Vladimir Bartol - Alamut

Tartalomjegyzék ELSŐ FEJEZET MÁSODIK FEJEZET HARMADIK FEJEZET NEGYEDIK FEJEZET ÖTÖDIK FEJEZET HATODIK FEJEZET HETEDIK FEJEZET NYOLCADIK FEJEZET KILENCEDIK FEJEZET TIZEDIK FEJEZET TIZENEGYEDIK FEJEZET TIZENKETTEDIK FEJEZET TIZENHARMADIK FEJEZET TIZENNEGYEDIK FEJEZET TIZENÖTÖDIK FEJEZET TIZENHATODIK FEJEZET TIZENHETEDIK FEJEZET TIZENNYOLCADIK FEJEZET TIZENKILENCEDIK FEJEZET HUSZADIK FEJEZET HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Vladimir Bartol

Alamut

A fordítás alapjául szolgáló mű: Vladimir Bartol: Alamut 1938 Magyar fordítás: Körtvélyessy Klára Lator László 2005

Semmi sem igaz, mindent szabad Az iszmáiliták legfontosabb tétele OMNIA IN NUMERO ET MENSURA

ELSŐ FEJEZET Ezerkilencvenkettő tavaszán, a Szamarkandot és Buharát érintő régi hadi úton, amely átszeli Horászán északi részét, majd az Elburz hegység lábánál kanyarog, egy meglehetősen népes karaván haladt. Hóolvadáskor indult el Buharából, s most már több hete úton volt. Az ostorukat pattogtató hajcsárok rekedten kiáltoztak az addigra már igencsak kimerült állatokra. Dromedárok, öszvérek, turkesztáni kétpúpú tevék követték egymást a hosszú sorban, és megadóan cipelték terhüket. Az alacsony, bozontos kis lovak a fegyveres kíséretet szállították; gazdáik hol unottan, hol sóváran nézegették a látóhatáron kibontakozó, hosszú hegyláncot. Torkig voltak a poroszkálással, és alig várták, hogy célba érjenek. A Demávend hóborította csúcsa egyre közelibbnek látszott, míg el nem fedte az előhegy, amelyen útjuk vitt. Friss hegyi levegő áramlott a karaván felé, és napközben az emberek meg az állatok felélénkültek tőle. Hanem az éjszakák dermesztően hidegek voltak; a hajcsárok és fegyveresek morgolódva tolongtak a tűz körül. Az egyik teve két púpja között kicsi, kalitkára emlékeztető hajlék billegett. Időről időre egy apró kéz elhúzta ablakának függönyét, és a keretben riadt leányarc jelent meg. A sírástól kivörösödött nagy szempár az embereket kémlelte, mintha tőlük várna választ a nyomasztó kérdésre, amely a lányt egész úton gyötörte: hová viszik, mit akarnak tőle? De senki se törődött vele. Csak a karaván vezetője, a bő arab kaftánt és nagy fehér turbánt viselő ötvenes, mogorva férfi vetett rá bosszús pillantást, amikor észrevette, hogy leselkedik. Ilyenkor a lány gyorsan behúzta a függönyt, és visszabújt a kalitka mélyébe. Azóta, hogy Buharában megvették gazdájától, hol halálos félelemben élt, hol a kíváncsiság emésztette, vajon milyen sors vár rá. Egyik nap már jó darab utat megtettek, amikor a jobbjukon emelkedő hegyoldalból egy lovascsapat ereszkedett le, és elállta útjukat. A karaván élén haladó állatok maguktól megtorpantak. A vezető és a fegyveres kísérők kirántották nehéz görbe kardjukat, és rohamra sorakoztak. A támadók sorából kivált egy férfi, és alacsony barna lován olyan közel ügetett a karavánhoz, hogy a hangja hallható legyen. Egy jelszót kiáltott, és a karaván vezetőjétől megkapta rá a választ. A szemben álló emberek előresiettek, kedvesen üdvözölték egymást, és az új csapat átvette a vezetést. A karaván az útról a bozótosba kanyarodott, és meg sem állt éjfélig. Végül egy kis völgykatlanban vert tábort, ahová odahallatszott egy hegyi zúgó távoli morajlása. Tüzek lángoltak fel, az emberek sebtében bekaptak valamit, majd úgy elaludtak, mint akiket fejbe vertek. Pirkadatkor már ismét talpon voltak. Éjszakára a hajcsárok lecsatolták a kalitkát a tevéről, és a földre tették. Most a karaván vezetője odament hozzá, elhúzta a függönyt, és nyersen bekiabált: – Halíma! Az ablakban megjelent a félénk arcocska, majd a kalitka alacsony, keskeny ajtaja kinyílt. Kemény kéz ragadta meg a lány csuklóját, és kihúzta a kalitkából. Halímának minden porcikája reszketett. Végem van, futott át a fején. A karavánhoz csatlakozott idegenek parancsnoka egy fekete kendővel játszott. A karaván vezetője

intett neki, a férfi szótlanul bekötötte a lány szemét, s tarkóján jó erősen megcsomózta a kendőt. Utána lóra pattant, felemelte magához a lányt, a nyeregbe ültette, és elrejtette bő köpenyébe. Néhány szót váltott a karaván vezetőjével. Aztán lova véknyát megsarkantyúzva elvágtatott. Halíma összekuporodott, és félelmében odasimult a lovashoz. Egyre közelebbről hallotta a tarpatak zúgását. Egyszer megálltak, és a lovas röviden beszélt valakivel. Utána ismét megbiztatta lovát. De most lassabban és óvatosabban lovagolt, Halíma arra gondolt, hogy az út valószínűleg nagyon keskeny, és talán közvetlenül a zúgó partján visz. Hideg csapta meg a mélyből, és szívét megint összeszorította a félelem. Ismét megálltak. Halíma kiáltozást és csörgést hallott, és amikor a ló újra vágtázni kezdett, patája tompán dübögött. A hegyi patak hídján mentek át. Ami ezután következett, olyan volt, mint egy rémálom. Halímát harsány kiabálás és lárma vette körül, mintha egy hadseregnyi férfi zördült volna össze. A lovas vele együtt szállt le a lóról, még a köpenyéből se szabadította ki. Karjában Halimával hol sík talajon, hol lépcsőn sietett, mígnem Halímának úgy rémlett, sűrű sötétség veszi körül. Hirtelen szétnyílt a köpönyeg, és Halíma érezte, hogy újabb kéz ragadja meg. Halálos félelmében összerázkódott. Az ember, aki a lovastól átvette, halkan göcögött. Valami folyosón sietett végig vele. Egyszerre csak különös hideg vette körül a lányt, mintha föld alatti odúba érkeztek volna. Halíma megpróbált semmire se gondolni. De hiába. Úgy érezte, közeledik az utolsó, iszonyú órája. A férfi, aki a karjában vitte, most tapogatni kezdte a falat. Valami tárgyat vett a kezébe, és lesújtott vele. A gongra mért erős ütés fülrepesztő hangot adott. Halíma felsikoltott, és megpróbált kiszabadulni a férfi karjából. De az csak nevetett, és szinte kedvesen azt mondta: – Ne üvölts, te kis pávián! Senki se fog megnyúzni. Vas csikordult, és Halíma a kendőn keresztül megint világosságot látott. Tömlöcbe vetnek, gondolta. Lába alatt víz zubogott. Visszafojtotta lélegzetét. Meztelen talpak cuppogását hallotta. Valaki odajött hozzájuk, és a férfi, aki a karjában tartotta, átadta őt a jövevénynek. – Itt a lány, Adi, fogjad – mondta. A kéz, amely most átvette, erős volt, mint az oroszlán mancsa, de teljesen szőrtelen. A férfi mellkasa is alighanem csupasz volt, ezt Halíma érezte, amikor a karjába vette. Valóságos óriás lehetett. Halíma megadta magát a sorsnak. Ernyedten várta, mi következik ezután. A férfi egy ruganyos pallón sietett végig vele, a deszka kellemetlenül ingott a súlyuk alatt. Aztán mintha apró kaviccsal kiszórt ösvényen csikorgott volna Adi talpa. Halíma a nap kellemes melegét érezte, sugarai áthatoltak a szemét takaró kendőn. Váratlanul friss lombszag és virágok illata csapta meg orrát. A férfi egy csónakba ugrott vele, a lélekvesztő erősen megingott. Halíma sikoltozva, görcsösen az óriásba kapaszkodott. A férfi magas, szinte gyerekes hangon felnevetett, és nyájasan azt mondta: – Ne félj, szép gazellám. Most átviszlek a túloldalra, és akkor megérkeztünk... Ide ülj,

ni! Kényelmes ülésbe helyezte Halímát, és nekidőlt az evezőnek. Halímának úgy rémlett, a távolban kacagást hall, vidám lánykacagást. Erősen fülelt. Nem, nem tévedett. Már meg tudta különböztetni a hangokat. Kő esett le a szívéről. Ahol ilyen jókedvű emberek vannak, ott talán semmi rossz nem vár rá. A csónak a partnak ütközött. Az óriás ölébe vette a lányt, és kilépett a szilárd talajra. Néhány lépést tett felfelé, és talpra állította Halímát. Hangos visongás szállt feléjük, Halíma tucatnyi közeledő saru csattogását hallotta. Az óriás nevetve kiabálta: – Itt van nektek! Aztán visszament a csónakhoz, és elevezett. Az egyik lány Halímához lépett, hogy szeméről levegye a kendőt. A többi ezalatt beszélgetett. – Milyen törékeny – mondta az egyik. – És milyen fiatal! Szinte még gyerek – tette hozzá a másik. – Nézzétek, milyen vézna – figyelmeztetett a harmadik. – Biztosan az utazás tette így tönkre. – Magas és nyúlánk, mint a ciprusfa. A kendő lecsúszott Halíma szeméről. A lány sóbálvánnyá dermedt. Első tavaszi virágzásukban tündöklő kertek vették körül. A körülötte álló lányok a húriknál is szebbek voltak. A legszebbnek azt nézte, aki leoldozta szeméről a kendőt. – Hol vagyok? – kérdezte félénken. A lányok nevettek, mintha félénksége mulattatta volna őket. Halíma elpirult. De a szépséges lány, aki megszabadította a kendőtől, gyengéden átkarolta a derekát, és azt mondta: – Ne félj, kedves gyermekem. Jó embereknél vagy. Hangja igézően meleg volt. Halíma hozzá simult, és képtelen gondolatok zsibongtak a fejében. „Talán egy királyhoz kerültem?” – gondolta magában. Kerekded fehér kaviccsal felszórt kerti ösvényen vezették végig. Jobbra is, balra is, szabályosan sorakozó ágyásokban, a legkülönfélébb méretű és színű tulipánok meg jácintok virítottak. A tulipánok közt volt lángoló sárga, élénkpiros, ibolyaszínű, de tarka és pöttyös is. A jácintok halványrózsás, teltsárga, lila és fehér színben pompáztak. Némelyik olyan törékeny és áttetsző volt, mintha üvegből lenne. A szegélyeknél ibolya és kankalin nőtt. Másutt nőszirom és nárcisz bimbózott. Itt-ott a pompás fehér liliom bontogatta első szirmait. A levegő tele volt mámorító illattal. Halíma álmélkodott. Most a rózsakert mellett mentek el. A gondosan megnyesett tövek ágain bimbók duzzadtak, némelyikből már kitüremkedett a piros, fehér vagy sárga szirom. Sűrű gránátalmaligetben vitt tovább az útjuk, a bokrok tele voltak szórva piros virággal. Majd citromfák és barackfák következtek. A gyümölcsösbe érkeztek, ahol mandula, birs, alma és körte virágzott. Halíma elkerekedett szemmel nézelődött. – Hogy hívnak, kicsi? – kérdezte az egyik lány. – Halímának – jött a suttogó válasz. A lányok nevettek. Halíma a sírással küszködött.

– Ne nevessetek, csúf majmok! – szidta őket Halíma pártfogója. – Hagyjátok békén a kislányt, hadd térjen magához. Fáradt és zavarban van. Halímának meg azt mondta: – Ne vedd zokon csintalanságukat. Fiatalok és jókedvűek. Ha majd jobban megismered őket, látni fogod, hogy nem gonoszak. Még meg is szeretnek. Egy ciprusligetbe érkeztek. Halíma minden irányból vízcsobogást hallott. A távolban tompán robajlott valami, mint amikor a rohanó hegyi patak vízesésként zúdul a mélybe. A fák között fény csillant meg. Halíma kíváncsian arra nézett. Hamarosan egy palota bontakozott ki a szeme előtt, egy nagy tisztás közepén fehéren vakított a napfényben. Előtte kerek, szökőkutas halastó. Itt megálltak, és Halíma körbenézett. Minden oldalról magas hegyek vették körül őket. A sziklás meredélyekre tűzött a nap, a hófedte hegygerincek szikráztak a sugaraitól. Halíma most arra nézett, amerről jöttek. Egy hatalmas, hegynek is beillő sziklát mintha szántszándékkal gördítettek volna a virágzó völgy végébe, a két meredély alkotta szorosba. A szikla tetején, a reggeli napfényben, hatalmas erőd fehérlett. – Az ott mi? – kérdezte ijedten, és az erőd falára mutatott, amelynek két végén egyegy magas oszlop állt. – Később bőven lesz időd kérdezősködni – mondta oltalmazója. – Törődött vagy, ezért előbb megfürdetünk, megetetünk, lefektetünk. Halíma félelme lassan elpárolgott. Most már kíváncsian nézegette kísérőit. Úgy látta, egyik bájosabb, mint a másik, és szebbnél szebben öltözködnek. Bő szárú selyemnadrágjuk járás közben suhogott. Szinte mindegyik lánynak az adottságaihoz legjobban illő, választott színe volt. A feszes, csinosan összekapcsolt melltartók aranycsatjában drágakövek csillogtak. Alattuk a legfinomabb selyemből szőtt, halvány vagy élénk színű ing. A lányok karján értékes karkötők, nyakukon gyöngy- vagy korallkösöntyű. Volt, aki hajadonfőtt járt, mások kendőből kis turbánt tekertek fejükre. Művészi kivágásokkal díszített sarujuk színes bőrből készült. Halíma végignézett szegényes ruházatán és elszégyellte magát. Lehet, hogy az előbb ezért nevettek rajtam, gondolta. Közeledtek a palotához. A kör alapú épületbe fehér kőből faragott, alacsony, körkörös lépcső vezetett. Mint az ókori szentélyekben, a tetőt itt is oszlopsorok tartották. A palotából egy öregasszony jött ki. Sovány és magas, mint a karó, tartása merev és gőgös. Bőre sötét, arca erősen beesett. Nagy fekete szeme lázasan fénylett, összeharapott keskeny ajka szigort és keménységet sugallt. Háta mögül jól megtermett, szokatlanul hosszú lábú, sárgás macska szaladt ki. Az állat Halímára nézett, és ellenségesen prüszkölt. Halíma rémülten felsikoltott, és pártfogójához bújt. Az nyugtatni próbálta. – Ne félj Ahrimantól. Igaz, hogy kedvencünk valódi gepárd, de kezes, mint a bárány, és senkit se bánt. Ha hozzád szokik, jó barátok lesztek. Magához hívta az állatot, és keményen megfogta nyakörvét. Addig beszélt hozzá, amíg Ahriman felhagyott a morgással és vicsorgással. Akkor Halímához fordult: – Látod, egyre szelídebb. Ha majd átöltözöl, teljesen jámbor lesz. Most simogasd meg szépen, hogy megszokjon. Ugyan, ne félj már! Hiszen erősen fogom.

Halíma megpróbálta túltenni magát első rémületén. Jó messziről előrehajolt, bal kezét a térdének támasztotta, és jobbjával finoman megsimogatta az állat hátát. Mint az igazi macska, Ahriman felpúpozta gerincét, és barátságosan felmordult. Halíma villámgyorsan elugrott, aztán együtt nevetett a lányokkal. – Ki ez az ijedős majom, Mirjam? – kérdezte a lány pártfogójától az öregasszony, miközben Halímát vizslatta. – Aditól vettem át, Apama. Még bátortalan. Halíma a neve. A vénasszony odament Halímához, és mint kupec a lovat, tetőtől talpig végigmérte. – Talán jó lesz valamire. Csak fel kell hizlalni, hogy ne legyen ilyen seprűnyél. Aztán haragosan hozzátette: – Azt mondod, az a kiherélt szerecsen állat adta át neked a lányt? Vagyis a karjában tartotta?! Ó, az az undorító megcsonkított féreg! Hogy is bízhat meg benne ennyire Szejduna? – Adi csak a kötelességét teljesítette, Apama – intette le Mirjam. – Most gyerünk, és gondoskodjunk a kislányról. Kézen fogta Halímát, a másik kezével még mindig a gepárd nyakörvét markolta. Mindkettőjüket magával húzva felment a lépcsőn a házba. A lányok követték. Magas folyosóra értek, amely körbefutotta az épületet. Csiszolt márványfalában úgy tükröződtek a tárgyak, mint a tükörben. Pazar szőnyegek nyelték el a léptek zaját. A számos kijárat egyikén Mirjam kiengedte a gepárdot. Mint a kutya, úgy szökkent magas lábán, kedves macskafejét vissza-visszafordította és kíváncsian nézte Halímát, aki most végre fellélegezhetett. Újabb, átlós folyosóra kanyarodtak, és beléptek egy magas, boltíves, kerek terembe. Halíma felkiáltott az ámulattól. Ennyi szépségről álmodni se mert volna. A szivárvány élénk színeiben tobzódó, üvegdarabokból összerakott tetőn dőlt be a fény. Lila, zöld, sárga, piros, halványkék nyalábok találkoztak a kerek medencében, amelyben láthatatlan forrás borzolta víz csobogott. Felületén tarka színfoltok táncoltak, tovább lejtettek a padlón, és megállapodtak a falnál lévő díványokon. Hímzett párnák voltak szétrakva rajtuk, meg előttük, a padlón is, művészi munka egytől egyig. Halíma elkerekedett szemmel és tátott szájjal állt meg a bejáratnál. Mirjam a lányt nézte, és halkan nevetett. A medence fölé hajolt, és kezét a vízbe mártotta. – Kellemesen meleg – állapította meg. A betóduló lányoknak megparancsolta, hogy készítsenek elő mindent a fürdéshez. Aztán vetkőztetni kezdte Halímát. Halíma szégyellte magát a lányok előtt. Lesütött szemmel Mirjam háta mögé bújt. A lányok kíváncsian mustrálták, és halkan vihogtak. – Kifelé, csúfságok! – kergette ki őket Mirjam. Azonnal engedelmeskedtek, és kimentek. Mirjam kontyba csavarta Halíma haját, hogy ne ázzon el, majd a lányt a medence vizébe nyomta. Jól ledörzsölte és megmosdatta. Utána kisegítette a vízből, és puha törülközővel erősen végigdörgölte a testét. Selyeminget húzott Halímára, és meghagyta neki, vegye fel a lányok által kikészített buggyos nadrágot. Szép melltartót vett elő, amely bő volt Halímára, aztán felsegítette rá a kívánatosnál hosszabb kazakot. – Ma be kell érned az én ruhatárammal – mondta. – De hamarosan új, méretre szabott

darabokat kapsz, és meglátod, elégedett leszel velük. Leültette Halímát a díványra, és párnákat tett a háta mögé. – Most pihenj egy kicsit, én meg utánanézek, mit készítenek neked a lányok; szeretném, ha ízlene. Puha, rózsás kezével megsimogatta Halíma arcát. Mind a ketten érezték, hogy megkedvelték egymást. Halíma hirtelen mozdulattal ösztönösen megcsókolta oltalmazója finom ujjait. Mirjam látszatra bosszús pillantást vetett rá, de Halíma érezte, nem veszi rossz néven viselkedését. Boldogan elmosolyodott. Alighogy Mirjam kiment, Halímát legyűrte a fáradtság. Lehunyta a szemét. Még megpróbált ellenállni az álomnak. De aztán arra gondolt, nemsokára megint látni fog mindent. És mélyen elaludt. Amikor felébredt, eleinte nem tudta, hol van és mi történt vele. Kibújt a takaró alól – a lányok terítették rá, miközben aludt, hogy ne fázzon –, és az ágy szélére ült. Megdörzsölte a szemét, aztán bámulva meredt a színpompás fényben fürdő, kedves leányarcokra. Késő délután volt már. Mirjam térdelt le mellé egy párnára, és egy pohár hideg tejjel kínálta. Halíma elfogadta a tejet, és mohón megitta. Tarka kancsóból Mirjam ismét tejet töltött a pohárba, és Halíma azt is egy szuszra felhajtotta. Sötét bőrű lány közeledett hozzá, és aranyozott tálcán gabonából, mézből, gyümölcsből készült válogatott nyalánkságokat hozott. Halíma mindent megevett, amit a tálcán látott. – Milyen éhes szegényke – mondta az egyik lány. – És milyen sápadt – figyelmeztetett a másik. – Tegyünk pirosítót az arcára meg a szájára – javasolta egy gyönyörű szőke lány. – Előbb lakjon jól a gyermek – hűtötte le őt Mirjam. A tálcát tartó sötét bőrű lányhoz fordult, és ráparancsolt: – Hámozz meg neki egy banánt vagy narancsot, Szára. Aztán megkérdezte Halímától: – Melyik gyümölcsöt szereted jobban, kedves gyermekem? – Egyiket sem ismerem. Legszívesebben mind a kettőt megkóstolnám. A lányok kacagtak. Halíma is nevetett, amikor Szára banánnal és naranccsal kínálta. Végül eltelt a sok finomsággal. Ujjait nyalogatva azt mondta: – Ilyen jó dolgom még sohasem volt. A lányok vidám nevetésben törtek ki. Még Mirjamnak is mosolyra húzódott a szája, és megpaskolta Halíma arcát. Halíma érezte, hogy ereiben megint felforrósodik a vér. Szeme kifényesedett, jó kedve lett; meghitt beszélgetésbe fogott a többiekkel. A lányok körülülték, az egyik hímzett, a másik varrt, és elindult a kérdezősködés. Eközben Mirjam egy fémtükröt nyomott Halíma kezébe, és festeni kezdte a lány arcát: ajkát és orcáját pirosítóval, szemöldökét és pilláját fekete festékkel. – Szóval a neved Halíma – mondta a szőke lány, aki a pirosítót tanácsolta. – Engem meg Zajnabnak hívnak. – Szép név a Zajnab – ismerte el Halíma. A lányok most is nevettek.

– És hova valósi vagy? – kérdezte a sötét bőrű, akit Szárának szólítottak. – Buharába. – Én is Buharából jöttem – jelentkezett egy holdarcú, telt idomú szép lány. Gömbölyded bájos álla és meleg bársonyos szeme volt. – Fátima vagyok. Ki volt az előző gazdád? Halíma válaszolni akart, de Mirjam éppen az ajkát festette, és elnémította: – Most várj egy percig, ti pedig ne zavarjátok. Halíma menten csókot lehelt Mirjam ujjbegyére. – Nyugalom, rossz kislány – dorgálta meg pártfogója. De Mirjamnak nem sikerült szigorúan nézni Halímára, és a lány jól érezte, hogy általános rokonszenvet vívott ki. Szinte lubickolt az elégedettségben. – Hogy ki volt a korábbi gazdám? – szólalt meg, amikor Mirjam kipirosította az ajkát. Önelégülten nézegette magát a tükörben, és folytatta: – Ali, a kereskedő. Egy öreg és derék ember. – Mért adott el, ha egyszer jó ember? – kérdezte Zajnab. – Ágrólszakadt volt. Teljesen elszegényedett. A végén már ennivalónk sem maradt. Két lányt nevelt föl, de a kérőik becsapták Alit. Semmit se fizettek a lányokért. Fia is volt. Csakhogy az eltűnt. Biztosan rablók vagy katonák ölték meg. Halímának könny szökött a szemébe. – Engem szántak a feleségének. – Kik voltak a szüleid? – kérdezte Fátima. – Nem ismertem őket, és semmit se tudok róluk. Mióta az eszemet tudom, Alinál, a kereskedőnél laktam. Amíg a fia otthon volt, még eltengődtünk valahogy. De aztán jött a baj. Gazdám jajgatott, a haját tépte, imádkozott. A felesége azt mondta neki, vigyen el engem Buharába, és adjon el. Gazdám szamárra ültetett, és megérkeztünk Buharába. Ali minden kupectől megkérdezte, hova vinne, kinek adna. Végül rátalált arra a kereskedőre, aki a ti gazdátoknak vásárolt. Az megesküdött a Próféta szakállára, hogy olyan dolgom lesz, mint egy királykisasszonynak. Gazdám megállapodott az árban, és amikor elindultunk, hangosan zokogott. Én is sírtam. De most látom, hogy a kupecnek igaza volt. Itt csakugyan úgy bánnak velem, mint egy királykisasszonnyal. A lányok összenéztek, és könnyes szemmel mosolyogtak. – Az én gazdám is sírt, amikor eladott – szólalt meg Zajnab. – Én nem szolgálólánynak születtem. Pici koromban törökök raboltak el, és magukkal vittek a legelőikre. Gyerek voltam, amikor megtanultam lovagolni és nyilazni. Az emberek megbámultak, mert kék szemem és szőke hajam volt. Messzi környékről a csodámra jártak. Azt mondták, akármelyik nagy hatalmú főúr biztosan megvenne, ha tudna rólam. De aztán jött a szultán hadserege, és gazdám elesett. Talán tízéves lehettem akkor. Menekültünk a szultán katonái elől, sok embert és állatot elvesztettünk. A gazdám fia átvette a törzs vezetését, és mint igazi feleséget befogadott a háremébe. Csakhogy a szultán mindent elvett tőlünk, és gazdám goromba lett. Mindennap megvert bennünket, de a szultánnak nem akart behódolni. Aztán a vezérek békét kötöttek. Kereskedők érkeztek hozzánk, vásárolni kezdtek. Egy örmény férfinak megakadt rajtam a szeme, és árnyékként követte gazdámat. Pénzt és jószágot kínált. Egyszer bejöttek a sátorba. Amikor gazdám

meglátott, kirántotta tőrét, és le akart szúrni, hogy ne engedjen a kísértésnek és ne adjon el. De a kereskedő lefogta a kezét, és végül megállapodtak. Azt hittem, meghalok. Az örmény Szamarkandba vitt. Undorító ember volt. A városban eladott Szejdunának. Nehéz volt, elmúlt... – Sokat szenvedtél, szegénykém – mondta Halíma, és részvéttel megsimogatta Zajnab arcát. – Felesége voltál a gazdádnak? – kérdezte Halímától Fátima. Halímának lángba borult az arca. – Ilyesmit sohase kérdezz tőle, Fátima – mondta Mirjam. – Hát nem látod, hogy még gyerek? – Ó, nekem nehéz sorom volt – mondta Fátima és felsóhajtott. – Rokonaim anyámat meg engem eladtak egy parasztnak. Tízéves se voltam, és feleségként kellett őt szolgálnom. El volt adósodva, és mert nem tudott fizetni, hitelezőjének engem adott oda az adósság fejében. De nem árulta el neki, hogy már a felesége voltam. Új gazdám ezért a legdurvább szitkokat zúdította rám, megvert és megkínzott, azt kiabálta, hogy én meg a paraszt becsaptuk őt, és megesküdött az összes vértanúra, hogy megöl bennünket. Egy szót sem értettem az egészből. Gazdám öreg és undorító volt, úgy féltem tőle, mint a sátántól. Megengedte, hogy a többi felesége is verjen. Aztán egy negyedik asszonyt is hozott a házhoz, és mézédes hangon beszélt vele, hogy ezzel még jobban gyötörjön bennünket. Végül Szejduna karavánjának vezetője mentett meg, aki ide, a virágok közé hozott. Halíma könnyes szemmel nézett Fátimára. Aztán elmosolyodott, és azt mondta: – Látod, végül mégis idekerültél, ahol jó sorod van. – Mára elég a mesélésből – vetett véget Mirjam a beszélgetésnek. – Nemsokára besötétedik, és te nagyon fáradtnak látszol, Halíma. Márpedig holnap munka vár ránk. Itt a pálca, pucold meg a fogad. A vékony pálca egyik vége rövid szálakra volt bontva. Halíma gyorsan megértette, mit kell tennie vele. Kapott egy pohár vizet, és amikor végzett a feladattal, a hálószobába kísérték. – Szárával és Zajnabbal osztod meg a szobát – mondta Mirjam. – Jó – felelte Halíma. Puha, tarka szőnyegek takarták a hálószoba padlóját. A falakon és az alacsony fekhelyek fölött is szőnyegek lógtak. A fekhelyeket ízlésesen hímzett párnák borították. Mindegyik ágy mellett mívesen faragott szépítőasztalka állt, nagy, odaerősített ezüsttükörrel. A mennyezetről aranyozott, furcsa, torz alakú, ötgyertyás csillár lógott. A lányok talpig érő, fehér, vékony selyeminget adtak Halímára. Piros zsinórral átkötötték a derekát, és a tükör elé ültették. Halíma hallotta, ahogy arról sugdolóznak, milyen kedves és szép ő. Igen, tényleg szép vagyok, gondolta. Mint egy igazi királykisasszony. Lefeküdt az ágyra, és a lányok párnákat tettek a feje alá. Aztán pehelypaplannal betakarták, és lábujjhegyen kimentek. Halíma a puha párnákba fúrta a fejét, és földöntúli boldogsággal a szívében édesen elaludt. Az ablakon betűző első napsugarak ébresztették fel. Halíma kinyitotta a szemét, és

bámulva meredt a faliszőnyegeken sorjázó, élénk színű fonalakkal szőtt jelenetekre. Eleinte azt hitte, még mindig utazik. Kopjás, lovagló vadászt látott, ahogy egy antilopot üldöz. Másutt tigris nézett farkasszemet egy bivallyal. Egy pajzsa mögé bújó néger lándzsát döfött a felbőszült oroszlánba. Amott egy gazellára leső gepárd volt. Akkor eszébe jutott az előző nap, és rájött, hol van. – Jó reggelt, álomszuszék – köszönt rá Zajnab, alighogy felült az ágyon. Halíma a lányra nézett, és elállt a lélegzete. Zajnab haja gyűrűs tincsekben hullott a vállára, és úgy fénylett a nap sugaraiban, mint a száraz arany. A tündéméi is szebb, gondolta Halíma. Elfogódottan viszonozta Zajnab köszönését. Szeme a másik fekhelyre tévedt. Szára aludt rajta. Takarója lecsúszott sötét bőrű, telt, ébenfényű testéről. A két lány hangja őt is felébresztette. Lustán kinyitotta a szemét. Mint fehér fényben úszó fekete csillag, a szeme felszikrázott. Tekintete Halimára tapadt, szája furcsa mosolyba rándult. Aztán gyorsan lesütötte a szemét, mint a macska, amikor az ember tekintete megzavarja. Felállt, odament Halíma ágyához, és leült a szélére. – Tegnap, amikor Zajnabbal bejöttünk lefeküdni, te semmit se vettél észre. Megcsókoltunk, de te csak bosszúsan motyogtál valamit, és hátat fordítottál nekünk. Halíma nevetett, holott szinte félt a lány tekintetétől. Azt is észrevette, hogy Szára felső ajka fölött finom pihe sötétlik. – Semmit se hallottam – mondta. Szára szinte falta a szemével Halímát. Legszívesebben megölelte volna, de nem volt hozzá bátorsága. Lopva Zajnabra nézett. Zajnab már a tükör előtt ült, és fésülködött. – Ma meg kell mosnunk a hajadat – mondta Szára Halímának. – Megengeded, hogy én mossam meg? – Nem bánom. A lányok a saját fürdőszobájukba kísérték. – Ti itt mindennap fürödtök? – csodálkozott Halíma. – Hát persze! – nevettek a lányok. Fakádba ültették Halímát, és pajkosan lefröcskölték. Halíma sikongott, aztán megtörülközött, és kellemesen felfrissülve felvette a ruháját. Hosszúkás ebédlőben reggeliztek. Minden lánynak kijelölt helye volt. Halíma megszámolta őket, vele együtt huszonnégyen voltak. Őt az asztalfőre ültették, Mirjam mellé. – Tanultál te tulajdonképpen valamit? – kérdezte tőle Mirjam. – Tudok szőni meg varrni, és főzni is megtanultam. – Hát az olvasással és írással hogy állunk? – Olvasni tudok egy kicsit. – Majd tökéletesítened kell magad benne. Hát verselni tudsz-e? – Azt nem tanultam. – Látod. Itt mindezt és még sok minden mást megtanulhatsz. – Jaj de jó! – mondta jókedvűen Halíma. – Mindig is azt kívántam, hogy tanulhassak. – Elárulom neked, hogy szigorú tanrendünk van, s azt pontosan be kell tartanod. S még valamire figyelmeztetlek: csak olyasmit kérdezz, ami közvetlenül a tantárgyakra

vonatkozik. Halíma most sokkal komolyabbnak és szigorúbbnak találta Mirjamot, mint előző nap. Mégis úgy érezte, hogy Mirjam rokonszenvezik vele, hogy kedveli. – Mindenben engedelmeskedem neked, mindent pontosan úgy csinálok, ahogy kívánod – mondta. Gyanította, hogy társnői között Mirjam valamiféle megkülönböztetett helyet foglal el. Furdalta az oldalát a kíváncsiság, csakhogy kérdezősködnie nem volt szabad. Reggelire szárított gyümölcsből és mézből gyúrt lepény és tej volt. Utána mindenki kapott egy-egy narancsot. Reggeli után kezdődött a tanítás. Az órákat abban az üvegezett, medencés teremben tartották, amit előző nap Halíma annyira megcsodált. A lányok párnára ültek, és fekete táblát fektettek felhúzott térdükre. Előkészítették íróvesszőjüket, és vártak. Mirjam megmutatta Halímának, hova üljön, majd íróvesszőt és táblát adott neki. – Fogd úgy, ahogy a többiek, akkor is, ha még nem tudsz írni. Később majd megtanítalak a betűvetésre, addig is barátkozz a táblával és az íróvesszővel. Aztán a kijárathoz ment, és egy verővel a falon függő gongra ütött. Óriás termetű néger jött be a terembe, kezében vaskos könyv volt. Rövid csíkos nadrágot viselt, elöl nyitott kaftánja a sarkát verdeste. Lábán egyszerű saru, fején keskeny vörös turbán. Arccal a lányok felé törökülésbe ereszkedett az odakészített párnára. Azt mondta: – Ma, drágáim, madárkáim, a Koránból azt a szúrát olvassuk, hol szent Prófétánk túlvilági örömökről szól, édeni gyönyörökről. Van itt, látom, egy új ifjú tanítványom, szeme élénken világít, nyílt, kedves, tudásra áhít. Hogy a szent, bölcs tudománynak egy cseppjét se nélkülözze, a jó eszű, jól beszélő Fátima foglalja össze, mit tudott a gondos kertész elültetni szívetekben, hogy majd szépen virágozzon és teremjen. Igen, a néger férfi Adi volt, aki előző nap idehozta Halímát a ligetekbe. A lány azonnal felismerte a hangját. Bár erősen uralkodott magán, egész idő alatt küszködött a nevetéssel. Fátima a tanítóra emelte szép, kerekded arcát, és bájos, már-már éneklő hangon rákezdett: – A tizenötödik szúrában, annak is a negyvenöttől negyvennyolcig terjedő verseiben ezt olvassuk: „Az istenfélők azonban kertekben és forrásoknál lesznek. Lépjetek be békességgel, biztonságban! És eltávolítjuk azt, ami gyűlölség a szívünkben lakozik, úgy hogy testvérek gyanánt hevernek a kereveteken egymással szemben. Nem nyomasztja ott őket fáradtság, és nem fognak kiűzetni onnan.” Adi megdicsérte a lányt. Aztán Fátima még kívülről is idézett néhány részletet a Koránból. Amikor befejezte, Adi Halímához fordult: – Tanultabb társad gyöngyszemeiből hallottad, láttad, gyors lábú ünőcském, szorgos, okos lány, ezüstös galambocskám, hogy tudományom, mély bölcsességem a szép szemű húrik hű lelkében meggyökeredzett, növekedni kezdett. Gyermekkorodnak ints búcsút, légy figyelmes, okos tanítvány, hogy megvilágosítson szent tudományom, boldogítson a földön és a túlvilágon.

Aztán lassan, szóról szóra felmondta a Korán egyik újabb fejezetét. Az írónádak csiszatolva mozogtak a táblákon. A lányok írtak. Meg-megrezdülő ajkuk halkan ismételte, amit kezük lejegyzett. Amikor vége volt az órának, Halíma fellélegzett. Olyan mulatságosnak, olyan furcsának talált mindent, mintha nem is vele történne. A néger felállt, homlokával háromszor tisztelettel megérintette a könyvet, majd azt mondta: – Szép kislányaim, tanítványaim, okosak, szorgosak, bölcsességem patakja most áradását abbahagyja. Amit hallottatok, táblára róttatok, véssétek jól eszetekbe, egy szavát sem feledve. Ki most jött hozzátok, húgocskátok nevelgessétek, pallérozzátok, jó kisleányka, vezessétek be a szent tudományba. A néger nevetve villogtatta hófehér fogsorát, okos kerek szeme körbejárt a lányokon, majd méltóságteljesen kivonult a teremből. Mihelyt bezárult mögötte a függöny, Halíma hangos nevetésben tört ki. Jókedve a többiekre is átragadt. Csak Mirjam jegyezte meg komolyan: – Soha többé ne nevesd ki Adit, Halíma. Lehet, hogy eleinte tényleg furcsának találod, de arany szíve van, és mindent megtesz értünk. Adi sokat tud, a Koránban éppolyan otthonos, mint a világi bölcseletben, ért a költészethez és az ékesszóláshoz, és az arab meg a pehlevi nyelvészetben is jártas. És Szejduna legnagyobb bizalmát élvezi. Halíma lesütötte a szemét. Szégyellte magát. De Mirjam megsimogatta az arcát, és azt mondta: – Nem baj, hogy nevettél. De most már tudod, hogy a jövőben mihez tartsd magad. Intett Halímának, és kiment a lányokkal a veteményesbe egyelni meg gyomlálni. Szára a fürdőszobába kísérte Halímát, hogy megmossa a haját. Először kifésülte a sörényét, majd derékig levetkőztette. Eközben meg-megremegett a keze, s ez Halímának kínos és kellemetlen volt. De nem akart törődni vele. – Tulajdonképpen kicsoda a gazdánk? – kérdezte. Nem tudta legyőzni kíváncsiságát. Rájött, hogy valamiféle hatalma van Szára fölött, bár az okát nem értette. Szára egy percig sem késlekedett a válasszal. – Mindent elmondok neked, amit tudok – felelte, és hangja furcsán reszketett. – De jaj neked, ha elárulsz. És szeretned kell engem. Megígéred? – Meg. – Tudod, mi itt mindannyian Szejduna tulajdona vagyunk, ő a mi Nagyurunk. Szejdunának nagy-nagy hatalma van. Mit is mondhatnék még róla... – Beszélj, beszélj! – Lehet, hogy sohasem fogod őt látni. Én, meg még néhány lány már egy éve itt vagyunk, és még nem láttuk. – És ki ez a mi Nagyurunk? – Várj, mindent megmagyarázok. Tudod-e, Allah után ki az első az élők között? – A kalifa. – Nem! A szultán sem. Allah után Szejduna az első. Halímának kitágult a szeme a rémült csodálkozástól. Mintha az Ezeregyéjszaka valamelyik meséjébe csöppent volna. Most nem hallgatta a történetet, most a mese

kellős közepében volt. – Azt mondod, még egyikőtök se látta Szejdunát? Szára ajka szinte Halíma fülére tapadt. – De igen, van köztünk valaki, aki jól ismeri. De jaj nekünk, ha kitudódik, hogy erről beszélgettünk. – Hallgatni fogok, mint a sír. De ki az, aki ismeri Szejdunát? Halíma pontosan tudta, ki lehet az. Csak a megerősítésre várt. – Mirjam – súgta a fülébe Szára. – Szejduna meg ő jóban vannak. De ha elárulsz, véged. – Senkivel se fogok erről beszélni. – Jól van. És szeretned kell engem, ha már ennyire a bizalmamba fogadtalak. Halímát egyre jobban gyötörte a kíváncsiság. Tovább kérdezett: – Ki az az öregasszony, akivel tegnap a ház előtt találkoztunk? – Apama. De róla még veszedelmesebb beszélni, mint Mirjamról. Mirjam jó, és szeret bennünket. Apama viszont gonosz, és mindenkit gyűlöl. Ő is jól ismeri Szejdunát. Csak vigyázz, el ne áruld magad, hogy tudsz valamit. – Ne aggódj, Szára. Szára mosni kezdte Halíma haját. – Olyan édes vagy, a talpadtól a fejed búbjáig – suttogta Szára. Halíma restelkedett, de úgy tett, mintha semmit se hallott volna. Annyi mindent szeretett volna még megtudni. – Kiféle-miféle az az Adi? – Adi eunuch. – Mi az, hogy eunuch? – Férfi, aki nem igazi férfi. – Ezt nem értem. Szára aprólékos magyarázatba fogott, de Halíma viszolyogva a szavába vágott: – Ezt nem akarom hallani. – Ennél cifrább dolgokat is végig kell majd hallgatnod. Úgy látszott, Szára megbántódott. Végzett a fejmosással, s most illatos olajat dörzsölt Halíma hajába. Utána megfésülte. Szívesen megölelte, megcsókolta volna a lányt, de az olyan csúnya pillantást vetett rá a szemöldöke alól, hogy visszariadt. Kivitte Halímát a napfényre, hogy gyorsabban száradjon a haja. A közelben gyomláló lányok közül néhányan észrevették őket, és odajöttek. – Hol voltatok ilyen sokáig? – kérdezték. Halíma lesütötte a szemét, Szára pedig bőbeszédű magyarázatba fogott: – Ha láttátok volna szegényt, milyen piszkos volt a haja! Mintha születése óta senki se mosta volna meg! Csak nagy nehezen hoztam rendbe, de még legalább egyszer alaposan meg kell mosni, hogy tökéletes legyen. Szerencse, hogy Mirjam nincs a lányok közt, gondolta Halíma. Biztosan azonnal észrevenné, hogy rossz a lelkiismeretem, és ha kérdezősködne, nem mernék titkolózni előtte. Azt is megtudná, hogy egy napig se tudok titkot tartani, ha faggatnak.

Amikor a lányok elmentek, Szára megszidta: – Ha így fogsz viselkedni, mindenki kitalálja, hogy titkod van. Úgy kell tenned, mint aki semmiről se tud. Akkor kérdezősködni se fognak... Én most csatlakozom a többiekhez, te pedig sétálj a napon, hogy megszáradjon a hajad. Mióta ebbe a különös világba csöppent, Halíma tulajdonképpen most volt először egyedül. Igazából semmit sem tudott: sem azt, hogy hol van, sem azt, hogy mi a feladata. Csupa rejtély vette körül. De ez nem volt kellemetlen. Ellenkezőleg! Milyen jól feltalálta magát ebben a mesevilágban. És mi minden izgatta kíváncsiságát! Legjobb lesz, ha ostobának tettetem magam, gondolta. Akkor nem keltek feltűnést, mindenhová besimulhatok. És a többiek is szívesebben törődnek velem. Szára annyi titokkal halmozta el, hogy ez töprengésre késztette. Mirjamnak, akit olyan kedvesnek és jónak ismert meg, egy másik, rejtélyes arca is van. Vajon mit jelenthet az, hogy jóban van Szejdunával? Miféle hatalma lehet Apamának, aki gonosz, és szintén ismeri Szejdunát? És a mulatságos Adinak, akiről Mirjam azt mondta, hogy Szejduna határtalanul megbízik benne? És végül, kicsoda Szejduna, ez a hatalmas Úr, akiről Szára csak suttogva mer beszélni? Halíma képtelen volt sokáig egy helyben maradni. Lekanyarodott egy ösvényre, és az újdonságokkal ismerkedett. A virágok fölé hajolt, elnézte és megkergette a szirmokra szálló színpompás lepkéket. Körülötte virágporral megrakott vadméhek és tarka dongók zúgtak. Rovarok és muslicák röpködtek mindenütt, és vele együtt örültek a meleg tavaszi napfénynek. Feledésbe merült korábbi sanyarú élete, feledésbe a félelemmel és bizonytalansággal teli, kimerítő utazás. Szíve ujjongott a boldogságtól és életörömtől. Úgy érezte, csakugyan a paradicsomba került. A gránátalmabokrokban megmozdult valami. Halíma hallgatózott. Karcsú, vékony lábú állat szökkent ki a zöldből. Gazella, állapította meg Halíma. Az állat megállt, és szép barna szemével Halímát nézte. Halíma leküzdötte első ijedségét. Leguggolt, és önkéntelenül a Korán különös magyarázóját utánozva csalogatni kezdte az állatot: – Karcsú lábú szép gazellám, fürgén szökkensz, mint a villám, ne félj tőlem, gyere hozzám... Látod, nem tudom folytatni, mert én nem vagyok a tudós Adi. Gyere ide Halímához, a szép ifjú kisleányhoz, aki aranyosnak lát, s szereti a gazellát... Halíma kacagott a saját bőbeszédűségén. A gazella nyújtott nyakkal odatipegett hozzá, körülszimatolta, arcát nyalogatta. Nyelve kellemesen csiklandozta Halímát, a lány nevetve úgy tett, mint aki védekezik, miközben az állat egyre tolakodóbb lett. Halíma hirtelen érezte, hogy valaki hátulról is szuszogva megérinti a fülcimpáját. Megfordult, és kővé meredt az ijedtségtől. Közvetlenül a háta mögött a sárga Ahriman állt, és buzgón versengett a gazellával a kedveskedésben. Halíma hanyatt esett, s csak nagy nehezen sikerült feltámaszkodnia. Hang nem jött ki a torkán, felállni se tudott. Rémülten nézett a hosszú lábú macskára, és várta, mikor veti rá magát. De Ahrimannak szemlátomást esze ágában se volt megtámadni őt. Hamarosan faképnél hagyta, és már a gazellával játszott, el-elkapta a fülét, csintalanul a nyakába akaszkodott. Nyilván jól ismerték egymást, és szemlátomást barátok voltak. Halíma felbátorodott, és átkarolta a két állat nyakát. A

gepárd dorombolni kezdett, mint az igazi macska, a gazella megint végignyalta az arcát. Halíma a legkedvesebb szavakkal becézgette őket. Nem fért a fejébe, hogy keveredhetett barátságba a gepárd a gazellával már ezen a világon, ha egyszer a Próféta azt mondta, hogy ezt a csodát Allah a paradicsom lakóinak tartogatja. Hallotta, hogy a nevét kiáltozzák. Elindult a hang irányába. Ahriman vele tartott. A gazella is követte, s mint a kecskegida, meg-megbökte. Társnői már várták, és közölték vele, hogy most táncórára kell mennie velük. Kontyba tűzték a haját, és az üvegezett terembe kísérték. Táncmesterük a herélt Asszad volt. Fiatal, közepes termetű, sima arcú férfi, ruganyos, már-már nőies idomokkal. Afrikából származott, sötét volt a bőre, de mégsem olyan fekete, mint Adié. Halíma úgy találta, jóképű is, mulatságos is. Amikor bejött, levetette hosszú kaftánját, és rövid sárga nadrágban állt elébük. Nyájasan mosolyogva meghajolt, és elégedetten összedörzsölte tenyerét. Felszólította Fátimát, hogy üljön a hárfához, majd a zeneszóra ügyesen vonaglani kezdett. Művészete leginkább abból állt, hogy hallatlanul mozgékony hasának minden izmát uralta. A karkörzés és a topogás csak a hastánc valamiféle ritmikus kísérete volt. Bemutatott egy-egy gyakorlatot, s azt a lányoknak is meg kellett próbálniuk. Megparancsolta nekik, hogy vegyék le melltartójukat, s derékig vetkőzzenek le. Halíma elvörösödött, de amikor látta, milyen gátlástalanul vetkeznek a többiek, ő is követte őket. Asszad Szulejkát jelölte ki előtáncosnak, s a többiek elé állította. Fátimát visszaküldte a helyére, elővett egy hosszú vékony sípot, és játszani kezdett rajta. Halíma csak most figyelt fel igazán Szulejkára. Kétségkívül mindannyiuk közül neki volt a legjobb alakja. Páratlanul ügyesen táncolt, és segített Asszadnak a tanításban. Pontosan megcsinálta, amit Asszad kívánt, és a többiek utánozták. Kezében a síppal Asszad sorra odament a lányokhoz, tudományosan értékelte hajlékonyságukat és izommozgásukat, igazított rajtuk, megmutatta, hogyan csinálják. Óra után Halíma fáradt és éhes volt. Kirajzottak a kertbe, de messzebb nem mehettek, mert újabb óra várt rájuk, a versírás. Halíma elpanaszolta Szárának, hogy éhes. – Várj meg itt – mondta Szára, és besurrant a házba. Hamarosan visszajött, egy lehámozott banánt csúsztatott Halíma kezébe, és azt mondta: – Az ebéden kívül semmit se szabad ennünk. Ebben Mirjam nagyon szigorú, mert attól tart, hogy elhízunk. Biztosan megbüntetne, ha megtudná, hogy enni adtam neked. Hogy valaki ne ehessen, mert meghízik! Ilyesmiről Halíma sohasem hallott. Ellenkezőleg. Minél kövérebb volt egy nő, annál jobban dicsérték. Ezért egyáltalán nem örült annak, amit Szárától megtudott. Hiszen csupa finomsággal kínálták őket ezen a különös helyen! De a lányoknak már vissza kellett menniük a terembe. A verselést szintén Adi tanította. A tantárgy szórakoztatta Halímát. Első perctől rajongott érte. Adi bemutatott nekik egy gazelláról szóló rövid verssort, és a lányoknak, találékonyságukat latba vetve, folytatni kellett a strófát. Elsőnek Mirjam szólalt meg, de utána már végig hallgatott, míg a többiek versengtek egymással, és rímet rímre halmoztak. Talán tíz perc után a lányok leleményessége kimerült, már csak Fátima és Zajnab maradt talpon, ők makacsul kitartottak, mígnem nekik is elfogyott a szavuk. Az első és a második körben Adi kihagyta

Halímát, hadd szokja a verselést. De mert a többieket hallgatva Halíma pompásan szórakozott, a harmadik körnél Adi felszólította, hogy készüljön. Halíma kicsit megijedt, de hízelgett neki, hogy Adi ennyire bízik benne, és titokban kívánta is, hogy összemérje magát társnőivel. Az első verssort Mirjam adta meg: – Bár szárnyam volna, mint a madárnak! Adi várt egy keveset, aztán sorra felszólította a lányokat. Szulejka: Hogy társa lennék égnek, napsugárnak. Szára: Hogy mindig csak örömre várjak. Áisa: Hogy segítsek szegény árváknak. Szit: Hogy énekeljek kerek világnak. Dzsada: Hogy mindenütt nyugtot találjak. Itt Adi nyájasan intett Halímának, és megkérte, hogy folytassa. Halíma elpirult, és megpróbálta: – Hogy veled... Megakadt. Nem tudta folytatni. – Itt van a nyelvemen – magyarázta. Mindenki nevetett. Adi Fátimához fordult: – Ugyan segíts már neki, Fátimácska. Fátima befejezte Halíma verssorát: – Hogy veled kart karba fűzve járjak. Halíma menten tiltakozott: – Nem, én nem erre gondoltam – szólt haragosan. – Várjatok, megmondom. És megköszörülve a torkát csakugyan elszavalta: – Hogy veled az édenkertbe szálljak. Szavait hangos kacagás fogadta. A haragtól és szégyentől bíborvörösen Halíma felállt, és az ajtóhoz futott. Mirjam megállította. Most mindannyian vigasztalták és bátorították. Halíma lassan megnyugodott, letörölte könnyeit. Adi megmagyarázta neki, hogy a verselés művészete olyan virág, ami csak hosszú vesződség árán szerezhető meg, ezért Halíma ne csüggedjen, ha első próbálkozása nem sikerült. Aztán a tanító utasította a többieket, hogy folytassák. Csakhogy a lányok kifogytak a rímből. Így aztán Fátima és Zajnab párbeszédbe ment át. Fátima: Tanulj abból, Hálíma, amit mondtam neked. Zajnab: Mindig csak oktatsz, Fátima! Ne tedd! Fátima: Zavar, hogy többet tudok nálad? Mit tegyek? Zajnab: Nem zavar, csak fékezd a nyelvedet! Fátima: Hogy jól beszélek, zokon mért veszed? Zajnab: Nem azt, csak a beképzeltségedet. Fátima: A szép beképzelt. Szerény csak rút lehet. Zajnab: Rám célzol, te? Hisz túl nagy mindened! Fátima: Az a szép! Tán csodáljam a girhességedet? Zajnab: Á! Csak elvakult vagy, azon nevetek. Fátima: Együgyű vagy, mit kezdhetek veled?

Zajnab: Nem vagy üres, ha gúnyolódsz, azt képzeled? – Elég volt, galambocskáim – szakította félbe őket Adi. – Szép rímeket, életelveket, szent igazságokat mondtatok sokat, vetélkedtetek és hivalkodtatok, vagdalkoztatok, civakodtatok, negédeskedtetek és marakodtatok. De most legyen vége, jöjjön a béke. Hagyjátok most a szép szót, a tudományt, elég volt. Az ebédlőbe szaladjatok, finom étkekkel lakjatok. Adi kedvesen meghajolt, és kiment a teremből. A lányok az ebédlőbe tódultak, és mindenki a helyére ült. Míg reggel az ennivaló már az asztalon várta őket, most három eunuch szolgálta fel nekik az ebédet: Hamza, Telha és Szóhál. Halíma megtudta, hogy összesen hét herélt áll rendelkezésükre. A már ismert két tanítón és a felszolgáló hármason kívül a kertek őrzői: Moád és Musztafa. A konyhában igazából Apama volt az úr; Hamza, Telha és Szóhál csak segédkeztek neki. Ők végezték a házimunkát, mostak, tisztítottak, javítottak, ők feleltek a rendért és tisztaságért az egész házban. Az összes herélt és Apama egy árokkal körülvett, elkülönített kertben lakott. A heréltek a saját épületükben, Apama egy kis házban. Mindez csak szította Halíma kíváncsiságát. Mirjamtól nem mert kérdezősködni. Alig várta, hogy megint kettesben maradjon Szárával. Az ebéd valóságos lakoma volt Halíma számára. Puha szárnyassült illatos mártással és különféle hüvelyessel, sajt, lepény, mézes sütemény, kompót. És ráadásnak egy pohár ital, amely furcsán összezavarta Halíma gondolatait. – Ez bor – súgta oda neki Szára. – Szejduna megengedte, hogy bort igyunk. Ebéd után a hálószobába mentek. Kettesben voltak Szárával, így hát Halíma megkérdezte: – Szejduna engedélyezheti a bort, ha egyszer a Próféta tiltja? – Engedélyezheti. Hiszen megmondtam, hogy Allah után Szejduna következik. Ő az új próféta. – Említetted, hogy Mirjamon és Apamán kívül még egyikőtök se látta Szejdunát. – Így van, eltekintve Aditól, aki Szejduna bizalmasa. De Apama halálosan gyűlöli Adit. Egyáltalán, Apama senkit se szeret. Fiatal korában nagyon szép volt, s most eszi a penész, hogy minden elmúlt. – Tulajdonképpen ki ez az Apama? – Psszt. Apama egy borzalmas némber. A szerelem minden csínját-bínját ismeri, és Szejduna azért hozatta ide, hogy tanuljunk tőle. Délután majd te is hallhatod. Állítólag fiatalon jól kitombolta magát. – Miért kell ennyi mindent tanulnunk? – Ezt pontosan nem tudom. Azt hiszem, Szejduna számára készítenek fel bennünket. – Azt akarják, hogy a háremébe kerüljünk? – Talán. De most mondd, hogy szeretsz-e. Halíma kelletlenül elfintorodott. Bosszantotta, hogy Szára ilyen ostobaságokat kérdez tőle, amikor olyan sok fontos dolgot kellene megtudnia. Hanyatt feküdt a kereveten, kezét a feje alá tette, és a mennyezetre bámult.

Szára odaült mellé. Meredten nézte Halímát. Aztán hirtelen lehajolt hozzá, és szenvedélyesen csókolni kezdte. Halíma eleinte úgy tett, mint akit nem érint a dolog. De egyre terhesebbnek érezte a csókokat, s végül eltolta Szárát. – Jó volna tudni, mi a szándéka velünk Szejdunának – mondta. Szára lihegve rendbe hozta a haját. – Azt én is szeretném tudni – felelte. – Csakhogy erről senki se beszél, és kérdezősködnünk sem szabad. – Mit gondolsz, el lehet innét szökni? – Neked elment az eszed! Csak most jöttél, és ilyet kérdezel! Ha Apama hallana! Hát nem láttad azt az erődöt a sziklán? Az egyetlen kijárat az erődön keresztül vezet. Próbáld meg, ha van hozzá merszed! – Kié az erőd? – Kié, kié?! Amit itt körös-körül látsz, velünk egyetemben, az mind Szejduna tulajdona. – Szejduna az erődben lakik? – Nem tudom. Lehet. – És hogy hívják ezt a vidéket? – Nem tudom. Túl sokat kérdezősködsz. Talán Apama és Adi se tudja. Csak Mirjam. – Miért csak Mirjam? – De hiszen mondtam neked, hogy jóban van Szejdunával. – Mit jelent az, hogy jóban vannak? – Hogy úgy élnek, mint férj és feleség. – Ezt ki mondta neked? – Psszt. Kitaláltuk a lányokkal. – Nem értem. – Persze hogy nem érted, hiszen még nem éltél háremben. – És te? – Én már éltem, aranyom. Ha tudnád! A gazdám Muávija sejk volt. Eleinte csak szolgáltam nála. Tizenkét éves voltam, amikor megvett. Később a szeretője lettem. Úgy ült az ágyam szélén, mint én most a tiéden, és le nem vette rólam a szemét. Édes fekete cicám, azt mondogatta nekem. És megcsókolt. Ha el tudnám neked mondani, mit éreztem! Csodaszép férfi volt. Az összes felesége féltékeny volt rám. De nem bánthattak, hiszen Muávija engem szeretett a legjobban. Az asszonyok belevénültek a gyűlöletbe és irigységbe, egyre csúnyábbak lettek. Muávija elvitt magával a portyáira. Egyszer megtámadott bennünket egy ellenséges törzs. Még mielőtt az embereink védekezhettek volna, az idegenek elraboltak és elhurcoltak. Bászrában, a piacon eladtak Nagyurunknak. Olyan boldogtalan voltam! Szára hangosan felzokogott. Halíma arcára és mellére nagy, kövér könnycseppek hullottak. – Ne bánkódj, Szára. Hiszen itt jó neked. – Ha tudnám, hogy csak egy kicsit is szeretsz, könnyebb volna a lelkem. Muávija olyan szép volt, és annyira szeretett. – Hiszen én is szeretlek, Szára – mondta Halíma, és hagyta, hogy a lány csókolgassa.

Később megint kérdezősködni kezdett: – Mirjam is volt már háremben? – Volt. De az ő esete más. Úgy élt, mint egy királynő. Két férfi is meghalt érte. – Akkor miért jött ide? – Eladta a férje rokonsága. Ezzel bosszulta meg, hogy Mirjam hűtlen lett a férjéhez. Nagy szégyent hozott az egész családra. – És miért lett hozzá hűtlen? – Ezt te nem érted, Halíma. Mirjamnak nem ő volt az igazi... – Biztosan nem szerette Mirjamot. – Ó, dehogyisnem szerette, hiszen a szerelembe halt bele. – Ezt honnan tudod ilyen pontosan? – Maga Mirjam mesélte, amikor idekerült. – Hát nem volt itt már előttetek? – Nem. Én, Fátima, Dzsada és Száfija voltunk itt az elsők. Mirjam csak később jött. Akkoriban még mindnyájan egyenrangúak voltunk. Csak Apama parancsolt nekünk. – Akkor hogy ismerkedett meg Mirjam Szejdunával? – Ezt nem tudom pontosan. Szejduna próféta, talán mindent tud és mindent lát. Elküldött valakit Mirjamért. Ezt nem Mirjamtól tudjuk, csak gyanítjuk. És akkor vége lett az egyenrangúságnak. Mirjam parancsolgatni kezdett nekünk, szembeszegült Apamával. Egyre nőtt a hatalma, és már Apamának is engedelmeskednie kellett neki. Ezért gyűlöli olyan feneketlenül Mirjamot. – Nagyon furcsa ez az egész. Bejött Zajnab, a tükör elé ült, fésűt és szépítőszereket vett elő. – Mindjárt mennünk kell, Halíma – mondta. – A következő órát Apama tartja, őt nem szabad felbosszantanod. Vigyázz, ne az utolsó percben rohanj a tanterembe... Itt a pirosító meg a szemfesték, húzd ki a szemöldöködet, fesd ki az arcod. És itt a rózsavíz, hogy jó szagú legyél. Mirjam küldi neked. Igyekezz! Szárával segített Halímának, hogy rendbe hozza magát. Aztán hármasban a tanterembe mentek. Bejött Apama, és Halíma kis híján hangosan felnevetett. De a vénasszony tekintete és a belépését követő vészjósló csend óvatosságra intette. A lányok felálltak és mélyen meghajoltak. A furcsán felcicomázott öregasszony csontos lábszára körül bő fekete selyembugyogó pufogott. Ezüsttel és arannyal szegélyezett melltartója piros volt. Fején kis sárga turbán, hosszú kócsagtollal. Fülcimpájában drágakövekkel ékített roppant aranykarika. Nyakán többsoros, nagy gyöngyökből fűzött lánc. Csuklóján és bokáján míves, értékes pántok valóságos páncélja. Ez a temérdek szép holmi csak kiemelte öregségét és csúfságát. Mindennek tetejébe arcát és ajkát rikító pirosra mázolta, szemét ellepte a fekete festék, így aztán csakugyan úgy nézett ki, mint egy eleven madárijesztő. Intett a lányoknak, hogy üljenek le. Szemével megkereste Halímát. Hangtalanul elnevette magát, aztán rikácsoló hangon beszélni kezdett: – Szépen kirittyentettétek a kicsit. Most aztán úgy bámul rám nagy szemével, mint a jámbor borjú, amely még nem látott bikát, és nem tudja, mi bizgatja... Jól hegyezd a

füled, kicsi, hadd tanulj valami hasznosat! Ne hidd, hogy társnőid az égből pottyantak a sok tudásukkal. Igaz, hogy mielőtt a kezem alá kerültek, háremekben kujtorogtak, de csak itt kezdett derengeni a fejükben, milyen nehéz tudomány a szerelem szolgálata. Hazámban, Indiában, már legzsengébb korukban tanítják a lányoknak, mert igaz a bölcs mondás, hogy rövid az élet, ha a tanulás sok-sok évéhez mérjük... Tudod-e egyáltalán, te szerencsétlen, hogy mi fán terem a férfi? Tudod-e, miért nem igazi férfi az a fekete ördög, aki tegnap idehozott? Felelj! Halíma minden ízében reszketett. Segítséget keresve kétségbeesetten körülnézett, de a lányok a padlóra szegezték szemüket. – Úgy látom, megkukultál, te mamlasz! – förmedt rá a vénasszony. – Akkor én majd elmagyarázom neked. Valami komisz jókedv csengett a hangjában, ahogy a férfi és a nő dolgait taglalta. Halíma szégyenkezett, azt se tudta, hova nézzen. – Most már érted, kicsi? – kérdezte végül Apama. Halíma félénken bólintott, holott a felét se hallotta annak, amit a vénasszony elmondott, a többit pedig változatlanul nem értette. – Maga a hatalmas Allah büntetett meg azzal, hogy ezt a magas tudományt ilyen libák fejébe kell belevetnem! – kiabálta Apama. – Van-e egyáltalán fogalmuk róla ezeknek a sükebókáknak, mennyi tudás, mennyi természetes érzék kell hozzá, hogy az ember mindenestül kielégítse urát és szeretőjét? Gyakorlat, gyakorlat és harmadszor is gyakorlat! Csak azzal éri el a tanulólány, hogy végül célba jusson. Szerencsére az igazságos sors megfosztott benneteket a lehetőségtől, hogy a kancákat is megszégyenítő bujaságotokkal meggyalázzátok a szerelem magas tudományát. Ó, a férfi olyan, mint egy érzékeny hárfa, és a nőnek száz meg száz különféle dallamot kell tudnia eljátszani rajta! Ha a nő tudatlan és ostoba – jaj, micsoda siralmas hangokat hallat a hárfa! Ha viszont tehetséges, és tanult is valamit, ügyes kezével soha nem hallott harmóniákat csal ki a hangszerből. Átkozott majmok! Egyre kell törekednetek: a rátok bízott hangszerből több hangot kell kifacsarnotok, mint ahányra látszólag képes. Hogy a jó szellemek sohase kárhoztassanak arra, hogy ügyetlen nyekergést, recsegést, csikorgást kelljen hallanom. Apama most részletesen rátért arra, amit a saját magas tudományának és művészetének nevezett, és Halíma nyaka, füle, arca lángolt a szégyentől. Mégis, önkéntelenül figyelt az öregasszonyra. Borzongató kíváncsiság fogta el. Ha kettesben lett volna Szárával, vagy ha legalább Mirjam nem lett volna ott, aki előtt a leginkább szégyenkezett, Apama előadása talán még szórakoztatta is volna. De így csak lesütötte a szemét, és ki tudja, miért, bűnösnek, cinkosnak érezte magát. Végre-valahára Apama befejezte az órát. Méltóságteljesen kivonult a teremből, nem hajolt meg, nem köszönt el. A lányok kitódultak a szabadba, és csoportokba verődve sétálni indultak a kertbe. Halímát Szára karolta át, pedig ő Mirjamhoz szeretett volna csatlakozni, csak nem volt hozzá bátorsága. De Mirjam odahívta magához. Karját Halíma derekára fonta, és kiléptek. Szára, mint az árnyék, követte őket. – Megszoktad már az itteni életet? – kérdezte Mirjam. – Nekem itt minden olyan furcsa és új – felelte Halíma.

– Remélem, nem érzed magad rosszul? – Nem, ellenkezőleg! Éppen hogy szeretek itt lenni. Csak sok olyan dolog van, amit nem értek. – Türelem, kedves. Majd mindennek eljön az ideje. Halíma Mirjam vállára hajtotta a fejét, és Szárára sandított. Nevethetnékje volt. Elkapta Szára tekintetét, és a féltékenység kínját látta benne. Szeretnek engem, gondolta. Szíve édesen kacagott. A lombos ültetvényeket átszelő ösvényen a zúgó hegyi patakhoz értek. Mélyen, a sziklák közt tört magának utat. Halíma megállapította, hogy a kerteket itt sziklás talajra építették. Az egyik part menti sziklán gyíkok napoztak. Hátuk fénylett, mint a smaragd. – Nézd, milyen szépek – mondta Mirjam. Halíma összerázkódott. – Brrr. Nem szeretem a gyíkokat. Gonoszak. – Miért? – Megtámadják a lányokat. Mirjam és Szára nevetett. – Ezt ki beszélte be neked, kedves gyermekem? Halíma megijedt, hogy talán megint butaságot mondott. Óvatosan válaszolt: – Előző gazdám azt mondta nekem: Óvakodj a gyerekektől. Ha átmásznak a falon és bejönnek a kertbe, menekülj előlük. Biztosan gyíkot vagy kígyót rejtegetnek a nadrágjukban. Rád szabadítják, hogy megmarjon. Mirjam és Szára hangosan kacagott. Szára falta a szemével Halímát, Mirjam pedig az ajkát harapdálva azt mondta: – Nohát, itt nincs rossz gyerek, és a gyíkjaink teljesen szelídek és kezesek. Még senkit se bántottak. És Mirjam füttyentett. A gyíkok ide-oda forgatták fejüket, mintha keresnék, ki hívja őket. Halíma befurakodott Mirjam és Szára közé. Ott biztonságban érezte magát. – Csakugyan szépek – mondta. A szikla egyik hasadékából apró elnyújtott fej bújt elő. Az állat kivillantotta hegyes nyelvét. Halíma megdermedt az ijedtségtől. A fej egyre magasabbra emelkedett a mind hosszabb nyakon. Most már nem volt semmi kétség: a hasadékból nagy sárgás kígyó mászott kifelé, nyilván Mirjam füttyszava csalogatott elő. A gyíkok szertefutottak. Halíma sikított. El akarta húzni onnan Mirjamot és Szárát. Visszatartották. – Cseppet se félj, Halíma – csillapította Mirjam. – A kígyó jó ismerősünk. Perinek hívjuk, és ha füttyentünk, kimászik a lyukából. Derék jószág, senkinek se lehet rá panasza. Egyáltalán, itt, ezekben a kertekben mindannyian barátok vagyunk: emberek és állatok. El vagyunk vágva a világtól, így aztán egymásnak örülünk. Halíma megkönnyebbült, mégis elkívánkozott a szikláktól. – Szépen kérem, menjünk el innen – kérlelte a lányokat. Nevetve engedelmeskedtek neki.

– Ne légy ilyen ijedős – pirongatta Mirjam. – Hiszen láthatod, hogy mindnyájan szeretünk. – Más állatok is vannak itt? – Még sokféle állatunk van. Az egyik kertünk valóságos állatkert. De oda csak csónakkal lehet eljutni. Ha egyszer szabad időd lesz, kérd meg Adit vagy Musztafát, hogy szállítsanak át. – Ó, boldogan. Ez a völgy itt, ahol lakunk, nagyon nagy? – Akkora, hogy éhen halnál, ha eltévednél benne. – Jaj! Soha többé nem megyek sehová egyedül. – A dolog azért nem olyan veszélyes. A kert, ahol mi lakunk, tulajdonképpen egy sziget. Egyik oldalán a hegyi patak folyik, a többit mesterséges árok veszi körül. Nem nagy sziget, és ha nem hagyod el, vagyis nem kelsz át a vízen, nem tévedhetsz el... De arra, a sziklafalak alatt erdők vannak, és az erdőkben vad gepárdok... – És honnan szereztétek Ahrimant, hogy olyan jámbor és szelíd? – Pontosan onnan, az erdőből. Nem is olyan régen még szakasztott olyan volt, mint a macskakölyök. Kecsketejjel tápláltuk, és most sem kap húst, hogy ne vaduljon el. Musztafa hozta nekünk. – Musztafát nem ismerem. – Jólelkű ember, mint a többi eunuch. Régebben egy előkelő herceg fáklyavivője volt. Keményen dolgoztatták, ezért megszökött. Ő és Moád őrzik a kerteket... De itt az ideje, hogy visszamenjünk a tanterembe. Fátima és Szulejka muzsikálni és énekelni tanít majd bennünket. Fátima nagyon szépen énekel. – Ó, azt szeretem! Az ének- és zeneóra kellemes időtöltést jelentett a lányoknak. Mirjam teljes szabadságot adott nekik. Változtatták a helyüket, fújták a tatársípot, pengették a hárfát meg a tamburt, beletéptek az egyiptomi gitár húrjaiba, tréfás dalocskákat ötlöttek ki és énekeltek, bírálták egymást és civakodtak. Fátima meg Szulejka hiába fáradozott, hogy megfelelő tekintélyt szerezzen. A lányok kacarásztak, történeteket meséltek egymásnak, élvezték a csintalankodást. Szára megint nem tágított Halímától. – Te szerelmes vagy Mirjamba. Láttam. Halíma megrántotta a vállát. – Engem nem csapsz be. A szívedbe látok. – És akkor mi van? Szárának könny szökött a szemébe. – Azt mondtad, szeretni fogsz. – Semmit sem ígértem. – Hazudsz! Ezért bíztam meg benned annyira? – Nem akarok többet ezekről a dolgokról beszélgetni. A teremben csend lett, Szára és Halíma is elhallgatott. Fátima fogta a gitárt, és húrjait pengetve énekelni kezdett. Régi, szép szerelmes dalokat. Halíma el volt bűvölve.

– Le kell írnod nekem ezt a szöveget – mondta Szárának. – Leírom, ha szeretni fogsz. Szára hozzá simult, de Halíma eltolta magától. – Most ne zavarj. Figyelnem kell. Óra után a teremben maradtak. Mindenki munkához fogott. Varrtak és szőttek; néhány lány egy nagy, félig kész szőnyeghez ment, és folytatta rajta a munkát. Mások szépen faragott rokkát hoztak a terembe, leültek hozzá, és megforgatták a kerekét. Közben beszélgettek: házi dolgokról, korábbi életükről, férfiakról, szerelemről. Mirjam felügyelt rájuk, a hátán összefont kézzel sétált közöttük. Halíma gondolatai Mirjam körül forogtak. Neki még nem osztottak ki munkát, így hol itt, hol ott hallgatta a trécselést, míg végül Mirjamnál kötöttek ki gondolatai. Ha Mirjam jóban van Szejdunával, akkor mi történik kettőjük között? Amikor még háremben volt, vajon Mirjam is olyan dolgokat csinált, amilyenekről Apama beszélt? Halíma ezt képtelen volt elhinni, ellenállt a piszkos gondolatnak, bizonygatta magának, hogy ez nem lehet igaz. Közvetlenül naplemente előtt vacsoráztak. Utána sétálni mentek. Váratlanul sötétség ereszkedett le a kertekre. Fejük felett felragyogtak az első csillagok. Halíma Szárával és Zajnabbal kézen fogva ment az ösvényen. Halkan beszélgettek. A hegyi patak csobogása felerősödött, és a különös idegen táj a végtelenségig kitágult előttük. Halímának összeszorult a szíve. Keserédes érzés fogta el. Mintha parányi lényként elveszett volna egy idegen, varázslatos világban. Mindent titokzatosnak látott, s ez már-már túl sok volt neki. A fák sűrűjében tűz lobbant fel. A láng elmozdult és változtatta a helyét. Halíma riadtan a lányokhoz bújt. A láng egyre közeledett, míg végül egy fáklyát vivő férfi lépett ki a sötétből. – Ez Musztafa – mondta Szára –, aki a kerteket őrzi. A nagydarab kerek képű néger sarkig érő tarka kaftánt viselt, dereka vastag zsinórral volt átkötve. Amikor észrevette a lányokat, jóságosan elmosolyodott. – Hát ez itt a mi új madárkánk, akit a szél fújt hozzánk? – kérdezte barátságosan, és végignézett Halímán. – Milyen apró és törékeny teremtés. A lobogó fáklyát sötét árny táncolta körül. Egy nagy éjjeli lepke játszott a tűzzel. Minden szem őt figyelte. Hol már-már érintette a lángot, hol nagy ívben felröppent, és eltűnt a sötétben. Csakhogy visszajött, és tánca egyre szilajabb volt. Mind kisebb köröket írt le a láng körül, mígnem a tűz szárnyába kapott. Sercegés hallatszott, és a lepke, mint a fényes hullócsillag, a földre esett. – Szegényke! – kiáltott fel Halíma. – De hát miért volt olyan ostoba? – A szenvedélyt, hogy a tüzet rohamozza, Allahtól kapta – mondta Musztafa. – Jó éjszakát. – Ez különös – jegyezte meg Halíma félig magának. Visszafordultak, aztán a hálószobában levetkőztek és lefeküdtek. Az elmúlt nap eseményeitől Halímának zsibongott a feje. A mulatságos Adi a rímes beszédével, Asszad, a jóképű táncmester, a felcicomázott Apama az arcpirító tudományával, a titokzatos Mirjam, a lányok, az eunuchok. És mindezek közepette ő, Halíma, aki világéletében

ismeretlen tájakról álmodott, és képtelen eseményekre vágyott! Így van jól, állapította meg, és megpróbált elaludni. De akkor valaki gyöngéden megérintette. Még mielőtt kiálthatott volna, meghallotta Szára suttogását: – Maradj csendben, Halíma, fel ne ébreszd Zajnabot. Szára Halíma takarója alá bújt, és magához ölelte. – Megmondtam, hogy ezt nem akarom – mondta Halíma szintén suttogva. De Szára csókokkal halmozta el, és Halíma tehetetlen volt. Végül sikerült kiszabadulnia Szára öleléséből. A lány most unszolta, szerelmes szavakat suttogott a fülébe. Halíma hátat fordított neki, ujját a fülébe dugta, és a következő percben már aludt. Szára maga sem értette, mi van vele. Feldúlva ment vissza az ágyába.

MÁSODIK FEJEZET Nagyjából abban az időben, amikor Halíma olyan különös körülmények közt az ismeretlen kertekbe érkezett, a széles hadi úton, de ellenkező irányból, nyugat felől, egy fiatalember poroszkált fekete zömök szamarán. Ő is az erődbe tartott. Nem sok idő múlhatott el azóta, hogy letette gyermekamulettjeit, és férfias turbánt tekert a feje köré. Álla éppen hogy csak pelyhedzett, eleven, okos tekintete gyermekien tiszta volt. Szava városából jött, amely valahol félúton volt Hamadán és a régi székváros, Rejj között. Nagyapja, Táhir, sok évvel azelőtt megalapította Szavában az iszmáiliták testvéri közösségét, amely kifelé Ali vértanú iránti mély tiszteletét hirdette, de igazából felforgató terveket szőtt a szeldzsuk fejedelmek ellen. A közösségbe egy valamikori iszfaháni müezzint is felvettek. Nem sokkal azután a hatalom rajtaütött a titokban összegyűlt társaságon, és néhány tagját börtönbe vetette. Az árulás gyanúja a müezzinre terelődött. Figyelték, és hamarosan meggyőződtek róla, hogy gyanújuk megalapozott volt. Titokban halálra ítélték a müezzint, és az ítéletet végre is hajtották. Ezért a hatalom a közösség elnökét, Táhirt elfogatta, és a nagyvezír, Nizám al-Mulk parancsára lefejeztette. A megfélemlített közösség feloszlott, és minden arra vallott, hogy Szavában végleg befellegzett az iszmáilitáknak. Amikor Táhir unokája betöltötte a tizenkilencedik életévét, apja beavatta az egész történetbe. Meghagyta neki, hogy nyergelje fel szamarát, és csomagoljon össze útravalót. Aztán felment vele a házuk tornyába, és onnan megmutatta neki a kúp alakú, hófedte Demávend hegyet, amely a végtelen messzeségben világított a felhők fölött. Azt mondta: – Fiam, Aváni, Táhir unokája! Indulj el az úton, amely egyenesen a Demávend hegy felé tart. Amikor Rejj városába érsz, tudakold meg, merre visz az út Sáhrúdhoz, a Királyi folyóhoz. Azután kövesd ár ellen a folyót, míg el nem érsz a forrásáig, egy meredek hegyoldal lábáig. Ott látsz majd egy hatalmas erődöt, a neve Alamut, Sasfészek. Nagyapád és apám, Táhir – béke lelkének! – régi barátja ebben az erődben gyűjti össze mindazokat, akik az iszmáilita tanokat vallják. Mondd meg neki, ki vagy, és ajánld fel szolgálataidat. Így alkalmad lesz rá, hogy megbosszuld nagyapád halálát. Áldásom kísérjen utadon! Táhir unokája felkötötte görbe szablyáját, tisztelettudóan meghajolt apja előtt, és felült a szamárra. Akadály nélkül érkezett meg Rejjbe. A karavánszerájban megkérdezte a fogadóstól, hogy jut el legegyszerűbben a Királyi folyóhoz. – Mi a csudát keresel te a Királyi folyónál? – kérdezte a fogadós. – Ha nem volna olyan ártatlan képed, még meggyanúsítanálak, hogy csatlakozni akarsz a hegyi nagyúrhoz, aki hitetlen kutyákat gyűjt maga köré. – Nem tudom, kire gondolsz – vágta ki magát Táhir unokája. – Szavából érkeztem, elébe megyek egy karavánnak, amit apám Buharába küldött, de valahogy sokáig tekereg a hazafelé vivő úton. – Ha elhagyod a várost, menj tovább úgy, hogy a Demávend balra legyen tőled. Egy kitaposott útra érkezel, ezen jönnek kelet felől a karavánok. Ha nem térsz le róla, egyenesen a folyóhoz jutsz.

Táhir unokája megköszönte az útbaigazítást, és ismét felült a szamarára. Két napja volt úton, amikor meghallotta a folyó távoli zúgását. Lekanyarodott az útról, és egyenesen a víz felé hajtotta szamarát. A folyó menti ösvény hol gondozott földeken, hol sűrű bozótosban vitt. Egyre meredekebben lejtett a folyó, egyre erősödött a robajlása. Amikor egyszer a szamarán poroszkálva, másszor gyalogszerrel már jó darab utat megtett, és a nap a vége felé járt, hirtelen egy csapat lovas kerítette be. A támadás olyan váratlan volt, hogy Táhir unokája a szablyáját is elfelejtette kirántani. Hét lándzsa éles hegye szegeződött rá. Félni szégyenletes dolog, gondolta. De mit kezdjen ilyen túlerővel? – Mit keresel ezen a vidéken, te zöldfülű? – szólította meg a csapat vezére. – Talán pisztrángozni jöttél ide? Vigyázz, torkodon ne akadjon a szálka! Táhir unokája teljesen tanácstalan volt. Ha ezek itt a szultán lovasai, és megmondja nekik az igazat, akkor vége. Ha viszont iszmáiliták, és ő hallgat, kémnek fogják tartani. Elengedte kardja markolatát, és kétségbeesetten olvasni próbált a katonák néma arcából. A parancsnoknak felderült az arca, és összekacsintott kíséretével. – Azt hiszem, serdületlen pehlevi barátom, te olyasmit keresel, amit nem vesztettél el – mondta, és hirtelen mozdulattal a kengyel alá nyúlt. A következő pillanatban rövid rúdra erősített fehér zászló verdesett a kezében, Ali követőinek jelképe. Talán csapda?, villant át Aváni fején. Nem bánom! Kockáztatok! Leugrott a szamárról, a feléje nyújtott zászlóhoz ment, és áhítatosan a homlokához szorította. – Így már más! – rikkantott fel a parancsnok. – Te Alamut várát keresed. Akkor utánunk! Megbiztatta a lovát, és elindult a Sáhrúd partján vivő ösvényen. Táhir unokája visszaült a szamárra, és követte. A többiek mögöttük lovagoltak. Mind közelebb kerültek a hegyhez, mind fenyegetőbben zúgott a Sáhrúd. Egy sziklás dombhoz érkeztek, őrtorony állt rajta. A torony tetején fehér zászló lobogott. A hegyi patak itt egy meredek szorosba kanyarodva folytatta útját. A csapat parancsnoka lefékezte lovát, a többieknek is megálljt parancsolt. Meglengette zászlóját az őrtorony felé, és fentről visszajeleztek neki, hogy szabad az út. Befordultak a sötét, hideg szurdokba. Nagyon keskeny, de jól megépített úton mentek. Helyenként a sziklába volt vágva. Mélyen alattuk robajlott a Sáhrúd. Az egyik kanyarban a parancsnok megállt, és előremutatott. Nem is olyan messze Táhir unokája két magas tornyot pillantott meg; úgy fehérlettek a komor sziklák felett, mint valami látomás, szinte szikráztak a rájuk tűző naptól. – Az ott Alamut – mondta a parancsnok és továbbindult. A meredek hegyoldalak ismét eltakarták a két tornyot. Továbbra is a zúgó mentén kanyarogtak, aztán a szoros egyszerre csak megnyílt. Táhir unokájának elkerekedett a szeme. Egy hatalmas sziklát látott maga előtt, és rajta az erődöt. Falait részben a sziklába építették. A Királyi folyó itt kettéágazott, és harapófogóként vette körül a hegyet. Az erőd fokozatosan emelkedő, valóságos kis település volt. Négy sarkát négy torony jelezte, a két hátsó jóval magasabb volt a két elsőnél. Az erőd a folyóval együtt két meredek, megközelíthetetlen sziklafal közé volt ékelve, és áthághatatlan torlaszként elzárta a szurdok kijáratát.

Ez volt Alamut vára, a Királyi folyó vidékén levő ötvenvalahány erőd leghatalmasabbika. A dajlami királyok építették, és az volt a híre, hogy bevehetetlen. A csapat parancsnoka jelt adott, és a túloldalon, a várfalról, nehéz felvonóhidat eresztettek le vasláncon a folyóra. A lovasok átdübörögtek rajta, és a hatalmas torony boltíve alatt bevágtattak az erődbe. Tágas térség fogadta őket, amely három lépcsőben teraszosan emelkedett. A széles teraszokat középütt kőlépcső kötötte össze. A várfalnál jobbra is, balra is magas nyárfák és platánok nőttek, alattuk valódi rét. Lovak, szamarak, öszvérek legeltek rajta. Elkülönített istállóban több tucat teve feküdt, és békésen kérődzött. Oldalt ólak, kaszárnyák, háremek és egyéb épületek álltak. Mintha méhkasba került volna, olyan sürgés-forgás fogadta Táhir unokáját. Csodálkozva nézett körül. A középső teraszon többszakasznyi katona gyakorlatozott. Hallotta a pattogó vezényszavakat, a pajzsok és kopják koccanását, a kardcsörgést. A lármába lónyerítés, szamárbőgés vegyült. Más férfiak a várfalat erősítették. A nehéz köveket öszvérek húzták a falig, ott aztán az emberek csörlővel a megfelelő helyre emelték. Mindenhonnan lárma és kiáltozás hallatszott, a hangzavar teljesen elnyomta a hegyi patak morajlását. A parancsnok megkérdezte egy arra menő katonától: – Manúcsihr százados az őrszobán van? A katona vigyázzba vágta magát. – Igen, Abuna tizedes. A parancsnok intett Táhir unokájának, hogy kövesse. Az egyik alsó toronynál megálltak. Csapások ütemes csattanása hallatszott valahonnan. Táhir unokája a hang irányába nézett. Derékig meztelen férfit látott egy kőoszlophoz kötözve. Rövid csíkos nadrágban, vörös fezzel a fején egy óriás termetű néger szíjból fonott ostorral csapásokat mért a férfi csupasz hátára. Minden ütésnél újabb és újabb helyen repedt fel rajta a bőr. A sebekből vér csörgött. Katona állt mellettük egy vödör vízzel, és időnként lelocsolta a szerencsétlent. Látva a fiú szemében az iszonyatot, a parancsnok gúnyosan elmosolyodott. – Itt nem alszunk pehelypárnán, és ámbrával se kenegetjük magunkat – mondta. – Ha erre számítottál, alaposan tévedtél. Táhir unokája szótlanul ment mellette. Mennyire szerette volna megtudni, mit vétett az a nyomorult, hogy ilyen szigorúan büntetik, de valami furcsa szorongás meggátolta benne, hogy kérdezősködjön. Bementek a torony kapualjába. Csak itt, a boltívek alatt tudta Táhir unokája igazából felmérni, milyen vaskosak az erőd falai. Kövek tonnái voltak itt egymásra rakva. Sötét, nyirkos lépcsőház vitt a magasabb szintekre. Hosszú folyosóra értek fel, s onnan benyitottak egy tágas, egyszerű szőnyegekkel kibélelt szobába. A sarokban, néhány párnán, egy ötven körüli férfi heverészett feltámasztott háttal. Jó húsban volt, rövid, bodorított szakállába ősz szálak vegyültek. Nagy fehér turbán volt a fején, hosszú kaftánját arany- és ezüsthímzés díszítette. Abuna tizedes meghajolt, és várta, hogy a párnákon ülő férfi megszólítsa.

– Mi jót hoztál, Abuna? – Ezt a kölyköt a felderítés során fogtuk el, Manúcsihr százados. Azt mondja, ide tartott, Alamutba. A százados lassan felemelkedett. Táhir unokája fölé akkora férfi tornyosult, mint a hegy. Csípőre tette kezét, szemét a fiúéba fúrta, és mennydörgő hangon megkérdezte: – Ki vagy, nyomorult? Táhir unokája összerezzent. De gyorsan felidézte magában apja szavait, hogy önként jelentkezzen az erődben szolgálatra. Összeszedte magát, és higgadtan válaszolt: – A nevem Aváni, és a szavai Táhir unokája vagyok, akit évekkel ezelőtt a nagyvezír lefejeztetett. A százados félig meghökkenten, félig hitetlenkedve nézett rá. – Igazat beszélsz? – Miért hazudnék, uram? – Ha így van, akkor tudd meg, hogy nagyapád neve aranybetűkkel van beírva minden iszmáilita szívébe. És Nagyurunknak majd örömére szolgál, ha harcosai között láthat. Hiszen ezért jöttél az erődbe, igaz? – Ezért. Szolgálni akarom az iszmáiliták legfőbb hadurát, nagyapám halálát pedig meg akarom bosszulni. – Helyes. Mit tanultál? – Olvasni és írni, uram. És nyelvtant meg verselést is. A Koránnak majdnem a felét kívülről tudom. A százados elmosolyodott. – Nem rossz. És hogy állunk a haditudománnyal? Táhir unokája zavarba jött. – Lovagolok, az íjjal is boldogulok, kicsit értek a kard- és kopjaforgatáshoz. – Feleséged van? A fiatalember fülig elvörösödött. – Nincs, uram. – Kicsapongó életet éltél? – Nem, uram. – Jó. Manúcsihr százados a tizedeshez fordult: – Abuna! Kísérd el Ibn Táhirt Abu Szoraka dáíjínhoz. Mondd meg a dáíjínnak, hogy a fiút én küldöm. Ha minden igaz, örülni fog neki. A két férfi meghajolt, és elhagyta a szobát. Visszamentek az udvarra. A kőoszlopnál már nem volt ott az ostorozott férfi. Csak néhány vércsepp tanúskodott a korábban történtekről. Ibn Táhirt most is borzongás fogta el. De már bátorította saját fontosságának tudata, hiszen szemlátomást jelentett valamit, hogy ő Táhir vértanú unokája! Felmentek a lépcsőn a középső teraszra. Balra alacsony épület állt, alighanem kaszárnya. A tizedes megállt előtte, és körülnézett, mint aki keres valakit. Fehér kaftánban, fehér nadrágban, fehér fezben egy sötét bőrű fiatalember futott el mellettük. A tizedes megállította.

– A százados meghagyta nekem, hogy kísérjem ezt a fiút a nagyérdemű dáíjínhoz, Abu Szorakához – mondta előzékenyen. – Akkor kövessetek! – A sötét bőrű fiú szélesen elvigyorodott. – A nagyérdemű dáíjín éppen költészetet tanít nekünk. Fent vagyunk a tetőn. És Ibn Táhirhoz fordulva hozzátette: – Azért jössz hozzánk, hogy fidáíjín legyen belőled? Akkor sok meglepetés vár rád. Obeida vagyok, tanítvány. Ibn Táhir nem sokat értett abból, amit Obeida mondott neki. Felértek a tetőre. A föld itt durva fonatú szőnyeggel volt letakarva. Törökülésben talán húsz fiatalember ült rajta, talpig fehérben, mint Obeida. Táblát támasztottak a térdüknek, és íróvesszővel felírták rá, amit az előttük guggoló, bő fehér kaftánba öltözött idős ember mondott. Amikor meglátta az érkezőket, az előadó felállt. Bosszúsan ráncolva homlokát megkérdezte a tizedestől: – Mit keresel itt ebben az órában? Nem látod, hogy ez a tanítás ideje? Zavarában a tizedes köhintett, Obeida pedig észrevétlenül társai közé vegyült, akik kíváncsian nézegették az idegent. – Bocsáss meg, nagyérdemű dáíjín, hogy megzavarlak a tanításban – mondta a tizedes. – A százados küldött hozzád ezzel a fiatalemberrel, akit a figyelmedbe ajánl. Az öreg hittérítő és tanító tetőtől talpig végigmérte Ibn Táhirt. – Ki vagy, és mit óhajtasz, fiam? Ibn Táhir tisztességtudóan meghajolt. – Aváni a nevem, és Táhir unokája vagyok, akit Szavában a nagyvezír lefejeztetett. Apám küldött Alamutba, hogy az iszmáilitákat szolgáljam, és megbosszuljam nagyapám halálát. Az aggastyánnak felragyogott az arca. Tárt karokkal Ibn Táhirhoz sietett, és bensőségesen megölelte. – Szerencsés az a szempár, amely itt lát téged a várban, Táhir unokája! Nagyapád jó barátja volt Nagyurunknak, és nekem is... Eredj, Abuna, és mondj a nevemben köszönetet a századosnak!... Ti pedig, fiúk, nézzétek meg jól új társatokat! Ha majd az iszmáiliták történetét és harcait tanítom nektek, nem kerülhetem meg ennek az ifjú embernek a híres nagyapját, Táhirt, aki az iszmáiliták első vértanúja volt Iránban! A tizedes Ibn Táhirra hunyorított, jelezve, hogy mindketten jól végezték dolgukat, majd eltűnt a lefelé vivő lépcsőn. Abu Szoraka dáíjín a fiú kezét szorongatva kikérdezte az apjáról, az otthoni viszonyokról, és megígérte neki, hogy jelenteni fogja érkezését a Nagyúrnak. Majd a padlón ülő egyik tanítványához fordult: – Szulejmán! Kísérd el Ibn Táhirt a hálószobába, és mutasd meg neki annak a semmirekellőnek a helyét, akit a közlegények közé száműztünk! Legyen gondod rá, hogy a fiú mossa le magáról az út porát, öltözzön át, és az esti imáig készüljön el! Szulejmán talpra ugrott, és meghajolt az aggastyán előtt. – Gondom lesz rá, nagyérdemű dáíjín! – mondta. Intett Ibn Táhirnak, hogy kövesse. Lementek az egyik alsóbb szintre. Egy keskeny folyosó közepe táján Szulejmán félrehúzta az egyik bejárat függönyét, és betessékelte

rajta Ibn Táhirt. Tágas hálószobába léptek be. Szemben a bejárattal talán húsz fekhely sorakozott a falnál. Húsz, szénával tömött nagy vászonzsák, lószőr pokróccal letakarva. A párna helyén nyereg. A fekhelyek felett több sorban deszkapolcok voltak a falon. Rajtuk katonás rendben különféle használati tárgyak: agyagedények, imaszőnyegek, mosdó- és tisztítószerek. Minden ágy lábánál faállvány állt, rajta íj, tegez, nyilak, kopják és dzsidák. Szemközt három sokkarú bronz gyertyatartó volt a falra erősítve. A sarokban alacsony oszlop, rajta olajmécses. A falon húsz nehéz görbe szablya lógott a gyertyatartók alatt. Mindegyik mellett kerek, fonott bronzdomborulatú pajzs. A szobába tíz apró rácsos ablakon jött be a fény. Tisztaság és szigorú rend volt mindenütt. – Ez az ágy szabad – mondta Szulejmán az egyik fekhelyre mutatva. – Előző birtokosa néhány napja kénytelen volt a közlegények közé menni. Itt, melletted, én alszom, a túlsó ágyon pedig a damgháni Juszuf. Ő a csapat legmegtermettebb és legerősebb tanulója. – Azt mondod, elődömnek a közlegények közé kellett mennie? – csodálkozott Ibn Táhir. – Igen. Nem volt méltó rá, hogy fidáíjín legyen belőle. Szulejmán egy szépen összehajtogatott fehér kaftánt, fehér nadrágot, majd egy fehér fezt vett le a polcról. – Menjünk a fürdőszobába – szólította fel Ibn Táhirt. A szomszéd helyiségbe mentek be; folyó vízzel ellátott kőkád állt benne. Ibn Táhir gyorsan megfürdött, átvette Szulejmántól a ruhát, és felöltözött. Visszamentek a hálószobába. – Apám a lelkemre kötötte, hogy adjam át üdvözletét a Nagyúrnak. Mit gondolsz, mikor járulhatok elébe? – kérdezte Ibn Táhir. Szulejmán elvigyorodott. – Ezt verd ki a fejedből, barátom. Egy éve vagyok már itt, de máig se tudom, hogy néz ki. A tanítványok közül még senki se látta. – Ezek szerint nincs itt a várban? – Itt van. De sohasem hagyja el a tornyát. Majd hallasz még róla. Méghozzá olyan dolgokat, hogy tátva marad a szád a csodálkozástól... Azt mondtad, Szavából jöttél. Én kazvini vagyok. Ibn Táhir időközben jól megnézte társát. Nála jóképűbb fiút elképzelni se tudott volna. Nyúlánk volt, mint a ciprusfa. Élesen metszett vonásai dacára csinos, napbarnított arca volt. Lesült bőrén egészséges pír ütött át. Bársonyos barna szeme kevélyen nézett a világra, mint a sasé. Orra alatt és állán finom pihe serkent. Amikor nevetett, jól látszott fehér erős fogsora. Őszinte, kissé gunyoros mosolya is vonzó volt. Olyan, mint egy pehlevi a Királyok könyvé-ből, állapította meg magában Ibn Táhir. – Megfigyeltem – fordult Szulejmánhoz – hogy mindannyiotoknak éles vonású, kemény arca van, mintha legalább harmincévesek volnátok. Pedig a bajuszotokból ítélve húszat se mondanék. – Várj még két hétig – nevetett Szulejmán –, és te se leszel különb. Mi itt nem virágszedéssel meg lepkefogással töltjük az időt.

– Kérdeznék valamit – mondta Ibn Táhir. – Az előbb láttam, ahogy odalent egy oszlophoz kötözött embert ostoroztak. Tudni szeretném, mit követett el, hogy ilyen büntetést kapott. – Nagy bűne volt, barátom. Kísérőnek osztották be egy Turkesztánba induló karavánhoz. A hajcsárok nem voltak iszmáiliták, és út közben bort ittak. Őt is megkínálták, és a fickó elfogadta, holott Szejduna a legszigorúbban megtiltotta a borivást. – Szejduna tiltotta meg? – csodálkozott Ibn Táhir. – Hiszen a tiltás még a Prófétától származik, és minden igazhitűre érvényes! – Ezt te még nem értheted, madárkám. Szejduna azt engedélyez és azt tilt meg, amit akar. Mi, iszmáiliták, csak neki vagyunk kötelesek engedelmeskedni. Ibn Táhir hüledezett. Furcsa szorongás fogta el. Tovább kérdezősködött: – Az előbb azt mondtad, hogy elődömet a közlegények közé küldték. Neki mi volt a bűne? – Nőkről beszélt, ráadásul nagyon illetlenül. – Az tilos? – A legszigorúbban! Válogatott csapat vagyunk, és majd ha felszentelnek bennünket, közvetlenül Szejdunát fogjuk szolgálni. – Mivé szentelnek fel? – Már mondtam: fidáíjínná! Ha befejezzük a tanulást és levizsgázunk, ezt a fokot érjük el. – És mi az a fidáíjín? – A fidáíjín olyan iszmáilita, aki kész rá, hogy a legfőbb nagyúr parancsára zokszó nélkül áldozatot hozzon. Ha az áldozattevésbe belehal, vértanú lesz belőle. Ha teljesít egy nehéz feladatot és életben marad, előléptetik dáíjínná, majd feljebb. – Nekem minden új, amit mondasz. Szerinted a vizsga nagyon nehéz lesz? – Kétségkívül. Különben nem készülnénk rá mindennap hajnaltól napestig. Hatan már összeroppantak a tehertől. Egyik társam holtan esett össze, öten maguk kérték, hogy sorolják őket a közlegények közé. – Így megalázkodtak? Mért nem mentek el inkább Alamutból? – Ó, barátocskám, Alamuttal nem lehet tréfálni! Aki egyszer betette a lábát a várba, az önszántából élve nem jut ki belőle. Túl sok itt a titok. A szobába beözönlöttek a tanulók. Útközben a fürdőszobában már megmosakodtak, s ezzel felkészültek az esti imára. Egy óriás zuhant le a szomszédos fekhelyre, fejjel nagyobb volt Ibn Táhirnál. – Juszuf vagyok Damghánból – fordult Ibn Táhirhoz. – Nem vagyok rossz ember. De senkinek sem ajánlom, hogy ingereljen vagy gúnyt űzzön belőlem. Majd még megismersz. Kinyújtóztatta roppant végtagjait, mintha ezzel akarna nyomatékot adni szavainak. Ibn Táhir elmosolyodott. – Hallottam, hogy te vagy itt a legnagyobb és legerősebb. Az óriás villámgyorsan felegyenesedett.

– Ezt ki mondta neked? – Szulejmán. Juszuf csalódottan visszafeküdt az ágyra. A többiek mulattak rajta. Obeida odament Ibn Táhirhoz, szerecsen szája fülig szaladt. – Hogy tetszik neked itt nálunk? – kérdezte. – Persze, nehéz mondanod bármit, hiszen csak most érkeztél. De ha eltöltesz itt négy hónapot, mint én, mindent elfelejtesz, amit kívülről hoztál magaddal. – Hallottátok a feketeseggűt? – nevetett Szulejmán. – Alig mártotta meg csőrét az alamuti mézben, és már másokat akar oktatni! – Oktassalak talán téged, te húgyagyú? – gurult méregbe Obeida. – Nyugalom, testvérek – mordult fel Juszuf. – Ne járjatok rossz példával az újonc előtt! Széles vállú, karikalábú komoly fiú lépett oda Ibn Táhirhoz. – Dzsáfár vagyok Rejjből – mutatkozott be. – Egy éve jöttem ide. Ha megakadsz a tanulásban, csak kérdezz bátran. Ibn Táhir megköszönte szívességét. A többi tanuló is sorra bemutatkozott: Afan, Abdal Ahman, Omar, Abdalláh, Ibn Vakasz, Halfa, Szohail, Ozaid, Mahmúd, Arszlán... Utolsónak a legalacsonyabb fiú lépett hozzá. – Naim a nevem, a Demávend lábánál születtem – mondta. – Semmi kétség, a hegyen lakó démonok egyike – csúfolta őt nevetve Szulejmán. Naim haragos pillantást vetett rá. – Rengeteg óránk van – folytatta –, és nagyon sok dolgot kell megtanulnunk. Ismered a tanítóinkat? Az, aki fogadni kegyeskedett, a nagyérdemű dáíjín, Abu Szoraka. Híres hittérítő, és mint oktató bejárta az iszlám összes országát. Szejduna őt jelölte ki főnökünknek. Az iszmáiliták ügyéért elesett szent vértanúk és a Próféta történetét tanítja nekünk. Meg nyelvtant és verselést, az itteni pehlevi nyelven. – Halljátok, hogy csivog? A legkisebb, de a leghangosabb! A többiek együtt nevettek Szulejmánnal, aki átvette a szót: – Nemsokára magad is megismered tanítóinkat, Ibn Táhir. Egyet jegyezz meg: Ibrahim dáíjín, aki dogmatikát, algebrát, arab nyelvtant és bölcseletet tanít, jó barátja Szejdunának, és nem tanácsos, hogy kiváltsd a rosszallását. Nála mindent kívülről kell tudni. A görög Al-Hakim mindennek elmond, ha nem fogod be a szád. Manúcsihr százados nem tűri az ellenkezést. Nála mindent villámgyorsan kell csinálni. Minél buzgóbban teljesíted parancsait, annál jobban fog értékelni és kedvelni. Abdal Malik dáíjín fiatal ember, de Szejduna nagyon ad a szavára. Bikaerős, hang nélkül tűri a megpróbáltatást és fájdalmat. Ezért mindenkit megvet, aki nem tudja összeszorítani a fogát. Az akaraterőt fejleszti bennünk, és a dogmatika mellett az ő tantárgya a legfontosabb... – Ne riogasd ennyire a galambocskámat! – vágott a szavába Juszuf. – Különben még fogja magát, és elszökik. Nézzétek! Fehér, mint a fal. Ibn Táhir elvörösödött. – Éhes vagyok – mondta. – Ma még semmit sem ettem. Szulejmán felvidulva hahotázott. – Fogsz te itt még böjtölni más tekintetben is, kedvesem. Csak kerülj Abdal Malik dáíjín színe elé!

Elnyújtott kürtszót hallottak. – Imára fel! – rikkantotta Juszuf. Mindenki levette polcáról az összetekert szőnyeget, és a tetőre sietett. Az ágya feletti polcon Ibn Táhir is megkereste a magáét, és követte a fiúkat. A tetőn Abu Szoraka dáíjín várta őket. Amikor látta, hogy mindannyian ott vannak, és a szőnyegeket is leterítették, nyugatnak, a szent városok felé fordult, és elkezdte a vallásos szertartást. Hangosan imádkozva arcára borult, széttárta karját, utána felegyenesedett, ahogy az igazhitűek szabályai parancsolják. A szertartás végén felállt, égnek emelte karját, majd ismét térdre ereszkedett, és homlokával meg-megérintve a padlót imádkozott: – Jöjj, al-Mahdi, az Ígért és Várt. Szabadíts meg bennünket az önjelöltektől, és ments meg bennünket a hitetlenektől. Vértanúink, Ali és Iszmáil, oltalmazzatok bennünket! A tanítványok utánozták tanítójuk mozdulatait, ismételték szavait. Hirtelen besötétedett. A szomszédos tetőkről más várbeliek elnyújtott, egyhangú imája hallatszott. Különös, szorongó megrendülés vett erőt Ibn Táhiron. Úgy érezte, mindaz, amit most átél, csak egy csodálatosan eleven álom. Ráadásul ez a nyilvános fohászkodás Alihoz és Iszmáilhoz! Ilyesmit Alamut falain kívül csak bereteszelt ajtók mögött mertek megtenni az igazhitűek! Ibn Táhir zavarodott és fáradt volt. Felálltak, visszamentek a hálószobába, és helyükre tették a szőnyegeket. Következett a vacsora. A jókora étkezőterem az épület szemközti szárnyában volt. A fal mentén nádból fonott lapok voltak a padlón, ezeken ültek vagy guggoltak a tanulók, mindegyik a kijelölt helyén. Meghatározott sorrendben hárman mindig felszolgáltak. Gabonából, szárított fügéből vagy szeletelt almából sütött nagy lepényt kapott mindenki, hozzá öblös agyagkorsóból kitöltött nagy bögre tejet. Hetente többször is halat ettek, hetente egyszer húst: sült ökröt, bárányt vagy ürüt. Abu Szoraka felügyelte a tanítványokat, velük is étkezett. A fiúk szótlanul, gondolataikba merülve ettek. Vacsora után kis csoportokra oszlottak. Volt, aki a tetőre ment, mások szétszóródtak az erőd töltésein. Juszuf és Szulejmán felajánlotta Ibn Táhirnak, hogy megmutatja neki a várat. A lárma elült. Csend szállt le az erődre, és Ibn Táhir most tisztán hallotta a Sáhrúd robajlását. A hang különös szomorúsággal töltötte el. Sötétség vette körül őket, az égbolton apró, szúrósan szikrázó csillagok tűntek fel. Az udvaron egy fáklyás férfi ment végig. A legfelső teraszon is fáklyás őrök tűntek fel, és az épületek bejáratai elé sorakoztak. Sokan voltak, mozdulatlanul álltak posztjukon. Szellő támadt, dermesztő hideget hozott a hegyekből, meglobogtatta a fáklyák lángját. Az épületek, fák és emberek árnyéka sejtelmesen vonaglott a földön. Amerre a szem ellátott, az erőd falai körös-körül ki voltak világítva. De ez a fényözön is különös volt. A tornyok, építmények, párkányok másképp néztek ki benne, mint a nappali világosságban. Olyan volt az egész, mint egy mesebeli látomás. Furcsa és idegen. Bejárták az alsó és középső teraszt körbefutó fal nagy részét. – Nem mehetnénk fel oda? – mutatott Ibn Táhir a fáklyások őrizte toronyra.

– A főnökökön kívül oda senki se mehet – világosította fel Szulejmán. – Szejdunát hatalmas termetű négerek őrzik, heréltek, akiket az egyiptomi kalifától kapott ajándékba. – Szejduna a kalifa szolgálatában áll? – Ezt nem tudjuk pontosan – felelte Szulejmán. – Még az is lehet, hogy fordítva van. – Hogyhogy? – hökkent meg Ibn Táhir. – Hát nem az ő nevében vette be Szejduna Alamutot? – Ez megint egy külön történet – mondta Juszuf. – Az emberek mindenfélét beszélnek. Fogadd meg a tanácsomat, és ne kérdezősködj sokat ezekről a dolgokról. – Én úgy tudtam, hogy a kairói kalifa Ali minden követőjének a legfőbb ura, és mi, iszmáiliták is Ali követői vagyunk. – Csakhogy nekünk Szejduna parancsol, és rajta kívül senkinek sem kell engedelmeskednünk – mondta egyszerre Juszuf és Szulejmán. Leültek a sáncra. – Miért nem mutatkozik Szejduna az igazhitűek előtt? – kérdezte Ibn Táhir. – Ő szent férfi – felelte Juszuf. – Egész nap a Koránt tanulmányozza, imádkozik, és tanokat meg parancsolatokat ír nekünk. – Bennünket egyáltalán nem foglalkoztat, hogy miért nem jön közénk – vélekedett Szulejmán. – Ez így van, és Szejduna tudja, miért van erre szükség. – Én teljesen másképp képzeltem ezt az egészet – vallotta be Ibn Táhir. – Odakint mi úgy gondoltuk, hogy az iszmáiliták vezére hadsereget gyűjt Alamutban, s azzal akarja megtámadni a szultánt és a hitetlen kalifát. – Ez mellékes ügy – felelte Szulejmán. – Szejduna elsősorban alázatot követel tőlünk, és szent hevületet az iszmáilitizmusért. – Vajon be tudlak hozni benneteket? Hiszen ti már annyit tudtok! – aggodalmaskodott Ibn Táhir. – Gondolkozás nélkül teljesítsd elöljáróid minden parancsát, s akkor eléred, amire szükséged van – mondta Szulejmán. – Ne hidd, hogy alázatot gyakorolni olyan könnyű. Előbb-utóbb megszólal benned az ellenszegülés gonosz szelleme, tested vonakodik teljesíteni akaratod utasításait, eszed ezernyi kifogást súg feljebbvalóid parancsai ellen. De te tudd: mindez a démonok ravasz mesterkedése, hogy eltántorítsanak az igaz úttól. Harcolj bátran a benned ágaskodó ellenállással, és akkor Nagyurunk kemény vitéze leszel. Szaggatott kürtszó hangzott fel. – Mennünk kell – mondta Juszuf, és felállt. Visszamentek az épületükbe. A hálószobában néhány gyertya égett. Több fiú vetkőzött, mások már ágyban voltak. Kisvártatva Abu Szoraka jött be a szobába. Ellenőrizte, ott van-e mindenki, rend van-e a teremben. Utána rövid létrát támasztott a falhoz, és eloltotta a gyertyákat. A sarokban álló alacsony oszlopon olajmécses pislákolt. A dáíjín odament hozzá, és lángjánál meggyújtott egy rövid vékony faszilánkot. Aztán a kijárathoz osont, és óvatosan megemelte a függönyt, hogy lángot ne fogjon. Kisurrant a nyíláson, és lépteit elnyelte a folyosó.

Korán reggel az ébresztő hangja verte fel álmukból a fiúkat. Megmosakodtak, elmondták a reggeli imát, majd megreggeliztek. Utána fogták a nyerget meg a fegyvert, és az udvarra siettek. Mint a felbolydult méhkas, az egész erőd talpon volt. A tanulók bementek az istállóba a lovakért, utána felsorakoztak az udvaron. Két sorban álltak az állatok mellett, élükön két tizedessel. Manúcsihr százados lovagolt oda hozzájuk; ellenőrizte a csapatot, majd parancsot adott, hogy üljenek lóra. Utasítására leeresztették a felvonóhidat, és a lovasok sora kidübörgött rajta a szorosba. Elhagyva az őrtornyot egy nagy fennsíkra értek. Az újonc kedvéért a százados röviden elmagyarázta a legfontosabb vezényszavakat. Aztán kettéosztotta a csapatot, és a két egységet szembeállította egymással. A harcvonalba való felfejlődést gyakorolták, később a török, majd az arab rohamozást. Bár gyakorlatról volt szó, Ibn Táhir életében először vett részt csoportos támadásban, és szíve hangosan dobogott a büszkeségtől. Aztán leszálltak a lóról, és a kardforgatást, a pányva- és kopjavetést, a nyilazást gyakorolták. A második imaóra előtt visszamentek az erődbe. Ibn Táhir úgy elfáradt, hogy nehezére esett megülni a lovat. Amikor visszavezették az állatokat az istállóba, megkérdezte Szulejmántól: – Az ilyen harci gyakorlatok mindennaposak? Szulejmán olyan jókedvű és friss volt, mint aki kellemes sétáról jött vissza. – Ó, barátocskám, ez még csak a kezdet – mondta nevetve. – Várd ki, amíg Abdal Malik dáíjín a körmei közé kaparint. Akkor azt is elfelejted, mi a neved. – Olyan éhes vagyok, hogy karikák táncolnak a szemem előtt – panaszkodott Ibn Táhir. – Nem kaphatnék valami harapnivalót? – Türelem, barátom. Ennünk csak naponta háromszor szabad. Ha rajtakapnak, hogy máskor is eszel, az oszlophoz kötöznek, mint tegnap azt a borissza katonát, akit magad is láttál. A hálószobában helyére tették a fegyvert, megmosakodtak, aztán táblával és íróvesszővel felszerelkezve felmentek a tetőre. Lobogó kaftánban egy magas szikár férfi jött oda hozzájuk. Beesett arca volt, szeme mélyen az üregébe süppedt. Komoran nézett a szemöldöke alól. Keskeny horgas orra karvalycsőrre emlékeztetett. Ritkás ősz szakálla a mellét verdeste. Aszott csontos ujjai, mint ragadozó karmok egy köteg teleírt papírba mélyedtek. Ibrahim dáíjín állt előttük, az idős és tekintélyes hittérítő, Szejduna bizalmas barátja. Először elmondta tanítványaival a második imát. Halkan dörmögte az előírt szöveget. De amikor a Mahdihoz fohászkodott, hangja szilajul és kongva mennydörgött, mint a dobütés. Ezután a tantárgyára tért. Arab nyelvtant tanított; egyhangúan diktálta a szigorú nyelvtani szabályokat, majd a Koránból idézett megfelelő példákat rájuk. Az íróvesszők buzgón csikorogtak a táblákon. A tanulók jóformán levegőt se mertek venni. Ibn Táhirt pihentette az óra. Jól tudta a nyelvtant, és örömmel állapította meg, hogy ezzel a tantárggyal nem lesz gondja. Amikor befejezte az órát, Ibrahim dáíjín komoran meghajolt. Méltóságteljesen megemelte kaftánját, hogy bele ne gabalyodjon, majd eltűnt a meredek lejáratban. A tanulók lármázni kezdtek. Vártak még egy darabig, nehogy utolérjék Ibrahim dáíjínt,

aztán lezúdultak az udvarra. Ott nagyság szerint két sorba álltak. Szulejmán Ibn Táhirhoz fordult: – Most megismered Abdal Malik dáíjínt. Azt tanácsolom neked, szorítsd össze a fogad, és mozgósítsd akaraterődet. Egy társunk már holtan esett össze ezeknél a gyakorlatoknál. Bízzál Allahban és Nagyurunk bölcsességében. Az egyik sor élén Juszuf állt. Valahol a sor közepén Szulejmán toporgott, a végén Ibn Táhir. A másik sort Obeida vezette és Naim zárta. Gyors léptekkel egy csontos óriás jött feléjük. Szögletes arcú, kemény és átható tekintetű. Amikor tanítványai közt meglátta Ibn Táhirt, megkérdezte tőle: – Mi a neved, fiú? – Aváni vagyok, a szavai Táhir unokája. – Úgy. Már hallottam rólad. Remélem, méltó leszel híres nagyapádhoz. Abdal Malik hátrált néhány lépést, és elkiáltotta magát: – Sarut le, és fel a falra! A saruk villámgyorsan lekerültek a lábakról. A tanítványok nekiiramodtak a sáncnak, majd mászni kezdtek a függőleges várfalon. A kezek mélyedést, rést kerestek, megkapaszkodtak a kiugró kövekben. A merőleges fal láttán Ibn Táhirnak inába szállt a bátorsága. Fogalma se volt, hogy kezdje, hol induljon el. – Add a kezed! – súgta valaki a feje fölött. Felnézett. Szulejmán állt a falon. Egyik kezével egy résbe kapaszkodott, a másikat neki nyújtotta. Ibn Táhir megragadta a fiú kezét. Szulejmán elképesztő erővel húzta fel magához. – Így! Most tovább! Utánam! Ment a dolog. Ibn Táhir egyszerre csak a fal tetején találta magát. A többiek már a fal túloldalán másztak lefelé a szakadékba. A fal tövében a Sáhrúd tajtékzott. Ibn Táhir lenézett a folyóra és elszédült. – Halálra zúzom magam – mondta ijedten. – Ne tágíts mellőlem! – súgta Szulejmán. Hangja kemény és parancsoló volt. Ereszkedni kezdtek. Valahányszor szilárdan megvetette a lábát, Szulejmán a kezével, majd a vállával is megtámasztotta Ibn Táhirt. Így araszoltak a szakadékba, óvatosan és összeszorított foggal. Ibn Táhirnak egy örökkévalóságig tartott, mire lába a sziklás partra lépett. Lihegve felnézett és elborzadt. Függőleges fal meredt előtte a magasba. Nem tudta elhinni, hogy átmászott rajta. A fal tetején megjelent Abdal Malik. Szétvetette a lábát, és lekiabált az alatta álló tanítványainak: – Vissza a helyetekre! Mászni kezdtek felfelé. Ibn Táhir Szulejmánra ragadt. Fogásról fogásra követte, átvetette magát a falon, aztán végre-valahára megint szilárd talajt érzett a lába alatt. A tanítványok kifújták magukat. Ibn Táhir meg akarta köszönni Szulejmánnak a segítséget. De az csak bosszúsan ráhunyorított. Saruba bújtak, és ismét felsorakoztak. – Legközelebb kötélen csináljuk – súgta oda Ibn Táhirnak Szulejmán. – Szélsebesen

kell megmásznunk a falat. – Mi volt ma veled, Szulejmán fiam – kérdezte gunyoros mosollyal Abdal Malik –, hogy nem te lettél az első? Csak nem lustultál el? Vagy fogytán a bátorságod? Netán újoncunk példáját követted? Hiszen úgy ragadtatok egymásra, mint a bogáncs! Most mutasd meg neki, hogy legény vagy a talpadon! Állj elébe, és tartsd vissza a lélegzeted! Szulejmán szembefordult Ibn Táhirral, összeszorította az ajkát, beszippantotta az orrcimpáját. Maga elé meredt, de tekintete tompa volt, mint aki a semmibe néz. Ibn Táhir megrémült. Észrevette, hogy Szulejmán nem lélegzik. Társa arca egyre vörösebb volt, és kifejezéstelen szeme mindjobban kidudorodott üregéből. Ibn Táhir reszketett, annyira aggódott érte. Hiszen ő tehetett róla, hogy Szulejmánt ilyen kegyetlenül büntetik. Abdal Malik egészen közel ment Szulejmánhoz. Összefonta karját, és tudományos tárgyilagossággal figyelte tanítványát. Szulejmán fuldokolni kezdett, nyaka megduzzadt, szeme kísértetiesen kiguvadt. Mintha csónakban állna, hirtelen megingott, s mint akit elkaszáltak, a földre zuhant. – Nagyszerű – mondta elismerően Abdal Malik. Szulejmán hangosan zihált. Szemébe visszatért az élet. Lassan feltápászkodott, és visszament a helyére. – Na, Obeida! Mutasd meg te is, mennyit nőtt az akaraterőd, mióta itt vagy – parancsolt rá a szerecsenre Abdal Malik. Obeida fekete arca hamuszürke lett. Segélykérőn körülnézett, majd tétován kilépett a sorból. Visszatartotta lélegzetét. Arcszíne fényesbarnára váltott. Hamar kiütköztek rajta a fulladás tünetei. Abdal Malik a szemöldöke alól figyelte. Ibn Táhir úgy látta, titokban mulat a tanítványán. Obeida megtántorodott, majd lassan összecsuklott. Abdal Malik gúnyosan elvigyorodott. A sorban álló tanítványok is titkon nevettek. A dáíjín megbökte lábával a földön fekvő Obeidát, és csúfondárosan gyöngéd hangon szólongatta: – Fel, fel, galambocskám! Csak nem esett valami bajod? Majd keményen hozzátette: – Mi történt? Obeida megemelkedett. Félig ijedt, félig zavart mosoly jelent meg arcán. – Elájultam, nagyérdemű dáíjín. – Mivel büntetik a hazugságot az iszmáilitáknál? Obeida összerezzent. – Nem bírtam tovább, nagyérdemű dáíjín. – Rendben van. Fogd az ostort, és büntesd meg magad. A kupacnyi kellékből, amit a tanító hozott magával, Obeida elvett egy rövid bőrszíjú ostort. Kigombolta hosszú kaftánját, és derékig lemeztelenítette testét. Hogy ne csússzon le róla, a kaftán ujjait a nadrágjába tűrte. Fekete háta csupa izom volt. Megforgatta az ostort, és a válla felett a hátára csapott. Csattanás hallatszott, a sötét bőrön vörös csík tűnt fel. – Milyen gyengéd ma ez a fiú – nevetett Abdal Malik. – Erősebben, erősebben, vitézem!

Obeida most oldalról ostorozta magát. Ütései erősebbek voltak, egyre sűrűbben suhogott az ostor. Végül már-már fékevesztett vad indulattal marcangolta testét. Az ostor a megkínzott részeken csattogott, Obeida hátán helyenként felrepedt a bőr. A kiserkent vér leszivárgott a fehér kaftánra és fehér nadrágra. Obeida olyan könyörtelenül ütöttevágta magát, ahogy halálos ellenségével teszi az ember. Végül Abdal Malik felemelte kezét, és rákiáltott: – Elég! Obeida elengedte az ostort, majd szűkölve a földre rogyott. Abdal Malik utasította Szulejmánt, vigye a fiút a fürdőszobába, mossa ki és kötözze be sebeit. Aztán a tanítványokhoz fordult, és Ibn Táhirra szegezve szemét azt mondta: – Már többször elmagyaráztam nektek gyakorlataink értelmét és célját. Ma egy újonc van köztetek, így nem árt, ha röviden elismétlem. Az ember szelleme, elméje, lelkesedése szárnyalna, mint a sas, ha nem gátolná benne egy hallatlan akadály. Ez az akadály a testünk, minden gyengeségével. Mutassatok nekem olyan fiatalt, akinek ne volnának magasröptű tervei. És mégis, ezer közül csak egy valósítja meg őket. Vajon miért? Kényelemre és lustaságra hajlamos testünk tart a nehézségektől, amelyek egy magasrendű cél elérésével járnak. Testünk alantas szenvedélyei bénítják akaratunkat, nemes tettrekészségünket. Úrrá lenni ezeken a szenvedélyeken, megszabadítani szellemünket a béklyóitól – ez a gyakorlataink célja. Meg kell acélozni akaratunkat, és eltökélten a meghatározott célra irányítani. Mert csak így leszünk képesek nagy tettekre, áldozatkész cselekvésre. Vagyis nem válik belőlünk a gyarló testüket szolgáló ezrek egyike, hanem megközelítjük annak a kiválasztottnak az erényeit, aki ura esendő testének. Erre törekedjünk! Akkor alkalmasak leszünk rá, hogy szolgáljuk Nagyurunkat és teljesítsük parancsait. Ibn Táhir sugárzó szemmel hallgatta tanítóját. Igen, ez volt az, amire tudat alatt mindig is törekedett: legyőzni gyengeségét, hogy nagy célokat szolgálhasson. Már nem találta iszonyúnak, aminek az előbb szemtanúja volt. És amikor Abdal Malik megkérdezte tőle, megértette-e, most már teljes meggyőződéssel válaszolt: – Megértettem, nagyérdemű dáíjín. – Állj a sorod elé, és tartsd vissza a lélegzeted! Ibn Táhir gondolkozás nélkül engedelmeskedett. Úgy meredt maga elé, ahogy az előbb Szulejmántól látta, és nem vett levegőt. Mintha körülötte is, benne is csend támadt volna. Szeme előtt el-elsötétült a világ. Érezte, pattanásig feszülnek az erei, egész lénye levegőért kiált. De uralkodott magán. Füle furcsán zúgott, szokatlan gyengeség kúszott a lábába. Még feleszmélt egy pillanatra, utána erőt vett rajta az érzéketlenség. De még tudata utolsó villanásával is tudta: muszáj, muszáj kibírnom! Mígnem teljes sötétség borult rá. Megingott, majd elterült a földön. És levegőt vett. – Milyen volt? – kérdezte tőle nevetve Abdal Malik. Ibn Táhir felült. – Jó, nagyérdemű dáíjín. – Ebből a kölyökből lesz még valami – mondta a tanító. – De ez csak bevezetés volt a légzésgyakorlatokba. Próba, hogy mennyire uralod a tested. Az igazi iskola csak most kezdődik. A többiek már előbbre tartanak.

Visszajött Obeida és Szulejmán. Abdal Malik újabb utasítást adott. A tanítványok egy bizonyos helyen szélsebesen kaparni kezdték a földet. Egy mélyedést ástak ki; alighanem már korábban is ott volt, felületesen betemetve homokkal. Négyszögletes és meglehetősen sekély volt. Közben néhányan egy nagy üstben izzó parazsat hoztak az épületből, a mélyedésbe szórták, és felélesztették. – Kitartó gyakorlás után – mondta Abdal Malik – az akaraterő és az önuralom olyan fokú lesz, hogy nemcsak a test gyengeségét, hanem magát a természetet és a természet törvényeit is legyőzi... Újonc! Nyisd ki a szemed, és bizonyosodj meg szavaim igazságáról! A tanító levette saruját, derekánál megemelte és újra megkötözte kaftánját, hogy csak a térdéig érjen, majd felgyűrte szűk nadrágját. Aztán az izzó parázzsal feltöltött mélyedés elé állt, és merőn a földre szegezte szemét. – Most összpontosít, és gyűjti az akaraterejét – súgta Ibn Táhirnak a szomszédja. Ibn Táhir visszafojtotta lélegzetét. Valami azt súgta neki: nagy dolgok tanúja vagy most, Táhir unokája! Olyan dolgoké, amilyenekről odakint az emberek nem is álmodnak. Abdal Malik egyszerre csak megmozdult. Lassan, a lábával tapogatózva a tüzes parázsra lépett, majd szálfaegyenesen, sietve átgázolt rajta. A mélyedés túloldalán megállt, és mint aki álomból ébred, megrázta a fejét. Utána visszament tanítványaihoz, és jókedvűen megmutatta nekik a talpát. Még csak nyoma se volt rajta holmi égési sebnek. – Ez az eredménye annak, ha az ember szívósan edzi az akaraterejét – mondta. – Kinek van bátorsága utánam csinálni? Szulejmán jelentkezett. – Mindig ugyanaz – dörmögte bosszúsan Abdal Malik. – Akkor megpróbálom én – állt elő Juszuf. Hangja kissé bizonytalanul csengett. – Az izzó zsarátnokon? – kérdezte Abdal Malik. Arcán mosoly bujkált. Zavarában Juszuf körülnézett. – Várj, majd felmelegítjük a lapot – mondta elnézően a dáíjín. Akkor jelentkezett Dzsáfár, hogy ő megpróbálná. – Helyes – dicsérte meg Abdal Malik. – De előbb mondd el nekünk, mire kell gondolnod, hogy összeszedd minden akaraterődet. – Allah, ki nagy vagy és mindenható, add, hogy a tűz ne égessen. És akkor nem fog égetni – felelte Dzsáfár. – Úgy van. És a megfelelő önbizalom is megvan benned? – Meg, nagyérdemű dáíjín. – Akkor Allah nevében indulj! Dzsáfár megállt a négyszögletes mélyedés előtt, erőt és bátorságot gyűjtött. A tanítványok észrevették, hogy többször is már-már a parázsra lépett, de mindig meggondolta magát. – Lazíts – mondta neki Abdal Malik –, rázd le magadról a görcsösséget, és indulj bizalommal. Sorsunk Allah kezében van. Akkor Dzsáfár, mint csónak a parttól, elszakadt a földtől, és magabiztosan, fürgén

végigment a parázson. A túloldalon állt egy ideig, mint aki elkábult, aztán lassan hátranézett a válla fölött. Látta az izzó, füstölgő parazsat, és sápadt arcán üdvözült mosoly suhant át. Szemlátomást megkönnyebbült. – A mindenit, derék fiú vagy! – kiáltott fel Abdal Malik. A tanítványok is elismerően összesúgtak. – Na, Szulejmán! Mutasd meg még te is, amit legutóbb már láttunk tőled! Abdal Malik jókedvű volt. Szulejmán szemlátomást örömmel engedelmeskedett neki. Összeszedte magát, és úgy ment át a zsarátnokon, mint aki már rég megszokta az ilyesmit. – Én is megpróbálom! – horgadt fel Juszuf. Kidüllesztette mellét, megfeszítette izmait, és a mélyedéshez ment. Megpróbált összpontosítani, szinte hangosan mormolta a megfelelő szöveget, és végig fogva tartotta a rémület, hátha mégis megsüti a talpát. Ennek ellenére elszánta magát. Hanem amikor a parázsra nézett, meglengette karját, mint a fürdőző, aki szívesen beleszaladna a jéghideg vízbe, de igazából nincs hozzá bátorsága. Visszahátrált. Abdal Malik nevetett. – Gondolj Allahra, gondolj a segítségére, és minden mást felejts el – tanácsolta Juszufnak. – Nincs mitől félned, ha Allah veled van. Juszuf végül megelégelte a tétovázást, és lábával óvatosan megérintette a parazsat. De menten feljajdult, és rémülten hátraugrott. A fiúk kuncogtak. – Bátorságod volna, de az akaraterőddel még baj van – mondta a dáíjín. Juszuf lehorgasztott fejjel visszament a helyére. – Szabad nekem is megpróbálnom? – kérdezte bátortalanul Ibn Táhir. – A te időd még nem jött el, Táhir unokája – felelte Abdal Malik. – De bízom benne, hogy egyszer majd az elsők közt leszel. A tanítványok egy nehéz fémlemezt cipeltek ki a kaszárnyából. Újra felélesztették a parazsat, majd ráfektették a lemezt. Abdal Malik utasította őket, hogy menjenek végig rajta. Libasorban lépegettek a túloldalig, egyszer, kétszer, háromszor, négyszer. A lemez felmelegedett, egyre jobban égette talpukat. Mikor már tüzes volt, Juszuf, mint az őrült, ugrálni kezdett rajta. Sütötte, égette a húsát, ezzel büntette magát az előbbi kudarcért. Ibn Táhir talpát is égette a lemez. Összeharapott foggal ismételgette magában, hogy nem égeti. De semmi sem segített. Nem tudta magát kellőképp összeszedni. Fáradt volt a szokatlan erőpróbáktól, attól tartott, összeesik. Végre-valahára Abdal Malik odakiáltott nekik, hogy elég volt a gyakorlásból, rakjanak rendet. Utána még egyszer felsorakoztak. A dáíjín elébük állt, szigorúan végignézett rajtuk, és meghagyta nekik, gondolkozzanak mindarról, amit most láttak és hallottak. Majd kimérten meghajolt, és éppúgy ment el, ahogy jött: hosszú, sietős léptekkel vágott át az udvaron. A tanítványok visszamentek a tetőre. Abu Szoraka dáíjín a környékbeli pehlevi nyelven verselésre tanította őket. Ibn Táhir azonnal kitűnt ebben a tantárgyban. Az összes költői műfajra példát tudott idézni Anszáritól, Firdauszitól és más, korábbi költőktől. Abu

Szorakából sugárzott az elégedettség. Az egész osztály előtt megdicsérte Ibn Táhirt, és azt mondta: – Kétségtelen, hogy a harcias iszmáilita nem nélkülözheti a haditudományt és a kemény akaraterőt. De éppolyan szüksége van szelleme és beszéde pallérozására, hogy megtanulja pontosan és helyesen kifejezni gondolatait. Nagyon örülök, hogy benned, Táhir unokája, okos tanítványra leltem. Eljött a harmadik ima ideje, és Abu Szoraka a tanítványaival ott helyben hozzá is fogott. Még nem fejezte be fohászkodását Alihoz és Iszmáilhoz, amikor az emberfeletti erőfeszítéshez nem szokott Ibn Táhir elvesztette eszméletét. Szomszédja, Naim vette észre, hogy amikor mindnyájan felemelkedtek, Ibn Táhir fekve maradt. Lehajolt hozzá, és látta, hogy a fiú arca sárga, mint a sivatagi homok. Odakiáltott Juszufnak és Szulejmánnak. Ibn Táhirt azonnal körülvették a tanítványok. Valaki gyorsan vizet hozott, s azzal hamarosan magához térítették társukat. Juszuf és Szulejmán közrevette, és az ebédlőbe kísérte. Ebédidő volt. Mihelyt jóllakott, Ibn Táhirnak gyorsan visszatért az ereje. Juszuf jóindulatúan meglapogatta a vállát. – Emiatt ne fájjon a fejed – mondta. – Hamarosan megedződsz, s akkor egy-két napot is kibírsz étlen-szomjan, a legkeményebb megpróbáltatások közepette is. A böjt nálunk nem számít rendkívüli eseménynek. Erről Abdal Malik gondoskodik. – Mi legyen a szamárral, amely az erődbe hozott? – kérdezte Abu Szoraka. – Maradjon csak itt – felelte Ibn Táhir. – Apámnak nem lesz rá szüksége, nálunk viszont hasznát vehetjük. – Helyes – mondta a tanító. – Mostantól pedig ne gondolj többet az otthonodra. Elszakítottad az utolsó szálat, amely a külvilággal összekötött. Eztán csakis az alamuti dolgokkal foglalkozz. Ebéd után a tanítványok rövid pihenőt tartottak a hálószobában. Elterültek fekvőhelyükön és beszélgettek. Bár Ibn Táhir halálosan fáradt volt, sok kérdés nyugtalanította, sok mindent nem értett. – Tudni szeretném – kérdezte szomszédaitól –, hogyan viszonyulunk mi, tanítványok a katonákhoz. És hogy milyen a kapcsolat a dáíjínok és Manúcsihr százados közt. Egyáltalán, milyen a rangsor az alamuti iszmáilitáknál? – Az iszmáilitáknál minden hívőnek pontosan meghatározott helye van. Az egyszerű követőt lasziknak nevezik. Fölötte áll az öntudatos és harcos hívő, a rafík, aki a laszikot megtanítja az alapvető igazságokra. A kitanult laszikból már katona is lehet, felettesei pedig, a tizedesek és altisztek a rafíkok közül kerülnek ki. Nekünk, akik fidáíjínnak tanulunk, megkülönböztetett helyünk van. Amíg oktatnak bennünket, közvetlen elöljárónknak tartozunk engedelmességgel. De felszentelésünk után csak a Nagyúr vagy az általa kijelölt helyettese parancsainak kell engedelmeskednünk. Következnek a dáíjínok, akik tanításunkat hirdetik, és ismerik a magasabb rendű igazságokat. Velük egyenrangú Manúcsihr százados, az erőd katonai parancsnoka. Fölötte a nagy dáíjínok vagy a minden dáíjínok dáíjínjai állnak. Pillanatnyilag hárman vannak. Abu Ali „dáíjín eldoat” nemrégiben jött az erődbe Szíriából, Buzurg Umíd „dáíjín eldoat”, vagyis a Nagy

Remény, Rudbar várának parancsnoka, Huszein al-Kaini „dáíjín eldoat” meg Nagyurunk nevében foglalta el Huzisztánban a Zur Gumbadán erődöt. A piramis csúcsa, az iszmáiliták feje pedig Szejduna, a mi Nagyurunk, Haszan ibn Szabáh. – Milyen elmés rendszer! – kiáltott fel Ibn Táhir. – Csakhogy a fokozatokon belül még élesebb a különbség – mondta Szulejmán. – Abdal Malik dáíjín például érzékelhetően alá van rendelve Ibrahim dáíjínnak, egyszersmind valamivel feljebb áll, mint Abu Szoraka dáíjín, holott jóval fiatalabb nála. Persze derekasabban kivette részét az iszmáiliták harcából, és ez a fokozatok megítélésénél mindennél többet számít. És köztünk, tanítványok között is van különbség. Te például csak tegnap érkeztél az erődbe, s ezért egy árnyalattal lejjebb vagy, mint mi, többiek. De ha valami kiemelkedőt teszel az iszmáilitákért, vagy a próbatételeknél jobb leszel a többieknél, a tudásodhoz és érdemedhez méltó helyre kerülsz. – Van valami jelentősége a fokozatok ilyen pontos megkülönböztetésének? – kérdezte Ibn Táhir. – De még mennyire – felelte Szulejmán. – A sorsdöntő pillanatban minden iszmáilita tisztában lesz vele, hol a helye, pontosan tudni fogja, ki kinek parancsol, ki kinek engedelmeskedik, vagyis ezzel minden zűrzavar, minden félreértés kiküszöbölhető. Most már érted? – Értem – bólintott Ibn Táhir. Gongütés figyelmeztette őket kötelességükre. Minthogy délidőben a tetőn elviselhetetlen hőség volt, a következő órát az ebédlőben tartották. Abu Szoraka dáíjín most az iszlám keletkezéséről és az iszmáiliták történetéről beszélt nekik. De előtte még feltett néhány kérdést a már átvett anyagból, hogy az újonc pótolhassa lemaradását. Aztán magyarázni kezdett: – Az, hogy a Próféta Alihoz adta egyetlen leányát, Fátimát, ékesen bizonyítja, hogy utódául Alit szemelte ki. Csakhogy agyafúrt apósa, Abu Bakr a Próféta halála után gyalázatosan kijátszotta a törvényes utódot, és maga állt a hívők élére. Azon a napon a Próféta csodálatos építménye két szárnyra oszlott: a balszárnyon lévők elismerik az áruló Abu Bakr utódlási jogát. Zászlójuk fekete, könyvük a szájhagyományon alapuló szunna, ami nem más, mint a Prófétáról szóló arcpirító hazugságok és hamis tanúságtételek gyűjteménye. Fővárosunkban, Bagdadban, most a hitetlen Abbász nemzetség kalifái uralkodnak. Abbász a Próféta nagybátyja volt; ez a gonosztevő, amikor látta, hogy már senki sem kételkedik unokaöccse győzelmében, behízelgő modorával és hazugságokkal rábeszélte, fogadja be a hívei közé. Az abbászidák pártfogója a török Máliksáh szultán, a szeldzsuk kutya, akinek a nemzetsége Góg és Magóg földjéről kóborolt el, hogy megkaparintsa az iráni trónt... A jobbszárnyon mi vagyunk, akik Alit ismerjük el az egyetlen teljes jogú és első imámnak, úgy ahogy a Próféta parancsolta nekünk. A mi zászlónk fehér, székvárosunk pedig az egyiptomi Kairó. Minthogy a Kairóban uralkodó kalifa Alinak és Fátimának, a Próféta leányának nemzetségéből származik... Az önjelölt Abu Bakrt még két hitetlen imám követte: Omar és Oszmán. Amikor az utóbbi meghalt, a hívők követelték, legyen végre a Próféta helytartója Ali. Megválasztották, csakhogy nem sokkal utána egy bérgyilkos tőre kioltotta életét. Alit a

fia, Haszan követte, de le kellett mondania Muávija javára. Később a nép Ali és Fátima második fiát, Huszaint szerette volna a trónon látni. De Huszain vértanúhalált halt Kerbela völgyében. Attól kezdve a Próféta nemzetsége, a vér szerinti utódai a hegyekben, a sivatagokban éltek, a hitetlen imámok és gonosz csatlósaik pedig üldözték, gyilkolták őket... Mint már említettem, Kairóban Ali és Fátima nemzetségéből származó, törvényes helytartók kerültek uralomra. Mi elismerjük őket, igen, de bizonyos fenntartásokkal. A fenntartások – ez a mi titkunk, s azt fokozatosan szándékozunk feltárni előttetek. Mára legyen elég annyi, hogy felsorolom azokat az imámokat, akik Huszaint, a Próféta harmadik törvényes helytartóját követték. A negyedik imám Huszain fia, Ali Zain al-Ábidín volt, az ötödik annak fia, Muhammad al-Bákir, a hatodik Dzsáfár asz-Szádik. A hetedik imám körül vita támadt, minthogy Dzsáfár asz-Szádiknak két fia volt, Músza al-Kázim és Iszmáil. Akik Múszát ismerik el a hetedik imámnak, még öt utódról tudnak, közülük az utolsó Mohamed, aki egyszer majd mint al-Mahdi visszatér. Igen, al-Mahdi visszatér, de nem Músza al-Kázim nemzetségéből, hanem Iszmáiléből. Mi ebben hiszünk, mert ismerjük a cáfolhatatlan eseményeket. Ezért csak hét imámot ismerünk el, az utolsó és legnagyobb imám Iszmáil volt. Egyvalami biztos: Iszmáil nemzetségének egyik ága Egyiptomban a látókörbe került. De hol van a másik, a nagyobb és jelentősebb? Egyelőre csak annyit tudunk, hogy a kairói ág mindössze az útját egyengeti a másik ágnak, hogy az legyőzhesse az önjelölteket és hitetleneket, és végső uralomra jusson az iszlám egész világában. Mert megmondották, hogy a hat nagy próféta, Ádám, Noé, Ibrahim, Mózes, Jézus és Mohamed után eljön a hetedik, a legnagyobb: a Mahdi. Ő pedig Iszmáil nemzetségéből fog származni. Most őt várjuk, és őérte harcolunk. Én mondom nektek: nagy titkokat rejt Alamut vára! Ibn Táhir most hallotta először az iszmáilita tan lényegét. Rejtélyesnek találta, és türelmetlenül várta az újabb titkok feltárását. Abu Szorakát az iszlám vallásra áttért görög Theodórosz követte a tanteremben. AlHakimnak vagy Doktornak is nevezték. Apró gömbölyű emberke volt, hegyesre nyírt fekete szakállal, fekete szemöldökkel. Kerek rózsás arca volt, egyenes és hosszú orra jóformán a nőiesen telt és piros ajkáig ért. Álla alatt puha, hájas toka rezgett. Nevetős gombszeme volt, az ember sohasem tudhatta, komolyan beszél-e vagy tréfálkozik. Bár nem volt felszentelve, a tanítványok dáíjínnak szólították. Tudták róla, hogy a Nagyúr hozta magával Egyiptomból. Képzett orvos volt, több tantárgyat is tanított, elsősorban az emberi test felépítését és működését. Bölcselőként, gondolkodóként tartották számon, aki megpróbálja összhangba hozni a Korán tanait a görög bölcselettel. Amikor egy-egy betegséget, mérget vagy halálnemet ismertetett, görög gondolkodók, különösen szkeptikusok, cinikusok és materialisták mondásaival tarkította előadását. Tanítványai tágra nyílt szemmel hallgatták, sokan úgy gondolták, istenkáromló gondolatokat hirdet. Az ember keletkezését – kicsit a Koránból, kicsit a görög filozófusokból, kicsit a saját kútfőjéből merítve – például így magyarázta: Allah négy elemből teremtette meg Ádámot. Először is szilárd anyagra volt szüksége. Csakhogy az rugalmatlan és törékeny volt. Porrá zúzta, és máris nélkülözhetetlen volt a második elem: a víz. A porból és vízből agyagot gyúrt. Az agyagból megformálta az

emberi testet. De ez a test puha volt, és minden érintésre változtatta alakját. Megteremtette hát a tüzet, és annál megszárította a test külső burkát. Az embernek most már ruganyos lett a bőre. Csakhogy a teste nagyon nehéz volt. Ezért Allah kivett a melléből némi anyagot. Hogy az így támadt üreg miatt a külső burok ne törjön be, az üreget megtöltötte a negyedik elemmel, a levegővel. Ezzel befejezte művét, az emberi testet, és az máig is a fenti négy elemből: a földből, vízből, tűzből és levegőből áll. Hogy életre keltse az embert, Allah lelket lehelt belé. A lélek isteni eredetű, és ezért roppant érzékeny rá, hogy az ember testében az egyes elemek közt összhang legyen. Mihelyt az elemek egyensúlya felborul, a lélek elhagyja a testet és visszatér ősforrásához, amely nem más, mint maga Allah. Az elemek közti összhang felborulásának kétféle oka lehet: természetes és mágikus. A természetes zavarnak négyféle halálnem a következménye. Ha a test megsebesül, és elfolyik a vére, elvesztette az egyik elemet, a vizet, és ez halállal jár. Ha valakinek összeszorítjuk a torkát, vagy másképp akadályozzuk a lélegzésben, elvesszük tőle a másik elemet, a levegőt. Megfullad és meghal. Ha egy ember megfagy, a harmadik elemtől, a tűztől fosztották meg. Ha pedig ízzé-porrá zúzza magát, a szilárd anyaga roppan össze. A halál elkerülhetetlen. Ennél sokkal bonyolultabbak a mágikus vagy orvostudományi halálnemek. Titokzatos természeti anyagok okozzák őket, ezeket mérgeknek nevezzük. A természetrajz feladata, hogy megtanuljuk felismerni és adagolni a mérgeket. Ez minden iszmáilitának hasznos és szükséges... Ibn Táhir elképedt a hallottaktól. Mindez új volt neki, és képtelen volt magyarázatot találni rá, miért kell ilyesmit tanulniuk. A görög hajlongva és nevetgélve kiment, és ismét Ibrahim dáíjín állt a tanítványok elé. Síri csend volt a teremben. Ibn Táhir érezte, hogy fontos tantárgy következik. Ibrahim dáíjín ezúttal az iszmáilita dogmatikát tanította. Feltett egy-egy kérdést, majd valamelyik tanítványára mutatva várta a választ. A kérdések és válaszok gyorsan, röviden és pattogva sorjáztak. Ibn Táhir feszülten figyelt. – Kik a perik? – A perik nőnemű gonosz szellemek, Zaratusztra előtt ők uralták a világot, majd Zaratusztra az alvilágba száműzte őket. – Ki volt Zaratusztra? – Zaratusztra hitetlen próféta és tűzimádó volt, Mohamed a démonok közé száműzte. – Hol élnek a démonok? – A Demávend hegyben. – Ezt mi bizonyítja? – A hegyből gőzölgő pára. – Ez még nem minden. – A süvöltő hang, amit a hegy felől hallunk. – Kik a szeldzsukok? – A szeldzsukok törökök, akik azért zúdultak ide Góg és Magóg országából, hogy megkaparintsák a hatalmat Irán fölött.

– Milyen a természetük? – Természetük kettős: félig emberi, félig démoni. – Miért? – A dévek, vagyis a gonosz szellemek az emberi fajból származó nőkkel üzekedtek. Ezek a nők szülték a szeldzsukokat. – Miért vették fel a szeldzsukok az iszlám vallást? – Hogy elleplezzék valódi természetüket. – Mi a céljuk? – Ki akarják irtani az iszlámot, hogy felépíthessék a démonok világhatalmát. – Ez miből ismerszik meg? – Abból, hogy a hitetlen bagdadi kalifát támogatják. – Ki az iszmáiliták legádázabb ellensége Iránban? – A szultán nagyvezíre, Nizám al-Mulk. – Miért gyűlöli halálosan az egyetlen igaz hitet? – Azért, mert hitehagyott. – Mi a legégbekiáltóbb gaztette? – A legégbekiáltóbb gaztette az, hogy tízezer arany vérdíjat tűzött ki Nagyurunk fejére. Ibn Táhir összerezzent. Igen, a nagyvezír volt az a gonosztevő, akinek a parancsára nagyapját lefejezték. És most magának a Nagyúrnak, az iszmáiliták vezérének az életére tör...! A kérdésekkel Ibrahim dáíjín felelevenítette mindazt, amit a tanítványok addig tanultak. Aztán intett, hogy most ő következik. A tanítványok sebtiben a térdükre fektették a táblát, előkészítették az íróvesszőt. A dáíjín arról beszélt, hogy milyen hatalommal ruházták fel az iszmáiliták vezérét. Kérdéseket tett fel, és maga adta meg rájuk a választ. Ibn Táhir álmélkodva jegyzetelt. – Kitől kapta Szejduna a hívők feletti hatalmat? – Közvetlenül az egyiptomi kalifától, Musztanszir Bilától, közvetve Allahtól. – Milyen természetű ez a hatalom? – Kettős természetű: természetes és természetfeletti. – Miben áll Szejduna természetes hatalma? – Abban, hogy élet és halál ura minden iszmáilita számára Iránban. – Miben áll természetfeletti hatalma? – Joga és ereje van hozzá, hogy akit akar, a paradicsomba küld. – Miért Szejduna a legerősebb a földkerekségen valaha is élt férfiak között? – Azért, mert Allah neki adta az éden kapuját nyitó kulcsot. A negyedik imával véget ért a tanítás. A fiúk a tetőn gyűltek össze, ismételték és megvitatták az aznap tanultakat. Ibn Táhir körül élénk szócsata alakult ki. – Amit Abdal Malik óráján láttam és hallottam – mondta –, azt felfogtam. Nem értem viszont, mit akart mondani Ibrahim dáíjín azzal, hogy Allah Szejdunának adományozta a paradicsom kapuját nyitó kulcsot. – Mit kell ezen gondolkozni? – jelentkezett Juszuf. – Szejduna így tanítja, nekünk pedig az a kötelességünk, hogy higgyünk neki.

– Úgy van, de nem tudom, hogy ezt szó szerint értsük, vagy vegyük hasonlatnak? – kérdezősködött tovább Ibn Táhir. – Miféle hasonlatnak? – háborgott Juszuf. – Így mondták, így is kell értenünk. – Ha így van, akkor újabb csoda történt – makacskodott Ibn Táhir. – Miért ne? – vélekedett Juszuf. – Miért ne? – intette le Ibn Táhir. – Azért, mert a Próféta kifejezetten megmondta, hogy csodák csak a régi időkben történtek. Uralkodása alatt és a későbbi korokban ezt már nem engedte meg. Juszufnak erre nem volt válasza. Dzsáfár szólalt meg: – Nem kell csodát látnunk abban, hogy Szejduna megkapta Allahtól a paradicsom kulcsát. Hiszen a Próféta se tartotta csodának, hogy Gábriel arkangyallal utazást tett az égben. – Jó, vegyük úgy, hogy Szejduna ezzel csak Allah különleges kegyelmében részesült – folytatta Ibn Táhir. – De hátravan még a kérdés, mikor, hol és hogyan adta át Allah a kulcsot Nagyurunknak? – Alighanem égő bokor vagy alacsony felhő alakjában jelent meg Szejdunának, ahogy a korábbi prófétáknál tette – vélekedett Szulejmán. – Úgy adhatta át neki a kulcsot, ahogy Mózesnek a kőtáblákat a Sínai-hegyen. – Mindezt elfogadhatom – jött egyre jobban tűzbe Ibn Táhir. – De az már nem fér a fejembe, hogy egy ilyen nagyszerű és hatalmas próféta közvetlen szomszédságában élünk. – Nem érzed magad elég méltónak rá? – csúfolódott Szulejmán. – Mért volnánk mi rosszabbak a hajdani népnél? Ibn Táhir gyötrődve körülnézett. Hitbuzgalomtól felhevült arcokat látott. Nem, ők nem érthették meg, hogy mi az, ami megdöbbenti, hogy mitől támadnak kételyei. – Szulejmán feltevésénél hihetőbbnek tartom – mondta Dzsáfár –, hogy Allah egy angyalt küldött Szejdunához, és az felvitte az égbe. Ott aztán Allah könnyűszerrel odaadhatta Szejdunának a kulcsot. – Akár így volt, akár másképp – mondta Ibn Táhir –, a kérdés most az, milyen jellegű az a kulcs. Mert gondolnunk kell rá, hogy sem Allah, sem a paradicsom, sem a paradicsomban levő dolgok nem olyan anyagból vannak, mint a mi világunkból valók. Akkor hogy lehet, hogy van itt köztünk, a földünkön egy tárgy, amely túlvilági anyagból van? Észlelhetjük ezt a tárgyat az érzékeinkkel? És ha igen, akkor változatlanul édeni tárgyról beszélhetünk-e? – Nagyszerű kérdést tettél fel, Táhir unokája – vidult fel Juszuf, és elégedetten összedörzsölte tenyerét. – Szerintem viszont ez a beszélgetés már áthágta a megengedett határt – figyelmeztetett Naim. – Fogd be a szád, manó – torkolta le Szulejmán. – Megszólalt a nagyokos. – A Koránban azt olvashatjuk – mondta Dzsáfár –, hogy haláluk után az igazak olyan körülmények közt élvezik majd a paradicsomot és annak örömeit, amelyek mindenestül megfelelnek a földieknek. Az üdvözülteknek éppolyan érzelmeik, éppolyan élvezeteik lesznek, amilyenek ezen a világon voltak. Következésképpen a túlvilági tárgyak sem

fognak nagyon különbözni az itteniektől. A paradicsom kulcsa tehát olyasféle anyagból lehet, mint az e világi kulcsok. Obeida, aki egész idő alatt szótlanul és figyelmesen hallgatott, most ravasz mosollyal azt mondta: – Van egy jó magyarázatom, amely megoldhatja az Allah kulcsát övező rejtélyt. Hallottuk, hogy ez a kulcs a paradicsom kapuját nyitja. Szejdunánál van, aki itt él köztünk, a földön. A kulcs tehát kívülről, a földi oldalról nyitja a kaput. Bármilyen legyen is a paradicsom jellege, Szejduna kulcsa a földünkről nyitja a kapuját, vagyis itteni anyagból kell hogy legyen. – Pompás megoldást eszeltéi ki! – kiáltott fel Juszuf. – Körmönfont magyarázat – vélekedett Ibn Táhir. – Obeida ravasz, mint a hiúz – gúnyolódott Szulejmán. – Meg kell kérdeznünk Ibrahim dáíjíntól, csakugyan helyese a magyarázata – aggodalmaskodott Naim. – Csúnyán pórul járhatsz a kérdéseddel, te seggfej – hűtötte le Szulejmán. – Ugyan miért? – fortyant fel Naim. – Azért, mert – ha még nem tudnád – a nagyérdemű Ibrahim dáíjín megköveteli, hogy csak akkor beszélj, ha kérdeznek. Megnézhetnéd magad, orrtúró barátom, ha megpróbálnál túljárni az eszén! A tanítványok nevettek, Naim elvörösödött a dühtől. Juszuf, aki mindennél jobban élvezte a fondorlatos tudományos vitákat, mérges pillantást vetett rá. A többieknek pedig azt mondta: – Még, még, folytassuk tovább, fiúk! Csakhogy a kürtszó az ötödik imához szólította őket. Vacsora után Ibn Táhirt legyűrte a fáradtság. Nem ment a többiekkel esti sétára. Visszahúzódott a hálószobába és lefeküdt. Sokáig nem tudott elaludni. Szeme előtt képek peregtek, mindaz rajtuk volt, amit az Alamutban átélt. Talán a nyájas Abu Szoraka dáíjín meg a szigorú százados, Manúcsihr emlékeztette leginkább a korábbi kinti életére. De a félig mulatságos, félig rejtélyes alHakim, aztán a hallatlan erővel megáldott Abdal Malik dáíjín, különösen pedig a titokzatos és komor Ibrahim dáíjín merőben új világba vezette. És már arra is rájött, hogy ennek az új világnak sajátságos, szigorú és kemény törvényei vannak; hogy belülről szervezik és irányítják, hogy célszerűen és értelmesen van felépítve. Nem fokozatosan szokta meg ezt a világot, hanem hirtelen és erőszakosan rántották bele. Most ott állt a kellős közepén. Igen, még tegnap odakint volt. Ma pedig mindenestül Alamutban. Nehéz bánat szakadt rá, hogy el kell búcsúznia eddigi világától. Úgy érezte, a visszaút örökre bezárult előtte. De érezte azt is, hogy feszült várakozással néz a jövő elébe, hogy szenvedélyesen izgatják a lépten-nyomon felbukkanó rejtélyek, hogy kemény akaraterő feszül benne, mert semmiben sem akar elmaradni társaitól. Most hát itt vagyok Alamutban, állapította meg magában. Akkor meg minek nézzek hátra? Mégis felidézte magában a szülői házat, apját, anyját, nővéreit. Némán búcsúzott

tőlük. A képek lassan elhomályosodtak a szeme előtt, és a holnap boldog várakozásába szédülve mélyen elaludt.

HARMADIK FEJEZET Halíma hamarosan teljesen megszokta az új környezetet, az új életmódot. Különös, általa érthetetlen okból mindig mindent elért, amit kívánt. Ez elsősorban azért volt így, mert mindenki szerette, az emberek is, az állatok is. Néha még Apama hervadt ajka is elnéző mosolyba rándult, ha valami csacskaságot mondott. Kivételezett helyzetét Halíma derekasan kihasználta; csintalan és akaratos lett, magától értetődőnek találta, hogy mindenki a kívánságát lesi. Amúgy igen jámbor óhajai voltak. Leginkább és legriasztóbban Szárát ejtette foglyul. Intése Szárának parancs volt, a lányt boldoggá tette, ha mindenben a kedvében járhatott. Született szolgáló volt. Megadón tűrte Halíma piszkálódásait és szeszélyeit, és ha kedvence bármilyen ügyben máshoz fordult, levert és boldogtalan volt. Így volt ez napközben. De esténként, alighogy a lányok a párnák közé fészkelődtek, alighogy Zajnab elaludt, Szára bebújt Halíma takarója alá, és ölelgette, csókolgatta. Halíma eleinte még ellenkezett. Később aztán valahogy megszokta, és békésen tűrte Szára becézgetését. Úgy gondolta, áldozatot kell hoznia azért a sok szolgálatért, amit napközben Szárától elfogad. Viszont sehogy se tudta elviselni Szára örökös féltékenykedését. Akkor volt boldog, ha két kézzel szórhatta szeretetét. Mindenkit szívesen megcsókolt, megölelt, hol ennek a társnőjének kedveskedett, hol a másiknak, és nem tűrte, hogy ebben gátolják. És ha észrevette, hogy Szára gyötrődő, féltékeny szemmel figyeli, csak azért is bosszantotta és kínozta. Mikor aztán kettesben maradtak, és Szára szemrehányásokkal halmozta el, rendszerint megfenyegette, hogy rá se néz többet. Szárának szemlátomást életszükséglete volt, hogy egy szeretett lényt szolgáljon, hogy alávesse magát minden kívánságának, még akkor is, ha ezért az örökös féltékenység kínjával fizet. Halíma viszont úgy örült az életnek, az ifjúságnak, a napnak, mint a madár vagy pillangó. Természetesnek találta, hogy az érdeklődés és figyelem középpontjába került, hogy egész környezete körülötte forog. Szabad idejében az egyre bujábban virágzó kertekben futkározott, beszívta a pompás kelyhüket sorra nyitogató számtalan virág illatát, csokrokat állított össze, hogy feldíszítse velük a termeket, Ahrimannal és a Szuzana névre hallgató gazellával kergetőzött. Már széltében-hosszában bejárta új otthonát, minden zegét-zugát felkutatta, és saját szemével is meggyőződött róla, hogy kertjeiket körös-körül víz határolja. Azt is látta, hogy a víz túlsó partján újabb kertek és ligetek terülnek el a végtelenségig. Csakugyan! Mintha a valódi paradicsom kellős közepén élt volna. Nemsokára a sziklákhoz is elmerészkedett, a napozó gyíkok és a sárga Peri kígyó tanyájához. Bár igyekezett meggyőzni magát, hogy Mirjam igazat mondott az állatokról, tisztes távolságra megállt, és hangosan ismételgette: – Milyen szép állat a gyík. Tényleg! – Még füttyentett is, mint Mirjam, hogy a sárga Peri kígyót kicsalogassa lyukából. De még mielőtt Peri kidugta volna csúcsos fejét, hanyatt-homlok elrohant, és csak akkor mert visszanézni, amikor emberek közelébe került.

Egyszer épp itt, a szikláknál, rábukkant Adira és Musztafára. A négerek rá akartak ijeszteni, és lábujjhegyen közeledtek hozzá. Csakhogy Halíma olyan volt, mint a lesben álló egér. Hallotta a neszezést, hátrafordult, és amikor látta, hogy a négerek megpróbálják lopva bekeríteni, futásnak eredt. A hátrébb álló Adi odakiáltott Musztafának: – Fogd el! Fogd el! És csakugyan, Musztafa néhány ugrással utolérte Halímát. Erős karjába kapta, és odavitte Alihoz. Halíma dulakodott, ütött és harapott, kiabálva követelte, hogy eresszék el. A heréltek nevetve mulattak rajta. – Adjuk oda a gyíkoknak! – mondta Musztafa. Halíma akkorát sikított, hogy a négerek csakugyan megijedtek. – Nem, inkább labdázzunk vele – javasolta Adi. Néhány lépést hátrált, kitárta karját, és felszólította Musztafát: – Dobd ide nekem! – Kulcsold össze a kezed a térded alatt! – utasította Halímát Musztafa. – Úgy! Kapaszkodj meg jól a csuklódban. Halímának már tetszett a kaland. Engedelmeskedett Musztafának, és a következő pillanatban, mint az igazi labda, már Adi karjába röpült. Most is visított, mint akit elevenen nyúznak, de már inkább azért, mert borzongva élvezte a játékot és a saját, süvöltő hangját. A szokatlan visongás odacsalogatta Ahrimant. Megállt Adi lábánál, és szemével, egész fejével követte a kézről kézre röpülő eleven labdát. Szemlátomást tetszett neki a játék, mert elégedetten morgott. – Észrevetted, milyen puha lett a madárkánk, hogy kigömbölyödött? – kérdezte Aditól Musztafa. Adi kacagva szavalta: – Aranyágam, tündér virágom, sokra hivatott tanítványom, tanításim jó sáfára lettél, kiteljesedtél, kikerekedtél. Halíma már többször megtette a légiutat oda és vissza, amikor a túlsó partról váratlanul felbőszült hang dördült rájuk. – Apama! – rezzent össze Musztafa, és gyorsan talpra állította Halímát. A lány futásnak eredt az ösvényen, és eltűnt a bokrokban. – Ó, ti undorító, kéjsóvár állatok! – üvöltötte Apama a túlsó partról. – Beárullak benneteket Szejdunának, és ő majd másodszor is kiheréltet mind a kettőtöket! A legszebb virágszálamat, a gyöngéd rózsabimbómat tiportátok! Az eunuchok tele torokból hahotáztak. – Te büdös kappan! – őrjöngött Apama. – Friss húsra fájt a fogad, te miskárolt barom! Allahnak hála, hogy idejében megfosztottak a férfiasságodtól, te törött szarvú fekete sátán! Mekkora szerencse, hogy ha akarnál is, semmire se vagy képes! Adi vigyorogva válaszolt neki: – Mit ordibálsz itt nekivadulva, te ordenáré, vén, rusnya kurva? Miszlikbe aprítunk, megállj csak, elevenen megnyúzunk, várj csak, te bandzsa, ocsmány, bajszerző boszorkány. Kinevetünk, lásd, ocsmonda, ronda, vénséges vén boszorka, azt szeretnénk, ha egyszerre hágna hét próféta, de közben holtod napjáig boldog lennél, ha legalább egy

rühös eb volna, amelyik egyszer rád ugorna, és istenesen megkanolna. A tehetetlen dühtől Apama szinte eszét vesztette. A part pereméig futott, mintha át akarna gázolni a vízen. Adi előkapta a bokor alá eldugott evezőjét, az árokhoz ugrott, és ügyes mozdulattal akkorát csapott a vízre, hogy jócskán lefröcskölte Apamát. Az öregasszony felsikított, a heréltek dőltek a nevetéstől. Adi a bokorba dobta az evezőt, és Musztafával együtt elrohant. Apama az öklét rázta utánuk, és esküdözött, hogy megöli őket. De Apama ezúttal csak Halímán töltötte ki mérgét. Még aznap alattomos feslett lánynak nevezte a társnői előtt, és minden e világi meg túlvilági büntetéssel megfenyegette. Halímának rossz volt a lelkiismerete, mert engedékeny volt Szárával, sőt romlottnak érezte magát, hiszen mostanában közvetlenül azután, hogy a néger lánnyal csókolózott, már képes volt ártatlanul Mirjam szemébe nézni. Ezért Apama szemrehányása csakugyan szíven ütötte. Lesütötte a szemét, és feje búbjáig elvörösödött. Hanem amikor Apama elment, Mirjam megvigasztalta. Azt mondta neki, ne vegye túlságosan a szívére Apama szidását, hiszen mindenki tudja az öregasszonyról, hogy gonosz, és hogy gyűlöli az eunuchokat. Abban sem kételkedik senki, hogy Halíma kalandja a heréltekkel ártatlan játék volt. Halíma úgy érezte, nem szolgált rá ennyi bizalomra. Mirjam jósága annyira megrendítette, hogy elbújt egy sarokba, és zokogva kárhoztatta magát. Fogadkozott, hogy megjavul, hogy nem enged többet Szárának. Csakhogy nehéz lemondani a rossz szokásról, és minden a régiben maradt. A napok hosszabbodtak, az esték pedig tele voltak rejtelmes élettel. A kertekben kabócák cirpeltek, az árkokban hangoskodtak a békák. Denevérek röppentek el a kivilágított ablakok előtt, hangtalanul el-elkapták a táncoló rovarokat. Az ilyen estéken a lányok legszívesebben Fátima történeteit és meséit hallgatták. Egyáltalán, Fátima csodálatos nő volt. Ezerféle szebbnél szebb dologhoz értett, és bármit kértek tőle, sohasem jött zavarba. Ha száz találós kérdést tett fel, és a lányok mindegyiket megfejtették, menten újabbakat talált ki. Ismerte az összes népdalt, amit Arábia legdélibb csücskétől Szírián és Egyiptomon át Turkesztán északi határáig énekeltek. De mást is tudott. A heréltek egy hosszúkás üvegházat építettek a ligetben, és Fátima az árokparton növő eperfák letépett levelein selyemhernyót tenyésztett az épületben. Azt mondta, annyi selymet sző a gubókból, amennyire a lányoknak szükségük lesz. A lányok azt élvezték a legjobban, ha az Ezeregyéjszakából vagy Firdauszi művéből, a Királyok könyvé-ből mesélt nekik történeteket. Találékonyság dolgában Fátima semmiben se maradt el Seherezáde mögött. Ha az idő vasfoga kicsorbította emlékezetét, saját fantáziájával pótolta a hiányt, sőt sok történetet elejétől a végéig ő talált ki. Farhád szobrász és Sírín királyné története indította meg legjobban a lányokat. Miközben hallgatták, önkéntelenül Mirjamra gondoltak; ezt a történetet kérték legsűrűbben Fátimától. Mélyen megrázta mindannyiukat, Halímát mindig könnyekre fakasztotta. Akárcsak Mirjam, Sírín is keresztény volt. Amikor a gyepen vagy a kertben sétált, rendkívüli szépsége arra késztette a virágokat, hogy szégyenükben és irigységükben lehajtsák fejüket. Sírín Irán leghatalmasabb királyának, Huszrau Parvéznak

lett a felesége. A nép fellázadt, amikor hallotta, hogy hitetlen asszony a királynéjuk. De a király annyira szerette Sírínt, hogy letörte a lázadást. Huszrau Parvéz nemcsak erős uralkodó, hanem bölcs férfi is volt. Tudta, milyen múlékony a földi szépség. Hogy örök időkre megőrizze hitvese kedves arcát és csodaszép testét, meghívta udvarába az akkori idők leghíresebb szobrászát, Farhádot, hogy faragja ki Sírín márványszobrát. A fiatal művész, ahogy nap mint nap a világszép királynét nézte, halálosan beleszeretett. Akárhol volt, akármit csinált, napközben is, álmában is mindig Sírín földöntúlian szép arcát látta. Végül nem tudta tovább rejtegetni érzelmeit. A szobor és az eleven királyné egyre jobban hasonlított egymásra. Farhád munkája, pillantása, hangszíne – mind a szívében dúló viharról tanúskodott. Ezt egy napon a király is észrevette. A féltékenységtől őrjöngve kardot rántott, de Sírín a két férfi közé állt, és testével megvédte Farhádot. Huszrau Parvéz azzal hálálta meg a szobrot, hogy megkímélte Farhád életét, de száműzte őt az elhagyatott Biszutún-hegységbe. Ott a vágytól és a boldogtalan szerelemtől sorvadó szobrász megőrült. Vad fájdalmában vésőt, kalapácsot ragadott, és a sziklás hegyhátba faragni kezdte Sírín roppant szobrát. Ma is látni, ahogy a királyné, mintha csak élne, kilép a fürdőből. Előtte Sebdisz, a király csikója áll, fiatalsága teljes erejében. Akkor a király futárt küldött a Biszutún-hegységbe azzal az álhírrel, hogy Sírín királynő meghalt. Farhád nem akart tovább élni. Elviselhetetlen fájdalmában egy balta élére vetette magát, és az kettéhasította mellkasát. Farhád testének súlyától a balta nyele a földbe fúródott. És láss csodát! A szobrász szíve vérében ázó baltanyél kizöldült, virágot nyitott, és gyümölcsöt termett. Ez a gyümölcs a gránátalma, emlékeztető Farhád halálára, mert éppolyan hasadás van rajta, mint a szobrász mellkasán volt, és vérzik, ha az ember megsebzi vagy kettévágja. Ezért még ma is Farhád almájának nevezik. A lányok könnyes szemmel hallgatták a történetet. Csak Mirjam bámulta látszólag egykedvűen a mennyezetet. De furcsán száraz szeme mintha a végtelen messzeségbe meredt volna. Később, éjjel a Mirjammal egy szobában alvó Száfija és Dzsada hallotta, ahogy nyugtalanul hánykolódik az ágyában. Közkedvelt volt az agg iráni hős, Rusztem története is, aki egy párbajban tudtán kívül a saját fiát, Szohrábot ölte meg; aztán az Ali babáról és a negyven rablóról, az Aladin csodalámpájáról szóló mesék meg a Koránból való elbeszélések, melyeket Fátima úgy alakított, ahogy a kedve hozta. Amikor arról mesélt, milyen forrón szerette Putifár felesége, Szulejka, Juszufot, a lányok önkéntelenül Szulejkára mosolyogtak. Fátima elmondásában Putifárné már nem egy buja bűnös asszony volt, hanem gyöngéd szerető, akire az ifjú Juszuf nem mert ránézni. Fátima történeteiben lassacskán mindegyik lány megtalálta a példaképét, akivel titkon összehasonlította magát, de az is előfordult, hogy a többiek azonosították őt vele. Időről időre a lányok ünnepi lakomát rendeztek; ilyenkor pompás ételek és italok kerültek az asztalra. A lakoma napján Apama a szokottnál is mérgesebb volt, Mirjam pedig halkan kacarászott. A lányok sugdolózva nyugtázták, hogy Mirjam engedélyt kért Szejdunától az ünnepre, mert örömet akart szerezni nekik. Apama pedig azért füstölgött, mert az ételről-italról neki kellett gondoskodnia. Ilyenkor a heréltek halat fogtak, Moád és Musztafa pedig korán reggel íjjal és sólyommal madarászni indult. Csónakkal mentek végig egy hosszú csatornán, addig a

partrészig, ahol az Elburz faláig terjedő vadon kezdődött. Itt igazi vadászparadicsom várta őket. Egyszer Halíma megkérte Mirjamot, engedje el a vadászokkal az erdőbe. De Mirjam úgy vélte, veszélyes út volna ez egy lánynak. Csatlakozzon Halíma inkább Adihoz, aki az állatok szigetére készül szárnyasért és tojásért. Adi csónakba ültette Halímát, és követte a vadászokat. De valahol félúton letért egy oldalágba, és a nyugodt vízen lassú csapásokkal közeledett a szelídített vadaknak és háziállatoknak otthont adó szigethez. Pazar reggel volt. A nap még nem érte el a völgyet, de sugarai bearanyozták a hegyoldalakat és a hósipkás csúcsokat. Száz és száz madár csicsergett és énekelt. Mások fürödtek, felröppentek, lebuktak a vízbe halat fogni. A part közelében magas nád nőtt, nőszirom és fehér tavirózsa virított. Ezüstös gém állt hasig a vízben, hosszú csőrével a csatorna fenekét döfködte. Amikor észrevette a himbálódzó csónakot, kevélyen fölegyenesedett. Felborzolta bóbitáját, és méltóságteljesen emelgetve lábát kiment a partra. Halíma lelkendezve nézett utána. – Nem fél tőlünk – állapította meg. – Csak bosszús, hogy megzavartuk a reggelijét. – Igen, itt minden jószág olyan, mint a háziállat – bólintott Adi. – Senki se bántja őket. A csónak egy vonalba ért a gémmel. De a madár már ügyet se vetett a látogatókra. Békésen tollászkodott. Itt is, ott is egy rovar után vetődő hal hasa villant meg. Felriasztott szitakötők cikáztak a víz fölött. Elevensége ellenére a látvány ünnepélyes volt. – Milyen szép itt! – kiáltott fel Halíma. – Igen, szép – mondta tompán Adi –, de sokkal szebb volna szabadon. – Azt mondod, szabadon? – csodálkozott Halíma. – Itt talán nem vagyunk szabadok? – Nő vagy, nem értheted. Csak annyit mondok neked: boldogabb egy kiéhezett sakál a sivatagban, mint egy jóllakott oroszlán a ketrecben. Halíma a fejét ingatta. Semmit sem értett. – Mi talán ketrecben vagyunk? – kérdezte. – Ezt csak úgy mondtam – nevetett Adi. – Most ne beszéljünk erről. Megérkeztünk. A csónak a partnak ütközött. Kiszálltak. A füzek és nyárfák sűrűjében rejtett ösvény kanyargott. Egy sziklás domboldalra értek ki. Számtalan fűféle és ritkán látott virág nőtt rajta. Aztán nagy füves rét következett, a túlsó végét kis liget határolta. A fák közül kotkodácsolás, sivalkodás, bősz morgás hallatszott. Halíma ijedten Adi kezébe kapaszkodott. A liget szélén nagy ketreceket látott, bennük röpködő madarakat, futkosó állatokat. Amikor közelebb értek, néhány madár riadtan a hálónak csapódott, két veszettül prüszkölő vad gepárd pedig egyenest feléjük rohant. Halíma remegett. Adi közben letette a magával hozott nagy kosarat, és etetni kezdte a ketrecek lakóit. A mohón faló állatok gyorsan megnyugodtak. – Máskor ez Moád és Musztafa dolga – mondta Adi. – De ma vadászni mentek, így rám hárult a feladat. A fák közé rejtve hosszú, alacsony tyúkól állt. Adi négykézláb mászott bele, és egy szakajtóba összeszedte a tojást. – Most pedig eredj innen – mondta zavart mosollyal Halímának. – Olyasmit fogok

csinálni, amit nem kell látnod. – Halíma a távolabbi ketrecekhez szaladt. Adi kitekerte néhány csirke, réce és liba nyakát. A szárnyasok kétségbeesett rikácsolásától Halímának összeszorult a szíve. Iszonyodva befogta a fülét. Amikor Adi visszajött hozzá, a kosárban fekvő döglött szárnyasokat kendő takarta. Adi most megmutatta neki a többi állatot. – Ha ez a két gepárd szabadon mozogna, mint Ahriman, széttépne engem, igaz? – kérdezte Halíma. – Talán széttépne, de az is lehet, hogy elszaladna. A gepárd fél az embertől. – És miért tartjátok őket ketrecben? – Szejduna a kölykök miatt fogatta be őket. Hím és nőstény; Szejduna azt akarja, hogy neveljünk fel neki néhány vadászállatot. Sok barátja van, hercegek is akadnak köztük, nekik fogja ajándékozni a gepárdokat. – Igaz az, hogy a gepárdkölykök olyanok, mint a cicák? – Igaz, csak még kedvesebbek és mulatságosabbak. – De szeretnék egyet! – Ha jó leszel, megkapod tőlem, amíg még kölyök. – Ó, gondolod, hogy Szejduna megengedi? Adi elmosolyodott. – Befolyásos barátnőid vannak. Halíma elpirult. Tudta, hogy Adi Mirjamra céloz. – Miért gyűlöl téged Apama? – kérdezte. – Apama az egész világot gyűlöli. Csak Szejdunától fél. Engem pedig különösen utál, mert egyszer... de minek is beszéljek róla. – Beszélj, Adi, beszélj! – Ostoba történet. Csak arra kérlek, senkinek se áruld el, amiről itt beszélgetünk. Az úgy volt, hogy amikor Apama megérkezett ide, a kertekbe, örökké arra célozgatott, hogy évekkel korábban milyen szoros kapcsolatban volt Szejdunával, hogy Kabulban Szejduna szíve őérte dobogott. El akarta hitetni velünk, hogy Szejduna most, hogy hatalom van a kezében, bizonyos okból meghívta őt az erődbe. Kevélyen járt-kelt, tetőtől talpig selyemben, szépítkezett és festette magát, rejtélyesen mosolygott, és mindenkit szidott. Még engem is, holott én még Egyiptomból ismerem Szejdunát: egyszer a testemmel védtem meg egyik ellenségétől. – Aztán véletlenül megláttam Apamát, ahogy éppen nagyon is emberi dolgát végzi. Nevetséges volt, és a szokottnál is undorítóbb. Kirobbant belőlem a nevetés, és azóta, látod, mindennap átkokat zúdít szegény fejemre. Arra gyanakszik, hogy elárultam szégyenét a többieknek, s ezért akkor volna a legboldogabb, ha mindannyian feldobnánk a talpunkat. És ha nem félne Szejdunától, már rég eltett volna bennünket láb alól. – Csakugyan ennyire gonosz? – Gonosz, mert sokat szenved mérhetetlen hiúságától. Nem akar öreg lenni, pedig tudja, hogy az. A fák közé mentek, egy majomketrechez. Halíma sikongott a gyönyörűségtől, ahogy a rácson kergetőző, ágon hintázó, tornászó és civakodó állatokat figyelte. – Medvénk is volt – mondta Ali. – De rengeteget zabált, ezért Szejduna megölette.

Szigetünkön van marhánk, tevénk, négy lovunk és néhány szamarunk. Csak nálunk élnek macskák és kutyák. De a szigetünkre rajtunk kívül senki se teheti be a lábát. Ezt Apama erőszakolta ki Szejdunából. – Lejön néha Szejduna a kertekbe? – Ezt nem szabad elárulnom neked, kedves gyermekem. – Ha legalább azt tudnám, hogy néz ki. – Nehéz megmondani. Szakállas, nagy hatalmú úr. – Szép? – Ezen még nem gondolkoztam, madaram – nevetett Adi. – Csúnyának biztosan nem csúnya. Talán inkább félelmetes. – Magas? – Nem mondhatnám. Egy fejjel alacsonyabb nálam. – Akkor biztosan nagyon erős. – Nem hiszem. Egy kézzel a padlóra vihetném. – Akkor miért félelmetes? Sok katonája van? – Nem túl sok. De Egyiptomban is félelmet keltett, ahol idegen volt és teljesen magányos. A kalifa annyira tartott tőle, hogy éjszaka megkötöztette, egy hajóra vitette, és elszállíttatta az országból. Ellenségei akár meg is ölhették volna, de nem merték megtenni. – Furcsa, furcsa – töprengett hangosan Halíma. – A szultán barátja Szejdunának? – Nem. A legádázabb ellensége. – Jaj, ha megtámadna bennünket! Mi lenne velünk? – Ne félj. Véres fejjel kotródna haza, ha a feje még egyáltalán a nyakán volna. – Sok felesége van Szejdunának? – Ne kérdezősködj annyit. Van egy fia, azt tudom, és talán két olyan kis majmocskája, amilyen te vagy. Halímának megnyúlt az orra. – Vajon mi volna rólam a véleménye? – kérdezte inkább magától. Adi nevetett. – Van elég más gondja, különösen mostanában. – Biztosan csupa selyem és bársony a ruhája. – Mikor hogy. Láttam őt már gyapjúkaftánban is. – Talán azért vette fel, hogy rejtve maradjon az emberek előtt... Szejduna király? – Több, mint király. Próféta. – Mint Mohamed? Azt hallottam, hogy Mohamed nagyon szép volt, és sok feleséget tartott. Egészen fiatalokat is. Adi jókedvűen hahotázott. – Ó te... te kotnyeles csitri! Mi minden jár a fejedben! – A nők félnek Szejdunától? – Legjobban a nők félnek tőle. Apama például olyan szelíd előtte, mint a galamb. – Miért, mit csinál a nőkkel? – Semmit! Épp ez az érdekes, hogy ennek ellenére félnek tőle. – Akkor biztosan nagyon indulatos és akaratos.

– Még csak az sem. Sőt szeret nevetni és viccelődni. Mégis, ha rád néz, porszemnek érzed magad. – Olyan ijesztő a szeme? – Nem, nem tudom. Ne kérdezősködj már annyit. Hogy mitől van az, hogy mindenki fél tőle, magam se tudom. De ha netán egyszer találkozol vele, olyan benyomásod lesz, hogy minden gondolatodat ismeri, még azokat is, amiket mindenki előtt rejtegetsz. Úgy fogod érezni, a vesédbe lát, és semmi értelme jobbnak mutatkozni, alakoskodni előtte. Elhiszed róla, hogy mindent lát és mindent tud. Halíma elborzadt, arcába tódult a vér. – Nagyon félnék tőle, ha összetalálkoznánk! Igazad van, az ilyen emberek a legfélelmetesebbek. – Na, mégiscsak megmagyaráztam neked! Most fogjuk a kosarat, és menjünk haza. Te pedig, szép gazellám, csukd rá a kagylót gyöngyszemedre, és mindarról, amiről beszélgettünk, hallgass mint a sír. – Hallgatni fogok, Adi – biztosította a négert Halíma, és futva követte a csónakhoz. Este a lányok a nagy, medencés teremben gyűltek össze. A helyiség ünnepi díszben pompázott, a csillárokon kétszer annyi gyertya égett, a sarkokban, alacsony állványokon olajmécsesek világítottak, lángjuk különféle színben pislákolt. Lombkoszorúk és virágok borítottak mindent. Az ételt és italt Apama három kisegítője tálalta fel a lányoknak. Bronztálakon sorra felszolgálták a sült szárnyast, citromos halat, gyümölcsöt és süteményt. Nagy agyagkorsóból bort töltöttek a poharakba, s a lányok szorgalmasan iszogattak. A kezdeti suttogást hamarosan hangos kacagás és általános zsivaj váltotta fel. Apama egy ideig visszafogott indulattal figyelte a lányokat, de nemsokára nagy dérrel-dúrral elviharzott. – Te felelsz azért, hogy minden rendben menjen – förmedt rá kifelé menet Mirjamra. – Ne aggódj, Apama – mondta Mirjam mosolyogva. Hallotta, hogy Apama még a folyosón is dörmög: – Szégyen, gyalázat! Most Asszad és Adi is bejött a terembe, és nem sokkal utánuk megjelent Moád és Musztafa. Ők is ettek, borozgattak, mindenki pompásan szórakozott. – Kezdjük el az előadást – javasolta Fátima. Mindenki helyeselt. A műsor szavalással indult. Volt, aki a Koránból idézett részletet, mások Anszári és egyéb költők verseit adták elő. Fátima a saját verseit mondta. És kisvártatva már rímpárbajt vívott Zajnabbal. Azok az eunuchok, akik most élvezték először a lányok leleményességét, sírtak a nevetéstől. Adi nagyon megdicsérte tanítványait. Arca ragyogott a büszkeségtől és örömtől. A szavalás után tánc következett. Fátima és néhány társnője elővette hangszerét, Mirjam, Halíma és Szulejka táncolt. Amikor befejezték közös számukat, Szulejka egyedül folytatta. Eleinte lassan mozgott, a cintányér ütemére, aztán mind gyorsabban vonaglott a teste. Végül a medence peremére ugrott, és olyan gyorsan megpördült a tengelye körül, hogy az ijedtségtől mindenkinek elállt a lélegzete, majd mint a pihe a párnájára libbent.

Elragadtatott nézői ujjongva kiáltoztak. Halíma odaszaladt hozzá, és viharosan megölelte. A heréltek töltöttek a poharakba, és a bort Szulejka egészségére itták. Addigra már jócskán fejükbe szállt az ital. A lányok énekelni kezdtek, ölelgették, csókolgatták egymást. Bolondoztak, tréfásan civódtak és csipkelődtek. Halíma mindenkin túltett a mókázásban. Már az első pohár után kellemesen megszédült. Úgy érezte, könnyű mint a pille, és láthatatlan szárnyak lebegtetik. Szulejka tánca után megszólalt benne a hiúság; követelőzve felszólította a muzsikáló lányokat, játsszanak neki is. Szulejka mozdulatait utánozva pörgött, forgott, vonaglott. A többiek nevettek rajta, de ez csak szította duhaj kedvét. A végén ő is a medence peremére ugrott. Társnői sikoltoztak, Mirjam odaszaladt, hogy elkapja, de elkésett. Halíma elvesztette egyensúlyát, és a vízbe pottyant. A következő pillanatban mindenki a medencénél tolongott. Adi már nyújtotta erős karját, megfogta Halíma kezét, és kihúzta a lányt a medencéből. Halíma kiköpte a szájába tódult vizet, rémülten Mirjamra pillantott, aztán egyszerre sírt és nevetett. Mirjam átkarolta a vállát, és a hálószobába vitte. Ott szárazra dörgölte és átöltöztette. Amikor visszajöttek, Halíma egy ideig szelíd és csendes volt. De néhány pohár bor után visszatért bátorsága. Az ajtóhoz ment, és rávert a cintányérra, ezzel jelezve, hogy csendet kér. – Barátaim, szép húgaim – kezdte, Adi versbeszédét utánozva –, ez itt Halíma, a botor, neki megártott a jó bor. A lányokból és a heréltekből kitört a nevetés. – Ne erőlködj tovább, Halíma – mondta Mirjam –, úgyse fog menni. – Én csak bocsánatot akartam kérni mindenkitől – mondta megbántódva Halíma. Mirjam felállt, odament Halímához, és kézen fogva húzta a lányt fekhelyére. Halíma annyira elérzékenyült, hogy kicsordultak a könnyei. Megfogta Mirjam kezét, és végigcsókolta ujjait. Szárának egész este nem sikerült megfelelőn érvényesülnie. Megszokta, hogy a késői órákban Halíma csak az övé, és most féltékenyen figyelte minden mozdulatát. Halíma egész idő alatt nem törődött vele. Most, ahogy Mirjam mellett feküdt, és társnője ujjait csókolgatta, önkéntelenül Szárára nézett, és elkapta kétségbeesett, féltékeny pillantását. Öntelten rámosolygott, és dacosan belecsókolt Mirjam hajába, nyakába. Aztán hozzá simult, átölelte, és szenvedélyesen szájon csókolta. Szára pokoli kínokat élt át. Egymás után ürítette a poharakat. Végül nem bírta tovább, hangosan felzokogott, és az ajtóhoz szaladt. Halíma elszakadt Mirjamtól, és Szára után futott. Rossz volt a lelkiismerete, szerette volna megvigasztalni a lányt. Mirjamnak egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy mindent értsen. Arcából kifutott a vér. Felállt. – Szára! Halíma! Ide! – kiáltotta kemény hangon. A két lány ijedten, lesütött szemmel engedelmeskedett. – Mit jelentsen ez? – kérdezte Mirjam szigorúan. Halíma a padlóra rogyott, átölelte Mirjam lábát, és hangosan felsírt. – Szóval úgy – mondta tompán Mirjam. – Nem, nem, én nem vagyok hibás – kiabálta Halíma. – Szára vitt bele.

Mirjam eltolta magától Halímát. Odament Szárához, és erősen arcul ütötte. Szára hangtalanul a földre ült. Mirjam hátat fordított nekik. Amikor meglátta maga körül a félig rémült, félig nevetős arcokat, elmosolyodott. – Szára! – kiáltotta. – Szedd össze a holmidat, és azonnal költözz át a folyosó végére, az ablaktalan kamrába. Amíg nem javulsz meg, ott fogsz aludni. Állj fel és indulj! És ma éjjel ne kerülj többet a szemem elé! Halíma már keservesen megbánta, hogy ilyen csúnyán elárulta Szárát. Szára felállt, sebzett pillantást vetett Halímára, és csendesen kiment a teremből. Halíma térden csúszva Mirjamhoz araszolt, könyörgően felemelte karját, ráfüggesztette kisírt szemét. – Te pedig, kis bűnös – mondta neki Mirjam –, mától fogva az én hálószobámban alszol, hogy mindig a szemem előtt légy. Meglátjuk, egyáltalán jóvátehetünk-e még valamit. Száfija és Dzsada majd áthurcolkodnak Zajnabhoz. Halímának úgy rémlett, hogy a pokolban, amelybe az imént zuhant, hirtelen felragyogott az ég. De még nem merte elhinni. Összeszedte bátorságát, és a társnőire nézett. Látta, hogy mosolyognak. És könnyek közt ő is elmosolyodott. Az eunuchok észrevétlenül eltűntek a teremből. – Ideje lefeküdni – mondta Mirjam. A lányok kissé leverten széledtek szét. Halíma tétován toporgott az ajtónál. – Miért nem mozdulsz? – szólt rá ridegen Mirjam. – Eredj a holmidért, és gyere a szobámba! Most már Halíma mindent elhitt. Igen, kitaszított, elkárhozott bűnös volt. Mirjam jóindulatát is elveszítette. De mindezért a legszebb ajándék hullott az ölébe. Eztán Mirjam szobájában alszik, egy levegőt szív vele, szakadatlanul élvezi közelségét. És közvetlen kapcsolatban lesz magával a titokkal! Szinte észre se vette mosolygó társnőit. Arról sugdolóztak, milyen aranyos, édes lány Halíma, és csókot dobáltak neki. Morcos pillantást vetett rájuk, és elment a dolgaiért eddigi hálószobájába. Zajnab, Dzsada és Száfija segített neki. Halíma rettenetesen szégyellte magát. A padlót bámulta, levert volt. Mirjam hálószobájában a lányok segítettek megágyazni, utána Halíma gyorsan levetkőzött, a takaró alá bújt, és úgy tett, mint aki alszik. De minden neszre felfigyelt. Végre bejött Mirjam. Halíma hallotta, ahogy vetkőzik, ahogy megoldja saruját. Aztán egy pillanatra megállt a szívverése, mert nesztelen léptek közeledtek ágyához. Érezte, hogy Mirjam nézi, de nem merte kinyitni szemét. És akkor – ó, mennyei boldogság! – röpke csók érintette homlokát. Leküzdötte teste remegését, és kisvártatva csakugyan elaludt. Csodaszép napok következtek. Halímát nem bántotta a lelkiismerete, mint korábban. Mióta bűne kiderült, és a büntetést is megkapta érte, könnyű és vidám volt a szíve. Igaz, a társnői előtt még mindig kissé kínosan érezte magát. Kétértelműen mosolyogtak rá, tréfásan riogatták, hogy elcsábítják. Ilyenkor ökölbe szorította apró kezét, megfenyegette őket, csúnyán nézett rájuk, még hetykébben fintorgott, és egyáltalán nem bánta, hogy „kis bűnösként” megint a figyelem középpontjába került.

Szára kerülte, és Halímának is kínos volt találkoznia vele. Többször is észrevette, hogy Szárának kisírt a szeme. Étkezés közben a lány fájdalmasan szemrehányó pillantásokat vetett rá. Egyszer aztán Halíma összeszedte bátorságát, odament Szárához, és azt mondta neki: – Nézd, Szára, én nem akartalak elárulni. Tényleg nem. Valahogy kicsúszott a számon. Szárának könnybe lábadt a szeme, ajka remegett, mondani akart valamit, de képtelen volt rá. Eltakarta az arcát és elfutott. De Halíma mindezt apróságnak érezte ahhoz a nagy szerencséhez képest, hogy szabad volt Mirjammal közös szobában aludnia. Mindenestül Mirjam szolgálatába szegődött. Kicsit bántotta, hogy Dzsadának és Száfijának miatta kellett elhagynia Mirjam szobáját. A lányok ikrek voltak, úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás. A legszelídebbek, legjámborabbak voltak a társaságban, és ha külön-külön találkozott velük, Halíma sokáig nem tudta eldönteni, Dzsadát vagy Száfiját látja-e. Az ikrek egyetlen csintalankodása az volt, hogy becsapták Halímát, ki-ki a másiknak mondta magát. Ilyenkor dőltek a nevetéstől. Amikor el kellett hagyniuk Mirjam szobáját, egy ideig letörtnek látszottak. Aztán összebarátkoztak Zajnabbal, és ettől kezdve elválaszthatatlan hármast alkottak. Amikor Halíma még Zajnabbal és Szárával aludt, félt az éjszakától. Most alig győzte kivárni. Már második este Mirjam azt mondta neki: – Ne kérdezz tőlem semmit, és senkinek se beszélj arról, ami itt történik. Engem azzal bíztak meg, hogy mindnyájatokra felügyeljek. A rejtélyes beszéd sok fejtörést okozott Halímának. De egyelőre csak csendesen figyelt. Esténként Mirjam feküdt le utolsónak. Halíma addigra mindent szépen előkészített neki, aztán levetkőzött, lefeküdt, és alvást tettetett. Csukott szemhéja alól figyelte, ahogy Mirjam bejön a szobába, szórakozottan levetkőzik, és eloltja a gyertyákat. Aztán még észlelte, hogy odajön hozzá, és gyöngéden megcsókolja. Utána örömittasan elaludt. Egyik éjjel azzal az érzéssel riadt fel álmából, hogy valami nincs rendben. Megijedt, és kiáltani akart Mirjamnak, de amikor az ágyára nézett, látta, hogy az üres. Rejtélyes borzongás futott végig rajta. Vajon hol van? Talán a társnőit ellenőrzi? Nem, szólalt meg benne határozottan egy hang, Szejdunánál van. Szejdunánál? Titkoktól hemzsegő szakadék nyílt meg a lelkében. Rádöbbent tehetetlenségére. Összekuporodott és visszafojtotta lélegzetét. Hallgatózott. Csakhogy Mirjamnak se híre, se hamva. Az álom teljesen kiment Halíma szeméből. Gondolkozott, vacogott a félelemtől, és kéjes kíváncsiság gyötörte, hiszen úgy érezte, végre mégiscsak rájön a titok nyitjára. A csillagok megfakultak, megszólalt az első madár. És akkor libbent az ajtót takaró függöny. Mirjam nesztelenül jött be, cobolyprémmel szegélyezett köpenyében olyan volt, mint egy szellem. Fürkészve Halímára nézett, aztán fáradtan kigombolta köpenyét, az lecsúszott a válláról, és Mirjam ott állt az ágyánál, és nem volt rajta más, csak egy hálóing. Levette saruját, és a párnák közé süppedt. Halíma még akkor sem aludt, amikor a cintányér hangja ébresztőt jelzett. De utána rövid, mély álomba zuhant. Arra ébredt, hogy Mirjam, mint máskor, mosolyogva áll az ágyánál.

– Éjjel sokat forgolódtál – mondta Mirjam kedvesen. – Biztosan rosszat álmodtál. És Halíma akkor csakugyan nem tudta volna megmondani, vajon nem csak álom volt-e az egész. Sápadtan és elcsigázva felkelt, és egész nap nem mert senkinek a szemébe nézni. Attól az éjszakától kezdve Mirjam bizalmasabban bánt Halímával. Szabad idejében írni tanította, gyakoroltatta vele az olvasást. Mind a ketten élvezték ezeket a foglalatosságokat. Halíma minden akaraterejét mozgósította, hogy ne valljon szégyent mestere előtt, s így gyorsan haladt. Mirjam pedig nem takarékoskodott a dicsérettel. Biztatásul az ifjúságáról mesélt Halímának, gyerekkoráról az apja aleppói házában, a keresztények és a zsidók közt dúló harcokról, a végeláthatatlan tengerről és a távoli országokból érkező hajókról. A meghitt órák olyan közel hozták őket egymáshoz, mintha nővérek lennének. Egyik este, miután Mirjam bejött a szobába és levetkőzött, odaszólt Halímának: – Ne játszd meg, hogy alszol. Gyere ide. – Hogy? Menjek hozzád? Én? – kérdezte hüledezve Halíma. – Talán nem akarsz? Gyere csak. Elárulok neked valamit. Halíma reszketve bújt ki takarója alól. Lefeküdt Mirjam ágyának a peremére, mert nem akarta elárulni zaklatottságát, és valami érthetetlen félelem attól is visszatartotta, hogy megérintse jótevője testét. De Mirjam magához vonta. Halíma csak ezután mert hozzá simulni. – Elmondom neked életem nagy csapását – kezdte Mirjam. – Azt már tudod, hogy apám kereskedő volt Aleppóban. Nagyon gazdag kereskedő: értékes áruval megrakott hajói a messzi Nyugatra úsztak. Gyerekkoromban mindenem megvolt, amit szemem-szám kívánt. Pazar selyembe öltöztettek, arannyal és drágakővel ékítettek, három cseléd leste a parancsaimat. Megszoktam a parancsolgatást, a világ legtermészetesebb dolgának tartottam, hogy mindenki engedelmeskedik nekem. – Milyen boldog lehettél! – sóhajtott fel Halíma. – Ha hiszed, ha nem, nem voltam különösebben boldog – felelte Mirjam. – Még ma is így gondolom. Minden kívánságomat azonnal teljesítették. De miféle kívánságokról volt szó? Csakis olyanokról, amiket pénzzel lehetett elintézni. Az ábrándos leányszív csendes, titkos vágyait rejtegetnem kellett. Ugyanis korán meg kellett tapasztalnom, milyen véges az emberi hatalom. Tizennégy éves se voltam, amikor apámat sorozatos csapások érték. Azzal kezdődött, hogy meghalt anyám, és apám mély gyászba temetkezett. Úgy élt, mint akit már semmi sem érdekel. Első feleségétől volt három fia, s azok saját szakállukra kezdtek kereskedni. Az egyik elvesztette minden vagyonát, erre a másik kettő megpróbált segíteni rajta. Hajóhadat küldtek Afrika partjaira, és várták a bevételt. Csakhogy az a hír érkezett, hogy a hajók elsüllyedtek egy viharban. A három fiú apámhoz fordult. Apám újból társult velük, és most a frankok országába küldtek hajókat. Ott aztán lecsaptak rájuk a kalózok, s így egyik napról a másikra koldusok lettünk. A sok szerencsétlenség alig két év leforgása alatt ért bennünket. Akkor beállított apámhoz Aleppó leggazdagabb embere, a zsidó Mojszij, és azt mondta neki: „Nézd, Szimeon, neked pénz kell, nekem pedig asszony.” „Eriggy már!” nevette ki apám. „Vén

vagy, már a fiad is a lányom apja lehetne. Jobban tennéd, ha a halállal foglalkoznál.” Mojszij nem hagyta magát elkergetni – különben akkoriban már az egész város arról beszélt, hogy én vagyok a legszebb lány Aleppóban. „Annyi kölcsönt kapsz tőlem, amennyit csak akarsz”, folytatta Mojszij. „Csak add hozzám Mirjamot. Nem lesz rossz dolga nálam.” Apám viccnek vette a leánykérést. Hanem amikor féltestvéreim tudomást szereztek róla, megrohanták apámat, szívósan unszolták, egyezzen meg Mojszijjal. Apám reménytelen helyzetben volt. De jó keresztényként nem akarta zsidóhoz adni lányát. Csakhogy amilyen erőtlen és csüggedt volt a sok szerencsétlenség után, végül beleegyezett, hogy Mojszij feleségül vegyen. Tőlem senki sem kérdezett semmit. Egy nap aláírták a szerződést, és mennem kellett a zsidó házába. – Szegény, szegény Mirjam – mondta Halíma könnyezve. – Tudod, a maga módján szeretett a férjem. Ezerszer jobb lett volna, ha gyűlöl vagy levegőnek néz. De ő a féltékenységével gyötört, bezárt a termeimbe, és amikor látta, hogy hideg vagyok és undorodom tőle, a fogát csikorgatta, és azzal fenyegetett, hogy megöl. Néha az volt a benyomásom, hogy őrült, és rettenetesen féltem tőle. Mirjam elhallgatott, mint akinek erőt kell gyűjtenie, hogy folytatni tudja a történetét. Halíma érezte, hogy most titkot fog megtudni. Minden ízében remegett. Lángoló arcát Mirjam kebléhez szorította, és visszafojtotta lélegzetét. – Volt a férjemnek egy szokása – folytatta kisvártatva Mirjam –, amely mélyen sértette a szemérmemet. A tudat, hogy végül mégiscsak a felesége lettem, teljesen elvette az eszét. Lépten-nyomon rólam mesélt üzlettársainak, élénk színekkel ecsetelte erényeimet, szemérmességemet, testi tulajdonságaimat, dicsekedett, hogy övé a vidék legszebb lánya. Nyilván azt akarta, hogy irigyeljék. Ugyanis este aztán nem is egyszer elmondta nekem, hogyan sárgultak barátai az irigységtől, amikor hallották tőle, milyen kincs vagyok, mennyi gyönyört szerzek neki. Képzelheted, ilyenkor mennyire gyűlöltem, mennyire undorodtam tőle. Amikor mennem kellett hozzá, úgy éreztem, a vesztőhelyre indulok. Ő meg csak nevetett, gúnyolta a zöldfülűeket – fiatalabb ismerőseit nevezte így –, és azt mondogatta: „Hó, pénzért mindent megszerezhet az ember, kedvesem. Szegény ember, még ha jóképű is, az öreg tyúknak se kell.” Az ilyen beszéd mérhetetlenül dühített és felháborított. Ha akkor csak egyetlenegy ilyen zöldfülűt ismertem volna, bebizonyítom Mojszijnak, hogy tévhitben ringatja magát! És akkor történt valami, amit a legkevésbé vártam. Egy nap a szolgálólányom kis papírtekercset csúsztatott a kezembe. Kibontottam, és már az első soroknál megdobbant a szívem. Még ma is emlékszem a levél minden szavára. Figyelj, elmondom neked. Halíma egész teste megfeszült a figyelemtől. Mirjam folytatta: – A levél így szólt: Mohamed sejk Mirjamnak, Aleppó virágszálának, az ezüstfényű holdnak, aki felderíti az éjszakát, és beragyogja a világot! Szeretlek, végtelenül szeretlek, mióta átkozott felvigyázódat, Mojszijt hallottam, ahogy az egekig magasztalja szépségedet és erényeidet. Miként a hitetlen ember megittasul a bortól, úgy mámorosodott meg szívem tökéletességedtől, ó ezüstfényű hold! Ha tudnád, hány éjszakát töltöttem a sivatagban azzal, hogy erényeidről álmodoztam, milyen elevenen láttalak magam előtt a hajnal rózsás pírjában! Azt reméltem, a távolság elapasztja

vágyamat utánad, de csak gerjesztette! Most visszajöttem, és elhoztam neked a szívem. Tudd meg, Aleppó virágszála, hogy Mohamed sejk férfi a talpán, és nem fél a haláltól. És hogy azért van itt, a közeledben, hogy azt a levegőt szívja, amit te kilélegzel. Üdv! Eleinte azt hittem, hogy a levél csapda. Behívtam a szolgálólányt, és szigorúan felszólítottam, mondjon el mindent úgy, ahogy történt. A lány sírva mutatta meg az ezüstpénzt, amit egy sivatagi remetétől kapott a levél átadásáért. Milyen volt az a remete?, kérdeztem. Jóképű és még fiatal. Felujjongtam. És menten beleszerettem Mohamedbe. Hát persze, gondoltam, jóképűnek és fiatalnak kell lennie, különben nem mert volna levelet írni. De a következő percben már elfogott az aggodalom, hogy talán csalódna bennem, ha látna. Százszor is elolvastam a levelet. Napközben a keblembe rejtettem, éjszakára gondosan bezártam a szekrénybe. Aztán jött a következő levél, az még szebb, még szenvedélyesebb volt. Lángoltam a titkos szerelemtől. Végül Mohamed éjjeli találkára hívott, az ablakom alatti teraszra. Időközben már ennyire kiismerte a környezetemet! Ó, Halíma, hogy mondjam el neked, mit éreztem akkor! Aznap tízszer is megváltoztattam döntésemet. Elmegyek – nem megyek el, tusakodtam magamban. Végül úgy döntöttem, nem megyek el. Tartottam is magam elhatározásomhoz, míg nem ütött a jelzett óra. Akkor, mint aki titkos parancsnak engedelmeskedik, kimentem a teraszra. Gyönyörű éjszaka volt. Sötét, holdtalan, de az ég tele volt szikrázó csillaggal. Hol forróság öntött el, hol a hideg rázott. Így vártam egy ideig a teraszon. Már arra gondoltam, mi van, ha ez az egész becsapás, ha valaki csak otrombán játszik velem, hogy gúnyt űzzön az öreg Mojszijból? És akkor suttogó hangot hallottam: „Ne ijedj meg. Én vagyok az, Mohamed sejk.” Egy szürke kaftános férfi könnyedén átlendült a terasz korlátján, és még mielőtt feleszméltem, a karjába zárt. – Úgy éreztem, hogy forog velem a világ, hogy az örökkévalóságot élem át. Mohamed nem kérdezte, akarok-e vele menni. Átkarolta a derekam, és egy kötélhágcsón leereszkedett velem a kertbe. A kerítésen túl néhány lovast láttam. Ők fogtak meg, amikor átmásztunk a falon. Aztán Mohamed felemelt a nyergébe. Elvágtattunk a városból a koromsötét éjszakába. – És mindez veled történt? – sóhajtott fel Halíma. – Boldog, boldog Mirjam! – Ó, ne mondj ilyet, Halíma. Megszakad a szívem, ha visszagondolok arra, ami ezután történt. Egész éjjel nyargaltunk. Feljött a hold, és megvilágított bennünket. Mintha mesét hallgattam volna, rémült is voltam, meg boldog is. Sokáig nem mertem a férfira nézni, aki a karjában tartott. Csak lassan oldódtam fel, és végül felemeltem rá a szemem. Figyelmesen nézte az utat. Tekintete olyan volt, mint a sasé. Hanem amikor rám nézett, lágy és meleg lett, mint az őzé. Ott helyben meghaltam volna érte, olyan erővel lángolt fel bennem a szerelem. Gyönyörű férfi volt Mohamed sejk. Fekete bajusza és rövid, sűrű szakálla volt. És piros ajka. Ó, Halíma! Akkor, útközben a felesége lettem... De három nap múlva a sarkunkba voltak. A féltestvéreim, a férjem fia, és egy egész csapat felfegyverzett ember. Később megtudtam, hogy mihelyt felfedezték szökésemet, elővették az egész cselédséget. Megtalálták Mohamed leveleit, és Mojszijt, a férjemet a szégyentől és fájdalomtól szélütés érte. A rokonság, mindkét oldalról, azonnal felfegyverkezett, lóra ült, és utánunk eredt... Már jól benne jártunk a sivatagban, amikor a látóhatáron észrevettük a lovascsapatot. Mohamedet csak hét ember kísérte. Társai odakiáltottak neki, hagyjon itt, akkor gyorsabban tud menekülni. De ő csak

visszautasítóan legyintett. Lovat váltottunk. Ennek ellenére üldözőink egyre közeledtek. Akkor Mohamed megkérte barátait, fordítsák vissza lovukat, és induljanak az üldözők ellen. Engem letett a földre, és kivont karddal a hét ember élére állt. A két lovascsapat egymásnak rontott. Győzött a túlerő. Egyik féltestvérem életét vesztette, de Mohamed is elesett. Amikor ezt láttam, a fájdalomtól üvöltve futásnak eredtem. Hamar elfogtak, és odakötöztek egy nyereghez. A halott Mohamedet pedig a lovam farkára akasztották... – Iszonyú, iszonyú – jajdult fel Halíma, és kezébe temette arcát. – Amit akkor éreztem, arra nincs szó. A szívem kővé keményedett, csak egyvalaminek jutott hely benne: a bosszúnak. A rám váró megszégyenítéssel és megaláztatással se törődtem. Mire visszaértünk Aleppóba, a férjem, Mojszij, már haldoklott. Mégis, amikor meglátott, felélénkült a szeme. Úgy éreztem, maga a sátán fekszik előttem. A fia odakötözött apja halálos ágyához, és megkorbácsolt. Összeharaptam a fogam és hallgattam. Amikor Mojszij meghalt, megkönnyebbültem. Úgy éreztem, bosszúm egy része teljesült... Csak röviden mondom el, mit tettek velem ezután. Amikor úgy gondolták, már eleget kínoztak, elvittek Bászrába, és ott eladtak cselédnek. Így kerültem Nagyurunk tulajdonába. És ő megígérte, hogy bosszút áll helyettem a zsidókon és a keresztényeken. Halíma sokáig hallgatott. Mirjam nagyot nőtt a szemében, szinte félistent látott benne. Úgy érezte, barátságuk őt is felemeli. – Igaz az, hogy a keresztények és a zsidók csecsemőket esznek? – kérdezte végül. Mirjam teljesen elmerült iszonyatos emlékeiben. A kérdésre felkapta a fejét, és hangosan felnevetett: – Nincs kizárva – mondta. – Éppen elég szívtelenek. – Milyen szerencse, hogy mi igazhitűek közt élünk!... Hanem, Mirjam, te még keresztény vagy? – Nem, már nem. – Talán zsidó? – Nem, az sem. – Akkor te is igazhitű vagy, mint én! – Ahogy akarod, kedves gyermekem. – Szejduna nagyon szeret? – Megmondtam már, nem szabad kérdezősködnöd – dorgálta meg Halímát tréfásan Mirjam. – De ha már annyi mindent elárultam neked, ezt is elmondom. Lehet, hogy Szejduna szeret, az viszont biztos, hogy szüksége van rám. – Hogyhogy szüksége van rád? Ezt nem értem. – Szejduna egyedül van, nincs senkije, akivel őszintén elbeszélgethetne. – És te szereted? – Ezt te nem értheted. Szejduna nem Mohamed sejk, még kevésbé Mojszij. Szejduna nagy próféta. És én végtelenül csodálom. – Biztosan nagyon jóképű. – Ostoba csacsi! Féltékennyé akarsz tenni, hogy ilyet mondasz? – Mindennek ellenére te nagyon szerencsés vagy, Mirjam – tört ki őszintén Halímából. – Csend legyen, kis kobold! Késő van, aludnod kell. Menj vissza az ágyadba. –

Megcsókolta Halímát, és az csendesen elosont. De Halíma még nagyon sokáig nem tudott elaludni. Felidézte magában mindazt, amit Mirjamtól hallott. És olyan élénken elképzelte a nőrablást, a vágtát, Mohamed ölelését, hogy arcán érezte a férfi leheletét, a bajusza érintését. Megremegett az ismeretlen gyönyörtől, és örült, hogy sötét van és senki se látja. Hanem amikor megképzett előtte a halott Mohamed, ahogy a ló farkához kötözve horzsolódik a földön, a párnába fúrta arcát és felzokogott. És álomba sírta magát. Nem sokkal ezután Halíma látott egy jelenetet, amely furcsa döbbenettel töltötte el. Szokása szerint a kerteket járta, be-benézett a bokrok közé, amikor egy cserje mögül sugdolózást hallott. Odalopakodott. Szára és a herélt Musztafa feküdt a fűben, és olyasmit csinált, amiről Apama rendszerint az óráin beszélt. Halíma el akart futni, de valami láthatatlan erő a földhöz szögezte. Elállt a lélegzete, képtelen volt levenni szemét a párról. Mindaddig ott maradt, amíg Szára és Musztafa szedelőzködni nem kezdett. Halíma tépelődött, elmondja-e Mirjamnak, mit látott. Ha megtenné, megint nem volna titka előtte. De nem árulta-e el már egyszer Szárát? Nem, nem szabad őt többet befeketítenie! Inkább úgy tesz, mint aki semmit sem látott. Hiszen csak véletlenül fedezte fel a párt. Mikor aztán csakugyan hallgatott a dologról, jóleső megkönnyebbülést érzett. Megint nyugodtan nézhetett Szára szemébe. Úgy találta, régi adósságát rótta le a lánynak.

NEGYEDIK FEJEZET Eközben a várban Ibn Táhir élete nagy fordulatát élte át. Az érkezését követő napokon még mindent zűrzavarosnak, ködösnek látott, mintha valaki pöröllyel vágta volna fejbe. De egyre gyorsabban alkalmazkodott az új rendhez. Két hét után már nemcsak a legjobb tanítványok közé került, hanem szenvedélyes, lángoló híve is lett az iszmáilita tanoknak. Külseje nagyon megváltozott. Egykor lágy vonású, kerek arca beesett, arckifejezése merész és elszánt volt. Tíz évvel idősebbnek látszott, mint mikor az erődbe érkezett. Időközben közelebbről is megismerte társait, elöljáróit, jól eligazodott a tanrendben. Manúcsihr százados nemcsak a harci készségüket fejlesztette, ő tanította a földrajzot is. Tanítványaival kilovagolt az erődtől délnek, olyan távolságra, hogy ha arccal a vár felé fordultak, a hegyek karéja felett láthatták a Demávend csúcsát. A Demávend volt Manúcsihr előadásainak kiindulópontja. A százados annak idején a szultán hadseregében szolgált, s akkor többször is keresztül-kasul bejárta a birodalmat. Egy nagy pergamenlapra felrajzolta az összes nagyobb hegységet, fontosabb várost és piacot, a hadi és karavánutakat. A térképet mindig kiteregette a földre, a Demávendhez igazodva megjelölte az égtájakat, s így magyarázta az egyes földrajzi pontok, útkereszteződések fekvését. Előadásaiba beleszőtte emlékeit katonaéletéből, ettől órái színesebbek, tanítványai figyelmesebbek voltak. Mindegyik fiúnak meg kellett határoznia, hol, merre és milyen messze van a szülőföldje. A földrajz a legkedveltebb tantárgyak közé tartozott. Sajátos tantárgyat tanított a görög Al-Hakim. Korábban a dáíjín több nyugati udvarban is megfordult. Ismerte a bizánci, a kairói, a bagdadi udvari életet. Számos nagy hatalmú hercegnél is járt, megismert sokféle népet, sőt a szokásaikat is tanulmányozta. Tapasztalatait különleges tanba sűrítette, s így adta tovább tanítványainak. Megtanította őket, hogy köszöntik egymást a görögök, a zsidók, az örmények, az arabok, milyenek a szokásaik, mit esznek-isznak, hogyan szórakoznak, mivel keresik kenyerüket. Megmutatta nekik, hogyan kell egy herceg elé járulniuk, milyen ceremóniát követelnek meg a különféle uralkodók és udvarok, és a görög, a zsidó és az örmény nyelv alapjaiba is beavatta őket. Úgy adott elő, mintha egy görög tragédia színésze volna, megjátszotta a gőgös herceget, az alázatosan könyörgő alattvalót, hol egyenes derékkal, büszkén vonult, hol az arcára bukott, hol hajlongott az üres térnek, és félig nyájasan, félig ravaszul nevetett. Tanítványainak az volt a feladatuk, hogy utánozzák, vele együtt játsszanak, idegen nyelveken üdvözöljék egymást. A tanítást nemegyszer vidám hahotázás szakította meg, s a nevetőkhöz a tudós görög is szívesen csatlakozott. Ibrahim dáíjín a dogmatika és az arab nyelvtan mellett algebrát meg a számtan többi részét tanította, és magyarázta a Koránt. Ibn Táhir hamarosan valósággal csodálta. Úgy érezte, Ibrahim dáíjín mindent tud. Amikor a Koránról beszélt, bölcseleti fejtegetésekbe bocsátkozott, de foglalkozott más vallásokkal is, elmagyarázta tanítványainak a keresztény és a zsidó hit alapjait, és egyéb pogány felekezetek mellett a Buddha hirdette titokzatos indiai hitvallásra is kitért. Részletesen elmagyarázta, miért félrevezetők ezek a vallások, és példákkal bizonyította, mennyivel igazabb a Próféta tanítása, és annak leghívebb kifejezője, az iszmáilita tan. Fejtegetéseit világos mondatokba foglalta össze,

ezeket a tanítványok feljegyezték és kívülről megtanulták. Abu Szoraka dáíjín egy nap vaskos papírtekerccsel jött be az órára. Óvatosan kibontotta, mintha kincset őrizne benne, és kivett belőle egy kötegnyi gondosan teleírt pergamenívet. A köteget a szőnyegre tette, és ráejtette súlyos tenyerét. Azt mondta: – Ma nekifogok Nagyurunk életrajzának. Hallani fogtok szenvedéseiről, harcairól, hallatlan áldozatairól, amelyeket az iszmáilita ügyért hozott. Az előttem fekvő pergamenköteg Nagyurunk fáradhatatlan munkájának gyümölcse, minden lapját az ő gondos keze írta nektek, hogy élete történetéből tanuljátok meg, hogyan kell áldozatot hozni az igaz ügyért. Ezért mindent, amit most hallani fogtok, lelkiismeretesen jegyezzetek le és tanuljatok meg. Íme, Nagyurunk értetek való gondoskodásának gyümölcse! A tanítványok felálltak, és a dáíjín előtt szétterített pergamenlapokhoz mentek. Néma csodálattal nézték a dáíjín ujjai közt zizegő, szép betűkkel teleírt lapokat. Szulejmán kinyújtotta a kezét, mert az egyik lapot közelebbről is meg akarta nézni. De Abu Szoraka gyorsan a pergamenre tette nyitott tenyerét, mintha a megbecstelenítéstől óvná. – Elment az eszed?! – kiáltotta. – Ez egy eleven próféta kézirata. A tanítványok visszasompolyogtak a helyükre. Abu Szoraka ünnepélyes hangon belefogott vezérük életének és cselekedeteinek ismertetésébe. Először röviden körvonalazta a külső körülményeket, hogy aztán annál könnyebben rátérhessen az előtte levő ívekre feljegyzett részletekre. A tanítványok megtudták, hogy vezérük, Szejduna hatvan esztendeje született Túszban, hogy eredetileg Haszannak hívták, és hogy apja, Ali, a híres Szabáh Homairi nemzetségből származott. Haszan fiatalon megismert néhány iszmáilita tanárt és hitoktatót, és azonnal megérezte tanításuk messzemenő igazságát. Apja is titkos Ali-követő volt. Hogy elterelje magáról a gyanút, a fiatal Haszant a nisápuri szunnita rafíkhoz, Muvafik Edinhez küldte. Nisápurban Haszan megismerte a mostani nagyvezírt, Nizám al-Mulkot és Omar Hajjámot, aki asztrológus és matematikus volt. Iskolatársak voltak, és amikor végképp meggyőződtek a szunnita tan hazug mivoltáról és képviselőinek sekély lelkületéről, elhatározták, hogy egész életüket az iszmáilita ügynek szentelik. Megígérték egymásnak, hogy aki elsőként ér el sikert a közéletben, segít a másik kettőnek előbbre jutni, hogy annál hatékonyabban dolgozhassanak az igaz tanért. Csakhogy Nizám al-Mulk nem tartotta be ígéretét. Ellenkezőleg! Elcsalta Szejdunát a szultán udvarába, és ott veszélyes csapdát állított neki. De Allah vigyázott kiválasztottjára. Az éjszaka leple alatt elvezette Egyiptomba, az ottani szultánhoz. Hanem ott is akadtak irigyei, akik ellene támadtak. Szejduna legyőzte őket, és hosszú bolyongás után visszatért hazájába. Allah egy erődöt juttatott neki, Alamutot, hogy onnan induljon harcba a hamis tanok ellen, és elűzze a vétkes uralkodókat és zsarnokokat. Szejduna életét végigkísérik a csodák, a halálos veszedelmek, és Allah kegyelme... – Ha majd megismeritek az inkább mesébe illő, mint valóságosnak tetsző csodálatos történeteket, ráismertek Nagyurunkban az igaz és nagy prófétára – mondta Abu Szoraka. És a következő napokban a dáíjín sorra mesélte a Nagyúr életének elképesztő eseményeit és élményeit. A tanítványok előtt lassan megképzett a hatalmas próféta alakja, és attól kezdve leghőbb vágyuk az volt, hogy egyszer elevenen is láthassák Szejdunát, és valami nagy tettel vagy áldozattal felhívják magukra a figyelmét. Mert úgy

érezték, akit Szejduna tart valamire, az magasan a többi halandó fölé emelkedik. Napközben Ibn Táhir már semmin se csodálkozott. Éles szemű megfigyelő és engedelmes tanítvány volt. Hiánytalanul megtette, amit követeltek tőle, és úgy érezte, ami az erődben zajlik, annak úgy is kell lennie. Hanem esténként, amikor a feje alatt összefont kézzel feküdt, és a sarokban hunyorgó olajmécses vöröses lángját bámulta, mindig megállapította, hogy egy furcsa, rejtélyes világban él. Szorongás fogta el, és gyakran kérdezte magától: Te, aki most itt fekszel, csakugyan ugyanaz az Aváni vagy, aki nemrég még Szavában legeltette az apja nyáját? Ugyanis az volt a benyomása, hogy mostani világát a korábbitól hasonló szakadék választja el, mint amilyen álom és ébrenlét közt húzódik. Tépelődéséből egyre inkább a versírásban talált kiutat. Abu Szoraka dáíjín verstanórán azt a feladatot adta tanítványainak, hogy költeményekben énekeljék meg az iszmáiliták szempontjaiból kiemelten fontos személyiségeket és eseményeket, írjanak verseket a Prófétáról, Aliról, Iszmáilról, a híres vértanúk cselekedeteiről. Ibn Táhir szívéhez Ali, a Próféta veje állt legközelebb. Róla írt verset, és az annyira tetszett Abu Szorakának, hogy megmutatta Szejdunának. A költeményt társai is megtanulták, és hamarosan Ibn Táhir erődszerte mint költő volt híres. ALI A Prófétával tízéves korában Hadídzsánál találkozott Ali. Csatáiban ott állt mellette bátran, kész volt vérét is ontani. A Próféta feleségül neki adta Fátimát, szép leányát. Trónjára őt szemelte ki, hogy jó lélekkel várhassa halálát. De mikor a Próféta már nem élt, galádul elbántak vele. Hogy kiforgatták jussából, elég még az sem volt, tőrt mártottak bele. Nedzsefben nyugszik most a szent halott arany kupolabolt alatt. Magasztaljátok, hívők, a vértanút, sírjára könnyek hullanak. Az első sikertől felbátorodva Ibn Táhir folytatta versírási kísérleteit. És egyszerre csak úgy érezte, a versben rátalált az eszközre, amellyel kifejezheti különös, nyomasztó esti

hangulatait, és ha ezt megteszi, megkönnyebbül. Mindazt, amit idegennek és ködösnek érzett, megpróbálta versbe foglalni, és ezzel szemléletesebbé tenni. Néhány ilyen kísérlete később Alamutban közkincsé vált, verseit sokan kívülről is megtanulták. Legnagyobb sikere az Alamutról és Szejdunáról írott költeményének volt. ALAMUT Hol égre tör az Elburz orma, vizek rohannak tajtékozva, forrva. Ahány csermely, zúgó, patak fakad, a hatalmas sziklán szétporlanak. Rejtelmes vár a tetején fenn, királyok rakatták valaha régen, körülvetették sziklafallal, dacoljon ostrommal, viharral. Sasfészek volt, a hegytaréjra hurcolta zsákmányát a héja. Nagy ragadozók ott fészket találnak, azért hívják Alamutnak a várat. Négy torony védi az erődöt, valami nagy-nagy titkot őrzők, hogy ne tudjanak avatatlan, gonosz kezek kárt tenni abban. SZEJDUNA Mint sas, amely fészkét uralja, óvja, úgy uralkodik ő a vár felett. Hívők bírája és parancsolója, a szultánnak sem hajt fejet. Nincs senki, aki látja, hallja, de érzik karja erejét. Kinek mikor, mi lesz jutalma, nem tudni, s azt se, hol, miért. Allah küldöttje, választottja, kit tengernyi sorscsapás gyötört, leszámítva a Prófétát s Alit, szentebbet hátán nem hordott a föld.

Ahol járt, esett sok csoda, zsidó, keresztény kétli tán – de Allah kegyéből, mert hitt, nem csüggedt soha, a Paradicsom kulcsa lett jutalma. A verselésórákon a tanítványok retorikát is gyakoroltak. Szulejmán és Ibn Táhir gyakran versengett egymással a többiek előtt. Szulejmán tüzesebben beszélt, Ibn Táhir bölcsebben. Ezeken az órákon Juszuf volt a legboldogtalanabb. Gyakran bizonykodott Ibn Táhirnak, hogy szívesebben gyakorlatozna reggeltől estig a tűző napon Manúcsihr szigorú felügyelete alatt, vagy Abdal Malik parancsára akár ostorozná magát, ugrálna az izzó vaslapon, elvégezné a tucatnyi megerőltető légzőgyakorlatot. Csak egyvalami volt, amitől Juszuf a verselésnél, retorikánál, nyelvtannál és algebránál is jobban félt: az Abdal Malik parancsolta böjttől. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor úgy érezte, az élet és mindaz, amit az erődben csinálnak, értelmetlen és üres. Ilyenkor elfogta a kísértés, hogy lefekszik, elalszik és soha többé nem ébred fel. Máskülönben Juszufot nem izgatták holmi gyötrő kérdések. És kevés olyan dolog akadt, amit csodált. Talán még leginkább Ibn Táhirnak azt a képességét tisztelte, hogy saját kútfőből verset tud írni. Hangosan varázslónak nevezte, de röghöz kötött gondolkodása titokban azt sugallta neki, hogy Ibn Táhirnak kell hogy legyen egy rejtett forrása, amelyből tudását meríti. Azt, hogy az általa ismert verseket költők írták, Juszuf megértette. Hiszen mindez a ködös régmúltban történt, amikor hősök járták a világot, akik démonokkal és más emberfeletti lényekkel harcoltak. De hogy a szomszéd ágyon alvó, nála egy fejjel alacsonyabb és jóval gyengébb barátja ilyen jó költő lehet, az ellen egyszerű lénye tiltakozott. Hogy Szejduna nagy próféta, jóllehet itt lakik velük az erődben, azt még valahogy elfogadta. Szejduna láthatatlan volt, nem tartotta fontosnak, hogy bármelyiküknek is megmutatkozzon. De Ibn Táhir nap mint nap vitatkozott, bolondozott vele. Okoskodása ellenére Juszuf a szíve mélyén csodálta Ibn Táhirt, és nagyon büszke volt barátságára. Szulejmán rendszerint féltékeny volt mások sikerére, holott kardvívásban, pányvavetésben nem akadt legyőzője, és a veszélyes feladatokat is mindig ő vállalta elsőnek. Ha Juszufot és Ibn Táhirt dicsérték előtte, azt mondta: – Az egyik tökfej, a másik beképzelt. Ennek ellenére elválaszthatatlan volt tőlük. Valahányszor mások támadták barátait, megvédte őket. – Ha majd olyan messzire dobjátok a kopját, és olyan erőkifejtésre lesztek képesek, mint Juszuf, akkor beszélhettek – fortyant fel. Amikor pedig Ibn Táhirt bántották, azt mondta: – Ha csak egy morzsányi volna a fejetekben az eszéből, nemhogy beképzeltek lennétek, hanem már rég szétdurrantatok volna a gőgtől. De kirohanásait senki se vette rossz néven. Nemcsak Juszuf és Ibn Táhir kedvelte Szulejmánt, hanem társai és tanárai is. Az iskola rendszabálya a legszigorúbban tiltotta, hogy a tanítványok nőkről, és

egyáltalán a szexualitásról beszélgessenek. Ezért aztán a tanteremben megállt a levegő, amikor egyik óráján Ibrahim dáíjín váratlanul belefogott ebbe a kényes témába. Éppen a Próféta feleségei voltak soron. A dáíjín szárazon köhintett, rövid ideig a padlót nézte, aztán keményen az előtte ülő fiúkra szegezte szemét. – A Próféta nem tiltotta híveinek – mondta komolyan –, hogy nősüljenek, és élvezzék a közös életet a másik nemmel. Maga is példás, megbízható társ és jó apa volt. Másfelől viszont világos célt tűzött ki hívei elé: a szent hitért elszenvedett vértanúságot. És kitűzte az ezért járó legmagasabb jutalmat is: az örök gyönyört az édenkertben. A Próféta magasztos példájának első követői örömüket lelték a nőkben, és bátran hoztak áldozatot a szent ügyért. Csakhogy a Próféta halála után viszályok törtek ki hívei között. A férfiak a háremekben henteregtek, és már csak a hatalomért meg egyéb földi javakért szálltak harcba. A Próféta parancsa, hogy a nagy ügyért áldozatot kell hozni, karddal harcolni, sőt akár vértanúhalált halni, feledésbe merült... Szejduna választóvonalat húzott meg az előbbi magatartás és a saját meggyőződése közt. Egyik oldalon Bagdad, a szeldzsuk zsarnokok és azok parázna hívei állnak, a másikon mi és ti. Ti, akiket majd fidáíjínná szentelnek, válogatott csapat vagytok, végső célotok a szent ügyért hozott áldozat és a vértanúság. Ezért mindenben különbnek kell lennetek a másik oldalon levőknél. Szejduna a legszigorúbban azt parancsolja nektek, hogy sohase nősüljetek meg, és más módon se hódoljatok a bujálkodásnak. Minthogy már a nektek teremtett paradicsomban laktok, tilos tisztátalan dolgokról beszélnetek. Gondolkozni róluk, titkon képzeletben megcselekedni őket szintén tilos. Allah előtt semmi se marad rejtve! És Szejdunát Allah választotta ki, őt tette meg vezéreteknek... Aki megszegi a parancsot, azt a legszigorúbb büntetés sújtja. Ha valakit szemérmetlen beszéden kapnak rajta, azonnal a közlegények közé száműzik. Egyikőtöket már utolérte ez a büntetés. Ha felszentelésetek után valamelyikőtök összeáll egy nővel vagy megnősül, iszonyú halállal hal meg. A hóhér először izzó pálcával kiszúrja a szemét. Amikor a leghevesebb fájdalmai alábbhagynak, eleven testéről leszaggatja a végtagjait. Nagyurunk ezt a büntetést tartotta méltónak ahhoz, aki megszegi parancsát. A tanítványokat kiverte a hideg verejték. Nem mertek egymásra nézni. Volt, aki élénken elképzelte a rettenetes kivégzést. Többen megremegtek, egyiknek-másiknak nehéz sóhaj szakadt ki kebléből. Ahogy beszédének hatását figyelte, Ibrahim dáíjín rezzenéstelen arcán mosoly futott át. Jóval enyhébb hangon folytatta: – Ne féljetek Szejduna parancsától. Csak látszatra olyan kegyetlen. Mert kinek jutna közületek eszébe, hogy az áldozataiért járó jutalmat elcserélje a kétes örömökre, melyekért megszegné Szejduna parancsát? Hiszen aki rendületlenül teljesíti a parancsot, az örök gyönyörök részese lesz! És miféle gyönyöröké! Ha valaki közületek vértanúságot szenved a szent ügyért, olyan kertekbe kerül, ahol kristálytiszta források csörgedeznek. Üvegpavilonban, feltornyozott párnákon fekhet, szépen gondozott ligetekben sétálhat a lombos fák árnyékában. Nemes fajtájú, mámorítóan illatozó virágok veszik körül. Az ételt és italt hófehér bőrű, fekete mandulaszemű lányok szolgálják fel neki. Mindenestül kiszolgálják! Ezeket a lányokat Allah különleges módon teremtette meg. Megőrzik örök ifjúságukat és örök szüzességüket, annak ellenére, hogy minden kívánságotokat teljesítik... Ha majd felszentelnek benneteket, méltók és érdemesek lesztek ezekre a

gyönyörökre. A nektek szánt édeni kertek kulcsát Allah Szejdunának adta. Aki pontosan teljesíti a parancsokat, annak Szejduna kinyitja a paradicsom kapuját. Hát van olyan dolog a világon, ami letéríthetne benneteket a paradicsomba vivő útról? Este a tanítványok a lapos tetőn gyűltek össze. – Tanítóink meghagyták nekünk – szólalt meg Ibn Táhir –, hogy szabad időnkben beszéljük meg mindazt, amit napközben az órákon tanultunk. Ibrahim dáíjín ma megmagyarázta, miért tiltotta meg Szejduna, hogy akár szóban, akár tettben, akár gondolatban paráználkodjunk. Szerintem nem szegjük meg Szejduna parancsát, ha szokásunkhoz híven megbeszéljük a hallottakat, és megállapodunk benne, hogyan térhetünk ki a legbiztosabban minden alkalom és tapasztalat elől. Többen is megszeppentek Ibn Táhir szavaitól. – Én ellene vagyok – mondta Naim. – Ibrahim dáíjín megtiltotta, hogy tisztátalan dolgokról beszéljünk. Te is hallhattad, milyen büntetés vár a vétkezőre. – Ne csinálj bolhából elefántot, Naim – torkolta le Dzsáfár. – Mindenről beszélgethetünk, amit a tanítóinktól hallottunk. Ha okosan és tárgyilagosan vitatjuk meg a dolgot, senki se büntethet meg bennünket. – Kivéve, ha nőkről meg más trágárságokról beszélünk! – háborgott Naim. – Dobjuk át a vakarcsot a párkányon! – dühöngött Juszuf. Naim rémülten a kijárat felé iszkolt. – Itt maradsz! – rivallt rá Szulejmán. – Hogy később majd ne mondhasd, hogy nem voltál köztünk. És ha továbbra is akadékoskodsz, a sötét hálószobában meglepetés érhet! – Nyíltan és őszintén fogok beszélni – mondta Ibn Táhir –, hogy egyszer s mindenkorra tisztázzuk ezeket a dolgokat. Meggyőződésem, hogy egyikünknek sincs szándékában, hogy valaha is nővel közösködjön. Mától fogva beszélgetni se fogunk róluk. Késztetéseinknek, nyelvünknek tudunk parancsolni. De hogyan parancsoljunk a gyenge óránkban ránk törő gondolatoknak, hogyan parancsoljunk az álmainknak? Mert Iblisz ugyan nem uralkodik az akaratunkon, de képzeletünk és álmaink felett hatalma van. Én például már többször is megtettem, hogy szándékosan tartózkodtam az illetlen gondolatoktól. Már-már úgy éreztem, egyszer s mindenkorra megszabadultam tőlük. És akkor, mint a gonosz szellem sugallatára, jött egy züllött álom, és képzeletem még napokig a foglya volt. Utána kezdtem mindent elölről, míg újra el nem buktam. A parancs kemény, és nem veszi tekintetbe emberi gyengeségünket. Akkor hát mit tegyünk? – Ezen aztán kár törni a fejünket – felelte Szulejmán. – Az álom egyszerűen álom, senki se vonhat érte felelősségre. És egy akaratlan gondolat se lehet akkora bűn. – Ez az! – vidult fel Juszuf. – A számból vetted ki a szót. – Nem tudom, igazatok van-e – vélekedett Ibn Táhir. – A parancs világos és határozott, és kell hogy legyen valami, amivel leküzdhetjük gyengeségünket. – Jól mondod, Ibn Táhir – szólalt meg Dzsáfár. – Ha a parancs így szól, a lehetőség is adva van, hogy teljesítsük. Minden erőnkből ellen kell állnunk a gonosz szellem kísértésének, és meg kell szabadítanunk gondolatainkat és álmainkat a befolyásától. – Már megpróbáltam – mondta Ibn Táhir. – De az ember esendősége határtalan. – Esztelenség harcot kezdeményezni az erősebb ellenséggel – dörmögte Juszuf.

Az addig szótlanul figyelő Obeida ravaszul elmosolyodott. – Minek ez a sok beszéd és vita, barátaim? – kérdezte. – Hiszen a dolog pofonegyszerű. El tudjátok képzelni, hogy Szejduna olyasmit parancsoljon nekünk, amit nem tudunk teljesíteni? Szerintem ez képtelenség. És most figyeljetek! Nem ígért-e Szejduna az önmegtartóztatásunk, az áldozatkészségünk fejébe jutalmat? De igen, éspedig édeni gyönyört a túlvilági kertekben. Kérdezem: szabad-e egy igazhitűnek örülnie az eljövendő jutalomnak? Azt felelitek: már hogyne! Vagyis teljes joggal örvendezhetünk mi is annak, amiben Szejduna ígérete szerint halálunk után részesülünk. Lélekben örülhetünk a szép kerteknek és csörgedező forrásoknak, magunk elé varázsolhatjuk a jobbnál jobb falatokat és italokat, és képzeletben a szolgálatunkra kijelölt, fekete szemű lányok ölelését is élvezhetjük. Mi ebben a tisztátalan? Ha legközelebb bármelyikünket megkísérti a gonosz szellem, az illető ravaszul kitér előle azzal, hogy menten a csodaszép édeni kertekbe képzeli magát, ahol kedvére élvezkedhet, és rossz lelkiismeret nem rontja örömét. Így eleget teszünk Allahnak, aki az édeni kerteket előkészítette nekünk, eleget teszünk Szejdunának, aki érdemeinkért megnyitja előttünk a paradicsom kapuját, és eleget teszünk képzeletünknek is, mert szabad utat adunk neki anélkül, hogy vétkeznénk. A tanítványok hangosan és jókedvűen helyeseltek. – Ördögöd van, Obeida! – kiabálta Juszuf. – Csak azt nem értem, az én fejemből miért nem pattan ki soha ilyen szikra. – Obeida nagyon szellemesen adta elő elméletét – vélekedett Ibn Táhir. – Tulajdonképpen nincs mit kifogásolni rajta. De véleményem szerint a tisztátalan vágy akkor is illetlen, ha az édeni kertekbe zárjuk. – Az a gyanúm, hogy azért berzenkedsz, mert nem te jöttél rá a megoldásra – mondta epésen Obeida. – Nem, Ibn Táhirnak igaza van – mondta Dzsáfár. – Kövessük el bárhogy, a bűn bűn marad, és az olyan világos parancsot, mint amilyen Szejdunáé, fortéllyal nem játszhatjuk ki. – Mindent el akartok rontani az akadékoskodásotokkal – háborgott Juszuf. – Szerintem Obeidának igaza van, és senki sem akadályozhatja meg, hogy örüljünk a jutalomnak, amit becsületesen ki akarunk érdemelni. – Ahogy gondolod – vonta meg vállát Dzsáfár. Esténként, amikor a vezér szállása előtt fellobbant a fáklyák lángja, amikor távoli morajlással jelentkezett a Sáhrúd, amikor a kürt hangja imára, majd alvásra szólított, a tanítványokat fájó szomorúság fogta el. Volt, aki a magányba menekült, és átadta magát a honvágynak, mások azon méláztak, milyen is volt, amikor odakint még merőben más életet éltek. – Szeretnék madár lenni – mondta egyszer Szulejmán. – Elrepülnék megnézni, mit csinálnak a húgaim. Anyánk meghalt, apámnak két másik felesége és több újabb gyereke van. A két húgom csak kolonc az asszonyok nyakán, biztosan rosszul bánnak velük. Előbbutóbb majd meg akarnak tőlük szabadulni. Attól félek, rábeszélik apámat, adja el őket az első kérőnek. Jaj, mennyit gyötrődöm miattuk! Szulejmán ökölbe szorított kezére hajtotta a fejét.

– Az én anyám pedig öreg – mondta Juszuf, és nagy mancsával megtörölte a szemét. – Kínlódik az állatokkal meg a földekkel, én pedig rettegek, mikor csapják be a szomszédai, hiszen egyedül van. Miért is hagytam magára! – Tényleg, miért? – kérdezte Ibn Táhir. – Anyám kívánsága volt. Azt mondta nekem: keménykötésű pehlevi vagy, fiam, a Próféta is örömét lelné benned. Apád mindenkinél jobban tisztelte Ali vértanút. Ha még élne, biztosan elküldene az igaz kalifát szolgáló dáíjínok valamelyikéhez, hogy tanuld tőle az igazak hitét... Akkoriban járt a vidékünkön a nagy dáíjín, Huszein al-Kaini, és híveket toborzott Szejdunának. Jelentkeztem nála, és ideirányított, Alamutba. – És te, Naim, hogy kerültél az erődbe? – kérdezősködött tovább Ibn Táhir. – A falum nincs messze innen – felelte Naim. – Hallottam róla, hogy a nagy dáíjín hadsereget gyűjt Alamutba a hitetlen szultán ellen. Otthon mindnyájan igazhitűek voltunk. Apámnak ezért semmi kifogása nem volt az ellen, hogy Szejdunát akarom szolgálni. – Hát te, Szulejmán? – Ez is kérdés? Nálunk azt beszélték, hogy háború lesz, hogy a csodatevő nagy dáíjín az egyiptomi kalifa nevében elfoglalta Alamutot, és onnan akar lecsapni a szultánra. Itt valami készül, Szulejmán, gondoltam magamban. Éppen arra utazott Abdal Malik dáíjín, én meg csatlakoztam hozzá. – És te, Dzsáfár? – Lelkiismeretesen tanulmányoztam a Koránt, a szunnát és az iszlám történetét. Rájöttem, hogy Alit igazságtalanul fosztották meg a Próféta utódlásától, s ezért most Bagdadban hamis kalifa ül a trónon. Egy iszmáilita dáíjín érkezett a környékünkre – mint kiderült, Abu Szoraka elöljárónk –, és vele tudós értekezéseket folytattam. Egyetértettem a dáíjín tanításával, és megkértem apámat, engedje meg, hogy a hittérítőhöz szegődjek. Amikor apám hallotta, hogy tanítóm Alamutba szándékozik menni Szejdunához, szívesen beleegyezett kérésembe. Hiszen Szejdunáról azt beszélték, hogy szent ember. Az ilyen beszélgetések enyhítették a honvágyat, a magányt, a világtól való elszigeteltség érzését. Amikor másnap reggel a fiúkat felébresztette a kürtszó, az esti érzelmes hangulat elszállt. A jéghideg mosdóvíz eszükbe juttatta, hogy kemény nap, kemény gyakorlatozás, kemény tanulás vár rájuk. Megint két lábbal álltak az erőd földjén. Csak az érdekelte őket, jó választ adnak-e a dáíjínok kérdéseire, teljesítik-e parancsnokaik követelményeit. Derűsen és bátran láttak munkához az iszmáilita ügyért. Egy reggel, miután a tanítványok befejezték a katonai gyakorlatokat, és Manúcsihrrel visszamentek az erődbe, Abu Szoraka közölte velük: – Ma szabad napotok van. Dáíjínok érkeztek hozzánk a környező erődökből, hogy Nagyurunktól utasításokat kapjanak a további munkához. Az egybegyűlteknek mi is beszámolunk sikereitekről és kudarcaitokról. Viselkedjetek rendesen, és használjátok ki az időt tanulásra. A tanítványok kitörő örömmel fogadták a hírt. A hálóba szaladtak, és magukhoz vették tábláikat, jegyzeteiket. Voltak, akik a sáncon telepedtek le, a kíváncsibbak az udvarra mentek, leültek az épületek árnyékába, és szemmel tartották Szejduna tornyát.

A kapuban megerősítették az őrséget. Buzogányos négerek őrizték a bejáratot, rezzenéstelenül, mint a szobrok. Időről időre egy-egy dáíjín sietett el mellettük, ünnepi fehér ruhában. A tanítványok összesúgtak, elmondták a dáíjínról, amit tudtak róla. Amikor ismeretlen érkezett, találgatták, ki lehet az. Az alsó teraszon, az őrtoronynál mozgolódás támadt. Lovascsoport ügetett be a főbejáraton. Katonák ugrottak oda a lovakhoz, és megfogták őket, hogy gazdáik leszállhassanak róluk. Egy alacsony, bozontos fehér lóról bő kaftánba burkolt emberke pattant le, és felszaladt a lépcsőn. A többiek tisztelettel követték. – Abu Ali! A nagy dáíjín! Ismerem! – kiáltotta Szulejmán, és önkéntelenül felállt. – Tűnjünk el! – ajánlotta Juszuf. – Nem, várjatok! – mondta Ibn Táhir. – Szeretném közelebbről is látni. A csoport már csak ugrásnyira volt tőlük. A közelben levő katonák az érkezőkhöz fordultak, és hódolatteljesen hajlongtak. – Csupa dáíjín – suttogta Szulejmán, és hangja lázasan remegett. – Abu Ali személyesen kísérte ide őket. – Nézzétek! Ibrahim dáíjín és Abdal Malik is köztük van! – kiáltott fel Juszuf. Bő kaftánjában Abu Ali méltóságteljesen vonult a teraszon, teste ünnepélyesen ringott. Barátságosan rámosolygott az őt köszöntő katonákra. Szemlátomást tisztában volt vele, milyen kegynek tartják hívei jóindulatú mosolyát. Arca csupa ránc volt. Jóformán fogatlan száját őszülő konya bajusz és ritkás szakáll keretezte. Amikor elhaladt a tanítványok mellett, azok feszes meghajlással üdvözölték. Abu Ali apró szeme vidáman felcsillant. Kihúzta kezét a kaftánból, és intett nekik. A megszólalásig olyan volt, mint egy öregasszony. Amikor a dáíjínok csoportja elvonult, a tanítványok kiegyenesedtek. – Láttátok? Csak nekünk integetett! – kiabálta Szulejmán boldogan. – Abu Ali az első ember Szejduna után! – Kár, hogy nem daliásabb – mondta Juszuf. – Azt hiszed, az ész a testmagasságtól függ? – torkolta le Naim. – Ahogy elnézlek, akár azt is hihetném. – Tetszik nekem az egyszerűsége – szólalt meg Ibn Táhir. – Úgy nevetett ránk, mintha régi ismerősök volnánk. – Ennek ellenére sugárzik belőle a méltóság – mondta Naim. – Tudós és érdemdús férfi – szögezte le Szulejmán. – Azt viszont nem tudom elképzelni, hogy jó katona. – Mert nem karddal csörtetett közénk? – mérgelődött Naim. – A dáíjínok többsége látszatra gyenge. Ők a vezérek, a behemót fajankók pedig a csicskásaik. – Megérdemelnéd, hogy Abdal Malik egyszer a karmai közé kerítsen – hurrogta le Szulejmán. – Akkor megtudnád, milyen gyengék a dáíjínok. – Vajon milyen lehet Szejduna? – kérdezte Ibn Táhir. A fiúk összenéztek. – Ezt még senki se mondta meg nekünk – állapította meg Naim. A nagy ülésterem szinte egy egész szárnyat elfoglalt Szejduna tornyának földszintjén.

Reggel óta gyülekeztek benne a tanítók, hittérítők és más iszmáilita méltóságok. Sokfelől érkeztek: Rudbarból és Kazvinból, Damghánból és Sáhdurból, sőt a távoli Huzisztánból is, ahol a nagy dáíjín, Huszein al-Kaini állt az iszmáilita ügy élén. A vezérre várva a vendégek a háziakkal beszélgettek, kicserélték értesüléseiket. Az ablakokat súlyos függönyök takarták. Csillárokba tűzött gyertyák világították be a termet. A négy sarokban, magas állványra helyezett serpenyőkben sercegve lángolt a mámorító illatot terjesztő gyanta. Az egyik lámpa alatt néhány ember vette körül a görög Theodóroszt. Ott volt a rudbari vár parancsnoka, Ibn Iszmáil százados; a kövér mókamester, Zaharuja dáíjín; és az egyiptomi fiatalember, Obeidalláh, aki még Kairóból ismerte a doktort. Mindannyian szerettek tréfálkozni, így aztán beszélgetésüket gyakran nevetés szakította meg. – Szóval te, doktorom, vezérünkkel, Ibn Szabáhhal kerültél az erődbe? – kérdezte az egyiptomi fiatalember Theodórosztól. – Elképesztő hírek keringtek Alamut meghódításáról. Azt beszélték, Ibn Szabáh lóvá tette a vár előző parancsnokát, s az átadta neki az erődöt. Olyat is hallottam, hogy vezérünk lepénzelte az illetőt. Az igazságot máig se tudom. A görög hahotázott. De nem mondott semmit. Ibn Iszmáil intett a többieknek, hogy hajoljanak közelebb. – Azt hiszem, nem követek el bűnt – mondta –, ha elárulom a fiatalembernek, hogyan juttatta a kezünkre Ibn Szabáh Alamutot. Én ugyan nem voltam ott, de egyik altisztem, aki akkor vezérünket segítette, elmondta nekem. Obeidallah és a hájas Zaharuja feszülten figyelt. Theodórosz gúnyosan elvigyorodott, és biztonságos távolságban maradt. – Mint tudjátok – folytatta Ibn Iszmáil –, Alamutban a derék Mehdi százados volt a szultán helytartója. Nem ismertem személyesen, de hallottam róla, hogy nem csípte az ész vörösre a szemét. Ibn Szabáh szerencsésen kikerülte a nagyvezír csapdáit, és végül elvergődött Rejjbe. A város parancsnoka, Mucufer, jó barátja volt. Segített Ibn Szabáhnak összeszedni hetven embert; köztük volt az az őrmester, akitől a történetet hallottam. Vezérünk a fejébe vette, hogy megszerzi a környék legerősebb várát, Alamutot. Összedugták a fejüket Mucuferrel, és az alábbi cselt találták ki... Miközben a fiatalember és a kövér dáíjín feszülten hallgatta a történetet, a doktor talányosan heherészett. A századost ez zavarta és bosszantotta. – Miért nem mondod el te, ha jobban tudod? – kérdezte sértődötten. – Hiszen látod, hogy figyelmesen hallgatlak – mentegetőzött őszintén a doktor. – Hagyd, hadd fintorogjon – mondta a türelmetlen egyiptomi. – Ismerjük a doktort. Mindent jobban akar tudni a többieknél. Ibn Iszmáil folytatta: – Szóval kitalálják a cselt, és vezérünk meglátogatja Mehdit Alamutban. Azt mondja neki: dáíjín vagyok, és bejártam a fél világot. Elegem van a vándorlásból, egy békés zugot keresek. Adj el nekem kívül a várfalon annyi földet, amennyit egy ökör bőre magában foglal. Ötezer aranyat fizetek érte. Mehdi majd kipukkadt a nevetéstől. Ha tényleg annyit fizetsz, mondta, azonnal megkapod a földet. A százados ugyanis elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy szegény dáíjínnak ekkora vagyona legyen. Nos,

Ibn Szabáh a kaftánja alá nyúl, elővesz egy pénzes zacskót, és leszámolja az aranyakat. Mehdi nem hisz a szemének. De így okoskodik: „Végül is, mit árthat az erődnek, ha a falain kívül eladok egy darab földet egy öreg dáíjínnak. Én viszont egyik napról a másikra meggazdagodom.” Fogják hát az ökörbőrt, leeresztik a hidat a Sáhrúdra, és lemennek a várfal alatti sziklákra. Ibn Szabáh éles pengét vesz elő, és nekilát keskeny szíjakra hasogatni a bőrt. Lassan köréjük gyűlnek a vár tisztjei meg katonái, és érdeklődve bámulják a furcsa idegen ügyködését. Még csak nem is gyanítják, mit forral. Miután felhasogatta a bőrt, Ibn Szabáh egymáshoz kötözte a szíjakat. Majd éket vert egy sziklarepedésbe, ahhoz odakötözte a bőrzsineg egyik végét, a másikkal meg elindult körbejárni az erődöt. Csak most tért észhez Mehdi. Tolvaj! Csaló! kiabálta, és megmarkolta fegyverét. Abban a pillanatban lódobogás hangzott fölöttük. Ijedten felnéztek. Egy sereg lovas kivont karddal dübörgött át a hídon az erődbe. Ibn Szabáh gúnyosan nevetett. Elkéstetek, barátaim, mondta. A vár most már az enyém, és ha csak a hajam szála görbül, egyikőtök se menekül a haláltól. De én tiszteletben tartom megállapodásunkat, Mehdi! Fogd az ötezer aranyat, és eredj az embereiddel, ahova akarsz. Al-Hakimból hangos nevetés robbant ki. Fogta a hasát, szeméből potyogtak a könnyek. Az oldala is belefájdult, úgy hahotázott. Az egyiptomi fiatalember és a kövér dáíjín szintén nevetett. De zavarta őket, hogy fogalmuk sincs, mit talál a görög olyan mulatságosnak. Ibn Iszmáil százados dühösen méregette a doktort. – Ó szent együgyűség! – csuklott a görög. – Hát te is bedőltél a mesének, öregem! Pedig igazából csak a szultánnak szántuk ezt a csemegét Ibn Szabáhhal. – Vagyis az őrmesterem a bolondját járatta velem!?! – gurult méregbe a százados, és vér tolult a fejébe. A dühtől kidagadtak homlokán az erek. – Megfojtom a nyomorultat, megverem, mint a kutyát! – Igazságtalan volnál hozzá – mondta a doktor. – Mert a színtiszta igazat mondta el neked, csakhogy a maga igazát. Neked más igazság jár, te feljebb állsz nála. Magad is kitalálhatnád, mi történt valójában. – Minek fontoskodjak? Mondd el inkább te! – mérgelődött a százados. – Először is tudnod kell, hogy Mehdi, a vár korábbi parancsnoka Ali nemzetségéből származott. Még nem volt harmincéves, amikor a szultán magas tisztségbe helyezte, kinevezte helytartójának, hogy Mehdi az ő pártján álljon. A lehetséges veszélytől tartva a világ végére, vagyis ide, Alamutba küldte Mehdit. Itt pedig a fiatal, életvidám férfi halálosan unatkozott. Reggeltől estig iszogatott, kockázott, perlekedett a tisztjeivel és altisztjeivel. Esténként egy háremnyi nőt szedett össze, táncosnőket, énekesnőket, színésznőket, és hogy ott aztán mi zajlott, arról Rejjben csak suttogva mertek beszélni. Mehdi egy sereg sólymot meg gepárdot szelídített meg, azokkal járt vadászni a környék erdőibe és hegyeibe. Közben átkozta a szultánt meg a kalifát, és esküdözött, hogy véres bosszút áll rajtuk. Mindez nyilván Máliksáh fülébe is eljutott. Csakhogy az uralkodó így okoskodott: „Akárhogy átkoz is, ha a határon betörnek a barbárok, kénytelen lesz védekezni, ha kedves az élete.” Amikor Ibn Szabáh Rejjbe érkezett, Mucufer mindezt elmesélte neki. Akkoriban én is a városban voltam, és Mucufer közvetítésével egy

vadászaton találkoztunk Mehdivel. Ibn Szabáh szép összeg aranyat kapott a kairói kalifától. Ötezret felajánlott Mehdinek, ha átengedi neki a várat. A pénzből Mehdi elutazhat Kairóba, ott Ibn Szabáh beajánlja a barátaihoz, és a duhaj fiatalember belevetheti magát a nagyvárosi életbe. Mehdi azonnal ráállt az alkura. Már csak azt kellett kieszelni, mivel érjük el, hogy Mehdi ártatlannak tűnjön fel a legénysége előtt, máskülönben rokonságát semmi se menti meg a szultán üldöztetésétől. Ibn Szabáh éppen a szultánnak szánta a komédiát. Azt mondta: „Valami nagyszerű és egyben mulatságos ötlettel akarom megszerezni Alamutot, hogy egész Irán erről beszéljen. A szultán nevetni fog: Ibn Szabáh ma is a régi bohóc. Akárhonnan nézed, mindig kibújik belőle a mókamester. Legyen meg az öröme.” Tucatnyi lehetőséget vitattunk meg. És akkor eszembe jutott, hogyan vette be a régi mondában Dido Karthágót. Elmondtam Ibn Szabáhnak. Azonnal ráharapott. Épp ez kell nekem, testvér, kiabálta. És Mehdivel részletesen kidolgoztuk a tervet. Közben halálra nevettük magunkat. Utána minden úgy történt, kedves századosom, ahogy derék katonád elmondta neked. A társaság gurult a nevetéstől. – És mi lett Mehdivel? – kérdezte a fiatal egyiptomi, amikor végre levegőhöz jutott. – Te Kairóból jöttél, ő Kairóba ment – felelte a doktor. – Most éppen alighanem ugyanazokkal a lányokkal pajzánkodik, akikkel előtte te pitykéztél. – A nyakamat tettem volna rá – mondta a kövér dáíjín –, hogy mióta a nagyvezír elkergette az iszfaháni udvarból, Ibn Szabáh megkomolyodott. Hiszen mindenki a legnagyobb tisztelettel beszél róla, és sokan eleven szentnek tartják. De azok után, amit most elmondtál, alighanem még ma is a régi mókamester és bohóc. – Nem ajánlom, hogy erre túl sok szót vesztegessünk – mondta jóval halkabban a görög. – Vezérünk valahogy megváltozott, mióta letelepedett Alamutban. Éjjel-nappal a tornyában ül, és Abu Alin kívül senkit se fogad. Minden utasítását Abu közvetíti. Ebben az a kellemetlen, hogy az ember sohase tudja, mire számítson. Újabb dáíjínok kíséretében Abu Ali jött be a terembe. A bennlévők felálltak a párnákról és meghajoltak. A nagy dáíjín nyájasan elmosolyodott, és köszöntötte az egybegyűlteket. Felszólította őket, hogy helyezkedjenek el a közelében. Aztán így szólt: – Tisztelt gyülekezet, tisztelt iszmáilita dáíjínok és vezetők! Nagyurunk Haszan ibn Szabáh áldását adja rátok. Egyben arra kér benneteket, kegyeskedjetek tudomásul venni távol-létét. Testvéri közösségünk szervezése, az új törvények és rendelkezések összeírása, és hajlott kora megakadályozza benne, hogy személyesen is részt vegyen ülésünkön. Lélekben velünk lesz, fontos ügyeink intézésével pedig engem bízott meg. Hogy miről tárgyaltunk ma, hogy vannak-e különleges kívánságaitok, arról is én fogok neki beszámolni. A messziről jött dáíjínokat kínosan érintette a vezér távolmaradása. Úgy érezték, ezzel lebecsüli őket, falat emel személye és a többiek közé, távol tartja magát tőlük, felibük emelkedik. – Lehet, hogy most is csak komédiázik velünk? – súgta a pohos Zaharuja dáíjín a görög fülébe. – Elképzelhető. Csak attól félek, hogy ebben a komédiában a fejünkkel játszanak. A nagy dáíjín megkérte a tanítókat, számoljanak be oktatásuk sikereiről. A tanítók

elöljárója, Abu Szoraka szólalt meg elsőnek. Azzal kezdte, hogy az idegen dáíjínoknak felvázolta az általános tantervet, azután elmondta, mit tanultak tőle idáig a védencei. – Tanítványaim közül kiemelkedik egy szavai fiatalember – mondta. – A fiú annak a Táhirnak az unokája, akit húsz-egynéhány éve a nagyvezír lefejeztetett. Nemcsak hogy rendkívül okos és mindent megjegyez, de költői tehetséggel is meg van áldva. Aztán külön meg kell említenem Dzsáfárt. Felettébb komoly fiatalember, lelkiismeretesen tanulmányozza a Koránt. Obeidának vág az esze, de nem mindig megbízható, Naim szorgalmas... Abu Ali felírta az elhangzott neveket, és mindegyikhez rövid megjegyzést fűzött. Ibrahim dáíjín is Ibn Táhirt állította az első helyre. Manúcsihr viszont Juszufot és Szulejmánt dicsérte a legjobban. Abdal Malik Szulejmánt tekintette elsőnek, de rögtön utána Ibn Táhirt nevezte meg. A doktor általában elégedett volt tanítványaival, egyiket sem emelte ki. Az idegen dáíjínok csodálkozva vették tudomásul, milyen szigorú és sokoldalú iskola működik a várban. A hallottakat enyhe bizalmatlansággal nyugtázták. Nem értették, mi a végső értelme és célja az ilyenfajta nevelésnek. Amikor a tanítók befejezték beszámolójukat, Abu Ali elégedetten dörzsölte a kezét. – Mint hallhattátok, mi itt, Alamutban korántsem lustálkodunk. Mióta Nagyurunk két éve megszerezte a várat, minden számítása bevált. A szultánnak ma sem sürgős, hogy megfosszon bennünket az erőd birtoklásától. Ahhoz tartja magát, amit Haszan ibn Szabáh két éve megmondott: a határ túloldalán élő barbároknak tökéletesen mindegy, ki az erőd parancsnoka. Ha betörnek a birodalomba, bennünket éppúgy megtámadnak, mint a szultán katonáit. És mint az utóbbiaknak, nekünk is védekeznünk kell. Mi viszont azt az időt, amivel a szultán az említett okok miatt megajándékozott bennünket, jól kihasználtuk itt az erődben. Vezérünk gyökeresen átalakította az iszmáilita rendszabályokat. Itt minden hívő kemény katonának képezte ki magát, és minden katonából a legbuzgóbb hívő lett. De legfontosabb intézkedésének vezérünk a fidáíjínokat képző iskola megalapítását tartja. Ebből az iskolából kerülnek ki azok a kiválasztottak, akik minden áldozatra készek. Még korai az intézmény felbecsülhetetlen jelentőségéről beszélnünk. De Nagyurunk nevében biztosíthatlak benneteket: a balta, amely a szeldzsuk nemzetség fáját kidönti, hamarosan élesre lesz köszörülve. Talán már nincs messze az óra, amikor először lesújt. Körös-körül a szomszédaink, Rejjt is beleértve, manapság támogatják az iszmáilitákat. És ha igaz, amit a huzisztáni futárok jelentenek nekünk, a nagy dáíjín, Huszein al-Kaini rövidesen az egész országban általános felkelést robbant ki a szultán ellen, vagyis körülbelül tudjuk, mikor tehetjük próbára mi is az erőnket. De ez valószínűleg még odább van. Addig is dolgozzatok úgy, tisztelt dáíjínok és vezetők, ahogy eddig dolgoztatok. Vagyis embertől emberig járva toborozzatok híveket az ügyünknek. Abu Ali eleinte tárgyilagos, egyenletes hangon beszélt, de aztán egyre jobban felhevült. Törökülésben fészkelődve a párnán hadonászott, ravaszul hunyorgott és göcögött. Most felállt, odament a dáíjínok közé, és folytatta: – Barátaim! Hadd tolmácsoljam nektek Szejduna külön utasítását. Akkor se lankadjatok, ha toborzásotokat siker koronázza. Ne tévesszen meg benneteket a hívők nagy száma. Sohase jusson eszetekbe, hogy ezért vagy azért az emberért már nem

érdemes törnötök magatokat, hiszen se vagyona, se tekintélye. Talán épp ő lesz az, aki a mérleg nyelvét a mi javunkra billenti. Ne riadjatok vissza a munkától! Menjetek az emberek közé, és próbáljátok meggyőzni őket. Ehhez elsősorban az kell, hogy megnyerjétek a bizalmukat. Ne legyetek egyoldalúak, esetről esetre változtassatok módszereteken. Ha azt tapasztaljátok, hogy az illető buzgó hívő, és esküszik a Koránra, legyetek ti is ilyenek. Mondjátok el neki, hogy a szeldzsuk szultánok alatt a vallás hanyatlik, és hogy a bagdadi kalifa a szeldzsukok szolgája lett. Ha emberetek erre azt mondja, hogy a kairói imám idegen önjelölt, adjatok igazat neki, de ragaszkodjatok hozzá, hogy a bagdadi helytartóval sincs minden rendben. Könnyebb dolgotok lesz, ha egy Ali tanaival rokonszenvezőt kell meggyőznötök. Ha azt látjátok, hogy az illető büszke iráni elődjeire, világosítsátok fel, hogy mozgalmunknak semmi köze az egyiptomi uralkodókhoz. Ha igazságtalanul mellőzik, vigasztaljátok azzal, hogy ha majd az egyiptomiak uralkodnak náluk, teljes méltányosság lesz osztályrésze. Hogyha vérmesebb ember kerül az utatokba, aki titokban vagy nyíltan csúfolja a Koránt meg a vallásokat, mondjátok meg neki, hogy az iszmáiliták lényegében azonosak a szabadgondolkodásúakkal, és hogy a hét imámról szóló tan csak porhintés, a tudatlan tömeg kábítása. Mindig az illető nézeteiből, jelleméből induljatok ki, és juttassátok el odáig, hogy kételkedni kezdjen a fennálló rendszer igazságosságában. Keltsétek azt a benyomást, hogy szerények vagytok, és kevéssel is beéritek, legyetek tekintettel a vidék szokásaira és a mindenkori helyzetre, a jelentéktelen kérdésekben adjatok mindig igazat embereteknek. Gondolja azt, hogy bár tanultak és tapasztaltak vagytok, mégis nagyra tartjátok, és szívügyetek, hogy épp őt tereljétek az igaz útra. Amikor ily módon a bizalmába férkőztetek, térjetek rá tervetek második pontjára. Magyarázzátok el neki, hogy egy testvéri közösséghez tartoztok, amelynek az a feladata, hogy igazságosságot teremtsen a világon, és leszámoljon az idegen zsarnokokkal. Vonjátok be heves vitákba. Ébresszétek fel benne a kíváncsiságot, mutatkozzatok rejtélyesnek, célozgassatok és ígérgessetek, amíg teljesen össze nem zavarjátok. Akkor követeljetek tőle hallgatási fogadalmat. Amennyiben hisz a Koránban, rendítsétek meg hitében, magyarázzátok el neki a hét imámra alapozó tant, beszéljetek neki felkészültségünkről és ütőképes hadseregünkről, amely csak a parancsra vár, hogy összecsapjon a szultánnal. Újabb esküket csikarjatok ki belőle, bizalmasan közöljétek vele, hogy Alamutban egy nagy próféta él, hogy sokezernyi hívő hódol neki, s ezzel felkészítitek embereteket, hogy fogadalmat tegyen nekünk. Ha az illető gazdag, vagy legalábbis jó körülmények között él, énekeljetek ki belőle egy meglehetős összeget, hogy érdekeltté tegyétek az ügyben. Mert régi tapasztalat, hogy az ember fut a pénze után. A pénzből adjatok egy keveset a szegény újoncoknak, éspedig apránként, mert akkor pórázon tartjátok őket. Világosítsatok fel mindenkit, hogy ez csak előleg a jutalomból, amit az iszmáiliták odaadó támogatásáért a vezérünktől kap. – Amikor az illető már mindenestül a kezetekben van, gabalyítsátok egyre szorosabban a hálótokba. Beszéljetek neki az elpártolókra váró iszonyú büntetésekről, a vezérünk szent életéről, a csodákról, amelyek körülveszik. Időről időre térjetek vissza ugyanarra a vidékre, és egyetlen embereteket se engedjétek futni hagyni. Mert mint Nagyurunk mondta, nincs olyan jelentéktelen halandó, aki ne segíthetné ügyünket.

A dáíjínok és vezetők nagy érdeklődéssel hallgatták az előadást. Abu Ali hol az egyikre, hol a másikra szegezte szemét, és úgy hadonászott előtte, mintha csakis neki beszélne. – Most vagy soha! – kiáltott fel végül. – Ez legyen a jelszavunk. Ti itt mindannyian lélekvadászok, lélekhalászok vagytok. Erre a feladatra jelölt ki benneteket Nagyurunk, és most visszaküld mindannyiótokat a nagyvilágba, hogy hajtsátok végre utasításait. Ne rettenjetek vissza semmitől, mert mindannyiótok mögött ott áll híveink tömege, a hadseregünk, az erőnk. Ezután Abu Ali behozatott egy láda pénzt, és nekilátott az elszámolásnak. A mellette ülő Abdal Malik kinyitott egy nagy könyvet: nevek és összegek sorakoztak benne. Az utóbbiak rögzítették, ki-ki mennyi pénzt vett már át, és mi az a summa, amit a Nagyúr még ezenfelül megajánlott az illetőnek. – Mostantól kezdve mindenki állandó évi fizetést kap – mondta Abu Ali. – Tekintsétek a pénzt jutalomnak a hűségetekért és munkátokért. Minél nagyobb sikereket és érdemeket mutattok fel, annál több fizetést állapítunk meg nektek. A dáíjínok most előadták kívánságaikat. Az egyiknek sok felesége meg gyereke volt, a másiknak hosszú utat kellett megtennie. A harmadik a társa számára kért pénzt, aki nem tudott eljönni a tanácskozásra, a negyedik hírhedten szegény vidéken élt. A huzisztáni nagy dáíjín, Huszein al-Kaini küldötte volt az egyetlen, aki se magának, se feljebbvalójának nem követelt semmit, ezzel szemben hozott három zacskó aranyat. – Barátunk legyen mindannyiótok példaképe – ölelte át örvendezve Abu Ali a huzisztáni küldöttet. – A rablás jól jövedelmez – súgta Zaharuja dáíjín fülébe Al-Hakim, és sokatmondóan kacsintott. Ugyanis az a hír járta, hogy Huszein al-Kaini, a vezér parancsára vagy legalábbis tudtával, lesben áll a Turkesztánba vivő utakon és kifosztja a karavánokat. Ez volt az egyik forrás, amely Haszan ibn Szabáhnak lehetővé tette a kiterjedt testvéri közösség fenntartását. Miután letudták az anyagiakat, a háziak pecsenyével és borral kínálták a vendégeket. Evés közben bizalmasabb beszélgetésekre is sor kerülhetett. A dáíjínok megosztották egymással gondjaikat és aggályaikat; sokan nem hittek igazán az iszmáiliták végső győzelmében. Családi ügyek is terítékre kerültek. Volt, akinek Alamutban élt a lánya, a másiknak fiúgyermeke volt; összedugták hát a fejüket, hogyan üthetnék nyélbe a két gyerek házasságát. Mindegyikük a szárnya alatt akarta tudni családját, így hát sokáig vitatkoztak, ki eressze el otthonról csemetéjét. Mikor aztán megnyugodtak a kedélyek, a vezér személyes ügyeire terelődött a szó. Haszan ibn Szabáh két lányának, Hadídzsának és Fátimának Abu Szoraka viselte gondját a háremében. Az idősebbik lány tizenhárom, a másik tizenegy éves volt. Mióta a vezér átengedte lányait Abu Szorakának, egyetlenegyszer se hívatta őket magához, még csak nem is érdeklődött felőlük. Vendégének, a huzisztáni küldöttnek Abu Szoraka elmondta, hogy a lányok nagyon félénkek, és reszketnek, ha csak az apjuk nevét hallják. Abu Szorakának nem tetszett a vezér viselkedése. Hiszen ő maga nagyon gyengéd apa volt. Hogy mi van a vezér feleségeivel, senki se tudta. Egyikük se tartózkodott az erődben.

A huzisztáni vendég viszont arról mesélt, hogy hogyan él a vezér fia, Huszein az alKaini által bevett erődben, Zur Gumbadánban. Huszein összeveszett az apjával, és az büntetésül a huzisztáni nagy dáíjínhoz küldte a fiát, hogy mint közönséges közlegény szolgálja őt. – Az a Huszein csakugyan egy dúvad – mondta a vendég. – Az apja helyében én nem engedtem volna el magamtól. Mert ha a szemem előtt van, könnyebben terelhetem jó útra. Huszeint a megaláztatás még megátalkodottabbá, még gonoszabbá tette. AlKaininek nagyon sok baja van vele. Három napig maradtak a vendégek Alamutban, aztán negyedik nap pirkadatkor elindultak hazafelé. Az élet a várban visszatért régi kerékvágásába, de egy váratlan látogatás újra kizökkentette belőle.

ÖTÖDIK FEJEZET A nyár derekán, egy fülledt napon tizenöt lovas kíséretében egy hatvan év körüli öregember érkezett a vár aljába. A szoros bejáratánál megállította az őrség, és megkérdezte tőle, kicsoda és mi járatban van. Az idegen azt felelte, hogy ő Iszfahán egykori városparancsnoka, hogy Rejjből jön, és az ottani reisztől rendkívül fontos üzenetet hoz a vezérnek. A szolgálatos tiszt azonnal az erődbe lovagolt, és értesítette felettesét az idegenek érkezéséről. Közvetlenül a harmadik ima után a tanítványok éppen a délutáni pihenőjüket élvezték, amikor a kürtszó sorakozóra szólította őket. Sebtiben sarut húztak, derekukra szíjat csatoltak, fogták a pajzsot és a fegyvert, és szaladtak az udvarra. Manúcsihr százados és a három dáíjín, Abu Szoraka, Ibrahim és Abdal Malik már felnyergelt lovon ülve várta őket. A fiúk is nyeregbe szálltak. – Valami készül – súgta oda szomszédjának Szulejmán, és szaglászva szipogott. Szeme lázasan csillogott a várakozástól. Abu Ali szaladt oda hozzájuk, és felpattant alacsony, bozontos fehér lovára. Kurta lába úgy simult rá az állat hasára, mintha odanőtt volna. A tanítványok elé lovagolt, és harsányan tudatta velük: – Legények! Megtisztelő feladattal bízlak meg benneteket. Egy tekintélyes férfit, Nagyurunk jó barátját kell fogadnotok. Vendégünk, az egykori iszfaháni parancsnok, Abul Fazel négy hónapig bújtatta Nagyurunkat a nagyvezír elől. Illendő, hogy kiválóságához és érdemeihez méltón fogadjuk. Abu Ali megsarkantyúzta lovát, és kíséretével elvágtatott a szorosba. Eközben Abul Fazel már nagyon türelmetlen volt. Nyugtalanul kémlelte a szorost, amely elnyelte az őrt. A lova, mintha csak érezte volna gazdája hangulatát, dobrokolt. Végre egy csapat lovas vágtatott ki a szorosból. A vendég felismerte köztük régi barátját, Abu Alit. A nagy dáíjín odaugratott hozzá, és a nyeregből kihajolva megölelte. – Örülök, hogy elsőnek fogadhatlak Alamut várában – mondta. – Köszönöm, én is örülök – mondta Abul Fazel kissé elégedetlenül. – De nem kapkodtátok el a dolgot. Volt úgy, hogy én várattam meg fogadóimat. De ahogy a közmondás tartja: Ma nekem, holnap neked. Abu Ali nevetett. – Az idők változnak – mondta. – De egyet se búsulj, öregem. Olyan fogadtatást akartam neked rendezni, ami méltó a tekintélyedhez. Abul Fazel szemlátomást megenyhült. Lesimította szép ezüstös szakállát, majd kezet fogott a többi dáíjínnal és Manúcsihrrel. A százados harsány vezényszavára a tanítványok csapata nyílegyenes sorban a fennsík felé nyargalt. Egy bizonyos ponton a sor villámgyorsan kettévált, a lovasok távolodtak egymástól, majd látszólag tetszés szerint szétszóródtak. Éles füttyszóra megint két sorba tömörültek, a sor élén állók elkiáltották a vezényszót, és a lovasok előreszegezett lándzsával egymásnak vágtattak. Úgy látszott, menthetetlenül beleszaladnak egymás

fegyverébe, és a lándzsa hegye a testükbe fúródik. De a legnagyobb rendben siklottak el egymás mellett, megfordították lovukat, ismét egy sorba rendeződtek, és visszamentek tanítóikhoz. – Pompás fiúk, ragyogó csapat! – kiáltott fel elismerően Abul Fazel. – Elöntött a verejték, amikor egymásnak rontottak. Abu Ali önelégülten elmosolyodott. Majd kiadta a parancsot, és mindannyian elindultak az erődbe. Amikor megérkeztek Alamut udvarára, Manúcsihr százados elbocsátotta a tanítványokat. Intézkedett, hogy az emberek lássák el a parancsnok kíséretét és a lovakat. Utána követte a vendéget és a dáíjínokat az ülésterembe. Abul Fazel útközben jól megnézte az erődöt, az épületeket, és elcsodálkozott a katonák és a legelésző állatok tömegén. – Hiszen ez egy valóságos katonai tábor, barátom – mondta végül Abu Alinak. – Azt hittem, prófétát találok a várban, de úgy látszik, hadvezérrel fogok találkozni. Hihetetlen, hogy amit itt körös-körül látok, az mindenestül öreg barátom, Ibn Szabáh műve. – Nem megmondtam neked, hogy még sok meglepetés érhet? – nevetett a nagy dáíjín. – Egyébként mindössze háromszázötven férfi van az erődben. De a katonák, mint láthattad, nagyszerűen ki vannak képezve, és állattal meg hadi felszereléssel is jól el vagyunk látva. Azután minden szomszédos erődben körülbelül kétszáz megbízható harcosunk van, ők egytől egyig ügyünk buzgó hívei. Az egész környék rokonszenvez velünk, úgyhogy ha veszély fenyegetne bennünket, a legrövidebb időn belül akár ezerötszáz embert is összegyűjthetünk Alamutban. – Csakhogy ez kevés, nagyon kevés – dörmögte Abul Fazel. – Ezt hogy érted? – nézett rá meglepetten Abu Ali. – Csak nem akartok ezzel a maroknyi emberrel szembeszállni a szultán hadseregével? – Persze hogy azt akarjuk. De feltehetőleg egyelőre még nem vagyunk veszélyben. Vagy? – Majd elmondom Ibn Szabáhnak – ingatta a fejét Abul Fazel. A dáíjínok összenéztek. Felértek a legfelső teraszra, elhaladtak a buzogányos őrök mellett, és bementek a vezér tornyába. Az ülésteremben az erőd többi méltósága várta őket. De Abul Fazel hiába kereste köztük régi barátját. – Hol van Ibn Szabáh? – kérdezte. Abu Ali megvakarta a szakállát. – Bemegyek hozzá – mondta –, és értesítem az érkezésedről. Addig a dáíjínok ellátnak frissítővel, és elbeszélgetnek veled. Ahogy sietve elindult, Abul Fazel utána kiáltott: – Mondd meg neki, hogy nem szórakozásból tettem meg ezt a hosszú utat. Fontos üzenetet hoztam Mucufer reisztől. Ha megvárakoztat, veszteglésem minden percét megbánja.

Abul Fazel bosszúsan letelepedett a párnára. A dáíjínok körülülték, majd szolgák jöttek be, és étellel, itallal kínálták. – Úgy viselkednek, mintha nekem tennének szívességet – dörmögte Abul Fazel a bajusza alatt. – Ne mérgelődj, nagyérdemű sejk – mondta Abu Szoraka. – Alamutban most ez a szokás. – Mióta megszerezte a várat, Ibn Szabáh ki se mozdult a szobáiból – magyarázta Ibrahim. – A nagy dáíjínon kívül napokig, sőt hetekig senkivel se beszél. – Ismerjük ezt – mondta Abul Fazel. – Amikor még reisz voltam Iszfahánban, azt várakoztattam meg a legtovább, akit meg akartam puhítani. De barátaim előtt az ajtóm tárva-nyitva volt. Erről különösen Ibn Szabáh tudna beszélni. – Hallottunk róla, nagyérdemű sejk, hogy négy hónapig bújtattad a házadban, amikor a nagyvezír üldözte – mondta a görög, és hamisan hunyorított. Abul Fazel hangosan felnevetett. – Azt is elmondta, hogy bolondnak tartottam? – kérdezte. – De a helyemben mindenki annak nézte volna! – Erről én is hallottam valamit – jegyezte meg Abu Szoraka –, de nem ismerem pontosan a történetet. – Ha érdekel benneteket, elmondhatom – mondta az egykori reisz, és megköszörülte a torkát. A dáíjínok gyorsan néhány párnát tettek a háta mögé, hogy kényelmesen elheveredhessen. – Sok éve már, hogy Ibn Szabáhot utoljára láttam. Minden jel arra vall, hogy azóta nagyon megváltozott. Hanem amikor megismertem, párját ritkító, felülmúlhatatlan komédiás és nevettető volt. Az egész udvar az ő mókáin mulatott. Lehetett a szultán bármilyen rosszkedvű, Ibn Szabáh egy-egy vicce azonnal felvidította. Érthető, hogy a nagyvezír féltékeny volt Ibn Szabáhra, és addig nem nyugodott, amíg barátunknak alaposan el nem vette a kedvét a tréfálkozástól. Na, Ibn Szabáh szerencsésen elmenekült Egyiptomba, és egy év se telt bele, az udvarban szinte már a nevére sem emlékeztek. Kivéve persze a nagyvezírt, aki teljes joggal félt Ibn Szabáh bosszújától. Amikor a fülébe jutott, hogy barátunk elhagyta Egyiptomot, titkos parancsot adott összes kémjének, hogy derítsék fel Ibn Szabáh lakóhelyét, és ha a fickót megtalálják, tegyék el láb alól. Csakhogy barátunkat mintha a föld nyelte volna el... Egy szép napon az ajtó függönye mögül egy tetőtől talpig utazóköpenybe bugyolált sejk lép be a szobámba. Se holt, se eleven nem voltam, úgy megijedtem. Hé, barmok!, kiabáltam a szolgáknak, ki eresztette be a házba ezt az embert? És akkor a sejk elhúzta köpenye csücskét a szája elől, és ott áll előttem vigyorogva, épen és egészségesen az én jó öreg Haszan barátom... Most ijedtem meg csak igazán. Gyorsan behúztam az ajtó kettős függönyét. Megőrültél?, förmedtem rá Haszanra. A nagyvezír száz poroszlója szaglászik utánad, te meg besétálsz egyenesen Iszfahánba, és se szó, se beszéd, egy becsületes muszlim nyakába borulsz. Barátom nevetett, és szokása szerint megveregette a vállam. Ugyan, ugyan, mondta. Amikor még a szultán udvarában voltam, rengeteg barát vett körül. Most meg, hogy kegyvesztett lettem, becsukjátok előttem az ajtót. Mit tehettem? Szerettem Ibn

Szabáhot, így aztán elrejtettem a házamban. Igaz, hogy kénytelen volt éjjel-nappal a szobájában üldögélni. De türelmes volt, naphosszat irkált valamit, álmodozott, és ha meglátogattam, fergeteges viccekkel mulattatott... Egyszer aztán furcsa kijelentéssel lepett meg. Meg kell jegyeznem, hogy közben éppolyan kétértelműen és ravaszul heherészett, mint mindig, amikor valakiből bolondot csinált. Azt hittem persze, hogy most is komédiázik, s nekem illik nevetnem rajta. Azt mondta: Drága barátom! Csak kéthárom tökéletesen megbízható emberre volna szükségem, s akkor egy éven belül megbuktatom a szultánt és egész birodalmát. Majd kipukkadtam a nevetéstől. Csakhogy barátom hirtelen elkomolyodott, megragadta a vállam, és belém fúrta tekintetét. A hideg futkosott a hátamon, úgy nézett rám. Azt mondta: Ezt halálosan komolyan mondtam, Abul Fazel Lumbani reisz. Hátraugrottam, és úgy bámultam rá, mint a kísértetre. Ugyan ki ne tátotta volna el a száját, ha egy ember, ráadásul egy senki, azt mondja neki, hogy két-három emberrel megdönti a birodalmat, amely Antiochiától Indiáig, Bagdadtól fel a Kaszpitengerig terjed. Menten arra gondoltam, hogy barátom a hosszú magánytól és az üldözőitől való félelemtől megőrült. Néhány megnyugtató szót mondtam neki, és óvatosan kisurrantam a szobából. Elsiettem egy doktorhoz, és gyógyszert kértem tőle elmebaj ellen. Aztán időről időre ajánlottam Ibn Szabáhnak, vegye be az orvosságot. Visszautasította, és ebből tudtam, hogy már nem bízik bennem. A dáíjínok hangosan hahotáztak. – Pompás történet! – kiabálta a görög. – Ibn Szabáh testére szabott! – És ma mit gondolsz vezérünk kijelentéséről, nagyérdemű sejk? – kérdezte Abu Szoraka. – Félek, csakugyan félek, hogy halálosan komolyan gondolta. Abul Fazel végignézett vendéglátóin, ingatta a fejét, és erősen csodálkozott. Abu Ali visszajött a terembe. – Menjünk! Ibn Szabáh vár – mondta a vendégnek. Abul Fazel feltápászkodott a párnákról, kurta meghajlással elbúcsúzott, és követte a nagy dáíjínt. A hosszú folyosó elején és végén egy-egy nehéz buzogányra támaszkodó néger óriás állt. Meredeken emelkedő, keskeny csigalépcsőhöz értek. Elindultak felfelé. – Csak nem az épület tetején választott magának Ibn Szabáh lakosztályt? – kérdezte a reisz, és megtörölte gyöngyöző homlokát. – Eltaláltad, tiszteletre méltó barátom. A lépcső egyre keskenyebb és meredekebb lett. A nagy dáíjín virgoncan lépkedett, mintha húszéves volna. Annál hangosabban lihegett az egykori parancsnok. – Álljunk meg egy kicsit – mondta végül. – Kifulladtam. Nem vagyok már fiatal. Megpihentek, Abul Fazel kifújta magát. Aztán folytatták a kapaszkodást. De egy idő múlva a reisz ismét felfortyant: – Apám szakállára! Hol a vége ennek az átkozott lépcsőnek? A vén róka talán azért rendezte be barlangját olyan magasan, hogy ezzel is gúnyt űzzön belőlünk? Abu Ali csendesen göcögött. Amikor az utolsó lépcsőfokokhoz értek, a reisznek már a nyelve is lógott. Lehajtott fejjel ment, így nem vette észre a lépcső tetején álló őrt, és

orrával szinte nekiütközött csupasz, fekete lábszárának. Meglepetten felnézett. Megtántorodott ijedtében. Mint egy bronzszobor, félmeztelen, bikaerős, hatalmas termetű néger állt előtte. Lábánál nehéz buzogány, amit a reisz talán két kézzel se tudott volna megmozdítani. Abu Ali nevetve karolta át vendégét, nehogy leguruljon a lépcsőn. Abul Fazel óvatosan kikerülte a némán és rezzenéstelenül álló őrt. Amikor beljebb értek a folyosón, hátranézett. Egy szempárt látott, amely őt követte. A néger annyira feléje fordította tekintetét, hogy kilátszott kísérteties szeme fehérje. – Életemben nem láttam olyan szultánt vagy sáhot – hebegte a vendég –, aki ennyire őriztette volna magát. Kellemetlen társaság lehet egy ilyen buzogánnyal felfegyverzett afrikai. – A kairói kalifa egy szakasznyi herélttel ajándékozta meg Ibn Szabáhot – mondta Abu Ali. – Náluk megbízhatóbb őröket elképzelni se tudsz. – Nem, ez a ti Alamutotok nincs ínyemre – állapította meg a reisz. – Akárhová nézek, szemernyi kényelmet se látok. Egy ajtóhoz értek. Az előbbi négerhez hasonló őr állt előtte. Abu Ali dörmögött neki valamit, mire az őr elhúzta a függönyt. Egyszerűen berendezett előtérbe léptek be. A nagy dáíjín köhintett. A falon lógó szőnyegek egyike mögül neszezés hallatszott. Egy láthatatlan kéz megemelte a szőnyeget, és az ajtóban megjelent az iszmáiliták vezére, Haszan ibn Szabáh. Szapora léptekkel régi ismerőséhez sietett, és erőteljes kézfogással üdvözölte. – Lám, lám! Az iszfaháni vendéglátóm! Tán csak nem azért jöttél, hogy megint elláss elmebaj elleni orvossággal? – nevetett szélesen, és betessékelte a két idős embert a szobájába. A reisz kényelmesen berendezett helyiségben találta magát, amely minden tekintetben egy tudós lakóhelyére emlékeztetett. Oldalt néhány polc állt, tele könyvekkel és iratokkal. A padlót szőnyegek borították. Rajtuk szanaszét csillagászati műszerek, mérőszerszámok, számolóeszközök, táblák és íróvesszők, tintatartó és néhány lúdtoll. A vendég csodálkozva nézett körül. Amit látott, azt sehogy sem tudta összeegyeztetni az erőd alsó szintjén tapasztaltakkal. – Szóval nem hoztál gyógyírt az őrültségemre? – ékelődött tovább Ibn Szabáh, és somolyogva simogatta szép, még szinte koromfekete szakállát. – Akkor hát miféle emberbaráti szándék hozott ide, a világ végére? – Agybajra csakugyan nem hoztam neked gyógyszert, Haszan barátom – mondta Abul Fazel. – Hoztam viszont egy üzenetet Mucufertől: a szultán parancsára Arszlán Tas emír és harmincezer katonája elindult Hamadánból, hogy bevegye Alamutot. A hadsereg előőrse, a török lovasság, talán már ma vagy holnap eléri Rudbart, és néhány nap múlva az erődöd alatt lesz. Haszan rövid pillantást váltott Abu Alival. – Máris? – kérdezte, és elgondolkozott. – Nem számoltam ilyen gyors döntéssel. Valami változás történhetett az udvarban. Felszólította barátait, hogy üljenek le a párnákra, majd melléjük heveredett, és fejét csóválva gondolkozott. – Mindent elmondok neked, amit tudok – szólalt meg Abul Fazel. – Te pedig minél

gyorsabban készíts elő mindent az erőd kiürítéséhez. Haszan hallgatott. Abul Fazel lopva végignézett rajta. Senki se mondaná barátjáról, hogy már hatvanéves. Teste fiatalosan ruganyos. Bőre sima, szeme nagy és okos, pillantása élénk és átható. Inkább közepes termetű, mint magas. Nem kövér, de nem is sovány. Hosszú orra egyenes, határozott körvonalú ajka telt. Hangosan és természetesen beszél, szavaiban szinte mindig valamiféle tréfás hangsúly vagy rejtett gúny bujkál. De most, hogy gondolkozott, arca furcsán megváltozott. Eltűnt róla a mosoly, elkomorodott, vonásai szinte megkeményedtek. Szórakozottnak tűnt fel, mint aki valami láthatatlanra összpontosít. A nagy képzelőerővel megáldott emberek néznek néha így. Mindent összevéve el lehetett mondani róla, hogy jóvágású férfi. Sokakat zavart, hogy gyakran kimutatta: tudatában van előnyös külsejének. – Beszélj – szólította fel most vendégét összeráncolt homlokkal hallgatlak. – Ha még nem tudnád – mondta lassan a reisz régi ellenséged, Nizám al-Mulk már nem nagyvezír. Haszan összerezzent. – Hogy mondod? – kérdezte, mint aki nem hisz a fülének. – A szultán leváltotta Nizám al-Mulkot, helyébe ideiglenesen a felesége titkárát nevezte ki. – Tadzs al-Mulkot? – vidult fel Abu Ali. – Hiszen ő a szövetségesünk. – Már nem, mert a szultán felesége abban reménykedik, hogy fiacskáját alkotmányosan kikiáltják trónörökösnek. – Aljas árulás – dörmögte a nagy dáíjín. Haszan semmit se mondott. Gondolkozott. Előredőlt, és ujjával köröket rajzolt a szőnyegre. A két öreg is elnémult. Haszant figyelték, és várták, hogy mondjon valamit. – Ha a szultánné titkára kapta meg Nizám al-Mulk posztját, akkor egyértelmű, hogy helyzetünk az udvarban gyökeresen megváltozott – szólalt meg végre Haszan. – Ez keresztülhúzza a számításomat. Úgy képzeltem, jövő tavaszig nyugtom lesz. Addigra végeztem volna az előkészületekkel... Fel kell gyorsítanom őket... – Jaj, a legfontosabbat majdnem elfelejtettem – vágott a szavába Abul Fazel. – Nizám al-Mulk elvesztette ugyan nagyvezíri rangját, de parancsot kapott, hogy irtsa ki az iszmáilitákat. – Ez azt jelenti, hogy életre-halálra harcolunk – mondta keményen Abu Ali. – A nagyvezírnek kiadott parancs olyan, mintha egy farkasra bíznánk, hogy csináljon rendet a juhakolban. – Nem, azért ez itt még nem juhakol – nevetett Haszan. Valamit eldöntött magában, és visszatért a jókedve. – Gyors intézkedésekre van szükségünk – folytatta. – Mit mondott Mucufer? Hajlandó segíteni nekünk? – Minden lehetőséget részletesen megvitattunk – felelte Abul Fazel. – Mucufer kedvel téged, és kész fedezni visszavonulásod a török lovasság elől. Az emír hadseregével szemben természetesen ő is tehetetlen. – Értem, értem – mondta Haszan. Szája és szeme körül megjelent régi hamiskás

mosolya. – És mit tanácsol Őfényessége, merre hátráljak? – Épp ezt vizsgáltuk a legtüzetesebben – mondta a reisz. Úgy tett, mint aki nem vette észre Haszan évődését. – Csak két út áll előtted nyitva, a rövidebb nyugatnak, a vad kurdok földjén és Bizáncon át Egyiptomig, vagy a hosszabb, kelet felé. Mucufer a hosszabbikat javasolja neked. Mervnél, de akár már Nisápurnál csatlakozhatna hozzád a hadseregével Huszein al-Kaini, és utána együtt mennétek tovább Kabulon át Indiáig. Az ottani hercegek között biztosan akad olyan, aki boldogan menedéket nyújt nektek. – Ragyogó terv – vidámkodott Haszan. – De mi van akkor, ha a szultán lovasságához képest a seregem nem elég mozgékony? – Erre a lehetőségre is gondoltunk – felelte a reisz, és közelebb húzódott Haszanhoz. – Ha úgy látod, hogy embereiddel képtelen vagy tovább hátrálni, Mucufer téged és a hozzád legközelebb állókat befogad magához. Pontosan ezért küldött ide. – Mucufer okos ember, és jóindulatát sohasem fogom elfelejteni. De nem lát a fejembe, nem lát a szívembe. Haszan hangja hirtelen száraz és tárgyilagos lett. – Alamut bevehetetlen – folytatta. – Vagyis itt maradunk a várban. A török lovasságot szétverjük, és mire a szultán hadserege az erődhöz ér, fel leszünk készülve. Abu Ali sugárzó arccal nézett Haszanra, tekintete tele volt bizalommal. Ezzel szemben Abul Fazel megrémült. – Mindig is élelmes és kegyetlen embernek tartottalak, Haszan barátom – mondta. – Az utóbbi időben úgy megnőtt a tekintélyed, hogy egész Irán rólad beszél. Udvari intrikáiddal azt is bebizonyítottad, hogy felettébb rátermett államférfi vagy. De az, amire most készülsz, őszinte aggodalommal és félelemmel tölt el. – Művem még félig sincs kész – felelte Haszan. – Eddig az államférfiúi tudásomban bíztam. Most kipróbálom, mire képes a hit. Az utolsó szót jelentőségteljesen megnyomta. – Menj – fordult a nagy dáíjínhoz és hívd össze tanácskozásra az elöljárókat. A legénységnek azonnal fegyverbe kell állnia. A tanítványoknak holnap le kell vizsgázniuk, hogy fidáíjínokká szentelhessük őket. Mindent tudniuk kell... A nagy tanácsot majd te vezeted helyettem. Megmondod az elöljáróknak, hogy látogatók közelednek, és parancsomra itt fogjuk őket bevárni. Mondja el neked mindenki a véleményét. Amikor meghallgattad őket, visszajössz hozzám, és mindenről beszámolsz. A százados adjon parancsot alárendeltjeinek, hogy készítsenek elő mindent az erőd védelméhez. – Úgy lesz, ahogy parancsolod – mondta a nagy dáíjín és kisietett a szobából. A dobpergés és kürtszó a legénységet fegyverbe, az elöljárókat tanácskozásra szólította. Abu Ali komoly arccal várakozott az ülésteremben. Sorra érkeztek a dáíjínok és tisztek. Amikor mindnyájan együtt voltak, a nagy dáíjín végignézett rajtuk, és azt mondta: – A szultán leváltotta a nagyvezírt, és parancsot adott neki, hogy irtsa ki az iszmáilitákat. Hamadán emírje, Arszlán Tas harmincezer emberrel Alamut ostromára indult. A hadsereg előőrse, a török lovasság ma vagy holnap eléri Rudbart. Napokon belül fekete zászlók loboghatnak erődünk kapuja előtt. Rejj városparancsnoka, Mucufer, segítséget ígért nekünk. De leginkább a saját felkészültségünkben bízhatunk. Szejduna

megbízásából arra kérlek benneteket, gondolkozzatok, hogyan védjük ki a támadást. Ha majd elmondom neki javaslataitokat, vezérünk megteszi a szükséges intézkedéseket. A párnákon helyet foglaló elöljárók meghökkenten összenéztek. Egyik-másik súgott valamit a szomszédjának, de sokáig senki sem jelentkezett felszólalásra. – Százados, te tapasztalt katona vagy – mondta végül Abu Ali Manúcsihrnek. – Mit gondolsz, most mi a legfontosabb? – A török lovasság támadásától nem kell félnünk – felelte a százados. – Az erőd állja a rohamot, aki megtámadná, nagyon megégetné magát. De hogy meddig bírnánk a harmincezer katona ostromát, ha gépeket és rohamozószerkezeteket hoznának magukkal, az már nehéz kérdés. – Mennyi időre elegendő élelmünk van a várban? – kérdezte a görög. – Jó fél évre – felelte a százados. – De ha gyorsan elküldünk egy karavánt Rejjbe, Mucufer a következő fél évre is elláthat bennünket. – Ez fontos – állapította meg Abu Ali, és feljegyzett valamit a táblájára. Most Abdal Malik jelentkezett. – Véleményem szerint – mondta – nem engedhetjük meg, hogy túl korán bezárjanak bennünket az erődbe. A törököket nyílt terepen is megverhetjük, főleg ha Mucufer csakugyan segítséget küld. A szultán hadseregének magja még messze van. A fiatal tisztek egytől egyig lelkesedtek Abdal Malik javaslatáért. – Nem szabad elhamarkodnunk a dolgot – vélte Abu Szoraka. – Gondolnunk kell rá, hogy asszonyaink és gyerekeink vannak az erődben, és mindannyiunknak vége lenne, ha könnyelműen kockáztatnánk, hogy a nyílt terepen vereséget szenvedjünk. – Hányszor mondtam – fakadt ki Ibrahim –, hogy asszonynak, gyereknek semmi keresnivalója nincs a harcosok között? – Nem én vagyok az egyetlen, akinek hozzátartozói a várban laknak – intette le Abu Szoraka. A vezér kislányaira célzott. – Ragyogó ötletem van! – mondta nevetve Al-Hakim. – Pakoljuk fel a gyereksereget meg a nőket tevékre és öszvérekre, és küldjük el őket Mucuferhez. A visszatérő karaván szállítaná a várba a szükséges élelmet. Így három legyet ütnénk egy csapásra. Az erődben csökkenne az éhes szájak száma, nem kellene többet aggódnunk a hozzátartozóinkért, és a karaván sem tenné meg a fél utat kihasználatlanul. – Okos gondolat – ismerte el Abu Ali, és újabb megjegyzést írt fel a táblára. A tanácskozás egyre forróbb hangulatban zajlott. Az elöljárók megvitatták, miből van még a várban hiány, perlekedtek, hogy kire milyen feladat háruljon, az egyik ezt javasolta, a másik az ellenkezőjét. Végül Abu Ali jelezte, hogy vége a tanácskozásnak. Meghagyta az elöljáróknak, hogy várják meg a pontos utasításokat, és visszament az épület legfelső emeletére Haszanhoz. Eközben Haszan arról faggatta vendégét, Iszfahán volt városparancsnokát, vajon mi változott meg az udvarban, hogy a szultán ilyen gyors intézkedés mellett döntött. Haszan tudniillik eddig igen jó kapcsolatban volt az udvari körökkel, hiszen a fiatal szultánné, Turkán Hatun titkára, Tadzs al-Mulk a bizalmas embere volt. Máliksáh szultán, a törvényhez híven, első feleségétől való elsőszülött fiát nevezte ki

trónörökösnek. A most húszéves fiatalember hadjáratra indult India határvidékére, hogy megzabolázza a lázadó hercegeket. Ezt az időt próbálta kihasználni a fiatal szultánné arra, hogy négyéves fiának, Mohamednek biztosítsa az iráni trónt. Tervét Nizám al-Mulk ellenezte a leghevesebben. A szultán hol az öreg nagyvezír befolyásának, hol a szép felesége bájainak engedett. A nagyvezír elsősorban a bagdadi kalifában és az egész szunnita papságban lelt erős támaszra. A szultánét Nizám számos ellensége pártolta, mindazok, akiket a nagyvezír hatalma jelentéktelenségre kárhoztatott. Hogy a szunnita papságnak ellensúlyt teremtsen, a szultánné titkára kapcsolatba lépett az Ali-követőkkel, s azok legbefolyásosabb szektájával, a Haszan vezette iszmáilitákkal. Az udvarban dúló vita kapóra jött Alamut urának. Haszan biztosította a szultánnét, hogy hívei Irán-szerte támogatni fogják tervét, Tadzs al-Mulk pedig megígérte Haszannak, hogy a szultánnéval mindent megtesznek azért, hogy az uralkodó ne nagyon érdeklődjön Irán északi részén végrehajtott hőstettei felől. Két évig a szultánné és titkára híven teljesítették ígéretüket. Ha Nizám al-Mulk erősen szuttyongatta a szultánt, tegyen már valamit az iszmáilitákkal, ők lefitymálták a szekta tevékenységét, és a nagyvezír buzgalmát azzal magyarázták, hogy gyűlöli Haszan ibn Szabáhot. Ezt a szultán készségesen elhitte. Minthogy a trónörökös kérdésében inkább Nizám véleményét pártolta, annál szívesebben engedett feleségének és Tadzs al-Mulknak az iszmáiliták ügyében. Abul Fazel most elmondta Haszannak, amit Mucufer az iszfaháni udvar futárától hallott. Amikor Nizám al-Mulk megtudta, hogy Huszein al-Kaini bevette magát Zur Gumbadán erődjébe, és Haszan nevében egész Huzisztánt a szultán ellen fordította, nagyon megijedt. Tudta, hogy kiegyenlítetlen számlája van Haszannal, s ez arra sarkallta, hogy tegyen még egy utolsó kísérletet a szultánnál. Annak idején ugyanis azzal feketítette be Haszant a szultán előtt, hogy ravasz fondorlattal komolytalan komédiásnak festette le, aki őt, a nagyvezírt, aljas cselszövéssel meg akarja fosztani udvari állásától. A szultán dühbe gurult, és Haszan kénytelen volt éjnek évadján menekülni Iszfahánból. Azóta a szultán nem vette komolyan Haszan ténykedését. A nagyvezír most bevallotta neki, hogy annak idején ravaszul kijátszotta Haszant, és hogy az iszmáiliták vezére igazából veszedelmesen tehetséges ember. A megbántott szultán elsápadt a dühtől. Ellökte magától a térden álló, megtört öregembert, és a lakosztályába vonult. Onnan adta ki az utasítást, hogy mától fogva nem Nizám a nagyvezír, és hogy helyére ideiglenesen a szultánné titkárát nevezi ki. Nizám pedig szigorú parancsot kapott, hogy a legrövidebb időn belül győzze le Haszant, és számolja fel az iszmáilitákat. Érthető volt hát, hogy a szultánné és titkára hátat fordítottak eddigi szövetségesüknek, hiszen legveszélyesebb ellenfelük eltakarodott az útból, és most már korlátlanul befolyásolhatták a szultánt. A viharos napok után a szultán az udvarával Bagdadba utazott, hogy meglátogassa nővérét és sógorát, a kalifát. Az utóbbit rá akarta venni, hogy utódjául nevezze ki azt a fiát, akit a szultán nővére szült neki. Mire Abu Ali visszajött a jelentéssel, Haszan már minden részletet tudott az iszfaháni udvar viselt dolgairól. Most figyelmesen meghallgatta vezető emberei véleményét. Amikor a nagy dáíjín befejezte beszámolóját, a vezér felállt, és róni kezdte a szobát. Áttekintve a helyzetet döntenie kellett, mi a teendő.

– Fogd a táblát, és írd! – fordult végül Abu Alihoz. A nagy dáíjín törökülésbe ereszkedett, bal térdére fektette a táblát, megfogta az íróvesszőt. – Felkészültem, Ibn Szabáh – mondta. Haszan a háta mögé állt, hogy lássa a táblát, majd magyarázó hangvétellel diktálni kezdett. – Ami a török lovasság fogadását illeti – mondta –, Abdul Maliknak igaza van. Nem engedhetjük meg, hogy gyorsan bekerítsenek bennünket. Nyílt terepen várjuk majd őket, és ott végzünk velük. Gondoskodnunk kell róla, hogy Mucufer csapatai idejében érkezzenek a segítségünkre. A szultán előőrsét fogadó hadsereg élére te állsz, Abu Ali. Manúcsihr pedig az erőd védelmét biztosítja. Lógni fog az orra, mert szereti a véres csatamezőt, de szükségünk van rátermettségére, hogy az erőd minden eshetőségre felkészüljön... Továbbá – és ez nagyon fontos –, mielőbb meg kell szabadulnunk a felesleges kenyérpusztítóktól és más ingyenélőktől. Abdal Malik ürítse ki a háremeket, estig pakoljon fel asszonyostul, gyerekestül mindent az állatokra, és a harmadik ima után induljon el a karavánnal. Mucufer áldott jó lélek, és ha tetszik, ha nem, kénytelen lesz nyakába venni az eleven szállítmányt. Egy futár induljon azonnal Rejjbe, és értesítse őt a karaván érkezéséről. Mucufer készítsen élelmet, azt a karaván majd a várba szállítja, és küldjön tüstént annyi embert, amennyit nélkülözni tud. Az asszonyokat meg gyerekeket pedig fogja munkára, hogy ne csak vesződsége legyen velük... Hát te, barátom? – nevetett rá ingerkedve Abul Fazelra –, neked mik a terveid? – Elkotródom innen Abdal Malik karavánjával – felelte a volt városparancsnok. – A világért se szeretnék ebben az egérfogóban kuksolni, amikor a szultán hadserege rajtatok üt. Tanácsainknak, mármint az enyéimnek és Mucuferéinek, nem volt foganatjuk. Kötelességemet teljesítettem, így nincs más hátra, mint hogy idejében kereket oldjak. – Elhatározásod kapóra jön nekem – csipkelődött Haszan. – Kíséreted megfelelő védelmet biztosít a karavánnak, így Abdal Maliknak csak öt embert kell magával vinnie. A visszaútra pedig adjon neki Mucufer néhány őrt. Arra is számítok, hogy gondját viseled háremünk gyülevész népségének. Haszan ismét Abu Alihoz fordult: – Haladéktalanul indíts el egy futárt Rudbarba. Adja át Buzurg Umídnak a parancsomat, hogy jöjjön Alamutba. Személyesen őrá van szükségem. Kár, hogy Huzisztán olyan messze van, és Huszein al-Kaini nem tud időben ideérni. De őt is értesíteni kell. Itt ugyanis olyan dolgok történnek majd, hogy kései utódainknak is eláll a lélegzetük tőlük... Haszan a gondolataiba mélyedve halkan göcögött. Hallgatott egy ideig, aztán azt mondta a városparancsnoknak: – Ide figyelj, Abdul Fazel! Az a gyanúm, most is őrültnek nézel, mint annak idején Iszfahánban. Mert a harmincezer katonát látod, ahogy a maréknyi emberünk ellen menetel. De az angyalokat, akik a segítségünkre összesereglettek, és úgy fognak őrizni bennünket, ahogy hajdan a Prófétát őrizték a badri ütközetben, az angyalokat nem látod. – Bolondozol, örökké bolondozol – mondta savanyú mosollyal Abdul Fazel. – Nem, nem bolondozom, öreg barátom – mondta jókedvűen Haszan. – Csak

képletesen beszélek. Annyit mondok neked, olyan meglepetést készítek mindannyiótoknak, hogy nem fogtok hinni a fületeknek. Meg akarom mutatni, milyen csodákra képes a hit. – Értesítsd a többieket – fordult Abu Alihoz milyen feladattal bíztam meg őket. Írd meg a megfelelő parancsokat, jelöld ki a futárokat, és azonnal indítsd őket útnak. Abdal Malik hozza ide a lányaimat, mielőtt elindul. Amikor mindent elintéztél, állj a felsorakozott katonák elé, és mondd el nekik, hogy a szultán háborút indított ellenünk. A tanítványoknak parancsold meg, hogy készüljenek, mert holnap reggel megkezded a vizsgáztatásukat. Légy kemény és szigorú hozzájuk, facsarj ki belőlük mindent, amit tudnak. Fenyegesd őket azzal, hogy nem méltók a felszentelésre. Este aztán gyűljetek össze az imaházban, és szenteld fel őket fidáíjínná. Legyen ez életük legmagasztosabb órája, érezzék, hogy ennél többet ezen a világon nem érhetnek el. Történjen minden úgy, ahogy kettőnkkel történt Kairóban... Megértettél? – Megértettelek, Ibn Szabáh. Haszan elbocsátotta a két öregembert. Leheveredett a párnákra, és még egyszer átgondolta a tennivalókat. Amikor meggyőződött róla, hogy semmiről se feledkezett meg, nyugodtan elszundított. Eközben az erőd katonái a tűző napnak kitéve várakoztak az udvaron. Látták, ahogy elöljáróik bevonulnak a vezér tornyába. Ezután sokáig egyikük se mutatkozott. A katonák már nehezen fékezték türelmetlenségüket. A tanítványok kettős sorban álltak az épületük előtt. Egyenes vonalba rendeződve, nyúlánkan, mint a ciprusfák, merőn néztek előre. Még feszítette őket a büszkeség, hogy éppen az ő csapatukat érte az a megtiszteltetés, hogy az idős méltóságot fogadja. Csakhogy lassanként ők is kifogytak a türelemből. A néma csendet Szulejmán törte meg. – Jó volna tudni, mi készül itt – mondta. – Hátha végre megszabadulunk az átkozott tanulástól. – Úgy látom, szakállt szeretnél, pedig még az állad se pelyhedzik – gúnyolódott Juszuf. – Én meg úgy látom – torkolta le Szulejmán –, hogy a hasadra rakódott hájadat félted. Ezért irtózol annyira a dobpergéstől meg a kürtszótól. – Kíváncsi vagyok, kit lát meg közülünk elsőnek az ellenség. – Ez is kérdés? Téged! Amilyen hosszú a lábad, büszkén fogsz leskelődni a hátam mögül. – Ne marakodjatok – szólt közbe Ibn Táhir. – Még egyikőtök se tudja, hol van az oroszlán, amelyiknek le akarjátok nyúzni a bőrét. – Ha léggyé változhatnék, most kihallgathatnám, miről tárgyalnak elöljáróink – mondta Obeida. – Hát még milyen boldogan lennél légy, amikor felbukkan az ellenhad – ugratta Szulejmán. – Ha csípős nyelvvel kellene megvívni a harcot, te mindenképpen győznél – intette le Obeida. – Egész Irán reszketne előtted. – Bizonyos Obeida az öklömtől is reszketne – vágott vissza Szulejmán.

Abuna őrmester sietett el mellettük. – Úgy néz ki, fiúk – súgta oda a várakozóknak –, forró napok várnak ránk. A szultán katonái fűtenek be nekünk. A tanítványok elnémultak. Az első ijedséget fokozatosan lelkesedés, majd vad öröm váltotta fel bennük. – Végre! – szakadt ki Szulejmán lelke mélyéből. A fiúk egymás tekintetét keresték. Arcuk tüzelt, szemük lángolt. Hol egyikük, hol másikuk nevette el magát. Képzelőerejük lázasan dolgozott. Hőstettek sora vonult el szemük előtt; nehéz feladatokkal birkóztak, kiérdemelték a dicsőséget és a halhatatlanságot. – A pokolba! Mikor lesz vége ennek a várakozásnak?! – fakadt ki Szulejmán. Már nem bírt magával. – Adjanak parancsot, hogy üljünk lóra, és rontsunk rá a hitetlenekre! Abuna és emberei három lovat vezettek végig az udvaron. Abu Ali fehér kancáját és két fekete paripát. – Szejduna beszélni fog – súgta valaki. A sorokban mozgolódás támadt. – Hogy? Ki fog beszélni? – Szejduna. – Ezt ki mondta? A fehér ló Abu Alié, az egyik fekete a századosé. – De kié a harmadik? A főhadiszállás bejáratánál az őrség felkapta fegyverét, és feszes vigyázzba vágta magát. Az épületből kijött a nagy dáíjín és a többi elöljáró. A három odavezetett lóra Abu Ali, a százados és Ibrahim dáíjín ült fel. A parancsnokok a csapataik elé álltak, és vezényszavukra a katonák arccal a főhadiszállás felé fordultak. Abu Ali a kíséretével a legfelső terasz peremére lovagolt. Felemelt kezével jelezte, hogy csendet kér. A két alsó teraszon mindenki elnémult. A nagy dáíjín megemelkedett a nyeregben. – Igazhitű iszmáiliták! – kiáltotta mennydörgő hangon. – Nagyurunk és vezérünk nevében! Ütött a próbatétel órája. Fegyverrel a kézben kell bebizonyítanotok a szent vértanúk és a vezérünk iránti odaadásotokat és szereteteteket. A szultán hóhéra, a hitetlen kutya, Arszlán Tas, uralkodója parancsára elindult roppant hadseregével, hogy bennünket, igazhitűeket utolsó szálig lemészároljon. Lovassága napokon belül megfújja kürtjét Alamut alatt, erődünk előtt ott fog lobogni a hitetlen kutya, Abbász fekete zászlója. Ezért Nagyurunk nevében megparancsolom: mostantól kezdve senki se váljon meg fegyverétől, se éjjel, se nappal. A parancsszegőt zendülőnek tekintem, halál vár rá. Amikor felharsan a kürt, a megszabott időn belül legyen mindenki a gyülekezőhelyén. Parancsnokaitoktól megkapjátok a részletes utasításokat... Abu Ali a tanítványok csapata felé fordította lovát. – Ti, akik áldozatra készen álltok, halljátok Nagyurunk parancsát! Holnap vizsgára szólítunk benneteket. Aki helytáll, azt este felszenteljük. Felszólítunk mindenkit: mélyedjen el magában, mert felszentelése élete legfényesebb órája lesz... A nagy dáíjín a többiek felé fordult. A vár falai visszaverték erős hangját: – Ti, akik az iszmáiliták ügyéért harcoltok! Emlékezzetek a Próféta szavaira:

Harcoljatok, mint az oroszlán. Mert a félelem senkit se ment meg a haláltól. Nincs más isten Allahon kívül, Mohamed pedig Allah küldötte! Jöjj, Al-Mahdi! A tanítványok zúgolódtak. Mintha mennykő csapott volna beléjük. Itt volt a vizsga nagy napja, s még senki se volt rá felkészülve. Sápadtan néztek össze, ahogy a szobájukba mentek. – Most jól nézünk ki! – kiáltott fel Szulejmán. – Semmit se tudunk, legjobb lesz, ha magunk jelentkezünk közlegénynek. – Úgy van, mindnyájan jelentkezünk, és utána csináljanak velünk, amit akarnak – helyeselt Obeida. A kishitűség Juszufon hatalmasodott el legerősebben. Folyton a verejtékező homlokát törölgette, és titkon azt remélte, valahol mégiscsak felcsillan a reménysugár. – Tényleg olyan szörnyű lesz? – kérdezte riadtan. – Úgy el fogsz hasalni, mint a béka – vigyorgott rá kárörvendőn Szulejmán. Juszuf felnyögött, és kezébe temette arcát. – Mégis, mit csináljunk? – kérdezte Naim. – Ugorj a Sáhrúdba. Neked az lesz a legjobb – tanácsolta neki Szulejmán. Akkor megszólalt Ibn Táhir. – Ide figyeljetek, fiúk. El tudjátok képzelni, hogy Nagyurunk azért választott ki bennünket tanítványnak, hogy most lefokozzon közlegénynek? Hiszen valamit azért tudunk! Azt ajánlom, szedjük össze jegyzeteinket, és ismételjük el együtt, amit eddig tanultunk. – Te légy a tanácsadó! Te olvass fel! – kiáltoztak a fiúk. Ibn Táhir a tetőre hívta őket. Táblákkal és jegyzetekkel felszerelkezve felmentek, leültek a padlóra, és Ibn Táhir kérdéseket tett fel, megmagyarázta, ami magyarázatra szorult. A fiúk lassan megnyugodtak. Csak nagy néha borzongott meg egyikük-másikuk, amikor eszébe jutott a másnap. Mégis, lelke legmélyén mindenki félt a vizsgától. A közeledő ellenségről mindannyian megfeledkeztek. A legalsó teraszon, galambdúcok, nyárfák, sűrűn növő ciprusok fedésében állt a bal őrtoronyhoz toldott épület, a hárem. Mint a héja, úgy csapott le Abdal Malik a nők és gyerekek közé; kiadta az utasítást, hogy csomagoljanak, mert azonnal el kell hagyniuk az erődöt. Parancsát jajveszékelés, kiáltozás, sírás, eszement futkosás követte. A herélt őrök egykedvűen nézték a felfordulást, mígnem a dáíjín rájuk reccsentett, hogy segítsenek az asszonyoknak a pakolásban. Eközben tíz hajcsár tevéket és öszvéreket vezetett az épület elé. És jöttek a férfiak, hogy elbúcsúzzanak asszonyuktól, gyereküktől. Abu Szorakának két felesége volt az erődben. Az első, a vele egykorú, már fogatlan öregasszony volt. Két lányt szült neki, mindketten Nisápurban voltak férjnél. Abu Szoraka ifjúkorától kötődött az asszonyhoz; úgy kellett neki, mint gyermeknek az anya. Másik asszonya fiatalabb volt, s egy lánnyal meg egy fiúval ajándékozta meg. A gyerekek Haszan lányaival együtt nőttek fel háremében. Ezt a feleségét Abu Szoraka gyengéden szerette, és most, hogy búcsút kellett vennie tőle, érezte, fájdalmasan hiányolni fogja. Nehezére esett, hogy ne mutassa ki érzelmeit...

Al-Hakimnak egy gyönyörű egyiptomi nő volt a felesége. Annak idején Kairóból hozta magával. Nem szült neki gyereket. A háremben azt beszélték róla, hogy házassága előtt örömlány volt. Al-Hakim kedvtelve mesélt a többi férfinak asszonya szépségéről, átkozódott, hogy mennyire rabja a feleségének, és hogy annak milyen hatalma van felette, de valahányszor karaván érkezett az erődbe, mindig ajándékot keresett neki, hogy felvidítsa. Minden házimunkát egy etiópiai öregasszony végzett el felesége helyett. Az egyiptomi szépség a párnákon heverészett, cifrálkodott, selyemben járt, naphosszat ábrándozott... Manúcsihr századosnak egy felesége volt a várban. De a két előző asszonytól született három gyerekét is itt nevelte. Most mindannyiuktól röviden elbúcsúzott. Attól tartott, elérzékenyül, ha elnyújtja a búcsút... Miután elváltak övéiktől, Abu Szoraka és Al-Hakim elbeszélgettek. – Most még sivárabb és üresebb lesz az erőd – állapította meg Abu Szoraka. – Csak dicsérni tudom azokat a filozófusokat, akik szerint az evés és ivás mellett a nők adta gyönyör az egyetlen, amiért érdemes az életben törnünk magunkat – felelte a görög. – Csakhogy a vezéreink megvannak nélküle – intette le a dáíjín. A doktor gunyorosan elfintorodott. – Szavamra, úgy beszélsz, öregem, mint egy gyerek. – Megfogta Abu Szoraka karját, és a fülébe súgta: – Mit gondolsz, mit rejtegetnek uraink a vár mögött? Talán egy sereg macskát? Ugyan, ugyan. Ostobák volnának, ha nem adnák meg maguknak tisztességgel, ami jár nekik. Abban biztos lehetsz, hogy olyan kövér lúdból, amilyet odalent nevelnek, nekünk egy se jutott. Abu Szoraka megtorpant. – Nem, ezt nem hiszem el – nyögte ki nagy sokára. – Tudom, hogy készítenek ott valamit, de meg vagyok győződve róla, hogy nem a saját mulatságukra, hanem közös hasznunkra. – Ne hidd, ha nem akarod – mondta a doktor már-már megbántódva. – De figyelmeztetlek, hogy a gazda mindig magának főzi a legjobb kását. – Majdnem elfelejtettem valamit – mondta Abul Fazel reisz, amikor estefelé felment Haszanhoz elbúcsúzni. – Bár elmebaj ellen nem hoztam neked orvosságot – folytatta ravaszul hunyorítva –, azért van valami számodra a tarsolyomban. Talán örömödet leled benne. Kitalálod, mi az? Haszan zavarban volt. Mosolyogva először a reiszre nézett, aztán az oldalt álló Abu Alira. – Nem, fogalmam sincs – mondta. – Amíg ki nem találod, nem adom oda az ajándékot – gyötörte a reisz. – Vagyonod van elég, a fényűzést nem kedveled. Igényeid szerények, kivéve egyvalamit. Most már tudod? – Talán könyvet hoztál? – Jó helyen keresgélsz, Haszan barátom. Valami írott dolgot. De ki írta?

– Hogy találjam ki? Talán valaki a régiek közül? Ibn Szína? Nem? Akkor a fiatalabbakból? Csak nem Al-Gazáli? – Nem, csakugyan nem ő a szerző – nevetett Abul Fazel. – Al-Gazáli túl ájtatos volna neked... Akinek a könyvét elhoztam, sokkal közelebb áll hozzád. – Allahra, nem tudom, kire gondolsz. – Szabad nekem is találgatnom? – kérdezte mosolyogva Abu Ali. – Kíváncsi vagyok, kivel hozakodsz elő – mondta az elbizonytalanodott Haszan. – Fogadni mernék, hogy a reisz régi barátod, Omar Hajjám valamelyik írását hozta el neked. A reisz vigyorogva bólogatott, Haszan pedig nevetve csapott a homlokára. – Hogy erre magamtól nem jöttem rá! – kiáltotta. – Négy versét hoztam el, egyik ismerősöm magától Omartól másolta le őket Nisápurban. Gondoltam, örülni fogsz nekik. – Ennél szebb ajándékot nem is adhatnál – mondta Haszan. – Nagyon hálás vagyok figyelmességedért. Abul Fazel egy tekercset vett elő kaftánjából, és odaadta Haszannak. A vezér kibontotta és belenézett. – Különös – mondta elgondolkozva. – Ugyanazon a napon két iskolatársamról is hírt kapok, Nizámról és Hajjámról. Egy herélt jött be a szobába, és jelentette, hogy megérkezett Abdal Malik Haszan két lányával. – Most menj, öreg barátom – mondta Haszan, és megölelte a reiszt. – Viseld gondját asszonyainknak és gyermekeinknek. Egyszer talán szükséged lesz valamire. Akkor jussak eszedbe, és tudd, hogy az adósod vagyok. Intett Abu Alinak, és a két ember elhagyta a szobát. Abdal Malik félrehúzta a bejárat függönyét, és a helyiségbe riadtan belépett Haszan két lánya, Hadídzsa és Fátima. Az ajtó melletti falhoz álltak, Abdal Malik pedig délcegen odament a vezérhez. – Elhoztam a lányaidat, Szejduna – mondta. Haszan kemény pillantást vetett gyerekeire. – Mit álltok ott, mint az ázott tyúkok? Gyertek közelebb – rivallt rájuk. – Anyátok a nyakamra küldött benneteket, hogy valahányszor a szemem elé kerültök, eszembe jusson és feldühítsen. Apai kötelességem volt, hogy mindkettőtöket befogadjalak. Most a hárem söpredékével együtt elmentek Rejjbe Mucuferhez. A vezér Abdal Malikhoz fordult. – Te pedig mondd meg Mucufernek – utasította –, hogy csak annyit adjon enni nekik, amennyiért megdolgoztak. Sohase legyen tekintettel arra, hogy az én lányaim. Ha nem engedelmeskednek neki, adja el őket szolgalánynak. Az összeg felét tartsa meg, annak fejében, amit rájuk költött, a másik felét pedig küldje el nekem... Úgy! Most pedig imához, és utána indulás! A lányok mint az egérkék kisurrantak az ajtón. Haszan még visszatartotta Abdal Malikot.

– Mucufer tudni fogja, hogyan bánjon velük. Bölcs ember, és neki is van egy rakás gyereke. A lányok az ajtó mögött vártak a dáíjínra. Mind a kettő sírt. – Láttad, milyen szép ember? – kérdezte a fiatalabbik. – Csak miért nem szeret bennünket egy cseppet sem? – sóhajtotta könnyesen az idősebbik. Abdal Malik kikísérte a lányokat az épületből. – Sose féljetek, madárkáim – vigasztalta őket. – Mucufernek aranyból van a szíve. Rengeteg gyereke van, s azokkal majd játszhattok, mulathattok.

HATODIK FEJEZET A szakács behozta a vacsorát, de Haszan ezt nem vette észre. Gondolataiba mélyedve a falnál levő állványhoz ment, kirántott belőle egy fáklyát, és a gyertya lángjánál meggyújtotta. Gyakorlott, óvatos mozdulattal, hogy tüzet ne fogjon, elhúzta az egyik faliszőnyeget, és a titkos kijáraton egy szűk folyosóra jutott. A felemelt fáklyával világítva magának felment néhány lépcsőn, és kilépett a torony lapos tetejére. Beszívta a friss, hűs levegőt, és a mellvédhez sétált. Jó magasra emelte a lángoló fáklyát, majd három kört írt le vele. Hamarosan lentről, a sötétből ugyanilyen választ kapott. Ezt azzal nyugtázta, hogy még egyszer meglengette a fáklyát, aztán visszament szobájába. Valami tegezfélébe dugta a fáklyát, hogy eloltsa, majd bő köpenyt terített a vállára, és szorosan beleburkolta testét. Most a szemközti falon mozdított el egy kárpitot, és az alacsony kijáraton egy puha szőnyeggel bélelt, szűk kalitkába lépett. Nehéz kopogtatót vett fel a padlóról, és lesújtott vele egy cintányérra. Éles hang csattant, amely egy láthatatlan kötélen lesüvített a torony lábához. A kalitka hirtelen megmozdult, és Haszannal együtt süllyedni kezdett. Egy leleményesen összeállított csörlőre volt felfüggesztve, amelyet láthatatlan kezek igazgattak. Sokáig tartott az út a torony aljáig. Haszant ilyenkor gyakran szorongás fogta el. Mi van, ha a gépezet egyik kereke meglazul, vagy elszakad a kenderkötél, és ebben a szűk ketrecben a sziklás talajra zuhan? Mi van, ha a négerek között, akikben annyira megbízik, akad egy olyan, aki szándékosan megrongálja a szerkezetet, és ezzel megöli őt? Hátha valamelyik herélt egy világos pillanatában rájön, mennyire megalázzák emberi méltóságában, és buzogányával fejbe vágja gazdáját? Valamelyik azok közül az ijesztő egyiptomi őrök közül, akiket úgy tartott féken a szemével, mint a vadállatokat, és akik úgy követték őt, mint kígyók a gazdájuk sípszavát. Mindent elkövetett, hogy megerősítse őket hűségükben. Rajta kívül senkinek sem engedelmeskedtek. Ha valaki kénytelen volt elmenni mellettük, remegett a félelemtől, még Abu Aliban is elhűlt a vér, amikor találkozott velük. Ez a vakon engedelmeskedő néger csapat volt az ő legerősebb eszköze, e miatt a csapat miatt tartottak tőle még a dáíjínok és a többi elöljárók is. Ezzel a csapattal tudott felülről nyomást gyakorolni alárendeltjeire. Hogy ezt alulról is megtehesse, arra készítette most fel a fidáíjínokat. Nem hitegette magát. Tudta, hogy a dáíjínok és elöljárók semmiben sem hisznek, és többnyire csak a saját hasznuk érdekli őket. Az embereiből összetevődő gépezetet önkéntelenül összehasonlította a kalitkát szállító csörlővel. Ha csak egyetlen tagja csődöt mond, ha csak egyetlen feltételezése helytelen volt, minden összeomlik. Egy hibás számítás, és oda az életműve. A csörlő elnémult, a kalitka megállapodott a torony aljában. A csörlőt kezelő néger megemelte a szőnyeget. Haszan egy hűvös csarnokba lépett ki, amelyben izgága fáklyaláng világított. A vezér a heréltbe fúrta hideg tekintetét. Már tökéletesen nyugodt volt. – Ereszd le a hidat! – utasította nyersen a négert. – Ahogy parancsolod, Szejduna.

A néger megfogott egy emelőkart, és erősen nekifeszült. A helyiség egyik fala kibillent. Vízcsobogás hangzott fel. A nyílásban fény szikrázott. Egy darabka csillagos ég látszott benne. A híd leereszkedett a hegyi patakra. Túloldalán egy fáklyás férfi várakozott. Haszan a férfihoz sietett. Háta mögött felemelkedett a híd, és lezárta a vár bejáratát. – Mi újság, Adi? – kérdezte a vezér. – Minden rendben van, Szejduna. – Kísérd el Mirjamot a bal pavilonba, ott fogom várni. Később menj el Apamáért, őt hozd a jobb pavilonba. De egyik se tudjon a másikról! – Ahogy parancsolod, Szejduna. Mind a ketten nevettek. A gondozott úton egy csatornához érkeztek. Csónakba ültek, Adi az evezőknek feszült. Nemsokára a csatorna egyik oldalágába kanyarodtak, majd kikötöttek a homokos parton. Felkaptattak az enyhén emelkedő ösvényen, aztán útjuk sík talajon, virágba borult kertek közt vitt az üvegpavilonig. Mint egy kristálypalota, úgy szikrázott az épület az éjszakában. Adi kinyitotta az ajtót. Bent aztán sorra meggyújtotta a helyiség sarkaiba elhelyezett olajmécseseket. A pavilon közepén megcsillant a kerek medence vize. Haszan kinyitott egy csapot; a feltörő vízsugár jóformán a mennyezetig szökött. – Csak hogy ne unatkozzak, amíg várnom kell – mondta. – Most pedig eredj Mirjamért. Haszan a szökőkút sustorgását, a víz csobogását hallgatta. Annyira elmerült a hangokban, hogy nem vette észre a belépő Mirjamot. – Béke veled, Szabáh unokája – köszöntötte Mirjam. Haszan összerezzent, aztán jókedvűen magához intette az asszonyt. Mirjam letette az étellel-itallal megrakott kosarat, lecsúsztatta köpenyét a válláról, odament Haszanhoz, térdre ereszkedett, és megcsókolta a férfi kezét. A vezér kissé zavartan elhúzta a karját. – Hogy haladnak a lányok? – kérdezte. – Az utasításaidhoz híven, Ibn Szabáh. – Nagyszerű. Az iskolának most vége. A szultán hadsereget küldött ellenünk. Napokon belül itt lesz a vár alatt. Mirjamnak tágra nyílt a szeme. Haszan ajkán mosoly bujkált, azt nézte. – És te ilyen nyugodt vagy? – Milyen legyek? Aminek meg kell történnie, az megtörténik. Ezért nem látom be, mért ne kínálhatnál meg borral, ha már idehoztad. Mirjam felállt, elővett két poharat. Rózsaszín selyem hálóing volt rajta. Haszan elnézte, ahogy fehér, áttetsző kezével bort tölt a korsóból. Maga a tökély volt. Valami idegen fájdalom lopakodott a férfi bensőjébe. Elnyomott egy sóhajt. Tudta, hogy öreg, és hogy az életben minden későn jön. Mirjam hozta a poharakat. Koccintottak. Az asszony látta, hogy Haszan szeme nedvesen fénylik. Homályosan sejtette, miért. Aztán a férfi ajkán megjelent a régi kópés mosoly. Azt mondta: – Titokban biztosan kíváncsi voltál rá, mi a szándékom ezekkel az üvegpavilonos gyönyörű kertekkel, mit kezdek ennyi fiatal lánnyal, akit ilyen, hm, sajátos módon iskoláztattam. De sohasem kérdezősködtél, és hidd el, nagyra becsülöm tapintatod.

Mirjam megfogta a férfi puha, mégis erős kezét, forgatta, nézegette. – Valóban, nem kérdezősködtem, Szabáh unokája – mondta –, de ami a szándékodat illeti, sok mindenre gondoltam. – Egy királyságot kapsz tőlem, ha kitaláltad. Haszan félig gúnyosan, félig jóindulatúan nevetett. – És ha csakugyan tudom? – Akkor mondd. – Mint legnagyobb jutalmat, ezeket a kerteket szántad odaadásukért és önfeláldozásukért a híveidnek, igaz? – Az igazság odébb van, kedvesem. – Én így gondoltam. Mást nem tudok elképzelni – mondta leforrázva Mirjam. Haszan csendesen mulatott. – Egyszer panaszkodtál nekem – mondta –, hogy rettenetesen unatkozol, emlékszel? És hogy már semmi sem érdekel, semmi se szórakoztat. Én akkor beszélni kezdtem neked a görög és a honi filozófusokról, beavattalak a természettudományokba, feltártam előtted a rejtélyes mozgatórugókat, melyek az embert és az ember cselekedeteit irányítják, amennyire tudtam, elmagyaráztam neked a világmindenség szerkezetét. Meséltem az utazásaimról, a balsikerű lázadásaimról, a hercegekről, sahokról, szultánokról, kalifákról. Többször is említettem, hogy volna más is, amit elmondhatnék neked, de ennek még nincs itt az ideje. Egyszer megkérdeztem tőled, segítenél-e nekem megdönteni a szultán, Máliksáh uralmát. Te nevetve azt felelted: Miért ne? Akkor kezet ráztam veled, hogy áll az alku. Talán azt hitted, viccelek. Ma éjjel azért jöttem ide, hogy szavadon fogjalak. Mirjam kérdőn nézett rá. Nem tudta, mit gondoljon Haszan különös szavairól. – Még valamire emlékeztetnélek, kedvesem. Gyakran állítottad nekem, hogy mindazok után, amivel az élet megvert, képtelen vagy hinni valamiben. Erre én azt válaszoltam, hogy mind az életből, mind a tudományok tanulmányozásából ugyanezt a következtetést vontam le. Megkérdeztem tőled: mit szabad tennie az olyan embernek, aki rájött, hogy az igazság elérhetetlen, vagyis számára nem létezik? Tudod-e, mit feleltél? – Tudom, Ibn Szabáh. Olyasvalamit, hogy ha valaki rájött, hogy mindaz, amit az ember boldogságnak, szerelemnek, örömnek nevez, csak téves feltételezésen alapuló hibás számítás, akkor rettenetes űr támad benne. Bénultságából csak egyvalami rázhatja fel: a saját és a mások életével űzött veszélyes játék. Aki erre képes, annak mindent szabad. Haszan füttyentett örömében. – Pompás, kedvesem! Ma éjjel lehetőséget kapsz tőlem, hogy játssz a sorssal, a sajátoddal és másokéval. Elégedett vagy? Mirjam elhúzta a fejét, és komolyan a férfi szemébe nézett. – Azért jöttél, hogy találós kérdéseket tégy fel nekem? – Nem. Csak néhány verset hoztam Omar Hajjámtól, hogy felolvasd őket nekem. Mostanában annyit gondolok öreg barátomra. Ma este mintha szándékosan tisztelt volna meg Omar verseivel az az iszfaháni városparancsnok, aki, mint tudod, annak idején bolondnak tartott. Tőle tudom azt is, hogy ellenséges látogatók érkeznek hozzánk. Kibontotta a tekercset, és odaadta Mirjamnak.

– Mindig gondod van rá, hogy örömöt szerezz nekem, Ibn Szabáh. – Nem, nem. Nekem öröm, hogy hallhatom a hangodat. – Szóval olvassak? – Olvass. Mirjam a férfi térdének támasztotta a fejét, és olvasni kezdett: Hajjám! üddögélnél részegen? – légy boldog! Pihenne szemed az édesen? – légy boldog! A holnapot hagyd, hisz azt se tudod, ma ki vagy. Koccints velem, isten éltessen – légy boldog! – Milyen bölcs – szólalt meg Haszan, amikor befejezte. – Mindannyian túl gyakran gondolunk az „azutánra”, s emiatt a „most” mindig elsikkad. Négy sorban egy egész világnézet... Folytasd csak. Nem akartalak megzavarni. Mirjam tovább olvasott: Már pirkad! Az éj sötétje, nézd hogy széled! Add csókjaid, édes, és a bort is mérjed! Meddig heverészel lábaimnál! Kelj fel! Álmos mosolyú nárciszom, bontsd ki fényed! Haszan nevetett, de a szeme párás volt. – Öreg barátom tudja, mitől kellemes az élet – mondta. – Enyhe borgőzös mámor már kora reggel, és egy szép lány az ember lábánál. Így csakugyan királynak érzi magát. Mirjam folytatta: Egy rózsapír arc tölti be szívem színig, színbor a kezében, tölti szépen színig; mindennemű jóban ő részeltet, és így ő tölt el egészen s minden részen színig. – A világmindenség benned van, a világmindenség pedig te vagy, igen, valahogy így mondta annak idején Omar. Haszan elgondolkozott. – Hogy szeretem! Hogy szeretem! – suttogta inkább magának. Mirjam olvasott: Nékem kupa bort ha húri-bájú tünemény kínál a mezőn kinn kikeletnek idején, ördög vigyen, ha akkor eltévedek én a mennybeli kellemkerten, s bármely gyönyörén. – Milyen pofonegyszerű igazság! – kiáltott fel Haszan. – Virágzó tavasz, és egy lány, aki bort tölt a poharadba. Minek ide még a paradicsom! Csakhogy mi arra vagyunk

kárhoztatva, hogy a szultánt üldözzük, és sötét terveket szövögessünk. Egy ideig mind a ketten hallgattak. – Az előbb mondani akartál nekem valamit, Ibn Szabáh – törte meg a csendet Mirjam. Haszan elmosolyodott. – Igen, szeretnék elmondani neked valamit, de nem tudom, hol kezdjem, hogy mindent megérts. Húsz éve hordok magamban egy titkot, húsz éve rejtegetem a világ elől, és most, hogy ütött az óra, és végre elmondhatnám valakinek, hirtelen nem találom a szavakat. – Egyre kevésbé értelek. Azt mondod, húsz évig egy titkot hordoztál magadban? És az a titok kapcsolatban van a kertjeinkkel? Az iráni birodalom megdöntésével? Nagyon zavaros ez az egész. – Tudom. Amíg mindent el nem magyarázok neked, semmit sem érthetsz. Ezek a kertek, a lányok, Apama és az iskolája, és végül: te meg én, Alamut, és amit a vár magában rejt, mindez egy-egy alkotórésze egy régi képzeletbeli tervnek, amit mostanra megvalósítottam. Most kiderül, helyénvalók voltak-e a feltevéseim. Szükségem van rád. Egy nagy kísérlet előtt állunk. Számomra már nincs visszaút. Erről nem könnyű beszélnem. – Mindig újabb meglepetésekkel szolgálsz, Haszan. Beszélj, figyelmesen hallgatlak. – Hogy könnyebben megérts, visszatérek a gyerekkoromhoz. Mint tudod, Túszban születtem, apámat Alinak hívták. Apám ellenlábasa volt Bagdadnak és a szunnának, otthon gyakran hallottam ezekről a dolgokról. A Prófétáról meg az utódairól zajló hitvitákat nagyon rejtélyesnek tartottam, különös erővel vonzottak. A muszlim tanokért harcoló nagy emberek közül Ali vértanú állt legközelebb a szívemhez. Őt meg a nemzetségét csupa titok vette körül. Legjobban az a jóslat rázott meg, hogy Allah Ali nemzetségéből küldi közénk a Mahdit, és ő lesz az utolsó és legnagyobb próféta. Kikérdeztem apámat, majd apám rokonait és barátait, hogy milyen jelek fogják kísérni a Mahdi érkezését, miről ismerjük meg? Semmi biztosat nem tudtak mondani. Képzeletem lázasan dolgozott: hol valamelyik dáíjínban vagy hívőben láttam a Mahdit, hol egy-egy kortársamban, sőt magányos éjszakákon megkísértett a gondolat, hogy talán én vagyok a várva várt megváltó. Égtem a vágytól, hogy többet is megtudjak erről a tanról... Akkoriban a fülembe jutott, hogy bizonyos Amíra Zarráb dáíjín bujkál a városunkban, aki minden titkot tud a Mahdi érkezéséről. Kérdezősködtem róla, és egy idősebb unokafivérem, aki nem nagyon rokonszenvezett az Ali-követőkkel, elmondta, hogy a nevezett dáíjín az iszmáilita szekta tagja, és hogy ennek a szektának a hívei álcázott szúfik és istentelen szabadgondolkozók. Ez aztán végképp lázba hozott. Tizenkét éves se voltam, amikor felkerestem a dáíjínt, és azonnal nekiszegeztem kérdéseimet. Tőle akartam hallani, hogy az iszmáilita tanítás valóban csak burkolt szabadelvűség, és ha így van, akkor hogy állunk a Mahdi érkezésével. Amíra Zarráb határtalanul fennhéjázó gúnnyal felvázolta nekem az iszmáilita tan külső körvonalait. Eszerint Ali a Próféta egyetlen jogos utóda, és egyszer majd Ali nemzetségének nyolcadik sarja, Iszmáil fia, Mohamed fog Mahdiként visszatérni a földre. Ezután a dáíjín szőrszálhasogatóan elemezte a többi Ali-szektát, és átkozta azokat, amelyek azt vallották, hogy al-Mahdiként a nyolcadik imám fog megjelenni a hívőknek, aki nem Iszmáil leszármazottja. Ezt a

személyek körüli torzsalkodást szánalmasnak és kicsinyesnek éreztem. Szó se volt itt holmi titokról. Elégedetlenül hazamentem. Elhatároztam, eztán nem foglalkozom többet a hitvitákkal, hanem, mint a velem egykorú fiúk, könnyebben elérhető dolgokkal szórakozom. Ez majdnem sikerült is, csakhogy egy évre rá egy másik iszmáilita rafík érkezett városunkba, nevezetesen Abu Nedzsm Száradzs. – Felkerestem. Még mindig haragudtam az elődjére, hogy nem tudta nekem feltárni a titkokat, ezért gúnyoltam előtte az iszmáilita tant a kicsinyessége miatt, amitől éppolyan nevetséges, mint a szunnita tan. Kijelentettem, hogy se ő, sem hitbéli cimborái semmi biztosat nem tudnak a Mahdi érkezéséről, és csak az orruknál fogva vezetik az igazságra szomjas hívőket... Miközben dőlt belőlem a szó, fel voltam készülve rá, hogy a rafík rám veti magát, és kidob az ajtón. De ő figyelmesen hallgatott. Észrevettem, hogy ajkán elégedett mosoly bujkál. Amikor végül kifogytam a szóból, azt mondta: „Okosan szűrted le a tapasztalatot, fiatal barátom. Megjósolom, hogy egyszer még nagy és híres dáíjín lesz belőled. Megértél rá, hogy beavassalak az igaz iszmáilita tanba. De előbb meg kell fogadnod, hogy senkinek se beszélsz róla, amíg fel nem szentelnek.” A rafík szavai az elevenembe vágtak. Szóval mégiscsak jól sejtettem, hogy létezik valami titok. Reszkető hangon fogadalmat tettem. A rafík azt mondta: „Az Aliról és a Mahdiról szóló tan csak ámítás. Azoknak a hívő tömegeknek szól, amelyek a Próféta vejének a nevét szentnek tartják, és gyűlölik Bagdadot. Aki feléri ésszel, annak megmondjuk, amit már Al-Hakim kalifa is megállapított, hogy a Korán egy zavarodott agy szüleménye. Az igazságot ember nem ismerheti meg. Ezért mi semmiben sem hiszünk, nekünk mindent meg szabad tennünk.” Mintha villám sújtott volna belém. Szóval a Próféta zavart agyú ember volt! Ali, a veje pedig szerencsétlen flótás, mert hitt neki! És a Mahdi érkezését hirdető tan, a megváltó megjelenésének szép, titokzatos ígérete csak az egyszerű tömeg számára kitalált mese! „Akkor miért hitegetitek az embereket!?”, kiáltottam fel. A rafík keményen rám nézett. „Hát nem látod, hogy a török cselédei lettünk?”, kérdezte. „Hogy Bagdad egy követ fúj vele, és a tömeg elégedetlen? Ezeknek az embereknek Ali neve szent. Mi ezt arra használjuk ki, hogy összegyűjtsük őket a szultán és a kalifa ellen.” Kiszáradt a torkom. Mint az eszement, hazarohantam. Az ágyamra vetettem magam, és sírtam. Életemben utoljára. Varázslatos világom összeomlott. Megbetegedtem. Negyven napig lebegtem élet és halál közt. Végül a láz alábbhagyott. Testem egyre erősebb lett. De mindenestül új emberként tértem vissza az életbe. Haszan elhallgatott, és töprengve nézett maga elé. – Hogy lehet az, Ibn Szabáh – kérdezte Mirjam, aki egész idő alatt le nem vette róla a szemét –, hogy azonnal hittél ebben az istentelen tanban, hiszen előző tanítód teljesen kiábrándított? – Megpróbálom megmagyarázni. Az első dáíjín ugyan megfellebbezhetetlen „igazságokat” hirdetett, de volt bennük valami, ami gyanússá tette őket. Nem elégítették ki tudásvágyamat, nem segítettek benne, hogy valami magasabb felismerés és az igazság birtokába jussak. Megpróbáltam befogadni őket mint valódi igazságokat, de a szívem tiltakozott ellenük. Igen, amit a másik tanítótól hallottam, azt sem értettem meg azonnal. De az ő tanítása úgy nehezedett a lelkemre, mint valami sötét és szörnyű dolognak az előérzete, olyasvalaminek, ami egyszer majd még megvilágosodik előttem.

Eszem elutasította, de a szívem befogadta. Amikor felépültem a betegségből, elhatároztam, úgy intézem az életem, hogy elérjem azt az érettségi fokot és tudásszintet, amivel a rafík állításait vagy magától értetődőnek tartom, vagy világosan felismerem helytelenségüket. Rájöttem, hogy az életben kell kipróbálnom, megállják-e helyüket. Úgy döntöttem, mindent megtanulok, amit az emberek tudnak. Hamarosan alkalmam is adódott rá. Ugyanis amilyen fiatal voltam, nem tudtam befogni a szám. Aki hajlandó volt meghallgatni, annak azonnal arról beszéltem, ami a lelkemet nyugtalanította. Apám, akinek amúgy is az volt a híre, hogy titkos Ali-hívő, megijedt. Hogy elterelje magáról a hitetlenség gyanúját, elküldött Nisápurba, Muvafik Edin iskolájába. Muvafik mint tudós jogász és szunnita dogmatikus szerzett magának hírnevet. Iskolájában ismertem meg Omar Hajjámot és a későbbi nagyvezírt, Nizám al-Mulkot... Tanítónkról nem sokat tudok mondani. Igaz, hogy temérdek írót idézett, és az első szúrától az utolsóig betéve tudta a Koránt, de semmivel sem oltotta tudásszomjamat... Annál erősebben hatott rám két iskolatársam. A későbbi nagyvezír túszi volt, akárcsak én, és őt is Haszannak hívták, Haszan ben Alinak. Nyolc-tíz évvel idősebb volt nálam, sokat tudott, különösen az asztronómiában és a matematikában volt jártas. De a hit kérdései, az igazság keresése nem érdekelték. Akkor jöttem rá, milyen különbség lehet ember és ember között. Haszan ben Ali még csak nem is hallott róla, hogy iszmáilita tanítók jártak Túszban, és sohasem esett már-már végzetes lelki válságba, mint én. Mégis, nagy eszével mindenkit túlszárnyalt... Omar homlokegyenest más volt. Nisápurban lakott, szelíd és nyugodt fiú látszatát keltette. De ha egyedül maradtunk, mindenből gúnyt űzött, és igazából nem hitt senkinek. Mérhetetlenül szeszélyes volt; elképesztően szellemes tudott lenni, az ember reggelig is elhallgatta volna, aztán hirtelen álmodozó vagy mogorva lett. Nagyon megszerettük egymást. Esténként az apja kertjében találkoztunk, és hármasban nagy terveket szőttünk a jövőről... Egyszer – mintha tegnap lett volna, úgy emlékszem rá –, valami homályos vágytól űzve, hogy lepipáljam őket, azt mondtam nekik, hogy egy titkos iszmáilita testvéri közösség tagja vagyok. Elmeséltem találkozásomat a két tanítóval, elmagyaráztam az iszmáilita tant, és annak lényegét a szeldzsuk fejedelmek és a bagdadi kalifa elleni harcban jelöltem meg. Amikor láttam csodálkozásukat, rájuk kiáltottam: „Azt akarjátok, hogy mi, a Huszrauk és az iráni királyok ivadékai, Rusztem, Farhád és Firdauszi utódai ezekhez a turkesztáni gazemberekhez szegődjünk?! Ha az ő zászlójuk fekete, legyen a miénk fehér! Mert már az is szégyen, hogy térden csúszunk az idegenek előtt, és hajlongunk a barbároknak!” Érzékeny pontjukon érintettem őket. „Mit csináljunk?”, kérdezte Omar. „Meg kell próbálnunk mielőbb felkerülni a társadalmi ranglétra tetejére. Akinek ez sikerül, az köteles a másik kettőnek segíteni”, feleltem. Társaim egyetértettek velem. Mind a hárman ünnepélyes fogadalmat tettünk. Haszan elhallgatott. Mirjam szorosabban odasimult hozzá. – Az élet csakugyan olyan, mint egy mese – mondta elgondolkodva. – Csakhogy a lelkem mélyén – folytatta Haszan – még mindig űr volt, amit ifjúkoromnak azok a bizonyos meséi, a Mahdi érkezésébe vetett és ki nem hevert hit meg a Próféta utódait körüllengő nagy rejtélyek hagytak maguk után. Ez a seb titkon még mindig vérzett, még mindig fájt életem első nagy csalódása. De gyűltek a bizonyítékok a „semmi sem igaz” tétel mellett! Mert ahogy az Ali-követők védték az állításaikat, úgy

védték a magukéit a szunniták is. És hasonlóan hevültek tanításukért a keresztények szektái, a zsidók, a brahminok, a buddhisták, a tűzimádók, a pogányok. A különféle irányzatú filozófusok mondták a magukét, gyilkolták egymást, az egyik egy istenben hitt, a másik sokban, a harmadik szerint isten nem létezett, és minden pusztán a véletlen műve volt. Egyre jobban csodáltam az iszmáilita dáíjínok emelkedett bölcsességét. Az igazság számunkra elérhetetlen, számunkra nincs igazság. Akkor hát mi a helyes magatartás? Ha rájöttél, hogy semmit sem ismerhetsz meg, ha nem hiszel semmiben, akkor neked mindent szabad, akkor kövesd a szenvedélyeidet. Lehet, hogy ez volna a végső felismerés? Tanulni, mindennek utánanézni – ez volt az első szenvedélyem. Elmentem Bagdadba, Bászrába, Alexandriába, Kairóba. Áttanulmányoztam minden tudományt: matematikát, csillagászatot, filozófiát, vegytant, fizikát, természetrajzot. Foglalkoztam idegen nyelvekkel, idegen népekkel, idegen mentalitásokkal. Egyre közelebb került hozzám az iszmáilita tanítás... Csakhogy még fiatal voltam, és nyugtalanított, hogy az emberiség döntő része téveszmékben él, hogy őrült koholmányoknak, hazugságoknak dől be. Úgy éreztem, az én küldetésem, hogy elhintsem az igazság magvát, hogy felnyissam az emberiség szemét, megszabadítsam tévhiteitől és a szélhámosoktól, akik félrevezették. A hazugságok és téveszmék elleni harcban az iszmáilitizmus lett a zászlóm, jómagamat pedig izmos fáklyavivőnek képzeltem, aki fényt gyújt az emberiség sötét tudatlanságában. Milyen csúnyán megütöttem megint a bokám! Testvéri közösségeink ugyan tisztelettel fogadtak, mint az iszmáilita ügy eltökélt harcosát, de amikor elöljáróiknak előadtam, hogy tervem a tömegek felvilágosítása, csak a fejüket csóválták, és elgondolásom veszélyes mivoltára figyelmeztettek. Mindenhonnan elzavartak, és akkor gyanút fogtam, hogy az elöljárók szándékosan fedik el az emberek elől az igazságot, és önös szándékból tartják őket tévedésben. Ezért utazásaim során egyenesen a tömeghez fordultam. Bazárokban, karavánszerájokban, zarándokutakon beszéltem nekik arról, hogy amiben hisznek, az mindenestül téves, és ha nem rázzák le magukról ezeket a meséket és hazugságokat, akkor az igazságot szomjazva, az igazságtól megfosztva fognak meghalni. Ennek az lett az eredménye, hogy kőzápor és szitoközön elől kellett menekülnöm. Akkor azzal próbálkoztam, hogy egy-egy okosabb embernek nyitom fel a szemét. Sokan voltak, akik figyelmesen meghallgattak. De amikor befejeztem, azt mondták, hogy bár velük is előfordult, hogy kételkedtek, mégis hasznosabb dolog valami szilárdba kapaszkodni, mint örök bizonytalanságban tévelyegni és szakadatlanul tagadni. Nemcsak a tömeg egyszerű emberének, de a műveltebbjének is kedvesebb volt a nyilvánvaló hazugság, mint a megfoghatatlan igazság. Minden kísérletem csődöt mondott. Mert az igazság, ami számomra az értékek értéke volt, a többi embernek semmit sem ért. Lemondtam hát képzelt küldetésemről, megadtam magam. Ezek a kísérletek sok évemet emésztették fel. Érdekelt, mire mentek ez alatt az idő alatt iskolatársaim. Megállapítottam, hogy jócskán lemaradtam mögöttük. Túszi druszám egy szeldzsuk herceg szolgálatába lépett, és mert rátermett államférfi volt, az akkori szultán, Alp Arszlán épp abban az időben hívta meg udvarába vezírnek. Omar mint matematikus és csillagász lett híres, és Nizám al-Mulk, ifjúkori fogadalmához híven, évi ezerkétszáz arany támogatást szerzett neki az államkincstártól. Kedvem támadt meglátogatni Omart a nisápuri birtokán. Ennek most húsz éve. Útra keltem, és

megleptem régi iskolatársamat. Boroskancsók, lányok és könyvek közt találtam. Nem festhettem valami bizalomgerjesztőn. Mert ez a szenvtelen ember összerezzent, amikor meglátott. „Hogy nézel ki?!”, kiáltott fel, amikor megismert. „Az ember azt gondolná, egyenesen a pokolból jössz, olyan szikkadt és lebarnult vagy...” Megölelt, és meghívott, legyek a vendége. Befészkeltem magam kényelmes otthonába, és hosszú évek után végre élvezhettem a nyugalmat, a borozgatással egybekötött szellemes és elmés beszélgetéseket. Mindent elmondtunk egymásnak, ami elválásunk óta történt velünk. Szellemi felfedezéseinket és tapasztalatainkat is megosztottuk egymással, és kölcsönös meglepetésünkre megállapítottuk, hogy bár ki-ki a maga útját járta, meghökkentően azonos végeredményre jutottunk. Omar szinte ki se tette a lábát otthonról, miközben én szinte a fél világot bejártam. „Ha bizonyítékra volna szükségem – mondta barátom –, hogy kutatásaim során a helyes úton jártam, akkor azt most tőled megkaptam.” Azt feleltem neki: „Ahogy most beszélgetünk, és teljes köztünk az összhang, úgy érzem magam, mint Püthagorasz, amikor hallotta, hogyan hangolódik össze a világegyetemben a csillagok duruzsolása a szférák zenéjévé.” Megvitattuk a megismerés lehetőségét. Omar azt mondta: „Végül is a megismerés lehetetlen, mert érzékeink csalnak. Márpedig az érzékeink az egyetlen közvetítők köztünk és a bennünket körülvevő dolgok közt, köztünk és gondolataink, értelmünk közt.” „Ugyanezt állítja Démokritosz és Prótagorasz is – bólintottam. – Emiatt az emberek istentelennek kiáltották ki őket, és Platónt magasztalták, aki mesékkel etette őket.” „A tömeg mindig ilyen volt – mondta Omar. – Fél a bizonytalanságtól, és az olyan hazugság, ami határozottan állít valamit, kedvesebb neki,, mint a mégoly emelkedett, de megfoghatatlan felismerés. Ezen nem tudunk segíteni. Aki a tömegek prófétája akar lenni, úgy kell bánnia az emberekkel, mint szülőnek a gyerekeivel: mesével kell etetnie őket. Ezért a bölcs ember mindig távol tartja magát a tömegtől.” „De Mohamed és Krisztus mégis a tömeggel akart jót tenni.” „Igen, jót akart tenni vele, de felismerte reménytelen nyomorúságát is. Mindkettőjüket a könyörület vitte rá, hogy mesét varázsoljon a tömegnek a paradicsomról, ahol mindenki túlvilági jutalmat nyer az e világi szenvedéseiért.” „Mit gondolsz, miért engedte Mohamed, hogy ezrek essenek el tanításáért, amit mesékre épített?” „Azt hiszem, azért, mert tudta, hogy az emberek amúgy is lemészárolták volna egymást, alantasabb indítékból. A boldogság birodalmát akarta megteremteni az embereknek a földön. Hogy ezt elérje, kitalálta beszélgetéseit Gábriel arkangyallal, máskülönben nem hittek volna neki. Édeni gyönyöröket ígért nekik a túlvilágon, s ezzel bátorrá, legyőzhetetlenné tette őket.” „Az a gyanúm – mondtam elgondolkozva –, hogy ma már senki se menne boldogan a halálba pusztán az ígért édenért.” „A nép is öregszik – mondta barátom. – A paradicsom gondolata már nem váltja ki az emberekből az egykori elragadtatást. Már csak azért hisznek benne, mert lusták, hogy valami újba kapaszkodjanak.” „Vagyis szerinted manapság egy próféta, aki a paradicsom ígéretével próbálna híveket toborozni, pórul járna?” „De még mennyire! – nevetett Omar. – Mert ugyanaz a fáklya nem lángol kétszer, nem virul ki újra a hervadt tulipán. A nép elégedett a földhözragadt kényelmében. Ha nincs kulcsod, amivel holnap kinyitnád neki az éden kapuját, ne is gondolj rá, hogy a prófétája lehetsz.” Mint akit villám sújtott, a fejemhez kaptam. Omar tréfás ötlete lobogó lángra gyújtotta képzeletemet. Igen, a nép mesét, hitegetést akar, mert szereti az

álságos homályt, amelyben bolyong. Omar a bort kortyolgatta. Bennem pedig egy pillanat alatt megfogant egy terv, egy merész és nagyszabású terv, amilyet még nem látott a világ. A legvégsőkig kihasználom az emberi vakságot! Ezzel fölényes hatalmat szerzek, és függetlenítem magam az egész világtól! Megtestesítem a mesét! Valósággá alakítom a mítoszt, hogy még évszázadok múlva is emlegetni fogják! Lélegzetelállító kísérletet teszek az emberrel! Haszan eltolta magától Mirjamot és felpattant. Felajzottan futkosott a medence körül. Mirjam még sohasem látta ilyennek. Szinte kísértetiesnek tűnt. Talán megbolondult, futott át az agyán. Felsejlett benne Haszan elbeszélésének értelme. – És utána mit csináltál? – kérdezte riadtan. Haszan hirtelen megállt. Összeszedte magát, ajkán félig hamis, félig gúnyos mosoly jelent meg. – Hogy mit csináltam utána? – ismételte. – Lehetőséget kerestem, hogy valóra váltsam a mesét. És végül kikötöttem Alamutban. A mese életre kelt, itt a virágzó paradicsom, már csak látogatókra vár. Mirjam odament a férfihoz. A szemébe nézett, és lassan azt mondta: – A végén még kiderül, hogy az vagy, akinek egyszer megálmodtalak. – Vagyis ki vagyok? – nevetett Haszan. – Engedd meg, hogy hasonlattal éljek: a poklok ijesztő álmodozója vagy. Haszan furcsa hahotában tört ki. – Nagyon kedves – mondta. – Most tudod a szándékomat, és itt az ideje, hogy pontos utasításokat adjak neked. Aki a kertek lakói közül elárulja magát, arra halál vár. Senkivel se teszek kivételt. Te pedig mindenről hallgatsz. Remélem, megértettél. A lányoknak meg kell magyaráznod, hogy felsőbb szándékból úgy kell viselkedniük, mintha az igazi paradicsomban volnának. Egyelőre ez a feladatod. Készülj fel rá. Holnap este megint eljövök. Jó éjszakát! Gyöngéden megcsókolta Mirjamot, és elsietett. A partnál Adi várta a csónakban. Beszállt, és halkan utasította a négert: – Apamához! Haszan öreg barátnője egy éppolyan pavilonban várakozott, mint amilyen az előbbi volt. Hol felséges pózban a párnákon heverészett, hol elfogta a türelmetlenség, és fel-alá futkosott a helyiségben. Egyfolytában az ajtót leste, beszélt magában, mérgelődött és halkan káromkodott, hadonászva magyarázott valamit láthatatlan beszélgetőtársának. Amikor meghallotta a lépéseket, méltóságteljesen kihúzta magát, és az ajtó közelébe ment. Amikor Haszan meglátta az öregasszonyt, alig tudott elnyomni egy gúnyos fintort. Apama a legszebb ruháját vette fel. Nyakára, fülére, kezére, lábára aggatta összes ékszerét. Fején drágakövekkel kirakott, pompás aranydiadém csillogott. Jóformán ugyanígy volt felöltözve harminc éve Kabulban, amikor egy indiai herceg ünnepségén Haszan megismerte. De micsoda különbség volt az akkori és a mostani Apama közt! A telt, feszes idomok helyett hervadt, sötét, ráncos bőrrel bevont csontváz. Horpadt arcát és az ajkát rikító vörösre festette. Haját, szemöldökét és szempilláját feketére

maszatolta. Így romlik el minden, ami húsból és csontból való, gondolta Haszan. Apama a múlékonyság eleven szobra. Apama röpke csókot lehelt Haszan kezére, és megkérte, üljön le mellé a párnákra. – Tőle jöttél! – mondta szemrehányóan a férfinak. – Régebben annyi ideig se várattál, hogy leülhettem volna. – Buta beszéd – mondta Haszan, és bosszúsan megrándult a szeme. – Fontos dolgok miatt hívtalak ide. Hagyjuk a múltat, azt úgyse veheti el tőlünk senki. – Sajnálod? – Mondtam ilyesmit? – Nem, de... – Semmi de! Azt kérdem, előkészítettél-e mindent? – Minden úgy van, ahogy megparancsoltad. – A kertekbe vendégek érkeznek. Szeretnék teljesen megbízni benned. – Ezért ne fájjon a fejed. Sohasem felejtem el neked, hogy annak idején megmentettél a nyomortól. – Helyes. Hogy halad az iskola? – Ahogy az olyan iskola, amelybe fiatal libák járnak, egyáltalán haladhat. – Rendben van. – Kötelességemnek tartom, hogy figyelmeztesselek valamire. Úgy látom, azok a herélt fickóid nem elég megbízhatók. – Régi nóta – nevetett Haszan. – Újabb nincs? – Nem úgy értem, hogy nem volnának hűségesek. Ahhoz túlságosan félnek tőled. De az a gyanúm, hogy egyiknek-másiknak megmaradt valami a férfiasságából. Haszan egyre jobban szórakozott. – Csak nem próbáltad ki őket? Apama felháborodottan elhúzódott tőle. – Mit képzelsz rólam? Ilyen rühes kutyákkal! – Akkor mire alapozod ezt a mulatságos feltevést? – Legyeskednek a lányok körül, és ez gyanús! De előttem semmit se titkolhatnak el! És még valami... – Halljuk. – A múltkor Musztafa messziről mutogatott nekem valamit. Haszan fuldoklott a visszafojtott nevetéstől. – Ne bolondozz. Öreg vagy, csipás a szemed. Musztafa valami mást tett oda, hogy ugrasson. Vagy azt képzeled, ha rád néz, attól feláll a lőcse? – Megbotránkoztatsz, Haszan. Megérdemelnéd, hogy azok a fekete ördögök megrontsák a lányokat. – A lányok úgysem valók másra. – Az egyikért azért csak fájna a szíved, nem? – Eriggy már! Nem látod, hogy öreg vagyok? – Annyira azért nem, hogy ne lehess fülig szerelmes. Haszan titokban remekül szórakozott. – Ha így lenne, csak gratulálhatnál nekem. Sajnos ugyanaz vagyok, mint a kihunyt

vulkán. – Ne játszd meg magad! Az az igazság, hogy a te korodban jobban illene hozzád egy érettebb nő. – Talán csak nem Apama? Jaj, öreg barátnőm! A szerelemmel úgy van az ember, mint a sülttel: minél pudvásabb a foga, annál fiatalabb bárányhúst kíván. Apamának könny szökött a szemébe. De vitézül tűrte a fullánkot. – Miért ragaszkodsz ahhoz az egyhez? Nem ismered a bölcs mondást, hogy a változatosság gyönyörködtet, hogy a férfiember friss és tettre kész lesz tőle? Erre maga a Próféta szolgált példával. A minap egy fiatal csibét láttam a fürdőben. Minden ruganyos és feszes a testén. Azonnal rád gondoltam. Alig múlt tizennégy éves... – És Halímának hívják. Tudom, tudom. A karomban tartottam, még mielőtt megismerted. Én adtam át Adinak. De annyit mondok neked, bölcs embernek egy nő is sok. – De miért épp ő? Még nem teltél el vele? Haszan hangtalanul kuncogott. – Aki mondta, okosan mondta: légy szerény, és akkor a mindennapi zablepény jobban fog ízleni a fejedelmi étkeknél. – Hogy nincs már eleged ebből a fennhéjázó tudatlanságból! – A tejfehér bőr és a rózsás ajak a mégoly alapos tudásért is kárpótol. – Egyszer azt mondtad nekem, még pontosan emlékszem rá, hogy az alatt a három hónap alatt, amíg együtt voltunk, többet tanultál, mint az előző tíz évben. – A fiatal ember a tanulásban leli örömét, az idős a tanításban. – Mondd, mégis mi az, ami ennyire vonz ebben a nőben? – Nem tudom. Talán hogy rokon lelkek vagyunk. – Ezt azért mondod, hogy fájdalmat okozz nekem. – Eszem ágában sincs. – Mégis fáj! – Ugyan, ugyan. Vénségedre féltékenykedéssel múlatod az időt. – Mit mondtál? Én és a féltékenység?! Apama, a szerelem felkent papnője, akinek a lábánál három herceg, hét királyfi, egy jövendő kalifa és több mint kétszáz vitéz meg nemesember hevert – most hirtelen féltékeny, ráadásul egy ilyen ügyetlen, megkeresztelt szajhára...?! Apama hangja remegett a dühtől. – Az az idő elmúlt, kedvesem! – mondta Haszan. – Harminc esztendő telt el azóta, és ma a szádban nincs fog, a csontodon nincs hús, a bőrödben nincs nedv... Apama felzokogott. – Azt hiszed, te különb vagy? – Allah óvjon tőle, hogy ilyesmit gondoljak! Csak van köztünk egy különbség: én öreg vagyok, és megbarátkoztam ezzel az állapottal. Te is öreg vagy, de ezt képtelen vagy tudomásul venni. – Azért jöttél, hogy kicsúfolj. Apama arcán kövér könnycseppek gördültek le. – Szó sincs róla, öreg barátnőm. Legyünk észnél. Azért hívattalak, mert szükségem van

a tudásodra és tapasztalatodra. Magad mondtad az előbb, hogy a nyomorból emeltelek ki, amikor meghívtalak a váramba. Mindent megkapsz tőlem, amit csak megkívánsz. Világéletemben csak azt értékeltem az emberekben, ami megkülönböztette őket a többiektől. Ezért tartom olyan nagyra jártasságodat a szerelem dolgaiban. Azt is kimutatom neked, hogy tökéletesen megbízom benned. Mit akarsz még? Apama most a meghatódottságtól sírt. Haszan titokban mulatott rajta. Lehajolt hozzá, és a fülébe súgta: – Még mindig annyira kívánod...? Apama felkapta a fejét. – Nem tehetek róla – mondta, és átölelte Haszan térdét. – Ilyen vagyok. – Akkor küldök neked egy izmos négert. Apama megbántódva elhúzódott tőle. – Igazad van. Csúnya vagyok és öreg. Csak kimondhatatlanul fáj, hogy a sok gyönyörűségnek örökre vége. Haszan felegyenesedett. – Készítsd elő a pavilonokat a vendégek fogadására – mondta tárgyilagosan. – Legyenek kitakarítva és kipucolva. Vigyázz a lányokra, hogy ne fecsegjenek, ne kérdezősködjenek. A tanításnak most vége. Nagy dolgok készülődnek. Holnap megint várj itt. Részletes utasításokat kapsz tőlem. Van valami óhajod? – Nincs, uram. Köszönök mindent. Nem próbálnál ki mégis egy másik nőt? – Nem, köszönöm. Jó éjszakát! Mirjam nehéz szívvel ment vissza hálószobájába. Amit Haszan éjjel elmondott neki, sok volt ahhoz, hogy ilyen rövid idő alatt felfogja. Csak azt érezte, hogy egy riasztó elme munkálkodásának a tanúja, hogy Haszannak mindaz, ami körülveszi, legyen az ember, állat vagy maga a természet, pusztán eszköz, amivel sötét látomását megvalósíthatja. Beszélgetni szeretett volna, legalább néhány szót váltani egy romlatlan lénnyel. Odament Halíma ágyához, és a félhomályban figyelte a lány arcát. Úgy vette észre, Halíma csak tetteti az alvást. – Halíma! – súgta, és az ágy szélére ült. – Tudom, hogy tetteted magad. Nézz már rám. Halíma kinyitotta a szemét, és lejjebb tolta a takarót. – Mi van? – kérdezte ijedten. – Tudsz hallgatni? – Tudok, Mirjam. – Mint a sír? – Mint a sír. – Ha megtudják, hogy beszéltem neked, mind a kettőnknek lecsapják a fejét. A szultán seregei megtámadták az erődöt... – Mi lesz velünk? – sikoltott fel Halíma. – Psszt. Maradj csendben. Szejduna vigyáz ránk. Mostantól kezdve minden engedetlenséget halállal büntet. Nehéz megpróbáltatások várnak ránk. Jegyezd meg: akárki kérdezi tőled, senkinek se szabad elárulnod, hol vagyunk és kik vagyunk.

Megcsókolta a lány arcát, majd visszament az ágyához, és lefeküdt. Ezen az éjszakán egyikük se hunyta le a szemét. Mirjam fejét már-már szétfeszítették a komor gondolatok. A világegyetem a késpenge élén ingott. Vajon melyik oldalra billen az elkövetkező napokban? Halímát édes borzongás járta át. Milyen csodás kaland az élet! A törökök a várat ostromolják, Szejduna védi tőlük mindannyiukat, és erről senki se hallott, senki se tud. Ennek ellenére nagy veszély leselkedik rájuk. Milyen rejtélyesen szép az ez egész!

HETEDIK FEJEZET Másnap kora reggel a fiúk lóra ültek, és tanítóikkal együtt elhagyták az erődöt. Párosával, katonás rendben átdübörögtek a hídon, majd ugyanilyen alakzatban folytatták az utat a szorosban. Aki a folyó partján lovagolt, azt csak néhány arasz választotta el a meredek lejtőtől. De senki se gurult le a vízbe. A fennsíkon, egy alacsony, lejtős domb tövében Manúcsihr megállította őket. A tanítványok remegtek a lázas feszültségtől. Nyugtalanságuk az állatokra is átragadt, a lovak türelmetlenül nyerítettek. Ibrahim dáíjín kíséretében végre megérkezett Abu Ali. Néhány szót váltott a századossal, majd a többi dáíjínnal fellovagolt a domb tetejére. Manúcsihr kiadta a parancsot, és a két csatasor kétfelé ügetett. A lovasok sorban maradva nehéz és bonyolult fordulatokat mutattak be, a két sor egymásnak rontott, majd menekült, tömör és bámulatos rendben. Alacsony, bozontos lován ülve Abu Ali a dombról figyelte a lovasok mozgását. – Manúcsihr nagyszerűen kiképezte őket – mondta a dáíjínoknak. – Ezt nem rejthetem véka alá. De nem tudom, alkalmas-e hegyvidéken a török harcmodor. Az én időmben mindenki a saját szakállára támadott; aki a kardunk elé került, azt levágtuk, s utána szélsebesen szétszóródtunk. Kétszer, háromszor megismételtük a rohamozást, és volt ellenség, nincs ellenség. A következő gyakorlatnál a fiatalemberek változtattak a harcmodoron; a két tömör sor feloszlott, és ember ember ellen támadt. Abu Alinak most csillogott a szeme az elégettségtől. Megsimogatta ritkás szakállát, és elismerően bólogatott. Aztán leszállt a lóról, levezette az állatot a domb aljába, ott a napos oldalon szőnyeget terített a földre, és törökülésben elhelyezkedett rajta. Lejöttek a dáíjínok is, körülállták a szőnyeget. Manúcsihr százados újabb vezényszavára a fiúk lepattantak lovukról, és levetették kaftánjukat. Alatta könnyű, pikkelyes vértet viseltek. Turbánjukat szoros harci sapkára cserélték. Letették a lándzsát, és pajzsot meg kopját vettek elő. Mint gyalogosok éppúgy helytálltak, mint mikor lovon ültek. A százados lopva a nagy dáíjínra nézett. Abu Ali csendesen mosolygott. Most a különféle harci gyakorlatok kerültek sorra. A fiúk megfelelő távolságban céltáblákat állítottak fel, és íjjal lőttek rájuk. Ibn Táhir és Szulejmán tíz lövésből csak egyet vétett el. A többiek se maradtak le nagyon mögöttük. Ezután a tanítványok kopjavetésben versengtek. Amilyen feszültté tette őket eleinte a nagy dáíjín jelenléte, amilyen szótlanul teljesítették Manúcsihr parancsait, most, hogy látták Abu Ali elégedett bólogatását, lassan feloldódtak, és tűzbe jöttek. Csipkedték és ugratták egymást. Mindenki törte magát, hogy kitűnjön, hogy a legjobb teljesítményét nyújtsa. Juszuf olyan messzire dobta a kopját, hogy összes társát maga mögé utasította. Szulejmán nem volt hajlandó megadni magát. Arca kivörösödött az erőlködéstől. – Még sok tinót kell letaglóznod – csúfolta Juszuf. Szulejmán összeharapott foggal meglengette a kopját, és megperdülve a tengelye körül, elhajította. A fegyver süvítve szelte át a levegőt. De nem szárnyalta túl Juszuf dobását. Sőt. Legközelebb Juszuf még nagyobbat dobott.

– Nagyon jó – dicsérte meg őt Abu Ali. Hanem a kardvívásban Szulejmánnak nem volt párja. Ketten-ketten ütköztek meg egymással, és a legyőzöttek kiestek a versenyből. Ibn Táhir Obeidát és Ibn Vakaszt is megverte. De a bikaerős Juszuffal nem bírt. Szulejmán sorra legyűrte ellenfeleit. Végül ő meg Juszuf maradtak versenyben. Szulejmán a pajzsa mögé bújt, arcából csak a gúnyosan villogó szeme látszott. – Most mutasd meg, milyen hős vagy – bosszantotta Juszufot. – Ne igyál előre a medve bőrére, nyakigláb – torkolta le Juszuf. – A kopjavetésben nem nagyon jeleskedtél. Összecsaptak. Juszuf tudta, hogy előnye a súlyában van, ezért teljes erőből nekiesett vetélytársának. Csakhogy a nyakigláb Szulejmán nagy terpeszben lecövekelt, és ügyesen hajlongva kitért a csapások elől. Egy félrevezető mozdulattal váratlanul megzavarta vetélytársát, és az rossz oldalon védte magát pajzsával. Szulejmán elegáns mozdulattal Juszuf mellkasára suhintott. A nézők nevettek. Juszuf fújtatott dühében. – Állj ki velem még egyszer, ha van vér a pucádban! – kiáltotta. – Most nem fogsz becsapni! Manúcsihr közbe akart lépni, de Abu Ali intett neki, hagyja őket. A kardok ismét összecsaptak. Mint a megvadult bika, Juszuf nekirontott Szulejmánnak, és vagdalni kezdte ellenfele pajzsát. Szulejmán a pajzs mögül nevetve ingerelte. Széles terpeszben állt, és ügyesen váltogatta teste súlypontját. Hirtelen előrehajolt, és kardját Juszuf pajzsa alá lökve egyenesen mellkason találta ellenfelét. Zajos tetszést aratott. Abu Ali felemelkedett, a legközelebb álló fiútól pajzsot és kardot kért, és felszólította Szulejmánt, álljon ki vele. Minden szem rájuk tapadt. Abu Ali öregember volt, senki se gondolta volna róla, hogy még képes harcolni. Szulejmán zavarában Manúcsihrre nézett. – Teljesítsd a parancsot – mondta a százados. Szulejmán tétován elfoglalta a helyét. – Egy percig se zavarjon, hogy nincs rajtam páncél, fiam – mondta jóakaratúan a nagy dáíjín. – Szeretném kipróbálni, nem estem-e ki a gyakorlatból. Talán még sikerül. Kardjával Szulejmán pajzsa felé suhintott, jelezve, hogy kezdhetik. De Szulejmán szemlátomást nem tudta, mit csináljon. – Miért habozol? Üss már! – gurult dühbe a nagy dáíjín. Szulejmán felkészült a támadásra. De még mielőtt észbe kapott volna, kezéből kirepült a kard. Ellenfele könyöke kibújt a kaftánból; akkora volt, mint egy gyerekfej. Álmélkodó suttogás futott végig a sorokon. Abu Ali pajkosan nevetett. – Próbáljuk meg még egyszer? – kérdezte. Szulejmán most csakugyan felkészült. Pajzsát szemmagasságig emelte, és feszülten figyelte veszélyes ellenfelét. Összecsaptak. Abu Ali egy ideig ügyesen hárította a rohamokat. Aztán heves támadásba ment át. Szulejmán hátrált, fortélyaival meg akarta téveszteni a dáíjínt.

Csakhogy az öreg mindenre fel volt készülve. Végül egy váratlan suhintással másodszor is kiütötte Szulejmán kezéből a kardot. Abu Ali elégedetten mosolyogva visszaadta a pajzsot meg a kardot tulajdonosának. – Jó harcos lesz belőled, Szulejmán fiam – mondta –, ha majd te is túl leszel félszáz ütközeten és csatán. A nagy dáíjín intett Manúcsihrnek, jelezve, hogy elégedett a sikerrel. Aztán a felsorakozott tanítványokhoz fordult. – Most megmutatjátok – mondta –, mennyire sikerült megedzenetek akaraterőtöket. Tanítótok, Abdal Malik, elutazott, helyette én vizsgáztatlak benneteket. Abu Ali a tanítványok elé állt, hideg tekintettel végigmérte őket, majd kiadta a parancsot: – Tartsátok vissza a lélegzeteteket! A dáíjín szeme arcról arcra járt. Látta a fiúkat, ahogy vörösödnek, ahogy nyakukon és halántékukon dagadnak az erek, ahogy lassan kiguvad a szemük. Egyszerre csak kidőlt az első tanítvány. Abu Ali odament hozzá, és érdeklődve figyelte. Amikor látta, hogy megint lélegzik, elégedetten bólintott. A tanítványok sorra a földre zuhantak. Abu Ali a dáíjínokra nézett, és gúnyosan megjegyezte: – Szavamra! Mint ősszel a körték. Végül már csak hárman álltak: Juszuf, Szulejmán és Ibn Táhir. A nagy dáíjín a közvetlen közelükbe ment, és éberen figyelte orrcimpájukat meg szájukat. – Nem, nem lélegeznek – mondta halkan. Akkor Juszuf megingott. Először térdre rogyott, majd keményen nekivágódott a földnek. Lélegzetet vett, kinyitotta szemét, és bambán körülnézett. Hirtelen, mint akit lekaszáltak, Szulejmán is elvágódott. Ibn Táhir még néhány másodpercig bírta. Abu Ali és Manúcsihr elismerően összenéztek. Végül Ibn Táhir is megtántorodott és összeesett. Abu Ali éppen a következő gyakorlathoz készült parancsot adni, amikor vad vágtában futár érkezett a várból, és felszólította, hogy azonnal siessen a vezérhez. A vizsgáztatást majd délután, az iskolában folytatja. A nagy dáíjín mindenkit lóra parancsolt, és elsőnek porzott végig a szoroson. Nem sokkal azután, hogy reggel a tanítványok kilovagoltak a várból, a torony tetején posztoló őr észrevette, hogy a galambdúcnál idegen galamb köröz. Felfedezését jelentette a postagalambok gondozójának, s az felajzott íjjal a torony tetejére sietett. Időközben azonban a galamb megnyugodott, és jámboran hagyta, hogy megfogják. Egyik lábára selyemszalag volt rátekerve. A gondozó a vezér lakosztályába sietett, és átadta a galambot Haszan egyik testőrének. Haszan letekerte a selymet, és elolvasta az üzenetet: „Üdvözlet Haszan ibn Szabáhnak, az iszmáiliták vezérének! A hamadáni emír, Arszlán Tas rengeteg hadával megtámadta a mieinket. A Rudbartól nyugatra levő erődök megadták magukat. Mi felkészültünk, és visszavertük a lovasság rohamát, mire az továbbvágtatott Alamut felé. Az ostromló hadsereg közeledik az erődhöz. Gyors utasítást

várok. Buzurg Umíd.” Amikor a galambot útnak indították, a futárom még nem érkezett meg Rudbarba, állapította meg magában Haszan. Az is lehet, hogy útközben elfogták a törökök. Mindenesetre a harci tánc megkezdődött. Mosollyal nyugtázta, hogy mennyire nyugodt. Csak szenteljék már fel a fiatalembereket, gondolta. Egy szekrényből a galamb lábára tekert selyemhez hasonló szalagot vett elő, és megírta a parancsot Buzurg Umídnak, hogy azonnal jöjjön Alamutba. Már küldetni akart a postagalambért, amikor az őr újabb szárnyas küldöncöt hozott. A galamb nyakát a gondozó nyila járta át. Haszan levette lábáról a selyemcsíkot. Apró betűvel az alábbi volt ráírva: „Üdvözlet Haszan ibn Szabáhnak, az iszmáiliták vezérének. Kizil Sarik emír a horaszáni és huzisztáni sereggel rajtunk ütött. A kisebb erődök megadták magukat, a hívők hozzánk, Zur Gumbadánba menekültek. Az ellenség ostromolja erődünket. Rekkenő hőség van, a vizünk elfogyott. Én parancsot adtam, hogy tartsunk ki, de Huszein fiad arra beszéli rá a mieinket, adják át az erődöt a szultánnak, mert akkor szabadon távozhatnak. Határozott parancsot várok. Huszein al-Kaini.” Haszannak elkékült az arca. Irtózatos düh rázta a testét, ajka görcsbe rándult. Mint aki eszét vesztette, rohangálni kezdett a szobában. – Aljas gazember! – üvöltötte. – Bilincsbe veretem, a saját két kezemmel fojtom meg! Amikor megjött a nagy dáíjín, Haszan szó nélkül odaadta neki a két levelet. Abu Ali figyelmesen elolvasta őket. – Józan eszem azt mondja, hogy a két erőd menthetetlen – állapította meg. – Te azonban többször is említetted, hogy van egy hatékony fegyvered, és én hiszek neked. – Jól teszed – felelte Haszan. – Galambpostával utasításokat küldök Rudbarba és Zur Gumbadánba. Áruló fiamat és az elégedetlenkedőket bilincsbe kell verni. Hagyják őket éhezni és szomjazni. A többieknek az utolsó emberig ki kell tartaniuk. Haszan a másik levelet is megírta, és galambokért küldetett. Abu Ali segítségével a madarak lábára kötözte a selyemszalagot, majd maga vitte fel őket a torony tetejére, s útjára bocsátotta a két hírvivőt. – Most az a legfontosabb – mondta a nagy dáíjínnak, amikor visszament szobájába –, hogy a tanítványokat felszenteljük. Ez a csapat a szikla, melyre hatalmunk erődjét akarom felépíteni. Hogy vizsgáztak a fiúk? – Elégedett vagyok velük – felelte Abu Ali. – Manúcsihr és Abdal Malik páratlan katonákat faragott belőlük. – Csak itt volna már Buzurg Umíd – dörmögte Haszan. – Akkor megmutatnám, milyen meglepetést készítettem nektek. – Szó se róla, elég régóta tartom féken kíváncsiságomat – nevetett Abu Ali. A harmadik ima után folytatódott a vizsga. A tanítványok és tanítóik az ebédlőben gyűltek össze, majd megérkezett Abu Ali, és kezdődött a vizsgáztatás. A fiúk rögtön észrevették, hogy a nagy dáíjín reggel óta valahogy megváltozott. A falnak támaszkodva ült a párnákon, komor tekintetét a padlóra szegezte. Mintha nem is

figyelt volna a tanítványok válaszaira, mintha egész másutt járt volna az esze. Abu Szoraka először az iszmáiliták történetéből tett fel kérdéseket. Négy fiú már túl volt a felelésen, és úgy tetszett, a vizsga éppolyan simán fog lezajlani, mint reggel. Csakhogy amikor az ötödik tanítvány került sorra, a nagy dáíjín váratlanul a szavába vágott, és ő kérdezett. – Rossz – utasította vissza a nem egészen pontos választ. Abu Szoraka gyorsan Ibn Táhirt szólította, s a fiú minden kérdésre jól válaszolt. – Menjünk tovább – utasította a tanítót Abu Ali. – A kevésbé felkészülteket is hallani akarom. Dzsáfár és Obeida sikeresen vette az akadályt. Amikor a tanító felszólította Szulejmánt, Abu Ali gúnyosan nevetett a bajusza alatt. Szulejmán rövid, pattogó válaszokat adott, mint aki minden kérdésben tévedhetetlen. De feleletei szinte kivétel nélkül hiányosak vagy mindenestül rosszak voltak. – Gyengén viaskodsz a tényekkel, fiam – csóválta a fejét Abu Ali. – Márpedig egy fidáíjín sohasem tévedhet. Szulejmán csüggedten ment vissza a helyére. Végül Juszufra is sor került. Bár a fiúk szurkoltak neki, titokban mégis kuncogtak. Abu Szoraka a legkönnyebb kérdést tette fel. Az imámokat kellett felsorolnia, Alitól Iszmáilig. Csakhogy Juszufnak olyan lámpaláza volt, hogy már a harmadik imámnál megakadt. – Allah szakállára! – kiabálta a nagy dáíjín. – Micsoda tudatlanság! Én mosom kezeimet! Abu Szoraka bősz pillantást vetett Juszufra. A fiú félholtan rogyott le a helyére. Az Abu Szorakát követő Al Hakimnak könnyebb dolga volt a szorult helyzetben. Tudta, hogy Abu Ali nem ismeri az emberi alkatról vallott filozofikus nézeteit, ezért a legelhibázottabb feleletre is bólintott. Földrajzból kiválóan fel voltak készülve a tanítványok. A százados elégedetten mosolygott, Abu Ali pedig gyorsan rátért a következő tantárgyra. A nyelvtant, a számtant és a versírást is hamar letudták. A nagy dáíjín csak a dogmatikánál hallatta ismét a hangját. Ezt a tantárgyat tartotta a legfontosabbnak. Ibrahim dáíjín világos, egyszerű kérdéseket tett fel, a tanítványok pedig többnyire jól feleltek. – Most nézzük meg – szakította félbe a kikérdezést Abu Ali –, milyen a tanítványaink természetes intelligenciája. Juszuf, a kopjavetés bajnoka megmondja nekünk, ki áll közelebb Allahhoz: a Próféta vagy Gábriel arkangyal? Juszuf felállt, és kétségbeesetten meredt a nagy dáíjínra. Abu Ali a fiú szomszédainak is feltette a kérdést. Az egyik a Prófétát nevezte meg, a másik Gábriel arkangyalt. De egyikük se tudta megindokolni állítását. A nagy dáíjín kajánul vigyorgott. – Döntsd el te, Ibn Táhir – mondta végül. Ibn Táhir felállt, és nyugodt hangon ezt felelte: – Allah azzal a hírrel küldte el Gábriel arkangyalt Mohamedhez, hogy Prófétává választotta. Ha Allahnak nem az lett volna a szándéka, hogy éppen Mohamedet emelje a

többiek fölé, közvetlenül Gábrielt is megbízhatta volna a prófétai hivatással. Minthogy nem ezt tette, a paradicsomban most Mohamed az arkangyal fölött áll. – Helyes a válaszod – mondta Abu Ali. – Most még magyarázd meg nekünk, hogyan viszonylik a Prófétához Szejduna. Ibn Táhir elgondolkozott, majd mosolyogva válaszolt: – Szejduna úgy viszonylik a Prófétához, mint idősebb a fiatalabbhoz. – Úgy van. De melyiküknek van nagyobb hatalma a hívők felett? – Szejdunának. Mert nála van az éden kapuját nyitó kulcs. Abu Ali felállt, a többiek követték. A nagy dáíjín szeme sorra megpihent mindegyik tanítványon. Aztán ünnepélyes hangon azt mondta: – Most menjetek, fürödjetek meg, és öltözzetek ünnepi ruhába. Legyetek boldogok. Közeleg életetek legmagasztosabb órája. Az ötödik ima idején mindannyian fel lesztek szentelve. Mosolyogva meghajolt, és gyors léptekkel elhagyta a termet. Egy futár érkezett Rejjből, és jelentette Haszannak, hogy Mucufer lovassága már úton van, s még éjjel a várba érkezik. Kisvártatva egy felderítő hozta a hírt, hogy a török előőrs igen gyorsan közeledik Alamuthoz, és várhatóan késő éjjel vagy a kora hajnali órákban az erőd alatt lesz. Haszan rögtön magához hívatta Abu Alit és Manúcsihrt. Az előszobában fogadta őket, és közölte velük a híreket. Aztán térképet terített a padlóra, és hármasban megvitatták, hogyan szegülhetnének ellen a szultánnak. – Futárt küldök Mucufer lovasai elébe – mondta Haszan –, hogy ne jöjjenek a várba. Abdal Malik elvezeti őket a rudbari útra. Ott addig állnak lesben, amíg a törökök arra vonulnak. Utána megfelelő távolságban követik az ellenséget. Mi a vár alatt fogadjuk a törököt, ők hátulról szorítják meg. Mint két malomkő közt, úgy morzsoljuk szét őket. Abu Ali és a százados egyetértett a tervvel. Kiválasztották a tisztet, aki majd néhány emberrel Mucufer lovasai elé megy. Manúcsihr sietett intézkedni, Haszan pedig a tanítványok felől faggatta a nagy dáíjínt. – Nem mindegyikben lakozik egy próféta – nevetett Abu Ali. – De tele vannak tűzzel, és a hitük megingathatatlan. – Ez a fő, igen, ez a legfontosabb – mondta Haszan, és összedörzsölte tenyerét. Mindkettőjüket lázba hozta a tudat, hogy sorsdöntő események előtt állnak. – Most menj, és szenteld fel a tanítványokat. Nézd, megírtam neked a fogadalom szövegét. Tessék, itt van. Beszélj a fiúknak a mai nap ünnepi jelentőségéről, szenvedélyesen, lelkesen beszélj nekik a vértanúk hősiességéről, tüzeld fel ifjú szívüket, önts bele rajongást és elszántságot. Fenyegesd meg őket, hogy iszonyú büntetés, halál vár rájuk, ha nem engedelmeskednek nekünk mindenben. Hány évig álmodoztam róla, hogy céljaimnak megfelelő tanítványokat nevelek ki magamnak, és úgy gyúrom át a természetüket, hogy rájuk építhessem tervemet, és biztosíthassák a hatalmamat! Végre, végre ezt is megértem! – Tudod, hogy mindig bíztam a bölcsességedben – mondta Abu Ali. – Meg vagyok győződve, hogy okod van rá, miért tervezed ilyennek a felszentelést. Mégsem tudok

szabadulni a gondolattól, hogy okosabb volna, ha te szentelnéd fel a tanítványokat. Nézd! Ezek a fiúk annyira vágynak rá, hogy lássanak, hogy megmutatkozz nekik, hogy érezzék, eleven ember vagy, nem csak valami láthatatlan erő, melynek engedelmeskedniük kell. Ezzel mérhetetlenül emelnéd a nap fényét. – Igazad van, de mégsem teszem meg. Haszan sokáig nézte elgondolkozva a padlót. Aztán hozzátette. – Tudom, mit csinálok. Ha az embert eszközként akarod használni, jobb, ha nem ismered a gondjait. Egy nagy vállalkozásnál fontos, hogy szabad légy, hogy függetlenítsd magad a szívedtől. Ha Buzurg Umíd megjött, mindent elmagyarázok nektek. Itt a fidáíjínok zászlója, amit majd átadsz nekik. Most menj, és teljesítsd a parancsomat. A felszentelés a török legyőzésénél is fontosabb. A vezér tornyában levő nagy üléstermet erre az estére imaházzá alakították át. A tanítványok életükben először léphettek be az erődnek ebbe a részébe. Sokkal több buzogányos őr állt a bejáratnál, mint máskor. A néger heréltek teljes harci felszerelésben feszítettek, páncélostul, sisakostul, pajzsostul. Különös szorongás járta át a tanítványokat, amikor az ünnepélyesen üres, fehér leplekkel borított terembe léptek. Híven a parancshoz, fehér kaftánban, magas fehér fezben és mezítláb voltak. A dáíjínok is fehérbe öltöztek. Csoportokra osztották tanítványaikat, és suttogva eligazították őket, mi a teendőjük az ünnepi szertartás alatt. A fiúk remegtek az izgalomtól, sápadtak és elcsigázottak voltak, némelyikük rosszulléttel küszködött. A kürtszó az utolsó imához szólított. Bejött Abu Ali; ő is bő fehér kaftánt és magas fehér fezt viselt. Végigvonult a termen, és megállt a tanítványok előtt. Jobbján és balján felsorakoztak az elöljárók és dáíjínok. Kezdődött az ünnep. Abu Ali először egyenletes hangon elmondta az imát. Utána a tanítványokhoz fordult, és beszédet intézett hozzájuk. Elmondta, hogy mi a lényege a mai felszentelésüknek, hogy a szertartásnak örömmel kell megtöltenie szívüket, hogy alázattal tartoznak Szejdunának és helyetteseinek. Beszélt a vértanúk üdvösségéről, magasztos példamutatásukról, amelyet a tanítványoknak követniük kell. – Közeleg életetek legfényesebb perce – mondta. – A kiválasztottak csapata válik belőletek, fidáíjínok lesztek, akik feláldozzák magukat a szent ügyért. A hívők százezrei közül csak benneteket húszatokat ér ez a megtiszteltetés. De a próbatétel napja is közel van, amikor fegyverrel a kézben kell bizonyítanotok hiteteket és a Szejdunához való hűségeteket. Az ellenség Alamut felé száguld. Van-e köztetek olyan, aki a döntő pillanatban netán meginogna? Aki árulásával rászolgálna a szégyenletes halálbüntetésre? Tudom, nincs. Beszéltem az érdeketekben Szejdunával, és megkértem, engedje meg, hogy mindannyiótokat felszentelhessünk. Amilyen jóságos, meghallgatta kérésemet. Ugye nem akartok méltatlanok lenni jóságához, nem akarjátok megcsúfolni bizalmamat?! Most hát Nagyurunk nevében mindnyájatokat fidáíjínná szentelek! Felmondom a fogadalom szövegét, ti pedig, megnevezve magatokat, utánam mondjátok. Mihelyt fogadalmat tettetek, nagy változásnak lesztek a tanúi. Már nem tanítványok lesztek, hanem Nagyurunk kiválasztottai. Most figyeljetek, és minden szót mondjatok utánam. A nagy dáíjín széttárta nagy lapátszerű kezét, szemét a mennyezetre emelte.

Elmélyülten felmondta a fogadalmat: – Én... Allah, Mohamed próféta, Ali és minden vértanú színe előtt ünnepélyesen fogadom, hogy habozás nélkül teljesítem Nagyurunk vagy helyettese minden parancsát. Kötelezem magam, hogy életem végéig, utolsó leheletemig megvédem az iszmáiliták fehér zászlóját. Fogadalmammal tudomásul veszem, hogy fidáíjínná szenteltek. Szejdunán kívül senki sem oldozhat fel fogadalmam alól. Mint ahogy Allah az isten, Mohamed pedig az ő prófétája. Jöjj, Al-Mahdi! Az ünnepélyes pillanat megrendítette a tanítványokat. Arcuk viaszfehér volt, szemük lázasan fénylett, ajkukon üdvözült mosoly jelent meg. Leírhatatlan gyönyörűség járta át őket. Kimerítő és állhatatos munka után célba értek. Megtörtént a vágyva vágyott felszentelésük. Abu Ali intett Ibrahimnak, s az odaadta neki a zászlót. A nagy dáíjín szétgöngyölte, és a fehér felületen felragyogtak a huszonnyolcadik szúra negyedik versének arannyal hímzett szavai: „Mi pedig kegyet akartunk gyakorolni azok iránt, akik gyengeségük miatt elnyomást szenvednek a földön, s példaképekké és örökösökké akartuk őket tenni.” – Ibn Táhir! – kiáltotta Abu Ali. – Lépj közelebb! Első vagy a kiválasztottak között, ezért a te kezedbe adom ezt a zászlót. Legyen ez a fehér lobogó a becsületetek és büszkeségetek jelképe. Ha megengeditek, hogy az ellenség meggyalázza, azzal megengeditek azt is, hogy büszkeségeteket és becsületeteket gyalázza meg. Ezért úgy vigyázzatok rá, mint apátok lányára. Amíg egyetlenegy fidáíjín él, az ellenség nem kaparinthatja meg. Csak a holttesteteken át vezet hozzá út. Válasszátok ki csapatotok öt legerősebb emberét. Közülük sorsoljátok ki a zászlóst. Mint aki álmodik, Ibn Táhir átvette a zászlót. Sarkon fordult, és a fidáíjínok élére állt vele. Életének legmagasztosabb pillanata távolodott tőle, és a leírhatatlan gyönyörűség lassan sajgó fájdalommá változott, hogy valami szép elmúlt. Rádöbbent: az előbb átélt, kétségbeejtően rövid pillanat soha többé nem tér vissza. Eközben a várban jöttek-mentek a futárok. Az idejében értesített Abdal Malik már Mucufer csapatával lovagolt a rudbari út felé, ahová a török lovasságot várták. Az ellenség elé kiküldött felderítők összefüggő láncot alkottak, s megbeszélt jelekkel tartották egymással a kapcsolatot. A felderítő szolgálat példásan dolgozott. A felszentelés után Abu Ali a vezérhez sietett. – Csakhogy túl vagyunk rajta – mondta megkönnyebbülve Haszan. Majd utasította a nagy dáíjínt, szedje össze a megfelelő csapatokat, vezényelje ki őket a szorosnál levő fennsíkra, s ott várja be a szultán előőrsét. – Mi legyen a fidáíjínokkal? – kérdezte Abu Ali. – Kapóra jön nekik az ütközet – felelte Haszan. – Vidd őket magaddal, parancsnokuk legyen most is Abu Szoraka. De vigyázzatok, le ne kaszabolják nekünk őket. Fontosabb feladatokra tartogatom a fiúkat. Ne tedd ki őket nagyobb veszélynek. Bízd meg viszont a csapatot különböző feladatokkal. Mondjuk, lőjék ki ők az első nyílvesszőket, s ezzel megkezdik a harcot. De ha közelharcra kerül sor, oda tapasztalt katonákat vezényelj. A fidáíjínok csak akkor verekedjenek, ha a győzelem már biztos, vagy persze, ha végső veszély fenyeget. Ha alkalom nyílik rá, őket utasítsd, hogy kaparintsák meg az ellenség

zászlóját. Bízom benned. Te vagy az oszlop, amelyre közös jövőnket építem. Miután elbúcsúzott Abu Alitól, Haszan lement a kertekbe... – Vigyél Mirjam pavilonjába, s utána hozd oda Apamát – utasította Adit. – Most nincs idő civakodásra. Mirjam a férfi elébe ment. Haszan megmondta neki, hogy Apamát is idevárja. – Tegnap óta nagyon furcsán viselkedik – mondta kissé neheztelve Mirjam. – Az a gyanúm, valami különleges utasításokat adtál neki. – Vége a játszadozásnak – felelte Haszan. – Most mindannyiunknak, akik felelősséget viselünk, össze kell szednünk erőnket, ha azt akarjuk, hogy tervünk sikerüljön, és megsemmisítsük az ellenséget. Adi bekísérte Apamát. Az öregasszony féltékenyen mustrálta a pavilon berendezését. – Szép fészket raktatok magatoknak – mondta gúnyosan. – Mint egy valódi gerlepár. – Abu Ali a vár aljába lovagolt a hadsereggel, a szultán csapatai minden órában ránk törhetnek – mondta Haszan, mintha meg se hallotta volna Apama csipkelődését. A párnákra mutatott, és mind a hárman leheveredtek. Az öregasszony nagyon megijedt. Szeme hol Haszan, hol Mirjam tekintetét kereste. – Akkor most mi lesz velünk? – dadogta. – Minden rendben lesz, ha parancsaimat az utolsó betűig végrehajtjátok. Ellenkező esetben olyan vérfürdőt rendez itt a török, amilyet még nem látott a világ. – Minden parancsodat teljesítem, uram – bizonykodott Apama, és bort töltött Haszan poharába. – Pontosan ezt várom el tőled és Mirjamtól. Jól figyeljetek. Elsősorban tegyetek róla, hogy a kertek földöntúli benyomást keltsenek. Vagyis hogy az egyszerű és avatatlan látogató azt higgye, az igazi paradicsomba került. Természetesen ne számoljatok nappali világossággal, ahhoz a kertek fekvése és környéke igencsak árulkodó. Éjjeli sötétségben gondolkozzatok. Ezért először is erős megvilágításra van szükségünk. Abban a kertek minden részlete különös fényben tűnik fel, a környék pedig áthatolhatatlan sötétségbe borul. Emlékszel, Apama, arra az estélyre, amit Kabulban a te tiszteletedre rendezett az indiai herceged? – Ó, uram! Már hogyne emlékeznék, hiszen akkor voltunk ifjúságunk virágában! – Tulajdonképpen csak néhány apróságról van szó. Fel tudod-e idézni, mennyire megcsodáltad a káprázatosan színes kínai lampionokat, ahogy fényes nappalt varázsoltak az éjszakából? Az egész kert fényben úszott, mégis minden szokatlan, új volt, minden megváltozott. – Igen, az arcunk hol sárga, hol piros, zöld, kék volt, vagy a szivárvány minden színében játszott. Isteni volt. És mindennek tetejébe a kettőnk lázas szenvedélye... – Elismerésre méltó volt, csakugyan. De én arra vagyok kíváncsi, emlékszel-e még annyira azokra a lampionokra, hogy meg tudnád őket csinálni? – Igazad van. Ami elmúlt, az elmúlt. Nem érdemes többet beszélni róla. Most más van soron. A lampionok érdekelnek? Hát persze hogy megcsinálnám, csak legyen hozzá pergamenem meg festékem. – Azt megkapod. Találó rajzokkal is fel tudnád díszíteni?

– Van egy lányunk, aki mestere az ilyen dolgoknak. – Fátima – bólintott Mirjam, aki pajkosan mosolyogva hallgatta a párbeszédet. – Az összes lány segíthetne Apamának. – Szükség is lesz rá. Mert holnap estére mindennek el kell készülnie. Ételről-italról gondoskodjanak a heréltek. Remélem, elég bor van még a pincékben. – Több, mint elég. – Jól van. Holnap a második és harmadik ima között meglátogatom a kerteket. Meg akarom mutatni magam a lányoknak, hogy fokozzam buzgalmukat. Meg aztán utasításokat is adok nekik, hogy hogyan viselkedjenek a vendégekkel. Ebben a kérdésben nem ismerek tréfát. Ha valamelyik bármivel is elárulja, hogy nem húri, és hogy ez itt nem az igazi édenkert, ügyetlenségéért halállal lakol. De nem hiszem, hogy nem birkóznak meg a feladattal. – Amúgy is egytől egyig azt képzelik magukról, hogy királykisasszonyok – tette hozzá Apama. – Nekünk is foglalkoznunk kell velük, hogy bele tudják élni magukat szerepükbe – mondta gondterhelten Mirjam. – Ha megfenyegetitek őket a halálbüntetéssel, az megteszi a magáét – mondta Haszan. – Mind a három pavilon legyen holnap fogadókész állapotban. A beavatott lányok öltözzenek tetőtől talpig selyembe, aranyba és drágakőbe. Ékesítsék fel testüket úgy, hogy csakugyan édeni tüneményeknek képzelhessék magukat. Remélem, ebben a tekintetben az iskola sokat lendített rajtuk. – Ebben biztos lehetsz, uram. Mirjamnak meg nekem mindenre gondunk lesz. – Minthogy mindketten értetek hozzá, tőletek kérdem: hogyan jelenjek meg ezek előtt a majmok előtt, hogy a legmélyebb benyomást keltsem bennük? – Úgy kell bevonulnod közéjük, mint egy királynak – felelte Mirjam. – A lányok ilyennek képzelnek, ilyennek kívánnak. – Kíséretet is hozz magaddal – mondta Apama –, hogy érkezésed minél ünnepélyesebb legyen. – A herélt őreimen és a két helyettesemen kívül senkit sem avathatok be a kertek titkába. Velük kell hát beérnem. De mégis, ezek a csirkék milyennek képzelik a királyt? – Vonuljon méltóságteljesen, legyen átszellemült az arca – nevetett Mirjam. – És feltétlenül viseljen bíborpalástot és aranytiarát. – Nevetséges. A bölcs öltsön álruhát, ha azt akarja, hogy a nép észrevegye és elfogadja. – Ilyen a világ – állapította meg Apama. – Jó, hogy a várban bőven el vagyunk látva az efféle condrával meg kacattal. Idejében gondoskodtunk róla. Haszan nevetve Apamához hajolt. – Elkészítetted a bőrösszehúzó tinktúrát? – súgta az öregasszony fülébe. – Tudod, ugye, a látogatóknak azt kell hinniük, hogy aki mellettük fekszik, az örök szüzességgel büszkélkedhet. Apama vigyorogva bólintott. Mirjam csak az utolsó szavakat hallotta. Arcát elöntötte a pír.

– A fürdősó, meg ami hozzá tartozik, elő van készítve? – Minden a helyén van, uram. – Helyes. Holnap reggel lássatok munkához, és utána a lányokkal várjatok rám. Jó éjszakát! Adi most is nesztelenül visszaszállította a vár tövébe. Most, hogy egyedül volt termeiben, Haszan még egyszer alaposan végiggondolt mindent. Húsz évig készült kitartóan és rendíthetetlenül erre a percre. Húsz hosszú évig. Egyszer sem ingott meg, semmi sem riasztotta vissza. Kemény és könyörtelen volt magához. Kemény és könyörtelen volt másokhoz is. Csakis azért, hogy elérje célját, hogy álmát valóra váltsa. Milyen mesébe illő élete volt! Az álmokban tobzódó ifjú évek, a nyugtalan kereséssel eltöltött férfikor. És most, érett emberként megérte, hogy régi álmai sorra beteljesültek. Harminc ellenálló várnak parancsolt. Sok ezer hívő a vezérének tekintette. Már csak egyvalami hiányzott, hogy hatalma korlátlan legyen, hogy messzi vidéken minden kiskirály és idegen zsarnok rettegjen tőle: a merész terv küszöbönálló megvalósulása. A tervé, amit a természet aprólékos tanulmányozására és az emberi gyengeségre épített. Veszedelmes és őrült terv volt. Számokban és mértékben kifejezhető, kiszámított terv. Hirtelen felötlött benne, hátha figyelmen kívül hagyott valami apróságot, s az romba döntheti szándékát. Félelem fogta el. Csak nem számította el magát? Hiába próbált álomba menekülni. Nyugtalanította szokatlan bizonytalansága. Igazából sohasem gondolt rá komolyan, mi lesz, ha egész terve összeomlik. Hiszen minden lehetőséggel számolt. Most mégis félelem gyötörte. Csak legyek túl ezen az éjszakán, gondolta. Utána minden rendben lesz. Légszomja volt. Felkelt, és kiment a torony tetejére. Feje fölött a végtelen csillagos égbolt feszült. Alatta vadul zúgott a hegyi patak. A patakon túl ott voltak a kertek, a maguk rendhagyó életével. Különös tervének első megtestesítői. Kint, a vár előtt hadserege a szultán lovasságát várta. Mindenki határtalanul megbízott benne. Mindenki feltétel nélkül alávetette magát vezetésének. Vajon sejti közülük akár egy is, hova vezeti őket? Megkísértette a gondolat, hogy megfutamodik. Hogy átveti magát a párkányon, és a Sáhrúd elnyeli. Akkor letenne minden felelősséget. Mindentől megszabadulna. Vajon utána mi lenne az övéivel? Abu Ali valószínűleg kihirdetné, hogy a vezért elevenen befogadta a mennyország. Mint Empedoklészt. És a hívők mint nagy prófétát és szentet tisztelnék. De lehet, hogy megtalálnák a holttestét. Akkor mit kezdenének? Érezte a mélység ellenállhatatlan vonzását. Görcsösen a párkányba kapaszkodott. Mármár levetette magát. Csak a szobájában lélegzett fel. Hamarosan elnyomta az álom. Azt álmodta, hogy mint annak idején, tizennyolc éve, most is az iszfaháni udvarban van. Egy tágas fogadóteremben. Köröskörül csupa neves ember és méltóság. Félig fekve, félig ülve a dobogóján Máliksáh, a szultán az ő jelentését hallgatja. Meg-megpödri hosszú ritkás bajuszát, bort kortyol. Mellette Haszan egykori iskolatársa, a nagyvezír áll, és gonoszul hunyorog rá. Ő, Haszan, olvassa a jelentést, majd lapoz. És hirtelen minden lap

kifehéredik. Nem tudja folytatni. Megakad a nyelve. Összefüggéstelenül dadog. A szultán beledöfi kemény, hideg szemét. Elég!, üvölti, és az ajtóra mutat. Haszannak megroggyan a térde. A terem visszhangzik a nagyvezír ördögi kacajától... Felriadt álmából. Verejtékben úszó teste reszketett. – Allahnak hála – suttogta megkönnyebbülten. – Csak álmodtam. Lecsillapodott, majd mélyen elaludt.

NYOLCADIK FEJEZET Derült, csillagfényes éjszaka volt, az olyan éjszakák közül való, amikor az embernek úgy rémlik, hallja a világegyetem szívdobbanásait. Az Elburz sziklafalaitól és a Demávendtől tóduló hószagú hideg levegő birokra kelt a napszítta földből áramló meleggel. A szorosban, Abu Ali vezetésével, libasorban harcosok ügettek. Minden ötödik magasra emelt fáklyával világított a mögötte haladóknak. Éjjeli lepkék cikáztak a fáklyák körül, lángot fogtak, elhamvadtak. A sziklás domboldalak visszaverték a lópaták dobogását. A tisztek és őrmesterek vezényszavai, a tevehajcsárok kiáltozása, az állatok nyerítése akkora lármát csapott, hogy elnyomta a hegyi patak zúgását. A fidáíjínok az őrdomb mögött táboroztak le, eszményi fedezékben. Tüzet raktak, felverték a sátrakat, őrséget állítottak. Talán kétszáz lépésre felettük, a sűrű erdő fedte magaslaton vertek tábort a többiek: a lovasok, lándzsások és íjászok. Egy mélyedés közepén tüzet szítottak, és lángjánál melegedve megsütöttek egy egész ökröt. Suttogva váltottak szót, izgatottan nevetgéltek. Időről időre nyugtalan pillantást vetettek az őrtorony tetején álló strázsára; mozdulatlan alakja szoborként vált ki a háttérből. Akiket őrségbe vagy őrjáratba osztottak be, köpenyükbe burkolózva lefeküdtek, hogy előtte még aludjanak egyet. A nehéz vizsgák és a megrendítő felszentelés után a fidáíjínokat legyűrte a kimerültség. Abu Szoraka tanácsára már korán testükre tekerték a magukkal hozott ponyvát, és aludni próbáltak. Az elmúlt két napon már hozzászoktak a meglepetésekhez, így aztán különösebben nem nyugtalanította őket, hogy alighanem ütközet vár rájuk. Volt, akit hamarosan elnyomott az álom, mások kibújtak a ponyvából, és felpiszkálták a már-már kialvó tüzet. – Allahnak hála, hogy letudtuk az iskolát – állapította meg Szulejmán. – Milyen más éjjel az ellenségre lesni, mint napközben a sarkunkkal köszörülni a fenekünket, és íróvesszőt csikorgatni a táblán. – Kérdés, hogy az ellenség egyáltalán idetolja-e a képét – aggodalmaskodott Ibn Vakasz. Az iskolában csendes és visszahúzódó volt, de most, a veszélyben kitört rajta a harci láz. – Az lenne csak szép – mondta Juszuf –, ha a sok előkészület és izgalom után nem kerülne elénk a török. – Ennél csak az lenne mulatságosabb, ha eléd kerülne – ugratta Szulejmán. – Sorsunk meg van írva Allah könyvében – mondta egykedvűen Dzsáfár. Őt sorsolták ki zászlóvivőnek, s emiatt büszkeség ágált benne. Hogy féken tartsa, úgy tett, mint aki beletörődik sorsába. – Ha csak azért kínlódtunk annyit az iskolában, hogy az első bitang a másvilágra küldjön bennünket, az mégiscsak ostobaság volna – állapította meg Obeida. – A gyáva ember ezer halált hal, a bátor egyet – bölcselkedett Dzsáfár. – Azt hiszed, gyáva vagyok, mert nincs kedvem már ma éjjel meghalni? – fortyant fel Obeida. – Ne acsarkodjatok – békítette őket Juszuf. – Nézzétek, hogy bámulja a csillagokat Ibn

Táhir. Talán arra gondol, hogy most látja őket utoljára. – Juszufból hovatovább bölcs lesz – csúfolódott Szulejmán. A ponyvájába burkolózó Ibn Táhir valamivel odébb feküdt a földön, és a csillagokat nézte. Milyen csodálatos az életem, gondolta. Mintha egy régi álmom vált volna valóra. És felidézte magában, ahogy gyerekkorában, a szülői házban az apja köré csoportosuló emberek vitáit hallgatta. A valódi kalifa kérdését firtatták, a Koránra hivatkoztak, elutasították a szunnát, és suttogva emlegették az Ali nemzedékéből származó titokzatos Mahdit, aki eljön, hogy megváltsa a világot a hazugságtól és igazságtalanságtól. Akkoriban sóváran kívánta, bárcsak még az ő életében jönne el. Oltalmazni akarta a Mahdit, ahogy Ali oltalmazta a Prófétát. Önkéntelenül újra és újra a Próféta vejéhez hasonlította magát. Ali a Próféta leghívebb követője volt, gyerekkora óta harcolt, és vérét ontotta érte, ennek ellenére Mohamed halála után elütötték a kalifaságtól. Amikor később mégis őt választotta a nép, alattomosan meggyilkolták. Ibn Táhir éppen az életpályája miatt szerette annyira Mohamed próféta vejét, Alit. Fényes példaképe volt, őt próbálta megközelíteni. Hogy dobogott a szíve, amikor apja Alamutba, Szejduna szolgálatába küldte! Szejdunáról azt hallotta, hogy szent ember, és hogy sokan prófétának tartják. Kezdettől fogva valami azt súgta neki: ez a te al-Mahdid, ez ő, akit vársz, akit szolgálni akarsz. De vajon miért nem mutatkozik Szejduna senkinek? Miért nem ő szentelte fel őket? Miért választotta közvetítőjének azt a fogatlan vénembert, aki inkább egy öregasszonyra hasonlít, mint harcos férfira? Eddig sohasem jutott eszébe kétségbe vonni, hogy Szejduna csakugyan a várban van. De most villámként hasított belé a szörnyű gondolat, hogy talán egy csalás áldozata, hogy Haszan ibn Szabáh nincs az erődben, sőt, meglehet, már nem is él. Akkor viszont Abu Ali áll az iszmáiliták élén, és a dáíjínok meg a vezetők valamiféle titkos egyezséget kötöttek vele. Abu Ali mint próféta? Nem, az ilyen ember nem lehet próféta, nem szabad prófétának lennie! Talán épp azért találták ki a láthatatlan és hallhatatlan Szejdunát, hogy ne riasszák el a hívőket. Mert ki ismerné el Abu Alit az iszmáiliták vezérének? Nagy titok lappang az erődben, ezt régóta érezte. Ezen az éjszakán úgy égette a titok, mint még soha. Vajon megadatik neki, hogy lerántsa róla a leplet? Vajon látni fogja valaha is az igazi, eleven Szejdunát? Lódobogást hallott. Önkéntelenül a fegyveréhez kapott. Felállt, majd körülnézett. Társai, szorosan a ponyvába csavarva, aludtak. Lóháton egy futár érkezett. Ibn Táhir látta, ahogy suttogva beszélget Abu Alival. Aztán kurta vezényszó harsant, és az őrök eloltották a már csak pislákoló tüzet. Közeledett az ellenség. Ibn Táhirt békés nyugalom szállta meg. Nézte a feje fölött fényesen szikrázó csillagokat. Érezte, milyen kicsi, milyen elveszett a világmindenségben. És szinte jólesett neki ez a tudat. Egyszer talán a paradicsomba jutok, gondolta, ó, bárcsak tényleg oda kerülnék, suttogta lázasan. Fekete szemű, fehér bőrű lányok fogadnának. Felidézte magában összes nőismerősét, anyját, húgait, a rokon lányokat. A húrik biztosan egészen mások, gondolta. Olyanok, akikért érdemes elvérezni ezen a világon. Elképzelte, hogy csakugyan bejutott az édenkertbe. Egy rácsos, borostyánnal befutott kapun. Nézelődött, hol találja mindazt, amit a Korán ígért. Most már valóban a

paradicsomban volt. Csudaszép lány közeledett hozzá. Még tudatosult benne, hogy álomba merült. De gyönyörű álomba. Nem akarta megszakítani a gyöngéd jelenetet. Így aztán elaludt. Elnyújtott hangon megszólalt a harci kürt. Dobpergés követte. A katonák talpra ugrottak. A fidáíjínok lóhalálában felkötötték kardjukat, becsatolták sisakjukat, kopját és pajzsot ragadtak. Felsorakoztak, és jóformán még félálomban kérdőn össze-összenéztek. – Az előbb jelentette a futár, hogy közeleg a szultán hadserege – mondta Ibn Vakasz, aki utolsóként volt őrségben. Abu Szoraka állt elébük, és kiadta a parancsot, hogy készítsék elő az íjakat és tegezeket. Majd felvezette őket a domb tetejére, és az őrtorony lábánál kijelölte a helyüket. A fidáíjínok egy ideig visszafojtott lélegzettel vártak, de mert az ellenség nem mutatkozott, egyre-másra a tarsolyukba nyúltak, és rágták a szárított fügét, datolyát meg a kemény lepényt. A lovak a domb aljában maradtak. Két katona őrizte őket. Az állatok időről időre nyugtalanul felnyerítettek. Hajnalodott. A fidáíjínok a domboldalt fürkészték, ahol a többi katona táborozott. Abu Ali a bokrok mögött szórta szét a lovasokat. Lándzsát vagy kardot markolva álltak lovuk mellett, egyik lábuk a kengyelben. A domb tetején, felajzott íjjal, íjászok álltak lesben. A nagy dáíjín végigjárta a csapatokat; ellenőrző körutat tartott. Lovát egy katona vezette mögötte. Miután a fidáíjínokat is megszemlélte, Abu Ali felkapaszkodott az őrtorony tetejére. Kisvártatva apró fehér pont jelent meg a láthatáron. Abu Ali gyorsan lemászott a toronyról, és zihálva mutatta Abu Szorakának a mozgó foltot. – Íjakat megfeszíteni! – vezényelte a dáíjín. A fehér pont szemlátomást növekedett, egy magányos lovas alakja kerekedett ki belőle. Látni való volt, hogy vadul sarkantyúzza a lovát. Abu Ali hunyorítva figyelte. Végül felkiáltott: – Ne lőjetek! A mi emberünk! Lóra pattant, és kivágtatott a bozótból. Intett néhány lovasnak, hogy kövessék. Egyik katonája kezéből kitépte a zászlót, és azt lobogtatva nyargalt az érkező lovas elébe. A lovas megtorpant, ijedten már-már visszafordult. De akkor meglátta a fehér zászlót, és Abu Alihoz vágtatott. A nagy dáíjín csak most ismerte meg. – Buzurg Umíd! – kiáltott fel. – Abu Ali – mutogatott a lovas a háta mögé. Minden szem a látóhatárhoz fordult. Fekete vonal jelent meg rajta. Furcsán hullámzott, és egyre hosszabb lett. Hamarosan már a lovasokat is látták. Fejük felett a bagdadi kalifa fekete zászlója lengett. – Íjakat megfeszíteni! – vezényelte ismét Abu Szoraka. Abu Ali és Buzurg Umíd a dombon levő katonákhoz csatlakozott. A támadásra kész katonákon kitört a harci láz. – Mindenki válasszon ki magának egy törököt! – hangzott a parancs az íjászoknak.

Az ellenséges lovasok már egészen közel voltak. Az élükön lovagló török mutatta nekik az utat. A szoros bejáratához tartottak. – Lőjetek! Süvítő nyilak zápora zúdult a törökökre. Lovak és emberek rogytak le a földre. A csapat megállt, aztán a parancsnoka, akit a sisakján lobogó nagy tollbokréta árult el, felkiáltott: – A szorosba! Akkor Abu Ali jelt adott. Katonái élén levágtatott a dombról a szorosba, és elzárta a törökök útját. Lándzsák szikráztak össze, a fejek fölött kardok villogtak. A fekete zászlók elvegyültek a fehérekkel. A fidáíjínok a dombról figyelték az ütközetet. Leírhatatlan izgalom fogta el őket. Szulejmán felordított: – Gyerünk! A lovakhoz! Harcba! És rohant a dombról a lovakhoz, de Abu Szoraka rávetette magát és lefogta. – Megőrültél?! Nem hallottad a parancsot? Szulejmán felbődült tehetetlen dühében. Eldobta íját és lándzsáját, és a földre vetette magát. Mint az eszement hánykolódott, az öklét rágta, és zokogott. A váratlan támadás szétugrasztotta a törököket. Aztán rendezték soraikat, és megint a szoroshoz vágtattak, hogy bevegyék a bejáratát. Parancsnokuk úgy számított, hogy az egész iszmáilita hadsereg a szorosnál van, ezért az erődöt belül csak kevesen védhetik. A fidáíjínok pattanásig feszült idegekkel, elkeseredve nézték az első alamuti áldozatokat. Elviselhetetlennek érezték, hogy ölbe tett kézzel kell nézniük a harcot. Abu Szoraka egyfolytában a látóhatárt kémlelte. Végre-valahára újabb sötét csík rajzolódott ki rajta. A fidáíjínok nem vették észre. Abu Szorakának viszont nagyot dobbant a szíve az örömtől, amikor látta, hogy az érkező lovasok feje fölött Ali vértanú fehér zászlói lobognak. Most jött el az ideje, hogy a fidáíjínokat harcba küldje. Megmutatta nekik az ellenség ezredzászlóját. – Lóra! Szerezzétek meg azt a zászlót! Harcra fel! Parancsát üdvrivalgás fogadta. A fiúk lerohantak a dombról, és lóra pattantak. Kivont kardok szabdalták a levegőt, Dzsáfár magasra emelte a fehér zászlót. A fidáíjínok csapatostul rontottak neki az ellenségnek, és első nekifutásra a zúgóhoz szorították. A törökök soraiban zűrzavar támadt. Szulejmán összeszorított szájjal ledöntötte első ellenfelét. Az így keletkezett résbe Dzsáfár nyargalt bele a zászlóval, mögötte nyomult a többi fidáíjín. Juszuf vadul üvöltve csapkodott maga körül, a törökök rémülten menekültek előle. Ibn Táhir egy kis kerek pajzsot ütött-vágott fáradhatatlanul; egy karikalábú tatár bújt meg mögötte. Hasznavehetetlen lándzsáját már eldobta, s most nehéz kardját próbálta kirántani hüvelyéből. De a pajzsot fogó kezéből kifutott az erő, így aztán igyekezett kibújni a harcból. Szulejmán és a mögötte verekedők újabb törököket döntöttek le a lóról. A fehér zászló egyre közelebb került a feketéhez. A török ezredes végül rájött, mit forralnak a fidáíjínok. – Védjétek meg az ezredzászlót! – ordította, hogy barátai és ellenségei is hallják. – Támadjuk meg az ezredest! – kiáltotta fel Ibn Táhir.

A törökök közrefogták zászlójukat, és parancsnokukat. Abban a pillanatban Abdal Malik és Mucufer emberei vágtattak közéjük. Iszonyú összecsapás következett. A törökök a szélrózsa minden irányába menekültek. Szulejmán a török zászlóson tartotta a szemét, Ibn Táhir az ezredesen. – Vissza! – üvöltötte az ezredes. – Mindenki mentse a bőrét! Óvjátok a zászlót! Addigra Ibn Táhir már mellette volt. Karddal csaptak össze. Mucufer emberei is ott termettek. Néhány török megpróbálta feltartóztatni őket. A kétségbeesetten vagdalkozó embergomolyag maga alá temette lovastul az ezredest. Ibn Táhir kivágta magát a tömegből, és szeme a török zászlóst kereste. A zúgó partján pillantotta meg. Vágtatva menekült, sarkában Szulejmánnal. Ibn Táhir utánuk nyargalt, hogy segítsen Szulejmánnak. Több társa is követte. Szulejmán közben utolérte a zászlóst. A török vadul hajtotta a lovát, lándzsáját keresztbe fektette, hogy messze tartsa magától ellenségét. Szulejmán már párhuzamosan vágtatott vele. A török váratlanul megfordította lovát. Szulejmán nekiütközött a lándzsának. Az ütközés olyan váratlan és erős volt, hogy kivetette a nyeregből. Ibn Táhir felordított. Sarkát a lova véknyába vágta, és villámgyorsan a zászlósnál termett. Sápadtan állapította meg, hogy a földön fekvő Szulejmán talán már halott. De most csak egyvalami volt fontos: teljesíteni a feladatot, megszerezni az ellenség zászlóját. Kiszorította a törököt a zúgóhoz. A zászlós lova alatt hirtelen leszakadt a part, és az állat zászlóstul, törököstül a rohanó folyóba zuhant. Ibn Táhir egy percig habozott. Aztán a meredek parton a mederbe ereszkedett. Őt is, a lovát is menten elnyelte a víz, de kisvártatva a felszínre úsztak, és üldözőbe vették a zászlóját a víz felett tartó törököt. Utolérték. Ibn Táhir kardjával a török fejére sújtott. A zászlót tartó kéz lehanyatlott, a török eltűnt a hullámsírban. A fekete zászló Ibn Táhir kezében lobogott. A parton diadalmas üvöltéssel nyugtázták tettét. De a rohanó víz egyre lejjebb vitte. Lova már fuldoklott alatta. A fidáíjínok vele párhuzamosan nyargaltak a parton, és biztatták, tartson ki. Minden erejét megfeszítve a part felé fordította lovát. Az állat már szilárd talajt érzett a lába alatt, de az erős sodrás továbbvitte őket. Az egyik fidáíjín leugrott lováról, és hasra vágódva nyújtotta oda hosszú lándzsáját Ibn Táhirnak. A többiek hurokra kötött kötelüket bogozták ki, s azt dobták oda társuknak, hogy csomózza az állatra. Végül mindkettejüket sikerült kihúzniuk. – Mi van Szulejmánnal? – kérdezte Ibn Táhir, amikor már a parton állt. A fidáíjínok összenéztek. – Tényleg, mi van vele? Mindnyájan hátrafordultak. És lám, a csatatér felől, összevissza zúzva, lassan közeledett a lovát vezető Szulejmán. Ibn Táhir odaszaladt hozzá. – Csak a te érdemed, hogy megkaparintottuk az ellenség zászlaját! Szulejmán legyintett.

– Ugyan. Egyszer adódott alkalmam, hogy nagy tettet vigyek véghez, és azt is elszalasztottam. Látom, nem kegyel a sors – mondta, majd káromkodva a lábához kapott. Társai felsegítették a lóra, aztán mindannyian visszamentek táborhelyükre. Az alamutiak elsöprő győzelmet arattak a törökök felett. A szultán lovascsapatának parancsnoka és száztizenkét embere elesett. Harminchat sebesült török fogságba került. A többiek futottak, amerre láttak. Üldözőik most sorra jöttek vissza a táborba, és jelentették, hány törököt öltek meg üldözés közben. Az iszmáiliták közül huszonhatan estek el. A sebesültek valamivel többen voltak. Abu Ali nagy gödröt ásatott a domb tövében, oda dobáltatta be a halott törököket. Parancsnokuknak levágatta a fejét, és meghagyta, tűzzék fel egy kopjára, és tegyék ki az őrtorony tetejére. Az erődből megérkeztek Manúcsihr és emberei. Irigykedve hallgatták a győztesek lármás beszámolóját az ütközetről. Al-Hakim a segédeivel sebtiben bekötözte a sebesülteket, aztán hordágyon az erődbe vitette őket. Tudta, hogy ott még sok dolga lesz velük. Amikor mindennel elkészültek, Abu Ali takarodót fújatott. A katonák felrakták elesett bajtársaikat és a hadizsákmányt a tevék és öszvérek hátára, majd lóra pattantak, és nagyokat kurjongatva visszamentek a várba. Haszan a tornya tetejéről figyelte az ütközet lefolyását. Látta a vár alá zúduló törököket, látta, ahogy Abu Ali elzárta az útjukat. Látta, amikor a fidáíjínok is harcba szálltak, és amikor Abdal Malik Mucufer lovasaival eldöntötte a győzelmet. Módfelett elégedett volt. Gongütés jelezte, hogy érkezett valaki. Haszan tornyába – halálbüntetés terhe alatt – senki se mehetett fel, onnan még a heréltjeit is kitiltotta. Visszament a szobájába. Bent Buzurg Umíd várta. Haszan a vendégéhez sietett, magához ölelte. – Most már semmi sem hiányzik a boldogságomhoz! – kiáltotta. Ellentétben Abu Alival, Buzurg Umíd kivételesen jóvágású férfi volt. Magas és izmos, arca nemes vonású. Fekete, bodorított szép szakállába néhány ezüstös szál vegyült. Élénk szeme akaratot és határozottságot fejezett ki. Szépen ívelt, telt ajka volt, de ha gúnyos mosolyba rándult, hajthatatlanságról, sőt kegyetlenségről árulkodott. Mint minden arab főember, ő is fehér kaftánt és fehér turbánt viselt. Turbánja alól széles kendő omlott a vállára. De az ő öltözéke finom kelméből készült, és testreszabott volt. Még most, a hosszú és fáradságos lovaglás után is úgy nézett ki, mint aki kiöltözött a találkozásra. – Nem sok hiányzott, hogy a török kardélre hányjon – mesélte nevetve. – Postagalambod tegnap, a harmadik ima után hozta meg parancsodat, és alighogy kiadtam az összes utasítást, hogy távollétem alatt ne legyen fennakadás, a Király folyó hullámain a küldöncöd is megérkezett. A török ugyanis népes csapatot hagyott ott a váram aljában, és embered kénytelen volt lovastul a vízben folytatni útját, hogy észre ne vegyék. Buzurg Umíd elmondta, hogy a rövidebb utat választotta, a folyó túlpartján, és így sikerült megelőznie a törököt. Alig száz lépés választotta el az ellenségtől, amikor újra

átgázolt a folyón, és akkor pokolian megijedt, hogy a várbelieknek már nem lesz idejük leereszteni neki a felvonóhidat, vagy ha mégis megteszik, vele együtt a török is bezúdul az erődbe. Haszan a kezét dörzsölte jókedvében. – Minden úgy megy, mint a karikacsapás – mondta. – Majd meglátod, milyen meglepetést készítettem neked meg Abu Alinak. Tátva marad a szád a csodálkozástól. Megérkezett Abu Ali, és Haszan nevetve ölelte magához harcostársát. – Csak annyit mondhatok, nem csalódtam benned – jelentette ki. Aprólékosan kikérdezte Abu Alit az ütközet lefolyásáról. Különösen a fidáíjínok érdekelték. – Szóval a költőnk, Táhir unokája ragadta el az ezred zászlóját? Nagyszerű, nagyszerű. – Szulejmán már a zászlós sarkában volt, de lefordult a lóról, és Ibn Táhir lépett a helyébe – magyarázta Abu Ali. — A török lovastul a zúgóba csúszott, a költő utána eredt, és elvette tőle a zászlót. Abu Ali végül beszámolt az elesettekről és a hadizsákmányról. – Menjünk az ülésterembe — mondta Haszan. — Személyesen akarok gratulálni embereimnek a győzelemhez. Al-Hakim a segédei mellé néhány fidáíjínt is beosztott, hadd tanulják meg eleven példákon, hogyan kell ellátni és gyógyítani a sebesülteket. A fiúk törött végtagok kiegyengetésében és a kötözésben segédkeztek. Egy-egy nagy sebet a doktor kénytelen volt kiégetni; a betegszobát égett hús szaga töltötte meg. A sebesültek üvöltése az egész erődben hallatszott. Akiknek valamelyik végtagjukat kellett lefűrészelni, egyik ájulásból a másikba estek. Ők ordítottak a legkétségbeesettebben. – Ez iszonyú – suttogta Ibn Táhir. – Szerencse, hogy mi, fidáíjínok, ép bőrrel megúsztuk – mondta Juszuf. – Szörnyű dolog katonának lenni – állapította meg Naim. – Mindenesetre nem a magadfajta nyuszinak való – csúfolódott Szulejmán. – Hagyd békén Naimot – intette le Juszuf. – Egész idő alatt mellettem volt, márpedig én nem az utolsók közt lovagoltam. – Úgy bömböltél, hogy a törökök befogták a fülüket, ahelyett hogy harcoltak volna – bolondozott Szulejmán. – Nem csoda, hogy szúnyogunk a szárnyad alá menekült. – A török zászlót mégsem te kaparintottad meg, akárhogy törted is magad – hűtötte le Obeida. Szulejmán elsápadt. Egy szót sem szólt, komoran követte a doktort, aki egy újabb sebesülthöz ment. Al-Hakim gyakorlott orvos volt. A sebesültek jajgatását és hörgését jóformán meg se hallotta. Itt-ott elejtett néhány biztató szót, hogy lelket öntsön a szenvedőbe, máskülönben ügyesen és céltudatosan tette a dolgát, mint egy iparos. Munka közben elmagyarázta a fidáíjínoknak a sebgyógyítás alapjait, előadását okos megjegyzésekkel fűszerezte. Abuna tizedes karját törte a harcban. Al-Hakim levette róla az ideiglenes kötést, deszkalapot kért az egyik fidáíjíntól, azon kiegyengette a törött végtagot, majd a

deszkához kötözte. Miközben a tizedes fájdalmában a fogát csikorgatta, a görög doktor előadást tartott a fidáíjínoknak: – Az emberi testben olyan erős az összhangra való törekvés, hogy az eltört végtag két része nagy igyekezettel újra találkozik és összeforr. A késztetésnek, hogy visszaálljon a rend, akkora ereje van, hogy az össze nem illő részek is egybekapcsolódnak. A tapasztalt doktor arról ismerszik meg, hogy miután tisztában van a test szerkezetével, a természetnek megfelelően illeszti össze a törött részeket, s ezzel elkerüli a rendellenes összenövéseket. Mire végzett az iszmáilita sebesültekkel, a doktor halálosan fáradt volt. Minthogy látta, hány sebesült török vár még rá, utasította Ibn Táhirt, hogy kérdezze meg Abu Alitól, mit kezdjen velük. Titokban azt remélte, hogy elég lesz, ha sebtiben ellátja őket, sőt a súlyosan sebesülteket valami megbízható méreggel „meggyógyítja”. Ibn Táhir az udvaron összeakadt Abu Szorakával, s végül tanítója tette fel a kérdést a nagy dáíjínnak. Az utasítás így szólt: – A törökök kapjanak olyan gondos ápolást, mintha barátaink volnának. Szükségünk van rájuk mint túszokra. A doktor káromkodva ismét belevetette magát a munkába. Már nem buzdította a jajgatókat, a fidáíjínoknak se magyarázott. Az egyszerűbb eseteket átengedte a segédeinek; a fidáíjínok közül Obeida bizonyult a legügyesebbnek. Már késő délután volt, mire végzett a kötözéssel és csontegyengetéssel. Segédeit ellátta a szükséges utasításokkal, majd elment, hogy megkeresse a vezetőket. Mialatt a doktor dolgozott, az elöljárók az ülésteremben falatozva és borozgatva tárgyalták meg a nap eseményeit. Találgatták, mit tervez a továbbiakban Haszan, milyen hasznuk származik a mai győzelemből. Kórusban dicsérték Abdal Malikot, hogy ilyen ragyogóan teljesítette feladatát. A hangulat magasra hágott, amikor a teremben megjelent Haszan és a nagy dáíjín. A vezér arca sugárzott az elégedettségtől, és miközben egyenként üdvözölte az elöljárókat, vidáman nevetett. – Kiváló segítőtársaim vagytok – jelentette ki, amikor ételhez ültek. A hadműveletet vezető Abu Alit külön is megdicsérte. Aztán Abdal Malikhoz fordult, és kikérdezte, hogy szállásolta el Mucufernél a háremet. Elismerően beszélt a százados sikeres beavatkozásáról az ütközetbe, és köszönetet mondott neki. A fidáíjínok parancsnokát, Abu Szorakát is megdicsérte utasítása pontos végrehajtásáért. Aztán Manúcsihr századoshoz fordult. Arcán pajkos mosoly futott át. Manúcsihr nem vett részt a beszélgetésben. Lehangolt volt, mert ölbe tett kézzel kellett ülnie, miközben a többiek harci babérokat szereztek. Komoran meredt maga elé, keveset evett, és sokat ivott. Hatalmas teste összerezzent, amikor Haszan nevető szeme megakadt rajta. – Két ember van itt a teremben – mondta Haszan, és hangja megbicsaklott a visszafojtott nevetéstől –, aki ma a legnagyobb elismerést vívta ki áldozatkészségéért. Az igazi katonát akkor éri a legnagyobb megtiszteltetés, ha összecsaphat az ellenséggel. És

ez egyben a legnagyobb öröme is. Aki magasabb szempontok miatt arra kényszerül, hogy erről a megtiszteltetésről és örömről lemondjon, és ezt meg is teszi, az legény a talpán, és kivételes tiszteletet érdemel. Haszan végignézett a csodálkozó arcokon. Aztán komolyan folytatta: – Mint mondottam, két ember van köztünk, aki ma kénytelen volt lemondani a megtiszteltetésről és örömről, holott mind a kettő szívvel-lélekkel katona. Az egyik én vagyok, a másik Manúcsihr. Hogy miért kellett így tennünk, az mindenki számára világos. Nekem megvan az elégtételem, hogy ti, akik a harcban részt vettetek, nagyszerűen helytálltatok. Manúcsihrt az a megtiszteltetés éri, hogy kinevezem emírnek és az iszmáilita várakat védő legénység parancsnokának. Haszan felállt, és odament Manúcsihrhez. A százados lángoló arccal, zavartan feltápászkodott. – Még gúnyolsz is, Szejduna? – dadogta. – Szó sincs róla, kedvesem – felelte Haszan, és megölelte a századost. – Kinevezésed alá van írva. Abu Ali majd átadja neked. Elismerő morajlás futott végig a termen. – Ezenkívül – folytatta Haszan – ugyanolyan rész illet meg a zsákmányból, mint a többi vezetőt. Most pedig beszéljük meg, hogyan osztjuk szét a zsákmányt. Abu Ali felsorolta, mennyi állatot, fegyvert, pénzt és egyéb értéket szereztek. – Manúcsihr és a harcban részt vevő vezetők egy-egy lovat és harci felszerelést kapnak – döntött Haszan. – Ezenfelül mindenkinek tíz arany jár. Ugyanennyit osztunk ki Mucufer embereinek, a tiszteknek és tizedeseknek felszerelést is. Mucufernek tíz lovat, tíz tevét és kétszáz aranyat küldünk, ezzel háláljuk meg segítségét. Az elesettek családjának ötven aranyat adunk. A többi zsákmányt a saját embereink közt osztjuk szét. A fidáíjínok semmit se kapnak, az ő jutalmuk az, hogy ma szabad volt harcolniuk. Miután a zsákmányt így elosztották, Haszan azt mondta: – Addig üssük a vasat, amíg meleg. A török előőrs vereségének híre megy egész Iránban. Hittársaink és barátaink bátorságot merítenek belőle, a bizonytalankodókat megszilárdítja hitükben. Akik titokban egyetértettek velünk, most nekibuzdulnak, és nyíltan is bennünket választanak. Győzelmünk kitartásra sarkallja ostromlott váraink legénységét. Ellenségeink pedig kénytelenek lesznek számolni velünk, és lesz köztük olyan is, akinek megremeg áruló szíve. Haszan a nagyvezírre célzott. A többiek bólogatva adták tudtára, hogy értik a célzást. – Most hogy győztünk, új hívek tömeges jelentkezésével számolhatunk – folytatta Haszan. – Rudbar egész környéke rokonszenvez velünk, az apák majd ideküldik fiaikat a várba, hogy az iszmáilita ügyért harcoljanak. Te fogod őket fogadni és kiválogatni, Abu Szoraka, ahogy eddig is csináltad. A legfiatalabbakból, legerősebbekből és jóeszűekből legyenek fidáíjínok. De kikötésem változatlan: nőtlenség és feddhetetlen előélet. Vagyis sohasem voltak nővel, nem ismerik a nő édes varázsát. A többi hadra fogható jelentkezőt sorold a közlegények közé. A régi szabályokat betartjuk, de új intézkedéseket vezetünk be. Akik már az ütközet előtt a várban voltak, azoknak bizonyos kiváltságokban lesz részük. Mindenkit előléptetünk, aki a harcban kitüntette magát. Mindenkinek pontosan meghatározzuk a rangját, a hatáskörét, a jogait és kötelességeit. Szigorúbb törvényeket

hozunk. Mindenkit kötelezünk, hogy katona és egyben hívő legyen. A világi vágyakat mindenestül kiirtjuk. Minthogy Mucufer emberei a várban vannak, ma először és utoljára megengedjük a katonáknak, hogy bort igyanak. Hadd lássák, hogy mi döntjük el, mit szabad, és mit nem szabad. Később majd öntudatlanul nekünk fognak dolgozni. Igen, az új hívek megszerzése legyen eztán a legfőbb gondunk. A fidáíjínokat, mint a méhrajt, rászabadítjuk az országra, hogy mellettünk érveljenek és tanúskodjanak. A foglyokat is kezelésbe vesszük. Ezért jól kell őket tartanunk. A szultán hadserege közeledik, és lehet, hogy nemsokára bekerít bennünket. Ezért olyan emberekre van szükségünk, akik otthon vannak a törökök közt. Beszivárognak a hadseregbe, elhintik benne a hitünket és lelkesedésünket. Így kell megpróbálnunk kikezdeni a hadsereg alapjait, a többi majd megy magától. Haszan utasította Abdal Malikot, hogy másnap hajnalban megfelelő számú emberével lovagoljon el Rudbar várához, és ha még ott találja a török előőrsöt, űzze el. Utána csapatával nyargalja körbe a környéket Kazvinig és Rejjig, és tisztítsa meg a maradék ellenségtől. Végül küldjön a szultán hadserege elé felderítőket. Ezután Haszan elbúcsúzott az elöljáróktól, intett a nagy dáíjínoknak, és felment velük a lakosztályába. Eközben az alamutiak és Mucufer emberei lármásan és boldogan ünnepelték a győzelmet. Az alsó és középső teraszon rakott tüzeken ökrök és kövér bárányok sercegtek a nyárson. A körülöttük guggoló vagy törökülésben ücsörgő katonák türelmetlenül vártak a pecsenyére. Orrukat ingerelte a kellemes sültszag. Hogy csillapítsák a rájuk törő éhséget, letörtek a lepényből egy-egy darabot, és a nyárs alá tartották, hogy a csepegő zsír jól átitassa. Nagy hangon tárgyalták a délelőtt eseményeit, igyekeztek túltenni egymáson, megtörtént és kitalált hőstettekkel dicsekedtek, tódítottak, amikor a megölt törökök száma került szóba. Szidalmazásra, csetepatéra is sor került. Amikor egy-egy bárány vagy ökör megsült, késsel tódultak hozzá, mindenki a legjobb falatot akarta megkaparintani. A felhevült katonák ököllel, sőt fegyverrel fenyegették egymást. A tizedesek alig győzték csillapítani őket. Végül az emberek csak rájöttek, hogy a pecsenyéből mindenkinek jut, hogy nem érdemes tolakodni érte. Akkor szamárháton nagy tömlőket hoztak a teraszokra. Tíz-tíz katonának kiosztottak egy-egy öblös korsót, és a tizedesek a tömlőkből bort töltöttek beléjük. – Ki engedte meg, hogy bort igyunk? – kérdezték Mucufer emberei. – Szejduna – felelték a tizedesek. – Ő az iszmáiliták vezére, az új próféta. – Megengedheti, amit a Próféta megtiltott? – Természetesen megengedheti. Allah felhatalmazta, hogy parancsoljon és tiltson. A kulcsot is odaadta neki, amely a paradicsom kapuját nyitja. A borhoz nem szokott katonák hamarosan lerészegedtek. Harsányan éltették a vezért és az iszmáilitákat, vitatkoztak Szejdunáról meg a tanításáról, magyarázatot kértek az alamutiaktól. Sokan elhatározták, hogy ha Mucufernél kitelik az idejük, átjönnek Haszan várába. A fidáíjínok az iskolaépület tetején gyűltek össze, onnan figyelték az alattuk nyüzsgő, hangoskodó embereket. Megsütöttek maguknak egy bárányt, és amikor jóllaktak, újra és

újra felidézték a nap eseményeit. Nem ittak bort. Tudták, hogy közösségük kiválasztott csapat. Önkéntelenül megvetették a tűz körül vadul duhajkodó embereket. Azok a fidáíjínok, akik segítettek a doktornak a sebesültek kötözésében, elmesélték élményeiket. De beszélgetésük középpontjában még sokáig a zászló megszerzése állt.

KILENCEDIK FEJEZET Míg az alamuti katonák a szultán előőrsével harcoltak, a vár alatti kertekben olyan nyüzsgés támadt, mint a hangyabolyban. Pitymallatkor Adi átszállította Apamát a lányokhoz. A vénasszony őrjöngött, amikor látta, hogy még mindenki alszik. Megragadta a verőt, és vadul püfölni kezdte vele a cintányért. A lányok rémülten szaladtak ki hálószobáikból. Szitkok özöne fogadta őket. – Lusta majmok! Szejduna minden percben itt lehet, ti meg az ágyban fetrengtek, mintha ünnepnap volna! Egy fejjel rövidebbek lesztek ti is, meg én is, ha így talál benneteket. A lányok gyorsan felöltöztek. Borzongva vették tudomásul, hogy gazdájuk ma meglátogatja a kerteket. Apama és Mirjam kiosztotta nekik a munkát. Buzgón nekiláttak a tennivalóknak. Apama úgy rohangált köztük, mint a megszállott. – Bárcsak megmondhatnám nekik, mi vár rájuk – dörmögte olyan hangosan, hogy a közelében levők hallották, mit mond. Szavai valóságos riadalmat váltottak ki, és Mirjamnak nem kis fáradságába került, hogy rendet teremtsen. Haszan pergament, festéket, gyertyát és minden kelléket leküldött a várból, ami a lampionok készítéséhez szükséges. Apama elmagyarázta Fátimának, hogy készül a lampion. Fátima tüstént munkához látott, és nemsokára kész volt a próbadarab. A lány besötétítette a termet, és meggyújtotta a lampion gyertyáját. A lányok sikoltoztak a gyönyörűségtől. – Ostoba libák! Ne vesztegessétek az időt bámészkodásra, hanem dolgozzatok – szapulta őket Apama. Fátima azonnal kiosztotta a munkát. Az egyik lány az ő díszítőmintáit másolta pergamenre, a másik színeket kevert ki, a harmadik a lampion részeit festette, a negyedik kivágta, az ötödik összeragasztotta őket. A kész lampionokat a tóhoz vitték, hogy a napon megszáradjanak. Számuk szemlátomást növekedett. Munka közben a lányok Szejduna látogatásáról beszélgettek. – Szerintem olyan lesz, mint egy király – mondta Dzsada. – Tetőtől talpig aranyban és bíborban. – Mint egy próféta, olyan lesz – ellenkezett Halíma. – Ezt épp neked árulta el – bosszantotta Dzsada. Halímából kikívánkozott a titok, amit Mirjam és Adi bízott rá. De végül erőt vett magán. Apama a közelben állt, még faggatni kezdte volna. – Mohamed próféta is volt, meg király is – jegyezte meg Fátima. – Szejdunáról beszélgettek? – érdeklődött az arra menő Apama, és kárörvendőn elvigyorodott. – Előfordulhat, hogy néhányatoknak még ma éjjel a fejét veszik – tette hozzá. – Mert este más látogatók is érkeznek, és aki elárulja nekik, kik vagytok és hol vagytok, azt menten lefejezik. Ugyan melyikőtöknek van annyi esze, hogy ezt ne locsogja ki?!

A lányok ijedten Mirjamra néztek. – Apamának igaza van – magyarázta nekik Mirjam. – Szejduna az igazi paradicsom mintájára építette meg ezeket a kerteket. Mostantól fogva úgy kell viselkednetek, mintha csakugyan a mennyországban lennétek. Ma nem egyszerű lányok vagytok, hanem húrik. Ebbe bele kell élnetek magatokat, és ha igyekeztek, ez nem is fog nehezetekre esni. De aki elárulja magát a látogatók előtt, annak azonnal meg kell halnia. – Én ki se nyitom a számat – fogadkozott Szára. – Akkor nem kell félnem, hogy elszólom magam. – A látogatók minden kérdésére pontos választ kell adnod – torkolta le Apama. Halíma sírva fakadt. – Én elbújok, hogy senki se lásson. – Azt próbáld meg! – förmedt rá Apama. – Kínpadra feszítünk! Jeges félelem fogta el a lányokat. Némán és serényen dolgoztak. – Ugyan már – szólalt meg végre Fátima. – Lesz, ami lesz. Éltem én már háremben, és ott egyfolytában színészkednem meg alakoskodnom kellett. A férfiak, különösen amíg fiatalok, nem valami szemfülesek. Könnyű túljárni az eszükön. Ezekben a kertekben nem lesz nehéz megjátszanunk a húrikat. – Most jut eszembe! – kiáltott fel Szulejka. – Lehet, hogy épp ezért tanultuk a Koránnak csak azokat a részeit, amelyekben a paradicsomról meg az édeni életről van szó. Ehhez mit szóltok? Mirjam elmosolyodott. Ez a lehetőség eddig neki se jutott eszébe. Most újra meggyőződhetett róla, hogy Szejduna minden apró részletet jól átgondolt. Igen, Szejduna a poklok ijesztő álmodozója. – Igazad van, Szulejka – helyeselt Zajnab. – Legalább ismételjük el, amit a Koránból megtanultunk. – De lányok! Egy kis képzelőerő csak szorult belétek! – bátorította őket Fátima. – Képzeljétek el, hogy a paradicsomban vagytok, a többi majd megy magától. Halíma közben megnyugodott. Kíváncsisága is visszatért. – Miért akarja Szejduna, hogy úgy tegyünk, mintha az édenben élnénk? – Azért – förmedt rá Apama –, hogy az ilyen kis majmok megtanulják féken tartani nyelvüket. Megérkezett Moád és Musztafa. Zsákokban hozták a fürjet, foglyot, vízi madarat, halat. Apama a konyhába ment velük, hogy nekilásson a sütésnek-főzésnek. A lányok fellélegeztek. Halímát tovább gyötörte a kíváncsiság. – Kifélék-mifélék a látogatóink, akiknek azt kell mondanunk, hogy húrik vagyunk? Kérdését kacagás fogadta. – Először is, ezt nem szabad nekik mondani – feddte meg pajkosan Mirjam. – Magától értetődőnek kell lennie, hogy húrik vagytok. Másodszor: Szejduna azért látogat ide, hogy pontos utasításokat adjon nekünk. De hogy ne törd a fejed, megmondom, én milyennek képzelem a látogatókat. Szerintem jóképű fiatalemberek lesznek. Halíma pipacsvörös lett. Mindenki őt nézte. Lesütötte a szemét, és toppantott. – Én nem fogok mutatkozni.

– Ott kell lenned! – mondta szigorúan Mirjam. – Nem leszek ott! – toporzékolt Halíma. – Halíma! – Mirjam arca piros volt a haragtól. – Ellenszegülnél Szejduna parancsának? Halíma szótlanul rágta a száját. Aztán megenyhült. – És utána mi lesz? – kérdezte szelíden. Mirjam elmosolyodott. – Azt majd meglátod. – Meg kell csókolnod őket – bosszantotta Fátima. – És mindent meg kell csinálnod, amit Apamától tanultál – tette hozzá Szára. – Megtépem a hajatokat, ha nem hagytok békén! – fenyegetőzött Halíma. – Dolgozzatok, dolgozzatok – figyelmeztette őket Mirjam. – Nincs időnk fecsegésre. Szára a sarokban öltögette össze a lampionokat. Halíma hozzá menekült. Az utóbbi időben megint összebarátkoztak, de ahogy Halíma leszögezte, más alapon. Mióta Fátima kemény fából kockákat faragott neki, Halíma szenvedélyesen kockázott. Szára hű társa volt a játékban. Különféle tétben játszottak: dióban, banánban, narancsban, édességben, csókban. Ha Halímát valamelyik társnője hívta, töltse vele a délutáni pihenőt, bugyogója övéből elővette a kockákat, és kockavetéssel döntötte el, elfogadja-e a meghívást. Most is kockázni hívta Szárát. A feltornyozott pergamentekercsek mögé bújtak el. Száránál volt néhány diószem. Megbeszélték, hogy azokkal fizet, ha veszít. Amennyiben nyer, csókot kap Halímától. Szára rövidesen minden dióját elvesztette. Most fülhúzás járt neki a vesztésért. Halíma egyfolytában nyert. – Már négyszer húzhatom meg a füled! – nevetett kárörvendően. Szára most jobban figyelt Halíma kezére. – Miért nézed meg mindig a kockákat, mielőtt dobsz? – kérdezte. – Így szoktam meg. Szára indítványozta, kérdezzék meg a kockáktól, melyikük szerez magának csinosabb fiút. A magasabb számot Halíma dobta. – Te csalsz, Halíma. Láttam, hogy úgy rendezted el tenyeredben a kockákat, hogy magas számot dobj. Utána csak a padlóhoz fordítottad a kezed. Vagy úgy játszol, mint én, vagy soha többé nem kockázok veled. Halíma megpróbálta, és vesztett. – Látod? Amikor nem csalsz, vesztesz – nevetett Szára. – Én így nem játszom – jelentette ki Halíma. – Semmi örömöm nincs az egészben, ha nem én nyerek. – Úgy? És ahhoz mit szólnál, ha én csalnék? – Neked nem szabad. – Jó vagy! Te annyit csalhatsz, amennyit csak akarsz, én meg legyek boldog, hogy bolondot csinálsz belőlem? Mirjam jött oda hozzájuk. – Min civakodtok már megint? Halíma gyorsan a kockákra térdelt.

– Azon vitatkozunk, hogyan lehet a pergament a legjobban összeragasztani. Mirjam eltolta a lábával Halíma térdét. – Ez meg mi? – kérdezte haragosan, amikor meglátta a kockákat. – Szóval így állunk! Szejduna minden percben itt lehet, ti meg békésen kockáztok. Hát csak kockázzatok! Este majd a fejeteket teszitek kockára! Metsző pillantást vetett Halímára. – Ezek a te kockáid, Halíma. Javíthatatlan vagy! Mit csináljak veled? Mirjam összeszedte a kockákat, és elment. Halímának könny szökött a szemébe. – Minek nekem a kocka, ha úgysem hagysz nyerni – mondta dacos fintorral Szárának. – Te tehetsz mindenről, mert leszidtál. Folytatta a munkát. – Az mégiscsak jó lesz – szólalt meg Szára –, ha látogatóink elhiszik, hogy húrik vagyunk. Mit gondolsz, belénk szeretnek? Halíma menten felélénkült. – Kár, hogy nincs több kockánk. Megkérdezhetnénk, melyikünkbe szeretnek bele többen. – Most is csalnál. Igaza volt Mirjamnak, hogy elvette a kockákat. Én csak azt tudom, melyikünket szeretnék jobban. – Szerinted téged. De ez meg se fordul majd a fejükben. – Mit tudod te, milyen nő tetszik a férfiaknak, te ártatlan majom! El fogsz bújni a sarokban, és még csak észre se vesznek. Halímának könnyes lett a szeme. – Megmondom nekik, milyen vagy – fenekedett. – Próbáld meg. Halálra nevetik magukat. – Megállj csak! Elárulom nekik, hogy szerelmes vagy belém, hogy nem hagysz békén! – Te! – Szárának villámlott a szeme. Halíma felállt. – Csak az igazat mondanám! – vetette oda nevetve, letörülte könnyeit, és átsétált egy másik csoporthoz. A lányok közben legyűrték félelmüket, amit a rájuk váró veszélyes feladat váltott ki belőlük. Vidám kacagásukba ollók és kések nyiszorgása vegyült. – Ha este majd minden ki lesz világítva, csakugyan a paradicsomban fogjuk érezni magunkat – mondta Szulejka. – Én már egy cseppet se félek. Fátyol lesz rajtunk, és úgy fogunk táncolni meg énekelni, mint az igazi húrik. – Könnyű neked – sóhajtott fel Száfija szép vagy, és táncolni is tudsz. – Mind szépek vagytok, és egytől egyig megtanultatok táncolni – mondta Mirjam. – A mai este legalább változatosságot hoz egyhangú életünkbe – szögezte le Fátima. – És hasznunkat veszik valamiben. Kár volna, ha ennyi munka és tanulás pocsékba menne. – Vajon Szejduna tényleg lefejeztetne bennünket, ha elszólnánk magunkat? – aggodalmaskodott még mindig Dzsada. – Semmi kétség – felelte Mirjam. – Amit mondott, azt meg is teszi. Ne legyetek hát könnyelműek. Gondolkozzatok, mielőtt kinyitjátok a szátokat.

– Nem tudom, miért, de én egyáltalán nem félek – jegyezte meg Fátima. – De ha valaki mégis elszólja magát? – kérdezte Száfija. – Akkor a másik rögtön kiigazítja – magyarázta Fátima. – Hogy? – Mondjuk tréfára fordítja az elszólást, vagy valami mással tereli el róla a figyelmet. – Én melletted szeretnék maradni – mondta Dzsada. – Én is! Én is! – kiabálták a lányok. Fátima mosolygott, hogy így megbíznak benne. – Csak semmi félelem, lányok. Ha az embernek muszáj valamit megcsinálni, meg is csinálja. Érzem, hogy minden jól fog menni. Addigra már halomban álltak a kész lampionok. – Látjátok, semmi se lehetetlen, ha van bennetek akarat – dicsérte meg a lányokat Mirjam. – Most pedig gyertek velem; mutatok nektek valamit. Egy mindig gondosan bezárt szobába vezette őket. Kinyitotta az ajtaját. A lányoknak tágra nyílt a szemük az ámulattól. Valóságos áruraktárba léptek be. Selyem- és brokátruhákat, cobolyprémmel szegett köpenyeket, szépen fonott sarukat láttak. A szűk helyiségben Szamarkand és Buhara, Kabul és Iszfahán, Bagdad és Bászra bazárjainak legpazarabb áruja volt felhalmozva. Ékkövekkel díszített arany- és ezüstdiadémok, igazgyöngy nyakláncok, féldrágakővel kirakott arany karperecek és csatok, gyémánttal és zafírral ékesített türkiz ékszerek, értékes láncok tömege. A lányok szájtátva nézelődtek. – Kié ez a sok kincs? – kérdezte Halíma. – Szejdunáé – felelte Mirjam. – Milyen gazdag a mi Nagyurunk. – A szultánnál és a kalifánál is gazdagabb. – Amit itt láttok, nektek van szánva – világosította fel a lányokat Mirjam. – Azt választjátok ki, ami legjobban illik hozzátok, és elviszitek a hálószobátokba. Mirjam először a selyemblúzokat és a fátylakat próbáltatta fel a lányokkal. Aztán nehéz brokátköpenyeket terített vállukra, ujjukra gyűrűket húzott, csatokat, fülbevalókat, karkötőket kattintott rájuk, felmutatta nekik a melltartókat, gyöngyöket tett a nyakukra. Minden lány kapott tőle egy művészien kimunkált fémtükröt, és egy ládikót, tele illatosítószerrel és ámbrával. Felpróbálta rájuk a diadémokat, szalagokat, kis turbánokat és más fejfedőket. A lányok úsztak a boldogságban. Mindegyik mesebeli királykisasszonynak érezte magát. – Így már tényleg nem lesz nehéz beleélnünk magunkat, hogy húrik vagyunk! – kiáltott fel Halíma. Arca kipirult az izgalomtól. – Nem megmondtam? – nevetett Fátima. – A végén el se hiszed, hogy egyszerű lány vagy. Halíma lenge fátyolba burkolta magát, vállára köpenyt terített, majd lassan lecsúsztatta a karján, ahogy Mirjam csinálta, amikor annak idején éjjel visszajött Szejdunától.

– Jaj, de szép vagy! – kiáltott fel Szára. Halíma elpirult. – Ugye nem így leszünk felöltözve, ha majd jönnek a látogatók? – kérdezte. – Csacsi! Akkor most minek próbáljátok a ruhákat? – nevetett Mirjam. – Szégyellni fogom magam. A lányok összeszedték kincseiket, és boldogan vitték a hálószobáikba. Váratlanul megszólalt a kürt. A konyhából kirontott Apama. – Gyorsan, gyorsan! – kiabálta. – Készüljetek! Jön Szejduna! Haszan a szobájában fontos tanácskozást tartott a két nagy dáíjínnal. Meggyújtott néhány mécsest, és az ablakokon behúzta a függönyt. Egy herélt jókora korsó bort hozott be. A férfiak leheveredtek a párnákra, a korsó kézről kézre járt. – Azért hívattalak ide Rudbarból, Buzurg Umíd barátom – kezdte Haszan –, hogy ismertessem veled és Abu Alival a végrendeletemet. Úgy terveztem, hogy Huszein alKaini is köztünk lesz. De közbeszóltak az események. Huzisztán messze van, nem küldethettem érte futárt. Mozgalmunk utódlási elvét akarom veletek megtárgyalni. – Úgy beszélsz – nevetett Abu Ali –, mintha már holnap búcsút akarnál venni az árnyékvilágtól. Hátha én meg Buzurg Umíd nálad korábban harapunk a fűbe. – Huszein al-Kainit emlegeted, de mi van Huszeinnal, a fiaddal, róla miért feledkeztél meg? – figyelmeztette Burzuk Umíd. – Hiszen ő a törvényes örökösöd. Mint akit kígyó mart meg, Haszan talpra ugrott. – Ne beszélj előttem arról az elvetemült baromról! – kiabálta, fel-alá futkosva a szobában. – Az én mozgalmam az észre épít, nem holmi nyavalyás előítéletekre! A fiam! A fiam! Miféle fiam? Tegyem tönkre káprázatos tervemet azzal, hogy rábízom egy rongy emberre, aki a szeszélyes véletlen folytán a fiam lett? Akkor már inkább a római egyházhoz igazodom, amely csak a legkiválóbbakat állítja az élére. A vérrokonságra és nemzetségre támaszkodó uralkodórendszerek előbb-utóbb hanyatlásnak indulnak. A római egyház viszont már ezer esztendeje fennáll. Fiak? Fivérek? Lélekben mindannyian a fiaim és fivéreim vagytok. És tervem a lelkemben fogant. A két dáíjín már-már megrettent. – Ha tudtam volna, hogy megjegyzésem ennyire felzaklat, egy szót se szólok – mondta Buzurg Umíd. – De hát ki gondolta volna, hogy a vérrokonságról és utódlásról vallott nézeteid ilyen... ilyen különösek. Haszan elmosolyodott. Kicsit szégyellte, hogy ennyire elvesztette a fejét. – Annak idején, amikor visszajöttem Egyiptomból, valamelyest még én is adtam a vérrokonságra – mondta kissé mentegetőzve. – Elém vezették a fiamat. Egy jóképű, izmos fiatalembert, öröm volt ránézni. „Vele majd újraéled ifjúságod”, gondoltam magamban. Befogadtam a házamba, és... hogy is érzékeltessem veletek csalódottságom? Hol volt az az igazságot szomjazó szenvedély, hol volt a feltörekvés vágya, amely az ő korában a lelkemet marcangolta?! Szikrányit se találtam belőle a fiamban. Bevezetésül azt mondtam neki: „A Korán hétpecsétes könyv.” „Semmi kedvem feltörni a pecséteket”, válaszolta. „De hát nem izgat, hogy olyan titkokat tárhatnál fel, amelyekről csak kevesen

tudnak?” „Nem, egyáltalán nem izgat.” Nem értettem ezt a közönyt. Hogy az érzelmeire hassak, ifjúságom küzdelmeiről meséltem neki. „És most mi hasznod belőle, hogy annyira törted magad?” Ez volt minden, amit elmondásom a fiamból kiváltott. Hogy felülkerekedjek rajta, hogy kizökkentsem nyugalmából, elhatároztam, beavatom végső titkunkba. „Tudod-e”, kiáltottam rá, „hogy tanításunk mit tart a legfontosabb felismerésnek? Azt, hogy semmi sem igaz, hogy mindent szabad!” A fiam legyintett. „Ilyesmivel én utoljára kamaszkoromban foglalkoztam.” Egy életen át erre a felismerésre törekedtem, végső igazolásáért minden veszélynek kitettem magam, kijártam minden iskolát, tanulmányoztam az összes bölcset, a fiam pedig már kamaszkorában rájött, felérte ésszel. Talán ilyen okosnak született? Csakhogy a tudományok legegyszerűbb tételeit sem értette. Elkeseredtem ennyi tudatlanság láttán, és elküldtem a fiamat Huszein al-Kainihez, hadd szolgálja őt közlegényként. A két nagy dáíjín összenézett. Buzurg Umíd hőn szeretett fiára, Mohamedre gondolt. Őt akarta Haszan iskolájába küldeni, hogy fidáíjín legyen belőle? Végigfutott a hátán a hideg. – Az előbb azt mondtad, Ibn Szabáh – szólalt meg Abu Ali –, hogy mozgalmunk az észre épít. Tulajdonképpen mit értettél ezen? Haszan összekulcsolta a hátán a kezét, és lassan rótta a szobát. – Hatalmi rendszerem ötlete korántsem vadonatúj – mondta. – Kilencven esztendeje valami hasonlóval próbálkozott Kairóban Első Hakim, aki emberi alakot öltött istennek kiáltotta ki magát. Csakhogy ez az önkényes dicsőség szemlátomást a fejébe szállt. Megzavarodott, és végül maga is hitt isteni eredetében. Dáíjínjai viszont annál értékesebb hagyományt örökítettek ránk. Legfontosabb tételünkre utalok, amely már Hakimot is segítette tevékenységében. – Nem gondolod, Ibn Szabáh – mondta Abu Ali hogy elvünk kicsit veszített értékéből, mióta olyan sokan vallják? – A bölcs mondásban, hogy semmi sem igaz és mindent szabad, van valami kétélű. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint keserves tapasztalatom a fiammal. Mert akinek nincs hozzá füle, annak ez a bölcsesség nem több néhány üres szónál. Aki viszont fogékony az ilyesmire, életének vezérlő csillaga lehet. A drúzok – Első Hakim is közülük való volt – kilenc fokozat teljesítését követelték meg tudósaiktól. Dáíjínjaik az Ali nemzetségéről és a Mahdi érkezéséről szóló mondákkal toboroztak híveket. A meggyőzöttek többsége beérte ezekkel az egyszerű mesékkel. Az igényesebbje tovább érdeklődött. Nekik úgy mutatták be a Koránt, mint a nagy csodák példázatát. Aki ezzel sem elégedett meg, annak a tanító megingatta hitét a Koránban, s egyáltalán, az iszlámban. Végül néhány kiválasztott megérett rá, hogy megismerje a minden tudomány és hagyomány tagadásán alapuló, legfontosabb tételt. Aki elérte ezt a fokot, annak nagy bátorságra és erőre volt szüksége. Mert úgy kellett leélnie életét, hogy nem volt szilárd talaj a talpa alatt, nem volt semmiféle támasza. Ezért fölösleges attól tartani, hogy elvünk veszít hatékonyságából, ha sokan tudnak róla. A többség úgysem érti meg. – Világos – bólintott Abu Ali. – Azt mondtad az imént, hogy a végrendeleted és az utódlásod miatt hívattál bennünket. Mi vett rá, hogy foglalkozz velük? Hiszen még jó erőben vagy, az egészséged is jól szolgál.

Haszan nevetett. Még mindig a szobát rótta. A két dáíjín figyelmesen követte a tekintetével. – Az ember sohasem tudhatja, mit hoz a holnap – felelte Haszan. – Végrendeletem olyan jellegű lesz, hogy azokkal, akik majd végrehajtják, ismertetnem kell néhány különleges részletét. És mert örököseimnek benneteket és Huszein al-Kainit szemeltem ki, ma legalább kettőtöknek, akik itt vagytok, fel akarom fedni a mozgalmunk alapját képező tervemet. Nem tagadom, elképzelésem sok szempontból Első Hakim és a római egyház tapasztalataira épít. De az igazi magja mindenestül az én ötletem. Majd meglátjátok. Haszan leheveredett a két dáíjín mellé. Ajka gyerekes mosolyba húzódott. Az olyan ember mosolyog így, aki tudja, hogy amit most elmond, azért a többiek kinevetik, sőt hülyének nézik. – Emlékeztek, ugye, hogy Mohamed édeni gyönyöröket ígért a túlvilágon azoknak, akik az iszlámért vívott harcban esnek el? Azt mondta, a paradicsomban réteken és mezőkön sétálhatnak, csörgedező forrásnál heverészhetnek. Beszívhatják a körös-körül nyíló virágok mámorító illatát. Válogatott étkeket, zamatos gyümölcsöket ehetnek. Az üvegpavilonokban fekete szemű, szép idomú lányok lesik a kívánságukat, akik akkor is megőrzik szemérmességüket és örök szüzességüket, ha mindenben eleget tesznek nekik. Aranyozott kancsóból borral kínálják őket, de ez a bor sohasem száll a fejükbe. Az örökkévalóság napjai majd gyönyörben és szakadatlan élvezetben telnek... A nagy dáíjínok figyelmesen hallgatták Haszánt, néha összekacsintottak. – Mindezt jól tudjuk, elhiheted nekünk – nevetett Abu Ali. – Helyes – mondta Haszan. – És lám, az ígérettől megmámorosodott első hívők úgy harcoltak vezérükért és annak tanításáért, mint az oroszlán. Akármit kívánt tőlük Mohamed, boldogan teljesítették parancsát. Azt mondják, volt, aki mosolyogva halt meg, mert lelki szemei előtt már a rá váró túlvilági gyönyörök tündököltek. Mohamed halála után a hit és a Próféta ígéretébe vetett bizalom, sajnos, megrendült. Kihunyt a tűz, és a hívők inkább a megbízható szóláshoz tartották magukat, mely szerint jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. Mert a túlvilágról még senki se tért vissza, hogy megmondja nekik, csakugyan úgy van-e minden a paradicsomban, ahogy a Próféta hirdette. Ha mármost összehasonlítjuk magunkat és tervünket a Prófétával meg az iszlámmal, láthatjuk, mennyivel jobb helyzetben volt Mohamed. Mert csak az olyan hit képes csodákra, amilyennel az első iszlámhívők hittek. Ezért első célom az volt, hogy olyan követőket neveljek ki magamnak, akiknek ilyen hitük lesz. – Gratulálhatsz magadnak, Ibn Szabáh – vágott a szavába Abu Ali. – Reggel a fidáíjínok bebizonyították, hogy ez sikerült neked. – Azt hiszed, nem tudom, kedves barátom, milyen messze vannak a fidáíjínok Mohamed első követőitől? Azt is elárulom, hogy nekem többet, sokkal többet kell elérnem, mint amit Mohamed ért el. A két dáíjín nevetve összenézett. – Úgy hajszolsz bennünket, mint a vadászó gepárd a kisvadakat – jegyezte meg Buzurg Umíd. – Rejtélyesen somolyogsz, mi pedig nem győzzük kivárni, hova akarsz kilyukadni ezekkel a furcsa kitérőkkel.

– A tervem nagyszabású – mondta Haszan. – Olyan hívőkre van szükségem, akik eszementen kívánják a halált, s ezért semmitől se riadnak vissza. Egyenesen szerelmeseknek kell lenniük a halálba. Azt akarom, keressék a halált és fussanak utána, rimánkodjanak neki, mint egy hideg és hajthatatlan szűznek, hogy könyörüljön meg rajtuk. Abu Ali és Buzurg Umíd hangosan hahotázott. Azt hitték, régi szokása szerint Haszan ugratja őket, és legjobban teszik, ha kimutatják, hogy egy szavát sem hiszik el. Haszan zavartalanul folytatta. – Mozgalmunknak olyan erősnek kell lennie, hogy szembeszálljon minden ellenséggel, és ha kell, akár az egész világgal... Mi leszünk a bolygónk legfelsőbb felügyelő tanácsa. Hogy ezt elérhessük, abban segítségünkre lesznek a halálba szerelmes hívőink. Mert amikor megengedjük nekik, hogy meghaljanak, azzal különleges kegyünket mutatjuk ki. Persze a halál nemét nem ők fogják választani. Minden általunk engedélyezett halál újabb nagy győzelmet hozhat nekünk. Ez a tervem és egyben végrendeletem lényege. Bár Haszan mosolyogva beszélt, furcsa hevület fűtötte hangját. A nagy dáíjínok nem tudták, mire véljék a hallottakat. – Nem tudom, hogy a mai győzelmünk a török felett villanyozott-e fel annyira, hogy most a bolondját járatod velünk, vagy... Abu Alinak a torkán akadt a szó. – Na?... Folytasd csak! – gúnyolódott Haszan. – Alighanem ugyanarra a következtetésre jutottál, mint Lumbani reisz, amikor a házában vendégeskedtem Iszfahánban. A vesétekbe látok. Azt gondoljátok, megőrültem. Pedig ha tudnátok, milyen meglepetéseket tartogatok még nektek! Abu Ali titokban dühöngött. – Akárhogy van is – mondta ingerülten –, ameddig az ember olyan lesz, mint amilyen most, nem fog beleszeretni a halálba, még kevésbé futni utána. Hacsak te nem vagy képes új embert teremteni. A többi, az vicc vagy őrültség. – De hiszen épp ezt akarom! – kiáltott fel Haszan vidáman. – Besurranok magának Alinak a műhelyébe, és minthogy ő vén és beteg, átveszem tőle a boltot. Megmérkőzöm vele a művészetben, ismét agyagot veszek a kezembe. És utána – csakugyan megteremtem az új embert. Abu Ali mogorván Buzurg Umídhoz fordult. – És még ő mondja, hogy Első Hakim bolond volt! Buzurg Umíd Haszanra kacsintott. Végig figyelmesen hallgatta két barátja párbeszédét. Érezte, hogy Haszan valami egészen különleges meglepetést tartogat számukra. – Először a végrendeletedről beszéltél – mondta Haszannak –, aztán az édeni gyönyörökről, amiket a Próféta azoknak ígért, akik az ügyéért áldozzák fel életüket, továbbá szóltál az egész világra kiterjedő hatalomról, most meg azt mondod, hogy olyan embert akarsz teremteni, aki őszintén kívánja a halált. Örülnék, ha megmagyaráznád, miféle kapcsolat van az említett dolgok közt. – A válasz pofonegyszerű – felelte nevetve Haszan. – Olyan hálózatot hagyok örökül rátok, amit magam találtam ki. A hálózat erejét merőben újfajta emberek adják.

Különlegességük, hogy olthatatlanul szomjazzák a halált, és vakon engedelmeskednek vezérüknek. Ezt akkor érjük el, ha az emberek sziklaszilárdan hiszik, mit hiszik!, sziklaszilárdan tudják, hogy haláluk után az édenben örök élvezetek várnak rájuk. – Szép! – háborgott Abu Ali. – Előbb azt mondtad, hogy a Próféta halála után a túlvilágba vetett hit meggyengült, most meg erre a hitre akarod építeni testvéri közösségünk hatalmát. Kutya legyek, ha értem! Haszan kacagott. Örült, hogy sikerült Abu Alit kihoznia a sodrából. – Ugyan mit gondolsz, jó Abu Alim – kérdezte –, mi kell ahhoz, hogy követőink olyan vakon higgyenek az édeni gyönyörökben, hogy a mielőbbi élvezetük reményében eszeveszetten kívánják a halált? – Nyisd ki nekik a paradicsom kapuját, és mutasd meg nekik, mi van odabent – felelte dühösen Abu Ali. – Kóstoltasd meg velük az édent, hiszen azt tanítod, nálad van a kulcsa. Utána én is szívesen meghalok. – Csak elértem, hogy oda lyukadjatok ki, ahova akartam! – kiáltott fel Haszan, és felpattant. – Akkor most utánam, fiúk! Megmutatom nektek az éden kapuját nyitó kulcsot. Mintha húszéves lenne, a falhoz ugrott, és elhúzta a tetőfeljárót takaró szőnyeget. – Menjünk! – szólította fel társait, és elindult a lépcsőn. Háta mögött a két nagy dáíjín összenézett. Abu Ali megkopogtatta homlokát, és kérdőn Buzurg Umídra kacsintott. Az intett neki, hogy legyen türelemmel. Kimentek a teraszra. Abu Ali is most járt itt először. Valóságos csillagvizsgálóba kerültek. Padlóján nagy tábla, rajta különböző ábrák: a Föld és a többi bolygó Nap körüli pályája, a Hold mozgása, az állatöv. Több kisebb tábla sűrűn tele volt írva számításokkal. Másokon mértani idomok, körök, ellipszisek, parabolák, hiperbolák. A táblák körül különféle fajtájú és nagyságú mérőeszközök, vonalzók, asztrolábiumok, szextánsok és más trigonometriai műszerek. A terasz közepén, a padlón napóra, pontosan kiszámított fekvésű mutatópálcával. Rossz idő esetére kis védősátor volt kéznél. Mellette virágcserép állt, üvegburája most félre volt téve. Valami magas szárú gaz nőtt benne, erősen emlékeztetett egy nyelére állított seprűre. A két nagy dáíjín futtában mindent végignézett. Aztán meglátták a szemközti tornyot. Mereven, mint a szobor, egy óriás termetű buzogányos néger állt a tetején. A teraszra tűzött a nap, de a hegyekből kellemes szellő fújt, hűtötte a levegőt, és friss hószagot hozott magával. – Az ember azt gondolná, hogy a havasokban van – mondta Buzurg Umíd, és mélyen beszívta a hűs levegőt. – Csak nem akarsz itt fent fészket rakni, Haszan, hogy jobban lásd az édent? – gúnyolódott Abu Ali. – Talán ez volna a kulcs, ami a paradicsom kapuját nyitja? – Úgy van, ebből a csillagvizsgálóból nézem az édent – felelte Haszan jelentőségteljes mosollyal. – A kapuját nyitó kulcs pedig abban a virágcserépben van. Odament az edényhez, és a benne zöldellő növényre mutatott. A dáíjínok követték. Aztán fejüket csóválva összenéztek. – Haszan, Haszan – mondta Abu Ali. – Mikor hagysz fel az ugratásunkkal? Gondold el, mind a hárman benne járunk a korban, a komolyság méltóbb volna hozzánk. Nem mondom, vidám nap a mai, és egy kis bolondozás senkinek sem árt. Csakhogy te reggel

óta ámítasz bennünket! Haszan Ali szemébe fúrta a tekintetét. – Ez itt a kulcs, amely kinyitja az édeni gyönyörök kapuját – mondta nyomatékosan. – Ez a dudva? – Ez. És ezzel vége a tréfának. A sátor mellett heverő párnákra mutatott, és mind a hárman leültek. – A növény, amit megmutattam nektek, indiai kender, és nedvének igen szokatlan ereje van. Elmondom, milyen természetű ez az erő. Annak idején, Kabulban, egyik este sokakkal együtt én is vendége voltam egy gazdag indiai hercegnek. Egész éjjel tartott a dáridó. Amikor hajnalban a vendégsereg oszladozni kezdett, a herceg néhányunkat ott marasztalt és bevitt egy különös szobába; padlótól a mennyezetig szőnyegek borították. Csak néhány mécses pislákolt a négy sarokban, így aztán a helyiségben félhomály volt. „Egy ínyencséget készítettem nektek, barátaim”, mondta a herceg. „Szeretnétek olyan idegen tájakat és városokat látni, amilyeneket közületek még soha senki nem látott? Odavezetlek benneteket. Nézzétek! Ebben a szelencében őrzöm az Ezeregyéjszaka varázshintóját.” Kinyitotta az aranyszelencét, és maréknyi, közönséges cukorkára emlékeztető kis golyóra mutatott. „Vegyetek belőle, és kóstoljátok meg”, kínált bennünket. Mindannyian engedelmeskedtünk. Amikor szájamban volt a labdacs, eleinte azt hittem, hogy cukorkát szopogatok, hogy a herceg ugrat bennünket. De amikor a golyó külső máza elolvadt, keserű ízt éreztem a számban. Csak nem méreg, villant át az agyamon. És csakugyan, szédülés környékezett. Hirtelen valami furcsaságra lettem figyelmes. A faliszőnyegek színei egyre rikítóbbak lettek. Most már nem gondoltam a méregre. Minden figyelmem a falakon észlelt szokatlan színjelenségre összpontosult. Akkor észrevettem, hogy a faliszőnyegek képei is változni kezdtek. Az előbb az egyiken még egy odaliszkok társaságában ülő, fekete szakállas férfit láttam. De a férfi hirtelen eltűnt, az odaliszkok felálltak és táncra perdültek. Ez lehetetlen, gondoltam, hiszen ez csak egy kép. Amikor figyelmesebben megnéztem a szőnyeget, azt láttam, hogy bár az odaliszkok csakugyan tánclépéseket lejtenek, teljesen mozdulatlanok. Mégsem lehet kép, állapítottam meg. Mert az odaliszkok teste plasztikus volt, és bőrük rózsás színe annyira eleven, hogy nem gondolhattam becsapásra. Közben teljesen megfeledkeztem róla, hogy körülöttem más férfiak is vannak, annyira vonzott a falon látott szokatlan jelenség. A színek egyre élénkültek, az alakok leváltak a falról, a szoba közepére lejtettek, ott táncoltak meg bukfenceztek, én pedig egyre jobban éreztem magam. Talán varázsló vagyok, talán én idéztem elő a változásokat, futott át hirtelen az agyamon. Próbaképpen némán megparancsoltam a tárgyaknak, változtassanak helyükön. Parancsom azonnal teljesült. Minden porcikámmal éreztem, hogy mérhetetlen hatalmam van. Úgy éreztem, fenséges király vagyok, ura vagyok a térnek és a benne levő tárgyaknak, független vagyok az időtől és a világegyetem rendjétől. Egyben csodálkoztam, hogyhogy eddig nem tudtam varázserőmről. Semmiben se vagyok hitványabb Allahnál, állapítottam meg. Elmerültem varázslatos teljhatalmam élvezésében. Szemem előtt furcsán anyagszerű, fényesen izzó, rikító színű kockák kezdtek tornyosulni. Elállt a lélegzetem, amikor láttam, hogy város épül belőlük, nagyobb és fenségesebb, mint Kairó, fényűzőbb, mint Bagdad, hatalmasabb, mint Alexandria. Karcsú minaretek szöktek az égbe, a háztetők fölött arany,

ezüst, sárga, piros, zöld kupolák íveltek. Lelkem lubickolt a gyönyörűségben és boldogságban. Igen, most csakugyan Allah vagyok, gondoltam. Isten! A világegyetem ura! Szemem előtt szakadozni kezdtek a képek. Éreztem, hogy valamiféle csúcspontot hagytam el, és most visszatérek a hétköznapokba. Teljes erőmből próbáltam visszajutni a csúcsra. De tagjaimban nem volt erő, a képek színei fakultak, fejem elnehezült, és hirtelen elvesztettem eszméletemet... Amikor felébredtem, szédültem, és mérhetetlen csömört éreztem. Felidéztem magamban a látott képeket, az átélt érzelmeket. Vajon ébren tapasztaltam mindezt? Vagy álmodtam? Nem tudtam eldönteni. Olyan élénken emlékeztem mindenre, mintha ébren lettem volna. Csakhogy ha ébren voltam, láthattame nem létező dolgokat? A fejem vadul lüktetett. Egy szolga hideg tejet hozott. Csak most jutott eszembe, hogy nem vagyok egyedül a szobában. Körülöttem szerteszét hevert a többi vendég. Szaggatottan, hörögve lélegeztek, arcukon furcsa sápadtság derengett... Rendbe hoztam magam, és csendesen kiosontam a házból... A nagy dáíjínok egész idő alatt moccanatlanul csüggtek Haszan ajkán. Most, hogy szünetet tartott, Abu Ali megkérdezte: – És tudod, mi volt abban a kis labdacsban, hogy ilyen varázserővel bírt? – Figyeljetek – folytatta Haszan. – Egy nap estefelé furcsa nyugtalanság fogott el. Sehol se volt maradásom, nem tudtam, mi hiányzik, aztán egyszerre csak a hercegünk házában találtam magam. A háziúr mosolyogva fogadott, mint aki már várt. „A többi vendég is itt van”, mondta. „Mert aki fogyasztott a labdacsból, újra és újra szomjazza a gyönyöröket, melyeket első ízben átélt. És ha megint a labdacshoz folyamodik, idővel rabja lesz ennek a kábítószernek, úgy érzi, nélküle nem tud élni. Szeretnélek megóvni ettől, ezért nem adok újabb labdacsot, és azt sem árulom el, mi van benne.” Eltelt néhány nap, nyugtalanságom csillapodott. De felszított tudásvágyam követelőzött, megesküdtem hát, hogy megtudom, miféle anyag van a labdacsokban. Szerencsém volt. Akkoriban Kabulban bizonyos Apamát tartották a legszebb odaliszknak. Azt hiszem, beszéltem már nektek róla, és vele kapcsolatban talán még mulatságos meglepetésben is részetek lesz. Haszan rejtélyesen somolygott. – Vakmerő, forróvérű fiatalember voltam – folytatta –, és ha fellángolt bennem a szenvedély, nem ismertem akadályt. A herceg megszerezte Apamát, én viszont a herceg árnyékában meghódítottam Apama szívét. Éjszaka közepén, a herceg kertjében találkoztunk, és tobzódtunk a tiltott ölelés édeni gyönyöreiben. Apama rövidesen teljesen rabul ejtette a herceget. Amikor egyszer elárultam neki, miféle kíváncsiság gyötör, kiszedte a gazdájából a labdacsok titkát. Hasisnak nevezik a labdacsban levő anyagot, és a hasis pontosan abból a növényből nyerhető ki, amit ott, a virágcserépben láttok. A tűző nap elől a sátor árnyékába húzódó három férfi egy ideig hallgatott. Abu Ali összevont szemöldökkel bámulta a padlót, Buzurg Umíd a hegyekre meredt. – Gyanítom – szólalt meg végül az utóbbi –, hogy tulajdonképpen mi a szándékod. A növény nedvével vad szenvedélyt akarsz szítani híveidben, tüzelni bennük a vágyat, hogy újra éljenek a szerrel, s ezzel rabul ejted akaratukat. – Azt reméled, hogy ebből valami különös hasznod származik? – dörmögte Abu Ali. – Gondolod, hogy ha megtagadod tőlük a hasist, vagy mi a csudát, azzal úgy

megváltoztatod a természetüket, hogy futni fognak a halál után? Már megbocsáss, de szerintem rosszul számolsz. Mert még ha csakugyan nem tudnának is élni kábítószer nélkül, nincs rá biztosítékod, hogy olyan áldozatot hoznak, amilyet te akarsz. Helyedben, a te korodban őrizkednék az ilyen kísérlettől. Mert nem tudom elhinni, hogy azt képzeled, az emberek bedőlnek neked, hogy a labdacs a paradicsomba röpíti őket. Értelmes emberek vagyunk, ezért most beszéljünk inkább arról, hogyan védjük meg magunkat a szultán közeledő hadseregétől. – Minden szavaddal egyetértek – mosolygott ravaszul Haszan. – Minthogy ellenségünk nagy haderővel közeledik, két lehetőségünk van: vagy gyorsan összeállítjuk a karavánt, és megpróbálunk Afrikába menekülni, ahogy a bölcs Mucufer javasolta nekünk, vagy bízunk a csodában. Mint tudjátok, én az utóbbit választottam. De még mindig van időnk, hogy megfontoljuk a dolgot. – Allah szakállára! – kiáltott fel Abu Ali. – Nálad egy becsületes muszlim sohasem tudja, mire számítson. Örülnék, ha egyszer végre nyíltan beszélnél. – Hát, megpróbálom. Azt már mondtam nektek, ugye, hogy nemcsak az éden kulcsát őrzöm itt, a torony tetején, hanem innen figyelem, mi történik a paradicsomban. Hogy ezen az oldalon mi van a torony aljában, azt tudjátok. De nem érdekel benneteket, mi van a túlsón? Fáradjatok a mellvédhez. A dáíjínok a terasz végébe siettek. A vaskos mellvédnél lábujjhegyre álltak, hogy kinézhessenek. Az ámulattól elakadt a szavuk. Lent, mint egy nagy térképen, virágba borult csodaszép kerteket és ligeteket láttak. Nagy ívben a Sáhrúd egyik ága vette körül őket. A kerteket csatornák választották el egymástól, vízzel övezett szigetnek látszottak. Kaviccsal felszórt ösvények fehérlettek a fűben. A ciprusfák között, mint holmi kristálykastélyok, üvegpavilonok csillogtak. Az egyik körül apró lények szaladgáltak, könnyedén, mint a pillék. – Csoda, igazi csoda – suttogta Buzurg Umíd. – Az Ezeregyéjszaka költője is megirigyelhetné Haszantól – bólogatott Abu Ali. Haszan felállt, és odament hozzájuk. Arcán elégedett mosoly suhant át. – Képzeljétek azt, hogy velem vagytok Kabulban a hercegnél – mondta. – Hasist fogyasztotok, ti is átélitek a varázslatos szellemi gyönyöröket, melyekről meséltem nektek, s utána öntudatlanságba zuhantok. Ha reggel nem a félhomályos szobában ébrednétek fel, amelyben elaludtatok, hanem az alattunk levő kertekben, ahol seregnyi szebbnél szebb lány szakasztott úgy lesné a kívánságotok, ahogy a Koránban meg van írva, mire gondolnátok? – Ördögi ötlet, Ibn Szabáh! – kiáltotta Abu Ali. – Ha fiatal és tapasztalatlan lennék, Ali vértanú szakállára esküszöm, csakugyan azt képzelném, hogy az édeni kertekbe kerültem. – De hát mikor és hogyan teremtetted ezt az egészet? – kérdezte Buzurg Umíd. – Az Alamut várát megépítő dajlami királyok ültették a kerteket. A vár későbbi parancsnokai elhanyagolták őket, mindent benőtt a gaz meg bozót. Elődöm, a derék Mahdi talán azt se tudta, hogyan lehet a kerteket megközelíteni. Én viszont hallottam egyet s mást suttogni róluk, s mert már régen megérett bennem a gondolat, mire is lehetne az ilyen kerteket felhasználni, mindent megtettem, hogy megszerezzem az

erődöt. Utána mindent felmértem és kiszámítottam. Pontos tervrajzot készítettem, és amikor Egyiptomból megjöttek a heréltek, segítségükkel megvalósítottam a tervet. Lépésről lépésre megteremtettem a paradicsomot. Rajtam és a herélteken kívül ti vagytok a várban az egyetlenek, akik tudtok róla. – Nem félsz, hogy a heréltek elárulnak? – kérdezte Buzurg Umíd. – Te nem ismered a heréltjeimet – felelte Haszan. – Nem beszélnek azok senkivel, csak velem. Parancsnokuk, Ali százados, vakon engedelmeskedik nekem. Azonkívül mindannyian tudják, hogy ha kifecsegnének valamit, halál várna rájuk. Én megbízom bennük. – Gondolod, hogy az édenkertbe kerülő áldozatok nem jönnek rá, hogy becsaptad őket? – Abu Ali ravasz pillantást vetett Haszanra. – Szándékosan olyan fiatalembereket választottam, akik még nem ízlelték meg a testi szerelmet. Nincs hiszékenyebb az ilyen legénynél. Mert a férfiból csak a nő csinál igazi férfit. Ő gazdagítja tapasztalatokkal, mellette válik a fiatal fiú érett emberré. Teste ártatlanságával a lelke ártatlanságát is elveszíti. Minden arra ösztönzi, hogy a sorsdöntő esemény megessen. Az ismeretlen szenvedélytől elvakultan kész mindent elhinni, csak hogy elérje célját. – És kik ezek a fiatalemberek? Haszan mosolyogva válasz nélkül hagyta a kérdést. – A fidáíjínok? – Te mondtad. Dermesztő csend telepedett a torony teraszára. A két dáíjín a kertekre szegezte a szemét. Haszan gunyoros sajnálkozással figyelte őket. – Miért némultatok el? – kérdezte. – Ma reggel huszonhat emberünk esett el a szultán előőrsével vívott harcban. Ha a hadseregével ütközünk meg, mindnyájan odaveszünk. Márpedig nekem olyan hősökre van szükségem, akik előtt a világ összes királya és vezére reszketni fog. Ma azért hívattalak benneteket, hogy megmutassam, hogyan fogjuk az ilyen hősöket kinevelni. Este részt vesztek a kísérletben, amely arra irányul, hogy megváltoztassuk az emberi természetet. Abu Ali, te ismered a fidáíjínokat. Nevezd meg nekem azt a hármat, aki tehetségével és jellemével kiválik a többi közül. Először azt kell kipróbálnunk, milyen fajta embert tudunk a legjobban felhasználni célunk eléréséhez. Három kert vár látogatóra. Abu Ali Haszanra nézett és elsápadt. – Mire gondolsz, Ibn Szabáh? – Nevezz meg nekem három, teljesen különböző jellemű fidáíjínt. Abu Ali Haszanra meredt. Egy hangot se szólt. – Segítek neked. Ki az a vakmerő vitéz, aki elsőnek rontott rá a törökre? – Szulejmán. – Ki a legerősebb a csapatban? – Juszuf. – A harmadik Ibn Táhir lesz. Őrá különösen kíváncsi vagyok. Ha ő nem jön rá a szemfényvesztésre, akkor senki se fog rájönni. Buzurg Umídnak hideg verejték lepte el a homlokát. Arra gondolt, hogy a fidáíjínok

iskolájába akarta küldeni Mohamed fiát, hogy ezzel kívánta kifejezni határtalan bizalmát Haszan iránt. Most csak arra vágyott, hogy Mohamedet minél messzebb tudja Alamuttól. Szíriába vagy Egyiptomba fogja elküldeni. Haszan oldalról gúnyosan figyelte a két nagy dáíjínt. – Torkotokon akadt a szó? – kérdezte. – Kár előre szörnyülködnötök. Amit teszek, arra olyan megokolást kaptok tőlem, hogy a klasszikus bölcselet kedvelői is megirigyelhetnék. Most pedig menjünk az öltözőszobába! Álruhába öltözünk, és mint királyok meglátogatjuk az édenkertet. Haszan a fogadószobájával szomszédos kis helyiségbe kísérte a dáíjínokat. Két herélt már kikészítette a ruhákat. Az egyik négert Haszan ott fogta, a másiknak megparancsolta, jelezze a kertek lakóinak, hogy jön Szejduna. A herélt segítségével a három férfi szótlanul átöltözött. Nehéz fehér brokátkaftánba bújtak. Haszan skarlátvörös palástot terített magára, a két dáíjín kéket. A palástokat értékes szőrme szegélyezte. Haszan fejére drágakövekkel kirakott aranytiara került. A nagy dáíjínok turbánt kaptak, középen aranykúppal. Haszan aranysarut vett fel, barátai ezüstöt. Mindhárman faragott markolatú görbe szablyát kötöttek derekukra. Aztán visszamentek a fogadószobába. – Ali vértanú szakállára! – kiáltott fel Abu Ali, amikor magukra maradtak. – Ebben az álruhában a végén még elhiszem magamról, hogy király vagyok. – Nagyobb hatalmat kapsz tőlem minden királynál – mondta Haszan. A kis fülkébe tessékelte barátait, ebben ereszkedett le mindig a torony aljába. Jelt adott, és a fülke hirtelen süllyedni kezdett. Abu Ali kis híján fellökte társait, ahogy kalimpálva igyekezett visszanyerni egyensúlyát. – Átkozott boszorkányság! – szitkozódott, amikor magához tért első ijedségéből. – Csak nem a pokolba viszel bennünket? – Olyan dolgokkal veszed körül magad, hogy az ember tényleg furcsán érzi magát melletted – mondta Buzurg Umíd. – Ezen a gépen nincs semmi különleges – magyarázta Haszan. – Arkhimédész találta ki. Lényegében egy csörlős szerkezet, amilyet gyakran láthatsz a sivatagi kutaknál. A torony aljában a vezér testőrcsapata várta őket. A páncélos, sisakos katonák állig fel voltak fegyverkezve. Oldalukon kard, vállukon buzogány, kezükben nehéz kopja. A menet elején dobosok és trombitások álltak. Leeresztették a felvonóhidat, és mindannyian átvonultak a kertekbe. A túloldalon az ottani heréltek fogadták őket, ők szállították át a csatornán a vendégeket a központi kertbe.

TIZEDIK FEJEZET A lányok lélekszakadva a hálószobáikba futottak, és sietve felkészültek Haszan fogadására. Átöltöztek, kifestették arcukat. Utána összegyűltek az épület előtt. Határtalanul izgatottak voltak. Többen egész testükben remegtek. Mirjam félkörbe állította védenceit, és nyugtatta őket. Apama magánkívül rohangált előttük, időnként kétségbeesetten a fejéhez kapott. – Micsoda libák! Jaj, micsoda libák! – lihegte. – A halálba kergetnek. Mit szól majd Szejduna? Ő olyan szigorú és pontos! Hirtelen megállt Halíma előtt. – Minden prófétára és vértanúra! Látjátok Halímát? Hogy néz ki! Bugyogója egyik szára a sarkát verdesi, a másik meg épphogy eltakarja a térdét! Halíma rémülten kapkodva rendbe hozta magát. Ahogy Apamát nézték, a lányok egyszerre csak összenevettek. Az öregasszony hanyagul csatolta be övét, nadrágjából félig kilátszott a meztelen hasa. Mirjam odament hozzá, és halkan figyelmeztette. – Tudtam, tudtam! A halálba kergetnek! Apama a házba menekült, s ott rendbe szedte ruháját. Amikor kijött, olyan büszkén tartotta magát, mint egy fejedelemasszony. A csónakok kikötöttek, Haszan és kísérete partra szállt. A heréltek négyes sorba rendeződtek, dobpergés és trombitaszó hangzott fel. – Akit Szejduna megszólít, az hajtson térdet előtte, és csókolja meg a kezét – súgta mérgesen Apama. – Ereszkedjünk térdre, amikor Nagyurunk feltűnik? – kérdezte Fátima. – Nem – felelte Mirjam. – Hajoljatok meg mélyen, és maradjatok úgy, ameddig Szejduna nem szól, hogy felegyenesedhettek. – Én biztosan elájulok – súgta Halíma Dzsadának. Dzsada hallgatott. Sápadt volt és nagyokat nyelt. Haszan és kísérete útközben megnézte a kerteket. – Sem a Huszrauknak, sem Bahrám Górnak nem voltak ilyen pazar kertjei – jegyezte meg Buzurg Umíd. – Núsírván is tanulhatna tőled – mondta Abu Ali. Haszan nevetett. – Mindez csak kellék, csak eszköz ahhoz, amit ma éjjel akarunk kipróbálni. Megérkeztek a kert közepébe, megpillantották az épületet és az előtte félkörben álló lányokat. Apama és Mirjam a félkör előtt várakozott. Most jelt adtak, és a lányok egy emberként mélyen meghajoltak. – Az öregasszony a híres-nevezetes Apama – figyelmeztette Haszan gúnyos mosollyal barátait. – Így múlik el a világ dicsősége – mondta halkan Abu Ali, és ironikusan felsóhajtott. – Elég volt a hajlongásból! – rikkantott fel Haszan. – Üdvözöllek benneteket! Apama és Mirjam odament a Nagyúrhoz, és kezet csókolt neki. Haszan és barátai most a lányokat nézegették.

– Mit gondoltok, meggyőző lesz az éden látványa? – Ha engem fiatal koromban ilyen húrik közé küldtek volna, nem kellett volna a hasisod ahhoz, hogy higgyek a paradicsomban – dörmögte Abu Ali. – Szavamra, csupa válogatott szépség – jegyezte meg Buzurg Umíd. A muzsikusok elhallgattak. Haszan jelezte, hogy szólni kíván. – Lányok, kertjeink lakói – mondta. – Feletteseitektől már tudjátok, mit kívánunk tőletek. Mindenekelőtt leszögezzük, hogy nincs kegyelem annak, aki megszegi parancsainkat. Aki viszont lelkiismeretesen teljesíti őket, ahhoz kegyesek és nagylelkűek leszünk. Ma reggel hadseregünk legyőzte a trónbitorló kalifa szolgálatában álló szultán előőrsét. Az egész vár a győzelmet ünnepli. Most azért jöttünk, hogy nektek is ünnepélyt rendezzünk. Elláttunk benneteket borral és egyéb finomságokkal. Elhatároztuk azt is, hogy három fiatal hőst küldünk hozzátok, akik ma reggel a legvitézebbül harcoltak. Fogadjátok őket mint férjeteket és szeretőtöket! Legyetek hozzájuk gyengédek, ne takarékoskodjatok a kedveskedéssel! A hősöket Allah parancsára részesítjük ebben a kegyben. Egy éjjel eljött értem Isten követe, és kilenc mennyországon keresztül Isten trónja elé kísért. „Ibn Szabáh, prófétám és helynököm”, szólt az Úr. „Jól nézz körül a kertjeinkben. Utána térj vissza a földre, és várad mögött építsd meg pontos másukat. Népesítsd be a kerteket szép fiatal lányokkal, és a nevemben parancsold meg nekik, hogy viselkedjenek úgy, mint a húrik. Ezekbe a kertekbe küldöd majd az igaz ügyért harcoló legbátrabb vitézeidet. Jutalmul a vitézek higgyenek benne, hogy én fogadtam őket országomban. A Prófétán és rajtad kívül ugyanis elevenen senki sem lépheti át birodalmam határait. Minthogy a kertjeid épp olyanok lesznek, mint az enyéim, látogatói, ha hisznek, mindent megkapnak. Haláluk után aztán országomban örök időkig tovább tobzódhatnak az örömökben.” így szólt az Úr, és mi teljesítettük parancsát. Tőletek azt várjuk, hogy úgy bánjatok a látogatókkal, mint az igazi húrik. Mert jutalmuk csak így lesz teljes. Most néhány szóval bemutatom nektek a három hőst: Juszuf ellenségnek félelmetes, barátnak kiváló. Szulejmán jóképű, mint Szohráb, bátor, mint az oroszlán. Ibn Táhir eszessége a Farhádéval vetekszik, kemény mint a bronz, s ráadásul költő. Ma reggel ők hárman szerezték meg az ellenség zászlóját. Juszuf vágta az utat, Szulejmán támadott, Ibn Táhir elragadta a zászlót. Megérdemelték, hogy az édenkertbe küldjük őket. Ha eláruljátok magatokat, ha csalódást okoztok nekik, még ma éjjel a fejeteket vesszük. Ez megmásíthatatlan akaratom. A lányok reszkettek a félelemtől. Dzsada megszédült. A földre rogyott, és elvesztette eszméletét. Haszan a lányra mutatott. Mirjam elszaladt egy korsó vízért, és magához térítette Dzsadát. Haszan félrehívta Apamát és Mirjamot. – Szóval a három kert készen áll a fogadásra – mondta. – Mi van a lányokkal? – Rendben vannak – felelte Apama. – Helyes. Legyen minden kertnek egy megbízottja, ő felel majd a sikerért. Ki a legokosabb, legélelmesebb? – Az első helyre Fátimát tenném – mondta Mirjam. – Ő a legsokoldalúbb, minden művészethez ért. – Jó. Aztán?

– Talán Szulejka. Táncban nincs párja, és másban sem vall szégyent. – Nagyszerű. Mintha csak Juszufnak teremtették volna. Szulejmán kapja meg Fátimát. A harmadik te leszel, Mirjam. Mirjam elsápadt. – Tréfálsz, Ibn Szabáh. – Ma nincs időm tréfálkozni. Úgy lesz, ahogy parancsoltam. Ibn Táhir okos, mint a kígyó, ha másra bíznám, átlátna a szitán. – Haszan! Mirjamnak könny szökött a szemébe. Apamában káröröm viaskodott a részvéttel. Odébb ment. – Ki állította nekem nem is olyan régen – mondta csendes gúnnyal Haszan –, hogy már semminek se tud örülni, hogy halálos unalmát csak valami veszedelmes játék űzhetné el? – Hát egy kicsit sem szerettél? – Ez több volt annál. Szükségem volt rád, és ez most is így van. De miért nem válaszolsz a kérdésemre? – A játék, amit játszottál velem, fáj. – De hát kivételes alkalmat kínálok neked ma éjszakára – mondta enyhén csipkelődve Haszan. – Minden bölcsességedre, minden tudásodra, minden varázsodra szükséged lesz, ha el akarod érni, hogy Ibn Táhir higgyen a paradicsomban. – Halálosan megsebeztél. – Nem gondoltam volna, hogy érzelmeim ennyire foglalkoztatnak. De amit eldöntöttem, azt eldöntöttem. Követelem, hogy teljesítsd a feladatot. Ellenkező esetben veled se tehetek kivételt. Mirjam összeszedte magát. Erősnek kell lennem, gondolta. Nem szabad kimutatnom gyengeségemet. – Megteszem, amit kérsz – mondta. – Köszönöm. Haszan visszament a lányokhoz. – Szulejka! – kiáltotta. – Válassz ki hét lányt. Velük fogadod majd Juszufot, és te felelsz a sikerért. – Igen, Nagyuram! Szulejka a lányok elé állt, és bátran sorolta: – Hanafija! Asma! Habiba! Kis Fátima! Rokaja! Zofana! – Még azt a kicsit, aki elájult – mondta Haszan. – Akkor elegen lesztek. Most Fátimán volt a sor. – Zajnab! Hanum! Turkán! Sehere! Szára! Leila! Áisa! Halíma könyörgő szemmel nézett Fátimára. Amikor nem szólította, megkérte: – Engem is! Abban a pillanatban Haszan is megszólalt: – Elég lesz. De amikor hallotta a Halíma kérésén mulató lányok kacagását, nevetve azt mondta: – Nem bánom, vedd őt is magadhoz, Fátima!

Fátima, Szára és Zajnab mellett nincs mitől félnem, ujjongott Halíma. Odaszaladt Haszanhoz, letérdelt, és kezet csókolt a férfinak. – Csak okosan, kis béka – mondta Haszan. Barátságosan megpaskolta a lány arcát, és visszaküldte a többihez. A boldogságtól kipirultan és kótyagosan Halíma visszaállt a sorba. Mirjam körülnézett, ki maradt meg neki. Száfija, Hadídzsa, Szir, Dzsovajra, Rikana és Taviba. Mirjam már tökéletesen uralkodott magán. Haszan magához intette a három megbízottat. – A fiúkat alva hozzák le a kertekbe a heréltek. Lassan és óvatosan ébresszétek fel őket. Erősítőnek először tejet és gyümölcsöt adjatok nekik. Látogatásuk előtt a lányok ihatnak egy pohár bort, hadd jöjjön meg a bátorságuk. De többet egy cseppet se! Ha majd a fiúk lerészegednek, megint ihattok, de mértékkel! Később mindenről pontosan beszámoltok nekem. Jól figyeljetek, mikor szólal meg háromszor a kürt. Ez a búcsú jele. Akkor egy pohár borban feloldjátok a szert, amit majd Apama ad nektek, és azonnal megitatjátok a fiúkkal. Elalszanak tőle, és a heréltek visszaviszik őket a várba. Haszan még egyszer végignézett a lányokon. Aztán könnyed meghajlással búcsút vett tőlük. A csónaknál Adi és Apama várta. Kiadta nekik utolsó utasításait. – Ezt add oda a megbízottaknak – súgta oda Apamának, és egy kis csomagot csúsztatott a kezébe. – Ne mutatkozz a látogatók előtt. De ügyelj Mirjamra. Ne maradjon kettesben a fiatalemberrel. Aztán visszament kíséretével a várba. Fent Haszan elbúcsúzott barátaitól. Felvitette magát a másik toronyba, a herélt testőrei szállására. Érkezését kürtszó jelezte. Ali százados elébe sietett, és jelentette, hogy felkészültek. A folyosón ötven néger óriás sorakozott fel. Fegyverben, szálfaegyenesen, mozdulatlanul meredtek maguk elé. Haszan szótlanul végignézett rajtuk. Valahányszor elébük állt, úgy érezte, veszélyben van. De ez a tudat furcsa élvezettel töltötte el. Tisztában volt vele, hogy ha a száz kéz közül csak egyetlenegy kinyúl, nem látja többet az Isten egét. Mégis, miért nem tette meg senki ezt a mozdulatot? Miért volt hajlandó ez az ötven néger vakon teljesíteni minden parancsát? Honnan veszi az erőt, amellyel az emberek fölött rendelkezik? Ez a szellem ereje, állapította meg magában. Ezek a herélt barmok az égvilágon semmitől se félnek, csak az erős egyéniségtől. Amikor végzett a szemlével, félrehívta Alit, és rendelkezett: – Az utolsó ima után kilenc emberrel várj rám a pincében. Három alvó fiatalembert hozok le a tornyomból. Hordágyon átviszitek őket a kertekbe, ahol Adi vár rátok. Megmondjátok neki a fiúk nevét, ő pedig megmutatja, hova vigyétek őket. Ha útközben a fiúk hánykolódnának vagy jajgatnának, ne törődjetek vele. Ha viszont valamelyikük megemeli a takarót, és jelzi, hogy felébredt, azt a hordágyat kísérő ember zajtalanul fojtsa meg. Ugyanez érvényes a visszaútra. Az esetleges halottat hozd fel hozzám. Mindent megértettél? – Meg, Szejduna. – Akkor az utolsó ima után.

Haszan búcsút intett a századosnak, elvonult a rezzenéstelenül álló csapat előtt, és visszament a tornyába. Abu Ali a Nagyúr tornyának középső szintjén lakott. Amikor Buzurg Umíd a várba érkezett, a nagy dáíjín rendelkezésére bocsátotta egyik szobáját. Mihelyt visszajöttek a kertekből, mindketten átöltöztek, majd bezárkóztak Abu Ali lakosztályába. Egy ideig szótlanul nézték egymást. Megpróbálták kitalálni, mire gondol a másik. Végül Abu Ali megkérdezte: – Mi a véleményed erről az egészről? – Épp ezt akartam kérdezni tőled. – Ibn Szabáh kétségtelenül nagy ember... – Igen, nagy ember... – Mégis, néha az az érzésem... ugye köztünk marad, amiről beszélünk? – Köztünk marad, megígérem. – Néha az az érzésem, mintha túlságosan feszült volna, mintha nem volna minden rendben a fejében... – Csakugyan, sokszor úgy tűnik, őrült ötletei vannak... vagy legalábbis olyanok, amik nekünk, közönséges halandóknak idegenek, sőt félelmetesek. – Mit gondolsz a tervéről, a furcsa testamentumról, amit örökségül akar ránk hagyni? – firtatta Abu Ali. – Naaman király jut róla az eszembe. Szenamar felépítette Naamannak a káprázatos Habernak a palotát. Hálából a király kidobatta Szenamart palota tornyából. – Szavamra, a fidáíjínok is olyan fizetséget kapnak majd hűségükért, mint Szenamar. – Te mit fogsz csinálni? – kérdezte Buzurg Umíd. – Én? Abu Ali elgondolkozott. Mióta elvesztette két feleségét és két gyerekét, élete üres volt. Tizenöt esztendeje hittérítő tevékenysége miatt Kazvinból kénytelen volt Szíriába menekülni. Két feleséget hagyott otthon, az idősebb Habibát, aki két gyereket szült neki, és szívszerelmét, a fiatal Áisát. Három év múlva visszament Kazvinba. Habiba elmondta neki, hogy amíg nem volt otthon, Áisa a szomszédban lakó gazdag fiatalemberrel szerelmeskedett. A féltékenység elvette Abu Ali eszét. Először a csábítót szúrta le, utána a hűtlen feleségét. De Habibát is gyűlölte, amiért elárulta neki Áisa hűtlenségét. Felháborodásában tevére ültette Habibát és a két gyereket, elvitte őket Bászrába, s ott mind a hármukat eladta szolgának. Később aztán hiába próbálta őket felkutatni. Végül Haszan magához hívatta, és felajánlotta neki, hogy társuljanak. Életének most az iszmáilita ügyért végzett munka adott tartalmat. – Nincs választásom – felelte. – Aki á-t mond, annak bé-t is kell mondani. Buzurg Umíd komoran meredt a padlóra. Kemény katonaember volt. Rudbarban egyszer tizenöt embert fejeztetett le, mert megszegték fogadalmukat, és távozni akartak az iszmáiliták soraiból. Ha ellenségről volt szó, minden cselfogást, minden erőszakot megengedettnek tartott. De ilyen csúnyán félrevezetni a legodaadóbb híveket? – Mi a szándéka Haszannak a fidáíjínokkal, ha majd visszajönnek a kertekből? – kérdezte.

– Nem tudom. Ha kísérlete sikerül, ezek a hasisevők kétségkívül félelmetes fegyverként fognak neki szolgálni. – Szerinted sikerülni fog? – Ki tudja, mi van a csillagokba írva? Elképzelését őrült ötletnek tartom. De őrültnek találtam azt a furfangját is, amivel Alamutot akarta megszerezni. És mégis sikerült neki. – Olyan idegen nekem a gondolkozása, hogy alig tudom követni. – A nagy emberek őrültsége csodákat művel. – Van egy fiam, akit nagyon szeretek. Ide akartam küldeni, Haszan iskolájába. Maga Allah vezérelt, hogy eddig nem tettem meg. Most elküldöm a világ másik végére. Még ma éjjel futárt indítok hozzá. Buzurg Umíd szerette az életet meg a nőket. Első felesége, Mohamed anyja, belehalt a szülésbe. A nagy dáíjín évekig vigasztalhatatlan volt. Később elvett egy másik nőt, aztán egy harmadikat, negyediket, és most Rudbarban tele volt velük a háreme. De a sok asszony gyöngédsége együttvéve alig-alig enyhítette bánkódását az első, az elvesztett után. Buzurg iszmáilita nemzetségből származott, és ezért a szultán szolgálatában nem tudott előbbre lépni. Egyiptomba ment, és az ottani kalifa Haszanhoz irányította. Tőle aztán eszközöket, rangot és hatalmat kapott. Kiváló parancsnok volt, de hiányzott belőle a találékonyság. Ezért szüksége volt valakire, aki pontos utasításokkal látja el. – Szavamra, nincs más választásunk, mint hogy kitartunk Haszan mellett. Ha megbukik, mi is vele bukunk. Ha győz, a siker ellensúlyozni fogja eszközeinek kegyetlenségét. – Csakugyan nem tehetünk mást. Én csodálom Haszant. Így könnyebben fogom követni jóban, rosszban. Ezután Buzurg Umíd a szobájába sietett, és levelet írt a fiának. Mohamed, kedves fiam, életem boldogsága! Kérve kérlek, ne gyere Alamutba. Utazz el Szíriába, vagy ha teheted, Egyiptomba. Ott keresd fel barátaimat, és mondd meg nekik, hogy én küldtelek. Fogadni fognak. Hallgass arra, amit atyai szeretetem mondat velem. Szívemben csak akkor lesz béke, ha megtudom, hogy szerencsésen megérkeztél. Buzurg Umíd megkereste a futárt, és elküldte Rejjbe Mucuferhez. – Tarts mindig keletnek – figyelmeztette emberét –, különben elfog a szultán előőrse. Mucufer majd megmondja neked, hol találod a fiamat. Keresd fel, és add át neki a levelet. Ha sikerrel jársz, szép jutalom üti a markodat. Útra való pénzt adott a futárnak. Amikor látta, hogy a férfi elhagyja az erődöt, kő esett le a szívéről. Estefelé a doktor és Abu Szoraka letanyázott a kiürített hárem tetőteraszán. Sűrűn nyúltak a nagy darab sült húsokhoz és a jókora boroskorsóhoz. A fák lombja között lelenéztek a nyüzsgő várudvarra, és bölcselkedtek. – Ej, de tarka az élet – mondta vidáman a görög. – Amikor sok-sok évvel ezelőtt Bizáncban tanultam, álmomban se jutott eszembe, hogy vénségemre a világ végén, Irán északi táján holmi iszmáilita győzelmet fogok ünnepelni egy erődben! Azt képzeltem, hogy ott, Szodomában és Gomorrában sohase lesz vége a lármás tivornyáknak. Aztán egy marék arany miatt majdnem otthagytam a fogam. Bilincsbe vertek, és tömlöcbe

kerültem. Cimboráim ahelyett, hogy kifizették volna adósságomat, elbújtak, így aztán gályára száműztek. Később eladtak rabszolgának, és mint doktor a kairói kalifa udvarában kötöttem ki. Ibn Szabáh akkoriban a legnagyobb tiszteletnek örvendett az udvarban, és szerencsém volt, hogy az ő szolgálatába állítottak. Valamit láthatott bennem, mert kiváltott, és mint szabad embert magával vitt. És ma felhőtlenül boldog lennék, ha Haszan nem parancsolt volna ránk, hogy ürítsük ki a háremeket. Abu Szoraka elmosolyodott. – Egyetlen vigaszunk, hogy itt mindnyájan egyformán meg vagyunk rövidítve. A doktor a dáíjínra hunyorított. – Gondolod? Akkor mi van ott, a vár mögött? Talán Haszan és a nagy dáíjín imaháza? Abu Szoraka fürkészve nézte a doktort. – Te még mindig azt hiszed, hogy Haszan ott építette fel a háremeit? – Mi mást? Megtudtam, hogy a karavánokkal sok szép lány érkezett a várba. Látta őket közülünk valaki? – Nem hiszek neked. Tudom, hogy ott hátul valami előkészületek folytak. De egy percig se kételkedem benne, hogy egy vészkijárat kialakításáról van szó, végső esetre, ha az erőd ostroma nagyon elhúzódna. – Hiszékeny vagy. Ismerem Haszant. Filozófus. Ha valaki, hát ő tudja, hogy az élet alfája és ómegája az élvezetek megszerzése. Máskülönben nevetséges tökfej volna, hiszen minden a rendelkezésére áll. Mert ugyan mi van azon kívül, amit az érzékeinkkel felfogunk? Semmi, s ezért bölcs dolog, ha szenvedélyeinket kielégítjük. Mert nincs rosszabb, mint mikor nem tudjuk elérni, amire ösztöneink sarkallnak. Ebből a szempontból dicséretre méltó, okos embernek tartom Ibn Szabáhot. Mindent meg tudott szerezni. Huszein al-Kaini évekig az ő javára fosztogatta a karavánokat Horászántól Huzisztánig. Most meg adót szed be neki a hívőktől. Jó ötlet, semmi kétség! – Nagy ember – mondta Abu Szoraka. Titokban attól tartott, valaki meghallja, milyen tiszteletlenül beszélnek a vezérről. – Nagy és kiváló ember! – hahotázott a görög. – Gondold csak el: amikor Egyiptomban voltunk, irgalmatlanul összerúgta a port a kalifa testőrségének kegyetlen parancsnokával, Badr al-Dzsamálival. Mindenki Haszan életéért reszketett. Ő meg, mintha mi sem történt volna, elment a kalifához, és ragyogó üzletet ajánlott neki. Tudta ugyanis, hogy még aznap éjjel valami hajóra akarják ültetni. Megígérte hát a kalifának, hogy Iránban híveket toboroz neki, és segít megdönteni Bagdad hatalmát. Ehhez három súlyos zacskó aranyat kapott. És még ma is markában tartja a kalifát. Ha Egyiptomból sokáig nem érkezik karaván, futárt küld hozzá, és megüzeni neki, hogy mostantól kezdve a saját zsebére dolgozik. Ilyenkor a kalifának hirtelen roppant sürgőssé válik a dolog. Újabb adókat vet ki, és Egyiptom gondoskodó köznépe fizeti meg, hogy Nagyurunk Alamut várának aljában ki tudja milyen gyönyörökben dúskál. Ezért tényleg a nagy filozófusok közé kell őt sorolnom. Mi pedig csorgathatjuk a nyálunk az asszonyaink után... A teraszon váratlanul megjelent Abu Ali. A dáíjín és a doktor szemlátomást megijedt. – Béke veletek, barátaim! – köszöntötte őket nyájasan a dáíjín, a zavarukon mulatva. – Téged kereslek, Abu Szoraka. Tudasd Juszuffal, Szulejmánnal és Ibn Táhirral, hogy a

negyedik és ötödik ima között várom őket Nagyurunk szállása előtt. A fiúk Szejduna elé járulnak. Ezért készüljenek fel az alkalomhoz méltón. Jó éjszakát! A fidáíjínok felbolydultak, amikor meghallották, hogy hárman közülük még aznap este Szejdunához mennek. Találgatták, latolgatták, miért hívatta magához a vezér a fiúkat. – Meg akarja jutalmazni őket, mert bátran harcoltak – mondta Ibn Vakasz. – Hol itt a bátorság? – rikácsolta Obeida. – Ibn Táhir még hagyján. Ő tényleg elragadta a töröktől a zászlót. De mit szóljak Szulejmánhoz, aki hagyta, hogy kivessék a nyeregből, és Juszufhoz, aki üvöltéssel űzte el félelmét? – Szulejmán kaszabolta le a legtöbb törököt, Juszuf meg vele együtt utat vágott a többieknek – mondta Dzsáfár. – Igen, így volt – helyeselte Naim. – Ott voltam velük. – Te? – gúnyolta Obeida. – Juszuf háta mögé bújtál, hogy ne lásson meg a török. – Undorító szerecsen! – Naim felháborodottan kiment. A három kiválasztott megfürdött, majd izgatottan készülődött az esti fogadásra. Juszuf egyenesen borzongott. – Hogyan viselkedjünk? – kérdezte, és hangja most félénk, gyerekes volt. – Este a nagy dáíjín majd eligazít bennünket – mondta Ibn Táhir. – Ali vértanú szakállára! – kiáltott fel Szulejmán, aki az izgalomtól hol fázott, hol melege volt. – Álmomban se gondoltam, volna, hogy ilyen megtiszteltetés ér! Ott fogok állni Szejduna előtt! Csak kellett csinálnunk valamit reggel, hogy így kitüntetett bennünket. – Szerinted tényleg ezért hívat? – tudakolta Juszuf. – Az az érzésem, hogy rossz a lelkiismereted – csúfolódott Szulejmán. – Lehet, hogy engem meg Ibn Táhirt hivatott ezért. Téged pedig megró, hogy nyilazás helyett csak ordítottál. – Te csak ne ijesztgess. Téged vetett ki a török a nyeregből. Szulejmán az ajkába harapott. – Várj csak, ha majd ott állsz Szejduna előtt – mondta kisvártatva. – Meglátjuk, hogy fogod kivágni magad. – Mit képzelsz, Szejduna nem Abu Szoraka, hogy a hét imámot soroltassa fel velem! – mérgelődött Juszuf. – Vigyázzatok mind a ketten, hogy ne okozzatok neki csalódást – szólt közbe Ibn Táhir. A fiúk fehér inget és szűk szárú fehér nadrágot öltöttek magukra, fejükre magas fehér fezt tettek. Ünnepi díszben visszamentek társaikhoz. Egy falatot se bírtak lenyelni. A többi fidáíjín irigykedve nézte őket. Amikor elindultak, Naim megkérdezte Ibn Táhirtól: – Ha majd visszajöttök, elmondod nekünk, hogy hogyan volt, hogy milyen Szejduna? – Mindent elmondok, amire kíváncsi vagy – felelte türelmetlenül Ibn Táhir. Abu Ali a vezér szállásának bejáratánál várta a fiúkat. Látta arcukon a lázas szorongást. Ha tudnák, mi vár rájuk!, villant át az agyán. – Viselkedjetek bátran – utasította őket. – Amikor beléptek, mélyen meghajoltok, és

csak Szejduna felszólítására egyenesedtek ki. Akit a vezér megszólít, az tisztelettudóan kezet csókol neki. Válaszoljatok röviden és őszintén. Mert Szejduna mindenkinek a lelkébe lát. Elindultak a toronyba vivő lépcsőn. Fent Szulejmán kis híján összeütközött az őrt álló négerrel. Rémülten oldalt ugrott, aztán a lépcsőre nézett, mint aki keresi, miben botlott meg. – Ettől még én is félnék – súgta Juszuf Ibn Táhirnak. Bementek az előtérbe. Leírhatatlan szorongás fogta el őket. Valaki elhúzott egy szőnyeget. – Lépjetek be! – szólította fel őket egy érces hang. Abu Ali ment elöl, Szulejmán bátran követte. Juszufnak remegett az állkapcsa. Megvárta, amíg Ibn Táhir bemegy a szobába. Utána nem tehetett mást, ő is belépett. A már ismerős Buzurg Umíd mellett, egyszerű szürke burnuszban egy férfi állt. Fejét fehér turbán fedte. Nem volt se magas, se félelmetes, se különösebben szigorú. A férfi Szejduna volt, az iszmáiliták láthatatlan vezére. A fiúk egymás mellé álltak és meghajoltak. – Jól van, jól van, barátaim – mondta a vezér, és félig tréfásan, félig biztatóan mosolyogva odament hozzájuk. – Hallottam, milyen érdemeket szereztetek a szultán előőrsével vívott csatában. Azért hívattalak benneteket, hogy megjutalmazzam hűségetek. – Te, Ibn Táhir – fordult a fiúhoz –, legalább akkora örömöt szereztél nekem verseiddel, mint azzal, hogy megkaparintottad az ellenség zászlóját. – Te pedig, Szulejmán, mint vakmerő harcos és legyőzhetetlen kardforgató tüntetted ki magad. Rád még szükségünk lesz. – És te, Juszuf fiam – folytatta sajátos mosollyal –, úgy vetetted rá magad a hitetlenekre, mint a bömbölő oroszlán, ezért te is kiérdemelted a dicséretemet! Sorra odanyújtotta kezét a fiúknak, de olyan kurtán, hogy szinte idejük se volt megcsókolni. A fidáíjínok szeme csillogott a büszkeségtől. Hogyhogy a vezér mindannyiukat felismerte, holott soha életében nem látta őket? Talán Abu Ali olyan pontosan leírta neki külsejüket? Akkor mégiscsak nagy érdemeket szerezhettek. A két nagy dáíjín oldalt állt. A feszült kíváncsiságon kívül arcuk semmit sem árult el. – Tegnap tudásból vizsgáztatok, ma bátorságból – mondta a vezér a három fidáíjínnak. – De a legfontosabb vizsga még hátravan. Azt a mai éjszakára tartogattuk. Tudni akarom, milyen szilárd a hitetek. Szejduna kihúzta magát, és odament Juszufhoz. – Hiszel-e mindabban, amire elöljáróid tanítottak? – Hiszek, Szejduna. Juszuf hangja félénk volt, mégis igaz meggyőződés csendült ki belőle. – És ti, Ibn Táhir és Szulejmán? – Hiszünk, Szejduna. – Rendületlenül hiszed-e, Juszuf, hogy Ali, a vértanú volt a Próféta egyetlen jogos utóda?

– Rendületlenül hiszem, Szejduna. Juszuf szinte csodálkozott, hogy ilyesmit kérdeznek tőle. – És te, Szulejmán, hiszed-e, hogy Ali két fiát, Haszant és Huszaint igazságtalanul fosztották meg az utódlás jogától? – Feltétlenül hiszem, Szejduna. – Hát te, Ibn Táhir, hiszed-e, hogy Iszmáil volt a hetedik valódi imám? – Hiszem, Szejduna. – És hiszed-e azt is, hogy mint utolsó nagy próféta eljön a földre al-Mahdi, és békét és igazságot hoz az embereknek? – Azt is hiszem, Szejduna. – És te Juszuf, hiszed-e, hogy én, a vezéretek, Allahtól kaptam a hatalmat? – Hiszem, Szejduna. – És te, Szulejmán, hiszed-e, hogy amit teszek, azt Allah nevében teszem? – Hiszem, Szejduna. Haszan most egészen közel ment Ibn Táhirhoz. – Hiszed-e Ibn Táhir, hogy hatalmamban áll beengedni az édenkertbe azt, akit akarok? – Hiszem, Szejduna. Haszan a fülét hegyezte. Ibn Táhir hangjában még mindig rendületlen meggyőződés rezgett. – Juszuf! Van-e olyan szilárd a hited, hogy örömmel vennéd, ha azt mondanám neked: menj fel a torony tetejére, vesd magad a mélybe, és akkor a paradicsomba kerülsz? Juszuf elsápadt. Haszan finoman elmosolyodott, és a dáíjínokra pillantott. Ők is mosolyogtak. Rövid habozás után Juszuf azt mondta: – Örömmel venném, Szejduna. – Akkor is, ha most, ebben a pillanatban rád parancsolnék: eredj a toronyba és ugorj le? Juszuf, Juszuf! A szívedbe látok. Milyen törékeny a hited! Szulejmán, vajon te igazán örülnél? – Igazán örülnék, Szejduna – felelte Szulejmán eltökélten. – Ha most megparancsolnám neked? Lám, elsápadtál. A nyelved határozott, de a bizalmad ingatag. Könnyű olyasmiben hinni, ami nem kíván tőlünk áldozatot. De ha hitünket az életünk feláldozásával kell bizonyítanunk, akkor megingunk. Haszan Ibn Táhirhoz fordult. – Most még belepillantunk a te lelkedbe, költőm. Tántoríthatatlanul hiszed-e, hogy az én kezembe adták az éden kapuját nyitó kulcsot? – Tántoríthatatlanul hiszem, Szejduna, hogy hatalmadban áll bejuttatni az édenkertbe azt, akit érdemesnek tartasz rá. – De mi van a kulccsal? Engem a kulcs érdekel. – Igyekszem hinni benne, de nem tudom, milyen jellegű lehet. – Szóval csak az Aliról meg az imámokról szóló tanokban hisztek? – kiáltott fel Haszan. – Csakhogy nekünk olyan hívőkre van szükségünk, akik mindenben hisznek, amit törvényeink tanítanak. A beállt csend elviselhetetlen volt a fidáíjínoknak. Térdük reszketett a szorongástól, homlokukon hideg verejtékcseppek gyöngyöztek.

Végre-valahára Haszan megszólalt. – Egyszóval hazug embernek tartotok? – kérdezte tompa hangon. A három fidáíjín falfehér lett. – Nem, Szejduna. Mindent elhiszünk neked, Szejduna. – De ha azt mondom, hogy csakugyan nálam van az édenkert kulcsa? – Akkor elhisszük, Szejduna. – A szívetekbe látok. Szeretnétek elhinni, de nem tudjátok. Miért, Ibn Táhir? – Te mindent tudsz, és mindent látsz, Szejduna. Nehéz hinni olyasmiben, amit az eszünkkel nem tudunk felfogni. Az akarat hinne, de az ész vonakodik. – Őszinte vagy, s ez tetszik nekem. De mit csinálnál akkor, ha csakugyan elvinnélek a paradicsomba, és a saját kezeddel, a saját füleddel, a saját szemeddel, a saját száddal győződnél meg valódiságáról? Akkor hinnél? – Hogy is kételkedhetnék, Szejduna? – Ennek örülök. Ma reggel kitüntettétek magatokat a csatában. De tudomásom volt a gyengeségetekről, s most azért hívattalak benneteket, hogy megerősítsem, megacélozzam a hiteteket is. Úgy döntöttem, ma éjszakára megnyitom előttetek az édenkert kapuját. A leírhatatlan döbbenettől a fiúknak kitágult a szemük. Félelem fogta el őket, nem hittek a fülüknek. – Miért meredtek így rám? Nem örültök, hogy ezzel akarlak megjutalmazni benneteket? – Azt mondtad, hogy... – dadogta Ibn Táhir. – Azt mondtam, hogy megnyitom nektek a paradicsomot, és ezt meg is teszem. Indulhatunk? Valami láthatatlan erő térdre kényszerítette a fiúkat. Homlokukkal megérintették Haszan lábánál a padlót, és úgy maradtak. Haszan a barátaira lesett. A két nagy dáíjín arca komor és feszült volt. – Álljatok fel! – parancsolta Haszan. A fiúk engedelmeskedtek. A vezér kirántott a csillárból egy gyertyát, és megvilágította vele a felvonó fülkéjét. Három alacsony fekhely volt benne, padlóig érő szőnyeg takarta őket. – Feküdjetek le! – rendelkezett a vezér. A gyertyát átadta Abu Alinak, Buzurg Umíd kezébe egy kancsó bort nyomott, maga pedig levett a polcról egy aranyozott dobozt, majd kinyitotta. Odament a fekhelyükön sápadtan, nyomorultul remegő fidáíjínokhoz. – Az út a paradicsomba hosszú és megerőltető lesz. Ez itt erősítő étel és ital. Fogadjátok el vezéretek kezéből. Egy-egy apró labdacsot dugott a fidáíjínok szájába. Juszuf annyira feldúlt volt, hogy elsőre nem sikerült szétfeszítenie állkapcsát. Szulejmán és Ibn Táhir igyekezett mihamarabb lenyelni a labdacsot. A pirulának eleinte kellemes édes íze volt. Később undorító keserűség vegyült bele. Hogy semlegesítse a keserűséget, Haszan bort itatott a fidáíjínokkal. Utána feszült figyelemmel leste a hatást.

Az alkoholhoz nem szokott fiatalembereket eleinte az erős bor kábította el. Elszédültek, kénytelenek voltak lefeküdni. Juszuf hörgött, mint a letaglózott állat. Aztán megadta magát a bódult félálomnak. Barátaiban a részegség rémült kíváncsisággal birkózott. Mi van, ha mérget nyeltem le?, villant át Ibn Táhir agyán. De már hihetetlen jelenetek sora zúdult rá, a képek őrült gyorsasággal követték egymást. Mint az elvarázsolt, le nem vette róluk a szemét. Haszan figyelte a gyámoltalan, tágra nyílt szempárt. – Mit nézel, Ibn Táhir? Ibn Táhir nem hallotta kérdését. A delejesen vonzó jeleneteket bámulta. Végül mindenestül a hatalmukba került. Szulejmán dühösen viaskodott a látomásokkal, amelyek meg akarták fosztani a valóságtól. Az előbb még a három elöljáróját látta, ahogy feszülten nézik őt. De már rabul ejtették a meseszerű képek, s most azokat követte. Eleinte ő is félt, hogy Haszan mérget adott neki. De hamarosan megfeledkezett a méregről. A belső harc kimerítette, a jelenetek egyre élénkebbek voltak, és végül teljesen a bűvöletükbe esett. Juszuf egy ideig nyögött és hánykolódott. Aztán mélyen elaludt. Kisvártatva Szulejmán és Ibn Táhir is álomba zuhant. Haszan vékony szövésű fekete lepellel takarta le a fidáíjínokat. Aztán jelt adott, és mind a hatan leereszkedtek a torony aljába. Lent Haszan testőrei fogadták őket. A vezér még néhány halk utasítást adott Ali századosnak. Utána két-két néger felemelte a hordágyakat, és egy harmadik testőr kíséretében átvitte a fiatalembereket a kertekbe. A három főember szótlanul várta, hogy visszatérjenek. – Minden rendben van? – kérdezte a négerektől fojtott hangon Haszan. – Rendben, Szejduna. Haszan megkönnyebbülten felsóhajtott. – Menjünk fel a torony tetejére – mondta barátainak. – Olyan ez az egész, mint egy görög tragédia. Allahnak hála, most vége az első felvonásnak.

TIZENEGYEDIK FEJEZET A kertekben estére végeztek az előkészületekkel. A vezér utasításait követve a lányok elfoglalták helyüket. Mirjam és társnői a központi szigeten maradtak. Fátimát, Szulejkát és kíséretüket a heréltek átszállították a nekik kijelölt helyre. A vár felől nézve Fátima balra, Szulejka jobbra került állandó lakóhelyétől. A három területet csatorna választotta el egymástól. A körös-körül zúgó Sáhrúd elnyelte a hangokat, egyik kertből sem hallatszott át semmi a másikba. Fától fáig, bokortól bokorig a heréltek meg a lányok zsineget feszítettek ki, arra aggatták a reggel készült lampionokat. Nagyságuk, alakjuk különböző volt, színükben is elütöttek egymástól. Amikor besötétedett, sorra kigyúltak. Új fényben világlott a környékük, új alakzatok, új árnyékok jelentek meg. Minden megváltozott. A lányok álmélkodva, össze-összenézve bámulták a csodát. Ahogy az ösvényeken sétáltak, testük hol ilyen, hol olyan színben pompázott. Pókszerű árnyék táncolt a hátuk mögött. Minden meseszerű, valószerűtlen volt. Mintha álombeli képek elevenedtek volna meg előttük. Ahol a fény birodalma véget ért, körös-körül sűrű, áthatolhatatlan sötétség övezte a kerteket. Elnyelte a hegyeket, az erődöt, a csillagokat. A pavilonokat jóformán elborították a virágok. Mindegyik terem közepén szökőkút csobogott. A szerteszét permetező vízcseppek mint gyöngyszemek ragyogtak a szivárvány minden színében. Alacsony, aranyozott asztalkákon ezüst- és aranytálcákra púpozott ennivaló volt odakészítve. Ropogós szárnyas hús, sült hal, pompás sütemény. Halomban állt a különféle gyümölcs: füge, dinnye, narancs, alma, barack, szőlő. Minden asztalnál egy-egy hasas boroskorsó. Oldalt edények, bennük tej meg méz. Az utolsó ima előtt Adi még egyszer elszállította Apamát mindegyik kertbe. Az öregasszony mindent aprólékosan megvizsgált, majd kiadta utolsó utasításait. Mirjamnak, Fátimának és Szulejkának két-két labdacsot adott, hogy majd azzal altassák el vendégeiket. A második labdacsot arra az esetre, ha az első nem hatna megfelelően. Búcsúzáskor azt mondta: – Ne adjatok alkalmat a fiatalembereknek, hogy sokat kérdezősködjenek. Foglalkozzatok velük, de elsősorban itassátok le őket. Mert Szejduna igazságos és szigorú. Amikor Apama elment, a lányok tudták, hogy közeleg a nagy pillanat. Szíverősítőnek Mirjam, Fátima és Szulejka megitatott velük egy pohár bort. Fátima pavilonjában volt a legélénkebb hangulat. A lázas türelmetlenséget a lányok sikítozással és nevetéssel próbálták elfojtani. A káprázatos kivilágítás és a bor megtette a magáét. Most, hogy együtt voltak, a lányok félelme elszállt. Már csak az ismeretlen kaland bizsergető varázsát érezték, ha az érkező vendégre gondoltak. – Szulejmánnak hívják, és Szejduna azt mondta, hogy jóképű – jelentette ki Leila. – Úgy látszik, kivetetted rá a hálód – ugratta Szára. – Ezt te mondod nekem! Hiszen már beteg vagy a kéjvágytól! – Legyen Halíma az első, aki foglalkozik vele – javasolta Hanum. – Nem, nem, én már nem akarok – tiltakozott ijedten Halíma.

– Ne félj, Halíma – vigasztalta Fátima. – Itt én felelek a sikerért, és én döntöm el, ki mit fog csinálni. – Vajon kibe fog beleszeretni Szulejmán? – kérdezte Áisa. – Agyafúrtságod nem segít majd rajtad – hűtötte le Szára. – Rajtad sem a sötét bőröd! – Ne veszekedjetek – csitította őket Fátima. – Mindegy, kibe lesz szerelmes. Mi Szejduna szolgálatában állunk, és az a kötelességünk, hogy teljesítsük parancsait. – Szerintem Zajnabba fog beleszeretni – mondta Halíma. – Miért pont Zajnabba? – háborgott Szára. – Mert olyan szép arany haja meg kék szeme van. Zajnab Halímára mosolygott. – Mit gondoltok, szebb lesz, mint Szejduna? – kíváncsiskodott Halíma. – Nézzétek a kis majmot! – kiáltott fel Fátima. – Ő meg Szejdunába szeretett bele. – Szejduna szép, annyi szent. – Legalább ma este ne légy csökönyös, Halíma. Szejduna nem hozzánk való. Nem szabad így beszélned róla. – Mirjam akkor is beleszeretett. – Te talán Mirjam vagy? – förmedt rá magából kikelve Szára. – Még egyszer ne halljak tőled ilyet! – szidta le Fátima is. – Vajon Szulejmán hogy lesz felöltözve? – kérdezte Áisa. – Felöltözve? – vigyorgott Szára. – Hiszen pucéran fog megérkezni. – Akkor én rá se nézek – lökte el magától a látomást mindkét kezével Halíma. – Tudjátok, mit? Faragjunk róla egy verset – ajánlotta Sehere. – Úgy van! Próbáld meg, Fátima. – De hát még nem is láttuk. – Fátima attól fél, hogy a fiú nem lesz elég csinos – csipkelődött Szára. – Ne bosszants, Szára. Megpróbálom. Mondjuk így: Szulejmán, a kedves gyerek – édenünkbe megérkezett... – Nevetséges! – kiabálta Zajnab. – Hiszen Szulejmán egy hős, harcolt a törökkel! Jobb volna így: Szulejmán, a bátor harcos – az édenbe megérkezett... – Ez aztán a verselés! – fortyant fel Fátima. – Csoda, hogy nem tört bele a nyelved... Most figyeljetek: Szulejmán, szürke sólyom – az édenkertbe tért. Meglátta szép Halímát – csak nézte, nem beszélt. – Ne! Én ne legyek a versben! – ellenkezett rémülten Halíma. – Csacsi gyerek! Értsd már meg! Csak viccelünk. Szulejka pavilonjában a lányok gondterheltebbek voltak. Dzsada alig állt a lábán, a kis Fátima elbújt a legsötétebb sarokba, mintha ott nagyobb biztonságban volna. Asma ostobaságokat kérdezett, Hanafija és Zofana ok nélkül civakodott. Rokaja és Habiba úgyahogy feltalálta magát. Szulejkát türelmetlen várakozás feszítette. Miután ő lett a leánycsapat felelőse, fejébe szállt a dicsőség. Arról álmodozott, hogy az ismeretlen, csinos Juszuf belészeret, és rá se néz a többi lányra. A seregnyi lány közül épp őt választja ki. Meg is érdemelné. Hiszen

nem ő a legszebb, a legteltebb? Amikor kiürítette borospoharát, még jobban ellágyult. Nem látott, nem hallott. Leült a hárfához, és végigfuttatta ujjait a húrokon. Képzeletben látta magát, ahogy szeretik és kívánják, ahogy bűvöl és diadalmaskodik, és észre se vette, hogy lassan beleszeretett az ismeretlen fiatalemberbe, akire vártak. A pompa ellenére Mirjamot sivár és komor hangulat vette körül. A legfélénkebb, legönállótlanabb lányok kerültek a pavilonjába. Szerettek volna Mirjamhoz bújni, oltalmat találni nála. Csakhogy Mirjam gondolatai messze jártak tőlük. Amit sohasem hitt volna: a felismerés, hogy Haszan nem szereti, mélyen megrázta. De fájdalmának talán nem is ez volt az igazi oka. Legjobban az a tudat sújtotta le, hogy Haszannak ő csak eszköz, csak fegyver, amivel valami célt akar elérni, s ennek a célnak semmi köze a szerelemhez. Haszan szemrebbenés nélkül, egyik napról a másikra, átengedte őt egy idegen férfinak. Ismerte a férfiakat. Mojszij, a férje, undorító vénember volt. De Mirjam végig tudta, hogy Mojszij inkább meghal, mint hogy megengedné, hogy más férfi hozzáérjen. Szerelme, Mohamed, az életét kockáztatta érte, és meg is ölték. Amikor később Bászrában eladták, Mirjam mindig biztos volt benne, hogy egyik gazdája sem adta volna oda őt másnak, még az sem, aki szolgálólánynak vette meg. Önbizalma akkor is töretlen volt, amikor Haszan tulajdona lett. Haszan mai döntése alapjaiban rendítette meg önbecsülését, porig alázta. Ha tehette volna, sírva fakad. De mintha elapadtak volna a könnyei. Vajon gyűlölte Haszant? Érzelmei furcsán összekuszálódtak. Eleinte azt hitte, nincs más választása, mint nekimenni a Sáhrúdnak. Később elhatározta, hogy bosszút áll. De ez a vágy is kihunyt benne, és mély fájdalomnak adta át helyét. Minél többet gondolkozott, annál inkább belátta, hogy Haszan teljesen következetesen viselkedett. Nézetei, melyekkel szinte mindent elutasított, ami a tömegnek szent és sérthetetlen volt, a tudás és a felismerés helyességére vonatkozó fenntartásai, gondolkodásának és cselekvésének teljes szabadsága – nem ezt csodálta benne számtalanszor, nem ez bátorította? Mirjam gyenge volt ahhoz, hogy Haszan szavait tetté váltsa. Ezért is lepte meg, hogy Haszan ennyire erős. Most erről az oldaláról is érteni kezdte a férfit. Haszan mégiscsak kötődött hozzá, sőt talán szerette is. Mirjam érezte, hogy tisztelettel tartozik neki. Ha Haszan valamire rájött, számára az már parancs volt, hogy ötletét megvalósítsa; amire az esze késztette, azt kötelességének érezte. Hányszor állította neki Mirjam, hogy már senkit se tud szeretni, semmiben se tud hinni, hogy az általánosan érvényes elveket sem vallja? Úgy tett, mint aki már rég megszabadult minden előítélettől. Mostani döntésével nem azt mutatta ki neki Haszan, hogy bízik benne? Hogy érdekli? Mirjam már semmit sem értett. Akárhogy törte a fejét, akárhogy próbált mindent tisztázni, a fájdalom nem enyhült, maradt a tudat, hogy megalázták, hogy Haszannak ő csak tárgy, amit úgy mozgat, ahogy érdeke diktálja. Titokban bort töltögetett magának, egyik poharat itta a másik után. De úgy érezte, egyre józanabb. Egyszerre csak eszébe jutott, hogy tulajdonképpen vár valakit. Furcsa, de

Ibn Táhir egész idő alatt nem jutott eszébe. Haszan azt mondta róla, hogy kivételesen okos, hogy költő. Mirjamon valami különös érzés suhant át. Mintha láthatatlan szárny simította volna végig. Összerezzent. Érezte, hogy a sors legyintette meg. A hárfához ült, és játszani kezdett. A hangszer panaszosan, sóváran szólt. – Milyen szép ma este – súgta Száfija, és szemével Mirjam felé intett. – Ha Ibn Táhir meglátja, menten beleszeret – mondta Hadídzsa. – De szép lesz! – vidult fel Száfija. – Majd verset költünk róluk. – Örülnél neki, ha belészeretne? – De még mennyire. A két nagy dáíjín szótlanul követte Haszant a torony tetejébe. Amikor kiléptek a teraszra, ködös fényre lettek figyelmesek. Azon az oldalon, ahol a kertek voltak, ez a fény tompította a csillagok ragyogását. A férfiak a mellvédig mentek, és lenéztek. A kívül-belül kivilágított három pavilon fényárban úszott. Az üvegtornyokon és üvegfalakon át jól látták a bent mozgó apró alakokat. – Mester vagy, akinek nincs párja – mondta Abu Ali Haszannak. – Az ember azt hinné, megesküdtél rá, hogy egyik ámulatból a másikba ejtesz bennünket. – Az Ezeregyéjszakához méltó varázslat – dörmögte Buzurg Umíd. – Tehetséged ereje előtt a legkomolyabb előítélet is meghátrál. – Nyugtával dicsérjétek a napot – nevetett Haszan. – Lent a fiatalemberek még szemlátomást alszanak. Vagyis a függöny még nem ment fel. Csak akkor fogjuk látni, mit ért a munkám, ha felmegy. Elmagyarázta a dáíjínoknak a kertek elrendezését, megmutatta, melyik pavilonban van Juszuf, melyikben Ibn Táhir és melyikben Szulejmán. – Nekem teljességgel érthetetlen – mondta Abu Ali –, hogy ötölhettél ki egy ilyen tervet. Nem tudom mással magyarázni, mint hogy valami szellem sugallta neked. De nem Allah! – Csakugyan nem Allah volt – nevetett Haszan. – Hanem a mi jó öreg Omar Hajjámunk. És elmondta barátainak a húsz évvel korábbi, nisápuri látogatásának történetét, amikor Hajjám, tudtán kívül, elültette benne a ma esti kísérlet gondolatát. – Azóta hordozod magadban a tervet? És nem bolondultál meg?! – kiáltotta álmélkodva Abu Ali. – Ali vértanú szakállára! Én egy napig sem nyughatnék, ha kifőznék valami hasonlót. Teljes gőzzel nekilátnék a terv megvalósításának, és addig dolgoznék rajta, amíg sikerül vagy megbukik. – Én úgy döntöttem, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy a terv ne bukjon meg. Az ilyen gondolat úgy növekszik és fejlődik az emberben, mint anyja hasában a magzat. Eleinte erőtlen, még nincs határozott körvonala, csak szenvedélyes vágyat gerjeszt, mely arra sarkallja az embert, hogy tartson ki, ne adja fel. Elképesztő ereje van. Lassanként annyira áthatja, megszállja hordozóját, hogy az már csak arra tud gondolni, hogyan valósítsa meg, hogyan hozza világra ezt a csodaszüleményt. Akiben fészket ver egy ilyen gondolat, az csakugyan hasonlít a bolondra. Nem kérdezi, igaza van-e, vagy nincs igaza, jót tesz-e, vagy rosszat. Valami láthatatlan parancsra dolgozik. Csak azt tudja, hogy

eszköz egy nála erősebb hatalom kezében. Hogy ez mennyei hatalom-e, vagy ördögi, azzal nem törődik. – És ez alatt a húsz év alatt egyszer sem próbáltad megvalósítani a terved? Nem volt egy ember, akivel megoszthattad volna titkodat? – Abu Alinak ez nem fért a fejébe. De Haszan csak nevetett. – Ha elárulom a tervem neked vagy akármelyik barátomnak, komédiásnak vagy őrültnek néztetek volna. Nem tagadom, türelmetlenségemben többször is megpróbáltam megvalósítani ötletemet. Idő előtt, persze. Később aztán beláttam, hogy az utamba gördülő akadályok megóvtak a jóvátehetetlen lépésektől. Először nem sokkal azután akartam végrehajtani tervemet, hogy Omar Hajjám megajándékozott vele. Omar ugyanis azt tanácsolta, hogy akárcsak ő, forduljak én is a nagyvezírhez, és kérjem meg, teljesítse ifjúkori fogadalmát, és segítsen feltörnöm. Nizám al-Mulk a vártnál is készségesebben felkarolt. Mint barátját beajánlott a szultánnál, és bekerültem az udvarba. Képzelhetitek, hogy szórakoztatóbb udvari ember voltam, mint a nagyvezír. Hamar kivívtam a szultán rokonszenvét, sőt kivételezett velem. Ez persze az én malmomra hajtotta a vizet. Csak az alkalomra vártam, hogy parancsnoki tisztet kérjek a szultántól valamelyik hadjáratban. De még akkoriban is olyan jóhiszemű voltam, hogy nem számoltam a gonosz irigységgel, amit sikereim volt iskolatársamból kiváltottak. Én a világ legtermészetesebb dolgának tartottam, hogy vetélkedünk. Ő viszont ezt nagy megaláztatásnak vette. Ez akkor derült ki, amikor a szultán listát akart készíttetni hatalmas birodalma minden kiadásáról és bevételéről. Megkérdezte Nizám al-Mulktól, mennyi időre volna szüksége az adatok összegyűjtéséhez. „A feladat teljesítéséhez legkevesebb két esztendő kell”, felelte a nagyvezír. „Micsoda? Két esztendő?”, kiáltottam én. „Adj nekem negyven napot, és megkapod az egész birodalmadat számba vevő, legpontosabb listát. Csak bocsásd rendelkezésemre a tisztviselőidet.” Iskolatársam elsápadt, és szó nélkül kiment a szobából. A szultán elfogadta javaslatomat, én pedig boldog voltam, hogy most megmutathatom képességeimet. Bevontam a munkába a birodalom területén élő összes bizalmasomat, és barátaim meg a szultán tisztviselői segítségével tényleg sikerült negyven nap alatt összegyűjtenem minden adatot a birodalom bevételeiről és kiadásairól. Amikor letelt a megszabott idő, feljegyzéseimmel a szultán elé járultam. Nekiláttam a lista felolvasásának, de hármat se lapoztam, amikor rémülten állapítottam meg, hogy valaki hamis adatokat csempészett a papírjaim közé. Dadogni kezdtem, megpróbáltam emlékezetből pótolni a hibás számokat. Csakhogy a szultán már észrevette zavaromat. Felbőszült, reszketett a szája a dühtől. Akkor megszólalt a nagyvezír: „Bölcs emberek úgy számoltak, hogy legalább két év kell ennek a feladatnak a teljesítéséhez. A szánalmas bolond, aki azzal hetvenkedett, hogy negyven nap alatt végez a munkával, nem válaszolhat a kérdésekre mással, csak összefüggéstelen habogással.” Éreztem, hogy a nagyvezír kárörvendően nevet magában. Tudtam, hogy ezt az aljasságot ő főzte ki. De a szultán nem ismert tréfát. Megszégyenítve el kellett hagynom az udvart. Egyiptomba mentem. A szultán elkönyvelte rólam, hogy arcátlan pojáca vagyok. A nagyvezír azóta is reszket a bosszúmtól, és mindent megtesz, hogy eltakarítson az útjából. Így úszott el az első lehetőség, hogy tervemet megvalósítsam. De nem bánom. Mert nagyon félek a koraszüléstől...

– Arról már hallottam, hogy vitád volt a nagyvezírrel – mondta Abu Ali. – De mindjárt másképp fest a dolog, ha az ember a mélyére lát. Most már értem, miért gyűlöli ilyen engesztelhetetlenül Nizám al-Mulk az iszmáilitákat. – Egyiptomban még kedvezőbb körülmények fogadtak. Musztanszir Bilahi kalifa a testőrségének parancsnokát, Badr al-Dzsamálit küldte elém a határra. Kairóban a legnagyobb tisztelettel fogadtak, mint az Ali ügyéért meghurcolt harcost. Hamarosan tisztában voltam az ottani helyzettel. A kalifa két fia körül két párt alakult ki, mindegyik a maga jelöltjét akarta a trónra ültetni. Az idősebbik fiú, Nászir, éppolyan nyámnyila volt, mint a kalifa. A törvény mellette szólt. Ő meg az apja gyorsan a befolyásom alá került. De nem számoltam Badr al-Dzsamáli elszántságával. Badr a kisebbik fiút, al-Musztaalit támogatta. Amikor látta, hogy a fejére nőttem, lecsukatott. A kalifát elfogta a félsz. Gyorsan rájöttem, hogy itt már nincs mit keresnem. Búcsút vettem az Egyiptomban dédelgetett magasröptű álmaimtól, és hagytam, hogy feltegyenek egy frank hajóra. Végül ezen a hajón dőlt el a sorsom. A nyílt tengeren ugyanis észrevettem, hogy nem Szíria felé haladunk, ahogy Badr al-Dzsamáli ígérte, hanem nyugatnak, az afrikai partokhoz. Tudtam, ha valahol Kairnán környékén tesznek ki a partra, mindennek befellegzett. Vihar kerekedett. Ez gyakori jelenség a tengernek azon a szakaszán. A kalifától titokban kaptam néhány zacskó aranyat. Az egyiket felajánlottam a századosnak, ha visszafordítja a hajót, és Szíria partjainál kiszállhatok. Jó magyarázat is adódott: a vihar arra sodorta a hajót. A századost elszédítette az arany. A vihar egyre ádázabbul tombolt. Az utasok, szinte kivétel nélkül frankok, már feladták a reményt. Hangosan imádkoztak, és Isten kezébe ajánlották lelküket. Én meg, mint aki jól végezte dolgát, elégedetten és nyugodtan üldögéltem a sarokban, és rágtam a szárított datolyát. A többiek csodálták nyugalmamat. Mert nem tudták, hogy a hajó más irányt vett. Kérdezősködésükre azt mondtam, Allah kinyilatkoztatta nekem, hogy Szíria partjainál fogunk kikötni, és útközben nem esik semmi bajunk. „Próféciám” valóra vált, és az emberek egyik napról a másikra a nagy prófétát tisztelték bennem. Kérték, fogadjam be őket a tanításom követői közé. Megdöbbentett a váratlan siker. Rájöttem, milyen hatalma van a szilárd hitnek, milyen könnyű a hitet felébreszteni. Az kell hozzá, hogy valamivel többet tudj azoknál, akik majd hinni fognak. Utána már könnyű csodát tenni. A csoda táptalaján pedig kinyílnak a hit nemes virágai. Egyszeriben világosság gyűlt az agyamban. Ahhoz, hogy véghezvigyem tervemet, mindössze egy szilárd pontra van szükségem, mint Arkhimédésznek, amikor ki akarta fordítani négy sarkából a világot. Nem kell tekintély, nem kell befolyás a világ uraira! Csak egy erős vár meg eszközök, amelyekkel a saját elképzeléseim szerint alakíthatom át. Utána reszkessenek a nagyvezírek és a világ hatalmasai! Haszannak fenyegetően villogott a szeme. Abu Ali úgy érezte, egy veszélyes állat közelébe került, amely bármelyik pillanatban megvadulhat. – Most megvan a szilárd pontod – mondta békítően, mégis kissé bizalmatlanul. – Meg – mondta Haszan. Elment a mellvédtől, és a padlóra terített párnákra feküdt. Barátait is magához intette. Tálcákon hideg sült, korsókban bor várta őket. Falatozni kezdtek. – Én nem tétovázom, ha ellenséget kell becsapnom. De barátot nem szívesen csapok

be – szólalt meg Buzurg Umíd. Egész idő alatt hallgatott, csak az agya járt. Most váratlanul kifakadt. – Ha jól értettelek, Ibn Szabáh – folytatta –, mozgalmunk erejét a legkiválóbb, legodaadóbb követőink elvakultságára építenénk. Elvakultságukat mi idéznénk elő, éspedig hideg számítással és teljesen tudatosan. Eredményességünk érdekében a legnemtelenebb csalásokhoz kellene folyamodnunk. Terved kétségkívül nagyszabású, de a célod elérésére szolgáló eszközök eleven emberek, a barátaink! Mint aki számított hasonló érvelésre, Haszan higgadtan válaszolt: – Alapjában véve minden mozgalom ereje a hívek elvakultságából származik. Az emberek felfogóképessége korántsem egyforma. Aki vezetni akarja őket, annak számolnia kell adottságaik különbözőségével. A tömeg a prófétáktól csodákat követelt. És a prófétáknak csodákat kellett tenniük, ha meg akarták őrizni tekintélyüket. Minél tudatlanabb valaki, annál vakbuzgóbb. Ezért én két merőben különböző csoportra osztom az emberiséget. Az egyikben maroknyian vannak, a másikban megszámlálhatatlanul sokan. Az előbbiek tisztában vannak a dolgokkal, az utóbbiak nem. Az előbbiek arra hivatottak, hogy vezessenek, az utóbbiak, hogy vezessék őket. Az előbbiek olyanok, mint a szülők, az utóbbiak, mint a gyerekek. Az előbbiek tudják, hogy az igazság elérhetetlen, az utóbbiak szomjazzák az igazságot. Van-e más választásuk az előbbieknek, mint hogy mesékkel és mendemondákkal etessék az utóbbiakat? Ez bizony csalás és ámítás! De a szemfényvesztésre a puszta könyörület viszi rá őket. Mert a megtévesztés nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a tömegeket elvezesd a célhoz, amit te látsz, ők viszont nem. Akkor hát miért ne építhetnél a megtévesztésből egy tudatos rendszert? Példának hadd hozzam fel a görög filozófust, Empedoklészt, akit tanítványai még életében szinte istenként tiszteltek. Amikor a filozófus érezte, hogy közeleg utolsó órája, felkapaszkodott egy tűzhányóra, és a kráterbe vetette magát. Ezzel azt akarta sugallni, hogy elevenen a mennybe szállt. Csakhogy a kráter peremén véletlenül elvesztette saruját, és az elárulta. Ha nem találják meg a sarut, a világ talán még ma is azt hiszi, hogy élve került a másvilágra. Ha jól meggondoljuk a dolgot, Empedoklész nem követhette el tettét haszonvágyból. Mert mi haszna lett volna belőle, ha tanítványai hisznek a mennybemenetelében? Tettét inkább érzékenységével magyarázzuk: tanítványaiban nem akarta eloszlatni a halhatatlanságába vetett hitet. Tudta, hogy hazugságot várnak tőle, és nem akart csalódást okozni nekik. – Az ilyen hazugság alapjában véve teljesen ártatlan – mondta némi töprengés után Buzurg Umíd. – A te játékod viszont, amit a fidáíjínokkal űzöl, életre-halálra megy. – Ígértem, hogy megmagyarázom nektek tervem filozófiai alapjait – mondta Haszan. – Ehhez elsősorban tisztában kell lennünk azzal, hogy tulajdonképpen mi történik a kertekben. Vegyük sorra részletesen az előre látható eseményeket. Adva van három fiatalember, aki hajlandó elhinni, hogy kinyitjuk neki az éden kapuját. Ha erről csakugyan meg vannak győződve, akkor milyen élmény vár rájuk? Tisztában vagytok ezzel, barátaim? Földöntúli boldogságban lesz részük, amilyet halandó még nem érzett. – Hogy eközben milyen szélhámosságnak dőlnek be a fidáíjínok – mondta gúnyosan Abu Ali –, azt mi hárman tudjuk a legjobban. – Törődnek is vele, mit tudunk mi! – mondta Haszan. – Te talán tudod, mi lesz veled

holnap? Én tudom-e, mit tartogat nekem a sors? Tudja-e Buzurg Umíd, mikor üt az utolsó órája? Pedig a világegyetem szabályai mindezt nyilván évezredekkel korábban eldöntötték. Prótagorasz azt mondta, hogy mindannak, ami van, az ember a mércéje. Amit az ember nem észlel, az nincs; amit észlel, az van. Azok hárman, odalenn, testükkellelkükkel, minden érzékükkel megismerik az édent. Vagyis számukra van éden. Te, Buzurg Umíd, elszörnyedtél, hogy milyen szemfényvesztéssel vakítottam el a fidáíjínokat. De megfeledkezel róla, hogy nap mint nap mi magunk is áldozatai vagyunk annak, hogy érzékeink csalnak. Semmivel se vagyok alávalóbb annál a lénynél, aki különböző vallások állítása szerint megteremtett bennünket. Hogy teremtésünkkor csalóka érzékszerveket is kaptunk, azt már Démokritosz felfedezte. Szerinte nincsenek színek, nincsenek hangok, nincs keserű meg édes, nincs meleg meg hideg, csak atomok vannak, és tér. Empedoklész viszont rájött, hogy minden tudásunkat az érzékszerveink közvetítik. Amit nem fognak fel, azt az agyunk se tudja. Vagyis ha érzékszerveink csalnak, tudásunk se lehet hibátlan, hiszen érzékszerveinkből táplálkozik. Nézzétek a kerteket őrző herélteket! A legszebb lányokat bíztam rájuk. Látásuk, hallásuk meg a többi érzékszervük éppolyan, mint a miénk. És mégis! Egy testükön ejtett metszés elég volt ahhoz, hogy világszemléletük gyökeresen megváltozzon. Mit jelent számukra egy fiatal leánytest részegítő illata? A verejtékes bőr utálatos kipárolgását. És a duzzadó leánykebel érintése? Elhájasodott idegen testrész kellemetlen közelségét. Hát a legmámorítóbb gyönyörük titkos barlangja? Szennyes kivezető csatornát. Nos hát, ennyire megbízhatók az érzékszerveink. A vakot nem érdekli a virágzó kert színpompája. A süket érzéketlen a csalogány énekére. A heréltet nem izgatja a szűz leány bája, a hülye pedig fütyül a világ minden bölcsességére. Abu Ali és Buzurg Umíd önkéntelenül elmosolyodott. Úgy érezték magukat, mint akiket Haszan kézen fogott, és most egy meredek csigalépcsőn sötét, mély szakadékba kormányozza őket, amelybe ők eddig még belenézni se mertek. Tudták, hogy amiről Haszan beszél, azt már rég alaposan átgondolta. – Látjátok – folytatta Haszan –, ha valaki, mint például én, tényleg rájön, hogy semmiben sem bízhat igazán, amit érez, amit maga körül lát és tapasztal, ha tudja, hogy csupa homály és bizonytalanság veszi körül, hogy egyfolytában csalások áldozata lesz, akkor végül mindezt nem veszélynek érzékeli, hanem az élet velejárójának, amivel előbbutóbb meg kell barátkoznia. A csalás mint egyik eleme mindennek, ami él, a csalás mint a nem is olyan kellemetlen elem, mint a számos eszközök egyike, ha arról van szó, hogy egyáltalán boldoguljunk valahogy, és többre vigyük – nos, ez lehetett az egyetlen lehetséges nézete azoknak, akik valami rendkívüli felismerésre jutottak. Hérakleitosz szerint a világmindenség egy véletlenszerűen összehordott szemétdomb, amit az idő rendez el. Az idő olyan, mint a gyerek: játszik a színes kövekkel, összerak belőlük valamit, aztán amit összerakott, lerombolja. Milyen pompás hasonlat! Az idő olyan, mint az uralkodó, mint a művész. Az ilyen emberek építő, alkotó szenvedélyéhez hasonlítható az az érthetetlen akarat, amely a világokat igazgatja. Életre hívja őket, majd eltemeti. De ameddig fennállnak, egyedülvalók, önmagukba zártak, alá vannak vetve szigorú törvényszerűségüknek. Ilyen világban élünk mi is. Alárendeljük magunkat törvényeinek, része vagyunk, nem menekülhetünk tőle. A tévedés és a csalás fontos alkotóeleme ennek

a világnak. – Irgalmas Allah! – kiáltott fel Abu Ali. – De hiszen te is olyan világot építettél, Haszan, ahol különös törvények uralkodnak! A saját színes, furcsa és félelmetes világodat! Alamut a te műved, Ibn Szabáh. Abu Ali nevetett. Szavai Haszant is megmosolyogtatták. Buzurg Umíd nézte és hallgatta őket, gondolkozott és hüledezett. Olyan talajon jártak, amely számára merőben idegen és ismeretlen volt. – Tréfálkozásodban jókora adag igazság van, jó Abu Alim – mondta régi kópés mosolyával Haszan. – Hiszen odalent már mondtam nektek, hogy magának a teremtőnek a műhelyébe lopakodtam be, és a körmére néztem. Teremtőnk, állítólag könyörületből, elfedte előlünk a jövőt és a halálunk napját. Mi is ezt csináljuk. Hol a csudában van megírva, hogy életünk ezen a bolygón szintén nem csalás?! Azt, hogy valami „igaz”, vagy pusztán álom, csak a tudatunk dönti el. Ha ébredésük után a fidáíjínokban az tudatosul, hogy az édenkertben voltak, akkor az édenkertben voltak! Mert az igazi és a látszatparadicsom közt nincs semmi különbség. A fiúknak éppannyi gyönyörben, élvezetben és örömben lesz részük, mintha az igazi paradicsomban lennének. Jól mondta Epikurosz, hogy az élet egyetlen értelme kerülni a szenvedést meg a fájdalmat, és keresni az élvezetet meg a kényelmet. Nincs ember, akit nagyobb boldogság érhetne, mint az édenkertbe küldött fiatalembereinket. Szavamra! Mit nem adnék érte, ha a helyükben lehetnék! Hogy egyszer abban a tudatban élhessek, hogy édeni gyönyöröket élveztem! – Ezt nevezem szofisztikának! – kiáltott fel Abu Ali. – Feszíttess kínpadra, és győzz meg róla, hogy sokkal jobb ott nekem, mint ha puha dunyhán feküdnék. Iszmáil szakállára mondom, kacagnék a boldogságtól! Haszanból és Buzurg Umídból kirobbant a nevetés. – Ideje, hogy megnézzük, mit csinálnak a vitézeink – tápászkodott fel Haszan. A mellvédhez mentek. – Még mindenütt nyugalom van – állapította meg Buzurg Umíd. – Hogy visszatérjünk a beszélgetésünkre, te azt mondtad, Ibn Szabáh, hogy szeretnél egyszer abban a tudatban élni, hogy jártál a paradicsomban. Ha a fidáíjínok elhisznek is mindent, ugyan milyen különleges élményben lesz részük? Olyan ételeket fognak enni, amilyeneket itt is kaphatnak, olyan lányokkal lesznek együtt, amilyenekből tizenkettő egy tucat. – Ugyan már! – intette le Haszan. – Az egyszerű földi halandónak korántsem mindegy, hogy királyi palotában vagy közönséges szerájban látják vendégül. Még akkor sem, ha mindkét helyen ugyanazzal kínálják. A királylány és a falusi tehén közt is különbséget tud tenni, hiába hasonlítanának egymásra, mint két tojás. Mert élvezetünk nemcsak érzékeinktől függ, hanem igen bonyolult jelenségektől is, melyekre a legkülönfélébb körülmények hatnak. Egy lány, akit örök szüzességét megőrző húrinak hiszel, másféle örömökben részesít, mint egy pénzért vásárolt cseléd. – Erről eszembe jut valami – vágott a szavába Abu Ali. – A Korán azt írja, hogy az édeni lányok sohasem veszítik el szüzességüket. Gondoltál erre? Vigyázz, mert egy ilyen apróság az egész tervedet felboríthatja! Haszan hangosan hahotázott.

– Esendő szűz egy sincs odalent – felelte –, nemhiába hívattam ide Kabulból Apamát. Mit gondoltok, mivel érdemelte ki Apama, hogy Kabultól Szamarkandig a legjobb szeretőnek tartották? Én mondom nektek, tíz férfi után is olyan törékeny volt, mint egy tizenhat éves szüzike. Volt egy titka, amit ha ismersz, a dolog pofonegyszerűnek tűnik. Ha viszont nem ismered, elhiszed, hogy a szüzesség örökké megújulhat. Egy ásványkeverék oldatáról van szó, amely összehúzza a bőrt, és ha a lány megfelelően alkalmazza, elhiteti az újonccal, hogy érintetlen szűzzel van dolga. – Ha csakugyan erre is volt gondod, akkor a sátánnal cimborálsz – nevetett Abu Ali. – Nézzétek! Az egyik fidáíjín felébredt! – kiáltott fel Buzurg Umíd. A három férfi visszafojtotta lélegzetét. Az üvegtetőn keresztül látták, hogy lányok veszik körül a fiút, s az szemlátomást beszél hozzájuk. – Ez Szulejmán. – Haszan önkéntelenül halkra fogta hangját, mint aki attól tart, meghallják a kertekben. – Ő az első földi halandó, aki az édenkertben ébredt. Fátima körül halálos csönd támadt, amikor a heréltek behozták Szulejmánt a pavilonba. A négerek szótlanul felemelték a fiút, és a párnákra fektették. Utána éppolyan zajtalanul kimentek a hordággyal. A lányok szinte lélegezni se mertek. Szemük a fekete lepellel letakart testre tapadt. Zajnab súgva kérte Fátimát, vegye le az alvó vendégről a takarót. Fátima lábujjhegyen a fiúhoz ment. Lehajolt, és felemelte róla a leplet. Földbe gyökerezett a lába. Bár nagy volt benne a várakozás, azt azért ő sem képzelte, hogy Szulejmán ilyen jóképű. A fiú arca rózsás volt, mint egy lányé. Finom pihe borította. Cseresznyepiros ajka kissé elnyílt. Gyöngysorra emlékeztető fogai világítottak. Hosszú sűrű szempillája szép árnyékot rajzolt orcájára. Az oldalán feküdt. Egyik karja a teste alatt, a másikkal a párnát ölelte. – Neked hogy tetszik, Halíma? – kérdezte suttogva Hanum. – Nekem nem kellene. – Vigyázzatok! Felfaljátok a szemetekkel – vihogott halkan Szára. – Ha rajtad múlna, te már rég felfaltad volna – kötekedett Zajnab. – Bagoly mondja verébnek! Fátima a hárfához ült, és megpengette húrjait. Amikor látta, hogy Szulejmán nem ébredt fel, nekibátorodott, és halkan énekelni kezdett. – Beszéljetek hangosan, mintha magunk közt volnánk – mondta a lányoknak, amikor befejezte. – Lehet, hogy sokáig kell várnunk, amíg felébred. A hangos beszéd jót tett a lányoknak. Hamarosan már tréfálkoztak, csipkelődtek, csúfolkodtak. Egyszerre csak Szulejmán mocorogni kezdett. – Nézzétek, mindjárt felébred! – sikkantott fel Zajnab. Halíma eltakarta a szemét. – Nem, csak álmodik – sóhajtotta Szára. Halíma megint a többieket nézte. – Ne nyűgösködj nekem – fenyegette meg Fátima. Akkor Szulejmán a kezére támaszkodott, kinyitotta a szemét, majd gyorsan becsukta. Utána újra megrebbent

szempillája, szemét most tágra nyitotta, és tompán bámulta a félig kíváncsi, félig riadt leányarcokat. Aztán megrázta a fejét, dörmögött valamit, és visszafeküdt. – Talán azt hiszi, álmodik – suttogta Áisa. – Menj oda hozzá, Fátima, és simogasd meg – tanácsolta Zajnab. – Attól talán felébred. Fátima csendesen leült a fiú mellé egy párnára. Kicsit tétovázott, aztán leheletfinoman végigsimított az arcán. Szulejmán összerezzent. Megfordult, és lendülő karja Fátima combján csattant. Mint a tűz, úgy égette a lányt az érintése. Visszafojtotta lélegzetét, és a gyönyörűségtől borzongva hallgatózott. Szulejmán megint felkönyökölt. Erőlködve kinyitotta a szemét, és pillantása a remegő Fátimára esett. Gépiesen, szó nélkül átkarolta, és magához húzta. Éppilyen öntudatlanul és tompán magáévá tette Fátimát. Fátima maga se tudta, mi történt vele. – Szeretsz-e, Szulejmán? – kérdezte zavarodottan. Szulejmán fölébe hajolt. Rezzenéstelenül nézett a lány szemébe. – Eredj, eredj – motyogta. – Igaz, hogy szép vagy, de tudom, hogy az egész csak álom. A pokolba, az embernek még az álmát is megrontják. Fátima összerázkódott. Leküzdötte bódulatát, és szégyenkezve körülnézett. Egyszeriben tudta, mi a kötelessége. Eszébe jutott Szejduna irtózatos büntetése, ha a kísérlet nem sikerülne. Eltolta magától a fiút. – Nem szégyelled magad, Szulejmán? – korholta. – Az édenben vagy, és káromkodsz?! – Az édenben? Szulejmán gyorsan megdörzsölte a szemét. Utána körülnézett. A megdöbbenéstől kitágult a szeme. – Ez... ez... ez meg mi? – dadogta. Végigtapogatta a testét, utána a padlót, belemarkolt a párnába, végül félénken megérintette Fátimát. Aztán felállt. Meglátta a csobogó szökőkutat. Odament a medencéhez, és belemártotta kezét a vízbe. – Ó, szent egek! – suttogta. – Tényleg a paradicsomban vagyok. A lányok riadtan, lélegzet-visszafojtva figyelték. Csak nem jött rá valamire? Egy fejjel rövidebbek lennének. Vajon sikerül egész éjjel tévedésben tartaniuk? Fátima találta fel magát elsőnek. – Hosszú utat tettél meg. Nem vagy szomjas? – kérdezte. – Ó, szomjas vagyok – suttogta Szulejmán. Fátima intett, és Szára hozott egy bögre hideg tejet. Szulejmán mohón felhörpölte. – Mintha újjászülettem volna – mondta, és mosoly futott át az arcán. – Gyere, megfürdetünk – mondta Fátima. – Máris. De ne nézzetek ide. A lányok engedelmeskedtek. Szára és Zajnab halkan vihogott. – Miért nevettek? – kérdezte Szulejmán bizalmatlanul, miután levetkőzött. – Nálunk ez a szokás!

Szulejmán elmerült a vízben. – Milyen kellemes meleg – vidult fel. Kábultsága múlóban volt. Még mindig csodálkozott, de már szinte otthonosan érezte magát. – Adjatok törülközőt! – követelte hangosan. Kívánsága menten teljesült. – Látni szeretném, hogy fürödtök ti! Fátima bólintott. A lányok levetették fátylukat, és a vízbe ereszkedtek. Halíma elbújt. Szára vonszolta oda a medencéhez. A lányok fröcskölődni kezdtek. Visongás és kacagás verte fel a pavilont. Szulejmán a köntösébe bújt, és lefeküdt a párnákra. – Itt csakugyan vidám az élet – mondta nevetve. Gyengeség fogta el, a gyomrát éhség marta. Sóváran nézte a sarokban álló asztalkákra kikészített ennivalót. Fátima felöltözött, és odament hozzá. – Éhes vagy, Szulejmán? – kérdezte tündérien kedvesen. – De még mennyire. A lányok gyorsan kiszolgálták. Mint a kiéhezett farkas, úgy vetette rá magát az ennivalóra. Ereje szemlátomást visszatért. – Töltsetek neki bort! – suttogta Fátima. Szulejmán nagy kortyokban eresztette le torkán az italt. Szemét a gyönyörű felszolgáló lányokon legeltette. Bőrük világított a fátyol alatt. Úgy megkívánta őket, hogy elszédült. Vajon mind az enyém?, kérdezte magában. Próbaképpen megragadta Áisa kezét, és magához húzta a lányt. Áisa nem ellenkezett. Rögtön Áisa után Leila simult hozzá. – Itassátok le, kábítsátok el – súgta Fátima a lányoknak. A bor lassan Szulejmán fejébe szállt. – Ali vértanú szakállára! – kiáltott fel. – Szejduna igazat beszélt. Tényleg nála van a paradicsom kulcsa. Ahol érte, ott ölelgette, csókolgatta a lányokat. – Csak nem haltam meg? – riadt meg hirtelen. – Ne félj – csitította Fátima. – Holnap megint Szejdunát fogod szolgálni Alamutban. – Hát ti ismeritek Szejdunát? – De hiszen az édenben vagyunk! – Akkor azt is tudjátok, hogy ma jól elpáholtuk a hitetleneket? – Persze hogy tudjuk. Te űzted a törököt, Ibn Táhir pedig megszerezte az ellenség zászlóját. – Allah nagy! Ha ezt elmondanám Naimnak vagy Obeidának, az arcomba nevetnének. – Annyira ingatag a hitük? – Allah szakállára, én se hinném el, ha ők mesélnének nekem ilyet. De hol van Ibn Táhir és Juszuf? – A paradicsomban, akárcsak te. Ha majd újra találkoztok az erődben, elmondjátok

egymásnak, mit láttatok, tapasztaltatok itt. – Allahra mondom, fura dolgok esnek meg egy tisztességes muszlimmal. Kellemes bódulatban mesélni kezdett Alamut váráról, tanítóiról, társairól, a törökkel vívott reggeli ütközetről. A köréje telepedett lányok rajongva hallgatták minden szavát. A kertekben Szulejmán volt az első, akinek férfiasságát megízlelték. Ráadásul csudára jóképű fiú volt. A lányok sorra beleszerettek. Fátima a hárfához ült, és a hangszert pengetve halkan dúdolgatott. Időnként szerelmes pillantást vetett Szulejmánra. – Ebből dal lesz – suttogta Hanum. Halíma Hanum háta mögött bujkált. A lány vállába kapaszkodva néha kilesett Szulejmánra. Nagyon tetszett neki a fiú. Magabiztos beszédmodora, nyíltsága, jókedvű hahotázása, vakmerősége – mindez elbűvölte. Hiába haragudott magára, Szulejmán teljesen elvette az eszét. Ahogy mesélt, a fiú olykor-olykor elkapta Halíma rajongó pillantását. De a szemén kívül csak a Hanum vállába kapaszkodó ujjait látta. Az volt a gyanúja, hogy ezt a lányt még nem érintette meg. Fátimát, Szárát, Áisát és Leilát már név szerint is ismerte. – Ki az a kislány, aki a hátad mögött lapul? – kérdezte Hanumtól. – Halíma. A lányok hangosan kacagtak. Szulejmán értetlenül körülnézett. A nagy szempár és az ujjak hirtelen eltűntek Hanum háta mögött. – Gyere közelebb, Halíma – mondta Szulejmán. – Hiszen téged még nem láttalak. Hanum, Sehere meg a többiek megragadták Halímát, és Szulejmánhoz lökdösték. A lány a párnákba, szőnyegekbe kapaszkodott, mindet magával rántotta. – Mindig ilyen félénk ez a kis prücsök? – Mindig. A gyíkoktól meg kígyóktól is fél. – Csak nem félsz tőlem is? Hiszen nem vagy se török, se más hitetlen. Azok rendszerint tartanak tőlem. Szulejmán meg akarta csókolni a lányt. De Halíma kitépte magát karjából, és dacosan leszegte a fejét. – Ez meg mit jelentsen? – csodálkozott Szulejmán. Fátima a sarokban zajt csapott. Halíma gyorsan átkarolta a fiú nyakát, fejét a keblére rejtette. – Nem akarom, hogy a lányok itt legyenek – súgta Szulejmán fülébe. – Eredjetek Fátimához – utasította a lányokat Szulejmán. Milyen aranyos kis tündér, állapította meg magában. Halíma karja egyre szorosabban fonódott testére. Arca forró volt, mint az izzó vas. – Ó, Allah, milyen édes – suttogta Szulejmán, és hevesen karjába zárta a lányt. Utána Szára borral kínálta. Miközben ivott, Zajnab gyorsan kicserélte a párnákat. – Nem tudom, de ilyen édes, ilyen kedves egyik se volt – dünnyögte Szulejmán. Halíma a sarokba kúszott, arcát a párnákba fúrta. Azonnal elaludt. Fátima köhintett.

– Elénekelek egy dalt a mai éjszakáról – mondta elbűvölő mosollyal. Arcán kis gödröcskék jelentek meg. – Nagyszerű! – örvendett Szulejmán. Hanyatt feküdt a párnákra, kezét összefonta a feje alatt. – Akkor most hallgassátok! – Fátima hárfán kísérte dalát. Szulejmán, szürke sólyom, az édenkertbe tért. Meglátta szép Fátimát, csak nézte, nem beszélt. Szép fehér hattyú volt, gyöngéden ráhajolt. S ő engedett: Szulejmán a férjura volt. Hanem a bájos Áisa egyszer csak ott terem. A férfit félrecsalja, incselkedik vele. Leilának fáj a szíve: miért nem néki jut? Odalopódzik, s íme, felgyújtja a fiút. Meglátja Turkán, odamegy és leül. Tetszik bizony az új lány, Szulejmán már hevül. De már újabb leányra vágyik a csapodár. Szebb a fekete Szára, mint egy szép rózsaszál. Fekete szem, sötét bőr szép volt, de már elég. Más süt Zajnab szeméből, Zajnab szeme kék. Halímának nyúlánk termetet adott Allah, karcsú lábat, bokát.

A háremben sincs nála szebb, a fiú érte hogy ne égne hát? És jön Hanum, jön Sehere, kezük kezéért vágyakozva nyúl. Emez már csókolózik is vele, amaz a melléhez simul. Szegény Fátima ezalatt csak pengette a húrokat. Nézte hűtlen szerelmét, könnyeit nyelte csak. Jön, Fatimához odalép. Akárhogy is, szép egy legény. Megcsókolja a lány szemét. Édes, akár az elején. És akkor a leánysereg körültáncolja őket. Mondanak hangos éneket, hallják hegyek és völgyek: Éden itt csak azóta van, hogy közénk érkezett. Köszöntünk hát mindannyian: Szulejmán, üdv neked! Sikongatás, nevetés, zajos tetszésnyilvánítás fogadta Fátima dalát. A lányok a terem közepébe húzgálták Szulejmánt, körültáncolták, felköszöntötték, éljenezték. A fiú alig tudott kiszabadulni közülük. Fátimához szaladt, és jókedvűen megölelte. – Nagyszerű dal! – mondta nevetve. – Le kell hogy írjad nekem. Naimnak és Obeidának tátva marad a szája! – Az édenből semmit se vihetsz magaddal – rázta a fejét Fátima. – Tanuld meg kívülről. A lárma felébresztette Halímát. Csodálkozva körülnézett. – Mi történt? – kérdezte. – Fátima költött egy dalocskát – felelte Szára. – Te is szerepelsz benne. – Akkor biztosan buta ének. Halíma befészkelte magát a párnák közé, és ismét aludni akart. Akkor észrevette őt Szulejmán. Odament hozzá, és megrázta a vállát. – Hogy tudsz aludni, amikor vendég van a háznál? Leült, és Halíma hozzá simult. Szulejmán érezte testének kellemes melegét. A lány

egyenletes lélegzésétől hamarosan ő is elálmosodott. – Milyen kedvesek – állapította meg Áisa. – Hagyjuk őket, hadd aludják ki magukat. Fátima magához intette Zajnabot. – Költsünk róluk egy dalt – javasolta halkan. A többi lány tovább mulatott. Ittak, táncoltak, beugráltak a medencébe, bolondoztak, nevettek. A dal elkészült, és Fátima megkérte a lányokat, ébresszék fel Halímát és Szulejmánt. Egyszerre nyitották ki szemüket, egymásra néztek, és összenevettek. – Ó, ha Juszuf most látna! Szulejmán határtalanul boldog volt. A lányok borral kínálták. A poharat elutasította, egyenesen a korsóból ivott. – Nincs az a szultán, akinek ilyen jó dolga volna! – Most figyeljetek! Fátima és Zajnab elénekel nektek egy dalt. Szulejmán a párnákra heveredett, és magához ölelte Halímát. Fátima és Zajnab énekelt: Halíma volt a legcsacsibb a paradicsomkerti szép húrik közt, zordan, mérgesen lesett, ha egy férfiról szó esett. A kígyót, gyíkot nem szerette, azt hitte, ilyen szörnyeket Allah csakis azért teremtett, hogy felfalják a hölgyeket. Hanem titokban méregette a mókás eunuchokat. És azt kívánta éjjelente, bárcsak lennének férfiak. Mikor Szulejmán az édenbe ért, kis szíve dobbant egy nagyot, és elvesztette a fejét, irult-pirult és megzavarodott. S ó, mikor egy merész marok megmarkolta lányos csecsét, bűbájosan sikkantgatott, lélegzete elállt, alélt. Szemét lesütve reszketett,

és elgyengült egészen. Kívánkozott s ellenkezett, majd’ elsüllyedt szégyenletében. Titokban attól félt talán, a legénynek nem tud kedvére tenni. Mit rég tanult, nem tudja már, kis fejében mintha nem volna semmi. De mikor végre meglett, aminek meg kell lennie: nem érzett soha jobbat, édesebbet, s üdvözülten fénylett szeme. A lányok kacagtak. Halíma elvörösödött a szégyentől és méregtől. Szulejmán elégedetten vigyorgott. Már annyira részeg volt, hogy nehezére esett volna felállni. – Párnával dobálom meg a fejeteket, ha nem hagyjátok abba! – fenyegette meg öklével a lányokat Halíma. Akkor a távolban gyászosan megszólalt a kürt. Egyszer, kétszer, háromszor. A lányok elnémultak. Fátima elsápadt. Félrevonult, és elkészítette az italt. Szulejmán is hallgatózott. Nagy nehezen feltápászkodott. Alig állt a lábán. – Ez mit jelent? – kérdezte csodálkozva. Az ajtóhoz indult, mint aki ki akar menni. – Még egy pohárral, Szulejmán. Fátima alig tudta leplezni szorongását. A lányok visszavonszolták Szulejmánt a párnákra. – Mit fogsz mesélni Naimnak és Obeidának az édenről? – kérdezte Fátima, hogy elterelje a fiú figyelmét. – Naimnak és Obeidának? Hiszen a törököt sem hitték el nekem. De én majd megmutatom nekik! Próbáljanak csak kételkedni! Orrba vágom őket! Szulejmán felmutatta kemény öklét. Fátima megkínálta az itallal. A fiú oda se figyelt, úgy itta meg. Azonnal rájött a nehéz kábulat. Maradék erejével megpróbálta lerázni magáról. – Adjatok valamit emlékbe. – Innen semmit se vihetsz magaddal. Szulejmán látta, hogy Fátimával semmire se megy. Gyengülő kezével ösztönösen Halíma csuklójához nyúlt. Egy arany karkötő csúszott a tenyerébe. Inge alá rejtette, majd mélyen elaludt. Halíma nem árulta el Szulejmánt. Hogy is tehette volna? Fülig szerelmes volt belé. A pavilonban nagy csend volt. Fátima nesztelenül megkereste a fekete leplet, és letakarta vele az alvó fiút. Vártak.

– Nem az tesz bennünket boldoggá vagy boldogtalanná, ami történik velünk – mondta Haszan a barátainak, amikor visszafeküdtek a párnákra. – Hanem az, hogy mit gondolunk az esetről, mi a meggyőződésünk róla. Mondok egy példát: Egy fösvény ember titokban elássa a kincsét. Nyilvánosan szegénynek mondja magát, suttyomban viszont kéjeleg a tudatban, hogy dúsgazdag. Szomszédja kiszimatolja titkát, és ellopja a kincset. A fösvény mindaddig élvezi gazdagságát, ameddig fel nem fedezi a lopást. És ha a felfedezés előtt éri utol a halál, abban a boldog tudatban leheli ki lelkét, hogy dúsgazdag. Így van ezzel az a férfi is, aki nem tudja, hogy a szeretője hűtlen hozzá. Ha erről sohasem szerez tudomást, boldogan él, amíg meg nem hal. Ennek ellenkezője az olyan eset, amikor a férfi legkedvesebb felesége a hűség mintaképe lehetne. Ha egy hazug száj meggyőzi a férfit, hogy az asszony hűtlen hozzá, pokoli kínokat él át. Vagyis nem a valóságos események döntik el, hogy boldogok vagyunk-e, vagy boldogtalanok. Ez mindenestül és kizárólag attól függ, mit képzelünk az esetről, mit tudunk róla. Nap mint nap kiderül, milyen hamisak és tévesek a feltételezéseink. Milyen törékeny a boldogságunk. Milyen alaptalan gyakran a búslakodásunk. Nem csoda, hogy a bölcs embert a boldogság is, a boldogtalanság is hidegen hagyja! És hogy csak az együgyűek és bolondok tobzódnak a boldogságban! – Nem állítanám, hogy filozófiád ínyemre való – jegyezte meg Abu Ali. – Igaz, az életben szüntelenül tévedünk, és gyakran válunk a hamis meggyőződés áldozataivá. De mondjunk le minden örömről, mert feltevésünk netalán hamis? Ha az ember a te tapasztalatodhoz igazodna, kétségek közt és bizonytalanságban élné le életét. – Akkor miért háborogtál az előbb, hogy a fidáíjínokat az édenbe küldtem? Talán nem boldogok? Van olyan boldog ember, aki szintúgy nem ismeri boldogságának valódi feltételeit, mint a fidáíjínok. Mi a különbség boldogságuk között? Én tudom, mi zavar. Az zavar, hogy mi hárman tudunk valamit, amit a fidáíjínok nem tudnak. Ennek ellenére ők még mindig jobb helyzetben vannak, mint például én. Gondold el, hogy a három fiúnak mindenestül megkeserítené az élvezetét, ha gyanút fognának, hogy olyasmibe vittem bele őket, ami fölött nincs áttekintésük. Vagy hogy én arról, ami történik velük, valamivel többet tudok náluk. Vagy ha megsejtenék, hogy csak játékszerek, akarat nélküli sakkfigurák a kezemben. Hogy csak eszközök egy felsőbbrendű akarat, egy felsőbbrendű ész ismeretlen tervének megvalósításához. Nekem, barátaim, egy ilyen sejtés, egy ilyen gyanú keseríti meg minden napomat. Hogy van valaki fölöttünk, aki kristálytisztán látja a világegyetemet, és benne a mi helyzetünket, aki sok mindent tud rólunk, talán még halálunk óráját is, meg mindazt, ami előttünk könyörtelenül rejtve marad. Akinek különös szándékai vannak velünk, aki talán kísérleteihez használ fel bennünket, aki netán játszik velünk, játszik a sorsunkkal és az életünkkel, miközben mi, bábok a kezében, idelent örvendezünk és ujjongunk abban a hitben, hogy a magunk sorsának a kovácsai vagyunk. Miért éppen a legélesebb elmék vetik bele magukat olyan kétségbeesetten a természeti jelenségek titkainak feltárásába, miért éppen a legeszesebbek kutatják olyan szenvedélyesen az univerzumot? Epikurosz mondja, hogy a bölcs ember hiánytalanul boldog lehetne, ha nem gyötörné a félelem az ismeretlen égi jelenségek és a halál rejtélye miatt. Hogy elűzze félelmét, vagy legalábbis magyarázatot találjon rá, a tudománynak és a természetkutatásnak szenteli életét.

– A tudós beszél belőled – mondta Abu Ali. – Mégis, ha jól értettelek, bölcselkedésed az alábbi megállapításba sűríthető: titokban az gyötör, hogy nem vagy Allah. Haszan és Buzurg Umíd nevetett. – Nem jársz messze az igazságtól – állapította meg a vezér. Felállt, a mellvédhez ment, és az égbolt sötét, ezernyi szúrósan szikrázó csillaggal telehintett részére mutatott. – Nézzétek a végtelen mennyboltot! Ki számolja össze, hány csillag ragyog rajta? Arisztarkhosz szerint a csillagok egytől egyig napok. Van olyan emberi elme, amely ezt felfogja? És mégis, mintha mindent tudatos akarat rendezett volna el. Akár Allah ez az akarat, akár a természet vak tevékenysége, egyre megy. Ehhez a végtelenséghez képest mi nevetséges nyomoroncok vagyunk. Tízéves voltam, amikor erre rádöbbentem. Mi mindent éltem át azóta, mi minden veszett el! Elveszett a hitem Allahban és a Prófétában, elveszett az első szerelem részegítő varázsa. A jázmin illata már nem olyan bódító a nyári éjszakában, a tulipán már nem virít olyan élénk színekben. Csak a világmindenség parttalanságának döbbenete, az ismeretlen égi jelenségektől való félelem maradt a régi. A tudat, hogy földünk csak porszem a kozmoszban, hogy mi csak valamiféle apró tetvek vagyunk rajta, ez a tudat ma is kétségbe ejt. Abu Ali felpattant karikalábára, és hadonászni kezdett, mint aki egy láthatatlan támadó ellen védekezik. – Allahnak hála, hogy szerénynek teremtett, és megkímélt az efféle gondoktól – kiáltotta félig tréfásan. – Őszinte örömmel átengedem őket a Batuknak, Mámúnoknak és Abu Maasaroknak. – Ha hiszed, ha nem, nekem sincs más választásom – állapította meg Haszan keserű gúnnyal. – Igen, bölcs voltál, Prótagorasz, amikor kijelentetted, hogy minden dolgok mércéje az ember! Végül is mi mást tehetünk, mint hogy megbarátkozunk ezzel a kétélű bölcsességgel? Hogy beérjük életünk színterével, ezzel a sártekével, és a világegyetem szédületes távlatait átengedjük az emberfeletti lényeknek? Itt lent, ezen a nyavalyás kis bolygón van az értelmünknek és akaratunknak megfelelő helyünk. Minden dolgok mércéje az ember. A tetűből egyszerre csak tiszteletre méltó lény lett! Csak korlátoznunk kellett magunkat. Kirekesztenünk tudatunkból a világmindenséget, és megelégednünk a szilárd talajjal, amelyen állunk. Amikor erre rájöttem – bizony, barátaim –, minden erőmet arra fordítottam, hogy rendet teremtsek magamban és környezetemben. A világmindenséget hatalmas fehér térképnek láttam. Közepén a kis szürke szeplő – a bolygónk. A szeplőben tűhegynyi fekete pont – én, a tudatom. Az egyetlen, amit biztosan ismerek. A fehér felületről lemondtam. Behatoltam a szürke szeplőbe, felmértem terjedelmét és tartalmát, aztán... megszereztem fölötte a hatalmat, és nekiláttam a saját eszem, a saját akaratom szerint igazgatni. Mert nincs szörnyűbb, mint alul lenni annak, aki megpróbálta Allahhoz mérni magát. – Nahát, csak most értettelek meg igazán, Ibn Szabáh! – kiáltott fel ékelődve Abu Ali. – Te az akarsz lenni a földön, ami Allah a mennyországban. – Allahnak hála! Végre a te agyadban is fény gyúlt! – gúnyolódott Haszan. – Legfőbb ideje volt. Különben csakugyan nem tudnám, kire hagyjam örökségemet. – De a térkép fehér felületére mégiscsak rajzoltál valamit – mondta Abu Ali. – Máskülönben hol találtál volna helyet az édenednek?

– Látod, mi, akiknek kinyílt a szemük, abban különbözünk a sötétben tapogatózó hatalmas tömegektől, hogy korlátoztuk magunkat, míg ők ezt nem akarják vagy nem tudják megtenni. Azt kívánják tőlünk, tüntessük el a fehér felületet, az ismeretlent. Nem tudnak elviselni semmi bizonytalanságot. De mivel nem birtokoljuk az igazságot, kénytelenek vagyunk koholmányokkal és mesékkel vigasztalni őket. – A mesében, ott lent, fordulat állt be – szólalt meg a kerteket figyelő Buzurg Umíd, hallván az utolsó szavakat. – A másik fiatalember is felébredt, a lányok meg táncolnak körülötte. – Nézzük meg – mondta Haszan, és Abu Alival a mellvédhez ment. A lányok lélegzetüket visszafojtva figyeltek, amikor Szulejka óvatosan levette az alvó Juszufról a takarót. Még mikor a heréltek behozták, mindannyian látták, hogy a fiú lába lelóg a hordágyról. Most a takaró alól kibontakozott hatalmas teste. – Micsoda óriás! A hóna alá kaphatna, Dzsada – próbált bátorságot gyűjteni Zofana. – Te se járnál jobban – hűtötte le Rokaja. Szulejka letérdelt, és elbűvölten nézte a fiút. – Mit fog csinálni, ha felébred? – aggodalmaskodott a kis Fátima. Mint aki ismeretlen veszélytől szeretné megóvni magát, eltakarta a szemét. A legijedősebb lányok közé tartozott; hogy megkülönböztessék az érettebb Fátimától, kis Fátimának hívták. – Fel fog falni – ingerkedett vele Habiba. – Ne ijesztgesd. Amúgy is épp elég gyáva – csúfolódott Rokaja. Juszuf azonban rendületlenül aludt. Csak a szemébe tűző fénynek mutatott hátat. Szulejka felállt, és visszament a lányokhoz. – Olyan mélyen alszik, mintha eszméletlen volna – mondta. – De micsoda jóvágású legény! Gyertek, énekeljünk és táncoljunk, hadd örüljön meg, amikor felébred. A lányok elővették a hangszereket. Halkan játszottak, dúdolgattak. Szulejka és Rokaja kis dobot ütögetve megpróbált visszafogottan táncolni. Dzsada és a kis Fátima még mindig vacogott a félelemtől. – Miért nem énekeltek? – csattant fel Szulejka. – Azt hiszitek, nem látom, hogy csak tátogtok? – Ilyen szép lehetett Rusztem fia, Szohráb – állapította meg Aszma. – Csak nem képzeled magad a gyönyörű Gurdáfaríd helyébe? – nevetett Szulejka. – Te csak ne nevess! Rajtad is volna mit igazítani, hogy a nyomába léphess! Válaszul Szulejka vonaglani kezdett, kihívóan mutogatta bájait. – Nézzétek, Szulejka csábítani akar – csúfolódott Aszma. – Csakhogy a fiúja alszik, és rá se hederít. – Mint az egyiptomi Juszuf, amikor Putifár Szulejkáját nézte levegőnek. – Tényleg! Juszuf és Szulejka! Milyen szép! – Dzsada nagyon büszke volt felfedezésére. – Írjunk róluk egy dalt – indítványozta. Letették a hangszereket, összedugták fejüket. Verssorokat illesztettek egymáshoz. Csakhamar hajba kaptak. Szulejka megpróbált rendet teremteni. Akkor emelkedett fel fekhelyén Juszuf. Körülnézett, és szívből felnevetett. – Baj van! Elárultuk magunkat! Mindent hallott! – kiabálták a lányok rémülten.

Szulejka a fejéhez kapott, és kétségbeesetten meredt a társnőire. Juszuf megrázta a fejét. Erősen hunyorgott. Aztán leírhatatlan döbbenettel a lányokra bámult. – Allah nagy! Ez nem álom! Szulejka összeszedte magát. Ringó léptekkel odament Juszufhoz, leült a fiú mellé. – Persze hogy nem álom, Juszuf. A paradicsomba kerültél. Mi, akik itt fogadunk téged, húrik vagyunk. Juszuf óvatosan megérintette a lányt. Felállt, körüljárta a medencét, tétován fürkészte a lányokat, akik le nem vették róla a szemüket, majd visszament Szulejkához. – A vértanú szakállára! Szejdunának igaza volt. Én meg nem hittem neki! Leült a fekhelyre. Gyengeség fogta el, rossz íz volt a szájában. – Hol van Szulejmán és Ibn Táhir? – Itt, az édenkertben, akárcsak te. – Szomjas vagyok. – Hozzatok egy köcsög tejet – rendelkezett Szulejka. Juszuf fenékig ürítette az edényt. – Most jobban érzed magad, szegény vándorom? – Jobban. – Min nevettél, amikor felébredtél? Juszuf megpróbált visszaemlékezni. Megint rájött a nevetés. – Á, semmin. Csak butát álmodtam. – Mondd el nekünk is. – Ki fogtok nevetni. Valami labdacsot kaptam Szejdunától, és egyszerre csak úgy éreztem, repülök. Törtem a fejem, és rájöttem, hogy ugyanott fekszem, ahol az előbb. De akkor most hogy kerültem ide? A végén még kiderül, hogy tényleg repültem. – Persze hogy repültél, Juszuf. Láttuk, hogy a levegőből szálltál le ide. – Irgalmas Allah! Ez igaz? Várjatok, elmondom, mit álmodtam később. Ha egyáltalán álmodtam! Szóval: végeláthatatlan táj fölött repülök, nagy sivatag bontakozik ki alattam. A homokon egy keselyű árnyékát látom, úgy mozog, mint én. Üldözőbe vett egy ragadozó, Juszuf, állapítom meg magamban. Felnézek, lenézek, jobbra fordulok, balra fordulok, a madárnak se híre, se hamva. Meglengetem bal karomat, utána a jobbat. Alattam az árnyék ugyanezt csinálja szárnyával. Megjegyzem, amikor gyerekkoromban apám nyáját legeltettem, gyakran láttam hasonló árnyékot végigsuhanni a földön. Az állatok megriadtak az árnyéktól, menekültek előle. Vagyis a dolog nem volt számomra újdonság. Visszatérve az álomra, átvillant az agyamon, hogy sas lett belőlem. Akkor egy roppant nagy város felett találom magam. Életemben nem láttam ilyet. Égig érő paloták, a paloták között piacok, színes kupolájú mecsetek, minaretek, lándzsa alakú tornyok. Bagdad van alattam, vagy maga Kairó? Egy tágas bazár felett repülök. Lentről kiáltozás, lármázás száll fel. Egy karcsú, magas minaretnél megállok. Egy kalifa áll a tetején, kiabál és irgalmatlanul hadonászik. Arra gondolok, üdvözöl valakit. A kalifa hajlong, és vele együtt a minaret is meghajol. Körülnézek, kinek szól ez a hajbókolás. De nem látok senkit. Ejha, Juszuf, gondolom magamban, magasra törtél, ha kalifák meg minaretek hajbókolnak előtted. Akkor a kalifában felismerem Szejdunát. Iszonyúan megijedek.

Nézem, merre menekülhetnék. Akkor Szejduna, mint a majom, leugrik a minaret tetejéről, és fél lábon állva furcsa táncra perdül. Furulyázó emberek veszik körül, olyasfélék, mint akik Indiából érkeznek hozzánk, és kígyót bűvölnek. Muzsikájukra Szejduna, mint az őrült, vonaglani kezd a körben. Mit tehettem? Kitört belőlem a nevetés. Akkor megláttalak benneteket. Vannak még csodák! A valóság túltett az álmon! A lányok kacagtak. – Különös álom, csakugyan – mondta Szulejka. – Végigkísért utadon, mialatt a láthatatlan szárnyak iderepítettek. Juszuf csak most vette észre az étellel megrakott asztalkákat. Éktelen éhség fogta el. Beleszimatolt a levegőbe, felcsillant a szeme. – Ennél valamit? – kérdezte Szulejka. – Itt az a szabály, hogy evés előtt meg kell mosakodnod. Nézd, már vár a kellemesen meleg víz. Szulejka a fiú elé térdelt, és megoldotta saruját. Más lányok az inget akarták levenni róla. Juszuf ellenkezett. – Ne ellenkezz, Juszuf – nyugtatta Szulejka. – A paradicsomban vagy, és amit itt csinálunk, azzal nem vétünk az illem ellen. Megfogta a fiú kezét, és a medencéhez húzta. Juszuf ledobta ágyékkötőjét, majd elmerült a vízben. Szulejka kipenderült fátylából, és követte. Levette a fiú fejéről a fezt, a fejfedőt a lányokra bízta. Aztán segített Juszufnak megmosakodni, pajkosan lelefröcskölte. Amikor Juszuf megtörülközött, a lányok étellel kínálták. A fiú nekilátott a jobbnál jobb falatoknak, és mindent eltüntetett, ami a keze ügyébe került. – Allah hatalmas – mondta. – Most már elhiszem, hogy tényleg az édenben vagyok. Megkínálták borral. – De hiszen a Próféta megtiltotta! – ellenkezett. – Úgy látszik, nem ismered a Koránt. A Próféta az édenben engedélyezte a bort. Ne félj, nem fog a fejedbe szállni – erőltette Szulejka. Juszuf szomjas volt, és egy szuszra kiürítette a kancsót. Kellemesen elbódulva a párnákra dőlt. Szulejka hozzá simult, ölébe vonta a fiú fejét. – Tyű, ha most Szulejmán és Ibn Táhir látna! Juszuf istennek érezte magát. Nem tudta megállni, mesélni kezdett a reggeli hőstetteiről. Közben az előtte térdeplő Rokaja étellel-itallal kínálta. Amikor Juszuf befejezte, a lányok szétszéledtek a hangszerekért, majd elénekelték a frissen szerzett dalt. Juszuf a gyönyörűségtől olvadozó szívvel hallgatta őket. Keblét szinte szétvetette a büszkeség. ÉNEK JUSZUFRÓL ÉS SZULEJKÁRÓL Szulejka forró teste megfeszül, mint vadász kezében az íj, hogy szívet ejtsen. Kinek a szívét hódítsa meg Szulejka? A nagy hősét, akit Juszufnak neveznek.

A mi Szulejkánk édenkerti leány, neked gyönyörűséged, Allah büszkesége. Tudd meg, Juszuf, közöttünk ő a legszebb. Törökverő hős, mellette ne győznéd? Soha olyan ne légy, mint az egyiptomi Juszuf, kegyetlen, kőszívű, a szívét ne törd össze. Látod, nem másnak asszonya Szulejka. Csakis a tied lesz ő mindörökre. Nincs fekete szem szebb, mint Szulejkáé, nincs bársonyosabb bőr, se mell fehérebb. Ajaka mint feslő tulipán. Paradicsomi gyönyör vár ölében. Szulejka a fiú nyakára fonta karját, fejét az arcához húzta. Megsimogatta a haját, majd gyöngéden szájon csókolta. Juszuf elszédült a gyönyörtől. Még mielőtt felocsúdott volna, a lány felállt és intett a többieknek. Tánczene következett. Szulejka felemelte a karját. Keble megfeszült, dereka megvonaglott. Eleinte lassan, ünnepélyesen, méltóságteljesen táncolt, alig mozdult a teste. Juszuf parázsló szemmel nézte. Semmire se tudott gondolni. Csak a kígyózó, imbolygó, gyönyörű testet látta. – Allah hatalmas – suttogta. Szulejka egyre lazábban, egyre szilajabbul táncolt. Dereka sebesen kígyózott, teste, mint a zuhatag, tetőtől talpig hullámzott, végtagjain remegés futott végig. Végül hevesen megpördült a tengelye körül, ötször, tízszer, hússzor, aztán mint a kilőtt nyíl, Juszuf karjába repült. A fiú ösztönösen magához ölelte, rátapadt, és megfeledkezett a világról. Rokaja lábujjhegyen a párhoz osont, és takarót terített rá. Kisvártatva Juszuf felébredt kellemes szendergéséből, és már megint csodálkozott. Mert félálmában attól tartott, hogy ha felébred, ismét az erdőben lesz, és akkor kiderül, hogy az egészet csak álmodta. Most viszont hét lányt látott a közelben. Szulejkát vették körül. Juszuf már cseppet se találta rejtélyesnek a paradicsomot. Valahogy otthonosan érezte magát a lányok között, igazi örömmel töltötte el, hogy velük lehet. A fátylakból gyönyörű fehér idomok villantak ki. Elnézte Szulejka feszes mellét, és buja vágy fogta el. Vérbe borult a szeme, és ahogy felidézte magában az előbbi gyönyört, elszédült. Ha majd az erődben mindezt elmondom, senki se hiszi el nekem, gondolta. Eközben a lányok halkan beszélgettek. – Most hagyd, hogy mi is szórakozzunk vele – súgta Rokaja Szulejkának. – Ti csak ne avatkozzatok a dolgomba. Itt én parancsolok, és ha szükségem lesz rátok, majd szólok. – Nézzétek, milyen szemtelen! Talán azt képzeli, hogy Szejduna csak bámészkodni küldött ide bennünket? – Rokaja paprikapiros volt a méregtől. – Hagyd Szulejkát, hadd döntsön ő – csitította Dzsada.

– Hallgass, vakarcs. Szulejka magának akarja kisajátítani Juszufot. – Ha egyszer Juszuf belé lett szerelmes. – De hiszen arra sem adott alkalmat neki, hogy körülnézzen. – Örülj, hogy Juszuf nem vett észre. Különben kétségbe vonná, hogy az édenkertben van – torkolta le Rokaját Szulejka fensőbbségesen. Rokajának már nyelvén volt a csípős válasz. De mindannyian észrevették, hogy Juszuf felébredt, és őket nézi. Szulejka dühösen rájuk villantotta szemét. A lányok gyorsan felkapták a tálakat meg korsókat, és kínálgatni kezdték a fiút. Szulejka letérdelt Juszuf mellé. – Jól kipihented magad, kedvesem? – kérdezte bűbájos mosollyal. Válasz helyett Juszuf Szulejka derekára fonta súlyos karját, és szorosan magához vonta a lányt. Közben a szeme, Szulejka válla fölött, a többi lányt kereste. Látta Dzsadát meg kis Fátimát, ahogy a falnál térdepelve félig riadtan, félig csodálattal őt nézik. Bátorítóan rájuk hunyorított, magában pedig megállapította, hogy nem is rossz az a két kis gerlice. – Min merengsz, kedvesem? Szulejka érezte, hogy Juszuf gondolatai másutt járnak. – Az ablakot nézem. Csak most vettem észre, milyen világosság van kint. Szívesen körülnéznék az édenkertben. – Én akarlak körülvezetni, Juszuf. – Jöjjenek mások is, ne legyenek itt egyedül. Juszuf intett Dzsadának és kis Fátimának. – Eredj csak velük, ha az ő társaságukat jobban kívánod. Majd itt megvárlak. Juszuf szinte megijedt. Szulejkának szigorú és megrovó volt a hangja. – De hiszen én nem így gondoltam, Szulejka. Csak megsajnáltam őket, hogy itt maradnak egyedül. – Hallgass. Elárultad magad. Már eleged van belőlem. – A Próféta a tanúm rá, hogy nem hazudok. – Az édenben esküdözöl? – Ha egyszer nem akarsz meghallgatni, Szulejka. – Valid csak be, hogy Dzsada meg kis Fátima tetszik neked. Juszuf nem tudta, mitévő legyen. – Gyere, Szulejka, menjünk. A többiek pedig azt csinálnak, amit akarnak. Szulejka könnyfátyolos szemében diadalmas fény villant meg. – Gyertek ti is, lányok. Kövessetek bennünket, hogy kéznél legyetek, ha szükségünk volna rátok. Kimentek a pavilonból. Juszuf a fejét ingatva nézte a furcsa kivilágítást. – Senki sem hiszi el nekem Alamutban, hogy ezt az egészet a két szememmel láttam. – Ennyire nem bíznak benned, Juszuf? – Légy nyugodt. Aki nem akarja elhinni, azt a földhöz vágom. Az illatozó kertek ösvényein sétáltak. Elöl, szorosan átkarolva egymást, Juszuf és Szulejka, mögöttük a hét lány.

– Milyen meseszép éjszaka! – lehelte Dzsada. – Egyre valószínűbbnek érzem, hogy az igazi édenkertben vagyunk. – Hát még mit érezhet Juszuf! Hiszen ő csakugyan azt hiszi, hogy ott van – mondta Rokaja. – Te is azt hinnéd, ha egyszerre csak itt, a kertekben ébrednél fel, mint Juszuf? – kíváncsiskodott Aszma. – Nem tudom. De ha addig még semmi se látnék a világból, talán igen. – Furcsa ember ez a mi Nagyurunk. Szerinted tényleg Allah parancsára építette ezeket a kerteket? – Ne kérdezz ilyet, Aszma. Szejduna hatalmas úr, az is lehet, hogy varázsló. Nem tudhatod, nem hall-e bennünket. – Én félek, Rokaja – simult oda Dzsada szorosan társnőjéhez. – Szejduna azt mondta – szólalt meg Juszuf –, hogy csak erre az éjszakára maradhatok az édenben. Mit gondolsz, ideküld még valaha is? Szulejka összerezzent. Mit válaszoljon erre? – Nem tudom, Juszuf. Csak azt tudom, hogy ha majd örökre távozol abból a világból, a gazdánk leszel, mi pedig örök időkig szolgálni fogunk. Juszufot különös szorongás fogta el. Szorosabban magához ölelte Szulejkát. – Sajnálod, hogy itt kell hagynod bennünket? – Sajnálom, Szulejka. – Gondolsz majd rám? – Sohasem felejtelek el. Megölelték egymást. A hűvös levegő térítette magukhoz őket. Visszamentek a pavilonba. Borozgattak. Juszufot a hideg levegő kijózanította, de most egykettőre megint fejébe szállt az ital. Bátorsága nőttön-nőtt. Miközben Szulejka a bor töltögetésével volt elfoglalva, Juszuf magához húzta és megcsókolta Dzsadát. – Enyém leszel, ha majd örökre ideköltözöm? Válaszul a lány átkarolta a nyakát. A bor Dzsadát is feltüzelte. Szulejka megfordult. Villámokat szórt a szeme. Dzsada otthagyta Juszufot, és ijedten elbújt. Juszuf nevetett. Zavarában elvörösödött, odament Szulejkához, és a fülébe súgta: – Hát nem láttad, hogy csak vicceltem? – Ne hazudj! Jó, hogy idejében beléd láttam. Juszuf megpróbálta átölelni. – Eressz! Menj oda, ahova a szíved húz! Szulejka hátat fordított a fiúnak. Akkor megpillantotta az ablakban Apamát, ahogy fenyegetően őt nézi. Egy másodperc múlva már senki se volt ott. Szulejka menten színjózan lett. – Jaj, Juszuf, Juszuf! Hát nem vetted észre, hogy csak ugratlak? A gazdánk vagy! Az enyém és mindannyiunké! Kézen fogta a fiút, és gyengéden húzta a lányok felé. – Uralkodj csak, és válogass kedvedre.

A lányok tovább itatták, és Juszuf odavolt a gyönyörűségtől és büszkeségtől. Most csakugyan igazi uralkodó volt, hét lány testének és lelkének gazdája, a csodaszép kertek és a varázslatos pavilon birtokosa. Mámoros fejében csak nagy néha sejlett fel, hogy hamarosan búcsúznia kell. De egy újabb kancsó bor azonnal elűzte a lelkébe lopakodó bánatot. Felhangzott a jeladás, Szulejka elkészítette az italt. Reszketett a keze, amikor a pohárba ejtette a labdacsot. Kis Fátima eltakarta a szemét, Dzsada egy sóhajt nyomott el. Juszuf gyanútlanul megitta a bort. Kisvártatva elterült a párnákon, majd mélyen elaludt. A lányok letakarták. Hideg csapta meg őket, mint mikor elsötétedik a nap. – Az igazat megvallva még mindig nem értem – mondta a torony tetején Abu Ali –, hogy mit vársz ezektől a hasisevőktől, ha a mai kísérleted sikerül. Tényleg rájuk akarod építeni mozgalmunk erejét és hatalmát? – Feltétlenül. Alaposan áttanulmányoztam a történelemből ismert uralkodó rendszerek minden fajtáját. Megpróbáltam felismerni előnyeiket és hátrányaikat. Eddig még egyetlen uralkodó sem volt tökéletesen független. Az idő és a tér mindegyiket gátolta az előretörésben. Nagy Sándor a hadaival végigszáguldott a fél világon, s azt meg is hódította. De még nem ért fel a csúcsra, amikor a halál horgára akadt. A római uralkodók nemzedékről nemzedékre növelték hatalmukat. Minden talpalatnyi földért karddal kellett megharcolniuk. Ha nem a tér vetette őket vissza, akkor az idő nyirbálta meg szárnyukat. Mohamed és követői jobb módszert választottak. Hittérítőket küldtek lélekvadászatra. A meghódított lelkekben csökkent az ellenállás, s így egész területek, mint az érett körte, az ölükbe hullottak. De ahol erős volt a lélek, mint például a keresztényekben, ott rohamuk kudarcot vallott. Ennél is jobb a római egyház módszere. Ellentétben a muszlim kalifákkal, a római egyházban az utódlás független a nemzetségtől és vértől, csak a szellem emelkedettsége számít. Csak a legcsiszoltabb elméjű hívő kerülhet vezető helyre. A hívőket is a szellem kovácsolja erős egységgé. Vagyis a római egyház, úgy tetszik, megszabadult az idő rabságától. De változatlanul függ a tértől. Ahova befolyása nem ér el, ott nincs hatalma, s ezzel számolnia kell. Kénytelen tárgyalni, kibékülni ellenségeivel, erős szövetségeseket keresni... Én olyan mozgalmat képzelek el, amely önmagában is elég erős, nincs szüksége szövetségesre. Eddig az uralkodók hadseregük segítségével harcoltak egymással. Hadseregükkel foglaltak el új területeket, azzal igázták le ellenségüket. Arasznyi földért ezrével hullottak a katonák. Az uralkodók viszont ritkán vitték vásárra a bőrüket... És én elsősorban rájuk akarok lecsapni. Ha eltalálod a fejet, meginog a törzs. A fejét féltő uralkodó engedékeny. Ezért azé a legnagyobb hatalom, aki rettegésben tudja tartani a világ uralkodóit. De csak a jól megalapozott félelem hatékony. Az uralkodókat erős védelem veszi körül, vigyáznak a biztonságukra. Igazából csak olyasvalaki lehet rájuk veszélyes, aki nemcsak hogy nem fél a haláltól, de hevesen kívánja, hogy éppilyen körülmények közt haljon meg. Mai kísérletünk arra irányul, hogy ilyen embereket neveljünk ki. Belőlük akarom kialakítani az időt és teret legyőző eleven tőreimet. Keltsenek félelmet és rettegést, de nem a tömegben, hanem a megkoronázott és felkent hatalmasokban. Vergődjön halálos félelemben minden nagyúr, aki ellenszegül nekünk...

Nagy csönd telepedett a toronyra. A dáíjínok sem egymásra, sem Haszanra nem mertek ránézni. Végül Buzurg Umíd szólalt meg: – Amit eddig elmondtál nekünk, Ibn Szabáh, az egyfelől teljesen egyszerű és világos, másfelől viszont annyira elképesztő és iszonyú, hogy vonakodom elhinni, hogy ez a terv egy olyan ember fejében született, aki számol az általunk ismert világ józan törvényszerűségeivel. Inkább egy mogorva emberkerülőnek tulajdonítanám, aki összekeveri az álmot a valósággal. Haszan elmosolyodott. – Az a gyanúm, te is bolondnak nézel, mint annak idején Abul Fazel. Ez azért van, mert csak a kitaposott utat tartod járható útnak. De mennyivel józanabb az olyan ember, aki soha nem látott tervet készít, amit még senki se próbált ki, ő azonban mégis megvalósítja. Mohamedet, teszem azt, eleinte szintén kinevették a szomszédai; amikor elképzeléséről beszélt, félnótás álmodozónak tartották. Sikere bebizonyította, hogy számítása józanabb volt a kételkedők véleményénél. – Érteném okfejtésed, ha bízni tudnék benne, hogy az általad jelzett változás tényleg végbemegy a fidáíjínokban – mondta Abu Ali. – De hogy higgyem el, hogy akad olyan eleven ember, aki szomjazza a halált, még ha mégolyan szilárdan meg van győződve is róla, hogy odaát az éden várja? – Feltételezésemet nemcsak a lélek kutatásakor szerzett tapasztalataimra alapozom. Az emberi test működését is megismertem. Bejártam a fél világot, hol lóháton, öszvéren, tevén, hol gyalog vagy hajón, temérdek népet ismertem meg, figyeltem szokásait, viselkedését. Kipróbáltam magam minden emberi tevékenységben, és most állíthatom, hogy az ember lelki és testi alkata számomra nyitott könyv. Ha majd a fidáíjínok reggel megint az erődben ébrednek fel, először el lesznek keseredve, hogy már nincsenek a paradicsomban. Hogy enyhítsék bánatukat, mesélni fognak társaiknak. Közben testükben a hasis mérge dolgozik, lebírhatatlan vágyat ébreszt bennük, hogy megint éljenek vele. Vágyuk elválaszthatatlanul összefonódik az édeni gyönyörök felidézésével. Lelki szemeikkel látni fogják a magukévá tett lányokat, halálosan sóvárognak majd utánuk. Ereik megtelnek szerelmi nedvekkel, őrülettel határos kéjvágy hatalmasodik el rajtuk. Ez az állapot idővel elviselhetetlenné válik. Ábrándjaikkal, történeteikkel, látomásaikkal megfertőzik egész környezetüket. Felkorbácsolt vérük ködbe borítja agyukat. Se gondolkozni, se fontolgatni nem tudnak, csak a buja vágy emészti testüket-lelküket. Mi majd vigasztaljuk őket. És ha megérik a helyzet, feladatot kapnak tőlünk. Megígérjük, hogy ha feladatuk teljesítése közben meghalnak, megint kinyitjuk nekik az éden kapuját. Következésképp keresni fogják a halált, és mosolyogva halnak meg... Akkor egy herélt bekérette Haszant a toronyba. – Szejduna! Apama arra kér, fáradj le azonnal a középső kertbe. – Rendben van. Haszan elbocsátotta a négert, majd visszament a teraszra. – Valami nincs rendben Ibn Táhirral – mondta feldúltan. – Várjatok meg itt. Szorosabban összefogta köpenyét, majd szobájából leereszkedett a torony aljába.

TIZENKETTEDIK FEJEZET Mirjam pavilonjában síri csend volt, amikor a heréltek behozták Ibn Táhirt. Dolguk végeztével a négerek, mint holmi gonosz szellemek, nesztelenül kisurrantak a hordággyal. Száfija odabújt Hadídzsához, és rémülten bámulta a fekete lepel alatt fekvő, mozdulatlan alakot. A többi lány dermedten ült a medence körül. Mirjam egy emelvényen a hárfát támasztotta. Szórakozottan bámult maga elé. Most megint elővette a fájdalom. Hát csakugyan annyira közömbös iránta Haszan, hogy szeretőt küldött neki? Ó, ha úgy csalná meg, hogy Haszan nem tudna róla, mennyivel jobban szeretné ezért! Mert most gyűlölte. És vele együtt gyűlölte ezt a fiatalembert is, azt az elvakult, hiszékeny fiút, akit Haszan ma éjszakára őrá bízott. Hogy kábítsa el szépségével, művészetével, és hitesse el vele, hogy az édenben van! Mennyire megvetette Haszant! A lepel alatt fekvő test megmozdult. A lányok visszafojtották lélegzetüket. – Rikana! Vedd le arról az emberről a takarót! Mirjam hangja kemény és barátságtalan volt. Rikana tétován engedelmeskedett. Mindannyian elcsodálkoztak, amikor meglátták Ibn Táhir arcát. Szinte még gyereknek látszott. Állán épphogy ütközött a szakáll. Fehér feze lecsúszott a fejéről. Magas homloka volt, fölötte sűrű, rövidre nyírt haj. Orcáját hosszú szempilla árnyékolta, piros ajka össze volt szorítva. – Ez Ibn Táhir, a költő! – suttogta Hadídzsa. – Ő tépte ki reggel a török kezéből a zászlót – mondta Szit. Most Mirjam is megnézte az alvó fiút. Mosoly suhant át arcán. Nem ilyennek képzelte áldozatát. Ez volna a nagy hős és költő? Nevetséges. Hiszen még gyerek. Mégis, kicsit megkönnyebbült. Már izgatta a kísérlet, már érdekelte, sikerül-e elhitetnie a fiúval, hogy a paradicsomban van. Igazából Haszan figyelemre méltó feladattal bízta meg. Milyen különös és csodálatos férfi a gazdája! Vagy őrült az ötlete, vagy lélegzetelállítóan gonosz. Most beindította a gépezetet. A gépezet egyik legfontosabb kereke ő, Mirjam. Vajon ez nem annak a jele, hogy Haszan megbízik benne? Vajon nem csak a kicsinyes hiúsága gátolja, hogy megértse a férfit? Hiszen mindig is szenvedélyes játékos volt, és Haszan most pompás alkalmat teremtett neki, hogy a játék felrázza. Mert az izgalmas színjátékon kívül mást már úgysem nyújthat neki az élet. A többi lánynak is kő esett le a szívéről, amikor Ibn Táhir fiatal arcát látta. Még a félős Száfija is megállapította: – Ezt nem lesz nehéz meggyőznünk, hogy az édenben van. Mirjam megpengette a hárfát. – Énekeljetek és táncoljatok! A pavilonban oldódott a feszültség. A lányok elővették a hangszereket, felkészültek a tánchoz. Szépek voltak, ahogy testüket megszabadították a fátyoltól. Mirjam rájuk mosolygott, mert olyan csábítón mozogtak-forogtak, mintha az idegen vendég már nézné őket.

– Még nem ébredt fel – mondta Szit csalódottan, és letette a csörgődobot. – Fröcsköljük le – tanácsolta Rikana. – Elment az eszed? – szidta Hadídzsa. – Milyen volna az első benyomása az édenről! – Menjetek, és táncoljatok tovább – szólalt meg Mirjam. – Én akarom felébreszteni. Letérdelt a fiú mellé, és figyelmesen megnézte az arcát. Úgy találta, vonásai szépek és nemesek. Finoman megérintette a vállát. A fiú összerázkódott. Motyogott valamit. Mirjamot félelemmel vegyes kíváncsiság fogta el. Mit fog mondani, mit fog csinálni vendége, ha ebben az idegen teremben ébred? Halkan a nevén szólította. Ibn Táhir villámgyorsan felült. Szeme kitágult, zavarodottan körülnézett. – Ez mit jelentsen? – kérdezte gyámoltalanul, remegő hangon. A lányok abbahagyták a táncot. Feszülten figyeltek. Mirjam gyorsan feltalálta magát. – Az édenben vagy, Ibn Táhir. A fiú csodálkozva Mirjamra nézett, majd visszafeküdt. – Álmodtam – motyogta. – Hallottátok? Nem tudja elhinni, hogy az édenben van – súgta riadtan Hadídzsa. Kezdetnek nem rossz, állapította meg magában Mirjam. Ismét megérintette a fiút, s a nevén szólította. Ibn Táhir most is felült. Szeme megakadt Mirjam arcán. Ajkán remegés futott át. Döbbenten, már-már rémülten meredt Mirjamra. Aztán végignézett magán, megtapogatta testét, körülnézett a teremben. Megdörzsölte a szemét. Arca viaszfehér volt. – De hát ez nem lehet igaz – suttogta. – Ez őrület! Ez csalás! – Hitetlenkedő Ibn Táhir! Hát ezzel hálálod meg Szejduna bizalmát? Mirjam félig megrovón, félig mosolyogva nézett a fiúra. Ibn Táhir felállt, szeme ide-oda ugrált a tárgyakon. Odament a falhoz, megérintette. Belemártotta kezét a medence vizébe. Aztán ijedten végignézett a lányokon, és visszament Mirjamhoz. – Nem értem – mondta reszkető hangon. – Szejduna ma hívatott bennünket, és le kellett nyelnünk valami keserédes labdacsot. Elaludtam, álmomban különös dolgok történtek velem. És most egyszerre csak egészen más helyen ébredek fel. Ott, kint, mi van? – Kertek. Ismerheted őket a Koránból. – Szeretnék körülnézni bennük. – Majd veled megyek. De nem volna kedved előbb megfürödni, felfrissülni? – Azt később is megtehetem. Először tudni akarom, hol vagyok. Ibn Táhir a kijárathoz ment, és elhúzta a függönyt. Mirjam követte. Kézen fogta a fiút, végigvezette a folyosón. Kint megálltak a lépcső tetején. – Milyen elbűvölő látvány! – kiáltott fel Ibn Táhir, ahogy fentről végignézett a kivilágított kerteken. – Nem, ilyesmi nincs az erődben. A környéken sem ismerek ehhez

hasonló tájat. Milyen sokáig alhattam, amíg ilyen messzire elhoztak! – Szentségtörő beszéd, Ibn Táhir! Hát még mindig nem akarod elhinni, hogy az édenben vagy? Száz- és százezer farszang választ el a világodtól. És mégis, mire majd újra az erődben ébredsz, addig csak egyetlenegy éjszaka fog eltelni. A fiú Mirjamra meredt. Megint végigtapogatta a testét. – Szóval álmodom? Nem először fordulna elő velem, hogy álmomban bizonykodom, valóság az utazásom, meg mindaz, amit átélek. Emlékszem, egyszer régen, még atyám házában, azt álmodtam, hogy egy aranypénzzel színültig megtöltött korsót találtam. Eddig csak álmomban találtam kincset, futott át az agyamon, de most csakugyan utolért a szerencse. Kiráztam a korsóból a pénzt, számoltam, nevettem. Allahnak hála, gondoltam magamban, hogy ez most nem csak álom. És akkor felébredtem. Csak álom volt. Gondolhatod, milyen csalódott voltam. Most is jobb, ha nem ámítom magam. Mi tagadás, álmom varázslatos és szokatlanul eleven. Ez nyilván Szejduna labdacsának tudható be. Nem akarom, hogy nagy csalódás érjen, ha majd felébredek. – Tényleg azt hiszed, Ibn Táhir, hogy én csak egy álomkép vagyok? Ébredj már fel! Gyere, nézz rám, tapogass meg! Mirjam megfogta a fiú kezét, és végighúzta a testén. – Nem érzed, hogy éppolyan eleven lény vagyok, mint te? Magához vonta Ibn Táhir fejét, és mélyen a szemébe nézett. A fiú összerázkódott. – Ki vagy te? – kérdezte értetlenül. – Mirjam, egy lány az édenkertből. Ibn Táhir a fejét csóválva lement a lépcsőn. A kertben színes lampionok világítottak a feje fölött, körülöttük éjjeli lepkék és denevérek röpködtek. Az út mentén soha nem látott növények, virágok, gyümölcsfák nőttek. – Mint egy elvarázsolt kert. Igazi álombeli táj – dörmögte. Mirjam mellette ment. – Még mindig nem jöttél rá? – kérdezte. – Most nem a földön vagy, hanem az édenkertben. A pavilonban zeneszó és ének csendült fel. Ibn Táhir megállt és hallgatózott. – Ezek hamisítatlan földi hangok. És te... neked is mindenestül emberi tulajdonságaid vannak. Az éden nem lehet ilyen. – Ennyire járatlan vagy a Koránban? Meg van írva benne, hogy az édenben minden olyan lesz, mint a földön, hogy a hívők úgy érezzék, hazatértek. Ha igazhitű vagy, miért csodálkozol? – Már hogyne csodálkoznék? Egy eleven lény, egy hús-vér ember hogy kerülhet a paradicsomba? – Szóval a Próféta hazudott? – Allah a tanúm, hogy ez meg se fordult a fejemben. – Hát nem járt itt, még életében, a Próféta is? Nem járult, hús-vér emberként, Allah színe elé? Nem ígérte meg, hogy az ítélet napján a hús ismét egyesül a csonttal? Hogyan akarod élvezni az édeni ételt meg italt, hogyan akarsz mulatni a húrikkal, ha nincs valódi

szád, valódi tested? – Ezt csak holtunk után ígérték nekünk. – Úgy érted, Allah könnyebben juttat a paradicsomba, ha már meghaltál? – Nem. De nekünk így mondták. – Azt is megmondták nektek, hogy Allah odaadta Szejdunának a kulcsot, és ő annak nyithatja ki az éden kapuját, akinek akarja. Vagy kételkedsz benne? – Bolond vagyok! Egyfolytában azt kellene tudatosítanom magamban, hogy most is álmodom. De ez az egész, a beszélgetésünk, a megjelenésed, a kert annyira eleven, hogy újra és újra elvakít. Milyen kár, hogy nem igaz! Érdekfeszítő játék, állapította meg magában Mirjam. – Kár? Szóval még mindig nem hiszed, Ibn Táhir. Csökönyösséged megdöbbent. Gyere, nézz meg jól még egyszer! Mirjam egy lampion alá állt; a gömbre világító szemű, vicsorgó tigrisfej volt ráfestve. Ibn Táhir hol a lányt, hol a lampiont nézte. Egyszerre csak megérezte Mirjam illatosított testének szagát. Újabb, őrült gondolata támadt. Valaki bolondot csinál belőle. – Ez egy ördögi játék! Szemében dühös elszántság villant. – Hol a kardom? Indulatosan megragadta Mirjam vállát. – Valid be, hogy ez az egész aljas szemfényvesztés! Az ösvényen megcsikordult a kavics. Egy súlyos, sötét test ívelt át a levegőn, és földre terítette Ibn Táhirt. Az ijedtségtől megkövült fiú vérszomjas zöld szempárt pillantott meg a feje fölött. – Ahriman! Mirjam megragadta a gepárdot, és lerántotta Ibn Táhirról. – Boldogtalan! Most már elhiszed? Az életeddel játszottál! Az állat szelíden odasimult Mirjam lábához. Ibn Táhir feltápászkodott. Egyre érthetetlenebbnek találta, ami körülötte zajlott. Ha csak álmodik, akkor most, az ijedtségtől fel kellett volna ébrednie. Mégis valóság volna? De hát hol van? A furcsa, hosszú lábú macska fölé hajoló lányra nézett. A gepárd felpúpozott háttal hagyta, hogy simogassák, és barátságosan dorombolt. – Az édenben nincs helye az erőszaknak, Ibn Táhir. Mirjam olyan édesen mosolygott, hogy Ibn Táhirnak beleremegett a szíve. Mit bánja, hogy csak álmodik, és előbb-utóbb fel kell ébrednie ebből az álomból. Amit most átél, az egyedülálló, varázslatos és gyönyörű. Tényleg fontos volna, hogy ami körülveszi, az valóságos legyen? Az élmény valóságos, és most ez a fő. Ami a tárgyak valódiságát illeti, abban talán téved. De érzelmei, gondolatai valódiságában nem tévedhet. Körbenézett. Úgy rémlett neki, hogy távolabb, a háttérben, mint valami fal, egy sötét tömb emelkedik az égnek. Alamut vára volt. Beárnyékolta szemét, és a messzeséget fürkészte. – Mi az a falszerű valami, ott hátul?

– Egy fal. Al-Araf a neve. Az választja el az édent a pokoltól. – Csoda, csoda – suttogta Ibn Táhir. – Most mintha valami árny suhanna végig a tetején. – Alighanem valamelyik hős katona, aki fegyverrel a kézben esett el az igaz hitért, de szülei akarata ellenére harcolt. Most vágyakozva néz le a kertjeinkre. Ide nem jöhet, mert megszegte Allah negyedik parancsolatát. A pokolban sincs helye, hiszen vértanúként halt meg. Ezért megadatik neki, hogy mind a két oldalra lásson. Mi élvezkedünk, ő ismerkedik. – És hol van Allah trónusa, hol vannak a próféták és vértanúk? – Ne képzeld az édent holmi földi tájnak, Ibn Táhir. Az éden végtelenül nagy. Itt, az Araf tövében kezdődik, majd nyolc határtalan térség után eléri a legutolsót, a legmagasabban levőt. Ott van Allah trónusa. Az élők közül csak a Próféta és Szejduna mehetett el odáig. Nektek, egyszerű kiválasztottaknak ez az első térség van kijelölve. – Hol van Juszuf és Szulejmán? – Ők is az Araf alatt vannak. De az ő kertjeik messzire esnek innen. Holnap majd az erődben elmesélitek egymásnak, hol voltatok, és mit éltetek át. – Igen, ha addig meg nem öl a kíváncsiság és türelmetlenség. – Ha kíváncsiság gyötör, csak kérdezz. – Először is mondd meg, honnan szorult beléd ennyi tudás? – Minden húri más módon és más céllal van megteremtve. Én tudást kaptam Allahtól, hogy kielégítsem az olyan igazhitűt, akit tudásvágy emészt. – Álmodom, álmodom – suttogta Ibn Táhir. – Lehetetlen, hogy másképp volna. És mégis, nincs az a valóság, amely egyértelműbb lenne az álmomnál. Mindaz, amit látok, amit ez a szép tünemény mond nekem, a legcsodálatosabb összhangban van egymással. A szokásos álom nem ilyen, az rendszerint töredezett, gyakran ködös. Ezt csak Szejduna hallatlan tudása eredményezhette. Mirjam feszülten hallgatta a fiú suttogását. – Javíthatatlan vagy, Ibn Táhir! Azt hiszed, véges eszeddel most már a világegyetem minden titkát felfedted? Ó, mi minden van még, ami a szemednek láthatatlan!... De hagyjuk a vitát. Ideje, hogy visszamenjünk a húrikhoz. Már biztosan epednek a vágytól, hogy kedves vendégük jelenlétét élvezhessék. Mirjam elengedte Ahriman nyakörvét, és a bokrokba kergette az állatot. Aztán kézen fogva húzta Ibn Táhirt a pavilonhoz. A lépcsőnél halk füttyentést hallott. Megtorpant. Apama alighanem hallgatózott, és most beszélni akar vele. Mirjam bekísérte Ibn Táhirt a terembe, és gyöngéden a lányok közé taszította. – Itt van nektek! – kiáltotta. Majd kiszaladt a folyosóra. A folyosó végén Apama állt. – Szemlátomást nem érdekel, hogy a fejeddel játszol! – rontott rá az öregasszony. – Így teljesíted Szejduna parancsát?! Ahelyett, hogy leitatnád és összezavarnád a fiút, Allahról és az édenről társalogsz vele, mikor még színjózan! – Megvan a magamhoz való eszem, és el tudom dönteni, mi a helyes. – Vagy úgy? Ilyesmivel akarod elcsavarni a fiú fejét? Hát semmit se tanultál tőlem? Ugyan mire való a piros ajkad, a fehér tested?

– Legjobban teszed, ha azonnal eltűnsz, Apama. Ibn Táhir még meg talál látni, s akkor végképp nem hiszi el, hogy az édenben van. Apama szeme villámokat szórt. – Szajha! Az életeddel játszol! Kötelességem, hogy értesítsem Szejdunát. Megállj csak! Apama eltűnt a bokrok között. Mirjam visszasietett a terembe. Még mialatt Mirjam a kertben sétált Ibn Táhirral, a lányok kissé felöntöttek a garatra. Táncoltak, énekeltek, felélénkülve csintalankodtak. Most közrefogták Ibn Táhirt, ostrom alá vették, nógatták, hogy egyen-igyon. Amikor Mirjam belépett a terembe, tüstént csend lett. A lányok észrevették arcán a bosszúságot, és attól tartottak, ők az okozói. Mirjam gyorsan megnyugtatta őket. – Vendégünknek először is fel kell frissülnie, le kell mosnia magáról a földi út porát. Szolgáljátok ki, legyetek segítségére a fürdésnél. Ibn Táhir határozottan megrázta a fejét. – Nők jelenlétében nem fürdöm. – A gazdánk vagy. Ahogy parancsolod, úgy lesz. Mirjam összeterelte a lányokat, és elhagyták a termet. Amikor Ibn Táhir meggyőződött róla, hogy senki sem látja, a fekhelyekhez rohant, megnézte, megtapogatta a párnákat, turkált alattuk. Utána az asztalokhoz ment, felkapott egy-egy gyümölcsöt, forgatta, szaglászta. Sok olyan volt köztük, amilyet sohasem látott. Kutatott az emlékezetében, nem hallotta-e leírásukat. Az ételektől a faliszőnyegekhez szaladt, megnézte, nincs-e alattuk valami. Semmit sem talált, ami útbaigazította volna, hogy hol van. Ismeretlen félelem járta át. Végül is lehet, hogy csakugyan az édenben vagyok, latolgatta. Idegen és ismeretlen itt minden, ami körülvesz. Nem, ez az elragadó völgy, ezek a kertek, ezek a külhoni virágok és ismeretlen gyümölcsfák nem nőhetnek egy zord hegyvidék közepén. Ez valóban ugyanaz az éjszaka volna, amelyen Szejduna magához hívatott? Ha az, akkor csak két megoldás lehetséges: vagy egy példátlan szemfényvesztés áldozata vagyok, és hazug álmomat Szejduna labdacsa varázsolta elő, vagy az iszmáilita tan minden szava igaz, és Szejdunának valóban hatalmában áll azt küldeni a paradicsomba, akit akar. Feldúltan levetette ingét, és megmártózott a medencében. Aztán elterült a kellemes, langyos vízben, és átadta magát a lusta semmittevésnek. Nem volt kedve kimászni a vízből, jóllehet tudta, hogy a lányok bármikor visszajöhetnek. Kisvártatva meglibbent a bejáratot takaró függöny. A nyíláson belesett az egyik lány. Amikor látta, hogy Ibn Táhir nem bosszankodik, ellenkezőleg, ránevetett, bejött. A többiek követték. – Ibn Táhir mégiscsak rájött, hogy itt ő az úr – mondta Rikana. – Ha megelégelted a fürdőt, csak szólj. Hozunk törülközőt. A lányok egymással versengve kedveskedtek neki. De amikor belépett Mirjam, Ibn Táhir megint zavarba jött. Törülközőt meg ruhát kért. Inge helyett a lányok pompás, nehéz brokátköntöst hoztak neki. Ibn Táhir magára öltötte, átkötötte derekát. Megnézte magát a tükörben. Régi képeken a királyfik voltak ilyenek. Elmosolyodott. Nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy valami változás ment

végbe benne. Leheveredett a párnákra, és kezdődött a lakoma. A lányok sorra hozták a tálcákat. Mirjam Ibn Táhir egészségére ürítette poharát. Különös, felszabadult vidámság hatalmasodott el rajta. Míg Ibn Táhir érkezése előtt minden pohár bortól józanabbnak érezte magát, most élvezte az ital kellemes hatását. Beszélni, nevetni volt kedve. – Te költő vagy, Ibn Táhir – mondta igéző mosollyal. – Ne tiltakozz, úgyis tudjuk. Szeretnénk hallani egy versedet. – Valaki rászedett benneteket! – Ibn Táhir a feje búbjáig elvörösödött. – Nem vagyok költő, ezért verset se tudok mondani. – Le akarod tagadni? Vagy álszerény vagy? Mi várunk. – Tényleg szóra sem érdemes. Csak leckét írtam. – Talán félsz tőlünk? Csendes és hálás hallgatók vagyunk. – Szerelmes verseket írsz? – kérdezte Hadídzsa. – Hogy kérdezhetsz ilyet, Hadídzsa? – pirított rá Mirjam. – Ibn Táhir az új próféta szolgálatában áll, és az igaz tanításért harcol. – Mirjamnak igaza van. Hogy írhatnék verset olyasmiről, amit nem ismerek? A lányok mosolyogtak. Tetszett nekik, hogy ilyen tapasztalatlan fiatalember van közöttük. Ibn Táhir Mirjamra nézett. Édes borzongás futott végig rajta. Eszébe jutott az előző este, az ütközet előestéje, amikor Alamut közelében feküdt a szabadban, a csillagokat bámulta, és kósza vágy bizsergette valami ismeretlen után. Elérzékenyült. Szerette társait, különösen Szulejmánt, akit a szépség mintaképének tartott. Lehet, hogy már akkor megérezte, hogy hamarosan egy másik, Szulejmánnál még szebb és tökéletesebb lény kerül elébe? Hiszen most, amikor Mirjam szemébe nézett, úgy érezte, hogy ott a réten csakis őrá várt. Milyen isteni rajta minden. Szépen domborodó fehér homloka, szabályos orra, elbűvölően ívelt, telt piros ajka, nagy őzszeme, amely olyan okosan és mindentudóan néz az övébe. Mirjam tökéletes megtestesítője az álomképnek, amit örök idők óta magában hordozott. Miféle bűvös szer lehetett Szejduna labdacsában, hogy életre keltette ábrándját, idevarázsolta ezt a tüneményes lényt? Akár álmodott, akár az édenben vagy a pokolban volt, Ibn Táhir érezte, hogy határtalan, soha nem tapasztalt boldogság vár rá. – Várunk, Ibn Táhir. – Nem bánom, elmondok néhány verset. Mint akik különleges élményre számítanak, a lányok kényelmesen elhelyezkedtek Ibn Táhir körül. Mirjam hason fekve a fiúhoz simult. Ibn Táhir érezte keblének gyöngéd érintését. Különös, édesen sajgó szédület fogta el. Lesütötte a szemét. Halkan, tétován szavalni kezdte az Alamutról írt versét. De már elragadta a lázas hév. Igen, a vers szavait szegényesnek, üresnek érezte, hangja viszont merőben más értelemmel töltötte meg őket. Azzal, ami a lelkében dúlt. Az Alamut után elmondta az Aliról és a Szejdunáról szóló versét. A lányokat megérintette az Ibn Táhir hangjából kicsengő, rejtett érzelem. Mirjam tévedhetetlenül érezte, hogy a fiú róla és neki beszél. Gátlástalanul átadta magát a boldogító tudatnak, hogy szeretik, hogy talán úgy szeretik, ahogy eddig még soha. Ajkán

rejtélyes mosoly suhant át. Lelkének rezdüléseit hallgatta. A fiú szavai mintha nagy távolságból értek volna el hozzá. Csak a Szejdunáról szóló versnél rezzent össze. Ha Ibn Táhir tudná! – Ez az egész semmit sem ér! – kiáltott fel a fiú, amikor befejezte. – Szánalmas, teljesen üres versek! El vagyok keseredve. Innék valamit. Töltsetek nekem bort! A lányok vigasztalták és dicsérték. – Nem, nem, tudom jól. Ezek nem versek. Egy versnek egészen másnak kell lennie. Ibn Táhir Mirjamra nézett. A lány rámosolygott. Leírhatatlanul édesen. Ilyennek kellene lennie egy versnek, villant át Ibn Táhir agyán. Igen, egy igazi versnek ilyennek kell lenni! Mindaz, amit eddig csodált és szeretett, csak pótlék volt Mirjamhoz képest, akit ma éjjel megismert. Édes rémület fogta el, mert rájött, hogy életében először szerelmes lett, hogy határtalanul és mélyen szeret. Hirtelen rádöbbent, hogy nincsenek egyedül. Zavarta a többi lány jelenléte. Ó, ha most kettesben volna Mirjammal, mint előbb, a kertben, nem érdekelné az a sok mellékes dolog! Most megfogná a kezét, és a szemébe nézne. Most magáról, az érzelmeiről, a szerelemről beszélne neki. Dehogyis törődne vele, miféle kertekben sétálnak! Mindegy volna, hogy valóságosak-e, vagy álombeli látomások. Csak az számítana, hogy amit ez iránt az isteni lény iránt érez, az eleven valóság. A Próféta azt mondta, hogy az e világi élet csak torz mása a túlviláginak. Csakhogy ami most egész lényét áthatotta, ami érzelmeinek forrása volt, nem lehetett torz mása olyasvalaminek, amit nem ismert. Önmagában volt magasztos, önmagában volt teljes. Lehet, hogy teste még mindig Szejduna tornyának egyik sötét szobájában fekszik? És énjének csak egy része szakadt ki lelkéből, s most az élvezi ezeket a gyönyöröket? Nem számít. Mirjam szépsége valóságos, és valóságos az is, amit iránta érez. Ibn Táhir megfogta Mirjam kezét, a finom, rózsás, csodálatosan formázott kezet, és homlokához szorította. – Milyen forró a homlokod, Ibn Táhir! – Perzsel a tűz – suttogta a fiú, és Mirjamra emelte izzó szemét. – Egész testem lángol. Micsoda szenvedély, gondolta Mirjam, és megremegett a szíve. Ekkora tűztől vajon én is lángra kapok? Ibn Táhir Mirjam kezét csókolgatta. Forrón, eszementen. Majd a másik kezét is megfogta, azt is telehintette csókjaival. Mirjam elgondolkozva nézett el a fiú feje fölött. Mohamed szerette őt így, amikor elrabolta Mojszijtól. Csak Mohamed érettebb, szilajabb volt. Miért jönnek a legszebb dolgok mindig későn, nyilallt a szívébe. A lányok leforrázottan állapították meg, hogy Ibn Táhir feléjük se néz. Elcsendesedtek, suttogva szóltak egymáshoz, az egymásba feledkezett pár miatt egyre kényelmetlenebbül érezték magukat. – Szeretném, ha kettesben maradhatnánk – súgta Ibn Táhir Mirjam fülébe. Mirjam odament a lányokhoz, és megkérte őket, szórakozzanak tovább a szobájukban. Engedelmeskedtek neki. Volt, aki megbántódott. – Mindent csak magadnak szeretnél – jegyezte meg halkan Rikana. – Mit szól majd

Szejduna, ha megtudja, hogy másba szerettél bele? Mirjam csak pajkosan elmosolyodott. – Bort is vigyünk, lányok! Ha másképp nem megy, magunkban is elszórakozunk. Taviba beletörődött sorsába. Mirjam érezte hatalmának erejét. Ezért sem tudott neheztelni a lányokra. Mindegyiknek kedvesen a szemébe nézett. Száfiját gyöngéden megölelte. – Verset írunk róla, hogy hogyan lettél szerelmes – fenyegette meg Szit. – Ha majd visszajövünk, elénekeljük, hogy a vendég is hallja. – Énekeljétek csak el. Mirjam elbúcsúzott tőlük, majd visszament Ibn Táhirhoz. A fiú zavarban volt, és zavara Mirjamra is átragadt. Bort töltött a poharakba, koccintottak. – Mondani akartál valamit, Ibn Táhir. – Minden szó erőtlen ahhoz, hogy kifejezze, amit most érzek. Olyan ez az egész, mintha megvilágosodtam volna. Mi mindenre jöttem rá ilyen rövid idő alatt! Ismered Farhád és Sírín királynő történetét? Amikor megismertelek, úgy éreztem, láttalak már valahol. Most végre tudom, miért éreztem így. Sírín királynőt képzeltem mindig ilyennek. Csak aki most előttem áll, az sokkal tökéletesebb. Ne nevess, Mirjam. Allahra mondom, most már megértem a boldogtalan Farhádot. Nap mint nap látta a gyönyörű Sírínt, s aztán örökre elszakították tőle! Iszonyú büntetés! Csak beleőrülni lehet! Farhád nem tehetett mást, bele kellett vésnie a sziklába az arcot, amely szüntelenül a szeme előtt lebegett! Allah, milyen pokoli kínokat élhetett át! Mert nincs szörnyűbb, mint napról napra átérezni, hogy oda van életünk legnagyobb boldogsága, hogy ez a boldogság soha nem tér vissza. Mirjam lesütött szemmel hallgatta. Térden állva a párnákra borult. A fátylon átsejlő teste olyan volt, mint egy márványszobor. Kerekded arca, karja és lába, testének arányai – mindez csodálatos összhangban volt. Ibn Táhir megigézve, már-már áhítattal nézte. Lelke mélyéig megrendítette Mirjam tökéletessége. Feljajdult az édes gyötrelemtől. Azon vette észre magát, hogy könnyek peregnek a kezére. – Mi van veled, Ibn Táhir? – riadt meg Mirjam. – Túl szép vagy. Nem tudom elviselni szépséged. Gyenge vagyok. – Te bolond, te buta kölyök! – Igen, bolond vagyok, őrült! Most Szejduna és Ali vértanú annyira sem érdekel, mint a kínai császár. Legszívesebben lelökném Allahot a trónusáról, és téged ültetnélek a helyébe. – Te csakugyan megőrültél! Ez istenkáromlás! Az édenben vagy! – Mindegy, hogy hol vagyok. Az édenben vagy a pokolban. Csak te légy velem, Sírín, isteni Sírín. Mirjam elmosolyodott. – Összetévesztesz valakivel. Nem Sírín vagyok, hanem Mirjam, az édeni lány. – Sírín vagy. Sírín. És én vagyok Farhád, az elátkozott, mert elszakítanak tőled, és fájdalmamban megőrülök. Milyen ördögien okos gondolat volt Ibn Szabáhtól, hogy épp hozzá, Mirjamhoz küldte

ezt a lánglelkű fiút! Ibn Szabáh csakugyan a poklok rettenetes álmodozója. Mirjam hirtelen döntött. Átkarolta Ibn Táhir nyakát, és arcával lassan közelített hozzá. Aztán mélyen a szemébe nézett. A fiúnak minden porcikája reszketett. Gyengeség járta át, mintha teste nem bírná el a viharos szenvedélyt, amely elhatalmasodott rajta. Mirjam megcsókolta a száját. Ibn Táhir nem mozdult. Nem ölelte át Mirjamot. Lassan elvesztette öntudatát. Közeledett a gyönyör csúcspontja. Közben a lányok bezsúfolódtak az egyik hálószobába. A padlóra dobálták a párnákat, és kényelmesen elhelyezkedtek rajtuk. Aztán derekasan nekiláttak az ivásnak. Egyre csintalanabbak voltak. Énekeltek, civakodtak, kibékültek, összeölelkeztek, összecsókolóztak. Ilyen hangulatban talált rájuk Apama. Először óvatosan elhúzta a függönyt. Amikor meggyőződött róla, hogy a vendég nincs a szobában, nagy dérrel-dúrral bement. – Hol a vendégetek? Hol van Mirjam? Reszketett a dühtől és felháborodástól. – Kettesben vannak a teremben. – Szóval így teljesítitek Szejduna parancsát? A fejeteket veszik! Az a nő talán éppen titkot árul el a fiúnak, ti meg itt nyerítetek, mint a kancák! Néhány lányból kitört a zokogás. – Mirjam azt parancsolta, hogy hagyjuk őket kettesben. – Azonnal menjetek vissza! Vessétek rá magatokat a fiúra, és próbáljátok meg kiszedni belőle, milyen mélységig avatta be az a szajha a titkainkba. Egyikőtök jöjjön vissza jelenteni nekem. A fehér rózsabokor mögött várom, a halastótól balra. A lányokat különös látvány fogadta a teremben. Ibn Táhir feküdt, mozdulatlanul és sápadtan, mint aki kilehelte a lelkét. Mirjam fölébe hajolt, és figyelmesen nézte az arcát. Lassan elfordult tőle, és társnőire pillantott. Riadt arcukról leolvasta, hogy történt valami. Felállt, és odament hozzájuk. – Apama? – kérdezte. A lányok bólintottak. Mirjam közömbösen megvonta vállát. – Elkészült a dal? – El. Ibn Táhir felébredt. Kitörölte szeméből az álmot, és vidáman körülnézett. – Ha megengeditek, elénekeljük nektek. – Egy dalt? Örömmel meghallgatjuk. Ibn Táhir szemlátomást felélénkült. A lányok elővették a hárfát, a csörgődobokat, és lelkesen rázendítettek: A Paradicsomkertben élt egy lány, Mirjam volt a neve. Szerelemre termett, nem ért fel abban senki sem vele.

Rózsaillatot lehelő, hamvas, tejfehér bőre volt. Orcája úgy fénylett elő éjszín hajából, mint a hold. Fekete a szeme, piros volt húsos ajka, mint a meggy. Vékony kéz, karcsú láb, csinos, mint egy királynő, ringva megy. De Allah, a kegyes, a jó, neki másban is kedvezett. Gyönyörű testtel, ragyogó értelemmel áldotta meg. Fogékony volt minden iránt, földön és égen ami van. Szeretett minden tudományt, tanulta mindet szorgosan. De éjjel mit csinál vajon a bölcsek bölcse, az a lány? Elmerültnek látszik nagyon, az arca ég, lázas talán? Tudjuk, jól tudjuk persze mi, hogy mi történt vele. Elcsavarta egy pehlevi a fejét, övé kis szíve. Királynőcskénket mi leli? Nevethet most már – hasztalan. Fülig szerelmes, egy deli legényért végképp odavan. Apama közben elküldetett Haszanért. A vezért Adi fogadta, átszállította a csatornán, és elvezette egy rejtett helyre. – Miért hívattál? – kérdezte Haszan bosszúsan Apamától. – Ne haragudj, gazdám. Minden jól megy, csak ebben a kertben van gond. Mirjam vagy nem tudja, vagy nem akarja tudni, hogyan kell bekeríteni egy zöldfülű fiút. És Apama elmesélte, mit látott, mit hallott. – Azt hiszem, Mirjam jó utat választott. Mert Ibn Táhir más, mint a többi fiatalember. Ez minden, amiért idehívtál?

– Hogy jó utat választott? Ezt nekem mondod, amikor tudod, hogy egyetlen férfi se tudott ellenállni varázsomnak? Szerinted én kontár vagyok, Mirjam viszont művész? Haszan elnyomott egy mosolyt. – Miért kötekedsz? Mirjamnak egyszerűen más nézetei vannak ezekről a dolgokról. – Neki nézetei vannak? Szent egek! Honnan vette volna őket? Talán a vén zsidójától? Vagy attól a sivatagi vadkantól? – Hátha tőlem? – Meg akarsz alázni. De tudd meg, érzem, hogy Mirjam el fog árulni a fiúnak. Beleszeretett. Sötét volt, így Apama nem látta a férfi arcába toluló vért. De érezte, hogy az elevenébe talált. – Úgy szeretik egymást, úgy turbékolnak, mint a gerlicék. Tudod, a fiú költő, és ez mindig hatással van a női szívre. Mától fogva Ibn Táhirért fog epekedni. Szándékosan kiküldte a lányokat a szobából, hogy kettesben maradjanak. Figyelmeztetni fogja a fiút, hogy vigyázzon magára. Léptek csikorogtak az ösvényen. Adi elhozta Rikanát. A lány összerezzent, amikor Apama mellett megpillantotta Haszant. – Ne félj. Mit csinál a párocska? – A vak is láthatja, hogy Ibn Táhir szerelmes lett. – És Mirjam? Rikana lesütötte a szemét. – Nem tudom. – Szeretnék beszélni vele – mondta Haszan. Rikana riadtan Apamára nézett. – Miért tétovázol? – kérdezte Haszan. – Hogy mondjam meg Mirjamnak? Hátha Ibn Táhir is vele akar tartani. – Mirjamnak ide kell jönnie. Majd talál valami kibúvót. Rikana meghajtotta magát, és elszaladt. Amikor bement a terembe, Mirjam halkan megkérdezte tőle: – Apamánál voltál? – Igen. És Szejduna a parton van. Oda vár. Ibn Táhirnak találj ki valami ürügyet, és menj. Mirjam visszatért Ibn Táhirhoz. – Csakugyan szeretsz? – Kételkedsz benne? – Bizonyítsd be. Írj rólam egy verset. Ibn Táhir megrettent. – Hogy írhatnék én, nyomorult, olyan verset, amely méltó volna hozzád? Ne akard, Mirjam, hogy szégyent valljak. – Ha szeretsz, megírod a verset. – Képtelenség! Ha itt vagy velem... – Ne félj. Nem foglak zavarni. Kimegyek a kertbe, és szedek neked virágot. Te pedig közben megírod a verset a szerelemről. Mirjam a lányokhoz fordult.

– Maradjatok Ibn Táhirral. Muzsikáljatok neki. Ahogy ment kifelé, Mirjam odasúgta Rikanának: – A fiú nem hagyhatja el a termet! Ti feleltek érte. Mirjam köpenyt vetett a vállára, és kiszaladt a kertbe. Haszan a csónakoknál várta. Keményen megragadta Mirjam kezét. – Elhitte a fiú, hogy a paradicsomban van? – Szerelmes, és ezért elhitte. – Ez nem válasz. Mintha megváltoztál volna, Mirjam. Jó, ha tudod, hogy nincs kegyelem, ha a fiú rájön a cselszövésre. – Nem fog rájönni, ezért kezeskedem. Te pedig parancsolj rá Apamára, hogy ne settenkedjen itt, mint a kísértet, és ne zavarjon a munkában. – Jobb volna, ha hűvös maradnál. Vigyázz, ki ne ejtsd kezedből a gyeplőt! Jól hallotta? Haszan találva érzi magát? Szóval mégiscsak számít valamit a férfinak? – Ne aggódj, Ibn Szabáh. Erősen fogom a gyeplőt. – Ezt el is várom tőled. Mit mondtál a fiúnak, miért kell kimenned? – Feladatot adtam neki. Meghagytam, hogy írjon nekem egy verset. Haszan karon fogta Mirjamot, és elkísérte egy darabon. – Mit gondolsz, nagyon szerelmes a fiú? – Minden bizonnyal. – Hát te? – Érdekel? – Vélhetőleg. Különben nem kérdezném. – Ibn Táhir tehetséges fiatalember. De még hosszú utat kell megtennie, amíg férfi lesz belőle. Mirjam nem tudta megállni, halkan felkacagott. Haszan homlokon csókolta, majd visszament Apamához. – Az a gyanúm, uraságod féltékeny. – Lehetséges. De korántsem annyira, mint Apama. Haszan búcsút intett az öregasszonynak, és utasította Adit, vigye a vár alá. – Mihelyt visszamegyek a toronyba, jelt adok a trombitásoknak. Mára elég volt a mulatozásból. Valahogy elnehezült a szíve. Eszébe jutott Omar Hajjám. Barátja Nisápurban heverészik a párnákon, és borozgat. Szép lány sürgölődik körülötte, ő pedig verseket ír, és nevet az egész világon. Elmélkedik és ismereteket gyűjt. Élvezi a nyugodt, békés életet. Haszan most irigyelte barátját. Igen, hármuk közül ő választott a legjobban. A lányok látták, hogy Mirjam nevetős arccal jött vissza. Óriási csokrot hozott, és a virágokat a teleírt tábla fölé görnyedő Ibn Táhirra szórta. Társnői menten megkönnyebbültek. – Megírtad a verset? – Legalábbis megpróbáltam. – Már felolvasott nekünk belőle – mondta Szit. – Nem fogsz hinni a fülednek.

– Meghalok a türelmetlenségtől. Mirjam elővette a labdacsot, és a markába zárta. Letérdelt Ibn Táhir háta mögé, hozzá simult, és a válla fölött nézte a táblát. A labdacsot észrevétlenül a pohárba süllyesztette. Ibn Táhir felolvasta versét: Ó, én, második Farhád, ha tudom, hogy ily hirtelen jön a szerelem! Ó, ha tudom, hogy ilyen nagy az ereje, hogy így a Prófétát és Szejdunát sem, s Vértanú Alit sem szeretem, ki a legdrágább volt eddig szívemnek! Allah, ki a lelkünkbe látsz, ki úgy adtad, hogy Mirjam szebb Sírínnél, ki mindent látsz, mindent tudsz, mindent értesz, mondd, mit tegyek, ha úgy megtelt a szívem szerelemmel, hogy nem látok mást, nem hallok, nem érzek, csak kit a Paradicsomba helyeztél, csak Mirjamot, lelkem lelkét, csak őt? Adj jelet, Allah: próbára teszel tán, hogy nagy szerelmem szívem így betölti? Vagy úgy járok, mint közös ősapánk, Ádám, s kiűznek a Paradicsomból? Vagy azt ígéred, ez lesz a jutalmam, ez vár, ha leteszem a kardot? Mit tegyek, hogy méltó legyek erre a határtalan kegyelemre? Tegnap még mily vak voltam, drága Mirjam! Szívem nem tudta, mit kezdjen a vággyal, elmém, hogy mit a gondolataimmal. Most minden megvilágosult. Szívem békét talált és célt az elmém. Kimondhatatlanul boldog vagyok, Mirjam, amikor mély szemedbe nézek. Mirjamnak könnyek csillogtak a szemében. Hogy elrejtse őket, gyorsan megcsókolta a fiút. Nyomorultul érezte magát, legszívesebben meghalt volna. Szerencsétlen gyerek, gondolta. Milyen őszinte, milyen jó és milyen fiatal. Szívében nincs helye hazugságnak, csalásnak. És épp nekem jutott a feladat, hogy áldozatot

csináljak belőle, Haszan áldozatát. – Mi bajod, Mirjam? – Olyan fiatal vagy, és olyan jó. Ibn Táhir mosolyogva elpirult. Kiszáradt a torka. Felhajtotta a bort. Egyszerre csak gyengeség fogta el. Megszédült. Szeme előtt új táj bontakozott ki. A fejéhez kapott, és hanyatt esett. – Nem látok! Allah, nem látok! Hol vagy, Mirjam! Süllyedek. Repülök a tér felett. A lányok megijedtek. Mirjam átkarolta a fiút. – Itt vagyok, Ibn Táhir. Itt vagyok melletted. – Érezlek, Mirjam – mondta Ibn Táhir, és erőlködve elmosolyodott. – Ó, Allah, minden megváltozott. Csak álmodtam. Allah, ugyanazon az úton repülök vissza. Az előbb csak álmodtam, hogy a szent városba, Kairóba érkeztem. Hallod, Mirjam? Bementem a kalifa palotájába. Sötétség vett körül. Ó, most is sötétben vagyok. Ölelj szorosabban, Mirjam, hogy érezzelek! A teremben sötét volt. A bejárathoz fordultam, ott meg minden fényben úszott. De amikor a trónra néztem, megvakultam. Hallottam a kalifa hangját. Szejduna hangja volt. Ránéztem. Semmit se láttam. Amikor a kijárathoz fordultam, a terem fényesen ki volt világítva. Irgalmas Allah! Milyen gyenge vagyok! Már nem érezlek, Mirjam! Adj valami jelt, harapj meg, harapj meg a szívem alatt, erősen, hogy érezzem, hogy tudjam, itt vagy még velem. Mirjam elhúzta a fiú köntösét, és a szíve alatt a testébe harapott. Rettenetesen érezte magát. – Most megint érezlek, Mirjam. Ó, micsoda táj! Nézd! Nézd azt a várost alattam! Az arany kupolát, a zöld és piros háztetőket! Látod azt a tornyot? Ezernyi zászló libeg körülötte. Csupa hosszú, színes lobogó. Ó, hogy csattognak a szélben. Épületek és paloták repülnek el mellettem. Jaj, de száguldanak! Tartsatok vissza, könyörgök, tartsatok vissza! Ibn Táhir hörögve az oldalára fordult. A lányok elborzadtak. – Szerencsétlenség szakad ránk – mondta Szit. – Jobban tettük volna, ha beugrunk a zúgóba – suttogta Mirjam. Ibn Táhir mély eszméletlenségbe zuhant. – Adjátok rá az ingét! A lányok engedelmeskedtek. Mirjam hanyatt feküdt, és száraz szemmel nézte a mennyezetet. Amikor Abu Ali és Buzurg Umíd magukra maradtak a torony tetején, szemük kérdőn összevillant. Utána jó ideig szótlanul néztek le a mellvédről. – Mit szólsz ehhez az egészhez? – kérdezte végül Buzurg Umíd. – Hálóban vagyunk, amelyből nehéz kigabalyodni. – Én meg azt mondom: Allah a tudója, hogy Ibn Szabáh őrült. – Mindenesetre veszélyes cimbora. – Szerinted maradjunk nyugton? Várjunk ölbe tett kézzel? Mit csinál a tigris, amikor a farkasoknak kivetett hálóba akad?

Abu Ali nevetett. – Lyukat rág a hálóba. – Vagyis? – Harapd el a hálót. – Nem félsz, hogy Ibn Szabáh egyszer bennünket is elküld holmi paradicsomba? – Ha jó lesz ott, nem fogunk tiltakozni. – Akkor se fogunk tiltakozni, ha rossz lesz. Buzurg Umíd egészen közel ment Abu Alihoz. – Figyelj rám, Abu Ali. Ma éjjel még van időnk. Csak hárman leszünk a torony tetején. – Ezzel mit akarsz mondani? – Beszélhetek veled bizalmasan? – Holló a hollónak nem vájja ki a szemét. Inkább a sasnak. – Lapuljunk meg a bejáratnál. Amikor a vezér feljön, én hátulról fejbe vágom a kardom markolatával, hogy maradjon csendben. Utána ledobjuk a Sáhrúdba. – És mi lesz a hívőkkel? – Bebeszéljük nekik, hogy Ibn Szabáh nem jött vissza az édenből. – Csakhogy a heréltek tudni fogják, hogy visszajött. És azoktól nem menekülünk meg élve. – Mire mindenre fény derül, mi már árkon-bokron túl leszünk. – Nincs az a hívő, aki ne kockáztatná életét, hogy bosszút álljon rajtunk. Szorosra van húzva körülöttünk a háló, annyi szent. – Kockázat nélkül nincs tett. – Kevesebbet kockáztatunk, ha megvárjuk az örökséget. – Haszan őrült. – Annyira azért nem, hogy ne találja ki gondolatainkat. – Félsz? – Te talán nem? – Éppen ezért szeretnék egyszer s mindenkorra fellélegezni. – Tudom, hogy Haszan most is gyanítja, miben mesterkedünk. Inkább hallgass, mint a sír. A heréltek csapata iszonyú fegyver. – A fidáíjínok még iszonyúbbak lesznek. – Ezért is hallgassunk. Egy-egy fidáíjín nemcsak Haszan fegyvere lesz, hanem a miénk is. – Alighanem igazad van, Abu Ali. Haszan rettenetes úr. Számunkra nincs visszaút. Beavatott bennünket a titkába, és minden elhajlást halállal büntetne. – Majd szépen haladunk a nyomdokaiban. – Hallod? Jön! Belátom, ez a mai kísérlete tényleg rendkívüli. – Több annál. Nagyszerű! Akkor ért fel fújtatva Haszan. Rövid pillantást vetett a két dáíjínra, és elmosolyodott. – Remélem, nem unatkoztatok, barátaim? Sok mondanivalótok lehetett egymásnak, és gondolom, nem vesztegettétek az időt. – Aggódtunk, hogyan mennek a dolgok a kertekben, Ibn Szabáh. Miért hívott Apama? – Mert féltékeny. Lent összecsaptak a szerelem újabb elméletei a régiekkel. El kellett

dönteni a komoly kérdést, hogy miként csábítható el egy férfi a legbiztosabban. A két dáíjínból kirobbant a nevetés. Kellemesen megkönnyebbültek. A rossz óra elmúlt. – Gyanítom, hogy neked az új elméletek a kedvesebbek, Haszan – mondta Abu Ali. – Mi tagadás. A világ szüntelenül változik, és az új kedvéért lemondunk a régiről. – Ibn Táhir is az új elmélet híve lett? – kérdezte Abu Ali. – Nézze meg az ember! Végül még híres lélekbúvár lesz belőled! – Allah szakállára, fura szerető vagy te, Haszan! Ha nekem csak annyi közöm lenne egy nőhöz, mint a rongyos ingemhez, inkább megölném, mint hogy átadjam valakinek. – Ezt már bebizonyítottad, jó Abu Alim. Ezért nincs most, barátom, sem régi, sem új „elméleted”. Ami az én esetemet illeti, tiszteletben kell tartanod, hogy filozófus vagyok, és elsősorban azt értékelem, amin van mit fogni. És azon a fognivalón egyetlen éjszaka nem sokat változtathat. Abu Ali nevetett. – Ez is egy álláspont – mondta. – De azt hiszem, csak a szerelem kérdéseiben tartod magad ehhez az elvhez. Nem ma mondta valaki, hogy mozgalmát a színtiszta észre akarja alapozni? – Úgy hajszolsz, mint kopó a vadat – hahotázott Haszan. – Tényleg azt hiszed, hogy ez a két ellentét nem egyesíthető? Akkor hogy járhatna kéz a kézben test és lélek? – Ha lenne a szenteknek pokla, akkor te odavaló volnál. – A vértanú szakállára! Ugyanezt állítja a királynőm is! – Mindenesetre hízelgő egybeesés. Abu Ali Buzurg Umídra kacsintott. Haszan meggyújtott egy fáklyát, és jelt adott vele a kertben várakozó trombitásoknak. – Legyen mára elég az édeni gyönyörökből. Most majd megmutatkozik az eredmény. Amikor a kertből visszajeleztek, Haszan eloltotta a fáklyát. – Igen, igen, azoknak odalent könnyű – dörmögte inkább magának. – Azok fölött legalább van valaki, aki gondolkozik és dönt helyettük. De bennünket ki ment fel a felelősség alól, ki óv meg a gyötrelmes meghasonlástól? Ki űzi el álmatlan éjszakáinkat, amikor minden perc, amely közelebb visz a hajnalhoz, olyan, mint a szívre mért kalapácsütés? Ki szabadít meg a halálfélelemtől, amikor tudjuk, hogy elmúlásunk után a nagy semmi következik? Ma még az éjjeli égbolt ezernyi csillaga tükröződik szemünkben. Még érzünk, még gondolkozunk. De amikor ütött az óránk, ki enyhíti balzsammal afeletti fájdalmunkat, hogy tudjuk: a nemlét örök sötétségébe távozunk? Igen, könnyű azoknak lent, a kertekben. Megteremtettük nekik az édent, és megerősítettük bennük a tudatot, hogy haláluk után ott várja őket az örök boldogság. Irigylésre méltó emberek. – Hallottad, Buzurg Umíd? Haszannak alighanem igaza van. – Szóval ti is pedzitek? Azt tudjuk, hogy az ismertnek csak egy parányi mákszemét birtokoljuk, szemben az ismeretlen mérhetetlen tömegével. Olyanok vagyunk, mint a féreg, amely az égboltot nézegeti. „Felmászok ezen a fűszálon”, állapítja meg. „Elég hosszúnak látszik ahhoz, hogy célba érjek.” Reggel nekiveselkedik, és estig mászik felfelé. Csakhogy a fűszál hegyén rájön, hogy hiába fáradozott. A föld csak néhány arasznyira van tőle. A csillagos ég viszont éppolyan mérhetetlenül magasan ível fölötte, mint akkor,

amikor még a földön volt. És a felfelé vivő utat, amit a földről látott, nem látja többet. Elveszti hitét, és rádöbben, hogy semmi se hasonlítható a világegyetem megfejthetetlen nagyságához. Örökre meg van fosztva a reménytől és boldogságtól. Haszan intett a két dáíjínnak. – Induljunk! Fogadnunk kell az első hívőket, akik az édenből visszatértek a földre. A Fátimára bízott lányok észrevették, hogy jönnek a heréltek a hordággyal. – Mint három gyászvitéz – jegyezte meg Szára. – Fátima! Húzd el Szulejmánról a leplet, hadd lássuk még egyszer – kérlelte Zajnab. Fátima kiszabadította a fiú arcát. Szulejmán békésen feküdt, már-már úgy tűnt, nem is lélegzik. Vonásai most szinte gyerekesek voltak. A lányok tágra nyílt szemmel nézték. Halíma az öklébe harapott. Elmondhatatlanul fájt a szíve. Fátima gyorsan elrendezte a leplet. Bejöttek a heréltek, és szótlanul a hordágyra fektették Szulejmánt. Majd nesztelenül kimentek. Alighogy bezárult mögöttük a függöny, a lányokból kitört a zokogás. Halíma felsikoltott fájdalmában, és mint a kő, a padlóra zuhant. Mikor a szerecsenek elvitték Juszufot, csak Dzsada és kis Fátima sírt. Szulejka némán kísérte szemével a heréltek érkezését és távozását. Büszkesége nem engedte, hogy elhagyja magát. – Most a te dicsőségednek is vége – döfött belé Hanafija, amikor egyedül maradtak. – Csak egy éjszakára kaptál férfit. Most meg örökre elvesztetted. Nekünk jobb, akik semmit se kaptunk. Szulejka valami semleges válaszra készült. De megrohanta a fájdalom, összekuporodott, és fejét a párnákba fúrta. – Szívtelen vagy, Hanafija – háborgott Asma. – De hát nem úgy gondoltam. Odament Szulejkához, és megsimogatta a fejét. A többiek is a lány köré sereglettek, és vigasztalni próbálták. De Szulejka csak zokogott, s végül álomba sírta magát. Ibn Táhirt és a herélteket elnyelte a sötétség. Mirjam felszólította a lányokat, hogy menjenek a hálószobáikba. Ezen az éjszakán kevesen voltak a házban. Fátima, Szulejka és társnőik a pavilonjukban maradtak. Mirjam is egyedül aludt. Pedig most vágyott rá, hogy a kedvesen csacsogó Halíma vele legyen. Ki tudja, hogyan vészelte át ezt a végzetes éjszakát? És vajon mi van a többi lánnyal? Mirjam aggódva gondolt rájuk. Bárcsak már reggel lenne! Hajnalig viaskodott a kínzó gondolatokkal. A heréltek behozták eleven terhüket a pincébe. – Minden rendben van? – fogadta őket Haszan. – Rendben, Szejduna.

A hordágyak a fülkébe kerültek. Haszan, Abu Ali és Buzurg Umíd is beszállt. Némán várták, hogy a szerecsenek láthatatlan keze a torony tetejébe emelje őket. Fent Haszan félrehúzta a fiúkról a leplet. – Szemlátomást nagyon kimerültek – súgta Buzurg Umíd. Haszan elmosolyodott. – Délig is elalszanak. Akkor majd jön az ébredés. Utána kiderül, mire vittük. Elhúzta a bejárat függönyét, hogy a fiúknak elég levegőjük legyen. Az ajtóhoz őrt állított. Utána elbúcsúzott barátaitól. – Tragédiánk második felvonása ezzel véget ért. Viszontlátásra reggel. Jó éjszakát! Lent, a kertekben a heréltek eloltották és összeszedték a lampionokat. Némelyik gömb megégett. Itt is, ott is láng lobbant az éjszakában. Sorra kihunytak a fények. Körös-körül egyre nőtt a sötétség. Éjjeli lepkék cikáztak riadtan a férfiak feje fölött. A denevérek az utolsó rovarokat hajhászták. Az erdőben megszólalt egy kuvik. Fújtató gepárd válaszolt neki. Az utolsó lampion is kialudt. Ezernyi titkot rejtegető, varázslatos nyári éjszaka volt. Az égen ragyogtak, hunyorogtak, rezegtek a távoli, megfejthetetlen rejtélyes csillagok. Musztafa megforgatta feje fölött a fáklyát, hogy nagyobb lángra kapjon. Megvilágította vele az utat, és a hat herélt elindult a csónakokhoz. – Nézzünk be útközben a lányokhoz – javasolta Aszad, a táncmester. – Nehéz próbát kellett kiállniuk ma éjszaka. Abba a pavilonba mentek, ahol Fátima aludt társnőivel. Aszad kinyitotta az ajtót, és megemelte a függönyt. Musztafa a fáklyával ment be a terembe. A lányok keresztül-kasul feküdtek a párnákon. Némelyik teljesen meztelen volt, mások hanyagul köpenybe, takaróba burkolóztak. Volt, aki még az ékszereit is levette. Szép, telt idomaik brokátba és selyembe süppedtek. Keblük egyenletesen emelkedett és süllyedt. – Aki itt járt, jól kaszált – mondta fojtott hangon Asszad. – Úgy fekszenek, mint csata után a harcmezőn. Musztafa összerázkódott. Kis híján elejtette a fáklyát. Kirohant a szabadba, és meg sem állt a folyóig. – Az ember állat! – üvöltötte. – Ó, Allah! Mit csináltak belőlünk!

TIZENHARMADIK FEJEZET Másnap reggel, ahogy megbeszélték, a nagy dáíjínok felmentek Haszanhoz. – Épp a fiúktól jövök – mondta nekik a vezér. – Még alszanak. Ideje, hogy felébresszük őket. Bementek Haszan szobájába. A házigazda elhúzta a függönyöket. A helyiséget elöntötte a fény. Benéztek a fülkébe. A fiatalemberek, akárcsak előző éjjel, békésen aludtak. A férfiak közelebb mentek. Haszan figyelmesen megnézte az alvókat. – Külsőleg tegnap óta semmit se változtak. Hogy mi van a lelkükkel, azt mindjárt meglátjuk. Megrázta Juszuf vállát. – Hallasz, Juszuf fiam?! Kint világos nappal van, és te még alszol? Juszuf rémülten kinyitotta a szemét. Felkönyökölt, majd zavarodottan megrázta a fejét. Bágyadtan és bambán bámult a férfiakra. Lassan kitisztult a feje. Arcán mérhetetlen csodálkozás tükröződött. – Mi a csudát csináltál éjjel, hogy ilyen későn ébredtél? Haszan pajzánul mosolygott. Juszuf szégyenlősen ránézett. – Az édenben voltam. A te kegyelmedből, Nagyuram. – Mi tagadás, kellemes álom lehetett, fiam. – Nem, nem, ott voltam a valódi édenben. – Eredj már. Barátaid kinevetnének, ha ilyet mondanál nekik. – Tudom, amit tudok, Szejduna. Csakugyan az édenben voltam. – Akkor hiszel benne, hogy az éden kulcsát az én kezembe adták? – Most már tudom, Szejduna. A hangos beszédtől Szulejmán is felébredt. Felült a hordágyon, és összemorcolta szemöldökét. Tekintete Haszan arcáról Juszuf arcára vándorolt. Egyszerre csak minden eszébe jutott. Szelesen megcsapkodta testét. Inge alatt kitapintotta Halíma karkötőjét. Az ő arcán is határtalan döbbenet látszott. – Nicsak, Szulejmán is felébredt. Mit műveltél éjjel, hogy mostanáig aludtál? – Nagyurunk kegyelméből az édenben voltam. – Ejnye, ejnye, ki higgye el ezt neked? – Merjen csak kételkedni benne valaki... Azt akartam mondani, bizonyítékom van rá, hogy az édenben voltam... – Bizonyítékod? Mutasd csak! Szulejmán csak most jött rá, hogy elszólta magát. Magyarázkodni kezdett. – Magam sem tudom, hogy maradt nálam. Gyengeség fogott el, belemarkoltam a párnákba, és egy karkötő került a kezembe. Utána már semmire sem emlékszem. – Mutasd! Szulejmán nehéz szívvel adta oda Haszannak zsákmányát. A vezér tüzetesen megvizsgálta a karkötőt, majd továbbadta a nagy dáíjínoknak. – Szavamra, hihetetlen – mondta. – Valódi édeni karkötőnek látszik. – Szulejkának is hasonló karperece volt – szólt közbe Juszuf. – De ő megtiltotta

nekem, hogy magammal hozzam erre a világra. – Szulejmán, Szulejmán – csóválta a fejét Haszan. – Nem tudom, hogy szerezhetted meg ezt az ékszert. Csak nem fosztottad ki az édent? Szulejmán megrettent. – Féltem, hogy Naim és Obeida egy szavamat se hiszi el. Ezért tartottam meg... – Mindenesetre a karperec egyelőre nálam marad. Ha majd megint a paradicsomba küldelek, megkapod az útra. Hogy hogyan mosod magad tisztára, az már a te dolgod. Közben Ibn Táhir is felneszelt. Lerázta magáról a bódultságot, és elképedve hallgatta a beszélgetést. Apránként benne is felelevenedtek az elmúlt éjszaka eseményei. Sebtiben a szíve alá nyúlt. Hangtalanul felujjongott. Bőrén érezte Mirjam fogainak nyomát. Haszan most hozzá fordult. – Barátaid hihetetlen dolgokról beszélnek itt nekem. Tegnap mind a hármótokat itt hagytam, ebben a fülkében, s most azt akarjátok elhitetni velem, hogy nem itt töltöttétek az éjszakát, hanem egyenesen a másvilágra távoztatok. Legalább te, aki mindig megfontolt és hideg fejű voltál, ments fel a kötelezettség alól, hogy higgyek nekik. Különben még elfog a rettegés, hogy olyan helyen lakom, ahol holmi éjjeli szellemek bármikor megragadhatják kezemet-lábamat, és elcipelhetnek valami ismeretlen vidékre. – Tudom, hogy tréfálsz, Szejduna. Te tudod legjobban, ki rendezte meg éjszakai utazásunkat, és most próbára akarsz tenni. – Hát te is azt állítod, Ibn Táhir fiam, hogy nem itt aludtad végig az éjszakát? Akkor talán nem puszta hasonlat, hogy az éden kulcsa az én kezemben van? – Bocsáss meg nekem, Szejduna. Szívemben soha többé nem támad kétely. – Helyes. Mit mondtok majd társaitoknak, barátaim, ha megkérdezik, hol töltöttétek az éjszakát? – Azt fogjuk nekik mondani, hogy Nagyurunk kegyelméből az édenben voltunk. – Helyes. Remélem, mától fogva hitetek szilárd és megingathatatlan lesz. Most pedig menjetek vissza társaitokhoz. Haszan odahívta az őrt, és utasította, kísérje ki a fiúkat a toronyból. Amikor magukra maradtak, Haszan szemlátomást fellélegzett. – Minden úgy ment, ahogy vártam. Abu Ali odaszaladt hozzá. – Szívemből mondom! – kiáltott fel. – Megtaláltad az arkhimédészi pontot! A két dáíjín megölelte Haszant. – Az utolsó percig kételkedtem a sikerben – vallotta be Buzurg Umíd. – Most az a véleményem, hogy csakugyan sikerült megváltoztatnod az emberi természetet. Rettenetes fegyvert kovácsoltál a „hasisevőkből”. – Vége a harmadik felvonásnak – mondta nevetve Haszan. – Legyen a címe „Ébredés” vagy „Visszatérés a paradicsomból”. A fidáíjínokat lázas találgatásra és vitatkozásra késztette, hogy Szejduna magához hívatta három társukat, annál is inkább, mert a fiúk éjszakára is kimaradtak. Sokáig beszélgettek a hálószobában, arra várva, hogy a meghívottak visszajönnek és kielégítik kíváncsiságukat.

– Végre megtudjuk, milyen Szejduna – mondta Obeida. – Mit gondoltok, miért hívatta őket? – kérdezte Naim. – Na miért? Nyilván azért, hogy lehordja őket, mert reggel megszerezték a török zászlóját – vigyorgott Obeida. – Nem tőled kérdeztem. Az okosabbak véleményére vagyok kíváncsi. – Csak nem abban reménykedsz, hogy Szejduna a mennyországba vitte a fiúkat? – bolondozott Abdallah. – Azért hívatta őket, hogy jutalmul együtt lakomázzanak a vezető emberekkel. – Alighanem igazad van – jegyezte meg Dzsáfár. – De akkor miért maradnak el ilyen sokáig? – találgatta Obeida. – Lehet, hogy Szejduna valami rendkívül megtisztelő feladattal bízta meg őket, és már el is mentek az erődből? – Ne csépeljük az üres szalmát – mondta Abdal Ahman. – Amíg vissza nem jönnek, és el nem mondják, hol voltak, mit láttak, nem leszünk okosabbak. Jobban tesszük, ha alszunk. Ránk fér a megérdemelt pihenés. Másnap reggel a fidáíjínok már rég talpon voltak, amikor a három fiú előkerült. Társaik köréjük sereglettek, záporoztak a kérdések. – Menjünk a hálószobába – mondta Szulejmán. – Ott majd mesélünk. Éhes vagyok, minden tagom fáj, mintha mozsárban törtek volna össze. Alig állok a lábamon. Beözönlöttek a hálóterembe, a három fiú a fekhelyére rogyott. A többiek tejet meg kenyeret hoztak nekik. – Melyikünk beszéljen? – kérdezte Szulejmán. – Kezdd csak te – felelte Juszuf. – Én türelmetlen vagyok. Nem tudnám meggyőzni őket. Ha észrevenném, hogy nem hisznek nekem, begorombulnék. És akkor nem volna az igazi. A fidáíjínok már az ágyuk körül tolongtak. – Hisztek a csodákban? – kérdezte tőlük Szulejmán. Társai összenéztek. – A régiekben hiszünk – felelte Naim. – Az újakban nem, mert ezt a Próféta megtiltotta. – Ó, te ünneprontó! Szejduna mit tanít? – Nem tudok róla, hogy csodákról beszélne. Az ilyen kérdésekre Naim mindig óvatosan válaszolt. – Hát nem azt tanultad, hogy Allah Szejdunára bízta az éden kulcsát? Feszült csend állt be. Szulejmán diadalittasan legeltette szemét a fidáíjínok arcán. Amikor kiélvezte megdöbbenésüket, azt mondta. – Fidáíjínok, tegnap éjjel Szejduna abban a kegyelemben részesített bennünket, hogy kinyitotta nekünk az éden kapuját. A fiúk összenéztek. Senki se szólalt meg. Obeidából váratlanul hangos hahotázás tört ki. A következő pillanatban a többiek is gurultak a nevetéstől. Csak a három éjjeli vándor arca maradt komoly. – Összebeszéltek, és most lóvá akarnak tenni bennünket – mondta Abdal Ahman.

– Szokása szerint Szulejmán bolondot csinál belőlünk – tette hozzá Naim. – Hagyjuk őket – mondta leereszkedően Ibn Vakasz. – Tegnap berúgtak, és utána valami ólban kialudták részegségüket. Látszik az arcukon. Restelkednek előttünk, és az egészet tréfára akarják fordítani. – Tudtam, hogy így lesz! – vicsorgott magából kikelve Szulejmán. – Mondd el nekik te, Ibn Táhir, neked talán elhiszik. – Elég volt a bohóckodásból! – fortyant fel Obeida. – Jó volna tudni, láttátok-e egyáltalán Szejdunát! Most megszólalt Ibn Táhir. – Nehéz beszélni azokról a hihetetlen élményekről, barátaim, amelyekben az elmúlt éjszaka részünk volt. Tökéletesen megértem, hogy nevettek rajtunk. De amit Szulejmán mondott, az szóról szóra igaz. Ezért arra kérlek benneteket, legyetek türelemmel, és hallgassátok végig. Folytasd, Szulejmán. Ibn Táhir arca komoly volt. Hangjában nyoma sem volt tréfálkozásnak. Ennek ellenére a fidáíjínok nem tudtak szabadulni a gyanútól, hogy három társuk csak ügyesen színészkedik. – Saját apámat is megvádolnám, hogy hazudik – mondta Dzsáfár –, ha ilyesmit állítana nekem. De azt is furcsának találnám, ha te, Ibn Táhir, belemennél egy ilyen ugratásba. Hadd beszéljen csak Szulejmán. Legalább megtudjuk, mivel akartatok becsapni bennünket. Szulejmán felült, végignézett társain, majd beszélni kezdett. Azzal kezdte, hogy felmentek a toronyba, találkoztak az óriás termetű buzogányos négerekkel, majd Abu Ali bekísérte őket Szejduna szobájába. Valahányszor kifelejtett valami apróságot, Juszuf azonnal közbeszólt. Így aztán részletesen leírták a Nagyúr külsejét, és a furcsa beszélgetést, amit velük folytatott. A fidáíjínok növekvő feszültséggel hallgatták őket. Juszuf kiegészítései óhatatlanul igazolták, hogy a különleges beszámoló hiteles. Amikor Szulejmán ott tartott, hogy Szejduna beparancsolta őket a három fekhelytől zsúfolt fülkébe, hallgatóinak elállt a lélegzetük. Tekintetük Szulejmán ajkán csüggött. Ibn Táhir is figyelmesen hallgatta társát. Önkéntelenül megtapogatta mellkasát, és meggyőződött róla, Mirjam harapása csakugyan ott van. Most, hogy visszakerült hétköznapi környezetébe, a felfoghatatlan éjszakai események félelemmel töltötték el. Ekkor támadt fel benne a tapasztalatokat és észérveket tagadó igaz hit. Szulejmán Szejduna bűvös labdacsáról beszélt, repüléséről az ismeretlen táj fölött. Elmondta, mit álmodott, mielőtt teljesen elvesztette öntudatát. Most az édenben való ébredéséről beszélt. A fidáíjínoknak lángolt az arcuk, szemük lázasan csillogott. Izgatottan toporogtak. Szulejmán elmondta, milyen látvány fogadta, amikor kinyitotta a szemét. Pontosan leírta a pavilont, egyetlen részletet se hagyott ki. Utána a lányok következtek. – Lehet, hogy az egészet csak álmodtad – próbált enyhíteni a végsőkig felajzott idegein Obeida. A többiek is elviselhetetlennek érezték a feszültséget, amit lobogó képzeletük váltott ki. Tekintetük kóválygott, nehezen vették a levegőt. Naim kétrét görnyedve kucorgott Ibn

Táhir ágyának fejénél, és belesápadt az édes borzongásba. Fényes nappal hideg futkosott a hátán, mintha éjjeli kísértetekről hallgatna mesét. – Olyan eleven, olyan valóságos volt minden abban a teremben, amilyenek ti vagytok körülöttem – folytatta Szulejmán. – Elképzelni se tudtok ennél fényűzőbb csarnokot. Minden csupa arany és ezüst. A fekhelyeken a mohánál is süppedőbb szőnyegek. Rajtuk puha párnák. Az asztalok roskadoznak a válogatott falatoktól. Az édes bor felvillanyoz, de nem veszi el az eszed. Minden olyan, ahogy a Koránban meg van írva. És a lányok, barátaim! Tejfehér bársonyos bőr. Nagy, áttetszően tiszta szem. És a keblek, ó, Allah! Az emléküktől is tüzel a vérem! Szulejmán részletesen elmesélte szerelmi élményeit. – Ha én ott lehettem volna! – szakadt ki Obeidából. – A két kezemmel beleztelek volna ki, ha az egyikhez is hozzányúlsz! – Szulejmán szemében őrült fény lobbant. Obeida önkéntelenül elhúzódott tőle. Régóta ismerte Szulejmánt. Nem volt tanácsos tréfálkozni vele. De ilyennek még sohasem látta. Valami azt súgta neki, hogy az elmúlt éjjel társa komolyan megváltozott. – Azok a húrik az enyémek! Megértettétek? Most és mindörökre az enyémek! Egyikről se mondok le! Ó, aranyos gazelláim! Boldogságom forrásai! Gyönyöröm kútjai! Egyikőtöknek sincs joga megkívánni őket. Allah mindegyiket nekem teremtette. Türelmetlenül várom az órát, hogy örökre velük maradhassak. Mindnyájan érezték, hogy Szulejmánból egy éjszaka alatt más ember lett. Bizalmatlanul, szinte félelemmel néztek rá. Talán Juszuf volt az egyetlen, aki nem vette észre, vagy magától értetődőnek érezte a változást. Hiszen őbenne is hasonló fordulat ment végbe. Szulejmán tovább ecsetelte élményeit az édeni lányokkal. – Csak nem akarod bebeszélni nekünk – fortyant fel hirtelen Juszuf –, hogy egyetlen éjszaka alatt mind a kilenc húrit a magadévá tetted? – Bebeszélni? Te talán nem ezt csináltad? – Szulejmán még az ilyen komoly kérdéseknél sem tud meglenni tódítás nélkül – vigyorgott ádázul Juszuf. Szulejmán gyilkolni tudott volna a szemével. – Fékezd a nyelved! Csak annyira tódítok, amennyire a Korán. – Szóval a Korán tódít. A fidáíjínok nevettek. Szulejmán az ajkába harapott. – Asszonyaim verset írtak a szerelmemről. Ki meri állítani, hogy a húrik hazudnak? – Mondd el a verset. Szulejmán megpróbálta, de csakhamar megakadt. Juszufból kirobbant a nevetés. Viharos jókedvében a combját csapkodta. A többiek is hahotáztak. Szulejmán, mint a párduc, átvetette magát Ibn Táhir ágyán. Öklével teljes erejéből Juszuf arcába vágott. Juszuf ösztönösen az arcához kapott. Bárgyún körülnézett, aztán lassan felemelkedett

fekhelyéről. Képét elöntötte a vér. – Egy ilyen barom merészel arcon ütni?! Villámgyors mozdulattal a szemközti falhoz szegezte Szulejmánt. Fejük felett csörömpölve összekoccantak a falon függő kardok. Szulejmán lekapta az egyiket, és vérben forgó szemmel nézett Juszufra. – Veszett kutya! Védd az életed! Juszuf elsápadt. Menten elpárolgott a dühe. De még mielőtt tett volna valamit, Ibn Táhir megragadta Szulejmán hadonászó karját. Dzsáfár, Ibn Vakasz és mások a segítségére siettek, és kicsavarták a tomboló fiú kezéből a kardot. – Megőrültél? Tegnap Szejduna kegyelméből az édenben gyönyörködtél, ma meg vérfürdőt rendezel a barátaidnak? Ibn Táhir kemény kézzel a fekhelyre ültette Szulejmánt. – Te meg miért vágsz a szavába, Juszuf? Nem vagyunk egyformák, mindenki a maga módján éli életét. – Igazad van, Ibn Táhir – mondta Dzsáfár. – Fejezze be Szulejmán a történetét, utána majd te meg Juszuf kerültök sorra. Most mindenki Szulejmánt nógatta, hogy folytassa. Juszuf dacosan összefonta mellén a karját, és a mennyezetet bámulta. Szulejmán becsmérlő pillantást vetett rá. Aztán befejezte beszámolóját. Most már senki sem kételkedett benne, hogy a három fiú csakugyan az édenben járt. A fidáíjínok részletek iránt érdeklődtek, és hamarosan mindenki pontosan maga előtt látta a termet, és Szulejmán húrijait. Titokban már a szép lányokról álmodoztak, volt, aki akaratlanul bele is szeretett valamelyikbe. – És ugyanabban a sötét fülkében ébredtél fel, amelyben tegnap elaludtál? Naim úgy kérdezősködött, mint egy gyerek. – Ugyanabban. Minden úgy volt, mint előző este. Csak az ingem alatt ott volt a karperec, amit Halímától kaptam. – Miért vette el tőled Szejduna? – Talán attól félt, hogy elvesztem. De megígérte, hogy visszaadja, ha legközelebb az édenbe küld. – Mikor mégy megint? – Azt nem tudom. Adja Allah, hogy minél előbb. Most Juszuf volt soron. A történet elejét és végét a fidáíjínok már ismerték, így csak az édenbeli élményeiről beszélt. Leírta, hogyan énekeltek és táncoltak a lányok. Amikor sor került Szulejkára, elragadta a hév. Elmondta, milyen szép, milyen mesterien táncol, milyen erényes, és közben rádöbbent, hogy halálosan szerelmes a lányba. Most már sajnálta, hogy meg akarta csalni Dzsadával. – Csakis ő az én hites asszonyom – mondta. – A többiek csak Szulejka cselédei. Az a dolguk, hogy szolgáljanak bennünket. Bár hallatlanul kedvesek, szépségben nem veszik fel a versenyt Szulejkával. Hanem a fidáíjínokban Juszuf már nem tudta tovább csigázni a feszültséget. Beszámolóját korántsem tartották olyan érdekesnek, mint Szulejmánét. Csak akkor állt el

a lélegzetük, amikor Juszuf a rejtélyesen megvilágított kertben tett sétájáról beszélt. Szulejmánnak nem volt része ebben az élményben. Most titokban bánta, hogy annyira megrészegítette a gyönyör, és eszébe se jutott kitenni a lábát a pavilonból. Ibn Táhir beszámolója volt a legrövidebb. Elmondta, hogy az édenben Mirjam fogadta, megmutatta neki a kerteket és az Al Araf falat. A falon egy árny suhant végig; alighanem egy fiatal katonáé, aki szülei akarata ellenére harcolt az iszlámért, és elesett. Mirjamról Ibn Táhir elmesélte, hogy okosabb, mint Ibrahim dáíjín. Azt is elmondta, ahogy kétségek közt vergődve megragadta Mirjam vállát, és akkor egy Ahriman nevű nagy macska a földre teperte. A fidáíjínok az állaton, az Arafon, és a falon sétáló árnyon csodálkoztak a legjobban. Részletekre is kíváncsiak lettek volna, de Ibn Táhir nem volt nagyon beszédes. – Hagyjatok bennünket, hadd pihenjük ki magunkat – kérte társait. – Később majd mindent elmondunk, amit tudni akartok. Ezért a fidáíjínok inkább Juszufot és Szulejmánt faggatták, akik készségesebben válaszoltak. A három fiú a fidáíjínok szemében kiváló pehlevivé, szinte félistenné nőtt. Apama egész éjjel nem hunyta le a szemét. A sötétből feltámadt a múlt, ifjúságának nagy napjai és mámoros éjszakái. Ijesztően pontosan emlékezett mindenre. Pokoli kínokat állt ki. A tudat, hogy valaha az első volt, most meg napról napra tapasztalnia kell hanyatlását, elviselhetetlenül gyötörte. A szerelem királyságában ma mások uralkodtak. Amikor a nap első sugarai bearanyozták az Elburz csúcsait, felkelt. Borzasan, beesett szürke arccal kikémlelt a háza bejáratánál álló lombos fák ágai alól. Előtte Alamut vára tornyosult, amely örökre elzárta számára a visszautat a világba. De hát mit is kezdene odakint, hiszen öreg és hervadt. Allahnak hála, hogy Haszan megmentette a nyomortól és feledéstől! Itt megvan a királysága. Igaz, keserű királyság, mert szüntelenül arra emlékezteti, ami elmúlt. De jobb bukott angyalnak lenni, mint elpusztulni a szemétdombon. Álmatlan éjszakáin azon töprengett, mit jelentett számára Haszan. Annak idején, soksok éve, a félig álmodozó, félig prófétalelkű férfi a szeretője volt, akit a későbbi kedvesei egész sora szinte kitörölt az emlékezetéből. Talán még a nevét is elfelejtette volna, ha időről időre nem hall róla különféle zavargásokkal és hitvitákkal kapcsolatban. Két éve, amikor már a nyomor legmélyén tengődött, váratlanul egy ismeretlen ember levelet hozott neki Haszantól. A férfi azt írta, hogy egy hatalmas erőd ura, és arra kéri Apamát, jöjjön oda, mert szüksége van rá. Apamának nem volt vesztenivalója. Azonnal döntött. Önkéntelenül zavaros, halovány remény lopakodott a szívébe. Most hatalma teljében láthatta viszont Haszant. Hajdanán ő osztogatta kegyeit, most a férfi. Vajon szerette Haszant? Nem tudta. Csak megtapasztalta, milyen gyötrelmes egy olyan férfi közelében élni, aki egykor forrón szerette, most viszont annyira sincs tekintettel rá, hogy leplezze előtte egy másik nő iránti szenvedélyét. Apama kiment a házból. Madarak csivogtak a bokrokban. A gyepen, a lombokon, a virágokon szikrázott a harmat. Szívfájdítón szép nyári reggel volt. Apama elűzte keserű gondolatait. Megmosta arcát egy vödör vízben, rendbe hozta boglyas haját. Úgy-ahogy eltüntette az átvirrasztott éjszaka nyomait. Aztán az átellenben álló házhoz ment.

Az épület a heréltek szállása volt. A csukott ajtó mögül Apama hallotta hangos hortyogásukat. Felbőszítette a szerecsenek békés, gondtalan álma. Berikácsolt a házba, hogy fényes nappal van, ideje munkához látni. – Átkozott boszorkány! – tajtékzott Musztafa. Adi nevetett. – Utálatos szipirtyó, ganédombra mindig jó. Apama felpaprikázva sarkig tárta az ajtót. Egy saru repült feléje, és fejen találta. Gyorsan visszahúzódott. – Megálljatok, kutyák! Szejduna szíjat hasít a hátatokból! Bent falrengető hahotázás harsant fel. – A csónakokhoz, barmok! Szállítsátok haza a lányokat, nehogy Szejduna meglepje őket! A heréltek ásítozva felkeltek, belebújtak tarka ingükbe. Hanyag öltözékükben kijöttek a házból. Szándékosan nem néztek a vénasszonyra, ezzel is jelezve megvetésüket. Tulajdonképpen sem ők, sem Apama nem tudták, miért gyűlölik egymást. A négerek a csatornához mentek, megmosdottak, majd csónakba ültek. Apama Adi csónakjába szállt be. A heréltek készakarva ügyetlenkedtek az evezőkkel, hogy lefröcsköljék az öregasszonyt. – Megálljatok csak, gazemberek! Majd meglátjuk, ki nevet a végén. Ó, Allah tudta, miért engedi meg, hogy megfosszanak benneteket férfiasságotoktól! – Fogd be, de gyorsan, a pampulád, különben keresztelő vár rád! Adi veszélyesen megbillentette a csónakot. A heréltek nevetve nézték, ahogy Apama görcsösen a csónak peremébe kapaszkodik, attól félve, hogy Adi tényleg „megkereszteli” a vízben. Megérkeztek a szigethez, ahol Fátima aludt társnőivel. Apama kiszállt, és elindult az ösvényen a pavilon felé. Addigra a természet már teljesen felébredt. A napsugár egyre szélesebb pászmában világította meg a hegyeket. Apama belesett az üvegfalon a terembe. A lányok egymás hegyén-hátán feküdtek a párnákon, és mélyen aludtak. Az öregasszony magából kikelve berontott az ajtón, és megragadta a cintányér verőjét. Ütései nyomán a pavilon fülrepesztő csattanásoktól visszhangzott. A lányok rémülten talpra ugrottak. – Szukák! Egész éjjel üzekedtetek, most meg a hasatokra süt a nap. Azonnal a csónakokba, és indulás haza! Nehogy Szejduna így találjon rátok! Magukra dobva köpenyüket a lányok a csatornához szaladtak. Arra sem volt idejük, hogy igazából felébredjenek. A goromba, fülsiketítő ébresztőtől és az éjjeli részegségtől fájt a fejük. Álomittas arccal, kócosan, rendetlen külsővel a csónakokba szálltak. A központi szigeten Mirjam fogadta őket. Már felöltözött, rendbe szedte magát. De az ajkára és arcára tett pirosító ellenére a lányok megállapították, hogy alighanem rosszul aludt. Mirjam tekintete találkozott az Apamáéval. Egyszerre csak mind a ketten úgy érezték, megértik a másikat. Talán először fordult elő, hogy közel kerültek egymáshoz. Nemsokára a házban is talpon volt mindenki. Apama visszament a heréltekhez, hogy a

harmadik kertből is ideszállítsák a lányokat. Mirjam elkísérte a partig. – Nem aludtál éjjel? – kérdezte Apama. – Nem. Hát te? – Én sem. – Igen, furcsa ez a mi életünk. A furcsa helyett inkább rettenetest mondott volna, de Apama így is megértette. Csakhamar Szulejka és társnői is visszajöttek a házba. A lányok nekiláttak a rendrakásnak, eltüntették a rendkívüli éjszaka nyomait. Második imára már minden a helyén volt. Újra elindult a hétköznapi élet. Délután közepén, négy buzogányos néger kíséretében, váratlanul megjelent Haszan. A lányok most is félkörbe sorakoztak. Haszan az elmúlt éjszaka különböző részleteire volt kíváncsi. A lányok remegő hangon válaszoltak neki. Egyszerre csak Haszan egy arany karkötőt vett elő kaftánjából. Felmutatta a lányoknak, és megkérdezte: – Kié ez az ékszer? Halíma azonnal ráismert. Ijedtében majdnem összeesett. Egy hangot se bírt kipréselni a torkán. A többi lány is megrémült. Mirjam végignézett arcukon. Amikor Halímához ért, azonnal mindent tudott. Könyörgő pillantást vetett Haszanra. A férfi cinkos mosolya megnyugtatta. – Szóval a karperec tulajdonosa nincs köztetek. Akkor a fidáíjín hazudott nekem. Haszan Halímába fúrta a szemét. A lány arcán könnyek gördültek le. Annyira reszketett, hogy kocogott a foga. Már látta magát, ahogy fejét a tuskóra teszi, és lendül a bárd. – Szép dolog, Halíma. Tudod-e, hogy ezért lecsapathatnám a fejed? És könyörtelenül meg is tenném, ha a karperec elárulta volna a fiúnak a titkot. Most megkegyelmezek neked. Ha még egyszer előfordul ilyesmi, nincs menekvés. Haszan visszacsúsztatta az ékszert kaftánjába. Mirjam intett Halímának. A lány boldogan Haszanhoz szaladt, és térdre borult előtte. Köszönetet akart mondani neki, de képtelen volt megszólalni. Így csak a kezét csókolta meg. – Az a kívánságom – mondta a lányoknak búcsúzóul Haszan –, hogy legközelebb iparkodjatok még jobban. Tegnap sok tapasztalatot szerezhettetek, a jövőben kamatoztassátok őket. Éjjel-nappal legyetek készenlétben. Intett a lányoknak, és megkérte Mirjamot, kísérje el. – Éjszaka várj rám. Sok mindent meg kell beszélnem veled. – Ahogy parancsolod – felelte Mirjam. Először fordult elő, hogy nem örült a találkának. Estefelé a lányok összegyűltek a tó partján; az elmúlt éjszakáról beszélgettek, kicserélték tapasztalataikat. Halíma odébb ült, és szótlanul hallgatta őket. Életében először azt kívánta, bárcsak egyedül lehetne. Nagy titkot rejtegetett szívében. Senki se tudott róla. Nem is merte volna rábízni senkire. Szerette Szulejmánt. Bolondulásig. Súlyos kérdés nyomta a szívét. Sokáig nem mert előhozakodni vele. Végül Fátimához fordult.

– Nem értettem pontosan, hogy is lesz legközelebb. Vajon ugyanazok a fidáíjínok látogatnak meg bennünket? Fátima ránézett. Abban a pillanatban mindent értett. Őszintén megsajnálta Halímát. – Ezt senki se tudja, kedves gyermekem. Halíma tágra nyílt szemmel rámeredt. Érezte, hogy Fátima kertel. Lehet, hogy soha többé nem látja Szulejmánt? Egész éjjel kétségek kínozták. Nem tudott elaludni. Súlyos gondjai voltak. Nem volt többé gyerek. Az erődben még aznap elterjedt a hír, hogy Haszan három fidáíjínnak kinyitotta az éden kapuját, és a fiúk ott töltötték az éjszakát. Abu Szoraka meg akart győződni, visszajött-e Szulejmán, Juszuf és Ibn Táhir. Mély álomban találta őket, de társaik elmondták neki, amit a fiúktól hallottak. Abu Szoraka homlokát ellepte a verejték. Azonnal jelentkezett Abu Alinál, és beszámolt neki, mit mesélt a három fidáíjín. Abu Ali arcán gúnyos mosoly suhant át. – Ha ezt mondják, ezt is tapasztalták. Miért rejtegetnék az igazságot? Abu Szoraka elborzadva meghajtotta magát. Megkereste a doktort, és elmondta neki az újságot. – Szerintem Haszan azért találta ki ezt a szemfényvesztést – dörmögte –, hogy megfenyegessen bennünket. De vajon mivel kenyerezte le ezeket a felettébb igazságszerető fiúkat, hogy ilyen otrombán hazudnak? – Attól tartok, a dolog ennél sokkal veszedelmesebb – mondta a görög. – Emlékszel, amikor a vár alatti háremekről beszélgettünk? Lehet, hogy Haszan épp ezeknek a fiúknak rendezte be őket? – De miért nem avatott be minket is a tervébe? Hiszen tudnia kell, hogy minél tájékozatlanabbak vagyunk, annál többet találgatunk. – Akarsz hallani egy bölcs tanácsot, dáíjínom? Hagyd a találgatást, és felejts el mindent, amit hallottál. Különben a fejeddel játszol. Mert Szejdunával, de még inkább ezekkel a fiatal, vakbuzgó fidáíjínokkal nem lehet tréfálni. Sok mindent láttam életemben. De Szejdunában van valami, ami meghaladja eszemet és tapasztalatomat. Abu Szoraka zaklatottan tért vissza munkájához. Bármennyire nem akarta, gondolatai szüntelenül a három fidáíjín különös éjszakai története körül forogtak. Merőben másképp fogadta a hírt Ibrahim dáíjín. Eleinte ő is elcsodálkozott. De aztán mindent tisztázott magában. – Szejduna tudja, mit csinál – mondta. – Nyilván nyomós oka van rá, hogy bennünket nem avatott be a dologba. Annál izgatottabban tárgyalták az esetet a kaszárnyákban. A hírt a hallatlan csodáról a tizedesek hozták, meg azok a közlegények, akik az ételt hordták a fidáíjínoknak, és hallották beszélgetésüket. Hogy a három fidáíjín látogatása az édenkertben csoda volt, abban senki sem kételkedett, aki elhitte a fiúk történetét. És lassanként az egész legénység elhitte. – Nagy próféta lehet Szejduna, ha Allah ilyen hatalommal ruházta fel – mondták a

katonák. – De mi van akkor, ha a fidáíjínok az egészet csak kitalálták? – aggodalmaskodtak a hitetlenkedők. – Az ki van zárva – állította az egyik közlegény, aki hallotta a fidáíjínok beszélgetését. – A többiek még mindig a három fiú elbeszélésének a hatása alatt vannak. – Vagyis ez a legjobb bizonyíték, hogy az iszmáilitizmus az egyetlen igaz vallás. Ilyen csoda láttán csak a hitetlen kutyák kételkedhetnek Szejduna küldetésében. – Mától fogva nem kímélem a hitetleneket. Aki nem ismeri el fennhangon, hogy Szejduna nagy próféta, azt kettéhasítom. – Most még nagyobb kedvvel fogjuk aprítani a hitetlen kutyákat! Mindegyiknek a kardunktól kell elpusztulnia. Bejött Manúcsihr emír. Egy ideig szótlanul hallgatta a diskurzust. Aztán töviről hegyire elmeséltette magának az esetet. A katonák kíváncsian figyelték. De az emírnek egyetlen arcizma sem rezdült. Amikor látta, hogy a véleményére várnak, azt mondta: – Ha a fidáíjínok azt állítják, hogy Szejduna kegyelméből az édenben voltak, és Szejduna ezt nem cáfolja, akkor kötelességünk hinni nekik, s ehhez tartani magunkat. Hanem amikor Manúcsihr visszavonult a szobájába, erősen ráncolta homlokát. Őt is az foglalkoztatta, miért nem osztotta meg vele Szejduna a tervét. De még jobban nyugtalanította a katonáinál észlelt szilaj vakbuzgóság. Semmi kétsége sem volt afelől, hogy az egész ügy mögött valami csalás van. De hogy miféle csalás, azt elképzelni sem tudta. Csak azt látta, hogy öreg, kipróbált katonái vakbuzgó vadállatok lettek, és hogy már nem ő a közvetlen parancsnokuk, mert mindjobban a vallási vezérük láthatatlan befolyása alá kerülnek. Nem volt más választása, alkalmazkodnia kellett az új rendszerhez. Haszan kinevezte emírnek, de rangjának inkább vallási, mint katonai jelentősége volt. Türelmesen ki kellett várnia, amíg a dolgok maguktól elrendeződnek. A kérlelhetetlenül működő gépezet, amit Haszan igazgatott, most mindenestül elnyelte. Egész nap, egész este, de még éjszaka is a fidáíjínok három társuk édeni látogatásáról beszéltek. Megtárgyaltak minden apróságot, és mindig újabb részleteket akartak tudni. – Azt az állatot, amely megtámadott, Ahrimannak hívták? – kérdezte Naim Ibn Táhirtól. – Akkor biztosan az egyik megszelídített szellem volt, akit a Próféta elkergetett a Demávendről. Büntetésből most a húrikat kell szolgálnia. – Lehetséges. Sajnálom, hogy nem tudtam meg róla többet. De annyi szokatlan dolog volt ott, hogy mindenre nem jutott idő. Ezen az éjszakán a fiúk sokáig nem tudtak elaludni. Fülledt hőség volt. A fidáíjínok nyugtalanul mozgolódtak fekhelyükön. Minden gondolatuk az éden körül forgott, képzeletük élénk színekkel ecsetelte a kiválasztottakra váró szépségeket. Látták, ahogy félmeztelen lányok énekelnek és táncolnak körülöttük. Érezték meleg leheletüket, a párnákon fekvő testüket, odaadásukat. A teremben halk nyögdécselés, fogcsikorgatás hallatszott. Nem sokkal éjfél után az ablakon benézett a hold. Ibn Táhir a szomszéd ágyakat kémlelte. Szulejmán és Juszuf békésen aludt. Jó nekik, gondolta. Nagyon zaklatott volt.

Kétségek gyötörték. Vajon mindaz, amit éjjel átélt, nem csak álom volt? De hogyan kételkedhet Mirjam eleven mivoltában, amikor teljes szívéből szereti? Már hajnalodott, amikor elhatározta magát, és felkelt. Óvatosan odasurrant Naim ágyához. – Alszol, Naim? – kérdezte halkan. – Nem, nem tudok. Mit akarsz? Naim felült, és bizalmatlanul Ibn Táhirra nézett. – Tudsz hallgatni? Naim meghökkent. – Ne félj. Nem lesz belőle bajod. Csak bizalmasan mondanék neked valamit. – Hallgatni fogok, megbízhatsz bennem. – Esküdj meg Ali szent nevére. – Ali szent nevére, Ibn Táhir. – Jó. Gyere velem az ablakhoz. Az ablaknál Ibn Táhir megmutatta Naimnak Mirjam harapásának a nyomát. – Látsz valamit? – Látok. Mintha megharapott volna valaki. – Nézd meg jobban! – Ó Allah! Milyen pici száj! – Ez az ő fogának a nyoma, Naim. – Mirjamé? Naim hátán jéghideg borzongás futott végig. – Igen, ezt Mirjamtól kaptam emlékül. A nyom hamarosan eltűnik. Fogj egy gyertyát, és puhítsd meg a viaszát. Segíts nekem, hogy csinálhassak egy lenyomatot. – Szívesen, Aváni. A viasz hamarosan puha volt. Ibn Táhir lapot gyúrt belőle, s azt Naim a mellkasához nyomta. Aztán óvatosan levette róla. A lap felületén leheletfinoman kirajzolódott Mirjam fogsora. – Ó, Allah! – ujjongott Ibn Táhir. – Mától fogva ez a legnagyobb kincsem. Úgy fogom őrizni, mintha a Próféta ereklyéje volna. Megölelte Naimot. – Köszönöm, barátom. Te vagy az egyetlen, aki ismeri titkomat. Megbízom benned. – Boldog ember vagy – sóhajtott fel Naim. – De jó volna, ha én is így szeretnék. – Talán jobb, hogy nem ismered ezt az érzést. A szerelem egyszerre pokol és mennyország. Elbúcsúztak egymástól, és visszafeküdtek ágyukra. – Rettenetes gazda vagy – mondta Mirjam, amikor Haszan megérkezett a találkára. – Mindannyiunk életének és halálának ura. Mi a terved a tegnapi vendégeinkkel? Haszan töprengve ránézett. – Nem tudom... Majd a körülmények döntenek... Felfigyelt Mirjam megviselt arcára. – Úgy látom, nagyon kimerített a tegnapi éjszaka – mondta leheletnyi gúnnyal. – Sok gondolkodnivalót adsz nekem, Ibn Szabáh.

– Ha egy nő gondolkozni kezd, veszélyessé válik. – Most örülnék neki, ha az lennék. – Miért, mit csinálnál? – Felkiabálnék a fidáíjínoknak, hogy őrizkedjenek tőled. – Még szerencse, hogy a tornyom köztetek áll. – Ki tudja? De így van. Én pedig tehetetlen vagyok. – Ó, ti nők! Beszélni, azt tudtok, de ha cselekedni kell, inatokba száll a bátorság. Valamikor azt hittem, nagyon közel állsz hozzám. Annyira örültem neki. Most megint egyedül vagyok. – Nem tehetek róla. Borzadok attól, amit művelsz. Sokáig hallgattak. – Ha az elmúlt éjszakának következményei lennének – kérdezte végül Mirjam –, mit csinálsz az érintett lányokkal? – Apama ismeri az elhajtó szereket meg füveket. Ha azok nem segítenek, a természet tegye a dolgát. Nekünk az új szaporulat mindig jól jön. – Szegény apátlan gyerekek! – Nem ők lesznek az egyetlenek, drága Mirjam. Haszan Mirjamra lesett. – Úgy látom, kérdezni szeretnél valamit – mondta mosolyogva. – Örülnék, ha nem értenél félre. – Kérdezz csak. – Hogy van Ibn Táhir? Haszannak akarata ellenére arcába szökött a vér. – Ennyire szíveden viseled sorsát? Azt hiszem, álmodozik, és próbálja kiheverni szívfájdalmát. – Kegyetlen vagy. – Kegyetlen? Csak azt mondtam, amit a legvalószínűbbnek tartok. – Teljesítsd egy kérésemet. Haszan Mirjamra pillantott. Nem mondott semmit, csak intett, hogy beszéljen. – Kérlek, a kedvemért légy irgalmas hozzá. – Irgalmas? Mit értesz ezen? Én nem ismerek sem irgalmat, sem kegyetlenséget. Csak a tervemet hajtom végre. – Értem. Mindössze azt szeretném, hogy ha a terveddel kapcsolatban valami szándékod van Ibn Táhirral, tartsd tiszteletben a kérésemet. – Sokat követelsz tőlem. Akkor mire való a húszévnyi előkészület? – Nézd. Mindig hallgattam rád, és ez a jövőben is így lesz. Csak ezt az egyet ígérd meg nekem. – Semmit sem ígérhetek. Ez meghaladná erőmet. – És mit tennél, ha Ibn Táhir, mondjuk, magától rájönne a csalásra? Haszan gyanakvó pillantást vetett rá. – Ezt hogy érted? – Ne aggódj. Semmit sem árultam el neki, bár lehet, hogy rosszul tettem. – Hogy magától rájönne? Vagyis már félig értené a tervemet? Akkor engem is értene.

Akkor a szellemi fiam volna. Nem, nem. Szemfényvesztőnek tartana. Szétkürtölné a világnak, hogy csaló vagyok. Hogy érthetné meg ilyen fiatalon azt, amire nekem egy egész, tartalmas életre volt szükségem? – De ha mégis megértené? – Sokat kérdezel. Fáradtak vagyunk mind a ketten. Késő van. Haszan felállt. Komor volt az arca. Mirjamnak könny csillant a szemében. – De hiszen még gyerek! Haszan szótlanul lement a partra, ahol Adi várta.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET A szultán előőrsének Alamut vára alatt elszenvedett veresége gyors következményekkel járt. Az erődbe minden égtáj felől jelentések futottak be a dolgok alakulásáról. Egy nappal az ütközet után Abdal Malik százhúsz lovassal Rudbar alá ügetett. Este, megfelelő távolságra a vártól, a csapat letáborozott. A felderítők jelentették, hogy a törökök talán százan vannak. Alighogy megvirradt, Abdal Malik parancsot adott a támadásra. Mint a keselyűraj, úgy csaptak le katonái a domboldalról a törökökre, és az ellenség felét lekaszabolták. A többiek futottak, amerre láttak. Abdal Malik ezután a szultán hadserege elé küldte felderítőit. Ő meg a csapata Kazvinba, majd tovább, Rejjbe vágtatott. Onnan tért vissza Alamutba, legalább harminc fogollyal, akiket körútja során kerített kézre. Portyája mindössze négy napig tartott. Rudbar egész környéke forrongott. A nép titokban régóta Alit tisztelte, és a szultánt éppúgy gyűlölte, mint a bagdadi kalifát. Most az iszmáiliták győzelmét a saját győzelmeként ünnepelte. Már az ütközetet követő első napokban újabb és újabb hívők érkeztek a várba, hogy a Nagyúr szolgálatába lépjenek. Abu Szoraka ki se látszott a munkából, ő válogatta ki a legfiatalabb és legerősebb jelentkezőket a fidáíjínok iskolájába. A többiekből Manúcsihr új egységeket alakított. A harcokban jeleskedő régi katonákat tizedesekké léptették elő. A korábbi tizedesek és altisztek pedig magasabb rangot kaptak. Tíz nappal a győzelem után az eredeti sereghez három új egység csatlakozott, száz-száz ember volt mindegyikben. – Az egész rendszert át kell alakítanunk, és új szabályokat kell bevezetnünk – mondta Haszan a dáíjínoknak –, hogy ebből a fegyelmezetlen hordából egységes hadsereget kovácsoljunk, amely csak egyetlen tanítást és egyetlen közös vezért ismer. Igaza volt Mohamednek, amikor a hívőket eltiltotta a bortól. Ostobák lennénk, ha nem követnénk őt ebben. Mert a tömegnél nagyobb szükségünk van erős, eltökélt és kiváló egyénekre. Hogy szert tegyünk rájuk, parancsaink legyenek világosak és szigorúak. Ügyeljünk arra is, hogy parancsainkat hiánytalanul teljesítsék. Így aztán a három új egység eskütételének napján a várva várt zajos ünneplés elmaradt; helyette Abu Ali egy sor új előírást és törvényt olvasott fel a katonáknak. Halálbüntetés vár arra, aki ellenszegül feljebbvalójának; aki nem teljesíti a parancsot, ha csak egy felsőbb erő ebben meg nem akadályozza; aki verekedés során vagy gyűlöletből megöl egy másik iszmáilitát; aki illetlenül beszél Nagyurunkról, vagy bírálja intézkedéseit; aki bort vagy más bódító italt iszik; aki paráználkodik... Szigorú testi és erkölcsi fenyítés jár annak is, aki világi szórakozásnak hódol; aki szép zenét játszik vagy hallgat; aki táncol vagy mások táncában gyönyörködik; aki kísértő tartalmú könyvet olvas, vagy ilyen könyvet olvasó emberre hallgat... A rangsorba új fokozatok kerültek. A dáíjínok és a nagy dáíjínok közé besorolták a területi dáíjínokat. Minden fegyverviselő hívő egyben katona lett. Az ilyen emberek oktatására külön iskolát rendeztek be a rafíkoknak. Az egész legénységnek új tantervet dolgoztak ki. A haditudományok mellett dogmatikát és az iszmáilita történelmet is tanulniuk kellett.

A fidáíjínok alkatukra szabott, önálló feladatokat kaptak. Dzsáfár állandó gyorsfutár lett Alamut és a Rejjben élő Mucufer között. Naim dogmatikát tanított az újoncoknak, Ibn Táhir történelmet és földrajzot. Juszuf és Szulejmán a haditudományokba avatta be a fidáíjín iskola tanítványait. A két fiú minden reggel kilovagolt velük a fennsíkra, mint annak idején Manúcsihr. Az agyafúrt Obeida a felderítőcsapat parancsnokaként a szultán hadseregének mozgását figyelte. Abdal Ahmant, Ibn Vakaszt, Abdallahot és Halfát Obeida mellé osztották be. Csakhamar minden ösvényt ismertek, ami Kazvint, Rejjt és Alamutot összekötötte. Gyorsan fel is fedték Arszlán Tas emír szándékát, aki Kazvin és Rejj előtt két ágra osztotta haderejét, hogy ezzel Alamutot elvágja a világtól, és az erőd lakóit a menekülés útját elzáró Elburz hegység lábához szorítsa. A foglyul ejtett, jobbára súlyosan sebesült törökök meglepetten tapasztalták, hogy jól bánnak velük. A doktor és a felcserek ügyes keze alatt sebeik gyorsan gyógyultak. Napközben a szobáikban voltak, estefelé kimentek hűsölni a kaszárnyák mögé, egy számukra elkerített helyre. A felcserek és a katonák, akik ételt meg vizet hordtak nekik, egyre gyakrabban álltak szóba velük. A foglyok elképedve hallgatták az édent megjárt fidáíjínok történetét, megdöbbentette őket a hallatlan hatalom, amivel Allah Szejdunát felruházta. Csodálkoztak, milyen rendíthetetlenül hisznek az iszmáiliták a győzelemben. Amikor önbizalmuk okát firtatták, mindig ugyanazt a választ kapták: Szejduna nagy próféta, ő lesz az iszlám világ uralkodója. Néha egy-egy dáíjín, sőt maga Abu Ali is meglátogatta a foglyokat. A nagy dáíjín a szultán hadserege felől érdeklődött, de a foglyok neveltetésére és hitbéli meggyőződésére is kíváncsi volt. Aztán az iszmáilita tanításról beszélt nekik, melynek segítségével a vezér visszaállítja a világon a jogot és igazságot. Mindez, de még inkább a kíméletes és jó bánásmód azt eredményezte, hogy a foglyok meginogtak hitükben, és megfelelő alanyokká váltak az iszmáilita tanítás befogadására. Akinek sebesülése miatt le kellett vágni a karját vagy lábát, esetleg másképp lett nyomorék, azt Haszan szabadon engedte. Ezzel azt akarta elérni, hogy a szabadulók meséljenek a szultán katonáinak Alamutról meg az iszmáilita tanításról, s ezzel észrevétlenül lazítsanak a fegyelmükön. Tevehátra erősített hordágyon, fegyveres kísérettel Haszan Kazvinba küldte őket, s ott szabad utat kaptak. A kertekben tett látogatást követő éjjel az elcsigázott Szulejmán és Juszuf jól aludt, de másnap estefelé mindkettőjüket soha nem tapasztalt nyugtalanság fogta el. Ingerültek voltak, úgy érezték, hiányzik nekik valami, nem volt kedvük lefeküdni. Külön-külön járták a sáncokat, s végül összetalálkoztak. – Szomjas vagyok – mondta Juszuf. – Elég víz van a Sáhrúdban. – Azt idd te. – Csak nem borra szottyant kedved? Szulejmán vigyorgott. Juszuf komoran ránézett. – A kürt már elfújta a takarodót. – Ezt miért mondod nekem? Menj csak előre.

Leültek a sáncra, és egy ideig hallgatták a Sáhrúd zúgását. – Az a gyanúm, be akarsz avatni valamibe – mondta félig gunyorosan, félig kíváncsian Szulejmán. – Neked nem hiányzik valami? – tapogatózott Juszuf. – Beszélj egyenesen. Mi gyötör? – Mintha parázs izzana a bensőmben. Lüktet a halántékom. Elviselhetetlen szomjúság kínoz. – Miért nem jó neked a víz? – Iszom, iszom, de mintha levegőt nyelnék. Semmit sem enyhít szomjúságomon. – Tudom. Ez attól az átkozott labdacstól van. Ha lenyelhetnék egyet, menten megnyugodnék. – Mit gondolsz, Szejduna nemsokára megint elküld bennünket a paradicsomba? – Honnan tudjam? Ha csak eszembe jut az az éjszaka, ellep a forróság. Egy fáklyás őr közeledett. A fal mögé kucorodtak. – Menjünk. Itt nem kaphatnak el bennünket – mondta Szulejmán. Óvatosan belopakodtak a hálószobába. A fidáíjínok már aludtak. Csak Ibn Táhir könyökölt a fekhelyén. Mintha hallgatózott volna. Összerezzent, amikor meglátta két társát. – Te még nem alszol? – kérdezte Szulejmán. – Mint ahogy ti sem. A két fiú levetkőzött, és leheveredett fekhelyére. A szobában áporodott és forró volt a levegő, pokoli szomjúság gyötörte őket. – Uf, átkozott varázslat – dörmögte Szulejmán, és sóhajtva a másik oldalára fordult. – Az emlékek nem hagynak aludni? – kérdezte Ibn Táhir. – Most borra vágyom. – Egész éjjel nem óhajtjátok behunyni a szemeteket? – kérdezte Juszuf nyersen. – Azt hiszed, te aludni fogsz? – gúnyolódott Szulejmán dühösen. Úgy érezte, menten kibújik a bőréből. Másnap reggel mind a hármuknak ólmos súly nehezedett a tagjaira. Abu Szoraka kijelölte a fidáíjínok munkakörét. Néhány nap múlva átköltöztek az egyik elülső torony földszintjére. Régi hálószobájukat birtokba vették az újoncok. A fidáíjínok most hárman-négyen laktak egy szobában. Juszuf Obeidával és Ibn Vakasszal osztotta meg a helyiséget, Ibn Táhir Dzsáfárral, Szulejmánnal és Naimmal. Ibn Táhir minden reggel bánatos szívvel indult az iskolába. Elnézte az újoncokat – tegnap még ő is az volt –, és fájt neki, hogy mindez annyira messze került tőle, hogy soha többé nem lehet olyan, mint ezek a tanítványok. Most áthatolhatatlan fal emelkedett közöttük. Keserves mosollyal hallgatta a fiúk gondtalan zsinatolását. Ha tudnák!, gondolta magában. Az álmatlan éjszakák letörölték orcájáról az egészséges pírt. Arca beesett, pillantása szórakozott és komor volt. – Ez Ibn Táhir, ő is volt az édenkertben – súgtak össze a katonák, amikor meglátták. Tegnap még jelentéktelen iskolás fiú, ma már hős, akinek a neve megdobogtatja az ifjú

szíveket. Régebben örült volna az ilyen közismertségnek. Most nem érdekelte. Sőt a rajongó pillantások néha idegesítették. Szeretett volna elvonulni a világtól, meghúzódni a magányban, ahol csak gondolatok vannak, ahol csak Mirjam van. Igen, Mirjam volt a nagy titok, amely elválasztotta az újoncoktól meg a barátaitól. Ha sikerült elaludnia, gyakran álmodott a lánnyal. Úgy érezte, Mirjam szüntelenül vele van. Ezért minden társaság zavarta. Néha, amikor egyedül volt, behunyta a szemét. Egyszeriben a pavilonban találta magát, mint azon az éjszakán, és Mirjam hajolt fölébe. Olyan élénken látta, olyan pontosan észlelt maga körül minden apróságot, hogy pokoli kínokat állt ki, mert a lányt nem érinthette meg. Szenvedése semmivel sem volt kisebb, mint a boldogtalan Farhádé, akit Huszrau Parvéz elszakított Síríntől. Többször is félelem fogta el, hogy megőrül... Szulejmán és Juszuf napközben azzal vigasztalta magát, hogy dicsősége fényében sütkérezett. Csapatuk élén a fiúk minden reggel kilovagoltak a várból, és útjukat bálványozóik rajongó tekintete kísérte. De a gyötrelmes éjszakákat követő ingerültségüket gyakran épp a tanítványaik bánták. Juszuf ordított, mint az oroszlán, ha a dolgok nem a tetszése szerint mentek. A tanítványok azonban hamar rájöttek, hogy Juszuf ordításánál sokkal veszedelmesebbek Szulejmán fanyar, visszafojtott kitörései. Gyakran könyörtelenül nevetségessé tette a hibázókat. Gúnyolódása ostorcsapásként csattant tanítványain. Juszuf szívesen magyarázott. Szerette, ha kérdezik, és a kérdésekre kimerítő választ adhat. Beérte azzal, hogy tanítványai félénken és tisztelettel fordulnak hozzá. Feltenni egy kérdést Szulejmánnak viszont olyan volt, mint megkockáztatni egy fergeteges pofont. Így teltek a nappalok. Hanem amikor esteledett, a fiúkat szorongás, félelem fogta el. Tudták, hogy újabb álmatlan éjszaka vár rájuk. Egy nap Szulejmán azt mondta Juszufnak és Ibn Táhirnak: – Én ezt nem bírom tovább. Jelentkezni fogok Szejdunánál. – Megőrültél? – kérdezte rémülten Juszuf. – Ezt nem teheted, Szulejmán – mondta Ibn Táhir. – Légy türelemmel, mi sem tehetünk mást. – De hát nem vagyok fából! – hördült fel Szulejmán. – Elmegyek a vezérhez, és mindent elmondok neki. Vagy ad nekem valami feladatot, hogy visszamehessek az édenbe, vagy végzek magammal. Villámló szeme vadul forgott, csikorgott a foga. Másnap reggel Szulejmán engedélyt kért Abu Szorakától, hogy felkereshesse Abu Alit. – Mit akarsz tőle? – Beszélnem kell vele. – Miről? Panaszkodni akarsz? – Nem. Megkérem, adjon nekem feladatot. – Kérés nélkül is megkapod, ha itt lesz az ideje. – De nekem muszáj beszélnem Abu Alival. Abu Szoraka látta a fiú szemében felvillanó tébolyt. Egyék meg, amit főztek, gondolta. – Hát, ha ilyen kitartóan esdekelsz, bejelentelek a nagy dáíjínnál. Abu Alit visszás érzés fogta el, amikor hallotta, hogy Szulejmán beszélni akar vele.

– Várj – utasította Abu Szorakát, és felment Haszanhoz tanácsot kérni. – Beszélj vele – mondta Haszan. – Utána számolj be nekem. Alighanem felettébb érdekes dolgokat fogunk megtudni. Abu Ali a nagy ülésteremben fogadta Szulejmánt. Ketten voltak a hatalmas helyiségben. – Nyomja valami a szíved, Szulejmán fiam, hogy beszélni akarsz velem? Szulejmán lesütötte a szemét. – Meg akarlak kérni, mélyen tisztelt nagy dáíjín, hogy vigyél fel Szejdunához. Abu Ali szemlátomást megrökönyödött. – Mi jut eszedbe? Szejduna reggeltől estig értünk dolgozik. Képes volnál lopni az idejét? Én a helyettese vagyok. Amit mondani szándékoztál neki, mondd el nekem. – Ez bajos... Csak Szejdunának van gyógyírja számomra... – Beszélj csak. Majd beszámolok neki. – Nem bírom így tovább. Feladatot akarok, amely megint megnyitja előttem az éden kapuját. Abu Ali önkéntelenül hátrált egy lépést. Szulejmánnak valósággal tüzelt a szeme. – Bolond vagy, Szulejmán. Tudod-e, hogy amit követelsz, az szinte lázadás? És hogy a lázadásért halálbüntetés jár? – Jobb meghalni, mint tovább így szenvedni – motyogta Szulejmán, de Abu Ali minden szavát értette. – Most menj. Gondolni fogok rád. Lehet, hogy a megváltás közelebb van, mint képzeled. Haszan kérdő tekintettel fogadta Abu Alit. – Szulejmán feladatot kér, hogy visszamehessen az édenbe. Azt mondja, nem bírja tovább. Haszan elmosolyodott. – Nem tévedtem – monda. – A méreg és az édenkert dolgozik. Hamarosan eljön az utolsó kísérlet ideje. Egyik éjjel a vigasztalan kétségbeesés elvette Szulejmán eszét. Felkelt, odament Naimhoz, és leült az ágyára. Naim felébredt, és a lábánál ülő alakra bámult. Körvonalaiból ráismert Szulejmánra. Megijedt. – Mi bajod van, Szulejmán? Szulejmán nem válaszolt. Rezzenéstelenül Naimra meredt. Sápadt, beesett arca világított a félhomályban. Naim fokozatosan minden vonását kivette. Elborzadt. Szulejmán egy hirtelen mozdulattal lerántotta Naimról a takarót. – Mutasd a melled! Naim megbénult a félelemtől. Szulejmán a fiú mellébe markolt. – Ó, Halíma, Halíma! – jajdult fel. – Segítség! Naim őrjöngő kiáltása felverte az éjszaka csendjét. A folyosón az őr lépései kopogtak. Szulejmán feleszmélt.

– Allahra! Megfojtalak, ha elárulsz! Csak álmodtál! Szulejmán visszasurrant az ágyába. Bejött az őr. – Te kiabáltál, Naim? – Én. Iszonyú álmom volt. A katona kiment. Naim felkelt, és magához vette a takarót. – Miért mész el? – Szulejmán keresztüldöfte a tekintetével. – Félek tőled, Szulejmán. – Tökfej! Azonnal bújj vissza az ágyadba, és aludj. Én is aludni akarok. Másnap reggel Naim megkérte Abu Szorakát, jelöljön ki neki egy másik hálószobát. Nem akar többet egy szobában aludni Szulejmánnal. – Miért? Naim megvonta a vállát. Arca sápadt és töpörödött volt. Abu Szoraka nem kérdezősködött tovább. Eleget tett Naim kérésének. Szulejmán szobájába Abdal Ahman került. A többi fidáíjín közt kitört a vetélkedés, ki teljesíti jobban a rábízott feladatot. Obeida éppen Rudbarból tért vissza, ahová Buzurg Umíd helyettesének, Ibn Iszmáilnak vitt parancsot; Ibn Iszmáilt, az erőd katonai parancsnokát Haszan most területi dáíjínnak is kinevezte. Obeida részletes jelentést hozott Arszlán Tas Kazvinnál és Rejjnél táborozó seregének mozgásáról. Ibn Vakasz Kazvinból, Halfa Rejjből tartott állandó kapcsolatot az emír katonáival. A környéken élő iszmáiliták is tájékoztatták őket az ellenséges csapatok minden megmozdulásáról. Minden jel arra mutatott, hogy az emír nem nagyon sietett Alamut vára alá. A jóképű perzsát egy háremnyi nő kísérte. Vidám dáridókra hívta meg a környék nagyurait, vagy ő ment el vendégségbe. Iszogatott tisztjeivel, gyönyörködött a seregnyi énekesés táncosnőben. Katonái alkalmazkodtak a lassú meneteléshez. Az altisztek és közlegények saját szakállukra portyáztak a vidéken. Mindent kifosztottak, mindent elvittek, ami a szemük elé került. A nép átkokat szórt rájuk, és gyűlölettel gondolt a szultánra meg a nagyvezírre, aki a nyakára küldte őket. Következő útjáról Obeida még jobb híreket hozott. A szabadult foglyok széltibenhosszában mesélték az emír katonáinak, hogy milyen csodálatos életük van az iszmáilitáknak Alamut várában, és hogy mindenható vezérüknek hatalmában áll hívőit a paradicsomba küldeni. A tétlenségbe belefásult katonák felvillanyozva hallgatták őket. Esténként a hallottakról beszélgettek. Sokan lelkesedni kezdtek az iszmáilita tanításért, és ezt nem is titkolták. Most már csak a kíváncsiság hajtotta őket Alamut felé, ahol a „Szirtek vezére”, a „Szirtek ura” lakott. Az iszmáilita felderítők most már meg merték tenni, hogy szinte nyíltan látogatták az emír katonáit. Hitbéli és politikai kérdéseket vitattak meg velük, és szenvedélyesen bizonykodtak, hogy az egyetlen hiteles tanítás a vezérük tanítása. Akik nem hittek nekik, sőt kinevették őket, azok is hagyták, hogy kibe járjanak a táborba. Mert mit kezdhet egy ötszáz fős kis erőd a harmincezres hadsereggel, amit Irán ura küldött ellene? Így aztán a felderítők azt jelenthették Alamutnak, hogy az emír seregének gyűrűje repedezik, és az ellenséges hadak szétbomlása csak idő kérdése.

Abu Ali beszámolt a hírekről Haszannak. – A szultán hadseregében tapasztalható szétzüllést két dolog eredményezte – mondta Haszan. – A török lovasság veresége, és a mi sikeres kísérletünk az édenkerttel. Az előbbi nagyobb körültekintésre és sorainak szorosabbra zárására kényszerítette az emírt. De miközben a vereség hatása napról napra csökken – hiszen mindenki szeretné elfelejteni –, a látható és láthatatlan utakon terjedő hír a csodáról egyre jobban hódít az egyszerű katonák között. Igen, az ilyen mesék táplálják a legjobban az ember képzeletét. A fidáíjínok látogatása után a kertekben is jócskán megváltozott az élet. A háremet megjárt lányok régi emlékeiket idézgették, és összehasonlították őket a legújabbakkal. Akik a fiatalemberek látogatásakor mindenből kimaradtak, hajdani tapasztalataikkal hozakodtak elő. Mások a minapi szerelmes éjszakát dicsérték. Közben összeszólalkoztak, perlekedtek, és különös ingerültség hatalmasodott el rajtuk. Most szinte kizárólag csak szőttek, varrtak vagy háztartási munkát végeztek, így aztán reggeltől estig járt a szájuk. Gyakran találgatták, vajon legközelebb ugyanazok a látogatók érkeznek-e a kertekbe. Volt, akinek egyre ment, sőt kívánta a változatosságot, mert legutóbb a látogató nem sokat törődött vele. Reménykedett, hogy legközelebb nem nézik levegőnek. A többségnek az volt a véleménye, hogy Szejduna új embereket küld. Lassan még Szulejka is megbarátkozott ezzel a gondolattal, holott az első napokban vigasztalhatatlanul zokogott Juszuf után. Csak Halíma nem tudta és nem akarta megérteni, hogy talán soha többé nem találkozik Szulejmánnal. Állapota nagyon aggasztotta Mirjamot. Halíma sugárzó arcocskája napok alatt meghervadt. Karikás szeme vörös volt a sírástól és álmatlanságtól. Mirjam vigasztalta, ahogy tudta. Csakhogy neki is nehéz volt a szíve. Ibn Táhir sorsa szüntelenül nyugtalanította. Türelmetlenül várta, hogy Haszan hívassa. De mintha csak szándékosan tette volna, Haszan nem jelentkezett. Mirjam szinte anyai érzéseket táplált Ibn Táhir iránt. Úgy érezte, személyesen felel a fiú és Halíma sorsáért. Egy hónappal a török előőrs legyőzése után Mucufer emberei egy futárt hoztak a várba, akit az új nagyvezír és egyben a szultánné titkára, Tadzs al-Mulk küldött Haszanhoz. Haszan azonnal fogadta. A futár elmondta, hogy a szultán éppen Bagdadba tartott, amikor Nehávend közelében utolérte a vereség híre. A hírrel egy időben befutott hozzá a félreállított nagyvezír. A szultán tajtékzott. Már kiadta a parancsot, hogy Arszlán Tast váltsák le, és az emír járuljon elébe, hogy tisztázza magát. De Nizám al-Mulk meggyőzte, hogy mindennek az oka az új nagyvezír, aki a szultánnéval egyetemben titkos szövetségese az iszmáilitáknak. Megegyeztek, és a szultán ismét Nizám al-Mulkot nevezte ki nagyvezírnek. Csakhogy a szultánné követeli, hogy Tadzs al-Mulk maradjon a helyén. Nizám most letáborozott Nehávendnél, és hadsereget gyűjt, hogy megtámadja Iszfahánt, elintézze vetélytársát, és visszaállítsa a saját és a szultán tekintélyét. Arszlán Tas emírnek parancsot küldött, hogy egy hónapon belül vegye be és rombolja le Alamutot. Különben hazaárulással vádolja meg. Hasonló parancsot adott Kizil Sariknak is, aki még mindig sikertelenül ostromolja a huzisztáni Zur Gumbadán erődöt. Ezt üzeni eskü alatt

Haszannak a szultánné és nagyvezíre, és arra kéri, segítse és támogassa szorult helyzetében. Haszan így válaszolt a futárnak: – Először is add át uraidnak üdvözletem. Azután mondd meg nekik, hogy nagyon elcsodálkoztam, amikor nemrégiben megszegték ígéretüket. Most szorult helyzetben vannak, és ismét hozzám fordulnak. Én pedig szószegésük ellenére még egyszer segíteni fogok rajtuk. De közöld velük, hogy legközelebb jól gondolják meg, mielőtt megint csalódást okoznak nekem. Tekintsék figyelmeztető példának leszámolásomat közös ellenségünkkel. Haszan elbocsátotta a futárt, és utasította embereit, fejedelmien lássák el és ajándékozzák meg a vendéget. – Eljött a döntő pillanat – mondta ezután a két nagy dáíjínnak. Tökéletesen nyugodt volt. Ilyen nyugodt csak az lehet, aki végérvényes döntést hozott. – Szóval Nizám al-Mulk megint kormányrúdnál van. Ez azt jelenti, hogy könyörtelen lesz velünk, és mindent megpróbál, hogy megtörjön és elpusztítson bennünket. Ezért fel kell gyorsítanunk az eseményeket. – Mit akarsz csinálni? – Egyszer s mindenkorra végzek a halálos ellenségemmel. Ezekben a napokban Ibn Táhir minden nyugtalanságát, sóvárgását, meghasonult lelke minden fájdalmát versekbe öntötte. Pergamendarabkákra írta őket, és gondosan rejtegette az avatatlan szemek elől. A versek szakadatlan javítgatása kicsit enyhített gyötrelmein. Azzal az ürüggyel, hogy feladatot készít tanítványainak, visszavonult szobájába, és költeményeket írt, vagy elmerülve a magányában álmodozott. Verseiben így írt: Azelőtt szent tanokkal volt tele lelkem, a Prófétáról, Szejdunáról, Aliról s Iszmáilról, aki hírnök s nagyatyja annak, aki eljövendő. Most csak a te orcád uralja szívemet, csak azzal van tele lelkem. Rejtelmes hangod, bűvös mosolyod, fehér kebled, piros szád illata, gyönyörű kezed, karcsú alakod, tudós szellemed, nem asszonyra valló okos elméd, s szemed, sötét szemed, mint két mélységes mély tó, ragyog márványkő homlokod alatt. Tükreim és tükrei a világnak, a mindenségnek! Hogy is férne el még itt a Próféta, Ali, Iszmáil? Te vagy Prófétám, Alim, Iszmáilom,

te most a hitem, vágyam, Allahom, te uralod szellemem, szívem, elmém. Világom, édenem vagy, Allahom vagy! Amikor, Mirjam, elképzelem arcod, furcsa kétség nehezedik szívemre. Olyan vagy, mint én s a hozzám hasonlók, gondolkodsz, érzel, mint mi, földi lények? Bizonysága szívem alatt a harapásod? Vagy csonttalan, hústalan látomás vagy, akit csak álmomban idézett elém Szejduna titkos tudománya? De ha bűn is, lehet, hogy ne szeressem a levegőt, szélzúgást, könnyű párát? Gonosz gondolat! S egy szent ezt akarná? Ki bogozhatja ki a titkokat? Ó, én szegény Farhád! Elszakítottak drága Sírínemtől! Ki vagy, hatalmas, ki falat emeltél kettőnk közé? Mahdi? Vagy a Próféta? Tán Ali? Őrjöngő szerelmemben kőbe véssem Mirjam arcát? Eszelős vágyban égve vágjam a szekercét szívembe? Ki adott neked, Szejduna, hatalmat, hogy eleveneknek kinyisd az éden kapuját? S te is bemehetsz? Mirjamot (féltékeny szív!) ismered? Titkos tudomány birtoklója vagy, tudod a varázslók fortélyait, kiket Prófétánk a dévek közé, a Demávend gyomrába száműzött? S Mirjam, holdfényem, csillagom, talán gonosz boszorkányság s varázserőd undorító kevercse volna csak? Nem, a dévek most is a hegybe zárva alusznak. Nem, csak az alantas ész kételkedhet az oly édes csodában! Az utat, mely Mirjamhoz visz, miért nem mutatod meg, ó, Szejduna, kegyes egyesítő, kegyetlen elszakító? Ha a halál az ára, hogy megint

találkozzam vele, csak ints, s vetem magam a sötét szakadékba. Ujjongásom tanúsítja szerelmem. Vagy mártsak tőrt szívembe, hogy Mirjammal lehessek mindörökké? Csak parancsolj! Vagy keljek át a tűzön a dévek közé? Csak hogy már ne kelljen, a paradicsomkertből kiűzetve, gyötrődnöm, bizonytalanságban élnem! Vezess Mirjamhoz, vezess vissza hozzá, mielőtt égő szívem megszakadna. Este Haszan magához hívatta Ibn Táhirt. – A hited most szilárd? – Szilárd, Szejduna. – Hiszed, hogy akkor nyitom ki neked az éden kapuját, amikor akarom? – Hiszem, Szejduna. Kettesben voltak a szobában. Haszan jól megnézte Ibn Táhirt. Mennyire megváltozott azóta, hogy a kertekbe küldte! Lefogyott, arca megványadt, beesett szemében lázas, fájdalmas fény lobogott. Haszan láthatta: gépezete ijesztően jól és megbízhatóan dolgozik. – Szeretnéd-e kiérdemelni az örök boldogságot? Ibn Táhir felujjongott. Sugárzó, könyörgő pillantást vetett Haszanra. – Ó... Szejduna! Haszan lesütötte a szemét. Összeszorult a szíve. Most már pontosan tudta, miért vonakodott mindig közelebbi ismeretségbe kerülni a fidáíjínokkal. – Nem véletlenül nyitottam ki neked az éden kapuját. Azt akartam, hogy hited megszilárduljon, hogy mindig tudd, mi vár rád, ha teljesíted a rád bízott feladatot... Tudod-e, ki az az al-Gazáli? – A filozófusra gondolsz, Szejduna? – Őrá. Könyvében, Az elmélyültek elutasításá-ban, csúnyán megtámadta tanításunkat. Jó egy éve a nagyvezír kinevezte a bagdadi főiskola tanárának. Most az a feladatod, hogy átvedlesz Gazáli tanítványává. Itt van egy könyve, az Ó, gyermek! című. Rövid írás. Neked jól fog az eszed, egy éjszaka alatt elolvasod és megtanulod. Holnap reggel keress fel megint. Most a személyes szolgálatomban állsz. Ezt senkinek sem árulod el. Megértettél? – Megértettelek, Szejduna. Haszan elbocsátotta a fiút. Ibn Táhir izgatottan és a boldogságtól félőrülten hagyta el a szobát. A lépcsőházban Abu Ali és Buzurg Umíd jött szemben vele. Kifulladva és feldúlt, kivörösödött arccal egy férfit támogattak. Az idegenen meglátszott, hogy nehéz és kimerítő út van mögötte. Tetőtől talpig poros volt. Patakzó verejtéke hosszú csíkokat

mosott ki sáros arcán. Nehezen fújtatott. Ibn Táhir a falhoz lapulva átengedte a három férfit. Valami azt súgta neki, hogy Alamutra nagy és nehéz napok várnak. Az őr ajtót nyitott, és bevezette az érkezőket Haszanhoz. – Egy futár, Huzisztánból – nyögte ki rekedten Abu Ali. – Zur Gumbadánból... – Mi történt? Haszan megpróbált uralkodni magán. A férfiak arcáról azonnal leolvasta, hogy rossz hír érkezett. A futár térdre rogyott előtte. – Ó, uram! Huszein al-Kaini halott! Meggyilkolták! Haszan halottsápadt lett. – Ki a gyilkos? – Bocsáss meg, Szejduna! Huszein, a fiad. Mint akibe villám sújtott, Haszan összerázkódott. Fellendítette karját, mintha el akarna kapni valakit. Megtántorodott, teste kicsavarodott, és mint akit elkaszáltak, a padlóra zuhant.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET A vezér fia meggyilkolta a huzisztáni dáíjínt! Másnap egész Alamut erről beszélt. Tulajdonképpen senki se tudta, hogy terjedt el a hír. A futár először a két nagy dáíjínt avatta be titkába, majd mindhárman azonnal Haszanhoz mentek. Talán a közelükben álló dáíjínok valamelyike hallgatta ki őket, talán maguk a nagy dáíjínok kottyantották el az értesülést. Mindenki tudott róla, így aztán értelmetlen lett volna titkolni a hívők előtt. Ibn Táhirnak sokáig kellett várakoznia Haszan előszobájában. A vezér a gyilkosság minden részletét tudni akarta, ezért tüzetesen kikérdezte a futárt. – A galamb elhozta parancsodat Zur Gumbadánba, Szejduna. Kizil Sarik akkor már egy hete ostromolta erődünket. A kisebb várakat addigra már lerombolta, és húszezer emberével letáborozott Zur Gumbadán alatt. Felajánlotta nekünk a szabad eltávozást, de ezt Huszein al-Kaini elutasította. Huszein, a fiad, viszont követelte, hogy adja fel az erődöt. Ezért kérdezte tőled al-Kaini, hogy mit tegyen vele. Te azt parancsoltad, verje bilincsbe. Al-Kaini ezt közölte fiaddal, és felszólította, hogy adja meg magát. Huszeinnak a fejébe tódult a vér. „Árulkodtál az apámnak, kutya!”, üvöltötte. Kardot rántott, és leszúrta parancsnokunkat. – Mit csináltatok a gyilkossal? – Megbilincseltük, és bezártuk a pincébe. Az erődben Abdal Malik ben Attas sejk vette át a parancsnokságot. – Milyen ott a helyzet? – Sanyarú, uram. Kevés a víz, és a hívők élelme is fogyatkozik. Több mint háromezren vannak az erődben. Huzisztán egész népe velünk van. De az az átkozott Kizil Sarik kegyetlen, és az emberek félnek tőle. Alig-alig számíthatunk a segítségükre. Haszan elbocsátotta a futárt. Most megint határozott és összeszedett volt. – Mit szándékozol tenni a fiaddal, Ibn Szabáh? – kérdezte Buzurg Umíd. – A saját törvényeink szerint ítélkezünk majd fölötte. Elbúcsúzott a két nagy dáíjíntól, és behívatta Ibn Táhirt. – Hogy állsz Gazálival? – Majdnem egész éjjel vele foglalkoztam, Szejduna. – Helyes. Hallottad, mit történt Huzisztánban? Ibn Táhir a vezérre nézett. Új gyűrődéseket fedezett fel arcán. – Hallottam, Szejduna. – Mit tennél a helyemben? Ibn Táhir nyílt, tiszta tekintettel válaszolt: – Teljesíteném a törvény parancsát. – Te vagy az igazi emberem... Mit tudsz Ibliszről? – Iblisz gonosz szellem, ő csábította el az első embert. – Iblisz több annál. Iblisz elpártolt urától, és halálos ellensége lett. Ibn Táhir bólintott. – Aki elpártol az igaz tanítástól, aki ellensége lesz, az rokona Iblisznek. Mert az igaz tanítás Allah tanítása. És csak egy igaz tanítás van.

– Igen, az iszmáilitáké. – Jól mondod. Ismersz valakit, aki elpártolt tanításunktól, és halálos ellensége lett? Ibn Táhir a vezér szeméből próbálta kiolvasni a választ. – Talán a nagyvezírre gondolsz? – Úgy van, a nagyvezírre, aki megölte nagyapádat, mert Táhir a mi hitünket vallotta. A nagyvezír a mi Ibliszünk, a mi gonosz szellemünk. Légy az arkangyalunk, és bosszuld meg nagyapádat. Készítsd elő a kardod! Ibn Táhir ökölbe szorította kezét. Szálfaegyenesen állt Haszan előtt. – Kardom készenlétben van, Szejduna. – Ismered az utat Rejjből Bagdadba? – Ismerem. Szülővárosom, Szava, ezen az úton van. – Akkor figyelj. Elmész Rejjbe, és onnan Szaván és Hamadánon át Nehávendbe. De atyád házát kerüld el! Mert egész úton csak egy dolog foglalkoztathat: a kitűzött cél. Amerre jársz, kérdezősködj, és tudd meg, hol van és mire készül a nagyvezír. Jelentették nekem, hogy Nehávendben nagy hadsereget toboroz ellenünk és iszfaháni vetélytársa, Tadzs al-Mulk ellen. Tudsz követni? Al-Gazáli a nagyvezír barátja. Te pedig mostantól fogva Gazáli tanítványa, Oszmán leszel, és üzenetet viszel tanítómesteredtől a nagyvezírnek. Ezért vidd magaddal Gazáli könyvét. Tessék, ez itt a szunnita diákok fekete öltözéke, ez egy zacskó pénz az útra, ez pedig egy levél a nagyvezírnek. A pecsét, amit a levélen látsz, utat nyit neked Nizám al-Mulkhoz. Ibn Táhir átvette a fekete öltözéket, és miközben nézegette, ideges jókedv fogta el. A zacskót a derekába rejtette, a papírtekercset az inge alá. – Hogy hogyan kell viselkedned a nagyvezír előtt, azt Hakimtól megtanultad. Amikor elindulsz Alamutból, mindazt, amit kaptál tőlem, tedd be egy zsákba és vidd magaddal. Keress a váron kívül egy eldugott helyet, ott öltözz át, és mindazt, ami elárulhatna, hagyd ott. Ismerem Nizám al-Mulkot. Ha majd meghallja, hogy al-Gazáli küldött, örömmel fogadni fog. Most jól figyelj! A lepecsételt tekercsbe egy hosszú, hegyes bökőt rejtettem el. Mielőtt átadod a vezírnek a tekercset, észrevétlenül vedd ki belőle. Miközben Nizám feltöri a levél pecsétjét, te nagy erővel a nyakába szúrod a bökőt. Ha csak egyetlenegy csepp vért látsz, tudd, hogy feladatodat elvégezted. De előtte vigyázz, meg ne szúrd magad. Mert a bökő hegye halálos méregben ázott. Ha csak megkarcolod magad vele, nem tudod teljesíteni feladatodat, és örökre búcsút mondhatsz a hőn áhított édenkertnek. Ibn Táhir sápadtan, de csillogó szemmel hallgatta. – És... utána mit csináljak? Haszan kurta pillantást vetett rá. – Utána... ajánld magad Allahnak. Megnyílik előtted édenkerted kapuja. Többé senki se foszthat meg tőle. A szőnyegen puha párnák, a párnákon Mirjam vár, körülötte a szolgálólányaitok állnak. Ha elalszik a gyertyád, egyenesen Mirjam karjába röpülsz. Megértettél? – Megértettelek, Szejduna. Ibn Táhir gyorsan lehajolt, és megcsókolta Haszan kezét. Haszan összerezzent. Ibn Táhir ezt nem vette észre, túlságosan el volt foglalva magával. Haszan odament egy polchoz, és levette róla a már ismert aranydobozt.

Kinyitotta, és egy vászondarabra kirázott belőle néhány labdacsot. – Minden estére egyet. Közelebb visznek a paradicsomhoz. De vigyázz, az utolsót közvetlenül azelőtt nyeld le, hogy a nagyvezír elé járulsz. Őrizd jól a labdacsokat. Mert bennük rejlik a kulcs, amely majd megnyitja előtted az édenkert kapuját. Haszan Ibn Táhir vállára tette a kezét. – Most indulj útnak, fiam. Sápadtan, felkavartan, büszkén és megilletődve hagyta el Ibn Táhir a szobát. Haszan addig nézett utána, amíg el nem tűnt a függöny mögött. Aztán szívéhez nyomta a tenyerét. Légszomja volt. Felment a torony tetejébe. Mélyen beszívta a levegőt. Most jó volna meghalni, gondolta. Átveti magát a mellvéden, és mindennek vége. Csakhogy ki tudja, hol ébredne fel? Tegnap, amikor megtudta, hogy al-Kainit meggyilkolták, nagyon közel volt a megfejtéshez. A két dáíjínnak sok időbe telt, amíg magához térítették. Amikor feleszmélt, első gondolata az volt, hogy meghalt, és most egy másik világban van. Őrült félelem fogta el. Szóval a halálon túl is van valami, villant át az agyán. Elborzadt, hogy milyen életet élt. Rádöbbent, hogy amit életében tett, azt úgy tette, mintha a halálon túl csak a nagy semmi volna. Végül a két barátja hangja térítette vissza a valóságba. Azonnal visszanyerte határozottságát. Allahnak hála, a gyengesége elmúlt. Elbocsátotta a két nagy dáíjínt. Huszein al-Kaini, a jobbkeze, halott! Az ő fia gyilkolta meg! A törvénynek könyörtelenül érvényesülnie kell. Útnak indítja Ibn Táhirt. Leült, egy pergamenre leírt néhány szót, majd lepecsételte a levelet. Elővett egy íróvesszőre emlékeztető hegyes bökőt, méregbe mártotta, utána kitette száradni. Aztán az ágyra vetette magát, és ájult álomba zuhant. A dáíjínok és elöljárók izgatottan tárgyalták a huzisztáni gyilkosságot. Mit fog tenni Haszan? Csakugyan betartja a törvényt? Aláírja a fia ítéletét? – Nehéz lehet Ibn Szabáhnak – mondta Abdal Malik. – Huszein al-Kaini a legjobb segítőtársa volt. A gyilkos pedig a saját fia. – A törvény felette áll mindennek – szögezte le Ibrahim. – Eredj már. Holló a hollónak nem vájja ki a szemét – nevetett gúnyosan a doktor. Ibrahim bosszúsan ránézett. – Nagy felelősség nyomja a vezér vállát. – Tudom, Ibrahim dáíjín. De bajosan tudom elképzelni, ahogy egy apa a vesztőhelyre kíséri fiát. – Huszein az iszmáilita testvéri közösség tagja. – Úgy van – bólintott Abu Szoraka. – Haszan maga írta a törvényeket, maga kötötte meg a kezét. – Mi könnyen beszélünk – vélekedett Manúcsihr. – De Haszanra az vár, hogy ki kell mondania a fia fölött az ítéletet. – Másnak a fia fölött könnyen kimondja – dünnyögte a görög. – Könnyű másoknak igazságot osztogatni – tette hozzá Abu Szoraka. – Nem szeretnék Haszan bőrében lenni – állapította meg Abdal Malik. – Al-Kaini többet jelentett neki, mintha a fia lett volna. Sikereinek felét neki köszönheti.

– Egy apa nem mindig felelős a fia tetteiért – mondta Ibrahim. – De ha elítéli a fiát, az emberek azt fogják mondani: kegyetlen apa! Megvan hozzá a hatalma, hogy változtasson a törvényen, mégsem él vele – vélekedett Abu Szoraka. – Az idegenek majd kinevetik, és azt kérdezik: ez a tökkelütött tényleg nem talált rá módot, hogy megkerülje a törvényt? – fűzte hozzá a görög. – A hívők fellázadnának, ha nem alkalmazná szigorúan a törvényt – mondta Ibrahim. – A törvénynek akkor van értelme, ha mindenkire érvényes. – Szavamra, nagy csávában van vezérünk – állapította meg a görög. – A legválságosabb időben elvesztette legmegbízhatóbb csatlósát. Most ki fogja Huzisztánban beszedni az adót al-Kaini helyett? Ki fogja megkergetni és kifosztani a hitetlenek karavánjait? Haszannak talán csakugyan nem marad más választása, mint hogy utolsó betűig eleget tegyen a törvénynek. Juszuf, Szulejmán és tanítványaik a reggeli lovaglás után visszamentek az erődbe. A nap könyörtelenül tűzött az udvarra. A két fidáíjín a szoba hűvös falai közé menekült. Lustán és kedvetlenül hevertek fekhelyükön, rágták a szárított gyümölcsöt, nagy néha egy-egy szót váltottak. Teljesen megbénította őket, hogy felébresztett szenvedélyükre nincs többé enyhülés. Fejük nehéz volt, véreres szemük mélyen beesett gödrébe. A szobába berontott Naim. – Ibn Táhir Szejdunánál volt. Útra készülődik. A hír villámcsapásként érte a két fiút. – Hova megy? – Kitől tudod? – Láttam, ahogy Ibn Táhir elhagyta a tornyot. Nem vett észre. Olyan volt, mint aki megzavarodott. Szeme a semmibe meredt, nevetgélt magában. Aztán megparancsolta egy katonának, hogy nyergelje fel a lovát. – Az édenkertbe készül! Szulejmán felpattant fekhelyéről. – Menjünk hozzá, Juszuf! Közben Ibn Táhir gondosan elrendezte dolgait. Mirjam fogainak viaszlenyomatát megsemmisítette. Verseit tekercsbe göngyölte, és odaadta Dzsáfárnak. – Ezt őrizd magadnál, amíg vissza nem jövök. Ha egy hónap múlva sem lennék itt, add oda Szejdunának. Dzsáfár megígérte. A szobába beviharzott Szulejmán és Juszuf. Naim megállt az ajtóban. – Szejdunánál voltál! Szulejmán megragadta Ibn Táhir vállát, és kérdőn a szemébe nézett. – Te tudsz róla? – csodálkozott Ibn Táhir. – Tudok. Naim mondta. – Akkor azt is tudod, mi a kötelességem. Ibn Táhir lerázta magáról Szulejmán kezét. Felemelte a zsákot, amiben a Haszantól kapott holmi volt.

Juszuf és Szulejmán keserves arccal figyelte. Dzsáfár intett Naimnak, és mindketten kimentek a szobából. – Nehéz a szívem, de hallgatnom kell – mondta Ibn Táhir, amikor magukra maradtak. – Legalább azt mondd meg, visszamehetünk-e az édenbe. Szulejmán hangja könyörgő, gyámoltalan volt. – Legyetek türelemmel. Teljesítsétek Szejduna minden parancsát. Ő mindannyiunkra gondol. Ibn Táhir elbúcsúzott a fiúktól. – Fidáíjínok vagyunk – tette még hozzá –, vagyis azok, akik feláldozzák magukat. Láttuk a jutalmat, s ezért nem félünk a haláltól. Szerette volna még egyszer megölelni társait. De uralkodott magán. Búcsút intett a két fiúnak, és a lovához sietett. Nyeregbe pattant, és utasította az őrt, hogy eressze le a hidat. Megmondta a jelszót, mire kiengedték az erődből. A szoros közepe táján még visszafordult. Mint néhány hónappal korábban, most is a környéket uraló, két vaskos tornyot látta. Ez Alamut, a sasfészek, ahol csodák történnek, ahol eldől a világ sorsa. Vajon viszontlátja? Fájt a búcsú, legszívesebben sírva fakadt volna. Egy rejtekhelyen átöltözött. A feleslegessé vált holmit betette a zsákba, a bekötözött zsákot egy üregbe gyömöszölte, kővel eltakarta. Végignézett magán. Igen, már nem lehet a régi Ibn Táhir. Mostantól fogva Oszmán, a bagdadi főiskola növendéke, Gazáli tanítványa. Fekete nadrág, fekete kaftán, fekete fejfedő. A fekete szín a hitetlen szunnitáknak, az iszmáilita tanítás ellenségeinek a színe. Kaftánja bő ujjában ott van a könyv, meg a bökőt rejtő tekercs. Derekán nagy víztömlő és dugig tömött elemózsiás tarisznya. Délnek indult. Egész nap lovagolt, és ameddig világított a hold, éjjel is. Aztán a sziklák közt hálóhelyet keresett magának. Másnap reggel a dombtetőről nagy táborhelyet látott. A szultán seregének előőrse vert sátrat a völgyben. Elkerülte a tábort, és este megérkezett Rejjbe. A szállásul kiszemelt fogadóban megtudta, hogy Arszlán Tas emír mégis azt tervezi, hogy megtámadja Alamutot. Serege most a hegyekbe menetel, a szultán parancsára, aki így akarja megtorolni a török előőrs vereségét. A nagyvezírről semmit se hallott. Alig várta, hogy lefekhessen. Reszkető kézzel kibontotta a kis batyut, és kivett belőle egy labdacsot. Lenyelte, és leste a hatást. A titokzatos erő most is működésbe lépett. Ezúttal nem érzett gyengeséget. Mirjamra gondolt, de figyelmét másféle képek ragadták meg. Szögletes, magas tornyú épületeket látott. Vakító fehér fényben csillogtak. Aztán tünedezni kezdtek, mintha egy láthatatlan kéz alkotóelemeire bontotta volna őket. Új városok nőttek ki, élénk színű kupolák villództak. A tündöklő városok mindenható uralkodójának érezte magát. Elragadtatása elérte a tetőpontot, utána kimerültség, álmosság következett. Másnap reggel későn és törődötten ébredt. Ó, miért nem úgy, mint először! Mennem kell tovább. Gyorsan!, biztatta magát. Szülővárosát elkerülte. Félt az emlékektől. Nehéz volt a feje, a nap irgalmatlanul

tűzött. Gondolatai ködösek voltak, csak a célt látta tisztán. Egyetlen kívánsága volt: minél előbb megszállni, levetkőzni, lenyelni a labdacsot, és átadni magát a varázslatos erőnek. Hamadán előtt utolért egy fegyveres lovascsapatot. Csatlakozott a málhás szekerekhez. – Honnan jössz, pehlevi? – kérdezte tőle egy altiszt. – Iszfahánból. Igazából Bagdadból küldtek a nagyvezírhez. De Iszfahánban megtudtam, hogy a nagyvezír ezen az úton indult el a szultánhoz. – Őfényességét Nizám al-Mulkot keresed? Az altiszt menten nagyobb tisztelettel fordult hozzá. – Igen. Neki viszek üzenetet. – Akkor tarts velünk! Őfényessége Nehávendben van, a katonai táborban. Ott most csapatok gyülekeznek. Állítólag Iszfahánt készülnek megtámadni. – A fővárosban majdnem beleszaladtam a másik vezírbe. Csak véletlenül tudtam meg a kocsmában, hogy Őfényességének másutt van sürgős dolga. Valami vita támadt a hitetlenek miatt? – Az iszmáilitákra gondolsz? Azok nem veszélyesek. Arszlán Tas emír és Kizil Sarik majd elintézi őket. Komolyabb dologról van szó. Ibn Táhir megbiztatta lovát, hogy az altiszt mellé kerüljön. – Miféle komolyabb dologra célzol? – Azt mondják, ádáz harc folyik a trónutódlásért. Nizám al-Mulk azt akarja, hogy az elsőszülött Barkijaruk legyen a szultán utóda. De a szultánné szutyongatja Őfelségét, hogy az ő fiának, Mohamednek biztosítsa a trónt. A hadsereg meg a nép Barkijaruk pártján áll. Egyszer láttam őt. Talpig férfi. Minden ízében katona. Hogy Mohamed milyen lesz, senki se tudhatja. Hiszen most mászott ki a bölcsőből. Hamadánig Ibn Táhir mindent megtudott, amit a katonák meg az emberek az udvari cselszövésekről beszéltek. A városban hallotta, hogy a szultán már elhagyta Nehávendet, és Bagdadba tart. Elbúcsúzott az altiszttől, most is egy kocsmában szállt meg, reggel lovat váltott, és elindult Nehávendbe. Az ország minden részéből csapatok érkeztek a nehávendi katonai táborba. A széles napégette sztyeppen több ezer sátor állt. Lovak, öszvérek, tevék legelték a száraz füvet, kergetőztek a tábor körül, kapálták a földet, menekültek a lovas őrök elől. Nagy karámokban ezerszámra tolongtak a marhák, kecskék és bárányok. Reggelente a pásztorok a hegyekbe hajtották a nyájat, ahol még akadt zöld legelő. A katonák csapatostul járták a falvakat, fosztogattak, elvittek minden élelmet, jószágot. A tábor közepén nagy üres térség volt. Néhány napja még ott álltak a szultán és kísérete sátrai. A ledöngölt föld tanúskodott róla, meg a jókora tábortüzek üszkös helye. Most csak egy tágas, zöld, fényűző sátor állt a kiürült téren. A nagyvezír szállása. Mióta összekülönbözött a szultánnal, Nizám al-Mulk jócskán megöregedett. Bár túl volt a hetvenen, a legutóbbi időkig rendkívül eleven és erős volt. Mindenki megcsodálta, milyen biztosan ül még a nyeregben. Több mint harminc évig az ország gyeplője az ő kezében volt. A mostani szultán apja, Alp Arszlán sáh nevezte ki nagyvezírének, és választását sohasem bánta meg. Amikor halálán volt, fiának és egyben utódjának is

Nizám al-Mulkot ajánlotta. Az új szultán többek közt az Atabég, vagyis a király atyja címmel ruházta fel nagyvezírét. Nizám al-Mulk békét teremtett a határokon, az országot utakkal hálózta be, megszervezte az adórendszert, és soha nem látott biztonságot és jólétet teremtett a birodalom népének. A szultán feltétlen bizalmát élvezte, mígnem a fiatal szultánnéval vitája támadt az utódlás miatt. De irigyei már korábban is be akarták feketíteni a szultán előtt. Csakhogy a szultán nem hallgatott rájuk. Nem sajnálta nagyvezérétől a vagyont, amire az ő szolgálatában tett szert. Azt is megengedte, hogy Nizám al-Mulk a legrangosabb állásokba helyezze tizenkét fiát. De Turkán Hatunnak apránként sikerült meggyőznie a szultánt, hogy Nizám al-Mulk döntései önkényesek, hogy úgy bánik urával, mint egy iskolás gyerekkel, hogy kíméletlenül visszaél hatalmával. Ennek legékesebb bizonyítékát a szultán Nizám al-Mulk legidősebb fiának, Muadudullah egyik kijelentésében látta. Amikor azt ajánlotta neki, vegyen fel szolgálatába bizonyos Adilt, a nagyvezír fia ezt azzal utasította vissza, hogy az illető alkalmatlan a posztra. Hát csakugyan egy senki vagyok a saját birodalmamban?!, tombolt a szultán. Azonnal félreállította a nagyvezír fiát, és helyére az elutasított Adilt nevezte ki. Intézkedése mélyen megbántotta a nagyvezírt. Néhány keserű szót ejtett el az uralkodók hálátlanságáról. Megjegyzése a szultán fülébe jutott. Őfelsége még jobban tajtékzott. Azzal fenyegetőzött, hogy elveszi Nizám al-Mulktól a nagyvezíri cím jelképeit, a tollat, tintatartót és sapkát. „Szívesen visszaadom a szultánnak a tintatartót meg a sapkát – mondta a nagyvezír elkeseredetten –, hiszen megteremtettem az ország békéjét és jólétét. Amikor a tenger még viharos volt, Őfelsége megtisztelt bizalmával. Most, hogy a hullámok elültek, a rágalmazóimra hallgat. De hamarosan rájön, milyen szoros a kötelék az én kezemben levő tintatartó és sapka, meg az ő koronája között.” A szultán őrjöngött mérgében. Mikor aztán a nagyvezír bevallotta neki, hogy hamis színben tüntette fel előtte Haszan képességeit, ez annyira sértette büszkeségét, hogy menesztette Nizám al-Mulkot. Most, hogy a birodalmat fenyegető veszély ismét összehozta őket, Nizám al-Mulkba lassan visszatért az erő. Két célt tűzött ki maga elé: megbuktatja vetélytársát, Tadzs alMulkot, és elteszi láb alól Tadzs al-Mulk szövetségesét, Haszant, aki halálos ellensége. Ha ezt eléri, ismét Irán korlátlan ura lesz. A kezdeti fejleményekkel elégedett lehetett. A török lovasság vereségét, ezt a jelentéktelen felsülést, olyan ügyesen kihasználta, hogy a szultánnak megrendült a bizalma Tadzs al-Mulkban. Most már eszébe jutott a szultánnak, milyen nyomást gyakorolt rá a szultánné meg a titkára, hogy ne lépjen fel az iszmáiliták ellen. Nagyvezíre meggyőzte, hogy keményen ráncba kell szedni a hitehagyottakat, ha meg akarja őrizni tekintélyét. A szultán teljhatalommal ruházta fel Nizám al-Mulkot, hogy számoljon le végre Alamuttal. Nizám pedig úgy érezte, ennek valóban itt az ideje. Az ő fülébe is eljutottak a mendemondák a várban történt csodákról, a vakbuzgó fiatalemberekről, akik azt állították, hogy Haszan megmutatta nekik az édent. Bár egetverő ostobaságnak tartotta a hallottakat, nem becsülte alá esetleges hatásukat a tömegre. Jól tudta, hogy az egyszerű emberek nemcsak hiszékenyek, de kéjjel hallgatják a csodákról szóló meséket, és felülnek nekik. A nehávendi katonai tábor most a nagyvezír ideiglenes hivatala volt. Az ország minden tájáról idejöttek hozzá az emberek kéréseikkel, panaszaikkal. A helyére kinevezett Tadzs

al-Mulk sok régi hivatalnokot szélnek eresztett, és saját talpnyalóival pótolta őket. Amikor az elbocsátottak megtudták, hogy a szultán visszafogadta nagyvezírét, vagy maguk siettek hozzá, vagy bizalmasaik útján juttatták el kérésüket, hogy állítsa vissza a régi rendet, hiszen azért vesztették el állásukat, mert hűségesek voltak Nizám al-Mulkhoz. A nagyvezír fogadta őket, ígéreteket osztogatott. Közben hadsereget toborzott, hogy a szultánné oltalmát élvező vetélytársát távozásra kényszerítse. Egy délelőtt a ceremóniamester jelentette neki, hogy egy Oszmán nevű fiatalember, Gazáli tanítványa, arra kéri, fogadja őt. A bagdadi Nizámijából küldte ide tanítómestere egy levéllel, azt szeretné átadni. A nagyvezír félig feküdt, félig ült a feltornyozott párnákon. Mellette aranyozott tányér, tele mazsolával, cukrozott dióval és más nyalánksággal. Nizám al-Mulk néha odanyúlt, és bekapott egy falatkát. Rézkannából méhsört töltött magának, és lassan szopogatta. Reggel óta fogadta a kérelmezőket és látogatókat, a körülötte ülő segédei alig győzték a körmölést. – Hogy? Gazáli tanítványa, azt mondod? Jöjjön csak! Jöjjön! A nagyvezírhez sokkal könnyebb volt bejutni, mint az iszmáiliták nagyurához. Erről Ibn Táhir maga is meggyőződött. A tábor előtt megállította egy őr. A fiú megmutatta neki a bagdadi főiskola pecsétjével ellátott levelet, és közölte vele, hogy a tekercset a nagyvezírnek hozta. Továbbengedték. Megmutatták neki Nizám zöld sátrát. Ibn Táhir hihetetlenül nyugodt és higgadt volt. Csak vezére parancsa visszhangzott benne, amit teljesítenie kell. A sátor előtt lenyelte a labdacsot, majd bement az előtérbe. Egy őr állta el az útját. Ibn Táhirnak egyszer se botlott meg a nyelve, amíg elmondta, miért jött. Még nem érezte a labdacs hatását. Eszébe jutott az éden és Mirjam. Gyerekesen elmosolyodott. Az elmúlt napokban alig gondolt Mirjamra. Most egyszerre csak tudatosult benne, hogy Mirjam várja, ő lesz a jutalom az elvégzett feladatért. Vagyis minden erejét össze kell szednie, hogy sikerrel járjon. Az őr elhúzta a függönyt, és beengedte egy másik helyiségbe. A nagyvezír sátra valóságos ház volt. Ibn Táhir bátran belépett a nyíláson, és ismét fegyveresek közt találta magát. Az egyiknek feltűnően szép volt az öltözéke, vállára ezüstözött buzogány nehezedett. Arannyal és ezüsttel hímzett kaftán, bő vörös bugyogó, a fején hosszú madártollal díszített, tarka turbán. Ő volt a nagyvezír ceremóniamestere. Szigorúan végigmérte az érkezőt, és megkérdezte, mit óhajt. Ibn Táhir mélyen meghajolt. Határozott hangon elmondta, ki küldte. Megmutatta a tekercset meg a pecsétet. A ceremóniamester intett egy katonának, és az tetőtől talpig végigtapogatta a fiút. Csak egy Gazáli-könyvet meg egy pénzes zacskót talált nála. – Nálunk ez a szokás – mondta mentegetőzve a ceremóniamester. Aztán bement a nagyvezírhez, hogy bejelentse neki a látogatót. Ezek voltak Ibn Táhir legfeszültebb percei. Testében hatni kezdett a méreg. Hangokat hallott, feszülten figyelt rájuk. Félelem tört rá. Mintha Mirjam beszélt volna. Ó, Allah, gondolta. Szejdunának igaza volt. Már hallom az éden suttogását. A ceremóniamester kétszer is kiáltott, mire Ibn Táhir meghallotta. Belépett a terembe. Gyönyörű idős férfit pillantott meg a párnákon. Jóságos méltóság sugárzott belőle. Ibn

Táhirnak úgy rémlett, a nagyvezír mond neki valamit. De hangja nagyon messziről jött. Mélyen meghajolt. Mire felegyenesedett, minden megváltozott körülötte. Az édeni pavilon!, ujjongott a lelke. – Nyugodj meg, fiam – mondta egy mély férfihang. – Szóval Gazáli küldött hozzám. Ibn Táhir most megint a nagyvezírt látta. Nizám al-Mulk nyájasan mosolygott. A fiú furcsa viselkedését a zavarának tulajdonította, és ki akarta segíteni belőle. Ibn Táhir villámgyorsan feleszmélt. A labdacs hatása, állapította meg magában. – Igen, Gazálitól jövök, Fényességed. Levelet hoztam tőle. Miközben átnyújtotta a tekercset, kicsúsztatta belőle a hegyes bökőt. Ezt olyan higgadtan tette, hogy senki se figyelt fel rá. A nagyvezír feltörte a pecsétet, és kisimította a tekercset. – Hogy megy sora a tudós barátomnak Bagdadban? – kérdezte. Ibn Táhir hirtelen meggörnyedt, és a nagyvezír álla alá, a nyakába döfte a bökőt. Nizám al-Mulk annyira meglepődött, hogy fájdalmat sem érzett. Csak a szeme nyílt kerekre. Elolvasta a pergamenre írt egyetlen mondatot, és mindent megértett. Segítségért kiáltott. Ibn Táhir úgy állt ott, mint akinek teste-lelke megbénult. Szeme előtt a szoba tárgyai látomásokkal keveredtek. Eszébe jutott Mirjam, hevesen megkívánta. Tagjaiba ólmos fáradtság kúszott. Legszívesebben lefeküdt volna, hogy átadhassa magát a kábítószer hatásának. De akkor valakik megragadták, és a földre teperték. Többen is berontottak a terembe, és rávetették magukat. Ösztönösen védekezett, ütött-vágott, harapott, ahogy erejéből tellett. Ököllel, fegyverrel csépelték, megtaposták, szaggatták a ruháját. Akkor ráeszmélt, hogy tulajdonképpen az volt a szándéka, hogy feladata teljesítése után búcsút mond a világnak. Már nem védekezett, elcsitulva várta a halálos csapást. A szemét elborító vérfüggöny mögött meglátta Mirjam szép arcát. A nagyvezír gyenge hangja hatolt a fülébe: – Ne öljétek meg! Élve akarom! Az ütlegelés abbamaradt. Érezte, hogy kezét-lábát megkötözik. Arcát elöntötte a vér, semmit se látott. Hatalmas kezek talpra állították. – Ki vagy, gyilkos? – kérdezte egy fenyegető hang. – Öljetek meg. Én Nagyurunk áldozati báránya vagyok. Közben a szolgák kimosták és bekötözték a nagyvezír sebét. Mások doktorért szaladtak. Amikor Nizám al-Mulk meghallotta Ibn Táhir válaszát, feljajdult: – Ó, a szerencsétlen! Egy gonosztevőre hallgatott. A testőrök parancsnoka lehajolt a tekercsért. Elolvasta a levelet, és szótlanul odaadta a ceremóniamesternek. A férfi elszörnyedt. Ezt olvasta: „Viszontlátásra a pokolban. Ibn Szabáh.” Bejött a nagyvezír személyes doktora, megvizsgálta a sebet. – Baj van? – kérdezte Nizám al-Mulk remegő hangon. – Érzem, hogy baj van. A doktor a testőrök parancsnokához fordult. – Félek, hogy a fegyver mérgezett volt – súgta a fülébe.

– A gyilkost az alamuti vezér küldte – súgta vissza a parancsnok. Szájról szájra járt a sátorban a hír, hogy az iszmáiliták vezére gyilkost küldött a táborba. Célpontja a nagyvezír volt. – Micsoda, az a vénember a hegyekből? – Az a Haszan, akit a nagyvezír évekkel ezelőtt nevetségessé tett az iszfaháni udvarban? – Az. Ez a bosszúja. Az embereket ennél is jobban elborzasztotta Ibn Táhir vakmerősége. Érthetetlennek tartották. – Besétál egy idegen táborba, és se szó, se beszéd, a sátor kellős közepén leszúrja a nagyvezírt. Cseppet se fél a biztos haláltól. – Ez a vakbuzgóság teteje! – Nem, ez őrültség! A legöregebb emberek sem emlékeztek ilyen vakmerő tettre. Volt, aki titokban csodálta Ibn Táhirt. – Az a fiú tényleg nem félt a haláltól. – Semmibe vette. – Sőt talán kívánta is. Dobpergés hangzott fel, megszólaltak a tülkök. Felsorakoztak a fegyveres csapatok. A katonáknak kihirdették: a nagyvezír súlyosan megsebesült. Az iszmáiliták vezére, a hegyek vénje gyilkost küldött a táborba. Hangos dühkitörés, fenyegető fegyverrázás volt a válasz. Ha most parancs hangzott volna el, hogy támadják meg az iszmáilitákat, a katonák a legnagyobb lelkesedéssel indultak volna harcba. Annak ellenére, hogy a doktornak sikerült elállítania a vérzést, a sebesült szemlátomást lankadt. Erei megduzzadtak. Halántéka iszonyúan dörömbölt. – Biztosan mérgezett volt az a fegyver – mondta reszkető hangon. Mint a gyámoltalan gyerek, úgy nézett a doktorra. – Nincs segítség? – Megtanácskozom a társaimmal – tért ki a válasz elől a doktor. A sátor előterében már összegyűltek azok a felcserek, akiket addig utolértek. Többségük a seb gyors kiégetését javasolta. Bementek a nagyvezírhez. Már nagyon gyengének látszott. – Ki kell égetni a sebet – mondta a személyes doktora. – Nagyon fog fájni? – kérdezte Nizám al-Mulk sírós, riadt hangon. – Nincs más megoldás – felelte szárazon a doktor. – Allah, légy hozzám könyörületes! A felcserek előkészítették a műszereket. Egy szolga izzó parázzsal megtöltött edényt hozott be. Az instrumentumok fémesen, szárazon csörömpöltek. A vezér érezte, hogy egész testében szétfolyik a méreg. Rádöbbent, hogy nincs segítség. – Nem kell égetni – mondta elkínzottan, de nyugodtan. – Meg fogok halni. A felcserek megkönnyebbülten összenéztek. Tudták, hogy minden kísérlet hiábavaló.

– Értesítettétek a szultánt? – A futár már útban van Őfelségéhez. – Írjad, írnok – parancsolta Nizám al-Mulk elhaló hangon. „Fenséges királyom és uralkodóm! Életem nagy részét az töltötte ki, hogy birodalmadból kiűztem az igazságtalanságot. Hatalmad támogatott ebben. Most elmegyek, és a királyok Mindenható királyának színe előtt számot adok e világi cselekedeteimről. Neki bizonyítom be, hogy mindvégig, amíg a szolgálatodban álltam, hűséges voltam Hozzád. Hetvenháromban gyilkos merénylet áldozata lettem. Könyörgök, ne felejtsd el, ki küldte hozzám a gyilkost. Ameddig ez a gonosztevő elevenen és egészségesen uralkodik Alamutban, addig Te és a birodalmad veszélyben vagytok. Bocsásd meg nekem, ha bármikor megbántottalak, én is megbocsátok Neked. Ne feledkezz meg fiaimról, akik mindenestül odaadó híveid.” A beszéd nagyon kimerítette Nizám al-Mulkot. Nehezen szedte a levegőt. A doktor hideg borogatást tett homlokára. Utána a nagyvezír rövid búcsúlevelet diktált a fiainak. Kis idő múlva megkérdezte: – Mi van a gyilkossal? – A kínzókamrában van – válaszolta az írnok. – Ki akarnak csikarni belőle mindent, amit tud. – Vezessétek ide! Az őrök a nagyvezír elé lökdösték a vértől iszamós, szakadt ruhájú Ibn Táhirt. Alig állt a lábán. A nagyvezír a fiú arcába nézett. Elborzadt. – De hiszen ez még gyerek! – suttogta. – Miért akartál megölni? – kérdezte támadójától. Ibn Táhir megpróbálta összeszedni magát. De hangja gyenge volt, amikor válaszolt. – Szejduna parancsát teljesítettem. – Nem tudtad, hogy utána halál vár rád? – Tudtam. – És nem féltél? – A fidáíjín boldog, ha kötelessége teljesítése közben halhat meg. – Micsoda őrültség! – nyögött fel a nagyvezír. Aztán elfogta a harag. – Vakbuzgó vagy. Nem tudod, mit teszel. Ismered az iszmáiliták legfontosabb tételét? – Ismerem. Teljesítsd feljebbvalód parancsait. – Szerencsétlen! Rajongó bolond! Tudod-e, hogy én is ismerem vezéred tanítását? – Tudom. Hitehagyott vagy. Áruló. A nagyvezír elnézően mosolygott. – Halld hát, fiatalember. Az iszmáiliták legfontosabb tétele azt hirdeti: Semmi sem igaz, mindent szabad. – Ez hazugság! Ibn Táhir reszketett a felháborodástól. – Te nem tudod, kicsoda Szejduna – mondta. – Ő a legbölcsebb, a legerősebb az emberek közt. Allah Szejdunát ruházta fel azzal a hatalommal, hogy hívőinek kinyithatja

az éden kapuját. – Ó, Allah, bocsáss meg neki, hiszen nem tudja, mit beszél. – Hogy én ne tudnám, mit beszélek? Magam is azok közül való vagyok, akik jártak a paradicsomban. A nagyvezír visszafojtotta lélegzetét. Erőlködve felkönyökölt. Figyelmesen a fiú szemébe nézett. Látta, hogy nem hazudik. Elképedve megcsóválta a fejét. Aztán eszébe jutottak az Alamutról kerengő mendemondák. A fiatalemberek, akik azt állították, hogy egy éjszakát az édenkertben töltöttek. Derengeni kezdett az agyában. – Szóval te azt állítod, hogy voltál az édenben? – Ezzel a két szememmel láttam, ezzel a két kezemmel tapintottam. – És ha meghalsz, visszakerülsz oda? – Igen, a halál visszaadja nekem az édent. A nagyvezír a párnákra hanyatlott. – Allah, Allah – jajdult fel elhaló hangon. – Micsoda bűn! Ezért kellett Haszannak annyi szép szolgalány! Ezért vásárolt össze mindent a bazárokban! Ibn Táhir minden szavát hallotta. Arca megfeszült a figyelemtől. – Arra nem gondoltál – kérdezte tőle a nagyvezír –, hogy szemfényvesztés áldozata vagy? Hogy azt az édenkertet Haszan teremtette? Hogy ki se tetted a lábad Alamutból? – Alamutban nincsenek ilyen kertek. Ahol én jártam, ott minden olyan volt, ahogy a Korán írja. Az egyik jelen levő idősebb tiszt, aki jóformán minden erődöt ismert Iránban, a fiú szavába vágott: – Talán a dajlami királyok kertjei lehettek. Hallottam róluk. Ibn Táhirnak kikerekedett a szeme. Gyermeki félelem jelent meg benne. – Ezt biztosan csak kitaláltad... – Fékezd a nyelved, gazember! Aki régebben a birodalom északi részén szolgált, az megmondhatja neked, hogy Alamuton túl a dajlami királyok szép kertjei vannak. Ibn Táhir előtt elsötétült a világ. Megpróbált belekapaszkodni az utolsó szalmaszálba. – A kertekben láttam egy gepárdot, szelíd volt, mint a bárány, úgy követte gazdáját, mintha kutya volna. A férfiak nevettek. – A hercegeknek meg nagyuraknak annyi szelíd gepárdjuk van, amennyit akarnak. Kutya helyett szolgálják a vadászokat. – És a fekete szemű húrik, akik kiszolgáltak? – Fekete szemű húrik? – mosolyodott el fájdalmasan a nagyvezír. – Haszan ágyasai és szolgalányai. Irán minden piacán lányokat vásárolt. Hivatalomban pontos jelentések vannak ezekről a vételekről. Mintha hályog hullott volna le Ibn Táhir szeméről. Most mindent világosan látott. Mirjam – Haszan szolgalánya és ágyasa. Ő, Ibn Táhir – kettőjük összeesküvésének, kettőjük csalásának nyomorult áldozata. Úgy érezte, szétrobban a feje. Megroggyant a lába. Térdre bukott, és elsírta magát. – Bocsáss meg, ó, Allah! A nagyvezír elalélt az erőfeszítéstől. Mellkasából hörgés szakadt ki. Az írnok letérdelt

hozzá. – Haldoklik – suttogta. Könny szökött a szemébe. A felcserek odaugrottak Nizám al-Mulkhoz. Vízzel és illatszerekkel eszméletre térítették. – Micsoda gaztett! – suttogta. Megpillantotta a térdeplő Ibn Táhirt. – Most már érted? – kérdezte tőle. Ibn Táhir csak bólintott. Hang nem jött ki a torkán. Összeomlott az élete. – Elvakultságod miatt halok meg. – Ó, Allah! Allah! Mit tettem?! – Bánod? – Bánom, Fényességed. – Merész fiatalember vagy. Van bátorságod jóvátenni bűnödet? – Bárcsak jóvátehetném! – Van rá mód. Menj vissza Alamutba, és mentsd meg Iránt az iszmáilita sátántól. Ibn Táhir nem hitt a fülének. Gyerekesen elmosolyodott, körbenézett könnyes szemével. Csupa komor, ellenséges arcot látott. – Szóval félsz? – Nem, nem félek. Csak nem tudom, mi vár rám itt. – Visszaengedünk Alamutba. A jelenlevők tiltakoztak. Gonosztevőnek büntetés jár! Nem hagyhatják futni! A nagyvezír kínlódva legyintett. – Ismerem az embereket – mondta. – Ha valaki, akkor ez a fiú fog leszámolni Haszannal. – Mégsem tehetjük meg, hogy szabad utat adunk egy bűnözőnek. Mit szól majd Őfelsége? – Ne aggódjatok. Míg élek, enyém a felelősség. Írnok, írjad! A nagyvezír diktálni kezdte a parancsot. A körülállók fejcsóválva összenéztek. „A fiatalember, aki megszúrt, nálam is nagyobb áldozata az alamuti hóhérnak. Világosság gyúlt az agyában. Most értem is, magáért is bosszút áll. Egy csapat katona kísérje el a várig. A fiatalember menjen be. Ott tegye meg, amit a kötelességének érez.” – Felhasítom a tőrömmel! – Ibn Táhir felállt. Szeméből szikrázott a gyűlölet. – Esküszöm, hogy addig nem nyugszom, amíg bosszút nem állok! – Hallottátok? Így van jól... Most mossátok le, és kötözzétek be a sebeit. Adjatok neki új ruhát... Fáradt vagyok. A nagyvezír lehunyta a szemét. Mint a parázs, úgy tüzelt a vér az ereiben. Hideglelés fogta el. – Közeledik a vég – suttogta a doktor. Intett, és a többiek kimentek a teremből. Ibn Táhirt az őrei egy másik sátorba vitték. Megmosdatták, ellátták sebeit, átöltöztették, majd odakötözték egy cölöphöz. Milyen iszonyú az élet! A férfi, akit hívei szentként tisztelnek, a legaljasabb csaló. Úgy játszik az emberek boldogságával és életével, mint gyerek a kaviccsal. Visszaél

bizalmukkal. Mosolyogva tűri, hogy a prófétát, Allah helytartóját lássák benne. Lehetséges ez? Vissza kell mennie Alamutba! Hogy meggyőződjön róla, hátha mégis téved. Ha nem, akkor a legnagyobb kéjjel döfi Haszanba a mérgezett tőrt. Úgyis eljegyezte magát a halállal. Úgy lesz, ahogy Allah akarja. A nagyvezír egész éjjel magas lázzal viaskodott. Szinte végig eszméletlen volt. Amikor nagy néha magához tért, szörnyű látomások gyötörték. Jajgatva kérte Allah segítségét. Hajnalra teljesen elhagyta az ereje. Már semmiről se tudott. Déltájban megállt a szíve. A futárok a világ minden tájára elvitték a hírt: „Nizám al-Mulk, ország-világ Tervezője, Dzsalálad Daula al-Din. Birodalmunk és hitünk büszkesége, Alp Arszlán szultánnak és fiának, Máliknak a nagyvezíre, Irán legnagyobb hazafija az alamuti várúr áldozataként elhunyt.”

TIZENHATODIK FEJEZET Egy nappal azután, hogy Ibn Táhir elhagyta Alamutot, egy felderítő vágtatott be az erődbe, és jelentette, hogy Arszlán Tas emír csapatai erőltetett menetre váltottak. Dobpergés hangzott fel, harsogtak a tülkök. A katonák hanyatt-homlok foglalták el helyüket a sáncokon. A szoros bejáratát őrzők parancsot kaptak, maradjanak ott, amíg a látóhatáron fel nem bukkannak az első lovasok. Akkor vonuljanak vissza a várba, és útközben állítsák fel a szorosban a már odakészített akadályokat. Ettől kezdve szinte minden órában befutott egy-egy felderítő, és beszámolt az ellenséges sereg mozgásáról. Másnap virradatkor Haszan és a két nagy dáíjín felment a torony tetejére, hogy ott várja ki az ellenség érkezését. – Szerinted ez előre látható volt? – nézett fürkészve Abu Ali Haszanra. – Minden a várakozásom szerint alakul. Bármilyen támadásra ellentámadással tudok válaszolni. – Netán Nehávendbe küldted Ibn Táhirt? – Buzurg Umíd megijedt saját vakmerőségétől. Haszan összemorcolta szemöldökét. A látóhatárt vizslatva úgy tett, mint aki nem hallotta a kérdést. – Amit tettem – szólalt meg kisvártatva –, azt közös ügyünk győzelméért tettem. A két dáíjín rövid pillantást váltott. Akkor hát jól sejtették, milyen ellencsapást készített elő Haszan. Elborzadtak. Ráadásul az ellencsapás sikerét ezernyi véletlen hiúsíthatta meg. Valami nincs rendben a vezérrel, hogy ilyen biztos a számításaiban. – Tegyük fel – tapogatózott ismét Buzurg Umíd –, hogy az emír serege a tél beálltáig a vár alatt marad. – Attól félsz, szomjan halunk? – gúnyolódott Haszan. – A védelmünk megbízható, és egy évre való élelmünk van. – Az emír mostani seregét másik sereg válthatja fel, a másikat egy harmadik. Akkor mi lesz? – Fogalmam sincs, kedves barátom. Én csak ennél kisebb, vagy ennél nagyobb távlatokban szoktam gondolkodni. – Nagy baj – vélekedett Abu Ali –, hogy semerre sincs kijáratunk. – A hegyeken át, kedvesem. Áthajtanálak benneteket a hegyeken. Haszan csendesen göcögött. Aztán, mint aki vigasztalni akarja barátait, hozzátette: – Ennek az ostromnak nem jósolok hosszú időt. Most Buzurg Umíd az őrtoronyra kitűzött zászlóra mutatott. A zászló megbillent majd eltűnt. – Távozik az őrség – mondta lélegzet-visszafojtva. – Jön az ellenség. Nemsokára száguldó lovasok jelentek meg a láthatáron. Fekete zászlók lobogtak a szélben. A csapat az őrtorony felé vágtatott. Kisvártatva a szunniták nagy fekete zászlója csattogott rajta. Szakadatlanul jöttek az újabb és újabb csapatok. A szoros előtt az egész fennsíkot sátorok lepték el. Most már a közeli domboldalakra verték fel őket.

Estefelé harci szekerek robogtak be a táborba. Ostromgépeket és ostromlétrákat hoztak, talán száz is volt belőlük. A három férfi a toronyból figyelt. – Ezek nem szórakozni jöttek ide – jegyezte meg Abu Ali. – Igazi győzelemhez igazi ellenség kell – mondta Haszan. – Két-három nap alatt végeznek az előkészületekkel – állapította meg Buzurg Umíd. – Utána megtámadnak bennünket. – A szoros felől nem támadhatnak – mondta Abu Ali. – Ott olyan szűk a hely, hogy agyontapossák egymást, mielőtt a várfalhoz érnek. Alighanem a szomszédos hegyeket szállják meg, és a sziklafalon leereszkednek közvetlenül az erőd lábához. De ezzel se veszélyeztetnek bennünket, ha éjjel-nappal éberen őrködünk. – Rendkívül találékony hadvezér kell ahhoz – mondta Haszan –, hogy nem kiéheztetéssel, hanem másképp vegye be erődünket. Az ilyen hadvezért nemcsak egész Irán, hanem a világ is ismerné. Én viszont még nem hallottam róla. – Az idő a legerősebb szövetségesük – állapította meg Buzurg Umíd. – A miénk pedig az édenkert – mondta nevetve Haszan. Az erőd olyan volt, mint a megbolygatott méhkas. Az elülső tornyokat és a várfalakat megszállták a katonák. Köveket és nehéz tuskókat emeltek a csörlők. Mindenütt ólom, szurok és olaj forralásához előkészített katlanok álltak. Harci sisakban és könnyű pikkelyes páncélban parancsnokok siettek egyik helyről a másikra, és ellenőrizték az eszközöket. Manúcsihr és két segédtisztje lóhátról figyelte a nyüzsgést. Az embereket már-már kísérteties érzés fogta el. Tudták, hogy hatalmas sereg vette körül őket. De ellenséget még egyetlen várbeli se látott. Csak a hátsó torony tetején tartózkodó három főember tekinthette át az egész harcteret. A fidáíjín iskola újoncai sápadtan vártak a parancsokra. Az iskolában egyelőre szünetelt a tanítás. A fiúkhoz Juszufot és Szulejmánt osztották be vezetőnek. Újabb és újabb részleteket mondtak el a fidáíjínoknak a török lovassággal vívott ütközetről. Széles taglejtésekkel kísért előadásuk lelkesedéssel és önbizalommal töltötte el a fiúkat. Volt bennük félelem, de annál jobban vágytak a harci babérokra. Tudták, hogy egy válogatott csapat tagjai, s ennek megfelelően viselkedtek. Délután parancsot kaptak, hogy menjenek fel a galambdúcos torony tetejére. Íjat és kopját vittek magukkal. Hat katonát osztottak be hozzájuk, ők készítették elő a szurkos és olajos üstöket. A harmadik ima után az újoncok ebédet hoztak Szulejmánnak és Juszufnak. A barátok letelepedtek a mellvédre. A rekkenő hőségben megoldották sisakjukat. Ennek ellenére arcukon csurgott a verejték. Aki fél éve látta őket, most nehezen ismerte volna fel bennük az akkori jókedvű fiatalembereket. Szürke, beesett arcukat kemény, már-már durva vonások szabdalták. Elszántságot fejeztek ki, amelytől nem csak a fidáíjínok tartottak. – Hagytuk, hogy bezárjanak bennünket a várba, mint egeret a lyukába – morgolódott Szulejmán. – Az első ütközetnél nem így volt. Hasítsad szét kardoddal az ellenség fejét! Ez való nekem. – Türelem. Szejduna talán forral valamit. Állítólag több mint harmincezer hitetlen van a vár alatt. – Mit számít, mennyien vannak. Ha Szejduna parancsot adna, azonnal közéjük

rontanék. Meddig kell még elviselnünk ezt a pokoli tétlenséget?! – Teljesen egyetértek veled. Most mutatnám meg csak igazán azoknak a hitetlen kutyáknak! – Tudod, mi jár ma egész nap a fejemben? Csak ne szólj senkinek. Felajánlom Szejdunának, hogy belopakodom az ellenség táborába, és leszúrom Arszlán Tast. – Nem engedi meg neked. Fogadalmat tettünk, vámunk kell a parancsra. – Átkozott várakozás! Én mondom neked, nem sok hiányzik, és megbolondulok. Néha olyan furcsa a fejem. Figyelj. Két napja, a negyedik és ötödik ima között, egyszerre csak minden vérbe borult a szemem előtt. Magam sem tudom, hogyan, de a következő pillanatban ott volt a kezemben a tőröm. A felső sáncon ültem, alattam három beszélgető újonc közeledett. Ereimben felforrt a vér. Lebírhatatlan vágy fogott el, hogy leszúrjam őket, hogy érezzem, ahogy a tőr a testükbe hatol. A fiúk már alattam sétáltak. Lerohantam hozzájuk. Sikítottak ijedtükben, mint a nő. Felemeltem a tőrt, és akkor kitisztult a fejem. Holtfáradt voltam, alig álltam a lábamon. Minden erőmre szükségem volt, hogy mosolyogni tudjak. „Ejnye, de gyenge legények vagytok!”, mondtam nekik. „A bátorságotokat akartam próbára tenni, de látom, megjelenésem készületlenül ért benneteket.” Aztán, mint holmi Abdal Malik, beszédet tartottam nekik, hogy egy iszmáilita, még inkább egy fidáíjín legyen mindig éber, és hogy szégyen, gyalázat, ha bárki meglepheti. Így sikerült kimenekülnöm szorult helyzetemből. De azóta is gyötör a félelem, hogy ha Szejduna hamarosan nem vált meg bennünket, előbb-utóbb megháborodom, vadállat lesz belőlem. Juszuf önkéntelenül odébb húzódott. Rettegés fogta el. – Lehet, hogy mindennek Szejduna labdacsa az oka – mondta. – Azzal nyitotta meg nekünk az utat a paradicsomba, és most szakadatlanul kínoz bennünket a vágy, hogy visszamenjünk. – Ki ne akarna visszamenni az édenbe, ha egyszer már megízlelte?! Ó, Allah, Allah! Miért ez a hosszú megpróbáltatás? Két nap telt el baljós csendben, lázas előkészületek közepette. Az emberek idegei pattanásig feszültek a várakozástól. Haszan és a két nagy dáíjín a toronyból figyelte az ellenség mozgását. Mindnyájan sejtették, hogy az emír készül valamire, de a magaslat a szoros felett elfedte a kilátást, így nem láthatták, mivel foglalatoskodnak a katonák. Abu Ali közvetítésével Haszan parancsot adott Obeidának, hogy felderítőivel próbáljon meg kapcsolatot teremteni a szultán katonáival. Az ellenség már eltávolította a szorosból az akadályokat. Haszan és barátai látták a toronyból, hogy az úton az emír emberei sürgölődnek, és tanulmányozzák a környéket. Halfa és Ibn Vakasz parancsot kapott, hogy pirkadatkor ereszkedjen le a vár falán, gázoljon át a zúgón, és a szoros mentén kapaszkodjon fel a sziklafalra. Nyaktörő vállalkozásukat szinte az egész vár figyelte. Az öreg katonáknak is elállt a lélegzetük, amikor látták, hogyan kúszik fel a két fidáíjín az átellenes sziklafalra. Ibn Vakasz ment elöl. Ha biztonságos helyre ért, kötelet eresztett le, és felhúzta Halfát. A nap már magasan állt a hegyek fölött, amikor a csúcs alá értek. Ott már bokrok is voltak.

Megkapaszkodtak bennük, úgy jutottak fel óvatosan a legmagasabb pontig. Kisvártatva az erődből észrevették, hogy a két fidáíjín mozdulatlanná dermed. Az íjászok felajzották fegyverüket, hogy fedezzék őket, ha veszély támadna. Ügyesen, mint a majmok, a fidáíjínok ágról ágra ereszkedni kezdtek. Aztán egy erős bokorhoz kötözték a kötelet, és lecsúsztak rajta a folyó medrébe. Átgázoltak a zúgón, és az emberek szerencsésen felhúzták őket a várfal tetejére. – Az ellenség átkelt az Alamutot környező sziklafalakon, és felállította kővető és tűzvető gépeit! A jelentés tűzvészként terjedt az erődben. És valóban! Alighogy a sziklamászók elmondták, mit láttak, egy nehéz kőgolyó röpült el a zúgó felett, és az alamuti szikla lábába csapódott. És rövid szünetekkel tucatjával zúdult a többi. Dübörgésük túlharsogta a Sáhrúd zúgását. Némelyik golyó eltalálta a várfalat. A falon levő katonák úgy érezték, megrendült alattuk a föld. Sápadtan várták, mikor mutatkozik az ellenség. Egyszerre csak egy hatalmas szikla indult el a szemközti hegyről. Meg-megakadt egyegy párkányon, óriási ugrásokkal pattant el a kőfaltól és végül a Sáhrúdba gurult, összetörve mindent, ami az útjába került. További szikladarabok követték, ezek nehéz cölöpökhöz voltak kötözve. Volt, amelyiket a sebes folyó magával ragadott, a sekély vízbe zuhanó kövek ott maradtak. Csakhamar a felgyülemlett sziklákból valóságos gát alakult ki; habzó, fröcskölő víz mosta körül. A várbeliek mozgásra figyeltek fel a szemközti hegytetőn. Gépeket vonszoló katonákat láttak. Manúcsihr parancsára nyílzápor zúdult rájuk. De a törökök túl messze voltak, nem tehettek bennük nagyobb kárt. Tüzes golyó süvített Alamut felé, belecsapódott a várfalba, és ízzé-porrá tört. Majd jött a többi. A várbeliekre nyilak is záporoztak. Egy katona megsebesült. Manúcsihr odarohant a katonákhoz. – Ostobák! Ne mutatkozzatok az ellenségnek! Bukjatok le! Manúcsihr hangosan zihált a dühtől és felháborodástól. A katonák sápadtan összemosolyogtak. Tehetetlenek voltak az ilyen harcmodor ellen. – Ez csak kakaskodás! – ordította Manúcsihr. – Ártalmatlan szemfényvesztés! De a zuhogó kőgolyók és tüzes gömbök mégis hatottak a katonákra. Tudták, hogy a várból nincs merre menekülniük. Szívesebben csaptak volna össze az ellenséggel nyílt terepen. – Ha Szejduna megengedné, felmásznék a fidáíjínokkal a szemközti sziklafalra, és mindenkit elintéznék, aki ott van – mondta Abdal Malik, és tehetetlen dühében a fogát csikorgatta. Juszufnak és Szulejmánnak is ökölbe szorult a keze. Csakhogy mindenki látta, hogy Szejduna a tornya tetején sétál, és nyilván szent dolgokról beszélget a két nagy dáíjínnal. Szulejmán már azt se tudta, hogyan tartsa féken türelmetlenségét. Abu Ali szemlét tartott a sáncokon, majd visszament Haszanhoz. – Mi tagadás, a katonák kicsit nyugtalanok – mondta nevetve. – Arszlán Tas is csak ezt akarta elérni – felelte Haszan. – Hogy a nagy zenebonával megpuhítson, megfélemlítsen bennünket. De ha ki akarja használni a helyzetet, akkor

sietnie kell. Mert két-három nap alatt a katonáink úgy megszokják a csatazajt, hogy unalmukban pányvával fognak vadászni a golyókra. – Vagyis szerinted hamarosan jönnek a létrákkal? – Nem. Előbb megosztják velünk, ami a szívüket nyomja. A harmadik ima után a kődobálás abbamaradt, mintha elvágták volna. Baljós csend lett. A várbeliek sejtették, hogy a délelőtti ribillió csak bevezető volt egy sokkal komolyabb hadművelethez. A szorosban vágtató három lovast először Haszan és barátai vették észre a toronyból. A lovasok hamarosan megálltak a vár tövénél, és felmutatták a béke jelét. – Ez valami csel lesz – mondta Manúcsihr százados. – Csak akkor engedjük le a hidat, ha parancsot kapunk rá a vezértől – jelentette ki az erőd parancsnoka. A parancs nemsokára megjött. A vaslánc csörömpölve megfeszült, és az ellenséges hadsereg három küldötte sápadtan, de méltóságosan belovagolt a hídon a várba. Manúcsihr kitüntető szívélyességgel fogadta őket. Közben Haszan parancsára a katonák szélsebesen felsorakoztak az udvar alsó és középső teraszán. A falakon csak a nélkülözhetetlen őrszemek maradtak. Az alsó terasz egyik felén a fidáíjínok és a tanítványok, a másikon az íjászok álltak; a felső teraszon, katonás rendben, a könnyű- és nehézlovasság. Manúcsihr és tisztikara a középső teraszra kísérte a küldötteket. Ott mindannyian megálltak, és várták a további intézkedéseket. – Délelőtt az emír katonái próbáltak nyomást gyakorolni ránk, most viszont én teszem meg ezt velük, de úgy, hogy az ítélet napjáig emlékezni fognak rá – mondta Haszan. Arcán és hangjában megint bujkált valami, amitől a két nagy dáíjínnak libabőrös lett a háta. Titokzatos volt, mint azon az estén, amikor a fidáíjínokat a kertekbe küldte. – Megöleted őket, és kitűzöd a fejüket a torony tetejére? – kérdezte Abu Ali. – Nagyon ostoba lennék, ha ezt csinálnám – felelte Haszan. – Felbőszíteném vele az emír seregét, s minden félelme elpárologna. Márpedig nekünk pont a félelmet kell fokoznunk benne, ha végső győzelmet akarunk. – A katonák felsorakoztak, a küldöttek várnak – jelentette a mellvédnél nézelődő Buzurg Umíd. – Csak várjanak. Ők golyódobálással akartak megpuhítani bennünket, mi várakozással törjük meg őket. Arszlán Tas emír követe, Abu Dzsáfár lovas százados a fidáíjínok és az íjászok között állt. Fesztelenül a kardjára támaszkodva, megjátszott közönnyel és megjátszott megvetéssel figyelte ellenségét. Kétoldalt a kísérői keményen markolva kardjukat komoran és ádázul nézelődtek. Mind a hárman nagy önfegyelemmel fékezték növekvő türelmetlenségüket és félelmüket. Manúcsihr talán tíz lépésre állt tőlük a tisztikarával. Kihívó pillantásokat vetett a küldöttekre, itt-ott suttogva néhány szót váltott tisztjeivel, és titokban szüntelenül a vezér tornyának bejáratát leste. Csakhogy ott nyoma se volt mozgolódásnak. Mintha Haszan megfeledkezett volna róla, hogy az udvaron az egész serege és három ellenséges követ vár az intésére.

A nap könyörtelenül tűzött a katonákra és az állatokra. De az embereken a türelmetlenség leghalványabb jele sem látszott. Egykedvűen nézték az ellenséges küldötteket. Az emír katonái viszont szemlátomást nyugtalankodni kezdtek. Végül Abu Dzsáfár megelégelte a hosszú várakozást. Manúcsihrhoz fordult, és csipkelődve megkérdezte: – Nálatok az a szokás, hogy az idegen követeket a tűző napon várakoztatjátok? – Mi egyetlen szokást ismerünk: alávetjük magunkat vezérünk parancsainak. – Akkor nincs más választásom, jelenteni fogom Őfényességének, Arszlán Tasnak, hogy vezéred válaszának része a megvárakoztatásunk volt. – Ahogy óhajtja kegyelmed. Megint hallgatásba burkolóztak. Abu Dzsáfár bőszen fel-felnézett az égre, a verejtékét törölgette. Lassan elbizonytalanodott. Miért állították őket a katonák közé? Mit jelent ez a várakozás? Mit forral ellene a vezér? Képzelete lázasan dolgozott. Félelem fogta el. Közben Haszan és barátai ünnepi fehér ruhát öltöttek. Bő fehér köpenyt terítettek a vállukra. Testőrök kíséretében elhagyták a tornyot. Mióta birtokba vette Alamutot, Haszan most mutatkozott először a hívei előtt. Tudta, mit jelent ez az embereinek. Akarva-akaratlanul maga is nyugtalan volt. Érkezését kürtszó jelezte. Minden szem a felső teraszhoz fordult. Vakítóan fehér öltözékben három férfi jelent meg rajta. Az érkezőket félmeztelen, buzogányos szerecsenek kísérték. A katonáknak elakadt a lélegzetük. A három férfi közül az egyiket nem ismerték. Sejtették, hogy ő Szejduna. Juszufnak és Szulejmánnak tágra nyílt a szeme. – Szejduna! – suttogták. A hír szájról szájra járt. Szejduna megmutatkozott! Valami rendkívüli dolog fog történni. A katonák izgalma a lovakra is átragadt. Meg-megrándultak, türelmetlenkedtek. A három küldött is érezte a szokatlan feszültséget. Amikor megpillantották az ünnepi ruhában érkező vezetőket, önkéntelenül kihúzták magukat. Arcukból kiszaladt a vér. Haszan és kísérete a felső terasz pereméig vonult. Síri csend állt be. Csak a várbeli élet örök kísérőhangja, a Sáhrúd tompa robajlása hallatszott. Haszan jelezte, hogy beszélni akar. Hangja tisztán csengett, amikor megkérdezte Abu Dzsáfártól: – Ki vagy, idegen? Mi hozott Alamut várába? – Uram! Abu Dzsáfár százados vagyok, Abu Bakr fia. Őfényessége Arszlán Tas emír parancsára jöttem ide. Az emírt Őfelsége, birodalmunk Boldogsága és Fénye, a mindenható szultán, Máliksáh utasította, hogy vegye el tőled Alamut erődjét, amit törvénytelenül tulajdonítottál el. Őfelsége az alattvalójának tekint. Azt parancsolja neked, hogy három napon belül add át az erődöt hadserege parancsnokának, Őfényessége Arszlán Tas emírnek. Neked és csapataidnak szabad távozást biztosít... Ha ellenben nem teljesíted parancsát, Őfelsége a birodalom ellenségét látja benned. Az emír pedig könyörtelenül üldözni fog, amíg el nem pusztít. Mert maga a nagyvezír, Őfényessége Nizám al-Mulk tart roppant hadaival Alamutba. Ő nem fog megkönyörülni az iszmáilitákon. Uram parancsára ezt kellett neked elmondanom.

Az utolsó, fenyegető szavaknál a százados hangja enyhén remegett. Haszan gúnyosan elmosolyodott. A követ ünnepélyes hanghordozását utánozva így válaszolt: – Abu Dzsáfár, Abu Bakr fia! Uradnak, Őfényessége Arszlán Tas emírnek ezt üzenem: Alamut jól felkészült a fogadtatására. De mi korántsem vagyunk az ellenségei. Ha viszont fegyverei sokáig csörömpölnek a vár környékén, előfordulhat, hogy ugyanaz a sors vár rá, mint előőrsének parancsnokára: kitűzzük a fejét annak a toronynak, ott, a tetejére. Abu Dzsáfárnak vér tolult az arcába. Kardja markolatához kapva kilépett. – Te mered gyalázni az uramat? Te önjelölt! Te egyiptomi bérenc! Tudod-e, hogy harmincezren állunk a vár alatt? Válaszul az iszmáiliták megcsörgették fegyverüket. Soraikon felháborodás hullámzott végig. Haszan nem vesztette el higgadtságát. – A szultán seregében az a szokás, hogy idegen elöljárókat sértegetnek? – kérdezte. – Nem. Nálunk csak az a szokás, hogy amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. – Említettél valamit az Alamut alatt várakozó harmincezer emberről. Kérdem tőled: azért jöttek, hogy sáskára vadásszanak, vagy az új prófétát akarják hallani? – Ha az iszmáiliták sáskák, akkor sáskát jöttek vadászni. Mert hogy új próféta bukkant volna fel a környéken, arról nem tudok. – Szóval még nem hallottál Haszan ibn Szabáhról, a földnek és égnek uráról? Aki olyan hatalmat kapott Allahtól, hogy kinyithatja a halandóknak az éden kapuját? – Haszan ibn Szabáh, akiről én hallottam, a hitetlenek vezére. Ha érzékeim nem csalnak, most őelőtte állok. De hogy ez a Haszan ibn Szabáh a föld és az ég ura volna, arról semmit se tudok, mint ahogy arról sem, hogy Allah ilyen hatalommal ruházta volna fel. Haszan megkereste szemével Szulejmánt és Juszufot. Magához intette őket. A fidáíjínok kiléptek sorukból, és felmentek a lépcsőn a legfelső teraszra. – Megesküsztök-e minden prófétára és vértanúra, hogy elevenen, egészségesen, tudatotok teljes birtokában az édenben jártatok? – Megesküszünk, Szejduna. – Akkor esküdjetek meg. A fidáíjínok esküje világos és határozott volt. Abu Dzsáfár legszívesebben elmosolyodott volna. De a két fiatalember hangjában olyan szilárd hit, olyan őszinte meggyőződés csengett, hogy borsódzott a háta. Kísérőire pillantott. Arcukról azt olvasta le, boldogok, hogy nem az ő bőrében vannak. Kétségtelen, hagyta, hogy rossz útra tereljék. Amikor megszólalt, hangja jóval enyhébb volt. – Nem azért jöttem, uram, hogy hitvitákba bocsátkozzam veled. Őfényessége, Arszlán Tas emír parancsát hoztam, és most a válaszodra várok. – Miért kertelsz, barátom? Neked mindegy, hogy hamis prófétáért harcolsz, vagy igazért? – Én nem prófétákért harcolok. Én csak Őfelségét szolgálom. – Így beszéltek azok is, akik más uralkodók szolgálatában harcoltak a Próféta ellen. Ezért később elkárhoztak.

Abu Dzsáfár a földre szegezte szemét. Hallgatott. Haszan Juszufra és Szulejmánra nézett. Úgy álltak a lépcső tetején, mint a cövek, és sugárzó szemmel figyelték vezérüket. Haszan odament hozzájuk, az inge alá nyúlt, és elővette Halíma karkötőjét. – Ismered ezt a karkötőt, Szulejmán? Szulejmán falfehér lett. Szája sarkán hab buggyant ki. – Ismerem, uram – hebegte, és hangja remegett az eszeveszett boldogságtól. – Most elmégy, és visszaadod tulajdonosának. Szulejmánnak megroggyant a térde. Haszan ismét benyúlt az inge alá. Most egy labdacs volt a kezében. Odaadta Szulejmánnak. – Nyeld le – parancsolta, majd Juszufhoz fordult. – Boldoggá tenne, Juszuf, ha elkísérhetnéd Szulejmánt? – Ó... Szejduna. Juszufnak ragyogott a szeme. Ő is kapott Haszantól egy labdacsot. Az emír követei növekvő nyugtalansággal figyelték a jelenetet. Kisvártatva észrevették, hogy a fiatalemberek tekintete furcsán mámoros és szórakozott, mintha a többiek számára láthatatlan, idegen világban nézelődnének. – Mit jelentsen ez, uram? – kérdezte tétován Abu Dzsáfár. – Majd meglátod. Csak annyit mondok neked: nyisd ki jól a szemed. Mert most olyasmi fog történni, amire a történelemben még nem volt példa. Haszan ünnepélyesen kihúzta a derekát. – Juszuf! – mondta mély hangon. – Szulejka vár rád az édenben. Látod azt a tornyot? Szaladj föl a tetejére, és vesd le magad róla. Szulejka karjába fogsz esni. Juszuf arca felragyogott a boldogságtól. Most, hogy lenyelte a labdacsot, ismét béke költözött a szívébe. Varázslatos, áldott béke. Szinte minden olyan volt, mint amikor társaival az édenbe indult. Mihelyt felfogta Haszan parancsát, sarkon fordult, és futni kezdett a galambdúcos torony felé. A síri csendben Haszan Szulejmánhoz fordult. – Van nálad tőr, Szulejmán? – Itt van, Szejduna. A három követ önkéntelenül a kardjához kapott. De Haszan mosolyogva leintette őket. – Fogd a karkötőt! Merítsd a tőrt a szívedbe, és abban a pillanatban visszaadhatod az ékszert tulajdonosának. Szulejmán vad örömmel kapott a karperec után. Kebléhez szorította, majd erős lendülettel a szívébe döfte a tőrt. A boldogságtól kifényesedett arccal, megkönnyebbülten felsóhajtott, és összeesett. A három követ, de a közelben állók is megkövültek az iszonyattól. Haszan sápadtan, fáradt mosollyal a halottra mutatott. – Menjetek közelebb, nézzétek meg – mondta a követeknek. A férfiak vonakodva engedelmeskedtek. A tőr markolatig hatolt a fiatalember testébe. Fehér ingét vércsík áztatta. Még holtában is boldogan nevetett. Abu Dzsáfár végigsimította a szemét. – Ó, irgalmas Allah! – nyögött fel.

Haszan utasította a herélteket, hogy takarják le a halottat egy köpennyel. Aztán a toronyra pillantott. – Odanézzetek! – mutatott a tetejére. Juszuf akkor ért fel a teraszra. Lihegett, mellkasában dörömbölve vert a szíve. A torony őrei meghökkenten rámeredtek. Juszuf a mellvédre ugrott. Tengernyi élénk színű palotát, tornyot és kupolát látott maga alatt. – Sas vagyok! Megint sas vagyok! – suttogta. Meglengette karját. Úgy érezte, csakugyan szárnya nőtt. Határozott mozdulattal a mélybe vetette magát. A súlyos test tompa puffanással csapódott a földhöz. – Menjetek oda, és nézzétek meg a holttestet – mondta Haszan a követeknek. – Eleget láttunk – tiltakozott Abu Dzsáfár riadtan. – Úgy is jó, Abu Dzsáfár. Amit láttál, közöld az uraddal. Ez a válaszom. Továbbá mondd meg neki: igaz, hogy harmincezer ember van a seregében. De két ilyen katonája nincs. Ami pedig a nagyvezírt illeti, azt üzenem az emírnek, hogy Nizám al-Mulkról tudok valami fontos dolgot, amit ő csak később fog megtudni. Hat vagy talán csak tizenkét nap múlva. Akkor jussak eszébe én is, meg az üzenetem is... Szerencsés utat! Haszan megparancsolta, hogy vezessék elő a követek lovait. Abu Dzsáfár és kísérői mélyen meghajoltak. Haszan feloszlatta a katonákat. Testőrei elvitték a két holttestet. Utána Haszan és kísérete visszament a toronyba. A katonák az iszonyattól bénultan tértek vissza dolgukra. Jó ideig senki se talált szavakat az érzelmei és gondolatai kifejezésére. Aztán lassan megoldódott a nyelvük. – Szavamra mondom! Szejduna itt élet és halál ura. Hatalmában áll, hogy azt küldi az édenbe, akit akar. – Ha rád parancsolna, leszúrnád magad? – Le. Az emberek szeme lázasan csillogott a szörnyű félelemtől, meg a vágytól, hogy kitüntessék magukat Szejduna előtt, az iszmáiliták előtt, az egész világ előtt. – Láttad, hogy elsápadtak a követek? Milyen szelíd lett hirtelen Abu Dzsáfár? – Nincs olyan uralkodó, aki felérne Szejdunával. – Hallottátok, hogy új prófétának nevezte magát? – De hiszen ezt már tudtuk. – Akkor hogyhogy még mindig az egyiptomi kalifa szolgálatában van? – Lehet, hogy a fordítottja igaz. A fidáíjínok ösztönösen a várfalnál levő gyülekezőpontjukra mentek. Sápadtan néztek egymásra. Senki se mert megszólalni. Végül Obeida törte meg a csendet. – Szulejmán és Juszuf most számunkra elveszett – mondta. – Ezen a világon soha többé nem látjuk őket. Naimnak könnybe lábadt a szeme. – Ezt biztosan tudod? – Nem láttad, hogy a heréltek elvitték a holttestüket?

– Vajon most az édenben vannak? Obeida óvatosan elmosolyodott. – Látszott rajtuk, hogy erről meg vannak győződve. – Miért, te nem? – kérdezte Ibn Vakasz. – Szejduna így mondta. Vagyis nem kételkedhetem benne. – A kételkedés bűn volna – szögezte le komolyan Dzsáfár. – Milyen üres lett hirtelen minden, hogy nincsenek már köztünk – mondta csüggedten Ibn Vakasz. – Először Ibn Táhir hagyott itt bennünket, most meg ők is... – Vajon mi van Ibn Táhirral? Hol késik? Talán már ő is a paradicsomban van? – Ezt alighanem csak Allah és Szejduna tudja. – Milyen jó volna, ha egyszer még viszontláthatnánk – mondta Naim. – Félek, hogy neki is azt a sorsot szánták, amit édenbeli útitársainak – állapította meg Obeida. – Nem az a legfurcsább, Fényességed – magyarázta Abu Dzsáfár százados Arszlán Tas emírnek, miután Alamutból visszament a katonai táborba –, hogy a fiatalemberek azonnal teljesítették vezérük parancsát. Végül is, amilyen kegyetlen a parancsnokuk, nem tehettek mást. A legnagyobb megdöbbenést, igen, a legnagyobb irtózatot az a féktelen öröm váltotta ki belőlünk, ahogy a halálba mentek. Ha látta volna Fényességed, hogy sugárzott a szemük a boldogságtól, amikor Haszan közölte velük, hogy mihelyt meghalnak, nyomban az édenbe jutnak! A gyanú árnyéka se merült fel bennük. Hitük, hogy visszakerülhetnek az édenkertbe, ahol egyszer már jártak, minden bizonnyal az alamuti sziklánál is szilárdabb volt. Embereim mindezt megerősítik Fényességednek. Arszlán Tas emír gondterhelten járkált le-föl a sátorban. Jóképű, szálas férfi volt. Gondosan ápolt külsőjéből kitetszett, hogy szereti az élet örömeit, a kényelmet. Cseppet sem örült Haszan válaszának. Sorra belenézett követei szemébe. – Biztosak vagytok benne, hogy nem szedtek rá titeket? – kérdezte. – Biztosak – válaszolta Abu Dzsáfár. – Szulejmán öt lépésre tőlünk szúrta le magát. És egész Alamut látta, amikor Juszuf levetette magát a mellvédről. Arszlán Tas a fejét csóválta. – Nem, ezt nem tudom elhinni. Hallottam az indiai varázslókról. Látszatra csodát tesznek. Feldobnak, mondjuk, egy kötelet, és az ott marad a levegőben lógva. A varázsló inasa felkúszik rajta. Mikor már nagyon magasan van, a varázsló int. A kötél leesik, s vele együtt az inas is a földre zuhan. Holttestére a varázsló ráborít egy kosarat. Imádkozik egy sort, majd amikor megemeli a kosarat, inasa épen és egészségesen vigyorog alóla. Csalóka látszat volt az egész jelenet. – Alamutban nem bűvészkedtek. A tőr markolatig behatolt Szulejmán szívébe. Véres volt a ruhája. Az emír ismét hallgatásba burkolózott. Törte a fejét. Amit hallott, az több mint rejtélyes volt. – Akárhogy volt is, megparancsolom, hogy arról, amit Alamutban láttatok és hallottatok, hallgassatok mint a sír. Katonáink esetleg fellázadnának és megtagadnák az engedelmességet, ha megtudnák, milyen ellenséggel van dolguk. A nagyvezír hamarosan

itt lesz, és ha nem teljesítjük parancsát, ellátja a bajunkat. A két tiszthelyettes rémülten összenézett. Miközben az emír sátrába igyekeztek, többeknek is elmondták, hogyan fogadták őket Alamutban. Az emír nem vette észre riadalmukat. Nyugtalanul járkált a sátorban. – Vajon mire célzott az iszmáiliták vezére, amikor azt mondta, hogy tud valamit a nagyvezírről, amit én csak hat, sőt tizenkét nap múlva fogok megtudni? – Mindent elmondtam Fényességednek, amit hallottam tőle – felelte Abu Dzsáfár. – Talán csak rám akart ijeszteni. Mert mit tudhat ő a nagyvezírről, amit én ne tudnék? Hogy úton van Iszfahánba? Hogy utána Alamutba készül? Az emír bosszúsan legyintett. – Miért épp engem ért az a kétes megtiszteltetés, hogy megzabolázzam a hitetleneket? Hát tisztességes ellenség az ilyen? Meglapul az erődjében, kerüli a nyílt harcot, furcsa mesékkel kábítja a tudatlanokat, s veszedelmes őrültekké változtatja őket. Hogyan lehet az ilyet megszorongatni? – Rendben van. Elmehettek! – mondta kis idő múlva. – Jelentéseteket tudomásul vettem. El ne kottyantsatok valamit! A követek meghajoltak és kimentek. Az emír ledőlt a puha párnákra, csordultig töltötte poharát borral, majd egy hajtásra megitta. Arca felderült. Tapsolt. Két fiatal, szemrevaló szolgalány jött elő a függöny mögül. Leültek gazdájukhoz, kedveskedtek neki. Alamut és a kegyetlen várúr csakhamar feledésbe merült. Az emír katonái viszont annál izgatottabban beszélgettek a három követ alamuti élményeiről. Az esetnek híre ment az egész táborban. Amikor Abu Dzsáfár és kísérői kimentek az emír sátrából, barátaik kérdésekkel rohanták meg őket. Abu Dzsáfár ajkára tette az ujját, és suttogva elmondta, hogy az emír parancsára hallgatniuk kell mint a sír. Ez azt jelentette, hogy a tisztek visszavonultak egy sátorba, a sátor elé őrt állítottak, majd megtárgyaltak mindent, amit a követektől hallottak. A közlegények a maguk módján magyarázták az esetet. – Alamut ura alighanem igazi próféta. Ő is maroknyi emberrel kezdte, mint Mohamed. Most ezrek harcolnak soraiban. – Az iszmáiliták Ali hívei. Apáink talán nem azok voltak? Minek gyilkoljuk az olyanokat, akik hűségesek maradtak apjuk és a mi apáink tanításához? – A Prófétának nem volt olyan hatalma, mint Alamut urának. Elmehetett ugyan az édenbe, de másokat, ráadásul eleven embereket nem küldhetett oda. – Azt beszélik, hogy az a két fiatalember, aki a követeink szeme láttára megölte magát, már járt a paradicsomban. Különben hogy is mentek volna ilyen lelkesen a halálba? – Életemben nem hallottam ehhez foghatót. Akkor viszont mi értelme, hogy egy ilyen nagy próféta ellen harcoljunk? – Kínaiak vagy törökök talán az iszmáiliták, hogy a szultán hadat üzent nekik? Irániak, mint mi, és jó muszlimok. – A nagyvezír szeretné visszanyerni a szultán kegyét. Azért küldött minket Alamut

ellen, hogy fontos és nélkülözhetetlen embernek tűnjön fel. Ismerjük az ilyet. Nem ejtettek a fejünkre. – Még szerencse, hogy az emírünk ilyen bölcs ember. Nem sieti el a dolgokat. Ha beáll a tél, elmegyünk délre, a telelőhelyünkre. – Tényleg esztelenség volna olyan ellenséggel harcolni, akit senki sem gyűlöl. A két nagy dáíjín szótlanul követte Haszant a szobájába. A vezér szemlátomást nagyon fáradt volt. Ledobta köpenyét, és a párnákra feküdt. A két nagy dáíjín állva maradt. – Tudjátok, kit hiányolok ma? – törte meg a csendet nagy sokára Haszan. – Omar Hajjámot. – Miért pont őt? – Abu Ali hangja kemény és komor volt. – Nem is tudom. Beszélgetni szeretnék vele. – Lelkifurdalásod van? – Buzurg Umíd szigorúan nézett Haszanra. A vezér önkéntelenül felült. Kérdőn a nagy dáíjínra nézett. Nem válaszolt a kérdésre. – Tudod-e, hogy azon az éjszakán, amikor a fiúk a kertekben voltak, és te lementéi oda egy időre, azt javasoltam Abu Alinak, hogy öljünk meg, és dobjunk le a Sáhrúdba? Haszan a kardjához kapott. – Igen, volt valami megérzésem. Miért nem tettétek meg? Buzurg Umíd felvonta a vállát. Abu Ali dermedten meredt rá. – Az előbb megbántam, hogy akkor letettem róla. – Látod. Talán ezért hiányzik nekem Omar Hajjám. De ne gondold, hogy félek. Csak szeretném az egészet megbeszélni valakivel. – Beszélj. Hallgatunk. – Felteszek nektek egy kérdést: ha egy gyerek megörül a színes játéknak, öröme igazi öröm? – Minek már megint ez a köntörfalazás, Ibn Szabáh? – Buzurg Umíd szemlátomást türelmetlen volt. – Amit mondani akarsz, mondd meg nyíltan. – Azt mondtátok, meghallgattok. Haszan hangja ismét kemény és határozott volt. – Nem azért beszélek, hogy mentegessem előttetek, amit csináltam. Csak szeretném nektek megmagyarázni. Egyértelmű, hogy a színes játéknak örülő gyerek ugyanazt érzi, mint, mondjuk, a pénznek vagy nőnek örülő felnőtt férfi. Vagyis minden öröm, amit egyegy ember érez, igaz, valóságos öröm. De mindenki csak a maga módján lehet boldog. Ha tehát valakit az tesz boldoggá, hogy meghal, akkor éppúgy örül a halálnak, mint más a pénznek vagy a nőnek. Holtában pedig már semmit se bán. – Inkább legyek élő kutya, mint halott király – dörmögte Abu Ali. – Akár kutya vagy, akár király, meg kell halnod. Ezért: inkább király! – Te könnyen beszélsz. Megszerezted magadnak a hatalmat, hogy élet és halál ura légy – mondta Buzurg Umíd. – De én szívesebben lennék kóbor kutya, mint hogy úgy haljak meg, ahogy a te két fidáíjínod. – Nem értettél meg – rázta a fejét Haszan. – Neked senki se szán ilyen halált. A fidáíjínok és a te nézeted között óriási különbség van. Ami nekik a boldogság teteje volt,

attól te elszörnyedtél. Honnan tudod, hogy az, ami neked a legnagyobb boldogságot jelenti, másnak nem a legnagyobb borzalom? Senki se tudja minden szempontból felmérni cselekedeteit. Ez talán csak a végtelenbe látó istennek adatott meg. Ezért hadd legyen mindenki a maga módján boldog! – Csakhogy te tudatosan vezetted félre a fidáíjínokat! Honnan veszed a jogot, hogy így bánj ezekkel az emberekkel, hiszen a végsőkig hisznek benned? – Onnan, hogy rájöttem: az iszmáiliták legfontosabb tétele helyes. – És közben holmi végtelenbe látó istenről beszélsz? Haszan most kihúzta magát. Fejjel nagyobbnak látszott. – Igen, a végtelenbe látó istenről. Sem Jáhve, sem a keresztények Istene, sem Allah nem teremthette meg a világunkat. Egy olyan világot, ahol semmi se fölösleges, ahol a nap egyforma derűvel süt bárányra és tigrisre, királyra és koldusra. Ahol a betegség nem kímél igazhitűt és hitetlent, erőst és gyengét, okosat és ostobát. És ahol minden élőlényre egyforma vég vár: a halál. Íme! Ennek az istennek vagyok én a prófétája! A nagy dáíjínok önkéntelenül visszahőköltek. Szóval ez volt az éltető eleme ennek a különös embernek, ez volt az „elmebaja”, a lángoló meggyőződése, amely tévedhetetlenül elvezette a mai napig? Szóval titokban mégis prófétának tartotta magát? És minden okoskodása arra irányult, hogy megtévessze a kétkedőket? Netán saját magát is? Vagyis hit és szellem dolgában közelebb állt a fidáíjínokhoz, mint az iszmáilita elöljárókhoz? – Ezek szerint te hiszel valamiféle istenben? – kérdezte Buzurg Umíd már-már félénken. – Hallhattad. Nagy szakadék nyílt meg köztük. A dáíjínok meghajtották magukat, és elbúcsúztak. – Tejesítsétek kötelességeteket! Ti lesztek az utódaim. Búcsúzóul Haszan úgy mosolygott rájuk, mint apa a gyerekeire. Kint, a folyosón, Abu Ali felkiáltott: – Micsoda téma volna ez Firdauszinak!

TIZENHETEDIK FEJEZET – Tragédiánk negyedik felvonásának ezzel vége – dünnyögte Haszan, amikor magára maradt. Este magához hívatta Obeidát, Dzsáfárt és Abdul Ahmant. Parancsát Abu Szoraka adta át a fiúknak. A fidáíjínok szállásán lázas izgalom tört ki. Amikor Obeida meghallotta, ki hívatja, barna arca hamuszürke lett. Mint a menekülés útját kereső, bajba jutott állat, körülnézett. Abdul Ahman is megijedt. – Vajon miért hívat bennünket Szejduna? – kérdezte. – Alighanem titeket küld az édenbe, hiszen Szulejmánnal, Juszuffal és Ibn Táhirral már nem rendelkezhet. – Nekünk is le kell majd ugornunk a toronyból? – Ezt kérdezd meg Szejdunától. Dzsáfár józan megadással fogadta a hírt. – Életünk és halálunk Allah kezében van – mondta. – És Szejduna Allah helytartója. A torony bejáratánál Abu Ali fogadta a fiúkat, majd felkísérte őket Haszanhoz. Mihelyt továbbította a parancsot a fidáíjínoknak, Abu Szoraka zaklatottan Manúcsihrhez sietett. A várfalon talált rá, éppen a szurkos üstöket ellenőrizte. Félrehívta. – Mi a véleményed, emír, a két fidáíjín haláláról? – Szejduna nagy hatalmú úr, barátom. – Egyetértesz azzal, amit tett? – Nem töröm rajta a fejem, kedvesem. Neked is ezt ajánlom. – De hát legyőzhetjük ilyen eszközökkel a szultán seregét? – Ezt csak Szejduna tudja. Én annyit mondhatok, hogy ha csak a csapatainkat vetjük be ellene, nem bírjuk sokáig. – Engem még most is kiver a jeges verejték. – Ezzel más is így lehet. Például Arszlán Tas. – Vagyis szerinted Szejduna elérte célját? – Valami azt mondatja velem, hogy bízhatunk Szejdunában. Amit ma Alamutban láttunk, még nem fordult elő a történelemben. Abu Szoraka fejcsóválva otthagyta Manúcsihrt. Megkereste a doktort, az ő véleményét is kikérte. A görög először körbekémlelt, nincs-e valaki a közelükben. Azután egészen közel ment Abu Szorakához, és fojtott hangon azt mondta: – Nagyra becsült dáíjínom! Ma megátkoztam az órát, amikor kiszabadultam a bizánci tömlöcből. Mert az, amit itt, a várban, a tulajdon két szemünkkel végignéztünk, a legvadabb képzelőerejű görög tragédiaírón is túltesz. A bemutatott jelenet, amit vezérünk számunkra kiválasztott, olyan hátborzongató kegyetlenséggel volt előkészítve, hogy a poklok királya is őszintén elirigyelhetné tőle. Kilel a hideg, ha arra gondolok, hogy egyszer még én is részese lehetek Haszan édeni gyönyöreinek.

Abu Szoraka elfehéredett. – Gondolod, bennünket is elküld a vár alatti kertekbe? – Honnan tudjam, galambom? Mindenesetre a tudat, hogy a kapu Haszan paradicsomába éjjel-nappal nyitva áll, nem valami biztató számunkra, akiket az a megtiszteltetés ért, hogy ebben az erődben lakhatunk. – Iszonyú! Iszonyú! – habogta Abu Szoraka, és ingujjával letörölte homlokáról a hideg verítéket. – Még szerencse, hogy családunk Mucufernél van. – Bizony – bólogatott a görög. A távozó Abu Szoraka már nem látta, hogy a doktor gúnyosan elfintorodott a háta mögött. A kertekben már rég minden készen állt az új látogatók fogadására. Amikor a lányok megtudták, hogy megint övék az éjszaka, ünnepi hangulat uralkodott el rajtuk. Igen, most már tudták, mire nevelték őket. Foglalkozásuk a szerelem volt, és ezt nemigen bánták. Csak Halímát féltették. Valóságos áhítattal ápolta Szulejmánnal kapcsolatos emlékeit. Benne látta az urát, titokban vele beszélte meg minden apró-cseprő ügyét. Kereste a magányt. Ha egyedül volt, úgy érezte, Szulejmán is ott van, és gyakran hangosan suttogva beszélgetett vele. A lányok többször is látták, hogy hízelegve vagy vidáman nevet, mintha csakugyan fecserészne valakivel. Eleinte megpróbálták felkészíteni rá, hogy Szulejmán talán soha többé nem jön vissza. De amikor látták, hogy célzásaikat tréfának vagy bosszantásnak veszi, meghagyták hitében. Amikor Halíma megtudta, hogy este fiatalemberek jönnek a kertekbe, megrázkódott. Arcából kifutott a vér. Összerogyott és elájult. – Igazságos isten! – kiáltott fel Mirjam. – Mit csináljunk vele?! – Neked Szejduna megengedte, hogy a szobádban maradj – mondta Szulejka. – Kérd meg, hogy Halímának se kelljen a fiúkhoz mennie. – Azt hinné, szándékosan távolítjuk el Szulejmántól – intette le Fátima. – Akkor biztosan kárt tenne magában. – Hogyan vehette a fejébe, hogy Szulejmán visszajön? – kérdezte Rokaja. – Szereti. Szulejmán azt mondta, visszajön, ő pedig elhiszi. Halímának Szulejmán nagyobb próféta, mint Szejduna – mondta Fátima. Közben eszméletre térítették a lányt. Halíma csodálkozva nézett társnőire. Aztán eszébe jutott az este, és arca lángba borult. Felállt, és szaladt a hálószobájába, hogy kicsinosítsa magát. – Mindent elmondok neki – határozta el Mirjam. – Nem fog neked hinni – rázta a fejét Szulejka. – Ismerem. Csökönyös, és inkább arra fog gondolni, hogy sajnáljuk tőle Szulejmánt. – De ha másvalakit lát meg Szulejmán helyett, megszakad a szíve! – Szokja csak meg, ahogy mi is megszoktuk – mondta Szára. – Halíma teljesen más. Inkább beszélek Szejdunával. – Nem, Mirjam – szólalt meg Fátima. – Próbáljuk meg a dolgot. Hátha észhez tér Halíma. Mindnyájan bementek Halíma hálószobájába.

A lány a tükör előtt ült, és mosolyogva cicomázta magát. Amikor meglátta barátnőit, összevonta szemöldökét. Bosszantotta, hogy elűzik szép gondolatait. Mirjamnak összeszorult a szíve. – Beszélj vele te – súgta oda Fátimának. – Örülsz az esti látogatóknak? – Hagyjatok békén. Nem látjátok, hogy készülődnöm kell? – Figyelj ide, Halíma – szólal meg Mirjam. – Minden látogató csak egyszer jöhet a kertjeinkbe. Tudsz erről? Ahriman szaladt be a szobába, és körbeszimatolta Halímát. – Gyere, kergesd ki őket, Ahriman. Mind gonoszak lettek. – Mirjam ezt komolyan mondta – próbálkozott Fátima. – Eriggyetek már ki! – Konok vagy! – bőszült fel Szára. A lányok kimentek. – Nem hitte el – állapította meg Szulejka. – Nem. Neked se hisz, Mirjam – mondta Fátima. Apama jött oda hozzájuk. Szigorú parancsot hozott Szejdunától, hogy minden lány változtassa meg vagy cserélje el a nevét. Este senkinek se szabad tévednie. Később Mirjam és Fátima kiosztotta az új neveket. – Halíma! Ma este nem Halíma leszel, hanem Száfija. Megértetted? Addig ismétled az új nevedet, ameddig meg nem szokod. Halíma elmosolyodott. Ezek azt képzelik, hogy nem fog megismerni?, gondolta magában. – Csak ne nevess! – figyelmeztette Mirjam. – A dolog nagyon komoly. Az elosztás is más lesz. Most mindenki egy másik kertbe kerül. Halíma most ijedt meg először. – Ez mit jelent? – kérdezte. – Remélem, most már tudod, mire számíthatsz – mondta Fátima. Halímának könny szökött a szemébe. – Olyan gonoszok vagytok mostanában hozzám. Elfutott, és egy kamrában keresett menedéket. Szára húzta ki rejtekhelyéről. – Még nem tudsz róla, de Fátimának és Szulejkának gyereke lesz – árulta el Halímának. – Hallottam, amikor bevallották Mirjamnak. Ezért ne mondd el senkinek, hogy tőlem tudod. – Miért csak nekik? – Nézzenek oda! Csak nem akarsz te is dajkálni? Halíma kiöltötte rá a nyelvét, és hátat mutatott neki. Estefelé Haszan az egyik üres kertbe hívatta Mirjamot. Élve az alkalommal Mirjam beszámolt neki Halíma állapotáról, és azt is elmondta, hogy este a lány visszavárja Szulejmánt. Haszan elkomorult. – A ti kötelességetek volt, hogy idejében tiszta vizet öntsetek a pohárba. A

felelősséget is ti viselitek, ha nem lesz minden rendben. – Kíméld meg a kedvemért Halímát a csalódástól. – Ma őt, holnap a másikat, holnapután a harmadikat. Húsz évig nem ismertem gyengeséget, miközben a tervemen dolgoztam. Most meg azt kívánod tőlem, hogy adjam be a derekam! Mirjam ellenséges pillantást vetett rá. – Engedd meg legalább, hogy én vegyem át a helyét. Haszan ismét kemény és kérlelhetetlen volt. – Nem, nem engedem meg. Amit főztetek, egyétek is meg... Este, ha eljön az ideje, gyere ki megint a kertbe. Velem fogod kivárni az eredményt. Megértetted? Mirjam a fogát csikorgatta. Búcsú nélkül elment. Azonnal megkereste Halímát. – Ugye tudod, hogy ma este Szulejmán nem lesz itt? Vigyázz, hogy ne csinálj valami ostobaságot. A fejeddel játszol. Halíma dacosan toppantott. Még mindig könnyben ázott az arca. Miért ilyen gonoszak hozzám ma este?, tépelődött. Obeida pontosan emlékezett mindenre, amit az édent megjárt három társa mesélt. Született kételkedő volt, és már akkor foglalkoztatta, mit tett volna az ő helyükben. Volt, amit nem egészen értett, volt, amit gyanúsnak talált. Amikor este a két társával a vezér elé járult, kíváncsisága semmivel se volt kisebb a félelménél. De nagyszerűen uralkodott magán. Határozottan és világosan válaszolt Haszan kérdéseire. A nagy dáíjínok ezúttal nem voltak ott. Haszannak nem is hiányoztak. Túl volt az első és egyben legnehezebb próbán. Most minden úgy működött, mint a jól felszerelt csigasor. Dzsáfárt és Abdul Ahmant szent borzadály kerülgette, hogy szemtől szemben állnak a vezérrel, ráadásul abban a szobában, ahonnan Szejduna az iszmáilita világot igazgatja. Már semmi kétely nem nyugtalanította őket. Boldogok voltak, hogy a vezér kérdéseire válaszolhatnak, hogy parancsait teljesíthetik. Amikor megtudták, hogy ők is az édenbe látogathatnak, nevetett a szemük. Szejduna mindenestül a hatalmába kerítette őket. Obeida viszont kissé elsápadt. Elhatározta, hogy pontosan megfigyel mindent, ami történni fog vele, és mindent megtesz, hogy eközben ne árulja el magát. Haszan bevitte a fiúkat a felvonóba, és megmutatta nekik a fekhelyeket. Megitatta őket borral, aztán mindegyiknek egy labdacsot tett a szájába. Dzsáfár és Abdul Ahman gyorsan lenyelte a magáét. Hanem Obeida a húsos ajka sarkából észrevétlenül a tenyerébe ejtette a golyót, majd óvatosan becsúsztatta az inge alá. Résnyire nyitott szemmel figyelte társai nyögdécselését és hánykolódását, és mindenben utánozta őket. Elsőnek Abdul Ahman aludt el. Dzsáfár még egy ideig ellenállt, de végül hörögve a másik oldalára fordult, és álomba zuhant. Obeidát szorongás fogta el. Alig mert kilesni szemhéja alól. Haszan mozdulatlanul állt az ajtóban. A függönyt fogta, hogy szobájából bevilágítson a fény. Szemlátomást arra várt, hogy mind a hárman elaludjanak. Vajon utána mit fog csinálni?

Obeida felhördült, átfordult a másik oldalára, ahogy társaitól látta. Utána elkezdett egyenletesen lélegezni. A fülke elsötétedett. Obeida érezte, hogy Haszan valami takarót dob rá. Gongütést hallott. A fülke váratlanul megbillent, és süllyedni kezdett. Obeida kis híján felsikított ijedtében. Görcsösen megmarkolta a fekhely peremét. Halálra rémülve várta, mi következik. Agya lázasan dolgozott. Minden érzékével figyelt. Most érezte, hogy földet értek. A vékony takaró alól lobogó fáklyalángot látott. Testén hideg fuvallat suhant végig. – Minden rendben van? – hallotta Haszan hangját. – Minden rendben, Szejduna. – Legyetek készenlétben, mint legutóbb. Obeida fekhelyét kezek ragadták meg. Felemelték. Érezte, hogy egy hídon viszik. Aztán a kezek csónakba tették, eveztek. Miután kikötöttek, valami terembe vitték, ahol muzsikaszót meg lányhangokat hallott. Ott a kezek felemelték a fekhelyről, és puha párnákra tették. Utána eltűntek. Hát ez volna a mi Nagyurunk édene? Ide akart visszajönni Szulejmán és Juszuf, ezért ölték meg magukat? Jeges iszony szorította össze a szívét. Mekkora csalás! És Abdul Ahman meg Dzsáfár semmit sem sejt! Mi lesz velük, mi lesz mindannyiukkal? Hiszen nem árulhatja el magát! Mit tesz majd, ha Szejduna ráparancsol, hogy szúrja le magát, mint Szulejmán? Ha megtagadja a parancsot, még szörnyűbb halál vár rá. Rettenetes! Rémisztő! Könnyű léptek közeledtek fekhelyéhez. Most úgy kell tennie, mintha csakugyan az édenben ébredezne. Valaki levette róla a takarót. Felpislantott. Ez elég volt ahhoz, hogy agyában rögzítse a látványt. Szebbnél szebb lányok állták körül. Félig kíváncsian, félig riadtan őt nézték. Heves, eszeveszett vágy fogta el. Legszívesebben közéjük rontott volna, hogy mindenestül átadja magát szenvedélyének. De még nem tehette. Mit is mondott Szulejmán az ébredéséről? Obeida megjátszotta, hogy még mindig mélyen alszik. Közben feszülten figyelt. Hallotta, hogy valami váratlan dolog történhetett. Hiába mondták számtalanszor Halímának, hogy Szulejmán többet nem jön a kertekbe, semmi sem segített. Az oktondi kislány rendíthetetlenül hitte, hogy viszontlátja szerelmét. Mint legutóbb, most is Fátima volt a terem felelőse, és Szára is vele volt. De új lányok is akadtak körülötte, Zajnab meg mások. A terem se volt a régi. Most a központi kertben, Mirjam egykori termében gyűltek össze. Amikor a heréltek behozták a hordágyon az alvó fiatalembert, Halíma minden ízében reszketett. Szára háta mögé bújva leste, ahogy Fátima kitakarja a vendéget. De a szép Szulejmán helyett a szerecsen Obeidát pillantotta meg. Mintha villám hasított volna belé. Varázslatos szép világa összeomlott. Tágra nyitotta a szemét. Hang nem jött ki a torkán. Fájdalmában az öklébe harapott. Lassan tudatosult benne, hogy örökre elveszítette Szulejmánt. Hirtelen, mint a kilőtt nyíl, az ajtóhoz rohant. Igen, most joggal kinevethetik, hogy hiába beszéltek neki. Végigszaladt a folyosón, és még mielőtt társnői észbe kaptak, a parthoz vivő ösvényen rohant, a sziklákhoz, melyeken napközben gyíkok sütkéreztek.

– Rokaja! Szára! Utána! – adta ki a parancsot fojtott hangon Fátima. A lányok kiszaladtak a kertbe. Nem vették észre, mikor csatlakozott hozzájuk Ahriman. Egyenesen a zúgó partjához futottak. A parti sziklákon megpillantották Halímát. A lány meglengette karját, és a hullámokba vetette magát. Kétségbeesett sikoltás, nagy csobbanás, és a sebes ár magával ragadta Halímát. Ahriman utána ugrott. Utolérte Halímát, fogával elkapta a haját, és megpróbálta kihúzni a partra. De a sodrás erősebb volt nála. Halálos félelmében Halíma átkarolta Ahriman nyakát. Egyre közelebb kerültek az alamuti sziklákhoz. Ahriman sötétséghez szokott szeme észrevett egy közeli partszakaszt. Minden erejét megfeszítette, hogy elérje. Hiába. Nehéz hörgés szakadt ki belőle, s eközben elengedte terhét. Halíma karja szétnyílt, testét elnyelték a hullámok. Ahriman magára maradt a meredek sziklák közt. Elérte őket, de karmai lecsúsztak a sima falon. Megpróbált ár ellen úszni, vissza a kertek partjához. De fogytán volt az ereje. Elkapta egy örvény, és a mélybe rántotta. Szára és Rokaja visszament a pavilonba. Szemükből sütött az iszonyat. A bejáratnál Zofana várta őket. A két lányból kitört a zokogás. – Halíma nincs többé. A vízbe ugrott. A zúgóba. – Ó, Allah! Allah! De maradjatok csendben. A fiú felébredt, és furcsán viselkedik. Mintha nem hinné, hogy húrik vagyunk. Jaj, mit fog szólni Szejduna! A lányok megtörölték könnyes arcukat, és követték Zofanát. Obeida a párnákon ült, magabiztosan hol Fátimát ölelgette, hol Dzsovaját, és közben fölényesen nevetett. A lányok hiába ügyeskedtek, hogy leitassák. Épp csak belenyalt a borba. Aztán ravaszkás mosollyal mesélni kezdte, milyen az élet Alamutban. Közben erősen figyelte a lányok arcát. Amikor megemlítette Szulejmánt és Juszufot, látta, hogy néhány lány összenézett. Valamiféle kéjes kárörömmel elmondta nekik, hogyan indultak el társai ma reggel az édenbe. Figyelte a sápadozó lányokat, ahogy hiába próbálják elrejteni érzelmeiket. Furcsa elégtételt érzett. Ingerelte, hogy Juszuf és Szulejmán őelőtte élvezte a gyönyöröket ezekkel a szép lányokkal. Akkor meglátta Szárát. Megremegett. Ez akkor is a fekete Szára, akiről Szulejmán mesélt, ha most más a neve. Megszólalt benne ősei vére. Az előkelőbbje ilyen szolgalányokat tarthatott. Kinyúlt, megragadta Szára csuklóját, és magához rántotta a lányt. Orrlyuka kitágult. Letépte Száráról a rózsaszín fátylat. Megölelte, hogy mindkettőjüknek ropogott a csontja. Mint a bagzó kandúr, elnyújtva felvinnyogott. Vadul a lányra vetette magát. Szára elfelejtette, mi történt Halímával. Utána már könnyű volt leitatni Obeidát. Erőtlenül és tehetetlenül mindent elfogadott, amivel kínálták. Legyűrte a fáradtság, csakhamar elaludt. – Rokaja! Keresd meg gyorsan Mirjamot! Mondj el neki mindent! Hogy Halíma a vízbe ugrott, és hogy Obeida nem hisz nekünk. A partnál kikötött csónak ringott. Moád ült benne. Rokaja beugrott hozzá. – Vigyél el Mirjamhoz! Azonnal! – Mirjam Szejdunával van.

– Annál jobb. A csónak már a vízen siklott. Útközben találkoztak Musztafával, ő Apamát szállította az egyik kertbe. – Halíma belefulladt a zúgóba! – kiabálta neki Rokaja. – Mit mondasz? Rokaja megismételte. Az öregasszony és Musztafa elszörnyedt. – Mutasd, hol történt! Talán megmenthetjük. – Késő. Már rég elvitte a víz. – Allah! Allah! Minek ez? – Musztafa elengedte az evezőket, és eltakarta az arcát. Haszan és Mirjam sokáig ült szótlanul a lugasban. Végül a férfi törte meg a csendet. – Nem mondtam még, ugye, hogy azon az éjszakán, amikor az első fidáíjínokat az édenbe küldtem, a két nagy dáíjínom le akart dobni a tornyomról a Sáhrúdba. Mirjam meghökkenten ránézett. – Ugyan miért? – Mert képtelenek voltak felfogni, hogy az ember tartozik magának annyival, hogy amit elkezdett, azt be is fejezze. – Vagyis megbotránkoztak azon, amit tettél. Mit csináltál velük? – Mit csináltam velük? Hát, a várban sétálnak, mint eddig. Mindnyájan tele vagyunk gonosz indulattal. Tőlük se veszem zokon. Különben is, nem tehetnek velem semmit. Mindannyiunk megmenekülése a gépezetem jó működésétől függ. Csak sikerülne vele megsemmisítenem a legádázabb ellenségünket! Haszan hangtalanul nevetett. – Vagyis az én öreg, nyakas vetélytársamat, álnok rosszakarómat, halálos ellenlábasomat. – Tudom, kire gondolsz – mondta Mirjam. Megint sokáig hallgattak. Haszan tudta, mi nyomja Mirjam lelkét. Óvakodott tőle, hogy maga hozza szóba a kényes ügyet, Mirjam pedig nem mert előhozakodni vele. Csak nagy sokára kérdezte meg Haszantól: – Mondd, mit csináltál azzal a három fiúval, aki itt járt a kertekben? – Juszuf és Szulejmán ma megtépázta a szultán katonáinak idegeit. Mirjam úgy nézett rá, mintha a szeméből akarna olvasni. – Megölted őket? – Nem. Ők végeztek magukkal. És közben boldogok voltak. – Kegyetlen vadállat vagy. Beszélj. Haszan engedelmeskedett. Mirjam félig iszonyodva, félig elképedve hallgatta. – És semmit sem éreztél, miközben két olyan embert áldoztál fel, aki odaadó híved volt? Mirjam érezte, hogy Haszannak nehéz megszólalnia, hogy kénytelen védekezni. – Te ezt nem értheted. Amit elkezdtem, be kell fejeznem. De amikor parancsot adtam a két fidáíjínnak, magam is megrettentem. Arra gondoltam: ha létezik odafönt hatalom, ezt nem engedheti meg. Elsötétedik a nap, vagy megrendül a föld. Összedől az erőd, és maga alá temet engem is, meg a katonáimat is... Bevallom neked, féltem, ahogy a

gyerek fél a kísértettől. Valami apró jelre vártam. Tényleg. Ha csak megmozdul valami, mondjuk, egy felhő váratlanul eltakarja a napot, vagy hirtelen szél támad, meggondoltam volna magam. Még azután is, hogy megtörtént a dolog, vártam a csapást. De a nap éppúgy ragyogott rám, az erődre, meg a két holttestre, mint előtte. Arra gondoltam: vagy nincs fölöttünk hatalom, vagy ha van, végtelenül közömbös aziránt, ami idelent történik. De az is lehet, hogy jó szemmel nézi, amit tettem. Akkor rájöttem, hogy lelkem mélyén még mindig hiszek valamiféle istenségben. De ez az istenség merőben más, mint ifjúkorom istensége. Akárcsak magát a világot, őt is ezernyi ellentét mozgatja, de szigorú korlátok között. Mérhetetlen káosz egy üvegedényben. Félelmetes, vicsorgó sárkány. És már azt is tudtam, hogy egész életemben ezt az istenséget szolgáltam. Haszan tágra nyílt szemmel meredt maga elé, mint aki hallatlan csodát lát. Őrült sátán, villant át Mirjam agyán. – Hol van Ibn Táhir? Haszan lesütötte a szemét. – Elküldted a „halálos ellenlábasodhoz”? A férfi most Mirjamra szegezte a szemét. Elfogta a lány tekintetét, és nem eresztette. – Egyszer azt állítottad, hogy semmiben se hiszel, hogy semmitől se félsz. Hova lett az erőd épp most, amikor valódi tetteket kell elviselned, amelyeknek a súlya engem nyom? Gyenge a szíved. Csakhogy néha erős szívre is szükség volna. Akkor ért partot Moád csónakja. Rokaja Mirjamhoz szaladt. Még mindig reszketett. Nem volt tekintettel Haszanra. – Halíma a zúgóba ugrott! – kiabálta. Mirjam a szívéhez kapott. Ez a te műved!, szikrázta a szeme, ahogy Haszanra nézett. Haszan is összerezzent. Részletekre volt kíváncsi. – Amikor látta, hogy Szulejmán helyett Obeidát hozták be, kirohant? És azt mondod, Obeida nem hiszi, hogy az édenben van? Haszan Mirjamra nézett. Fejét a tenyerébe hajtva Mirjam görcsösen zokogott. Haszan kihúzta magát. – Vigyázzatok, ne legyen több baj! Kiment a partra, ahol Adi várta a csónakban. – Vissza! A várba! – adta ki a parancsot. – A fidáíjínt, aki a középső kertben van, fojtsátok meg, mihelyt hármasban maradtok vele – utasította Haszan a herélteket. – Kutassátok át a ruháját, és hozzatok el nekem mindent, amit találtok nála. Utána temessétek el őt, meg a reggel meghalt két fidáíjínt a kertek végében, a sziklák alá. A másik két fiút pedig küldjétek fel. Haszan szigorú és komor arccal belépett a felvonóba. A torony tetején jelt adott, hogy a látogatóknak el kell hagyniuk a kerteket. Örült neki, hogy sem Abu Ali, sem Buzurg Umíd nem mutatkozott. Mit is mondhatna nekik? Magyarázatot és igazolást kell adnia a világnak a tetteire. A hívőknek egyszerű, képletes nyelven össze kell írnia tapasztalatait. Utódainak fel kell tárnia a végső titkokat. Sok munka vár még rá. Márpedig az élet rövid, ő meg öreg. Mire visszament a szobájába, halálosan fáradt volt. Elterült a párnákon, aludni próbált.

Nem sikerült. Napközben nem volt benne félelem. Most megjelent előtte Szulejmán arca, élesen látta minden vonását. Igen, Szulejmán boldog volt. És a következő percben mégis elszakadt az élete fonala. Nagy isten! Milyen vérfagyasztó kísérlet! Az iszonyattól verejték ütközött ki homlokán. Most Ibn Táhirt látta, ahogy egyetlen gondolattól űzve Nehávend felé lovagol. Igen, Nehávendben tartózkodott halálos ellensége. Szöges ellentéte. Nizám al-Mulk nagyvezír, a fényes és sziporkázó elme, aki mindent elismert, amit az emberiség jónak és fontosnak tartott. Jobb meggyőződése ellenére – Haszan tudta, hogy van benne ilyen –, a néphez, a nép hitéhez pártolt. Megnyerte a tömegeket, hatalomra tett szert. Ezt úgy érte el, hogy jóságos és nagylelkű volt, hogy elnézte az embereknek olcsó kívánságaikat. Érvényesülhetett-e mellette olyasvalaki, aki hasonló volt hozzá? Nizám al-Mulk mindenben megelőzte őt. Több mint tíz évvel. Neki egy lehetősége maradt: az ellenkező oldalra állt. Nizám mosolygós, ő komor. Nizám engedékeny, ő szigorú. Nizám kedves, ő ijesztő. De Haszan tudta, hogy a nagyvezír is képes könyörtelen és kíméletlen lenni. Ilyenkor még rajta is túltesz. Ha megtöri Nizám al-Mulkot, ő lesz Irán kizárólagos ura. – Bárcsak már megvirradna – sóhajtott fel. Magára terítette köpenyét, és megint felment a torony tetejére. Lenézett a kertekbe. A heréltek most szedték össze a lampionokat. Aztán a hegy lába felé fordult. Ott imbolygó fényeket látott. Kilelte a hideg. Most temetik a halottakat, állapította meg. Rettenetes félelem fogta el, hogy egyszer majd ő is eltűnik a semmiben. Semmit se tudunk biztosan, töprengett. A csillagok a fejünk fölött némák. Megérzéseinkre vagyunk utalva, bedőlünk a csalásoknak. Iszonyatos isten vezérel bennünket. Visszament szobájába, s elhúzta a felvonó függönyét. Dzsáfár és Abdul Ahman mélyen aludt. Levette róluk a leplet. A szobájából behatoló fény bágyadtan megvilágította a fiúk kimerült arcát. Haszan sokáig nézte őket. – Szavamra, az ember a világ legkülönösebb lénye – suttogta. – Repülni szeretne, mint a sas, de nincs szárnya. Az oroszlán erejére vágyik, de nincs mancsa. Milyen szánalmasan tökéletlennek teremtetted meg, uram! És büntetésül még észt és hatalmat is adtál neki, hogy felismerje nyomorúságát. Visszafeküdt a párnákra, igyekezett elaludni. De csak reggelfelé szenderedett el. – Ibn Szabáh valódi próféta. Hisz valamilyen istenben – mondta aznap este Abu Ali Buzurg Umídnak. Derűs, szinte gyerekes pillantást vetett barátjára. Aztán bizakodva folytatta: – Látod, nem tévedtem. Mondhatta nekem a legszentségtörőbb dolgokat, mindig hittem benne, hogy csak ő lehet az iszmáiliták vezére. Mert csak neki van olyan nagy szíve. Allahnak hála! Van prófétánk! – Rettenetes prófétánk! – dörmögte Buzurg Umíd. – Mohamed semmivel se volt szelídebb. Ezreket küldött halálba. És mégis mindenki hitt benne. Az emberek most a Mahdira várnak. – Még kiderül, hogy te is rá vársz. Abu Ali ravaszul elmosolyodott.

– A tömegek sohasem vártak hiába valamire. Hidd el. A történelem is ezt bizonyítja. Jó Mahdi lesz, vagy rettenetes, de el fog jönni, mert ezrek és ezrek így kívánják. Az emberiség nagy titka ez. Nem tudod, mikor, nem tudod, honnan, de egyszerre csak itt lesz. – Úgy látszik, már téged is kerülget az elmebaj. Hiszel! Holott tudod, hogy az emberiséget örök idők óta az önámítás élteti! – Ha Ibn Szabáh hisz, miért ne hinnék én is? – Talán ez volt mindnyájatok régi vágya! – A dáíjínok nem bíznak bennünk, mert azt hiszik, a vezér emberei vagyunk. A fidáíjínokhoz Haszannak van kulcsa. Vissza kell pártolnunk hozzá. – Cseppet se tetszik nekem ez a köpönyegforgatás. De igazad van. A dáíjínoknál nincs mit keresnünk. Saját embereink nincsenek. Vagyis: Haszan oldalán a helyünk. A lányok porig sújtottan siratták Halímát. Házukban, a medence körül gyűltek össze, és Fátima elmondta, hogy történt a tragédia. Mintha héja csapott volna le a galambok közé. A lányok összebújtak, és hangosan zokogva gyászolták szerencsétlen társnőjüket. Visszajöttek a házba azok is, akik éjjel a másik két kertben voltak. A szörnyű hír összehozta őket, érezték, hogy egy családhoz tartoznak. – Halíma volt köztünk a legjobb. – Nélküle üresek lesznek a kertek. – Egyhangú, szürke élet vár ránk. – Hogy tudunk majd élni nélküle? Mirjam távolabb ült a lányoktól. Hallgatta őket, és kétszeresen is nyomorultul érezte magát. Tudta, hogy tehetetlen, és hogy már semmi se köti az élethez. Minek kínlódjon tovább? Amikor hajnalodott, aludni küldte a lányokat. Aztán keresett egy éles pengét, bement a fürdőszobájába, levetkőzött, elnyúlt a kádban, és csuklóján felvágta az ereit. Most jóleső érzés fogta el. A víz lassan elszíneződött. Vérével az élet is távozott belőle. Nagyon elbágyadt. Aludnék, suhant át az agyán. Lehunyta a szemét. Elmerült a vízben. Amikor másnap reggel Fátima rátalált, haloványan és holtan feküdt a vértől pirosló vízben. Fátima sikolyát az egész ház visszhangozta. A lány ájultan összeesett. Körülbelül ugyanabban az órában a szultán egyik katonája néhány lovat meg öszvért akart megitatni a folyóban. A kis öböl bokrai közt egy fiatal lány meztelen holttestét pillantotta meg. Kihúzta a partra. – Milyen gyönyörű! – kiáltott fel önkéntelenül. Akkor észrevette, hogy valamivel odébb egy nagy testű állat tetemét mossa a víz. Gepárd, állapította meg. Azt is a partra vonszolta. Lovai ijedten felnyerítettek. A katona visszament a táborba, hogy értesítse parancsnokát. Az emír emberei közül sokan kimentek a partra, hogy megnézzék a különös látványosságot. – Rossz előjel – mondta egy öreg katona. – Egy gepárd meg egy lány a halál ölelésében. A százados megparancsolta, hogy temessék őket egymás mellé.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET A következő napokban a szultán katonái szórványosan még mindig lőtték Alamutot. Az iszmáiliták teljesen megszokták, hogy meg-megdöndül a várfal. Haszan jóslata bevált. A fal tetején álló katonák a szemükkel követték a lövedékeket. Minden találatot élénken megtárgyaltak, a gyengét vad üvöltéssel és röhögéssel fogadták, a pontosat hangosan dicsérték. Eszükbe se jutott félni. Jelek segítségével kapcsolatot tartottak a szultán katonáival. Az eltűnt Obeida helyett most Ibn Vakasz volt a felderítők parancsnoka. Az ellenfelek jó kapcsolatában kedvező lehetőséget látott, hogy visszaállítsa a megszakadt közvetlen érintkezést a szultán katonáival. Egy foglyot küldött az emír táborába, s vele az egyik emberét. A fogoly elmondta a katonáknak, hogy bajtársainak jó sora van a várban, hogy az iszmáiliták kíméletesen bánnak velük. Ibn Vakasz embere pedig kikérdezte őket, nem volna-e kedvük a saját szakállukra kereskedni a várbeliekkel. Alamutban jócskán akadt pénz, így aztán egyik napról a másikra élénk csempészés virágzott fel az ellenfelek között. Ibn Vakasz embere fontos híreket hozott az emír táborából. Először is, megtudta, hogy az emír seregében nem harmincezer katona szolgál, hanem feleannyi. A fogyatkozó élelem még számukra is kevés, ezért a katonák állandóan zúgolódnak, és követelik, hogy vonuljanak vissza. Arszlán Tas emír szívesen visszaküldene ötezer embert Rejjbe vagy Kazvinba. De mert beszámoltak neki az iszmáiliták hajmeresztő elszántságáról és kemény kiképzéséről, tart tőle, hogy katonai fölénye így nem lesz elegendő, és őt is utoléri az előőrse sorsa. Eltelt egy jó hét, amikor futár vágtatott be az emír táborába, és közölte a vérfagyasztó hírt, hogy a nagyvezírt Nehávendben, a saját tábora kellős közepén, egy iszmáilita leszúrta. Arszlán Tast mintha villám sújtotta volna. Képzeletében menten megjelent az életére törő álarcos gyilkos. Homlokát ellepte a hideg verejték. – Hívjátok ide Abu Dzsáfárt! – parancsolta. Bejött a százados. – Hallottad? – kérdezte tőle mohón az emír. – Hallottam, Fényességed. Nizám al-Mulkot meggyilkolták. – Hogy is mondta az alamuti vezér? – Hogy tud valamit a nagyvezírről, amit Fényességed csak hat vagy talán tizenkét nap múlva fog megtudni. Akkor jusson Fényességed eszébe ő is meg az üzenete is. – Ó, Allah! Allah! Haszan akkor már mindent tudott! Ő küldte a gyilkost Nehávendbe. Vajon mit akart azzal mondani, hogy jusson az eszembe? – Attól tartok, számodra semmi jót. Az emír megtörölte homlokát. Aztán mint a nyúl, a kijárathoz rohant. – Parancsnok! Gyorsan! Sorakoztasd fel tízes csoportokban az őrséget. Senki se váljon meg fegyverétől. Körös-körül állíts őröket. A gyűrűn csak a tisztek jöhetnek át, meg azok, akiket hívatok! Visszament Abu Dzsáfárhoz. – Hívd össze a dobosokat! Mindenki fegyverezze fel magát! Ha valakiről kiderülne,

hogy kapcsolatban van Alamuttal, azt helyben fejeztesd le. Még mielőtt Abu Dzsáfár teljesítette volna a parancsot, a sátorba egy tiszt rontott be. – Árulás! A gépekhez beosztott katonák felnyergelték lovukat, és elszöktek délre. A tiltakozó altiszteket leterítették és összekötözték. – Te kutya! Miért nem akadályoztad meg, hogy megszökjenek? – A katonák éhesek. Nem akarnak harcolni olyan nagy próféta ellen, mint a vár ura. – Legalább adjatok tanácsot, mit csináljak! – Az iszmáiliták legádázabb ellensége, a nagyvezír, halott. Tadzs al-Mulk győzött. Márpedig ő jóban van Alamut urával. – Ezzel mit akarsz mondani? – Az ostromgépekhez értő katonák megszöktek. Minek üljünk tovább a vár alatt? Arszlán Tas szemlátomást megkönnyebbült. – Szóval te a szégyenletes megfutamodást ajánlod? – kiabálta inkább kötelességből. – Nem, Fényességed. A nagyvezír halálával gyökeresen megváltozott a helyzet. Meg kell várnunk, mit parancsol a szultán és az új nagyvezír. – Így már más. Az emír összehívta tisztikarát. A többség a visszavonulást támogatta. A közlegények nem akartak harcolni az iszmáilitákkal. – Rendben van – mondta az emír. – Szedessétek fel a sátrakat, a katonák a legnagyobb csendben készüljenek fel a visszavonulásra. Másnap reggel a nap néptelen és üres fennsíkra ontotta sugarait. Csak a letaposott föld meg a számtalan tábortűz üszkös nyoma tanúskodott róla, hogy előző nap itt még egy nagy sereg táborozott. Közvetítői útján Ibn Vakaszhoz azonnal eljutott a nagyvezír halálhíre. – Egy iszmáilita megölte a nagyvezírt, Nizám al-Mulkot, táborának kellős közepén! Alamut alatt a szultán serege bomlásnak indult! A hír villámgyorsan bejárta az egész erődöt. Ibn Vakasz jelentette az újságot Abu Alinak. Az megkereste Buzurg Umídot. – Ibn Táhir teljesítette a parancsot. Nizám al-Mulk halott. Együtt mentek fel Haszanhoz. Mióta a vezér megtudta, hogy Mirjam a fürdőszobában felvágta csuklóján az ereit, még jobban visszavonult magányába. Gépezete ugyan a tervének megfelelően működött, de harapófogói olyanokat is torkon ragadtak, akik erre nem voltak kijelölve. Az első áldozat magához vonzotta a másodikat, a második a harmadikat. Haszan érezte, hogy már nem egészen ura a gépezetnek, hogy az túlnő rajta, és olyanokat is elpusztít, akiket szeret, akikre szüksége van. Most itt állt magányosan, még a saját emberei is iszonyodtak tőle. Mirjam öngyilkosságával elvesztette az utolsó embert, aki előtt olyannak mutatkozhatott, amilyen volt. Ha most itt lenne Omar Hajjám! Vajon hogyan ítélné meg cselekedeteit? Nem dicsérné meg, az biztos, de megértené. Márpedig az utóbbi a fontosabb. A két dáíjín jött be szobájába. Ünnepélyes bevonulásukból arra következtetett, hogy fontos híreket hoznak.

– Az emír katonái hanyatt-homlok menekülnek. A fidáíjínod megölte a nagyvezírt. Haszan összerezzent. Annak idején hárman tettek esküt egymásnak. Közülük az egyik nincs többé. Megnyílt előtte az út. – Hát mégis – suttogta. – Ennek a sátánnak a halála a boldogság kezdete. Egy ideig mindnyájan hallgattak. Aztán Haszan megkérdezte: – Nem tudjátok, mi lett a végrehajtóval? Buzurg Umíd felvonta a vállát. – Nem. Csak egyvalami történhetett vele, más lehetőség nincs. Haszan a dáíjínok szemét fürkészte. Abu Ali arcáról odaadást és bizalmat olvasott le. Buzurg Umídéról elismerést, már-már csodálatot. Megkönnyebbült. – Hirdessétek ki az iszmáilitáknak, hogy mától fogva Ibn Táhirban a legnagyobb vértanúnkat tiszteljék. Az ő neve mellé foglalják imáikba Szulejmán és Juszuf nevét is. Ez a parancsom. Mostantól kezdve utunk feltartóztathatatlanul felfelé visz. Egy futár induljon rögvest Zur Gumbadánba. Meg kell bosszulnunk Huszein al-Kainit. Mihelyt Kizil Sarik elvonul Zur Gumbadán alól, a fiamat küldjék ide egy karavánnal. Haszan elbúcsúzott a dáíjínoktól, majd felment a torony tetejére, s onnan figyelte az emír csapatainak távozását. Másnap reggel futárok nyargaltak minden iszmáilita erődbe. Ibn Vakasz parancsot kapott, hogy vegye fel a kapcsolatot Rudbarral. Már estébe hajlott a nap, amikor Abu Ali lihegve rontott be Haszanhoz. – Felfoghatatlan dolog történt – kiabálta már messziről. – Ibn Táhir visszajött az erődbe. Azután, hogy megtámadta a nagyvezírt, Ibn Táhir élete legszörnyűbb éjszakáját élte át. Megverve, összetörve, kezén-lábán béklyóval feküdt a földön, odakötözve a sátor központi cölöpéhez. Elkeseredett gondolatokkal viaskodott. Hallani vélte az alamuti öregember gúnyos hahotáját. Hogy lehetett ennyire elvakult, hogy már az elején nem jött rá a csalásra? Allah, Allah! Ki gondolta volna, hogy egy vallási vezető, akiről minden híve azt hiszi, hogy a jogot és igazságot szolgálja, ilyen aljas szélhámos! Ilyen hidegvérű, megfontolt csaló! És Mirjam, ez az angyalian szép lény, Szejduna cinkosa még nagyobb megvetést érdemel, hiszen alávaló célját olyan magasztos érzelem kihasználásával akarta elérni, amilyen a szerelem. Ó, mennyire semmibe vette most! Végtelenül lassan múltak az órák. A testét hasogató fájdalom nem enyhült, álom nem jött a szemére. Vajon Mirjam a rettenetes vénember szeretője volt? Vajon együtt nevettek az ő gyerekes hiszékenységén? Ő meg verseket írt Mirjamhoz! Róla álmodozott, halálosan sóvárgott utána. És mindeközben talán az aljas vénember játszadozott Mirjammal, vele csillapította kéjvágyát, élvezte a bort meg a lány bájait, és ugyanakkor halálba küldte azokat, akik hittek benne, akik tisztelték és szerették. Allah, Allah, milyen rettenetes felismerés! De hogyan történhetett meg ez az egész? Hát nincs felettünk senki, aki megbüntetné a gonosztevőt? Nincs senki, aki határt szabna az ilyen undorító tetteknek? Mirjam egy szajha! Ibn Táhirnak ez a gondolat volt a legelviselhetetlenebb. A lány

szépsége, eszessége, kedvessége – mindez csak ámítás volt, hogy őt, a tökkelütött hülyét lépre csalják! Nem élhet túl ekkora szégyent! Vissza kell mennie Alamutba, hogy leszámoljon az öreggel. Tegnap megmérgezte a nagyvezírt, s ezért ő is halált érdemel. Akkor hát mitől féljen? Jaj – de mégis! Mirjam szépsége a legédesebb csoda volt. Milyen lobogó lángot vetett benne! Testében-lelkében ismeretlen erőket mozgósított. És most ez a végső felismerés! Ó, ha még egyszer a karjába szoríthatná. Édes gyönyörben úszva összetörné, megfojtaná! Másnap közölték vele, hogy a nagyvezír meghalt. Egyelőre nem küldték el Alamutba. A szultán döntésére vártak. Máliksáh szultán már félúton volt Bagdad felé, amikor utolérte a hír, hogy Nizám alMulkot meggyilkolták. Azonnal visszafordult. Két nap múlva ismét Nehávendben volt. Egy nagy emelvényen, égszínkék baldachin alatt, számtalan lobogóval, koszorúval és kitüntetéssel körülvéve ott feküdt a nagyvezír illatosított, ideiglenesen bebalzsamozott holtteste. Bíborvörös köpeny volt rajta, a fején pompás turbán. Nagyvezíri tisztségének jelképeit, a fekete sapkát, a tintatartót és a tollat a lábához tették. A szép fehér szakáll körítette viaszságra arca nemes és méltóságosan békés volt. A birodalom minden tájáról, a leggyorsabb lovakon sorra érkeztek a nagyvezír fiai. Letérdeltek halott apjukhoz, megcsókolták hideg, merev kezét. A ravatalt zokogó, jajgató emberek vették körül. Amikor a szultán meglátta nagyvezíre holttestét, felsírt, mint a gyerek. A megboldogult harminc évig szolgálta a nemzetségét! Királyok atyja – Atabég, igen, ez a név joggal illette meg. A szultán most keservesen bánta, hogy az elmúlt évben olyan keményen ellene szegült. Miért is hagyta, hogy felesége beleszóljon a kormányzásba?! Miért is nem tartotta a hárembe zárva, mint a többi asszonyt?! A táborban megtudta a szörnyű gyilkosság részleteit. Szóval ez Haszan igazi arca! A gyilkos őt is éppolyan könnyen megtalálhatta volna! A szultán elborzadt. Nem, nem szabad megengednie, hogy az erőszak elharapóddzék. Haszant el kell takarítani az útból! És utána minden iszmáilitát. Porig kell rombolni összes erődjüket. A szultán megengedte a nagyvezír fiainak, hogy apjuk holttestét Iszfahánba szállítsák, és ott ünnepélyesen eltemessék. Ami a nagyvezír gyilkosát illeti, a többség úgy vélte, teljesüljön a haldokló utolsó akarata. Alamutban így is, úgy is megölik. Ezért aztán a szultán maga elé hívatta Ibn Táhirt. Az összekötözött fiú teste még tele volt zúzódással, és sebeiből szivárgott a vér, amikor belökték a sátorba. A szultán elcsodálkozott, ahogy meglátta. Sokéves uralkodása alatt megtanulta gyorsan megítélni az embereket. Ez az iszmáilita egyáltalán nem nézett ki gyilkosnak. – Hogy követhettél el ilyen borzalmas gaztettet? Ibn Táhir apránként mindent meggyónt. Szavaiban nem volt semmi természetellenes vagy beteges. A szultánt kiverte a hideg veríték. Jól ismerte a történelmet. De ez volt a legvérfagyasztóbb história, amit valaha is hallott. – Most belátod, hogy csak eszköz voltál annak az aljas hegyi vénnek a kezében? – Egek a vágytól, hogy jóvátegyem bűnömet, és megmentsem a világot az alamuti

őrülttől. – Bízom benned. Eredj utadra. Harminc emberem elkísér Alamutig. Vigyázz, el ne áruld magad idő előtt. Tartsd féken haragodat, amíg nem kerülsz a vezér elé. Elszánt és okos fiatalember vagy. Tervednek sikerülnie kell. Miután mindent elrendezett, a szultán másodszor is elindult Bagdadba. Ibn Táhir és harmincfős kísérete rendkívül gyorsan haladt Alamut felé. Ennek ellenére a nagyvezír halálhíre egy teljes nappal megelőzte őket. Rejj és Kazvin közt katonákkal találkoztak, akik csapatostul vonultak vissza Alamut alól. Tőlük tudták meg, hogyan hatott a hír az emírre meg a seregére. Most már az a veszély fenyegette őket, hogy egy iszmáilita csapat kezére kerülnek. – Ismerek egy titkos utat a Sáhrúd túlsó partján – mondta Ibn Táhir. – Még ott haladhatunk a legbiztonságosabban. A Sáhrúd egyik sekély szakaszához vezette az embereket, s ott átkeltek a vízen. A folyó partján, közvetlenül a hegy lábánál út kanyargott a bokrok és fák között. Tovább lovagoltak Alamut felé, amikor a sor elejéről valaki hátraszólt, hogy az ellenkező irányból idegen lovas közeledik. Elbújtak az út két oldalát szegélyező bozótban, és figyeltek. Most Ibn Táhir is megpillantotta a közeledő idegent. Ibn Vakasz ült a lovon. Ibn Táhirt szorongás fogta el. Biztosan Rudbarba küldte Szejduna, gondolta. Hiába tett szemrehányást magának, titokban mégis azt kívánta, hogy Ibn Vakasz kimeneküljön a felállított csapdából. Végül is ő semmiről sem tehet, nyugtatta magát. Éppolyan áldozata a csaló vénembernek, mint én, állapította meg. És hiába, Ibn Táhirt még mindig kötötte valami az alamuti világhoz. Ibn Vakasz most közéjük ért. Az emberek villámgyorsan körbefogták. Szoros volt a gyűrű, a fidáíjín nem használhatta lándzsáját. A fegyvert a földre dobta, és kirántotta kardját. – Jöjj, Mahdi! – kiáltotta, és a támadói közé rontott. A legközelebb állók ijedten hátráltak ennyi szilajság láttán. Ibn Táhir elsápadt. Összerándult a gyomra. Eszébe jutott az erőd előtt megvívott első ütközete. Amikor kitépte a török kezéből a zászlót. Látta Szulejmánt, ahogy a földre veti magát és bömböl a dühtől, mert Abu Szoraka nem engedi harcolni. Most a szultán ezerfejű serege szétszaladt Alamut alól. Új próféta szólt Irán népéhez. Nagy és rettenetes próféta... Ibn Táhir a lova nyakára borult, és csendesen zokogott... Közben Ibn Vakasz vakmerőségével már-már kiharcolta magának a szabad utat. Kardcsapásai csak úgy záporoztak az ellenfél pajzsán és sisakján. Akkor egyik támadója leugrott lováról, felkapta az eldobott lándzsát, és beledöfte Ibn Vakasz csődörének hasába. A ló felágaskodott, majd összerogyott, és maga alá temette lovasát. Ibn Vakasz gyorsan kimászott az állat alól. De egy fejére mért csapás leterítette. Elvesztette eszméletét. Az emberek megkötözték, kimosták a sebét, majd fellocsolták. Amikor kinyitotta a szemét, csak Ibn Táhirt látta maga előtt. Eszébe jutott, hogy előző nap Ibn Táhirt boldoggá avatták. Elborzadt. – Szóval meghaltam? – kérdezte riadtan.

Most az ellenséges csapat parancsnoka lépett hozzá. Ibn Vakasznak kitágult a szeme. Aztán rosszul lett, és megint elájult. Ibn Táhir megrázta a vállát. – Ébredj fel, Ibn Vakasz. Hát már meg sem ismersz? A sebesültnek vizet hoztak. Mohón megitta. – Te Ibn Táhir vagy? És élsz? Mit keresel ezek között? – mutatott az idegen tisztre. – Alamutba igyekszem, hogy leszúrjam minden idők legnagyobb hazudozóját és csalóját. Haszan ibn Szabáh nem próféta, hanem alávaló szélhámos. Az éden, ahová beengedett bennünket, az egykori dajlami királyok kertje a vár mögött. Ibn Vakasz arca megvető vigyorba rándult. – Áruló! Ibn Táhir elvörösödött. – Nem hiszel nekem? – Én csak a Szejdunának tett eskümben hiszek. – De hát ő becsapott bennünket! Az ilyen eskü nem lehet érvényes! – Az eskü segítségével győztük le a szultán seregét. Most az iszmáiliták minden ellensége reszket tőlünk. – Ezt nekem köszönhetitek. Én öltem meg a nagyvezírt. – Hallottam. Ezért avatott boldoggá a vezér. És most visszamész, hogy őt is megöld? – Ha előbb tudom, amit most tudok, csak őt öltem volna meg. – Szejdunát?! Parancsára Szulejmán leszúrta magát, és Juszuf leugrott a toronyról! Mindnyájunk szeme láttára! És a fiúk arcáról még holtukban is földöntúli boldogság sugárzott! – Ó, a szívtelen gyilkos! Siessünk, siessünk! Minél előbb döföm szívébe a tőrt, annál előbb szabadul meg a világ a szörnyűségeitől. Elindultak. Talán fél farszangra Alamuttól megálltak. – Te most menj az erődbe – mondta a csapat parancsnoka Ibn Táhirnak. – A foglyot magunkkal visszük túsznak. Kívánom, hogy sikerüljön bosszút állnod. Allah adjon neked könnyű halált. Ibn Táhir lóháton átgázolt a folyón. A túlsó parton megkereste a helyet, ahol a ruháját rejtette el, amikor elhagyta a várat. Átöltözött, és elindult a szoros felé. Kísérői a szemükkel követték, amíg el nem tűnt. Akkor a parancsnok vezényszavára visszafordultak Rejjbe. A szoros bejáratánál a toronyban álló őr felismerte Ibn Táhirt, és továbbengedte. Az erődben leeresztették a hidat. Amikor a katonák meglátták a fiút, úgy meredtek rá, mint a kísértetre. – Beszélnem kell Szejdunával. Éspedig azonnal – mondta Ibn Táhir a szolgálatos tisztnek. – Nagyon fontos híreket hozok a szultán táborából. A tiszt Abu Alihoz sietett a hírrel, az pedig Haszanhoz. Ibn Táhir komoran és elszántan várakozott. A vágy, hogy leszámoljon a csalóval, erősebb volt félelménél. Önkéntelenül megtapogatta az inge alá rejtett rövid kardot. Övében tőr lapult, ingujjában pedig a mérgezett bökő, amellyel megölte a nagyvezírt.

A hírtől, hogy Ibn Táhir visszajött, Haszannak elakadt a szava. Meredten nézett Abu Alira, s közben megfeledkezett róla, hogy a dáíjín ott áll előtte. Ahogy a csapdába esett egér keresi a kiutat, Haszan számba vett minden lehetőséget, hogy rájöjjön az elképesztő eset nyitjára. Végül ösztönösen megérezte, mi történhetett. – Menj. Küldd fel Ibn Táhirt. Mondd meg az őröknek, hogy ne akadályozzák, eresszék fel. Előszobája függönye mögé Haszan elrejtett öt heréltet. Megparancsolta nekik, hogy a belépő fiatalembert ragadják meg, fegyverezzék le, és kötözzék meg. Azután várt. Amikor Ibn Táhir meghallotta, hogy a vezér hívatja, és hogy akadálytalanul felmehet hozzá, gyorsan összeszedte magát. El kell érnie a célját. Allah megsegíti. Eszébe jutottak Abdal Malik gyakorlatai. Számolt a lehetőséggel, hogy Haszan csapdát állít neki. Csak már a vezér szobájában volna! Sápadtan, minden akaratát mozgósítva bement Szejduna tornyába. Egyik kezét az inge alatt lapuló kard markolatán tartotta, a másikat a tőr közelében. Lépései akkor sem bizonytalanodtak el, amikor elhaladt a néger őrök mellett. Mozdulatlanul álltak minden ajtónál, és a folyosók elején. Uralkodnia kellett magán, hogy ne nézzen hátra. Egyre szaporábban ment. Elindult felfelé a lépcsőn. A lépcső tetején őrködő buzogányos néger se törődött vele. Most határozottan kell cselekednie, lesz, ami lesz. Végigsietett a folyosón. A vezér előszobájánál egy őr állt. Elhúzta a függönyt, és intett neki, hogy lépjen be. Hátán végigfutott a hideg. Gyorsan, gyorsan, hogy minél előbb vége legyen, biztatta magát. Óvatosan, elszántan, összeharapott szájjal bement. Kemény kezek ragadták meg. Valakik megpróbálták elkapni a csuklóját. Kitépte magát, és kirántotta kardját. Tarkón csapták, a padlóra zuhant. Néhány óriás rávetette magát, és összekötözte a kezét meg a lábát. – Ó, én bolond! – üvöltette. A fogát csikorgatta tehetetlen dühében és félelmében. Haszan kijött a szobájából. – Teljesítettük a parancsot, Szejduna. – Rendben van. Menjetek ki a folyosóra, és ott várjatok. Haszan a padlón fekvő, összekötözött Ibn Táhirra nézett. Ajkán különös mosoly suhant át. – Gonosztevő! Ártatlanok hóhéra! Még nem elégelted meg a vért?! – Teljesítetted a parancsot? – kérdezte Haszan, mintha meg se hallotta volna a súlyos szavakat. – Minek kérded, csaló? Te tudod a legjobban, hogy hályogot vontál a szememre. – Úgy van. Hogyan sikerült visszajönnöd? Ibn Táhir fájdalmasan vicsorgott. – Ez aggaszt? Visszajöttem, és kész. Azért vagyok itt, hogy beléd mártsam a tőröm. – Ez nehezen fog menni, barátom. – Látom. Másodszor is bolond voltam. – Miért? Mint fidáíjín feláldoztad magad a halálnak. Kihirdettük, hogy vértanú vagy. Te meg itt háborgatsz bennünket! Minél előbb el kell küldenünk téged az ígért édenbe.

– Tudjuk. Hazug gazember! A dajlami királyok kertjeibe vitettél minket, és mint valami vásári bohóc elhitetted velünk, hogy az éden kapuját nyitottad ki nekünk. És én emiatt öltem meg egy nemes lelkű embert, aki még halála órájában is jót tett, mert felnyitotta a szemem! Iszonyú! – Nyugodj meg, Ibn Táhir. Az emberiség nagy része éppilyen tévedésben él. – Már hogyne élne?! Ha az, akiben a legjobban bízik, visszaél bizalmával?! Ó, hogy hittem neked! Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy te, akit az iszlám világ fele prófétának mond, hazug csaló vagy! Hogy odaadó híveidet szándékosan megtéveszted! Hogy gyilkos céljaid érdekében visszaélsz hűségükkel! – Van még valami kívánságod? – Átkozott légy! Haszan nevetett. – Az ilyen kívánságtól félek a legkevésbé. Ibn Táhir kifulladt. Valahogy nyugodtabb lett. – Valamit még megkérdeznék, mielőtt megölsz. – Kérdezz csak. – Hogyan agyalhattál ki ilyen aljas tervet éppen nekünk, akik szívvel-lélekkel szolgáltunk? – Komoly választ akarsz hallani? – Igen. – Akkor halljad... Legyen ez számodra a végső kegyelem... Híveimnek azt mondtam, hogy arab nemzetségből származom. Ellenségeim bizonykodtak, hogy nem. És nekik volt igazuk. Kénytelen voltam így tenni, mert ti, irániak, szégyellitek származásotokat. Mert ti sokkal többre tartjátok az olyan embert, aki a Próféta földjéről érkezett, akkor is, ha utolsó koldusról van szó. Elfelejtettétek, hogy Rusztem és Szohráb, Manúcsihr és Farídún utódai vagytok; az iráni királyok, a Huszrauk, a Farhádok és a pehlevik dicsőségének örökösei. Elfelejtettétek, hogy szép nyelvetek, a pehlevi, Firdauszinak, Anszárinak és számtalan más költőnek a nyelve. Az araboktól először a vallást és az egyházi hatalmat fogadtátok el. De most a törököknek, ezeknek a turkesztáni lókupeceknek hódoltatok be! Már fél évszázada tűritek, hogy nektek, Zaratusztra büszke fiainak, a szeldzsuk kutyák parancsoljanak! Fiatal fiúként Omar Hajjámmal és a nagyvezírrel, akit megöltél, megesküdtünk: mindent megteszünk, ami erőnkből telik, hogy megbuktassuk a szeldzsuk bitorlókat. Megállapodtunk, hogy megpróbálunk minél magasabb posztra jutni, hogy befolyásunk annál nagyobb legyen, és hogy ebben a törekvésben segítjük egymást. Én Ali követőiben kerestem a megoldást, mert ők szemben álltak Bagdaddal, és ezáltal a szeldzsukokkal is. A nagyvezír viszont Bagdad szolgálatába állt. Eleinte azt hittem, ezt az eszközt választotta, hogy eskünknek eleget tegyen. De mit történt? Amikor felelősségre vontam, kinevetett és csodálkozott, hogy még mindig komolyan veszem ezeket a „gyerekességeket”. Annyit azért megtett nekem, hogy bejuttatott az udvarhoz. De hamarosan látnia kellett, hogy én hű maradtam régi megállapodásunkhoz. Rútul kijátszott, és elűzött az udvartól. Mikor aztán látta, hogy befolyásom egyre nő, el akart tenni láb alól. Tízezer arany vérdíjat tűzött ki a fejemre! Hát ez lett a vége ifjúkori álmunknak. A nagyvezír a húsosfazéknál ült, és szolgálta az idegeneket; Omar Hajjám

borozott, nőzött, siratta az elveszített szabadságot, és gúnyt űzött az egész világból. Én kitartottam. De más tapasztalatok is kellettek hozzá, hogy végleg kinyíljon a szemem. Rájöttem, hogy a nép hanyag és lusta, nem érdemes feláldoznom magam érte. Hiába hívnám, csalogatnám. Azt hiszed, az emberek többségét érdekli az igazság? Ugyan már! Nyugalmat akarnak, meg mesét, amivel éhes képzeletüket táplálják. De igazságot? Arra fütyülnek, csak tégy eleget személyes érdekeiknek. Nem akartam többet tévedni. Ha az emberiség ilyen, használd ki gyengeségét, és eléred a nagy célodat, amely neki is hasznára válik, még ha nem érti is a lényegét. Az emberek butaságára és hiszékenységére építettem. Haszonvágyukra, önzésükre. Sarkig tárult előttem a kapu. A nép prófétája lettem, az, akit te is megismertél. Most tömegek loholnak utánam. Felégettem magam mögött minden hidat. Előre kell mennem. Előre, amíg a szeldzsukok birodalma összeomlik... Nehezen érthető, amit mondok?... Vagy...? Ibn Táhir elképedve hallgatta a vezért. Mindenre számított, csak arra nem, hogy Haszan magyarázkodni fog, és hogy így fog magyarázkodni! – Azt mondtad, hogy a fidáíjínok hite szilárd volt. Korántsem! Én állandó halálos veszélyben éltem végig a hatvan évemet. És ha tudom, hogy halálommal megszabadítom a dicső iráni trónust az idegen zsarnoktól, feláldozom magam, és ezért nem várok holmi édeni jutalmat! Igen, akkoriban így gondolkoztam. Nos, később rájöttem és beláttam, hogy ha megfosztom is trónusától az egyik zsarnokot, helyébe jön egy másik. Mert nem akad senki, aki halálomból tőkét tudna kovácsolni. Így aztán más embereket kellett keresnem, akik hajlandók helyettem lőni a felkent fejekre. Önszántából ezt senki se tenné meg. Mert senkiben sincs olyan erős küldetéstudat, olyan nagy büszkeség, hogy a cél érdekében feláldozza magát. Más eszközt kellett találnom. Ez az eszköz... ez az eszköz a vár mögött megépített műparadicsom, a dajlami királyok kertje, ahogy az előbb nagyon helyesen mondtad. Hol kezdődik az életben az ámítás, és hol végződik a valóság? Ezt nehéz megmondani. Fiatal vagy még ahhoz, hogy ezt megértsd. De ha az én koromban lennél! Akkor tudnád, hogy az olyan éden, amit valaki édennek tart, számára valódi éden. És a benne átélt gyönyörök valódi gyönyörök. Ha nem láttál volna át a szitán, te is ebben a boldog tudatban halsz meg, mint Szulejmán vagy Juszuf... Értettél ebből valamit? Ibn Táhir álmélkodva csóválta a fejét. – Azt hiszem, kezdelek érteni. A felismerés rettenetes. – Tudod-e, mi az az Al Araf? – Tudom, Szejduna. A fal, ami elválasztja az édent a pokoltól. – Helyes. Meg van írva, hogy erre a falra azok kerülnek, akik szüleik akarata ellenére a nagy célért harcoltak, és karddal a kezükben estek el. Az édenbe nem mehetnek, a poklot nem érdemlik. Az a sorsuk, hogy ide is, oda is lássanak. Hogy tanuljanak! Igen, az Araf mindazok álláspontjára érvényes hasonlat, akiknek kinyílt a szemük, és van elég bátorságuk, hogy a felismerés irányítsa lépéseiket. Nézd! Amikor hittél, a mennyországban voltál. Most, hogy látsz és tagadsz, leszálltál a pokolba. Az Arafon viszont nincs helye sem örömnek, sem csalódásnak. Az Araf a jó és a rossz mérlege. Hosszú és meredek a falra vivő út. Keveseknek adatik meg, hogy megpillantsák. Még kevesebben vannak, akik el mernek indulni rajta. Mert az Arafon egyedül maradsz. Választóvonal zár el embertársaidtól. Ha fent akarsz maradni, meg kell acéloznod a

szívedet... Most már értesz? – Ez rettenetes – jajdult fel Ibn Táhir. – Mi olyan rettenetes? – Hogy a felismerés ilyen későn jött. Most kellene elkezdenem az életet. Haszan sugárzó szemmel nézett a fiúra. Arca felderült. De némi kétkedés csengett még a hangjában, amikor megkérdezte: – Mit tennél, ha, mondjuk, most kezdenél élni? – Először megismernék mindent, amit korábban a nagy szellemek megismertek. Mindent áttanulmányoznék, a világegyetem és a természet minden titkába behatolnék. Felkeresném a világ legjobb iskoláit, átkutatnék minden könyvtárt... – Hát a szerelem? Arról megfeledkeztél? – Kerülném ezt a csapdát. A nők szégyentelenek. – Ugyan, ugyan, honnan ez a mély tapasztalat? – Tudod te jól... – Mirjamra célzol? Akkor tudd meg, sokáig könyörgött érted. Mindnyájatokért! Mirjam nincs többé. Felvágta az ereit, és elvérzett. Ibn Táhirt megint elhagyta az ereje. Szívét elöntötte a keserűség. Igen, még mindig szerette Mirjamot. – Aki fel akar jutni az Arafra, annak a szerelmet is uralnia kell. – Ezt értem. – Most mi a véleményed rólam? Ibn Táhir elmosolyodott. – Sokkal közelebb kerültél hozzám. – Most talán azt is megérted, mit jelent negyven évig figyelni a világot egy nagy tervvel a fejedben. És húsz évig keresni a lehetőséget, hogy álmodat megvalósítsd. Az ilyen álom, az ilyen terv olyan, mint egy ismeretlen felettestől kapott parancs. A körülötted levő világ pedig az erődöt ostromló ellenséghez hasonlít. Élve kell kijutnod az erődből, hogy a parancsot átcsempészd az ellenség seregén. Vakmerőnek kell lenned, de vigyáznod kell a fejedre. Óvatosnak és egyben bátornak... Érted? – Igen, most már dereng, Szejduna. – Még mindig azt hiszed rólam, hogy aljas gonosztevő vagyok? – Nem. A te szempontodból nézve nem vagy az. – Volna hozzá bátorságod, hogy felmenj az Arafra? – Mostantól kezdve ez volna a leghőbb kívánságom. Haszan odament a fiúhoz, és átvágta béklyóit. – Állj fel. Szabad vagy. Ibn Táhir értetlenül Haszanra meredt. – Mit mondtál? Nem... nem értem – dadogta. – Szabad vagy! – Hogyhogy? Én? Szabad? Hiszen azért jöttem, hogy megöljelek. – Ibn Táhir nincs többé. Most csak Aváni vagy. Elindultál az Arafra. Holló a hollónak nem vájja ki a szemét. Ibn Táhir felsírt. Haszan lábához vetette magát.

– Bocsáss meg! Bocsáss meg! – Menj innen messzire, fiam. Tanulj és tapasztalj. Ne riadj vissza semmitől. Szabadulj meg az előítéletektől. Semmi se legyen számodra elég magas, semmi se legyen elég alacsony. Próbálj ki mindent. Légy bátor. Ha már a világ nem adhat neked többet, gyere vissza. Lehet, hogy akkor én már nem leszek. De az enyéim itt maradnak. Örömmel fogadnak majd, erre gondom lesz. Te már akkor az Arafon fogsz állni. Ibn Táhir mohón megcsókolta a vezér kezét. Haszan feltámogatta a fiút a padlóról, és sokáig nézett mélyen a szemébe. Aztán átölelte és megcsókolta. – Fiam... – hebegte, és párás volt a szeme. – Vén szívem örül neked. Kapsz tőlem pénzt. Parancsot adok, hogy mindennel ellássanak, amire szükséged lesz... Ibn Táhir elérzékenyült. – Megengednéd, hogy megnézzem még egyszer a kerteket? – Gyere velem a torony tetejére. A teraszról lenéztek a kertekre. Ibn Táhir felsóhajtott. Aztán nem tudott tovább uralkodni magán. Fejét a mellvédre hajtotta, és felszabadultan zokogott. Visszamentek a szobába, és Haszan kiadta a szükséges utasításokat. Ibn Táhir magával vitte holmiját. A verseit is. Azok becses emlékek voltak számára. Még aznap elhagyta a várat, jól felfegyverezve, bőven ellátva pénzzel, egy málhás szamarat vezetve. Hétágra sütött a nap. Ibn Táhir álmélkodva körülnézett. Mintha újjászületett, vadonatúj világ vette volna körül. Úgy érezte, csak most kezdett el látni. Ezernyi kérdés várt megoldásra. Ibn Táhir fidáíjín csakugyan meghalt. Megszületett Aváni, a filozófus... Haszant soha nem ismert, boldogító tudat feszítette, amikor visszament szobájába. Csakhamar szuszogva berontott hozzá a két nagy dáíjín. – Ez mit jelentsen? Tudod, hogy Ibn Táhir kilovagolt a várból? Mindenki látta. Haszan jókedvűen nevetett. – Tévedtek. Csalt a szemetek. Ibn Táhir, az iszmáiliták vértanúja meghalt. Alighanem másvalaki hagyta el a várat. Én semmiről se tudok... Ja igen, kellemes meglepetés ért ma, annyit mondhatok nektek. Lett egy fiam... A nagy dáíjínok egymásra néztek, és megcsóválták fejüket. A lovascsapat, amely elkísérte Ibn Táhirt Alamutig, most a foglyul ejtett Ibn Vakasszal visszafelé tartott, Nehávendbe. A lovasok egész úton a híreket lesték. Várták, mikor tudja meg a világ, hogy az iszmáiliták vezérét meggyilkolták. De ilyen hír nem jött. Nehávendben aztán Fahr al-Mulk, a meggyilkolt nagyvezír fia, hogy megbosszulja apja halálát és egyben elleplezze az igazi gyilkos szökését, Ibn Vakaszt kiáltotta ki a nagyvezír gyilkosának, és ünnepélyesen lefejeztette... Ibn Táhir addigra már átlépte az iráni császárság határát, és megérkezett Indiába.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET A nagyvezír meggyilkolásának hírét gyorsfutárok vitték tartományról tartományra, és a szeldzsukok hatalmas birodalmában eluralkodott a félelem. A hír számtalan váratlan következménnyel járt, mindenütt bizonytalanságot és zűrzavart váltott ki. A Kirkuk közelében álló Zur Gumbadán erődben, a huzisztáni iszmáiliták központjában az emberek már annyit szomjaztak és nélkülöztek, hogy az erőd feladását fontolgatták. Most, akárcsak az alamutiak, egy éjszaka alatt megszabadultak az ostromlóktól. A nagyvezír, az iszmáiliták halálos ellensége meghalt. Utódját, Tadzs al-Mulkot Haszan barátjaként tartották számon. Ezért Kizil Sarik csapatai felhagytak az ostromlással, és saját szakállukra szétszéledtek, még mielőtt parancsnokuk bármilyen utasítást kapott volna a szultántól vagy az új nagyvezírtől. Így aztán Haszan futára, aki Huszein al-Kaini gyilkosának kiadatási parancsát hozta a nagy dáíjín utódának, Ben Attas sejknek, akadálytalanul eljutott az erődbe. Már másnap útnak indult a népes és jól felfegyverzett karaván a megbilincselt Huszeinnal Alamutba. Végül az indiai határvidéken harcoló Barkijarukot, a szultán legidősebb fiát is utolérte a nagyvezír halálhíre. Barkijaruk a hadseregének egy részét öccsére, Szandzsárra bízta, a többi csapattal pedig hanyatt-homlok Iszfahánba nyargalt, hogy biztosítsa utódlási jogát, és keresztezze mostohája, Turkán Hatun és Tadzs al-Mulk nagyvezír esetleges szándékait. Közben Tadzs al-Mulk Iszfahánban mindent előkészített, hogy a négyesztendős Mohamedet kikiálthassák trónörökösnek. Tervének legnagyobb ellenzője már nem élt, az ingatag szultánnak pedig nem volt senkije, aki támogatta volna, hogy ellenálljon legfiatalabb és eltökélt felesége akaratának. Azokban a napokban a szultán éppen Bagdadban múlatta az idejét, pompás ünnepségek közepette. A kalifán kívül a birodalma minden részéből odasereglett több mint ezer leigázott király, herceg és nagyúr hódolt neki. Dicsőségének és hatalmának csúcsán volt. Régi hűséges tanácsadója halála sem tudta megkeseríteni saját nagyságának mámorító érzését. Ennél többet nem kívánt magának. Tökéletesen boldog volt. A hír, hogy Alamut és Zur Gumbadán alatt feloszlott a szultán hadserege, ráébresztette az óvatos Tadzs al-Mulkot a veszélyre, amely a birodalmat eddigi szövetségese, Haszan irányából fenyegette. Most, hogy elfoglalta Nizám al-Mulk helyét, és neki kellett igazgatnia a hatalmas iráni császárságot, teljes felelősséget érzett a békéért és rendért. A szultán szigorú parancsa, hogy kíméletlenül lépjen fel az iszmáiliták ellen, kapóra jött. Azonnal félreállította Arszlán Tas emírt és Kizil Sarikot, s helyükbe két fiatal, tetterős török tisztet nevezett ki. Feladatuk az volt, hogy gyűjtsék össze és állítsák rendbe a szétszóródott csapatokat, majd támadják meg újra Alamutot és Zur Gumbadánt. – Vessünk véget az utóbbi napok izgalmainak – jelentette ki Haszan a két nagy dáíjínnak. – Pihennünk kell, hogy felkészülhessünk a további harcra. Legalább olyan fontos az is, hogy betapasszuk a falainkon támadt réseket. Próbáljunk meg ideiglenes békét kötni a szultánnal.

Halfa fidáíjínt bízták meg, hogy az írásban rögzített feltételeket elvigye Bagdadba a szultánnak. Haszan az alábbi követelésekkel lépett fel: adja vissza a szultán az iszmáilitáknak az összes várat és erődöt, amely a nagyvezír hadviselésének kezdete előtt a tulajdonukban volt. A lerombolt várakért fizessen kártérítést. Ellentételezésként Haszan kötelezi magát, hogy felhagy újabb hadiállások bevételével. Egyben hajlandó megvédeni a barbárok betöréseitől a birodalom északi határvidékét, éspedig teljes hosszában. Az erre kijelölt hadsereg fenntartására fizessen a szultán évi ötvenezer aranyat. Miközben rányomta a levélre a pecsétet, Haszan nevetett. Jól tudta, milyen kihívó javaslatokat tett. Kíváncsi volt, hogy fogadja őket a szultán. Hiszen nem kevesebbet követelt az iráni császártól, mint hogy évi adót fizessen neki! Jóllehet Halfa meghatalmazott követ volt, a szultán poroszlói már Hamadánban elfogták, és bilincsbe verve hajtották Bagdadba. A testőrség parancsnoka ünnepélyesen bevitte Haszan levelét a szultánnak. Az uralkodó letépte róla a pecsétet, és mohón elolvasta. Elsápadt. Ajka remegett a dühtől. – Volt merszed ilyen ünnepélyesen átadni nekem ezt a förmedvényt?! – rivallt rá a parancsnokra. A testőrség parancsnoka arcra borulva kegyelemért esdekelt. – Nesze, olvasd! – üvöltötte a szultán. Feloszlatta az udvart. Utána szabad folyást engedett féktelen haragjának. Letépte az ablakokról a függönyöket, a falakról a szőnyegeket, összetört mindent, ami törhető volt, majd kimerülten és hörögve elterült a párnákon. – Vezessétek be azt a gazembert! – parancsolta rekedten. Bekísérték a bilincsbe vert és halálra rémült Halfát. – Ki vagy?! Halfa dadogva megmondta. – Fidáíjín?! Szóval hivatásos gyilkos! – ordította a szultán. Felpattant, a padlóra lökte Halfát, majd a dühtől tombolva ugrálni kezdett rajta. Aztán kirántotta kardját, és halálra kaszabolta a szerencsétlen követet. Amilyen hirtelen jött a dühe, olyan gyorsan el is párolgott. Látva a holttestet azonnal kijózanodott. Személyes írnokától és a testőrség parancsnokától kért tanácsot, mit válaszoljon Haszan arcátlan követeléseire. – Felséged haladéktalanul indítsa el minden harci egységét az iszmáiliták ellen – tanácsolta a testőrség parancsnoka. – De ezt az arcátlan levelet is vissza kell utasítanunk – mondta a titkár. – Engedje meg Felséged, hogy megírjam a választ. Elhatározták, hogy követet küldenek Alamutba. A válaszlevélben a titkár gyilkosnak, hazaárulónak és a kairói kalifa bérencének nevezte Haszant. Megparancsolta neki, hogy azonnal ürítse ki a szultán jogtalanul bitorolt erődeit. Ellenkező esetben kő kövön nem marad, az iszmáilitákat asszonyostul, gyerekestül kiirtják. Őt, Haszant pedig a legiszonyúbban megbüntetik. Ez Őfelsége válasza. Egy fiatal tisztet választottak ki követül, a Ganzából származó Halefet. A tiszt útnak indult, minden állomáson lovat váltott, így aztán már hat nap múlva megérkezett Alamutba.

Manúcsihr visszatartotta a követet a tornyában, elvitte a levelet Abu Alinak, az pedig továbbította Haszannak. Haszan elolvasta a levelet, majd higgadtan megmutatta Abu Alinak. Magához hívatta Buzurg Umídot. – A szultán el van telve saját nagyságától – mondta Haszan –, és nem akarja észrevenni a fenyegető veszélyt. Nem akar megismerni bennünket. Annál rosszabb neki. Megparancsolta, hogy bilincseljék meg a követet, és kísérjék fel hozzá. Halef tiltakozott a bilincs ellen. – Ez bűntett! – kiabálta. – Én Őfelségének a szultánnak, Irán sáhjának a követe vagyok. Ha megbilincseltek, őt gyalázzátok meg! Semmi sem segített. Kénytelen volt bilincsben járulni a vezér elé. – A leghatározottabban tiltakozom az ilyen bánásmód ellen – mondta felháborodva már az előszobában, ahol az elöljárók várták. – Hol van a követem? – kérdezte hűvösen Haszan. – Előbb... – próbált tovább háborogni Halef. – Hol a követem? Haszan a tiszt szemébe fúrta tekintetét. Hangja kemény és parancsoló volt. Halef dacosan lesütötte a szemét. Hallgatott. – Megnémultál? Megállj csak! Mindjárt látsz majd néhány eszközt, ami megoldja a nyelved. Megparancsolta egy heréltnek, hozza fel a hóhért a segédeivel meg a kínzószerszámaival a toronyba. Utána a dáíjínokhoz fordult, és oldott beszélgetésbe kezdett velük. Egyszer csak megszólal Halef. – Őfelsége nevében jöttem. Csak a parancsát teljesítem. Haszan ügyet se vetett szavaira. Még csak rá se nézett Halefra. Bejött a hóhér meg a két segéde. Valóságos óriás volt mind a három. Rögtön nekiláttak felszerelni a kínpadot. A padlóra kőedényt állítottak, felélesztették benne a parazsat. Különféle kínzóeszközöket hoztak egy ládában; ahogy a sarokba tették, a szerszámok kellemetlenül csörömpöltek. Halef homlokán kiütött a verejték. Nagyokat nyelt, kiszáradt a szája. – Honnan tudjam, mi van a követeddel? – kérdezte reszkető hangon. – Én csak parancsot kaptam, és azt teljesítettem. Haszan mintha meg se hallotta volna. Amikor végeztek az előkészületekkel, a hóhér jelentette: – Készen vagyok, Szejduna. – Kezdd égetéssel! A hóhér hegyes vasrudat vett elő a ládából, és hevíteni kezdte a parázson. – Mindent elmondok, amit tudok! – kiáltott fel Halef. Haszan erre se mozdult. A vasrúd már fehéren izzott. A hóhér kivette a tűzből, és elindult vele a fogolyhoz. – Uram! – üvöltötte Halef. – Irgalmazz! A szultán lekaszabolta a követedet. Haszan csak most fordult Halefhez. Intett a hóhérnak, hogy menjen hátrébb.

– Hát mégis megjött a szavad? Azt mondod, a szultán saját kezűleg megölte a követemet? Baj, nagy baj. Haszan egész idő alatt azon törte a fejét, hogyan tudná megzabolázni a szultánt. Most, ahogy a követét nézte, hirtelen támadt egy ötlete. – Hívd ide a doktort! – utasította az egyik heréltet. Halef összerázkódott. Tudta, hogy a parancs semmi jóval nem kecsegteti. Haszan intett a dáíjínoknak, hogy kövessék a szobájába. – Nem állhatunk meg félúton – mondta barátainak. – Az ellenség elevenébe kell találnunk, ha nem akarjuk, hogy megelőzzön. Nem szabad hibáznunk. A szultán most minden erejét beveti, hogy megsemmisítsen bennünket. De hogy mi a szándéka, azt nem mondta meg. A herélt jelentette, hogy Hakim doktor kint vár. – Jöjjön be – mondta Haszan. A görög sűrű hajlongás közepette lépett a szobába. – Láttad a foglyot? – kérdezte tőle Haszan. – Láttam. Kint várakozik. – Menj ki, és nézd meg alaposan még egyszer. A görög engedelmeskedett. Hamarosan visszajött. – Tudsz olyan fidáíjínról, aki hasonlít a fogolyhoz? A doktor ostobán Haszanra meredt. – Nem tudom, mire gondolsz, Szejduna – felelte. – Az arca kissé emlékeztet az eltűnt Obeidáéra. Haszannak türelmetlenül megrebbent a szeme. – Vagy... talán olyan a tartása, mint Halfáé, akit két hete elküldtél valahová... Nem? Akkor Afanra hasonlít? Ha rá nem, tényleg nem tudom... Görbe a lába, mint Dzsáfáré... Rá gondoltál? A görög alaposan megizzadt. Haszan elmosolyodott. – Doktor vagy és ügyes borbély. Meg tudnád tenni, hogy Dzsáfárt átváltoztatatod a kinti emberré? Hakimnak felderült az arca. – Jól értek ehhez a művészethez. Hiszen nálunk van a hazája. – Látod, látod, csak megértjük egymást. – Ó, méltóztass csak tréfálkozni, Szejduna. Annak az embernek, ugye, rövid bodorított szakálla van, az orra kissé törött, az arcán pedig jókora sebhely éktelenkedik. Mintha arra teremtették volna, hogy lemásoljam! Csak engedd meg, hogy amíg dolgozom, a minta legyen mindig a szemem előtt. – Rendben van. Arról is biztosíthatsz, hogy a hasonlóság megfelelő lesz? – Olyanok lesznek, mint két tojás... Csak annyit kérek, hogy mindent előkészíthessek, amire szükségem lesz. – Helyes. Láss neki. A doktor elment. Haszan magához hívatta Dzsáfárt. Amikor a fidáíjín megjött, azt mondta neki:

– Nagyszerű feladatot tartogatok neked. Ha teljesíted, az iszmáiliták imába foglalják a neved. Sarkig tárul előtted az éden kapuja. Dzsáfárnak eszébe jutott Ibn Táhir. Még mindig vértanúként ünnepelték, holott a saját szemével látta, amikor visszajött Alamutba. Sőt találkozott is vele, mert Ibn Táhir elkérte tőle a tekercset, amit nehávendi útja előtt rábízott. Utána üdvözült arccal, csillogó szemmel megint elhagyta az erődöt. Csupa hihetetlen és érthetetlen rejtély. – Parancsolj, Szejduna! – Dzsáfár arca sugárzott a büszkeségtől. Ezalatt Halefet az előszobában pokoli félelem és bizonytalanság gyötörte. A hóhér néhány lépésnyire állt tőle. Izmos karját keresztbe tette meztelen mellkasán. Időről időre gúnyos pillantást vetett a követre. Segédei néha odamentek a tűzhöz, és felélesztették. Máskor a kínpaddal játszadoztak, vagy tüntetően vizsgálgatták a kínzószerszámokat. A doktor visszajött, hozta a szükséges eszközöket. Haszan Dzsáfárhoz fordult. – Először nézd meg jól a foglyot. Jegyezd meg minden mozdulatát, a beszédmódját, figyeld meg, hogyan fejezi ki magát, és mit mond magáról, amikor a kérdéseimre válaszol. Vigyázz, hogy semmi se kerülje el figyelmed! Mert úgy kell utánoznod őt, hogy aki kapcsolatba kerül veled, azt higgye, Halef vagy. Röviden, átváltozol Haleffé. Kimentek az előszobába. Haszan intett a hóhérnak, hogy készüljön fel. Aztán a fogolyhoz fordult. – Mi a neved? Honnan származol? Halef megpróbálta visszanyerni méltóságát. – Én Őfelsége követe vagyok... – Hóhér! – fortyant fel Haszan. – Készítsd a szerszámot!... Téged pedig utoljára figyelmeztetlek, válaszolj pontosan a kérdéseimre. Előre megmondom neked, hogy itt foglak a várban. Ha csak egyetlen adatod pontatlannak bizonyul, lent, az udvaron felnégyeltetlek. Most tudod, mire számíthatsz. Beszélj! – Halef vagyok, Omar fia. Nemzetségem Gaznából származik. Ott születtem, ott töltöttem az ifjúságom. – Jegyezd meg, Dzsáfár!... Hány éves vagy? Mióta szolgálsz a szultán hadseregében? – Huszonhét nyarat éltem meg. Tizenhat éves korom óta szolgálok. – Hogyan kerültél a seregbe? – Nagybátyám, Oszmán, Huszein fia százados a testőröknél, ő ajánlott be a szultánnál. – Sorold fel működésed állomásait. – Közvetlenül az iszfaháni udvarba kerültem. Később, mint követ mindenhová elkísértem Őfelségét. Halef megnevezte az érintett városokat, azt is elmondta, hol tartózkodtak hosszabb ideig. Ezután a hadi utak és karavánutak kerültek sorra. Kiderült, hogy két felesége van, mindegyik egy-egy fiút szült neki. Haszan egyre apróbb részleteket követelt Halef feletteseiről, azok szokásairól és személyes ügyeiről. Következtek a barátok, Halef munkája és időbeosztása. A fogolynak el kellett mondania, hogyan érintkezik ezzel meg azzal, hányszor beszélt a szultánnal, milyen viszonyban van vele. Hol lakik Iszfahánban, és hol Bagdadban. Mit kell tennie, ha be akar jutni a szultánhoz. Pontosan leírta a szultán bagdadi palotájának fekvését, az udvari szokásokat...

Rövid idő alatt Dzsáfár merőben új világot ismert meg, és megpróbált beleilleszkedni. Végül Haszan megparancsolta a fogolynak, hogy sorolja fel pontosan, útközben hol állt meg, hol váltott lovat, hol éjszakázott. Aztán utasította a hóhért, vegye le a fogoly bilincseit, hogy levetkőzhessen. Halef elborzadt. – Ez mit jelentsen, uram? – Gyerünk! Ne akadékoskodj! Különben kénytelen leszek más eszközökhöz folyamodni. A turbánodat is vedd le. – Csak azt ne, uram! – jajdult fel Halef. – Ne szégyeníts meg! Haszan intésére a hóhér keményen nyakon ragadta a foglyot. Segédje odaadta neki a fehéren izzó vaspálcát, s a mester lassan közelített vele Halef pőre mellkasához. Még nem ért hozzá, de a bőr már sercegve megpörkölődött. Halef felordított. – Csináljatok velem, amit akartok. Csak ne égessetek! Anyaszült meztelenre vetkőztették, majd hátrakötötték a kezét. Dzsáfár szemrebbenés nélkül nézte végig az egész jelenetet. Jól uralkodott magán. Ez csendes büszkeséggel töltötte el. A kiállt ijedtségtől még mindig reszkető Halef a szultán egyik heréltjével támadt vitájáról számolt be. Közben a doktor előkészítette a szükséges holmit: egy keskeny, éles pengét, egy hosszú tűt, különféle folyadékokat és kenőcsöket. Majd utasította Dzsáfárt, hogy derékig meztelenítse le magát. Mint egy igazi művész, a görög feltűrte ingujját. A hóhér egyik segédjének megparancsolta, tartsa a keze ügyében a különböző segédeszközökkel teli ládát. Aztán munkához látott. A megfelelő helyen valami kenőcsöt kent rá Dzsáfár arcbőrére, és abba belerajzolta a sebhely alakját. Majd a másik segéddel felhevíttette a pengét meg a tűt, és ezekkel hasította, szurkálta a bőrt. Dzsáfár a szájába harapott. Belesápadt a fájdalomba, de amikor Haszan ránézett, mosolyával jelezte neki, hogy semmiség az egész. Halef lassan kikövetkeztette, mit forral Haszan. Elszörnyedt. Hiszen ha sikerül az átalakítás, ez az iszmáilita fiatalember akadálytalanul besétál a szultánhoz! Hogy ennek mi lesz a következménye, arról a nagyvezír meggyilkolása beszédesen tanúskodik. Őt, Halefot elátkozzák, hogy elősegítette a bűntényt. Győzd le a félelmed! Ezzel tartozol a szultánnak! – parancsolta neki egy belső hang. A lába szabad volt. Kivárta a pillanatot, amikor a doktor a penge élével belehasított Dzsáfár arcába. Akkor odaugrott, és belerúgott a görög hasába. Az egyensúlyát vesztett doktor felhasította Dzsáfár fél arcát, majd hanyatt esett. Halef rázuhant, száját a görög könyökébe ütötte. Ösztönösen és teljes erejéből beleharapott. A doktor felordított fájdalmában. A következő pillanatban már Abu Ali, Dzsáfár és a hóhér ütései záporoztak a fogolyra. De Halef csak akkor eresztette el áldozatát, amikor a segéd a hátába döfte az izzó vaspálcát. Felüvöltött, majd a padlón fetrengve megpróbálta a sebre tenni a tenyerét. – A kínpadra vele! – parancsolta Haszan. Hiába rúgkapált teljes erejéből Halef. A vasmarkok gyorsan legyűrték, és másodpercek

alatt felfeszítették a kínpadra. Közben a görög doktor sziszegve összeszedte magát. Kimosatta, bekenette és bekötöztette könyökén a harapást. Ezalatt Dzsáfár vérbe borult arccal türelmesen várta átváltoztatásának folytatását. – Ez a gazember mindent elrontott – kesergett a doktor, ahogy közelről megvizsgálta Dzsáfár arcát. – Most mit kezdjek ezzel a nagy sebbel? – Először is mosd ki – mondta Haszan. – Utána meglátjuk, mit tehetünk. Haszan a hóhérhoz fordult. – Kezdd el! Ha elveszti az eszméletét, megint használható lesz. A gép lassan feszítette a fogoly végtagjait. Ízületek ropogtak, csontok recsegtek. Halef vadul felüvöltött. A doktornak kifutott a vér az arcából. Seborvos volt. De ilyen állati ordítást még nem hallott. Gyorsan kimosta Dzsáfár sebét. Haszan megnézte a vágást. – Dzsáfár! Azt fogod mondani, hogy a sebet rajtad, Őfelsége követén az iszmáiliták vezére ejtette Alamutban. Mert annyira felbőszítette a szultán levele. Karddal esett neked. Megértettél? – Megértettelek, Szejduna. – Doktor! Tedd a dolgod! Eközben Halef szaggatott üvöltései összefüggő, veszett bömböléssé sűrűsödtek. Egyszerre csak a hóhér abbahagyta a feszítést. A fogoly elájult. – Rendben van – mondta Haszan. – Fejezzétek be munkátokat nélkülünk. – És a két nagy dáíjínnal felment a torony tetejére. A doktor aztán szakavatott kézzel Haleffé, Őfelsége követévé változtatta Dzsáfárt. Néhány óra múlva Dzsáfár, tetőtől talpig a fogoly ruhájában, a vezér elé járult. A hasonlóság olyan mellbevágó volt, hogy Haszan összerezzent. A szakáll, a bajusz, az orcán éktelenkedő régi sebhely, a törött orr, sőt az anyajegy a fül tövében épp olyan volt, mint a Halefé. Csak az arcon húzódó hosszú, friss seb volt új. – Ki vagy...? – Halef, Omar fia. Nemzetségem Ganzából származik... – Jól van. A többit is megjegyezted? – Meg, Szejduna. – Most jól figyelj. Felnyergeled a lovad, és még ma elindulsz Bagdadba, éspedig ugyanazon az úton, amelyen a szultán követe Alamutba jött. Szóbeli választ viszel Őfelségének az alamuti vezértől. A szálláshelyeket és lóváltó állomásokat ismered. Tartsd nyitva a szemed meg a füled. Elképzelhető, hogy a szultán már útnak indult. Ezt meg kell tudnod. Követeld, hogy engedjenek a szultán elé. Ne tágíts! Tarts ki az állításnál, hogy csakis a szultánnak mondod el a választ. Meséld el, milyen gyalázatosan fogadtak Alamutban. Megértettél...? Tessék, itt van néhány labdacs. Tudod, mire való? Vidd magaddal. Egyenként nyeld le, elalvás előtt. Az utolsót tartogasd arra a percre, amikor a szultán elé járulsz. Itt van ez a bökő. Óvatosan bánj vele, a legkisebb karcolása is halálos. Ha majd a szultán előtt állsz, tudod, mit kell tenned ahhoz, hogy kiérdemeld az édent, hogy neved halhatatlan legyen az iszmáiliták között. Minden világos?

– Világos, Szejduna. Dzsáfárnak lázasan tüzelt az arca. – Szilárd a hited? – Szilárd, Szejduna. – És elszántságod? – Rendületlen. – Bízom benne, hogy nem fogsz csalódást okozni. Fogd ezt a zacskót. Áldásom utadra. Hozzon dicsőséget rád és az iszmáilitákra. Haszan elbocsátotta a fidáíjínt. Újabb eleven tőr süvített el Alamutból. Haszan lement a kertekbe. Mióta Mirjam és Halíma olyan megrázó búcsút mondott az életnek, a kertek lakói nem tudtak szabadulni levertségüktől. Nemcsak a lányok, de a heréltek, sőt Apama is így volt vele. Mirjamot egy ciprusligetben temették el. Sírjára a lányok tulipánt, nárciszt, ibolyát és kankalint ültettek. Fátima szép síremléket faragott egy darab sziklából, a szobor gyászoló nőt ábrázolt. De megtiltották neki, hogy feliratot véssen a kőbe. Mirjam sírja mellett a lányok elkerítettek még egy darabka földet. Egy gazella kőszobra állt rajta, Fátima műve volt ez is. Rózsabokrok vették körül. Ez volt Halíma emlékhelye. A lányok minden reggel idelátogattak, és siratták elvesztett barátnőiket. Mirjam szerepét most Fátima vette át. De Apama számára Fátima már csak közvetítő volt Haszan és a lányok között. Sohasem vitatkoztak. Apamából magányos csudabogár lett. A lányok gyakran látták, ahogy az ösvényen szaporáz, és élénk taglejtések kíséretében hangosan beszélget egy láthatatlan lénnyel. Talán meg is mosolyogták ilyenkor, de amikor szemtől szemben álltak vele, még most is a régi szorongást érezték. Apama hiába mesterkedett, az éjszakai látogatások következményeit nem tudta kivédeni. Szulejka, Leila és Szára méhében új élet sarjadt. A három lány türelmetlen, de boldogító várakozásban élt. Hanem a leglelkesebb Dzsada és Száfija volt: alig győzték kivárni a kertek új szaporulatát. Az elvesztett barátnők helyébe Haszan két új lányt küldött a kertekbe. Csendesek és szerények voltak, mégis változatosságot hoztak az örök egyhangúságba. – Ősz van, hamarosan nyakunkon a tél – mondta Haszan Apamának. Az egyik néptelen kertben sétáltak. – Ki kell használnunk az utolsó meleg estéket. Néhány új fiatalembert küldök le a kertekbe. Mert jön az eső, s utána a hó meg a fagy. Az idő már nem lesz alkalmas az édeni gyönyörökre. – Mivel foglalkozzanak télen a lányok? – Tevegyapjútok, birkagyapjútok van bőven. Selymetek is. Fonjanak, szőjenek és varrjanak. Gyakorolják magukat minden művészetben. Mert Alamutnak mindenre szüksége van. – Mi legyen az iskolával? – Van olyan, amire még tanítani tudnád őket? – Nincs, ha eltekintünk a szerelem művészetétől, azt viszont képtelenek megtanulni. Hosszú idő után Haszan megint nevetett. – Amit megtanultak, elég lesz a mi viszonyainkra. Látod, ezzel én is úgy vagyok, mint

te. Nincs kinek átadnom a tudásomat. – Van egy fiad. – Van. Minden órában várom, hogy a várba szállítsák. Az a szándékom, hogy megrövidítem egy fejjel. Apama figyelmesen ránézett. – Viccelsz? – Miért viccelnék?! Egy gazember, aki megölte legjobb segítőtársamat, nem érdemel jobban! – De hát a fiad! – A fiam?! Hogy is szokták mondani? Lehet – mondom, lehet, hiszen tudod, milyen óvatos vagyok –, hogy Huszein a testemből sarjadt. De a lelkemből semmiképp! Az előbb talán túloztam egy kicsit. Lehet, hogy mégis van valakim, aki egyszer az örökömbe léphet. A neve nem ismeretlen előtted. Ibn Táhirnak hívják. – Hogy mondtad?! Ibn Táhir? Hát nem halt meg? Nem ő volt a nagyvezír gyilkosa? – Igen, ő volt. De visszajött, épen és egészségesen. Haszan elmesélte utolsó találkozását Ibn Táhirral. Apama nem győzött csodálkozni. – És azt mondod, hogy te, Haszan, elengedted? – Igen. Elengedtem. – De hát ez hogy lehet? – Ha igazán ismernéd a szívemet, megértenél. Ibn Táhir közülünk való lett. A fiam, az öcsém. Minden este gondolatban vele utazom. És közben újraélem ifjúságomat. Aggódom érte. Elképzelem, hogyan nyílik ki a szeme, hogyan alakul a világnézete, a jelleme. Ó, annyira vele érzek! Apama a fejét ingatta. Egy merőben új Haszan állt előtte. Miután elbúcsúztak, megállapította: biztosan nagyon egyedül van, hogy ilyen erősen kötődik Ibn Táhirhoz. Igen, Haszan rettenetes és jó apa. Másnap a Zur Gumbadán-i karavánnal megérkezett Alamutba Haszan fia, a bilincsbe vert Huszein. Az egész vár összecsődült, hogy lássa a huzisztáni nagy dáíjín gyilkosát. A nehéz vasba vert Huszein komoran a földre szegezte szemét. Valamivel magasabb volt apjánál, de arcban nagyon hasonlított hozzá. Csak a tekintete volt vadabb, már-már állatias. Itt-ott oldalra sandított. Akire rávillantotta a szemét, annak végigfutott hátán a hideg, mert úgy érezte, Huszein ráveti magát, és darabokra tépi. A rab szemlátomást szenvedett tőle, hogy ebben a bilincs megakadályozza. Manúcsihr a rabnak kijáró nemtörődömséggel fogadta. – Azonnal vezess az apámhoz! Manúcsihr süketnek tettette magát. – Abuna! Hozzál hat embert, és vessétek a rabot a pincébe! – Nem értetted, mit mondtam?! – Huszeinnak habzott a szája. Manúcsihr hátat fordított neki. Huszein a fogát csikorgatta. Bár két bokája közt kötél feszült, térdével hátulról meglökte a századost. Manúcsihr villámgyorsan megfordult. Fejébe tódult a vér. Hatalmas lendülettel pofon

ütötte Huszeint. Huszein bömbölt a dühtől. – Csak lennék szabad! Ezzel a két kezemmel tépném ki a beleidet, te kutya! Abuna és emberei lefogták a rabot. Erőszakkal elvonszolták az őrtorony aljában levő pincéig, ahol a vár legförtelmesebb cellái voltak. Gorombán belökték Huszeint az egyik zárkába. Az egyensúlyát vesztett rab az arcára esett. – Megálljatok csak! Ha kiszabadulok, úgy szúrlak le mindnyájatokat, mint a rühös kutyát! – kiabálta, amikor rácsapták az ajtót. Már két hónapja volt bilincsben. Mint a foglyul ejtett, ketrecbe zárt vadmacska, úgy élt azóta. Meggyűlölte az egész világot. Tudta, ha kiszabadulna, megfojtaná az első embert, aki az útjába kerül. Nem bánta meg, hogy leszúrta Huszein al-Kainit. A saját sorsáért vagy életéért sem aggódott. Már gyerekként rettegésben tartotta környezetét. Féktelen és erőszakos volt. Kicsi korában apja magára hagyta. Anyai nagyszüleinél élt az anyjával, Firuzkuhban. Nagyapja bottal és szigorú böjtöléssel próbálta féken tartani. De Huszein javíthatatlan volt. Szembeszegült nagyapjával, és mindenkivel, aki korlátozni akarta szenvedélyei kiélésében. Nagyapja volt az első ember, akit halálosan meggyűlölt. Egyszer megleste, és agyba-főbe verte egy kővel. Attól kezdve családtagjai és szomszédai csakugyan féltek tőle. A földeken nem volt hajlandó dolgozni, jószágot legeltetni szintén nem akart. Legszívesebben a katonákkal kódorgott, a lovaikon nyargalászott. Amikor megtudta, hogy apja visszajött Egyiptomból, és Irán északi részén tartózkodik, azonnal elhatározta, hogy felkeresi. Jóformán nem is ismerte. Csak azt hallotta róla, hogy sokat utazott, és nagyon viharos, rendezetlen életet élt. Arra számított, hogy apjánál színes kalandok várnak rá, hogy kellemes semmittevéssel töltheti napjait. Alighogy találkoztak, rájött, mekkorát tévedett. Apja éppen azt várta el tőle, amit a legjobban utált és lenézett: tanulást, alázatot és szorgalmat. Csakhamar meggyűlölte. Ezt eleinte megpróbálta elleplezni. De a vad gyűlölet hamarosan kitört belőle. „Tanuljanak a hülyék, és alázatoskodjanak a szolgáid! Nekem egyikhez sincs kedvem. A tanulás nekem büdös, az alázatot megvetem!” „így is jó”, mondta Haszan, és megparancsolta, hogy kötözzék oda Huszeint egy oszlophoz, és az összes katona jelenlétében vesszőzzék meg. Utána közlegénynek adta a fiát Huszein al-Kainihez, hátha az letöri makacsságát. Zur Gumbadánban Huszein fellázadt a nagy dáíjín ellen, és amikor az Haszan parancsára meg akarta bilincselni, leszúrta. Hogy a gyilkosságért esetleg büntetés vár rá, azon nem sokat törte a fejét. Azzal sem volt tisztában, milyen hallatlan gaztettnek tartják az iszmáiliták al-Kaini meggyilkolását. Akkora méltánytalanságnak érezte, hogy al-Kaini őt, a vezér fiát vasba akarta verni, hogy nem felelhetett rá másképp. Minthogy hírneves nemzetségből származott, magától értetődőnek tartotta, hogy többet engedhet meg magának, mint mások. Ha tehette volna, Ben Attas sejket is elintézi, aki végül megbilincselte. Most tombolt a dühtől, mert ahelyett, hogy rögtön az apjához kísérték volna, tömlöcbe vetették. Abu Ali jelentette Haszannak, hogy fia megérkezett az erődbe. – Helyes. Beszélni akarok vele. Hozzák ide. Abuna az embereivel ment be a fogolyhoz. – Gyerünk! Állj fel! Szejduna vár!

Huszein ádázul elvigyorodott. – Allahnak hála! Hamarosan szíjat hasítok a hátatokból! A vezér tornya előtt Abuna átadta a rabot Haszan testőreinek. Huszeint váratlan szorongás fogta el. Látta, nagyon megváltozott itt az élet, amíg ő Zur Gumbadánban volt. Mindenre a hűvös vasfegyelem nyomta rá bélyegét. Érződött, hogy a várat kemény és erős kéz igazgatja. A bejáratoknál és a folyosókon posztoló herélt óriások bizalmatlanságot keltettek benne. Amikor a lépcső tetején meglátta a kőbálványként álló hatalmas négert, akinek csak az ő minden mozdulatát követő szeme mozgott, baljós előérzet kerítette hatalmába. Ki gondolta volna, hogy apja ilyen erősen őrizteti magát! Ahogy belépett Haszan szobájába, a küszöbnél csökönyösen megállt. Apja egy magasabb fekhelyen ült, és elmerülten lapozgatott valami iratokban. Eltelt egy kis idő, amíg a fiára pillantott. Felállt. Intett az őröknek, hogy menjenek ki. Aztán tetőtől talpig végigmérte Huszeint. – Legelőször vedd le rólam a bilincset! Huszein hangja tele volt daccal. – Ki látott már bűnözőt bilincs nélkül? – Az meg mikor fordult elő, hogy egy fiúnak vasba verve kelljen állni az apja előtt? – Ha eddig ilyen nem volt, akkor most megtörtént. – Félsz tőlem. – A veszett kutyát is leláncolják, amíg el nem pusztítják. – Szép apa vagy, mondhatom! – Igazad van. Csakhogy most vezekelnem kell a bűnért, amit akkor követtem el, amikor nemzettelek. – Szóval nem akarsz megszabadítani a bilincstől? – Azt hiszem, nem vagy tisztában vele, mi vár rád a gaztettedért. Én alkottam a törvényeket, én leszek az első, aki tiszteletben tartja őket. – Nem félek a fenyegetéseidtől. – Ostoba! Agyalágyult barom! – Csak szidjál. Nem fogok sírva fakadni. – Ó, egek! Hát még most sem fogod fel, mekkora bűnt követtél el? – Engem senki se verhet vasba büntetlenül! – Szóval ezért ölted meg legjobb barátomat és segítőtársamat, aki csak a parancsomat teljesítette? – Talán többre tartod a barátodat, mint a fiadat? – Sajnálom, de így van. – Egész Irán büszke lehet egy ilyen kiváló apára! Mit akarsz csinálni velem? – Milyen büntetést szabtam ki az elöljáró meggyilkolásáért? – Nem tanulmányoztam a törvénykönyvedet. – Nem baj. Megmondom neked. A törvény úgy rendelkezik, hogy a hívők jelenlétében a gyilkosnak levágják a jobb karját, majd lefejezik. Huszein bambán az apjára meredt. – Csak nem azt akarod mondani, hogy ez a büntetés vár rám?

– Miért, azt hiszed, viccből írtam meg a törvényeimet? – Szavamra, egy ilyen apától elborzadna a világ! – Rosszul ismersz. – Ezt készséggel bevallom. – Arcátlan vagy, mint mindig. – Mit akarsz? Amilyen a fa, olyan a gyümölcse. – Nincs kedvem a szellemeskedéseidre pazarolni az időmet. Holnap a dáíjínok törvényszéke elé állsz. Tudod, mi vár rád. Velem nem fogsz többet beszélni. Mit üzensz az anyádnak? – Hogy hálás vagyok neki a példás apámért. Az állat is jobban bánna a kölykével. – Azért állat. Nekünk, embereknek van eszünk, és vannak szigorú, de igazságos törvényeink... Akarsz még mondani valamit? – Mit mondhatnék? Azt gondolod, elhiszem neked, hogy megfosztod magad egyetlen fiadtól és örökösödtől? Akkor ki lesz az utódod? Haszan harsány hahotában tört ki. – Te akarsz az utódom lenni? Te vezetnéd a szellem fennhatóságára és a tiszta észre épült mozgalmat? Te, aki csak ahhoz értesz, hogyan kell megzabolázni egy szamarat? Ki látott már olyat, hogy a sas átengedné a bércek királyságát a baromnak? Hát ezért képzelted, hogy neked mindent szabad?! Huszein gyilkolni tudott volna a szemével. – A kutya kutyát nemz, a bika barmot. Amilyen az apa, olyan a fia. – Ha ez igaz volna, akkor nem az én fiam vagy. – Talán az anyámat akarod ezzel gyalázni? – Nem, dehogy. Csak bizonyítani szeretném, hogy állításod talán igaz a kutyára vagy bikára, de az emberre semmiképp. Különben az okos és bölcs apák alapította királyságok nem hullottak volna szét az alkalmatlan és ostoba fiak miatt. – Jó. De a világ nem ismer olyan szultánt vagy sáhot, aki idegen emberre hagyományozta volna birodalmát, ha volt egy édesfia. – Akkor én ebben is úttörő leszek. Szóval tényleg nincs több kérdésed? Semmit sem üzensz anyádnak? – Csak azt, amit már mondtam. – Jó. Haszan behívta az őröket. – Vigyétek vissza a rabot a börtönbe! Huszein a fogát csikorgatta. – Próbálj csak a szolgáid ítélőszéke elé állítani! Az egész világnak szétkürtölöm szégyened! Másnap reggel összehívták a dáíjínok ítélőszékét. A tárgyaláson Abu Ali elnökölt. Haszan parancsa úgy szólt, hogy a dáíjínok faggassák ki a törvényeket, és szigorúan azok szellemében döntsenek. Amikor mindnyájan együtt voltak, az őrök bevezették Huszeint. Abu Ali két bűntettel vádolta meg: az elöljárója elleni lázadással és az elöljárója

meggyilkolásával. Mind a kettőért halálbüntetés járt. – Beismered bűnödet, Haszan fia? – kérdezte Abu Ali. – Bűnt nem ismerek be. Csak azt, hogy valóban elkövettem, amivel vádolsz. – Értem. Már maga a lázadás halállal büntetendő. – Ne felejtsd el – fortyant fel Huszein –, hogy a vezér fia vagyok! – A törvény nem ismer kivételt. Al-Kaini parancsnoksága alatt egyszerű közlegény voltál. Mint közlegényt vádolunk. – Micsoda? Engem akárki vasra verhet? – Mint látod, a bilincs rajtad van. Tényleg nem tudsz felhozni valamit, ami mentségedül szolgálna? – Miféle mentséget követelsz tőlem? Al-Kaini a hátam mögött beárult apámnak, hogy könnyebben tömlöcbe vethessen. Az ilyen viselkedést nem tűrhetem el! Nem vagyok akárki. Az iszmáiliták vezérének a fia vagyok! – Fellázadtál al-Kaini ellen. Vezérünk megparancsolta neki, bilincseljen meg, amíg kiszabják a büntetésedet. Erre te megölted. Így volt? – Igen, így. – Helyes. Abdal Malik! Olvasd fel, mivel bünteti a törvény az elöljáró elleni lázadást és az elöljáró meggyilkolását. Abdal Malik felállt. Hatalmas teste mindenki fölé tornyosult. Egy súlyos, bőrbe kötött könyvet nyitott ki a megjelölt helyen, majd a felütött oldalt tisztelettudóan megérintette a homlokával. Szertartásos hangon olvasta a törvényt: – Ha egy iszmáilita hívő szembeszegül elöljárójával, ha megtagadja elöljárója parancsát, vagy ha más módon kitér a parancs teljesítése elől, fejvesztés általi halállal büntetendő... Ha egy iszmáilita hívő tettlegesen bántalmazza vagy megöli elöljáróját, halállal büntetendő, éspedig oly módon, hogy először levágják jobb karját, majd lefejezik. Abdal Malik összecsukta a könyvet. Udvariasan meghajolt a dáíjínok felé, majd visszaült a helyére. – Fényes ítélőszék! Nagybecsű dáíjínok! – mondta Abu Ali. – Hallottátok, mivel bünteti a törvény az elöljáró elleni lázadást és az elöljáró megölését. Megkérdezem tőletek: bűnös-e a vádlott a neki felrótt tettekben. Buzurg Umíd, felelj a kérdésemre. – Bűnös – hangzott a válasz. – Manúcsihr emír? – Bűnös. – Ibrahim dáíjín? – Bűnös. – Abdal Malik dáíjín? – Bűnös. – Abu Szoraka dáíjín? – Bűnös. Huszein minden válasznál összerezzent. Titokban végig azt remélte, valaki majd ellentmond, valaki belátja, hogy neki van igaza, hogy nem tehetett mást. Amikor Abu Szoraka is kimondta, hogy bűnös, felordított: – Gyilkos kutyák!

Bilincsestül nekirontott bíráinak. Az őr még idejében lefogta. Huszein fogcsikorgatva forgatta a szemét tehetetlen dühében. Abu Ali ünnepélyesen felemelkedett. – Fényes ítélőszék! Nagybecsű dáíjínok! – szólalt meg. – Egyhangúlag úgy döntöttetek, hogy a vádlott bűnös. Ezért Huszein, Haszan fia és Szabáh unokája halálra ítéltetik. Először a jobb karját vágják le, majd lefejezik, ahogy a törvény parancsolja. Az ítélet végrehajtására akkor kerül sor, ha a vezér aláírja. Óhajt valaki hozzászólni? Buzurg Umíd jelentkezett. – Fényes ítélőszék! Nagybecsű dáíjínok! – mondta. – Hallottátok az ítéletet, amely Haszan fiára, Huszeinra mondatott ki a huzisztáni nagy dáíjín meggyilkolásáért. A bűncselekmény bizonyítást nyert, maga a vádlott ismerte be. Ezért az ítélet törvényes és mindenestül igazságos. De figyelmeztetném a nagybecsű dáíjínokat, hogy Huszein bűntette a maga nemében az első, mióta Haszan a szigorított törvénykönyvet kiadta. Ezért javaslom, hogy amennyiben a vádlott a kegyelmi kérvény mellett dönt, támogassuk őt Haszan előtt. Egyetértő morajlás hangzott fel. Abu Ali Huszeinhoz fordult. – Vádlott! Szándékodban áll-e kegyelmet kérni a vezértől? – Nem! Soha! – üvöltötte tajtékozva Huszein. – Az olyan apától, aki a hóhér kezére adja egyetlen fiát, semmit se kérek! – Fontold meg, Huszein – biztatta barátságosan Buzurg Umíd. – Nem! Nem fontolom meg! – Győzd le makacsságodat! Kérj! – tanácsolta neki ingerülten Abu Ali. – Mondjátok meg neki, hogy rosszabb a kutyánál! – Fékezd a nyelved, gazember! – Ibrahim dáíjín elvörösödött haragjában. – Előtted, te büdös szájú?! Buzurg Umíd és Abdal Malik odament a rabhoz. – Gondolkozz, Haszan fia – mondta a nagy dáíjín. – Csak kérned kell, és én majd teszek róla, hogy jobb belátásra bírjam apádat. – Az elítéltnek nem szégyen kegyelmet kérni – figyelmeztette Abdal Malik. – Ezzel jelzi, hogy megbánta bűnét, és a jövőben meg akar javulni. – Felőlem csináljatok, amit akartok. – Huszein félig-meddig megadta magát. A dáíjínok ítéletéről Abu Ali, Buzurg Umíd és Abdal Malik számolt be Haszannak. A vezér higgadtan hallgatta őket. Buzurg Umíd kérését, hogy kegyelmezzen meg Huszeinnak, hűvösen visszautasította. – Én alkottam a törvényeket – monda keményen. – Én akarok lenni az első, aki tiszteletben tartja őket. – Ez az első eset, hogy egy iszmáilita megölte az elöljáróját. – Éppen ezért kell elrettentő példát mutatnunk. – Néha a kegyelem helyénvalóbb a szigorú igazságosságnál. – Más esetben talán, de ebben semmiképpen. Ha megkegyelmezek Huszeinnak, a hívők majd azt mondják, lám, ránk érvényesek a törvények, a fiára nem. Tudtuk, hogy holló a hollónak nem vájja ki a szemét.

– Ha viszont végrehajtatod az ítéletet, elborzadnak, miféle apa vagy! Haszan a homlokát ráncolta. – Én nem a fiaknak vagy nem fiaknak alkottam meg a törvényeket, hanem minden iszmáilitának. Én vagyok a vezér, én felelek a törvényekért. Ezért aláírom a halálos ítéletet. Elvette Abdal Maliktól az iratot, és figyelmesen elolvasta. Aztán tintába mártotta a lúdtollat, és határozott vonásokkal aláírta az ítéletet. – Úgy – mondta. – Abu Ali! Hirdesd ki a hívőknek, hogyan döntött a dáíjínok fényes ítélőszéke. Holnap hajnalban, még napfelkelte előtt a hóhér teljesítse kötelességét. Világos? – Világos, Ibn Szabáh. – Nem enyhíthetnénk az ítéleten azzal, hogy az első felét elhagyjuk? – kérdezte Buzurg Umíd. – Már aláírtam. Köszönöm a fáradozásotokat. Amikor magára maradt, Haszan megállapította: „Építő munkámban Huszein kolonc volt a nyakamon. Állat volnék, hogy megszabadulok tőle? A megkezdett építkezést be kell fejezni. Az akadékoskodó szívet pedig el kell hallgattatni. Mert ami nagy, annak meg kell haladnia az emberit.”

HUSZADIK FEJEZET Másnap még fel sem kelt a nap, amikor dobpergés szólította a katonákat sorakozóra. Szájról szájra járt a hír, hogy a vezér fiát, a huzisztáni nagy dáíjín gyilkosát lefejezik. Manúcsihr és Ibrahim kíséretében Abu Ali bement a rab zárkájába. Remegett a hangja, amikor felolvasta az ítéletet, és közölte Huszeinnal, hogy a vezér elutasította kegyelmi kérvényét. – Most gyere, Haszan fia. A törvénynek eleget kell tenni. Huszein úgy meredt az elöljárókra, mint az űzött vad. Aztán rájuk támadt. De lába a láncba gabalyodott, és elesett. – Átkozott kutyák! Átkozott kutyák! – hörögte. Lefogták. Minden erejét latba vetette, hogy ne kelljen a vesztőhelyre mennie. Végül az őrök erőszakkal vonszolták ki a cellából. A katonák az alsó és középső teraszokon sorakoztak fel. Az alsó terasz közepén egy vaskos fatönk állt. Segédei kíséretében megérkezett a hóhér. Derékig meztelen volt, a vállán bárd. Kevélyen vonult, s úgy tett, mint aki senkit se lát. – Hozzák! – futott végig a suttogás a katonák sorain. Huszein átkozódva és tajtékozva ütötte-rúgta őreit. Mint a vadmacska, prüszkölt és a fogát csattogtatta. Kísérői már-már kifulladtak. Durván taszigálták és lökdösték a rabot a vesztőhely felé. Amikor az elítélt meglátta a hóhért a bárddal, összerázkódott. Nem kiabált többet. Tudatára ébredt, mi vár rá. – Szejduna fia. A vezér fia – suttogták az emberek. Abu Ali, Buzurg Umíd és Manúcsihr lóra ült. A kürtszó vigyázzt vezényelt a katonáknak. Abu Ali néhány lépéssel a többiek elé lovagolt. Kibontotta a tekercset, és érces hangon felolvasta a halálos ítéletet. Majd felszólította a hóhért, teljesítse kötelességét. Szavait halálos csend követte. Csak a Sáhrúd morajlása hallatszott. Akkor Huszein kiáltozásban tört ki: – Emberek? Hallottátok? Apám a saját fiát a hóhér kezére adja! A katonák felmorajlottak. Az újonc fidáíjínok élén álló Abdal Ahman hátrapillantott Naimra. Holtsápadt volt. Segédek ragadták meg a rabot, lecsupaszították jobb karját. Huszein kétségbeesetten védekezett, minden erejét összeszedve igyekezett messzebb kerülni a tönktől. De az óriások visszalökték, térdre kényszerítették, és a fatönkre fektették a karját. A hóhér egyik kezével lefogta a rab csuklóját, a másikban lesújtott a bárd. Éle megvillant a levegőben, majd recsegve hasított a csontba. Velőtrázó üvöltés szakadt ki Huszeinból. Kitépte magát a segédek markából; a nyitott ereiből fröcskölő vér elborította kínzói arcát. Aztán eszméletét vesztve összeesett. A segédek felemelték, elhelyezték a fejét a farönkön. A hóhér egyetlen suhintással elválasztotta a fejet a törzstől. Segédje egy köpenyt adott neki, azt rádobta a vérben ázó holttestre. Utána Abu Alihoz fordult. – A hóhér teljesítette kötelességét – mondta szárazon.

– Ezzel eleget tettünk a törvénynek – felelte a nagy dáíjín, és a felsorakozott katonák elé lovagolt. – Iszmáiliták! Most tanúi lehettetek annak, hogy Alamutban szigorú törvények uralkodnak. Vezérünk, Szejduna, nem ismer kivételt. Aki bűntényt követ el, azt a törvény keményen megbünteti. Sem a rendfokozata, sem a származása nem védi meg a megérdemelt ítélettől. Ezért újra felszólítalak mindnyájatokat, hogy tiszteljétek a törvényt, és tartsátok be szigorúan. Nincs más isten Allahon kívül, Mohamed pedig Allah prófétája! Jöjj, al-Mahdi! Vezényszavára a katonák feloszlottak, és mindenki ment a dolgára. – Szavamra! Van még igazság a világon! – mondták egyesek. – Mutass nekem még egy olyan herceget vagy nagyurat, aki feláldozza fiát a törvénynek! – hangoztatták mások. Az országban futótűzként terjedt a hír, hogyan büntette meg az iszmáiliták vezére a tulajdon fiát. Az eset félelemmel vegyes tiszteletet keltett Haszan iránt. Ezalatt a szultán követévé átváltozott Dzsáfár Bagdadba tartott. Már Kazvin után temérdek katonával találkozott; lóháton vagy gyalogosan a nehávendi katonai táborba igyekeztek. Többnyire Kizil Sarik hadseregének szétszóródott egységeihez tartoztak, és Horászánból vagy Huzisztánból jöttek. Tisztelettel kitértek Dzsáfár útjából, amikor látták, hogy a szultán testőrségének egyik tisztjével van dolguk. De menten el is némultak. A lóváltással Dzsáfárnak sehol sem volt gondja. Az első éjszakát még a szabad ég alatt töltötte, később a főút mentén álló karavánszerájokban hált meg. Félúton Szavába Kizil Sarik hadseregének két tisztjével osztotta meg szobáját. Hálótársai elmesélték, mi történt Zur Gumbadánnál, és milyen hatást váltott ki a katonákból a nagyvezír halálhíre. – Északon mindenütt síiták élnek – mondta az egyik tiszt. – Hittársaiknak tekintik az iszmáilitákat, és most, hogy Nizám al-Mulk meghalt, nem látják értelmét, hogy a szirti vezér ellen harcoljanak. Dzsáfár elárulta nekik, hogy a szultán követeként egyenesen Alamutból jön. A két tiszt rémülten rámeredt. – Ne jelents fel minket – kérték. – Azt mondtuk el, amit a katonák gondolnak. Ha parancs érkezik, megint minden rendben lesz. Dzsáfár megnyugtatta őket, mire a tisztek kíváncsiskodni kezdtek. Dzsáfár csodálkozott magán. Talán a megváltozott külseje hatott rá így, vagy félelme, hogy elárulja magát, volt annyira erős, hogy tökéletesen beleélte magát szerepébe? Olyan meggyőzően beszélt az Alamutban történt borzalmakról, hogy a tiszteknek égnek állt a hajuk. Még éjjel is szörnyűségekről álmodott. De amikor másnap reggel felébredt, és meglátta a szultán katonáinak falra akasztott egyenruháját, önkéntelenül a kardjához kapott. Csak ezután eszmélt rá, hol van, és mi a feladata. Gyorsan elmondta a reggeli imát, megivott egy bögre tejet, megevett egy darab zablepényt, lóra pattant és elvágtatott. Az úton jól felfegyverzett, népes török lovascsapattal találkozott. A csapat parancsnoka megállította, és elkérte az okmányait. Dzsáfár megmutatta őket, majd elmondta, hogy a szultán követeként Alamutban járt.

– Rendben van. Nekem pedig az a feladatom, hogy szigorúan ráncba szedjem a hitetlenek erődei alól szétszaladt csapatokat. Őfelsége azt parancsolta, hogy támadjuk meg ismét az iszmáilitákat. Dzsáfár folytatta útját. Azon töprengett, tudja-e Szejduna, milyen veszély fenyegeti megint Alamutot. Csakhogy teljesítenie kellett a parancsot. Ebben semmi sem késleltethette. A hadi út most már olyan volt, mintha egy nagy katonai tábort szelne át. Újabb és újabb csapatokkal találkozott. Már messziről kiabálta, hogy ő a szultán követe, különben lépten-nyomon megállították volna. Az út mentén helyenként sátorok fehérlettek. Temérdek ló, teve, öszvér, szarvasmarha és aprójószág legelte a rétek maradék növényzetét. Nehávendet kénytelen volt megkerülni, annyi katona nyüzsgött a városban. De onnantól szinte néptelen volt a Bagdadba vivő út. A szerájokban most már bőven volt szálláshely. Akkor nyelte le az első labdacsot. Erős nyugtalanság hatalmasodott el rajta. Néha még lovaglás közben is látomásai voltak. Úgy rémlett neki, roppant tömegektől hemzsegő, hatalmas városba érkezett. Máskor azt álmodta, hogy az édeni kertekben van, és fekete szemű húrik veszik körül. Nappal és éjszaka összefolyt, teljesen rabja lett ennek az állapotnak. Már csak egy labdacsa maradt, és minden önuralmára szüksége volt, hogy ezt az egyet megőrizze. Egyszerre csak úgy rémlett neki, egy nagy város kapujához érkezett. Állig felfegyverzett őr jelent meg előtte. Minthogy már hozzászokott a látomásokhoz, tovább akart lovagolni. Hat lándzsa éle állta el útját. Mámora egy szempillantás alatt elszállt. Tíz napja indult el Alamutból, s most megérkezett Bagdad városkapujához. Gyorsan feltalálta magát. – Őfelsége követe vagyok – mondta ridegen. Az őrség parancsnoka megnézte okmányait. – Jól van, bejöhetsz. Dzsáfár most már a város falain belül lovagolt. Szeme tágra nyílt az álmélkodástól. Az utcán szebbnél szebb márványpaloták sorakoztak. A házsorokat arany és zöld kupolás mecsetek szakították meg. Magas minaretek szöktek az égnek. Útját hangyabolyként nyüzsgő piacok és bazárok állták el. Már rég eltévesztette az irányt, amelyet Alamutban a hasonmása jelölt ki neki. Kicsinek, elveszettnek érezte magát. Ezerszer szebb tájak várnak rád, Dzsáfár – buzdította magát –, ha teljesíted feladatod. Egy négytagú őrjáratot vett észre a tömegben. Átfurakodott a katonákhoz. – Hogy jutok el Őfelsége palotájához? – kérdezte parancsnokuktól. Az őrmester csodálkozva végigmérte. – Mit bámulsz rám?! – förmedt rá Dzsáfár. – Mutasd meg nekem a palotába vivő utat! – Mi is oda tartunk. Gyere velünk. Az egyik katona megfogta Dzsáfár lovának kantárját, és elindultak. Sokáig tekeregtek a tengernyi ház és palota között. Végül egy csodálatosan megépített parkhoz értek; mögötte leírhatatlanul szép palota fehérlett a napfényben. – Itt lakik Őfelsége – mondta az őrmester.

Most már Dzsáfár is felismerte a palotát. Olyan volt, amilyennek Halef leírta. A katonák elindultak a park szélén álló kaszárnyákhoz, Dzsáfár pedig a nagy kapuhoz lovagolt, és elkiáltotta a jelszót. – Ez a jelszó már nem érvényes – mondta értetlenül a kapuőr. – Őfelsége követe vagyok! – rivallt rá Dzsáfár. – Alamutban jártam, onnan hozok híreket. Előkerült egy őrmester. Csodálkozva nézegette a lovast, akit tetőtől talpig ellepett az út pora, és beesett arcán egy frissen gyógyult seb éktelenkedett. – Hívom a szolgálatos tisztet – jelentette ki az őrmester, amikor megtudta, mit követel a lovas. Dzsáfárt gyengeség fogta el. Idegei már-már felmondták a szolgálatot. Megpillantotta a közeledő tisztet. Most mit csináljon? Játssza meg, hogy ismeri? De hátha új ember az illető?! A tiszt odaért a kapuhoz. Figyelmesen végignézett az idegenen. Aztán felkiáltott: – Hiszen te Halef vagy, Omar fia! – Ki más volnék? Gyorsan értesítsd érkezésemről a testőrség parancsnokát. Azonnal beszélnem kell vele. A tiszt bólintott. – Szállj csak le, és gyere utánam. Útközben mind a ketten hallgattak. A tiszt oda-odasandított Dzsáfárra. Igen, ez Halef Ganzából, bár kissé megváltozott, és szemlátomást nagyon fáradt. Bementek a szultán palotájába. A testőrség parancsnoka azonnal fogadta Dzsáfárt. – Hogyan teljesítetted a parancsot, Halef? – Szigorúan az utasításaid szerint, emír. Csak a fogadtatás volt iszonyú. Kínoztak, hogy többet is megtudjanak tőlem Őfelsége szándékairól. Fontos híreim vannak számára. – Levelet hoztál? – Nem, csak szóbeli üzenetet. – Mondd el nekem. – Az iszmáiliták vezére személyesen Őfelségének szánja üzenetét. – Elfelejtetted az udvari szokásokat? – Nem, emír. De a hitetlen vezér kardcsapása még sajog az arcomon, és a csontjaim még szintén fájnak. Nem vesztegethetem az időt. Rettenetes híreket hozok. – Milyen ember Haszan ibn Szabáh? – Valóságos hóhér. Emberarcú fenevad. Legfőbb ideje, hogy eltakarítsuk őt is meg a csürhéjét is. – Ez lesz a sorsuk... Várj meg itt. Megkérdezem Őfelségétől, hajlandó-e fogadni. Amikor a tiszt elment, Dzsáfár gyorsan lenyelte a labdacsot. Szervezete már annyira hozzászokott a kábító méreghez, hogy az tüstént hatni kezdett. Dzsáfár érezte, hogy nő az önbizalma és bátorsága. Az ismert látomások is jelentkeztek. Minden erejét össze kellett szednie, hogy ellenálljon nekik. Most csak a feladatomra szabad gondolnom, hajtogatta magában. Dél volt, ezerkilencvenkettő november tizennyolcadika. A szultán, Máliksáh nemrég tért vissza a nővére háremeiben tett rövid látogatásából. Nővére most a kalifa egyetlen

felesége volt. Félig rábeszéléssel, félig erőszakkal a szultánnak végül sikerült rábírnia sógorát, a vallási vezetőt, hogy utódjának Dzsáfár nevű fiát nevezze ki, akit a nővére szült neki, és zárja ki az utódlásból elsőszülöttjét, Musztazhirt. A megegyezést kemény csaták előzték meg. Muktadi kalifa csak akkor mutatott rá hajlandóságot, amikor Máliksáh Bászrába száműzte. De még tíz nap gondolkodási időt kért. Azóta eltelt öt nap. Nővére még ottjártakor biztosította a szultánt, hogy Muktadi kalifa igazából már beleegyezett a követelésébe. A magas párnákon pihenő Máliksáh most elégedetten összedörzsölte tenyerét. Legszebb férfikorában járt, derűs és egészséges volt. Szerette a jómódot és a gyönyört, érdeklődött a tudomány és a művészet iránt. Mindennek örült, ami alkotó munkából származott, ami rendkívüli volt. Mit kívánhatok még? – állapította meg magában. Birodalmam határai soha nem terjedtek ilyen messzire. Királyok és hercegek hódolnak nekem. A sivatagból városok nőnek ki, utak fehérlenek a napfényben. A nép jólétben él, és tisztel. Most a vallási vezető is meghajolt akaratom előtt. A Próféta helyettesének trónjára a vér szerinti rokonom fog kerülni. Mindent elértem, amit akartam. Szavamra, a hatalmam csúcsán vagyok. Írnoka az őrség parancsnokának jövetelét jelentette. Belépett az emír, elvégezte az előírt szertartást, majd azt mondta: – Felség! Omar fia, Halef visszajött Alamutból. Arcán sebhely van. Elmondta, hogy az iszmáiliták vezére megkínoztatta, hogy kicsikarja belőle Felséged szándékait. Halef szóbeli üzenetet hozott Felségednek. Alázatosan kér, hogy fogadd őt. A szultán elsápadt. – Hogyan? – fortyant fel. – Haszan kínoztatni merészelte a követemet? Micsoda durva, lelketlen aljasság! Hívd csak be Halefet. Mondja el maga, mi történt a várban. Az emír hamarosan visszajött Dzsáfárral. A fidáíjín arcra borult a szultán előtt. – Állj fel, Omar fia! Amikor a szultán megpillantotta Dzsáfár arcát, felkiáltott: – Mit tettek veled, Halef? Beszélj már, beszélj! Hogy fogadott a szirti gazember? Mit üzent nekem? Dzsáfár mindent ködösen látott. A körülötte levő tárgyak kísértetiesen alakot váltottak. Érzékszerveit tökéletesen hatalmában tartotta a hasis. Most teljesítenem kell a parancsot, hajtogatta magában. Várnak a húrik. Mit is mondott Halef, hogyan kell beszélni a szultánnal? – Felség! A birodalom fényessége és boldogsága! – dadogta. – Alamutból jövök. A vezér összekaszabolta... Kitapintotta az ingujjába rejtett bökőt. A tenyerébe csúsztatta, keményen megmarkolta, és akaraterejének végső megfeszítésével a szultánra vetette magát. Az uralkodó ösztönösen elhajolt. Minden ízében reszketett. Dzsáfár döfött, a hegyes bökő a füle mögött karcolta meg a szultánt. Dzsáfár keze újra a magasba lendült. De akkor már koponyájába hasított az emír kardja. Az írnok felkiáltott. – Csend legyen! – parancsolta az emír, és a szultán segítségére sietett. Á falfehér Máliksáh annyira remegett, hogy le kellett feküdnie a párnákra.

– Ez az ember nyilván megőrült – állapította meg az emír. Lehajolt a halotthoz. Véres kardját Dzsáfár ruhájába törölte. – Elborult az elméje – hebegte a szultán. – Aki Alamutból jön, az vagy háborodott, vagy gonosztevő. Az írnok kiáltására néhány őr és udvari méltóság tódult a terembe. A szultán megtörölte ingujjával gyöngyöző homlokát. A selymen vérfoltokat pillantott meg. – Ez mi? Őrült félelem sütött a szeméből. Az írnok odaugrott hozzá. – Őfelsége vérzik! Őfelsége megsebesült! Az emír csak most vette észre a padlón fekvő hegyes bökőt. Arcából kifutott a vér. Felvette a gyilkot, és alaposan megvizsgálta. Eszébe jutott, hogyan ölték meg a nagyvezírt. Hátán végigfutott a hideg. Ismét a véráztatta hullára nézett. A kiömlő vér feloldotta Dzsáfár arcán a ragasztószert. Az emír meghúzta a halott szakállát és bajuszát. Mind a kettő a kezében maradt. – Ez nem Halef volt – suttogta. A szultán figyelte az emírt, és mindent megértett. Leírhatatlan rettegés szorította össze a szívét. A meggyilkolt nagyvezírre gondolt. Rádöbbent, hogy ő is meghalhat. A többiek körülvették a halottat. – Nem, ez tényleg nem Halef volt – suttogták. Hívták a szultán személyes orvosát. Amikor megjött, az emír a fülébe súgta: – Attól tartok, Őfelségét mérgezett fegyverrel sebesítették meg. Siess! A doktor megvizsgálta a szultán. – A seb jelentéktelen – mondta bátorítóan. – De minden eshetőséggel számolva jobb, ha kiégetjük. – Halálos is lehet? – kérdezte félénken a szultán. – Reméljük a legjobbakat – felelte a doktor. Elküldetett a segédeiért és a műszerekért. Egykettőre felkészültek a beavatkozásra. Az emír felmérte a helyzetet, és kiosztotta a parancsokat. – Az épületet senki se hagyhatja el. Beengednünk sem szabad senkit. Ami itt történt, arról mindenkinek hallgatnia kell. A parancsnokságot most én veszem át. Az őrök kivitték a halottat a teremből. A szolgák gyorsan felmosták a vérfoltokat. A doktor egy acélhegyet hevített fel. – Nagyon fog fájni? – kérdezte tőle a szultán. – Hajtson fel Felséged néhány pohár bort. Akkor majd nem fáj annyira. Egy szolgáló sietve hozta a bort. A szultán elkábult az italtól. A fehéren izzó acélheggyel a doktor finoman megérintette a sebet. A szultán felordított fájdalmában. – Legyen türelemmel Felséged – kérte a doktor. – A fejedet veszem, ha tovább kínzol. – Döntse el Felséged, mit tegyek. De a sebet ki kell égetni. A szultán összeszedte magát. A doktor befejezte az égetést. – Kegyetlenül fájt – nyögött fel a szultán. Arca viaszsárga volt.

A szolgák hordágyra fektették, és bevitték hálószobájába. A doktor ellátta erősítőkkel, majd utasította a szolgákat, hogy sötétítsék be az ablakokat. Nem sokkal ezután a kimerült szultán elaludt. Emberei az előszobában gyűltek össze. Időről időre a doktor bement megnézni a beteget. Valahányszor visszajött, aggódó tekintetek fogadták. – Úgy néz ki, nem lesz baj – mondta többször is. Aztán váratlanul halálra rémülve jött ki a hálószobából. – Őfelsége lázas, nagyon lázas. Félrebeszél. Félek, hogy mindennek ellenére a méreg szétáradt az ereiben. – Allah, micsoda gaztett – suttogta az emír. A szultán hangosan kiáltozott. Az emír és a doktor berohant a hálószobába. Elhúzták a függönyöket. A szultán magához tért. – Mentsetek meg! Mentsetek meg! – nyöszörgött. – Jaj, mintha izzó láva folyna az ereimben! Megint félrebeszélt. Az előszobában várakozók bejöttek, és körbeállták az ágyát. Sápadtan összenéztek. A beteg énekelni kezdett. A jelenlevők letérdeltek, homlokukkal megérintették a padlót. – Iszonyú, iszonyú – motyogták. A szultán felült. Értetlenül körülnézett, fel akart kelni. A doktor lefogta. Intett a többieknek, hogy hagyják el a szobát. – Ha újra magához tér – mondta az emír az előszobában –, meg kell kérdeznünk tőle, kit szán az utódának. Most még megtehetjük. Mohamed alig múlt négyéves. Ezekben a zaklatott időkben nem veheti át az uralmat az egész birodalom fölött. – Várjunk még egy kicsit – tanácsolta egy idős udvaronc. – Nem lenne jó – vélekedett az írnok –, ha a szultánné és Tadzs al-Mulk uralkodna fölöttünk. – De semmiképp sem szabad kimutatnunk a betegnek, hogy felkészültünk a legrosszabbra – figyelmeztetett egy udvari méltóság. – Irán sorsáról van szó – felelte neki komoran az emír. – Elhívhatnánk a beteghez a nővérét. Más rokona úgysincs a közelben. – Senkit sem engedünk be hozzá, aki nem tartózkodik a palotában – mondta keményen az emír. – Senki se tudhatja meg, hogy a szultán életét egy iszmáilita fegyvere oltotta ki. Ha bekövetkezik a legrosszabb, kihirdetjük, hogy Őfelségével a láz végzett. Mert ha Irán-szerte kitudódik, hogy a szultán az alamuti hóhér áldozata lett, éppúgy mint a nagyvezír, nemcsak hogy felelősségre vonnak bennünket, de a nép is annyira megretten ezektől a gyilkosoktól, hogy soha többé nem lesz hajlandó harcolni ellenük. Az emberek egész éjjel a szultán mellett virrasztottak. A beteg láza egyre magasabbra szökött. Hiába próbálkozott az emír, hogy megtudjon tőle valamit az utódlásról. Máliksáh hamarosan mély öntudatlanságba zuhant. Virradatkor már haláltusáját vívta. Agóniája a második imáig tartott. Akkor a doktor megállapította, hogy szíve megszűnt dobogni. Az emberek kétségbeesetten zokogtak. Irán elvesztette leghatalmasabb uralkodóját.

Bagdad, az élénk, nyugtalan Bagdad, az előző napon még ünnepélyes hangulatban és vidámságban tobzódó város hirtelen elnémulva gyászba borult. A szultán halálhíre még el sem érte a külvárosokat, amikor az udvarban már harcok dúltak, hogy ki kerüljön a megüresedett trónra. Gyorsfutárok vitték a gyászhírt a szélrózsa minden irányába. Abban a hiszemben, hogy Barkijaruk még India határvidékén portyázik, a testőrség parancsnoka hozzá és a meggyilkolt nagyvezír fiaihoz menesztette embereit. A kis Mohamed hívei viszont Iszfahánba, a szultán özvegyéhez és Tadzs al-Mulkhoz küldték fullajtárjaikat. A Szíriából és más szomszédos leigázott országokból érkezett hercegek, akik a minap gyűltek össze Bagdadba, hogy a szultánnak hódoljanak, hanyatt-homlok hazasiettek, hogy a kedvező alkalmat kihasználva lerázzák magukról az iráni uralmat. Maga a kalifa is titokban örült a váratlan fordulatnak, bár udvarában féléves gyászt rendelt el az elhunytért. Most már megtehette, hogy kedvére válogasson a trónörökösök között, és ismét elsőszülött fiát jelölte ki utódjának. Számos király, herceg és főméltóság bizalmasa futárt küldött haza a gyászhírrel. Bagdadban már a szultán halálának napján lépten-nyomon összeesküvéseket szőttek. Mintha a földből nőttek volna ki, különféle trónkövetelők hívei jelentek meg a városban. Az elhunyt szultán testvéreinek és fiainak szinte kivétel nélkül akadtak szószólói. Mindegyik sietett híveket toborozni jelöltjének, és szutyongatta a szerencsétlen kalifát, hogy fogja a pártját. Idővel kiderült, hogy igazából csak két tábor áll szemben egymással: Barkijaruké és Mohamedé. Utolsó hónapjaiban a szultán Mohamed felé hajlott. Ezért most a szultánné és Tadzs al-Mulk fölényben volt. A szépszámú herceg és nagyúr, magas rangú hivatalnok és egyházi ember, akinek törekvéseit korlátozta és beárnyékolta a néhai nagyvezír kíméletlen hatalma, most a kiskorú Mohamed mögé sorakozott fel. Nemsokára a kalifát is sikerült megnyerniük az ügyüknek. Egyre élesebb harc dúlt a két tábor között. Végül Barkijaruk hívei már nem érezték magukat biztonságban Bagdadban. Volt, aki elrejtőzött, mások elmenekültek a városból. Mohamed hívei türelmetlenül lesték a szultánnétól és Tadzs al-Mulktól érkező híreket. Minden erejüket bevetve nyomást gyakoroltak az erélytelen kalifára, hogy jelöltjüket nevezze ki szultánnak, s ezzel mérjen halálos csapást az ellentáborra. A Nehávendnél és Hamadánnál gyülekező csapatok, melyeknek az lett volna a feladatuk, hogy szálljanak harcba az iszmáilitákkal, a szultán halálhírével egy időben parancsot kaptak, hogy induljanak Iszfahánba. Már félúton szembejöttek velük a szultánné küldöttei. Fényűző ajándékot adtak át a szultánné nevében a parancsnokoknak, a közkatonáknak pedig megígérték, hogy dupla fizetést kapnak, ha a szultánné fia mellé állnak. Néhány futár továbbment Bagdadba, hogy ott ígéretekkel és pazar ajándékokkal rávegye a kalifát, haladéktalanul kiáltsa ki szultánnak Mohamedet, és rendelje el, hogy Irán népe az új szultánért imádkozzon. Eközben hadseregének egy részével Barkijaruk megérkezett Iszfahánba. Még nem tudta, hogy a nagyvezír után az apját is meggyilkolták. A legteljesebb zűrzavarba csöppent bele. Minden irányból katonák vonultak a városba, és az új szultánt, a kiskorú Mohamedet éltették.

Barkijaruk ráébredt, hogy néhány nappal elkésett. Megpróbált ellenszegülni a szultán özvegyének és Tadzs al-Mulknak. De akkor Bagdadból híre jött, hogy a kalifa Mohamedet kiáltotta ki az új szultánnak. Barkijaruk sietve összegyűjtötte csapatait, és elvágtatott velük a Szavában élő ifjúkori barátjához, Tekestegin emírhez. Mint remélte, barátja biztos menedéket nyújtott neki. Most az volt a legfontosabb, hogy kapcsolatot teremtsen híveivel és mindazokkal, akik az új szultánnal elégedetlenek voltak. Csatlakozott hozzá a meggyilkolt Nizám al-Mulk öt fia; az egyiket azonnal kinevezte nagyvezírnek. Most már jóval nagyobb hadsereggel rendelkezett. Az általános fejetlenségben a szultánné és nagyvezíre mindenre gondolt. Csak egyről feledkeztek meg: eddigi szövetségesükről, Haszanról. Tekestegin emír és Mucufer jó szomszédok voltak. Barkijaruk most Mucufer segítségével kapcsolatba lépett az alamuti vezérrel és az iszmáilitákkal.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET Miközben a szeldzsukok országa, a világ egyik legnagyobb birodalma bomlásnak indult, miközben a meggyilkolt szultán fiai és fivérei, nagybátyjai és unokaöccsei a trónért verekedtek egymással, miközben Irán-szerte senki sem tudta pontosan, ki az úr az országban, az iszmáiliták mozgalma szilárd és rendületlen volt, mint a szikla, amelyre Alamutot építették. Máliksáh halálhíre valóságos örömmámort váltott ki Haszan híveiből. A Rejj, Rudbar, Kazvin, Firuzkuh, Damghán, sőt Kirkuk és Zur Gumbadán határolta terület most biztonságos volt, és az iszmáilita futárok, de még egész csapatok is úgyszólván sétálhattak erődeik között. Hívők újabb áradata hömpölygött Alamutba, mert az emberek a várban látták a vallásszabadság és a jólét legnagyobb biztosítékát. Az erőd csakhamar megtelt. Abu Szoraka kiválogatta a legerősebb és legrátermettebb hívőket, s ők a várban maradhattak. A többieket megajándékozta és feleskette, majd azzal az ígérettel, hogy mindig számíthatnak a vezér oltalmára, hazaküldte őket. Egy évszázad után Irán egész északi területén az emberek ismét nyíltan tisztelhették Alit, és szabadon kinyilváníthatták, hogy egyházi vezetőjüknek a kairói kalifát tartják. Haszan hírszolgálata lankadatlanul dolgozott. A vezér folyamatosan kapta a tudósításokat az iráni trónért dúló harcokról. Megtudta, hogy a kalifa Mohamedet kiáltotta ki szultánnak, és hogy Barkijaruk visszament Iszfahánba. Csalhatatlanul megérezte, hogy a szeldzsuk birodalom pillérei, melyeket ő ásott alá, meginogtak. Ifjúkori álma beteljesült. Olyan ez az egész, mint egy mese, állapította meg magában. Ha nem én volnék a rugója ennek a felfordulásnak, el se hinném. Szavamra, némelyik kívánságnak varázsereje van, úgy dolgozik, mintha valódi acélból készült kalapács volna. Különös űrt érzett bensejében. Mintha hirtelen minden elnémult volna körülötte. Valami nagyszabású, valami rettenetes és mégis szép kiszakadt belőle, és most rajta kívül kereste helyét a nap alatt. Sóvárgás fogta el a kemény és mozgalmas napok után. Most eljött az ideje, hogy még egyszer megvizsgálja művét, hogy kijelölje hatalmának határait, és tartós uralmat biztosítson arra az időre, amikor ő már nem lesz. És akárcsak fél évvel korábban, Abul Fazel Lumbani reisz a tél elején is fontos üzenettel érkezett Rejjből az erődbe. Elmondta, hogy Tekestegin, a szavai emír befogadta Barkijarukot, és rendelkezésére bocsátotta a hadseregét. Az a szándéka, hogy Irán korábbi fővárosában, Rejjben szultánná kiáltja ki Barkijarukot, s ehhez Mucufertől kért segítséget és támogatást. Mucufer azt tanácsolta neki, előbb állapodjon meg Haszannal, és nyerje el beleegyezését. Ezt elősegítendő jött most ő, Abul Fazel az erődbe. Barkijaruk azt tervezi, hogy mihelyt kikiáltják szultánná, seregével megtámadja Iszfahánt, és félreállítja Mohamedet. A vezér szobájában tanácskozásra gyűlt össze a két nagy dáíjín, Manúcsihr és Abul Fazel Lumbani. – A kérdés rendkívül fontos – szögezte le Haszan. – A kalifa és csaknem az összes

hadvezér elismerte Mohamedet. Nem szabad hibáznunk. Ha a szultánné tábora győz, mi, iszmáiliták leszünk az elsők, akiket Tadzs al-Mulk megtámad. Mert a mi segítségünkkel került hatalomra, és mint a hatalom minden új birtokosa, ő is először megpróbál szabadulni csatlósaitól. Hogy Tadzs al-Mulkot ilyen fából faragták, azt egyszer már bebizonyította nekünk. Barkijaruk is mindent megtesz, hogy lerázzon minket, ha már nem lesz ránk szüksége. És pontosan ez az, amit előre ki kell küszöbölnünk. Ezért legyen a jelszavunk az, hogy Iránban egyetlen uralkodó sem juthat korlátlan hatalomhoz! Tehát szerintem ideiglenesen segítsünk Barkijaruknak, hogy Mohamedet megfoszthassa trónjától. Kiáltsa ki Tekestegin Rejjben szultánná. Ha Barkijaruk megtámadja Iszfahánt, mi leszünk a hátvédei. De a közmondás szerint addig üsd a vasat, amíg meleg. Szolgáltatásainkért Barkijaruknak aláírásával köteleznie kell magát, hogy győzelme esetén országában nem támadja meg erődeinket és nem üldözi híveinket. És hogy éreztessük vele, milyen eleven erőt képviselünk, támogatásunkra évi adót követelünk majd tőle. Itt az ideje, hogy az uralkodók megértsék: életük a mi kezünkben van. A jelenlevőknek sem ellenvetésük, sem hozzátennivalójuk nem volt. Megfogalmazták a Barkijaruknak címzett levelet, és a feltételeket is belevették. Ezután kellemes csevegésbe kezdtek. Kézről kézre járt a boroskancsó. Egyszerre csak Haszan odafordult Lumbani reiszhez, és nevetve megkérdezte tőle: – Hogy is állunk azzal az orvossággal, amivel az elmebajomat akartad gyógyítani? Most se hoztál belőle? Abul Fazel megvakarta a fültövét. – Tudod, Ibn Szabáh – felelte –, megöregedtem, és már nem csodálkozom a világ dolgain. Rájöttem, hogy amit hét éve bölcs dolognak tartottam, esztelenség volt, és hogy a látszólagos őrültség a legnagyobb bölcsességnek bizonyult. Már semmit sem értek, s ezért ítélkezni sincs bátorságom. Kiszolgáltam. Hosszú idő után Haszan ismét vidáman hahotázott. – Kedves öreg barátom! – mondta. – Most már tudod, milyen ingatag lábakon állt az az építmény, amelyről egykor azt hitted, hogy örök időkig állni fog. Mindössze egy maroknyi tökéletesen megbízható emberre volt szükségem, hogy aláfűrészelhessem a szeldzsuk tölgyfát. Kérdem tőled: van még olyan uralkodó vagy egyházi méltóság, van még olyan kormányzat vagy intézmény, amelytől Alamutban félnünk kellene? – Nincs ilyen, Ibn Szabáh. Mert a te eleven tőreid mindenkit utolérnek, aki ellened fordul. Ilyen körülmények között ugyan ki akarna az ellenséged lenni? – Akadnak még néhányan, kedves barátom. De eljön az idő, amikor a világ másik végén élő hercegek is rettegni fognak hatalmunktól. Akkor majd a tengeren túli császároktól, királyoktól és nagyuraktól is adót fogunk szedni. Abul Fazel csak a fejét csóválta. – Elhiszem, mert el kell hinnem. Csak éppen nem értem. Mivel éred el, hogy parancsodra fiatal fiúk boldogan feláldozzák az életüket?! – Ezek a fiatal fiúk tudják, hogy a halál azonmód az örök édeni gyönyörökkel ajándékozza meg őket. – Tőlem talán nem várod el, hogy higgyek a paradicsomról szóló mesédben? Haszan hamisan ráhunyorított.

– Nem akarsz a saját érzékszerveiddel megbizonyosodni a valódiságáról? – Allah óvjon a szertelen kíváncsiságtól! – kiáltott fel a reisz. – Mert te mindenre képes vagy, és ha végül netán meggyőznél édened valódiságáról, pudvás csontjaim és ősz szakállam ellenére még tőrrel esnék neki egy szultánnak vagy nagyvezírnek. A méltóságok harsányan nevettek. Másnap reggel a gazdagon megajándékozott Abul Fazel kényelmesen elhelyezkedett a teve hátán, és elhagyta Alamutot. Nem telt bele egy hét, és egy futár levelet hozott Haszannak, amelyben Barkijaruk közölte a vezérrel, hogy elfogadja feltételeit. És valóban! Rejjben Tekestegin kikiáltotta Barkijarukot szultánná. Most mind a ketten arra készültek, hogy seregeikkel megtámadják Iszfahánt. Csakhogy Tadzs al-Mulk elindult csapataival Szava ellen. Barugdzsir közelében, Hamadán és Harb között a két sereg megütközött. Tadzs al-Mulk elvesztette a csatát. Foglyul ejtették, és Barkijaruk parancsára lefejezték. Most már szabad volt az út Iszfahánba. Ezerkilencvenhárom elején Barkijaruk a város falaihoz érkezett. A meggyilkolt nagyvezír másodszülött fia, Haszan, Horászánból sietett a segítségére csapataival. Barkijaruk kinevezte titkárává. Egyre többen szöktek át hozzá a megözvegyült szultánné táborából. Végül a szultánné kénytelen volt egyezkedni, és békét kérni. Ezután Barkijaruknak le kellett győznie nagybátyját, Iszmail Ben Jakutit, Azerbajdzsán helytartóját, akit a szultánné pénzelt le. Rokonát elfogatta és lefejeztette. De alighogy végzett vele, Jakuti féltestvére, Damaszkuszi Tutus fellázadt ellene. Tutus megtámadta Antiochiát, és Aleppóban szövetséget kötött a helytartóval, Akszonkorral. Majd elfoglalta Moszult, és azt követelte a rémült kalifától, hogy kiáltsa ki szultánná. A lázadás egyszeriben átterjedt Irán összes határ menti tartományába. A leigázott királyok és hercegek sorra kikiáltották függetlenségüket. A helytartók is igyekeztek megszabadulni az iszfaháni központi hatalomtól, és teljes önállóságra törekedtek. Leírhatatlan zűrzavar hatalmasodott el Iránon, már senki sem igazodott el benne. A szerencsétlen kalifa hol ezt, hol azt az önjelöltet kiáltotta ki szultánná, attól függően, milyen közel volt a trónkövetelő serege. Így aztán Bagdadban gyakran előfordult, hogy egy hónapon belül több uralkodóért is imádkoztak. Ez volt az a pillanat, amikor Haszan megtehette utolsó, meghatározó intézkedését és beteljesíthette művét. Alamutba rendelte erődjeinek parancsnokait, messzi környékről meghívta barátait és hasonlóan gondolkodó társait. Pazar téli napra virradtak. Még nem esett le a hó, csak a legmagasabb hegycsúcsok fehérlettek. Száraz, csípős fagy volt. Később a hegyek mögül felbukkanó nap kellemesen felmelegítette a levegőt. Még koromsötét volt, amikor hajnalban dobpergés ébresztette fel a legénységet. A katonák, fidáíjínok, hívők és parancsnokok egytől egyig ünnepi ruhába öltöztek. Szájról szájra járt a hír, hogy Alamut ma fontos és nagy jelentőségű események helyszíne lesz. Az első ima után a méltóságok és vendégek az ülésteremben gyűltek össze. Helyet foglaltak a körös-körül álló, párnázott díványokon.

Haszan a két nagy dáíjín kíséretében vonult a terembe. A sarkáig érő fehér köpenyét viselte. Fején pompás fehér turbán volt. A méltóságok és vendégek felálltak. Meghajlással köszöntötték a vezért. Haszan sorra odament vendégeihez, és kedvesen üdvözölte őket. Mucufertől megkérdezte: – Mi van a lányaimmal? Szorgalmasak? Megdolgoznak a kenyerükért? Mucufer nem győzte dicsérni a két lányt. – Helyes – mondta Haszan. – Hajtsanak csak hasznot. Ha megfelelő kérők jelentkeznének, add férjhez őket. Haszan most Abul Fazel reiszhez ért. Önkéntelenül elnevette magát, miközben nyájasan üdvözölte. – Örülök, hogy ilyen sűrűn látjuk egymást – mondta. – Nem volna kedved itt maradni az erődömben? Kineveznélek, mondjuk, a kertjeim felügyelőjévé. Ott szép húrik vannak. – Nem, nem – tiltakozott az egykori reisz. – Már úgyis közel az idő, amikor a valódi paradicsom kapuján kell kopogtatnom. Haszan nevetett. Miután mindenkit köszöntött, felszólította a jelenlevőket, hogy üljenek le. – Barátaim, iszmáilita méltóságok! – mondta. – Azért hívtalak meg benneteket, hogy ma világosan és végérvényesen leszögezzük mozgalmunk lényegét és céljait. Amit ennek az erődnek a bevétele után tettünk, azt minden esetben siker koronázta. Ez jelzi, hogy mozgalmunknak szilárd alapot építettünk. Erőnket harcban próbáltuk ki, harcban bizonyítottuk. Egyöntetű és határozott intézkedéseink ellenére maradt még néhány tisztázandó kérdés, amely elsősorban a világhoz való viszonyunkat érinti. Ez persze érthető. Hiszen egy kezdeményezés végső sikere mindig az eredeti ötlet megvalósításában közreműködő, váratlan vagy előre látható tényezőkön múlik. Amikor a néhai szultántól elvettük ezt az erődöt, a világ előtt arra hivatkoztunk, hogy Alamut elfoglalására az egyiptomi kalifa hatalmazott fel minket. Nem tehettünk mást, mert akkoriban még kevesen tiszteltek bennünket, mondhatnám úgy is, semmiféle tekintélyünk nem volt... Azóta gyökeresen megváltozott a helyzet. Legádázabb ellenségeink halottak. A szeldzsukok hatalmas birodalma maholnap szétesik. Egyiptom messze van. Mi viszont erős hatalommá fejlődtünk. Olyan hívőket neveltünk és tanítottunk ki, amilyenekkel egyetlen uralkodó se büszkélkedhet. Lelkesedésük mesébe illő. Elszántságuk felülmúlhatatlan. Hűségük példátlan. Mit jelent számukra Kairó? Semmit. És Alamut? Mindent... Barátaim! Öreg vagyok, de még temérdek munka vár rám. A legapróbb részletekig ki kell dolgoznom és írásba foglalnom a tanításunkat azoknak, akik utánunk következnek. Ma állok utoljára a híveim elé. Utána végleg visszavonulok a tornyomba. Örömmel veszem az elhangzottakkal kapcsolatos javaslataitokat... Haszan szeme Abu Alit kereste. A nagy dáíjín felállt. – Javaslom – szólalt meg –, hogy szakítsunk meg minden kapcsolatot Kairóval, és kiáltsuk ki teljes függetlenségünket. Ezzel egyfelől tudatjuk az egész világgal, hogy tisztában vagyunk hatalmunkkal. Másfelől rávesszük azokat, akik a Kairótól való eddigi függőségünk miatt távol tartották magukat tőlünk, hogy mint jó irániak csatlakozzanak hozzánk. Az iszmáilita méltóságok lelkesen támogatták a javaslatot. Csak Mucufer váltott riadt

pillantást Abul Fazellal. – Allah szerelmére! – figyelmeztetett Mucufer. – Gondoltatok rá, mit szól majd ehhez az a rengeteg hívünk, aki hisz benne, hogy az egyiptomi kalifa Ali és Fátima egyenes utóda? Elpártolnak Alamuttól! – Ne félj, Mucufer – intette le Buzurg Umíd. – A pártfogók nem hajtanak hasznot nekünk. Hatalmunkat azokra építjük, akik csak egyetlen jelszót ismernek: Alamut! – Mozgalmunk ereje nem az embereink mennyiségén, hanem a minőségén múlik – magyarázta Haszan. – És nem azon, hogy mekkora területet birtokolunk, hanem az erődítményeinken. Azoknak mindenestül urai vagyunk. Elszakadásunk Kairótól számunkra a valódi születést jelentené, elvágnánk vele a köldökzsinórt, és végleg megszabadulnánk az anyai testtől. Mucufer megadta magát. Abu Ali most azt javasolta, ünnepélyesen nyilvánítsák ki Haszant egy új uralkodó rendszer megalapítójává és vezérévé. Székhelye, mint eddig, legyen Alamut. Javaslatát egyhangúlag elfogadták. Díszes okiratot állítottak ki, amelyben kinyilvánították az iszmáiliták országának teljes függetlenségét, és kinevezték Haszant az ország vezérévé. Az okiratot minden jelenlevő aláírta. Haszan szóra emelkedett. Megköszönte a bizalmat, majd Abu Alit és Buzurg Umídot helyetteséül és utódjául jelölte meg. Az előbbire a külső ügyeket, az utóbbira a belsőket bízta. – Ezzel megvolnánk – szögezte le. – Tisztáztuk kapcsolatunkat egymással és a külső világgal. Már csak az van hátra, hogy gondoljunk hatalmunk növelésére és kiterjesztésére. Mert egy mozgalom csak akkor marad eleven és erős, ha sohasem nyugszik. Szakadatlan mozgásban és hullámzásban kell lennie, hogy megőrizze rugalmasságát. Sok szép, idegen kézen levő várat ismerek, amely kiváló támaszpontként szolgálhatna nekünk, ha megszereznénk. Mindnyájan ismeritek a Lamaszár erődöt. Szilárd, ellenállóképes építmény. Mostani legénysége viszont csapnivaló, és torkig van az egyhangú várbeli élettel. Te, Buzurg Umíd, gyűjts össze annyi embert, hogy bevehesd. Haladéktalanul támadd meg Lamaszárt... Abdal Malik, te bátor és fiatal vagy. Egy válogatott csapattal megostromlod az Iszfahán közelében álló Sáhdizt... Ezt a várat mintha csak nekünk építette volna a szultán, közvetlenül a halála előtt. El kell foglalnod. Ha miénk a vár, Irán mindenkori urát a kezünkben tartjuk... A legnehezebb, de legmegtisztelőbb feladatot neked tartogatom, Abu Ali. Te otthonosan mozogsz Szíriában, az áttörő ék szerepét szántam neked. Mint magad mondtad, Szíriában egy második Alamut áll, a bevehetetlen Maszjáf erőd. Annyi katonát és fidáíjínt viszel magaddal, amennyit jónak látsz. Most, hogy Iránban ennyire bizonytalanok a viszonyok, katonáiddal utat vághatsz magadnak az erődig. Vésd jól az eszedbe: Maszjáfot meg kell hódítanod. Fidáíjíniskolát alapítasz benne, alamuti mintára. Az iskolát saját belátásod szerint vezeted. Mindössze folyamatosan értesítesz engem intézkedéseidről... Ben Attas, téged kinevezlek nagy dáíjínná. Visszamész Huzisztánba, és újra átveszed Zur Gumbadán parancsnokságát. Megerősíted Kirkuk városát. Elfoglalod a környék minden erődjét. Ha egy-egy különleges feladathoz fidáíjínra lesz szükséged, küldök neked... Ti, dáíjínok, akik az erődök parancsnoki feladatait látjátok el, a mai nappal előléptek, területi dáíjínokká nevezlek ki benneteket. Közvetlen felettesetek a legközelebb székelő nagy dáíjín lesz... A

hierarchia rendszerét ezzel megbeszéltük. Belső rendjét az erődötökben kapjátok kézhez, ha majd elkészül... Most menjetek a katonákhoz. Te, Abu Ali, ismertesd velük intézkedéseinket, és jelentsd be, hogy beszédet intézek hozzájuk. Ma fognak látni utoljára. Az iszmáiliták lelkes éljenzéssel fogadták a hírt, hogy Alamut független lett. Abu Ali felsorolta, milyen portyák várnak rájuk. Az emberek hangosan ujjongtak az örömtől, kitört belőlük a harci kedv. Már jó ideje úgy érezték, szűk nekik az erőd. A felső teraszon megjelent a vezér. Olyan csend lett, hogy még a légy döngését is hallani lehetett. Érces hangon, amit a legalsó teraszon álló utolsó lovas is hallott, Haszan felkiáltott: – Iszmáilita híveim! Nagy dáíjínom ismertette veletek, milyen határozatokat fogadott el elöljáróink gyülekezete. Igen, erősek lettünk. De minden erőnk az alázatotokból, mindnyájunk alázatából fakad. Ti a közvetlen feletteseitek parancsait teljesítitek, ők az enyéimet. Én pedig a Magasságos utasításainak vetem alá magam, aki közétek küldött. Közvetve vagy közvetlenül mindannyian az ő rendelkezéseit hajtjuk végre. Most térjetek vissza napi kötelességeitekhez, és többet ne várjátok a Mahdit. Mert a Mahdi eljött! Még mielőtt kitört a lelkesedés, Haszan elsietett. A méltóságok követték az ülésterembe. Ott a vezér mindenkitől nyájasan elbúcsúzott, majd a két nagy dáíjínnal visszavonult lakosztályába. – Úgy, most tragédiánk ötödik és egyben utolsó felvonásának is vége – állapította meg Haszan már-már bús mosollyal. – Allahon és az ismeretlen égbolton kívül már senki sincs fölöttünk. Csakhogy mind Allahról, mind az égboltról kétségbeejtően keveset tudunk. Ezért legjobban tesszük, ha örökre becsukjuk a megfejtetlen talányok könyvét... Egyelőre elegem van a világból. Jobb munkát nem is kívánhatnék magamnak, mint hogy visszavonulva a menedékembe és a végső titkok megfejtésére várva befejezem a hű gyermekeinknek szánt hitregéket. Tapasztalt öregemberhez úgy illik, hogy mesékben és hasonlatokban mutassa be az embereknek a világot. Mennyi munka vár még rám! Az egyszerű hívőknek ezernyi történetet kell kitalálnom a világ keletkezéséről, a paradicsomról és a pokolról, a prófétákról, Mohamedről, Aliról és a Mahdiról. A magasabb fokon álló, harcoló hívőknek elsősorban a parancsolatok és tilalmak pontos szabályzatára van szükségük. Meséikbe elveket foglalok bele, valóságos katekizmust állítok össze nekik. A fidáíjínoknak feltárom az iszmáilitizmus első nagy titkait. Hogy a Korán zavaros könyv, hogy külön kulcs kell a megfejtéséhez. A dáíjínságra érettek megtudják, hogy a Koránban sem találják meg a végső titkokat. Akik érdemesek a területi dáíjín címére, azoknak elárulom az iszmáiliták rettenetes és egyben legfontosabb elvét: Semmi sem igaz, mindent szabad. Mi pedig, akik ezt a gépezetet irányítjuk, minden mást megtartunk magunknak. – Milyen kár, hogy el akarsz vonulni a világtól! – kiáltott fel Buzurg Umíd. – Pont most, amikor életutad csúcsára értél! – Aki elvégzett egy nagy feladatot, az csak halála után kezd élni. Különösen ha prófétáról van szó. Én elvégeztem a feladatom, itt az ideje, hogy magamra is gondoljak... Meghalok az emberek számára, hogy magamnak élhessek. Így még megtudhatom,

hagytam-e magam után valami maradandót. Értitek, miről beszélek? A dáíjínok bólintottak. – De ha megkérdeznétek, mi értelme van ennek az egésznek, nem tudnék válaszolni – folytatta Haszan. – Felnövünk, mert valami belső erő erre késztet bennünket. Mint a mag, amely a földben kicsírázik, majd szárba szökik, kivirít és gyümölcsöt hoz. Egyszerre csak itt termettünk, és hirtelen nem leszünk többé. Most menjünk, és vessünk még egy utolsó pillantást a kertekre! – szólította fel társait. Lementek a felvonóval a torony aljába. Egy herélt leeresztette nekik a hidat. Beültek a csónakba, és Adi a központi kert partjára szállította őket. A fák elvesztették lombjukat, az ágyásokban nem volt virág. Csak a ciprusliget dacolt komoran a téllel. – Ha most küldenél le valakit a kertekbe – szólalt meg Abu Ali az illető aligha hinné el, hogy az édenbe érkezett. – A világot a szín, a fény és a meleg határozza meg – felelte Haszan. – Ezek táplálják érzékeinket. Ha napfény vetül a tájra, menten másnak látjuk. Megváltozik, és vele változnak érzéseink, gondolataink, hangulatunk. Ez, látjátok, az élet örökké megújuló csodája. Előkerült Apama. – Hogy vannak a lányok? – kérdezte tőle Haszan. – Sokat beszélnek, sokat dolgoznak, sokat nevetnek, sőt sokat is sírnak. Gondolkozni viszont keveset gondolkoznak. – Így van ez jól. Különben még rájönnének, hogy börtönben vannak. Bár ti, nők, megszoktátok a háremeket meg börtönöket. Van, aki egész életét négy fal között tölti el. Ha nem tudja, nem érzi, hogy rab, akkor nem rab. De van olyan is, aki az egész bolygónkat börtönnek érzi. Látja a végtelen világmindenséget, a csillagok és ismeretlen égitestek millióit, és tudja, hogy sohasem nyílik meg előtte a hozzájuk vivő út. Ettől a tudattól válik az idő és a tér rabszolgájává. Szótlanul sétáltak a kihalt ösvényen. – Van valami újság? – Nincs. Eltekintve attól, hogy néhány gyerek születését várjuk. – Helyes. Szükségünk lesz rájuk. Ügyelj, hogy minden rendben menjen. Haszan a nagy dáíjínokhoz fordult. – Ők azok a kivételes emberpéldányok, akiket apjuk abban a biztos tudatban nemzett, hogy anyjuk édeni húri, földöntúli lény. Lekanyarodtak a tóhoz. – Előbb-utóbb megint kitavaszodik, utána majd jön a nyár – folytatta Haszan. – Teleljetek át jól és melegben, hogy ismét élvezhessétek a kertekben a megújuló természet szépségeit... Mi is bezárkózunk szobáinkba. Mert gyanús fátyolba burkolózott az ég, holnap talán leesik a hó... Fagyni fog. Amikor visszamentek az erődbe, Haszan így búcsúzott a nagy dáíjínoktól: – Fél kört sem írt le a Föld a Nap körül, egy felet sem abból a száz- és százezerből, amit eddig megtett. És mégis elmondhatjuk, hogy felületén sok minden megváltozott. Az iráni császárság a múlté. Viszont a sötétségből kinőtt a mozgalmunk. Hogy milyen lesz a

további útja? Hiába várjuk a választ. Fejünk fölött hallgatnak a csillagok. Haszan megölelte barátait, majd bement a felvonóba. A két nagy dáíjín szomorúan nézett utána. A vezér bezárkózott szobáiba, és meghalt a világ számára. Oltalmába vette a rege.