Mély, torokhangú morgást hallottak balról, a fák közül. Az árnyvadászok a hang irányába fordultak, éppen amikor egy szürke bundás lény robbant ki az árnyékból. Rávetette magát Natokah-ra, mire a sámán a támadójával együtt a földre zuhant, és gurulni kezdett a dombon lefelé. Natokah meglepett, fájdalomtól terhes üvöltésére a többiek nyomban akcióba lendültek. Orion el húzta kardját, és gondolkodás nélkül a társa után vetette magát. Átfordult a leveg ben, majd puhán, enyhén rogyasztott térddel érkezett oda, ahol a lény a sámánt a mocskos talajra szorította. A szörnyeteg robusztus teste csaknem olyan hosszú volt, mint amilyen magas Natokah, de láthatóan súlyosabb. A bestia testén mindenütt kötélvastag izom feszült, lapos pofájából éles tép fogak villantak el , négy lábán pedig vészjóslón meredtek el re a pengeéles karmok. Orion el relendült, és véres csíkot rajzolt az állat horpaszára, elterelve ezzel a figyelmét Natokah-ról. A lény dühödt morgással fordult Orion felé. Állkapcsáról fehér habos nyál és sötétvörös vér csöpögött.
A MAGYARUL EDDIG MEGJELENT SHADOWRUN REGÉNYEK: Carl Sargent & Marc Gascoigne: Véres utcák Carl Sargent & Marc Gascoigne: Fekete Madonna Carl Sargent & Marc Gascoigne: Nosferatu Robert N. Charrette: Sose kezdj sárkánnyal Robert N. Charrette: Jól válaszd meg az ellenségeidet Robert N. Charrette: Keresd a magad igazát Robert N. Charrette: Sose bízz tündében Nigel D. Findley: LX-IR Nigel D. Findley: Árnyjáték Nigel D. Findley: Magányos farkas Nigel D. Findley: A nap háza Mel Odom: Fejvadászok Mel Odom: Hajtóvadászat Mel Odom: A múlt csapdájában Nyx Smith: ElsÖtétedés Nyx Smith: Csíkos vadász Nyx Smith: Ki zi a vadászt? Jak Koké: Üres éter Jak Koké: Idegen lelkek (Sárkányszív I.) Jak Koké: Krómba zárva (Sárkányszív II.) Jak Koké: Minden határon túl (Sárkányszív III.) Lisa Smedman: Pszichotróp Lisa Smedman: A Lucifer-játszma Lisa Smedman: Véres sport Christopher Kubasik: Átváltozva Tom Dowd: Vakító fény Robin Mash: Cyberkommandó Caroline Spector: Végtelen világok Stephen Kenson: Technobábel Stephen Kenson: Keresztutak Stephen Kenson: Ragnarok Stephen Kenson: Lángoló id Stephen Kenson: Született vadász Robert N. Charrette: Jogos kárpótlás Michael A. Stackpole: Farkas és Holló A még megrendelhet könyvek listája a könyv végén található.
Környezetbarát termék
MÉRGEK KÖNYVE
STEPHEN KENSON
BEHOLDER KIADÓ BUDAPEST, 2007
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Stephen Kenson: POISON AGENDAS Copyright © 2006, WK GAMES All rights reserved.
Fordította: Csukás Csaba Hungárián translation © 2006, Beholder Kft. Borítófestmény: Marc Sasso
ISSN 1218-7585 ISBN 978 963 8428 41 7
Kiadja a Beholder Kft. Levélcím: 1680 Budapest, Pf. 134 Felel s kiadó: Mazán Zsolt, Tihor Miklós Felel s szerkeszt : Dani Zoltán Korrektor: Lexa Klára, Szakál Marianna Borítóterv: Dikó István Tördelés: Dikó István Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felel s vezet : György Géza vezérigazgató Készült 2007-ben
A barátaimnak, a szüleimnek: George-nak és Lynn-nek, de legf képpen Christophernek.
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Amikor a Hatodik Világban játszódó Shadowrun könyvet ír az ember, óriások vállán áll. Legmélyebb köszönetem Mike Mulvihillnek a bizalmáért és az útmutatásaiért, Sharon Turner Mulvihillnek a tanácsaiért és a hozzáért szerkesztésért, ezen kívül Bob Charrette-nek, Tom Dowdnak, Paul Hume-nak és Jordan Weismannak, amiért elindították ezt az egészet, és hogy mindanynyian a maguk módján hozzájárultak a Hatodik Világ dics séges életéhez. Nélkülük ez a könyv nem létezne, én pedig kihagytam volna azt a rengeteg élményt, amelyet az út során átéltem.
1 Juan Espinosa nem volt különösebben bátor ember, és ez most komoly gondot jelentett. Miközben az Aztechnology Piramis bevásárlóközpontjának fels szintje felé tartott, meglazította nyakkend jét, hogy enyhítse a szorítást, amelyet a nyakán érzett. A tökéletesen szabályozott h mérséklet ellenére a homlokán kövér izzadságcseppek gyöngyöztek. A hatalmas ablakokon keresztül megpillantotta a tiszta esti égboltot. Kellemes felüdülés volt ez a négy napja tartó es után. A kinti barátságos id óriási tömeget csábított, hogy idebent töltsék az idejüket. Az áruház megtelt vásárlókkal. Espinosához hasonlóan a legújabb céges divat szerint öltözött férfiak és n k farmer, szintib r vagy épp városi indián ruhákat viseltek. Néhány metahumán is felt nt itt-ott, de a vev k nagy része humán volt. A legtöbb metahumán nem engedhette meg magának, hogy az Aztechnology áruházban vásároljon, a tulajdonosok legnagyobb megelégedésére. Espinosa leküzdötte a késztetést, hogy rövid id n belül már vagy ötödször forduljon hátra. Ehelyett inkább a Lordstrung kirakatüvegének tükrében figyelte, követik-e. Képtelen volt megállapítani, hogy figyeli-e valaki. Ám ahogy a mondás is tartja, azért, mert üldözési mániád van, még nem biztos, hogy nem követnek. A közeli éttermek asztalai mögött észrevett egy sor videotelefonfülkét, mire önkéntelenül meggyorsította lépteit. Amint odaért, elfoglalta az egyik üres fülkét, és becsukta maga mögött a hangszigetel üvegajtót. A zsebéb l egy hitelkártyát szedett el , melyet becsúsztatott az el tte álló készülékbe. A szürke képerny nyomban feléledt, mire Espinosa a billenty zet segítségével tárcsázta a korábban kapott számot. Remélte, pontosan emlékszik, mert nem merte megkockáztatni, hogy a kiberver memóriájába lementse. Az a néhány másodperc, amíg a kapcsolásra várt, egy örökkévalóságnak nt. Nem bírta megállni, hogy ne nézzen ki a körötte hömpölyg tömegre. Még mindig semmi nyomát nem látta annak, hogy figyelnék, de a rengeteg ember közül bárki lehetett az az egy, aki szemmel tartja t. – Kissé izgatottak vagyunk, Mr. Espinosa? – érkezett egy hang a telekomból, mire az Aztechnology-alkalmazott ijedten fordult a képerny felé. Egy rajzfilmfigura mosolygott rá lágyan: csinos fiatal lány, szív formájú arccal, hihetetlen nagy szemekkel. Hullámos, csillogó fekete hajában egy ezüstszimbólumokkal ékített fejpánt díszlett. – Nincs mi miatt aggódnia – folytatta dallamos hangon az idegen. – Mindent az irányításunk alatt tartunk, és eddig pontosan a terv szerint haladunk.
– Hát… hát persze – hebegte Espinosa, majd nagyot nyelt, és izzadságtól nedves kezét a nadrágszárába törölte. – Készen állunk az indulásra. Menjen ki a fülkéb l, és induljon a SoyaKing felé! A többir l majd mi gondoskodunk. – De mi van, ha… – kezdte a férfi aggódva, ám a képerny elsötétült. A kapcsolat megszakadt, és Espinosa biztosan érezte, hogy a szám másodszor már nem m ködne. Csak annyit tehetett, hogy követi a kapott utasítást. Kihúzta a gépb l a hitelkártyáját, kinyitotta az ajtót, és elindult a Soya-King irányába. Beletelt egy kis id be, míg átverekedte magát az étkez rész asztalai között. Epp miel tt elérte volna a célját, egy b rdzsekit visel tündébe ütközött. Espinosa sajnálkozó mosollyal fordult az idegen felé. – Hé! Figyelj már a francos lábad elé! – morogta a tünde. – Sajnálom, én… – Igen? Hát még sokkal jobban fogod – hergelte magát egyre jobban a tünde, és megragadta Espinosa gallérját. Magához rántotta a gyönge céges öltönykét, hogy az arcuk szinte összeért, bár a tünde jó tíz centivel magasodott a másik fölé. Kékes szikra vonta magára Espinosa figyelmét. Ahogy lenézett, még épp megpillantotta a tünde kezében a sokkolót, miel tt az a testéhez ért. A tünde nekinyomta a kis fegyvert a másik gyomrának. Espinosa egész testében összerándult, ahogy az elektromos kisülés végigcikázott rajta. A lába felmondta a szolgálatot. Még hallotta, ahogy körülötte az emberek sikoltozni és kiabálni kezdenek, amikor észrevették, mi történik. Ekkor a tünde a földre dobta t. Miel tt elveszítette teljesen az eszméletét, csak egyetlen kérdés fogalmazódott meg benne: „Hol rontottam el?”
Kellan Colt az egyik büfékocsi mell l figyelte, mi játszódik le Espinosa és a tünde támadó között. A tünde hagyta a padlóra zuhanni az elkábult férfit, majd elhátrált, és fürgén elt nt a forgatagban. Kisebb tömeg gy lt össze: mindannyian látni akarták, mi történt. Kellan egy pillanat alatt Espinosa mellett termett. Leguggolt mellé. A férfi nyögdécselve hevert el tte, de látszott, fogalma sincs, hol van, és mi történt vele. – Ó, Istenem! – aggodalmaskodott Kellan elég hangosan, hogy a körbenállók is hallják. – Valaki hívjon segítséget! Nyomjanak meg egy Pánik gombot! Többen is a zsebükbe nyúltak a telefonjukért, hogy a készülékekbe épített segélyhívó billenty vel nyomban értesítsék a hatóságokat a veszélyhelyzetr l. Kellan benyúlt Espinosa zakójába, és „el vette” az apró jeladót, amelyet eddig a markában rejtegetett.
– A DocWagon már úton van – magyarázta, miközben felmutatta a kis szerkezetet, hogy mindenki lássa. – Mindenki lépjen hátra! Hagyjunk egy kis helyet a fickónak, hogy leveg t kapjon, míg a ment k ideérnek! Az összegy lt tömeg (hálásan, hogy valaki megmondta, mit tegyenek) lassan hátrébb húzódott, közben izgatottan sutyorogtak egymás közt, találgatva, mi történhetett. Hirtelen különös zaj vonta magára a körbenállók figyelmét, amely az áruház folyosója fel l érkezett. Kellan amint felpillantott, meglátta, hogy az egyik közeli sarok mögül kifordulva az Aztechnology biztonsági csapata közeledik. Pattogó parancsokkal zavarták el az útjukból a bámészkodókat. Az emberek nyomban szétrebbentek, amikor az érkez csoport kezében megpillantották a puskákat. Hamarosan lézercélzók sugarai pettyezték a padlót és a falakat. A biztonságiak matt fekete páncélt viseltek. A sisakok rostélyán keresztül egyikük arca sem látszott. A hozzáért k nyomban tudták, hogy a golyóálló m anyag lemez mögött taktikai információkat szolgáltató kijelz segíti a fegyveresek ténykedését. – Mindenki vissza! – dübörögte a csapat vezet je, és hogy nyomatékot adjon a szavának, intett a fegyverével. A tömeg szó nélkül engedelmeskedett, és még hátrébb lépett, egyedül hagyva a kialakult kör közepén az röket, Espinosát és a mellette térdepl Kellant. A lány lassan felállt, és néhány lépést hátrált, a kezeit maga mellett tartva, hogy az rök jól lássák. Elképzelhe, hogy a gondosan karbantartott csúcstechnológiás puskákba gumivagy kábítólövedékeket töltöttek, de Kellan gyanította, most nem ez a helyzet. Bajban volt. Az rök egy szempillantás alatt körbevették Espinosát, a vezet jük pedig Kellanra szegezte a fegyverét. A lánynak nem kellett lenéznie, hogy tudja, fehér fels jén most egy vészjósló vörös pötty éktelenkedik. A páncélos óvatosan feléje lépett. – Rendben van, hölgyem – kezdte. – Kérem, tegye a kezét hátra… Váratlanul hangos döndülésre kapták fel a fejüket, amely az ebédl rész távoli sarkából érkezett. Az rök célzásra emelt puskákkal megpördültek, és a zaj forrását kutatták. Egyikük idegességében rövid sorozatot eresztett meg. A lövedékek ujjnyi lyukakat szaggattak a szemközti falba, majd ahogy eltalálták az egyik neon reklámtáblát, az szikraes t szórva darabokra robbant. Egyértelm en nem kábító lövedéket használtak. Kellan egy gyors pillantást vetett a meggyilkolt cégérre, majd ismét az rök felé fordult. Mire az Aztechnology- rök ismét feléje fordultak, egyik kezét felemelve gyors, perg nyelven kimondott néhány szót. A hangját elnyelte a környez z rzavar, de úgysem értették volna, még akkor sem, ha az egész áruházban néma csönd honol. A biztonságiak vezet je épp akkor fordult a lány felé, amikor az egy ökölnyi fényes gömböt hajított a lábához. Annyi ideje sem maradt, hogy figyelmeztesse a társait.
A ragyogó gömb hangtalanul felrobbant, beborítva az röket és Espinosát egyaránt. Kellan igyekezett a varázslat hatósugarát a fegyveresekre és Espinosára szorítani, de még így is a körön belül szorult néhány bámészkodó is. A lány nem tudott ezzel mit kezdeni, minden t le telhet t megtett, hogy a legkevesebb embert találja el. Ahová az aranyló fény elért, az emberek öszszeestek, akár a zsinórjukat vesztett marionettbábuk. Az Aztechnology- rök és még vagy féltucatnyian a földre zuhantak. Nem hallatszott egyéb, csak a testek tompa puffanása és a fegyverek hangos csörömpölése. Kellan benyúlt a zsebébe, és el vett egy apró headsetet, amelyet nyomban a jobb fülére helyezett. Eközben egy tünde és egy ork rohant feléje. A sokkot kapott tömeg némán figyelte az eseményeket. Némelyek a padlón hasaltak, mások az asztalok vagy éppen egy árva szék mögött kerestek fedezéket. – Jackie, bajban vagyunk – szólt Kellan a mikrofonba. – A biztonságiak ránk másztak. Indulunk a leszálló felé. Szólj Maxnek, hogy siessen! – Vettem – érkezett egy n i hang. – Fedezlek, amennyire csak lehetséges. – Mi történt? – kérdezte a tünde, aki ártalmatlanná tette Espinosát. Eközben a másik férfi, egy termetes ork, a céges fickó mellé térdelt. – Nem tudom – vont vállat Kellan. – Bizonyára kaptak egy fülest. Állig felfegyverkezve várakoztak a közelben. Nem úgy t nt, mintha a szokásos biztonsági szolgálat emberei lennének. – Ki van ütve – dörmögte az ork, miután ellen rizte Espinosa pulzusát, hogy megbizonyosodjon, életben van-e még. – És még egy jó ideig úgy is marad – bólintott Kellan. – Kapd fel! El kell nnünk innen, amilyen gyorsan csak lehet. Minden további szó nélkül az ork könnyedén felemelte az eszméletlen férfit a vállára, mintha annak nem is lenne súlya. Kellan közben megnyomta az adóvev beszél gombját. – Jackie, nálunk van a csomag, de szükségünk van a legrövidebb kivezet útra. – Van egy vészkijárat t letek balra – érkezett a dekás válasza egy másodperccel kés bb. – Úgy négy méterre lehet a folyosón. Tizennyolc emeletnyire vagytok a leszállótól. Kellan bólintott, majd szólt a többieknek, hogy induljanak, azzal futva elindult a jelzett irányba. – Megállni! – érkezett a parancs mögülük, épp amikor elérték a vészkijárat ajtaját. Kellan ahogy hátrafordult, egy újabb osztag biztonsági rt vett észre. Az elöl haladók célzásra emelték a fegyverüket. – Menjetek! – kiáltotta Kellan, mire a tünde kilökte az ajtót, és rohant tovább. Riasztócseng éles hangja töltötte be az áruházat, ahogy az ajtó kivágódott. A tünde nyomában az ork sietett öles léptekkel, vállán a még mindig eszméletlen Espinosával. A sort Kellan zárta. A lánynak épp sikerült átnyomakodnia a lassan becsukódó ajtón, amikor lövések dördültek. A töltények
visszhangozva téptek tenyérnyi lyukakat a falba, és fülsért csendüléssel pattantak le a vasajtóról. Kellan próbálta a testével belökni a kínosan lassan záródó ajtót, de hamar feladta a próbálkozást, és hagyta, hogy a hidraulika végezze el a feladatot, míg k hárman nekivágtak a lépcs nek. – Jackie, kellene egy kis… – Felülírom a rendszert, hogy az összes vészkijárat zárva maradjon – szakította félbe a dekás –, és leállítom a felvonókat. Ez lelassítja, de megállítani biztosan nem fogja ket. Ekkor Kellan meghallotta, hogy az üldöz ik valami súlyos tárggyal igyekeznek áttörni az ajtót. – Vettem – felelte a lány futtában. – Átkozott dagadt öltönyke! – mérgel dött az ork, miközben a negyedik lépcs fordulóhoz értek. – Igazán leszokhatna a nac-hoszabálásról. – Ez rád is vonatkozik G-Dogg – gúnyolódott vigyorogva a tünde, miközben hosszú ugrásokkal, kettesével, hármasával szedte a lépcs ket. – Akkor talán, Orion, neked kéne vinni a hájas belét – vágott vissza G-Dogg. Az alattuk lév szinten hirtelen kivágódott egy ajtó, és nyomban utána lövések dördültek. A töltények szikrázva pattantak le a vaslépcs l és a korlátról. – Álljanak meg, ahol vannak! – kiáltotta az egyik r. – Menjetek tovább! – utasította Kellan a társait. A tünde habozott egy pillanatig, de G-Dogg szó nélkül elrohant mellette, így Orion is megfordult, és követte az orkot. Kellan a magasba emelte a karját, és ugyanazokat a szavakat kántálta, amelyeket az étkez teraszon használt nemrég. Újabb ragyogó gömb szállt a leveg ben, miközben három biztonsági r rohant felfelé a lépcs n. A hangtalan robbanás nyomán három eszméletlen páncél hevert a padlón. Kellan futni kezdett a többiek után, de a lába egyszer csak megbicsaklott, pedig a korlátba kapaszkodva kapkodott leveg után. A két kábító varázslat ilyen rövid id n belül most behajtotta rajta a tartozást. Nem volt biztos benne, hogy képes lenne ismét használni egyet, de remélte, nem is lesz rá szükségük. Kényszerítette magát, hogy továbbmenjen. Lassan beérte a többieket. A leszállóhelyre nyíló vészkijárat ajtaja kivágódott, ahogy G-Dogg nekirohant a vállával, a három árnyvadász pedig, akár a silóból kirobbanó rakéta, kitört a szabad leveg re. Az Aztechnology Piramis legalsó leszállópályájára értek. Az épület az si azték mintára épült, csak lényegesen nagyobb kivitelben. Minden „lépcs fokon” egy-egy kifutó kapott helyet, ahol rotoros és helyb l felszálló gépek tudtak landolni. Ahogy a pálya felé közeledtek, egyszer csak felt nt el ttük egy kisméret Federated-Boeing gép. Úgy nézett ki, mint egy furgon, amelyre rövid szárnyakat szereltek. Ezek most lassan elfordultak, hogy a hajtóm veivel így egy helyben tudjon lebegni. A gép oldalán vörös színnel a DocWagon lógója virított. – A biztonságiak felétek közelednek! – figyelmeztette ket Jackie.
– Vettem – felelte Kellan. – T njünk végre el innen! – A fene! Épp mikor kezdene érdekes lenni a dolog – vigyorgott G-Dogg, miközben Espinosát betuszkolta egy módosított t zoltókosárba. Ahogy a gép futóm ve a kifutóra ért, az ajtaja félrecsúszott, és egy hatalmas troll alakja t nt fel mögötte. Busa feje és görbe szarvai még úgy is a gép mennyezetéhez értek, hogy a férfi guggolt odabent. A hajtóm kavarta szélben hosszú haja csapdosva vágott az arcába. Hosszú, páncéllemezekkel bélelt vastag kabátot viselt, amelyre tucatnyi misztikus szimbólum és jel volt hímezve. Egyik kezében egy görbe faragott botot szorongatott a végén egy kristállyal. A másik kezével a csapat felé intett. G-Dogg-gal az élen a gép felé robogtak. A troll kiugrott a gépb l, és félreállt, hogy az ork be tudja fektetni az eszméletlen humánt a gép gyomrába. – Lothan! Nyomunkban a baj! – kiáltotta Kellan torkaszakadtából, hogy a troll a hajtóm vek zaján keresztül meghallja t. Válaszul a mágus szélesen elvigyorodott, mire az agyarai el villantak az ajka mögül. – Azt hiszem, meg tudjuk oldani a problémát – felelte mély basszus hangján a troll. Botjával az épület falára mutatott, majd négy szót dörmögött, amelyeket Kellan nem ismert fel. A bot végén a kristály felragyogott, majd éles fény kékesfehér sugarat lövellt. Lothan a fénynyalábot lassan végigvezette a falon és az összes ajtón. Ahol a fény megérintette az épület oldalát, vastag jégpáncél jelent meg recsegve. Az áttetsz fal legalább tíz centiméter vastag volt. A troll elégedetten morgott, miközben a munkáját mustrálta. – Csinos – méltatta Kellan. – Ezt feltétlenül meg kell tanítanod! Lothan elmosolyodott. – Mindent a maga idejében. Most pedig induljunk! Úgy hiszem, lassan visszaélünk a vendégszeretettel. Kellan és Lothan bemászott a gépbe Orion után, majd G-Dogg behúzta a tolóajtót. A hajtóm vek felpörögtek, miközben lágyan elemelkedtek a kifutópályáról, majd elfordultak az Aztechnology Piramistól, és a Seattle metroplexum belvárosa felé vették az irányt. – Kapaszkodjatok! – érkezett egy új hang a mikrofonba, ezúttal egy mély és rekedtes. – Elhúzunk innen. A gép megremegett, ahogy a szárnyak irányba fordították a hajtóm veket, és hirtelen gyorsulva száguldani kezdtek. Kellan megragadta az egyik széket és a biztonsági övet, miközben kinézett az ablakon. A leveg odakint természetellenesen összes södött és elsötétült. – O-ó! – ismerte fel a lány az újabb veszélyt. – Lothan, társaságot kaptunk. Egy er s széllökés hatására a gép megbillent. A motorok felpörögtek, és küszködve igyekeztek a leveg ben tartani a repül t, miközben vészesen veszítettek a magasságukból. Kellan a gyomrát a torkában érezte. Kapaszkodó után nyúlt, hogy hanyatt ne essen.
– Átkozott rz elementálok! – morgolódott Lothan, miután a feje keményen a kabin falának csapódott. – Max, tartsd egyenesben a gépet! – kiáltotta. – Mit gondolsz, mi a franccal küzdök egyfolytában? – érkezett a dühös válasz a hangszórókon keresztül. – Lothan, szabadulj meg ett l, miel tt a betonba passzíroz mindannyiunkat! – Most nagyon figyelj! – vetette hátra Lothan a válla fölött Kel-lannak, majd amennyire csak tudta, megvetette a lábát a remeg kabinban. Függ legesen tartva két kézre fogta maga el tt a botját, behunyta a szemét, és koncentrált. Varázserej szavakat mormolt, miközben a kristály ismét felragyogott. Lothan minden erejével a kint tomboló lényre koncentrált, hogy el zze a szellemet, miel tt az rült tombolása közben darabokra szaggatja az apró repül gépet. Kellan kilesett az ablakon, és áthangolta érzékeit a fizikai világról az asztrálsíkra. Kizárta a város fel l érkez ingereket és fényeket, valamint a piramis faragott élei fel l érkez kristályos csillogást. Igyekezett nem venni tudomást a kabin rázkódásáról és a mindent betölt fémes csikorgásról, hogy a fizikai világon túlra pillantva meglássa, mi van ott valójában. Az elementál egy vékony alak volt. A testét rongyok fedték, amelyek hosszú hajával együtt lobogtak az rült szélviharban. Úgy nézett ki, akár egy hárpia: hegyes orr és áll, a szeme helyén fekete üreg, amelynek mélyén elektromos kékes fény derengett. Kitátotta a száját, és együtt sikoltott a széllel. Csontszer karját maga elé tartva küzdött a géppel és Lothan varázslatával egyszerre. Kellan egyik kezét az ablakhoz nyomva összeszedte minden megmaradt erejét. A másik kezével rajzolni kezdett a leveg be. Az ujjai nyomán mágikus szimbólumok jelentek meg el tte lebegve. Végezetül kimondta a varázslat szavait, majd a légelementálra mutatott. Fényes lándzsa szökkent az ajjából a lény felé. Egyenesen és megállíthatatlanul szelte át a köztük lév távolságot, majd hangtalanul átütötte a szellem testét. Az elementál felsikoltott, ezúttal fájdalmában, majd köddé robbant, és szétfoszlott a lassan elhaló szélviharban. Max egy pillanat alatt visszanyerte uralmát a gép felett, és ismét megindult a metroplexum irányába. Lothan kinyitotta a szemét, majd Kellan mellé sétált, és leült az üres székbe. – Kezemben tartottam az irányítást – mondta a troll nyugodt hangon, mire Kellan vállat vont. – Arra gondoltam, hogy muszáj megszabadulnunk ett l a dögt l, miel tt újabb relementálok érkeznek, ráadásul te épp lekötötted a figyelmét. – Logikusan hangzik – bólintott Lothan. – Mindenesetre legközelebb légy óvatos, miel tt félbeszakítasz egy rituálét! Egy efféle varázslat nem mindig ilyen sikeres.
Pfú, szívesen – gondolta a lány, de megtartotta magának a csíp s megjegyzést. – Észben fogom tartani. Pillanatnyilag elégedetten a válasszal, Lothan el vette az adóvev jét. – Mi a helyzet Jackie? – Leárnyékoltalak titeket a légi irányítás rendszerében, így az Aztechnology nem fog tudni követni – felelte a dekás. – Mire találnak valami használható nyomot, már messze jártok. – Kiváló – mondta Lothan, majd a fedélzeti rádióba szólt. – Max, hazafelé, hogy lezárjuk végre ezt az ügyet. – Vettem – felelte a pilóta. – Úgy t nik, tiszta utunk lesz. Semmi perc alatt ott leszünk a találkozó helyszínén. – Akkor talán – fordult a troll a többiekhez – átgondolhatnánk, hol is került homokszem a gépezetbe. Lothan ugyanarra a logikus következtetésre jutott, mint Kellan és valószíleg mindenki más is. Rosszul sült el a dolog, amely csak egyet jelenthetett: kiszivárgott az információ, vagyis valaki eladta ket. Ha pedig ez így van, a tettes fizetni fog ezért.
2 Ezüst Max a t le megszokott szakértelemmel kormányozta a gépet a metroplexum belvárosa mentén kelet felé, egészen a Redmond pusztulatig. Évtizedekkel korábban, még az Ébredés el tt, a pusztulat egy virágzó városrész volt. Az elmúlt több mint ötven év káosza azonban megtette a hatását. Némely kerületet súlyosabban érintett, mint másokat. A gazdasági és politikai versengéseknek hála, a hajdani technológiai központból mára egy lerobbant, komor, az élet befogadására szinte teljesen alkalmatlan negyed lett, amely egyre gyilkosabb fekélyként burjánzott a Seattle Metroplexum testén. Ez egyben azt is jelentette, hogy az itt él kkel a kormányzat vajmi keveset tör dött. RASZ nélkül léteztek, vagyis a hivatalos adatbázisokban egyáltalán nem szerepeltek, így az épp aktuális politikai vezetést semmi sem kényszerítette, hogy akár csak a legalapvet bb ellátást vagy éppen jogokat biztosítson a helyieknek. Nem tör dtek a környékbeliekkel mindaddig, amíg nem okoztak problémát az „igazi” polgároknak. Ennek a hozzáállásnak köszönhet en Redmond tele volt elhagyott és lerobbant épületekkel, valamint elhagyott és lerobbant emberekkel, akikre egyedül a pusztulat körül árgus szemekkel figyel jár rök néztek rá olykor, fegyverük célkeresztjén át. Redmond lassú pusztulásra ítéltetett. A környék az árnyvadászoknak tökéletesen megfelelt. Még el nyükre is vált, hogy kikerültek a kormányzat figyel tekintete el l. Láthatatlanul dolgozhattak. k végezték el azokat a piszkos munkákat, amelyeket a vállalatok és esetenként a politikai elit feltétlenül szükségesnek tartott a modern társadalmi rendszer – és a személyes hatalomszerzés – érdekében. A Redmond pusztulathoz hasonló helyek a poklot jelentették legtöbbeknek, az árnyvadászoknak azonban maga volt a mennyország. Mindaddig, amíg kell diszkrécióval kezelték az ügyeiket, zavartalanul bonyolíthatták ezeken, a területeken az üzleteiket. Max lebegve megállt mélyen Redmond gyomrában egy üres telek felett. A törpe rigó kikapcsolta a leszállófényeket, és egyedül a szenzorokra hagyatkozva kormányozta a gépet. Egy hagyományos pilóta számára ez szinte leküzdhetetlen nehézségeket okozott volna, Max azonban közvetlenül csadakozott a repül gép számítógépéhez a rigó járm irányító rendszeren keresztül. Az érzékel k voltak a törpe szeme és füle, a szárnyak a karja, a hajtóm az izmai. Olyan könnyedén és biztosan landolt a koromfekete téren, ahogy egy ember sétál a sápadt holdfényben, a saját nappalijában. Amint földet értek, a csapat mozgásba lendült. Espinosa még mindig kiütve hevert, így G-Dogg a vállára kapta, míg Orion kinyitotta a gép ajtaját, és
kiugrott. A kezében egy karcsú pisztolyt tartva pásztázta a területet. Hála metahumán szemének, mindent szinte alkonyati fényben látott. Kellan, GDogg és Lothan alig néhány másodperccel kés bb követték a tündét. – Jackie – szólt Lothan az adóvev be –, megérkeztünk. Milyen a helyzet? – Üldözésnek semmi jele – érkezett a dekás magabiztos hangja. – Legalábbis semmi olyasmi, ami miatt aggódnotok kellene. Megoldottam, hogy a légiirányítók ne lássanak titeket, mindenesetre szinte biztos, hogy az Aztech kiküldött felderít ket, úgyhogy csak semmi lazsálás. – Nem állt szándékunkban – felelte Lothan. – Max, indulhatsz. Találkozunk a megbeszélt helyen, miután gondoskodtál a madárkánkról. – Vettem – nyugtázta a rigó. Kellan szinte látta maga el tt Maxet a sötétített üveg mögött, ahogy a pilótafülkében fekszik, a jack-csatlakozójából az optikai kábel kígyózva tekereg. Úgy nézhet ki, mintha aludna. Orion behúzta a gép ajtaját, majd mindannyian hátrébb húzódtak. A hajtóm vek felpörögtek, port és szemetet kavarva fel a környezetében, majd lassan emelkedni kezdett. Néhány másodperc múlva, ahogy elérte a környez épületek tetejét, a szárnyak irányba fordultak, a repül pedig elszáguldott az éjszakába. Még látták, ahogy a távolban ismét bekapcsolnak a jelz fények a gép törzsén és szárnyain. Egy furgon várt rájuk az egyik közeli sikátorban. Jó el re megfizették a helyi bandát, hogy semmi ne történjen vele. Röviddel kés bb az árnyvadászok már Redmond utcáit rótták. G-Dogg vezetett, Orion fegyverrel a kezében figyelte a környéket, Lothan és Kellan pedig hátul nyomorogtak a „vendégük” társaságában. – Nem akármilyen kábító varázslat volt az, amelyet használtál – dörmögte Lothan, miközben Espinosát vizsgálta. – Hát, ami azt illeti, biztos akartam lenni abban, hogy az röket leszedi. – A lány érezte, hogy védekezésnek hangzik, amit mond. –Tudtam hogy, Espinosa is megsínyli a dolgot, de majd úgyis magához tér. – Ez nem kritika volt, kedvesem. Úgy gondolom, igazán remekül csináltad. Körültekint en jártál el. – Kösz – hökkent meg Kellan. Lothan nem az a fajta volt, aki elárasztja a környezetét dicsér szavaival. Azóta tanult az id s troll mágustól, amióta néhány hónapja Seattle-be érkezett. Amikor egy halálosnak látszó harcba keveredett annak a szórakozóhelynek a közelében, ahol G-Dogg volt a kidobó, a túlélés érdekében az ösztönei el hozták a benne szunnyadó mágikus er ket. Ezután mutatta be G-Dogg Lothannak, aki elvállalta, hogy tanítványának fogadja, és bevezeti a misztikus m vészetekbe. A mágusok értékesek voltak mind az árnyak közt, mind azokon kívül, így Kellan nem kis el nyre tett szert. Nem okozott gondot munkát találnia. Miel tt Seattle-be érkezett,
szigorúan kispályásnak számított, akinek Kansas Cityben csak annyira futotta, hogy fedezze a vadászat költségeit, és ne haljon éhen. Újonnan szerzett képességeivel és az elmúlt néhány hónap során szerzett tapasztalatával mostanra úgy érezte, készen áll, hogy valami komolyabb kihívással is szembenézzen. – Láttad bármi jelét, hogy Espinosát esetleg figyelik? – kérdezte Lothan. Kellan a fejét rázta. – Nem hiszem. Úgy értem, nem tudhatta, hogy egy elterel támadás készül ellene, hogy utána kivihessük onnan egy hamis DocWagon-géppel. Egyébként elég idegesnek látszott, de ez nem meglep egy olyan valakinél, aki épp arra készül, hogy átugorjon a rivális vállalat hajójára. Lothan egyetért en bólogatott. – Igaz. Megvizsgáltad az érzelmi állapotát? – Nem. Minden túl gyorsan történt, ezenkív l tartottam magam a tervhez, miszerint a Piramison belül a lehet legkevesebb mágiát használtam. – Nos, ebben az esetben szerintem kár lenne elszalasztani a lehet ségét, hogy ezt most megtegyük, nem gondolod? Csak a biztonság kedvéért. Kezével az eszméletlen férfi felé intett, mintegy meghívásként Kellannak, hogy csatlakozzon is. – Oké – mondta a lány. Mély lélegzetet vett, majd nagyon lassan kifújta tüdejéb l a leveg t, kényszerítve magát, hogy ellazuljon. Kellan számára nehéz volt megtanulni az asztrális érzékelést, amelyet Lothan és a többi mágus csak úgy nevezett: a Látás. Koncentrációra, sok gyakorlásra és legf képp összpontosításra volt szükség, hogy képes legyen befogadni a mágikus világ képeit és érzékleteit. Eleinte neki csak spontán módon sikerült, de mostanra úgy érezte, kezd ráérezni a dolog nyitjára. Ahogy koncentrált, a lány szeme el tt a fizikai világ képei lassan elmosódtak, átadva helyüket egyfajta halovány ködszer fényességnek, amely a furgonban ül k teste körül egyre jobban összes södni látszott. Az aurájuk és életenergiájuk lassan láthatóvá vált a mágikus tekintet el tt. Orion aurája a többiekénél valamivel fényesebben ragyogott, lévén, hogy a tünde is rendelkezett mágikus potenciállal. Adeptus. Lothan az évek során elképeszt en er s mágussá vált, így az aurája vakító fénnyel ragyogna, ha nem rejtette volna el a kíváncsi tekintetek el l. Még sokat kell a lánynak tanulnia, hogy képes legyen átlátni ezen az álcán. Mindazonáltal a troll mágus botja és amulettje szikrázó fényben fürdött. Kellan tekintetét Espinosa felé fordította, hogy szemügyre vegye az eszmeieden férfit. Er snek és egészségesnek látszott. Megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy semmilyen maradandó sérülést nem szenvedett az Aztechnology Piramisból való szöktetés alatt. Akadt néhány sötét folt errearra, különösen Espinosa fején. Kellan is tudta mostanra, hogy ezek a
kiberverek jelei, amelyek megzavarják az aura rendes m ködését, és a diszharmónia következtében jelentkeznek efféle torzulásként. A férfinak adatjackje és még néhány beültetése volt, amelyek elég megszokottnak számítottak az pozíciójában és jövedelme mellett. Az érzelmi felszín nyugodt, mozduladan volt. Nem meglep , hiszen az ember mély eszméletlenségben hevert. Ha Espinosa ébren lenne, Kellan bizonyára kiolvashatná az aura rezdülései alapján az érzelmeit. Az auraolvasás nem volt egzakt tudomány, de a sok gyakorlásnak hála, már képesnek bizonyult a felületes érzelmeknél némileg többet is meglátni. Lothan meghökkenen sok mindent tudott meg azokról, akiknek az auráját vizsgálta, bár a troll a fizikai világban is különös tehetséget mutatott arra, hogy mások veséjébe lásson. Ahelyett, hogy a cégalkalmazott érzéseit kutatta volna, Kellan inkább külhatásokat keresett, nem áll-e a férfi valamiféle befolyásolás alatt, illetve nem kutatja-e a leend alkalmazója mágikus úton a nyomát. Nem talált semmilyen fenntartott varázslatot, sem távoli rituális kapcsolatot vagy akár szellemet, aki kísérte volna. – Nekem tisztának t nik – mondta alig hallhatóan végül. – Egyetértek – bólintott Lothan. – Mennyi id nk van még a találkozóig? – kérdezte, az elöl ül vadászoktól. – Nagyjából két óra – felelte G-Dogg anélkül, hogy levette volna a szemét az útról. – Helyes. Akkor elég id nk lesz, hogy felébresszük a vendégünket, és megbizonyosodjunk róla, hogy kifogástalan állapotban van, miel tt a csere megtörténik. Talán még néhány kérdésre is lesz id nk a megbízó érkezése el tt. – Gondolod, eladott minket? – kérdezte Orion Espinosa felé biccentve. – Még nem tudom – dörmögte Lothan –, de ki akarom deríteni, miel tt az üzlet megköttetik.
Espinosa nem sokkal azután, magához is tért, hogy az árnyvadászok becipelték a Redmond pusztulat egyik elhagyatott áruházába. A jobb napokat is látott épület romos kísértettanyának t nt most. Mindenütt törmelék és szemét hevert, a falakat pedig graffitik borították, némelyek ijeszt alakokat és misztikusnak látszó szimbólumokat ábrázolva. A férfi meglepetten vette tudomásul, hogy életben van, ráadásul egy székhez kötözve ül egy máskülönben teljesen üres helyiségben. – Mi folyik itt? – kérdezte, miközben küszködve próbált megszabadulni a kezét szorító kötelékt l.
– Ez – kezdte Lothan, majd felállt, és teljes háromméteres magasságával a férfi fölé tornyosult, hogy a szarva szinte súrolta a mennyezetet – a fizetség, amiért annyi gondot okozott nekünk, Mr. Espinosa. – Miféle gondot? Mir l beszél? – A szoba hidege ellenére a férfir l patakokban kezdett folyni az izzadság. – Arra a tényre gondolok, hogy az Aztechnology biztonsági szolgálata tudott az ön nem hivatalos felmondásáról. Teljes fegyverzetben vártak ránk, tehát valaki beleegyezett, hogy együttm ködik velük. Mint csali. – Nem… nem tudom, mir l beszél – hebegte az exalkalmazott, közben idegesen pillantott körbe a szobában. – Az új alkalmazóm azért fizetett, hogy kihozzanak onnan, nem pedig, hogy rám támadjanak. – Egyre gyengébben küszködött a csuklóján feszül kötéllel. – Ez a terv része volt – magyarázta Lothan ijeszt en nyugodt hangon. – Elhatároztuk, hogy úgy rendezzük a dolgot, mintha magának sürg s orvosi segítségre lenne szüksége, ezáltal egy kölcsönzött DocWagon-géppel kijuttatjuk onnan. Nem avattuk be a terv ezen részébe, mert azt akartuk, hogy minden valódinak t njön. És hogy minimalizáljuk a kockázatot… – A troll hangja lassan elhalt, a szemei összesz kültek, ett l Espinosát kirázta a hideg. – Ön nagyon izzad Mr. Espinosa – mosolyodott el váradanul Lothan. – Az aurája pedig rendkívül zavart. Csodálatos dolog az emberi aura, Mr. Espinosa. Annyi mindent meg lehet tudni bel le. –Miközben beszélt, közelebb lépett a remeg férfihoz. – Példának okáért megtudhatjuk bel le, hogy valaki az igazat mondja, avagy hazudik. Az aura ilyenkor valósággal tapinthatóvá válik… – Azzal egyik kezével a férfi arca felé nyúlt. – Nem volt más választásom! – tört ki váratlanul Espinosa, majd behunyta a szemét, és elfordította a fejét. – Azt mondták, ha nem m ködöm együtt, akkor… Ó, Madre de Dios… – Összeszorított szemmel motyogott valamit ijedten félig spanyolul, miközben Lothan még közelebb lépett. – Nos? – kérdezte a troll. – Az igazat mondja – felelte Kellan –, ráadásul totál be van gyulladva. – Nagyon jó, bár azt gondolom ez egészen nyilvánvaló. – Undorodva nézett a vinnyogó cégalkalmazottra. – Szedje össze magát Mr. Espinosa! Nem fogjuk bántani. – Erre a férfi ki merte nyitni a szemét, és ismét Lothanra nézett. Amikor megszólalt, a hangja még mindig egy nyávogó macskáéra emlékeztetett. – Tényleg… nem? – Természetesen. Végül is ön még mindig egy értékes áru. Teljesül a kívánsága, és megkapja az új állását a választott cégnél, amint ideérnek, és begy jtik magát, ami most már hamarosan be is következik. Mindenesetre… – A troll sokatmondó szünetet tartott, és enyhén elfordult a férfitól. – Mindenesetre szeretném, ha jól megjegyezné, Mr. Espinosa, hogy ez egy kis világ odakint, és napról napra kisebb lesz. Az emlékek az árnyak közt azonban
meglep en hosszúak. Ha a jöv ben profi árnyvadászokra lenne szüksége, észre fogja venni, hogy az árak jelent sen megemelkedtek.
A találkozó simán zajlott. Juan Espinosa nemsokára az új alkalmazói kezébe került, akik elégedettek voltak az árnyvadászok munkájával, és pontosan kifizették az el re kialkudott összeget az áru átvételekor. Kés bb, egy helyi bár félrees , homályos bokszában Lothan kiosztotta a csapat tagjai közt a rájuk es részt. Mint mindig, a troll mágus megtartotta Kellan fizetségének egy részét. A tanítás ára. A lány emlékezett rá, hogy ebben állapodtak meg, mégis idegesítette, hogy míg a munka során teszi ki magát a legnagyobb veszélynek, Lothan csak kényelmesen hátrad lve élvezi a profit nagy részét. – Talán keresnem kellene valami mellékes melót is – merengett Kellan félhangosan, miközben a számlája egyenlegét vizslatta. – Dante Poklában kidobókat keresnek – ajánlotta G-Dogg készségesen. Az ork éjszakánként különböz night-klubokban dolgozott, f leg azért, hogy minél több emberrel találkozzon, és üzleteket kössön. Ez a fajta munka már azért is jó volt, hogy a férfi folyamatosan formában tartsa magát, ráadásul, ha rossz napja volt, mindig akadt valaki, akin levezethette a felgyülemlett feszültséget. – Kösz – mondta Kellan szárazon –, de nem hiszem, hogy vágynék egy kidobói állásra. Inkább valamiféle árnyékmelóra gondoltam. – Ne akarj túl nagyot harapni, kölyök! – tanácsolta kéretlenül Ezüst Max, miközben nagyot kortyolt az el tte álló sörb l. – Még nem vagy elég régen a városban, ráadásul egész szépen keresel a velünk végzett munka után is. Lothan jelent ségteljesen vállat vont. – Nekem egyáltalán nincs kifogásom az ellen, hogy Kellan a saját szakállára dolgozzon – magyarázta. – Az dolga. Mindenesetre egyetértek azzal, hogy ez felel tlen vállalkozás lenne a részér l. – Miért? – kérdezte a lány. – Úgy gondolod, nem tudok megbirkózni a feladattal? Lothan bozontos szemöldöke leheletnyit felszökött, majd így felelt: – Természetesen nem – mondta tompán. – Tehetséges vagy, kedvesem, határozottan tehetséges, de ne hagyd, hogy néhány sikeres vadászat a fejedbe szálljon! Ja, Lothan aztán igazán nagy abban, hogy másoknak tanácsokat osztogasson, f leg, hogy ne legyen az ember túl nagyra vágyó – gondolta magában Kellan. Ha az egója még ennél is nagyobb lenne, már keresnie kéne valakit, aki segít neki cipelni. Hé, hiszen erre tart engem! – Egészen jól boldogultam eddig is – védekezett Kellan, mire Lothan bólintott.
– Igen, egy tanulóhoz képest valóban, de… – Semmi de! – szakította félbe a lány ingerülten. Igazán nem volt most abban a hangulatban, hogy megint végighallgassa, hogy a troll mágus szerint mennyi mindent kell még tanulnia. – Mindent hibádanul csináltam, a mostani vadászat és a korábbiak alkalmával is. Ha nem szedem le azokat az Aztechnology- röket, G-Dogg és Orion meg van l ve. Espinosa még mindig nekik dolgozna, a gépeteket pedig a cég atomjaira robbantotta volna még azel tt, hogy egyáltalán a leszálló közelébe értek. Miközben beszélt, Kellan felállt, kezével az asztalra támaszkodva egészen a troll arcába hajolt. Lothan unottan figyelte, ahogy a lány egyre jobban belelovalja magát a saját képességeinek magasztalásába. – Ráadásul én voltam az, aki elrendezte a dolgokat a Tüskék és az sök között is – folytatta. Erre már érdekl dés csillant a troll szemében. Egyedül k ketten tudták, hogy a korábbi vadászat alkalmával Lothan a saját szakállára is dolgozott, de ez az a dolog, amit nem érzett szükségesnek megosztani a többiekkel, és Kellan is megtartotta magának az információt. Most sem akart kipakolni itt mindenki el tt, de úgy érezte, nem árthat, ha megizzasztja egy kicsit az öregembert. Lothan, ha érdekelte egyáltalán a dolog, semmi jelét nem mutatta, hogy feszengene. – Befejezted végre? – kérdezte a troll mély, dörmög hangon. A lány csak most vette észre, hogy jelenetet rendez, amelyre egyre többen figyeltek fel. Minden további szó nélkül leült, és próbált olyan nyugodtan viselkedni, amennyire csak t le telt a jelen helyzetben. A bár vendégei közben visszatértek a saját dolgukhoz. – Szerencsés voltál eddig – kezdte Lothan szárazon. – Nagyon szerencsés. De ne keverd össze a szerencsét a tapasztalattal és tudással, kedvesem, mert végül eljön a pillanat, amikor csak ezek számítanak. – Nem vagyok a „kedvesed” Lothan, és ne kezelj úgy, mint egy gyereket! – Örömmel megteszem, ha nem fogsz végre úgy viselkedni. Ha azt akarod, hogy feln ttként bánjak veled, hát tessék! Igazad van, Kellan. Nem vagy gyerek. Én pedig határozottan nem vagyok az apád. Tanár vagyok, te pedig a tanítvány. Bánnám, ha nem próbálnálak megtanítani azokra a dolgokra, amelyek talán életben tarthatnak abban a világban, amelyiket választottál. A mi kapcsolatunk a legegyértelm bben és szigorúan üzleti jelleg . Ha elégedetlen vagy vele, esetleg más lehet ségeket is ki akarsz próbálni, szabadon megteheted. Mindenesetre úgy tisztességes, ha figyelmeztetlek – ehelyütt jelent ségteljesen felemelte a mutatóujját –, ezeket, a lehet ségeket magadnak kell megtalálnod, egyedül. Kellan ismét felállt.
– Talán ez volna a leghelyesebb. – Dühösen rácsapott a FIZET gombra az asztal szélén álló konzolon, mire a gép levonta az italainak az árát a számlájáról. Ezután kihúzta a kártyát, sarkon fordult, és otthagyta a csapatot az asztalnál. Lothan azt akarja, hogy ne viselkedjen gyerekként? Rendben. Hát majd megmutatja, mire képes valójában! Azután az arrogáns disznó már kénytelen lesz némi elismeréssel tekinteni rá.
3 Kellan a kardjával egyenesen az ellenfele szíve felé szúrt. A férfi széles mozdulattal hárította a támadást. A lány még idejében kapta fel a pengéjét, így éppen csak sikerült félrecsapni a fentr l érkez vágást, majd a másik torkát célozta meg, de ismét sikertelenül. A férfi könnyedén kitért a szúrás el l, majd félrelökte a lány kardját. Azután egy villámgyors mozdulattal, a gyakorlópenge tompa végével gyomron szúrta Kellant, közvedenül a bordák alatt. – Au! – nyögött fel a lány, majd hátrébb lépett, és masszírozni kezdte sajgó testét. Orion tisztelgésre emelte fegyverét, majd ismét vívótartásba helyezkedett. – Újra! – parancsolta kurtán, mire Kellan összeszedte magát, viszonozta a tünde gesztusát, és is elhelyezkedett: a kardforgató kéz el renyújtva, a másik hátratartva, hogy segítse az egyensúlyozásban. – Támadj! – jelzett Orion, mire Kellan el relendült. A tünde félig elfordult testtel igyekezett minél kisebb támadási felületet engedni, közben sz k ívben lendítve a pengéjét, félrecsapta az érkez szúrást. Kellan az egyensúlyát meg rizve nagy ívben felülr l rácsapott Orion fegyverére, ahogy az ismét a lány felé száguldott. – Jó – dicsérte a tünde, miközben egy laza csuklómozdulattal félrevezette a lány kardját, miel tt az a mellkasát érte volna. Azután a tünde lábra szúrt. Kellan leengedte a kardját, asszisztálva ezzel Orion cseléhez. Az adeptus kardja szemmel alig követhet en megvillant, és keményen a lány vállára vágott. – Au! A francba! – sikoltott fel Kellan fájdalmában. – Összpontosíts! – utasította Orion. Kellan összeszorított foggal dörzsölte a vállát, miközben a tünde megint küzd tartásba helyezkedett. Az arca érzelemmentes maszk volt csupán, jelét sem mutatva, hogy a vívás akár a legcsekélyebb mértékben is fárasztotta volna. – Újra – mondta a férfi, majd biccentett. Kellan mély leveg t vett, félresöpört néhány izzadságtól csöpög hajtincset az arcából, majd viszonozta a tisztelgést. – Támadj! – jelzett Orion, Kellan pedig engedelmeskedett. Ezúttal Orion egyszer en félrehajolt a szúrás el l, majd a lány mellkasa felé csapott. Kellan próbált védekezni, de elveszítette az egyensúlyát. A tünde a kard markolatára sújtott, mire az koppanva hullt a padlóra, a lány pedig tehetetíenül markolászva a leveg t, keményen hasra esett. – Ez meg mi a fenéért volt jó? – kiáltotta Kellan Orionra pillantva. A földön ülve ismét a vállát kezdte masszírozni, amely még mindig sajgott az el csapás óta.
– Azért, mert nem figyelsz – felelte a férfi. – Ha azt akarod, hogy megtanítsalak vívni, a legkevesebb, amit megtehetsz, hogy legalább próbálkozol. – De hát próbálkozom! A tünde a fejét rázta. – Ennél sokkal többre vagy képes. – A kezét nyújtotta a lánynak, hogy felsegítse, de visszautasította, és egyedül küzdötte magát talpra. – Muszáj ilyen er sen ütnöd? – panaszkodott Kellan. – Közel sem fáj annyira, mint egy igazi kard ütötte seb – magyarázta Orion. Hangjában együttérzésnek nyoma sem hallatszott. –Ha valódi karddal küzdenénk, már halott lennél. – De ez nem élet-halál harc. Csak gyakorlunk. Legalábbis én azt hittem. – Attól még nem kell könny nek lennie. – A francokat! – dühöngött Kellan. – Nem is kellene foglalkoznom ezzel az egésszel. Megfordult, és a kijárat felé vette az irányt. – Megállj! – szólt utána Orion. – Mi van veled, Kel? Még mindig Lothan miatt vagy dühös? Kellan egy pillanatig csak csendben állt, majd végül az elejtett kardért ment. Hallgatását Orion igennek vette, így folytatta: – Ne hagyd, hogy felb szítsen! – mondta. – Te mindenkinél jobban tudod, milyen Lothan. Öregebb már, mint maga az Isten, és azt hiszi magáról, hogy nála senki sem tudja jobban intézni a dolgokat. – Orion és Lothan között szintén megvolt egyfajta sajátos ellentét. A tünde adeptus temperamentumos harcos lévén, mindig gyorsan cselekedett, míg Lothan megfontolt hideg, számító jelleméhez híven az összes létez lehet séget végiggondolta, miel tt bármit tett. – Nem emlékszem, hogy nagyon ellenkeztél volna vele – motyogta Kellan, miközben a kardja markolatát nézegette. A lány felnézett, és egyszerre csak találkozott az kék pillantása a tünde ragyogó zöldjével. – Nos? Egyetértesz vele? – Hosszú ideig a kérdés megválaszolatlanul lógott a leveg ben. – Egyetértesz, nem igaz? – Ezt sosem mondtam – vágott vissza a tünde. – De gondoltad! – Ó, ezek szerint az arkáhumok nagymestere megtanított már mások gondolataiban is olvasni? Kellan már épp felelni akart, de Orion megel zte. – Azért nem mondtam akkor semmit, mert az nem volt sem a megfelel hely, sem a megfelel id . A lány érezte, hogy elönti az arcát a forróság. A tündének volt igaza. Nem lett volna szabad így összezörrennie Lothannal, f leg nem egy nyilvános helyen, amikor éppen üzleti ügyeket intéznek.
– De – emelte fel az ujját Orion – nem feltétlenül értek egyet Lothan álláspontjával. Szerintem, lebecsül téged, bár igaz, az öreg mindenkit lebecsül. Bizonyára már az idejére sem emlékszik, mikor fordult el utoljára, hogy nem játszhatta a f nök a szerepét. Kellan nagyot sóhajtott. – Valószín leg igazad van, de akkor is annyira idegesít . – Gondolom. Fogalmam sincs, hogy tudod elviselni, hogy tanítson. – Képes vagyok tolerálni a nehéz eset tanárokat – mondta Kellan mosolyogva, mire Orion er ltetett, gyermeki szégyennel az arcán leszegte a fejét, és a cip je orrát nézegette. A lány nem sokáig bírta, és vidáman felnevetett. – Azért annyira nem rossz a helyzet – magyarázta. – Lothan érti a dolgát, és igazán sokat tanultam t le. Csak sajnálatos módon nem veszi észre, hogy már többre vagyok képes. Sokkal többre. Úgy értem, te sem dolgozol régóta az árnyak közt. Tudod, mire gondolok. – Igen – bólintott Orion. – Nehéz eleinte, amikor mindenki arra számít, hogy el fogsz szúrni mindent, de szerintem már mindketten bebizonyítottuk, hogy tudunk magunkra vigyázni, és lehet ránk számítani. – Ennél én sokkal többet akarok. Nem leszek örökké Lothan tanítványa. – Vezet akarsz lenni? – A tünde inkább mondta, mintsem kérdezte. – Mi a baj ezzel? – Valószín leg semmi, de rossztól kérdezed. Én teljesen elégedett vagyok azzal, hogy az izom szerepét játszom – vont vállat. – Ez az, amihez értek. Amíg rendesen kifizetnek, nincs kedvem minden mással is bajlódni. – Hát ez nem nekem való – rázta a fejét Kellan. – Úgy értem, persze képes vagyok követni az utasításokat, és elvégezni, amit kell, de nem akarom ezt örökké csinálni. – És mit akarsz ez ellen tenni? Kellan ismét felsóhajtott. – Nem tudom. Kizárt dolog, hogy Lothan meggondolja magát… – Kit érdekel Lothan? – emelte fel a hangját Orion. – Nem az egyetlen árnyvadász Seattle-ben. Még csak nem is az egyeden mágus, még ha szereti is azt gondolni. Nincs szükséged az engedélyére, hogy a saját üzleti ügyeidet intézd, nem igaz? – Ez így van. – Nos, ha kínálkozó alkalom adódik, szerintem ragadd meg! – Fedezel, ha úgy alakul? – Ha meg tudsz fizetni – mondta komolyan, majd ismét elmosolyodott barátságosan, és még hozzátette: – Persze, hogy fedezlek. – Kösz. – Nincs mit – vágta rá a tünde. – Nos, készen állsz még egy kis edzésre? Kellan felemelte a kardját, bólintott, majd küzd tartásba helyezkedett.
– Kezdjük! – mondta gonosz vigyorral az arcán. – De ezúttal szétrúgom azt a puha kis tünde hátsódat.
Ami a hátsó szétrugdalását illeti, azt inkább Orion végezte, de Kellannak sikerült néhány ügyes mozdulattal kivívnia a tünde elismerését. Még egy találatot is bevitt, amit l a férfi egészen le volt ny gözve. Mindjárt meg is jegyezte, örömmel látja, hogy Kellan szépen fejl dik. Fáradtan, izzadságtól csöpög ruhában hagyták el a tornatermet, de a lány végre kezdte jobban érezni magát a Lothannal folytatott kínos beszélgetés óta. Jó érzéssel töltötte el, hogy talált valakit, aki szerint, Kellan képes egyedül is intézni a dolgait. A lány egészen meglep dött, mennyire összebarátkoztak Orionnal, de gyanította, feleannyira sem furcsa neki az érzés, mint a tündének. Amikor el ször találkoztak, Kellan épp annyira arrogáns disznónak gondolta a férfit, mint amilyen Lothan is. Vagy még inkább. Az sök közé tartozott. Ez Seattle egyik legnagyobb bandája. Bizonyára, amikor el ször találkoztak, csak egy zöldfül árnyvadászt látott benne. Ám Kellan állhatatossága, hogy kiderítse az igazságot, ezenkív l a két vadászat, amikor egymás hátát fedezték, megnyitotta el ttük az utat, hogy barátok lehessenek. Egy napon Kellan megkérte Oriont, tanítsa meg vívni. Ez mindkettejüknek kihívás volt. Orion fizikai adeptusnak született. A testét átjáró mágia lehet vé tette, hogy gyorsabb és er sebb legyen, mint bármely hagyományos úton fejkardm vész. Képességeinek és tudásának nagy részét a mágiának köszönhette, és nem volt biztos abban, hogy képes továbbadni ezt a tudást. Ráadásul Kellan még sosem használt olyan fegyvert, amelyhez több ügyesség vagy technika kellett, mint egy kábító bothoz vagy egy revolverhez. Még abban sem lehetett biztos, hogy elég ideje lesz a mellett a tömérdek tanulnivaló mellett, amelyet Lothan sózott a nyakába. De ahogy Orion is mondta, a felébredt világban megszámlálhatatlan veszély leselkedik, köztük nem egy olyan, amellyel szemben a tiszta acél hatásosabb, mint bármelyik modern l fegyver. Kellan nem akarta, hogy felkészületlenül érje bármi is az életben. Akadt olyan pillanat – különösen miután Orion szigorú csapásai nyomán napokig sajgott a teste –, amikor megbánta az egészet. Most azonban remekül érezte magát. A tündének igaza volt: egyre jobban fejl dött a vívásban éppúgy, ahogy a mágia használatában és a seattle-i árnyvilág megismerésében. Biztos volt benne, hogy képes a saját lábán is megállni, bármit gondolt is róla Lothan vagy akár a többiek. Esteledett, amikorra Kellan visszaért a lakásába. Fáradtan vonszolta fel magát az emeletre, miközben a második emeleti hangos vitatkozást hallgatta,
amelyt l visszhangzott az egész lépcs ház. Az ott él ork párnál állandóan állt a bál. Jobbára teli torokból üvöltöttek egymással. Az angol, spanyol és japán nyelvegyvelegb l, amelyet a helyiek beszéltek, Kellan csak vajmi keveset értett, de jó eséllyel ki tudta következtetni, mir l van szó. Nem mintha érdekelte volna. Amikor Seattle-be érkezett, nem volt hol laknia, de annak azért örült, hogy Lothan nem ajánlotta fel neki, költözzön hozzá. A troll mágus túlságosan is óvta a maga kis privát szféráját, és Kellan is jobb szerette, ha van egy hely, amit a sajátjának nevezhet. G-Dogg felajánlotta, hogy megosztja vele a lakását, de a lány inkább visszautasította. Nem szerette volna, ha az a kevés szakmai kapcsolata összekeveredne a magánéletével. Az els két vadászatból összespórolt annyit, amennyi már elég volt a foglalóra, majd G-Dogg segítségével keresett egy lakást, ahol ideiglenesen meghúzhatta magát. Nem volt különösebben fény lak, de Kellannak a jelen helyzetben tökéletesen megfelelt. A Puyalupp pusztulat szélén álló lerobbant épület egyik garzonját bérelte. Összkomfortos, harmadik emeleti lakás volt. A víz ugyan többnyire csak minden másnap csordogált, a szomszédban pedig egy egész sereg gyerek nyüzsgött, akik süketek módjára bömböltették a trideót nap mint nap. De mégiscsak a sajátja. Miközben az ajtó mágneszárjával bajlódott fáradtságtól remeg kézzel, körülnézett, nem figyeli-e valaki. Miután az ajtó végre kitárult, belépett, kapcsolta a villanyt, majd behajította a táskáját, és belépett maga is. Az ajtót belökte, majd egy gyors pillantást vetett a zárra, hogy rendben van-e minden. Úgy érezte, most életment lehet egy jó zuhany és némi harapnivaló. Elhatározta, hogy ha rendbe hozta magát, becsatlakozik, és megnézi a Shadowlanden, hátha akad valami jól fizet meló. Shadowland a Mátrix egy jól védett zugában rejt zött, ahol az árnyvadászok információt cserélhettek, találkozhattak, illetve intézhettek bármilyen üzleti ügyet. Jackie Ozone segített neki jelszót és ezáltal belépést szerezni, ez volt az els lépés a hosszú távú tervei megvalósításában. A saját lábára akart állni. De mindent csak szépen sorjában. El vette a táskájából a telefont, és megnézte, érkezett-e üzenete. Csak egy volt. Valószín leg Lothan az, hogy még házi feladatot adjon – gondolta Kellan, miközben lenyomott néhány gombot. – , hé, Kellan! – üdvözölte egy ismer s hang. – Itt Nyikorgó. Gondolom, nem emlékszel rám, de én… , van valami, amir l szeretnék beszélni veled. Valami nagyon fontos. Csörrenj rám, oké? – Az üzenet végeztével egy telekomszám jelent meg a képerny n. Kellan elgondolkodva figyelte a számsort. Történetesen emlékezett Nyikorgóra. Egy dekás volt, vagy ahogy nevezte magát, kacatgy jt . Azzal kereste a napi betev t, hogy mások gépeiben és üzeneteiben turkált, majd ha ráakadt valami értékesre, pénzre váltotta azt. Olykor ez egy számlaszám volt, régi belépési kód, egy törölt fájl maradványa
vagy épp egy kutatás részleges eredménye. Ezeket kiegészítve, feljavítva, egészen értékes információkra tett szert a fickó. Jackie Ozone is vásárolt t le. A dekás lányon keresztül ismerte meg Kellan is Nyikorgót, amikor egy korábbi vadászathoz gy jtött nekik információmorzsákat. A szerény, csóró kis esetlen gyerek azonnal felragyogott, amikor Kellan besétált a lakásába. Ami azonban Kellan számára fontos volt, hogy a srác elég olcsón hajlandónak mutatkozott kutakodni, hátha talál valamit az édesanyjával kapcsolatban. Valaki innen Seattle-b l küldött neki egy csomagot, amelyben néhány praktikus holmi közt egy sárkányos amulett is hevert. Azt azóta sem vette le a nyakából hosszabb id re. A rövid, nyomtatott üzenetben csak annyi állt, hogy ezek az anyja hátrahagyott holmijai. Az egyik ok, hogy Kellan Seattle-be érkezett, éppen az volt, hogy kiderítse a rejtélyes küldemény eredetét, illetve azt, hogy életben van-e egyáltalán még az édesanyja. Talán Nyikorgónak ezzel kapcsolatban vannak hírei. Kellan nyomban tárcsázta a megadott számot. Nem kellett soká várnia: a második csöngés után egy férfihang szólalt meg: – Hé, Kellan! Ezek szerint megkaptad az üzenetem – örvendezett Nyikorgó. Kellan leküzdötte magában a késztetést, hogy kérd re vonja a fickót, vajon honnan tudja, hogy hívta, hiszen a hívószámkijelzést letiltotta, bár kétségtelen, nem mindenki el tt. Még az is elképzelhet , hogy Nyikorgó egyedi számot adott neki, s ebb l nyomban tudta, hogy a telefonáló csak a lány lehet. – Igen, megkaptam – felelte végül nyugodt hangon Kellan. –Mi a helyzet? – Nem telefontéma – vágta rá a dekás titkolózva. – Találkozhatunk? Kellan egy pillanatig nem válaszolt. Mi lehet olyan fontos? – Persze. Hol és mikor? – Mit szólnál a Kibertérhez, mondjuk egy óra múlva? Nyikorgó igyekezett elleplezni az izgatottságot a hangjában. Sikertelenül. – Egy óra? – kérdezett vissza Kellan, mintha még megfontolná a dolgot. pontosan tudta, hogyan kell mások el tt titkolnia az érzéseit, de kénytelen volt beismerni magának, hogy nagyon is felkeltette a dekás a kíváncsiságát. – Rendben. – Sirály! Hidd el, Kellan, nem fogod megbánni! – Jól van, Nyikorgó, akkor egy óra múlva. – És Kellan! Egyedül gyere – tette még hozzá a fickó, majd bontotta a vonalat. Kellan egy kis ideig még a telefonja képerny jére meredt, majd lenyomta végül is a „hívás vége” gombot. Egyedül? Nyikorgó valószín leg túl sok akcióchipet forgatott a fejében mostanság. Ennek ellenére kíváncsi volt, mit talált a dekás. Hát, ezt csak egy módon lehet kideríteni. A találkáig hátralév egy óra még tökéletesen elegend nek bizonyult, hogy megfürödjön, és átöltözzön munkaruhába.
4 A Kibertér, ahogyan a neve is mutatja, dekások, kacatgy jt k és egyéb technofejek gy jt helye volt, akik jobban érezték magukat a virtuális világ illúziójában, mint a való életben. A klub belsejét az Univerzális Mátrix Szabványok szerint felépül szerverek mintájára rendezték be. A falak és a padló fényes fekete burkolatot kapott, amelyen csillogva tükröz dött a fény és a vendégek alakja. A berendezési tárgyak krómozott fémb l készültek, némelyik m anyag borítással, és egészen egyszer geometriai alakzattal rendelkeztek: az asztalok és a székek négyzet vagy kör alakúak voltak. Többfelé fehér és krómszín gömböket és piramisokat helyeztek el dekoráció gyanánt. A piramisok egyéb funkciót is elláttak, lévén, hogy ezek terminálként szolgáltak, ahol rendelni és fizetni lehetett. Színes neoncsövek futottak végig a falak mentén, a padlón, és ezek jelölték ki a tánctér határát is, ahol a zene ütemére éles fénnyel villogtak. Maga a tánctér volt a szórakozóhely közepe. A padló átlátszó m anyag burkolatot kapott, amely alól váltakozó intenzitású és szín fény áradt a mulatozókra. Úgy t nt, a fényjátékot a zene üteméhez igazították. Az a szóbeszéd járta, hogy a látszólag ártalmatlan villódzás olykor tudatalatti hatást gyakorolt a közönségre. Üzenetet közvetített, vagy épp hallucinációt okozott. Sokan elhitték, bár Kellan még sosem tapasztalt magán efféle hatást. A klub még nem éledt fel igazán, mire Kellan megérkezett. Az igazi nyüzsgés még legalább egy-két óráig nem indul be, s ez most épp megfelelt a körülményeknek. Üzleti ügyben érkezett, és minél kevesebben látják t, annál jobb. A Kibertér nem tartozott a törzshelyei közé, de ismerte a helyi szabályokat. A hitelkártyája tanúsága szerint huszonkét éves volt, és bármennyire sütött is róla, hogy alig múlt tizenkilenc, a kidobó nem kérdez sködött. GDogg szerint Kellan személyazonosítója elég jó ahhoz, hogy kiálljon egy átlagos vizsgálatot. Az efféle dolgok az ork specialitásai közé tartoztak. Ahogy körülnézett, nemsokára meg is pillantotta Nyikorgót az egyik félrees bokszban. Idegesnek t nt. A pillantásuk találkozott, a férfi szemében felismerés csillant, de nem mozdult. Legalább nem áll fel integetve, és kezd kiabálni – gondolta Kellan, miközben elindult a másik asztala felé. Szó nélkül leült a Nyikorgóval szemközti székre. A fickó az utcai nevét bizonyára többek közt azért kapta, mert kísérteties hasonlóságot mutatott egy rágcsálóhoz. Alacsony, már-már girhes testalkatához sápadt b r tapadt, amely úgy t nt, sosem volt kitéve a nap áldásos barnító hatásának. A haja rövid, ápolatlan sz ke csomóban gubbasztott a fején, és fiatal kora ellenére – annyi lehetett, mint Kellan – kopaszodott. Ennek hála a
homloka szinte már a feje búbjáig ért. Kék szemei nem eredeti tartozékok voltak. Kibernetikus beültetések váltották fel a klasszikus darabokat, így most az írisze körül halványan fényl minta virított. Sajnálatos módon a beültetések nem mulasztották el Nyikorgónak azt a rossz szokását, hogy ijedt rágcsálóként pillantson folyton jobbra-balra. Ett l a kényszeres rángástól a beültetett szemek halk nyikkanó hangot adtak, amit l Kellannak a haja égnek állt. – Hé, Nyikorgó! – üdvözölte a fickót. – Hoi, Kellan – viszonozta a kacatgy jt szerény mosollyal és a szeme nyikkanásával. – Kösz, hogy eljöttél. – Nem gond. Remélem, megérte. – Ó, mindenképpen – bólogatott Nyikorgó. – Mindenképpen. – A szemei nyikorogva rebbentek, ahogy a fickó közelebb hajolt. – Volna egy ajánlatom. Szóval nem az édesanyjával kapcsolatos információkról lesz szó. Kellan egy kicsit csalódott, de… – Miféle ajánlat? – kérdezte semleges hangon. – Egy nagyon jövedelmez – mondta vigyorogva Nyikorgó. Ismét elnézett a lány válla felett az egyik, majd a másik oldalra. Nyikk-nyikk. – Éppen az egyik adatgátón nyargaltam. Arrafelé szoktam összeszedni mindenféle, többnyire sérült fájlokat és hasonló vackokat. Szóval keresgéltem, hátha valami érdekesre akadok. Találtam néhány titkosított fájlt, valamiféle ókori tárolóegységén. Barátom, azok öregebbek, mint te vagy én! Na mindegy, a lényeg, hogy letöltöttem a gépemre, hátha tudok kezdeni vele valamit. Feltörtem a kódot, és sikerült kisilabizálnom néhány régi e-mailt. A címzés szerint a hajdani Egyesült Államok rendszeréb l valók, nagyjából a Szellemtánc idejéb l. Erre Kellan is felkapta a fejét. – Biztos vagy benne? – kérdezte, mire Nyikorgó izgatottan bólogatott. – Pozitív. Háromszor is lecsekkoltam, és tuti valódiak. – Mir l van bennük szó? – kérdezte Kellan. Nyikorgó elvigyorodott. – Hát ez a legjobb rész – folytatta. – Az üzenetek egy, az Egyesült Államok tulajdonában lév katonai raktárról szóltak, amelyik ma szelis-síd területen fekszik. Szigorúan bizalmas min sítés parancsot adtak ki, hogy a raktár tartalmát meg kell semmisíteni, miel tt kivonulnak onnan. A dátumokból az látszik, hogy a parancs közvetlenül a denveri egyezmény aláírása után született, amikor az amerikaiak megkezdték a kivonulást a mai indián területekr l. – És? – kérdezte Kellan. – Hol itt a lényeg vagy a vadászat? Az utasítás elment már több mint negyven éve. A hadsereg bizonyára végre is hajtotta, majd elhúztak onnan a búsba. – Igen, de mi van, ha mégsem? – kérdezte Nyikorgó. – Mi van, ha sosem jutott el hozzájuk a parancs, vagy valamilyen oknál fogva nem tudták azt végrehajtani? Semmilyen meger sítés nem szerepelt a fájlokban, és bizonyí-
tékot sem találtam, hogy az utasítások szerint jártak el. Egy csomó zavaros dolog történt akkor a Szellemtánc Háborúban, az ország azon része pedig addigra már indián fennhatóság alá került. Talán az amerikai hadseregnek nem állt módjában elszállítani vagy megsemmisíteni minden fegyvert. Mi van, ha még mindig ott vannak? – Ez egy pofátlanul nagy „ha”, Nyikorgó. – Igen, igen tudom, de gondolj csak bele, Kellan! – Belegondoltam – mondta a lány – de, még ha ott is vannak azok a fegyverek, ennyi id elteltével már rég használhatatlanok. Bizonyára összerozsdásodott az egész, ráadásul már jó negyven éve elavultak. – Nem hinném – vágott vissza a kacatgy jt , miközben a szemei izgatottan nyikorogtak. – Ez a francos fájl szigorúan bizalmas min sítést kapott, szóval nem hinném, hogy egy nagy halom rohampuska meg gránát miatt csaptak volna ekkora h hót. Ezek komoly fegyverek. – Mennyire komolyak? – Nem tudom – vont vállat. – Több nem derült ki a fájlokból, de szerintem inkább valami… stratégiairól lehet szó. – Stra… – Kellan hangja elhalt, miközben a hallottakon rágódott. – Úgy érted… ? Neem… Nyikorgó ismét vállat vont, és a fejét rázta. – Mint már mondtam, nem'tom, de gondolj csak a lehet ségekre! Kellan fejében már egy ideje éppen ezek a lehet ségek kavartak fel ijesz, mégis ígéretes terveket. Nyikorgó elbeszélése alapján a raktár katonai tömegpusztító fegyvereket tartalmazhat. Bizonyára vegyi vagy biológiai csapásmérésre alkalmasak, bár nem kizárt a taktikai nukleáris robbanófej sem. Az Egyesült Államok minden kétséget kizáróan rendelkezett efféle fegyverekkel, de nem voltak hajlandók bevetni ket a saját lakosságuk ellen még a kialakult helyzetben sem. Senki sem akarta vállalni a felel sséget a civil áldozatokért, ráadásul néhány ezer évig világított volna a talaj arrafelé. Annak ellenére, hogy a szövetségi és vállalati törvények egyaránt tiltották efféle fegyverek birtoklását, nyílt titoknak számított, hogy a kormányzatok és a legnagyobb vállalatok rendelkeztek ilyen tömegpusztító eszközökkel. Természetesen csak végszükség esetére tartogatták. Ha Nyikorgó információi helyesek a raktárral kapcsolatban, és valóban találnának ott régi fegyvereket, akkor ez az infó – és f leg maga az áru – nagyon sokat érne a megfelel vásárlónak. Ezzel könnyedén többet kereshetne Kellan, mint amennyit az öszszes eddigi munkájával, beleértve azokat is, amelyeket Lothannal csinált végig. – Rendben – mondta végül Kellan, miután összeszedte a gondolatait. – Még ha esetleg van is ott valami, miért éppen én? Úgy értem, ha már nálad vannak a koordináták, miért nem eredsz magad a fegyverek nyomába? Nyikorgó gúnyosan felhorkant.
– Ugyan már, Kellan! Én kacatgy jt vagyok, nem árnyvadász. Adatmorzsákat rakosgatok össze, programokat írok, és hardvert szerelek össze, de nem osonok az árnyak közt. Még azt sem tudnám, hogyan jussak be egyáltalán a célterületre, hogy megnézzem, van-e ott valami. – Akkor miért nem adod el az infót a Tanácsnak vagy a UCAS kormányának, esetleg valakinek Shadowlanden? Ismét fejrázás. – Mert még azt sem tudom, mit ér a cucc – mondta egykedv en. – Egyébként, ha szólnék a kormánynak vagy a Tanácsnak, akkor tudnák, hogy van ott valami. Mi van, ha egyszer en kihagynak az üzletb l, vagy szimplán letartóztatnak? Kizárt. De ha lenne bizonyítékom, vagy ami még jobb, nálunk lennének a fegyverek… Akkor a UCAS és az indiánok, no meg persze még néhány érdekl nem keveset lenne hajlandó fizetni azért, hogy megszerezzék – fejezte be magában a gondolatot Kellan. – El bb azonban szükségem van valakire, aki ellátogat a helyszínre – folytatta Nyikorgó –, és itt jössz te a képbe. – És ebben nekem mi a jó? – kérdezte Kellan. – Százalék – nézett a szemébe a férfi. – Én megadom a szükséges koordinátákat, és megosztozunk a hasznon. Fifty-fifty. – Én kockáztatok mindent a fele profitért? Ez… – kérdezte Kellan méltatlankodva. – Nem csak te kockáztatsz – vetette közbe Nyikorgó. – De a legnagyobb részt igen. Mi van, ha kiderül, hogy semmi sincs ott? – Ott van – szögezte le a férfi túlzott optimizmussal. – Érzem, Kellan, de szükségem van a segítségedre, hogy megbizonyosodjak róla. – Akkor több kell. Mondjuk, nyolcvan százalék – mondta határozottan Kellan. Amikor úgy látszott, Nyikorgó vitatkozni akar, még gyorsan hozzátette: – Össze kell hoznom egy csapatot, amelyet ki is kell fizetnem. Nyikorgó elgondolkodott egy kis ideig, de Kellan már tudta, hogy zsebében a fickó. Nem ismert elég árnyvadászt ahhoz a kis kacatgy jt , hogy árverésre vigye a dolgot, ráadásul mennél több embert bevon a dologba, annál gyanúsabb lesz az egész, és el bb-utóbb valami kiszivárog. – Hetvenöt – ajánlotta végül. Kellan végiggondolta, majd bólintott. – Rendben. – Frankó – nyújtotta a kezét a lánynak, és boldogan mosolygott. – Mikor látunk hozzá? – Nos, ha lesz egyáltalán valami az egészb l, akkor szükségem van valamire, ami alapján ellen riztethetem, hogy az infó tényleg olyan valódi, mint amilyennek te hiszed – magyarázta Kellan. – Megnézetem valakivel, azután
beszélhetünk. Ha kiderül, hogy jó az infó, akkor összehozok egy csapatot, és nekivághatunk. A kacatgy jt még szélesebben elvigyorodott, majd a zsebéb l el vett egy chipet, és átnyújtotta. – Tied a pálya. Tudom, hogy igazam van. Meghívlak egy italra, Kellan. Ez lesz a mi nagy fogásunk, érzem. Piszkosul gazdagok leszünk.
– Neked teljesen elment az eszed, kölyök! – morogta G-Dogg. Kellan Liadára pillantott, de nála sem lelt támogatásra. A tünde mágus, egyetért en bólogatott az ork véleménynyilvánítását hallva. Kellan meghívta a két árnyvadászt egy egész éjszakás vacsorára a Seattle metroplexum belvárosa szélén álló étterembe. Felvázolta el ttük a vadászat ötletét és lehet ségeit, kihagyva azokat a részleteket, hogy kit l származik az infó, és mik a fegyverraktár pontos koordinátái. Kellan csalódottan figyelte barátai arcán a gyanakvó, majd hitetlenked kifejezést, miközben el adta a tervét. – Túlságosan is kockázatos – folytatta G-Dogg. – Még abban sem lehetsz biztos, hogy az a vacak létezik. Egy városon kívüli vadászatba kezdeni már önmagában is emberpróbáló, de idegen területre merészkedni csak azért, hogy hátha van ott valami? Nem éri meg. – Mondandója végére érve lemondóan legyintett, mintha csak el akarná hessegetni magától az rült gondolatot. – Igaza van – tette hozzá Liada, miel tt Kellan szólhatott volna. – Id pocsékolás. Bármi történhetett az elmúlt negyven év alatt. Ráadásul ott van a határátlépés problémája, plusz rá is kell akadni arra, amit keresel. Mellékesen, ha engem kérdezel, bármi maradt is ott a Szellemtánc Háborúból, azt jobb elfelejteni. Ne bolygasd! De képzeljük el, mi van, ha találsz valamit! Hogy akarod eladni, és f leg kinek? Ami azt illeti, Kellan nem gondolkozott ennyire el re. Liadá-nak igaza volt: vev t találni egy szigorúan titkos tömegpusztító fegyverre nem gyerekjáték. Már az is problémás, hogy hogyan csempészik ki az árut a szelis-síd területr l a metroplexumba, bár az is megoldható, hogy a környéken értékesítsék a fegyvereket, nem kis profitra téve szert így is. – Felejtsd el, kölyök! – hangoztatta ismét G-Dogg látva, hogy a lány elgondolkodott. – Ez egyszer en túl sok. – Ó, valóban? – kérdezte gúnyosan Kellan, ahogy visszatért a gondolataiból. – Szóval err l van szó. Szerinted nem vagyok képes leszervezni egy rendes melót? – Csak azt mondtuk, hogy ne vágj bele egy ilyen kockázatos vadászatba egyedül, Kellan! – magyarázta barátságosan Liada. – Ehhez még nincs elég tapasztalatod és kapcsolatod az árnyvilágban. Még nagyon sokat kell tanulnod…
– Gyanítom – szakította félbe Kellan. – Bár én úgy tudtam, az árnyvadászatban olykor kockázatot kell vállalni. – Reális kockázatot – tette hozzá G-Dogg. – Minden alkalommal veszélyt vállalsz, amikor csak kiteszed a lábad az ajtón. A trükk az egészben, hogy felismerd, mekkora veszélyt érdemes vállalni, és hidd el nekem, ez egyszer en nem éri meg! – Remek – hagyta annyiban Kellan, majd el vette a hitelkártyáját, és becsúsztatta az asztalon álló terminálba. Kifizette a rá es részt, eltette a kártyát, majd felállt, hogy távozzon. – Kellan – tette a kezét Liada a felb szült lány karjára. – Ne csinálj meggondolatlanságot csak azért, amit Lothan mondott! Semmit nem kell bizonyítanod. Sem neki, sem másnak. A saját hírnevedet építed. – Ja, mint Lothan tanítványa – horkant fel Kellan. – A francba Lothannal! – mordult fel a tünde mágus dühösen. – Ha eleged van abból, hogy az árnyékában élsz, keress másik tanárt! De semmiképp se indulj el felkészületlenül! Megígéred, hogy legalább még egyszer átgondolod ezt a dolgot, miel tt belevágsz? Ahogy Kellan a másikra nézett, igazi aggódást vélt felfedezni az arcán. Liada már korábban is bebizonyította, hogy tör dik Kellan érzéseivel, ami igazán ritkának számított az szakmájukban. Most mégis felbosszantotta, hogy a tünde nem veszi észre, mennyire fontos neki ez munka. – Átgondolom – mondta végül a barátjának. – Megígérem. Most mennem kell. – Azzal átvetette a nyakán a táskáját, és a vállára akasztotta. Ellépett az asztaltól, majd még visszafordult. – Kés bb találkozunk – mondta G-Doggnak és Liadának. Miközben elindult a közben parkoló Yamaha Rapierja felé, végiggondolta, mit mondtak a barátai. Vajon tényleg csak azért er lteti annyira az egészet, mert vissza akar vágni Lothannak? Néhány percig rágódott ezen a gondolaton, hogy felfedezze magában az igazi motivációt. Végül rájött, Lothan csak a felszínre hozta azokat az érzéseket, amelyek már jó ideje benne voltak, csak nem engedte ket eddig el törni. Érezte, többre hivatott, mint hogy egy öreg troll tanítványa legyen. Nem akarta az egész hátralév életét árnyvadászattal tölteni. Lothan már azel tt árnyvadász volt, hogy Kellan egyáltalán megszületett. Ha tényleg olyan nagyszer , amilyennek beállítja magát, miért nem sikerült neki a kiugrás? Kellan úgy érezte, tudja a választ: mert sosem mert kockáztatni, és amennyire látta, a környezetében lév k egyike sem hajlandó erre. Csak a biztosra mentek. Kis munkákat vállaltak, és igyekeztek mindig egy lépéssel a törvény és a saját kiadásaik el tt maradni. Ha kezdett fogyni a nuyenjük, hát megint vállaltak valami szutyok munkát.
Kellan nem tudta elképzelni, hogy így éljen. Ha egyszer elég nagyot szakít, abbahagyja ezt az egész macska-egér játékot, vásárol magának egy új személyazonosságot, és kényelmesen fog élni valami kellemes helyen. Lesz elég pénze, hogy kiderítse, mi történt az édesanyjával, mindeközben pedig nem kell azzal tör dnie, hogy valami minimálisan fizet vadászat alkalmával az életét kockáztassa. Ez igazán megért egy kis kockázatot, nem igaz? Annyit mindenképpen, hogy utánanézzen, Nyikorgó adatai valódiak-e. Átvetette egyik lábát a motorja nyergén, és néhány percig a gondolataiba mélyedve nézett maga elé. Talán rábeszélhetné a kacatgy jt t, hogy adják el az infót ahelyett, hogy nekivágna saját maga megkeresni az árut. Még úgy is szert tehet némi jutalékra. Mindenesetre, ha arról volt szó, hogy ellen rizni kell valamilyen információt, Kellan tudta, kihez forduljon. El vette a telefont a zsebéb l, kihajtotta, és már tárcsázta is a megfelel számot. Csak néhány csengetést kellett várnia, miel tt egy n i hang szólalt meg a túloldalon. – Mondjad! – Jackie – kezdte Kellan –, beszélnünk kellene. Volna egy kis munkám a számodra, persze, csak ha érdekel.
Bár Kellan néhány alkalommal személyesen is találkozott Jackie Ozonenal, a dekás inkább a Mátrix-beli megbeszéléseket preferálta, így Kellan most el vette a nemrégiben vásárolt új No-vatech gépét. Kényelmesen elhelyezkedett az ágyban, a párnákat a háta mögé rendezte, és óvatosan felhelyezte az elektródahálót, hogy az ingertovábbítók a szemöldökére és a halántékára illeszkedjenek. Azután bekapcsolta a dekket. Míg a diagnosztikai rendszer ellen rzött mindent, némi fejfájás és szédülés fogta el, de hamar elmúlt. Minden indulásra készen. Lenyomta a START gombot. Rövid ideig nem tudta, hol van. Olyan érzése volt, mint amikor az embert felébresztik az éjszaka közepén. Hirtelen a hálószoba elt nt a szeme el l, és átadta helyét egy másik helyiségnek, egy másik világban. Egy apró, teljesen dísztelen fehér szobában állt: ez volt Kellan dekkjének a kivetített mása a Mátrixban. Lebeg ikonok jelképezték az adatokat a gépében, de most nem tör dött velük. Ehelyett a szoba ajtajához lépett. Az elektródaháló Kellan agyának impulzusait mozgás paranccsá fordította, így a perszóna ikonja megindult el re. A helyiségb l kilépve a Seattle Mátrix fényes kavalkádjában találta magát. Komor, fekete talaj húzódott, ameddig csak a szem ellátott. Kellan privát szobája nem volt egyéb, mint egy méternyi magas fehér piramis a lábánál (pontosabban a perszónája lábánál). Ragyogó adatpályák fénylettek el tte
minden irányban. Más rendszerek és szerverek ikonjait látta a távolban. Nem kellett er lködnie, hogy észrevegye a seattle-i nevezetességeket: a Mitsuhama Pagodát, az Aztechnology Piramist (kísértetiesen hasonlított az igazihoz) és a Novatech Csillagot. Ezek a cégóriások uralták a helyi Mátrix virtuális égboltját. Kisebb rendszerek miriádjai szóródtak szét köröttük, s ett l az egész kép olyan volt, akár egy fantasztikus város. Itt csak a képzelet és a Mátrix-szabványok szabtak határt, amelyek el írták, mi hogyan jelenjen meg a virtuális világban. Kellan a lebeg fehér piramist maga mögött hagyva egy adatvonalra lépett. A szeme el tt az ikonok és képek egy pillanat alatt köddé mosódtak, pedig száguldani kezdett a fényes adatcsomagok között. Érezte, többször is élesen irányt vált az eszeveszett száguldás közben, de a szimérzet biztonsági rendszere nem engedte, hogy ett l különösebb kellemetlen érzés fogja el. Egy pillanattal kés bb a világ a helyére zökkent, pedig egy másik jelöletlen fehér piramis el tt állt. Újabb szerver. A mátrix ezen pontján más volt az ég, és más szemszögb l látta a Mátrix gigászait is. A rendszer, amely el tt állt, semmiben sem különbözött küls re a több ezer közelben lév más szervert l és csomóponttól. A lány, ha akarta volna, beállíthatott volna egy kis útvonalfigyel programot, hogy könnyen visszatalálhasson bármikor, de úgy érezte, erre már magától is képes, ráadásul nem bölcs dolog a gépén efféle nyomokat hagynia. Közelebb ment, és belépett. A kiberdekkje és a rendszer digitális táncba kezdett; olyan gyorsan küldtek egymásnak jelszavakat és ellen rz rutinokat, hogy Kellan alig bírta követni a procedúrát. A szerver miután azonosította t, engedélyezte a továbblépést, és néhány másodperc elteltével már egy bár bejáratánál találta magát. Ha nem fogadták volna el a személyazonosságát, bizonyára egy sokkal kellemetlenebb helyen került volna. Hallott már az árnyékbörtönökr l, és már pusztán az elbeszélések alapján is úgy gondolta, jobb elkerülni azokat. A dekások egymás között olykor felemlegették ezeket a helyeket, már ha annak lehet nevezni. Az árnyékbörtön maga volt a teljes üresség. Némán, vakon, süketen és minden egyéb érzékt l is megfosztva lebegett az, aki ide került. Az ítéletet csak percekben mérték arrafelé, mégis legtöbbször egy örökkévalóságnak nt. Akadt, akinek az elméje képtelennek bizonyult feldolgozni ezt a sokkot, és megtébolyodott. A Shadowland rendszer adminisztrátorai komolyan vették a biztonságot. Szükség is volt rá, mert a klientúra nagy része árnyvadászokból állt, akik épp oly féltékenyen rizték az inkognitójukat, akár a legtöbb cég. A virtuális bár egyike volt Shadowland rendszereinek. A küllem és a hangulat híven tükrözte a megalkotók hozzáértését: szinte minden ízében tökéletes és felülmúlhatatlan. A padlót és a széles bárpultot csillogó fekete márvány borította, amelyben fehér és ezüst vonalak futottak, akár a testben az erek. A bútorok mahagónifából készültek b rborítással és krómdíszítéssel. Az el ttük
álló asztalok teteje h vös füstüvegb l volt. Kellan hallotta virtuális lépteinek koppanását a kövön, és látta tükröz dni a perszónáját a padlón és a krómtárgyakon. Üvegpohárba hulló jég csilingelése ütötte meg a fülét, majd egzotikus lik r- és parfümillatot érzett. A vendégek éles kontrasztban álltak a hely leny göz , éles tisztaságával és valószer ségével. Kellan mintha egy mesefigurákkal, tündérekkel, álomés rémálomszer alakokkal zsúfolt világban sétált volna. Els nek egy kínai sárkányt pillantott meg a karosszékében ülve, amint mintás porceláncsészél teát kortyolgat. Egy fehér nyúllal beszélgetett, aki vörös bársonyköpenyt és kasmírmellényt viselt, amelynek zsebéb l egy arany óralánc kandikált ki. Látott még fekete páncélos lovagot: az arcát sötét csuklya fedte, amely alól két parázsló szempár villant el . Fátyolszárnyú tündérek nevetgéltek szexi robotokkal, bizarr idegen lények társalogtak a történelemb l ismert személyekkel és kitalált h sökkel. A sokszín közönség között meglátta Abe Lincolnt is egy fiatal lány társaságában, akit Kellan mintha egy régi rock videoklipben látott volna. Nyüzsg társalgás zaja hallatszott, de a szerveren futó protokollok megakadályozták, hogy bárki kihallgassa mások privát beszélgetését, hacsak nem bizonyultak még ügyesebb dekásnak, mint maguk a programozók. Rövid keresgélés után észrevette a rá várakozó Jackie-t az egyik asztalnál. A dekás a perszónáját olyanra alakította, mintha egy japán animációs filmb l lépett volna el : hatalmas szemek, apró száj és makulátlan fehér ruha. Széles fejpánt ragyogott fekete hajában. Amint észrevette Kellant, barátságosan intett. – Kezdenünk kellene valamit a perszónáddal – mondta üdvözlésként Jackie, mire Kellan elhúzta a száját. A saját szoftvere egy egyszer bolti program volt, amely a saját külsejét jelenítette meg a Mátrixban: átlagos magasság, közepesen hosszú barna haj, karcsú alak. Semmi kivetnivaló nem akadt benne, leszámítva, hogy a helyiekéhez képest lényegesen rosszabb felbontással jelent meg a virtuális térben. Tudta, ez Shadowlanden nyomban nyilvánvalóvá teszi, hogy nem dekás, vagy olyan személy, akinek nincs ismer se, illetve elég pénze, hogy jobbat szerezzen. Ez nem pontosan az a kép, amelyet magáról igyekezett kialakítani, de mivel csak ritkán járt errefelé, nem akart pénzt áldozni egy jobb ikonra. Általában csak a hirdet táblát böngészte, ott pedig teljesen mindegy a perszóna min sége. – Ne aggódj! – folytatta Jackie, amint megérezte a másik zavarát (ami leny göz teljesítmény, hiszen Kellan perszónája nem képes megjeleníteni az érzelmeket). – Majd összehozunk neked valamit. – Kösz. – De gondolom nem azért vagy itt, hogy a szoftvered fejlesztésér l csevegjünk. – Nem. Üzleti ügyben járok.
Jackie erre megajándékozta egy szikrázó mosollyal. – Áá, a kedvenc mondatom. Csupa fül vagyok. – Állát a kézfejére támasztva el red lt, az asztalra könyökölt, és tágra nyílt szemmel várta a folytatást. Kellan úgy érezte, a dekás sokkal komolyabban fogadja az elmondottakat, mint G-Dogg vagy Liada, bár nehéz lett volna megmondani, valóban így gondolja-e. Másfel l, általában nehéz megmondani Jackie-r l, hogy képes-e bármit komolyan venni. Kellan megosztotta vele az információt, amelyet Nyikorgótól szerzett, miközben a dekás láthatóan azon mélázott, vajon menynyit érhet az. – Kutakodhatok neked egy keveset – ajánlotta Jackie, miután Kellan befejezte a mondandóját –, de nekem nem úgy hangzik, mintha valóban egy dekásra lenne szükséged. – Pedig lehet. Bizonyára elektronikus biztonsági rendszer védi… – folytatta, de Jackie közbevágott: – Az elektronikus zárak és riasztók nincsenek a Mátrixra kötve – csóválta a fejét. – Bármivel találod is szemben magad, azt odakint kell hatástalanítani – intett a kezével a távolba, jelezve, hogy az itteni virtuális valóságon túli való világra célzott az imént. – Az nem az én terepem. Utánanézek egy-két dolognak, de amint elhagyod a metroplexumot, magad maradsz. – Rendben – bólintott Kellan. – Megértettem. Mennyit kérsz a…? Jackie egy kézlegyintéssel félbeszakította, és mosolyogva csóválta a fejét. – Ide nem jó a pénzed, kölyök. Szívességb l teszem. Ha komplikáltabbá válik a dolog, beszélhetünk kompenzációról, de el bb lássuk, mit tudok el ásni, rendben? – Nem – kötötte Kellan. – Fizetek… A dekás szinte örömmel felnevetett. – Tényleg ne aggódj miatta! Egyébként sem tudnál megfizetni. – Miel tt még Kellan tovább er ltette volna a témát, a dekás folytatta: – Nem probléma. Egy kis háttérmunka, semmi több. Tényleg nem bánom. – Kösz, Jackie – mosolyodott el ezúttal Kellan –, értékelem. – Ugyan – legyintett a dekás. – Csak küldd át, amid van, és meglátjuk, mi sül ki bel le. Kellan a perszóna kabátzsebébe nyúlt, és egy fekete névjegykártyát húzott el . Átnyújtotta a másik lánynak. A dekás elvette a feléje nyújtott adatokat, mire pedig a saját ruhája zsebébe süllyesztette a kártyát, az információ már a saját gépén pihent. – Szólok, amint jutottam valamire – mondta Kellannak. – Oké. És még egyszer kösz mindent. – Nem gond – bólintott a dekás. – Vigyázz magadra! Kellan, miel tt kicsatlakozott a Mátrixból, elhagyta a bárt. Jackie még korábban elmagyarázta neki, hogy elég szegényes etikettre vall csak úgy elt nni egy virtuális találkozóhelyr l. Kinyitotta a szemét, megdörzsölte a halánté-
kát, majd levette az elektródahálót, és a kiberdekk mellé tette. Nagyot sóhajtva d lt a párnákra. Egyel re nem tehetett mást, mint várta, hogy Jackie viszszaszóljon, mit talált a Nyikorgótól kapott adatokkal kapcsolatban. Akkor majd eldöntheti, hogy lesz-e vadászat, vagy sem. Belegondolva, hogy Jackiet mennyire érdekelték a hallottak, bizakodva várta a dekás eredményeit. Elkezdte újra olvasni az idézésr l szóló könyvet, amelyet Lothan adott neki, hogy felkészüljön a következ órára, de nem igazán tudott ráhangolódni. A gondolatai folyton elkalandoztak. Egyfolytában azon járt az esze, vajon mire jut a dekás, és mikor találkozhat ismét Nyikorgóval, hogy megbeszéljék a részleteket. Hasán a datapaddal elaludt. Arról álmodott, hogy milyen arcot fog vágni Lothan, amikor el adja neki a sikeres vadászat történetét, amelyet egyedül szervezett meg a troll legkisebb segítsége nélkül.
5 Általában várta már Lothan mágiaóráit. Mint a legtöbben, is nehezen tudta elviselni a férfit, de a troll kétségkívül értette a dolgát, ráadásul megleen jó tanárnak bizonyult. Legalábbis Kellan gyorsan tanult az irányítása alatt. Bár Lothan fukarul bánt a dicsér szavakkal, mégis a lány tudtára adta, hogy elégedett vele, és remekül halad. Természetesen Kellan fejl déséb l a troll húzott igazán hasznot, ez a drámai el rehaladás mégis elégedettséggel töltötte el a lányt. Ma azonban Kellan bárhol másutt szívesebben lett volna, mint Lothan félhomályos, zsúfolt dolgozószobájában. Minden figyelmét a közelg vadászat kötötte le, nem pedig az arkánumok újabb fejezete, amelyet a troll jelölt ki a mai napra. Minél hamarabb túl akart lenni az órán, hogy találkozhasson Nyikorgóval. Ami az egészben a legrosszabb, hogy Lothan ma az idézéssel és a szellemekkel szándékozott foglalkozni. Ez két olyan téma volt, amelyeket valahogy sehogyan sem bírt Kellan megérteni. Annak ellenére, hogy a varázslásban egyre nagyobb sikereket ért el, és már az asztrális projekció terén is láthatóan fejl dött, az idézést képtelen volt a magáévá tenni. Nem számított, akárhány könyvet is olvasott a témában, egyszer en nem tudta elkapni a lényeget. A tény, hogy Lothan éppen azért hozta el ismét a témát, mert nemrég Kellan félbeszakította az rituálét, cseppet sem javított a lány hangulatán. Bár szó szerint nem mondta volna ki soha, Lothan egyértelm en éreztette vele, hogy a módszer, ahogyan megszabadult az Aztechnology Piramist rz légelementáltól, bár hatékonynak bizonyult, mégis a legkevésbé elegáns megoldás volt. Meg akarta tanítani neki a „megfelel ” módot, ahogyan egy szellemmel el kell bánni. Nekem úgy t nt, szétl ni ket tökéletesen célraveze– gondolta magában komoran a lány. Mégis er t vett magán, és igyekezett Lothan magyarázatára figyelni. – Nos – sóhajtott nagyot a troll, miel tt folytatta. – Miután a rituálé befejez dött, a szellem megjelenik az éteri síkon, közvetlenül az idéz mellett. Hála a rítusnak és a szimbólumok hatalmának, kénytelen engedelmeskedni a varázsló akaratának, így gyakorlatilag készen áll, hogy bármilyen parancsot teljesítsen. – De honnan érkeznek ezek a szellemek? – kérdezte Kellan kezében a datapaddal, miközben el rehajolt a vörös bársonykanapén. – A metasíkokról? – Ez a legelfogadottabb teória – felelte Lothan felemelve tekintetét az el tte álló képerny l, amelyen az idézéshez használatos hermetikus rajzok látszódtak.
– Akkor ez nem egyfajta rabszolgaság? Hiszen rabul ejtesz egy szellemet elszakítva az otthonától, és kényszeríted, hogy megtegyen neked bizonyos dolgokat. – Nonszensz' – háborodott fel a troll. – Semmi ilyesmir l nincs szó. Az elementálokat a metasíkok energiájából formálja meg az idéz akarata. A rítus nélkül nem is léteznének. – Ez is csak egy elmélet – emelte fel a lány a kezében lév kéziszámítógépet a nyomaték kedvéért –, de az O'Neil-hipotézis szerint az elementálok igenis léteznek már az idézés el tt is. Dr. Fehérsas szerint pedig az elementálok is rendelkeznek lélekkel, a metasíkok pedig rendelkeznek egyfajta magasabb fokú öntudattal. Lothan sz, bozontos szemöldöke feljebb csúszott egy leheletnyit, és halvány mosoly játszadozott a szája szegletében. – Nos, ezek szerint tényleg elolvastad a könyveket, amelyeket adtam, igaz? Hát rendben – mondta. – Ezek szerint morális ellenvetésed van az idézéssel kapcsolatban? – Nem morális ellenkezésr l van szó – mondta lassan Kellan, mint aki keresi a megfelel szót. – Egyszer en csak… nos, nem gondolod, hogy ha az elementálok mégis rendelkeznek öntudattal és szabad akarattal, akkor eléggé berágnak, amiért állandóan iderángatod ket, és parancsolgatsz nekik? – Ha így is van, még egyetlen elementál sem panaszkodott nekem emiatt – vont vállat Lothan hanyagul. – Talán, mert nem tudnak, vagy félnek, hogy… – kezdte Kellan, majd a troll arcát látva felháborodottan folytatta: – Te nem is veszed komolyan ezt az egészet, igaz? – Hát persze, hogy komolyan veszem, kedvesem – hárította el Lothan. – Elégedetten hallom, hogy más szemszögb l is megvizsgálod a dolgokat, bármilyen tévesek legyenek is azok. – Ezek szerint nem gondolod, hogy a szellemek valósak? – Ez teljes mértékben azon múlik, hogyan definiálod a „szellemet” és a „valóst” – magyarázta a troll. – Léteznek szellemek? Kétségtelenül. Látjuk ket, és interakcióba is bocsátkozhatunk velük. Intelligensek a szellemek? Ismét kétségbevonhatatlan tény. Némely szellem komplex utasításokat is képes végrehajtani, és mérlegelni is tud bizonyos fokig. A Szabad Szellemek meglep intelligenciát és ravaszságot mutatnak. Az idézés rabszolgaság volna? Kétlem. Kellan már nyitotta a száját, hogy vitába szálljon a hallottakkal, de Lothan felemelt ujjal jelezte, még nem fejezte be a mondandóját. – Gondolj csak a számítógépekre! Akadnak olyan összetett programok, hogy az ember meg merne esküdni, intelligensek. Képesek alkalmazkodni az
adott szituációhoz, és kommunikálni él személyekkel. Mégsem mondanád ezekre, hogy rendelkeznek öntudattal, és f leg nem azt, hogy „élnek”. – Hallottam róla, hogy… – kezdte Kellan. – Igen, igen – legyintett Lothan –, a rejtélyes mesterséges intelligencia, amely titokban, észrevétlenül bujkál a Mátrixban, elrejt zve a külvilág el l. Én is hallottam ezeket a meséket, de még sosem láttam bizonyítékát, hogy valóban létezne ez az úgynevezett MI. – Az, hogy még egyet sem láttál, nem jelenti azt, hogy valóban nem léteznek – er ltette tovább Kellan. – Ez egy megingathatatlan tény. Gondolod, hogy azért vannak nehézségeid az idézéssel, mert attól félsz, hogy megbántod a szellemek érzéseit? – A Lothan szája szegletében bujkáló mosoly láttán Kellannak megfeszült az állkapcsa. – Nem – mondta végül. – Talán… nem tudom – hessegette el a gondolatot, majd hátrad lt a kanapén, ölébe ejtve a datapadot. Lothan elgondolkodott, közben az állát vakargatta, majd csendesen így szólt: – Talán itt az ideje egy gyakorlatiasabb demonstrációnak – mondta, és felállt. – Gyere! Kellan a hatalmas troll mögött lépkedve csendesen követte a férfit kifelé a dolgozószobából egy ajtóhoz, amelyen még sosem lépett be. Az ajtó mögött egy falépcs vezetett le a pincébe. Lothan lehajolt, hogy átpréselje magát a nyíláson, majd a lánnyal a háta mögött elindult lefelé a sötétbe. – Csukd be az ajtót! – dörmögte a troll, Kellan pedig engedelmesen kizárta a fentr l besz fényt. Ahogy az utolsó fénypászma is elenyészett, gyertyák lobbantak el ttük, aranyló fényben fürösztve a pincehelyiséget. Kellan, ahogy elérte a lépcs alját, gondosan szemügyre vette az új, ismeretlen környezetet. – Frankó! – ámuldozott. A rejtélyes helyiség nagyobb volt, mint azt hitte. Bizonyára szinte az egész épület alja egyetlen hatalmas teremb l áll. A falakat sötét fa borította, a padló sima beton. A távolban volt egy lefalazott rész is, bizonyára ott kapott helyet néhány régi lom, a vízmelegít és a gépészet többi része. Az egész pince mágikus m helynek lett berendezve. Magas asztal húzódott a falak mentén, rajta forralóedények, fiolák különböz szín folyadékokkal telve, tekercsek és hevenyészetten összef zött papirosok hevertek. Jegyzetfüzetek és teleírt lapok sorakoztak az asztal egyik végén, egy robusztus könyvszekrény szomszédságában. A falakon egészen a mennyezetig roskadozó könyvespolcok kapaszkodtak, rajtuk még több könyvvel és régi fóliánssal. Egy egész polcnyi szárított növény és üvegbe zárt illóolaj ragadta meg Kellan tekintetét. Nagy részüket ránézésre fel sem ismerte. Egy másik polc szén, szivárványszín kristályok, kövek és színes kréták helye volt. A lány számára a helyiség legleny göz bb része mégis a padló maradt. Pontosabban, ami azon volt. Bonyolult idéz kört rajzolt a troll a sima betonra,
amely szinte beborította az egész pincét. Négy méter sugarú köralak. A küls íven belül további koncentrikus körök kaptak helyet. Mágikus szimbólumok sorakoztak a köztük lév üres sávokban. Középen két egymásba csúszó háromszög egy szabályos hatszöget formált. Annak közepén egy újabb kör virított. A hatszög szeleteiben és szinte minden tenyérnyi szabad helyen mágikus rajzok, ábrák vagy rúnák látszottak. A hatágú csillag öt csúcsánál olvadt gyertyák álltak. A hatodik helyen egy közel méternyi magas, háromlábú bronzüst állt. – Idéz kör? – kérdezte Kellan feleslegesen, mire Lothan bólintott. – Nagyjából. Most megmutatom, pontosan hogyan is m ködik – mondta. Az egyik asztal melletti székre mutatott. – Állítsd az egyik sarokba a körön kívül, és nagyon figyelj! Azt akarom, hogy pontosan megfigyeld a mágikus energiák áramlását! Semmilyen körülmények között ne zavard meg a rítust, ha már elkezd dött, és bármi történjék is, ne törd meg a vonalakat! Megértetted? Kellan bólintott, majd elindult a jelzett irányba a székért. – Helyes – morogta Lothan. – Most pedig segíthetsz összegy jteni a kellékeket, amelyekre szükségem lesz. A lány segített a troll mágusnak összeszedni a különböz anyagokat az üvegekb l és tárolóedényekb l: kén, tömjén, gyanta és gyógyfüvek. Ezeket Lothan egy nagyméret famozsár-ba tette, majd finom porrá zúzta. Azután egy kisebb edényb l aranyport szórt bele, végül egy kis üvegcséb l ragyogó, vöröses port adott hozzá. – Porított rubin – magyarázta a troll, miközben óvatosan összerázta a mostanra fényesen csillogó egyveleget. – Az üstöt, ha lennél oly szíves – kérte Lothan, mire a lány megkerülve a kört, a bronzedényhez lépett, amelyben már ott feketéllett az odakészített szén. Behunyta a szemét, mély leveg t vett, és összpontosított. A kezét lágyan az üst fölé tartotta. Néhány másodperccel kés bb, amikor ismét kinyitotta a szemét, a szén vörös izzással ontotta magából a meleget. Mihelyt elvette a kezét, a t z még intenzívebben kezdett égni, langyos leveg vel árasztva el a pincét. – Ügyes. Ráadásul ezúttal semmi sem robbant fel – dörmögte Lothan vidáman. Kellan épp visszavágni készült a csíp s megjegyzésre, de a troll nem várta meg, hanem kezében a mozsárral belépett a körbe. – Nagyszer . Most pedig elfoglalhatod a helyed – mondta Lothan. – Nézd meg, hogy ki van-e kapcsolva a telefonod, és bizonyosodj meg róla, hogy semmi más sem fog megzavarni! Kellan el vette a telefonját, és néma üzemmódra állította, azután felpattant a trollra méretezett magas székre, és figyelte, ahogy Lothan dolgozik. A mágus korábban meggyújtott gyertyái mostanra már annyira leégtek, hogy a lány úgy hitte, a férfi már sokkal inkább az emlékei alapján mozog,
mintsem a látására támaszkodva. Ekkor Lothan a kör közepébe lépett, az üst elé. Egy csipetnyit a keverékb l a t zbe dobott, mire s , édeskés füst szállt fel. Az óramutató járásával megegyez en lassan körbefordult, közben a csillag sarkaiban elhelyezett gyertyákra mutatott, és mindegyiknél elid zött egy kis ideig. Sorra mágikus jeleket rajzolt a leveg be, amelyek Kellan asztrális látása el tt ragyogó kék fénnyel világítottak. A troll közben idegen nyelven megnevezte sorban az öt elemet: t z, víz, föld, leveg és szellem. Ahogy az utolsó gyertya fölött is megjelent a szimbólum, dereng aranyfénnyel pulzálni kezdett a kör. Lothan háromszor körbejárta az egész hermetikus kört. Amint végzett, Kellan döbbenten vette észre, hogy a kezdeti pulzáló fény félgömbbé n tte ki magát, és teljesen elszeparálta t le a trollt. A ragyogás pontosan követte a vonalakat. Magassága kevéssel a troll feje fölé nyúlt. A lány látószögéb l a fényességen belüli terület elmosódott, mintha vízzel teli üvegpoháron át nézné. Tudta, a gömb, amelyet az iménti rítus hívott életre, a váratlan asztrális zavarokat hivatott kívül tartani. Kellan a véd körön kívül rekedt. Már megtanulta, hogy az efféle pajzsok nem csak a belül állókat óvják. Segítenek a körön belül tartani az energiát, amely ezáltal nem tesz kárt a környezetben és az ott tartózkodókban sem. Ráadásul megkönnyítik az idézést is, hála a felgyüleml manának. Lothan még több port szórt a parázsra. A véd burok úgy t nt, a füst nagy részét belül tartja, de egy kevés még így is megcsapta a lány orrát. A fényl pajzs belsejében dereng füst álomszer képpé mosta a troll alakját. Lothan megvetette a lábát, ellazította a vállát, majd szélesre tárt karokkal kántálásba kezdett. Kellan úgy érezte, mintha a rítus megkezdésével sehonnan támadt szél vágna az arcába. Homlokráncolva összpontosított, miközben a troll egyre több mágikus energiát gy jtött maga köré. A kántálás egyre er södött, hogy csakúgy visszhangzott a terem. A mozsárból lassan a maradék por is az üstbe hullt némi faforgács kíséretében: feny , alma, tölgy és juhar. A torokszorító füst szürke b zbe borította a pincét. A vörösen izzó szén néha hangosan reccsent, és ragyogó parázsbogarakat lövellt a leveg be. Kellant kezdte fojtogatni a füst, de minden erejét összeszedve ült, és minden mozdulatot és áramlást figyelt. Úgy t nt, a rítus már órák óta tart, amikor Lothan hirtelen széttárta karját, s hátraszegett fejjel, dörg hangján szólította a szellemet. – A föld rendíthetetlenségével parancsolom! A leveg hatalmával parancsolom! A víz kérlelhetetlenségével parancsolom! Az örök t z izzásával parancsolom! Megidézlek, és uralkodom feletted, ó t znek szelleme! Ébredj parancsomra, és kövesd szavam! Kellan egyre er söd morgást és rezgést érzett az asztrális síkon.
– Ébredj! – morogta Lothan újra, azután az üstb l vörös lángoszlop csapott fel, mire a lány nyomban talpra szökkent. T zgolyó emelkedett ki a parázsló szénb l, és alig egy méterre a troll el tt lebegett. Nagyjából kosárlabda méret lehetett. Sárgásvörös kavalkád, forró aurával és szinte vakító glóriával körülötte. A gömbb l áradó h ségt l Kellan még jobban izzadni kezdett, de Lothan csak állt nyugodtan, türelmesen, mint aki nem is érzi a forróságot. A troll mágus komótosan lefelé fordította két tenyerét, és lassan leengedte maga mellé. Ezzel egy id ben a mágikus burok is leereszkedett, majd teljesen megsz nt. A t zelementál közben egy helyben, némán várt. Most már a lány is tisztán ki tudta venni az alakját: fél méter hosszú gyík meredt Lothanra a z belsejéb l. Mélyvörös pikkelyei a hasán narancssárgává fakultak, a szeme ragyogott, akár a parázs az üstben. – Nos – intett teátrálisan a troll a szellem felé –, itt van nekünk egy egészen egyszer t zelementál, más néven szalamandra, ahogy a legtöbben ismerik. – A szellem körbefordult, a farka ostorként csapkodott, de nem mozdult a helyér l. Megidéz je közelében maradt. – Az, hogy figyelted az idézést, segített megérteni, mire van szükség hozzá? – kérdezte Kellant. – Alaposan megjegyeztem mindent – szakította el a tekintetét a szalamandráról, és Lothanra nézett. – Bár, még mindig nem tudom, hogyan csináltad. Mármint azt nem értem, a kántálás mely része hívta el a szellemet? Lothan fáradtan felsóhajtott. Kézfeje nyegle intésével elbocsátotta az elementált. Amaz el ször elhalványodott, majd kialudt, akár egy gyertya, végül s füstpamaccsá pukkant. A leveg érezhet en h vösebb lett. – Éppúgy, mint a varázsláskor, most sem a konkrét szavak azok, amelyek számítanak – magyarázta a troll türelmesen, miközben kilépett a körb l, és az egyik magasan lév ablakhoz sétált, hogy némi friss leveg t engedjen be. – Minden az akaratodon és az összpontosításon múlik. A kántálás és a kézmozdulatok csak segítenek a célra irányítani a figyelmedet. Kellan bólintott, mire Lothan folytatta: – A dolog kulcsa, hogy elég energiát gy jts magadhoz, amellyel formát tudsz adni a szellemnek, és az akaratodhoz láncolhatod. – Látva a lány pillantását, a troll elmosolyodott, és felhúzta bozontos szemöldökét. – Áá, megint az elementálszolgaság kérdése, igaz? Kellan egy vállrándítással felelt, majd másfelé terelte a beszélgetést. – És mi van, ha nem koncentrálsz arra, hogy magadhoz kösd? – Akkor a szellem szabadon tehet kedve szerint bármit a világban. Tudod, hogy egy irányítatlan szellemnek általában mi az els dolga? A lány csak a fejét rázta. – Hogy megöli azt, aki megidézte – folytatta Lothan, a nyomaték kedvéért pedig csettintett. A hirtelen zajra Kellan összerezzent. – A szellem idéz je
mindenképp rendelkezik némi befolyással az elementálja felett, még ha nem is vonta tökéletesen az irányítása alá. Így, amennyiben egy szellem kiszabadul, bizonyos akar lenni abban, hogy nem fogják t újból kényszeríteni semmire. – Nem mondhatnám, hogy hibáztatom ezért – motyogta Kellan, mire Lothan ismét felsóhajtott. – Látom, ma már nem jutunk sehova ezzel a beszélgetéssel – mondta, miközben egy vödörb l vizet öntött a forró üstbe. – Ha nem akarod megtanulni az idézés m vészetét, kérlek… – Szó sincs róla – szakította félbe a lány. – Csak arról van szó… Ezúttal Lothan vágott a szavába. – Egy másik alkalommal majd visszatérünk még erre. Úgy hiszem, mindkett nknek elég mára. Olvass még néhány tanulmányt a témában, és esetleg próbálkozz saját magad az idézéssel! Szorítkozz a Figyel kre, mert ha valami nem sikerül, egy afféle kis hatalommal rendelkez szellemmel lényegesen kevesebb vesz dség akad. Ha sikerül rászánnod magad a komolyabb feladatokra, akkor majd megtanítom neked, mit hogyan csinálj. Ha mégsem, hát továbbmegyünk. Rendben? Kellan beleegyezett, majd segített elrakni a kellékeket és feltakarítani a pincét, miel tt elment. Csak a házból kilépve jutott eszébe, hogy elfelejtette bekapcsolni a telefonját. Egy üzenet várta. Jackie-t l. – Hoi, Kellan – üdvözölte a dekás. – Ellen riztem az adatokat, amelyeket átküldtél, de sajnos azt kell mondanom, nem néz ki túl jól. A kapcsolataim egyike szerint az USA hadserege kínosan ügyelt, hogy minden hátramaradt fegyverraktárt felszámoljon, az indiánok pedig már jó néhányszor átfésülték azt a terepet az elmúlt negyven év során. Az információk, amelyek hozzád kerültek, már régen elavultak. Ha engem kérdezel, márpedig megtetted, én nem pazarolnék pénzt és energiát, hogy egy efféle vadászatba fogjak. Bocs. Kellan dühösen nyomkodta a telefon gombjait. Törölte az üzenetet. Hát ennyit a nagy dobásról – kesergett. Elgondolkodott, esetleg visszahívhatná Jackie-t, de mi értelme lenne? A dekás csak megismételné ugyanazt, Kellannak pedig semmi kedve sem volt még egyszer végighallgatni, hogy a reményei és a belefeccölt energia fabatkát sem ér. Fel kellene hívnom Nyikorgót szólni, hogy lefújva az egész. Kikereste a férfi számát, és már épp hívni készült, amikor eszébe jutott, amit G-Doggtól tanult arról, hogyan kell az árnyvadászokkal az ügyeket intézni. Becsukta a telefont, és zsebre vágta. Ez üzlet. Jobb, ha személyesen közlöm vele a rossz hírt.
6 Jackie Ozone a virtuális világot kedvelte inkább. Az szemszögéb l a Mátrix jobb a valóságnál: tisztább, gyorsabb és f leg logikus szabályokkal bír. Ennek ellenére Jackie nem tartozott azon dekkfej ek közé, akik semmire sem vágytak jobban, mint egy kényelmes ágyra, amelyben napokon keresztül egyfolytában becsatlakozva fekhetnek. Elismerte a valóságot, és élt is benne. Egyszer en az online üzletkötést preferálta, mert ott biztonságban érezte magát. A mostani találkozó azonban az ügyfél határozott kívánsága szerint személyesen fog zajlani. Jackie számára a sikeres üzletkötés mindig el bbre való volt a saját óhajánál. Igazából Jackie Ozone számára az üzlet mindennél el bbre való volt. Azért dolgozott az árnyvilágban, hogy pénzt szerezzen, és hajlandónak is mutatkozott bármire, csakhogy nuyen-re tegyen szert. Így most egy kis kávézóban várakozott Seattle belvárosában. Hasonlóból több száz akad szerte a metrople-xumban. Rendelt magának egy tejes szójakávét, de alig ért hozzá. Kéziszámítógépével a keze ügyében, a stílusos öltözékében és a jobb halántékánál csillogó adatjackkel Jackie egészen úgy festett, akár egy feltörekv cégalkalmazott vagy egy sikeres magánzó. Gondosan kialakított imázs volt ez. Néhány percig kellett csak az érintetlen kávé társaságában üldögélnie, amikor a kávézó ajtaja kinyílt, és egy másik igényes külsej n lépett be rajta. Nyomban Jackie asztala felé vette az irányt. – Jackie – mondta a n üdvözlésképp. Sz ke, egyenes haja gondosan fésülve keretezte tökéletesre plasztikázott arcát, és puhán simult lágy ív arcvonalához. Szemét sötét napszemüveg takarta, kihangsúlyozva sápadt b rét. Sötétkék nadrágkosztüm takarta formás alakját. Mintha csak egy magazin címlapjáról lépett volna le. Tökéletesnek látszott minden tekintetben. – Eve – viszonozta az üdvözlést Jackie, és a vele szemközti üres szék felé intett. – Éppen id ben. – Nos, úgy emlékszem, azt mondtad, megéri a fáradságot ez a kis találkozás. – Eve leült a kínált helyre, válltáskáját a földre tette maga mellé. A szemüvegét nem vette le. Úgy t nt, cseppet sem feszélyezi, hogy háttal kell ülnie a bejárati ajtónak. – Ó, biztos vagyok benne, hogy ez tetszeni fog – biztosította Jackie. Az asztalra tette a kis számítógépét, és szembefordította Eve-vel. kézbe fogta, megérintette a képerny t, hogy az bekapcsolódjon, majd olvasni kezdett. Eltartott egy kis ideig, amíg az egész fájlt átfutotta. Jackie nem láthatta a másik szemét, de úgy vette észre, egy pillanatra felszökött Eve szemöldöke.
– Valós információ? – kérdezte Eve befejezve az olvasást. A számítógépet óvatosan az asztalra tette. A hangja semmit sem változott, de a kérdés elárulta, érdekl dik. – Minden létez helyen ellen riztem, és úgy gondolom, jó eséllyel maradt ott néhány értékes áru. – Hosszú id telt el – kétkedett Eve. – Fél évszázad nem hosszú id annak a holminak, amelyikr l beszélünk, ként akkor nem, ha az üzem egy része megfelel en le lett zárva. – Jackie szinte tapintani tudta a másik izgalmát. – A helyzet az – folytatta óvatosan –, hogy az Ares volt hivatott az efféle raktárakat, illetve üzemeket leszerelni, és gondoskodni az ott található eszközök hatástalanításáról vagy megsemmisítésér l. Ezzel a hellyel kapcsolatban azonban semmilyen feljegyzést nem találtam. – Érdekes. Mi van akkor, ha az Ares elvégezte a munkát, azután eltakarított minden nyomot? Esetleg az adatok elveszhettek, de el is lophatták azokat. – Nem hinném – rázta a fejét Jackie. – Valószín bb, hogy az Ares felmarkolta a hajdani Egyesült Államok kormányától a pénzt, de a denveri egyezmény aláírása nyomán már nem volt lehet sége a területre lépni, és akadhattak más problémák is. Egyszer bbnek t nhetett elfeledkezni az egészr l, mivel idegen ország területér l van szó. – Honnan szerezted ezeket, az információkat? – kérdezte Eve, közben ismét maga felé fordította a kis számítógépet. Úgy t nt, magában az adatok várható értékét számolgatta. – Ki tud még err l? Számított Jackie erre a kérdésre, így szemrebbenés nélkül rávágta a választ. – Csak valami kacatgy jt . – Kellan érintettségét az ügyben szándékosan nem említette. Mindenki számára jobb, különösen Kellannak, ha kimarad az egészb l. – Tudja, mi az, amit talált? – Bizonyára sejt valamit, de a fickó szigorúan kispályás. – Megvan a többi része is ennek? – kérdezte Eve, miközben a dekás felé nyújtotta a gépet. Jackie elvette azt. – Természetesen. Ha nem lenne meg, nem hívtalak volna. Eve erre egy elégedett mosollyal ajándékozta meg. – Akkor rendben vagyunk – mondta végül. – Ha szerinted hiteles, akkor utánanézhetek, kinek lehet érdekes. Ami azt illeti, egy ötletem már van. Egy lehet ség, amelyen már dolgozunk egy Ideje. Vadászat? Eve a fejét rázta. Nem inkább… egy érdekl csoport. Amennyiben hajlandó vagy leszállítani az árut, megszervezem a találkozót, a szokásos díjazásod kétszereséért.
– Hova kell vinnem? – kérdezte Jackie. Ekkor még nem tör dött azzal, ahogyan Eve mosolygott.
Jackie hazudott Kellannak, amikor elhitette vele, hogy az információk a katonai raktárról értéktelenek, mindenesetre távolról sem ez volt a legroszszabb dolog, amit a dekás egy másik árnyvadász ellen elkövetett életében. Amikorra Jackie találkozott Eve-vei, már sikerült meggy znie saját magát arról, hogy ez az egész csak Kellan érdekében történik. A kölyök amúgy is túl forrófej egy efféle vadászathoz. Jobb, ha igazi profikra bízza, mintha fejjel rohanna a falnak, és megöletné magát. Az Eve-vei folytatott megbeszélés után Jackie-t nyugtalanító gondolatok gyötörték. Nem az adatok eladása okozta a gondot, sokkal inkább az, hogy neki személyesen kellett leszállítania azokat ennek a bizonyos „érdekl csoportnak”. Tudta jól, mit jelent ez a kifejezés: egy másik árnyvadász csapatot, akik ilyenfajta munkára specializálódtak, esetleg egy fegyverkeresked t, aki rendelkezett a megfelel kapcsolatokkal. A dekás tudta, mire számíthat az ilyen emberekt l, és nem is okozott problémát neki, hogy velük üzleteljen. Normál körülmények között a Mátrixban kódolt széfbe helyezte volna az információt, majd miután az egyik lenyomozhatatlan számlájára megérkezik az átutalás, engedélyezi a hozzáférést a vev nek. Most azonban ez a rejtélyes csoport személyesen akart találkozni vele. Amikor a lány meghallotta, hol, már értette, hogy miért. Patkányfészeknek nevezték a helyet, és nem véletlenül. A Redmond pusztulathoz tartozott. Hivatalosan ez volt a seattle-i hulladéklerakó. Óriási nyitott tér a Snoqualmie folyótól északra, közvetlenül Szelis-Síd szomszédságában. Nem hivatalosan a Patkányfészek a társadalomból végérvényesen kiszakadt humánoknak és metahumánoknak adott menedéket. Több száz hajléktalan és csavargó talált otthonra a gigantikus szemétdombok között. Sátrakat és fekhelyeket építettek maguknak m anyagból, kartonból és gyakorlatilag mindenféle hulladékból, amíg végül k maguk és rögtönzött lakásuk is az örökkön b zl , rothadó táj részévé váltak. Jackie áldotta az eszét, hogy légz maszkot viselt, amely az orrfacsaró szag nagy részét kisz rte. Eve jelezte, hogy a kliens csak éjszaka szokott üzletelni, de a dekás határozottan elzárkózott attól, hogy sötétben menjen a Patkányfészekbe. Végül megállapodtak, hogy alkonyatkor találkoznak. Jackie tudta, ennél korábbi id pontot nem tud kicsikarni az ügyfélb l, pedig ennél kés bb nem hajlandó betenni a lábát erre a környékre. Egészséges kompromisszum. Már ha ép rrel kikerül.
A lemen nap fénye ezer színbe öltöztette a szennyezett, beteg égboltot. Jackie határozott léptekkel haladt a Patkányfészek bejárata felé. A kormányzat alulfizetett rei rá se hederítettek. A feladatuk az volt, hogy ami belül van, az ott is maradjon. Az, hogy egy újabb nyomorult érkezik, cseppet sem zavarta ket. A vev biztosította róla, hogy szabad útja lesz, de a hátán érezte azt a több tucat figyel szempárt, amelyek csak a zsákmányt látták benne a szeméthalmok árnyékából figyelve. Keze önkéntelenül feszült a válltáskájába rejtett automata pisztoly markolatára. A Patkányfészek lakói nem csak humánok és rae-tahumánok voltak. Hallotta, hogy a környék csak úgy hemzseg a paranormális lényekt l, mint amilyenek például az ördögpatkányok. Ezek kutya nagyságú vérengz fenevadak, melyek hordákban támadnak rá szinte bármilyen melegvér lényre. Pontos útmutatást kapott a találkozó helyét illet en. Szerencsére könnyen rátalált anélkül, hogy kincset ér id t kellett volna pazarolnia a naplemente rövidre szabott fényességéb l. Különös totem magasodott el tte. Mintha egy tébolyult törzs emelte volna, hogy a lábánál a társadalom számkivetettjeit imádhassa. A totemoszlopot számtalan kibelezett trideo, dekk, törött billenty zet és számítógép-alkatrész borította. Foszladozó kábelek kötötték gúzsba a hulladékból emelt oszlopot, amely kis híján eltakarta a mögötte lév lerobbant raktárház bejáratát. Jackie-t megbabonázta a különös látvány. Rövid ideig csak állt mozdulatlanul. Egyszerre csak az érzés, hogy többen is figyelik, feler södött benne. A lány lazán állt, igyekezett a lélegzetét lelassítani. Nem akarta kimutatni a félelmét és izgatottságát. Hol a francban lehet? – gondolta türelmetlenül. Mintha csak gondolata hívására érkezne, sötét alak lépett el a raktár ajtó nélküli bejáratából. Jackie az érkez felé fordult, ahogy az a szeméthalmok mögül sugárzó halovány narancssárga fénybe lépett. Humán. Többé-kevésbé. Nehéz lett volna megmondani, mert az idegen testét megszámlálhatatlan sebhely és tetoválás borította. Fémkapcsok fénylettek tar koponyáján és végig az állán. A szemöldökében és az orrában vastag krómkarikák éktelenkedtek. B re fakón feszült csontsovány testén. Az arca mintha csak torz maszk lenne a csontokra és izmokra szegecselve. A férfi szemöldökén kívül még nyomokban borosta látszott az állán, de ezeken kívül csupasz volt, akár egy végs stádiumba jutott sugárbeteg. Szeme helyén csak feneketlen gödör látszott, bár Jackie egy pillanatig úgy érezte, vöröses csillogást vél felfedezni ott. Ruhaként szakadt b rruhát viselt, amely halkan nyöszörgött minden mozdulatnál. Motorosdzseki és b rnadrág feszült rá, amelyre kopott térd-, könyök- és alkarvéd t, valamint vastag vállvasakat húzott. Jackie-nek úgy rémlett, hasonló felszerelést látott még régebben utcai motoros küzdelmekkor a
magukat harcosoknak nevez versenyz kön. A férfi hátán köpeny helyett vegyvédelmi kabát lobogott. Kezét ujjatlan b rkeszty fedte, amely ett l eltekintve üres volt. – Zhade? – kérdezte Jackie óvatosan egy másodpercre sem véve le a kezét a táskában lapuló pisztoly markolatáról. A férfi bólintott. – Nálad van az áru? – kérdezte. A hangja akár egy életen át csak cigarettafüstöt lélegz emberé vagy valakié, aki túl sokáig élt szmogszennyezésben. – Igen – felelte a lány. – Hagyd itt, és menj! – Miközben a férfi beszélt, Jackie mozgásra lett figyelmes a totemoszlop lábánál. Egy szürke bundás, különös lény jött ki a sötét raktárház mélyér l. Hosszúkás, ráncos orrával kíváncsian szimatolt a leveg be, szeme vörösen csillogott a lemen nap vérszín fényében. Teste nem egész egy méter hosszú volt. Zhade semmi jelét nem mutatta, hogy zavarná a feléje közeled állat. Jackie kínos lassúsággal a kabátja zsebébe nyúlt szabad kezével, és el húzta az ott lapuló adatchipet, amelyre a megszerzett információt mentette. Ahogy a dekás mozdult, az ördögpatkány Zhade lábához lapult ugrásra készen, akár egy jól idomított harci kutya, és figyelte a lányt. Jackie felemelte a chipet, hogy Zhade is jól lássa, majd óvatosan a földre tette. Sürget késztetést érzett, hogy a patkányra pillantson, de tudta, hiba volna annak a szemébe néznie. – Ezen van minden – mondta. Azután egy lépést hátrált. Motoszkálást és kaparászást hallott mindkét oldalról a szemétdombok alól. Egészen addig sétált háttal, amíg Zhade-et és a kis kedvencét eltakarta egy magasra n tt szeméthalom. Akkor megfordult, és határozott léptekkel elindult a kijárat felé. Kényszerítette magát, hogy ne nézzen se jobbra, se balra, és legf képp, hogy ne fusson. Ujjaival úgy szorította a pisztolyt, hogy az egész kézfeje sajgott és zsibbadt. Az rök gyanakodva figyelték, ahogy távozik, de nem próbálták megállítani. Csak azután mert félrehúzódni a kocsijával az út szélére, hogy már néhány kilométernyire eltávolodott a Patkányfészekt l. Majd egy percig csak pihentette a fejét a kormányon, és mélyeket lélegzett. Végül felült. – Toxikus – szuszogta remeg hangon. Felrémlett el tte Zhade, a kaotikus totemoszlop és az ördögpatkányok. Toxikus patkány sámán. Még soha életében nem találkozott egyetlen hasonlóval sem, de nem kell hosszú ideig az árnyvilágban élni az embernek ahhoz, hogy mindenféle rémtörténetet halljon róluk. Már régóta tudta, ezek a történetek részben igazak. A toxikus sámánok nem csak kitalációk. A sámánok a mágikus energiákat a természett l és a totemszellemükt l kapták. A toxikus sámánok ezzel szemben éppen minden olyan dologból merítettek er t, amely nem természetes: környezetszennyezés, hulladék és mérgek. A történetek többek közt arról is szóltak, hogy ezek a
sámánok olyan er kkel kerültek kapcsolatba, amelyeket senki a világon nem tud kontrollálni, sem megérteni, így szinte mindannyian bele rültek a hatalmukba. Zhade-re tökéletesen illett a leírás. Ahogy Jackie eszébe jutott a férfi tekintete… A dekás er sen megkapaszkodott a kormánykerékben. Már vége. Ellen rzi a számlája egyenlegét, amint visszaér, hogy megérkezett-e az átutalás. Más dolga nincs. Ezzel vége is az szerepének a történetben. Az egyetlen dolog, amire jelenleg vágyott, az egy hosszú, forró fürd . Azután szépen elfelejti a Patkányfészket és lakóit. Ám ahogy sebességbe kapcsolt, és visszakormányozta a kocsit az útra, egyre csak azon gondolkodott, vajon Eve és a társaság, akiknek dolgozik, hogyan kerülhetett kapcsolatba egy olyan mocsokkal, mint Zhade? Bele sem mert gondolni, vajon a sámán mit kereshet abban a régi fegyverraktárban, illetve mihez akar kezdeni azzal, amit ott talál.
7 Nyikorgó Redmondban élt, ezért beletelt Kellannak egy kis id be, amíg Lothan Capitolium-dombi lakásától átért oda. Nyikorgóhoz hasonló kacatgy jt k és dekkfej ek százainak adott otthont a pusztulat, ahol a régi vezetékes hálózatra szinte bárhonnan rá lehetett csatlakozni. Nemigen akadt olyan épület vagy nyilvános telekom, amelyet a kalóz dekások ne alakítottak volna ki belépési pontnak, hogy az üzleti ügyeiket intézhessék. A nagymen dekások, mint például Jackie Ozone nem a Redmond pusztulatban élt, de a kezd knek és kispályásoknak komoly el nyt jelentett a rengeteg Mátrix hozzáférési lehet ség, és az olcsó (leginkább ingyenes) szálláslehet ség. Persze ez együtt járt azzal, hogy a szomszédság rivalizáló bandákból, csavargókból, fosztogatókból és természetesen a metroplexum által fizetett szolgálatokból állt, mint például a helyi rend rség. Az árnyvilágban nagyon sokan megtanultak alkalmazkodni a pusztulatok sajátságos életviteléhez és ritmusához. Miközben Kellan áthaladt a Washington-tó felett, félig kész ötletekkel játszadozott gondolatban, hogyan fogja elmondani Nyikorgónak a kíméletlen tényt: a nagy dobás kudarcba fulladt még miel tt elkezd dhetett volna. Útközben úgy döntött, ha beszélt a férfival, az egyik helyi becsületsüllyeszt ben fojtja italba bánatát. Nyikorgó Touristville közelében húzta meg magát egy kis lakásban. Ez az a környék, ahová a jobb módú polgárok jártak megtapasztalni, milyen az élet a pusztulatban. Redmond legsikeresebb klubjai és bárjai szintén errefelé m ködtek, továbbá itt lakott minden olyan helybéli, aki megengedhette magának, hogy ebben a „felkapott” negyedben éljen. A környékbeliek ismerték már Kellant a helyi szórakozóhelyek némelyikéb l, de még így is aggódott amiatt, hogy el tudja-e kerülni a nemkívánatos társaságot. Touristville környéke az Agyzabálók területe. Kellan ezt magától is tudta, de mindazok számára, akik nem hivatalosan is vakok, graffitk hirdették: AGYZABÁLÓK URADALMA. Hasonlóan kreatív szlogenek virítottak a házfalakon, kerítéseken a banda vörös és zöld színben pompázó lógójával együtt. Az Agyzabálók maguk közé fogadták a környékbeli dekkfej eket és kacatgy jt ket, mint például Nyikorgót. Kellan nem tudta, vajon a férfi még most is a banda tagja-e, vagy csak régebben volt az, abban azonban biztos volt, hogy Nyikorgó épp azért f zött nagy reményeket ehhez a melóhoz, mert azáltal itt hagyhatta volna a bandát és a pusztulatot. A lány már most utálta, hogy neki kell lerombolnia a fickó illúzióit. Megállt motorjával a lerobbant társasház melletti sikátorban, majd ahogy leszállt a nyeregb l, nyomban élesítette is a riasztót. Irgalmatlan szirénázásba
kezd, amint valaki csak hozzáér a gépéhez. Tudta jól, a pusztulatban a kutyát sem érdekli egy kétségbeesetten sikoltozó riasztó, de legalább Kellan meghallja, és ha módjában áll, tehet még valamit. Felnézett a graffitivel borított ház oldalán. A t zlépcs vasszerkezete rozsdaborítottan kapaszkodott a téglafalon. Egykoron az épület jól fizetett alkalmazottaknak adott otthont, akik a kerületben dolgoztak. Az összeomlás óta azonban ez er teljesen megváltozott. Az efféle helyeket manapság néhány helyi bandavezér vette birtokába, azzal téve szert nem kevés extraprofitra, hogy „elfelejtette” elvégeztetni a szükséges karbantartásokat. Nem kellett reklamációtól tartaniuk, mert a helyiek többsége hivatalosan nem létezett. Az pedig elég valószín tlennek látszott, hogy a város egészségügyi vagy érdekvédelmi szervei látogatást tesznek errefelé. Kettesével szedve a lépcs fokokat felszaladt a bejárat el tti lépcs n. Az épület gyéren világított el terében találta magát. Áporodott, foszladozó sz nyeg szaga csapta meg az orrát, miközben Nyikorgó lakásának számát kereste a cseng táblán. Amint ráakadt, megnyomta a gombot, és várt. Senki nem válaszolt. Francba! – mérgel dött. Tudta jól, a kacatgy jt esetleg nem lesz otthon, mégsem akarta el bb telefonon hívni. Már csak azért is meg merte kockáztatni az utat, mert úgy ismerte a fickót, mint aki nem nagyon mozdul ki otthonról. Újból csengetett, és ismét csak várt. Ezúttal hosszabb ideig, válasz mégsem érkezett. Talán be van csatlakozva. Ha valóban így áll a dolog, bizonyára semmit nem érzékel a való világból. A cseng zajára pedig száz százalék, hogy nem fog „felriadni”. Talán mégis hívnom kellett volna el bb. De Kellan szemt l szemben akart találkozni a férfival. Végül arra az elhatározásra jutott, hogy felhívja Nyikorgót, hátha kiderül, merre jár. Ha nem válaszol, üzenetet is hagyhat. Legalább minden t lem telhet t megpróbáltam. Épp nyúlt a telefonjáért, amikor egy ork n érkezett a lépcs n lefelé. Rikítózöld topot viselt és fekete nadrágot. A haja lángvörös tövisként meredezett a feje búbján. Kilökte az ajtót, majd egy hosszú rosszalló pillantást vetve az idegenre továbbment. Kellan elkapta a becsukódó ajtót, és belépett az épület belsejébe. Felfelé indult. Ha Nyikorgó otthon van, kis szerencsével felhívhatja magára a figyelmét. Ha mégsem, marad az üzenet, hogy nincs üzlet. A harmadikra sietett. A folyosón megállt, és körülnézett. A padlót borító sz nyeg kopott, szakadozott rongyként hevert el tte. A néhány épen maradt villanykörte a haldokló elektromos hálózat szívdobbanásának ütemére villogott. Minden lakás ajtaja zárva. Ahogy elhaladt mellettük, zene és városi beszéd foszlányait hallotta ki mögülük.
Végül megállt Nyikorgó lakása el tt. Összeszedte a gondolatait, majd rtagy leveg t vett, és bekopogott. Az ajtó halk nyikorgás kíséretében kinyílt, mire Kellan meglep dve hátralépett. Odabent teljes sötétség honolt. Rossz érzés kerítette hatalmába. Végignézett a folyosón mindkét irányba, majd miután megbizonyosodott róla, hogy az üres, el húzta tokjából az Ares Crusader automata pisztolyt. Két kézre fogva a fegyvert, mély leveg t vett, berúgta az ajtót, és fél térdre ereszkedve tüzel pozíciót vett fel. Halovány fény sz dött be a folyosóról és az utcáról, kékesfehér csíkokat vetítve a málladozó falakra. Nyikorgó lakása már akkor is egy disznóólra hasonlított, amikor Kellan el ször járt itt, de most mintha egy bomba robbant volna itt. Chipek, tartók és kibelezett elektronikai berendezések hevertek mindenfelé a padlón. A falra er sített polcok félig letépve lógtak, a tartalmuk szétszóródott a szobában, beterítve mindent apró számítógép-alkatrészekkel. Kellan óvatosan elindult befelé, pisztolyával folyamatosan fedezve magát jobbról és balról. Senkit nem látott odabent. – Nyikorgó! – kiáltott olyan hangosan, ahogy csak mert a jelen helyzetben. Néma csönd. Elindult felderíteni a lakás többi részét is. Érzékei éberen figyeltek a legkisebb neszre vagy mozgásra. Az apró konyha ajtajánál meglapult, majd ismét fél térdre ereszkedve, a Crusadert maga elé tartva belesett. Minden sötét és csendes. Mosatlan edények tornyosultak a mosogatótálban, az asztalon pedig félig megrágott ételmaradvány szaglott. Ekkor vette csak észre, hogy a sz k folyosóra az egyik félig nyitott ajtó mögül sápadt fény árad. Nyikorgóra az apró fürd szobában talált rá. A fürd kádban feküdt ruhában, teljesen szárazon. Kellan mellé guggolt, két ujját a nyaki artériához szorította, bár tökéletesen biztos volt benne, a férfi halott. A b rén itt-ott kékes foltok látszottak, de ett l eltekintve még a szokásosnál is sápadtabb és ernyedtebb volt. Óvatosan felemelte a néhai Nyikorgó egyik karját, majd elengedte. Az tompa puffanással hanyatlott vissza a test mellé. Még nem lehet túl rég halott – vonta le a következtetést Kellan, hiszen a hullamerevség még nem állt be. Azt azonban nem tudta pontosan megmondani, milyen rég. Valószín leg mindössze néhány óra telhetett el a halál beállta óta. De vajon mennyi ideig tart, amíg egy test megmerevedik? Minden, amit Kellan a hullákról tudott, a trideóból, illetve árnyvadászok elbeszéléseil származott. Alaposan megvizsgálta a kacatgy jt testét. Nem talált sem vérnyomot, sem sérülést vagy fojtogatás nyomait a nyakán. Kellan tanácstalanul nézett maga elé. – Ó, Nyikorgó… – motyogta csendesen. – Mi a fene történt? Els ként a rablás jutott eszébe. Néhány szétchipezett agyú punk, talán egy egész banda, berúgta az ajtót, hogy elvigyen mindent, ami eladható. A lakást valóban felforgatták, de ez az elmélet nem adott magyarázatot a test állapotára.
Az efféle betör k szimplán halálra verték volna Nyikorgót, esetleg lelövik, de nem talált sebet vagy vért sehol. Öngyilkosság? Nem valószín . Ha Nyikorgó megtudta, az adatok semmit sem érnek, talán kétségbeeshetett annyira, hogy elintézze magát, de minek forgatta volna föl el tte a lakást? De bárhogyan is, Kellan nem ilyennek ismerte meg a férfit. Ismét a fürd kád mellé guggolt, és a még mindig nyitott szem arcba nézett. Mágia? Na ez már valószín bbnek t nt. Csak egyféleképpen deríthette ki. Kellan a hullára nézett, majd összpontosított, hogy az érzékei átálljanak az asztrálsík képeire. Igyekezett felkészülni, bármit lát is majd odaát. Tudta, olyan lesz, mintha fagyos vízbe ugrana meztelenül. Hideg volt. A halál közelségének jele. Úgy t nt, helyesen okoskodott: Nyikorgó nemrégen halt meg. Az él aurája már szétfoszlott, de nyomokban még mindig kapaszkodott egy-két foszlány a testen, mint elszáradt szirmok a virágon. De semmi mást nem látott. Nyoma sem volt varázslatnak, szellemnek vagy bármiféle távoli összeköttetésnek valamilyen rituális mágia jeleként. Méreg – jutott Kellan eszébe, ahogy ismét a foltos arcra és elkékült szájra pillantott. Fogalma sem volt, miért jutott eszébe ez a szó. Vajon tudat alatt érzékelt mégis valamit az asztrális síkon? Esetleg puszta intuícióról lehet szó? Olykor nehéz megkülönböztetni a kett t. A méreg mindenesetre kétségtelenül beleillett a képbe, és megmagyarázta, miért nincs semmilyen külsérelmi nyom vagy vér. Egy méreg millióféleképpen felszívódhat az emberi szervezetben, Nyikorgó pedig bizonyára azután zuhant a kádba, hogy a gyilkos kemikália elvégezte már a dolgát. Talán drog… Kellan eljátszott egy kis ideig a gondolattal, de ennek sem látta semmi értelmét. Nyikorgó túlságosan is imádta a virtuális világot ahhoz, hogy bármilyen fizikai droggal vesz djön, hiszen olyan sok digitális lehet ség állt a rendelkezésére: a szimchipek sokszorta er sebbek bármely drognál, ráadásul nem kellett aggódni a biokémiai mellékhatások miatt. Persze chipezhetett is éppenséggel, de Kellan semmit nem talált a férfi adat-jackjében. Hirtelen zajra kapta fel a fejét. Az asztrális érzékelést engedte szertefoszlani. Elméje lassan visszahangolódott a fizikai világ érzeteire. Felállt a fürd kád mell l, két kézre fogta a Crusadert, és óvatosan az ajtóhoz osont. Mozgásra lett figyelmes. Egy vagy talán többen is a nappaliban motoszkáltak. Kellan szívverése felgyorsult, szorítása er södött a pisztoly h vös markolatán. Talán Nyikorgó haverjai azok, de lehettek csavargók is, akik a nyitott ajtót látva nyomban megragadták a lehet séget egy kis nuyenszerzésre. Nem tudhatta, fel vannak-e fegyverezve, és azt sem, hányan vannak odakint, így a fürd szoba falának lapulva várt, és a léptek zaját figyelte.
Egy kéz ragadta meg az alig karnyújtásnyira félig nyitva álló ajtót. Kellan azon nyomban mozgásba lendült. Pisztolyát maga el tt tartva a jövevénnyel szembefordult. – Sz zanyám! – kiáltott fel a belép férfi. – Egy mozdulat, és halott vagy – mondta Kellan olyan elszántan, ahogy csak telt t le. A fickó felmérve a helyzet reménytelenségét rájött, nincs abban a helyzetben, hogy vitázzon. Humán volt, és Agyzabáló. Ez utóbbit kétségtelenné tette a fején viselt kend , amelyen a banda jele virított zölden. Nem lehetett több tizenhatnál, talán még annyi sem. B szárú farmert viselt, hosszú ujjú inget, rajta egy sokzsebes mellénnyel. Maroknyi kábítópisztolyt szorongatott a kezében. Kellan a fejével a fegyverre biccentett, mire a kölyök a földre dobta azt. Hangos csörömpöléssel hullott a fürd szoba kövére. Az Agyzabáló szeme Nyikorgó felé villant Kellan válla felett. – Halott – mondta a lány szárazon. – Akkor te is – felelte a bandatag h vösen. Egyenesen Kellan arcába bámult. – Nem jutsz ki élve. – Nem én öltem meg. – Ja, biztos – horkant fel a fickó. – Ez az igazság – folytatta Kellan. – így találtam rá. Üzleti ügyben jöttem hozzá. – Keefer, mi a francot m velsz ott hátul? – érkezett egy hang a konyha fel. Azután: – Sz zanyám! Kellan megragadta Keefer karját, és berántotta a fürd szobába, ahogy egy másik bandatag érkezett a folyosón. Hasonló öltözéket viselt, és sem t nt hivatalosan nagykorúnak. Kellan villámgyorsan elkapta Keefer nyakát, és hátulról a veséjének nyomta a Crusader robusztus csövét. A haverja szeme elkerekedett, és ösztönösen a fegyveréért nyúlt. – Meg se próbáld! – figyelmeztette Kellan. – Ne csináld, Zoog! – vinnyogott Keefer kétségbeesetten. A h vös magabiztossága egy csapásra semmivé foszlott, ahogy a fegyvercs fenyeget en présel dött a bordáinak. – Ki a franc vagy? – követelte a választ a másik bandatag. – Megölte Nyikorgót! – tört ki Keeferb l. – Rohadtul nincs erre most id m – sóhajtott Kellan. – Már mondtam a kis haverodnak öcsi, hogy üzleti ügyben jöttem ide, és így találtam Nyikorgót. – Azt várod, hogy el is higgyük? – kérdezte Zoog megvet hitetlenkedéssel a hangjában. – Mocsokul nem érdekel, elhiszed-e vagy sem – vetette oda Kellan. – Nem akarok balhét. Most szépen kisétálok innen, és ti pajtik velem jöttök. Csak a biztonság kedvéért. Ez lesz az els – nyomta keményen a pisztoly csövét
Keefer oldalának –, aki megdöglik, ha virgonckodni mertek. Úgyhogy maradjon mindenki szépen nyugiba, és senki nem sérül meg, wakarimasuka? Zoog úgy t nt, nem tudja, mit kezdjen a képtelen helyzettel, ezzel szemben Kellan nagyon is: ki akart kerülni minél el bb az Agyzabálók területér l, miel tt kicsúszna az irányítás a kezéb l. Nem látott reális esélyt arra, hogy meggy zze ezeket itt arról, hogy valóban nem ölte meg Nyikorgót mindaddig, amíg fegyvert szegez az egyikükre, de nem állt szándékában feladni az el nyös pozíciót. A legtöbb, amit most remélhetett, hogy kis ügyességgel egy darabban is kijuthat a kacatgy jt lakásából. Kés bb majd elrendezi a dolgokat az Agyzabálókkal, amennyiben a szükség úgy hozza. – Hány cimborátok sertepertél még az épületben? – nézett Kellan Zoog szemébe. A fickó nem volt hajlandó válaszolni, de Keefer már kezdett eléggé pánikba esni ahhoz, hogy feleljen a társa helyett. – Cs… csak ketten. Odalenn. Zoog dühösen nézett Keeferre, de nem szólt semmit. Megértette a pisztolycs meggy erejét. – Jól van skacok – kezdte Kellan, még mindig Zoognak címezve szavait –, elmondom, hogyan csináljuk. Te el ttünk mész. Elég közel, hogy egyfolytában lássalak. Szépen lesétálunk, azután én elmegyek. Ha valami ostobaságon törnéd a fejecskédet, jusson eszedbe, el ször Keefer inge lesz véres, azután a tiéd is. – Ne már! – könyörgött Keefer. – Engedj el! A frászt hozod rám. Esküszöm, nem próbálkozunk semmivel. Nem láttunk semmit. – Bocs haver – rázta a fejét Kellan. – Nem hagyhatom, hogy a hátamba kerüljetek. Ki kell jutnom. Most pedig mozgás! – biccentett Zoognak. A lépcs n lefelé vezet úton Kellan arra vágyott, bárcsak akkora ereje és termete lenne, mint G-Doggnak! Az ork simán a hóna alá kapná a két kölyköt biztosítéknak, és még csak meg sem izzadna. Keefer a korához képest alacsonyra n tt, de még így is Kellannal egymagas volt. Persze a lány el nyösebb helyzete vitathatatlan tény, ráadásul fegyvert szegezett a kölykökre, de semmiképp sem akarta használni. Elég kellemetlen már magában az is, hogy az Agyzabálók úgy hiszik, kicsinálta Nyikorgót. Ha egyet még le is l ne közülük, csak még rosszabb lenne a helyzet. Szerencsére Zoog és Keefer nem szándékozott problémás és f leg halott tússzá válni. Zoog haladt elöl, mögötte néhány lépésnyire követte a másik kett . Kellan folyamatosan figyelt minden irányba, de a lakók még annyit sem tettek, hogy kilessenek a folyosóra. Egyszer bb a csukott ajtó mögött trideót nézve tudomást sem venni a kínos helyzetr l. Két másik Agyzabáló lófrált a földszinten, épp ahogy Keefer mondta. Az egyikük humán, a másik ork, de hála istennek megközelít leg sem akkora, mint G-Dogg, bár még így is jó fél méterrel n tt magasabbra Kellannal. Ujjatlan inget és mellényt viselt, alóla kivillant csupa izom meztelen karja. A
másik bandatag id sebbnek t nt a többinél: úgy húsz lehetett. Fejét szinte teljesen kopaszra borotválta, mindössze egyetlen, kétujjnyi fekete sávban hagyta meg középen fekete haját. Orrát, szemöldökét és száját tompa fény krómkarikák díszítették. Az elmaradhatatlan zöld kend mindkettejük fején ott virított. Nyomban ellökték magukat a faltól, amelynek eddig támaszkodtak unottan, ahogy észrevették, hogy Kellan fegyvert szegez Keeferre. – Nyugi! – emelte fel a kezét Zoog. – Z r van. – A két Agyzabáló nyugalmat er ltetett magára. – Mi a franc folyik itt? – kérdezte a humán Kellanra és Keeferre szegezve szúrós tekintetét. – Ez – kezdte Kellan, miel tt még bárki megszólalhatott volna – egy szimpla egyezség. Én egyszer en kisétálok, cserébe Keefer nem kap ma este ólombeültetést. – Frankón komolyan beszél, Crash! – hebegte Keefer. – Totál zakkant a csaj. – Kuss legyen! – mordult fel a kopasz fickó. Szeme összesz kült, és egy hosszú pillanatig Kellant méregette. – Mi a neved? – kérdezte végül. – Mit számít az? – Semmit – vont vállat az Agyzabáló. – Úgyis halott vagy. – Nos, hacsak nem akarjátok megpróbálni, hogy már most beváltsátok ezt a félelmetes fenyegetést, javaslom, takarodjatok a francba az utamból! – Tényleg azt hiszed, mindannyiunkat el tudod intézni? – morogta Crash. – Nem kell mindenkit leszednem – mondta Kellan, igyekezve meg rizni hidegvérét. – Nektek kell eldönteni, melyik tök legyen az els , aki golyót kap, miután Keefert már kilyukasztottam. – A nyomaték kedvéért a Crusader csövét keményen a fickó bordáinak nyomta, mire az megfeszült háttal vinynyogni kezdett. Másodpercek teltek el, mire Crash vonakodva félreállt a sz k folyosón az útból. Keefer közben halkan szipogott. Kellan elgondolkodott, vajon a fickó elég ostoba-e ahhoz, hogy próbálkozzon valamivel, feláldozva ezzel Keefert. Ez lenne a lány tapasztalata szerint az els (és bizonyára az életében az utolsó), hogy egy banda ilyenre vetemedne. Számított arra a közismert tényre, miszerint minden banda vigyáz a sajátjaira, bármi történjék is. Crash intett az orknak és Zoognak is. Mindannyian a falhoz léptek, szabad utat engedve ezzel. – Még nincs vége – szólt Kellannak, ahogy az elindult kifelé. – Egyel re igen. – Megtalálunk – morogta fenyeget en az ork. – Halott vagy. – Bizonyára. Kellan a kivezet úton végig saját maga és az Agyzabálók között tartotta túszát. Az ajtót a csíp jével kilökte, és kilépett a lépcs re. Azután egyszerre
elengedte Keefer nyakát, a másik kezét a hátának támasztotta, majd belökte az épületbe. Az ajtó hangosan csapódott be a fickó mögött. Crash és a másik két Agyzabáló azonnal a fegyveréért nyúlt, de Keefer még mindig az útjukban állt, így Kellané maradt a kezdeményezés. Felemelte a Crusadert, hogy a fegyver csöve az égnek meredt, közben a másik kezében ragyogó fényes gömb jelent meg. A bent állókra hajította, alig suttogva a hatalom szavait. A mágikus energia úgy suhant át az ajtó üvegén, akár a napfény, majd hangtalanul felrobbant. Az Agyzabálók a hirtelen fájdalomtól a fejükhöz kaptak. A fegyverek koppanva hulltak a padlóra, majd a tulajdonosaik is földre rogytak, mindannyian eszméletlenül. Kellan egy pillanatig még az ájult bandatagokat nézte. Hihetetlen könnyedén végezhetne velük. Néhány lövés a Crusaderrel vagy egy halálos varázslat… soha senki nem tudná meg, mi történt. Egyetlen szemtanú sem maradna, aki fenyegetést jelenthet a számára a jöv ben. Ami azonban most igazán számított, hogy a lány nem hidegvér gyilkos. Más árnyvadász talán a biztonság kedvéért eltüntetne minden nyomot maga után, de Kellan nem tartozott ebbe a fajtába. Úgy hagyta ket, ahogy voltak. Hadd gondolkodjanak rajta, miért hagyta életben ket az, aki szerintük megölte Nyikorgót. Eltette a pisztolyt a tokjába, majd sietve a sikátorban parkoló motorhoz ment, és felült rá. Halk csörgésre kapta fel a fejét. Meglepve fordult vissza, és már nyúlt is a Crusaderért. Ekkor érezte meg a rezgést, és rájött, a zaj a telefonjából érkezik. El halászta a zsebéb l, és a kijelz re pillantott. E-mailje érkezett. A feladó címét nem ismerte fel, de a szöveg nyomban megragadta a figyelmét. Kellan! Ha ezt az üzenetet olvasod, valami történt velem. (A francba, mindig is el akartam ezt sütni!) De komolyra fordítva a szót. Rossz el érzetem van ezzel az üzlettel kapcsolatban, úgyhogy létrehoztam egy biztonsági rekeszt, arra az esetre, ha valami történne velem. Amikor ezt olvasod, a program elküldi a címedre az összes fájlt. Tudni fogod, mihez kezdj velük. Remélem, sikerül a nagy fogás. Igazán kedveltelek, Kellan, és tudom, neked sikerülni fog. Pokolian jó árnyvadász vagy. Nyikorgó Kellant kirázta a hideg, miközben a szöveget olvasta, majd szánakozva felnézett az épület egyik fels ablakára, amely mögött Nyikorgó feküdt holtan. A kacatgy jt megérzései beigazolódtak. Ismét a telefon kijelz je felé fordult. Mi van, ha ez az egész mégis csak egy szerencsétlen véletlen?
Mindennapos pusztulati rablógyilkosság. De mi van, ha valaki más is hírét vette az információknak, és Jackie-vel ellentétben hitt benne? Megölhették Nyikorgót azért is, hogy megszerezzék a fájlokat, vagy hogy ne beszéljen róla senki másnak. Vajon megtalálták az adatokat? A lakást egyértelm en darabokra szedték, de egy Nyikorgóhoz hasonló dekkfej nem hagyja szanaszét heverni a pénzt ér infókat. Bizonyára elrejtette inkább valahol a Mátrixban, ahol senki nem akadhat rájuk. Elgondolkodva meredt a kijelz re, végül megnyomta az OLVAS gombot, mire a letöltés elindult. A telefon néma rezgéssel jelezte, a fájlok átkerültek a kivehet memóriára. Azután Kellan becsukta a telefont, és elsüllyesztette a zsebébe. Most már biztosra vette, Nyikorgónak azért kellett meghalnia, hogy ne adhassa át a fájlokat másnak. A kacatgy jt hitte, hogy Kellan képes a dolog végére járni, és megfejteni a rejtélyt. Még nincs vége – gondolta magában. Ki fogom deríteni mi ez az egész. Határozott mozdulattal berúgta a Rapier motorját. Ideje munkához látni.
8 Kellan még soha életében nem toborzott árnyvadász csapatot egyedül. Odaát Kansas Cityben a helyzet egészen más volt. Az árnyvilág annyira kis keretek között mozgott, hogy mindenkit ismert, akit érdemes. A potenciális munka híre hamar elterjedt, így szinte telefonálni sem igen kellett. Informális csapatok alakultak a szükségnek megfelel en, és legtöbbjük végül együtt is maradt. Zártkör en m ködtek mindaddig, amíg egy vagy több tag ki nem hullott. Amikor még csak ismerkedett az árnyvilág trükkjeivel, sosem kellett csapatot szerveznie. Mindössze arra ügyelt, hogy benne legyen a megfeleben. Mióta Seattle-be érkezett, minden munkát összeköt kön keresztül szerzett, mint amilyen G-Dogg és Lothan. Az egyetlen esetben, amikor szervez ként jelent meg a színen, minden kapcsolatát G-Dogg-tól szerezte, akinek a feje zsúfolásig volt nevekkel és telefonszámokkal. Kellan most is erre a tudásra alapozott. Az ork már a másodig csengetésre felvette a telefont. – Beszélj! – mondta, átugorva a köszönés monoton procedúráját. – Hé, G-Dogg! – Hé, Kellan! Na, mizu? – Kéne egy kis segítség! – Persze, mondd csak! Mi kellene? – kérdezte G-Dogg. Néhány név – felelte a lány. Hosszú szünet állt be a beszélgetésben Ugye nem arra a vadászatra keresel embereket, amelyikr l nekünk is beszéltél, igaz? – kérdezte gyanakodva az ork. Kellan számított erre a reakcióra. – Nézd, G-Dogg, ha nem akarsz segíteni, semmi gond… – Hé, nyugi! – emelte fel a hangját a férfi. – Nem ezt mondtam. Csak tudni akartam, még mindig arról a melóról van-e szu. Ennyi. – Megcsinálom – szögezte le Kellan határozottan –, de szükségem lesz még pár emberre. G-Dogg nagyot sóhajtott. – Sehogy sem tudlak lebeszélni err l? – Nem. Nézd, G-Dogg! Meg kell csinálnom ezt a melót, oké? Szeretném, ha segítenél. Nem azt kérem, szállj be te is, csak kellene pár név. Az ork ismét sóhajtott. – A legtöbb vadász, akivel hajlandó vagyok együtt dolgozni, nem vállal ilyen kockázatos munkákat – kezdte. – De bizonyára ismersz olyanokat is – szakította félbe Kellan –, akik viszont igen.
– Igen. Néhányat. – Hozz össze velük! Azután kihagylak ebb l az egészb l, G-Dogg. Esküszöm. – Az ork még mindig hezitált, így a lány tovább er ltette. – Ha nem tudsz segíteni, az is frankó. Meghirdetem Shadowlanden, és körülnézek még néhány helyen. – Oké, oké, segítek – adta meg magát végül az ork. – Ismerek pár vadászt, akik hajlandóak elvállalni a legnagyobb kockázattal járó melót is, f leg ha kell fizetséggel kecsegtet. – Ebben igen nagy lehet ségek rejlenek. – És legalább akkora kockázat is. De figyu, ezt nekik kell eldönteniük. Elküldöm neked az infókat most. – Egy pillanattal kés bb Kellan telefonja csippanással jelezte, hogy G-Dogg adatcsomagja megérkezett. Gyorsan lementette a virtuális névjegykártyákat a készülék memóriájába. – Egyet tarts észben, Kellan! – figyelmeztette az ork kidobó. – Ezek a fickók nem olyanok, mint azok az árnyvadászok, akikkel eddig dolgoztál. Azért vállalnak szinte bármekkora veszélyt, mert muszáj, vagy, mert szeretik. A megbízható vadászok sosem vállalnak feleslegesen nagy kockázatot. – A kritika többi része kimondatlanul lógott a leveg ben, de a kérdés egyértelm volt: vajon a lány melyik fajtába tartozik? – Köszönöm – felelte Kellan szárazon. – ígérem, vigyázni fogok. Tartozom eggyel, G. – Ja – sóhajtott az ork. – Hívj meg egy italra, ha vége ennek az rületnek, és mesélj el mindent! Akkor kvittek vagyunk, oké? –Rövid szünet után még hozzátette: – Sok szerencsét, kölyök? –mondta, azzal letette. Kellan a letöltött információkban kezdett kutakodni. G-Dogg fájdalmasan rövid listát küldött, de az az el nye megvolt ennek is, hogy nem tart legalább soká, amíg találkozik mindannyiukkal. Ráadásul saját kútf l nem jutna még ennyire sem. Kiválasztotta az els nevet, majd teleszívta a tüdejét, és lenyomta a HÍVÁS gombot. Rövid ideig tartott, amíg az összes telefonbeszélgetést elintézte. Tíz perccel kés bb már néhány megszervezett találkozóval a zsebében az asztalra dobta a telefonját. Akadtak néhányan a potenciális társak közül, akik végig sem hallgatták, pár embernek pedig csak üzenetet tudott hagyni. Az adrenalin még mindig ott zubogott a vérében a pusztulatban történtek után. Tudta, ha csak egy helyben ül és vár, mikor csörren meg a telefon, bedilizik. Összeszedte a legszükségesebb holmikat hát, felkapta a kabátját, és kilépett a lakása ajtaján. Mint a legtöbb árnyvadász, is éjszakai életet élt. Kééjszakáig fenn maradt, és jóval dél utánig aludt. Az üzleti ügyeket a legkönnyebben éjjel lehetett intézni, amikor a seattle-i árnyak életre keltek. Az Alvilág 93-ban már megkezd dött az igazi mulatság. A klub egy renovált raktárépületben kapott helyet. Kétszintes betonóriás a pusztulat szélén.
Az ablakokat befedték, így az egyetlen fény a bejárat fel l érkezett. Méteres neonbet k hirdették a hely nevét, alatta szokás szerint hosszú sor kígyózott. Lelkes rajongók, éjszakai vagányok és kiéhezett cicababák vártak bebocsátásra. Kellan leállította a motorját a klub parkolójában, ahol már több tucat járvárakozott. Az Alvilág volt az els éjszakai hely, amelyet Kellan Seattle-be érkezése után meglátogatott. Önkéntelenül is elmosolyodott a gondolatra, mennyire más volt akkor minden. Akkor még teljesen zöldfül nek számított. Hálózat taxival érkezett a klubhoz, és némi blöffel sikerült csak átjutnia a kidobó mellett, remélve, hogy odabent találkozhat G-Dogg-gal, a reménybeli kapcsolattal. Fogalma sem volt róla, hogy a kidobó maga G-Dogg, aki azt sem tudta a lány ki- vagy miféle. Ha nem keveredett volna bele akaratlanul egy halálosnak ígérkez összet zésbe néhány trol-lal, nevezetesen a Tüskékkel, sosem vonja magára az ork figyelmét, és talán sosem fedezi fel a saját mágikus képességeit. Akkor varázsolt életében el ször; él metahumán fáklyává változtatva az egyik támadóját. Ezzel meghívót szerzett Lothan-hoz és a seattle-i árnyak közé. Ezek után az Alvilág 93 lett Kellan egyik kedvelt helye. Egyik nagy el nye, hogy közel feküdt a mostani lakásához Puyalupp-ban, ráadásul ez egyike a metroplexum legfelkapottabb szórakozóhelyeinek. G-Dogg itt állította fel a saját kis bázisát, de Kellan úgy tudta, az orknak most valahol másfelé akadt dolga. A lány kivételesen örült ennek. Egyáltalán nem érezte most szükségét, hogy bármelyik ismer sével összefusson. Egy mosoly és némi adakozás fejében a kidobó kedvességéért, hamar bejutott, kikerülve a várakozókat. Mint rendesen, most is él zenével várták a mulatságra éhez ket, akik a m sorra hangolódva csápoltak a tánctéren. Kellan átverekedte magát a táncolók tömegén, hogy a szemközti fal mentén húzódó bárhoz telepedjen. – Hé, Leif! – üdvözölte a pultost. A férfi magas, vékony, jókép tünde volt. Barátságos mosolyt villantott a lányra. – Hé, Kellan! Mizu? – Mint mindig – felelte Kellan, mire a tünde mindent ért en bólintott. – A szokásosat? – kérdezte Leif, mire a lány biccentett. A tünde lepattintotta a kupakot egy barátságosan gyöngyöz sörr l, majd átcsúsztatta a pulton a lány elé. Kellan a hitelkártyáját bedugta az egyik közeli leolvasóba, mire az, halk pittyenéssel jelezte, hogy a megfelel összeget levonta. Hozzátett még egy kis borravalót is, miel tt visszavette a kártyát. Azután kényelmesen hátrad lt a székében, szembefordult az rjöngésre felkészült tömeggel és a lassan megvaduló bandával. Egészen jól játszottak. A kelta motívumokkal tarkított metál nem igazán egyezett a lány ízlésével, de a háttérben szóló hangulatos vokál és a tündékre
oly jellemz el adásmód nagyban emelte a színvonalat és ezzel együtt Kellan lelkesedését. A szintetizátoros ugyancsak kitett magáért. Közvetlenül a hangszerre csatlakozva, idegi alapon irányította a masinát. Lényegesen komolyabb dallamokat sikerült kicsikarnia, mintha kézzel kalapálta volna a billenty ket. Az képességei nagyban hozzájárultak, hogy a zenekar messze az átlag felett teljesített. A banda a show-m sor után meghajolt, begy jtötte a kijáró tapsvihart, végül maguk is elvegyültek az ittlév k között, hogy a lelkes rajongó libák skalpjaival térjenek haza. Kellan már a második sörét iszogatta, amikor egy felt en gyönyör tünde n állt meg mellette a pultnál. Ragyogó vonásai, finom arcvonala, mandulavágású szeme és hegyes füle egzotikus szépséggé varázsolták. Világos, makulátlan b re er s kontrasztban állt hollófekete, hosszú hajával, amelyet a tarkóján vastag copfba fogott, kiemelve ezzel is az arcát és lágy ív szemöldökét. Fekete b rnadrágot, csillogó ezüst fels t, felette b rkabátot és hegyes orrú fekete csizmát viselt. Váltott pár szót Leiffel, mire a pultos készített neki egy koktélt. Miután a kifizette az italt, Kellan felé fordult, és közelebb lépett hozzá. – Hello… Kellan, ha nem tévedek – mosolygott barátságosan. Kellan meglep dött, hogy a n tudja a nevét, de nem látta okát, hogy tagadja. Bólintott. – Az én nevem Éjközép – mondta a tünde. – Reméltem, hogy találkozhatunk itt – folytatta. – Sok jót hallottam rólad. Néhány barátomtól tudom, hogy csapattársakat keresel egy vadászathoz. – Rövid szünetet tartott, és Kellan szemébe nézett kíváncsian. – Ami pedig még ennél is fontosabb, azt hiszem, ismertem az édesanyád. – Mi? – feledkezett meg Kellan hirtelen a h vös profi viselkedésr l. – Hogyan? Mikor? – Beszélgessünk, rendben? – invitálta Éjközép. A tánctér mellett sorakozó asztalok felé intett, majd hagyta, hogy Kellan vezesse oda. Ügyet sem vetett a kiéhezett férfiak elismer pillantásaira, amellyel macskaszer külsejének hódoltak, míg átjutottak a tömegen. Miután leültek az egyik asztal két szemközti székébe, Éjközép kényelmesen hátrad lt, keresztbe tette formás lábait, és fürkész n Kellant nézte. Szikrázó mosolya egyetlen pillanatra sem fakult meg. – Tehát ismerted az anyám? – kérdezte Kellan leplezetlen kíváncsisággal a hangjában. – Nos, természetesen nem lehetek egészen biztos benne – kezdte Éjközép –, de ismertem egy n t, akire rendkívüli módon hasonlítasz, és a korodból ítélve akár a lánya is lehetsz. Már ha volt neki. A mentorom lett nem sokkal azután, hogy Seattle-be érkeztem. Egyébként pontosan olyan nyakláncot viselt, mint amilyen a tiéd.
Kellan ujjai önkéntelenül fonódtak a láncon függ amulett köré. Zöld jádek l készült. Finoman megmunkált sárkányt ábrázolt egy kör közepén. Kansas Citybe érkezett a nagynénje lakására néhány egyéb holmival együtt és egy üzenettel: Ezek az anyád holmijai voltak. Gondoltam, téged illet. A csomagon nem szerepelt a feladó címe, de seattle-i bélyeggel küldték el. Egyáltalán nem emlékezett az édesanyjára. Azért érkezett a metroplexumba, hogy megtalálja a feladót, és kiderítse, mi történhetett az anyjával. – Biztos vagy benne? – kérdezte Kellan, mire Éjközép bólintott. – Teljes mértékben – mondta. – Ez az amulett elég egyedi. A n , akit én ismertem, ugyanilyet viselt, és kétlem, hogy kett is készült volna bel le. Kellan alig mert hinni a szerencséjének. Hónapok teltek el kereséssel eredménytelenül, azután felbukkan valaki, aki ismerte az édesanyját, ráadásul épp munkát keres. – Ez volt az anyámé – mondta Éjközépnek. – Úgy értem… azt mondták, ez az övé volt. Sosem ismertem t. – Ó! Nos, az igazság az, nem tudtam róla, hogy van egy gyereke, már ha ugyanarról a személyr l beszélünk. – Mesélj róla! – Ekkor vette csak észre Kellan, mennyire izgatott a hangja. – Mármint, ha nem bánod. – Hát persze, hogy nem – mosolyodott el barátságosan a tünde. Belekortyolt az italába, majd visszatette az asztalra, és a kezét lazán lógatva maga mellett, beszélni kezdett. – Már majdnem húsz éve, hogy Seattle-be érkeztem Tir Tairngire-b l. – A Seattle-t l délre fekv tündeállam nevét egzotikus hanglejtéssel ejtette ki. – Azt hiszem, nagyjából olyan id s lehettem, mint te most. Az árnyvilágban akartam dolgozni, de szinte semmit sem tudtam a seattle-i metroplexumról vagy az árnyak szabályairól. Olyan nagy szerencsém volt, hogy hamar összeakadtam egy n vel, aki Mustangnak hívta magát. Komoly hírnévnek örvend árnyvadász volt már akkor, aki hajlandóságot mutatott együtt dolgozni egy zöldfül vel, és megmutatni neki a trükköket. Rövid szünetet tartott, hogy összeszedje a gondolatait, majd folytatta: – Annyi mindent megtanított! Évekig dolgoztunk együtt, én pedig közben megtanultam, hogyan viselkedjek profiként. Azután egy napon elt nt nyomtalanul. – Ezek szerint nem tudod, mi történt vele? Éjközép szomorúan csóválta a fejét. – Sosem jöttem rá. Ami azt illeti, reméltem, te talán tudsz valamit. Még azt sem tudtam, Mustangnak gyermeke született, pedig te már azután jöttél a világra, hogy én megismertem t. – Hogy találtál rám? – kérdezte Kellan. Éjközép sejtelmesen elmosolyodott. – Még mindig az árnyak közt dolgozom – magyarázta. – Felkutatok bárkit, akit meg akarnak találni, vagy akir l információt kell gy jteni. Simon Brickman például er sen érdekl dik fel led.
– Brickman… – Kellan jól ismerte a férfit. az, aki a Knight Errant Biztonsági Szolgálat embereként felbérelte Lothant és a csapatát. Az volt Kellan els vadászata Seattle-ben. Mint kiderült, az egész meló csak fedezetként szolgált, hogy közben Brickman az anyacég, az Ares Macrotechnology által gyártott fegyvereket átjátssza a seattle-i bandák kezére. Kellan meghiúsította ezt a tervet. Gyanakodva nézett Éjközépre. – Nem kell aggódnod – csillapította Kellant. – Megmondtam neki, hogy semmi érdemleges nincs az ügyben. Te csak egy kölyök vagy, akinek piszkosul nagy mázlija volt. Mindenesetre a képen, amit mutatott, felismertem az amulettedet, és személyesen is találkozni akartam veled. – Miért nem kerestél meg hamarabb? – Üzlet – felelte a tünde magától értet en. – Közbejött egy másik munka, így nem maradt id m a Brickmannek végzett nyomozás után felkeresni téged. Ezenkív l megpróbáltam kideríteni valamit még Mustangról, hogy amikor találkozunk, valami közelebbit is tudjak mondani, de sajnos azt kell mondjam, megint zsákutcába futottam. Egy lépéssel sem kerültem közelebb az igazsághoz. Kellan már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, azután inkább becsukta. Nem volt biztos az érzéseiben. Már olyan sok id telt el nyomozással, hogy kiderítsen valamit az anyjáról, a különleges csomag feladójáról vagy legalább az amulettjér l, de minden eredmény nélkül. Már kezdte feladni a reményt. Most, hogy végre felbukkant valaki, aki történetesen személyesen is ismerte az édesanyját, a remény újraéledt, csakhogy ismét szertefoszoljon. Egyértelm nek t nt, hogy Éjközép semmivel sem tud többet az anyja sorsáról, mint maga. – Ez bizonyára elkeserít – mondta a tünde, mintha csak visszhangozta volna Kellan gondolatait. – Bárcsak többet is tehetnék! – Semmi gond – rázta a fejét Kellan. – Egyedül ma este többet tudtam meg, mint egész id alatt, amióta Seattle-be érkeztem… Szóval azt mondod, hasonlítok rá? – Ó, határozottan – felelte Éjközép mosolyogva. – Ugyanaz a hajatok, a szemetek és az állatok. – Milyen volt? A tünde n elgondolkodott, mintha csak a megfelel szavakat keresné. – Er s – mondta végül. – Lendületes, okos, tehetséges és ravasz. Nagyon jó volt. Egyike a legjobbaknak. – Tehetséges… – ízlelgette Kellan. – Mágus volt? Éjközép kissé meghökkent, majd a fejét rázta. – Amennyire én tudom, nem. Miért? – Ó! – Ez minden, amit Kellan ki tudott nyögni meglepettségében. Szinte egyértelm nek gondolta, hogy mivel az amulett mágikus, pedig szintén
mágikusan aktív, bizonyára az anyjának is annak kellett lennie. Éjközép reakciójából ítélve Mustangnak semmi köze nem volt a varázsláshoz. Vagy talán az anyja képességei sosem ébredtek fel, mert nem került olyan helyzetbe. Vagy Kellan képességei az apjától származnak… Ekkor vette csak észre, hogy Éjközép feszülten figyel valamit Kellan háta mögött. Néhány másodperccel kés bb sötét árny vetült az asztalukra. – Lothan – lep dött meg Kellan a troll mágust megpillantva. Alig karnyújtásnyira állt az asztaltól. Kellan magában dühöngött, amiért óvatlanul háttal ült a tömegnek. Éjközép úgy ült le, hogy kerüljön háttal a falnak anélkül, hogy ezt Kellan észrevette volna. Ellenkez esetben észreveszi Lothan közeledtét. Hátrányba került. – Kellan. Érdekes alakokkal barátkozol mostanában. – Lothan, téged is mindig öröm viszontlátni – üdvözölte hasonló kedvességgel Éjközép a trollt. A mosolya elárulta, hogy az egyetlen öröm melyet érez, az abból fakad, hogy a jelenléte bosszantja Lothant. Hát Lothan mindenkit ismer? – csodálkozott magában Kellan, miközben a kibontakozó szópárbajt figyelte. Bár kétségtelen tény, hogy az id s troll régebb óta élt az árnyvilágban, mint bárki, akit Kellan ismert. Történetesen régebb óta, mint ameddig az ismer sei egyáltalán éltek. Ennek ellenére érdekes véletlen egybeesésnek t nt, hogy Lothan épp itt és épp most bukkant fel. Már ha véletlenr l volt szó. – Szívesen bemutatnálak – fordult Kellan Lothanhoz –, de úgy látom, ti már… – Ismerjük egymást? – szakította félbe Éjközép. – Ó, igen. Lothant természetesen mindenki ismeri. A hírneve megel zi t. – Ugyanezt elmondhatnánk rólad is – vágott vissza Lothan. – Szívesebben maradok inkább a háttérben – mosolygott a tünde. – Bár ezt nem nehéz megtenni hozzád képest. – Kétségtelen. Kellan, válthatnánk néhány szót négyszemközt? – kérdezte Lothan. Ebben a pillanatban Kellan érezte, hogy a zsebében megcsörren a telefon. – Egy pillanat – emelte fel a mutatóujját, miközben a másik kezével a zsebében kotorászott. – Halló? – szólt a készülékbe. – Kellan, mi ez az egész rültség? Hallom csapatot gy jtesz, hogy mégis belevágj ebbe a lehetetlen vadászatba – érkezett Jackie Ozone aggódó hangja. A francba! Gyorsan terjed a jó hír. Kellan elgondolkodott, vajon G-Dogg mondott-e valamit Jackie-nek. Bár nem feltétlen kellett így történnie, hiszen az információszerzés a dekás specialitása. – Most tényleg nem tudok beszélni – mondta végül semleges hangon Éjközépre és Lothanra pillantva. A tünde felállt székéb l, majd vékony karjával belekarolt a troll masszív bicepszébe. Vidáman elmosolyodott.
– Hagyjuk Kellant magára egy pár percre, rendben? Addig beszélgethetünk a régi szép id kr l – mondta Éjközép a trollnak elég hangosan, hogy Kellan is hallja, azután elvezette Lothant az asztaltól.
– Mit képzelsz, miféle játékot játszol, Éjközép? – követelte a választ Lothan azután, hogy néhány lépésnyire és f leg hallótávolságon kívül értek. – Én is kérdezhetném ugyanezt, Lothan – húzta fel a szemöldökét kérd n a tünde. – Képzeld csak el a meglepetésem! Megállapodtunk, hogy ha bármilyen információhoz jutsz egy bizonyos varázstárgy ügyében, nyomban értesítesz, azután az említett ékszert ennek a lánynak a nyakában látom viszont. – Mit akarsz vele? – Ahogy már korábban is elmondtam, az az én dolgom. – Nos, mostantól az enyém is, Éjközép. – Lothan, Lothan – dorombolta a n , miközben végigfuttatta a kezét a troll karján. – Nem vagy te bolond. Ne is viselkedj hát úgy! Tényleg keresztezni akarod az utam ebben az ügyben? – Figyelmeztetlek Éjközép, tartsd távol magad Kellantól! – Különben? – kérdezte a tünde. – Elmondod neki az igazságot? Meglep, hogy észreveszed még egyáltalán, amikor meglátod. Elvégeztem a házi feladatomat én is, Lothan. Kellan már túl régóta dolgozik veled ahhoz, hogy az erkölcs bajnokának tartson. Egyébként, mit mondanál neki? Azt, hogy megbízást adtam neked egy bizonyos tárgy felkutatására, majd amikor ráakadtál, elfelejtettél informálni? Talán épp azért, hogy megtartsd magadnak az információkat és vele együtt az amulettet is? Éjközép rövid szünetet tartott, és élvezettel figyelte, amint Lothan tekintete elborul. – Igen – sziszegte. – Erre gondoltam én is. Az egyetlen igazság, ami napvilágot láthat, drága Lothanom, az az, hogy ismét hazudtál ifjú tanítványodnak. Akkor pedig elfelejtheted azt a kevés kis bizalmat is, amelyet még irányodba táplál. Ezzel szemben nekem, semmi félnivalóm nincs a történeted miatt. Végül is Kellan már tud róla, hogy érdekl dtem az amulettje iránt. Elmondtam neki. Nem említettem a te szerepedet ebben az egészben, és mindaddig nem is fogom, amíg nem kényszerítesz rá. Így a következ lépés most a tiéd, nem igaz? – kérdezte végül búgó hangon.
– Jól van – mondta Kellan, miután Lothan és Éjközép eltávolodtak az asztaltól. – Tehát arra készülsz, hogy kövesd Nyikorgó adatainak a nyomát – kezdte Jackie olyan hangon, amely nyilvánvalóvá tette, tud az ügyr l. – Ez id - és pénzkidobás, Kellan. Már megmondtam, az adatok annyit sem érnek, mint a chip, amire másolták. – Nézd, Jackie, én bízom a tanácsaidban. Tényleg. De van egy olyan érzésem ezzel az egésszel kapcsolatban, amelyet nem hagyhatok figyelmen kívül – magyarázta Kellan. – Nem hiszem, hogy az adatok értéktelenek lennének. – Nézd, Kellan, biztosra veszem, hogy a haverod, Nyikorgó, azt hiszi, aranyat talált, de… – Nyikorgó halott. Rövid csönd telepedett közéjük. – Micsoda? – kérdezte hitetlenkedve Jackie. – Nyikorgó halott – ismételte meg Kellan. – Biztos vagy benne? – Ó, igen, nagyon is. Nemrég találtam rá holtan a lakásában, a fürd ben. Azt hiszem, megmérgezték. Semmilyen sérülés nem látszott rajta, és mágiának sem találtam beazonosítható nyomát. – És azt hiszed, valaki az adatok miatt ölte meg? – Különben hihetetlen egybeesés lenne az ügy, nem gondolod? – kérdezte Kellan. – Ebben az esetben még nagyobb ostobaság foglalkozni az üggyel – gy zködte Jackie. – Ha valaki hajlandó ölni is ezért… – Akkor bizonyára ér valamit – vonta le a következtetést. – Bizonyára nagyon sokat ér. – Ezt nem tudhatod – ellenkezett a dekás. – Figyelj! Megölhették valami egészen más ügy miatt is. De még ha igazad is van… nos, ha ezért emberek halnak meg, akkor a legjobb kimaradni az egészb l. Hagyd annyiban! – Képtelen vagyok. Most biztosan nem. Amikor belekezdtem ebbe az egészbe, csak arról volt szó, hogy összehozok egy csapatot egyedül. Most úgy érzem, tartozom ennyivel Nyikorgónak. hitt bennem. – És nézd meg, hova jutott ezzel! – vágott vissza Jackie, mire Kellanban megh lt a vér. – Sajnálom, Kellan. Nem úgy értettem, ahogy hangzott. De Nyikorgó halott. Az, hogy rültségbe mászol, nem fog változtatni ezen a tényen. – De számomra igen – szögezte le Kellan. – Gondolom, számíthatok a profizmusodra és diszkréciódra ebben az ügyben. – Természetesen. De meg kell értened, én kiszálltam. Ha végig akarod csinálni, egyedül vagy. – Megértettem – felelte h vösen. – Már így is eleget tettél. – Kellan, figyelj rám! – Jackie hangja szinte kétségbeesetten hangzott. – Hagyd annyiban! Ez a meló túl problémás. Bízz bennem!
– Végigcsinálom, Jackie. Majd értesítelek, hogyan sült el a dolog. – Azzal bontotta a vonalat, a telefont pedig elsüllyesztette a zsebébe. Tekintetével megkereste, ahol Lothan és Éjközép beszélgetett. Lothan elkapta a pillantását, majd mintha oda akarna menni Kellanhoz, hogy mondjon valamit, elindult, azután inkább elfordult, és a tömegen keresztülnyomakodva a kijárat felé vette az irányt. Éjközép visszament az asztalhoz, és leült a Kellannal szemközti székbe. – Mi volt ez az egész? – kérdezte Kellan. – Lothannak mennie kellett – vont vállat a tünde. – Nem, úgy értem mi ez közted és Lothan közt? – Lothannak és nekem… mondjuk úgy, múltunk van – felelte lágyan Éjközép. – Nem mindig látjuk a dolgokat egyformán. – Na ne mondd! – horkant fel Kellan. – Úgy látom, ez Lothan esetében már-már törvényszer . – Ó, hát észrevetted? – mosolygott a tünde vidáman. – Mondjuk úgy, észrevettem, hogy Lothan egy nagyszer mágus… – De nem a legjobb diplomata – fejezte be helyette Éjközép. – Pontosan. – Hát, amennyire látom, nem különösebben örül, hogy a magamfajtával tartod a kapcsolatot. – Lothan nem a f nököm – háborodott fel Kellan. – Csak mágiaórákat veszek t le. Azzal találkozom, akivel csak akarok. Éjközép szemöldöke ismét felszaladt meglepetésében. – Ezek szerint te Lothan tanítványa vagy? – Igen, mágiát tanít. – Kellan egy kézlegyintéssel el is intézte a dolgot, mint ami csak egy lényegtelen apróság. – Ezért kérdezted hát, hogy az édesanyád mágus-e? – Gondoltam, talán is az, ha már egyszer én az vagyok – tárta szét a karját Kellan. – Nos, a másik eshet ség az apád… – merengett Éjközép, ismét kimondva Kellan gondolatait. – Róla mit tudsz? – Még kevesebbet, mint az anyámról – sóhajtott hosszan a lány. – A nagynéném, az anyám n vére nevelt fel, pedig azt mondta, sosem találkozott az apámmal, és anyám sem beszélt róla soha. Reméltem, te talán tudsz róla valamit. – Nos, ha segíthetek megtudni róla bármit, megteszem – tette nyugtatókig Éjközép a kezét Kellan karjára. – Köszönöm. – Sokkal tartozom Mustangnak. Ha nem lett volna, nem tartanék ott, ahol most. Ezután rövid csend telepedett közéjük. Kellannak fogalma sem volt, mit mondhatna. Éjközép az egyetlen kapcsolata az anyjával, akit a Seattle-be való
érkezése óta talált. A tünde ráadásul szintén az egyetlen olyan árnyvadász, aki felajánlotta a segítséget. Bizonyára is ugyanazt a felel sséget érzi másokért, mint Kellan maga. – Nos… – törte meg a némaságot Éjközép. – Gondolom, akad még némi elintézni való üzleti ügyed. Hacsak az iménti telefon nem rossz híreket jelentett… – Nem. Másról volt szó – mondta Kellan szárazon. – Éppen egy vadászatot szervezek, bár ez inkább egy lehet ség. – Szívesen hallanék err l többet is, ha elmondod. Talán a segítségedre lehetek. – Hát, nem is tu… – T led függ – szakította félbe Éjközép –, de hidd el, elég tapasztalattal és kapcsolattal rendelkezem. Ezenkív l segíteni szeretnék. Ez nekem olyan, mintha Mustangnak fizetném vissza azt az önzetlenséget, amit kaptam. Több nem is kellett. Kellan el adta Éjközépnek azt a történetet, amit maga talált ki arról, hogyan jutott hozzá az információhoz, miszerint egy régi, az Egyesült Államok hadseregéhez tartozó fegyverraktár vagy katonai bázis található a mai szelis-síd területen. A pontos részletekre nem tért ki, és Nyikorgó szerepét is teljes mértékben elhallgatta. – A gond – foglalta össze Kellan –, még ha sikerül is megtalálni a pontos helyet és a bázist, akkor sem biztos, hogy találunk egyáltalán valamit. De ha mégis… – Akkor találnod kell egy vev t – vonta le a következtetést Éjközép. – Nekem úgy t nik, hasznodra lenne valaki, aki hajlandó finanszírozni ezt az expedíciót. Tapasztalatom szerint minden árnyvadász szívesebben dolgozik ismeretlenekkel, ha lát némi nuyent el re. – Senki ilyet nem ismerek – vont vállat Kellan. Erre Éjközép cinikusan elmosolyodott. – Ó, dehogynem. Csak a megfelel módon kell beszélni az illet vel. Kellan végighallgatta, ahogy a tünde elmondja a tervét, közben egyre szélesebb mosoly terült szét az arcán.
9 – Mondd el még egyszer, miért is értettem egyet veled, hogy ez egy jó ötlet? – aggodalmaskodott Kellan, miközben a két n a sötétben várakozott a kapcsolatukra. – Mert ez valóban egy jó ödet – nyugtatta Éjközép –, már ha lehetek enynyire szerénytelen. – Gondolod, eljön? – Ó, ebben biztos vagyok – bólogatott a tünde. – Mindig kínosan ügyel a pontosságra. – Remélem is, mert ez nem a legkellemesebb hely egy kis esti leveg zésre – nézett körül Kellan. A helyet Csempész Központnak hívták. Ez volt a Redmond pusztulat legnagyobb féllegális piaca. Amikor Redmond gazdasági életének szerepl i az összeomlás után kivonultak délre, egész üzlethelyiségeket és áruházakat hagytak hátra üresen. Ez újabb lökést adott Redmondnak a halálos spirálon, amelyb l sosem tért magához többé. Mostanra a kerület tele lett elhagyatott irodaházakkal, bevásárlóközpontokkal és lakóházakkal. A jogos tulajdonosaik józan eszükre hallgatva, inkább nem is foglalkoztak velük. De a rendmondi lakosok nagy része nem dicsekedhetett a józan ész áldásával. Csempészek, tolvajok és rablók foglalták el az üres boltokat, és árulták kétes eredet portékáikat. Legtöbbször a megvásárolandó árut csak képen nézhette meg a leend vásárló, a bátrabbak azonban a roskatag polcokra is kihelyezték „kincseiket”. Az áruház napközben lármás piaccá alakult, de éjszaka néma csend honolt a zárt üzlethelyiségek árnyékában, az eladók pedig viszszavonultak az elbarikádozott ajtók mögé. A folyosókon, szabadon járkálhatott bárki. Elméletileg. – Miért épp itt akart találkozni? – kérdezte Kellan, miközben óvatosan körbepillantott, figyelve a legkisebb gyanús jelre is. Az a néhány erre téved , aki bemerészkedett az áruházba, ügyet sem vetett rájuk. – Hiszen mindannyian a város déli részén dolgozunk. – Ki tudja? – vont vállat Éjközép. – Talán tetszik neki a környék. Esetleg irodán kívül akarta intézni ezt az ügyet. Végül is nekünk nincs kötött munkaid nk. – Most már azért nem ártana, ha ide is találna – zsörtöl dött Kellan. – Így váljon valóra minden kívánságod! – mosolyodott el Éjközép. – Arra. Kellan követte a tünde tekintetét, és hamarosan meg is pillantotta a férfit. Az szeme nem alkalmazkodott olyan jól a sötéthez, mint a tündéé, de hamarosan egyértelm en ki tudta venni a közeled alakot. Feléjük tartott.
– Jusson eszedbe – kezdte csendesen Éjközép –, minden bizonnyal nem egyedül jött, még ha nem is látsz rajta kívül senki mást. – Kellan bólintott, jelezve, hogy megértette a figyelmeztetést. A férfi épp úgy nézett ki, ahogy arra Kellan emlékezett: középmagas, sportos, és olyan drága ruhát viselt, amelynek az árából jóllakna a fél áruház. Teljesen feketébe öltözött, kezdve a testhez simuló pólótól és tökéletes szabású nadrágjától az összecipzára-zott b rkabáton keresztül egészen a fényesre bokszolt cip ig. Sötét haját rövidre nyírva hordta, szemét sötét napszemüveg takarta. Csuklóig ér fekete keszty t húzott a kezére, és igyekezett úgy tartani, hogy jól látsszon, nincs nála semmi fegyver. – Éjközép – szólt üdvözlésképp, majd kurtán bólintott –, és Kellan Colt, akir l olyan sokat hallottam. – A mosolyában csöppnyi melegség sem volt, ahogy kezet nyújtott. Kellan elfogadta az üdvözlést, és megszorította a jobbot. A férfi kézszorítása kemény és határozott volt. – Mr. Brickman – biccentett Kellan. – Ó, milyen formális. Nyugodtan hívhat Simonnak, ha gondolja. Úgy hiszem, az els találkozásunk óta már valamivel jobban ismerjük egymást. – Úgy érti, maga jobban ismer engem. – Nos – mosolyodott el Brickman –, én nyitott könyv vagyok. – A háború m vészete, ha jól emlékszem – szólt közbe Éjközép –, vagy inkább a Hogyan másszunk feljebb a céges ranglétrán, Simon? – Mindkett a kedvencem – felelte szárazon a férfi –, de nem hiszem, hogy azért hívtál volna ide, hogy olvasókört indítsunk. – Nem. Üzleti ügyr l van szó – vette át a szót Kellan. – Ezt mondta Éjközép is. Itt vagyok, és kíváncsian hallgatom az ajánlatot. Ne aggódjanak! – intett keszty s kezével. – A beszélgetésünk szigorúan köztünk marad. Az embereim gondoskodnak róla. Ezzel a tünde figyelmeztetése, hogy Brickman nem lesz egyedül, meger sítést nyert. A férfi nyíltan az értésükre adta, hogy nincs félnivalója t lük, amennyiben ez egy csapda lenne. Kellan Éjközépre pillantott, aki bólintással jelezte, hogy belekezdhet a történetbe, amelyet idefelé jövet együtt dolgoztak ki. Így Kellan felvázolta a tervét Brickmannek. Beszélt a lehetséges zsákmányról és arról, hogy mibe kerül ez a férfinak, amennyiben be akar szállni. Elég részletet mondott el ahhoz, hogy a lehet ség kecsegtet legyen, de az információ forrását vagy a bázis pontos helyét nem fedte fel. – Érdekes – hümmögött Brickman, amikor Kellan befejezte. – Úgy gondolja, valóban megéri a kockázatot? – Ön talán nem? – passzolta vissza a kérdést Kellan. – Olyan áruról beszélünk – vont vállat jelent ségteljesen a férfi –, amelyik már évek, évtizedek óta elavult – mondta. – Ráadásul az Ares nem szenved hiányt ezen a téren.
– De ezeket nem lehet lenyomozni – érvelt Kellan. – Ennek az árunak a létezésér l senki nem tud, és nem kell az Aresnak a saját er forrásait feláldoznia, hogy használni lehessen azokat. – Efféle problémák már okoztak némi komplikációt – keményedett meg Brickman hangja, mire Kellan elgondolkodott, vajon túl messzire merészkedett-e. Végül is éppen okozta ezeket a komplikációkat. Ha Brickman haragtartó… – Exkluzív jogok mindenre, amit találunk – ajánlotta Éjközép. – Ha találtok valamit – vágott vissza Brickman. – Találni fogunk valamit – szögezte le Kellan. Brickman arckifejezéséb l semmit nem tudtak leolvasni, ahogy végignézett mindkett jükön. – Legyen! – mondta végül. – Mindig élvezettel teszek próbára újdonsült tehetségeket, Éjközép pedig szavatol téged. Biztosítok némi anyagi hátteret a kezd kiadásokra, cserébe az exkluzív jogokért mindenre, amit találtok, és eljuttatom a feltételeket az esetlegesen felmerül üzletkötéssel kapcsolatban. Viszont – emelte fel a mutatóujját – van néhány kikötésem. – Sorolja fel! – mondta szárazon Kellan. – El ször is azt akarom, hogy Éjközép is részt vegyen a vadászaton. Ismerem t és a hírnevét, ezért ragaszkodom hozzá, hogy egy tapasztalt árnyvadász is elinduljon. – Nem probléma – bólintott Kellan. – Már benne is van, ha is úgy akarja. – Helyes – mosolyodott el Brickman. – Másodszor, számítok rá, hogy a befektetésemnek eredménye is legyen. Mérhet el relépést akarok látni ebben az ügyben egy héten belül. Ha addig semmit nem tudnak felmutatni, vegye úgy, hogy megállapodásunk semmis. Kellan bólintott. – Harmadszor – folytatta Brickman –, ha kiderül, hogy semmi nincs ott, akkor nem fizetek egy nuyennel sem többet. A kezdeti szükséges költségeket fedezem, de a megállapodás a leend csapattal már a maga dolga, mint ahogy minden további felmerül kiadás is. Nem finanszírozok expedíciókat. – Ez minden? – kérdezte Kellan, mire Brickman bólintott. – Ez minden. – Azzal el húzott a kabátja bels zsebéb l egy hitelkártyát. – Ennek elégnek kell lennie az els lépésekre. Bölcsen használja fel, mert nem vagyok hajlandó többet fizetni mindaddig, amíg eredményeket nem látok. – Rendben – nyújtotta a kezét Kellan. Brickman átadta a hitelkártyát. – Akkor hát, jó vadászatot! – mondta, majd Éjközép felé fordult, biccentett és elment, egyedül hagyva a két árnyvadászt, hogy végiggondolhassák, miként dolgoznak meg az imént kapott pénzért.
Már jócskán felkelt a nap, amikorra Kellan és Éjközép végeztek az els lépések megtervezésével, és elváltak útjaik. Kellan hazament, hogy néhány óra alvás után nekilásson a csapat összegy jtésének a vadászathoz. A saját vadászata. Édesen csengett a szó, amelyhez a lány úgy érezte, könnyen hozzá tudna szokni. Elégedett volt azzal, ahogyan a dolgokat idáig sikerült intéznie. Bár nem lehetett biztos abban, vajon mit találnak majd Nyikorgó adatai alapján, de szentül hitte, valami fontosra bukkannak. Mi másért intézték volna el a kacatgy jt t, ha nem azért, amit kiderített? Jó érzést keltett benne továbbá a tudat, hogy Éjközéppel dolgozik együtt. Még csak néhány órája ismerte a tündét, mégis közelebb érezte magához a t, mint Lothant, G-Doggot vagy bármelyik árnyvadászt Seattle-ben. Éjközép egyenl partnerként kezelte Kellant, nem, mint egy zöldfül t, aki épp csak tanulja a szakmát. Tanácsokat adott, de elfogadta, hogy ez Kellan vadászata, és hozza meg a végs döntést. Mindezeken felül Éjközép ismerte Kellan édesanyját, Mustan-got. Végre egy használható nyom! A tünde ugyan semmit sem tudott Mustang hollétér l, mégis az els kapcsolat volt a múlttal, amelyr l Kellan olyan keveset tudott. Biztosra vette, hogy Éjközép hamarosan valamilyen használható nyomra fog lelni, amelyet követve megtalálja majd az anyját. A hazafelé vezet úton végig azon gondolkodott, hogyan lesz képes aludni. Égett a tettvágytól, hogy nekilásson a szervezésnek. Mégis, amikor leparkolt a motorral, és egyre gyengül lábakkal vonszolta fel magát az emeletre, rájött, fárasztó nap áll a háta mögött, és valószín leg nem kell küszködnie majd az elal-vással. Helyes. Pár óra pihenés, és indulhat a munka. Bezárta maga mögött a lakás ajtaját, majd fásultan a földre dobta a táskáját és a kabátját. Benézett a h be, de nyomban el-fintorodott a bentr l áradó fény és üresség láttán. Végül megragadott egy palack vizet, nagyot kortyolt bel le, majd visszatette a kihalt polcra, valami régi Thai kaja maradványa mellé, amelyik az id múlásával láthatólag saját kis életközösség kialakításán fáradozott. – Úgy érzem, ideje volna valamiféle mágikus véd kört elhelyeznünk ezen a helyen – érkezett egy hang Kellan háta mögül. A lány becsapta a h ajtaját, megpördült, miközben el húzta tokjából a Crusadert. A fegyver csöve egyenesen az ismeretlen mellkasának szegez dött. A hívatlan vendég egy áttetsz szellemalak volt, akinek a testén Kellan fegyvere ellenállás nélkül hatolt keresztül. Lothan, a Bölcs állt vagy inkább lebegett Kellan apró konyhája közepén. A troll mágus a szokásos kabátját viselte, amelynek peremén a rúnák most arany fénnyel ragyogtak. Egyik kezében most is görbe botját szorongatta, tetején a bámulatos kristállyal, amely halvány derengésbe vonta a hatalmas alakot.
– A francba, Lothan! – dühöngött Kellan, és leeresztette a fegyverét. – Ne csinálj ilyeneket! – Elnézésedet kérem – vont vállat a mágus –, de a jelen állapotomban problematikus volna kopognom. – Honnan tudtad egyáltalán, hogy itt vagyok? – kérdezte Kellan, miközben elrakta a Crusadert a tokjába. – Itt hagytam egy figyel szellemet – magyarázta Lothan –, értesített a hazajöveteledr l. – Most már figyeltetsz is a hátam mögött? – Semmiképp – felelte a troll szárazon. – Mindössze csak nem akartam azzal vesztegetni a drága id met, hogy várok, de mindenképpen beszélnem kellett veled. Volt valami az id s troll hangjában, amit Kellan nem tudott mire vélni. Talán az öreg aggódik valami miatt? – Oké, hát itt vagy – mondta keményen a lány. – Beszélj! – Nos, rendben – bólintott Lothan, majd felhúzta a lábát, és masszív térdére fektette a botot. Úgy lebegett törökülésben fél méterrel a padló felett, akár egy meditáló szerzetes. Szarvakkal ékített feje így egy magasságba került Kellan arcával. Lothan egy pillanatra behunyta a szemét, majd egyenesen a lányra nézett. – Kérlek, tartsd észben, hogy hosszas fontolgatás után jöttem csak el hozzád! Nem szokásom mások ügyeibe avatkozni. Kellan gúnyosan felhorkant, erre jutalmul a troll szeme megvillant, a lányba fojtva a szót. Lothan ezúttal csak részben álcázta az auráját. Haragos köd villant meg hirtelen a hatalmas alak körül, majd ugyanilyen sebtében szerte is foszlott, aggódó vibrálást hagyva csak hátra. Kellan ismét emlékeztette magát, hogy a férfi egy kivételesen er s mágus. Ezt sosem volna szabad elfelejtenie, és úgy döntött, jobb ha udvariasabban beszél a trollal. – Éjközépr l van szó, igaz? – kérdezte végül Kellan. – Mi ez az egész kettök közt? – Mint bizonyára tudod – kezdte Lothan –, volt már dolgunk egymással. Légy óvatos vele, Kellan, mert nem feltétlenül az, aminek mutatja magát! – Ó, valóban? Akkor milyen , Lothan? Mesélj nekem kérlek a kett tök „dolgáról”! A férfi arckifejezése elkomorodott egy pillanatra, majd Lothan nagyot sóhajtott. – Nem szükséges tudnod a közös ügyeinkr l. Csak arra kérlek, bízz bennem ebben az esetben. Tudom – emelte fel a hangját, amikor látta, Kellan közbe akar szólni –, tudom, hogyan hangzik ez. Látom, nem bízol bennem teljesen, és ez rendben is van. Az egészséges gyanakvás mindig helyénvaló. De gondold csak végig! Ha bennem nem bízol, akit ismersz, akkor Éjközépben miért?
– Ki mondta, hogy bízom benne? – kérdezte Kellan. – Talán nem? Kellan, hidd el, nincs szükségem különleges képességekre, hogy kitaláljam, hol jártál ma este. – Nem vagy az apám. Lothan arca és aurája ismét elsötétedett. – Nem. Nem vagyok. De elvileg a tanárod vagyok, így épp annyira meg kell tanítanom neked a nehéz leckéket, mint a könny eket. Az egyik legnehezebb az, hogy nem bízhatsz akárkiben, ebben a szakmában! – Ó, hát ezt alaposan megtanítottad nekem – vágott vissza élesen Kellan. – Igazán alaposan megtanultam. De tudod mit? Azt mondod, nem bízhatok az emberekben, G-Dogg mégis segített rajtam, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Jackie, Liada és Ezüst Max nem hagyott cserben, amikor kértem ket. A fenébe, hát még Orion is megbízott bennem, amikor elmondtam neki, hogy Brickman csak játszik az sökkel. Éjközép nem adott semmi okot arra, hogy bizalmatlan legyek vele szemben. Történetesen az egyetlen ember, aki bebizonyította, hogy nem szabad bízni benne, az, te vagy, Lothan. Az id s troll arca ezúttal kifejezéstelen maradt. Amikor úgy érezte, Kellan kell képp kidühöngte magát, egyszer en csak bólintott. – Megértettem. Találkozunk a következ óránk alkalmával. Remélem. Jó éjt, Kellan! Azután a troll mágus asztrális kivetülése lassan elhalványodott. Kellan majd egy percig állt még a konyha közepén összefont karokkal. A helyiségben alig érezhet h vös szell kerekedett, miután Lothan teljesen elt nt. Az öreg mágus bizonyára órákig tudna beszélni err l a különös jelenségr l. Kellan felhorkant. Nem kétséges, hogy Lothan megint azt hiszi, ismer minden választ. Nem is fukarkodott velük, még kéretlenül is adta a tanácsait, de amikor Kellan feltette azokat a kérdéseket, amelyekre igazán választ akart, hát hirtelen elnémult. Mint például, hogy miért akarta ennyire távol tartani t Éjközépt l?
10 Simon Brickman az irodájába lépett, és meglepve vette tudomásul, hogy a világítás nem kapcsolt be automatikusan, ahogy az el re be lett programozva. – Fényt! – utasította, de a szoba sötét maradt. – Szerintem jobb, ha árnyékban maradunk, nem gondolod, Simon? – szólt egy hang a feketeségb l. Azután egyszer csak felgyulladt a lámpa a férfi asztalán, tompa csillogásba vonva a sima felületet. A fényben megjelent Éjközép karcsú alakja. A férfi foteljában ült, a lába az asztalon. Brickman becsukta maga mögött az iroda ajtaját. – Nem mintha bármelyikünknek is szüksége lenne világításra – folytatta a tünde. Levette a lábát az asztalról, felállt, megkerülte az asztalt, és a sarkának támaszkodva mosolygott a férfira. – Az árnyékok teremtményei vagyunk, mindketten a magunk módján. – Megkérdezném, hogyan jutottál be – kezdte Brickman, miközben megkerülte az asztalt, és a székéhez lépett –, de biztos vagyok benne, hogy választ kapok erre is, a szokásos biztonsági jelentésedben. Még mindig újabb és újabb lyukakat találsz a biztonsági rendszerünkben, igaz? – Amíg létezik ilyen, én megtalálom – mondta lágyan, miközben az asztalra ült, és egyik kezével megtámaszkodott, hogy szembeforduljon a férfival. Brickman leült. A szintib r még rizte a tünde testének melegét. Tarkóra tett kézzel kényelmesen hátrad lt, és a csinos n re nézett. – És ezúttal miféle játékot zöl? – kérdezte rövid hallgatás után. – Játékot? Mire célzól? – villant az árnyvadász tekintete. – A lány – mosolyodott el Brickman –, Kellan Colt és az ostoba kis vadászata. Már megszereztél nekem róla minden fellelhet információt, én pedig ki is fizettelek. Akkor mi végre ez az érdekl dés, és f leg miért vonsz bele engem is? Az az érzésem, hogy csak kidobom a pénzem. – Valószín leg nem – mondta szárazon Éjközép. – Amennyire emlékszem, az Ares Macrotechnology nem kevés szerz dést kapott a valaha volt Egyesült Államok hadseregét l a Szellemtánc Háború után. Ezek közül némelyik fegyverraktárak leszerelésér l szólt, nem igaz? – És? Mi van, ha igen? – kérdezte Brickman unottan. – Véleményem szerint egy ilyen régi katonai bázist megtalálni, amelyiket az Ares, mondjuk úgy elfelejtett, érdemes átnézni. Különösen akkor, ha találunk valami használható eszközt vagy információt a UCAS-ról, a CAS-ról az indián államokról vagy bárkir l, akit esetleg érdekelne. – Nemzetközi incidenssé is kin heti magát ez az ügy, ha nem a kell óvatossággal kezelik – figyelmeztette Brickman. – De még mindig nem válaszoltál
a kérdésemre. Miért érdekel ennyire ez a lány? Ne mondd nekem, hogy nem tudtad volna megszerezni t le az információkat, ha valóban ennyire értékesnek gondolod! Miért akarod elhitetni vele, hogy irányítja a dolgokat ebben az ügyben? – Megvan rá az okom – mosolygott rejtélyesen Éjközép. –Mondjuk úgy, olyan lehet séget látok Kellanban, amelyik a megfelel mentorért kiált, hogy az kihozza bel le a maximumot. – Te? – Miért ne? – kérdezett vissza a tünde. – Tekintsd ezt úgy, hogy visszafizetek valamennyit az árnyvilágnak abból a sok mindenb l, amit kaptam t le! Brickman arca nyomban elárulta, mit gondol err l az egészr l, de pillanatnyilag annyiban hagyta a dolgot. Egyértelm , hogy Éjközép nem fog pontosabb magyarázatot adni a terveir l. – Nos – mondta végül a férfi –, ezek után csak arra figyelj, hogy a pénzem ne vesszen kárba! Teljes jelentést várok, Éjközép, és remélem, nem felejted el, kinek is dolgozol valójában ennek a vadászatnak a során. – Ó, Simon – nevetett fel a tünde. – Tudod jól, hogy mindig a legjobbat választom.
Lothan, a Bölcs nagyot sóhajtott, és kinyitotta a szemét. A szokásos meditációs technikák ezúttal kudarcot vallottak, hogy megnyugtassák az elméjét, ráadásul aludnia sem sikerült. Nem mintha attól bármit is várt volna. Kelletlenül feltolta magát a dolgozószoba foteljából, mit sem tör dve az ízületei roppanásával, és a derekába hasító éles fájdalommal. Komótosan átment a konyhába, és feltett forrni vizet, majd a szekrényben tea után nézett. Átkozott Éjközép! Alattomos egy tünde (ezt Lothan mindenkinél jobban tudta), és minden bizonnyal készül valamire. Az azért aggasztotta a trollt, hogy fogalma sem volt róla, pontosan mik a szándékai. Az amulettet biztosan akarta, hiszen már olyan régóta keresi, ehhez kétség sem férhet. Lothant nem kicsit lepte meg, amikor hónapokkal korábban megpillantotta a mágikus ékszert Kellan nyakában. Éjközép az amulettel kapcsolatban pedig már… jó tíz éve megkereste. Pontos leírást adott a kinézetér l, és szép kis summát ígért bármiféle információért, amelyik felfedheti a nyakék hollétét. Azt sosem árulta el, mire kell neki. Lothan egészen el is feledkezett róla, amíg egyszer csak Kellan besétált a házába. Miután a saját szemével is átvizsgálta az amulettet, még kevesebb ötlete volt, vajon mire kell az a tündének. A nyaklánc kétségtelenül mágikus, de Lothan még soha életében nem látott hozzá hasonlót. Úgy t nt, valamiféle energiafókuszként szolgált, de annál sokkal több rejt zött még benne. Különös kapcsolatban állt Kellannal, de erre sem talált magyarázatot. Más
volt, mint a hagyományos kapcsolat mágus és fókusz között. Olyan, mintha… nem talált rá megfelel szót, és ez csak tovább növelte a zavarát. Annyi mágiával kapcsolatos tanulással töltött év után, az id s troll hihetetlen menynyiség tudásra tett szert. Épp ezért egyben zavaró és frusztráló is volt az amulett felbukkanása. A kanna éles fütyüléssel jelezte, hogy a víz felforrt, mire Lothan oda sem pillantva intett a kezével. A kancsó felemelkedett a t zhelyr l, majd lebegve átsuhant az asztalhoz, a fedele felpattant, és g zölg vizet öntött a tealevelekre. Azután a hideg víz alá szállt, végül megpihent a mosogatótálban. A troll mágus némán várt egy kis ideig, amíg a tea valamelyest kih l. Talán a gyógyfüvek illata segít majd feledtetni az összet zést Kellannal. Lothan magát korholta, mert sejthette volna, hogy a lány mennyire elfogult Éjközéppel kapcsolatban. A tünde képes bárkit az ujja köré csavarni, de a barátságos mosoly mögött egy egészen más természet lakozik. Amikor el ször megpillantotta az amulettet, arra gondolt, kapcsolatba lép Éjközéppel, és begy jti a jutalmat, de az ékszer már önmagában is hatalmas kísértésnek bizonyult. Ha a tünde egyszer en csak elvenné azt, Lothannak már nem lenne módja jobban megvizsgálni. Hihetetlen, mennyi bajt okozott már eddig is – gondolta a troll komoran. A számtalan lehet ség ellenére sem tudta megfejteni azt a különös kapcsolatot Kellan és az amulett között. Nemegyszer megfigyelte, hogyan viselkedik a varázstárgy olyankor, amikor a lány mágiát használ, mégsem jutott jottányit sem közelebb a megoldáshoz. Most pedig már Éjközép is tud róla, amire sajnos számítani lehetett el bbutóbb. Ha Lothan ráakadt az amulettre, akkor biztosnak t nt, hogy mások is tudomást szereztek róla, akik értesítették a tündét. De vajon mire kellhet Éjközépnek? Ez volt Lothan számára a legnagyobb rejtély. Az ékszer a tünde markában volt szinte, mégsem vette el, s t, most egészen úgy t nt, részt vesz Kellan vadászatában. A troll mágusnak szemernyi kétsége sem volt afel l, hogy bármikor megszerezhetné. A tény, hogy nem tette ezt meg eddig, arra engedett következtetni, hogy valamilyen oknál fogva Kellannal kell maradnia. Valószín leg ezért igyekezett Éjközép a lány bizalmába férk zni. Talán az ismeretlen mágikus kapcsolat az oka? Vagy valami, amit Éjközép nem látott el re? Lothan töltött magának egy csésze teát, majd óvatosan mézet csepegtetett belé, hogy jobban kihozza az aromáját. Élvezettel szívta magába az illatokat, végül nagyot kortyolt. Hagyta, hogy a meleg és az íz végigjárja az egész testét, és csak azután tért vissza a gondolataihoz. Elhatározta, utána fog nézni, hátha talál valamilyen nyomot Kellan féltett kincsével kapcsolatban. Lothan mindent megtett, hogy figyelmeztesse a lányt a rá leselked veszélyre, ett l kezdve minden csak Kellanon múlik.
Nem Lothan volt az egyetlen, aki álmatlan éjszakával viaskodott. Jackie Ozone kés éjjelig dolgozott, hogy összerakja egy felettébb zavarba ejt kirakós darabjait. Nyomon követni Kellan mozgását a metroplexumban nem könny feladat, de mivel épp Jackie segített a lánynak kialakítani a kapcsolatrendszerét, amióta Seattle-be érkezett, el nyben volt. A legtöbb dekás számára Kellan Colt csak egy újabb szellem a gépben, megbújva az árnyak között. A barátja és társa, Jackie Ozone legalább látta. Arra számított, hogy Kellan felhagy ennek az öngyilkos akciónak a megszervezésével, miután kiderül, hogy Nyikorgó adatai semmit sem érnek. Enynyire egyszer nek kellett volna lennie. Jackie nem számolt azzal, hogy Kellan ennyire konok, ráadásul valaki megöli a kacatgy jt t. Ez zavarta leginkább a dekás lányt. Nem az, hogy Nyikorgó halott, inkább az, hogy valaki úgy gondolta, érdemes elhallgattatni. Ráadásul olyan módon szabadultak meg le, hogy nyilvánvalóan nem baleset vagy véletlenszer betörés áldozata lett. Kellan szerint méreg végzett vele. Ez profikra vall, de vajon ki rendezte így? Jackie gyanította, ki lehetett, és a gondolat csak még jobban fokozta aggodalmát. Számított arra, hogy a kapcsolata elvarr minden szálat, ha pedig nem, talán Zhade saját maga vette kezébe az ügyek intézését, és felkutatta a kacatgy jt t. A dekásnak szemernyi kétsége sem volt afel l, hogy a toxikus sámán, gondolkodás nélkül olt ki egy életet, ha szükségét érzi. Ez a legnagyobb probléma. Mi van, ha Zhade találkozik Kellannal, és úgy gondolja, a lány is egy „akadály”? Nincs ha. Amikor találkoznak, mert Kellan szentül elhatározta, hogy megcsinálja ezt a vadászatot. Nagyot sóhajtva hátrad lt, eltolta magától a kiberdekket, és a halántékát kezdte masszírozni, hogy megszabaduljon a fejét hasogató fájdalomtól. Arról nem is szólva, hogy minden igyekezete kudarcba fulladt, hogy távol tartsa Kellant a bajtól. De mégis csapatot toboroz! Jackie visszautasította az ajánlatot, G-Dogg és Liada úgyszintén, de nem hagyhatták cserben a lányt. Segítettek hát az el készületekben. Akkor most mi legyen? Ha nem tesz semmit, akkor Kellan és a csapata kénytelen lesz szembenézni Zhade-del és mindenki mással, akit még bevontak ebbe az ügybe. Másfel l, ha elmondja Eve-nek, hogy Kellan is belefolyt az egészbe, akkor talán úgy döntenek, a lány is egy elvarratlan szál, és hamarosan Nyikorgó sorsára jut. Átkozott vagyok, bármit teszek is! Ha már semmiképp sem tudja meggátolni, hogy Kellan a végzetébe rohanjon, legalább segíthet neki egy keveset. Megnehezítheti Zhade dolgát, és ha elég ügyesen játssza ki a kártyáit, senki nem fogja sejteni, hogy Jackie Ozone van a háttérben. Egyetlen gondolattal el hívta a beültetett memóriából a telefonkönyvet, kiválasztotta a megfelel számot, és már tárcsázott is. Néhány pillanat múlva a másik oldalon kicsörgött.
– Hé, Stella! – üdvözölte a kapcsolatot, amint az felvette a kagylót. – Mit szólnál egy kis melóhoz?
– Mi a franc történt? Crash leszegte a fejét, majd pillantása ismét a vezérével találkozott. – Mágus – magyarázkodott. – Mágus volt, és eltalált minket valamilyen varázslattal… – De csak azután, hogy már az ajtón kívülre került – szakította félbe haragosan a bandavezér. – Lett volna id tök elintézni! – Fegyvert szegezett rám – próbálkozott menteni a helyzetet Keefer. – Kuss legyen! Nem akarom hallani. Az Agyzabálók elcsendesedtek. A vezérük, egy hatalmas troll, Bakancs tovább dühöngött. Nem örült Nyikorgó váratlan halálának, de ami a legjobban bosszantotta, hogy négy emberét intézte el egy chica. Feltehet en ugyanaz, aki rövidre zárta a kacatgy jt t is. Félresöpörte az Agyzabálókat, mintha azok ott sem lettek volna. – Ki a fene az a ribanc? – morogta. A kérdés egyszerre szólt mindenkihez. A troll összekulcsolt kézzel ült a banda redmondi f hadiszállásán. Trideók és vékony kijelz k képei vibráltak a háta mögött a falon. – Nem tudjuk – hebegte Crash a többiek helyett is, akik rémületükben meg sem mertek szólalni. Több, az ügyben nem érintett bandatag is a helyiségben várt, és nagyon örültek, hogy nem k kénytelenek szembenézni Bakancs haragjával. – Hát tudjátok meg! – csapott az asztalra dühödten a troll, majd felállt, és az emberei elé sétált, végül megállt Crash el tt. –Egy nevet akarok, azután a hulláját! Senki nem szórakozhat az Agyzabálókkal és úszhatja meg. Senki! Tompa kiáltásra kapta fel a fejét, melyet egy test puffanása követett. Az Agyzabálók egy emberként fordultak a bejárat felé, némelyek a fegyverükért nyúltak, amikor egy szintib rbe és különböz rongyokba öltözött alak lépett be az ajtón. – Jaj, istenem! – adta az ártatlant, mire az arca torz maszkká gy dött. – Csak nem rosszkor jöttem? – Ki a franc vagy? – vicsorgott Bakancs, miközben tet l talpig végigmérte az érkez t. – A nevem Zhade, és hallottam pár dolgot, ami talán érdekelhet titeket. Bakancs intésére az Agyzabálók hátrébb léptek, kezüket levették a fegyverekr l, de árgus szemekkel figyelték a behatoló minden mozdulatát, hogy bármilyen gyanús jelre rávethessék magukat. Zhade széttárt karral jelezte, fegyvertelenül érkezett. – Mit tudsz? – követelte a választ a bandavezér.
– A haverjaid hagyták, hogy elintézze ket egy kislány – vigyorgott gúnyosan Zhade, mire Bakancs a fogait csikorgatta. A hírek gyorsan terjednek a pusztulatban. – Úgy hallottam, az egyiküket szépen ki is csinálta. – És? Mi a francot érdekel ez téged? – Nem mondtam, hogy érdekel – vont vállat Zhade –, de gondoltam, esedeg akarjátok tudni, ki ez a lány, és hol található. – Beszélj! – dörrent Bakancs hangja, de Zhade feltartott ujjal elmosolyodott. – Ne olyan gyorsan! Segíthetek megoldani ezt az ügyet, miel tt elfajulnak a dolgok, de cserébe akarok valamit. – Pokoli vörös fénypászma villant Zhade szemüregében, miközben szélesen elmosolyodott. Az Agyzabálók önkéntelenül léptek hátra, ahogy a behatolóban felismerték, az szintén mágiahasználó. Bakancs viszonozta Zhade torz vigyorát, el villantva több aranyfogát széles pofájában. Kihúzta magát, hogy a feje a mennyezetet súrolta. Remélte, ezzel a legel nyösebb tárgyalási pozícióba került. – Rendben – mondta végül. – Beszélgessünk!
11 Orion telefonja hatszor csengett, mire a férfi nagy nehezen felvette. – 'gen? – Ébredj és ragyogj, haver! – üdvözölte Kellan, miközben a vállára kapta a táskáját, és kilépett a lakása ajtaján. – Kellan? – kérdezte a tünde kissé zavarodottan. – Ne már! Mennyi az id ? – Ideje munkához látni, persze, csak ha komolyan gondoltad, hogy velem tartasz, ha úgy hozza. Ez már felkeltette Oriont és az érdekl dését. – Persze… persze, hogy komolyan gondoltam – mondta. – Van valami? – Találkozzunk a Flavorben egy óra múlva, és eldöntheted. – Jól van. Ott leszek. Kellan kinyomta a telefont, majd elsüllyesztette a dzsekije zsebébe. A vonat mozgásba lendült, és hamarosan nincs megállás. A Flavor nev kis kávézó a tünde negyed, Tarislar peremén állt. Tucatnyi különböz gyógyteát és némi vegetáriánus húspótlót is kínáltak a betéved knek. Egy helyi kis tünde csoport vezette az üzletet, és szép profitot termeltek nemcsak a helyiek, de a belvárosból érkez , egzotikus ízekre és a pusztulat hangulatára vágyó kuncsaftok révén is. A helyiséget kézzel készített oszlopok sora díszítette, amelyeken inda és levél faragások ejtették ámulatba a belép ket. Úgy hatott, mintha fákkal ültették volna telis-tele az egész üzletet, és ezek tartották volna a mennyezetet is. Tágas ablakok engedték be a nap fényét, amely most teljes ragyogásában mutatkozott meg a Puyaluppra oly jellemz gomolygó felh k, füst és hamu fölött. Orion egy félrees bokszban várta Kellant. Amint a lány megérkezett, leült a tündével szemben, majd rendelt egy csésze teát, végül csillogó szemmel megragadta az asztal közepére tett kosárban mosolygó meleg zsemlék egyikét. Élvezettel hallgatta, ahogy a péksütemény ropog az ujjai közt, amint kettétöri, majd beleharapott a puha bels be. Mostanra Orion teljesen felébredt, és er s illatú italát kortyolgatva, kíváncsian nézett a lányra. – Tehát van valami? – kezdte a tünde. A kérdés inkább volt költ i, tekintettel a korábbi beszélgetésükre. – Ó, igen – bólogatott Kellan teli szájjal. Rövid szünetet tartott, amíg a pincérn letette elé a teáját, majd hosszasan beszélt Orionnak az elmúlt nap eseményeir l, egy pillanatra sem feledkezve meg a zsömle maj szólásáról. Beszélt neki a Nyikorgóval való találkozóról, a megszerzett adatokról, és a kacatgy jt rejtélyes haláláról. Jelen pillanatban nem érezte id szer nek, hogy meséljen a találkozásáról Éjközéppel vagy Lothan int szavairól a tünde árnyvadásszal kapcsolatban.
Orion figyelt Kellan minden szavára, miközben a lány a teát szürcsölte, és már a második zsemlét tömte a szájába. Amikor a mondandója végére ért, a tünde letette a csészéjét, hátrad lt, és elgondolkodva dörzsölte az állát. – Szerinted annak a kölyöknek az infói frankók? – Annak kell lennie – bólogatott Kellan. – Különben miért akarta volna bárki is kinyírni? – Egy csomó oka lehetett – vont vállat a tünde. – Ha a srác kapcsolatban állt az Agyzabálókkal… nos a bandáknak akad ellenségük b ven. – Orion, aki maga is bandatag volt, ezt mindenkinél jobban tudta. – Nem egy banda végzett vele – mondta Kellan mély meggy déssel a hangjában. – Valószín leg nem – értett egyet a tünde. Nem jellemz , hogy mérget használjanak az utcán fegyverként. – Más is lehetett, bár az a véletlenek gyanús egybeesése volna. Ahogy mondtad, ha valaki hajlandó ölni is ezekért az adatokért… – Akkor bizonyára értékesek – bólintott Kellan. – Igen. Mi a terved? – Tehát benne vagy? – kérdezte a lány reménykedve, mire Orion elmosolyodott. – Mondjuk úgy, érdekel a dolog, de el bb többet akarok tudni, mibe mászok bele. – Meglátogatjuk a célhelyszínt. Szelis-Síd területen van. Megkeressük a bázist, és kiderítjük, mit rejt. Ha kiderült, kapcsolatba lépünk az emberemmel, aki hajlandó fizetni érte, és megkezd dhet a tárgyalás az árról. – Hmm. Úgy beszélsz, mintha már össze is hoztál volna egy csapatot. – Még nem, de van pár potenciális vadász, akit érdekelhet a dolog. Ebben is segíthetsz, ha akarsz. – És mit fizet ez az egész? – kérdezte Orion. Kellan már tudta, a tünde benne van, de akadt még néhány formális kör, amelyet meg kellett futniuk. – Részesedés a zsákmányból – mondta a lány. – Mínusz a kiadások. – Mekkora a csapat? – Nem'tom egyel re, de nem több öt f nél. – Oké – bólintott Orion. Maga is egyetértett a számmal. – Benne vagyok. – Frankó – mosolyodott el Kellan. – A következ lépés, hogy összegy jtjük a csapattagokat, és megszervezünk egy találkozót. Készen állsz? – Csak mutasd az utat! – tárta szét a karját a tünde. – Kikre gondoltál? – Szereztem néhány nevet G-Doggtól, és beszéltem már egy másik árnyvadásszal, akit szintén érdekel a dolog. Éjközépnek hívják. – Éjközép? – kérdezte Orion gyanakodva. – Hallottam róla. Elég nagypályás. Hogy sikerült beszervezned? – Megvannak a módszereim – mondta Kellan elégedetten. –Megbeszéltem már néhány lehetséges csapattaggal is egy látogatást. – El vette a telefonját,
majd úgy fordította, hogy Orion is lássa a képerny t. A férfi a kijelz re pillantott, amelyen nevek és id pontok látszottak. – Jól néz ki – mondta végül. – Csináljuk!
Az úgynevezett Tünde negyed a Union-tó déli partvidékén éppolyan volt, amilyennek a seattle-iek a tünde szomszédságot elképzelték. Míg Tarislarban lerobbant, elhagyatott épületek magasodtak, az utcákat pedig beborította a por és a hamu (hála a Rainer-vulkán kitörésének), a Tünde negyedben felújított, téglából épített tizenkilencedik és huszadik századi épületek sorakoztak. Dús növényzet zöldellett az épületek körül, az utcákon pedig több helyen is metahumán m vészek keze által formált és festett szobrok álltak. Az egész környéket belengte a m vészetek és a bohém élet aurája, amelyet gondos tervezéssel alakítottak ilyenné, hogy épp oly vonzó legyen a turisták, mint a helyiek számára, akik kíváncsiak a tünde kultúrára. Orion gy lölte ezt a helyet. Attól a pillanattól kezdve, hogy leparkolták a motorbicikliket, és gyalog indultak tovább a sétálóutcákon, a férfi egyetlen lehet séget sem hagyott ki, hogy a környék hibáit és túlzásait kritizálja; kezdve a genetikailag módosított növényzett l, a m alkotásokon, valamint a „tradicionális” tünde és törpe építészeten át egészen a boltokig, amelyek „kézzel készített portékákat” kínáltak a tudadan vásárlóknak. – Ja, kézzel csinálták pici tündér házakban, a fák lombjai közt, mi? – vicsorgott. – De leginkább Tsimshianban vagy Hong Kong-ban alulfizetett gyerekmunkásokkal. – Ez csak a turistáknak szól – próbálta csillapítani Kellan. – Legtöbben azt hiszik – dühöngött tovább Orion –, hogy Tir Tairngire olyan, mint a mesebeli tündérország vagy valami, Seatt-le pedig a gazdag nagybácsi, kizárólagos kereskedelmi joggal. Tovább dohogott magában a faji sztereotípiákról, és végül csak akkor hallgatott el, amikor Kellan megállt egy üzlet el tt, és intett, hogy megérkeztek. Ez az a cím. Orion néhány másodpercig leveg után kapkodott, majd felemelt mutatóujjal így szólt: – Ez? Neem, csak szórakozol! – vigyorodott el zavarában a férfi, miközben felpillantott az üzlet facégérére. Egy kovács üll látszott rajta, felette keresztezve egy kard és egy kalapács. Koronaként legfelülre cirádás bet kkel a következ feliratot vésték: MITHRILL M VÉSZET. – Mi van? – kérdezte Kellan ártatlanul. – Tradfant – bukott ki Orionból, mintha ez az egyetlen szó mindent megmagyarázna, de látva a lány értetlen pillantását folytatta: – Az efféle helyek azoknak készültek, akik azt hiszik, hogy a metahumánok egy
fantasykönyvb l ugrottak el . Tudod, tündék örökkön zöld levélruhában íjjal a kezükben, a törpék meg bundában, láncingben és állandóan olyanokat mondanak, hogy „Ú, az sök szakállára!” Ez az egész egy mocsodék rasszista elme szüleménye. A legrosszabb, hogy néhány metahumán meg is eszi ezt a hülyeséget. – Dühében egyre vadabbul gesztikulált. – Azok a tradicionális fantasyimádók tehetnek róla, hogy a metahumánokat senki nem tekinti normál embernek. – Hát, márpedig ezt a címet adta meg G-Dogg – vonta meg a vállát Kellan –, úgyhogy viselkedj, légy szíves, oké? – Király – sóhajtott fel Orion. – Bár nem tudom, mire számítasz egy efféle helyen. Ahogy benyitottak az ajtón, a bejárat felett apró csengetty k csörrentek meg. Úgy érezték magukat, mintha egy id kapun léptek volna keresztül, vagy mintha egy szimprodukció forgatási helyszínén lennének. A bolt belsejét durván faragott fával borították. A falak, a polcok és még az egyik oldalon húzódó pult is ezekb l a deszkákból volt összeeszkábálva. Állványok és üveges szekrények zsúfolásig megtelve kínáltak fejszéket, kardokat, t röket és egyéb középkori fegyvereket. Némelyiket gyönyör díszítések tarkították, mások inkább használatra készültek. Súlyos páncélok és láncingek is sorakoztak az egyik fal mentén a törpék méretét l egészen egy troll nagyságú monstrumig. Ez utóbbi a hátsó sarkot egymagában elfoglalta. Páncélkeszty k, lábszárvéd k, mellvértek és hihetetlen mennyiség sisak foglalta el a vásárlótér maradékát. A hátsó ajtó el tt lógó nehéz függöny szétvált, és egy törpe n jelent meg vigyorogva. A pulthoz lépett. Úgy t nt, középkori szolgálóruhát visel: bugygyos, rövid ujjú fels , valamint egy hosszú, egyszín szoknya. Világosbarna haját hagyta hosszúra n ni, de a tarkójánál több copfba fogta össze. Amint meglátta Kellant és Oriont, még szélesebben elmosolyodott, hogy szinte szétszakadt a szája, a szemében pedig mohó kis csillogás fénylett. – Á, szép napot! – nyájaskodott. – Legyenek üdvözölve a Mithrill M vészetek boltjában. A segítségükre lehetek? Kellannak minden erejére szüksége volt, hogy el ne nevesse magát, látva Orion fájdalmas grimaszát. – Dravenhez jöttünk – mondta végül a n nek. – Ó, persze – bólintott a törpe. – Hátul megtalálják – biccentett a függöny felé. – Menjenek csak hátra! Már várja önöket. – Azzal értelmetlen pakolásba kezdett a polcok egyikén. Kellan ment elöl. Félrehajtotta a függönyt. A bolt hátsó része egyszerre szolgált raktárnak és m helynek. Szeme rögtön megakadt a hagyományos kovácsüll n. Mellette szerszámok, kalapács, fogó, fújtató és egyéb szerszámok hevertek, amelyek a munkához szükségesek. A kemence hideg komorsággal pihent a mai napon. Nem messze t le egy szerel asztalnál alacsony
széken egy törpét pillantottak meg. Apró szemekb l épp egy láncinget f zött össze. Ormótlanul nagy tenyerében fogót tartott, amellyel a karikákat hajtotta össze. Ahogy a két árnyvadász belépett, abbahagyta a munkát, és félpillantott. – Épp id ben – mondta, és az analóg kakukkos órára meredt a falon. – Gyertek csak beljebb! – Letette a félig kész láncinget, és sebtében leporolt még két széket. – Te vagy Draven? – kérdezte Kellan, mire a törpe vidáman bólintott. – Én vagyok – mondta. – Üljetek le, és beszéljünk az üzletr l! Kellan gondosan felmérte Dravent, miközben Orion helyet foglalt a törpe mellett. Mint legtöbb fajtársa, Draven is alacsony, széles testalkattal rendelkezett. Amennyire a lány meg tudta ítélni, nagyjából másfél méter lehetett. Átlagos. Hordó mellkas, széles váll, izmoktól duzzadó karok. Feszül pólót viselt, és kopott farmernadrágot, amely felett egy viseltes, vastag, barna b rkötény lógott. Lábára vasalt munkásbakancsot húzott. Hátrafésült dús barna haj és er s szakáll keretezte ráncokkal szabdalt arcát. Id sebb volt, mint amilyenre Kellan számított. Legalább kétszer korosabb, mint a lány maga. Mégis, a kötélvastag izmok és a ruganyos mozgás cseppnyi kétséget sem hagyott a fel, hogy a törpe kiváló kondíciónak örvend. Sötét b rén néhol sebhelyek rikítottak fehéren, amelyek tapasztalatról árulkodtak. – Hozhatok nektek valamit? – kérdezte udvariasan Draven. –Esetleg valamit inni? – A beszéde távoli dialektusról árulkodott, amelyet Kellan nem tudott pontosan beazonosítani. Skótnak, esetleg angolnak gondolta. – Nem, kösz – intett a lány. – Nem bánjátok, ha én magamhoz veszek valamit? – Miután Kellan és Orion csak vállat vont, Draven el vett egy fémflaskát, felpattintotta a tetejét, nagyot húzott az illata alapján gyilkosan er s párlatból, majd visszazárta, és kézfejével megtörölte a száját. Az arca egy pillanat alatt lángba borult. – Nna. Nézzük, mib l élünk! – mondta vigyorogva a törpe. – Azt mondtad, egy kis kirándulásra készülsz a városon kívülre, mi? – Így van – bólintott Kellan. – Szállítás vagy begy jtés? – kérdezte Draven. – Esetleg mindkett ? – Begy jtés – kezdte a lány –, de legalábbis körülnézünk egy keveset. – Röviden felvázolta a tervét, gondosan kerülve a részleteket és a pontos információkat. A törpe végül bólintott. – Van esély valamilyen komolyabb fogásra? – Nagyon jó fogásra. Mindenki százalékot kap. Draven bozontos arcán pénzéhes vigyor terült szét. – És úgy nagyjából mekkora fogásra számíthatunk? – Nem lehet tudni, ameddig meg nem találjuk – mondta Kellan szárazon. – De ha igazam van, elég nagy.
– És persze meglehet sen nagy id - és pénzpocsékolás, ha mégis tévedsz. – De nem tévedek – mondta Kellan határozottan. Draven elgondolkodott egy kis ideig. – Hát, az egyszer biztos, hogy elég önbizalom szorult beléd. Már tudom, miért vett be Lothan az üzletébe. – Ismered Lothant? – lep dött meg a lány, mire a törpe hangosan felnevetett. – Hát persze, hogy ismerem – magyarázta. – Már azel tt együtt dolgoztunk, hogy te csak pajzán gondolat voltál apád fejében. Valószín leg, nem tud err l a kis lehet ségr l, vagy egyszer en nem érdekli a dolog. Melyik áll? – Nem érdekli – mondta Kellan. Vajon ezzel végleg elijeszti Dravent is? – Na ja. Lothan mostanában csak a biztosra megy – bólogatott a törpe. – De meg kell mondanom, fiatalabb korában igazi fenegyereknek számított. – Nekem úgy t nik, te még mindig az vagy – engedett meg magának egy halvány mosolyt Kellan, mire a törpe arca szintén felderült. – Ó, bárcsak ismertél volna húsz évvel ezel tt! – merengett Draven. – Mindenesetre, én még ma sem engedhetem meg magamnak, hogy csak nyugis melókat vállaljak, mint Lothan teszi. Az embernek kockáztatnia kell, ha nagyot akar szakítani, nem? – Kajánul Kellanra kacsintott, majd nagyot csapott tenyerével a b rkötényre. – Hát legyen úgy! Ha azt mondod, ebben az üzletben tényleg nagy lehet ségek vannak, hát bepróbálom. – Nagyszer – bólintott a lány. – Este találkozunk, ahol körvonalazom a tervet. – Megadta Dravennek a helyet és az id t, mire a törpe beleegyez en bólogatott. – Ott leszek – mondta. Több szó nem esett köztük, amíg hallótávolságon kívülre nem értek az utcán Orionnal. – Nos? – kérdezte a tündét végül. A férfi kínosan hosszú ideig csendben maradt, duzzogva zsebre vágta a kabátjában a kezét, majd megvonta a vállát. – Gondolod képes még bármire is? – G-Dogg szerint nagyon is. – G-Dogg nem az „A”-listát nyomta a kezedbe, ha jól sejtem – figyelmeztette Orion. – Nem adta volna meg olyan vadászok nevét, akik nem tudják elvégezni a rájuk bízott melót – vágott vissza a lány, inkább csak a saját kétségeire válaszul. – Nos, asszem, ez ki fog derülni. Mindenesetre reménykedjünk, hogy a következ fickó valamivel leny göz bb lesz!
12 Tukwila a belvárostól délre feküdt, nem messze a Seattle-Tacoma nemzetközi repül tért l, így nem tartott sokáig, amíg odaértek. A Lone Star jó munkát végzett napközben az 1-5-ösön, f leg a belvárosi és reptéri részeken, így nem akadt gondjuk a helyi bandákkal. Ennek ellenére Tukwila a legkellemetlenebb szomszédságnak bizonyult. A környékhez képest Kolumbia csak egy játszótérnek t nt, bár messze állt a redmondi és a Puyalupp pusztulatban uralkodó káoszhoz képest. Szükségtelen mondani, hogy a Lone Star nem törte magát különösebben, hogy rendet tartson a környéken. Úgy is alig élt errefelé olyan, aki legális RASZ-szal rendelkezett. A cím, melyet Kellan kapott, egy bárhoz tartozott, amely épp olyan lerobbant állapotba került az évek során, mint az egész környék. Fehérre mázolt egyszintes épület volt, ablakait vastag acélrácsok védték. A parkoló betonjának repedéseibe dús növényzet fészkelte be magát, lehetetlenné téve a megállást némely felfestett helyen. Amikor az árnyvadászok megérkeztek, egyetlen autó sem parkolt ott. Ránézésre a bár még ki sem nyitott. Kellan a bejárathoz lépett, lenyomta az ajtó kilincsét. Megkönnyebbült sóhajjal vette tudomásul, hogy az nincs bezárva, így Orionnal szorosan a nyomában, belépett. – Még nem vagyunk nyitva – érkezett egy hang a helyiség egy távoli sarkából. Kellan egy férfit pillantott meg a pult mögött. Piszkos kötényt viselt, ingujját pedig könyékig felt rte. Egy kartondobozból pakolt kifelé, de a váratlan vendégek jöttére most gyanakodva figyelt sötét szemöldöke alól. – Rendben van, Lou – mondta egy másik hang. – Hozzám jöttek. A bár hátsó, félhomályba burkolózó részében egy férfi felállt, és letette az el tte lév asztalra a félig telt korsó sörét. Ahhoz képest, hogy humán, elég magas volt. Éles metszés arca és büszke tartása tekintélyt kölcsönzött megjelenésének. El reugró állkapcsa és karvalyszer orra csak még er sebbé tette a karakterét. Bronzszín b re éles kontrasztban állt hollófekete, hosszú hajával, amelyet egyetlen varkocsba kötve hordott. Felt rt ujjú flanelinget viselt, amelyet a mellkasa közepéig kigombolt. Alatta fehér póló látszott, és egy faragott csont nyakék. Az inget és a pólót is belegy rte kopott farmerjába. Lábára mokaszint húzott. Indián. Ahogy Kellan a szemébe nézett, a férfi viszonozta a pillantást. Bármi volt is a véleménye a lányról, az nem látszott rajta. – Natokah – mondta üdvözlés helyett, jelezve, az, akivel találkozni akartak. – Én vagyok Kellan – felelte. – Mi beszéltünk. Orion.
Natokah biccentett a tündének, majd intett nekik, hogy üljenek az asztalához. Amikor mindannyian kényelembe helyezték magukat, az indián tényszeen közölte: – Kiruccanást terveztek az indián földekre. Vezet re van szükségetek, és egy olyan valakire, aki beszél a föld szellemeivel. Bár látom, mindkett töknek megvan a maga képessége. Érdekes. Kellan tudta, hogy a férfi egy sámán. Amikor ez G-Dogg listájáról kiderült, remélte, kiismerheti a férfi képességeit és tradícióját. Nyilvánvalóan az indián is nyomban felfedezte Orion és az mágikus képességeit. – Elboldogulunk – mondta Kellan szerényen –, de nem vagyunk felkészülve rá, hogy az indiánok földjének szellemeivel társalogjunk. – De én igen. Nagyon is. Hová akartok menni? – Szelis-Síd területre – felelte a lány. – Felderítjük a célterületet, majd visszatérünk az információkkal, hogy mi található ott. – Mire számítotok? – Valamire, amiért érdemes megtenni egy ekkora utat – válaszolta Kellan. Natokah halványan elmosolyodott. – Szóval nem tudjátok biztosan. – Ha biztosan tudnánk, nem lenne szükség felderítésre. – Mi a fizetség? – Némi el leg, és százalék a zsákmányból – ajánlotta Kellan, majd tett egy összegszer ajánlatot. Natokah szótlanul gondolkodott kis ideig, majd dünynyögve így szólt: – Ez nem sok. – Ez csak az el leg – mondta a lány. – A többit, ha végeztünk. – Mennyi? – A zsákmánytól függ. – Hányféle osztjuk? – Öt – majd kis szünet után még hozzátette: – Ha minden jól megy. – Ha mégsem, hát kevesebb – vonta le a logikus következtetést Natokah. Rövid csend telepedett közéjük, majd a sámán bólintott. – Rendben. Érdekel a dolog. – Jó. Akkor… – Hé, ide nem jöhettek be! – hallatszott most Lou dühös kiáltása. Egy pillanattal kés bb fájdalmas ordítás szakadt fel a pultos torkából, amelyet egy test tompa puffanása követett. A váratlan események hatására a három árnyvadász egy emberként ugrott talpra, amint a konyha fel l egy fehérbe és feketébe öltözött banda tört be a helyiségbe. Mindannyian vörös mellényt viseltek aranyszín szegélyekkel, kezükben különböz er szakos cselekmények elvégzésére alkalmas eszközökkel. Az élen Crash állt, és az az ork, akivel Kellan korábban már összefutott Nyikorgó lakásában. – Colt! – üvöltötte torkaszakadtából Crash, és a lányra mutatott. – Halott vagy!
Natokah közelebb hajolt Kellanhoz, és alig hallhatóan a fülébe súgta: – Úgy látom, egyre éget bb szükséged van egy hosszú kirándulásra a városon kívül. A banda rohamra indult. Fél tucat Agyzabáló rontott rájuk késekkel, ujjpengékkel vagy hosszú lánccal. Köztük volt Keefer és Zoog is. Az ork egy baseballüt t tartott a kezében. A támadók közül kett nek láthatóan kiberszeme volt: ezüstszín golyók pupilla és írisz nélkül. Kellan Crash útjába rúgta a székét, miközben Orion kardja fémes csillanással el siklott a tokjából. Amíg az Agyzabáló átesett a széken, Kellan el húzta kábítóbotját a kabátja alól. Túl közel értek már mindannyian, hogy varázsolni merjen. Ráadásul szinte minden, Kellan által ismert varázslat, robbanással járt, márpedig nem akarta lerombolni a bárt. A pisztoly sem t nt megfelel fegyvernek a közelharcban, f leg nem ennyi baráttal a közelben. Orion egyetlen kardcsapással félresöpörte a baseballüt t, amellyel a támadója a koponyáját igyekezett szétzúzni. Azután megpördült, és egy másik bandatag gyomrába szúrta a pengéjét. A fickó üvöltve zuhant térdre, majd miután a tünde kirántotta az acélt, hanyatt esett. Kétségbeesetten igyekezett a bels szerveit a helyén tartani, miközben egyre csak d lt bel le a vér. Crash csak megbotlott a váratlan akadályban, és végül sikerült talpon maradnia, de Kellannak addigra már a kezében volt a kábítóbot. Borotvaéles karmok fénylettek a férfi ujjai hegyén, de a lány fegyvere messzebbre ért. Ahogy Crash meglódult, Kellan rövid kardnak használva a botot, egyenesen a fickó mellkasába szúrt. Halk kattanás, majd elektromos kisülés hallatszott, ahogy több ezer voltnyi áram csapódott az Agyzabáló testébe. Hangtalanul rogyott a földre, ahol még hosszú ideig csak az idegrángásokkal tudott küszködni. Natokah lebukott egy felé száguldó lánc el l, majd minden erejét összeszedve mellbe rúgta a támadót. A bandatag miközben hanyatt zuhant, elengedte a fegyverét, és hasztalan markolászva a leveg t elterült a padlón. A sámán egy ragadozó madár sikolyát hallatta, amely kísérteties visszhanggal ver dött vissza a kocsma falairól. Orion szemt l szemben állt Zooggal. Csillogó penge csúszott el az Agyzabáló csuklója mögül. Nagyjából olyan hosszú lehetett, mint az alkarja. A hegye fenyeget n meredt a tünde torkának. Fürgén Orion felé csapott, aki a kardját mer legesen a padlóra tartva hárított, majd elfordult Zoog válla mellett, és éles ívben felfelé vágott. Az Agyzabáló félrehajolva kerülte el a halálos ellentámadást. – Vigyázz! – kiáltotta Kellan, ahogy egy másik fickó rontott Orionra, hogy a társának segítsen. A tünde kétél kardja megvillant, és megállásra késztette a második ellenfelet. Kellan ekkor el relendült, és kábítóbotját keményen a bandatag oldalának nyomta. A sokkoló ezúttal nem hozta a várt eredményt,
mert a fickó vastag b rkabátot viselt, amely elég szigetelést biztosított számára. Megérezte a fájdalmas áramütést, de sikerült talpon maradnia. Orion pengéje véres csíkot húzott Zoog karján, átvágva a férfi kabátját, mintha csak selyempapír volna. Az Agyzabáló átkozódva suhintott az alkarpengével, de az ismét elakadt a tünde kardjában. Natokah éneke egyre er södött, Kellan pedig ekkor megérezte a leveg ben összes södött mágikus energiákat. Ahogy oldalra pillantott, meglátta a sámán magasba emelt karjait. Az ujjai karmokká görbültek varázslás közben. Az indián arca megváltozott. Egy ragadozó madár vonásait vette fel. A padlódeszkák rázkódni és recsegni kezdtek, mintha egy hatalmas él lény ébredne hosszú álmából. Az Agyzabálók összezavarodtak a különös, dermeszt hang hallatán, közben az árnyvadászok felkészülten várták ellenfeleik újabb rohamát. Natokah lassan leengedte két karját, mire er s fuvallat kerekedett a helyiségben, alkoholos italok szagát hozva magával. Sem nyitott ajtó, sem ablak nem indokolta a hirtelen támadt huzatot. Ekkor füst gomolygott el a padló rései közül az árnyvadászok és az Agyzabálók között. Egyre jobban összes södött, mígnem humanoid formát öltött. Néhány másodperc múlva egy ork jelent meg a semmib l. Vaskos bakancsot viselt, kopott farmert és piszkos inget, amelynek ujjai könyékig fel voltak gy rve. Derekán valaha fehér kötény látszott, vállán pedig egy göcsörtös bunkót egyensúlyozott. – Azt hiszem, ideje távoznotok… most! – dübörögte az ork mély hangon, és jelent ségteljesen az Agyzabálókra nézett. – Vagy magam kell kikísérjelek? – A nyomaték kedvéért néhányszor a tenyerébe csapott a bunkóval. Crash talpra ugrott. Egyszerre tért magához Kellan kábítóbotjának hatásától és az ork váratlan megjelenése okozta bénító döbbenetb l. Ahelyett, hogy menekül re fogta volna a dolgot, egyenesen az orkra támadt pengéivel. Az ork nyugodtan állt, majd az utolsó pillanatban félrehajolt, megpördült, és nagyot suhintott a bunkóval. Tompa puffanás hallatszott, ahogyan a fa hússal és csonttal találkozott. Az ütés erejét l Crash megpördült, majd kábultan a padlóra zuhant. A többi Agyzabáló dermedten figyelte a jelenetet, majd a még mindig mosolygó orkra pillantottak, azután eszméletlen társukra. Oda-vissza. – Kér még valaki hasonlót? – morogta az ork, és egy fenyeget lépést tett el re. – Takarodjatok innen! Most! – üvöltötte, mire a még talpon maradt bandatagok felnyalábolták társaikat, és a kijárat felé iszkoltak, közben óvatos pillantásokat vetettek a váratlan túler re. Amint elt ntek, az ork Natokah felé fordult. – Köszönöm, barátom – hajolt meg enyhén a sámán. – Részemr l az öröm – legyintett az ork. – Nyomorult bandák. Semmi szükség rá, hogy itt randalírozzanak. Hé, Lou? –fordult a pultos felé. – Nagyszer munkát végzel! De igazán adhatnál néha egy italt, rendben? – A
döbbent férfi zavarában csak idegesen bólogatott. Azután az ork intett Natokah-nak, majd szertefoszlott épp olyan füstté, mint amilyenb l el lépett. Egy pillanattal kés bb már el is t nt. – Ez meg ki volt? – kérdezte Kellan. – A hely szelleme – magyarázta a sámán. – A lényege, él eszenciája. A segítségét kértem. – Ekkor Lou-hoz fordult, aki bamba vigyorral a képén közeledett az árnyvadászok felé. – Hagyj egy pohár tiszta whiskyt a pulton ma este, és egyszer minden telihold hetén! – mondta Natokah. – Oltja a szomját, és boldog lesz t le. A pultos arcán szinte mosoly jelent meg. – Úgy lesz – bólogatott. – Köszönöm. Titeket fiúk pedig szívesen látlak bármikor. – Azután biccentett, és visszament a pult mögé. – Igen, kösz – fordult Orion Natokah-hoz. – De elbírtam volna velük egyedül is. – Ebben biztos vagyok – mosolygott a sámán, azután Kellanhoz intézte a szavait. – Úgy emlékszem éppen arról akartunk beszélni, hogy mikor és hol találkozunk a csapat többi tagjával.
13 Kellan lakásán gy ltek össze azon az estén. Nem volt túl nagy hely, de arra elegend nek bizonyult, hogy mindannyian leüljenek valamelyik használtan vett bútordarabra, és megbeszéljék a vadászat részleteit. Kellan bemutatta egymásnak azokat, akik még nem találkoztak, bár úgy t nt, a legtöbben azért már hallottak a másikról. Éjközép és Natokah feltehet leg hírb l ismerték egymást, de nem mutatták jelét, hogy valaha is találkoztak volna. Utolsónak Draven jelent meg az ajtóban. Fényl láncinget, alatta golyóálló mellényt viselt, az övére kétél fejszét akasztott. A legszembet bb az a szarvas sisak volt, amelyt l a törpe majd húsz centivel magasabbnak t nt. Annak ellenére, hogy a különös fejfed leginkább egy fantasyszim kellékének t nt, Kellan úgy látta, a meghökkentésen kívül komolyabb potenciált is rejt magában: kommunikációs és célzó rendszert vélt felfedezni rajta. A fejszén is nyomban látszott, hogy nem a hagyományos üll n kovácsolt acélból van, sokkal inkább valamilyen modern kompozit anyagból. Orion tet l talpig megnézte magának a törpét, de végül nem szólt semmit. Kellan magában hálát rebegett a tünde önuralmáért. Kár lett volna mindjárt a legelején nézeteltérésbe keverednie bárkinek is. Szerencsére, kimondatlanul ezzel mindenki egyetértett, és nem lett téma Draven megjelenése. Amikor már mindannyian megérkeztek, Kellan nyomban rátért az üzletre. – A munka elég egyszer – kezdte. – Kiruccanunk a metroplexumon kívülre egy általam a kés bbiekben meghatározott helyre a Szelis-Síd Tanács területén. Szigorúan információgy jtésr l van szó: odamegyünk, felderítjük a terepet, és visszajövünk; mindezt anélkül, hogy felhívnánk a határ rség vagy az SST biztonsági er k figyelmét. – Konkrétan mi az, amit fel kell deríteni? – kérdezte Natokah. – Még nem id szer , hogy ezt a dolgot megtárgyaljuk – igyekezett diplomatikus választ adni Kellan. A sámán sötét szeme hosszan fürkészte a lányt. – Mindannyian profik vagyunk – mondta végül a sámán, miközben a jelenlév k felé intett. – Ha nem mutatsz némi bizalmat az irányunkban, mi miért bíznánk benned? Kellan el rehajolt, és mélyen Natokah szemébe nézett. – Nem hiszem, hogy ez bizalom kérdése lenne. Mint profi árnyvadászok, tisztában vagytok azzal, hogy nem ismertek minden részletet a vadászat kezdetén. Ez a vezet felel ssége, jelenleg pedig a vezet én vagyok. Ha nem tudsz a munka által szabott keretek közt dolgozni… nos az ajtó arra van.
Minden szem Natokah-ra szegez dött. A sámán arca kifürkészhetetlen maradt, miközben állta Kellan pillantását. – Egyel re a te szabályaid szerint játszunk. Kellan körbenézett a többieken, de senki nem adott hangot egyéb kétségeinek. – Helyes – bólintott végül. Nem volt egészen biztos abban, hogy sikerült elrejteni az elégedettségét. – Az els , amit meg kell tennünk, hogy eljutunk innen oda. Ez annyit tesz, hogy el kell hagynunk a metroplexumot, majd a Tanács területére kell bejutnunk, lehet leg anélkül, hogy bárki felfedezne bennünket. – Ebben segíthetek – ajánlotta Draven. – Ismerek csempészeket, akik a várostól délre és keletre dolgoznak. Általában csak árut, de olykor embereket is ki-be juttatnak a Tanács területér l. Ismernek minden utat Seattle-t l Denverig. – Ha megadom a hely közelít leges koordinátáit, el tudod intézni, hogy kijuttassanak és vissza? Draven kurtán bólintott. – A helyhez legközelebbi város elegend . Onnan úgyis magunk rendezzük a további utat. – Így van – helyeselt Kellan. – Oké. – Felállt, és el vette a zsákjából a kis kézi számítógépét. Elindította a térképprogramot, majd a szoba közepén álló kis asztalra tette, hogy mindenki lássa. – Ez az SST-n belüli terület, ahová megyünk. Úgy látom, a legközelebbi város Lewiston-Clarkston. Draven a képerny t nézve dünnyögött. – Ennek elégnek kell lennie. Nincs messze a legf bb csempészútvonalaktól. Biztosan találok valami fenegyereket, aki hajlandó egy kis bonuszért egy efféle kitér t tenni. – Hogyan jutunk ki a városból? – kérdezte Orion, szintén közelebb hajolva a térképhez. Kellan ekkor gondolkodott csak el azon, hogy a tünde valószín leg még sosem hagyta el Seattle-t. Puyaluppban n tt fel az utcán. Bár legtöbben azonosították a tündéket a vadonnal, ez a tünde bizonyára még életében nem látott erd t, és f leg nem vágott át rajta. – A szállítás a csempész dolga lesz – szólt közbe Natokah –, de szerintem a Puyalupp pusztulaton átvezet majd az utunk. Nem is egy helyet ismerek arrafelé, ahol átléphetjük a határt. – Igen – bólintott Kellan. – Egészen addig ez t nik a leglogikusabbnak, amíg valaki tudomást nem szerez a tervr l. – Nem lesz gond. Ezek a csempészek ritka egy szemét banda, de diszkrétek, az egyszer biztos – morogta Draven. – Nos – d lt hátra Orion –, ha egyszer indián földre igyekszünk, gondolom szükség lesz a megfelel túrafelszerelésre is.
– Ezek nagy részét bizonyára be tudjuk szerezni Lewistonban vagy a környékén is – mondta Natokah. – Mennél kevesebb felszerelést viszünk magunkkal, annál könnyebb lesz az út. – Ráadásul, ha egy csomó, vadonban használatos cuccal indulunk meg, valakinek szemet szúrhat, mire készülünk – tette hozzá Éjközép. A tünde Kellan egyik rozzant foteljában terpeszkedett. – Okosabb, ha a helyszínen szerzünk be mindent. – Nem szégyellem bevallani, hogy én még az életben nem kempingeztem – kezdte Orion –, de els re nekem úgy t nik, kicsit több izommal indulunk az erd be, mint az szükséges, nem? Ekkor nyomatékosan Dravenre nézett. Miel tt Kellan reagálhatott volna, Natokah szólalt meg: – Bölcs el vigyázatosság – emelte fel a kezét. – Az Ébredés az állatvilágra épp olyan hatással volt, mint az emberekre. Ki tudja, milyen lényekkel futunk össze a vadonban. Ráadásul ott vannak még a szellemek. Legtöbbjük jóindulatú, de akad néhány igazán veszélyes is. – Ez éppen a te dolgod lesz – szakította félbe Kellan a sámán monológját. Életében el ször azt kívánta, bárcsak megkérte volna Lothant, beszéljen még a szellemekr l és arról, hogy lehet megidézni vagy irányítani ket. – Ti pedig fiúk – fordult Orion és Draven felé –, elbántok minden fizikai támadóval. Éjközép a biztonsági rendszert hatástalanítja. Natokah röviden a behatoló specialistára nézett, majd a térképre meredve elgondolkodott. Gondolkodjon csak, minek nekünk egy biztonságtechnikai szakember! – merengett élvezettel Kellan. Örült, hogy a sámán végül úgy döntött, elfogadja a szabályokat. Egészen biztos volt a saját mágikus képességeit illet en, de Natokah ismerte a szellemeket is, akikkel esetleg összefutnak odakint. Ráadásul bizonyára ismeri a Tanács különböz területeinek a szokásait is, és ez szintén jól jöhet még, mert minden, amit Kellan az indián területekr l tudott, még az iskolából való. Bár keresztülvágott az indián területeken, amikor Kansas Cityb l Seattle-be érkezett, nem sokat látott bel le. Nem. Natokah nagyon is értékes útitárs lesz. Mindennek ellenére komolyan gondolta, amikor azt mondta a sámánnak, nyugodtan elmehet. A férfinak joga megpróbálkozni minél több információt megszerezni a vadászatról, cserébe a lánynak joga van ezt megtagadni. Ez Kellan nagy esélye most, hogy kitörjön a középszer ségb l, és végre a saját kezébe vegye a dolgok irányítását. Ha ezzel Natokah-nak vagy bárki másnak problémája van, hát séta. Nincs rá szükség. Kellan úgy érezte, eddig jól mennek az el készületek. Jó el érzete támadt a munkával kapcsolatban.
– Rossz el érzeteim vannak – mondta kés bb Orion, amikor már mindannyian elmentek. Még akadt egy kevés megbeszélnivaló az indulással kapcsolatban: szükséges felszerelés, hely, id . Azután Kellan mindenkinek átutalta a kártyára a neki járó el leget, majd udvariasan el is küldte ket. Most már csak arra vártak, hogy Draven megszervezze a találkozót a csempésszel, aki kijuttatja majd ket a városból. A törpe szerint ez elég hamar meglesz. – Miért? – kérdezte Kellan a tündét, miközben az az ablakon bámult kifelé az éjszakába. Orion örömtelenül felnevetett. – Te még sosem érezted magad kényelmetlenül? – kérdezte, majd szembefordult a lánnyal. – Talán csak azért van, mert el kell hagynom a várost. Vagy azért, mert elég gyorsan peregnek az események, és nekünk nem áll módunkban így mindenre rendesen odafigyelni. – Igen. Erre már én is gondoltam – bólintott Kellan. – De egyel re minden rendben megy. Nemsokára túl leszünk az egészen, és szép kis summa üti mindannyiunk markát. – Remélem. Egyébként szép volt, ahogy leszerelted Natokah-t – mosolyodott el Orion. – Kösz. De örülök, hogy végül is maradt. Azt hiszem, nagy hasznát veszszük még ezen a vadászaton. – Na ja – bólogatott a tünde. – Úgy t nik, érti a dolgát. Elég meggy volt, amit a bárban m velt. De akárhogyan is, tartsd rajta a szemed! Mindegyik jükön. – Hát, nem tudom – vakarta meg a fejét Kellan. – Szerintem Natokah és Draven elég megbízható. Nem sok ambíció szorult egyikbe sem. Hála az égnek! Emellett Natokah becsületesnek t nik. Azért igazad van. Jobb, ha mindkett re figyelek. – És Éjközépre is – emlékeztette Orion a harmadik társukra. – Benne sem bízhatsz jobban, mint Dravenben vagy a sámánban. – Nem te vagy az els , aki ezt mondja – hümmögött a lány. – Múlt éjjel megjelent itt Lothan is, és szintén figyelmeztetett. – Mit mondott? – A tipikus dumával jött. El állt ezzel a rejtélyes figyelmeztetéssel, persze semmi részlet. Mintha egyszer en csak bíznom kellene benne. – Hát nem bízol? – lep dött meg Orion. – Úgy értem, tudom, hogy nem értesz vele egyet mindenben… – Kellannak csak ekkor jutott eszébe, hogy a tünde nem ismeri minden részletét a trollal kötött megállapodásnak. Nem mondta el még senkinek, hogy Lothan titokban megállapodást kötött az Aresszal, és kis híján mindannyiuk vesztét okozta ezzel. Végül csak vállat vont; úgy döntött függ ben hagyja a témát.
– Szerintem Éjközép is hasznunkra válik majd. Egyébként – nézett mélyen a tünde szemébe – azt mondta, ismerte az anyámat. – Valóban? – Igen – bólintott Kellan. – Felismerte ezt – emelte fel a nyakában lógó amulettet. – Szerinte egy Mustang nev árnyvadászé volt, akivel sokáig együtt dolgozott, és aki megmutatta neki a trükköket. Még most is kíváncsi rá, vajon mi történhetett vele. Azt is mondta, hogy nagyon hasonlítok rá, a korom alapján pedig lehetek a gyereke. – Biztos vagy benne, hogy a frankót mondja? – kérdezte Orion, majd odasétált a kanapéhoz Kellan mellé, és leült. – Úgy értem, mindezt mondhatja azért is, mert valamilyen oknál fogva a bizalmadba akar férk zni. – De miért? Még azt sem tudta, hogy az anyám után nyomozok – érvelt Kellan. – hozakodott el a témával. Igaz, ki is találhatta az egészet, de az a kevés, amit tudok, egybevág az történetével. – Tudja, mi lett végül az édesanyáddal? – Nem – rázta a fejét szomorúan a lány. – Állítólag elveszítette a nyomát. Nekem úgy t nik, épp annyira tudni akarja, mi lett vele, mint én. Tudom, nem sok, de kezdetnek elég. Úgy érzem, Éjközép éppolyan módon akar segíteni nekem, mint az anyám annak idején neki. Szerintem bízhatok benne anynyira, mint bárki másban ebben a világban. – Nos – mosolyodott el barátságosan Orion –, nem tudom mit ér, de én bízom benned. – Tényleg? – lep dött meg Kellan. – Igen – bólogatott a tünde. – Tényleg. Nagy kockázatot vállaltál, amikor eljöttél hozzám a felfedezéssel, hogy az söket kihasználják. Semmit nem tudhattál rólam, mégis mindent elkövettél, hogy azt tedd, ami szerinted helyes. Az emberek erre általában nem hajlandók, f leg nem ebben az üzletben. Ezért vagyok biztos abban, hogy benned megbízhatok. – Köszönöm – felelte Kellan szinte suttogva. – Én is bízom benned. Kellan egy pillanatra elmerült a tünde átható zöld szemének ragyogásában, azután elkapta a tekintetét. Kínos csend telepedett közéjük. – Nna. Ezek szerint mindkett nknek van valaki, akiben bízhat. Nézd, most már mennem kell – állt fel a tünde. – Csörrenj rám, ha minden készen áll az indulásra, vagy ha szükséged van valamire, oké? Orion a közeli szék támláján pihen kabátjáért nyúlt, majd gyorsan magára kapta. – Persze – tért magához Kellan is. – Semmi gond. – Kés bb még összefutunk – mondta a tünde, miközben kinyitotta a lakásajtót. – Oké. És Orion! – Igen? – Kösz – mosolyodott el a lány.
– Nem gond – felelte a tünde. – Jó éjt! – Azzal már ki is lépett a folyosóra, az ajtó pedig lassan becsukódott mögötte. Kellan még mindig a kanapén ült. Miközben elgondolkodott, felhúzta és átkarolta a térdét. Mozgásba lendültek az események. Most már csak id kérdése, hogy kiderüljön, Nyikorgó adatai tényleg ahhoz az aranybányához vezetnek, amelyre a fickó számított. Csak egy kis kiruccanás idegen területre, ahol minden bokorban paranormális vérengz fenevadak leselkednek az áldozatra várva, valami olyasmi után kutatva, amiért más ölni is képes. Semmiség! Észre sem vette, hogy magában motyog. Annak azért örült, hogy Orion ilyen magabiztosnak és összeszedettnek látta. Csak remélhette, hogy mindenki más is ugyanezt gondolja róla. Egészen meglep dött, és ami azt illeti, meg is hatódott Orion szavain. A férfi valóban bízott benne. A kölcsönös bizalom kölcsönös tiszteleten alapult. mindent megtett Orionért, és végül a tünde is kiállt mellette, amikor Zöld Luciferrel kellett megvívnia az igazáért. Megtehette volna, hogy egyszer en befogja a száját, és nem foglalkozik azzal, hogy a bandáját kihasználják. Azóta tudta, hogy Orion mindent megtesz azért, amit helyesnek gondol. Vajon ez másra is igaz a csapatban? Nem igazán. Az általa ismert összes árnyvadász csak a saját érdekeit tartotta szem el tt. Olykor ez tényleg csak az önz ségb l fakadt, de legtöbbször inkább becsvágyból, hogy legyen a legjobb. Néhány vadász betartott egyfajta erkölcsi kódexet, de szinte mindenki titkolt valamit. Mindenkinek volt rejtegetnivalója. Talán ez a másik, amiért bízott Orionban: a tünde harcos biztosan nem hallgatott el semmit. Szinte mindenben egyenes és tántoríthatatlan. Epp olyan, akár a szúrásai. Semmiféle titka nem volt, és Kellan tudta, számíthat rá, hogy a férfi elmondja, mit gondol az ügyr l. Elhessegette a gondolatokat, majd maga alá gy rte az egyik lábát, el vette a telefonját, és a menüb l kiválasztotta a hívni kívánt nevet. Néhány másodpercig várt, majd csalódottan vette tudomásul, hogy csak a rögzít válaszolt. Nem tehetett mást: üzenetet hagyott. – Éjközép, itt Kellan. Hívj fel reggel! Beszélnünk kell.
14 Másnap Éjközép felhívta Kellant, és megbeszélték, hogy délután találkoznak. Mindketten hozzászoktak már, és jobban is szerették az éjszakai életmódot, Kellan most mégis helyesebbnek gondolta a napfényes találkozót, mert el akart oszlatni néhány kételyt, amely benne motoszkált már egy ideje. Éjközép beleegyezett, hogy ismét a lány lakásán találkozzanak. Kellan nem akarta ezeket a dolgokat nyilvános helyen megtárgyalni, ráadásul a saját területén magabiztosabbnak érezte magát. Ez volt az oka, hogy az egész csapatot magához hívta el este, bár a legtöbb árnyvadász egy kezd hibájának vélné, amiért azonnal felfedte az otthonát. Éjközép a kaputelefonon csengetett. Épp id ben. Kellan beengedte, majd a lakásajtóban várt, míg a n kopogott. Ezúttal a tünde nem a szokásos testhez simuló b rruhát viselte. Ehelyett laza b rkabátot húzott, b pólót, farmert és fekete bakancsot. Világos piros táska lógott az oldalán, hosszú haja pedig kiengedve omlott a vállára. A szokásos copf nélkül az arca most még keskenyebbnek és sápadtabbnak t nt. Bár átlagos utcai ruhát viselt, mégis úgy festett, akár egy modell, aki kecses tánclépésekkel vonul végig a folyosón. A lakáshoz érve megállt, és lágyan elmosolyodott. – Pontosan, mint mindig – üdvözölte Kellan. – Köszönöm. – Szeretném, ha tudnád – mondta Éjközép kedvesen –, nem sok ember kedvéért vagyok hajlandó napközben felkelni. – Megható ez a kedvesség – ugratta barátságosan Kellan, majd komolyan még hozzátette: – Értékelem a fáradozásodat. – Nem gond. Egyébként én is beszélni akartam veled. – Tényleg? Mir l? – lep dött meg Kellan. – El bb te. Kellan intett a tündének, hogy foglaljon helyet, miközben becsukta a bejárati ajtót. Éjközép levette a kabátját, majd ugyanabba a fotelba ült, amelyikbe el nap is. Kellan a kanapé szélére telepedett, majd nyomban a dolgok közepébe vágott. – Tudni akarom, mir l beszéltetek Lothannal azon az estén a klubban. Éjközépnek a szeme sem rebbent, de mélyen hátrad lt ültében. – Lothant is kérdezted már? – Igen – bólintott Kellan. – Nem volt hajlandó részleteket közölni, de szerinte nem bízhatok benned. – Legnagyobb meglepetésére a tünde csücsörített szájjal bólogatott.
– Lothan nem ostoba – mondta. – Semmi okod nincs rá, hogy bízz bennem, cserébe minden okod megvan rá, hogy ne tedd. A mi világunkban, veszélyes bárkiben is bízni. Ezt tudnod kell. – Ezzel azt akarod mondani, hogy benned sem bízhatok? – Hát persze, hogy nem – mosolyodott el Éjközép. – Bár tény, hogy én vagyok a megtestesült becsület és diszkréció. Értelemszer en így bennem bármilyen ügyben, bármikor megbízhatsz. – Hát persze! – nevetett fel vidáman Kellan. – Lothan pontosan ugyanezt mondta, amikor feltettem neki ezt a kérdést. – Azután a vidámság hirtelen elnt az arcáról. – De most komolyan. Tudnom kell. A tünde el rehajolt, könyökét megtámasztotta a térdén, a kezét pedig lazán összekulcsolta. – Rendben – kezdte. – Ha ez ennyire fontos… szintén szólva úgy döntöttem, nem mondok semmit, mert te Lothan tanítványa vagy, és a kapcsolatotok mibenléte nem az én dolgom. Ami Lothan és köztem van, nos az szimplán üzlet, én pedig profihoz ill en e tekintetben is diszkrét akartam lenni. Kellan meghökkent a hallottakon, különösen a hangsúly miatt. Úgy érezte, Éjközép neheztel rá, amiért arra kényszeríti, beszéljen a dologról. De Kellan úgy érezte, muszáj biztosan tudnia, mi folyik a mestere és a n között, akire már-már, mint barátjára gondolt, így csak bólintott a tündének, hogy folytassa. – Nos Lothannak és nekem volt egy… megállapodásunk veled kapcsolatban. – Velem? – Indirekt módon, de igen – folytatta a tünde. – Különös tekintettel az amulettedre. – Mi van vele? – Amennyire tudom, ez volt Mustang legkülönlegesebb tulajdona – intett az ékszer felé Éjközép. – Úgy tippeltem, ha el is t nt, ez el bb vagy utóbb fel fog bukkanni. Ha esetleg megszorul, eladhatja valakinek az utcán. Nem keveset érhet. Ha pedig halott… nos akkor más teszi meg ugyanezt. Bárhogy is, elég karcsú esélyt láttam arra, hogy bármire is rájöjjek, így abba kapaszkodtam, amim volt. Mély lélegzetet vett, majd folytatta: – Így beszéltem néhány ismer sömmel, akik ritka tárgyakkal foglalkoznak. Megadtam a leírást, és megkértem ket, tartsák nyitva a szemüket. El re szóltam, hogy hajlandó vagyok bármilyen információért fizetni. Ezen ismer sök egyike volt Lothan. – Ezek szerint Lothan tudta, hogy te keresed ezt – vonta le a logikus következtetést Kellan, miközben kézbe fogta az amulettet. Éjközép némán bólintott. – Szükségtelen mondani – tárta szét a karját a tünde –, mennyire megledtem, amikor megtaláltalak, és nyomban ki is derült, hogy te Lothan tanít-
ványa vagy. Tudni akartam, az öreg miért nem szólt nekem, amikor felbukkant az amulett. – Erre mit felelt? – kérdezte kíváncsian Kellan. Éjközép megvonta a vállát, majd így szólt: – Csak annyit, hogy nem akarta, hogy bármi közöd is legyen hozzám, mert jobb neked, ha nem keveredsz a z rjeimbe, és inkább nála megtanulsz mindent, amire szükséged lesz a kés bbiekben. Valójában szerintem, meglátta az amulettet, és olyan közel akarta tartani magához, amennyire csak lehet, hogy alaposabban tanulmányozhassa. Talán arra gondolt, hogy elvenném t led. – Vagy t le – egészítette ki Kellan. – Talán – hümmögte Éjközép. – Igazából nem tudom. Lothan olykor egy kicsit rámen s és manipulatív, ha valami olyasmi akad a keze ügyébe, ami felkelti az érdekl dését. – Egy kicsit? – nevetett fel gonoszan Kellan. – Annál egy picit azért jobban. – Talán csak többet akart megtudni az amulettr l, miel tt értesített volna engem, vagy szimplán téged akart védeni, mert úgy gondolta, ellopnám t led. Végül is nem tudhatta, miért keresem olyan elszántan ezt az ékszert. – És? Ennyi az egész? – Ennyi. Sajnálom, Kellan, hogy nem mondtam el mindezt korábban, de nem akartam, hogy gyanakodni kezdj Lothanra, hisz lehet, hogy semmiség az egész. – Szerintem Lothant nem kell félteni – horkant fel Kellan. – F leg nem a bizalom ügyében. Kösz, hogy elmondtad az igazságot. – Semmiség. Remélem, segít. Kellan szótlanul bólintott. – Ne legyél túl kemény Lothannal! – igyekezett menteni a helyzetet a tünde. – Egy dologban biztosan igaza van: nehéz és veszélyes bárkiben is megbízni ebben a szakmában. – Ja, azt észrevettem – vágott vissza Kellan. – De most másról szólva… – Igen? – Beszélnünk kellene Natokah-ról – komorodott el egészen Éjközép. – Aggódom miatta. – Miért is? Éjközép kényelmesen hátrad lt, majd kiropogtatta az ujjait, miel tt folytatta. – Elgondolkodtam, vajon mennyire bízhatunk benne a vadászattal kapcsolatban. Tegnap este elég rámen snek t nt azzal kapcsolatban, hogy megtudja a célállomást. – Azután le is tett róla – vont vállat értetlenül Kellan. – Igen, és mellesleg remekül kezelted a helyzetet – dicsérte Éjközép. – Mindazonáltal, tegnap éjjel még utánanézettem egy keveset. Amit Natokahról tudok, az csak hallomásból származik, és az alapján okés. Ha azonban együtt akarunk dolgozni, akkor többet is tudni akartam.
– És? Mire jutottál? – kérdezte kíváncsian Kellan. – Laramie-ból származik. Sziú Nemzet. – magyarázta a tünde. –A navahó törzs tagja. Az érdekesség az egészben, hogy vérdíjat t ztek ki a fejére a teljes sziú területen. – De miért? – Gyilkosság – felelte szárazon Éjközép.
Natokah gondosan ellen rizte a véd rúnákat lakásának padlóján és falán. Bár nemrégiben töltötte fel ket mágikus energiával, mégis meg akart bizonyosodni róla, miel tt nekivág az asztrális utazásnak, hogy mind stabil és er s. Miután elégedetten bólintott, felkészült az útra. A telekomot beállította üzenetfogadásra, a villanyokat leoltotta, majd leterített egy színes pokrócot a földre. Kézbe fogta a távirányítót, és halk zenét kapcsolt be: ütemes dobszó. Az él el adás könnyebbé tenné a meditációt, de egy modern sámán kénytelen azzal dolgozni, amije van. Kevés zsályát gyújtott meg, majd az apró lángot elfújva, hagyta füstölni. Rituális mozdulatokkal lesöpört minden piszkot a takaróról, majd négy irányba fordulva köszöntötte az égtájak szellemét. Azután a füstölg zsályát egy apró edénybe dobta, azt pedig a pokróc mellé helyezte. Felhangosította a zenét, és kényelmesen elhelyezkedett hanyatt fekve. Nagyot nyújtózott, majd hagyta elernyedni az izmait, míg végül szinte az egész háta a padlóhoz lapult. A zsálya édes illata lassan megtöltötte a szobát. A dob üteme átjárta a testét, akár egy második szív dobogása. Natokah elméjével az egyre gyorsuló dobpergésbe kapaszkodott; hagyta, hogy beleivódjon egész lényébe, és lépésr l lépésre mély transzba ringassa. Lassan testének minden apró izma elernyedt. Fizikai érzékei megfakultak, majd teljesen feloldódtak az ismer s, kényelmes sötétségben. A semmiben lebegett. Azután kinyitotta a szemét. A sámán a saját testét látta a színes pokrócon feküdni. Felette lebegett, akár a zsályából áradó füst, amely most akadálytalanul kígyózott keresztül szellemtestén. A dobok távoli morgásnak tetszettek csupán. Lelke elhagyta a testét, és a súlytalanság gyönyörében úszott az asztrális térben. Natokah a falak elhalványult szellemképén fényesen ragyogó mintázatok felé fordult. A véd rúnák szinte vakító fénnyel izzottak. Számára nem jelentettek akadályt, de egy idegen behatoló er s, áthatolhatatlan falba ütközne, ha megkísérelne keresztüljutni rajtuk. Natokah szellemteste meglódult, és a lakást maga mögött hagyva felrepült a seattle-i égbolt felé. A sámán rengeteg id t töltött már korábban azzal, hogy felderítse a metroplexum körüli asztrális síkot, most azonban határozott céllal indult
útnak. Felsuhant a felh k közé, majd keletnek vette az irányt. Azután a gondolatnál is sebesebben nekiiramodott, miközben messze maga mögött hagyta a várost és azzal együtt a testét. Felette az ég és alatta a föld nem t nt egyébnek, mint elmosódott, ködbe burkolózó árnynak, ahogy minden ismert teremtménynél gyorsabban száguldott. Sem a sasok, sem a sólymok, de még a mágikus erej sárkányok sem lettek volna képesek a fizikai világban lépést tartani vele. Csupán másodpercekig tartott, míg leküzdötte a több száz kilométeres távolságot, és megérkezett az ismer s vidékre távol a metroplexumtól, amely egy ideje az otthonául szolgált. Megállt egy kívülr l szerénynek látszó alacsony, hosszú, fából épült ház el tt. Bár az épület keletkezésekor a modern technológia vívmányait használták, a küls jegyek azokra az évszázadokkal korábbi id kre emlékeztették, amelyek még az európaiak hódítása el tt oly jellemz ek voltak a törzsi világra. Faragások díszlettek a tet alatti gerendákon és a tartópilléreken egyaránt. Ezek a faragások azonban nem csak dekorációként szolgáltak. A sámán ezt nagyon is jól tudta. Ezeknek köszönhet en az egész építmény épp olyan élénken látszott és létezett a szellemvilágban, akár a lakásában felrajzolt véd rúnák. Nemsokára megpillantotta az rz szellemeket is, amelyek sosem pihennek, és mindent látnak. A ház minden sarkánál rt állt egy ilyen lény a négy égtáj felé fordulva. Embernek látszottak, de vastag ruházatuk alatt sosem létezett hús, csont, vér. Hasítottb r zekét és nadrágot viseltek, amelyeken tollak, csontok, faragások díszlettek. Lábukon mokaszint látott, kezükön puha bölényb r egyujjas keszty t. Az arcukat tökéletesen életh maszk takarta, amelyek az rzésre kiválasztott totemeket ábrázolták: medve, sas, kígyó és holló. A maszkok eltakarták a szellemek valódi külsejét, már ha volt nekik egyáltalán olyan. Ezeket a szellemeket azért idézték, hogy rizzék e szent helyet. Ismerték Natokah-t. A sas rz bólintott, majd félreállt, szabad utat nyitva a férfi el tt. A sámán szellemteste lassan el reúszott, és átlebegett a rúnákkal borított falon, mintha az nem lenne egyéb füstnél. A szoba, ahová érkezett, egészen hétköznapinak látszott. Világos színekkel tarkított pokróc lógott az egyik falon, hasonló ahhoz, amilyenen Natokah teste feküdt száz kilométerekre innen. Az egyik sarkot teljes egészében elfoglalta egy súlyos faasztal; rajta billenty zet és papírvékony kijelz állt komoran. A szemközti falon polcok sorakoztak, rajta könyvek és tekercsek, mellette a másik sarokban egy dívány és egy alacsony asztal állt. A pamlagon egy id s férfi ült. Felpillantott a kezében tartott kézi számítógépb l és üres tekintettel a sámánra meredt. Hosszú rézvörös haja dús tincsekben omlott a vállára. Amennyire Natokah emlékezett, ez sosem volt másképp. Két apró copf fonta keretbe a mély barázdákkal szántott arcot, amelyr l szinte sugárzott, hogy többet látott, mint
azt egyetlen emberölt alatt szabadna. Szemei sötét kövekként gubbasztottak a koponyában, szája csupán vékony vonalnak t nt. Natokah tudta, nem szükséges manifesztálódnia a szobában, az öregember így is tökéletesen látja. Azon sötét szemek el l kevés dolog maradhatott rejtve. – Jelentést! – mondta az id s indián, miközben közelebb intette a sámánt. Natokah engedelmesen el bbre lebegett, majd pár méterre a férfival szemben felhúzott lábakkal a leveg be ült. – Kapcsolatba léptem egy árnyvadász csapattal, amely épp egy küldetést tervez Szelis-Síd területen. A céljuk valahol a Lewiston-Clarkston körzetben van. – Tudod, mit akarnak ott? – kérdezte az öregember, mire Natokah a fejét rázta. – Még nem. Az árnyvadász, aki az egész akciót szervezi, féltékenyen rzi ezt az információt a legutolsó pillanatig. Nem hiszem, hogy képes lennék megszerezni a pontos hely koordinátáit a vadászat kezdete el tt. – Hogyan akarják elérni a céljukat? – A csapat egyik tagja csempészekkel lép kapcsolatba, akik a keleti utak egyikén eljuttatnak minket a Lewiston körzetbe – felelte Natokah. – Meg tudom szervezni, hogy az árnyvadászokat azonnal elfogják, amint átlépik a határt. Az öregember elgondolkodott. – Úgy érzed, ez a küldetés közvetlen veszélyt jelent számunkra? – Nem, uram – rázta a fejét ismét a sámán. – Nem hinném, de biztos nem lehetek benne. – Hmm – merengett el ismét az öregember. – Egyértelm en több információra van szükség. Amennyiben az árnyvadászok a halálukat lelik, sosem tudjuk meg az igazi céljukat. Folytasd a küldetésed, Natokah! Figyelj, és gy jts minél több információt! A te ítéletedre bízom. Amennyiben világossá válik, hogy egyértelm veszélyt jelentenek a népünkre, tégy meg mindent szükséges lépést a fenyegetés elhárítására! Különben csak folytasd a megfigyelést, és jelents mindent, ami kapcsolatban áll a Szelis-Síddel! – Igen uram – felelte a sámán, és mélyen meghajolt. – Jó munkát végeztél – dicsérte az öregember. – Semmiképpen se veszélyeztesd a Seattle-ben kiharcolt pozíciódat. Túlságosan is fontos megfigyel vagy számunkra a metroplexum területén. – Megértettem, uram – hajolt meg ismét Natokah. – A továbbiakban a szokásos vonalakon keresztül érintkezünk. – Rövid szünet. – Van más is, amit el akarsz mondani? – Nincs, uram. Semmi egyéb. – Akkor távozhatsz. Bölcsesség kísérjen utadon, Natokah! – A bölcsesség kísérjen! – búcsúzott szertartásosan a sámán. Mélyen, tisztelettel meghajolt a felettese el tt, majd szó nélkül átsuhant a falon a kinti világba. A föld és az ég masszává torzult, ahogy a sámán szélsebesen és
egyenesen, akár a kil tt nyílvessz , a teste felé iramodott. Átúszott a falon és a lakást óvó rúnákon, majd óvatosan visszafeküdt a pokrócra a saját b rébe. Egy rövid ideig szédülés fogta el, ahogy az érzékei lassan visszatértek. A gravitáció fájdalmas könyörtelenséggel kötötte a földhöz, megfosztva az igazi szabadságtól. Natokah mélyen magába szívta a még mindig füstölg zsálya tömény illatát, elméje közben ütemr l ütemre fogta fel ismét a dobszót. Kinyitotta a szemét, és óvatosan felült. Kicsit még szédült, de felállt, kikapcsolta a zenét, majd felkapcsolta a villanyt. A hirtelen szétáramló fény éles késként hasított belé. Miután mindent visszatett a helyére, gondolatai a közelg vadászat felé terel dtek. Mennél hamarabb képes elintézni az utazást Draven, annál hamarabb kiderítheti, mit találtak az árnyvadászok a törzsi területeken, amely annyira értékes lehet számukra.
– Gyilkosság? – A Sziú Nemzetek hatósága szerint Natokah megölte a testvérét, majd elmenekült az országból, és Seattle-ben telepedett le – magyarázta Éjközép. – Ez úgy egy éve történt. Még mindig magas vérdíj van a fején. – Bizonyára ezért akarta annyira tudni, hová tartunk pontosan. – Valószín leg ez is közrejátszhatott – bólintott a tünde. – A Szelis-Síd Tanács közvetlenül határos a Sziú Nemzettel, ráadásul az összes indián nemzetség kiadatási szerz dést kötött egymással. Amennyiben Natokah-t bármelyik törzsi területen letartóztatják, jó esélye van, hogy hamarosan a saját nemzetsége törvényei el tt kell felelnie a tetteiért. – Miért ölte meg a saját testvérét? – Arra vonatkozó utalást nem találtam a jelentésekben – vont vállat Éjközép. – Megkérdezheted t le, bár én nem tenném. – Szerinted veszélyes lehet a csapatra nézve? – Ezt tényleg nem tudom – mondta gondterhelten a tünde, Natokah-nak igen jó híre van az árnyvilágban, pedig még csak egy éve érkezett a városba. Minden forrásom szerint megbízhatóan elvégzi a dolgát. De bármennyire is megbízhatónak t nik, ezt jó tudni róla, és mindenkor észben tartani. Mivel pedig engem kérdeztél – folytatta –, szerintem érdemes magunkkal vinnünk. Ismeri a környéket, ahová megyünk, és ismeri a vadont. Er s sámán hírében áll, ráadásul jó hírnévnek örvend profi árnyvadász. Mindemellett érdemes rajta tartanunk a szemünket. Mint ahogy a többieken is. Neki is megvannak a saját érdekei, és miután kiértünk a metroplexumból, ezeket fontosabbnak találhatja, mint a lojalitást a csapat iránt. Ha esetleg valami „baleset” történik, és lenne az egyetlen, aki élve visszajut Seattle-be…
Kellan a kimondatlan konklúzióra felkapta a fejét, és döbbenten nézett Éjközépre. – Nem mondom, hogy így lesz – vont vállat a tünde –, csak azt, hogy jobb lesz óvatosnak lenni. Tartsd szemmel Natokah-t, én pedig fedezem a hátad. – Remek – bólintott Kellan. Nagyszer . Orion nem bízik Éjközépben. Éjközép nem bízik Natokah-ban. Natokah pedig egyértelm en nem bízik Kellan-ban. És mindennek a csúcsa, hogy nagyon úgy néz ki, maga nem bízhat senkiben.
15 A puyaluppi lávasíkságot egyszer en csak a Pokol Konyhájának nevezték. Nem véletlenül. A Szellemtánc Háború alatt az indián sámánok felébresztették a szunnyadó Rainer-hegyet. A vulkán kitört, és hamuval szórta be Seattlet, valamint olvadt k zettel a déli Puyalupp kerület egy részét. A környék folyói és tavai megteltek a forró hamuval, míg végül a lezúduló láva betemette, és forró mocsárrá változtatta azokat. A mai napig is gejzírek formájában tör fel a víz a felszín alól. A környék egésze kihalt senkiföldje. Néhány vállalat megpróbálkozott geotermikus er veket felállítani itt, de a '29-es összeomlás miatt ezek megbénultak. Így a Pokol Konyháját elhagyott épületek, megszilárdult sötét k zet és szürke hamu látképe tette méltóvá a nevéhez. Csak csavargók és hulladékgy jt k merészkedtek errefelé. Csupasz csontvázakká kopaszították a még épen maradt épületeket, olykor pedig a lávamez kön bolyongva kerestek egyéb zsákmányt, kockáztatva, hogy egy váratlanul feltör gejzír vagy a még nem teljesen megszilárdult talaj lesz a végzetük. Ugyanazok a körülmények, amelyek ellehetetlenítették az életet a Pokol Konyhájában, ugyanakkor vonzóvá tették a vidéket a metroplexum egyes lakói számára: közel Seattle hivatalos határa, de a jár rök mégis messze elkerülték ezt a kietlen tájat. A Metroplexum rjárata, amelyek a UCAS kivezényelt gyalogságból és gépesített osztagából állt, f leg automata megfigyel állomásokra támaszkodott, hogy féken tartsa az illegális határátlép kéi Ezek a térfigyel rendszerek csak korlátozott hatékonyságot biztosítottak, a csempészek pedig hamar megtanulták, hogyan kerülhetik el a megfigyel pontokat, így észrevétlen surrantak ki és be a határon át. Egy nappal azután, hogy Kellan találkozott Éjközéppel, a lány összehívta a csapatot ezen a helyen. Nem sokkal múlt éjfél. A Pokol Konyhájára ilyenkor szinte vaksötét telepszik; egyedül a csillagok és a város távoli világítása adott némi fényt. Ebben a helyben állapodtak meg a sof rrel, aki kiviszi ket Seattle-b l, be egészen a Szelis-Síd Tanács területére. Dravennek szerencséje volt. Az egyik csempészkapcsolata épp menetrendszer fuvart vállalt a célterület közelébe, ráadásul hely is akadt a gépen, ahol az egész csapat elfér. Magát a helyszínt a Penge Fejek nev banda segítségével tudták megközelíteni. k némi díjazás ellenében biztonságos utat garantáltak az „idelátogatóknak”. Az utolsó néhány kilométert gyalog voltak kénytelenek megtenni Natokah és Orion vezetésével. A sámán ismerte a környék veszélyes részeit és a pontos koordináták alapján megtervezte az utat, Orion metahumán szeme pedig tökéletesen látott a sötétben is. Senki nem szólt egy szót sem menetelés
közben. Mindenki nyugodtnak t nt, egyedül Kellan gyomrát szorította az idegesség és az izgalom. Hát itt vagyunk. A vadászat kezdetét vette. Igyekezett mindent és mindenkit szemmel tartani, hogy azonnal felfedezze a veszélyt, érkezzen az kívülr l vagy a csapaton belülr l. Órákig tartó monoton gyaloglás után Natokah még egyszer ellen rizte a koordinátákat a saját GPS-én, majd intett, hogy megállhatnak. A csapat lekuporodott a sötétben, és várt. Kevés szó esett köztük, leginkább Draven morgását hallgatták, miközben a törpe újra ellen rizte a felszerelését. Orion egészen közel maradt Kellanhoz. A tünde nyilvánvalóan úgy gondolta, a lánynak védelemre van szüksége. Éjközép és Natokah éjszakai szellemekként rejt ztek távolabb a többiekt l, és egyre csak a közelg zajra figyeltek. Hamarosan már mindannyian a robajjá er söd hang irányába fordultak. A csempész egy viharmadárral érkezett. Az alacsony repülési magasságú páncélos tökéletes választásnak t nt a zord vidékhez. Dübörögve érkezett, majd egyre jobban lassított. Keres fények sugarai pásztázták az egyenetlen talajt, megfelel leszállóhelyet keresve. A viharmadár, ahogy közelebb jött, leginkább egy buszra hasonlított, amelynek a hátsó részére egy hatalmas hajtóm vet szereltek. Testén szenzorokat és fegyverállványokat láttak. A sebesség csökkenésével a hangzavar csak vajmi keveset csillapodott. Ahogy lejjebb ereszkedett, a tank alja kinyílt, és komótosan kieresztette gyomrából a futóm veket. Miközben függ legesen közelített, a dübörgés éles fütyüléssé torzult, ezalatt hamut és port kavart fel a viharmadár turbinája. – Indulás! – kiáltott Kellan amilyen hangosan csak bírt, és jelzett a csapat többi tagjának. Az árnyvadászok futva indultak a szállító járm felé, miközben annak oldalán lenyílt a rakodótér ajtaja. Natokah ért oda els nek, megragadta a kinyíló ajtót, és egy er s mozdulattal szélesre tárta. Beugrott a tank belsejébe, félredobta a zsákját, majd segített felmászni a többieknek is. Mialatt Kellan felkapaszkodott a gépre, még látta annak páncélozott oldalán zöld bet kkel a bestia nevét: Ugró Gyík. Hamarosan mindannyian a tank sz k belsejében voltak. Natokah bezárta az ajtót, mire a hajtóm vek ismét felpörögtek. A kabinban meglep csend fogadta ket. A küls robaj itt halk morajjá szelídült. – Reggelt, emberek! – érkezett a statikus zajtól torzított üdvözlés a hangszórókból. – Villám Eddy vagyok. Én viszlek titeket Lewistonba. Mindenki szíjazza be magát, mert meglehet sen sietni fogunk. – Kellan nyomban a biztonsági hevederért nyúlt, amely az ülése mellett lógott lazán. Belebújt a szíjakba, majd a mellkasa el tt összekapcsolta azokat. Megrángatta néhányszor, hogy rendesen tartanak-e, majd valamelyest megnyugodva hátrad lt. Érezte, amint a viharmadár felemelkedik, majd lassan elfordul, és megindul sejtése szerint délkelet felé.
– Csapjunk a lovak közé! – kiáltotta eszel sen Villám Eddy. Ekkor a tank meglódult, és rült tempóban gyorsulni kezdett. Kellan mélyen az ülésbe és fájdalmasan Orion vállához présel dött. A motorok zúgása most már bent is érezhet en feler södött. – Talán kicsit rázós lehet ott hátul – közölte a rigó pilóta. – Kapaszkodjatok, és csak nyugi! Milliószor repültem már ezen az úton, úgyhogy semmi gubanc nem lehet. Kellan a feje mellett egy interkom halovány fényét pillantotta meg. Megnyomta a rajta lév egyetlen gombot, és beszélni kezdett: – Milyen messze van Lewiston? – Max néhány óra – érkezett a válasz. – Persze attól függ, mi vár az úton, de nem hiszem, hogy bármi gond lenne. Bocs – folytatta –, de nincs nálam semmi frankó kis mozi. Mindenesetre, hogy ne unatkozzatok, kivetítem nektek a HUD képét. Egy vékony kijelz ereszkedett le a mennyezetr l, mígnem teljesen eltakarta a pilótafülke fel li falat. A képerny hamarosan feléledt, majd egy számítógép generálta kép jelent meg rajta. Az alattuk és el ttük futó tájat látták, amelyet a viharmadár szenzo-rai tapogattak ki láthatatlan csápjaikkal. A kép nem volt hibátlan. F leg csak körvonalak és elnagyolt alakok látszottak; ez a repüléshez épp elegend , de nem sok szórakozást nyújt, mint látványosság. Kellan joggal feltételezte, hogy a pilóta közvetlenül rácsatlakozott a gép radarjára és szenzoraira, így mindent lát és hall, amit a m szerek érzékelnek. Az árnyvadászok csendben meredtek a képerny re. A viharmadár gyorsabban száguldott, mint a legtöbb földi járm , de érezték, hogy Villám Eddy nem teljes gázzal halad. A csempész inkább a hosszabb utat választotta, hogy módjában álljon biztonságban és f leg észrevétlenül elérni a célt. Kellan a kijelz n látott elsuhanó tájból képtelen volt megtippelni milyen sebesen repülnek, de gyanította, közel egy kil tt golyó sebességével megegyez iramban. Nemsokára ismét a rigó hangja recsegett a hangszórókból. – Közeledünk a határhoz. Néhány perc múlva átjutunk rajta. Akkor kezdik az igazi muri. Kellan megkapaszkodott az ülése karfájában, és a kijelz t bámulta. Nem szerette ezt a fajta tehetetlenséget, amikor semmiféle irányítása vagy beleszólása nincs a dolgok folyásába. A csempész azonban egy profi, ráadásul Draven kezeskedett a fickóért, így nyilván semmi gond nem lehet. A többi vadász cseppet sem t nt idegesnek, de mindannyian a kijelz t figyelték, ahogy a viharmadár falja a kilométereket, miközben egyre közeledik a Seattle Metroplexum és a Szelis-Síd Tanács közti határhoz. Hirtelen egy vörös pont jelent meg a képerny n. – Az meg mi? – kérdezte Kellan hangosan.^ – Baj – morogta Draven, épp miel tt Villám Eddy megszólalt.
– Társaságot kaptunk emberek – figyelmeztetett a rigó. – Két robogó tapadt ránk. Megpróbálom lerázni ket, úgyhogy kapaszkodás, de nagyon! Kellan érezte, ahogy a gyomra a torka felé tolakszik, miközben Villám Eddy hirtelen mélyrepülésbe kezdett. rült tempójuk ellenére egészen a földhöz lapultak, így próbálva kijátszani a radart és minden más követ t, amely a nyomukra bukkanhat. A kijelz n eközben egy kisebb ablak nyílt, amelyen a környék felüls nézete látszott. Két kisebb vörös pötty közeledett egy nagyobb zöldhöz, amelyik nyilván az Ugró Gyíkot jelképezte. – Észrevettek a mocskok! – kiáltotta Villám Eddy. – Úgy t nik, még jobban bele kell húznunk. Újabb lökés, mire lassan elérték a viharmadár teljesítményének csúcsát, de a két pont csak nem akart lemaradni, s t egyre közeledtek. Ekkor szólalt meg éles hangon a riadó. Az egyik robogóról apró, gyorsan villogó pont vált le, és egyenesen az Ugró Gyík felé száguldott. – Rakéta! – dörrent Draven hangja, épp amikor a viharmadár oldalra d lt, hogy kitér man verbe kezdjen. Tompa robbanást hallottak, mire a kabin megremegett, az árnyvadászok pedig egészen a szíjakhoz feszültek. A tank oldalra sodródott a robbanástól, de lassan a rigó irányba állította, és folytatták az eszeveszett száguldást. – Ez közel volt – morogta Orion. – Kapaszkodjatok, újabb közeledik! – mondta szárazon Villám Eddy. Újabb robbanás hallatszott, de ezúttal lényegesen távolabbról. A gép teste még így is belerezgett a detonáció keltette lökéshullámba. A rigó követhetetlen sebességgel változtatott minduntalan irányt, hogy a létez legnehezebb célpontot nyújtsa. – Van valami mágiád, hogy elintézd ket? – kérdezte Orion, mire Kellan a fejét rázta. – Látnom kell ket hozzá – magyarázta. – Közvetlenül a szemem el tt kell lenniük. A videókép és a taktikai kijelz sajnos kevés. – Ezután Natokah felé fordult, kimondatlanul kérdezve, hátha neki van valami ötlete. – Talán tudok segíteni – mondta a sámán –, de csak ha elhagytuk ezt a terepet. – Nem magyarázta meg, ez pontosan mit jelent. Ehelyett lejjebb csúszott az ülésben, és behunyta a szemét. Ahogy az izmai láthatóan ellazultak, Kellan már tudta, a férfi asztrális projekcióval próbálkozik. A viharmadár alacsonyan repülve száguldott, megtartva mostanra a távolságot az üldöz kt l. Ezzel együtt azonban az utazás egyre kényelmetlenebbé vált, hiszen a tanknak nyaktör mutatványokkal sikerült csak alkalmazkodnia a terep egyenetlenségeihez. Úgy t nt, ez a támadókat egyáltalán nem zavarta. Újabb rakéta suhant el mellettük néhány méterrel kerülve csak el a gépüket.
A detonáció félelmetes er vel rázta a kabint. A kijelz n közben egyre közelebb került a Szelis-Síd határ. – Ezek nem a UCAS határ rei – pattant fel a sámán szeme. – Lone Star rohamhelikopterek. – Lone Star? – lep dött meg Kellan. – Mi a francot keresnek azok errefelé? – Nem tudom – rázta a fejét Natokah. – A határ rzése nem a Lone Star feladata. Egyedül a metroplexumon belülre van rendfenntartói jogosítványuk. – Hát, ezt valaki megmondhatná nekik is! – kiáltotta túl a következ detonáció robaját Orion. – A jó hír – szólt közbe Éjközép –, hogy a határ túloldalán már nem folytathatják az üldözést. A Lone Star semmilyen joggal nem rendelkezik a metroplexumon kívül, és fogadni mernék, hogy nem kockáztatnak meg egy esetleges incidenst a szomszéd hatóságával. – Reméljük – tette hozzá Kellan. – De mi van a Szelis-Síd Tanács jár reivel? Tuti, hogy észrevették ezt a felhajtást a küszöbükön. – Azt hiszem, azt el tudom intézni – mondta Natokah. Kellan épp meg akarta kérdezni, hogyan szándékozik ezt megtenni a sámán, amikor hirtelen Villám Eddy hangja szólalt meg a hangszórókon keresztül. – El ttünk a határ! – A viharmadár szélsebesen vágott át a térképen jelzett vonalon, amely a Szelis-Síd Tanács és a Seattle Metroplexum közti határt jelölte. A vörös pontok egyre lassultak, majd végleg megálltak. – Úgy látom, leszakadnak – kommentálta feleslegesen a látottakat Orion. – Ja, de nézz csak oda! – mutatott Draven a képerny fels sarkára, ahol két kék pötty t nt fel. – Nagyszer ! Újabb társaság – morogta Kellan. Hát van még valami, ami elromolhat így a vadászat kezdetén? Natokah mély torokhangon kezdett dalolni. Az ének egyre er södött, míg végül túlkiabálta a viharmadár hajtóm veinek zaját. A dal gyorsult. Kellant ismét elöntötte a s söd mágia ismer s érzése, miközben úgy látta, a sámán vonásai valamiképp megint megváltoztak. Az arcán idegen ráncok gy dtek, kitárt karjai mögött pedig halvány szárnyak feszültek az ég felé. Natokah egy éles sikollyal fejezte be a dallamot, mire a leveg megremegett, Kellan testét pedig átjárta a szabadon engedett mágikus hullám. Ezután a sámán idegen nyelven beszélt a semmibe. Valószín leg az anyanyelvén szólt. – Az interkomot – mondta a férfi Kellannak. A lány egy pillanatig habozott, majd megnyomta a BESZÉD gombot. – Eddy – kezdte a sámán –, változtass irányt! – Vettem – felelte a pilóta.
A kijelz n a viharmadár zöld pontja enyhén délebbre fordult. Egy percen belül a Lone Star helikoptereinek jelzései teljesen elt ntek, miközben a kék pontok sebesen közeledtek a határ felé abba a zónába, ahol nemrég a tank volt. – Mit csináltál? – fordult Kellan kíváncsian Natokah-hoz. A sámán fáradtan sóhajtott. – Segítségül hívtam az ég egy szellemét – magyarázta. – Elrejt minket a kutakodó tekintetek el l. Egy ideig most nem láthatnak minket a határ rség gépei. Mire befejezik a nyomozást, hogy miért volt a határhoz ennyire közel a Lone Star, mi már messze járunk. – Úgy érted, láthatatlanok lettünk? – kérdezte Orion, mire Natokah a fejét rázta. – Nem. Inkább csak tökéletesen álcázottak. – Mennyi ideig? – kérdezte Kellan. – Pirkadatig. Több mint elég id nk van, hogy elérjük a célunkat. Semmi gondunk nem lesz most már a jár rökkel Lewisto-nig. Kellan le volt ny gözve. Lothantól még sosem látott ehhez foghatót. – Szép munka – dicsérte a lány Natokah-t, mire a férfi köszönetképp bólintott. – Ami azonban még zavar – kezdte a sámán –, hogy miért t ntek fel a határhoz ilyen közel a Lone Star helikopterei? – Erre csak egy válasz lehet – szólalt meg komoran Éjközép. – Valaki szólt nekik, hogy érdemes ott lenniük. – Ezt hogy érted? – kérdezte Orion. A biztonsági specialista végignézett a többi árnyvadászon a tank kabinjában, majd folytatta: – Valaki névtelen tippet adott nekik a határátlépésr l – mondta. – Valaki meggy zte a Lone Start, hogy megéri még a számukra kijelölt területen kívül is elkapni minket. – Úgy érted, az egyik nk? – nézett a tünde szemébe Kellan, mire csak vállat vont. – Úgy értem valaki, aki tudta, hogy kifelé igyekszünk a városból. Ki lehetne még ilyen rajtunk kívül? Nekem van pár ötletem – gondolta Kellan. G-Dogg, Jackie Ozone, Lothan. Vajon akad köztük olyan, aki eladná t a Lone Starnak? Ezt nem nagyon tudta elhinni. Bár ott van még az a rejtélyes idegen is, aki Nyikorgót elintézte. Vajon rendezte az ügyet a Starral? Kis szerencsével a Lone Star elkapta a mocskot A másik alternatíva persze az, amit Éjközép is mondott. Valaki a csapatból feldobta ket. De vajon kicsoda, és miért? – Egyel re úgy t nik, tiszta a terep – mondta Natokah, megtörve a kínos csendet. – Lewistonban nem kell a Lone Star miatt aggódnunk. Egyetlen érvényes szerz désük sincs a Szelis-Síd Tanáccsal. Az árnyvadászok mindegyike a kijelz t figyelte, ahogy az Ugró Gyík a számukra ismeretlen terület felett dübörgött az úti célja felé. Nem is annyira a
monoton képerny iránt tanúsított kíváncsiság miatt meredtek arra, inkább igyekeztek kerülni a további kínos beszélgetést. Kellan gyanította, mindanynyian ugyanazon merengenek. Vajon egyikük – vagy akár többen is – eladnák a csapat többi tagját? Ha áruló van köztük, akkor komolyabb dolgok miatt fájhat kés bb a fejük, mint egy Lone Star rjárat. Sokkal komolyabb.
16 Elérték Lewiston küls kerületeit minden további probléma nélkül. A szelis-síd rjáratok nem tör dtek velük. Kevesebb, mint két óra alatt elérték a célt, épp ahogyan Villám Eddy ígérte. A csempész a várostól néhány kilométernyire talált egy megfelel nek látszó tisztást, ahová óvatosan letette az Ugró Gyíkot. Az árnyvadászok összeszedték az üldözés során szétszóródott holmijaikat, majd megkönnyebbülten kiszálltak a gépb l. Hálásan tették meg az els lépéseket, amiért ismét érzik a talajt a lábuk alatt. A fákkal körülölelt tisztáson tökéletes csend uralkodott, leszámítva a viharmadár hajtóm vének halk duruzsolását és a felhevült fém pattogását, ahogy a párás éjszakai leveg n h lni kezdett. Kellan a kronométerre pillantott: még néhány órájuk volt hajnalig. A viharmadár elüls ajtaja is kinyílt, és hamarosan egy kék pilótaruhát visel alak t nt fel. Arcát sötét kijelz s sisak takarta. A sisakból több kábel kígyózott az Ugró Gyík fedélzeti számítógépe felé. Ezeken érkezett és indult az a miriádnyi adatcsomag, amellyel Villám Eddy agya és a tank kommunikált. A rigó két kézre fogva a sisakot leemelte a fejér l, amely alól izzadt sötétbarna hajcsomók hullottak alá, egy lány arcába. Eddy megrázta hosszú sörényét, majd a sisakot visszatette a fülkébe. Leugrott a tankról, azután egyenesen Kellan felé közeledve kinyújtott kézzel elvigyorodott. – Kellan? Örülök, hogy találkozunk – A lány udvariasan elfogadta a felé nyújtott jobbot. A rigó ujjai határozottan és keményen szorítottak. – Draven azt mondta, a visszaútra is fuvart keresel. – Igen – bólintott Kellan. – Adsz egy percet, amíg megbeszéljük a dolgot? – Hát persze. Addig megyek, lecsekkolom, nem sérült-e meg az öreg Gyík azoktól az átkozott rakétáktól. – Hüvelykujjával a válla felett a gépre bökött. – Majd szólj, ha van valami! Amint a rigó hallótávolságon kívülre ért, Kellan a csapat felé fordult, akik érdekl dve várták a továbbiakat. – Jól van – kezdte Kellan. – Egy, a Pokol Kanyonban lév helyre megyünk, nem messze Lewistontól. – Az, kemény terep – szólalt meg Natokah. – Egy komolyabb terepjáróra lesz szükségünk, vagy egy hajóra, hogy lejussunk a folyón. Már ha az is akarja. – Hogy érted? Mi az, hogy ha akarja? – kérdezte meglepve Orion. – Honnan tudod, hogy a folyó akarja-e? – Megkérdezed – felelte Natokah komolyan.
– Mennyi ideig tart, amíg odaérünk, körülszaglászunk és visszajövünk ide? – szólt közbe Kellan. A sámán elgondolkodott egy kis ideig. – Gondolom… három, talán négy nap. – Helyes – intett Kellan. – Tehát ha szólok Villám Eddynek, hogy szedjen fel minket öt nap múlva ugyanitt, akkor nem lehet baj. Kellan integetni kezdett, mire Villám Eddy bólintott, és elindult a csapat felé. Amint odaért, jelentette, hogy a gépet semmilyen komoly károsodás nem érte. Láthatólag elégedett volt azzal, ahogy a Lone Start lerázta. „Segít kicsit élvezetesebbé tenni az állandó monoton utazásokat” – magyarázta. Kellan felvázolta a helyzetet, és megkérte a rigót, hogy öt nap múlva épp itt, ugyanebben az id ben álljon készenlétben. – Semmi gond – biccentett. – Addigra simán visszaérek, és gondom lesz rá, hogy maradjon nektek is hely hátul. Kellan helyi pénzben kifizette a rigót, és hozzátett még egy kis el leget a visszaútra foglalónak. Miközben a tranzakciót bonyolította, a gondolatai akaratlanul is Brickmanre terel dtek. Vajon képes lenne átverni ket? Talán a férfi értesítette a Lone Start? Bár Brickman cége, a Knight Errant nem különösebben szívelte a Lone Start, de éppen ezért tökéletes eszközök lennének a férfi kezében, mert senki nem gyanakodna arra, hogy a cégember is benne van a dologban. De honnan tudta volna, hogy mikor és hol hagyják el a metroplexumot? Hagyd abba! Kezdesz tisztára paranoiás lenni. Persze, néhányan a paranoiát is a túléléshez feltétlenül szükséges jellemvonások közé sorolnák. Kellan személy szerint inkább figyelemelterelésnek vélte a dolgot. Amint az üzlet megköttetett, Villám Eddy visszaszállt az Ugró Gyíkba. Megvárta, amíg az árnyvadászok eltávolodnak, majd felpörgette a viharmadár hajtóm veit. A tank lassan felemelkedett a fák fölé átláthatatlan port kavarva fel, majd lassan megfordult a saját tengelye körül, azután dél felé indult. Nem sokkal kés bb teljesen elvesztették szem el l, és a turbinák zaja is elenyészett. Az árnyvadász csapat könnyedén leküzdötte az el ttük álló néhány kilométernyi távolságot, és még épp napkelte el tt sikerült besurranniuk a városba. Kellant és a többieket is örömmel töltötte el, hogy végre kinyújtóztathatják magukat, és megmozgathatják elgémberedett végtagjaikat a viharmadár kabinjában töltött órák után, de a sötét erd ben való bolyongás nem épp a legkellemesebb sétának bizonyult. Egyedül Natokah érezte magát elemében. Szemmel láthatóan ismerte a környéket, és egy viszonylag könny úton vezette ket Lewistonig. Mint az indiánok legtöbb városa, Lewiston is hosszú múlttal büszkélkedhetett. Már akkor is réginek számított, amikor megszerezték a UCAS-tól. A város meg rizte a huszonegyedik század eleji képét. Az új kelet épületek
már magukon viselték a modern indián építészet jegyeit, de ett l eltekintve nem sokban különbözött a szokásostól. Kellan úgy döntött, az els és legfontosabb dolguk, hogy élelmet és valamilyen járm vet szerezzenek. Dravenre és Éjközépre bízta a feladatot, hogy felhajtsanak egy helyet, ahol ehetnek, és találjanak néhány üzletet, ahol az utazáshoz szükséges felszerelést vásárolhatnak. Kellan Orionnal és Natokahval indult útnak, hogy megfelel járm vet szerezzenek, amellyel a folyón elérhetik a Pokol Kanyont. Remélte, a ténykedésükkel nem keltik fel senki figyelmét, és némi szerencsével, bárkivel találkoznak, azt fogja gondolni, egyszer kempingez k vagy turisták. A hajókölcsönz kora hajnalban nyitott, és örömmel látták, hogy akad itt motoros csónak is, amely épp megfelel nek t nt. Kellan a saját Ms. Webley személyazonosságát használta, remélve, hogy az elég fedezet lesz, ha valamiért esetleg nem hoznák vissza a hajót. A tulajdonos, egy id s, félig indián félig angló férfi örült a lehet ségnek, hogy cseveghet valakivel. Hamar a tudtuk-ra adta, hogy az út legalább két napig tart, de valószín leg még tovább. – Attól függ, milyen messzire tervezik a kirándulást – magyarázta. – A Kígyó-folyó hosszan benyúlik a Tanács területére. Csak addig tudnak eljutni, amíg el nem érkeznek a sziklás részhez. A legtöbb hajó, mint amilyen ez is, nem képes áthaladni az éles sziklák közt. – Ezt még több alkalommal elmondta, amikor rátértek a hajó használatának biztonsági szabályaira. – Persze némely zubogón még gyalog átvihetik, de az még tovább növeli az út hoszszát. Hová tartanak? Rövid gondolkodás után Kellan nagyjából elmondta a végcéljukat. A férfi gondterhelten rázta a fejét. – Ó, az elég messze van, a Gránit-patak és a Hét Ördög közelében. Egy ilyen hajóval addig képtelenség eljutni. Kajakra vagy valami hasonlóra lenne szükség, hogy a veszélyesebb részeken átjussanak, de még akkor is az út egy részén vinniük kell a csónakot. Kellan kérd n pillantott Orionra és Natokah-ra. A sámán alig észrevehet en a fejét rázta, majd a tulajdonoshoz fordult. – Nos, ebben az esetben egy kicsit változtatnunk kell a terveinken – kezdte. – Én mondtam nekik, hogy nehéz olyan messzire eljutni a folyón. Talán ebben az esetben korábban kikötünk, és inkább néhány közelebbi helyet látogatunk meg. A sámán Kellan felé fordult, aki nyomban belement a színész-kedésbe. – Igen. Ez lesz a leghelyesebb – mondta. Próbált csalódottságot csempészni a hangjába, ami nem is esett különösebben nehezére. Végül az üzlet megköttetett, a férfi pedig elkísérte ket a bolt mögötti kiköt be, ahol megmutatta a hajójukat. Kellan még elmagyarázta a férfinak, hogy csak pár óra múlva jönnek vissza a holmijaikkal együtt, és akkor átveszik a motorcsónakot.
Miközben elindultak visszafelé, hogy találkozzanak a megbeszélt helyen a többiekkel, Kellan nyugtalanul Natokah-hoz fordult. – Mi volt ez az egész? Ha nem tudunk elég messzire jutni a folyón… – De tudunk – szakította félbe a sámán. – Csakhogy egyszer bb, ha nem közöljük mindenkivel, hogyan tesszük ezt – mosolyodott el. – Nem hiszem, hogy erre vonatkozóan lenne mintaszerz désük vagy biztonsági el írásuk. – Mágia? Natokah bólintott. – A sziklák és a zubogók nem jelentenek problémát, és gyorsabban célhoz érünk, mint a fickó gondolja. Kellan nem akart a részletekbe menni. Vagy kellene? Ha Natokah annyira biztos a dolgában, akkor a legokosabb, ha annyiban hagyja. Egyel re. A csapat maradékával egy kellemes bárban találkoztak, amelyik ezen a korai órán is nyitva tartott, reggelit szolgálva fel a betéved knek, így hajnalhasadtakor is akadt egy kevés vendég: néhány kiránduló, id s helyiek és pár kamionos (Villám Eddy legálisan m köd társai) akik Lewistonon áthaladva megpihentek, hogy azután folytassák az útjukat különböz égtájak irányába. Kellan elgondolkodott, vajon hány csempész akadt közöttük, aki persze a rakományt valami biztos helyen hagyta a városon kívül. Egy félrees asztalt választottak a többi vendégt l a lehet legtávolabb, azután rendeltek. Kellan nyomban észrevette, hogy a szója sehol sem szerepel a menün. Amikor erre felhívta a többiek figyelmét is, egyedül Natokah mosolygott elégedetten, hogy ismét természetes ételeket ehet. Mivel nem ismerték az itteni ízeket, a sámánon kívül mindenki a megszokott reggelijénél maradt: palacsinta, tojás és szalonna vagy kolbász, valamint az elmaradhatatlan kávé. Miután a pincérn kitöltötte a kávéjukat és visszament a pult mögé, Kellan megragadta a lehet séget, hogy beszámoljon Dra-vennek és Éjközépnek a fejleményekr l. A két árnyvadász némán hallgatta végig a Pokol Kanyonba vezet út tervezett menetét. – Natokah azt mondta, a szokásosnál gyorsabban is el tud minket juttatni az úti célunkhoz – magyarázta Kellan, majd a sámánra pillantott. A férfi némán bólintott. – Ezek szerint a folyón megyünk? – kérdezte Draven némi szorongással a hangjában. – Tudjátok a víz és én… – hagyta félbe a mondatot. A törpe a sisakját levette, és a többi holmijával együtt az asztal alá dugta, de még így is éppen úgy nézett ki, mint a fan-tasyszimek zsoldosai. Kellan csak remélhette, hogy Draven szokatlan megjelenése nem keltette fel túl sokak érdekl dését. Hamarosan elhessegette a zavaró gondolatokat, mivel úgy látszott, senkit nem érdekel az idegenekb l álló társaság. – Mi a gond? – cukkolta Éjközép. – Nem tudsz úszni?
– Tudok úszni – dörmögte Draven –, csak az van, hogy az elsüllyedésben jobb vagyok. – Hát, ha gondolod, sétálhatsz is – csatlakozott Kellan. – De átkozott hoszszú túra lesz úgy. A törpe lemondóan sóhajtott. – Nem viselheted a láncinget a hajóban – figyelmeztette Natokah. Draven ismét felsóhajtott, majd némán bólintott. – Ha minden rendben megy – fordult a többiek felé a sámán –, az utat nagyjából feleannyi id alatt tehetjük meg, mint normálisan kellene. Ez azt is jelenti egyben, hogy b ven marad id nk a célpont felderítésére. – Ezután jelent ségteljesen Kellanra nézett, de a lány még mindig nem volt hajlandó megadni a pontos helyet. Nem tör dött a kimondatlan kérdéssel. – Ha elég hamar visszaérünk, mindenki azt hiszi majd, csak a közelben túráztunk egyet. Kivárhatjuk a városban, amíg a taxi visszaér, vagy találhatunk egy alternatív megoldást a hazaútra. – Valószín leg várnunk kell majd – szólalt meg Orion. – Nem hinném, hogy túl sok választásunk lenne. Natokah bólogatott, majd így szólt: – A környéken letáborozhatunk még egy-két napig – mondta halkan. – Biztonságosabb. A városban el bb-utóbb valakinek szemet szúrunk. – Ki a francot érdekel? – háborodott fel Orion. – Egy perccel sem vagyok hajlandó több id t tölteni az erd ben a szükségesnél. Inkább meghúzom magam egy koporsószállóban vagy egy kartondobozban, az egyik sikátorban. – Meglátjuk – nyugtatta Kellan. Mindannyiukban ugyanez a félelem motoszkált. Városi ragadozóként az erd teljesen idegen volt számukra. Annak örült, hogy Natokah ennyire otthonosan mozog a vadonban, de nem akart csak a sámán szakértelmére hagyatkozni a vadászat ideje alatt. Egy kicsit meg is lep dött rajta, hogy a férfi nem akart nagyobb részesedést a zsákmányból, f leg miután kiderült, a csapattársai képtelenek nélküle boldogulni ezen a vadregényes tájon. Gondolatait a reggeli szakította félbe. A pincérn mindenki elé letette, amit kért, majd távozott. Kellan óvatosan a villájára t zött egy darab rántottát, azután a szemét forgatva a szájába tette a falatot, és lassan rágni kezdte. A szerek furcsának t ntek, de maga az étel friss és finom volt. Azonnal meg is kóstolta a palacsintát és a kolbászt is. Bár jelent s különbséget érzett a szójaételek és a valódi között, úgy gondolta, hamar hozzá tudna szokni az ízek ilyen kavalkádjához. A gond csak az, hogy Seattle-ben még egy ilyen egyszevillásreggelit se nagyon engedhetne meg magának. Miközben ettek, még egyszer számbavették a magukkal hozott felszerelést.
Mindannyian dehidratált ételt és néhány személyes holmit hoztak, amelyeket Natokah feltétlenül szükségesnek ítélt. A többi holmit szétosztották egymás között: els segélycsomag, tábori ásó, pehelykönny termál hálózsák, egy kis tábori t zhely, néhány fazék és egy hordozható víztisztító berendezés. Úgy döntöttek, sátrat és kulacsokat majd Lewistonban vesznek maguknak. Draven és Éjközép meg is találta a legközelebbi üzleteket, ahol beszerezhetik ezeket. Miután mindannyian végeztek a reggelivel, Kellan fizetett, utána meg is látogatták az egyik boltot, amely meglep en jól felszereltnek látszott. Öszszeszedték, amit csak kellett, és Natokah még kiegészítette a felszerelést néhány aprósággal, amelyet hasznosnak talált. Végül visszamentek a kiköt höz. Természetesen Natokah vette magához a hajó irányítását. Mindannyiuknak megmondta, hova üljön, majd a végén ellen rizte, hogy a felszerelés megfelel en rögzítve van-e. Amikor mindent rendben talált, beindította a csónak motorját, és elindultak folyásirányba. Hamarosan a nap felkelt, szikrázó fénybe borítva a Kígyó-folyó háborgó felületét. Tiszta idejük volt. A kristálytiszta víz és kellemesen h vös leveg egészen el is feledtette velük a metroplexum benzinb zös reggeleit. Kellan körbenézett a sz k kanyonban. Hihetetlennek t nt, hogy még mindig létezett efféle érintetlen táj. Számára a világ nem állt egyébb l, mint egymás hátára zsúfolt áruházakból, koporsószállókból és minibárokból. A vadon egyszerre volt leny göz és idegen. Egy egészen más világ. Miután eléggé eltávolodtak Lewistontól és a hajóállomástól, egy üres partszakaszhoz közel a sámán leállította a motort. A hajó komótosan sodródott tovább az er s áramlattal. – Rendben – fordult Natokah Kellanhoz. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy megtudjuk a pontos útirányt. – A választás egyértelm nek t nt. Ha Kellan nem hajlandó megosztani vele a részleteket, a sámánnak semmi oka rá, hogy folytassa az utat. A lányt most nem bosszantotta az indián ultimátuma, mert korábban már elhatározta, hogy beavatja a csapatot, amint elhagyják a civilizált vidéket. – A pillanat épp annyira megfelel , mint bármelyik másik – bólintott. Mély leveg t vett, és beszélni kezdett: – Információim vannak egy rég elhagyatott katonai bázisról, amelyik valamikor az Egyesült Államok hadseregének a tulajdona volt. Még a Szellemtánc Háború el ttr l való, de hátrahagyták, amikor a területet a Szelis-Síd Tanácshoz csatolták.(Semmilyen hivatalos feljegyzésben nem szerepel. Minden bizonyíték arra enged következtetni, hogy az indiánok nem tudnak a létezésér l. Draven szakállas arcán mohó vigyor terült szét, amikor a lehetséges fogásra gondolt. Éjközép és Orion, akik már tudták, mi a cél, gyanakodva figyelték a csapat többi tagját. Natokah-n semmiféle érzelem nem látszott.
– És mit rejt ez a titkos katonai bázis? – kérdezte végül a sámán. – Nem tudom pontosan – vont vállat Kellan. – Csak annyit tudok, semmilyen bizonyíték nem támasztja alá, hogy valaha is leszerelték, vagy valaki rátalált volna. – Ezek szerint akár lehet is ott valami értékes. – Ez is egy lehet ség – biccentett Kellan –, de már a legelejét l mondom, hogy azért van némi kockázat a dologban. Úgy hiszem, nem kevés katonai fegyver és felszerelés vár arra, hogy megtaláljuk. – Azoknak a cuccoknak már lejárt a szavatossága úgy negyvenötven éve – szólt közbe Draven. – Még úgy is elég szépen kaszálunk vele a feketepiacon – mondta Orion. A tünde pillantásából mindannyian kiolvashatták, hogy szerinte nem csak a fegyverek szavatossága járt már le réges-régen. – Speciális katonai cuccról beszélünk a háború idejéb l. Határozottan kellemes profitra teszünk szert így is. – Csak a bázis helyének a pontos koordinátái is szép hasznot hozhatnak a megfelel vev l – gondolkodott hangosan Natokah. – Van ötleted? – kérdezte Éjközép, mire a sámán vállat vont. – Talán. El bb nézzük meg, mit találunk. – Azután ismét Kellanhoz fordult. – Szóval, pontosan hol is van ez a hely? – A Hét Ördög-hegységben – húzta el a kézi számítógépét. El hívta a térképet, majd folytatta: – A Bernard-patakot követve, amelyik a folyóból válik ki, egészen a bázis közelébe juthatunk. Úgy öt kilométer séta vár még ránk ott. – Átnyújtotta a datapadot a sámánnak. Natokah hümmögött, majd bólintott. – A datapad koordinátáit betápláltam a GPS-be – magyarázta. – Az alapján gond nélkül odatalálunk. – Jelszóval védett? – kérdezte Natokah. – Természetesen – felelte Kellan. Kett s kódolással. Ha Natokah vagy bárki más arra gondolna, hogy Kellanra már nincs szükség a vadászathoz, akkor azzal csúnyán melléfoghatna. Natokah visszaadta Kellannak a gépét, majd így szólt: – Akkor talán ideje indulni. A sámán keresztbe vetett lábbal leült a csónak aljába, és halk énekbe kezdett. A szavak ismét az anyanyelvén csendültek, a dallam pedig lágyan hullámzott, mintha csak a víz mozgását utánozná egy varázslatos, hipnotikus ritmusban. Az árnyvadászok néma csenddel tartották tiszteletben a sámán énekét. Natokah felemelte két karját a feje fölé, majd kinyitotta a szemét. A napfényben jól látszott, hogy a férfi pupillája óriásira tágulva elnyelte az egész szemét. Lassan aranybarnára váltott a fekete szempár. Emberi vonásai egyre jobban emlékeztettek egy ragadozó madáréra. A dal egy éles sikollyal ért véget, amely végigvisszhangzott a folyón, és visszaver dött a fákról.
Egy percig tökéletes csend ülte meg a tájat. Még a folyó zúgása is elnémult. Azután minden eddiginél er sebb morajlásba kezdett. A tajtékzó hullámok közt játékszernek t nt csupán a motorcsónak. A hajó orránál fehér, habzó örvény nyílt a vízben. Draven ijedten szorította a biztonsági pántokat, míg Natokah nyugodtan figyelte a folyót. A víz egyre csak kavargott és hullámzott, míg végül egy vastag vízsugár a magasba l tt, akár egy gejzír, és egy idegen alakká s södött. Egy óriási kígyónak t nt. A teste olyan vastagra hízott, hogy Kellan úgy érezte, nem is érné körül. A lénynek csupán egy része emelkedett ki a vízb l, de még így is jócskán a hajó fölé magasodott. Lapos fején kétoldalt hatalmas szemei feketéllettek. Némán, mozdulatlanul meredt az árnyvadászokra. Villás nyelv csapott ki a szájából, mintha csak a leveg t ízlelgetné. A kígyó teste sima volt, akár a jég, de látszott, hogy belül épp olyan sebesen rohan a víz, akár a folyómederben. Pikkelyek látszottak rajta halványan, amelyek lágyan hajladoztak, követve a lény hullámzását. – Nagy Folyó Szellem – üdvözölte tiszteletteljesen Natokah. – Azért szólítottalak, hogy elvigyél minket a hátadon a helyre, ahová tartunk. Legyen az utunk gyors és biztonságos! rizz minket, és védj meg a veszélyt l! Kérésemet az irántad, és a birodalmad iránti tiszteletem vezérli, nemes szellem. A vízikígyó rövid ideig érzelemmentes arccal figyelte Natokah-t. Nem válaszolt azonnal, és Kellan kezdte úgy érezni, a sámán és a szellem között hangtalan kommunikáció zajlik. Talán épp afel l dönt a kígyó, hogy Natokah és az utasai méltóak-e a figyelmére és szolgálatára. Azután egyszer csak a lény feje a hajóhoz közelített. A folyó szelleme testével körülölelte a motorcsónakot, veszedelmesen megbillentve ezzel azt. Natokah ismét beindította a motort, majd elkiáltotta magát: – Kapaszkodjatok! Egy pillanattal kés bb rakétaként indultak meg el re. A hajó s vízpermetet szórt két oldalra és maga mögé, ahogy olyan sebességgel száguldott, amilyenre önerejéb l biztosan nem lenne képes. A folyópart rült tempóban suhant tova. Kellan halálra váltan kapaszkodott, amibe csak bírt. Néhány perc után valamelyest megnyugodott, amikor észrevette, hogy a nagy sebesség ellenére a csónak teljesen stabilan fekszik a vízen. Miután Orion is legy rte magában az els pillanat szülte ijedtséget, a férfi hangosan rikoltozni kezdett, akár egy gyerek a hullámvasúton. Amikor megpillantották a távolban a fehéren tajtékzó habokat és a kiálló sötét szín sziklákat, az árnyvadászok megdermedtek. Kellan hátrafordult, és intett Natokah-nak. – A zuhatag! – igyekezett túlkiabálni a motor és a folyó robaját. Hevesen mutatott el re. – Csak kapaszkodj! – rikoltotta a sámán.
Kellan minden erejével a szíjakba kapaszkodott, és amennyire csak bírt, lelapult, ahogy a kavargó vízen a zuhatag felé közeledtek. Arra számított, hogy másodperceken belül porrá törik a hajót az éles kiálló sziklák, de ehelyett akár egy könny tollpihe suhantak el közöttük. Olyan volt, mintha a folyó elnyelte volna a sziklákat el ttük, nehogy bajuk essen. Egy-egy pillanatra el is emelkedtek a folyó rendes vízszintjét l, hogy aztán egy szempillantás múlva lágyan ismét visszaereszkedjenek. Hamar átjutottak a nehéz szakaszon, és folytatták az útjukat. Még több hasonló zuhatagon kellett átjutniuk, mire végre elérték a Bernard-patak torkolatát. A hajó lelassult, és finoman rákanyarodott a jóval csendesebb oldalágra. A sebességük egyre szelídült, míg végül elérték, hogy annyira haladtak csak, amennyi a hajótól elvárható. – A mindenségit! – Orion képtelen volt abbahagyni a vigyorgást. – Micsoda menet! – Jó id t futottunk – bólintott szenvtelenül Natokah. Úgy viselkedett, mintha állandóan csak így utazna. – Úgy számolom, naplementére talán el is érjük a bázist. Legalább egy nappal lerövidítettük az utazást. – Szép munka – dicsérte Kellan, mire a sámán bólintott, majd csendesen még hozzátette: – Reméljük, megérte.
17 Az addigi száguldás felett érzett izgalmakhoz képest a további út egészen unalmasnak t nt. Lassan haladtak felfelé a patakon, majd gyalog indultak tovább a s erd n keresztül. Amennyiben Natokah-nak igaza lesz, és még alkonyat el tt elérik a célterületet, jó eséllyel másnap reggel elindulhatnak viszszafelé. Ha nem jön közbe semmi váratlan, addigra információkat és talán mintát is szerezhetnek, amelyek a seattle-i tárgyaláshoz elengedhetetlenül szükségesek. Kellan magában azon gondolkodott, mihez kezd majd a saját részével. Ez elterelte a figyelmét a bakancsban sajgó lábáról és a hátizsákról, amely szinte percr l percre egyre jobban húzta a hátát. Els dolga lesz, hogy egy kellemesebb környékre költözik. Talán Queen Anne-be vagy a Capitolium-domb közelébe. Berendezheti végre a saját mágikus m helyét is, hogy ne kelljen folyton Lothan holmijait kölcsönkérnie. Kell még egy könyvtár is, néhány rituáléhoz szükséges kellék, talán még futja egy külön helyiségre is, ahol felállíthatja a maga idéz körét. A szeme el tt felrémlett a kép, amikor mindezt megmutatja majd Lothannak. Vajon akkor az öreg troll mit gondol a képességeir l? Persze beszerez néhány kényelmes ruhát, és lesz pénze meglátogatni az igényes szórakozóhelyeket is. Úgy hallotta a T Foka az egyik legkellemesebb étterem a városban. Ott nem könny asztalt szerezni, de pénz beszél… Elképzelte magát, amint belép Seattle legelegánsabb mulato-zóiba, az árnyak pedig összesúgnak a háta mögött: „Ott megy Kellan Colt!” – mondják majd. „Hallottál a melóról, amit véghez vitt?” – Kellan. Kellan! – Hm? – Az álmodozásból Orion hangja rángatta vissza a valóságba. A tünde egészen közel állt hozzá. A hátizsákja vállpántját igazgatta, homlokáról patakokban ömlött az izzadság. – Natokah szerint már nagyon közel járunk. Ekkor vette csak észre Kellan, hogy Draven jóval a többiek mögött kullog, Natokah pedig a csapat el tt jár, Éjközéppel szorosan a nyomában. Az elöl haladók jó id t futottak, míg a törpének alaposan meg kellett küzdeni a tapasztalatlanságával és azzal az irdatlan mennyiség felszereléssel, melyet magával hozott. Kellan el halászta a kézi számítógépét, és ellen rizte a GPS koordinátáit. – Igaza van – mondta végül. – Már közel vagyunk a megadott helyhez. Nem lehet messze. – Ennek már csak azért is megörült, mert a nap egyre
közelített a horizonthoz. Az árnyékok aggasztóan megnyúltak, és szinte tapinthatóvá s södtek a föléjük magasodó fák tövében. Lassan Draven is beérte ket. Dühösen morgott félhangosan. – Jobb is, ha már nem vagyunk messze attól a francos helyt l – dohogta. – Átkozottul öreg vagyok én már ehhez. El ttük, egy kisebb magaslaton látták meg Natokah-t, amint feléjük integet. Éjközéppel az oldalán bevárták a többieket. Ahogy felértek a dombra, a túloldalán nyomokat láttak. Valószín leg egy régi beköt út vezetett erre. Mostanra már csak a két jellegzetes mélyedés árulkodott arról, hogy hajdanán emberek és gépeik zavarták meg itt a természet nyugalmát. Mára szinte teljesen ben tt mindent a gaz. – Azt hiszem, jó helyen járunk – mondta Natokah, mire Kellan ismét a GPS-re pillantott. – Epp a megfelel irányba vezet – magyarázta a lány. – Nagyon hosszú ideje nem járt erre senki – intett a sámán a burjánzó növényzet felé. – Ez jó jel, nem? Valószín leg akkor senki nem találta meg ezt a helyet el ttünk. Natokah morogva bólintott. – Nem t nsz túl boldognak – mondta Kellan, mire a sámán aggódó pillantással nézett a lány szemébe. – Nem, eddig ígéretes, csak… Van valami… Nem tudom, valami… Rendellenesség a környéken. Ebben a pillanatban talán Kellan is megérzett valamit, bár lehet, csak a mindig sztoikus sámán aggodalma miatt vált kényelmetlenné a helyzet. Mindenesetre elfogta Kellant is a nyugtalanság. Mély, torokhangú morgást hallottak balról, a fák közül. Az árnyvadászok a hang irányába fordultak, éppen amikor egy szürke bundás lény robbant ki az árnyékból. Rávetette magát Natokah-ra, mire a sámán a támadójával együtt a földre zuhant, és gurulni kezdett a dombon lefelé. Natokah meglepett, fájdalomtól terhes üvöltésére a többiek nyomban akcióba lendültek. Orion el húzta kardját, és gondolkodás nélkül a társa után vetette magát. Átfordult a leveg ben, majd puhán, enyhén ro-gyasztott térddel érkezett oda, ahol a lény a sámánt a mocskos talajra szorította. A szörnyeteg robusztus teste csaknem olyan hosszú volt, mint amilyen magas Natokah, de láthatóan súlyosabb. A bestia testén mindenütt kötélvastag izom feszült, lapos pofájából éles tép fogak villantak el , négy lábán pedig vészjóslón meredtek el re a pengeéles karmok. Orion el relendült, és véres csíkot rajzolt az állat horpaszára, elterelve ezzel a figyelmét Natokah-ról. A lény dühödt morgással fordult Orion felé. Állkapcsáról fehér habos nyál és sötétvörös vér csöpögött.
Draven is Orion után vetette magát. Kezében fejszével rohamozott a lejn, döng lépteivel föld és szikladarabokat sodorva magával. A bestia izzó szeme egy pillanatra sem mozdult Orionról. Éjközép nem mozdult, csak el húzta karcsú pisztolyát, és a lényre emelte. A lézercélzó élesen hasított az egyre sötétül erdei homályba. – Ne! – kiáltotta Kellan. – Eltalálhatod valamelyiküket. Éjközép metsz pillantást lövellt a társára, jelezve, nem követ el ilyen hibát, majd ismét a célzó vörös pontjára összpontosított. A bestia bal vállát vette célba. Amikor az Orion felé lendült, meghúzta a ravaszt. A lövés hangja alig hallatszott a vadállat üvöltését l. Ám ahol a golyó a testébe fúródott, vért fröccsentett. Az állat dühösen fordult az új támadója felé, szemében rült t z lobogott. Orion kihasználta a kínálkozó lehet séget, oldalra bukfencezve kitért a bestia el l. Épp mögéje került, amikor Draven érkezett rohanvást. A seb láthatólag csak még jobban feltüzelte az állatot. Felüvöltött, majd újult er vel vetette magát az árnyvadászokra. Draven meglendítette a fejszéjét, de a lény félrecsapta az útból, mintha csak egy bosszantó rovar lenne. A törpe jó néhány métert repült, miel tt nyekkenve a földre zuhant. Ekkor Orion el relendült, és mélyen az állat húsába döfte a kardját, mire az fájdalmasan felb dült. Kellan a dombtet n állva igyekezett kizárni a csata zaját az elméjéb l, minden figyelmét a lényre összpontosítva. Mágikus energia áramlott a testébe, melyet az akaratereje formált a tanult módon. Eközben Draven talpra állt, és a bestia felé indult, ezúttal óvatosabban, miközben az Oriont próbálta maga alá gy rni. A tünde csak komoly nehézségek árán tudta felvenni vele a küzdelmet. Áz energia már Kellan b rét perzselte. A lány úgy érezte magát, mint egy gát, ahogy igyekszik minél nagyobb mennyiség manát visszatartani. Amint az ereje végére ért, az állatra mutatott, és szabadjára engedte a felhalmozott energiát. A leveg a világ számára alig láthatóan megremegett, és láthatatlan dárdaként száguldott a vad felé. A bestia egy pillanatra megdermedt, mintha csak áramot vezettek volna a testébe, amikor a varázslat pusztító ereje az aszt-ráltestébe tépett. Felüvöltött fájdalmában, majd Orionra vetette magát. A tündét megbénította a lény rjöngése, és már nem tudott kitérni az útjából. Az állat még utoljára megvonaglott, azután nem mozdult többé. – Orion! – sikoltotta Kellan. Gondolkodás nélkül rohant le a lejt n, kis híján hasra esve, amikor az út menti felgy dött földet elérte. Draven is a földön fekv tünde segítségére sietett. Megragadta a kimúlt állatot, és er lködve legörgette Orionról, épp amikor Kellan odaért. A bestia mellkasából Orion kardjának egyedül a markolata állt ki, a penge nagy része elveszett a lény húsában.
Orion köhögve, prüszkölve küzdötte magát talpra. Egész testét beborította a nedvesen csillogó feketésvörös vér. Amint meglátta az aggodalmat Kellan arcán, halványan elmosolyodott. – Jól vagyok – magyarázta nyugodtan. – Jól vagyok. Ez nem az én vérem. Nem sérültem meg, de mi van Natokah-val? Kellan a földön fekv sámán felé fordult, épp amikor Éjközép a férfi mellé térdelt a f be. Draven segített Orionnak kihúzni a kardját a bestiából. – Mi az ördög ez a lény? – kérdezte Orion. – Vérfarkas – felelte Draven kurtán. – Vérengz egy bestia. – Na nem mondd! – morogta Orion, miközben sikerült végre kiszabadítania a kardját a bordák közül. Kellan Natokah mellé térdelt. A férfi farmernadrágján tépés-nyom látszott, amely alól egy ronda seb t nt el . A vállától a mellkasa közepéig egy másik karmolás húzódott, szétszaggatva a vastag kabátot. A sámán feje eszméletlenül bukott hátra, szeme félig nyitva. Éjközép a férfi fejéhez térdelt. – Sokkot kapott – mondta, miközben kinyitotta a táskáját –, és még mindig vérzik. Ismersz valamilyen gyógyító varázslatot? – kérdezte Kellant. A lány bánatosan rázta a fejét. – Akkor úgy látszik, a hagyományos úton kell dologhoz látnunk. – Éjközép el vette az egészségügyi csomagot, majd kivett bel le egy traumatapaszt. A szájába vette az ezüstös tasakot, egyik kezével megfogta a sámán tarkóját, majd a másikkal szétszakította a véd fóliát a tapaszon, és a férfi nyakára nyomta azt. A leggyorsabb módja, hogy a szer a szervezetben szétáramoljon. – Vedd le a kabátját! – intett a tünde Kellannak. – Ti pedig gy djetek meg róla, hogy nincs több vérfarkas a közelben? – utasította Oriont és Dravent. Orion megtörölte a kardját a bestia bundájában, de nem tette vissza a hüvelyébe. Dravennel elindultak, hogy biztosítsák a környéket. Kellan lassan kihámozta Natokah-t a kabát maradványaiból, igyekezve nem okozni újabb sérülést. A vállán és a mellkasán vörösl sebek szerencsére nem t ntek mélynek. A páncélkabát a csapás nagy részét felfogta, a combján azonban a tépés komolynak látszott. Miközben Kellan lassan visszafektette a sámánt a földre, a férfi mocorogni kezdett, majd fájdalmasan felnyögött. – Nyugi, nyugi! – csitította Kellan. – Próbálj meg nem mozogni! – Mennyire súlyos? – Natokah fájdalomtól összeszorított fogakkal préselte ki magából a kérdést. – Életben maradsz – mondta Éjközép. – De egy darabig most biztosan nem sétálgatsz az erd ben. – Nos, akkor úgy t nik, itt kell kényelembe helyeznem magam egy darabig. – Nem hagyunk itt – nézett a szemébe Kellan. – Nem is kell. Fel kell ülnöm.
Kellan óvatosan megfogta a sámán vállát, és segített neki ül pozícióba küzdeni magát. Érezte, a férfi teste remeg a fájdalmas küszködést l, mégsem panaszkodott. – A táskám – nyögte Natokah. Kellan megkereste, majd odavitte a férfihoz a b rtáskát, amelyet még akkor veszített el, amikor a bestiával együtt legurult a domboldalon. Kellan kinyitotta, a sámán pedig kivett bel le egy szárított növényekkel teli szüty t. Natokah homlokán az izzadságcseppek lassan az arcába mosták a vért és mocskot. A férfi kimarkolt egy kevés gyógynövényt, öklébe szorította azokat, majd halkan énekelni kezdett. Ezúttal egészen másként hangzott a dal, mint amikor a folyó szellemét szólította. Kellant leginkább egy csendes, lágy altatóra emlékeztette. Natokah saját énekének ütemére lassan a sebeihez dörzsölte a szárított növényeket a lábán. Az érintést l ismét remegni kezdett a testé, szinte hallhatóan csikordultak a fogai, majd egy pillanattal kés bb elernyedtek az izmai. Kellan beleborzongott a mana ismer s érintésébe. Szemét áthangolta az asztrálsíkra. Ámulva figyelte, amint Natokah tenyeréb l éles fény sugárzik, majd beleolvad a férfi aurájába. Ahol a teste megsérült, az aura is haloványabban ragyogott, de az érintés nyomán ismét visszanyerte egészséges, életer s mivoltát. Kevéssel kés bb a sámán elvette a kezét, és kihúzta magát ültében. Nagyot sóhajtott. Kellan a válla felett hátranézve észrevette, hogy a férfi lábán a seb szinte teljesen begyógyult. A széttépett farmernadrág alatt csak néhány rózsaszín vonal és némi alvadt vér árulkodott a sebesülésr l. A mellkasán a karmolás teljesen elt nt, nem látszott más, csak sértetlen, tiszta b r. Némi küzdelem árán sikerült Natokah-nak talpra állnia, de Éjközép és Kellan még er sen tartották a könyökénél, hogy meg tudja rizni az egyensúlyát. – Köszönöm – bólintott a két n nek. – Semmi gond. Mindenesetre pihenj egy keveset! – Nem ellenkezem – mosolyodott el Natokah, majd egy közeli fának támaszkodott. Nyilvánvalóan a gyógyító varázslat sok energiáját felemésztette. Draven csörtetve közeledett a régi úton. – A környék tiszta – mondta. – Hol van Orion? – nézett körül Kellan a tündét keresve. Egy pillanattal kés bb is megjelent távolabb az út mentén. Ahogy észrevették, intett nekik. – Hé! Ezt nézzétek meg! – kiáltotta. Kellan kérd n Natokah felé fordult. – Velem minden rendben van – bólintott a sámán. – Menjünk. Orion egy közeli tisztásra vezette ket, nem messze egy domb mögött. – Ezt nézzétek! – mászott fel egy kisebb sziklákkal borított emelked re. – Néhány helyen fém látszik a sziklák között. Ha tényleg közel vagyunk a megadott koordinátákhoz, szerintem, a bejáratnak valahol itt kell lennie. Kellan a GPS kijelz jére nézett.
– Orionnak igaza van – magyarázta. – Elméletileg épp rajta állunk. – Úgy t nik, a hadsereg mégiscsak betemette – mondta Éjközép, miközben körülnézett maga is. – Ha az egész bázist beomlasztották, talán semmit nem találunk. – Ezt csak egy módon deríthetjük ki – emelte fel Draven a fejszéjét. – Be kell jutnunk. – Esélyünk sincs erre, hacsak nem szerzünk legalább egy markolót – csóválta a fejét Orion. – A tábori ásóinkkal itt nem sokra megyünk – mutatott a törmelékkel borított domboldalra. Kellan felmérte a helyzetet, majd végiggondolta mindazt, amit Lothantól tanult az idézéssel kapcsolatban. Mély leveg t vett, majd még azel tt megszólalt, hogy elszállt volna a bátorsága. – Ezt meg tudom oldani. – Igen? – lep dött meg Orion. – Igen, de eltart egy darabig. A vadászok tábort vertek a tisztáson. Orion és Draven egy pillanatig sem lankadó figyelemmel vigyáztak, hátha valami más is rájuk talál itt a vadonban. A tünde a kardját tisztogatta, a törpe a fejszéjét. Natokah keresztbe vetett lábbal meditált, miközben a lemen nap utolsó sugarai is elt ntek a távolban. Kellan néhány percig a datapad fájljai között keresgélt, míg végül ráakadt a rituálékkal kapcsolatos információkra. Miután többször gondosan átolvasta ket, körbejárta a tisztást, hogy megtalálja az idéz körnek legmegfelel bb helyet. Miután kiválasztott egy lankás részt, visszament a törmelékkel borított domboldalhoz köveket gy jteni a kör és a szimbólumok számára. Majd egy órán át keresgélte a megfelel méret és formájú kavicsokat. Azzal a néhány apró kristállyal, amelyeket magával hozott, bejelölte a négy égtáj helyét, majd az apró k - és szikladarabokkal kialakította a mintát. Igyekezett a legkisebb kört megalkotni, de mire elkészült, még így is közel két méter átmér lett. A következ lépés a bels rúnák és mintázatok kialakítása volt. Folyamatosan a datapad rajzait fürkészte, hogy helyesen állított-e össze mindent. Miközben dolgozott, a rituálé szövegét kántálta magában, ügyelve a helyes hangsúlyra és ütemre. Végül felállt, leporolta kezét a nadrágján, és elégedetten szemlélte m vét. Annyira lekötötte a figyelmét az idéz kör, hogy észre sem vette, Éjközép elt nt a tisztásról. Csak akkor vette észre a tünde hiányát, amikor körülnézett. Tanácstalanul forgolódott, míg végül meglátta a n t a fák közül kilépni. Ahogy is észrevette Kellant, intett. – Mi történt? – Gyere! Ezt nézd meg! – Éjközép elvezette Kellant oda, ahol a döglött vérfarkast hagyták. – Azt hiszem, meg kellene szabadulnunk t le – mondta, miközben zseblámpájával a tetemre mutatott. – Idevonzza a környék dögev it,
ha leszállt az éj. Amikor legutóbb megnéztem, észrevettem, hogy milyen állapotban van. Látsz valami furcsát rajta? Kellan a tetem fölé hajolt, és alaposan megnézte azt. Bár még sosem látott efféle teremtményt, észrevett valami szokatlant. – Fura a bundája – dünnyögte. – És ezek a hegek… – A lény testén tenyérnyi foltokban hiányzott a sz r, alatta rózsaszín és vörös foltok éktelenkedtek. – Szerintem beteg volt – magyarázta Éjközép. – Talán éppen ezért támadt ránk. – Vagy csak fincsi vacsinak t ntünk a szemében. – Vagy megfert zte, illetve megmérgezte valami. – Méreg? – merevedett meg Kellan. Elgondolkodott egy pillanatra, majd mélyen a tünde szemébe nézett. – Mintha… vegyi fegyver közelében járt volna. – Nem tudom – vont vállat Éjközép. – De jobb, ha mostantól óvatosak leszünk. Ha valami mérgez vegyszer szennyezte be a környéket, komolyabb dologgal állunk szemben, mint azt hittük. Ráadásul Natokah sem tisztította ki a sebeit, miel tt meggyógyította azokat. – A francba! Ez gond – bólogatott Kellan. – Szólok neki. Natokah figyelmesen végighallgatta a két n t, ahogy a vérfarkasról beszéltek, majd aggódva megemlítették a fert zés veszélyét. – A gyógyító varázslatom megóv a mérgekt l és a betegségekt l – mondta végül magabiztosan a sámán –, de az aggasztó, hogy a farkas ennyire beteg volt. – Én amiatt aggódom, hogy a bázisról szivárgott ki valami, ami a fert zést okozhatta – folytatta Kellan. – Ez sajnos elképzelhet – értett egyet Natokah. – Ajánlatos, ha véd maszkot viselünk, amikor kinyitjuk ezt a valamit. Kellan bólintott. Minden készen állt. Kellan óvatosan az idéz kör közepére lépett. Még egyszer utoljára a datapadra pillantott, hogy megbizonyosodjon róla, minden úgy van, ahogy lennie kell. Kinagyította a rituálé szövegét a képerny n arra az esetre, ha esetleg elakadna. Mélyen teleszívta a tüdejét, majd lassan kifújta a leveg t. Háát, akkor kezdjük! A kántálás mély torokhangon zengett, lassú ütemre hullámozva. Egészen másképp hangzott, mint amilyet Lothan használt a demonstráció alkalmával. Az intonáció emelkedett és süllyedt, míg végül Kellan lassan transzba került. A talpa alatt szunnyadó föld erejére és szilárdságára fókuszált, majd a körötte hömpölyg asztrális energiákra. Miközben koncentrált és kántált, hirtelen megérezte, amit Natokah már korábban jelzett: valami nincs rendjén a környék manájával. Igyekezett elhessegetni a zavaró gondolatot, és csakis az el tte álló feladatra összpontosítani. Egy maréknyi fekete földet markolt fel, majd a négy égtáj felé szórt bel le egy keveset. Hatalomszavakat mormolt, miközben egyik lábával ütemesen dobolt, mintha csak fel akarna ébreszteni egy a föld alatt lakó lényt hosszú
álmából. Lassan engedte a testébe áramlani a manát, amely egyre jobban feszítette. Akaraterejével megragadta az energiát, és formálta, ahogy azt a rítus kívánta. Izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán, amelyek végiggördültek az orrán és az arcán. Nem érezte a forró verejtéket. Egyre csak fókuszált, és a Föld erejét szólította. Ekkor az utolsó részhez ért. – A leveg hatalmával, az örök t z izzásával, a mélység vizeinek kérlelhetetlenségével és a föld rendíthetetlenségével parancsolom: ébredj! Ébredj parancsomra, és kövesd szavam! Kövesd parancsom, mert így akarom! Ezekkel a szavakkal egy utolsót dobbantott, mire enyhe remegést érzett a lába alatt. A föld el tte, az idéz kör peremén kívül mély morgást hallatva felgy dött. A gyökereket letépve magáról, egy trollszer lény emelkedett ki. Testét agyag és sziklák formálták. Kihúzta magát, így jóval Kellan fölé tornyosult. Lapos, szögletes feje akár a szobroké. Szeme helyén kifürkészhetetlen feketeség honolt. – Mit kívánsz? – kérdezte az elementál mély, földöntúli hangján. Kellan mély leveg t vett, és összegy jtötte megmaradt erejének morzsáit. Úgy érezte, mintha már órák óta loholna. Ujjával a bázis bejáratát borító törmelékhalomra mutatott. – Tisztítsd el az akadályokat utunkból! – parancsolta határozottan. A földelementál egy pillanatig némán állt, majd fejet hajtott. – Ahogy parancsolod – felelte végül, majd elindult a domboldal felé, hogy teljesítse feladatát. Az árnyvadászok néma csendben figyelték a jelenetet. Akár egy él markoló így tisztította meg a törmelékt l a bejáratot. Hamarosan egyre több megrozsdásodott fém takarólap t nt el . Néhány perc múlva a szellem félreállt az útból. Mögötte egy sötét üreg látszott, oldalait beton és gy rött acél borította. A földelementál Kellan felé fordult ismét. – Elvégeztem a feladatom – mondta. Ahogy Kellan bólintott, a lény mintha megkönnyebbülten felsóhajtott volna, majd darabokra hullott. Nem maradt más, csak egy földkupac és néhány szikladarab. A szellem, amely alakká formálta azokat, visszatért oda, ahonnan szólították. Kellan testét hirtelen elöntötte a siker felett érzett mámoros érzés. Élete els sikeres idézését hajtotta végre az imént. Szélesen a csapattársaira vigyorgott. – Jól van. Azt hiszem bejutottunk.
18 Miután emlékeztette a többieket is a maszk viselésére, Kellan is az arca elé csatolta a sajátját, majd elindult a sötét nyílás felé. Éjközép megfogta a karját, és gyengéd er szakkal visszahúzta. – Engedd meg, hogy én menjek el re! Kellan els gondolata az volt, hogy ragaszkodik az els séghez, azonban eszébe jutott, éppen azért örült Éjközép jelenlétének, mert a tündének különleges tehetsége volt a ki- és bejutáshoz, így másodiknak maradva követte csapattársát, nyomában szorosan a többiek, fegyverrel a kézben. Orion jobbjában a kardját tartotta, baljában a pisztolyát. Kellan is el húzta a saját fegyverét, a szabad kezében pedig zseblámpát szorongatva világította az utat. A nyílás mögött egy betonbunkerre akadtak. Kellan repedések, és égés nyomait fedezte fel a bejárat körül. – Úgy t nik, robbanóanyaggal omlasztották be a domboldalt. – Szerencsére nem végeztek elég alapos munkát – visszhangzott elölr l Éjközép hangja. – Vagy nem volt elég idejük elpusztítani az egész bázist, vagy nem akarták, hogy megsérüljön, amit odabent tároltak. – Talán azt gondolták, még visszajönnek – vetette fel Orion. – Én mindig úgy hallottam, hogy a UCAS azt tervezte, megfejti a Szellemtánc mögött húzódó mágia titkát. – Sosem sikerült nekik – hallatszott Natokah büszkeségt l dagadó hangja. Néhány lépés múlva már egy betonfolyosón haladtak, amely mélyen a föld gyomrába vezetett. Kellan a zseblámpa fényével pásztázva nézett végig a mennyezeten, ahol a robbanástól megrongálódott lámpák és vezetékek lógtak lehangoló állapotban. – Várj egy pillanatig! – szólt hátra Éjközép, mire a mögötte haladó árnyvadászok a fejüket forgatva megtorpantak. Kellan csak a saját, maszk által torzított lélegzetvételének hangját hallotta. Mindenki némán figyelt és várt. – Rendben. Tiszta. Ismét elindultak. Kellan zseblámpájának fénye hamarosan a néhány méterrel el ttük álló tündére és a mögötte rendíthetetlennek t bejárati kapura villant. Maga az ajtó, amely elállta az utat, jó két méter széles és három méter magas lehetett. Acélborításán, több helyen fekete korom sötétlett. Éjközép az ajtó melletti konzolt vizsgálgatta. – Használhatatlan – morogta. – Nincs áram. Ami viszont jó hír, hogy így riasztó sincs, de ugyanakkor a biztonsági rendszert sem tudjuk irányítani, vagy az ajtó nyitómechanizmusát mozgásba hozni. Draven maga elé támasztotta a fejszéjét, és megropogtatta tömpe ujjait.
– Tehát, akkor a hagyományos módon kell bejutnunk. – A törpe leguggolt az ajtó elé, megragadta az alsó peremet, majd minden erejét összeszedve húzni kezdte felfelé. Meg sem bírta mozdítani. Draven ismét nekiveselkedett: az izmai megfeszültek, a férfi nyögött, verejtékezett, de semmi. – Esélytelen – mondta Éjközép. – Ez az ajtó tökéletesen zár. Így biztos nem nyitjuk ki. – Mi lenne, ha mágiával próbálkoznánk? – ajánlotta Orion. Miel tt még Kellan válaszolhatott volna, Éjközép szólalt meg: – Nem túl jó ötlet, hacsak nem ismeri valaki az éppen ehhez való varázslatot. Jobb megoldás is van, ami ráadásul kisebb er feszítést igényel. A tünde letette a földre a zsákját, majd az egyik bels zsebbe nyúlt. Egy pillanattal kés bb egy fogkrémhez hasonló tubust vett el . Letekerte a kupakot, majd az ajtóhoz nyomva lassan fehéres ragacscsíkot rajzolt a felületére. Egy másfél méterszer kétméteres képzeletbeli ajtókeretet rajzolt a kapura, ügyelve, hogy a ragacs sehol ne szakadjon meg. – Termit paszta – magyarázta, miközben ellépett az ajtó mell l. A mellénye zsebéb l el vett egy öngyújtót, majd a paszta végéhez tartotta. Ahogy az lángra kapott, nyomban ki is hunyt, majd vörös izzással és heves szikrázással lassan égni kezdett. Ahol a paszta elhaladt, egészen átvágta a vastag fémlapot. Percekig tartott, míg a felvitt réteg elégett. Ez id alatt Éjközép két tapadókoronggal egy rudat er sített az ajtó közepére. Ahogy a termit végül kialudt, a tünde intett a törpének. – Draven? Draven megragadta a fogantyút, majd nyögve kiemelte a helyér l a kivágott ajtószeletet. – Vigyázz a széleivel! – figyelmeztette Éjközép. – Még mindig forró. Draven lerakta a kivágott darabot a fal mellé. Kellan eközben a zseblámpával a feltáruló helyiségbe világított. Egy tágas terem nyílt el ttük: az oldalai jó tíz méter hosszan nyújtóztak minden irányba. A mennyezeten itt is összetört lámpák és vezetékek lógtak. A helyiség nagy része csupasz volt. A padlót több helyen sötét szín folt tarkította, a falak mentén fémhulladék sorakozott. A távoli fal tövében néhány kisméret fémtartály hevert, amelyeket vastagon borította a rájukülepedett por. – Mi a fene ez? – kérdezte Orion kíváncsian körülnézve. – Mi ez a cucc? Kellan is csalódott volt. Nem tudta, vajon mire számíthatnak, de nagyon úgy t nt, a bázist teljesen kitakarították, miel tt a hadsereg kivonult a környékr l. – Nézzük meg! – mondta Éjközép, azzal belépett a terembe. Nyomában, sorban a többiek is követték, felkészülve bármiféle veszélyre. Miközben Éjközép a tartályok felé közelített, hogy megvizsgálja a tartalmukat, Orion megtorpant, és félrefordított fejjel hallgatózott.
– El a bejárattól! – suttogta, és intett az épp belép Natokah-nak és Dravennek. A tünde megragadta Kellan karját, és a fal felé húzta. – Mi történt? – kérdezte a lány, de miel tt Orion válaszolhatott volna, már hallotta maga is. Morgásszer kántálás hallatszott mögöttük a folyosón, amely egyre er södött. Éjközép is ellépett a tartályok mell l, még épp id ben. Mintha csak a kántálásra feleltek volna, a sötét foltok a padlón megremegtek, újra folyékonnyá váltak, és megmozdultak. A terem különböz pontjaiból egymás felé indultak, miközben mindenféle hulladékot sodortak magukkal. A tartályok felé indult a lassan masszává s söd , b zl rémség, végül ahogy a széls t elérte, örvényleni kezdett. A fém el ször sistergett, majd egy hangos reccsenéssel szétszakadt. Sárgászöld folyadék ömlött a betonra, majd a fekete massza testébe olvadt az is. – Ne… – ismerte fel döbbenten a jelenést Natokah, miközben a már fortyogó lé egyre magasabbra n tt. Egy másik tartályhoz közelített, mire az is széthasadt. Maró gáz töltötte meg a helyiséget, miközben a massza lassan alakot öltött. – El kell t nnünk innen! – Megtisztítom a kijáratot – ajánlotta önként Orion. A falhoz lapulva indult az ajtó felé, miközben a jelenés egészen a mennyezetig tornyosult. Kellan úgy érezte, szemek kavarognak a rémséges, torz anyagban. Orion karddal a kezében perdült a bejárat elé. Ahogy ki akart lépni a nyíláson, egy láthatatlan falba ütközött, amely épp akkor kelt életre. Zöld fény és szikra villant, ahol a tünde az akadályhoz ért. Hátratántorodott. – Mi a franc? – lep dött meg. Ekkor észrevette az árnyékba burkolózó alakot a különös fal mögött. – Társaságot kaptunk. – Állj félre! – kiáltotta Kellan. – Ne lásson! – Nem kell aggódni – érkezett az idegen nyugodt hangja. – Már megszereztem, amiért jöttem. – Ki az ördög vagy? – követelte a választ Kellan. – A nevem Zhade – felelte az ismeretlen. – És nagy köszönettel tartozom neked. Általad igazán könnyedén idetaláltam és bejutottam. – Követtél minket? – Nem igazán – érkezett a felelet. – Mondjuk inkább úgy, hogy párhuzamos úton jártunk. De nekem megvolt az az el nyöm, hogy tudtam, mikor értek ide. Miközben a férfi beszélt, a massza lassan elnyerte végleges alakját a magába olvasztott folyadékból és hulladékból. A padlón bugyborékoló pocsolyából két humanoid forma öltött alakot. Mindkett nek két karja volt, amelyek három-három ujjban végz dtek. A fejük nem emlékeztetett emberre, de jól elkülönült szemek és száj látszott rajtuk. Lábuk nem lévén, fortyogó oszlopnak t ntek. Közelebb nyomultak az árnyvadászokhoz, akik fegyverrel a kézben igyekezték meg rizni a tisztes távolságot.
– Te ölted meg Nyikorgót – fakadt ki Kellan. Ekkor olyan er s késztetést érzett, hogy ellenfele szemébe nézzen, amely legy zte az óvatosságot. A saját figyelmeztetése ellenére ellépett a fal mell l, és egészen addig sétált a terem közepe felé, amíg rá nem látott a bejárati ajtóra. A férfi nyugodtan állt, szinte mozdulatlanul. Alakját halványan megvilágította a mágikus fal. Zhade alig egy méterre állt az ajtón túl. Ütött-kopott b rruhát viselt, amelyen tucatnyi csat és szíj lógott. Egy ballisztikus páncél töredezett darabjait is a ruha fölé aggatta, hátán szakadozott es kabát lógott. – Kicsodát? – kérdezte összesz kül szemmel. – Nyikorgót – ismételte Kellan. – A fickót, aki az adatokat szerezte meg ennek a bázisnak a helyér l. – Ó, igen! – mosolyodott el Zhade. – Hát ! Nem volt szükség rá, hogy megöljem. Valaki már megtette helyettem ezt az apróságot. Azt hittem, te voltál. Ezek szerint az Agyzabálók tették. – Ja, biztosan – hagyta annyiban Kellan. – Nincs okom hazudni neked – vont vállat Zhade. – Ami azt illeti, arra sincs okom, hogy folytassam ezt az értelmetlen társalgást. – Azzal kitárta két karját, és hívogatóan a teremtményei felé intett, mintha csak magához akarná ölelni azokat. Azok sisterg , cuppogó hanggal lehajoltak, és magukhoz vettek két-két tartályt, majd lassan fortyogva a gazdájuk felé hullámoztak. Orion felemelte a pisztolyát, de Natokah kiáltása megállította. – Ne! Semmi hatása nem lenne, de eltalálhatod valamelyik tartályt. – Tökéletes észrevétel – vicsorgott Zhade. A két toxikus szellem elérte a mágikus korlátot, majd úgy csusszantak keresztül rajta, mintha az ott sem lenne. Zhade el relépett, elvette a felé nyújtott tartályokat, és úgy ölelte ket magához, akár a gyermekeit. Azután a szellemek visszafordultak a terem felé, és az árnyvadászokhoz közelítettek. Kellan koncentrált. Er t gy jtött. Különös, beteges „ízt” érzett a misztikus energiákban, mintha a mérgek a leveg ben és a vegyszerek nemcsak a falakba ették volna be magukat, de lassan átszivárogtak volna az asztrális síkra is. Minden erejével Zhade mágikus védm vére összpontosított, majd egy manalövedékkel megcélozta azt. Ahogy szabadjára engedte a varázslatot, az nekivágódott a falnak; remegés futott végig rajta, de semmi sem történt. A gát kitartott. Zhade halványan elmosolyodott. – Leny göz – mondta. – Id vel talán tényleg áttörnéd. De sajnos éppen az nincs. Ég veled, és minden jót. A sámán hátralépett a korláttól, majd valamilyen visszataszító nyelven szólt néhány szót. Méregzöld felh gomolygott a talpa nyomán a padlóból. Ahogy Zhade hátrált, a füst elérte a falakat és a mennyezetet. Sisteregve marta a betont és az acélborítást egyaránt.
– A tiéd mind. Ne hagyd soká szenvedni ket! – parancsolta a sámán a távolból. Alig néhány másodperccel kés bb a mennyezet megadta magát a felgyorsult korróziónak és pusztító savnak, mire hangos robajjal beomlott, elzárva az egyetlen kijáratot. Azután a mágikus korlát kihunyt. Az egyedüli fény a teremben a toxikus szellemb l és Kellan zseblámpájából áradt. – Kellan! A szellemek! – kiáltotta Natokah. – El kell znünk ket! El kell… Az els szellem Natokah felé csapott, mire a sámán félreugrott. A lény a falat találta csak el, amelyen fekete sávot hagytak ormótlan ujjai. Orion és Draven egyszerre vetették magukat a másik szellemre, és hevesen csépelni kezdték karddal és fejszével. Draven kétszer is lesújtott, majd fájdalmas kiáltással hátraszökkent, ahogy fegyvere éle lassan olvadni kezdett, felforrósítva a markolatot is. Orion mágikus pengéjére azonban nem volt hatással a szellemtestb l kiszakadt maró vegyszer. A lény belsejéb l a vágások nyomán sisterg cseppek hullottak a padlóra, miközben a szellem fájdalmasan vonaglott. Natokah megvetette a lábát nem sokkal odébb a fal tövében, és a másik szellemmel nézett farkasszemet. Kinyújtotta karját, óvókört rajzolt maga köré, majd hangosan énekelni kezdett. A toxikus szellem megtorpant, mintha láthatatlan fal emelkedett volna közte és a prédája között. Remeg testtel próbált közelebb kerülni Natokah-hoz, közben a sámán akaratával birkózott. Bár a dallam nem t nt ismer snek, Kellan felismerte, a férfi épp el zni igyekszik a szellemet ebb l a világból, vissza arra a posványos létsíkra, ahonnan szólíttatott. Draven hangosan felüvöltött, ahogy a másik szellem egy váratlan és meglep en gyors mozdulattal a vállát megragadta, hólyagosra égetve a törpe húsát. Dravennek végül sikerült kiszabadulni a kínzó ölelésb l, amikor Orion kardja mélyen a szellem testébe mélyedt. A toxikus lény újabb végtagot növesztett, miközben a törpe összegörnyedve elhátrált. Kellan látta, Dravennek a válla és a mellkasa csúnyán megégett, a láncing pedig valósággal ráolvadt a testére. A szellem Orionra összpontosított. A tünde villámgyors támadásait a lény képtelen volt hárítani, majd amikor az visszacsapott, Orion fürgén elhajolt, odébb ugrott. Váratlanul Draven rontott a szellemre félig elolvadt fejszével a kézben. A toxikus szellem hanyag mozdulattal félreütötte a törpét az útból. Sistergés, majd a törpe a leveg be emelkedett, és egészen a falig repült. Keményen vágódott a betonnak. A sisak lerepült a fejér l, Draven pedig eszméletlenül zuhant a kemény k re. Nem mozdult. Kellan ismét egy manalövedékkel próbálkozott, de a szellem, amely épp Orionnal viaskodott, elnyelte a felé lövellt mágikus energiát. A varázslat gyengének bizonyult, és még a lény figyelmét sem tudta elvonni a tündér l. Orion félrehajolt, oldalra vet dött, hogy elkerüljön egy újabb maró csapást, majd lesújtott.
Ezúttal a kard beleszorult a torz testbe, és a tünde képtelen volt kirántani. A lény el relendült, és vállon találta Oriont. Sisteregve olvadt a tünde kabátja, majd a sav utat talált a b réhez. Orion arca fájdalmas grimaszba torzult. Hátratántorodott, és szerencséjére hanyatt esett. A szellem következ támadása az arcán találta volna, de így megmenekült. Egyel re. A toxikus lény felegyenesedett, majd meglódult. Úgy t nt, egész testével maga alá akarja gy rni bosszantó ellenfelét. – Neem! – sikoltotta Kellan. Ekkor hirtelen minden, amit Lothan tanított kristálytiszta összképpé alakult az elméjében. Minden erejével a szellemre fókuszált, kezét el renyújtva rajzolta az zés si jeleit a leveg be. A toxikus szellem megdermedt a mozdulat közben, Kellan pedig megérezte, ahogy az idegen akarat az övének feszül. Ebben a pillanatban értette meg igazán, mennyire betegesen önmagából kifordult, elfajzott lénnyel áll szemben. Elöntötte a szellemb l áradó, minden él vel szembeni gy lölethullám, a lángoló pusztítási vágy, amely egy pillanat alatt valósággal letaglózta a lányt. Megacélozta akaratát, és megismételte az zés rítusát. A távolból megérezte, majd meghallotta Natokah énekét, ahogy a másik szellemmel küzd hasonlóan. A hatalomszavak összemosódtak az énekkel, miközben mindketten igyekeztek rákényszeríteni az akaratukat a szellemre, hogy távozzon, és ne háborgassa az e világon él ket. A szellemtest hullámzani, majd bugyborékolni kezdett, az összetartó egyszer , de annál er sebb pusztítási vágy pedig szembeszállt a két varázshasználóval. Izzadság mart Kellan szemébe a légz maszk mögött. Egyre szakadozottabban szívta magába a nehéz leveg t. Érezte, már nem bírja soká. Egyetlen utolsó támadásba s rítette megmaradt energiáit, mire érezte, amint a szellem ellenállása megtörik. A mérgez masszán utoljára remegés futott végig, majd önmagába rogyott. Nem maradt más utána, csak egy g zölg pocsolya. A szellem utolsó sikolya is lassan elhalt Kellan elméjében, amikor a lény elhagyta a fizikai világot, és visszamenekült az asztrálsík mélyére. Orion küszködve talpra állt. Ahogy a szellem elt nt, megragadta a kardját, és kiszabadította a fortyogó lé fogságából. Azután a Natokah-val párbajozó szellem felé fordult. A sámán bátran küzdött, de már fél térdre rogyva igyekezett távol tartani a föléje tornyosuló rémséget. Az láthatóan parázsló szemekkel verg dött, hogy végre halálos ölelésébe szorítsa a férfit. Orion karja szinte követhetetlen gyorsasággal villant meg: egyszer, kétszer, háromszor. A toxikus szellem verg dve próbált szembefordulni a gyilkos pengével, de Natokah nem eresztette. Végül megadta magát, és egy utolsó rándulással elenyészett. Natokah próbált talpra állni, azután a szeme hirtelen fennakadt, befordult a koponyába, és a férfi arccal a padlóra zuhant. Éjközép termett mellette, miel tt
még Kellan odaért volna. A tünde karcsú ujjával kitapogatta a sámán nyakán annak pulzusát. – Életben van. A szellemeket sikerült el zni vagy elpusztítani. Orion az egyetlen kijáratot elzáró sziklák felé fordult, majd Kellanra nézett. – Vissza tudod hívni azt az elementált? Kellan a fejét rázta. – Csak egyetlen szolgálatra tudtam magamhoz kötni. – Akkor csapdába estünk, és ezúttal nincs kiút.
19 – Egy frászt! – dühöngött Kellan. A helyiség közepére lépett, távol Natokah eszméletlen testét l. A düh a gyomrát k vé dermesztette, és érezte, lassan kúszik egyre feljebb a torkába. A szíve dübörögve tombolt mellkasában. Kezét ökölbe szorította, szeme összesz kült, ahogy minden haragját egyetlen pontra összpontosította. Nem végz dhet így! Érezte, ahogy a tarkóját a körötte egyre s söd mágikus energia bizsergeti. – Kellan, mi a…? – kezdte Orion, de Éjközép intett, hogy hallgasson. Kellan tudomást sem vett árnyvadász társairól. Emlékei mélyér l el hívta Lothan els leckéit, amikor a troll arra tanította, hogyan mozgathat tárgyakat az akaratával. Eleinte apróságokkal kezdte: a telefonja, egy könyv, majd kébb nagyobb dolgok is. Még soha életében nem tudott nehezebbet emelni, mint Lothan maga, a beomlott alagút sziklái pedig tonnákat nyomtak. De Kellant ez most nem érdekelte. Egyedül az, zakatolt a fejében, hogy a feles ezért az egészért. ennek a csapatnak a vezet je, és nem fogja feladni harc nélkül! A teste egyre csak forrósodott, ahogy a mágikus energia örvénylett körülötte, és rajta keresztül. A nyakában lógó amulett is hevülni kezdett, ahogy a réhez simult. A lány akaratereje nekifeszült a leomlott szikláknak. Egy pillanatig semmi sem történt, egyedül Kellan szaggatott lélegzetvétele törte meg a tökéletes csendet. Azután enyhe remegés indult meg a törmelék belsejében. A leguruló apróbb darabok szürke port kavartak fel. Kellan fogcsikorgatva összpontosított tovább. Gyerünk! Gyerünk! – gondolta, miközben egyre újabb és újabb h hullám öntötte el a testét. Ekkor Orion szavait hallotta az elméjében: Ezúttal nincs kiút. – Gyerünk! – vicsorogta. Izzadságban úszott. Az amulett valósággal perzselte a b rét, de ezt a fájdalmat is arra használta fel, hogy minden mást kizárjon az elméjéb l. Szeme el tt minden elmosódott, csak a sziklákat látta kristálytisztán. Kellan ekkor felemelte a karját, és a törmelékhalomra mutatott. – Mozdulj! – kiáltotta, mire a felgyülemlett mana egyetlen láthatatlan lökésben kiszakadt bel le. A kövek megremegtek, a barlang mennyezetér l por és kavicsok záporoztak, majd néhány másodperc múlva minden elcsendesedett. Ahogy a szürke kavargó por elült, egy nyílást vettek észre. Nem fúl nagy, de elegend , hogy átpréseljék magukat rajta. Leveg után kapkodva hátratántorodott, két kezét a halántékára nyomva próbálta csitítani a lüktet fejfájást. Orion a derekánál átkarolta, és magához
szorította a lányt. A tünde az újdonsült alagútra pillantott, majd a lányra. Oda-vissza. – A mindenségit! – mondta leny gözve. Kellan, Orion és Éjközép hosszas küzdelem árán végül sikeresen kivitte Dravent és Natokah-t is a közeli kis tisztásra. Kimerülten nézték eszméletlen társaikat. Zhade már rég messze járt. Éjközép levette az arca el l a maszkot, majd letérdelt, és kinyitotta a táskáját. Orion és Kellan kezébe nyomott néhány tapaszt. – Tegyétek fel ezeket – mondta –, és egyet rájuk is! – intett a földön fekk felé. – Általános antitoxinok. Nyomban letépték a véd fóliát, és felragasztották a tapaszokat, közben Éjközép el vett egy els segélycsomagot, és a sebeket nézte meg alaposabban. Miután Natokah nyakára nyomta az ellenméregtapaszt, Kellan Orion felé fordult aggódva. – A vállad – nyúlt a férfi felé, majd nyomban vissza is húzta a kezét. Nem merte megérinteni az égett b rt, nehogy fájdalmat okozzon. A tünde b rdzsekije az egyik vállán gyakorlatilag elolvadt, alatta vörös, felhólyagosodott b r gennyedzett. – Minden rendben – nyugtatta a férfi. – Rendbe jön – mondta, de látszott, minden erejét felemészti a fájdalommal való folytonos küzdelem. Kellan is tudta, hogy pokolian fájhat. – Szerencsések vagyunk – hümmögött Éjközép, miközben az els segélydoboz számítógépén pötyögött. – Szerencsések? – döbbent meg Kellan. – Igen. Szerencsére mindannyian élünk – magyarázta Éjközép –, és úgy néz ki, meg is maradunk még egy ideig. – Mi van Natokah-val? – Úgy nézem, f leg kimerültség – vont vállat Éjközép, majd félresöpört egy rakoncátlan hajtincset az arca el l, és megtörölte izzadságtól csillogó homlokát. – Nagyon sok mágiát használt igen rövid id n belül. Ez kiütötte. Esetleg bels sérülései lehetnek, de azt nem tudom itt megállapítani. – Kellan? – nézett a lányra Orion. – Most mi lesz? Kellant olyan váratlanul érte ez a tökéletesen helyénvaló kérdés, hogy csak némán meredt két társára felváltva. Azok után, ami történt, a férfi még mindig úgy gondolta, Kellan a vezet jük, és t le várta a megoldást. – Nem… nem tudom – dadogta Kellan lesütött szemmel. A két árnyvadászra nézett, akik kis híján meghaltak az vezetése alatt, ami még mindig bekövetkezhet, ha nem találnak gyorsan valamiféle kiutat a Pokol Kanyonból. Még órák voltak napkeltéig. Ki tudja, még miféle felébredt ragadozók lesnek rájuk a vadonban? Ki tudja, talán Zhade is hagyott hátra valamiféle meglepetést arra az esetre, ha csodák csodája kijutnának.
Ismét a csapattársaira nézett: Orion bizakodva várt, bár kissé elveszettnek nt a számára idegen környezetben, Éjközép azonban a szokásos h vös nyugalommal várt Kellan válaszára. Lenyelte a félelmét és kétségeit. Azokra most nincs id . – Mozdíthatók? – kérdezte Éjközépt l, a sámán és a törpe felé biccentve. – Azt hiszem Dravennel nem lesz komoly gond – vont vállat Éjközép, majd a törpe mellé térdelt. Egy újabb tapaszt vett el , amelyet azonnal a törpe artériája fölé nyomott. Kisvártatva Draven morogva magához tért. – Még ne mozogj! – intette Éjközép. – Megégtél néhány helyen… – Nem mondod! – vicsorogta a törpe, és hamarosan kövér izzadságcseppek ütköztek ki a b rén. – Pokolian fáj. – Adhatok némi béta-endorfmt a fájdalom ellen – mondta Éjközép, és az ölébe vette az els segélydobozt. Draven keze a teste mellett kezdte el tapogatni a füves talajt. – A fejszém? – Elolvadt – közölte Kellan röviden. Draven behunyta a szemét, és nagyot sóhajtott. – Háát, sajnos ilyeneket már nem csinálnak. – Éjközép a legcsúnyább égési seb mellé tapasztotta a fájdalomcsillapítót, mire a törpe ráncokba gy dött arca másodperceken belül kisimult. – Jó volna a tisztás szélére húzódnunk, és pihennünk egy keveset – ajánlotta Éjközép. – Draven nincs még olyan állapotban, hogy nekivágjunk az útnak, és Natokah-t sem szeretném kitenni egy ilyen sokknak. rködhetünk felváltva, és hagyjuk ket pihenni, amennyit csak lehet. Holnap reggel majd megbeszéljük, hogyan tovább. – És mi van Zhade-del? – kérdezte Kellan. – Mi lenne vele? – kérdezett vissza Éjközép. – Most saját magunk miatt kell aggódnunk. Ez a vadászat kudarcba fulladt, Kellan. Zhade elvitte, amit akart, a maradékot pedig megsemmisítette. Tudomásul kell vennünk a vereséget, azután visszajutni civilizált környékre amilyen hamar csak lehet. Utána irány a metroplexum. Kellan tiltakozni akart, de azután inkább meggondolta magát, és hallgatott. is nagyon fáradt volt már, alig állt a lábán. – Igazad van – mondta végül. – Maradjunk itt éjszakára, reggel pedig majd meglátjuk, hogyan tovább. Miközben Éjközép kitisztította és bekötözte a sámán és a törpe sebeit, Kellan és Orion felmérték, mi maradt meg a tábori felszerelésükb l. Kellan felajánlotta, hogy tüzet rak, de Éjközép elhárította, így az árnyvadászok a termo hálózsákjukba burkolózva majszolták csendben, a sötétben a szárított ételt, melyet magukkal hoztak.
A sötét és a hideg tökéletesen illett Kellan hangulatához. Éjközépnek igaza volt: szerencsésnek mondhatták magukat, hogy senki sem halt meg. Átkozottul szerencsések, hogy nem halottak mindannyian. Zhade szellemei mindannyiukkal végeztek volna, ha Natokah nem segít el zni ket. Az egyetlen dolog, amit csak neki köszönhettek, hogy kijuttatta ket a bunker csapdájából, de még így is kétséges, hogy túlélik-e a visszafelé vezet utat. Ekkor eszébe jutott Zhade. Honnan szerzett tudomást err l a helyr l? Tudta, kicsoda Nyikorgó, de azt állította, nem ölte meg a fickót. Miért hazudott volna azoknak, akiket úgyis meg akart ölni? Zhade semmit sem veszített volna, ha magára vállalja a kacatgy jt halálát, mégsem tette. Talán valaki másnak dolgozott a toxikus sámán? És a legfontosabb, mi volt a tartályokban, amire annyira áhítozott? Végül a sok megválaszolatlan kérdés és a mágia okozta fáradtság mély, álomtalan alvásba kergette nyugodni képtelen elméjét.
Kellan hirtelen ébredt. A pisztolyáért kapott önkéntelenül, de egy puha érintés a vállán és egy ismer s hang megnyugtatta. – Én vagyok az – suttogta Éjközép, mire Kellan izmai elernyedtek. A tünde karnyújtásnyira hasalt mellette, de az erd sötétjében még így is alig tudta kivenni a n alakját. Bár fogalma sem volt, mennyi lehet az id , az egyértelen látszott, még távol a hajnal. – Valami közeleg. Kellan épp meg akarta kérdezni, hogy micsoda, amikor is meghallotta az oda nem ill zajt: motorok távoli dübörgése ütötte meg a fülét. Egyértelm en közeledett. Kikászálódott a termo-zsákból, és felállt. Az árnyékok mozgásából tudta, a többiek is felébredtek. – Fedezékbe kellene… Miel tt a „húzódnunk” elhagyhatta volna a száját, egy helyb l felszálló viharmadár jelent meg a fák felett, és komótosan a tisztás fölé lebegett. A hajtóm vei hirtelen feler södtek, ahogy a finom man vert végrehajtotta. Reflektor fénye hasított az éjszaka sötétjébe, és pásztázni kezdte a környéket, míg végül megállapodott rajtuk. Kellan kezét a szeme elé tartva védekezett a vakító fény ellen. Épp azon gondolkodott, hogy vajon van-e értelme fedezékbe húzódniuk, amikor egy sötét harci páncélba öltözött n képe jelent meg el tte. Lángvörös haja rövidre vágva lapult a koponyájára, arcát fekete éjjellátó takarta. Úgy egy méterrel lebegett a föld fölött. – Maradjanak, ahol vannak! – parancsolta. A hangja tökéletesen hallatszott a viharmadár hajtóm vének robaja ellenére. Kellan már tudta, miért.
A n kemény hangja a fejében hangzott. – Amennyiben megpróbálják elhagyni a területet, vagy bárminem ellenséges mozdulatot tesznek, keményen megtoroljuk. Megértették? – Ki a franc vagy? – kérdezte Orion, mire a n megvet pillantással a tünde felé fordult. – Jelenleg az az ember, aki megközelít leg egymillió nuyennyi fegyverrel céloz rátok. Viselkedjetek, és akkor nem kell használnom. A tünde harcos nem szólt többet. A n elégedett lehetett a helyzettel, mert bólintott, majd a képe elt nt el lük. A viharmadár leszálláshoz készül dött. Az oldalsó fúvókákkal a tisztás közepén tartotta a gigászi acéltestet, majd lassan ereszkedni kezdett. Amikor a reflektorok már nem vakítottak annyira, Kellan észrevette a gép oldalán a lógót: egy stilizált görög harcos, tollas sisakban. – Ezek a fickók az Arestól vannak! – kiáltotta Éjközép felé, mire a tünde komoran bólintott. Kellan elméjét ismét megrohanták a kérdések. Mit keres egy Ares viharmadár itt a semmi közepén? Brickman a Knight Errant-nak dolgozik, amely az Ares leányvállalata. Vajon küldte a gépet a legénységgel, hogy fedezetet nyújtson? Ha így van, akkor mire az ellenséges magatartás? Ami pedig még fontosabb, honnan tudta Brickman, hova küldje az er sítést? Kellan felemelt kézzel védte az arcát a gép hajtóm vei által felkavart portól és száraz falevelek rohamától, míg végül a viharmadár földet ért, a pilóta pedig leállította a motorokat. Az oldalsó ajtó félrecsúszott. Végre él ben is megpillanthatták a n t, akinek a kivetített képével az imént már megismerkedtek. Mögötte fél tucat hasonló testpáncélt visel fegyveres t nt fel. Mindannyiuk vállán és mellkasán az Ares-logó virított. Mindannyian zárt sisakot viseltek beépített célzóval, kezükben kibiztosított Ares rohampuskákkal. – Tökéletesen és végérvényesen megszívtuk – morogta Draven valahol Kellan mögött, miközben a katonák közelebb nyomultak. – Anna O'Connor kapitány az Ares Epszilon Megfigyel Csapatától – mondta a n büszkén, miközben alaposan végignézett az árnyvadászokon. – Ki a vezet je ennek a szánalmas bandának? – Úgy t nt, Natokah mondani készül valamit, de Kellan megel zte. – Én. O'Connor szemöldöke lágyan felsiklott, miközben még egyszer végignézett Kellanon. – Valóban? – kérdezte kétkedve. – Ebben az esetben megmagyarázná, hogy kik maguk, és mit keresnek itt? – Turisták vagyunk – vont vállat Kellan. Még mondani akart valamit, de a kapitány fenyeget mozdulata elhallgattatta.
– Hagyjuk ezt a hülyeséget, kölyök! – förmedt rá O'Connor. – Tudjuk, hogy a kempingezéshez szükségesnél lényegesen több felszerelés van nálatok, ráadásul komoly mágikus ténykedést észleltünk a környéken az elmúlt huszonnégy órában. Így ezt a játékot kétféleképpen játszhatjuk: vagy egyenes, tiszta választ kapok a kérdéseimre, vagy behajítom mindannyiótokat egy olyan sötét és mély lyukba, hogy soha senki nem hall fel letek többé. Wakarimasuka? – Úgy hiszem, a Szelis-Síd Tanácsnak ahhoz lenne egy-két szava – kezdte Natokah, de O'Connor csak mosolyogva a fejét csóválta. – Nem. Nem hinném. Különleges engedéllyel rendelkezem, hogy kivizsgáljak bármiféle… incidenst a környéken. Amíg itt vagytok, én vagyok az Isten. Világos? Nos, kezdjük elölr l. Kik vagytok, és mi a fészkes fenét csináltok itt? Kellan nagyot nyelt, majd segélykér en fordult Éjközép felé. O'Connor intett, mire az emberei körbevették a csapatot, majd kibiztosították a fegyvereket, és az árnyvadászokra szegezték. – Oké! Oké! – adta meg magát Kellan. – Egy munka miatt érkeztünk. – Miféle munka? – Nos… hozzánk került némi információ egy elhagyatott katonai bázisról – mondta Kellan, majd a kiásott domboldal felé intett. – Azért jöttünk, hogy körülnézzünk odabent. Az Ares-parancsnok végigpillantott a hevenyészett táboron, majd a fejét csóválva így szólt: – Nem látok semmiféle fegyvert. – Egy Zhade nev fickó meglepett minket, és elvitte – magyarázta Kellan. – Egyszer en besétált, és elvitte? Egyedül? – kérdezte gyanakodva O'Connor. Kellan nem tudta volna megmondani, hogy a kapitány hisz-e neki vagy sem. A n arcán semmilyen érzelem nem tükröz dött. – Varázshasználó – felelte Kellan. – Azt hiszem, egy sámán. Ez úgy látszott, felkeltette O'Connor érdekl dését, mert szemöldökét kíváncsian felhúzta. – Egy sámán? – ismételte a hallottakat. – Miféle? Kellan csak a fejét rázta, de Natokah válaszolt helyette. – Toxikus – mondta csendesen. A kapitány felhorkant. – Nagyszer – dühöngött. – Mintha nem lenne elég problémánk enélkül is. – Ekkor az egyik közeli katona felé fordult. – Hadnagy, vigye a különítményt, és vizsgálja meg a környéket! – mondta a n , mire a férfi vigyázzba vágta magát, szalutált, majd indult, hogy teljesítse a parancsot. – Ti pedig – fordult ismét az árnyvadászok felé – nyugton maradtok a helyeteken mindaddig, amíg mindent alaposan át nem néztünk. A tábort is beleértve. – Mire föl? – kérdezte Kellan dacosan, de választ hiába is várt.
Miközben az Ares-rohamosztagosok közül néhányan átvizsgálták a bunkert, O'Connor intézkedett, hogy az árnyvadászokat megfosszák minden felszerelésükt l, majd átvizsgálta ket egyenként asztrálisan. Kellannak fogalma sem volt, vajon mit keres a kapitány. Mire az emberei visszatértek, O'Connor is befejezte a vizsgálódást. Elégedettnek t nt. Az embereit hátrahagyta a vadászok rzésére, míg maga távolabb sétált, és a helyettesével váltott néhány szót. Eközben a viharmadárból el lépett egy újabb katona, és egy üzenetet adott át a kapitánynak. Ezután elfordult a hadnagytól, és a gégemikrofonján beszélt valakivel. – Vajon mit akarnak tenni velünk? – fordult Kellan kérd n Éj-középhez, aki mellette állt. – Fogalmam sincs – felelte a tünde. – Ha szerencsénk van, talán Brickman tesz valamit az érdekünkben, már ha nem tagadja le egyszer en, hogy felbérelt minket. – És ha nem vagyunk szerencsések? Erre Éjközépnek már nem nyílt alkalma válaszolni, mert O'Connor kapitány érkezett feléjük. – A gépbe velük! – mondta az Ares röknek, mire azok a puskáikkal a viharmadár felé parancsolták a csapatot. – Mégis, hova visznek? – kérdezte Kellan. – Nem pofázik, mozog! – mordult rá az egyik páncélos. A hangját statikus zaj torzította a sisak hangszóróin keresztül. Ismét a gép felé intett a kezében lév karabéllyal, mire Kellan, más választása nem lévén, engedelmeskedett. Amint a katonák és az árnyvadászok is a gép gyomrában voltak, a viharmadár hajtóm vei feldübörögtek. Az utolsónak érkez katona behúzta a kabinajtót, amely hangos döndüléssel záródott a helyére. Most már kétségtelen ténnyé lett az érzés: Kellan els független vadászata tökéletes kudarccal zárult. Csak annyit tehetett mostantól, hogy vár, és reméli, élve ússzák meg.
20 A sötét szobában a föld felett lebeg méregzöld gömb adott csak némi dereng fényt. Beteges fénnyel árasztotta el a helyiséget borító hulladékot és törmeléket. Zhade egy hevenyészett asztal felett görnyedt, és a kiterített térképeket vizsgálta már órák óta. Arcán a gondterhelt ráncokat egyre gyakrabban simította el a diadal közeledtének mámoros érzése. Az árnyak közt kaparászó hang hallatszott. Vörösen izzó szempárok figyelték a sámánt a zöld fényben. – Hamarosan… hamarosan – dünnyögte Zhade lágyan. Már majdnem minden készen állt. Egyik keszty s ujjával végigkövetett egy filctollal megvastagított vonalat az el tte hever térképen, amelyet még akkor jelölt meg, amikor a lehet séget meglátta benne. – Hamarosan – ismételte. – Az Anya testét kínzó fert zés egy jelent s gócpontja nem lesz többé. Az utolsó alkonyatukat bámulják tudatlan szemükkel. Másik kezével szeretetteljesen simított végig az asztal szélén sorakozó tartályokon, és az azokon megkopott figyelmeztet jelzéseken. – Most már minden megvan, ami szükséges… minden. Kellan úgy érezte, az Ares-viharmadár lényegesen gyorsabb tempóban halad, mint az Ugró Gyík idefelé a Szelis-Síd terület felett, bár ezt belülr l nehéz volt megállapítani. A kabinban ezúttal sem, volt egyetlen ablak sem, csak szürke kijelz k. Gyanította, az Ares-katonák közvetlenül a sisak kijelz jére kapják a jeleket a fedélzeti számítógépr l. Egy pillanatra még mintha O'Connor kapitány sötét ellenz je mögött is vibráló fényt látott volna. Bár a kabin tágasabbnak t nt, mint a Gyíké, mégis klausztro-fóbiától elszoruló torokkal fészkel dött. Nemcsak amiatt, hogy a kelleténél többen zsúfolódtak össze a raktérben, hanem azért is, mert úgy lépte át a Bennszülött Amerikai Nemzetek határát, mint egy profi árnyvadász csapat vezet je, most pedig úgy távozik, akár egy rab. Az reik nyomatékosan megtiltották nekik, hogy beszéljenek egymással, így Kellan hátrad lt, és újra végigpergette gondolatban az eseményeket, hátha rájön, vajon hol rontotta el. Tudod, hogy hol hibáztál. Akkor, amikor azt hitted, már készen állsz a feladatra. Még önmagának is csak nehezen tudta beismerni, hogy ez a helyzet. Nem állt készen arra, hogy vezet legyen. A katasztrófa bekövetkezett, és most az egész csapat azt várta, hogyan lesznek kénytelenek a hibáért megfizetni. Mindenesetre annyit azért tudok, a vezet feladata, hogy megoldjon minden váratlan helyzetet: márpedig még mindig én vagyok a vezet , így
enyém a feladat, hogy megoldást találjak a szituációra. Behunyta a szemét, és elgondolkodott. Vajon mit ajánlhatna fel, hogy egyáltalán tárgyaljanak vele? Ott van Brickman – ötlött fel benne. Brickman az Ares leányvállalatának dolgozik, ket pedig az Ares ejtette foglyul. Talán ha jókor dobja be a férfi nevét, és O'Connor elhiszi, hogy neki dolgoznak, esetleg kikerülhetnek a csávából. Bár Brickman el re szólt, hogy letagad mindent, ha balul üt ki a vadászat, így talán a férfi említése semmivel sem viszi ket el bbre. Talán még roszszabbra is fordulhat, ha Brickman már intézkedni kezdett, hogy tiszta maradjon. Ebben az esetben azt állítani, hogy neki dolgoznak, inkább rossz, mint jó. Brickman volt az egyetlen ember, aki Kellan eszébe jutott ebben a pillanatban, és nem akarta elszalasztani a lehet ségét, hogy megemlítse ezt a nevet O'Connor el tt. Ha a Knight Errant cégemberével való kapcsolatuk bajba sodorja ket, akkor arról tudni akart. Ha pedig a férfi meg tud mozgatni néhány szálat az érdekükben, akkor tudatni kell vele, hogy szükség van rá. Persze, ha maga Brickman volt az, aki csapdába csalta ket, akkor még veszélyes is lehet közvetlenül hozzá fordulniuk. Egyre csak azon törte a fejét, vane értelme felvenni vele a kapcsolatot… Hasztalan – jutott d re végül dühösen. Lothannak volt igaza. Hallgatnia kellett volna a troll mágusra, amikor az megjelent a lakásán, és figyelmeztette Éjközéppel kapcsolatban, és hogy ne vágjon bele ebbe a vadászatba. Ó… Ez az! Minden akaraterejére szüksége volt, hogy csukva tudja tartani a szemét, és hátrad lve a székében úgy tegyen, mint aki alszik. Gyanította, a katonákkal nem lesz nehéz elhitetnie, hogy csak elaludt. Végül is azok után, amiken keresztülment az elmúlt órákban, a teste valóban kezdett teljesen kimerülni. Tüdejét teleszívta leveg vel, majd csendesen kifújta. Igyekezett a külvilág zaját kizárni az elméjéb l, míg végül a hajtóm vek robaja is csak távoli tompa morgás maradt. Összpontosított. Minden alkalommal úgy érezte, mintha zuhanna. Minden alkalommal úgy érezte, mintha váratlanul egy száguldó hajóból vagy egy magasan szárnyaló repül l vetné ki magát. Eleinte rémiszt , annak ellenére, hogy tudta, vízbe ugrik, vagy épp ejt erny van a hátán. Hirtelen elfogta a súlytalanság érzése, majd egy villanásig mindennek elmosódtak a körvonalai, azután csak lebegett. Magasan, a felh k között találta magát. Talpa alatt látta a zöld fövenyt, feje felett pedig az éjszakai égboltot. Ahogy körülnézett, megpillantotta az egyre távolodó viharmadár körvonalát. Egy kis ideig eltartott, amíg betájolta magát. Most ébredt csak rá, hogy életében el ször használt asztrális projekciót mozgó járm ben, ráadásul mindjárt egy ilyen észveszt sebességgel száguldóban. Hát persze – amikor elhagytam a testem, az asztrálom egy helyben maradt, így a gép egyszer en átsuhant rajtam. Az árnyvadász-csapattal és Kellan fizikai testével együtt folytatta az útját ismeretlen célja felé.
O'Connor bizonyára észrevette Kellan távozását, de úgy t nt, nem szándékozik tenni semmit az ellen, hogy megállítsa. Ez érthet , hiszen a legjobb túsza volt: a lány teste a gépbe zárva pihent. Kellan el bb-utóbb úgyis kénytelen visszatérni. Remélte, képes lesz megtalálni kés bb a testét. Megtanulta Lothantól a technikát, hogyan akadhat rá bármekkora távolságból a fizikai énjére, de még sosem kellett kipróbálnia éles helyzetben, mert mindig ismert helyr l végezte a projekciót. Nem tehette meg, hogy túl sokáig keresgél, mert csak korlátozott ideig képes az asztrális síkon maradni. Amint az asztrálja elhagyta a testét, az lassan haldokolni kezdett. Ha meghalok, legalább senkit sem viszek magammal. Kellan magasabbra röppent. Egészen addig emelkedett, amíg a távolban városok fényét pillantotta meg, és utak kivilágított kígyóvonalait, mintha egy digitális térképet nézne. Az ismer s tájrészek irányába kezdett száguldani, majd amikor már biztosan tudta, merre van a Seattle metroplexum, a gondolat sebességével lódult meg. Percek alatt gy rte maga mögé a több száz kilométeres távolságot. Amint elérte a metroplexumot, már könnyedén megtalálta a Capitoliumdombon azt a bizonyos házat, amelyet keresett. Lelassított, majd megállt a ház véd rúnákkal borított fala el tt. Egyik kezét lágyan nekinyomta az egyik szimbólumnak, majd koncentrált. Pszionikus kopogásként rezdült végig a házon a hívása. Másodpercekig kellett csupán várnia, majd a rúnák félrecsúsztak a szeme el tt, és egy ajtót nyitottak el tte. Belibbent. Lothant a dolgozószobájában találta, ahogy sejtette. Nem tudta, vajon felébresztette-e a trollt, vagy is a szokásos éjszakai életritmusnak megfelel en most dolgozott, mindenesetre semmiféle érzelem vagy meglepettség nem látszott a hatalmas arcon, amikor meglátta a lányt. – Igen, Kellan? Mi történt? Kellan egy rövid ideig némán lebegett a szoba közepén. – Lothan a… segítségedre van szükségem. Nincs sok id m. A mentora nyugalma szertefoszlott, és feszült figyelemmel fordult feléje, megfeledkezve az éppen végzett munkájáról. – Akkor mondd – intett –, gyorsan. Így tett. Elmondta Lothannak, hogyan kaptak háttértámogatást Brickmant l, ahogy megszervezték az utat a Szelis-Síd Tanács területére, azután a vegyi fegyverek felfedezését és a Zhade nev sámánnal folytatott küzdelmet, végül az Ares-csapat érkezését. Számított rá, hogy a mentora néhány keresetlen szóval elzavarja, hogy már kés van, neki pedig fontosabb dolga is akad, mint hogy egy ostoba lány baklövéseit hozza helyre. De nem ez történt. Ehelyett Lothan felpattant, magához vette a tartóból a botját, majd a szimbólumokkal díszített kabátért nyúlt, és magára öltötte.
– Térj vissza a testedbe, amilyen hamar csak tudsz, és ne is hagyd el addig, amíg nem hallasz fel lem újra! Utána kell néznem néhány dolognak. Csak maradj nyugton, és ne próbálkozz semmi ostobasággal! – Kellan megfordult, és már indult is, hogy engedelmeskedjen a férfi utasításainak, amikor Lothan még utánaszólt: – És Kellan! – Igen? – Ne aggódj! Minden rendben lesz. Egy pillanatig az id s troll aggódó arcát figyelte, majd halványan elmosolyodott, és így szólt: – Köszönöm, Lothan. Ahogy elhagyta a házat és a véd rúnáktól is eltávolodott, koncentrálni kezdett. Minden erejével dübörg szívverését kereste, és a testének ismer s súlyára összpontosított. Néhány másodperc múltán meg is érezte a halvány, távoli érzést, melyet keresett. Egy ideig még hagyta az elméjét ráhangolódni arra a törhetetlen kapocsra, amely a fizikai és az asztrális testét kötötte össze, majd nekiindult. Tovább tartott, mint amire számított. Gyakran meg kellett állnia, hogy újra betájolja magát, mert nem akart túlrohanni egyik irányban sem. A metroplexum fényei lassan a távolba vesztek, és átadták helyüket a törzsi föld vadonjának. Végül megpillantotta a leveg ben úszó viharmadár jelz fényeit a távolban. Mennél közelebb került, annál er sebben érezte a testének lüktetését, mintha csak sürgetné, hogy visszatérjen. Egy utolsó sóhajjal meglódult, átsuhant a gép törzsén, majd a világ elsötétült. Kinyitotta a szemét. – Isten hozta újra köztünk – üdvözölte O'Connor kapitány, fenyeget en a szemközti székb l. – Már azon gondolkodtam, vajon visszatér-e, vagy inkább végleg elhagyta ezt a világot. – Mondtam, hogy vissza fog térni – védte Orion, de Kellan némi megkönnyebbülést is hallott a tünde magabiztosnak szánt hangjában. – Nos? Kellemesen utazott? – Az Ares-mágus egy hosszú pillanatig mélyen Kellan szemébe nézett, majd végül elfordította a tekintetét, és vállat vont. – Végül is teljesen mindegy, hogy kapcsolatba lépett-e valakivel, vagy er sítésért ment. Egyáltalán nem érdekel, milyen mocskos játékot z. Amint leszállítottam mindannyiukat Seattle-be, többé már nem az én gondom. – Seattle? – lep dött meg Kellan. – Természetesen. Mit gondolt, hová tartunk? Mint már mondtam, van még némi elintézni való dolgom a Pokol Kanyonban, úgyhogy maguk már nem sokáig az én gondom.
21 Mindössze néhány óráig tartott az Ares-viharmadárnak, amíg elérte a Seattle metroplexum határát. Addigra már meg is kapták a leszállási engedélyt – nem a Sea-Tac repül téren, hanem a cég saját leszállópályáján, amelyet csak az Ares-gépek fogadására tartottak fenn. Az árnyvadászokat egy szinte tökéletesen üres szobába vezették a gépt l, majd az ajtót rájuk zárták. – Mit gondoltok, mit fognak… – kezdte Orion, de Éjközép csendre intette. Az ujjával a mennyezet felé intett, jelezve, hogy esetleg lehallgatóval figyelik ket. Úgy t nt, csak azért zárták a csapatot ide, hogy figyeljék, hátha egymás közt valami olyasmir l beszélnek, amelyet eddig elhallgattak a rohamosztagosok és O'Connor kapitány el l. Az árnyvadászok megértették a tünde kimondatlan szavait: jobb csendben várni, mint kiadni bármilyen csekély információt, ami esetleg tárgyalási alapot képezhet a kés bbiekben. Így csendben helyet foglaltak a csupasz alumíniumszékekben, és vártak. Kellan elgondolkodott, hogy ismét megpróbálkozik az asztrális projekcióval, de azután inkább nem kockáztatta meg. A kapitány nem foglalkozott azzal, hogy megállítsa, de az itteni biztonsági szolgálat talán másképp gondolkodik. Ráadásul Lothanon kívül senkivel sem lett volna értelme kapcsolatban lépni. Így egyre csak vártak. Amikor az ajtó kinyílt, Simon Brickmant pillantották meg. A férfi mindig nyugodt arckifejezését ezúttal ráncba gy rte a harag és felháborodás. A szokásos divatos öltöny helyett ezúttal fekete farmert, pólót és sötétbarna b rkabátot viselt, amely dudoraiból ítélve ballisztikus páncéllemezekkel volt bélelve. Sötét napszemüveg takarta a szemét, kezére csuklóig ér fekete b rkeszty t húzott. – Gyertek velem! – mondta parancsoló hangon, majd minden további szó nélkül hátat fordított, és elindult. – Mi lesz a felszerelésünkkel? – kérdezte Orion, mire Brickman dühösen megpördült. – Ne akard, hogy megbánjam, amiért kihozlak innen – sziszegte a fogai közt. Ismét megfordult, és elindult. A férfi a reptér egyik adminisztrációs épületébe vezette ket, egyenesen egy konferenciaterembe. Ahogy beléptek a helyiségbe, az árnyvadászok döbbenten meredtek a csendben várakozó Lothanra. A troll mágus az asztal távoli végében állt a botjára támaszkodva, mivel egyik szék sem volt elég nagy a számára. Brickman becsukta maga mögött az ajtót, majd behúzta az összes sötétít t az ablakok el tt. Ezután el vett a zsebéb l egy kis fémpiramist. Az alján lév
kijelz re vetett egy pillantást, majd az ajtóhoz lépett, és a kilincs fölé tapasztotta. A szerkezet elektromágneses lehetett, mert halk zúgás hallatszott fel le. – Ül! – Olyan hangon beszélt, mintha egy rossz kutyát korholna, miközben az asztal körüli székek felé intett. Az árnyvadászok némán helyet foglaltak a Brickmanhez legközelebbi székeken, és^ csendben vártak. – Ez valószín leg a legelcseszettebb munka, amit csak valaha láttam! – mondta haragosan Brickman. – De nem a mi… – kezdte Kellan. – Nem akarom hallani! – dörögte az Ares-cégember. – Nem érdekel. Csak az a fontos, hogy ne hozzák összefüggésbe a nevem a továbbiakban ezzel az egész elfuserált akcióval! – Ekkor Lothanra pillantott, aki faarccal figyelte a férfit. – A francba! – dühöngött tovább Brickman. – Akárhová mehettetek volna… – Mi a gond a Pokol Kanyonnal? – kérdezett közbe Kellan. – Szigorúan bizalmas – mondta Brickman. – Annyira, hogy még én sem tudtam kideríteni, mi folyik ott. Csak annyit tudtam meg, hogy a hely olyan rös, hogy a Szelis-Síd Tanács különleges engedélyt adott ki az Ares biztonsági osztagainak azzal a területtel kapcsolatban. Már nyolc éve. A környéken speciális alakulatok jár röznek, akik szó nélkül megsüthetnek bárkit, aki csak arra téved. – Esélyünk sem volt, hogy err l tudomást szerezzünk korábban. Erre Brickman felhorkant. – A legrosszabb az egészben, hogy soha, senki nem tudta volna meg, hogy ott jártatok, ha rendesen elvégzitek a feladatot. – Nem a mi hibánk! – csapott az asztalra Kellan. – Zhade… – Ó igen! Zhade – h börgött tovább Brickman. – Aki valahogy tudomást szerzett a „titkos” információkról, majd meglepett titeket abban az átkozott bunkerban, és az orrotok el l vitte el az árut. Ami azt illeti, inkább t kellett volna felbérelnem! Kellan el vette a zsebéb l Brickman hitelkártyáját, majd dühösen az asztalra vágta. – Igen? Akkor itt van a nyomorult pénzed és… – Elég! – dübörögte Lothan, majd nyugodt hangon folytatta: – Kár sértegetni egymást. Ami történt, megtörtént. Tovább kell lépnünk. Brickman felállt a székéb l, és mélyen Lothan szemébe nézett. – Ez nem ennyire egyszer – mondta. – Még mindig ott van az az apróság, amit Zhade megszerzett. – Mi van vele? – szólalt meg els ízben Éjközép. – Normál körülmények között nem érdekelne ez az egész francos ügy, de biztosan tudjuk, hogy Zhade használni fogja a megszerzett vegyi anyagot, méghozzá itt a metroplexumban szándékozik bevetni. Nem lesz különösebben nehéz a méreganyag alapján kideríteni, hogy mivel ti a helyszínen voltatok,
közötök van hozzá. Arra pedig végképp nem számíthatok, hogy diszkréten kezelitek majd az ügyet, így végül eljutnak hozzám is. Ezt nem engedhetem meg, és nem is fogom tolerálni. Így a helyzet elég egyszer : megkeresitek Zhade-et, megállítjátok, és visszaszerzitek azt, amit ellopott. – Remek – d lt hátra kényelmesen Éjközép. – Mit ér meg neked? Brickman hideg mosolyától Kellant kirázta a hideg. – Ó nem – mondta a férfi lágyan. – Ezúttal ez nem így m ködik. Amíg fennáll a lehet sége, hogy ez az egész ügy rajtam csattanjon, mindannyiunk érdeke, hogy megállítsátok Zhade-et, és visszahozzátok a vegyi fegyvert nekem. Mert ha én égek, ti is. Méghozzá hatalmas lánggal. Hosszú csend telepedett közéjük. – Hogyan találjuk meg? – kérdezte végül Kellan. Brickman ismét a lány felé fordult. – Ez az a pont, ahol te jössz a képbe.
– Ez nem fog m ködni – mondta Kellan már vagy a huszadik alkalommal. – Nem. Ezzel a hozzáállással biztosan nem fog – értett egyet Lothan. – Ha nem akarod, hogy segítsek, el is mehetek… – Sajnálom – morogta Kellan. – Csak az van, hogy nem érzem túl jól magam. – Kellan, lássuk be, hibáztál… – Micsoda újdonság! Lothan egy kézmozdulattal elhallgattatta a lányt, majd folytatta: – Hibáztál – ismételte meg, ezúttal nyomatékosabban. – De most lehet séged van, hogy helyrehozd ezt. Nagyon ritkán fordul el ilyesmi. – Igen – bólogatott Kellan. – Értékelem, hogy segítesz Lothan. – Készen állsz a feladatra? Mivel mindannyian egyetértettek abban, hogy Zhade felhasználni akarja a vegyi anyagot, nem pedig eladni, úgy döntöttek, az ellopott kemikália egy kis részének a segítségével próbálják megtalálni az egészet, és ezáltal a toxikus sámánt is. A rohamcsapat a bunkerb l magával hozott egy kevés mintát, melyet Brickman rendelkezésére bocsátottak. Nyikorgónak végtére is igaza volt: a régi Egyesült Államok hadserege rejtegetett vegyi fegyvert abban a bunkerban, amelyet azután nem mertek a Szellemtánc Háború z rzavarában szállítógépre tenni. Ahhoz túl veszélyes. Amikor az ember olyan ellenséggel harcol, aki irányítani képes az id járást és a szelet, nem bölcs dolog efféle fegyvert bevetni. Mágikus alapelv, hogy az egész és a rész között törhetetlen kapcsolat áll fenn. A mágusok néhány szál haj, egy csepp vér vagy akár apró körömdarabok segítségével (egy kis rész a teljes testb l) képesek akár félvilágnyi távolságból
is célba venni varázslataikkal az adott személyt. Ugyanezen, elven volt lehetséges, hogy egy tárgy része segítségével rábukkanjanak az egészre. Kellan is ismerte az elméletet, és át is nézte a jegyzeteket, amelyek a rítus pontos elvégzését magyarázták, de még soha életében nem próbált bármit is ezúton felkutatni. Mindenképpen szüksége volt Lothan segítségére, és éppen ezért egyezett bele Brickman is, hogy a troll mágus szintén részt vegyen a szertartáson. – Nem lesz könny – figyelmeztette Lothan. – Zhade talán rült, de a hallottak alapján minden bizonnyal egy igen er s varázshasználó. Feltehet en megvannak a maga védm vei, és talán még arra is számít, hogy mágikus úton próbálsz a nyomára akadni. – Nos, Zhade úgy tudja, halottak vagyunk – felelte Kellan. – Talán ezt a tényt még az el nyünkre fordíthatjuk. Hogy minden a lehet legkönnyebben és leghatékonyabban folyjon, Brickman beleegyezett, hogy a rítust Lothan házában, a megfelel körülmények között végezzék el. Már csak azért is ez t nt a legjobbnak, mert a trollnak a rendelkezésére állt minden segédeszköz. Lothan a néhány nappal korábbi demonstrációhoz használt idéz kört már eltávolította, így viszonylag hamar el tudták készíteni a helyiségben a szükséges elemeket. Kellan Lothan grimoire-jainak segítségével megkereste a szükséges szimbólumokat, amelyeket krétával felrajzolt a rituális körön kívül és belül. Lothan ragaszkodott hozzá, hogy a lány pihenjen egy keveset a varázslás megkezdése el tt, mert semmit sem nyernek azzal, ha összeesik a kimerültségt l épp a legkritikusabb pillanat-, ban. Kellan mindent megtett, hogy rövid meditációval gy jtsön új er t, miközben a troll összeszedte a szükséges kellékeket: növényeket, gyertyákat és egyéb hozzávalókat. Amikor már minden készen állt, nekiláttak. Kellan meggyújtotta el ször a gyertyákat, majd a háromlábú üstbe némi szenet dobott, és porított növényt szórt rá. Nyomban vékony füstcsík emelkedett szantálfa-, mirha- és feny illatot árasztva. Lothan kezében a tömjénez vel lassan megtisztította a kört minden nemkívánatos és negatív energiától. Kellan kézbe fogta a vegyi mintát tartalmazó kémcsövet, majd a kör közepére helyezte közvetlenül egy kis vasfazék mellé, amelyben tiszta forrásvíz csillogott. A rituális tér közepére állva a két mágus szemt l szemben egymással öszszekapaszkodott, egy újabb kört formálva az üst körül. Ketten együtt meger sítették a rituálé helyét. Akaratukkal lepecsételték, áthatolhatatlan falat emelve a fizikai sík lakói, majd az asztrálsík lényei ellen. Mostantól egy szigeten álltak, elzárva mindent l. A négy égtáj er it és az elemek hatalmát szólították, hogy segítségükre legyenek a feladat elvégzésében. Lothan segítségével és támogatásával Kellan érezte, a korábbi magabiztossága
kezd visszatérni, miközben a minden rítust, megkezd szavakat kántálta egyre hangosabban. Kellan kézbe fogta a vegyi anyagot tartalmazó kémcsövet, amelyet Brickman bocsátott a rendelkezésükre, majd tenyérrel felfelé maga elé tartotta. Lothan föléje helyezte hatalmas mancsát, így kettejük húsa körülölelte a kemikáliát. Mindketten mélyen magukba szívták az illatos leveg t, és összpontosítottak. – Ezen méreg által – kezdte Kellan – nyúlunk az elvett irányába, mert a kapcsolat nem sz nik meg létezni rész és egész között. – Kellan érezte, ahogy körülötte összes södnek a mágikus energiák. Megacélozta az akaratát, és egyenesen a minta felé irányította azokat, így er sítve tovább a kapcsolatot az ellopott tartályokkal. – Az akaratunknak engedelmeskedve manifesztálódjon a kapcsolat, hatalmunknál fogva váljon láthatóvá el ttünk. Mutasd az utat, mutasd az ösvényt, melyet keresünk! Így legyen. Az energia hirtelen tündefényként ragyogott fel milliónyi cérnaszálra szakadva, majd kavarogni kezdett körülöttük, mintha csak láthatatlan tornádó szórná szét a pincében terjeng füstöt. Kellan kinyújtotta másik kezét, és utat nyitott az er nek az asztrális síkra. A szálakra koncentrált, hogy az akaraterejének csápjai legyenek. Tapogatózó kezekként nyúltak ki egyre hosszabbra. Lassú, fárasztó munka volt, hogy Kellan képes legyen minden szálat manával átitatni és az összes kapcsolatot figyelemmel kísérni. És akkor megérezte. Alig észrevehet remegés futott végig az egyik szálon. Kapcsolat. – Ott van – hallotta a távolból Lothan hangját. Kellan kinyitotta a szemét, Lothan pedig a felemelte a kezét. Elvette a lány tenyeréb l a kémcsövet, majd a tiszta vízbe dobta. A víz felszíne szinte azonnal fekete masszává s södött. Kellan a sötét felület hullámait figyelte. Az visszatükrözte a gyertyák fényét és a kígyózva szálló füstöt. Újabb remegés futott végig a felszínen, mire egy kép körvonalai bontakoztak ki benne, amely egyre tisztábban, kivehet bben fénylett fel. – Nem látom, pontosan hol van – mondta Lothannak. A troll Kellan mögé állt, és finoman a vállára tette a kezét. – Engedd, hogy a vízió megmutassa magát – dörmögte halkan. – Húzódj hátrébb! Kellan úgy tett, ahogy a mentora utasította. Tudatával megváltoztatta a perspektívát, mintha csak egy kamera képe növelné meg a látószöget, és húzódna távolabb a fókuszban tartott tárgyról. Egy homályos, mocskos épületet látott: egy raktárházat. Még jobban eltávolodott, mire megpillantotta a raktár küls , omladozó falait, valamint a dombnyi, nem is, inkább hegynyi felhalmozott hulladékot a háttérben. – Ez valamiféle lerakó – mondta Kellan bizonytalanul. – Egy szeméttelep.
– A Patkányfészek – helyesbített Lothan. – Látom az épületet – folytatta Kellan –, de nem látok be; túl kevés a fény. – Ne er ltesd! Jobb, ha egyszer en visszatérsz. Hagyd szertefoszlani a képet. Kellan elengedte a víziót. Mintha álomból ébredt volna. Lothan el húzta az övéb l a korábban odat zött rituális t rt, majd az üst felett átvágva a füstcsíkot, megszakította a kapcsolatot, hogy ne lehessen azt követve eljutni hozzájuk. Azután óvatosan eleresztették a megmaradt energiát. A csapat többi tagja Lothan dolgozószobájában várakozott. Reménykedve néztek a két mágusra, amint k feljöttek a pincéb l. – A Patkányfészek – kezdte Kellan. – Tudom az utat Zhade rejtekhelyéhez. – Hol másutt? – szólalt meg Orion. – Végül is a legjobb hely egy olyan patkány számára, mint amilyen Zhade. – Jó – emelkedett fel Brickman. – Akkor elbánunk Zhade-del, és visszaszerezzük azt, amit ellopott. – Mi? – lep dött meg Kellan. – Természetesen. Nem gondolhatod komolyan, hogy engedem még egyszer ezt a csapatot elt nni a szemem el l! Ezúttal biztos akarok lenni abban, hogy a munka, rendesen el van végezve. Kellan visszanyelte inkább a kibukni készül választ, majd magában vicsorogva bólintott. – Remek – nyögte ki végül. – Csináljuk!
22 Az ajtószárny hamar megadta magát Draven és Orion erejének, majd hangos reccsenéssel kiszakadt a falból, és felkavarva a padlót borító port, bed lt. – Indulás! – utasította Brickman, mire az árnyvadászok egymást fedezve benyomultak a raktárba. Odabent teljes sötétség fogadta ket. Némi fény csak a bejárat fel l érkezett. Orion és Draven balra mozdultak, Éjközép és Natokah pedig jobbra. Kellan és Brickman egyenesen el re indultak. Ajtótól ajtóig nyomultak, szeméthalmokat kerülgettek. Minden helyiségbe benéztek, nehogy valaki mögéjük kerülhessen. Néhány perc múlva mindannyian a hatalmas, központi teremben álltak. – Valami? – kérdezte Kellan, mire mindenki csak a fejét rázta. – Nincs itt semmi, csak szemét – mondta komoran Orion. – Ott – mutatott Éjközép az egyik fal mentén húzódó rozoga asztalra. A fal mellett egy szemétkupac tetejére terítve szakadozott pokrócot pillantottak meg, rajta az ellopott tartályok egyikét. Kellan alaposan megvizsgálta. – Ez határozottan a bunkerb l való – mondta. – De hol lehet Zhade és a maradék? – Csendet! – szólalt meg Orion, és félrehajtott fejjel hallgatózott. – Mi ez a zaj? Kis id múlva Kellan is meghallotta. Kaparászó, éles hang ütötte meg a fülét. – Mi az ott? – Hirtelen úgy érezte, látott valamit az árnyékok között, azután semmi. Néhány másodperc múlva megint látta. És akkor jöttek. Egy kisebb horda patkány rohamozott feléjük. Többtucatnyian lehettek. Az árnyékok közül érkeztek. Mindegyik közel egy méter hosszú volt. Sápadt, sz rtelen testüket sebhelyek borították, szemük földöntúli vörös fénnyel izzott. A vadászok felé özönlöttek. – Ördögpatkányok! – kiáltotta Draven. A feje fölé emelte a Brickmant l kapott fejszét, amelyet a férfi az Arest l kölcsönzött, amikor visszaszerezte a holmijaikat, majd lecsapott. Szinte félbevágta az els nek érkez bestiát. A törpe fejszéje halálos pontossággal sújtott le újra és újra, távol tartva a patkányokat. Az árnyvadászok hátukat egymásnak vetve állták a rohamot a fal tövében. Éjközép és Brickman tüzet nyitottak a paranormális lényekre. A tünde precíz egyes lövésekkel irtotta azokat, a férfi rövid sorozatokkal szaggatta b zl húsukat. Orion és Draven karddal és fejszével osztották a halált. Hatékony csapatmunkájuknak hála, hamarosan tetemek sokasága hevert körülöttük. Natokah közelebb lépett Kellanhoz, és csak a lány számára hallhatóan egyetlen szót mondott:
– Managolyó. Kellan bólintott, majd egymás mellé álltak úgy, hogy mindketten az épület két különböz sarkát célozhassák meg. A sámán kántálásba kezdett, majd élesen felsikoltott, amely végigvisszhangzott a teremben. Kellan mormolva mondta el a varázslat szavait. A hangja egyre magasabbra hágott, míg az utolsó szótagok már szinte dübörögve zengték túl a csata zaját. Tündefény villant az árnyak közt, majd egy hangtalan robbanás követte: a megmaradt ördögpatkányok fele élettelenül rogyott a földre. Kellan és Natokah sikeres varázslatát követ en a többiek hamar végeztek a megmaradt bestiákkal. Orion miután kihúzta a kardját az utolsó patkány testéb l, felkapott egy rongyot, és fintorogva letörölte a vért a pengér l. Draven a fejszéjére támaszkodva nézte a mészárlás nyomait. – Ördögpatkányok – morogta. – Undorító korcsok. A Zhade-hez hasonlók akár a háziállatokat tartják ezeket. Kellan eközben már az asztalon lév fénymásolt papírok között lapozgatott. – Ezt nézzétek meg! – mondta, mire a vadászok köréje gy ltek. Egy megsárgult papírlapot emelt fel, hogy mindenki jól lássa. – Térképek – bólogatott Brickman. – A vasút menti állomásokat jelzik – folytatta Kellan –, és itt egy menetrend is, hogy mikor indulnak a vonatok. – Ó, a francba! – mordult fel Draven. – Mi van? – kérdezte Orion értetlenül. – Úgy néz ki, Zhade a vasutat akarja használni, hogy minél nagyobb területen szórja szét a kis fegyverét – magyarázta Éjközép. – Így a belváros nagy részét pillanatok alatt kiirthatja – tette hozzá Draven. Erre a következtetésre már Kellan magától is rájött, így most a térképek és diagramok között lapozgatott, hátha rátalál valamiféle szabályszer ségre vagy mintára, amely alapján ki tudja következtetni, vajon hol szándékozik lecsapni Zhade. – Itt – bökött hirtelen az ujjával az egyik térképre. – Ez az állomás többszörösen is meg van jelölve. Bizonyára ide indult Zhade. – Ez elég merész következtetés Kellan – dünnyögte Éjközép, miközben maga is a papírok közt silabizált –, de egyetértek veled. Ha én akarnám a lehet legrövidebb id alatt a legtöbb embert megölni, valószín leg én is itt fognék hozzá. Kellan ekkor Brickmanhez fordult. – Szólni kell a Lone Starnak, hogy megállíthassák. – És mégis mit mondjak? – kérdezte gúnyosan a férfi. – Hogy egy rült rohangál szabadon a városban egy olyan vegyi fegyverrel, amit ti loptatok el, de megszerezte t letek? Alapban nem hinnének nekem. De, még ha esetleg komolyan is vennének, nem tudnának elég gyorsan intézkedni, hogy megállítsák
Zhade-et id ben. Nem akarom, hogy a Lone Star nyomozni kezdjen utánam ebben az ügyben, úgyhogy biztos lehetsz benne, hogy nem fogom értesíteni ket. – Azt akartad, hogy megtaláljuk a cuccot. Hát megtettük. Most pedig meg kell állítanunk, bármit akarjon is kezdeni azokkal. – Kellan egyre hangosabban beszélt, a végén már szinte kiabálva rázta a kezében szorongatott térképet. – Te talán nem akarod feláldozni a hírneved, de biztosra veheted, én meg fogom tenni helyetted, ha ez kell ahhoz, hogy rávegyelek, tedd azt, ami a jelen helyzetben helyes és szükséges. És egyáltalán nem érdekel, ha én bukom bele legels ként. Brickman a lányra villantotta a mosolyát, ett l Kellant már a reptéren is kirázta a hideg. Ám ezúttal is annyira felhergelte magát, hogy lepattant róla a férfi néma fenyegetése. – Szerencséje van, Ms. Colt, hogy a fenyegetései összhangban vannak az én terveimmel. – Azzal elfordult, és el vette a mobiltelefonját. Kevesebb, mint tizenöt perc múlva egy felségjel nélküli helikopteren ültek mindannyian, és Seattle belvárosa felé tartottak. Kellan reménykedve nézte a gép ablakain keresztül a város fényeit, hogy még id ben érkeznek, és a sejtései beigazolódnak. Arrafelé vették az irányt, melyet a térképek alapján kikövetkeztettek. De vajon helyesen? Egyáltalán Zhade még ma este akcióba lendül? Ahogy közeledtek az állomáshoz, már messzir l észrevették, hogy valami nincs rendjén. Az utasok fejvesztve menekültek a pályaudvarról. Senki sem szállt ki vagy be a vonatba. A pilóta és Brickman váltott csendesen néhány szót, mire a helikopter az állomás melletti épület teteje felé vette az irányt. Brickman az árnyvadászok felé fordult. – Így veszítünk ugyan egy-két percet, de annak az épületnek a tetején fogunk landolni – mutatott ki az ablakon. – A küls t zlépcs n hamar lejutunk. Nem ugorhatunk ki a gépb l egyenesen a peronra, míg az az utunkban van – mutatott el re. Egy hatalmas lény állt a pályaudvar peronján. Úgy nézett ki, mint egy életre kelt massza, amelynek testét szemét és toxikus hulladék alkotta. Körülötte füstölg , a halál el tti görcsös szenvedés mementójába merevedett testek hevertek. Kellan nem ellenkezett a férfival, mert maga sem látott más lehet séget a jelen helyzetben. A vadászok még azel tt kiugráltak a helikopterb l, hogy az tisztességesen leszállt volna, majd nyomban a lépcs felé vették az irányt, és rekordid alatt leviharzottak rajta. Kellan kettesével szedte a lépcs ket, amíg el nem érte az utca szintjét, Orion pedig szorosan a nyomában követte a lányt. A felfordulás borzalmas volt. A várakozó utasok nagy része holtan hevert a betonon, és még többen feküdtek kifordult szemmel, összeégett testtel a vonat kocsijaiban. Kellan gyomra émelyegni kezdett a látványtól és a szagtól, amikor hirtelen a távolban megpillantotta Zhade-et. Ezzel egyid ben a sámán is észrevette t. A toxikus szellem megindult.
– Zhade! – kiáltotta Kellan, és a vonat nyitott ajtaja felé rohant. Orion még épp id ben ugrott a lány és a massza közé. Kardjával vadul vagdalni kezdte a szörnyeteget. Nagy nehezen sikerült magára terelnie a figyelmét. Kellan beugrott a kocsiba, majd el rántotta a pisztolyát. Zhade vicsorogva mutatott a lányra. – Neked már rég halottnak kellene lenned. A férfi kinyújtott kezéb l zöld szín sav vágódott ki, egyenesen Kellan felé. A lány reflexszer en hárította el a varázslat energiájának nagy részét, de az még így is elérte t. A kabátjára fröccsent anyag pillanatok alatt marta át a rt, pisztolya pedig nyomban felforrósodott, és olvadni kezdett. Kellan félrehajította a hasznavehetetlen fegyvert. Zhade felé indult, kezét maga elé emelve. A sámán ösztönösen véd rúnát rajzolt ujjával maga el tt a leveg be. Ekkor váratlanul Kellan lebukott, és egy Oriontól tanult lábsöpréssel kikapta a férfi alól a lábait. A sámán hanyatt esett, majd az ülések közé gurult. Ekkor meghallotta, hogy odakint a társai szembeszállnak a toxikus szellemmel. A kavarodásban Natokah litániája ütötte meg a fülét. Kellan nem akarta elveszíteni a helyzeti el nyét, így fürgén Zhade el tt termett, és megragadta a férfi mellkasán a szakadozott ruhát. – A mérget! – követelte, mire a sámán felnevetett. – Elkéstél. – Ekkor megszólalt a vonat ajtócsukódást jelz melódiája a hangszórókból. – Kellan, az ajtók! – kiáltotta Orion. Az utolsó pillanatban, a tündének még sikerült beugrania a kocsiba. Ahogy földet ért, gurulással tompította az esést, majd nyomban talpra ugrott. Éjközép hasonlóan elegáns mozdulattal suhant át a záródó ajtók között. A vonatszerelvény megremegett, majd lassan elindult. Kellan csak egy másodpercig nem figyelt Zhade-re, de az épp elégnek bizonyult. A sámán öklével állon vágta a lányt. nem tudta tovább markolni a férfi ruháját. Az ütés erejét l hátratántorodott. Orion a kardját a feje fölé emelve vel trázó csatakiáltással rohamozott a sámán felé. Zhade unottan intett, mire a tünde útját elállta a korábbról is ismert mágikus korlát, két részre osztva ezzel a vagont. Orion hátralépett, majd minden erejét összeszedve a láthatatlan falba döfte a kardját. A penge lassan, de biztosan átszakította azt, majd a tünde er lködve igyekezett lyukat vágni belé. Úgy érezte, mintha nedves agyagba ragadt volna a kardja. Ezúttal Kellanon volt a sor, hogy el nyt kovácsoljon a pillanatnyi figyelemelterelésb l. Zhade épp akkor fordult ismét a lány felé, amikor az a kábítóbottal a kezében felé suhintott. A sámán, kés n mozdult. Az elektromos kisülés semmivel össze nem téveszthet hangja összekeveredett a férfi fájdalmas üvöltésével. Zhade kíntól eltorzult arccal ütötte ki Kellan kezéb l a kábítóbotot, mire az, csörömpölve a padlóra hullt. A ragyogó mágikus fal hirtelen semmivé enyészett.
– Állítsd meg a vonatot! – kiáltott Kellan, mire Éjközép elrohant mellettük az irányítófülke felé. – Vége van, Zhade! – nézett farkasszemet a férfival Kellan. –Add fel, és akkor élve megúszod. – Soha! – sikoltotta megszállottan a toxikus sámán. – Addig nem, amíg nem csitítom a Föld fájdalmát. Nem, amíg a testét zabáló parazitákat el nem pusztítom. Parazitákat, mint ti! – A kezét a feje fölé emelte, Kellan pedig érezte, ahogy egyre nagyobb mennyiség energia s södik össze a férfi körül. – Orion, vigyázz! – A lány igyekezett minél jobban kiterjeszteni a mágikus védelmét, hogy megóvja a tündét is, amikor a sámán egy fényesen ragyogó gömböt hajított Orion felé. A robbanás megrázta a vonatot, és kitépett egy darabot a falból. A szél üvöltve robbant a kocsi belsejébe, miközben k egyre nagyobb sebességgel száguldottak a belváros irányába. Kellannak sikerült elkapnia az egyik lelógó kapaszkodót, de Orion nem volt ennyire szerencsés. Bár a lány védelme megóvta mindkett jüket a robbanástól, a tünde elveszítette az egyensúlyát, és ahogy a vonat egy kanyarba érkezett, elkezdett a tátongó lyuk felé csúszni. Miel tt még kizuhant volna a biztos halált jelent sínekre, a kardját az egyik ülés támlájába döfte, és a markolatba kapaszkodva próbált a vonatban maradni. – Orion! – Kellan a tünde felé indult. Megvetette a lábát az ülések között, majd kinyújtotta a karját, hogy visszahúzza a férfit. Tisztában volt vele, hogy míg Orionnak segített, Zhade újabb varázslatba kezdett. – Meghaltok! – kiáltotta a sámán, majd szabadjára engedte a felgyülemlett manát. A vonat ekkor egy ellenkez irányú kanyarba ért, és ett l Orion viszszalendült a mélység fölül, és egyenesen Kellanra zuhant. Ekkor érte el a sámán mágiája. Kellan helyett Oriont találta el a Zhade tenyeréb l el tör savas sugár. Sisterg hang hallatszott, ahogy a tünde b rkabátja összeolvadt, Orion pedig fájdalomtól eltorzult arccal térdre rogyott. A kard csörömpölve hullt ki a kezéb l, majd nem sokkal utána a tünde el rebukott. Zhade a kocsi közepén állva keresett kapaszkodót, miközben Kellan az egyik székb l próbált kikászálódni, ahová az imént esett. Ahogy talpra állt, Orion testére pillantott. A férfi hátán füstölögve lógott a tépett dzseki, alatta óriási, felhólya-gosodott vörös sebhely éktelenkedett. – Rohadék! – üvöltötte Kellan. Haragját egyetlen izzó lángcsóvába s rítette. Zhade a kezét maga el tt tartva hárította a rátör lángnyelveket, mintha csak vízpermet el l védené az arcát. A másik kezével energiadárdát idézett, és a lány felé hajította. Kellan úgy ütötte félre azt, mintha csak valami boszszantó rovar lett volna. – Er sebb vagy, mint azt gondoltam – mondta a férfi. – De még így sincs semmi esélyed. A világ mocska az én fegyverem, és te adtad a kezembe azt, amit l a hatalmam akkora lett, hogy azt fel sem tudod érni ésszel.
A sámán megújult er vel lendült támadásba, ujjaiból zöld villám vágódott cikázva a lány felé. Kellannak még sikerült kivédenie, de tudta, Zhade-nek igaza van. A toxikus sámán hatalma messze nagyobb, mint a lányé, és Kellan már nem sokáig tudja hárítani a sz nni nem akaró rohamokat. Lehet, hogy nem vagyok er sebb ennél a szemétnél, de nem gy zhet. Meger sítette a mágikus védelmét, azután magához hívta a szükséges energiát, amellyel elpusztíthatja a vasúti kocsit, minden utasával együtt. Miközben összpontosított, Brickman szavai jutottak eszébe. – El ttem mész a pokolba – mondta Zhade-nek. – És égni fogsz! Hatalmas lánggal. Ekkor vette csak észre, hogy már nem kell kiabálnia, hogy a férfi is hallja a szavát: a szél egyre csendesedett, ahogy a vonat lassult. Erre Zhade is felfigyelt. – Nem! – sikoltotta dühödten a sámán, Kellan pedig diadalittasan felnevetett. – Tehát Éjközépnek sikerült átvennie az irányítást a vonat felett. Hirtelen lövés dördült. – Így van. Sikerült – mondta nyugodt hangon Éjközép, a pisztolyát még mindig Zhade-re szegezve. A sámán tántorogva lépett hátra, miközben a ruhája alól apró patakokban vér csordogált a földre. – És… – motyogta – a… lángok… – Kezét maga fölé emelve zölden lángoló gömböt idézett. Éjközép ismét tüzet nyitott. Két golyót engedett útjára. Közben a gyenge varázslatot Kellan könnyedén félrecsapta. A sámán félelmetes ereje már a múlté. A két lövés Zhade-et a kitört falrész felé taszította. A férfi rémülten kapott valamiféle kapaszkodó után, de csak a leveg t markolta. Szélmalomként körözött a karjával, igyekezve meg rizni az egyensúlyát, ám ekkor a vonat ismét egy kanyarba ért, mire végül Zhade átbukott a nyíláson. A sikolya elveszett a szél zúgása és a kerekek nyikorgása közben.
EPILÓGUS – Még azel tt elt ntünk a vonatról, hogy a Lone Star a helyszínre érkezett volna – magyarázta Kellan –, így biztosan nem látott minket senki, Zhade pedig már nem fog beszélni senkinek. Simon Brickman a foteljában ült kényelmesen elhelyezkedve, és elégedetten hallgatta a lány szavait. Kellan Colt és Éjközép szemközt, az asztal mögötti két széken ült, mögöttük pedig Lothan, a Bölcs állt némán. – Helyes – bólintott Brickman. – Ez az egész hercehurca végül is nem volt teljesen hiábavaló. Sikerült a sajtóhoz eljuttatnom néhány „pletykát”, miszerint a Knight Errant titkos akciója keretében leszereltek egy terrorista csoportot, majd visszaszerezték az ellopott vegyi fegyvereket, melyeket azután törvénytisztel céghez méltón visszajuttattak a UCAS kormányának. Ez elegenahhoz, hogy a Lone Starnak magyarázkodnia kelljen a miatt, miért nem k szereztek tudomást a fenyegetésr l egészen addig, amíg már kés nem lett bármit is lépni. – Örülök, hogy segíthettünk. – Brickman halkan felnevetett a lány hangjában bujkáló szarkazmus hallatán. – Én az ön helyében nem panaszkodnék – mondta a férfi. –Hagytam, hogy megtartsa azt az összeget, amit el legként a kiadásai fedezésére adtam. Hála Lothan és Natokah hathatós segítségének, ráadásul nem kellett azt kórházi számlákra költeniük. Err l jut eszembe! Mi van Orionnal? – Néhány nap pihenés után teljesen rendbe jön – szólalt meg Lothan. – Igazán szerencsés fiatalember. – Akkor kvittek vagyunk? – kérdezte Kellan, mire Brickman bólintott. – Mondjuk úgy, az üzlet sikeresen lezárult. – Remek – állt fel Kellan. – Menj csak el re! – mosolygott a lányra Éjközép. – Én is megyek nemsokára. Kellan egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett Brickmannel, majd kiment a szobából. Lothan neheztel pillantást lövellt a cégemberre és Éjközépre is, majd követte Kellant. Amint a troll mögött becsukódott az ajtó, Brickman a tünde n re mosolygott. – Tudni akarom, hogy biztosan lezártnak tekinted-e ezt az ügyet – mondta a tünde komoran, mire Brickman még szélesebben vigyorgott. – Nocsak, Éjközép! Csak nem aggodalmat hallok csengeni a hangodban? – kérdezte gúnyosan a férfi. – Eddig nem úgy ismertelek, mint aki egy kölyköt pesztrálna. – Nem ismersz – vont vállat Éjközép. – Kellanban nagyon sok van még, csak kell mellé a megfelel személy, aki megtanítja kihasználni a lehet ségeit.
– És te lennél az a bizonyos személy? – Ki más lehetne? Végül is, már nagyon régóta játszom ezt a játékot, Simon. – Valóban – bólintott Brickman. – Néha már azt hiszem, régebb óta, mint azt gondolom. De ez még mindig nem magyarázat arra, miért akarsz egy zöldfül t magad mellé. Csak nem a visszavonulást fontolgatod? A tünde elmosolyodott. – Te tudod a legjobban, hogy az árnyvadászok nem mennek nyugdíjba. – Az arcvonásai ismét megkeményedtek. – Csak mondd, hogy tényleg kvittek vagyunk. – Természetesen – felelte a férfi. – Igaz, még annyit sem bíznék erre a kölyökre, hogy átkísérje az anyámat az utca túloldalára, f leg nem bérelném fel az üzleti ügyeim intézésére. Egy, maximum két vadászatot adok még neki, azután valamelyik pusztulat sikátorában találtok rá holtan. Éjközép szó nélkül, elégedetten állt fel, és indult az ajtó felé. – Ha engem kérdezel, csak az id det vesztegeted, Éjközép. A tünde megállt, majd hidegen a férfi szemébe nézett. – Te csak a saját utad járd, Simon, ahogyan én is azt teszem. Amint az ajtó becsukódott Éjközép mögött, Simon Brickman hátrad lt a székében. Ki kellett még találnia, hogyan használhatja fel a jelenlegi lépésel nyt a Lone Starral szemben, de néhány percet még szánt rá, hogy végiggondolja, vajon miért érdekli Éjközépet annyira ez a Kellan Colt. Egy dologban biztosan igaza volt a tündének: az árnyvadászok nem mennek nyugdíjba. Ha nem sikerül a nagy dobás, egészen addig dolgoznak az árnyak között, míg végül az id és a kor utoléri ket, és végzetes hibát követnek el. Éjközépben megvolt a motiváció, hogy megcsinálja a nagy dobást. De hogy illik bele a képbe Kellan Colt?
A SZERZ
L
Steve Kenson 1997-ben lépett az árnyak közé az Awakenings szabálykönyvvel. Azóta több mint két tucat Shadowrun® könyvet írt vagy vett részt a megalkotásukban. Az els regénye a Techno-bábel, 1998-ban jelent meg. Azóta négy másik Shadowrun® könyvet írt (Keresztutak, Ragnarock, Lángoló id és Született vadász) és több MechWarrior® valamint Crimson Skies™ regényt. Stephen Merrimackben él New Hampshire-ben a partnerével, Christopher Penczakkal.
