Jaroslav Hasek - Amikor a Bolsik Betiltottak a Karacsonyt

Jaroslav Hašek AMIKOR A BOLSIK BETILTOTTÁK A KARÁCSONYT Jaroslav Hašek: Jak bylo, jest a bude? Aneb politické karikatury Jaroslav Hašek: Když bolševici zrušili vánoce Illusztrációk © Josef Lada jogutódja

Amikor a bolsik betiltották a karácsonyt A pétervári népbiztosok bolsevik kormánya betiltotta a karácsonyi ünnepeket. Szerencsére ez Ukrajnára nem vonatkozik, így megjelenhet karácsonyi tárcám. Ha ugyanezt Pétervárott merészelném tenni, a karácsonyi ünnepeket minden bizonnyal a Péterpálerődben töltenem. Ukrajna tehát megmentette nekünk a karácsonyt saját republikánus földjén, sőt az ukrán urak szeretete olyan határtalan a Karácsony iránt, hogy az ünnepekre megháromszorozták a cukorfejadagot, úgyhogy mindenki megvásárolhat, már amennyiben lesz rá pénze, hat font cukrot, és ráadásként minden polgár vehet még egy és egy negyed font daralisztet. Hogy mire jó a daraliszt, azt nem tudom, de mivel mindenki viszi, én is vásároltam belőle. Ami rendelet kiadásának hajkurászom a hat afontot, de a boltokban mindenütt csak ez aa cukrot kiírás illeti, fogad:a „Szaharü nyet!”[1] Ha napjától nem sikerül beszereznem hat fontot, nem tudom, mi lesz velem, mert Ukrajnában aztán rendet teremtenek. A bolsevikok tehát betiltották a karácsonyt. Tökéletesen helyénvalóan, hiszen karácsonykor azt énekeljük, hogy „Örvendj és vigadj”, és manapság kevesen tudunk örvendeni a bolsiknak és vigadni velük. Karácsonyig csomó mindent betiltottak a bolsevikok: 1. A sajtószabadságot. 2. A személyes biztonság jogát. 3. A meggyőződés szabadságát. 4. Annak szabadságát, hogy tiszta melltartót viselj anélkül, hogy „rühös burzsuj” gyanújába esnél. 5. Annak szabadságát, hogy Kerenszkij-féle negyvenrubeles[2] lapuljon a zsebedben annak gyanúja nélkül, hogy elég hosszú ideig ontottad testvérünk vérét. 6. A gondolatszabadságot, arra az esetre gondolok, amikor az ember semmit sem gondol, és az Auróra cirkáló tengerészei így szólnak hozzá: – Nézd csak, ellenforradalmár, az ellenforradalomra gondol! Látod az értelmiségit?! 7., 8., 9... Egy rakat dolgot találhatnánk még, amit betiltottak a bolsevikok, de csak egy dolog van, amit betartottak, mégpedig azt az ígéretet, amit Lenin Vilmos császárnak tett, tudniillik hogy alaposan felforgatja Oroszországot. Ukrajnáig nem ér el a bolsevikok keze, mi hát ünnepelni fogjuk a karácsonyt és ásítozunk a karácsonyi tárcán, mert így képzelem el a sajtó hatalmát. Olvasod, olvasod, és folyton az az érzésed, mintha ezt már olvastad volna valahol, és egyszer csak elnyom a buzgóság. A karácsonyi tárcának ugyanis éppúgy egy kaptafára kell készülnie, mint a karácsonyi elbeszélésnek, hogy ne veszítse el igazi karácsonyi illatát és varázsát. Ahogyan szenteste, valamikor a boldog békeidőkben, nem hiányozhatott a vacsoraasztalról a ponty feketemártással és a halászlé, úgy kihagyhatatlan volt a karácsonyi elbeszélésből egy-két hulla, azaz emberek, akik megfagytak az ablak alatt, miközben befelé kukucskáltak gyertyagyújtáskor. A túlzott kíváncsiság ártalmas. Főleg felnőtteket ítéltek ily kegyetlen halálra a karácsonyi elbeszélések és történetek szerzői. Szívtelen fráterek! Fagyhalálra ítéltek szegény drótosokat, züllött fickók által kiűzött asszonyokat, züllött asszonyok által elűzött férfiakat, hóbuckák alá temették a szerencsétlen árvákat, és nem átallották bemocskolni lelkiismeretüket fagyott pólyásgyermekekkel, a boldogtalan szerelem

gyümölcseivel, és közben számolták a sorokat és tartották a markukat a szerkesztőségben. Emlékszem egy szerzőre, aki elbeszélésében mintegy hússzor állította ugyanazt:

„Krisztus urunk megszületett.” Ezért hússzor tíz fillért, azaz két koronát kért, és hogy kikelt magából, amikor felhívtam a figyelmét arra, hogy ezt a két koronát már megkapta más szerző, vagyis az a pásztor, aki a hírt megvitte a három szent királynak. Ne gondolják azonban, hogy a karácsonyi elbeszélések közvetlenül karácsony előtt születtek nálunk, a nagy hó miatt, amelyből akadt bőven. A Nemzeti Polit ika szórakoztató mellékletének szerkesztője, Žák úr egyszer már áprilisban felkért, hogy írjam meg neki a karácsonyi elbeszélést, hogy úgymond legyen tartalékja. Olyan volt ő, mint a szent egyház, amely, midőn általában ünnepelni kezdte Krisztus születését a II. században, azt áprilisban vagy májusban tette. A karácsonyi elbeszélések fagyottjaiért csak I. György pápát terheli a felelősség, aki Krisztus születésének napját december 25-ére helyezte át. Krisztus születésének napját sohasem állapították meg bizonyosan, és az egyház, mint ahogy azt mindig is tette, a nagy pogány vigalmak idejére tolta el, hogy az ünnep mély értelmű jelentését közelítse a pogány világnak a sötétség eloszlásával és a világosság eljövetelével kapcsolatos nézeteihez. December 25-én a pogány Rómában befejeződtek a saturnaliák, amelyeken ettek, ittak, mulattak, éppúgy, mint nálunk egykor karácsonykor. Hová tűntek a boldog békeidők, amikor az emberek otthonaikban fulladásig falták magukat feketemártásos ponttyal, úgyhogy karácsony utolsó napján, amelyet Európa még békében töltött, kizárólag Vinohradyban százhuszonhat esetben volt kénytelen segítséget nyújtani a mentőállomás. Hol vannak azok a boldog idők, amikor az orvosok karácsonykor nyakig voltak munkával, mert az emberek torkából húzkodták a rántott pontyok belefúródott szálkáit, és amikor a velharticei napszámos, Kožíšek megfulladt a fonott kalácstól. Olyan ez, mint egy szép mese rég letűnt korból. Ma ezt a kalácsos élvezetet csak egy szénbáró engedheti meg magának Csehországban, és a třeboňi pontyokat konzervdobozokból felfalták az osztrák katonák már 1915-ben, és leginkább az bánt, hogy egy golyvás tiroli gyalogos lövész esetleg azt sem tudta, milyen csemege került a foga alá. Valljuk csak be őszintén, mit tettünk volna azzal az emberrel, aki négy évvel ezelőtt azt állította volna, hogy jön majd egy olyan kor, amikor fél Európa nem tud gyertyát gyújtani a karácsonyfán. Valószínűleg azzal ajánlottuk volna figyelmébe a legközelebbi biztosnak, hogy az illetőnek nincs ki mind a négy kereke. Vagy ha azt mondta volna, hogy nem lesz ponty feketemártással és knédlivel, és vacsora után sem fognak megszokott módon dióban máriást játszani, mivelhogy minden diót lenyelt az osztrák élelmezési hivatal, hogy olajat sajtoljanak belőle, hogy nem lesz sütemény a karácsonyfán, röviden és velősen: a cseh háztartásban semmi mást nem fognak tudni a fára akasztani, mint láncokat... Sőt lehet, hogy még azokat sem, mert a láncban a rendőrség Ausztria szimbólumát látná. Így hát semmi egyéb nem marad számunkra itt külföldön, mint lehunyni a szemünket, felidézni a régi idők poézisét, karácsonyi meséjét, amikor ezt énekelték: Nyílj ki f öldnek s zép vi rága, Dávid házának ki rálya! Bocsánat! Lassan a testtel azzal a „királlyal”! Mi köztársaságot akarunk!

Čechoslovan 7. 51. sz.

1917. december 17. Kiss Szemán Róbert fordítása

Hog yan léptem ki a Ne mzeti Szociális Pártból I. Elöljáróban fel kell tenni a kérdést: Hogyan léptem be a pártba? A válasz egyszerű: könnyen. Eredetileg az Áll atvi lág című folyóirat szerkesztője voltam. Amikor a nemzeti szociálisok tudomást szereztek erről, felkértek, változtassam meg politikai meggyőződésemet. Ha konzervatív lennék, és anarchistává kellene válnom, akkor súlyosabb lelki válságon esnék át. Így azonban nem tátong köztünk mély szakadék. AzÁll atvi lágból tehát simán átcsúsztam aCseh Szóba. Az ismerőseim azt állították, hogy politikai nézeteimen az égvilágon semmit sem változtattam. A bulldogokat egyszerűen politikai párttal cseréltem fel, a különbség csak az, hogy a bulldogokat és dogokat én tápláltam, most pedig az új párt táplál engem. Nevezetesen dr. Hübschmann. Hogy milyen ember dr. Hübschmann? Nagyon jó ember, egy dolgot kivéve. Mégpedig azt, hogy csak addig jó, amíg a jósága nem haladja meg türelme határát. Csakhogy nem türelmes. Ez az egyik hibája. Ha az Áll atvi lág tulajdonosa lenne, bizonyára cikkeket írna a kutyaotthonok lakóinak szomorú helyzetéről, de továbbra is fenntartaná az otthonokat, és árulná a kutyákat. Mivelhogy üzletember. Folyton a borzalmas lakbéremelésekről beszél, és valójában ő emeli legjobban a lakbéreket. Miért ne tenné? Hiszen képviselő. Ez gyönyörű szó, és távolról sem rejt magában annyi felelősségvállalást, mint ahogy látszik. Dr. Hübschmann képviselő úrnak csodálatos gondolatai vannak, amelyeket ki tud fejteni a tömegek előtt. De lelkében ellentmondás honol, ami összefügg azzal, hogy dr. Hübschmann ember. Mint ember hozzácsap a lakbérekhez, és mint emberCseh a Szó sajtócsoportjának elnöke is. Meg kell adni, remek ember. A képviselői dicsőség elmúlik, a mandátum lejár, de a pénz megmarad. ACseh Szó osztaléka személyenként ugyanis ötven koronát tesz ki. Így aztán dr. Hübschmann a főnököm lett.

II. Hogy milyen az élet a Nemzeti Szociális Pártban? Nagyon jó. Megkaptuk az Aranylibát. Ez a pártélet legszebb fejezete. A liba elnevezés ugyan nem szép, de a nemzeti szociálisuk szimbóluma. Tüntetések alkalmával sokfelé láthatnak ifjakat, akiknek a hajtókáján kalapács és toll alatt harciasan fényeskedik egy gombostűvel rögzített aranyliba, vagyis a párt szimbóluma. A libák megmentették a Capitollumot, és az Aranyliba megvédi a pártot. Ezt a gombostűt a libával a községházán kapták, ahova naponta betértek néhány korsó sörre. És a liba, a méltóság jelképe, szerény szláv trikolórral, kalapáccsal, tollal és pirosfehér szegfűvel párosítva aranylik a gomblyukakban, és hirdeti: mi, nemzeti szociálisok magunknak valók vagyunk. És ha vihar támad és elsöpri a pártot, a Liba mindennapos vendégei csatasorba verődnek, és miként Napóleon gárdája Waterloonál az angolok felszólítására, hogy adja meg magát, a „merde” szóval válaszolt, ők, az utolsó bajnokok rámutatnak a kabátjukon fénylő Aranylibára, amely akkor már „buta libát” fog jelenteni. És a pártnak befellegzik.

III. Nyugodt mederben folydogált az életem, és a Cseh Szó szerkesztőségében megismerkedtem sok roppant intelligens férfiúval. Mindenekelőtt a nemzeti szociális városatyákkal. A nevük: Boháč, Louda, Simonides. Boháč szépítőszereket gyárt, Loudának gombóc van a szájában, Simonides egy betegpénztár tisztviselője. Azonkívül Boháč folyton izeg-mozog, Louda mindent aléltan szemlél, Simonides az orrát vakarássza. Fehér arcbőre az orrával a nemzeti szociális szegfű színeit képviseli. Következnek a képviselők: Lisŷvel lumpoltam, Klofáčcsal úgyszintén, Stříbrnŷvel nem lumpoltam, Choccal nem beszéltem, mert nem volt szabad belépnie a szerkesztőségünkbe, ő ugyanis Klofáč személyes ellensége. Stříbrnŷ Klofáčot trónbitorlónak tartja. A pálmát Exner képviselő viszi el. Ez a kövér ember senkinek sem árt, senkinek sem használ és nem sok sört bír el. Ezért a pártban nem is szeretik. Aztán itt van Buříval. Ezt a remek embert Vojna aképviselő megveti. Buříval semegymást, kedveli Vojnát, és mivel tudnak egymásról egyetmást, ami ellenkezik párt programjával, kerülik mint ördög a tömjénfüstöt. És amikor mégiscsak összetalálkoznak, akkor bekövetkezik, amit a dalocska mond:

S ha kikerülni nem tudja, lángba borul, mint a rózsa. Egyébként megfigyeltem, hogy ha az egyik nemzeti szociális képviselő találkozik a másikkal, mindig elvörösödik. Néha a másik elsápad, úgyhogy együttesen megint csak a nemzeti szociális színeket képezik. Ugyanakkor valamennyien nagyon szeretik egymást. Formánek nemzeti szociális képviselőt egyáltalán nem láttam. Absztinens révén nem törődik a párttal, és a párt sem vele.

IV. A Cseh Szó helyi érdekű tudósítójának minőségében több ízben részt vettem a villamosaltisztek gyűlésén, ahol arról volt szó, hogy miként viselkednének, ha az igazgatótanács netalán elutasítaná igazságos követeléseiket azzal, hogy majd „később... hat hónap múlva...” Ha ugyanis valaki fizetésemelést kér, a városi tanács ekképp intézkedik: – Majd később. A községi elöljáróság gyűlésein pedig Simonides testvértől, valamint Boháč testvértől ezt hallottam: – A sztrájk elkerülhetetlen! – És Louda testvér hozzáfűzte: – Bizony, bizony, ez már így van! – És az altiszti üléseken Vojna meg Stříbrnŷ testvérek „egy-két-há”-ra többször is bekiáltották a tömegbe: – A sztrájk elháríthatatlan! És nekünk, a Cseh Szó szerkesztőinek a villamosművek igazgatótanácsa nem akarta megadni az évi szabadjegyeket. Stříbrnŷkiés–,Vojna dühtől. – Feltétlenül rá kell a kereskedelmi iparkamarát – jelentette hogy tajtékzottak tárgyaljon a avillamosművekkel. Hiszen a mivennünk szabadjegyeink vannak és veszélyben! – És éjjeli egy órára összehívták a Rieger-parkba a villamosipari altiszteket.

V. Felkészültek rá, hogy onnan már el nem mozdulnak, hogy minden úgy lesz, mint a legutóbbi Lövészszigeti sztrájkban. Voltak, akik gondterhes, voltak, akik vidám arccal jöttek. – Munka nuku! – visszhangzott a teremben. Ám ekkor az emelvényre lépett Vojna testvér. Máig magam előtt látom a szemében lángoló eltökéltséget: mindent megtesz, hogy a villamosművek igazgatótanácsától megkapja az évi ingyenes villamosbérletet. – Barátaim! – kiáltotta –, fogjátok be a pofátokat, most én beszélek! Legyetek észnél, gondolkozzatok okosan, várjátok meg a villamosművek igazgatótanácsának válaszát. – Mássz le onnan! – kiáltotta az egyik altiszt. – Barátaim, utoljára mondom ordított Vojnaaztestvér, akinek a lelkébe tartósan befészkelte magát a gondolat, hogy neki feltétlenül meg– kell szereznie egész évi ingyenes villamosbérletet. – Ne pofázzatok, mert feloszlatom a gyűlést! Várjátok ki a villamosművek igazgatótanácsának válaszát! – Képviselő úr, maga tökfilkó – hallatszott egy hang. – Szót kérek! A hang az én kiáltásom volt, a szervezett nemzeti szociális hangja, azÁll atvi lág hajdani és a Cseh Szó elenlegi szerkesztőjének hangja. A kisember szólt a kisemberhez. – Tartsa a száját, maga idióta – ordította Vojna testvér, annak a pártnak végrehajtó bizottsági elnöke, amelynek tagja voltam. – Maga agyalágyult! – kiáltottam én nyugodtan –, barátaim, adjatok neki! Nem verték el, mert kereket oldott, de eltépték az igazolványukat. És Fresl testvért mamlasznak titulálták. Örültem a bizalom ekkora megnyilvánulásának irántam. Aztán kidobtak a pártból. Mert amikor másnap visszamentem Cseh a Szó szerkesztőségébe, hogy leüljek a helyi érdekű hírek tudósítójának gyümölcsöző és közös ügyet szolgáló munkájához, amelyet annyira szeretek, már két direktor várt rám. Így vártak 1618-ban a hradzsini defenesztrálás idején Martinicre és Slavatára. És aki elsőként nyakon ragadott, nem volt más, mint Hübschmann doktor úr. Šefrna szerkesztőségi altiszt (le a kalappal ez előtt a jóember előtt, máig adósa vagyok nyolc koronával) kinyitotta az ablakot, és Vojna testvér, a végrehajtó bizottság elnöke Fresl képviselő testvérrel ülepen ragadtak és kihajítottak a második emeletről a Sylva Taroucca palota hátsó szárnyának ablakából. Még hallottam a kiáltást: – Majd én megmutatom neked, mi a pártfegyelem. – Többet nem tudok. Így hát kiléptem a Nemzeti Szociális Pártból, és most keresem azt a kétszáz altisztet, akiknek néhány órával a Rieger-parkban megtartott emlékezetes gyűlés előtt megígértem, hogy a sztrájk okvetlenül meglesz, hozzanak csak magukkal elég kolbászt, mert a munkának holnaptól befellegzik. Levélben megkértem őket, hogy a mellékelt postabélyeg felhasználásával jelentkezzenek írásban a szerző címén: Vršovice, Palacký utca 363, hogy megbeszélhessem velük, mikor lehetne a Nemzeti Szociális Párt végrehajtó bizottságát és elnökét, Vojna testvért bikacsökkel alaposan elverni.

Zádor Margit fordítása

Tárca (Az osztrák parlamentben...) Az osztrák parlamentben szépen mindent összefoglaltak, hogy az egész világ számára napnál világosabban kiderüljön az osztrák háborús abszolutizmus értelmetlensége és elvetemültsége, és ma az egész világ meg van győződve arról, hogy az osztrák állam megőrült. Ausztria eszementségében bizony öngyilkosságot követett el, mint azt a brünni Lidové Noviny írta, amely nem fél az államügyésztől, doktor Šmeraltól sem. Ausztria öngyilkosságával minden igaz cseh, egykori jobbágy nemcsak hogy egyetért, hanem lojalitásában őrülten örül neki, csak az a sajnálatos, hogy öngyilkossága közben polgárok vére folyik a Lajtán innen és túl. Ausztria öngyilkosságába némi hiba csúszott. Ausztria tévedett, és saját maga helyett ezidáig hatezer polgárát akasztotta föl. Reméljük azonban, hogy egyszer mégiscsak bedugja a fejét a hurokba, és mi mint egykori megbízható jobbágyai, kirúgjuk alóla a zsámolyt. Ugye, hogy nagy dolog egy államról azt állítani, hogy megőrült, de az osztrák állam tébolyának valamennyi dokumentumát benyújtotta a tisztelt nemzetgyűlés. A németeknek sem tetszik már, és a német fiak is élesen támadják Ausztria anyát. Az, amit az osztrák háborús ellenőrzési hivatal művelt, nagyszabású keresztes hadjárat volt az egészséges emberi értelem ellen. Az osztrák cenzori hivatal valóban önálló fejezetet alkot a világ sajtótörténetében, és talán a pétervári bolsevik cenzúra sem múlhatja felül. Kiderült, hogy elkobozták a cs. és k. meteorológiai állomás jelentését a keleti szelekről. Jézus Krisztus a konfiskált szerzők között volt, a cenzúra betiltotta magának az osztrák császárnak a lengyel klubhoz intézett beszédét is. Morvaországban börtönbe csukták azt a szerkesztőt, aki azt merte állítani, hogy a csehek szlávok. Betiltottak minden szót, amely ennek vagy annak a rendőrnek nem tetszett, a prágai rendőrparancsnokság elégette az elkobzott Cseh zenetörténet ezerkétszáz példányát, és amikor hadjáratot indítottak a prágai csehszláv kereskedelmi akadémia ellen árulkodó neve miatt, hajszálon múlt, hogyII.nem került hadbíróságcímmel: elé Zykán professzor, akinek a lakásában lefoglalták az anyagismeret előadás részét a következő „Röviden a fahéjról, a vaníli áról, a borsról és más fűszerekrő l”. Az újságok dugig voltak hivatalos hírekkel, úgyhogy nem jelent már meg semmilyen betiltható írás. Ekkor, hogy kiküszöböljék ezt a hiányosságot, mentőötletük támadt. Az egyik hivatal betiltotta, amit a másik hivatal tetetett az újságba, és a Lidové Novinyt a rendőrség napra nap arra kényszerítette, hogy a címlapon kinyomtassa a rendőri hivatalsegéd fogalmazványát, úgyhogy az olvasók azt sem tudták, nevessenek-e vagy sírjanak. A miniszter kertelt. Válasza arra az óind közmondásra emlékeztetett, hogy „Aki buta emberrel beszél, mintha alvóval beszélne.” Az alvó ugyanis a beszélgetés után megkérdezi: „Mi is történt tulajdonképpen?” Az osztrák parlamentben manapság gyakran a bársonyszékekből hangzik el vélemény Bismarckról. Az urak elfelejtik, hogy ugyanez a Bismarck mondta: „A butaság is isteni adomány, de nem szabad túlságosan visszaélni vele.” Ha Sirák könyvének szólásához tartanánk magunkat, „Sirassátok a holtakat hét napig, a butákat egész életen át”, akkor Ausztria miatt kisírhatnánk a szemünket. Ezért inkább nevessünk a következő eseten: Ausztriában krumplihiány mutatkozott, így a bécsi újságokban olyan híradások kezdtek megjelenni, amelyek igyekeztek szegény krumplit megfosztani népszerűségétől, és úgy taglalták, mint a földkerekség legmérgezőbb növényét. Nem rossz ötlet. Amikor ma Bécsben egy mázsa százhúsz koronába kerül, akkor ez csupán kísérlet marad, hogy elvegyék az osztrák polgár kedvét az ételtől, és közben még hálát is adjon, amiért nincs krumpli és megmenekült a halál torkából. Feicherle, bécsi professzor ugyanis bebizonyította, hogy ha befecskendeznek egy tengerimalac ereibe két liter krumplifőzetet, az belepusztul.

A közeljövőben kerül sorra a liszt, és Feicherle professzor majd megállapítja, hogy a liszt a legveszélyesebb méreg a világon, és különösen kenyér formájában gyilkosabb, mint a ciánhidrogén. Egy kísérletet megér. Nincs egyedül a táplálkozás reformjában. Legalábbis nemrégiben a berlini Lokal Anzeiger közölt egy hírt, hogy a zsiradék használata igen veszélyes, azonnal himlőt okozhat, és aki sertéshússal lakik jól, elveszett ember, mert elmeszesednek az erei, középfülgyulladást kap és epilepsziás lesz. Hol vannak hozzájuk képest azok a régi lódítók Mikulaš Dačický korából, akik olyan híreket jegyeztek föl krónikáikban, hogy Svájcországban egy zsidó asszony bocsot szült, amely megvakarván a füle tövét, elpusztult. Korunk német újságírója tovább megy még ennél is, mint megmutatkozott a közelmúlt egyik vitájában, amely a „czechisch és böhmisch” szavak érvényessége körül folyt. A Hamburger Nachrichtenben egészen megdönthetetlen érvekkel bizonyította Walstein szerkesztő, hogy csehek egyáltalán nem léteznek, csak csehül beszélő osztrákok (böhmisch sprechende Oesterreicher). Hogy a Hradzsin szó német eredetű, mivelhogy helyesen „Hartlein”-nak hívták, amelyből a „Hratšin” és végül a Hradzsin keletkezett. Ami megboldogult Libuše hercegnőt illeti, Walstein szerkesztő megfosztott bennünket e rokonszenves, mitológiai alaktól. Libuše német volt, német királylány, aki a cseh lakosság erőszakossága elől kénytelen volt menedéket keresni a határmenti erdőségek bozótjaiban, [3] úgyhogy a németek azt mondták róla: „Die liebste Busch” , és innen a „böhmisches Wort”[4]: „Libuše”. Egyáltalán nem csodálkozom Heine mondásán: „Mindenkinek joga van hülyének lenni.” Ezt egy német költőnek kellett megírnia, hogy németül és németeknek szóljon.

Čechoslovan, VII. évf. 50. szám, 1917. december 10. Kiss Sz emán Róbert f ordítása

Egy szociáldemokrata szónok naplójából Máj us 1. Beszédet tartottam a klobzíni népgyűlésen. Pakoměřicei sör és hideg sertéssült ecetes tormával. A téma: Szabadság, egyenlőség, testvériség. Öt nemzeti szociális munkás és két agrárpárti súlyosan megsebesült. Egy ifjú csehet tévedésből megöltek. A vasútállomáson dobrovicei sört ittunk. A polgármester ólját felgyújtották. Máj us 5. Ismét Klobzínban, a György Király vendéglőben adtam elő. A téma: A sárga maffia. Egy nemzeti szociális szemét Ekiszúrták. Az előadás után kérdések és hozzászólások. A vendéglős szolgálója megerőszakolva. tény a következő körülményekkel menthető: 1. Az előadás sikerével. 2. Azzal, hogy a megerőszakolt személy nemvolt a szociáldemokrata helyi szervezet tagja. 3. Hogy az esemény nem a párt helyiségében, hanem a pincében játszódott le. 4. Hogy a tettes a városka első szociáldemokrata úttörői közé tartozik. Töltött paprikát vacsoráztam.

Máj us 8. Meghívtak a bolehošti népgyűlésre. Szilvapálinka, portugál magador és meggylikőr. A gyűlés programja: A klerikalizmus. Délután a templomba mentem, mert az egyik helybeli szociáldemokrata pártfőnök felkért, hogy legyek a lánygyermeke keresztapja. A megkeresztelt kisded tiszteletére rendezett baráti vacsorán a káplánnal összecseréltük kalapjainkat. A bábaasszonyt leitattuk és megpofoztuk. Ennyit még soha életemben nem nevettem. Máj us 9. Hevenyében összehívott bizalmas gyűlés a helyi vendéglőben, mivelhogy a káplán nem akart nekem öt koronát kölcsönadni. Téma: A klerikalizmus terjeszkedése. A sekrestyés udvari árnyékszéke felgyújtva. Magyar szilvórium, meggylikőr, gugyi és köménypálinka. Éjszaka egerek és svábbogarak mászkáltak a padlón. Máj us 15. A Roklanyban tartott népgyűlésen a szociáldemokrácia feladatairól mondtam beszédet. Két nemzeti szociális és egy radikális haladó megsebesült. Utóbbi felgyógyulása kétes. A gyűlés után felvonulás következett. Öt kirakatot betörtek. Egy elvtársat aggasztóan összevagdosott Svátek órásmester kirakatüvege. A felbőszült tömeg erre feldúlta az egész boltot. Svátek órásmester nejének fejét fahasábbal beverték. A kocsit, amely a kórházba szállította, felborították, a kocsis életben maradt. A lovakat elvitte a helybeli lómészárszék tulajdonosa. Mialatt e sorokat írom, az elvtársaink városszerte keresik a megszökött órást. Ha majd megtalálják és elagyabugyálják, megpróbálom őket lecsillapítani.

Máj us 17. Beszédet tartottam a dobříni népgyűlésen. A program: Miért vetjük el a terrorizmust? Ez volt egyik legjobb szónoklatom. Utaltam a mérsékelt, evolúciós taktikára. Egy férfit, aki ellenkezni próbált velem, a felismerhetetlenségig helybenhagytak. Máj us 24. Népgyűlés Tamicében. Téma: Szociáldemokrata iparosság és munkásság. Kétszáz korsó és százötven söralátét ripityára törve. A terem berendezése szétzúzva, a fogadós a tóhoz cipelve. További sorsa ismeretlen. Egyébként, ha ez volt a sorsa, nincs mit tenni ellene. A pincében tíz üveg bor találtatott. Most mindet magammal viszem Prágába. A maradék sört kicsorgatták a hordókból. Egy kis láda olmützi kvarglit az Egyenlősé g egylet titkára vitt haza. A vonat fülkéjét berondítottam, hogy bebizonyítsam: mi, szociáldemokraták nem állunk a kormány pártján. A dolog a křinicei állomáson történt. A takarítást az ottani helyi szervezet fizeti. Alleluja! Máj us 26. Elmentem szétverni a prágai nemzeti szociálisok gyűlését. Kérésemre szóhoz juttattak. A nemzetieknek ez a gyalázatos trükkje, mármint az, hogy nem engedik magukat provokálni, lesz a tárgya a május 30-ára Libenbe összehívott gyűlésnek. Pontosan akkor adták át nekem a szót, amikor három liter bor volt bennem. Ez teljes fényt derít a nemzeti szociálisok alattomosságára, és jellemzi a sárga szervezet hírhedten kártevő mivoltát. Mivel nem tudtam megállni a lábamon, leültettek egy székre. Tehát ülve szónokoltam, és végül elaludtam; álnok nevetésük álomba ringatott. A községi kordélyban ébredtem fel. Felkérem képviselőinket, hogy interpelláljanak az ügyben. Amikor aztán a magánzárka priccsén kijózanodtam, ráírtam a falra: „Éljen a szociáldemokrácia!” Igen! Vállaljatok mindig és mindenütt közösséget a párttal, üldöztetése idején is. Politikai fogolynak, mártírnak éreztem magam, a számat keserű veremnek. Ezt a bor teszi. Reggel kiengedtek. Nyomban a Népjog szerkesztőségébe mentem, mert a cellában undorodtam szükségletemet vödörbe végezni. A börtönalapból hat koronát utaltak ki nekem.

Máj us 30. Letovicében sikeres előadást tartottam az alkoholellenes mozgalomról. Židenicei sör és borókapálinka. Az előadás után, amelyben rámutattam az alkohol munkáspusztító sajátságára, baráti beszélgetés következett. Éjféltájt áldulakodást rendeztek. A vendéglős a kárt háromszáz koronára becsüli. Az éjszakát a vasútállomáshoz közel, egy árokban aludtam át. A borókapálinkát minden jel szerint háromszor desztillálták. Még soha ilyen jól nem ittam. A beste alkohol! Éjszaka egereket és svábbogarakat látok. Június 5. Népgyűlés Ohrady közelében. Ismertettem a szociáldemokrata párt programját. Nagy siker volt. A gyűlés után felgyújtották az egyik agrárpárti fejes portáját. Egy nemzeti szociálist tűzbe vetettek. Žehušicei erős barna sör. Éjszaka megint egereket és svábbogarakat láttam. Június 7.

Nem hiszem, hogy a föld forog. Negyedik Károly nem volt szociáldemokrata. Egereket látok futkározni az úton. A Jos fivérek boltjában rumkiárusítás. Egerek, svábbogarak, ruszlik, békák.

Június 8. Hova repülünk hegyen-völgyön át? Miért úszunk a rumban, mint a Vörös tengerben? Hahaha! Június 10. Én, te, ő, mi, ők, ti – nem, nem így van. Én, ti, ők, mi, te, ő. Alleluja! Köménypálinka, rum! A Ríp hegy zöldell. A kelkáposzta a fején jár. Alleluja! Június 12. Guggolva tanulmányozom a párt programját. Marx az ablakban ül és megszólít: Kedves elvtársam! Ezer egér és ezer béka annyi, mint nyolcezer-kétszázhuszonöt darab ötkrajcáros szappan Holoubeknél. Azt mondtam, hogy Holec király idejében egy kakas, egy garas. Ki mondja, hogy ez nem igaz? Holec király szociáldemokrata volt. A rum fogytán van. Maradt két üveg konyak. A pásztortáska májusban virít. Alleluja! Június 13. Egyik napról a másikra roppantul elszaporodtak az egerek a lakásban. Ahová csak nézek, mindenütt tucatszámra nyüzsögnek. Piros szemük van. A fehérneműs szekrényben egy koca röfög. Hihihi!

Június 14. Die Gegend ist wirklich hier sehr romantisch, sie ist österreichisch. Halleluja! Június 15. Szálem alejkum! Törökül tanulok. Verhaba kartas. A fáklya arra szolgál, hogy a timsó összeismerkedjék az acháttal. Az eskü hetvenéves korában nem érvényes. A falon függő Marx megváltoztatta a szemét. Bimbam! Június 16. Aztafűzfánfütyülőjégenkopogórézangyalátjézusmária! Azt mondják, hogy népgyűlésre visznek. Június 17. Hahaha? Jó vicc. Mellettem egy fickó azt mondja, hogy a bolondokházában van, hihihi! Engem meg guggolva a népgyűlésre visznek. A vagonnak párnázott falai vannak, hahaha! Június 18.

Néhány nemzeti szociális kényszerzubbonyt húzott rám. Ez itt mellettem meg folyton-folyvást azt ordibálja, hogy a bolondokházában van. Buta suta.

Június 19. Teherbe estem. Szülök egy szociáldemokrata górét, amolyan kis képviselőt. De kitől kapok pelenkát meg pólyát? Alleluja, dicsőség és hála Neked, František, örökkön örökké... Zádor Margit fordítása

A férjpróba Húshagyó kedd volt. Dratvička mester úr nem dolgozott. Ünnepelt. Reggel misére ment, nehogy megszólják, hogy farsang végén csak a testi jólétével törődik, a lelkével pedig mit sem gondol. Mise után titokban beugrott a Zöld Békába egy pohárkára. A többit délutánra és éjszakára ígérte magának. Elképzelése azonban zátonyra futott. Hazatérve a kapitányságról a következő parancs érkezett: – Kryšpín, vége a farsangnak... A mester úr majdnem megtántorodott. – Mi történt? – tört ki belőle a csodálkozás. – Levelet kaptam, hogy a libíni nővérem ágynak esett, meg kell látogatnom, úgyhogy egyedül maradsz a gyerekekkel. Itt egy korsóra való, aztán ma nem iszol többet. Az utazás is költség, nem futja többre... A mester úr megörült a jóbi hírnek. „Ha nincs itthon az asszony, mulatunk!” – gondolta. De szomorúságot színlelt. – Szegény Anežka! – szólt szánakozón. – Mi történhetett vele? Erről a libíniek azonban nem írtak. – Ha a Mindenható is úgy akarja, jóra fordul... – Csak itthon ne forduljon rosszra, ha megjövök – zökkentette ki a kerékvágásból az asszony férjét. – Aztán a szemed a gyerekeken legyen! A jóisten ne adja, hogy kitedd a lábadat itthonról. Mert kikaparom a szemedet... – Van magamhoz való eszem! – védekezett a mester, és magához szólította a gyermekeket, mint kotlós a csibéit, hogy behízelegje magát a feleségénél. – Csak el ne hajítsd! – jegyezte meg sokat sejtetően a mesterasszony, és szúrós pillantást vetett a férjére. – Ideje felöltöznöm. Az idő szalad, nehogy lekéssem a vonatot... Az asszony elhallgatott és sarkon fordult. A mester vidám pillantása kísérte. És amikor eltűnt a láthatárról, örömében összedörzsölte a tenyerét. Beletelt vagy másfél órába, közben a mesterre záporoztak az újabb és újabb parancsok, mire Dratvičková elbúcsúzott otthonától. A férjeura a gyerekekkel kikísérte egészen a ház elé, és úgy bámult utána, mint a lenyugvó nap után. Amikor aztán lenyugodott, visszatért a házba. – Pepík! – kiáltotta rögtön az inasát. – Elugrasz a Zöld Békába, kérsz egy negyedhektollter sört, és hazagurítod! Pepík húzta a nyúlcipőt. Egy szempillantás múlva zörgött a hordó az ajtó mögött. A mester úr átvette az inastól, és egy székre állította. – És most elfutsz Jehlička úrhoz, aztán Hoblík úrhoz, és megmondod nekik, hogy rögvest idejöjjenek, mert görbe estét rendezünk hármasban, a gazdasszony nincs otthon –, hangzott a második parancs. Ezt is lelkiismeretesen végrehajtotta. A szűcs és az asztalos lóhalálában érkeztek. A mester úr pedig már keverte a paklit. Megcsapolták a hordót és Pepík felszolgált. Felhőtlen boldogságban telt el három óra, amikor az ajtó mögül hárfazene hangzott föl. – Ez lesz aztán a mulatság! – rikkantott virágos jókedvében a vendéglátó gazda. Odakint két jelmezes hárfáslányt pillantott meg. Az egyik ügyesen játszott, a másik lomha ujjal kontrázva csak botladozott a húrokon. – Tessenek csak befáradni! – invitálta a mester a hárfáslányokat a szobába. Szót fogadtak. A mester úr derékon kapta azt, amelyik kísért, és nyomban táncra perdült. Utána ropták a többiek. A

legfiatalabb pendelyes sírt-rítt a bölcsőben, hogy éhes, de senki sem hederített rá. – Mester úr, adjon már enni valamit annak a gyereknek! – szólt mély férfihangon az egyik hárfásnő. – Nem hal éhen az ebadta kölyke! – vágott vissza a mester, és bátran rákezdte: „Sose halunk meg...” A hárfásnők távozni készültek végre. – Maradjanak éjszakára. Van ma egy üres ágyam, megaludhatnak – ajánlotta a mester a jelmezeseknek. – Én szívesen maradnék! – súgta az egyik. – Nekem haza kell mennem! – tette hozzá a másik, és távozott. – Viszláááát! – kiáltott a mester, és beleszédült az ottmaradt hárfáslány karjaiba. – És most le a maskarával! – parancsolta a mester, és lekapta a hárfáslány álarcát. – Irgalom atyja, ne hagyj el! – kiáltott fel gazduram megpillantva drága oldalbordáját, és a következő pillanatban már az ágy alatt volt. Jehlička és Hoblík kapták a kalapjukat, nyakukba szedték a lábukat, és két gyereket a földre döntve kimenekültek a szobából. A többit szükségtelen részletezni. A mester úr számára elkezdődött a hamvazószerda. A vidám farsang egyszer s mindenkorra véget ért. A mesterné asszony próbája kitűnően sikerült. A mester számára azonban a megpróbáltatás csak ekkor kezdődött.

Vesel á Praha, IV. évf . 12. sz. 1908. szeptember 1. Kiss Sz emein Róbert f ordítása

Községi választások És mikor halljátok fúni a déli szelet, Ezt mondjátok: Hőség lesz, és úgy lesz. Lukács Evangél iuma, 12, 55.

I. Vannak bizonyos dolgok, események, történések és látomások, amelyek rendkívül felüdítik az embert, mert az öröm szerves részei. Nélkülük az élet nyomorúságosan egyhangú lenne. Az emberiségnek küzdelemre van szüksége, különben az emberi szív olyan volna, mint a Szahara. Síkság, lapály, homok és tevék – semmi tréfa, semmi mulatság. Ezért gondolta ki az emberiség a községi választásokat. Képzeljünk el egy járási székhelyet, ahol a következő politikai pártok működnek: Népmegváltó Párt A Nemzeti Haladó Látókör Pártja Népi Minimalisták Nemzeti Maximalisták Szabadgondolkodók Demokratikus Pártja Haladó Demokraták Szabadgondolkodó Pártja Szociális Népi Haladó Szelleműek Szociális Színezetű Realista Agrárpárt Vidéki Demokraták Pártja Vencelídes-pártiak Ami az utóbbi politikai pártot illeti, azt Augustin Vencelídes helyi polgár beszámíthatatlan állapotban alapította, és a párt magában foglalta a Rózsa szállodában székelő tekejátékosok klubját, vagyis a Dudor asztaltársaságot. Augustin Vencelídes úr eredetileg a Népmegváltó Párt tagja volt, éppúgy, mint Chaura úr, aki [5] gyalázatosan megsértette a párt egységét, amikor se szó, se beszéd a shirtinget méterenként harminc fillérrel olcsóbban kezdte árulni, mint Vencelídes úr. A város lakói nagyon jól emlékeznek rá, hogy a vendéglők árnyékszékein röviddel ez után megjelent a felirat: „Chaura tolvaj”. Vencelídes úr annyi fáradságot sem vett magának, hogy legalább egy kicsit megváltoztassa a kézírását, ez okból a bíróság megbüntette becsületsértésért, és mint büntetett előéletű semmirekellőt kizárták a községi képviselőtestületből, úgyhogy szakadár lett belőle. Márpedig a szakadár nem áll messze attól, hogy saját pártot alapítson. Ez a Vencelídes-pártiak genezise. A községi választásokat ebben a városban azért írták ki, mert lemondott a polgármester, a Nemzeti Haladó Látókör Pártjának egyik főembere. A szerencsétlen flótás nemcsak nagyszájú demagóg volt, de olyan arcátlan is, hogy elsinkófálta a városi tulajdonban lévő gőzekét. Ráadásul az a vád merült fel ellene, hogy ebzárlat idején a kutyája szájkosarát a várossal fizettette meg, és az összeget a „postaköltség” rovatban tüntette fel. Vele együtt nemcsak azok a községi képviselőtestületi tagok buktak le, akik a Nemzeti Haladó Látókör Pártjához tartoztak, hanem a Szabadgondolkodók Demokratikus Pártjának, a

Népi Minimalistáknak, a Nemzeti Maximalistáknak testvéri blokkja is, melynek tagjai kivétel nélkül lemondtak mandátumukról a Szociális Népi Haladó Szelleműek iszonyatos vádja miatt, miszerint ez a tömb a községi halastóhoz rendezett kiránduláson kifogta az összes keszeget, és felfalt minden tenyészhalat, márpedig a halivadékokat a községi halastóba az adófizetők pénzéből telepítették. Ezt a tényt az is bizonyította, hogy a Nemzeti Maximalisták vezére egy sebtében lenyelt rántott pontyivadéktól megfulladt. A koalíció felbomlott. A lemondások úgy potyogtak, mint az érett gyümölcs a fáról. Körös-körül minden bűzlött, így aztán, amikor egy szép napon a város egyik polgára megkérdezte Kor a ona szálló vendéglőjének főpincérétől, hogy ki az a kancsal, vörös hajú úr, aki már a harmadik adag pacalt eszi, ezt a választ kapta: – Az a rőt bandzsi a külföldiek könyvébe iratkozott be mint kormánybiztos. Már jelentettük a dolgot a rendőrségnek, ott majd megvizsgálják az iratait. Senki sem próféta a saját hazájában. Reggel maga a főszolgabíró látogatta meg a kancsal, vörös haj urat, és kiderült, hogy a természetnek ez a fura szüleménye valóban kormánybiztos. Az is megállapíttatott, hogy mindennek tetejébe még biceg is, és kizárólag pacallal táplálkozik, mivel szerinte a pacal pepszint tartalmaz. A természet e cifra teremtménye tehát ette a pacalt, és a szállodaszobája ablakából a szélnek eresztett községi testületet szemlélte, értekezett a főszolgabíróval, és minduntalan ismételte: – Nekem pouvoirom van! A torzszülött községi választásokat írt ki. Igazolványok, választási apparátus, illetőség és választójog ellenőrzése, különböző kellemetlenségek, a halottak felkelnek sírjaikból, hogy községi választójogukat követelhessék. Szavazólisták. Pártértekezletek. Pofonok az éjszakai sápadt holdfényben. Valakit fojtogatnak, mert a Szociális Színezetű Realista Agrárpárt egyik híve azt állította a Népmegváltó Párt tagjairól, hogy nekik csak a húsosfazék fontos. Pofonokat osztogatnak egymásnak a Szociális Népi Haladó Szelleműek és a Népi Minimalisták. E csendes éjszakák valamelyikén egy nemzeti haladó látókörű tagot szájon vágott egy nemzeti maximalista, akit pedig valahol a sarkon túl félholtra vert egy szabadgondolkodó haladó demokrata. Ez csak amolyan bevezető volt. Az utcákon hamarosan plakátok jelentek meg az új választásokról. Aztán minden párt megfogalmazott a hívei számára valamiféle belépő nyilatkozatot, amelyet kiragasztott minden utcasarokra. A szokásos frázisokból álló nyilatkozatok arról szóltak, hogy rövidesen megindulnak az új községi választások, és mindenkinek azon kell lennie, hogy győzzön. Ez után a Nučicei Hangokban, vagyis a Haladó Demokraták Szabadgondolkodó Pártjának sajtóorgánumában megjelent egy cikk, amely voltaképpen az egész csetepatét elindította. A cikk a Szociális Népi Haladó Szelleműek vezére, Junes ellen irányult, ezzel a címmel:Az erkölc si cini zmus csimborasszója. Sokat ígérően kezdődött:„Városunk egyik legalávalóbb politikai sz ervezete a Szociális Népi Haladó Szell eműek pártj a. Sokáig tét ováztunk , amíg papírr a vetet tük a ‘legal ávalóbb’ szót , ám vezérük, Junes úr kifejezetten arcátlan, képmutató, pimasz és erkölcstelen viselkedése meggyőzött bennünket arról, hogy nevezett bandájával nem lehet kesztyűs kézzel bánni. Tegnap, röviddel lapzárta előtt megjelent a szerkesztőségünkben egy fiatal lány, aki könnyes szemmel elmondta, hogy Junes úr

sétára örvén csalta elcsábította. a városon túlra, Lőrinc és otthogy a Szép Kilátás nevű lesz ligetben ígéret JunesSzent úr még azt közelébe, is ígérte neki, polgármesterné (hisziházassági a piszi). mikor az említett leányzó apja a múlt csütörtök délután öt órakor felszólította Junes urat, jelölje meg az esküvő napját, az a züllött alak pofátlanul kirúgta az ajtón, és a szerencsétlen apa után még azt kiabálta, hogy eszébe se jut feleségül venni egy r ingyót, mert mi másna k lehet nevezni azt a nőt, akinek tiszt essége már az első sétán meginog. Tehát így néz ki a Szociális Népi Haladó Szelleműek híres erkölcsössége. Az ember haja égnek áll, ha meggondolja, hogy ennek a pártnak két tagja a városi tanácsban, három tagja pedig a pénzügyi

bizottságban tétl enkedett, és hozzáfért a városi bevételek pénztárához. Ma már nem csodálk ozunk azon, hogy idái g jut ott a város gazdasága, ha ez a párt az adófi zetők rovására tapasztalatlan, f élrevezetett lányokkal orgiákat rend ezett valahol a ‘Szép Kilátáson’. Maga, June s úr, polgár mester l esz, de a tömlöcben! Pipic h úrnak, a városi tanács egykori tagj ának sikk aszt ásair ól részl etes cikket hozunk lapunk következő számában. Szinte magától értetődik, hogy Pipich úr szintén a Szociális Népi Haladó Szelleműek közé tartozik, akárcsak Knížek, a közismert csavargó és hamiskártyás börtöntöltelék, amúgy lókupec és a ‘Folyón Túl’ elnevezésű nyilvánosház hírhedt tulajdonosának sógora, aki állí tólag ugyancsak jelöltetni f ogja magát az ő list ájukon.” Ezzel a cikkel a Nučicei Hangok dicsőségesen rést ütött a blokádon, és a Szociális Népi Haladó Szelleműek sajtóorgánuma, aKözségi Érdekek igen fürgén közölte a választ. Az első oldalon hozta a megtámadt Junes úr vastag betűs nyilatkozatát, amely méltóságteljesen kezdődött: „A rossz híréről közismert Nučicei Hangok legutóbbi számában a megátalkodott hazug, alkoholista Papík szerk eszt ő úr beszenny ezte ősz fej emet. Ez a notóri us munkakerülő nem átal lot t valami olyan képtelenséget közzétenni rólam, amit – ha nem függne össze a községi választásokkal – egy beteg agy szüleményének tartanék, és íróját a diliházba szállíttatnám. De az adott esetben, amikor kibontakozóban van az elvi választási harc a pártok között, nem lehet Papík urat egyszerűen őrültnek nyilvánítani, hanem világosan ki kell jelenteni, hogy gazember a javából, gonosz rágalmazó, emberi mivoltából kivetkőzött szörnyeteg. Aki ismeri ősz hajamat, amiből bizony van bőven, jól tudja, hogy már több mint negyven éve nős vagyok, és talán mondanom sem kell, hogy a múltam olyan fehér, mint a fejem. A városban és környékén minden kisgyermek ismer, most pedig, életem alkonyán, jön ez a nyomorult, büntetett előéletű bitang, és a szemembe mondja, hogy vénségemre meggyaláztam valakit. Ezt nem lehet , uraim! Választ ási küzdelmünknek bizonyos erkölc si szí nvonalon kell haladni a, és én, ártom, a Szociális Népi Haladó Szelleműek nevében kérem a Haladó Demokraták Szabadgondolkodó Pártj a végrehajtó bizot tságát , hogy sorai kból azonnal zárj ák ki – kimondom nyíl tan – azt a hit vány semmirekellőt, azt az aljas frátert, azt a csirkefogó pernahajdert, azt a gyalázatos becsületsértő Papíkot . A magam rés zéről kij elent em, hogy már beadtam a keresetet ez ell en az alj as gazfi ckó ell en, és hogy az illet ékesek a legközelebbi esküdtszéki i dőszakban kellőképpen becsülik majd fel a hétpróbás széltoló elvetemültségét.” Josef Junes Palakő, ké regpapír és t etőcs erép Már elmúlt éjjel két óra. Odafönt Vencelídes úr házában még ég a villany. Vencelídes úr az asztalnál ül, és röpiratot fogalmaz valamennyi párt ellen. Időként hátrakiált a hálószobába a feleségének: Hogy is volt az azzal a nemzeti maximalistával? Tényekre van szükségem! Ellopta Hořínekéknél azt az üveg esszenciát? Azt mondod, hogy a cselédjük unokabátyja volt? Nem baj, az ő családjukban történt, és kész. Ezek a nemzeti maximalisták túl sokat engednek meg maguknak.

II. Egy dolog tipikus volt. A plakátokon minden párt a maga jelöltjeit közismert, kipróbált politikusoknak nevezte, kiknek megválasztása nemcsak a város, hanem valamennyi polgár javát is fogja szolgálni, mert velük olyan személyiségek kerülnek a képviselőtestületbe, akiknek szívügye a község jóléte, nem pedig becsvágyuk kielégítése. Ezek szerint mindegyikük angyal, talpig becsületes ember, aki nem tudja, mi a csalás meg ámítás. Csak most került sor általános gyónásra. Mind a tíz politikai párt röpiratai felfedték és lemeztelenítették az ellenjelölteket. Egyre cifrább dolgok kerültek napvilágra. Kiderült, hogy tulajdonképpen az összes politikai párt vezetői kivétel nélkül felettébb csodálatos együttest alkotnak, amely remekül festene a pankráci, a mírovi vagy a bory-i fegyházban. A polgárok városuk sorsát.nem győztek csodálkozni azon, hogy micsoda söpredék népség intézte egészen mostanáig Minden párt fenyegető névtelen leveleket küldött a többi pártnak, illetve azok vezérének. Például a nemzeti haladó látókörűek ekképp fordultak a szabadgondolkodó haladó demokraták vezéréhez:„Jól vigyázz, nehogy a választások eredménye a farodba nyomuljon, mert akkor nem tudod majd riszálni, de még rá se bírsz ülni.” A megtámadott szintén névtelen levélben válaszol a nemzeti haladó látókörűekvezérének: „Franta, idejében felszólítlak, vonulj vissza a küzdőtérről. Mi keresnivalója van egy ilyen feketéző buja csibésznek a közéletben? Add meg magad, Franta, mert különben följelentlek, és akkor nyomban kizsuppolnak Kutná Horába!” A Szabadgondolkodók Demokratikus Pártja ezt a névtelen levelet küldi a nemzeti maximalistáknak: „Janota úr! E levél kézhezvétele után remélhetőleg azonnal bejelenti pártja vezetőségének a lemondását, mert ellenkező esetben egy jóakarója nyilvánosságra hozza, hogy hova lett a helybeli nincsteleneknek kiutalt krumpli! Baráti üdvözlettel J.M.” A Népi Minimalisták vezére csak egy rövidke névtelen levelet kapott:„Te tolvaj! A választógyűlésen meg se mutatkozz, mert ha ott leszel, megkérdezlek, mi történt a községi élelmiszerraktárból eladott cukorért befolyt pénzösszeggel.” A Szabadgondolkodók Demokratikus Pártjának vezérét kellemesen lepte meg ez a levél:„Igen tisztelt uram! Hosszú évek óta tagja vagyok az Ön által vezetett pártnak, ezért nagyon fájdalmasan érint egy tagtársunk, Semerák úr becstelen magatartása. Ez az úr, akinek Ön a jelölőlista első helyét biztosította, csúnyán visszaélt nemcsak az Ön, hanem az Ön tisztelt neje bizalmával is. Kedves hitvestársát ugyanis in flagranti rajtacsíptem a »Markov«-li getben Semerák úrral. Csodá lom, hogy Ön otthon nem vette észre, milyen gyűrött a sétából hazatérő felesége szoknyája. Nagyon jól tenné, ha ezen párttagot nyilvánosan felpofozná. Hogy nem hazudok, arról úgy szerezhet bizonyságot, ha megkérdi fel esége őnagyságá tól, hogy a »Markov«-li get kis völgyében má jus 16-a óta miért nem nő fű. Sok sikert kívánok pártja megtisztításában, és maradok őszinte híve és tagtársa. – Találja ki: Kicsoda?” A Népmegváltó elnökének felesége a következő ajánlott levelet kapta: Kindlová Asszony ! Amikor maga reggelente aPárt templomba megy, a férje ura iskolás lányokat vezet a „pincéjükbe. Ez a csúnya betegsége már kettejük egybekelése előtt i s meg volt. Mondja meg n eki, hogy jobb lesz, ha nem jelölteti magát, mert az egyik apa f el fogja j elenteni. Addig is tisz teletem, maga szentfazék!” Vencelídes úr valószínűleg ugyanebben az időben fel-alá futkározott a szobájában, kezében egy levéllel, amelyet bérmentesítés nélkül adtak fel a címére. A levél így hangzott:„Te semmirekellő! Most szavazatokat kunyerálsz, mivel ez a véredben van, hiszen évekkel ezelőtt koldulás miatt ültél Alsóusztriában, ahonnan aztán Nedouchovb a toloncolt ak. Te hetyke ficsúr! Törődj a tekebábuiddal, és ne

üsd az orroda t a poli tikába, te disznó! A politikához annyit értesz, mint t yúk az ábécéhez. Így meglopni az embert! Te piszkos üzér!” A rágalmak nem kerülték el a vidéki demokraták vezérét sem. A Szociális Színezetű Realista Agrárpárt egyik tagja ezt írta neki: „Kedves Pepíček barátom! Dühös vagy, ugye, hogy a Nemzeti Oktatási Matica erselyében, amelyet a háború előtt a Harcula kocsmában a pelerined alá rejtettél, csak néhány hatos volt! Egy héttel előbb kellett volna jönnöd, akkor egy százasnál is többet találtál volna benne. Persze leittad volna magad a sárga földig. Emlékszel, hogy a háborúban rothadt krumplit árultál? Szedd a sátorfádat, és menj külföldre szeren csét próbálni! V alaki, aki jól i smer, és t e is őt!” Megismétlem, hogy óriási, minden részletében kidolgozott általános gyónás tanúi voltunk. A névtelen levelek lassanként nyilvánosságra kerültek, mert minden megtámadott személy röpiratot tett közzé, amelyben megütközött a mások aljasságán és durvaságán. A nyomdászok nyakig ültek a munkában, túlóráztak, és a legfontosabb személy a nyomdai korrektor volt, akit boldog-boldogtalan megállított az utcán, hogy megkérdezze: – Benke úr, nem olvasott ma valami ellenem szóló cikket? Ne mondja, hogy nem, a szeméből látom, hogy igen. Mondhatom, sokra mentünk ezzel a választási hadjárattal! Az egész város tele volt plakáttal, és az emberek szeme előtt táncoltak az ilyen és ehhez hasonló nagybetűs szavak: NYILATKOZAT A legenyhébb nyilatkozat szövege így szólt:„Határtalan felháborodással elutasítom politikai ellenfeleim állítását, miszerint 1913-ban feleségemet, Marie Drtinovát szül. Chaloupkovát bebiztosítottam volna huszonötezer koronára, majd augusztus 19-én esti hét órakor haszonleső szándékkal fürdés közben belefojtottam volna a községi halastóba. Ezennel kijelentem, hogy sohasem voltam nős, soha senkit sem biztosítottam be, és az említett napon az Országos Büntetőbíróság fogságában voltam Prágában, miután röviddel a Hradzsin megtekintése céljából a fővárosba érkezésem után nyilvános erőszakcselekményt követtem el a rendőrség egyes tagjain. Štěpán Drtina,

kézimunka-előnyomás.” Hogy mi minden lehetett vágy tárgya, arról egy bizonyos Kříšta úr nyilatkozata szól, amelyben tanúkra hivatkozva esküdözik, hogy az észak-nyugati vasútvonalon sohasem lopta ki a sínek alól a talpfákat, és nem adta el őket nagyban újból a kincstárnak, meg hogy a pilzeni országúton sohasem lopott távíródrótot. E nyilatkozatok nyomán újabbak születtek, néha igen alapos és részletes adatokkal, amelyek megcáfolták és kiegészítették az előbbieket. Nagy általánosságban az ellennyilatkozatoknak ilyesféle tartalmuk volt: „Módfelett csodálkozunk, hogy Harcuba úr olyan vakmerő és arcátlan, hogy vádjainkra nem átallt védekezéssel válaszolni. Emlékeztetni szeretnénk rá, hogy a szóban forgó eset tizennyolc évvel ezelőtt Čáslavban történt, ahol ennek a jómadárnak akkortájt rőfös- és rövidáru kereskedése volt. Azt augusztus 12-én keddről szerdára virradó éjszaka felgyújtotta, miután előtte fölemelte a bolt

biztosítási díját. A tűz kitörése előtti nem volt nap,t hogy hordott volna ki a vasárn boltbólap áruval tömött csomagokat, de még azthéten is pontosan eszébe udjukéjszaka idézni, ne hogy a csomagokban kanavász, hétfőn angin, kedden dama szt, szerdán oxford, csütörtökön zef ír, pénteken s elyem, törülköző, zsebke ndő, törl őrongy, szombaton fehér nemű, a követ kező vasárnap gyapjúsz övet és poszt ó, hétf őn mindenféle cérna, szalag és pántlika volt. Aztán keddről szerdára virradó éjjel az üres polcokat feltüzelte, igen, Harcuba úr, nem olyan egyszerű csak úgy mirnix-dirnix becsületsértéssel vádolni minket, annál kevésbé, mert kíméletből a nagyon enyhe tűzgerjesztő szóval illetjük magát. Előre tudjuk, hogy bebizonyosodik: olyan vastag bőr van a képén, hogy újabb választ fog közzétenni. Majd

meglátjuk, milyen fejlett a választópolgárság. A választóknak tudniuk kell, hogy ha azt a jelölőlistát adjuk le, amelyen a Harcuba név szerepel, akkor olyan gyújtogatót választanak képviselőjüknek, aki kis híján egész Čáslavot képes lenne felgyújtani.” Harcuba úr valóban olyan arcátlan, hogy megírja válaszát, és kiragasztja a hirdetőtáblákra: „Kertelés nélkül kijelentem, hogy tizennyolc évvel ezelőtt csakugyan Čáslavban laktam, de nem volt rőfös üzletem, lévén, hogy a Klášterec nad Ohříban székelő parafaárugyár képviselője voltam, úgyhogy a raktáramban nem lehetett semmiféle kanavász stb. Azt hiszem, hogy ez a magyarázat tökéletesen elegendő nem a mentségemhez, mert arra nincs szükségem, mivel engem mindenki ismer, hanem a politikai hazudozók és egyéb k óficok hírhedt pártj ának teljes l eleplezéséhez.” Persze, hogy nem volt elegendő. Még hevesebben rontottak neki, és már másnap ilyen plakátok díszítették az utcákat: HARCUBA ÚR BEISMERÉSE! A POLITIKAI HULLA MEGGYÓNJA BŰNEIT!

„Azt jól tudjuk, hogy politikai ellenfeleink nem mennek a szomszédba egy kis szemérmetlenségért, mindazonáltal nagy meglepetésünkre szolgált Harcuba úr cinikus vallomása, miszerint a kritikus időben valóban Čáslavban tartózkodott, ahol felgyújtotta parafaáru-raktárát, miután tettére egy álló héten át készülődött biztonságos rejtekhelyre, azaz saját otthonába szállítva sok-sok csomag portékát. Hogy fel fri ssí tsük emlékeze tét , ezennel időrendi sorrendben nyil vánosságr a hozzuk, mit és mikor sinkófált el: augusztus 3-án, szombaton, vasárnapra virradó éjjel sörgyáraknak, bortermelőknek, ásványvízárusoknak, likőrgyártóknak készült parafa dugókat cipelt haza. Hétfőn gyógyszertáraknak és drogériáknak szánt stoplikat csaklizott el, kedd éjszaka pedig mindenfajta üvegre méretezett szalmaburkokat, parafa betéteket és parafa dugóhúzókat. Szerdán egy egész szekérnyi parafa linóleum-alátétet, parafa lábbelital pat, fürdésnél használt parafa mentőövet, fürdő szobák és gőzfürdő k adlójára helyezendő rácsos burkolatot és parafából készült különböző szerszámnyeleket hordott el. Csütörtökön parafa szőnyegeket és résmentes parafa padlóburkolatokat; pénteken parafa zsákokat, szombaton parafa téglát, parafa lisztet hulladékkal, a következő vasárnap parafa szigetelést hő és hideg ellen, hétfőn aztán gépekbe való parafa dörzsbetéteket. Tizenkettedikén már az egész raktár tűzben állt. Ezek tények, Harcuba úr! E tényekkel válaszolunk meggyőzően és nyugodtan a maga zagyvaságai ra. Elege ndő ez?” Amikor Harcuba úr elolvasta ezt az újabb vádiratot, késő éjszakáig úgy ült a székén, mint valami halálra ítélt bűnöző a kivégzése előtt. Előtte az asztalon egy ív papiros feküdt, üresen. Csak virradat előtt sikerült üggyel-bajjal megfogalmaznia a feliratot: 3-AS SZÁMÚ VÉDELEM Aztán megvirradt, de a papír még mindig üres volt. Harcuba úr fejében minden összezavarodott, végül aztán mindössze ennyit írt le: „Az alávaló támadásokra válaszolva, kérem a józanul gondolkodó

nyilvánosságot, tudakozódjék rólam Klášterec nad Ohři – Blunnersdorfban az ottani arafaárugyárban.” Ez a „védelem” valóban meg is jelent a plakátokon, de aznap a nyilvánosságot még meglepte a városháza kapuján egy másik felírás is:„Junes volt polgármester macskát zabál”, és a városháza előtt a árdán az ugyanezzel a kézzel írott felhívás: „Szavazzatok Vencelídesre!” A természet fura teremtménye, a szemközti szállodában ülő kormánybiztos, továbbra is rágcsálta a pacalt...

III. A névtelen levelek íróit hamarosan felfedték, és mivel mindegyik pártban akadt belőlük legalább egy, az anonim szerzemények szinte a jó modor ismérveivé váltak, úgyhogy a szerzők leleplezése után a pártok, mintha csak összebeszéltek volna, ilyenfajta nyilatkozatokat bocsátottak közre:„Tehát pártunk egy-egy tagjának anonim levelei – ez minden, amit vetélytársaink fel tudnak hozni ellenünk. Egyéb hibát úgyszólván nem talált ak rajtunk.” A kereskedelmi utazóknak, akik azidőtájt városunkba látogattak és elolvasták azt a temérdek röpiratot, az volt a benyomásuk, hogy valami rablóbarlangba kerültek, ezért este lefekvés előtt a szállodaszobájuk ajtajához tolták a szekrényeket, és egyéb biztonsági intézkedéseket foganatosítottak. Reggel aztán álmosan ébredtek és lóhalálában menekültek a városból. A meghirdetett vásárra nagyon kevés érdeklődő érkezett, mindenkit eltanácsolt a város vádaskodásoktól megrom lott légköre. – Jópipa népség él ott – mondták a környéken. – Megérkezel, a jelölt urak kifosztanak és eltesznek láb alól.

IV. Nem tudom, milyen eredménnyel végződnek a községi választások, de éppen most hallottam, hogy a pályaudvarra menet valaki látta a legújabb plakátokat, amelyeken az állt, hogy az adóhivatal volt igazgatója perverz alak, aki szerelmi viszonyt folytat politikai pártja titkárával...

Zádor Margit fordítása

A párizsi félcipő Légy ezerszer átkozott, te alattomos „párizsi félcipő”, és vele együtt alkotód, Václav Honejs cipészmester is. A seb, amelyet a szívemen ütöttetek, soha többé nem fog begyógyulni. – Legyetek átkozottak! *** Eltökéltem, hogy meglátogatom az ismerős Brejcha családot a Prágától nem messze fekvő kisvárosban. A famíliát tiszteletreméltó házaspár, három bájos kisasszony, Helenka, Mařenka és Boženka, valamint egy csinos ötéves kisfiú, Bohuslávek alkotja. De az egész elbűvölő családból a legelbűvölőbb Helenka kisasszony, és elhatározásom, hogy meglátogatom őket, elsősorban neki szólt, mert fülig szerelmes voltam belé, amit csak az érthet meg, aki látta őt, aki szót váltott ezzel a csodálatos teremtménnyel, akire rámosolygott, és aki megpillanthatta kék szemét és szőke haját. És amint tervezgettem a látogatást, arra a megállapításra jutottam, hogy ruházatom ugyan megfelelő, ám cipőm sanyarú állapota sötét árnyat vetne egész külsőmre, röviden: kénytelen leszek beszerezni egy új lábbelit, mert a régi mondás szerint nem a ruha teszi az embert. Helenkát megjelenésemmel kell lenyűgöznöm, ez vált jelmondatommá, a belső bájt kellemes külcsínnel kell párosítanom, és meghányva-vetve a dolgot kiötlöttem, hogy vásárolok egy cipellőt. Már maga a cipellő szó is mennyivel nemesebb a durvább „lábbelihez” képest. Eltökélten állítottam be cipészmesteremhez, Václav Honejsůhoz, és előadtam neki a kívánságomat, miszerint vegyen rólam méretet egy cipőre, amelytől egyetlen dolgot várok el, hogy elegáns legyen, hogy mesterségének egyfajta költeménye legyen. Honejsů úr sokáig hallgatásba mélyedt, majd kibukott belőle: –– Mit szólna Párizshoz, uram? Párizs – morfondíroztam úgy vélvén, hogy Honejsů úr ismereteit akarja gazdagítani –, Párizs a Szajna partján fekszik, mester uram, a Francia Köztársaság fővárosa, eredete a... Honejsů úr legyintett. – Ez mind szép, ifiúr, de ez azt jelenti, hogy ezek szerint „párizsi cipellőt” szeretne? – Bátorkodik arra gondolni, hogy a divat Párizsból jön. – Hogyne bátorkodnék, ifiúr, hisz minden halad a korral. Ez olyan cipő lesz, hogy öröm ránézni, és higgye el, nagyságod, sajnálni fogja fölhúzni, nehogy összepiszkolja... Levette a méreteket, és közben beszélt: – Kérdezze csak meg, nagyságod, Franko urat, hogy beléje szeretett egy kisasszony a párizsi félcipőm miatt, mert ilyet egyetlen mester sem tud varrni egész Prágában. Hiába járná be a várost, ifiúr, Smíchovtól Vinohradyig és Vinohradytól Žižkovig, még hozzá hasonlót sem találna Prágában, ezt én mondom, Václav Honejsů, és tudja meg, hogy a suszterok nem hazudnak... Holnapra készen lesz... Azon az éjszakán azt álmodtam, hogy Párizsban járok-kelek, hogy arszlánként sétálgatok egy bulváron, az oldalamon Helenkával, aki mást sem tesz, mint lepillant a párizsi cipellőmre, majd azon nyomban megölel és megcsókol, aztán megint rápillant a lábamra, és megint csókol, csókol... Honejsů úr állta a szavát. Délután a segédje leszállította a félcipőt... Méghozzá micsoda cipellőt! A legszebbet, amely valaha is lábat ékesített. Gyönyörűt! Szürke vászonból volt, az orrán fényes, lakkozott bőrrel, ugyanolyan bőrből készült csíkokkal, amelyek a saroktól futottak föl egészen a cipellő kérgéig, piros sarokkal, és ugyanúgy szépen befestett szegéllyel, amely körülölelte ezt az egész csodálatos mesterművet.

Most aztán elképzelhetetlen, hogy ilyen cipőben ne tegyek kedvező benyomást Helenkára. Gyorsan fölkészültem az útra. Rendbe hoztam az öltönyömet, a lábamat betekertem egy darab vászonba, mert orvosi tekintélyek ezt a fajta, a társaságban helytelenül megvetett módját ajánlják a láb bebugyolálásának, amely a jól hangzó „kapca” vagy kapcarongy névnek örvend, és hajtogatása némi kézügyességet is kíván, mert kétféle módja van. A franciás, amikor a kapcát háromszög formában hajtogatják, és az oroszos, amikor a saroknál kezdik göngyölni, és négyszögeket alkot. – Suba subához, guba gubához – szóltam –, párizsi cipőhöz franciás kapca – és máris belecsúsztattam vászonba bugyolált lábamat Honejsů úr mestermunkájába. Félóra múlva már a vonatban ültem. A cipőm nagy feltűnést keltett a vasúti kocsiban. A velem szemben ülő úr folyton a lábamra taposott, szemmel láthatóan arra akarván kényszeríteni, hogy kihúzzam a fényre. Készséggel eleget tettem neki, és ekkor bizonyságot nyert, milyen irigyek is az emberek. Ha nekik nincs, leszólják a másét. – Nem lehet valami tartós... – jegyezte meg a cipőmre pillantva az úr, aki a lábamat tapodta. – Ez párizsi félcipő – szögeztem le. – Felháborító a mai fiatalság – szólt az irigy úr –, micsoda haszontalanság, csak hogy fessenek, nem húznak rendes cipőt. Méghogy párizsi cipő! Hagyjon nekem békét ezzel a marhasággal! – Talán bizony mindenkinek csizmában kellene járnia, mint a mészárosoknak, vagy mi? – Eljön még az az idő – válaszolt az irigy férfi szavaimra –, amikor majd szeretne csizmát húzni, de nem lesz. Érti?! Az ablak felé fordultam, és pillantásra sem méltattam többé a durva frátert. Végre leszálltam a vonatról, és sietve elindultam a város irányába, hogy mielőbb megpillanthassam Helenkát, és elbűvöljem megjelenésemmel. A város mintegy negyedórányira van az állomástól. Strigók mellett haladtam el, akik, mihelyt észrevették párizsi cipőmet, úgy megütköztek az ismeretlen jelenségen, hogy döbbenetüknek kőhajigálással adtak kifejezést. Ilyen erős hatást gyakorolt rájuk a cipőm! És alig telt bele negyedóra, máris a Brejcha-család körében találtam magam, a mennyországban éreztem magam, mert még senki sem csodált ennyire. Brejcha úr, Brejcháné, Helenka, Mařenka, Boženka, sőt a kis Bohuslávek is leírhatatlanul meresztgette a szemét a cipőmre. Hányszor kellett megfordulnom, hogy mindannyian lássák, hogy néz ki hátulról, hányszor emeltem föl a lábamat, hogy megcsodálhassák a talpát, és leginkább Helenka pillantása örvendeztetett meg. Szép szemének tüzében annyi minden rejtőzött, hogy bármennyit beszélt és dicsért volna, akkor sem tudta volna szebben kifejezni, mint a tekintetével, hogy megbabonáztam. Nagy hatást tettem rá! Majd vidám társalgás közben uzsonnáztunk, miközben tekintetünk sokszor bizalmasan egymásba fonódott. Uzsonna után fölkértek, engem, a nap hősét, hogy vegyek részt a „kakasjátékban”, ebben a rendkívül szórakoztató társasági mulatságban, amelynek lényege, hogy az ember kifutja a lelkét. Ezt a játékot, mint megtudtam, napra nap vacsora előtt játsszák sok fiatalember és kisasszony részvételével, akik e hogy kisváros legjobb Micsoda véletlen, éppen most köreiből érkeztem,származnak. és részt vehetek e szép játékban. És Helenka szeme újra fölragyogott, mintha azt mondaná: „Eldicsekszem veled...” Eközben összegyűlt a társaság. A főpolgármester úr két leánya, a körzeti orvos fia, a jegyző lánya, egy úr a bíróságról és sokan mások. A társaság krémje. És egyiküknek sem volt az enyémhez hasonló szép cipője. Persze voltak itt félcipők és női cipellők, sárgák, zöldek, lakkcipők és hasonló lábbelik, ám közöttük királyként tündökölt az én párizsi félcipőm. Helenka bemutatott a társaságnak. Egy sorba álltunk fel, egyikünk a másik után, és megkezdődött a

áték. „Kakas, kakas, mit akarsz? Azt a hátulsót! Fogd meg, ha tudod!” Ez elhangozván a következő pillanatban vad kergetőzés kezdődött. Én kerültem sorra, és mintegy a sors akaratából, Helenkának kellett megfognia. Néhányszor körbeszaladtam az egész sort, Helenka a nyomomban, kipirulva a kergetőzéstől és gyönyörűen, amikor futás közben jobb lábbal hirtelen megbotlottam egy kőben. Éreztem, hogy hasad valami, majd hirtelen megszédültem! A botlás következtében párizsi cipőm úgy szétszakadt, hogy cafatokban lógtak belőle a vászondarabok. Fölbolydult a társaság. Mindenki körém gyűlt, és Helenka megszeppenve kérlelni kezdett: – Kérem, vegye le a cipőjét, hogy lássuk, nem sebesült-e meg... Feldúltságomban kikötöttem és levetettem a cipőmet... Abban a pillanatban hangos nevetésben törtek ki körülöttem, és láttam, amint Helenka holtsápadtan elszalad. És még mielőtt magyarázatot kaptam volna a nevetésre, a kis Bohuslávek Brejcha úrhoz fordult, aki döbbenten meredt a lábamra: – Papa, az új méj nem visel hajisnát? – Igen, az egész előítéletekkel terhes, díszes társaság megbotránkozott az egészségügyi kapcámon. Szótlanul visszabújtam a cipőmbe, és válaszra sem méltatva a kérdést felugrottam, hogy megkeressem Helenkát. A kertben volt a szentem és sírt. – Bocsásson meg, Helenka – kezdtem–, orvosi tekintélyek... Helenka rám emelte fátyolos pillantását, és ezt zokogta: – Menjen, menjen el, maga eljátszotta nálam... Két óra múlva, lélekben tökéletesen megsemmisülten ismét Prágában voltam. *** Légy ezerszer átkozott, te alattomos, rongyos párizsi félcipő, és veled együtt készítőd, Václav Honejs is. Az a seb a szívemen, amelyet ütöttetek, sohasem fog begyógyulni. Legyetek átkozottak!

Když kvet ou tře šně a j iné humoresky Prága, 1927. 241. o. Kiss Szemán Róbert fordítása

Kínos államügy A serenissimus, Ochsenhausen fejedelme meghülyült. A laikusok között efelől nem volt kétség, mert még a miniszterei is felismerték az állapotát, pedig azok valóban nem voltak valami nagy lángelmék. Fölösleges lenne hosszadalmasan ecsetelni, hogy a minisztertanács sokáig úgy kerülgette a témát, mint macska a forró kását, míg egyáltalán szóvá merte tenni, amit va-lamennyien világosan láttak. Elég, ha eláruljuk, hogy végül is megegyezett a kórismében: Őfensége Aladár fejedelem, sorrendben huszonegyedik, oly mérvű agybántalmakban szenved, hogy állapotát gyengeelméjűségnek kell nevezni, következésképpen Őfensége uralkodásra alkalmatlan. Az egyetlen, aki lelke mélyén úgy érezte, hogy óvást kell emelnie a fenti diagnózis ellen, a fejedelmi ház minisztere volt, de aztán megijedt, hogy kollégái képesek őt is hülyének nyílvánítani – okokban nem lett hiány –,szerint így aztán a minisztertanács volt. Most már csak arraminél volt szükség, hogyvolna a laikusok nyilvánvaló tényt az döntése orvosok egyhangú is megerősítsék, és ilyenképpen előbb megalakulhasson a régensség. Őfensége miniszterelnöke vállalta a nehéz feladatot, hogy a kényes ügyet megbeszéli udvari és egyben személyi orvosával. Magához hívatta tehát, és így szólt: – Kedves egészségügyi tanácsos úr, megkértem, hogy fáradjon el hozzám, mert beszélni szeretnék önnel Őfensége egészségi állapotáról. A kollégáim ugyanis azt a nézetet vallják, hogy fenséges fejedelmünk tagadhatatlan szellemi adományai az utóbbi időben... – Váratlan mértékben bontakoznak ki. Teljesen igaza van, excellenciás uram! – Igen, pontosan eltalálta, amit akartam mondani, egészségügyi tanácsos úr. E becses szellemi adományok nemcsak váratlan mértékben, hanem váratlan irányban is bontakoznak ki... hm... hm... Egyszóval, ez szinte meglepő. Tegnap abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a serenissimust elkísérhettem egy erdei kirándulásra, ahol egy fa alatt csalétekre lettem figyelmes, amellyel a madarászok lépre csalják a madarat. A serenissimus a részletek iránt érdeklődött. Megmagyaráztam neki, hogy a vesszőkre lépet kennek, a madár hozzáragad, aztán a madarász elviszi. Őfensége a magyarázatomat a rá ellemző jóindulattal meghallgatni méltóztatott, aztán megkérdezni kegyeskedett: És mi történik, ha a csalétekhez a madarász ragad oda? Akkor őt viszik el a madarak? – Ko-losz-szális szellemesség! Kolosszális! – tört ki röhögésben az egészségügyi tanácsos úr. – Ebből is láthatja, excellenciás uram, Őfensége egyre mulatságosabb. Ez a pasas már szintén teljesen meghülyült – gondolta magában a miniszterelnök, és kisvártatva hazaküldte az egészségügyi tanácsost. Az egészségügyi tanácsos úr lassan hazafelé ballagott, és közben azon törte a fejét, hogy mit is elenthetett ez a beszélgetés. De tulajdonképpen mit akart tőle? Hirtelen világosság gyúlt az agyában. Igen, igen, ehhez nem fér kétség. Ezek az emberek rossz szándékkal viseltetnek Őfensége iránt. Most azt várták tőle, hogy az uralkodója ellen valljon. Isten tudja, mi van itt készülőben. Talán Törökország és Portugália után most Ochsenhausen van soron? Biztosan ilyesmit forralnak a fejükben. Ezek hát Őfensége miniszterei! Ám ő, az egészségügyi tanácsos leleplezi ezt az ocsmány cselszövést. Bizonyítékokat is fog szolgáltatni. Harmadnap azt hallotta, hogy Berlinből Ochsenhausenbe érkezett egy jeles ideggyógyász, Gscheidtle professzor, akit rendkívüli audencián fogadott a serenissimus, majd hosszas tanácskozást folytatott a miniszterelnökkel. Az egészségügyi tanácsos úr eltökélte, hogy vabankot játszik. Felvette díszegyenruháját, és tiszteletét tette a professzornál. Néhány udvariassági frázis után ezt mondta: – Csak azt sajnáljuk, hogy egy ilyen kínos eset adott alkalmat megismerkednünk önnel, tisztelt professzor úr.

A professzor kissé meglepett pillantást vetett az egészségügyi tanácsosra. – Hja persze – szólt azután –, hiszen ön, mint Őfensége személyi orvosa be van avatva az egész problémába. Valóban nagyon kínos esettel állunk szemben. De nincs segítség. Őfensége visszavonhatatlanul el van veszve. Úgy hiszem, hogy a kettőnk diagnózisa megegyezik. Valamiféle gyógyulási lehetőség nem jön számításba. A serenissimus – fájdalom – végérvényesen meghülyült. Hogy még képes lenne uralkodni, az ki van zárva. Vagy talán önnek más a véleménye? – Ó nem, sőt egyáltalán nem, professzor úr – felelte az egészségügyi tanácsos, levegő után kapkodva. – És meddig lesz fővárosunknak szerencséje az ön kiváló személyiségét vendégül látni? – Ma este elutazom, tanácsos úr. De a professzor nem utazott el. Éppen amikor a szolgálatára kirendelt hintóba akart ülni, valaki a vállára tette a kezét, és a törvény nevében letartóztatta. – Miért? – kérdezte a professzor úr, aki nem értette az egészet. – A fejedelem megsértéséért az egészségügyi tanácsossal való mai beszélgetése során – hangzott a válasz. A kedves professzor urat bebörtönözték. Az államügyészséget ez a teljesítmény annyira fellelkesítette, hogy telekürtölte vele a várost. Az államügyész úr felkereste az igazságügy minisztert, hogy tájékoztassa az eseményről. Amikor elismételte a professzor sértő kijelentését, a miniszter dühösen félbeszakította: – Ha ezt magáról vagy az egészségügyi tanácsosról mondta volna, akkor a legcsodálatosabb tanúbizonyságot tette volna az igazságról. Az államügyész kábultan hagyta el a miniszter szobáját. Sürgősen összehívták a minisztertanácsot, amely megállapította, hogy a helyzet egyre súlyosabb. – Egyetlen professzor véleményadása alapján nem helyezhetjük nyugállományba a serenissimust. Több tudós véleményére van szükségünk. Ha ezek aztán egészségesnek nyilvánítják, akkor alaposan blamáljuk magunkat, ha pedig elismerik, hogy meghülyült, akkor az a bornírt egészségügyi tanácsos lecsukatja őket. Tehát mit lehet itt tenni? – Valahogy meg kell szabadulnunk a tanácsostól. Könnyű ezt mondani. De hogyan? – Őt is lecsukatjuk – mondta az igazságügy miniszter. – De miért? – Micsoda kérdés! Ha valakit le akarunk csukatni, akkor lecsukatjuk. Okot mindig lehet találni. – Akkor most elküldünk érte. – Ez jó ötlet! De a tanácsosért menesztett lakáj dolgavégezetlenül tért vissza. Az egészségügyi tanácsos azt üzente, hogy a minisztertanácsot összeesküvők, és hazaárulók bandájának tekinti, akikkel nincs tárgyalnivalója. Az igazságügy miniszter odavolt a lelkesedéstől. – Most oda juttattam, ahova akartam – kiáltott fel. – Hát nem a legsúlyosabb sértés Őfensége személye ellen, hogy bizalmával tüntet ki összeesküvőket és hazaárulókat? Magától értetődik, hogy a két letartóztatás óriási szenzációt keltett a városban. A minisztertanács teljes gőzzel dolgozott. A legkülönfélébb tudományos tekintélyekhez fordult, hogy megszerezze a szükséges szakvéleményt. Csakhogy a tudósok az újságokból ment végbe az Ochsenhauseni Fejedelemségben, és a meghívást kelepcének vélték, értesültek, amelynek mi segítségével a kormány további személyiségeket akar hatalmába keríteni, hogy aztán a fejedelem megsértése címén lecsukja. A minisztertanácsot kétségek gyötörték, és a serenissimus tovább hülyült. Eltelt egy újabb hét. Őfensége már el se hagyhatta szűkebb környezetét, nehogy bárki felismerje a valós helyzetet. Két héttel később megint összeült a minisztertanács, hogy fontolóra vegye, mi a teendő. A külügyminiszter beszámolt a külföldi orvosi tekintélyekkel folytatott eredménytelen tárgyalásokról, és szavait azzal a megállapítással zárta, hogy ez az út nem vezet célhoz. A miniszterelnök úr hosszas gondolkodás után föltette a kérdést:

– De szükséges-e egyáltalán, hogy célhoz vezessen? – Hogy érti ezt? – A tény az, hogy fenséges fejedelmünk meghülyült. Ez az állapot már huzamosabb ideje fennáll, de ennek ellenére minden a legnagyobb rendben van. Azzal a különbséggel, hogy a serenissimus nem törődik az államügyekkel. És szükséges egyáltalán, hogy törődjék velük? Újabb szakértőket nem hívtak. A serenissimus megmaradt ochsenhauseni fejedelemnek.

Zádor Margit fordítása

A cso dagyerek (avagy hogy csináljunk tehetséget) Adam Vlk leánykája nem volt áldott tehetség. Az apa kétségbeesett, mert csodagyereket akart faragni belőle. Olympiának keresztelték, és keresztelői ajándékként kapott egy zongorát. A babakocsija mindig a pianóval szemben állt, a szolgálólánynak egész nap skáláznia kellett, az édesanya az „Ó, torreádor”-t átszotta, míg az apa a Traviátából fütyült valamit. Ha a baba felsírt, megpróbálták felismerni a hangnemet, ezért várakozásteli hallgatásba merültek. Olympia azonban, sajnos, minden csodálatos tehetség nélkül óbégatott, mint a közönséges gyerekek. Hathetes volt, mikor Adam Vlk elvált a feleségétől, abbeli meggyőződésében, hogy Olympia az anyjától örökölte a butaságot. Ezek után magára vállalta a lánya nevelését, és a zongora püfölésére okította a kisdedet. A módszer bevált! Olympia látható élvezettel csapkodta a billentyűket. Mindazonáltal semmi jel sem mutatott arra, hogy a megkínzott hangszer fals sóhajai sértenék a fülét, de az apa bízott abban, hogy ez majd később kialakul. Végül a gyermek elérte a kétéves kort, amikor is közönség elé kellett volna állnia. Erről persze kénytelenek voltak letenni, mert a csodálatos tehetség jelei egyelőre még nem mutatkoztak. Igaz ugyan, hogy a leány bicepsze kivételesen fejlett volt, az öklét pedig bőrkeményedések borították a gyakorlástól, de mindezt leszámítva átlagos, együgyű kisgyerek volt. Olympia nőttön nőtt. Adamot két évre bezárták a bolondokházába, mert úrrá lett rajta a rögeszme, hogy Olympia az égig fog érni. Amikor végre gyógyultan hazaengedték, leánykája már tizenhat éves volt, fejlett és nagy. Röviden: drabális, mint egy dragonyos. És ekkor Adam Vlk gyógyult fejéből új, nagyszerű és felszabadító gondolat pattant ki. Olympia újra kezdte a zenetanulást, drámaoktatásra járt, fogyókúrát tartott és selypíteni tanult. Majd elérkezett a nagy nap,lábujjhegyre amikor életében először hiba nélküléseljátszotta a „Nyuszi a fűben”-t. A hogy boldoga apa a keblére ölelte, állt, hogy megcsókolja, elrohant keríteni együlimpresszáriót, csodagyereket elkísérje a turnéjára. Talált is egyet. Csináltattak egy óriási zongorát, hatalmas asztalt és székeket, amelyek mellett Olympia hároméves kislánynak látszott. Olympia kurta ruhácskába bújt, vendéghajába rózsaszín szalagot tűztek, esetlenül pukedlizett, és a publikum határtalanul lelkesedett. A szemfényvesztés tökéletesre sikeredett. – Milyen édes a kicsi – kiáltozták a hölgyek. – Nem játszik jól, de egy ilyen kis bogártól ez is több, mint elég! – Lássuk a tanárát! – követelte valaki. – Esztet egyedül tanujtam, ninc tanájom – selypítette Olympia vékony kislányhangon. Ekkorra a közönség magán kívül tombolt a kis gügyögőtől, a legközelebb állók felugrottak a színpadra, hogy a karjukba kapják és összecsókolják. Amikor azonban észrevették, hogy Olympia egy fejjel túlmagasodik a legmagasabb embernél, a közönség felháborodása nem ismert határt. Talán bizony még agyon is verték volna a csodagyereket, ám Olympia szerencsére nemhiába volt akkora, mint egy dragonyos, fél kézzel elbánt négy férfival is. *** – Ha így nem megy – szólt az apa otthon csodagyerekéhez –, megpróbáljuk másképp. – Kinyomtatták a következő plakátokat: ÖTVENÉVES MŰVÉSZNŐ, KI KÉTÉVES GYERMEKET JÁTSZIK

Azóta Olympia sikert sikerre halmoz, és a polgárok tombolva tapsolnak.

Karikat ury, I. évf . 13. sz. 1909. június 10. Kiss Sz emán Katali n fordítás a

A hóhérnál Folyó év december másodikán rettenetes dolgok történtek. Már csak mintegy álomképként látjuk a múltat: a büntetőbíróság udvarán akasztófát, vagyis népiesen bitót ácsoltak, Holešovicében Wohlschläger úr egész nap különféle madzagokat kötözött az almárium lábához, és húzogatta őket veszettül, hogy kipróbálja, nem vástak-e el, nem mállottak-e szét. Egyébként is a levegőben volt, hogy valami különös dolog történt. Amint az a Munkáslapban volt olvasható, elsőként Stříbrný szerkesztő úr menekült el Prágából a hóhértól való félelmében. Hogy az a sistergős ménkű csapna belé! Éppen akkor iszkol el, amikor a munka dandárja van nálunk! Mégpedig micsoda munka! Mint például riport a hóhérral. Ez nem hiányozhat a lapból. Milyen újság lennénk, ha nem lenne anyagunk a hóhérról! Elég volna akárcsak az állomásfőnök piros foglalkozáshoz. siltes sapkája is a következő képaláírással: Wohlschläger fejfedője – csak legyen valami köze az érdekes A lapnak, ha törik, ha szakad, hoznia kell valamit, és mivel Stříbrný szerkesztő úr hetedhét országon túl árt – mit volt mit tenni, magam kerekedtem föl a hóhérhoz. Egy ilyen interjúhoz igencsak bátor férfiúra van szükség. Majd megmutatom, ki a legény a gáton. Csak akkor száll inamba a bátorságom, ha valaki Katzot emlegeti, vagy ne adj’ isten reng a föld, de akkor is puszta együttérzésből az anyafölddel. Ördög tudja, honnét veszem a kurázsit. Talán örököltem. Dédapám tizennégy évig szolgált a svalizséreknél[6], és attól fogva férfiágon családunk valamennyi tagja kitűnik különleges bátorságával. Már Holešovicében járok, a hóhér hivatalos lakcíme szerinti házban. Izgulok, de ez majd elmúlik. A dédapám mégiscsak tizennégy évig szolgált a könnyűlovasságnál... Helyben vagyunk! Fölemeltem a kezemet, hogy kopogtassak az ajtón. Begörbített ujjam úgy táncolt az izgalomtól, hogy reggelig magától kopogtatott volna, ha nem lépek vissza karnyújtásnyi távolságra az ajtótól. Fogalmam sincs, miként kerültem a kanapéra. A hóhér meglehetősen kedves úr, de van egy megrögzött szokása, amely kihoz a sodrából egy mégoly bátor férfiút is, mint jómagam. Beszélgetés közben ugyanis nem az ember szemébe néz, hanem a nyakát bámulja. Brrr! Erről mindenképpen le kellene szoknia... Néhány pillanat múlva eszméltem rá, hogy fel kellene tennem valami kérdést. Hát lássunk hozzá: – Megtudhatnák lapunk olvasói, hány tojást fogyaszt éhgyomorra? – Pont annyit, mint Góliát, a megboldogult óriás. Csak egyet. A többit már nem éhgyomorra eszem. Hm, eszes fickó, gondoltam, csak ne fürkészné folyton a nyakamat. Ez még könnyűlovas dédapámat is kihozná a sodrából, rólam nem is beszélve... – Hogy szolgál az egészsége? – Köszönöm, megvagyok... Milyen okos kérdést tehetnék még föl? Miért fixírozza folyton a nyakamat? Ez mégiscsak őrjítő... – Áll már? – Hm... – Ja. Vagy úgy. Az akasztófa? E szó kiejtésekor úgy rámeredt a nyakamra, hogy fölpattantam és ajánlottam magamat. – Engedelmével... – és a rettenetes férfiú a nyakam után kapott. Fejvesztve menekültem. Biztos voltam benne, hogy földrengés lesz, mert már előre reszkettem mint a nyárfalevél. Utánam futott és lekiáltott a lépcsőn: – Megbocsásson, de meg akartam igazítani a nyakravalóját... Hiszi a rosseb! Modortalan fráter!

Karikat ury, I. évf . 1. sz. 1909 januárja (nap nélkül) Kiss Sz emán Katali n fordítás a

A véd- és dacszerv ezet Tízéves voltam, amikor véd- és dacszervezetet alapítottunk. Egy szónok érkezett hozzánk Prágából, beszélt a tőkéről, a rabszolgaságról, a forradalomról és isten tudja még mi mindenről. Bohumil, a vendéglős fia lelkesen számolt be nekünk a szónok tüzes beszédéről a Letört Liliomban, és a szociáldemokraták újonnan alapított szervezetéről a falunkban. Ez éppen a malmomra hajtotta a vizet. Ugyanis egész évben azt forgattam a fejemben, hogyan tudnám fölszítani a falunkbeli fiúk hanyatló dicsőségének hamvadó parazsát. Mohón ittam Bohumil híreit – és a következő vasárnap délután megtartottuk szervezetünk alakuló ülését, amely hozzá akart járulni a szabad polgár kialakításához, aki nem fél a szülők seprűjétől, a tanárok büntetésétől stb., mint ahogy mondottam volt a gyűlésen. Részleteztem szervezetünk feladatait. résztvevő Frantík nagy lelkesedéssel belépett a szervezetbe. A gyűlés végén a javaslatok közülValamennyi tapssal üdvözölték Hladíkét, akit szomszédja, Brázda körtelopás közben csípett el. A javaslat olyan értelmű volt, hogy az egész szervezet vesse rá magát Brázda körtefáira, és így vegyen elégtételt a fösvény szomszédon az ítélet miatt, amelyet végrehajtott Frantíkon. A javaslatot egyöntetűen elfogadták, és még aznap este végrehajtották. Így kezdte meg működését szervezetünk. A tagdíj-hozzájárulás mértéke önkéntes volt, és meg lehetett fizetni természetben (körtében, almában és hasonlókban). Szervezetünk működéséből: Dohányos tanfolyam az ezidáig nem dohányzóknak. Az anyagszükségletet ingyen biztosította Bohumil, a vendéglős fia, aki apjától elcsent egy egész doboz cigarettát. Vítek szomszéd kutyájának elagyabugyálása, mert megharapta Matějka elvtársat. A kutyának eltörve a farka és a bal hátsó lába. Jos. Král házának összefirkálása. Ezt a büntetést azért kapta a kovácsmester, mert a pénztáros elvtársnak ezt mondta: – Te taknyos kölyök. – Szinte az egész házat telefirkáltuk mindenféle figurával. Karel Kubík és Jos. Neumann megtámadása és elverése, mert nem akartak belépni a szervezetbe. Václav Svoboda almáinak leszaggatása stb., stb. Ebben az irányban folytattuk tevékenységünket a szünetben. A vakáció utolsó vasárnapján plenáris ülést tartottunk, amelynek témája a szünet utáni terveink megbeszélése volt. Ma már nem tudom, kinek a szájából hangzott el a javaslat, hogy lépjünk általános sztrájkba, amin azt értettük, hogy nem járunk iskolába, és a vakációt a lehető leghosszabbra nyújtjuk. Az általános sztrájkkal tettük volna föl a koronát eddigi működésünkre. Ámde nem sikerült. Nem részletezem, mit kaptak a gyerekek otthon és az iskolában. Végül is szervezetünk feloszlott. Gyümölcseit azonban majdnem egész évben élvezhettük. A szomszédok, mintha összebeszéltek volna, egymás után panaszoltak be bennünket, zord munkaadónk, Křemen tanító pedig kegyetlenül büntetett.

Karikat ury, I. évf . 20. sz. 1909. szeptember 16. Kiss Szemán Róbert fordítása

A parlamentről Az eset már lassan feledésbe merül, mert 1897-ben történt, ma pedig 1907-et írunk. Akkor decemberben egy képviselő látogatott el hozzánk Bécsből. Megérkezett, este az emberek összegyűltek a kocsmában, és a képviselő elmondta, mi újság Bécsben és mi az a parlamentarizmus. Kifejtette, hogy a parlamentarizmus olyan politikai rendszer, amelyben az államigazgatás a népképviselet közreműködésével történik, akik mentelmi jogot élveznek, ami azt jelenti, hogy a rendőrség nem nyúlhat hozzájuk. Majd elhallgatott, megtörülte az orrát, és elmesélte, hogy Bécsben kisebb baleset érte őket. A rendőrség behatolt a parlamentbe, megvert néhány képviselőt, rángatta, hajuknál és lábuknál fogva kiráncigálta őket az épületből az utcára. Őt, mentelmi joga ellenére, többször fejbe vágták, mielőtt a biztonsági szervek kidobták a parlamentből. De ő védekezett. Aztán megint álmodozó hangon elismételte, hogy a parlamentarizmus részvételével valósul meg. olyan politikai rendszer, amelyben az államigazgatás a népképviselet Jelen volt egy gimnáziumi tanár is, aki rámutatott a latin „parlare” igére, melynek jelentése: beszélni, és töve nyilván azonos a parlament szóéval, melyben az államigazgatás a népbeszélő képviselőinek részvételével valósul meg. Aztán volt ott még egy ember, aki előtt semmi sem volt szent, aki elvigyorodott és azt mondta, hogy igen furcsa a népképviselet részvétele az államügyekben, ha ezeket a beszélő képviselőket a kormány rendőri segítséggel kipenderítheti a parlamentből. Mire a Bécsből érkezett képviselő, idegesen feszengve a székén kijelentette, hogy a parlamentarizmustól már kavarog a gyomra... Amint mondtam, azóta tíz év telt el, és ez alatt az idő alatt láttunk is, hallottunk is egyet s mást. A kormánynak hatalma, a képviselőknek csak hangszálai vannak... Magyarországon egy honvédhadnagy feloszlatta az országgyűlést. Belépett a parlamentbe, kivonta kardját, és felolvasott valamit. A képviselők nem mozdultak a helyükről. Megjött a katonaság. A kormánynak hadserege van. A hadseregnek kardjai, puskái, a hadseregnek ágyúi vannak. És a képviselőknek? A tanár megmondta, hogy „parlare” annyit jelent, mint „beszélni”. A képviselők kardok, puskák és ágyúk helyett csak a szájukat használhatják. Beszélni természetesen lehet. Mint az orosz dumában. A képviselők kijelentették, hogy a bojárok földjének eredeti tulajdonosaik, a muzsikok birtokában kell lennie. Persze ezek után egészen Finnországig kellett menekülniük, néhányukat becsukták, néhányukat Szibériába küldték. És megint választások vannak Oroszhonban, megint lesz parlamentjük, a beszélő képviselők megint menekülni fognak Finnországba, megint bebörtönzik, pénzbírsággal sújtják, és Szibériába űzik őket. Ezt nevezik az államügyek igazgatásában való részvételnek. A kormányelméletek szerint az efféle fegyencképviselők vezetik az államot. Le vannak csukva, ám szívesen emlékeznek vissza egykori sérthetetlenségükre. De kérdés, hogy amikor kiszabadulnak a börtönből, újból képviselők akarnak-e majd lenni? Arra csak egy idióta lenne hajlandó, hogy megválasztassa magát, ha mint képviselő a szavazónál is kevesebb szabadságot élvezne. A parlament szónak különböző nyelveken – angolul parliament, franciául parlement, németül Reichstag, oroszul duma, olaszul dieta, amerikaiul congress, spanyolul cortes, szerbül szkupscsina, bolgárul szobranje és így tovább – egyforma jelentése van. Összegyűlnek az emberek, akiket a nép megválasztott. Összegyűlnek és mondanak valamit. Ha a kormányoknak tetszik, amit mondtak, hát kérem, miért ne beszéljenek. Ha nem tetszik, akkor is rendben van. A nép képviselőit hazaküldik. Az egész olyan egyszerű, hogy a képviselők legtöbbször nem is tiltakoznak a hazamenés ellen, ha a kormány így kívánja, mint amikor az utcán odajön hozzám egy rendőr, és azt mondja: – A törvény nevében oszoljanak! – Ha nem

mozdulok, kirántja a kardját és kiabál: – A törvény nevében oszoljanak! – És ha még ez után se mozdulok a helyemről, így szól: – A törvény nevében letartóztatom! – Így van ez az utcán. És a parlamentben, a mentelmi jogot élvezők körében ugyanez a helyzet. Íme egy idevágó történet. Amikor 1897 decemberében a rendőrség behatolt a parlamentbe és kiráncigálta a képviselőket a teremből, valamennyien azt kiabálták, hogy nekik mentelmi joguk van. – Biztos úr, kérem, én mentelmi ogot élvezek! – Figyelmeztetem önöket, uraim, hogy mentelmi jogom van! – Jóemberek, hát nem értik, hogy immunitást élvezek? – Az isten szerelmére, miért rugdosnak, hiszen mentelmi joggal vagyok felruházva?! – Hekus komám, hogy mer pofozni engem, a mentelmi jog élvezőjét?! – Marsch hinaus, sie Lausbuben! – Még egyszer hangsúlyozom, hogy mentel... – Be se tudta fejezni, belerúgtak abba a testrészébe, amelyiken azelőtt a képviselői karosszékben ült, és már repült is kifelé. Az egyik képviselő elbújt a feldöntött székek alá. Félelmében még a lélegzetét is visszafojtotta, és akkor történt vele valami, ami a legjobb családokban is előfordul. Percentett egyet. A rendőrök a hang után megtalálták a szerencsétlen utolsó mohikánt, és kivonszolták a helyiségből. – Szintén egy mentelmi jogos – mondta a rendőr, és a gallérjánál fogva rángatta zsákmányát a lépcsők felé. – Mentelmi jogom van – kiabálta a nyomorult kétségbeesetten, azt remélve, hogy ez az információ megmenti az ütlegeléstől. Tévedett. – Ez a fickó a jogait sem ismeri – dühöngött egy másik rendőr –, még azt sem tudja, hogy immunitos. És ilyen emberek ülnek a parlamentben, szégyen! Alaposan elagyabugyálták a szerencsétlent. – Szép kis képviselő vagy, ha azt se tudod, hogy nem szabad hozzád nyúlni! A parlament, az ülésezés hosszú múltra tekint vissza. Olyasmi ez, mint a vallás. Az emberek hisznek. Hisznek az Úristenben, hisznek a parlamentben. A régi Görögországban Hellasz ügyeiről az egyes városok követei tanácskoztak, Rómában a senatus populusque Romanus volt az államtanács, ahol persze néha nagyon rokonszenves dolgok is történtek, például amikor az összeesküvők megölték a zsarnok Caesart. Egyébként már az ókorban is sok időt elvesztegettek olyan gyűléseken, ahol csak beszéltek, beszéltek... A középkorban Franciaországban használták először a parlament szót, amely eredetileg bíróságot elentett. A francia parlamentek halálos ítéleteket hoztak. Később Franciaországban a parlament szó „országgyűlés” jelentést kapott. Mi tehát az országgyűlés? Az országgyűlés – így az általános meghatározás – jogosult személyek csoportja, amely időnként összejön, hogy az egész ország, valamely nagy közösség vagy a lakosság egyes rétegei nevében és helyében intézkedjék. Példaként álljanak itt az egyházi zsinatok. Az országgyűlések tehát valaki képviseletében tevékenykednek. Nem mindenki intézkedhet önállóan, de mindenkinek joga van szavazatával csatlakozni a többiekéhez, és ezzel eldönteni, hogy az ő nevében is kimondják: ennyi meg ennyi ezer embernek meg kell elégednie azzal a jogtalansággal, amelyet jognak neveznek, vagyis felírni valaki nevét egy cédulára, aki majd tárgyal helyette a parlamentben, ebben a megbízhatatlan intézményben. Hogy miért megbízhatatlan? Mert a parlament ugyanolyan előítélet, mint a vallás. Minden régi előítéletet ledöntünk, de odáig, hogy ledöntsük a parlamentet, az emberiség történelmének eme szégyenletes intézményét, nem tudunk ésszerűen eljutni. Ami pedig azt a kérdést illeti, hogy miképpen lesz valakiből képviselő, tudnunk kell, hogy erre mindössze két lehetőség van: a leendő képviselőt a kormány személy szerint kinevezi, esetleg örökletes vagy virilis jogokkal ruházza fel, vagy pedig a választók választják meg. Megkülönböztetünk tanácsadó és döntő kamarákat. És már helyben is vagyunk. A döntő kamara a felsőház.

Értik mit jelent a felsőház? Fent, fent, fent. Odafent döntenek arról, amit a nép képviselőiből álló alsóház elhatározott. A felsőháznak ellensúlyoznia kell a demokratikus elemek hatását, ezért főnemesekből, főpapokból, különböző egyetemek, intézetek és testületek képviselőiből tevődik össze. Angliában a nevük a lordok háza (House of Lords), Bajorországban birodalmi tanácsosok kamarája, Olaszországban szenátus, Amerikában Senate, Spanyolországban a grandok szenátusa, nálunk felsőház, és így tovább. És mindezek: uralkodócsaládok tagjai, püspökök, nemesemberek és egyéb személyiségek szentesítik, vagy nem szentesítik a demokratikus országgyűlés demokratikus képviselőinek határozatait. Nézzük hát a képviselők kötelességeit! Majd meglátják, mi lesz a helyzet az általános szavazati jog bevezetése után. Mesés lesz. Megjelennek a képviselők, csupa republikánus, és kijelentik: – Köztársaságot követelünk! – És megismétlődnek az 1870 és 1880 közötti spanyolországi események. Ott is ezt mondták. És a kormány, természetesen, ágyúval lövette a parlamentet, és bekerítette katonasággal. De a történelem mégsem ismétlődik meg teljesen. Az új képviselők, akiket általános, egyenlő, titkos, közvetlen szavazati jog alapján választottak, egybegyűlnek, és egyikük, a legbátrabbik, így kezdi beszédét: – Tisztelt Ház! Az Osztrák Birodalomban a csehországi sintéreknek az 1866. május 10-i 8823-as szám miniszteri határozat szerint tilos a sertéstenyésztés. Ezzel szemben azok a sintérek, akik mesterségüket feddhetetlenül űzik, saját szükségletükre igenis tarthatnak sertést. Mi, akik az általános és titkos választójog alapján itt egybegyűltünk, azt az alázatos kérelmet terjesztjük a tekintélyes kormány elé, hogy vessen véget ennek a nyilvánvaló jogtiprásnak, és engedélyezze, hogy a sintérek a közjó érdekében tenyészthessenek sertést...

Zádor Margit f ordítása

František Pivoňka szabómester gaztette (Adalék a prágai német diákok szenvedéseihez) I. Az agyafúrt gyilkosság kitervelése Azon a reggelen František Pivoňka szabómester végre megemberelte magát. Felöltötte ünneplő télikabátját, fogta ezüstgombos pálcáját, rövid csókkal elbúcsúzott élete párjától, és öles léptekkel elindult a Hálek utcába. Hosszas töprengés és készülődés után végre rászánta magát erre a lépésre. Edmund Koprziwatti medikus ugyanis ezidáig még nem fizetett két ruháért és egy felöltőért, mert nyilván nem értette meg a felszólításokat, amelyeket a másik honi elhatározta, nyelven írt neki Pivoňka kéthavi rendszerességgel. És egyedül ez volt az oka, amiért szabómesterünk hogy tiszteletét teszi a fent már említett Edmund Koprziwatti úrnál. Látogatásának célja egyértelműen a haszonszerzés volt.

II. A tett helyszínén A szabómester belépett a házba, amelyben Koprziwatti nappal tartózkodni szokott, és bizonytalanul megindult a lépcsőkön. Fojtott hangon bejelentette a háziasszonynak, hogy beszélni szeretne bérlőjével, aki – amint azt a háziasszony közölte – nemrégiben helyezte porhüvelyét a cseh libák tollából fosztott dunyhapárnák közé. Nehéz és hosszú munkával magához térítették a medikust, és a mester rendkívül udvariasan követelte a 197 korona 25 filléres összeg kifizetését. Szíves elnézést kérve hozzátette még, hogy nem áll módjában tovább várni. És ekkor valami olyasmi történt, ami a mestert váratlanul érte, és amire egyáltalán nem volt fölkészülve: az ittas burse az ablakhoz ugrott, villámgyorsan föltépte, és a következő pillanatban az utca [7]

valamennyi üvegtáblája beleremegett basszusába: „Wache! Wache!”

III. A rendőri szerv a helyszínen Abban az időben a 2709-es számú rendőr a Hálek utcában üldözött egy fehér felöltős, fekete puhakalapos férfit, akinek kis fekete toll pelyhedzett az orra alatt. A vinohrady-i gyilkos volt az, akinek kinyomozták a tartózkodási helyét egy éjszakai kávézóban, és a napfényre kergették, hogy végre rendőrkézre kerüljön. A rendőr, akinek a kisujjában volt Léon Clifton nyomozó valamennyi tudománya, fölfigyelt a gyilkosra, és utána vetette magát. Amikor már majdnem galléron ragadta – elég lett volna még két lépés, és a gyilkos az igazság markában találta volna magát – a Hálek utca levegője beleremegett a basszus „Wache! Wache!” kiáltásba. A lelkiismeretes rendőr azonnal kapcsolt. A vinohrady-i gyilkos egyszer úgyis kézre kerül. Nem menekülhet az igazság és a felelősségrevonás elől. Miközben itt talán egy másik gyilkosság készül! Talán forró nyomra bukkan. Nem habozott és befutott a házba,ahonnan amelybőla asegélykiáltás kiáltás hallatszott. Előzékeny hölgy nyitott ajtót, éstovább, bevezette a szobába, hallatszott. Szinte lélekszakadva esett be a szobába. Nem tárult a szeme elé rettenetes látvány, mint várta. Mégsem lehet rémületes látványnak nevezni a reszkető Pivoňkát, aki összekulcsolta a kezét a részeg diák előtt, aki csak a legszükségesebb fehérneműt viselve alig állt a lábán... A rendőr szigorúan és lelkiismeretesen nekifogott, hogy jegyzőkönyvbe vegye az esetet. Nem sokkal azután elvezette Pivoňkát abba a házba, ahol a kincstár nagylelkűen elengedi a lakbért a bérlőknek, sőt saját költségére eteti-itatja őket...

IV. A „Vedelők” ülése Stud. med. Koprziwatti a „Vedelők” elnöke volt, amelynek célja a prágai német nemzetgazdaság helyzetének erősítése volt oly módon, hogy aláásta a csehek gazdasági erejét. Tagjai kötelezték magukat, hogy kizárólag cseh cégeknél szerzik be szükségleteiket, és az árut sohasem fizetik ki. Az alapszabályzatot hivatalosan engedélyezték, tehát a „Vedelők” egyetlen tagja sem volt büntethető, ha eleget tett neki. Márpedig Edmund Koprziwatti mint vezető jó példával járt elöl. Koprziwatti azonnal összehívta a „Vedelők”-et. A nyolcadik sörig mély csönd honolt. A kilencedik sörnél részletesen előadta társainak a támadás történetét, amelyet a cseh szabó követett el ellene. Tárgyalás nélkül határozatot hoztak arról, hogy az ülésről a következőket kell elküldeni: 1.) vezércikket a Tagblattba és Bohemiába a prágai német diákság szenvedéséről, 2.) táviratot aNeue Freie Pressébe, a

Berliner Tagblatt ba, a Kölnische Zeitung a Kamtschatker ba és hogy a Deutsche Humanităt hoz, a ki belső-afrikai németek szervezetéhez ésba,végül 3.) táviratotJournal Wolfnak, azonnal kényszerítsen rendkívüli állapotot a cseh tartományokra...

V. Pivoňka a bíróság előtt, a szabómester elítélése Hosszabb vizsgálati fogság után Pivoňkát bíróság elé állították. Felelnie kellett azért, mert az első számlát, amelyet Koprziwattinak küldött, csehül írta meg, és ezzel gutaütést okozhatott volna az elhízott Koprziwattinak. De ha a számlát németül írta volna, akkor is előidézhette volna ezt a katasztrófát, mert a német diákok Istenen kívül csak a cseh iparosok számláitól félnek. A fent nevezett stud. med. E. Koprziwatti másvilágra való küldésének szándéka annál nyilvánvalóbb, ha felidézzük, hogy Pivoňka bement a lakásába, álmából fölverte, kíméletlenül felszólította és pénzt követelt tőle. E tettek tehát magukban foglalják a nyilvános erőszak tényállását és a rablógyilkosság kísérletét. Ehhez illik megjegyezni, hogy Koprziwatti beperelte még az éjszakai nyugalom megsértéséért is. A vádlottat elbocsátották a perből a rendőr tanúvallomása alapján, amely szerint már nappal volt, úgyhogy legföljebb a nappali megsértéséről lehettiglani szó. börtönbüntetésre és tíz év becsületvesztésre ítélték. A németnyugalom jog szerint Pivoňkát életfogy Koprziwatti a nap hőse volt. A tárgyalóterem előtt viharos „Heil” kiáltással üdvözölték diáktársai. *** A bírónak, akinek hasonló eset hosszú praxisában ezidáig még nem fordult elő, nem ment a fejébe, hogyan születhetett meg egy műveletlen cseh főben a láb alól eltevés zseniális gondolatának ilyen rafinált módja. Nem csodálkozott a megátalkodottságon, amellyel Pivoňka bizonygatta az ártatlanságát. Már oly sokat hallott a kemény és makacs cseh koponyákról.

Karikat ury, I. évf . 9. sz. 1909. április 15. Kiss Sz emán Róbert f ordítása

Választási tö rténet A szociáldemokrata napilap szerkesztői a kiadó jelenlétében a választási kiáltványt fogalmazták. Nyolcan ültek a szerkesztőségben, és a tekintetük vérszomjas volt. A kövér szerkesztő megjegyezte: – A közönséget el kell képeszteni. – Persze – mondta a soványabbik –, a kiáltványnak tüzesebbnek kell lennie. – Elsősorban a lap anyagi érdekeiről van szó – vetette oda álmatagon a kiadó. – Így van – mondta a kövér szerkesztő, és diktálni kezdett egy kis termetű embernek. – Százezren vagyunk a szervezetekben! – Vagy, vagy! – kiáltott fel a kiadó –, rakjatok bele, elvtársak, egy kis lángot, egy kis erőt, az árgyélusát! – Koponyatörések – jegyezte meg a sovány, hosszú szakállát simogatva. –– Ez is elvtársaink dogmatizmusminden – vélekedett a filozófus szakértő. az ellentétet saját énjük és a külvilág között. A mi vizsgálat nélkül elfogadják – Most a választások előtt keményen kell fellépnünk. – Durváknak kell mutatkoznunk. Üsd, vágd, nem apád – szavalta a nyurga szerkesztő. – A bunyózásban zavar a kövérségem – próbált tréfálkozni a hájas. – A pocakod bizony szépen domborodik – mondta a filozófus –, ami nem más, mint a transzcendentális idealizmus. – Félre a tréfával, gyerekek – javasolta a kiadó. Ha jókedve kerekedett, mindig gyerekeknek szólította a szerkesztőket. – Ne igyunk előre a medve bőrére. Várjuk be a választások eredményét. – A mandátumokon majd megosztoztok – szólt a dagadt –, kár, hogy még nem vagyok harmincéves, nekem is naponta egy aranypénz ütné a markomat. Aztán arról beszéltek, milyen szép is lesz az, ha majd „képviselő elvtárs”-nak szólítják őket. – Ezt a cipőt – mondta a kiadó a lábára mutatva –, egy elvtársunk készítette nekem. Jó, tartós cipő. Készítője már tíz éve látja el családunkat lábbelivel. Nyílt eszű ember, a nyári cipőkön úgy kombinálja a színeket, hogy összhangban legyenek egymással. Például a szürke vásznat fekete lakkbőr csíkokkal. Képviselőt csinálunk belőle. Meghányták-vetették, kinek adnak még mandátumot. A kövér szerkesztő síkraszállt azért, hogy képviselővé tegyenek egy elvtársat, akivel tarokkozni szokott. Olyan jó játékos, hogy megkopasztotta még Kurtsot, a tarokkkirályt is! És ha a képviselő elvtársak a parlamentben unatkozni fognak, az az ember megtanítja őket néhány remek fogásra, amelyeket, ha beszélne róluk, szerkesztői kacsának hinnénk. Ráadásul még hasbeszélő is, mely adottságát a parlamentben az ellenfél megfélemlítésére is felhasználhatná. Például mindenki azt hihetné, hogy a politikai ellenfél beszéd közben röfög. Vagy szavazásnál összezavarná az ellenséges képviselőket. És példának okáért azt is elérhetné, hogy a miniszterelnök hangját nyivákolásnak véljék. Ezzel megrendítené a birodalom nagyhatalmi helyzetét. A cingár szerkesztő ugyancsak egy remek emberrel hozakodott elő. Már jó ideje személyesen ismeri és tudja, hogy nincs olyan élenjáró elvtárs, akitől ez a kitűnő ember ne kért volna pénzt kölcsönbe. Már csak azért is szavazni fognak rá, hogy visszakapják a pénzüket; az egy darab aranypénzt kitevő képviselői napidíj erre valamiféle biztosítékot nyújt. Különben a nevezett férfiú színtiszta jellem. Politikai ellenfeleit fojtogatja a kocsmában, és azt állítja magáról, hogy idealista. Hasonlatosan Marxhoz, úgy vélekedik, hogy a történelmi fejlődést csupán az anyagi körülmények befolyásolják. Ezért keres gazdag menyasszonyt, akit képviselőként könnyebben talál. És mivel jó elvtárs és neki személyes barátja, kívánatos volna, hogy képviselő legyen belőle. Feltétlenül jelölni kell. A pöttöm szerkesztő a többiek tudomására hozta, hogy ismer egy atlétát, akit ajánlatos lenne képviselői

rangra emelni, mert fekve kinyom százötven kilót. Remekül kiismeri magát a kötöttfogású birkózásban, nagyszerűen bokszol angol, ír és breton módra. – Erős férfiakra van szükségünk – jelentette ki a szerkesztő a felszólalásában –, olyanokra, akik szükség esetén ripityára tudják törni az üléseket a parlamentben. Atléta termete félelmet fog kelteni a kormányban. Kemény fát kemény ékkel hasítanak. És ilyen ék az az elvtárs, akiről beszélek. Két díjat nyert atlétikában. Egy nemzetközi mérkőzésen legyőzött egy néger óriást, és mindennek tetejébe szociáldemokratát faragott belőle. A szerecsen, aki elvesztette a bajnokságot, a mai napig szociáldemokrata lapokat járat. A fekete hajú szerkesztő bejelentette, hogy ő is ismer egy kiváló elvtársat, akit bűn lenne nem jelölni. Gyakran ül vele a kávéházban, és meg kell mondania, hogy igen olvasott ember. Könyvet írt a gyereknevelésről az eljövendő szociáldemokrata államban. Azt javasolja, hogy május elsején a legjobb szociáldemokrata tanulókat angyalkáknak öltöztetve a szociáldemokrata lapok szerkesztőségei elé kell állítani, és vörös kötésű könyvekkel, valamint piros nyakkendővel megjutalmazni. Valóban művelt elvtársról van szó. Most egy tanulmány megírására készül a parancsról, mint szociáldemokrata nevelőeszközről. Lágy szíve van, és azt mondja, hogy jelenleg még a szociáldemokraták se tökéletes emberek, noha a tökéletességtől már csak egy alacsony lépcsőfok választja el őket, vagyis az, hogy nincsenek saját minisztereik. Folytatták a mandátumok osztogatását. Vezérkarnak érezték magukat, amely arról tanácskozik, kik legyenek képviselők. Nem feledkeztek meg a személyes barátokról, sem azokról az elvtársakról, akiknek mindenféle szolgálataikért le voltak kötelezve. Ki a csudát lehetne még képviselővé tenni? Egy ideig úgy látszott, hogy nem akad elég jelölt valamennyi biztos győzelemre számító járás elfoglalására. A szerkesztők lehorgasztott fejjel ültek a helyükön, míg végül felállt a lap kiadója. – Elvtársak – mondta –, képviselőt csinálunk a szerkesztőség szolgájából, Garnból. Garn jótét lélek. Nemrég fizetésemelést kért, így akkor ez a kérdés is megoldódik. Napidíjat fog kapni. Ízig-vérig becsületes ember. Bármikor leküldhetjük füstölt húsért, sohase lop meg minket, és pontosan azt hozza, amit kérünk. Soványat kérsz, soványat hoz, zsírosat kérsz, zsírosat hoz. Ha sörért küldjük, nem iszik le belőle útközben. A szocializmusról ugyan nem sokat tud, de jó feje van. Leírjuk a jelölti beszédét, ő megtanulja kívülről, hozzátesz valamit a saját fejéből, szavazatokat kap és képviselő lesz. A parlament épülete előtt meg a parlamentben bilincset és vörös szegfűt árulhat. És árulhat virslit is kollégáinak, a képviselő elvtársaknak: „Parancsolnak virslit tormával, elvtársak?” Alkalmas lesz mindenféle kijárásokra, megtanítjuk vívni, és ha az ellenséges tömb tagjai közül valaki megsért minket, megparancsoljuk neki, hogy hívja ki párbajra. Mivel ráadásul erős hangja van, felhasználhatjuk kormányellenes kiáltásokra, hogy azt a látszatot keltsük: az államot pozdorjává akarjuk zúzni. A kiadó a telefonhoz ment és felhívta az adminisztrációt: – Azonnal küldjék föl Garnt! Amikor Garn bejött, valamennyien komoly arccal ültek az asztalnál, és a kiadó így szólt: – Kedves Garn, a szociáldemokrata párt végrehajtó bizottsága úgy határozott, hogy képviselőnek jelöl téged. Gam elsápadt. – Elvtárs úr – szólalt meg –, én buta vagyok. – Az nem tesz semmit, amit tudsz, az éppen elegendő ahhoz, hogy képviselő légy. Olyan körzetet adunk neked, ahol feltétlenül győzni fogsz. Egyébként a beszédet megírjuk. Tudod, mi az a kollektivizmus? úr. – Nem Hát,tudom, hogy elvtárs is mondjam? Röviden szólva, a gyűléseken azt állíthatod, hogy a jövendőbeli szociáldemokrata államunkban, ha példának okáért az ember bemegy egy boltba és így szól: – Kérek öt darab kvarglit egy negyedórai munkáért... – És mennyibe kerül hat kvargli? A szerkesztők nevetésben törtek ki. – Majd mindent megmondunk neked. Ötpercnyi munkáért egy korsó sör, és így tovább. A gyűléseken azt mondhatsz, amit akarsz, teszem azt, hogy mindent elkövetünk a lóhús ingyenes elosztása érdekében...

– Ez a választási évad vidám lesz – jegyezte meg a kövér szerkesztő Garn távozása után. – Meg kell ismételnem: roppantul sajnálom, hogy még nem vagyok harmincéves. A hasamat még kitömném párnákkal, a kapitalisták tetszését is elnyerném. – Megfelelő férfiakat a megfelelő helyre – mondta a filozófus szerkesztő –, a tréfa mögött mindig igaz férfiak állnak. – Hatszázezren vagyunk a szervezetekben – kezdte el újból diktálni a kiáltványt a kövér szerkesztő. A kiadó tüsszentett. – Hála istennek, igaz – mondta a sovány szerkesztő, és sorban egymás után mindannyian nevetésben törtek ki.

Zádor Margit fordítása

Josef Trojánek, az aposztata Josef Trojánek, a 13. számú házas zsellér a falunkban, rendkívül istenfélő ember volt. Amikor csak tehette, ellátogatott az Úr házába, havonta kétszer gyónt és hangadója volt a rózsafüzér-társaságnak. Kis kidőlt-bedőlt falú házikóban lakott, amely leginkább szarkafészekre emlékeztetett, földecskéje nadrágszíj szélességű volt – de Trojánek elégedett, tökéletesen elégedett volt az életével. Egyrészt azért, mert jó katolikusként nem zúgolódhatott Isten akarata ellen, amely minden emberi sors iránytűje, másrészt azért, mert nem ment éppen rosszul a sora. Régóta volt egy kecskéje, sovány, mint a hét szűk esztendő, de nagyon jó tejelő. Trojánek, igazságérzetéből fakadóan, finom falatokkal hálálta meg neki a pompás tejecskét. És minekutána sovány földje nem hozott bő termést, Trojánek mezei lopásokat követett el. Vagy egyedül járt sötét éjszakákon a mások földjére, és pirkadatkor vissza szeretettkihajtotta jószágához nehezena zihálva lóhere, sőt illatozó széna terhe alatt, vagy titkostértkirándulásaira magával kecskéta lopott is. Beterelte a legjobb lucernásba, hogy telelegelje magát. Mialatt a kecske csemegézett, Trojánek tépte a herét, hogy megfelelő készleteket halmozzon föl az elkövetkező napokra, amikor az éjszakák esetleg nem lesznek elég sötétek ahhoz, hogy bűnét kegyesen elfedjék a sötétség palástjával. Trojánek elégedett volt kirándulásaikkal. A kecske, mivelhogy oktalan lény, ennek nem adott hangot, de bízzunk benne, hogy legalább oly kevés kivetnivalót talált bennük, mint a gazdája. A falu lakosai azonban korántsem voltak megelégedve, hiszen a vetéseikben okozott kár egyre tetemesebbre nőtt. Az azonban senkinek sem jutott eszébe, hogy ezért Trojáneket és jószágát okolja. Istenfélelme és vallásos buzgósága olyan páncélnak bizonyult, amelyről lepattant mindenféle gyanú és bizalmatlanság. Míg végül mégiscsak átütötte a páncélt, és a sors akaratából vele együtt sebet kapott Trojánek hite is. A szomszédok, akiknek a földjeiben a legtöbb kárt okozta, nyomást gyakoroltak a falutestületre, hogy parancsolja meg a mezőőrnek, hogy éjszaka is járja be a határt, különösen a sötét, felhős éjjeleken, amelyek olyannyira kedveznek a tolvajoknak áldatlan hivatásuk gyakorlásában. A testület, tekintettel az éjszakai bejárás községet terhelő költségeire, hosszan vonakodott. Csak amikor magának a polgármesternek tűnt el a tarlójáról egy egész kereszt rozsa, akkor szavazta meg egyhangúlag a csősz új kötelességét. Az éjszakák, amelyek e határozatra következtek, holdfénytelenek és sötétek voltak. A mezőőr ki sem látszott a dologból... Az egész falu tudta, hogy őrzik a határt. Josef Trojánek is. De nem hagyta magát megfélemlíteni. Rögtön első éjjel kirándult a földekre. Nem egyedül, kihajtotta a kecskéjét is. Pontos terv nélkül vágott neki a határnak, és lába valahová az erdők aljáig vitte, ahol a friss fenyőerdők és a karcsú lucfenyők kérgén gyöngyöző gyanta illata finoman keveredett a lóhere és a vele együtt sarjadó vadkamilla szagával. Szívet-lelket melengető kedv töltötte be a levegőt, amely lenyűgözően hatott az érzékekre. Trojánek is megadta magát az éjszaka hangulatának, és elsuttogott egy csöndes Üdvözlégyet. Talán hálát mondott a természet szép ajándékaiért, talán könyörgött, hogy senki se zavarja meg a szent csöndet és kecskéjének nyugalmát, amely a felhős égbolt alatt mohón rágcsálva az illatos, piros virágfejecskéket vidáman legelte a friss lóhere zamatos hajtásait. A kecske számára tökéletesen mellékes volt a levegőt átjáró szívet-lelket melengető kedély. Nem nyűgözte le forrósága, nem suttogott Üdvözlégyet, és semmi egyébre nem gondolt, mint a here piros virágjára. És a kecskének meglehetősen igaza volt, mert a szívet-lelket melengető hangulat hamisnak és veszedelmesnek bizonyult. ***

A határban járó-kelő községi csősz ugyanis, amint azt kutyája ugatása elárulta, ekkor érkezett az erdőbe. A csaholás egyszerre darabos és sokszorosára erősödött visszhangok formájában dobolt Trojánek dobhártyáján. Az Üdvözlégy üteme gyorsult. „Üdvözlégy Mária – könyörülj rajtam – hallgasd meg kérésemet, hogy ez az átkozott rabszolga, a mezőőr elmenjen – vagy legalább ne kapjon el – az úr van teveled, áldott – jézusmária, a kutya megint ugat, a semmirekellő hallhatóan közeledik...” Az ugatás erősségéből és a hangok természetéből, amelyek a visszhang erőtlenedéséből következően egyre teltebbek és élesebbek lettek, meg lehetett mondani, hogy a csősz már a közelben jár. Trojánek megragadta a kecske szarvát és magához húzva a jószágot elvágódott az árokban, nehogy meglássák. Az Üdvözlégy őrült tempóban pergett az ajkairól. És nemcsak az Üdvözlégy. Mondataiba gondolkodás nélkül belekeverte más imák és a litánia részeit is. Az imádság azonban mit sem segített. A csősz már csak mintegy harminc lépésre járt. A vallási ügyekben jártas Trojáneknak azonban nem kellett a szomszédba mennie segítségért. Hogy úgy mondjam, célzatosan imádkozott. Az általános Szűz Mária helyett a Svatá Hora-i Szűz Máriához fordult. „Svatá Hora-i Szűzanyácska, méltatlan emberként fohászkodom hozzád. Térítsd el a csősz gondolatait, hogy sarkon forduljon, és ne erre tartson. Egész életemben hálát rebegek majd érte, csak ments meg, Svatá Hora-i Szűzanya, könyörülj rajtam!” Ekkor eszébe villant valami a kecskével kapcsolatban. És mi történik, ha az átkozott kecske kisiklik a karjaiból és visszanyargal a lucernásba? Hisz olyan óízűen legelt benne még nemrégiben. Ha a csősz kutyája szimatot fog – még lerántja a leplet titkos éjszakai kirándulásaikról. Magához vonta a kecskét, és durva karjával átkulcsolva a jószág nyakát a melléhez szorította. A kecske felmekegett. „Na, már csak ez hiányzott...” A kutya csaholása még világosabban és kivehetőbben hallatszott. A Svatá Hora-i Szűzanyácska szemmel láthatóan nem szándékozott közbenjárni. Trojánek esdeklő könyörgéssel fordult a Stará Boleslav-i Szűz Máriához. „Legalább te, Stará Boleslav-i Szűzanyácska, te segíts meg, ha már a Svatá Hora-i nem akar. Ha meghallgatsz, veszek neked két gyertyát a templomba, és tavasszal elzarándokolok hozzád. Hisz tudod, mennyire tiszteltelek és szerettelek mindig. Viszonozd most a szeretetemet irántad!” De a Stará Boleslav-i Szűzanyácska nem hallgatta meg. A csősz már oly közel járt, hogy hallani lehetett a lépteit. „Akkor legalább te, Albendorfi[8] Szűz Mária, könyörülj rajtam. Hozzád is elzarándokolok tavasszal, ha segítesz kikeveredni a csávából. Mindennap rózsafüzért imádkozom hozzád, és mondatok egy szentmisét. Segíts, könyörülj... Üdvözlégy Mária...” Az Albendorfi Szűzanyácska, egyike a leghatalmasabbaknak és ezért a legkeresettebbeknek, szintén nem fordította feléje az arcát. Talán a többiek iránti szeretetből... Trojánek sorra vette a Mariazellit, a Częstochowait és végül, mivel mindkettőnél sikertelenül Lourdes-i Szűz Máriát... belekezdett, hogy A csősz léptei valóban távolodtak. A kutya csaholásajárt, is aabbamaradt, és Trojánek hálát adjon a Lourdes-i Szűz Máriának megmeneküléséért. A hálaadó ima hevületében egészen megfeledkezett arról, hogy a karjaiban szorongatja a kecskét. Az oktalan állat persze nem értette Trojánek lelki felindultságát, és fájdalmasan fölmekegett. A csősz a kecske hangjára visszafordult. Kutyája az árokhoz vezette, amelyben Trojánek kétségbeesetten várta jövendő sorsát. Még mielőtt befejezhette volna az Üdvözlégyet és segítségül hívhatta volna valamelyik Szűz Máriát, akinek ezidáig még nem ígért semmit, a mezőőr megjelent az árok

partján, a kutyája pedig megfogta a síró kecske lábát. Trojáneket in flagranti érték. Tagadni nem lehetett, mert a fognyomok igencsak árulkodóak voltak. Az ügy bíróság elé került, és Trojáneket tizennégy nap börtönbüntetésre ítélték. Miután szabadulása után visszatért a faluba, megtépázott tekintélye soha többé nem állt helyre. De nem is állhatott, mert Trojánek a börtönben filozofálni kezdett unalmában, és arra a megállapításra jutott, hogy nem hisz többé a földöntúli lények mindenhatóságában. – El sem tudjátok képzelni – magyarázza, ha a hitehagyásának okáról kérdezik –, milyen buzgón imádkoztam akkor. Valamennyi Szűz Máriának, akit csak ismertem, kértem a közbenjárását. És mindegyiknek ígértem valamit. Egyikük sem segített. Ha nem imádkoztam volna, akkor is bezártak volna – de lehet, hogy egyáltalán el sem fognak, mert nem felejtettem volna el, hogy a karjaimban szorítom a kecskét, amely elárult a mekegésével. Imáim, amelyek oly forróak voltak, teljesen fölöslegesnek bizonyultak... Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten... Ezzel ér véget valahány beszélgetés az esetről. És hiába magyarázza neki jó katolikusként, hogy Szűz Mária nem segíti a bűnösöket tetteik elkövetésekor, hiába beszél a legigazságosabb bíróról, aki a jót megjutalmazza, a rosszat pedig megbünteti, hiába... Trojánek nem hisz és nem tér meg. Sőt bosszújában, hogy nem hallgattatott meg, arra vetemedik, hogy együgyű elmével belevág egyéb nehéz vallási problémák megoldásába is. Nem hisz többet a szeplőtelen fogantatásban. Szintén bosszúból? A faluban valaki fölcsippentette az „aposztata” szót. Most ez Trojánek csúfneve. Mindezt a kecske okozta, amely alkalmatlan időben elmekegte magát, és Szűz Mária, aki nem sietett időben Trojánek segítségére.

Karikat ury, kis ki adás, II . évf. 56. sz. 191 0. november 1. Kiss Sz emán Róbert f ordítása

Részletek a szociáldemokrata képviselők működéséből Február 8-án Folber képviselő a parlamentben kijelentette, hogy ha nem lennének szociáldemokrata képviselők, Ausztriában elharapóznék az alkoholizmus. Következésképpen, ha a szociáldemokrata képviselők szeszes italt fogyasztanak, azt kizárólag azért teszik, hogy csökkentsék az országban felhalmozódott alkoholkészletet. Tehát voltaképpen feláldozzák magukat a választópolgárok üdvéért. Február 10-én Klička képviselő beszédet mondott, melyben említést tett a rablógyilkosságokról. Ezeket főként olyan helyeken követik el, ahol mindeddig nem járatják a Népjogot és a mai napig nem hoztak létre szociáldemokrata politikai szervezeteket. Hasonló a helyzet a kéjgyilkosságok terén is. Ami a lopásokat illeti, azokról csupán nem eléggé öntudatos szociáldemokratákkal kapcsolatban beszélhetünk, akik nem tagjai a szakszervezeteknek. Február 10-től március 5-igpárt Biňovec képviselő a parlamentben és finoman kinyilvánította tiltakozását a többi politikai magatartása ellen azzal, hogy tökéletesen minden gyűlést végighorkolt, miáltal igazolta a szociáldemokraták közismert állhatatosságát, ugyanis három parlamenti szolga sem tudta felébreszteni. Március 7-én Remeš képviselő hirtelen zavarosan kezdett beszélni, amit a szociáldemokraták részéről nagy taps követett. Ettől a képviselő még jobban összezavarodott, leült és elhallgatott, nem beszélt többet öt percnél, ezzel meggyőző bizonyítékát nyújtva a pártfegyelemnek. Március 8-án Jaroš képviselő kiváló beszédében az ellen a vád ellen védekezett, mely szerint semmit sem ért meg és abszolút tudatlan ember. A több mint három órát tartó beszédben az első pontot sikerült megcáfolnia, de a másik maradéktalanul érvényben maradt. Ez fényes példája a szociáldemokrata munkamódszernek a birodalmi tanácsban. Március 9-én Folber képviselő arról beszélt, hogy bizonyos körökben megveszekedett hülyének nevezik. Ő tudja, mi ennek az oka. A hülyeség is isten ajándéka. Ez azonban nem őrá, hanem a választókra vonatkozik. Ha a választók egy hülyét választottak képviselőjüknek, akkor minden becsületes ember biztos lehet benne, hogy ő lesz az első, aki az ilyen választókat barmoknak minősíti. Március 11-én Klička képviselő azt állította, hogy őt nem csalással választották meg. Az elnök rendreutasítására, hogy legközelebb, ha kiabálni akar álmában, előbb kérjen szót, azzal válaszolt, hogy senkitől sem fog engedélyt kérni, kivált az elnöktől nem, mert nem a parlament elnökének pártja választotta őt képviselőnek. Március 14-én Biňovec képviselő a parlament folyosóján észrevétlenül megcsípte a hadügyminiszter lábát. Ez meggyőzően bizonyítja, hogy a szociáldemokrácia nemcsak szóval, de tettel is harcol a hadsereg ellen. Március 16-án az említett képviselők közös kirándulást tettek a Semmeringre. Amikor nagy fáradsággal beszálltak a villamosba, amelynek a pályaudvarra kellett vinnie őket, Jaroš képviselőnek eszébe jutott, hogy a szociáldemokrata politikus kötelessége valamely tettet végbevinni, ezért kiugrott a villamosból, úgyhogy haza kellett szállíttatni. A többiek elaludtak a restiben és lemaradtak a vonatról. De rábeszélték a pikolót, hogy igyon velük és ígérje meg, hogy ő is szociáldemokrata képviselő lesz. Március 18-án Biňovec képviselő nem jelent meg a parlamentben, amit a megjelentek szűnni nem akaró tapssal fogadtak. Március 19-én Folber képviselőnek sikerült egy hajtásra meginnia két liter sört. Március 20-án a választók üdvözlő táviratot küldtek Folber képviselőnek, amelyben biztosították bizalmukról. Március 21-én a táviratot a parlamentben elolvasta Klička képviselő! Március 22-én elolvasta Folber képviselő.

Március 23-án Remeš képviselő. Március 26-án Biňovec képviselő is elolvasta. A képviselők lankadatlan tevékenykedésének hatására a választópolgárság távirat útján a többi fent említett képviselőnek is kinyilvánította bizalmát. Március 27-én az említett képviselők a szóban forgó táviratot vécépapírnak használták fel.

Zádor Margit fordítása

Petr Vomáčka kisgazda esete Három évvel ezelőtt még élhető hely volt a falunk. Akkor még falusi idill és béke honolt nálunk. És ha összetűzésre került sor, akkor az a községi választásokon és a búcsúbálban történt. De ezek a harcok sohasem mentek vérre. A választások után feledésbe merült valamennyi választás keltette gyűlölködés, ugyanis az új polgármester elődjéhez hasonlóan elkezdte meglopni a falut – a régi pedig mindig az ellenzékhez csatlakozott, amelyet az új polgármester oly dicstelenül, ám a saját szempontjából sikerrel elárult. A búcsúbálban kitört csetepaték pedig sohasem szültek rossz vért. Az ilyen verekedés tulajdonképpen a mulatság csúcspontja, kiteljesedése volt, derűs népünk szokásaihoz való állhatatos ragaszkodásának megnyilvánulása – és ennek az elbeszélésnek nem az a feladata, hogy elvitassa a cseh falutól ragaszkodását több száz éves hagyományaihoz. Ismétlem: három évvel ezelőtt még lehetett nálunk élni. De bevezették az általános választójogot. Vele megjelent a politikai tudatosság, amely az első léket ütötte falusi társadalmunk életén. Községünk 322 lélekből, 14 lóból, 42 ökörből, 150 tehénből, 31 kecskéből és 6 politikai pártból áll. Legnagyobb számban a klerikális párt képviselteti magát: férfiszervezetébe 7 tag, a nőibe 29 és a mindkét nembelieket tömörítő ifjúságiba 14 fő tartozik. Ezen ifjúság fő tevékenysége leginkább a fönt leírt búcsúmulatságon nyilvánul meg. A legutolsón maga a szervezet elnöke vitte el a pálmát, vagyis nem ő vitte el, hanem, hogy igazat mondjak, őt vitték el. Legalábbis a bíróság később megállapította, hogy a kés hegye, amelyet Tintěra kisgazda a hátában vitt haza a mulatságról, a katolikus ifjúság vezetőjéé volt. Azután van a falunkban négy agrárpárti (férfi), három szociáldemokrata (vezetőjük az örökké sztrájkoló susztervarga, Hrdlička) és a többiek vademberek. A községi kocsmában minden pártnak megvan a maga központja. Miután azonban a kocsmánk egy helyiségből áll, az említett pártok központja négy asztalnál található: minden politikai pártnak van egyegy. Nekünk, pártonkívülieknek van a legnagyobb asztalunk, miután szám szerint mi vagyunk a legtöbben. Hozzánk tartozik még a polgármester úr is, ámbár a többi párt vezetőivel folytatott magánbeszélgetésekből az derül ki, hogy titokban mind a többi három párt hívének vallja magát. Valamennyi párt elszánt harcot folytat a többivel a hétköznapi életben is. Ha egy klerikális lelegeltetheti egy agrárpárti mezejét, lelegelteti. Tekintet nélkül a hatodik parancsra, amely egyébként is ellentétben áll a szent egyház másik alapelvével, mely szerint: „a cél szentesíti az eszközt”. Letaroltatja a legelőt, és közben sem a tehén, sem a tulajdonosa nem gondol erre az ellentétre, ami egyáltalán nem számít, mert az egyházban több ilyen ellentmondás található. Ha viszonzásként megteheti az agrárpárti, hogy például felborítsa a diszkrét célokat szolgáló, trágyadombhoz közel álló fabódét, akkor felborítja. Az ilyen esetek főleg éjszaka történnek. Könnyen végrehajthatók, mivel rendkívül könnyű a bejutás az elkerítetlen udvarokba. Az agrárpártiak, különösen az öreg Pospišilnéra, a klerikális szervezet női tagozatának elnökére pikkelnek. Egyrészt azért, mert a legnagyobb pletykafészek az egész faluban, másrészt azért, mert rendkívül babonás. Elmondok egy példát: A gyűlés után az agrárpártiak hazafelé tartottak. Az öreg Pospišilné már aludt. A szervezet egyik tagja az ablaka alá lopódzott. Az ablak rámájába beleszúrt két szöget, hozzájuk kötött egy hosszú madzagot, és ugyanolyan óvatosan visszaosont. A következő pillanatban valamennyi agrárpárti a kerítés mögött feküdt, az azt követőben világosság gyulladt Pospišilné ablakában, majd a harmadikban az asszony neglizsében – amihez a falvakban egyébként felettébb szokva vannak – a ház előtt állt. Az agrárpártiak ugyanis pengetni kezdték a megfeszített madzagot, amely olyan hangot keltett, mintha valaki zörgetné az ablakot. Ezért szaladt ki Pospišilné. A zörgetés egy pillanatra abbamaradt. Ám alig tért vissza a házba, újrakezdődött.

Ugyanazzal a következménnyel... A végeredmény az volt, hogy a babonás asszony fölverte a fél falut, mindenütt azt bizonygatva, hogy kísértenek nála. Mennyit mulattak rajta az alvégtől a felvégig! Az agrárpártiak és a klerikálisok harcban állnak egymással, küzdelmet folytatnak a szociáldemokraták ellen, és azok ellenük. Kompromisszumban nincs hiány. Négy lehetőség adott. Az utolsónak, minden párt kompromisszumának tanúi voltunk nemrégiben. Sajnos tragikus véget ért! És tulajdonképpen ezzel veszi kezdetét Petr Vomáčka kisgazda, a katolikus szervezet titkárának az esete. – A bizottsági ülésen ugyanis Petr Vomáčka Josef Pibil bizottsági tagnak valami kényes kérdésére magyarázat helyett éktelen pofonnal válaszolt, amelyet Pibil azon melegében viszonzott. Rendes embereknél ezzel az affér elintézettnek lett volna tekinthető. Kettejük esetében azonban nem így volt. Pibil még rettenetesebb bosszút esküdött. Az agrárpárti Moučkával és a szociáldemokrata Hrdličkával a kompromisszumok negyedik lehetőségét sütötték ki. Ehhez a három szervezet összefogott. Ez az istennek tetsző közösség egyesült erővel kivezette Petr Vomáčka kecskéjét az ólból, és hozzákötötte a háztető oromdíszéhez. Másnap ez a móka megnevettette az egész falut – kivéve persze magát Petr Vomáčkát. Pibil sérelmét megtorolták. Amikor a következő bizottsági ülésen Vomáčka követelte Pibil kizárását, mert katolikus földműveshez méltatlanul, erkölcstelenül lepaktált az ellenséggel, és amikor a bizottság nemcsak hogy nem teljesítette követelését, hanem tüntetőleg Pibil pártját fogta, lehülyézte a bizottságot, lemondott viselt hivataláról, kilépett a szervezetből, és kijelentette, hogy átáll az anarchistákhoz. Ez a végsőkig fölkorbácsolta falusi politikai életünk vizét. A vén Pospišilné azt jövendölte, hogy az Úristen ezt nem hagyja büntetlenül. Az asszony szomorú próféciája hamarosan beteljesedett. Vomáčka, hogy kimutassa megvetését a szervezet iránt, amelyhez egykor tartozott, előhúzta a Falu Népe, a klerikális parasztok sajtóorgánumának gondosan összehajtogatott számát, szétvagdosta, és magával vitte abba a helyiségbe, amely, mint fentebb már említettük, diszkrét célokat szolgált, és nemrégiben céltáblájává vált az agrárpártiak attakjának. És éppen ez járt végzetes következményekkel. Egy hét múlva Vomáčkát kinyújtóztatták. Az orvos vérmérgezést állapított meg boncoláskor. Petr Vomáčka áldozatává vált tudatlanságának, amely sajnos gyógyíthatatlan betegség... Tudják, mit válaszolnának a tragikus eset után még ma is a falunkban, ha tanulságként egészséges vécépapír használatát ajánlanák nekik? Azt mondanák, hogy a rettenetes drágaság, a hatalmas adók idején és a durva végrehajtók korában nem futja rá a magukfajtának, és hogy ilyen körülmények között kifejezetten szerencsés az, akit elvisz egy mérgezés, mint a megboldogult Petr Vomáčkát. És ezeknek az embereknek tökéletesen igazuk van!

Karikat ury, kis ki adás, II . évf. 14. sz. 1910. január 11. Kiss Szemán Róbert fordítása

Törvényjavaslat Az igazságügyminisztérium egyik osztályának főnöke, Halmensdorfi Mahr titkos tanácsos a dolgozószobájában ült és békésen szivarozott. Előtte az asztalon egy még nem véglegesen kidolgozott igazságügy-minisztériumi törvényjavaslat feküdt. A dolgozószobában több javaslat is fellelhető volt. Ott feküdtek a nagy sifonérban, mint valami páncélszekrényben, nehogy napvilágra jussanak. Szociális törvényjavaslatok is voltak köztük, olykor egészen frissek, ahogy Halmensdorfi Mahr titkos tanácsos kezébe kerültek. Eleinte maga dobálta be őket a szekrénybe, amely könyörtelenül elnyelte valamennyit, most a szolgája helyettesítette olyan lelkiismeretesen, hogy a főnöke távozása után az íróasztal legfelső nyitott fiókjából kiszedett és a szekrénybe hajított minden papírost, úgyhogy a nagy bútordarab hamarosam egészen Csak egyszer látszott majdnem valószínűnek, hogymegtelt. mégis történni fog valami azokkal a javaslatokat és panaszokat tartalmazó papírokkal. Ugyanis keresni kezdtek egy nagyon fontos panaszlevelet, amely öt évvel ezelőtt elveszett és okot szolgáltatott a birodalmi tanács elé terjesztett interpellációra. Az irat keresésével egy fiatal törekvő minisztériumi tisztviselőt bíztak meg, aki buzgón nekilátott a törvényjavaslatok, panaszok és egyéb remekművek kidobálásának az osztályfőnök szekrényéből. Később sokat beszéltek arról, hogy nem lett volna szabad a fiatalembert egyedül hagyni azzal a temérdek papírral, mert amikor a szekrény tartalmát kidobálta, a falmagasságú halom rázuhant, és a szerencsétlen fiú a tengernyi panasz, javaslat és folyamodvány súlya alatt a segítség megérkezése előtt megfulladt. Erre Halmensdorfi Mahr titkos tanácsos kijelentette, hogy azokat a papírokat többé látni sem akarja. Így aztán visszadobáltak mindent a szekrénybe, és a készlet tovább gyarapodott. Halmensdorfi Mahr titkos tanácsos már éppen félre akarta dobni az asztalon előtte fekvő törvényjavaslatot, amikor puszta véletlenségből átfutott benne néhány sort. Ez az elővigyázatlanság módfelett felingerelte, mert a szivarozással itt töltött öt év alatt teljesen leszokott arról, hogy bármiféle hivatalos iratba beleolvasson. Összerezzent, de olyan pechje volt, hogy a tekintete végigsiklott az egész oldalon. Ettől még jobban felháborodott, mert a javaslat tartalma meglepetésszerűen bevésődött az emlékezetébe, ami eddig még sohasem fordult vele elő. Az eset kizökkentette nyugalmából. Nagy elégedetlenségére gondolkodni kezdett a lopásról szóló törvényjavaslaton, illetve törvénymódosításon. Néha ugyanis odafönt az okos fejeknek nincs mit csinálniuk. Aztán hirtelen világosság gyűlik az agyukban. Mint például most, ezzel a törvényjavaslattal kapcsolatban. Valakinek eszébe jutott, hogy mind ez ideig nem büntetik azidőlopást, vagyis azt az esetet, amikor az ember munkaidejében önmagának dolgozik. Mivelhogy ezért az időért munkabért, fizetést kap, amiért nem nyújt semmit, tehát lopja a napot, amint ebben a lopástörvényt módosító javaslatban áll. Kezdetben nem értette, miről van szó, mert általában nehézkes felfogású volt, azt sem igen érte fel ésszel, miért nevezik őt titkos tanácsosnak, ezzel így volt egész Ausztria. De aztán egyszerre csak megvilágosodott az elméje, meghányta-vetette a dolgot, és édes elégedett merengésnek adta át magát. Kisvártatva kiesett szájából a szivar, Halmensdorfi Mahr elbóbiskolt, és álmában szitkozódni kezdett... Azt álmodta ugyanis, hogy a vádlottak padján ül az esküdtszék előtt. Mellette oldalvást igazságügyi csendőrök állnak. – Hallgassa meg a vádat, Mahr – szól az elnök zengő hangja. – Amint azt jól tudja, maga időlopás bűntettének vádja alatt áll. Minthogy ez a haszontalan

semmittevés a maga beosztásában kétezer koronán felüli összegre rúgott, ügye az esküdtszék elé került. Itt obbra a corpora delictit [9] láthatja. Ez minden, amit a magára bízott hivatal számára végzett munkájából találtunk. Amint látja, mindössze egyetlen ív papiros van itt, amelyet aláírt. Törvényes szabadságát kérvényezi rajta. Hát nem szégyelli magát, Mahr? Bal oldalt meg egy egész halom mindenféle tárgy, amit a hivatalos órákban készített saját szükségletére. Amint az esküdt urak látják, maga kihímezte a híres Greit táncosnő harisnyakötőit. És itt van még egy kis láda, tele szivarvéggel. De bebizonyosodott, hogy a harisnyakötő-hímzésen és a szivarvégek levágásán kívül még más dolgokkal is foglalatoskodott. Mindennap leveleket írt szeretőinek, a hátralévő időben pedig aludt. A röpellenőrző bizottság nem volt képes felébreszteni magát, jóember. Mit tud felhozni mentségére? A maga példátlan mérvű naplopása ámulatból ámulatba ejt mindnyájunkat. Óhajt mondani valamit? Halmensdorfi Mahr titkos tanácsos szólni akar, de az egyik igazságügyi csendőr lenyomja a padra, és a szót a közvádló veszi át. Mahr nem jól hallja, mit mond, mert ő maga sírva fakadt, csupán a közvádló végső szava jut el hozzá: – Mivel bebizonyosodott, hogy Halmensdorfi Mahr titkos tanácsos az igazságügy-minisztérium osztályfőnöke notórius munkakerülő, végül is azt javaslom, hogy nevezett büntetése letöltése után munkára szoktatás végett dologházba szállíttassék. Ebben a pillanatban Halmensdorfi Mahr titkos tanácsos beleütötte fejét az íróasztal sarkába és fölébredt. Tekintete az előtte fekvő iratra, az időlopásról szóló törvényjavaslatra tévedt. Átcsúsztatta a obb oldalra, majd csöngetett a szolgának, hogy öltöztesse fel. Amikor aztán, kilépve az épületből, az autójába ült, bamba pillantást vetett a járókelőkre, és arra gondolt, hogy ma megint túl sokat dolgozott.

Zádor Margit fordítása

Az Államjogi-haladó Párt[10] dicste len, de e lvhű haldoklása Miután dr. Baxa a szövetség színeiben indult (ami önmagában még nem lett volna baj, ha megválasztása után lehúzta volna a keresztvizet a szövetség pártjairól azÖnállóságban [11], és belépett volna az Államjogi-haladó Párt képviselői csoportjába), és mivel dr. Baxa megválasztása után a nemzetiszociális [12] képviselők klubjába lépett (szemmel láthatólag attól a naiv előítélettől vezérelve, hogy ha valaki jelölését elfogadjuk, akkor azzal jóban kell lennünk), kizárták a pártból. A párt, amely a választások idején hallgatott, azt gondolván, hogy jó lesz neki a „kartel” által választott képviselő is, most magára talált. Amikor a párt átiratára, hogy térjen a helyes útra, Baxa képviselő azt válaszolta, hogy eredjenek a fenébe az elveikkel, a párt titkos gyűlést tartott, amelynek eredménye excommunicatio major lett. Eszerint a párt hívei közül senki sem lakhatott az Óvárosban, járhatott abba a vendéglőbe, amelybe dr. Baxa jár vagy járt, senki sem hordhatott olyan formájú keménykalapot, amelyet a kiközösített szeretett. Abban a helyiségben, amelyben a kizárt tartózkodik, nem szabad pártgyűlést tartani, és nem olvasható a elenlétében az Önállóság. A Baxa kizárásáról szóló bullát ünnepélyesen kiakasztották mind a hét helyiségben, amellyel a párt rendelkezett (a szerkesztőség és titkárság két szobájában, a hozzájuk tartozó vécében, aPárizs i Kávéházban, A tör ött hurkapálc ához címzett vendéglőben Makotřasyban és a vršovicei Motollában). A harminckét párttagnak és öt tagszervezetnek megküldték a bullát mint szigorúan bizalmas iratot. A bullát a pápa írta alá, és a zárócikkely pecsétje mindazokat, akik kapcsolatba lépnek a kiközösítettél, hasonló következménnyel fenyegette, és a hívektől az egyházból való kitagadás büntetésének terhe mellett azt követelte, hogy önként szakítsák meg kapcsolataikat azokkal az emberekkel, akik a Nemzeti Szociális Párt hívei. „Így cselekednünk szükségesnek látszott tekintettel elveinkhez való rendíthetetlen ragaszkodásunkra”, állt a bulla végén – és azÖnállóság új rovatot indított el, amelyben a kiközösítettek névsorát közölték. aki Baxát követte, képviselő volt. tagja Nemcsak olyanráadásul pincérrelolyan szolgáltatta ki magát, akiAza első, Nemzeti Szociális PártSokol szakszervezetének volt,hogy hanem fogolypecsenyét fogyasztott, amelyet egy Baxára szavazó vadkereskedőtől vásároltak. Ugyanakkor láttákCseh Szót olvasni. Sokol után dr. Sobotka, a végrehajtó bizottság elnöke következett. Azzal vádolták (és a vád bizonyságot is nyert), hogy összefutva az utcán Choc képviselővel, köszöntötte és kezet fogott vele. A dr. Sobotkára kimondott átokkal egyúttal bünt etésbe került a zbraslavi körzet is. Ezzel egyidőben érkezett a hír Příbramból, hogy Fridrich szerkesztő kilépett a pártból. Ezért természetesen kizárták, és a büntetést kiterjesztették Příbram vidékére is. Két příbrami párttagot kizártak, mert olyan nyomdában nyomatták a névjegyüket, ahol annak a szerkesztőnek a lapját adják ki, akit kiátkoztak. Az Önállóság lelkes vezércikkben üdvözölte, hogy „Nemzetünk kábulatból ébred”. Három napra rá kizárták a pártból Kalina képviselőt, mert megállapítást nyert, hogy a színfalak mögött egy kanapén ült a nemzeti-szociálisok képviselői testületének pénztárosával. Büntetésből beszüntették az

Önállóság postázását a választókörzetébe. Ugyanazon este a vinohrady-i Polgári Klub gyűlésén dr. Novotný szónokolt. Minekutána beszédében elhangzott a következő mondat: „Kedves barátom, Klofáč[13] azt mondta”, őt is kizárták, és a párthíveknek megtiltották, hogy Vinohradyba járjanak, mert ott lakik dr. Novotný. Az elkövetkező öt napban kizárták a párt volt képviselőjelöltjeit, Husák urat (mert a tilalom és a nyilvános kiközösítés ellenére sem költözött el Vinohrady-ból), valamint Kunt urat (mert a Purkyňě téren vágott át és betért a Tyúkszembe egy pohár sörre). Az Önállóság leközölte az egyik nemzeti szociális cég hirdetését. Ezért rögtön indexre tették, és a párt

híveinek szigorú időszakos és örök büntetések terhe mellett megtiltották a lap olvasását. Vele együtt repült a pártból Havlena úr is, aki a következő kijelentést engedte meg magának: „Akkor most kénytelenek leszünk a Cseh Szót olvasni vagy egyáltalán nem olvasni semmit.” Havlena után Policar és Lukeš következett. Kettejük után Skalická asszony, Balvín és a fiatal nemzedék további öt tagja. A párt végrehajtó bizottságát kiegészítették Karlíček Zob és Jaroslav Sekyta harmadik osztályos tanulókkal. A két zöldfülű úgy viselkedett, mint két Robespierre: mihelyt megérkeztek a végrehajtó bizottság első ülésére, dr. Dušeknak, a párt nyugalmazott titkárának azonnal kitették a szűrét. A szerencsétlen doktor olyan suszternál varratott magának cipőt, akinek a lánya ismeretségben áll valami Honejl nev cipészsegéddel, akinek mostoha unokaöccse a Nemzeti Szociális Párt bizalmasa Vysoké Veselíben. Semmire sem ment kétségbeesett könyörgésével és érdemeire való hivatkozásával. Azzal az indokkal, hogy az elvek elvek, és a tisztogatást minden áron végre kell hajtani, batyut kötöttek a hátára. Politikai munkanélkülivé vált. Ugyanazon gyűlésen dr. Hajnát negyvennapos böjtre és száznapos fejadagcsökkentésre ítélték azért, mert postájában találtak egy levelet a nemzeti szociálisok végrehajtó bizottságától. A fülbegyónás bevezetésére tett indítvány két szavazat híján elbukott. *** Harmincnapos tisztogatás után a pártban dr. Hanán, dr. Brožon, Malý szerkesztőn kívül csak Karlíček Zob és Jaroslav Sekyta maradt. A száztizenhét vidéki tagság három főre sorvadt. Prunar képviselőt is menesztették, mert a birodalmi tanács egyik gyorsírásos jegyzőkönyvéből megállapították, hogy Presl képviselő javaslata mellett voksolt. Az elvek elvek, a tisztogatás pedig tisztogatás! A végrehajtó bizottság fontolóra vette a párt jövőjét. Az elvekből egy szemernyit sem engedhet – és betartásuk esetén az a veszély fenyeget, hogy a végrehajtó bizottságnak ki kell zárnia önmagát is. A fenyegető válság elől két tag öngyilkosságba menekült: Zob és Sekyta. A nyilvánosság azt hitte, hogy a végrehajtó bizottság, megszabadulván a fiatalok terrorjától, észhez tér. Nem tért, sőt gőgösen elhajította azt is, ami maradt, mert bejelentették, hogy belép a pártba Jaromír Souček elsőéves joghallgató és hat társa. Ezzel híveinek száma ismét kikerekedett. A végrehajtó bizottságba új tagokat választanak, hogy teljes legyen a létszám: Souček kollégája, a gimnazista Karel Vostřebal hosszas vonakodás után elvállalta a funkciót, miután a párt írásban biztosította arról, hogy mihelyt eléri a megfelelő korhatárt, azonnal jelölni fogják, Josef Vorlíček vendéglős pedig magamaga megalapította a párt iparos-szekcióját, miután valamennyi tagtársa írásban kötelezte magát, hogy kivétel nélkül az ő vendéglőjét fogják látogatni. Így elodázták az elháríthatatlanul közelgő véget. Az elveket betartották, a tisztogatást végrehajtották, és tizennyolc ember új erőt merített a nemzet szabadságáért folytatott küzdelemhez. A párt zászlaja ismét fennen lobogott az árboc csúcsán.

Karikat ury, kis ki adás, II I. évf . 36. sz. 1911. szeptember 5. Kiss Szemán Róbert fordítása

Karel Mr kvička legutóbbi g yilkosság a Karel Mrkvička hivatásos rablógyilkos volt. Faluról származott, ám hosszas vándorlás után foglalkozása Prágába vetette, ahol berendezkedett és állandóra megtelepedett. Utazásai során megismerte a rendőrség valamennyi trükkjét és fogását; így a prágai rendőrség esélytelennek bizonyult vele szemben. A gyilkosságot, amely ezen elbeszélés tárgya, a Ferdinánd úton követte el egy szép délutánon, amikor a korzózó dámák és korlátolt arszlánok sugárútján nyüzsögtek a járókelők. Hidegvérrel besétált egy kereskedő üzletébe, elvégezte a szakmájába vágó munkát, majd hidegvérrel kisétált, elvegyült a sétálók között, felugrott egy villamosra, és elzötyögött egy zsidó divatárushoz, hogy új ruhát vásároljon magának. Magától értetődik, hogy másnap reggel Prága felbolydult, mint a méhkas. Az újságok tele voltak a gyilkosság részleteivel, a rendőrparancsnokságon a telefon fölmondta a szolgálatot, és a lázasan dolgozó rendőrök nyomozók naponta kétszer álltak mega szociáldemokraták a suszternél, hogy megtalpaltassák elkoptatott A Polit ikaésörvendezett, mert ezekben a napokban is vásárolták, pedig máskor cipőjüket. mindig azt kiabálják a székháza előtt, hogy „szégyen a szajhára”. Žižkovi tetőtéri lakásában épp ezt és a Prágai Hivatal i Újságot olvasta Mrkvička, a gyilkos, és mosolygott a bajusza alatt azon, hogy lóvá teszi a rendőrséget. A régi gyilkosságok krónikáiból jól tudta, hogy a nyomozók előszeretettel forgatják föl Žižkovot a bűnözőkért. Elhatározta hát, hogy háziasszonyával közli, hogy elutazik, és rövid időre átköltözik a másik lakásába a Ferdinánd körúton. Ott a rendőrségnek esze ágában sem lesz majd őt keresni. Véres ruháit szándékosan a régi lakásban hagyta egy kofferben. Az újságok mindeközben öles betűkkel rendőrségi körözvényeket jelentettek meg. Gőzerővel megindult a nyomozás... A sugárúton promenádozó dámák tanúvallomása szerint – akiknek a gyilkosság elkövetése után Mrkvička „feltűnt”, és ezért képesek voltak személyleírást adni róla – fekete angolos bajusza és szép, hosszú fekete haja volt. A leírás alaposságát és hitelességét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a korzózó hölgyek mindenkit tetőtől talpig végigmérnek, akinek fekete bajusza és haja van. A bal szemére állítólag kancsal volt. A zsidó, akinél Mrkvička ruhát és új cipőt vásárolt, hasonló tanúvallomást tett. A rendőrség számára a zsidó vallomásában főleg a ruha és a cipő színének és minőségének a leírása volt fontos. A rendőrség tehát azt írta a lapokban, hogy a gyilkos közepes termetű, fekete hajú férfi angolosan nyírt bajusszal, aki zöld színű angolos öltönyt és sárga, amerikai fazonú fűzős cipőt visel. Egyúttal fölkérte az összes ruha- és cipőkereskedőt, hogy jelentsenek minden gyanús embert, aki vásárol valamit náluk. Másnap – ezen felhívás következtében – több mint száz embert csuktak le, közöttük egy városi tanácsost, egy egyetemi professzort és még egy rendőrségi fogalmazót is. Akinek fekete haja volt, angolosan borotvált fekete bajusza, sárga amerikai cipője és zöld kockás angol szabású öltönye, feljelentették és bezárták. A Karolína Světlá utcai fogda nem rendelkezett elegendő cellával a gyilkossággal gyanúsítottak befogadására. Mindeközben Mrkvička elegáns, Ferdinánd körúti lakásának plüssdíványán üldögélt, és aNemzeti

Polit ikát meg a Prágai Újságot olvasta, hogy tájékozódjék a rendőrség ténykedéséről. Sötétkék ruhát viselt és lakkcipőt, biztosra véve, hogy ebben az öltözékben, amely tökéletesen különbözött a rendőrségi hírek feltételezte ruhájától, senki nem fog alkalmatlankodni. És fogta a hasát a nevetéstől. Az egyik előkelő kávéházban a következő néhány nap folyamán ismeretséget kötött egy rendőrbiztossal, akitől, a gyilkosság iránti érdeklődését leplezve, mindenfélét megtudott a rendőrség szándékairól. Eközben átfésülték, és fenekestül felforgatták Žižkovot. Az egyik utcában, egy tetőtéri szobában találtak egy bőröndöt – benne a kereket oldott gyilkos véres ruháival. A szállásadónővel jegyzőkönyvet vettek fel.

Vallomása szerint a gyilkost Karel Mrkvičkának hívják, és a gyilkosság másnapján elutazott. Különleges ismertetőjelként egy anyajegyet nevezett meg a bal lapockáján. A jó ég tudja, honnan ismerte! A rendőrségen két hónapja be volt jelentve egy bizonyos Karel Mrkvička, aki azonban a Ferdinánd sugárúton lakik. Ő tehát nem lehet az. A gyilkos nem várja ölbetett kézzel a rendőrséget a Ferdinánd úton! Különben is ez a Karel Mrkvička kopasz, franciás szakállat visel, nem kancsal, és ami a jóhírét leginkább bizonyítja – a rendőrbiztos ismerőse, akivel a kávéházban üldögél. Hallatlanul nevetséges feltételezés volna! Különben is, ha itt is maradt volna, Žižkovban lakna álnéven, ahogy szokás. Valószínűleg valaki kölcsönvette e tiszteletreméltó úr nevét tisztességtelen szándékai megvalósításához. A gyilkos minden bizonnyal megszökött Prágából, mint ezt szállásadónője állította. Megvan tehát a ruha, amelyet a tett elkövetésekor viselt, valamint egy fontos nyom a gyilkos lefüleléséhez: az anyajegy a bal lapockáján. *** Karel Mrkvička sikeresen folytatta a komédiázást. Egy nap bement még a főkapitányságra is, és komoly képpel azt állította, hogy tegnap látott egy embert a Rytířská utcában zöld kockás öltönyben és sárga, amerikai cipőben. Az állítólag mellélépett, együtt bámulták a kirakatot, majd a férfi a gyilkosságra terelte a szót. Közben azonban az illető eltűnt, mint a kámfor. Ebből az következik, hogy a gyilkos még mindig Prágában időzik, és ugyanazt a ruhát viseli, mint a gyilkosság utáni napokban, ami egyébként meglehetősen logikus, hiszen a kapitányság által kiadott körözés miatt fél betenni a lábát valamelyik kereskedőhöz, hogy más öltözéket szerezzen magának. E helyénvaló és éles elméjű észrevétellel sokan egyetértettek, és elismerték a valószínűségét. A rendőrség újra lázasan kutatni kezdett, mint a gyilkosság utáni napokban, amely óta négy hét telt el. Magától értetődik, hogy a gyilkosnak nem bukkantak a nyomára – ám Karel Mrkvičkának felmondták a lakását, mert éktelen hahotázásával zavarta a szomszéd bérlők éjszakai nyugalmát. Mrkvička valami menhelyre költözött, és jelenleg szándékában áll egy gyilkosság elkövetése fényes nappal az utcán, amelylyel ismét blamálhatná rendőrségünket. Ez, a körülményeket tekintve, a lehető legrosszabb, amit elkövethet ellene.

Karikat ury, II. évf . 38. sz. 1910. november 15. Kiss Szemán Katalin fordítása

Egy morcos profess zor természetrajzi feljegyzéseiből: a közönséges kanári Mondhatom, sokfajta madarat tartottam már és figyeltem meg otthon, de mind a mai napig tanácstalan vagyok és igazából nem értem, miért bíbelődnek az emberek a kanárival, miért kedvelték meg tulajdonképpen. Mondjon bárki bármit, meggyőződésemet, hogy ez a jószág csak borsot tud törni az ember orra alá, nem tudja megváltoztatni. Legyen szó akár olyan példányról, amely tercelve fújja végtelen nótáját „tyiú-tyiú-tyiú”, vagy egészen közönséges hangoskodóról, amely csak veszekedni képes és folytonfolyvást a maga „Trr-trr-rrr”-ját cserregteti... Aki ismeri az énekesmadarakat, annak semmiképpen sem telhet kedve a „kanári művészetében”, akár igazi harzi, akár idomítatlan és csiszolatlan fajtáról van szó, amely magát és környezetét kizárólag csak természetadta tehetségével szórakoztatja. Az első csoportba tartozók éneke túlságosan egyhangú és altató, a második csoporté ezzel szemben sérti az ember fülét és tépi az idegeit, és nem találhatni rá megfelelőbb szót, mint hogy „veszekedik”. És perlekedésnek is hallja leggyakrabban az ember. Ritkán hallható a madarakról folytatott beszélgetésekben, hogy: „A kanárink gyönyörűen énekel!” Hanem többnyire csak hogy: „A kanárink reggeltől estig pöröl.” Meglehetősen helyes megállapítás. Micsoda óriási különbség! Hallgassuk csak meg kora reggel a rigót, amely a kéményre telepszik, és egész melódiákat fütyülve, ujjongva köszönti a fölkelő napot! Abban a pillanatban, amikor fölhangzik ennek a nemes dalosnak a hangja, az ember szíve repesni kezd, a szája pedig akaratlanul is mosolyra húzódik. Még hogy nemes! Kizárólag a költők és érzelmes emberek képzeletében. Figyeljék csak meg akkor, amikor reggeli produkciója után a kertben kihúzza a gilisztát a lyukból. Akár egy hóhér. Nyomban odalesz az illúziójuk. Lássuk a rigó után a kanárit. Míg a rigó mindenekelőtt dalra gyújt reggel, beleszórja trilláit a szikrázó levegőbe, és csak ezek után néz élelem után, a kanári számára nincs fontosabb dolog a világon, mint az eleség. Mindenekelőtt az etetőjéhez rohan és teletömi magát. Ha nem kotorászik éppen a tollazatában, akkor biztosan zabál! Majd futólag megfürdik, és amikor egy kicsit megszárad, elkezdi énekét: „Trr-trrtrr.” Egy pillanatig hallgatja az ember, örül neki, mint valami különlegességnek. Nemsokára azonban elmegy a kedve ettől az egész művészettől, reggelihez ül, hogy egy kicsit eldiskuráljon a családjával. A kanári azonban, mihelyt beszédhangokat hall, fortéra kapcsol: „Trr-trr-trr...” tölti be az egész szobát a fülhasogató ének. Az ember felemeli a hangját, hogy értsék, de a kanári nem hagyja annyiban! Kidülleszti a begyét, és minél hangosabb az emberi beszéd, annál zajosabb a kanári. – Trr-trr-trr... – Átkozott szörnyeteg! – gurul méregbe az ember, és a ketrechez vágja a szalvétáját. – Pip! – sivít a kanári és meglapul a rúdján. A következő pillanatban azonban az etetőtálkájához ugrál, elmajszol néhány kendermagot, és máris újra kezdi. Trr-trr-trr... Mert– megfigyelésem szerint a kanári tulajdonképpen bamba, mint a borjú, amely tavasszal elfelejti, hogy volt tél. Semmi sem ragad meg az emlékezetében, mindent azon nyomban elfelejt. Egy intelligens madár egy ilyen szalvétás figyelmeztetés után már régen megértette volna, hogy csöndben kell maradnia, na de a kanári? – Trr-trr-trr... A családtagok kiabálnak, hogy értsék egymást, de a kanári teli tüdőből pöröl, és mindenkit túlcserreg. Még ha tízen volnánk is. Hőstenori hülyeségében azt gondolja, hogy versenyre kell kelnie, és

nyilvánvalóan azt hiszi, hogy az egész világ lelkesen őt hallgatja. – Hajíts már az átkozottra valami rongyot! – kiált föl végül a ház felbőszült ura, és a ház asszonya gondos kézzel bebugyolálja a kanári kalitkáját egy régi kendővel. Mindenki meg van róla győződve, hogy most már csönd lesz, mert a lármázó a sötétben elbékül. A kanári valóban elhallgat egy pillanatra. Ül a rúdján, mint akit leforráztak, és kezdetben mozdulni sem mer. Kisvártatva azonban ismét megszokja új helyzetét, egyik rúdról a másikra ugrik, és hopsz, egyenest az etetőtálhoz. Némiképp erőre kap a hántolt zabtól, néhányszor fölhangzik, hogy „pip! pip!”, majd újra beindítja a verklit: – Trr-trr-trr... Kiállhatatlan teremtmény! – ha valaki egyszer szépen kérné: „Édes madaram! Énekelj!” gúnyosan visítaná „csip?”, és a világért sem nyitná ki a csőrét. De amikor hallgatnia kellene, akkor úgy perlekedik, hogy belefájdul az ember füle. És mindeközben a legutálatosabb a következő: A család valamennyi tagja zabos a kanárira, de a végeredmény ugyanaz: „Hogy van a mi kis madarunk?” És biztosítják egymást róla: „A világ minden kincséért sem adnánk őt!” Az ördög sem ismeri ki magát rajtuk, honnét a jóindulat iránta. Először szidják és lepocskondiázzák, szalvétát vágnak hozzá, és mindebből a végén dicséret kerekedik ki. De hát miért? Talán szórakoztatja és mulattatja a családot? Próbálja csak ki! Ebéd után nyúljon el a kanapén, és próbáljon meg elszunyókálni. Mihelyt lehunyja a szemét, a kanári látja, hogy eljött az ő órája, és rögtön veszekedni kezd: – Trr-trr-trr...! És oda az ebéd utáni szundítás. Vannak, akik azt állítják, hogy a kanári „házi” állat, és azért szeretik az emberek, mert szelídíthető. Badarság! Ha a kalitkában csízt, tengelicét, vörösbegyet, pacsirtát tart, néhány nap alatt megszokják, és a tenyeréből csipegetnek. Egész viselkedésükön látszik, hogy intelligens madarak, amelyek felis-merik gazdájukat, és nem félnek tőle azon egyszerű belátásnál fogva, hogy nem bántja őket és csak javukat akarja. – A kanári ezzel szemben? Dédelgetheted, ameddig akarod, aztán csak dugd be az ujjadat a kalitkába. Olyan fejvesztett menekülésbe kezd, hogy kész csoda, ha nem zúzza magát össze! Csivitelj vele és kényeztesd, akár egy éven át, aztán dugd be az ujjadat a drótok közé. Rögtön fölborzolja a tollát, mint valami bagoly, kitátja a csőrét és kajabálni kezd, mint egy liba. Nekiesik az ujjadnak, mint Don Quijote de la Mancha legádázabb ellenségének. Hogy eteted és itatod, az eszébe sem ut. A kanári csak zabálni, semmiségek miatt durcáskodni és veszekedni tud. Többet ne várj tőle. Akad persze, aki ezt mondja: „Mindez nem igaz! Hiszen számtalanszor olvastuk, milyen hűséges teremtés a kanári. Belepusztult gondozójának, a kis tüdőbajos Jeníčeknek a halálán érzett fájdalmába.” Hát mi is olvastuk, és bennünket is megindított fiatal éveinkben, hogy egy ilyen madárkának „meg tud hasadni a szíve” fájdalmában. Ám a tapasztalat megtanított bennünket, hogy józanul szemléljük mind a költőket, mind a kanárimadarakat. Annyi igaz, hogy Jeníčeknek volt egy kanárija, és mindennap enni és inni adott neki. Az is igaz, hogy Jeniček egy szép napon meghalt tüdőbajban, és hogy a kanári a temetés napján követte őt a Jeniček másvilágra. De és nem felel meg a tényeknek, amint költő állítja, hogy a kanárimadár szívére vette volna halálát, „meghalt” puszta fájdalmában és aszomorúságában. Hát ennyi! Mert minden költő hallja a fű növését, és mindenhol lát valamit, ahol a józan emberek semmit sem látnak! A „kanári haláláról” szóló óda egészen egyszerűen megmagyarázható. A Jeníček halála utáni felfordulásban és izgalomban senki sem adott enni-inni a madárnak; milyen egyéb véget ért volna? A kanári egyszerűen éhen döglött, és a többit a poéta költötte hozzá, akinek volt ugyan fantáziája, de soha nem tartott kanárit a lakásában!

Kanári és szomorúság! Micsoda értelmetlenség. Volt egy kanárimadaram, „kitűnő énekes”-ként kaptam, amelytől azonban tulajdonosa valójában azért szabadult meg, mert levedlett, mint egy rühös kutya, és egyáltalán nem énekelt. A fejecskéje kopasz, a melle teljesen csupasz volt, én pedig azzal gyógyítottam, hogy hagytam szabadon röpködni a virágok között, és tökéletes szabadságot engedélyeztem neki. – Kenegesse a fejét petróleummal! – javasolta volt tulajdonosa, de én a saját receptem szerint gyógyítottam, és néhány hét múlva a beteg jószág olyan csodálatosan kitollasodott, hogy kitömve díszévé válhatott volna bármelyik iskolai gyűjteménynek. A madár olyan szép volt, hogy elhatároztam, vásárolok neki egy igazi harzi tojót és párosítom. De ilyen házastársi viszonyt, amióta csak az eszemet tudom, még nem láttam! A hím őrülten be volt sózva, és reggeltől estig semmi mást nem csinált, mint röpködött a tojó körül, és dalával és egész viselkedésével igyekezett bizonyítani a párjának, hogy nem ismer nála kedvesebb lényt a világon. De be sem tehette a lábát a kalitkába. Szegény! Az asszony folyton csak lecsittegte, és semmi mást nem tartogatott a férjeura számára, mint leintést és érezhető csípéseket. Úgy viseltetett iránta, hogy hozzá képest Xantippe maga volt a földreszállott angyal. A hím fáradhatatlannak bizonyult és figyelmessége nem ismert határt. Csak úgy sürgölődött-forgolódott Xantippéje körül, szerelmes dalt énekelt neki rendületlenül, és egyszer sem kísérelte meg, hogy érvényesítse „családfői jogait”. Valamennyiünkben pipogya fráter benyomását keltette, aki, ha emberi értelemmel rendelkezne, legjobban tenné, ha elmenne Švestkához a Vencel-térre, vásárolna egy pisztolyt, és főbe lőné magát „boldogtalan szerelmében”. Ámde egy szép napon a tojó lefordult a nádjáról, és vége volt... Hogyan viselkedett a szerelmes hím? Egy pillanatig hunyorgott rá fekete szemével, majd tompán csirpentett egyet, és elindult, hogy telezabálja magát! Azon frissiben beszereztem számára egy másik tojót a szomszédasszonytól, és csudák csudája! A kis édes azonnal rázendített szerelmes énekére, és a gyászidő elteltét meg sem várva úgy forgolódott új társa körül, mint egy szabad szeladon, és ujjongva fújta: „Trr-trr-trr...!” Tisztára olyan amerikai volt, mint Astorné asszony... Gyakran hallható az a vélemény, hogy a kanári öröm a családban, és hogy különösen a prágai gyerekek vannak oda a kis jószágért. E családi öröm a következő forgatókönyv szerint zajlik: Az apa megérkezik és kibugyolál a zsebkendőjéből egy kanárimadarat. Ujjongás a családban! A gyerekek visítanak, és a plafonig ugrálnak örömükben! Az apa csak mosolyog és belekezd a történetbe: – Elindultam az irodából hazafelé, és találkoztam egy szerencsétlennel az utcán, akinek nem volt mit ennie, ezért megvételre ajánlotta a kanáriját. Nehezen válik meg tőle, mondta, és összeszorul a szíve, hogy fájó búcsút kell vennie egyetlen barátjától, aki énekével és melegségével megkönnyítette számára az élet terhének viselését! Igazi dalos madár ez! Igazi hím, aki már felnevelt néhány fészekaljat! Szegény öreg! Sírt és panaszkodott, hogy el kell adnia a barátját, de mit van mit tenni? A szükség az szükség, és a gyomor parancsa erősebb az érzelemnél! Ekkor eszembe jutottatok, kedves gyerekek – folytatja a ház ura a történetet –, belémnyilallt a felismerés, hogy ti már régóta szeretnétek egy kanárit. Ezért megvásároltam nektek, és remélem, hogy hálából iparkodnifogja fogtok az iskolában és jól viselitek magatokat. Gondozzátok szorgalmasan és törődjetek vele. Énekléssel meghálálni! Urának hosszú szózata közben az anya törölgeti könnyeit megindultságában, a gyerekek behelyezik a kanárit a kalitkába, és kendermagot, vizet és salátaleveleket kerítenek neki. A kanári úgy él, mint egy kiskirály, de múlnak a napok és a hetek, és a családtagoknak egyáltalán nem úgy tűnik, mintha „áriával” hálálná meg a jóltartást. Ugrál egyik rudacskáról a másikra, fél napokat is elüldögél az eleség mellett, és időnként az mondja: – Píp! Pip!

– Talán még nem szokott meg nálunk – értékeli a helyzetet a ház ura, és szépiát meg süteményt hord a kis madárnak, főtt tojással etetgeti, „hogy megjöjjön a hangja”. De a kanári csak pippeg tovább. Végül egy napon a gyerekek összeverődnek a kalitka körül, és elragadtatottan kiabálják: – Apa! Apa! A hím tojást tojt! És az álom szertefoszolván következik a kijózanodás. Az apa vagy kihajítja a kanárit az ablakon, vagy első felindultságában agyonszorítja. Ez után a gyerekek „temetést” rendeznek neki a kertben, és még nagyobb az örömük, mint amikor apjuk hazahozta a kis jószágot...

Svět zvířat, XVI. évf. 12-13. sz. 1912. június 15-július 1. Kiss Szemán Róbert fordítása

Utószó Jaroslav H ašek, a politizáló hírlapíró é s humorista Jaroslav Hašek, az egyik legismertebb cseh író, sok kortársához hasonlóan több államban élte le nem túlságosan hosszú életét: az Osztrák-Magyar monarchiában született, az első világháború idején Oroszországba szökött, majd az első Csehszlovák Köztársaságba tért vissza. Hašek mint vérbeli humorista, mindig a körülötte lévő életből merített anyagot humoreszkjeihez, szatíráihoz. Nem csoda hát, ha a politikum, amely oly jelentős mértékben beleszólt a huszadik századi ember életébe, erőteljes nyomokat hagyott az író életművében is. Hašek politikai témájú írásainak jelentős része az osztrák politikai élethez kötődik. Miről ismerszik meg a századfordulós osztrák állam? Például az általános választójog bevezetéséről, majd az örökös tartományok politikai életének fölvirágzásáról, amelynek egyszerre mulatságos és bosszantó cseh vonatkozásai számtalan témát kínáltak Hašeknek. A cseh író tollhegyre tűzte a politikai élettel kapcsolatos szinte valamennyi visszásságot. Számos tárcanovellája és hírlapi karcolata foglalkozik a pártok gombamód való szaporodásával, és nemegyszer teszi kritika tárgyává a kisebb-nagyobb politikai erők közötti küzdelmeket éppúgy, mint a törpepártok belső villongásait. Ugyanakkor azonban Hašek elszánt védelmezője a cseh nemzeti érdekeknek is, amely főként a német ajkú lakossággal szemben nyilvánul meg kíméletlen erővel, és legalább annyira elkötelezett kritikusa az osztrák-cseh bürokráciának is. Meglátása szerint ennek a társadalmi rétegnek az a legfontosabb feladata, hogy megkeserítse polgártársai életét. Miről ismerszik meg az osztrák állam háború idején? Legelőször is a cenzúra erősödéséről, amelynek mindenre elszánt tisztviselői hivatottak elbírálni a hírlapi írásokat, és ha úgy találják, hogy azok veszélyeztetik az állam érdekeit, hát egyszerűen hónuk alá csapják őket, amint azt Josef Lada ilyen témáj karikatúrája mutatja.

Az elkobzott cikkek helyét a bosszúszomjas újságírók és szerkesztők vagy üresen hagyják, vagy Lada fönt már említett karikatúrájával helyettesítik. Hašek ugyanakkor nem csupán bohém éjszakai figurája a prágai közéletnek, hanem valódi krakéler is, aki a háborúba keveredett országban arra vállalkozott, hogy próbára tegye az osztrák rendőrség éberségét. A világháború kitörése után néhány hónappal elszállásolta magát azU Valsů vendéglőben a Karolína Světlá utcában, és a vendégkönyvbe a következőket jegyezte be: „Jaroslav Hašek, kereskedő, született Kijevben, érkezett Moszkvából.” A tulajdonos persze azonnal értesítette a hatóságokat, és a prágai rendőrség még aznap éjszaka lefogatta és bezáratta az orosz kémnek vélt cseh hírlapírót. Hašek a kihallgatás során azzal védekezett, hogy egyszerűen tesztelni szerette volna a hatóságok éberségét. Védekezése azonban nem bizonyult oly hatékonynak, mint a besúgórendszer: az írót ötnapi elzárásra ítélték. Ekkor szerzett börtönélményeit néhány év múltán a Švejk, a derék katona megírásakor kamatoztatta. A monarchia háborús gépezete tehát teljes gőzzel beindult, és a masinéria nem sokáig kímélte a cseh

szellemi élet és újságírás képviselőit sem. Hašek is megkapta behívóját a K. u. K. hadseregbe, majd kiképzés után ezredével Budapest és Hatvan érintésével a keleti frontra utazott. A monarchia nemzeti kisebbségeinek önállósulási törekvései ekkorra rendkívüli módon fölerősödtek: a háború folyamán az osztrák állam és uralkodói ház iránti lojalitás radikális csökkenésében nyilvánultak meg. A monarchia reguláris hadseregének cseh és szlovák nemzetiségű katonáinak jelentős része átszökdösött az antant szövetségi rendszerbe tartozó orosz oldalra. A cseh író is ezt a formáját választotta a menekülésnek: az oroszok egyik előretörése alkalmával leszakadt saját alakulatától, és az ellenséghez menekült. A fogadtatás azonban korántsem bizonyult olyan barátságosnak, mint ahogyan azt várták. Rendkívül hosszú és drámai éhezés, nélkülözés és kegyetlen tél várt az ellenséges hadsereg foglyaira, akiket pusztító árványok is tizedeltek. A Hašek lakta tábor foglyainak mintegy kétharmada pusztult el néhány hónap leforgása alatt. Ebben a lélektani helyzetben többnyire valamennyi cseh és szlovák nemzetiségű katona kapva kapott az alkalmon, hogy a csehszlovák légiós hadtest tagja lehessen. A légiót az emigrációban élő T. G. Masaryk irányította csehszlovák kormány hozta létre az antant hatalmak fogságába esett cseh és szlovák foglyokból. Célja az volt, hogy tényleges katonai erővel rendelkező hadtesteket vethessenek be valamennyi fronton a központi hatalmak ellen. A légió néhány fontos győzelme a fronton, valamint későbbi szerepe az oroszországi polgárháborúban nagy hasznára vált az új csehszlovák állam megalakításáért küzdő cseh és szlovák politikusoknak. Hašek, megragadván a kínálkozó alkalmat, szintén belépett a csehszlovák légióba. Hírlapírói gyakorlatának köszönhetően hamarosan a kijevi megjelenésű, árulkodó című Čechoslovan (Csehszláv) című lapban kezdte publikálni írásait. Ezen novellák, tárcák éle egyértelműen az osztrák állam ellen irányult, és a Habsburg-ház szatírájával kapcsolódott bele az első világháborús ideológiai hadviselésbe. Ugyanakkor Hašek és csehszlovák légiós társai csalódottan figyelték az oroszországi front felbomlásának folyamatát, amely, úgy látszott, veszélybe sodorja a cseh nemzetállami törekvéseket is. Miként e kötet címadó tárcája is mutatja, többek között ezért is fogott tollat Hašek a keleti front teljes összeomlásával fenyegető, polgárháborút kirobbantó bolsevikok ellen. A bolsevikok uralomra jutásával az oroszországi politikai térkép és rajta a csehszlovák légió helyzete is alapvetően megváltozott. A világforradalom doktrínáját magáévá tevő bolsevik kormány és a nemzeti alapon álló csehszlovák légió konfliktusa hamarosan fegyveres összeütközésben robbant ki. Időközben azonban Hašek, aki csehországi tartózkodása idején is meglehetősen állhatatlannak bizonyult politikai nézeteit illetően, Břetislav Hůla, Kijevben élő cseh kommunista munkatársa hatása alá került. Ez a hatás rövidesen teljes politikai elkötelezettséggé fejlődött, amelynek következtében Hašek nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy megkísérelje a nemzeti légiót a vörösök oldalára állítani az oroszországi polgárháborúban. Terve persze kudarcot vallott, olyannyira, hogy saját légiós honfitársai adtak ki ellene elfogatóparancsot, és a Szamara irányába előrenyomuló csehszlovákok elől Hašek kénytelen volt elmenekülni. Néhány hónapig tartó bujkálás után a bolsevikok fennhatósága alatt álló területre ért – ekkor vette kezdetét Hašek bolsevik komisszár korszaka. Miről ismerszik meg a bolsevik diktatúra? Például arról, hogy cenzori hivatala még tökéletesebben működik, az irodalmat és a művészetet pedig állandó központi felügyelet alá helyezi. Nem is szólva arról, hogy a bolsevik diktatúrában hallgatnak a múzsák, a humoristák pedig meg sem nyikkannak. Az írók művészi alkotások helyett politikai röpiratokat fogalmaznak, kiáltványokat adnak közzé, újságcikkeket tákolnakátössze alkalomszerűvé degradálva művészi tevékenységüket. kommunista népbiztosként éveken részt –vett a bolsevik uralom megszilárdításában, a vörös sajtó Hašek és propaganda egyeduralmának biztosításában. A bolsevikok ázsiai előrenyomulásával 1918 áprilisától Szamarából Bugulmán, Ufán, Cseljabinszkon, Omszkon, Krasznojarszkon keresztül eljutott egészen Irkutszkba. Komisszári tevékenysége nem korlátozódott kizárólag nyomdák kisajátítására, papírkészletek elkobzására. A szakirodalom arról sem hallgat, hogy a Cseka utasításait követte, légionárius spionok után kutatott, nemzetközi harci egységeket szervezett. Az 5. szibériai hadsereg kötelékében részt vett az 1919 augusztusában Kolcsak ellen indított győztes hadjáratban, és az internacionalista osztály kötelékében

számos sajtóterméket jelentetett meg, amelyek küldetése a bolsevik ideológiai és politikai célok propagálása volt. Az ő nevéhez fűződik például a tiszaéletű, német-magyar nyelvűSturm-Vihar című lap kiadása is, de részt vett a magyar szovjethatalom tiszteletére írt agitációs színdarab megírásában is, amelynek magyar főszereplője, Lajos – a Krasznoj arszki j rabocsi j beszámolója szerint – hazatérve a frontról egy polgár megölésével fejezi ki tiltakozását a reakcióval szemben... Hašek szibériai tevékenységére fölfigyeltek moszkvai elvtársai is. Hosszas levélváltás következett a főváros és Irkutszk között, amelynek tárgya az volt, hogy az írót rávegyék, térjen vissza hazájába, és ott fejtse ki tevékenységét. Hašek egyrészt örült a visszatérés lehetőségének, másrészt komoly kétségek gyötörték az akció sikeres kimenetelét illetően. Az orosz bolsevikoknak azt az elképzelését, hogy a kladnói munkásmegmozdulásokra alapozva a magyarhoz hasonló tanácsköztársaságot alapítsanak az újonnan formálódó fiatal polgári köztársaságban, kétkedéssel fogadta. Másik felesége szerint – akivel az író a távoli szibériai városban kötött házasságot, megvetve ezzel a nem minden alapot nélkülöző bigámia vádját – férje a Cseh Tanácsköztársaság legfőbb buktatóját a cseh nemzeti természetben látta. Hašek szerint a cseh nép „galamblelkű”, amelynek valamennyi tagja a kollektivitás eszméjének hiányában kizárólag a saját szakállára dolgozik. Hosszas huzavona után azonban Hašek és felesége mégiscsak behajózott, és a Komintern segítségével 1920 decemberében megérkeztek az író öt éve elhagyott szülőföldjére. Miről ismerszik meg az első Csehszlovák Köztársaság? Elsősorban arról, hogy a Hašek által oly sokszor ostorozott osztrák bürokrácia jeles hagyományait folytatja. Arról, hogy a masaryki államideológia a nemzeti polgárságra épült, és nemigen vett tudomást az alsóbb társadalmi osztályok politikai szándékairól, nemzetközi kapcsolataiban pedig kifejezetten antibolsevista propagandát folytatott. Arról, hogy az első világháborúból hazatért légiósok kulcsfontosságú pozíciókat foglaltak el, és hangadóivá váltak nemcsak a politikai, hanem a kulturális életnek is. Ebbe a közegbe érkezett vissza a komisszár Hašek azzal a küldetéssel, hogy megakadályozza a cseh polgárságot és nemzetet, hogy az új hazában berendezkedjék. Mire azonban Hašek belevethette volna magát az osztályharcba, a politikai helyzet alapvetően megváltozott, a köztársaság megerősödött. Az író légüres térben találta magát. A visszautazást kizártnak tartotta, hiszen annyi oroszországi tapasztalattal már rendelkezett, hogy nemigen merte volna megkockáztatni, hogy dolgavégezetlenül térjen vissza elvtársaihoz. A Masaryk személyét és politikáját ostorozó oroszországi írásai és állásfoglalásai, valamint a csehszlovák légió elleni oroszországi tevékenysége ugyanakkor meglehetősen szűkre szabták Hašek otthoni mozgásterét. Némi menekvést az írás, némi feledést az ivás kínált. E két tevékenység együttes hatása volt az a hajszolt és örökös pénzhiánytól terhes élet, amelynek eredménye a Švejk rohamszer megírása és piacra dobása, káros következménye pedig Hašek tökéletes elszigetelődése volt az új nemzetállamban. Az író rövidesen elmenekült a fővárosból. Élete utolsó szakaszát Lipnicában töltötte, ahol rövidesen beteljesült a sorsa. Megszabadult egyik legádázabb ellenfelétől, önmagától. Hašek halála után a Synek kiadó megkezdte az író életmű kiadását. Ennek tizenhat kötete 1924 és 1929 között látott napvilágot – kettő kivételével – Josef Lada illusztrációival. Ugyanakkor e kiadásból, amelyet Gustav R. Opočenský, a kötetek szerkesztője csupán első sorozatnak nevezett, hiányoztak többek között például Hašek Oroszországban írott művei. (Opočenský ugyanakkor a II. kötetbe „tréfából” beleszerkesztette saját elbeszélését is.)Karel Synek, mind fia koncentrációs táborban lelte halálát. A Csehország náciegyik megszállása idején mind kiadót a második világháború után a kiadó özvegye, Vlasta Synková indította újra, aki megbízta Břetislav Hůlát, Hašek volt kijevi munkatársát, hogy gyűjtse össze az író valamennyi ez idáig ismeretlen művét. Hůla rendkívül alapos munkát végzett, Hašek számos munkatársával konzultált, hogy azonosítsa az írói álneveken publikált műveket. Ily módon négyszázhatvannyolc olyan írással gyarapította az életművet, amelyek a két világháború közötti sorozatban nem szerepeltek. A teljes életmű-kiadásba azonban ismét beleszólt a politika. Az 1948-as februári kommunista hatalomátvétellel nyílvánvalóvá vált, hogy a Hašek-

életmű nem jelenhet meg egy magánkiadónál. A könyvkiadást irányító információs minisztérium Zdena Ančíkot bízta meg a Hašek-életmű kiadásának feladatával. Břetislav Hůlát, aki az 1920-as évek derekán kilépett a kommunista pártból és a német megszállás idején nemzeti szempontból kifogásolható magatartást tanúsított, az a veszély fenyegette a kommunista Csehszlovákiában, hogy bíróság elé állítják. Némi politikai közbenjárás reményében ezért inkább átadta az új szerkesztőnek az általa összegyűjtött valamennyi írást és az író életével kapcsolatos anyagokat. Így vette kezdetét 1955-ben Hašek kommunista opera omniájának kiadása, amely 1973-ban fejeződött be. Miről ismerszik meg ez a kiadás? Például a cenzúráról. Arról, hogy ebből a könyvsorozatból a szerkesztők kénytelenek voltak kihagyni mindazokat az elbeszéléseket, amelyekben Hašek, oroszországi tartózkodásának első felében, kritikusan viszonyult a bolsevik kormányhoz és a kommunista hatalomhoz. A 20. századi viharos történelem rányomta bélyegét Hašek magyarországi befogadására is. Az 1989 előtti magyar közlések, válogatások követték a második világháború utáni cseh kiadást, annak valamennyi hátrányával, például a cenzúrázottsággal együtt. A Cartaphilus Kiadó évezred utáni Hašek-kötetei jelentik az első olyan válogatást a világhírű cseh író munkáiból, amelybe nem szólt bele ideológiai szempont érvényesítése. Hašek megszabadult második legádázabb ellenfelétől is, a cenzúrától.

Kiss Sz emán Róbert

JEGYZETEK [1] Orosz. „Cukor nincs.” [2] Kerenszkij az 1917-es ideiglenes kormány elnöke volt. [3] Német. „A legkedvesebb bokor.” [4] Német. „A cseh szó.” [5] Pamut inganyag [6] Franciából: cheveaux-légers, könnyűlovasság. [7] Német „Őrség! Őrség!” [8] Ma Lengyelországban található település és búcsújáróhely: Wambierzyce. [9] (latin) [10]Bűnjelek Státoprávně-pokroková strana. 1908-ban keletkezett az Államjogi- és a Radikális-haladó Párt fúziójából. Programjában a bécsi centralizmussal szembehelyezkedve a cseh államjog megvalósítását követelte, kulturális és gazdasági szempontból radikális szociális álláspontot hirdetett. Idővel a Nemzeti-szociális Párthoz került közel. [11] Samostatnost. Az Államjogi-haladó Párt hivatalos napilapja, amely 1911-től jelent meg. [12] Národnă-sociální strana česká. 1897-ben a Szociáldemokrata Pártból kivált Cseh Párt. [13] V. J. Klofáč cseh politikus, a Nemzeti Szociális Párt megalapítója.

TARTALOM Amikor a bolsik betiltották a karácsonyt Hogyan léptem ki a Nemzeti Szociális Pártból I. II. III. IV. V. Tárca (Az osztrák parlamentben...) Egy szociáldemokrata szónok naplójából A férjpróba Községi választások I. II. III. IV. A párizsi félcipő Kínos államügy A csodagyerek (avagy hogy csináljunk tehetséget) A hóhérnál A véd- és dacszervezet A parlamentről František Pivoňka szabómester gaztette (Adalék a prágai német diákok szenvedéseihez) I. agyafúrt gyilkosság kitervelése II.Az A tett helyszínén III. A rendőri szerv a helyszínen IV. A „Vedelők” ülése V. Pivoňka a bíróság előtt, aszabómester elítélése Választási történet Josef Trojánek, az aposztata Részletek a szociáldemokrata képviselők működéséből Petr Vomáčka kisgazda esete Törvényjavaslat Az Államjogi-haladó Párt[10] dicstelen, de elvhű haldoklása Karel Mrkvička legutóbbi gyilkossága Egy morcos professzor természetrajzi feljegyzéseiből: a közönséges kanári Utószó Jaroslav Hašek, a politizáló hírlapíró és humorista JEGYZETEK