Írországban Bantry Baynél, és arra számítottak, hogy a helyi illuminátus szervezet majd fogadja őket. Ez a szervezet már működött "United Irishmen" névvel, de túlságosan kicsi volt ahhoz, hogy a franciához hasonló forradalmat robbantson ki Írországban. A partra szálló franciákat az írek szétverték. Az elképzelés tehát nem sikerült.

47

Érdekes azonban, megemlíteni, hogy a United Irishmen szervezeti felépítése pontosan követte az eredeti illuminátus piramisstruktúrát. Ezt a szervezetet a katolikus közösségben hozták létre, de a vezetői egyáltalán nem voltak vallásosak, és valamennyien a faji és vallási viszály, valamint a gyűlölködés szítására kötelezték el magukat. Lényeges viszont, hogy ez a United Irishmen volt az a szervezet, amelyből a XIX. és XX század összes felforgató mozgalma elágazott Írországban. Ezek közé tartozik az Ír Köztársasági Testvériség is, a Sinn Fein, és több más titkos társaság, amely végül elvezetett a XX. században az Ír Köztársasági Hadsereghez. Így került sor Írország felosztására 1920-ban, majd arra a polgárháborúra, amely több évtizeden át folyt Észak-Írországban. Az illuminátusok és Oroszország A cári Oroszországban termékeny talajra talált az illuminátusok tevékenysége. 1815-re Oroszország már fel lett készítve a franciához hasonló forradalmi helyzet kialakítására azok által a francia illuminátus forradalmárok által, akik fokozatosan behatoltak a Romanovok birodalmi központjába. II. Nagy Katalin cárnő (aki 1729-től 1796-ig élt, és 1762. július 13-án került az orosz trónra, miután hívei megölték a lemondatott III. Pétert) a szabadkőművesség védelmezőjévé nyilvánította magát, és 1784-ben megalakult a Birodalmi Páholy Szentpétervárott. II. Katalin, noha nem az orosz uralkodóházból származott, követte férjét a trónon I. Katalin cárnő példája nyomán, aki I. Péter cár 1725-ben bekövetkezett halála után szintén Oroszország feje lett. II. Katalin trónra kerülését az orosz nemesség nagy része a hatalom bitorlásának tekintette, ezért a nemességnek egy része felvette a kapcsolatot fiával, Pál nagyherceggel, azért, hogy egy újabb államcsínnyel elmozdítsák II. Katalint, és a hatalmat átadják Pálnak. Az volt az elképzelés, hogy ily módon át tudják alakítani az abszolutista cári rendszert egy alkotmányos monarchiává. Ezt a tervet azonban nem sikerült végrehajtani, és II. Katalin egészen a haláláig uralkodott. II. Katalinnak sikerült Oroszországot nagyhatalommá tennie, sikeres háborúkat vívott az Ottomán Birodalommal, és Oroszországhoz csatolta a Krím-félszigetet is. II. Katalin igyekezett mindvégig felvilágosult, szuverén-uralkodónak látszani. Közvetítőként lépett fel a bajor örökösödési háborúban Poroszország és Ausztria között. Sikeresen szállt szembe a svédekkel. 1764-ben korábbi szeretőjét, Stanislaw Poniatowskit, a lengyel trónra ültette. Elfogadta Nagy Frigyes, porosz király javaslatát Lengyelország 1790-es felosztására. A francia forradalmat követően II. Katalin elutasította a felvilágosodás számos nézetét, amelyeket korábban lelkesen támogatott. Amikor Lengyelországban alkotmányt fogadtak el 1791-ben, II. Katalin közbeavatkozott. Az 1794-es Kosciuszko felkelést követően II. Katalin részt vett Lengyelország feldarabolásában Oroszország, Ausztria és Poroszország között. II. Katalin nemcsak egyike volt a legfelvilágosultabb uralkodóknak, akivel Voltaire állandó levelezésben állt, és akit a nagy francia filozófus és író Oroszország Szemiramiszának nevezett (az ókori Babilon királynőjére utalt, akinek a kultuszából kifejlődött Astarte istennő imádata.) II. Katalint fia, I. Pál cár néven követte a trónon. Katalin az emlékirataiban nyomatékosan utalt rá, hogy fiának nem a férje (vagyis, aki III. Péter néven a cári trónra lépett) volt az apja, hanem szeretője, Szergej Saltikoff. Saltikoff viszont a több nevet is használó St. Germain grófjának volt az egyik álneve, amikor Oroszországban tábornoki rangban részt vett a törökök elleni háborúban. Minden idők egyik legtalányosabb történelmi személyisége valószínűleg 1710 és 1784 között élt. Rendkívül sokat hivatkoznak rá, elsősorban a történelem mély áramlatival foglalkozó kutatók. A St. Germaint körülölelő mítoszok, legendák és különböző spekulációk a XIX. században és a XX. század elején széles körben elterjedtek. Ezek közé már nemcsak az tartozik, hogy ő Francis Bacon, Erzsében királynő és Lord Dudley gyermeke, vagy II. Rákóczi Ferenc magyar fejedelem fia, vagy II. Károly, spanyol király özvegyének, Mária Anna hercegnőnek a törvénytelen gyermeke, vagy V. János, portugál király fia. A XX. században már ő volt a Vándorló Zsidó, a halhatatlan alkimista, az élet elixírjével. Számon tartják rózsakeresztesként, minthogy csaknem történelmi pontossággal megjövendölte a francia forradalmat, és annak főbb fordulatait. Azt bizonyított ténynek vehetjük, hogy Cagliostro grófnak (Giuseppe Balsamo) ő volt az egyik mentora. Nos, azt is állítják egyes szerzők, (például David Livingstone "Terrorism and Illuminati" című munkájában, 130. old.) hogy I. Pál cár igazi apja St. Germain grófja volt. Katalin és St. Germain közös gyermeke I. Pál, pedig ugyancsak szabadkőműves volt, és egyben a máltai lovagrend nagymestere. II. Katalin még abban a korszakában, amikor lelkes illuminátus volt, kötelességtudóan teljesítette mindazt, amit Adam Weishaupt a Rend minden tagjának előírt. Ezek közül a legterhesebbnek azt találta, hogy neki is ki volt jelölve több személy, akit meg kellett figyelnie, és akikről neki rendszeresen jelentéseket kellett írnia a titkos társaságban felettesének számító személynek, végső soron Weishaupt-nak. II. Katalin ezt a lényegében besúgó tevékenységet olyan terhesnek találta, hogy végül is ez kényszerítette arra, hogy kilépjen a rendből, és megszakítsa vele a közvetlen kapcsolatát. Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy 1792-ben kiderült: Novikov herceg, az orosz szabadkőművesség nagymestere, beavatta a trónörököst. Novikovot bezárták Süsszelburg erődjébe, Trubeckoj herceget és Turgenyevet pedig saját birtokaikra száműzték. A XIX. század beköszöntével az arisztokrácia és a nemesség szabadkőműves tevékenységét

48

átmenetileg büntették Oroszországban. Amikor I. Pál követte Nagy Katalint a trónon, szabadon engedte Novikovot. I. Pált azonban az ortodox egyház rászorította, hogy zárja be a páholyokat, és száműzze a legveszélyesebbnek tartott beavatottakat. Utóda I. Sándor cár már gyerekkorától kezdve az illuminátusok befolyása alatt állt. Az illuminátusok mindig arra törekedtek, hogy legképzettebb tagjaik az uralkodóházak és a nagyhatalmú családok gyermekeinél nevelőkként foglalkoztatott személyek legyenek. A hatalmasságok így felnevelt gyermekei uralkodóként már az illuminátus célokat szolgálták. Ebben az időben az illuminátusok egyik fontos embere a cári udvarban Julie de Krüdener bárónő volt, aki misztikus képességekkel rendelkezett és a jövőbe látott. Kapcsolatban állt I. Sándor udvarának több tagjával is. Egy alkalommal azt jósolta, hogy látomásai voltak, miszerint egy bizonyos személy, akit megjelölt, meg fogja mérgezni I. Sándor cárt. Ezt követően nyomozás indult, amely kiderítette, hogy a bárónő valóban felkért valakit, hogy hajtsa végre a mérgezést. Ekkor kegyvesztett lett, és róla csak azért szóltunk, hogy szemléltessük: milyen módszerekkel éltek az illuminátusok? I. Sándor cár 1825-ben - már középkorúan - egyre inkább érdeklődött a meditációs szemlélődés, és a spirituális elmélyedés iránt. Ezért úgy döntött, hogy lemond a cári trónról, és visszavonul a kolostori magányba. Sokan azt hitték, amikor ezt 1825ben meg is tette, hogy meghalt. Ténylegesen azonban kolostorba vonult, és még évekig élt, mint szerzetes. Távozásakor azonban azt hozták nyilvánosságra, hogy meghalt. Gyermekei nem voltak. 1797-ben hozott utódlási törvény szerint az ő testvére, Konstantin, aki a lengyel hadsereg főparancsnoka volt 1815 után, nem lehetett az utóda a cári trónon. Konstantin ezért nem is akart cár lenni, mert ismerte ennek a törvénynek a rendelkezését. Azt is tudta, hogy gyermekei se kerülhetnek a cári trónra, mivel lengyel volt a felesége. Konstantin Varsóban élt, és a másik testvér, Miklós tartózkodott Szentpétervárott, akkori és jelenlegi nevén SanktPetersburgban. Miklós és Sándor már tudták 1823-ban, hogy Sándor cár elkészített egy nyilatkozatot, amelyben megerősíti azt, hogy Konstantin helyett Miklós az utódja. Miután a cár "halála" megérkezett Szentpétervárra 1825. december 8-án, Konstantin ismét közölte Miklóssal, hogy nem akar uralkodó lenni. Miklós december 26-ára tűzte ki a cári eskü letételét. Erre az időre az illuminátusok már létrehozták Oroszországban szervezeteiket, közéjük tartozott az Egyesült Szlávoké. Ebbe a pánszláv páholyba tartoztak a Grand Orient szabadkőművesség illuminátus tagjai, valamint a nemesség és az arisztokrácia tagjai közül azok, akik az orosz hadseregben és a cári udvarban tevékenykedtek. Az összeesküvők azt terjesztették, hogy Miklós trónra lépése illegális, és ő valójában bitorolja Konstantin törvényes jogát a trónra. Ezért december 14-ére lázadást terveztek, és a vezetők egyike, Trubeckoj herceg lett kinevezve átmeneti időre az ország régensének. Megmosolyogtató, hogy a herceg soha, sehol nem volt látható december 14-én, és később pedig azt nyilatkozta, hogy ez a lázadás legalább 50 évvel visszavetette a reformokat Oroszországban. A történelemben dekabrista lázadásként ismert összeesküvésről Custine márki számol be oroszországi utazásairól készített híres emlékirataiban, amely ma is egyetemi tananyag. Ő írja, hogy az összeesküvők nevetséges hazugsággal lázították fel a hadsereget. Azt híresztelték, hogy Miklós bitorolja a koronát, elvéve testvérétől, Konstantintól a jogosan megillető cári trónt, aki azonban nem hagyja magát kisemmizni, és csapataival közeledik Szentpétervár felé, hogy fegyverrel szerezzen érvényt jussának. Az összeesküvőknek sikerült rávenni a lázadó katonákat, hogy menjenek a cári palota ablakai alá, és kiáltozzák azt, hogy "Éljen Konstitúció". (A konstitúció jelentése: alkotmány.) Azt mondták a katonatiszteknek, hogy Konstantin feleségét hívják 'Konstitúciónak'. Valójában ez a szabadkőművesek követelése volt az alkotmányos monarchia bevezetésére. (Természetesen szabadkőműves elvek szerint elkészített alkotmány bevezetéséről volt szó.) A hadsereg tehát egyáltalán nem akart fellázadni I. Miklós ellen, és csak ilyen megtévesztéssel sikerült a dekabrista lázadás illuminátus vezetőinek rávenni a katonák egy részét, hogy részt vegyen benne. Miután több órán át békésen tárgyaltak a lázadókkal, hogy adják meg magukat, az egyik magasrangú, a cárt képviselő tárgyaló tisztet halálosan megsebesítették. Miklós csak ezután kényszerült arra, hogy tüzet nyisson a térre, és letartóztassa a felelősöket. Ennek nyomán számos további bizonyítékhoz jutott. Alapos nyomozati eljárást követően a cár maga is az illuminátus felforgató tevékenység szakértőjévé vált. Ennek megfelelően alakította politikáját, és ez az oka annak, hogy a háttérhatalom szolgálatában álló hivatalos történetírás ma is elítélően értékeli. Az Egyesült Szlávok egyik vezetője volt Pestel Pál gróf, aki azonban fokozatosan rájött arra, hogy csupán sötét erők használják eszközként. Rájött arra, hogy az orosz titkos társaságok az illuminátus hálózat részét képezik, és amikor kezdte felgöngyölíteni, hogy milyen hálózati kapcsolatai vannak az Egyesült Szlávoknak, ki tudta mutatni, hogy annak központjában a 'Szuverén Duma' áll, amely viszont közvetítők útján olyan szervezetekhez kapcsolódik, mint az Alta Vendita, vagy az olaszországi Grand Orient, illetve az olasz Carbonari mozgalom. Metternich, aki Ausztria kancellárja volt hosszú évtizedeken át, számol be arról, hogy I. Sándor nevelője, Frederick Laharpe őt is megkísérelte az illuminátusokhoz beszervezni. Ausztria XIX. század eleji kancellárjaként Metternich volt az, aki legvilágosabban átlátott az illuminátusok összeesküvési hálózatán, valamint azokon a terveiken, amelyekkel Európa szerte forradalmakat akartak kirobbantani. Keményen dolgozott azon, hogy helyreállítsa az illuminátusok által megbomlott rendet Európában. 1832-ben Metternich írta egy londoni munkatársának küldött levelében, hogy Németország már régóta szenved attól a gonosztól, amely mára már egész Európára kiterjesztette befolyását. Bizonyos értelemben ez a gonosz (összeesküvő

49

hálózat) létezett már a francia forradalom kitörése előtt. Az illuminátusok szektája - az első jól megszervezett radikális szervezet - nagyrészt annak köszönhette létezését, hogy a bajor kormány gyengekezű volt, és sok befolyásos ember vett részt kezdetben a tevékenységében. Ez a radikális szekta a bajor kormány erőteljes fellépése ellenére sem hagyta abba tevékenységét, hanem a legváltozatosabb körülményekhez alkalmazkodva tovább működött. A német Tugenbund, az egyetemi fiatalokat tömörítő szövetség, volt az illuminátusok legfontosabb szervezete a német nyelvű országokban. Ezek közül Poroszországban volt a legerősebb, amely rivalizált Ausztriával a német nyelvterület feletti hegemóniáért. Nagy Frigyes, porosz uralkodó gyakorlatilag illuminátus lett a francia forradalom idejére. A napóleoni háborúk után Németország az 1789 előtti helyzetébe került vissza. A németnyelvű országok laza konföderációt alkottak, amelyben 37 különböző kisebb monarchia, hercegség és választófejedelemség vett részt. Az illuminátusok számára nagyon nehéz volt ezt a sok monarchiát és kormányt kézben tartani, és megfelelően irányítani. Ezért döntöttek úgy, hogy a német nyelvterületű kisebb államokat egyesíteni kell egyetlen központi kormányzat alatt, ugyanúgy, ahogyan az Angliában és Franciaországban is történt, és létre kell hozni az egységes német államot. Ez az elképzelés vált az illuminátusok nemzetközi hálózatának a hivatalos stratégiájává a XIX. században. A Mirabeau és Knigge által beszervezett de Constanca márki mondta azt, hogy Németországban legfeljebb csak egy vagy két állam maradhat, és ezeknek is kizárólag illuminátus uralkodói lehetnek, akiket ugyancsak beavatott illuminátusok vesznek körül. Ez volt az egyik oka annak, hogy az illuminátusok, különösen a diákokra és az egyetemi szövetségekre terjesztették ki befolyásukat. A németeknek azt magyarázták, hogy azért maradtak alul a franciákkal szemben, mert azok egy államban egyesültek. Az egyetlen mód arra, hogy Németország a jövőben ne kerüljön egy másik Napóleon uralma alá, ha a németek is egyesülnek, és erős egységes államot hoznak létre központi kormányzat alatt. Így jött létre fokozatosan a pángermán mozgalom, a Tugenbund, az egyetemi diákság legényegyletei (Burschenschaften) útján Ezeknek a német legényegyleteknek az egyik amerikai elágazása az a ma is létező, nagyhatalmú titkos társaság, amely a Yale Egyetemen működik, és úgy hívják, hogy Skull and Bones Society (Koponya és csontok társaság). Ennek a jelenlegi amerikai elnök, ifj. George Bush és az apja, sőt a nagyapja is a tagja volt. Bill Clinton és Hillary Clinton is szorosan együttműködött ezzel a nagyhatalmú egyetemi szervezettel. A Skull and Bones társaság hivatalos neve Russell Benevolent Trust Association (Russell Jótékonysági Egyesület), amelyet egy William Huntington Russell nevű diák alapított Alphonse Tafttal együtt. Russell tanulmányokat folytatott egy német egyetemen az 1830-as években. A Tugenbund tagjaként avatták illuminátussá. Az ily módon megismert avatási szertartást és az ott használt eszközöket és jelvényeket honosította meg a Yale Egyetemen megalapított titkos társaságban. Fontos szerepet játszott a német illuminátusok körében Heinrich Friederich Karl von Stein báró (1757-1831). Gyűlölte Napóleont és ő volt a Tugenbund egyik megszervezője. Von Stein már igen fiatalon magas közhivatalokat töltött be Poroszországban. 1786-ban egy évig Angliában tartózkodott, és itt teljes idejét az illuminátus tevékenységnek szentelte. Von Stein báró 1807-ben Poroszország miniszterelnöke lett, és hat évre rá ő volt annak a tanácsnak az elnöke, amely a Napóleontól visszahódított területeken a birtokokat szétosztotta. Figyelemre méltó, hogy von Stein bárónak kulcsszerepe volt az 1825-ös szentpétervári dekabrista lázadásban. Ekkor ő volt Poroszország nagykövete az orosz cári udvarban. Kiemelkedő szerepe volt a nemzetközi illuminátus hálózat tovább építésében, és a pángermán mozgalom irányításában. Olaszország és az illuminátusok Olaszországot hasonló megosztottság jellemezte, mint Németországot. Itália különálló hercegségek, fejedelemségek, monarchiák laza föderációja volt, amelyben fontos szerepet játszott a pápai állam és a Vatikán is. A már működő nemzetközi pénzkartell és összeesküvési hálózata számára ez előnytelen volt, ezért Itáliában is arra törekedett, hogy létrehozza az egy központból irányított egyesült Olaszországot. Az illuminátus hálózat kampányt indított az olasz egység megteremtéséért, ennek volt az olasz neve a Risorgimento (feltámadás, újjászületés). Az illuminátusoknak ez a programja 1815-től 1870-ig csaknem párhuzamosan futott a német egység létrehozásával. Az olasz risorgimento azonban nemcsak a szeperatizmus és partikularizmus felszámolását tűzte ki cálul, valamint Olaszország egyesítését egy központi kormányzat alatt, hanem erősen katolikus-ellenes éle is volt. Fel akarta számolni a katolikus egyház kulturális és nevelési területen érvényesülő befolyását. A küzdelem növekvő intenzitással folyt, és az egyházat, valamint annak tulajdonát Itália-szerte ostromlott erőddé változtatta. További illuminátus elképzelés volt egy diktatórikus jellegű szocialista kormányzat létesítése, párhuzamosan az 1870 után hatalmat gyakorló német kormányzatokkal. Ekkor már számításba vették, hogy szembenálló államszövetségek létrehozásával, fegyverkezéssel és eladósítással Európát belemanőverezik egy világháborúba, amelynek a tervei már a XIX. század második felében konkrét formát is öltöttek. Az illuminátusok összeesküvésének központi szervezete 1800 után a

50

Carbonari mozgalom nevet viselte. A carbonari szó szénégetőt jelent. Az ilyen nevű szervezet már korábban is létezett, de csak fokozatosan vált az illuminátusok frontszervezetévé. Amikor már az illuminátusok kezében volt, szervezeti felépítése és működése a többi illuminátus szervezetéhez vált hasonlóvá. Az alkalmazott fokozatok, a szervezet hierarchiája mind Weishaupt előírásai szerint épült fel és működött. Bizonyíthatóan Weishaupt megbízottjai ellenőrizték. Az olasz Grand Orient szabadkőművesség vezetője az 1820-tól 1870-ig terjedő időszak döntő részében Giuseppe Mazzini volt. Jon Bjerknes írja "Jewish Genocide of Armenian Christians" című munkájának 88. oldalán, hogy Giuseppe Mazzini zsidó származású volt. Számos ma is ható okból érdemes tanulmányozni a Carbonari mozgalom tevékenységét. Szervezetileg három nagy részlegre volt felosztva. Az egyik ilyen részlegnek az elnevezése Turba, amely tömeget, népet, sereget jelent. Ez az alegység volt a legkevésbé fontos a tekintély szempontjából. Feladata az volt, hogy akár bűnözés útján is, előteremtse a mozgalom számára szükséges anyagi és pénzügyi eszközöket. Ez a szervezet tekinthető a ma is működő maffia elődjének. John Daniel állítja "Scarlet and the Beast" című munkájának 331. oldalán, hogy a mafia kifejezés tulajdonképpen egy akronim, vagyis betűszó, amely abból szárzmazik, hogy "Mazzini autorizza furti, incendi, e attentati" (Mazzini engedélyezi a lopást, a gyújtogatást és az emberrablást). Ha e mondat szavainak a kezdőbetűit egybeírjuk, akkor kijön az a szó, hogy mafia. A maffia tehát eredetileg a Carbonariknak volt egy részlege. Mazzini egyik közvetlen helyettese Felice Orsini volt, aki elsősorban a katonai tevékenységet irányította. Németországban az egységesítési folyamatban Poroszország vette át a vezető szerepet, és a német egység megteremtését szolgáló szervezeteknek a központjai Poroszországban működtek. Olaszországban az egységet szervező királyság Piedmont volt, amelyet a Szavojaiház kormányzott, különösen II. Viktor Emánuel uralkodása idején. Felice Orsini egyike volt az olasz illuminátus összeesküvés utazó nagyköveteinek. Amikor 1850-ben a Charles Louis Napóleon Bonaparte nevet viselő politikus, aki hivatalosan Napóleon testvérének Louis Napóleonnak volt a fia, de ténylegesen a Rothschild-ház akkori fejének, Nathan Rothschildnak volt a természetes gyermeke, hatalomra került Franciaországban, hamarosan III. Napóleon néven császárrá kiáltotta ki magát. Noha III. Napóleon fiatal korában maga is a Carbonari mozgalom tagja volt, és az ő segítségükkel került a francia trónra, nem akarta teljesíteni a Carbonariknak tett ígéreteit, és szembe került velük. A Carbonarik ezért merényletet kíséreltek meg ellene 1858. január 14én. A merénylet során Orsini életét vesztette, III. Napóleon azonban megmenekült. A Carbonarik másik híres vezetője, Giuseppe Garibaldi tábornok volt, aki 1820-ban csatlakozott az olaszországi Grand Orient szabadkőművességhez. Minthogy nevéhez fűződik Róma városának elfoglalása, valamint Szicília egyesítése Olaszországgal, ő is az olasz egység megteremtése egyik hősének számít. Külön figyelmet érdemel Francesco Crispi sorsa. Crispi két alkalommal is olasz miniszterelnök volt az 1880-as években. Élettörténete most azért érdekes számunkra, mert jól szemlélteti, hogy az illuminátusok miként tartanak ellenőrzésük alatt olyan politikusokat, akikből államfők, kormányfők vagy más jelentős tisztséget betöltő közéleti személyiségek lesznek. Akikbe az illuminátusok sokat invesztálnak, és akiket ők segítenek magas pozícióikba, azoktól viszonzást várnak el, és ha ezt nem kapják meg, akkor nem haboznak határozott lépéseket tenni. A lehetőségek közé tartozik egy végzetes baleset előkészítése és végrehajtása, vagy valamely más szigorú megtorló intézkedés végrehajtása. Crispi 1861-ig az Ifjú Olaszország mozgalom és a Carbonari szövetség tagjaként szorosan együttműködött az olasz egység megteremtésért küzdő forradalmárokkal. Kihasználták a Szavojai-ház támogatását is a Piedmonti királyságban, mert ez bizonyos legitimitást adott a hazafias olasz mozgalomnak. Crispi ebben az időben még nem tudta felmérni, hogy vajon Mazzini lesz-e az egyesített Olaszország elsőszámú embere, vagy pedig II. Viktor Emánuel Piedmonti király. Ezért úgy döntött, hogy bizalmas találkozó keretében felajánlja személyes szolgálatait a királynak, vagyis hogy Mazzinit elhagyva, az ő támogatóihoz csatlakozik. 1860 körül már viták folytak az irredenta mozgalmon belül, hogy királyság legyen-e az egyesített Olaszország, és ha igen, akkor mi legyen benne Viktor Emánuel szerepe. Létezett tehát bizonyos rivalizálás Viktor Emánuel és Mazzini hívei között. Ez utóbbi hamarosan felfedezte, hogy Crispi kísérletet tett arra, hogy átálljon a király oldalára, és ezért Crispinek számolnia kellett a halállal árulásáért. 1862 áprilisában Crispi részt vett Torinoban az emancipációs szövetség ebédjén. Hírtelen nagyon rosszul lett. Úgy érezte, hogy egy tűz lobbant lángra testében. A haldoklónak a többi ebédvendég nem nyújtott segítséget, hanem hangosan kinevette. Egyikük hozzáfordulva a következőket mondta neki: "Francesco! Te felkerested Viktor Emánuel királyt anélkül, hogy erről a szándékodról tájékoztattál volna minket. Felajánlottad neki titkos szolgálataidat. Tudattad vele, hogy kész vagy átmenni a táborába az első lehetséges alkalommal. Eddig te meggyőződéses köztársasági párti voltál. Nos, ez árulás. Elítéltünk, és megmérgeztünk. Halott ember vagy."

51

Onnan tudjuk pontosan, hogy mi történt, hogy ennek az ebédnek a résztvevői közül többen is lejegyezték a történteket. A mérget ténylegesen a kenyérben helyezték el. A bankett szervezői között volt egy pék, aki közreműködött a toscanai nagyherceg eltávolításában, amikor ebben az olaszországi államocskában az illuminátusok átvették a hatalmat, és ő maga is a radikális irányító testület tagja lett. A torinoi banketten ő gyúrta személyesen a péksüteményeket. Valamennyi vendég talált az asztalán egy zsömlét, amelyen rajta volt a neve a zsömle héjába belesütve. A vendégek örömmel fogadták, és gratuláltak a péknek figyelmességéért. A Crispinek szánt zsömlét azonban külön készítették, és mérget tartalmazott. Az agonizáló Crispi még fel tudta fogni, hogy veszített, és nincs menekülés. A bankett-terem valamennyi ajtaja zárva volt, és a menekülésre azért se gondolhatott, mert már nem tudott mozogni. Egy székre roskadva várta a halált, miközben a többiek körülvették. Ekkor hirtelen valaki belépett a terembe. Mazzini volt. "Szerencsétlen nyomorult!" Mondta a haldoklónak. "Sajnállak". Ekkor Crispi felnézett, és homályos szemekkel mormolta: "Igen, az ambícióim árulóvá tettek. Ez tény. El akartam adni magam, de most meghalok. Ne bántsatok tovább, ne gúnyoljatok! Túlságosan szenvedek." Mormolta alig halhatóan. Mazzini így válaszolt erre: "Nem gúnyollak Francesco. Megbocsátok neked. Idd ki ezt, és megmenekülsz! Újjá fogsz születni." Miután ezt közölte, szétnyitotta a szinte tehetetlen ember ajkait, és kényszerítette, hogy megigya a méreg ellenszerét tartalmazó folyadékot. Crispi ugyanis ekkor már elvesztette eszméletét. Csak arra emlékezett vissza, hogy egy idő múlva magához tért, és kinyitotta szemeit. Csak annyit mondott: "Hol vagyok?" Mazzini válaszolt: "A halottak világából tértél vissza." Mire Crispi csak annyit nyögött ki: "Oh, igen. Most már emlékszem. Könyörülj rajtam. Tényleg élek? Vagy ez csak álom?" Mazzini erre olyan választ adott, ami a jelenkor embere számára is tanulságos lehet: "Igen élsz, Francesco, de ettől fogva sokkal tökéletesebb rabszolga vagy, mint az utolsó négerek, akik a szabadságukért küzdenek most Amerikában. Ismét élsz, és ambícióidat kielégítjük. Miniszter leszel, a monarchia kormányának tagja, és kezedben fogod tartani a kormány gyeplőjét. Ezt azonban csak árulás nélkül, önmagad eladása nélkül teheted. Nyilvánosan szakítasz velünk, de nem ténylegesen. Támadni fogunk, de miközben elítélünk, mi fogunk téged hatalomra segíteni. A monarchia az, amelyet te el fogsz árulni, végrehajtva a mi parancsainkat, miután a korona miniszterévé tettünk. Engedelmeskedni fogsz nekünk minden vonatkozásban, még akkor is, ha parancsaink ellentmondásosnak látszanak, és még akkor is, ha ezeknek a végrehajtása nyomán őrültnek fognak tekinteni Európában. Igen, Francesco! Ettől a naptól kezdve hozzánk tartozol. Soha sem szabad elfelejtened, hogy minket olyan helyzetbe kell hoznod, hogy emiatt nekünk másodszor már ne kelljen megrövidíteni a létezésedet, mert nem lesz többé olyan hatalom a földön, amely megmentsen téged a haláltól, attól a szenvedéstől, amelyet mától kezdve ismersz. Élj a Grand Orient számára, küzdj a királyság és az egyház ellen! Te leszel a Szavojai-ház sírásója! Ez az uralkodóház csak egy eszköz a számunkra, és mi arra ítéltük, hogy eltűnjön, miután teljesítetted céljainkat." 1864-ben Crispi, mint királyhű politikus, keményen támadta a nyilvánosság előtt Giuseppe Mazzinit. A következő évtizedekben Olaszország miniszterelnöke lett két különböző időszakban is, 1887-től 1891-ig, majd pedig 1893-tól 1896-ig. Végül pedig távoznia kellett a hatalomból a Banko Romana, vagyis a Római Bank, botránya miatt, amely Crispi "Watergate" ügyének tekinthető. 1865-ben Adriano Lemmi az olasz Grand Orient tagja lépett Mazzini helyére az olasz egységért folytatott kampány vezetőjeként. A francia Grand Orientben ebben az időben - egy sátánista kultuszt gyakorló csoport vezetőjeként - az amerikai nő, Diana Vaughan jutott irányító szerephez. A Grand Orient legfelső vezetésében volt egy csoport, amely tulajdonképpen Weishaupt belső titkos irányító testületének a folytatása volt. Az illuminátus összeesküvés hierarchiájának legfelső szintjén mindig volt egy olyan szűk csoport, amely a sátánista kultuszt gyakorolta. A sátánisták nem tekinthetők ateistáknak, mert vallási meggyőződésük szerint luciferiánusok, azaz Lucifert, a fény istenét tekintik a valódi Istennek, szemben a keresztények Istenével, aki nézetük szerint a babona sötétségét képviseli. A Grand Orientben ezt a luciferiánus kört a Palladin Rítus követőinek tekintették. Diana Vaughan ennek a körnek volt ünnepelt személyisége. A Palladin Rítus követői között Diana Vaughan éles vitába keveredett Adriano Lemmivel, aki mint már említettük, Mazzini utódja volt. Vaughan asszony először azt mérlegelte, hogy létrehoz egy rivális szervezetet, majd végül is kapcsolatba lépett a katolikus hatóságokkal, és elhatározta, hogy áttér a keresztény hitre. Nyilvánosságra hozta tapasztalatait, amelyet a luciferiánus titkos társaságban, annak legfelső köreiben szerzett. Írásában beszámolt olyan állam és kormányfők, továbbá más jelentős közéleti személyiségekről, akik ebben a konspirációban részt vettek. Természetesen, Diana Vaughan publikációi nagy érdeklődést váltottak ki. Végül is 1897-ben a botránnyal kapcsolatos sok ezer oldalnyi publikáció nyomán az egyik szerzőtől, Gabriel Jogant Pagestól, követelték, hogy nyilvánosan is készítsen interjút Diana Vaughannel. Az amerikai nő azonban félve attól, hogy meggyilkolják, elrejtőzködött a nyilvánosság elől. Pagest arra kérték, hogy a Trentóban megrendezett szabadkőműves-ellenes kongresszusra hozza magával Diana Vaughant. Ezen a találkozón azonban valaki, aki Pagesnak nevezte magát, felállt és közölte, hogy az egészet ő találta ki. Semmi egyébről nincs szó, mint egy óriásira dagadt hírlapi kacsáról, aminek az a célja, hogy zavarbahozzák és lejárassák a katolikus egyházat. Diana Vaughan nem létezik, továbbá egy szó sem igaz abból, amit ír. A közölt fénykép pedig nem más, mint az ő titkárnőjének a portréja mivel, hogy neki nagy élvezetet okozott bolondot csinálni a buzgó katolikusokból. Az ügy azonban

52

nem ért itt véget. Néhány héttel később szemtanúk bizonyították, hogy létezik Diana Vaughan, és ez a létező személy teljesen megegyezik a róla készült fényképpel, és bizonyítja személyazonosságát. Eszerint ez a személy azért, hogy életét védje, belépett egy katolikus rendbe, és kolostorban tartózkodik. Amit bizonyosan tudunk, az az, hogy Diana Vaughan létezett, és ugyancsak létezett a Palladian Rítus, és hogy ő valóban belépett egy katolikus rendbe, mielőtt megtartották a trentói konferenciát. Az elképzelhető, hogy Pages kettős ügynök volt, vagy valaki Pagesnak adta ki magát a konferencián. Az illuminátusok és Amerika Az illuminátusok több módon is megkíséreltek behatolni az új világba. Az egyik behatolás a hivatalos diplomáciai kapcsolatokon keresztül történt az 1780-as években, amikor még a Konföderáció cikkelyei, azaz az Egyesült Államok első alkotmánya volt érvényben, a hatalom súlypontja pedig az egyes tagállamoknál volt, és az államszövetség élén olyan kongresszus állott, amelynek elsősorban a külügyek irányítása, az indiánok felügyelete, a közös pénz és mértékrendszer kialakítása, a vitás kérdések rendezése és a posta működtetése volt a feladata. A Konföderációt megbénította, hogy az élén álló testület, a Kongresszus nem alkothatott törvényeket, nem vethetett ki adókat és vámokat, s ily módon nagyobb hadereje sem lehetett. Az európai nagyhatalmak, és a mögöttük meghúzódó háttérhatalom, nem igen tartottak tiszteletben egy olyan államot, amelynek nem volt erős hadserege. Amerikának ebben az időben már volt képviselője Franciaországban, még a forradalom kitörése előtt. Az egyikük Benjamin Franklin, a másik pedig Thomas Jefferson volt. Mindkettő magas-rangú szabadkőműves, és ezért rendszeresen meghívást kaptak a francia Grand Orient páholyokba. Franklin, aki ismert író, filozófus és tudós volt, a Quaker felekezethez tartozott. 1731-ben lett szabadkőműves, amikor csatlakozott a philadelphiai Szent János páholyhoz. Hamarosan ő lett ennek a páholynak a nagymestere, és 1749-ben az egész tartomány legmagasabb-rangú szabadkőművese. Amikor az 1770-es években Franciaországban képviselte az amerikai brit gyarmatokat, a 'Kilenc nővérhez' címzett páholy nagymestere lett. Ennek volt a tagja Danton, továbbá Lafayette márki és Paul Jones, mindketten az amerikai függetlenségi háború hőseinek számítanak. Diplomataként Benjamin Franklin arra használta fel szabadkőműves kapcsolatait, hogy pénzügyi támogatást gyűjtsön az amerikai forradalom részvevői számára. Franklin az amerikai forradalmat megelőző időkben szoros kapcsolatban állt a brit szabadkőművesség kiemelkedő vezetőivel is. Ezek közé tartozott Francis Dashwood, az akkori angol pénzügyminiszter, aki megalapította a 'Wycombi Szent Ferenc Szerzetesei' elnevezésű titkos társaságot, amelyet a londoniak csak 'Hellfire Clubnak', a 'Pokol tüze' klubjának neveztek. Dashwood húsz éven át volt a brit alsóház, majd ugyanennyi ideig a lordok házának a tagja, és nemcsak tanácsadója, de barátja is volt III. György királynak. Dashwoodot az itáliai Firenzében avatták szabadkőművessé. Amikor visszatért Angliába, létrehozta a 'Society of Dilettanti' elnevezésű társaságot, amely az iszákos és szexuálisan kicsapongó élvhajhászokat tömörítette. Otthonában, Wycombe-ban, görög és római istenek képeivel díszítette a falakat. Amikor Olaszországba visszatért, számos vezető szabadkőművessel lépett kapcsolatba 1739-ben. Rómába is ellátogatott, és részt vett az új pápa beiktatásán, noha közismerten katolikus-ellenes volt. Az előző pápa 1738-ban megtiltotta a szabadkőművességben való részvételt, és kiközösítette azokat a katolikusokat, akikről ismertté vált, hogy szabadkőműves páholyok tagjai. Amikor Angliába visszatérve létrehozta a Hellfire Klubot, Dashwood már tagja volt egy újdruida rendnek is, amely a 'Druida Egyetemes Szövetség' nevet viselte. Ezt a szervezetet azért hozták létre 1717-ben, hogy újrakeltse az ősi kelta vallást, amit William Blake, a nagy költő is megjövendölt, aki egyben a Rózsakeresztes Rend nagymestere is volt. Amikor ismertté vált, hogy a Hellfire Klubban szexuális kicsapongásokra kerül sor, akkor a Druida Rend visszavonta Dashwoodtól a druidizmus gyakorlására adott engedélyét. Amikor III. György 1760-ban trónra lépett, a Hellfire Klub tagjai magas állami tisztségeket kaptak. Ekkor lett Dashwood pénzügyminiszter. A Hellfire Klub neves tagjai közé tartozott London főpolgármestere, a Walesi herceg és Benjamin Franklin. Franklin 1758-ban azért látogatott Angliába, hogy támogatást szerezzen az amerikaiak nagyobb önrendelkezéséhez. Többször is tanácskozott Dashwooddal Wycombe-ban, ahol megvitatták, miként lehetne London és az amerikai kolóniák viszonyát megjavítani. Franklin 1773-ban újból Londonba ment, és találkozott Dashwooddal. John Wilkes képviselő, aki a Hellfire Klubnak is a tagja volt, erőteljesen támogatta az amerikaiak függetlenedési törekvéseit. Azt állította, hogy a Hellfire Klubnak a belső körei politikai összeesküvők, akik valójában meg akarják fosztani az amerikaiakat demokratikus jogaiktól. Amikor kitört a háború Anglia és az amerikaiak között, a forradalom élére George Washington tábornok került. George Washington magasrangú szabadkőművesként maga is ahhoz az 52 amerikai vezetőhöz tartozott, akik a Függetlenségi Nyilatkozat 56 aláirója közül a rend beavatott tagja volt. Az ezoterikus társaságok befolyása az amerikai forradalomra jól

53

érzékelhető az állami jelvényeken - az amerikai állami lobogón és nagypecséten -, ahol a Rózsakeresztes és a szabadkőműves szimbólumok megtalálhatók. Az amerikai szabadkőművesekre nagy hatással volt John Robison, "Proofs of a Conspiracy" (Egy összeesküvés bizonyítékai) című könyve, amelyet 1797-től 1798-ig széles körben terjesztettek az Egyesült Államokban. Washington már elnökként tisztában volt azzal, hogy a francia illuminátusok létre akarják hozni, és meg akarják erősíteni szervezeteiket és páholyaikat az Egyesült Államokban abból a célból, hogy hasonló forradalmi változást idézzenek elő, amilyet sikeresen végrehajtottak Franciaországban. George Washington gondosan elolvasta Robison könyvét, és több levelében is jelezte, hogy szerencsésnek érzi magát, - és ez ebben az időben igaz is volt - hogy a francia illuminátusoknak nem sikerült behatolniuk az amerikai szabadkőműves páholyokba. Ennek ellentmond az a körülmény, hogy 1794-ben - még Washington elnöksége alatt - csaknem megbuktatták a lázadók a kormányzatot, amely lázadást a francia illuminátusok hálózata irányított, amelynek a központja Pennsylvania tagállamban volt. Ezt tévesen Whisky lázadásnak említik a történelemkönyvek. A valódi cél azonban nem az adózás megváltoztatása volt, hanem egy elszakadási mozgalom beindítása, és egy különálló állam létrehozása. Ezt a mozgalmat egy illuminátus, Edmond Charles Genet irányította, aki akkor Franciaország képviselője volt az Egyesült Államokban. George Washington leverte a lázadást, amely emberéletet ugyan nem követelt, de sokmillió dollárba került, mivel csapatokat kellett felállítania. Washington azt is kijelentette: "a demokratikus társaságok első félelmetes gyümölcsének tekintem ezt a lázadást, amelyet túl hamar robbantottak ki, és ez hozzájárulhat a megsemmisítésükhöz." Ezek a titkos társaságok azonban továbbra is működtek, és ők okozták a nyugati vidékeken a legtöbb zavargást. Egy problémát Washington elnök azonban nem tárt fel, ez pedig az volt, hogy saját külügyminisztere, Thomas Jefferson, is támogatta a francia illuminátusok felforgató tevékenységét a fiatal államban. Jefferson mindent megtett azért, hogy Washington, mint elnök, nyíltan ne ítélje el ezeket az ún. "demokratikus" társaságokat. Jefferson erősen rokonszenvezett a francia forradalommal, és egyetértett Adam Weishaupt törekvéseivel ebben az időben. Ekkor Jefferson külügyminiszter volt, és bizonyos naivitással hitt a Weishaupt által hirdetett eszmékben. Annyit elért, hogy a francia kormány a whisky lázadás szítóját visszahívta Amerikából. Szabadkőműves-ellenes párt Amerikában Az Egyesül Államok XIX. századi történelmében az egyik legfontosabb esemény William Morgan meggyilkolása volt. Morganról viszonylag keveset tudunk. A New York államban lévő Batavia lakosaként 1826-ban megjelentetett egy könyvet "Illustrations of Masonry" (A szabadkőművesség jelképei) címmel, amelyben megígérte, hogy leleplezi az amerikai szabadkőművesség szertartásait és fokozatait, és azt is állította, hogy hamarosan újabb leleplező tényekkel áll elő. Ebben az időben DeWitt Clinton volt New York állam kormányzója, aki egyben az illuminátusok Columbia páholyának volt a vezetője. Clintont nyilvánvalóan aggodalommal töltötte el a beígért leleplezés, különösen, ha Morgan a bemutatott rituálék és szabadkőműves fokozatok mögött feltárja a francia illuminátusokhoz fűződő kapcsolatot, amely végül is előidézhet egy második 'whisky lázadást', vagy valami még rosszabbat. Könyve megjelenése után Morgant egy csoport elrabolta és megölte. A bűncselekményt követő eljárás, és bűnügyi tárgyalás kiderítette, hogy egy brit szabadkőműves hajtotta végre az emberrablást és a gyilkosságot. Még ma sem tudjuk bizonyossággal, hogy pontosan mi az, amit William Morgan leleplezni szándékozott. Kétségtelenül további adatokkal és dokumentumokkal rendelkezett, de amit biztosan tudunk az az, ami a publikált könyvében van, és az, hogy ezt követően megölték. E bűntény nyomán váratlanul sok cikk és könyv jelent meg, bírálva a szabadkőművességet. Mindezek nyomán pedig létrejött egy szabadkőműves-ellenes párt, amely ugyan nem hosszú időn át létezett, de maradandó nyomokat hagyott az Egyesült Államok történelmében. Ez volt az első ún. "harmadik párt". Ténylegesen ő tartotta az első országos jelölő-gyűlést, minden politikai pártot megelőzve. Mindössze egy évig működött, de mégis rákényszerítette az amerikai szabadkőművességet, hogy komoly önvizsgálatot tartson, és távolítsa el soraiból a francia illuminátusok, azaz Adam Weishaupt és követői befolyását. A francia illuminátus befolyás eltávolításához az amerikai szabadkőművességből jelentősen hozzájárult Albert Pike tevékenysége is. Albert Pike hamarosan a skótrítusú szabadkőművesség déli illetékességű területének az élére került. Pike nagy valószínűséggel maga is illuminátus volt, és a sátánista Palladian Rítus tagja. Albert Pike-ot és követőit, azonban sokkal inkább az érdekelte, hogy a világ átalakítását célzó nagy összeesküvés hálózatai abban az időben mit tesznek Olaszországban. Ekkor már teljes erővel folyt a katolikus egyház hatalmának a visszaszorítása, és az illuminátus befolyás megerősítése.

54

Hogyan lesznek a tények antiszemiták? A tudatipar és a hivatalos tudományosság képviselőinek bevett gyakorlata, hogy a hatalom számára kellemetlen történelmi tényekből különböző technikákkal kitalált legendákat, fabrikációkat (tendenciózus belemagyarázásokat és átértelmezéseket), azaz szélsőségesnek minősíthető történelemhamisításokat, illetve hamis történelemértelmezéseket állítanak elő. Akik a történelmi tényeket megkísérlik a hivatalosság szervilis nyomásával szemben mégiscsak feltárni, azok összeesküvéselméleteket gyártó, szélsőséges személyek lesznek, akiket a tudomány konformista képviselői természetesen nem vehetnek komolyan. Sőt. A tudomány teljes tekintélyével fel kell lépni ellenük. A sokszorosan elhallgatott és meghamisított örménynépirtás történelmi tényei is erre a sorsra jutottak. Az örmény népirtást és a zsidó holokausztot két teljesen különböző módon értékelendő történelmi ténynek tekintik. A főáramlatú történészek szerint a legújabb kori történelemnek ez a két szégyenletes epizódja nem is áll kapcsolatban egymással. Ha azonban közelebbről szemügyre vesszük a tényeket, akkor az örmény és a zsidó népirtás több vonatkozásban is kapcsolatba hozható egymással, és úgy is felfogható, mint öt évtizedet átfogó hosszabb folyamat szervesen egymásba kapcsolódó két része. A világot háttérből befolyásoló csoportok irányították ezt a folyamatot: hosszú-távú célkitűzéseiket a rendelkezésükre álló pénzügyi hatalomra támaszkodva felkészülten hajtották és hajtják végre. Ne feledjük Soros György bölcs szavait: "A nagy pénzek csinálják a történelmet." A XX. század fő energiahordozója a kőolaj és a földgáz lett, míg a XIX. században a fő energiahordozó a kőszén volt. A XIX. század utolsó évtizedeiben a vezető ipari-országok átálltak a kőszénről a kőolajra. Úgy tűnik, hogy ez a folyamat az Egyesült Államok Pennsylvania nevű tagállamában kezdődött, ahol először alkalmaztak fúrási technikát a kőolaj felszínrehozatalára. A kőolaj üzletre hamarosan rá tette kezét a londoni Rothschild-ház által támogatott John D. Rockefeller, a Rockefeller dinasztia megalapítója. Neki sikerült a szupergazdag nemzetközi bankárok támogatásával monopolizálnia a kőolajtermelést-és forgalmazást a "Standard Oil Company" létrehozásával. Kezdetben ez a cég a pennsylvaniai olajkutakból fedezte az akkori világ kőolajszükségletét. A kőolaj kibányászása, finomítása és szállítása különleges technológiát igényel, mivel rendkívül gyúlékony anyagról van szó. Egy ilyen kényes termék világszinten történő forgalmazásához békés körülményekre van szükség a kitermelés, a finomítás és a szállítás minden szakaszában. A dinasztiaalapító Rockefeller hamarosan elnyerte "a világ leggazdagabb embere" címét a Pennsylvaniában létrehozott olajipari birodalom révén. A Rockefeller kőolaj-birodalom mögött ténylegesen a már akkor is a nagyhatalmú nemzetközi pénzvilág, és annak vezető pénzdinasztiája: a Rothschild-ház állt. A dinasztiaalapító Meyer Amschel Rothschild, aki Frankfurt Judengasse-jából indult, azzal csinált többek között óriási vagyont, hogy az európai uralkodó házaktól megfelelő díjazás ellenében átvette megőrzésre az arany és nemesfém készleteiket, hogy azok a napóleoni háborúk idején biztonságban legyenek, és még hasznot is hozzanak. Rothschild a szolgálataiért nem fogadott el papírpénzt, csak aranyban lehetett fizetni neki. Vagyis a részére átadott nemesfém-vagyon meghatározott százalékának megszerezte a tulajdonjogát. Hamarosan több arany került a birtokába, mint amennyi azoké a királyoké és hercegeké volt, akiket szolgált. A napóleoni háborúk kimerítették az uralkodóházakat, s ezért egyre nagyobb mértékben szorultak rá, hogy Rothschildtól vegyenek fel kölcsönöket. Ezek az uralkodók felhatalmazták a dinasztiaalapítót, hogy olyan hitelleveleket (papírpénzt) bocsásson ki, amelyeket aztán kölcsönbe vettek tőle azért, hogy folytathassák a háborút. E rendszer eredményeként egyre jobban eladósodtak. A trükk az volt, hogy azért a pénzért, amelynek a fedezete az ő aranyuk volt, egyre több kamatot kellett fizetniük. Azért, hogy a kamatokat, később a kamatos-kamatokat is vissza tudják fizetni, egyre nagyobb mértékben kellett megadóztatniuk saját népeiket. A dinasztiaalapító öt fia közül Salomon Bécsben, Kolman Nápolyban, James Párizsban, legidősebb fia, aki ugyancsak Meyer Amschel névre hallgatott, Frankfurtban működött. Londoban Nathan nevű fia került, aki igen tehetségesnek bizonyult, és többek között a waterlooi ütközet idején, 1815-ben, óriási haszonra tett szert egyik napról a másikra azáltal, hogy jól megszervezett hírszolgálata révén hamarabb tudta meg a csata kimenetelét. Látszólag eladta a nála lévő consul részvényeket, amelyeket a brit kormány bocsátott ki a háború költségeinek a fedezetére. A tőzsde részvevői meg volta győződve, hogy Rothschild már tudja, hogy Napóleon győzött, s ezért adja el a részvényeket. Pánikszerű eladásra került sor, és a consul csaknem teljesen elértéktelenedett. Eközben pedig Rothschild titkos jelére ügynökeinek egy másik csoportja szószerint néhány penny-ért - felvásárolta az összes consult. Mire megjött a hír másnap, hogy Wellington győzött, addigra a consul részvények szinte csaknem teljesen Nathan Rothschild tulajdonában voltak. A waterlooi csata előtt a Rothschild Bank 3 millió dollárnak megfelelő pénzzel rendelkezett. Öt évvel később már a Rothschild Holding vagyona elérte a 7,5 milliárd dollárt. Azt szakértők sem tudják, hogy Nathan halálakor pontosan mennyit ért az a vagyon, amellyel a Rothschild-ház londoni ága rendelkezett. Csak becslésekre lehetünk utalva, mivel a Rothschild-ház vagyonáról nem készül vagyonleltár. Ennek oka az, hogy a családtagok nem adják örökbe utódjaiknak az egyben tartott családi vagyont, ily módon nem kerül sor örökösödésiadó fizetésére. Ez teszi lehetővé a vagyonleltár elkészítésének a mellőzését is. Szakértők becslése szerint Nathan 1836-ban bekövetkezett halálakor 20 milliárd dollárnak megfelelő vagyonnal rendelkezett. A francia Rothschild-ház megalapítója, James, is igen sikeresnek bizonyult. 1848-ban a párizsi Rothschild-ház vagyonát 600 millió frankra becsülték, ami csaknem a duplája volt annak a 362 milliónak, amellyel az össze többi párizsi bank rendelkezett. Amikor James 1868-ban meghalt (akkori nagy értékű dollárban) a vagyonát 200 millió dollárra becsülték. A Németországban, Ausztriában és Olaszországban működő Rothschild bankházak vagyonáról nem készültek becslések. Azt azonban biztosan lehet tudni, hogy mindhárom országban ők voltak a pénzpiacok meghatározó szereplői. A XIX. és a XX. század fordulóján a Rothschild-ház vagyona olyan méretűvé növekedett, hogy a velük kapcsolatos holdingok, alapítványok,

55

befektetési alapok ellenőrizték a világvagyon mintegy felét. Itt a vagyonnövekedésre vonatkozó becslések részletes felsorolását abbahagyjuk azzal a számmal, amelyet olyan matematikus közgazdászok (Korjagina, Glazijev, R. G. Ross és mások) tettek közzé: e becslés szerint a Rothschild dinasztia egyben tartott családi törzsvagyona a XX. század és a XXI. század fordulójára elérhette a 100 trillió dollárt (1 trillió=1000 milliárd) . Közel-Kelet a versenytárs régió Mindebből látható, hogy a Rockefeller olajbirodalom valójában az igazi pénzhatalom, a Rothschild dinasztia jóvoltából tudott megszilárdulni, és bizonyos értelemben a Rockefeller család (amelynek egybentartott családi vagyonát 11 trillió dollárra becsülik) a Rothschildoknak köszönheti felemelkedését. A "Standard Oil" világszintű versenytársává egy olyan régió vált, amely a kőolaj mennyiségében messze felülmúlta Pennsylvániát, ugyanakkor a térség stabilitása meg se közelítette azt a nyugalmat és közbiztonságot, amelyben a "Standard Oil" Pennsylvaniában működhetett. A versenytársként megjelenő közelkeleti térségről, mint hatalmas kőolajtartalékokkal rendelkező régióról, azt kell kiemelni, hogy többségében mohamedán vallású lakosság él rajta. Ez a tény is meghatározó szerepet játszhatott abban, hogy megtörténhetett a másfélmillió örmény elpusztítását eredményező népirtás 1915-ben, és nagyon fontos vonatkozásokban kapcsolatban áll azzal, ami Európában a második világháború során történt, vagyis a zsidó származású lakosságot ért tömeges atrocitásokkal, amelyeket holokausztként ismerünk. A Rothschild-ház francia ága 1880-ban feltárási és kitermelési jogokat szerzett az Oroszországhoz tartozó Baku környéki olajmezőkön. Már ekkor tervek készültek arra, hogy a megépülő tengerparti olajfinomítójukba olcsó orosz kőolajat szállítanak. E kitermelési jogokért cserébe megépítették azt a vasútvonalat, amely a Kaszpi-tengeri Bakut összekötötte az újonnan kiépített Fekete-tengeri Batummal. Ez elérhetővé tette a Baku környékén bányászott kőolaj árusítását a világpiacon. Baku, amely egyébként az azerbajdzsániak által lakott terület központja volt, korábban igen nehezen volt megközelíthető a kaukázusi hegyvidék miatt. A bakui kőolaj kitermelésében ekkor részt vett a svéd Nobel család is, amely víziúton szállított Oroszország belső területeire bakui kőolajat. A Baku-Batumi vasútvonal beindulásával a párizsi Rothschildok több nyersolajhoz jutottak, mint amit el tudtak adni. Hogy leküzdjék az óriásivá növekedett "Standard Oil" konkurenciáját, ezért a Szueztől keletre fekvő piacokon kerestek értékesítési lehetőségeket. Piackutatásra felfogadták Marcus Samuel üzletembert, akinek nagy összeköttetései voltak a Távol-Keleten. Amikor a Rothschildok ajánlatot tettek Samuelnek az általuk szállított kőolaj eladására a Távol-Keleten, Samuel megértette, hogy neki olcsóbban kell ezt a kőolajat piacra dobnia, mint ahogy azt a Standard Oil árulta. Ezért a szállítási költségek érdekében olyan tankhajókat kezdett megterveztetni és legyártatni, amelyek biztonságosan át tudtak haladni a Szuezi Csatornán. (Az előnytelen alternatíva az lett volna, hogy a tankhajók megkerülik az afrikai kontinenst a Jóreménység Fokán keresztül.) Ily módon a Samuel által üzembe állított tankhajók 7,5 ezer kilométerrel rövidebb úton érhették el a távol-keleti piacokat. A Samuel által irányított vállalatnak ez a lépése 1892-ben fontos folyamatokat indított be. Ekkor kezdte meg útját az első olajszállító tankhajó, a Rothschild tulajdonban lévő Batumi kőolaj-finomítótól a Boszporuszon, a Dardanellákon, majd pedig a Szuezi Csatornán áthaladva a Távol-Keletre. Ezzel a Shell kőolajvállalat egyik napról a másikra az első számú kerozinszállító lett a Távol-Keleten, és kiszorította erről a piacról a Standard Oil-t. A londoni Rothschildok által támogatott Rockefeller Standard Oil a világnak ebben a térségében ekkor veszítette el a monopolhelyzetét. A Shell olajvállalat hamarosan társult a Royal Dutch Petroleum Company-vel, amely viszont a mai Indonéziához, de akkor még Hollandiához, tartozó Szumátra szigetén végzett kőolajfúrásokat, és termelt ki egyre nagyobb mennyiségű kőolajat. Az új vállalathoz, a British Dutch Petroleumhoz, hamarosan csatlakoztak a Rothschildok, és ezzel létrejött mostmár a Rothschildok irányítása alatt álló Asiatic Petroleum Company, amely később felvette a Royal Dutch Shell Group elnevezést. Ez pedig kartellba lépett a Standard Oil-lal és a svéd Nobel céggel. A vagyongyarapításban és vagyonmegtartásban felülmúlhatatlan Rothschild dinasztia különböző elágazásai kellő előrelátással világszinten vették kézbe a XX. század meghatározó energiahordozójának a kitermelését és szállítását. 1905ben, három évvel azután, hogy a Royal Dutch megkezdte a nagyarányú kitermelést Bakuban, hirtelen le kellett állnia a kőolaj kitermeléssel. Ebben az évben már nagy volt a politikai feszültség a cári Oroszországban. A kaukázusi régióban a termelés leállásának fő oka az volt, hogy etnikai konfliktus robbant ki a térségben élő mohamedánok és a kisebbséget alkotó keresztény vallású örmények között. Ez az etnikai konfliktus vezetett ahhoz, hogy első ízben szakadt meg a világpiacon az egyre fontosabbá váló energiahordozónak, a kőolajnak a szétosztása. Fel kellett hagyni a folyamatos ellátással. A Standard Oil természetesen azonnal átvette a szállítást, mivel az Egyesült Államokban békés és nyugodt körülmények voltak, s ott nem kellett számolni a termelést megzavaró etnikai feszültségekkel. A Royal Dutch Shell csoport és a Nobel család megdöbbenve látta, hogy bakui beruházásaik lángok martalékai lesznek. A kirobbant zavargások mélyén etnikai konfliktus húzódott. Már ekkor felmerült az az elgondolás, hogy olyan helyzetet kellene teremteni, amely egyszer és mindenkorra véget vet annak, hogy ilyen konfliktusok megzavarják a kőolaj üzlet folyamatosságát. A nagy fáradsággal kiépített kőolajbirodalom nem tudott sikeresen működni ilyen feltételek közepette. Az egyre nagyobb pénzügyi és gazdasági hatalommal rendelkező Rothschild-ház számára, amely 1905-ig már számos háborút finanszírozott, egy olyan viszonylag kis létszámú etnikum eltávolítása az útból, mint az örmény nép, ésszerű befektetésnek

56

számított egy igen fontossá vált világtérség békéjének és nyugalmának a megteremtése érdekében a stabil üzletvitel érdekében. De volt még ennél is fontosabb szempont. A Közel-Kelet a régóta áhított zsidó nemzeti otthon Palesztinában való megteremtése miatt jelentősen felértékelődött, s egyre fontosabbnak számított. Ezért a Rothschildok - hagyományos pragmatizmusuknak megfelelően - minden bizonnyal úgy dönthettek, hogy megteszik a szükséges lépéseket. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy egy néhány milliós csoportnak a feláldozása több száz milliós nagyságrendű embercsoport gazdasági és katonai biztonsága érdekében elfogadható ár, és ennyiben nem kell tőle visszariadni. Egy ilyen nagyhorderejű stratégia kivitelezése gondos előkészítést igényelt. Vigyázni kellett arra, hogy a frontemberek, akik végrehajtják, semmiféleképpen ne lehessenek összekapcsolhatók a tényleges tervezőkkel és döntéshozókkal. Meg kellett szervezni a helyetteseket, akik aztán kellő módon elrejtik a tényleges mozgatókat. A ma Azerbajdzsánnak nevezett állam fővárosában, Bakuban, természetesen az iszlámvallást követő és a török nyelvcsaládhoz tartozó azeriek voltak többségben, de nagy létszámú örmény közösség is élt ott. Az ő eltávolításuk azonban nem szüntette volna meg az etnikai konfliktus igazi okát sem a városban, sem a térségben. A várost körülvevő térségekből kellő utánpótlás érkezett volna a jövőben is a Bakuból eltávolított örmények helyére. A pragmatikusan szervező háttérhatalom (a szuper-bankárok és a Big Business) gyakran nem rosszindulatból és gonoszságból hoz néha kegyetlen döntéseket. Azért osztották ki az áldozat szerepét az örményekre, mert végül is egy kisebb létszámú etnikai közösséget könnyebb eltávolítani, mint a több százmillióra rugó mohamedán lakosságot. A fentiek azonban az örmény-holokausztnak csak az egyik lehetséges magyarázatát adják. Az amerikai Clifford Shack számos írásában, amelyek az Interneten is elérhetőek, már évek óta így értelmezi az örmény holokausztot. Vannak azonban más történelmi narratívák is, amelyek kibővítik a lehetséges értelmezések körét. Francia felbujtók, török végrehajtók Az ismertté vált történelmi tényekből tudjuk, hogy közvetlenül a török kormányzat és emberei hajtották végre az örmény nép elleni erőszakot. Felbujtóként és bűnrészesként, azonban a háttérben mindvégig közreműködött az a francia kormányzat, amelyre viszont döntő befolyást gyakorolt a pénzvilág, a nemzetközi pénztőke és annak meghatározó bankárdinasztiái, ebben az esetben a Rothschild-ház párizsi ága. Franciaország a XIX. század második felében komoly szolgálatokat tett az Ottomán Birodalomnak. III. Napóleon francia császár arra törekedett, hogy Törökországot szalonképessé tegye Európában, és támogassa a gyengélkedő birodalom gazdasági fejlődését. III. Napóleon szorosan együttműködött a Rothschild-házzal, és a Rothschildok tanácsainak megfelelően annyi befektetést eszközölt Törökországban, hogy Franciaország egymaga felülmúlta az összes többi nyugati befektetés együttes mértékét. Ebben fontos szerepe volt annak is, hogy III. Napóleont vérségi kapcsolat is kötötte a Rothschild dinasztiához. A dinasztiaalapító legtehetségesebb fia, Nathan, Londonban csinált bámulatra méltó pénzügyi karriert. Napóleon Bonaparte, vagyis I. Napóleon, hatalmának csúcsán több testvérét a legyőzött országok és hercegségek koronás főjévé tette. Így lett egyik testvéréből, Louis Bonaparte-ból Hollandia királya. Louis Bonaparte-t testvére, a franciák császára, arra kötelezte, hogy vegye feleségül fogadott lányát, Hortense Beauharnais-t, aki feleségének Josephine de Beauharnais francia császárnénak volt a leánya. Hortense költekező életmódot folytatott, és állandó pénzzavarral küszködött. Gyakran fordult kölcsönért a Rothschildokhoz, elsősorban Nathan Rothschildhoz, aki sok időt töltött Hollandiában. Nathannak tetszett a csinos Hortense, és udvarolt neki. Ebből a kapcsolatból egy gyermek is származott, aki a Charles-Louis-Napóleon Bonaparte nevet kapta, minthogy Hortense törvényes házasságban élt Louis Bonaparte-val. Ez a gyermek III. Napóleon néven lett Franciaország császára 1852-től 1871-ig. A név gondosan volt kiválasztva: a Charles keresztnév Nagy Károlyra, a Lous név a jog szerinti apjára, a Napóleon név, pedig a franciák császárára, I. Napóleonra utalt. Charles-Louis-Napóleon ugyan Bonaparte névre hallgatott, de egyáltalán nem hasonlított jog szerinti apjára, Louis Bonaparte-re, aki nem élt jól feleségével. Louis Bonaparte miután lemondott a holland trónról külön vált Hortense-től, és az akkor Ausztriához tartozó Csehországban, illetve Olaszországban élt. Mindössze hat évvel korábban halt meg, hogy a nevét viselő harmadik fiúgyermek, III. Napóleon néven Franciaország császára lett. III. Napóleon egy csöppet sem hasonlított névszerinti apjára, viszont tökéletes másolata - ahogy írták "karbonkópiája" - volt fizikai megjelenésben, arckifejezésben és jellemében is valódi apjának, Nathan Rothschildnak, akinek nagy valószínűség szerint a természetes gyermeke volt. Ezt a körülményt több történész is kutatta. Közéjük tartozik a bolgár származású amerikai történész, Nicola M. Nicolov, aki az 1990-ben az amerikai Portlandban megjelent "The World Conspiracy" című munkájában a 185-től a 187-ig terjedő oldalon ezt részletesen is kifejti. A kételkedőknek azt ajánljuk, hogy hasonlítsák össze Louis Bonaparte, valamint névleges fia Charles-Louis-Napóleon Bonaparte, továbbá Nathan Rothschild portréját. Franciaország vezető pénzügyi és gazdasági hatalma ebben az időben a Rothschild-ház párizsi ága volt. III. Napóleont még azok a történészek is, akik nem tudják vagy nem fogadják el, hogy származásilag, tehát vérszerinti rokonként a Rothschildházhoz tartozott, úgy tekintik, hogy a Rothschild-érdekeltség első számú képviselője volt az államhatalomban. James de Rothschild a Rothschild-ház párizsi feje nagy pénzügyi és gazdasági befolyással rendelkező, hatalmas embernek számított.

57

III. Napóleon azért tett óriási erőfeszítéseket Törökország érdekében, hogy ezzel érvényt szerezzen James de Rothschild törekvéseinek. Felmerül a kérdés, hogy az örményekkel szembeni erőszakos fellépés kapcsolatban állhatott-e Törökország akkori legfőbb hitelezőinek valamilyen kívánságával. Az első örményeket sújtó tömeggyilkosságokra 1894-ben és 1896-ban került sor, mindössze két évre rá, hogy a bakui kőolaj elkezdett nagymennyiségben áramolni a Szuezi Csatornán keresztül a távol-keleti piacokra. Az örmények ekkor már évszázadok óta éltek az Ottomán Birodalom fennhatósága alatt. Az első világháború idején, 1915-ben folytatódott az örmény népirtás. Ezt követően hosszabb időn át nyugalom uralkodott a Baku körüli kőolaj térségben. Az első világháború során került sor az Ottomán Birodalom megdöntésére is. Ennek közvetlen célja az volt, hogy a mezopotániai kőolajmezők brit protektorátus alá kerüljenek, azaz a Brit Birodalom érdekszférájába tartozzanak. Ha a XX. század két világháborúját Kissingerhez hasonlóan mi is egyetlen nagy háborúnak fogjuk fel, amelynek a két szakasza között, mintegy 20 év tűzszünet volt, akkor megállapíthatjuk, hogy a háború második szakasza nyomán a nagy nemzetközi kőolajvállalatoknak végül is sikerült hosszú- távú stratégiájukat végrehajtaniuk. Ezt a céljukat úgy érték el, hogy a nyugati érdekeket védelmező lakosság tömeges odatelepítésére nem is volt szükség. A francia Rothschildok körében James legfiatalabb fia, Edmond, volt az, aki a dinasztia kőolajszakértőjének számított. Amikor a palesztinai zsidó nemzeti otthon megteremtésén fáradozó Theodor Hertzl (a budapesti születésű, bécsi újságíró Hertzl Tivadar) felkereste Edmond Rothschildot 1896-ban, hogy rávegye őt az európai (elsősorban orosz, lengyel és román) zsidók tömeges Palesztinába telepítésének a finanszírozására, akkor Edmond egyáltalán nem mutatott lelkesedést ezután az elképzelés iránt. Úgy tűnik, hogy Edmondot nem a zsidó nemzeti otthon megteremtése érdekelte elsősorban, hanem az, hogy jövedelmező beruházásokat eszközöljön a közel-keleti térségében, és azok kellő biztonságban legyenek kiaknázhatóak. A Rothschildok által képviselt pénzbirodalmi érdekek nem a tömeges betelepítést, hanem az ottani megbízható lakosság fokozatos növelését tartották szem előtt. Edmond nem tartotta szükségesnek (ahogy kifejezte) "koldusok" millióinak a tömeges bevándorlását egy olyan térségbe, a Szuezi Csatorna mellé, amely rendkívül fontos az óriási hasznot hozó kőolajüzlet számára. A bakui térség is ingatag volt, és Palesztina, valamint az azt körülvevő mohamedán lakosságú területek se voltak mentesek az etnikai konfliktusoktól. Edmond azt is számításba vette, hogy a mohamedánok szemében hitetlennek számító zsidók tömeges bevándorlása arab ellenállást vált ki, mert ez az európai, nyugati kultúrát terjesztő lakosság több vonatkozásban is kiélezi a helyzetet, ami kulturális és fegyveres konfliktusokhoz vezethet. Theodor Hertzl nem volt teljesen tisztában Törökország belső viszonyaival, és talán ezért is fordult a török szultánhoz, és kérte támogatását tervének a megvalósításához. A szultán azonban nem támogatta Hertzl elképzeléseit. A Brit Birodalom erőfeszítései a Közel-Kelet feletti uralom megszerzéséért A nemzetközi pénzügyi kartell létrejöttével, egy önálló világstratégiával rendelkező erőközpont kapcsolódott be a nemzetközi élet irányításába. Ez az autonóm képződmény nemcsak a központi bankok hálózatára, de a már ekkor is működő titkosszolgálatokra, a klasszikusnak tekinthető titkos szervezetekre, a különböző szabadkőműves irányzatokra és hálózataikra is támaszkodott. Sok olyan szervezet van, amely eredetét tekintve a zsidó hagyományban gyökeredzik, és látszólag zsidó érdekeket véd, de nagyon nehéz lehet pontosan megmondani, hogy mely érdekeket lehet zsidó érdekeknek tekinteni. Egyelőre csak arra szorítkozunk, hogy megállapítsuk, hogy a nemzetközi pénzvilág szervezett magánhatalma, s ennek érdekei, még akkor sem azonosíthatóak az egész zsidó nép érdekeivel, ha a pénzhatalom döntéshozói származásilag mind a zsidó etnikumhoz köthetők lennének. A nemzetközi pénzkartell irányítói azonban több etnikumhoz kapcsolhatóak, és ennek az önálló hatalmi képződménynek saját érdekei, és saját világstratégiája van, amely lényegesen eltér a zsidó nép egészének (beleértve a nagy létszámú zsidóközösségeket és a diaszpórában élő kisebbeket) az érdekeitől. Egyes kutatók szerint a B'nai B'rith (a Szövetség Fiai héberül), amely 1843-ban, New Yorkban jött létre, és mára a világ legnagyobb taglétszámú zsidó szervezete lett, kettős természetű. Egyrészt valóban fáradozik az egész zsidó nép egységének és fennmaradásának megőrzésén, másrészt a származásilag nagyrészt zsidó eredetű nemzetközi bankár érdekcsoportnak az egyik fontos hálózatát alkotja. Elnevezése - a Szövetség Fiai - a Tóra egyik kulcsfogalmára, Istennek a zsidósággal kötött szövetségére utal. A B'nai B'rith ugyan most is hangsúlyozza a zsidó nép évezredes összetartás érzésének a fontosságát, és a sorsközösségből fakadó közösségi tudatának az őrzését, de emellett a pénzhatalom kulcsembereinek számító zsidó származású nemzetközi bankárok egyik fontos érdekérvényesítési szervezete is. Ehhez hasonló megállapításokat lehetett tenni a B'nai B'rithről a XIX. század negyedik negyedévében Angliában is. Ekkoriban a Brit Birodalom már a nemzetközi pénzkartell irányítása alatt állt, és a brit hírszerzés szorosan együttműködött a B'nai B'rith hálózatával. Nem a zsidó nép valódi szükségletei és érdekei voltak a meghatározóak, hanem a brit birodalmi érdekek mögött meghúzódó pénzhatalmi érdekek. A B'nai B'rith eltérően más ekkor működő hálózatoktól, ma is aktív, és hatékonyan segíti a nemzetek feletti pénzbirodalom célkitűzéseinek a gyakorlatba történő átültetését. Palmerston brit miniszterelnök, aki 1859-től 1865-ig állt a brit kormány élén, hatékonyan működtette az általa finanszírozott Carbonari hálózatot is, amelynek élén akkor a zsidó származású Giuseppe Mazzini állt. A magasrangú szabadkőművesek és illuminátusok, valamint a B'nai B'rith hálózat és a Carbonarik meg akarták dönteni az Ottomán Birodalmat, "Európa beteg

58

emberét". A Török Birodalom a különböző népek irányában egész történelme során türelmesnek mutatkozott. Azért, hogy könnyebben el lehessen távolítani, változtatni kellett az etnikai kisebbségek iránt mutatott toleranciáján. 1862-ben, amikor már folyt az Egyesült Államokban a polgárháború, az illuminátus Mazzini mozgósította oroszországi ügynökeit, hogy lázadjanak fel II. Sándor orosz cár ellen. Ezt követően az Ifjú Lengyelország (Mazzini és hálózata számos európai országban és Amerikában is létrehozta az Ifjú Németország, Ifjú Amerika és az ehhez hasonló forradalmi szervezeteket) segítségével Mazzini megszervezi az Ifjú Ottomán mozgalmat Párizsban. 1876-ban az Ifjú Ottománok egy rövid időre megszerezték a hatalmat Isztambulban. Visszafizették az Angliától felvett hiteleket, kihirdették a szabad kereskedelmet, és behívták az országba a brit és a francia bankárokat. Az Ifjú Ottománok uralmát megbuktatták, de hamarosan visszatértek Ifjú Törökök néven. Ekkor uralomra kerülve véglegesen megdöntik az Ottomán Birodalmat. 1908-ban az Unióért és Haladásért Bizottság, ismertebb nevükön az Ifjú Törökök, katonai államcsínyt hajtottak végre, elűzték a szultánt és átvették a hatalmat az egész Ottomán Török Birodalomban. Amikor hatalomban voltak, fajüldöző kampányba kezdtek, kegyetlenül elnyomva valamennyi nem török kisebbséget. Négy éven belül - részben a kisebbségek elleni kegyetlenkedéseik következtében - kitört a háború a balkánon 1912-ben és 1913-ban Törökország, Görögország, Bulgária és Szerbia között. Ezek a balkáni háborúk hozzájárultak az első világháború kirobbanásához 1914-ben, amelyben Törökország Németország egyik szövetségesévé vált. Hatalomra kerülésük első hét évében az Ifjú Törökök elpusztították az Ottomán Birodalmat. A brit hírszerzőszolgálat irányította és manipulálta a különböző nacionalista csoportokat a birodalomban, vagyis az Ifjú Törököket és azok ellenfeleit is. Amikor az Ifjú Törökök átvették a hatalmat, az Ottomán Birodalom még magába foglalta Szíriát, Irakot, Jordániát, Palesztinát és az Arab Félszigetet. A birodalomhoz tartozott továbbá a Balkán jelentős része, így Görögország, Bulgária és Szerbia fele, valamint egész Albánia. Mint látható, ez a terület lényegesen nagyobb volt, mint a mai Törökország. Noha az Ottomán Birodalom lakóinak nagy része török volt, jelentős számban éltek területén szlávok, görögök, arabok, örmények és kurdok. Az Ottomán Birodalom soknemzetiségű állam volt, ugyanúgy, ahogyan az Osztrák-Magyar Monarchia és a cári Oroszország is. Az Ifjú Törökök a demokrácia zászlajának lobogtatásával ragadták meg a hatalmat, de ezt a zászlót hamarosan kicserélték a Pán Török lobogóval, és a valamennyi török egyesítését meghirdető jelszóval. Az volt az elképzelés, hogy létrehoznak egy olyan nagy török államot, amely egyesíti Ázsia török nyelvű népeit. Minthogy e népeknek a fele a cári Oroszország területén élt, ez egyben azt is jelentette, hogy háborút kell folytatni e terv megvalósítása érdekében Oroszországgal. A valamennyi török egy birodalomban történő egységesítését meghirdető stratégiát azonban nem az Ifjú Törökök találták ki, és ez az eszme még csak nem is Törökországban született meg. Elsőként a magyar cionista Vámbéri Ármin (Arminius Vambery) vetette fel, aki egy darabig a török szultán tanácsadója volt, de titokban lord Palmerston ügynökeként a brit külügyminisztérium számára dolgozott. Vámbéri volt az, aki később megpróbált közbenjárni Hertzl Tivadar cionista vezető érdekében a szultánnál egy zsidó nemzeti otthon Palesztinában való létrehozása, vagyis Izrael állam megteremtése érdekében. Az Ifjú Törökök kibontották a pán-iszlámizmus lobogóját is. Az volt az elképzelésük, hogy a világ összes mohamedán vallást követő népét egy birodalomban egyesítik, függetlenül attól, hogy törökök vagy sem. Ez a stratégiai cél szintén azt jelentette, hogy érdek- összeütközésbe kerülnek Oroszországgal. A pán-iszlámizmus ötletét sem az Ifjú Törökök találták ki, és ez az elgondolás sem Törökországban született. Ezt először az 1870-es években egy brit arisztokrata, Wilfred Blunt hirdette meg. Blunt ősei voltak azok, akik a XVII. század végén létrehozták a Bank of England-et (az Angol Bankot), amely később egy rejtőzködő állam lett a brit birodalmon belül. Wilfred Blunt magas-rangú brit hírszerző tiszt volt, aki amellett érvelt, hogy az iszlámot kell felhasználni Oroszország gyengítésére és a cári uralom megdöntésére. Ugyanez a Blunt család volt az, aki a szárnyai alá vette a XX. század egyik legzseniálisabb hírszerzőjét, Kim Philby-t. aki kulcsszerepet játszott hármas ügynökként - a Szovjetunió felbomlasztásában is. (Kim Philby a brit hírszolgálat az MI5 egyik legmagasabb rangú vezetője volt. A Cambridge-i Ötök lebukása után érintetlen maradt, de nemsokára nyoma veszett a Közel-Keleten, majd Moszkvában tűnt fel a KGB tábornokaként. Eddig kettősügynök lenne. Akkor derült ki, hogy hármas ügynök, amikor a Szovjetunió felbomlott és elmondhatta, hogy ezzel élete értelmet nyert. Vagyis azért lett látszólag KGB-s, hogy KGB-s tábornokként belülről előkészítse a Szovjetunió felbomlasztását, s így teljesítse az MI5-tól kapott szupertitkos megbízatását.) Miközben az Ifjú Törökök a pán-török és a pán-iszlám mozgalmakat szorgalmazták, a brit birodalom irányítói a törökellenes függetlenségi mozgalmakat támogatták az Ottomán Birodalmon belül. Az arab nacionalizmus irányítását Lawrence of Arabia tartotta kézben. Thomas Edward Lawrence, aki 1888-tól 1935-ig élt, brit katona volt, s igen fontos szerepet játszott az 1916-tól 1918-ig tartó arab forradalomban. Sokoldalú, érdekes személyiségként kitűnően írt, és a legváltozatosabb tevékenységekben is kiismerte magát. Széleskörű ismeretségre tett szert, és az arab világ egyik legkiválóbb ismerőjének számított. Ezért kapta a Lawrence of Arabia nevet. Az angolok támogatták a szerb nacionalizmust is, és ennek a helyszíni tevékenységét ügynökük Seton-Watson irányította, aki rendkívül sokat ártott Magyarországnak és a magyar népnek is elfogult, és rágalmazástól sem mentes magyarellenes írásaiban. A brit birodalomnak voltak ügynökei Albániában és Bulgáriában is. Valamennyinek az volt a célja, hogy előkészítsék e területeknek az elszakadását az Ottomán Birodalomtól. A brit kormány tehát több vasat tartott a tűzben.

59

Egyrészt kiszolgálta a brit hatalom kebelén rejtve működő pénzhatalmat, másrészt a brit birodalom terjeszkedésén is fáradozott, mégpedig úgy, hogy "Európa beteg emberét", Törökországot felbomlassza. Ebbe a törekvésbe illett bele, hogy London támogatta a Törökországon kívül megalakuló "Nagy Örményország" tervét, amely ország független lenne Irántól és Oroszországtól is. Egy ilyen elképzelésnek nem volt realitása, mert egyik nagyhatalom se támogatta volna, beleértve NagyBritanniát is. Ezzel egyidejűleg brit részről azt sugalmazták a kurdoknak, hogy elképzelhetőnek tartják egy "Nagy Kurdisztán" létrehozását is. Az egésznek a komolytalansága akkor derül ki, ha összehasonlítjuk a London által javasolt Nagy Örményország és a Nagy Kurdisztán területeit. A két képzeletbeli állam területe ugyanis majdnem teljesen azonos volt. Az első világháború idején 1915-ben a Committee of Union and Progress (Az Unió és Haladás Bizottsága) nevű politikai mozgalom, a CUP, pontosabban annak vezető csoportja, az Ifjú Törökök-nek nevezett csoport kormányzott. Többek között ők vették igénybe a kurdokat több, mint egymillió örmény megsemmisítésére. Az Ifjú Törököket tehát a londoni központú pénzhatalom (amely a brit kormányt is eszközként használta) segítette hatalomra. Ennek a sugalmazására mészárolták le az örményeket, akiket ugyancsak Anglia támogatott látszólag. A háttérhatalom a brit kormány mögött aztán ezt a népirtást használta fel a Török Birodalom felszámolása egyik indokaként. 1916-ban már elkészültek a brit és a francia tervek a Török Birodalom felosztására. Ezek szerint Törökország egy viszonylag kis területre szorult volna vissza a Fekete-tenger partvidékén. A birodalom többi része Franciaország és Nagy-Britannia fennhatósága alá került volna. Kik voltak valójában az Ifjú Törökök? Az összefüggések jobb megértése végett szólnunk kell néhány szót arról, hogy ki volt Shabbetai Tzvi vagy Sabbatai Zevi, aki 1626-tól 1676-ig élt. Sabbatai Zevi követőit frankistáknak nevezték. Ennek az volt az előzménye, hogy Jacob Frank (1726-1791) újjáélesztette a Sabbatai mozgalmat azért, hogy a szabadosságig elmenő liberalizmus elveit érvényesítse és felszámolja az ortodox júdaizmust. A modern Biblia-kritika megteremtésével tudatosan rombolták az isteni megnyilatkozás tekintélyét. Jacob Frankot ezért Antelman rabbi antiszemitának minősítette. Sabbatai Zevi, akit Jacob Frank a példaképének tekintett, Szmirnában született, és kicsapongó életet élő török zsidó volt, aki végül is összeházasodott számos szeretője egyikével. A zsidó enciklopédia megírja róla, hogy gátlástalanul vette a szájára Isten nevét, amit egy vallásos zsidó soha nem tesz, és azt állította magáról, hogy ő a Messiás. Sabbatai rokonszenves kinézésű, és behízelgő hangon beszélő, tehetséges ember volt, akinek igen sok követője támadt, amikor bejelentette: Isztanbulba megy, hogy tiltakozzon a szultánnál. Mozgalma azonban felbomlott, amikor a szultán 1666-ban letartóztatta. Felajánlotta neki, hogy életben maradhat, ha áttér az iszlámra. Elképzelhető, hogy milyen csalódást okozott híveinek az, hogy az általuk messiásként tisztelt vezetőjük hitehagyottá lett. Egy évszázad multán Jacob Frank újjáélesztette a Sabbatai mozgalmat, és a bűnelkövető koncepciót kissé átdolgozta. Ez volt a "megfordítás doktrínája". Jacob Frank arra bíztatta mozgalmának a tagjait, hogy csak bátran kövessenek el bűnöket, minthogy az üdvözülést nemcsak a tisztaság és bűntelenség révén lehet elnyerni, hanem bűnök elkövetésén keresztül is. Marvin S. Antelman ortodox rabbi "To Eliminate The Opiate" (Eltávolítva a homályt, New York, Zahavia LTD, 1974, 95. old.) című munkájában megírja, hogy az a bűn, amiben leginkább elmerültek Jacob Frank követői, a szexuális kicsapongás volt orgiák keretében. Antelman úgy látja, hogy a modernkori női felszabadítási mozgalom gyökerei is ide nyúlnak vissza. Egy másik bűn, amit a frankisátk elkövethettek az volt, hogy a mozgalomhoz tartozók bármilyen más valláshoz csatlakozhattak, különösen a katolikus egyházhoz. Ennek az volt a célja, hogy utánozzák a Sabbatai-féle szerepmodelleket azért, hogy ezeket a vallásokat kifordítsák értelmükből, és így lejáratva felmorzsolják őket. A frankistákat az ortodox zsidóság 1756-ban kiközösítette. Ezt követően a frankista reformmozgalom tagjai saját zsinagógákat és iskolákat hoztak létre, és ők maguk szentelték fel saját rabbijaikat. Antelman rabbi szerint az ilyen frankista zsidók csak JINO-k, Jew in name only (Csak nevükben zsidók). A frankisták köréből számos szabadkőműves, elsősorban az illuminátus irányzathoz tartozó szabadkőműves került ki. A szabadkőművesség igen jól tudta hasznosítani őket. Ez nyilvánvalóvá vált az 1848-as szabadkőműves mozgalmakban és forradalmakban, amelyekben a kommunista nevet viselő illuminátusok már kulcsszerepet játszottak. Az egyik ilyen kiemelkedő frankista volt ebben az időben a 32-es fokozatú Grand Orient szabadkőműves: Marx Károly. Már említettük, hogy 1843-ban a New York-i reform-zsidók hozták létre a kizárólag zsidó származású tagokat befogadó szabadkőműves szervezetet a B'nai B'rith-et. A XX. század kezdetére a B'nai B'rith megalapította az Anti-Defamation League, ADL (Rágalmazás-elleni Liga), az Amerikai Zsidókongresszust és a Zsidó Jótékonysági Szövetséget. Azok a reform-zsidók, akik e szervezetek létrehozásában kulcsszerepet játszottak, ugyancsak megalapították az American Civil Liberties Union-t, ACLU-t (az Amerikai Polgárjogi Uniót). Az illuminátus frankista zsidóság szervesen beépült a szabadkőműves páholyokba. Ezekből az illuminátus zsidókból került ki Moses Mendelssohn, Karl Marx, Vlagyimir Lenin és Leo Trockij.

60

Az Ifjú Törökök alapítója az olaszországi B'nai B'rith egyik magas-rangú vezetője Emmanuel Carasso volt. Carasso 1890ben alapította meg az Ifjú Törökök elnevezésű titkos társaságot Szalonikiben, vagy másik ismert nevén Thessalonikiben, amely ekkor még Törökországhoz tartozott, ma pedig Görögország második legnagyobb városa. Az olasz nagypáholy által engedélyezett és irányított szabadkőműves páholyokat a Török Birodalomban az illuminátus Carbonari mozgalom zsidó származású vezetőjének Giuseppe Mazzininak az egyik követője Emmanuel Veneziano szervezte meg. Veneziano a B'nai B'rith egyik európai szervezetének, az Alliance Israélite Universelle-nek, az AIU-nak (Egyetemes Izraeli Szövettség) volt az egyik vezetője. Az Alliance Israélite Universelle központja Franciaországban van. Adolphe Crémieux szervezte meg 1860ban, Párizsban, válaszul az ún. "damaszkuszi ügy"-re, hogy megvédelmezze a különböző országokban élő zsidóknak a jogait. A szervezet egyszerre képviselte a zsidó szellemi önvédelmet és a szellemi kibontakozást a világon szétszórva élő zsidók számára. A Szövetség számos zsidó iskolát működtetett és működtet, és szerepe volt a Spanyolországban beszélt ladino zsidó nyelv megújításában. Az AIU 1870-ben az Ottomán Birodalomtól kapott ajándékba egy nagyméretű földterületet, ahol a zsidó közösség mezőgazdasági tanintézetet kezdett el működtetni. Ez volt az első modern zsidó mezőgazdasági település, amely hozzáfogott a narancs termesztéséhez. Az Ifjú Törökök 1908-ban történő hatalomra jutása során Carasso továbbra is fontos szerepet játszott. Felkereste a szultánt, és közölte vele, hogy el van mozdítva a hatalomból. Ő volt megbízva azzal, hogy háziőrizetbe helyezze. Carasso irányította az Ifjú Török mozgalom hírszerző-hálózatát az egész balkáni térségben. Az első világháború idején, pedig ő volt az élelmiszerellátás irányítója. Az Ifjú Török rezsim másik fontos hatalmi tényezője a sajtó szoros kézbentartása volt. Kormányzásuk idején az Ifjú Törökök számos újságot adtak ki, köztük az Ifjú Török című lapot, amelynek nem kisebb személyiség volt a főszerkesztője, mint a neves orosz cionista vezető Vlagyimir Jabotinszkij. Jabotinszkij fiatalemberként Olaszországban tanult, és Giuseppe Mazzini követője volt, aki mesterének eszméit a cionista mozgalom alapjának tekintette. Jabotinszkij Törökországba ment röviddel azután, hogy az Ifjú Törökök hatalomra kerültek, és átvette lapjuknak a szerkesztését. Az újság a török kormány egyik tagjának a tulajdonában volt, de ténylegesen az Orosz Cionista Szövetség finanszírozta, és a B'nai B'rith felügyelte. A szerkesztőség munkáját a holland cionista vezető Jacob Kann irányította, aki egyben a holland uralkodó-házaspárnak a személyes bankárja is volt. Jabotinszkij később azáltal vált híressé, hogy ő hozta létre az Irgun nevű terrorista csoportot Palesztinában, amely az egyik legharciasabb cionista szervezet volt. Jabotinszkij követői ma is a kemény politizálás hívei Izraelben. Carasso másik neves segítőtársa Alexander Helphand volt, akit a történelemben Parvusként is ismernek. Ő az a pénzember, aki megszervezte az 1905-ös és az 1917-es oroszországi forradalom nyugati bankárok által történő finanszírozását. 1905-öt követően Parvus Törökországba költözött, ahol az Ifjú Törökök egy másik újságjának, a Török Hazának lett a gazdasági szerkesztője. Parvus Carasso üzlettársa volt a gabonakereskedelemben, és egyben a török hadsereg egyik fő hadiszállítója a balkáni háborúk idején. Később visszatért Európába és egyike volt azoknak, akik Max Warburggal, a német titkosszolgálatot irányító hamburgi bankárral együttműködve megszervezték 1917-ben Lenin titkos átszállítását Svájcból Finnországon keresztül Oroszországba. Az Ifjú Törököknek sokat segített Talaat Pasa, aki az első világháború idején Törökország belügyminisztere volt, és szinte diktátori hatalommal rendelkezett. A cigány származású Talaat Pasa tagja volt Carasso olasz szabadkőműves páholyának, amely Szalonikiben működött. Az Ifjú Törökök 1908-ban történő hatalomra kerülését megelőzően még 1907-ben Talaat az Ottomán Birodalomban működő skótrítusú szabadkőművességnek a nagymestere lett. Ha valaki napjainkban az Egyesült Államok fővárosában, Washingtonban D.C.-ben, felkeresi a skótrítusú szabadkőművesség központjának az archívumát, akkor maga is meggyőződhet arról, hogy az Ifjú Törökök vezetői a skótrítusú szabadkőművesség tisztségviselői voltak. Felmerül a kérdés, hogy ki volt az, aki megalapította a skótrítusú szabadkőművességet Törökországban? Az egyik alapító Adolphe Crémieux volt a skótrítusú szabadkőművesség franciaországi nagymestere, aki a Mazzini-féle Ifjú Franciaország mozgalom vezetője is volt. Az Ifjú Törökökre vonatkozó számos dokumentum megtalálható a B'nai B'rith és a skótrítusú szabadkőművesség archívumaiban, amelyekbe nem könnyű bejutni a kutatónak, de egyes történészek számára ez nem leküzdhetetlen akadály. A hivatalos történetírás erről nem szól, és a főáramlatú tankönyvek sem számolnak be róluk. Angol részről Aubrey Herbert tartotta a kapcsolatot az Ifjú Törökökkel. Aubrey Herbert, noha súlyos szembetegséggel küszködött kisgyermek kora óta, nagy műveltségre tett szert, és jelentős karriert futott be. Maga is képzett orientalista volt, aki számos nyelvet beszélt: franciául, olaszul, németül, törökül, arabul, görögül és albánul az angol anyanyelve mellett. Beutazta a világot, Japánban tiszteletbeli konzul volt két évig, majd pedig Isztambulban töltötte be ezt a tisztséget 1904-től 1905-ig. Ezt követően komoly erőfeszítéseket tett a független albán állam megteremtése érdekében. Ennek köszönhetően két ízben is felajánlották neki az albán trónt. A kisebb nemzetek önrendelkezési jogának a harcosaként tartották számon. Ezért bírálta saját kormányának az írekkel kapcsolatos politikáját is. Gyenge látása ellenére Aubrey Herbert 1914-ben csatlakozott az Ír Gárdához, a Mons melletti csatában megsérült, és ezt követően lett a brit hírszerzés kairói irodájának a munkatársa. Hírszerző tisztként a Gallipoli Kampány idején két okból is nagyon sikeresnek bizonyult. Egyrészt közeli kapcsolatban állt Riz Tevfik-kel (Bülükbasa), másrészt török nyelvtudása miatt sikerült elérnie a tűzszünetet a török hatóságoknál. Később együttműködött T. E. Lawrence-szel, akivel sikertelenül tett kísérletet egy török tiszt megvesztegetésére, a Kut-alAmara-nál bekerített brit csapatok érdekében. Magas-rangú szabadkőművesként Aubrey Herbert szoros kapcsolatot tartott Carassoval és

61

az Ifjú Törökök más vezetőivel. Herbert nagyapja Giuseppe Mazzininek, a Carbonarik vezetőjének, egyik fő pénzügyi támogatója volt, apja pedig a brit szabadkőművességet irányította 1880-tól 1890-ig. Nagybátyja pedig a brit birodalom washingtoni nagyköveteként szolgált. T. E. Lawrence egyenesen azt állította, hogy volt olyan időszak, amikor az Ifjú Törökök legfőbb irányítója ténylegesen Aubrey Herbert volt. Az Egyesült Államoknak is fontos szerepe volt az események háttérből történő irányításában. 1890-től kezdődően az első világháború végéig három amerikai nagykövet szolgált Törökországban: Oscar Straus, Abraham Elkin és az idősebb Henry Morgenthau. Mind a hárman szoros barátságban álltak Simon Wolffal, aki a B'nai B'rith amerikai központjának abban az időben az egyik legtekintélyesebb vezetője volt. Mindhárom nagykövet maga is a B'nai B'rithnél töltött be vezető szerepet. Az "Ifjú mozgalmak" okkult háttere 1830-ban a nagy múltú és nagyhatalmú titkos társaság a Prieuré de Sion (Priory of Sion) miután nem tudta teljesen eltávolítani a Bourbonokat, ezért úgy határozott, hogy alkotmányos monarchiát hoz létre. A ma is működő titkos társaság célja az volt, hogy a Meroving dinasztiát hozza vissza és tartsa Franciaország élén. A Meroving uralkodók csak uralkodtak, de nem kormányoztak. Másként megfogalmazva szimbolikus figurák voltak. A Prieuré de Sion-nak azonban Franciaországban folyamatosan meg kellett küzdenie riválisával, a templomos irányzatot követő szabadkőművesekkel. A templáros vagy templomos szabadkőművesség 1748-ban alapította meg Párizsban a skótrítusú páholyokat, amelyben a magasabb fokozatok a zsidó kabalához vannak igazítva. Ezért a skótrítust a szakirodalomban zsidórítusnak is nevezik. Minthogy a templomos lovagrendet, amelyet ez a skótrítusú szabadkőművesség az elődjének tekint, a Meroving házhoz tartozó uralkodó oszlatta fel 1314-ben, ily módon a skótrítusú francia szabadkőművesség mindig is rivalizált a Prieuré de Sion-nal. A francia skótrítusú szabadkőművesek, hogy növeljék önállóságukat, 1772-ben megalapították a Grand Orient szabadkőművességet ugyancsak Párizsban. A Prieurié de Sion azonban a frankfurti bankárok közreműködésével beindította az Adam Weishaupt által vezetett illuminátus titkos társaságot 1776-ban a bajorországi Ingolstadt-ban, amelynek a legfőbb feladata az volt, hogy fokozatosan hatoljon be a Grand Orient páholyokba, és vegye át azoknak álcázva az irányítását. Valamennyi szabadkőműves irányzat és a Prieuré de Sion mögött azonban a már akkor szervezetten működő háttérhatalom állt, jelentős nagyságú pénzügyi bázisra támaszkodva. A skótrítusú francia Nagypáholy és a francia Grand Orient egyesült a francia trón megdöntése érdekében az 1782-t követő években. Ezt az egyesülést készítette elő az 1782. július 16-án Wilhelmsbad-ban megtartott titkos tanácskozást. Itt a mintegy három millió tagot számláló szabadkőművesek és a titkos társaságok szövetséget kötöttek egy hosszú-távú világstratégia végrehajtására. Ennek a pénzügyi hátterét már a frankfurti bankárok biztosították. A Grand Orient (Nagy Oriens vagy Nagy Kelet) szabadkőművesség a hatalom átvételére készült Olaszországban is. A forradalmat Giuseppe Mazzini szervezte, akinek a mozgalma célkitűzéseiben és módszereiben az illuminátusok működéséhez hasonlított. A hasonlóság oly nagy volt, hogy több kutató is arra a véleményre jutott, hogy az illuminátusok első vezetője, Adam Weishaupt volt az, aki Mazzinit megbízta az illuminátusok irányításával. A kommunista világmozgalom tényleges megalapítójának tekinthető Weishaupt 1830-ban halt meg, amikor Mazzini még csak három éve volt szabadkőműves, de határozottságával és kemény karakterével már kitüntette magát. A két illuminátus vezető igen közel állt egymáshoz, Weishaupt Lucifer követőjének számított, Mazzini pedig ateista volt. Giuseppe Mazzini 22 éves korában csatlakozott a szabadkőművességhez, amelyet ekkoriban Carbonarinak nevezetek Olaszországban. A Carbonarik 1818-ban készült titkos dokumentuma szerint a mozgalom végső célja Voltaire és a francia forradalom szellemében a katolicizmus és végső soron a kereszténység megsemmisítése. Mazzini idejében a Grand Orient nemcsak behatolt a Carbonari mozgalomba, de át is vette a szabadkőművesség irányítását, és a Carbonarik lettek az olasz szabadkőművesség vezetői. Mazzini háromévi intenzív forradalmi felkészülés után minél több fiatalt igyekezett beszervezni a nagyszabású forradalom végrehajtására. 1831-ben Franciaországba száműzték Olaszországból. 1832-ben ő alapította meg a Fiatal Forradalmárok szervezeteit, amelyek valójában szabadkőműves csoportok voltak, de azzal a megkülönböztető jeggyel, hogy használták az Ifjú vagy Fiatal elnevezést. 1833-ban, amikor a kormány betiltotta, az Ifjú Olaszország mozgalmat, már 60 ezer tagja volt. A magasrangú szabadkőműves Henry Palmerston, a későbbi brit miniszterelnök segítségével, Mazzini 1835-ben megalapította az Ifjú Európa szervezetet Svájcban. Mazzini a szervezetei bővítését Weishaupt elképzelései szerint folytatta. Az általa alapított Ifjú Szövetségek, mozgalmak, társaságok még azután is létrejöttek és működtek, amikor Mazzini már nem élt. A tengeren túl a szervezetet úgy hívták, hogy az Ifjú Amerika, Nagy-Britanniában Ifjú Anglia, Olaszországban Ifjú Olaszország, Törökországban Ifjú Törökök. Az európai kontinensen, pedig Ifjú Európa volt a nevük. Ezek az ifjú vagy fiatal jelzőt viselő társaságok és szervezetek azokat a radikális elégedetlen fiatalokat tömörítették, akik később beléptek az országukban működő templáros Grand Orient szabadkőműves páholyokba. A skótrítus kimunkált hierarchiája alkalmas volt energiáik megfelelő levezetésére, és tevékenységük kézbentartására.

62

Valamennyi ilyen ifjú jelzőt viselő szervezetnek a tagjait Európában és a tengeren túlon a Grand Orient szabadkőművesség alaposan felkészítette a felforgató tevékenység folytatására. Ha jött a hívó szó, készen álltak az agitációra, a tüntetésre, sztrájkok szervezésére, felvonulások tartására, hírszerzésre, kémkedésre, robbanószerkezetek előállítására és bevetésére, és adott esetben politikai merényletek elkövetésére is. E szervezetek tagjai anarchistaként és nihilistaként váltak ismertté. Vakmerően vállalták a legveszélyesebb feladatokat is, és ha kellett, robbanóanyagokkal, tőrrel és revolverrel is felvették a küzdelmet a Grand Orient világjobbító céljai érdekében. Mazzini idején a látszólag irányítás nélküli anarchista fiatalok valójában már igen jól meg voltak szervezve. Volt köztük sok munkás és diák, de a gazdag családok képviselői sem hiányoztak, ahogyan a megfizetett tüntetők sem. Többségüknek semmilyen állása nem volt, mégis költekező módon élt. E fiatalok sérelmeit és célkitűzéseit a szabadkőműves sajtó természetesen nagy terjedelemben publikálta, és ez elősegítette a Grand Orient szabadkőművesség politikai céljainak az átültetését a gyakorlatba. Az ifjú jelzőt viselő szervezetek tagjai tehát olyan jól képzett vagányok, huligánok, profi rendzavarók voltak, akik a templáros, skótrítusú szabadkőműves vezetők kéréseit habozás nélkül teljesítették. Mazzini a segítségükkel meg is valósította a szabadkőműves forradalmat Olaszországban. A rendzavarások idején ezek a szakképzettség nélküli fiatalok általában kisebb-nagyobb bűncselekményekből tartották el magukat, kiraboltak bankokat, felgyújtottak üzleteket, ha azok nem voltak hajlandók védelmi pénzt fizetni, de az emberrablást is használták pénzszerzésre. Egyes szerzők, így például az amerikai John Daniel, úgy vélik, hogy a MAFIA elnevezés is onnan származik, hogy "Mazzini autorizza furti, incendi, e attentati", ami magyarul azt jelenti, hogy Mazzini engedélyezi a lopást, a gyújtogatást és a merényletet. (John Daniel, Scarlet and the Beast, Vol. 1, 331. old.) Arra nem sikerült kemény bizonyítékokat találni, hogy Weishaupt lett volna az, aki megbízta Mazzinit az illuminátus mozgalom irányításával. Az viszont bizonyítható, hogy Mazzininak és Weishauptnak a forradalmi rendszere számos pontban megegyezett. Először is mindkettőnek szabadkőműves jellegű hierarchikus felépítése volt. Ugyanazokat a fokozatokat lehetett elérni, mint a szabadkőműveseknél. Mindkettő azonos szimbólumokat, jelszavakat és kézjelzéseket használt. Mindkettőnek célja volt az egyház és a kereszténység elleni harc. Mindkettő használta a merényleteket, mint eszközt a céljai elérése érdekében. Mindkettő a luciferiánus doktrínát vallotta. Végül megegyezett mindkettőnek a végső célja is: az egy központból irányított világ létrehozása, és egy világkormány felállítása. A Prieuré de Sion-hoz közelálló Weishaupt royalistának volt tekinthető, míg Mazzini templáros köztársasági pártinak. A királypárti royalisták jobboldaliak, míg a republikánusok baloldaliak. De ezek csak másodrendű különbségek, minthogy az irányzatok mögött az a háttérhatalom húzódik meg, amelynek célja akár rendőrállami, diktatórikus, akár demokratikus, kapitalista pénzuralmi eszközökkel és technikákkal, de megszerezni a népek vagyona feletti rendelkezést. Mivel a vagyon hatalom, így a politikai uralom is hozzájuk kerül. Mazzini kapcsolatban állt a világ legkülönbözőbb szabadkőműves forradalmáraival. Természetesen szorosan együttműködött Garibaldival, a forradalmi hadsereg vezetőjével Olaszországban, Kossuth Lajossal az 1848-as és az 1849-es forradalom kiemelkedő alakjával, a lengyel Stanislas Vorcell-lel, az orosz Alexander Herzen-nel, az angol Henry Palmserton-nal, a német Otto von Bismarck-kal, és az amerikai Albert Pike-kal. Halála előtt Mazzini szoros kapcsolatban állott Pike-kal, Palmeston-nal és Bismarck-kal egy új univerzális szabadkőműves rítus létrehozásában és meghonosításában. Pike, Mazzini, Bismarck és Palmerston a saját országukban működő szabadkőművesség legfőbb vezetői közé tartoztak. K. Kalimtgis, D. Goldman, J Steinberg, szerzőhármas könyve a Dope Inc. (New York, 1978) azt állítja, hogy NagyBritanniában a politikai rejtett hálózatok szinte minden tagja azt a függelmi rendet követte, amely a skótrítusú szabadkőműves hierarchián keresztül lord Parmerston-tól továbbította a parancsokat. Ez az alá-és fölérendeltségi hierarchia tette lehetővé Palmerston számára, hogy brit fonttal finanszírozza a szabadkőműves forradalmakat. Így például, amikor Mazzini segítséget kért az általa kirobbantott Grand Orient felkeléshez Olaszországban, akkor Palermstontól kért pénzt, aki viszont rávette a brit parlamentet, hogy szavazza meg ezt a támogatást. Palmerston halála után az ugyancsak szabadkőműves és zsidószármazású Benjamin Disraeli miniszterelnök biztosította a pénzügyi támogatást. Disraeli azonban tisztességesebben járt el, mint Palmerston, mert a brit adófizetők pénze helyett közvetlenül azokhoz a szupergazdag zsidó bankárokhoz fordult (Lionel Rothschild és Montefiore), akik a szabadkőművesség legfőbb irányítóiként magukra vállalták Mazzini finanszírozását. "Committe of Ottoman Union" A "Committe of Ottoman Union" (az Ottomán Unió Bizottsága) eredetileg titkos társaság volt, amelyet 1889-ben a háttérhatalom által kirobbantott és a szabadkőművesek által végrehajtott 1789-es francia forradalom 100. évfordulóján hoztak létre török orvostanhallgatók. Az Ifjú Törökök mozgalmán belül működő politikai szervezetté 1906-ban alakult át, és felvette a Committee of Union and Progress, CUP (Unió és Haladás Bizottsága) elnevezést abban az időszakban, amikor már az Ottomán Birodalom a végnapjait élte. A CUP 1908 és 1918 között volt hatalmon. Az első világháborút követően tagjainak többségét VI. Mehmed szultán hadbíróság elé állította, és bebörtönözte. A szervezet maradványait a Török Köztársaság számolta fel az 1926-ban lefolytatott elnökgyilkossági per nyomán.

63

A CUP az Ifjú Törökök mozgalmán belül illegálisan működő több titkos társaság fedőszerve volt. A CUP erős szervezeteket épített ki nemcsak Törökországban, de több európai állam fővárosában is. Szervezeteihez a legkülönfélébb etnikumú titkos társaságok tartoztak: albánok, bolgárok, görögök, örmények és természetesen törökök. Közös céljuk a rendszerváltozás kiharcolása volt, amelyre 1908-as forradalomban nyílt lehetőség. Az Ifjú Török forradalmat követően a különböző frakciók közt meglazult a kapcsolat, de továbbra is működtek. A CUP-ot erőteljesen támogatta a francia kormány. II. Abdul Hamid szultánnak sikerült részben visszaszorítania a CUP-ot, és még bizonyos fokú francia és német támogatást is tudott ehhez a politikájához szerezni. Az Ifjú Török forradalom nagy hatást gyakorolt a mohamedán világra. Az Isztambulban élő perzsa közösség a CUP mintájára megalapította az Iranian Union and Progress Committee-t (Az Iráni Unió és Haladás Bizottságot). Az Ifjú Törökök példáját azonban követték az indiai mohamedánok is. Az 1911-es kínai forradalom és az 1917-es orosz forradalom azonban elvonta a világközvélemény figyelmét az Ifjú Törökök forradalmáról. Még az első világháborút megelőzően a CUP az Ottomán Birodalom egyedüli törvényes pártjává vált. Valamennyi tartomány és helyi vezető az adott vilajet pártvezetőjének tartozott engedelmeskedni. (Az egykori oszmán birodalomban és a mai Törökországban vilajetnek nevezik a nagyobb közigazgatási egységeket. A vilajet szó tartományt és helyhatóságot is jelent.) A CUP-ot, mint politikai pártot, egyes szerzők a "klerikális fasizmus" képviselőjének tekintik, mert arra törekedett, hogy felszámolja mind a kisebbségek politikai pártjait, mind vallási közösségeiket az Ottomán Birodalmon belül. Céljai elérésére felhasználta az Ifjú Török forradalom előtti intézményeket azért, hogy ezek biztosítsák a lakosság megfelelő számú támogatását, és így elkerülhessék az ellenük irányuló államcsínyt. Ezért tekintik az első fasiszta jellegű kormányzatnak. A CUP-nak nem sikerült eltávolítani a politikai életből a kisebbségeket. A világháború kitörésekor ez is szerepet játszhatott a pán-török ideológia mellett, amely azt hangoztatta, hogy az Ottomán Birodalom rendeltetése valamennyi mohamedán egyesítése Közép-Ázsiában az orosz hatalom kiűzésével ebből a térségből. Még a Dzsihádot, a mohamedán szent háborút is meghirdette a CUP, elméletben minden keresztény ellen, kivéve a szövetséges Németország polgárait. A CUP különösen ellenségesen viselkedett az örményekkel szemben, és hatalomra jutását követően nyomban titkos terveket dolgozott ki a megsemmisítésükre. Az első nagy offenzíva, amelyre a törökök vállalkoztak az első világháború idején egy sikertelen kísérlet volt az oroszok kiűzésére a történelmi Örményország jelentős részéről, amelyet az 1877-es orosz-török háborúban foglaltak el a cári csapatok. Ez után a kudarc után a CUP még inkább bűnbaknak tekintette az örményeket, és 1915 februárjában beindult az a folyamat, amely több-százezer örmény elpusztulásával járt. Christopher Jon Bjerknes az örmény holokausztról Ch. J. Bjerknes, aki büszke norvég-zsidó származására, "The Jewish Genocide of Armenian Christians" (Az örmény keresztények zsidó népirtása) címmel 575 oldalas dokumentumkötetet írt (először 2006-ban, másodszor 2007-ben jelent meg az Egyesült Államokban) a Sabbatai Zevi követői által inspirált örmény népirtásról. Bjerknes azt állítja, hogy napjainkban a sabbatai-frankista kultusz hívei ellenőrzik a zsidó szervezeteket, beleértve a cionista világszervezetet, és a szabadkőművességet is. Már részletesen ismertettük, hogy ennek a zsidó vallási-kultusznak a megalapítója Sabbatai Zevi (1626-1676), későbbi vezetője pedig Jacob Frank (1726-1791) volt. Ennek az irányzatnak a követői messiásnak tartották Sabbatait. (Messiás a zsidók által várt megváltó, akit az ószövetségi próféták megjövendöltek. A zsidók nem fogadják el azt a keresztény felfogást, hogy Jézus Krisztus lett volna ez a próféták által megjövendölt messiás.) A Sabbatai-kultusz követői szerint az ő messiásuk lelke tovább vándorolt a Rothschild dinasztiához, és most már e dinasztiának az élén álló elsőszülött személyek tekintendők "a zsidók királyának". A sabbatai-frankista messianizmus rendszere szerint a megváltás, vagyis megmentés a kárhozattól, csak valamennyi zsidó két harmadának a feláldozása útján lehetséges, valamint az emberiség többi részének az elpusztításával, illetve szolgaságba taszításával. Bjerknes meggyőződése szerint ez a morbid hit az, amely a történelmet a háttérből irányító erőket motiválja. Ez a fanatikus hit húzódik meg a háborúk és az egy központból irányított világ megteremtésére törő stratégia mögött. A sabbataifrankisták hite szerint királyuk történelmi küldetése, hogy helyreállítsa a zsidók nemzeti otthonát Izraelben, és megvalósítsa a kiválasztott nép uralmát a nem zsidók felett. E fanatikus zsidó hitvallás követői szerint a messiás nem jelenik meg addig, amíg a világ nem adja meg magát a gonosznak, ezért mindent elkövetnek, hogy ezt önbeteljesítő próféciává tegyék. Ezért a gonosz valójában jó, mert a végső jó beteljesedését segíti elő. Bjerknes ezt a hitet és világstratégiát az "emberiség elleni zsidó háborúnak" nevezi. Nyomatékosan hangsúlyozni kell, hogy Bjerknes a "zsidó" megjelölés alatt a sabbatai-frankista szekta tagjait érti, akik egyszerre forrófejű fanatikusok és hidegfejű, racionális pragmatisták. A sabbatai-frankista hálózat tagjai gyakran keresztényeknek vagy mohamedánoknak adják ki magukat, és így hatolnak be a nem-zsidó társadalom minden rétegébe. Bjerknes hivatkozik Mózes V. könyve első fejezetének 7-től a 16-ig terjedő verseire, amelyek szerint Isten a zsidókat választotta saját népéül, valamennyi többi földön élő nép közül. A 28. fejezet 10. verse szerint, pedig a zsidó nép az, amelyik az Úr nevéről neveztetett el, és ezt megérti majd a földnek minden népe, és félni fog tőle. Bjerknes hivatkozik Zakariás

64

prófétára is, aki megjövendölte, hogy a zsidóknak egy jelentős részét el fogják pusztítani. Az örmény népirtásról írott hivatkozott könyvének a 43-tól 46-ig terjedő oldalain számos részt idéz a Talmudból és az Ótestamentumból, amelyek a nemzsidók (gójok) elpusztítására illetve szolgasorba taszítására vonatkoznak. Bjerknes részletesen is ismerteti, hogy a XIX. század kezdetétől a Rothschildok kampányba kezdtek a zsidók visszatérésére Izraelbe. Jelentős mennyiségű ingatlant vásároltak, és erőfeszítéseket tettek az Ottomán Birodalom megdöntésére. E stratégia részét képezte a Szuezi-csatorna megvásárlása, és befolyásuk kiterjesztése a Közel-Keletre. Bjerknes könyvének 66. oldalán ezt írja: "A Török Birodalom lerombolása, és a keresztény örmények tömeges meggyilkolása egy lépés volt azon a hosszú és viharos úton, amelyen a zsidóság az emberiség halála felé menetel. Az Orosz Birodalom megsemmisítése volt a másik, amelyet Európa, különösen Németország ismételt elpusztítása követett a két világháborúban. Ez a zsidó kultusz tett kísérletet arra, hogy mesterségesen beteljesítse a messiási próféciát, és akaratuk ellenére kényszerítse az európai zsidókat, hogy Palesztinába meneküljenek." Könyvének 290. oldalán ezzel kapcsolatban a következőket írja: "Ők (a Rothschildok - D. J.) csődbe tudták juttatni Egyiptomot és Törökországot. Le tudták rombolni Oroszországot. Meg tudták vásárolni a mihaszna zsidókat. Még a pápát is megnyerték maguknak. Csak éppen Hitler és Sztálin hatalomra segítésére, és a zsidók tömeges és példa nélkül álló üldözésére volt szükség ahhoz, hogy nagy számban lehessen kényszeríteni őket Palesztinába." Bjerknes tisztában van azzal, hogy a keresztény-cionista vallási mozgalmak az Egyesült Államokban valójában nem a keresztény újjászületést szolgálják. Így figyelmezteti könyvének 327. oldalán az újjászületésükben hívő keresztény amerikaiakat: "A zsidó irányítás alatt álló mai tömegtájékoztatásban sok zsidó prédikál a végidők eljöveteléről, és arról, hogy a keresztényeknek pozitív megvilágításban kell szemlélniük a saját elpusztításukat, mintha az a keresztény és zsidó próféciák isteni beteljesülése lenne. Sok keresztényt megtévesztenek ezek a sarlatánok...A világ és népei elpusztítása a szupergazdag zsidók szándékos beavatkozásának az eredményeként történik, nem pedig Isten akaratának a következménye. Ezek a zsidó vezetők a héber bibliát tervnek tekintik, amelyet ők tudatosan hajtanak végre..." A magunk részéről itt csak annyit fűzünk ehhez hozzá, hogy Carroll Quigley, Gary Allen, Antony C. Sutton és más szerzők munkáira támaszkodva tényként fogadhatjuk el, hogy létezik egy olyan globálisan megszervezett hálózat, amelyet a szupergazdag, nemzetközi bankárok kartellje irányít. E szupergazdag pénzoligarcha csoport rendelkezik a magánpénzrendszer feletti tulajdonosi jogokkal, a hitelezés és kamatszedés monopóliumával. Ez a nagy arányú vagyoni koncentráció biztosítja a politikai hatalom ellenőrzését is a számukra. Ez a szupergazdag pénzoligarcha réteg vegyes etnikumúnak tekinthető, noha kétségtelenül meghatározó benne a származásilag zsidónak tekinthető szupergazdag bankárok jelenléte. Ez a világuralmat megszerzett oligarcha csoport, tehát nagy számban integrált magába például vegyes házasságok révén nem-zsidó származásúakat is. Hozzájárultak vegyes etnikumúvá válásához a szabadkőművesség, valamint más titkos, illetve féltitkos jellegű szervezetek. Egyes kutatók elfogadják az illuminátusok jelenlétét, és az árja hagyományokat ápoló nem-zsidó dominanciájú személyek meghatározó szerepét egyes titkos társaságokban. Erre jó példa a Skull and Bones (Koponya és Csontok) árja hagyományú titkos társaság rendkívüli befolyása az Egyesült Államokban. Henry Makow, aki maga is zsidó származású kutató, ebben a kérdésben e-mail üzenetet váltott Bjerknes-szel, aki szerint a vegyes házasság is a zsidó stratégia része. Bjerknes ezeket írta Makownak: "Meg vagyok győződve arról, hogy hatalmas zsidó érdekek szándékosan tesznek kísérletet már 2500 éve a messianisztikus zsidó próféciák beteljesítésére, és sok gojt félrevezettek azért, hogy elősegítsék céljaik elérését. Számos nem-zsidó támogatót szereztek vegyesházasságokon, barátságokon és önző érdekeken keresztül, akik viszont nem megtévesztettek, azok szerzésvágyból hiúságból vagy más erkölcstelen okból követik el embertelen tetteiket. Vajon tudják-e, hogy gonosz az, amit tesznek? Az a gyanúm, hogy néhányuk tudja. Nem ellenzem, hogy megnevezzük a titkos társaságokat és az eliten belüli kapcsolatokat. Egyszerűen nem látom kellően igazoltnak, hogy illuminátusnak nevezzük őket. Ami a politika általános irányvonalát illeti, és azoknak az arculatát, akik a világot a harmadik világháború felé terelik, úgy gondolom, hogy jómagam és sokan mások már kellően bizonyítottuk, hogy az a mozgalom, amelynek az illuminátusok egy részét alkotják, és amelynek feladata az apokalipszis felidézése, már 2500 éves." Makow azért tette közzé Bjerknes-szel folytatott eszmecseréjét, mert fontosnak tartja a zsidó messianizmusnak az ismeretét és elemzését. Ha a világ eseményeinek háttérből való befolyásolásában és irányításában meghatározó szerepet játszik a Rothschild dinasztia által irányított szupergazdag nemzetközi bankárközösség, megtámogatva a Sabbatai Zevi-hez köthető ótestamentumi és talmudista fanatizmussal, akkor joggal feltételezhetjük, hogy zsidók és nem-zsidók egyaránt szeretnék tudni ezzel kapcsolatban a tényeket, és kialakítani a saját álláspontjukat. A Rothschild dinasztia által irányított pénzuralmi rendszer frontemberei, mint például az Egyesült Államokban nagy befolyásra szert tett neo-konzervatív politikusok, kétségtelenül elősegítették az iraki háborút, és változatlanul az Irán elleni megelőző csapás mellett érvelnek. Mindez összhangban áll azzal, amit Bjerknes is megfogalmazott. Ezért, ha Bjerknesnek igaza van, akkor az antiszemitizmust egyfajta lélektani hadviselésnek tekinthetjük, amelynek a feladata semlegesíteni a pénzuralmi világstratégia ellenzőit, rájuk bizonyítva, hogy rasszista fajgyűlölők. Ezt a fajta antiszemitizmust fel lehet használni azoknak a zsidóknak a manipulálására is, akik ellenzik ezt a Rothschild dinasztiához kapcsolható világstratégiát.

65

A brit nagykövet jelentése Londonnak az Ifjú Törökök hatalomátvételéről Ch. J. Bjerknes "The Jewish Genocide of Armenian Christians" című munkájának (Enlargend Second Edition, 2006, 2007, http://www.jewishracism.com) bevezetőjében megállapítja, hogy 1908-ban és 1909-ben a hatalmat a zsidók által irányított és finanszírozott "Unió és Haladás Bizottsága" (törökül: Ittihad ve Terakke, angolul: Committee for Union and Progress, CUP) vette át azért, hogy a Török Birodalmat megdöntse, és feldarabolja. Bjerknes szerint erre a zsidó bankárok azért törekedtek, mert ez a birodalom ellenőrizte Palesztinát, amelyet különálló zsidó állammá akartak átalakítani, megteremtve a zsidó nép nemzeti otthonhát. Már ekkor tervbe volt véve, hogy az őshonos palesztin lakosságot, amennyire lehet eltávolítják, és helyére Kelet-Európából származó zsidó lakosságot telepítenek, amelynek a többsége kazár eredetű, askenázi zsidó. Bjerknes állításait minél több objektívnak tekinthető dokumentummal igyekezett könyvében alátámasztani. Ezek közé tartozik Gerard Lowther, brit nagykövetnek az 1910. május 29-én kelt jelentése Charles Hardinge, brit külügyminiszterhez. Ebben a jelentésében Lowther, aki 1908-tól 1913-ig volt angol nagykövet az Ottomán Birodalomban, egyértelműen zsidó-szabadkőműves hatalomátvételről számol be. Érdemes szó szerint ismertetni ennek a jelentésnek néhány jellemző részletét: "A törökországi új szabadkőművesség eltérően az angoltól és az amerikaitól, döntő részében titkos, politikai jellegű, és információkat csak szigorúan bizalmas módon lehet beszerezni, miközben azok, akik elárulják a politikai titkokat, úgy látszik, rettegnek a maffiától. Néhány nappal ezelőtt egy helyi szabadkőművest, aki nyilvánosságra hozta a szabadkőműves jelzéseket, ténylegesen azzal fenyegették meg, hogy hadbíróság elé állítják, és börtönbe kerülhet az ostromállapot következtében... Az Ifjú Török mozgalom Párizsban teljesen el volt különítve, és jóformán semmit se tudott a Szalonikiben működő belső körről. Ez utóbbi városnak 140 ezer lakosa van, akik közül 80 ezer spanyol zsidó, és 20 ezer közülük a Sabbatai Zevi szekta tagja, vagy titkoszsidó, aki kifelé az iszlám követőjének mutatja magát. Közülük sokan korábban olasz állampolgárságot szereztek, és olaszországi páholyokhoz tartozó szabadkőművesek lettek. Nathan, Róma zsidó főpolgármestere, magasrangú szabadkőműves, és a zsidó miniszterelnökök, Luzzati és Sonino, valamint más zsidó szenátorok és képviselők is, valószinűleg, szintén szabadkőművesek...Emannuele Carasso egy szaloniki zsidó szabadkőműves, és jelenleg az Ottomán képviselőház tagja, alapított egy páholyt, amely "Macedonia Risorta" (Macedónia újjászületése D. J.) nevet kapta, és kapcsolatban áll az olasz szabadkőművességgel. A jelek szerint rávette az Ifjú Törököket, a katonatiszteket és a polgári lakosokat, hogy tegyék magukévá a szabadkőművességet, szem előtt tartva, hogy így gyakorolhasson erőteljes zsidó befolyást az új politikai rendszer felett Törökországban... A Szaloniki mozgalom úgy néz ki, főleg zsidó kezdeményezésre jött létre... Carasso fontos szerepet kezdett játszani, beleértve a Balkán Bizottság átvételét. Valamennyi zsidó bennszülött és külföldi a jelek szerint lelkesen támogatta az új politikai rendszert, ahogyan egy török kifejezte: Úgy tűnt, hogy valamennyi zsidó az Okkult Bizottság potenciális kémje lett, és az emberek azt kezdték mondani, hogy ez a mozgalom sokkal inkább zsidó volt, mint török. Az olasz kormány egy Primo Levi nevű zsidó szabadkőművest, akinek nem volt diplomáciai karrierje, nevezett ki Szalonikibe főkonzulnak, és Oscar Strausst - aki Jacob Schiff-fel együtt arra bíztatta az amerikai zsidókat, hogy más területi elképzelésekkel szemben, elsősorban Mezopotámiába vándoroljanak ki a cionizmus kiterjesztett változataként -, nevezték ki ide amerikai nagykövetnek... Carasso volt azok egyike, akik közölték Abdul Hamiddal, hogy elmozdították, ezután Szalonikibe vitték, s őrizetben tartották a Bizottsághoz tartozó olasz zsidó bankárok házában, s közben Remzi Bey testvérét bízták meg az őrzésével. Az elmozdítást követően a szaloniki zsidó újságok hangosan ünnepelték a megszabadulást "Izrael elnyomójától", aki kétszer is figyelmen kívül hagyta a cionista-vezető Herzl kérését, és bevezette a mi idegenrendészeti törvényünkhöz hasonlóan a 'vörös útlevelet' a lengyel zsidó bevándorlókkal szemben, és aki más módon is akadályozta a cionista elképzelések megvalósítását Palesztinában. Az 1909 decemberében a Hamburgban megtartott 9. cionista kongresszuson bejelentették, hogy megoldódott az ellentét a zsidó világközösségen belül a területiek (Territorialists), és a cionisták (Sionists) között a "török forradalom csodájaként". Egyidejűleg Djavid Bey Szaloniki küldöttje, egy kivételesen okos és tehetséges titkos-zsidó (Crypto-Jew) és szabadkőműves, pénzügyminiszter lett, míg Talaat Bey, aki szintén szabadkőműves, a belügyminiszteri székbe került... A parlamentnek "megparancsolták", hogy fogadjon el egy nagyon szigorú sajtótörvényt. Egy Szalonikiből való titkos-zsidót és szabadkőművest tettek meg a "Sajtó Iroda Igazgatójának" (Directeur du Bureau de la Presse), amely rendkívül nagyhatalommal járó pozíció, minthogy viselője be tud tiltani bármely újságot, amely az "új rendszert bírálja" ("reakciósnak" minősítve), vagy a lap tulajdonosát illetve a főszerkesztőjét hadbíróság elé állíthatja. Félhivatalos Ottomán Távirati Iroda kezdte meg a működését egy bagdadi zsidó irányításával, és csaknem sikerült egy szaloniki-i zsidó ügyvédet és szabadkőművest kinevezni az igazságügyi minisztérium főtanácsadójának. Az Unió és Haladás Bizottsága konstantinápolyi (isztambuli - D. J.) központját is egy szaloniki-i titkos-zsidó és szabadkőműves irányítja. Egy másik szaloniki-i titkos-zsidó és szabadkőműves komoly kísérletet tett a "Préfet", vagyis a főpolgármesteri tisztség

66

elnyerésére a fővárosban, de egyelőre nem járt sikerrel, noha az egyiptomi szabadkőműves Said Halim herceg lett a főpolgármester-helyettes... A régi rendőr-minisztérium helyére a "Süreté Publique" (Közbiztonsági Hivatal) lépett, amely felügyeli a rendőrséget és a csendőrésget, és amelynek az élére egy szaloniki-i szabadkőműves került... Talaat Bey belügyminiszter cigány származású, és az Adrianopoli körzetben lévő Kirjaliból való, Djavid Bey a pénzügyminiszter titkoszsidó, és a Bizottság okkult hatalmának a hivatalos megtestesítője. A kormánynak csak ők azok a tagjai, akik ténylegesen számítanak, és ők azok is, akik a törökországi szabadkőművesség csúcsán foglalnak helyet... Egy török úgy jellemezte ezt, mint "Törökország kábulatba ejtését zsidó hasissal". Az előzőekből, illetve az Ifjú Török mozgalom jelenlegi állapotának közelebbi megvizsgálásából az derül ki, hogy elsősorban zsidó és csak annyiban "török", hogy elkülönül más Ottomán elemektől, úgymint az araboktól, a görögöktől, a bolgároktól, az örményektől, stb... Kezdetben arra lehetett számítani, hogy az örmények, a bolgárok, a görögök és az Ottomán zsidók gazdasági hajtóerőként fognak szolgálni, de az Ifjú Törökök a jelek szerint kizárólag a zsidókkal szövetkeztek, legyenek ottománok vagy külföldiek, és a más fajúakat elidegenítették. Hasonló eredménynek lehetünk tanúi Magyarországon, ahol a magyarok, akik szintén török eredetűek, hasonló módon nem rendelkeznek megfelelő üzletiérzékkel, és ily módon a zsidóság csaknem kizárólagos gazdasági és pénzügyi uralma alá kerültek... Véletlenül Törökországhoz tartoznak az Izrael számára szentnek számító helyek, ezért semmi sem természetesebb egy zsidó számára, minthogy olyan különleges befolyást biztosító helyzetet alakítson ki és hasznosítson további céljai elérése érdekében, amely elősegíti végső célként egy autonóm zsidó állam létrehozását Palesztinában vagy Babilonban, ahogyan azt Izrael Zangwill elmagyarázta a "Fortnightly Review" (Kétheti Szemle - D. J.) áprilisi számában. Két legyet ütnek agyon egycsapással, ha el tudják érni a törököknél a zsidók Törökországba történő korlátlan bevándorlását, egy olyan célt, amelyre már évek óta törekszenek, és be tudnák telepíteni Mezopotámiába az Oroszországban és Romániában elnyomatásban élő hitsorsosaik millióit. A zsidóság ellenszolgáltatásképpen a külföldi zsidók 'korlátlan bevándorlásáért' azt az ajánlatot tette az Ifjú Törököknek, hogy feladja anyanyelvét, és a törökkel helyettesíti, és ezen felül magára vállalja a teljes török nemzeti adósság kiegyenlítését. Dr. Nazim a Szaloniki Bizottság egyik legbefolyásosabb tagja, és akiről azt mondják, hogy zsidó származású, Faik Bey Toledonak, egy Szaloniki kriptozsidónak, egyfajta "Fidus Achates"-nek (igaz, jó barát, aki Aeneasnak a hű kísérő társa - D. J.) a társaságában felkereste Párizsban az I.C.A.-t (Judaeo-Colonisation Association - Zsidó-Betelepítései Szövetség D.J.), és azóta teljes nyíltsággal szorgalmazza kétszázezer romániai zsidó Macedóniába és néhány millió orosz zsidó Mezopotámiába való áttelepítését... Kétségtelen, hogy amikor az Ifjú Törökök súlyos katonai kiadásaik miatt kölcsönfelvételre szorulnak, a zsidó hitelezők további nyomást fognak gyakorolni rájuk... Ami az "Aurora"-t (törökül: 'Shefak', magyarul: hajnal, hajnalpír, pirkadat, sarki fény - D. J.), az egy évvel ezelőtt Konstantinápolyban alakult cionista szervezetet illeti, fáradhatatlanul emlékezteti lapjának olvasóit az egyiptomi uralomra a Fáraók Földjén, akik arra kényszerítették a zsidókat, hogy piramisokat építsenek, amelyek a jövőbeni izraelieket illető örökség részét képezik... Mezopotámia és Palesztina azonban csak a zsidóság végső célja. A közvetlen cél, amire törekednek, kisajátítani a maguk számára Törökország gazdaságát, és az ebben az országban működő új vállalatokat... Ők töltik be vagy tartják ellenőrzésük alatt az Ifjú Török kormányzat gépezetének döntő pozícióit, noha a közmunkák minisztériuma élén még egy örmény, Halajian Effendi, áll. Amikor elődje, egy másik örmény eltávolításra került, erőteljes kísérletet tettek egy zsidó, vagy zsidók által javasolt személy, kinevezésére... Helyzete egyelőre bizonytalan, s az elkeseredett és ismétlődő támadás a zsidók által finanszírozott újságtól, a "Le Jeune Turc"-től (Az Ifjú Török) érkezik, miközben olyan hírek terjednek, hogy zsidó lesz az utóda, vagy egy török, de zsidó tanácsadóval. Nyilvánvaló, hogy a zsidóság, amely életbevágóan érdekelt az Ifjú Török Tanácsban kizárólagos uralmi helyzetének a fenntartásában, egyformán érdekelt abban is, hogy egyenetlenséget szítson a törökök és az ő (vagyis a zsidók) lehetséges riválisai, azaz az örmények, görögök, stb. között. Arra lehet következtetni: nem fogja ellenezni, hogy az új rendszer növekvő mértékben eladósodjon a zsidó pénzembereknek... A zsidóság gyűlöli Oroszországot és kormányát... A zsidók segíthetik az Ifjú Törököket tudással, üzleti vállalkozással, az európai sajtóra gyakorolt hatalmas befolyásával és pénzzel, ellenszolgáltatásul a gazdasági előnyökért, továbbá az Izraellel kapcsolatos törekvéseik lehetséges megvalósításáért... A zsidóság ellátta pénzzel az Ifjú Törököket, és ennek következtében az ellenőrzése alá vonta őket; de azért, hogy ezt az ellenőrzést fenntartsa, legalábbis látszólag, jóvá kell hagynia és támogatnia kell az Ifjú Törökök törekvéseit 'nemzeti' álmaik elérése érdekében. A titkosság és a rejtett módszerek mindkettőhöz nélkülözhetetlenek. A Keleti Zsidó járatos az okkult erők felhasználásában, és a kontinentális típusú politikai szabadkőművességet választotta, mint leghatékonyabb rejtekhelyet a mozgalom belső tevékenységének az álcázására... A 'Jeune Turc'-öket (Ifú Törököket - D. J.) hasonlóan az ottomán fővárosban működő többi szervezethez, a zsidók pénzelik... De mindez az európai, vagyis főleg zsidó pénzemberektől függ, akik biztosítják a kívánt összegeket a hadsereg fenntartásához, amely aránytalanul nagy a gazdaság tényleges állapotához képest." (Ez a levél teljes terjedelemben elolvasható a British Documents on the Origins of the War, 1898-1914, 11 Volumes in 13, His Majesty's Stationary Office, London, (1927) megjelöl kötetében; valamint a Hardinge Papers and the Grey Papers c. dokumentumokban.)

67

Bjerknes, aki számon tartja és büszke zsidó származására, már hivatkozott könyvének a 14. oldalán a következőket állapítja meg: "A Szaloniki szabadkőműves zsidók szervezték meg és robbantották ki saját 'Ifjú Török forradalmukat' 1908-ban. Nyomban utána a szaloniki zsidó Shabbataian-Russo szektájának a kriptozsidó leszármazottjai jó alkalomnak tekintették örmény keresztény szomszédaik tömeges legyilkolására azt, hogy a Török Birodalom az ellenőrzésük alá került. Azok az atrocitások, amelyeket ezek a zsidók elkövettek a keresztényekkel szemben, a legrosszabb tömeggyilkosság volt, amit eddig emberi lény valaha is elkövetett. Az örmény népirtás után hamarosan a titkos-zsidók genocídiumot követtek el a szláv keresztények ellen a bolsevik uralom alá került Szovjet-Oroszországban, és a világháborúkban, amelyet a saját európai zsidóságuk népirtása követett. Ezután került sor 'kommunista világforradalom' álcázása alatt több ázsiai nép elleni népirtásra. A zsidó kommunizmus végső soron 100 millió életet követelt. Amikor a kriptozsidó bolsevikok elkövették atrocitásaikat Oroszországban, sok jószándékú ember világszerte felszólította a nyugati világ zsidóit, hogy ítéljék el ezeket a zsidó kilengéseket a keresztények ellen. Ugyanez történt, amikor zsidók és titkos-zsidók követtek el népirtást keresztényekkel szemben az 'Ifjú Törökök' mezében. Mindkét esetben az a nyugati zsidókhoz intézett kérés, hogy ítéljék el a keleti zsidók gonosz cselekedeteit, nagyrészt nemcsak figyelmen kívül maradt, de a zsidó vezetők hazudtak helyette, és nevetségessé tették azokat, akik megpróbálták védelmezni a zsidóság egészét a tények kiderülése következtében várható visszahatástól. A jószándékú emberek sejtették, hogy visszahatásra kerül sor a zsidósággal szemben, ha a zsidók egésze elmulasztja elítélni saját testvérei akcióit a Török Birodalomban. Ahogyan az a bolsevik forradalom esetében is történt, a zsidó vezetők mellőzték ezt a figyelmeztetést, és e helyett szégyentelenül hazudtak a közvéleménynek, letagadva, amit zsidó testvéreik tettek. A zsidóknak rossz hírük van amiatt, hogy nagy számban találhatóak ilyen nyílt hazudozók a soraikban. A zsidók elleni keresztény visszavágás előrejelzése helyesnek bizonyult. A zsidó bolsevikok által elkövetett kegyetlenségeket Oroszországban, Ukrajnában, Magyarországon és másutt arra használták az európai zsidóság náci holokausztja idején, hogy ezzel befolyásolják a közvéleményt. Sokan állítják, hogy Nagy-Britannia és Franciaország azért nem készült fel a második világháborúra, mert abban reménykedett, hogy Adolf Hitler tartja majd a frontot a Szovjetunió zsidó bolsevikjaival szemben, és megmenti a zsidóktól Nyugat-Európát ugyanúgy, ahogyan a lengyel katolikusok tették ezt röviddel az első világháborút követően." Az 1915-ös örmény keresztények elleni népirtást megelőzően számosan figyelmeztették a nyugati zsidókat, hogy ítéljék el azokat a tömeggyilkosságokat, amelyeket fajtestvéreik követtek el keresztény szomszédaikkal szemben az Ottomán Birodalomban. Erről a "London Times" számolt be részletesen 1911. július 11-i számában az 5. oldalon, a "The Salonika Committee" című tudósításában, amelyet bécsi tudósítója küldött a Zsidókról és az Albániában kialakult helyzetről. A cikk alcíme az volt, hogy "Kérelem a közbeavatkozásukért." A londoni lap bécsi tudósítója diplomáciai segítséget próbált szerezni a súlyos üldözésnek kitett keresztény albánok számára. Diplomáciai módszerekkel azonban csak az ottomán kormányra lehetett nyomást gyakorolni, nem pedig a nem-állami, formálisan szinte el se érhető Szaloniki Bizottság tagjaihoz, akiknek a titkos programját hajtotta végre megbizottjuk Albániában. A Szalonikiben működő háttérirányítók legfeljebb a becsületes, és humánus beállítottságú brit és amerikai zsidó szervezetektől fogadtak volna el tanácsot. Már említettük, hogy a Szaloniki Bizottság szabadkőműves felügyelet alatt jött létre a zsidók és a Dönmeh-nek nevezett kriptozsidók segítségével. Kezdettől fogva szabadkőműves formában működtek szervezetei. Olyan török zsidók, mint Carasso, Salem, Sassun, Fardju, Meslah valamint kriptozsidók, mint Djavid Bey, a Baldji család, valamennyien befolyásos tagjai voltak a Bizottságnak. Mindez ismert tény volt az európai kormányok előtt, valamint Törökországban és a Balkánon. Tényként állapíthatjuk meg, hogy a zsidók végezték a szellemi irányítást, és hozták meg az érdemi döntéseket. Az ifjú török rezsim által elkövetett olyan cselekményekért, mint az Adanában végrehajtott tömeggyilkosságok, vagy az albániai katolikusok üldözése, a háttérből irányítóknak is viselniük kell a felelősséget. A nyugati és humánus beállítódású zsidó közösségek azonban nem nyújtottak kézzel fogható segítséget. Azokat a diplomatákat és tudósítókat, akik rámutattak az Ifjú Török rezsim zsidó irányítására, antiszemitáknak bélyegezték. Ezzel kapcsolatban írja Bjerknes idézett könyvének 17. oldalán, hogy: "A zsidók mindig használták ezt a taktikát a viták elfojtására, és túl sok zsidóból hiányzik az az erkölcsi integritás, amely ahhoz szükséges, hogy szorosan az igazsághoz tartsa magát. A zsidó biblia, a zsidó talmud és a zsidó kabalista írások arra tanítják a zsidókat, hogy kizárólag a zsidó törzsi közösséghez legyenek lojálisak, és arra is tanítják őket, hogy "erkölcsi kötelességük" félrevezetni a gojokat (nem-zsidókat) tudatos hazugsággal és megtévesztéssel, nehogy a nem-zsidók felfedezzék a zsidó tervet a nem-zsidók megsemmisítésére. A zsidókat arra tanítják, hogy ne az erkölcsi elveket, hanem a zsidókat tekintsék fontosabbnak, amikor a nem-zsidókkal lépnek kapcsolatba. Arra tanítják őket, hogy a gojok nem teljesen embernek számító pogány fél-állatok, akiket meg kell semmisíteni azért, hogy a zsidó Isten helyreállíthassa a "rendet" a

68

világon, kizárólag zsidóvá téve a Földet. Azokat a hiteles zsidó vallási írásokat, amelyek bizonyítják mindezeket a tényeket, a továbbiakban idézni fogjuk ebben az írásban." Bjerknes szerint a zsidó háttérhatalom azért akarta felosztani a török birodalmat, hogy átvehesse a Nílustól az Eufráteszig terjedő területek feletti uralmat. A zsidók háborúra törekedtek a kereszténység és az iszlám között, és ezért egymásra uszították ezt a két vallási közösséget, mégpedig úgy, hogy lemészárolták a keresztényeket, és ezért a mohamedánokat tették felelőssé. Az Ifjú Török kormányzat védelmére a "The London Times"-ban cikkeket megjelentető zsidóvezetők a zsidók bűnrészességéről beszámoló tudósítóknak szemrehányást tettek a középkort idéző vádaskodásokért. Így például M. Gaster rabbi a London Times 1911. július 11-i számában megjelent írásában kereken tagadja, hogy a zsidók mással, mint az eszükkel, részt vennének a hatalomra került CUP, vagyis Ifjú Török kormányzatban. Bjerknes rámutat, hogy a rabbi már egészen biztosan tudta, hogy a cionista zsidó szervezetek tervbe vették egy világháború előkészítését és kirobbantását, mégpedig úgy, hogy kiélezik a feszültséget Nagy-Britannia, Oroszország és a Török Birodalom között. Erre jó lehetőséget nyújtottak a Közel-Keleten áthaladó kereskedelmi útvonalak, valamint az ún. "keleti kérdés", amelynek részét képezte Görögország és az egész Balkán helyzete. Ezt a háborút ahhoz hasonlóan készítették elő, ahogyan a Krími és az Orosz-Török háborút. A megtervezett világháború célja az volt, hogy olyan helyzetet hozzon létre, amely lehetővé teszi a már pénzuralmat megszerzett zsidó érdekcsoportok számára mesterséges konfliktus létrehozását a pán-iszlámizmus, a Brit Birodalom, a pángermánizmus és a pán-szlávizmus között, gondosan elrejtve, hogy a háború igazi célja a pán-júdaizmus. A színfalak mögött azért erősítették a különböző faji és nemzeti különbségeket, mert ez elősegíthette egy "zsidó állam" létrehozását Palesztinában a háború eredményeként. A kiélezett faji és nemzeti törekvések nyomán fajilag és nemzetileg elkülönülő, független államok jönnének létre a megdöntött soknemzetiségű birodalmak helyén. Bjerknes, aki tisztelettudóan vállalja zsidó származását, ezen fejtegetéseit követően visszatér arra, hogy a zsidó vallásos-mitológia több helyen is felszólítja a zsidókat a nem-zsidó királyságok lerombolására. A zsidók fel akarták darabolni a kozmopolita és toleráns birodalmakat, mert elősegítették a zsidó közösségek emancipálásával - egyenjogúvá tételével - azok asszimilációját, vagyis a zsidó közösségek beolvadás útján való fokozatos eltűnését. A zsidóságnak az a része, amely megszerezte a világ pénzrendszerének az irányítását, már akkora hatalommal rendelkezett, hogy kitűzhette célul a soknemzetiségű birodalmak felbomlasztását, és elindíthatta olyan független nemzetállamok létrehozását, amelyeknek a határait a faji és etnikai elv alapján húzzák meg. Egy ilyen nemzetközi helyzetben már a cionista zsidó közösségek eséllyel léphetnek fel Palesztina megszerzése érdekében. Ezért teljesíteni kellett azt az előfeltételt, hogy azt a Török Birodalmat, amely Palesztina felett a szuverenitást gyakorolta, pénzügyileg, katonailag, kulturálisan, vallásilag és politikailag meggyengítsék és feldarabolják. A cionista szervezetek sikeresen hajtották végre ezt a stratégiát. Az már nem sikerült nekik, hogy kellő számú tettrekész zsidót bírjanak rá arra, hogy kivándoroljon egy meglehetősen elmaradott, fejletlen területre, Palesztinába. Bjerknes azokkal ért egyet, akik szerint a cionista vezetők többek között azért segítették Hitlert hatalomra, mert az ő zsidó-ellenes politikájától remélték, hogy felgyorsul a németországi és más európai zsidók kivándorlása Palesztinába. A Szaloniki zsidó bankárok is bekapcsolódtak a London Times-ban kialakult vitába arról, hogy milyen szerepet játszanak a zsidók az Ifjú Török rezsim irányításában. Modiano zsidó bankár többek között a következőket írta a London Times 1911. augusztus 4-i számában: "Nincs felhatalmazásunk arra, hogy az Unió és Haladás Bizottsága nevében beszéljünk, amely egyedül illetékes megítélni saját döntéseit; nem a mi feladatunk védekezni azon vádak ellen, amelyeket az önök tudósítója hozott fel. Amit azonban határozottan állíthatunk az az, hogy a Bizottság, amely hősökből áll, akik Törökországnak szabadságot és alkotmányt adtak, olyan személyek, akik az országnak, a felvilágosodásnak szentelték magukat, nemes-szívű, intelligens emberek, és nincs szükségük zsidó fejekre vagy zsidó észre. További sértés a Bizottság számára azt feltételezni, hogy képtelen önállóan gondolkodni és cselekedni. Az öt izraelita közül, akiket az önök tudósítója a Bizottságot irányító vezéreknek, döntéshozó fejeknek nevez, az egyik Salem úr, aki külföldi, és soha nem lehetett volna a Bizottság tagja. A fennmaradó négy között Emmanuel Carasso, Mazliah, Faraggi és Sasson képviselők az Unió és Haladás Bizottság tagjai lehettek, és talán még most is azok, de tudomásunk szerint egyik sem tagja a Szaloniki Központi Bizottságnak. Még ha azok is lennének, jelenlétük magas-beosztású emberek között nem szükségszerűen jelenti azt, hogy résztvesznek az ügyek intézésében. És még ha ez lenne is a helyzet, ezek az urak túlságosan ismertek ahhoz, hogy hitelt adjanak ebben az országban annak a legendának, amit elejétől a végég a lejáratóik eszeltek ki. Az a vád, amit felhoznak a zsidók ellen, hogy túlságosan nagy és baljóslatú szerepet játszanak Törökország ügyeiben, éppen ezért merő kitalálás, aljas rágalom. Az a törekvés, hogy a zsidóknak és a Dönmeh-eknek (szalonikii kriptozsidóknak - D. J.) bármiféle befolyásuk lenne ennek az ország politikájára, egyszerűen nem más, mint kísérlet az ellentét szítására azok között a különböző alkotóelemek között, amelyekből az Ottomán Birodalom lakossága összetevődik.

69

Visszatérve, vajon nem lennének-e az önök tudósítói a tisztesség legelemibb szabályai szerint kötelesek arra, hogy előzőleg alátámasszák ezeket a súlyos vádakat, mielőtt a nyilvánosan közreadják őket? Ha szerzőik ahelyett, hogy arra célozgatnának, amiket politikusok és diplomaták suttognak egymás között, miszerint a zsidók beavatkoznak a török politikába, vennék a fáradságot és tudakozódnának a Szaloniki konzulátusoknál, vagy a konstantinápolyi követségeknél, akkor bizonyára megspórolták volna maguknak azt a kellemetlenséget, hogy azok közé sorolódjanak, akik "kisebbítik vagy mentegetik a pogromokat". Nincs semmi értelme azzal érvelni, hogy olyan kibékíthetetlen ellenfelek, mint a Zeit tudósítója vagy Syriotis úr (az a görög nemzetiségű török üzletember, aki előzőleg írta meg a londoni lapban a zsidók és az Ifjú Törökök szoros kapcsolatáról a véleményét - D. J.), akik az Adanában elkövetett tömeggyilkosságokért, a bolgár felkelés elfojtásáért, a jelenlegi albániai helyzetért, sőt mi több a görög áruk bojkottjáért is, a zsidókat teszik felelőssé. Felháborodva tiltakozunk a hitsorsosainkat rágalmazó és felelőssé tevő vádaskodások ellen, és arra kérjük A. Syriotis úr válaszát, hogy vajon milyen módon hasznos a bojkott a szalonikii zsidók számára? Hallott-e valaha zsidó gőzhajózási társaságokról vagy zsidó hajótulajdonosokról, akiknek a létezése magyarázatot adhatna a bojkottban való valamiféle érdekeltségükre. Nem kerülte-e el a figyelmét az a tény, hogy a szalonikii zsidók nagy része kereskedő, és a bajok szítása helyett azt óhajtják, hogy legalább az ő kereskedelmi tevékenységük érdekében béke legyen az országban? Még egyszer. Mi nem tudjuk jobb belátásra bírni Izrael esküdt ellenségeit; ha vesszük a fáradságot, hogy felhívjuk a figyelmet előítéletekkel teli állításaikra, ezt elsősorban az igazságosság és az igazság iránti tiszteletből tettük, és másodsorban a The Times jó hírneve iránti tiszteletből." A levelet a Szaloniki Izraelita Közösség nevében annak elnöke, S. D. Modiano írta alá. Bjerknes a levelet elemezve arra hívja fel a figyelmet, hogy bárkinek, aki bírálja a zsidókat vagy Izraelt, számolnia kell azzal a váddal, hogy 'akár arra is képes lenne, hogy az európai zsidókat sújtó holokauszt okozója legyen'. Modiano ugyanis Syriotisnak azt a szemrehányást tette, hogy bűnös maga is a pogromokban az által, hogy beszámolt az ő idejében megtapasztalt zsidó intrikákról. Bjerknes szerint a zsidók mindig kísérletet tesznek az őket ért bírálatok elhallgattatására az antiszemitizmus vádjával. Modiano levelének a hangneme rutinszerűnek mondható. Bizonyos helyzetekben a zsidók az érdekeik védelmének adnak elsőbbséget, és eltekintenek attól, hogy állításaik átlátszó hamisításoknak tűnnek azok számára, akik az adott eset tényeivel, valamint a logika szabályaival tisztában vannak. Az ilyen tájékozott személyek, miután ismerik az igazságot, valószínűleg nem is dőlnek be az átlátszó hazugságoknak. Az ilyen állításoknak a célszemélyei azok a tájékozatlan és felületesen gondolkodó tömegek, akik tájékozatlanságuknál fogva könnyen félrevezethetőek. A színlelésnek ezek a mesterei építhettek arra a körülményre, hogy ellenőrzésük alatt tartják a sajtót és a tömegtájékoztatás többi eszközét, és ez biztosítja számukra, hogy sikeresen elhallgatassák azokat, akik lelepleznék állításaik ténybeli és logikai hibáit. A világlapokhoz beérkező néhány levelező ellenvéleménye nem tudta ellensúlyozni a véleményformáló ipar hatását. Ennek a tudatiparnak a sajtón kívül részéhez tartozik a könyvnyomtatás, és az egyetemi és tudományos intézményrendszer. Bjerknes azt is kiemeli, hogy külön számításba kell venni a korrupt, kabalista-zsidók befolyását, amely a zsidók által ellenőrzött sajtó mögött meghúzódik. Bjerknes könyvének 35. oldalán a sajtó-polémia részletes ismertetését követően arról ír, hogy a vita egyes résztvevői szerint a zsidók egyrészt el kívánták távolítani keresztény riválisaikat, másrészt ki akarták sajátítani a földjeiket. Az örmények közismertek jó üzleti képességeikről, és a zsidó üzletemberek komoly versenytársainak bizonyultak. A SzovjetOroszországban (a későbbi Szovjetunióban) kialakult helyzetre utalva, Bjerknes emlékeztet arra, hogy a szovjet rendszerben a zsidók részben arról váltak hírhedté, hogy másokon túltéve jelentgették fel szomszédaikat vagy azért, hogy elvegyék értékeiket, vagy azért, hogy megszerezzék pozíciójukat. Ezt azért tudták viszonylag könnyebben megtenni, mint mások, mert aránytalanul nagy számban voltak magas állami és párttisztségekben zsidó származású bolsevikok a Szovjetunióban. Ami Törökországot illeti, a zsidók nemcsak a szultánt akarták elmozdítani, de nyomást gyakoroltak rá, hogy atrocitások elkövetésével segítse elő a cionista célokat. Cserébe felajánlották a szultánnak a zsidók által ellenőrzött nemzetközi sajtó támogatását, amely tud segíteni, de ártani is az Ottomán Birodalomnak - attól függően, hogy a szultán elősegíti, vagy megnehezíti a cionista stratégia megvalósulását. Herzl Tivadar 1896-ban publikálta a "Zsidó állam" című könyvét. A zsidók által ösztönzött kezdeti erőszakosságokra is ebben az időben került sor. Ez lehetővé tette a szultán lejáratását és megzsarolását. Ezt a módszert gyakran használják a politikusok befolyásolására, akiket rávesznek különböző illegális cselekmények elkövetésére, majd ezt követően megzsarolják őket a cselekmény nyilvánosságra-hozásával, és ily módon távolítják el őket pozíciójukból. Az első időben elkövetett atrocitások megkönnyítették a zsidók számára, hogy a nyugati közvéleményben lejárassák az Ottomán Birodalmat, amelyet fel akartak darabolni. Ezen túlmenően ezek az atrocitások lehetővé tették az ellenségeskedés szítását (a Török Birodalmon belül és kívül is) a keresztények és a mohamedánok között. További következmény volt a balkáni háborúk fellángolása, amely szintén jól szolgálta a cionista pénzhatalom hosszú-távú stratégiáját, amelynek az első világháború előkészítése és kirobbantása is a szerves részét képezte.

70

A cionista célokat mindenek fölé helyező zsidó köröknek - Bjerknes szerint - nincsen különösebb lelkiismeret-furdalásuk, amikor keresztények meggyilkolása válik szükségessé számukra. A zsidókat arra tanítják, hogy bizonyos körülmények között meg kell ölniük a keresztényeket, és azt hiszik, amikor a zsidó messiás megjelenik, akkor megsemmisít minden nem-zsidót. Az 1500-as években Martin Luther írta a "Von den Juden und ihre Lügen" című munkájában, amely először Wittenbergben, 1543-ban jelent meg, de 1971-ben, Philadelphiában is kiadták "On the Jews and Their Lies" címmel angolul. Ennek a 261. oldalán olvasható, hogy "továbbá azt feltételezik, (a zsidók - D. J.) hogy utasíthatják az Istent, és előírhatják neki azt, hogy miként kell megmenteni őket. Minthogy a zsidók, ezek a nagy tudású szentek úgy néznek Istenre, mint egy szegény cipészre, aki csak egy balkaptafával felszerelve készíti a cipőket. Vagyis azt várják tőle, hogy megöljön és megsemmisítsen minket, gojokat, a messiásuk révén, hogy így aztán rátehessék a kezüket a földjeinkre, javainkra és a világ egészének kormányzatára. És most az átkok, a rágalmak, és a szavakban kimondhatatlan kicsúfolás vihara szakad ránk. Azt óhajtják, hogy kard és háború, nyomorúság, és mindenféle szerencsétlenség legyen úrrá rajtunk, átkozott gojokon. Nyíltan szórják ránk átkaikat, minden szombaton a zsinagógáikban, és hétköznapokon az otthonaikban. Arra tanítják, nevelik és képzik csecsemő koruktól gyermekeiket, hogy a keresztények elkeseredett, kemény és bosszúszomjas ellenségei legyenek." A bibliai Ószövetségben Mózes V. könyve 7. fejezete 2. verse szerint "És adja őket az Úr, a te Istened a te hatalmadba, és megvered őket: mindenestől veszítsd ki őket; ne köss velök szövetséget, és ne könyörülj rajtok.". A 3. verse pedig így rendelkezik: "Sógorságot se szerezz ő velök, a leányodat se adjad az ő fioknak, és az ő leányukat se vegyed a te fiadnak;". A zsidó szent könyvek szerint a zsidó-messiás mindenki felett ítélkezik, és ezt követően megsemmisíti a "gonoszokat", az összes nem-zsidót, valamint az asszimilálódott zsidókat. Erről olvashatunk Ézsaiás könyve 11. fejezetében, továbbá 60. fejezete 12. versében, amely szerint "Mert a nép és az ország, amely néked nem szolgáland, elvész, és a népek mindenestül elpusztulnak." A 16. vers pedig így hangzik: "És szopod a népek tejét, és a királyok emlőjét szopod, és megtudod, hogy én vagyok az Úr, megtartód és megváltód, Jákobnak erős Istene." Jeremiás próféta könyve 10. fejezete 10. versében pedig így szól: "De az Úr igaz Isten, élő Isten, és örökké való király; az Ő haragja előtt reszket a föld, és a nemzetek nem szenvedhetik el az Ő felindulását.". Ugyancsak hasonlóak olvashatók a Talmudban is és a Zoharban is. (A Zohár (héber szó, jelentése ragyogás) a Kabala fő műve, amely Bibliához írt arámi nyelvű midrás, azaz olyan bibliamagyarázat, amelyet a szóbeli Tórából állítottak össze. A Zohárt hagyomány szerint Simeon Bar Joháj jegyezte le, s a szöveget csak a XIII. században publikálta Mose De Leon, aki maga írta a Zohár jelentős részét.) A zsidóvallás erősen keresztény-és mohamedán-ellenes. Ezt nem e sorok írója állítja, hanem számos tájékozott tudós szerző jutott erre a véleményre, s bizonyította be immáron évszázadokra visszamenően. Már foglalkoztunk azzal, hogy a Dönmeh-nek nevezett kriptozsidók Szalonikiben szervezték meg azt az Ifjú Török mozgalmat, amely kirobbantotta a forradalmat II. Abdul Hamid szultán ellen, majd átvette az Ottomán Birodalom kormányzását. Ezt a zsidó szektát, amely a 18. században alakult ki, Baruchyah Russo vezette, akiről viszont azt tartották, hogy a XVII. században élt hamis zsidó-messiás, Sabbatai Zevi lelkét testesítette meg a metempsyhosis, vagyis a lélekvándorlás folyamatán keresztül. Ez a lélek állítólag Isten lelke volt. A haszid zsidók, akik már a II. században is jelentős szektát alkottak, a vallási törvények szigorú betartását követelték a hellenizmus világiasságával szemben. A XVIII. században újraéledt vagy kialakult hasszidizmus erősen misztikus volt, és az érzelmi elemekre építette közösségi életét. Ezek a hasszid zsidók szintén hittek abban, hogy Sabbatai Zevi, nem pedig Jézus-Krisztus volt a zsidók igazi messiása. Hitük szerint ez a vándorló lélek már átköltözött egy Zsidó Királyba a reinkarnációs folyamat folytatásaként. A zsidók egy része már hosszú idő óta hitt a lélekvándorlásban, és abban, hogy Dávid király leszármazottjainak az örökkétartó uralma így valósul meg, ellentétben a tisztán reprodukciós folyamattal. A sabbatai-frankista zsidók a világuralomra törő zsidók rendkívül nagy-hatalmú kultuszát képviselik - állítja Bjerknes -, akiknek hite szerint Királyuk Isten megtestesitője ezen a földön, és ennek a Királynak az a kötelessége, hogy visszaszerezze Izrael bibliai földjét a zsidó népnek, megsemmisítve a gojokat. Hitük szerint a gonosz valójában jó, mert hasznos, és a világot szándékosan ördögivé kell tenni, és el kell pusztítani azért, hogy a zsidók megváltásban részesülhessenek. Sabbatai-frankista közösség életének rutinszerű tartozéka volt a szexuális kicsapongás, a családi körben tartott orgiák, a feleségek kicserélése. A tények tanúsága szerint ez a viszonylag kis-létszámú és fanatikus közösség képezi a hajtóerőt a legfontosabb forradalmi mozgalmak mögött is. Napjainkban is szilárdan hiszik, hogy a világuralom megvalósítható. Az egy központból irányított világrendszer és a világkormányzat létrehozásában bámulatos sikereket értek el, de még hátravan a nem-zsidó uralmi rendszer, vallás és kultúra teljes átalakítása. Azt a céljukat, hogy nyíltan is egy univerzális hatáskörű zsidó vezető, új Dávid király, vegye át a világ irányítását, egyre következetesebben próbálják megvalósítani. Arról is már szóltunk, hogy hitük szerves részét alkotja, hogy a zsidók Istene az, aki testet öltött Sabbatai Zevei-ben, Baruchyah Russo-ban és Jacob Frank-ban. Ez az isteni lényeg azóta már átkerült a Rothschild-dinasztia mindenkori elsőszülött irányítóihoz. Jacob Frank például abban hitt, hogy ő a bibliai Jákobnak a reinkarnációja, annak a Jákobnak, aki Izsák fia és Ábrahám unokája volt, majd pedig az izraelita törzsek alapító atyja lett. A felsorolt zsidó messiások azt hirdették, és követőik ebben

71

hisznek, hogy uralmuk a világ felett nem teljesedik be addig, amíg a gonoszt nem szabadítják rá a földre, és el nem pusztítják az emberiséget, és így kényszerítik a Zsidó Istent, hogy kezdődjék el a Messianisztikus Korszak. (Erről lehet olvasni a Babyloniai Talmud: Tractate Sanhedrin, Folio 97a, valamint Jób könyve 12. fejezetében és Ézsaiás próféta könyvének 45. és 59. fejezetében.) A modern korszak eme zsidó királyai milliónyi követőjüket rávették: épüljenek be a goj társadalomba, hogy azt belülről könnyebben felbomlaszthassák. Az egyik legkézenfekvőbb módszer erre, hogy kereszténynek vagy mohamedánnak látszódjanak, akik a legodaadóbban követik ezeket a vallásokat, ugyanakkor titokban ragaszkodnak a júdaizmus eredeti tanításaihoz, és elkülönülve, kirekesztő módon, csak egymás között házasodnak. Az Ifjú Török rendszer egyik meghatározó személyisége Djavid Bey volt. Kulcsszerepet töltött be, mint pénzügyminiszter az Ifjú Törökök által irányított kormányban. Ő tartotta a kapcsolatot a szuper-gazdag nemzetközi bankárokkal és zsidó pénzügyi körökkel külföldön. Amikor Mustafa Kemal Atatürk úgy döntött, hogy eltávolítja az egyre veszélyesebbé váló riválisát, Djavid Bey-t, a nemzetközi pénzügyi körök számos képviselője, köztük a londoni és bécsi Rothschild ház is, lépéseket tett a brit és a francia kormánynál, valamint a nemzetközi sajtót is felhasználták, hogy nyomást gyakoroljanak Mustafa Kemal Atatürkre. A magasrangú francia szabadkőműves, Sarraut, személyesen is felkresete Mustafa Kemalt, és kérte, hogy kímélje meg Djavid Bey életét. Nem járt sikerrel, noha Mustafa Kemal Atatürk is szabadkőműves volt. A jelek azonban arra utaltak, hogy amikor felvette az Atatürk nevet, ténylegesen is elkötelezte magát Törökországnak, és megszűnt többé, mint aktív szabadkőműves. Gershom Scholem, aki Gerhard Scholem néven is ismert (1897-1982), Németországban felnövekedett zsidó filozófus volt. Őt tekintik a kabala modern tudományos kutatójának, aki a jeruzsálemi héber egyetemen a zsidó miszticizmus professzora lett. Scholem több könyvet is írt a kabaláról és a zsidó misztikáról, és elkészítette Sabbatai Zevi biográfiáját is. Nos, ez a tekintélyes szerző írja "On Kabbalah and its Symbolism" (A Kabaláról és Szimbolizmusáról, New York, 1974) című munkájának a 330-tól 331-ig terjedő oldalain, hogy Djavid Bey az ál-zsidómessiás Baruchyah Russo leszármazottja volt. Scholem így ír a szaloniki-i kripto zsidókról: "Liturgiájuk igen kicsi formátumban íródott, úgyhogy könnyen el tudták rejteni. Valamennyi szektatag olyan sikeresen titkolta belső viszonyait a zsidóktól és a törököktől, hogy hosszú ideig csak a szóbeszédek útján, és a kívülállók beszámolóiból lehetett tudomást szerezni róluk. A Dönmeh kéziratokat, amelyek feltárták a Sabbatai eszméket, csak azután hozták nyilvánosságra és elemezték, hogy számos Dönmeh-család úgy döntött, teljes mértékben asszimilálódik a török társadalomba, és átadta dokumentumait a szaloniki-i és izmiri zsidók közt lévő barátainak. Amíg a Dönmeh Szalonikiben koncentrálódott, a szekta intézményi kerete érintetlen maradt, noha számos Dönmeh-tag aktív szerepet játszott az Ijfú Törökök mozgalmában, amely a városban alakult meg. Az Ifjú Török forradalom (1909) után megalakult első kormányzatban három Dönmeh-ből származó miniszter vett részt, köztük Djavid Bey a pénzügyminiszter, aki Baruchyah Russo leszármazottja volt, és a szekta egyik vezetőjeként működött. A szaloniki-i zsidók széles körben állították (noha a török kormány ezt tagadta), hogy Kemal Atatürk maga is Dönmeh-ből származott. Ezt az állítást Atatürk vallási ellenfelei közül sokan készséggel elfogadták Anatóliában." Gershom Scholem, aki szoros kapcsolatban állt németországi élete során Martin Buberrel és Walter Benjaminnal is, sokat írt az emberiség egésze ellen viselt zsidó háborúról. Ezek közül csak megemlítjük "The Holiness of Sin" (A bűn szentsége) című írását, amely a Commentary 1971 januári számában jelent meg, valamint a "Redemption Through Sin" (Megváltás a bűn által) című munkáját, amely 1971-ben, New York-ban jelent meg. Bjerknes az örmény holokausztról írt munkájában több helyen is hangsúlyozta, hogy a Török Birodalom lerombolása és az örmény keresztények tömeges legyilkolása csak egy lépésnek tekinthető abban a hosszú menetelésben, amelyet szerinte a zsidóság hajt végre az emberiség feletti uralom megszerzése érdekében. Az Orosz Birodalom lerombolása egy következő lépés volt, amelyet Európa ismételt lerombolása követett, különösen Németország meggyöngítése. Ez a zsidó kultúra a két világháborúban kísérletet tett a zsidó messianisztikus prófécia beteljesedésének a mesterséges felgyorsítására, továbbá így próbált nyomást gyakorolni az Európában élő zsidókra, hogy akaratuk ellenére vándoroljanak ki Palesztinába. Hivatkozott könyvének 66. oldalán Bjerknes felsorolja azokat a motivációkat, amelyek a zsidókat az örmény keresztények tömeges meggyilkolására késztették. Bjerknes a következő hat motívumot emeli ki leglényegesebbként: 1. A zsidók a héber Bibliában szereplő amalekitáknak tekintették az örményeket, és a zsidó mitológiában a Zsidó Isten megparancsolja a zsidóknak, hogy az utolsó szálig pusztítsák el az amalekitákat, beleértve asszonyaikat és gyermekeiket is. 2. A héber Biblia, a zsidó Talmud és a zsidó kabalista írások azt írják elő a zsidóknak, hogy öljék meg a keresztényeket, és a "Noahide Laws" vagyis Noé hét törvényének feltétlenül szerezzenek érvényt az utolsó időkben. A Noénak a hét törvénye hét erkölcsi parancsot sorol fel, amelyeket a Talmud szerint Isten adott át Noénak, mint az egész emberiségre kötelező szabályokat. A júdaizmus tanításai szerint minden olyan nem-zsidó, aki ezek szerint a törvények szerint él, olyan személynek tekintendő, akinek helye van az eljövendő világban, az "Olam Haba"-ban, amely a mennyről való zsidó elképzelés. Noé hét

72

törvénye tiltja halálbüntetés terhe mellett a kereszténységet, mert a zsidók Jézust bálványnak tekintik, és Noé hét törvénye pedig tiltja a bálványimádatot. 3. A zsidók azért is törekedtek a Török Birodalom, valamint az iszlám lejáratására és lerombolására, hogy létrehozzanak egy biztonságos környezetet zsidó telepek létesítésére Palesztina földjén. Az örmények hatékony vezetőknek bizonyultak az Ottomán Birodalomban, és az örmények meggyilkolásával a birodalmat meg lehet fosztani vezetésre alkalmas polgáraitól, és ez szavatolja a birodalom bukását. 4. A zsidók azért is törekedtek egy ősi ellenség eltávolításáról ebből a régióból, mert ez az ősi ellenség ellenezné egy zsidó király felszentelését Jeruzsálemben, amelyet az Antikrisztus megkoronázásának tekintenének. 5. A zsidók nem utolsó sorban meg akartak szabadulni egy képzett, és tehetséges üzleti és politikai versenytárstól. 6. A zsidók elő akartak idézni háborút a keresztények és a mohamedánok között, amely a Balkánon kezdődne, és fokozatosan átalakulna világháborúvá, amely viszont eltávolítana több birodalmat és monarchiát, és amely mesterségesen egymásra uszítja a mohamedánokat és a keresztényeket, a szlávokat és a teutonokat egymás után. Ily módon a zsidók megszilárdíthatnák helyzetüket Jeruzsálemben. Sokan világosan látták ezt a tényt már az események megtörténtének az idején. Így például erről ír Granville Baker "The Passing of the Turkish Empire in Europe" (A Török Birodalom kimúlása Európában, London, 1913) vagy Richardson L. Wright könyve: "Pan-Slavism: Balkan War a First Step in a Great Racial Conflict" (Pánszlávizmus: A Balkán háború első lépés a nagy faji konfliktusban). Megemlíthetjük még a cionista Moses Hess megjövendölését "a faji háborúról" és "az utolsó katasztrófáról", amely az 1862-ben Lipcsében publikált könyvében jelent meg "Rom und Jerusalem: die letzte Nationalitätsfrage" (Róma és Jeruzsálem az utolsó nemzetiségi kérdés) címmel. A zsidók és a kriptozsidók több évszázadon át győzködték az angolokat, az oroszokat és a törököket azért, hogy gyűlöljék egymást, állítja Bjerknes. Ily módon próbáltak meg többek között lélektanilag is előkészíteni egy általános háborút, amelynek meg kellene oldania az ún. "keleti kérdést". A zsidók különböző népeknek, különböző időkben azt állították, hogy a "keleti kérdés" megoldását a zsidó állam Palesztinában történő létrehozása jelenti. Ez azért lényeges, mert ennek a létrejöttével kezdődik meg állítólag az a világbékét jelentő ezeréves időszak, amely végül is az igazi - zsidók által is elismert - Messiás megjelenését vonja magával. A francia forradalom mögött álló szervezett zsidó pénzhatalom Napóleont is meggyőzte erről a mítoszról, aki igyekezett azt beteljesíteni, de nem járt sikerrel. Benjamin Disraeli zsidó származású brit miniszterelnök, aki a Rothschild család megbízottja volt, el tudta érni, hogy a Brit Birodalom megszállja Egyiptomot. A zsidó állam létrehozását ő sem tudta elérni. Az első világháború idején ismét rávették Angliát, hogy vonuljon be ebbe a földrajzi térségbe, de hosszú-távú terveik ekkor azon akadtak el, hogy a diaszpórában élő zsidók többsége ellenezte a "Zsidó Állam" létrehozásának a tervét. Ezek az anticionista zsidók nem akartak elmaradott sivatagi területre költözni. Másik ok maga a zsidó Talmud volt, amely a Kethuboth, Folio 111a részében megtiltja a zsidóknak, hogy mesterségesen kíséreljék meg beteljesíteni a jövendöléseket, minthogy azok beteljesítése a Messiás feladata. Bjerknes a "The Jewish Genocide of Armenian Christians" című munkájának 69. oldalától a 87. oldaláig terjedően sorolja fel az 1500-as évektől napjainkig azokat a szerzőket és műveiket, amelyeket áttanulmányozott, és amelyek alapján hat pontban összefoglalta a kabalista zsidók nézeteit és világstratégiai programját. A szerzők között számos zsidó és ahogy ő fogalmazza pszeudo-keresztény (ál-keresztény) szerző van, akik a cionista világstratégia mellett érvelnek, és jól átgondolt keresztény-ellenes mítoszokat tartalmaznak a keresztények megtévesztésére. Mi terjedelmi okokból eltekintünk a források részletes felsorolásától, de ha bárkinek kételyei támadnak a forrásokat illetően, akkor azoknak a már jelzett helyeken utánanézhet. 1. A felsorolt könyvekből, tanulmányokból és más dokumentumokból Bjerknes elsőként azt a következtetést vonta le, hogy a zsidóság világstratégiai célja a pápaság és a katolikus egyház hatalmának megdöntése. A pápát ezek a szerzők következetesen az "Anti-Krisztusnak" nevezik. A zsidók a katolicizmust mindig Rómával, Rómát Edommal és a templom lerombolásával, valamint a zsidóság szétszóratásával azonosították. (Az Edomnak vagy Edomitának nevezett ókori nép a Holt-tengertől délre élt, időszámításunk előtti második ezredévben, a Biblia szerint Ézsaunak, Izsák elsőszülött fiának, voltak a leszármazottjai.) A zsidók gyűlölték a rómaiakat, és később ez áttevődött a római katolikusokra. A római katolikusok ezen túlmenően a legerősebb keresztény közösséget alkotják a világon, és a zsidó vallás szerves részét képezi a kereszténységgel való szembenállás. Az is fontos volt, hogy a pápát "Anti-Krisztusnak" nevezzék, mert ezzel tulajdonképpen önmagukról terelik el a figyelmet, ugyanis a keresztény próféciák szerint a zsidók visszatérése Palesztinába jelzi a zsidó Anti-Krisztus eljövetelét, Sion király uralmának kezdetét. A zsidók kulcsszerepet játszottak a reformáció létrejöttében azért, hogy megosszák és meghódítsák a katolikus egyházat. A zsidók behatoltak a katolikus egyházba kriptozsidókon keresztül már évszázadok óta azért, hogy belülről bomlasszák, és fokozatosan elzsidósítsák, ahogyan azt korábban megtették a protestáns egyházak létrehozásával.

73

Ezt a célkitűzést tűnik alátámasztani az Interneten 2008. március 27-én felbukkanó, és ma is olvasható rövid kis bejegyzés a sonline.hu honlapján a hozzászólások között. A vita arról szólt, hogy a különböző középiskolákban milyen a viszony tanárok és diákok között. A 150. hozzászóló, bizonyos Naplovas, indíttatva érezte magát, hogy a következő bejegyzést tegye: "Egyébként én is a zsidó Lauder Iskolában végeztem, és ott nagyon is toleránsak velünk szemben. Amúgy, meg az iskolában, mint szellemi-globalista utánpótlás-és elitképzőben semmi keresnivalója a gój magyaroknak. Csak mi vagyunk arra alkalmasak, hogy ezt a népet és ezt az országot elvezessük. Amúgy az esztergomi teológián jelenleg 42 izraelita vallású, származású hallgató jár a papképzőbe. De hát ki akarna - római katolikus létére - rabbiképzőbe járni? Mi ott kineveltetjük a gyerekeinket, majd - természetes kiválasztódás útján - mindig magasabb vezetői pozícióba jutva átvesszük ennek a zsidókeresztény hitnek az irányítását. Legalábbis így tanították nekünk. Erre jó példa, a párizsi érsek, akinek a nagyapja varsói rabbi volt, vagy Erdő Péter bíboros, akinek a nagyapja a nagyváradi rabbi volt. A nemzedékváltás elkezdődött már régen a Vatikánban is. Ez így megy. Ti vagytok a vezetettek. Mi vagyunk a vezetők." 2. Bjerknes az általa elolvasott és feldolgozott hatalmas irodalom áttanulmányozása után második következtetésként azt vonta le, hogy a zsidó világstratégia szerves részét képezte a Török Birodalom megdöntése, az iszlám gyöngítése, a szultán eltávolítása, akit ugyancsak "Anti-Krisztusnak" neveztek. A viszonylag kis létszámú zsidóságnak mindig is szüksége volt arra, hogy szembeállítsa a keresztényeket és a mohamedánokat, hogy ez a két erő felmorzsolja egymást, és a zsidók legyenek Jeruzsálem urai, ahonnan az egész világot irányítják. A cionista zsidók több keresztény egyházat a befolyásuk alá vontak Amerikában, és a szupergazdag vezető zsidóknak sikerült lefizetéssel és zsarolással számos keresztény vezetőt rávenni arra, hogy tanítsák meg az amerikai keresztényeket a mohamedánok gyűlöletére, és győzzék meg őket az iszlám elleni háború szükségességéről. Az izraeliek és a cionista zsidók jelentős összegekkel támogatják ezeket az egyházakat, és bőséges teret engednek nekik az elektronikus és nyomtatott tömegtájékoztatásban. Trockista zsidók "noe-konzervatív"-nak adják ki magukat, és kihasználják a hiszékeny keresztényeket. Ily módon sikerült nekik aláásni a hagyományos amerikai politikai folyamatokat és alkotmányos értékeket. 3. Bjerknes harmadik következtetése a zsidóság és Oroszország viszonyára vonatkozik. Eszerint el kell érni az Orosz Birodalom és a cár megdöntését. A cárt a pápához és a török szultánhoz hasonlóan szintén "Anti-Krisztusnak" nevezték. A zsidók mindig gyűlölték a ruszokat (vikingek voltak, akik a mai Skandináviából kiindulva a nagy folyókon délre hajóztak, és ők alapították meg a Kijevi Rusz néven ismert államot, majd a keleti szlávokat is megszervezték. Ennek a skandináv eredetű népnek a nevét viselik az oroszok, a fehéroroszok és a Kijevi Rusz utódaiként az ukránok.) vagyis oroszokat, mert ők döntötték meg azt a Kazár-Birodalmat, amelyből a jelenlegi askenázi zsidók nagyobb része származik, és akik az uralmuk alatt tartották azokat a vidékeket, amelyeken az askenázi zsidók többsége élt. A zsidók meg akarták szerezni a maguk számára Oroszország gazdaságát. Az ott élő keleti zsidókat ki akarták vonni Oroszország fennhatósága alól, hogy Palesztinában vándorolhassanak ki. A hatalmas területű Oroszország annak idején a világ talán leggazdagabb állama volt, és a zsidók úgy gondolták, hogy joguk van az egész világ vagyonára, és az útból el kell távolítani az orosz versengést, és így biztosítani a pogányok (nem keresztények) univerzális királyának a hatalmat. A zsidók évszázadokon át törekedtek arra, hogy szembeállítsák egymással a nyugati és a keleti keresztényeket, hogy ily módon gyengítsék meg, és tegyék alkalmassá őket a zsidó világforradalom sikeres kirobbantására, és Noé törvényeinek a bevezetésére. Bjerknes szerint a mai napig a kriptozsidók együttműködnek az izraeli kormánnyal, hogy az amerikaiak vallásos gyűlöletet érezzenek az oroszokkal szemben. E cél érdekében elfogadtatták az amerikai evangéliumi keresztényekkel azt a téveszmét, hogy Oroszország azonos az ószövetségi Ezékiel próféta könyvében szereplő "Gog és Magog-gal". Ezek a cionisták arra oktatják az amerikai keresztényeket, hogy az Egyesült Államoknak nukleáris háborút kellene viselnie Oroszország ellen azért, hogy mielőbb sor kerülhessen Jézus Krisztus második eljövetelére. Ugyanakkor ugyanezek a zsidók valójában megvetik, sőt gyűlölik Jézust és a keresztényeket, különösen az Orosz ortodox keresztényeket. A titkos-zsidók hozták létre a katolikus egyházon belül a jezsuita szerzetesrendet. Ugyanezek a kriptozsidó jezsuiták találták ki az "Elragadtatás" (Rapture) mítoszát, amelyet a kriptozsidók azért tanítanak a keresztényeknek, mert így akarják elhitetni velük, hogy nem fognak szenvedni az emberiség ellen általuk végrehajtott istentelen támadás következményei miatt. A cionistáknak sikerült felforgatniuk és teljesen átalakítaniuk Amerika keresztény egyházait azért, hogy gyűlöletet szítsanak a mohamedánokkal szemben, és ily módon a nemzetközi jogot sértő agresszív háborút viseljenek a mohamedán nemzetekkel szemben. Arra is használják a protestáns egyházak felett megszerzett befolyásukat, hogy előkészítsenek egy nukleáris háborút Oroszországgal szemben, - fejti ki véleményét Bjerknes, amelyet rövidítve ismertettünk. 4. Negyedikként a zsidószármazású amerikai szerző a francia és a német birodalom lerombolását említi. Ennek a két birodalomnak az ellenőrzésük alá vételéhez két világháborúra volt szükség, amelynek az eredményeként megnyílt az út Európa bolsevizálásához, továbbá ahhoz, hogy kommunista hegemónia alá kerüljön a harmadik világ. Bjerknes ehhez hozzáteszi: mindez megkönnyítette a cionista pénzhatalomnak, hogy a keresztényeket tegye meg bűnbaknak az emberiség ellen elkövetett zsidó bűnökért. (Bjerknesnek ehhez a véleményéhez azt fűzzük hozzá, hogy pontatlan, és sok félreértésre ad okot olyan túlzottan általánosító kifejezések használata, mint a "világ zsidósága". Már a 'zsidó' vagy 'zsidóság' kifejezés is túlságosan általános, összemosó fogalom, mivel szervetlenül kapcsol össze több különböző, egymással gyakran éles

74

ellentétben álló csoportot, közösséget és személyt. Ezért a továbbiakban részletesebben is kitérünk a zsidó, a zsidóság, a világ zsidósága, a cionisták, a cionista pénzhatalom és hasonló homályos fogalmak átvilágítására és pontosítására.) 5. Bjerknes ötödikként a világháború előkészítését, és az "armageddoni csatát" említi. (Armageddon szó szerint Isten ítéletének a beteljesedését, a világ végét jelenti, amikor is a világ elsüllyed, és helyet ad az új teremtésnek. További jelentése még a katasztrófa, a véres csata és az ütközet. Az Armageddon szó a Bibliában a János jelenések könyvében (az Apokalipszisben), annak a helynek a megjelölése, ahol a föld királyai az ítélet napján Isten elleni harcra gyülekeznek. Kutatók szerint Megiddó hegyére utalhat, amely az Ezdrelon síkság szomszédságában áll, ahol a zsidók több csatát megvívtak és így előképe lehetett annak a helynek, ahol az istenellenes hatalmak meg fognak semmisülni.) Az amerikai kutató szerint a zsidók mindig hittek abban, hogy ki kell robbantaniuk egy pusztító világháborút, amely annyira meggyöngíti az emberiséget, hogy az összemberiséghez képest kis létszámú zsidó nép uralkodhasson az egész világ felett a kezében lévő vagyon, valamint a szoros összetartás segítségével. Zsidó vezetők ezért már hosszú ideje törekedtek a különböző nemzetek megosztására és szembeállítására. Azt feltételezik, hogy a világ népei belefáradnak a kimerítő háborúskodásba, és végül hajlandóak lesznek lemondani nemzeti szuverenitásukról abban a reményben, hogy a zsidó világuralom véget vet az ellenségeskedésnek, hiszen már nem lesznek nemzetek és nemzetállamok, amelyek egymás ellen harcolhatnának. Ez a megtévesztő propaganda a cionisták által inspirált és hirdetett eszmék szerves részévé vált. Ez az ideológia megkönnyítette az univerzális zsidó uralom elfogadtatását az emberiséggel, - véli Bjerknes. 6. Az amerikai kutató (aki mint már utaltunk rá, könyvtárnyi irodalmat és dokumentumot tanulmányozott át zsidó és nemzsidó szerzőktől, mielőtt ezeket a kemény következtetéseit levonta) hatodikként azt emeli ki, hogy a kriptozsidó, kabbalista irodalom erőteljesen szorgalmazta a zsidók visszatérését Palesztinába, a zsidó templom újjáépítését, és Jeruzsálem átalakítását az eljövendő új világrend kormányának a székhelyévé. E célkitűzések közül többet sikerült végrehajtani, például a krími háborúval, a berlini szerződéssel, az Ifjú Török hatalomátvétellel, a balkáni háborúkkal, az orosz forradalommal, és az első és második világháború kirobbantásával és elhúzásával. Bjerknes az általa áttanulmányozott és feldolgozott dokumentumokból és szakkönyvekből arra is következtetett, hogy a zsidóság bizonyos köreinek szüksége volt a holokausztra, amely szakrális égő áldozatot jelent, mert művi úton felgyorsíthatja a "végidőkre" vonatkozó jövendölések megvalósulását, és egy olyan apokaliptikus háborúnak a bekövetkezését, amely végetvet minden további háborúnak, megteremtve az örök békét. Bjerknes állítja, hogy számos zsidó hisz abban, hogy ha kirobbantanak egy rendkívül pusztító háborút, akkor nemcsak vissza tudnak térni Palesztinába, de újra építhetik a templomot is, felszentelhetik, illetve felkenhetik új királyukat Jeruzsálemben (a Rothschild dinasztia egyik tagját), mint a várt zsidó messiást, és Sion-hegyéről, Jeruzsálem legmagasabb dombjáról, irányíthatják az egész világot. (Sion azonban szimbolikusan egész Jeruzsálemet, vagy a jeruzsálemi szent templomot is jelenti. Dávid és Salamon királyok uralkodása idején csak a Sionhegyet és a rajta épülő várost vették körül falak.) Egyes zsidó vezetők úgy döntöttek, hogy keresztényeket kell feláldozni vezeklésül a zsidó bűnökért, mielőtt a zsidók saját Istene megengedi az ő kiválasztott népe gyermekeinek, hogy visszatérhessenek Palesztinába. Bjerknes ehhez kapcsolja a keresztény örmények tömeges megölését, minthogy egyes zsidó vezetők ezt vezeklésnek tekintették, amellyel mint áldozattal, kiengesztelhetik saját törzsi Istenüket. A zsidók egy része úgy tartja, hogy azért kerültek a szétszoratásba, mert engedelmeskedtek saját Istenüknek. A zsidó Isten parancsolta meg saját népének, hogy semmisítse meg az amalekitákat az utolsó emberig, asszonyokat és embereket sem kímélve. A zsidók egy része úgy tartotta, hogy az örmények azonosak az amalekitákkal, és ha elpusztítják az örményeket, valamint a nem zsidó gójok uralmának véget vetnek egy világháborúval, akkor a zsidók külön Istene meg fog bocsátani a zsidóknak és véget vet a nem-zsidók uralmának, és a zsidókat teszi meg az egész világ uraivá, mint a zsidó törzsi Isten "kiválasztott népét". Bjerknes ezzel magyarázza, hogy a zsidók miért hozták létre az első világháborút, valamint a cionista zsidók által ellenőrzött Népszövetséget, amely egy további lépés volt a zsidó világuralom felé, valamint zsidó messiásra vonatkozó prófécia mesterséges teljesülése irányában. Bjerknes egy másik könyvében, amelynek a címe "The Manifacture and Sale of Saint Einstein" (Szent Einstein előállítása és értékesítése), arra törekedett, hogy részletesen dokumentálja: a keresztény örményeket szándékosan égő emberi áldozatnak, vagyis holokausztnak tekintették, és Moloch tüzére vetették, hogy a zsidó vallási mitológiában megjövendölt végidőket mesterségesen előidézzék. (Moloch egy kánaáni és főníciai istenség volt, akinek gyermekeket is áldoztak. Kultusza ellen az Ótestamentum határozottan állást foglalt.) Bjerknes arra is rámutat, hogy a XIX. század végi és XX. század eleji - s ezzel a problematikával foglalkozó - irodalomban a keleti keresztények tömeges legyilkolására gyakran úgy hivatkoztak, mint holokausztra, kifejezetten ezt a szót használva egészen az 1930-as évekig. A cionista világstratégia irányítói egyidejűleg arra is törekedtek, hogy világszintű rokonszenvet ébresszenek azon elgondolásuk iránt, hogy a kicsi, fajilag elkülönülő nemzeteknek ki kell harcolniuk a birodalmaktól faji kisebbségeik megvédelmezését a beolvasztástól, az asszimilációtól, és a népirtástól. Az Ottomán Birodalom fennállásának utolsó éveiben a cionista zsidók Ifjú Törököknek hívták magukat, és mint ilyenek a kormányzati pozícióbóll irányították a népirtást a tehetetlen, önvédelemre már nem képes örmény keresztényekkel szemben. Amikor ezzel nem érték el kitűzött céljaikat, akkor a cionisták együttműködtek azokkal a német nemzetiszocialistákkal, a nácikkal, akik végülis az európai zsidók ellen követtek

75

el népirtást. Bjerknes azt emeli ki, hogy a genocídium ősidőkre visszanyúló zsidó stratégia, és ezért az emberiség számára ajánlatos lenne tanulmányozni az ősi zsidó hagyományokat, a júdaizmust, hogy le lehessen küzdeni ezt a fajta túlélési stratégiát. Bjerknes az áttanulmányozott hatalmas irodalom nyomán azt a következtetést vonta le, hogy a rasszista cionisták egyik motívuma az örmények leigázására az volt, hogy ezzel is alátámasszák az első világháború utáni béketárgyalásokon a birodalmi államok feldarabolását etnikailag különböző nemzetállamokra. Ily módon megkönnyíthették egy fajilag elkülönülő Zsidó Állam létrehozását Palesztinában. A cionisták gyakran hasonlították törekvéseiket ahhoz, ahogyan Mazzini, Garibaldi és Cavour törekedett az olasz kérdés rendezésére. Mazzini nyomdokain haladva Nos, miként rendeződött az olasz kérdés? Szardínia lakói a krími háborúban, amely 1854-től 1856-ig tartott, a törökök, az angolok és a franciák oldalán harcoltak a cári Oroszország ellen. Egyedül az késztette őket erre a lépésre, hogy az olasz kérdés is szerepeljen a háború utáni békekonferencián. Guisseppe Mazzini, aki maga is zsidó származású volt, a szabadkőműves páholyokat és a titkos társaságokat használta fel a zsidó világstratégia elmozdítására, s ezért csatlakozott a Carbonari mozgalomhoz. Az ő kriptozsidó forradalmi mozgalma - az Ijfú Olaszország - volt a modell az ugyancsak kriptozsidó Ifjú Török mozgalom számára, amelynek, mint tudjuk sikerült meggyöngítenie, végül pedig megdöntenie az Ottomán Török Birodalmat a balkáni háborúk, valamint az első világháború során. Mindez jelentősen elősegítette a cionista törekvések megvalósulását. Az ugyancsak kriptozsidó és cionista Mustafa Kemal Atatürk fejezte be ezt a folyamatot. A török nacionalizmus és imperializmus-ellenesség felszításával pedig véget vetett az iszlám egységének és hatalmának. Guisseppe Mazzini példáját követve a cionisták is - számukra kedvező döntéseket hozó -nagyszabású békekonferenciát akartak. Birodalmakkal leszámoló, határokat drasztikusan átrendező békekonferenciához azonban először egy nagyszabású háborúra van szükség. Ezért vált szükségessé az első világháború megszervezése, amely többek között az Ottomán Török Birodalom feldarabolásával majd hozzáférhetővé teszi Palesztinát a zsidók számára. Az Orosz Birodalmat is meg kellett dönteni, hogy a kelet-európai zsidók tömegesen települhessenek át Palesztinába. A cionisták egy olyan fajilag elkülönülő homogén nemzetállamot akartak, amely a nagyhatalmak védelme alatt állna, és a nem asszimilálódott európai zsidóság nemzeti otthonává válhat. Hogyan vezették félre az örmény vezetőket? A nagyszabású stratégiához meg kellett nyerni a korrumpálható örmény politikai és vallási vezetőket. E célból a kriptozsidók behatoltak az örmény közösség vezetésébe, azt állítva, hogy az örmény nép, ha elfogadja átmeneti üldöztetését, amelynek a genocídium is a része, valójában a bibliai prófécia beteljesedését segít elő, és ez az első lépés a független örmény állam létrehozásához a Török Birodalom romjaiból. A háttérből irányító zsidó stratégák az örmények ellen elkövetett bűncselekményeket casus belliként, azaz háborús okként kívánták felhasználni. Ez ürügyet adhatott Oroszország, NagyBritannia és az Egyesült Államok számára, hogy hadat üzenjenek az Ottomán Török Birodalomnak a keresztények tömeges legyilkolásáért. Egy ilyen háború, pedig elérhető közelségbe hozza a birodalom feldarabolását, Palesztina meghódítását, majd pedig a bennszülött palesztin lakosságtól történő fokozatos elvételét. E célkitűzés elérése érdekében került sor másfél millió örmény keresztény könyörtelen eltávolítására az élők sorából. Egy örmény pap, George H. Filian, 1896-ban könyvet jelentetett meg "Armenia and Her People, or, The Story of Armenia by an Armenian" (Örményország és népe, vagy Örményország története egy örmény által, Hartford, Connecticut, USA) címmel. Számos, később igaznak bizonyult előrejelzése között Filian többek között megjósolta, hogy II. Miklós orosz cár, II. Vilmos német császár és II. Abdul Hamid török szultán hatalma megdől, kitör az első világháború, zsidókat és örményeket fognak meggyilkolni, és az ősi nemzetek - Júdea és Örményország - ismét létezni fognak. Könyvének 200. oldalán ez olvasható: "Semmilyen körülmények között nem várható segítség Oroszországtól, mert minden erejére szükség lesz, hogy megvédje magát a saját belső hanyatlása miatt bekövetkező pusztulástól. Hatalmas fa, amelynek üreges a belseje. A nihilisták és az alkotmányos reformerek mind ellene vannak, és meggyőződésem, hogy darabokra hullik szét még a jelenlegi cár életében. A szultán napjai is meg vannak számlálva, de hasonló módon meg vannak számlálva a cár és a császár napjai is. Saját népük kel fel ellenük, és távolítja el őket. A szocialisták és a nihilisták ellenzik, hogy hatalmas hadseregeket állítsanak fel. Hogyan tudnának segítségére sietni egy népnek, amelyet legyilkolva eltávolítanak a földről?" A bűnbak-állítás ősi hagyománya Bjerknes szerint a zsidó vallási hagyomány szerves részét képezi az, hogy másokat állítsanak bűnbaknak. Ezért a háttérből úgy irányították az eseményeket, hogy a törökök és a kurdok legyenek a felelősek a zsidó célkitűzéseket szolgáló genocídiumért, vagyis az örmény keresztények tömeges legyilkolásáért. Eközben arról biztosították az örményeket, hogy őszinte barátaik, és mindent meg fognak tenni azért, hogy az örményeknek saját országuk legyen mihelyt átmentek ezen a

76

keserves megpróbáltatáson, és azon lesznek, hogy megnyerjék számukra a világ rokonszenvét és támogatását. Az ígérték az örményeknek, hogy áldozatvállalásuk és a rájuk szakadt szenvedések az Ottomán Birodalom ellen fordítja az egész világot. Miután a Török Birodalom összeomlott, a zsidó háttérhatalom fel fogja darabolni, és létre fogja hozni a független Örményországot. Számos örmény vezető elhitte ezt a hazug ígéretet. A zsidó stratégák őszintétlenségét bizonyítja, hogy egyidejűleg felajánlották a törököknek és a kurdoknak az örmények vagyonát, amelyhez jutalomként hozzájuthatnak, ha elűzik, és halálba kergetik őket. Bjerknes szerint a zsidó vezetők a titkos tárgyalásokon a törököknek és a kurdoknak teljes büntetlenséget ígértek, és még fizetséget is felajánlottak nekik jutalmul a keresztény örmények legyilkolásáért. Ily módon a zsidó stratégák azt a látszatot keltették egyes örmény vezetők számára, hogy valójában az ő érdekeiket szolgálja a sérelmükre elkövetett tömeggyilkosság, mert ezt úgy tüntetik fel a világ közvéleménye előtt, hogy ténylegesen az iszlám az, amely felbujtott a gyilkosságok elkövetésére. Bjerknes szerint ily módon ezek a stratégák tudatosan uszították a keresztényeket az iszlám ellen. Ez megkönnyítette számukra mindkét közösség ingatlanainak és vagyonának a megszerzését. Eközben azt hangoztatták, hogy ennek a vallási viszálynak maguk a zsidók az elsődleges áldozatai. Bjerknes kiemeli, hogy a messianisztikus zsidó vallási-mitológia szerves részét alkotja szükség esetén genocídium elkövetése is más népek ellen. E mitológia szerint más népek vallásait, kultúráját, nemzeteit el kell távolítani. A zsidó hagyományok kitérnek arra is, hogyan kell mindezt álcázni, azt a látszatot keltve, hogy eme destruktív tetteik valójában jótettek, és az áldozatok valamint az egész emberiség érdekeit szolgálták. A bűnbakról szóló történet a Leviticusban, az Ószövetség Mózes III. könyveként ismert részében található. Ennek a könyvnek a címe a Léviták egyházi szolgálatáról. De megtalálható a Talmudban, a Yoma könyvében is. Az engesztelés napján a zsidók kiválasztanak két kecskét, az egyiket azért, hogy feláldozzák Istennek a templomban, a másikat azért, hogy elüldözzék a vadonban Azazelhez. Ez az a démon, akihez a bűnbak elvitte Izrael bűneit a pusztába Jom Kippur napján, azaz az engesztelés napján, amely a zsidó év legszentebb napja. Az ókorban a főpap csak ezen a napon lépett be a SzentekSzentjébe. A kabalisták szerint a bakkal a Sátánt vesztegették meg, hogy elhallgattassa vádaskodásait a mennyei bíróságon. A pusztába küldött bakra ráhelyezték a zsidók valamennyi bűnét, és ily módon megszabadulhattak az érte járó bűntetéstől. Jézus Krisztusról szóló keresztény tanítás szerint ő Isten báránya, aki magára vette a bűnös emberiség bűneit, és azért halt meg a keresztfán, hogy a bűnös emberek elnyerhessék a bűnbocsánatot. Jézus idején a zsidó templomokban gyakorolt engesztelési rituálé fokozatosan veszített jelentőségéből, pontosan úgy, ahogyan azt az Ótestamentum Dániel próféta könyvében meg van jövendölve. 40 évre rá a rómaiak lerombolták a zsidó templomot. A keresztények hite szerint Jézus kereszthalálával a zsidó rituális áldozatok véget értek. Úgy gondolják, hogy a zsidóknak nem kellene újjáépíteni a templomot, és nem kell újra elkezdeniük az állat áldozatokat, mert ezek tulajdonképpen megszentségtelenítenék Jézus kereszthalálát. A keresztények szerint Isten királysága spirituális, lelki jellegű, nem evilági. Ezzel szemben a zsidók azt hiszik, hogy Isten királysága a földön valósul meg, és a zsidók annak egyedüli polgárai, és az ő Istenük királyságának a központja a földi Jeruzsálem. A zsidóvallás törzsi Istenének testileg kiválasztott népe van. Ezzel szemben a keresztények Istene univerzális, és bárki Isten választott népéhez tartozhat, aki betartja parancsolatait, az a lelki Izraelhez tartozhat. Jézus hangsúlyozta, hogy az ő birodalma nem e világról való, és annak fővárosa nem a földi Jeruzsálem, hanem a mennyei Jeruzsálem. Bjerknes szerint a szervezett zsidóság a XIX. század második felében és a XX. század elején bűnbaknak tekintette Oroszország cárját, mindazok miatt a bűnök miatt, amelyeket az Oroszországban élő zsidónép ellen elkövettek. Bjerknes azonban úgy interpretálja történelmet, hogy számos esetben maguk a zsidók idéztek elő feszültségeket azért, hogy lejárassák a cárt saját népe szemében. Ez lehetővé tette, hogy szembeállítsák az orosz népet az orosz kormánnyal, amely kétségbeesve védekezett Oroszország fennmaradásáért. Az 1905-ös hatalomátvételi kísérlet is a háttérhatalom irányítása alatt állt. Figyelemreméltó, hogy a zsidó újságok milyen büszkék voltak erre a hatalomátvételi kísérletre. A "The Maccabean of London" című folyóirat 1905. novemberi számában olvasható a 250. oldalon "Egy zsidó forradalom" (A Jewish Revolution) című cikkben a következő: "A forradalom Oroszországban zsidó forradalom, egy válság a zsidó történelemben. Azért zsidó forradalom, mert Oroszország az otthona a világ zsidósága mintegy felének, és a despotikus kormányzat megbuktatása bizonyára nagyon fontos befolyást gyakorol majd az ott élő milliók sorsára, és azokra a tízezrekre, akik a közelmúltban emigráltak más országokba. A forradalom Oroszországban zsidó forradalom azért is, mert a zsidók a legaktívabb forradalmárok a cári birodalomban." Bjerknes könyvének 97. oldalán arról ír, hogy előfordultak esetek, hogy rasszista zsidók szerveztek meg bénító erejű és önpusztító sztrájkokat, és a pogromokban is közvetve közreműködtek. Ezután a nemzetközi zsidó sajtó elítélte a cárt, őt téve felelőssé azokért a nyomorúságokért, amelyeket a háttérből zsidók okoztak zsidóknak és nem-zsidóknak az Orosz Birodalomban. Azok a zsidó pénzemberek, akik Rothschild-ház számára dolgoztak, segítették elő a japán-orosz háborút. Bőségesen finanszírozták Japánt, Oroszországot pedig megakadályozták a szükséges pénzforrások megszerzésében. Ugyancsak a nemzetközi pénzhatalom finanszírozta a destruktív forradalmárokat azért, hogy társadalmi nyugtalanságot szítsanak. Az így okozott szenvedésekért a cárt tették felelőssé. A nemzetközi pénzhatalom hozzájárult az orosz nép önpusztításához, és elősegítette a kormányzásnak, az ország függetlenségének, szuverenitásának és mindenek előtt orosz

77

államkincstár vagyonának az átadását a zsidó irányítás alatt álló nemzetközi pénzhatalom számára. Ezután kerülhetett sor arra, hogy zsidó bolsevikok szláv keresztények millióit küldjék a halálba, amely természetesen nem kapott megfelelő nyilvánosságot az ugyancsak zsidó ellenőrzés alatt álló nemzetközi sajtóban. Bjerknes ezt azzal folytatja, hogy cionista zsidó körök támogatták Hitler hatalomra kerülését, amelyre több okuk is volt. Az egyik ilyen ok az volt, hogy elősegítsék a németországi zsidók áttelepülését Palesztinába. Mi itt csak utalunk arra, amit a "Pénz diktatúrája" című könyvünkben közzétettünk, hogy Hrisztyíán Georgijevics Rakovszkij, Szovjet-Ukrajna első elnöke, magasrangú trockista bolsevik vezető, miként magyarázta el kihallgatóinak már 1938 januárjában: miért érdeke a nemzetközi pénzhatalomnak egy átmeneti együttműködés Hitler és Sztálin között, majd pedig egy háború Németország és Szovjetunió között. A világtörténelemnek ezt a háborúját a kényszerítő helyzetek mesteri kialakításával végső soron a nemzetközi pénzkartell felső irányítói tartották kézben, és az ő stratégiájuk valósult meg. Ennek a háborúnak azonban nemcsak keresztények tízmilliói, de zsidók milliói is áldozatul estek. Bjerknes ezután azt fejtegeti, hogy a cionista zsidó pénzhatalom helyezte a Fehér Házba a jelenlegi amerikai elnököt, George W. Bush-t is. Az általuk irányított kormányzat taszította az Egyesült Államokat a folyamatos eladósodás, és a szüntelen háborúskodás állapotába. Most ugyanezek a körök Busht, és a keresztény kormányzatot teszik felelőssé. A nemzetközi pénzhatalom a szükségtelen háborúk révén fokozatosan gyöngíti és felszámolja a nem-zsidó kormányokat. E mögött az a szándék is meghúzódik, hogy a háborúban kimerült népek és kormányaik így könnyebben vállalják fel az egy központból irányított új világrendet, amelyet egyértelműen a szupergazdag zsidó bankárdinasztiákból álló nemzetközi pénzkartell vezetői irányítanak. A bűnbakkeresés és bűnbakállítás az álcázásnak és a színlelésnek olyan hagyományos módszere, amely mélyen beépült a zsidó hagyományokba. Napjainkban van egy másik sikeres módszer is a nem-zsidó társadalmak és vallási felekezetek meggyöngítésére. Ez az egyre erősödő keresztény-cionista mozgalom, amelyet gyakran titkos-zsidók finanszíroznak, és amely mozgalomnak az a célja, hogy tömeges katasztrófák bekövetkezésében reménykedve felgyorsítsák Jézus második eljövetelét, és az igazak üdvözülését. A cionista zsidók terjesztették el a menybe való elragadtatás (a 'rapture') mitológiáját, mert ez elősegítheti azokat a háborúkat, amelyekre még a teljes hatalomátvételükhöz, és a pénzuralmi világállam létrehozásához szükség van. Minderről szó szerint ezt írja Bjerknes: "Kriptozsidók, cionista zsidók, és Izraelt mindenek elé helyező áruló ügynökök behatoltak a tömegtájékoztatásba, és a világ valamennyi kormányába. Szándékosan készítik elő a harmadik, de már nukleáris világháborút, abban a hamis reményben, hogy az elpusztítja a gójokat, és csak az "igaznak bizonyult" zsidókat hagyja életben a messiási "végidők" alatt. A világ népeinek lépniük kell, hogy megvédjék magukat attól a népirtástól, amelyet a rasszista zsidók 2500 éve terveznek ellenük, és amelyet most már keresztül kell vinniük, miután létrejött a Zsidó Királyság Palesztinában. Nem függhetünk a kormány vagy a tömegtájékoztatás segítségétől. Mindkettőt korrumpálta a zsidó befolyás. Zsidó bankároké a világ vagyonának a többsége, övéké a tömegtájékoztatás, könnyedén tudják ellenőrizni a közvéleményt, és elősegíteni a háborúkat és forradalmakat a nem zsidók egymás ellen való uszításával. Mindez részét képezi egy nagyobb tervnek, amelynek célja beteljesíteni a zsidó próféciákat olyan politikai akciók segítségével, amelyek lejáratják a gój kormányokat és vallásokat, továbbá elősegítik azt a zsidó mítoszt, hogy a zsidóság teljesen ártatlan, és magas erkölcsiséggel bír" - írja Bjerknes, majd rátérve a terrorizmus problematikájára így folytatja: "Ahogyan a cionista zsidók aláásták a német társadalmat a kripto-zsidó vezetők révén, akik az antiszemitizmus programjával kerültek hatalomra, hasonlóan módon a cionista zsidók ássák alá a mohamedán nemzeteket kripto-zsidó vezetők és zsidó megbízottak útján, akik ugyancsak anticionista programmal kerültek hatalomra. A zsidók szándékosan követnek el terrorista cselekményeket más zsidókkal szemben, amelyekért aztán a nem-zsidókat teszik felelőssé, hogy így hozzák létre az ellenségeskedés és a bizalmatlanság légkörét, ahol a rasszista zsidók hamisan igényt tarthatnak az erkölcsi fensőbbségre, és büntetlenül kifejezhetik meggyőző bizonyíték nélküli gyűlöletüket és hamis vádaskodásaikat más embertársaikkal szemben. A zsidók terrorista cselekményeket követnek el különböző mohamedán szekták ellen azért, hogy mesterségesen hozzanak létre vallási viszályokat és megosztottságot a mohamedán népek között. A zsidók hamis zászló alatt hajtanak végre terrorista cselekményeket azért, hogy ürügyet találjanak az emberi jogoknak a megtagadására, és Amerika gyors bolsevizálására, amely napjainkban van folyamatban." Bjerknes ezután a török népre és az örmény holokausztra tér rá: "Hasonló módon a zsidók bűnbaknak tették meg a török népet az örmények sérelmére elkövetett népirtásért, amelyeket a zsidók terveltek ki, finanszíroztak és valósítottak meg. Az örmények zsidó tömeggyilkosságáról nem számol be a zsidó ellenőrzés alatt álló tömegtájékoztatás, amely ma a török kormány, a török nép, az iszlám lejáratására törekszik, és a törökök, valamint a mohamedán hitűek nyakába varrja a keresztény örmények zsidó népirtását. A zsidó vezetők ma kísérletet tesznek szövetségesüknek, a baleknak tekintett kurdoknak a bevonására egy nagyobb háborúba Törökországban, Szíriában, Irakban és Iránban, amely majd elvezet a harmadik világháborúhoz, és az 'Armageddoni'

78

csatához, amelyet a Sabbatai Zevi-től származó zsidó-kultusz akar szándékosan előidézni a föld elpusztítására, és Isten buzdítására, hogy teremtsen 'új mennyet' és 'új földet', amelyet kizárólag faj-hű zsidók népesítenek be." Bjerknes ezúttal is gondosan felsorolja azokat a forrásokat, amelyekre támaszkodva megfogalmazta véleményét. (Zohar, Volume 1, 28a-b, Isaiah 11:4; 42:1; 65:9, 17; 66:12, 22. Jeremiás 33:15-16. Ezékiel 36:26) Az első világháború végén a háttérhatalom hamisan ígérte meg az örményeknek és a kurdoknak, hogy olyan területekhez juthatnak, ahol megalakíthatják saját független nemzetállamukat. Akkor a kurdokat használták egyik eszközként az örmények eltávolítására. A zsidók ma azt ígérik a kurdoknak, hogy megalakíthatják a független Kurdisztánt, ha segítik a harmadik világháborúval kapcsolatos erőfeszítéseiket. Hadbírósági felelősségre-vonás az örmény népirtásért Az 1919 és 1920-ban lefolytatott rendkívüli bírósági tárgyaláson, Máltán, amelyen távollétében ítélkeztek Ismail Enver pasa, Jemal pasa és Talaat pasa felett, az volt a fő vádpont, hogy egy Különleges Szervezet, amelyet a török Behaeddin Shakir orvos vezetett, kezdeményezte és irányította az örmények elleni népirtást. Ahogyan a hasonló genocídiumok esetében is történt, nemcsak az erre a célra kijelölt szervezetek és személyek vettek részt a népirtásban, hanem mások is, köztük még más kisebbségek is, mint például a kurdok. Jelenleg ők alkotják Anatóliában a még megmaradt nagyobb létszámú nem török közösséget. A CUP (Unió és Haladás Bizottsága) feloszlatására hadbírósági tárgyalások lefolytatásával került sor. 1918 októberében a központi hatalmak katonai helyzete megingott, és az általuk elfoglalt katonai területek sem voltak többé tarthatóak. Törökországban a kormány lemondott. Az ország irányítását Damad Ferid pasa, az új nagyvezír vette át. Ő volt az, aki a fegyverszünetet megkötötte még 1918. október végén. A CUP helyzete tarthatatlanná vált, és legfőbb irányítói három napra rá elmenekültek. A brit erők a Török Birodalom számos területét megszállva tartották, és főmegbízottjukon keresztül követelték, hogy a CUP vezetőségének azokat a tagjait, akik nem menekültek el, állítsák bíróság elé. Ezt a követelést tartalmazta a Sevresi Szerződés is, amely formálisan is véget vetett az ellenségeskedésnek az Antant szövetségesek és Török Birodalom között. Az angolok elszállítottak hatvan török vezetőt, akiket felelőssé tettek a máltai vérengzésekért, és a bírósági eljárást is ezen a brit gyarmaton akarták lefolytatni. Az új kormány több mint száz CUP-vezetőt és katonatisztet letartóztatott. 1919 áprilisában meg is kezdődtek a bírósági tárgyalások. A bírósági eljárás eredményeként Mehmed Kemalt április 10-én fel is akasztották. Mehmed Kemalt, aki nem rokona Mustafa Kemalnak, mint az Ankarai tartomány kormányzóját felelősség terhelte a tartományban élő örmények tömeges legyilkolásáért. A német romboló hajón elmenekült Ismail Enver és Mehmed Talaat pasa, valamint munkatársaik felett távollétükben ítélkeztek a hadbíróságok. Az egyik vádpont szerint politikájukkal mérhetetlen kárt okoztak Törökországnak, a másik vádpont pedig az volt, hogy részt vettek a birodalom keresztényvallású alattvalóinak a tömeges legyilkolásában. A hadbíróságok elsősorban a győztes szövetséges hatalmak követelésére alakultak meg. Mindenek előtt az örmény népirtás felelőseit kellett megbüntetniük. 1915. május 24-én a szövetséges kormányok figyelmeztették a Magas Portát, hogy személyesen az ottomán kormány tagjait teszik felelőssé a népirtásért. A figyelmeztetés célja az volt, hogy a népirtás elkövetőinek a megbüntetése elősegítheti kedvezőbb feltételek kiszabását a béketárgyalásokon. A háború idején elkészült szövetséges tervek szerint az Ottomán Birodalmat fel kell darabolni. Az 1915. március 18-i isztambuli (konstantinápolyi) megállapodás értelmében Oroszország kapta volna meg Konstantinápolyt és Trácia egyes részeit, valamint az ázsiai Törökország szomszédos területeit is. A Sykes-Picot megállapodás értelmében, amit Oroszország is ratifikált, az ázsiai Törökország nagy része Franciaország, Oroszország és Nagy-Britannia fennhatósága alá kerül. A törököket érthetően aggodalommal töltötte el ez az 1915 márciusában megkötött megállapodás, és úgy döntöttek, hogy együttműködve a szövetségesekkel, elkövetnek mindent a területi veszteség csökkentésére. Egyidejűleg kampányba fogtak, hogy meggyőzzék a világot: Az Ifjú Törökök a felelősek az elkövetett bűncselekményekért. Ennek a kampánynak az volt az üzenete, hogy mohamedánok és örmények egyaránt sokat szenvedtek az Ifjú Törökök uralma alatt. Damad Ferid nagyvezír a párizsi békekonferencián azzal érvelt: az Ifjú Törökök a felelősek, hogy a Török Birodalom Németország oldalán lépett be a háborúba, és a keresztények elleni atrocitásokat elkövették. A széleskörű propagandakampány ellenére a török lakosság csak nagyon kismértékben támogatta a bírósági eljárásokat. Amikor pedig Mehmed Kemal kormányzót kivégezték, hatalmas tömegtüntetésre került sor, amelyet a CUP-hoz közel álló személyek szerveztek. Sok örmény is szkepticizmusának adott hangot arra hivatkozva, hogy a török kormány csak az európai közvéleményt akarja megtéveszteni. Smirna (a mai Izmir) görög megszállása a hazafias érzések kitöréséhez vezetett. Mustafa Kemal vezetésével létrejött egy erős nacionalista mozgalom, amely aztán megdöntötte a szultán kormányát Isztambulban (Konstantinápolyban). Mustafa Kemal követői kezdettől fogva bírálták a szultánt, amiért megalázó módon alávetette magát a szövetségesek akaratának, és egyre hangosabban hirdették, hogy a bírósági eljárások valójában az Ottomán

79

Birodalom felosztására készült tervek végrehajtását készítik elő. A görög csapatok által elkövetett kilengések Smirnában büntetlenek maradtak, miközben a szövetségesek kikényszerítették az Ifjú Török vezetők elleni büntetőeljárásokat. A szövetségesek 1920. március 16-án megszállták Konstantinápolyt (Isztambult). Tovább gyengítette az ottomán kormány helyzetét az 1920. augusztus 10-én aláírt Sevresi Szerződés, amely mint már utaltunk rá, nemzetközi bíróság elé kívánta állítani a bűnös török politikusokat. Ezek a hadbírósági tárgyalások végül is 1922. március 28-án befejeződtek. Egy évre rá általános amnesztia következett, és így a még őrizetben tartott személyeket szabadon bocsátották. Ki volt Mustafa Kemal Atatürk? Az eddigiekből láthatjuk, hogy a törökországi eseményeket több szálon is a háttérhatalom és tehetséges helyi képviselői mozgatták. Eddig azonban még kevés szó esett arról, hogy kik is voltak a nemzetek feletti háttérhatalom transznacionális hálózatának a helyi szövetségesei. Hillel Halkin izraeli újságíró, akinek az írásai rendszeresen megjelennek az amerikai Commentary című havi lapban, valamint a Jerusalem Post című izraeli és a New York Sun c. New Yorki napi lapban, 1994. január 28-án figyelemreméltó írást tett közzé az egyik New Yorki zsidó újságban, a Forwardban. Halkin ebben arról számol be, hogy Mustafa Kemal, aki felvette "A Törökök Atyja", Atatürk nevet, és akinek Törökország szinte minden nagyobb városának a főterén ott állnak a szobrai, zsidó származású volt. A hivatalos életrajzírók műveikben ezt nem említik. Egyedül az izraeli Entsiklopedia-ha-Ivrit közli az Atatürk címszó alatt, hogy Mustafa Kemal Atatürk (18811938) török tábornok és államférfi a modern török állam megalapítója. Mustafa Kemal Szalonikiben született egy vámtisztviselő gyermekeként, de apját már kisgyermek korában elveszítette. Széleskörben elterjedt, de nincs bizonyíték rá, hogy családja a Dönmeh-hez tartozott. A Dönmeh a Sabbateanus közösségnek az egyik szektája volt. Török zsidók, akik török neveket vettek fel, és a nyilvánosság előtt mohamedánként viselkedtek, titokban Sabbateai Zevi-nek a követői voltak, és az ő tanításainak megfelelően imádkoztak, és végezték rituáléikat. Maga Mustafa Kemal azt állította magáról életrajzírója szerint, hogy az apja liberális nézeteket vallott, és meglehetősen ellenségesen viszonyult a valláshoz, inkább a nyugati eszméknek a követője volt. Azt szerette volna, ha fia világi iskolába megy, ahol nem tanítják a Koránt, és a tananyag a modern tudományos ismereteken alapul. Ebben a lelkiismereti kérdésben az apja egy kis trükkhöz folyamodott, mert először teljesítette anyjának az óhaját, és a kis Mustafát egy iszlám iskolába íratta be az iszlám szertartások szerint. Hat hónap után azonban kivette őt ebből az iskolából, és egy idős tudós az európai ismeretek felhasználásával készítette fel. Ebbe anyja beletörődött, mert az ő óhaja is teljesült. Számára az iszlám szertartás különleges fontossággal bírt. Mustafa Kemal apja ezek szerint tipikus Dönmeh módra viselkedett. Kifelé betartotta az iszlám szabályokat, miközben belülről másként érzett és gondolkodott. Mustafa Kemal anyja a Szaloniki környéki hegyekből származott. Apja származásáról maga Atatürk is csak keveset szól, és ezt azzal indokolja, hogy egy olyan kevert lakosságú vidéken, nem volt nagyon szokás a családfáknak a részletes számontartása. Halkin ez után rátér arra, hogy kezébe került Itamar-Ben-Avi-nak (aki az új héber nyelv egyik megteremtője Eliezer Ben-Yehuda-nak a fia) a könyve. Ben-Avi volt az, aki a családban kezdettől az ősi héber nyelvet használta, később héber nyelvű újságíró és kiadó lett. Nos, Ben-Avi írja, hogy 1911-ben egy őszi napon bement Jeruzsálemben a Kamenitz Hotelba. Ekkor megkérdezte tőle a szálloda tulajdonosa: Látja ön ott azt a török katonatisztet, amint a sarokban ül és egy üveg rizspálinkát iszik? Ő a török hadsereg egyik legfontosabb tisztje. Hogy hívják? Kérdezte Ben-Avi. Mustafa Kemal, hangzott a válasz, majd a vendég azt is hozzátette, hogy szeretne megismerkedni vele. Ben-Avi arról számol be, hogy kétszer is találkozott Mustafa Kemallal, aki ekkor még nem viselte az Atatürk nevet. Mindketten franciául társalogtak, és elsősorban az Ottomán Birodalom helyzetét vitatták meg. Már az első találkozón Kemal ezt közölte vendégével: "Sabbateai Zevi leszármazottja vagyok - ténylegesen már nem zsidó, de az önök eme prófétájának lelkes csodálója. Véleményem szerint ebben az országban minden zsidó jól tenné, ha csatlakozna ehhez a táborhoz." Második találkozójukra tíz nappal később került sor ugyanebben a szállodában, és a beszélgetés során Mustafa Kemal így szólt: "Otthon van egy héber nyelvű bibliám, amit Velencében nyomtak. Meglehetősen régi, és emlékszem, hogy apám egy karaita tanárhoz vitt, aki megtanított engem olvasni. Még mindig emlékszem néhány szavára." Ekkor szünetet tartott, majd megszólalt "Shema Yisra'el, Adonai Elohenu, Adonai Ehad!". Ben-Avi ekkor közölte, hogy "Kapitány, ez a mi legfontosabb imádságunk." Mire Mustafa Kemal csak annyit jegyzett meg, miközben újratöltötte mindkettőjük poharát, hogy "nekem is ez a titkos imádságom, kedves uram". Az a valószínű, hogy Mustafa Kemal ezúttal a "titkos imádság" kifejezést szószerint értette. Ugyanis a Dönmeh ezoterikus imádságai között, amire a tudósok akkor derítettek fényt, amikor 1935-ben Jeruzsálemben az ottani nemzeti könyvtárba került egy könyv. Ez tartalmazta azt a hitvallást, hogy: "Sabbateai Zevi és nem más az igazi Messiás. Hald ó Izrael! Haljad Urunk, az Urunk a mi Istenünk, az Egy Isten!".

80

Kétségtelen ebből a hitvallásból, hogy Mustafa Kemal a "Shema" (a júdaizmus egyik legszentebb imája) szavaira emlékezett, amely eddigi tudomásunk szerint az egyedüli alkalom volt egész felnőtt életében, hogy betekintést engedett ebbe a legmélyebb titkába. Mindezt tette egy fiatal zsidó újságíró számára, akivel alkoholos állapotban beszélgetett Jeruzsálemben. Ez tíz évvel azt megelőzően történt, hogy átvette a török hadsereg irányítását, az első világháborúban elszenvedett vereség után, majd visszaverte a benyomuló görögöket, és megalapította a Szekuláris Török Köztársaságot, egy világi államot, amelyben az iszlámot elválasztották az államtól, és a mohamedán vallást bekényszerítették a mecsetekbe. Mustafa Kemal Atatürknek jó oka volt arra, hogy elhallgassa a Dönmeh-hez való tartozását és igazi származását. A Dönmeh tagjai mintegy 15 ezer főt számláltak, egymás között házasodtak, és nagyrészt Szaloniki környékén éltek az első világháború kitörésének idején. Mind a hithű mohamedánok, mind a hithű zsidók eretneknek tekintették és lenézték őket a náluk megengedett kicsapongó szexuális életmód miatt. Mindez nem tekinthető előnyösnek egy ambiciózus török katonatiszt számára. Több más bizonyíték arra enged következtetni, hogy Atatürk ugyan a Dönmeh befolyása alatt állt, és annak a központjában nőtt fel, de későbbi karrierje során már nem tekintette magát Sabbateai Zevi követőjének. Mustafa Kemal Atatürk és az örmény népirtás Mustafa Kemal Atatürk a világi (szekuláris) török állam, a Török Köztársaság megalapítója és egyben az örmény népirtás beteljesítője. Kemal a török hadsereg tisztjeként védelmezte Gallipolit 1915-ben és 1916-ban, és legyőzte a szövetségesek előnyomulását a Dardanellákon keresztül. Az Antant erők célja az volt, hogy az Ottomán Birodalmat gyorsan felbomlasztva kikapcsolják az első világháborúból. Mustafa Kemal - mint már utaltunk rá - kezdettől fogva támogatta a CUP-ot (Unió és Haladás Bizottságát), és egészen 1919-ig távol tartotta magát a politikától. Ekkor szervezte meg a török nemzeti mozgalmat abból a célból, hogy kiűzze a Török Birodalomból az Antant szövetségeseket, akik az ország fontos stratégiai részeit megszállták annak háborús veresége nyomán. Kemal főhadiszállását Ankarában hozta létre, amnesztiában részesítette a CUP tagjait, akik ezután csatlakoztak mozgalmához. Az Ottomán Birodalom maradék hadseregét újjászervezte, és a többi fegyveres alakulatot is integrálta az irányítása alatt álló haderőbe. Mustafa Kemal először fegyveres erőivel a franciák ellen fordult Ciliciában, egy örmények által lakott földközi-tengeri tartományban, amely fatális következményekkel járt az örmények számára. A szövetségesek bátorították az örményeket, és védelmet ígértek nekik 1919-ben, ha visszatérnek szülőföldjükre Cilicia városaiba. A kemálista egységek 1920 januárjában nagy erejű támadást intéztek Marash városa ellen, majd ezt követően óriási mészárlást hajtottak végre az örmények körében. Ez volt a kezdete ezen a vidéken a még megmaradt örmény lakosság teljes kiirtásának. A Hajen örmény lakói a végsőkig ellenálltak, és hét hónapi küzdelem után, csak 1920 októberében tudták leverni őket. A felgyújtott és teljesen leégett városból mintegy ötszáz túlélőnek sikerült elmenekülnie. Amikor a franciák formálisan is hozzájárultak 1921 októberében Cilicia tartomány kiürítéséhez, az összeomlás egyben egy második deportációt jelentett a térségben élő maradék örmény lakosság számára. Közben a török nacionalista erők támadást indítottak az Örmény Köztársaság ellen is. Az ankarai kormánytól kapott titkos utasításokat végrehajtva folytatták az örmények és Örményország fizikai megsemmisítését. Kiazim Karabekir tábornok elfoglalta Örménia területének felét 1920 novemberében, miközben a bolsevik vörös hadsereg egységei északról megszállták és szovjetizálták Örményország többi részét. Ekkor ismételten szuronyokkal űzték ki az örményeket. Kars városát és környékét, pedig a törökök szállták meg, és Törökországhoz csatolták. Az örmények Anatóliából való eltávolításának utolsó szakasza az volt, amikor Izmirből, az egykori Szmirnából, a kemálista csapatok kiűzték a görög hadsereget, és a várost elfoglalták 1922 szeptemberében. Hamarosan hatalmas tűz pusztította el a keresztények által lakott városrészt, köztük az örmények által lakott városnegyedet is. A polgári lakosság a tengerpartra tódult, és hajókon elmenekült, hátrahagyva mindenét. Az örményeknek ezzel az exodusával Anatólia nyugati részéből Mustafa Kemal és csapatai befejezték mindazt, amit Talaat és Enver pasa megkezdett 1915-ben, vagyis teljes mértékben eltávolították az örmény lakosságot Anatóliából. Ezzel egyben véget vetettek az örmények politikai törekvéseinek, hogy önálló államot alakíthassanak a Kaukázustól délre. A görögök elűzésével csaknem teljessé vált Kis Ázsiának az eltörökösítése és iszlámizálása. A török szuverenitás Anatóliában történt helyreállításával Mustafa Kemal az Oszmán Birodalom törökök által lakott maradékából megpróbált egy modern államot létrehozni. 1923-ban ő lett az újonnan kikiáltott Török Köztársaság megbízott elnöke, és nyomban mélyreható reformokat hajtott végre. A társadalom és az állam nyugati mintára történő átszervezésével szétválasztotta az iszlámot az államtól, és a nyugati szekuláris értékrendszert megpróbálta ötvözni a török nacionalizmussal. Egy szekuláris török nemzetállam létrehozása volt a célja. Ennek érdekében modernizálta a török nyelvet is, és bevezette a latin-betűs írást a hagyományos arab írásrendszer helyébe. A török nagy-nemzetgyűlés 1934-ben érdemei elismeréseként felruházta az Atatürk névvel, amelynek jelentése: "A Törökök Atyja". Kemal saját történelmi teljesítményének a megfelelő értékelését is szem előtt tartva létrehozta a Török Történelmi Társaságot, amelynek fő feladata az állam hivatalos történelmének a gondozása volt. 1936 elején Kemal erőteljes nyomást gyakorolt a franciákra, hogy Iskenderun szandzsákot, a Földközi-tenger partján lévő területet, amely francia közigazgatás alatt állt, adják át Törökországnak. Az egyre feszültebbé váló európai helyzet miatt is Párizs engedett Kemal Atatürk követelésének, és így ez a terület is török fennhatóság alá került, amikor a török csapatok oda

81

bevonultak. Mustafa Kemál ezt a területet is Törökországhoz kívánta csatolni, de 1938. november 10-én meghalt. 1939-ben került sor erről a török fennhatóság alá került területről az örmények végső távozására. Az örmények exodusa Törökországból ezzel befejeződött. Mintegy 23 ezer örmény élt a franciák által felkínált lehetőséggel, és Szíriába valamint Libanonba távozott, mert féltek egy újabb üldözéstől. Örmények és Örményország a zsidó történetírásban Örményország történelmileg jóval nagyobb területre terjedt ki, mint a jelenlegi örmény állam. A történelmi Örményország méretei jelentősen változtak a különböző történelmi időszakokban. Az eredeti Örményország területének nagyobb része ma Törökországhoz tartozik, s rajta főleg kurdok élnek. A VII. században, amikor az arabok meghódították azt a területet, amit örmény tartománynak neveztek, akkor még a Kaukázuson túli területek egészét felölelte. Hozzátartozott Barda, amely ma Azerbajdzsánban található, és ahol az örmény tartomány kormányzóinak a központja volt, valamint Grúzia fővárosa, Tbilisi. Az egykori kazárokat is egyes források örmény eredetűnek tekintik. A XIII-tól a XIV. századig a Krím-félszigetet és a tőle keletre lévő területeket a nyugati szerzők Kazáriaként tartották számon. Az örmény szerzők viszont Tengermelléki Örményországnak nevezik ezt a területet. Örményországhoz azonban különböző korokban Anatólia nagy része is hozzátartozott, mégpedig a szíriai-mezopotámiai útvonalon fekvő városok, úgymint Haran, Edessa, Nisibis és környéke. A zsidó irodalomban Örményországot kapcsolatba hozták a bibliai Askenázzal. Az örményeket askenázi nemzetként említik. Mózes I. Könyve, a Genezis, vagyis Teremtés Könyve, úgy említi a leszármazási vonalat ismertető részében, mint azt a népet, amely a Volgától nyugatra élt. A zsidó szóhasználatban Askenázt gyakran azonosítják az örménységgel és Örményországgal. Vannak olyan rabbinikus szerzők, akik Örményországot az uzokkal kapcsolják össze. Az uzok földjén élt Edom leánya. A bizánci források a zsidókat gyakran az örményekhez, mint amalekitákhoz sorolják. Az az elgondolás, hogy Kazária eredetileg Amalek volt, hozzájárult ahhoz a feltételezéshez, hogy a kazár-zsidók Simeonnak a leszármazottjai. (Az Amalekiták Transz-Jordánia déli részének őslakói. A Kánaántól délre fekvő területeken és a Sínai félszigeten éltek. Állandó háborúban álltak a zsidókkal, mígnem Saul, a zsidóállam királya szét nem szórta őket. Az amalekiek nomád törzsszövetsége alkalmilag rabló hadjáratokat vezetett Dél-Palesztinába. Ezért lett Izrael ellensége. A bibliai hagyomány ennek az ősi ellenségeskedésnek a kezdetét, az amalekiek és Izrael összeütközésben látja az Egyiptomból való kivonuláskor. Saul és Dávid azonban megtöri hatalmukat.) Örményországot továbbá még a bibliai Togarmahhal is azonosították. Az örmény hagyományban ez az eredettörténet rivalizált azzal az elmélettel, amely az askenázi származást hirdette. A Genezisben az Ararát elnevezés emlékeztet Urartu Örmény királyságra, amely a Van Tónál feküdt. Az örmény nép létezését már időszámításunk előtt 521-től kezdődően számon tartják. Mind Örményországnak, mind Júdeának az uralkodója volt például Nagy Sándor. Őt hadvezére, Szeleukosz követte, aki az Indiától a Földközi-tengerig terjedő birodalmat alapított, és utódai voltak ennek a birodalomnak az uralkodói, akiket szeleukidáknak neveztek. Az ókori Örményország II. Tigranes uralkodása alatt érte el hatalmának tetőpontját, amikor is elfoglalta Szíriát, és csak a római támadás akadályozta meg további terjeszkedését időszámításunk előtt 69-ben. A középkori Örményország keresztény feudális hercegségekből állt, amelyek csaknem mindig valamely nagyobb ország vazallusai voltak. Az örmény keresztények elutasították a bizánci ortodox egyház hegemóniáját. Az egyik örmény dinasztia, a Bagratid, egyenesen a bibliai Dávid király leszármazottjának tekintette magát. Nekik sikerült helyreállítaniuk az örmény királyságot, amely azonban 1045-ben a mohamedán hódítók kezére jutott. A dinasztia azonban Grúziában 1801-ig fennmaradt, és megőrizte az izraeli eredet hagyományát, az ortodox keresztény területen. Az örmény királyság bukásával sok örmény Cilíciában, azaz Bizánc kisázsiai tartományában telepedett le. Így jött létre a Kis Örmény Királyság, amely a latin Jeruzsálemi Királyság szövetségese volt egészen 1375-ig. Az örmény diaszpóra nagyon hasonlít a világszerte szétszórtan élő zsidó közösségekhez. Mindkét nép elveszítette saját államát, és a befogadó országokban urbanizálódott. Hasonló átalakuláson mentek át, miközben az örmények megtanulták a kereskedelmet, sajátos jogosítványokat szereztek maguknak, és autonóm közösségi szervezeteket hoztak létre. Hasonlít az is, ahogy küzdeniük kellett a beolvadás ellen, megőrizve kulturális azonosságukat. Egyes területeken, így például Ukrajnában, az örményeket a zsidókhoz hasonlóan felelőssé tették a helyi kerekedők és iparosok háttérbeszorításáért, a gazdasági versenyben alkalmazott módszereikért. Máig tartó vita az örmény holokausztról 2007. augusztusában a B'nai B'rith által irányított Anti-Defamation League, ADL (Rágalmazás Elleni Liga) leváltotta az Egyesült Államok New England nevű térségében működő szervezetének az igazgatóját, Andrew H. Tarsy-t. A konfliktus az örmény holokauszt kapcsán éleződött ki. Az ADL helyi vezetése támogatta azt, hogy az amerikai törvényhozás, a Kongresszus elismerje, hogy genocídiumnak tekinthető másfél millió örménynek a megölése az első világháború idején. Az ADL hivatalos vezetése, köztük Abraham H. Foxman, ellenezte az örmény népirtás hivatalos amerikai elismerését, mert úgy gondolták, hogy ez sérti annak a Törökországnak az érdekeit, amely viszont szorosan együttműködik Izraellel, és annak egyik legfőbb szövetségese.

82

Az amerikai zsidó szervezetek a mai napig megosztottak ebben a kérdésben, mert Washingtonban a legkülönfélébb politikaformáló csoportok vitába keveredtek abban a kérdésben, hogy vajon a Kongresszusnak hivatalosan is el kell-e ismernie azt, hogy a másfél millió örménynek a legyilkolása, illetve halálba kergetése népirtásnak minősül-e vagy sem. A török kormány dollármilliókat költött arra, és minden követ megmozgatott, hogy egy ilyen határozatra ne kerüljön sor. Ankarának azonban sikerült kampányához megnyerni magának az ADL-t, az egyik legbefolyásosabb amerikai zsidó szervezetet. Itt most nem a tudósok által már alaposan feltárt tényekről van szó. A történelemtudomány képviselői már megegyeztek abban, hogy az örmények ellen hajtották végre a XX. század első népirtását. Az ADL azzal kampányolt, hogy Törökország, mint a NATO tagja, az Egyesült Államok és Izrael barátja, azok közé a mohamedán lakosságú országok közé tartozik, amelyeknek a rendszere demokratikus. Törökország világi államként fellép az iszlám szélsőségesek ellen, és ezért rendkívül kényes helyzetben lévő állam. Jerevánban, Örményország fővárosában, 2007. augusztusában először publikálták azokat a fotókat, amelyek hű képet adnak arról, hogy mi is történt 1915-ben Erzerum városa közelében, ahonnan az örmények halálmenete elindult. Ebből az elűzött tömegből senki nem maradt életben. A férfiak többségét agyonlőtték, a gyermekeket, pedig halálra éheztették vagy a betegség ölte meg őket. A fiatal asszonyokat csaknem mind megerőszakolták, az idősebbeket halálra verték, és a csecsemők az útszélen haltak meg. A deportált örményekről készült képek természetesen gyenge minőségűek, de hitelesen és cáfolhatatlanul informálnak. A Deutsche Bank archívumaiból származnak. Ez a német pénzintézet finanszírozta a török vasúti hálózat kiépítését és fenntartását. Olyan vasúti szerelvényekről is van fénykép, ahol egy-egy tehervagonba 90 örményt zsúfoltak össze. Ugyanez volt az átlag a nácik által útnak indított szerelvényeknél, amelyekkel a kelet-európai haláltáborokba szállították a foglyokat, akiknek a többsége zsidó származású volt. Az elmúlt évszázad első holokausztja - ezt a kifejezést először Winston Churchill használta az örmény népirtással kapcsolatosan, jóval azt megelőzően, hogy sor került több millió zsidó meggyilkolására a nácik részéről - ugyanolyan kemény történelmi tény, mint a zsidó holokauszt, mégis a hivatalos Törökország a mai napig tagadja ezeket a tényeket. A törökök által gyakorolt terror valódi célja az örmény nép elűzése és megsemmisítése volt. De még a mai Törökország is hivatalosan az örmények áttelepítéséről beszél, ragaszkodva ahhoz, hogy az Enver pasa által vezetett CUP valódi célja ez volt. A német nemzetiszocialisták is zsidók áttelepítéséről beszéltek, miközben a haláltáborokba szállították őket. 1915. szeptember 15-én Talaat pasa a CUP kormány belügyminisztere, táviratot küldött a ma Szíriához tartozó Aleppo városba, amely szerint a városban élő több tízezer örményt teljesen el kell pusztítani. "Létezésüknek véget kell vetni bármilyen tragikus intézkedést kell is alkalmazni, nem lehet tekintettel lenni sem korukra, sem nemükre vagy bármiféle lelkiismereti szempontra" - hangzott Talaat távirata. Ezek a szavak is egybecsengenek azokkal, amelyeket az SS főnöke, Himmler küldött a fronton bevetett SS egységek vezetőihez 1941-ben. Természetesen török tudósok is vannak, akik dokumentumokkal támasztják alá a népirtás tényét. Az egyik ilyen történész, Taner Akcam, a török állami archívumokban sok olyan dokumentumot talált, ahol az egyes török tisztek kétféle dokumentumot is készítettek az általuk kiadott parancsokról, és továbbított távirataikról. Az egyikben elrendelik az örmények megsemmisítését, a másikban, pedig az írják elő, hogy kellő védelemben kell részesíteni őket, és az élelmiszert is biztosítani kell számukra az áttelepítés során. Hasonló módon jártak el a nácik is, amikor a genfi Vöröskereszt központot rendszeresen biztosították a zsidókkal való megfelelő bánásmódról, miközben tömegesen küldték a halálba őket. Bjerknes örmény bírálata Khatchig Mouradian libanoni örmény író, fordító és újságíró, aki a Bejrútban megjelenő Aztag nevű napilapot szerkesztette, és jelenleg Bostonban él, és az "Armenian weekly" című hetilap szerkesztője. 2007. november 30-án cikket közölt "Are Armenians Angry at Jews?" (Haragszanak-e az örmények a zsidókra?) címmel a Jewcy (www.jewcy.com) nevű amerikai honlapon. Ebben megemlíti, hogy gyakran kap hívásokat újságíróktól, akik az örmény közösség jövőjéről kérdezik. Gyakori kérdés az, hogy az "Anti-Defamation League", ADL (Rágalmazás elleni liga) magatartása káros-e az örmény és zsidó közösségek viszonyára. Ezekre Mouradian határozott nemmel válaszolt. Igaz, hogy az örmény közösséget aggasztja, hogy a tekintélyes zsidó polgárjogi szervezet támogatja Törökországnak azt a kampányát, amely tagadja az örmény népirtást, ugyanakkor az örmények tudatában vannak annak, hogy számos zsidó amerikai író, blogger és aktivista bírálja az ADL képmutatását. Az örmények azzal is tisztában vannak, hogy a XX. században nem volt hiány olyan tisztességes zsidókban és becsületes személyiségekben, akik szót emeltek az örmény népirtás ellen. Mouradian ezzel kapcsolatban Henry Morgenthau-ra hivatkozik, aki a népirtás idején Törökországba akkreditált amerikai nagykövet volt. Az Ifjú Török kormányban ekkor Talaat pasa volt a népirtás egyik irányítója. Amikor Talaat pasa azzal érvelt, hogy Morgenthau, mint zsidó, miért emel kifogást a keresztényekkel szemben tanúsított atrocitásokért, Morgenthau így válaszolt: "Ön úgy tűnik, nincs tisztában azzal, hogy én itt nem zsidóként, hanem amerikai nagykövetként szólok. Országomban több mint 97 millió keresztény él, és kevesebb mint 3 millió zsidó. Ezért, mint nagykövet, én 97%-ig keresztény vagyok. De nem ez a mondanivalóm lényege. Nem valamilyen faj vagy vallás nevében fordulok önhöz, hanem mint emberi lény. Ön többször is elmondta nekem, hogy Törökországot a modern haladó világ részévé kívánják tenni. Az a mód, ahogyan önök az örményekkel bánnak, nem segíti elő ennek a törekvésnek a megvalósítását; ez visszaveti önöket az elmaradott reakciós népek csoportjába."

83

Mouradian hivatkozik Franz Werfel-re, az ausztriai zsidó íróra is, aki 1933-ban világhírre tett szert "Die vierzig Tage des Musa Daghs" (Musa Dagh negyven napja) című regényével, amelyet eredetileg németül írt, és később angolul is megjelent "The Forty Days of Musa Dagh" címmel. A regény cselekménye a Musa Dagh-ban élő örmények hősies védekezéséről szól az örmény népirtás idején, 1915-ben. Werfel azt követően határozta el ennek a regénynek a megírását, miután megismerte a menekült örmény gyerekek életét 1929-ben, Damaszkuszban. Nem tudhatta ekkor, hogy regénye klasszikussá válik, és örmények egész nemzedékeit bátorítja, mert modellként szolgált saját népének, a zsidó népnek arra, hogy miként kell ellenállnia a holokauszt idején. Yair Auron, a Tel Aviv-i Héber Egyetem tanára, ezzel kapcsolatban a következőket állapította meg: "Musa Dagh védelmének a története valóban követendő példává vált a földalatti harcot folytatók számára, olyan mintává, amit utánozhattak. Ők (a zsidó ifjúsági mozgalmak) saját sorsukat az örményekével azonosították. Mindkét esetben gyilkos hatalmak esküdtek össze teljes közösségek felszámolására, fizikai megsemmisítésükre. Mindkét esetben az ellenállás egyrészt a halál vállalását és a nemzeti becsület védelmét jelentette, másrészt, pedig azt az esélyt, hogy egyénekként és nemzetként is megmaradhassanak." Mouradian harmadikként Raphael Lemkin, lengyel zsidóra hivatkozik, aki a genocídium (népirtás) fogalmát használta 1944ben az örmények megsemmisítésére az ottomán törökök által 1915-ben, valamint a zsidók megsemmisítésére a második világháború alatt. Lemkin fáradságot nem ismerve harcolt azért, hogy az ENSZ fogadjon el törvényt a népirtás megelőzéséről, és bűncselekményként történő megbüntetéséről. Az ENSZ közgyűlése 1948. december 9-én fogadta el a genocídiumról szóló konvenciót. Lemkin, akinek 49 hozzátartozója pusztult el a holokausztban, ezt írta: "Az örmény férfiak, asszonyok és gyerekek szenvedése, akiket beledobtak az Eufrátesz folyóba, vagy legyilkoltak, amikor a szíriai sivatagon keresztül meneteltek Der-el-Zor felé, előkészítette az utat az ENSZ népirtásról szóló konvenciójának az elfogadásához." Lemkin szerint egy millió örmény halt meg, és azt a nemzetközi jogszabályt, amelyet a népek gyilkosai ellen hoztak, az ő vérükkel írták, az ő szenvedéseik szellemében. Mouradian részletesen ismertetett írását azzal fejezte be, hogy ma is számos zsidó író és közéleti aktivista halad Morgenthau, Welfer és Lemkin nyomdokain, s az idő be fogja bizonyítani, hogy ők őszintén harcolnak az antiszemitizmus, a faji megkülönböztetés és a korláttolt bigottság ellen. Mouradian szerint ezek az igazságos és becsületes zsidók erősebbnek bizonyulnak, mint a Foxmanok, utalva Abe Foxman-ra aki az ADL országos igazgatója és elnöke. A Rágalmazás Elleni Liga egy olyan szervezet, írja Mouradian 2008. május 1-jén www.thejewishadvocate.com internetes újságban, amely fáradhatatlanul szót emelt és fellépett a holokauszt tagadás ellen, valamint a népirtás ellen Kelet-Európától Darfurig. Ez az ADL ugyanakkor folyamatosan kétértelműen nyilatkozik az örmény népirtásról, és ellenzi, hogy a Kongresszus (amerikai törvényhozás) jogszabályban erősítse meg ezt a történelmi tényt. Abraham Foxman, amikor szembesült ezzel a kérdéssel, levelet írt Tayyip Erdogan török miniszterelnöknek, sajnálatát fejezve ki. Számos zsidó szervezet, tudós, újságíró, közéleti aktivista, élesen bírálta az ADL képmutatását. 2008. február 12-én a www.hyetert.com internetes újságban Mouradian beszámol arról, hogy fentebb ismertetett, november 30-i írására rendkívül sok észrevételt és választ kapott. Közülük csak eggyel kíván részletesen foglalkozni, amely arról panaszkodik, hogy az örmény olvasók hozzászólásai rendkívül naivak, és a bonyolult kérdést végtelenül leegyszerűsítik, s ezért értéktelenek. Eszerint, a hozzászóló szerint a zsidó részvétel az örmény népirtásban bonyolult, mélyreható és döbbenetes. Ez a hozzászóló azt tanácsolta Mouradian-nak, hogy olvassa el Christopher J. Bjerknes "The Jewis Genocide of Armenian Christians", vagyis ebben az írásban is részletesen ismertetett könyvét. Ez a hozzászóló arra késztette Mouradiant, hogy foglalkozzon azzal az összeesküvési elmélettel, amely nemzedékről nemzedékre átörökítve él tovább, és amelyet egyes örmények is magukévá tettek, legalábbis az utóbbi évtizedekben ez tapasztalható. Az elmélet röviden így foglalható össze: "Az Ottomán Birodalomban élő örmények megsemmisítésére vonatkozó tervet zsidók, cionisták és szabadkőművesek eszelték ki és hajtották végre. Akar erre bizonyítékot? A Committee of Union and Progress (CUP) számos vezetője, akik elkövették a genocídiumot, iszlámra áttért zsidók voltak (a török elnevezés, amelyet velük kapcsolatban használtak Dönmeh) és szabadkőművesek. Azok, akik így érvelnek, természetesen felsorolnak számos okot, amely arra késztethette a zsidókat, hogy megsemmisítsék az örményeket, kezdve a féltékenységtől (például az örmények még a zsidóknál is sikeresebb kereskedők voltak) a nagyobb geopolitikai összefüggésekig, időnként a világuralom megszerzését is tartalmazva. Ez az összeesküvési elmélet egybeolvad egy hasonló elmélettel, amely egyes arab körökben elfogadott, hogy az Ifjú Török forradalom 1908-ban II. Abdul Hamid ottomán szultán ellen szintén zsidó és szabadkőműves összeesküvés volt, mert a szultán hevesen ellenezte a zsidók letelepedését Palesztinában, miközben az Ifjú Törökök állítólag több hajlandóságot mutattak a cionista tervek végrehajtására.

84

Az örmény népirtással foglalkozó hivatásos történészek közül senki nem veszi komolyan ezt az összeesküvési elméletet, ugyanakkor nincs külön tudományos elemzése annak, amely feltárná ezek eredetét és tartós fennmaradásának okait. Ez elősegíti, hogy ez az elmélet továbbéljen az örmény közélet perifériáin. Az igazság az, hogy az Ottomán Birodalom összeomlóban volt. A törökök hatalmas területeket veszítettek el Európában, miközben Oroszország keletről fenyegette a birodalmat. Ilyen feltételek mellett Anatólia, amelyet örmények százezrei több ezer év óta az otthonuknak tekintettek, Törökország központi részévé - életbevágó térségévé - vált, amelyet meg kellett tisztítaniuk az örményektől. Törökország az első világháborút használta az örmények megsemmisítésének az álcázására. Ez volt a XX. század első nagy népirtása. Történészek és genocídiumkutatók tucatjai vizsgáltak meg levéltári dokumentumokat, és tárták fel, hogy miért és hogyan került sor az örmény népirtásra. Valamennyi dokumentáció és kutatási eredmény sem tudta elérni, hogy Törökország ne indítson többmilliárd dollár nagyságrendű kampányt a népirtás tagadására. Nem volt képes megakadályozni olyan államokat, mint például az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Izrael és olyan szervezeteket, mint az ADL, hogy támogassák Törökország tagadó álláspontját, és minden bizonnyal nem képesek leállítani az összeesküvési elméleteket, hogy "alternatív" magyarázatokat találjanak az örmény népirtás miértjeire és hogyanjaira. Ugyanakkor szégyen, amikor egyszerű örmények, zsidók és törökök tudatlanságból, kényelemből vagy nyereségvágyból - készek elfogadni a törökállam vagy az antiszemita összeesküvési elméletgyártók hazugságait. Ez az, amikor szerepünk a közvélemény tájékoztatásában fontossá válik, még akkor is, ha egyesek azt "zsidó-talpak nyalásának" vagy "Foxman fenékbe-rúgásának" tekintik." Bjerknes válasza Mouradian-nak Bjerknes szerint a "sárdobáló K. Mouradian összeesküvési elmélete az, hogy a történelmi események valahogyan átalakulnak 'antiszemita fabrikációkká' (kitalációkká D. J.)." Mouradian azért nevezi őt "antiszemitának", mert felsorolja azokat a vitathatatlan történelmi tényeket, amelyek bizonyítják, hogy az Ifjú Török mozgalom vezetői zsidók voltak. Mouradian folytatja Bjerknes - nem foglalkozik az általa felsorolt tényekkel, nem is tesz kísérletet a megcáfolásukra. Ehelyett rosszindulatú befeketítéssel a személyét támadja meg a http://www.jewishracism.com internetes blogon közzétett írásában. Bjerknes felteszi a kérdést: Mouradian miért nem vesz tudomást az általa részletesen dokumentált tényekről? Miért érzi kötelességének, hogy személyes támadást intézzen ellene, ahelyett hogy a releváns kérdésekkel érdemben foglalkozna? Bjerknes arra is emlékeztet, hogy ő korábban közvetlenül is ráirányította Mouradian figyelmét ezekre a történelmi tényekre. Mouradian azonban nem hajlandó velük foglalkozni. Ehelyett gátlástalanul sértegeti, s rontja a hírnevét, amiért kimerte mondani az igazságot. Bjerknes úgy gondolja, hogy van egy örmény kisebbség, amely csatlakozni kíván a világ zsidóságához, hogy közösen leplezzék a zsidóság meghatározó szerepét az örmény népirtásban. Azt remélik, hogy a zsidók cserébe támogatják majd az örmény népirtás hivatalos elismerését, amely hozzásegítheti őket a jóvátételhez Törökország részéről, valamint kikényszerítheti a Sevresi Szerződés-ben foglaltaknak, valamint más nemzetközi kötelezettségeknek a teljesítését. Bjerknes hatékonyabb stratégiának tekinti annak a nyílt feltárását, hogy a zsidóság miért ellenzi a népirtás tényének az elismerését? Meg kell követelni tőlük a választ az örmény népirtásban való zsidó részvételre vonatkozó konkrét kérdésekre. Egy ilyen egyenes stratégia megnehezítené a zsidók számra, hogy akadályozzák az örmény népirtás elismerését, könnyebben megnyitná az utat nemcsak Törökország, de a zsidóság részéről is a jóvátétel irányába. Bjerknes ezután hosszan idéz az általa felkutatott és publikált dokumentumokból, majd rátér arra, hogy ő is arra a véleményre jutott, és ezt meg is írta: sok zsidó fogja támogatni az örményeket. Azt is előre jelezte, hogy ezek közül a zsidók közül számos őszintén fog segíteni, míg mások a mohamedánokra hárítják át a felelősséget, akiket a cionista zsidók felhasználtak az örmény népirtáshoz, amelyet ők kreáltak azért, hogy egy újabb háborút szítsanak az iszlám ellen. Bjerknes emlékeztet arra, hogy előrejelzései helyesnek bizonyultak. Abe Foxman nemcsak a maga, de az ADL, mint zsidó szervezet nevében is, továbbá az AIPAC (Amarican Israel Public Affairs Committee - Amerikai-Izraeli Közügyek Bizottsága) és számos egyéb zsidó szervezet ellen is fellépett, hogy az Egyesült Államok Kongresszusa (törvényhozása) ne ismerje el az örmény népirtást. Izrael, a "Zsidó Állam", amely arab földön fekszik, s amely az örmény keresztények zsidók általi népirtása következtében szabadult fel, hivatalosan tagadja a genocídiumot, és elutasítja annak elismerését és elítélését. Nem csupán arról van szó, hogy néhány zsidó ellenezte az elismerést, hanem olyan tekintélyes és befolyásos személyiségek is ezt tették, mint Shimon Peres, Tzipi Livni, George W. Bush, Rahm Emanuel, Jane Harman, Madeleine Albright, William Cohen, Charles Krauthammer. Ami még nagyobb súllyal nyom a latba az az, hogy a világ zsidósága nemzetközileg megszervezett kampányt folytatott az örmény genocídium elismerése ellen. Ezt a kampányt a "Zsidó Állam" legfelsőbb vezetői irányították, amely állam maga is gyakorolja az apartheidet. Részt vettek továbbá ebben a kampányban zsidók, cionista nem-zsidók, valamint maga az amerikai kormány. Az örmény népirtás tényét természetesen tagadja Törökországban a Dönmeh, amely ma is létezik, valamint más török zsidók is. Ezt követően Bjerknes ismét szembesíti Mouradian-t a bizonyított történelmi tényekkel, majd felteszi ezzel kapcsolatos kérdéseit:

85

1. Szaloniki a forradalmi Dönmeh, valamint a többi zsidó és forradalmi tevékenység melegágya volt. 2. Az "Ifjú Törökök" vezetői a "The Committee of Union and Progress"-ben, a CUP-ban (Az Unió és a Haladás Bizottságában) zsidók vagy kripto-zsidók és szabadkőművesek voltak, s sokan közülük Szalonikiből jöttek. Az "Ifjú Törökök" zsidó vagy kripto-zsidó vezetői közé tartoztak (és nem csupán ők) a következő személyek: Emmanual Carasso, Djavid Bey, Mustafa Kemal "Atatürk" és Dr. Nazim. 3. A CUP összeesküvést szervezett az Ottomán Birodalom szultánjának a megbuktatására, és a hatalom megragadására a Birodalomban. Ezt az államcsínyt a szabadkőműves páholyokban tervezték meg. Ők toboroztak összeesküvőket a szabadkőművességbe, és vezetőik a szabadkőművességből jöttek. 4. A júdaizmus tartalmazza az "amalekitákra" vonatkozó zsidó mítoszt. A zsidóvallás megparancsolja a zsidóknak, hogy semmisítsék meg az "amalekitákat". A jelenkori zsidóság az Ottomán Birodalomban az örményekre hivatkozott, mint az "amalekitákra", és már hosszúideje létező hit a zsidóságon belül, hogy az örmények az "amalekiták". Azok a parancsok, amelyeket a zsidó és kripto-zsidó vezetők, Talaat pasa és dr. Nazim adtak ki az örmények megsemmisítésére, tükrözik a zsidó vallási előírásokat az örmények, férfiak, nők és gyermekek kiírtására. 5. A cionista zsidók meg akarták szerezni Palesztinát az Ottomán Birodalomtól. II. Abdul Hamid szultán ezt nem akarta átengedni nekik, és az arabok sem voltak hajlandóak feladni otthonaikat harc nélkül. A cionista zsidók azzal számoltak, hogy fel kell darabolniuk az Ottomán Birodalmat azért, hogy megszerezhessék Palesztinát és átadhassák a zsidóságnak. 6. 1911-ben a londoni Times levelezői arra kérték a világ zsidóságát, hogy nyújtsanak segítséget a keresztények zsidók által irányított irtásának a leállításához az Ottomán Birodalomban. A mocskolódó Khatchig Mouradian-hoz hasonlóan a zsidó vezetők azzal vádolták azokat, kik elmondták az igazat az örmény genocídiumban játszott zsidó szerepről, hogy zsidógyűlölők. 1911-ben a vezető zsidók bizonyítható hazugságokkal és szándékos hamisításokkal hárították el a Times-ban megjelent tiszteletteljes kéréseket, hogy mentsék meg az örményeket a zsidóktól. 1915-ben az "Ifjú Törökök" zsidó és kriptozsidó vezetői megsemmisítettek 1,5 millió örményt, amely olyan cselekmény volt, amelyet a nyugati zsidóság 1911-ben udvarias kéréssel akart megelőzni. Ily módon az örmény népirtás bűnének a felelősségét áthárította nemcsak a törökökre, a kurdokra, az örmény kollaboránsokra, a zsidó pénzemberekre, a szaloniki zsidókra és kripto-zsidókra, de a világ zsidóságának az egészére is. Bjerknes olyan kérdésekkel fejezi be Mouradian cikkének bírálatát, hogy vajon be tudja-e azonosítani az Ifjú Törökök finanszírozóit és vezetőit, valamint etnikai és vallási hovatartozásukat? Tud-e Mouradian valamilyen magyarázatot adni arra, hogy ezek a vezetők miért határozták el a népirtás elkövetését az örmények sérelmére? Van-e olyan mohamedán mítosz, amely arról szól, hogy az örményeket ki kell irtani? Miért maradtak a zsidók nagyrészt sértetlenek, miközben az örmények százezrével haltak meg az Ifjú Törökök kormányzása alatt? Tudatában van-e Mouradian annak, hogy az irányítást végző zsidók ugyanazt a magatartást tanúsították a Bibliából ismert történetekben is, mint amilyet az örmény népirtás idején tanúsítottak? Vajon nem-e a zsidó (bolsevik) Lázár Kaganovics volt az, aki az ukránok sérelmére követte el a népirtást a szörnyűséges Holodomor idején? (Az ukrán nép millióinak a mesterségesen éhhalálba kergetéséről van szó a sztálini diktatúra idején.) Vajon kötelező erkölcsi parancs-e az vagy se, hogy beazonosítsuk a népirtás megtervezőinek és véghezvivőinek etnikai hovatartozását, vallási indíttatását, azért, hogy megelőzhessük a jövőbeni népirtásokat, és megbüntessük a genocídiumok elkövetőit? Helyén való-e beazonosítani az örmény népirtásban résztvevő török mohamedánokat törökként és mohamedánként? Miért vannak azok a zsidók - akik állítólag segítették az örményeket - konkrétan és feltűnő módon, mint zsidók beazonosítva? Nem kellene-e tehát azokat a zsidókat is, akik viszont véghezvitték az örmény népirtást, ugyanilyen konkrétan és egyértelműen, mint zsidókat beazonosítani? Ha nem kellene, akkor pedig miért nem? Van-e kapcsolat az örmény és a zsidó holokauszt között? Emlékeztetjük az olvasót arra, hogy az örmény népirtást megelőzően több cionista vezető biztosította az örmények képviselőit, hogy bizonyos atrocitásokat érdemes elviselni az örmény népnek, mert hosszútávon ez elősegítheti nagy Örményország létrehozását. Az érvelés logikája az volt, hogy a genocídiumot elkövető Ottomán Birodalom és kormányzata magára vonja a nyugati nagyhatalmak neheztelését, és ez elősegítheti az Ottomán Birodalom bukását, és annak romjain már megvalósulhat az örmény nép évezredes vágya, egy független Örményország létrehozása. A cionista vezetők motívumai is pragmatikusnak tűnnek, hiszen ha az Ottomán Birodalom felbomlik, akkor Palesztina megszabadul a török uralomtól, és megnyílik az út a cionista háttérhatalom által irányított Nagy-Britannia és Franciaország előrenyomulására, és így megvalósulhat az ugyancsak évezredes cél: a zsidó nép visszatérhet Palesztinába, megalakíthatja saját államát, és újra felépítheti templomát. Érdemes figyelmesen elolvasni Henry Makownak a http://henrymakow.com honlapon közzétett, 2002. december 9-én kelt írását, amely a "Zionism: Compulsory Suicide for Jews" (Cionizmus: Kötelező öngyilkosság a zsidók számára) címmel

86

olvasható. Ebben a zsidó származású szerző, akinek a nagyszülei a holokauszt áldozataiként vesztették életüket, azzal indítja írását, hogy 1940. november 25-én a zsidó menekülteket szállító hajó felrobbant és elsüllyedt Palesztina partjainál. 252-en meghaltak. A Haganah nevű cionista szervezet azt állította, hogy a hajó utasai a brit magatartás elleni tiltakozásként, amiért London elutasította Palesztinába való kivándorlásukat, követték el öngyilkosságukat. Nem voltak hajlandóak Mauritiusba utazni, inkább felrobbantották a hajót. 1958-ban Moshe Sharett, korábbi izraeli miniszterelnök, az áldozatokra emlékezve kijelentette: "Néha fel kell áldozni a keveseket, hogy a sokakat meg lehessen menteni." Makow tényként állapítja meg, hogy a holokauszt idején - a cionista politika szerint - a zsidó életnek nem volt értéke, hacsak nem segítette elő Izrael létrehozásának az ügyét. Ezt Yitzhak Greenbaum, a Zsidó Ügynökség Megmentési Bizottságának az elnöke, így fogalmazta meg: "Egy kecske Izraelben többet ér, mint az egész diaszpóra." Moshe Shonfeld rabbi azzal vádolta a cionistákat, hogy közvetlenül és közvetve is, együttműködtek a nácikkal az európai zsidók lemészárlásában. "Holocaust Victims Accuse" (Vádolnak a holokauszt áldozatai) című, 1977-ben publikált könyvében, Shonfeld háborús bűnösöknek nevezi a cionistákat, akik megszerezték maguknak a zsidó nép vezetését, visszaéltek a bizalmával, és pusztulásukat követően, pedig, kisajátították maguknak a halálukból származó erkölcsi tőkét. Többek között ezt a megállapítást teszi: "Nem a múlté az a cionista megközelítés, miszerint a zsidó vér az a kenőolaj, amelyre a zsidó állam kerekeinek szüksége van. Ez a szemlélet a mai napig működik." Makow ezután négy érvet is ismertet Shonfeld rabbi könyvéből. Miközben az európai zsidók halálos veszedelemben voltak, az amerikai cionista vezetők szándékosan provokálták, és dühítették Hitlert. 1933-ban világszintű bojkottot indítottak be a náci Németország termékeivel szemben. Dieter von Wissliczeny, Eichmann egyik segítőtársa, mondta el Weissmandl rabbinak, hogy 1941-ben Hitler dührohamot kapott, amikor a cionista Stephen Wise rabbi Amerikában az egész zsidó nép nevében 'hadat üzent' Németországnak. Ekkor mondta azt, hogy 'Most aztán elpusztítom őket'. 1942 januárjában került sor a Wannsee-i Konferenciára, ahol is a "végső megoldás"-ra vonatkozó döntés megszületett. Shonfeld másodikként arra hívja fel a figyelmet, hogy a nácik választották ki a cionista aktivistákat a "Judenrat", azaz a Zsidó Tanács irányítására, és a zsidó rendfenntartó rendőröket vagy kápókat. Shonfeld szerint a nácik megtalálták bennük azt, amit vártak tőlük, lojális és engedelmes kiszolgálókat, akik pénz- és hatalomvágyuk miatt a pusztulásba vezették a zsidókat. A cionisták gyakran olyan értelmiségiek voltak, akik kegyetlenebbnek bizonyultak, mint a nácik, és eltitkolták a rabszállító vonatok végső rendeltetési helyét. Szemben a szekuláris cionistákkal, az ortodox zsidó rabbik elutasították az együttműködést, és osztoztak mindvégig népük sorsában, állapítja meg Shonfeld. Harmadikként arra hívja fel a figyelmet, hogy a cionisták számos esetben elgáncsolták az ellenállás megszervezését, a zsidók válságdíjjal való kimenekítését és segélyezését. Így például ellenezték, hogy Vlagyimir Jabotinszkij még a háború előtt felfegyverezze a zsidókat. Akadályozták az amerikai ortodox zsidókat abban, hogy élelmiszercsomagokat küldjenek a gettókba, ahol a gyermekhalandóság 60%-ot ért el. Elgáncsolták a brit parlament kezdeményezését, hogy menekülteket küldjenek Mauritiusba, és azt követelték, hogy e helyett Palesztinába vándoroljanak ki. Megakadályozták az Amerikai Kongresszusnak egy hasonló kezdeményezését, ugyanakkor mindent elkövettek a fiatal cionisták megmentése érdekében. Végül arról ír Shonfeld, hogy Weissmandel rabbi Szlovákiából térképeket továbbított Auschwitzról, és arra kérte a zsidó vezetőket, hogy gyakoroljanak nyomást a szövetségesekre a lágerekbe vezető vasútvonalak és a krematóriumok bombázása érdekében. A zsidó vezetők azonban kitértek ez elől, mert titkos politikájuk az volt, hogy megsemmisítsék a nem-cionista zsidókat. Amikor a nácik felismerték, hogy a halálvonatokat és haláltáborokat a szövetségesek nem támadják, akkor ipari termelésüket ezekre a területekre koncentrálták. Shonfeld és Makow nem azért emeli ezt ki, hogy a nácikat feloldja a felelősség alól. Az azonban lényeges, hogy a holokausztot meg lehetett volna előzni, vagy legalábbis enyhíteni lehetett volna a következményeit, ha a cionista vezetés ezt akarta volna. De nyilvánvalóan nem akarta. Ezután Makow kísérletet tesz a cionizmus eredetének a bemutatására. A Rothschild-házzal bennfentes kapcsolatokat ápoló Cecil Rhodes, akiről később elnevezték Észak- és Dél-Rhodesiát, 1891-ben létrehozta "Round Table" (Kerekasztal) elnevezésű titkos társaságot, amelynek a célja az volt, hogy megszerezze a világ feletti hegemóniát a "Bank of England" és pénzügyi hálózata részvénytulajdonosainak. Ezek a nagyravágyó pénzarisztokraták, élükön a Rothschildokkal, felismerték, hogy az ellenőrzésük alá kell vonni a világot, hogy biztosítsák a maguk számára a pénzelőállítás már megszerzett monopóliumát, és ennek segítségével az ellenőrzésük alatt tarthassák a világ erőforrásait. Ez a pénzügyi közösség ellenőrzi az amerikai Federal Reserve rendszert, valamint a többi fontosabb központi bankot. A szabadkőművesség hatékonyan segítette ennek az érdekcsoportnak a tevékenységét. Ez a nagy múltú zárt társaság legfelső szintjein a kereszténység elpusztítását, Lucifer imádatát, és a jeruzsálemi pogány templom újjáépítését szorgalmazza. Az emberiség többségét "haszontalan kenyérpusztítónak" tekintik, és kezdeményezői voltak az eugenikának, vagyis annak a fajelméleten alapuló áltudománynak, amely a magasabbrendű emberi fajokról, és ezek kitenyészthetőségéről szól. A cél a világ lakosságának a jelentékeny csökkentése az alacsonyabbrendű emberek kiselejtezésével. A nem-cionista zsidók végleges megsemmisítése ebben az angol mozgalomban gyökerezett, - állapítja meg Makow.

87

Az első cionista kongresszusra 1897-ben, Bázelban került sor. Alapítója, Herzl Tivadar, 44 éves korában gyanús körülmények között halt meg 1904-ben. Ekkor a cionista mozgalom irányítását a Round Table vette át. Az volt a cél, hogy ezt a mozgalmat, valamint a kommunizmust felhasználják a világ feletti hegemónia megszerzésére vonatkozó terv végrehajtására. Figyelemreméltó történelmi tény, hogy a bolsevik hatalomátvételre és a Balfour Deklaráció kibocsátására, amely ígéretet tett zsidó állam létrehozására Palesztinában, ugyanazon a héten került sor. A Round Table titkos társaság három világháborút tervezett meg és robbantott ki nemzetközi erőviszonyok átalakítására, az emberiség védtelenné tételére és meggyengítésére. Makow úgy véli, hogy a harmadik világháború most van kibontakozóban, amelyet ugyancsak a cionisták kezdeményeztek a mohamedánok ellen. A cionizmus célja a Közel-Kelet gyarmatosítása, az iszlám meggyöngítése, és a térségben található kőolaj és más energiahordozók ellenőrzés alá vétele. E cél érdekében Izrael jelentős anyagi támogatásban részesült és részesül. Szakértők számításai szerint az Egyesült Államok eddig 1,7 trillió dollár támogatást nyújtott Izraelnek. Makow úgy véli, hogy Izraelnek nem sok köze van a zsidó néphez, mert a cionizmus, kommunizmus, feminizmus, nácizmus, mind ennek a világuralomra törő érdekcsoportnak az eszköze. Ezen "izmusoknak" a közös célja egy neo-feudális globális diktatúra megvalósítása. J. Edgar Hoover, az FBI egykori igazgatója, mondta: "Az ember valósággal megdermed, amikor szembe kell néznie egy ilyen hatalmas összeesküvéssel, amelynek létezését nem képes elhinni." Makow úgy véli, hogy az izraeliek akaratlanul is "kényszeröngyilkosság" áldozataivá válnak. Az amerikaiak hamarosan ugyanerre a sorsa juthatnak. Ezt jól példázza 2001. szeptember 11-e. Az arab terrorizmust is ez az érdekcsoport támogatja. Bin Laden-nek például több mint 260 telefonhívása volt Angliába 1996 és 1998 között. A civilizációk összecsapása valójában az iszlám országok meggyöngítését és egy nyugati fogantatású globális rendőrállam létrehozását célozza. Ez után Makow megmagyarázza, hogy mit ért "Compulsory Suicide" (kötelező, kikényszerített öngyilkosság) alatt. Ezt sátáni selejtezésként értelmezi. A cionisták és más vezetők állandó hivatkozása a "véráldozatra" az emberáldozat gyakorlatára utal. Arra a kérdésre, hogy mindez hová vezet, Makow megállapítja, hogy a zsidók évezredek óta a Tórában foglalt isteni parancsok teljesítésének köszönhetik túlélésüket. Az elmúlt évszázadban azonban cserbenhagyták hordozható lelki otthonukat, a hitüket, és egy fizikailag létező otthonba, Izraelbe helyezték. De sajnálatos módon rászedték őket. Az izraeliek akaratlanul is egy globális ültetvény felügyelőivé váltak. Amerikai zsidók, akik vezető szerepet játszanak a tömegtájékoztatásban, nevelésben, kormányzásban és a pénzügyekben, ugyancsak ennek a folyamatnak a résztvevői, akár van tudomásuk róla, akár nincs. Magukra vállalják a valódi elkövetőktől - a világ főbb központi bankjainak a részvénytulajdonosaitól, vagyis a nemzetközi szupergazdag bankároktól - a felelősséget. Az emberiséget a szupergazdag elit árulta el. Barry Chamis izraeli újságíró ezt így fogalmazta meg: "A leggazdagabbak magukat nevezik ki a legmagasabb állásokba. Ily módon a legpénzsóvárabb és leggátlástalanabb személyeké a vezető szerep. Eladják a lelküket - azokét is, akik felett uralkodnak - a hatalomért és érvényesülésért cserébe." Többszázezer Shonfeld rabbihoz hasonló ortodox zsidó mindig is jól látta a cionizmus lényegét. Ezért elutasították Izrael államot és hűek maradtak a Tórához. Makow szerint tőlük lehet várni az igazi zsidó újjászületést. A világot ma kormányzó sátánista kultusz hívei valójában gyűlölik Istent és az emberiséget is, amelyet a legszívesebben elpusztítanának. Meggyőződésük szerint a cél szentesíti az eszközt. A zsidókat is, másokhoz hasonlóan, csak ágyútölteléknek tekintik. Valamennyien a "mátrix gyermekei" vagyunk, becsapottak, félrevezetettek - vonja le Makow a következtetést -, akiket satnyává tettek és feláldoztak. Valóságunk tehát még a Mátrix című filmben ábrázolt virtuális világon is túl tesz, pedig az sem szívderítő, hiszen azt a világot szimulációval, mesterséges intelligenciával rendelkező gépek hozták létre és kibernetikusan kapcsolták hálózatára az emberek agyát. Weissmandl rabbi a cionisták kettősmércéjéről Azt, hogy a cionista vezetők valóban csak a cionista zsidókat tartották értékesnek, s megmentésre méltónak, Michael dov Weissmandl rabbi, a Nitra Yeshiva dékánja támasztja alá, amikor - már 1948-ban - tíz kérdést intézett a cionistákhoz. A következőkra várta a cionista vezetők válaszát: 1. Igaz-e, hogy 1941-ben, majd 1942-ben a német Gestapó felajánlotta az európai zsidóknak Spanyolországot, mint tranzitútvonalat, ha lemondanak valamennyi vagyonukról Németországban és a megszállt Franciaországban? A feltételek a következők voltak: a) egyetlenegy deportált sem utazhat Spanyolországból Palesztinába. b) Valamennyi deportáltnak tovább kell utaznia Spanyolországból az Egyesült Államokba vagy brit gyarmatokra, és ott kell maradnia. A befogadó vízumokat a helybeli zsidóknak kell elintézniük. Végül valamennyi családért 1000 dollár váltságdíjat kell fizetni a Zsidó Ügynökségnek, amely a napi 1000 családnak a spanyol határhoz történő megérkezésekor fizetendő. 2. Igaz-e, hogy Svájcban és Törökországban a cionista vezetők megkapták ezt az ajánlatot, annak az egyértelművé tételével, hogy a deportáltak úti célja a Gestapó és a Mufti közötti megállapodás miatt nem lehet Palesztina?

88

3. Igaz-e, hogy a cionista vezetők elutasították ezt a következő magyarázattal: a) Csak Palesztina fogadható el, mint a deportáltak úti célja. b) Az európai zsidóknak bele kell egyezniük abba, hogy több szenvedésre és halálra számíthatnak, mint más nemzetek azért, hogy a győztes szövetségesek a háború végén beleegyezzenek a "Zsidó Állam" létrehozásába; c) Váltságdíjat nem fizetnek? 4. Igaz-e, hogy a Gestapó ajánlatára ezt az elutasító választ annak a tudatában adták, hogy alternatívája a gázkamra? 5. Igaz-e, hogy 1944-ben a magyar deportálások idején hasonló ajánlatot tettek, amivel a magyar zsidóságot meg lehetett volna menteni? 6. Igaz-e, hogy ugyanaz a cionista hierarchia ismét elutasította ezt az ajánlatot, (miután a gázkamrák áldozatai már milliókra rúgtak)? 7. Igaz-e, hogy a háborús öldöklés csúcspontján a brit parlament 270 tagja javasolta 500 ezer zsidó megmentését Európából és letelepítésüket a brit gyarmatokon, Németországgal folytatott diplomáciai tárgyalások részeként? 8. Igaz-e, hogy ezt az ajánlatot elutasították a cionista vezetők azzal a megjegyzéssel, hogy "csak Palesztinába!"? 9. Igaz-e, hogy a brit kormány vízumot adott 300 rabbinak és családjaiknak Mauritius brit gyarmatra, a Törökországon áthaladó menekülési útvonalon keresztül. A "Zsidó Ügynökség" vezetői elszabotálták ezt a tervet azzal a megállapítással, hogy a terv nem lojális Palesztinához, ennek következtében a 300 rabbit és családjait el kell gázosítani? 10. Igaz-e, hogy a fent említett tárgyalások folyamán Chaim Weizmann, az első "zsidó államfő" kijelentette: "A zsidó nemzet legértékesebb része már Palesztinában van, és azok a zsidók, akik Palesztinán kívül élnek, nem túlságosan fontosak"? Weizman kollégája Greenbaum megerősítette ezt a kijelentést azzal a megjegyzéssel, hogy "Egy tehén Palesztinában értékesebb, mint az összes zsidó Európában". A cionizmus, mint összeesküvés Henry Makow azt állítja, hogy a cionizmus valójában összeesküvés a zsidók ellen. Azért tartja szükségesnek, hogy ma is emlékeztessen a cionisták és a nácik együttműködésére, mert véleménye szerint a cionizmus olyan mozgalom, amelynek valódi célja a brit imperializmus céljainak a megvalósítása. A brit jelző alatt azonban Makow a Londonban székelő nemzetközi bankkartellt érti, amelynek a csúcsán a Rothschild-ház és a Rockefeller-ház áll. Ez a világhatalomra szert tett nemzetközi pénzügyi csoport egyik kormánynak sem felelős. Célja a világuralom megszerzése, és e cél érdekében eszközként használják a zsidókat, a zsidó népet is. 1925-ben, a Németországban élő 500 ezer zsidó túlnyomó többsége közömbös volt vagy ellenséges beállítódású volt a cionizmussal szemben. A németországi cionista mozgalomnak mindössze 9 ezer tagja volt. A Zsidó Hitű Németek Központi Uniója, amely a német zsidók többségét képviselte, aktívan részt vett a német közéletben, és fő célja az antiszemitizmus elleni küzdelem volt. A cionisták ezzel szemben kedvezően fogadták a nácik antiszemita politikáját. A nemzetiszocialistákhoz hasonlóan azt vallották, hogy egy népnek a nemzeti karakterét és sorsát alapvetően a faji jelleg határozza meg. A nácikkal közösen az volt a meggyőződésük, hogy a zsidóknak nincs jövőjük Németországban. A cionisták nem tiltakoztak, amikor a nemzeti szocialista kormányzat eltávolított 2000 zsidó professzort és tudóst a német egyetemekről 1933-ban. A nácik ezt a tartózkodó magatartást azzal jutalmazták, hogy a cionisták akadálytalanul folytathatták tovább a tevékenységüket. Minden más zsidó és antifasiszta szervezetet viszont feloszlattak, és vezetőiket bebörtönözték. A nácik azt követelték, hogy valamennyi zsidó csatlakozzon a cionisták által vezetett "Reich Union"-hoz (Birodalmi Unióhoz), amelynek a célja az emigráció megszervezése volt. A zsidókat minden áron a cionizmushoz kívánták csatlakoztatni, akiknek meg volt engedve a nácikat is bíráló könyvek és újságok publikálása, ameddig ezek olvasói kizárólag zsidók voltak. Az együttműködés kiterjedt a politikai és a gazdasági területre. Adolf Eichman például mezőgazdasági szakképzést nyújtó táborokat létesített Ausztriában, hogy felkészítse a fiatal zsidókat a kibucban folytatott életre. Eichmann Palesztinába is ellátogatott, ahol a cionista vezetők tájékoztatták valódi expanzionista céljaikról. Szóba került egy stratégiai szövetség létrehozása is a nemzetiszocialista Németország és a zsidó Palesztina között. Az erre vonatkozó jelentést el lehet olvasni Himmler archívumában. Ezt a kérdéskört behatóan tanulmányozta Lenni Brenner, és 2002-ben közzétette "51 Documents: Zionist Collaboration With the Nazis" (51 dokumentum: Cionista együttműködés a nácikkal) címmel. Makow azt is elképzelhetőnek tartja, hogy ez az együttműködés kiterjedt a zsidó holokausztra is, és ez lehet a magyarázat arra, amiért a legtöbb zsidó passzív beletörődéssel, minden ellenállás nélkül, fogadta sorsát. Moshe Shonfeld rabbi is megerősíti (mint már utaltunk rá), hogy a "Judenrats" (Zsidó Tanács) együttműködött a nácikkal, és félrevezette a nemcionista zsidókat. Ennek az együttműködésnek a motívumát Makow így fogalmazta meg: "Európa nem-cionista zsidói

89

értékesebbek voltak halottként, mint élőként a cionisták és pénzügyi szponzoraik számára. A holokauszt politikailag és erkölcsileg is hivatkozási alapot szolgáltatott a Zsidó Állam létrehozásához." Makow henrymakow.com internetes címen olvasható 2004. június 24-én kelt "Zionism: A Conspiracy Against Jews" (Cionizmus: Egy összeesküvés a zsidók ellen) című írásában, hogy 1919-ben Hitler hírszerzőként a német hadseregnek dolgozott, és az ellen a Német Munkáspárt ellen kémkedett, amelynek később a vezetője lett. Max Warburg, a németországi Warburg bankház vezetője, pedig a német hírszerzőszolgálat főnöke volt. Max a testvére volt Paul Warburgnak, aki a Rothschild-ház megbízásból megszervezte Amerikában a Federal Reserve System elnevezésű magántulajdonú központi bankot. Mindkét Warburg az I.G. Farben nevű világcég igazgatótanácsának is a tagja volt. Hitler karrierje elején tehát a német hírszerzésen keresztül kapcsolatban állhatott velük. Kellően bizonyított tény az, hogy Hitlert pénzügyileg támogatta a bankár oligarchia, és feltételezhető, hogy eszközként használták. Kétségtelen tény, hogy a nácik dollármilliókat kaptak New Yorkból és Londonból. Feltehető, hogy a nemzetközi pénzvilág irányítóival Hitler akkor került konfliktusba, amikor saját német pénzzel lendítette fel a német gazdaságot. A lényeg mindebből az, hogy mind a nácizmust, mind a cionizmust ugyanaz a nemzetközi bankkartell támogatta, és mindkettő olyan célokat követett, amelyek szervesen kiegészítették egymást. Az antiszemitizmus fokozódása Európában hozzájárult Izrael állam létrehozásához. Hitler a teljes zsidó vagyont elkobozhatta volna, ehelyett a Haavara Program keretében segítette Izrael Állam előkészítését. Ez a szuper gazdag nemzetközi bankárokból álló pénzkartell nem érez semmiféle megbánást vagy bűntudatot a zsidókkal szemben vagy bárkivel szemben, minthogy számára a cél szentesíti az eszközt. A nemzetközi pénzkartell (Makow szerint "bankster" kartell) a hatalmát annak köszönheti, hogy a saját magánmonopóliumává tette világszinten a pénz kibocsátását adósság formájában. Lényegében arról van szó, hogy a levegőből tud korlátlan mennyiségben pénzt előállítani. Makow ezt úgy szemlélteti, hogy képzeljünk el valakit, aki valamennyi nemzet összes hitelkártyáját a zsebében tartja. Ha előállna egy ilyen helyzet, akkor az első késztetésünk az lenne, hogy olyan valakiknek adjunk pénzt, akik fel tudják vásárolni vele a világ értékhordozó, termelői-fizikai vagyonát a számunkra. A második kézenfekvő cél olyan totális uralmi rendszer létrehozása lenne globalizációval és világkormányzattal, amely megakadályoz minden nemzetállamot abban, hogy felléphessen ez ellen az uralmirend ellen, és megtagadhassa az adósságszolgálat teljesítését, valamint a kamatok fizetését a magánpénzmonopólium tulajdonosainak. Ahhoz, hogy egy ilyen világkormányzatot a népek elfogadjanak, meg kell gyengíteni őket. Ezért egymás ellen folytatott vég-nélküli háborúzásba manőverezve el kell adósítani őket fegyverkezésre fordított hatalmas hitelekkel, amelyeket a nemzetközi pénzkartell nyújt a számukra. Ezekben a háborúkban elpusztul az emberiség színe java, a maradék pedig elveszti tartását, demoralizált, dekadens, erőtlen, könnyen gyúrható tömeggé válik. Mindezt a leghatékonyabban a politikusok és a tömegtájékoztatás megvásárlásával, valamint a hírszerző szolgálatok (MI-6, CIA, Mossad) ellenőrzésével ültetik át a gyakorlatba. Ez az elmúlt háromszáz év történelmének a lényege. A "világkormányzat" máris az eladósítást használja a világ népeinek a szolgai függésben tartására. Ez a kormányzat úgy is felfogható, mint nemzetközi pénzbehajtó ügynökség. Mindezt persze a demokráciáról, a toleranciáról, az emberi jogokról, a szegénység elleni küzdelemről, és a háború megelőzéséről szóló szóvirágokkal és üres közhelyekkel leplezik. Az Amerikai Bankárszövetség (American Banker's Association) összefoglaló kiadványa 1924-ben így fogalmazta meg azt, ami jelenleg a világban végbemegy: "Amikor az átlagemberek jogilag szabályozott módon elveszítik otthonukat, akkor engedelmesebbé és könnyebben kormányozhatóvá válnak egy erőskezű kormányzat számára, amelyet a vezető pénzemberek, a náluk lévő központosított gazdasági hatalommal tartanak kézben. Ezek közismert igazságok fontosabb embereink számára, akik most hozzáláttak olyan imperializmus létrehozáshoz, amely a világot kormányozza. A szavazók politikai pártrendszeren keresztüli megosztásával rá tudjuk venni őket, hogy energiáikat olyan kérdések körüli küzdelemre fecséreljék, amelyeknek nincs jelentősége." Makow azzal zárja fejtegetéseit, hogy a Rothschild és Rockefeller névvel fémjelzett nemzetközi bankkartell döntéshozói húzódnak meg a legtöbb politikai és kulturális világtendencia mögött, és ezek fő célja a nemzetállam elpusztítása, a valódi demokrácia, a hiteles vallás és kultúra, valamint a házasság és család intézményének az aláásása azért, hogy az emberiséget engedelmesen terelhető birkák színvonalára lehessen süllyeszteni egy világszintű totális rendszer kialakításával. A "terror elleni háború"-val új mumust hoztak létre az emberiség ijesztgetésére, s egy olyan elnyomó rendszer kialakítására, amelyet majd fel lehet használni, amikor a világ népei benyújtják a számlákat. Makow személyes vallomással fejezi be - rövidítve ismertetett - írását: "Valamikor cionista voltam, aki hitt abban, hogy a zsidóknak az antiszemitizmus miatt van saját otthonra szükségük. Ma már tudom, hogy a történelmi ismereteink többségéhez hasonlóan, ez a szemlélet is nagyrészt mesterségesen lett kialakítva. Az antiszemitizmust az okozza, hogy sok zsidó (tudatosan vagy tudatlanul) a bankárok baljóslatú célkitűzéseit szolgálja. A cionizmus, a kommunizmus és a feminizmus csupán ennek néhány példája. A zsidók többsége ma már teljesen azonosul Izraellel, amely a Rothschildok beteges nagyravágyásának az eszköze. Ha a múlt előrejelzi a jövőt, akkor ez nem végződhet jól sem a zsidók, sem bárki más számára."

90

John Rose a holokausztról A zsidó származású John Rose, aki szociológiát tanít a londoni Metropolitan Egyetemen, a cionizmus tekintélyes kutatója és bírálója. "Israel: The Hijack State" (Izrael: Az eltérített állam) című munkájának a holokausztról szóló fejezetében írja, hogy egyetlen egy ország sem akarta befogadni a zsidókat. Németország az Európában élő zsidók többségét lágerba hurcolta és megölte. A háborúban álló szövetségesek, Nagy-Britannia, Amerika és Franciaország sem fogadta be a holokauszt tragikus sorsú túlélőit. Sztálinról pedig, aki korábban lepaktált Hitlerrel, egyre inkább bebizonyosodott, hogy titkos antiszemita maga is. Ezért a Szovjetunió nem számított valódi menedékhelynek. 1945-ben tehát sehol sem várták tárt karokkal a holokauszt túlélőit. Rose felteszi a kérdést: a szövetségesek mit tettek annak érdekében, hogy segítsenek a zsidókon? De legfőbbképpen mit tettek ennek érdekében a cionisták? A döntő az volt: mit tesz az Egyesült Államok? Amerika volt a zsidó menekültek számára az ígéret földje. Mégis az Egyesült Államok visszautasította a zsidó menekültek befogadását, és korlátozta bevándorlásukat más nemzetiségű menekültekhez hasonlóan az 1924-ben bevezetett kvótatörvény alapján. A háború idején, amikor egyre több hír érkezett a holokausztról, az amerikai légierő nem bombázta az Auschwitzba vezető vasutakat, noha ezt kérték a zsidó vezetők. A brit kormány is hasonló álláspontra helyezkedett. 1943-ban, amikor zsidóüldözés elérte a csúcspontját, mindössze 4705 zsidó kapott bevándorlási engedélyt. Ilyen nemzetközi háttér figyelembevételével kell feltenni a kérdést, hogy maguk a zsidó menekültek hová akartak menni? A standard cionista válasz az, hogy természetesen a zsidó nemzeti otthonba, Palesztinába. John Rose azonban kimutatja, hogy a zsidó menekültek többsége az Egyesült Államokba akart menni. Chaplain Klausner cionista szervező, az Amerikai Zsidó Kongresszushoz küldött jelentésében azt ajánlotta: kényszerítsék a zsidó menekülteket, hogy Palesztinába menjenek. Ez nem volt kivételes eset, mert a cionisták arra bátorították a nyugati szövetségeseket, hogy ne engedjék be a zsidó kivándorlókat. 1938-ban a brit kormány be akart fogadni több ezer német zsidó gyermeket. Ben-Gurion azonban ellenezte a tervet, amely túlságosan is világosan tárja fel a cionista vállalkozás motívumait. Rose idézei Ben-Gurion szavait: "Ha tudnám, hogy lehetséges lenne valamennyi németországi gyermek megmentése, Angliába történő átköltöztetésükkel, és csak az 50%-uk jönne "Eretz Ysrael"-be ("Israel"-be), akkor én a második alternatívát fogadnám el, minthogy nekünk nemcsak ezeknek a gyermekeknek az életét kell mérlegelnünk, de Izrael népe történelmére is tekintettel kell lennünk." Arról van tehát szó, hogy Izrael Állam létrehozása elsőbbséget élvez a zsidó életek megmentésével szemben. Ez ellentmond annak a háború után kialakított képnek, hogy Izrael a zsidók megmentője. Rose a holokauszttal kapcsolatban megemlíti, hogy a legnagyobb bűn az a magatartás, amit a cionisták tanúsítottak a nácikkal szemben. Chaim Weizmann a Cionista Világszervezet elnöke, Izrael első államelnöke, sokkal korábban kifejtett véleménye jól megvilágítja magatartását a német antiszemitizmussal szemben. Egy 1912-ben tartott berlini tanácskozáson a következőket mondta: "Minden ország csak korlátozott számú zsidót tud befogadni, ha nem akar emésztési zavarokat a gyomrában. Németországnak már túl sok zsidója van." Rose azzal folytatja, hogy amikor 1933-ban Hitler hatalomra került, rájött, hogy a Németországi Cionista Szövetség az övéhez hasonló nézeteket vall. Ez a Szövetség a következő memorandumot küldte Hitlernek, amely a náci korszakban végig meghatározta a cionisták és a náci rendszer kapcsolatát. Néhány mondatot idézünk belőle: "...A cionizmusnak nincsenek illúziói a zsidó problematikát illetően, amely mindenek előtt olyan abnormális foglalkozási modellben, valamint intellektuális és morális magatartásban nyilvánul meg, amely nem a saját hagyományában gyökerezik... A nemzetállamot valóban kielégítő válasz a zsidó kérdésre az lehet, ha csak azzal a zsidó mozgalommal működik együtt, amelynek célja a zsidóság társadalmi, kulturális, morális újjászületése... A nemzeti élet olyan újjászületésére van szükség a zsidó nemzeti közösség számára is, amely ma a német életben tapasztalható a keresztény és nemzeti értékekhez való ragaszkodáson keresztül. A zsidó számára a származás, a vallás, a közösségi sors és a csoport-tudat szintén meghatározó szerepet játszik életének az alakításában... Zsidó nemzetiségünk felvállalása világos és őszinte viszonyt hoz létre a német néphez, annak nemzeti és faji realitásaihoz. Pontasan azért nem óhajtjuk meghamisítani ezeket az alapokat, mert mi szintén ellenezzük a vegyesházasságot, és a zsidó csoport tisztaságát kívánjuk megőrizni... Gyakorlati célokból a cionizmus bízik abban, hogy együtt tud működni még a zsidókhoz ellenségesen viszonyuló kormányzattal is, hiszen a zsidó kérdéssel nem lehet érzelmi alapon foglalkozni, mert ez valódi probléma, amelynek megoldása valamennyi népnek az érdeke, a jelen helyzetben pedig különösen a német népnek az érdeke." Pontos fogalmazásra van szükség Amikor használjuk az ilyen szavakat, hogy zsidó, zsidóság, szemitizmus és antiszemitizmus, cionizmus és anticionizmus, rendkívül fontos a fogalmak tartalmának pontos meghatározása. Ez természetesen vonatkozik a fasisztázásra, nácizásra, a

91

különböző szélsőségességekkel való riogatásra is. A minősítgetések előtt meg kellene határozni e jelzők pontos tartalmát. Ebben az esetben már nem lehetne felelőtlenül, és következmények nélkül dobálózni ezekkel az alaptalan és gyüllölködő jelzőkkel. Ha az egyik oldal meríthet erőt a közösségi hovatartozás megéléséből, a nagyobb családban - a nemzetben - élő hagyományok ápolásából, a közösségi érdekérvényesítésből, akkor ugyanezt meg kell engedni a másik oldalnak is. A szervezettség nem lehet csak az egyik fél privilégiuma. Aki csak magának tartja fenn a szervezkedés jogát, a közösségi önkifejezés és érdekvédelem jogát, és a magukat magyarnak vallóktól ezt a saját hazájukban megtagadja, az nem magyar. Röviden: Az egyik oldalhoz tartoznak azok, akiknek nem fáj a magyarok pusztulása, közömbösek ezzel kapcsolatban, vagy egyenesen örülnek neki, a másikhoz azok tartoznak, akiknek ez fáj. Ne nevezze magát magyarnak, aki csak mocskolni, gyalázni, fasisztázni tudja azokat, akik fájdalmukat közösségben fejezik ki. Gondoljon ez az oldal arra, hogy mennyi szervezet és közösségi forma áll a rendelkezésére, hogy kulturális, történelmi hagyományait őrizhesse, vallását gyakorolhassa, érdekeit hatékonyan érvényesíthesse. S ehhez megfelelő nemzetközi kapcsolatokkal, sajtóval, vagyoni és pénzügyi háttérrel is rendelkezik, nem úgy, mint a nemzet közös vagyonától pénzügyi technikákkal megfosztott magyar társadalom többsége. Az eddig leírtakból kiderül, hogy mennyire különböző embereket sorolunk nagyvonalú és felületes általánosításokkal azonos csoportba. Azok az embertársaink, akiket zsidóknak nevezünk, lehetnek vallásosak és tudományosan gondolkodó racionalisták, gnosztikusok vagy agnosztikusok, illetve ateisták. Ha vallásosak, akkor lehetnek ortodoxok, neológok, státus quo-k, haszidok, vagy valamelyik reformirányzathoz tartozó zsidók, és így tovább. Ez a felsorolás messze nem teljes. Ha a politikai nézetüket tekintjük, akkor lehetnek baloldaliak, jobboldaliak, cionisták, szabadkőművesek, racionalisták, pragmatikusok. Ha a zsidó hagyományt tekintjük, lehetnek, például, Tóra-követők, karaiták, talmudisták, kabalisták, és így tovább. Politikai meggyőződésük, pedig, a szabadkőművesektől a szekuláris liberálisokon, ultra-liberálisokon, neokonzervativokon keresztül a szocialistákig, szociáldemokratákig, kommunistákig, trockistákig terjedhet, felölelve a teljes politikai színképet. Ez a változatosság tükrözi annak a társadalomnak a sokrétű valóságát, amelynek a közegében élnek. Földrajzi elhelyezkedés szerint vannak keleti és nyugati zsidók. Vannak szefárdok és askenázik, és olyanok is, akiket egyik csoportba sem lehet egyértelműen besorolni. Vannak olyan zsidók, akik ellenzik a cionizmust, és keményen bírálják Izraelt. Ezeknek egy csoportját hívják "SHIT-Jews"nak, vagyis Self-Hating Israel-Threatening Jews-nak, azaz: öngyűlölő és Izraelt fenyegető zsidóknak. Vannak olyan zsidó származású embertársaink, akik a Zsidó Állam feltétlen hívei, azaz csak egy zsidó többségű Izraelt tudnak elképzelni Palesztinában. Ők a két állam megoldás hívei. Vannak, akik viszont egyetlen szekularizált államot képzelnek el Palesztinában, amelyben megvalósul az állam és a vallás szétválasztása, s amelynek a szekuláris alkotmánya valamennyi állampolgár számára - etnikai hovatartozásától függetlenül - biztosítja a teljes egyenjogúságot. Ahogyan a Magyarországon élő zsidó közösség is teljesen egyenjogú és az alkotmányos magyar nemzet szerves részét alkotja. A világban való elhelyezkedést illetően, vannak olyan zsidók, akik nem Izraelben, hanem a nagyvilág országaiban, diaszpórában élnek. Ezek is széles skálán helyezkednek el. Vannak, akik a teljes emancipáció, integráció és asszimiláció hívei, és vannak olyanok is, akik ragaszkodnak a befogadó néptől való elkülönülés valamilyen változatához, és elvetik az asszimilációt. Magyar vonatkozásban is széles a skála, amely a Magyarországon élő zsidóktól a magyar zsidók különböző azonosulási fokozatain át a zsidó származású magyarokig terjed. Ők a teljesen asszimilálódott, érzelmileg is magyarrá lett honfitársaink. Magyarok. Azok tartoznak közéjük, akiknek már fáj a magyar nép tudatosan előidézett, és immáron feltartóztathatatlanná vált fogyása, a nemzeti vagyon megtervezett és végrehajtott elvétele, illetve beolvasztása a nemzetközi pénzügyi közösség globális részvényvagyonába; őnekik már őszintén fáj a magyar társadalom többségének elszegényedése, örökös adósságszolgaságba süllyedése. Vannak egyre nagyobb számban olyan zsidó származású honfitársaink, akiknek nem kevésbé fáj, hogy ezt a népet a nemzetközi háttérhatalom - saját hirdetett elveinek a durva megszegésével - a trianoni országcsonkítással sújtotta, és összeszorul a szíve a többi magyar nyomorúság láttán is. Ezek nem fasisztázzák le csupán azért a másik magyar állampolgárt, mert az úgy érzi, hogy magyarnak lenni erkölcsi kötelezettség, különösen a feltartóztathatatlannak látszó nemzetpusztulás idején. Kertész Imre joggal mondta, hogy zsidónak lenni erkölcsi kötelezettség, de ez a valódi magyarokra is érvényes: Magyarnak lenni is erkölcsi kötelezettség! Ne alkalmazzunk itt is kettősmércét. Ezért is nem lehet pontosan meghatározni, hogy hány honfitársunk tekinthető zsidónak, mert annak legalább két feltétele van: az egyik, hogy ő magát valamilyen okból (származás, vallás, etnikai, nemzeti hovatartozás stb.) zsidónak tekintse, a másik feltétel pedig az, hogy a zsidó közösség és annak szervezetei is - az ő feltételrendszerük és szempontjaik alapján - zsidónak ismerjék el. A rendszerváltás után a magyarországi zsidó-származású és zsidó- vallású honfitársainkat képviselő szervezetek a kisebbségi törvény kodifikációs folyamatában az 1990-es évek elején nem kívánták a zsidó közösséget nemzeti kisebbségként bejegyeztetni. Ezért a 13 regisztrált etnikummal ellentétben a magukat zsidónak tartó honfitársaink nem alkotnak hivatalosan kisebbségi etnikumot. Ezt tették arra hivatkozva, hogy magyarok, a többségi magyar nemzet teljesen egyenjogú, kisebbségnek nem minősülő részei. De azért olyan magyarok, akik ilyen vagy olyan okból, így vagy úgy, mégiscsak elkülönítik magukat, vagyis kettős-identitással rendelkeznek. Zsidó származású és vallású honfitársaink létszámának meghatározása is nehézségekbe ütközik, mivel igen különbözőek asszimilációs és integrációs fokozataik. Meglehetősen nagy a vallásukat nem gyakorló vagy kifejezetten ateista zsidók száma,

92

az identitásőrzést pedig nagyon változatos módon gyakorolják a vegyes családokban. Vannak, ahol gyakorló vallásosság nélkül is betartják a hagyományőrző zsidó rítusokat. Van, ahol viszont csak a felmenők emlékének az őrzéséig terjed a hagyomány tisztelete. A zsidó közösségnek azok a tagjai, akik több kritérium szerint is zsidónak tartják magukat, és ezt elismeri róluk a zsidó közösség is, alkotják azt a közösséget, amelynek a létszáma 100-150 ezerre tehető. Ennek a zsidó közösségnek a társadalmi élete sokszínűen tagolt. Budapesten van Közép-Európa egyetlen rabbiképzője, és Európa legnagyobb zsinagógája. Több zsidó általános iskola és gimnázium is létezik számos társadalmi és kulturális egyesülettel. Fontos tény még az is, hogy Magyarország egészében aktívan és meghatározó módon jelen van az izraeli tőke, izraeli állampolgárok (és nemcsak a magyar származásúak) ezrei vásárolnak lakóingatlant, és több ezerre tehető a magyar izraeli kettős-állampolgárok száma. Ilyen sokrétűség és sokszínűség figyelembevételével rendkívül homályos zsidókról és zsidóságról beszélni. Azonnal fel kell tenni a kérdést, hogy e rendkívül sokrétűen differenciálódott közösség milyen kapcsolatrendszert hordozó, milyen egyéni és közösségi azonosságtudattal rendelkező, milyen politikai célokat felvállaló tagjáról szólunk? Oly nagy a különbség e sokrétűen strukturálódott közösség tagjai között, hogy ami igaz az egyikre, az lehet, hogy teljesen érvénytelen egy másik tagjára. Lehet-e ilyen megfontolások alapján arról beszélni, miként azt Bjerknes teszi, hogy a zsidóság egésze, mint olyan, akarja megszerezni magának a világuralmat? Ez így nyílván túlságosan általánosító, ezért téves megállapítás. Vagy lehet-e zsidónak tekinteni, aki nyíltan ateistának vallja magát, és a tudományos racionalitás híve? Ha érvényes a kabalista, gnosztikus, szabadkőműves, szupergazdag nemzetközi bankárokra, hogy ők a pénzhatalom náluk lévő eszközeivel a világuralomra törnek, szabad-e ezt úgy interpretálni, hogy a zsidó nép egésze, a zsidóság, mint olyan, tör a világuralomra? E hosszú írásnak kétségeket kell ébresztenie az olvasóban az olyan túlzó általánosítások iránt, mint amilyeneket az egyébként rendkívül alapos kutatómunkára támaszkodó és tárgyilagosságra törekedő Bjerknes használ. Úgy gondolom, hogy azon emberközösség túlnyomó részének, amely úgy jelöli magát valamilyen ismérv alapján, hogy zsidó nép, semmi köze nincs ahhoz az immár háromszáz éve folyó világtörténelmi programhoz, amelynek a célja az egy-központból irányított világkormányzat létrehozása, amelyben a hatalmat a náluk lévő magánpénzmonopólium segítségével a szupergazdag nemzetközi bankárok gyakorolják. Mint láttuk, ez az önálló érdekcentrumot és erőközpontot képviselő szűk csoport, olyan pénzuralmi rendszert vezetett be, amely végül is biztosította számára a világrendszer irányításának a lehetőségét. Ez a különálló érdekcsoport nem azonos a zsidó nép egészével, és még akkor sem lehet zsidó nép világuralmáról beszélni, ha ehhez a pénzuralmi világelithez kizárólag zsidó származású dinasztiák és pénzemberek tartoznának. Ez a globális pénzoligarchia azonban vegyes etnikumú, és saját - minden vallástól elkülönülő - eszméket képvisel. Az megfelel a tényeknek, hogy ez a pénzuralmi világelit bizonyos stratégiai céljai eléréséhez felhasználta a zsidó nép egyes közösségeit. De az is tény, hogy amikor hosszú-távú céljai azt kívánták, más népekkel együtt a zsidó nép tagjait sem habozott feláldozni. Ha érdekei úgy kívánták, igyekezett felhasználni a zsidó vallást is, annak különböző változatait, a júdaizmust, a talmudista és kabalista irányzatokat, hogy azok adjanak vallási támogatást politikai törekvéseihez. De ez a pénzuralmi-elit elsősorban szabadkőműves, és annak is az általa létrehozott gnosztikus-illuminátus nézetrendszerét és hálózatát képviseli. Ennek pedig az a lényege, hogy az egy-központból irányított világot úgy kell a kezükben lévő magánpénzmonopóliummal működtetni, hogy egyben a föld lakosságát jelentősen csökkenthessék, mert ahogyan azt a világelit 1995 szeptemberében megtartott San Francisco-i tanácskozáson megállapították: "A világgazdaság mozgásban tartásához az emberiség jelenlegi létszámának a 20%-a is elegendő." Az Európai Egyesült Államok (Írásomat a magyar politikai élet azon képviselőinek ajánlom, akik szervilizmusban felülmúlhatatlanok.) A magyar országgyűlés tagjai anélkül, hogy megfelelően tanulmányozták és megvitatták volna - példát mutatva ismét az elvtelen szervilizmusból - az uniós tagállamok közül elsőként hagyták jóvá a Lisszaboni Szerződést. Tájékozódásom szerint a magyar fordítás 2007. december 17-ére, vagyis a parlamenti szavazás napjára készült el. Ezen napon tette közzé az Európai Unió Hivatalos Lapja, C 306 jelű kiadványában, s így olvasható az Országgyűlés honlapján is. A Lisszaboni szerződés szövege angolul, franciául és németül már elérhető volt az Interneten. Ha abból indulunk ki, hogy a magyar országgyűlés több tagja nem rendelkezik kellő nyelvtudással ahhoz, hogy ezeken a nyelveken olvasson el bonyolult tartalmú szövegeket, akkor mégiscsak arra a következtetésre kell jutnunk, hogy számos képviselő úgy szavazta meg ezt a rendkívül fontos jogszabályt, hogy anyanyelvén csak a szavazás napján vehette kézbe. Ha ehhez még azt is hozzászámoljuk, hogy ugyanezen a napon kellett más fontos jogszabályokról is szavazni, akkor egyértelműen kijelenthetjük, hogy példa nélkül álló felelőtlen közéleti magatartással állunk szemben. A 325 igennel, 5 nem szavazattal és 14 tartózkodással elfogadott Lisszaboni szerződés, amely módosítja az Európai Unióról szóló és az Európai Közösséget létrehozó alapszerződéseket, nem kevesebbről szól, mint Magyarország független államiságának a tényleges feladásáról, az egyenjogúság és mellérendeltség alapján működő nemzetek Európája helyébe nemzetek feletti, föderatív birodalmi állami struktúra létrehozásáról, és e birodalmon belül is az Európai Központi Bank diktátori jellegű különleges hatalommal való felruházásáról. Az a sejtésünk, hogy azért került sor a demokrácia legalapvetőbb

93

normái megkerülésével - a választópolgárok háta mögött - e fontos nemzetközi szerződés elsietett ratifikálására, mert a nemzetközi pénzvilág szolgálatában álló politikai érdekcsoportok nem akarták, hogy a magyar társadalom megértse, miről is született valójában döntés. Miért kellett volna érdemi vitát tartani a Lisszaboni szerződésről? Elsősorban azért, mert ez a szerződés - figyelembe véve az európai integrációs folyamat egész történetét - a legjelentősebb változtatásokat hajtja végre az Európai Unió szerkezeti felépítésében, működési rendjében és politikai döntés hozatalának az alakításában. Legalább 15 nyomós érvet tudunk felsorolni amellett, hogy a magyar országgyűlés képviselőinek miért kellett volna alapos vitát tartaniuk erről a sorsfordító nemzetközi szerződésről. A nemzetközi pénz és korporációs oligarchia érdekeit felvállaló politikusok Brüsszelben és másutt természetesen üdvözölték, hogy a Lisszaboni megállapodás létrejött, és így véget vetett annak az immár két és fél éve tartó bizonytalanságnak, amely az EU alkotmányos szerződésének a franciaországi és hollandiai elutasítása nyomán alakult ki. A Lisszaboni Szerződés, amely más csomagolásban ugyan, de pontosan azt tartalmazza, amit az elutasított alkotmányos szerződés, az Európai Unió birodalmi állammá való átalakítását szorgalmazó érdekcsoportok számára azért megnyugtató, mert lehetővé teszi az uniós intézmények átláthatóbb, hatékonyabb, és számukra kiszámíthatóbb működését. Úgy vélik, hogy egy föderatív állammá átalakított Európai Birodalom, az új Római Birodalom, hatékonyabban képes kezelni a globális kihívásokat, köztük kiéleződött gazdasági versenyt, a felmelegedéssel járó problémákat, mint a konföderációként működő Nemzetek Európája, a jelenlegi Európai Unió, és nagyobb figyelmet tud fordítani a regionális válságok megelőzésére is. Az újra csomagolásra azért vállalkoztak a nemzetközi pénzvilágnak elkötelezett Európai Unió-s döntéshozók, mert ezzel a formai megoldással számos tagállamban ki lehet kerülni - a demokrácia megszégyenítésével - az állampolgárok véleményének a kikérését. A pénzoligarchia szolgálatára szegődött politikusok számára ez kényelmes megoldás. Tisztában vannak azzal, hogy több tagországban is az Európai Unió nemzetek feletti birodalmi állammá történő átalakítása nem kapná meg a többségi támogatást, és ezért a népszavazás kiküszöbölendő kockázat. Ezt álszent képmutatással úgy is lehet magyarázni, hogy a közvetlen demokrácia, azaz a népszavazás, csak akkor lehet hatékony, ha az eldöntésre előterjesztett kérdésekre el lehet várni a választóktól a hozzáértő választ. Egy több száz oldalas nehéz jogi, közgazdasági, politikai szöveg esetében, amely tartozékaival háromezer oldalt tesz ki, aligha lehet elvárni, hogy a választók megfelelően eligazodhassanak, és érdemben dönthessenek. Úgy látszik, hogy tartalmi tájékozódás nélkül csak a magyar országgyűlés képviselői alkalmasak a legrövidebb időn belül is jó döntést hozni. Erre a virtuóz teljesítményre más nem képes. Itt csak annyit jegyzünk meg, hogy a legbonyolultabb kérdéseket is lehet a lényegre szorítkozva közérthetően elmagyarázni úgy, hogy azt az átlag választópolgár is megérthesse. Ebből a meggyőződésből indulnak ki a brit parlament, a Westminster képviselői, akik komoly erőfeszítéseket tesznek, hogy Nagy Britanniában népszavazáson nyilváníthasson véleményt a lakosság arról, hogy kész-e történelmi alkotmányát egy nemzetek feletti birodalom bürokráciája érdekében feláldozni, és elfogadni, hogy ezentúl a legfontosabb kérdésekben ne az általa választott és neki politikai felelősséggel tartozó képviselők döntsenek, hanem politikai felelősséggel nem tartozó, felelősségre nem vonható, nemzetek feletti hatalmi struktúrák bürokratái. Nagy Britanniában még csak beindult az a küzdelem, amelynek célja a népszavazás megtartása, hiszen mind a Tony Blair, mind, pedig a Gordon Brown kormánya ígéretet tett az Egyesült Királyság lakóinak, hogy az Európai Unió alkotmányos szerződéséről népszavazást fog tartani. Mivel pedig a Lisszaboni Szerződés tartalmilag teljesen megegyezik az Európai Unió megbukott alkotmányos szerződésével, ezért a népszavazást a Lisszaboni Szerződésről is meg kellene tartani. Írországban annyiban jobb a helyzet, hogy az Ír köztársaság alkotmánya kötelezővé teszi az alkotmány módosításával járó minden kérdésben a népszavazás tartását. (Úgy látszik, hogy az ír nép sokkal okosabb, mint a magyar, mert nekik el lehet magyarázni: miről szól az EU-Reformszerződés, és képesek is az érdekeiknek megfelelő döntés meghozatalára. De az is lehet, hogy az ír politikusok jobbak, mert értik a módját, hogy bonyolult információkat is közérthetően adjanak át.) Első észrevételünk a Lisszaboni Szerződés kapcsán: tisztességtelennek tartjuk az Európai Unió döntéshozói részéről azt, hogy egy demokratikus választással elutasított alkotmányos szerződést hasonló tartalommal, de eltérő formában ismét előterjesztenek, vagyis a dánokkal szemben korábban alkalmazott antidemokratikus technikákhoz nyúlnak, amely "demokratikus zaklatás" néven vált ismertté a szakirodalomban. Ennek lényege az, hogy a pénz- és korporációs-oligarchia kiszolgálói addig és annyiszor szavaztatják meg a polgárokat, amíg azok végül is el nem fogadják a nemzetek feletti hatalmi struktúrák igényeit. A Lisszaboni Szerződés tehát semmi egyéb, mint a demokratikus zaklatás szégyenteljes alkalmazása immáron 27 európai állam választópolgáraival szemben. Második észrevételünk arra vonatkozik, hogy a Lisszaboni Szerződés 46. cikkelye szerint az Unió jogi személy. Ez alapvetően átalakítja az európai integráció belső kapcsolatait, mert amit eddig a tagállamok együttesen eldönthettek, vagyis a demokratikusan választott kormányzatok hatáskörébe tartozott, azt most a nemzetek feletti jogi személyiséggel rendelkező struktúra a saját hatáskörében is eldöntheti. A jogi személlyé átalakult birodalmi bürokrácia úgy mozoghat a nemzetközi kapcsolatok rendszerében, mintha külön állam lenne, mintha megalakult volna Európai Egyesült Államok. Ennek megfelelően saját diplomáciai kara lehet, ugyanúgy, mint az Amerikai Egyesült Államoknak, nemzetközi szerződéseket köthet, beleértve a nemzetközi kereskedelmi megállapodásokat; meglévő nemzetközi szerződéseket beiktathat saját

94

jogszabályai közé, és külön helyet is igényelhet magának az Egyesült Nemzetekben, valamint annak irányító szerveiben, így a Biztonsági Tanácsban is. Harmadik észrevételem: A Lisszaboni Szerződés 9. cikkelye az, amelyik kimondja, hogy az Európai Unió Tanácsa, amely eddig a tagállamok miniszterelnökeiből, és külügyminisztereiből állt, tehát kormányközi testület volt, most uniós intézménnyé, nemzetek feletti birodalmi kormányzati testületté alakul át. Egy ilyen Tanács többé nem az egyes tagállamok választópolgárainak az érdekeit képviseli, ahogyan az egyes állam-és kormányfők felelősséggel tartoznak saját parlamentjüknek és lakosságuknak. Ez a Tanács már csak a nemzetek feletti birodalmi érdekeket, értékeket és célokat érvényesíti. Ezeket az értékeket, célokat és érdekeket nem a választópolgárok akarata határozza meg, amelyet választásokon juttatnak kifejezésre, hanem a tekintélyuralmi birodalommá átalakult Európai Unió meglévő és a jövőben elfogadásra kerülő jogszabályai. Negyedik ok, amiért a magyar országgyűlés tagjainak vitát kellett volna rendezniük a parlamentben az, hogy a Lisszaboni Szerződés 9. cikkelye megszünteti az egyes tagállamoknak azt a jogát, hogy automatikusan kijelölhessenek a Brüsszeli Bizottságba egy Európai Uniós biztost. A hivatkozott cikkely megerősíti a Bizottság függetlenségét. Előírja, hogy a Bizottság és annak tagjai nem kérhetnek és nem fogadhatnak el egyetlen tagállam kormányától vagy más intézménytől, testülettől és hivataltól semmiféle instrukciót, utasítást, iránymutatást. Minthogy a Bizottság felelős az Európai Unió jogszabálytervezeteinek az elkészítéséért, és ő rendelkezik a kezdeményezési jogkörrel, a teljes függetlenség a politikai felelősséggel tartozó és demokratikusan megválasztott tagállami kormányoktól, azt jelenti, hogy a Bizottság teljesen elszakadt minden választott testülettől, legyen az nemzetállami szintű, vagy nemzetek feletti szinthez tartozó. A Bizottság tehát többé nem beszámoltatható, és tetteiért nem számon kérhető. Itt most csak megjegyezzük, hogy informálisan több olyan oligarchikus szervezet is működik már, mint például az 1983-ban létesült "European Roundtable of Businessman" (ERT), amely a nemzetközi pénz és korporációs oligarchia legmagasabb rangú irányítóit tömöríti, kifejezetten abból a célból, hogy az érdemi stratégiát kidolgozzák az Európai Unió formális irányító szervei számára, és azt velük végre is hajtassák. Az ERT ilyen irányú tevékenységéről számol be Keith Richardson "Big Business and the European Agenda" 'Az üzleti világ és az európai célkitűzések" című munkájában, amely 2000-ben jelent meg a University of Sussex kiadásában. Keith Richardson, mint az ERT titkárságának az irányítója, értékes tájékoztatást nyújt arról, hogy a nemzetközi pénz- és korporációs-oligarchia, hogyan irányítja az Európai Uniót saját stratégiájának megfelelően alibiként fenntartva a demokrácia látszatát. Keith Richardson fontos megállapításaira a továbbiakban visszatérünk. Ötödikként arra hívjuk fel a magyar országgyűlés képviselőinek a figyelmét, (akiknek a ratifikálás előtt e problémának az átgondolására sem volt idejük), hogy a Lisszaboni Szerződés az Európai Unió birodalmi struktúráit feljogosítsa arra, hogy saját szerződéseiket kiegészítsék, módosítsák anélkül, hogy e célból kormányközi tanácskozást tartanának, és kötelezve lennének új szerződés kötésére, illetve arra, hogy ezeket az új szerződéseket és szerződésmódosításokat a tagállamokkal ratifikáltassák. A Lisszaboni Szerződés előtt az EU szerződések módosítása csak a tagállamok kormányainak a hozzájárulásával volt lehetséges. (Írország esetében, pedig az egész lakosság részvétele kötelező a döntéshozatali folyamatban.) Az Európai Tanács egyhangú döntéssel most már kiegészítheti a szerződéseket, és többé nincs szükség ratifikációs eljárásra. Ez azt is jelenti, hogy a jövőben alapvetően módosítani lehet a hatalmi és igazgatási struktúrákat, az eljárásokat és hatásköröket, anélkül hogy az Európai Uniónak népszavazást kellene tartania ezekről a változtatásokról. Hatodikként arra kívánjuk felhívni a figyelmet, hogy a Lisszaboni Szerződés tartalmaz nyolc új cikkelyt, amely lehetővé teszi az Európai Tanács számára olyan új hatáskörök gyakorlását, amelyek eddig nem álltak a rendelkezésükre. Ezek közé tartozik a birodalmi szintű közös kül- és biztonságpolitika, amelyet most már nem egyhangúlag kell gyakorolni, hanem elégséges hozzá a minősített többség. Ez érvényes a büntetőjog birodalmi egységesítésére, amely túllép a büntetőjog és büntető-eljárásjog eddigi harmonizációján. Az új rendelkezések kibővítik az Európai Tanács hatáskörét egy Európai Uniós államügyészség létrehozásával, amelynek élén a "European Public Prosecutor", vagyis az Európai Ügyész állna. Hetedikként kiemeljük, hogy az Lisszaboni Szerződés 105 hatáskört von el a tagállamok hatásköréből és helyez át birodalmi szintre. Ezek közé tarozik a kül-, a biztonság- és a védelmi politika, a kereskedelem, az igazságszolgáltatás irányítása, valamint a gazdaságpolitika. A magyar választókat érdekelték volna azok az érvek, amelyek alátámasztják, hogy ezt a 105 hatáskört miért célszerű nemzetállami hatáskörből Európai Uniós hatáskörbe átadni. Ez ugyanis a legnagyobb hatásköri kibővítés a tagállamok hátrányára az európai integrációs folyamat és az Európai Unió egész történelmében. A tömegtájékoztatási intézmények munkatársainak feladata lett volna, hogy pótolják ezt a tájékoztatást a magyar társadalom számára, hamár a választott képviselők ezt a kötelezettségüket nem teljesítették. Nyolcadik ok, amiért szükség lett volna egy érdemi parlamenti politikára az, hogy 68 kérdéskörben az egyhangú döntéshozatal helyébe a minősített többség lép az Európa Tanács keretében. Ez azt jelenti, hogy a kisebb méretű, és kisebb érdekérvényesítő erővel rendelkező tagállamok kevésbé lesznek képesek választóiktól kapott megbízatásuknak megfelelően a nemzeti érdekeket képviselni a Tanácsban. A konszenzuson alapuló döntéshozatal megkövetelte a kisállamok egyetértését is, és így azok nagyobb befolyást tudtak gyakorolni. 68 területen ez a lehetőségük megszűnik.

95

Kilencedikként kiemeljük azokat a jelentős eljárási változtatásokat, amelyeket a Lisszaboni Szerződés tartalmaz, de szándékosan homályban tart. A reformszerződés felsorolja a két létező alapszerződés bonyolult kiegészítését, azzal a nyilvánvaló hátsó gondolattal, hogy igen kevesen fognak ezeknek utánanézni, és ennek megfelelően az ezzel kapcsolatos viták elmaradnak. Az átláthatóság és világosság alapvető követelmény minden ilyen fontos nemzetközi szerződés esetében. Ilyen világos áttekintés hiányában valóban nem várható el az átlag választópolgártól, hogy kellő felkészültséggel dönthessen. A tizedik észrevétel is közérdeklődésre tarthat számot. A Lisszaboni Szerződés megerősíti a gazdaságpolitikának azt az egyoldalú irányát, amely aláássa az állam által nyújtott közösségi szolgáltatásokat és a munkavállalók jogait. Az Európai Unió alapszerződései, és a Lisszaboni Megállapodás nem tesz említést a közjó érdekében álló közszolgáltatásokról. Ehelyett a szerződéseket két csoportra osztja fel. Egyrészt olyan szolgáltatásokra, amely az általános gazdasági érdeket képviselik (Services of General Economic Interest), és olyan szolgáltatásokra, amelyek viszont az általános érdek szolgálatában állnak (Services of General Interest). Ha pontosan meghatároznák, hogy mi minősül ez utóbbinak, akkor talán eligazodhatnánk ezen a megkülönböztetésen. A jelenleg érvényes Európai Bírósági eseti döntések értelmében az minősül gazdasági tevékenységnek, amely piacon forgalmazható javakat és szolgáltatásokat állít elő. Egy ilyen meghatározás értelmében valamennyi közszolgáltatás is beilleszthető az általános gazdasági érdek kategóriájába, és sokkal kevésbé sorolható az általános érdeket kielégítő szolgáltatások kategóriájába. A Lisszaboni Szerződés 16. cikkelye új gazdasági és pénzügyi feltételeket csatol az általános gazdasági érdeket kielégítő szolgáltatásokhoz. Ez azért érdekes például magyar vonatkozásban, mert az olyan közszolgáltatások, mint a szolidaritás alapú, közös kockázat viselésen alapuló társadalombiztosítás, s benne az egybiztosítós, de többpénztáras egészségügyi ellátás, továbbá a közszolgáltatásként nyújtott iskolai képzés, könnyen átsorolható a piaci kategóriába, és átalakítható nyereségérdekelt, profitorientált privát üzleti vállalkozássá. A Lisszaboni szerződés 6-os számú jegyzőkönyve előírja, hogy az Európai Uniónak szavatolnia kell a verseny tisztaságát, torzításmentességét. Ez a rendelkezés felhatalmazza az Európai Uniót, hogy a közszolgáltatásokkal kapcsolatban is eltávolítson minden versenyt akadályozó szabályozást és rendelkezést. Melyek lehetnek ezek? Ide sorolható az állami támogatás, a közfinanszírozás, a piac védelme, az egészségügyi ellátás közszolgáltatásként való megtartása, a környezetvédelem, a munkavállalók jogainak a biztosítása, valamint az ún. "állami monopóliumok". Ha az Európai Unió mindezt eltávolíthatja az egyes tagállamok jogrendszeréből, az gyakorlatilag a szociális piacgazdaság és a jóléti állam maradványainak a felszámolását jelenti, és véget vet az európai kultúra csúcsteljesítményének bizonyult szociális piacgazdaságnak, és a jóléti állam modelljének. Helyébe a nemzetközi pénztőke kívánságai kerülnek, a teljes liberalizáció, dereguláció és a privatizáció, a protekcionizmus minden fajtájának a felszámolásával. Egyes szociáldemokrata politikusok azt hangsúlyozzák, hogy a Lisszaboni Szerződés 9. jegyzőkönyve kiveszi a közszolgáltatásokat e szabályok alól. Mivel azonban az általános érdekű szolgáltatások nincsenek pontosan meghatározva, ezért valójában a közszolgáltatások sincsenek kivéve a tőke korlátlan szabadságát biztosító rendelkezések alól. A tizenegyedik észrevételünk az, hogy a 2/2 cikkely az Európai Unió történetében első ízben az árak szilárdságának a védelmét is célkitűzésként jelöli meg. Az infláció mérséklése valóban fontos közérdek. Ha azonban az árstabilitást arra használják, hogy korlátozzák vele az egyes tagállamok fontos közcélokat szolgáló kiadásait, vagy csökkentsék a tagállamok költségvetéseinek a deficitjét, akkor bizonyíthatóan már negatív hatást gyakorolhat az egyes tagállamok gazdasági és társadalmi életére. Ha az árstabilitás megőrzése konfliktusba kerül olyan fontos közérdekkel, mint a teljes foglalkoztatottság vagy a társadalmi haladás, akkor az európai bíróság hatáskörébe tartozik eldönteni, melyik cél élvez elsőbbséget. A demokrácia deficitet az jeleneti, hogy a kinevezett, felelősségre nem vonható Bíróság dönt a demokratikusan választott és politikai felelősséggel tartozó tagállami kormányok és törvényhozói testületek helyett. Tizenkettedik észrevételünk az, hogy a Lisszaboni Szerződés 10-től 28-ig terjedő cikkelyei lényegesen megnövelik az Európai Unió ellenőrzését az egyes tagállamok kül-, biztonsági- és védelmi politikája felett, ezt nemzetek feletti hatáskörbe vonja. Ennek, pedig nyilvánvaló célja az EU, mint nemzetek feletti állami struktúra katonai erejének a megnövelése, és így világpolitikai súlyának erősítése. Az új szabályozás értelmében a külpolitikával, biztonságpolitikával és védelmi politikával kapcsolatos döntéseket egyhangúlag kell meghozni, a 17. cikkely azonban lehetővé teszi az Európa Tanács számára azt is, hogy minősített többséggel határozzon kül- és biztonságpolitikai kérdésekben. Mindez azt jelzi, hogy megkezdődött a kül-, a biztonsági és a védelmi politikai hatáskörök átcsoportosítása az Európai Unió nemzetek feletti bürokráciájához. A 28. cikkely szerint a tagállamoknak fejleszteniük kell védelmi képességeiket. E cél érdekében külön alap létesül, és olyan eljárásokat vezetnek be, amelyek szavatolják a védelmi célokra fordítandó források gyors szétosztását. Mindez együtt jár azzal, hogy a tagállamoknak lényegesen növelniük kell az Európai Unió közös fegyverkezéséhez a hozzájárulásukat. A 28-as cikkely tartalmazza azt is, hogy az Európai Unió közös biztonsági és védelmi politikáját összhangba kell hozni az Észak Atlanti Szerződés Szervezetével, azaz a NATO-val szemben vállalt kötelezettségekkel. Ez továbbra is fenntartja azt a helyzetet, hogy a NATO-ban elsöprő fölénnyel rendelkező Egyesült Államok akarata érvényesüljön, és az Európai Unió megnövekedett fegyveres erejével hatékonyabban támogassa azt a szuperhatalmi politikát, amelyet az Egyesült Államok a felette is hegemóniát gyakorló globális pénzimpérium érdekében folytat. Ez megerősíti azt, hogy az Európai Unió nem más, mint a világ hegemóniát megszerzett pénzügyi hálózatok kiszolgálója, a tervbe vett egy központból irányított világrendszer, egy lehetséges Globális Unió földrésznyi régiója. Mindezeket a kérdéseket nemcsak a magyar országgyűlésben kellett volna

96

részletesen megvitatni, de a magyar társadalom széles köreinek a bevonásával közéleti vita tárgyává is kellett volna tenni, hogy minél több magyar polgár értse meg azokat a nagy horderejű változásokat, amelyekre a Lisszaboni Szerződés nyomán sor került és kerül. A tizenharmadik észrevétel az, hogy a Lisszaboni Szerződés nem foglalkozik megfelelően az éghajlatváltozással és a nyomában járó fontos feladatokkal. Mindössze annyit említ, hogy az Európai Unió támogatja a környezetvédelmi problémákkal való regionális és világszintű foglalkozást, különösen a felmelegedéssel és éghajlatváltozással kapcsolatos problémák megoldását. Tekintve a kérdés súlyosságát mindez csak jelképesnek tekinthető, és egyáltalán nem növeli az Európai Uniónak e fontos feladatkörben a hatáskörét, ugyanis a jelenlegi szerződések is lehetővé teszik a környezetvédelemmel kapcsolatos feladatok ilyen szintű megközelítését. Tizennegyedikként az országgyűlés tagjainak alaposan meg kellett volna vitatniuk a Lisszaboni Szerződésnek azokat az új rendelkezéseit, amelyek kizárólagos hatásköröket biztosítanak a kereskedelmi politika terén az Európai Unió transznacionális bürokráciájának. Ezek közül is kiemelkedik az, hogy nemzetközi tárgyalásokat folytathat, és megállapodásokat köthet kereskedelmi kérdésekben. A 10a cikkely hangsúlyozza, hogy az Európai Unió a korlátozások teljes megszüntetésére törekszik a nemzetközi kereskedelemben, és ez az egyik vezérelve az Európai Unióhoz nem tartozó országokkal kapcsolatos politikájában. Az Európai Unió jelenleg is arra törekszik, hogy a "fejlődő országok" megszűntessék a "határokon túlmenő ellenőrzést", vagyis hogy lazítsanak az ellenőrzéseken, korlátozásokon, a környezetvédelmi előírásokon, a munkavállalók jogait védő szabályokon, tekintet nélkül arra, hogy milyen következményekkel jár e védelmi szabályok eltávolítása. Már első látásra is jelentős visszalépésnek tekinthetők ezek a rendelkezések, a világméretű szegénység és egyenlőtlenség elleni küzdelemben. Itt említhetjük meg a Lisszaboni Szerződésnek az a nukleáris energia békés felhasználásával kapcsolatos rendelkezését. A 12. jegyzőkönyv szerint az Európai Atomenergiai Bizottság, EURATOM, tevékenységét változatlanul támogatni kell. E szervezet célja a nukleáris energia felhasználásának elősegítése. Jó lenne tudni, hogy az Európai Unió tagállamaiban végülis kívánatos-e az új atomerőművek építése vagy se? Az Európai Unió egyik alapító országában, Franciaországban 58 atomerőmű működik. Ezzel szemben Németországban már a 80-as évek végén és az 1990-es évek végén épült csúcstechnológiájú atomerőművek sem kezdhették meg a működésüket. Az Európai Unióhoz csatlakozott keleteurópai országok szovjet típusú atomerőműveiből, pedig többet már a belépés feltételeként le kellett állítani. Tizenötödik ok, amiért érdemi vitát kellett volna tartani a magyar országgyűlésben, annak az elemzése, hogy a Lisszaboni Szerződés valóban hatékonyabbá és demokratikusabbá teszi-e az Európai Uniót? A Lisszaboni Szerződés mellett érvelők arra hivatkoznak, hogy ez a reformszerződés több hatáskört biztosít a tagállamok nemzeti parlamentjeinek, és az állampolgároknak nagyobb beleszólást, emberi jogaiknak, valamint politikai szabadságjogaiknak, pedig hatékonyabb védelmet biztosít. Arra hivatkoznak, hogy a 27 tagúvá növekedett Unió a jelenlegi szervezeti felépítéssel és hatásköri megosztással már nem képes megfelelően működni. Ezekkel az érvekkel az a probléma, hogy ténylegesen az ellenkezőjük az igaz. A Lisszaboni Szerződés a tagállamok nemzeti törvényhozásainak és az állampolgároknak csak látszólag biztosít többletjogokat. Ezeket teljesen semlegesítik, illetve felhígítják azok a szabályok, amelyek fontos hatásköröket vonnak el tagállamoktól, átadva azokat az Unió nemzetek feletti intézményeinek. Az emberi jogokra vonatkozó rendelkezések nem bővültek, és az alapvető emberi jogokra vonatkozó nemzetközi szerződések alkalmazását is erőteljesen korlátozzák az Európai Unió szabályai. Ami a bővítést illeti, azt tapasztalhattuk, hogy az Európai Unió képes volt nagyobb válság nélkül működni, és az Európai Uniónak a működésképtelenségére hivatkozás nem egyéb, mint a figyelemelterelés arról, hogy milyen lényegbevágó hatásköri átcsoportosításokra került sor a reformszerződés nyomán a tagállamoktól az Uniós szervek irányába. Születőben az Európa szuperkorporáció A ratifikálás alatt álló új Európai Unió valójában egy transznacionális szuper-korporáció lesz. Ennek az Európa Korporációnak legfelső szintű irányítói a nemzetközi pénz és korporációs oligarchia vezérkarát alkotó szupergazdag nemzetközi bankárok. Ők az "Európa Korporáció Projekt" megrendelői és tényleges létrehozói. A legfelsőbb irányítást is ők végzik. A "European Round Table of Industrialists" elnevezésű, 45 európai központú világcég legfelső vezetőiből álló, feladatkijelölő és irányító testület segítségével. E rendkívül befolyásos pénzügyi és gazdasági oligarcha testület hozza meg a legfontosabb döntéseket, amelyeket a továbbra is Európai Uniónak nevezett "Európa Korporáció" - a transznacionális birodalmi Európa - testületeinek engedelmesen végre kell hajtaniuk. Az Európa Korporáció második irányítási szintjén a kizárólag neki felelős Európai Központi Bank a meghatározó intézmény, de mint egy nagy korporáció esetében is, az igazgatóság szerepét több intézmény is ellátja, úgy mint a Bizottság, az Európai Tanács és a Tanács. Az Európai Unió Bíróságának olyan szerepe van, mint a világcégek vitáiban döntő választott-bíróságoknak. A számvevőszék, pedig a korporációk esetében is alkalmazott auditáló intézmények funkcióját tölti be. A korporációs struktúra irányításának harmadik szintjén a menedzserek foglalnak helyet, ők a felelősek a korporációs vállalatbirodalom napi irányításáért, az Európa Korporáció menedzsereinek azok a magasan képzett, több nyelvet beszélő és keményen dolgozó EU bürokraták, szakemberek, specialisták felelnek meg, akik a pénzimpérium Európa Projektéhez nap-nap után hozzáadják tehetségüket, szervezési képességüket, és ellátják a korporációs birodalom ügyvezetőinek a feladatkörét. Az Európai Parlament szerepe ebben a korporációs struktúrában PR igényeket, azaz közönség-kapcsolati feladatokat elégít ki. Az a rendeltetése, hogy egy alapvetően tekintélyuralmi és diktatórikus nemzetek feletti struktúrának a

97

demokratikus látszatot kölcsönző kulisszája legyen. Az Európai Parlament ennek az alibi szerepkörnek meg is felel azzal, hogy csupán olyan vitaklub, amelynek legfeljebb ajánlások megtételére van hatásköre. Arra, hogy az Európai Korporációt konkrétan hogyan irányítja egy demokratikus legitimitással nem rendelkező oligarchikus magántestület, még részletesen visszatérünk. Miként lett szuperkorporáció az Európai Unió? Vegyül közelebbről szemügyre azt a tíz legfontosabb változást, amely Transznacionális Korporációvá alakította azt az európai integrációt: I. A Lisszaboni Szerződés jogi státuszát tekintve egy teljesen új Európai Unió. Ténylegesen egy nemzetek feletti, birodalmi állam jött létre vele az európai földrészen. A Lisszaboni Szerződés ebből a szempontból teljesen megegyezik azzal az európai alkotmánnyal, amelyet 2005-ben a francia és holland polgárok elutasítottak. Formailag két már létező szerződést módosít. Az egyik a Szerződés az Európai Unióról (Treaty on European Union, TEU), a másik az Európai Közösség létesítéséről szóló szerződés (Treaty Establishing The European Community, TEC). Ez utóbbit átnevezték az Unió működéséről szóló szerződésnek (Treaty on the Functioning of the Union, TFU). Ez a két módosított szerződés valójában alkotmányt alkot, csak éppen nem nevezik annak. A világ pénzimpérium vezérkara, amely az Európa Korporáció kezdeményezője, a 2005 évi kudarc után úgy döntött, hogy kellően álcázva kényszeríti rá saját alkotmányát Európa népeire. A Lisszaboni Szerződés Uniója teljesen új nemzetközi képződmény ahhoz az EU-hoz képest, amelynek a 27 tagállam eddig a tagja volt. II. A Lisszaboni Szerződés ezt a teljesen új Európai Uniót felhatalmazza, hogy államként kössön szerződést más államokkal és azok polgáraival. Ennek a megállapításnak a hordereje akkor válik világossá, ha értjük, hogy a jelenlegi Európai Unió nem alkot külön államot. A ratifikációs folyamat befejeződéséig az EU nem jogi személy, nem is korporációs struktúra a saját jogán. A jelenlegi jogi szabályozás szerint az Európai Unió két, egymástól jól elkülönített különböző hatásköri szabályozás szerint működik. Egyes kérdésekben a nemzetállamok feletti szabályozás érvényesül, más vonatkozásban, pedig a nemzetállamok együttműködésén alapuló kormányközi szabályozás. Ehhez az utóbbihoz tartozik a külpolitika, a belpolitika és a bíróságok, vagyis az igazságszolgáltatás működése. A kormányközi együttműködés az egyenjogúság elve szerint működik, megőrizve minden tagállamnak a szuverenitását mindazokon a területeken, ahol a nemzetek feletti Uniós jogszabályok nem érvényesek. A Lisszaboni Szerződés lényegesen megváltoztatja ezt a helyzetet, miközben változatlanul fenntartja az Unió elnevezést. A ratifikálás utáni Európai Unió olyan külön, nemzetek feletti állami struktúra, amely a tagállamok fölött áll, hasonló módon, ahogy az Egyesült Államok szövetségi kormányzata is az egyes tagállamok felett állónak számít. Európában ugyanez a helyzet a szövetségi köztársaságokból álló Németország esetében, ahol a szövetségi kormány a tartományi kormányok felett áll. Miután egy új állam jön létre, ez már a nemzetközi jog alanyaként a saját nevében is köthet nemzetközi szerződéseket, és jogot formálhat arra, hogy az ENSZ tagja legyen. Miután egy új állam születik, ezért az is logikus, hogy legyen saját államfője, elnöke, külügyminisztere és államügyésze. Ez az új nemzetek feletti birodalmi állam saját törvényeként kihirdetheti az emberi jogok európai konvencióját. Rendkívül fontos az az új szabályozás, hogy ennek a nemzetek feletti föderációnak a jogszabályai elsőbbséget élveznek a tagállamok törvényeivel és jogszabályaival szemben. Ratifikálás után a nemzetek feletti állam hozza meg a tagállamok jogszabályainak többségét. Ezeket a szabályokat már nem egyhangúan fogadják el, hanem túlnyomórészt többségi szavazással. 68 új hatáskör kerül transznacionális hatáskörbe, és ennyivel szűkül a tagállamok jogszabály-alkotási jogosultsága. III. Az európai integrációs folyamat történetében első ízben igazi állampolgári státuszt kapnak az Európai Unió lakói. Eddig elsősorban jelképes és tiszteletbeli európai polgárok voltak, a ratifikálás után azonban egy tényleges állam tényleges állampolgárai lesznek. Mivel a jelenlegi Európai Unió nem állam, ezért az állampolgári jogosítványok az egyes tagállamokhoz kapcsolódnak, és az uniós polgárság csak kiegészítő jellegű. A Lisszaboni Szerződés azzal, hogy létrehoz egy nemzetek feletti államot, teljesen átalakítja az uniós állampolgárság tartalmát is. Az új rendelkezés szerint az uniós állampolgárság hozzáadódik az adott nemzethez tartozást kifejező állampolgársághoz. Ennek megfelelően az EU 27 tagállamának mintegy 500 millió lakosa valóságos új, külön állampolgársági státuszhoz jut. Ehhez az Új Unió állampolgárságához kapcsolódó jogok és kötelezettségek elsőbbséget élveznek az egyes tagállamokhoz kapcsolódó állampolgári jogokkal és kötelezettségekkel szemben. Ez abból is adódik, hogy a nemzetek feletti birodalmi állammá alakuló EU közösségi joga elsőbbséget élvez a tagállamok nemzetállami alkotmányával és jogszabályaival szemben. Az egyes tagállamok megőrzik nemzeti alkotmányukat, de ezek alárendelődnek az új uniós alkotmánynak. Ebből következik, hogy a 2005-ben elutasított uniós alkotmány helyébe lépő Lisszaboni Szerződés de facto uniós alkotmányként visszaminősíti az egyes nemzetállamok saját alkotmányait, és azok hasonló státuszt kapnak, mint például az Amerikai Egyesült Államok egyes tagállamainak alkotmányai Amerika szövetségi alkotmányával szemben.

98

IV. A Lisszaboni Szerződés készítői kiemelt figyelmet szenteltek annak, hogy rejtve maradjon az azonosság az elutasított EU-Alkotmány, és a Lisszaboni Szerződés között. Ez összefügg azzal is, hogy egyes fontos tagállamokban a kormányok kötelező ígéretet tettek arra, hogy a lakosság referendummal dönthet az EU-Alkotmány elfogadásáról. Ha pedig egy referendum kimenetele kétséges, akkor egyszerűbb az alapvető változásokat a parlamentekkel és törvényhozó testületekkel elfogadtatni. Ehhez viszont jó hivatkozási alap, hogy ezúttal állítólag nem alkotmányról van szó, s ezért az alkotmányra vonatkozó ígéretek nem számítanak. A Lisszaboni Szerződés három vonatkozásban is megváltoztatja az eddigi Unió alkotmányos természetét. Egyrészt az integrációs folyamat történetében először teljes-hatáskörű jogi személy lesz az Unió. Olyan korporációs struktúrával rendelkező képződménnyé alakul át, amely a nemzetközi jog alanyaként önálló államként működhet. Másrészt ez az új nemzetek feletti állam minden vonatkozásban a korábbi Európai Közösség jogutódja, és annak valamennyi hatáskörét és intézményét átveszi. A külpolitikában, a bűnüldözésben és igazságszolgáltatásban, valamint a belpolitikában eddig a koordináción alapuló kormányközi hatáskörök érvényesültek. A nemzetek feletti Unió létrejöttével csupán a külpolitika és a biztonságpolitika az, ami továbbra is kormányközi koordináció körébe esik. Az új nemzetek feletti államban a korábbi Európai Közösség eltűnik, és a hatáskörök zöme a nemzetek feletti intézményekhez kerül. A még nemzeti hatáskörökben maradó hatáskörök átadásához további kiegészítő megállapodásokra lesz szükség. Az EU eddigi története arról tanúskodik, hogy a hatáskörátadás egyirányú folyamat, azaz a tagállamoktól kerülnek át hatáskörök a központba, és fordított irányú mozgásról eddig nem tudunk, noha a szubszidiaritás elve az EU egyik legtöbbet hangoztatott alapszabálya. E szerint minden döntést a lehető legalacsonyabb szinten kell hozni. Célja annak biztosítása, hogy a döntéshozatal az állampolgárhoz legközelebb eső szinten történjék annak az állandó ellenőrzése mellett, hogy indokolt-e közösségi, nemzetek feletti szinten intézkedni tagállami hatáskör helyett. A mellérendeltségen és koordináción alapuló kormányközi döntéshozatal, valamint a nemzetek feletti alá- és fölérendeltségen alapuló irányítás közti határt a Lisszaboni Szerződés a külügyek vonatkozásában átlépi. A közös kül- és biztonságpolitika irányítása az Unió Főképviselője (High Representative) hatásköre lesz, akinek a jogköre kiterjed a külpolitikai kezdeményezések megtételére. Mivel a Főképviselő egyben a Bizottság tagja és alelnöke, és mint ilyen a nemzetek feletti hatáskört gyakorló intézmény egyik vezetője is, abban a helyzetben van, hogy esetében egybemosódik a szupranacionális aláés fölérendeltségi, valamint a mellérendeltségen alapuló kormányközi döntéshozatal. Harmadsorban tudomásul kell venni a 27 tagország lakosainak, hogy az új szövetségi állam polgáraiként a különböző nemzetállamokhoz kapcsolódó állampolgárságuk leértékelődik, mert a nemzetek feletti Európai Államhoz való tartozás, valamint az azzal járó jogok és kötelezettségek megelőzik a tagállami állampolgársággal járó jogokat és kötelezettségeket. V. Az alkotmánypótló Lisszaboni Szerződés létrehozza az Európai Parlament képviselőjének a státuszát is. A jelenlegi Európai Unió, amely nem állam, az Európai Parlamentben olyan választott személyeket tömörít, akik az egyes tagállamok választópolgárainak, törvényhozásainak a képviselői. A ratifikációs folyamat befejeződése után ezek a politikusok már az Unió polgárainak a képviselői lesznek. Ez is jól szemlélteti, hogy a Lisszaboni Szerződés a nemzetállamok együttműködésén alapuló Európai Unió új típusú állammá, az európai polgárok szövetségi államává alakítja ált. Ezzel egyidejűleg a tagállamok független, szuverén államból alkotmányosan és politikailag egy birodalmi állam tartományának a státuszával rendelkező képződménnyé válnak, amelynek csak területi autonómiája van egy önálló állam szuverenitásával szemben. VI. A jelenlegi Európai Unió Tanácsa az egyenjogúság alapján működő tagállamok állam- és kormányfőinek a csúcstalálkozója volt, amelyet negyedévenként tartottak. A nemzetek feletti birodalommá átalakult Európai Unióban ez az intézmény is kikerül az egyes tagállamok parlamentjeinek ellenőrzése és befolyása alól. A Tanács döntéseiért vagy mulasztásaiért már csak az Európai Unió Bíróságához lehet fordulni felülvizsgálatért, pontosan úgy, mint az új Európai Unió többi intézményei ellen benyújtott kifogások esetén. Másként megfogalmazva, az Európa Tanács többé nem mellérendeltségi viszonyban álló állam-és kormányfők tanácskozása, amely kívül esik az Európai Unió szupranacionális struktúráin. A Lisszaboni Szerződés szerint e testületnek is az lesz a fő feladata, hogy érvényt szerezzen az Európai Unió értékeinek, és megvalósítsa a közös célokat és érdekeket, s mindezt természetesen következetesen és hatékonyan, az általános politikai irányvonal meghatározásával. Az Európa Tanács ténylegesen egy új föderális állam kormányává alakul át, ahol a kormánytagok a közös Uniós érdekeket képviselik szemben az egyes tagállamok érdekeivel. A Lisszaboni Szerződés tehát megfordítja funkcióikat. A Tanács tagjai eddig a tagállamok érdekeit közvetítették az Unió irányába, most pedig az új birodalmi állam érdekeit képviselik majd a provinciákká süllyedt tagállamok irányába. VII. Az Európai Tanács föderációs intézménnyé átalakulását csak hangsúlyozza, hogy élére a Lisszaboni Szerződés nyomán állandó politikai hatáskörű elnök kerül, akinek a hivatali megbízatása két és fél évre szól, de ez egy ízben meghosszabbítható. A korporációvá átalakult Európai Unióban állam- és korányfők tanácskozására már csak úgy kerül sor, hogy a testület elnöke ugyanaz a személy marad, miközben a testület tagjai, a tagállamok állam- és kormányfői, saját országaik viszonyainak megfelelően változnak. Az Európai Tanács új hatáskörű elnökének a szövetségi jellegét a Lisszaboni Szerződés azon rendelkezése is aláhúzza, hogy semmilyen tagállami-nemzeti hivatalt nem tölthet be, és ő az, aki az Európai Uniót kifelé képviseli.

99

Egyre több információ lát napvilágot arról, hogy az Európai Unió legfőbb irányítói Tony Blair korábbi brit miniszterelnököt szemelték ki az Európai Tanács első elnökévé. Amikor 1993-ban elsőként kapott meghívást a nemzetközi pénz és korporációs oligarchia Bilderberg Csoportként ismert nagytekintélyű testület konferenciájára, Tony Blair mindig elnyerte informális főnökeinek a támogatását. Az ő irányításával sikerült az elvi és etikai szociáldemokráciának elkötelezett brit munkáspártot a pénztőkét szervilisen kiszolgáló, ultraliberális párttá átalakítania, amely végrehajtotta a privatizációs, liberalizációs és deregulációs programot a nagytőke globális stratégiája részeként. Tony Blair belevitte országát olyan háborúkba, amelyek egyértelműen a korporációs profitérdekeket szolgálták. E neoliberális vagy neokonzervatív program szigorú és sikeres végrehajtásáért Tony Blair természetesen megfelelő elismerésben részesült a pénz és korporációs oligarchia irányító testületeitől. Ha ezeknek a háttérhatalmi struktúráknak sikerül Tony Blair-t megtenni az Európai Tanács elnökévé, ez lehetővé tenné, hogy az európai kontinensen teljes sikerrel befejezzék neokonzervatív programjuk átültetését a gyakorlatba. Egy ilyen fejlemény nagy lépéssel vinné előre az egy központból irányított világrendszer működésbe állítását. Tony Blair jó segítőtársa lehet Nicolas Sarkozy francia elnöknek, akinek már sikerült semlegesítenie Franciaországot, amely korábban az európai Európában, azaz a de Gaulle nevéhez fúződő, az Atlanti óceántól az Urálig terjedő nemzetek Európájában gondolkodott, és szemben állt a pénzimpérium Pax Americana formájában érvényesülő globális hatalmi törekvéseivel. A pénzimpérium urai számára Tony Blair európai elnökké való kinevezése nagy sikernek számítana, ugyanakkor számos politikai erő ellenzi ezt az elképzelést. Máris érzékelhetőek olyan alulról szerveződő erőfeszítések, amelyek célja Tony Blair elnöki kinevezésének a megakadályozása. Mivel az Európai Unió elnökének megválasztása nem az Európai Unió lakóitól függ, ezért kinevezésének megakadályozása rendkívül nehéz. Egy Blair ellenes petíció azonban, amelyet több millióan írnak alá, s ha ez megfelelő nyilvánosságot kap a tömegtájékoztatásban, feltehetően nem maradna hatás nélkül. Ezekről a Tony Blair ellenes szerveződésekről a háttérhatalom döntéshozói is tudnak, ezért nagy valószínűséggel más jelöltet is állítanak erre a tisztségre. Tony Blair természetesen bizakodik és igen valószínű az is, hogy azért tért át az anglikán vallásról a katolikus vallásra, hogy személye elfogadhatóbb legyen az európai kontinens nagy népességű és zömében katolikus vallású országai számára. VIII. Az alkotmánypótló Lisszaboni Szerződés az Európai Unió alapvető emberi jogokat tartalmazó alapokmányát minden tagállamra kötelezőérvényűvé teszi, és ily módon a Karta az alkotmányos szerződés lényeges részeként meghatározóan befolyásolja az Unió alkotmányos struktúráját. Az alapvető jogokat tartalmazó EU-Karta nemcsak kötelezőérvényűvé válik, hanem azt a tagállamok kötelesek úgy értelmezni és alkalmazni nemzeti jogrendszerükben, hogy az a legteljesebb mértékben összhangban álljon az uniós jogszabályokkal. A Karta továbbá olyan területeken is megköveteli a kötelező összhangot, amelyek eddig kívül estek az Uniós szabályozás keretein. Itt említhetjük a halálbüntetés eltörlését, az állampolgári jogok érvényesülését a büntetőeljárásban és más területeken is. (Fontossága miatt utalunk rá, hogy a halálbüntetés eltörlése a szabadkőműves ideológia egyik meghatározó tétele. Mivel a szabadkőművesség a háttérhatalom által irányított hatalmi-hálózat része, ezért tételesen bizonyítható, hogy a különböző szabadkőműves irányzatok és szervezetek meghatározó szerepet játszottak a háttérhatalom évszázadokat átívelő világstratégiájának a megvalósításában. A halálbüntetés megszüntetése azon a semmivel se bizonyított állításon alapul, hogy a halálbüntetésnek nincs visszatartó ereje. Valójában nem is a halálbüntetés megszüntetéséről, hanem annak kisajátításáról, a halálbüntetés privatizálásáról van szó. A szervezett magánhatalom olyan intézményeiből, mint a titkosszolgálatok, a szabadkőművesség és a maffia-jellegű szerveződések, soha nem lehet kilépni, és ha valaki megszegi az íratlan szabályokat, akkor gyakran halálbüntetésben részesül. Akik a halálbüntetést elrendelik és végrehajtják a közhatalom részéről ilyen büntetésben nem részesülhetnek, mert hiszen a halálbüntetést humanitárius okokból a kultúrállamok megszüntették. A szervezett magánhatalom büntetési eszközeiből a halálbüntetést nem lehet eltüntetni, mert ott viszonylag szűk a kiszabható büntetési nemek köre. Vagyis a halálbüntetés eltörlésének emberbaráti szólama mögött e büntetési nemnek a privatizálása húzódik meg, és az a célkitűzés, hogy kizárólag magáncélok érdekében lehessen igénybe venni. A magunk részéről természetesen a halálbüntetés megszüntetését óhajtjuk a szervezett magánhatalom részéről is. Másképp fogalmazva: a halálbüntetés eltörlését kezdjék meg a "gyilkos urak", és utána folytassák az államok és bűnüldöző szerveik.) A Lisszaboni Szerződés új és kiterjedt jogalkalmazói és jogalkotói hatáskört biztosít az Európai Bíróság számára. Ez a testület a végső fórum, amely kimondhatja az utolsó szót az Európai Uniós jog vonatkozásában. Döntéseivel változtathat a tagállamok legfelső bíróságainak állásfoglalásain. A Strassbourgi Emberjogi Bíróság nemcsak az Európai Unió tagállamai tekintetében illetékes, hanem valamennyi európai állam vonatkozásában is. Európai Bíróság (European Court of Justice), viszont az EU luxemburgi székhellyel működő egyik fő jogszolgáltatási intézménye, amelynek feladata egyrészt a konkrét ügyekben való állásfoglalás, másrészt az alapszerződések és az EK-jog értelmezése. Az Európai Unió Bizottsága kezdeményezheti európai uniós jogszabályok meghozatalát, hogy szavatolja a Kartában foglalt jogok biztosítását, és egységes végrehajtását valamennyi tagállamban. Ezek olyan területekre is érvényesek, amelyek kívül esnek az Unió illetékességi körén. Ehhez hasonlóra az Amerikai Egyesült Államok alkotmányos fejlődésében is sor került, amikor is a Szövetségi Legfelső Bíróság döntéseivel lényegbevágóan megnövelte a föderáció, vagyis a washingtoni kormányzat jogkörét az egyes tagállamok jogainak a rovására. IX. Rendkívül fontos változás az, hogy a Lisszaboni Alkotmányszerződés az egyes tagállamok törvényhozó szerveit alárendeli az Unió nemzetek feletti szerveinek. Kötelezővé teszi a nemzeti parlamentek számára, hogy aktívan segítsék elő az Unió, mint nemzetek feletti képződmény hatékony működését. Az egyes tagállamok nemzeti parlamentjei már több fontos

100

vonatkozásban elveszítették jogszabály-alkotási jogosultságukat. Ennek logikus következménye, hogy ezzel a parlementeket megválasztó állampolgárok is elveszítették a jogszabályalkotás befolyásolásának lehetőségét. Ezt a nagyarányú hatalomátcsoportosítást az alkotmánypótló szerződés azzal kísérli meg enyhíteni, hogy a nemzetek feletti Uniós hatalmi szerv - a Bizottság - köteles újragondolni meghozott rendelkezéseit, ha azt a tagállamok parlamentjeinek az egyharmada ellenzi. A Bizottságnak tehát nem kell lemondania saját törvényjavaslatáról, csupán azt ismételt megfontolás tárgyává kell tennie. Mindez természetesen nem kárpótolja a tagállamok törvényhozó szerveit döntéshozói jogkörük megnyirbálásáért, azért, hogy további 68 fontos kérdésben - a Lisszaboni Szerződés ratifikálása után - már nincs többé vétójoguk. X. Az EU reformszerződés talán legantidemokratikusabb rendelkezése, hogy feljogosítja az EU nemzetek feletti, kinevezett bürokrata-döntéshozóit, hogy az Uniós szervek hatáskörét saját belátásuk szerint tovább bővítsék. Ez megnyilvánul az ún. "rugalmassági záradék" érvényességi körének a nagyarányú kiterjesztésében. Ha a Lisszaboni Szerződés nem biztosít elegendő hatalmat és hatáskört valamelyik Uniós intézménynek, akkor a Tanács meghozhatja egyhangúlag a szükséges intézkedéseket. A Lisszaboni Szerződés ezt a lehetőséget kiterjeszti az Unió közös piacáról az Unió valamennyi más politikai tevékenységére. Rugalmassági záradékot már eddig is széleskörben használták az Uniós jogszabályalkotás hatáskörének évről évre történő növelésékor. A saját hatalmi jogosítványok önkényes megnövelése tettenérhető abban a rendelkezésben is, amely lehetővé teszi az Európai Tanácsban résztvevő állam- és kormányfők számára, hogy az egyhangú döntéshozatalról áttérjenek a minősített többség szerinti szavazásra. Ilyen esetben nagyobb súllyal esik latba annak a tagállamnak a szavazata, amelynek a lakossága nagyobb. Ugyancsak a Tanács saját hatalmának az önkényes megnövelését segítik azok az összekapcsoló rendelkezések és "átjárást biztosító" szabályozások, amelyek lehetővé teszik az Európai Tanácsnak az egyhangú döntéshozatalról a többségi szavazásra való áttérést olyan specifikus területeken, mint a polgári jogi ügyekben való jogi együttműködés, az Unió közös büntetőjogi szabályozása, és az Európai Ügyész intézményének a létrehozása. A változatlanul Európai Unió nevet viselő új birodalmi állam, tehát rendelkezik a szövetségi állam minden lényeges hatáskörével és funkciójával. A birodalmi bürokrata vezetés kényszerítheti a tagállamokat, hogy akaratuk ellenére háborút viseljenek. Kényszerű kompromisszumként egyelőre eltűri Brüsszel, hogy miközben az EU Birodalom háborút folytat, egyes tagállamai "konstruktívan távol maradhassanak" attól. Ez felveti az Európai Unió és a NATO viszonyának kényes kérdését. Nyilvánvaló, hogy a konstruktív tartózkodás elsősorban az EU olyan semleges státuszú tagállamait illetné meg, mint Írország és Ausztria, illetve mint, amilyen Svédország és Finnország, amely ugyan együttműködik a NATO-val a "Partnership for Peace" megállapodás keretében, de formálisan nem tagja az Észak-atlanti Szerződésnek. A reformszerződés az Európai Uniót, mint a nemzetközi élet teljes jogú alanyát, feljogosítja arra, hogy céljai eléréséhez, politikai törekvésének megvalósításához, maga teremtse elő a szükséges pénzügyi forrásokat és eszközöket. Ez azt is jelenti, hogy joga van EU-adók kivetésére és szedésére, és más bevételi forrásokra. Ezekben a kérdésekben egyelőre csak egyhangúlag lehet dönteni. Az Európai Unió jelenlegi szabályozása szerint (amely a ratifikálás befejeződéséig van érvényben) az Unió finanszírozása túlnyomórészt az egyes tagállamok hatáskörében van. Ennek legfőbb oka az, hogy az olyan fontos közszolgáltatások, mint az egészségügyi-ellátás, az oktatási-rendszer, a társadalombiztosítás, a lakásellátás társadalmi támogatása, a közrendészet, a személy- és árufuvarozás megmarad tagállami hatáskörben, ezért az ezekhez szükséges forrásokat is ezen a szinten kell biztosítani és elkölteni. A nemzetek feletti birodalmi állam, a tartalmilag kicserélt új Európai Unió, saját külön kormánnyal, jogalkotó, végrehajtó és bírói hatalmi szervekkel rendelkezik, saját államelnöke lesz, saját birodalmi állampolgárokkal. Lesz saját külpolitikája, uniós külügyminiszterrel, diplomáciai testülettel, amelynek saját jogán helye lesz az ENSZ-ben is. Ez a birodalmi állam a nemzetközi élet teljes jogú alanyaként nemzetközi szerződéseket köthet más államokkal, belpolitikájában, pedig nemzetek feletti igazságszolgáltatási rendszere van, külön Európa Ügyésszel, és EU büntetőjogi- és polgárjogi törvénykönyvvel. Máris rendelkezik az olyan szokásos állami jelképekkel, mint a saját lobogó, a saját himnusz és az évi hivatalos nemzeti ünnep. E nemzetek feletti birodalmi állam legfontosabb intézményei az Európai Tanács, a Miniszterek Tanácsa, a Bizottság, a Parlament és a Bíróság. De működik az egyes tagállamok intézményeiben is, amikor azok az Európai Unió jogszabályait, döntéseit értelmezik és végrehajtják a kötelező jogharmonizáció keretében. Az Európai Unió jogszabályai érvényesülnek a 27 tartományként működő tagállamban, ezért nem szükséges, hogy a katonaság és a közrendészet tagjai külön az Európai Unió fegyveres erőinek az egyenruháját viseljék. A tagállami, katonai és rendőri uniformisok hordozói ugyanazokat a feladatokat hajtják végre, ugyanazokért a célokért, mintha az egységes európai fegyveres erő külön uniformisát viselnék. Lesz-e közös európai nyelv és kultúra? Figyelemmel a XVIII. és a XIX. században a birodalmi fejlődés útjára lépett olyan államokra, mint például a függetlenségi háborúban megszületett Amerikai Egyesült Államok, majd a dominiumi rangra emelkedett Kanada és Ausztrália, vagy Európában a fokozatosan megvalósuló német egységből kibontakozó birodalmi németállam a XIX. században, megállapíthatjuk, hogy az Európai Unió mintegy 60 év alatt járta be a nemzetek feletti birodalmi állammá való átalakulás szakaszait. A Lisszaboni Szerződéssel ténylegesen létrejövő Európai Egyesült Államok számos vonatkozásban hasonlít a

101

fent említett szövetségi államokhoz. A lényeges különbség hozzájuk viszonyítva az, hogy akár az Amerikai Egyesült Államokban, akár Kanadában vagy Ausztráliában, amikor az ott élők (a korábbi bevándorlók) gyökeret vertek, már közös nyelven beszéltek, fokozatosan közös történelmük, kultúrájuk és nemzettudatuk alakult ki, amely annak a föderációs államnak a tömegbázisát alkotta, amelynek a polgárai lettek, és amelynek kormányzatát az ő támogatásuk legitimálta. Az említett államok a közös nyelv és kultúra, a közös történelmi sors következtében saját közösségi tudatra tettek szert. A most születő Európai Egyesült Államoknak nincsen ilyen közös nyelvet beszélő, közös nemzeti kultúrát hordozó lakossága. Hiányzik az integráló - közös, magas kultúrát hordozó - nyelv. Ezt a funkciót egyelőre a "European pidgin-English", a különböző európai nyelvek elemeivel kevert angolalapú, szűkös szókincset használó, ezért primitiv, érintkezési nyelv tölti be. Magyar változata - a "Hungarian pidgin-English" - a kulturális rombolás eredményeként úton van afelé, hogy kiszorítsa a Kárpát-medencében is az irodalmi magyar nyelv használatát, és átvegye az elsőszámú közvetítő nyelv szerepét térségünkben is. A Lisszaboni Szerződés meglehetősen mesterségesen, művi úton próbál létrehozni a központosított Európai Föderáció számára közös európai tudattal rendelkező lakosságot. Ez a felülről lefelé tartó kényszer azonban nem képes természetes közösséget alkotó európai polgárokat előállítani. Ez még akkor is igen nehéz lenne, ha a birodalmi Európát valamennyi tagállam valamennyi lakója a közvetlen demokrácia keretében, a többségi elv érvényesülésével hagyta volna jóvá. A legérintettebbeknek, az egyes tagállamok választópolgárainak, azonban ezt nem tették lehetővé, mert a demokratikus véleménynyilvánítás során világossá vált volna, hogy az európaiak többsége elutasítja a természetellenes nemzetek feletti államalakulatot, és a vele végrehajtott kényszeregyesítést. Így viszont azzal kell szembenézni, hogy egy olyan európai föderáció jön létre, amely a minimális alkotmányossági követelményeknek sem tesz eleget. Csak azt lehet demokratikusan legitimált államalapításnak tekinteni, ahol az államot létesítő alkotmányos szabályokat vagy közvetlenül az érintett lakosság hagyja jóvá, vagy pedig a polgárok által közvetlenül választott képviselők teszik ezt az Unió parlamentjében, és egyidejűleg az egyes tagállamok parlamentjeiben. Az alkotmánypótló Lisszaboni Szerződés nem tartalmazza ezt a lehetőséget. Az EU természetellenes struktúra A jelenlegi Európai Unióval is az a fő probléma, hogy természetellenes képződmény. Egy család az, természetes képződmény, mert e nélkül nincs biológiai reprodukció. A nagyobb család, a nemzet, szintén természetes képződmény, mert e nélkül nem lehetséges a történelmi hagyományok, a közös kultúra és a nyelv megőrzése, a korszerű tudás elsajátítása. Nemzet nélkül nem lehet közösségi társadalomként reprodukálódni. A jelenlegi és a birodalmi Európai Unió azonban nemcsak természetellenes, de fölösleges intézmény is. Ugyanis az, amit nyújtani tud, azt ilyen bürokratikus vízfejjé nőtt, és rendkívül drága struktúra nélkül hatékonyabban és olcsóbban el lehetne érni. Az EU célkitűzéseihez lényegesen kisebb és olcsóbb kapcsolatrendszereket is elég lenne működtetni. A jelenlegi Európai Unióra azért volt szüksége a főhatalmat gyakorló pénz és korporációs oligarchia vezető csoportjainak, mert ily módon könnyebben tudják felszámolni azokat a szuverén nemzetállamokat, amelyek akadályozzák a pénzuralmi világrendszer teljes kiépülését. A birodalmi állammá átalakuló új Európai Unió egyre inkább a Szovjetunióhoz hasonlít. A Szovjetunió felbomlása után tapasztalhattuk, hogy ennek a mesterséges államalakulatnak, voltak állampolgárai, de szovjet ember, mint olyan, csak a képzeletben és a jogszabályokban létezett. A valóságban csak oroszok, ukránok, litvánok vagy grúzok, kazahok vagy azerbajdzsánok, és más népek tagjai léteztek. A birodalmi struktúra azonban szembetűnővé teszi az EU és a SZU hasonlóságát. A Szovjetunióban is létezett formálisan az államhatalmi ágak megosztása, vagyis volt törvényhozó, végrehajtókormányzó és igazságszolgáltatási-bírói hatalmi ágazat. Ezek azonban alá voltak rendelve a kommunista párt irányító testületeinek, amelyek hatáskörét és illetékességét, azaz korlátlan hatalmát, nem szabályozta törvény. Formailag létezett a demokrácia előfeltételét jelentő államhatalmi ágak megosztása, de ezek fölött trónolt valamennyi hatalom tényleges birtokosaként a kommunista párt felső vezetése, amelynek a tagjait nem választották és, akiket nem lehetett felelősségre vonni. Már a jelenlegi Európai Unióban is súlyos sérülést szenved az államhatalmi ágak megosztása. Létezik ugyan demokratikusan választott képviselőkből álló Európai Parlament, amelynek képviselői a közvetlenül választott tagállami parlamentek küldötteiként rendelkeznek demokratikus legitimitással. Az Európai Parlamentnek azonban nincs tényleges hatásköre, konzulens szerv, amely lényegében csak ajánlásokat tehet. Ezek nem kötelezőek a tényleges döntéseket meghozó szervekre, az állam- és kormányfőket tömörítő Tanácsra, és a Bizottságra. Az Európai Uniós szabályokat és döntéseket kinevezett bürokraták hozzák. Ugyanez a helyzet az Európai Bírósággal, amely egyszerre jogalkotó és jogalkalmazó, ami szemben áll a legitimitás demokratikus követelményével. Ebből a rövid fejtegetésből kitűnik, hogy az Európai Unió már jelenleg is olyan antidemokratikus nemzetek feletti struktúra, amely számos lényeges vonásban nagy hasonlóságot mutat a Szovjetunióhoz. Ha pedig keresztülmegy az alkotmánypótló Lisszaboni Szerződés ratifikációs folyamatán, akkor az új birodalmi Európa még inkább fog hasonlítani a bukott kommunista diktatúra államához. A közvetlen demokrácia többé nem érvényesülhet, az érdemi döntéseket azok, akikre vonatkoznak, nem

102

befolyásolhatják. Összemosódik a birodalmi irányításban a törvényhozói, végrehajtói és bírói hatalom, és Európa lakói egy demokratikusan irányított szabad ország polgáraiból egy antidemokratikusan kormányzott, tekintélyuralmi bürokrata államgépezet, egy potenciális rendőrállam alattvalói lettek. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy földrészünk lakói nem akarnak ilyen túlközpontosított szövetségi államot, egy második Szovjetuniót, amelyet felelősségre nem vonható politikusokból, bürokratákból és bírákból alakult testületek irányítanak. Ezek egyik tagját sem a lakosság választja, a közvetlen demokrácia szabályai szerint. Azt a 2004 évi Alkotmányos Szerződést, amely tartalmi vonatkozásban teljesen megegyezik a Lisszaboni - alkotmánypótló - Szerződéssel, Franciaország és Hollandia választópolgárai elutasították. A jelenlegi francia elnök, Nicolas Sarkozy, őszintén elismerte, hogy az EU tagállamok államés kormányfői maguk között megállapodtak: semmilyen körülmények között sem tartanak népszavazásokat a Lisszaboni Szerződéssé átkeresztelt alkotmányos szerződésről, mivel nyilvánvaló, hogy ezt a választópolgárok ismételten elutasítanák. Ezt az elvárást Írország esetében nem lehet teljesíteni, mert az ír alkotmánybíróság egy korábbi ügy kapcsán már kötelezővé tette, hogy az ilyen horderejű, az ország státuszát és alkotmányos rendjét megváltoztató nemzetközi megállapodásokat csak referendummal lehessen érvénybe léptetni. Verhofstadt az Európai Egyesült Államokról Guy Verhofstadt belga miniszterelnök, aki az ún. "euró-federalista" politikai vezetőcsoport tekintélyes tagja, azt az Uniós alkotmányt, amelyet felülről kényszerítenek rá - a közvetlen demokratikus jóváhagyás mellőzésével - az EU 27 tagállamára "az Európai Szövetségi Állam sírkövének" nevezte. Ez a megállapítása annál is inkább figyelemre méltó, mert a belga kormányfő korábban az Európai Egyesült Államok egyik kezdeményezőjének számított, és ebben a tárgyban több nagy fontosságú beszédet is tartott. Ezekből összeállított könyve, pedig magas irodalmi kitüntetésben is részesült. A belga miniszterelnök a háttérhatalom elit egyetemének számító London School of Economics-on tartott előadásában, 2006. március 21.-én, védelmébe vette az Európai Egyesült Államok létrehozását. Azt állította, hogy az Európai Unió olyan sikeres nemzetközi program volt, amelyet ténylegesen már utánoznak is, mert az ő mintájára jött létre az ASEAN Dél-kelet Ázsiában, továbbá az Afrikai Unió, valamint a Mercosur Dél-Amerikában. Verhofstadt az európai integráció eredményeit felsorolva először az egységes piacot említette, a határok fokozatos lebontását, az Európai Központi Bank létrejöttét, valamint az euró bevezetését. Az Amsterdami Szerződés óta napirenden van közös külpolitika kialakítása. Létrejött a "Schengeni megállapodás", amely számos EU-tagállam esetében teljesen szabaddá tette a közlekedést, létrejött az Uniós Közrendészet, az Europol és Igazságügy, az Eurojust. Komoly lépések történtek az Európai Unió saját stratégiai védelmére. Verhofstadt mindezek alapján logikusnak találta, hogy az Európai Uniónak legyen saját alkotmánya. Azt a tényt, hogy ezt Franciaország és Hollandia polgárai elutasították, azzal magyarázta, hogy az európaiak jelentős része félelemben él. Féltik munkahelyeiket és elért életszínvonalukat. Féltik, hogy az olcsó munkaerő kiszorítja őket állásaikból, és eddig élvezett szociális biztonságukat is elveszítik. A belga miniszterelnök úgy látta, hogy ezek a félelmek nem teljesen alaptalanok, mert a gazdasági különbség továbbra is növekszik az Európai Unió és az Egyesült Államok között. Másik aggodalomra adó okot Kína, India és Dél-kelet Ázsia konkurenciája jelenti. Az európaiak attól tartanak, hogy a globalizáció túlságosan gyorsan alakítja át földünk arculatát, és a kialakuló versenyben Európa végső soron a vesztes oldalra kerül. Ezeket az aggodalmakat tetézi a szervezett nemzetközi bűnözés, a kábítószer kereskedelem és a terrorizmus növekedése. A félelem és a nyomában járó kételkedés eredményezte azt, hogy sok európai a már ismert nemzetállami viszonyokhoz visszatérve keres védelmet. A belga miniszterelnök szerint ez azonban nem jó megoldás, mert nemzetállamként csak az Egyesült Államokhoz mérhető országok, Kína, Japán és India azok, amelyek szuperhatalommá nőhetik ki magukat. Európa országai kicsinek számítanak. Az új szuperhatalmak nemcsak gazdasági óriások lesznek, de meg lesz a politikai és katonai erejük is érdekeik érvényesítéséhez. Vehofstadt szerint erre a globális kihívásra, Európa megosztottságára, a félelmekre és a kétségekre az egyik lehetséges válasz a beletörődés. Ahhoz is lehet alkalmazkodni, hogy az Európai Unió tagállamai képtelenek konszenzust teremteni közös politikai programok érdekében. Ha ez továbbra is így marad, akkor Európa csak nagyméretű szabadkereskedelmi övezet lesz, továbbra is Charles De Gaulle elgondolásainak megfelelően: a Nemzetek Európája ("L'Europe des Nations"). Verhofstadt szerint nem ez a megfelelő megoldás, mert egy tíz vagy hatvanmilliós ország soha nem lesz képes érdekeit kellően érvényesíteni milliárdos vagy még annál is nagyobb lakosságú országokkal szemben. Az európai népek jövője az integrált Európában van. Nem kevesebb, hanem több Európára van szükség. Vehofstadt az Európai Egyesült Államok szorgalmazásával akarta elhárítani azt a bénultságot, amely az alkotmányos szerződés elutasítása nyomán lett uralkodóvá. A belga miniszterelnök másik célja az volt, hogy ráirányítsa a figyelmet arra, amit egy másik szövetségi állam, az Amerika Egyesült Államok történetéből az öreg földrész lakói hasznosítani tudnak. Az Egyesült Államokat közel száz éven át lényegében konföderációként kormányozták, amelyben a tagállamok nagyobb hatáskörrel és hatalommal rendelkeztek, mint az államszövetség központi kormányzata. A fordulópontot az 1861-64 tartó polgárháború jelentette. A tagállamok túlságosan kicsinek és gyengének bizonyultak bizonyos feladatok ellátására, amelyek a hatalmas nyugati területek integrációjával, a vasút hálózat kiépítésével, a nehézipar létrejöttével függtek össze.

103

Amikor az Amerikai Egyesült Államok nagyhorderejű gazdasági és politikai kihívásokkal került szembe, akkor a tagállamok mindig a szorosabb együttműködést és az erősebb szövetségi államot választották. Európának is hasonló módon kell eljárnia. Ezért Verhofstadt sürgette, hogy az USA-hoz hasonlóan Európának is legyen saját gazdasági stratégiája. Ehhez közös társadalom-és gazdaságpolitikára van szükség, amely meghaladja a koordinálási technikákat. A tagállami szinten végrehajtott reformok nem elegendőek. Európának tanulnia kell a kudarcaiból, és erősítenie kell gazdasági irányítását. Harmonizáció helyett a szabályok közelítését és kiegyenlítését kell megvalósítani, amely kiterjed a fiskális politika minden területére, beleértve a társadalombiztosítást is. Mindezt ki kell egészíteni egységes Európai igazságszolgáltatással és közbiztonsági szervezettel. Csak így lehet hatékonyabban koordinálni a bűnüldözést, a terrorizmus, valamint az illegális bevándorlás elleni küzdelmet. Verhofstadt szerint az egységes külpolitikai irányítás megakadályozná, hogy az EU jövőben is olyan megosztott legyen, ahogyan az iraki háború esetében történt. Egységesnek kell lenni olyan kérdésekben, mint a közel-keleti békefolyamat és az Iránnal szembeni politika. Így lehet azt is elkerülni, hogy megismétlődjön az a bizonytalanság, ami az egykori Jugoszlávia esetében megmutatkozott az ottani polgárháború idején. Szükség van saját Európai hadseregre, amelynek ténylegesen bevethető erőnek kell lennie nemcsak Európában, de a világ más területein is. Erre a hadseregre nem azért van szükség, hogy versenyezzen a NATO-val, hanem azért, hogy az Atlanti Szövetség európai támasza legyen. Verhofstadt a London School of Economics-ban elmondott beszédében többször is kitért rá, hogy az európai polgárok félelme, kételye és elbizonytalanodása, amelyet a francia és holland "nem" is kifejezett, valójában nem az Európai integráció elutasítását jelentette, hanem egy erősebb, integráltabb Európa megteremtése iránti igényt. Ezért, amire szükség van az a szorosabban integrált Európa, az erősebb Európai Unió, amelynek közös gazdasági stratégiája van, és amely hatékonyabban tud fellépni a bűnözés, a kábítószer kereskedelem és terrorizmus ellen, amely a világ más részei felé egyhangon szól, azaz egységesen kormányzott föderatív állam. Ez pedig az Európai Egyesült Államok. Verhofstadt kitért arra is, hogy kompromisszumot kell létrehozni, de Gaulle Nemzetek Európája és a föderatív államot létrehozó politikai unió elképzelése között. Két koncentrikus kört említ. Az egyikbe, a belső magot alkotó részbe az Európai Egyesült Államok (United States of Europe) tartozik, amelynek közös pénze az euró. Ezt veszi körül a konföderációs országok Európája, az Európai Államok Szervezete (Organization of European States). Az Európai Unió bővítése nem akadályozhatja az Európai Unió szervezeti átalakítását. Ezért Verhofstadt 2006-ban még két koncentrikus körben elhelyezkedő struktúráról beszélt, amit mások "kétsebességes" integrációs folyamatként fogalmaztak meg. A belga miniszterelnök elégedett lehet, mert az alkotmánypótló Lisszaboni Szerződés, az Európai Unió reformszerződése, amelyet ha mind a huszonhét tagállam ratifikál, nemcsak valamennyi reményét teljesíti, de azt túl is szárnyalja. Ez a reformszerződés a 2004 évi Európai Alkotmány újrafogalmazása, és ha végigfut a ratifikációs folyamaton 2009. január elsejével életbe lép. Az elutasított EU Alkotmányba Angela Merkel, német kancellár lehelt új életet az EU német elnöksége idején. Az alkotmánypótló reformszerződés a közös védelmi-, biztonsági- és energiapolitika kérdésiben a döntési hatáskört Brüsszelbe helyezi át, és mint már említettük, korlátozza a tagállamokat külpolitikájuk önálló kialakításában. Mindez kifejezi az Európai Unió azon törekvését, hogy globális hatalommá váljon, és ennyiben versenytársa legyen a világpolitika látható terében érvényesülő amerikai vezető szerepnek. Azért hangsúlyozzuk a világpolitika látható terét, mert a nemzetközi élet színpadán szereplő formális államok felett egyre nagyobb hatalmat gyakorolnak azok a pénzügyi, gazdasági hálózatok és struktúrák, amelyek egyre centralizáltabban és szervezettebben működnek. Ők alkotják a nem látható szuperhatalom - a globális pénzimpérium - birodalmi szervezetét. Ennek a pénzimpériumnak a globális hatalmi elitje szakértői becslések szerint mintegy háromszáz trillió dollár felosztatlan törzsvagyonnal rendelkezik, amelyhez még társul a nemzetközi pénz és korporációs oligarchia többi érdekcsoportjának a vagyona. Ennek a pénzügyi szuperállamnak csak az izomzatát alkotja az Amerika Egyesült Államok. Ugyanakkor a világpolitika látható terében az Amerikai Egyesült Államok tűnik az egyetlen szuperhatalomnak, amely ma igazi versenytárs nélkül gyakorolhatja a világhegemóniát. A fenti fejtegetésekből következik, hogy az Euró-atlanti térséget katonailag egyesítő Észak-atlanti Szerződés Szervezete (North Atlantic Treaty Organization), a NATO, valójában az igazi fölhatalmat gyakorló pénzimpérium döntéshozóinak a globális hatáskörű fegyveres erőszakszervezete, világszintű hatalmi törekvéseinek a támogatására. Ha pedig az Egyesült Államok és az Európai Unió ugyanazon pénzimpérium hegemóniája alatt működik, akkor igazi versengés nem lehet a globális főhatalom amerikai és európai régiója között. Az Európai Unió nemzetek feletti szövetségi állammá való átalakítása azonban lehetővé teszi a pénzimpérium legfelső döntéshozói számára, hogy könnyebben tudják bekapcsolni az európai államokat globális érdekeiket szolgáló kül-és katonapolitikájukba. Azok azonban, akik eltekintenek attól, hogy önálló világstratégia hordozójaként számoljanak egy nemzetek feletti pénzimpériummal, azok számára (különösen Amerikában) a Lisszaboni Szerződés azt is jelenti, hogy az egyesített nemzetek feletti Európa az Egyesült Államok tényleges versenytársává válhat. Az európai integrácionisták hangsúlyozzák: a reformszerződés rákényszeríti a tagállamokat, hogy külpolitikai kérdésekben egységes álláspontot képviseljenek. Azzal, hogy az EU legfőbb irányító testülete önálló jogi személy nevében léphet fel, lehetővé teszi, hogy Brüsszel nemzetközi

104

megállapodásokat írjon alá. A reformszerződés formálisan is felszámolja az Európai Unió tagállamainak azt a lehetőségét, hogy például az Egyesült Államokkal lényeges politikai kérdésekben kétoldalú megállapodásokat köthessenek. A két angolszász országot - az Amerikai Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát -közismerten különleges kapcsolatok fűzték és fűzik egybe. Amerika és Anglia különleges szövetsége a közös politikai, diplomáciai, történelmi és kulturális értékeken nyugszik. Ezeket a közös érdekeket és értékeket mindkét ország kész megvédelmezni. Az Európai Unió közös külés biztonságpolitikája - az Európai Unió, mint nemzetek feletti politikai-állami képződmény - saját transznacionális érdekeit képviseli. A Lisszaboni Szerződés ezért nagy szerepet juttat a transznacionális szinten gyakorolt közös kül- és biztonságpolitikának, valamint a nemzetek feletti közös védelmi politikának. Ha érvénybe lép az a rendelkezés, hogy mindezekben a kérdésekben egyhangúság helyett többségi döntés érvényesül, akkor az az egyes tagállamok szuverenitásának a végét jelenti. Washingtonban az kelt aggodalmat, hogy Londonnak nem lesz többé vétó joga az Európai Unió nemzetek feletti kormánya külpolitikájába beleszólni. Londonnak nem lesz döntő szava az EU Külügyminiszterének vagy a külpolitika irányítását végző Főbiztosának a kiválasztásában és kinevezésében sem. Egy ilyen kinevezett külpolitikai döntéshozó, politikai legitimitással nem rendelkező bürokrata igen lényeges kérdésekben dönthet. Kinevezheti az Európai Unió nagyköveteit, jelentős diplomáciai testület és költségvetés áll a rendelkezésére. Képviselheti a tagállamokat olyan nemzetközi szervezetekben, mint az ENSZ Biztonsági Tanácsa, joga van katonai akciókat kezdeményezni az Európai Bizottság nevében. Az amerikai kormánynak, ha a Lisszaboni Szerződést ratifikálja mind a huszonhét állam, a brüsszeli testületek lesznek a partnerei, ha kapcsolatot keres közös külpolitika kialakítására. Washingtonban tehát attól tartanak, hogy a transznacionális brüsszeli bürokrácia veszélyeztetheti a két testvérnép, az amerikai és a brit, tartósnak és hatékonynak bizonyult különleges kapcsolatát. A külügyminiszteri funkciókat betöltő EU-Főbiztos egyben a Bizottság alelnöke is lesz. Mivel pedig a mellérendeltségen alapuló kormányközi hatáskörök elkülönülnek az alá és fölé rendeltségen alapuló hatásköröktől, a "külügyminiszter" státusza, mint már utaltunk rá, átlépi a kettő között húzódó fontos és lényeges határvonalat. A Lisszaboni Szerződés formálisan is létrehozza az Európai Védelmi Ügynökséget (European Defense Agency). Informálisan már létezett egy ilyen szervezet az európai biztonsági és védelmi politika részeként. De soha nem volt része az európai szerződési rendszernek, amelyet a tagállamok ratifikáltak. Először csak az alkotmányos szerződésben merült ez fel, és annak ellenére, hogy ez a szerződés lekerült a napirendről, mégiscsak úgy döntöttek az integrácionisták, hogy formálisan is létrehozzák az Európai Védelmi Ügynökséget, az EDA-t. Egyes politikusok, például a portugáliai védelmi miniszter, egyenesen "csendes forradalomnak" nevezte a szervezet létrehozását. Kétségtelen, hogy a Lisszaboni Szerződés elmélyíti az Európai Unió fegyveres erőinek az integrációját. Nem oldja meg viszont, azokat a problémákat, amelyek az Európai Unió külön védelmi struktúráihoz és a NATO már meglévő szervezeteihez való tartozásból adódnak. Ilyen megkettőzött struktúrák az EU katonai parancsnoksága, az EU harcoló egységei, valamint a gyorsan reagáló európai erők. Figyelemre méltó az is, hogy a de facto Európai Egyesült Államoknak, szemben az Amerikai Egyesült Államokkal, nem lesz demokratikusan választott elnöke, hanem ezt a fontos tisztséget is kinevezett bürökrata fogja betölteni. E megfontolásokat különösen annak a brit parlamentnek kell figyelembe vennie, amelynek a tagjai tisztában vannak azzal, hogy a lisszaboni szerződés ratifikálásával Nagy-Britannia is az Amerikai Egyesült Államok egyik tagállamának státuszára süllyed Brüsszellel szemben, ha a szerződést Franciaországhoz hasonlóan - ahol 2008. február 14.-én befejeződött a ratifikációs eljárás, ezúttal referendum mellőzésével - jóváhagyják. A brit parlament képviselőinek igen nehéz a dolguk, mivel tisztában vannak azzal, hogy a Lisszaboni Szerződés tartalmilag megegyezik az elutasított alkotmányos szerződéssel. Mind Tony Blair, mind Gordon Brown kormánya a határozottan megígérte, hogy alkotmányos szerződést csak népszavazási jóváhagyással ratifikálnak. Ezért érthető, hogy az európai parlament brit képviselőinek egy része erőfeszítéseket tett, hogy kikényszerítsék az Európai Parlamentben azt az állásfoglalást, amely kötelezővé teszi: népszavazással döntsenek erről a ténylegesen alkotmánynak számító, rendkívül fontos nemzetközi szerződésről. A brit képviselők egy része tiltakozott a beígért népszavazás törlése, valamint amiatt, hogy az alkotmánnyal egyenértékű Lisszaboni Szerződés jelentős részeit életbeléptetik, megelőlegezve annak a formális jóváhagyását. Franciaországban, amelyet az 1789-es francia forradalom óta megszakítás nélkül különböző irányzatú és összetételű szabadkőműves struktúrák irányítanak a háttérből, sikerült az e hálózatok támogatásával az ország élére segített Sarkozy államelnök segítségével - ezúttal a választópolgárok megkérdezése nélkül - érvénybe léptetni az EU alapító tagállamai közül elsőként a Lisszaboni Szerződést. 2007. december 17.-ét követően magyar részről Dr. Halász József (több magyarországi polgári mozgalom szellemi irányítója) beadvánnyal fordult az Európai Bírósághoz, amelyben panaszt tett a Magyar Köztársaság országgyűlése és kormánya ellen, amiért az Európai Unióról szóló szerződés, valamint az Európai Közösséget létrehozó szerződés módosításáról szóló Lisszaboni Szerződés kihirdetése kapcsán mulasztást követtek el. Dr. Halász emiatt kérte a lisszaboni szerződést Magyarországon életbe léptető törvény érvénytelenítését. Álláspontja szerint az országgyűlés és a kormány vétett a tagállamok közösségi jog alapján fennálló kötelezettségei ellen, továbbá megsértette a választópolgárok közvetlen akarat kinyilvánítására vonatkozó jogát. Indokolásában hivatkozott arra, hogy megismerve a Lisszaboni Szerződés irányelveit, már

105

2007 nyarán népszavazási kezdeményezést nyújtott be. Hivatkozik arra is, hogy a lisszaboni szerződés nem minősíthető a megnevezett két nemzetközi szerződés módosításának, mert annak célja és tárgya különbözik az eredeti szerződésektől. Valójában a megbukott EU alkotmány átmentéséről van szó. A magyar országgyűlés képviselői 2007. december 17.-én nem ismerhették a Lisszaboni Szerződést, Halász megfogalmazása szerint "vakon szavaztak". És erre nem ad mentséget az, hogy a Lisszaboni Szerződés tárgyában és céljában azonos a 2005ben megbukott EU-Alkotmánnyal. Mivel szembehelyezkedtek a franciaországi és hollandiai akarattal, valójában megbontották az európai egységet. Meggátolták a választópolgárokat, hogy Magyarországon a közvetlen népakarat kinyilvánításával történjen meg az EU-alkotmány elfogadása vagy elutasítása. Az országgyűlési képviselők a kellő tájékozódás mellőzésével választóikkal együtt önmagukat is megfosztották a közérdekű adatok kellő megismerésétől, a felelős döntés lehetőségétől. 2008. február 14.-én az Európai Parlament EU-szkeptikus frakciója arról tájékoztatta Dr. Halász Józsefet, hogy az Európai Bírósághoz tett feljelentését a Bíróság hivatalosan megküldte az Európai Parlamentnek. Halász József "Magyarország elvesztésének 12 EU-stációja" címmel összefoglalta Magyarország függetlenségének a fokozatos felszámolását. Mivel ez minden EU-tagállamot érint, ezért úgy döntöttek, hogy azt az EU-tagállamok nyelvein terjeszteni fogják. A strassbourgi Emberjogi Bíróság értesítette Halász Józsefet, hogy nála is megindult az eljárás. Londonból pedig arról tájékoztatták, hogy Angliában az ottani népszavazást követelő képviselők bekapcsolták a parlamenti vitába a Halász József beadványaiban kifejtett érveket. Gordon Brown a nemzetközi rendszer átszervezéséről A brit miniszterelnök olyan új nemzetközi intézményeket akar, amelyek lehetővé teszik, hogy a világ népei hatékonyabban tudjanak szembe nézni a globalizációs folyamat nehézségeivel. A brit miniszterelnök röviddel azután mondott szinte globális méretekben is programadó beszédet, hogy átvette a brit kormány irányítását elődjétől, Tony Blair-től. Brown szerint a világgazdaság legnagyobb átalakulásával kell szembenézni. A XXI. században tanúi lehetünk az új világrend teljes kibontakozásának. A Lisszaboni Szerződés 2007. december 13-i aláírását követően a brit kormány azzal nyugtatta saját népét és a 27 EU-s tagország mintegy 500 milliónyi lakosát, hogy belátható időn belül nem lesz új nagyszabású változás Európában. Azt is kifejtette, hogy a reformszerződés néhány rendelkezése csak 2017 körül lép teljesen életbe. A portugáliai EU csúcstalálkozót követően Brown elmondta, hogy Európa irányítói most már nem az Unió belső intézményi reformjára fognak összpontosítani, hanem a globalizáció teljes stratégiai menetrendjének szentelik figyelmüket. Jose Socrates portugál miniszterelnök ezt kiegészítette: "Az Európai Unió a globalizáció három fő területén kíván változtatásokat, át akarja szervezni a globális intézményrendszert, új globalizációs menetrendet akar a világstratégia hatékony megvalósítására, és kiemelten kíván foglalkozni a környezetvédelmi kérdésekkel." Brown brit miniszterelnök 2008. január 21-én körvonalazta, hogy milyen intézményi változásokat akar. Ezek szerint a nemzetközi valutalapot át kell alakítani olyan globális, előrejelző rendszerré, amely képes arra, hogy megelőzze a világ pénzügyi piacain mutatkozó viharos erejű változásokat. Brown szükségesnek tartja olyan ENSZ-Alap létrehozását, amelyből e válságnak (és megoldási folyamatának) a menedzselését finanszírozni lehet. Szükség van arra is, hogy a Világ Bank létrehozzon több milliárd dolláros alapot a környezeti szempontból fenntartható gazdasági fejlődés támogatására a világ legszegényebb országaiban. Brown arra is kitért, hogy Nagy-Britannia vezető szerepet kíván vállalni a nukleáris leszerelésben, és szorgalmazni fogja olyan új nemzetközi rendszer létrehozását, amelynek keretében a nukleáris-ipari háttérrel nem rendelkező államok új energiaforrásokhoz juthatnak. Brown az indiai Új-Delhiben üzletemberekkel folytatott tanácskozásán ezt mondta: "A második világháború után létrejött nemzetközi intézmények, az Egyesült Nemzetek Szervezete, a Világ Bank és a Nemzetközi Valutaalap radikális reformra szorulnak, hogy alkalmasak legyenek az új, globalizált világ számára. Olyan világot látok, amely felkészül a nemzetek, kultúrák és népek növekvő kölcsönös függésén alapuló, és a közjót szolgáló új globális társadalomra." Ebből számunkra az a figyelemreméltó, hogy a Lisszaboni Szerződés a globalizáció irányába tett fontos lépés, amelynek legfontosabb célkitűzése e változások felgyorsítása. 2008 januárjában hírek érkeztek arról, hogy a "Gulf Cooperation Council" (Perzsa-öböl Menti Együttműködés Tanácsa) tervbe vette gazdasági közösség létrehozását 2010-ig. Ugyancsak tervbe vették illetékesek egy Transz-atlanti Gazdasági Közösség létrehozását az észak-amerikai térség és az Európai Unió között 2015-ig. Olvashatók információk a közös amerikai-európai NATO parancsnoki struktúra létrehozásáról, valamint arról is, hogy a világ döntéshozói milyen erőfeszítéseket tesznek az "Alliance of Civilizations" (Civilizációk Szövetsége) nevű szervezeten keresztül a kulturális és vallási megosztás áthidalására. Ez a néhány tény is elég ahhoz, hogy világos képet alkothassunk magunknak arról: Milyen irányban halad a globalizációs folyamat? A cél egyértelműen az egy központból irányított világrendszer, az új világrend keretében a Globális Unió mielőbbi létrehozása. Ez nem más, mint a világtörténelmet a háttérből irányító hálózatoknak évszázadokra visszanyúló és kellően dokumentálható világstratégiája. Kik és miért támogatják a nemzetek feletti Európai Birodalmat?

106

Ma már ott tartunk, hogy valamennyi európai tagállam jogszabályainak a többségét Brüsszelben fogalmazzák meg. Arra a kérdésre, hogy miért támogatják az egyes tagállamok és politikusai ezt a helyzetet, érdekes magyarázatot ad Anthony Coughlan, a dublini Trinity College tanára. Amikor egy tagállami miniszter el akar érni valamit, meg kell szereznie a miniszterelnök, valamint a pénzügyminiszter támogatását, hogy meglegyenek a kellő pénzügyi források. Emellett szükség van a tagállami parlamentek képviselői támogatására is, vagyis közvetve a választókéra is. Amikor a döntéshozatal nemzetek feletti szintre kerül Brüsszelbe, ahol a 27 tagállam állam és kormányfőiből, valamint minisztereiből álló Tanács hozza meg a legfontosabb döntéseket, az illető miniszter azt érzékeli, hogy egy érinthetetlen oligarchiának lett a tagja, a jogszabályokat alkotó Bizottságé, amely földrészünk történelemben a leghatalmasabb, mivel mintegy 500 millió európai számára alkot törvényeket. Ez a Bizottság elmozdíthatatlan, bármit is tesz. A tagállamok nemzeti parlamentjei és állampolgárai minden egyes EU szerződéssel veszítenek önrendelkezésükből, minthogy többé nem az ővék a döntő szó az adott társadalmi politikai területen. Az egyes miniszterek azonban fokozatosan több hatalomhoz jutnak, és a személyes hatalom növekedése egyszerűen kábító. Ezek a nagyhatalmúvá vált személyek a nemzeti kormányok, azaz a végrehajtó államhatalmi ágazat tagjaiból kerülnek ki, amely hatalmi ág alá van rendelve a tagállami törvényhozó hatalomnak. E tagállami kormánytagok egy csapásra Európa-szintű és megfellebbezhetetlen, felelősségre többé nem vonható, nemzetek feletti törvényhozókká lényegülnek át. Az EU transznacionális törvényhozóivá átalakult miniszterek úgy tekintik magukat, mintha a születőben lévő szuperhatalom politikai építőmesterei lennének. Brüsszelben már megszabadultak a választott nemzeti parlamentek ellenőrzésétől, és nem tartoznak többé politikai felelősséggel választóik irányában. Coughlan szerint az európai jogszabályok túlnyomó többségét soha nem vitatták meg miniszteri tanácskozás keretében, csupán formálisan jóváhagyták azokat, ha már korábban a bürokrata szakértői gárda, a Tanács mintegy 300 albizottságában vagy az EU Bizottságot kiszolgáló mintegy 3000 bizottságban azokat már megtárgyalták és egyezségre jutottak. Az európai integrációt úgy is fel lehet fogni, mint a végrehajtó államhatalmi ágazathoz tartozók fokozatosan végrehajtott államcsínyét a törvényhozói hatalommal szemben. Az egyes tagállamok kormánytagjai, akik ily módon megfellebbezhetetlen birodalmi törvényhozókká alakulnak át, elérték, hogy a hagyományos államhatalmi ágakról a tényleges hatalom fokozatosan a felelősségre többé nem vonható birodalmi struktúrákhoz került. Az egyes tagállamok hatalomvesztett intézményei megtartják a helyüket és nevüket, továbbra is parlamentnek, kormánynak és független bíróságnak hívják őket, de már nem ővéké a tényleges hatalom. Az, hogy a lényeges változás nem közéleti vita tárgya, hogy 'fülsüketítően hallgatnak' róla a tömegtájékoztatási intézmények, az azért van, mert a hatalom tényleges urainak az az érdeke, hogy a választópolgárok milliói el legyenek altatva, és senki se riadóztassa őket tudomásukra hozva, hogy megszűnt a demokratikus legitimitás, országuk intézményei hatalom nélküli önkormányzati szervekké váltak. Országuk elveszítette függetlenségét, és ők maguk pedig egy demokratikus állam szabad polgáraiból egy ellenőrizetlen birodalmi hatalom alattvalóivá váltak. A birodalmi Európai Unió az egyes tagállamok elitjeinek a kísérlete, hogy együttműködve a nemzetek feletti pénz és korporációs oligarchia döntéshozóival, kisajátítsák maguknak a hatalmat, megkerülve, és fokozatosan meg is szüntetve a demokratikus rendszert. Ez valójában egy lopakodva végrehajtott Európa szintű államcsíny. Arra szoktak hivatkozni, hogy milyen nagyszerű ez az európai integrációs folyamat, mert elősegíti a béke megőrzését földrészünkön. Aki azonban tanulmányozza az elmúlt 200 évben a földrészünket súlytó háborúk okait, cáfolhatatlan bizonyítékok tömkelegére akad, amelyek azt bizonyítják, hogy ezeket a háborúkat az a nemzetközi háttérhatalom szervezte meg különböző pénzügyi technikákkal és a hatalmi egyensúlypolitikával, hogy a hagyományos dinasztiák és uralkodó osztályok helyébe lépve a saját dinasztikus és tekintélyuralmi rendszerét hozza létre. Ennek a rendszernek a gazdasági alapja a kamatmechanizmussal működtetett a hitelpénzmonopólium, és az ennek következményeként előálló pénzügyi és vagyoni koncentráció és centralizáció. Az Európai Unió máris diktatúra, de diktatórikus jellege még növekedőben van. Ennek legveszélyesebb vonásait azonban gondosan elrejtik földrészünk lakói elől. Az átlag ember csak arról hall, hogy könnyebb utazni, átjárhatóbbá váltak a határok, nem kell útlevél, számos országban ugyanaz a pénz van forgalomban. Mindez bizonyos szinten valóban könnyebbség, de ezt a tagállamok függetlenségének a feláldozása, a szociális piacgazdaság felszámolása, az elvi-etikai demokrácia megszűntetése nélkül is el lehetett volna érni. A felsorolt csekély előnyökért a 27 tagállam lakói elképesztő árat fizettek. A választott intézmények és az azokban helyet foglaló képviselőinek hatalma fokozatosan kiüresedett. Ez a hatalom átkerült nem-választott oligarchák kezébe, akik megegyeztek abban, hogy egyre több hatalmat szereznek maguknak, és alapvetően átalakítják 500 millió embernek az életét úgy, hogy ehhez nem kapnak felhatalmazást a legérintettebbektől. A nemzetek feletti láthatatlan szuperállam, a pénzimpérium döntéshozói jól tudják, hogy az átlagember mindezzel nincs tisztában, és az arctalan és megközelíthetetlen pénz és hatalmi viszonyokban elrejtett változások ugyanúgy nem láthatóak, mint ahogyan az sem volt sokáig látható, hogy a Föld forog a Nap körül, és nem fordítva. Ahogy a francia forradalom idején az azt kirobbantó és levezénylő háttérhatalom a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavával etette a tömegeket, akik aztán megtapasztalhatták, hogy mindez példa nélkül álló gyilkos tömegterrort, katonai

107

diktatúrát és tekintélyuralmi rendszert jelentett. A szavak megfosztva eredeti értelmüktől bámulatosan meg tudják téveszteni az embereket. Így például a multikultúralizmus divatos jelszava azért hasznos a háttérhatalom számára, mert bizonyos fokig pozitívan cseng, ugyanakkor valódi tartalma homályos, kétértelmű, és nagy horderejű változásokat lehet úgy végrehajtani, hogy alig folyik közéleti vita róla. Ugyanezt lehet elmondani a politikai korrektség jelszavával való nyilvánvaló visszaélésről. Kitekerik a nyelvet, átalakítják a szavak eredeti értelmét, és így azok a tömegek feletti uralom eszközeivé válnak. Jean-Claude Juncker luxemburgi kormányfő így jellemezte egy őszinte pillanatában az Európai Unió rendszerét: "Eldöntünk valamit, majd hagyjuk terjedni, utána várjuk és figyeljük, hogy mi történik. Ha senki nem csap zajt, mivel az emberek többsége nem érti, hogy miről született döntés, akkor folytatjuk lépésről lépésre egészen addig, amikor már nincs visszaút.". Ezt mondta az Európai Unió elnöki pozicíójának kettesszámú várományosa. Itt lényegében arról van szó, hogy Juncker és a hozzá hasonló bürokraták technikai részletek tömegével árasztják el az embereket, és így kényszerítik őket megadásra. Ez a stratégia már messzire vezetett. Az európai népek szuverenitásának a nagymértékű átadására Brüsszel számára 1985-ben került sor, amikor létrehozták az Egységes Európai Piacot. 2005-ben, majd 2006-ban is az Európai Unió pénzügyi ellenőrzése nem hagyta jóvá 11 évre visszamenőleg a pénzügyi elszámolásokat. Az Auditorok Európai Bírósága megtagadta a 2004 évi EU költségvetés jóváhagyását. Különösen az EU külpolitikai és segélyezési költségvetését találta elfogadhatatlannak. Ezekről a fontos fejleményekről a tömegtájékoztatási intézmények nem adtak információt. Az Európai Unió Bizottsága, amely 500 milliós ország kormányának felel meg, minden következmény nélkül bocsáthatott ki súlyos hibákat tartalmazó jelentéseket több, mint egy évtizeden át. A Szovjetunió felbomlásával önállóvá vált kelet-európai országok számára különösen szomorú az a körülmény, hogy az Európai Unió ténylegesen sokkal több közös vonást tartalmaz a totalitárius rendszerekkel - így a nemzetiszocialista Németországgal, és a kommunista Szovjetunióval - , mint ahogyan az a demokratikus szólamok tömkelegében látható. Mindez azonban nyilvánvalóvá válik a pénzuralmi rendszer kényszerű elfogadtatásával, a hatalmi gazdaság bevezetésével, a szólásszabadság fokozatos korlátozásával, az iskolai tanulók szervezett félretájékoztatásával, és az állampolgárokra rákényszerített döntésekkel, amelykehez nem adták beleegyezésüket. Az Európai Unió 2007-ben bűncselekménnyé minősítette az idegengyűlöletet. Az új jogszabály értelmében három évig terjedhető börtönbüntetéssel sújtható az, aki valamilyen fajhoz, bőrszínhez, valláshoz, származáshoz, nemzeti vagy etnikai eredethez tartozó csoport vagy személyek elleni erőszakra vagy gyűlöletre uszít nyilvánosan. Az a meghatározás, hogy valaki uszíthat és gyűlöletet kelthet valamilyen vallási csoport vonatkozásában, hátrányosan érintheti az Unió 27 tagállamában élő mohamedán vallású lakosokat. Az Európai Unió egyre több olyan tulajdonságot ölt magára, amely a tekintélyuralmi, sőt a totalitárius rendszerek ismérve. Vlagyimir Bukovszkij a neves szovjet máskéntgondolkodó, aki hosszú éveket töltött gondolat-bűncselekményekért a gulágon, jelenleg nyugaton él és biokémikus egyetemi tanár. Bukovszikj attól tart, hogy az Európai Unió gyorsan halad afelé, hogy egy második Szovjetunióvá alakuljon át. Egyik beszédében egyenesen szörnynek nevezte ezt a nemzetek feletti birodalmat, amelyet minél előbb el kell pusztítani. Ezt így fogalmazta meg: "Minél előbb vetünk véget az Európai Uniónak, annál jobb. Ha hamarabb omlik össze, kevesebb pusztítást hagy maga után nekünk és másoknak. Habozás nélkül kell cselekednünk, mert az eurokraták nagyon gyorsan haladnak. Nehéz lesz legyőzni őket. Most még viszonylag egyszerű. Ha ma felvonul egymillió ember Brüsszelben, ezek a bürokraták elszaladnak a Bahamákra." ERT - az Európai Unió tényleges irányítója A pénz-világbirodalom szuper gazdag pénzdinasztiáinak tulajdonában lévő transznacionális korporációk hatékonyan szervezett komplex hálózatot alkotnak, amelyben részt vesznek a tagállami, a regionális és globális cégek egészen az óriás világcégekig. A korporációknak ez a hálózata a nemzetközi pénzvilág globális részvényvagyonának a része. Legfelső irányításukat a távollévő részvénytulajdonosok végzik, akinek az érdekeit az egyes korporációknál a bizalmukat élvező igazgatók képviselik. Gyakorlati irányításukat, pedig a magasan képzett szakember-menedzserek látják el. Ezeknek a korporációs hálózatoknak átgondolt politikai célkitűzéseik vannak, amelyeket ambíciózusan - különböző kapcsolati hálózatok igénybevételével - végre is hajtanak. Kezdeményeznek jogszabály módosításokat, új törvényeket fogadtatnak el, egyre növelik a közhatalmi intézmények feletti kontrolljukat, kézben tartják a tudatformáló tömegtájékoztatási intézményeket. Érdekeik érvényesítésére mozgósítják a véleményhatalmat, meghatározzák a közéleti viták tárgyát, és mindezek felhasználásával kidolgozzák a világgazdaság globalizálásának a szabályait. Az elmúlt évtizedben érezhetően felgyorsult a nemzetközi vállalatbirodalmak politikai nyomásának a hatékonysága. Ez nyomon követhető az Európai Unió fokozatos birodalommá alakulásában, világszinten pedig a világkereskedelmi szervezet tevékenységében. Az EU központjában a meglehetősen titkolózó, de döntő befolyást gyakorló korporációs szervezet a European Round Table Industrialist (ERT), vagyis a Nagyvállalkozók Európai Kerek-asztala. A korporációs érdekérvényesítés másik fontos szereplője Brüsszelben az AmCham (EU Committee American Chambers of Commerce, az Amerikai Kereskedelmi Kamarák Európai Uniós Bizottsága). A korporációk politikai tevékenységének törvényes volta még vita tárgyát képezi. Az

108

azonban nem lehet kétséges, hogy az a fajta áthatolhatatlan titkolózás, amely a korporációs befolyásgyakorlást körül veszi, nem tekinthető legitimnek. A transznacionális korporációk óriási pénzügyi erőforrásokat fordítanak a politikai folyamatok befolyásolására, ugyanakkor az átláthatóságnak és a számon-kérhetőségnek még a látszatát sem tartják be. Az érvényben lévő írott és íratlan szabályok szerint önként nyilvánosságra kellene hozniuk éves jelentéseikben politikai tevékenységük minden lényeges adatát, beleértve célkitűzéseiket, kapcsolataikat és az aktivitásukra fordított pénz mennyiségét. Ez lehetővé tenné az Európai Unió polgárai számára, hogy felelősségre vonhassák ezeket a nagyhatalmú magánintézményeket a közérdeket sértő vagy a környezetet visszafordíthatatlanul sújtó tevékenységükért, a közjót szolgáló szervezetek és egyének politikai lobbizással történő megengedhetetlen befolyásolásáért. Amikor az Amszterdamban működő Corporate Europe Observatory, egy kutatással és kampányok szervezésével foglalkozó civilszervezet, amely megjelenteti a hasonló nevű negyedévenkénti folyóiratát, tájékozódni próbált az ERT és az AmCham vezetőinél, azok lényegében megtagadták a politikai tevékenységükre vonatkozó közérdekű adatok közlését. Az áthatolhatatlan titkolózásnak sok oka és magyarázata lehetséges. Egyik nyilvánvaló oka az, hogy a korporációk és szervezeteik tudják: a demokratikus közvélemény ellenzi azt az óriási befolyást, amelyet a korporációs szektor az Európai Unió politikai döntéshozóira gyakorol. Arról sem óhajtanak közéleti vitát folytatni, hogy vajon szükség van-e a nagyvállalatok olyan méretű politikai tevékenységére, amilyen ma napjainkban érvényesül. Az alapprobléma az, hogy mennyiben lehet elfogadni az egydimenziós, nyereségérdekelt, magánérdek érvényesítését a közérdek szolgálatára rendelt döntéshozatalban. Az általános emberi tapasztalat szerint valami közérdeket sértő van abban, amit ennyire titkolnak. Ha valami egyértelműen a közjót szolgálja, akkor azzal inkább dicsekednek, és reklám célból igénybe szokták venni a nyilvánosságot. A beteges titkolózás tehát valami rosszat takar. A globális pénzimpérium Európai Uniót irányító legfontosabb regionális szervezete a Gyáriparosok Európai Kerek Asztala, az ERT, amelyet szakmai szervezetnek tünetnek fel. Az ERT tagjai pénzimpérium felső döntéshozói által meghívott nagyiparosok, a pénzügyi- és gazdasági élet oligarchái. Az ERT első tanácskozására Párizsban került sor 1983. április 6-án. A jelenleg 44 tagból álló érdekcsoport mind tagállami, mint Uniós szinten tevékenykedik. Ez a nagyhatalmú testület azt a célt tűzte ki maga elé, hogy innovációval dinamizálja, és világszinten teszi versenyképesebbé az "euro-szklerózisban" szenvedő integrált Európát. Az európai piacok az 1980-as években még nemzeti keretek között működtek annak ellenére, hogy az 1957-ben elfogadott Római-szerződés már előírta az egységes piac létrehozását. A befolyásos testület kezdeményezője a Volvo elnöke Pehr Gyllenhammar volt. Kezdeményezését felkarolta a Philipstől Wisse Dekker és a Fiattól Umberto Agnelli. A felsorolt személyek csatlakozása lehetővé tette, hogy az európai integrációt szorgalmazó nagyvállalati vezetők kellő számban csatlakozzanak. Az Európai Bizottság Brüsszelben rendkívül érdeklődött az új szakmai szervezet iránt. Az ipari és közös piaci ügyekben illetékes EU-biztos, Etienne Davignon volt az, aki gyakran hangoztatta: "Kihez forduljak, ha az európai ipar illetékesével akarok beszélni?" Az ERT valódi súlyát az mutatja, hogy már alakuló ülésén részt vett nemcsak Etienne Davignon, de Francois-Xavier Ortoli, az Európai Unió gazdasági és pénzügyi ügyekben illetékes Biztosa is. Már ezen az első tanácskozáson felmerültek azok a stratégiai elgondolások és konkrét célkitűzések, amelyek az ERT tevékenységét meghatározták az azt követő 25 évben. Az üzleti és gazdasági élet oligarchái számára a legfőbb gondot a magas költségek és alacsony profitok, az európai piac megosztottsága, a tagországok kormányainak a túlzott beavatkozása jelentette. További igények hangoztak el Európa egész ipari bázisának az újjáépítésére, a csúcstechnológiák bevezetésétől az informatika és a telekommunikáció széleskörű alkalmazásáig. Az ERT alapszabályát és tevékenységéhez a pénzügyi források biztosítását az amszterdami teljes ülésen fogadták el, amelyre már 1983. június 1-jén került sor. Itt a meghatározó célkitűzés a versenyképesség fokozása volt kontinentális méretekben. Létrehozták az ERT állandó titkárságát is Párizsban. Az ERT legtevékenyebb évtizede az 1988-tól 1998-ig tartó időszak volt. Ebben az időben Keith Richardson töltötte be a nagyhatalmú szakmai szervezet főtitkári tisztségét. Ezekben az években az ERT fontos jelentéseket készített a nemzetközi üzleti világ működéséről, a piacok tevékenységéről, az infrastruktúrafejlesztésről, az iskola- és nevelés ügy fontosságáról, a környezetvédelemről, az információs társadalomról, a versenyképességről, a munkahelyteremtésről és az adózás legkülönbözőbb kérdéseiről. Az ERT kezdeményezésére közvetlen tanácskozások sorozatára került sor a kormányok és az üzleti élet legfelső szintű vezetői között. Aktív szerepet töltött be a G8-aknak nevezett államok együttműködésének a bővítésében. Az ERT kezdettől fogva támogatta az Európai Unió kibővítését és szerepkörének növelését. Kezdeményezésére és irányításával fontos tanácskozásokra került sor az Európai Unió és az Egyesült Államok, valamint Japán pénzügyi és gazdasági vezetőkörei között. Az ERT több ilyen tanácskozásba bevonta a fejlődő országok üzleti életének irányítóit is. Kezdettől fogva kivette részét az ERT a klímaváltozásról folyó vitákban, és a széndioxid kibocsátással kapcsolatos kérdések szabályozásában. Legutóbb az ERT fontos kezdeményezéseket tett a nyugdíjrendszerek átszervezésére és a nemzetközi könyvviteli előírások egységesítésére. Az ERT-nek egyébként jelenleg egy magyar tagja van a MOL elnökvezérigazgatójának, Hernádi Zsoltnak a személyében.

109

Keith Richardson 2000 szeptemberében a Sussex egyetemen egy 30 oldalas jelentést tett közzé "Big Business and the European Agenda" (Az üzleti-világ és az európai célkitűzések) címen. Ebben egy bennfentes tárja elénk, hogy az ERT mennyire központi szerepet játszott az európai egységesítési folyamatban az elmúlt évtizedekben. Richardson megerősíti, hogy az ERT feladat-meghatározó és döntéshozó szervezet. Olyan munkastílusa van, amely messze hatékonyabbá teszi a többi Brüsszelben működő hagyományos üzleti lobbi csoportoknál. Richardson idézi Jacques Santer-t, az Európai Bizottság korábbi elnökét, aki szerint a Gyáriparosok Európai Kerekasztala "minden kétséget kizáróan rendkívül fontos szerepet játszott az Európai Unió fejlődésében.". "Ha az ERT-nek valami közölni valója volt, akkor azt méltányolták az európai politikai vezetők, és hallgattak rá." Santer ezt 1999 elején mondta néhány hónappal azt megelőzően, hogy az EU Biztosok körében eluralkodott korrupció miatt le kellett mondani az elnöki tisztségről. Richardson beszámol arról a gondos szakértői és előkészítő munkáról, amit az ERT tagjai végeztek együtt az Európai Bizottsággal. Így készültek el a tervek az egységes piac létrehozására. Az ERT például nagyszabású autóút építkezéseket szorgalmazott és a szállítási infrastruktúra fejlesztését követelte. Az ERT ugyancsak kulcsszerepet játszott az egységes valuta - az euró - bevezetésével kapcsolatos politikai támogatás létrehozásában. Az amszterdami szerződés előkészítésében is aktívan részt vet az ERT, amelyet maximálisan támogatott nemcsak Santer, az EU-Bizottság elnöke, de Kohl német kancellár, Chirac francia elnök, valamint Kok holland miniszterelnök, aki ebben az időben az EU elnöke is volt. Ez jól mutatja, hogy a korporációs érdekérvényesítés nem egyirányú utca: nemcsak az üzleti-világ oligarchái befolyásolják a politikai irányító struktúrákat, de azok legfontosabb vezetői részt is vesznek az ERT tevékenységében. Az európai egyesítései folyamat lényege a pénz- és korporációs oligarchia érdekeinek az érvényesítése. Az ERT tevékenységét továbbfejlesztették, és az utóbbi években már a finom hangolást is végrehajtották. Ezt jól szemlélteti a 2000 tavaszán Lisszabonban megtartott csúcstalálkozó, amikor az ERT befolyása az Európai Unió politikai stratégiájának a menetrendjére a csúcspontjához érkezett. Ez a csúcstalálkozó egyértelműen meghatározta, hogy az Európai Unió elsődleges politikai célja a nemzetközi versenyképesség növelése. Ehhez, pedig a legfontosabb politikai eszköz a teljesítményértékelés. A teljesítményértékelésen alapuló döntéshozatal azon tényezőknek a nemzetközi összehasonlításán nyugszik, amelyek befolyásolják az egyes vállalatok versenyképességét. Ez a nyereségérdekelt üzleti világ számára rendkívül fontos, de alig ha lehet hasznosnak tekinteni a közérdeket szem előtt tartó demokratikus folyamatokban. Richardson ezzel kapcsolatban be is ismeri, hogy azért helyezték előtérbe a versenyképesség szempontját, hogy ily módon próbálják visszaszorítani a közérdek szolgálatában álló, a közszolgáltatásokat védelmező jogszabály-alkotási törekvéseket. Ebben az a logika érvényesült, hogy ha a versenyképesség mindent felülír, akkor a társadalmi igazságosságot szolgáló törekvéseket le kell venni a politika napirendjéről. Az ERT ugyancsak a versenyképesség ideológiája alapján harcolta ki az európai iskolarendszer olyan átalakítását, amely teljes mértékben kiszolgálja a nagyvállalatok szükségleteit. Az ERT volt az, amelyik kezdeményezte a Transz-atlanti Üzleti Párbeszédet (Transatlantic Business Dialogue, TABD), amelynek a megszervezésére egy hasonló nevű szervezet is létrejött amerikai és európai székhelyű nagyvállalatok, valamint az adott országok kormányainak a képviselőiből. A TABD kulcsszerepet játszott a teljes liberalizáció és dereguláció végrehajtásában, a transz-atlanti kereskedelem teljes szabaddá tételében. Az ERT egyik legféltettebb titka az, hogy az Európai Bizottság és a többi legfelső szintű politikai döntéshozó testület hány tagja vett részt közvetlenül vagy közvetve a tevékenységében, és az egyes tagállamok kormányai is miként képviseltették magukat. Jelenleg is annak lehetünk a tanúi, hogy az Európai Unió neoliberális gazdasági stratégiát hajt végre, és továbbra is szorgalmazza a liberalizációt, a deregulációt és a privatizációt a gazdasági élet minden terültén, beleértve a közszolgáltatásokat is. A korporációk és a kormányzatok, köztük az Európai Uniót irányító Tanács és Bizottság, ma is szorosan együttműködnek. A szervezett magánhatalom legfontosabb képviselője Brüsszelben az ERT, amely szorosan együttműködik a TABD-dal, valamint a nemzetközi kereskedelmi kamarával, az ICC-vel. Az ERT rendszeresen készít irányelveket, célkitűzéseket és módszertani javaslatokat tartalmazó dokumentumokat az Európai Unió irányító-testületei számára. Az ERT gondosan ügyel arra, hogy követeléseit udvarias ajánlásként fogalmazza meg, és mindig összekapcsolja olyan megállapításokkal, hogy az általa javasolt döntés nemcsak a pénz és korporációs oligarchia profitérdekeit szolgálja, de a közérdeket is. A lényeg az, hogy az Európai Unió birodalommá válva még hatékonyabban tudja kiszolgálni az európai nemzetközi nagyvállalatok, és a nemzetközi pénzügyi közösség érdekeit is, amely ezeknek a korporációknak a tulajdonosa. Nem az Európai Unió immáron 500 milliónyi állampolgárának a szükségletei és érdekei számítanak. Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a Lisszaboni Szerződés számos fontos kérdést vet fel, de ezekre a kérdésekre nem ad kielégítő választ, sőt egyes esetekben antidemokratikus és közérdeket sértő, rossz megoldást nyújt. Azért bíráljuk az EU reformszerződését, mert tovább erősíti az Európai Unió nemzetek feletti struktúráit a kereskedelem és a beruházási erőforrások terén, és tovább csökkenti az egyes tagállamok és most már az Unió állampolgárainak a lehetőségét, hogy demokratikus eszközökkel befolyásolhassák az Unió politikáját, döntéshozatali eljárásait. A Lisszaboni Szerződés valójában elmélyíti azt az ultraliberális politikát, amely eddig is nagymértékben hozzájárult az Európai Unió demokratikus deficitjéhez. Ennek lényege az, hogy nemcsak fenntartja, de meg is erősíti transznacionális vállalat birodalmak, az óriás korporációk hatalmát, és a nemzetközi pénztőke befolyását növeli. Ennek a nemzetközi pénzügyi hatalomnak az érdeke az európai földrész militarizációja, Európának, mint "ostromlott erődnek" az erősítése. Ugyanakkor semmilyen lényeges vonatkozásban

110

nem növeli az uniós polgárok védelmét. Ellenkezőleg felgyorsítja a szociális helyzetük romlását, társadalmi lecsúszásukat. Mindezt tetézi a környezetvédelemmel kapcsolatos követelmények teljesítésének fellazításával. Az uniós alkotmánytervezetet elsősorban annak antiszociális tartalma miatt utasították el Franciaországban és Hollandiában. Az új EU reformszerződés még tovább mélyíti a legitimációs válságot. Az az Európa, amely a Lisszaboni Szerződés során kibontakozik, a nagytőke Európája, amely minden eszközzel megpróbálja védelmezni és érvényesíteni érdekeit a globális gazdasági és pénzügyi színtéren. Ez egyszerre jelent szövetséget is a pénzimpérium legfőbb képviselőjével az Egyesült Államokkal, és a feszültségek növekedését ugyanezzel az Egyesült Államokkal. Ez a nemzetközi pénzbirodalom az, amely rákényszeríti Európára az egyre nyíltabban tekintélyuralmi struktúrát, amely aztán rendőrállami módszerekkel és fokozott fegyverkezéssel szerez majd érvényt pénzügyi és gazdasági érdekeinek. Elképzelhető az európai integrációnak egy másik stratégiája is. Ennek meghatározó elemei a fenntartható erőforrások, a társadalmi szolidaritás és a szociális piacgazdaság értékeinek a megőrzése és továbbvitele. Egy ilyen európai integrációnak részvételi demokráciára, szociális igazságosságra, az emberi jogok gyakorlati bővítésére, fenntartható növekedés helyett fenntartható erőforrásokra, a mezőgazdasági életforma (mint kulturális örökség) megőrzésére, és valamennyi tagállam lakói önrendelkezési jogának a további fenntartására kell törekednie. A Lisszaboni Szerződésről tartott vitában a magyar országgyűlésben helyet foglaló képviselőknek olyan kérdésekre kellett volna választ adniuk, hogy végülis - ki kormányozza Magyarországot? A magyar országgyűlés és a benne helyet foglaló képviselők ténylegesen kiknek tartoznak politikai felelősséggel? Ha a Lisszaboni Szerződés szerint adjuk meg a választ, akkor a magyar országgyűlés és a benne helyet foglaló képviselők a Brüsszelben székelő EU-Bizottságnak, és az ottani bürokráciának tartoznak felelősséggel. De ezeket a brüsszeli intézményeket és adminisztrációjukat vajon a magyar választópolgárok hozták-e létre? Ezek az intézmények felelősek-e a magyar választópolgároknak? És a választópolgárok beszámoltathatják-e őket? Vagy bármilyen formában hatással lehetnek-e a döntéseikre? Amikor a magyar társadalmat kellő tájékoztatás nélkül a nemzetközi pénzbirodalom szolgálatába szegődött magyar politikai vezetőréteg beléptette az Európai Unióba, a teljesen egyoldalú propaganda ellenére bizonytalan volt a magyar választópolgárok helyeslő válasza. Ugyanez volt a helyzet a NATO beléptetés esetén is. Ezért vált szükségessé a vonatkozó törvények módosítása, hogy kisebb részvétellel is érvényesek legyenek a megtartott referendumok. A helyzet most annyiban rosszabb, hogy fel se merült annak a lehetősége, hogy egy ilyen nagy horderejű döntés meghozatala előtt az arra legilletékesebbeket, a választópolgárokat megkérdezzék. Ennek is az a félelem az oka, hogy esetleg a magyar választópolgárok is nemmel válaszolnának nemzeti szuverenitásuknak az elvesztésére. A magyar országgyűlés tagjai még azt se merték megkockáztatni, hogy "a demokratikus zaklatás" eszközeinek az igénybevételével csikarjanak ki igent a magyar állam szuverenitásának a tényleges megszüntetésére. A magyar országgyűlés tagjai minderre azt válaszolhatják: "Mi értelme lenne vitát folytatni arról, amit úgy se változtathatunk meg?" Az föl se merül bennük, hogy ha ilyen jelentős mértékben átírják egy nemzetközi egyezmény elfogadásával a magyar alkotmányt, akkor az többé már nem a magyar nép, a magyar állam alkotmánya. Magyarország egy nálánál lényegesen nagyobb birodalmi állam tartományává vált, és ezt a magyar országgyűlés tagjai zokszó nélkül elfogadták, választópolgáraik elől, pedig eltitkolták. Elnökválasztás, 2008 Mi a helyzet Pénzimpérium központi tartományában, Amerikában? Az általunk Orwelliának nevezett Pénzimpérium vezető államának, pontosabban központi tartományának számító Egyesült Államoknak a politikai rendszere értelmezhető nagyméretű és komplex összeesküvésként is. A választópolgárok többsége eltűri a választási színjáték négyévenkénti előadását anélkül, hogy bármi haszna is lenne belőle. A választási színjáték a főhatalmat gyakorló pénz-és korporációs oligarchia vezetőköreinek azért fontos, mert miközben az általuk kiválasztott, és kellően átvilágított politikai szereplőkből álló "A" és "B" csapat lejátssza a színpadias választási mérkőzését, addig a szavazópolgárokat - a nézőközönséget - el lehet bódítani, és el lehet terelni a figyelmét a lényeges kérdésekről. A pénzimpérium izomzatát képező Egyesült Államok a rendszeresen megrendezett választási cirkusz ellenére sem rendelkezik önálló és független kormányzattal, beleértve a törvényhozói hatáskörrel felruházott kongresszust is. 1913-tól kezdődően, amikor a nemzetközi szuperbankároknak sikerült a Federal Reserve System Amerikára erőltetésével létrehozni a világ legnagyobb magántulajdonban lévő kartelljét, a szupergazdag nemzetközi pénzügyi elit kezébe került az Egyesült Államok pénzrendszerének ellenőrzése, majd pedig a gazdasági élete feletti teljes hegemónia. Ennek következményeként a politikai hatalom is, beleértve a legfontosabb állami szervek irányítását, átkerült a háttérben tevékenykedő pénzügyi és gazdasági hálózatokhoz. Így öltött formát fokozatosan a jelenlegi kétpártrendszer. Mindkét párt apparátusa a háttérhatalom pénzügyi támogatásától függ. Az amerikaiak az ily módon elveszített politikai önrendelkezésüket, vagyis kormányuk kiválasztásának jogát, a parodisztikus választási népszínmű előadásával nem szerezhetik vissza. A két nagy párt elnökségrepályázói valamennyien több szálon is kapcsolódnak a háttérhatalomnak a hálózataihoz. A Pénzimpériumnak szüksége van

111

erre a degenerálódott választási procedúrára, mert megkönnyíti tekintélyuralmi rendszerének demokratikus díszletek mögé való elrejtését. Az ilyenfajta választások látszólagos legitimitása bátorítja az uralmon lévőket hatalmi rendszerük működtetésében és tovább-fejlesztésében. Ebben az álságos demokráciában a szavazatok szerzése és elnyerése valósággal politikai kábítószerként hat a korrupt politikusokra. Egyelőre még tetemes azon amerikai szavazópolgárok száma, akik hisznek abban, hogy a valamelyik nagypártot képviselő elnök majd végrehajthatja azokat a változásokat, amelyekre nagy szükség lenne, és amelyek után a lakosság többsége vágyakozik. Így például eddig kudarcba fulladt minden olyan kísérlet, amelynek az volt a célja, hogy számonkérhetők legyenek a megválasztott politikusok, a kormányzat és a törvényhozás elvileg politikai felelősséggel tartozó képviselői. Orwellia vezérállamában azonban a politikai rendszer a velejéig elfajzott. Ez az immáron degenerálódott rendszer, úgy képes működésben tartani magát, hogy megakadályoz minden tényleges politikai reformot. Azokat a változtatásokat, amelyeket a közvélemény átmeneti megnyerésére taktikai okokból mégiscsak meghoz, mihelyt lehetséges, visszavonja. Az államhatalom fölé nőtt pénzügyi és korporációs oligarchia semmiféle elszámoltatást nem tűr a választópolgárok részéről. Önhitt arroganciával a választásokat megtévesztő, elterelő, félrevezető országos-méretű cirkuszi előadásnak tekinti, népbutító látványosságnak, amely egyáltalán nem jelent veszélyt a ténylegesen meglévő hatalmi viszonyokra. Ily módon a választópolgárok számára olyasmi ez a politikai társasjáték, mint egy kirándulás Disneylandbe. Ezúttal azonban az egész Egyesült Államok alkotja a kontinensnyi méretű Disneyland-et. Ezt a fajta dekadenciát az tette lehetővé, hogy a választások többé nem javítják a törvényhozás és a kormányzás tevékenységét, hanem csak legitimálják a lakosság valódi szükségleteitől, érdekeitől és értékeitől elszakadt sikertelen politikusokat. A szavazás így lényegében a kisebbik rossz választásává degradálódik. Ez az erkölcstelen társasjáték bármely másnál jobban hozzájárul ennek az alibi demokráciának a fennmaradásához. Így például lehetővé teszi a politikusoknak, hogy azt állítsák magukról: ők a szuverén népet képviselik. A nagyvilágnak viszont azt az üzenetet továbbítja, hogy a pénz és korporációs oligarchia által kiválasztott ügynök-kormányzatot a lakosság többsége támogatja. Ezek a szavazások tehát mindenkihez káros üzenetet továbbítanak. Bárkit is választanak az amerikaiak, leadott szavazataikkal azt támasztják alá, hogy ez a politikai rendszer tisztességes és hatékony. A valóság viszon t ennek az ellenkezője. A pénz és korporációs oligarchia szűkebb döntéshozói-hálózatához tartozó szupergazdag nemzetközi bankárdinasztiák saját szolgálatukban álló intézménynek tekintik az így létrejövő kormányzatot, amelynek éppen ezért a pénzoligarchia és korporációs plutokrácia érdekének a védelmezése a legfontosabb feladata. A plutokrácia szót nem szeretik használni, mert ez a gazdagok politikai hatalmán alapuló társadalmi berendezkedésre utal, amelyben a főhatalom nem a választópolgároknak politikai felelősséggel tartozó, el-és beszámoltatható politikusé, hanem a felelősségre nem vonható plutokratáé, aki vagyona folytán rendelkezik nagy politikai hatalommal. Ami az Egyesült Államokat illeti 300 millió lakosából mintegy húsz millióra tehető a vagyonos osztály. Ezen belül is néhány tízezernyi szupergazdag amerikai könnyedén tudja manipulálni a fennmaradó kétszáznyolcvanmilliót, azáltal, hogy teljes mértékben az ellenőrzése alatt tartja a pénzrendszert, a gazdasági életet, az emberek tudatát befolyásoló kulturális ipart, és természetesen a kormányzat működését, elsősorban azt, hogy miként gazdálkodik a közpénzekkel. "A szabadság földje és a bátrak hazája" ("Land of the free and home of the brave") amit megénekel az amerikai himnusz is, olyan birodalommá fajult, ahol a politikai szabadság kimerül abban, hogy a másként gondolkodók egyelőre még tiltakozhatnak, s így levezetve feszültségüket javíthatnak szorongással teli közérzetükön. A hatalmi elit is szabadnak érezheti magát, hiszen a felelősségrevonás minden lehetősége nélkül szabadon működtetheti a korrupció rendszerét. A tömegtájékoztatás által manipulált polgárok, pedig egyelőre még szavazhatnak a számukra gondosan kiválasztott jelöltekre, s élvezhetik a demokrácia illúziójának a szabadságát. Ehhez társul a mai amerikaiak számára a legnagyobb szabadság: szabadon vehetnek fel hiteleket, költhetik a kölcsönpénzt és a világ más népei kontójára is bőségesen fogyaszthatnak. Egyelőre! Szabadságuk van a többletmunkára, tömegesen vállalhatják hogy "workoholic" váljék belőlük, aki tömi magába a nyugtatót és az altatót, időnként leissza magát, és a szorongató valóság elől a játék és a sport világába menekül, vagy éppenséggel a különböző vallási kultuszokba. (Mély fájdalommal írja ezt olyan valaki, aki szereti ma is választott második hazáját, Amerikát, akitől csak jót kapott, és amelynek állampolgára is lett. E sorok írója számára Magyarország az Édesanya, akiből csak egy van, Amerika pedig a szeretett feleség, akit magának választott.) Ebben a látszatokra épülő világban, Orwelliában, az amerikaiak többsége illúziókkal helyettesíti a valóságot. Az alibi demokrácia elvarázsolt kastélyában már semmi meglepőn nem lehet csodálkozni. Erre a helyzetre az egyik válasz az, hogy egyre kevesebben vesznek részt a választásokon. De az életminőség más vonatkozásaiban sem jeleskedik többé az amerikai demokrácia. Az elítélt és börtönben tartott bűnözők száma nagyobb, mint a világ többi országában együttvéve. Minden századik felnőtt amerikai börtönben él. Szégyenteljes az is, ahogy a világ egyelőre még leggazdagabb országai közé tartozó Egyesült Államokban, nincs egyetemes egészségügyi közszolgáltatás, mindenki számára elérhető gyógyszerellátás. Igaz vannak az országban világszintű egyetemek, de az oktatási rendszer egésze hanyatlik, és egyre mélyebbre süllyed. A pénz és termelői vagyon megoszlása elképesztően aránytalan. A lakosság egy százaléka rendelkezik a teljes vagyon több mint húsz százalékával. Olyan pénzügyi struktúrák és szivattyúk lettek beállítva, amelyek az amerikaiakat felesleges eladósodásra és túlfogyasztásra kényszerítik. Az eladósodás fokozatosan felmorzsolja a létbizonytalanságba került középosztályt, és engedelmes, kiszolgáló réteggé alakítja át.

112

Orwelliában, ahol minden mást jelent, mint ami az igazi értelme, a versenyképesség állandó hirdetése mellett sincs igazi verseny a politikai szférában. A pénz és korporációs oligarchia által finanszírozott két politikai csapat egymással összejátszva, összehangoltan szorongatja a megválasztott törvényhozókat és elnököket kormányaik tagjaival együtt. A plutokrata uralmi elit A és B csapata mellett egy harmadik politikai erő képviselőinek nincsenek tényleges esélyei. A hivatalban lévő elnökök, szenátorok, képviselők és más közéleti személyek minden eszközt megkapnak ahhoz, hogy kihívóikat távoltartsák. A két politika párt valójában ugyanannak a politikai erőnek a két változatát képviseli, mint egyazon érmének a két oldala. Az egyetlen hatalmi elitnek két kiszolgálójáról, a pénz és korporációs oligarchia két védelmezőjéről van szó. Mivel szorosan együttműködve, összehangoltan működnek és ezt a lehető legnagyobb mértékben titokban tartják, így akár összeesküvőknek is minősíthetők. A különböző politikai tisztségre pályázók között természetesen vannak felszíni, lényegtelen különbségek, mert hiszen csak így lehet lejátszani a választási meccset, és kellően elszórakoztatni a választópolgárokat, feltüzelni indulataikat egyik vagy másik fél mellett vagy ellen. Ebben harmadik félként természetesen együttműködik a véleménygyártó ipar, a korporációs tömegtájékoztatás, amely sokat profitál ebből az országos politikai cirkuszból. A színjátékban a kisebb szereplők, az elnök jelöltségre pályázó "egy nyáron át táncolt" politikusok is, fontos szerephez jutnak, mert színesítik a produkciót és a verseny látszatát keltik. Minél kevésbé van valamelyiküknek reális esélye, annál inkább beszélhet komoly programokról és azok végrehajtásával kapcsolatos elkötelezettségről. Azt rendszerint nem mondják a mellékszereplők sem, hogyha az ő nagyszabású politikai reformjaikra nem lehet szavazni, mert kiesnek a versenyből, akkor viszont inkább maradjanak otthon a derék amerikaiak, és ne adják voksukat egy ellentétes programot hirdető vagy megvalósító másik jelöltre. Az előválasztásoknak ezek a hangulatos szereplői valójában semmilyen veszélyt nem jelentenek az egy-központból jól kézbenntartott politikai rendszer számára. A pénz-és korporációs-oligarchia tulajdonában lévő tömegtájékoztatás a tudatmanipuláció legváltozatosabb formáival éri el, hogy még mindig sok amerikai hisz az álságos demokrácia által biztosított politikai szabadságjogokban. A választások során soha nem kap hangsúlyt az, hogy a ténylegesen megválasztott politikusok hivatalba kerülésük után vajon betartják-e választási ígéreteiket, s hogy az érvényes törvények élveznek elsőbbséget, vagyis a jogállamban érvényesülhessen a jog uralma. A tényleges helyzet ma már az, hogy az alkotmány rendelkezései zömében óhajokká alakultak át. Az Egyesült Államok egyébként a legnagyobb tiszteletet is megérdemlő alkotmányát az Amerika felett is trónoló pénzimpérium döntéshozóinak sikerült különböző nemzetközi szerződések elfogadtatásával és elnöki rendeletek sorával felülírniuk. Ezért az amerikai alkotmány számos rendelkezése helyébe a pénz-és korporációs-oligarchia, a globális elit akaratát kifejező írott és íratlan szabályok léptek. Amikor Amerika, mint a szabadság és a demokrácia példamutató országa szóba kerül a világ különböző részein, egyszerre vált ki félelmet és megmosolygást. Az Egyesült Államok pénzrendszerét a saját magán-monopóliumukként működtető szupergazdag bankár dinasztiák eddig el tudták érni, hogy az általuk korlátlanul előállítható fedezetlen dollár révén, az amerikaiak tényleges gazdasági teljesítményükön felüli színvonalon élhettek. Míg a világ többi országának lakói csak munkával, termékekért és szolgáltatásokért cserébe juthattak a világ még mindig elsőszámú tartalékvalutájának számító dollárhoz, addig a FED intézményei ezt a pénzt munka nélkül, pénzügyi technikákkal is előállíthatták. Ez a lehetőség azonban a dollár hanyatlásával, és más erősebb devizák előtérbe kerülésével lényegesen megváltozott. A dollár támogatásához is szükség volt az energiahordozók, köztük a közel-keleti és most már a közép-ázsiai olaj és földgáz lelőhelyekhez való hozzájutás megszerzésére, illetve fenntartására. Az Egyesült Államok demokrácia-terjesztő katonai akciói is részben a dollárrendszer aládúcolását szolgálták. Ezért szégyenteljes képmutatás az erőszak durva alkalmazását a demokrácia terjesztésének feltüntetni egy olyan ország részéről, amelynek a saját demokráciája is súlyosan beteg. A pénzimpérium döntéshozói elhatározták az Európai Egyesült Államok létrehozását, amely a már fokozatosan degenerálódó Amerikai Egyesült Államokhoz hasonlít. Az Egyesült Államok népe különösen azok számára, akik ezt a népet ismerik, vonzó és rokonszenves. Az amerikai teljesítmény ma is csodálatot vált ki. Egyre többen vannak azonban, nemcsak Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában, hanem Európában is, akik az amerikai kormányzatot már nem kedvelik. Ennek pontosan az az oka, hogy ez a kormányzat már csak látszólag képviseli az amerikai népet, ténylegesen a nemzetek feletti pénzuralmi plutokrácia rezidens érdekképviselete. Az amerikaiak sajnos ennek ellenére lehetővé teszik, hogy a szavazási-színjátékban való statisztálásukkal, és szavazataik engedelmes leadásával ezt a rendszert fenntartsák és még tovább is fejlesszék. Ezen nem változtat az a körülmény, hogy adott esetben néhány korrupt politikust és korporációs oligarchát a plutokrata vezérkar meneszt; néhány sakkfigura feláldozása még meg is szilárdítja az alapjaiban illegitimé vált rendszert. A nagy csinnadrattával feltupírozott látszatreformok kulisszája mögött a korrupció változatlanul folyik. Sok amerikainak igen fájdalmas beismerni, hogy a történelemben példa nélkül sikeresnek mondható alkotmányuk már csak óhajok-gyűjteménye, és oly nagyra becsült demokráciájuk is kimerül a látszatokban: már erősen megcsonkítva létezik. A szabadság földje többé nem a bátrak hazája. Miközben csillagászati méretű összegekbe kerülő költséges háborúkat folytatnak a demokrácia érdekében külföldön, aközben nem vívták meg a szükséges harcot saját országukon belül az eredeti amerikai demokrácia védelmében. Akik e szomorú tényekkel először kényszerülnek szembenézni, ösztönösen úgy válaszolnak rá, hogy kiszállnak ebből a szégyenteljes cirkuszból. Ennek eredménye az, hogy nem mennek el szavazni. A pénzimpérium szolgálatában álló

113

politikusok és tájékoztatási ügynökök egyrészt jelentéktelennek tüntetik fel azt a körülményt, hogy rendszeresen csak a választásra jogosultak fele adja le voksát. Másrészt a távolmaradókat teszik felelőssé a rendszer korruptságáért. A valóság ezzel szemben az, hogy a csalódott és apátiába süllyedt választópolgárok első reakciója rendszerint a távolmaradás, mert úgy látják, hogy nincs semmi értelme szavazataik leadásának. A problémát az okozza, hogy a mérsékelt távolmaradás nem jelent kellő erejű ellenállást és nem bénítja meg a rendszert, mert nem vonja meg tőle a törvényesség látszatát, és az továbbra is - megtépázott tekintéllyel, lejáratva, megszégyenülve -, de tovább működhet. A tudatipar a maga standard kliséit felhasználva ily módon még fenn tudja tartani a világ legnagyobb demokráciája mítoszát. Ez pedig már nemcsak, hogy nem a legnagyobb, de lényegét tekintve nem is demokrácia, hanem egy oligarchikus tekintélyuralmi rendszer, amely áttért a gyakorlati életben a rendőrállami módszerek és eszközök rutinszerű alkalmazására. A pénzuralom ideológiájának világi és vallásos változata A pénzuralmi világrend kétféle fanatikus fundamentalizmusra támaszkodik. Az egyik a világi, ateista vagy gnosztikus, szekularizmus, a másik a hitben való újjászületést és a történelem végén Jézus Krisztus ezeréves földi uralmát hirdető millenista evangelizációs mozgalom, amely a politikai hatalom megszerzésére is törekszik, és dominionizmus néven ismert. A szélsőséges szekularizmus, valamint a főleg protestáns felekezetekhez tartozó hívőket fanatizáló kereszténycionista millenizmus (Biblia, Jel 20, 1-10) egyaránt a pénzuralmi világrendszer globalizálását, a transzatlanti uralmi rend megszilárdítását szolgálja. A nemzetközi szupergazdag bankárkaszt által irányított pénz-világbirodalomban, amelynek, mint már utaltunk rá az Egyesült Államok csupán az izomzatát képező állama, ez a világi és vallásos fundamentalizmus terjedt el. Ez a kétarcú, de egylényegű agressziv ideológia, az összes többi egyház és felekezet fölé nőtt. A fundamentalista szekularizmus lényege, hogy nemcsak az egyházat és a vallást választja el az államtól, hanem az erkölcsöt is kiiktatja a közéletből, vagyis az erkölcsöt és az államot is szétválasztja. Erre a pénzhatalomnak azért van szüksége, mert rendszere csak egyetlen értékmérőt ismer el, a pénzt, és mindent - a pénzben nem kifejezhető szükségleteket, érdekeket és értékeket is - kényszerűen pénzzel mérhetővé alakít át. A pénz abszolút uralmához pedig minden egyéb értékhordozó és értékmérő felszámolása szükséges. A pénzuralmi rendszerben ezért nincs abszolút érték, amelyhez igazodni lehetne. Már nem jelent feltétlen értéket az emberi élet, az emberiség fennmaradása, az emberi civilizációhoz szükséges erőforrások megőrzése sem. Minden relatív, minden csak átmeneti és viszonylagos. Csak a pénz, a pénzben kifejezhető hasznosság számít. Ez a helyzet társadalmi anómiához - norma nélküliséghez - vezetett, azaz olyan közállapotokhoz, amelyekben a korábbi normák meginogtak, megsértésük oly mértékben vált tömegessé, hogy előállt a normanélküliség állapota. Hogyan vált a kereszténycionista evangelizációs mozgalom a dominionizmus elterjedésével a pénzuralom vallási módszereket használó ideológiai kiszolgálójává? Miként alakulhatott át a protestáns evangelizáció a pénzuralmi világrend vallási köntösben megjelenő fanatikus és agresszív ideológiájává? A dominionizmus kifejezés a Biblia, közelebbről Mózes első könyve, a Genézis, vagyis a Teremtés könyve, első fejezete, huszonnyolcadik versére utal, amikor Isten megáldotta az embert, akit a saját képére teremtett. "Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet, és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó, mászó állatokon". A fundamentalista keresztények úgy értelmezik ezeket a bibliai sorokat, hogy Isten az emberiségre ruházta a Föld feletti uralmat. A társadalomtudomány képviselői szerint itt emberközpontúságról van szó, arról, hogy a természeti környezettel és az állatvilággal szemben az ember elsőbbséget élvez. A dominiumi- vagy uralmi-teológia képviselői szerint a társadalmat kizárólag Isten törvényei szerint kell kormányozni, ahogy az a Bibliában rögzítve van. A teonómia, ennek az irányzatnak egy másik ismert elnevezése, és szó szerint Isten törvényeire utal, ugyanis "theos" Istent, a "nomos" törvényt jelent görögül. A teonómia szerint a világban kizárólag Isten törvényeinek kell érvényesülni, kizárva a szekuláris evilági törvényeket. A dominiumi Teológia legbefolyásosabb irányzata napjainkban a keresztény rekonstrukcionizmus, amelyet Rousas Rushdooney alapított az 1970-es években. A rekonstrukcionisták a dominionizmus szóval egyértelműen arra utalnak, hogy a polgári kormányzatokat egyedül csak a keresztények irányíthatják a Biblia parancsolatainak megfelelően. A társadalomtudomány képviselői a dominium szóval az uralmi teológiához való igazodást, valamint a keresztény jobboldal ideológiai elképzeléseit értik. Az utóbbi két évtized amerikai politikai életében egyértelművé vált, hogy az evangelizációs jobboldalhoz tartozó politikusok a közéletet, a politikai hatalom gyakorlását akarják az ellenőrzésük alá vonni egy olyan társadalom létrehozásával, amely kizárólagosan keresztény elvekre épül és a Bibliában megfogalmazott vallási törvényekhez igazodik. A dominionizmus nyíltan hirdeti, hogy egyedül a keresztények rendelkeznek azzal a Biblián alapuló és Istentől eredő megbízatással, hogy a világi intézményeket irányítsák és a politikai hatalmat gyakorolják egészen addig, amíg Jézus Krisztus másodszor is visszatér a földre. Sara Diamond szociológus szerint ez a koncepció vált a keresztény jobboldal számára a meghatározó ideológiává.

114

Frederick Clarkson 2005-ben publikált "The Rise of Dominionism: Remaking America as a Christian Nation" (A dominionizmus felemelkedése: Amerika keresztény nemzetként való újjáalkotása) című munkájában, a dominionizmus három fő jellemzőjét különböztette meg, amely minden változatára érvényes. Az első szerint a dominionizmus követői a keresztény nacionalizmust képviselik, mert meggyőződésük szerint az Egyesült Államok korábban keresztény nemzet volt, és újból azzá kell válnia. Ennyiben elutasítják, hogy az amerikai demokrácia a felvilágosodás és világi racionalizmus eszmerendszerében gyökerezzen. A dominionizmus második fő jellemzője, hogy saját vallási meggyőződését a többi vallás fölé helyezi, amennyiben nem fogadja el a többi vallással való egyenjogúságot, sőt még a keresztény felekezetek többi változatával szemben is elsőbbséget igényel a maga számára. Harmadik jellemzője, hogy a dominionizmus követői teokratikus uralmi rendet képzelnek el, amely szerint a Tízparancsolat, vagyis a bibliai törvények képezik az amerikai állami törvények alapját, és az Egyesül Államok alkotmányát a bibliai elvek végrehajtására szolgáló eszközként használhatják. Hogyan hódította meg Amerikát a dominionizmus? 1982-őt követően Pat Robertson tévéevangélista kihasználva a tömegtájékoztatási eszközök által nyújtott lehetőségeket, sok millió hallgatóját arra buzdította, hogy kövessék egy új politikai vallásnak a törekvéseit, amelyek a keresztények százezreit politikai aktivisták hadseregévé alakítják majd át. Ekkoriban az amerikaiak többsége még nem ismerte fel, hogy új nagyhatású politikai mozgalom indult hódító útjára, amely magát kereszténynek nevezi, de igazi célja a politikai hatalom megszerzése a világ leghatalmasabb országában, ezt követően pedig át akarja alakítani Amerikát a XXI. század világbirodalmává. A dominionizmus a szociál-darwinizmussal is rokonságot mutat. A demokráciát a teokratikus elit uralmával kívánja felcserélni, amely a bibliai tanítások csak rá jellemző értelmezése szerint gyakorolná a hatalmat. Az új militáns keresztény-ideológia követőinek sikerült megfelelő befolyásra szert tenni, nemcsak a Republikánus Pártban, hanem az amerikai kormányzatban és államigazgatásban is. A dominionisták szervezetten és jól álcázva tevékenykednek. Figyelemreméltó, hogy elsősorban a kormányzat szociális programjait kívánják felszámolni, amely állami támogatást nyújt a betegeknek, az időseknek, a gyerekeknek, a munkanélkülieknek, a szegényeknek és más rászorulóknak. Azt hirdetik, hogy az emberek Istenre figyeljenek, és ne az államtól várják a segítséget. Egyes becslések szerint harmincöt-negyven millió, más becslések szerint hatvan-hatvanöt millió amerikai keresztény követi a dominionizmus célkitűzéseit az Egyesült Államokban. Többségük azonban nincs tisztában ennek a vallási köntösben megjelenő politikai mozgalmak a valódi és eretneknek minősíthető természetével. Az elektronikus tömegtájékoztatást sikeresen használó tévéevangélisták és protestáns felekezetek, sikerrel ültették el az amerikaiak fejében egy külső ellenség létezésének a képzetét. Ez a fantom-ellenség a szekularizmus mögé rejtőzködve támadja a kereszténységet. Ezért sok millió amerikai keresztény érezte úgy, hogy jogosan lép fel, amikor meg akarja dönteni a gonosz és összeesküvő szekularizmus uralmát. A harcias vallási mozgalom irányítóinak menetrendje szerint 2004 az az esztendő, amikor az amerikai kormányzat irányítása teljesen a militáns keresztény politikusok kezébe került. Ez az időpont valójában már hamarabb bekövetkezett. Ma már az amerikaiak számos vonatkozásban olyan viszonyok között élnek, amelyek teokratikus jellegűek, és amelyeknek máris sikerült lényegesen megváltoztatniuk az amerikaiak kulturális életét, átalakítaniuk országuk jogrendszerét és alkotmányos berendezkedését. R.J. Rushdooney, és veje Gary North, továbbá Pat Robertson, Herb Titus, Charles Colson, Tim LaHaye, Gary Bauer, Francis Schaeffer és Paul Crouch, valamint a 2007. májusában elhunyt Jerry Falwell rendkívül sikeres munkát végeztek. A dominionizmus hirdetői a Szentírással kezdték és "Isten Királyságát", ezt a láthatatlan spirituális országot, szószerinti politikai birodalommá alakították át, amely elsőként az Amerikai Egyesült Államokat hódította meg. Figyelmen kívül hagyták Jézus származását és üzenetét: "Az én királyságom nem erről a világról való". A dominionizmus hirdetői úgy értelmezték a Szentírást, mint amelynek az a célja, hogy rávegye a keresztényeket: kapcsolódjanak be a politikába, és úgy gyakorolják a földi uralmat, hogy Jézus egy olyan földre térhessen vissza, amelyet előkészítettek számára hűséges "helytartói". Az XX. század második felében a jobboldali keresztények egyrészt a kommunizmus, másrészt a szekuláris-humanisták uralmától tartottak. A mérsékelt szekularizmus világszemléletében a tudományos ismeretekre támaszkodik, s nagyrészt ateista vagy gnosztikus. A keresztények nem hisznek a vallásos meggyőződés nélküli erkölcs szilárdságában és a keresztény emberszeretetet részesítik előnyben a szekuláris, evilági humanizmussal szemben. Hogy van-e vallás nélküli erkölcs, ezt majd eldöntik a társadalmi valóság tényei. Azt azonban túlzásnak kell tekinteni, hogy a szekuláris-humanizmus lenne a kommunizmus után a kereszténységet fenyegető legnagyobb veszély. Tény az, hogy a keresztény fundamentalisták harcias képviselői, így például Pat Robertson "700-ak klubja" című műsorának a résztvevői, keményen támadták a szekularizmust, amelyet rákényszeríttettek a keresztényekre. Mivel a szekuláris-humanizus is az ateizmuson alapul, ez már elégséges volt ahhoz, hogy a dominionista keresztények elutasítsák. Francis Schaeffer arra hivatkozott, hogy az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat is az ő álláspontját támasztja alá. Egy másik sztárevangélista, Billy Graham, a "700 club" műsorában, 1985 április 29.én, ezeket mondotta: "Eljön az idő, amikor az evangélistáknak meg kell fontolniuk, hogy testületileg is megszerveződjenek...Támogatom, hogy újjászületett keresztények pályázzanak meg közhivatalokat és harcolják ki, ha lehetséges, a Kongresszus ellenőrzését, irányítsák a közigazgatást és vegyék kézbe a kormányzati hatalmat. Úgy gondolom, ha ezt a másik oldalnak engedjük át, akkor veszítünk. Szeretném, ha minden igaz hivő valamilyen formában és módon bekapcsolódna a politikába." Az amerikai

115

protestáns egyházak három legtekintélyesebb vezetője - Shaeffer, Robertson és Billy Graham - szerint "Isten népének erkölcsi kötelessége az Egyesült Államok kormányzatának a megváltoztatása." Ebben az időben fundamentalista keresztényvezetők és prédikátorok gyakran Isten nélküli, Isten tagadó valláshoz hasonlították a kommunizmust és a szekuláris humanizmust. Nem volt véletlen, hogy egy politikai ideológiát, valamint egy olyan filozófiát, amely elutasítja a természet feletti hatalom létezését, vallásnak minősítettek. Ez lehetővé tette egyrészt egy gazdasági-politikai rendszer, másrészt egy filozófia hamisvallásként való demonizálását. Pat Robertson és társai jól ráéreztek arra, hogy vallási köntösbe csomagolt politikai stratégiájuk megfelelő médiatámogatással Amerika legdinamikusabb politikai mozgalmává nőheti ki magát. 2000-re már harmincöt millió amerikai mutatkozott késznek, hogy szembeszálljon kétszáznegyvenöt millió honfitársával. Tanúi lehettünk egy új vallásirányzat megszületésének. Ennek az új politizáló vallási irányzatnak a megalkotói politikai és gazdasági ideológiájukat vallásos tanításokba helyezték, s így hozták létre a dominionizmus robbanásveszélyes nézetrendszerét. Ez a politikai eszmerendszer vallásként funkcionált, s lehetővé tette követői számára, hogy a vallásszabadságra hivatkozva hárítsák el az őket ért politikai bírálatokat. A dominionizmus alapítói az általuk létrehozott vallás politikai természete miatt kénytelenek választ adni arra a kérdésre: minként lehet a bibliai parancsolatokat a politikai gyakorlatban alkalmazni? Hogyan lehetséges egy politikai vezetőnek egyszerre jónak és gonosznak is lennie? Ha a Biblia erkölcsi előírásai érvényesek rá, akkor például tilos számára a hazudozás, vagy bármely olyan erkölcstelen tett, amely Machiavelli szerint szükséges a hatékony kormányzáshoz. A dominionista vallási vezetők ezt a dilemmát a kálvinista doktrína alkalmazásával oldották fel. E szerint az elgondolás szerint, aki az eleve elrendelés, a predesztinació szerint, isteni kegyelemben részesült és méltó arra, hogy elnyerje az örökéletet, az mindenképpen üdvözül, vagyis az üdvözülés nem az illető által tanúsított jótettektől vagy az általa tanúsított megszentelt élettől függ. Egy újjászületett keresztény, aki iszákos és parázna, Isten választottja maradhat akár abbahagyta az ivást és a kicsapongást, akár nem. Ennek az érvelésnek az a lényege, hogy keresztények nemcsak volt bűnösök lehetnek, de olyanok is akik, továbbra is követnek el bűnöket. Ezek szerint tartozhatnak Isten választott népéhez gyilkosságot, pedofíliát, nők megerőszakolását, tolvajlást, gyújtogatást és más bűnöket elkövető személyek, ha vállalják, hogy újjászületett keresztények lesznek. A dominionisták Kálvin Jánoshoz és John Knoxhoz hasonlóan hisznek abban, hogy a világegyetem teremtését megelőzően már valamennyi ember - az eleve elrendeltetésnél fogva - vagy Isten kiválasztottjaihoz, vagy a számkivetettekhez, a kárhozatra ítéltekhez tartozott. Ennek a tanításnak neve is van (angolul supralapsarianism) és lényege az, hogy Isten még az ember bűnbeesését megelőzően elrendelte övéinek, illetve a kárhozatra ítélteknek a kiválasztását. E doktrína szerint az isteni kegyelemben részesülők, nem vétkezhetnek annyira, hogy többé ne tartozzanak Isten választott népéhez. A "felmentett bűnös" kálvinista elgondolása jól összeegyeztethető azzal a Machiavellista technikával, amelynek célja megszerezni az állam feletti politikai ellenőrzést. A dominionisták tanításai szerint itt nemcsak egy kedvező megoldásról van szó, hanem ez elengedhetetlen követelmény minden újjászületett evangéliumi keresztény számára, aki meg van arról győződve, hogy gonosztetteket is kell végrehajtani a "jó" érdekében. Ez a tantétel igazolja a hazudozást, a gyilkolást, a csalást és minden egyéb bűnös cselekedetet anélkül, hogy nagy felhajtást csinálna a bűntudatból vagy a kivégzésekkel, katonai akciókkal és merényletekkel kioltott emberi életek miatti lelkiismeret-furdalásból. (Lásd mindazt, ami Irakban, Afganisztánban és másutt történik a dominionisták támogatásával.) Machiavelli dominionista és neokon reneszánsza Nem véletlen, hogy pont Machiavelli tanításait követik azok a neokonzervatív (neokon) politikai szakértők és tanácsadók, akik az ugyancsak újjászületett keresztény George W. Bush-t körülveszik a Fehérházban. Kevin Philips tájékoztat minket az American Dynasty című (Amerikai Dinasztia) munkájában arról, hogy Karl Rove, aki hét éven át Bush elnök talán legfontosabb munkatársa volt, politikai stratégaként Machiavellit tekintette példaképének. Ugyanez volt elmondható Lee Atwaterről, aki a jelenlegi elnök apjánál, idősebb George Bushnál, töltötte be a politikai stratéga szerepkörét. Az újmachiavellisták mindent elkövettek azért, hogy Machiavelli erkölcsöt tagadó tanításainak a lényegét felhígítsák és elkenjék. Még napjainkban is erőteljes az új-machiavellisták befolyása a Fehérházban. Michael A. Ledeen, aki több kutatóintézetben is dolgozott, s korábban a Nemzetbiztonsági Tanács különleges tanácsadója volt, szoros kapcsolatban áll Pat Robertsonnal. Ledeen ma az American Enterprise Institute (Amerikai Vállalkozási Kutatóintézet), a legtekintélyesebb neokonzervatív agytröszt munkatársa. Ledeen már az 1980-as években folyamatosan szerepelt Pat Robertson "700 club" című műsorában. 1985. április 30.-án Robertson megkérdezte tőle: ha ő lenne Reagan elnök külpolitikai munkatársa, mit tanácsolna neki? Ledeen így válaszolt: "Az Egyesült Államoknak egyértelművé kell tennie a világ és saját polgárai számára, hogy melyek az életbevágó érdekeink, majd mindenki számára világossá kell tennünk, hogy készek vagyunk harcolni és a legkeményebben megvédeni ezeket az érdekeket, úgyhogy az emberek ne lépjék át azt a vonalat, ahol csaknem bizonyosan drótakadályba ütköznek".

116

Ledeen-nek ez a válasza machiavellista gondolkodásmódot tükröz. Eleve feltételez olyan körülményeket, amelyek a nemzet egésze számára életbevágóan fontosak, mert az életét fenyegetik. A gondolatmenet úgy folytatódik, hogy meg kell határozni: melyek ezek az életbevágóan fontos érdekek? Ha viszont meg kell határozni, akkor ez azt jelenti, hogy ezek az érdekek és a veszélyeztetésük nem nyilvánvaló, mégis az amerikaiakat kényszeríteni akarja, hogy ezekért a nem nyilvánvaló érdekekért harcoljanak, és ha kell, akár az életüket is áldozzák fel. Az életbevágó érdekeknek nyilvánvalóknak kell lenniük, ha nem azok, vagyis az elnöknek kell saját belátása szerint meghatároznia őket, akkor azok nem tekinthetők életbevágóaknak. Leeden és Pat Robertson egyaránt machiavellista módon gondolkodnak. Mindketten javasolták már az 1980-as években Szíria, Irán és Irak megtámadását. A Project for the New American Century, PNAC, (Az új amerikai évszázad terve) elnevezésű politikai kutatóintézet az egyik legfontosabb neokonzervatív gondolatiműhely. Mind Ledeen, mind Robertson azokat az államokat nevezte meg Amerika legnagyobb ellenségeiként, amelyeket a PNAC munkatársai. Ledeen Machiavelli-ről írt könyvében kiemeli, hogy az olasz gondolkodó szerint: a legnemesebb célok eléréséért a vezérnek (uralkodónak) gyakran gonosz tetteket kell végrehajtania; ha pedig minden áron békét akar, ahhoz háborút kell viselnie. Ledeen nyíltan hirdeti, hogy a cél szentesíti az eszközt, ha nem is mindig. Tény, hogy Ledeen gondolatait hat éven át szinte naponta ismételgették az amerikai kormányzatban olyan személyek, mint Cheney alelnök, Donald Rumsfeld korábbi védelmi miniszter, és helyettese Paul Wolfowitz. Ledeen fanatikusan hisz abban, hogy Amerika hivatása a demokrácia terjesztése, ha kell fegyveres erőszak felhasználásával is. Érthető, hogy az iraki megszállás egyik ideológusává vált, s rendszeresen adott tanácsokat Karl Rove-nak is, aki viszont hét éven át a jelenlegi elnök legbizalmasabb tanácsadója volt. Leo Strauss professzort, a Hitler hatalomra jutása után Németországból Amerikába kivándorolt zsidó származású gondolkodót, tekintik a neokonzervativizmus apjának. A chicagói egyetemen politikai filozófiát tanító Strauss felelevenítette Machiavelli életművét, és elgondolásait beépítette a neokonzervatív mozgalom ideológiájába. Tanítványai közé tartozott többek között Paul Wolfowitz is. Egy másik tanítványa Harry V. Jaffa szoros kapcsolatban állt olyan dominionistákkal, mint Pat Robertson. Strauss azonban nemcsak a tanítványaira gyakorolt befolyást, de kapcsolatban állt a neokonzervatizmus olyan meghatározó személyiségeivel, mint az amerikai legfelső bíróság tagja, az egyébként szinesbőrű Clarence Thomas, Irving Kristol, és fia William Kristol. Megemlíthetjük még William Bennett, Danforth Quayle (volt alelnök), valamint Allan Bloom, John Podhoretz, John Aschroft, Newt Gingrich és Gary Bauer nevét. Strauss szellemi mozgalmával új életet lehelt a haldokló konzervativizmusba. Ennél is nagyobb teljesítménye a keresztény protestantizmusra tett rendkívüli hatása. Strauss elismeri, hogy Machiavelli hidegfejű, kérges-szívű, könyörtelenül pragmatikus, akit gonosznak is tekinthetünk. Ennek az elismerése azonban előfeltétele Machiavelli tanulmányozásának és megértésének. Strauss szerint egy igazi filozófusnak nyugodtan, kifinomultan kell szólni azokhoz a kevesekhez, akik alkalmasak üzenetének a befogadására. Strauss hangsúlyozta, hogy a titoktartás elengedhetetlenül szükséges az üldözés elkerülése végett. Strauss mestere volt annak, hogy kódolt üzeneteket továbbítson. Úgy tűnik, hogy tisztelte Machiavellit, mert eltérően más gonosz emberektől, Machiavelli nyíltan elmondta, amit mások csak titokban mertek zárt ajtók mögött elsuttogni. Minthogy Strauss számára a titoktartás és titkolódzás, valamint a rejtjelezés lényegbe vágóan fontos egy valódi filozófus számára, ezért Machiavelli mégiscsak olasz hazafi volt a maga módján, mivel annyira szerette hazáját, hogy előnyben részesítette a saját személyes érdekeivel szemben. Strauss itt egy gondolati csavarintást hajt végre, megjegyezve, hogy Machiavellit azonban mégse lehet hazafinak tekinteni, mert, ha ezt tesszük, akkor homályban hagyunk valami igazán gonoszat. Mint látjuk a chicagói egyetemi tanár mindvégig fenntartja a kettős megközelítést. Ez a kettősség jellemzi Strauss elemzését akkor is, amikor Machiavellinek a kereszténységhez való viszonyát vizsgálja. Machiavellinek szüksége volt részletes elemzésre, amely feltárja: vajon összhangban vannak-e saját politikai nézetei a Biblia tanításaival. Strauss-nak ez az álláspontja arra ösztönözte a neokonzervatív követőket, hogy keressék a kapcsolatot a machiavellianizmus, a radikális konzervativizmus és a Szentírás között. Strauss saját filozófiájába szervesen beillesztette Machiavelli főbb téziseit. Ideológiája nemcsak kritikusan áll szemben a demokráciával, de kibékíthetetlen ellentmondásban is van vele. Ugyanakkor azt hirdette, hogy szükség van egy nemzeti vallásra, nem azért, mert kedvelte a vallási szertartásokat, hanem azért mert a vallás nélkülözhetetlen a lakosság feletti hatékony ellenőrzés fenntartásához. Strauss nézeteit így foglalhatjuk össze. Először szükség van arra, hogy a vezető (vezér, uralkodó) folyamatosan félrevezesse azokat a polgárokat, akik felett uralkodik. Másodszor azoknak, akik vezetnek, tisztában kell lenniük azzal, hogy erkölcs nem létezik. Csak az erősebb joga létezik ahhoz, hogy a gyengébb felett uralkodjon. Harmadszor: a vallás az a kötőanyag, amely összetartja a társadalmat; ez az az eszköz, amellyel az uralmat gyakorló manipulálni tudja a többieket. Erre a feladatra bármely vallás alkalmas. Negyedszer: a szekuláris társadalom a legrosszabb, mert individualizmushoz, liberalizmushoz és relativizmushoz vezet. Ezek mindegyike bátorítja az ellenszegülést és a lázadást. Ötödször: a politikai rend akkor lehet szilárd, ha azt egyben tarja egy kívülről jövő hiteles (vagy annak látszó) fenyegetés. Ha nincs ilyen külső fenyegetettség, akkor létre kell azt hozni. Hatodszor: a liberális társadalommal az a probléma, hogy nemes hazugságokat és kegyes csalásokat terjeszt, arra törekszik, hogy szekuláris és racionális alapokat találjon a társadalom számára. A dominionizmus és az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat

117

1986 júliusának első négy napjában Pat Robertson interjú sorozatot készített Leo Strauss egyik neves tanítványával Dr. Harry Jaffa-val a "700-ak klub"-ja műsorában. A téma a Függetlenségi Nyilatkozat fontosságának az elemzése volt. A vitában részt vett még a CBN Egyetem (Christian Broadcasting Network, Keresztény Televízió és Rádió Hálózat) Politikai Karának a dékánja, Herb Titus is. Robertson választása azért esett Harry Jaffára, mert az ő alkotmányértelmezése felelt meg leginkább a konzervatív igényeknek és az Egyesült Államok kormányzati rendszere evangéliumi keresztényi szemléletének. Jaffa nézetrendszerében a szekuláris társadalmi-szerződésnek nem volt helye. Az interjú sorozatban Jaffa és Titus azt állította, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat fontosságban megelőzi az Alkotmányt. "A Függetlenségi Nyilatkozat a nemzet alapokmánya. Ez megfelel annak, amit egy jogi személy létrehozásánál alapítóokiratnak neveznek, míg az Alkotmány ennek a szervezetnek a működési szabályzata. Az Alkotmány az az eszközrendszer, amellyel meg lehet valósítani azokat a nagy célokat, amelyeket a Függetlenségi Nyilatkozat tartalmaz." Titus szerint az emberek közös akarattal sem dönthetnek úgy, hogy megfosszanak valakit Istentől kapott elidegeníthetetlen jogaitól. Jaffa pedig idézte Jefferson és Madison korábbi elnököket, akik 1825-ben közösen megerősítették, hogy ha "valaki tudni akarja az Egyesült Államok Alkotmányának az alapelveit, akkor először a Függetlenségi Nyilatkozathoz kell fordulnia." Jaffa szerint az "eredeti szándék" azt jelenti, hogy az Alkotmányt úgy kell értelmezni, ahogyan azt elfogadása idején megalkotói, vagyis az alapító atyák értelmezték. Ez azért talált lelkes fogadtatásra a dominionisták részéről, mert lényegében visszautasította azokat a bírósági döntéseket, amelyek az elmúlt évszázadban az Alkotmányt értelmezték. Másrészt, ha követjük Jaffa és a dominionisták ajánlását, és kézbe vesszük a Függetlenségi Nyilatkozatot, akkor szembesülünk azzal, hogy a dominionisták csak a következő részt idézik: "Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre. Ezeknek a jogoknak a biztosítására az Emberek Kormányzatokat létesítenek, amelyeknek törvényes hatalma a kormányzottak beleegyezésén nyugszik." E mondat után következik az a rész, amit azonban már soha nem idéznek, vagyis: "Ha bármikor, bármely Kormányforma alkalmatlanná válik e célok megvalósítására, a nép Joga, hogy az ilyen kormányzatot megváltoztassa vagy eltörölje, és új Kormányzatot létesítsen, olyan elvekre alapítva és hatalmát olyan módon szervezve, amely jobban védi Biztonságát és jobban elősegíti Boldogulását. A józan ész azt kívánja, hogy a jól bevált Kormányzatot ne változtassuk meg jelentéktelen és múló nehézségek miatt; és valóban a tapasztalat azt mutatja, hogy az emberiség inkább szenved mindaddig, amíg a rossz nem válik elviselhetetlenné, mintsem hogy kivívja jogait, és eltörölje a megszokott formákat. Ha azonban a visszaélések és bitorlások hosszú sora mindig ugyanazt a Célt szem előtt tartva azt bizonyítja, hogy a népet teljes zsarnokságba kívánják hajtani, a nép joga és kötelessége, hogy az ilyen Kormányzat igáját levesse, és jövő biztonsága érdekében új Védelmezőkről gondoskodjék. " (A kiemelt részeket azért hallgatják el, mert az evangéliumi új-keresztények és a kereszténycionista mozgalmak valójában a hatalmon lévők és az állami fensőbbség iránti feltétlen engedelmességet szorgalmazzák, mihelyt megszerezték a kormányzati hatalmat. Ezt követően már szó sem lehet a legitimitását elveszített rossz kormányzatok lecseréléséről.) Jaffa tehát lényegében arra utalt, hogy a dominionisták, amikor a politikai hatalom átvételére törekednek, akkor ne az Alkotmányra, hanem a Függetlenségi Nyilatkozatra támaszkodjanak. Jaffának ezt az álláspontját vitatja Shadia B. Drury, aki több könyvet és számos tanulmányt írt Leo Strauss hatásáról az amerikai társadalomra. Drury szerint a Strauss követő neokonzervatívok úgy vélik, hogy az ő eszméik és értékeik megérdemelnek minden áldozatot és nehézséget. Drury szerint azonban nem aszerint kell a neokonzervatív, ultra liberális csoportokat megítélni, hogy mit mondanak, hanem aszerint, hogy mit tesznek. Drury Jaffával kapcsolatban kifejti, hogy Strausshoz hasonlóan machiavellista, aki szerint minden megtévesztő és illegális módszer jogos, ha az azokat alkalmazó hatalmon lévők meg vannak győződve céljaik helyességéről. Az 1970-es évek során a dominionizmus rendkívül gyorsan terjeszkedett Amerika evangélista, pünkösdista és fundamentalista vallási közösségeiben. Bámulatos sikereihez nagymértékben hozzájárultak a tévé és rádió evangélisták. Mindenekelőtt Pat Robertson volt az, akinek sikerült a korábban politikailag közömbös, és társadalmilag nem túl sokra becsült fundamentalisták millióit mozgósítania. Pat Robertsonnak és társai átalakították őket elszánt, harcképes, jól megszervezett politikai erővé. A dominionisták nemcsak a protestáns felekezetek tagjainak a soraiban hódítottak. Sikerült befolyásra szert tenniük a konzervatív római katolikusok körében is, és csatlakoztak hozzájuk az episzkopális, anglikán hitvallást követő amerikaiak is. A tévé- és rádió- evangélisták hallgatósága olyan vallásos amerikaiakból állt, akik még akkor is tartottak a bűnös világtól, ha egyetemi végzettséggel rendelkeztek. A dominionizmus csökkentette kisebbrendűségi érzéseiket, mert meggyőzte őket arról, hogy átvehetik a politikai irányítást, és többé nem fogják lenézni őket. A média-evangélisták - együttműködve a lelkészek és más egyháziemberek ezreivel - iskolákat, egyetemeket alapítottak Amerika-szerte, hogy kiképezzék a hiteles keresztényeket a közhivatalok viselésére. Megtanították nekik, hogyan kell elnyerni a választott hivatalokat, és miként kell intézni a

118

közügyeket, akár a legmagasabb szinten is. A Pat Robertson által alapított CBN Egyetem, később a Regent Egyetem nevet vette fel. Itt a dominionizmus elvei szerint képeznek ki kormányzati, közigazgatási szakembereket Amerika irányítására, és a világ dominionista elvek szerinti kormányzására. Az a cél, hogy az így kiképzettek régensként uralkodjanak addig, amíg a világ igazi uralkodójának, Jézus Krisztusnak, a második eljövetelére sor kerül, és átveszi királyságát, a világot ideiglenesen kormányzó, hivő követőitől. (A régens az a személy, aki az országot az uralkodó helyett ideiglenesen kormányozza.) A dominionizmust egyes amerikai kutatók (például Katherine Yurica az általa 2004 január 6.-án publikált Yurica Reportban, majd ugyanezen év február 14.-én megjelent "The Despoiling of America"- Amerika Tönkretétele című tanulmányában) a szociál-darvinizmus egyik formájának tekintik. Ez tartalmazza azt az immáron közhelyszámba menő kemény igazságot, hogy a vagyon hatalom és a hatalom vagyon. A dominionizmusban azonban a vagyonhoz és a hatalomhoz való hozzájutás azt jelenti, hogy a szerencsésen meggazdagodott és hatalomhoz jutott személy Isten kiválasztottjaként különös kegyelemben részesült. Így a vagyon és a vele járó hatalom birtokosa Isten kiválasztottjának tekintheti magát, legyenek ezek a szerencsések természetes személyek vagy egész nemzetek. Ennek az ellentéte a szegénység, a hatalom-nélküliség, amely viszont Isten rosszallását, az illető magatartásának helytelenítését fejezi ki. Ez az új, divatos vallási dogma az Ótestamentum egyik szövegrészének az elferdítésében gyökerezik. Azonnal szembetűnő, hogy a vagyon és a hatalom Isteni áldásként való bemutatása ellenkezik Jézus eredeti tanításával, aki a keresztények erkölcsi kötelezettségévé tette a szegények, a betegek, az elesettek támogatását. Gondoljunk csak az Újszövetség azon passzusára, amely szerint "könnyebb átjutni a tevének a tű fokán, mint a gazdagnak a mennyországba." Ahhoz, hogy a vagyon és a hatalom birtoklását lehessen Isten jóváhagyásának és kegyelmének tekinteni, először el kellett fogadtatni azt követelményt, hogy az Ótestamentumban foglalt előírások és törvények szigorú betartása a keresztény hitvallás szerves részét képezik. Másodszor: egy kereszténynek ismét meg kell térnie, és újjá kell születnie. Ez azt jelenti, hogy el kell fogadni az Ótestamentum előírásait, és fel kell vállalnia annak érvényesítését a világ összes országában, beleértve az Egyesült Államokat is. Ennek az új dogmának az értelmében a dominionistáknak, mint igehirdető misszionáriusoknak, el kell jutniuk a föld minden részébe, és érvényt kell szerezniük annak, hogy Jézus parancsait mindenki betartsa. A dominionista tanítások értelmében minden népet meg kell téríteni a Biblia törvényeinek a betartására, amelyek a világi törvények felett állnak, minthogy ezeket nem Isten hozta, nem Isten irányításával születtek, és így hiányosak és tökéletlenek. Az újjászületett igaz kereszténynek késznek kell lennie a bűnös világ tökéletlen törvényeinek a lecserélésére Isten tökéletes törvényeire. Eszerint egy keresztény hitbeli elkötelezettségének az a mércéje, hogy hajlandó-e elfogadni az uralom megszerzésének a célkitűzését. Az uralmat nemcsak az Egyesült Államokban, de az egész világon át kell venni. Egyes média-evangélisták a hatalom megragadását szó szerint értik (például Ben Kinchlow a "700 Club"-ban). Pat Robetson szerint az az újjászületett keresztény feladata, hogy uralkodjon a rosszak, a gonoszok és a bűnösök felett. A dominionizmus célja létrehozni az elkötelezett keresztény uralkodó osztályt, amely az ókori papiuralom modern változataként, teokratikusan gyakorolná a hatalmat. E cél elérése érdekében megfelelőn ki kell választani azokat a keresztényeket, akik alkalmasak a hatalom gyakorlására. A dominionizmus politikai alapon tesz különbséget keresztény és keresztény között. A megkülönböztető ismérv az, hogy az adott személy miként viszonyul a társadalombiztosításhoz, a Medicare-hez, Medicaide-hez a szabad orvos választáshoz, a szólás és sajtó szabadsághoz, a művészi szabadsághoz, vagy olyan jogokhoz, mint az alkotmány tizennegyedik kiegészítésében foglalt alkotmányos garanciák betartása a büntetőeljárásban. Azokat az újjászületett evangéliumi keresztényeket, akiket alkalmasnak tartanak az uralkodó szerep betöltésére "elect"-nek (kiválasztottnak) nevezik, és őket különválasztják a többi hívőtől, akik nem készek elfogadni egy vallási alapon kiválasztott uralkodó osztály eleve elrendeltetett felsőbbségét. Azokat a keresztényeket, akik bírálják az elect-eket, hamis prófétáknak vagy álmodozóknak tekintik, akik a mózesi második törvénykönyv értelmében halállal büntetendők. 1986 május 1.-én a "700 club"-ban Robertson így magyarázta meg a dominionizmus lényegét: "Isten terve az ő népével, hölgyeim és uraim az, hogy vegyék át az uralmat... Mit jelent az uralom? Nos, az uralom a hatalmat jelenti. Isten azt akarja, hogy az ő népe együtt uralkodjon és kormányozzon Vele... de Ő vár ránk... azért, hogy uralmát kiterjessze... és az Úr ezt mondja: 'Megengedem neked, hogy visszaszerezzed a társadalmat. Reformáció lesz...' Nem támogatjuk többé az erőszakos utópistákat a Legfelső Bíróságon, és hogy uralkodjanak felettünk Washingtonban. Nem fogadjuk ezt el. Azt fogjuk mondani, szabadságot akarunk ebben az országban, és a hatalmat akarjuk. " Machiavelli és Leo Strauss szerint a vallás nélkülözhetetlen eszköz a tömegek ellenőrzésére. Ha nem eltérő véleményekre és nem önálló cselekvésre van szükség, akkor az egyöntetűség biztosítására a vallás a leghatékonyabb eszköz. A tömegek ellenőrzésének egy jól átgondolt módja a dominionizmus, és ha sikeresen alkalmazzák, elvezet a totális hatalomhoz. A dominionisták döntik el, hogy ki tartozik Isten kiválasztottjai közé. Ehhez nem elég az, hogy újjászületett keresztény legyen, de az is számít, hogy melyik politikai párthoz tartozik, hogy liberális-e vagy konzervatív, kétségbe vonja-e vagy helyesli a dominionista vezetőket. Az a mód, ahogy a dominionisták legitimálták a hatalomvágyat, a kapzsiságot, a gyűlöletet, az erőszakot és a kegyetlenséget, önmagában is kellő bizonyíték arra, hogy a dominionizmus lényegét illetően nem tekinthető

119

keresztényvallásnak. A dominionizmus valójában Machiavellizmus és legmélyebb tartalma az, hogy a cél szentesíti az eszközt. A dominionizmus ténylegesen a valódi kereszténység elpusztítására törekszik. A dominionista ideológusok sajátságosan értelmezik Pál apostol rómabeliekhez írott levelének a tizenharmadik fejezetét, ahol a felsőség iránt való engedelmességről fejti ki véleményét. Eszerint "minden lélek engedelmeskedjék a felső hatalmasságoknak, mert nincsen hatalmasság, hanem csak Istentől: és amely hatalmasságok vannak Istentől rendeltettek." Majd így folytatja: "Azért aki ellentámad a hatalmasságnak az Isten rendelésének támad ellene; akik pedig ellentámadnak, önmaguknak ítéletet szereznek, mert a fejedelmek nem a jó, hanem a rossz cselekedetnek rettegésére vannak. Akarod-é pedig, hogy ne félj a hatalmasságtól? Cselekedjed a jót és dicséreted lesz attól." Ha Pál apostolnak ezt a véleményét Machiavelli és Leo Strauss vallásról szóló nézetei alapján értelmezzük, akkor egyértelművé válik, hogy a dominionizmus rendkívüli veszélyt jelent az amerikai társadalom számára. Eszerint ugyanis bármely hatalomra került kormányzat Isten meghatalmazásából gyakorolja a hatalmat, szab ki büntetést és megtorlást azokra, akik ellenállással vagy lázadással kétségbevonják az adott kormányzat igazságtalan politikáját. Ha Strauss-i neokonzervatív értelmezéssel olvassuk, akkor az idézett bibliai rész baljóslatúvá válik. Amint hatalomra kerül egy bibliai előírások szerint működő új kormányzat az Egyesült Államokban, akkor az amerikaiaknak nincs többé joguk ellenállni, vagy fellázadni a hatalmat-gyakorlók és rendeleteik ellen. Ha újraolvassuk a Függetlenségi Nyilatkozat már idézett részét, akkor annak ellenállásra vonatkozó nagyon fontos tétele többé nem érvényesíthető. Nem véletlen, hogy az idézett bibliai rész, amit a Biblia Károli Gáspár által fordított szövegéből vettünk át az új angol-verziójú Bibliában már így hangzik: "Minden személynek engedelmeskednie kell a fensőbb hatóságoknak. Nincs hivatalon alapuló tekintély, csak Isten jóváhagyásával és a létező hatalomgyakorlókat Ő helyezte hivatalukba; Következésképp bárki, aki fellázad a tekintély ellen, egy Isteni intézménynek áll ellen és azok, akik ellenállnak, maguknak köszönhetik azt a büntetést, amelyben részesülnek. Minthogy a kormányzat megtorolja a bűncselekményt, de nem büntet a jó magatartásért. Azt kívánod, hogy ne rettegj a hatóságoktól? Akkor cselekedjél helyesen, és bírni fogod jóváhagyásukat, minthogy ők Isten képviselői, akik a te érdekedben munkálkodnak. De ha rosszat teszel, akkor okod van arra, hogy rettegj tőlük. Nem hiába van az, hogy ők tartják kezükben a kard hatalmát, minthogy ők Isten megbízottai a vétkesek megbüntetésére. Ezért vagy köteles engedelmeskedni. Ez a kötelezettség nem csupán a büntetéstől való félelem, hanem a lelkiismeret miatt kötelez. Ez az, amiért adókat is fizetsz. A hatalmat gyakorlók Isten szolgálatában állnak és ezeknek a kötelezettségeknek szentelik energiájukat." Ez az új fordítás, hogyha szószerint vesszük, ahogyan a dominionisták és fundamentalisták teszik, alkalmas arra, hogy megtiltson minden ellenállást az éppen hatalmon lévő kormányzattal szemben, beleértve a békés tüntetéseket, közérdekű kérelmeket és társadalombíráló írásokat is. A kard hatalma kétségtelenül tartalmazza a megölést vagy megcsonkítást is, az alattvalók megfélemlítése érdekében. A dominionisták szerint, az általuk ellenőrzött törvényhozásnak az amerikai Alkotmány megszületése idején érvényes szabályokhoz kell tartania magát. Ennek értelmében ki kell terjeszteni a halálbüntetés kiszabását a jelenlegi helyzethez képest. A dominionisták az államhatalmat Istentől származtatják, nem pedig az állampolgárok közös akaratából. Leo Strauss nyomán azt állítják, hogy a demokratikus kormányzat nem más és nem több, mint az egyes polgárok egyesített akarata és nincs több erkölcsi hatalma és tekintélye, mint az egyes egyéneknek. Ezért a demokráciára úgy tekintenek, mint amely elősegíti a polgári engedetlenséget és a káoszt. Az egyik dominionista vallási ideológus K. L. Gentry szerint, aki a Presbiteriánus Egyház tagja, a dominionista ideológia főbb tanításai a következők: Először is arra kötelezi a kormányt, hogy igazságos monetáris politikát alakítson ki és tartson fenn, vagyis megtiltsa a teljesen fedezetlen pénz kibocsátását és forgalomban tartását, továbbá megszüntesse a csupán résztartalékokra épülő banki szolgáltatást. (A modern pénzrendszerben a központi bankok kötelező tartalékhányadot írnak elő a monetáris és hitelpolitika érdekeit szem előtt tartva.) Ezen túlmenően törvényesen betiltanák az állam költségvetési deficittel való működését. A dominionizmus második kormányzati alapszabálya, hogy a választott állami tisztségviselőknek ezen ideológia erkölcsi követelményeihez kell tartaniuk magukat. A harmadik Gentry által támasztott követelmény a gazdagok túlzott méretű indokolatlanul nagy - megadóztatásának a tilalma. A negyedik követelmény a jelenlegi börtönrendszer megszüntetése és helyébe igazságosabb rehabilitációs rendszer létrehozása. Ötödikként a teonómia tiltja a gyilkosok felmentését, kegyelemben részesítését, ideiglenes szabadlábra helyezését, és szigorúan megköveteli a halálbüntetés végrehajtását. Hatodikként tiltja az ipari szennyezést, amely pusztítja a természetes és mesterséges környezetet és csökkenti a vagyon értékét. Hetedszer, a dominionista politika bünteti a rosszindulatú és komolytalan orvosi-műhiba pereket. És végül nyolcadszor: szigorúan érvényt szerez az abortusz tilalmának. Az abortusz nemcsak vallási és erkölcsi értelemben vett bűn, de jogi értelemben vett bűncselekmény is, mégpedig főbenjáró bűncselekmény. K. L. Gentry által negyedikként említett programpont gyakorlatba történő átültetésén, a börtönrendszer rehabilitációs rendszerré történő átalakításán, Gary North a Keresztény Rekonstrukcionista mozgalom tagja (akinek közgazdasági doktorátusa is van), hosszú évekig dolgozott. Gary North számos könyvet, tanulmányt és cikket publikált, amelyben tévesen azt jövendölte, hogy a kétezredik év (a komputerek átállítása miatt), leküzdhetetlen válságba taszítja majd a modern civilizációt. A dominionisták közül kiemelkedett azzal, hogy megpróbálta a modern közgazdasági szemléletet összhangba

120

hozni az Ótestamentummal. Gary North a Bibliára alapozott igazságos rehabilitációs rendszert, amely visszavezeti a bűnöst a jogtisztelő polgárok közösségébe, a következőképpen képzeli el az 1999 márciusában, a Biblical Economics Today XXI. kötetében megjelent tanulmányában ("The Covenantal Wealth of Nations" - A Nemzetek Istennel kötött szövetségén alapuló Gazdagsága). Ebben így fejtette ki nézeteit: "... a szegény embert, aki lop, és adott esetben rajtakapják, ezt követően eladják szolgaságba egy sikeres személynek. A bűnelkövető áldozata kárterítést kap; a bűnöző pedig képzésben részesül; megvásárlója viszont egy sor munkaszolgáltatáshoz jut. Ha a bűnöző szolgaként sikeres, és ki tudja magát vásárolni a szolgai függőségből, akkor visszatérhet a társadalomba, mint megfegyelmezett, és szigorú önkontrollra szoktatott ember. Ekkor ő is megkezdheti a vagyon felhalmozását." Gary North-nak ebből a fejtegetéseiből csak arra következtethetünk, hogy valójában a Római Birodalomban is ismert rabszolgatartó rendszer egy modernizált változatát kívánja a jelenlegi börtönrendszer helyére bevezetni. A dominionista politikai program fel akarja számolni a F. D. Roosevelt elnök által bevezetett társadalombiztosítási rendszert, a Social Security Program-ot. Pat Robertson 1985. augusztus 14.-én tette közzé azt az elképzelését, hogy miként kell megszabadulni a Social Security rendszertől. Eszerint húsz év alatt fokozatosan kell leépíteni a társadalombiztosítást, az időseket meg kell nyugtatni, hogy ők még megkapják, mivel életüket úgy rendezték be, hogy ezekre a juttatásokra számítottak. Második lépésként, fokozatosan emelni kell a nyugdíjkorhatárt, amelyet az is indokol, hogy az idősebbek egészségesebbek és hosszabb ideig élnek, és ezért tovább is dolgozhatnak. Harmadik fázisként lehetővé kell tenni a fiatal munkavállalóknak, hogy fokozatosan magánnyugdíj programokhoz csatlakozzanak, ahol befizetéseik adómentesek, és az évek alatt felgyülemlett pénzüket a közvetítőszervezetek, bankok, biztosító intézetek befektetik a gazdaságba. Ez a pénz munkahelyeket teremt és mintegy évi százmilliárd dollár kerülhet új befektetésként az amerikai gazdaságba. Mindez csaknem teljesen megegyezik azzal a törvénnyel, amelyet a Bush kormányzat fogadtatott el 2003 decemberében, és amelynek a neve Medicare Prescription Drug Bill. Az Úristen számos helyen megparancsolja a Bibliában, hogy a keresztényeknek segíteniük kell a szegényeket, betegeket és öregeket. A dominionisták, köztük Robertson, úgy vélik, hogy a Mózes V. könyvének 28. fejezete, amely részletesen felsorolja Isten áldásait és átkait, tartalmazza a Mindenható gazdasági törvényeit is. Mint már korábban is hivatkoztunk rá, e törvényeket úgy értelmezik, hogy Isten csak az általa kiválasztottaknak juttat anyagi jellegű gazdagságot és áldást. Ezt azért csak a kiválasztottakkal teszi, mert ők azok, akik a leghűségesebben engedelmeskedtek a parancsainak és a törvényeknek. Gary North, a már fentebb idézett tanulmányában, így vélekedik a szegényekről: "Isten szuverén a szegényeket illetően, felemeli őket - nem valamennyiüket, de néhányukat. 'Az Isten tesz szegénnyé és tesz gazdaggá: Ő enged a mélybe és emel a magasba.' " Gary North értelmezése szerint a hivatkozott 28. fejezet értelmében a vagyonhoz jutás, mind az egyéni, mind a korporációs vagyon megszerzése, Isten Bibliában kinyilatkoztatott törvényeihez való következetes alkalmazkodás eredménye. Az a nemzet, amelyik követi Isten parancsolatait, a Föld valamennyi nemzete fölé kerül. Ezzel szemben a dominionisták úgy tartják, hogy aki beteg, szegény vagy gyenge, azért került ilyen helyzetbe, mert Isten haragját vonta magára. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy a szegényekkel való törődés, az a kísérlet, hogy kiemeljék őket az anyagi nyomorúságból, vagy hogy megmentsék őket a betegségtől, ellentmond a Mindenható akaratának. Az ilyen szociális törvényhozás és politika valójában ellenkezik Isten törvényeivel. Ha pedig Istennek ez a viszonya a szegényekhez, akkor erkölcsileg helytelen álláspont segíteni őket. Ilyen dominionista értelmezés alapján helytelen a Social Security, és a szegények egészségügyi ellátásáról gondoskodó Medicare program. Noha a dominionisták magukat Isten büntetése végrehajtóinak is tekintik, azzal is tisztában vannak, hogy nem szabad kegyetlennek és gyűlölködőnek látszaniuk. Ezért kezdetben, amíg a lakosságot sikerül teljesen az "elect"-ek (kiválasztottak) uralma alá vonni, olyan törvényeket kell elfogadni, amelyek kedvező politikai, társadalmi és egészségügyi viszonyokat hoznak létre, ahol a bűnösök és a gonoszok megbüntethetők. Az igazságot természetesen Machiavelli és Strauss tanításainak megfelelően gondosan el kell rejteni a lakosság elől. A dominionisták stratégiáját tanulmányozva, e sorok írója nem talál kellő magyarázatot arra, hogy miért kerülte el a Kenneth Gentry, Gary North, Pat Robertson és más ideológusaik figyelmét Mózes V. könyvének 23. fejezete, 19. és 20. verse, amely így szól: "A te atyádfiától ne végy kamatot: se pénznek kamatját, se eleségnek kamatját. Se semmi egyébnek kamatját, amit kamatra szokás adni. Az idegentől vehetsz kamatot, de a te atyádfiától ne végy kamatot, hogy megáldjon téged az Úr, a te Istened mindenben, amire kinyújtod kezedet, azon a földön, amelyre bemégy, hogy bírjad azt. " Ha a dominionisták annyira hűségesen követik Isten parancsolatait és a Bibliai törvényeket, akkor miért nem lépnek fel az Amerikát - és immáron az egész világot - behálózó pénzuralmi világrend ellen, amelyet a nemzetközi szuperbankárok kezében lévő hitelpénzmonopóliummal és kamat-mechanizmussal működtetnek. Isten egyértelműen megtiltotta testileg kiválasztott népének, Izraelnek, hogy annak atyjafiai egymástól kamatot szedjenek. Ezt lehet úgy értelmezni, hogy zsidó a zsidótól nem szedhet kamatot, de nem zsidótól már szedhet. Ha azonban a Tízparancsolat, amelyet Mózesen keresztül Isten

121

közvetlenül a zsidó népnek adott, általános emberi paranccsá lett, és ma már minden embert kötelező törvény, hogy ne ölj, ne lopj, ne paráználkodj, tiszteld apádat és anyádat, és a többi előírás, akkor miért nem lett Isten minden gyermekét kötelező paranccsá az, hogy másik embertársadat kamat formájában se rövidítsd meg, azaz munkájának eredményét kamat formájában se lopd el tőle. Az hogy a kamatszedés révén a hitelezők valójában az időt alakítják át pénzzé, és adják el az adósnak, olyasmiért követelnek tőle ellenértéket, ami nem volt az övék, és amit nem adhattak volna el. A kamatelmélet művelőinek olyan kiválóságai, mint az amerikai Irving Fisher és a német-argentin Silvio Gesell, egyértelműen bizonyították, hogy a kamatmechanizmus felesleges a pénzrendszerben. Igazságos és szilárd pénzrendszert csak a jelenleg használt kamatmechanizmus nélkül lehetne működtetni, de ehhez a globálissá vált magánpénzmonopóliumot kellene közpénzrendszerré visszaalakítani. A dominionisták kettős-mércével mérnek és elhallgatják, hogy a Biblia számos helyen tiltja a kamat szedését, és ha isteni parancs az, hogy ne lopj, akkor az is isteni parancs, hogy kamat formájában se lopjál. E kis kitérő után levonhatjuk azt a következtetést, hogy az amerikai társadalomban oly fontos szerepet játszó egyházak valójában a pénzuralmi diktatúra befolyása alá kerültek és elveszítették önállóságukat. Amióta az ultraliberális neokonzervatívok, a neokonok, szövetségre léptek a dominionistákkal és ők kormányozzák az Egyesült Államokat, veszélybe került a középosztály puszta léte és az értéktermelő munkavállalók életlehetőségei pedig folyamatosan szűkülnek. A dominionisták uralma alatt több munkahely szűnt meg, mint a nagy világválság idején. A dominionisták fel akarják számolni a munkavállalók olyan fontos intézményeit, mint a szakszervezetek. A dominionisták fokozatosan építik le az állami közoktatási rendszert, és arra kényszerítik az amerikaiakat, hogy az általuk irányított és álkeresztény nézeteket hirdető egyházi iskolákba küldjék gyermekeiket. A dominionisták sikerének egyik titka A dominionizmus bámulatos térhódítása jelentős részt Cyrus Scofield-nek és az általa írt bibliamagyarázatoknak köszönhető. Ki volt Cyrus Scofield és minek tudható mai napig érezhető hatása? Cyrus Scofield 1843-ban született az Egyesült Államok Michigan államában és 1921-ben halt meg Long Island szigetén, New York államban. Részt vett az amerikai polgárháborúban, majd St. Louisban dolgozott sógora jogi irodájában. Hamarosan Kansas Állam ügyvédi kamarájának lett a tagja, majd ugyanebben az államban kerületi ügyész. Le kellett azonban mondani, mert csalásért és hamisításért vádat emeltek ellene, és szabadságvesztésre ítélték. Alkoholizmusa miatt 1883-ban elvált feleségétől, akitől két leány gyermeke született. Hamarosan újból megházasodott és második felesége fiú gyermekkel ajándékozta meg. Az evangéliumi kereszténységre 1879-ben tért át. Vallási mentora James H. Brookes volt, akit kiemelkedő diszepenzácionista és premillenialista lelkipásztorként tartottak számon. Scofield, mint lelkész, 1883-ban csatlakozott a kongregácionista felekezethez. Az 1900-as évek elejétől írta szerteágazó bibliamagyarázatait, amelyek végül is a Scofield Reference Bibleban, vagyis Scofield Magyarázatos Bibliájában jelentek meg 1909-ben. Ez a magyarázatokkal ellátott Biblia hamarosan a diszpenzációs premilenializmus legbefolyásosabb könyvévé vált. Scofield New Yorkba költözött, ahol a New York-i Esti Biblia Iskola, egy laikus intézet, felügyelője lett. Scofield terjedelmes magyarázószövegei a diszpenzácionalizmust népszerűsítették, azt a protestáns teológiát, amelyet a XIX. század elején a brit John Nelson Darby dolgozott ki. Darby Scofield-hez hasonlóan jogvégzett ember volt. A diszpenzácionalizmus az újtestamentumi egyház és az ótestamentumi ősi Izrael közti különbséget hangsúlyozza, de egyben szerves egységbe is kapcsolja őket. A diszpenzácionalizmus azt tanítja, hogy a keresztény egyház egész története csak egy átmeneti időszakasz Isten és a zsidó nép kapcsolatában. Isten azonban továbbra is a zsidókat tekinti az ő elsőszámú kiválasztottjainak. Mindez akkor válik nyilvánvalóvá, amikor az úgynevezett "egyházi korszak" véget ér a történelemben és Jézus Krisztus, mint Messiás, ismét elfoglalja az Őt megillető helyet a Szentföldön, ezért a diszpenzácionalisták támogatják a zsidók visszatérését a Szentföldre. A Scofield Biblia, amiről később majd részletesebben szólunk, elősegítette a diszpenzácionalizmus elterjedését. A fundamentalista keresztények egyben premillenistáknak tekintik magukat, mert hitük szerint a millennium, vagyis Jézus Krisztus ezeréves földi királysága előtti korszakban élnek. Az Újtestamentum írásai keveset szólnak az ezeréves királyság természetéről. Egyes ószövetségi próféták a részleges és nem végleges helyreállítást jövendölték meg, ami eltér a végső helyreállítás tökéletes viszonyaitól. Eszerint Jézus ezeréves uralkodása idején következik be a viszonyok részleges helyreállítása, míg a tökéletes helyreállításra már új földön, új ég alatt kerül sor. Megjegyezzük még, hogy nem minden premillenista diszpenzácionalista, viszont minden diszpenzácionalista premillenista. Scofield szerint a Teremtés és az Utolsó Ítélet közti időszakban, Istennek az emberrel való kapcsolata hét különböző korszakra osztható, és ez a hét korszak az az orientációs keret, amelyben bibliai jövendölések megmagyarázhatóak. Scofield bibliamagyarázatának tudható be, hogy az amerikai fundamentalista keresztények körében a diszpenzácionalizmus és a premillenializmus döntő befolyásra tett szert. Scofield a róla elnevezett Magyarázatos Bibliában, arról kívánja meggyőzni olvasóit, hogy az "Úr házának hegye" Jézus Krisztus ezeréves királyságát jelenti. A hegy Sión vagy Cion (Zion) hegyére utal. A Zion, Sión, Cion héberül 'Sepulchre' (jelentése sír, síremlék.). Salamon templomát azonban Moriah hegyére, és nem Zion hegyére építették. Sión hegye az óvárostól délre fekszik és egy keskeny völgy választja el az Olajfák-hegyétől délnyugatra. Sión-hegyét Golgota (a Koponyák Hegye) vagy Kálvária néven is ismerjük. Sión és Kálvária tehát egy és ugyanaz. Jézust a Sión-hegyén feszítették keresztre, ezért Sión-t nem szabad összekeverni a második templom újjáépítésével.

122

Scofield a börtönben hozzáfogott John Darby írásainak a tanulmányozásához, aki kidolgozta a Mennybe történő, és bármelyik pillanatban lehetséges - Isten általi - közvetlen elragadtatás (a rapture) doktrínáját. A rapture a "nagy nyomorúság" előtti elragadtatás tana. E szerint az elképzelés szerint Jézus második eljövetelét két részre kell bontani: Jézus Krisztus először eljön az övéiért és elragadja őket a világból, és a hívők, az igazak felemeltetnek a földről, hogy Krisztussal a levegőégben találkozzanak. Krisztus ekkor még csak a felhőkig jön el, és az elragadtatott hívők visszatérnek vele a Mennybe. Ezt követi a világtörténelem legszörnyűségesebb korszaka a "nagy nyomorúság". Ez a borzalmas időszak hét évig tart, ez alatt Isten kitölti a haragját és bekövetkeznek egymás után a János Jelenések Könyvében, az Apokalipszisben megjövendölt csapások. Isten a bűnös emberiséget keményen megbünteti. A nagy nyomorúság előli elragadtatás egyik célja, hogy kimentse az egyházat az eljövendő harag időszakából. Jézus csak az elragadtatásban részesülők számára jelenik meg, a világ többi része számára az eljövetel ekkor még nem látható, ezért nevezik a rapture-t titkos elragadtatásnak. Mint már utaltunk, rá a nyomorúság előtti elragadtatás tanítása a diszpenzácionalizmus szerves része. Ez a teológia az üdvtörténetet korszakokra bontja és ezeket a korszakokat hermetikusan elválasztja egymástól. A diszpenzácionalizmus Izrael és az egyház között is éles különbséget tesz. A diszpenzácionalisták az Izrael jövőjéről szóló próféciákat nem alkalmazták az egyházra, hiszen ezek az ószövetségi próféták szószerinti értelmezése folytán csak a zsidóknak szólnak, és beteljesülésük is csak a zsidókra tartozik. Itt az a lényeg, hogy Isten népét eredetileg a testileg kiválasztott nép, a zsidók alkotják. Jézus Mennybemenetelét követően azonban már a keresztény egyház tagjai alkotják Isten választott népét, a lelki Izraelt, amelynek bármely néphez tartozó Isten-félő, hivő ember a tagja lehet. A zsidók addig voltak Isten testileg kiválasztott népe, amíg hitetlenségük nem vált nyilvánvalóvá. Istennek be kell fejeznie az egyházzal kapcsolatos munkáját, mielőtt újra a zsidók felé fordul. Isten az elragadtatással zárja le az Egyház-korszakát, hogy ismét testileg kiválasztott népéhez fordulva, újból a zsidó néppel folytatódhasson az üdvtörténet. A lelki-Izraelről tehát ismét a testi-Izraelre tevődik át a hangsúly. A diszpenzácionalisták ennek előjeleit látják Izrael Állam megalakulásában. Amikor Scofield kiszabadult a börtönből új feleségével, Helen van Ward-al élt. Követve illuminátus kapcsolatait az előkelő Lotus Club közelében tartott fenn lakást New York központi városrészében, Manhattan-ban húsz éven át. Ez volt az a hely, ahol kifejtette elképzeléseit az új egységesített magyarázatotokkal ellátott keresztény Bibliáról. Ekkor vette szárnyai alá Samuel Untermeyer, aki később az Amerikai Zsidó Bizottság, a Zsidó Hazafiak Ligája és a Nem-felekezeti Náci Ellenes Liga elnöke lett. Untermeyer bemutatta Scofieldet számos cionista és szocialista vezetőnek, köztük Samuel Gompersnek, Fiorello LaGuardianak, Abraham Strausnak, Bernard Baruchnak és Jacob Schiffnek. Ők voltak azok, akik finanszírozták Scofield kutatóútjait Oxfordba, és akik elintézték a megegyezést és összhangot népszerűsítő bibliamagyarázatainak a publikálását, valamint széleskörben való terjesztését. Nehéz túlbecsülni Cyrus Scofield befolyását a XX. század keresztény hittételeire. A Scofield Magyarázatos Biblia rövid idő alatt standard hivatkozási alappá vált szinte valamennyi keresztény felekezetben és hittudományi iskolában. Ez a zsidó és keresztény tanításokat egybehangoló bibliamagyarázat meggyőzte a protestáns keresztényeket arról, hogy a zsidó próféciák Jézus második eljöveteléről, vagyis Jézus királyságáról szólnak, és nem az emberek által készített, nagyonis evilági Új Világrend cionista víziójáról. Az a tény, hogy a keresztények ragaszkodnak ehhez a bibliaértelmezéshez, vakká teszi őket a cionista Új Világrend valóságával szemben. Scofield a cionista pénzhatalom képviselőjének bizonyult, megbénítva a kereszténységet egy olyan időszakban, amikor a pénzmonopolista háttérhatalom az Egyesült Államok teljes ellenőrzés alá vételére törekedett. A diszpenzácionalisták általában nem foglalkoznak azzal, hogy miféle ember volt a valóságban Cyrus Scofield. Csodálói etikátlannak és elítélendőnek tekintik, ha életének eltitkolt tényeivel foglalkoznak, mert az rontja személyi hitelességét, gyengítheti magyarázatai meggyőző erejét. Nem lehet azonban eltekinteni életének árnyoldalaitól sem, mert Scofield az általa készített bibliamagyarázataival nagy befolyást gyakorolt a protestáns teológiára. A háttérhatalom hatékony pénzügyi és reklám támogatásával, a Scofield Magyarázatos Biblia rendkívül nagy példányszámban került forgalomba. Sikeresen népszerűsítette a premilleniumi tanításokat, a Jézus második eljövetele utáni ezeréves uralomra vonatkozó elképzeléseket, és kész magyarázatokat adott ezekkel kapcsolatosan. Ma már tényként fogadhatjuk el, hogy többet tett az elmúlt évszázadban a premillenizmus elterjedéséért, mint bármely más könyv. Sokan megpróbálták bírálni és lejáratni. Ezek kísérletek azonban eddig nem jártak sikerrel, mivel a Scofield Magyarázatos Bibliát továbbra is nagy példányszámban adják ki évről évre. A nagy példányszámú folyamatos publikálás következményeként a diszpenzácionista vezetők azt hiszik: ha valamely munka ilyen nagy példányszámban forog közkézen, és évről évre kiadják, az bizonyára helyes, ezért érdemes azt kézikönyvként használni. A növekvő használat viszont elősegíti, hogy a Scofield Bibliát ismét kiadják. A katonai hatalom - mint a birodalmi Amerika államvallása Az Egyesült Államok politikai életére egy szekuláris államvallás is rányomja a bélyegét. A második világháború óta a katonai hatalom társadalmi, politikai és pénzügyi tekintetben úgy funkcionál, ahogyan az államvallás funkcionált korábban más társadalmakban. A különleges privilégiumokhoz jutott Pentagon tekinthető az államvallássá vált militarizmus főtemplomának. Ennek a sajátos templomnak megvannak a saját dogmái, rituáléi, szentjei, áldozati szertartásai, csak beavatottak által használt titkos nyelvezete és természetesen saját 'üdvtörténete'. Ennek a katonai vallásnak a papjai csak akkor készek a terrorizmus ezernyi veszélyétől megvédeni az amerikaiakat, ha más vallások hithű követőihez hasonlóan a

123

megszentelt militarizmusnak is engedelmesen alávetik magukat. Az Egyesült Államok elnöke természetesen ennek az államvallásnak is a legfőbb irányítója, felkent főpapja. A 2008-as elnökválasztási kampányban szinte minden elnökjelöltségre pályázó igyekezett magát határozottnak, keménynek felmutatni, s egyik sem mulasztotta hangsúlyozni, hogy ha úgy alakul a helyzet nem habozik újabb háborút indítani. Minthogy az államvallássá vált katonai hatalom irányításáért is folyik a politikai küzdelem, nem meglepő, hogy egyik elnökjelöltségre pályázó sem kérdőjelezte meg a Pentagon csillagászati összegekre rúgó költségvetését, amely megdönt a hidegháború idején felállított minden költségvetési rekordot. Ha valamelyik pályázó kétségbe merné vonni a militarizmus egyházának a megszentelt igényeit, akkor politikai öngyilkosságot követne el. A katonai hatalom piedesztálra emelése az új államvallást hirdető hatalmi elit akaratából történt. A tömegtájékoztatás mindennapos agymosásának kitett amerikai társadalom pedig, behódolt ennek az agymosásnak. Olyan jelöltségre pályázók, mint Barack Obama, mutatnak bizonyos szkepticizmust a katonai hatalom vallásos tiszteletével szemben, de a jelenlegi viszonyok közepette fel se merülhet a militarizmus szinte vallásos tiszteletének a kétségbevonása vagy gyöngítése. Obama beszél ugyan arról, hogy Amerika történelmében új fejezetet kell nyitni, de a már megírt fejezeteken nem lehet változtatni. Az Egyesült Államokban mindent a nemzetbiztonsággal hoznak kapcsolatba, és minden közéleti szereplést, politikai döntést a nemzetbiztonság szempontjából mérlegelnek. Különösen a második Világháború óta hódít a militarizmus, mint szekuláris államvallás. 1945- után - eltérően az első világháborútól - nem szerelték le sem a hadipart, sem a hadsereget. A katonai ipari komplexum és a tulajdonosként azt működtető nemzetközi pénzügyi közösség elsőrendű feladatának tartja a hadiipar tulajdonosainak az érdekvédelmét. Egyik fontos érvük az, hogy a hidegháborút is azért nyerte meg az Egyesült Államok, mert ez a katonai komplexum olyan teljesítményt nyújtott, amellyel a Szovjetunió és birodalma nem tudott lépést tartani. A katonai ipari komplexumnak ez a vallásos tisztelete bálványimádatra emlékeztet. Aki az Egyesült Államok elnöke akar lenni, az nem nyúlhat ehhez a bálványhoz. Nem teheti ezt meg anélkül, hogy ne okozna súlyos károkat az amerikai gazdaságnak, és ne nyúlna hozzá a hatalmi elit privilégiumaihoz. A militarizmus bálványának a ledöntése megfosztaná az amerikaiak nem kis részét attól a koordináta rendszertől, amelyben elrendezte életét. Egy értelmét vesztett világban találná magát. Azok az amerikai választópolgárok, akik már tudják, hogy szembe kell szállni ezzel az új államvallással, ha vissza akarják nyerni állampolgári önrendelkezésüket, minduntalan a nemzetbiztonság mumusával, egy hatalmassá felfújt kísértettel találják szembe magukat. A világuralomra törő pénzoligarchia egyelőre sikeresen ijesztgeti a nemzetbiztonság fantomjával az amerikaiakat. A militarizmus államvallása és az ultrakonzervatívok machiavellizmusa ötvöződött a kereszténycionista dominionizmussal, s ez csaknem lehetetlenné teszi, hogy az amerikai társadalom egészének valódi szükségletei, érdekei és értékei határozzák meg, hogy ki legyen az Egyesült Államok új elnöke. A republikánus John McCain-nek, a demokrata párti Hillary Clintonnak és Barack Obama-nak párthovatartozástól függetlenül a korrupt pénzügyi és korporációs oligarchia érdekeit kell kiszolgálniuk, vagy le kell mondaniuk elnöki ambíciójukról. A republikánus oldalon az elnökjelölés lényegében eldőlt, mert a nemzetközi pénz és korporációs oligarchiát és annak világstratégiáját mindenben kiszolgáló, kaméleon John McCain-nek sikerült összegyűjtenie az elnökjelöltséghez szükséges szavazatok többségét a nyáron esedékes elnökjelölő konvencióra, amelyet Minnesota szövetségi tagállam St. Paul városában tartanak 2008. szeptember 1. és 4. között. McCain a pénzuralmi militarizmus megszemélyesítője John McCain Arizona-i köztársági párti szenátor 1936-ban született Panamában. Apja és nagyapja egyaránt négycsillagos főtiszt, tengernagy volt. 1966-ban a Forrestal nevű repülőgép anyahajón szolgált, mint harci pilóta. Amikor hajója kigyulladt, maga is súlyosan megsebesült, még gépében ülve. Ezt követően egy másik hajóra kérte át magát. 1967. október 26.-án ÉszakVietnámban volt bevetésen, amikor is repülőgépét Hanoi felett rakétával lelőtték. McCain sebesülten katapultálta magát és a Hanoiban lévő egyik tóban elfogták, majd Hanoi Hoa Loa börtönébe vitték. Itt egészen addig rendkívül durván bántak vele, amíg az észak-vietnámiak rá nem jöttek, hogy egy tengernagynak a fia, és ekkor részesítették először megfelelő orvosi ellátásba. 1968-ban, amikor apját a Vietnám-i térségben harcoló amerikai erők parancsnokává nevezték ki, az északvietnámiak felajánlották McCain-nek, hogy távozhat. Ő azonban ragaszkodott ahhoz, hogy fogolytársai is vele jöhessenek, és nem fogadta el, hogy kivételezzenek vele. Ez a magatartása azzal járt, hogy öt és fél évig volt Észak-Vietnám-i fogságban és csak 1973 márciusában szabadult. 1977-ben ő lett az összekötő tiszt a Haditengerészet és a Szenátus között Washingtonban. 1980-ban elvált és újra nősült. 1981-ban megvált a haditengerészettől és 1982-ban az amerikai Képviselőház tagja lett Arizona képviselőjeként. 1986-ban Arizona szenátora lett és azóta újraválasztották 1992, 1998 és 2004-ben is. Konzervatív elveket valló szenátorként úgy vált Amerika szerte híressé, mint független politikus, aki gyakran más álláspontot képviselt, mint ami a republikánus párt hivatalos irányvonala volt. Egyik kezdeményezője volt a pártfinanszírozás törvényi újraszabályozásának. 2000-ben republikánus párti színekben indult az elnökjelöltségért, de alulmaradt George W. Bush-al szemben. 2008-ban azonban sikerült bebiztosítania a maga számára a republikánus párt elnökjelöltségének az elnyerését. McCain az előválasztások során kardcsörtető demagógnak bizonyult és uszításban még a New York-i Rudy Guiliani-t is túlszárnyalta. McCain ellenséges beállítódása univerzálisnak nevezhető. Ha elnök lenne, nemcsak az arabokkal és a

124

perzsákkal lépne fel keményen, de az oroszokkal szemben is. A G-8-akkal, a vezető ipari országokkal kapcsolatban, az az álláspontja, hogy annak a nagy piaci-demokráciák klubjának kell lennie, ezért fel kell venni Brazíliát és Indiát, de ki kell zárni Oroszországot. McCain szerint Putyin Oroszországa revansista, s valójában azok közé az államok közé tartozik, amelyek fenyegetik a nyugati demokráciákat. Ha McCain retorikáját szó szerint vennénk, úgy tűnik, hogy Moszkvában is olyan rendszerváltást akar, amilyenre Irakban sor került. A jelenlegi elnök második elnöksége kezdetén meghirdette, hogy külpolitikájának célja a zsarnokság felszámolása földünkön. McCain hajlandónak látszik olyan globális kereszteshadjárat megindítására, amitől még Bush is visszariadt. Visszatekintve 2001 szeptember 11-re, azt láthattuk, hogy e meghatározó esemény következtében, számos amerikai politikus jelentős változáson ment át. McCain még harciasabbá vált és folyamatosan követelte a "lator államok visszaszorítását". Ez volt az a politika, amit a Bush kormányzatba beépült neokonzervatívok mindig is akartak. McCain számára azonban még Donald Rumsfeld is bizonytalannak és túlságosan habozónak tűnt. McCain folyamatosan több katonát, több fegyvert, több erőt követelt. Ahogy Rumsfeld támogatása fokozatosan csökkent, McCain még harciasabban támadta, és amikor végül távoznia kellett a Pentagon éléről, McCain a nemzetvédelem története legrosszabb hadügyminiszterének nevezte. Nemcsak Rumsfeld, de a háború is egyre népszerűtlenebbé vált. McCain-nek ekkor sikerült az a politikai mutatvány, hogy egyidejűleg bírálta a háborút és tett szuperhéjához méltó harcias nyilatkozatokat. Folyamatosan bírálta a Bush kormányzatot elítélve a háború tragikusan rossz irányítását. Amikor sor került a "surge" (elárasztás, elözönlés) katonai programnak a végrehajtására, akkor McCain azt dicsérte, de hangsúlyozta, hogy a Fehér Ház valójában az ő nézeteit tulajdonította el. A két Közel-keleti háborút azonban csak az amerikai lakosság egynegyede támogatja, ezért McCain-nek úgy kellett háborúpárti vonalat képviselnie, hogy közben erősítenie kellett azt a magáról rajzolt képet, hogy nézeteit nem a közvélemény kutatásokhoz igazítja, hanem az objektív tényekhez. McCain egyenes beszéde azonban egyre gyakrabban bizonyult uszító beszédnek. Választási kampánya során gyakran énekelte azt, hogy "Bomb, bomb, bomb Iran" egy népszerű ének dallamára. Az ismételten hozzáintézett kérdésekre egyik alkalommal (New Hampshire-ben) McCain azt válaszolta, hogy az Egyesült Államok Irakban maradhat akár száz évig is, és ez nem zavarja, amíg amerikaiak nem sebesülnek meg, és nem halnak meg nagyobb számban, mint Koreában. Ugyanakkor egyértelmű, minél tovább marad megszállóként Amerika Irakban, annál több támadás éri az amerikai katonákat. Az irakiak többsége ma már meg van arról győződve, hogy a megszálló amerikai katonák elleni harc igazságos. McCain ezzel szemben a háború előtt azt jósolta, hogy az Egyesült Államok iránt érzett ellenszenv az iszlám világban valószínűleg el fog tűnni, amikor az irakiak ujjongva fogják ünnepelni annak a rezsimnek a bukását, amelyhez hasonló könyörtelen rendszer kevés létezett. McCain-t nem hozta zavarta jövendölésének teljes kudarca, ugyanúgy ahogy az sem számított, hogy Irakban nem találták meg a beharangozott tömegpusztító fegyvereket. A republikánus párt elnökjelölt-várományosa olyan színésznek tűnik, aki olyan forgatókönyv alapján játszik, amit már évekkel ezelőtt megírtak, és amelyen a tények csupán azért, mert igazak, nem változtathatnak. McCain hódítónak, egy rettenthetetlen háborús hősnek, egy leendő főparancsnoknak tekinti magát, aki győzelemre viszi az amerikaiakat, és Irakban marad akár ezer évig, vagy még hosszabb ideig. Úgy véli, hogy az amerikai határozottság ugyanúgy meg fogja törni az irakiakat, ahogy megtörte a koreaiakat, a bosnyákokat, a japánokat és másokat, akik ellenálltak az Egyesült Államoknak. Az előválasztási kampány szélsőséges hangneme, úgy látszik, még fel is bátorította McCaint. Kampányának egyik utolsó állomásán kijelentette: "Kemény háborúban állunk. Nem lesz vége egyik napról a másikra. Újabb háborúkra is sor kerül. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de újabb háborúk is jönnek még. Soha nem fogunk meghátrálni, soha nem adjuk fel és lesznek újabb háborúk." Ezek után joggal feltételezhetjük, hogyha végül is McCain kerül a Fehér Házba, akkor az Egyesült Államok újabb háborúkat indít, és nemcsak a közel-keleti térségben. McCain mindenesetre magát a köz szolgálatában álló, egyenes-beszédű, őszinte embernek tekinti. Elismeri, hogy gyakran türelmetlen és éles kifejezéseket használ. Úgy gondolja, hogy magatartását a szenvedélyes meggyőződés határozza meg. Joseph Lieberman szenátor, aki közel áll hozzá, úgy véli, hogy McCain indulatos, de nem veszíti el önuralmát, nagyon is fegyelmezett személyiség. Jeremiah Wright lelkész és a demokrata párti elnökjelöltségre pályázók versengése A demokraták két jelöltje Hillary Rodham Clinton (HRC), New York-i szenátor és Barack Hussein Obama, még fej-fej melletti küzdelmet folytat a jelölés megszerzéséért. Hillary R. Clinton az Egyesült Államokat ténylegesen kézbentartó pénzoligarchia és az egész korporációs elit bizalmát jobban bírja, mint riválisa. Clinton asszony már First Lady-ként beletanult az elnöki teendők intézésébe, de még ennél is fontosabb, hogy New York szenátoraként a legfontosabb üzleti körök őt készítették fel az elnöki szerepkörnek a Pénzimpérium igényeinek megfelelő betöltésére. Barack Obama valószínűleg elfogadható alelnök lenne Hillary Clinton elnök mellett. Első emberként azonban fenntartásokkal fogadják mértékadó körökben. Ennek lehet betudni, hogy a legkülönfélébb oldalról érik támadások a pénz és korporációs oligarchia tulajdonában álló tömegtájékoztatási szervezetek részéről. Próbálkoztak már azzal is, hogy korrupciós ügybe keverjék. Amikor ez nem sikerült, akkor 2008 áprilisában azt a Jeremiah Wright nevű szinesbőrű lelkészt támadták meg, akinek a United Churh of Christ (Krisztus Egyesült Egyháza) felekezetéhez tartozó gyülekezetébe járt Barack Obama

125

hosszú időn át Chicago-ban. A Wright tiszteletest ért támadás egyértelműen arra irányult, hogy lejárassa és alkalmatlanná minősítse Obamát, mint a demokratapárt elnökségre pályázó politikusát. Azt vetették Wright tiszteletes szemére, hogy lázítóhangú, Amerika-ellenes, fajgyűlölő és politikailag szélsőséges nézeteket valló prédikációkat tart. A vádaskodásoknál a szokásos befeketítési technikákat alkalmazták, kikiáltva Wright-ot gyűlölködő, viszályt-szító, rasszista szélsőségesnek. Obama először a megtámadott lelkész védelmére kelt, de elsősorban a tiszteletreméltó embert védelmezte és nem prédikációinak lényegi mondanivalóját. A korporációs média támadása azonban olyan agresszív volt, hogy Obama végül is arra kényszerült, hogy átálljon a plutokraták fennálló rendjét képviselők oldalára. Wright tiszteletes szerint az ismétlődő és hosszú ideig tartó imperialista háborúk, és az offenzív katonai akciók ellenhatásaként az Egyesült Államok sokat veszített népszerűségéből, és számos helyen veszélybe került az amerikaiak életés vagyonbiztonsága, mind Amerikában, mind a világ más részein. Wright nézeteinek az alátámasztására elsősorban a közelkeleti térségre hivatkozott, beleértve az Irak elleni katonai támadásokat és gazdasági bojkottot, Szudán bombázását, az állami terrorizmust alkalmazó rendszerek amerikai támogatását, és Izrael erőszakos fellépését a palesztinokkal szemben, valamint Libanonban. A chicagoi színes bőrű lelkész természetesen a főáramlatú politikusok és történészek támadásának a célpontjává vált. Wright beszédeiben rendszeresen hivatkozik azokra az erőszakosságokra, amelyeket amerikaiak követtek el az indiánok földjének az elvételétől egészen az atomfegyver bevetéséig Hirosimában és Nagasakiban. Felsorolja a gyarmati háborúkat Afrikában és az amerikai földrészen végrehajtott olyan erőszakos beavatkozásokig, mint Panama inváziója vagy Grenada bombázása. A radikális lelkész a militarizmust és a pénzt jelöli meg az amerikai külpolitikát irányító legfőbb erőként. Wright bírálói nem képesek történelmi érvelését cáfolni, és ezért a személyét támadják ad hominem érveléssel, és az érdemi vitát megkerülő címkézéssel. Elsősorban azt vetik a szemére, hogy éles és uszító stílusban beszél. Wright tiszteletes társadalomlélektani megközelítése érthetővé teszi, hogy miként sikerült a globlális pénzhatalom olyan szimbolikus helyeit, mint a Word Trade Center és a Pentagon összekapcsolni a legszentebb emberi érzésekkel. Ezeken a helyeken ártatlan emberek veszítették életüket, és az e felett érzett bánat és együttérzés bekapcsolhatóvá vált egy imperialista hódító háború támogatásába. Wright tiszteletes idézi a Bibliából a bosszúállásra vonatkozó részeket, például a Zsoltárok könyve 130. fejezete 8. és 9. versét, amely szerint "áldott legyen, aki megfizet néked gonoszságodért, amellyel te fizettél nekünk. Áldott legyen, aki megragadja, és sziklához paskolja kisdedeidet.". Wright ezeket kapcsolatba hozza a Pentagonban és Fehér Házban működő Izrael-barát politikusokkal, akik elvégezték Irak lerombolását, és tényleges feldarabolását. Wright ezekre a párhuzamosságokra csak céloz, amikor jelen világunk globális igazságtalanságairól beszél. Wright tiszteletes úgy kapcsolja össze a történelmi tényeket, és azok értelmezését, hogy azokból morális következtetéseket és a gyakorlati politikára vonatkozó útmutatásokat von le. Eszerint az elmúlt 500 évben lezajlott háborúknak nem csak gazdasági, de faji jellegű dimenziói is voltak, amennyiben a fehér elitek uszítottak a színes bőrű szegények ellen. A birodalmi hódítás az elnyomottak erőszakos ellenállását váltja ki. A fegyveres túlerőre támaszkodó állami terror, pedig azoknak a terrorista válaszait vonja maga után, akik készek feláldozni életüket. Wright ezekre a tényekre hivatkozva azt tanácsolja az amerikaiaknak, hogy tartsanak önvizsgálatot. Ezzel azt akarja elérni, hogy az uralkodó korporációs oligarchia és az őt kiszolgáló politikai elit ne tudja teljes mértékben más népek hibáira irányítani az amerikai lakosság figyelmét, ily módon azokat téve egy újabb katonai támadás célpontjává. A chicagoi tiszteletes szerint szükség van a családi- és a közösségi együvé-tartozás megerősítésére, valódi szolidaritásra és együttérzésre, amely képes ellenállni a folyamatos háborúzást folytató hatalmi elittel szemben. Wright egyértelműen elutasítja az elit engedelmes kiszolgálását, és hazugságai elvetésére buzdít. Wright valójában arra kívánja rávenni az amerikai népet, hogy a pénzuralmi elit imperialista háborúit változtassa át belső politikai küzdelemmé a faji jellegű és osztály különbségekből adódó igazságtalanságok ellen. Azt ajánlja, hogy hajtsák végre Amerikában a felhalmozódott vagyon újraelosztását a társadalmi igazságosság alapján elkészített költségvetéssel. A szuper gazdagoknak juttatott 1,3 trillió dollár adókedvezmény helyett az általános, mindenkire kiterjedő egészségügyi ellátás bevezetését, és az oktatási rendszer olyan átalakítását javasolja, amely elősegíti a hátrányos helyzetűek és a szegény néprétegek egyenlő esélyhez juttatását. Wright nem csak elítéli azokat az arrogáns, szuperhatalmi politikát folytató csoportokat, akik katasztrófa politikát folytatnak külföldön és belföldön egyaránt, de arra is rámutat, hogy történelmi lehetőség van az alapvető változásra. Nem a túlvilági üdvözülést ajánlja, hanem az azonnali evilági cselekvést. Nem felületesen bírálja a hatalmi elit hibás politikáját, hanem lényeget érintő, a rendszer strukturális alapjait megváltoztató társadalmi reformokat akar. Így akarja eltávolítani a jelenlegi birodalmi háborúk és az egyéni terrorizmus gyökereit. Barack Obama, aki Wright gyülekezetének a tagja volt hosszabb időn át, társadalom kritikájában messze elmarad Wright tiszteletes mögött. Mégis, amikor a pénzoligarchia tulajdonában lévő tömegtájékoztatás Wright tiszteletest támadja, valójában Obamát kísérli meg lejáratni. A Wright ellen intézett médiaössztűz célja a gondolatszabadság és a magának abszolút hatalmat követelő állammal szembeni önálló egyházi magatartás elleni támadás volt. A hatalmi elit azokat a felekezeteket és egyházi személyiségeket kedveli, akik kiszolgálják a pénzuralmi diktatúrát, s akik áldásukat adják a háborús tervekre és a háborúkra, akik a háborús bűnösöket tisztelettel veszik körül, és akik hajłandóak gyűlöletet kelteni a pénzuralmi elit által célpontnak

126

tekintett személyekkel szemben. A jelenlegi Amerika, mint az arrogáns pénzimpérium, az egyetlen igazi szuperhatalom központi tartománya, azokat a lelkészeket, papokat és rabbikat kedveli, akik az ő politikáját visszhangozzák, és készek gyűlöletet szítani az arabokkal és a mohamedánokkal szemben. Wright ezzel szemben a valódi szabadság és egyéni önrendelkezés nevében szembeszállt a pénzhatalommal. Ennyiben tehát nem csak arról van szó, hogy a hatalmi elit bevetette a színesbőrű Wright tiszteletessel szemben a rasszista kártyát, azaz igyekezett ellenszenvet kelteni a fehérbőrű szavazók körében a színes bőrű Obamával szemben, de támadást intézett a gondolatszabadság és a vallásos intézmények autonómiája ellen is. Egyértelművé tette, hogy kedveli a kereszténycionista egyházakat, de nagyon is ellenére vannak a fennálló rendet a vallásszabadság nevében bíráló autonóm egyházak. Mennyi esélye van Hillary Clintonnak? A 2008. áprilisi és május elejei közvélemény kutatási eredmények szerint, ha ő nyerné el a demokrata pártelnök jelöltségét és McCain-nek Hillary Clintonnal kellene versenyeznie az elnökválasztáson, akkor Clinton asszony kilenc százalékkal több szavazatra számíthatna, mint republikánus párti riválisa. A megkérdezettek ötven százaléka választaná a New York- szenátor asszonyt, és 41 százaléka szavazna McCain-re. Ha viszont Barack Obama lenne a demokrata párt elnökjelöltje, akkor körülbelül azonos számú voksot kapna mindkét elnökségre pályázó. Éppen ezért Clinton asszony már áprilistól kezdve azzal érvelt, hogy neki vannak nagyobb esélyei a győzelemre, mert nagyobb támogatásra számíthat, mint Obama, a fehér munkások körében. A demokrata pártnak természetesen a végső győzelem a fontos, ezért a demokrata párt elnöke, Howard Dean, felszólította a két elnökjelöltségre pályázót, hogy valamelyikük lépjen vissza a júniusi előválasztások végeztével. Dean azt akarja, hogy az augusztusban sorra kerülő elnökválasztási konvencióra már egységes legyen a Demokrata Párt. A demokrata szavazók 47-47 százaléka támogatja országos szinten Clintont és Obamát. Barack Obama támogatottsága azonban folyamatosan nő az úgynevezett szuperdelegátusok körében. A csaknem nyolcszáz szuperküldött saját belátása szerint dönthet, tehát nincs megkötve a keze az előválasztások következtében. 2008 május elején Obama eddig 1730, Clinton asszony pedig 1593 küldött szavazatát szerezte meg. Az már nyilvánvaló, hogy egyikük sem tudja a még hátralévő előválasztásokon a jelöltséghez szükséges 2025 delegátust megszerezni. Ezért alakult ki az a helyzet, hogy a döntés a szuperdelegátusokhoz került. Közülük csaknem 300-an még nem nyilvánítottak véleményt. Az a közvélemény alakult ki, hogy egyre több szuperdelegátus pártol el Clinton asszonytól és áll át Obama oldalára. Ezt megfigyelők annak tudják be, hogy Obama, Clintonnal és McCain-nel szemben nem próbált politikai tőkét kovácsolni abból, hogy javasolja a benzin adójának átmeneti felfüggesztését. Az Illinois-i szenátor igen jól kezelte, a rasszista indulatokat keltő egykori lelkipásztora körüli botrányt, és egyértelműen elhatárolódott Jeremiah Wright lelkésztől. Az korábban elnökjelöltségre pályázó John Edwards, Al Gore volt alelnök, a Demokrata Párt egyik vezetője Howard Dean, valamint a Képviselőház demokrata párti elnök asszonya Nancy Pelosi döntheti el, hogy végül is ki legyen-e az Egyesült Államok elnökjelöltje, majd elnöke. Az említett négy személy olyan befolyással bír, hogy képes mozgósítani annyi elektort, amennyi a győzelemhez szükséges. Obamának le kell küzdenie az idősebb fehérbőrű szavazók ellenérzéseit, ha ez nem sikerül neki, akkor nincs sok esélye arra, hogy a Fehér Házba jusson. A kevésbé iskolázott, idősebb, fehérbőrű szavazók közül sokan ellenzik, hogy egy fiatal, tapasztalatlan, afró-amerikai férfi - akinek ráadásul iszlám hangzású neve van - legyen az Egyesült Államok irányítója. Hillary Clintonnak még pénzügyi okai is vannak arra, hogy legalább egy ideig még versenyben maradhasson. A New Yorki szenátor ugyanis 2008 áprilisában 11 millió dolláros kölcsönt vett fel. A McCain szenátor által kezdeményezett, 2002-ben elfogadott törvény, amely a választási kampányok finanszírozásáról szól, megakadályozza, hogy azok a pályázók, akik kimaradnak a versengésből, az elnökjelölő konvenció után is gyűjthessenek pénzt választási kiadásaik fedezésére. Ha tehát Clinton asszony nem tudja összegyűjteni a szükséges összegeket a Demokrata Párt elnökjelölő kongresszusig, vagyis 2008. augusztusáig, akkor nem lesz módja összeszedni támogatóitól azt az összeget, amivel személyi kölcsöneit visszafizetheti. Ez nyomást gyakorolhat Clintonra, hogy kössön megállapodást riválisával, mégpedig azért, hogy Obama segítse őt ki a saját támogatói útján. Obama hajlandó lehet erre azért, hogy ily módon kivonja őt az elnökjelölési versengésből, és minden erejét az általános választásra összpontosíthassa. Ha Obama kisegítené a New York-i szenátort, akkor az egyértelműen jelezné, hogy az Illinois-i szenátor is arra törekszik, hogy közelebb kerüljön riválisához. Obama nyitva tartja azt a lehetőséget, hogy kisegíti Clinton asszonyt, ami több mint 11 millió dollár kifizetetlen számla kiegyenlítését igényli. A szövetségi választási törvény nem teszi lehetővé, hogy Obama közvetlenül is támogassa őt a saját kampánykeretéből. Azt viszont engedélyezi a törvény, hogy arra kérje saját támogatóit: segítsék ki a New York-i szenátort. Obama eddig főleg a kisebb összegű hozzájárulásokból finanszírozta kampányát. Nem valószínű, hogy Clinton asszony segítségére sietne, aki férjével Bill Clintonnal együtt, jelentős jövedelemhez (mintegy 109 millió dollárhoz) jutott 2000-től 2007-ig. Mi a baj az előválasztásokkal? Az amerikai választási rendszer szakértői közül többen is azt állítják, hogy a "Big Business", azaz a pénzuralmi elit befolyását az amerikai politikai életre leghatékonyabban az előválasztások megszüntetésével lehetne elérni. Az

127

előválasztások rendszerét azért vezették be, mert így akarták elejét venni, hogy zárt ajtók mögött néhány személy döntse el, hogy az adott szövetségi államokban kik indulhassanak a legmagasabb állami tisztségek elnyeréséért. Ez a reform azonban több problémát okozott, mint amennyit megoldott. Nem változtatott azon, hogy a politikai gépezetet pénzzel lehet a legjobban olajozni, és az is bebizonyosodott, hogy a tömegtájékoztatási intézmények igénybevétele kerül a legtöbb pénzbe. Ha valaki egy párt jelöltjeként akár szenátori helyért, akár elnökjelöltségért indul, sok millió dollárt kell összegyűjtenie és elköltenie. Nagyobb államokban csak a tömegtájékoztatási eszközök útján lehet kapcsolatot teremteni a választókkal. Azok a politikusok, akiknek eredetileg a választóktól kellene függeniük, egyre inkább csak a szuper-gazdagoktól, és a különleges érdekeket képviselő lobbi csoportoktól függnek. A bírálók szerint a legmagasabb állami- és szövetségi hivatalokba az egyes szövetségi államok pártkonvencióin kellene kiválasztani az esélyes pályázókat, és ily módon nem lenne szükség a költséges előválasztási kampányokra. Ez nem azt jelenti, hogy a választási kampányra fordított összegek is elesnének, de a legköltségesebb rész kimaradna. Az egyik téves elképzelés az előválasztásokkal kapcsolatban, hogy az átlag szavazó számára fontos a rajta való részvétel. A tapasztalat az, hogy az amerikaiak többsége közömbös vagy tájékozatlan a felvetett témákat illetően. Az apatikus többséget szenzációhajhász demagógiával lehet aktivizálni. Ezért gondolják úgy, hogy célszerűbb a jelöltek kiválasztását a politikában érdekelt, felkészült csoportokra hagyni. És kik ezek? Természetesen a pártokba tömörült állampolgárok, elsősorban a pártgépezetek tagjai. A második téves feltételezés az, hogyha a politikai gépezetek tagjai vennék át a jelölést, akkor ez már nem számítana alulról jövő kiválasztódásnak. Az amerikaiak ugyanis akkor érzik úgy, hogy van beleszólásuk a döntésekbe, ha leadott szavazataiknak kézzelfogható eredménye van. Az alulról jövő, ún. "grass roots" szervezetek akkor jutnak jelentőséghez, ha a politikusok valóban tőlük függnek, és az ő döntésükön múlik az újjáválasztásuk. Akik ezt a rendszert részesítik előnyben, úgy gondolják: sokkal inkább kedvezne a kisemberek érdekérvényesítésének, mint a jelenlegi, ahol a finanszírozóktól függ az eredmény. Lehetséges-e a közakarat biztonságos kinyilvánítása? Az erkölcsi normák megingása, illetve eltűnése, lehetetlenné teszi tisztességes szavazások lebonyolítását. Nem a választási csalás törvénytelen, hanem a csalás elleni tiltakozás. Ezt már többször is megtapasztalhattuk Magyarországon. Minthogy a pénzuralmi rendben nemcsak a magánpénzrendszer, de az erkölcsöt kioktató szekularizáció is globalizálódik, így ez a kérdés a pénzimpérium vezető államával kapcsolatosan is felmerül. A 2008. évi elnökválasztás jelölőgyűlései, küldöttgyűlései során a közvélemény érdeklődésének központjába kerültek a különböző típusú elektronikus választási eszközök. Ezekkel cserélték le szinte egyik napról a másikra a hagyományos szavazócédulás rendszereket. A sietség azonban nem tudta elrejteni, hogy a szavazócédulákat olyan manipulálható elektronikus szavazó gépekkel váltották fel, amelyekkel rendkívül könnyű a választási csalás. Az Egyesült Államokban nincs a szövetségi államra kiterjedő, általános érvényű törvény a szavazások lebonyolítására. Nem tartozik a szövetségi törvényhozás körébe az egyes tagállamok szavazati eljárásának a részletes szabályozása. A tagállamok döntik el, hogy szavazócédulákon vagy számítógépeken keresztül adhatják le szavazataikat a polgárok. Az elektronikus szavazóeszközök legújabb szériáját főleg azért bírálják, mert nem rendelkeznek a leadatott szavazatok világos, és egyértelmű - papíron történő - rögzítésével. Nézeteltérés van a törvényhozók és a szavazógépeket árusító szállítók és kereskedők között a szavazógépek programjához való hozzáférés tekintetében is. Az eladók arra hivatkoznak, hogy az alkalmazott program szabadalmaztatott, védett árú cikk, és ezért ahhoz a vevő - az új tulajdonos - nem nyúlhat hozzá. Védett és át nem adható a szavazáshoz használt computer titkos kódja, amely a szavazási automatikát irányítja. Az Egyesült Államokban nem lehet kapni olyan programot a választásoknál használt számítógépekhez, amelyeknek a forráskódja nyílt és elérhető lenne. Néhány gyártó és törvényhozó azt javasolta, hogy nyílt forráskódot használjanak a programozáshoz, mert erre van szükség az elektronikus szavazási technológiák biztosításához. Az ilyen elektronikai szerkezeteket árusítók azonban eddig nem voltak hajlandók támogatni a nyílt forráskód használatát. Az elektronikus szavazás néhány támogatója szerint a nyílt forráskód lehetővé tenné a szavazógépekkel történő választás átláthatóságát és megbízhatóságát. A választási gépek bírálói figyelmeztetnek arra, hogy ezen túlmenően az azonosság vezérlő technikákat (identity management techniques) szintén fel kellene használni a rendszer teljes áttekinthetősége érdekében. A 2004. évi elnökválasztás során Floridában bebizonyosodott, hogy a választási cédulákkal leadott szavazatok összeszámlálásánál rendkívül sok a bizonytalansági tényező. Több bírósági eljárásra került sor amiatt, hogy a digitális szavazás is bizonytalan eredményekhez vezet. Megállapítható, hogy mindkét rendszer ingatag. Valamennyi szavazási mechanizmusnak van gyengesége. A szavazócédulás választás esetén ez az urnák kiürítése, ahol könnyű az eredményt manipulálni. Voltak olyan szavazógépek (lever-type voting machines) ahol, amikor felnyitották kiderült, hogy csak a nemleges szavazatokat rögzítette. A szavazócédulás rendszernél szinte mindennapos a téves számlálás. Az elektronikus alapú szavazógépek azonban nem jelentik azt, hogy az eredmény biztonságos. Nem az volt a főszempont az elkészítésüknél, hogy pontos eredményt mutassanak ki, hanem az hogy biztosítva legyen a szavazás titkossága.

128

Az elektronikus szavazást érő legsúlyosabb ellenvetés az, hogy a leadott szavazatokat pendrive-on vagy pedig merevlemezen rögzítik. Mindkettőt gyakran eltávolítják és egy központi helyre szállítják ahelyett, hogy a rajtuk lévő adatokat elektronikusan küldenék tovább. A másik fő kifogás az, hogy nem teszik elérhetővé a forráskódot. További probléma az, hogy az, aki a szavazatot leadta, nem kap kinyomtatott igazolást arról, hogy ő milyen adatot táplált be a szavazógépbe. A pendrive-ok kicserélése is rendkívül könnyű, és ezzel meg lehet hamisítani a választási eredményeket. Ennek ellenére a választási szakértők egyetértenek abban, hogy az elektronikus szavazó gépek használatát végül is engedélyezik, és hivatalosan is használni lehet őket, mind a szövetségi és a tagállami választásokon. 2007. augusztusában az Egyesült Államok legnagyobb tagállamában, Kaliforniában, hivatalos vizsgálatot folytattak a szavazat leadására és összeszámlálására használt számítógépek forráskódjainak az ellenőrzésére. Ennek során újabb biztonsági problémákat fedtek fel, miközben a korábban már ismert hibákat sem javították még ki. Az informatikus szakemberekből álló csoport a jelentésében beszámolt mind a képernyő érintésével, mind az optikai szkenneléssel működő rendszerekről. A szakértők úgy találták, hogy a Diebold rendszer még mindig számos hibát tartalmaz, annak dacára, hogy Diebold kijelentette: a korábban ismert hibákat már kijavította. A hiányosságok közé tartozik az, hogy a computerbe be tud lépni egy külső támadó, és el tud helyezni olyan programot, amely helytelenül rögzíti a leadott szavazatokat, vagy tévesen számolja őket. További hiba az, amely lehetővé teszi az illetéktelen behatoló számára, hogy belépjen a számítógépbe és annak a memóriakártyájával útjára indítson egy szavazatot eltávolító vírust, amely aztán a megfertőzött gépről minden más gépre át tud terjedni. A Diebold-rendszernek nincs olyan adminisztratív biztonsági rendszere, amely meg tudná előzni, hogy a szavazásokat bonyolító alkalmazottak a rájuk bízott bizalmi eszközökkel és információkkal ne éljenek vissza, s ne befolyásolhassák a szavazatok összeszámlálását, vagyis ne hamisíthassák meg a végeredményt. A kaliforniai Berkeley Egyetem informatikus szakértői szerint a Diebold software rendkívül törékeny és teljes átszerkesztést igényel a biztonságossá tétele. A rendszer felépítése miatt olyan mélyreható fogyatékosságokkal rendelkezik, hogyha ismert hibáit kijavítják, akkor is megbízhatatlan marad. Ezután a szakértők felsoroltak 13 olyan hibát, amely egyedül is elég ahhoz, hogy sikeresen meghamisítsanak vele egy választási eredményt. Mindehhez azt tesszük még hozzá, hogy két másik elektronikus szavazási rendszert is átvizsgáltak a szakértők, a Sequoia és a Hart InterCivic rendszert, de az eredmény hasonló volt, mint a Diebold esetében. A Sequoia rendszerben minden software-biztonsági mechanizmus sebezhető és alkalmas a végeredmény meghamisítására. Azért részleteztük az elektronikus szavazáshoz használt technológia sebezhetőségét, hogy bizonyítsuk: viszonylag könnyű a háttérhatalom számára a megrendelt választási eredményeket előállíttatni az általa átvilágított és a választópolgároknak kellő csomagolásban eladott politikusok, képviselők, szenátorok, elnökök és alelnökök számára. A fentieket támasztja alá az a 2008. május 19-i információ, hogy a holland kormány is betiltotta az elektronikus szavazást. Azért döntöttek így a holland politikusok, mert bebizonyosodott, hogy minden elektronikusan működtetett szavazási rendszer manipulálható és lehallgatható. Az e tárgyban végzett kutatások azt erősítették meg, hogy lehallgatástól és külső beavatkozástól mentes rendszer nem garantálható. Az, hogy a meglévő fogyatékosságokat kiküszöböljék, nemcsak nagy összegű pénzügyi ráfordítást igényelne, de időben és terjedelemben is komoly beruházást. Ezért a legpraktikusabb megoldásnak tűnik, ha Hollandiában visszatérnek a hagyományos, papíron rögzített szavazásra. A holland kormány betiltotta az ún. "szavazati nyomtatásokat" is. A nyomtatókat azért javasolták, mert azokkal akarták lecserélni azokat a számítógépeket, amelyek a memóriájukban őrzik a leadott választási eredményeket. A holland kormány azonban nem zárkózik el attól, hogy az összeszámlálást elektronikus eszközökkel végezzék. E sorok írója úgy véli, hogy az elektronikus összesítésnél is meglehetősen könnyű az illetéktelen beavatkozás, és a választási eredményeknek a manipulálása. Az elektronikus szavazógépek működését már betiltották Kaliforniában, Németországban, Írországban, Nagy-Britanniában és Olaszországban. A kétpártrendszer zseniális csalás A pénz-és korporációs-oligarchia vezérkara ezzel a találmányával immáron egy évszázada sikeresen kelti azt az illúziót, hogy a nyugati parlamenti demokráciákban, illetve ennek elnöki-rendszer szerinti változataiban, a lakosság maga választja politikai vezetőit. Hogy ez mekkora szemfényvesztés, azt jól lehet szemléltetni a jelenlegi Bush kormányzat példáján. A Bush kormányzat számos népszerűtlen intézkedését - háborúk indítását a kongresszus jóváhagyása nélkül, a politikai szabadságjogok korlátozását a terrorizmus elleni háborúra való hivatkozással, valamint az állami politika eszközeivel folytatott hisztérikus félelemkeltést, az ország példa nélkül álló költekezését és eladósítását, a dollár rohamos értékcsökkenését, az amerikaiak millióinak az életét befolyásoló pénzügyi csalásokat - megelőzhették, vagy korlátok közé szoríthatták volna, ha azt a demokrata párti politikusok támogatják. Miután a demokrata párti képviselők többségben vannak a Képviselőházban, a szenátorok pedig a Szenátusban, eredményesen léphettek volna fel az alkotmány szabályainak a betartatása érdekében, a jogállam által megkövetelt törvényesség érvényesítésére. Ifjabb George Bush kormányzatának különösebb nehézség nélkül sikerült a döntést magához ragadnia a demokrata többségű Kongresszustól. A demokrata képviselőket és szenátorokat azért jutatták az amerikai választópolgárok a Kongresszusba, hogy

129

akadályozzák meg Bush elnök tekintélyuralmi visszaéléseit, és amennyiben intézkedéseivel megszegte az alkotmányt, akkor vonják őt és Dick Cheney alelnököt impeachment-eljárás keretében felelősségre. Hogy mennyire illúzió komolyan venni a demokrácia legalapvetőbb biztosítékait, így például az alkotmány betartását, azt jól mutatja, hogy a demokraták nem éltek a jogukkal, és számos alkotmányszegéséért nem helyezték vád alá az elnököt és az alelnököt. A pénzuralmi rendszer áldemokráciájában úgy működik a kétpárti-rendszer, hogy amikor a kormányzati pozícióban lévő republikánusok visszaélnek a hatalommal, akkor nem a megérdemelt szankciók következnek. A visszaélés csupán előkészíti a helyzetet arra, hogy a pénzoligarchia másik politikai csoportját alkotó demokraták vegyék át a kormányzást. Ekkor a demokraták élnek vissza a helyzetükkel, s egy-vagy két választási ciklus után előkészítik a republikánusok kormányzását. Igen sok amerikai még mindig nem látja világosan, hogy a republikánusok és a demokraták ugyanannak a hatalmi elitnek a két csapatát alkotják, és mindkettő egyazon korporatív plutokráciát szolgálja ki. Azzal a trükkel, hogy itt most két egymással szemben álló politikai erő mérkőzik, valójában jó lehetőség nyílik arra, hogy a hatalom tényleges gyakorlói láthatatlanok maradjanak, és a kormányzást szilárdan a kézben tarthassák. Ahhoz hogy ez a társadalmi-szintű bűvészmutatvány sikeres legyen a plutokrata irányítóknak mindössze azt az illúziót kell kelteniük, hogy az általuk irányított és finanszírozott politikai csoport között lényegbevágó különbségek vannak a fontos célkitűzéseket illetően. Harmad és negyedfontosságú kérdéseket vesznek elő és azt a véleményformálást végző tömegtájékoztatás felnagyítja. Mivel a tudatipar intézményei is a plutokraták tulajdonában vannak, így engedelmesen végrehajtják a közvélemény megtévesztését. Az ugyanazon hatalmi-központ szolgálatában álló, de egymással látszólag kemény politikai csatákat vívó politikusok - a demokrácia látszatát keltve - elszórakoztatják a választópolgárokat. A sikeres illúziókeltés nyomán az amerikaiak elfogadják azt az önámítást, hogy a választásokon leadott szavazataikkal lényegbevágó változást lehet elérni. Szívesen adják át magukat ennek az érzéki csalódásnak, noha már sok amerikai tisztában van azzal, hogy mindkét oldal politikusai csak ígérgetik a változásokat. A választási kampányok során, új célkitűzésekről, alapvető változásokról beszélnek, de mihelyt hivatalba kerülnek, ezekről többé nem esik szó. A háttérhatalom döntéshozóinak szükségük van az őket kiszolgáló "A" és "B" csapat váltogatására, mert ezzel kapcsolják be a lakosságot a politikai rendszerbe. A választópolgárok, amikor leadják szavazataikat, valójában nem azt érik el, hogy a választott politikusok ténylegesen változtassanak a rendszeren, hanem e helyett megszilárdítják ezt a rendszert. Ily módon a szavazók is a demokráciának elnevezett társadalmi méretű csalás résztvevőivé válnak. Mindegy hogy a szavazó demokrata, vagy republikánus párti politikusra adja le a voksát, mindenféleképpen a korrupt és önző partikuláris érdekeit szem előtt tartó plutokrácia uralmát erősíti vele. Ezért Amerikában szinte minden választás során felmerül a kérdés: hogyan lehetne úgy változtatni a rendszer egészén, hogy valódi politikai versenyhelyzet jöjjön létre, és ennek keretében tényleg a közjót szolgáló politikusok kerüljenek a törvényhozásba és a kormányba? 2008-ban egyre többen hangoztatják, hogy nemcsak a republikánusoktól, de a demokrata párti politikusoktól is meg kellene vonni a bizalmat. A demokraták, amikor ők kormányoztak, nem állították helyre az alkotmány maradéktalan érvényesülését, s nem a hátrányoshelyzetű többség jólétének érdekében tevékenykedtek. Egyértelműen az üzleti világnak, elsősorban a pénz és korporációs oligarchiának az érdekeit szolgálták ki. Így például Bill Clinton kormányzata erősen támogatta a pénzuralmi rendszer globalizációját és nem akadályozta meg, hogy amerikaiak milliói veszítsék el állásaikat, mert a termelőipari üzemeket a nagyobb profit érdekében a plutokrácia külföldi országokba telepítette ki. Mindezek eredményeképp példa nélküli módon nőtt ebben az időszakban a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenség. A demokraták által megkötött kereskedelmi egyezmények is hátrányosak voltak az Egyesült Államok számára. Sok szó esett a szolidaritási elven alapuló, minden amerikait megillető egészségügyi rendszer bevezetéséről, amely nincs alárendelve a biztosítási ipar profitéhségének. Mindebből nem lett semmi a Clinton kormányzat idején, noha az elnök annak végrehajtását feleségére, Hilary Clintonra bizta. Sok munkanélküli amerikai azt is a demokraták szemére veti, hogy támogatják az illegális bevándorlást, amely extraprofithoz juttatja az üzleti világot, mert alacsonyan tartja a munkabéreket. Ugyanígy a demokraták szemére lehet vetni azt is, hogy ténylegesen nem folytattak le olyan pártatlan vizsgálatot, amely választ adott volna 2001. szeptember 11.-e máig is megválaszolatlan kérdéseire. 9/11 hivatalos magyarázata egyre kevésbé elfogadható azok számára, akik veszik maguknak a fáradtságot, hogy közelebbről szemügyre vegyék a hivatalos verzió ellentmondó, logikátlan állításait, amelyek még a fizika törvényeit is félretolják. Mindkét párt elnökjelöltjei máris el vannak adósodva a kampányukat bőkezűen támogató pénzügyi köröknek, és ezt politikusként így vagy úgy majd viszonozniuk kell. S ez - szintén így vagy úgy - korrupcióhoz és hazugságokhoz vezet. Felmerül a kérdés, hogyha ennyire elfajult az amerikai választási rendszer, akkor mi lenne a helyes választói magatartás? Az egyik válasz az, hogy a plutokrácia A és B csapata helyett, azaz a demokrata és republikánus pártok helyett, egy harmadik párti jelöltre kellene szavazni. A jelenlegi választási rendszer azonban fokozatosan úgy került átalakításra, hogy egy harmadik párti jelölt - kellő finanszírozás és tömegtájékoztatási-háttér hiányában - nem tud sikeresen indulni. Valójában még kedvező is a plutokraták által kézbenntartott jelenlegi rendszer számára, ha indulnak ilyen esélytelen jelöltek, mert ez demokrácia látszatát keltve hitelesítik ezt a lényeget illetően antidemokratikus rendszert. Aki pedig szavaz, az azt fejezi ki, hogy még mindig hisz ennek a rendszernek, és még mindig el tudja képzelni, hogy demokratikus úton alapvető változást lehet elérni. Egy második alternatíva lehet a szavazástól való távolmaradás. Ennek megvan az az előnye, hogy világosan kifejezi a pénzuralmi háttérhatalom számára: a választók nem hajlandók ebben az érdekeiket sértő színjátékban résztvenni. Ha viszont

130

választással már nem lehet hatalommal felruházni becsületes, nem korrumpálható politikusokat, akkor mi az, amit még egy jogaihoz ragaszkodó választópolgár tehet? Nyilvánvaló hogy a politikai ellenállásnak sok törvényes formája lehetséges, amire a magyar történelemben is volt több példa. Ilyen volt a passzív rezisztencia, amikor a magyar társadalom az együttműködés megtagadásával, a rendelkezések végre nem hajtásával tanúsított ellenállást, például a Habsburg uralkodóház törvénytelen intézkedésivel szemben. Az amerikaiak is megtehetik, hogy megvonják a legitimitást és a hitelességet egy olyan törvényhozástól és kormányzattól, amelynek a tagjai, az elnököt is beleértve, ténylegesen a pénzuralmi elitnek az átvilágított és kézbentartott kiválasztottjai. Ha nagyarányú a választásoktól való távolmaradás, az megmutatja az egész világ számára, hogy az Egyesült Államok polgárainak a többsége többé nem tartja hitelesnek a kétpárti-rendszert és a keretében eljátszott választási paródiát. A választás tömeges bojkottja a polgári engedetlenség egyik hatékony változata lehet. Elképzelhető, hogy ily módon esetleg igazi politikai reformokat is el lehetne érni a jelenlegi morbid és dekadens rendszerben. A tömeges bojkott egyértelművé tenné, hogy a Kongresszus tagjai, a képviselők és szenátorok, valamint az elnök és alelnök, többé nem rendelkeznek a társadalom jelentős részének a bizalmával. Ez ráirányítaná a figyelmet arra, hogy az Egyesült Államok képviseleti demokráciája már tekintélyuralmi rendszer, ahol a megrendezett választási színjáték résztvevői többé nem a választópolgárokat képviselik. A pénzoligarchia kétpárti diktatúrája A XXI. századi globalizmus uralmi formája az úgynevezett szabadválasztásokkal kombinált demokrácia, amely a zsarnokság egyik modern változata. A nyugati demokráciákban gyakorolt legtöbb választás több funkciót is betölt. Az egyik legfontosabb ezek közül a társadalmiméretű figyelemelterelés és megtévesztés. A pénzuralmi elit tekintélyuralmi hatalomgyakorlásáról semmi nem vonja el jobban az emberek figyelmét, mint a demokrácia látszatát keltő választások. Egyre több amerikai látja be, hogy az Egyesült Államokban uralomra juttatott két-párti plutokrácia választja ki számukra ténylegesen a törvényhozó és a végrehajtó hatalom gyakorlóit. A fogyasztói-szabadságot próbálják az önrendelkezés, valamint a jog-uralma gyanánt feltálalni. Az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatban is benne van, hogy az alapító atyák magától értetődőnek tartották: a Teremtő minden egyes embert felruházott elidegeníthetetlen jogokkal, így az élethez, a szabadsághoz és a boldogság kereséséhez való joggal. Az amerikaiak ma is tele vannak reménységgel és keresik a boldogságot, ki-ki a maga módján. Ehhez még párosul az igazság keresése is. Országos méretű az elutasítás 2008-ban Amerikában kitapintható e képmutató rendszer országos-méretű elutasítása. Az azonban még nem tudatosodott, hogy egy politikus megválasztása, vagy a kormányzó párt lecserélése, nem változtat az alapvető uralmi helyzeten, vagyis változatlanul a pénz-és korporációs-oligarchia fogja irányítani Amerikát. Már utaltunk rá, hogy a pénzuralmi rendszert valójában megerősíti, ha valaki bízik abban, hogy demokratikus választásokkal lehet rajta változtatni. Tévednek azok, akik abban bíznak, hogy az információs korszakban az Internet egyre nagyobb szerepe a tájékozódásban, valamiféle társadalmat megrendítő eseményhez vezet. Igazi változás még akkor sem várható, ha összeomlik a dollár-rendszer, és a gazdaságban mély válság bontakozik ki. A nemzetközi pénz-és korporációs oligarchia legfelsőbb szintű vezetése már felkészült ilyen válságok kezelésére. A világelit és hálózatai a legkülönfélébb eszközöket alkalmazzák immáron globálisan a társadalmi, politikai és gazdasági kontroll és manipuláció fenntartásához. Ezek közé tartozik a közéleti-szereplők és köztisztviselők megvásárlása, a választások hozzáértő és rutinszerű meghamisítása. A korporációs tömegtájékoztatás az objektív információt propagandává változtatja. A pénzpiacok miközben hisztériakeltéssel megfélemlítik a lakosságot, óriási profitot zsebelnek be a privilegizáltak számára. A szabad-kereskedelem erőltetésével tudatosan elszegényítik és kiiktatják a középosztályt. Mindezek következtében ugrásszerűen nő a gazdasági egyenlőtlenség, amely fokozza a vagyontalan többség függőségét, ez pedig felszámolja e fontos társadalmi osztály maradék önrendelkezését. A legváltozatosabb technikával kényszerítik rá az emberekre a fogyasztást, az olcsó szórakozásokat és a figyelemelterelő játékokat. Az egyik ilyen divatos figyelemelterelő és a társadalmi cselekvéstől elfordító irányzat az "érezd jól magad" mozgalom terjesztése, hogy a semlegesített tömegek ne foglalkozzanak a föléjük telepedett pénzuralom zsarnokságának az eltávolításával. Egy másik eszköz a virtuális kapcsolatok kiépítése elektronikai eszközökkel. Minél több ember foglalkozzon önmagával. A pénzuralmi viszonyok megváltoztatása helyett vásároljanak az emberek újabb és még újabb elektronikai termékeket. Ragadjanak ezekhez az eszközökhöz. A passzívvá tett embermilliók még több hatalomhoz juttathatják a pénzuralmi rendszer terjesztőit, lehetővé téve számukra, hogy még jobban egyeztessék erőfeszítéseiket, még erősebben felügyeljék az átlagembereket, és még hatékonyabban semlegesítsék azokat, akik alkalmasak lennének valódi változás elérésére. Ez a kifinomult ellenőrzés alig észrevehetően, de eredményesen szolgálja a tömegek hozzászoktatását az új pénzuralmi rend társadalmi és politikai viszonyaihoz, miközben fenntartja a pénz és korporációs oligarchia uralmának a stabilitását. Ebben az új világrendben a struktúrák oly módon lettek kialakítva és integrálva, hogy azok a pénzuralmi elit és a szolgálatában álló korporációs állam érdekeit szolgálják, ne pedig a lakosság többségét alkotó átlagemberekét. Ma még kevés képernyőhöz ragadt embertársunk fogja fel, hogy computer-függőségével a fölébe nőtt korporációs hatalom akaratlan

131

áldozatává vált. A többségüknek meg se fordul a fejében, hogy a bámulatos technológiai fejlődéssel elmélyítették politikai függőségét is, és gazdaságilag egyre jobban kihasználható lett. A fogyasztás erőltetése nem tesz boldoggá, és a felgyorsult változások nyomán előálló feszültség jól mérhető azon, hogy mennyire megugrott a nyugtatók, altatók, valamint az egészséget pusztító élelmiszerek fogyasztása. A gazdasági apartheid globalizálódása A társadalom kettéhasadása folyamatosan gazdagodó kisebbségre és szegényedő többségre, olyan gazdasági apartheid állapotot hozott létre, amely szavatolja a privilegizált rétegek számára, hogy biztonságban, fizikailag jól elkülönülve, luxusban élhessenek. Egyre fokozódik a gazdasági egyenlőtlenség, és a középosztály lesüllyed a függőhelyzetű alsó osztályok színvonalára. A jövedelem nem a vagyonos rétegektől áramlik a szegényebb néprétegek felé, hanem perverz módon, a középosztály jövedelme csökken gyorsított ütemben. A lakosság 1%-át alkotó leggazdagabb amerikaiak adózás utáni jövedelme 1979-tól 2005-ig 230%-al növekedett, míg a középosztályhoz tartozók jövedelme az elmúlt négy évtizedben azonos szinten maradt. A jelenlegi gazdasági és pénzügyi nehézségek tovább fokozzák az egyenlőtlenséget. Az amerikai másodlagos jelzálog-hitelpiac összeomlása következtében milliókat ért egzisztenciájukat veszélyeztető veszteség. Ennek ellenére azok a Wall Street-i pénzügyi cégek, amelyek sok százmilliárd dollárt veszítettek a jelzálog üzleteken, alkalmazottaiknak - 2002-hoz viszonyítva - háromszoros nagyságú jutalékokat osztottak szét száznyolcvan ezer dollár átlagösszegben. A hivatalos iskolai történelem közhelye szerint a túl magas gazdasági egyenlőtlenség forradalmi helyzetet teremt. A valóság viszont azt mutatja, hogy nincsenek megfelelő eszközök a hátrányos helyzetűek kezében, hogy forradalmat robbantsanak ki, mert ezeket az ellenállási módozatokat a plutokrácia felszámolta. A forradalomhoz is pénz kell, tehát ez is a pénzoligarchia luxusához tartozik. A formálisan még szabad, de gazdaságilag már veszélyesen függőhelyzetűvé vált polgároknak a pénz-és korporációs oligarchia választásokat biztosít kettő, illetve négyévenként, de ezek kimenetelét teljes mértékben az ellenőrzése alatt tartja. Az egy központból irányított globális pénzuralmi rend - az Új Világrend, Orwellia - megszerezte, amit akart. Rendelkezésére áll az a kétszintűen strukturált társadalmi rendszer, amelyben a függőhelyzetű vagyontalan többség engedelmesen kiszolgálja a pénz és termelői vagyonnal rendelkező, egyre kisebb létszámú uralkodó osztályt. Mindez együtt jár azzal, hogy tovább növekszik a mesterségesen gerjesztett fogyasztási mánia, a konzumerizmus és az anyagi javak hajszolása. A pénzuralmi elit célja, hogy elterelje az alulmaradottak, a hátrányos helyzetűek tömegeinek a figyelmét, és ily módon leszerelje, semlegesítse ellenállásukat. Ezt a fajta társadalmi pacifikálást szolgálja, hogy a szegények is hozzájuthatnak a mobiltelefonokhoz, az internethez, az autókhoz. A magát gondosan elkülönítő szupergazdag réteg azonban magánrepülőgépeken és jachtokon közlekedik, és előkelő, zárt magán-szigeteken vakációzik. Hétköznapjait pedig fegyveres zsoldosok által védett hivatalokban és luxus lakóparkokban tölti. A pénzügyi feudalizmusnak ezek a főurai életmódjukban egyre inkább hasonlítanak a középkori feudalizmus kiskirályaihoz. A pénzfeudalizmus oligarchái rendelkeznek a társadalmi-stabilitás megőrzéséhez szükséges eszközökkel és technikákkal. Mindenek előtt az alulmaradottak tömegeinek a figyelmét kel folyamatosan elterelniük, fenntartva az agymosással végzett tudatmódosítást, a társadalmi méretű megfélemlítést és bizonytalanságot. Így kell beléjük plántálni, hogy életük a pénzügyi és korporációs oligarchia, és általuk irányított kormányzat kegyeitől függ. Mindezt lehet kombinálni bizonyos fogyasztási lehetőségek biztosításával. Vásárlóként és fogyasztóként még viszonylag szabadnak érezhetik magukat. Ez kiegészíthető azzal a hiedelemmel, hogy bárki gazdag lehet a tehetségétől és teljesítményétől függően, és bekerülhet a dúsgazdagok kivételezett rétegébe. Miként lehetne ezen a helyzeten változtatni? Egyre több jó diagnózis olvasható a nyugati társadalmak valóságáról, a társadalmi bajok okairól. A betegségek gyógyítására szolgáló gyógymódokról, az emberi civilizáció krónikus betegségét ténylegesen gyógyító terápiáról már kevesebbet tudhatunk. Kiindulva a jelen valóságából és keresve a jövő lehetőségeit, a valószínűségeket és a szükségszerűségeket, felvázolhatunk három olyan gyógymódot, amely elvezethet a jelenlegi beteg állapot enyhítéséhez, illetve megváltoztatásához. Abból indulunk ki, hogy az alúlmaradottak és hátrányos-helyzetűek, mint értéket előállító termelők és fogyasztók, nagyobb erőt jelentenek az ellenállásra, mint a manipulált szavazók. Ennek ellenére rendkívül nehéz eredményeket kicsikarni passzív ellenállással és a fogyasztás korlátozásával. A vásárlók többsége nem szükségből fogyaszt, mivel a hitellel és kamattal működtetett pénzrendszer sikeresen adósította el a társadalom szinte minden rétegét, és az eladósítással terelte őket kényszerpályára. Kisebb eredményeket lehet a vásárlás korlátozásával is elérni, de ez nem hatékony módja az ellenállásnak. A valóságban létező reál-demokráciában nem érvényesülnek az elvi-etikai demokrácia normái, éppen ezért a pénzuralmi diktatúra eszközévé vált demokráciától el kell fordulni és meg kell tagadni tőle azt a hitelességet és törvényességet, amely csak az elvi-etikai alapon működő demokráciának jár. A meghamisított demokráciának nem jár az a jog, hogy a választópolgárok elmenjenek szavazni és ily módon egy társadalmi-méretű paródia becsapott és nevetségessé tett szereplői legyenek. A társadalmi ellenállásnak ezzel a módjával a plutokraták is tisztában vannak, ezért az irányításuk alatt álló

132

véleményformáló eszközökkel azt sugalmazzák, hogy a hazafias és törvénytisztelő magatartás egyenlő azzal, hogy valaki részt vesz ezeken a manipulált alibi-választásokon. A történelmi tapasztalat által kellően alátámasztott tény az, hogy érdemi változást még akkor sem lehet a morbid demokrácia hamis viszonyai között elérni, ha a választóknak sikerül a nekik elkötelezett és bizalmukat elnyert személyt megválasztaniuk. A pénzuralmi oligarchiának kellő mennyiségű eszköze van ahhoz, hogy pénzügyi és vagyoni fölényét felhasználva a befolyásolás és korrupció legváltozatosabb technikáival megváltoztassa a választási eredményeket. Ezzel kapcsolatban is azt kell megállapítanunk, hogy bár tiszteletre méltó a polgári-ellenállásnak ez a formája, de ezzel sem lehet egy korrupt politikai rendszerben tényleges változást elérni. Ugyanakkor azt is számításba kell venni, hogy mindig lesznek olyan polgártársaink, akik úgy kívánnak a meghamisított demokrácia ellen küzdeni, hogy azt szembeállítják az elvi-etikai demokráciában való rendületlen hittel és bizalommal. Felmerült egy harmadik gyógymód is, az elfajult, degenerált demokrácia betegségének a gyógyítására, ez pedig a közvetlen demokrácia formáinak a gyakorlati alkalmazása lenne. Erre az amerikai alkotmány lehetőséget ad. Össze lehetne hívni alkotmányozó gyűléseket olyan, a rendszer egészét érintő reformok elfogadására, amelyeket a jelenlegi helyzet fenntartásában érdekelt kormányzatok soha nem hoznának meg. Az Egyesült Államok alapító atyái az alkotmány ötödik cikkelyében megfogalmazták, hogy "a Kongresszus, ha a két kamara két harmada szükségesnek találja, kiegészítéseket terjeszt elő a jelen alkotmányhoz, illetve az összes állam kétharmada törvényhozó testületeinek kérelmére a kiegészítések előterjesztése céljából konvenciót hív össze, amely kiegészítések mindkét esetben minden tekintetben a jelen alkotmány hatályos részét képezik". Eszerint mód van olyan alkotmányozó gyűlés létrehozására, ahol olyan alkotmány-kiegészítést lehet elfogadni, amely kellően korlátozza a végrehajtó hatalom szerepét, és a szövetségi kormány hatalmi jogosultságait úgy pontosítja, hogy azok összhangba legyenek az alkotmány rendelkezéseivel. Jól mutatja a pénzuralmi oligarchia hatalmát, hogy erről a lehetőségről a közélet egyik fórumán sem esik szó, másrészt a társadalom civilszerveződései sem követelik egy ilyen alkotmányozó konvenció összehívását. Meg kell védeni a szabadságjogokat A végrehajtó hatalom túltengésének egyik következménye, hogy ma már nem érvényesül a "nép kormánya, nép által, a népért" (Goverment of the people, by the people, for the people) Lincoln elnök által megfogalmazott követelménye, hanem az állam szolgáltató állammá, elsősorban a pénzuralmi oligarchiát kiszolgáló eszközzé vált. Ennek lett a következménye, hogy az amerikai alkotmányba foglalt szabadságjogok biztosítása helyett a végrehajtó hatalom egyre erőteljesebben és nyíltabban rendőrállami módszerekkel ellenőrzi az állampolgárok életét. Az Egyesült Államok ennyiben a kibontakozó orwelli pénzimpérium gyakorlatba átültetőjének tűnik, amely aszerint működik, hogy: "a háború béke; a szabadság szolgaság; a tudatlanság erő". Ez a kificamodott gondolkodásmód ma már nemcsak George Orwell 1984 című könyvét jellemzi, hanem napjaink valóságát is. A félelem kultúráját honosítják meg. A ma emberének nemcsak a kábítószerektől, a dohányzástól, az alkoholizmustól, az elhízástól és a terrorizmustól kell félnie, de rettegnie kell a beözönlő menekültektől, az éghajlatváltozástól, a magánélet intim szférájának az elveszítésétől, és egyre jobban félnie kell másik embertársától is. A pénzimpérium másik fontos államában, Nagy-Britanniában, is hasonló a helyzet. Eddig már közel öt millió ember DNSét őrzik a hatóságok, 2012-ig be akarják vezetni a 16 éven felüliek számára a biometrikus személyazonossági kártyát, amelyet a rendőrség, a vám- és határőrszervek, de még a légiközlekedési vállalatok, valamint a bankok és más üzletek is ellenőrizhetnek. Tervbe van véve 2010-ig olyan Radio Frequency Identification (RFID) chipek beépítése az útlevelekbe, amelyek minden lényeges személyi adatot tartalmaznak. Az Egyesült Államok arra kényszeríttette az Európai légitársaságokat, hogy minden egyes utasról több mint tizenkilenc adatot előzetesen közöljenek, még akkor is, ha uticéljuk nem az Egyesült Államok, hanem Közép-Amerika és a Karib-tengeri térség. A mindennapi élet részévé válik az elektronikus megfigyelés, így például Londonban egy átlagember naponta háromszáz alkalommal is rákerülhet valamilyen megfigyelő kamerára, és ugyancsak megfigyelés alatt áll telefon és internet használatuk is. Terrorizálás a félelemkeltéssel Zbigniew Brzezinski, aki résztvett a háttérhatalom tekintélyes szervezeteinek, a CFR-nek és a Trilaterális Bizottságnak irányításában, James Carter elnöknek pedig a nemzetbiztonsági főtanácsadója volt, úgy véli, hogy a "war on terror" politikája nagymértékben hozzájárult a félelemkultúrájának az elhatalmasodásához. A Bush kormányzat ezt a három szót 9/11 tragikus eseményeit követően arra használta, hogy romboló hatást gyakoroljon az amerikai demokráciára, az amerikai lélekre, és az Egyesült Államok megítélésére világszerte. Brzezinski úgy véli, hogy ez a XXI-k század előtt álló valódi kihívásokkal történő szembenézést is akadályozza. A terror elleni háború elnevezés megtévesztő, hiszen nem jelöli meg a tényleges ellenséget. A terrorizmus maga harcimódszer, és nem egy ellenség. A megfogalmazás tudatosan ilyen homályos és kétértelmű, mert így hatékonyabban

133

segítette elő a félelem- kultúrájának a kialakítását. A félelem akadályozza a racionális gondolkodást, erősíti az emóciókat és megkönnyíti a demagóg politikusok számára a közvélemény befolyásolását saját céljaik érdekében. Brzezinski a Washington Post 2008. február 28.-ai számában kifejti, hogy a "war on terror" igazolására a kormányzat olyan hamis történelmi magyarázattal állt elő, amely még önmagát beteljesítő jóslattá is válhat. Azt állítja, hogy ez a háború hasonló ahhoz, amikor Amerika szembeszállt a nácizmussal és a sztálinizmussal. Az ilyen érvelés előkészítheti az Irán elleni háborút is, ez pedig belerántaná Amerikát egy olyan elhúzódó konfliktusba, amely Iraktól, Iránon és Afganisztánon keresztül, Pakisztánig terjedhet. A félelemkultúrája olyan szellem, amely kiszabadult a palackból. Ez a szellem már önálló életet él és rendkívül demoralizáló. Az öt év óta folyamatosan tartó agymosás a megfélemlítéssel, amelyet a biztonsági ipar vállalkozói, a tömegtájékoztatás és a szórakoztató ipar is támogat, ma már önálló életet él. A terror-bizniszben érdekelt vállalkozók, akik magukat terrorizmus szakértőknek nevezik, természetesen arra törekednek, hogy igazolják létezésük jogosságát. Ezért érzik feladatuknak, hogy meggyőzzék a közvéleményt: újabb fenyegetésekkel kell számolnia. Mindennek az lett az eredménye, hogy Amerika egyre bizonytalanabbá és még hisztérikusabbá vált. Egy 2008-ban közzétett tanulmány szerint a Kongresszus 2003-ban százhatvan fontos és potencionálisan veszélyes terrorista célpontot tartott nyilván. A terrorbiznisz lobbizói elérték, hogy 2004 végére már huszonnyolcezer háromszázhatvan ilyen célpont volt, 2005-ben már több mint hetvenhétezer. Jelenleg már háromszázezerre nőtt a terroristák által veszélyeztetett célpontok száma. A szórakoztató ipar is beszállt a terror-bizniszbe, és számos izlámofóbiát terjesztő film és tévésorozat készült. A hátrányos megkülönböztetés, például a mohamedán légi utasokkal szemben, mindennek a mellékterméke. A félelemkultúrája növeli a türelmetlenséget, a külföldiekkel szembeni gyanakvást és olyan eljárásokhoz vezet, amelyek aláássák az igazságszolgáltatás alapjait. Nincs rá bizonyíték, hogy az igazságszolgáltatást megkerülő módszerekkel sikerült megakadályozni terrorista cselekményeket. Ugyanakkor a "war on terror" rendkívül sok kárt okozott az Egyesült Államoknak. A mohamedán vallású embereket, elsősorban az arab polgári személyeket, ért hátrányos megkülönböztetés. Egy BBC felmérés során huszonhét országban huszonnyolcezer személyt kérdeztek meg, hogy milyennek ítéli meg az egyes államok szerepét a nemzetközi életben. A legnegatívabb befolyást gyakorló minősítést Izrael, Irán és az Egyesült Államok kapta. Melyik elnökségre pályázó Izrael valódi barátja? A Washington Post 2008. május 11-i számában írja Jeremy Ben-Ami, hogy 60 évvel ez előtt apja, aki Menachem Begin mellett harcolt Izrael függetlenségéért, kinevette volna azt, aki azt mondja neki: a XXI. század elején az utolsó szuperhatalom elnöki tisztségére pályázók abban fognak versengeni, hogy melyikük Izrael nagyobb barátja? Ben-Ami azon gondolkodott el, hogy valójában mit is jelent az, ha egy amerikai politikus azt állítja magáról: Izrael-barát, és konkrétan mit jelent ez? Van, aki szerint az az Izrael-barát, aki Izrael minden akcióját támogatja, és kérlelhetetlenül szembeszáll Izrael minden ellenségével. Az a pro- izraeli, aki magáévá teszi a neo-konzervatívok szempontjait, és azonosul az amerikai zsidó-és kereszténycionisták legszélsőségesebb tagjaival. Ha valaki bírálja, vagy csak megkérdőjelezi Izrael magatartását, akkor az megkapja az "antiizraeli" címkét vagy még rosszabbat. Izrael barát-e az, aki habozás nélkül bátorítja Izraelnek a települési politikáját a Jordán nyugati partján? Ez nagyon is kérdéses. Izraelnek valódi barátokra van szüksége, nem pedig fejbólintójánosokra. Ben-Ami az Izrael-barátnak tartott amerikai politikus négy követelményét veszi közelebbről szemügyre: Az első hiedelem az, hogy az amerikai zsidók nagyrészt azon az alapon választják ki elnökjelöltjüket, hogy annak mi az álláspontja Izraellel kapcsolatosan. Ez a legenda valahogyan az amerikai politika alaptételévé vált, ezért fáradozik sok politikus azon, hogy megnyerje magának azt a minősítést, miszerint ő a leginkább Izrael-barát pályázó. Ezt a legendát azonban csak egy viszonylag kislétszámú konzervatív amerikai zsidó támogatja, akik ún. "egy témához igazodó" szavazók. A zsidók többsége azonban több kérdéstől teszi függővé, kire adja voksát, és döntése a bel- és külpolitikai kérdések széles körének az elemzésén alapul. A második szabállyá vált nézet az, hogy ha erősen Izrael párti vagy, akkor keménynek kell lenned a palesztinokkal szemben. Az egyik közkeletű mód a Kongresszus tagjai számára, hogy elnyerjék az "Izrael-barát" minősítést, ha olyan kérlelhetetlenül lépnek fel a palesztinokkal szemben, amennyire csak lehetséges. Gazdasági és diplomáciai nyomást fejtenek ki, vagy szabadkezet adnak az izraelieknek katonai csapások mérésére. Ben-Ami szerint azonban az ilyen politika több kárt okoz Izraelnek, mint amennyi jót tesz. Arra hivatkozik, hogy több izraeli vezető is már kifejtette: Izrael fennmaradása attól függ, hogy milyen lehetőséget kapnak a palesztinok politikai szuverenitásuk visszaszerzésére, és gazdasági felemelkedésük biztosítására. Amíg a palesztinok kétségbeesve küzdenek egy emberhez méltó életért, Izrael háborúzni lesz kénytelen. A harmadik közkeletű nézet az, amely szerint John Hagee tiszteletes, valamint kereszténycionista társai hasznosak a zsidók számára. Ben-Ami szerint aligha van ez így. 'Olyan kétségbeesett helyzetben lenne Izrael és az amerikai zsidóság, hogy azokkal kellene összefognia, akiknek a messianisztikus álmaiban szerepel az is, hogy a zsidóknak vagy mind el kell pusztulniuk, vagy át kell térniük a keresztény hitre?'- kérdezi az elemző. Hagee, aki a "Christians United for Israel" (Egyesült Keresztények Izraelért) alapítója, és akinek a követői abban hisznek, hogy Izraelnek nem szabad semmilyen területről lemondania a béke érdekében, azt állítják, hogy a Biblia a Szentföld egészét a zsidóknak ígérte. Más szavakkal, a

134

kereszténycionisták hallani sem akarnak arról, hogy Izrael megfelelő ellenszolgáltatást nyújtson a békéért, és abban reménykednek, hogy azt meg tudják akadályozni. Vagyis Hagee és követői nem a békét tartják szem előtt. Arra törekednek, hogy Izrael folyamatosan tolja ki a határait, és ezáltal az arabokat egy olyan háborúban vonja be, amely aztán majd kiváltja az Aramageddont, és Jézus Krisztus második eljövetelét. Ha valaki mást akar, mint azt, hogy Izrael a végidőket elhozó tűznek a táplálója legyen, akkor Hagee és követői nem a barátai. A negyedik közkeletű nézet az, hogyha tárgyalsz az ellenségeiddel, akkor az a gyengeségedet tanúsítja. Nincs szükség a nemzetközi viszonyokkal foglalkozó tudományokból diplomára annak a belátásához, hogy nincs értelme béketárgyalásokat folytatni azokkal, akiket szeretünk. Ezt a legtöbb izraeli is tudja. A legutóbbi közvéleménykutatás szerint az izraeliek kétharmada támogatja a tűzszüneti tárgyalásokat a kormány és a Hamasz között. Pontosan azért, mert a Gázai-övezetet ellenőrzése alatt tartó palesztin iszlámista mozgalom Izrael elszánt ellensége. Washingtonban viszont arrogánsan elzárkózunk még attól is, hogy közvetve tárgyaljunk a Hamasszal, Iránnal vagy Szíriával, vonja le következtetését Jeremy Ben-Amy. Szükség van-e a keresztény-fundamentalizmus és a cionizmus szövetségére? John Hagee lelkésznek az az állítása, miszerint "Hitler Isten megbízatását teljesítő ügynök volt" megdöbbentette még azokat is, akik azzal érveltek, hogy a keresztény-fundamentalisták értékes segítséget nyújtanak Izrael politikai céljaihoz. Eredetileg a keresztény-fundamentalisták antiszemitáknak számítottak azon nézetük alapján, hogy a zsidók voltak azok, akik Jézus Krisztust megölték. Ezért joggal merül fel a kérdés: miként lehet megmagyarázni a dominionista fundamentalisták Izrael iránti rajongását? Ma már tény, hogy a keresztény-fundamentalisták jelentős pénzügyi támogatásban is részesítik Izraelnek a Jordán nyugati partjával kapcsolatos terjeszkedő politikáját. A 2007-ben elhunyt Jerry Falwell vezető baptista lelkész és nagyhatású TV evangélista állította azt, hogy Izrael létrejötte 1948-ban a legfontosabb történelmi esemény volt Jézus menybemenetele óta. Izrael állam létrejötte "Jézus Krisztus második eljövetele közelségének a bizonyítéka... Ha a Szent Földön nem lenne Izrael állama, akkor nem kerülne sor Jézus Krisztus második eljövetelére, sem az Utolsóitéletre, sem a Világvégére". Másféle módon közelíti meg ezt a kérdést a Montreali Egyetemen történelmet tanító, zsidó származású professzora, Yakov M. Rabkin, aki a "Threat From Within, a Century of Jewish Opposition to Zionism" (Fenyegetés belülről, a cionizmussal szembeni zsidó ellenállás egy évszázada) című könyvében ezt írta: "A cionizmust támogató keresztények kiállását Izrael állama mellett világosan egyetlen megfontolás motiválja: a zsidók visszatérése a Szent Földre annak az előjele, hogy elfogadják Jézus Krisztust (amikor visszatér), illetve fizikailag megsemmisülnek azok, akik nem fogadják el." Egyszerűbben megfogalmazva, a keresztény-fundamentalizmus a cionista izraeli államot eszköznek tekinti a keresztény Bibliában megjövendölt Világvége, a Jó és a Gonosz erői közti végső összecsapás előkészítéséhez. Ebben a végső küzdelemben a zsidóknak két választásuk van: vagy elvetik a júdaizmust, és keresztényekké válnak - és ebben az esetben maguk is a menybe jutnak és üdvözülnek - vagy pedig a végső megsemmisülés lesz a sorsuk. Ezt a zsidó nép fennmaradása szempontjából úgyis lehet értelmezni, hogy a keresztény-fundamentalizmus, legalábbis potenciálisan, nagyobb veszélyt jelenthet a zsidó nép és vallása és a júdaizmus fennmaradására, mint például az iszlám világ szembenállása. A cionizmus valójában a politikai hasznosság, pontosabban hasznosíthatóság miatt kötött szövetséget a keresztényfundamentalizmussal. A cionista érdekcsoportok befolyása rendkívül erős az Egyesült Államokban. A cionista lobbi (különösen Amerikában) erejét a többszörösére tudta növelni a dominionista keresztény-cionisták millióinak a támogatásával. Már 2002-ben elfogadottnak számított, hogy a cionista és a dominionista keresztény összefogás alkotja az Egyesült Államokon belül a két legjobban szervezett, és legnagyobb befolyással rendelkező érdekérvényesítő szervezetet. Ennek a következménye az, hogy Amerika választott politikusai, beleértve az elnököket is, rendkívül óvatosak, és a messzemenőkig kerülik, hogy konfliktusba kerüljenek a keresztény-fundamentalizmussal szövetségre lépett szervezett cionizmussal. A BBC egyik vezetője, Alan Hart, írja a http://www.informationclearinghouse.info/ internetes címen olvasható írásában, hogy "Azok, akik behatóan ismerik a cionizmus történetének a legbizalmasabb részleteit is, tudják, hogy 1940-ben a cionisták együttműködési ajánlatot tettek Németországnak, amelynek értelmében részt vesznek a háborúban Németország oldalán, és segítenek létrehozni egy új totalitáriánus rendet Európában. Ma a cionizmus és Izrael támogatói ugyanúgy tagadják, hogy valaha is létezett egy ilyen cionista ajánlat a Németországgal történő együttműködésre, ahogy tagadják, hogy létezett cionista etnikai tisztogatás Palesztinában 1948-49". Yehoshafat Harkabi (aki az izraeli katonai hírszerzés leghosszabb ideig szolgálatban lévő igazgatója volt) írja "Israel's Fateful Hour" (Izrael sorsdöntő órája) című könyvében: "Talán a lelki megnyugvás kedvéért úgy kellene tekintenünk erre az ügyre, mint a zsidó történelem egyik megtévedt epizódjára. Mindazonáltal figyelmeztetőül kell szolgálnia számunkra, hogy válságos időkben a szélsőségesek milyen messzire mehetnek, és téveszméik hová vezethetnek."

135

A keresztény fundamentalisták és a cionizmus természetellenes szövetkezésére pénzügyi megfontolások is okot adhatnak. Egyre több amerikai és európai zsidó távolodik el a cionizmustól, és egy részük nemcsak bírálja, de szembe is száll a cionizmussal. Ennek egyik következménye lehet, hogy csökken a cionista Izrael pénzügyi támogatása. Ebben az esetben ezt a hiányzó pénzösszeget pótolhatják az amerikai keresztény-cionista fundamentalisták már ma is jelentős pénzátutalásai. A keresztény-cionista mozgalom a Republikánus Párt támogatói közé tartozik. John McCaine ugyan elhatárolódott John Hagee tiszteletestől, de a mintegy 30 millió keresztény-cionista szavazatára nagyon is rá van utalva. A Demokrata Párt a szekularizmus elkötelezettje, és ennyiben nem számíthat a keresztény-fundamentalisták támogatására, ugyanakkor igen jó kapcsolatai vannak az "American Israel Public Affairs Committee"-val (Amerikai Izraeli Közügyek Bizottsága), az AIPAC-kal. Gore Vidal a 2001. szeptember 11-i államcsínyről Gore Vidal a New Yorkban működő "Democracy Now" rádióprogram főszerkesztőjének, Amy Goodman-nek adott interjújában, amely 2008. május 14-i dátummal olvasható a Democracy Now honlapján, többek között elmondta, hogy több mint húsz regény, öt dráma és számos történelmi és politikai tárgyú könyv megírása után nem gondolta volna, hogy a jelenlegi elnök és kormányzata odavezetheti Amerikát, ahol most tart. Az 1925. októberében született világhírű író és tekintélyes közéleti-személyiség szó szerint ezt mondta: "Úgy gondoltam, hogy mindig megfelelő képem volt szülőföldemről. De nem hittem, hogy kormányzati rendszerét ilyen könnyen meg lehet buktatni, mert ami 9/11 kapcsán történt, az coup d'etat (államcsíny) volt. Az egész iszonyúan ment végbe. És amikor elvetettük - pontosabban ők elvetették - a Magna Chartát, már a legelején azt gondoltam, hogy hazám többé nem köztársaság." Amy Goodman kérdésére Gore Vidal megmagyarázta, hogy a Magna Charta, több más közjogi szabállyal együtt, lényegében az angolszász jogrendszer alapja, amely úgy funkcionál, mint egy történelmi alkotmány. Gore Vidal ezt így foglalta össze: "A Magna Charta jogrendszerünk alapja. Az az elmélet és gyakorlat, amelyre ráépült egész jogrendszerünk: a 'due proecess of law' (a jogszerű eljárás). Nem lehet valakit megfosztani az életétől, a szabadságától, a boldogságának a keresésétől, mert ez jog, alkotmányos jog. És úgy gondolom: ez az, ami beleivódott minden amerikainak a lelkébe. Így volt ez kétségtelenül velem is." A beszélgetés során Amy Goodman visszatért 2001. szeptember 11-ére, és feltette a kérdést: miért nevezi Gore Vidal államcsínynek azt, ami 9/11 kapcsán történt? Vidal emlékeztetett arra, hogy 9/11 fontos előzménye volt az a bombamerénylet, amelyre Oklahoma City-ben került sor. Clinton elnöksége idején az is nagy aggodalmat keltett, hogy a 'Hazafias Amerikaiak' Montanában és másutt, élve az alkotmányban foglal fegyvertartási jogukkal, szervezkedni kezdtek. Az államhatalom viszont megszegve a 1875-ben elfogadott Posse Comitatus Törvényt, amely megtiltotta, hogy a hadsereget amerikai állampolgárok ellen lehessen bevetni, erőszakosan lépett fel velük szemben. Ilyen erőszakos beavatkozásra került sor, például, Vaco-ban is, egy vallási csoporttal szemben. Ezután így folytatja Gore Vidal: "Az államcsíny ezekből fejlődött ki. Cheney és Bush felismerték az esélyeiket. Ők háborút akartak. Valamennyien az olajüzletben érdekeltek. Háborút akartak, hogy még több olajhoz jussanak. Továbbá rendkívül korlátoltak és tudatlanok. Elkészítettek egy sor akcióprogramot, amelyek között azt hiszem, szerepelt az is, hogy minden színesbőrűt elzárnak az Egyesült Államokban azért, hogy megvédjenek minket a belső ellenségtől. Ez egy ördögi anyag. Erre csaptak rá. Azt hiszem, Mr.Gonzales (Alberto Gonzalesről van szó, aki 2001-től 2005-ig Bush elnök fehér házi főtanácsadója, és 2005-től 2007-ig igazságügy-miniszter volt. - D. J.) ekkor már a helyén volt. Ez volt a tulajdonképpeni államcsíny. Kisajátították maguknak az államot, és ettől a pillanattól kezdve ők nevezik ki az összes bírót, mindent átalakítanak, a Magna Chartát eltávolították, és megbuktatták a Köztársaságot." Vidal az interjú során mégegyszer visszatér erre, amikor megismétli, hogy a hatalmat ez a szűk csoport ragadta magához, kihasználva 9/11 vakmerő vállalkozását az Egyesült Államok kormányának a megbuktatására. Érdemes még egy gondolatot idézni Gore Vidal interjújából. Miután az íróban tudatosodott, hogy a hatalmi elit megbuktatta Amerika belső rendjét, úgy érezte, hogy kötelessége kimondani: ki is valójában az ellenség? Ekkor írta meg a "Perpetual War for Perpetual Peace" (Állandó háború az állandó békéért) című könyvét. Arra kívánt válaszolni: miért mindig az iszlámról és a terrorizmus veszélyéről beszélnek? Vagy az iszlámfasisztákról, vetette közbe Amí Goodman. Mire Gore Vidal ekkor megjegyezte: "Az iszlámfasiszta kifejezésnek nincs értelme. Hogyan lehet fasiszta az, aki nem olasz? A fasizmus soha nem terjedt Olaszország határain túlra. A legostobább emberek töltik be a köztisztségeket, és már tíz év óta a helyükön vannak. Ezek az emberek egyszerűen buták. Láthatja ön is, amikor George Bush olvasni próbál a jegyzeteiből. 'Nos, megpróbáljuk megvédelmezni a helléneket, akik előretörnek. Nem. A törökök azok, akikre gondoltam. Problémáink vannak Törökországgal. Bah. Bah. Bah.' És amikor az amerikaiak nem ismerik fel az ostoba embereket, akkor az ország működésképtelenné válik."

136

Az immáron 83 éves Gore Vidal a legműveltebb és a legtekintélyesebb amerikaiak közé tartozik. Azért idéztünk legutóbbi interjújából, mert bátran kimondta, hogy az Egyesült Államok jelenlegi uralkodó körei felülírták az ország alkotmányát, s ezt a sikeres köztársaságot egy bukásra ítélt birodalommá alakították át. Bill Moyers és Pat Buchanan Amerikáról Bill Moyers, Amerika egyik legtekintélyesebb publicistája, legutóbbi könyvében (Moyers on Democracy - Moyers a demokráciáról) megállapítja, hogy az amerikai társadalom a pénzuralom és a félelem hatása alá került, és az a történelmi gyakorlat, hogy közösen építsenek jövőt, alárendelődött az egyéni haszonszerzésnek, a világuralom megszerzésének, és az ezzel járó könyörtelen ragadozó magatartásnak, valamint lelkileg megbénító figyelemelvonásnak. A politikai tehetetlenség érzése hatja át az ország egészét. A közéletben még fenntartják a demokrácia dogmájának a látszatát, de a magánéletben már senki nem bízik benne. Úgy kerül sor választásokra, hogy már senki sem hiszi, hogy a korporációk zsákmányává vált államot újból a lakosság ellenőrzése alá lehet helyezni. A földgolyónk egésze, amelyet az emberiség közös adományaként kellene az utódoknak átadni, tönkre lett téve. Egyre növekednek a magánvagyonok, és velük együtt a kielégítetlen közösségi szükségletek. Az amerikai alkotmány veszedelmesen közel került ahhoz, hogy a feledés homálya boruljon rá. A világtörténelemnek ezt a büszkeségét egy titkolózástól megszállott önkényuralomra törő összeesküvő-csoport elárulta. A szabadság, az emberi jogok, az általános jólét értékeit felváltotta a hatalmi elit érdekeinek az alázatos kiszolgálása. Az Egyesült Államok alapító atyái olyan alkotmányt fogadtak el, amely ha érvényesül, megakadályozza, hogy csak a vagyonos érdekcsoportok irányíthassák az államot. Az amerikaiak ma már tapasztalatból tudják, hogy a túlzott gazdagság és az ugyancsak túlzott szegénység nem fér össze a valóban elvi alapokon működő demokratikus hatalomgyakorlással. Amerikában az állam a pénzrendszerrel, a termelővagyonnal, s hatalommal rendelkező privilegizált réteg eszközévé vált, amely nem vesz tudomást a társadalmi igazságosság érvényesítéséről. Ma már csak gúnyosan idézik Lincoln meggyőződését, hogy a közjónak "a nép kormánya, a nép által, a népért" tud érvényt szerezni. Hasonló következtetésekre jutott Pat Buchanan a "Republic, not an Empire" (Köztársaság, nem birodalom) című, 2008ban megjelent könyvében. A neves kommentátor, aki többször is pályázott az elnökjelöltségre, a Brit Birodalom bukásán keresztül valójában az Egyesült Államok hanyatlásáról fejti ki véleményét. Buchanan, aki Nixon elnök beszédírója volt, és közel állt Reagan elnökhöz is, bebizonyítja, hogy ifjabb George Bush kormányzata szakított a néhai Reagan elnök örökségével, és megismételte az önpusztításnak azt a folyamatát, amely Nagy-Britanniában volt megfigyelhető a második világháború alatt és után. Amerika megkülönböztető jegyévé vált az önhittség, miszerint nélkülözhetetlen nemzet, továbbá az az üres melldöngetés, hogy ő az egyedüli szuperhatalom. Eközben olyan kötelezettségeket vállalt, amelyeket nem tud teljesíteni. Az iraki háborúban meghalt, megsebesült vagy menekülésre kényszerült a lakosság egy negyede, és az önhitt szuper- hatalom még Bagdadot sem képes szilárdan az ellenőrzése alatt tartani. Nem sokkal jobb a helyzet Afganisztánban sem, ahol a NATO szövetségeseket kellett bevonni ebbe az értelmetlen háborúba, olyan országokat, amelyeknek semmilyen érdeke sem fűződik az ottani konfliktushoz. Az Egyesült Államok katonailag túlterhelte magát, gazdasága hanyatlik, s valutája összeomlóban van. Ennek ellenére mostani gyenge képességű irányítóinak szűk csoportja arra készül, hogy támadást intézzen Irán és Szíria ellen, továbbá kiűzze Libanonból a Hezbollahot. Idióta szakértők szorgosan készítik a terveket arra, hogyan vonja ellenőrzése alá Egyesült Államok Kínát, és akadályozza meg, hogy olyan hatalommá váljon, amely nincs az Egyesült Államok ellenőrzése alatt. A köztársasági párt elnökjelöltségre pályázó politikusa, pedig azzal dicsekedett, hogy szembe száll Oroszországgal, és engedelmességre kényszeríti Putyint. Buchanan mindezt megdöbbentőnek tartja. A világ legeladósodottabb országa akarja térdre kényszeríteni a világ két másik hatalmas országát, amelyek egyben a két legnagyobb kereskedelmi többlettel is rendelkeznek. A CIA által évente kiadott "World Factbook" (Könyv a világ tényeiről) szerint Oroszországnak 2007-ben 465 milliárd dollár külkereskedelmi többlete volt, míg Kínánál ugyanez elérte a 363 milliárdot. Ezzel szemben az Egyesült Államok külkereskedelmi deficitje elérte a 987 milliárd dollárt, amely nagyobb, mint a világ összes többi országának összesített külkereskedelmi deficitje. A Bush elnök által indított háborúk eddigi költségei, és a már teljesítendő fizetési kötelezettségek, 3 és 5 trillió dollár között mozognak. Ezt az összeget teljes egészében kölcsönökből kell fedezni. Ehhez még hozzájárulnak az Egyesült Államoknak azok a tarozásai, amelyeknek nincs meg a fedezete. Ez összesen 53 trillió dollárt tesz ki. Valamennyi pénzügyi mutató tekintetében, az Egyesült Államok a világ legkockázatosabb állama hitelezési szempontból. Az egykor hatalmas Egyesült Államok ma rá van utalva arra, hogy külföldiek finanszírozzák fogyasztásait, háborúit, valamint kormányzatának mindennapos működését. Buchanan következtetése szerint az Egyesült Államok hatalma máris megroggyant. Az ország a Bush rezsim azon 'barnainges kiszolgálóinak' az áldozatává vált, akik felrúgták az amerikai alkotmányt, az ellenzéki demokrata párt és a szövetségi bíróságok közreműködésével. Jelenleg nincs olyan szervezett hatalom, amely helyre tudná állítani az alkotmányt. Amerika gazdaságilag azért ment tönkre, mert a pénz-és korporációs-oligarchia külföldre vitte a termékgyártást, a tervezést és a kutatást, és most arra kényszerül, hogy annyi árut importáljon, amely meghaladja a hazai ipari termelés volumenét. Az olajár-emelkedés egymagában további 300 milliárd dollárral növeli évente az amerikai külkereskedelmi deficitet. Az

137

Egyesült Államok csak azért képes túlélni ezt a helyzetet, mert egyelőre még az amerikai dollár tölti be a tartalékvaluta szerepét. Ez azonban a végéhez közeleg. A kőolaj árát már csak névleg állapítják meg dollárban, valójában az euróhoz igazítják. Amikor a dollár már nem lesz tartalékvaluta, többé nem lehet majd külföldről finanszírozni az Egyesült Államok külkereskedelmi- és költségvetési hiányát. Nemcsak az amerikai életszínvonal omlik össze, de az egyetlen szuperhatalomról is kiderül, hogy kudarcot vallott ország. Mi jön Bush elnöksége után? A tömegtájékoztatási eszközök hallgatnak róla, de tájékozott emberek számára ma már közhely, hogy az Egyesült Államokat - saját magántulajdonukként - a szupergazdag családok egy viszonylag kis csoportja irányítja. Ezek a bankárdinasztiák azért képesek erre, mert ők a tulajdonosai és irányítói az amerikai pénzrendszer központi intézményének, a "Federal Reserve System"-nek, a FED-nek. Ez a magántulajdonban lévő pénzkartell tölti be az Egyesült Államok központi bankjának a szerepét. A FED-et csaknem 100 évi küzdelem után sikerült a nemzetközi bankároknak rákényszeríteniük az Egyesült Államokra. Elsőszámú tulajdonosa, ahogyan azt egy erről készült többoldalas grafikon kellően alátámasztja, a Rothschildház. A FED létrehozása 1913-ban jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy az egyközpontból irányított világrend létrehozását hajszoló világelit kirobbanthassa az első és a második világháborút. Már 1913-tól kezdve, de különösen 1945 óta, a Federal Rerserve tulajdonosai határozzák meg Amerika politika stratégiáját. A tömegtájékoztatási rendszer is az ő tulajdonukban van. Ezért mindig el tudják érni, hogy a közvélemény helyeselje ennek a hatalmi csoportnak a célkitűzéseit. A tömegtájékoztatás különösen hatékony a hivatalban lévő elnökök támogatásában, vagy lejáratásában. Tény az, hogy egyetlen egy elnök sem maradhatott hosszabb ideig hivatalában, amelyik szembe mert szállni ezzel az uralkodó klikkel. A jelenlegi Bush kormányzat - neo-konzervatív stratégáival együtt - ennek a pénzuralmi klikknek az eszköze. A 'neokon' politika kidolgozói olyan tervvel álltak elő, amely elnyerte ennek a szupergazdag bankár-csoportnak a tetszését, mivel azt ígérte, hogy világstratégiájának néhány fontos célkitűzését megvalósítja. A bankár-klikk ezért úgy döntött, hogy a neokonzervatív politikusokat és szakértőket fogja támogatni. Ez azonban nem azt jelentette, hogy elfogadta politikai filozófiájukat is. Lényegében arról volt szó, hogy a "Project for a New American Century" által előterjesztett tervek kényelmes eszközt ígértek a pénzuralmi csoport globális érdekeinek az érvényesítésére. Egy ilyen célszerű eszközrendszer addig kap támogatást, amíg nem bizonyul be róla, hogy hibás, vagy nem válik egy még hatékonyabb eszközrendszer elérhetővé. Amikor ifjabb George Busht választották a Fehér Ház lakójául, a pénzügyi elit legfelső döntéshozói már tudták, hogy rendkívül népszerűtlen politikát kell végrehajtania. Valószínűleg abból indultak ki, hogy egy intelligens, felkészült elnök (pl. Al Gore) nem is védhetné meg a közvélemény előtt a neokonok által kidolgozott politikát. Ezért alkalmasabbnak találtak erre a feladatra egy olyan személyt, aki nagy valószínűséggel nem az intelligenciájával, messzetekintő stratégiai gondolkodásával, és a tehetségével fog kiemelkedni az amerikai elnökök sorából. A pénzuralmi elit megbízható embere ebben a kormányzatban valójában Cheney alelnök. Ezt többek között alátámasztja, hogy a színfalak mögött ő hozza meg a lényeges döntéseket, és ő hordozza magával éjjel-nappal azt a fekete dobozt, amelyben az atomrakéták indításához szükséges kódok vannak. Amikor a pénzuralmi elit egy nyilvánvalóan csalássorozattal terhelt választás után - a saját bizalmi embereivel feltöltött Legfelsőbb Bíróság segítségével - útjára bocsátotta ifj. George Busht, akkor már előrehaladott szakaszban volt 9/11 előkészítése. Erre a Bush naplóbejegyzése szerint "a XXI. század Pearl Harborjának" nevezett tragikus eseményre azért volt szükség, hogy hozzáfoghassanak Közel- és Közép-Kelet hatalmi viszonyainak a gyökeres átrendezéséhez. A neokonok vették át a Bush kormányzatban a kulcspozíciókat, és hozzáláttak a már előkészített tervek végrehajtásához. A pénzuralmi elit döntéshozóitól megkapták a hozzájárulást az afganisztáni és az iraki beavatkozáshoz, és rátehették a kezüket a sokmilliárdos iraki hadizsákmányra. Azért, hogy mindez akadálytalanul folytatódhasson, fasiszta-jellegű belső változtatásokat hajtottak végre az Egyesült Államok és Kanada államrendszerében. Megszerezték a maguk számára az iraki olajtartalékokat, megépítették az állandónak szánt katonai támaszpontokat, biztosították a tervezett kőolajvezeték utakat Afganisztánban, helyreállították a nagy nyereséget hozó kábítószer-termelést, és előkészítették az Egyesült Államok első csapás-mérő képességet, amely nélkül nem lehet eredményesen szembe szállni sem Oroszországgal, sem Kínával. A világstratégiáját féltő pénzuralmi világelitnek azonban, amely a saját világbirodalmában - a Pénzimpériumban, Orwelliában - gondolkodik, egy ponton kétségei támadhattak a neokon-stratégiával szemben. A neokon-stratégia szerves részét képezte ugyanis egy összpontosított - atomfegyvereket is felhasználó - megelőző légicsapás mérése Irán atomlétesítményeire. Az Irán elleni megelőző nukleáris csapás - bármennyire is jóindulattal fogadná a pénzuralmi világelit kockázatos lépés. Oroszország, amely még ma is a világ legnagyobb területű országa, és második nukleáris hatalma, amely fejlett hadiiparral rendelkezik, modern fegyvereket szállított Iránnak. Ha tehát az Egyesült Államoknak ebben a térségben lévő legfontosabb szövetségese, Izrael (amely a világ negyedik legerősebb hadseregével rendelkezik, beleértve legalább 200 bevethető nukleáris bombát is) féltve regionális atommonopóliumát, megelőző csapást mérne Iránra, akkor az döntés elé állítaná nemcsak az Egyesült Államokat, de Oroszországot és Kínát is. Ez a két nagyhatalom valószínűleg arra kényszerülne, hogy beavatkozzon a konfliktusba, ha az bizonyos - közelebbről meg nem határozható - határokon túl lép.

138

A neo-konzervatív stratégák ezzel a helyzettel tisztában voltak, mint ahogy a pénzuralmi rend legfelsőbb döntéshozói is. Bármely támadás Irán ellen, különösen, ha azt nukleáris fegyverekkel hajtják végre - tekintet nélkül arra, hogy mennyire jól tervezték meg, mennyire korlátozott, és milyen szervezetten hajtották végre - nagyon kockázatos játék a harmadik világháború esetleges kirobbantásával. A kérdés tehát az volt: lehet-e 'orosz rulettet' játszani a harmadik világháborúval, amelyet csaknem bizonyosan nukleáris fegyverekkel vívnának meg a szembenálló felek? (Az orosz rulett olyan haláloskimenetelű, pisztollyal végrehajtott hazárdjáték az eséllyel, amelyben a résztvevők a forgótár számos rekeszének csak az egyikébe helyeznek el töltényt. A tölténytárat tartalmazó hengert megpörgetik, majd úgy zárják le, hogy a töltény helye ismeretlen marad. A rulett párbajban résztvevők ez után a fegyvert a fejükhöz illesztik, és meghúzzák a ravaszt, számolva azzal, hogy halálos lövést adnak le.) Bush kormányzatának neokon hangadói készek lettek volna felvállalni ezt a lépést, és már meglehetősen előrehaladtak mind a katonai, mind a lélektani előkészítésben. Úgy tűnik, hogy nem rettentette őket vissza egy globális nukleáris háború kitörésének a lehetősége. Minden bizonnyal Bushnak az a dominionista hitvallása, hogy közeleg a világvége és a Biblia János-jelenések könyvében foglalt jóslatoknak a beteljesülése - vagyis Isten kiválasztottjainak az uralomra kerülése - nem sok szerepet játszott ebben az orosz rulettben. Döntő a neokonoknak az a pragmatikus felismerése lehetett, hogy most adva van a lehetőség, ezért most kell cselekedniük. A neokon-csoportnak természetesen folyamatosan tájékoztatniuk kellett a főhatalmat gyakorló pénzuralmi elit illetékeseit. Ez utóbbiak pedig valószínűleg nem voltak teljesen elégedettek a forgatókönyvvel. Látták, hogy még nincs a helyén az Egyesült Államok első-csapásmérő képessége, és ezért az Irán elleni megelőző nukleáris bombatámadás 'orosz rulettként' visszaüthet. Aki tanulmányozza ennek a pénzuralmi világ- elitnek a több száz éves történelmét, az megállapíthatja, hogy csak akkor lépnek akcióba, amikor minden kártyát szilárdan a kezükben tartanak, és az akció eredményét kellő mértékben ki tudják számítani. Feltételezhető, hogy a pénzuralmi világelit - a Pénzimpérium, Orwellia legfelső döntéshozó testülete - sajátos irányítási technikákkal adta meg a választ. Első lépésként diszkréten a Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsa vezetőinek a tudomására hozták, hogy az iráni-projekt egyelőre le van állítva, függetlenül attól, hogy milyen parancs érkezik a Fehér Házból, vagy pontosabban Cheney alelnöktől, aki az amerikai nukleáris rakéták indítókódjait magánál tartja. Ezután további lépések következtek, többek között olyan hírszerző értesülések és értékelések nyilvánosságra hozatala, amelyek egyelőre ellenzik az iráni beavatkozást. Megfelelő kommunikációs fórum a háttérhatalom olyan fontos intézményeinek a bevonása, mint a Bilderberg Csoport tanácskozása, valamint más titkos-hálózatok diszkrét igénybevétele. Az uralmi elit természetesen ez úttal is láthatatlan maradt. A Fehér Ház fontosabb emberei nyilvánvalóan tudják, hogy mi történik a háttérben. Az is valószínű, hogy Cheney alelnököt kellő időben tájékoztatták, és ennek tudható be, hogy nem volt ellenvetése, amikor az amerikai hirszerzőszervezetek közös helyzetfelmérésüket az iráni nukleáris készültségről nyilvánosságra hozták. Arra következtethetünk a klímaváltozás, a globális élelmiszerhiány, a kőolaj árának rekordmagasságokba emelkedése problémájának az előtérbe-kerüléséből, hogy a pénzuralmi világelit hosszútávú stratégiájában más célkitűzésekre helyezte a hangsúlyt, miközben - ahogy mondani szokták - minden lehetőséget nyitva tartanak. 1995 szeptemberében, San Franciscoban, a világelit 500 képviselőjének a részvételével megtartott tanácskozáson, lényegében ésszerűnek találták az immáron hat és fél milliárdot elérő emberiség létszámának két milliárdra való csökkentését, mivel a világgazdaság ennyi emberrel is működtethető. Az élelmiszertermeléshez szükséges földterületek átcsoportosítása a megújuló energiaforrásokhoz szükséges termékek előállítására, jelentősen csökkentheti az emberiség egésze számára rendelkezésre álló élelmiszermennyiséget. Ez is alkalmas eszköz lehet az emberiség létszámának a pénzuralmi elit által kívánatosnak tartott létszámra való csökkentésére. Mindebből látható, hogy az elnökválasztás önmagában nem oldhat meg semmilyen kérdést, sem az Egyesült Államok, sem a világ számára. Az elmúlt néhány évtized tanulsága szerint, ha nem a pénzuralmi elit elsőszámú jelöltje lesz az elnök, akkor az első számú jelölt az alelnök lesz, és az ő feladata a legfőbb parancsok teljesítése. Ez történt 1980-tól 1988-ig Ronald Reagan elnöksége idején, amikor id. George Bush alelnök volt a hatalom tényleges kézbentartója. Amikor id. George Bush lett az elnök 1988-tól 1992-ig, akkor az elnök volt az első számú hatalomgyakorló, és alelnöke, Dan Quayle csak reprezentációs feladatokat látott el. Ezután a kiváló képességű William Clinton lett az elnök, aki mellett egy ugyancsak tehetséges politikus, Al Gore, töltötte be az alelnöki pozíciót. Mivel Bill Clinton volt a pénzuralmi elit elsőszámú bizalmi embere, ezért elnöksége idején ő volt a döntéshozó. Ifj. George Bush hivatali idejének mindkét szakaszában a Fehér Ház valódi irányítója az a Richard Bruce "Dick" Cheney, aki alelnökként a pénzuralmi elit elsőszámú megbízottjának tekinthetünk a főleg tömegkapcsolati és reprezentációs szerepkört betöltő elnök mellett. E fejtegetésből következik, hogy ha a két-párti szabályok érvényesülésével ezúttal a demokrata párti jelölt nyerné meg az elnökválasztást, és Hillary Rodham Clintont választaná alelnöknek, akkor Barack Obama elnöksége idején a pénzuralmi elit elsőszámú erős embere a Fehér Házban a jelenlegi New York-i szenátor lenne. James Carter korábbi demokrata párti elnök, valamint nemzetbiztonsági tanácsadója Zbigniew Brzezinski, a Trilaterális Bizottság alapítója és első vezetője, már 2008. június elején, (amikor eldőlt, hogy ki nyerte meg az előválasztásokat), azt tanácsolta Obamának, hogy ne Hillary Clintont válassza alelnökjelöltként maga mellé, mert ez elhúzódó konfliktussal terhelné meg hivatali idejét. Nagyhatalmi kötélhúzás a Kaukázusban

139

Léptek a játékosok az eurázsiai sakktáblán A nagy sakktáblának tekintett eurázsiai térségben, 2008 augusztusában fontos lépésekre került sor a világhegemóniáért küzdő játékosok között. Már régóta elfogadott tétel, hogy Eurázsia a világ közepe, és aki Eurázsiát ellenőrzése alatt tartja, az az egész világot uralja. A Szovjet Birodalom felbomlásával a kérdés úgy módosult: tartós lesz-e Amerika eurázsiai vezető szerepe, és milyen célokat fog szolgálni? Oroszország kemény fellépésére a Kaukázuson túl fekvő Grúzia esetében 2008 augusztusában, olyan időszakban került sor, amikor már hosszú ideje sikeresen folyik az Egyesült Államok hegemóniájának kiterjesztése az egykori Szovjetunióhoz tartozó területeken. Oroszország a Szovjet Birodalom felbomlását követően láthatóan úgy döntött, hogy együttműködik a Nyugattal, de önállóságának a megőrzésével. A Szovjetunió felbomlását megelőző tárgyalásokon téma volt, hogy az egykori varsói szerződéshez tartozó országok a NATO tagjai lesznek-e vagy sem. Oroszország keresve új helyét a megváltozott világban, elfogadta azt, hogy egykori kelet-európai csatlósai immáron a NATO tagjai legyenek. A problémát Ukrajna okozza. Ha Ukrajna is a NATO tagjává válik, akkor már nem Eurázsiához fog tartozni, és nem Eurázsia legnagyobb területű országához, Oroszországhoz fog szervesen hozzákötődni. A NATO-tag és esetleg Európai Uniós tagállam, Ukrajna szükségszerűen Közép-Európa szerves részévé válna. Ily módon a NATO és az Európai Unió sorsában osztozkodna. Ukrajna azonban meghatározó Oroszország kapcsolatait illetően is, mert Oroszország nem léphet be Európába Ukrajna nélkül, míg ezt Ukrajna megteheti a nagyobbik szláv testvér, Oroszország nélkül. Ukrajnában bizonyíthatóan az amerikai és más titkosszolgálatok közreműködésével sikerült olyan nyugat-barát elnököt és kormányt hatalomra segíteni, amely máris úgy döntött, hogy szorgalmazza Ukrajna csatlakozását a NATO-hoz, és amikor az lehetségessé válik, akkor az Európai Unióhoz. Oroszország egy ideig mérlegelte, hogy maga is része lesz Európának, és nem kíván a saját útját járó hatalom maradni, amely nem tartozik sem Európához, sem Eurázsiához. Oroszországot Jelcin elnöksége alatt a történelemben példa nélkül álló módon kifosztották, gazdaságát kisajátították, és magát az állam működését is megbénították az állami funkciók ellenőrzés alá vételével. A Putyin által fémjelzett korszakban a felszín alatt nyugat-barátnak bizonyult KGB és utódszervezetei, valamint az orosz nemzeti érdekeket ügyetlen politizálással képviselő hadsereg kompromisszumot kötött, és ennek a kompromisszumnak volt személyi biztosítéka Vlagyimir Putyin, akinek sikerült megerősítenie a központi hatalmat az Oroszország feldarabolását szorgalmazó szeparatista törekvésekkel szemben. Putyin őszintén törekedett az atlanti szervezetetekkel a párbeszédre és együttműködésre, s ennek igyekezett szervezeti kereteket is találni. Az Egyesült Államok még a XIX. században a Monroe-elv meghirdetésével leszögezte, hogy Amerika az amerikaiaké, vagyis az amerikai földrész (Észak-, Közép-, és Dél-Amerika) ügyében kizárólag az Egyesült Államok illetékes. Ez egyértelművé teszi, hogy az Egyesült Államok az egész amerikai földrészt a befolyási övezetének tekintette. Amikor sor került a Szovjetunió felbomlására, Oroszország úgy vélte, hogy az egykori Szovjetunióhoz tartozó tagállamok - a közös történelmi sors okán is - olyan övezetet képeznek, amelyben Oroszország erőteljesebben érvényesítheti befolyását, mint más hatalmak. Ennek a korlátozott hegemónia-törekvésnek volt kifejeződése a Független Államok Közösségének, a FÁK-nak a létrehozása, amely a Brit Nemzetközösség példájára akart szorosabb együttműködést kialakítani az egykori Szovjetunió függetlenné vált országai között. Az Egyesült Államok azonban egyre nyomult előre, mert nemcsak be akart kapcsolódni a függetlenné vált, egykori szovjet tagállamokban az ott található energiahordozók és más erőforrások hasznosításába, hanem abban is érdekelt volt, hogy megakadályozza Oroszország hatékony érdekérvényesítését ebben a geopolitikailag fontos térségben. Ezért Amerika az ún. "nyitott kapuk" biztosítására törekedett. A Szovjetunió szétbomlásáig a térségbe vezető útvonalak felett Oroszország gyakorolt kizárólagos ellenőrzést. A mai orosz vezetők is szeretnék, ha ez így maradna, mert jól tudják, hogy aki a térség kapuit ellenőrzi, az gazdaságilag is uralja azt. Emiatt fontosak a kőolaj-és földgázvezetékek, amelyek a Kaszpi-tenger és Közép-Ázsia energiahordozóit juttatnák el most már nyugati ellenőrzés alatt a világpiacra. Ha a térségbe vezető fő csővezetékek továbbra is orosz területen, vagy orosz hegemónia alatt álló területen haladnak, akkor természetesen Moszkva tarthat igényt az ebből származó anyagi és hatalmi előnyökre. Akkor ez a térség politikai függőségben marad, és Moszkva határozza meg a gazdagság és a jövedelmek új elosztását. Ha azonban egy másik csővezeték a Kaszpi-tengeren keresztül Azerbajdzsánba vezet, és onnan tovább Grúzián át Törökországon keresztül a Földközi-tengerhez, valamint egy további ilyen vezeték Afganisztánon keresztül az Arabtengerhez, akkor megszűnik Oroszország monopolhelyzete. A cári birodalom kaukázusi és közép-ázsiai terjeszkedése mintegy 300 évig tartott. A grúz királyságot csak 1801-ben csatolta Oroszországhoz, majd az 1800-as évek második felében legyőzte a Kaukázus két oldalán élő törzseket, köztük a csecseneket, végül pedig 1878-ban Örményországot is meghódította. A kaukázusi országok közül Grúzia és Örményország már hosszabb ideje igyekszik fokozatosan kiépíteni szoros kapcsolatát Európával. Grúziának szoros együttműködést sikerült elérnie az Egyesült Államokkal is. Azerbajdzsán, amely elutasította az orosz katonai támaszpontokra vonatkozó kérést, azt is

140

megtagadta, hogy csak egyetlen csővezeték kösse össze az országot a fekete-tengeri kikötőkkel. Ehelyett inkább egy újabb csőrendszert is építettek, amely Grúzián át Törökországba vezet. Mivel Törökország szerepe a térségben meghatározó, és ez az ország már hosszabb ideje Európa felé halad, ily módon a Kaukázus államai, köztük Grúzia is, erőteljesen törekednek arra, hogy az európai érdekszférához tartozzanak. Az utóbbi időben azonban a térségben fontos katonai hatalomnak számító Izrael szerepe erőteljesebbé vált, amit az is bizonyít, hogy Izrael az egyik legfontosabb fegyverszállítója Grúziának, és fegyveres erőinek kiképzésében amerikai szakértők mellett izraeli szakértők is részt vesznek. Egy ilyen amerikai és izraeli szakértők által kiképzett grúz hadsereg özönlötte el Dél-Oszétiát 2008. augusztus 7-én, megölve mintegy kétezertöbb mint 1600 polgári személyt, és menekülésre késztetve negyvenezer dél-oszét lakost, akik az orosz határon át az Oroszországhoz tartozó Észak-Oszétiába menekültek. A grúz hadsereg lerombolta Csinvali jelentős részét. Ez a mintegy 43 ezer lakosú város a Grúzián belül különálló közigazgatási egységet képviselő Oszét Autonóm Terület fővárosa. A grúz-oszét konfliktus idején 1989 és 1992 között a városban már fegyveres összecsapásokra került sor a grúz és az oszét erők között. Az 1992-es Szocsiban megkötött tűszüneti egyezmény az oszétok kezében hagyta Csinvalit. A grúz támadást nem provokálták ki sem az oszétok, sem az oroszok. Ezt azért lényeges hangsúlyozni, mert a nemzetközi pénzhatalom tulajdonában lévő globális tömegtájékoztatási intézmények azt sugalmazzák, hogy az orosz hadsereg volt az, amelyik először támadott, és elfoglalt grúziai területet. Azok, akik nemcsak a megtévesztő hivatalos csatornákon keresztül tájékozódnak, maguk is tudják, hogy a konfliktust nem az oroszok kezdeményezték. Gorbacsov az orosz-grúz viszony kiéleződéséről 2008. augusztus 12-én a Washington Post-ban Gorbacsov többek között megállapítja, hogy a tragikus események Grúzia vezetőinek az 1991-ben hozott döntésére vezethetők vissza, amikor elhatározták, hogy felszámolják Dél-Oszétia autonómiáját. Ez Grúzia területi integritása szempontjából időzített bombának bizonyult. Valahányszor, amikor a különböző grúz vezetők kísérletet tettek akaratuk erőszakos érvényesítésre mind Dél-Oszétiában, mind Abháziában, felszámolva e két különálló kisebb népnek az autonómiáját, a helyzet tovább rosszabbodott. Mégis lehetővé vált a politikai megoldás. Egy idő óta viszonylagos nyugalom volt Dél-Oszétiában. Az oroszokból, grúzokból és oszétokból álló békefenntartó erők teljesítették küldetésüket, és azok az egyszerű oszétok és grúzok, aki egymás mellett éltek, támaszkodhattak közös érdekekre. Ezekben az években Oroszország elismerte Grúzia területi egységét, s világossá vált, hogy az egyetlen mód a dél-oszétiai kérdés megoldására a békés eszközök igénybevétele. Gorbacsov rátér arra, hogy ami 2008. augusztus 7-én éjszaka történt, egyszerűen érthetetlen számára. A grúz hadsereg rakétatámadást intézett Csinvali ellen olyan fegyverekkel, amelyek nagy területek lerombolására alkalmasak. Oroszországnak válaszolnia kellett. Azzal mentegetni Grúziát, hogy ő csak egy kicsi védtelen ország, nemcsak merő képmutatás, de az emberiesség hiányát is jelzi. Ilyen méretű katonai támadást intézni polgári lakosság ellen, felelőtlen és bűnös lépés volt. A grúziai vezetés ezt csak nála sokkal nagyobb erők támogatásában és bátorításában bízva tehette meg. A grúz fegyveres erőket amerikai tanácsadók százai képezik ki, és a felhasznált csúcstechnológiájú fegyvereket számos országból szerezték be. Mindez párosult azzal az ígérettel, hogy Grúzia a NATO tagja lehet. Ez vezetett ahhoz a tévképzethez, hogy Tbiliszi sikeres villámháborút folytathat Dél-Oszétiában. Gorbacsov kitér arra, hogy Miheil Szaakasvili, grúz elnök feltétlen támogatást remélt a Nyugattól, s a Nyugat okot is adott rá, hogy így vélekedjen. Miután ez a grúz katonai támadás kudarcot vallott, a grúz vezetőknek át kell értékelniük helyzetüket. Gorbacsov nagy szolgálatot tett a Nyugatnak, amikor közreműködött a Szovjet Birodalomnak, és magának a Szovjetuniónak a békés felszámolásában. Ezzel nagy népszerűséget szerzett a nyugati közvélemény széles köreiben, továbbá komoly támogatást kapott ahhoz, hogy alapítványt hozhasson létre, amely tekintélyes kutató bázissal működik Moszkvában. Ezen kívül még ahhoz is hozzásegítették, hogy a San Francisco-ban lévő Golden Gate híd melletti Presidio parkban értékes villához jusson alapítványa. Most már csak az a kérdés, hogy jelen esetben kinek hisznek nyugaton, elsősorban Amerikában. Jelenleg Oroszország katonaságot és páncélosokat állomásoztat Dél-Oszétiában, hogy óvja a civil lakosság életét, és helyreállítsa a békés rendet. Medvegyev elnök és Putyin miniszterelnök jelezte, hogy kész a konfliktus diplomáciai úton történő rendezésére az ENSZ keretén belül. Az orosz vezetőknek nincsenek illúziói Washington részvételével kapcsolatosan. Tisztában vannak azzal, hogy Szaakasvili grúz elnök Amerika megbízható embere, aki a CIA által támogatott, ún. "rózsás forradalom" segítségével került hatalomra, és soha nem rendelne el nagyobb arányú katonai műveletet a washingtoni hatalomgyakorlók utasítása vagy jóváhagyása nélkül. A legvalószínűbb az, hogy a közvetlen utasítás Cheney alelnök hivatalából érkezhetett, de ez egyelőre feltételezés. A grúz hadseregnek nincs esélye egy Oroszország ellen vívott háborúban. Elképzelhető, hogy a globális pénzhatalom elsőszámú uralmi eszközének számító Egyesült Államok és annak világstratégiát irányító agytrösztje esetleg ismét csapdát akart állítani az orosz hadseregnek. Amikor 1970-es évek végén és az 1980-as években a Szovjetuniót belemanőverezték az afganisztáni háború mocsarába, valójában hatalmas csapást mértek Moszkvára. Ez felgyorsította a Szovjetunió bukását.

141

Később a csecsen szeparatizmus támogatásával - és bizonyítottan erőteljes nyugati támogatással - sikerült a világstratégáknak Oroszországot ismét egy megnyerhetetlen, véres konfliktusba belerángatni. Elképzelhető tehát, hogy a nagy stratégák ezúttal is olyan megnyerhetetlen gerilla háborúba akarták belemanőverezni Oroszországot, amelyet az nem képes megnyerni az amerikai hadsereg és hírszerzés által támogatott erőkkel szemben. Egy ilyen háború, amely Grúziának az orosz birodalomi elnyomás alól való felszabadításáért folyna, lehetővé tenné, hogy Moszkva ne érje el azt a feltételezett célját, hogy ő ellenőrizze a Kaszpi-tenger medencéjéből haladó és nyugati tulajdonban lévő kőolaj és földgáz vezetékeket. A Kaukázusban kitört konfliktus elterelte a figyelmet arról, hogy az Egyesült Államok nagyarányú tengeri erőösszpontosítást hajt végre a Perzsa-öböl térségében, egy Irán ellen számításba vett blokád érdekében. A Brimstone hadművelet, amelyet amerikai, brit és francia hadihajók hajtottak végre az Atlanti-óceánon, azt gyakorolták, hogyan kell megvalósítani Irán tengeri blokádját. Ebben a tengeri hadgyakorlatban azt is lejátszották, hogy hogyan kell kivédeni egy várható iráni ellencsapást. Oroszország figyelmének elterelésére alkalmas lehetett a nagyméretű grúz támadás Dél-Oszétia fővárosa ellen. E támadás előzményei közé tartozik az is, hogy mintegy ezer amerikai tengerészgyalogos részt vett a grúziai fegyveres erők kiképzésében. 2008 júniusában Brzezinski, aki Carter elnök kormányban nemzetbiztonsági főtanácsadó volt, és hosszabb időn át a Trilaterális Bizottság vezetőjeként is tevékenykedett, már körvonalazta azt a stratégiát, amit Oroszországgal szemben célszerű alkalmazni. A háttérhatalomnak ez a magas-rangú szakértője megírta, hogy az Egyesült Államok tanúja lehetett azoknak az orosz részről fennálló fenyegetéseknek, amelyek Grúzia ellen irányulnak, és amelyek célja ellenőrzés alá venni a BakuCeyhan között haladó kőolajvezetéket. Brzezinski tulajdonképpen azt erősítette meg, amit már a Nagy Sakktábla című munkájában is kifejtett 1997-ben, miszerint Oroszország aktívan törekszik a közép-ázsiai térség elszigetelésére, hogy az ne léphessen közvetlen kapcsolatba a világgazdasággal, különösen az energiaellátást illetően. Ha a grúz kormányt sikerül destabilizálni, akkor az tovább korlátozza a hozzáférést Bakuhoz és a Kaszpi-tenger térségéhez. Aki azonban közelebbről figyelemmel kíséri az orosz politika alakulását, kénytelen megállapítani, hogy sem Putyinnak, sem a nemrég elnökké választott Medvegyevnek nincsenek ilyen szándékai. Értelmetlen lenne Oroszország számára, amely korábban nagy nehezen kievickélt az afganisztáni háborúból, és később pedig a csecsen-konfliktusból, és amelynek le kell küzdenie a szovjet korszakból örökölt szegénységet, arra törekedne, hogy az energiahordozók feletti hegemónia megszerzése érdekében háborúba bonyolódjék a világ első nukleáris hatalmával, az Egyesült Államokkal. Brzezinski, a háttérhatalom ideológusainak nagy öregje, hosszú-távú világstratégiához próbál érveket találni. Brzezinski többször dicsekedett: kulcsszerepe volt Moszkvának az Afganisztáni háború mocsarába történő belemanőverezésében. A már említett Nagy Sakktábla című munkájában kifejti, hogy a terror elleni háború céljai közé tartozik a nagy-arányú amerikai jelenlét Közép-Ázsiában az ott lévő erőforrások ellenőrzésére. E célból számításba kell venni Oroszország feldarabolását és Kína bekerítését. Brzezinski fő tézise szerint: az a hatalom tarthatja hegemóniája alatt az eurázsiai földrészt, amelyik az ellenőrzése alatt tartja a közép-ázsiai térséget. A terror elleni háborúval valójában ezt a nagy stratégiát ültetik át a gyakorlatba. Az izraeli lobbi és a republikánus párt Izraelnek elkötelezett politikusai azonban Közép-Ázsiára irányuló erőfeszítéseket átirányították a Közel-Kelet térségébe. Mike Whitney, amerikai politikai elemző szerint az amerikai külpolitika olyan személyiségei, mint Brzezinski, Albright és Holbrooke (Barack Obama szakértő-csapataként) arra törekszenek, hogy Amerika expanziós erőfeszítéseit a közel-keleti térségből a közép-ázsiai térségbe irányítsák át. Ilyen értelemben Obama elnökké választása nem teszi lehetővé, hogy az amerikaiak a háború és a béke között válasszanak, csupán abba szólhatnak bele, hogy hol folyjék ez a háború. A "The Huffington Post" című internetes világlap 2008. augusztus 10-én interjút készített Brzezinskivel. Nathan Gardels azon kérdésére, hogy mit kellene tennie a világnak Oroszország Grúzia elleni inváziója miatt, Brzezinski azt válaszolta: lényegében arról van szó, hogy Oroszország milyen szerepet játszik majd a nemzetközi rendszerben. (A háttérhatalom eme pátriárkája a globalizmus új világrendjét nevezi így) Brzezinski szerint Putyin olyan pályára helyezte Oroszországot, amely nagyon hasonlít arra, amelyen Sztálin és Hitler járt az 1930-as évek végén. Hitler is például azért darabolta fel Csehszlovákiát, mert fel akarta szabadítani az ott élő szudétanémeteket. Hasonló a grúziai konfliktus ahhoz is, ahogyan Sztálin viselkedett Finnországgal szemben. Ezért ténylegesen erkölcsileg és stratégiailag is - Grúzia napjainkban az, ami Finnország volt Sztálin idején. A kérdés az, hogy a nemzetközi közösség (értsd: a világhatalmat megszerzett pénzuralmi elit) miként válaszoljon Oroszországnak arra a törekvésére, hogy újra-integrálja a volt Szovjetunióhoz tartozó térséget a Kreml ellenőrzése alatt, és ismét elzárja a Nyugatot a Kaszpi-tenger medencéjétől és Közép-Ázsia térségétől az által, hogy megszerzi az ellenőrzést a Grúzián keresztül haladó Baku-Ceyhan kőolajvezeték felett. A kőolaj-és földgázforrásokhoz való hozzáférhetőség forog kockán, továbbá az, hogy egy nagyhatalom miként viselkedik a kölcsönös függés alapján működő új világban. Hajlandó-e konszenzus alapján működni, vagy pedig nyers erőszakot alkalmaz? Ha Grúzia elesik, nemcsak a Nyugat lesz elvágva a Kaszpi-tengertől és a Közép-Ázsiától, hanem Putyin és Medvegyev várhatóan ezt a taktikát fogja alkalmazni Ukrajnával szemben is. Brzezinski, aki nagy tapasztalatokkal

142

rendelkező, felkészült tudós-politikus, ezúttal nem higgadt megfogalmazást használt. Ennek valószínűleg az lehetett az oka: ténylegesen felmerült annak a lehetősége, hogy belerántsák Oroszországot egy újabb konfliktusba, amely felemészti erőforrásait, aláássa nemzetközi tekintélyét, meggyöngíti mint regionális hatalmat, egyidejűleg pedig megerősíti a szövetséget az Európai Unió és Amerika között. Utoljára, de nem utolsó sorban a kaukázusi villámháború alkalmas volt arra, hogy elterelje a figyelmet a készülőben lévő nagyarányú konfliktusról a Perzsa-öböl térségében. Whitney úgy gondolja, hogy Brzezinski, Albright és Holbrooke alkotja a pénzuralmi világrend elsőszámú szakértői-csapatát. Nevezettek hidegvérű machiavellisták, akik kiválóan értik, miként kell irányítani a tömegtájékoztatási intézményeket, és kihasználni a diplomáciai csatornákat a világelit valódi céljainak az elrejtésére. Kemény profiként, jól tudják hogy milyen eszközzel, mit lehet elérni. Most felsorakoztak az Obama-táborban, és megkezdték a felkészülést az irányítás átvételére. Richard Holbrooke, aki a New Yorki Külkapcsolatok Tanácsának az egyik vezetője, azt állította, hogy az oroszok szándékosan provokálták ki a harcot Dél-Oszétiában, amelyet gondosan az olimpia idejére időzítettek. Ez annak a már hosszabb ideje tartó erőfeszítésnek a része, hogy elmozdítsák Szaakasvili, grúz elnököt. Holbrooke állításának azonban ellentmond, hogy Putyint nagyon meglepte Pekingben a hír, és azonnal visszatért Moszkvába, miután dühösen mutatott Bushra. Holbrooke is visszhangozta, hogy az oroszok valójában helyre akarják állítani hegemóniájukat azokon a területeken, amelyek történelmileg hozzájuk tartoztak, beleértve Ukrajnát is. Éppen ezért a korábbi szovjet köztársaságok megdöbbenve nézik Putyinnak ezt a törekvését. Holbrooke, aki diplomataként fontos szerepet játszott az egykori Jugoszlávia felbomlását követő konfliktusokban, egyértelműen a gonosz megtestesítőjének kívánta bemutatni Putyint nyilatkozataiban, feltehetően azért, hogy már ezzel is igazolja az Oroszországgal szembeni jövőbeni ellenségeskedéseket. Putyinnak ez a démonizálása az után kezdődött, hogy 2007. február 10-én a NATO egyik tanácskozásán, Münchenben elutasította a Bush-doktrínát és az Egyesült Államok (és az Amerika felett főhatalmat gyakorló pénzhatalom) igényét a világ feletti egyeduralomra. Putyin beszéde egyfajta orosz függetlenségi nyilatkozatnak is tekinthető, amellyel ki akarta szabadítani magát a globális pénzuralmi diktatúra, és annak legfontosabb hatalmi eszköze, az Egyesült Államok hegemóniája alól. Ezután a beszéd után Putyin pénzuralmi világelit olyan ellenségei közé került, mint az iráni, a venezuelai, a bolíviai elnök, valamint a korábbi kubai államfő. A világsajtó nem közölte le Putyinnak a beszédét, ezért mi most ezt részben pótoljuk. Putyin ebben a beszédében kemény bírálatban részesítette a Bush kormányzat külpolitikai stílusát és magatartását. "Az egypólusú világ olyan világra utal, amelyben csak egy úr, egyetlen szuverén - egyetlen hatalmi-, erő- és döntéshozó-központ van. A végén ez nemcsak ártalmas mindazokra, akik a rendszeren belül vannak, de káros magára a szuverénre is, mert belülről pusztítja el magát... Ami még ennél is fontosabb, hogy ez a fajta modell súlyosan hibás, mert ebben a rendben nincsenek és nem is lehetnek meg a modern civilizáció számára a morális alapok." "Az egypólusú és gyakran törvénytelen akciók nem oldják meg a problémákat. Sőt, mi több, új emberi tragédiákat okoznak, a feszültségek új központjait hozzák létre. Ítéljék meg önök! A háborúk valamint helyi és regionális konfliktusok nem tűntek el. Többen halnak meg mint korábban. Lényegesen többen. Sokkal többen! Napjainkban tanúi lehetünk az erőszak csaknem korlátlan használatának - a katonai erőszaknak - a nemzetközi viszonyokban, és ez az erőszak beletaszítja a világot az állandó konfliktusok szakadékába. Láthatjuk a nemzetközi jog alapelveinek az egyre nagyobb megvetését. És független jogi normák egyszerűen egyre növekvő mértékben közelítenek egyetlen állam jogrendszeréhez. Egyetlen állam, az Egyesült Államok, túllépte a nemzetközi korlátokat minden vonatkozásban. Ez jól látható a gazdasági, a politikai, a kulturális és nevelési politikában, amit rákényszerít más nemzetekre. Nos, ki szereti mindezt? Ki az, akit mindez boldoggá tesz? A nemzetközi viszonyokban egyre inkább tanúi lehetünk az arra irányuló törekvésnek, hogy egy adott kérdést a jelenlegi politikai légkörre alapozott, ún. "politikai szükségszerűség" alapján oldjuk meg. És ez természetesen rendkívül veszélyes. Ez végül azt eredményezi, hogy ténylegesen senki sem érzi biztonságban magát. Hangsúlyozni akarom - senki nem érzi biztonságban magát! Azért, mert senki sem érezheti, hogy a nemzetközi jog, mint valami kőfal meg fogja védelmezni. Egy ilyen politika természetesen a fegyverkezési versenyhez vezet. Meggyőződésem, hogy egy olyan döntőponthoz érkeztünk, amikor komolyan át kell gondolnunk, hogy milyen legyen a globális biztonság rendszere." Putyinnak ezt a kemény bírálatát a legtekintélyesebb amerikai politikai és nemzetközi jogi szakértők indokoltnak találták. A Cato Institute alelnöke, Ted Galen Carpenter, ezt így fejezte ki: "Ideje, hogy Washington nagyobb tisztelettel és óvatossággal kezelje Moszkvát, mint azt az elmúlt 15 év során tette. Kialakítottunk egy olyan magatartást, hogy nyugodtan betörhetünk egy hagyományos orosz befolyási övezetbe, úgysem tehetnek ellene semmit. Ezen változtatnunk kell. Oroszország ma nem elég erős ahhoz, hogy teljes ellensúlya legyen Amerikának, de befolyása egyre nő, s ezt tudomásul kell vennünk." Itt külön kell szólni az amerikai rakétaelhárító rendszer csehországi és lengyelországi telepítéséről. Putyin rámutatott, hogy ez megnyitja a nukleáris fegyverkezés új korszakát. Ennek elkerülése végett orosz-amerikai kétoldali tárgyalásokat javasolt. A

143

müncheni NATO tanácskozáson részt vevő Robert Gates, amerikai védelmi miniszter nem reagált Putyinnak a kezdeményezésére, arra hivatkozott, hogy a szóbanforgó rakétaelhárító rendszerek nem az orosz relációt érintik, mert feladatuk Irán vagy az Alkaida terrorszervezet feltételezett rakétatámadásának az elhárítása. Gates magyarázata azonban nem volt meggyőző, és több amerikai szakértő, köztük Marshall Goldman, a Harward Egyetem professzora, úgy gondolta, hogy Putyin tárgyalási javaslatát komolyan kell venni. Putyin Münchenben arra is utalt, hogy 1990-ben Manfred Wörner, akkori NATO főtitkár, megígérte: Németországtól keletre nem állomásoznak NATO egységek. Ezt az álláspontot azért tartják veszélyesnek, mert azt sugallhatja, hogy a Kreml külön kategóriába sorolja azokat a NATO-tagállamokat, amelyek korábban a szovjet befolyási övezethez tartoztak. Fenyeget-e a hidegháború visszatérése? A 2008 augusztus közepén lezajlott összetűzés, amelyet a grúz kormány kezdeményezett, amikor parancsot adott Dél-Oszétia megtámadására, számos jel szerint közelebb hozta a világot egy olyan hidegháborús helyzethez, amelyben akár műhibából is nukleáris konfliktusra kerülhet sor a világ első és a világ második legerősebb atomhatalma között. Az Egyesült Államok tömegtájékoztatása gátlástalanul vezeti félre a közvéleményt, amikor egyoldalúan Moszkvát tünteti fel agresszorként. Az is lehet, hogy olyan helyzet kialakítására törekednek az Egyesült Államok jelenlegi vezetői, amelyek a következő amerikai elnököt arra kényszerítenék, hogy a Bush-doktrínát kövesse ő is, a NATO katonai szerepét illetően. A varsói szerződés 1991-ben történt feloszlatása óta az egykori Szovjetunió hegemóniája alá tartozott államokat egymás után beléptették a NATO-ba. A Nyugat válaszolhatott volna úgy is a Varsói Szerződés feloszlatására, hogy tárgyalásokat kezd a NATO feloszlatásáról. Ehelyett folyamatosan annak a szemtanúi lehetünk, hogy az Amerikát is uraló pénzimpérium legfelsőbb döntéshozói az Egyesült Államokat eszközként használva, globális birodalmuk kiépítését tekintették elsődleges céljuknak. Ebbe a világstratégiába illeszthetőek azok a katonai bázisok, amelyek Koszovótól, Lengyelországon, Törökországon és Irakon keresztül egész Afganisztánig terjedő hálózatot alkotnak. 1999-ben Magyarország, Lengyelország és a Cseh Köztársaság csatlakozott NATO-hoz. 2004-ben követte példájukat Bulgária, Észtország, Lettország, Litvánia, Románia és Szlovákia. Most Washington fokozódó nyomást gyakorol Németországra és Franciaországra, hogy ha lehet, még 2008 decemberéig vegyék fel a NATO-ba Grúziát és Ukrajnát is. Ha áttekintjük Grúzia belső helyzetét, konfliktusát Abháziával és Dél-Oszétiával, akkor megérthetjük, hogy miért félnek az oszétok a rendkívül erőszakos grúz nacionalizmustól, és miért érzik úgy, hogy a jelenlegi grúz elnök, Miheil Szaakasvili annak a soviniszta politikának a folytatója, amelyet Zviad Gamszahurdia gyakorolt a kisebbségekkel szemben. A grúz elnök Washington embere Közismert, hogy a jelenlegi grúz elnök amerikai pénzügyi és titkosszolgálati támogatással került hatalomra 2003 decemberében. A kifinomult módszerekkel előkészített rendszerváltást a washingtoni külügyminisztérium, a Soros Alapítvány, valamint a Pentagonhoz és az amerikai titkosszolgálathoz kapcsolható ügynökségek finanszírozták. Azért döntöttek úgy, hogy tömeg-elégedetlenég mesterséges felszításával lecserélik Eduard Sevardnadze grúz elnököt (aki korábban nagy szolgálatot tett a Nyugatnak külügyminiszterként a Szovjetunió békés felszámolásában való aktív részvételével), mert a veterán politikus többé már nem volt hasznos Washington számára. Különösen az pecsételte meg sorsát, hogy az egyébként "szabadkőműves pátriárkának" is nevezett Sevardnadze komoly tárgyalásokat kezdett Moszkvával a Grúzián áthaladó energiahordozó vezetékek használatáról, és azok magántulajdonba adásáról. A "Wall Street Journal" 2003. november 24-i számában megírja, hogy ún. "NGO"-k, (azaz nem kormányzati szervezetek) egész sora vett részt a nyugat-barát és angolul beszélő grúz fiatalok felkészítésében a vértelen hatalomátvétel végrehajtására. A szervezést Richard Miles a Tbiliszibe akkreditált amerikai nagykövet irányította. Miles korábban Belgrádban volt nagykövet, és ott sikeresen vezényelte le a CIA által támogatott vértelen puccsot Szlobodan Milosevics megbuktatására. Kulcsszerepet játszott Soros György "Nyílt társadalom" elnevezésű grúziai alapítványa is. Részt vett a művi úton előállított tömegelégedetlenség felszításában a washingtoni központtal működő Freedom House alapítvány is, amelynek a CIA korábbi főnöke, James Woolsey, az elnöke. Részt vett az akcióban az amerikai kongresszus által finanszírozott "National Endowment for Democracy" (A Demokráciáért Nemzeti Alapítvány) is. Ezt az ügynökséget Ronald Reagan, akkori elnök hozta létre az 1980-as években, hogy magánszervezetek készítsenek elő olyan kormánycseréket vagy rendszerváltásokat, amelyek korábban a CIA feladatkörébe tartoztak. Ami a Soros György által finanszírozott szervezeteket illeti, közülük többnek is távozniuk kellett több európai országból, így például Prágából és Moszkvából is. Kína szintén kiutasította az országból 1989 után. Soros György, aki hosszabb időn át az amerikai külpolitika alakításában kulcsszerepet betöltő, "Council on Foreign Relations" (Külkapcsolatok Tanácsa) nevű szervezet egyik igazgatója volt, az amerikai külügyminisztérium emberjogi szervezetével (US State Department of the Human Rights Watch) közösen finanszírozta a grúziai és ukrajnai "bársonyos" rendszerváltásokat.

144

Az amerikai külügyminisztérium alapította Grúziában a "Szabadság Intézetet" (Georgia Liberty Institute), amelyet Szaakasvili irányított. A New Yorki Columbia Egyetem 36 éves végzősét szemelték ki a nem kellően engedelmesnek bizonyuló Sevardnadze lecserélésére. A Szabadság Intézet hozta létre a Kmara-t, amely azt jelenti grúz nyelven, hogy "Elég!". Ez a szervezet 2003 tavaszán jött létre, amikor Szaakasvili és a számára felfogadott grúz diákaktivisták Belgrádba utaztak, hogy megtanulják az amerikaiak által finanszírozott szerb Otpor-aktivistáktól a sikeres kormánybuktatás módszereit. A Kmara-aktivistákat vezetőjükkel együtt Soros György finanszírozta. A pénzhatalomnak e világsztárrá lett frontembere jelentette ki Moszkvában az 1990-es évek elején, hogy "a nagy pénzek csinálják a történelmet". A felfogadott grúz fiatalok megtanulták a Gene Sharp által kidolgozott "erőszakmentesség, mint hadviselési módszer" alkalmazását a belgrádi Erőszakmentes Ellenállás (Center for Non-violent Resistence) Központjában. Hatalomra kerülve, Szaakasvili már 2004 januárjában megkezdte barátainak és rokonainak a magas állásokba helyezését. 2005 februárjában azonban váratlanul meghalt Zurab Zsvania miniszterelnök. A hivatalos álláspont szerint egy hibás gázmelegítő miatt gázmérgezésben halt meg. Ezt a magyarázatot azok, akik közelebbről ismerik a grúziai viszonyokat, a mindennapos gyilkosságokat, bűncselekményeket, a társadalmi elfajulás és bomlás mértékét, soha nem fogadták el. Zsvania halálát követően hamarosan meghalt a grúz miniszterelnök hivatalának egyik vezetője, Georgi Khelashvili, állítólag öngyilkos lett egy napra rá, hogy főnöke, Zsvania életét vesztette. Szaakasvili környezetének több tagja is közreműködhetett a miniszterelnök halálában. Gia Khurashvili, grúz közgazdász még Zsvania halála előtt cikket jelentetett meg a Rosanans című lapban, amelyben beszámol arról, hogy a kormányfő ellenzi Grúzia fő gázvezetékének az eladását. Khurashvilit magát is, a lap főszerkesztőjével együtt, életveszélyesen megfenyegették. Több szakértő is az energiahordozó vezetékek körüli vitára vezeti vissza Zsvania meggyilkolását. Zsvanianak a testvére, Georgi is jelzést kapott, hogy meggyilkolják a miniszterelnököt. Amikor pedig az amerikai külügyminisztérium meghívására Zsvaniat Washingtonban kitüntették a szabadság érdeméremmel, Szaakasvili dühében halálsápadt lett, mert felismerte, hogy Zsvania veszélyes riválissá vált számára. A ma 41 éves grúz elnök ügyesen használta a tömegtájékoztatást, és úgy állította be magát, mint a korrupció elleni küzdelem rettenthetetlen harcosát. Egyidejűleg családjának számos tagját nagy jövedelemmel járó kormányzati állásokba helyezte, egyikük a Baku-Ceyhan kőolaj- és földgázvezeték program fő tanácsadója lett. Elnökként a hivatalos Amerika kedvenc demokratája, tömeges letartóztatásokat hajtott végre, bebörtönözve és megkínozva politikai ellenfeleit. A korrupciót rekordméretűvé növelte. Szaakasvili valójában egypárti uralmi rendszert vezetett be egy látszat-ellenzékkel, amelynek átengedte a parlamenti helyek kis részét. A grúz demokratúrának ez a megszemélyesítője a maga számára Ceausescu-hoz, Románia egykori kommunista önkényúrához, méltó palotát építtetett Tbiliszi külvárosában. Szaakasvili 2005-ig a Soros Alapítvány New Yorki központjából kapta fizetését. A Columbia Egyetem egykori diákját a Fehér Házban meghatározó szerephez jutott neo-konzervatívok és izraeli szövetségeseik is felkarolták, és a korábban orosz uralom alatt álló, de ma már az Egyesült Államok barátjának - pontosabban csatlósának, vazallusának - számító demokratikus állam modelljeként reklámozták. Grúziában azonban a lakosság jelentős része megtapasztalhatta a megfélemlítést, és azt, hogy a Szaakasvili-rendszer gépezetét megvesztegetéssel kell olajozni, hogy jól működjön. A választásokra is a tömeges választási csalás volt a jellemző. Amerikai pénz, katonai-kiképzők és tanácsadók, valamint hírszerzőügynökök nagy számban érkeztek Grúziába. Megjelentek az izraeli fegyverkereskedők, üzletemberek és hírszerző szervezetek. Szaakasvili több, mint 200 millió dollár értékben vásárolt fegyvereket, a Bush-kormányzat pedig szemrebbenés nélkül megszegte azokat a megállapodásokat, amelyeket az Egyesült Államok még Gorbacsovval kötött. Ezek szerint nem terjesztik ki a NATO-t azokra az országokra, amelyek korábban a tulajdonképpeni Szovjetunióhoz tartoztak. Ezeket az írásban is rögzített megállapodásokat már Clinton elnök is megszegte. Az alkoholizáló, erélytelen, betegeskedő és gyengeakaratú Jelcin elnökségének az idején a tudatosan csődbe juttatott Oroszország tehetetlen volt a Nyugat szószegéseivel szemben. Putyin elnöksége során Oroszország fokozatosan visszaszerezte önrendelkezésének egy részét, hiszen a Nyugat bábjának bizonyult Jelcin ideje alatt nemcsak az orosz nemzeti vagyont hordták szét a nemzetközi pénzimpériumhoz tartozó vagy velük szövetkezett oligarchiák, hanem magának az államnak a funkcióit is kisajátították, illetve megbénították. Az orosz állam odáig süllyedt, hogy nemcsak a bányászokat meg a pedagógusokat nem tudta hosszú hónapokon át fizetni, de az orosz hadsereg tisztjei is több, mint fél éven át fizetés nélkül maradtak. Mindez azért következhetett be, mert a gátlástalan és cinikus új-vagyonos réteg az adófizetési kötelezettségének sem tett eleget. Nos, Putyin ezt a szabadrablást szüntette meg, és ez már elég volt ahhoz, hogy Oroszország elindulhasson a felemelkedés útján. Ezt a törekvését csak megtámogatta, hogy az energiahordozók rekordmagasságot elérő áraiból jelentős jövedelemhez jutott. A cinizmusról és kétszínűségről közismert neo-konzervatív körök azonnal Münchent emlegették, és a II. világháborút megelőző többi mítoszra hivatkoztak. Az a neo-konzervatív Bush, aki elrendelte Afganisztán, Irak és Szomália invázióját (és máig nem zárja ki egy Irán elleni háború lehetőségét), kezdte Moszkvát agresszióval vádolni. Mindez nem azt jelenti, hogy a jelenlegi orosz vezetők szentek lennének. Ha valaki ilyen szenteket keres, akkor legjobb, ha a templomi angyalkák szobraihoz járul, mert azok bizonyára nem követnek el bűnöket. Putyin természetesen Oroszország további leépülését akarta

145

megakadályozni, amikor keményen elfojtotta a csecsenek függetlenedési törekvéseit. A csecsen konfliktus hátterében is az olajvezeték probléma húzódott. Egy függetlenné vált Csecsen Köztársaság - Grúziához hasonlóan - lehetővé tette volna kizárólag nyugati ellenőrzés alatt álló kőolaj-és földgázvezeték megépítését, Oroszország kizárásával. A moszkvai vezetés - eltérően a csecsenek önrendelkezésétől - most együttérzően beszél az oszétok önrendelkezési jogáról, akik szabadulni akarnak a velük szemben kemény nacionalizmust érvényesítő grúz uralomtól. A reálpolitika azonban gyakran elkerülhetetlenné tesz ilyen kettős-viszonyulást. De itt is szükséges a mértéktartás. A csecsen problematikához hozzátartozik, hogy bizonyíthatóan részt vettek benne nyugati titkos szolgálatok, elsősorban a brit hálózatok. Erre vonatkozóan kellő számú bizonyíték került napvilágra. Ki Szaakasvili megbízottja Washingtonban? Randy Scheunemann kétszemélyes - hivatásos lobbizással foglalkozó - cége, az "Orion Strategies" 2007 januárjától 2008 márciusáig 290 ezer dollárt kapott Szaakasvilitől. Ezt a pénzt azért kapta a Washingtonban hivatalosan is külföldi állam, Grúzia ügynökeként nyilvántartott lobbizó, hogy érje el Grúzia mielőbbi felvételét a NATO-ba, és így ez a bizonytalan belső helyzetű kaukázusi ország a NATO védőernyője alá kerülhessen. Az Észak-Atlanti Szerződés egyik legfontosabb rendelkezése az, hogy ha valamelyik NATO-tagállamot támadás ér, akkor az a NATO összes tagállama elleni támadásnak számít "a mindenki egyért. és egy mindenkiért" elv alapján. Ezért bármely tagállamot ér támadás az Casus Bellinek (háborús oknak) számít, mégpedig úgy, hogy Casus Foederis-t (szövetségi esetet) képez. E nemzetközi jogi szakkifejezések azt jelentik, hogy olyan háborús ok következett be, amely egyben szövetségi esemény, azaz olyan ok, amely a katonai szövetség egészének az együttes fellépését váltja ki a NATO-szerződés rendelkezései értelmében. Ha tehát Scheunemann teljesíti megbízójának a kívánságát, akkor Amerika máris arra kényszerülne európai szövetségeseivel együtt, hogy háborút viseljen Oroszországgal az ingatag belső-helyzetű Grúzia érdekében. Scheunemann tehát azért kapott busás fizetést, hogy amerikaiak harcoljanak és haljanak meg egy számukra teljesen érdektelen háborúban. Még Robert Gates Amerika jelenlegi védelmi minisztere is azt mondta, hogy "45 éven át arra törekedtünk, hogy elkerüljük a fegyveres összeütközést Oroszországgal, és nem fogunk most egy ilyet felvállalni." Bush elnök is megerősítette, hogy Amerika nem ad katonai választ Oroszország grúziai fellépésére. Ez annak a realitásnak a józan belátása, hogy Oroszország ellenőrzi Dél-Oszétiát és Abháziát, valamint egy kisebb sávot Grúziában, és mindez nem képez háborús okot. Ennek a fényében értelmetlen mindaz, amit a két elnökjelölt: McCain, Obama, valamint két hivatalban lévő politikus, Bush elnök és Merkel, német kancellár mondanak, hogy Grúziát be kell léptetni a NATO-ba. Scheunemann azonban nemcsak Grúziától kapott jelentős összegeket azért, hogy beléptesse az országot a NATO-ba, hanem busásan megfizette szolgálatait Románia és Lettország is. E két országnak sikerült a NATO védelmi-garanciákat megszerezni, és majdnem ez volt a helyzet Grúziával is, hiszen Bush elnök Bukarestben már kezdeményezte a NATO-ba történő felvételét. Nos, ki ez a Randy Scheunemann? Biztonsággal állíthatjuk, hogy meggyőződéses háborúpárti, és a neo-konzervatív érdekcsoport hálózatának a tagja. Egyik aláírója a "Project for the New American Century" nevű neo-konzervatív kutatóközpont Clinton korábbi amerikai elnökhöz intézett levelének. Ebben a PNAC - négy évvel 2001. szeptember 11. tragikus eseményei előtt - már sürgeti az Irak elleni háború megindítását. Scheunemann aláírta azt a PNAC által Bush elnökhöz intézet ultimátumot is, amelyben 9/11 követő kilencedik napon a neo-konzervatív érdekszövetség megfenyegeti Busht arra az esetre, ha nem indítana háborút Irak ellen. Scheunemann a "Committee for the Liberation of Iraq" (Bizottság Irak Felszabadítására) nevű propaganda frontszervezet ügyvezető igazgatójaként Ahmad Chalabi ügynöke volt, és hatékonyan közreműködött az amerikaiak megtévesztésében és az Egyesült Államoknak az Irak elleni háborúba történő beléptetésében. A kudarcot vallott grúz elnöknek ez a washingtoni ügynöke jelenleg McCain republikánus elnökjelölt fő politikai tanácsadója, egy potenciális új Henry Kissinger, vagy Zbigniev Brzezinsky, ha John McCain bekerülne a Fehér Házba. Scheunemann ma a neo-konzervatív érdekcsoport fő ügynöke McCain táborában, és ha számításba vesszük, hogy ennek az érdekcsoportnak sikerült Amerikát belerántania az Afganisztán és az Irak elleni háborúba, most pedig egyre erősebben készíti elő az Irán elleni háborút, akkor már képet alkothatunk arról, mennyire veszélyes az a politika, amit Oroszországgal szemben a nagyhatalmi versengés keretében folytatnak. A nagyhatalmi sakkjátszma titkos háttere Figyelemre méltó az a hipotézis, amelyet Mike Whitney, a tekintélyes amerikai újságíró és közéleti személyiség, fejtett ki az Interneten 2008. augusztus 21-én közzétett írásában. Ebben arra a kérdésre keresi a választ, hogy vajon a neo-konzervatív érdekcsoportok robbantották-e ki a kaukázusi villámháborút? Már utaltunk rá, hogy Putyin még Oroszország elnökeként elutasította Bush egyoldalú döntését Koszovó függetlenségéről. Szerbia, amely hagyományosan Oroszország szövetségese,

146

ezt a döntést ellenezte. Koszovó elszakadása egyben az ENSZ alapokmányának a megszegése is. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa soha nem hagyta jóvá ezt a döntést. Moszkvának azt a magatartását, amelyet a kaukázusi háborúban tanúsított, a koszovói függetlenség kikiáltásával is kapcsolatba kell hozni. Ha Koszovó elszakadhat Szerbiától, akkor Dél-Oszétia is megteheti ugyanezt kiválva Grúziából. Már tudunk arról, hogy izraeli tanácsadók Grúziában a konfliktust megelőzően megállapodást akartak kötni Moszkvával. E szerint Oroszország nem szállítana csúcstechnológiájú védelmi rendszereket Iránnak. Mike Whitney azt feltételezi - hangsúlyozom feltételezi! - hogy Putyin megállapodott titokban Izraellel: beszünteti Iránnak a csúcstechnológiájú fegyverrendszerek eladását, ha Izrael cserébe belemanőverezi a szűklátókörű Szaakasvilit Dél-Oszétia megtámadásába. Ez jó alkalmat nyújtana Oroszországnak egy védelmi jellegű ellentámadásra, és Dél-Oszétia tényleges és végleges annexiójára. A kérdés az volt: hajlandók-e a neo-konzervatív politikacsinálók elhomályosítani a forrófejű Szaakasvili látását csak azért, hogy leállítsák az Iránba irányuló orosz fegyverszállításokat? Egyelőre semmi biztosat nem lehet tudni. Tény viszont az, hogy az orosz fegyveres erők már jó előre felkészültek egy nagy erejű ellentámadásra, ami arra utal, hogy időben és kellően tájékozottak voltak. Mike Whitney írásában idéz George Friedman "The Russo-Georgian War and the Balance of Power" (Az orosz-grúz háború és a hatalmi egyensúly) című cikkéből, amely a Stratfor-ban jelent meg. (A Stratfor a világ vezető online fóruma, amely elsősorban geopolitikai információkat, hírszerzési adatokat szolgáltat képzett, hivatásos hírszerzők és elemzők közreműködésével. A Stratfor közread nyomtatott formában is bizalmas tájékoztatásokat magánszemélyek, globális multinacionális cégek, valamint állami és kormányzati szervezetek számára. A Stratfort dr. George Friedman alapította 1996ban, és központja a texasi Austinban van.) Idézünk George Friedman cikkéből: "Az Egyesült Államok mintegy 130 katonai tanácsadót alkalmaz Grúziában, civil tanácsadókkal, szerződéskötőkkel, akik a grúz kormányzat és a grúz üzleti élet minden vonatkozásával foglalkoznak. Elképzelhetetlen, hogy az amerikaiak ne tudtak volna a grúz mozgósításról és szándékokról. Az is elképzelhetetlen, hogy az amerikaiak ne tudtak volna arról, hogy Oroszország jelentős erőket vont össze a Dél-Oszét határon. Az amerikai műszaki hírszerző szolgálat a műholdas fényképekről és a robot-légifelderítő eszközökből nyert információk alapján ne tudott volna arról a tényről, hogy több ezer főnyi orosz fegyveres erő foglalt el előretolt állásokat. Az oroszok világosan tudták, hogy a grúzok támadásra készülnek. Hogyan lehet az, hogy az Egyesült Államok nem tudott az oroszokéról? Valóban, tekintettel az orosz csapatok helyzetére, hogyan hagyhatták figyelmen kívül a hírszerző elemzők azt a lehetőséget, hogy az oroszok csapdát állítottak abban a reményben, hogy egy grúziai invázió igazolhatja a saját ellentámadásukat?" Whitney rámutat, hogy az Egyesült Államok számára a Közel-Kelet - különösen Irán - sokkal fontosabb, mint a Kaukázus. Az Egyesült Államok rá akarja venni az oroszokat, hogy vegyenek részt az Irán elleni szankciókban. Még ennél is fontosabb, hogy ne adjanak el az oroszok fegyvereket Iránnak, különösen tartózkodjanak a nagyon hatékony S-300 típusú légvédelmi rendszer átadásától. Grúzia mellékes ügy az Egyesült Államok számára. Irán a fontos ügy. Az oroszoknak módjában áll komoly nehézségeket támasztani az Egyesült Államoknak nemcsak Iránban, hanem olyan országokban is, mint Szíria, ahova ugyancsak szállíthatnak csúcstechnológiájú fegyvereket. George Friedman elemzése a neo-konzervatív elgondolásokat megerősíti. Elképzelhető, hogy a "valamit valamiért" módszer segítségével így tudták rávenni a neo-konzervatív érdekcsoportok a jelenlegi orosz vezetést arra, hogy Irán ne kaphassa meg a csúcstechnológiájú orosz védelmi fegyvereket. Ha valóban szerepet játszottak ilyen háttérmegfontolások, akkor a neokonzervatív stratégáknak mindössze Szaakasvilit kellett megtéveszteniük, mert ezután a dolgok már maguktól mennek a saját logikájuk szerint. Ténylegesen annak lehetünk tanúi, hogy ezúttal is előálltak nem szándékolt következmények. Így például a Bush kormányzat lehetősége a Kaszpi-medence energiahordozóinak a Nyugat számára való biztosítására, továbbá Grúzia NATO-hoz történő csatlakozása vonatkozásában jelentősen meggyöngültek. Whitney is tudja, hogy ez a hipotézise még tényekkel történő alátámasztást igényel. Úgy véli azonban, hogy ahol konfliktusok robbannak ki, ott előbb-utóbb megtalálják a neo-konzervatívok újlenyomatait is. A Bilderberg Csoport és a nagyhatalmi vetélkedés Az egyetlen valódi szuperhatalom, a Pénzimpérium - amelyet mi Orwelliának nevezünk - 1954 óta rendszeresen tanácskozásra hívja meg a világelit legfontosabb személyiségeit. A Bilderberg Csoport tagjai a világ leghatalmasabb döntéshozó szervezetei és azok képviselői. Kezdettől fogva a szigorú titkolózás veszi körül, és ma már tud a világ ennek a nagyhatalmú csoportnak a működéséről, de továbbra is az áthatolhatatlan titkolódzás körülményei között működik. Még internetes honlapjuk sincs. Ebben a mondjuk úgy, félig titkos fontos intézményben, amelyet elemzők a világ informális árnyékkormányának, egyfajta világkormánynak tartanak, részt vesznek Észak-Amerika és Nyugat-Európa politikai, pénzügyi, korporációs, katonai és tömegtájékoztatási intézményeinek legfelső vezetői. Szemben a háttérhatalom másik intézményével, a Trilaterális Bizottsággal, amely szorosan együttműködik Ázsia vezető államaival, Japánnal, Kínával és Indiával, a Bilderberg Csoport igazi árnyékvilágkormány, amely valóban dönt a világstratégia legfontosabb kérdéseiről.

147

A 2008 évi Bilderberg tanácskozást ezúttal is a legnagyobb titoktartása közepette Amerika Virginia nevű tagállamában, Chantilly városkában tartották a Westfields Marriott nevű luxusszállóban június 5-től június 8-ig. Az 56. Bilderberg tanácskozáson megvitatták a nukleárisfegyver-mentes világ, a kibernetikus terrorizmus, Afrika, Oroszország kérdését, a világ pénzügyi helyzetét, a protekcionizmust, az Egyesült Államok és az Európai Unió viszonyát, az afganisztáni és a pakisztáni helyzetet, a Nyugat viszonyát az iszlámhoz, valamint kiemelten foglalkoztak az Irán elleni háború lehetőségével. A 140 résztvevő kétharmada Európából, a többi Észak-Amerikából érkezett. Egy-harmaduk politikus és magas beosztású kormányzati képviselő, kétharmaduk pedig a pénzügyi, az ipari, a munkaügyi, az oktatási és a tömegtájékoztatási intézmények vezetőiből állt. A résztvevők listája a következő honlapon olvasható: http://www.americanfreepress.net/html/bilderberg_list_2008.html. Úgy tűnik, mintha a republikánus és a demokratapárti elnökjelölt nem vett volna részt a tanácskozáson, de távollétüket egyik fél sem erősítette meg, amiből arra is lehet következtetni, hogy mégiscsak jelen voltak valamilyen formában. Ott volt még Condoleeza Rice külügy-, és Robert Gates védlemi miniszter. A nagyhatalmú Federal Reserve System-et (FED), annak elnöke, Ben Bernanke képviselte. A Bilderberg találkozókat viszonylag kis létszámú, rugalmas, informális összejöveteleknek tekintik, ahol állítólag nem készülnek hivatalos feljegyzések és formális döntéseket sem hoznak. Ennek megfelelően csak szóban fogalmazzák meg a kívánatos döntéseiket, amelyekről a résztvevők nem szavaznak. A kiadott tájékoztatók is csak semmitmondó közlemények. A résztvevőkkel kapcsolatban is azt hangsúlyozzák, hogy tudásuk, tapasztalatuk és tekintélyük alapján kapnak meghívást, és nem hivatalos rangjuk miatt. Magyar részről már korábban Surányi György, a Nemzeti Bank volt elnökének a nevét is olvashattuk a meghívottak listáján. Chantillyben a Fidesz kormány külügyminisztere, Martonyi János képviselte Magyarországot. Magyar származású személyek, mint például George Soros, is szerepeltek a Bilderberg tanácskozások résztvevői között, de ők nem a magyarság képviseletében vettek részt. Irán kérdését, a Közel-Keleti helyzetet, a terrorizmus elleni háború kérdéseit, beleértve az Oroszországhoz való viszony kérdéseit már megvitatták a Bilderberg Csoport tagjai 2006-ban, a kanadai Ottawában tartott tanácskozáson is. Chantillyben mind Robert Gates, mind Condy Rice arra szólította fel a Bilderberg tanácskozás európai résztvevőit, hogy támogassák az Irán elleni támadást. Mindketten keményen lobbiztak (a nagy titoktartás ellenére kiszivárgott hírek szerint) egy Irán elleni gyors és elsöprő erejű támadás érdekében. Kísérletet tettek olyan konszenzus kialakítására, amely a Bilderberg Csoporton belül az Iraki háború idején 2002-ben kialakult. Az idei Bilderberg tanácskozáson azonban nem várt ellenállásba ütköztek. A Bilderberg Csoportban elhangzó ellenvetések is hozzájárulhattak ahhoz, hogy Bush elnök csak feltételes hozzájárulását adta egy Irán ellen végrehajtott izraeli légi csapás támogatásához. Az Arutz Sheva (Israeli Media Network) tette közzé 2008. július 13-án, hogy egy magas beosztású tisztviselő a Pentagonban arról tájékoztatta: Bush elnök hozzájárult az Irán elleni csapáshoz, ha a szakciók és a többi nem katonai jellegű eszköz alkalmazása eredménytelen maradna. Az Arutz Sheva-nak ezt a nem megerősített jelentését úgy értékelték, hogy Izrael sárga fényjelzést kapott (Amber Light) zöld jelzés helyett. A legfelső szintű amerikai katonai vezetők elleneznek egy Irán elleni légi csapást, elsősorban annak politikai és gazdasági következményei miatt. A sárga fény azt jelenti, hogy Izrael folytathatja az előkészületeket, riadókészültségben állhat egy azonnali támadás végrehajtására, és minderről időben kell jelzést adnia. A sárga jelzést a zöld fénytől az különbözteti meg, hogy Izrael nem számíthat az Egyesült Államok katonai támogatására egy ilyen légi-csapáshoz, mondta a már hivatkozott magas rangú Pentagon tisztségviselő. Annak ellenére, hogy Izrael hajtja végre a feltételezett iráni nukleáris fenyegetés elhárításának kényes feladatát, az izraeli légierő nem kap engedélyt arra, hogy üzemanyagot vehessen fel az iraki amerikai légitámaszpontokon. Ezek ellentmondanak azoknak a jelentéseknek, hogy az izraeli légierő bizonyos egységei máris jelen vannak Irakban, és gyakorolják az áthaladást és az üzemanyag-felvételt. Úgy tűnik, hogy a Bilderberg Csoport aggodalmai miatt Amerika Izraelre hagyja: egyedül kezelje az Iránból várható esetleges nukleáris fenyegetést. A Pentagon képviselője szerint a Bush kormányzat nem támadja meg Iránt. Erről már megszületett a döntés. Ugyanakkor az elnök valóban aggódik az Izrael elleni esetleges nukleáris fenyegetés miatt, és nem hiszi, hogy Iránt az erőn kívül bármi más eltéríthetné. Ugyanez a forrás azt is közölte: ha nincs szilárd terv, akkor a sárga fény soha nem fordul át zöldre. Izrael Irán elleni támadásának amerikai támogatása a Pentagonon belül erős ellenállásba ütközött, elsősorban azért, mert az amerikai stratégák tartanak az iráni ellenlépésektől, amelyek veszélyeztethetik az Irakban és az Afganisztánban állomásozó amerikai katonák életét. Izrael félelme attól, hogy Irán potenciális atomhatalommá válva veszélyeztetheti Izrael jelenlegi stratégiai helyzetét, megfosztva őt a jelenlegi nukleáris monopóliumából származó előnyöktől, esetleg valóban rábírta az izraeli vezetést arra, hogy Oroszországot a hátsó kapun bevonva állítsa a maga oldalára, és így érje el: Moszkva ne szállítson Izrael potenciális ellenfelének csúcstechnológiájú védelmi fegyvereket. Az emberi civilizáció azonban sajátosan működik. Az abházok és az oszétok félnek a nagyhatalmú és ezzel a hatalommal visszaélő grúz többségtől. Grúzia, a viszonylag kis ország fél a nagyhatalmú és hatalmukkal gyakran visszaélő oroszoktól.

148

Oroszország retteg az őt egyre jobban körülkerítő Egyesült Államoktól, amely meg akarja fosztani a biztonságát szavatoló ballisztikus rakéták nyújtotta védelemtől. (Az amerikai globális rakétavédelmi pajzs valódi célja ugyanis az első nukleáris csapásmérés monopóliumának a biztosítása. Ily módon egy váratlan nukleáris csapást nem követhetne ellentámadás, mert a ballisztikus rakétákat a globális rakétavédelem megsemmisítené.) Oroszország attól is fél, hogy Amerika elveszi tőle azoknak a közép-ázsiai energiahordozóknak az ellenőrzését, amelyek hagyományosan az orosz érdekszférába tartoztak. De kitől fél az Egyesült Államok? Az Egyesült Államok a Pénzimpériumtól, ettől a rejtőzködő, de nagyon is létező valódi szuperhatalomtól fél. Nem véletlen, hogy ennek a rejtőzködő birodalomnak a struktúrái választják ki a mindenkori amerikai elnököt, és mindazokat a döntéshozókat, akik az Egyesült Államokat irányítják. Woodrow Wilson az Egyesült Államok 28-ik elnöke mondta 1920-ban, hogy "az Egyesült Államok kereskedelmének és iparának még a legnagyobbjai is félnek valakitől, félnek valamitől. Tudják, hogy létezik valahol egy hatalom, amely olyan szervezett, kifinomult és mindenre figyelő, olyan összefonódott és mindent átható, hogy jobban teszik, ha nem beszélnek hangosan, amikor elítélőleg nyilatkoznak róla." Ehhez már csak F. D. Roosevelt szavait tesszük hozzá, aki Amerika 32-ik elnöke volt: "A politikában semmi sem történik véletlenül. Ha valami megtörténik, biztosak lehetünk abban, hogy ez így lett eltervezve." Amerika irányítói tehát a Pénzimpérium nagyhatalmú uraitól rettegnek. De kitől félnek a Pénzimpériumnak az urai? Ők attól rettegnek, hogy egyszer csak a világ népei felismerik az őket fosztogató és az élet megmaradáshoz szükséges környezetet pusztító pénzuralmi rendszernek az alapvető hibáit, és felszámolva a globális magán-pénzmonopóliumot visszaállítják az emberiséget ingyenes közszolgáltatásként megillető közpénzrendszert. Ők egy ilyen világtörténelmi fordulattól félnek. Térjünk vissza napjaink grúzai eseményeihez. Ami jár a grúzoknak, nem jár az abházoknak és az oszétoknak Abházia, amely egy hagyományos fekete-tengeri üdülőterület, külön nyelvet beszélő, és valamikor autonómiával rendelkező lakossággal, saját kultúrával és történelemmel rendelkezik. Ugyanezt lehet elmondani Dél-Oszétiáról is, amely azonban viszonylag szegény, ritkán lakott terület az orosz-határ mentén. Amikor a Szovjetunió felbomlott, mindkét térség nyomban el akart szakadni a felettük kemény uralmat gyakorló grúzoktól, és ezért Dél-Oszétiában 1990-ben, Abháziában pedig 1992-ben véres konfliktusokra került sor. A grúzok és az oszétok között már 1989-ben kiéleződött az ellentét, és a térségbe rendfenntartás céljából bevonultak a szovjet hadsereg egységei. A zavargások 1990-ben folytatódtak, és a dél-oszétiai közigazgatás vezetői bejelentették, hogy el kívánnak szakadni Grúziától. 1991 december elején Jelcin találkozott a Fehér-Oroszországban, (Belaruszban) lévő Belovezsszkaja Puscsa nevű vadásztelepülésen Leonyid Kravcsuk ukrán és Sztanyiszlav Suskevics fehérorosz vezetővel, és december 8-án elhatározták, hogy eltörlik a Szovjetuniót, és kikiáltják az Uniót alkotó 15 köztársaság függetlenségét. Minthogy a Nyugat háttérben tevékenykedő legfelső döntéshozói a rendelkezésükre álló rejtett kapcsolatrendszerrel már korábban eldöntötték a Szovjetunió felbomlasztását, így a már kulcshelyzetben lévő szabadkőművesek és más hálózatiemberek segítségével ezt a jól előkészített tervet megvalósíthatták. Jelcin maga is szervesen beépült a rejtett hálózatokba, és később nyíltan is megkapta a Máltai Lovagrendbe való felvételét a velejáró díszekkel. Elmondhatjuk, hogy a Jelcin, Kravcsuk és Suskevics által hozott történelmi horderejű lépés megfelelt a Pénzimpérium legfelső vezetőinek, ugyanakkor az akkor érvényes szovjet alkotmány szabályait durván megszegte, mert 9 hónappal azon népszavazás után került rá sor, amikor a szovjet állampolgárok 76%-a a Szovjetunió megmaradása mellett voksolt. A választói akaratnak ez a semmibevevése nyíltan alkotmányellenes és antidemokratikus volt. Visszatérve Grúziára, amely ezzel az aktussal formailag független állammá vált, az új köztársasági elnök Zviad Gamszahurdia lett, aki korábban harcos másként-gondolkodó ellenzékiként szerzett nemzetközi hírnevet magának. (Többek között a magyarok mellett is kiállt 1956-ban, vállalva ennek a súlyos következményeit.) Ez a szamizdatos múltja miatt joggal demokratának tekintett közéleti személyiség mihelyt átvette a hatalmat, régi-vágású zsarnoknak bizonyult, aki rászabadította politikai ellenfeleire a milíciáját. A grúz társadalom ezt hamarosan megelégelte. Lázadás tört ki, amely elmozdította a helyéről a szabadság és az önrendelkezés egykori bajnokát. Gamszahurdia nem fogadta el lemondatását, és egy hegyi faluban a kormánycsapatokkal folytatott összetűzésben vesztette életét. A Szovjetunió széthullása és Grúzia függetlenségének elnyerése nem változtatott a dél-oszét szakadárok törekvésein. Az oszétok 1991-ben és 1992-ben két véres háborút is vívtak a Tbiliszi kormány csapataival. A második háború a dagoniszi megállapodással ért véget, amely egyebek között rögzítette a FÁK (Független Államok Közössége) és Oroszország békefenntartó szerepét. Ez ténylegesen önálló politikai képződménnyé alakította át Dél-Oszétiát.

149

Eduard Sevardnadze elnöksége idején Dél-Oszétiában enyhült az elszakadást követelő tömegnyomás. Amikor azonban a nyíltan orosz-ellenes Szaakasvili lett Grúzia elnöke 2004-ben, a szeparatizmus hívei ismét aktivizálódtak, mivel az új elnök nem titkolta: ha kell, erőszakkal is visszatereli Dél-Oszétiát a grúz fennhatóság alá. Az oszétok 2006-ban nyilvánították ki elszakadási szándékukat, a grúzok viszont ezzel egyidejűleg arról szavaztak, hogy Dél-Oszétia továbbra is maradjon a grúz állam része. Szaakasvili mindent elkövetett, hogy az orosz békefenntartókat nemzetközi békefenntartókkal váltsa fel. Ezek a próbálkozásai nem jártak sikerrel. Moszkva szoros kapcsolatokat ápol a gyakorlatilag független Dél-Oszétiával, valamint Abháziával, és a lakosság többsége orosz útlevélhez jutott. A belső fizetőeszköz is az orosz rubel lett. Dél-Oszétia államfője 2001-ben Eduard Kokojti lett, akit 2006-ban újraválasztottak. Kokojti Oroszországot tekinti a kaukázusi biztonság szavatolójának, és szoros kapcsolatot tart fenn Abháziával. Az abház vezetőkkel együtt kinyilvánította, hogy csatlakozni kíván Oroszországhoz. Az egyik feltételezés, hogy miért támadt rá Szaakasvili rakétákkal Csinvalli lakosaira az, hogy így akarta felszámolni a Grúzia NATO csatlakozását akadályozó belső konfliktusokat. Hering József, aki hosszú időn át teljesített tényleges katonai szolgálatot az izraeli hadseregben, és kiválóan beszél ivrit nyelven, (ez a héber nyelvnek mai, Izrael államban használt formája, azaz az új-héber nyelv) írja a hunhir.hu internetes lapon, hogy Szaakasvili grúz elnök 2008. augusztus 21-én kijelentette: "Grúziát tulajdonképpen az izraeliek uralják, és ő maga az Elbit és az Izraeli Légi Ipari Vállalat képviselője hazájában 'Nálunk izraeliek hozzák meg a döntéseket a háború és a béke ügyében' - Idézik Szaakasvilit a héber nyelvű Máhláká Risoná nevű izraeli világhálós hírportálon." Hering tájékoztatása szerint újságírók megkérdezték Szaakasvilit, hogy az orosz rosszallás miatt Izrael beszünteti-e a fegyverszállítmányokat Grúziának. A grúz elnök azt válaszolta, hogy erről, mármint a beszüntetésről, nem tud semmit. Szaakasvilit azokról a zsidókról is kérdezték, akik a háború kitörése után elmenekültek Grúziából. Erre Szaakasvili így válaszolt: "Nézze, két kettős-állampolgárságú zsidó miniszterem is van a grúz kormányban, s így nálunk izraeliek hozzák meg a fontos döntéseket a háború és a béke ügyében." A grúz védelmi-miniszter a 30 éves David Kezerasvili. 14 éves korában kivándorolt Izraelbe, de másfél év után visszatért Grúziába, ahol 26 éves korában már pénzügyminiszter volt, majd később a hadügyi tárcát kapta meg. A grúz kormány másik zsidó-származású és kettős-állampolgárságú tagja Timur Jakobasvili, aki Izrael reintegrációügyi minisztere. Ugyancsak Hering József tájékoztat minket arról 2008. augusztus 10-én kelt írásában, amely szintén az Interneten olvasható, hogy a háború kirobbanásakor Szaakasvili Washingtontól és az Európai Uniótól várt gyors segítséget. Háborús erőfeszítéseit azonban csak Izrael támogatja, de ő is csak közvetetten. A grúz elnök közvetlen környezetében több mint ezer izraeli katonai tanácsadó tevékenykedik, akiket a helybeli őrző-védő biztonsági szolgálatok is foglalkoztatnak. Az izraeli tanácsadók képezik ki a grúz katonai kommandós egységeket, a légierő, a haditengerészet, a tüzérség, és a katonai titkosszolgálat embereit. Tbilisziben a kormányzati negyedet is izraeliek biztosítják. Moszkva figyelmeztette Izraelt: hagyjon fel a grúz hadsereg támogatásával. A grúzok is figyelmeztetést kaptak, hogy ne folytassák a harci cselekményeket, mert akkor az orosz légierő bombázza a kőolajat és földgázt szállító vezetékeket. A DEBKAfile nevű izraeli hébernyelvű hírportál szerint az izraeli tanácsadók a háború kirobbanása előtt igyekeztek rávenni Szaakasvilit, hogy ne vezényelje a grúz katonákat Dél-Oszétiába. A grúz elnök azonban nem hallgatott rájuk. Hering József úgy látja, hogy a kaukázusi konfliktus mögött is az energiahordozók feletti ellenőrzés körüli hatalmi harc húzódik meg. A nyugati és az izraeli olajtársaságok szeretnék a Grúzián áthaladó azerbajdzsáni olaj és a türkmenisztáni gázvezetéket rákapcsolni a Törökország felé tartó vezetékre. Oroszország ezzel szemben azt akarja, hogy az említett vezetékeket az orosz rendszerhez kapcsolják. Ebben az esetben az azeri kőolaj és a türkmén földgáz orosz területen menne keresztül. Izrael abban érdekelt, hogy a Kaszpi-tenger medencéjében kitermelt kőolaj és földgáz Dél-Törökországba érkezzen, onnan pedig az izraeli Askelon földközi-tengeri kikötőbe. Askelon-ból az energiahordozókat továbbítanák Izrael vörös-tengeri kikötőjébe, Ejlátba. Innen kerülne továbbszállításra a távol-keleti fogyasztókhoz. Koszovó és Dél-Oszétia A globális pénzimpérium tulajdonában lévő világ-tömegtájékoztatás teljes hangerővel állítja, hogy az agresszív Orosz Medve kísérletet tett egy kis szuverén állam elfoglalására hasonló módon, ahogyan azt szovjet elődje tette 1956-ban Magyarországon, vagy 1968-ban Csehszlovákiában. A pénzzel irányított tömegtájékoztatás első áldozata ezúttal is az igazság. A háborút az amerikai és izraeli katonai szakértők által kiképzett grúz hadsereg indította 2008. augusztus 7-ről 8-ra virradó éjjel azzal a nyilvánvaló céllal, hogy megsemmisítsék a Dél-Oszétia függetlenségét követelő szeparatista erőket. Azok, akik engedélyt adtak Szaakasvilinek erre a véres támadásra a dél-oszét lakosság ellen, elszámították magukat. A grúz elnök valójában arra tett kísérletet, hogy Amerikát is bevonja katonailag az oszét függetlenségi törekvések elfojtásába.

150

Oroszországnak nem célja, hogy Grúziát visszakényszerítse az Orosz Föderációba. Ugyanakkor érdekében állt, és lehetősége is volt arra, hogy katonailag is támogassa a dél-oszétok függetlenedési törekvéseit Grúziától. Nem Moszkva kezdeményezte, de kihasználta ezt a konfliktust arra, hogy demonstrálja: kész és képes arra, hogy ellenálljon annak az Amerikának, amely nemzetközi jogilag kétséges módon folytat háborút Afganisztánban és Irakban. Maga Gorbacsov is úgy ítélte meg, hogy Oroszországnak nem volt más lehetősége, mint fellépni a dél-oszétok oldalán. Medvegyev és Putyin joggal hivatkozik a grúziai beavatkozása kapcsán arra, ahogyan a Nyugat járt el Szerbia egyik tartományában, Koszovóban. Ha jár Szerbia egyik tartományának az elszakadás és a független államalapítás joga az etnikai összetétel alapján, és az ottani lakosság önrendelkezési jogának a figyelembevételével, akkor ugyanez a jog jár a déloszétoknak is, hiszen az itteni lakosság is több - nyugati megfigyelők által ellenőrzött - szavazáson már egyértelműen kinyilvánította: független államként kíván létezni, és arra törekszik, hogy egyesüljön Észak-Oszétiával. Nehéz megmagyarázni a kettős-mércének ezt a nyilvánvaló alkalmazását. Ha jár Grúziának a területi integritás megtartásához való jog, akkor ugyanez miért nem járt Szerbiának? Carla Del Ponte, az egykori Jugoszlávia ügyében illetékes hágai "International Criminal Tribunal" (Nemzetközi Büntető Bíróság) főügyésze, 2008-ban tette közzé emlékiratait "The Hunt: Me and the War Criminals" (A vadászat: én és a háborús bűnösök) címmel. A bíróság felállítását elsősorban az Egyesült Államok szorgalmazta és ő is finanszírozta. A svájci jogásznő, Del Ponte, szerepe az volt, hogy kinyomozza a Jugoszlávia szétesése nyomán az 1990-es években elkövetett bűncselekményeket. Del Ponte ragaszkodott ahhoz is, hogy feladatkörébe tartozzon a NATO 78 napon át tartó bombázása Szerbiában és Koszovóban 1999-ben. E légi háború nyomán százak haltak meg kórházakban, iskolákban, egyházi épületekben, parkokban, televízió stúdiókban, és a gazdasági infrastruktúra jelentős részét lerombolták. Del Ponte kijelentette: "Ha nem lehetséges a NATO személyzet tevékenységének a felderítése, akkor fel kell adnom megbízatásom". Washington és London nyomására végülis a NATO által elkövetett háborús-bűnök felderítését törölték. A NATO vezetése arra hivatkozott, hogy a szerbek népirtást követnek el az elszakadásra törekvő Koszovóban az albán etnikai közösség ellen. David Scheffer, amerikai nagykövet közölte, hogy mintegy 225 ezer albán nemzetiségű személyt gyilkoltak meg. Az albánokat tömörítő KLA (Kosovo Liberation Army) által meggyilkoltak adatait nem vették számításba. Amikor a NATO bombázás véget ért, a nemzetközi szakértők, köztük az FBI munkatársai egyetlen tömegsírt sem találtak. A spanyol bűnügyi szakértők pedig a szerb tömeggyilkosságról szóló híreszteléseket propagandának minősítették. Kiderült, hogy 225 ezer helyett mindössze 2788 személy veszítette életét, köztük a fegyveresen harcoló szerbek és albánok, valamint a KLA által meggyilkolt szerbek és cigányok. Népirtásra nem került sor Koszovóban. A "holokauszt" ezzel kapcsolatos emlegetése hazugságnak bizonyult, és ezen a hazugságon alapult a NATO bombázás. Del Ponte megírja emlékirataiban, hogy a KLA szerbek százait rabolta el, és szállította Albániába, ahol veséjüket és más testrészüket eltávolították, hogy szervátültetési célból jó pénzért eladják külföldieknek. A volt hágai főügyész szerint a koszovói albánokat is felelősségre kellett volna vonni háborús bűnökért, de ezt a törekvését már csírájában elfojtották. Kényszerítették, hogy csakis Szerbia által elkövetett bűncselekményekkel foglalkozzon. A KLA több mint kétszázezer szerbet és cigányt elüldözött Koszovóból. Az önállósuló Koszovónak nincs szervezett gazdasága, ténylegesen különböző bűnözői csoportok irányítják, amelyeknek a jövedelme a kábítószer-kereskedelemből, a csempészetből és a leánykereskedelemből származik. Koszovó legfőbb előnye, hogy ott működik a "Camp Bondsteel" elnevezésű amerikai katonai támaszpont, amelyet az Európa Tanács emberjogi biztosa egyfajta "kisebb Guantanamo"-nak nevezett. 1999-ben Koszovó ügyében békekonferenciára került sor Franciaországban. A szerbekkel közölték: el kell fogadniuk a NATO erőknek a jelenlétét, és be kell vezetniük a piacgazdaságot, vagy egészen addig bombázzák őket, amíg nem engedelmeskednek. 2008 márciusában Amerika és az Európai Unióban lévő szövetségesei úgy döntöttek, hogy megengedik az egykori Jugoszláviához, közelebbről annak vezető tagállamához, Szerbiához tartózó, albán lakta tartománynak, Koszovó-nak az elszakadását. A gyakorlatilag NATO által irányított Koszovó ily módon az ENSZ Biztonsági Tanácsa (elsősorban Oroszország) tiltakozása ellenére de facto függetlenné válhatott. Az akkor még államelnök Putyin az Orosz parlamentben azzal válaszolt, hogy támogatta Abházia, Dél-Oszétia és a Moldvai Köztársaságon belül önállóságra törekvő Transzisztria elszakadását. Putyin érve az volt, hogy nem szabad kettősmércét alkalmazni. Ha a Koszovóra vonatkozó nyugati álláspontot elfogadjuk, akkor Abháziának, Dél-Oszétiának és Transzisztriának is jár az elszakadást is magába foglaló önrendelkezési jog. Nyilvánvaló, hogy itt a Brzezinsky által megfogalmazott geopolitikai sakkjátszma szemtanúi lehetünk, ahol nemcsak a Kaukázusról, de Oroszország jövőjéről is szó van. 2008 áprilisában a NATO csúcsértekezletén Bush elnök javasolta, hogy Grúziát vegyék be a NATO "akcióterv a tagságért" elnevezésű programjába, amely a NATO-tagság előszobájának tekinthető. A NATO tíz tagállama azonban nem támogatta az amerikai elnököt, és az ellenzők közt volt Német-, Francia- és Olaszország. Azzal érveltek, hogy Grúzia belső helyzete bizonytalan az abház és a dél-oszét konfliktus miatt. Üzenetük lényege az volt, hogy nem támogatják Grúzia felvételét, mert akkor a NATO-szerződés ötödik cikkelye alapján - amely előírja, hogy az egyes tagállamokat ért támadást valamennyi a Szövetséghez tartozó ország elleni támadásnak tekint a NATO, és ennek megfelelően együttes erővel lép fel - szembe

151

kerülnének az ingatag belsőhelyzetű, kis kaukázusi ország miatt Oroszországgal. Ez azt jelenthetné, hogy egy kaukázusi konfliktus belerángathatná a világot a III. világháborúba, amely nagy valószínűséggel nukleáris fegyverekkel megvívott háború lenne. Societas leonina Ez a latin elnevezés az oroszlánnal történő szövetkezésre utal, amikor is az oroszlán a többi állattal "partneri" viszonyra lépett azzal a céllal, hogy a közös vadászat eredménye azonban kizárólag az övé legyen. Nos, a gazdasági életben és a politikában is, ez a 'societas leonina' olyan fajta partneri viszony, ahol minden profit, minden előny az erősebbnek, a hatalmasabbnak jár, egyszerűen azért, mert akaratát - egyensúly hiányában - akadálytalanul érvényesíteni tudja. A nagy és hatalmas Oroszország fél a még hatalmasabb és még erősebb Nyugattól, a NATO-tól és mindenek előtt az Egyesült Államoktól. (Az Egyesült Államok alatt mindig a valódi szuper-hatalom pénzimpériumot kell érteni, amelynek az Egyesült Államok is csak az izomzatát alkotja.) Az erősebbtől félő Oroszország azonban fenyegeti Grúziát, amely nála sokkal kisebb és gyengébb, de az Oroszországhoz képest kicsi és gyenge Grúzia pedig fenyegetően erős Abháziával és DélOszétiával szemben, amelynek a lakói rettegnek a grúzoktól. Minden tehát viszonyítás kérdése. Oroszország a veszedelmes oroszlán a grúzok számára, de a grúzok is oroszlánok az abházok és a dél-oszétiak számára. Maga Oroszország viszont a Nyugat számára tűnik viszonylag könnyű zsákmánynak. Szaakasvilinek 2003-ban rendezték meg a nyugati titkosszolgálatok a 'rózsás forradalmat', és azóta a Pentagon - mint már említettük - nemcsak modern fegyvereket adott át Grúziának, de részt vesz a grúz hadsereg kiképzésében. Az Izraeli "DEBKAfile" nevű hírszolgálati ügynökség, amely megbízható háttér-információkkal rendelkezik, számolt be arról, hogy 2007-ben Szaakasvili megállapodott izraeli magánirányítás alatt álló biztonsági cégekkel, hogy igénybe veszi mintegy ezer katonai tanácsadó és kiképző szolgáltatásait. Feladatuk a grúz fegyveres erők, ezen belül parancsnoki központok, a légi, a tengeri, a gépesített és tüzérségi csapatoknak a kiképzése. Az izraeli kiképzők és tanácsadók oktatják a katonai hírszerzést és az állambiztonság megerősítését. Tbiliszi továbbá vásárolt fegyverzeteket, hírszerzési és elektronikus rendszereket Izraeltől. Ezek az izraeli tanácsadók minden valószínűség szerint részvettek a grúz hadsereg Dél-Oszétia ellen indított támadásának az előkészítésében. Ugyancsak a DEBKAfile tájékoztat arról, hogy Moszkva többször is követelte már Jeruzsálemtől: hagyjon fel Grúzia katonai támogatásával, mert ez válságba sorolhatja az orosz-izraeli kapcsolatokat. Izrael azzal válaszolt, hogy az általa nyújtott támogatás védelmi jellegű. Izrael felajánlott Moszkvának megfelelő részesedést is a Baku-Ceyhan vezetékrendszeren áthaladó energiahordozók hasznából, de ezt az orosz vezetés elutasította. A grúziai helyzet kiéleződése kihathat, tehát az orosz-izraeli kapcsolatok jövőbeni alakulására is. A dél-oszét támadás, tehát a helyettesekkel, segédekkel megvívott, az angolszász-izraeli hatalmi struktúrák és Oroszország közt megvívandó háború első ütközeteként is értelmezhetjük. A kemény és gyors orosz válasz azt is jelezheti, hogy a globális pénzuralmi érdekeket képviselő washingtoni vezetés ezúttal rosszul mérte fel a helyzetet, és el kell fogadnia, hogy ezt az első ütközetet elveszítette. A Kaszpi-medence energiahordozóiból származó profitért folyó versengés a kaukázusi népek mélyen gyökerező konfliktusai miatt könnyen ellenőrizhetetlenné válhat, és akár váratlanul is elvezethet egy III. világháborúhoz, amit eddig sikerült az emberiségnek elkerülnie. Ezért kell két kis nép fegyveres konfliktusa esetén is számításba venni az egész eurázsiai térséget felölelő nagyobb összefüggéseket. Kié legyen az első nukleáris-csapásmérés monopolima? A globális pénzimpérium élve az Egyesült Államok felett megszerzett hegemóniájával, arra biztatja a NATO-t, hogy a hidegháború megnyeréséből származó előnyét használja ki a nukleáris fegyverekkel végrehajtott, első csapásmérő-képesség monopóliumának a megszerzésére. Arról van szó, hogy két egymással szemben álló atomhatalom közül melyiknek sikerül előbb létrehoznia egy olyan működő képes rakétavédelmi rendszert, amely hatékonyan semlegesítheti a megtámadott fél válaszadási képességét. Ebben az esetben a támadó úgy tudja elpusztítani a megtámadott nukleáris fegyverzetét, hogy amikor az a megmaradt nukleáris rakétáival válaszolna, akkor ezeket a még megmaradt rakétákat is megsemmisíti rakétavédelmi rendszerekkel. Így azok nem érhetik el, például, az Egyesült Államokat. Ebből következik: elvben megvívható egy olyan nukleáris háború, amelyet a támadó fél a rakétavédelmi rendszerei segítségével megnyerhet. Ez a logika érvényesül a Pénzimpérium tartományává lett Egyesült Államok katonai doktrínájában id. George Bush elnöksége óta. Ezért van az, hogy a meggyengült Oroszország, amely már nem képes a hatékony ellensúly szerepét betölteni, fenyegetve érzi magát, és úgy döntött, hogy a rendelkezésre álló eszközökkel ellenáll. Azzal, hogy a Pénzimpériumot kiszolgáló Fehér Ház egyre erőteljesebb lépéseket tesz Grúzia és Ukrajna NATO-ba történő beléptetése érdekében, az Északatlanti Szövetség szó szerint Oroszország ajtajához érkezett. Nem kell katonai szakértőnek lenni ahhoz, hogy belássuk, mindez erősen fenyegeti Oroszország nemzetbiztonságát.

152

A grúzok által kezdeményezett grúz-orosz villámháború egyik nemzetközi fejleménye, hogy felgyorsultak a lengyelamerikai tárgyalások az amerikai globális rakétavédelmi rendszerhez tartozó rakéták lengyelországi telepítéséről. Varsó már hosszabb ideje tárgyalt erről Washingtonnal, de eddig nem kapta meg az általa igényelt biztonsági garanciákat. Lengyelország számára ugyanis az amerikai garanciák és a Patriot típusú légtérvédelmi rakétarendszer megszerzése a legfontosabb. Az Egyesült Államok ezzel szemben a ballisztikus rakéták ellen védő, ún. "rakéta pajzs" egy részét akarja Lengyelországba és Csehországba telepíteni. A hidegháború vége óta az amerikai nukleárisfegyverek jelentős mértékben modernizálódtak. Az Egyesült Államok lecserélte a tengeralattjáróira helyezett ballisztikus rakétákat lényegesen pontosabb Trident II D-5 rakétákra, amelyeknek a többsége több robbanófejjel van ellátva. Az amerikai haditengerészet SSBN (Ship Submersible Ballistic Nuclear) atomtengeralattjáróinak többsége ma már a Csendes-óceánon teljesít szolgálatot, és kínai partokat ellenőrzi, valamint az orosz előrejelző radarhálózatot tartja megfigyelés alatt. Az amerikai légierő felszerelte B-52-es bombázóit nukleáris robbanófejjel ellátott szárnyasrakétákkal, amelyek valószínűleg nem észlelhetők sem az orosz, sem a kínai légvédelmi radarrendszer által. A légierő megnövelte a B-2-es lopakodó bombázók számát is. Ezek a gépek rendkívül alacsonyan repülve ki tudják kerülni a legmodernebb radarrendszereket is. Végül a légierő leszerelte a rendkívül nagy romboló erejű MX rakétákat 2005-ben, ily módon eleget téve a fegyverzet-ellenőrzési megállapodásoknak. Egyidejűleg jelentősen modernizálta a megmaradó ICBM (Intercontinental Ballistic Missile) interkontinentális rakétáit. Felszerelve ezeket a rakétákat az MX nagy pusztító-erejű robbanófejeivel. Miközben az Egyesült Államok nukleáris ereje egyre növekedett, Oroszország stratégiai fegyverzete egyre elavultabbá vált. Oroszországnak 39%-kal kevesebb hosszú-távú bombázója, 58%-kal kevesebb interkontinentális rakétája, és 80%-kal kevesebb ballisztikus rakétahordozó tengeralattjárója van. Az orosz fegyverzet elavulása még annál is nagyobb, mint amit ezek a számok jeleznek. A meglévő nukleáris fegyvereknek a többsége nem bevethető. Oroszország stratégiai bombázói mindössze két támaszponton állomásoznak, és ezért igen sebezhetőek egy meglepetésszerű támadás esetén. A silókban elhelyezett interkontinentális rakéták használati ideje lejárt, és felcserélésük újabbakra elmaradt a sikertelen tesztek és az alacsony mennyiségű gyártás miatt. 2000 óta az orosz nukleáris meghajtású ballisztikusrakéta-hordozó tengeralattjárók évente csak kétszer járőröznek, míg az amerikaiak évente 40-szer. A többi időben ezek a tengeralattjárók a kikötőkben állomásoznak, és így könnyen elpusztítható célpontokká váltak. Ezek a tengeralattjárók magasan képzett személyzetet igényelnek, hogy hatékonyak legyenek. Magasszintű technikai tudást igényel ezeknek a hajóknak a koordinációja a felszíni hadihajókkal. Amikor ezek a tengeralattjárók nem cirkálnak, akkor a személyzet szaktudása is hanyatlik. 2004-ben például a Putyin által meglátogatott tengeralattjárók rakétakilövései teljes kudarccal végződtek. Ezen felül Oroszország korai előrejelző rendszere is működésképtelen. Sem a szovjet, sem pedig az orosz műholdak egyetlen egyszer sem voltak képesek megbízhatóan jelezni, amikor amerikai tengeralattjárók rakétákat lőttek ki. Az ügyben illetékes egyik magas-rangú orosz parancsnok a korai előrejelző rendszert reménytelenül elavultnak nevezte. A radarhálózat is tátongó lukkal rendelkezik Oroszország keleti területein egészen a Csendes-óceánig. Ha az amerikai tengeralattjárók rakétákat lőnek ki, az orosz vezetés valószínűleg egészen addig nem szerezne tudomást róluk, amíg a robbanó fejek fel nem robbannak. Oroszország radarhálózata valamivel jobb az észak-atlanti térségben, de ennek működése is sok kívánni valót hagy maga után. A Kremlnek van lehetősége rá, hogy csökkentse sebezhetőségét. De mindez csak rövidtávon javítana a helyzeten. Oroszország máris kiterjesztette elavuló ballisztikus rakétáinak használati idejét, de ezt sokszor nem lehet megtenni. Az orosz haditengerészetnek az a programja, hogy lecseréli az elavult ballisztikus rakétákat, nem sikerült a kitűzött határidőre. Az amerikai szakértők úgy vélik, hogy 2008-ban egyetlen új orosz tengeralattjáró sem került leszállításra és hadrendbeállításra. Ezzel szemben az Egyesült Államok jelentékenyen növelte azt a képességét, hogy nyomon kövesse a tengeralattjárókat és a mozgó rakétakilövő-állásokat. Ez tovább gyöngíti Oroszország nukleáris elrettentő képességét. Moszkva ezen túlmenően azt is bejelentette, hogy tovább csökkenti szárazföldről kilőhető interkontinentális rakétaerőit 35%-kal 2010-ig. Annak a felmérésére, hogy a hidegháború vége óta milyen arányban csökkent Oroszország nukleáris elrettentő ereje, számítógépes szimulációt hajtottak végre. Az amerikai szakértők a legjobb találati-pontosságú fegyvereket, a legkeményebb célpontokra irányították, és azokra az orosz erőkre, amelyek a leggyorsabban tudnak egy támadásra reagálni. Mivel Oroszország lényegében nem észleli, ha tengeralattjáró támadás éri a Csendes-óceán felől, továbbá igen nehezen tudna észlelni egy alacsonyan repülő nukleáris fegyverrel ellátott lopakodó gépet, így a kísérlet során minden orosz fegyverrendszert egy tengeralattjáróról kilőtt robbanófejjel, vagy egy, ugyancsak nukleáris fegyvert hordozó, szárnyasrakétával vettek célba. Egy ilyen módon végrehajtott támadás gyakorlatilag nem tenne lehetővé előrejelzést az orosz vezetés számára. Washington stratégiai célkitűzése szerint elsőként az orosz parancsnoki és ellenőrzési központot kell célba venni, megbénítva Oroszország radarállomásait, illetve más megelőző lépéseket alkalmazva támadni, mert mindez az amerikai erők csapásmérőképességét még hatékonyabbá tenné. E szerint a modell szerint egy meglepetés-szerű támadás nagy valószínűséggel el tudná pusztítani az összes orosz bombázó-támaszpontot, valamint a tengeralattjárókat és az interkontinentális rakétákat. Ez a modell

153

nem a legkedvezőbb helyzetből indul ki, és azt is számításba veszi, hogy az amerikai fegyverzetek egy része is alulteljesíthet. Felhasználva ez ilyen reális hibaarányt, vagyis azt, hogy az amerikai fegyverzetek 20%-kal rosszabbul teljesítenek, mint ami elvárható, még így is képesek a teljes orosz stratégiai erő megbénítására. Az amerikai stratégák tisztában vannak vele, hogy az első csapásmérés még legkedvezőbb körülmények között is előre nem látható következménnyel járhat. A lényeg itt az, hogy Oroszország jelenlegi vezetői többé nem számíthatnak arra, hogy első csapásmérés esetén rendelkeznek még bevethető nukleáris elrettentő erővel. Mindezt azért részleteztük, hogy érthetővé váljék, miért ellenzi olyan vehemensen Oroszország azoknak a stratégiai rakétavédelmi erőknek a telepítését Lengyelországba és Csehországba, amelyek megfoszthatják a megtámadott Oroszországot a válaszadás lehetőségétől. 2008. augusztus 15-én Anatolij Nogovicin, orosz tábornok kijelentette, hogy Lengyelország célponttá teszi magát. Ez 100%-osan biztos. Olyan célponttá, amelyet első lépésként kell elpusztítani. Az orosz katonai doktrína szerint meg kell semmisíteni azokat a fegyverrendszereket, amelyek elősegítik az első csapásmérést. Dimitrij Rogozin, a NATO-hoz akkreditált orosz nagykövet az orosz aggodalmakat így fogalmazta meg: "Az a tény, hogy ezt a megállapodást egy olyan időszakban írták alá, amikor Oroszország és az Egyesült Államok között mély válság alakult ki a grúziai helyzet miatt, megmutatja, hogy ezt a rakétaelhárító rendszert nem Irán ellen kívánják telepíteni, hanem Oroszország stratégiai védelmi képességét kívánják vele gyöngíteni. Mire jó az amerikai rakétaelhárító rendszer? A grúziai válság nyomán aláírta Washington és Varsó az amerikai elfogó-rakéták telepítését Lengyelországba. A hivatalos magyarázat továbbra is az, hogy ezek a rakétaelhárító védelmi-rendszerek a lator államoktól (mint Észak-Korea és Irán) érkező interkontinentális rakéták ellen védenek, és nem irányulnak Oroszország ellen. Aki rátekint a térképre, azonnal látja, hogy ez az érvelés rendkívül gyenge. Nem kell hozzá katonai szakértőnek lenni, hogy belássuk, itt lényegében a szovjet interkontinentális rakéták semlegesítéséről van szó. Ez biztosítaná az első csapás-mérés képességét a támadó fél számára, miközben a megtámadott meg lenne fosztva a válasz lehetőségétől. Ez a helyzet azért rendkívül veszélyes, mert létében fenyegetik az orosz védelmi-rendszert, és az orosz nemzet fennmaradását. Megállapíthatjuk, hogy az 1962-es kubai rakétaválság óta a stratégiai fegyverek vonatkozásában ez a legveszélyesebb lépés egy nukleáris világháború irányába. Aggodalmainkat csupán az csökkentheti, amiről George Monbiot, brit újságíró ír a "The Guardian" hasábjain 2008. augusztus 19-én. A szerző itt ironikusan állapítja meg, hogy igaza van a Pentagonnak, a Lengyelországba és máshová telepített elfogórakéták megvédelmezik Amerikát és szövetségeseit egy ballisztikus rakétákkal végrehajtott támadástól. Meddig? Egészen addig, amíg várnak az oroszok az ellentámadással. A világ számára a jó hír ugyanis az, hogy a jelenlegi helyzet figyelembevételével megbízható rakétavédelmi rendszer kifejlesztésére még legalább 50 évre van szükség. A rossz hír viszont az, hogy ugyanez volt a helyzet 60 évvel ezelőtt is, és akkor is 50 évre volt szükség egy megbízató rakétavédelmi rendszer kifejlesztésére. 1946 óta folynak fejlesztések, és eddig semmi megbízható eredményt nem sikerült felmutatni. Legjobb esetben is annyit értek el a kísérleti programokkal, hogy öt kilőtt rakétából kettőt sikerült eltalálni az elmúlt 5 évben végrehajtott kísérletek során. De ezek a kísérletek olyan körülmények között folytak, amelyek semmilyen vonatkozásban nem hasonlíthatóak össze egy valódi nukleáris csapásméréssel. A kísérlet során ismert a célpont, a kilőtt rakéta típusa, repülési pályája, rendeltetési célja, összesen egy ellenségesnek minősített rakétát használtak, és így is ötből csak kettőt tudtak eltalálni. A csalétekként használt támadórakéták semmilyen vonatkozásban sem hasonlítanak a valódi támadórakétákra, hiszen előre be vannak azonosítva. A rakétaelhárító-rendszerek leggyengébb pontja az, hogy miként lehetne az elfogó-rakétáknak túljárni a támadórakéták "eszén", vagyis hogyan lehet megtéveszteni őket. Szinte végtelen az a módszer és eszközrendszer, amivel az elfogó-rakétákat meg lehet téveszteni. Minden fellőtt rakéta kibocsáthat számos olyan hamis - vaktöltényhez hasonló - lövedéket, amely hasonló radarral és infravörös jelzéssel van ellátva. Még léggömbök vagy kis fémszerkezetek is képesek arra, hogy a jelenlegi rakétaelhárító rendszereket működésképtelenné tegyék. Egy rakétának az érzékelő képességét a lézer behatolással szemben 90%-ban csökkenteni lehet, ha fehérre festik. A technológiának ezek a kifinomult elhárítható eszközei a helyi vaskereskedésekben is beszerezhetőek. Ugyanakkor működésképtelenné teszik a többmilliárd dolláros alkatrészekkel működetett rakétaelhárító rendszereket. Azzal is számolni kell, hogy a ballisztikus rakéták helyett meg lehet indítani a támadást cirkáló-vagy szárnyasrakétákkal is, amelyekkel szemben ez a rendkívül költséges rendszer nem ad védelmet. Miközben a rakétavédelmi rendszerek rendkívül költségesek, az elhárításukra alkalmas eszközök olcsók. Ha tehát Washington egy valóban hatékonyan működő globális rakétavédelmi rendszert akarna létrehozni, az olyan sokba kerülne, hogy teljes bizonyossággal csődbe kergetné az Egyesült Államokat. Miközben Oroszország csak arra lenne kényszerítve, hogy néhány milliárd dolláros költséggel kifejlessze a megtévesztő technológiákat, Amerikának trillió dollárokat kellene arra költenie, hogy ezeket a fejlesztéseket ellensúlyozza. Monbiot úgy véli, hogy valójában azért erőltetik befolyásos üzleti körök mégis ennek a rendszernek a kiépítését, mert ez szinte korlátlan mennyiségű megrendelést jelent az általuk irányított katonai-ipari-komplexum számára. Ezt a fajta fejlesztést

154

"spirál-fejlesztésnek" nevezik, mert a végállapot, a fejlesztési cél követelményei a program kezdetén és lefutása során végig ismeretlenek maradnak. Menetközben döntik el az illetékes döntéshozók, hogy mi kerüljön kifejlesztésre, s mennyiért. Senkinek sincs pontos képe arról, hogy mi az, amit el kell érni. Sem az időpontok, sem a költségek nem ismeretesek. Monbiot szerint ezt a hatalmas erőforrás-pazarlást meg lehetne előzni néhány ezer dollár értékű racionális diplomáciával. Amerikának ez a döntése természetesen Oroszországot is arra kényszeríti, hogy erőforrásainak még nagyobb részét fordítsa fegyverkezésre. A II. világháborúban eszközként használt és feláldozott Lengyelország, valamint a Cseh Köztársaság és Nagy-Britannia is ily módon csak az amerikai stratégia végrehajtói. Lengyelország ismét áldozattá válhat Edward Lindley Wood vagy ismertebb nevén Lord Halifax (gúny nevén "Holly Fox" - "Szent Róka") volt Nagy-Britannia külügyminisztere 1939-ben. David L. Hoggan írja "Der Erzwungene Krieg" (A kikényszerített háború) című, a Harvard Egyetemen benyújtott, de német nyelven írott doktori disszertációjában, (amely 1986-ban jelent meg Tübingenben) hogy egy hónappal a Lengyelország szovjet-német közös invázióját megelőzően Lord Halifax Lengyelországba utazott. Halifax, aki egyébként a háttérhatalom fontos intézményének, a londoni Round Table (Kerekasztal) csoportnak volt az egyik vezetője, közölte a lengyel kormánnyal, hogy ellen kell állnia minden olyan törekvésnek és külső nyomásnak, amely a Versailles-i szerződés revíziójára törekszik, vagyis Danzig, németek által lakott város (a jelenlegi Gdanszk) nem kerülhet német fennhatóság alá, továbbá el kell utasítania minden megállapodást a Lengyelországon Kelet-Poroszországba átvezető korridor (folyosó) ügyében. Németország ebben a két kérdésben próbált változtatást elérni a Versailles-i szerződés vonatkozásában. Ez, az álláspontunk szerint nemzetközi jogi elveket durván felrúgó diktátum, alapvetően sértette Németország érdekeit, és ellentmondott Wilson, akkori amerikai elnök 14 pontjában foglaltaknak is, amelyekben bízva kötötte meg 1918-ban Németország a fegyverszünetet. Hitlernek tehát nagyon is méltányolható okai voltak igényei alátámasztására. Halifax azonban arra bíztatta a varsói kormányt, hogy minden eszközzel álljon ellent Németország revíziós törekvéseinek. A leghatározottabban megígérte, hogy a brit kormány azonnal - és a rendelkezésére álló minden eszközzel - támogatni fogja Lengyelországot. A "Szent Róka", brit külügyminiszter, azonban heteken belül Berlinbe is ellátogatott, és közölte Hitlerrel a londoni kormány álláspontját, amely szerint brit részről is igazságtalannak tartják a Versailles-i békediktátumot, amely felett eljárt az idő, és amelynek a revíziója szükségessé vált. Lord Halifax tehát Hitlert is a maga és kormánya teljes támogatásáról biztosította. Azt közölte Hitlerrel, hogy tartson ki álláspontja mellett, és hamarosan képes lesz igényeit érvényesíteni. Arra bátorította tehát Hitlert, hogy lépjen szövetségre 1939-ben Oroszországgal, és ily módon kényszerítse ki a Versailles-i szerződés megváltozatását. Hitler valójában e rendkívül igazságtalan békediktátum békés megváltoztatására törekedett. A háttérhatalom cinizmusára jellemző, hogy egyidejűleg a brit külügyminiszter célpontként tálalta Lengyelországot egy invázió számára, arra bíztatva a varsói kormányt, hogy még csak ne is tárgyaljon a vitás kérdésekről. Ezért Hoggan munkájára is támaszkodva kijelenthetjük, hogy Lord Halifax volt az egyik magas-beosztásban lévő személy, aki diplomáciailag előkészítette a II. világháborút. E a kétszínű és cinikus politikának a közvetlen haszonélvezője Nagy-Britannia új miniszterelnöke, Winston Churchill lett, aki 1940 tavaszán vette át a háttérhatalom legfelesőbb döntéshozói kívánságára a brit kormány irányítását. Minderre azért tértünk ki, mert úgy látszik, a történelem mégiscsak ismétli önmagát. Lengyelország jelenlegi kormánya is elég korlátoltnak bizonyult ahhoz, hogy ismét háborús célponttá tegye a sokat szenvedett Lengyelországot azért, hogy a nemzetek feletti pénzimpérium világstratégiáját szervilis módon és rövidlátóan, a valódi lengyel érdekek feladásával, kiszolgálja. Oroszország a túlélésért küzd A 2008. augusztusi összecsapást, amelyet Grúzia fegyveres támadása indított el, Oroszország megnyerte. Egyesek ebből arra következtetnek, hogy Dél-Oszétia végleg elveszett Grúzia számára. Valószínű az is, hogy Tbiliszi nem lesz képes többé visszahódítani a másik függetlenedett kisebb népet, az abházokat sem. Az abház kormány máris bejelentette, hogy hadműveletbe kezd a Kodori Gorge-ban lévő grúz csapatok eltávolítására. Az amerikai befolyás alatt álló Szaakasvili elnök helyzete is rendkívül meggyengült. Háromszázezer grúznak kellett elmenekülnie Abháziából és Dél-Oszétiából a kiélesedett etnikai konfliktusok miatt. Ez volt a második kísérlet, hogy az elűzött grúzok visszatérjenek mind Abháziába, mind DélOszétiába. Most, hogy ez a második kísérlet is kudarcba-fulladt, megnőtt a valószínűsége, hogy többé nem térhetnek vissza egykori otthonukba. Legalább ennyire fontos az a következmény is, hogy egyelőre le kell venni a napirendről Grúzia - és esetleg Ukrajna -csatlakozását a NATO-hoz. A franciák és a németek ezt amúgy se nézték jó szemmel. Láthattuk, hogy a kis Grúzia önrendelkezést és függetlenséget követel a hatalmas és nagy Oroszországtól. De azt is láttuk, hogy a kis Dél-Oszétia és Abházia, az utóbbi időben pedig Mingrélia is önrendelkezést, autonómiát, esetleg függetlenséget követel a hozzájuk mérten nagy és erős Grúziától. Grúzia helyesli a kis népek önrendelkezését, függetlenségét és szabadságát,

155

ha ő a kisnép, de már ellenzi ugyanezt, ha ő a nagynép, és tőle akarnak a még kisebbek és a még gyöngébbek függetlenedni, önrendelkezéshez és függetlenséghez jutni. Vagyis érvényesül az a kettős mérce, amelyre minden egyes ember személy szerint is hajlamos, és hajlamosak a kisebb-nagyobb emberi közösségek, beleértve a nemzeteket és az államokat is. Ha erős vagyok, érvényesíthessem szabadon érdekeimet egészen az önzésig, de ha gyenge vagyok, akkor érvényesüljön az egyenlőség, a viszonosság és a szolidaritás. A gyengéknek önzetlenül járjanak az erőseket megillető jogok is. A jelen világhelyzetben az Egyesült Államok döntő stratégiai fölénybe került Oroszországgal szemben. A 'Globális Societas Leoniná'-ban ő az oroszlán. Minden neki jár, mert ő a legerősebb. Oroszország valójában a túlélésért küzd az őt stratégiailag bekerítő és szorongató Egyesült Államokkal szemben. Amerika természetesen csak első látásra önálló szuperhatalom, mert jelenleg nem más, mint az egyetlen igazi világhatalomnak, a Pénzimpériumnak a zászlós-hajója. A Szovjetunió felbomlását követően Oroszország katasztrofális hanyatlásnak indult mind lakosságát, mind gazdasági teljesítő-képességét illetően. Az Orosz Föderációban, amely ma is a világ legnagyobb területű országa, a legszűkösebb erőforrás az ember. Ennek a hatalmas területű országnak nincs elég lakossága ahhoz, hogy megfelelően benépesítse. Ugyanakkor az 1991-es átalakulás után 22 millió orosz- ajkú személy került immáron külföldnek számító országokba. Az oszétok ugyan nem oroszok, de az oszét-nép kezdettől fogva oroszbarát népnek számított, amely mindig az oroszok oldalán harcolt. Oroszországnak az a stratégiai bekerítése, amelynek ma tanúi lehetünk, előre vetíti egy etnikai szétesésnek a lehetőségét, hiszen az Orosz Föderáció is még mindig soknemzetiségű államalakulat. Oroszország soha nem volt csupán orosz-etnikumra támaszkodó állam, hanem kezdettől fogva politikai és kulturális alapokon nyugodott. Visszatérve a grúz konfliktusra, az oroszok tisztában vannak vele, hogy a jelenlegi grúz elnök, Szaakasvili nem az etikus demokrata mintapéldánya, hiszen nem riadt vissza rohamrendőrséget bevetni az ellene tüntetőkre, és betiltotta az őt bíráló tömegtájékoztatási eszközöket is. Amikor Amerika a demokrácia támogatására hivatkozik, valójában olyan őt kiszolgáló helyi érdekcsoportokat támogat, mint amilyennek például átadta a politikai hatalmat az egykor Szerbiához tartozó Koszovóban. A neo-konzervatívok által irányított Amerika úgy képzeli, hogy a szuperhatalmi játszma megnyeréséhez minden eszközt fel kell használnia. Hegemóniája alá kell helyezni Üzbegisztánt és Kirgizisztánt, a grúziai kőolaj -és földgáz vezetéket, NATO támaszpontot kell tartania Koszovóban, amelyet egy baráti "mérsékelt mohamedán" irányít. Mindezt ki kell egészíteni rakétaelhárító-fegyverek Lengyelországba és Csehországba történő telepítésével. Oroszország számára, amelynek a lakossága felgyorsult mértékben csökken, ma már minden emberi élet stratégiai értéket jelent. Az ország lakossága évente 700 ezer fővel csökken. Az orosz vezetés ezt egyrészt a halálozási arányszám csökkentésével, a lakosság elvándorlásának korlátozásával, és a születési arányszám növelésével kívánja megváltoztatni. Oroszország - Magyarországhoz hasonlóan - az az állam, ahol igen magas az abortuszok száma. Oroszországban már évek óta több a terhesség-megszakítás, mint az élve-születés. A demográfiai mutatókat nem lehet eredményesen megjavítani, mert rendkívül alacsony a szülőképes nők aránya. Az ENSZ előrejelzése szerint a 20-tól 29 éves korig terjedő fertilis népesség 2040-re 25 millióról 10 millióra csökken. Ez arra utal, hogy Oroszország - Magyarországhoz hasonlóan - már nem képes megfordítani a demográfiai folyamatokat. Mivel a mohamedán kisebbségek szaporodási aránya magas, ezért azzal is számolni kell, hogy Oroszországban az évszázad közepére mohamedán többségű lakosság fog élni. Oroszország a helyzet javítása érdekében támogatja a határain túl élő oroszok bevándorlását. Jelenleg hat és fél millió orosz dolgozik az egykori Szovjetunióhoz tartozó államokból Oroszországban, mint illegális bevándorló, és ezeknek a millióknak rendezni kívánják az állampolgárságát. Ehhez a problémakörhöz tartozik Belarussz, vagyis Fehér Oroszország helyzete, ahol kilenc és fél millió oroszul beszélő él. De Nyugat-Ukrajnában és Kazasztánban is több mint 15 millió az orosz nemzetiségű lakos. Ezen túlmenően több millió olyan személy is él a korábbi Szovjetunió utódállamaiban, akiknek ténylegesen több állampolgársága is van. Ez a demográfiai helyzet arra ösztönzi Oroszországot, hogy túlélése érdekében valamilyen formában Oroszországba integrálja Belarusszt, és az ugyancsak oroszok által lakott Nyugat-Ukrajnát. Belarussz már úton van afelé, hogy beolvadjon Oroszországba, hiszen ennek az országnak 1918-ig még saját nyelvtankönyve sem volt, és jelenlegi lakóinak alig egy harmada beszéli az orosztól kissé eltérő helyi nyelvet. Más a helyzet viszont Ukrajnával. Ebben az országban egyenlő erősnek bizonyul Oroszország és a Nyugat befolyása. Az Egyesült Államoknak az ún. "bársonyos forradalmak" technikájával sikerült 2004-ben a hatalmat átjátszania az orosz-barát oligarcha rétegtől a Nyugat-barát oligarcha csoportokhoz. Az akkori ukrán elnök, Leonyid Kucsma kényes egyensúlyú politikát folytatott Moszkva és Washington között. Viktor Janukovics, Kucsma utolsó miniszterelnöke, orosz-barátnak számított. Az amerikai stratégák, követve a Szerbiában is alkalmazott rezsim-buktató módszert, felkészültek a választások során Janukovics megbuktatására. Amerikai alapítványok és ukrán civil szervezetek, ún. "NGO"-k eljuttattak 65 millió dollárt a Juscsenko-táborhoz, már két évvel a választásokat megelőzően. Ezekből képezték ki azokat, akik felügyelték a választásokat, és megszervezik az ún. "exit pole-okat", vagyis a szavazásról távozók véleményének megkérdezését, és közreadását. Százötvenezer ukránt képeztek ki a választási csalásoknak a felderítésére. Tízezer videó kamerát is szétosztottak. Ily módon Janukovics győzelmét azonnal

156

megkérdőjelezték, kimutatva Juscsenko fölényét. Megszervezték a hosszú időn át tartó tüntetést Kijev központjában, Tízezer embert ellátó konyhák létesültek, több ezer tonna élelmiszert osztottak szét naponta, s még a modern vécékből is felállítottak háromszázat. Az ukrán bársonyos forradalom révén Washington-barát politikusok kerültek az ötvenmilliós ország élére. A hangulat inkább polgárháborúsnak volt minősíthető, sem mint forradalminak. Ami 1989-ben még valódi demokratikus forradalmi törekvés volt, ekkorra már cinikus és veszélyes, sőt arrogáns hatalmi politikává degenerálódott. A Nyugat és a NATO - Brzezinski ajánlásainak megfelelően - Ukrajna NATO-hoz való csatlakoztatására törekszik, és hosszú-távon az Európai Unióba való beléptetését is számításba vették. Oroszországnak viszont már csak demográfiai okokból is szüksége van az Ukrajnában élő oroszajkú milliókra. Ezért az ellentétes irányú és egyenlő erősségű érdekek nyomán fennáll a veszély Ukrajna kettéosztására. Demográfiai szakértők szerint Oroszország az egykori Szovjetunióhoz tartozó utódállamokban élő oroszlakta-területek egyesítésével sem képes megoldani népességi problémáit. Ezért Oroszország túlélése szempontjából kulcskérdés az orosz kultúra, és az orosz jogrendszer érvényesítése. Vannak olyan elképzelések is, hogy Oroszország számára nemcsak az oroszajkú lakosság létfontosságú, hanem egy olyan birodalomnak a létezése is, amely több évszázadon át tartó eloroszosítás eredményeként jött létre. Az oroszosítás tette lehetővé, hogy az Uraltól nyugatra lévő területeken élő számos etnikai közösségből Oroszország, a keleti szlávok állama megszülethessen. Ily módon jött létre a keleti szláv törzsek által lakott Orosz Állam, amelyet nemcsak több etnikumúnak, hanem etnikumok-felettinek tekinthetünk, vagyis ahol a nemzeti elv az etnikai hovatartozás fölé emelkedik. Minderre azért tértünk ki a grúz események kapcsán, mert Moszkva ma is fenntartja azt az alapelvet, hogy az, akinek orosz útlevele van, legyen az oszét, abház, belarussz vagy ukrán, az orosznak számít. Oroszország túlélése nemcsak demográfiai helyzetének javulásától, a születési arányszám növekedésétől, sem a bevándorlástól, sem bizonyos területek beolvasztásától, hanem sokkal inkább annak az alapelvnek az érvényesítésétől függ, amelynek alapján az orosz állam évszázados küzdelmek során létrejött. Ezeknek a szemmel-tartásával már jobban meg lehet érteni azt, hogy Medvegyev, orosz elnök, és Putyin, kormányfő, miért nem tehette meg azt, hogy magára hagyja azokat az Oroszországhoz tartozó polgárokat, akik orosz útlevéllel rendelkeznek a Kaukázusban. Oroszország nemzetépítő hagyománya tragikus, erőszakos, gyakran embertelen is. Oroszországot azonban nem lehet megszelídíteni sarokba szorítással. A Nyugat most Ukrajna elszakításával zsarolja Oroszországot. Itt olyan alapvető orosz érdekek forognak kockán, hogy Moszkva kénytelen ellenállni. Az orosz államiság első bölcsője a Kijevi Russz volt. Csak amikor sikerült a keleti szlávokat is egyesíteni, jött létre a Moszkva központú nagy orosz állam. Ukrajna tehát szerves egységet képez Oroszországgal. A jelenlegi Ukrajnához hasonló állam soha nem létezett független államként. Ennek az államnak a NATO-hoz és esetleg az Európai Unióhoz való csatolása valószínűleg polgárháborúhoz vezet ebben az országban, ahol több millió orosz él, és ahol olyan oroszok lakta területek is vannak, amelyeket a szovjet korszakban Hruscsov önkényesen csatolt el Oroszországtól, és helyezett ukrán közigazgatás alá. Ezt könnyen megtehette, hiszen a Szovjetunió fennállása idején ennek különösebb jelentősége nem volt. Vannak olyan elképzelések, hogy a Nyugat számára fontosabb lenne egy fair alkut kötni a szorongatott Oroszországgal. Ukrajna NATO-ba történő beléptetése helyett, az továbbra is megmaradna természetes geopolitikai környezetében, és a történelmi hagyományokat folytató orosz befolyási övezetben. Cserébe viszont Moszkva segítséget nyújtana a Nyugatnak a nukleáris fegyverkezés világszintű megfékezésében, valamint abban, amit a Nyugat eddig megszerzett pozíciói védelmében folytat elsősorban a Közel-Kelet térségében. A Nyugat szervezte meg a Kijevi narancsos-forradalmat, hogy érdekeit kiszolgáló kormányt segítsen hatalomra. Ez a viszonylag békés és olcsó rendszerváltás eddig nem sok hasznot hozott a Nyugat számára. Különösebb veszteség nélkül fel lehetne ajánlani Moszkvának, cserébe azért hogy Oroszország teljes súlyával segít megoldani az Iránnal felmerült nukleáris konfliktust, valamint egy kölcsönösen előnyös biztonsági rendszer kialakítását az energiahordozók kitermelése, szállítása és értékesítése vonatkozásában. Oroszországnak - hasonlóan ahhoz, ahogy az Egyesült Államok a Monroe-doktrína keretében érvényesítette - legitim igénye lehet a határaihoz közel fekvő térségekre vonatkozóan a fokozott érdekérvényesítésre. Azok az elemzők, akik ebben az irányban gondolkodnak, arra is rámutatnak, hogy Oroszországnak több félnivalója van egy olyan fundamentalista iszlám országtól, amelynek nukleáris fegyverei vannak, mint az Egyesült Államoknak. Egy erős nukleáris iszlám ország, közvetlenül a határai mentén meg tudja akadályozni Oroszországnak azt a fennmaradása szempontjából talán legfontosabb erőfeszítését, hogy amennyire lehet, eloroszosítsa Közép-Ázsia népeit. Ebben a vonatkozásban Moszkva stratégiai érdekei nem ütköznek az Egyesült Államok, Kína vagy India érdekeivel. Természetesen megmarad a versengés az energiahordozók kitermelése, és szállítása felett, de ezek a kereskedelmi érdek-összeütközések megoldhatóak úgy is, hogy ne vezessenek az emberiség létét fenyegető, nukleáris konfliktushoz. Washingtonnak valójában az lenne az érdeke, hogy ne állítsa be úgy Oroszországot, mint amely a kis népeket, Európát és az egész világot fenyegeti. Ez csak afelé taszítja Oroszországot, hogy ellenálljon Amerika stratégiai szorongatásának, és az iráni kérdésben is szembe szegüljön az amerikai törekvésekkel. Az ténylegesen komoly veszély, hogy felgyorsulhat a már beindult folyamat, amely szerint egyre több kisebb ország válik képessé nukleáris fegyver előállítására, és ezt a lehetőséget ténylegesen ki is akarja majd használni. Ez valóban reális veszéllyé teszi, hogy a nemzetközi rendszer ellenőrzése alól

157

kicsúszott országok zsarolásra használhassák fel az így vagy úgy hozzájuk jutott nukleáris eszközöket. Amikor a Nyugat azt mérlegeli, hogy vajon miként kell megbüntetnie a Dél-Oszétiában keményen fellépő Oroszországot, akkor ezt a kaukázusi konfliktust a kifejtett összefüggések szerint is elemeznie kellene. A kettősmérce alkalmazásának, pedig talán a legvisszataszítóbb példája, ahogyan azok a neo-konzervatívok, akik most hangosan követelik Moszkva kemény megbüntetését, maguk is a nemzetközi jogot figyelmen kívül hagyó, agresszív politikát folytatnak Afganisztán és Irak esetében. Amerikának és a Nyugatnak az a valódi érdeke, hogy Oroszország stratégiai ellenfélből a stratégiai egyensúly fenntartásában érdekelt, megbízható partner legyen. A kölcsönösség, a bizalom és a becsületesség sokat hangoztatott, ámde ténylegesen be nem nemzetközi jogi kategóriák. Most mégis ezeknek az újraélesztésére és a gyakorlatba való alkalmazására lenne szükség az emberi civilizáció fennmaradása érdekében. A kaukázusi villámháború legsúlyosabb világpolitikai következménye Az Egyesült Államokat jelenleg irányító neo-konzervatív hatalmi köröknek sikerült érvényesíteniük azt az amerikai törekvést, hogy Amerika megszerezze Oroszországgal szemben az első nukleáris csapás mérésének a képességét. Francis A. Boyle egyetemi tanár, atomfegyver-szakértő írja 2007. június 6-án a "US Missiles in Europe: Beyond Deterrence to First Strike Threat" (Amerikai rakéták Európában: Túl az elrettentésen az első csapás fenyegetéséig) című írásában (www.globalresearch.ca címen olvasható) a következőket: "Az Egyesült Államok első csapás mérésével az orosz nukleáris erők mintegy 99%-át meg tudná semmisíteni. Nevezetesen, az Egyesült Államok kormánya úgy gondolja, hogy egy szárazföldi telepítésű sikeres első csapásmérés képességével túlléphet az elrettentésen, és megszeretheti a 'kényszeríthetőséget'... mindezt már az unalomig elemezték a szakirodalomban. De különösen ezt tette a Harvard Egyetem egyik vezető háborúsuszítója, Thomas Schelling - aki a Svéd Bank által adományozott közgazdasági Nobel-díj nyertese, - aki bevezette a 'kényszeríthetőség' (compellence) fogalmát, és megkülönböztette az 'elrettentéstől' (deterrence)... Az Egyesült Államok kormánya felhagy az 'elrettentés' helyzetével, és belép a kényszeríthetőség helyzetébe." Mindebből arra következtet Mike Whitney az Information Clearing House 2008. augusztus 24-i hírlevelében közzétett írásában, hogy Bush elnök valódi célja Moszkva kényszerítése arra, hogy engedelmeskedjen Washington parancsainak, ellenkező esetben számolnia kell egy megsemmisítő, nukleáris első-csapás lehetőségével. Putyin, miniszterelnök ezzel kapcsolatban a következőt nyilatkozta: "Egyesek abban az illúzióban ringatják magukat, hogy bármit megtehetnek, amit akarnak. Tekintet nélkül más népek érdekeire. Természetesen ez az oka a nemzetközi helyzet feszültebbé válásának, amely fegyverkezési versenyt eredményez. De nem mi vagyunk a kezdeményezők. Mi nem akarjuk ezt. Miért akarnánk erőforrásainkat erre fordítani? Továbbá, mi nem kockáztatjuk másokhoz fűződő kapcsolatainkat. Ugyanakkor válaszolnunk muszáj. Nevezzenek meg egyetlen olyan lépést, amit mi tettünk, vagy egyetlen egy olyan akciót, amelyet mi terveztünk a helyzet kiélezésére. Egy ilyen sincs. Nem vagyunk ebben érdekeltek. A jó légkör fenntartása a mi érdekünk." Putyin ehhez még azt fűzte: "Mit tehetünk? A jelenlegi helyzet a szakadék szélére sodort minket. Oroszország valóban eleget tett szerződéses kötelezettségeinek, és eltávolította nehéz fegyverzetét Kelet-Európából, és átszállította az Urál-hegység mögötti területekre. Az orosz hadsereg létszámát háromszázezerre csökkentette. Eközben Washington jelentősen növelte fegyverszállításait új kelet-európai szövetségeseinek, és hozzákezdett két új katonai támaszpont felépítéséhez Romániában és Bulgáriában. Rakétavédelem és radar telepítésére kerül sor a Cseh Köztársaságban és Lengyelországban. Nyilvánvaló, hogy Oroszország nem folytathatja egyoldalúan tovább a leszerelést, miközben a határai mentén fekvő államok új, amerikai fegyverrendszerekhez jutnak." Amikor Putyin tudomást szerzett arról, hogy a Bush-kormányzat kifejleszti a betonbunker-romboló (bunker-busting) fegyvereket, ezt mondta Bush elnöknek: "Jobb lenne más módot találni a terrorizmus elleni harchoz, mint olyan kisebbméretű nukleáris fegyvereket kifejleszteni, amelyek csökkentik azt a küszöböt, ahol ezek a fegyverek felhasználhatók, és ily módon közelebb viszik az emberiséget a nukleáris katasztrófa széléhez. De nem hallgatnak ránk. Nem keresik a kompromisszumot. Megfontolásaik egyetlen mondatban foglalhatók össze: 'Aki nincs velünk, az ellenünk van.'" Nem Oroszország tépte darabokra a rakétaelhárító rendszerekre vonatkozó, ABM megállapodást. Ezt az amerikai kormányzat tette. Az amerikai hatalom következetes és agresszívan terjeszkedése idézte elő egy újabb fegyverkezési verseny reális veszélyét. A nemzetközi biztonság jelenlegi rendszere felfüggesztődött, és a világ a két nukleáris világhatalom közötti katonai konfliktus felé tart. A rendelkezésünkre álló információk szerint Putyin ezt el akarja kerülni. Ugyanakkor kénytelen reagálni a nukleáris egyensúly fenntartását veszélyeztető lépésekre. Az első csapásmérés képességét biztosító rakétavédelmi rendszer telepítése arra is kényszerítheti Oroszországot, hogy harcigépeket küldjön a célponttá váló országok légterébe. Mike Whitney szerint a Moszkva torkának szegezett kés háborús cselekmény, Irak lerohanásához hasonlítható. A különbség az, hogy ezúttal az áldozat még bizonyos fokig képes az ellenállásra.

158

A kaukázusi villámháború néhány tanulsága Először is Moszkva jelezni tudta az egykori szovjet birodalomba tartozó országoknak, hogy továbbra is számolniuk kell az orosz fegyveres erőkkel, még akkor is, ha úgy gondolják, hogy a NATO védernyője miatt már nem kell tekintettel lenniük Oroszországra. A kiolvasható üzenet az, hogy ha már nem is elsőrangú szuperhatalom, de Oroszország még mindig olyan erő, amellyel számolni kell. A második üzenet az, hogy Oroszország Washington minden expanzionizmusa ellenére is saját sorsának az ura maradt. Oroszországot nem lehet a nemzetközi jog megszegésével vádolni. Akik ezt teszik, (a NATO és az Egyesült Államok) azoknak igazolniuk kell a nemzetközi jog megszegésével folytatott afganisztáni és iraki háborújukat. A Kaukázusban a támadó fél a grúz hadsereg volt, és Moszkva csak erre a támadásra válaszolt. Harmadikként azzal is számolni kell, hogy a Közel-Kelet térségében egyes országok, amelyek szorongatva érzik magukat a Nyugat, elsősorban az Egyesült Államok expanzionizmusa miatt, esetleg újból Moszkvától várnak majd támogatást. A magunk részéről azt tartjuk a legfontosabb tanulságnak, hogy a világ, az emberiség megmaradásának az az alapvető érdeke, hogy mielőbb helyreálljon az egyensúly a nemzetközi erőviszonyokban. A nemzetközi jog érvényesítéséhez szükséges, hogy megközelítőleg egyenlő erők gondoskodjanak az elfogadott nemzetközi jogi szabályok betartásáról és betartatásáról. A globális egyensúly helyreállításához, pedig nem egy gyenge és kiszolgáltatott Oroszországra van szüksége a világnak, amely a korlátlan fölényre szert tett másik erőközpontnak ki van szolgáltatva, hanem olyanra, amely egyensúlyozóként képes kikényszeríteni a viszonosság, az egyenjogúság és a kölcsönös előnyök nemzetközi jogi elveinek a betartását. Két egymásnak feszülő és egyenlő-erejű önzés vektoriális eredményeként létrejöhet az igazságosságot képviselő mértéktartó - etikus - magatartás a nemzetközi életben is. Újabb információk a kaukázusi konfliktusról Grúziából akart Izrael csapást mérni Teheránra? Ian Brockwell az "American Chronicle" című on-line magazin kommentátora számol be arról, hogy az Egyesült Államok azért érdekelt Grúziában, mert határos Oroszországgal, másrészt ezen az országon halad keresztül az a kőolajvezeték, amely izraeli kikötőkbe juttathatja a Kaszpi-medence kőolaját. A harmadik, a legfontosabb szempont azonban az, hogy ez az az ország, ahonnan Izrael támadást indíthat Irán ellen. Az American Chronicle vezércikkírója úgy véli, hogy az Irán elleni támadás egyik célja az ott található energiahordozók feletti ellenőrzés megszerzése. Izrael már hosszabb ideje Grúzia egyik fő fegyverszállítója, és jelentős számú izraeli katonai szakértő is tevékenykedik az országban. Grúzia földrajzilag közelebb van Iránhoz, mint Izrael, és ezért egy grúz területről kiinduló támadás esetén elkerülhető lenne a támadó gépek üzemanyag-feltöltése a levegőben vagy egy földi támaszponton. Brockwell kiemeli, hogy az orosz válasz a Grúzia által Dél-Oszétia elleni támadásra, felborította az izraeli és az amerikai terveket, mert számos modernizált grúziai katonai támaszpont használhatatlanná vált. Brockwell arra is rámutatott, hogy több amerikai politikushoz hasonlóan, Grúziában is vannak izraeli állampolgársággal rendelkező személyek felelős kormányposztokon. Ők azok, akik erőteljesen szorgalmazzák az Irán elleni támadást. Brockwell hírforrásként Brian Harring-re is hivatkozik, aki azt állítja magáról, hogy 'amerikai belföldi hírszerző riporter' (American Domestic Intelligence Riporter). Mielőtt ismertetjük Harring jelentését, elmondjuk, hogy személyével kapcsolatban viták folynak, s ezért erőfeszítéseket tettünk a beazonosítására. Úgy gondoljuk, hogy az amerikai belpolitikai élet egyik jól tájékozott, megfelelő információs hálózattal rendelkező, beavatott személyéről van szó, aki forrásainak a biztonsága érdekében álnevet használ. Az a tény viszont, hogy hitelessége alátámasztására a http://gentooexperimental.org/~ferringb/long_term_saving/lifted_name/cracker-libel.htm címen közreadta az Interneten azon Irakban és Afganisztánban elesett amerikaiak adatait, akiknek a nevét eddig elhallgatták a nyilvánosság elől. Ha ezek az adatok pontosak - s egyelőre úgy néz ki, hogy igen-, akkor nemcsak létezik ez a jól tájékozott bennfentes, de forrásai is megbízhatóak: ennyiben szavahihetőnek kell tekintenünk. Nos, Brian Harring állítja azt, hogy Izrael Grúzia területéről kívánt támadást intézni Irán ellen. A TBRnews.org weboldalon közzétett írásában hivatkozik Anatolij Nogovicin vezérezredesre, az orosz tábornoki kar helyettes elnökére, aki szerint az izraeli hadsereg speciális erői, az izraeli légierő kötelékébe tartozó személyek, valamint a Moszad, és más izraeli szervezetek is aktív tevékenységet folytattak Grúziában. Ezek a személyek szorosan együttműködtek az amerikai szakértőkkel a grúz fegyveres erő felszerelésében és kiképzésében, valamint egy Teherán elleni izraeli támadás előkészítésében. "Egyidejűleg Izrael előkészítette támadó gépeinek Grúziába történő átszállítását a Dél-Grúziában lévő, és izraeli ellenőrzés alatt álló légitámaszpontokra, és ellátta őket a Teherán elleni támadáshoz szükséges fegyverekkel és berendezésekkel." - idézi Harring az orosz tábornokot.

159

Az amerikai hírszerző riporter szerint Izrael választása azért esett Grúziára, mert a távolság Tel Aviv és Teherán között - egy utat számolva - 1600 km, vagyis oda-vissza 3200 km. Ezzel szemben Dél-Gúrziából Teherán 1149 km-re van. Az eltávolítható üzemanyagtartályok a repülési távolságot 1000, illetve 1200 kilométerrel meghosszabbíthatják. Harring részletesen beszámol arról, hogy az izraeli légierő az (IAF) F-161 Sufa, valamint az F-161 típusú harci gépeit akarta bevetni. Ez utóbbiak fel vannak szerelve az AMRAAM levegő-levegő rakétával, és az AIM-120 közép-hatótávolságú levegő-levegő rakétával. Az izraeli légitámadás első hulláma az iráni kormányzati épületeket érte volna, ahol az iráni állami vezetés legfelső szintjéhez tartozók dolgoznak, valamint ugyanezen személyeknek a lakásait, továbbá a beazonosított laboratóriumokat, ahol a nukleáris kísérletek folynak. Egy második támadás az iráni olajkutakra mért volna csapást, továbbá az olajvezetékekre, valamint a Perzsa-öböl menti olajkikötőkre. Amikor a kettős-csapás véget ért, akkor a harci gépek Izrael irányába tértek volna vissza. Ezek üzemanyag-feltöltésére a levegőben került volna sor, amerikai tartálygépek segítségével. Brian Harring szerint Bush elnöknek tudnia kellett az Izrael által tervezett, Teherán elleni támadásról. Ezt bizonyítja egy 2006. július 4-én Washingtonban aláírt izraeli-amerikai kormányközi megállapodás, amely tartalmazza az elnök aláírását. Ennek a szigorúan titkos megállapodásnak az volt a lényege, hogy az izraeli kormány korlátozástól mentes szabad kezet kap, hogy amerikai felügyelet alatt álló, közelebbről nem meghatározott grúziai repülőterekre áttelepítsen bevethető bombázókat, amelyek déli irányban - Ankara titkos hozzájárulásával török területen áthaladva - csapást tudnak mérni Teheránra. Azt nem vették számításba, hogy ezekkel a támadásokkal meg lehet teljesen semmisíteni az iráni katonai és kutatási célpontokat, de a meglepetésszerű támadás párosulva nagy anyagi kárral, komoly figyelmeztetésül szolgálhat Irán számára, hogy ne fenyegesse Izraelt. A grúziai támaszpontok használata Amerika beleegyezésével és közreműködésével, sokkal elérhetőbbé tesz egy ilyen vállalkozást, mint ha izraeli támaszpontokról kell felszállni a gépeknek, amelyek regionális diplomáciai következményekkel járhatnak. A tervezést megkönnyítette, hogy Izrael érdekeit az izraeli állampolgársággal is rendelkező David Kezerasvili hadügyminiszter és Temur Jakobasvili integrációs miniszter képviselte a grúz kormányban. De Vladimer Gurgenidze kormányfő is meghitt kapcsolatot ápol Izraellel. Erről a Jerusalem Post 2008. augusztus 13-i száma ad hírt. Eszerint Gurgenidze arra kérte Izrael egyik legtekintélyesebb rabbiját, Aharon Leib Steinmant, hogy személyesen áldja meg őt. Steinman bensőséges hangú levelet is írt Gurgenidzének, amit a grúz kormányfő jelenleg is hivatali szobájának falán őriz. Az amerikai és az izraeli katonai tanácsadók és kiképzők az elsöprő orosz támadás következtében gyors visszavonulásra kényszerültek. Emiatt az oroszok nagy mennyiségű amerikai fegyverzethez, technikai jelzőberendezésekhez, pilótanélküli robot-repülőgépekhez és több teherautónyi titkos dokumentációhoz jutottak. Brian Harring-nek a TBRnews.org-on olvasható írása szerint Putyinnak tudomása volt arról, hogy Grúzia támadásra készül Dél-Oszétia ellen. Valószínűsíthető, hogy a CIA Oroszország ügyeivel foglalkozó részlegétől is érkezhettek kényes információkat tartalmazó bizalmas anyagok Moszkvába. Harring azt is állítja: biztos tudomása van arról, hogy az izraeli hadsereg egy tagja szigorúan titkos dokumentumot juttatott el az orosz katonai hírszerzéshez, a GRU-hoz. Az orosz támadást követően, miután a grúz hadsereg szétesve megfutamodott, az orosz felderítő műholdak észleltek egy amerikai Hummer-tipusú kis-teherautókból álló konvojt, amely az országúton a grúziai Poti kikötője felé tartott. Ezt a kikötőt az orosz csapatok az ellenőrzésük tartották. A konvoj, amely tele volt a különleges grúz egységekhez tartozó katonákkal, fogságba esett. A járművek meg voltak rakva plasztik robbanóanyaggal, hangtompítós lőfegyverekkel, és az orosz hírszerzés meglepetésére szigorúan titkos, műhold-technológiára vonatkozó NATO-dokumentumok egész garmadájával. Három arab kinézésű személy is volt a grúziaiak között. Az orosz katonai hírszerzés emberei megbilincselték, majd bekötött szemmel elszállították őket kihallgatásra. Amikor az egyik kihallgatást irányító tiszt megkezdte a zsákmányolt iratok átnézését, azonnal továbbította őket helikopteren a magasabb szintű parancsnokságra. Az amerikai járműveket vezető grúzok szemmel láthatóan nagy igyekezettel menekítették a konvojt, de nem tudták, hogy mi van a járműveken. Brian Harring szerint az amerikai és az izraeli forrásokból származó, szigorúan bizalmas korábbi információkat Moszkvában értékelték ki. Így Putyin kellő időben jutott megfelelő alkalomhoz, hogy lesújtson grúziai ellenfeleire, és döntő csapást mérjen hadseregükre, megszerezve a Grúziában tárolt amerikai katonai felszerelések jelentős részét úgy, hogy mind az amerikaiakat, mind az izraelieket megalázó körülmények között kényszeríthette távozásra a kaukázusi országból. Az orosz egységek ellenőrzésük alá vonták az életbevágó transz-kaukázusi kőolajvezeték egy részét, megszilárdították az elszakadni óhajtó tartományok - Dél-Oszétia és Abházia - biztonsági helyzetét, és nyomatékosan meghúzták a vonalakat. Az amerikai sajtó természetesen arról számolt be, hogy mennyire meglepetésszerűen érte mindez az amerikai kiképzőket és tanácsadókat, elhallgatva, hogy a több mint kétezer aktív amerikai tisztnek tudnia kellett mire készül a grúz hadsereg, hiszen mindennapos tevékenységük szorosan összekapcsolta őket ennek a hadseregnek szinte minden részlegével.

160

Brian Harring (http://tbrnews.org/Archives/a2869.htm címen elérhető) 2008. augusztus 24-i írásában olvasható, hogy Alexander Lomaia, a grúz biztonsági tanács főnöke szerint az orosz erők még mindig fogva tartanak 12-t abból a 22 grúz katonából, akiket az előző héten Potiban őrizetbevettek. Köztük volt két arabnak öltözött jemeni zsidó. Ezek egyikén az orosz katonai hírszerzés kihallgatói találtak egy csomag bizalmas jelentést, amely plasztikba csomagolva az elfogott ember hátára volt ragasztva. Ez a csomag szigorúan bizalmas titkos dokumentumokat tartalmazott arról, hogy a Marneuli légitámaszpontra, 20 km-re Tbiliszitől, izraeli bombázókat telepítenek. Ezeknek kellett volna légitámadást végrehajtaniuk Irán fővárosa, Teherán ellen. A hat bombázóból három Teheránt, három pedig a kőolaj-berendezéseket támadta volna. Az elfogott izraeli dokumentumok héber nyelven íródtak, s amikor az orosz katonai hírszerzés lefordította őket, kiderült, hogy az egyik bevetés célja valóban különböző iráni olajberendezések elleni támadás volt. A második bevetés során tervbevették biológiai bombák ledobását Teheránra. Ezeket a bombákat úgy tervezték, hogy meghatározott magasságban felrobbanjanak. Ezekben a bombákban fegyver-fokozatú anthrax van. Az anthraxot Tbilisziben, az amerikai diplomáciai képviselet hivatalában - különlegesen lezárt dobozban - tartják, és oda a Marylandban lévő Detrick támaszpontról érkezett. Ezt a küldeményt maga az elnök engedélyezte. A Harring által is bizarrnak nevezett történet további fordulata, hogy egy az Egyesült Államokban gyártott harci gép, amely izraeli felségjelzést visel, át lett volna festve amerikai felségjelzésre, de oly módon, hogy ezt könnyen el lehessen távolítani, amikor az visszatért a bevetésről Grúziába. Amikor az oroszok minderről tudomást szereztek, azonnal értesítették a teheráni követségüket, és az elfogott jemeni izraelit újabb "intenzív kihallgatásnak" vetették alá. Ez természetesen kínzást jelent. Lehet, hogy az illető ebbe belehal, de hírek szerint máris fontos, további információt közölt a közös izraeli, amerikai tevékenységről. Harring szerint az amerikaiak minden valószínűség szerint nem voltak tudatában annak, hogy készülőben van egy izraeli "false flag opertaion", vagyis hamis zászló alatt végrehajtott akció az egész művelet részeként. Ha ez a BW-vel (biological weapon - biológiai fegyver) végrehajtott támadás sikeresnek bizonyul, akkor felmerül a kérdés: az amerikai katonai parancsnokság valaha is megvitatta volna-e annak bármely vonatkozását? Ha a megtévesztő módon amerikainak látszódó, izraeli gép tévesen amerikainak lett volna beazonosítva, akkor természetesen a "hamis iráni vádak" legerőteljesebb visszautasítására került volna sor, és a szolgálatkész amerikai tömegtájékoztatás - szokásos módon a szőnyeg alá söpörve - elhallgatta volna az esetet. Ez a tervezett "false flag operation" emlékeztet 1967 június 8-ra, amikor Izrael repülőkkel és torpedókkal támadott a USSLiberty nevű "műszaki-kutató hajóra" (technical research ship), amely megfigyelte az izraeli-egyiptomi konfliktust, és lehallgató tevékenységet végzett a háborús zóna közelében az 1967. június 5-től 11-ig tartó "Hat napos háború"-ban. Az izraeliek természetesen 'nem szándékosan', 'tévedésből' támadtak legfőbb szövetségesük hajójára, amely nemzetközi vizeken tartózkodott. Ennek a 'vigyázatlanságból', 'tévedésből' bekövetkezett incidensnek, amely 40 percen át tartott, 34 amerikai katona esett áldozatául és 170 pedig megsebesült. Célja az volt, hogy a hajó elsüllyesztéséért Egyiptomot tegyék felelőssé, s így vonják be Amerikát a háborúba Izrael oldalán. 2008. augusztus 4-én Mike Mullen, tengernagy az amerikai vezérkari főnökök egyesített tanácsának az elnöke, óvta Izraelt attól, hogy egy 'USS Liberty Part II' akciót szervezzen, s így provokálja ki az amerikaiak által irányított háborút Irán ellen. Mullen tengernagy hangsúlyozta: ez alkalommal fontos, hogy a történelem ne ismételje önmagát, félreérthetetlenül arra célozva, hogy Izrael ne manőverezze bele az Egyesült Államokat egy Irán elleni háborúba. (Az erre vonatkozó információ elérhető a http://www.informationclearinghouse.info/article20427.htm internetes címen.) 2008. augusztus 2-án Ray McGovern, amerikai katonai hírszerző és CIA elemző, a USS-Liberty Radio-ban adott interjújában elmondta: véleménye szerint Izrael egy az 1967-es Liberty incidenshez hasonló forgatókönyvet tervez. "Nyilvánvalóan nagyobb dologról van szó. A játék neve 'lefejezni Irán nukleáris programját' akár atomfegyver a célja, akár nem.", mondta McGovern. A Jerusalem Post 2008. szeptember 1-jén hírt adott arról, hogy az AIVD, a Holland Hírszerző Szolgálat, leállított egy szabotázs akciót, amelynek célja Irán hadiiparának a gyöngítése. Az AIVD azért döntött így, mert helyzetelemzése szerint hamarosan várható egy amerikai támadás az iráni nukleáris program ellen. A Jerusalem Post ezt a hírt a De Telegraaf című holland lap 2008. augusztus 29-i tudósításából vette át. A tudósítás szerint a tervbe vett légi támadásra Irán ellen pilóta nélküli repülőgépekkel heteken belül sorkerül. A Jerusalem Post nem tudta megerősíteni a holland lap jelentését, idézte viszont Masoud Jazayeri tábornokot, az iráni tábornoki kar helyettes főnökét, aki szerint egy Irán elleni Izraeli támadás újabb világháború kezdetét jelenti. A Ma'ariv, izraeli lap ugyancsak 2008. augusztus 29-én számolt be arról, hogy Izrael stratégiai döntést hozott, amely szerint nem engedi meg, hogy Irán nukleáris fegyverzethez jusson, és nem habozik megtenni minden szükséges intézkedést, hogy megakadályozza Teheránt nukleáris céljai elérésében. Akár sikerül, az Egyesült Államoknak és a nyugati országoknak diplomáciai szankciókkal megakadályozni az Iszlám Köztársaság nukleáris ambícióit, akár döntöttek-e már amerikai részről egy Iránra mérendő csapásról vagy se, Jeruzsálem hozzáfogott saját független katonai akciójának az előkészítéséhez.

161

Az Oroszországot tervszerűen körülkerítő Egyesült Államok, amely ténylegesen a vazallusává tette Grúziát, amikor saját emberét tette forradalomnak nevezett államcsínnyel ennek az országnak az élére. Washington kezdeményezésére 2008. augusztus 28-án rendkívüli tanácskozásra ültek össze a NATO külügyminiszterei. A résztvevő 26 állam külügyminiszterei azonban nem tudtak megállapodni milyen büntető intézkedéseket hozzanak Moszkvával szemben. A NATO óvatosan csak arról döntött, hogy létrehoz egy NATO-Grúz Tanácsot a szervezet és a kaukázusi ország közti kapcsolat erősítésére. Ez a megoldás messze van attól a grúziai célkitűzéstől, hogy az ország mielőbb a NATO teljes-jogú tagja lehessen. A tanácskozás bizonyos fokig lehűtötte azokat a kelet-európai NATO tagállamokat (balti országok, Lengyel- és Csehország), amelyek erőteljesebb intézkedéseket szorgalmaztak. A résztvevők közül többen is hangoztatták, hogy el akarják kerülni a katonai összeütközést Oroszországgal Grúzia miatt. Ez volt az oka annak is, hogy nem támogatták a Bush kormányzat arra irányuló erőfeszítéseit, hogy Grúziát és Ukrajnát minél előbb teljes-jogú tagként bevonják a NATO-ba. A NATO közlemény szerint továbbra is érvényben van az az ígéret, hogy 2008 decemberében megkezdődnek Grúzia NATOtagságáról a tárgyalások, de diplomáciai szakértők nagyon csekélynek tartják Grúzia esélyeit. Joggal jelenthette ki Dmitrij Rogozin, Oroszország NATO-hoz akkreditált képviselője, hogy "Egeret vajúdtak a hegyek". 2008. szeptember 1-jén az Európai Unió is rendkívüli csúcstalálkozót tartott. Ezt Nicholas Sarkozy francia elnök azért hívta össze, hogy bejelentse: Kész ismét Moszkvába utazni, hogy segítsen az orosz-grúz konfliktus megoldásában. Francois Fillon, francia kormányfő szerint Európa egységes üzenettel tudná a legnagyobb erőt felmutatni, de Párizs továbbra is ellenez minden Moszkva elleni szankciót. Ezt az álláspontot az is erősíti, hogy az amerikaiak által a konfliktus eleje óta követett kemény irányvonal hatástalan maradt. Fillon arra is rámutatott, hogy Oroszország nagyhatalom, amellyel számolni kell, és amelyet bizonyos értelemben megaláztak az elmúlt 20 évben. Mostani ébredése talán kissé brutális, de az EU-ra marad az a feladat, hogy a Nyugat megtalálja vele a párbeszéd módját. A brüsszeli tanácskozáson a békülékenyebb francia-német-olasz álláspont került fölénybe a harciasabb brit, baltikumi és lengyel vonallal szemben. Az EU-ban meghatározó három ország (francia, német és az olasz) erősen függ az orosz olaj- és gázexporttól. Ezért nem engedik, hogy az új tagok történelmi sérelmeik és sebezhetőségük miatt kemény szankciókat kényszerítsenek ki Moszkvával szemben. Az EU soros elnökségét ellátó Franciaország kizárta a büntetőintézkedéseket. Az egyetlen kézzel fogható megállapodás az volt, hogy elhalasztják az új európai-orosz stratégiai partnerségi egyezményről a már folyamatban lévő tárgyalásokat. Szergej Lavrov, orosz külügyminiszter hangoztatta: kormánya pro-aktív külpolitikát folytat, és sürgette a Grúzia elleni fegyverembargó bevezetését, legalábbis amíg Szaakasvili marad az elnök. Lavrov hozzátette: Oroszország új normát állított fel nemzeti érdekei védelmére, és az Egyesült Államoknak meg kell tanulnia ezzel együtt élnie. Vlagyimir Putyin, miniszterelnök egyidejűleg szükségesnek tartotta, hogy megnyugtassa a Nyugatot. Kijelentette: Oroszország nem akarja zsarolni Európát az olajjal és a gázzal, továbbra is megbízható partner kíván maradni, és nem célja visszaszerezni a szovjet időkben Ukrajnához csatolt Krím-félszigetet sem. A dél-oszét konfliktusról csak annyit mondott, hogy az orosz kormánynak nem volt más választása, mint megvédelmezni saját állampolgárait. Megoldás: a nagyhatalmi egyensúly helyreállítása Az unipoláris világ, amelyben egyetlen hyper-szuper hatalom (amely mögött a Pénzimpérium áll) ellensúly nélkül, a kénye kedve szerint tudja érvényesíteni saját - gyakran nyíltan önző - érdekeit, valójában hatalmas veszélyeket hordoz. Ezért az egyensúly legalább részleges helyreállítása az emberiség egészének a közös érdeke. Oroszország Iránnal szövetségre lépve hatékony ellensúlyt képezhetne, állítja az USG Open Source Center (United States Government, Egyesült Államok Kormányának Nyílt Információs-forrás központja) által közzétett egyik írás. Ezt a javaslatot az Iráni Tanulmányok Orosz Kutatási Központjának az igazgatója, Radzsab Szafarov fejtette ki a Vremja Novosztyi által közreadott "Irán ütőkártyája. Oroszország átveheti a Perzsa-öböl ellenőrzését" című tanulmányában. Dél-Oszétia és Abházia függetlenségének az elismerése Oroszország részéről megfelelő időben tett lépés. Így lehet mindkettőt megvédeni az új grúziai támadástól. Amerika terve, hogy felgyorsítja Grúzia és Ukrajna beléptetését a NATO katonai-politikai tömbjébe, Oroszország számára továbbra is riasztónak számít. A Kremlnek azonban számos lehetősége van arra, hogy kiegyensúlyozott ellenlépéseket tegyen válaszul Washington és a NATO barátságtalan törekvéseire. Oroszország elsősorban azokra az államokra támaszkodhat, amelyek ellenzik az Egyesült Államok és szövetségesei terjeszkedését. Ezen a helyzeten csak közös erőfeszítésekkel lehet változtatni, olyan helyzet megteremtésével, amely csökkenti a hidegháború átalakulását lokális és globális konfliktusokká. Moszkva erősítheti katonai és műszaki kapcsolatait Szíriával, felújíthatja katonai jelenlétét Kubában. A leghatékonyabb lépés azonban az lenne, ha Oroszország felülvizsgálná Iránnal kapcsolatos politikáját. Olyan stratégiai szövetség létesítéséről lenne szó, amely a jelenlegi világ teljes geopolitikai helyzetét megváltoztatná. Szafarov szerint reális elképzelés két katonai támaszpont létesítése Irán stratégiai térségeiben. Az egyik északon lenne Irán kelet-azerbajdzsáni tartományában, a másik

162

pedig délen, a Perzsa-öbölben fekvő Qeshm szigetén. Kelet-Azerbajdzsánból Oroszország ellenőrizni tudná az Azerbajdzsánban, Grúziában és Törökországban zajló katonai tevékenységet, és ezeket az információit megosztaná Iránnal. A Qeshm szigetén lévő katonai támaszpont pedig lehetővé tenné Oroszország számára, hogy szemmel tartsa az Egyesült Államok és a NATO tevékenységét a Perzsa-öböl egész térségében, így azt is, hogy mi történik Irakban és a többi arab államban. Nyomon követhetné, hogy a Hormuzi-szorosban mely hajók, honnan hová tartanak, és milyen rakománnyal lépnek ki a nyílt vizekre és térnek onnan vissza. Oroszország először kerülne olyan helyzetbe, hogy megállíthasson gyanús hajókat, megvizsgálja rakományukat. Az amerikaiak már évtizedek óta teszik ezt ebben a térségben. Moszkva cserébe ezért az iráni katonai támaszpontokért segítséget nyújthat Teheránnak légvédelme modernizálásában, és rakétavédelmi rendszere létrehozásában. A teheráni vezetés szoros figyelemmel követte a grúz kormánynak azt a titkos döntését, hogy Amerikának és Izraelnek tetszés szerinti lehetőséget nyújt grúz területek használatára, és olyan katonai bázisok átengedésére, amelyekről rakéta és bombatámadást lehet indítani iráni létesítmények ellen. Törökország nemcsak a NATO-nak a tagja, de Irán erős gazdasági riválisa is a térségben. Azerbajdzsán fokozatosan a Nyugat kulcsfontosságú partnerévé vált a Kaszpi-térség energiahordozóinak a világpiacra juttatásában. A Kaszpi-tenger azerbajdzsáni szektorának a kiterjedése kétséges, mert eddig nem került sor megállapodásra a Kaszpi-tenger kiaknázható területeinek a felosztásáról Irán és Azerbajdzsán, valamint a többi érintett között. Ez a tény is további konfliktusok okozója lehet. Szafarov szerint Oroszország és Irán felgyorsíthatja egy olyan földgáztermelő nemzetközi kartellnek a létrehozását, amelyet már "Gas-OPEC"-nek becéznek. A földgáztartalék vonatkozásában világméretekben Oroszország az első és Irán a második. Ez a két ország a világ-tartalék több mint 60%-át birtokolja. Ez olyan gazdasági súlyt jelent, ami egymagában is barátságosabb magatartásra kényszerítheti a világ többi országát. Oroszország szoros együttműködést építhet ki Iránnal más területeken is, beleértve a nukleáris technológiát. Oroszország dollár-milliárdokat kereshet az iráni nukleáris erőművek felépítésével. Teherán természetesen politikai támogatást is kaphatna Oroszországtól saját atomenergia szektorának a kiépítéséhez. Mindez felgyorsíthatja Irán teljesjogú tagként való felvételét a már működő Sangháji Együttműködési Szervezetbe (Shanghai Cooperation Organization, SCO), amelyben Teheránnak jelenleg csak megfigyelői státusza van. Ebben az esetben Irán olyan szervezet védernyője alá kerülne, amelyben a vezetőszerepet Oroszország és Kína tölti be. Szafarov elgondolásaihoz a magunk részéről azt fűzzük hozzá, hogy egy ily módon kialakuló orosz-iráni-kínai tengely már megfelelő ellensúlya lehetne annak a hiper-szuper nagyhatalomnak, amely az elmúlt két évtized tanúsága szerint nem volt képes önkorlátozást gyakorolva betartani az általa is létrehozott nemzetközi rendszer szabályait. A kaukázusi konfliktus további tanúsága, hogy két féligazság - egyrészt, hogy 'a Kreml javíthatatlan és maradt az, ami 1956ban és 1968-ban volt', másrészt az, hogy 'ez az Oroszország már nem az az Oroszország' - egymást kiegészítve közelíti meg az igazságot. Oroszország elhamarkodott elitélése és a Nyugatnak szervilisen hízelgő egyoldalú állásfoglalás helyett bölcsebb, ha legalább megkíséreljük a történteket a nemzetközi viszonyok egésze szempontjából elemezni. Az emberiség fennmaradását szolgáló globális biztonság egyik előfeltétele a felbillent egyensúly helyreállítása a nemzetközi erőviszonyokban. Ebbe az irányba haladva kellene közös erőfeszítéssel keresni a kibontakozást. Magyarország folyamatos fosztogatása Magyarország folyamatos fosztogatására az elmúlt két évszázadban az ismételten rákényszeritett háborúkkal és a nemzetközileg megszervezett eladósítással került sor. A bécsi Rothschild-ház adósságba kényszerítési kísérletének az elutasítása miatt tört ki a háború 1848 szeptemberében, és alakult át a békés forradalom véres háborúvá. Már a reformkorban is az volt a magyar társadalom egyik legfontosabb problémája, hogy a magyar pénzügyeket monopóliumként egy bécsi magánbank intézte. Magyarországon nem volt bankhitel. A pénz amiatt áramlott ki az országból, hogy kiszolgálja ezt a bécsi bankot. De kiáramlott a pénz adók, regálék, kölcsönök, a kölcsönök kamatai, vámok, kincstári jegyek és a császári katonaság elszállási költségei formájában is. Amikor 1848-ban Kossuth lett a pénzügyminiszter, azonnal hozzáfogott az üres államkassza megtöltéséhez, és egy bankjegynyomda felállításához. A gazdasági élet működését biztosító, fedezettel bíró magyar pénzt akart bevezetni. A bécsi Rothschild-ház irányítása alatt állott Osztrák Nemzeti Bank, az ONB, azonban nem volt hajlandó valódi pénzre beváltani az általa kibocsátott bankjegyeket, és egyidejűleg gyorsított ütemben vonta ki a nemesfém-és ércpénzt külföldre. Kossuth ezért már 1848. április 19-én rendeletileg tiltotta meg az arany és az ezüst külföldre vitelét. Terve az volt, hogy 5 millió pengőpénz alapján mintegy tizenkét-és fél millió forintnyi pénztárjegyet bocsát ki. A Rothschild érdekeltségű ONB azonban azt akarta, hogy a magyar kormány tőle vegyen fel 12 millió forint hitelpénzt, de azzal a feltétellel, hogy a magyar kormány ismerje el az ONB bankjegykibocsátó monopóliumát Magyarország területén, és fizessen kamatot a Rothschildok által

163

nyújtott hitelpénz után. Kossuth ezt elutasította, és az önálló magyar pénz mellett döntött. A pénzügyekben megmutatkozó kibékíthetetlen ellentét vezetett el a fegyveres konfliktushoz, amelyből végül szabadságharc és függetlenségi háború lett. A szabadságharc bukását követően az ONB összes kívánsága teljesült. Magyarországon 1873-ban már 482 pénzintézet, 160 különböző biztosító intézet, de csak 164 nagyobb iparvállalat működött. Ezek szinte mind a Rothschild-ház által irányított pénzkartellhez kapcsolódtak valamilyen módon. Az informális pénzkartell működését irányító és végző bankárhatalom a személyi kapcsolatokon, és a gondosan kiépített összefonódásokon keresztül biztosította pénzügyi egyeduralmát. A szabadságharc után az ONB és a mögötte álló nemzetközi pénzkartell erőteljes nyomást gyakorolt a Habsburg uralkodóházra és a kormányzatra, hogy az keményen lépjen fel az önálló magyar pénzt követelő magyar kormánnyal szemben. A kiegyezés után az osztrák-magyar pénzrendszer közösségét biztosították. Magyarország az ONB bankjegy kibocsátási monopóliumát ugyan formálisan nem ismerte el, a tényleges állapot azonban az volt, az ONB által kibocsátott bankjegyek forgalomban voltak ugyanúgy, mint bármely más állam pénzei. A magyar pénzügyi és gazdasági élet irányítói a XIX. század második felében a rendszeresen ismétlődő válságokat az ONB tudatos pénzügyi manipulációjának tulajdonították. A Magyarországon rendszeresen ismétlődő válságok nem termelési anarchia következményei voltak. A rejtőzködő szuperkartell, vagyis a pénzügyeket a háttérből irányító érdekcsoport, idézte elő a válságokat, mégpedig úgy, hogy Magyarország nemzetgazdaságának egészét az ellenőrzése alá vonta, és átvette a többi alkartellnek tekinthető kisebb kartell irányítását is. A szuperkartell a bécsi Rothschild-érdekeltség irányítása alatt álló, bécsi központból szervezett és ellenőrzött termelési és pénzügyi viszonyokat hozott létre. A Monarchia részét képező Magyar Királyságban nem volt a Rothschild-érdekeltségtől független egyetlen jelentős vállalat sem. Magyarország nemzetgazdasága a Rothschild-ház hegemóniája alatt működött. Egyfajta korporációs uralomról beszélhetünk. Az egész ország ipari és kereskedelmi élete egyetlen pénzügyi szervezet láthatatlan, kellően álcázott, de erős akaratának volt alárendelve. A magyarok sajnos nem tudták, hogy kivel állnak szemben, mert az elrejtőzött az arctalan pénzviszonyokban. A magyar társadalom a királlyal fordult szembe, de az ellenség valójában egy rejtőzködő pénzcsoport volt. Az emberek nem voltak tudatában, hogy a nemzetközi pénzoligarchia létrejöttével a kamatozó hitelpénzrendszer vette át fokozatosan az irányítást. A pénzoligarchia azonban nemcsak kamatszedés formájában fosztogatta az országot, de úgy is, hogy titkos-kartellt hozott létre, és ezzel egész Magyarországot gazdasági függőségbe tudta taszítani. Ez pedig lehetővé tette az értékteremtő munka eredményének egyre növekvő kisajátítását hitelezési és kartellezési technikákkal. A Rothschild-ház az általa irányított láthatatlan pénzkartell létezését minden lehetséges módon titkolta. Ebben volt a fő ereje. Így történhetett meg, hogy a Monarchián belül egész Magyarország egy zárt vadaskerthez vált hasonlóvá, bekerítve egyetlen pénzcsoport hatalmának láthatatlan, de annál inkább érezhető acélkerítésével. Ebben a körülkerített vadaskertben a kamatgyarmattá vált Magyarországon, a vad nem volt más, mint a magyar nép, amely a kerítésig futhatott, de azon túlra már nem juthatott. A Monarchián belül Magyarország csak a külső kényszerek hatására lépett be abba a világháborúba, amely ma már bizonyíthatóan a szupergazdag beruházó bankárokból álló nagyhatalmú nemzetközi pénzkartell készített elő és robbantott ki. A vonakodó, békeszerető Magyarországra rákényszerítették ezt a háborút, mégis a legsúlyosabb büntetéssel sújtották Trianonban. Magyarország elvesztette területének kétharmadát, lakosságának több mint 60 százalékát, és az ugyancsak a nemzetközi bankárok által irányított Népszövetségnek a Jóvátételi Bizottsága 200 millió aranykorona megfizetésére kötelezte a kivérzett, kifosztott Csonka-Magyarországot. A trianoni békediktátum után újra kellett felépíteni mindazt, amit a világháború, a bolsevista proletárdiktatúra és a román hadsereg fosztogatása okozott. A magyar pénz teljes elértéktelenedése rettenetes csapást mért a gazdaságra. Először a középosztály ereje tört meg, amely a háború legfőbb terhét viselte, és az infláció következtében pedig vagyonát és pénzét is elveszítette. Ebben a helyzetben a Népszövetség magatartása meghatározó volt. Arra kényszerítette a magyar kormányt, hogy nevetségesen csekély összegű, 250 millió aranypengőnyi stabilizációs kölcsönt vegyen fel. A Népszövetség főmegbízottja útján gondoskodott arról, hogy a trianoni békediktátum rendelkezéseit könyörtelenül végrehajtsák. E békediktátum értelmében a magyar államra kivetett háborús jóvátétel megfizetéséig minden magyar állami bevételt zálogjog terhelt az Antant hatalmak javára. Ennek következtében a Magyar Állam a nemzetközi pénzpiacokon csakis a békeszerződések ellenőrző testületének, a Népszövetség Főtanácsának hozzájárulásával kaphatott kölcsönt. Ebben a testületben a magyarokat gyűlölő Dr. Eduárd Benes-nek volt meghatározó szerepe. A Népszövetségi Főmegbízott feltételei szerint a Magyar Állam kincstári jövedékének és vámbevételének - a kölcsön többszöröséig történő - zárolásán kívül jóvá kellett hagyni a Nemzeti Bank létesítéséről szóló törvényt, méghozzá az általuk megszabott feltételekkel. Ez az új intézmény, a szigorú banktitok szerint működő MNB, melyet magánpénzemberek irányítottak, átvette az állam olyan monetáris felségjogait, mint a pénzkibocsátás, árfolyam-szabályozás, kamatszabályozás, hitelezés, vagyis a nemzetgazdaság irányításának legfontosabb jogosítványait. A külföldi pénzoligarchia, amely a MNB-

164

törvény révén korlátlan ellenőrző hatalomhoz jutott, ezt követően szinte elárasztotta Magyarországot a kölcsöneivel, amiért aztán később, az 1929-es gazdasági válság idején, nagy árat kellett fizetnie. Az MNB tulajdonosai nevüket elrejtve gyakorolhatták szavazati jogukat a Közgyűlésen. Így választották meg a Nemzeti Bank tizenkét-tagú főtanácsát, amely szabad megítélés alapján döntött a magyar kormányt megillető pénzügyi szuverenitás legfontosabb kérdéseiben. A nemzetközi pénzoligarchia azt csinált pénzügyileg Magyarországon, amit csak akart, miközben Amerikában egy százalék, Nagy-Britanniában két százalék volt az alap kamatláb, Magyarországon 15 százalék felett volt, és a magyar kormány nem avatkozhatott be, mert a Népszövetség olyan feltételeket csikart ki tőle, hogy az MNB független a kormánytól. A hasznot meghaladó kamatok lehetetlenné tették a termelést. A nemzetközi pénzoligarchia, és az irányítása alatt álló bankrendszer a kierőszakolt pénzszűkítéssel megbénította a magyar gazdaság működését. A következménye hatalmas méretű munkanélküliség lett, és 1936 végéig évi kétmilliárd munkaóra veszett el. Az eladósítással és kamatpénzzel működő monopóliumhoz a magyar kormány nem nyúlhatott. Ez bizonyult a magyar nemzeti jövedelem elvétele leghatékonyabb módszerének. Az első világháború utáni - minden nemzetközi elvet felrúgó - békediktátumok arról is rendelkeztek, hogy kártérítésben ne csak a győztes államok részesüljenek, hanem a polgáraik is, ha vagyonuk a legyőzött országban valamilyen módon elveszett. A második világháborút lezáró 1947-es párizsi békeszerződés a vesztes országokat, köztük Magyarországot, jelentős összegű jóvátétel fizetésére kötelezte. Magyarországnak 300 millió dollárt kellett fizetnie, ebből 200 milliót a Szovjetuniónak, 50 milliót Jugoszláviának és 50 milliót Csehszlovákiának. 1945 után nemcsak a háborús pusztításokkal és az azt követően fizetett jóvátétellel lett szegényebb Magyarország, de a magyar nemzet a kommunista hatalomátvétel következtében elveszítette nemzeti tudattal rendelkező vezetőrétegét is, amely talán még az anyagi veszteségeknél is súlyosabb csapást mért rá. 1956-ban a magyar nép kinyilvánította, hogy nem kér a kommunista diktatúrából, és abból, hogy új urai rendőrállami erőszakkal vegyék el tőle munkája eredményét. A magyar nép azonban abból se kért, hogy már a két világháború közt megismert pénzuralmi technikákkal -megtervezett eladósítással - vegyék el munkájának az eredményét. A háttérben együttműködő Kelet és Nyugat legfelsőbb irányítói végülis a magyar forradalom elfojtásában állapodtak meg. hallgatólagosan. Ez anyagi javakban mérve 12 milliárd akkori forintban kifejezhető kárt okozott az országnak. A nagy vérveszteséget és kárt jelentett a mintegy kétszázezer magyar állampolgár külföldre menekülése. Ez forintban további 20 milliárd veszteség. A megszálló erők ellátási költségei, a számukra felépített járulékos objektumok összege 8260 milliárd forint. A legnagyobb veszteség azonban, amit pénzben már nem is lehet kifejezni az, hogy a szovjet megszállók által hatalomra segített Kádár-rendszer állami politika szintjére emelte az orvosi segédlettel végzett tömeges népirtást. Az átmosott agyú, nemzeti öntudatuktól megfosztott magyarok három évtized alatt mintegy hétmillió utódukat semmisítették meg abortusz formájában. Ez a hétmillió meg nem született magyar és utódai a magyar történelem legnagyobb vérveszteségét jelentik. Így valójában Magyarország nemcsak vagyonától, de népességének jelentős részétől is meg lett fosztva. Az 1989-cel kezdődő rendszerváltás eredményeként a nyíltan berendezkedett nemzetközi pénzvilág megszerezte a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap által mintegy 120-130 milliárd dollárra becsült nemzeti vagyonnak a túlnyomó részét, és azt beolvasztotta globális részvényvagyonába. A magyar lakosság 80 százaléka vagyontalanná vált, elveszítette önrendelkezésének gazdasági alapját, a nemzeti vagyonból származó tőkejövedelmét, és elveszítette azt a hatalmat, amelyet e vagyon birtoklása jelent. A magyar lakosság többsége az ország gazdájából az új tulajdonosok bérmunkásává vált, aki csak munkabérhez juthat, ha van munkája. A nemzeti vagyon elvesztésével, leépítésével, az országból való kivételével fokozatosan leépült annak a lehetősége, hogy a magyar lakosság szellemi munkaerejét tudja értékesíteni nagy hozzáadott értékkel rendelkező termékekben és szolgáltatásokban. A magyar gazdasági struktúra a szaktudást alig igénylő összeszerelő vagy még annál is primitívebb munkából áll, és ennek a munkának az ára a világpiacon rendkívül alacsony. Magyarországot tehát évente több mint ezermilliárd forinttal rövidíti meg a rossz gazdasági szerkezetből adódó cserearányromlás. A nemzetközi pénzoligarchia nemcsak a termelő-vagyont szerezte meg, hanem az érte adott - az eredeti értékének mintegy 20 százalékát kitevő - 20 milliárd dollárnyi vételárat is. Ugyanis a kizárólag az ő irányítása alatt álló MNB a devizát magánál tartotta, és a költségvetésnek az eladott fizikai vagyonért általa kibocsátott játékpénzt, levegőből előállított forintot adott. Ez a több ezermilliárd forint, pedig, megtéve körforgását a nemzetgazdaságban, adósságszolgálat, kamat, tőkejáradék és profit formájában külföldi tulajdonosokhoz került. Ezek a forintot beváltották devizára, és a deviza-vételárat kivitték az országból. Az MNB pedig a hozzá visszakerült forintot egyrészt kivonta a forgalomból, másrészt a mesterségesen gerjesztett infláció formájában semmisítette meg. A magyar nép tehát elveszítette fizikai termelővagyonát, de a nemzetgazdaság elveszítette bizonyos idő múlva az érte kapott deviza ellenértéket is. 2004-ben nemcsak az történt, hogy az ország egy nemzetek feletti birodalom, az Európai Unió, részévé válva megszűnt független állam lenni, hanem az EU-tagság nettó évi mintegy 4500 milliárd forint folyamatos veszteséget okoz az országnak.

165

A nemzetközi pénzügyi közösség azért tartja magyarországi intézménye, az MNB segítségével rendkívül szűken a magyar monetáris bázist, hogy így kényszerítse a magyar államot a még meglévő 20 százaléknyi vagyon olcsó kiárusítására, továbbá a magyar termőföld és lakóingatlan-vagyon áron alul való eladására. Magyarország kifosztását jól jelzi az, hogy 2006-ban nettó nyolcmilliárd euró áramlott ki a külföldi tartozásállomány hozamaként az országból, 2007-ben pedig már kilencmilliárd euró. Magyarország külföld felé irányuló tartozásállománya jelenleg negyvenötezermilliárd forint, mintegy 255 milliárd dollár, és ennek a hatalmas összegnek a hozamát kell kitermelnie. Ez a hozam profitból, tőkejáradékból, adósságszolgálatból és kamatfizetésből áll. Magyarország fosztogatása napjaink valósága, amelynek a következményeként nemcsak politikai, gazdasági és pénzügyi, de demográfiai válság is kialakult. A magyar nemzet évről évre felgyorsuló ütemben fogy, és a nemzet fennmaradása került veszélybe. A magyar sorsdráma A dráma első felvonása 1920-ban ért véget, amikor a történelmi, etnikai és az önrendelkezési elv megszegésével, igazságtalanul kettős mércét alkalmazva, feldarabolták Magyarországot. A dráma második felvonásaként 1945 után, megsemmisítették a magyar nemzet vezetőrétegét, amelynek még volt érzelmi és tudati kötödése az 1100 éves magyar államhoz. A sorsdráma harmadik felvonása 1956. A magyar nép nem kért az internacionalista kommunizmusból, de helyette nem a mostani kozmopolita globalizmust akarta, hanem a saját útját akarta járni, az önrendelkezését visszaszerezni, és munkája eredményével rendelkezni. Teljesítményét ne vegyék el tőle sem kommunista rendőrállami erőszakkal, sem eladósítással, pénzügyi módszerekkel történő folyamatos sarcolással. A már akkor is együttműködő kommunista és globalista érdekcsoportok vereségre ítélték a magyar nemzet forradalmát. Hogy soha többé fel ne állhasson, új urai rávették a tömeges agymosásnak kitett lakosságot, hogy állami ösztönzésre, orvosi segédlettel megölesse saját utódait. A mintegy nyolc millió abortusszal kivéreztették a maradék Magyarország törzsmagyarságát. Ezt a veszteséget nem lehet kiheverni, de túl kell élni. A negyedik felvonás 1989. A pénzimpérium felkészített ügynökei és a hazai kollaboráns technokraták segítségével pénzügyi technikákkal, eladósítással - elvette a magyar nemzet vagyonát. Ma a lakosság 80%-a vagyontalan, nincs tőkejövedelme. Az új milliárdos réteg pedig teljesítmény nélkül szerezte vagyonát. Magyarország tartozásállománya külföld irányába meghaladja a 45 ezer milliárd forintot, 210 milliárd dollárt. Ebből az államadósság 80 milliárd dollár, 15 ezer 500 milliárd forint. Ennek az összegnek kell a hozamát, tőkejövedelem, profit és kamat formájában a magyar népnek minden évben kitermelnie és átadnia. Ezt csak maradék vagyona felélésével és további kölcsönök felvételével tudja ideig-óráig teljesíteni. Magyarország többé nem a magyaroké. Országunk, hazánk mások tulajdona lett. Ma már nagyrészt bérmunkásként, cselédként dolgozhatunk mások tulajdonában, mások hasznára. Az ötödik felvonás 2004. Magyarország elveszíti szuverenitását, egy nemzetek feletti birodalmi struktúra autonóm tartománya lesz, független állam helyett. A szervezett magánhatalom által létrehozott Európai Unióba a viszonosságot megtagadó, igen hátrányos és igazságtalan feltételekkel, kényszerítették be Magyarországot. 2003-ig 8866 milliárd forint nettó veszteséget okozott a magyaroknak az EU-tagságra való felkészülés. 2004 óta pedig évi 2500 milliárd forintba kerül a tagság. Kezdettől nettó befizetők vagyunk. Az un. "támogatás" nem egyéb, mint a már átadott összegek egy részének a keserves visszaszerzése pályázatok útján. A magyar költségvetési-hiány és külkereskedelmi deficit egyik legfőbb okozója az, hogy az EU folyamatosan sarcolja Magyarországot, nem pedig támogatja. Az EU a szervezett magánhatalom intézménye az ellenségnek számító nemzetállamok olcsó és önkéntes felszámolására. Az EU természetellenes és fölösleges, elbürokratizálódott vízfejjé vált. Ami jót hozott - emberek és árúk szabadabb mozgása, vámok csökkentése, szorosabb együttműködés az öreg földrész államai között - azt olcsóbban és hatékonyabban el lehetett volna érni nélküle. Nem kellett volna feladni nemzeti szuverenitásunkat, önrendelkezésünket, az önálló magyar jogrendszert. Az EU természetellenes, mert nem olyan közösség, mint a biológiai ás társadalmi reprodukcióhoz nélkülözhetetlen család, és a nagyobb család, a nemzet. Ez utóbbi teszi lehetővé a történelmi és kulturális önazonosság megőrzését. E két család az élet nélkülözhetetlen előfeltétele. Az EU viszont élősködő - funkciótlan - képződmény.

166

Most a magyar nép sorsdrámájának az utójátékát éljük. Folyamatban van a termőföld és a lakóingatlanok elvétele a magyaroktól és átjátszása külföldiek tulajdonába. Már minden előkészület megtörtént. 2006 fordulópont volt. A magyar lakosság többsége ekkor értette meg, hogy nincs hová hátrálnia, ha kollaboráns vezető rétegei - a pénzvilág zsarolásának engedve - beszüntetik a nemzeti kockázatra épülő nagy szolidaritási rendszerek közfinanszírozását. Az előző rendszer a rendkívül alacsony munkabéreket kiegészítette béren kívüli juttatásokkal. A közvagyont magának kisajátító és külföldieknek játékpénzért átengedő kollaboráns érdekcsoportok arra hivatkozva akarnak most szabadulni a közfeladatok finanszírozásától, hogy az állami vagyon eltűnt, és nincs meg már a belőle korábban befolyt tőkejövedelem. De a lakosságnak sincs tőkejövedelme, mivel a közvagyon nem az ő magánvagyona lett. A koalíciós kormányzat akkor hivatkozhatna joggal arra, hogy a magyarok most már egyénileg gondoskodjanak magukról, ha a közvagyont a privatizáló érdekcsoportok neki juttatták volna. Ezt a tragikus helyzetet az ideiglenesnek szánt alkotmány is elősegítette. Tele van szankció nélküli csonka szabállyal, amelyek nem kikényszeríthetőek. A választási törvény miatt az állampolgárok fele ki van rekesztve az Országgyűlésből az antidemokratikus - és mielőbb eltörlendő - 5%-os szabállyal. A tömegtájékoztatás is a pénz-és korporációs oligarchia tulajdonában és az ellenőrzése alatt van. A lakosság ténylegesen nem tud élni a szólás és a sajtószabadsággal. Egyedül a gyülekezési szabadság maradt volna az elégedetlenség kifejezésére, de a nemzetközi pénzvilág és magyarországi kiszolgálói rendőrállami módszerekkel fojtották el a tüntetéseket. Először kirekesztették a polgárokat a parlamentből, majd pedig álszent módon követelték az utcai politizálás beszüntetését. Ahhoz, hogy megmaradjon a magyar nemzet, vissza kell szerezni Magyarországot, vissza kell állítani a magyarok által létrehozott nemzeti vagyon magyar tulajdonát. Vagyoni alap nélkül, nincs sem egyéni, sem nemzeti önrendelkezés. A vagyon hatalom, és a hatalom vagyon. Melyik birodalom tette gyarmatává Magyarországot? Hazánk az egyetlen igazi szuperhatalom, a PÉNZIMPÉRIUM provinciája lett. A magyar közvagyon legértékesebb részét beolvasztották a nemzetközi pénzügyi közösség globális részvényvagyonába. A magyarok bérből- és fizetésből élő függőhelyzetű munkavállalókká váltak önállóan gazdálkodó szabad polgárok helyett - saját hazájukban. Munkájuk minden eredménye elhagyja hazájukat tőkejáradék, profit és kamat formájában. A magyarok ma pénzfeudalizmusban élnek, és évente három és fél hónapot robotolnak ingyen arctalan pénzviszonyokba elrejtőzött ismeretlen uraiknak. Kik ezek az új oligarchák? Ők a világ felett az uralmat megszerzett magánpénzmonopólium tulajdonosai. Erre a monopóliumra támaszkodva szerezték meg az emberiség termelő vagyona feletti ellenőrzést. A pénzimpérium törzsvagyona szupergazdag dinasztiák családi alapítványaiba, holdingjaiba, befektető alapjaiba, több ezer alapítványba van gondosan elhelyezve, és magántulajdonban lévő kollektív vagyont alkot. Mértéke több ezer milliárd dollár. Ez az óriási vagyon pedig állandóan növekszik. A tokiói ENSZ Intézet kutatói állapították meg 2000-ben, hogy ha az emberiség létszámát 10 főre, a világ vagyonát pedig 100 dollárra redukálnánk, akkor egy emberé lenne 99 dollár, és 9 emberé egy. Ennek a vagyoncentralizációnak felel meg a hatalom szélsőséges koncentrációja egy szűk szupergazdag csoport kezében. Övéké a világot uraló pénzimpérium. Ennek lett Magyarország a tulajdona. Pénzügyi módszerekkel vették el hazánkat, hasonló módszerekkel kell vissza venni tőlük. Megvannak erre a történelmileg helyesnek bizonyult technikák. Most csak a közpénzrendszer visszaállítására, a termelő és infrastruktúra fejlesztő állami programok beindítására utalok. A központi bankok a pénzimpérium intézményei, magánérdekek szolgálatában állnak. A közhatalom ellenőrzése alá visszahelyezve hatékonyan tudnák elősegíteni az állam, a gazdaság és az állampolgárok adósságfüggésének a megszüntetését. Pénzuralmi korszakban pénzügyi technikákkal kell harcolni. Így kell most végrehajtani az új honfoglalást is, hogy nemzetünk fennmaradhasson. A magyar társadalom vert helyzetben van jelenleg, de viharos történelmünk során már nem egyszer tudtunk hasonló helyzetből végül is győztesen kikerülni. Sarkunkra kell állni. Talán soha nem voltak annyira időszerűek nagy költőnk szavai, mint most, hogy "Talpra Magyar! Hi a haza, itt az idő, most vagy soha! Rabok legyünk vagy szabadok, ez a kérdés válasszatok." Fel kell állnunk, mert csak az lehetetlen, amit meg se kísérlünk. Ütött a cselekvés órája. Köszönöm, hogy meghallgattak. Hogyan hajtható végre a második honfoglalás?

167

Az eddigiekből látható, hogy Magyarország nemzetgazdaságának többé nem a magyar nemzet a tulajdonosa. A nemzetközi pénz és korporációs oligarchia pénzügyi és jogi technikákkal vette el a nemzet közös vagyonát, ugyanilyen pénzügyi és jogi technikákkal kell azt visszaszerezni. 1989-et követően a nemzeti vagyon átadása, eladása, privatizációja nyomán az államháztartás pénzeszköz állománya, amely 1989-ben a nemzeti össztermék 162%-a volt, nem növekedett, hanem az 1989-es évi mennyiség egy nyolcadára csökkent. Egyidejűleg az államháztartás és a nemzetgazdaságának a kötelezettségállománya folyamatosan növekszik, ma meghaladja a 45 ezer milliárd forintot, dollárban kifejezve 256 milliárd dollárt. Ez 1989-ben 22 milliárd dollár volt. Folytatódik a magyar nemzet gazdaságának az egészének az eladósítása. Ez az eladósítás a nemzeti pénz külföldi pénzre történő lecserélésével történik. Ehhez a pénzcseréhez nagy mennyiségű devizára van szükség, hogy a devizatartalék, mint valutatartály mindig tele legyen. Ezt a devizatartalékot azért növelik folyamatosan, hogy korlátlanul kivihető legyen a deviza az országból. Tisztázni kell, hogy jogilag kié a kizárólag magyar állami tulajdonban lévő Magyar Nemzeti Bank devizaszámlája, és kié az azon lévő 17 milliárd euró pénzvagyon. Tisztázni kell, hogy a Magyar Nemzeti Bank miért nem él emissziós jogával, és közvetve miért ruházta át pénzkibocsátási és pénzbevonási jogát a nemzetközi pénzvilág intézményei számára. Ma ha nő a forgalomban lévő forint mennyisége, bővül a forint likviditás. Ekkor azonban az MNB a pénzvilág kívánságára ezt a forint folyamatos kivonásával ellensúlyozza. A folyamatos pénzkivonás a viszonzatlan átutalás összege negyedévenként 2 milliárd euró, vagyis minden évben 7-8 milliárd euró hagyja el Magyarországot. 2006-ban ez az összeg meghaladta a 8 milliárd eurót. A folyamatos jövedelem el- és kivonást, jövedelemvesztést, szakadatlan hitelfelvétellel kell pótolni. Magyarország tervszerű eladósítása Hogyan működnek a pénzpiaci játékosok? 1000 milliárd forint derivativa mozog naponta Magyarországon. Ez az összeg azért mozdul meg, hogy kellő jövedelemmel távozzon az országból. Az átutalási és elszámolási rendszerekben 900 ezer milliárd forint áramlik évente. Ez a nemzeti össztermék, a GDP 40 szerese. Ez az óriási átutalási volumen 205 millió pénzügyi tranzakciót jelent évente. Az MNB korlátlan mennyiségű pénzzel és ellenőrizetlenül tudja finanszírozni a napi spekulációs tranzakciókat. A pénzáramlásban 91% a spekuláció és 9% a reálgazdaság szükségleteit kielégítő pénzforgalom. Ez másként megfogalmazva azt jelenti, hogy a magyar pénzgazdaság és termelőgazdaság egésze egy országos méretű kaszinóvá vált. Jöhet-e a rossz globalizáció helyébe jó globalizáció? Van-e alternatíva, lehetséges-e egy más, egy jobb világ? A globalitással szemben a lokalitást kell fejleszteni. Eric Fritz Schumacher "Small is Beautifull" című könyvében foglaltak szellemében meg kell szervezni az egészséges gazdasági és pénzügyi önvédelmet, és az ehhez szükséges gazdasági protekcionizmust is vissza kell állítani a jogaiba. A kamattal, eladósítással működtetett hitel pénzrendszer globalizálása helyett az egyenlő esélyek és a vállalkozói szabadság elveire épülő, szociális piacgazdaságot kell globalizálni, méghozzá mindezt alulról jövő kezdeményezésre, és alulról felfelé haladva megszervezve. Tudás alapú társadalom kiegészítendő bölcsesség alapú társadalomra. El kell készíteni a magyar nemzetgazdaság egészére vonatkozóan a társadalmi gazdasági tervet, amely kötelezettség az alkotmányban is benne van. El kell készíteni az államháztartási mérleget, amelynek csak részét képezi a költségvetés. Le kell bontani a pénz és korporációs oligarchia által létesített vasfüggönyt az állam, a demokratikus közhatalom és az MNB, a plutokrata pénzhatalom magyarországi rezidens szervezete között, amelyet a nemzetközi pénzügyi közösség húzott fel. A pénz áramlására, és az azt rögzítő számviteli folyamatokra kell összpontosítani, mert ez a mérvadó, és nem elégséges a pénz állományok statikus vizsgálata. Olyan új monetáris rendszert kell alkotni, amelyben nemcsak a banki szereplők állíthatják elő a pénzt. Jelenleg mintegy 5000 helyi és elektronikus pénz működik világszerte, közülük mintegy 1,5 ezer igen sikeresen. A nemzetgazdaság egészét kell ellenőrizni, nemcsak a költségvetést. Tudomásul kell venni, hogy a fiskális rendszer, vagyis az adózás egésze és a költségvetés másodlagos, és alá van rendelve a monetáris rendszernek. Magyarország pénzügyi és gazdasági folyamatait az eddigiektől eltérően kell modellezni, és folyamatait szimulálni. Mit kell haladéktalanul elkészíteni? Mindenek előtt Magyarország társadalmi-gazdasági tervét kell elkészíteni. Másodszor, el kell készíteni évente a teljes körű államháztartási mérleget, amely tartalmazza a költségvetést, a helyi önkormányzatok, a társadalombiztosítás, és az elkülönített alapok költségvetését. Harmadszor, le kell bontani a pénzuralmi struktúrák által épített vasfüggönyt, egyrészt az állam és demokratikus parlamentje és kormánya, másrészt az MNB között. Negyedszer, ne csak a bankok állítsák elő a gazdasági élet közvetítő közegét, a pénznek nevezett egyezményes jeleket, hanem a gazdasági élet más szereplői is. Ötödször, nemcsak a költségvetés ellenőrzésére, hanem a nemzetgazdaság egészét ellenőrző szervezetre van szükség. Javaslatok a költségvetési és külkereskedelmi egyensúly helyreállítására

168

Szükséges az állami hitel és pénzkibocsátás, a termelő- és infrastruktúrafejlesztő programokra. Ez a fajta állami pénzkibocsátás nem okoz inflációt, mert a konkrét termelő és infrastruktúra projektek végén előálló kapacitásnövekedés az új objektumok értéke, az előálló többlettermék és többletszolgáltatás értéke fedezi a kibocsátott hiteleket, és ily módon a termelő gazdaság és a pénzügyi szektor egyensúlya nem borul fel. Ezen túlmenően kedvező multiplikátor hatás érvényesül, mert munkaképes felnőttek 10 és 100 ezrei segélyre szoruló eltartottakból adófizető munkavállalókká válnak. Ez jelentősen megnöveli az állam adóbevételeit, ami viszont kivált az állam működéséhez szükséges hiteleket, ezáltal csökkenti az állam eladósodását, feleslegessé teszi nagyméretű külföldi hitelek felvételét, csökkenti az adóság szolgálati terhek mértékét, a kifizetendő kamatok összegét. Szükséges regionális és elektronikus fizetőeszközök bevezetésére a bizalmon alapuló csere közösségek minél nagyobb számban történő létrehozása. Előbb törvényt kellene hozni arra, hogy a távozó multinacionális cégek mielőtt olcsóbb munkabérű országokban költöznének, előzőleg fizessék vissza azokat az állami támogatásokat, és adókedvezményeket, amelyeket azért kaptak, hogy Magyarországon működjenek, és itt munkahelyeket biztosítsanak. Szükséges a nem-termelő spekulatív pénzügyi tranzakciók megadóztatása. Ugyancsak felül kell vizsgálni, hogy a pénzügyi szektor szereplői valamint a multinacionális cégek arányos mértékben vesznek-e részt a közteher viselésében. A több, mint 7 ezer milliárd forint jövedelmi adóból a lakosság fizet 6,1 milliárd forintot. A multinacionális cégek számos támogatást, kedvezményt, szubvenciót követeltek ki maguknak, mert érdekérvényesítő erejük túlságosan nagy, és ezzel következmények nélkül visszaélhettek. Szükséges a termőföld és lakóingatlan védelmi jogszabályok soron kívüli elfogadása és megerősítése. Figyelembe véve az érvényes Európai Uniós szabályozást, valamint a most ratifikálásban álló Lisszaboni szerződés rendelkezéseit, a kölcsönös előnyök, a viszonosság, és az egyenlő elbánás elvei szerint újra kell tárgyalni minden olyan feltételt, amelynek az újratárgyalása lehetséges, és amelyek enyhítik az EU kötelezettségek rendkívül káros és hátrányos hatásait a magyar nemzetgazdaság egészére, illetve a magyar társadalom viszonyaira. Állami pénzkibocsátás az MNB devizatartaléka egy részének a fedezetével Az MNB állami tulajdonban lévő devizatartaléka az MNB devizaszámláján meghaladja a 17 milliárd eurót. Ebből 8 milliárd eurót fedezetként használva, erre a fedezetre az állam kibocsáthat legalább 2000 milliárd forint közhitelt a termelős és infrastrukturális programok finanszírozására. Ez lökést adhatna elsősorban a gazdaság azon szektorának, amely szereplői a magyar állampolgárok, valamint a magyar tulajdonban lévő kis és közepes vállalkozások. Ily módon a 17 milliárd forint devizatartalékból 9 milliárd továbbra is kiszolgálja a külföldi tulajdonú bankokat és befektetőket, és azok továbbra is zavartalanul átválthatják forintjaikat devizára, és kivihetik az országból. 8 milliárd euró viszont az állami kibocsátású közhitel forint fedezete lenne. A magyar nemzeti vagyon, az állam kezelésében tartott köztulajdon elidegenítéséből származó devizabevételt meg kell tartani a köztulajdonban, és azt a közpénzkibocsátás fedezetéül kell tartalékolni. Ily módon a devizatartaléknak csak egy része állna a spekulációs célból ideérkezett forró tőke átváltásához rendelkezésre. Ha lenne akár időbeli, akár volumen korlát, akkor a forrótőke is tovább maradna az országban, és keresné a lehetőséget, hogy a magyar gazdaságba fektessen be, új munkahelyeket teremtve. Az MNB teljes mértékben a magyar állam tulajdona. Az MNB működését szabályozó feles jogszabály lehetővé teszi, hogy az országgyűlés és a kormány visszavonja a saját hatáskörébe az MNB emissziós jogának a gyakorlását, valamint devizatartalékának és adóbevételének a fedezetére közpénzt bocsásson ki az 1,2 millió felnőtt munkanélküli számára munkahelyteremtések végett. A monetáris felségjogokat az országgyűlésnek és a kormánynak kell gyakorolnia. Nem elég a költségvetés, de még az államháztartási mérleg elkészítése sem. A pénzrendszer által vezérelt gazdaságot a monetáris folyamatok határozzák meg. Ezért Magyarországon a hatalom elsődleges gyakorlója a Központi Bank és a mögötte álló nemzetközi pénzügyi struktúrák. Ez a monetáris kormány az elsődleges. A másodlagos, fiskális hatáskör az adórendszer irányítása és a költségvetés elkészítése, már függő változó, azaz alá van rendelve a független változónak tekinthető monetáris irányításnak. A látható, formális kormányzat ezért valójában már csak a másodlagos, alárendelt hatáskörű, fiskális kormány. Magyarországon mindkét fő politikai oldal ténylegesen liberális pénz és gazdaságpolitikát képvisel. Az ún. "baloldali" szocialista-liberális koalíció kozmopolita, komprádor, kollaboráns, neo-liberális politikát folytat. A jobboldali nemzeti konzervatív oldal pedig nemzeti, neo-liberális gazdaságpolitikát képvisel.

169

Az Európai Unióval új alkura van szükség. Az Európai Unió által képviselt 4 szélsőségesen liberális alapelv - a tőke, az áru, a szolgáltatás és a munkaerő szabad áramlása - a tőke tejhatalmát szavatolja. Az Európai Unióhoz való csatlakozásunk előkészítése 2003-ig nettó 8866 milliárd forintba került. 2004-től az Európai Uniós tagságunk mintegy 4500 milliárd forintba kerül évente. Ez az évi rendszeres kötelező befizetésből, a kiesett vámbevételek és azok áfájából, a folyamatos cserearány romlásból, és más EU-s költségekből adódik. Jelenleg 17 milliárd euró van az MNB devizaszámláján. Erre a fedezetre az érvényben lévő Európai Uniós irányelvek alapján valamint a 2004 évi 35-ös törvény értelmében az állam kibocsáthatna legalább 4000 milliárd forint közhitelt, a termelő és infrastrukturális programok irányítására. Ha csak 8 milliárd eurót használna fedezetként, akkor is mintegy 2000r milliárd forint közpénzzel lökést adhatna a magyar gazdaság egészének. Ilyen felezés esetén a devizatartalék egy része továbbra is kiszolgálja a külföldi tulajdonú bankokat és befektetőket, akik továbbra is szabadon válthatják át forintjaikat devizára, és vihetik ki jövedelmüket, a másik része pedig az állami kibocsátású pénz fedezetéül szolgálna. Mivel az MNB az állam 100 százalékos tulajdonában van, és a rá vonatkozó törvényi szabályozás ún. "feles" jogszabállyal történt, így az országgyűlés és a kormány egyszerű többséggel visszavonhatja a saját hatáskörébe emissziós jogának a gyakorlását. Miként működik a pénzuralmi rend számvitele Magyarországon Működésének kimondatlan alapelve: a lakosság ne tudja, mi történik körülötte. A Magyarországon forgalomban lévő kézpénzből, értékpapírokból valamint a hitelek (adós levelek, államkötvények, kincstárjegyek) nyilvántartásból áll. A pénz tulajdonosai Magyarországon egyrészt a háztartások, a non-profit intézmények, másrészt az államháztartás úgymint a központi költségvetés, a helyi önkormányzatok, a társadalombiztosítási alap valamint az elkülönített alapok. A harmadik pénztulajdonos a pénzügyi és a bankszektor. A negyedik pedig a termelőgazdaság, az ipari, mezőgazdasági valamint szolgáltató és kereskedelmi vállalatok. A pénzügyi szektor külföldi forrásokat vesz igénybe, és ugyancsak külföldi tulajdonosok számára teljesít adóság szolgálatot. A háztartások jövedelme bérből valamint hitelek felvételéből áll, jövedelmükért adót, illetve a felvett hitelükért kamatot fizetnek. A költségvetés kötvénykibocsátással, hitelfelvétellel és adóbevétellel finanszírozza magát, és ebből fedezi a közkiadásokat, valamint saját működését. A vállalati gazdasági szektor külföldről vonja be a tőkét, és külföldre fizeti a profitot. Belföldre béreket fizet a munkavállalóknak és adót az államnak. Az állammonopolista szocreál tervgazdaságban belső irányítás folyt, az egyszintű bankrendszer és az állami pénz- és hitelrendszer útján. Ma a magán monopolista hatalmi gazdaságban befektetés folyik a külföldieknek, és kifektetés a belföldi gazdasági szereplők részére. Az eladott nemzeti vagyonért a befolyt külföldi pénz az MNB devizatartalékába kerül. Az állam az MNB által kibocsátott forint ellenértéket kapja meg, amit az MNB a levegőből állít elő, és ráír a költségvetés ugyancsak nála vezetett egyszámlájára. Az eladósított állam adóság szolgálat formájában a külföldi tulajdonban lévő bankrendszerhez továbbítja néhány hónap alatt a forintot. Mivel a külföldi tulajdonosoknak nincsen szükségük a magyar forintra, ezért azt átváltják külföldi devizára, és kiviszik Magyarországról. A mintegy 130-140 milliárd dollárra becsült termelő vagyont az országot irányító technokrata réteg eladta a külföldieknek, és a beérkező deviza ellenértéket néhány hónap leforgása alatt visszajuttatta azokhoz a külföldi tulajdonosokhoz, akik a termelő vagyon tulajdonosai lettek. Amikor az MNB a deviza megkettőzéseként kibocsátott forint visszakerül az MNB-hez, akkor az kivonja a forgalomból. Amikor a kivont forintot megsemmisíti, ezzel szűkíti a reálgazdaság működéséhez szükséges pénz mennyiségét. A vagyon elvételi és vagyonvesztési forgatókönyv ma is érvényes, és ma is folyik a gazdasági játékosoknak ez a lecserélése. 1989-ben az államháztartás likvid pénzeszközei a nemzeti össztermék 162%-át tették ki. 2008-ra a gazdaságot működtető hazai pénz volumene a nemzeti össztermék 40%-a, vagyis az 1989. évi pénzeszköz állomány egy nyolcadára esett vissza. Az államháztartás és a nemzetgazdaság egészének a kötelezettségállománya folyamatosan növekszik. Ez ma meghaladja a 45000 milliárd forintot, dollárban a 256 milliárd dollárt. Az eladósítás a nemzeti pénz külföldi pénzzel történő lecserélésével történik. Ehhez a pénzcseréhez nagy mértékű devizatartalékra van szükség, hogy az MNB devizaszámlája, valutatartálya mindig tele legyen. Ezt a pénztartályt folyamatosan táplálni kell, hogy legyen korlátlan deviza elviteli lehetősége. Ha nő a forgalomban lévő forint mennyisége, és ez által nő a forint likviditás, akkor ezt az MNB a pénzvilág kívánságára a forint folyamatos kivonásával ellensúlyozza. A pénzkivonás, a viszonzatlan átutalás folyamatos. Negyedévenként mintegy 2 milliárd euró, vagyis évente 7-8 millió dollár euró hagyja el Magyarországot. 2006-ban ez az összeg 8 milliárd euró volt, 2007-ben 9 milliárd euró volt. a folyamatos jövedelem elvonást és kivonást, vagyis jövedelemvesztést szakadatlan hitel felvétellel kell pótolni.

170

Milyen cselekvési lehetőséget lát Varga István? A Magyar Adófizetők Országos Szövetségének (a MAOSZ-nak) az alelnöke szerint először össze kell gyűjtenünk a nemzetközi dokumentumokat, és onnan kell megújítani fogalmainkat és érveinket. A dokumentumokra hivatkozás egyrészt lehetővé teszi, hogy a közgazdasági gondolkodás főáramlatában maradhassunk, és az elfogadott fogalmakat és érveket használhassuk. Arra is lehet hivatkozni, hogy a pénzuralmi rendszer frontvonalában álló nemzetközi szervezetek már felismerték a teendőket, csak mi, magyarok nem kellően tartottunk lépést. Varga István úgy látja, hogy a hivatkozott dokumentumok felhasználásával levezethető az állam szerepének újrafogalmazása. Ezért második cselekvési lehetőségként erőteljes igény mutatkozik a szervező menedzselő állam iránt, amely képes leküzdeni a korrupciót, szavatolni a közbiztonságot, és kitiltani például a magánhadseregeket a közintézményekből. Mindenek előtt fel kell dolgozni az Európai Uniós irányelveket, az állam megnövekedett szerepét illetően. A nagyobb hatáskörhöz több forrásra van szükség. Ezt a többletforrást a monetáris torzulások csökkentéséből, és új elszámolási eszközök kifejlesztéséből célszerű biztosítani, vagyis nem több adóból kell több bevételhez jutni. A monetáris folyamatokba való beavatkozást alátámasztja a jelenlegi nemzetközi pénzügyi helyzet is. Az államnak a közjavaknak a valódi tulajdonosává kell válnia. Jövedelemhez kell jutni, a bányakincsektől a nem-piaci javainkig minden köztulajdont felhasználva. Vállalni kell a fogyasztók kiszolgáltatottságának a megszüntetését, a közüzemek, a bankok, a biztosítók túl hatalmával szemben. Ugyanez vonatkozik a kereskedelmi láncokra is. Velük szemben a beszállítókat kell védelemben részesíteni. A hazai polgár és vállalkozó ne legyen az idegen tőke erőfölényének áldozata. Tudatosítani kell, hogy ma már a vezetékes szolgáltatások, kereskedelmi bankok és más közintézmények visszavásárlása van napirenden. Nemzetközileg megfigyelhető, hogy a visszavásárlás finanszírozására hiteleket lehet szerezni. Éreztetni kell a kormány és a társadalom közös eltökéltségét ebben a kérdésben. A MAOSZ alelnöke szerint - harmadszor - a túlzott versenyközpontúság ellensúlyozására az együttműködést kell előtérbe helyezni, és a teljes foglalkoztatásra kell törekedni. Ne csak a tőke vásároljon munkavállalót, de a munka is hozhasson létre tőkét, még ha lassabban is, de biztosan és a saját tulajdonaként. Mindenek előtt a valóid szövetkezést kell támogatni. Szükség van térségi, szakmai, vertikális szövetkezetekre. Lehetséges ma már, hogy európai szövetkezet létesüljön, amelynek a tagjai 2 vagy még annál is több országban élnek. Szükség van hitelszövetkezetekre, helyi általános fogyasztási és értékesítési szövetkezetekre, valamint lakásépítő szövetkezetekre. A tagság egymás részére végezhet munkát, a belső elszámoláshoz nem kell piaci pénz. A szövetkezeteknek jogi személyek, vállalkozások is a tagjai lehetnek. Részt vehetnek bennük az önkormányzatok intézményei, és így el lehet számolni a közmunkákat és a helyi adót is. Meg kell teremteni, és működésbe kell hozni az elektronikus elszámoló eszközöket, amelyek már nemcsak belső elszámolásra alkalmasak, hanem valódi helyi pénzként funkcionálnak, és helyi kisösszegű hitelek felvételére is alkalmasak. Erre a célra az állam automata elszámoló házat létesíthet, hogy meg legyen a szükséges közbizalom. Az elektronika a pénzmozgás értékétől függetlenül kedvező áron nyújtja a megbízható transzfert, és az önálló klíring rendszer biztosítja a kívánt feldolgozást. Így például ne egy francia cég fölözze le az adókedvezményre épülő utalványforgalmat, hanem a magyar állam. Így, lehetővé válna számos helyi szolgáltató, fogyasztó és termelő egymásra találása. A nemzeti klíring ház is lehet közvagyon, vagy infrastruktúra, amelyet a polgárok alkotó módon használhatnak. A kistérségi, regionális intézmények százezrével mozgósíthatná az embereket olyan munkára, amely a helyi, a kulturális gyökerekből is táplálkozó, személyes igényt kielégítő tevékenységet szervezni. Ilyen például a fásítás, az ártéri gazdaság visszaállítása, a széndioxid kvóta és a helyi pénz felhasználásával. Olyan feladatokat kell találni, amelyek helyi munkával elláthatóak, és eredményük helyben érzékelhető. Ma az önellátás, a helyi kisüzemi feldolgozás, a helyi szövetkezi bolt, és a kis térségből városba irányuló specifikus export az, amire igény van. A fenti módszerek reális megoldást jelenthetnének a roma közösség problémáinak a megoldásához. Munkát lehetne szervezni, saját világuk rendbetételére és fejlesztésére, az állam segítené ennek a tevékenységnek a szervezését, a forinthányadot pedig Uniós forrásból lehetne fedezni. A helyi munkára való közvetítő közeget helyileg is forgalomba lehet hozni, amely az adott régióban és közösségben marad forgásban, sokszoros termelést eredményezve. A helyi eszközt elfogadja a térségi szövetkezet, amely a kereskedést működteti, és a helyi árut forgalmazza. Ezáltal csökken a kereskedelmi lánc árrése, a csomagolásra, a szállításra és az áfára fordított kiadás. Újra éledhet a vidék, az alapvető fogyasztás szintjén. Ez elősegítheti a segélyek célirányos felhasználását. Az a már meglévő elektronikai lehetőségek sok megoldást tesznek lehetővé. Az állam segítheti a hitelszövetkezetek alapítását szakmai fejlesztő intézmény létesítésével, és a jelenlegi vidéki megtakarítások visszacsábításával. 1945 előtt 1000-nél több hitelszövetkezet volt Magyarországon. Ma csak 5 működik. A hitelszövetkezet informatikai hálózata állami eszközökkel fejleszthető, és az alapítóknak szerény díjért átadható. Így egységes informatikai vázzal foghatnak hozzá a pénz társadalmasításához. Ehhez társul az új fizetőeszköz, valamint a szövetkezeteken belüli elszámolás. Mindennek az eredményeként növekedhet a foglalkoztatás, és nem lehet többé a fizető-elszámoló eszköz hiányára hivatkozni.

171

Neo-liberális téveszmék és a magyar gazdaság Bogár László szerint a magyar társadalom legalább 20 éve vergődik a "hamis értelmezési keretek ketrecében". A rendszerváltás arra a téves feltételezésre épült, hogy ha Magyarország visszanyeri szuverenitását, akkor szabadon fejlődhet a demokrácia, és kibontakozhat a jólét. Valójában azonban nem ez történt, hanem az egyik birodalmi függést egy másik váltotta fel. Az elmúlt évtized során a magyar gazdaságot uraló hatalomgazdaság lényegesen nagyobb értéket fogyasztott el, mint amennyi bért és adót fizetett. A nemzetközi pénz és korporációs oligarchia gazdasági hatalomátvétele tehát folyamatosan növekvő deficitet termel Magyarország számára. A gazdasági válság következtében leépülnek a magyar társadalom mentális, morális és intellektuális struktúrái. Az egy keresőre jutó reálbér 2008-ban az 1978-as szintre süllyed vissza. Bogár László a Népszabadság 2008. június 17-i számában megjelent írásában kifejti, hogy a magyar társadalom és gazdaság válsága azért éleződik, mert kevesebb a bevétel, mint a kiadás. Amire az ultra-liberálisok hivatkoznak, mind a politikában, mind a tömegtájékoztatásban, hogy a magyar társadalom "többet fogyaszt, mint amit megtermel" félrevezető. Eltereli a figyelmet a közcélokat szolgáló kevesebb állami bevétel okairól. Ha ugyanis közelebbről megvizsgáljuk a kevesebb bevétel okait, akkor láthatóvá válna a globális pénzbirodalom erőforrás elvonó szivattyúinak a működése. Egy ilyen tényfeltárás pedig megkérdőjelezné az 1989 után kialakult rendszer létjogosultságát. Egy ilyen vizsgálat nyomán ki kellene mondani, hogy a magyar társadalom nagyon is képes megtermelni az önmaga újra termeléséhez szükséges anyagi feltételeket, csakhogy a globális pénzbirodalom erőforrás elvonó szivattyúi ezt különböző pénzügyi módszerekkel elveszik tőle. Ezt így összegezi Bogár László: "vagyis nem kiadás többletes, hanem bevétel hiányos a magyar államháztartás és a sokmillió családi háztartás is." Gazdag László diagnózisa és javasolt terápiája Más logika mentén, de lényegében hasonló következtetésekre jut Gazdag László, a Pécsi Tudomány Egyetem docense, a "Bokros-csomag mítosza és a valóság" című könyvében. A neo-liberális ráolvasás szerint "fájdalmas kiigazításokra van szükség, mert a magyar társadalom többet fogyaszt, mint amennyit megtermel". Ezt a téveszmét, vagyis hogy kemény megszorításokra van szükség Gazdag László számokkal kellően alátámasztott tényekkel cáfolja. 1994-ben a magyar gazdaságba érkező külföldi tőke segítségével fellendülés kezdődött. Bővült a kivitel, és a nemzeti össztermék a korábbi évek zuhanása után több mint 3%-kal nőtt. Az infláció is 30%-ról 20%-ra mérséklődött. Ezt a kezdődő fellendülést szakította meg értelmetlenül az ultra-liberális média által a mai napig elfogultan dicsért megszorító csomag, amely Bokros Lajos, akkori pénzügyminiszter nevével kapcsolódott össze. Gazdag László rámutat, hogy az egyensúly rövid távú helyreállítása áremelésekkel (az infláció fokozásával) történt, ami a kamatszint növelése révén többszörösére emelte az állam adósságszolgálati terheit, ráadásul több millió embert sújtott az infláció következményeként előálló elszegényedéssel. A Bokros-csomag kártékonyan akadályozta a gazdasági szerkezetváltást, súlyos csapást mért a hazai fogyasztásra és a belső piacra. Magyarország 1994-ben még nem, de a Bokros-csomag után 1996-ban már válságban volt. Az ultra-liberális téveszme tovább él a Gyurcsány-csomagban, amely szintén a megszorításokat helyezi előtérbe. Gazdag László rámutat: néhány milliárdot akarnak megspórolni súlyos áldozatok árán a költségvetésnek, ugyanakkor az infláció leszorítása nyomán lehetővé váló alapkamat csökkenés minden egyes százalék pontja 150 milliárd forint megtakarítást jelenthetne a kamatkiadásokon. Bogár László már hivatkozott írásában olyan beteg állathoz hasonlítja a magyar társadalmat, amely már sem létfenntartás, sem fajfenntartási funkcióit nem képes ellátni lassan már elemi szinten sem. Gazdag László hazánk elmaradottságának egyik alapvető okaként a humán tényező alulértékeltségét tartja. 2007-ben a magyar nemzeti össztermék az Uniós átlag 62%-a, míg a fizetések a hasonló európai mutató 42%-át teszik ki. Az olcsó munkaerő Magyarország gazdasági elmaradottságát konzerválja, mert elősegíti a humán tényezővel való pazarló gazdálkodást. Az olcsó munkaerő sem önmaga újratermelésére, sem fejlődésre nem képes. Ezt kiegészíti Gazdag László azzal, hogy bérinfláció, vagyis a fizetésemelések által gerjesztett árszínvonal emelkedés a modern gazdaságtörténetben már nincs. Utal Nagy Pongrác a "Rendszerváltás gazdaságpolitikája" című könyvére (2004, Budapest), amelyben leírja, hogy korunkban már nem létezik sem bérinfláció, sem általában vett költséginfláció, mert a reáljövedelmek bárminemű növekedésére a globalizált és árutermelő kereskedő azonnal tud válaszolni a volumen növelésével. Gazdag László "Bérinfláció és más mesék" című írásában (Népszabadság, 2008. január 16) felhívja a figyelmet arra, hogy a bérek emelkedése a forgalom gyorsulásán keresztül növeli a bruttó profitot, s így lehetővé teszi a termelő és a kereskedő számára az árak csökkentését, vagyis a bérnövekedés antiinflációs hatású. Az egész fejlett nyugati világ erre a bizonyíték. Gazdag szerint Magyarországon a megalapozott béremelés dogmája sem igaz. A magyar munkavállaló alulfizetett, és nem túlfizetett. Az egy főre jutó GDP-nek megfelelő szintre kellene felemelni a reálbér színvonalát, hogy az normálisnak legyen tekinthető.

172

Gazdag László ebben az írásában a rendszerváltás utáni időszak legdilettánsabb intézkedésének tekinti a forint drasztikus leértékelését 2003. június 10-én, ami újra felpörgette az inflációt, a kamatlábakat, és ezáltal az eladósodást. A Pécsi Egyetem docense szerint ez az igazi oka jelenlegi válságunknak. Amikor 1 százalékpontnyi kamatláb, mint már jeleztük 150 milliárd forintot jelent az államháztartás egyenlegében, ott a béremelésekre hivatkozni dilettantizmus. A központi bank a forint leértékelés után 6 százalékponttal emelte a kamatlábat. Gazdag a helyzet kulcsát a monetáris politikában és nem a jövedelempolitikában látja. A Medgyessy-kormány által végrehajtott közalkalmazotti béremelkedés bebizonyította, hogy az egyensúly kulcsa Magyarországon nem a jövedelem kulcsa, hanem monetáris politika, egész konkrétan az infláció letörése. 1989 után egy éven belül le kellett volna törni az inflációt. A privatizációt pedig szép lassan, 10 évre elnyújtva kellett volna végrehajtani. A tőzsdén kis részvények formájában a nagyon szegény rétegeknek kellett volna egy célra hiteleket biztosítani. Így sokmillió kisrészvényes lehetett volna tulajdonos, és a vagyon nem kevesek tulajdonában halmozódik fel. Gazdag azzal folytatja, hogy ennek pont a fordítottja történt: az infláció ma is katasztrofális, a köztulajdont pedig egy szűk kör sajátította ki maga számára, és ezáltal létrejött egy modernizációt fékező, túlkoncentrált, latin-amerikai típusú tulajdoni szerkezet. Gazdag László szerint Magyarország kudarcaiért ez a felelőtlen, dilettáns és erkölcstelen gazdaságpolitika a felelős a rendszerváltástól napjainkig. A túlfogyasztó lakosság pedig ultra-liberális téveszme. Az ultra-liberális téveszméknek elkötelezett magyar politikai elit a gazdasági elvonások és megszorítások fegyverét mindig a teljes gazdasági összeomlást megelőző utolsó pillanatban, külső nyomásra veti be, amikor azonnali állami bevételt kell produkálnia. Gazdag László szigorú monetáris politikával, és általános fizetésemeléssel orvosolná a bajt, és nem nyúlna az eddig értelmetlennek bizonyult megszorításokhoz. A Bokros-csomag nem következménye volt, hanem a kiváltó oka lett a magyar gazdaság leromlásának, hosszú ideig tartó pangásának. A privatizáció pedig abban a formában, ahogy végbement a közvagyon intézményesített széthordásának is tekinthető. Az elhibázott gazdaságpolitikai intézmények mögött megtalálhatóak azok az érdekcsoportok, amelyek a rossz döntéseknek a haszonélvezőivé váltak. Ha közelebbről szemügyre vesszük ezeket az érdekcsoportokat, akkor azt is megállapíthatjuk, hogy azoknak a tagjai többnyire egy és ugyanazon rétegből kerültek ki, függetlenül az éppen hatalmon lévő kormánytól. Ez a viszonylag vékony technokrata réteg hasznot húzott a 70-es 80-as évek gazdaság irányításából, majd pedig a rendszerváltást követő privatizáció kedvezményezettje is ő lett. Gazdag László egyenesen büntetőjogi kategóriának tekinti a magyarországi privatizációt. A Bokros Lajos által 1995-ben mesterségesen sokkolóan felpörgetett infláció például egy jól meghatározható spekuláns körnek nagy hasznot hozott. Az a 10 százalékpont, amellyel megnövelte a pénzromlást a hiperinfláció közelébe taszította a forintot. Ez rendkívül lerontotta az államháztartás helyzetét, de erről az ultra-liberálissá vált MSZP valamint a nemzetközi pénzvilág rezidens képviselőien tekinthető SZDSZ ma sem akar tudomást venni. Gazdag László bizonyítja, hogy a Bokros-csomag azt a természetes regenerációs, helyreállító-folyamatot szakította meg, amely minden súlyos válság után beköszönt, mivel a társadalom és a gazdaság újból felépíti, dinamizálja termelőkapacitásait. Gazdag példákkal bizonyítja: költségvetési megszorításokból még sosem született más, mint további lemaradás, majd újabb megszorítás. Amikor Magyarország nagy áldozatok árán már éppen kilábalna a kátyúból, valakik oda mindig visszataszítják. A XX. század nagy angol közgazdásza John Maynard Keynes a nagy világgazdasági válság nyomán elkészített restrikciós intézkedésekről azt mondta, hogy az azokat tartalmazó dokumentum a legostobább, amit valaha is olvasott. Ezt az 1932-es angol "Bokros-csomagot" azért tartotta rossznak, mivel az erősen csökkentette a tanárok, rendőrök, katonák fizetését, és újabb csődhullámot indított be. Gazdag László szerint mind a Bokros-csomag, mind a Gyurcsány-csomag hasonlóan negatív minősítést érdemel ki. Az ultra-liberális dogmák olyan fanatikus hirdetői, mint Bauer Tamás vagy egyes televíziók (például ATV) kerekasztal beszélgetéseinek a résztvevői, kommentátorai, azonban továbbra is azt hajtogatják, hogy azért van szükség a megszorításokra, mert a magyar lakosság túlságosan sokat fogyasztott, és a bérkiáramlás meghaladta az érte nyújtott teljesítményt. Ennek pont az ellenkezője az igaz. A magyar munkaerő alulfizetett, és a tudást, az emberi erőforrást nem becsüli meg a jelenlegi politikai vezetés. Gazdag László a magyar rendszerváltás kudarca egyik legfontosabb okaként a gazdaság elavult szerkezetét tartja. A Magyar Hírlap Online-on 2003. november 11-én közzétett írásában megállapítja, hogy a piacgazdaság bevezetése az az 1990 óta csaknem annyi pénz került az adófizetők zsebéből a válságágazatokhoz, amelyből végre lehetett volna hajtani a magyar gazdaság teljes modernizációját, a világgazdasági korszakváltást és a makroszintű szerkezetváltást. A bankkonszolidáció segítségével a régi konzervatív energia- és nyersanyagfaló nehézipar olyan támogatáshoz jutott, amely hosszútávra rögzítette a magyar gazdaság elavult szerkezetét. A torz tulajdonviszonyok - a túlkoncentrált tulajdon, a magántőke és az állam összefonódása - miatt ne lehetett végigvinni a szerkezetváltást, amely egy normális piacgazdaságban a gazdasági automatizmusok révén végbemegy. Így épült le az 1980-as években nyugaton a gyárkéményes ipar, és került helyébe a fehérköpenyes gazdaság.

173

Az etikátlan módon végrehajtott privatizáció Magyarországon veszélyeztette, illetve kifejezetten lehetetlenné tette a gazdasági modernizációt. Gazdag László szerint az erkölcsi deficit olyan súlyos volt a privatizáció konkrét módja miatt, hogy az már semlegesítette a társadalom egészséges hajtóerőit. A tulajdonhoz jutott szűk kisebbség nem érdekelt a szerkezetváltásban, és minden megtesz saját vállalatának megmentésének érdekében akkor is, ha az elavult és alacsony hatékonyságú. Amit Magyarországon "eredeti tőkefelhalmozás"-nak neveznek, az valójában a már meglévő vagyon széthordása (szétlopása) volt, míg nyugaton éppen a tőkefelhalmozás révén jött létre folyamatosan maga a tőke. Az, hogy a magyar privatizáció nem közgazdasági, hanem büntetőjogi kategória, nem csupán etikai problémát jelent. Itt a társadalmi-gazdasági modernizáció sikeréről vagy kudarcáról van szó. Az elavult szerkezet konzerválása az adófizetők pénzén mindig kiegészül az egyensúlyi zavarok kezelése miatt költségvetési megszorító intézkedésekkel a nadrágszíj összehúzásával. Az értéket előállító termelőgazdaságban dolgozóktól elvett forintokkal támogatják az elavult, alacsony hatékonyságú üzemeket. A kisember fizeti a szerkezetváltás elszabotálásának társadalmi költségeit. Gazdag László egyenesen ezt tartja a dicstelen Bokros-csomag lényegének. Ami pedig a Medgyessy-kormány idején végrehajtott közalkalmazotti béremelkedést illeti, az közgazdasági szempontból helyes intézkedés volt. Ezen túlmenően részben erkölcsi jóvátételt is jelentett, mert rehabilitálta az érték előállító-termelő tevékenységet. Foglaljuk össze Gazdag László téziseit: (Figyelő, 2008. január 7) 1. A magyar gazdaság 30 éve a fenntartható egyensúlytalanság állapotában van. fenntartható, mert a külföld (a hitelező) megfinanszírozza. Miért teszi ezt? Nem érzelmi okokból, hanem pusztán azért, mert ha nem tenné, elúszna az általa adott hitel, tehát veszteség érné. 2. Eddig 4 alkalommal lendült át a magyar gazdaság a fenntarthatatlan gazdaság állapotába, vagyis sodródott a fizetésképtelenség határára: 1979-ben, 1987-ben, 1993-ban, és 1996-ban. 3. A fenntartható krónikus egyensúlytalanság oka az elavult, túlzottan import centrikus nyersanyag-, energia- és alkatrészigényes gazdaság, amely rossz transzformációs hatásfokkal működik, kicsi a hozzáadott érték termelőképessége. 4. Nem a lakossági túlfogyasztással van a baj, éppen ezért a költségvetési megszorító intézkedések, azaz a fiskális restrikciók hatástalanok. Rövidtávon visszatolják a gazdaságot valamiféle látszategyensúly irányába, de hosszabb távon viszont maguk a restrikciós intézkedések hozzák létre az újabb egyensúlyi zavarokat. A Chicagoi Monetarista iskola dolgozta ki a mennyiségi pénzelméletet. Milton Friedman és munkatársai meg voltak róla győződve, hogy az állami beavatkozás torzítja a versenyt, a piacot, éppen ezért az államnak ki kell vonulnia a gazdaságból, és csak a pénz mennyiségének az adagolásával szabad beavatkozni, azaz a szabályozók szabályozásával irányítani. A XX. század nagy angol közgazdászáról John Maynard Keynes-ről elnevezett rendszer viszont éppen az állami beavatkozásra épült, és a költségvetési politika eszközeire támaszkodott. A monetaristák felismerték, hogy az 1970-es évekre a költségvetési politika eszköztára kimerült, mivel a bevételi és kiadási oldalak megmerevedtek, és többé nem lehet azokon súlyos következmények nélkül lényegesen változtatni. Gazdag László úgy gondolja, hogy a magyar gazdaságpolitika ezt nem érti, ezért próbálkozik ismételten a költségvetési politika eszközeivel, de lényegében eredménytelenül. Az adócsökkentés is fiskális eszközök közé tartozik, ezért ettől várni a gazdasági fellendülést szintén téves elgondolás. Milton Friedman és munkatársai a gazdaságpolitika súlypontját a költségvetési politikáról áthelyezték a monetáris irányításra. John Maynard Keynes és iskolája számára a legfontosabb feladat a munkanélküliség leküzdése volt, Friedman és követői pedig az inflációt tették meg a bajok legfőbb okozójának, ezért a monetaristák a pénzstabilitás megteremtésének adtak elsőbbséget. Gazdag László ezután az infláció negatív hatását veszi közelebbről szemügyre. A magas infláció elfedi a beteg gócokat, akadályozza a szükséges szerkezetváltást, mert az alacsonyhatékonyságú ágazatok inflációs árnyereség révén fent tudnak maradni, és rossz költséggazdálkodásuk eredményét át tudják hárítani a fogyasztóra. A magas infláció tehát konzerválja az elavult gazdaságszerkezetet. Hasonló hatással jár a valuta leértékelés. Az elavult exportszerkezetet konzerválja, és egyidejűleg az import oldaláról inflációs nyomást visz be a gazdaságba. Az infláció haszonélvezői, a pénztőke tulajdonosai, vesztesei viszont a bérből és a fizetésből élők valamint a nyugdíjasok. A szélsőséges ultra-liberálisok által még mindig a magyar gazdaság megmentőjének tekintett Bokros-csomag a meghirdetése utáni napon - 1995. március 13-án - a forint nagyarányú leértékeléséhez vezetett. Ennek katasztrofális hatása volt a magyar gazdaságra. Az infláció egy év alatt 18%-ról 28%-ra növekedett, s ez egyedül 160 milliárd akkori forinttal terhelte meg az

174

államháztartást. A rendkívül antiszociálist megszorító intézkedések nyomán az egyébként magát szociálisan érzékenynek tekintő kormányzat a tandíjon, a kórházi ágyak felszámolásán akart 1-2 milliárdot megtakarítani a költségvetés számára. Ezeket az elhibázott intézkedéseket tapasztalhattuk meg 2007-ben és 2008-ban is. Gazdag László négy megoldási javaslata Elsőként javasolja a pénzstabilitás megteremtését. Ennek kell megelőznie minden más célt, így a gazdasági visszaesés, a recesszió valamint a munkanélküliség elleni harcot, de még az egyensúlytalanság felszámolását is. Magas infláció mellett még a gyors növekedés is rossz, mert elavult szerkezetben megy végbe. Magas infláció esetén a munkanélküliség csökkenése sem előnyös, mert elavult munkahelyek menekülnek meg, vagy pedig ilyenek jönnek létre. Másodikként kiemeli, hogy a pénzstabilitás automatikusan maga után vonja a kamatlábak csökkenését. Ennek nyomban érezhető a költségvetés egyenlegét javító hatása. A magyar állam 4700 milliárd forint külföldi adósság és 10 000 milliárd forint belső (az MNB felé fennálló) adósság után fizeti a kamatot. (Ehhez e sorok írója azt fűzheti hozzá, hogy mára már összesen mintegy 17 000 milliárd forintnak az adósságszolgálati terheit viseli.) A kamatkiadás nagyobb összeg, mint az egészségügyre vagy az oktatásügyre illetve a kutatásra és a fejlesztésre fordított éves kiadás. Harmadikként azt kell figyelembe venni, hogy a pénzstabilitás megindítja a gazdasági makro-szerkezet átalakulását. Ennek következetes végig vitele érdekében fel kell függeszteni a gazdasági szférának nyújtott állami támogatásokat. Ez alól az agrártermelők azonban sajátos körülményeik miatt kivételt képeznek. Mindezek nyomán megindul az Alois Schumpeter által teremtő pusztulásnak nevezett folyamat, a tőke, a munka áramlani kezdenek az alacsonyhatékonyságú szektorból a magasabb hatékonyságú felé. Javul az exporthatékonyság, egyre versenyképesebb a gazdaság, és ezzel összhangban javulnak a különböző nemzetgazdasági mérlegek is. A problémák megoldódnak minden fajta költségvetési nadrágszíj összehúzó intézkedések nélkül. Mindez nem elméleti elgondolás, ez ténylegesen így ment végbe a fejlett nyugati világban. Negyedikként azt hangsúlyozza Gazdag László, hogy ha 10-15 év alatt végbemegy a magyar gazdaság szerkezetváltása vagy korszakváltása, akkor el lehet kezdeni a nagy elosztórendszerek reformját. Ez utóbbiból az is következik, hogy jelenleg idő előtt bonyolódott a kormányzat az olyan nagy elosztórendszerek, mint az oktatásügy, egészségügy, nyugdíjrendszer megváltoztatásával, a pazarlás megszüntetésével. Az az elképzelés, hogy ezzel erőforrások szabadulhatnak fel a gazdaság számára, nem igazolódott be Nyugaton. Azokban az országokban, ahol bevezették az elosztórendszerek reformját, az nem pénzt hozott, hanem pénzt vitt, mert igen sokba került, és a változtatások nyomán előálló újabb rendszer sem igényelt kevesebb pénzügyi ráfordítást. A tényleges helyzet szerint a megreformált rendszerek pénzigénye megnövekedett. Igaz viszont az, hogy a rendszerek hatékonysága minden országban megnőtt. Ez utóbbi körülmény miatt a magyar társadalomnak is meg kell ezt majd tennie, de a gazdaság rendbetétele után, és nem előtte. Gazdag László újból és újból hangsúlyozza: nem az elosztórendszerek rossz, pazaroló működése az egyensúlyi zavarok oka, hanem fordítva: a rosszul működő gazdaság eredményez eleve rossz, pazarló elosztórendszert. Ebből következik, hogy nem az elosztórendszerek reformálgatásával kell bíbelődnünk a gazdaság mély áramlatainak a rendbetétele helyett. A megoldás kulcsa nem a jövedelempolitika, hanem a monetáris rendszer irányítása. Már szó volt róla, hogy Magyarországon (és másutt is a világon) jelenleg nincs bérinfláció. Hazánkban nem a túlfogyasztás, a lakosság felé kiáramló túlzott nagy jövedelem, a bajok oka. Ezért jövedelempolitikai intézkedésekkel nem lehet kezelni az alapbetegséget, hanem csakis szigorú monetáris politikával. Ehhez magyarázatképpen Gazdag László hozzáfűzi, hogy a szigorú monetáris politika a gazdaság mély áramaira hat, nem pedig a fogyasztás és elosztás felszíni szféráira. Ebből következően a monetáris szigor nem eredményez életszínvonal romlást. A monetáris szigor, amely nem keverendő össze a költségvetési megszorításokkal életszínvonal stabilitást eredményez, hiszen megőrzi a fizetésből élő és nyugdíjas kisember jövedelmének a vásárlóértékét. A nyugati tapasztalatok azt mutatják, hogy az infláció letörésének a szakaszában a nominális bér és nyugdíj növekedés már meghaladja az infláció mértékét. Elkezdődik tehát az életszínvonal javulása, noha még a válság kellős közepén vagyunk. A legújabb válsághelyzetet Magyarországon nem a Medgyessy-kormány közalkalmazotti bérek emelése idézte elő 2006-ban, hanem a 2003. június 10-én végrehajtott nagyarányú forintleértékelés. Azért idéztünk részletesen Gazdag László írásaiból, mert osztjuk azt a meggyőződését, hogy ultra-liberális dogmákkal nem lehet eredményesen küzdeni a téveszmékből felépített fantomok ellen. A közgazdaságban is létezik fanatikus fundamentalizmus, amely megkerüli a valós gazdasági problémákat, és a saját hittételeit szajkózza. Magyarországnak meg kell szabadulnia elavult gazdasági szerkezetétől, és az azt életben tartó magas inflációtól.

175