Elisabeth Forest
Légy az enyém Greenshire-i szerelmek 1. regény
Légy az enyém Greenshire-i szerelmek I.
írta: Elisabeth Forest Berkesné Zombor Anikó 2014. © Minden jog fenntartva
Köszönet a korrektúráért Erikának, és a folyamatos támogatásért Sylvie-nek, a regény tündér-keresztanyjának. Soha nem leszek képes meghálálni a segítségüket.
Mottó: Rád gondolok! - Úgy indázlak körül Rád gondolok! - Úgy indázlak körül Gondolattal, mint vadsz ő lő a a fát: Nagy levelek, s a szem semmit se lát A zöldön túl, amely a törzsre ül. De értsd meg, pálmám: vágyam nem hevül h evül Gondolatért – a szebb valót magát Kívánom: téged! Jössz-e, jössz-e hát Hozzám, de tüstént? Mezítelenül Álljon derekad, s minden ágadat Zúgasd, er ő ős fa, s lombos köteled Szaggasd el s dobd a földre, mert e vad Örömben: - látlak, hallak s új leget Kortyol tüd ő őm friss árnyékod alatt! – Nem gondolok Rád – itt vagyok Veled.
Elizabeth Barrett-Browning (a Portugál szonettek-bő l) l)
Első fejezet Valamikor az 1820-as évek végén: Greenshire a szigetország legbájosabb vidéke, ebben mindenki egyetért, még azok is, akik megrögzötten ragaszkodnak a város minden kényelméhez és nyüzsg ő izgalmához. Meglep ően pezsgő társasági élet zajlik itt vidéken. A báli szezon ideje alatt persze mindenki a f ővárosban tartózkodik, de nyáron, az el őkelő társaság tagjai el őszeretettel tesznek eleget Lord és Lady Outridge menetrendszerinti meghívásainak, melyek évr ől évre egyre nagyobb megtiszteltetésnek
számítanak. A lord és a lady örömmel bocsájtja otthonát nyaranta akár több hétre is a szórakozni vágyó urak és hölgyek rendelkezésére. A vendégek pedig csak jönnek és jönnek, az óriási ház minden szobája gazdára lel ilyenkor, a körülötte elterül ő pompás park pedig megtelik sétáló kisasszonyokkal és fiatalurakkal, mindenfel ől nevetés és beszélgetés hangjai hallatszanak, az esték zenét ől, pohárcsilingelést pohárcsilingeléstől, a szórakozó társaságot ellátó szolgák folyamatos jövés-menését jövés-menésétől hangosak. Pont úgy, mint ma. Amelia Devereux, Outridge hatodik grófjának egyetlen lánya, a kivilágított bálterem egyik homályosabb, viszonylag csendes sarkában állt, megbújva édesanyja csodaszép virágokat nevel ő, meglepően jó rejtekhelynek t űnő cserepes növénye mögött. Itt viszonylagos nyugalomban lehetett, rejtve a kíváncsi szemek el ől, miközben ő maga mindent látott, a két Mrs. Devenport jóvoltából pedig – akik a fal mellett sorakozó kényelmes karosszékek közül foglaltak el kett őt – mindent hallott is. Pillantása az id ős hölgyek felé tévedt. Sógorn ők voltak, és mindketten özvegyek. Mindenki Devenport ikreknek hívta őket a hátuk mögött, pedig vérségi kapcsolat nem volt közöttük. Megboldogult férjeik révén, mindössze házasság útján kerültek rokonságba egymással. Mégis, egy valódi testvérpár tagjai sem hasonlíthattak volna ennél jobban egymásra. Mindketten testesek voltak és pirospozsgásak, mindig egyforma, levendula szín ű ruhát viseltek, még a hajukat is ugyanolyan frizurába fésültették a komornájukkal. És mindketten imádtak pletykálni. – Egy valódi misteriosi hercegn ő – mondta épp az egyik Mrs. Devenport, Penelope talán, Amelia egyszerűen képtelen volt megkülönböztetni őket egymástól. – Mary mesélt róla. – A komornádat, kedvesem, nem tekinteném a legmegbízhatóbb forrásnak – válaszolta a másik Mrs. Devenport. – De ebben az esetben talán mégis igaza lehet. Az én Lisbethem ugyanezt mondta. Amelia nem szerette a pletykát. Úgy gondolta, a szóbeszéd olyan fegyver, amely veszélyesebb a pisztolynál. Könnyedén tönkretehet bárkit, s őt, közvetetten akár ölni is képes. A hölgyek szavaira azonban felfigyelt. Egy hercegn ő érkezése Misteriosból, ebb ől az apró országból a Kárpátok szívéb ől, még Greenshire színes mindennapjai közepette is kuriózumnak számított.
– Mary azt hallotta, páratlan szépség, ráadásul ragyogóan okos és angyalian kedves is. A f ővárosban versengenek a férfiak a kegyeiért – folytatta Penelope Devenport, miközben egyetlen mozdulattal szélesre tárta legyez ő jét, és hevesen hevesen meglengette meglengette a finom holmit. holmit. A hajába t űzött tollak bólogatni kezdek a hirtelen támadt szélvihar hatására. – No, persze – kuncogott a másik Mrs. Devenport, név szerint Prudence –, ilyen impozáns cím és tetemes örökség várományosaként akár rút is lehetne a hölgy, akkor is számtalan férfi legyeskedne körülötte. – Igazad van, kedvesem, de az ő esetében a szépség, a kellem és az engedelmes természet szerencsés módon keveredik. Ez teszi vonzóbbá az urak számára a többi els ő bálozó csitrinél. Némelyiküknek még ott a tojáshéj a fenekén, mégis úgy viselkednek, mintha a lábuk el őtt heverne az egész világ. Az asszony szeme elé emelte lornyonját, és egyébként barátságos, de most hirtelen szigorúvá váló tekintetét körbehordozta a bálteremben forgolódó, kivétel nélkül fehérbe öltözött fiatal lányok során. – Talán csak egy kivétel van közöttük – pillantott ismét sógorn ő jére. – Amelia igazán igazán tisztelettudó kislány, magasan kit űnik a többiek közül. – Igazad van, drágám – bólogatott Penelopé –, de ne feledd, hogy Amelia már nem els ő bálozó. Ez a harmadik szezonja a társaságban, b őven volt ideje arra, hogy csiszolódjon. – Helyben vagyunk – nyögött fel halkan a lány. A szülei tizennyolc éves korában vezették be a társaságba, és most, mid őn a harmadik szezonja vette kezdetét, még mindig csak huszonegy évet számlált. Ezek a hölgyek mégis úgy beszéltek róla, mint egy matrónáról. Nem áltatta magát. Abban a világban, ahol a lányok nem ritkán tizenhat-tizenhét évesen férjhez mennek, ő már túlkorosnak számított. Mégis újra és újra arra a felismerésre jutott, hogy még nem akar feleség és anya lenni. Ahhoz túlságosan is élvezte a szabadságot – már amennyi abból a hozzá hasonló fiatal lányoknak jutott. Hajadonként sem tehette azt, ami épp az eszébe jutott, sokszor sokszor érezte úgy, úgy, hogy legszívesebbe legszívesebbenn hisztérikusan hisztérikusan tiltakozna tiltakozna a testét-lelkét testét-lelkét gúzsba gúzsba kötő ostoba szabályok és szokások ellen. Ám engedékeny édesapjának köszönhet ően még mindig nagyobb önállóságot élvezett, mint amennyi meggy őződése szerint a legtöbb férjes asszonynak kijutott. Gyermekkori barátn ői közül már többen megházasodtak. Amelia elborzadva gondolt arra a változásra, amit ez az esemény jelentett az életükben. Onnantól kezdve akaratukat és vágyaikat kötelesek voltak alárendelni férjük érdekeinek és szeszélyeinek. Erre ő soha nem lett volna képes. Legalább az álmaival szabadon kívánt rendelkezni. Már rég sejtette, hogy más, mint a többi vele egykorú lány. Legtöbbjük azt tekintette élete legf őbb céljának, hogy családja elvárásának megfelel ően hozzámenjen egy elfogadható külsej ű, gazdag férfihoz, gyermekeket szüljön és boldogan éljen, míg meg nem hal. Közben pedig imádkozott, hogy egyszer megtalálja a szerelmet, amelyr ől a költők verseltek. Házasságon belül vagy kívül, az már nem számított. Sokan már azzal is megelégedtek volna, ha a férjük udvarias tisztelettel bánik velük. Ő azonban másról ábrándozott. Író akart lenni. Egészen kicsi korától kezdve folyton történetek és mesék keringtek a fejében. Ha unatkozott, ha szomorú volt vagy félt valamit ől, ha jobb kedvre akart derülni vagy egyszer űen csak nem tudott este elaludni, visszavonult ebbe a kitalált, saját maga által alkotta világba, halálra rémítve és az őrületbe kergetve ezzel a családját. Egy idő után furcsa késztetés lett úrrá rajta. Úgy érezte, ezeket a történeteket le kell írnia. Mára pedig azt vette a fejébe, hogy egyre nagyobb számú kéziratait valami módon publikálja
majd. Talán folytatásokban közölhetné egy hetilap, vagy… De nem. Egy gróf lánya nem engedheti meg magának, hogy nevét olyan szemérmetlen és botrányos dologgal emlegessék együtt, mint egy regény. Mert Amelia regényeket írt. Szenvedélyes szerelmi történeteket, tele ármánnyal, árulással és küzdelemmel, melyben végül a jó mindig elnyerte elnyerte jutalmát, jutalmát, a rossz pedig pedig méltó büntetését büntetését – természetesen természetesen.. Az ő f őszerepl ői, némi kalamajkát és rengeteg kalandot követ ően, valóságos ismer őseivel ellentétben, valóban boldogan éltek, míg meg nem haltak. Amelia soha nem tartotta magát különösebben naiv teremtésnek. Bár a szülei boldogok voltak egymás oldalán – még ha házasságuk nem is szerelemb ől, hanem sokkal inkább alapos megfontolásból köttetett –, tudta, köreikben ritka az olyan boldog családi élet, mint az övék. A gróf és a grófné között kialakult egy olyan szoros kötelék, melyet leginkább a közös tisztelet alapozott meg, és az együtt töltött évek során kialakult szeretet, valamint a gyermekek érkezése, még erősebbre f űzött. Amelia tudta, apja és anyja boldogok, és ez őt is boldoggá tette. De tisztában volt vele, a szülei esete ugyancsak egyedi. Egy kezén meg tudta volna számolni a társaságban kötött, felh őtlennek mondható házasságokat. Legutoljára épp legjobb barátn ő je, Evelyn Milborrow Milborrow pecsételte pecsételte meg saját saját sorsát, mikor mikor igent mondott Lord Lucas Brightmore-nak, Kenway grófjának. Alig pár hónap együttélés kellett csak, hogy Evelyn rájöjjön, Lord Kenway nem olyan, mint amilyennek els ő pillantásra hitte. Pedig Amelia úgy gondolta, ha valaki, hát csupa élet és öröm barátn ő je megtalálja a boldogságot boldogságot a házasságban. Mára azonban Evelyn elkeseredett, állandó búskomorságban szenved ő fiatalasszonnyá vált, akinek hangulata csak még tovább romlott, mikor megtudta, hogy áldott állapotban van. Amelia összerázkódott, ahogy felsejlett el őtte barátnő je bánatos bánatos kék szeme, szép, szép, szomorú arca, és a Lord Lucas vonásait felh őző kétségbeesés, valahányszor boldogtalan feleségére pillantott. A lány nem tudta pontosan, mi ingatta meg ilyen végérvényesen barátn ő je férje iránti iránti szerelmét. De azt elhatározta, hogy ő bizony levonja az eset tanulságát. Az okos ember tanul a hibáiból, de az igazán okos mások szerencsétlen lépései nyomán okul. Rá pedig sok rosszat lehet mondani, de azt nem, hogy ostoba lenne. Nem, ő soha nem fog férjhez menni. Inkább megtalálja a módját, hogyan jelentesse meg a regényeit. Biztosan ki tudna találni valamit. Esetleg használhatna álnevet. A két Mrs. Devenport még mindig a misteriosi hercegn őről fecsegett, de a lány azt a csekély érdekl ődést is elveszítette a téma iránt, amit addig érzett. Úgy döntött, eleget hallott, inkább megkeresi Evelynt, hátha tehet valamit azért, hogy felvidítsa barátn ő jét. Ám elhatározását nem volt egyszer ű kivitelezni. Ha el őbújik rejtekhelyér ől, a két Mrs. Devenport számára azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy minden egyes szavukat kihallgatta. Pedig egyáltalán nem ezért rejt őzött el a növény mögött. Ő egyszerűen csak az anyja el ől bujkált, aki eltökélte, hogy egyszer és mindenkorra kiveri lánya fejéb ől a romantikus ábrándokat, és az idén végre kiházasítja. Döntését nyomban tett követte. Ami azt illeti, az aznapi összejövetelt is épp ebből a célból rendezte. Amelia elbújt, hogy elkerülje a felesleges összecsapást az édesanyjával. Er ős akaratú volt, de sohasem tiszteletlen. Márpedig ebben az esetben nehezen tudta volna saját elképzeléseit érvényre juttatni, anélkül hogy szembeszegüljön az anyjával. Így jobbnak látta, ha minden rendelkezésére álló eszközzel kerüli a konfrontálódást. Ennek viszont az lett az eredménye, hogy csapdába esett. Egyik oldalon a cserepes növény és a két Mrs. Devenport, másik oldalon a fal. Mindössze egy picike nyílás maradt a virág alsó ágai alatt, ahol talán kiférhetett. Ehhez viszont szinte hétrét kellett görnyednie, és rák módjára kihátrálnia fedezékéb ől. A terjedelmes szoknyarésszel büszkélked ő báli ruha ugyan megnehezítette ezt a mutatványt, de Amelia mégis
átküzdötte magát az akadályon. Már majdnem kiszabadult, mikor tomporával nekiütközött valami szilárdnak. Rémülten egyenesedett fel és pördült meg a sarkán. A hirtelen mozdulattól kis híján elveszítette az egyensúlyát, csupán az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnia abban a valamiben, aminek nekitolatott, és ami gyanús módon hasonlított egy fekete estélyi öltözékbe bújtatott emberi alakhoz. – Te meg mit csinálsz itt? Az ismerős hang hallatán Amelián végigszáguldott a megkönnyebbülés. – Hála az égnek, hogy csak te vagy az, Tony. – Csak? – vonta fel sötét szemöldökét gúnyosan Lord Anthony Saint-Germain, mire a lány elpirult. – Nem úgy értettem – hadarta védekezésképp, és szórakozottan kifújt az arcából egy rakoncátlan mézsz őke hajtincset. – Csak megijedtem, hogy Harry egyik v őlegényjelöltje az. Lord Harry Devereux, Outridge grófjának id ősebb gyermeke és egyben örököse, Amelia bátyja, legalább olyan komolyan gondolta, hogy húgának férjhez kell végre mennie, mint édesanyjuk, és azon kívül, hogy ezt nyíltan kifejtette minden lehetséges alkalommal, igyekezett is a lányt apró, jól irányzott lökésekkel az oltár felé terelni. Példának okáért, el őszeretettel hívta meg minden olyan barátját szülei házába hosszabb-rövidebb látogatás erejéig, akiknek még nem volt feleségük. Persze, Lord Anthony is a bátyja barátja volt, de egyben Amelia egyik legjobb barátja is. Egészen kicsi lány kora óta ismerte a férfit, aki gyakorlatilag többet tartózkodott Lord Outridge házában, mint saját rezidenciáján, ahol a szolgákon kívül úgysem várta volna senki. Anthony szülei, már nagyon régen meghaltak. Óriási vagyont és Saint-Germain vikomtjának címét hagyták a fiukra. Anthony és Harry már akkor is jó barátok voltak, de onnantól elválaszthatatlanokká váltak. A Devereux család valósággal örökbe fogadta a fiút. A hosszú id őre visszavezethet ő barátság volt az oka annak is, hogy Ameliával illetlen és szokatlan módon tegez ő viszonyban voltak. A lány képtelen lett volna merev és formális magázódásra. Felmosolygott a magas, csinos férfira, majd mikor észrevette, hogy még mindig a karját szorongatja, gyorsan elengedte és távolabb lépett. Anthony kifogástalanul nézett ki, mint mindig. Mintha skatulyából húzták volna el ő. Ruháján sehol egy ránc, sehol egy szösz, sötét haja jólfésült, tökéletes. Arisztokrata származásáról árulkodó nemes vonású arca der űs. Ám bőre – az elvárásoknak és a divatnak ellentmondva – napbarnított, akár egy földm űvesnek. Mutatva, mennyire szeret a szabadban tartózkodni, nem tör ődve azzal, milyen szégyenletesnek számít, hogy nem el őkelően sápadt, mint a társaság tagjai általában. Ez pedig Ameliának eszébe juttatta, hogy Lord Anthony Saint-Germain soha, senki véleményével nem tör ődött. Az egész emberb ől rendíthetetlen nyugalom, h űvös elegancia és megingathatatlan önbizalom áradt, amelyt ől a lány csak még ziláltabbnak, még rendetlenebbnek érezte magát. Ugyanakkor er ős, de merőben megmagyarázhatatlan biztonságérzet töltötte el, valahányszor Lord Anthony közelében tartózkodott. Miel őtt azonban még lett volna ideje eltöprengeni ezen az érzésen, a szeme sarkából megpillantott egy úriembert, aki épp feléjük tartott, méghozzá roppant eltökélten. – Jaj, ne! – nyögött fel Amelia. – Szóval, Redway még nem adta fel – állapította meg Anthony, mid őn követte a lány pillantását. – Még szép, hogy nem adja fel, mikor Harry minden lehetséges alkalmat megragad arra, hogy bátorítsa. Ami nem túl meger őltető feladat, hisz’ a herceg úgy el van telve magával, hogy az már ízléstelen. Meg van róla gy őződve, hogy minden lány kész örömest a karjaiba omlik, amint a legcsekélyebb érdekl ődést mutatja irányába – húzta el a száját Amelia, majd reménykedve nézett
a férfi szemébe. – Tony, megtennéd, hogy táncolsz velem? Anthony először meglep ődött a kérés hallatán, majd halványan elmosolyodott és meghajtotta a fejét. – Lady Amelia, megtisztelne ezzel a tánccal? – A legnagyobb örömmel, Lord Anthony – pukedlizett a lány, majd belekarolt a férfiba és valósággal a táncparkettre rángatta. – Micsoda hév – morogta Anthony az orra alatt, de mosolya id őközben vigyorrá szélesedett a lány sietsége láttán. – Ha észreveszi, hogy veled táncolok, akkor békén hagy – suttogta Amelia cseppet sem diszkréten, majd halkan hozzátette: – Egyel őre, legalábbis. Sajnos, arról álmodni sem merek, hogy felfogja végre, Harry minden ígéretének dacára sem leszek a felesége. – Az még eszedbe sem jutott, hogy nem csak a bátyád buzdítása miatt akar olyan kétségbeesetten udvarolni neked? – dörmögte Anthony, mire a lány elnevette magát. – Ugyan már, ne viccelj velem! A férfi tenyere a derekára simult. Amelia felmosolygott partnerére, mikor a kering ő első hangjai felcsendültek. – Sosem fogod kitalálni, mit hallottam a Devenport ikrekt ől – váltott témát, hogy elterelje a szót a kényes témáról. – Azért hadd próbáljam meg! A misteriosi hercegn őről beszélgettek, ha nem tévedek. – Anthony felnevetett az apró fintor láttán. Úgy t űnt, Amelia szentül meg volt gy őződve arról, hogy újdonságot oszt meg vele. A férfiban volt annyi jó érzés, hogy menteget őzni kezdjen. – Ne haragudj, de nem volt nehéz rájönni, mire gondolsz. Mindenki őfelségér ől beszél Amelia könnyedén megrántotta a vállát. – Feltételezem, egy ilyen érdekes esemény folyamatosan napirenden van. A hír úgy terjed, mint a futót űz, és amúgy is, mindig én értesülök utoljára az ilyesféle dolgokról. A két Mrs. Devenport Devenport szerint, a f ővárosban minden férfi körülötte legyeskedik. Azt is mondták, hogy gyönyörű szép és nagyon kedves hölgy. Szeretném megismerni, Tony. Van fogalmad arról, milyen izgalmas és egzotikus lehet az élete? Az országában polgárháború dúl, ő pedig itt kapott menedéket az udvarban. Sajnálom szegényt, de ugyanakkor kicsit irigylem is. Igaz is, te nemrég érkeztél onnan. Láttad talán? Anthony halványan elmosolyodott a lány kíváncsi kérdése hallatán. Ha nem els ő kézből tapasztalja, el sem hitte volna, hogy történhet olyan esemény a társaságban, amely számot tarthat Lady Amelia érdekl ődésére, aki – a hölgyek többségével ellentétben – soha nem foglalkozott a lépten-nyomon szárnyra kapó híresztelésekkel. A hercegn ő érkezése minden jel szerint felkavarta még őt is. Viszont megkapó volt, ahogy lelkesedését igyekezett elrejteni. Nem ment neki túl jól. Az arca kipirult, és ennek nem csak a kering ő gyors üteme volt az oka. o ka. Zöld szeme izgatottan csillogott, az egész lány, szinte vibrált a türelmetlenségt ől, miközben a válaszra várt. – Igen, láttam. Sőt, beszéltem is vele. Valóban szép, de, hogy kedves-e, arról nehezen tudnék nyilatkozni, mivel alig pár szót váltottunk, mikor bemutattak bennünket egymásnak. Amelia gyors pillantást vetett a két fejjel magasabb férfi markáns arcára, hogy lássa, nem csak ugratja-e. Tony folyton viccelt. Mivel azonban fekete szeme most csupán nyugodt der űt sugárzott, úgy döntött, nem gúnyolódott, hanem az igazat mondta. Megnyugodva bólintott és ismét átadta magát a tánc örömének. Tony tökéletes táncos – állapította meg, mint minden egyes alkalommal, mikor a férfi felkérte. felkérte. Erős és határozott, valósággal repült a parketten az irányítását követve. Ráadásul csodásan érezte magát mellette. Vele nem kellett folyton azon aggódnia, milyen lehetetlen, megbotránkoztató kijelentést tesz, ha nem figyel oda eléggé. A férfit képtelenség volt
megdöbbenteni. Csak nevetett Amelia legfurább, legmeghökkent őbb ötletein és megállapításain. Anthony oldalán önmaga lehetett, ez olyan nyugalommal töltötte el, amelyr ől nem szívesen mondott le. A férfi volt az egyetlen, akinek azt is elárulta, milyen tervei vannak az írással kapcsolatban. Még a bátyjának sem beszélt róla, mert tudta, Harry csak kinevetné, és felesleges ostobaságnak bélyegezné az álmait. – Szívem szerint megkérnélek, hogy maradj mellettem egész este – szaladt ki a száján a vallomás, mire a másik egy pillanatra megmerevedett. Egyetlen másodperc volt csupán, de Amelia megérezte, és nyomban kuncogni kezdett. – Ne aggódj, nem fogok ilyet tenni. Csak arra gondoltam, hogy két legyet üthetnék egy csapásra. Jól érezném magam, és talán Harry barátai is elbizonytalanodnának egy kicsit, ha látnák, hogy van kísér őm. De nem kell félned, nem akarom elrontani a szórakozásodat. Ráadásul az emberek azonnal kombinálni kezdenének, ha nem tágítanál mell őlem, a mama pedig szörnyen dühös lenne rám, amiért hírbe hozom magam, tovább rontva amúgy is csekély esélyeimet a férjhez menetelre. – Ki mondta, hogy kevés esélyed van? – kérdezte Anthony rekedten, mire a lány ismét felpillantott. A férfi hangja furcsa volt, nem a megszokott könnyedséggel csengett, ám a szeméből most sem tudott kiolvasni őszinte érdekl ődésnél többet. – Ismersz, Tony – vonta meg kecsesen a vállát. – Elriasztom a férfiakat, nem pedig vonzom. Bennem semmi nincs abból, amivel állítólag a misteriosi hercegn ő rendelkezik. Nem vagyok szép, sem engedelmes, de még csak kedves sem. Talán azt szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy megvan a magamhoz való eszem, de ez vajmi kevés egyéb kívánatos jó tulajdonság híján. Ráadásul hiányzik bel őlem a házasságra való hajlandóság is. – Előbb vagy utóbb kénytelen leszel megadni magad a társadalom és a családod elvárásainak – felelte Anthony ismét azon az idegen, csikorgó hangon, de az arca továbbra sem árulta el, mi okozta nála ezt a furcsa hangulatot. – Lehet. De lehet, hogy nem – felelte Amelia tettetett könnyedséggel. – Harry barátai hamarosan feladják, és olyan jelölt után néznek, aki sokkal készségesebb. A mamáék pedig rájönnek, hogy hiába er őltetik a dolgot. A hangja határozottabbnak t űnt, mint ahogy érezte magát. Igazság szerint fogalma sem volt, hogyan kerülhetné el továbbra is a fenyeget ő jövőt: a házasság lehangoló kötöttségét. A melódia utolsó akkordjai is elhaltak, és a táncosok halk tapssal honorálták a zenészek játékát. Anthony Anthony megfogta megfogta Amelia kezét, kezét, és a karja hajlatára hajlatára fektette. fektette. Harry termett mellettük, szinte a semmib ől. – Megtudhatnám, miért hagytad faképnél Redwayt? – sziszegte, gondosan ügyelve arra, hogy a körülöttük állók ne hallják meg a számonkérést. Harry Ameliáénál egy árnyalattal sötétebb zöld szeme haragosan villogott. A haja is valamivel sötétebb volt, mint a húgáé, de ezekt ől a különbségekt ől eltekintve, a közöttük lév ő hasonlóság egyértelm ű volt, és egyb ől nyilvánvalóvá tette a fennálló rokonságot. Amelia színpadiasan felsóhajtott, majd az égre emelte a tekintetét, mintha hangtalanul türelemért fohászkodna. – Nem hagytam faképnél – felelte, makacsul állta fivére kemény pillantását. – Anthony felkért táncolni, és én igent mondtam neki. – No persze, Anthony – fordult most Harry villámló tekintettel szótlanul ácsorgó barátja felé. – Megkérhetnélek, hogy ne támogasd a húgom ebben a renitens viselkedésben? Saint-Germain teljes magasságában kihúzta magát, és így nyilvánvalóvá vált, hogy ő a termetesebb kettejük között, pedig Harry is figyelemreméltóan nagyra n őtt. Amelia aprónak és jelentéktelennek jelentéktelennek érezte érezte magát az árnyékuk árnyékukban. ban. – Ami azt illeti, a hölgy a következ ő táncot is nekem ígérte. Valamint az az utánit és
minden azt követ őt ma este. A lánynak egy pillanatra elakadt a lélegzete a szavak hallatán, azután viszont elégedetten mosolygott fel a bátyjára. – Tony, kérlek, ne add alá a lovat – sóhajtott Harry lemondóan. – Tudom, hogy ebben nem értesz velem egyet, de Ameliának mihamarabb férjhez kell mennie. Ez az ő érdeke is. – És férjhez is fog menni – hagyta helyben Anthony, mire Amelia csodás elégedettsége egy csapásra szertefoszlott. Szemrehányó pillantást vetett alkalmi lovagjára, aki azonban már folytatta is: – De ma este arra van szüksége, hogy jól érezze magát. És most, ha megbocsájtasz, barátom… A húgodnak biztosan jól esne egy kis frissít ő. Rákacsintott a lányra, és gyengéden a büféasztal felé irányította, olyan nyugodtan, mintha meg sem történt volna a bosszantó közjáték. – Meg sem érdemlem a figyelmességed – sóhajtott Amelia, de engedelmesen követte Anthonyt. – Te mindig olyan megért ő vagy, soha nem veszíted el a türelmed. Harry bezzeg… – Én nem vagyok a bátyád – vágott közbe a férfi, meglep ően hevesen. – Nem, persze, de olyan vagy nekem, mint egy testvér. – Aligha – dörmögte Anthony, teljesen összezavarva ezzel Ameliát, ám, miel őtt megkérdezhette volna, mire is gondol pontosan, mozgolódás és halk sustorgás támadt az ajtónál. Az izgalom végighullámzott a termen, de Amelia hiába nyújtogatta a nyakát, képtelen volt megpillantani, mi okozhatta a váratlan felbolydulást. – Mi történt? – kérdezte végül Anthonyt, aki jóval a többi ember feje fölé magasodott, így gond nélkül láthatott mindent. – Azt hiszem, a bátyád épp most lett szerelmes… ismét. A roppant rejtélyes válasz, nem hogy magyarázattal szolgált volna, csak még inkább felkavarta a lányt.
Második fejezet Lord Saint-Germain fejében abban a pillanatban kezdett körvonalazódni a terv, mikor Amelia meglepő kijelentését meghallotta:
„Legszívesebben megkérnélek, hogy maradj mellettem egész este.” Határozottan elakadt egy pillanatra a lélegzete. Isten látja lelkét, mennyire szeretné, hogy Amelia megkérje, maradjon mindig mellette. Egészen azóta, hogy három évvel korábban rádöbbent, a lány gyönyör ű fiatal n ővé érett, gyakorlatilag a szeme láttára, mégis szinte észrevétlenül. Mindig is szoros és különleges kapcsolatban volt Ameliával. Sohasem egyszer űen csak a barátja húgát látta benne, inkább egy különleges és értékes embert, aki roppant fiatal kora dacára már az els ő pillanatban lenyűgözte őt intelligenciájával és egyediségével. Harry számtalan alkalommal a tudtára adta, hogy nem érti, egyáltalán miért áll szóba a testvérével, elvégre „csak egy lány”, akinek semmi más nem jár a fejében, mint ostoba ábrándos történetei egyike. Hogy is magyarázhatta volna el, miként lopta be magát Amelia a szívébe. Leny űgözte jólelk űsége, fantáziája sokszín űsége, és annak ellenére sem lankadó lelkesedése, hogy környezetében senki nem értette „hóbortjait”. Amelia volt az els ő, aki magától értetődőnek vette Anthony jelenlétét. Kezdett ől fogva családtagként kezelte őt. Három évvel ezel őtt pedig jött a felismerés – mint egy villámcsapás, hirtelen a semmib ől –, hogy beleszeretett a lányba. Tudta, soha nem felejti el azt a ver őfényes nyári napot. Épp Harryvel beszélgetett a kastély kertjében, Amelia pedig aktuális regényén dolgozott, mikor hirtelen eleredt az es ő. Fogalma sem volt, hogy történhetett, hisz’ egyetlen árva felh ő sem volt az égen, a nap száz ágra sütött, mégis langyos cseppek kezdtek záporozni a fejükre. Amelia meglepetten felkiáltott, majd elkezdte összekapkodni a szanaszét hever ő, sűrűn teleírt lapokat, nehogy tönkremenjenek. Anthony ösztönösen lódult felé, hogy a segítségére siessen, és nagy igyekezetében homloka a lányéhoz koppant. Amelia felnevetett és ránézett. Zöld szeme csillogott, egy es őcsepp hintázott a szempilláján, a nap fénye szivárványszín űre tört az apró kristályon. Ő pedig azon kapta magát, hogy mindennél jobban szeretné lecsókolni onnan azt a cseppet, hogy utána tovább haladjon a lány arcára, állára, leheletnyit szétnyílt, vörös ajkára. Anthony annyira megrémült a hirtelen jött érzést ől, hogy miután gyorsan Amelia kezébe nyomta az összegy ű jtött lapokat lapokat és mormogott mormogott valamit bocsánatkérésk bocsánatkérésképp, épp, azonnal azonnal faképnél faképnél hagyta a csodálkozó lányt. Tudta, ostobán viselkedik, de nem érdekelte. Mint ahogy azt sem, hogy bőrig ázik a záporban. Sok id ő telt el, mire úgy ítélte meg, eleget sétált. Visszamehet a kastélyba, mert elmúlt a veszélye annak, hogy amint meglátja, karjába kapja Ameliát és addig csókolja, míg a lány mindent elfelejt kett ő jükön kívül. Haragudott magára, amiért így érzett. Úgy kellett volna tekintenie a lányra, mint saját édes húgára. Sokáig hitte, csakis egy szörnyetegnek gyúlhat vágyra ilyen ártatlan teremtés, a
legjobb barátja testvére iránt. De egy idő után a lelkifurdalása enyhült. Amelia és ő végül is nem voltak vérrokonok. Sőt, semmilyen rokonok sem voltak. Semmi elítélend őt nem tett, egyszerűen csak beleszeretett. A szándékai pedig tisztességesek voltak. Ennek ellenére nem tudta megmagyarázni még önmagának sem, miért fél mégis feltárni érzéseit Amelia és a családja el őtt. Ám minden megváltozott, mikor Lady Outridge a fejébe vette, hogy kiházasítja a lányát, Harry pedig olyan lelkesen segédkezett édesanyjának elhatározása véghezvitelében. Anthony abban a pillanatban elhatározta, mikor az els ő lehetséges kér őt meglátta Amelia körül legyeskedni, hogy színt vall végre. Úgy tervezte, el őször is Lord Outridge-hez megy. Mégiscsak ő a család feje. Gyakorlatias ember, nem mellesleg imádja a lányát, bizonyára a legjobbat akarja neki. Márpedig Anthonynak szilárd meggy őződése volt, hogy Amelia számára ő a legjobb választás. Most már csak azt kell elérnie, hogy a lány is így gondolja. Tudta, ez sokkal keményebb dió lesz, mint a gróf áldásának elnyerése. De Amelia kijelentése a kezébe adta a megoldást. „Legszívesebben megkérnélek, hogy maradj mellettem egész este.” El fogja érni, hogy Amelia igenis megkérje. És attól kezdve soha többé nem tágít mell őle. Csak úgy kell tálalnia a dolgot, hogy a kisasszony belemenjen. Összecsikordult a foga, mikor meglátta, hogy Redway végre sikerrel járt, és a lány minden önvédelmi mesterkedése ellenére mégiscsak a közelébe férk őzött. Az egész egy óvatlan pillanatban történt, közvetlenül azután, hogy mindketten üdvözölték az újonnan érkezett vendéget, a hercegn őt, és jócskán benne volt Lady Outridge keze is. Anthony elismeréssel adózott Amelia önuralmáért. A hölgynek egyetlen arcizma sem rándult, ami tekintve, hogy korábban mennyire igyekezett elkerülni ezt a táncot, ugyancsak lenyűgöző volt. Tökéletes neveltetése, veleszületett kedvessége és figyelmessége megakadályozta, hogy visszautasítsa a herceget, akinek karjába az édesanyja lökte. De merev arckifejezése, az, hogy vonásaira szinte ráfagyott a semmitmondó, udvarias mosoly, mutatta, mennyire nehezére esik engedni az unszolásnak. Redway borzalmas táncos – állapította meg Anthony halvány mosollyal. Már kétszer lépett Amelia lábára, mióta a parkettre vezette. A lány egyre ingerültebbnek és elkeseredettebbnek t űnt. Szeretett volna a segítségére sietni, de nem okozhatott botrányt, anélkül viszont semmit nem tehetett. Illetve, talán mégis. Akár hagyhatja is, hogy Redway szó szerint kitapossa számára az utat. Enyhe lelkifurdalás fogta el, miközben magában már azon spekulált, mennyire kapóra jön neki a herceg ügyetlensége. Most már egészen biztos volt benne, hogy a lány nem fogja visszautasítani az ajánlatát. Ez után a tánc után Amelia kapva kap a lehet őségen, mi szerint játsszák el, el, hogy jegyesek. jegyesek. Persze, csak a lány fogja azt hinni, hogy hogy szerepet játszanak. játszanak. Anthonynak feltett szándéka volt, hogy végül megtartják majd az esküv őt, ezért nem látta semmi akadályát, hogy Lord Outridge-et beavassa a tervébe. Mérget mert volna venni rá, hogy a gróf üdvözölni fogja elképzelését, és Lady Outridge miatt sem aggódott. Elvégre az volt a célja, hogy kiházasítsa a lányát. Ha pedig Ameliát még egy tánc erejéig Redway társaságában hagyja, akkor vele is minden rendben lesz. Csak ügyesen kell felvetnie az elgondolásait. Az egyetlen, aki keresztülhúzhatja a számításait, az Harry. Tisztában volt vele, milyen jól ismeri őt a barátja, kész csodának tartotta, hogy nem jött rá már az els ő pillanatban, mit érez a húga iránt. Tudta, Harry nem örülne a szerelmének és a szándékainak. Megdöbbenne, ha megkérné Ameliát, talán még árulásnak is tekintené, hisz’ szentül meg van róla gy őződve, hogy Anthony ugyanúgy húgaként tekint a lányra, mint ő maga. Ha tudná, milyen szerelmes a barátja, talán Amelia közelébe sem engedné. Azt pedig végképp nem t űrné, hogy csellel vegye rá a
házasságra. Holott, ő épp erre készült. A fejébe vette, hogy mindenáron meghódítja a lányt. Jobban szeretett volna udvarolni neki, ahogy illik, bókokkal, szerelmes szavakkal, virágcsokrokkal elhalmozni, zeneestekre és színházba vinni, ahogy más fiatalemberek tették szívük hölgyével. De tudta, Amelia esetében ez nem válna be. Olyannyira nem, hogyha bevallaná az érzéseit, a lány a legjobb esetben is kinevetné, de lehet, hogy szóba sem állna vele többé. Ez pedig Anthony számára nem szerepelt a lehetséges variációk között. Feleségül veszi Ameliát, ezért bármit megtesz. Ha kell, akkor kompromittálja. Feltéve, ha másképp nem megy. Nem szívesen folyamodna ilyen végletes megoldáshoz, mert szeretné, ha a lány magától jönne rá, hogy ők összetartoznak, de elhatározta, a legvégs őkig elmegy, ha arra van szükség. Boldoggá teszi Ameliát, akár akarja a lány, akár nem. Ezt azonban nem kötheti Harry orrára. Amilyen forrófej ű a barátja, hamarosan egy hajnali találkozón találnák magukat, az pedig aligha javítaná az esélyeit választottjánál, ha kárt tenne a bátyjában. Ráadásul képtelen lenne ártani Harrynek. Pillantása a másik férfira tévedt. Ugyanott állt, ahol az elmúlt negyedórában végig, s szemét le sem vette arról a n őről, akibe minden jel szerint rögtön beleszeretett, amint az felt űnt a terem ajtajában. Lady Alexandreia, Misterios hercegn ő je, nem sokkal korábban korábban érkezett, érkezett, és szemmel szemmel láthatóan els ő látásra elb űvölte a fiatalembert, aki azóta el sem mozdult mell őle, és dühösen méregetett minden egyes férfiút, aki tíz lépésnél közelebb merészkedett imádata tárgyához. Anthony nem hibáztatta ezért a nyilvánvaló rajongásért. A hercegn ő valóban gyönyör ű volt. Még annál is szebb, mint ahogy emlékezett rá. Rengeteg fekete haját rafinált kontyba fésülve hordta, színe éles ellentétben állt porcelánsimaságú, áttetsz ően finom arcb őrével, amelynek elegáns sápadtságát csak még tovább fokozta elefántcsontszín ű ruhája. Olyan volt, mint egy jelenés, nem hús-vér ember, hanem valamiféle éteri lény. Lord Saint-Germain tekintete Amelia felé tévedt, és önkéntelenül is összehasonlította a két nőt. Alexandreia földöntúli tökéletessége egyáltalán nem ért fel Amelia őszinte, megcáfolhatatlan és kétségtelen életszeretetével. A lány tele volt energiával, valósággal vibrált, szűnni nem akaró lendülettel vetette bele magát mindenbe – apró és nagy feladatba egyaránt. Tony talán ezt szerette benne leginkább. – A szép Devereux testvérek mindenkit meghódítanak maguk körül – hallott meg hirtelen egy bánatos n ői hangot, közvetlenül a háta mögött. – Amelia a férfiak szívét töri össze, Harry pedig a nőkét. Mikor sikerült úrrá lennie a váratlan kijelentés okozta els ő döbbenetén, kíváncsiságának eleget téve, az éleslátó megállapítás szavakba önt ő je felé fordult. fordult. Charlotte Dewhurst lemondó, lemondó, melegbarna tekintetével találta magát szemközt. A szomorkás pillantás fokozatosan váltott át zavartan szégyenkez őbe, miközben tulajdonosa rájött, hogy hangosan is kimondta azokat a szavakat, melyek a szívét nyomták. A bájos, pirospozsgás arc hirtelen kigyúlt, két skarlátvörös folt jelezte, Charlotte mennyire kellemetlenül érzi magát. Tony megnyugtatónak szánt mosolyt villantott rá. – Igen. Mind őfelsége, mind Redway roppant elb űvöltnek t űnik, nemdebár? Charlotte el őször meglepetten pislogott rá, majd hálásan elmosolyodott, amiért Anthony úgy tett, mintha nem vette volna észre a vágyódó felhangot a szavaiban. Nyílt titok volt, hogy Charlotte évek óta gyengéd érzelmeket táplál Harry iránt, amit azonban a férfi csupán elnéz ő derűvel és némi tehetetlen sajnálattal viszonzott. A társaság köreiben Charlotte vénlánynak számított, mivel már a huszonhatot is betöltötte. Tizenhét éves kora óta rajongott Harryért, aki azonban egyértelm űvé tette, hogy soha nem lesz kettejük között semmi. Ennek ellenére a lány soha nem tör ődött bele a figyelemre méltó lelkier ővel és méltósággal viselt elutasításba. Édesapja egyre növekv ő rémületére és dühére, sorra kosarazta ki
a kérőket, akik egy id őben szép számmal legyeskedtek körülötte, kés őbb azonban már csak néhány mindenre elszánt lovag maradt, aki szerencsét próbált annál a n őnél, akiről mindenki tudta, kiért dobog a szíve. Anthony soha nem volt képes megérteni sem barátja, sem Charlotte makacsságát. Harry olyan következetesen és mereven zárkózott el a lány társaságától, mintha legalábbis félne t őle, hogy egyszer meginog, és mégis enged az általa jelentette kísértésnek. Charlotte pedig olyan állhatatosan és büszkén hordozta magában viszonzatlan érzéseit, hogy Lord Sain-Germain csakis csodálni tudta ostoba hajlíthatatlanságát, mellyel az aggszüzek savanyú életére kárhoztatta fiatal testét egy elérhetetlen és – Harry megátalkodottságát tekintve – méltánytalan ábrándért. Ugyanakkor – hiába volt a férfi a legjobb barátja – szánta is azt a n őt, aki olyan ostoba volt, hogy beleszeretett Harrybe. Fura bajtársiasságot érzett Charlotte iránt, miközben azon töprengett, a lány megjegyzését a gyanú kényszerítette-e ki, mely szerint osztoznak a Devereux-k iránt érzett viszonzatlan rajongás keser űségén, vagy mindössze puszta véletlen volt, hogy a boldogtalan vallomást épp Anthony hallotta meg. Nagyon remélte, hogy inkább az utóbbiról van szó. Semmiképp sem szerette volna, ha id ő előtt kiderül Amelia iránt érzett szerelme. A zene hirtelen elhallgatott, ám a herceg, ahelyett hogy visszakísérte volna Ameliát a frissítős asztalhoz, félrevonta őt, és valamit lázasan magyarázni kezdett neki. Úgy t űnt, most, hogy végre a kezei közé kaparintotta, többé el sem engedi. Tony elkapta Amelia segélykér ő pillantását, amit lopva küldött felé, miközben – más választása nem lévén – elfogadta Redway felajánlott karját, és odaadó figyelmet színlelve követte az egyik ablakhoz. Természetesen egy herceget nem kosarazhatott csak úgy ki. Bár Anthony korábban megígérte Ameliának, hogy a segít neki távol maradni Redway sóvárgó karmaitól, és ígéretét betartandó, legszívesebben feltörölte volna a kegyelmes úrral a bálterem tükörfényes padlóját, most mégis er őt vett magán és hátat fordított a párnak. – Megtisztelne a következ ő tánccal? – nézett egyenesen Charlotte melegbarna szemébe. Az őszinte zavar, amelyet ott látott, kis híján mosolygásra késztette. Figyelte, mint váltja fel az értetlenséget a kisasszony arcán el őször a döbbenet, majd a rémület. – Ön táncolni akar velem? – habogta a lány, mire Anthony tovább nem tudta megállni, jókedvű mosolyt villantott rá. – Csak, ha nincs ellene kifogása. Pillanatnyi habozás után Charlotte elmosolyodott, és felé nyújtotta fehér keszty űbe bújtatott kecses kezét. – Nem tudom, milyen mil yen játékot űz velem, Lord Saint-Germain, de isten a tanúm rá, nem bánom, ha belerángat. Amennyiben az lesz az eredménye, hogy elnyeri Amelia kezét és szívét, örömmel veszek részt benne, és azt kívánom, bár Harry esetében is m űködne valamiféle praktika. Anthonynak az arcára fagyott a mosoly Charlotte szavai hallatán. Tehát a kisasszony mégiscsak átlátott rajta. Ez egy kicsit aggasztotta, de hamarosan úgy határozott, megbízik a jóindulatában. jóindulatában. Lazán Lazán megrántotta a vállát. – Harry a legkedvesebb barátom. S őt. Inkább olyan nekem, mint a testvérem. De azt kell mondjam, egy istenverte bolond, amiért nem látja meg az igazi értéket. – Kérem, Lord Saint-Germain! – emelte fel a kezét a lány, amivel belefojtotta Anthonyba a szót. – Épp úgy tisztában vagyok közös ismer ősünk ízlésével, mint ön. És a saját korlátaimnak is tökéletesen tudatában vagyok. – De akkor hogy lehet… Charlotte ismét félbeszakította a férfit:
ű z a szembe, hogyha gy ő z, s ha fáj, – „Szeretni: sóhaj füstje, kósza gő z majd szikrat ű könnyekbő l egy nagy óceán.” – Shakespeare – mosolyodott el Anthony a lány szavai hallatán. – Meglehet ősen találó idézet. – Ahogy mondja, uram. Az érzéseimen sajnos mit sem változtat, hogy nekem a viszonzatlanság fájdalma jutott. – Egy pillanatra megremegett a szája széle, és a férfi már-már attól tartott, talán könnyekre is fakad, ám megkönnyebbülésére nem így történt; képtelen lett volna mit kezdeni egy síró n ővel. A lány a táncparkett felé fordult. A kering ő első hangjai épp abban a pillanatban csendültek fel, a tükörfényes padló hamarosan elveszett a perg ő-forgó táncosok lába alatt. – Szabad? – nyújtotta a karját Anthony, majd átkarolta a most már készséges Charlotte-ot. Szeme sarkából még látta Amelia meglepett, és talán egy egészen picit bosszús pillantását. A férfi gratulált magának a fondorlatosságáért, és alig tudta megállni, hogy elkezdje elégedetten összedörzsölni a két tenyerét. Sikerült felkeltenie a lány figyelmét. Aki azonban az egész közjátékból nyilvánvalóan semmit sem látott, az Harry volt. Anthony csüggedten állapította meg, hogy barátját nem csak a legkevésbé sem érdekelte a Charlotte és közte kialakult bajtársiasság, de úgy t űnt, Alexandreián kívül az égvilágon senkit és semmit nem látott maga körül. Misterios titokzatos, szépséges hercegn ő je szemmel láthatóan láthatóan teljesen elb űvölte Lord Devereux-t.
Harmadik fejezet Amelia szülei vidéki házának szalonjában üldögélt, már meg sem próbált úgy tenni, mintha az ölében fekv ő verseskötetet olvasná. Gondolatai minduntalan az egy héttel korábbi bál
eseményeihez kanyarodtak vissza, pontosabban egy személyhez, akinek azon emlékezetes este tanúsított magatartása sehogy sem akart kimenni a fejéb ől. Mióta az eszét tudta, mindig számíthatott Anthonyra. Jelenléte a Devereux család életében mindennapos, természetes és magától értet ődő volt. Akárcsak a lojalitása. Igazából meg sem lepődött, mikor felajánlotta, hogy segít neki távol tartani Redwayt. Annál jobban megdöbbent, amiért végül mégsem állta a szavát. Az pedig, hogy ehelyett Charlotte Dewhurst társaságában látta viszont, végképp fejbe kólintotta. Harryvel ellentétben, aki folyton csapta a szelet valakinek – bárkinek, kivéve Charlotte-ot, akiről pedig egész Greenshire tudta, milyen gyengéd érzelmeket táplál az ő azokra érdemtelen bátyja iránt –, Tony soha nem mutatott érdekl ődést egyetlen közös n őismerősük iránt sem. Harry persze időnként tapintatlanul és meggondolatlanul elkotyogta, hogy barátját sem hagyják hidegen a közelebbi kapcsolatra is hajlandó hölgyek bájai. Amelia többször hallotta meg véletlenül, mikor a testvére és barátai hódításaikat ecsetelték egymás között. Természetesen Harry ki sem nyitotta volna a száját, ha tudja, hogy a húga is fültanúja pikáns történeteinek. Mivel azonban erre még álmában sem gondolt volna, arcpirító részletességgel ecsetelte ezeket a kalandokat, a döbbent Amelia legnagyobb zavarára, amely zavar azonban nem akadályozta meg a kisasszonyt az újra és újra ismétlődő, természetesen minden egyes alkalommal akaratlan és óhatatlan hallgatózásban. Ilyen alkalmakkor Harry néha célzott arra, hogy Lord Saint-Germain ugyancsak nagy népszer űségnek örvend a hölgyek körében. Ám a lány soha nem látta, hogy Anthony komolyan udvarolt volna. Harry folyton szédített valakit, ám érzelmei rendre álhatatlannak és szeszélyesnek bizonyultak, alkalmanként a legmélyebb kétségbeesésbe taszítva rajongása folyton változó, jobb sorsra érdemes célpontjait, és azok családját egyaránt. Édesanyjuknak folytonos fejfájást okozott fia kicsapongó természete. Lord Devereux bámulatos gyorsasággal esett szerelembe bárhol és bármikor, majd ugyanazzal a lendülettel már ki is ábrándult, és talált – elmondása szerint – újabb eszményi teremtést. Vele ellentétben Anthony inkább a megközelíthetetlenségér ől volt híres. Pedig a társaságban szép számmal jelen lév ő lányos anyák mit nem adtak volna egy ilyen jellemes és feddhetetlen hír ű udvarló figyelméért. Harryt ől bezzeg úgy óvták szemük fényét, mint a t űztől. Féltek, hogy Lord Devereux összetöri a lányuk pici szívét. Szó mi szó, erre meg volt minden esély. Rossz hírét tekintve – amir ől ugye csakis ő maga tehetett – Amelia különösen dühít őnek
találta bátyja az irányú igyekezetét, hogy kiházasítsa egyetlen lánytestvérét. Anthony támogatását viszont nagyon is helyénvalónak és magától értet ődőnek tekintette, és most szégyenkezve, egyszersmind bosszúsan gondolt arra, mennyire bántja Lord Saint-Germain viselkedése. Szinte már árulóként tekintett rá. Holott Tony nem tett semmi rosszat. A lányt a komornyik tapintatos torokköszörülése zökkentette ki ellentmondásos gondolatai közül. – Tessék, Atkinson! – Lady Alexandreia van itt – jelentette be a magas, sovány férfi megfejthetetlen arckifejezéssel. – Lord Devereux-t kereste, de mikor megmondtam neki, hogy jelenleg nincs itthon, a hölgy sírva fakadt. Atkinson olyan elborzadással mondta ki az utolsó szavakat, mintha őfelsége valami szörnyen megbotránkoztató dolgot m űvelt volna azzal, hogy szabad folyást engedett a könnyeinek. Amelia talán még jót is mulatott volna a komornyik zavarán, ha nem lepi meg a tény, mi szerint Misterios csodaszép hercegn ő je épp az ő ajtajuk el őtt sírta el magát. Nyugtalanságát csak tovább fokozta, hogy bátyja neve is szóba került ezen megdöbbent ő esemény kapcsán. Amelia jól ismerte a testvérét. Tisztában volt vele, milyen könnyelm ű természete van Harrynek, Harrynek, mennyire imádja a n őket, milyen szenvedélyesen tud szeretni. Ám minden meggondolatlansága és felel őtlensége ellenére, Harry valami csoda folytán mindeddig nem követett el semmi jóvátehetetlent. Bár a társaság az ő botrányaitól volt hangos, számtalan összetört szívet, meghiúsult házasságszerz ő terveit sirató lányos anyát, valamint dühös apát és fivért tudhatott maga mögött, mégsem maradtak utána törvénytelen gyerekek, sem megrontott szűzlányok. Úgy t űnt, vagy óriási szerencse kíséri meggondolatlannak t űnő tetteit, vagy mégis csak tudja, mit csinál, és messzire elkerüli a bajt. Illetve, csak elkerülte. Eddig. Mert valami olyasmit m űvelni Misterios nagyhatalmú – ebből eredően az otthonától ilyen távol is roppant befolyásos – trónörökösével, ami miatt őfelsége sírva kopogtat az ajtajukon, nem épp okos dolog. – Kísérje be, Atkinson – ugrott fel Amelia, és idegesen körbenézett édesanyja ízlésesen berendezett kisszalonjában. Mint rendszerint, most is mindent rendben talált. A személyzet tudta a dolgát, a szobalányok rátermettek voltak és lelkiismeretesek. Édesapja nagylelk ű és igazságos munkaadó volt, gondos földesúr, aki szívén viselte mind bérl ői, mind alkalmazottai jólétét. Tisztességes megélhetést biztosított nekik, ám cserébe alapos, becsületes munkát várt. Az emberei tisztelték, és túlságosan is szerettek nála dolgozni ahhoz, hogy akár egyszer is mulasztást kövessenek el. A kifinomult ízléssel berendezett szalon természetesen most is ragyogott. A fényes rózsafa íróasztalon vidáman csillant meg az óriási ablakokon besz űrődő napsugár. A rózsaszín és sárga számos árnyalatában pompázó kárpitok otthonossá, a székek és a párnákkal borított kanapé hívogatóvá tették a helyiséget. A kényelem és kellemes pihenés ígéretével kecsegtettek. Nyílt az ajtó, és ez elvonta Amelia figyelmét a kritikus szemlél ődésről. Az ajtónyílásban először Atkinson jelent meg, majd az id ős férfi mögül – miel őtt még az szóhoz juthatott volna –, bukkant fel. őfelsége, Lady Alexandreia, Misterios hercegn ő je bukkant – Jaj, annyira örülök, hogy itthon találom – kezdett beszélni szaporán a n ő. Amelia csodálkozva, ugyanakkor egyre növekv ő kétségbeeséssel figyelte, hogy a hölgy szája széle vészesen remegni kezd, amúgy is vörös szeméb ől pedig kicsordul egy újabb könnycsepp. – Már attól féltem, senki nem lesz, aki segíthet. – Nem értem – felelte a lány, és egyel őre tehetetlenül figyelte a roppant feldúlt Lady Alexandriát. – Atkinson azt mondta, a bátyámat kereste.
– Eredetileg valóban Lord Devereux-hoz jöttem, mert csak őt ismerem annyira, hogy a diszkréciójában bízva a segítségét kérjem. De ön a húga. Bizonyára ugyanolyan nemes jellem, mint Lord Harry. Abban reménykedem, ön is tud nekem segíteni, és közben a hallgatását is kérhetem. Könyörgöm! Nem tudom, ki máshoz fordulhatnék. A fiatal nő ismét sírva fakadt. Szavai teljesen összezavarták Ameliát. Mi az, hogy csak Harryben bízik? És miért van szüksége segítségre? Az pedig, hogy ismeretlenül is rá akarja bízni a titkát, csak mert Harry húga… A hölgy vagy roppant naiv, vagy szörnyen kétségbeesett. – Kérem, foglaljon helyet – szedte össze magát végül. – Azonnal csengetek teáért. Miközben kiadta az utasítást a másodperceken belül megjelen ő Atkinsonnak, majd visszafordult a halkan szipogó hölgy felé, végig azon gondolkozott, mi is állhat Alexandreia zaklatottságának hátterében, és mi köze lehet az egésznek Harryhez. – Szolgálatára állhatok még valamiben fenségednek? – kérdezte aztán, mikor már kezdett túl hosszúra nyúlni a csend. A teát felszolgálták, Atkinson ismét elt űnt a csukott ajtó mögött, a hercegn ő azonban még mindig csak a szemét törölgette. A dermedt némaságot mindössze a szipogása törte meg. – Kérem, szólítson Alexandreiának, mint minden barátom – nézett fel végül. Kék szemében egy pillanatra halvány mosoly villant, ami csakhamar ki is hunyt. – Szeretném, ha a barátom lenne, Lady Amelia. Oly kevés maradt bel őlük mostanára. Mióta a bátyám meghalt és én lettem a trónörökös, rengeteg látszólagos jóakaró és hamis hízelg ő jelent meg körülöttem. körülöttem. Valódi bizalmasom azonban nincs. A bátyja az els ő ember, aki valóban érdek nélkül közelített hozzám, és szeretném hinni, hogy önben is megbízhatok. Tudom, ostobaságnak t űnik a titkaimat egy olyan ember el őtt kiteregetni, akit nem ismerek, de nincs választásom. Nagy szükségem van arra, hogy valakivel megosszam a gondokat, melyek a vállam nyomják. – De én egyáltalán nem értem, mit vár t őlem – dadogta Amelia, és közben azon gondolkodott, mikor is közeledhetett utoljára Harry érdek nélkül egy szép n őhöz. Látta, hogyan nézett a bátyja a hollófekete hajú, törékeny szépség ű hercegn őre. Talán nem a vagyonára vagy a befolyására áhítozott, mint a legtöbb ember, de nagyon is akart t őle valamit, ez nyilvánvaló volt. – Egyelőre csakis a figyelmét kérem – felelte Alexandreia. Mikor Amelia bólintott, folytatta: – A szüleim és a bátyám két évvel ezel őtt haltak meg. – Nagyon sajnálom – kezdte Amelia, mire Alexandreia apró kezének egyetlen határozott, parancsoláshoz szokott mozdulatával beléfojtotta a szót. – Az a nap, mikor szeretteim áldozatául estek egy szörnyetegnek, aki saját érdekeit másokéi elé helyezte, életem legszörny űbb, legszomorúbb napja volt. De engem úgy neveltek, hogy tudtam, családom tagjai akár az életüket is feláldoznák a népért, mely uralkodójává választott bennünket. Én pedig h űtlen lennék az áldozatukhoz, az emlékükhöz, ha a haláluk miatt keseregnék. Nekem most mindent meg kell tennem azért, hogy visszaülhessek Misterios trónjára. A gazember, aki elüldözött és az ország kormányzójának kiáltotta ki magát, úgy akarja a nép jóindulatát megnyerni, hogy feleségül vesz. De én inkább meghalok, mint hogy az övé legyek. Viszont egyedül képtelen vagyok szembeszállni vele. Egyetlen ember segíthet nekem, a v őlegényem. Amelia döbbenten meredt a hercegn őre, annak szavai hallatán. – Pardon, nem tudom, jól hallottam-e. Azt mondta, a v őlegénye? – Igen. Nicolait és engem még gyermekkorunkban jegyeztek el egymással. Apja és az én apám nagyon jó barátok, ezen kívül pedig távoli unokatestvérek voltak. Édesanyja a születésekor halt meg, édesapja pedig néhány évvel kés őbb, egy balesetben. Akkor Nicolai a rokonaihoz került, akik vele együtt elhagyták az országot. Apám próbálta megkeresni őket, de csak azt sikerült kiderítenie, hogy egy ideig valamelyik európai uralkodócsalád vendégszeretetét és
védelmét élvezték. Azután elt űntek szem el ől. Miután Misterios a gazember Stevo kezére került, elhatároztam, hogy magam próbálom megtalálni. A kontinenst már átkutattam, de egyel őre nem jártam sikerrel. sikerrel. Az utolsó reményem reményem ebben ebben az országban országban van. Nicolainak Nicolainak itt kell kell lennie. lennie. Sehol máshol nem lehet. Muszáj ráakadnom, vissza kell jönnie velem Misteriosba. Ha egyedül megyek vissza, a kormányzó elfogat, és er ővel feleségül vesz. Az emberek szerették apámat, és engem is támogatnak, de félnek Stevo hatalmától. Soha nem szállnának nyíltan szembe vele, még az én érdekemben sem. De ha olyan férfi oldalán térnék vissza, aki maga is az uralkodó családból származik, és akivel apáink akarata szerint házasodtunk össze, akkor a királyt és a királyn őt látnák bennünk. Stevonak nem lenne más választása, mint átadni az ország irányítását. Amelia feje zsongott az elhangzottaktól. El sem tudta képzelni, milyen nehéz lehet Alexandreia helyzete. Nem csak árván, támogatás és barátok nélkül maradt ilyen fiatalon, hanem olyan felelősség is nyomta a vállát, amely alatt bárki összeroppant volna. Végig kellett néznie szerettei halálát, tehetetlenül kellett t űrnie a politikai játszmákat. Ő mégis azt tervezte, visszatér egy olyan országba, ahol csakis nehézségek várnak rá. Becsülte a lányt a bátorságáért, de fogalma sem volt, hogyan segíthetne neki. – Az önök királya biztosított arról, hogy menedéket nyújt számomra, ám én vissza akarok menni Misteriosba. Arra is ígéretet kaptam, hogy segít nekem megtalálni Nicolait. Ezért irányított az ön bátyjához. – A bátyámhoz? – A lány megint elveszítette a fonalat. – Őfelsége szerint Lord Harry a legrátermettebb ember. Az egyedüli, aki megtalálhatja a vőlegényemet. Az önök királyán kívül, csakis neki mertem elmondani jövetelem valódi okát, és most ön is a bizalmasom lett – mosolyodott el halványan Lady Alexandreia. – Bízom benne, hogy megőrzi a titkom. Lord Devereux pedig biztosított arról, hogy minden tudásával a segítségemre lesz. – Harry? Azt hiszem, ön mégsem a megfelel ő személyhez fordult – felelte Amelia, és azt sem tudta, elnevesse magát vagy inkább sírjon. A családja ugyancsak nagy pácba került, Harry pedig tovább rontott a helyzeten, mikor nem tisztázta a hercegn ővel a félreértést. Fogalma sem volt, mi késztethette a királyt arra, hogy a bátyjához küldje Alexandreiát, de arra volt egy tippje, ő miért nem vallotta be, hogy híján van az elvárt képességeknek. Látta, miként bámulta Harry a hercegn őt. Szoknyabolond természete most is felülkerekedett a józan eszén. De ezúttal óriási kalamajkába sodorta magát azzal, hogy nem tudott gátat szabni a vágyainak. A lehet ő legalkalmatlanabb n őt szemelte ki. Ráadásul, ki is használta Alexandreia jóhiszem űségét. Valahogy tisztáznom kell ezt a félreértést – gondolta Amelia elkeseredetten. – Harrynek komoly problémával kell szembenéznie, ha nem sikerül. Az agya lázasan járt. Arra gondolt, talán szólhatna az apjának. Outridge grófjaként jelentős befolyással rendelkezik. Egészen biztosan tudna valamit tenni annak érekében, hogy kihúzza fiát a slamasztikából. Azután elvetette az ötletet. Nem akarta sem apjukat, sem anyjukat megrémiszteni megrémiszteni Harry legújabb fiaskójával. fiaskójával. Anthony! Ő biztosan tudna segíteni – jutott eszébe a megoldás. – Az egyetlen, aki segíthet, az csakis Lord Saint-Germain. Ő tudni fogja, mi a teend ő. Kicsit megkönnyebbült. Biztos volt benne, most már minden rendben lesz. Amint Tony kezébe veszi a dolgokat, minden helyre fog jönni. Miután megnyugodott valamelyest, tudatosult benne, hogy Alexandreia még mindig beszél. – Őfelsége biztosított, hogy keresve sem találnék a testvérénél megfelel őbb segítőt. A
szolgálatokkal, melyeket a bátyja a hazájuknak tett bizonyította, hogy rendelkezik azokkal a képességekkel, melyek alkalmassá teszik a feladat végrehajtására. – Alexandreia letette a teáscsészét, majd hirtelen el őrehajolt és megfogta Amelia kezét. – Annyira örülök, hogy önöket a barátaim közé sorolhatom. A bátyja és ön visszaadták a jöv őbe vetett hitem. Köszönöm. Ameliában az értetlenséget lassan felváltotta egy er ős balsejtelem. Egyszer hallotta, hogy az apja és Harry veszekedtek. Valamiféle veszélyes munkáról volt szó, mivel azonban egy szót sem értett a vitából, nem tulajdonított nagy jelent őséget neki. Lord Outridge és a fia között gyakori volt a nézeteltérés. Most azonban új értelmet nyertek az akkor hallott szavak, az éled ő gyanú pedig heves rosszullét formájában hatalmasodott el rajta. Feje kóválygott, a szoba forgott körülötte. Egyetlen szót sem értett. Egyáltalán nem tudta, milyen szolgálatokról beszél Alexandreia, csak abban volt biztos, hogy sürg ősen friss leveg őre van szüksége. Felállt, és bizonytalan léptekkel az ablakhoz indult. Hallotta, amint a hercegn ő aggodalmasan a nevén szólítja, de képtelen volt válaszolni. Úgy érezte, megfullad, a frissít ő, megnyugtató mély leveg ő utáni vágy mindennél er ősebb volt benne. Csak halványan érzékelte, hogy a szalon ajtaja kinyílt, és valaki belépett rajta. Fejében Alexandreia szavai visszhangoztak: „A szolgálatokkal, melyeket a hazájuknak tett…” Miféle szolgálatokat tett Harry a hazának? Erős karok ölelték át a derekát, szilárdan tartották. Hálásan d őlt a kemény mellkasnak. mellkasnak. – Mi történt? – ismerte fel Lord Saint-Germain mély hangját. – Nem tudom – felelte Alexandreia nyilvánvalóan ismét a sírás határán. – Mi csak beszélgettünk. Egész eddig tökéletesen jól érezte magát. Talán el fog ájulni? Istenem add, hogy ne kezdje ismét az egereket itatni – fohászkodott magában Amelia. Hangosan azonban csak ennyit mondott: – Jól vagyok. Még soha életemben nem ájultam el, ezután sem áll szándékomban. A mama szerint er ős vagyok, mint egy bányaló. Az utolsó mondatot olyan halkan tette hozzá, hogy csak Tony hallhatta. Ha egy kicsit is jobban érzi érzi magát, Ameliának Ameliának eszében eszében sem lett volna elárulni, elárulni, mit szokott szokott mondani mondani az édesanyja. édesanyja. Így azonban meggondolatlanul kicsúszott a száján Lady Outridge nem épp szalonképes véleménye. De Lord Anthonytól távol állt, hogy megbotránkozzon. S őt, diszkrét d iszkrét,, mélyhangú nevetése arról biztosította a lányt, hogy nagyon is tetszik neki az önkéntelen vallomás. – Mi folyik itt? – csattant hirtelen Amelia édesanyjának hangja. – Na de, Anthony! Miért ölelgeted a lányom? Amelia halkan felnyögött, miközben megpróbálta minél hamarabb összeszedni magát. Határozottan jobban volt, a megrázkódtatás okozta gyengeség máris múlni látszott. Úgy viselkedem, mint valami hisztérika – korholta magát, miközben megpróbált kibontakozni Tony karjai közül, egyel őre vajmi kevés sikerrel. – Talán az egész csak egy óriási félreértés. Harry egyszer űen nem lehet az az ember, akire Lady Alexandreiának szüksége van. Hamarosan tisztázódik minden. Nem lesz itt semmi probléma. Ebben a pillanatban újabb hang hallatszott az ajtó fel ől: – Kedveseim! Micsoda öröm, hogy itt Greenshire-ben üdvözölhetjük Misterios hercegn ő jét. Ugye nem haragszik, haragszik, Lady Lady Outridge, hogy hogy bejelentés bejelentés nélkül érkeztünk, érkeztünk, de Prudence Prudence és én arra gondoltunk, segítségére lehetünk őfelsége szórakoztatásában. A szóáradatot megszakító döbbent csend jelezte Amelia számára, melyik volt az a pillanat, mikor Mrs. Devenport meglátta őt, Anthony karjaiban. – Azt hiszem, Penelope, szórakozásban itt nincs hiány – kuncogott a másik Mrs. Devenport. – Ahogy elnézem, Lord Saint-Germain és Amelia b őven biztosítanak látnivalót
őfelsége
számára. Amelia arca lángba borult. Hasztalan próbálta lerázni magáról Tony kezét. Anélkül hogy dulakodni kezdett volna vele, képtelen volt szabadulni. Mi a csuda ütött ebbe az emberbe? – dühöngött magában. – Hát nem látja, mekkora bajban vagyunk? Egy idő után végleg felhagyott a szabadulási kísérlettel, úgyis hiábavalónak bizonyult. Valami oknál fogva Anthony továbbra is szorosan tartotta, miközben a két Mrs. Devenport suttogva tárgyalta ki a látottakat. Halk kacarászásukat Lady Alexandreia csuklásokkal tarkított zokogása egészítette ki. Amelia óvatosan az anyjára pillantott. Lady Outridge továbbra is a szoba közepén állt, sápadtan, de egyenes háttal. A lány azt kívánta, bár mondana végre valamit. A kívánsága hamarosan teljesült, ám nem azt a mondatot hallotta, amelyet várt. – Hölgyeim, megkínálhatom önöket friss teasüteménnyel? Tévedtem – állapította meg magában Amelia. – Bizony, lesz itt még probléma. Méghozzá nem is akármekkora.
Negyedik fejezet – T onynak onynak feleségül kell vennie Ameliát – jelentette ki Harry, mire a húga rögtön felkiáltott: – Dehogy kell! Háttal ült Lord Saint-Germainnek, ezért nem láthatta, mint gy űrődik ráncba a homloka heves tiltakozása hallatán. A könyvtárban gy űlt össze a család, a két Mrs. Devenport kínosra sikeredett látogatása után, hogy megtárgyalják a további teend őket. Amelia az elmúlt félórában újra és újra elismételte, miként szédült meg, és mekkora szerencséje volt, amiért Anthony épp akkor érkezett, megmentve ezzel egy csúnya esést ől. – Tony, mondj már te is valamit! – fordult most kétségbeesetten a férfi felé. – Amelia igazat mond – lökte el magát Anthony a könyvespolctól, amelynek az elmúlt percekben támaszkodott. – Valóban csak egy múló rosszullét kellemetlen következményeit ől próbáltam megkímélni. Semmi más nem történt. Ezt Lady Alexandreia is tanúsíthatja. – Apropó. Mit keresett itt őfelsége? – tette fel tudtán kívül a legkínosabb kérdést Lord Outridge. Outridge. – És mit mondhatott, amiért te elájultál? – Nem ájultam el – hebegte Amelia. – Soha nem ájulok el. A mama is azt szokta mondani, hogy er ős vagyok, mint egy… – Na de, Amelia! – kiáltott fel kétségbeesetten Lady Outridge. A lány fülig pirult, mikor rájött, mi szaladt ki kis híján a száján. Ismét. A helyzeten vajmi keveset javított, hogy meghallotta, Tony milyen jól mulat az elszóláson. Nevetését megpróbálta ugyan köhögésnek álcázni, de nem sok sikerrel járt. – Nos, Amelia? – nézett rá átható tekintettel az édesapja. Azzal a pillantással, amelyr ől mindig is úgy érezte, egyenesen a veséjébe lát, és amely mindig kikényszerítette bel őle az igazságot. Legalábbis gyermekkorában. Most azonban már nem kislány. Alexandreia szavait el őször Anthonyval fogja megosztani – határozta el. – A hercegnő azért jött, hogy köszönetet mondjon. Én pedig egész egyszer űen azért gyengültem el, mert rossz volt a gyomrom, így kihagytam az ebédet. Amelia fájdalmasan egyenesnek érezte a hátát, gerince kis híján elpattant a feszültség hatására, mely görcsbe merevítette az izmait is. Nem örült, hogy hazudnia kell az apjának, de a bátyjának sem akart rosszat, akkor sem, ha most szörnyen haragudott rá. A következő pillanatban Tony meleg tenyerét érezte a bal vállán, amit ől egy csapásra megkönnyebbült, és valamelyest engedett a benne dúló nyugtalanság is. Apja sokatmondó tekintete azonban, amely egy pillanatra megpihent Anthony kezén, újraélesztette benne az
épphogy csak csillapodott idegességet, és eszébe jutatta, miért is ülnek a könyvtárban. Gyorsan, a lehetőségekhez képest felt űnésmentesen lesöpörte válláról a férfi érintését, miközben felállt. – Rendben, akkor ezt tisztáztuk – bólintott a lord, és az ajtó felé indult. – Egy pillanat, kedvesem – szólalt meg Lady Outridge ellentmondást nem t űrő hangon, mire Amelia visszarogyott a székre. – Azért ezt mégsem hagyhatjuk ennyiben. – Nem, bizony – kontrázott Harry. – Anthonynak feleségül kell vennie Ameliát, mert ha nem teszi meg, kihívom párbajra. – Dehogy hívod! – kiáltott fel Amelia és az anyja egyszerre. – Ez ostobaság – folytatta a lady. – Természetesen semmi ilyesmit nem teszel. De ez a kínos incidens felhívta a figyelmünket arra, hogy nem halogathatjuk tovább, amit már rég meg kellett volna tennünk. – Vagyis? – kérdezte a férje. – Vagyis minél hamarabb férjhez kell adnunk Ameliát. – Kérem, mama! – sóhajtott lemondóan a lány. Egész végig pont attól félt, hogy végül ide fognak kilyukadni. Elvégre ez volt anyja vessz őparipája. Semmi nem téríthette el els őszámú céljától, a lánya megházasításától. Most pedig egy újabb okot talált arra, hogy ismét szóbahozza az egészet. – Amelia – fordult felé az anyja kérlel őn. – Értsd meg! Már így is rajtad köszörüli a nyelvét a társaság összes pletykafészke. Ez az eset még inkább tápot fog adni a rosszindulatuknak. Huszonegy éves vagy. A te korodban a lányok rendszerint már férjnél vannak és gyermeket nevelnek. Én tizenhét éves voltam, mikor a bátyád született, és huszonkett ő, mikor téged a világra hoztalak. Igazán türelmesek voltunk veled, lányom. Meg volt a lehet őséged a választásra, de ez idáig nem történt meg. Pedig már rég itt lett volna az ideje. A lány képtelen volt válaszolni. Többször próbálta meggy őzni a szüleit, hogy ne akarják mindenáron kiházasítani – mindhiába. Tudta persze, hogy édesanyja nem akar rosszat. Lady Outridge nagyon is szívén viselte mindkét gyermeke sorsát, ám szemében a megfelel ő szülői gondoskodás fogalmába az el őnyös házasság megszervezése is beletartozott. Amelia nem hibáztatta érte. Azt is látta, hogy Harry nősülését éppúgy szorgalmazza, mint az ő férjhezmenetelét. Anyja álma az volt, hogy mindkettejüket megfelel ő társ oldalán lássa. Mindig is úgy tervezte, Harry megörökli a grófi címet, és arra érdemes grófnét visz az ősi családi fészekbe, ő pedig kedves és jellemes férje oldalán, gyermekei társaságában él boldogan, míg meg nem hal. Szülei házassága harmonikus volt, ezt Amelia nap mint nap tapasztalta. Természetesen tisztában volt vele, hogy az ő esküvő jüket is előre elrendezték, szó sem volt els ő látásra lángoló szerelemr ől – igazából a szerelmükb ől később is hiányzott az emészt ő tűz, mindig csak szelíden parázslott. Ennek ellenére tudta, hogy mindketten boldogok, pontosan azt kapták kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolatuktól, amit vártak: megbecsülést, tör ődést, biztonságot, nyugalmat. Ám ő ettől jóval többre vágyott. Őrjítő szenvedélyre, amilyenr ől a költők írnak, mindent felforgató, magasba emel ő, bolondos, testet-lelket kitölt ő szerelemre. Vagy ha mindez nem lehet az övé, akkor csak annyit akart, hogy hagyják a saját szabályai szerint élni. Ebben azonban hiába reménykedett, a szülei soha nem engedték volna, hogy vénlányként élje le az életét, idejét kedvenc elfoglaltságának, az írásnak szentelve. Neki az volt a sorsa, hogy férjhez menjen és gyereket szüljön – mint a legtöbb fiatal lány. Hiába volt édesapja az ország egyik leggazdagabb embere, ő nem tehetett azt, amit csak a fejébe vett. Ebben az esetben viszont halogatni akarta az elkerülhetetlen, ameddig lehetséges. Édesanyja elszánt vonásait látva azonban arra a következtetésre jutott, hogy már nem sok ideje maradt. Ha maradt még egyáltalán.
– Redway komolyan érdekl ődik irántad – szólalt meg Lady Outridge, meger ősítve ezzel Amelia félelmeit. – Ellene végképp semmi kifogásod nem lehet. Jókép ű, kedves, kellemes ember. És a tenyerén fog hordozni. Valósággal rajong érted. A lány lenyelte a választ, ami az ajkára tolult. Nem akart tiszteletlen lenni, anélkül azonban nehezen tudta volna elmondani, mit érez, és mit gondol Redwayr ől. De egyben biztos volt: soha nem megy hozzá feleségül. Ám ez nem a megfelel ő pillanat volt arra, hogy elhatározását közölje a családjával. Tudta, ki kell találnia valamit, méghozzá sürg ősen. Valami olyasmit, ami eléri, hogy elfelejtsék ezt az őrültséget. Egy jó ötletre lenne szüksége – gondolkodott lázasan. – Vagy inkább egy csodára. – Mind feszültek vagyunk – szakították félbe az apja szavai tépel ődését. – Hagyjuk most ezt a témát. Amelia megkönnyebbülten bólogatott, és apja döntésével még az anyja sem mert szembeszállni. Mindössze némileg er ősebben és hangosabban csapta össze legyez ő jét, mint az indokolt lett volna. Ez volt az egyetlen jele annak, mennyire ellenére van a kérdés elnapolása. A lánya viszont úgy érezte, pillanatnyilag friss lélegzethez jutott. – Lord Outridge! Maradna még egy pillanatra? – szólalt meg Anthony váratlanul. – Szeretnék kérni valamit. Minden meglepett szempár Lord Saint-Germain felé fordult. Ő azonban csakis Amelia kérdő tekintetét viszonozta. Halványan elmosolyodott, majd rákacsintott a lányra. – Tony, ne feszítsd tovább a húrt! – morogta Harry összeszorított fogain keresztül. – Semmi rosszat nem tettem – nézett rá ártatlanul a barátja. – No, persze – felelte Harry, miel őtt kinyitott anyja el őtt az ajtót, majd jelent őségteljesen megköszörülte a torkát, és a továbbra is egy helyben ácsorgó Ameliára pillantott. A lány nem akart menni. Maradni szeretett volna. Tudni akarta, mi mondanivalója van Anthonynak az apja számára. – Amelia! – csattant Harry hangja, mire ő legszívesebben toppantott volna tehetetlen dühében, akár egy kisgyerek. Ha belegondolt, hogy egy házasság révén tulajdonképp elkerülne a házból és megszabadulna zsarnokoskodó bátyjától, komolyan töpreng őbe esett. Tiszta szívb ől szerette a testvérét, de mikor így viselkedett, legszívesebben kitekerte volna a nyakát. Pláne, hogy miatta került ilyen nagy pácba. Még utoljára Tonyra nézett, de ő nem viszonozta a pillantását, Harryt figyelte, makacsul összeszorított szájjal, fekete szemében megfejthetetlen, már-már haragos kifejezéssel. Arca elszántságot tükrözött, és ez különös módon aggasztotta Ameliát. De nem volt mit tennie, el kellett hagynia a könyvtárt. Mikor elhaladt mellette, Harry megfogta a könyökét és kivezette a folyosóra. Amelia ellenállt a késztetésnek, hogy kirántsa a karját bátyja markából. Mikor becsukódott mögöttük az ajtó, Harry szelíden, de határozottan szembefordította őt magával. – Redway nagyszer ű ember, húgocskám – kezdte. Félénk mosolyában nyoma sem volt iménti kérlelhetetlenségének és szigorúságának. – Soha nem engedném, hogy a papáék hozzáadjanak, ha nem így gondolnám. – Tudom – sóhajtott a lány, és haragja menten elpárolgott. – De nem ő a megfelelő ember számomra. számomra. Hidd el, Harry, érzem. Vele boldogtalan lennék. – Majd meglátjuk – szorította össze makacsul a száját a férfi, majd sarkon fordult, és kétségbeesett húgát egyszer űen otthagyta a folyosón.
Anthony belenézett Lord Outridge várakozó arcába, és azon igyekezett, hogy megnyugodjon. Legszívesebben behúzott volna egyet Harry orrába, mikor látta, miként rángatja maga után Ameliát. – Nos, fiam! A fiatalember megköszörülte a torkát, miel őtt belevágott mondanivalójába. Igyekezett összeszedni a gondolatait, és magában megfogalmazni a szavakat. Sok múlhatott ezen a beszélgetésen. A jöv ő je. A boldogsága. boldogsága. – Szeretném megkérni a lánya kezét – bökte ki végül egy szuszra, és alig hagyta el száját a mondat, máris azon töprengett, nem lett volna szerencsésebb valamiképp el őkészíteni a lánykérést, ahelyett hogy egyszer űen csak belevágott. belevágott. – Erre semmi szükség – válaszolta a lord, Anthony arcának pár másodperces töpreng ő vizsgálata után. – Nem fogom hagyni, hogy Harry párbajra kényszerítsen, ezt megígérem. – Félreért, uram. Én valóban szeretném feleségül venni Ameliát. Szeretem. Lord Outrige lerogyott az íróasztal mögött álló székre. – Ez mégis mikor és hogyan történt? – kérdezte döbbenten, mire Anthony elmesélt neki mindent. A lord arca egyre inkább felderült, miközben hallgatta. Mikor Tony elhallgatott, már szélesen mosolygott. – És ha jól gondolom, akkor a lányom az égvilágon semmit nem sejt az érzéseidb ől. Anthony egy bólintással hagyta helyben Outridge megállapítását. – Ezért kell szörnyen óvatosnak lennem. Őszinte meggyőződésem, hogy boldoggá tenném Ameliát, ám valahogy el kell érnem, hogy ezt ő is így gondolja. Ha körültekint ően járok el, akkor sikerülni fog. – Ezt mégis hogy tervezted? – Amelia valósággal irtózik attól, hogy férjhez menjen. Már-már betegesen retteg, hogy akaratán kívül hozzákényszerítik valakihez. – Amíg én élek, ez nem történhet meg – dörmögte Lord Outridge. Anthony feltétel nélkül hitt neki. Ám Lady Outridge nagyon elszántnak t űnt, és ő attól tartott, a szelíd er őszak el őbb-utóbb fel őrölné Amelia és az édesapja ellenállását. Ráadásul ott volt Harry is. – Bárhogy is van, a szabadságát és a függetlenségét a lehet ő legtöbbre becsüli. Most még egyel őre csak a barátot látja bennem, a bizalmasának tekint, én azonban szeretném elérni, hogy egy személyben a szövetségese is lehessek. Azt mondanám, segíthet távol tartani t őle a kéretlen udvarlókat és a rosszindulatú pletykákat, ha úgy teszünk, mintha eljegyeznénk egymást. Ő természetesen azt hinné, hogy mindez csak látszat. De, ha mint állítólagos v őlegénye mindig mellette lehetnék, el tudnám érni, hogy belém szeressen. Anthony feszülten figyelte Lord Outridge reakcióját, de a benne tomboló kételyeket a világ minden kincséért sem mutatta volna. Az id ősebb férfi kutató pillantása azonban egyre kellemetlenebbül érintette. – Ez nagyon becstelen játék lenne a lányom ellen – állapította meg végül a lord csendesen. Anthony szíve őrült iramban kezdett verni, a csalódottság jeges hullámokban árasztotta el, de nem mutatta, mennyire tartott attól, hogy Amelia apja így vélekedik majd a tervér ől. – Valóban – bólintott mégis a t őle telhető legnagyobb nyugalommal, még ha ez a nyugalom látszólagos volt is. – De még ha ön oly odaadóan védelmezi is a lányát, uram, a lényeg akkor sem változik. Ameliának egyszer férjhez kell mennie. És még ha ő maga választ is férjet, akkor sincs rá semmi garancia, hogy a választottja boldoggá tenné. – Melletted miféle garancia lenne erre?
Anthony úgy érezte, hogy Lord Outridge szúrós, gyermekeiéhez oly hasonlatos zöldszín ű szeme szinte felnyársalja. felnyársalja. Egyáltalán nem volt olyan magabiztos, mint amilyennek mutatta magát. Nagyon is sok kétség gyötörte, de egyvalamiben tökéletesen biztos volt: szereti a lányt . – Semmiféle garanciával nem tudok szolgálni. De tudom, mire vágyik Amelia a legjobban, és én több mint hajlandó vagyok megadni számára. Biztos vagyok benne, hogy nem sokan lennének vele ilyen engedékenyek. – Mire gondolsz – húzta össze bozontos ősz szemöldökét az id ős férfi. – Azt nem mondhatom meg – mosolyodott el Anthony. – Amelia titkát csakis én ismerem, épp ezért vagyok én a megfelel ő ember számára. No meg azért, mert szeretem. De szükségem lenne a segítségére. Tartok t őle, hogy Lady Outridge okozhat némi fennforgást a tervemben. Ezért őt önre bízom. Lord Outridge megfeszül ő vonásait látva a férfi hamar rájött, hogy nem épp a legmegfelel őbb szavakat sikerült megtalálnia. – Úgy értem… – kezdett szabadkozni, de a másik egyetlen türelmetlen kézmozdulattal félbeszakította. – Libbyt én elintézem! – morogta felesége becenevét használva, amivel teljesen megdöbbentette Anthonyt, hiszen Lord Outridge máskor határozottan körülményesebb volt. – És Harryt is. – Azt hiszem, Harry már nem fog gondot okozni. Idáig azt hittem, ő jelenti a legnagyobb veszélyt a tervemre, de err ől már egyáltalán nem vagyok meggy őződve. Ahogy az imént amellett kardoskodott, hogy vegyem el a húgát… Mintha mindegy lenne neki, ki kéri meg Amelia kezét. Szinte alig várja, hogy túladjon rajta. Anthony csak akkor döbbent rá, hogy hangosan is kimondta a gondolatait, mikor Lord Outridge elégedetlenül felhördült. Pedig egyáltalán nem akart ilyen nyersen fogalmazni. És f őleg nem ilyen őszintén. – A fiam ki van fordulva magából. F őleg, mióta Misterios hercegn ő je megjelent a házunkban. Nem tudom mi járt szeretett királyunk fejében, mikor hozzánk küldte őfelségét. – Én tudom – felelte Tony halkan. – Harry a lehet ő legalkalmasabb ember a feladatra, amit Lady Alexandreia szándékozik számára adni. Arra azonban a király sem számított, hogy Harry első látásra beleszeret a hölgybe. A lord néhány másodpercig válasz nélkül meredt rá, majd egyszer űen bólintott. Arca hirtelen változáson ment keresztül, ráncai elmélyültek, a szája sarkában húzódó keser ű, aggodalmas vonás csak még inkább elmélyült. Egyetlen pillanat alatt éveket öregedett, a válla megroggyant. – Évek óta aggodalommal tölt el a fiam életvitele – mondta végül halkan. – A n őügyei, a veszélyek, amelyekbe saját akaratából keveredik… Egyre jobban féltem. – Harry tud magára vigyázni – felelte egyszer űen Anthony. – Egyáltalán nem olyan könnyelm ű, mint amilyennek t űnik. – Ez igaz – bólintott Outridge. – De ezúttal azt hiszem, túl nagy fába vágta a fejszéjét. Ezzel a kijelentéssel nehéz lett volna vitatkozni, így aztán Anthony nem is tette. A folyosóra lépve, tekintetével máris Ameliát kereste. Jól ismerte a lányt, egészen biztos volt benne, hogy valahol a közelben vár rá. Elhatározta, most azonnal el ővezeti neki a tervét, miszerint úgy kellene tenniük, mintha jegyesek lennének. Alig tudta elfojtani elégedett mosolyát, miközben arra gondolt, milyen jól sikerült az els ő stratégiai lépés. Lord Outridge nemcsak beleegyezett a tervébe, de arról is biztosította, hogy minden lehetséges eszközzel támogatni fogja.
Szeme sarkából mozgásra lett figyelmes, az ablakokat keretez ő nehéz függönyök egyike alig észrevehet ően megremegett, alóla egy pár szaténcip őbe bújtatott láb kandikált ki. Anthony olyan halkan ment a rejtekhelyhez, amilyen halkan csak tudott. Még a lélegzetét is visszatartotta, nehogy zajt csapjon. Mikor odaért, hirtelen elrántotta a függönyt. Amelia halkan felkiáltott, és olyan döbbenten nézett Anthonyra, hogy ő képtelen volt visszatartani a nevetését. Jókedve csak még szilajabbá vált, mikor a lány rémülete dühvé változott. Zöld szeme valósággal szikrákat szórt, mézszín ű haja kibomlott az ablakmélyedésben való bujkálás közben és bájosan ziláltan keretezte kipirult arcát. A férfi szíve hevesebben kezdett verni a látvány l átványtól. tól. – Megőrültél? Azt hittem, Harry jött vissza – suttogta a lány haragosan, majd kidugta a fejét a Tony által keltett résen, és gyorsan körbenézett. – Szerencsére nem vett észre senki. Na, gyere már! Megfogta Anthony kabátjának hajtókáját, és miel őtt tiltakozhatott volna, berántotta őt is a függöny mögé, a s űrűszövés ű anyag elzárta őket a külvilágtól. külvilágtól. Az ablakmélyedés meglehet ősen szűkös volt, szorosan egymáshoz kellett simulniuk, hogy elférjenek. Anthony mellkasa Amelia lágy kebléhez nyomódott, mikor pedig valamelyikük lélegzetet vett, csak még inkább egymáshoz présel ődtek. A férfi szívverését a lány a sajátja visszhangjának érezte. Az imént, hogy mindkettejük egyensúlyát meg őrizze, Tony a dereka köré fonta a karját, és most Amelia mindennél inkább tisztában volt érintése erejével és forróságával. Idegen, felkavaró, de egyben kellemes izgalom száguldott végig rajta, mely felpezsdítette a vérét és ámulatba ejtette. A végletekig felkorbácsolta az érzékeit, ugyanakkor megijesztette és zavarba hozta. Megremegett, mire a férfi még szorosabban vonta magához, Amelián pedig végigszáguldott a rémület és a szégyen, mikor tudatára ébredt, hogy a finom nyomás és dörzsölés hatására mellbimbói egész egyszer űen megkeményedtek. – Miért leskel ődtél itt a sarokban? – kérdezte váratlanul Anthony. A lánynak komolyan kellett összpontosítania, hogy felfogja a kérdés lényegét. Érzékei megteltek a férfi illatával, hangjának rekedtségével, a testéb ől áradó forrósággal és energiával. – Téged vártalak – felelte végül. Az apró kis mosoly, amit válaszul kapott, meglepte és lenyűgözte egyben. Félhomály borult rájuk, kint már besötétedett, a nehéz függönyök pedig vajmi kevés világosságot engedtek be a folyosói falikarokban meggyújtott gyertyák fényéb ől. Anthony arcát a rossz fényviszonyok ellenére is jól látta ebb ől a távolságból. Egészen meglepte, mennyi nevet őránc húzódik a férfi sötét szeme körül, azon csodálkozott, miért is nem vette észre azokat hamarabb. Mint ahogy az sem t űnt fel számára korábban, milyen tökéletesen ívelt Anthony ajka. Hogy jutott ez most eszembe? – töprengett zavartan, és megpróbálta tekintetét er ővel elfordítani a harmonikus férfiarcról. – Miről beszéltetek édesapámmal? – kérdezte, mert érezte, hogy mondania kell valamit. Hangja sóhaj volt csupán, a másik mégis meghallotta. – Megkértem tőle a kezed. Amelia úgy érezte, mintha el őször hideg, majd közvetlenül utána forró vízzel is nyakon öntötték volna. A száját kérdésre nyitotta, de hang nem jött ki a torkán. Anthony előre hajolt és gyors puszit nyomott az orra hegyére. – Csak semmi pánik, drágám. Mindössze úgy teszünk, mintha jegyesek lennénk. Ezzel kifogjuk a szelet édesanyád és Redway vitorlájából. Ugyanakkor Harry sem fog többé piszkálni. Te csak nyerhetsz a dolgon. – Na de… – Egy csúnya és fájdalmas szakítás a megfelel ő időben megint csak kapóra jön majd
számodra. Gondoskodom róla, hogy egyedül én legyek a felel ős az eseményekért, így téged senki sem fog hibáztatni. S őt, mindenki megérti, ha soha többé nem akarsz egyetlen férfit sem a közeledben tudni, és elkövetkezend ő éveidet csakis az írásnak szenteled. Hát nem zseniális a terv? – Miért? – Amelia továbbra is képtelennek érezte magát az értelmes beszédre, mindössze ezt az egy kérdést tudta feltenni. – Mert másképp feleségül kell menned Redwayhez – rántotta meg lazán a vállát Anthony, mintha ennyivel már meg is magyarázta volna az egész képtelen ötletet. – Még mindig nem értelek. Miért segítesz nekem? – Először is azért, mert megígértem, és én mindig állom a szavam. – A férfi elhallgatott, mintha azt mérlegelné, kimondjon-e mindent, ami a lelkét nyomja. Amelia jól érezte a vívódását, és még a lélegzete is elakadt, mikor a másik végül megszólalt: – És azért is, mert szerelmes vagyok. Amit teszek, az talán ráébreszti a szívem választottját az érzéseimre… És a sajátjaira is. Amelia nem talált szavakat, amelyekkel megfelel ően reagálhatott volna a vallomásra. – Most mennem kell – jelentette ki Anthony. – Holnap este érted jövök, hogy elkísérjelek Dewhursték báljára. Akkor majd mindent megbeszélünk. Egy pillanatra magához szorította a lányt, arcát a hajába temette, majd óvatosan kilépett a függöny mögül, magára hagyva Ameliát összezavarodott gondolataival. Anthony megkérte a kezét. A férfi nehezen tudott volna ennél nagyobb meglepetéssel szolgálni számára. Mindig is jó barátoknak tartotta magukat, ám nem hitte volna, hogy ennyire a szívén viseli a sorsát és ilyen szélsőséges tettre ragadtatja magát. A regényekben, amiket annyira szeretett, és a történetekben, melyek folyton a fejében keringtek, rendre ilyesmik történtek a f őszerepl őkkel. Ám ez nem egy regény volt, hanem az élete. Tony megkérte. Nem azért, mert szereti, hanem mert segíteni akar meg őrizni függetlenségét, és azért, mert ezzel a csellel akarja megszerezni álmai asszonyát. Egy n őt, aki nem hajlandó észrevenni a rajongását. Valakit, akit talán ő maga is ismer. Talán már látta is őket együtt. – Persze. Charlotte az – suttogta maga elé, mikor rájött, kir ől is beszélhetett a férfi. – Charlotte-ba szerelmes. Csakis így lehet. Hisz’ pont nemrég gondolt rá, hogy még soha nem látta komoly érdekl ődést tanúsítan t anúsítanii egyetlen társaságbeli n ő iránt sem. Ez lehetett az oka. Kezdett ől Charlotte kezére pályázott. Csakhogy Charlotte Harryt isteníti. Tony bizonyára ezért nem lépett. Ám a bálon, mikor látta, hogy Harry milyen nyíltan udvarol Alexandreiának, végre színt vallott. Elvégre most már Charlotte-nak látnia kell, amit egészen idáig nem volt hajlandó figyelembe venni: Harry soha nem fogja őt viszontszeretni. Csakis ez lehetett az oka annak is, hogy Anthony megszegte a szavát – kínozta tovább magát sötét gondolataival. Tudta, csakis komoly dolog bírhatta rá a férfit arra, hogy akkor este, ígéretével ellentétben cserbenhagyta őt, kiszolgáltatva Redwaynek. Fájdalmas nyilallást érzett a mellkasában, miközben a gyanú egyre inkább elhatalmasodott rajta. Most, hogy Anthony karja már nem volt körülötte, nem melegítette tovább testének hő je, fázott. Üresnek Üresnek és ridegnek ridegnek érezte az egyébként sz űkös ablakmélyedést. Óvatosan kikémlelt a drapéria mögül, a folyosó néma volt és biztonságos, senki nem láthatta őt. Kicsusszant rejtekhelyér ől és a szobájába indult. Csak, mikor sikeresen célba ért és belülr ől az ajtónak támaszkodott, akkor jutott eszébe, mir ől is akart beszélni Anthonyval eredetileg.
Ötödik fejezet A ház üres volt és csendes, Anthony mégsem tudott aludni. A személyzetnek kimen őt
adott egész napra és éjszakára is. Szeretett egyedül lenni. Megszokta. Megnyugtatta. Most mégis képtelen volt békét találni. Amelián járt az esze. Azon, ahogy a karjában tartotta. Az illatán, a bőre érintésén, a haja simogatásán. A tekintetén, mikor megmondta, hogy megkérte a kezét. Kétségek közt őrlődött. Vajon beleegyezik a lány a tervbe? Mert ha nem, akkor hiába nyerte el Lord Outridge támogatását, csúfos kudarcot vall. Nem merte megvárni Amelia válaszát. Elmenekült. Gyáván. Most pedig kínlódhat ébren, mert nem tudhatja, mit hoz majd a másnap. Úgy kell neki. Szörnyen bizonytalan volt az eszközzel kapcsolatban, amelyhez folyamodott. Aggódott, nem tudta eldönteni, jól tette-e, hogy így becsapta Ameliát. Esze ágában sem volt betartani a megállapodás ráes ő részét és valaha is elengedni őt. Amelia átlát a mesterkedésemen – gondolta elkeseredve. – Vagy pedig egyszer űen nemet mond a színjátszásra. Viszont, ha belemegy is a dologba, akkor sem fog neki megbocsájtani, amikor végre színt vall. Mikor végre megmondja, mennyire szereti. Mintha kopogtattak volna. Anthony felült az ágyon, de hiába hallgatózott, nem hallott semmit, csak a feler ősödő szél zúgását a ház körül álló fák között. Nem szerette ezt a vidéki házat, melyet apja vásárolt anyjának nászajándékként. Anyja és apja imádták kis szerelmi fészküket, ezerszer inkább töltötték itt az idejüket, mint f ővárosi lakóhelyükön vagy a család ősi rezidenciáján. Ő azonban sokkal jobban kedvelte városi lakását. Ehhez a helyhez számtalan szép, ugyanakkor még több keser ű emlék is kötötte. Itt töltötte a gyermekkorát. Egyedüli gyerekként szülei borzalmasan elkényeztették, imádták őt. Apja, Saint-Germain el őző vikomtja, hosszú órákat töltött a fia társaságában. Minden hétvégén horgászni vitte a birtokot kettészel ő patakhoz. Sokszor az anyja is elkísért ő őket ezekre a kirándulásokra. Egy fa alatt olvasgatott, míg ők a zsineget áztatták. Mikor megéheztek, együtt ebédeltek a szakácsn ő által összekészített elemózsiás kosárból. Anthony imádta ezeket az alkalmakat. Az anyja, a halk szavú, ábrándos szem ű, feketehajú asszony volt, akit a férje valósággal istenített, aki őszinte szeretettel csüggött családján, és akire ő olyannyira hasonlított, hogy mai napig is összefacsarodott a szíve, ha a tükörbe nézett. Ez volt az oka annak, hogy már nem szeretett családja vidéki birtokán tartózkodni. Itt érezte magát legközelebb halott szüleihez, itt fájt leginkább számára az elvesztésük – még ennyi idő elteltével is.
Anthony tudta, soha nem fogja elfelejteni azt a szörny ű napot. Ismét meghallotta a zajt, a halk kopogtató hangot. Felkelt, gyertyát gyújtott, és magára húzta a nadrágját, hogy utánanézzen a zörej forrásának. Ahogy közeledett a bejárati ajtóhoz, a kopogtatás egyre határozottabbá, egyre felismerhet őbbé vált, mígnem már hangos dörömböléssé erősödött. – Ki a fene lehet az – morogta az orra alatt, és szinte feltépte az ajtót dühében, amiért ilyenkor háborgatták. A nyíláson Harry esett be. – Csakhogy kinyitottad, barátom – dörmögte a látogató, alig forgó nyelvvel. Ez, és hogy a szaga alapján egy szeszf őzde is elbújhatott volna mellette, mutatta, mivel töltötte az estéjét. – Már azt hittem, itthon sem vagy. – Mit akarsz, Harry? – zárta ki a befurakodó h űvös levegőt Anthony. – Ha Amelia miatt jöttél, akkor akkor már mehetsz mehetsz is. Meglepődött, hogy Lord Outridge ilyen hamar elárulta a családjának, hogy megkérte a lánya kezét. Úgy gondolta, inkább a reggeli mellé tartogatja a jó hírt. Vagy talán Amelia mondott valamit Harrynek? – Hogy érted, hogy Amelia miatt? – dadogta a másik férfi, majd széles karmozdulattal legyintett egyet. – Mindegy, nem érdekes. Nem a húgom miatt jöttem. Alexandreia hozott ide. Az a nő teljesen megbabonázott, öreg cimbora. – És ez arra ösztönzött, hogy fél éjszakádat a kocsmában töltsd egy üveg társaságában – húzta el a száját Anthony. – Viszont még mindig nem tudom, miért is jöttél az ivászat után hozzám. – Kenway hozott ide. Azt mondta, ilyen állapotban nem mehetek haza. – Nagyszerű. Tehát együtt ittatok Lucasszal. Mindenki tudta a környéken, hogy Lord Lucas Brightmore-ra, Kenway fiatal, jókép ű grófjára rájár a rúd mostanában. Gondjai támadtak csodaszép feleségével. A grófot mindenki irigyelte, mikor oltárhoz vezette a kivételes szépséget. Tudták persze, hogy házasságuk nem szerelmi kötelékként indult. Evelyn részér ől legalábbis, merthogy Lucas fülig szerelmes volt a feleségébe már az els ő pillanattól kezdve, azt csak a vak nem láthatta. A kastélyt is azért vette meg – otthagyva családja ősi rezidenciáját –, hogy fiatal arája kedvében járjon. Evelyn Evelyn a családja családja közelében közelében akart lenni. lenni. Egyel őre legalábbis. A házasságot ugyan el őre elrendezték, ám egyáltalán nem volt Evelyn ellenére, és az emberek meg voltak róla gy őződve, hogy a kapcsolatuk boldog és kiegyensúlyozott lesz. De azután a fiatalasszony teherbe esett, és minden megváltozott. A pletykafészkek hamarosan arról kezdtek sugdosni, hogy Kenway személyzete szerint, a grófi pár külön hálószobába költözött. Ez persze még nem lett volna furcsa, a társaságbeli házaspárok közül többen tettek így. Ám ők a kastély ellentétes, egymástól legmesszebb es ő szárnyaiban kerestek maguknak szobát. Evelyn, ahogy a várandóssága egyre el őrehaladottabbá vált, mind sápadtabb és szomorúbb lett. Lucast pedig egyre többször látták éjszakánként a környéken bolyongani, mintha valami – vagy inkább valaki – elkergetné otthonról. – Ezek szerint ő még nem nézett olyan mértékben a pohár fenekére, mint te. Még tudott gondolkodni – állapította meg Anthony rosszkedv űen. Sajnálta Kenwayt, jó barátjának tekintette. Nagyszer ű jellemnek tartotta, aki egyáltalán nem érdemelt ilyen problémákat. Evelynt nem ismerte olyan jól, de tudta, hogy Amelia barátn ő je. – Nagy bajban vagyok – zökkentette ki Harry mogorva gondolatai közül alig hallható motyogásával, miközben szemmel láthatóan azon mesterkedett, hogy kibújjon a kabátjából. – Csúnyán belehabarodtam abba a n őbe. A kocsmában a Kövér Lotti felkínálta magát, de én képtelen voltam elfogadni a szolgálatait. Másra sem tudok gondolni, csak a hercegn őre.
Anthony lemondó sóhaja megremegtette a kezében tartott gyertya lángját. Letette a gyertyatartót a bejárat mellett álló asztalkára, majd a barátja segítségére sietett, mert látta, hogy magában nem fog boldogulni. – Olyan szép, kedves és okos – folytatta Harry, miközben minden erejével próbálta megnehezíteni, hogy Tony a segítségére legyen. – De a fejébe vette, hogy meg találja a vőlegényét, és ebben csakis én segíthetek. Ezért jött el délután is. Megígértem neki a bálon, hogy megbeszéljük a nyomozás részleteit. Anthony megdermedt egy pillanatra a mozdulat közben. – Tehát téged keresett – állapította meg mogorván, és balsejtelem kezdett formálódni benne, ami csakhamar egy jól fejlett gyomorgörccsé alakult. – Öhöm – válaszolta halkan Harry. Imbolyogva t űrte a vetk őztetést, immár nem tiltakozott ellene. Inkább úgy t űnt, menten elalszik, ott azon a szent helyen, ahol éppen állt. – Szerinted elmondta Ameliának, hogy miért akar veled beszélni? Nem érkezett válasz, s mikor Anthony ránézett a barátjára, legszívesebben cifrát káromkodott volna. A férfi üveges szemmel, bambán tátott szájjal meredt maga elé, mintha máris elveszítette volna kapcsolatát a külvilággal. – Gondolkozz, ember! – rázta meg er ősen Tony, hogy némi reakciót csaljon ki bel őle. – Elmondhatta Lady Alexandreia Ameliának, miért épp téged keres? Harry szemében egy pillanatra felvillant az értelem. Úgy t űnt, erősen összpontosít, de hogy még a kérdésen vagy már az arra adandó válaszon töprengett-e annyira, azt nehéz lett volna eldönteni. – Nem tudom – nyögte ki végül. – Lehet. Anthony egyre inkább úgy gondolta, hogy nem csal a megérzése. Így már Amelia rosszulléte is más megvilágításba került. Tudta, err ől beszélnie kell a lánnyal, amilyen hamar csak lehet. A fogát csikorgatta dühében, mikor rádöbbent, miért is várakozott valójában Amelia a függöny mögött. Mindig megosztotta vele a problémákat, amelyek foglalkoztatták. Bizonyára most sem lett volna másképp. Azt akarta neki elmondani, amit Alexandreiától hallott. Vajon azután is a bizalmasa maradhat, hogy így letámadta az ál-lánykérés ötletével? Ami persze nagyon is valódi. Vajon mit fog szólni Amelia, ha rájön, milyen kelepcébe csalta? Csak lépésr ől lépésre – emlékeztette magát hitvallásra, mely oly sok bajból kisegítette már. – Mindent a maga idejében. Most először az a feladata, hogy ágyba juttassa a barátját. Harry lábai az el őcsarnokból a vendégszobába vezet ő lépcsősor kell ős közepén felmondták a szolgálatot, úgyhogy gyakorlatilag Anthonynak kellett felcipelnie az emeletre ugyancsak termetes barátját. Végig szitkozódott, bár Harry egy szót sem hallhatott a szavaiból. Mire felértek, a teljes kimerülés határán volt. Úgyhogy nem maradt ereje finomkodni, csak lehajította a másik férfit az ágyra, rádobott egy takarót és otthagyta. Már a lépcső tetején meghallotta az ismételt kopogtatást. Elkeseredetten dörzsölte meg sajgó vállát. – Ha Kenway az – fogadkozott –, akkor páros lábbal, és roppant nagy örömmel fogom kirúgni. Leballagott az el őcsarnokba, és lendületesen kinyitotta az ajtót. Ám nem Lucas nézett vele farkasszemet, hanem Amelia. Tony elkínzottan felnyögött, kinyúlt a rémülten pislogó lányért, és berántotta a házba. Amelia feljajdult a mozdulat hirtelenségét ől, meg kellett támaszkodnia Tony mellkasán,
nehogy elessen. – Megőrültél? – förmedt rá Anthony. – Hogy jutott eszedbe éjszaka idejönni? A jó híred kockáztatod, s őt, a biztonságod, az életed, a… – Tudom, tudom – szakította félbe türelmetlenül a lány. – Őrültség, amit tettem. De kérlek, ne most tégy szemrehányást! Muszáj beszélnem veled, különben meg őrülök az aggodalomtól. Ez nem várhat holnapig. Már akkor szóba akartam hozni, mikor nálunk jártál, de másképp alakultak a dolgok. Miközben beszélt, Amelia elpirult, Tony pedig tudta, hogy arra az intimitásra emlékszik vissza, ami villámcsapásként szöv ődött közöttük a függöny mögött – szemmel láthatóan, az ő legnagyobb meglepetésére. Ha nem aggódott volna annyira, elégedett lett volna a másikból kiváltott hatással. Úgy tűnt, Amelia végképp kiverte a fejéb ől azt az ostobaságot, hogy bátyjaként tekintsen rá. Most már kétségtelenül a férfit látta benne. Pont úgy, ahogy ő akarta. De most képtelen volt felh őtlenül örülni ennek az apró gy őzelemnek, mert nagyon is tudta, mi vette rá Ameliát erre a kés ői látogatásra, amivel nem mellesleg borzalmas veszélybe sodorta önmagát. Anthony hátán jeges borzongás kúszott végig, ha belegondolt, mi minden történhetett volna a lánnyal a házáig vezet ő úton. – Apának azt mondtam, hogy nem Lady Alexandreia szavai zaklattak fel délután, de ez hazugság volt. Őfelsége valami egészen megdöbbent ő dolgot mondott, ami szerintem csakis tévedés lehet. A lány felpillantott, egyenesen Anthony feszült, fürkész ő sötét szemébe, és azonnal tudta, hogy amit a hercegn ő mondott, egyáltalán nem tévedés. – Hogy lehetséges ez? A férfi figyelte, mint t űnik el a pír a bájos arcról, ami egy csapásra betegesen sápadttá vált. Ösztönösen nyúlt a lány karja után, ám Amelia hátrébb lépett, el t őle, és bámulatosan gyorsan lett úrrá a megrázkódtatáson. Kihúzta magát, a fejét felvetette. Anthony keze lehullott az oldala mellé. Beszélni kezdett: – Akkor történt, mikor a kontinensen élt egy darabig, miután a tanulmányait befejezte. Még az egyetemen keresték meg, és megbízták bizonyos feladatok elvégzésével. – Miféle feladatok voltak azok? És pontosan kinek a kérésére végezte? – Amelia még mindig szörnyen sápadt volt, de a hangja nyugodtan csengett. Anthony bámulattal figyelte önuralmát. – A koronának dolgozott, és embereket kellett felkutatnia. – Embereket? Mégis miféle embereket. – Olyan személyeket, akik nyom nélkül akartak elt űnni az országból. – Micsoda? Mármint az igazságszolgáltatás el ől? Te most bűnözőkről beszélsz? Amelia hangja feler ősödött, leheletnyit hisztérikussá vált, de még mindig próbálta megőrizni a lélekjelenlétét. Anthony mélységesen tisztelte ezért, és úgy érezte, a lány megérdemli az igazságot. Vagy legalábbis azt a részét, amit talán még meg tud emészteni. – Legtöbbször csalók után kellett kutatnia, akik az országnak nagy kárt okoztak ugyan, találmányokat loptak, könyvelést hamisítottak, nagymérték ű biztosítási csalást követtek el, ám mindent egybevetve a bátyád életére és egészségére nem jelentettek veszélyt. Ahhoz túl gyávák voltak. – De voltak közöttük más b űnözők is, ugye? Igazán veszélyesek. Anthony önmagával vívódott. Amelia szép homlokára ráncokat gy űrt az aggodalom, ő pedig mindennél jobban szerette volna megnyugtatni, elsimítani azokat a mély barázdákat. De nem akart hazudni, úgyhogy végül bólintott feleletként. A lány egy pillanatra – ha lehet –, még
inkább elfehéredett. – Édesapám tudott err ől, ugye? – kérdezte, és hangja nem volt több rekedt suttogásnál. – Igen. És nagyon haragudott érte. Ez volt az egyik oka, hogy Harry végül felhagyott az egésszel. – Az egyik? – Nem akart veszélybe sodorni benneteket. – Miféle veszélybe? – húzta össze gyanakvóan a szemét Amelia. Anthony egy pillanatra megtorpant. Err ől aztán végképp nem akart beszélni a lánynak, de fogalma sem volt, mennyit tudhatott meg Lady Alexandreia Harry el őéletéről. Ha jóindulatúan jóindulatúan elkotyogja, milyen nagypályás játékosok kerültek fel Harry Devereux listájára, halálra rémíti Ameliát. Ezeket a dolgokat t őle kellett hallania. – Volt egy-két olyan ember, akik nagyon sokat veszítettek volna, ha a bátyád rájuk bukkan. – Sokat? Úgy érted, az életüket? – Amelia a szája elé kapta a kezét, miközben a rémület jól láthatóan láthatóan kiült az arcára. arcára. – Uramisten! Uramisten! Hiszen ez azt jelenti, hogy hogy gyilkosságot gyilkosságot vagy hazaárulást kellett elkövetniük. – Harry félelmetesen jól végezte a munkáját – bólintott Anthony. – Valamiféle tévedhetetlen ösztönnek köszönhet ően bárkire rábukkant. Mintha képes lett volna a b őrükbe bújni, a fejükkel gondolkodni és így rájönni, hol lapulnak. Épp ezért egyre többször bíztak rá különösen fontos és nehéz feladatokat. – De miért épp Harryt keresték meg az egyetemen? Honnan tudták, hogy tehetsége van az efféle kutatáshoz? – Egyáltalán nem volt egyedi az esete. Bizonyos kormányhivataloknál bevett szokás, hogy az egyetemeken toboroznak embereket. Évekig figyelik őket, a tanulmányaikat, a tehetségüket, a barátaikat, a családi hátterüket. A Devereux család az ország egyik legbefolyásosabb és legh űségesebb famíliája, és természetesen édesapád vagyona is közrejátszott a dologban. Egy jómódú, királyh ű és tehetséges fiatalember, aki a tanulmányai befejezését követően a háborúból kikeveredett kontinense utazik… Törvényszer ű volt, hogy megkeressék, és valami hazafias feladattal bízzák meg. Amelia gyomra felkavarodott a hallottak hatására. – Ez borzalmas – nyögte. – Már vége, Amelia – húzódott közelebb hozzá Anthony. Meleg lehelete meglebbentette a lány haját. – De most itt ez a n ő – kesergett. – Azért jött, hogy ismét bajba sodorja a bátyámat. – Lady Alexandreia elveszett v őlegényének megkeresése semmiféle veszéllyel nem jár – próbálta megnyugtatni a férfi, miközben a karjába vette. Amelia nem tiltakozott a bizalmas érintés ellen. Pontosan azt kapta, amit Anthonytól várt: az igazságot és megnyugtatást. Ennek ellenére szomorúan sóhajtott fel. – Lehet, hogy a feladat nem veszedelmes, de mégis óriási a kockázat. A bátyám szíve a tét. Anthony nem vitatkozhatott vele. A lány hirtelen kibontakozott az öleléséb ől. Tony csodálkozva nézett rá. Hiánya fájó ürességet hagyott benne, düht ől kigyúlt arca pedig összezavarta és megrémisztette. – Mikor Harry a kontinensen tartózkodott, ha jól emlékszem, te is vele voltál. A férfi azonnal tudta, mire akar kilyukadni. A bizonyosság iszonyata jeges vízként ömlött végig rajta. Amelia rájött a titkára. Tudta persze, hogy ez el őbb-utóbb bekövetkezik. A lányt soha nem lehetett ostobasággal
vádolni. Nagyon is éles volt az esze, mindig jól vágott. Minimális, innen-onnan összeszedegetett információkból képes volt félelmetesen pontos következtetésekre jutni. Férfiként minden bizonnyal a korona leghatékonyabb titkos fegyvere lett volna bel őle. – Te is végeztél némi nyomozói munkát? – kérdezte. Jeges, halk hangja éles ellentétben állt a belőle áradó csípős haraggal. – Úgy is mondhatjuk – felelte megadóan Anthony. – És mégis mit? – Információkat gy ű jtöttem. – Kémkedtél? – Amelia hangja élessé vált. Tony riadtan pillantott a lépcs ő felé. Csak reménykedett, hogy Harry nem ébred fel a hangoskodásra. – Gondolom, hiába magyaráznám a kémkedés és az információgy ű jtés közötti árnyalatny árnyalatnyii különbséget – rántotta meg a vállát, mosolyával igyekezett elvenni a lány mérgét. Nem sikerült. – Hogy merészelted veszélybe sodorni magad? – csapott Amelia jókorát a férfi mellkasára. Tony szinte meg sem érezte a kecses kéz erejét, a lány hangjából kicsendül ő féltés hallatán azonban nagyot dobbant a szíve. – Mégis, miként gondoltátok mindezt? Az életetekkel játszottatok. játszottatok. Van fogalmad fogalmad róla, mit éreztem éreztem volna, ha ha valamelyik őtöknek baja esik? Megbabonázva meredt a lányra. Soha nem látta még ilyen szépnek, mint most, dühösen, aggódón. Zöld szeme szikrákat vetett, mézszín haja kiszabadult a kontyból, és most rakoncátlan tincsekkel keretezte haragtól rózsás arcát. Miközben beszélt, a kezét ökölbe szorította, és még toppantott is egyet a lábával, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak. Tony különös pillantása láttán azonban egy pillanatra elbizonytalanodott. – Mi az? – kérdezte megszeppenve, és önkéntelenül igazgatni kezdte kócos haját. – Aggódtál volna miattam? – kérdezte a férfi néhány, kínos hallgatással töltött perc után, miközben Amelia egyre nagyobb zavarba jött. – Ha tudod, mivel foglalkozom, féltettél volna? – Mégis miféle kérdés ez? Amelia haragja nyom nélkül elt űnt, nyomában csak a csodálkozás és valami újfajta, érthetetlen izgalom maradt, valamint a rémiszt ő lehetőség, hogy akár el is veszíthette volna Tonyt. És a bátyját. Természetesen a bátyja múltja is aggasztotta, nem csak Anthonyé – próbálta megnyugtatni magát. – Ez nagyszer ű – húzódott önelégült mosolyra a férfi szája, amit ől Amelia tenyere viszketni kezdett. – El sem hiszed, milyen boldoggá tettél ezzel a vallomással. A lány legszívesebben csattanós pofonnal törölte volna le a másik arcáról a fene nagy jókedvet. jókedvet. Ám ahogy Tony nézett rá, az elvette elvette minden minden erejét és harciasságát. harciasságát. A sötét szemek hipnotikus er ővel mélyedtek a tekintetébe, és ett ől a lányt hol forróság öntötte el tet őtől talpig, hol pedig jeges borzongás csiklandozta végig a gerincét. Nem értette, mi történik. Egészen a bál napjáig úgy gondolta, hogy különös, bizalmas, értékes, ámde ártalmatlan kapcsolat köti őket össze. A barátjának tekintette Anthonyt, akivel minden titkát, minden álmát és aggodalmát megoszthatta. Még inkább, mint legjobb barátn ő jével, Evelynnel. Anthony mellett soha nem érezte úgy, hogy bolondot csinál magából, beszéljen bár legképtelenebb, leglehetetlenebb ábrándjairól, legnagyobb, legostobább félelmeir ől. Ám, mikor a függöny mögött ácsorogtak oly meghitten, oly intim közelségben, valami megváltozott közöttük. Bár lehet, hogy már korábban… Mikor meglátta Charlotte-tal táncolni. Amelia félt ettől a változástól. Félt, mert nem akarta elveszíteni azt az egyedülálló baráti viszony, ami összef űzte őket. És félt, mert érezte, hogy ez az újonnan támadt vonzalom, valami ismeretlen, sötét, ugyanakkor
szörnyen izgalmas és izgató helyre viszi, egy új élmény felé sodorja, aminek megismerésére mindennél jobban vágyott, de amit ől mindennél jobban tartott is. Anthony közel volt hozzá. Közelebb, mint bárki korábban, közelebb, mint ott a függöny mögött. Karja észrevétlen fonta körbe, tiszta, férfias illata beburkolta, megrészegítette, sötét szeme fogságba ejtette, mosolya elb űvölte. A mosoly hirtelen elt űnt, a tökéletes ív ű száj makacs, eltökélt vonallá keményedett. Anthony arca egyre közelebb és közelebb került hozzá, kétséget sem hagyva Ameliában a szándékáról. A lány behunyta a szemét. Tudta, hogy Tony meg fogja csókolni, az érintés, az élmény mégis megdöbbentette, mi több megrázta. Mintha megnyílt volna alatta a föld, ő pedig zuhanni kezdett a végtelen, rémiszt ő sötétségbe. De egy cseppet sem félt, mert az, akiben a világon a legjobban bízott, ott volt vele, vigyázott rá, szorosan fogta. Hallotta er ős, gyors szívverését, érezte karja erejét, teste forróságát. Szája magabiztosan, melegen, gyengéden, mégis határozottan simult az övére, nyelve óvatosan kért bebocsájtást, neki pedig nem volt, nem lehetett más választása, megadta magát. Ő is ezt akarta. Nem tudta volna megmondani, meddig álltak ott abban a furcsa, édes kábulatban. Anthony egyik tenyere a hátát simogatta, másik kezével pedig Amelia tarkóját fogta er ősen. Mintha bizony neki szándékában állt volna elhúzódni a csókja el ől. Belekapaszkodott a férfi vállába, hozzá simult, élvezte, ahogy a kidolgozott izmok az ő puha húsához feszülnek. Rémiszt ő, mégis édes izgalom vett er őt rajta, olyasmi, amit korábban soha nem tapasztalt. Pedig csókolták már meg. Igaz, nem sokszor. Összesen kétszer. Egyszer Oliver Penbrook, félig-meddig még gyermekként, évekkel ezel őtt, édesanyja egyik jótékonysági bálján, egy ostoba bújócska közben, amit a barátaikkal játszottak. Evelyn találta ki, természetesen a szüleik tudta és jóváhagyása jóváhagyása nélkül. A lányok lányok elbújtak, elbújtak, a fiúk pedig, pedig, ha ráakadtak a rejtekhelyükre, rejtekhelyükre, akkor akkor lophattak egy icipici csókocskát. Ez adta az egész ártalmatlan játék izgalmát. Ám az csak egy futó, nyálas, eléggé kellemetlen puszi volt, ami után elhatározta, hogy soha többé nem csókolózik. Azután mégis megtette, méghozzá Matthew Goldinggal, aki olyan maradandó, ámde félelmetes élményben részesítette, hogy egyb ől megerősítette előző tapasztalata alapján hozott elhatározását, és mindeddig szilárdan tartotta is magát hozzá. Matthew édesapja engedélyével udvarolt neki egy egészen rövid ideig. El őször roppant tisztelettudóan viselkedett, kés őbb azonban egyre többször nyaggatta Ameliát, hogy legalább egy futó puszit engedélyezzen számára, ő pedig megadta magát a hol szelíd, hol er őteljesebb késztetésnek. A férfi nem csókolt rosszul, s őt, valóságos mestere volt ennek az intim aktusnak. Épp ezzel rémítette halálra a lányt. Csók közben ugyanis olyan helyekre tévedt a keze, amelyeket korábban ő maga is csak tisztálkodás közben illetett. Úgy gondolta, ha egy csókot ilyen roppant bensőséges, ugyanakkor zavaró simogatások kísérnek, akkor ő köszöni szépen, de nem kér bel őle többé. Alig tudott elszabadulni elszabadulni t őle, és ezután soha többé nem volt hajlandó találkozni vele. Ám Anthony karjában egyetlen rossz emlék sem jutott eszébe, mint ahogy a fogadalma is ripsz-ropsz kiröppent a fejéb ől. Csak azt tudta, hogy muszáj többet éreznie Tonyból, meg kell érintenie őt, végig kell simítania a vállán, a mellkasán, minél közelebb kell hozzá lennie. Elégedett nyögés nyugtázta minden mozdulatát, engedelmességét, odaadását. Anthony nyelve bebarangolta a száját, a fogát, az ajkát, a nyelvét simogatta, ízlelte, játszott vele, megőrjítette. Karja közel tartotta, szinte magába olvasztotta, ujjai Amelia hajában id őztek,
fejbőrét masszírozták, a férfi minden porcikájával csábította, az érzékeit ingerelte, a végtelenségig feltüzelte. Csattanás és ordítás hangzott az emeletr ől, durván megtörve a kibontakozott varázst, megszakítva a csókot. Amelia kábán, rémülten nézett fel, szívverése kihagyott egy ütemet, és maga sem tudta, ellökje-e Anthonyt, minél messzebb kerülve t őle vagy inkább belekapaszkodjon, védelmet remélve. A lépcső tetején Harry állt. Bár az arca a félhomályban nem látszott tisztán, a lány megesküdött volna rá, hogy bátyja szeme vérben forog, orrlyukából pedig lángcsóvák törnek el ő. – Hol a pisztolyom? – üvöltötte idegen, artikulálatlan hangon. – Lel őlek te nyomorult! Ő az én kishúgom! Óriási lendülettel indult meg, ám már az els ő foknál elveszítette az egyensúlyát és lebucskázott a lépcs ő tetejéről. Amelia rémülten felsikoltott, iszonyodva nézte, hogy a hatalmas test félig csúszva, félig bukfencezve leszáguld, majd a lépcs ősor aljában végre megáll, hogy aztán ne moccanjon többé. Anthonyval a nyomában rohant rémiszt ően mozdulatlan, kitekeredett végtagokkal hever ő testvéréhez. Leguggolt mellé, a torkát zokogás fojtogatta. Ám ekkor meghallotta, hogy Harry halkan, békésen horkol. Nem érte baj az esés miatt. Egyszer űen csak elaludt.
Hatodik fejezet Amelia ismét egy terebélyes cserepes növény takarásába húzódva állt, ám most nem saját házuk báltermében bujkált, hanem a Dewhurst családéban. Fedezékéb ől kikémlelve figyelte Anthonyt és Charlotte-ot, amint elmélyülten beszélgetnek, és egyre inkább meger ősödött az a
gyanúja, hogy Tony Charlotte-ról beszélt mikor azt mondta, szerelmes. Kellemetlen érzés hatalmasodott el rajta, keveréke a dühnek, a félelemnek és a keserűségnek. Időbe telt, mire rájött, hogy féltékeny. Ő az én vőlegényem! – kiáltott volna szívesen. De ez nem volt igaz. Csak színlelték az eljegyzést. Anthony semmilyen módon nem tartozott hozzá. El őző este óta már a barátja sem volt. Nem értette, miért csókolta meg, ha egyszer más n őbe szerelmes. Talán csak magával ragadta a szenvedélyes pillanat. Úgy hallotta, megesik az ilyen. Nem hibáztatta a férfit, elvégre ő sem igazán tiltakozott, mikor ebbe az irányba fordultak az események. Mára azonban úgy gondolta, óriási hibát követett el. Este, miután közös er ővel visszavonszolták Harryt az ágyba, hadd aludja ki részegségét, Tony hazakísérte őt. Biztosította arról, hogy a bátyja semmire sem fog emlékezni abból, amit látott, épp ezért nem is kell aggódnia, ám többé egyetlen szót sem szólt hozzá. Amelia azt gondolta, ígéretével ellentétben nem fogja őt elkísérni a bálra sem, ám Tony a kellő időben megjelent, kifogástalan öltözékében makulátlan és fess volt, mint mindig. Édesapja addigra már közölte anyjával a lánykérés hírét, Lady Outridge pedig túljutva első döbbenetén, nem gy őzte hangsúlyozni, mennyire boldog. Anthonyt is nagy örömmel fogadta, és legalább százszor elismételte, kezdett ől fogva tudta, hogy ők ketten valamikor egy pár lesznek. A férfi tökéletesen játszotta a szerepét. Váltott pár szót – természetesen csupa komoly dologról – az apjával, diszkréten udvarolt az anyjának, lányos zavarba hozva ezzel a mindig higgadt ladyt, és közben végig kifogástalan udvariassággal viselkedett. Annyira közéjük való volt, annyira tökéletes, annyira… Anthony. Hozzá viszont egyetlen szót sem szólt, sem otthon, sem a Dewhurstékhez vezet ő úton. Amelia pedig legszívesebben sírva fakadt volna, amiért elt űnt a kettejük kapcsolatát mindig is jellemző fesztelenség és melegség. Mintha egy idegen ült volna vele szemben a hintóban, nem pedig Tony. Az ő Tonyja. Nem létezik olyan, hogy „a te Tonyd”– figyelmeztette magát. – Soha nem is létezett. Lord Anthony Saint-Germain, semmilyen módon nem a tulajdonod, sosem volt az, és soha nem is lesz.
De az a csók… Felejtsd el azt a csókot! Csak egy ostoba baleset volt. Egy hiba, amit Anthony szemmel láthatóan megbánt – nézett keser űen a beszélget ő párra, és döbbenten vette tudomásul, hogy szemét kibuggyanni készül ő alattomos könnycseppek szúrják. Az kizárt dolog, hogy most sírni kezdjek – határozta el. Talán később, szobája magányában, a vigasztalóan meleg, puha ágyban megengedi majd magának azt a luxust, hogy elsirassa a barátságukat, meggyászolja a közvetlen, egyedülálló kapcsolatot, ami összef űzte őket, és amely soha nem lesz már az övék – pláne nem azok után, hogy „felbontják” az eljegyzésük. Ám most úrin őként fog viselkedni. Akármi legyen, ha hagyja, hogy meglássák rajta az érzelmeit. Miután ezt tisztázta magában, haját és ruháját gondosan megigazgatva, kikecmergett a monstrum takarásából. – Tudtam, hogy itt megtalállak – hallotta a bátyja hangját közvetlenül a háta mögött. – Ez volt a legnagyobb cserepes növény a teremben, úgyhogy biztos voltam benne, csakis itt bújhattál el. – Nem bújtam el – fordult szembe Harryvel, és roppant büszke volt magára, amiért még egy halvány mosolyt is sikerült kipréselnie. – Mindössze pihentem egy kicsit. Olyan nagy itt a nyüzsgés. Ez a zaj és a meleg… Egészen elpilledtem. – Apropó, elpilledés. Nem láttad véletlenül Anthonyt? Beszélnem kell vele. Miközben Harry a barátja után kérdez ősködött, szemével máris a termet fürkészte, hátha megpillantja valahol. Ám Anthonynak – Charlotte-tal egyetemben – mintha nyoma veszett volna. Amelia maga sem tudta, mi késztette azokat a buta könnyeket, hogy minden korábbi elhatározása ellenére mégis kicsorduljanak a szeme sarkán. Lopva letörölte ostobasága árulkodó nyomait, és csak ezután jutott eszébe, hogy Harry látta el őző este, amint Tonyval megcsókolták egymást. Csak nem jutott eszébe minden? Az meg hogy lehet? Részeg volt, mint a csap. Most biztos ki akarja hívni Anthonyt párbajra. Pánik hullámzott végig rajta, lelki szemei el őtt máris holtan látta a két férfit, az egymásnak okozott sebekt ől vérezve. Igyekezett összeszedni magát, majd tettetett nemtör ődömséggel megkérdezte: – Honnan kellene tudnom, hol van Anthony? – Mondjuk onnan, hogy a két Mrs. Devenport szerint együtt érkeztetek. Szükségét látták ezt azonnal közölni velem, amint beléptem a terembe, és közben olyan jelent őségteljesen kuncogtak, mintha valami mást is a tudtomra akarnának adni. Hogy gy űlölöm a pletykát – sóhajtott fel, majd zöld szemének szigorú tekintetét a húgára függesztette. – Óvatosabbnak kellene lenned. Még Redway visszalép a házassági ajánlattól, ha folyton hírbe hozod magad más férfiakkal. Amelia rémülete, ha lehet, még inkább megn őtt. Talán Harry mégsem emlékezett semmire az előző éjjel látottakból, ám azon kívül egy másik problémával is számolnia kellett: fivére nem tudott semmit sem állítólagos eljegyzésér ől. Napközben csak annyi id őre ugrott haza, hogy ruhát váltson. Apjának nem volt alkalma közölni vele a „nagy hírt”, és ez Ameliának nagyon is megfelel ő volt. Egyel őre nem akarta hallani Harry véleményét. Ám megjegyzése a két Mrs. Devenport sokatmondó viselkedésér ől semmi kétséget sem hagyott benne afel ől, hogy a bálteremben el őbb vagy utóbb valaki elkotyogja a szenzációs eseményt, elvégre már egyáltalán nem volt titok. Vajon mit fog szólni? – töprengett. – Mérges lesz? Vagy örülni fog? Talán eszébe jut mégis, mit látott borg őzös kábulatában? És mi lesz akkor, ha majd arról is értesül, hogy Tonyval „megromlott „megromlott a viszonyuk”? viszonyuk”?
– Talán az lenne a legjobb Redwaynek, ha pontosan ezt tenné – lépett melléjük a semmiből Anthony, azonnal reagálva barátja utolsó szavaira. – Mindenkinek jobb lenne, ha gyorsan elfelejtené a házassági terveit. Legf őképp neki. Nem akarom, hogy egy másik férfi gyengéd érzelmeket és alaptalan reményeket dédelgessen magában az én menyasszonyommal kapcsolatban. Amelia meglepetten pislogott. Nem látta Tonyt közeledni, pedig nem lehetett messze, ha hallotta, amit Harry mondott. Felnézett a bátyjára, figyelte, mint váltogatják egymást arcán az érzelmek: hitetlenség, döbbenet, zavar. Kinyitotta a száját, majd becsukta, anélkül hogy egyetlen hang is kijött volna rajta. – Megmagyaráznátok, mit akar ez az egész jelenteni? – kérdezte végül rekedten, mikor sikerült magát valamelyest összeszedni. – Megkértem Amelia kezét, és ő igent mondott – felelte Anthony, de közben nem Harryre nézett, hanem a lányra. Sugárzó mosolyt villantott rá, amit ől annak elakadt a lélegzete és megroggyant a térde. Egy pillanatra visszatért közéjük az az összhang, ami az ismeretségük kezdete óta jellemezte a kapcsolatukat. kapcsolatukat. Amelia megint megint úgy érezte, érezte, hogy a dolgok dolgok csakis rendben rendben mehetnek, mehetnek, ha Anthony veszi kezébe az irányítást. Nem érdekelte már Harry reakciója, többé nem tartott bátyja véleményét ől. Csakis Tonyt látta maga el őtt, sütkérezett a figyelmében, a mosolyában, a biztonságérzetben, amely észrevétlen a könyökére csúszó kezéb ől áradt át belé. Egészen egyetlen hosszú perc erejéig. Azután eszébe jutott Anthony szótlansága, az el őző esti csókot követ ően, valamint a Charlotte-tal folytatott iménti bizalmas beszélgetés. Valamint az, hogy az eljegyzés, amelynek hírét Tony oly örömmel osztott meg, csak látszólagos, és arra hivatott, hogy Amelia megmeneküljön nem kívánt kér őitől, Anthony pedig elnyerje a szeretett n ő kegyeit. Figyelte, mint hervad le a férfi arcáról az elb űvölő mosoly, és válnak vonásai saját semmitmondóvá erőltetett arcának tükörképévé. – Megmagyarázná ezt nekem valaki? – térítette magához Harry türelmetlen, ingerült hangja. Amelia nyugtalanul nézett körül. Máris felt űnést keltettek, többen feléjük fordultak a hangoskodásra. Tett egy lépést a bátyja felé, hogy mihamarabb megnyugtassa, ám Tony a könyökénél fogva visszahúzta maga mellé. – Csak azt tettem, barátom, amit te magad is javasoltál. Feleségül kértem Ameliát. – Azt mondtátok, nem történt közöttetek semmi – húzta össze gyanakvóan a szemét a férfi, de legalább a hangját visszafogta, bár szemmel láthatóan vibrált a visszafojtott indulattól. – Van valami talán, amit elhallgattok el őlem? – Az égvilágon semmi titkolnivalónk nincs – hazudta Tony szemberebbenés nélkül. – Szíven ütött, hogy talán bajba sodortam Ameliát, mikor a két Mrs. Devenport szeme láttára tartottam a karomban. Ugyanakkor édesanyád szavai is elérték a céljukat. Régóta töröm már a fejem azon, hogy ideje lenne megházasodnom. Saint-Germain vikomtjaként kötelességem megállapodni, örököst nemzeni. Ameliának pedig, családja akarata szerint férjhez kell mennie. Akkor miért ne köthetnénk össze az életünket, mindenki örömére és megelégedésére? – De mikor a könyvtárban beszéltünk… – Ameliát még meg kellett gy őznöm arról, milyen el őnyös is lenne mindenki számára ez az együttműködés – vágott barátja szavába Anthony. – Egyszerre teljesíthetjük a nevünk által ránk rótt kötelességünket és foghatjuk be a pletykafészkek száját. – Ez így elég borzalmasan hangzik – morogta Harry, és Ameliának egyet kellett értenie
vele. Tony úgy adta el ő az egészet, mintha valami üzleti tranzakciót vittek volna végbe. Mint ahogy azt is tették. Ők ketten megállapodást kötöttek. – Úgy beszélsz, mintha valami borzalomba akartuk volna belekényszeríteni a húgom. – Miért, mit gondoltál, hogy egy csapásra beleszeret Redwaybe vagy valamelyik másik gazdag, jó nev ű cimborádba, akikkel olyan buzgón próbáltad összeboronálni? – vonta fel Anthony a szemöldökét. – Redway imádja Ameliát – vörösödött el haragjában és szégyenében Harry. – Talán így van – keményedett meg a másik férfi hangja. – De mindenki tudja, hogy kártyázni is imád. Jó ideje pengeélen táncol, és a tragédiától mindössze a vagyona választja el, amely olyan nagy, hogy egyel őre képtelen a nyakára hágni. De nem lesz mindig szerencséje. Amelia döbbenten hallgatta Anthony szavait. Soha nem gondolta volna, hogy a herceg szereti a szerencsejátékot. Az ő naiv, romantikus történeteken nevelkedett fantáziájában a szerencsejáték-függ ők mind ápolatlan, pocakos szerencsétlenek voltak, akiket alig egy lépés választott el az utcán való koldulástól. A mindig higgadt és kifogástalan modorú, a maga módján meglehet ősen jókép ű Redway határozottan nem ebbe a kategóriába tartozott. Ám nem sokat töprenghetett újonnan tett felfedezésén, mi szerint a látszat gyakrabban csal, mint hinné, mert Anthony folytatta Harrynek szóló szemrehányását. – Vagy esetleg odavethetted volna Goldingnak is. – A név hallatán Ameliát kirázta a hideg. – Úgy tudom, egy id őben szintén érdekl ődött Amelia iránt. Gazdag, tekintélyes családból származó fiatalember, pont olyan, amilyet egy fivér a kishúgának szeretne. De mit tettél volna, ha felesége iránt érzett tisztelete nem tartja vissza attól, hogy ördögi, er őszakos természetét, az általa oly régóta és el őszeretettel látogatott bordélyokon kívül otthona falai között is szabadjára engedje? Amelia felnyögött kínjában, és legszívesebben megtörölte volna a száját. Élénken élt emlékezetében a Matthew-tól kapott mesteri, tolakodó csók, ami oly heves és sötét félelmet váltott ki bel őle. Most érezte csak igazán hálásnak magát, amiért ösztönei figyelmeztették a férfiból áradó veszélyre. Ám Tony még mindig nem fejezte be. – De biztos vagyok benne, hogy Penbrookot is számításba vetted, pedig róla mindenki tudja, hogy nem is a n őket szereti. – Ez nem lehet igaz – szaladt ki a lány száján. – Oliver… Képtelen volt kimondani azt a szót, amivel az olyan férfiakat illették, akik saját nemükhöz vonzódtak. Soha nem ítélte el őket, az viszont megdöbbentette, hogy maga is ismer valakit közülük. Méghozzá egy olyan embert, aki… – Hisz’ megcsókolt – bukott ki bel őle, és csak akkor vette észre, hogy hangosan is kimondta a szavakat, mikor Tony és Harry egy emberként fordult feléje. – Hogy mit csinált? – sziszegte Harry, és ökölbe szorított keze mutatta, mennyire felindult. Tony érzelmeit egyel őre nem tudta meghatározni. Arca semmitmondó maszk volt, testtartása merev, de ujjai továbbra is lazán tartották a könyökét. Ha dühös volt is, jól titkolta. – Csak egy ostoba gyerekcsín volt, semmi komoly – próbálta menteni a menthet őt a lány, majd mikor látta, hogy a megjegyzése csak olaj a t űzre, kétségbeesetten védekezni kezdett. – Jaj, ne legyetek már ilyen álszentek, hisz’ ti is részt vettetek benne. Még évekkel ezel őtt volt, anya egyik kerti partiján, mikor Evelyn kitalálta azt a nevetséges játékot. A férfiak arcán látta, hogy ők is emlékeznek az esetre. Harryben volt annyi jóérzés, hogy egy pillanatra még el is pirult az emlékek hatására. Tony vonásai azonban továbbra is rezzenetlenek maradtak.
Súlyos csend telepedett közéjük. Amelia legszívesebben legszívesebb en kirántotta volna a könyökét Anthony markából. Szeretett volna kimenni egy pillanatra a kertbe, a leveg őre, hogy összeszedje magát. De nem csinálhatott jelenetet. Már így is mindenki őket nézte, a hármójukból áradó feszültség betöltötte a termet. Teljesen megdöbbentette, hogy Tony kiállt mellett a bátyjával szemben. Olyan szenvedéllyel és hévvel beszélt, mintha mindenkinél jobban szívén viselné a sorsát. Azt persze idáig is tudta, hogy a férfi tör ődik vele. De ahogy Harryvel beszélt, ahogy valósággal földbe döngölte miatta, az őszintén meglepte. – Igazad van – szólalt meg Harry váratlanul. – Ha évekig keresném, akkor sem találhatnék nálad jobb férjet a húgom számára. Örülök, hogy téged választott. Amelia azt hitte, nem jól hall. A testvérét még soha nem látta ennyire szégyenkez őnek, ennyire bizonytalannak. Harry mindig mindenr ől szilárd elképzeléssel rendelkezett, és elveit, meggyőződését, soha nem volt hajlandó megváltoztatni – akkor sem, ha nyilvánvalóvá vált, hogy téved. Most azonban igazat adott a barátjának. Amelia úgy hitte, ennél jobban már nem hökkentheti hökkentheti meg. Tévedett. – Azt hiszem, a szívem mélyén mindig is tudtam, hogy így lesz – folytatta a bátyja, ő pedig legszívesebben rászólt volna, hogy ne kezdje azt, amit anyjuk. Lady Outridge ugyanilyen hévvel bizonygatta örök gyanúját, mely szerint megjósolható volt az eljegyzésük. Harry további szavai azonban beléfojtották a tiltakozást. – Mindig is megvolt közöttetek az összhang, ezt már nagyon régen észrevettem. Mintha titkos szövetséget alkotnátok vagy olvasnátok egymás gondolataiban. Talán valaha így volt – állapította meg szomorúan a lány. Ám az el őző este után ez az egyedi kapcsolat megbomlott. Többé már nem tudta, mi jár Tony fejében. De azt nem tagadhatta, hogy még mindig van közöttük valami. Valami er ős és leküzdhetetlen – amelyet valószín űleg már csak ő érez. Izgatott moraj futott végig a termen. Miután a családja által rendezett estélyen Amelia már átélte ugyanezt a jelenetet, azonnal tudta, mi vagy inkább ki váltott ki az emberekb ől ilyen izgalmat. Misterios csodaszép hercegn ő je megérkezett. megérkezett. Oda sem kellett néznie az ajtóra, elég volt egy pillantást vetnie Harry elragadtatott arcára. – Most mennem kell – jelentette ki a fivére. – Várj! – nyúlt utána Amelia, még épphogy elkapta a kabátja ujját. Harry csodálkozva fordult vissza, neki pedig azonnal elszállt a bátorsága. Fogalma sem volt, hogyan hozza szóba, mennyire aggódik érte. – Azért jöttél, hogy vele találkozz? – Igen – mosolyodott el a bátyja. – Így beszéltük meg. – Én… én tudom, miért keresett fel Lady Alexandreia – dadogta a lány, majd az értetlen tekintetet látva folytatta: – Ismerem a múltad, Harry. A férfi dühösen pillantást lövellt barátja felé, mire Tony felemelte a kezét. – Ne nézz így rám, a hercegn ő árult el. Én mindössze válaszoltam Amelia kérdéseire, amik ezután felvet ődtek benne. – Ugye tudod, hogy err ől soha, senkinek nem szabad beszélned – nézett vissza ismét a húgára Harry. – Megőrzöm a titkod, ezért nem kell aggódnod – felelte Amelia. – De kérlek, légy óvatos! Éppen elég baj, hogy Lady Alexandreia miatt ismét veszélynek akarod kitenni magad, de attól tartok… Harry nem hagyta végigmondani, amit akart. Ujját a húga szájára tette, ezzel fojtva belé a szót.
– Semmi baj, húgocskám. Őfelsége állítólagos v őlegényét megkeresni nem jár semmiféle veszéllyel – mondta szinte szóról-szóra ugyanazt, amit Tony is, mikor Amelia megosztotta vele az aggodalmát. – Elmegyek, megkeresem azt a férfit. Alexandreia elé hozom, hogy lássa, egy méltánytalan emberre várt éveken keresztül. Majd végleg ki űzöm még az emlékét is a szívéb ől. Ismét elindult a hercegn ő irányába, ám Amelia figyelmeztetése megállította. – Harry, vigyázz magadra! – Nem kell aggódnod, Lia – mosolygott a férfi. – Minden rendben lesz. A lány nézte, ahogy a testvére határozottan sétál a hercegn ő felé. Olyan eltökéltnek és bizakodónak látszott, hogy a szíve összefacsarodott. Lia. Milyen rég szólította így. Ránézett Anthonyra, és tudta, hogy a szemében ott van minden balsejtelme, ami Harry terveivel kapcsolatban gyötörte. Ám ezúttal semmi megnyugtatót nem látott a másik tekintetében. Láthatóan neki sem tetszett, hogy a barátja épp most, épp ezzel a n ővel tervezte felépíteni a jövő jét. Ismét Harryre pillantott. Épp Lady Alexandreia fülébe súgott valamit, mire a n ő bájosan elmosolyodott és egészen halványan elpirult. Amelia meglátta Charlotte-ot a táncparkett szélén ácsorogni, épp szemben a bátyja és a hercegn ő kettősével. Szíven ütötte a lány arckifejezése. A magány, a fájdalom és a lemondás keveredett rajta, nyilvánvalóan szörnyen szenvedett. Ám szomorúsága dacára büszkének és öntudatosnak látszott. Bár gesztenyeszín hajával, kicsit telt, egyáltalán nem légies, ámde annál nőiesebb alakjával, valamint sötétbarna szemével nem volt olyan felt űnő jelenség, mint Alexandreia, mégis nagyon szépnek látszott. Amelia úgy érezte, a fivére vak, mert nem látja meg a valódi értéket. Ugyanakkor meg tudta érteni Anthonyt, amiért beleszeretett a kisasszonyba. Tony tartotta a szavát – döbbent rá hirtelen. Redwayt és a többi kér őt is sikerült távol tartania. Csak egy-egy szomorú vagy sértett pillantást sikerült elkapnia az este folyamán a hoppon maradt ifjaktól. Itt volt az ideje hát, hogy végre ő is segítségére legyen a másiknak. És ha közben sikerülne Charlotte-ot rádöbbentenie, hogy a saját érdekében jobb lenne neki elfelejtenie Harryt, akkor két embernek is élethosszig tartó boldogságot okozhatna. – Megtennél nekem valamit? – nézett hirtelen elhatározással Anthonyra, s mikor a férfi bólintott, halványan rámosolygott. – Oda szeretnék menni Charlotte-hoz rövid id őre. Később csatlakoznál hozzánk, és hoznál valami frissít őt? Tony csodálkozó pillantása a magányos alakra rebbent. – Természetesen, kedvesem – felelte tétován, majd jóval határozottabban elmosolyodott, és borzongatóan közel hajolt a lányhoz, hogy a fülébe súghassa: – Hagylak titeket beszélgetni. Muszáj szót váltanom az egyik üzlettársammal. De utána szeretnék táncolni szépséges arámmal. Meleg lehelete meglebbentette Amelia haját, csiklandozta a b őrét, rekedtes, mély hangja, közelsége, b űnösen édes érzéssel töltötte el. Szavai forró, titkos ígéretet rejtettek magukban, amitől a lány egyszerre lett zavart és izgatott. Ám miel őtt reagálhatott volna, a férfi már hátat is fordított neki, és elindult egy úriemberekb ől verbuválódott csoport felé, akik elmélyült diskurzust folytattak a közelben. Charlotte-tal meglep ően hamar megtalálták a közös hangot, nemsokára közeli ismerősökként beszélgettek. Mióta Evelyn férjhez ment és úgy megváltozott, Ameliának nélkülöznie kellett egy jó barátn ő figyelmét. Természetesen esze ágában sem volt emiatt neheztelni rá, tudta, hogy a fiatalasszonynak sok gondja van. Úgyhogy most egészen picit árulónak érezte magát, amiért annyira élvezte a Charlotte-tal való társalgást. Egy kis id őre el is felejtette, mi volt az eredeti szándéka a másik n őhöz való közeledéssel.
Amint azonban fél óra elteltével Anthony megjelent két pohár frissít ővel, azonnal eszébe jutott a teve. A férfi oly könnyedén kapcsolódott be a beszélgetésükbe, hogy Amelia bámulattal adózott magabiztosságának. Azt hitte, a másik kett ő feszélyezve érzi majd magát egymás társaságában, vagy legalábbis Tonyn látszani fog, mennyire le akarja ny űgözni a nőt. Ám egyáltalán nem így történt. Elb űvölő volt, figyelmes és humoros – mint mindig. De azon kívül, hogy kifogástalanul udvariasan viselkedett, nem szentelt több figyelmet Charlotte-nak, mint Ameliának. Sőt. Minden apró lehet őséget kihasznált, hogy hozzáérjen a lányhoz. Hol a könyökén pihentek meg könnyedén az ujjai egy-egy másodpercre, hol a karján simított végig olyan gyorsan, finoman, hogy más még csak észre sem vehette, hacsak nem figyelte őket szüntelen. Folytonos kedveskedésével a végletekig felcsigázta a lányt, aki egy id ő után úgy érezte, az idegei – izmaival egyetemben – pattanásig feszültek. A sarokban a zenekar hangolni kezdett, a párok érdekl ődve fordultak a parkett felé, Amelia elérkezettnek találta az id őt, hogy cselekedjen. Már csak azért is, mert úgy érezte, képtelen még egyszer elviselni Tony érintését. Az egész túl izgató volt, túl sok, túl… jó. A férfi nagyon jól játszotta a szerepét, neki pedig egyre nagyobb lelkiismeret-furdalása támadt. Ez így nem helyes. Nem áldozhatja fel a boldogságát miattam. Nem lehetek ennyire önz ő. Döntött és cselekedett. Úgy tett, mintha véletlenül magára borította volna a limonádéját. – Jaj, milyen ügyetlen vagyok – mosolygott rá Charlotte-ra. – Ugye megbocsájtotok nekem? Muszáj rendbeszednem magam. Úgy tűnt, a másik n ő elhitte, hogy tényleg baleset történt. Sajnálkozott és felajánlotta, hogy jó házigazdagént elkíséri Ameliát a hölgyek pihen őszobájába, ám a lány visszautasította. – Maradj csak, kérlek. Ígértem Anthonynak egy táncot, de attól tartok, meg kell szegnem a szavam. Megtennéd, hogy táncolsz vele helyettem, míg eltüntetem a kétbalkezességem nyomait? Charlotte meglepettnek látszott, de nem tiltakozott a kérés ellen, már csak azért sem, mert ő volt a ház asszonya. Amelia lopva Anthonyra pillantott, látni akarta, mit szól a mesterkedéséhez. Biztos volt benne, hogy őt nem tudja megtéveszteni, ahhoz túl jól ismerte, valószín űleg azonnal átlátott a szitán. Ám remélte, elégedett lesz színészi teljesítményével, no meg a ténnyel, hogy annak köszönhet ően kettesben maradhat szíve hölgyével – már amennyire ez lehetséges egy ilyen zsúfolt bálterem közepén. Hátrahőkölt attól, amit a férfi arcán látott. Tony egyáltalán nem örült, és nem is volt elégedett. Döbbent volt és szörnyen dühös. A lány kínjában motyogott valamit, amivel kimentette magát, majd sarkon fordult, és amilyen gyorsan csak tudott, elt űnt a teremből. Szerencsére a pihen őszobában épp nem volt senki, így Amelia eltöprenghetett kicsit a történteken. Egészen összezavarodott. El őször is aggasztotta az a megdöbbent ő, erős féltékenység, mely akkor töltötte el, mikor Charlotte-ot és Anthonyt együtt látta. Meglepte és felkavarta, amit érzett, de igyekezett azzal magyarázni önmagának, hogy azért bántja a dolog, mert Anthony figyelme addig jobbára csak az övé volt. Korábbi ostoba, egoista gondolatai ösztönözték leginkább arra, hogy megpróbáljon örömöt szerezni a férfinak, és most nem értette, mit rontott el. Mert csúnyán mellé fogott, ez nyilvánvaló volt számára.
A szobában elhelyezett fésülköd őasztal tükrében tanulmányozta szégyenében kipirult arcát, és még a limonádé okozta foltról is elfeledkezett. Hiába törte a fejét, képtelen volt rájönni, mivel okozott akkora bosszúságot Tonynak. Egy id ő után azonban feladta a hiábavaló töprengést. Tudta, hamarosan el kell hagynia rejtekhelyét, nem bujkálhat örökké, már így is túl régóta ücsörgött ott, az volt a csoda, hogy még nem kezdték el keresni. Meger ősítette hát magát, gerincét olyan egyenesre feszítette, hogy még édesanyjának sem lehetett volna kifogása a tartása ellen, és kilépett a félhomályos folyosóra. – Lady Amelia! – hallotta meg nevét az egyik rosszul megvilágított sarokból elsuttogva. Kíváncsian fordult meg, és meglep ődött, mikor az el őlépő magas alakban felismerte Redway hercegét. – Milord – köszöntötte gyors, szertartásos pukedlivel a férfit. Csodálkozva figyelte, mint sétál hozzá közelebb. – Egy szóra, ha lehet, kisasszony – állt meg Redway közvetlenül el őtte. Ameliának hátra kellett hajtania a fejét, ha a szemébe akart nézni. Anyának és Harrynek igaza van – állapította meg a lány. – Valóban jókép ű férfi, szőke, kékszem ű, igazán csinos, ráadásul kedves is. Egyáltalán nem olyan fennhéjázó, mint sokan az ő társadalmi helyzetében. De ha igaz, hogy szerencsejáték függ ő… Jaj annak a lánynak, aki ostoba módon beleszeret. Az ilyen jókép ű gazfickók a legveszélyesebbek – adott hálát Amelia, amiért Redway az ő szívét soha nem dobogtatta meg. – Olyan könny ű beléjük szeretni, ám beteges szenvedélyük rabjaként soha nem lehetnek boldogok vagy elégedettek, és a környezetükben él őket is nyomorulttá teszik el őbb-utóbb. – Szeretnék gratulálni az eljegyzéséhez, Lady Amelia – szólalt meg a férfi, a lány pedig enyhe bűntudatot érzett, miközben a kék szempárba nézett, és halkan megköszönte a jókívánságot. jókívánságot. Tudta, érezte, Harry ebben is igazat mondott: Redway valóban komolyan érdekl ődött iránta, és most nyilvánvaló szomorúsággal töltötte el, hogy házassági tervei rombad őltek. Szinte megsajnálta megsajnálta a férfit. – A vőlegénye nagyon szerencsés ember – folytatta Redway. – Ki hitte volna, hogy az önök szinte rokoni viszonya egyszer ilyen fordulatot vesz. Redway fürkész ő tekintete kellemetlen érzéseket keltett a lányban. Mintha a férfi megvádolta megvádolta volna valamivel. Valami becstelennel. – Lord Saint-Germain és közöttem nincs vérségi kötelék – felelte gyorsan a lány, és maga is meglepődött válasza hevességén. Pláne, mikor eszébe jutott, hogy alig néhány napja még ő is a testvéri jelz ővel jellemezte barátságukat. barátságukat. Mekkorát tévedett – döbbent rá hirtelen. Csúnyán félreértelmezte a köt ődését. Közöttük soha nem volt testvéri a viszony. Egyáltalán nem úgy tekintett a férfira, mint Harryre. Egészen másképp nézett rá, mindig is. Harry a bátyja. Ugyanaz a vér folyik az ereikben, ugyanabban a házban születtek és nevelkedtek, származásuk, emlékeik és szüleik iránt érzett végtelen szeretetük, életük végéig összeköti őket. Ám Anthony iránt másképp érzett. Ő a barátja volt, a titkai ismer ő je, az az ember, ember, aki a világon mindenkinél jobban ismerte őt. Még az anyjánál és a bátyjánál is jobban. Mintha valami láthatatlan, természetfeletti kötelék f űzte volna össze őket. – Hát itt vagy, kedvesem – hallotta meg a háta mögül Anthony hangját. Ó, igen – mosolyodott el. – Kétségtelenül van közöttük valami eltéphetetlen, mágikus kapcsolat, amely azonnal a közelébe varázsolta a férfit, amint szüksége volt rá. Már épp kezdte
rosszul érezni magát Redway kutató pillantásának súlya alatt. A herceg felnézett, egyenesen Anthonyra. Amelia látta, mint merevednek meg csinos arcának arisztokratikus vonásai. Egészen rendhagyó módon az jutott eszébe, hogy ez a két férfi bajosan különbözhetne egymástól ennél jobban. És nem csak azért, mert Tony sötét haja és szeme oly éles ellentétben állt Redway ragyogó sz őke tincseivel, és vakítóan kék íriszével, hanem a jellemük miatt is. Lord Saint-Germain maga volt a megbízhatóság, a nyugalom, a becsület és a vidámság mintaképe. Sajnálta Redwayt, de ezen kívül a leghalványabb vonzalmat sem érezte iránta. Anthonyt viszont csodálta. Nehezen ismerte fel, hogy ez az érzés milyen régi, és milyen er ős a szívében. Emellett pedig egy újfajta érzelem is kibontakozott, mélyen legbelül, anélkül hogy tudatában lett volna. Vagy talán nem is volt olyan új kelet ű? Talán mindig is ott élt benne, csak ő nem vette észre? Ahogy egyszer már szégyenkezve megállapította, túl egyértelm űnek, túl természetesnek természetesnek vette Tony jelenlétét. Mikor Charlotte-tal látta, és hallotta a n őről beszélni, akibe beleszeretett, beleszeretett, akkor jött rá, mennyire nem törvényszer ű a férfi társasága és figyelme. Úgy tűnt, számára ez a nagy felismerések id őszaka. Mert minden egyéb mellett el őző esti csókjuk után arra is sikerült ráébrednie, hogy nem csak lelki síkon kapcsolódik Anthonyhoz. Testileg is vonzódik hozzá. A férfi közvetlenül a háta mögé lépett. Amelia érezte a bel őle áradó er őt és forróságot, szinte leküzdhetetlen vágy támadt benne, hogy nekid őljön, de erőt vett magán. Valójában nem a v őlegényed, ne feledd! Az egész csak színjáték. Nem sok jóval biztathatta magát, ha a színlelés tényére folyton-folyvást emlékeztetnie kellett magát. Az ő két napos látszat-eljegyzése máris fenekest ől felforgatott körülötte mindent, összekuszálta az érzelmeit, feje tetejére állította az életét. – Bocsáss meg, Redway, de a menyasszonyom szemmel láthatóan nincs jól. Most hazaviszem, ha nem haragszol. Redway kifejezéstelen arccal bólintott. Amelia meglepődött Anthony szavai hallatán, de nem tiltakozott a kijelentés ellen. Ő maga is szívesen hazament volna. Úgyhogy hagyta, hogy Tony megfogja a könyökét, és a kijárat felé irányítsa. – Szólnunk kellene Harrynek – jutott eszébe hirtelen Ameliának a bátyja. – Már megtettem – felelte Anthony szenvtelenül. Még mindig haragszik rám – értette meg a lány. Ám azt még mindig nem tudta, mit követett el, amivel annyira felbosszantotta a férfit. Elhatározta, amint kettesben maradnak, megkérdezi t őle. De nem volt rá alkalma, mert Tony megel őzte. – Megbántad, hogy beleegyeztél az eljegyzésbe? – szegezte neki a kérdést, amint elhelyezkedtek a hintóban, és becsukódott utánuk az ajtó. – Nem értem, mire gondolsz. – Arra, hogy egy átlátszó trükkel faképnél hagytál. Amelia csodálkozva nézett fel. Anthony arcát megvilágította a Dewhurst-ház udvarán meggyújtott fáklyák fénye. A lányt meglepte a férfi szeméb ől sugárzó feszültség és düh. Tehát ez a baj – állapította meg. Tudta, hogy felbosszantotta Tonyt, mikor úgy tett, mintha véletlenül öntötte volna magára a limonádét, ám azt nem hitte, hogy ennyire. Ő csak jót akart, de nagyon úgy t űnt, rosszul sült el a mesterkedése. mesterkedése. Mielőtt megszólalt, mély leveg őt vett, hogy lecsillapítsa dübörg ő szívverését. – Tony, én nagyon hálás vagyok azért, mert segíteni akarsz nekem. De nem szabad elfelednünk, hogy csak szerepet játszunk.
– Szerepet játszunk – ismételte meg a férfi az utolsó kijelentést annyi megvetéssel a hangjában, hogy a lány összerezzent. Mi a csuda ütött ebbe az emberbe? – töprengett egyre frusztráltabban. – Igen. Szerepet játszunk. Mindketten tudjuk, hogy a mi állítólagos eljegyzésünk véget fog érni. És akkor élnünk kell tovább az életünket. Tehát arra kell koncentrálnunk, hogy mindketten megkapjuk, amit az egyezségünkt ől remélünk. Te azt ígérted, távol tartod t őlem a kérőket. Teljesítetted a fogadalmad, Redwayen kívül senki nem jött a közelembe egész este. És meg kell mondjam, ahogy felbukkantál, mikor a herceg… – Zaklatott téged? – vágott közbe dühösen Tony. – Istenem, dehogy – felelte hevesen a lány. – Csak gratulált. Mindössze kicsit kellemetlen volt. Úgy tűnik, valóban szomorú, amiért megel őzték. De nem ez a lényeg. Ahogy megjelentél, épp a megfelel ő időben, lenyűgöző volt. Mintha érezted volna, hogy szükségem van rád. Amelia hirtelen rádöbbent, hogy hangjából tisztán kiérz ődik Tony iránti, egyre er ősödő rajongása. Igyekezett hát visszafogottabb, fegyelmezettebb lenni. Nagyot nyelt, és higgadtságot erőltetett magára, miel őtt folytatta: – Mindig ott vagy, mikor kell. Fogalmam sincs, hogyan csinálod, de ha visszagondolok az elmúlt évekre, mindig így volt. Ez az ajánlat is a látszat-eljegyzéssel, valószín űleg egy nem kívánt házasságtól ment meg. És mivel hálás vagyok a támogatásodért, én is segíteni akarok neked. – Segíteni, nekem? – A férfi hangjában már nyoma sem volt dühnek, csak az hallatszott, mennyire összezavarodott. – Mégis miben akarsz segíteni? – Hogy megszerezd álmaid asszonyát – felelte a lány büszkén kihúzva magát, makacsul nem véve tudomást az apró, kellemetlen szúrástól a szíve környékén, mikor elképzelte Anthonyt és Charlotte-ot együtt. – Álmaim asszonyát? – Charlotte-ot. Charlotte-ot. – Charlotte Dewhurst-öt? – Tony annyira meglepettnek t űnt, hogy Amelia elnevette magát. – Persze. Tudom, hogy szereted őt. – Én ilyet soha nem mondtam – tiltakozott vehemensen a férfi. – Nem is kellett. Rájöttem magamtól is – felelte Amelia önelégülten. – És mégis mib ől jutottál erre a következtetésre? Már nem látta Anthony vonásait, de a hangján hallotta, hogy ugyancsak jól mulat. De legalább már nem volt mérges. – Láttalak titeket táncolni édesanyám fogadásán. És mikor arról beszéltél, hogy szeretsz valakit, aki egyel őre nem viszonozza az érzéseid, rögtön tudtam, csakis Charlotte-ról lehet szó. – Csakis – visszhangozta alig hallhatóan a férfi. Nyilvánvalóan nem várt választ a megjegyzésére, úgyhogy Amelia folytatta: – Azért tettem úgy, mintha véletlenül leöntöttem volna magam limonádéval, hogy kettesben maradhassatok. Abban bíztam, pár meghitt perc, egy tánc el őbbre viheti az ügyedet. – Te aztán szépen kiterveltél mindent – felelte a férfi. A hangja kifejezéstelen volt, Amelia nem igazán tudta eldönteni, értékeli-e az er őfeszítéseit vagy inkább mérges. Szörnyen zavarta, hogy a sötétben nem látja az arcvonásait. – Legalább működött? – kérdezte, s miközben a válaszra várt, érezte, hogy elszorul a torka. Maga sem tudta, miben reménykedik. Vajon örülne, ha Charlotte végre felhagyna a bátyja utáni felesleges epekedéssel és adna egy esélyt Tonynak? – Ó, igen – érkezett a férfi elégedett, bársonyos hangja a hintó csaknem teljesen sötét
túlfeléb ől. – Azt hiszem, nagyon is sikerült el őre lendítened az ügyemet. Amelia leforrázva hallgatta. Most már tudta, nem csaphatja be magát tovább. Bár ő rendezte az egész el őadást, cseppet sem örült, amiért végül ilyen jól sült el a terve. Immár nem tagadhatta tovább, a legjobb úton haladt – mit haladt, egyenesen száguldott – a végzete felé, ami nem más, mint halálosan beleszeretni Lord Anthony Saint-Germainbe.
Hetedik fejezet Anthony mindig büszke volt megingathatatlan önfegyelmére, amelynek nagy hasznát
vette a titkos feladatok megoldásával töltött évek alatt. Egy kém, aki folyton-folyvást elveszíti a fejét, amint váratlan helyzetbe kerül, vagy különlegesen nehéz feladat kerül az útjába. Jól is néznénk ki – gondolta nem kevés szarkazmussal. Ám Amelia képes volt kihozni a béket űrésből. Azt hitte, szépen halad az úton, amelyet kijelölt önmaga számára, és amelynek végén a lánnyal kötött házasság és egy boldog élet lehet ősége várja. De keresztülhúzták a számításait. Minden olyan szépen alakult. Lord Outridge belement a tervébe, és Amelia sem zárkózott el tőle, pedig mennyire félt, hogy a lerohanásával végzetes hibát követett el. Azután ott volt az a csók… Tonynak forrni kezdett a vére, valahányszor rágondolt. Előző este elveszítette azt a híres önuralmát. Akkor el őször, de ahogy az események mutatják, nem utoljára. Átkozta magát, azt hitte, elárulta az érzelmeit. Ugyanakkor nem kerülte el a figyelmét, hogy Amelia milyen hevesen reagált a közelségére, az érintésére. Viszonozta a csókját, miközben kergette. Ki tudja, mi lett volna, ha Harry nem ébred fel. őt egészen az őrületbe kergette. Mi lett volna? Amelia már rég az enyém lenne? És talán egy életre meggy űlölt volna, amiért ilyen becstelenül szereztem meg. Kompromittálja a lányt, ha másképp nem tudja rávenni a házasságra, de ezt a lehet őséget meg akarta őrizni végs ő lépésnek – ha másképp már nem boldogulna. El őtte inkább megpróbálja rádöbbenteni Ameliát, hogy mennyire összeillenek. A lány is elismerte, hogy van közöttük valami összhang. A csókja után pedig biztos lehetett benne, hogy ez az összhang nem rekedt meg a barátság szintjén. De mikor már azt hiszi, sikerült egy lépést tennie el őre, akkor rögtön kett őt haladnak hátra. Amelia meg akarja nyerni számára Charlotte szívét. Nehezen tudta eldönteni, nevessen-e vagy a fogát csikorgassa dühében. Ki akarta használni újonnan tett felfedezését: milyen érzéki teremtés a lány, mennyire fogékony az érintésére, a csókjára. Egyetlen egyszer sem kerülte el a figyelmét, miként borzongott meg, mikor hozzá ért. Talán Amelia magának sem vallotta be, de vágyott a közelségére, a simogatására… a csókjára. Ő pedig kész volt rá, hogy megadja mindezt a lánynak. Csak el kell feledtetnie vele, hogy az eljegyzésük – ahogy Amelia mondta – puszta színjáték. Ha rajta múlik, ez az eljegyzés és az azt követ ő házasság nagyon is valódi lesz. A hintó hirtelen rándulással megállt. Egyikük sem számított erre, Amelia elveszítette az
egyensúlyát, Tony az utolsó pillanatban kapta el. A férfi halkan szitkozódott, miközben visszaültette a lányt az ülésre. Óvatosan kinyitotta az ajtót. – Mi történt, Greyson? – Fogalmam sincs, milord – jött a kocsis aggodalmas válasza. – Egy óriási fa fekszik keresztbe az úton. Csapda – dübörgött Anthonyban a bizonyosság. Nem rég számtalan hintó hajtott végig ezen az úton, és nyoma sem volt kid őlt fának. Vihar nem volt, még csak a szél sem fújt. Hogy került oda a torlasz? A férfi a sötétséget kémlelte, ám az átláthatatlan volt. A holdat épp eltakarta egy felhőfoszlány, és a fák is túl közel álltak a kocsiúthoz. – Mi történt? – kérdezte kíváncsian Amelia. – Csak egy korhadt fa, amely épp az útra d őlt – felelte gyorsan Anthony. – Megyek és megnézem, arrébb tudjuk-e húzni Greysonnal. Mindjárt jövök, te maradj itt. Benyúlt az ülés alá, és el őhúzta a pisztolyt, amit mindig a kocsiban tartott, minden eshet őségre felkészülve. Hálát adott a hintóban uralkodó sötétségért, mert így Amelia nem láthatta, mi van a kezében. Viszont megérezhetett valamit. – Várj, Tony! Kérlek légy óvatos! – fogta meg a lány a karját. – Rosszat sejtek. Anthony elmosolyodott. A lány őt féltette, nem önmagáért aggódott, és bár ő sem volt nyugodt, ez a tény örömmel töltötte el. Azonban a legfontosabb az volt, hogy Ameliát megnyugtassa. – Ez csak egy kid őlt fa, de sajnos képtelenek vagyunk tovább menni t őle, el kell tüntetni az útból. Greyson nem bírja egyedül. Engedj, kérlek, mennem kell. – De féltelek – tiltakozott tovább halkan a lány, kezét azonban már elvette Anthony karjáról. – Talán rablók leselkednek ránk, és csak arra várnak, hogy kiszállj a kocsiból. – Most nem az egyik kalandregényedben vagyunk, kedvesem. Itt nem történhet semmi rossz – nevetett Tony. – Különben is, Greyson velem lesz. – Greyson csak egy öregember. – Greyson egész életében katona volt, és most is helytáll, ha kell. Ígérem, igyekszem vissza. Hirtelen ötlett ől vezérelve gyors csókot nyomott a lány szájára, majd miel őtt Amelia felocsúdhatott volna, már ki is ugrott a hintóból. – Gondolja, hogy csapda, milord? – kérdezte fojtott hangon Greyson, miután lemászott ura mellé a bakról. – A nyakamat merném rá tenni – felelte Tony ugyanolyan halkan, majd jóval hangosabban folytatta: – Na, nézzük, mit tehetünk. Feszülten figyelt, miközben Greysonnal együtt megpróbálták arrébb vonszolni a nehéz fatörzset. Nem tévedett, a fa nem magától d őlt ki. Eltelt jó pár perc, de senki nem rontott rájuk a s űrűből. Bárki vágta is ki a fát, vagy nem őket várta, vagy meggondolta magát és odébbállt. – Ez a fa nem is korhadt, nyilvánvalóan kivágták. Anthony úgy pördült a hang irányába, mintha belecsíptek volna. – Megőrültél? Megmondtam, hogy maradj a hintóban – förmedt rá Ameliára, aki időközben odalépett mögéjük. Még csak nem is hallotta közeledni. A figyelme sokat lankadt az utóbbi id őkben. Veszélyesen elkényelmesedett. – Arra gondoltam, talán segítségre van szüksége, Lord Saint-Germain – felelte fagyosan a lány. Nyilván rosszul esett neki a durva hangnem.
Anthonyt elöntötte a b űntudat. Nyugalmat er őltetett magára. – Kérlek, most azonnal… Nem tudta befejezni a mondatot. Az erd őből három férfi rontott rájuk. Az első egyenesen Amelia felé vette az irányt. A lány halálra váltan figyelte, képtelen volt megmoccanni. Csak nézte az óriási, sebesen száguldó alakot, pedig tudta, hogy menekülnie kellene. Lövés dörrent. A férfi megtorpant, majd hang nélkül összeesett. A lány rémülten pillantott körbe. Nem messze t őle Anthony állt, kezében egy pisztollyal. Mereven bámulta őt, így nem láthatta, hogy egy másik támadó felé közeledik. Amelia felkiáltott, de kés őn. A férfi egyenesen Tonynak csapódott, lendülete azonnal ledöntötte a lábáról, közben maga is földre került. A lány halálra váltan figyelte a szeme el őtt kibontakozó közelharcot. A két férfi hempergett, birkózott, ütések és szitokszavak röpködtek közöttük. Nem lehetett megállapítani, ki áll nyerésre. Hirtelen óriási er ő kapta fel. A lány felsikoltott, és döbbenten vette tudomásul, hogy foglyul ejtették. Hatalmas izmos karok kulcsolódtak a derekára. Küzdött, csapkodott, rúgkapált, de semmit nem ért el. Támadója olyan könnyedén vette ölbe, mintha nem is lenne súlya, mintha nem is érezte volna az ütéseit, rúgásai nem tehettek benne kárt. – Nyughass, kislány – morogta bosszúsan, mikor megelégelte Amelia verg ődését –, vagy egyszer űen kitekerem a nyakad. Egyre inkább kétségbeesett, de esze ágában sem volt feladni a harcot. Hirtelen ötlett ől vezérelve hátracsapta a fejét, egyenesen támadója orrát véve célba. A férfi felordított, és elengedte. Amelia szédelegve tántorgott arrébb, minél messzebb tőle. A tarkóját ért ütés elkábította, csak remélni tudta, hogy a gazember rosszabbul járt. – Hagyod békén a kisasszonyt, az anyád keservit! – harsant a közvetlen közelében egy boríz ű hang, majd hirtelen Greyson jelent meg mellette, ostorral a kezében. – Egyet se féljen, milady. Majd én megvédem. A kocsis jókorát húzott a támadóra, akit a csíp ős bőrszíj a nyakán talált el. A férfi ismét felordított, majd káromkodva, szinte vakon indult feléjük. Orrából ömlött a vér. Greyson közé és Amelia közé állt. A lány lázasan nézett körbe, hátha talál valamit, amit fegyvernek használhat, egy követ vagy egy husángot. Ám a sötétben az orráig is alig látott. A lovak idegesen prüszköltek mellette, megrémítette őket a csatazaj és az ostorpattogás. Bukdácsolva indult feléjük, hogy megnyugtassa őket, de a férfi, akinek betörte az orrát, ismét felb ődült, ezúttal Greyson felé indult. Amelia rémülten pördült meg, a hold pedig épp ezt a pillanatot választotta, hogy kibújjon a felh ők mögül. Az úton dúló csata immár jól láthatóvá vált. Greyson ugyanott állt, ahol hagyta, kezében ostorát szorongatva. A támadó hegyként tornyosult az alacsony öregember fölé. Ádáz arckifejezését ől – amit csak még fenyeget őbbé tett dagadt, vérz ő orra –, a lánynak egy pillanatra elállt a lélegzete. A férfin látszott, nem fog kegyelmezni, ha a keze közé kaparintja a szerencsétlen kocsist. Akár puszta kézzel is kitöri a nyakát, vele pedig csak a jó ég tudja mit tervezett. A szeme sarkából mozgásra lett figyelmes. Mikor odanézett, úgy érezte, menten elájul. Egy emberi test feküdt a földön élettelenül, egy férfi magasodott fölé, félig térdel ő, félig guggoló helyzetben, és öklével épp lesújtani készült. A lány felkiáltott iszonyatában, mikor meghallotta a szilánkosra tör ő csont émelyít ő roppanását. Ez az ember megölte Anthonyt – zokogott benne egy hang. Ekkor azonban a térdel ő férfi felnézett, és ő meglátta az arcát. Anthony volt. Vonásai legalábbis rá emlékeztették, mégis
teljesen másképp nézett ki, mint az a Lord Saint-Germain, akit eddig ismert. Ez egy kegyetlen, elszánt, hideg tekintet ű ismeretlen volt. Pillantásuk találkozott egy másodperc erejéig, ám Amelia továbbra is hiába kereste az ő Tonyját. Nem találta a férfi szemében. – Elkelne egy kis segítség, uram – krákogta Greyson, mire mindketten az öreg kocsis felé fordultak. Még mindig állta a sarat a törött orrúval szemben, ám az id őközben el őhúzott egy kést. Amelia rémülettel vegyes iszonyattal figyelte, amint a holdsugár megcsillant az ezüstös pengén. Tony egyetlen könnyed ugrással termett talpon, és óvatos elszántsággal, ám szemmel láthatóan feltartóztathatatlanul indult a két szembenálló felé. A támadó idegesen nézett hol Greysonra, hol rá. Végül teljesen Anthony felé fordult. Úgy tűnt, kettejük közül őt ítéli veszélyesebbnek. Amelia ezt roppant bölcs döntésnek tartotta. A férfi támadásba lendült, olyan lehengerl ő sebességgel lódult Anthony felé, hogy a lány majdnem megint felsikoltott ijedtében. Az utolsó pillanatban azonban mégis visszafogta magát. Nem akarta elvonni Tony figyelmét a veszélyes gyilokról, mely egyenesen a szívére irányult. Ám mielőtt a penge elérte volna a testét, Tony egy elegáns mozdulattal félrelépett a támadó útjából. A törött orrú fickó fürgén megfordult, és ismét a lordra rontott, ő azonban ezúttal is elsiklott el őle. A férfi szájából ocsmány káromkodás tört el ő. Elvakultan támadott újra és újra, ám egyszer sem aratott sikert. Ahogy a dühe n őtt, úgy lett egyre fáradtabb és figyelmetlenebb. Tony elérkezettnek látta az id őt a párviadal beszüntetésére. Ez alkalommal épp csak annyira húzódott félre, hogy elkerülje a halálos szúrást, közben pedig iszonyatos er ővel rávágott a férfi kést tartó karjára. A fegyver kiesett az ember markából, és elt űnt a f ű között. Még nappal is bajos lett volna megtalálni, nem ilyen sötétben. A férfi felkiáltott haragjában, ám a következ ő pillanatban már fájdalmában üvöltött, mert Tony jókorát rúgott a térdhajlatába. A támadót cserbenhagyta a lába, összerogyott. Anthony ökle lesújtott a halántékára, mire ájultan terült el lábánál. Amelia nem akart hinni a szemének. Tony félelmetesen könnyedén intézte el a rájuk rontó behemótot. Sőt, ha jobban belegondolt, a férfi mindhárom támadójukat egyedül intézte el. Döbbenten figyelte a férfit. Épphogy csak zihált, mintha rendszeresen verekedett volna túlerőben lévő hústornyokkal. Úgy t űnt, nem viselte meg különösebben a közelharc. Még a kabátja sem gyűrődött össze. – Jól vagy? – pillantott rá Anthony, ő pedig önkéntelenül hátrébb lépett ijedtében. Lord Saint-Germain arca megrándult a reakciója láttán, de azután a vonásai megkeményedtek, semmitmondóvá váltak. A ragyogó telihold ezüstös fénybe vonta, egyedül hideg, sötét tekintete látszott él őnek – valósággal izzott sápadt arcában. – Semmi bajom – nyögte ki Amelia. – Helyes – bólintott Tony. – Greyson most hazavisz. – És te? – szaladt ki a kérdés önkéntelenül a lány száján. – Én itt maradok, és őrzöm ezeket a gazfickókat. – Ezt nem teheti, uram – hördült fel a kocsis, el őször szólalva meg a csetepaté vége óta. – Nincs más választásom – felelte Tony. – A kisasszonyt minél hamarabb haza kell vinni, viszont ezeket a férgeket sem hagyhatom itt. Ha magukhoz térnek, azonnal elinalnak. Elgondolkodva pillantott a férfi felé, aki el őször rontott rájuk, és akit egy pisztolygolyóval állított meg. – Bár lehet, hogy ő mégsem menne sehová. A sebesülése ahhoz túl súlyos. Szenvtelen hangjától Ameliát kirázta a hideg. – Akkor sem hagyhatom magára, milord – akadékoskodott tovább az öreg.
– Nem lesz semmi bajom. Hamarosan véget ér a bál, az út tele lesz kocsikkal. Lesz segítségem. Addig is összekötözöm ezeket a gazembereket, és ha valamelyik magához tér, megpróbálom kifaggatni. Miattam nem kell aggódnod. Vidd haza a kisasszonyt! Úgy beszél rólam, mintha itt sem lennék – keseredett el a lány. Anthony eldöntöttnek tartotta a kérdést. Könnyedén hátat fordított Ameliának, és az ájult ember fölé hajolt, hogy elvonszolja az útból. – Jöjjön, milady! – állt meg mellette Greyson. Ameliának nem volt más választása, beszállt a hintóba. Tony nézte a távolodó járm űvet. Amelia iszonyattal teli, rémült pillantása nem ment ki a fejéből. Úgy érezte, ezúttal nem két lépést tettek meg visszafelé, hanem egyenesen mérföldeket távolodtak egymástól. A lány megrémült és irtózott t őle. Látta őt a legsötétebb pillanatában, és ezt már soha, semmivel nem teheti jóvá. Mindig is gyűlölte az erőszakot – ezért is választotta azt, hogy inkább csellel és furfanggal harcol egy szebb jöv őért –, ám az olyasmi volt, amit néha mégis alkalmaznia kellett. Vagy a saját, vagy mások védelmében. Egyszer űen szükség volt rá, bárhogy is szeretett volna egy olyan világot, ahol az emberek békében és szeretetben élnek egymással – tudta, ez az ő életében nem fog megvalósulni. Amelia a jöv őben a lehet ő legmesszebb el fogja kerülni – sóhajtott szomorúan. – Ő pedig egyáltalán nem hibáztathatja érte. A törött orrú behemót felnyögött és megmozdult. Tony id őközben már összekötözte a kezét egy rongydarabbal, amit a támadó mocskos köpenyéb ől szakított le. A férfi rángatni kezdte a köteleit, és dühösen káromkodott, mikor azok nem engedtek. Mikor azonban megérezte a nyakának szegez ődő hűvös pengét, egy csapásra mozdulatlanná dermedt. Meglepetten pislogott, majd egyenesen fogvatartója szemébe nézett. – Ne mocorogj – figyelmeztette Anthony halkan, higgadtan –, különben meg találod sebezni magad. A férfi csak a szemével jelezte, hogy megértette a hallottakat, és kész együttm űködni. – Lenne néhány kérdésem. Ha elmondasz mindent, amire kíváncsi vagyok, elintézem, hogy ne kössenek fel. – A férfi megint pislogott, úgyhogy Anthony folytatta: – Tudni akarom, ki bízott meg a támadással. – A nevét nem tudom – nyöszörögte a férfi, és mikor a kés er ősebben nyomódott hájas tokájának, hadarni kezdett. – Esküszöm, uram, az igazat mondom. A kocsmában iszogattunk a barátaimmal, mikor odajött egy férfi. Az arcát eltakarta, és furcsán, idegenül beszélt, mintha nem idevalósi lenne. Pénzt ajánlott, hogy támadjunk meg egy úriembert. Részletesen elmondta, mikor és hol kell lecsapnunk, mit kell pontosan csinálnunk. – És mi volt a parancs? – Az, hogy alaposan hagyjuk helyben az illet őt, egy bizonyos Lord Harry Devereux-t. – Akkor alaposan melléfogtatok – felelte Anthony rövid mérlegelés után, miközben az információt információt emésztgette. Úgy t űnt, Ameliának lett igaza, és Lady Alexandreia megbízása valóban veszélyt hozott a bátyja fejére. – Nem Lord Devereux vagyok. – Tudom – nyögte a szerencsétlen. – Hallottuk, mikor a kisasszony a nevén szólította. – Akkor mi a fenéért… – Mert az idegen azt mondta, ha végeztünk a feladattal, lesz még egy megbízása a számunkra. Azt akarta, hogy Devereux után magát is elintézzük. – Miről beszélsz, te istenverte? – kiáltott rá Tony, mire a férfi tekeregni kezdett kínjában, és szánalmas hangon nyöszörgött. – Nem hazudok, uram, ez az igazság. El őször a másik úriembert kellett volna megölnünk,
azután pedig magát. Az a férfi azt mondta, elszámolnivalója van mindkettejükkel. Anthony úgy érezte, mintha nyakon öntötték volna egy nagy vödör jeges vízzel. Tévedett. Nem Alexandreia hozta el a veszélyt. A múltjuk érte utol őket.
Nyolcadik fejezet Amelia megtorpant egy pillanatra, mikor belépett a szalonba és meglátta a nyüzsgést, mely betöltötte a helyiséget. Charlotte már nem tudott id őben megállni mögötte, úgyhogy
hátulról nekiütközött, kis híján feldöntötte. Édesanyja kisszalonja zsúfolásig megtelt. A grófné és Lady Alexandreia a szófán ültek és beszélgettek. Harry a kandallóra könyökölve hallgatta a hölgyek társalgását. Rendhagyó módon most az apja is a szalonban tartózkodott, holott máskor jobb szeretett inkább a könyvtár magányába húzódni és az ügyeit intézni a maga csendességében. Aznap viszont ott ült az egyik sarokba állított asztalka mellett, egy újsággal a kezében. Azután ott volt még Evelyn is. Ő sem kapcsolódott be a beszélgetésbe, csendesen üldögélt az egyik kényelmes fotelban, kezében egy csésze teával. Várandóssága már meglátszott rajta, ezért mostanában nem igazán lépett ki az utcára, most viszont valami miatt kivételt tett. Amelia Tonyt pillantotta meg legutoljára. Az egyik ablakmélyedésben állt, és a kertet nézte. Úgy t űnt, egészen elgondolkodott, még csak észre sem vette, hogy ő belépett az ajtón. – Hát itt vagytok! – mosolyodott el Lady Outridge, mire minden jelenlév ő figyelme az újonnan érkez ők felé fordult. – Jaj, kedvesem! – állt fel Lady Alexandreia, és viharosan magához szorította Ameliát. – Hallottam, mi történt a bál estéjén. Nagyon sajnálom, hogy ilyen kellemetlenségben volt részed. Amelia idegesen nyelt egyet, képtelen volt válaszolni. Lopva Tonyra pillantott, ő azonban még mindig a kertet bámulta. – Gyere, ülj ide mellém – paskolta meg a szomszédos fotel egyik kényelmes párnáját Evelyn. – Tudni akarom, mi történt pontosan. Annyira aggódtam érted. A társaság ebben a pillanatban látta meg a másik n őt, aki még mindig Amelia mögött ácsorgott. – Charlotte, kedvesem! – biccentett Lady Outridge. – Nagyon örülök, hogy eljöttél. Harry, hoznál egy széket a kisasszonynak? Amelia leereszkedett a fotelba, közben pedig Charlotte arcát fürkészte. A fiatal n ő először elpirult, majd elsápadt, miközben hagyta, hogy Harry alá toljon egy széket. Látszott rajta, mennyire tudatában van Lord Devereux jelenlétének. Úgy ült ott, mint aki karót nyelt, mintha készen állna rá, hogy bármelyik pillanatban felpattanjon és világgá szaladjon. Harry ott maradt mögötte, Amelia pedig szörnyen megsajnálta újdonsült barátn ő jét, mert tudta, milyen zavarban van. Ám miközben figyelte, Charlotte csodálatos változáson ment át. Ha lehetséges ilyesmi, még inkább kihúzta magát, fejét büszkén, öntudatosan feltartotta, állát eltökélten el őre szegezte. Arca még mindig sápadt volt, de valami különös, irigylésre méltó büszkeség sugárzott bel őle. És mikor találkozott a pillantásuk, még halványan el is mosolyodott.
Amelia őszintén csodálta a bels ő erőért, amivel a kínos helyzetet kezelte. Mindenki tudta, hogy Charlotte szerelmes Harrybe. A háta mögött néhányan gúnyolták is ezért, de a legtöbben egyszer űen csak sajnálták a viszonzatlan érzelem miatt. Harry pedig egyszer űen semmibe vette. Charlotte az egyetlen dolgot tette, amit lehetett: méltósággal viselte az elutasítást, miközben érzései nem változtak, nem változhattak meg. Amelia csodálta ezért. A bál óta sokat volt együtt Charlotte-tal. Maga is meglep ődött, milyen hamar megtalálták a közös hangot, holott korábban nem voltak közeli barátok. Ismerték egymást, hisz’ greenshire-i birtokaik egymás szomszédságában voltak, de ez volt minden. Amelia és Charlotte nem együtt n őttek fel. A Dewhurst családi birtok, melynek a lány apja bárói címét köszönhette, messze északon, a határ mentén helyezkedett el. Charlotte itt töltötte gyermekkorát, egészen édesanyja haláláig. Ezután költöztek Greenshire-be. Jonathan Dewhurst nem nősült újra. Azt beszélték, a gyász maga alá gy űrte, szinte elvette az eszét. A lánya kedvéért végül összeszedte magát, de továbbra is visszavonultan élt. F ővárosi házukat eladta, és ki sem mozdult többé újdonsült birtokáról. Charlotte-ot anyja n ővére vezette be a társaságba. A lány ritkán hagyta magára remeteként él ő apját, legtöbbször a szezon idején is mellette maradt. Amelia sajnálta, hogy idáig nem ismerte jobban Charlotte-ot. Őszintén csodálta őt óriási lelki erejéért, és soha nem kopó vidámságáért. Valamint a feltétel nélküli, végtelen szeretetért, amivel az apja felé fordult. Már a bál alatt folytatott beszélgetés során rájött, milyen intelligens, milyen figyelmes. Nagyon örült, mikor Charlotte el őállt az ötlettel, hogy együtt kocsizzanak ki egy piknik erejéig. Legalább sikerült elterelnie a figyelmét a támadásról, amelynek rémes emléke egy hét múltán is kísértette álmában. Most pedig kénytelen volt felidézni az egész borzalmat. Tudta, Evelyn azt várja, hogy mindent elmondjon neki, és a hercegn ő is feszülten figyelt, miközben a lehet ő legrövidebben és legegyszer űbben előadta a történteket. – Milyen szerencse – csapta össze a kezét a hercegn ő az elhangzottak után –, hogy Lord Saint-Germain ott volt, és megvédett. És milyen gáláns v őlegényed van, Amelia. Nézd csak, milyen szép csokrot kaptál t őle! A lánynak hatalmasat dobbant a szíve, mikor észrevette az ablak el őtt elhelyezett gyönyörű virágokat. A szája önkéntelen mosolyra húzódott, Anthony tekintetét kereste, hogy köszönetet mondjon a figyelmességért. A férfi azonban nem nézett rá, és Ameliának ekkor t űnt csak fel, milyen kínos csend telepedett a szalonra. – Valami rosszat mondtam? – kerekedett el Lady Alexandreia kristályszépség ű kék szeme. – Semmi rosszat nem mondott – mosolygott rá gyorsan megnyugtatásképpen Lady Outridge. – De a csokrot valójában Redway hercegt ől kapta a lányom, ezzel gratulált az eljegyzéséhez. – Ó – nyögött fel Alexandreia, majd halk bocsánatkérések közepette nagyot kortyolt a teájából, végül kapkodva letette a csészét a kisasztalra. – Azt hiszem, jobb lesz, ha megyek. Lady Outridge felállt, hogy elbúcsúzzon a vendégét ől. – Nekem is mennem kell – egyenesedett ki Harry –, majd én kikísérem a kisasszonyt. Máris hosszú léptekkel indult az ajtó felé, amelyet szélesre tárt a hercegn ő előtt. Nyilvánvaló volt, hogy nincs semmi dolga, csak Alexandreiát akarja elkísérni. Amelia gyorsan Charlotte-ra pillantott. A lányon látszott, ő is tisztában van a férfi siet ős távozásának okával, ennek ellenére sem hagyta érzelmeit tükröz ődni az arcán. Anthony felé fordult, hogy megnézze, ő mit szól a kínos jelenethez. A férfi is Charlotte-ot
szemlélte, ám mikor megérezte magán Amelia pillantását, felé fordult. Néhány örökkévalóságnak tűnő másodpercig összekapcsolódott a tekintetük, azután Tony ismét a kertet kezdte vizslatni, előtte azonban még jelent őségteljes, gúnyos pillantást vetett a mellette elhelyezett, pazar virágcsokorra. Amelia fülig pirult zavarában. – Charlotte, kedvesem! Lenne kedved sétálni velem a rózsáim közt? – próbálta menteni a menthet őt Lady Outridge, Amelia pedig hálásan mosolygott fel az anyjára. A két nő kiment a kertbe, hamarosan Lord Outridge is követte őket, miközben magában morgott. Amelia nem értette pontosan, mit is mond, de azzal tisztában volt, hogy apja Harryre mérges. A szalonra kínos csend borult. Anthony mintha ott sem lett volna. Evelyn feszengett egy kicsit, majd nagyot sóhajtva Ameliához fordult. – Ideadnád a süteményt, kérlek? Mostanában folyton éhes vagyok. Pedig ha így folytatom, lassan gurulni fogok. – Butaságokat beszélsz – próbálta megnyugtatni Amelia a barátn ő jét. – Gyönyör Gyönyörű vagy. – Valóban így gondolod? – mosolyodott el az asszony. Az arcára lopakodó átmeneti vidámság láttán Ameliának összefacsarodott a szíve. Evelyn mostanában mindig szomorú volt. – Valóban – nevetett rá. – És nem csak én, hanem mindenki más is így látja. Biztos vagyok benne, hogy Lucas is ezt mondja. Férje nevének említésére Evelyn nyomban elkomorodott, Amelia pedig rájött, hogy nagy hibát követett el. Legszívesebben a falba verte volna a fejét. Nem tudta, mi történt barátn ő je és hitvese hitvese között, de mindketten mindketten szenvedtek ebben ebben a házasságban, ezt bárki láthatta. – Lord Lucas Brightmore, Kenway grófja – jelent meg az ajtóban Atkinson, mire Evelyn összerezzent. – Tessék, emlegesd az ördögöt – mormolta az orra alatt, az arca haragvó piros lett egyetlen pillanat alatt. Lord Lucas feldúltan lépett a szobába, ám azonnal megkönnyebbült, amint szemét végigfuttatta a feleségén és meggy őződött arról, hogy minden rendben vele. Üdvözölte Ameliát és Tonyt, majd Evelynhez fordult. – Aggódtam érted. Már jó ideje eljöttél otthonról. Lehajolt, hogy megcsókolja az asszony arcát, de ő elhúzódott el őle. Amelia jól látta, mint feszülnek meg Lucas izmai az elutasítás hatására, és egy pillanatra szörnyen megharagudott a barátn ő jére. Szerette Evelynt, gyerekkoruk óta barátok voltak, ám tisztában volt vele, milyen akaratos és szeszélyes n ő. Szépségével bármit elérhetett eddigi életében. Lucast is sikerült alig néhány nap leforgása alatt magába bolondítania. És bár sajnálta, mert úgy látta, nem találta meg a házasságában azt, amit remélt, és aggasztotta barátn ő je óriási kétségbeesé kétségbeesése, se, azt azért azért gyanította, gyanította, boldogtalanságának részben saját jellemhibája is oka. Evelyn gyakran panaszkodott, hogy Lucas er őszakos és zsarnokként viselked ő ember. Most azonban, ahogy nézte a férfi szomorú arcát, semmi dühöt nem látott rajta, csak végtelen kétségbeesést. – Ideje mennünk – egyenesedett fel hirtelen Lord Kenway, és kezét ellentmondást nem tűrően nyújtotta a felesége felé. Evelyn szép arca egy pillanatra eltorzult a haragtól, majd a szája széle megremegett, borostyánszín ű szemébe pedig könnyek gy űltek. Nem fogadta el a férje karját. Magától akart felállni, ám el őrehaladott terhessége miatt nem mozgott olyan energikusan, mint korábban. Amelia sietett a segítségére. Barátn ő je azonban egyszer űen lerázta magáról a kezét, és kiviharzott az ajtón.
Lucas még egy pillanatig pillanati g mozdulatlanul állt, bocsánatkér ően nézett Ameliára, aki szomorú mosollyal viszonozta a pár szabadkozó szót, amit gróf elmormolt, miel őtt a felesége után eredt. A lányt baljós el őérzet kerítette hatalmába, jeges borzongással végigfutva a gerincén. – Szegény Evelyn. Isten legyen irgalmas mindkett ő jükhöz – suttogta, suttogta, csak úgy magának. magának. Ám Anthony meghallotta. – Kenway jó ember – felelte csendesen, anélkül hogy felé fordult volna. – Tudom. De Evelynt világ életemben ismertem, és biztos vagyok benne, hogy őt sem lehet egy személyben felel őssé tenni azért, amiért ide jutottak. Nekik egyszer űen nem lett volna szabad összeházasodniuk. – Ezt meg hogy érted? – pördült felé Tony. Ameliát meglepte a hevesség, amivel a kijelentésére reagált. – Úgy értem, hogy mindketten remek emberek, de együtt boldogtalanok. Nem tudom, mit reméltek egy el őre elrendezett házasságtól, de nyilvánvalóan egyikük sem azt kapta, amire számított. – Lehet, hogy a házasságukat megszervezték, de ők kész örömest beleegyeztek – emlékeztette Tony. – Azt pedig biztosan tudom, hogy Kenway halálosan szerelmes a feleségébe. – Igazad van – sóhajtott lemondóan Amelia. – Csak bosszant, hogy két ilyen remek embert látok szenvedni. Jobb sorsot érdemelnének. Én pont ezért nem fogok soha férjhez menni. És azt hiszem, az lesz a legjobb, ha szerelmes sem leszek soha. Nem akarom úgy végezni, mint Evelyn. Boldogtalanul, megkeseredetten, minden álmom elveszítve. – Ez butaság. El őször is nem kell feladnod az álmaid, csak mert férjhez mész. Olyan férfit kell választanod, aki mellett minden álmod megvalósíthatod. – No, persze, mintha az olyan könny ű lenne – nevetett fel keser űen Amelia. – Én rajtad kívül egyetlen férfit sem ismerek, aki elt űrné, hogy regényírásra adjam a fejem. Nem, Tony. Továbbra is úgy gondolom, ahhoz, hogy valaha is megtaláljam a boldogságot, soha nem szabad férjhez mennem. Anthony már nyitotta a száját, hogy közbeszóljon, ám Amelia egyetlen kézmozdulattal beléfojtotta beléfojtotta a szót. – Erre a témára nem érdemes több id őt fecsérelni. Inkább azt mondd el, mi a második pont a jó házassághoz való receptedben. – Másodszor, a sorsunkat mi magunk alakítjuk. A boldogságunk csakis sajátmagunktól függ – folytatta hát Anthony, pedig látta, hogy Amelia igazából nem hisz neki, csak mulat az elméletén. – Ez sem igaz – felelte a lány, miközben odalépett mellé, és kimutatott az ablakon. Édesanyja rózsái között ott állt a szép, szomorú Charlotte. – Nézd meg őt! Szerelmes egy olyan férfiba, aki rá sem hederít. Ám az érzelmei mit sem változnak attól, hogy Harry nem viszonozza őket. Pedig boldog lehetne, ha elfelejtené ezt az egészet, hisz’ reménytelen. A bátyám soha nem fog megváltozni irányába. De akár Harryvel is példálózhatnék. Itt van egy n ő, aki a világon mindent odaadna érte, ám neki egy másik férfi menyasszonya kell. Hát nem őrültség? Nem is beszélve rólad. – Hogy? – hökkent meg Anthony. – Velem mi a baj? – Te is olyan n őt szeretsz, aki nem viszonozza az érzéseid. – Ez igaz – mosolyodott el halványan a férfi, és Ameliának fogalma sem volt róla, mit talál olyan mulatságosnak. – Lucas és Evelyn a legjobb példa arra, hogy nem mi magunk rendelkezünk az életünkkel. Van úgy, hogy az életünk rendelkezik velünk, mert a körülmények összeesküsznek ellenünk. – Vannak nehézségek, ez igaz – bólintott Anthony. – A boldogságért nem elég csak
kinyújtani a kezünket, akarnunk is kell, meg kell dolgoznunk érte. Nézd csak meg a szüleidet. Nem tagadhatod, hogy ők igenis ideális házasságban élnek. Szeretik és tisztelik egymást, az életük harmonikus és mindketten elégedettek. De csak ők maguk tudják, milyen keményen megküzdöttek azért, hogy így legyen. – Azt akarod mondani, hogy aki boldogtalan, az csakis magának köszönheti a sanyarú sorsát? – Pontosan. – Mégis hogyan változtathatna Evelyn az életén Lucas mellett? – húzta össze szemöldökét a lány. Zöld írisze haragosan villant, a keze ökölbe szorult. Anthony elmosolyodott. Nem akarta kinevetni vagy felbosszantani Ameliát, de egyszer űen ellenállhatatlannak tartotta, mikor dühös volt. – Talán, ha icipicit jobban odafigyelne a környezetében lév őkre, és nem csak magával törődne folyton… – rántotta meg sokatmondóan a vállát Anthony. Nem is kellett befejeznie a mondatot, Amelia így is pontosan tudta, mit akar mondani, és bármennyire elfogult volt is a barátn ő je irányába, irányába, egyet kellett érteni érteni a férfival. férfival. – Igazad van, Evelyn önz ő viselkedése valóban nagy akadály a nyugodt házasság útjában. De ha ez megváltozna, akkor is ott maradna Lord Kenway er őszakos természete. – Micsoda? – fogta meg a karját döbbenten Anthony. – Ezt meg hol hallottad? Lucas a legkevésbé sem indulatos ember. S őt. Nagyon is nehéz kihozni a béket űréséből, én személy szerint még soha nem láttam, hogy valakire kezet emelt volna, pedig nagyon tud verekedni, nekem elhiheted. – De nekem Evelyn azt mondta… – kezdte zavartan Amelia, ám a férfi nem hagyta, hogy befejezze a mondatot. – Te tudod a legjobban, hogy Evelyn hajlamos a túlzásokra – emlékeztette. – Lucas egyáltalán nem viselkedik vele durván, mindössze nem hagyja rá minden apró szeszéjét. Például, hogy idelátogatott ma délután. Az orvos szigorúan megtiltotta neki, hogy felkeljen, mert a baba és a saját életét veszélyezteti vele. Ám ő fittyet hányt a figyelmeztetésre. Én a hajánál fogva rángattam volna haza Kenway helyében. – Ezt nem tudtam – nyögött fel rémülten Amelia. – Úgy t űnik, Evelyn az igazságot a saját verziójában tálalta, én pedig feltétel nélkül hittem neki. – Mert jóhiszem ű vagy – vigasztalta Tony. – Inkább azt mondanám, hogy naiv. – Mindegy, hogy nevezed. Te mindenkiben csak a jót vagy hajlandó meglátni, mert te magad is végtelenül jó vagy. Amelia zavartan felnevetett. – A szüleimnek valószín űleg egészen más err ől a véleménye. – Mindenki tudja, aki egy kicsit is ismer, hogy ez az igazság – lépett egész közel hozzá Anthony. Ha Amelia leveg őt vett, a mellkasán érezte a férfiban feszül ő erőt, a forróságot, forróságot, amely belőle áradt. – Te felajánlottad nekem, hogy segítesz megszerezni a n őt, akit szeretek. szeretek. Akkor segítesz nekem, Amelia? Segítesz, hogy a saját sorsom kovácsa legyek? Hogy megdolgozzak, megküzdjek a boldogságomért? Amelia úgy érezte, Tony hangja simogatja, megérinti, még egészen eldugott helyeken is. Teljesen elzsongította a halk mormolás, a férfi lélegzetének melegsége, miközben meglebbentette a haját, végigcirógatta a b őrét. Annyira elkábult a közelségét ől, hogy hosszú ideig fel sem fogta a szavai értelmét. – Mi? – nézett fel kábultan, mikor végül kezdett számára derengeni, mir ől beszél Anthony.
– Charlotte nemsokára itt lesz. Itt az alkalom. A lány megbabonázva nézte a hipnotizáló sötét szemeket. Egyáltalán nem értette, mir ől beszél a férfi. Nehezére esett koncentrálni, emlékezni, de még leveg őt venni is. – Gyere ide! – vonta a karjába Tony. Tenyere felkúszott a lány hátán, ujjait a hajába csúsztatta, és gyengéden úgy igazította a fejét, hogy hozzáférhessen a szájához. – Ugye nem félsz t őlem? – kérdezte suttogva. Amelia kábán nézett rá, így a férfi tovább magyarázott: – Ami a támadáskor történt… Nem akartalak megijeszteni. Csak szerettelek volna megvédeni. – Soha nem féltem t őled – válaszolta alig hallhatóan a lány. – Akkor jó – felelte a férfi, és elmosolyodott. Megcsókolta. Ismét. És a lány ugyanúgy elveszett, mint els ő alkalommal. Egyszerre járta át forróság és rázta a hideg. Nem lesz ez így jó – érezte. – Kezdünk túlságosan közel kerülni egymáshoz, pedig ez csak egy szövetség, amely arra hivatott, hogy mindketten megtaláljuk azt, ami boldoggá tesz az életben. Így azonban csak azt fogom elérni, hogy beleszeressek Tonyba. Úristen! Már bele is szerettem. A felismerés egyszerre töltötte el izgalommal, örömmel és rémülettel. Anthony csókja mélyebbé, szenvedélyesebbé vált, Amelia pedig egy csapásra elfelejtett minden aggasztó gondolatot, minden figyelmeztet ő jelet. Zavart torokköszörülés törte meg a varázslatot. Amelia zavartan húzódott el Tonytól, ő azonban nem hagyta, hogy messzire eltávolodjon. Az ajtóban az anyja állt, Charlotte-tal az oldalán. – Úgy látom, a lányom ismét megszédült – mondta Lady Outridge mosolyogva. Milyen szerencse, Lord Saint-Germain, hogy mindig ott van, mikor támogatásra szorul. Amelia szerette volna, ha megnyílik alatta a föld. Egy csapásra értelmet nyertek számára Tony szavai: „…segítesz nekem, Amelia? Segítesz, hogy a saját sorsom kovácsa legyek?” Csak Charlotte-ot akarta féltékennyé tenni. Ezért csókolt meg – hasított belé a felismerés.
Kilencedik fejezet – Beszélnem kell veled, Tony – rontott be az ebédl őbe Lord Devereux, Anthony bánatos képű komornyikjával a háta mögött, aki bocsánatkér ően pillantott munkaadója felé. Lord Saint-Germain Saint-Germain intett megillet ődött alkalmazottjának, hogy elmehet, majd nagy sóhaj kíséretében összehajtotta a reggeli újságot. Biztos volt benne, hogy már nem lesz alkalma elolvasni, mint ahogy a reggelit sem fogja befejezni. – Ne fáradj, Harry, nem vagyok hajlandó párbajozni veled. Biztos vagyok benne, te magad sem akarod igazán. Bármelyikünk gy őzzön is, mindenképp boldogtalanná tennénk Ameliát, én pedig abban nem vagyok hajlandó részt venni. Igen, megcsókoltam a húgod, mivel azonban szándékomban áll feleségül venni, azt hiszem, ez bocsánatos b űn. Már rég megtörtént volna, ha nem veszi a fejébe azt az ostobaságot, hogy soha nem fog férjhez menni. Ha nem lenne ez az őrült elhatározás, már rég véghezvittem volna a tervem – tette hozzá magában, de tartózkodott attól, hogy hangosan is kimondja a gondolatait. – Nem Amelia miatt jöttem – legyintett Harry, ám megtorpant egy pillanatra, mikor eljutottak a tudatáig Tony szavai. – Várj! Te megcsókoltad a húgom? Ezért megöllek. Anthony nagyot sóhajtott, miközben igyekezett mosolygás nélkül állni a másik férfi szúrós pillantását. – Nem hiszem el, hogy megint itt tartunk. Mint mondtam, nem vagyok hajlandó bánatot okozni a testvérednek, úgyhogy nem fogunk párbajozni… – Ki a fene beszélt itt párbajról – morogta Harry dühösen, miközben tekintetével kis híján felnyársalta barátját. – Szimpla gyilkosságot tervezek. – Hallhatnám akkor, miért jöttél? – kérdezte, és most már képtelen volt visszafojtani a nevetését. – Utánanéztem egy kicsit annak, amit a férfi mondott, aki rátok támadt. Van néhány emberem a kiköt őben, és ma körbekérdeztem őket. Pletykálnak egy idegenr ől, aki mostanában érkezett a környékre. A férfi nyilvánvalóan külföldi. Beszéli ugyan a nyelvet, de a kiejtése borzalmas. Az emberem szerint, több helyen is érdekl ődött utánunk. Név szerint kett őnket keresett. Tony arcáról egy csapásra lehervadt a mosoly. Vonásai kiélesedtek, sötét szeme elszánttá vált, izmai ugrásra készen megfeszültek. Halálos, jeges düh ömlött szét benne. Ledobta az ölében lévő szalvétát az újság mellé, felpattant, s öles léptekkel az ablakhoz sétált. – Akkor nagyon nagy a baj – állapította meg néhány perc múlva, amit azzal töltött, hogy megpróbálta megfékezni a benne tomboló indulatokat, de a foga még így is összecsikordult beszéd közben. – Számítottunk erre – felelte Harry csendesen. – Tudtuk, hogy a múltunk egyszer utolér
bennünket. – Beszélnünk kell apáddal, és fel kell vennünk a kapcsolatot Wilsonnal is. Valahogy biztonságba kell helyeznünk a családodat. – És Lady Alexandreiát – bólintott Harry. Anthony villámgyorsan pördült a barátja felé, elgondolkodó tekintettel mérte végig izgalomtól vibráló alakját. – Nem gondoltál még arra, hogy a hercegn ő ügyét át kellene adnod valaki másnak? Most az lenne a legfontosabb, hogy megtaláljuk, ki vadászik ránk. Ráadásul őt is veszélybe sodorhatod, ha az ellenségünk rájön, mennyire fontos neked a személye. Wilson biztosan tud valakit ajánlani. – Nem – húzta ki magát ingerülten Harry. – Én vagyok a legjobb, ezt te is tudod. Segítenem kell neki. Borzalmasan kétségbe van esve. És igazából már sok mindent megtudtam Nicolairól. Valóban idehozták, még gyerekkorában. Távoli rokonainál nevelkedett egy-két évig, azután a gyámja bentlakásos iskolába küldte, azt követ ően pedig visszatért a kontinensre. Már mozgósítottam pár barátomat, akik kérdez ősködnek utána Franciaországban, Olaszországban és Spanyolországban. Keleten még nem sikerült felvennem a kapcsolatot a régi ismer ősökkel, de már küldtem nekik levelet. Most a válaszukra várok. – És a család, amelyik befogadta? – Még őket is keresem. Mindössze annyit sikerült megtudnom, hogy gazdag arisztokrata famíliáról van szó. – Nem gondolod, hogy ebben az esetben már hallanunk kellett volna róla? A társaságban semmi sem maradhat titokban. Annak biztos híre ment volna, ha valaki befogad egy Kelet-Európából érkez ő árvát. – Nem tudom – vonta meg a vállát Harry. – Mint mondtam, még kutatok. És utólagos engedelmeddel, meghívtam hozzád őfelségét. – Ide? – Persze, hogy ide. Nemsokára meg is érkezik. Tudod, kellett egy hely, ahol találkozhatunk és megbeszélhetjük, hogyan tovább. Ez a birtok épp megfelel ő. – Miért, mi baj van a saját házatokkal? – Apám nem nézi jó szemmel, hogy segítek neki – tárta szét a karjait Harry. – Vajon miért? – morogta az orra alatt Anthony, ám a barátja ügyet sem vetett rá. – Úgyhogy, nálad fogunk találkozni. – Nem értelek – dörzsölte meg fáradtan a homlokát Anthony. – Azt állítod, szereted ezt a nőt, akár most azonnal hajlandó lennél feleségül venni, mégis el ő akarod keríteni a jegyesét. – Tisztában vagyok vele, mekkora őrültségnek t űnik – szorította össze makacsul a száját a másik, majd néhány másodperc dühös hallgatás után folytatta: – De nincs más választásom. Meg kell őt találnom. Egyszer űen muszáj. El őször is, mert Alexandreia a fejébe vette, hogy csakis Nicolai segíthet rajta. Rá kell döbbentenem, hogy egy álmot kerget, egy olyan embert ől várja a csodát, akit évek óta még csak nem is látott. Mindketten gyermekek voltak, mikor eljegyezték őket. A férfi talán már nem is emlékszik rá. Ha megtalálom, látni fogja, milyen lehetetlen, amiben reménykedik. – És akkor mi lesz? – Mi lenne? Feleségül veszem. – És elfoglalod Misterios trónját? A kérdés váratlanul érte Harryt. – Természetesen nem. Mégis hogy kérdezhetsz ilyet? – Gondolkozz, kérlek! Alexandreia nem férjet keres, hanem királyt. Valakit, aki visszaszerzi visszaszerzi a trónt a bitorlótól. Ő egy hercegn ő, Harry. Kötelezettségei vannak. Ha nem is
Nicolai az, aki segíteni fog neki a hatalom megszilárdításában, akkor sem fog hozzád menni. – Ezt nem tudhatod el őre. Lehet, hogy… – Mi, Harry? Cserbenhagyja a népét? Semmibe veszi a feladatot, amire gyermekkora óta nevelték? Lemond az uralkodásról a szerelemért? Itt marad Greenshire-ben veled? – Ezért vagy te a legjobb barátom – mosolygott keser űen Lord Devereux –, senki más nem képes így fellelkesíteni. – Nem akarlak bántani. De tudod, hogy igazam van. – Igen, tudom. Mégis meg fogom tenni, amire kér. Azután pedig meglátjuk, mi lesz – sóhajtott Harry lemondóan. – Miért kínzod magad? Mi ez a szörny ű nyughatatlanság benned, Harry? Ez az önpusztító hajlam? Miért nem tudsz megállapodni egyetlen lány mellett? Úgy értem, olyan mellett, aki elérhet ő. Nem úgy, mint Alexandreia, inkább, mint… – Charlotte? – vágott közbe savanyú ábrázattal Harry. – Charlotte csodálatos n ő. – Ebben egyet értünk. De akkor sem hozzám való. Ő jobbat érdemel. – Erről van szó? – húzta össze gyanakvóan a szemét Tony. – Miről beszélsz? – adta az ártatlant a barátja. – Arról, ahogy a hölgyismer őseidet megválogatod. Idáig azt hittem, egyszer űen csak borzalmas az ízlésed. – Még mindig nem tudom, mire célozgatsz – feszengett Harry. Hogy zavarát leplezze, a tálalóhoz lépett, és a felszolgált finomságokat kezdte szemlélni, majd széles mozdulatot tett. – Úgy látom, Margaret megérkezett. A vikomt házában mer őben szokatlan volt, hogy reggelire ennyi ételt szervírozzanak. Általában Hooks, a komornyik készítette el gazdája szerény étkét. Ebédre és vacsorára legtöbbször úgyis Outridge-ékhez volt hivatalos. Az, hogy ennyi, pompásabbnál-pompásabb étel sorakozott a fal mellett álló, patyolat tiszta fehér abrosszal letakart keskeny tálalóasztalon, csak egy dolgot jelenthetett: Margaret, a szakácsn ő megérkezett Tony f ővárosi házából. És ezt Harry is nagyon jól tudta. – A többi emberemmel jött, akiket a támadás után jobbnak láttam iderendelni – legyintett türelmetlenül Anthony. – De ne tereld el a szót! Most már átlátok rajtad. Ne feledd, sokkal jobban ismerlek, mint bárki a világon, beleértve a családodat is. Tudom, soha nem tettél semmit annak érdekében, hogy megcáfold a pletykákat, melyek szerint minden utadba kerül ő nőt, legyen az zsenge hajadon vagy boldog házasságban él ő úrinő, elcsábítasz. S őt, mindent elkövettél, hogy a rád osztott szerepre még rá is játssz. Kötelességednek tekintetted, hogy megfelelj a hírnevednek. Ezért flörtölsz minden els ő bálozó lánnyal, amint bevezetik a társaságba, és ezért csapod a szelet minden szépasszonynak, aki csak megfordul a közeledben. Játszol. A folyton szerelmes, gondtalan világfit alakítod. De engem soha nem tudtál átverni. Láttam, hogy valódi kapcsolatod csakis arra kapható özvegyasszonyokkal vagy könny űvérű nőkkel volt. Egyetlen tisztességes lányt sem csábítottál el soha. S őt. Hanyatt-homlok elmenekültél, amint észrevetted, hogy túlságosan komollyá váltak a reményeik veled kapcsolatban. Őszintén meglepett, mikor úgy láttam, Lady Alexandreia valóban érdekel. Els őként. De most már ezt is értem. Azért mersz rajongani iránta ilyen nyíltan, mert tudod, hogy soha nem lehet a tiéd. Menyasszony, ráadásul egy távoli ország trónörököse. Soha nem lehet a feleséged. Az iránta táplált érzelmeid veszélytelenek. – Azt hiszed, mindent tudsz? – morogta a másik férfi rosszkedv űen. – De hát mit vártam én? A legjobb barátom egy kém. Még szép, hogy átlát rajtam. Anthony nem volt hajlandó tudomást venni a hangjából kicsendül ő gúnyról és keserűségről.
– Erről van szó, Harry? – folytatta rendületlenül. – Úgy hiszed, minden becsületes n ő jobbat érdemel érdemel nálad? Ezért Ezért tettél úgy úgy mindig, mintha mintha leveg őnek néznéd Charlotte-ot, holott tudod, milyen sokat jelentesz neki? – Soha nem adtam okot rá, hogy így érezzen – válaszolta kemény hangon Harry, majd szelídebben hozzátette: – Lady Dewhurst nagyszer ű nő. Biztos vagyok benne, hogy el őbb-utóbb megtalálja a magához való társat. Visszatérhetnénk az eredeti témához? Én már úgyis döntöttem. Megkeresem Nicolait, és közben megvédem Alexandreiát, ha arra lesz szükség. A családom tagjai is biztonságban lesznek, amint apám megteszi a szükséges óvintézkedéseket, és Wilson is ad embereket, erre mérget mernék venni. – Amelia védelme az én feladatom – jelentette ki Anthony ellentmondást nem t űrően. Harry azonnal tiltakozásra nyitotta a száját, de látva barátja eltökélt arckifejezését, hamar meggondolta magát. – Ebben az esetben, talán el őre kellene hozni az esküv ő időpontját – felelte végül, majd türelmetlenül sürgetni kezdte a másik férfit, mikor az nem válaszolt. – Tony! Hallod, amit mondok? – Persze. De nem hiszem, hogy Amelia beleegyezne – sóhajtott Anthony. Semmi esélyt nem látott arra, hogy a lányt rábírja a házasságkötésre. Pedig ő maga is ezen töprengett töprengett a támadás óta. Amelia veszélybe kerülésének persze ő volt az egyik oka. Ezért egy röpke pillanatra felmerült benne a lehet őség, hogy a lánynak mégis jobb lenne t őle távol. Ezt azonban nagyon gyorsan elvetette. Mert Harry mellett tartózkodni legalább akkora kockázattal járt, mint az ő társaságában lenni. És magában, valamint a saját embereiben sokkal jobban megbízott, mint Wilson vagy Lord Outridge alkalmazottaiban. – Ugye, nem azt akarod mondani, hogy a húgom annyira ragaszkodik a formaságokhoz, a grandiózus esküv őhöz, a sok vendéghez és a csillogó-villogó körítéshez, hogy a biztonságát is képes semmibe venni? – hüledezett Harry. – Igazából arról még nem is beszéltünk, hogy pontosan milyen esküv őt akar – felelte az igazságnak megfelel ően Anthony. – A testvérem okos lány. Fura, hogy épp én mondom ezt, de így van. Ha elmagyarázod neki… Tony önkéntelenül felnevetett. – Elmagyarázni? Ameliáról beszélünk, elfelejtetted talán? Igen, okos n ő, de szavakkal meggyőzni valamiről, amivel nem ért egyet… Hát, nem is tudom. – Igazad van. Fenébe a szavakkal! Bírd rá másképp! Csábítsd el! – Na de, Harry! Az egyetlen lánytestvéredr ől beszélsz – kiáltotta Tony, és maga sem tudta, felháborodjon vagy nevessen. Nem mintha ő nem vette volna számításba ezt a lehet őséget, de Harry szájából hallani, egészen rendhagyó dolog volt. – Most a húgom biztonságáról beszélünk. Én magam is úgy gondolom, hogy Amelia melletted lenne a legjobb helyen. Szóval, áldásom rátok. Anthony alig tudta visszafojtani diadalmas mosolyát. Persze, Harry beleegyezése nélkül is elvette volna Ameliát, de így, sokkal jobban érezte magát. A férfi a legjobb barátja volt, a bajtársa, a testvére. Nem akarta elveszíteni. Ám a szerelméért megtette volna, ha szükséges. Harry véleménye hallatán óriási k ő gördült le a szívér ől. Végre bírta Amelia családjának beleegyezését. Már csak a a lányét kellett megszereznie. De arra volt egy tökéletes terve, amellyel egyszer űen nem vallhatott kudarcot. Már korán reggel üzenetet küldött Charlotte-nak, amiben a segítségét kérte. A válasz
csakhamar meg is érkezett, Lady Dewhurst örömmel állt a rendelkezésére. A hölgy azóta már minden bizonnyal akcióba is lendült – pillantott a sarokban álló órára Tony. És kétsége sem volt afel ől, hogy sikerrel jár. Még mindig nevethetnékje támadt, ha felsejlett el őtte Amelia arca, miután megcsókolta a szülei házában. Mikor elhitette vele, csakis azért kapta azt a csókot, hogy Charlotte-ot féltékennyé tegyék vele. Ismét az ablak felé fordult, elgondolkodva figyelte a kertet. A ház körüli park nem volt olyan látványos és leny űgöző, mint az Outridge családé. családé. Míg az édesanyja élt, minden tele volt virággal, azóta azonban nem akadt, aki olyan szeretettel és gondoskodással ültesse be az ágyásokat, mint ő tette annak idején. Ugyan most is rendezett és ápolt volt a kastélyt körülvev ő terület, de meglátszott rajta az asszonyi kéz hiánya. Vajon Amelia milyennek szeretné látni? – töprengett. – Ő is rózsákat akarna, mint a Lady Outridge, vagy színpompás egynyári virágokkal ültetne tele mindent, mint az ő édesanyja? Nem. Amelia imádja a fákat. Mindig parázs vitába keveredett az anyjával, mikor az kivágatott egyet-egyet közülük, mert elvették a fényt szeretett virágai el ől. Ő nem akarna virágokat. Fákat szeretne, szilt, tölgyet, gesztenyét, tiszafát, valóságos erd őt a kastély köré. Beszélnem kell a kertésszel – határozta el. – De el őször még be kell szereznem egy rendkívüli házassági engedélyt, és mindent meg kell tennem azért, hogy Amelia biztonságban legyen. – Mit gondolsz, ki lehet az a férfi, aki a nyomunkban van? – kérdezte Harryt ől. Barátja id őközben hozzálátott a reggelihez, mely Margaretnek hála, b őségesen elégnek bizonyult két feln őtt férfi számára is. – Nem tudom – válaszolta teli szájjal. – Elég sok gazembernek keresztbe tettünk az elmúlt évek során. Akadhat bosszúra szomjazó szép számmal. – Mégis, gondolkozz! Ki az, akinek lehet ősége is van a megtorlásra. Akiket te felkutattál, azok közül sokakat kivégeztek, vagy életük végéig börtönbe zártak. Ráadásul, ez az illet ő egyformán ellenségének tekint mindkett őnket. – Akkor csak két ember jöhet számításba. – Reynaldo és Bastian – bólintott némi töprengés után Tony. – Mindkettejük esetében együtt dolgoztunk. De úgy tudom, ők börtönben vannak. – Utána nézek, még mindig ülnek-e – emelkedett fel Harry az asztaltól. – Vannak kapcsolataim a kontinensen, de id őbe fog telni, mire választ kapok. Anthony automatikusan bólintott beleegyezésként, miközben lelki szemei el őtt megjelent a két férfi, a két régi ellenség képe. Bastian magas alakja, sz őkésbarna haja, égszínkék szeme és megnyer ő mosolya, valamint a jóval durvább kinézet ű Reynaldo sötétb őrű, szakállas arca, izmos, robosztus termete. Mindkettejükkel Spanyolországban találkozott. Bastiannel azonnal barátok lettek. Két arisztokrata fiatal, távol a hazájától… Mit sem számított nekik, hogy országaik korábban hadban álltak egymással. Ő pedig arra használta a barátságukat, hogy információkat szedjen ki bel őle, mikor a f őnöke megkérte rá. Nem volt büszke életének erre az id őszakára, de mindvégig a hazája érdekében cselekedett. Megtette volna még egyszer, ha szükséges. A harcok véget értek ugyan, de az ellenségeskedés nem, és az ő tevékenysége rengeteg honfitársa életét mentette meg. Számára ez volt a legfontosabb. Nem fegyverrel küzdött, egy egészen más módszert választott arra, hogy hozzájáruljon a törékeny béke fenntartásához. Még az egyetemen szervezték be őket. Ahogy Ameliának is mondta, ez bevett módszer
volt. A hírszerzés gyakran kutatott titokban, szépremény ű fiatalemberek között valódi tehetségek után. A kettejükben rejl ő kiaknázatlan lehet őségek hamar megmutatkoztak. Számára eleinte az egész csak játéknak t űnt. Azután, mikor rájött, hogy nagyon is komoly dologról van szó, ahelyett hogy megrémült volna, átjárta egyfajta izgalom, valami bels ő kényszer, ami arra ösztönözte egy id ő után, hogy egyre veszélyesebb és veszélyesebb feladatokat vállaljon. A f őnöke, Wilson, mindent megtett azért, hogy ne csak rátermett, de valóban felkészült is legyen. Tony, mint a legtöbb arisztokrata ifjú, mesterien bánt a karddal és a pisztollyal, valamint rendszeresen bokszolni járt. A kiképzés során pedig megtanulta a közelharcot is, mind késsel, mind ököllel. Kés őbb alkalma nyílt mindkét tudását hasznosítani éles helyzetben is. Wilson gyakran méltatta a két fiú ösztönös tehetségét, amit csakhamar kiegészített a megszerzett tudás. Amit pedig ennek a kett őnek a segítségével nem tudtak elérni, azt a nevük biztosította számukra. Rangjuk olyan kapukat is megnyitott el őttük, amelyek egy „közönséges” kém számára örökre zárva maradtak volna. Információkat szereztek a segítségével. Mert ugyan ki gyanakodott volna két ilyen elkényeztetett ficsúrra? Így hozta össze a sors Bastiannel is, akinek igazából nem is volt rejtegetnivalója. Tonynak mindössze annyit sikerült megtudnia, hogy a fiúnak két bátyja is harcolt a háború alatt a császár seregében, utána azonban már mindannyian távol tartották magukat a politikától – amennyire csak lehetett. A fiatalembernek semmiféle információ sem volt a birtokában, amit Tony országának uralkodója hasznosíthatott volna. A másik mégis szörnyen megharagudott, mikor kiderült, mit tett. Olyannyira, hogy megölte Isabellát. Tonynak még mindig összeszorult a szíve, ha a n ő eszébe jutott. Isabella, az ünnepelt operaénekesn ő, első látásra beleszeretett Anthonyba. A tüzes spanyol szépség rabul ejtette a férfi testét és elméjét. Fiatal volt még, és a forróvér ű, tőle pár évvel idősebb és lényegesen tapasztaltabb, gyönyör űséges Isabella, azonnal lángra lobbantotta. Részéről ez soha nem volt szerelem, csak a szenvedély kötötte a n őhöz. Ettől eltekintve, a mai napig fájdalom töltötte meg a szívét, ha rá és halála körülményeire gondolt. Felel ősnek érezte magát. Isabella őt védte, mikor a kés elé állt, melyet Bastian neki szánt, árulása jutalmaként. A gyilkosság után Bastian elmenekült. Harry kutatta fel. A férfit börtönbe zárták, csak családja befolyásának köszönhet ően nem végezték ki. Ezzel ellentétben Reynaldo soha nem volt a barátja, azt a gazembert mindig is megvetette. Szimpla gyilkos volt, a legocsmányabb fajtából. Védtelen n őket gyilkolt, közöttük a belügyminiszter unokahúgát, aki a háború után családjával utazott Spanyolországba. A lányt épphogy bevezették a társaságba. Gyönyör ű, csodálatos jövő előtt álló fiatal n ő volt, akinek minden álmát és reményét egyetlen mozdulattal vágta ketté – a torkával együtt – Reynaldo mocskos keze. A férfi borzalmas dolgokat tett a szerencsétlen lánnyal, miel őtt véget vetett a szenvedéseinek. Ez az eset volt Tony utolsó ügye, miel őtt visszavonult, és inkább aprólékos nyomozómunkának számított, mint kémkedésnek. A bizonyítékok összegy ű jtése után Harryn volt a sor, hogy Reynaldot felkutassa. Sikerrel járt, és csak a jó ég tudja, hány fiatal n ő életét mentette meg ezzel. Valami oknál fogva azonban az a szörny kegyelmet kapott, szó szerint az akasztófa alól menekült meg. Senki nem tudta az okát, miért nem végezték ki. Reynaldonak nem volt befolyásos családja, mint Bastiannek, mégsem kapott kötelet. Melyikük lehet az? – töprengett Anthony. – Mindkett ő jüknek börtönben börtönben kellene kellene ülnie élete végéig. Vajon hogyan juthattak ki? És mi van, ha nem kettejük közül az egyik áll a támadás
hátterében, hanem valaki olyan, akire még csak nem is gondolnak? – Nem azt mondta az embered, hogy aki a kiköt őben kérdez ősködött, borzalmas akcentussal beszélt? – folytatta immár hangosan a gondolatmenetet. Harry bólintott. – Bastian tökéletesen beszéli a nyelvünket. Tehát nem ő az emberünk. Anthony érezte, hogy a rémület jeges ujjai összeszorulnak a szíve körül. Ha Reynaldo Amelia közelébe jut… Közvetlenül a támadás után utasította az embereit, hogy egyetlen percre sem veszítsék szem el ől a lányt, mikor ő nincs mellette. Most mégis megmagyarázhatatlan balsejtelem balsejtelem kerítette hatalmába. – Megyek, és megkeresem a húgod – indult eltökélten az ajtó felé, Harry csodálkozó, értetlen pillantásától kísérve. – Mégis miért? Amelia otthon volt, mikor elindultam hozzád. Hidd el, biztonságban van a szüleim házában. Charlotte épp akkor érkezett látogatóba. – Ismered a testvéred nyughatatlan természetét – morogta Anthony, összeszorított fogain keresztül sz űrve a szavakat. Mikor kilépett az el őcsarnokba, máris Hooks után kiáltott. A komornyik a konyha fel ől érkezett, szinte futva. Tony parancsait hallgatva csak bólogatott, majd kimért mozdulatokkal gazdája felé nyújtotta a kért keszty űt és lovaglóostort. Ebben a pillanatban er ős, türelmetlen kopogás hangzott fel a bejárati ajtón. Tony és Harry összenéztek, miközben Hooks indult ajtót nyitni. A küszöbön Redway hercege állt. A férfi nyúzott volt és szemmel láthatóan ideges. – De jó, hogy te is itt vagy – nézett megkönnyebbülten Harryre, mikor Hooks betessékelte az ajtón. – Azt hiszem, nem fogtok örülni annak, amit mondani akarok, és lehet, hogy ok nélkül festem az ördögöt a falra, de tartok t őle, hogy valami szörny űség fog történni. – Miről beszélsz? – kérdezte Tony türelmetlenül, és érezte, hogy homlokára számtalan ráncot gyűr az aggodalom, valamint a türelmetlenség. Legszívesebben alaposan megrázta volna Redwayt, hogy beszéljen érthet ően. – Tegnap este a klubomban voltam. Játszottam, és… vesztettem – tette hozzá némi tétovázás után. Anthony már majd’ felrobbant, kis híján szétszakította az indulat. Amelia mellett akart lenni, megbizonyosodni arról, hogy minden rendben van. Ugyanakkor ösztönösen tudta, hogy a herceg mondanivalója a lánnyal kapcsolatos. – Nyögd már ki, Redway, mit akarsz! – förmedt rá. – Igen, igen – hebegte amaz. – Szóval, meglehet ősen sokat ittam bánatomban, ezért minden olyan ködös, de rémlik, hogy kihallgattam egy beszélgetést, amiben Ameliáról volt szó. – Ameliáról? – hördült fel Harry. – Mégis mit hallottál pontosan? – Nem emlékszem jól. Részeg voltam. De úgy rémlik, két férfi arról beszélt, hogy el akarják rabolni. Értitek? Amelia nagy veszélyben forog. Azonnal cselekedni kell!
Tizedik fejezet Amelia elégedetten d őlt hátra a nyitott hintó kényelmes b őrülésén. A támadás óta most
először érezte magát igazán nyugodtnak. Csodálatos id ő volt, simogatóan meleg, sugárzóan napfényes. A balzsamos, virágillatú levegő megtöltötte a tüdejét, elzsongította az érzékeit, kitisztította a fejét, rendbe tette a gondolatait, lenyugtatta az idegeit. A hangulatát még az sem tudta elrontani, hogy Charlotte ült mellette. Ránézett a fiatal n őre, és egy pillanatra elszégyellte magát. Charlotte nem tehetett arról, hogy rosszul érezte magát. Azt csakis Anthonynak köszönhette. Ő állt elő azzal a képtelen ötlettel, hogy jegyespárnak adják ki magukat, majd viharos sebességgel elérte, hogy beleszeressen, és féltékenységt ől gyötörten verg ődjön egy olyan személy társaságában, akit egyébként őszintén kedvelt és nagyra becsült. Töretlennek t űnő jó kedve megingott egy pillanatra, mikor eszébe jutott a borzongatóan izgalmas, bűnösen édes, hamis szenvedéllyel adott csók, mellyel Tony „megajándékozta” utolsó találkozásuk alkalmával, csakis azért, hogy szívszerelmét féltékennyé tegye. A csók Charlotte-ra szemmel láthatóan semmiféle hatást nem gyakorolt. Látta, hogy nézett a n ő két órával korábban, mikor betoppant hozzájuk, és szembetalálkozott Harryvel. A kisasszony továbbra is a bátyjáért rajongott. Ő pedig majd elepedt Tony újabb csókja után. Időnként azon kapta magát, elmereng a közös jöv ő lehetőségén. Mi lenne, ha az eljegyzésük nem színjáték lenne, hanem valóság? Ha együtt terveznék, várnák az esküv őt és a házaséletet. Ezeknek az álmoknak persze mindig az lett a vége, hogy rádöbbent, mennyire ostoba volt, mikor nem ismerte fel hamarabb, milyen er ős érzelmek f űzik Tonyhoz. Mikor makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy sohasem létez ő szabadságát meg őrizve vénlányként fogja leélni az életét, egy olyan álmot dédelgetve, mely talán soha nem fog megvalósulni. Ezért pedig rosszul érezte magát. Milyen buta volt. Arra vágyott, hogy végre legyen, aki megérti a vágyait, belelát a szívébe. Valaki, akivel megoszthatja a gondolatait. Vak volt, hiszen végig mellette állt ez a férfi, de ő nem vette észre, csak mikor már kés ő lett. Bár akkor sem történt volna semmi másként, ha hamarabb felismeri a Tony iránti vonzalmát, hisz’ a férfi nem érezte ugyanezt. Ő Charlotte-ot szereti. Mintha csak a gondolataiba látna, a n ő hirtelen felé fordult. – Nagyon örülök, hogy hajlandó vagy velem tölteni ezt a délel őttöt. Úgy érzem, mi ketten jól kijövünk kijövünk egymással. egymással.
Amelia belenézett a mosolygó, melegbarna szempárba, és önkéntelenül visszamosolygott. visszamosol ygott. – Igen. Valóban jól kijövünk egymással. Ez tagadhatatlanul így volt. A Tony iránti érzéseit ől függetlenül kedvelte Charlotte-ot. Ezen az ő kicsinyes, logikátlan és jogtalan féltékenysége sem változtatott semmit. A másik n ő nem tehetett arról, hogy Anthony belészeretett. És arról sem, hogy id őközben ő maga ráébredt a férfi iránti vonzalmára. vonzalmára. Ráadásul Charlotte nem viszonozta Tony érzéseit. Ő változatlanul Harryt imádta. Hogy haragudhatna egy olyan személyre, aki ennyire kedves, megért ő és nemes lelk ű. Aki ennyire szereti az ő testvérét… – …úgyhogy arra gondoltam, jobb lenne nekem, ha elfelejteném őt. Amelia ebben a pillanatban döbbent rá, hogy Charlotte egy ideje már beszél hozzá. – Ne haragudj, nem figyeltem – nézett rá b űnbánóan, újdonsült barátn ő je azonban nem haragudott meg, csak elnéz ően mosolygott. – Nem csodálom, hogy máshol jár az eszed. Én is folyton szórakozott lennék, ha olyan vőlegényem lenne, mint Lord Saint-Germain. Amelia egy csapásra éberré vált, immár minden idegszálával Charlotte-ra figyelt. – Ezt hogy érted? – Épp azt mondtam, hogy el kellene felejtenem Harryt. – A lány fülig pirult, miközben kiejtette reménytelen szerelme nevét. – Ne érts félre, a bátyád még mindig az a férfi, akire teljes szívemmel vágyom, de egyre inkább úgy érzem, semmi értelme a csodára várnom, hogy talán egyszer felfigyel rám. Elvégre már tudja, mit érzek iránta. Amelia nevetséges késztetést érzett arra, hogy bocsánatot kérjen Charlotte-tól testvére érdektelensége miatt, ám miel őtt bármit is mondhatott volna, a másik n ő már folytatta: – Lassan eljár fölöttem az id ő, miközben én a lehetetlenben reménykedem. – A hangja merengő volt és szomorú. Ám a következ ő pillanatban, az arca ismét felderült. – De talán még nem késő számomra, hogy meglepjem apámat, aki szentül meg van gy őződve arról, hogy vénlányként, magányosan fogom leélni az életem, és soha nem adok örököst a családi birtoknak. Hogy meglepődne mindenki, ha mégis férjhez mennék. Charlotte kacagása magával ragadó volt, Amelia azon kapta magát, hogy ő is mosolyog. De csak a másik n ő következő kijelentéséig. – Bár csak az én kezem is megkérné egy olyan csodálatos ember, mint Lord Saint-Germain. Egyetlen másodpercig sem haboznék a válasszal. Amelia képtelen volt reagálni Charlotte vallomásának hallatán. Anthony álma megvalósulni látszott. A férfi terve, mely szerint jegyeseknek adják ki magukat, egyre tökéletesebbnek t űnt. Őt békén hagyták kéretlen udvarlói és a családja sem nyaggatta tovább, közben pedig Anthony el őtt is megnyílt az út szíve választottjához. Egyetlen bökken ő maradt csupán: ez a briliáns terv kellett ahhoz, hogy rájöjjön, szerelmes Tonyba. Sajnos, ez a felismerés mit sem számított már. – Milyen szerencsés vagy – sóhajtott ábrándosan Charlotte. – Egy ilyen nagyszer ű ember, mint a vikomt… Amelia hallgatta Charlotte áradozását Tonyról, id őnként már nyitotta a száját, hogy közbeszóljon és elmondja, a férfi csakis arra vágyik, hallhassa ezeket a csodáló szavakat. Azután valami mégis visszatartotta. Becstelennek és önz őnek bélyegezte magát, ezenkívül még számtalan, hízelg őnek nem nevezhet ő jelzőt talált volna a viselkedésére. Ám nem érzett magában annyi erőt, hogy Anthonyt elengedje. Még nem. Hamarosan megmondja neki, csak akarnia kell, és a n ő a karjaiba omlik – határozta el –, de pár napig még érezni akarja, hogy Tony hozzá tartozik, az ő vőlegénye. Még ha ez hazugság
is. Figyelme elkalandozott, gondolataiba merülve bámulta a kocsi mellett elsuhanó nyárvégi tájat. Greenshire most is leny űgözte, mint mindig. Ám a dimbes-dombos, a ragyogó napsütésben hullámzó csodálatosan zöld vidék, az imitt-amott álló hívogatóan árnyas cserjecsoportok, és az út két oldalán magasodó ősöreg fák látványa sem tudta megnyugtatni. Lelkiismerete háborgott, ugyanakkor minden idegszála tiltakozott az ellen, hogy Tonyval beszéljen Charlotte-ról. Helyesen fogok cselekedni – sóhajtott fel. – Ha belehalok, akkor is. Charlotte a szeme sarkából figyelte az egyre elkeseredettebb lányt, és megsajnálta. Mikor Lord Saint-Germain nem sokkal korábban megkérte, hogy segítsen neki, gondolkodás nélkül beleegyezett. Azután persze elbizonytalanodott kissé, mert nem is tudta pontosan, mit kellene tennie. Mégis ösztönösen rátalált a helyes módszerre, sikerült kimondania a megfelel ő szavakat – legalábbis így t űnt a másik n ő bánatát és egyre nyilvánvalóbb féltékenységét tekintve. A vikomt elmondta neki, hogy Amelia úgy tudja, eljegyzésük csupán színjáték. Ám az ő érzései komolyak, és azért folyamodott ilyen cselhez, mert úgy hiszi, másképp nem tudná ráébreszteni a lányt saját vonzalmára. Ahogy elnézte a másikat, rájött, hogy Anthony számításai nagyon is beváltak. Csodálta a férfi magabiztosságát és merészségét. Kockáztatott, és minden esélye meg volt arra, hogy nyerjen. Bárcsak bennem is lenne ennyi bátorság. Keserűen elmosolyodott. Nem hitt a csodákban. Pedig az, hogy Lord Devereux a húgához hasonlóan rádöbbenjen, szerelmes egy olyan emberbe, aki egész végig ott állt mellette és aki mindent megtenne érte – vagyis belé –, felérne egy kisebbfajta… nem, egy óriási csodával. Egyelőre beérem azzal, hogy hozzásegítem ezt a két nagyszer ű embert a boldogsághoz – döntötte el, és a benne bujkáló rossz érzés máris keserédes elégedettséggé változott. Amelia zajra lett figyelmes, mintha követte volna őket valaki. De hiába egyenesedett fel a nyitott kocsiban és fordult hátra, senkit nem látott. – Mi a baj? – kérdezte Charlotte, ő is megfordult, hogy lássa, mi keltette fel a másik n ő figyelmét. – Mintha hallottam volna valamit – felelte a lány elgondolkodva. Maga sem tudta, miért töltötte el hirtelen az az alaptalannak látszó félelem, amely jeges kézzel szorította össze a szívét, balsejtelemmel töltötte meg a gondolatait. – Talán Lord Saint-Germain embere az, kisasszony – szólt hátra a válla fölött a kocsis. – Az úr azt mondta, hogy mindenhová követni fogja egy alkalmazottja. – Mégis miért? – szörnyülködött Amelia. – Minden bizonnyal a támadás miatt – komorodott el Charlotte. – Nagyon aggasztja a biztonságod. – Ezt honnan tudod? – nézett rá csodálkozva a lány. – Ő maga mondta – pirult el Charlotte. – Tegnap eljött hozzám megköszönni a meghívást a bálra. Akkor mesélt a támadásról és arról, mennyire félt. Amelia fürkésző tekintetét ől a másik nő csak még vörösebb lett. – Milyen meleg van ma – legyezte magát hevesen, közben képtelen volt a lány szemébe nézni. Nyilvánvalóan kényelmetlenül érezte magát. Talán történt közöttük valami – töprengett Amelia, majd szinte azonnal el is vetette az ötletet. Anthony becsületes férfi. Soha nem kockáztatná meg, hogy hírbe hozzon egy hölgyet, pláne nem olyat, aki fontos a számára. Persze az is igaz, hogy engem mégiscsak megcsókolt.
Amelia még most is minden ízében remegni kezdett, ha eszébe jutott a csókjuk. Hogy lett volna képes elfelejteni… – Alig várom, hogy újra találkozzak vele – ütötte meg a fülét Charlotte legutolsó mondata… Ismét annyira elgondolkozott, hogy egyetlen szó sem jutott el a tudatáig abból, amit a másik nő mondott. – Kivel? Tonyval? – hüledezett. Barátn ő je szemrehányóan szemrehányóan fordult fordult felé. – Már megint nem figyeltél? – mosolyodott el azután mégis. Megbántottságnak nyoma sem volt benne. – Természetesen nem Lord Saint-Germainr ől van szó. Az unokabátyámról, Nicolasról beszéltem neked, de úgy t űnik, egyetlen árva mondatot sem hallottál az egészb ől. – Unokabátyád? – ráncolta össze zavartan a homlokát Amelia. – Nem emlékszem rá… – Mert még soha nem találkoztál vele – vágott közbe nevetve Charlotte. – Tudod, Nicolas inkább olyan számomra, mint egy testvér, pedig valójában nagyon távoli rokon, és csak én emlegetem úgy, hogy az unokatestvérem. Nagyon szeretem őt, de már hosszú id ő telt el azóta, hogy utoljára láttam. Évek óta nem találkoztunk, csak levélben tartottuk a kapcsolatot. De két hete azt írta, hogy nemsokára meglátogat bennünket, és én olyan boldog és türelmetlen vagyok. – Feltétlenül be kell mutatnod, ha megérkezik – mosolyodott el Amelia. Őszinte öröm töltötte el a másik n ő boldogságát látva. A kocsis hirtelen káromkodni kezdett, és durván megrántotta a gyepl őt, ez pedig kizökkentette a lányt gondolatai közül. Kétségbeesetten próbált ülve maradni, közben igyekezett féken tartani az elméjén elhatalmasodó pánikot. Alig tudta megállni, nehogy felsikoltson. – Mi történik itt, az ég szerelmére? – nyögött fel Charlotte, és megpróbálta visszaigazítani szemére csúszott kalapját. Úgy t űnt, egyelőre kevés sikerrel. Lövés dörrent, mire a kocsis lebucskázott a bakról. Charlotte rémülten felkiáltott, a lovak pedig idegesen toporogni kezdtek, össze-vissza rángatva a kocsit. Amelia kapaszkodott, ahogy csak tudott. Megint megtámadtak – dübörgött benne a felismerés. De ezúttal nem volt mellette Tony, hogy megvédje. Pillantása a halálra rémült, falfehér Charlotte-ra tévedt. Ösztönösen megragadta a kezét. – Ne félj! Minden rendben lesz – bukott ki bel őle a vigasztalás, holott ő maga sem hitt ebben. Nagyon nagy bajban voltak. Amelia óvatosan felemelkedett, hogy lássa, mivel állnak szemben. Elborzadt a szeme elé táruló látványtól. A kocsis a földön feküdt, vérz ő fejjel. Az idegesen táncoló lovak patái alig néhány hüvelyknyire t őle csapódtak újra és újra a talajba, minden egyes alkalommal épphogy elkerülve a szerencsétlen embert. A hintó háta mögött ismeretlen férfi verekedett két álarcos alakkal. Bár túlerő ellen harcolt, olyan ügyesnek és rátermettnek t űnt, hogy máris látszott, a küzdelem az ő győzelmével fog záródni. Biztos ő az, akit Anthony küldött – vélekedett a lány. A férfi ártalmatlanná tette az egyik gazfickót, majd a másikat is leterítette egy jókora balhoroggal, és a hintó felé fordult. – Nem maradhatnak itt, kisasszony – kiáltotta kifulladva. – Még többen jönnek, nem tudom megvédeni önöket. El kell rejt őzniük! Amelia csak egyetlen másodpercig tétovázott, miel őtt megragadta Charlotte kezét, és maga után húzta, ki a hintóból. Barátn ő jével a nyomában nyomában a közeli közeli cserjecsoport cserjecsoport felé iramodott. iramodott. Ám alig tettek meg pár lépést, lódobogásra lett figyelmes. A lány elszorult szívvel fordult az út irányába. A kanyarból, amit pár perccel korábban hagytak maguk mögött, két álarcos lovas
bukkant bukkant fel. A rémülett ől földbe gyökerezett a lába, képtelen volt tovább menni, de nem is látta értelmét a menekülésnek – esélyük sem volt a lovasokkal szemben. Hátrált pár lépést, igyekezett Charlotte-ot a háta mögött tartani, mintha ezzel megvédhetné. Figyelmeztet ő kiáltás harsant, mikor megfordult, meglátta a férfit, aki addig védelmezte Pisztolyt rántott, és az őket. Az eszméletlen kocsist húzta félre a lovak közeléb ől az út szélére. Pisztolyt újonnan érkez ők felé l őtt. Az el ől haladó hang nélkül fordult le a lováról. A megzavarodott állat felágaskodott, majd megfordult, és elvágtatott abba az irányba, amerr ől jött. A másik lovas villám gyorsan, viszonozta a lövést. Amelia felsikoltott – el őször a támadás óta – látva, hogy önjelölt lovagjuk a kocsis mellé rogyik. Egyre növekv ő vértócsa jelezte körülötte, hogy a sérülése súlyos lehet. A lány ösztönösen a sebesült felé indult, és már majdnem elérte, mikor meghallotta Charlotte rémült figyelmeztetését. A következ ő pillanatban egy láthatatlan er ő a levegőbe emelte, és csak ekkor tudatosult benne, hogy a dübörg ő hang, ami valósággal megsüketítette nem ereiben száguldó vérének visszhangja volt, hanem lódobogás. Támadója utolérte, és maga elé emelte a nyeregbe. A lány ütött-vágott, próbált szabadulni, de a férfi vasmarokkal szorította, úgy érezte, elroppannak a csontjai. – Vigyázzon, milady! – figyelmeztette az idegen, aki szilárdan fogta továbbra is. – Még valami baja esik, ha ellenáll. A lány megdermedt, de nem a fenyegetés miatt. A férfi hangja mély volt és kellemes, de valamiféle idegen akcentussal beszélt. – Mit akar t őlem? – kérdezte elfúló lélegzettel, nem volt biztos benne, hogy a férfi meghallotta. – Türelem, milady. Hamarosan mindenbe beavatom – hallotta hosszú csend után. Amelia rémülete nőttön-n őtt. Az út nem tartott sokáig. Elrablója hamarosan vágtából galoppra, majd sétára fogta a lovát. Az alattuk kígyózó ösvény egyre keskenyebb, egyre járhatatlanabb lett, a körülöttük álló fák pedig megszaporodtak, hamarosan már az erd ő mélyén jártak. Amelia el sem tudta képzelni, hová tartanak. Nem sokkal kés őbb az út újra kiszélesedett, egy tisztásra érkeztek, amelyen egy omladozó kőépület állt. Amelia születését ől fogva Greenshire-ben töltött minden tavaszt és nyarat, ezt a helyet azonban mégsem ismerte. Az épület el őtt még két ló állt, egy kisebb tölgyfához kikötve. Fogvatartója füttyentett, mire a házból két marcona, ápolatlan külsej ű ismeretlen lépett ki. A lányt jeges félelem töltötte el már csupán a látványuktól is. Mosdatlanok voltak és közönségesek, szakadt ruhában, torzonborz hajjal, szakállal. Egyikük ügyesen elkapta a felé dobott kantárt, másikuk pedig egyenesen Ameliáért nyúlt, aki ösztönösen félrehúzódott, ám nem volt hová menekülnie. Önkéntelen mozdulatától csak foglyulejt őéhez került még közelebb. Ijedtében megmerevedett. A férfi felnevetett, halkan, rekedten, majd taszított egyet vonakodó foglyán, lelökte maga elől, egyenesen a felé nyúló férfi karjába. Amelia halkan felsikoltott, verg ődni kezdett az acélos szorításban, ám szabadulási kísérlete nem járt sikerrel. Csupán annyit ért el, hogy a közönséges alak türelmetlenül felmordult, és még szorosabban fogta. A lány csakhamar az életéért küzdött, még a puszta lélegzetvétel is nehezére esett. Amikor végre leveg őhöz jutott, a férfi szörny ű szagával telt meg az orra. Kis híján öklendezni kezdett. – Isten hozta nálunk, milady – nevetett ismét az idegen. Még mindig a nyeregben ülve lassan felnyúlt és lehúzta az arcát fed ő kendőt. Amelia döbbenten bámulta a felbukkanó arcot.
Valami oknál fogva úgy gondolta, amit látni fog, legalább olyan visszataszító lesz, mint azoknak az embereknek az ábrázata, akik a romos háznál várták őket. Ezzel ellentétben ez a férfi nagyon is jóképű volt. Arca csinos, vonásai harmonikusak, nemesek, szeme gyönyör ű égszínkék, olyan árnyalat, amilyet a lány még soha nem látott korábban. Haja sz őkésbarna és hosszú, a tarkóján összefogva. Leugrott a lóról, mozdulatai er őteljesek voltak, ruganyosak. Egyáltalán nem olyan darabosan mozgott, mint a másik kett ő. Most látszott igazán, milyen magas és karcsú. Mikor lehúzta a kesztyű jét, a lány azt azt is láthatta, milyen milyen finom a keze. keze. Egy úriember úriember keze volt. A férfi gúnyosan elmosolyodott. Szemét le sem vette Ameliáról, miközben egyre közeledett hozzá. Megfogta az állát, tekintetét az övébe mélyesztette. – Élvezze a vendégszeretetünket, Lady Devereux. Ki tudja, meddig lesz rá alkalma. – Remélem, a lehet ő legrövidebb ideig – felelte a lány, és a hangjába megpróbált annyi megvetést sűríteni, amennyi csak tellett t őle. A férfi nem vette zokon sem a szavait, sem a hangnemet, mellyel kimondta őket. – Megsért, milady – felelte gúnyos mosollyal. – Mit akar t őlem? – kérdezte Amelia, minden bátorságát összeszedve. Próbált uralkodni magán, nehogy megremegjen a hangja. Mert nagyon félt a választól. – Ha a hercegn őt keresi, Stevo… – Stevo? – húzta fel kérd őn a szemöldökét a férfi. Úgy t űnt, meglepték Amelia szavai. De gyorsan úrrá lett a döbbenetén. Szája széles mosolyra húzódott, majd harsányan felnevetett. – Maga azt hiszi, hogy Lady Alexandreia miatt vagyok itt? Ki kell ábrándítanom milady. És meg kell mondjam, nem túl hízelg ő számomra, hogy egy olyan bugrissal kever össze, mint az a Stevo. Egyszer volt szerencsém ahhoz az emberhez, és nem csodálom, hogy a hercegn ő egészen idáig szaladt el őle. – Hogy érti ezt? – hebegte a lány halálra váltan. Biztos volt benne, hogy Misterios hercegn ő je miatt történt a múltkori és és ez a támadás is, is, ezért most egyszer egyszer űen képtelen volt felfogni, mit mond a férfi. – De ha maga nem Misteriosból jött, és nem Lady Alexandreiát követte, akkor mégis ki maga? Még egyszer kérdem, mit akar t őlem? – Magától, kisasszony, csupán annyit, hogy viselkedjen rendesen. Talán akkor semmi bántódása nem esik. – Hogyan? – Látom, ennél jóval világosabban kell fogalmaznom – sóhajtott színpadiasan a férfi. – Ön lesz a csali, kedves Amelia. – A csali? – A lány végre kezdte kapiskálni, mibe is csöppent, és ez a felismerés új kelet ű félelemmel töltötte el. – Látom a szemén, hogy most már érti – vigyorgott szemtelenül a férfi. Igen, kedves kisasszony, jól gondolja. A bátyját és a v őlegényét akarom idecsalni az ön segítségével. Van némi elszámolnivalóm velük. Mindkett ő jükkel.
Tizenegyedik fejezet T ony ony megállás nélkül járkált fel s alá az Outridge ház könyvtárában, miközben arra várt,
hogy Amelia visszaérjen végre. A családból senki nem volt otthon, ő mégis úgy döntött, ott várja meg a lányt. Atkinson teát hozott neki, majd mikor kih űlt, kivitte az érintetlen italt, és inkább egy brandyvel kínálta meg az egyre feszültebb férfit. Anthony azonban visszautasította az alkoholt is, úgy érezte, tiszta fejre van szüksége. Minden porcikájában érezte, hogy Amelia veszélyben van, de egyel őre tehetetlen volt. Miután Redway el őadta, mit hallott – vagy egyszer űen csak hallani vélt –, mindannyian az Outridge rezidenciára siettek. Ott megtudták, hogy Amelia Charlotte társaságában kikocsizott. De Atkinson azt mondta, ő maga látta, hogy Anthony embere – akit a vikomt menyasszonya védelmével megbízott –, követte a hintót. A szakács piknikkosarat készített össze a kisasszonyoknak, ezért a komornyik úgy vélte, a hölgyek nem szándékoznak hazatérni ebédre. Tony és Harry újra kifaggatták a herceget, megkérték, mondja el pontosan, mib ől gondolta, hogy Amelia bajban van. De Redway továbbra is csak hebegett, habogott, képtelenek voltak egyetlen értelmes mondatot kihúzni bel őle. A férfi szinte semmire nem emlékezett az előző estéből, csupán annyit tudott biztosan, hogy alaposan a pohár fenekére nézett és rengeteget veszített kártyán. Így hát Harry elindult, hogy lebonyolítsa az Alexandreiával szervezett találkozóját, Tony pedig meggy őzte a roppant letört és még mindig részeg herceget, hogy menjen haza, és alaposan aludja ki magát. Ő azonban képtelen volt hazamenni. Nemcsak azért, mert tudta, hogy Harry és a hercegn ő még mindig a házában vannak, hanem azért sem, mert azonnal értesülni akart arról, ha Amelia végre hazaér. Ám ahogy telt az id ő, a délel őttből lassan délután lett, a két hölgy pedig még mindig nem érkezett meg, nyilvánvalóvá vált, hogy nem feleslegesen aggódik. Képtelen volt tovább tétlenül ülni. Dübörgő léptekkel hagyta el a könyvtárt, és szinte feltépte az ajtót. Még le sem ért a lépcsőn, máris a lováért kiáltott. A megszeppent istállófiú azonnal el ővezette a hatalmas fekete csődört, amely gazdája nyugtalanságát megérezve ideges táncba kezdett. Anthonynak nem kis fáradságába került lecsitítani a feszült állatot. Ám felülni már nem tudott rá. Patadobogást és kocsizörgést hallott. Megkönnyebbülten nézett fel, ám amint meglátta a kastély elé bekanyarodó hintót, balsejtelme ezerszeres er ővel tért vissza. A bakon Charlotte ült. Anthony visszahajította lova gyepl ő jét a fiúnak, fiúnak, és pár óriási óriási lépéssel a hintó mellett termett.
– Mi történt? – kérdezte már messzir ől, miközben Charlotte sápadt arcát fürkészte. – Ránk támadtak – felelte a n ő. Miközben Anthony lesegítette a hintó bakjáról észrevette, mennyire remeg. – Négyen voltak. Hármat ártalmatlanná tett az ön embere, de akkor a negyedik lelőtte. Fejével a hintó belseje felé intett. Anthony ekkor vette csak észre a két férfit. Az emberét, aki eszméletlenül hevert félig ül ő, félig fekv ő helyzetben a finom b őrülésen, és a szédelg ő kocsist, aki egyik kezével csúnya fejsebét, másikkal az ájult társa vállára nyomott, vért ől tocsogó kendőt szorította. – Hol van Amelia? – kérdezte elszoruló torokkal, holott már tökéletesen tudta a választ. – Elvitte. – Charlotte hangja nem volt több halk sóhajnál, Anthony azonban úgy érezte, kiáltotta azt az egy szót. – Ki volt az? Hogy nézett ki? – Nem láttam az arcát. Eltakarta. Id őbe telt, mire megnyugtattam a lovakat, azután Simons nem akart magához térni. De a golyó szerencsére csak súrolta. Ám a maga embere szinte már alig lélegzik. Azt sem tudtam, mit csináljak, nem tudtam segíteni Ameliának, nem tudtam semmit sem tenni… Charlotte-ból összefüggéstelenül ömlöttek a szavak, és úgy t űnt, hamarosan zokogásban tör ki. Tony nem hagyhatta, hogy a lány elveszítse a fejét. Meg kellett tudnia, merre találja Ameliát, úgyhogy megfogta a kezét, és maga után húzta a házba, ahol már teljes volt a fejetlenség. A szolgálók, Atkinsonnal az élen az ajtóban toporogtak, mindannyian halálra váltan figyelték az udvaron kibontakozó drámát. – Gondoskodjon a sebesültekr ől – vetette oda Tony a sápadt komornyiknak. – És küldjön valakit hozzám Lord Harryért. Azonnal jönnie kell. Bevonszolta Charlotte-ot a szalonba, brandyt töltött neki, és addig nem hagyta békén, míg meg nem itta az összeset. A lány köhögni kezdett, miközben a tüzes folyadék végigcsorgott a torkán, de úgy t űnt, használt neki az alkohol bátorító ereje. Anthony kifaggatta, merre jártak, mikor megtámadták őket, majd az id őközben visszatér ő Atkinsonra bízta, és kiviharzott a házból. Fejében szabadítási tervek fogalmazódtak, közben attól rettegett, milyen körülmények között találja a lányt, ha majd ráakad. Ameila egy szalmazsákon feküdt, a romos épület egyik sivár, kopott helyiségében. Odakint lassan besötétedett. Senki nem érkezett a megmentésére, de nagy megkönnyebbülésére és örömére a három férfi egyike sem tért vissza. Eleinte mozdulni sem mert, csak feküdt összekucorodva, és próbált valamelyest nyugodt maradni. Tudta, ha hagyja eluralkodni magán a pánikot, akkor elveszett. Fogalma sem volt, mi vár rá, mint ahogy azt sem tudta, mit akar t őle az a férfi, aki elrabolta. Csak abban volt biztos, hogy az egésznek Harry és Tony múltjához van köze. Ahogy múlt az id ő, egyre biztosabb lett benne, hogy valamit tennie kell. Nem várhat a végtelenségig arra, hogy kiszabadítsák. Biztos volt benne, hogy Charlotte segítségért sietett, de nem volt naiv, tudta, ha ő nem ismeri azt a helyet, ahová bezárták, akkor a többieknek is nehéz lesz megtalálni. Óriási veszélyben van, segítenie kell saját magán – határozta el, és tettre készen felült. Először is körbenézett a szobában. A szalmazsákon kívül nem volt semmilyen berendezési tárgy, ezért kénytelen volt elfogadni, hogy nincs semmi, amit esetleg fegyverként használhat. Az ablak. Felugrott, és odaszaladt. Félrehúzta a koszos rongyot, mely függöny gyanánt fedte a
homályos, repedezett üveget. Nem kis er őfeszítésébe került kifeszíteni a kopott, rég nem használat szárnyakat, mikor végre sikerült és kinézett, hátrah őkölt. Az alkonyati félhomályban a füves talaj riasztóan távolinak látszott. Magasabban volt a szobája, mint els őre hitte, a falon pedig semmiféle kapaszkodót nem tudott felfedezni, amelynek segítségével lemászhatott volna. Ha lenne kötele – töprengett –, akkor talán sikerülne. De ilyesmi sajnos nem állt rendelkezésére. Kétségbeesetten pillantott körbe. Bár már korábban megállapította, hogy a helyiségben az ócska szalmazsákon kívül semmi más nincs, azért mégis abban reménykedett, talál valamit, ami közelebb viheti a szabaduláshoz. Pillantása a durva pokrócra tévedt, ami hevenyészett fekhelyére lökve hevert. Ha azt csíkokra hasogatná... Természetesen nem túl vékony csíkokra, mert akkor nem bírja meg a súlyát, és persze nem lesz könnyű dolga, mert nincs nála sem kés, sem más vágóeszköz, de mindenképp meg kell próbálnia. Gyorsan dolgozott, közben figyelt, nehogy rajtakapja valaki. Félt, hogy észreveszik, miben mesterkedik. Akkor neki vége. Több esélye nem lesz a szökésre. Végül, nagy küzdelem árán három darabra sikerült szaggatnia a takarót. A végeiket összecsomózta, és az ablakkeretet kettéosztó fához er ősítette. Majdnem sírva fakadt, mikor látta, hogy nem ér le egészen a földig. Lázasan kutatott még valami után, amivel meghosszabbíthatná, de az ablakról letépett, foszladozó rongydarabon kívül semmi mást nem talált. Az pedig annyira elöregedett, hogy szinte szétmállott a kezében, semmire sem ment vele. Pár, a legmélyebb kétségbeesésben eltöltött perc után, merész ötlete támadt. El őször visszariadt a lehet őségtől, mely eszébe jutott, némi önmagával vívott harc után azonban úgy döntött, nincs más választása. Gyorsan kibújt a ruhájából, és a finom, citromsárga anyaggal pótolta ki művét. Úgy látta, így jelent ősen megnőtt az esélye az épségben való földet érésre – feltéve, hogy nem szakad el a „kötele”. Nem sokat gondolkodott azon, amire készült. Alsószoknyáját gyorsan összekötötte a lába között, kipréselte magát az ablakon, er ősen megkapaszkodott, és óvatosan ereszkedni kezdett. Addig nem is volt baj, míg legalább fél kézzel kapaszkodni tudott az ablakkeretbe. Végül azonban kénytelen volt a jó szerencsére, és az Úr kegyelmére bízni magát. Teljes súlyával az összecsomózott rongyokba csimpaszkodott és azért imádkozott, se a takaró ne szakadjon szét, se az azt tartó fadarab ne törjön ki a helyéb ől. A karja fájt, a válla majd kifordult, pár perc múlva úgy érezte, képtelen tovább tartani magát. Kétségbeesetten igyekezett lábával támasztékot találni, hogy csökkentse a kezére nehezed ő súlyt, ám cipő je minduntalan minduntalan megcsúszott megcsúszott a málladozó málladozó falon, falon, közben pedig pedig arra is figyelnie kellett, ne keltsen túl nagy zajt. Úgy érezte, már egy örökkévalóság óta ereszkedik lefelé, ám a biztonságot és a szabadulást jelent ő anyaföld sehogy sem akart közelebb kerülni, közben pedig már a ruhája csúszós, vékony selyemanyagán próbált fogást találni. Tudta, hamarosan ugrania kell, mert vissza nem mászhat. Bízott benne, hogy sikerül csonttörés nélkül leérnie. Behunyta a szemét, összeszorította a száját, hogy visszafojtsa rémült sikolyát, mely minduntalan kitörni készült –, és még lejjebb merészkedett. Ujjai alól azonban hirtelen elfogyott a kapaszkodó, immár a semmit markolta. Felkészült a zuhanásra, és a fájdalmas földetérésre, ám a talaj jóval közelebb volt, mint gondolta. Fenékre huppant, de kisebb fájdalomtól eltekintve baj nélkül leérkezett. Pár másodpercig leveg ő után kapkodva ült, azután felugrott és az erd ő felé szaladt. Idegességében még arról is megfeledkezett, hogy szinte teljesen meztelen. De amúgy sem
törődött volna most az illend őséggel. Úgy, alsóruhában iramodott neki a bozótnak. Néhány lépés után azonban megbotlott valamiben, és hasra vágódott. A nap időközben lement, a fák között teljes volt a sötétség. Hiába er őltette a szemét, nem sok mindent látott. Valami óriási dolog feküdt el őtte, abban botlott meg. Azt tudta, hogy nem lehet fatörzs, mert puha volt, mikor a lába nekiütközött. Akkor pedig csakis egy ember fekhet el őtte – értette meg hirtelen. – Talán egy hulla. A gondolat olyan szörny ű volt, ő pedig annyira kimerült és feldúlt, hogy többé már nem tudott uralkodni megviselt idegein. A szája sikolyra nyílt, ám hang már nem jött ki rajta, mert egy forró tenyér tapadt rá. Amelia küzdött a dereka köré fonódó kemény karok, a mögötte álló magas, izmos férfi ereje ellen, de minden igyekezete hasztalan volt. Ám annyit mégis sikerült elérnie, hogy a vad kapálózás közben megrúgta ellenfelét, mire az fájdalmasan és türelmetlenül felmordult. – Hagyd már abba, az ég szerelmére! – dörmögte a fülébe dühösen, mire Amelia megdermedt, mert felismerte Tony hangját. Felsóhajtott és elernyedt. Belesimult a férfi ölelésébe, mire annak acélos szorítása lazult valamelyest. – Nem tudtál volna csak nyugton maradni? – kérdezte enyhe szemrehányással és némi elégedett büszkeséggel a hangjában. – Várhattál volna, míg ideérek és megmentelek. Így elvetted tőlem a lehet őséget, hogy én legyek a fényes páncélú lovag, aki kimenti a hercegkisasszonyt a gonosz sárkány fogságából. Vagy nem hitted, hogy eljövök érted? – Tudtam, hogy jössz – suttogta Amelia, miután a férfi végre elvette kezét a szájáról. – Csak nem akartam addig sem a sorsomra várni, mint egy birka, amit épp a vágóhídra visznek. – Ezért inkább megkockáztattad még a nyaktörést is – morogta Tony. – A szívbaj kerülgetett, mikor megláttam, mire készülsz. Meg kell mondjam, hölgyem, nem semmi teljesítmény, amit véghez vittél. És ahogy egy szál alsóruhában másztál lefelé a ház oldalán… Látványnak sem volt utolsó. – Ha kiszórakoztad magad, akkor elmondhatnád, mi lett a férfival, akit megbíztál a követésemmel. Mennyire súlyos a sérülése? Az az ember veszélybe került, hogy engem megmentsen. Kérlek, mondd, hogy nem esett komoly baja! És a kocsis? Ugye ő is rendben van? Charlotte épségben hazaért? – Mindenki jól van – emelte fel a kezét Tony, hogy megállítsa az ideges kérdésáradatot. – Most inkább azt áruld el, hányan vannak még odabent? – Négyen támadtak ránk, azok közül kett őt az embered leütött, egyet pedig lel őtt. – Ő meghalt – bólintott Anthony, mire Amelia nagyot nyelt idegességében. – Megtaláltam a testét. De a másik kett őnek nyoma sem volt. Talán magukhoz tértek. Akkor, ha jól számolom, hárman maradtak. – Nem – rázta a fejét hevesen a lány. – Még két embert láttam, mikor idehoztak. Öten vannak. – Talán az egyikük elment – gondolkodott hangosan Anthony. – Csak négy lovat láttam kikötve a ház el őtt. – Ez azt jelenti, hogy még mindig vannak ellened négyen – jegyezte meg halkan Amelia. – Tévedsz, kedvesem. Már csak három maradt. Ez bizonyára az őrszem lehetett. A lány megborzongott, mikor eszébe jutott a lábánál hever ő férfi. Már tudta, mire képes Tony. Látta legutóbb. Úgyhogy feltette azt a kérdést, ami a leginkább aggasztotta: – Megölted? – Nem. De talán kellett volna – felelte komoran a másik. – Neki nem lett volna semmiféle lelkiismereti aggálya ellenkez ő esetben. Téged is bántott volna. Egy pillanatra elhallgatott, majd még szorosabban ölelte magához a lányt.
– Ugye nem tette meg? Amelia megfordult a karjában, és a szemébe nézett. – Nem. Egy ujjal sem értek hozzám. – Ez a szerencséjük – morogta Tony, lehajolt és megcsókolta. A lány egy pillanatra megfeledkezett róla, hol is van. Csak Anthony jelenlétét érzékelte, senki és semmi más nem tudott beférk őzni a tudatába. Önfeledten viszonozta a csókot azzal a tűzzel, amely egy ideje már égette belülr ől, ha a férfi a közelében volt vagy egyszer űen csak rágondolt. Anthony úgy ölelte, mintha magába akarná olvasztani az ő puha testét, mintha soha többé nem akarná elengedni… mintha nem is egy másik n őt szeretne, hanem őt. Amelia most nem gondolt Charlotte-ra. Nem tudott gondolni gondolni rá. Képtelen volt. Csak Tonyra gondolt, csak ő létezett. A csókja, az érintése, a karja a dereka körül, az ereje, a biztonság, ami sugárzott bel őle. – Mennünk kell – húzódott arrébb kelletlenül a férfi. Amelia beletör ődve bólintott. – Gyere! Nem messze innen kötöttem ki a lovam. Otthon majd mindent részletesen elmondasz. Most az a legfontosabb, hogy biztonságos helyre vigyelek. Kés őbb visszajövök, és megnézem azt a kettőt. – Nem jöhetsz vissza! Veszélyes – tiltakozott hevesen a lány. – Különben is, eleve őrültség volt egyedül jönnöd. Hol van Harry? És az apám emberei? Vagy a tieid? – Csak nem féltesz? – vigyorodott el önelégülten Anthony. – Ez roppant hízelg ő. Amelia legszívesebben visított volna tehetetlen dühében. Szerette volna megütni a férfit, de legalábbis ráébreszteni, hogy ez nem játék. Az emberek, akik megtámadták, mindenre elszántnak látszottak. Az, aki foglyul ejtette őt – és aki valamiféle vezet őnek tűnt közöttük –, világosan megmondta, hogy rá és Harryre fáj a foga. – Komolyan mondom, Tony, nem jöhetsz vissza ide! – Ne aggódj! – komorodott el a férfi, és kézfejével gyengéden megsimogatta a lány maszatos arcát. – Vigyázok magamra. Nem fogok h ősködni. Bízz bennem! – Nincs olyan ember, akiben jobban bíznék – súgta Amelia. – De tudom, milyen könnyelm ű vagy. Most is egyedül jöttél ide. – Előtte üzentem Harrynek és az embereimnek Atkinsonnal – kacsintott vidáman Anthony, majd ismét elkomolyodott, mikor meglátta a lány arcán átsuhanó dühös kifejezést. Bocsánatkér ően nézett rá. – Gyorsan kellett cselekednem. Kétségbeestem, mikor Charlotte beállított a két sérülttel, akiknek rád kellett volna vigyázniuk, és a hírrel, hogy elraboltak. Nem volt idő csapatot szervezni. Jönnöm kellett, míg frissek voltak a nyomok és nem nyelt el mindent az éjszaka. Így is alig akadtam erre a helyre. Itt még soha nem jártam. j ártam. Őszintén szólva, fogalmam sem volt a létezésér ől. – Nekem sem – morogta feleletképp a lány. – De ez akkor sem magyarázat arra, miért nincs még itt Harry. – Ha egyikünk sem ismeri ezt a helyet, akkor talán ő sem tud róla. Nem könny ű ráakadni éjszaka. Nekem még világosban is órákba telt. Megpróbálták elt űntetni a nyomokat. Nem kis szerencsére volt szükségem. Bármilyen jó is a bátyád mások megtalálásában, csoda, ha idetalálna ilyen sötétben. Bizonyára még mindig keres, úgyhogy tényleg mennünk kellene, ne aggódjon tovább. – Igazad van – sóhajtott megadóan Amelia. – Hálás vagyok, amiért eljöttél értem. Anthony elgondolkozva nézte egy hosszú percig. A lány egyre inkább feszélyezve érezte magát a töpreng ő tekintet súlya alatt. Nem tudta, mi jár a férfi fejében, mire gondol abban a pillanatban, és ez zavarta. – Nem volt választásom, jönnöm kellett – felelte végül Anthony, majd megfordult, és
maga után húzta a lányt. – Curtis, hol a pokolban vagy? – harsant váratlanul egy durva hang a romos ház bejárata felől. Amelia rémülten összerezzent, önkéntelenül visszatartotta a lélegzetét a kiáltás hallatán. Még szorosabban kapaszkodott Anthonyba, aki ujját a szája elé tartva intette csendre és mozdulatlanságra. A türelmetlen kiáltást hamarosan ocsmány káromkodás követte. A lány rémülten döbbent rá, hogy minden bizonnyal épp abban a pillanatban fedezték fel az ablakban lógó rögtönzött kötelet – szökése árulkodó bizonyítékát. Egyre közeled ő dübörgő léptek jelezték, hogy hamarosan leleplezik búvóhelyüket is. Még pár lépés, és az őr belebotlik ájult társa testébe. A férfi már ott állt közvetlenül mellettük. Ismét hallotta szitkozódni, hallotta a ruhája suhogását, ahogy leguggolt az eszméletlen ember mellé. Anthony óvatosan eltolta magától a lányt, majd olyan gyorsan mozdult, hogy annak alig volt ideje még pislogni is. Ellenfele azonban inkább résen volt. Meglepett kiáltással egyenesedett fel és szállt szembe a sötétb ől érkező támadóval. Amelia elszörnyedve nézte a kibontakozó közelharcot. A férfi legalább öt hüvelykkel volt magasabb, mint Tony – pedig ő sem számított alacsony termet űnek –, és úgy húsz kilóval nehezebbnek is t űnt. Ám a vikomt gyorsasága ellensúlyozni látszott a férfi iszonyatos testi erejét, ráadásul ő jóval szívósabbnak és képzettebbnek nézett ki. Egymás után vitte be az ütéseket és rúgásokat, míg roppant termet ű ellenfelének ökle legtöbbször csak a leveg őt találta el. Azért Anthony is kapott pár csontroppantó ütést, mikor nem sikerült id őben eltáncolnia a másik mozdulatai el ől. A lány rémülten csodálkozott azon, hogy tud állva maradni egy-egy ilyen iszonyatos erej ű pofon után. A két küzd őfél nem bírt egymással. Amelia már-már attól félt, a férfi társai felfedezik, mi folyik a bokrok között, úgy elhúzódott a küzdelem. Ám ekkor Tony egy jól irányzott rúgása földre vitte a gazfickót. Ő még megpróbált felállni, ám ekkor újabb brutális rúgás érte, egyenesen az arcán. A szörny ű reccsenés hallatán a lánynak felkavarodott a gyomra. A férfi eldőlt, mint egy lisztes zsák. – Mennünk kell – fordult Amelia felé lihegve Anthony, majd válaszát meg sem várva nekilódult az erd őbe vezető, jóformán kivehetetlen ösvénynek, maga után húzva őt is. – A ruhám – nyögött fel a lány pár lépés után. – Így nem mehetek haza. – Az én házam közelebb van – jött a férfi fojtott hangja válaszként. – Majd ott megállunk, és keresünk neked valamit. Mielőtt Amelia válaszolhatott volna, odaértek Anthony lovához. A férfi minden további nélkül emelte fel a lányt a nyeregbe. A Saint-Germain rezidenciáig vezet ő út egyszerre volt hosszú és fárasztó, valamint a legzavarbaejt őbb élmény, melyben Ameliának valaha része volt. A férfi olyan nagyon közel volt hozzá. Érezte az illatát, teste forróságát, izmai keménységét, minden rezdülését, miközben az óriási termet ű lovat biztos kézben tartva, nyaktör ő sebességgel vágtatott vele a keskeny erdei ösvényen. A lány minduntalan attól rettegett, hogy az állat megcsúszik és elvágódik, maga alá temetve mindkettejüket, vagy pedig egy ág csapódik az arcába, lesodorva őt és Anthonyt is a paripa hátáról. Közben pedig nagyon furcsán érezte magát, mert Tony jelenléte olyan hatást váltott ki bel őle, ami pírt csalt az arcára, és a h űvös éjszakai levegő ellenére lángba borította a testét. Szerencsére semmi bajuk nem történt, baleset nélkül úszták meg a hosszú utat. Amelia őszintén megkönnyebbült, mikor meglátta a férfi otthonának fényeit.
A kastély a késői óra ellenére is pazarul ki volt világítva. A lovász azonnal megjelent, amint beértek az udvarra, nyomában ott volt a komornyik is. Amelia hiányos öltözékét egyetlen homlokráncolás, egyetlen apró arcizomrezdülés nélkül vette tudomásul. Mintha valami természetfeletti érzékkel rendelkezne, a karján ott lógott egy köpeny, amit úgy nyújtott át gazdájának, hogy közben még csak rá sem nézett Ameliára. – Lord Devereux? – kérdezte Anthony, miközben a lány vállára terítette a köpenyt, és magához húzva őt a ház felé indult. A komornyik halkan követte őket. – Itt járt, uram, Lord Outridge néhány emberének kíséretében. – Mikor? – Félórával ezel őtt. Tony megtorpant, és visszafordult a komornyik felé. – Félórája? – Igen, uram. Lord Devereux, elmondása szerint addig Lady Alexandreiával volt. – Mégis hol a pokolban? – sziszegte a férfi dühösen. – Nem tudom, uram. De alig egy órája ért csak vissza, akkor értesült a húga elrablásáról. Itt jegyezném meg, ha szabad, hogy mind nagyon örülünk, amiért a kisasszony épségben előkerült. – Anthony türelmetlenül biccentett, majd intett a férfinak, férfinak, hogy folytassa. f olytassa. – Tehát, az úr az önök keresésére indult, de roppant dühös volt. Azt mondta, a sötétben szinte lehetetlen a nyomukra bukkannia. Tony vetett egy önelégült, „én megmondtam” pillantást Ameliára, majd egy csipkel ődő mosolyt is megvillantott felé. – És az embereim? – fordult azután ismét a komornyikhoz. – Ők az utasításának megfelel ően szintén útnak indultak, még délután. – Minden bizonnyal rossz irányba – felelte Tony bosszúsan, ismét átkarolta a lányt, és a ház bejárata felé irányította. – Még csak nem is találkoztunk velük. A kastélyban finom meleg volt, ami ugyancsak jólesett Ameliának, mivel vékony alsóruhájában már szinte teljesen átfagyott. Úgy érezte, a nyárvégi éjszaka csíp ős hidege beette magát a csontjaiba. Leült a szalon kandallója elé, kezét a táncoló lángnyelvek közelébe tartotta, hogy mihamarabb visszatérjen ujjaiba az élet. Az egyik szobalány teát hozott, félénk, kedves mosollyal nyújtotta át neki, ő pedig hálásan fogadta el, élvezte, ahogy a forró ital új er őt önt belé. Anthony elt űnt, miután őt kényelembe helyezte, ám nem kellett sokat várni rá, hogy visszatérjen. Hamarosan megjelent a szalon ajtajában, kezében világoskék n ői ruhát tartott. – Ez még az édesanyámé volt – jelentette ki, és bocsánatkér ően rámosolygott a lányra. – Attól tartok, kissé kiment a divatból, de ez a legjobb, amivel jelenleg szolgálhatok. Minden ruháját odaadtam a rászorulóknak évekkel ezel őtt. Ezt az egyet azonban megtartottam, mert ez volt a kedvence. Tudod, a szeme miatt. Pont olyan szín ű az anyag, mint a szeme volt. Szégyell ősen megvonta a vállát, nagyot nyelt, mintha nehezére esne megválni a ruhadarabtól, és restellné a gyengeségét. – Köszönöm – állt fel zavartan a lány. Most el őször érezte úgy, hogy nem tud mit mondani, nem tud fesztelenül viselkedni Tony jelenlétében. A férfi soha nem beszélt az anyjáról, vagy arról az id őről, mikor a szülei még éltek. Ez ismeretségük kezdete óta így volt, ő pedig tiszteletben tartotta Anthony döntését. Abban a pillanatban azonban rájött, hogy bántja, milyen keveset tud a gyermekkoráról annak dacára, milyen régóta ismeri. Még a szülei életét kioltó baleset pontos körülményeit sem ismerte. Egyedül azzal volt tisztában, mekkora fájdalmat okoznak a másiknak az emlékek, melyekkel ebben a házban kénytelen folyamatosan szembesülni. Ezért volt annyit náluk Tony.
– Nem kell ideadnod édesanyád ruháját – lépett hozzá, és tenyerét rásimította rásimított a a férfi ujjaira. – Ez egy kedves emlék t őle, nem akarom felvenni. – Ne butáskodj! Ez csak egy ruha – mosolygott Tony. – Az igazi emlékek nem köt ődnek egy tárgyhoz. Vedd csak fel nyugodtan. – Semmi szükség rá. Elég lesz ez a köpeny, míg hazaérek. – Nem – keményedtek meg a férfi vonásai. – Nem mehetsz most haza. Mikor Harry itt járt, elmondta elmondta a komornyikomnak, komornyikomnak, hogy a szüleid a f ővárosban maradtak. Nem is tudják, mi történt veled. – Hála istennek – sóhajtott fel önkéntelenül a lány. – Azt hiszem, így a legjobb. – Valószínűleg – értett vele egyet a férfi. – De édesapád el őtt nem titkolózhatunk. titkolózhatunk. Amint visszajönnek, el kell mondanunk neki, mi történt. Egyébként is megtudná valamelyik cselédt ől. – Persze, persze – motyogta Amelia kedvetlenül. Biztos volt benne, amint apja tudomást szerez aznapi „kalandjáról”, bezáratja őt az Outridge ház egyik szobájába, és a kulcsot olyan messzire dobja, amilyen messze csak lehetséges. Lord Outrige sem tréfát, sem megalkuvást nem ismert, ha a családja biztonságáról volt szó. – Nagyon haragszol rám, amiért bajba kerültél miattam? – kérdezte Anthony váratlanul. – Rád? – pillantott fel csodálkozva a lány. – Ugyan miért haragudnék rád? – Reynaldo azért rabolt el, mert tudja, hogy a menyasszonyom vagy és sokat jelentesz nekem. – Vagy pedig azért, mert Harry húga vagyok. Az a férfi azt mondta, hogy csalinak fog használni. Mindkett őtöket akart. Azt mondta, elszámolni valója van veletek. Anthony eltöprengve bólintott. Amelia azonnal látta az arcán, hogy cseppet sem lep ődött meg. – Tehát, te már tudod, ki ez az ember – állapította meg. – Reynaldo. Ezt a nevet mondtad, ugye? Mondj el mindent, Tony. Tudnom kell, kivel állunk szemben. – Mi nem állunk szemben senkivel – mosolyodott el a férfi. – Ennek a hitvány alaknak többé nem lesz esélye arra, hogy a közeledbe férk őzzön. – Tudod, hogy értem – grimaszolt a lány. – Tehát, ki ő? – Egy régi ismer ős – sóhajtott a másik megadóan. – Még Spanyolországban futottunk össze vele, Harry és én börtönbe juttattuk. – Miért, mit csinált? Amelia figyelte, mint keményednek meg Anthony vonásai és szorul ökölbe a keze. – Szörnyű dolgokat követett el. Ha belegondolok, hogy a kezei között voltál ma… – Nem bántott – felelte gyorsan a lány, csak hogy megnyugtassa. – Igazából udvarias volt. Nem tett velem semmi rosszat. Mármint azon kívül, hogy elrabolt és egy romos épületbe zárt. Először azt hittem, Alexandreia miatt van itt, de azután elárulta, hogy titeket keres. Olyan… kifinomultnak t űnt. Soha nem gondoltam volna, hogy b űnöző. Tony összehúzott szemmel fürkészte a lány arcát. A tekintetéb ől sugárzó sötét indulat hatására Ameliát kirázta a hideg. – Leírnád, hogy nézett ki ez a férfi? – kérdezte halkan, mire ő bólintott, és elhadarta elrablójának jellemz őit. Miközben beszélt, Anthony vonásai egyre inkább elkomorodtak. – Tévedtem – morogta maga elé, mikor Amelia végére ért a leírásnak. – Ez nem Reynaldo, hanem Bastian. – Ki az a Bastian? – kérdezte a lány elszoruló torokkal. A férfiból áradó feszültség átragadt rá is. – Szintén egy régi ismer ős? – Sajnos igen – vetette oda Anthony, majd a kezébe nyomta a ruhát és sarkon fordul. Kifelé menet még odavetette: – Öltözz fel! Én el őkerítem Harryt. Sürg ősen beszélnem kell vele.
Otthagyta a csodálkozó lányt a szalon közepén. Amelia még hallotta, hogy türelmetlenül a komornyikot hívja. Tanácstalanul nézett a kezében tartott kék selyemruhára.
Tizenkettedik Tizenkettedik fejezet Lord Harry Devereux fáradtan szállt le a lováról az Outridge ház bejárata el őtt. A lépcs őn Atkinson sietett elé, és szaporán beszélni kezdett, miközben a lovász elvette a gyepl őt gazdája kezéből.
– Lady Dewhurst várja a szalonban, uram. – Charlotte? – torpant meg a férfi, és összeráncolta a homlokát, miközben Atkinsonra bámult. – Mégis, mit keres itt? A komornyik egy röpke másodperc erejéig zavarba jött a durva kérdés hallatán, ám hamar erőt vett megdöbbenésén. – Természetesen, a kisasszony miatt van itt. – Természetesen – morogta Harry az orra alatt, ám Atkinson ügyet sem vetett rá. – Nagyon aggódik Lady Ameliáért, és szörnyen érzi magát, amiért nem tudott neki segíteni. Harryn egy pillanatra úrrá lett a szégyen. Biztos volt benne, hogy Charlotte-ot ugyanannyira megviselték az események, mint Ameliát. Amelia. Nem találta a húgát, és az aggodalom szinte elvette az eszét, az önvád pedig ingerültté tette. De tudta, hogy nem szabad Charlotte-on kitöltenie a dühét. Udvarias lesz, ha belegebed is – határozta el, és a fogait olyan er ővel szorította össze, csak hogy uralkodni tudjon az indulatain, hogy megcsikordultak. – Hozasson teát a kisasszonynak – vetette oda Atkinsonnak, majd nagy leveg őt vett, mielőtt belépett volna édesanyja kisszalonjának ajtaján. Charlotte felpattant a zaj hallatán, kezét tördelve fordult a bejárat felé. Elpirult, mikor meglátta az érkez őt, majd elsápadt, nyakát nyújtogatva próbált belesni a férfi háta mögé. Harry legszívesebben hangosan káromkodott volna az aggódó, csalódott arckifejezés láttán. – Lady Dewhurst, szolgálatára lehetek valamiben? – kérdezte epésen, képtelen lévén visszafojtani a benne tomboló feszültséget. – Ó, csak azt hittem… – dadogta a lány. – Illetve, abban reménykedtem… – Ameliát még nem sikerült megtalálnom – vágott közbe haragosan Harry. – De az apám emberei ebben a pillanatban is épp kint vannak és őt keresik, én is csak egy pillanat erejéig maradok, meg akartam nézni, nem jött-e hír róla id őközben. Úgyhogy, ha megbocsát… Charlotte ismét elpirult, de most megalázottságában. – Lord Devereux – húzta ki még inkább, már amúgy is szálegyenes hátát –, nem szükséges ilyen gorombának lennie. Majd otthon megvárom, hogy Lady Amelia el őkerüljön. Csak annyit kérek, ha nem esik nehezére, értesítsen a húga hogylétér ől.
A lány egyenesen az ajtó felé indult, de közben el kellett haladnia Harry mellett. A férfi követte őt a tekintetével. Büszke tartását, el őkelő, viaszfehér arcát, ökölbe szorított kezét, idegesen meg-megrebben ő, szomorú pillantását látva, soha nem érezte még hitványabbnak magát, mint abban a pillanatban. pillanatban. Ahogy Charlotte mellé ért, megcsapta különleges virágillata, önkéntelenül nyúlt a karja után, hogy megállítsa. – Ne haragudjon. Restellem magam, de az aggodalom elvette az eszem. – Megpróbálkozott egy békít ő mosollyal, ám korántsem azt a hatást érte el vele, amit szándékozott. – Nem kell bocsánatot kérnie – felelte Charlotte mereven. A harag rózsái vörösre festették a bőrét, barna szeme szikrákat szórt, haja zilált, göndör fürtökben keretezte eltökélt, határozott arcát. Harry abban a pillanatban elképeszt ően öntudatosnak látta, és… csodaszépnek. Ám a lány egyetlen mozdulattal rázta le magáról a férfi kezét, aki ekkor már nem hagyta magát. Elé lépett, immár saját testével állta el az utat. – Kérem. Képtelen volt többet mondani, mert észrevette, hogy a lány szempilláján könnycseppek rezegnek. Harry utálta magát azért, ahogy viselkedett vele, ugyanakkor csodálta Charlotte önuralmát és tartását. – Milady – próbálkozott újra, ám a n ő megkeményítette az arcvonásait. – Erre semmi szükség, uram. Most elmegyek. Majd megkérem Atkinsont, hogy küldjön egy üzenetet, amint hírt hallanak Ameliáról. A férfi nem tudta, mi mást mondhatna még. Félreállt, hogy kiengedje. Charlotte elhaladt mellette, közben még csak rá sem nézett, ám az ajtóban megtorpant. – Tudja, Lord Devereux – kezdte, anélkül hogy Harry felé fordult volna –, én még senkiben nem csalódtam akkorát, mint önben. – Pardon? – húzta ki magát Harry meglepetten. Azt hitte, nem jól hall. – Itt kellett volna lennie. – Hogy mondta? – értetlenkedett tovább a férfi. Még mindig nem tudta, hová akar kilyukadni a n ő. – El sem tudja képzelni, milyen érzés volt látni, hogy elhurcolják Ameliát. Soha többé nem akarok olyan rémült, kétségbeesett és tehetetlen lenni. Képtelen voltam segíteni rajta. Nem tudtam megakadályozni, hogy bántsák. Segítséget akartam hívni, de senki nem volt a közelben, senki nem jött, hogy kiszabadítsa. Vissza kellett jönnöm a birtokra. Van fogalma róla, mennyire félek a lovaktól? – váltott témát hirtelen, még inkább összezavarva ezzel Harryt, aki el sem tudta képzelni, mi közük van a lovaknak az addigiakhoz. – Nem sokan tudják, de az édesanyám lovasbalesetben halt meg. A szemem láttára dobta le és taposta halálra a kedvenc kancája. Az apám a baleset után saját kez űleg lőtte le azt a gyönyör ű állatot, az anyám gyilkosát. Soha többé nem ültem nyeregbe. Még kocsira sem voltam hajlandó szállni egy ideig. Egy pillanatra elhallgatott, szemei elfelh ősödtek, mintha elkalandozott volna. Harry gyanította, hogy a múltban jár. Újraéli a tragédiát, amelyen soha, egyetlen gyermeknek sem lenne szabad keresztülmennie. Keze önkéntelenül indult el a lány felé. Maga sem tudta, mi célból. Talán, hogy vigaszt nyújtson, talán csak egy kis er őt akart adni. Ám a mozdulat hatására Charlotte kizökkent furcsa, révült állapotából, és hátrébb lépett a férfitól. – Nem volt más választásom – folytatta azután kihúzva magát, kemény hangon. – De nem hagyhattam ott azokat az embereket, akik az életüket kockáztatták értünk. Pedig annyira féltem. Szerettem volna minél hamarabb iderohanni. Tudatni, mi történt Ameliával. Ennek ellenére magához térítettem a kocsist, majd együttes er ővel bevonszoltuk a hintóba azt a szerencsétlen embert. Úgy vérzett és annyira szenvedett. Kiabált, mikor véletlenül hozzáértem a sebéhez, majd
újra és újra elájult. A lovak idegesek voltak, össze-vissza táncoltak, azt hittem, el fognak tiporni. Először nem is engedelmeskedtek, de addig próbálkoztam, míg meg nem adták magukat… Tudja, miért sikerült leküzdenem a félelmem? Lord Devereux megint csak elveszítette az elbeszélés fonalát – immár nem el őször. Charlotte csapongása, zaklatottsága és saját lelkifurdalása, újra összezavarta. – Ne kíméljen, kisasszony! Hadd halljam! Charlotte furcsa pillantást vetett rá, amelyt ől egyszerre lett kíváncsi és ingerült, ugyanakkor szégyent érzett, mint minden alkalommal, mikor gyerekkorában az édesanyja rápirított helytelen viselkedéséért. Atkinson érkezett, egy tálcát egyensúlyozva, rajta a teával. Letette a kisasztalra, majd méltóságteljesen kivonult a szalonból. Ha érezte is a bent tomboló feszültséget, nem mutatta. Harry az italos szekrényhez lépett és töltött magának egy pohár whiskyt. Poharával kezében az ablakhoz sétált, még arra sem vette a fáradságot, hogy Charlotte-ot a teával kínálja. Tudta, hogy szörnyen udvariatlanul viselkedik, de nem érdekelte. A n ő azonban egyáltalán nem vette a lelkére a gorombaságát. Folytatta mondandóját, amint az ajtó becsukódott Atkinson mögött. – Egész végig azt hittem, ön itt lesz és tudni fogja, mi a teend ő. Ez adott er őt és kitartást. Ez motivált. Úgy gondoltam, csak a birtokig kell kibírnom. Itt leveszik a gondot a vállamról, és a továbbiakban a barátn őm biztos kezekben lesz. Harry megdöbbent e szavak hallatán. Kinyitotta a száját, majd becsukta, anélkül hogy egyetlen hang is kijött volna rajta. És mikor válaszolt, egyáltalán nem azt mondta, amit készült. – Amelia a barátnő je? Mégis mióta? mióta? Mondja csak, csak, Lady Dewhurst, Dewhurst, nem lehet, hogy hogy a húgomat mindössze azért sorolja a barátai közé, mert az érdeke úgy kívánja? Máris utálta magát a szavakért, amelyek elhagyták a száját. De már nem szívhatta vissza őket. Pedig Charlotte sápadt arca láttán legszívesebben a nyelvét is leharapta volna. Nem akarta bántani a lányt, ennek ellenére újra és újra megtette. Charlotte mindig ezt váltotta ki bel őle. Már az els ő pillanattól kezdve. Volt benne valami, ami szörnyen ingerelte és folyton arra késztette, hogy goromba legyen vele. Idáig ez a gorombaság abban merült ki, hogy semmibe vette őt. Most azonban tényleg bántotta. És ezzel ő maga is tisztában t isztában volt. Charlotte mindig úgy nézett rá, mintha átlátna rajta, ismerné a legmélyebb valóját, az igazi Harry Devereux-t – a titkos énjét. Mintha tudná, hogy az az ember, aki folyton teszi a szépet a nőknek, és mindenkivel elhiteti, hogy a legnagyobb kujon a világon, aki lelkifurdalás nélkül szédíti a szűz lányokat, csábítja el az unatkozó feleségeket, vigasztalja a bánatos özvegyeket, nem létezik, csak álarc. Egy festett kép, egy álca, melyet Harry talált ki magának. Védekezésként, csak hogy biztosan ne keveredjen komoly kapcsolatba senkivel. P őrének érezte magát a lány előtt, meztelennek, de ami ennél is fájóbb volt, egyszer űnek, sekélyesnek. Még Anthonynak is hosszú időbe került felismerni, miért udvarol minden n őnek, aki csak az útjába kerül, miért tesz úgy, mintha könnyen és szívesen esne els ő látásra szerelembe, ugyanakkor miért csak olyanokkal fekszik le, akikkel egy viszony egyszer ű, biztonságos és szigorúan véges. Ám úgy t űnt, Charlotte már kezdetekkor egy csapásra kiismerte őt. – Tökéletesen tudja, milyen érzésekkel viseltetek ön iránt, már évek óta – kezdte a lány egy mély lélegzet után. – Soha nem titkoltam, hisz’ nem szégyelltem a szerelmem. Márpedig miért kellene elrejtenem valamit, amiben nincs semmi rossz? Az ember nem dönthet szabadon arról, ki legyen az, akinek puszta látásától remegni kezd a lába és minden egyes alkalommal olyan erővel ver a szíve, hogy szinte kitör a mellkasából. Nem választhatja meg, kir ől álmodik éjszakánként és kinek az érintéséért epekedik. Ezt önnek kell a legjobban tudnia, milord. Nem voltam már naiv kislány, mikor rádöbbentem, milyen sokat jelent ön a számomra. Épp ezért soha
nem kergettem ostoba álmokat, nem dédelgettem irreális ábrándokat. Mindig is pontosan tudtam, hogy mi ketten soha nem leszünk egy pár. Ha ön megn ősül, nem olyan n őt fog feleségül venni, mint én. Harry bűntudattal telve nyitotta a száját, hogy közbevágjon, ám Charlotte nem engedte. – Kérem, ne alázzon meg még jobban. Tisztában vagyok vele, milyen n őt választana, ha a szülei nyomásának és a társadalom elvárásainak engedelmeskedve egyszer mégis úgy döntene, hogy megházasodik. – Mégis milyet, kisasszony? – szúrta közbe a kérdést a férfi. – Merőben más személyt, mint én vagyok. – A lány egy pillanatra elhallgatott, majd a fejét büszkén felszegve nézett a férfi szemébe. Arcán már nyoma sem volt a korábbi szégyenkezésnek, a fájdalomnak vagy az önkritikának. – És nem hasonlít majd azokra a n őkre sem, akik körül általában legyeskedik. Különbözni fog Lady Alexandreiától is, aki után úgy fut, mint egy kiskutya. – Maga azt sem tudja, mit hord össze – sziszegte dühösen a férfi összeszorított fogain keresztül. Cseppet sem tetszett neki, ahogy ez a n ő beszélt vele. Leginkább azért, mert tudta, hogy igaza van. Valóban futott a hercegn ő után, ostoba módon, fenntartások fenntartások nélkül. Mintha megdelejezték volna. Pedig tudta, hogy soha nem lesz köztük semmi, még miel őtt Tony rávilágított volna. Vagy talán épp azért, mert tudta. – Itthon kellett volna lennie. Azonnal Amelia után kellett volna erednie. Ehelyett egy olyan nő után szaladgál, akir ől ön is tudja, hogy néhány hónap vagy talán már néhány hét múlva itt sem lesz. – Nem ismer minden részletet – felelte ingerülten Harry. – Lady Alexandreia a segítségem kérte egy bizonyos dologban, és én a szavamat adtam, hogy megtalálom… Amire szüksége van. – Ne nevettessen! – felelte gúnyosan a lány. – Hisz’ látom én, hogy szinte csorgó nyállal lohol a nyomában. De ez mindegy. A lényeg, hogy bármit is akar attól a hölgyt ől, a vágyait nem lenne szabad a családja elé helyezni. – Álljon meg a menet! – csattant fel a férfi. – Magának semmi joga nincs felel ősségre vonni engem. Ha tudtam volna, hogy veszély fenyegeti… Elhallgatott. Mert hát tudta. Mégis Alexandreiára koncentrált minden energiájával. Charlotte-nak igaza volt. Meg kellett volna védenie Ameliát. A húga miatta került bajba. – Minden jogom megvan hozzá, mert számomra Amelia nagyon fontos – feleselt Charlotte. A férfi rábámult a haragtól izzó szem ű lányra. Megint elcsodálkozott azon, mennyire másnak látja most. Szépnek, szinte ellenállhatatlannak. A düh megváltoztatta, különlegessé tette. Az arca felhevült, kipirult, a szeme szikrákat szórt, a teste szinte vibrált. Gyönyör ű volt. – Igaza van, kisasszony – felelte hirtelen. – Itt kellett volna lennem. Charlotte már nyitotta a száját, hogy visszavágjon, ám ekkor eljutott a tudatáig, hogy a férfi ez alkalommal nem vitatkozott, hanem egyet értett vele. Ezzel kifogta a szelet a vitorlájából. – Ó – bökte ki végül, és zavartan bólintott. – Örülök, hogy végre belátja. – Most, hogy ebben megegyeztünk, elmenne végre? Harry fáradtan hátat fordított a lánynak, és újabb adag italt löttyintett a poharába. Egy szuszra felhajtotta, majd újratöltött, és csak ezután fordult vissza Charlotte felé, akinek szemmel láthatóan esze ágában sem volt odébbállni. Tettetett csodálkozással, gúnyosan húzta föl a szemöldökét, mintha meglepné, hogy még mindig ott találja a n őt.
Charlotte leheletnyit elpirult, de öntudatosan kihúzta magát, ellenállt a kísértésnek, hogy sarkon forduljon és megfutamodjon a lekezel ő pillantás hatásárára. – Engem nem tud olyan könnyen elriasztani, mint a többi fruskát, uram – mondta, mire Harry kis híján félrenyelte a harmadik pohár whiskyt. – Mi az ördögr ől beszél? – krákogta, mikor ismét lélegzethez jutott. – Látom, miben mesterkedik. Minden tisztességes lányt elmar magától. De esetemben ez a praktika teljességgel hatástalan. – Praktika? – hördült fel a férfi. – Nincs semmiféle praktika. – Ez nem igaz – jelentette ki Charlotte tárgyilagosan. – Kiismertem a módszerét. Láttam, mint játssza el, hogy tisztességes fiatal lányokra veti ki a hálóját. Teszi nekik a szépet, színleli, hogy szerelmes, eléri, hogy magába bolonduljanak. Ám amint kezd komolyra fordulni a dolog, gyorsabban áll tovább, mint a szél. Még az sem zavarja, hogy a legmélyebb kétségbeesésbe taszítja ezzel szerencsétleneket. – Kétlem, hogy akkora lenne az a kétségbeesés – morogta a férfi az orra alatt. – Pontosan tudom, mire megy ki a játék, nem tud becsapni. – Abban biztos vagyok. Charlotte tudomást sem vett az ismételt közbevetésr ől. – Ön, uram, folyton a szerelmes ifjú szerepében tetszeleg. De látom, hogy ez csak a látszat. Soha nem mélyíti el egyetlen kapcsolatát sem. Szép szavaknál, néhány semmitmondó bóknál, felszínes udvarlásnál tovább soha nem jut. – Na, ne mondja – nevetett fel közönségesen Harry. – Ezt, ugye még kegyed sem hiszi. Igenis, tovább jutok felszínes udvarlásnál. Sokkal tovább. A férfi gúnyos hangja hallatán a lány idegesen összerezzent, de nem hagyta magát kizökkenteni látszólagos nyugalmából. – Tudom, hogy időnként tovább jut – felelte jeges hangon. – De csakis kikapós özvegyasszonyokkal, vagy… vagy… Ahogy Charlotte elpirult, egyértelm ű volt, hogy Harry n őismerőseinek azon felére céloz, akik pénzért árulják bájaikat. – Folytassa, kisasszony! Kérem! – sürgette a férfi, mire a lány eltökélten kihúzta magát. – Ugyanakkor úgy tesz, mintha egyetlen erényes n ő sem lenne biztonságban a közelében. Pedig önnél veszélytelenebb férfit még soha nem láttam. – Veszélytelen? – kérdezte Harry vészjóslóan, mire Charlotte buzgón bólogatni kezdett. – Ahogy mondom. Ön semmi olyasmit nem tenne, amivel kockáztatná egy úrilány jó hírét. Erre a nyakamat merném tenni. – Akkor az ön szépséges nyaka meglehet ősen nagy veszélybe kerülne – felelte Harry baljósan, és közelebb lépett a lányhoz. Charlotte nagyot nyelt, de még mindig bátran és jóhiszem űen állta a férfi pillantását. – Azt is látom, hogy eltaszít magától mindenkit, aki valóban kockázatot jelent a függetlenségére. Nem az ártatlan els őbálozókra gondolok, és nem is a bájaikat osztogató szépasszonyokra. Ők semmilyen módon nem jelentenek veszélyt önre. Arra csak kevés n ő lenne képes, ám azokat nem tudná elriasztani a csélcsap természete, melyet színlel. Ezeket a n őket ön üldözi el maga mell ől. Ezért olyan goromba velem is. Harry gúnyosan felkacagott. Látta, hogy a lány arca elkomorodik hamis vidámsága láttán. – Ezzel vigasztalja magát, kisasszony? Hogy kockázatot jelent a lelki nyugalmamra? Hogy ez az oka a h űvösségnek, amellyel önhöz viszonyulok? Kedves hölgyem, áltatja magát. És ebben az esetben ostobább, mint hittem. A lány arca elkomorodott és megfeszült a kitörés hallatán. Harry tudta, hogy kíméletlenül
megsértette őt, ám egyszer űen belébújt az ördög. – Leperegnek rólam a szavai, uram – felelte fens őbbségesen Charlotte, bár a bel őle sugárzó magabiztosság látszatát gyengítette, hogy a szája széle meg-megremegett, miközben beszélt. – Nem fog elüldözni, mert nem maga miatt vagyok itt, hanem Amelia miatt. Ami pedig a vádat illeti, mely szerint ostoba lennék… nos, talán nem én vagyok a legelmésebb n ő a világon, abban azonban biztos lehet, semmivel sem áltatom magam, nem kergetek álmokat. Pontosan tudom, hogy az érzelmeim örökre viszonzatlanok maradnak. Épp ezért úgy döntöttem, a jöv őben kicsit nyitottabban fogok állni egy esetleges házasság lehet őségéhez. – Házasság? – visszhangozta meglepetten Harry. – Nem kell ilyen gusztustalanul döbbent arcot vágnia. Vagy talán azt gondolja, ha ön nem talál vonzónak, más sem láthat annak? Tudom, rég túl vagyok már azon a koron, mikor a lányok rendszerint férjhez mennek, de nem vagyok még olyan öreg, hogy képtelen legyek örököst szülni valakinek. Akár hiszi, akár nem, uram, voltak kér őim. Csakis rajtam múlt idáig is, hogy elfogadom-e valamelyiküket vagy visszautasítom. Nem vagyok szép, ezzel magam is tisztában vagyok, de nem mondhat épp bányarémnek sem. Ráadásul édesapám vagyona meglehet ősen vonzóvá tesz az urak számára. Talán egy gyermektelen özvegy… – Elég! – vágott közbe Harry, majd Charlotte csodálkozó tekintetét látva türelmetlenül mozdulatot tett. – Megfájdul a fejem ett ől a szóáradattól. A tervei nem tartoznak rám, Lady Dewhurst. Valóban fájt a feje. Megdörzsölte a homlokát, és nagyot kortyolt a whiskyb ől. Szükségem lesz még egy pohárra ebb ől – állapította meg magában elgyötörten. Ugyanakkor biztos volt benne, hogy rajta már az ital nem segíthet. Végérvényesen elveszítette józan ítélőképességét. Hogy Charlotte feleségül mehet valakihez… valaki máshoz, egészen elborzasztotta. Akinek egy csepp esze is van, két kézzel kap egy olyan n ő után, mint ő. És nem csak az öröksége miatt. Vajon kik kérhették már meg a kezét? – töprengett némán. Legszívesebben kitekerte volna a nyakát mindnek. Megőrültem. Féltékeny vagyok. Charlotte Dewhurst miatt. A felismerés hatására kis híján hangosan felnevetett. Csak egy valami tartotta vissza: egyáltalán nem volt kedve nevetni. – Látom, nem lehet önnel értelmesen beszélni – zökkentette ki a gondolatai közül a lány hangja. – Most eleget teszek a kérésének és elmegyek. Ne fáradjon azzal, hogy kikísér. Üzennie sem szükséges, majd érdekl ődöm Lord Anthonynál az Ön húga fel ől. Minden jót! Harry maga sem tudta, mi késztette arra, hogy megmozduljon, és néhány óriási lépéssel az ajtónál teremve elállja Charlotte útját. Talán az aggodalom őrölte fel az önuralmát, talán az elfogyasztott whisky ködösítette el az agyát, esetleg a felismerés keltette sokk volt a ludas, ami akkor érte, mikor rájött, mennyire nem közömbös neki a lány. A n ő, akit mindig kinevetett rajongásáért, aki bosszantotta őt a puszta létével, akinek mostani megvet ő dühe fura ingerültséggel és nyugtalansággal töltötte el. Vagy talán az késztette cselekvésre, hogy egy esetleges házasság, az hogy Charlotte feleségül menjen valakihez, fizikai fájdalmat okozott számára. Mit törődöm én vele? – dübörgött az agyában a kérdés. – Annál jobb. Legalább nem legyeskedik körülöttem többé. Ám a teste függetlenítette magát a gondolataitól, és máris azon kapta magát, hogy az ajtónak vetett háttal áll, közvetlenül a lány el őtt. Charlotte meglepetten nézett fel rá. Csokoládébarna szemében őszinte zavar és leheletnyi félelem ült. Ez utóbbi elégedett mosolyt csalt Harry ajkára.
– Tehát veszélytelennek veszélytelenne k tart, kisasszony? – Úriembernek, Úriemberne k, aki soha nem tenné kockára egy tisztességes hölgy jó hírét. A lány tétován t étován bólintott. – Tudja, hogy igen. – Akkor van egy hírem a számára. Ön téved. Mielőtt Charlotte bármit tehetett vagy akár csak felfoghatta volna, mire készül, magához húzta, és száját a szájára szorította. Ami ezután történt, arra még napok múlva sem tudott világosan visszaemlékezni. Mintha felrobbant volna mellette valami. Vagy nem is mellette, inkább benne, mélyen a benső jében, a szívében, szívében, vagy talán a lelkében. lelkében. A lány meleg meleg szája, b őrének simogató érintése, illata, puhasága, elindítottak benne valamit. Charlotte el őször megdermedt, majd tiltakozni kezdett, a férfi azonban határozottan szorította magához, és a kezdeti ellenállás szép lassan, fokozatosan megtört. A lány felsóhajtott, majd megadóan simult az er ős karok ölelésébe. Odaadása elképeszt ő reakciót váltott ki Harryb ől. Még inkább magához vonta, vadul csókolta, mintha soha többé nem akarná elengedni, mintha ott helyben fel akarná falni. Egyik keze a lány nyakára csúszott, miközben a másik a hátát simogatta. Ujjbegye leheletfinoman, gyengéden pihent meg a nyakán lüktet ő éren, majd levándorolt finom kulcscsontjára, onnan pedig a ruhája kivágásából el őbukkanó porcelánfehér b őrre. Óvatosan rajzolta végig a diszkrét dekoltázs vonalát. Élvezte, ahogy a lány lélegzete elakad a könny ű érintés nyomán, majd ujjai megállapodtak a fels őrész csipkeszegélyén, épphogy csak érintve a forró bőrt. Charlotte keble emelkedett és süllyedt a keze alatt, tenyere az ő mellkasán pihent, mintha a lány épp azt próbálná eldönteni, hogy eltolja-e magától vagy belékapaszkodjon. Ő pedig csókolta tovább, hevesen és éhesen, mintha soha nem érintett volna még n őt, mintha soha nem csókolt volna ilyen bens őségesen senkit. És ott, abban a pillanatban rádöbbent, hogy Charlotte óriásit tévedett, mikor azt mondta, valaki olyat venne feleségül, aki mer őben más, mint ő. Ha egyszer megn ősülne, csakis olyan n őt venne el, mint az, akit a karjában tartott. Csakis őt. Türelmetlen kopogás zökkentette ki a kábulatból, amelybe a csók taszította. Érezte, hogy a kilincset lenyomják és valaki nekifeszül az ajtónak, amelynek támaszkodott. A lábát megfeszítette, majd fojtott szitokáradat kíséretében távolabb tolta magától a lányt, aki elveszetten, szégyennel vegyes rémülettel nézett rá fátyolos barna szemével. – Gyorsan hozza magát rendbe, kisasszony – vetette oda neki –, különben máris els ő kézből tapasztalhatja meg, mennyire hibás az elképzelése, hogy semmiképp sem tenném tönkre egy nő jó hírét. Charlotte elpirult, majd elfehéredett, azután gyorsan hátat fordított a férfinak, és lehajtott fejjel kezdte igazgatni a ruháját. Harry megfogta a kilincset, és felrántotta az ajtót, hogy megnézze, ki az, aki annyira be akar jutni a szalonba, de közben úgy állt, hogy Charlotte takarásban maradjon. Egyenesen Atkinsonnal nézett farkasszemet, aki csodálkozva bámult vissza rá. – Igen? – sürgette Harry a meglepett komornyikot, mire annak szeme tétován megrebbent. – Akar valamit, jóember? Atkinson nagyot nyelt és gyorsan bólintott. – Igen, uram. – Akkor ki vele! – morrant rá Harry türelmetlenül. – Persze, persze – motyogta amaz zavartan, majd kihúzta magát, és bámulatos gyorsasággal nyerte vissza szokásos hidegvérét. – Lord Anthony egyik embere érkezett, önnel
akar beszélni. – Mindjárt megyek – vakkantotta Harry, és már azon volt, hogy becsukja az ajtót a komornyik orra el őtt, ő azonban folytatta: – És egy úr keresi Lady Charlotte-ot. Harry megdermedt egy pillanatra. – Egy úr? – kérdezte összehúzott szemmel, gyanakvóan, mire a komornyik bólintott. – Ahogy mondom, Lord Devereux. Azt mondja, régi ismer ősök. A kisasszony otthonában érdekl ődött el őször, Lord Dewhurst küldte őt ide, hozzánk. Harry nem válaszolt azonnal. Kifejezéstelenül bámult Atkinsonra, miközben agyában egymást kergették a gondolatok. – Mit mondott az az úriember, hogy hívják? – Nem mondta meg a nevét. Én pedig nem kérdeztem. Nem vendégségbe érkezett, a ladyt keresi – magyarázta készségesen a komornyik, mire Harry elfintorodott. – Rendben. Küldje be az urat, én pedig megyek és beszélek Tony emberével. Atkinson bólintott, majd továbbállt a dolgára. Harry gyors pillantást vetett a háta mögé, miel őtt szélesre tárta volna az ajtót. Charlotte még mindig háttal állt neki, a haját igazgatta éppen. Egy makacs tincs azonban minduntalan kibújt az ujjai közül, és visszahullott. Kecses nyaka rebben ő, tétova keze alatt azonnal magára vonta a férfi figyelmét. Érezte, mint lobban fel benne ismét ugyanaz a láng, ami arra késztette néhány perccel korábban, hogy magához ölelje és megcsókolja. Ett ől pedig dühös lett és frusztrált. A kelleténél jóval gorombábban vetette oda a n őnek: – Látogatója van, kedvesem. Charlotte meglepetten fordult felé. A szemében bujkáló szégyent azonnal felváltotta a kíváncsiság. – Látogatóm? – Úgy tűnik – fintorgott a férfi. – Most magukra hagyom önöket, mert dolgom van. Választ sem várva kiviharzott a szalonból, kis híján nekivágódva az ajtó el őtt ácsorgó idegennek. Harry összehúzott szemmel, gyanakvóan tanulmányozta az újonnan érkez őt. Fiatal ember volt, vele egykorú, talán egy-két évvel még fiatalabb is. Magas, sötét hajú, rendkívül jókép ű. – Pardon – tért ki az útjából utolsó pillanatban Harry, majd nem tör ődve a minimális udvariassággal, melynek házigazdaként kötelessége lett volna eleget tenni, faképnél hagyta a férfit. Talán Charlotte egyik emlegetett kér ő je – dohogott dohogott magában, miközben miközben óriási léptekkel szelte át az el őcsarnokot. A harag forrongott benne, ingerültsége a tet őfokára hágott, mire kiért az épület elé, ahol Tony egyik embere várt rá. Egy kis id őre elfeledkezett Charlotte-ról és a látogatóról, miközben a férfit hallgatta. Megkönnyebbülése óriási volt, mikor meghallotta, hogy a húga biztonságban van Anthony otthonában. Az viszont újraélesztette az aggodalmát, hogy a küldönc elmondása szerint, barátja haladéktalanul látni akarta. A férfi csakhamar elköszönt, és visszaindult a vikomt birtokára Harry ígéretével a tarsolyában, mely szerint hamarosan követi ő is. Lord Devereux-nak csak ekkor jutott eszébe, hogy „vendégei” még mindig a kisszalonban vannak. A helyiségbe lépve furcsa látvány fogadta, amit ől földbe gyökerezett a lába. Az idegen a karjában tartotta Charlotte-ot, aki egyszerre sírt és nevetett, valamint összefüggéstelen szavakat motyogott, miközben szabálytalan id őközönként újra és újra végigsimított a férfi vállán.
– Zavarok talán? – kérdezte élesen. Charlotte felkapta a fejét, könnyes szemét Harryre függesztette, és úgy mosolygott, hogy a férfinak hevesebben kezdett verni a szíve t őle. Ám ökölbe szorult a keze, amint eszébe jutott, hogy ez a mosoly annak az idegen embernek szól, aki épp öleli. – Lord Devereux, ő az unokatestvérem, Nicholas Larin. Mielőtt Harry válaszolhatott volna, döbbent kiáltást hallott a háta mögül. Megfordult, és legnagyobb elképedésére Lady Alexandreiát látta meg, aki szintén Charlotte-ot és unokatestvérét bámulta. Szép szeme óriásinak t űnt a szokásosnál is sápadtabb arcában. Kecses kezével a torkát markolászta, mintha nehezére esne lélegzethez jutni. – Nicolai, tényleg te vagy az? – sóhajtotta végül, egyenesen Nicolas Larinhoz intézve kérdését.
Tizenharmadik Tizenharmadik fejezet Amelia felébredt az éjszaka közepén, és fogalma sem volt arról, hol van. A gyertya már leégett a mellette lév ő éjjeliszekrényre állított tartóban, de a kandallóban gyújtott t űz még
vidáman lobogott, meleget és barátságos félhomályt adva. Az ágy baldachinját megpillantva rájött, hogy nem a saját szobájában fekszik. Az impozáns méret ű fekhely, a selyemágynem ű, az elegáns drapériák mer őben ismeretlenek voltak számára. Tekintete ismét a sötét, m űvészi faragású, aprólékosan megmunkált éjjeliszekrényre tévedt, és ekkor hirtelen eszébe jutott, hol tért nyugovóra: Anthonynál maradt éjszakára. Amelia nem látta házigazdáját azután, hogy úgy elviharzott. Pedig szerette volna megkérdezni t őle, mi izgatta fel annyira. Mondhatott valamit, ami miatt a férfi olyan ideges lett, de bármennyiszer idézte is fel a közöttük elhangzó párbeszédet, egyszer űen képtelen volt rájönni, mi volt Tony izgatottságának oka. Miután Anthony kirohant a szalonból, egy szobalány érkezett, hogy felkísérje a szobájába. Amelia nem ismerte a csinos fiatal lányt, holott a Saint-Germain birtok összes alkalmazottját látta már, nem is egyszer. Ez az arc azonban új volt számára, még arra sem tudott visszaemlékezni, hogy a faluban látta-e valaha is. Ennek ellenére követte a szolgálót az emeletre. A ház ura egy szépen berendezett, kényelmesnek t űnő szobát készíttetett el ő a számára. Amelia számtalanszor számtalanszor járt már a birtokon, ám az emeleten még soha nem volt. Nem is lett volna illend ő, mivel Tony évek óta egyedül lakott itt. Ám most alkalma nyílt alaposabban körülnézni. A szobára a földszinti helyiségek pompája és harmóniája volt jellemz ő. Ha Anthony megtartotta szülei eredeti bútorait – márpedig semmi oka nem volt feltételezni, hogy a haláluk után lecserélte az egész berendezést –, akkor az édesanyja rendkívül kifinomult ízléssel volt megáldva. A bútorzat minden egyes darabja sötétre pácolt fából készült, az óriási ágytól kezdve a kecses íróasztalon keresztül a masszív ruhásszekrényig. A színek összhangban álltak egymással. Az ágytakaró, a függönyök, de még a székek kárpitja is harmonizált egymással. A zöld különböz ő árnyalatai voltak az egészen mély olivától kezdve a barnás mogyorószínig. Minden szép és tökéletes volt. A kandalló el őtt díszes kád állt, tele g őzölgő vízzel. Amelia örült Tony figyelmességének. Koszos lett és átfázott rémiszt ő kalandja során. Alig várta, hogy lemossa magáról elrablója érintését és a poros toronyszoba emlékét. Miután a szobalány magára hagyta, gyorsan megfürdött, majd belebújt Anthony anyjának ruhájába. Áhítattal simította végig a finom selyemanyagot, és mikor a kandallóban gyújtott t űz ragyogó fénye ráesett, akkor vette csak észre, hogy színe a kéknek egy egészen különleges zöldes árnyalata, amit türkiznek neveznek. Mit is mondott Tony? – kalandozott el a gondolata egy pillanatra. – Ez volt az anyja
kedvenc ruhája, mert színe tökéletesen illett a szeméhez. Nem emlékezett Lady Saint-Germainre, de az anyja gyakran említette, milyen gyönyör ű asszony volt. És a fia is gyönyör ű lett. Amelia érezte, mint önti el az arcát a forróság a váratlan és önkéntelen megállapítás hatására. Kopogtak. Várakozóan fordult az ajtó felé, azt hitte, Tony tért vissza. Még nagyobb zavarba jött, mikor azon kezdett töprengeni, a férfi vajon meglátja-e rajta, milyen illetlenségek járnak a fejében. fejében. Ám izgatott izgatott várakozása várakozása csakhamar csakhamar csalódottságba csalódottságba váltott, váltott, mikor látta, látta, hogy csupán az iménti szobalány tért vissza a vacsorával, négy markos legény társaságában, akik elvitték a kádat. A lány letette a pazarul megrakott tálcát az ablak alatt álló félkör alakú asztalra, majd gyors pukedli után kiment a férfiak után, magára hagyva Ameliát az étellel, bizonytalanságával és baljós gondolataival. Alig pár falatot evett, nem volt étvágya. Egy ideig a székben ücsörgött, türelmetlenül várta Anthonyt, kés őbb azonban a kimerültség és a lelki feszültség legy őzte. Leheveredett az ágyra, szinte azonnal elnyomta az álom. Most felébredt, elbizonytalanodott, ám amint rájött, hol van, rögtön megnyugodott. Biztonságban van – járta át a megkönnyebbülés szédít ő érzése –, nem az emberrablók tértek vissza, hogy álmában magukkal ragadják. A romos házban csak az a szalmazsák volt, amire hajították, mikor bezárták. Itt pompa vette körül, mégis rettegve ébredt. Vajon újra próbálkoznak majd? Semmi oka nem volt feltételezni, hogy második alkalommal el őzékenyebben bánnának vele. Az is bántotta, hogy hiába várta, Tony nem jött vissza hozzá. Pedig számtalan kérdése lett volna, és látni akarta a férfit. Nem tudott úrrá lenni a csalódottságon. Zajt hallott, amit ől épphogy visszanyert nyugalma ismét semmivé foszlott. Tony házába is bejutottak – dübörgött benne a rémiszt ő felismerés, alig tudott visszatartani egy sikolyt. Végül ösztönösen meglapult, még leveg őt venni sem mert. Feküdt csendben, mozdulatlanul a takaró alatt. Ám semmi nem történt. Nem rontottak rá idegenek a szoba sötét sarkából, nem érzett er őszakos kezeket a vállán. Ez pedig meghozta valamelyest a bátorságát. Lejjebb eresztette a takarót, amely alatt már kis híján megfulladt, és fél szemmel óvatosan körbekémlelt. Nem az emberrablókat pillantotta meg, hanem Anthonyt, amint egy szál ingben és nadrágban ücsörgött a kandalló melletti fotelban, pohárral a kezében. A lángok fénye megcsillant a benne lötyög ő aranybarna folyadékon. Amelia soha nem látta még a férfit alkoholt fogyasztani. Harry gyakran tért haza kapatosan egy-egy éjszakai kiruccanás után. Ő persze ritkán látta ezen alkalmak során, de a szobalánya, Lynette, el őszeretettel ecsetelte, milyen a bátyja, mikor többet iszik a kelleténél. Nem egyszer el őfordult, hogy ilyenkor látogatást tett egy-egy cselédlány szobájában. Persze Lynette-nek esze ágában sem volt panaszkodni. S őt. Óriási megelégedettséggel nyilatkozott ezekről az alkalmakról. Úgyhogy Amelia tudta, a bátyja – mint sok más fiatalember –, id őnként alaposan a pohár fenekére néz. Apja is minden este megivott egy-két pohár bort, s őt még az édesanyja sem vetett meg egy gyűszűnyi sherryt. De Anthony kezében még soha nem látott puncsnál er ősebb innivalót. Ám most töményebb italt kortyolgatott. kortyolgatott. Ő whiskynek gondolta – már amennyire értett hozzá. Őszintén meglepte, hogy inni látja. – Mit csinálsz te itt? – kérdezte fél könyökre támaszkodva. Hangja hallatán Tony kezében megállt a pohár félúton a szája felé. – Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni – válaszolta, miel őtt belekortyolt az italba.
– Nem te keltettél fel. El őször észre sem vettem, hogy itt vagy. Elárulod, miért ücsörögsz ott a sötétben? – Vigyázok rád. – Így, hogy itt ülsz az ágyam mellett? Nem gondolod, hogy ez kicsit túlzás? – mosolyodott el a lány. – Egyszer már elkövettem azt a hibát, hogy alábecsültem a téged fenyeget ő veszélyt. Azt gondoltam, kézben tartom a dolgokat és biztosítom a védelmed, csak mert utánad küldöm a legjobb emberem. Tévedtem. Ennek kis híján végzetes következménye lett. – Most mi a terved? Személyesen fogsz őrizni? – viccel ődött Amelia, Anthony azonban nem nevetett vele. – Miattam kerültél veszélybe. Természetesen megvédelek. És ezúttal nem vallok kudarcot, esküszöm. – Ezt már megbeszéltük – sóhajtott a lány, és felült az ágyban. Ekkor tudatosult csak benne, hogy ruhástól aludt el. B űntudatosan simította ki a csodaszép türkiz anyagot, amely enyhén összegyűrődött. Csak remélni tudta, hogy nem tett benne jóvátehetetlen kárt. – Nem te vagy a hibás azért, ami velem történt. – Ó, dehogynem – mosolyodott el keser űen a férfi. – A múltam utolért. Azzal áltattam magam, semmi veszélyes nincs abban, amit teszek. Csak nyitott szemmel és füllel kellett járnom a világban, a megfelel ő kérdéseket kellett feltennem a megfelel ő embereknek. Mikor rájöttem, milyen sok múlhat az értesüléseimen, megrészegített saját fontosságom. Azt hittem, büntetlenül játszhatom játszhatom a hőst, az ország ellenségeinek leleplez ő jét, az igazságosztót. igazságosztót. Azt feltételezt feltételeztem, em, amint visszatérek a hazámba, magam mögött hagyhatok mindent, amit a kontinensen töltött évek alatt tettem, és élhetem tovább az életem ugyanúgy, mint annak el őtte, hogy a hírszerzés szolgálatába álltam. Mekkorát tévedtem. Mint akkor is, mikor egyetlen ember védelmére bíztalak. – Nem a te felel ősséged megvédeni engem, Tony – vitatkozott tovább a lány. Felpattant az ágyról, és a férfi felé indult. – Már mondtam neked, hogy az az alak, aki elrabolt, Harryt legalább annyira akarta bántani, mint téged. – Most tévedsz – egyenesedett fel a férfi is. – Az én feladatom vigyázni rád. – Ezt mégis hogy gondolod? Életem végéig mellettem leszel? – feleselt Amelia. A kérdést gúnyosnak szánta, ám Anthony pillantásától elakadt a lélegzete. A hangja elhalt a mondat végére. – Pontosan ez a tervem. A válasz egyáltalán nem az volt, amit várt. El őször azt hitte, a másik csak viccel. De Anthony nem nevetett, még csak nem is mosolygott. Máskor folyton der űs arca most komoly volt és vészjósló, elszánt tekintetét ől a lány gyomra fájdalmas görcsbe szorult. – Egy emberem már úton van egy levéllel a püspökhöz – folytatta Tony. – Úgy gondolom, nem lesz nehéz elérnem, hogy megadja a különleges házassági engedélyt. Régebben tettem neki egy szívességet. Eljött az ideje, hogy viszonozza. Holnap megesküszünk. Amelia attól tartott, nem jól hall. – Házasság? – kérdezte döbbenten. Agyában cikáztak a gondolatok. Attól tartott, az átélt megrázkódtatástól meg őrült, és csak beteg elméje képzeli Anthony szavait esküv őről és soron kívüli engedélyr ől. Vagy talán még mindig alszik, és csak álmodja az egész párbeszédet? – A családod már beleegyezett a frigybe – keményedett meg Tony hangja. – Tudom, hogy ők impozáns, látványos esküv őt terveztek, de azt hiszem, nem lesz kifogásuk a gyorsított változat ellen sem. A körülmények ismeretében egészen biztosan megért őek lesznek. – A családom azonban nem tudja, hogy az eljegyzésünk csupán színjáték volt – nyerte vissza a hangját a lány. Egyáltalán nem értette, mit akar t őle Anthony. Mikor a férfi elmagyarázta neki a tervét – mely szerint tegyenek úgy, mintha jegyesek
lennének –, megdöbbent ugyan, de nem kellett sokat gondolkodnia azon, hogy belemenjen-e. Kiválónak találta az elképzelését. Őszintén hitte, hogy m űködhet az ő kis cselük, és mindketten megkaphatják, amire vágynak. Ám azóta minden elromlott. A barátsága Tonyval átalakult valami egészen mássá. Olyan érzelmek támadtak fel benne, melyek teljességgel idegenek voltak a számára, és amelyek nem csak meglepték, de ráadásul kétségek közé is taszították. Veszteséget érzett, akárhányszor arra gondolt, milyen mesterkéletlen és bizalmas viszony f űzte a férfihoz. Mióta eldöntötték ezt az idióta látszat-jegyességet, folyton zavarban volt Anthony társaságában, és ez szörnyen bosszantotta. Ugyanakkor féltékenység gyötörte, valahányszor arra gondolt, a másik csakis Charlotte kezét akarja elnyerni. Ráadásul arra is rá kellett döbbennie, hogy bár mindig is úgy hitte, ami kettejüket összeköti az nem más, mint mély és őszinte barátság, egy ideje egészen másként tekintett Tonyra. Beleszeretett. Ettől pedig valósággal halálra rémült. Most meg itt ez az idegen, valami Reynaldo vagy Bastian – csak a jó ég tudja, melyik is a kettő közül. És minden még bonyolultabbá vált. Őt elrabolták, Harry is veszélybe került, Anthony pedig házasodni készül. Vele. Holott Charlotte-ba szerelmes. – Tudom, hogy ez nem olyan lesz, mint amire egy lány vágyik – jutottak el Anthony szavai a tudatáig. – Gyors házasságkötés lesz, egyszer ű szertartás, mindenféle ceremóniát nélkülöz ő. De megígérem, amint elmúlik a veszély, tartunk egy óriási ünnepséget. Szervezünk egy bált, amire mindenkit meghívhatsz, akit csak akarsz. – Én nem akarok nagy esküv őt – vágott közbe Amelia. – Pompás. Akkor minden rendben. – Ami azt illeti, kicsit sem akarok. Egyáltalán semmilyen esküv őt nem akarok, Tony – folytatta makacsul a lány. – Fogalmam sincs, mi ütött beléd, miért küldettél lóhalálában a püspökhöz, miért szervezel egy olyan eseményt, amely soha nem fog bekövetkezni. Folytatjuk a játékot annak annak megfelel megfelel ően, ahogy megbeszéltük. – Ez már rég nem játék, Amelia – csapta le ingerülten Anthony a poharát. – Akkor talán eljött az ideje a látványos szakításunknak. Úgy t űnik, Redway végre feladta a velem kapcsolatos házassági terveit. És a te ügyed is szépen halad. Beszéltem Charlotte-tal, mielőtt megtámadtak, és úgy t űnt nekem, hogy egyáltalán nem vagy közömbös a számára. Az utolsó mondatot összeszoruló torokkal, küszködve bökte ki, de tudta, nincs más választása, el kell mondania Tonynak, hogy sínen van végre. Lehet, hogy beleszeretett a férfiba, ám ő másik nőt választott. Eljött az ideje, hogy őszintén elmondja, mit tudott meg. Úgy t űnt, Charlotte szerelme Harry iránt egyáltalán nem volt olyan megingathatatlan, mint amilyennek addig látszott. Ez pedig bármekkora fájdalmat okozott is a számára, Tonynak reményt jelentett. – Ne beszélj bolondságokat. Charlotte semmit nem érez irántam némi bajtársiasságon kívül – túrt bele fáradtan a hajába a férfi. – Mit akarsz ezzel mondani? Még hogy bajtársiasság… Ő maga említette nekem, hogy készen áll elfelejteni Harryt, és férjhez menni valaki máshoz. Szó szerint azt mondta, bárcsak megkérné a kezét egy olyan férfi, mint te. Tony halkan felnevetett. A hangja tele volt öngúnnyal. – Lady Dewhurst pontosan azt mondta, amit mondania kellett, de semmi sem változtathat a tényen, hogy a szíve örökké a bátyádért fog dobogni. Charlotte tudja, hogy Harry soha nem viszonozza az érzelmeit, ez azonban őt nem befolyásolja. Talán készen áll továbblépni, de mindig
is szeretni fogja azt az ostoba szamarat. – Akkor mégis miért… – Mert megkértem rá. Azt akartam, hogy féltékeny légy. légy. – Féltékeny? Ezt nem értem. Várj! Azt akarod mondani, hogy Charlotte hazudott nekem? Úgy látszott, Amelia tudatáig még csak az elhangzottak els ő fele ért el. Tony tartott t őle, mi lesz, ha a másik felét is felfogja. Már nem volt visszaút. – Nem feltétlenül. Inkább úgy mondanám, hogy az érdekeimnek megfelel ően tálalta az érzéseit. – Az érdekeidnek? Hisz’ neked az az érdeked, hogy Charlotte elfelejtse Harryt és viszonozza az érzéseid. Anthony látta a lány szemén, hogy még mindig nem érti, mire megy ki a játék. Tényleg az az igazi vak, aki nem is akar látni – sóhajtott magában. Nagy leveg őt vett, hogy kimondja, amit Amelián kívül már mindenki tudott. – Nem vagyok szerelmes Charlotte-ba. Csak hagytam, hogy ezt hidd. Téged szeretlek. Már jó ideje. Eleinte nem mertem megvallani, mert attól tartottam, a családod becstelenségnek tekintené. Jóformán a házatokban n őttem fel, Lord Outridge apám helyett apám volt, a bátyád a testvérem. Ám az érzelmeim irántad cseppet sem testvériek. Szeretlek, ahogy egy férfi szerethet egy nőt, vággyal, szenvedélyesen. Érinteni, érezni akarlak. Egész hátralév ő életemben veled szeretnék lenni. – Ó – a halk nyögés volt az egyetlen hang, amely Amelia száját elhagyta. Lerogyott az ágyra, és csak bámult maga elé, Tony szavait emésztgetve. – Mondj már valamit, kérlek! – térdelt elé a férfi. Forró, er ős kezébe fogta Amelia ernyedten lógó, jéghideg kezeit. – Mire volt jó ez a színjáték? – húzta ki magát végül a lány. Zöld szemében bizonytalanság és megbántottság keveredett. – Számomra ez sosem volt színjáték – vallotta meg Tony. – Édesapádnak is elmondtam, mikor megkértem a kezed. – Nekem viszont elfelejtetted megemlíteni, valójában mik a szándékaid. – Amelia látszólagos egykedv űsége meglehet ősen vészjósló volt. Túl higgadtan fogadta a bejelentést. Anthony arra számított, hogy dühös lesz, és őszintén szólva, ennek jobban örült volna, mint annak a sztoikus nyugalomnak, amellyel most a pillantását viszonozta. – Következetesen elutasítottad a házasság lehet őségét. Vagy elfelejtetted talán, hányszor panaszkodtál, amiért a n őknek mindenképp meg kell házasodniuk ahhoz, hogy valamiféle tiszteletet vívjanak ki a társadalomban? Szerettelek volna meggy őzni arról, hogy rosszul látod a dolgokat. Azt akartam, hogy rájöjj, egy házasság nem csak börtön lehet, hanem szövetség két ember közt, akik szeretik és tisztelik egymást. Id őt akartam adni, hogy ezt magadtól ismerd fel. Viszont az anyád és Harry a fejükbe vették, hogy nem adnak több haladékot számodra. Lépnem kellett, különben hozzáer őltetnek Redwayhez. – Az apám soha nem hagyná – szólt közbe rezignáltan Amelia. – Talán nem a szó legszorosabb értelmében tennék, de hidd el, sok módja van a kényszerítésnek. Most pedig végképp elfogyott az id őnk. – Nem megyek hozzád, Tony – nézett rá végre a lány. – Továbbra sem változott semmi. A véleményem ugyanaz. Többet akarok az élett ől annál, mint hogy férjhez menjek és gyerekeket szüljek. Nem fogom feladni a terveim, csak mert ezt kívánja t őlem a szokás és az úri társaság. De még a családom kedvéért sem vagyok hajlandó meghozni ezt az áldozatot. – Áldozat? És még azt kérded, miért nem vallottam színt azonnal? Hát nem érted? – ragadta meg a két karját Anthony. Ujjai fájdalmasan mélyedtek Amelia húsába, ám mikor a lány
felszisszent, lazított a szorításon. – Nem azért akarom, hogy hozzám gyere, mert mások így tartják jónak, hanem azért, mert te szeretnéd. – Te is tudod, hogy a köreinkben a szerelemb ől kötött házasság ritka, mint a fehér holló. Nem egy boldogtalan embert láttam a szokások és elvárások miatt kötött frigy csapdájában vergődni. De még egy kölcsönös vonzalmon alapuló kapcsolat is tönkremehet. Nem akarok kockáztatni. – A szüleid példája példája sem tud meggyőzni az elméleted helytelenségér ől? – mosolyodott el halványan Anthony. – Az ember azt hinné, szörny ű családi körülmények állnak a viszolygásod hátterében, pedig én mindig úgy láttam, hogy az apád és az anyád boldogok együtt. – Ez így van. De csak azért, mert anyám soha nem vágyott másra, mint amit ez a kötelék adott neki. Tökéletesen elégedett az életével. Gyermekeket szült, idáig minden idejét lekötötte a nevelésünk, most pedig a kiházasításunk gondja tölti meg a fejét. Emellett a bálok szervezése, a háztartásvezetés és mindenféle más asszonyi teend ő elvégzése maradéktalanul nyugodttá és boldoggá teszi. Viszont én nem olyan vagyok, mint ő. Tony, én megfulladnék, meg őrülnék a helyében. Nekem szükségem van valami másra is. – Úgy beszélsz, mintha a házasság és a gyermekáldás egyet jelentene az életed végével és az álmaid feladásával – mosolygott most már szélesen a férfi. – Igen, mert akkor már kötelességeim lennének. Tennivalók, amelyek nem várhatnak. Rengeteg, rengeteg tennivaló. A lány hevessége láttán Anthony képtelen volt visszafojtani a jókedvét. – Szerelmem, túl sokat gondolkodsz, ráadásul most rosszul látod a dolgokat. Engedd, hogy bebizonyítsam, mennyire így van. Ha velem maradsz, semmir ől sem kell lemondanod. Nos… talán mégis lesz néhány dolog, de amit igazán akarsz, azt férjes asszonyként is elérheted. – És ha nemet mondok? – sz űkült össze a lány szeme gyanakvóan. Jól érezte a Tonyból áradó sötét elhatározást. Pontosan tudta, hogy azon az éjjelen minden meg fog változni, méghozzá végérvényesen. – Azt úgysem fogadom el – felelte a másik suttogva, nagyon komolyan. – Nem tehetsz semmit. – Mint mondtam, sok módja van a kényszerítésnek. Amelia nézte a férfi arcát, ahogy egyre közelebb és közelebb került hozzá. Tudta, hogy Tony meg fogja csókolni. Azt is tudta, abban a pillanatban, mikor az ajka az ajkához ér, ő el fog veszni. Nem mondott igazat, mikor azt állította, semmi nem változott. Minden megváltozott, mert beleszeretett Anthonyba. – Tehát, kényszeríteni fogsz? – feszítette tenyerét az izmos mellkasnak, bár tudta, hogy képtelen őt megállítani. Nem azért, mert fizikai ereje jóval fölülmúlta az övét. Tony soha nem alkalmazott volna vele szemben er őszakot. Nem. A férfi más módon veszélyeztette a biztonságát és a lelki nyugalmát. Tudta, elég, ha hozzáér, ő máris elveszett. – Ha akarod, nevezheted csábításnak is – suttogta Anthony. Már egészen közel volt, lehelete Amelia arcát csiklandozta, szája beszéd közben súrolta a b őrét. Az első csókot nem a lány ajkára adta, hanem az arcára, majd a szemét és a homlokát érintette. Amelia megborzongott a jóleső érzéstől. – Megmutatom neked, hogy tévedsz. Boldoggá teszlek, esküszöm. Bízz bennem. Amelia mondani akart valamit. Tiltakozni, ellenkezni, de Anthony szája beléfojtotta a szót. Hamarosan már képtelen is volt az ellenszegülésre. Az egyre követel őzőbb csók varázslatos hatással volt rá, nem tudott és nem is akart er ős lenni. Ellenben minden idegszála, minden porcikája azért könyörgött, hogy érezze Tony érintését, megtapasztalja karjának erejét, odaadással viszonozza szenvedélyét. El akart gyengülni, rá akarta magát bízni az emberre, akit
egész életében ismert, akiben mindig megbízott, és akit mindig is szeretett, még ha kezdetekkor nem is azzal a szerelemmel, amivel ott, abban a pillanatban. Nem emlékezett már, miért tiltakozott annyira a házasság ellen. Ha házasok lennének, minden éjjel érezné az édes kábulatot, amibe a férfi taszította. Az esküv ő lehetősége egy csapásra csábítóvá vált, a beleegyezés pedig könny űvé, helyénvalóvá. Pedig Anthony még épp csak belekezdett a „meggy őzésbe”. Mikor azonban Tony er ős, fürge ujjai a ruhája hátulján elrejtett gombok körül kezdtek matatni, Amelia megrémült, és azon nyomban kijózanodott. – Ne! – tiltakozott korábbi er őtlenségét meghazudtoló határozottsággal, miközben megpróbált kibújni a forró karok szorításából. Ám amint sikerrel járt, máris megbánta, máris hiányzott neki a meghittség, amivel másodpercekkel korábban egymáshoz simultak, ami láthatatlan köteléket font köréjük és közéjük. A köteléket még mindig érezte, az ott volt eltéphetetlenül, de a bens őséges hangulat elt űnt, az ébredő intimitás zavarba ejt ővé vált. – Várj, kérlek! – húzódott el Anthonytól, mikor ő megpróbálta ismét gyengéden magához ölelni. – Ez nem helyes. – Életemben nem tettem még ennél helyesebb dolgot – mosolygott rá Tony, ám mosolya ellenére vonásai feszültek voltak. Tartott a visszautasítástól, bár elhatározta, hogy mindenképp meghódítja őt. Látszott, egyetlen nemleges válasz nem fogja visszatartani. – Gyere hozzám, Amelia! Mondj igent! – Nem tehetem – felelte a lány, de közben kerülte Anthony pillantását. Mert igenis, megtehette volna. Könnyedén. Ám túl sokat veszíthetett. – Te vagy a legjobb barátom, Anthony. Az egyetlen ember, akinek mindig, mindent elmondtam. És aki mindig megértett. Még Evelyn is úgy nézett rám, mint egy csodabogárra, mikor bevallottam, hogy író szeretnék lenni. Te voltál, aki mindig is biztatott, hogy megvalósítsam megvalósítsam az álmom. – De akkor… – vágott közbe Anthony, ám Amelia nem hagyta, hogy végigmondja. – Neked mindenki másnál jobban kell tudni, mennyire fontos ez számomra. És azt is, milyen makacs vagyok. Nem hagyom magam eltéríteni az elhatározásomtól. A házasság nem szerepel a terveim között. A kimondott szavak ott lebegtek közöttük, szemmel láthatóan, kézzel foghatóan, zavaróan végérvényesen. Ameliát a sírás fojtogatta, szerette volna máris visszavonni őket, ám nem tehette. Nem csak azért, mert a múltat képtelenség megváltoztatni, ami történt, az már megtörtént, hanem azért sem, mert elhatározta, hogy er ős lesz és kitartó. Meg őrzi a függetlenségét, hogy elérje, amit a világon legjobban szeretne. Azt még nem tudta, a szüleit hogyan gy őzi meg, hogy támogassák, csak egyvalamit tudott: a saját család és az írói karrier nem férnek össze. Tony felállt mell őle, és az asztalhoz sétált, ahol a poharát hagyta. Amelia vegyes érzelmekkel figyelte, miközben a férfi megfogta a whiskys üveget, és jó adag borostyánsárga folyadékot löttyintett az üres pohárba. Maga sem tudta, hogy csalódottsága nagyobb-e, amiért Anthony ilyen könnyen elvetette az ő elcsábítására vonatkozó ötletét, vagy inkább megkönnyebbülése. Tudta, nem sokáig lett volna képes ellenállni simogatásainak, csókjainak. A férfi visszaült mellé, felé nyújtotta a megtöltött poharat, miközben ő maga az üveget emelte a szájához. – Igyunk, szerelmem arra, amit a legjobban szeretnél – mosolygott szomorúan, és meghúzta az üveget. Amelia enyhe lelkiismeret-furdalást érzett, miközben ő is belekortyolt az italba. Már maga sem tudta, mit szeretne igazán. Haragudott magára, mert hagyta, hogy a dolgok így összekuszálódjanak. Volt egy elképzelése a jöv ő jét illetően. Látta magát, amint élete hátralév ő részét az irodalomnak szenteli. Könyveket fog írni, regényeket, amelyeknek egyetlen céljuk lesz:
szórakoztatni az embereket. Tisztában volt vele, hogy ez koránt sem lesz olyan egyszer ű, mint amilyennek amil yennek első ránézésre t űnik. A kaland- és szerelmes regények nem örvendtek túlzott megbecsülésnek. Sokan elítélték ezeket a történeteket, értéktelennek és botrányosnak bélyegezték. De még többen voltak, akik kíváncsian olvasták – akár bevallották, akár nem –, és voltak, akik egyenesen nyíltan rajongtak értük. Tehát tudta, mit akar, tervei voltak, szilárd elhatározása. Ám ezek a tervek egy csapásra a fejük tetejére álltak, amint Anthony el őször ölelte át. Hirtelen minden megváltozott. Még mindig szeretett volna írni. Az valami olyasmi volt számára, ami nélkül képtelen lett volna meglenni. A történetek megszületése csodálatos, leny űgöző folyamat volt, amit szeretett volna újra és újra átélni. Soha nem úgy kezd ődött, hogy leült egy tiszta lap elé, tollal a kezében, és elhatározta, mit fog írni. Alig lehetett észrevenni, mikor elkezd ődött. Körülötte történt, elég volt egy véletlenül meghallott párbeszéd, valami, amit meglátott, egy egészen kicsi apróság, másnak lényegtelennek t űnő dolog, ami ezzel szemben rá legalább olyan hatással volt, mint puskaporra a tűz. Azután a dolog benne folytatódott tovább, a fejében. Karakterek jelentek meg az agya mélyén, emberek, akik éppannyira léteztek, mint bármelyik lélegz ő, hús-vér személy. Önálló akarattal rendelkeztek, jellemük volt, éreztek, beszélgettek, cselekedtek – éltek. Helyeket látott, csodálatos vagy kietlen tájakat, épületeket, otthonokat. Olyan volt ez, ami nélkül képtelen lenne tovább élni. Közben azonban rájött, óriásit tévedett mikor azt hitte, hogy ennél többre nem is vágyik. A whisky égette a torkát, alig tudta megállni, hogy köhögni ne kezdjen. A második korty után az érzés már nem volt kellemetlen, a folyadék hamarosan jóles ő melegséggel töltötte el. – Már én magam sem tudom, mit szeretnék – vallotta meg halkan, miközben a kandallóban parázsló t űzre függesztette a pillantását, mintha csak onnan akarná kiolvasni, mit kellene tennie. Érezte magán Anthony fürkész ő tekintetét, er ős, mindent betölt ő jelenlétét, és hirtelen dühös lett a férfira. Idáig tudta, mit akar elérni az életben. Azt hitte, az az egyetlen, amire vágyik. Most azonban már koránt sem volt olyan egyértelm ű, hogy az írás maradéktalanul kitöltené az életét. Mert Tony megmutatta neki, hogy mit veszíthet. Annyit és oly sokszor írt már az érzésr ől, amit a költők csak mindent elsöpr ő, lángoló szenvedélynek neveznek, anélkül hogy valóban megtapasztalta volna. Csak abban volt biztos, hogy ellenállhatatlannak, er ősnek és csodásnak kell lennie, ha képes birodalmakat építeni, majd lerombolni azokat. Fellegekbe emelni, azután pedig a pokolba taszítani er ős, büszke, magabiztos embereket. Ám addig a pillanatig nem tudhatta kétségtelenül, helytálló-e az elmélete. Anthony karjában azonban minden sejtelme igazolást nyert. És most már égett a vágytól, hogy még többet tudjon meg. Megtapasztalja a szerelmet, a boldogságot, amit csakis egy férj nyújthat, az elégedettséget és teljességet, ami csak akkor következhet be, ha az embernek családja van. Álmai továbbra is fontosak voltak, de immár szerette volna megosztani őket valakivel. És tudta, hogy soha többé nem fogja beérni csak a a vágyott karrier építgetésével. Most már többet akart. Mindent. Ám senki sem kaphat meg mindent. – Soha nem kellett volna ezt az egész színjátékot kitervelned – suttogta szemrehányóan, mire Tony kezében megállt az üveg, amelyet ismét a szájához készült emelni. – Nem bántam meg, amit tettem – felelte szárazon. – És tudom, hogy azt sem fogom megbánni, amire most készülök. Ameliának egy pillanatra elállt a lélegzete, mire a férfi felnevetett. A nevetése végigsimogatta a lány karját, a hátát, a combját. Hangja érdessége bekúszott a b őre alá,
végigcirógatta belülr ől is. – Ó, kedvesem, csak nem gondoltad, hogy itt véget ér a mi történetünk? Talán úgy lett volna, ha nem viszonzod a csókomat, nem fogadod olyan odaadóan az ölelésem. Amelia elpirult az emlékek hatására. Valóban hevesen reagált a férfi közeledésére, minden alkalommal. És az imént is… Egy apró lépés választotta el attól, hogy elkövessen valami jóvátehetetlen. jóvátehetetlen. – Én azt hittem… – kezdett bele, de a hangja elfulladt, miel őtt befejezhette volna a mondatot. Anthony tüzes szemekkel nézett rá. Fekete írisze szinte magába olvasztotta őt, azzal fenyegette, hogy megégeti, ám a lángnyelvek nem perzseltek, csak kellemes forrósággal töltötték el, úgy, mint korábban a whisky. – Talán képes lettem volna távol maradni t őled – folytatta a férfi –, ha egyszer sem tartalak a karomban. De többé már nem messzir ől akarlak csodálni. Leny űgöz a tehetséged, az intelligenciád és a jóságod, de a testedre is vágyom. Szükségem van rád, szerelmem, minden lehetséges módon. Amelia zavarban volt, ugyanakkor fel is ajzották Anthony szavai. Ismeretlen, sürget ő szükség keletkezett benne, ami egyszerre volt ijeszt ő és izgató. – Várj! – ült mégis kicsit messzebb, mikor Tony letette az üveget a földre, és felé fordult. – Már így is éveket vártam. Tovább nem vagyok rá képes – hangzott a nyers válasz, amely arra késztette a lányt, hogy ismét távolabb húzódjon. – Ha így folytatod, a földön kötsz ki – nyúlt utána villámgyorsan Anthony. – Bár semmi kifogásom nincs az ellen, hogy kipróbáljuk ezt a vastag sz őnyeget, azért úgy hiszem, els ő alkalommal jobban szeretnéd az ágyban. Ameliát páni félelem fogta el, mert tudta, nincs menekvés. Anthony arcán látszott, hogy minden szavát komolyan gondolja. Többé nem engedi el őt. Neki pedig már nem maradt ereje ellenállni. A férfi érintése most is azt a hatást váltotta ki bel őle, mint korábban. T űz járta át, ami elolvasztotta ellenállása utolsó maradékát is. A korábban megivott whisky és az érzéki érintések elkábították, eltörölték minden óvatosságát. Már nem tiltakozott, mikor Tony ujjai ismét a ruha hátuljára tévedtek. Remegve tűrte, hogy egyenként bujtassa át az apró gombokat a sz űk lyukakon. Minden egyes gomb újabb szabad felületet tárt fel a b őréből, egyre közelebb juttatva őt az elkerülhetetlenhez, a beteljesüléshez. Anthony végigsimogatta a hátát, újra és újra, lassan, türelmesen, megnyugtatóan, mégis izgatóan, miközben rendületlenül folytatta a vetk őztetést, egyik gombbal a másik után. Ám egyszer csak elfogytak a gombok, a ruha pedig el őrebukott rajta, lehullott a vállairól, egészen a derekára, majd tovább csúszott a bokájához. Amelia ott állt alsónem űben. Magán érezte a férfi pillantását, jobban tudatában volt éget ő tekintetének, mint korábban bármi másnak. Gyengéd, simogató kezek fejtették le róla a maradék ruhanem űt, olyan lassan és odafigyeléssel, hogy Amelia félelme hamarosan tovaszállt, pedig most már teljesen meztelenül állt Tony el őtt. Még mindig ideges volt, és még mindig reszketett, de ennek már több köze volt ahhoz az érzéshez, amit Anthony figyelmessége kiváltott bel őle, mint a pánikhoz. Ugyanakkor kíváncsi is volt. Nem hitte, hogy valaha elkövetkezik az alkalom, amikor odaadja magát egy férfinak. Elvégre szilárdan elhatározta, hogy soha nem megy férjhez. Egy házasságon kívüli szerelmi viszonyhoz pedig nem tartotta magát elég bátornak. Most mégis erre készült. Tisztában volt vele, hogy Tony nem fog megállni félúton. Az ő sorsa megpecsétel ődött. És ez így volt jó. Hallotta a cselédlányokat, mikor arról suttogtak, milyen érzés elveszíteni a szüzességüket.
Volt, aki elképzelhetetlen fájdalomról számolt be, míg más csak annyit mondott, az els ő alkalmat senki sem élvezi. Ő azonban nem félt. Izgult kicsit, de teljesen megbízott Anthonyban. Tudta, a férfi soha nem bántaná. És azt sem akarta elhinni, hogy minden n őnek rossz élményei maradnak az els ő együttöltött éjszakáról. Az érzések, amelyek benne tomboltak, túl jók, túl intenzívek voltak ahhoz, hogy ezt gondolja. Tony keze érdes volt, de nem durva. Ahogy simogatta őt, Amelia ösztönösen közelebb húzódott hozzá és úgy helyezkedett, hogy a férfi mindenhol érinthesse. Hirtelen úgy érezte, ez már kevés, ő is tenni szeretne valamit. Felemelte a kezét, végighúzta az ujját Tony borostás arcán. A reakció leírhatatlan volt. Anthony felnyögött, és hevesen magához rántotta a lányt. Egyik karját a dereka köré fonta, kezével arcához szorította a tenyerét. Száját az ajkára tapasztotta, és addig csókolta, míg már mindketten kifulladtak és leveg ő után kapkodtak. Akkor Tony elhúzódott kicsit, csak hogy normalizálja normalizálja a légzését. Amelia kiszabadította kezét a férfi tenyere alól, és az inge után nyúlt, megpróbálta kihúzni alját a nadrág derekából, ám ujjai annyira remegtek, hogy nem boldogult. Tony a segítségére sietett. Türelmetlen mozdulattal rángatta le a fején keresztül, Amelia attól tartott, hevességét ől cafatokra szakad a finom ruhadarab. Amint végzett, ismét a karjaiba kapta Ameliát, és néhány óriási lépéssel az ágy mellett termett vele. Óvatosan fektette le, majd levetette maradék ruháit, és ő is mellé heveredett. A lány szentül meg volt gy őződve róla, hogy az egész ház hallja a szívverését, amely dübörgő visszhangot keltett a fülében. Kapkodva szedte a leveg őt, azért küzdött, hogy sikerüljön megőriznie a józan eszét, holott nagyon jól tudta, ezt a csatát már elveszítette. Összerándult, mikor Tony hirtelen el őrehajolt, és száját a mellére tapasztotta. Halk kuncogás követte önkéntelen mozdulatát, majd elégedett morgást hallott. Egy darabig bámulta a fölé boruló alakot. Az arcát nem, csak fekete haját látta. Aztán mikor a férfi nyelvével finoman körbejárta mellbimbóját, majd gyengéden szívogatni kezdte, szorosan összezárta a szemét. Ujjai a lepedőt szorították, még küzdött a testét elárasztó érzések ellen. Azután pedig már nem harcolt – nem is lehetett volna –, csak megpróbálta meg őrizni az önuralmát. Amit Tony csinált annyira jó volt, annyira er őteljes, annyira… megrázó. Ziháló, nyögdécsel ő hangok törtek el ő a torkából, elszégyellte magát, mikor tudatosult benne, mennyire nem tudja kontrollálni ezeket az apró, önkéntelen megnyilvánulásokat. Ám pipacspiros arcát jótékonyan takarta a szobát beborító sötétség. Minden olyan valószín űtlen volt, mint egy álom. Ugyanakkor valóságos is. A legvalóságosabb dolog, amit valaha átélt. Tony érintését, száját, kezét érezte mindenhol. Hamarosan már nem maradt a testén olyan felület, amelyet a férfi ne csókolt, ne simogatott volna. Olyan helyeken érezte a tapintását, olyan izmai rándultak össze elemi er ővel, melyeknek létezésér ől még csak nem is tudott. Vihar támadt mélyen a bens ő jében, felforgatva felforgatva a gondolatait, gondolatait, a benyomásait, az érzéseit, a teste minden egyes apró porcikáját. És ez a vihar azzal fenyegette, hogy egyszer csak megsemmisíti őt. Valami megváltozott, Tony már nem csókolgatta, nem simogatta, hanem felemelkedett mellőle, és komolyan, elgondolkodón nézte őt. Éles vonásait Amelia még a sötétben is jól látta. Határozott Határozott volt és elszánt. – A ma éjszaka után nem lesz más lehet őség, csakis a házasság – suttogta a férfi. – Istenemre mondom, többé nem engedlek el magam mell ől. Mielőtt a lány válaszolhatott volna, Anthony szája lecsapott az övére. Úgy csókolta, mintha fel akarná falni, meg akarná jelölni, megbélyegezni, örökre magához láncolni.
A férfi megmozdult, a lány fölé kerekedett, ő pedig ösztönösen úgy helyezkedett, hogy helyet adjon neki. Combjánál érezte azt a testrészét, amelyr ől idáig makacsul igyekezett nem tudomást venni, holott nagyon is tisztában volt jelenlétével, változásával, méretével és az érzéssel, amelyet bel őle kiváltott. Először csak feszített, igazából kellemetlen sem volt, mindössze az ismeretlent ől való félelem okozta riadalom, a megfelelni vágyás izgalma, a nagyfokú intimitás idegensége keltette feszültség dolgozott benne. Aztán megérezte a csíp ő, égő érzést. Túl sok volt, túl közeli, kényelmetlen, fájdalmas. Amelia ösztönösen el akart húzódni, ám Anthony nem hagyta. Ráborult a lányra, halk szavakat suttogott a fülébe, biztatásokat, megnyugtató ígéreteket. A lány pedig minden egyes szavát feltétel nélkül elhitte. A férfi elmondta neki, hogy csak mozdulatlanul kell feküdnie pár másodpercig, és utána enyhülni fog az a feszít ő, égő érzés, amely gyötörte. Úgyhogy nem moccant. A fejét Tony vállgödrébe fúrta, belélegezte tiszta, férfias illatát, forró arcát a még forróbb b őrhöz simította, és várta, hogy úgy legyen, ahogy a másik mondta. Elhitte, hogy legközelebb sokkal jobb lesz. Bár kedve lett volna megmondani, hogy neki idáig is jó volt, ezt a kellemetlen érzést leszámítva. Elhitte, hogy Tony vigyázni fog rá, most is és ezután is, és hamarosan elfeledtetni majd vele ezt a fájdalmat. Mindent elhitt. És nem csalódott. A fájdalom hamarosan enyhült, ő pedig önkéntelenül megmozdult. Anthony felszisszent. – Csak lassan, kedvesem! Ha így mocorogsz, akkor nem állok jót magamért. Amelia azonban nem tör ődött a figyelmeztetéssel. Ő is adni akart Tonynak valamit, azok után, ő milyen sokat kapott t őle – élete első erotikus élményét, élményét, figyelmet, szerelmet. A férfi ráhajolt az ajkára, csókolta, nyelve bejárta szája minden zugát, táncba csábította az ő nyelvét, simogatta, meghódította, visszahúzódott. Majd ismét felfedez ő útra indult, átsiklott a nyakára, finom b őrét ízlelgette. Közben lassan mozogni kezdett. Ameliát pedig átjárta valami édes, ellenállhatatlan izgalom, magával ragadta egy olyan er ő, melynek létezésér ől még csak hallott, de addig soha nem tapasztalta. Tony mozdulatai gyorsabbá, er őteljesebbé váltak, ő pedig ösztönösen felvette a ritmust, melyet a férfi diktált. Csodálatos feszültség keletkezett benne, mely növekedett, er ősödött, lüktetett, míg már azzal fenyegetett, szétveti a testét. Érzékei kiélesedtek, mindent hallott, látott és érzett maga körül: az éjszaka bársonyos sötétségét, a szobát betölt ő hangokat és illatokat, Anthony karjának erejét, b őre égető forróságát, izmai acélosságát, saját puhaságát és nőiességének hatalmát. Aztán mikor már azt gondolta, innen nincs tovább, nincs feljebb, mert már túl sok, túl erős a tűz, mely benne támadt, mikor Tony el őször megérintette, és azóta olyan pusztító lángviharrá vált, mely azzal fenyegette, hogy elemészti mindkettejüket – de őt mindenképp –, egyszer csak a világ szilánkjaira robbant körülötte. A férfi felnyögött, majd reszketve ráborult. Súlya teljesen az ágyba préselte Ameliát. A lány karjával és lábával is átkarolta őt, köré fonódott, mint az inda, mintha soha többé nem akarná elengedni. – Szeretlek – suttogta Anthony, mikor végre leveg őhöz jutott. – Én is szeretlek – szaladt ki a lány száján a vallomás, miel őtt meggondolhatta volna magát.
Tizennegyedik fejezet M ikor ikor Amelia felébredt, már dél volt. Az el őző esti szobalány tálcán vitte be a szobába a reggelijét, ám ő képtelen volt enni. Nyakig betakarózva, mozdulatlanul feküdt, míg fürd őt készítettek neki. Majd a kádban ülve, ég ő arccal bámult maga elé, miközben a lány rendbe hozta
az ágyat, eltüntetve az éjszaka történtek nyomát. Hát megtette. Talán meg őrült, de nem bánta meg. Viszont félt attól, ami következni fog. Tony kora reggel magára hagyta. Felpattant, amint hajnalodni kezdett, búcsúzóul megölelte és megcsókolta, majd a fülébe súgta, hogy intéznie kell az esküv őt. – Nem muszáj összeházasodnunk – szólt utána Amelia, mikor a másik már az ajtónál járt. A férfi megdermedt, egy hosszú pillanatig úgy állt mozdulatlanul, neki háttal. Válla feszes tartásából látszott, mennyire nem voltak kedvére a lány szavai. – Nagyon is muszáj – válaszolta végül fojtott hangon. – Lehet, hogy a gyermekem hordod a szíved alatt. – De egy alkalom még… – Egy alkalom is elég – szakította félbe Tony türelmetlenül, ám továbbra sem fordult felé. – Ezután az éjszaka után végérvényesen hozzám tartozol. Választ nem várva lépett ki az ajtón, amit nagyon csendesen zárt be maga után. Amelia egy ideig ébren volt. Az éjszakán és Anthony vallomásán gondolkodott. Miként történt mindez? Nehezen tudta volna szavakba önteni felemás érzéseit, kaotikus gondolatait. Épp eléggé összezavarodott, mikor rádöbbent, hogy Tony iránti érzelmei – a korábban gondoltaktól eltér ően – sem nem barátiak, sem nem testvériek. Ez annyira megdöbbentette, hogy eleinte nem is bízott bennük, kés őbb pedig azt gondolta, felülkerekedhet rajtuk. Az álmaiért, a terveiért er ős tud maradni. Főleg, mert úgy hitte, Tony mást szeret. Arra végképp nem számított, amit megtudott. Egyrészt szédít ő boldogságot érzett, másrészt halálra rémült. Mihez kezdjek most? – tette fel magának a kérdést, holott nagyon jól tudta a választ: nem maradt választása. Azzal, hogy megadta magát a vágynak, legnagyobb félelmei valósultak meg. Az élete irányítása kezdett kicsúszni a kezéb ől. Eddig csak a szüleitől függött, sorsát nagyban befolyásolta apja türelme, de nem tudhatta meddig lesz hajlandó elnézni különcségét és önfej űségét. A helyzet kritikussá vált, mikor az anyja elhatározta, hogy mindenképp férjhez adja. A veszélyt fokozta Harry támogatása, ő pedig könnyen kényes helyzetben találhatta volna magát – mondjuk Redway oldalán. Ám nem csak a kétségbeesés mondatta vele korábban, hogy az apja soha nem kényszerítené semmire. Lord Outridge soha nem adta volna er őszakkal férjhez, ebben biztos volt.
Viszont ő maga pecsételte meg a sorsát azzal, hogy hagyta beteljesedni a szerelmét. Jól mondta Tony, sok módja van a kényszerítésnek. Felsóhajtott. Nem hibáztathatta Anthonyt azért, ami történt, ugyanabban az ágyban feküdt, mint a férfi, és nem tiltakozott az ellen, amit tettek. Sőt. Nem bánta meg, csak megrémült. Ezért bizonygatta Tonynak, hogy nem kell összeházasodniuk. Pedig tudta, hogy nem kerülheti el. És igazából nem is akarta. Vele akart maradni. Azt akarta, hogy a férfi megérintse, megcsókolja, újra és újra azt tegye vele, mint nem sokkal korábban. Akkor is, ha amint az éjszaka történtekre gondolt, az arcába áramlott a vér. Belefúrta fejét a párnába, hogy h űsítse felhevült b őrét, és pihenni próbált. Kimerültnek érezte magát. Az elmúlt huszonnégy óra történései testileg és lelkileg egyaránt megviselték. Ám a fáradtság ellenére – vagy talán pont azért – az álom még hosszú ideig elkerülte. Két véglet, a szédít ő boldogság és a rémiszt ő kétségbeesés között ingadozott, és telesírta a párnáját, mire végre sikerült elaludnia. Így történhetett, hogy hihetetlenül kés őn ébredt. Már jócskán benne jártak a délutánban, mire végzett a fürd ővel. Azután pedig csak állt az ablaknál, és a kertet bámulta, ám semmit nem látott. Azon töprengett, kimerészkedjen-e a szobájából, vagy sem. A szobalány behozta a holmiját. Elmondta, hogy a fivére hozta el a táskáját, még az este, mikor Anthony kérésére a birtokra érkezett. Amelia megdöbbent, mikor rájött, hogy Harry tudtával és beleegyezésével töltötte az éjszakát a Saint-Germain házban. A testvére, vagy tökéletesen bízott benne, hogy a barátja úriemberként fog viselkedni, vagy teljességgel mellékesnek tartotta, meg őrzi-e Amelia az ártatlanságát az esküv őig. Ő nem tudhatta – emlékeztette magát a lány –, hogy az eljegyzés csupán látszólagos. Illetve én nem tudtam, hogy nagyon is valódi – állapította meg végül lemondóan, és maga sem tudta, nevessen-e vagy sírjon. Utólag nem tudta volna megmondani, meddig állt ott, gondolataiba merülve, minden esetre már sötétedett, mikor kopogás riasztotta fel. Azt hitte, a szobalány hozza a vacsoráját, ám mikor megfordult, hogy köszöntse a belép őt, az édesanyját látta meg. Ameliának torkára forrt a köszönés, megillet ődve nézte, amint az anyja fejét csóválva közeledik felé. Hirtelen szörnyen gyalázatosnak érezte a viselkedését, hogy engedve érzéseinek, egy férfi karjában töltötte az éjszakát. Tekintete önkéntelenül tévedt a frissen húzott, kifogástalanul bevetett ágyra. – Még ilyet – kezdte az asszony. – Ez aztán a szégyen. Pedig olyan nagy reményeket f űztem hozzád. – Igen, anyám – rebegte alázatosan, b űnössége teljes tudatában. Lehorgasztotta a fejét, miközben anyja lamentálását hallgatta. Esze ágában sem volt menteget őzni. Amit előző éjjel tett, hogy odaadta magát egy férfinak – aki ugyan a v őlegénye, ám még nem a férje –, ellenkezett mindennel, amire a szülei tanították. Bár szíve minden melege azt súgta neki, hogy ami történt, nem borzalmas hiba volt, hanem tökéletesen helyénvaló cselekedet, egy olyan n ő tette, aki szereti a férfit, akihez hozzákötni készül az életét, mégsem volt könny ű az anyja szemébe néznie. A tényen semmi sem változtathatott, hogy soha nem tekintett másképp a kapcsolatukra, mint színjátékra. Nem tervezte, hogy valóban hozzámegy Tonyhoz, bármit érzett is iránta. Még mindig egymásnak ellentmondó gondolatok kavarogtak a fejében. Az egyik pillanatban a mennyországban érezte magát, mert Tony szerelmet vallott neki, a másikban legszívesebben világgá szaladt volna, mert annyira félt a jöv őtől. – Boldog voltam, mikor Anthonyval eljegyeztétek egymást – folytatta Lady Outridge, miközben reszket ő kézzel kezdte bontogatni a magával hozott óriási, alaktalan csomagot. – Hogy tehettetek velem ilyet?
– Bocsánat! Szörnyen érzem magam – kiáltott fel elkeseredetten, könnyeivel küszködve Amelia, mire anyja abbahagyta, amivel foglalatoskodott, és mosolyogva legyintett. – Ugyan már! Végül is a végeredmény a lényeg, nem a küls őségek. Igaz, azt terveztem, hogy óriási, fény űző és látványos esküv őd lesz, nem ilyen kapkodó és szerény. Biztos lesznek, akik a szájukra vesznek a sietség miatt, de mi tudjuk a valódi okot, és ez a fontos. – Tudjuk? – ismételte meg a lány tétován. – Természetesen, a biztonságod a leglényesebb – bólintott Lady Outridge. – Anthony azt mondta, meg tud védeni, én pedig hiszek neki. Ehhez azonban arra van szükség, hogy minél hamarabb összeházasodjatok. Most nincs id ő cicomára és hangos csinnadrattára. Amib ől viszont nem vagyok hajlandó engedni, az a ruha. Ezt a gyönyör űséget még akkor rendeltem meg, mikor Anthony először tett említést a terveir ől édesapádnak. Mikor délel őtt hazaértünk, és Harry elmondta, mi történt, tudtam, hogy azonnali lépéseket kell tennünk. Szóltam Mrs. Devenport unokahúgának, Sarah-nak, hogy sürg ősen szükségünk van a ruhára. Szerencsére nagyrészt már kész volt, csak az utolsó simításokat kellett elvégezni rajta. Szegény lány egész nap ezen dolgozott mindkét varrón ő jével együtt, együtt, de megérte. Gyönyör Gyönyör ű lett. Nem gondolod? Amelia vakon bámult a ruhára, amit anyja el őhúzott a magával cipelt csomagból. – Én ezt nem értem, mama. – Jaj, lányom! Erre most nincs id ő. A vendégek hamarosan itt lesznek. Ideje készül ődnöd. – Vendégek? – szörnyedt el Amelia, és a lába megroggyant. Szerencsére pont egy szék mellett állt. – Természetesen nem annyi, amennyit szerettem volna. Hatalmas, fény űző esküvőt terveztem neked, ám így alakultak a dolgok, és most már nincs mit tenni, a legjobbat kell kihoznunk ebb ől a kellemetlen helyzetb ől. Charlotte mindjárt itt lesz, ő vállalta magára a templom díszítését. Azt hiszem, lassan végeznie is kell, utána idejön. Istenem, milyen romantikus lesz egy koraesti szertartás. – Esküvő? Máris? – suttogta megrendülten megrendülten a lány, ám anyja nem is figyelt rá. Lady Outridge nagyot sóhajtott, miközben az ágyra terített, ragyogóan fehér ruha nem létező ráncait igyekezett kisimítani. – Meg kell mondjam, el őször megdöbbentem és szörnyen kétségbeestem, mikor Harry elmesélte, hogy már a múltkori affér sem a véletlen m űve volt. Azok a gazfickók téged akartak. Amelia örült, amiért már korábban leült. Már az édesanyja is tudja az igazat a fia és lánya v őlegényének kalandos múltjáról. Meglepte, milyen nyugodtan viseli a tényt, amivel szembesülnie kellett. – Annak sem örültem, hogy én szereztem utoljára tudomást a dolgokról – nézett a lányára. – Apád természetesen már mindent tudott. De azt senki nem találta fontosnak, hogy velem is közöljék a hírt, mi szerint az egyetlen lányom épsége veszélyben forog. Egyszer űen előálltak az ötlettel, hogy össze kell házasodnotok Tonyval. Amelia elkeseredetten felnyögött, mire az anyja odasietett hozzá, és gyengéden a vállára tette a kezét. – Tudom, mit érezhetsz most. Minden lány pompázatos esküv őről álmodik. Ám nem szabad elkeseredned. A biztonságod a legfontosabb, az pedig Anthony mellett, távol ett ől a helytől, biztosítva lesz. Édesapád nagyhatalmú ember, aki képes megvédeni a családját, ám sikereivel együtt irigyek is járnak. Én ezt mindig tudtam, és elfogadtam. De soha nem hittem, hogy a dolgok idáig fajulhatnak. Amelia értetlenül pillantott fel édesanyja arcába. – Miről beszél, mama? – Mint mondtam, most már mindenről tudok – mosolygott bátorítóan Lady Outridge. –
Nem szükséges tovább kímélned neked sem. Harry elmondta, hogy azok, akik a múltkor megtámadták a hintót, és akik tegnap elraboltak, apád egyik rosszakarójának dolgoztak, akik így akartak engedményeket kizsarolni megbízójuk számára. – Rosszakaró? – visszhangozta Amelia halkan. – Apád fontos és befolyásos ember, így neki is vannak ellenfelei, különösen az üzleti életben. Nem csoda, hogy egyikük úgy döntött, a családján keresztül próbál fogást találni rajta. Hála istennek, ez most nem sikerült neki. De nem szabad kockáztatnunk. Tony mellett biztonságban leszel. Pár napon belül elutaztok a Saint-Germain családi birtokra, északra. Hidd el, így lesz a legjobb. A lány lüktető halántékára tapasztotta ujjait. A szoba forgott körülötte, a feje zakatolt, mintha egy vágtató ménes dübörgött volna a koponyájában, szaggató fájdalmat okozva. Kezdett nyilvánvalóvá válni el őtte, miféle történetet adagoltak be az anyjának. A gyomra felfordult az újabb kegyes hazugság hallatán. Tudta, hogy családja férfitagjai csak védeni akarják a hozzájuk tartozó n őket. És erre éppúgy megfelel őnek találták a tények elhallgatását, mint az igazság elferdítését. Ezért nem beszélt soha Harry a kontinensen teljesített megbízásairól, ezért állt el ő Tony azzal a képtelen eljegyzési eljegyzési ötlettel, amir ől persze az apja tudott, és a mostani őrület is ezért volt. Abban a világban, amelyben éltek, a n őktől elvárták a feltétel nélküli engedelmességet. Fontos kérdésekben apjuk, férjük, esetleg bátyjuk döntött helyettük. Az anyjának ezzel nem is volt semmi gondja. Hálásnak t űnt, amiért levették a terhet a válláról. Lord Outridge nem volt diktátor. Számos probléma megoldása során kikérte felesége véleményét. Még a lánya akaratát és szeszélyeit is elt űrte bizonyos keretek között. De minden engedékenysége dacára, életbevágó kérdésekben azért még mindig a hátuk mögött döntött. Amelia tudta, nem számíthat arra, hogy a közeljöv őben megváltoznak a szokások. Úgy érezte, neki sem lesz nagyobb befolyása az életére, a körülötte folyó dolgokra, mint az anyjának. Ő pedig nem akart ilyen sorsot. – Nem mehetek férjhez – állt fel hirtelen elhatározással. – Micsoda? – kiáltott fel Lady Outridge rémülten. – Ezt meg mégis hogy érted? – Úgy, hogy nem megyek hozzá Anthonyhoz. Most azonnal hazamegyek. Nem félek… a papa ellenségeit ől. Otthon biztonságban leszek. Ha úgy szükséges, ki sem teszem a lábam a házból. Ígérem. Tudta, hogy ostobán viselkedik, de pánikba esett. Úgy érezte, kicsúszik a lába alól a talaj. Nem akarta, hogy élete végéig mások hozzanak meg helyette minden, a sorsára vonatkozó fontos döntést. Már az ajtónál járt, mikor anyja hangja megállította. – Amelia Chaterine Elisabeth Dewereux! Gyere vissza! Nem viselkedhetsz ilyen gyerekesen! Tudom, hogy nem efféle kutyafuttában kötött esküv őről álmodtál, de most már nincs visszaút. A vendégek gyülekeznek a templomban, Stewart tiszteletes rátok vár. Szedd össze magad, és viselkedj feln őtt módjára! Nem hagyhatod cserben Anthonyt puszta szeszélyb ől. Amelia szeretett volna felsikoltani tehetetlen dühében. Meg akarta mondani az anyjának, hogy nem hagyja cserben Anthonyt. Éppenséggel a férfi volt az, aki cserbenhagyta őt. Ma még csak nem is látta. Azok után, hogy… Lenyelte a választ és a könnyeit, de nem mozdult. Mikor azonban megkocogtatták az ajtót, közvetlenül az orra el őtt, önkéntelenül hátrálni kezdett. Dobogó szívvel nézte a feltáruló bejáratot, félig-meddig abban reménykedve, hogy Anthony lép be rajta. Ugyanennyire tartott is a találkozástól. Fogalma sem volt, mit mond majd a férfinak, ha újra szemt ől szemben állnak egymással.
Ám nem ő lépett be, hanem Charlotte. Kicsit sápadtan, kicsit ziláltan, de ugyanazzal a kedves mosollyal a szája körül, amivel mindig is. – Örülök, hogy jól vagy – ölelte át Ameliát viharosan. – Úgy megrémültem, mikor láttam, hogy elvisznek. Olyan tehetetlen voltam, olyan haszontalan. – Ugyan – felelte a lány megnyugtatóan, miközben kibontakozott a szorításból. – Neked köszönhetem, hogy Anthony olyan gyorsan rám talált. – Úgy megkönnyebbültem, mikor megláttam Lord Saint-Germaint. Tudtam, ha valaki, akkor ő tud segíteni rajtad. Remek emberhez készülsz feleségül menni, Amelia. A lánynak valamelyest megkeseredett a szája íze, mikor eszébe jutott, hogy Tony épp Charlotte-tal próbálta féltékennyé tenni. No, és milyen sikeresen. – Tudom – motyogta végül, mikor rájött, hogy anyja és Charlotte is választ vár t őle. – Elhoztam a csokrod – mutatta fel Charlotte a kezében tartott gyönyör ű bokrétát, majd szeme az ágyra tévedt. – Ó, és a ruhád! Egyszer űen meseszép. Őszinte, rajongó arckifejezése megmosolyogtatta Ameliát – a nap folyamán el őször. Nézte, ahogy barátn ő je az ágyhoz ágyhoz sétál, még mindig mindig a kezében kezében szorongatva szorongatva a csokrot, csokrot, és áhítattal végigsimít a fehér selyemanyagon. Ismét kopogtattak, ezúttal Harry érkezett. A lány még mindig Charlotte-ot nézte, ezért jól látta, mint sápadt el barátn ő je még inkább inkább a férfi hangja hangja hallatán. hallatán. A virág megremegett megremegett a kezében, és gyorsan úgy helyezkedett, hogy háttal álljon az ajtónak. Amelia meglepetten pillantott fel a bátyjára, aki el őször észre sem vette, hogy a húgán kívül más is tartózkodik a szobában. – Anthony küldött, hogy megnézzem, minden rendben van-e – lépett be lendületesen. Amint azonban meglátta a háttal álló lányt, megtorpant. Valami történt közöttük – állapította meg Amelia, miközben tekintete oda-vissza ugrált barátn ő je és testvére között. között. Charlotte Charlotte arcát nem láthatta, de Harryét Harryét igen, és a t őle szokatlan zavart pillantás meger ősítette abban, hogy jó a megérzése. – Nyugodtan megmondhatod neki, hogy minden a legnagyobb rendben van – lépett most előre Lady Outridge. – Amelia id őben ott lesz a templomban, err ől én magam gondoskodom. Valósággal kituszkolta a még mindig bénultan ácsorgó fiát a szobából. Amelia a barátnő jét nézte. Látta, Látta, mint távozik távozik testéb ől a feszültség, mikor az ajtó kattanása jelezte, hogy látogatójuk távozott. A válla megereszkedett, a háta meggörnyedt. Lassan fordult meg, és mikor pillantása találkozott Amelia kérd ő tekintetével, elvörösödött zavarában. A lány szerette volna megkérdezni, mi történt a bátyja és Charlotte között, de erre már nem maradt alkalma, mert Lady Outridge, ígéretéhez híven, átvette az irányítást, ő pedig nem ellenkezett tovább, nem mondta még egyszer, hogy nem megy hozzá Tonyhoz – nem hitte, hogy bárki is meghallgatná. Engedelmesen t űrte, hogy anyja komornája – Charlotte és Lady Outridge segítségével – ráadja a ruháját, megfésülje a haját. Alig készült el, az ajtóban az apja jelent meg. Mosolyogva ölelte át a lányát, mit sem törődve felesége zsörtöl ődésével, mi szerint összegy űri a kényes menyasszonyi ruhát. Majd megfogta Amelia könyökét, és lekísérte a ház el őtt várakozó hintóhoz. – Minden rendben, kislányom? – ráncolta össze homlokát a gróf, miután mindnyájan kényelmesen elhelyezkedtek a hintóban. Aggodalmasan fürkészte lánya sápadt, mosolytalan arcát. – Csak ideges kicsit, mint minden fiatal n ő az esküvő je előtt – felelte gyorsan Lady Outridge, Outridge, mielőtt Ameliának alkalma lett volna kinyitni a száját. Ám apja le sem vette róla a szemét, míg ő maga nem bólintott meger ősítésként. Hamar a templomhoz értek. Amelia örült, hogy apja karjába kapaszkodva lépett be az
ajtón, mert a tömeg, amely a kapkodva megszervezett esemény ellenére bent fogadta, őszintén meglepte. Fogalma sem volt, miként sikerült az anyjának elintéznie, hogy annyi ember ott legyen. Fölismerte családjuk néhány barátját, és pár közeli s távoli rokont. Ám akadtak szép számmal vadidegenek is, akikre a lány nem emlékezett, nem tudta, honnak kellene ismernie őket. Az is meglepte, Charlotte milyen jó munkát végzett ilyen rövid id ő alatt. Minden tele volt virággal. Jázminok, százszorszépek, margaréták, nyári violák, szebbnél szebb növények, mind fehér és frissen vágott, élettel teli – csodás illattal töltötték meg a helyiséget. Amelia végre vette a bátorságot, és az oltár felé nézett. El őször Stewart atyát látta meg. Az idős pap atyai mosollyal az arcán nézte őt. Azután a pillantása Charlotte-ra tévedt, aki időközben el őre sietett, és már szintén az oltárnál várta őt. Még mindig halovány és feszült volt, ám ennek ellenére bátorító mosolyt küldött a padsorok között, édesapjába karolva közeled ő barátn ő jére. Vele szemben, szemben, a vőlegény tanújaként Harry állt. Szemét egyetlen pillanatra sem vette le Charlotte-ról, mogorván leste minden egyes mozdulatát, egészen összezavarva ezzel a húgát. Mikor már nem tudta tovább halogatni, Amelia végre odanézett, ahol Tony állt. A férfi lenyűgözően festett. Sötét ruhájában ünnepélyesen komoly és szörnyen vonzó benyomást keltett, a kabát alatt viselt szemkápráztatóan fehér ing pedig kiemelte arca barnaságát. A lány pár másodpercig belefeledkezett a nézésébe, ám mikor pillantása találkozott Anthony izzó, sötét tekintetével, inkább lesütötte a szemét, és csakis arra figyelt a korábbiakban, hová lép. De az átható, fürkész ő szempárt továbbra is magán érezte. Apja gyengéden rápillantott, és kezét az oltár el őtt várakozó férfi kezébe helyezte. Ám Amelia továbbra sem nézett fel, Anthony er ős, finom ujjait figyelte, amelyek az övéi köré fonódtak. Mozdulatlanul hallgatta végig a szertartást, engedelmesen ismételte Stewart atya után az eskü szövegét, és csukott szemmel fogadta újdonsült férje futó, forró csókját. Minden olyan gyorsan történt, szinte kapkodva. Mégis szép volt, bár Amelia egyfajta furcsa kábulatban, mintegy félálomban érezte magát mindvégig. Hát megtörtént, férjhez ment. Szinte fel sem tudta fogni. Végignézett az embereken, akik azért mentek a templomba, hogy lássák, amint ők ketten összekötik az életüket. Tudta, hogy miután kilépnek az ajtón, gratulálók hada rohanja meg őket. Elmondják jókívánságaikat, miközben a hátuk mögött azon spekulálnak, miért is kellett ilyen sebtében összeházasodniuk. De ez nem érdekelte. Megkönnyebbült, mikor visszaértek Anthony házába. Ide már csak a családja és a legközelebbi barátok követték őket. Már későre járt az id ő. Amelia meglepetten konstatálta, hogy szorgos kezek pompás vacsorát készítettek el ő, míg a szertartás folyt. A lánynak azonban sem kedve, sem ereje nem volt enni, pedig már szó szerint szédelgett az éhségt ől. Így az elé tett vörösbort felhajtva hamar kóvályogni kezdett a feje. Szótlanul, szédelegve ülte végig a lakomát, és engedelmesen, válasz nélkül állt fel, mikor Anthony a fülébe súgta, hogy talán átöltözhetne és felfrissíthetné magát. Ám miel őtt egyetlen lépést is tehetett volna a kijárat felé, a férje megfogta a karját és visszahúzta. Amelia csodálkozva nézett fel rá, szinte hátrah őkölt az arcán tükröz ődő nyers vágytól és a szemében izzó haragtól. Megpróbálta kiszabadítani magát a férfi szorításából, ám az nem hagyta. Magához szorította és szenvedélyesen megcsókolta. Amelia úgy érezte, cserbenhagyják a lábai. A térde megroggyant, csakis Tony dereka köré fonódó karja tartotta állva. A külvilág megsz űnt a számára, egy ember létezett csak, aki abban a pillanatban ölelte és birtokba vette a száját, forró tenyerével a hátát simogatta, illatával elbódította, erejével meghódította. Lassan tért magához. Az elragadtatott sóhajok, zavart kuncogások és halk, elismer ő nevetések fokozatosan jutottak el a tudatáig, mint ahogy az is, hol vannak éppen. Zavartan
bontakozott ki Tony öleléséb ől, az arca égett. Kimenekült a helyiségb ől, mielőtt a férfi megakadályozhatta volna. A szobába ment, ahol az éjszakát töltötték. Az ágy mellett csomagok sorakoztak – az ő csomagjai. Valaki, talán a szobalánya vagy az anyja komornája becsomagolta, valaki más pedig elhozta a holmiját otthonról. Amelia leült az ágyra, és csak nézte a táskákat. Utólag nem tudta megmondani, meddig ült ott, vakon bámulva maga elé. Képtelen volt tisztázni magában az érzéseit. Félt a jöv őtől, ugyanakkor mindennél jobban vágyott Anthony után. De haragudott is a férfira, amiért ilyen körülmények között ébresztette rá, mennyire fontos számára a személye. Nem hagyott neki választási lehet őséget. Arra eszmélt, hogy a szobalány lépett be, aki korábban is gondoskodott róla. – Segítek átöltözni, milady – hadarta. Amelia felkapta a fejét a lány ideges hangja hallatán. Meglep ődött, mikor látta, milyen zaklatott, szinte vibrált az elfojtott feszültségt ől. – Minden rendben? – kérdezte aggodalmasan, mire a lány ingerült pillantást vetett rá, teljesen megdöbbentve ezzel. – Igen, asszonyom – sütötte le végül a szemét. Hangja jóval higgadtabb és tisztelettudóbb volt, mint amilyennek egyébként t űnt. – A férje már várja. – Micsoda? – Azt üzeni, még ma este elutaznak – felelte a lány, és máris Amelia háta mögé került, hogy kigombolja a ruháját. – Na, de nem erről volt szó. – A férje azt mondta, változott a terv. Amelia megfeledkezett a lány furcsa viselkedésér ől, miközben készül ődött. Gondolataiba merülve, gépies mozdulatokkal tette a dolgát és a jöv ő jén töprengett. töprengett. Még mindig feltétel nélkül bízott Anthonyban. Tudta, hogy a férfi vigyázni fog rá. Ugyanakkor tartott attól, hogyan fogja viselni a házasság jelentette kötöttséget. Újra és újra felsejlett el őtte Evelyn gyötr ődő arckifejezése, folyamatos ingerültsége. A templomban is látta. Szép arca kipirosodott, mintha sírt volna, szemét sötét karikák csúfították. Szája körül keser ű ráncok húzódtak. Attól félt, ő is ugyanilyen kétségbeesett, frusztrált, álmaitól megfosztott, boldogtalan n ővé válik, bármennyire szereti is a férjét. Tony bármennyire szereti is őt. Tisztában volt vele, mennyire alaptalanok és túlzóak a félelmei, ám egyszer űen képtelen volt felülkerekedni rajtuk. Éveken át elszántan hitt benne, hogy uralhatja a saját sorsát, de rá kellett jönnie, hogy ez egyszer űen lehetetlen. És talán szükségtelen is. Csak ne érezné olyan rosszul magát ett ől. – Jöjjön, a hintó készen áll! – térítette magához a szobalány hangja. – A csomagok – torpant meg egy pillanatra az ajtóban, mire a lány ugyanazzal a rosszul leplezett ingerültséggel nézett vissza rá, mint korábban. – Természetesen majd az egyik inas leviszi. Amelia egyre értetlenebbül fogadta a fiatal n ő viselkedését, de még nem tette szóvá. Mikor azonban a f őlépcső helyett a cselédlépcs ő felé indultak, már nem tudta megállni szó nélkül. – Hová megyünk? – vetette meg a lábát a folyosó közepén. – Az úr arra gondolt, talán szívesebben távozna a hátsó ajtón, kerülve a vendégeket. A szüleit ől elbúcsúzhat odalent. Amelia zenét hallott felsz űrődni az ebédl őből. A látásukra összesereglett emberek még mindig ott a házban mulattak, és neki valóban nem volt kedve ismét találkozni velük. Hála öntötte el Anthony figyelmessége hallatán. Senkit nem láttak, miközben leereszkedtek a keskeny hátsólépcs őn és végigmentek a
kihalt folyosón. A konyhából kisz űrődött a vendégeket kiszolgáló cselédek nyüzsgése, ám abban a pillanatban senki nem járt a folyosón. Az egész szörnyen szokatlan volt, ő pedig egyre kellemetlenebbül érezte magát. Növekv ő balsejtelemmel telve követte a szobalányt. Mikor kiléptek az ajtón, a sötétbe, gyanút fogott. – Hol a férjem? – kérdezte elfúló hangon. – A hintóban – érkezett a felelet, ami cseppet sem nyugtatta meg. Amelia a hatalmas árnyék felé pillantott, amerre a lány mutatott. Az éjszaka eltakarta előle a részleteket, alig tudta kivenni a kocsi és az el őtte várakozó ló körvonalait, a kocsist pedig egyáltalán nem látta. Nem értette, miért van olyan sötét a felhajtón, miért nem égnek a lámpák, miért nincs ott senki rajtuk kívül. De azt tudta, hogy valami nagyon nincs rendjén. Nem látta sem a szüleit, sem Tonyt. Egyetlen pillanatig sem hitte el, hogy a férfi a kocsiban várná. Minden érzékszerve azt sikoltotta, hogy veszélyben van. – Maga az, Greyson? – kiáltott oda a kocsisnak, majd mikor nem érkezett válasz, hirtelen elhatározásra jutott: –Visszamegyek a házba. Ám nem volt lehetősége elhatározása megvalósítására. Érezte, hogy a sötétség egyszer csak megelevenedik mögötte. Egy kar kulcsolódott a derekára, hatalmas, izzadt tenyér tapadt a szájára. Nagydarab férfi ejtette csapdába. Küzdött, próbált kiszabadulni az acélos szorításból, de képtelen volt rá. Ennek ellenére nem adta fel, rúgott, ütött, jó néhányszor eltalálta fogva tartóját, ám megszabadulni nem sikerült t őle. Ahhoz támadója túl er ős volt. – Segíts már! – nyögött fel a férfi durva hangon, mire a szobalány lépett oda melléjük, és megragadta Amelia egyik karját. Ő feléje sújtott a másik kezével. Elégedetten érezte, hogy sikerült eltalálnia. A nő felkiáltott, majd csattanós pofont kevert le neki. Amelia szeme könnybe lábadt, ám harci kedvét nem vette el az ütés. Nem úgy, mint a következ ő. Egy pillanatra sikerült kiszakítania magát ellenfele karjából, de nem sokáig örülhetett visszanyert szabadságának, mert alig tett meg egy-két botladozó lépést, óriási csapás érte a tarkóját, amit ől minden elsötétedett el őtte.
Tizenötödik fejezet T ony ony szórakozottan babrálta az el őtte fekvő szalvétát,
miközben Amelia visszatértére várt, és csak akkor nézett fel, mikor barátja lehuppant mellé. Harry már jó néhány pohár italon túl volt. Nyelve egy kicsit nehezen forgott, arcán pedig idióta vigyor ült. – Tehát sógorok lettünk – veregette meg Anthony vállát –, pedig már idáig is szinte testvérek voltunk. Örülök, hogy feleségül vetted a húgomat. A férfi nem tudott mit válaszolni. Még mindig Amelia arckifejezése járt az eszében. Olyan rémült volt a templomban, sebezhet ő. Szíven ütötte, hogy még ránézni sem volt hajlandó. Tudta, hogy zavarban van és fél. De biztos volt benne, hogy meg tudja nyugtatni. Egyet nem tudott csak, képes lesz-e megbékíteni. Belekényszerítette ebbe a házasságba. Azért tette, mert Amelia önmagától soha nem ment volna hozzá. A lány a végtelenségig halogatta volna a döntést félelmeire és terveire hivatkozva, melyek szerinte nem összeegyeztethet ők a házassággal. Majd ő megmutatja, mennyire téved. Esze ágában sem volt korlátozni Ameliát abban, amit eltervezett. S őt, úgy tervezte, minden rendelkezésre álló eszközzel segíteni fogja, és boldoggá teszi. Elhalmozza szerelemmel, gyengédséggel és figyelemmel. Az elmúlt éjjel talán túl messzire ment. De egyvalamiben biztos volt: nem hibázott. Ami történt, talán hirtelen volt és meggondolatlan, de a legkevésbé sem hiba. Csodálatos éjszakájuk volt, amit a lány is élvezett, látta, érezte, mégis azt mondta hajnalban, hogy nem kell összeházasodniuk. Még úgy sem, hogy pont el őtte szerelmeskedtek. szerelmeskedtek. Az pedig, ahogy ránézett, mikor a vendégek el őtt megcsókolta… – Min jár az eszed? – zökkentette ki a gondolataiból Harry. – Csak nem bántad meg máris a házasságot? Anthony tudta, hogy csak viccel, mégsem volt kedve nevetni. Inkább nem válaszolt, de úgy tűnt, Harry egyáltalán nem is várt választ, cinikusan folytatta: – Hidd el, meg tudlak érteni. A n ők csak bajt hoznak ránk. Anthony felfigyelt barátja keser ű hangjára. Kíváncsian nézett fel, és rájött, hogy nem olyan részeg, mint amilyennek mutatja magát. A mámoros vigyor alatt arcának vonásai feszültek és merevek voltak, tekintete pedig nem volt olyan zavaros, mint egy ittas embernél várható. Pillantása inkább komoly volt és kesernyés, semmint felh ős. És egyetlen emberre szegez ődött: Charlotte Dewhurstre. – Most Lady Alexandreiáról beszélsz? – kérdezte gyanakodva Anthony. – Ugyan ki másról beszélnék – válaszolta gúnyosan Harry. – Apropó. Hol a hercegn ő? Azt hittem, magaddal hozod az esküv őre – jegyezte meg Anthony. – Te nem is tudod – csapott jókorát barátja vállára a másik férfi, tettetett vidámsággal a
hangjában. – A kisasszonyért eljött a v őlegénye. – Hogy mi? – Bizony, bizony. Megígértem neki, hogy megtalálom Nicolait, de a helyzet az, kedves barátom, hogy az úriember talált rá szíve választottjára. – Elmondanád érthet ően? – veszítette el a türelmét Anthony. – Össze-vissza beszélsz. – Még én sem tudom pontosan, mi történt, de az biztos, hogy Nicolai itt van. Csak nem Nicolainak hívják, hanem Nicholas Larinnak, és ő Jonathan Dewhurst sokat emlegetett, ám mindmáig ismeretlen unokaöccse. – Megáll az eszem. – Ahogy mondod, sógor, ahogy mondod. Egyszer csak ott állt az ajtómban, és Charlotte-ot kereste. Véletlenül épp megérkezett Lady Alexandreia is, és megtörtént a nagy találkozás. Úgy t űnik, a sors akarta, hogy ismét egymásra találjanak. Tehát az én feladatom itt véget ért. Nem mintha eddig sokat tettem volna az ügy érdekében. Úgy t űnik, kiestem a gyakorlatból. Még egy olyan férfit sem sikerült megtalálnom, aki gyakorlatilag a szomszédom – fejezte be keser űen, az utolsó mondatokat inkább már csak magának mormolva. – Ne ostorozd magad – válaszolta pár perc eltelte után Anthony, mely id őt arra igyekezett felhasználni, hogy összeszedje a gondolatait. Őt is meglepte, amit Harry H arry mondott. – Itt Greenshire-ben, a nagybátyján és unokatestvérén kívül, soha, senki nem látta ezt a Nicolait vagy Nicholast, bárminek nevezzék is. Nem tudhattad, hogy őt keresed. Egy vadidegen férfi után kutattál, aki hosszú évekkel ezel őtt elhagyta a hazáját, és bárhol tartózkodhatott. Neked mégis sikerült rövid id ő alatt rájönnöd, hogy itt van az országban. Biztos vagyok benne, hogy már csak egy kevés kellett volna, hogy a nyomára akadj. – Te vagy a legjobb barátom, de nem feladatod mentségeket keresni a számomra. Az az igazság, hogy Lady Alexandreia csodás szemeinél nem láttam tovább. Pedig te figyelmeztettél, hogy nem tiszta fejjel gondolkodom, mégsem hallgattam rád. És Charlotte-nak is igaza volt. Jobb lett volna, ha Amelia biztonságával foglalkozom egy ilyen medd ő tevékenység helyett. Anthony csodálkozva bámult a barátjára. Soha, semmilyen körülmények között nem hallotta még, hogy Harry elismeri valaki más igazát. Most azonban megtette, ráadásul kétszer egymás után. Követte barátja pillantását, ismét Lady Dewhurstöt bámulta, aki épp Redway hercegével táncolt. – Mi folyik itt? – morogta az orra alatt. – Ki vagy te, és mit tettél a barátommal? Harry halkan felnevetett feleletként. Egy inas lépett hozzájuk, és diszkréten Anthony fülébe súgta, hogy megérkezett az úriember, akire várt. A férfi intett sógorának, hogy kövesse, és vele együtt a könyvtárba indult, hogy üdvözölje legújabb vendégét. A mulatság lassan a végéhez közeledett. Az asztalnál már csak Lord és Lady Outridge ült, a két Mrs. Devenport társaságában. Igaz, a hölgyek nem tartoztak a sz űk családi körhöz, ám Greenshire-ben soha, senki nem merte elmulasztani Penelope és Prudence Devenport meghívását egy-egy esküv ő vagy keresztel ő, esetleg más örömteli esemény alkalmával. Így hát természetes volt, hogy az ő esküvő jükön is ott vannak. vannak. Kenwayék már rég hazamentek. Úgy t űnt, megint sikerült összeveszniük valamin. Az ebédlővel egybenyitott bálteremben Charlotte-on és Redwayen kívül még talán öt pár táncolt. Anthony elégedetten állapította meg, hogy mindenki jól érzi magát, és ahhoz képest, milyen sebtében szervezték a mulatságot, ebb ől kifolyólag milyen korlátozott volt a meghívottak száma, meglepően jól sikerült az esemény. Jókedve azonban rögtön tovaszállt, amint belépett a könyvtárba, és meglátta látogatója
komor ábrázatát. – Wilson – biccentett üdvözlésként az id ősebb férfi felé. A magas, hórihorgas, pofaszakállas, őszülő hajú Wilson, fekete ruhájában maga volt a baljóslat él ő szobra. Anthonyt kirázta a hideg, amint volt f őnökére pillantott, és őszintén örült, hogy feleségét biztonságban tudhatja a ház emeletén. – Örülök, hogy látom önöket, uraim – derült fel egy pillanatra a szigorú, sovány arc, ám a jóindulatú kifejezés kifejezés legalább legalább olyan olyan gyorsan vált vált semmivé, mint ahogy ahogy felt űnt. – Jöttem, amint megkaptam az üzenetüket. Sajnos attól tartok, rossz híreket hoztam. Abban reménykedtem, megkímélhetem önöket az információtól, ami nekem is csak nemrég jutott tudomásomra, de nem úgy tűnik. Anthony ülőhellyel kínálta a férfit, majd intett Harrynek, hogy öntsön a kandalló melletti kisasztalon álló üvegb ől. Tartott t őle, mindhármuknak szüksége lesz a whisky idegcsillapító hatására. – Már tudjuk, hogy Bastian áll a támadás hátterében – el őzte meg az id ősebb férfi bejelentését, miközben a szivaros doboz felé intett, füstölnivalóval kínálva vendégét. – Próbáltuk elkapni az embereivel együtt, de új búvóhely után néztek, mire visszaértünk a házhoz, ahol a feleségem fogva tartották. Wilson bólintott, mintha már tudomása lenne próbálkozásuk kudarcáról, majd magyarázni kezdett: – Bastian családja fél éve valami módon kijárta, hogy átszállítsák őt egy francia börtönbe. Önök is tudják, milyen nagyhatalmú rokonsága van. Lefizethettek valakit, egy hivatalnokot, aki engedélyezte az áthelyezést, de ez súlyos hiba volt. A Spanyolország és Franciaország közötti úton Bastian megszökött. Ha engem kérdeznek, ez megjósolható volt, és a szökésben épp annyira benne volt a családja keze, mint az átszállítás engedélyezésében. Ám ami ezután következett, azt valószín űleg ők sem látták el őre. Bastian, ahelyett hogy meglapult volna egy francia kisfalu rejtekében, új kelet ű szabadságát élvezve, ámokfutásba kezdett. A rokonai szeme el ől is eltűnt, majd szisztematikusan elkezdte megölni azokat az embereket, akik gondoskodtak arról, hogy börtönbe jusson. A bírót, aki elítélte, az operaház igazgatóját és Isabella háziasszonyát, akik a terhel ő vallomást tették rá, amely végül rács mögé juttatta. A nyomozót, aki önnek, Lord Saint-Germain segített kutakodni utána, és Lord Devereux embereit is, akik segítettek őt elfogni. – Most pedig itt van, hogy elintézze a két utolsó embert, akit felel ősnek tart a büntetéséért – bólintott Anthony, és nagyot kortyolt a kezében tartott italból, amit Harry töltött neki. – Ahogy mondja, Lord Saint-Germain – helyeselt Wilson. – Annyival egészíteném csak ki, amit ön tud, hogy Bastian, miel őtt átkelt a csatornán, valamiképp kiszabadította Reynaldót, és most valószín űleg ő is itt van, a szigeten. szigeten. Anthony sokatmondó pillantást vetett Harryre. Tehát mégsem volt helytelen az els ő következtetésük. A férfi, akit Harry embere hallott a kiköt őben, aki olyan gyalázatosan beszélte a nyelvet, valóban Reynaldo volt. – Már kirendeltem egy egységet a felkutatásukra, de örülnék a segítségének, Lord Devereux. Önt, Lord Saint-Germain nem is kérdem, hisz’ épp most n ősült meg. Feltételezem, a közeljöv őben roppant elfoglalt lesz. Anthony türelmetlenül bólintott feleletképp. – Köszönöm, Wison. Itt hagyom Harryvel, hogy megbeszéljék a részleteket. Hirtelen erős késztetést érzett, hogy megnézze, hol van Amelia. Azt gondolta, csak felfrissíti magát, és hamarosan visszatér a vendégekhez, ám ahogy jobban belegondolt, a lánynak már réges-rég végeznie kellett volna. Ám nyoma sem volt. Kettesével szedte a lépcs őfokokat, majd, mikor felért az emeletre, döng ő léptekkel vonult
végig a folyosón, meg sem állt a szobáig, melyben az elmúlt éjszakát töltötték. Kopogtatás nélkül nyitott be az ajtón, és rögtön k ővé dermedt. A helyiség üres volt. Az ágyon ott árválkodott a menyasszonyi ruha, a földön pedig ott sorakoztak Amelia csomagjai. Ám a lánynak se híre, se hamva nem maradt. Visszaindult a földszintre, abban bízva, hogy csak elkerülték egymást, de a feleségét ott sem találta. A balsejtelem forró hullámokban öntötte el tet őtől talpig. Egyszerre mindennél jobban tudta, tudta, hogy baj baj van. Amelia elt űnt, Bastian és Reynaldo pedig a közelben ólálkodott. Minden egyes idegszála azt jelezte, hogy szörny ű tragédia történt. A n ő, akit szeretett veszélyben volt. Olyan dolog fenyegette, amit ől minden tapasztalata, minden rátermettsége és képessége, minden ígérete ellenére képtelen volt megvédeni. És ez az őrületbe kergette. – Hooks! – hívta ordítva a komornyikot. Hangjára a bálteremben szóló zene hirtelen elhallgatott, az ebédl ő ajtajában pedig aggodalmas arcok jelentek meg. Embere futólépésben érkezett, szokásos kiegyensúlyozottságának, szenvtelenségének nyoma sem volt. – Ha óhajtja, milord, máris intézkedem, hogy kutassák át a házat pincét ől a padlásig. Anthony igyekezett uralkodni magán, nyugalmát azonban csak óriási er őfeszítéssel sikerült megőriznie. Úgy érezte, meg őrül az aggodalomtól, mégis muszáj volt valamelyest higgadtnak maradnia. Amelia élete függött attól, mennyire józanul viselkedik. – Felesleges – felelte összeszorított fogain keresztül. – Már nincs itt, ebben biztos vagyok. Hívja össze a személyzetet a könyvtárban, Hooks. Azt akarom, hogy mindenki odamenjen, most azonnal. Hooks bólintott, és már el is t űnt. Hamarosan elkezdtek szállingózni a személyzet tagjai, jelezve, mennyire komolyan vette a komornyik a kapott feladatot. Addigra Lord Outridge már kitessékelte az utolsónak maradt vendégeket. Csak Charlotte Dewhurst és Redway hercege nem volt hajlandó elmenni, mindenképp segíteni akartak. Most mind ott ültek ők is a könyvtárban, és komor arckifejezéssel várták, mire jut Anthony a kikérdezés közben. Lady Outridge volt a legzaklatottabb, de bámulatos önfegyelemmel uralkodott magán. Ám feldúltsága nyilvánvaló volt. Lord Outridge szorosan a felesége széke mellett állt, egy pillanatra sem hagyva magára az asszonyt. Ő is nyugtalan volt, arcán feszült figyelem tükröződött, miközben hallgatta a szolgák vallomását, és egyfajta ádáz eltökéltség, ami nem sok jóval kecsegtette kecsegtette azt azt a személyt, személyt, aki a lánya elrablásáért elrablásáért felel ős volt. Charlotte Dewhurst sápadtan, lesütött szemmel, ölébe ejtett kézzel ült a helyén. Redway mögötte állt, néha el őre hajolt, és suttogva kérdezett valamit a kisasszonytól, aki azonban minduntalan csak egyszer ű fejrázással adott választ. Anthony egyenként beszélt az emberekkel, a birtok őreivel kezdve a sort. Ám már az els ő tíz személy kikérdezése után rájött, hogy valamit elrontott, mert minden er őfeszítése hiábavaló maradt. Úgy t űnt, senki nem látott és nem hallott semmit. Ezen a legkevésbé sem lep ődött meg, viszont szörnyen dühös volt, mert az emberei, akiket közvetlenül Amelia védelmével bízott meg, ilyen csúfos kudarcot vallottak. Mindenképp tudni akarta, hogy lehetséges ez. A kívánsága hamarosan teljesült, mikor Hooks zavart arcára esett a pillantása. – Van egy kis gond, uram – rebegte a megillet ődött komornyik. – Azt hiszem, mindennek én vagyok az oka. – Ne beszéljen badarságokat! – dörzsölte meg fáradtan a homlokát Anthony. – Már hogy tehetne maga bármir ől is. – Elmagyarázom – felelte gyászosan a férfi. – A múlt héten egy lány jelent meg az ajtóban. El őadott egy szívszorító történetet arról, hogy árván maradt és sürg ősen munkára van szüksége. Ajánlólevele nem volt, mert állítása szerint az el őző helyéről gyorsan kellett eljönnie,
mivel az úr fia kinézte… khm… magának Anthony már kezdte kapiskálni, hogyan juthattak be az emberrablók a birtokra, anélkül hogy az őrzésre kirendelt emberek gyanút fogtak volna. Intett Hooksnak, hogy folytassa. – Mikor az el őbb kerestem a lányt, hogy őt is idehívjam a többiekkel, nem találtam. Theresa, az emeleti szobalány elmondta, hogy nem sokkal vacsora után a lány elt űnt. És azt is bevallotta, hogy mióta Lady Saint-Germain a házban tartózkodik, az új lány szolgálta ki őt. Theresa szerint valósággal könyörgött, hogy átengedje neki a feladatot. – Ismeri valaki ezt a lányt itt a környéken? – szólalt meg most Harry, aki idáig szótlanul ácsorgott, hátát a bejárat melletti falnak vetve, mintha őrt állna – minden jel szerint az ajtón csak az juthatott keresztül, akit ő ki- vagy beengedett. – Nem, uram – fordult felé a komornyik. – Azt mondta, messzir ől jött, a szomszéd megyéb ől. El akart t űnni az úrfi el ől, aki zaklatta. Bevallom töredelmesen, hittem neki. Segíteni akartam rajta. A férfin látszott, hogy nagyon bántja a dolog. Anthony szörnyen mérges volt, amiért ilyen meggondolatlanul alkalmazott egy vadidegen embert, de igazából megértette Hooks jószív űségét és határtalan segít őszándékát. Tudta, ha megkérdezik, ő is engedélyezte volna a lánynak, hogy a házban maradhasson. – Bátorkodnám javasolni, hogy beszéljünk ezzel a bizonyos Theresával – vágott közbe a kandalló el őtt ücsörgő Wilson. – Magam is ezt tervezem – morogta rosszkedv űen Anthony, miközben Hooks már ki is ment a szobából, és kis vártatva bevezetett egy kisírt szem ű, zilált ruhájú, kicsit kócos, ám roppant bájos fiatal lányt. – Semmi baj, Theresa, senki nem fog bántani – igyekezett gyorsan megnyugtatni Lord Outridge a szipogó szobalányt. – Csak szeretnénk, ha mindent elmondanál, amit tudsz. A lányom élete a tét. Theresa nagyra meresztette búzavirágkék szemét, alázatosan bólintott beleegyezésként. Várakozóan nézett Anthonyra. – Theresa, tudsz mondani valamit arról a lányról? – Emmáról? – kérdezte zavartan. – Nem sokat, milord. Eleinte kedves volt, sokat segített. Azután megváltozott. Eltünedezett, és mikor megkérdeztem, hol járt, gorombáskodott válasz helyett. Többször figyelmeztettem, hogy ennek nem lesz jó vége, de olyankor csak nevetett. Egyszer azt mondta, hogy nincs szüksége erre a munkára, és hamarosan odébbáll, mert rengeteg pénze lesz. – Elmondta, hogy érti ezt pontosan? Anthony kétségbeesett türelmetlenséggel figyelte a lány minden egyes rezdülését. – Nem mondott ő, uram, egy árva szót sem. De én egyszer kihallgattam őt és Jack Martint. A férfi várakozásteljesen kihúzta magát. – Hogy kit? – Őt és részeges Martint, aki Stewart atyának szokott segíteni a temetéseknél – mondta lelkesen Theresa. Teljesen felcsigázta, hogy hasznos információkkal szolgálhat. – Egy nap meghallottam, hogy egy férfival veszekszik a hátsó ajtónál. Kikukucskáltam az ablakon, és akkor láttam, hogy Jack Martin az. – Hallottad, mit beszélnek? – kérdezte idegesen Anthony. – Nem hallgatóztam, milord – igyekezett biztosítani Theresa rémülten. – Olyat soha nem tennék. – Ezt mi is tudjuk, lányom – sietett megint csak Lord Outridge a veje segítségére. – Csak
arra vagyunk kíváncsiak, nem hallottál-e véletlenül mégis valamit. – Éppenséggel hallottam – felelte halkan, kicsit szégyenkezve a lány. Zavara mutatta, hogy amit tud, annak semmi köze a véletlenhez. Ám kíváncsiságának Anthony most nagyon örült. – Jack azt mondta Emmának, hogy nem szabad hibáznia, mert a megbízóik veszélyes emberek, akikkel nagyon kell vigyázni. Emma viszont azt felelte, hogy ő nem fél tőlük, és jól megszedi magát rajtuk. De akkor még nem tudtam, hogy mit terveznek, esküszöm, milord. Nem is értettem, miről beszélnek. A lány szemét elfutották a könnyek, miközben beszélt. – Senki nem hibáztat, Theresa – felelte Anthony, és nagyon igyekezett, hogy a hangja ne legyen fenyeget ő. Nem hazudott, nem okolta a lányt, ám türelmetlen volt. A felesége után akart menni. A szíve belesajdult, ha arra gondolt, min mehet keresztül Amelia azoknak a gazfickóknak a karmai között. A keze önkéntelenül ökölbeszorult, mert a lány abban a pillanatban is velük volt. De információ nélkül azt sem tudta, merre keresse. Jelenleg úgy t űnt, a szobalány az egyetlen, aki bármiféle hasznos értesüléssel szolgálhat. – Hallottál még valamit? – Nem, milord, semmi mást. Anthony legszívesebben szitkozódni kezdett volna, ám nem akarta megijeszteni a lányt. – Theresa! Tudod, hol találjuk meg ezt a Martint? – Én nem, milord, de Stewart atya minden bizonnyal segíthet. A férfi megköszönte a segítséget, majd utasította Hookst, hogy jutalmazza meg a lányt. Theresa sűrű hálálkodás közepette hátrált ki az ajtón. – Induljunk! – lökte el magát a faltól Harry. – Wilson! Az idősebb férfi szótlanul indult az ajtó felé. – Én is megyek – húzta ki magát Redway, aki végig Charlotte mögött állva, csendben szemlélte az eseményeket. Anthony és Harry gyors pillantást vetettek egymásra, a kijelentés hallatán. Tony alig észrevehet ően jelzett barátjának, mire Harry beleegyez ően bólintott. – Rendben. Jól fog jönni a segítség. – Én is menni akarok – ugrott fel Charlotte, mire Harry hevesen megpördült, mintha megcsípték megcsípték volna. – Azt már nem! Te itt maradsz! Charlotte elvörösödött a közvetlen hangnem és a visszautasítás hallatán, de ellenkezés nélkül visszaereszkedett a helyére. Vállai el őre estek. – Lord Outridge! – nézett Anthony kérlel őn az apósára. – Önre bíznám a hölgyeket, mi pedig elmegyünk Ameliáért. A gróf csak a szemével nyugtázta a kérést, majd kezét csendesen sírdogáló, sápadt felesége vállára tette. – Mi itt várunk – mondta végül. Stewart atya kicsit zavarodott volt, mikor kiugrasztották az ágyából, de hamar sikerült összeszednie magát. Elmondta, hogy Jack Martin egy kis kunyhóban lakik a falu végén, de ahol leghamarabb rá lehet bukkanni a nyomára, az a kocsma. Az említett műintézmény, kis túlzással a falu nevezetességének számított. Forgalmas út mellett helyezkedett el, az étel finom, az ital olcsó volt, ezért meglehet ősen nagy sikernek örvendett nem csak az utazók, de a helybeliek között is. Na és ott dolgozott Kövér Lotti, aki maga is valamiféle nevezetességnek számított a környéken. Ha egy férfi társaságra vágyott, elég volt őt keresnie. A helyiségbe lépve, Anthony hátrah őkölt. Rég nem járt már itt, és most taszította az átható, állott szag, valamint a s űrű dohányfüst, ami odabent fogadta.
A kaotikus ricsaj megsz űnt egy pillanatra, mikor a társaság megjelent, de viszonylag rövid csend után újraindult az asztaloknál és a bárpultnál folyó beszélgetés, bábeli hangzavar, durva nevetés hangzott fel ismét. Anthony az egyik sarokban észrevette a magányosan ücsörg ő Lucas Brightmore-t. A férfi meglepetten kihúzta magát, mikor meglátta a belép őket. – Mi történt? – kérdezte izgatottan, mikor a férfiak letelepedtek az asztalához. Harry gyorsan vázolta a helyzetet, mire Lucas elsápadt. – Martin itt volt még alig öt perce is – mondta halkan. – Úgy t űnt, nagyobb összeghez jutott, mert mindenkinek mindenkinek ő fizette az el őző kört. Anthony legszívesebben az asztalra csapott volna tehetetlen dühében. A szemétláda azt a pénzt költötte, amit azért kapott, mert segített a felesége elrablásában. – A hátsó kijáraton ment ki, alig néhány pillanattal azel őtt, hogy beléptetek. Még nem juthatott messzire. messzire. A férfiak szinte egyszerre álltak fel. Nem kis felt űnést keltettek, miközben kimasíroztak a hátsó ajtón, ám ezzel most a legkevésbé sem foglalkoztak. Anthony eltávolodott a többiekt ől, megállt egy pillanatra a kocsma mögött, és igyekezett felmérni a környezetét. Bentr ől kiszűrődött a zsivaj, ám a fény az ajtón belül maradt, még az orráig sem látott. Nemsokára meghallott valamit, ami felkeltette a figyelmét. Pajzán nevetés, közönséges nyögdécselés távoli hangjai jutottak el a fülébe. Megindult zaj forrása felé, és hamarosan összefonódó emberpár groteszk sziluettje rajzolódott ki el őtte. – Előre kell fizetned, Jack – ismerte fel Kövér Lotti hangját. – Nem teszem szét a lábam addig, amíg nem látom a saját két szememmel, hogy van pénzed. – Ó, nagyon is van, szépségem – morogta alig kivehet ően Jack Martin, az ember, akit épp kerestek. – Megfogtam az isten lábát. Rengeteg pénz húzza a zsebem, és ha jó kislány leszel, te is kapsz bel őle. – Majd meglátjuk, Jack, majd meglátjuk – duruzsolta Lotti. – De meg ám, kislány. Épp azon vagyok, hogy megmutassam. Ám már nem tudta tettekre váltani az ígéreteit, mert Anthony hátulról elkapta a nyakánál fogva, és messze penderítette a n ő közeléb ől. Jack ocsmány káromkodás kíséretében, tekintélyes távolságra ért földet, a fenekén landolva. – Mi a keserves… – A szó a torkán akadt, mikor felismerte támadóját. – Lord Saint-Germain – motyogta gyámoltalanul. Félelme mindennél jobban bizonyította Anthony számára, hogy a férfi valóban b űnös Amelia elrablásában. elrablásában. – Hol a feleségem? – kérdezte. Hangja elfúlt az düht ől. Legszívesebben megragadta és addig rázta volna a nagydarab, bárgyú embert, amíg lélegzik. A tudat, hogy bántotta Ameliát, olyan haraggal töltötte el, amely arra késztette, hogy öljön. Ám Amelia érdekében vissza kellett fognia magát. – Fogalmam sincs, mir ől beszél, milord – hebegte Martin. – Hol a feleségem? – ismételte meg Anthony, és tett egy lépést a földön fekv ő nyomorult felé. Harry érkezett, nagy zajjal futva. Elszáguldott Tony mellett, lehajolt a szerencsétlenhez és a grabancánál fogva megemelte. – Beszélj, nyomorult! – üvöltötte, és ököllel az arcába sújtott. A reccsen ő hang jelezte, hogy sikerült eltörnie a másik orrát. Martin felkiáltott, majd kezét vérz ő orrára tapasztotta. Halkan jajgatott, miközben a törött
testrészt dajkálta. – Engedd el! – figyelmeztette halkan Anthony a barátját. A hangja sokkal nyugodtabb volt, mint amilyennek érezte magát. Pedig háborgott a lelke. Meg tudta érteni a sógorát, amiért elveszítette a türelmét. – Meg kell tudnunk, hol van Amelia. Utána agyon verheted. – Semmit nem tudok, uram, esküszöm. esküszöm. – Ütheted, Harry – fordított hátat Anthony. – Ne, milord, könyörüljön! Mindent elmondok. – A férfi meg sem várta Lord Saint-Germain válaszát, máris hadarni kezdett: – A kiköt őben vannak, a Lady Diana fedélzetén. Sietniük kell, mert a hajó hajnalban kifut. Hallottam, mikor a matrózok arról beszéltek, hogy visszamennek Franciaországba. – Hányan vannak a hajón? – kérdezte Anthony, majd egyre növekv ő ingerültséggel figyelte, hogy Martin az ujjain számolgatva igyekszik feleletet adni. – Nem tudom pontosan – nyögött fel végül. – Ott volt a legénység, körülbelül úgy tizennégyen lehettek azokkal a fegyveres alakokkal együtt, akik olyan ijeszt ően néztek ki. Azután a nagydarab spanyol, és a másik, a francia. Ja, és Emma is ott maradt velük. Elégedetten, a jól végzett munka illúziójába kapaszkodva nézett fel Anthonyra, mire ő egy megvet ő pillantást követ ően hátat fordított a szánalmas alaknak. Ám Martin hangja alig néhány másodperc után megállította. – Higgye el, milord, nem akartam bántani a feleségét. De Lady Saint-Germain úgy küzdött, mint egy tigris. Kénytelen voltam leütni. Anthony szeme elé sötétség kúszott. Gyilkos düh öntötte el, lángoló, forró vérrel töltve meg az ereit, eszeveszett haraggal borítva el a gondolatait. Automatikusan indult a férfi felé, de már nem ért oda – Harry megel őzte. Sógora egyetlen jól irányzott ütése a gonosztetthez képest ugyancsak jótékony és meg nem érdemelt eszméletlenségbe taszította a gazfickót. – Nem akartam, hogy megöld – rántotta meg a vállát Harry, miközben rezzenetlenül állta barátja számonkér ő, bosszús pillantását. – Wilson! Gondoskodna err ől a jómadárról, míg mi a húgom nyomába eredünk? – Bízzák csak rám, uraim! – hangzott a felelet. Anthony még egy utolsó pillantást vetett a földön hever ő alakra, mielőtt végleg hátat fordított neki.
Tizenhatodik Tizenhatodik fejezet N éhány éhány szörnyen hosszú, gyötrelmes perc telt el, míg Amelia rájött, hogy nem kóválygó
feje okozza a himbálózó, bizonytalan érzést és a kínzó hányingert, ami azóta gyötörte, hogy magához tért. Amint azonban ezt sikerült tisztáznia magában, rájött, hogy egy hajón van. Érezte a szerkezet ringatózását, hallotta a hullámok hangját, amint a fának csapódnak, a kiköt ő távoli zaját, ahogy az emberek a parton jönnek-mennek, beszélgetnek. A félelem végigszáguldott rajta, és maga alá temette. Lázasan járt az agya, kétségbeesetten töprengett azon, mit kellene tennie. Talán segítségért kiálthatna – töprengett, de ezt az ötletet szinte azonnal el is vetette. A zajok távoliak voltak, ami azt jelentette, hogy a parton lév ők talán meg sem hallanák. Csak annyit sikerülne elérnie, hogy fogvatartói rájönnek, már magához tért. Ezt pedig egyáltalán nem akarta. Időre volt szüksége ahhoz, hogy kitalálja, hogyan meneküljön meg. Gondolkozz, gondolkozz! – ösztökélte magát, ám csavaros esze ez egyszer cserbenhagyta. Egyáltalán Egyáltalán nem tudta, mit tegyen. Zajt hallott az ajtó fel ől, mire szorosan lehunyta a szemét, és rémületében még leveg őt venni is alig mert. Neszezést hallott, lépteket, t űzgyújtás zaját, és csukott szemhéján keresztül is érzékelte a gyertya fényét. Látogatóját vagy nem érdekelte, hogy felébreszti, vagy nagyon is tisztában volt vele, hogy már rég magánál van. – Nos, milady, isten hozta a Lady Diana fedélzetén – ismerte fel a szobalány hangját, aki csapdába csalta. Feleslegesnek tartotta tovább tettetni magát. Felült, nagyon óvatosan, mert még mindig szédült a fejére mért jókora ütést ől. – Mi a neve? – kérdezte a lányt, és meglep ődött, mennyire rekedt, gyenge a hangja. – Kedves, hogy érdekli – mosolygott rá epésen a másik –, Emmának hívnak. – Nagy hibát követ el, Emma – köszörülte meg a torkát Amelia. – A férjem megtalál, és akkor mindnyájan börtönbe kerülnek. – Biztos vagyok benne, hogy Lord Saint-Germain a nyomára akad. De addigra én már árkon-bokron túl leszek – felelte Emma nem tör ődöm módon, miközben az asztalnál tett-vett. – Ha segít nekem megszökni, akkor elintézhetem, hogy elkerülje a büntetést. – Ez figyelmes – gúnyolódott a lány. – De eszem ágában sincs lemondani arról a pénzr ől, amit ígértek nekem. Márpedig, ha hagyom magát megszökni, akkor nincs jutalom. – Ha pénzt akar, azt t őlem is kaphat. Tudja, hogy az édesapám és a férjem is gazdag. Ők megjutalmazzák, ha elenged. Amelia szorongva várta a választ. Figyelte a lány arcát, amelyen egymás után suhantak át az érzelmek, ahogy Emma fontolóra vette a javaslatát. Pontosan tudta, mikor vetette el végleg. És
amit akkor, ott látott, jobban megrémisztette, mint addig bármi más. Színtiszta félelem, határtalan, bénító rettegés torzította el a vonásait. Egyetlen másodpercig csupán, de tagadhatatlanul ott volt. – Mondania sem kell, tart t őlük – állapította meg lemondóan. – És igaza is van. Emma nem válaszolt, továbbra is az asztalnál tevékenykedett. – Egyen, asszonyom – fordult végre felé. – Szüksége lesz az erejére, mikor a férje ideér. Amelia egyet értett vele. Engedelmesen felállt, és az asztalhoz sétált. Barna kenyér és sajt hevert a tálcán, melyet Emma magával hozott. Egy pohár bor is volt ott, de azt nem állt szándékában meginni. Azt akarta, hogy tiszta legyen a feje, mikor alkalma nyílik a szökésre. Mert esze ágában sem volt nyugton maradni és arra várni, hogy valaki megmentse. Nem volt étvágya, de több mint huszonnégy órája nem evett semmit. Az átéltek, Tony vallomása, az esküv ő, olyan idegessé tették, hogy egyetlen falat sem ment le a torkán. Legyengült, er őre volt szüksége. Kényszerítette magát, hogy legy űrjön egy kevés sajtot és kenyere, közben pedig lopva körbekémlelt a helyiségben, amelybe bezárták. Jól láthatóan mindent a padlóhoz er ősítettek, ezzel akadályozva meg a berendezés csúszkálását. Ha korábban nem jött volna rá, ebb ől észrevehette volna, hogy egy hajókabinban van. Nem, mintha sok rögzítésre szoruló bútor lett volna itt... Egy asztal, két szék, az ágy, amelyről épp az imént kelt fel, és egy láda az ágy végében. Ennyi. Meglehet ősen puritán és funkcionális szoba volt, kerek hajóablakkal. Innen nem szökhetett meg olyan egyszer űen, mint a romos házból, ahová el őször vitték. Ezután az ajtót vette szemügyre. Masszívnak látszott. Kizárt dolognak tartotta, hogy képes legyen kinyitni. Akkor kell megpróbálkoznom a szökéssel, mikor nyitva van. Mint most – állapította meg. Ismét a szobát vette szemügyre, valami fegyverként használható tárgy után kutatva. Ám a szoba egyszer űsége azt is jelentette, hogy nem csak bútorok, de más berendezési tárgyak sem voltak. Ebből kifolyólag semmit nem talált. Azután a pillantása a késre esett, amivel Emma felszeletelte a sajtot és a kenyeret, és amit el ővigyázatlanul a tálcán hagyott, pont az orra el őtt. Igyekezett másfelé nézni, nehogy Emma észrevegye felvillanó pillantását, és rájöjjön, mekkora hibát követett el. Nyugalmat er őltetetett magára, és tovább evett, mintha mi sem történt volna, közben pedig azt számolgatta, melyik lenne a legalkalmasabb pillanat a kés megkaparintására. Borzalmasan félt. Fogalma sem volt, mi lesz, ha sikerül megszereznie a fegyvert, és Emmát legyűrve kijut a kabinból. Egy hajón volt. Még ha akadálytalanul fel is jut a fedélzetre, akkor sem biztos, hogy képes lesz elérni a partot. Mindent a maga idejében – határozta el. – Majd akkor foglalkozom a következ ő problémával, ha itt lesz az ideje. Nem gondolkozott tovább, cselekedett. Amint Emma egy pillanatra elfordult, megragadta a kést. Felpattant, és elkapta az épp háttal álló, gyanútlan lány karját, majd a nyakához tartotta a pengét. A keze annyira remegett, hogy rögtön meg is vágta a másikat. Emma vére kiserkent, rácseppent fehér blúza gallérjára. Amelia megrémült. Nem akarta bántani őt, uralkodnia kellett magán, nehogy bocsánatot kérjen, és elhúzza a kést Emma nyakától. De ezután jobban figyelt, óvatosabban tartotta a fegyvert. – Mi az ördögöt csinál? – kérdezte a lány. Remeg ő hangja nyilvánvalóvá tette, mennyire fél. – Most azonnal vigyen fel a fedélzetre! – szilárdította meg magát Amelia. – Ne legyen őrült! Soha nem engedik meg, hogy elhagyja a hajót.
– Az legyen az én gondom – felelte Amelia szárazon, majd ösztönzésként ismét erősebben nyomta a pengét a puha b őrre. – Csinálja, amit mondtam! Emma nem ellenkezett tovább. Ameliával szorosan a nyomában, az ajtó felé indult. A folyosó sz űk volt és sötét. Az, hogy szinte az orráig sem látott, valamint a padló folyamatos mozgása a lába alatt, ugyancsak megnehezítette Amelia dolgát. Közben pedig még Emmát is taszigálnia kellett. Folyamatosan attól rettegett, a kés véletlenül belefúródik a vonakodó lány húsába. Ráadásul nem gy őzött a környezetére figyelni, megállás nélkül azt kémlelte, nem közeledik-e valaki. Ám a támadás egyáltalán nem onnan érkezett, ahonnan várta. Azt hitte, hamarosan feltűnik valamelyik férfi, akik ott voltak a romos háznál, mikor el őször megtámadták. Ehelyett Emma taszított rajta jókorát, amint épp a háta mögé pillantott, mert valami gyanús zajt hallott. Amelia majdnem lezuhant a lépcs őn, az utolsó pillanatban tudott csak megkapaszkodni. Ehhez azonban el kellett engednie a lányt. Már csak két lépcs őfok választotta el őket a fedélzett ől. Emma kis híján kiesett az ajtón, miközben igyekezett maga mögött hagyni fogvatartóját, és segítségért kezdett kiabálni. Amelia tudta, hogy elveszett. A menekülésre való esélye odalett, mégis követte a fiatal n őt, kirobbant a szabadba, és szétnézett, lehet őségek után kutatva. A fedélzet hamarosan nyüzsg ő hangyabollyá változott. Mindenfel ől férfiak érkeztek, futó lépések hangzottak fel a lába alatt, mellette, még a feje fölött is kiabáltak. Ennyi ember ellen a kezében szorongatott kés nem jelentett védelmet. Végs ő kétségbeesésében a korlát felé iramodott, hogyha másképp nem szabadulhat, a vízbe vesse magát. Ám elkésett. Óriási árnyék vetült rá, valaki közvetlenül a nyomában volt. Megkétszerezte az erejét, már majdnem célhoz ért. Átlendült a korláton, pár pillanatig szinte a leveg őben lógott, ám üldöz ő je az utolsó pillanatban elkapta a szoknyáját, és visszarántotta a hajóra. A lány fájdalmasan ért földet, alaposan megütötte magát a durva fedélzeten. Mégis harcra készen pattant fel ismét, hogy szembenézzen támadójával. A lélegzete egy pillanatra elakadt, mikor meglátta, ki ellen kell harcolnia. Soha nem látott még ilyen óriási termet ű és félelmetes kinézet ű férfit. Hatalmas volt, durva arcvonásokkal, himlőhelyes bőrrel, amit még sűrű, sötét szakálla sem volt képes egészen elrejteni, és kidülled ő, vizenyős szemekkel. Amelia halálra rémült a látványtól. látványtól. Nagyot nyelt, mert úgy érezte, megfullad az idegességt ől, miközben hátrált, amennyire csak a szűkös hely engedte. Pedig tudta, hogy minden hiábavaló. A férfi, hosszú lábával, egyetlen óriási lépéssel utolérhette, ha akarta. Mégis védekez ően tartott a kést maga elé, mintha bizony akár szemernyi esélye is lenne az apró eszközzel az óriás ellen. Elhatározta, hogy nem adja meg magát egykönnyen. Harcolni fog, még ha egyértelm ű is a küzdelem kimenetele. A férfi gúnyosan felmorrant, mikor meglátta a lány szánalmas próbálkozását. Amelia meg volt gy őződve róla, hogy az életének pillanatokon belül vége lesz. A férfi könnyedén darabokra szaggatja őt. Rettegve várta elkerülhetetlennek látszó végzetét, és elhatározta, hogy bátorsággal fogadja, bármi következzen is, ám egyre fokozódó remegésén képtelen volt uralkodni. A férfi arcáról lehervadt az ocsmány mosoly. Vonásai elszánttá, rosszindulatúvá és… kéjsóvárrá váltak. Amelia minden elhatározása ellenére rémülten felkiáltott, és megfordult, hogy ismét megpróbáljon leugrani a hajóról, pedig tudta, hogy most sem fog nagyobb sikerrel járni, mint alig néhány perccel korábban. Nem tévedett. A félelmetes kinézet ű ember ismét lerángatta őt a korlátról. Belemarkolt a hajába, és
durván hátrahúzta a fejét, hogy az arcába nézhessen. Ameliának könnyek gy űltek a szemébe a fájdalomtól, de visszafogta őket, nem hagyta, hogy kicsorduljanak, pedig legszívesebben hangosan zokogott volna. Úgy érezte, a férfi nagy, izzadt tenyere mindenhol megérinti. El őször a mellére borult rá, majd a hasára, fenekére csúszott. Fájdalmasan mart a húsába, gyomorforgató közvetlenséggel tapogatta végig. Amelia verg ődött a szorításban, küzdött, hogy kiszabaduljon – mindhiába. Majd a vastag ujjak a nyakán állapodtak meg, ő pedig mozdulatlanná dermedt. Meg volt róla gy őződve, hogy az az óriási marok hamarosan a torkára szorul és kipréseli bel őle a szuszt. – Reynaldo! Espalda! – harsant fel egy parancsoló hang. Pár örökkévalóságnak t űnő másodpercig úgy látszott, a férfi nem reagál a felszólításra. Azután ocsmány módon elvigyorodott, obszcén gondolatai kiültek arcára. De kezét immár kordában tartva, a karjánál ragadta meg a lányt, és arrébb húzta a korláttól. Amelia most látta meg a férfit, akinek az imént a hangját hallotta. A vonzó, finom külsej ű úriember volt, aki két nappal korábban foglyul ejtette. – Ön jóval több fejfájást okoz nekünk, mint amennyit egy n őtől hajlandó vagyok elviselni. Úgyhogy melegen ajánlom, ennél többet már ne kellemetlenkedjen, mert nem tudom tovább garantálni a biztonságát. – Úgyis megölnek – kiáltotta Amelia dacosan, bár tudta, hogy óriási ostobaságot követ el, amiért nyelvel ezzel a veszélyes alakkal. – Lehet – felelte egyszer űen a férfi. – De ne feledje, a sorsa a kezemben van. Én döntöm el, hogy egyszer űen csak elvágom a torkát vagy Reynaldo karjai közé lököm. Úgy hiszem, nem kell magyaráznom a különbséget. Amelia érezte, hogy minden vér kiszalad az arcából. A férfi ezzel szemben elégedetten figyelte, mint jut el a tudatáig a fenyegetésb ől áradó valódi iszonyat. – Reynaldo, engedd el a vendégünket, és vidd a szemem el ől ezt az ostoba libát l ibát – mutatott hirtelen Emmára. – Az ilyen amat őröknek semmi hasznát nem vesszük, úgyhogy elszórakozhatsz vele, ha akarod. Emma idáig a háttérbe húzódva állt, szótlanul reszketve. Az arcán látszott, hogy el őször fel sem fogta, mit mondott a férfi, ám mikor a nagydarab ember elindult felé, felsikoltott és menekülni próbált. Ahogy Ameliának, neki sem volt esélye az óriási termet ű gazfickó ellen. Pár másodperc múlva már az acélos karok közt verg ődött, zokogott és sikoltozott – mindhiába. mindhiába. Senki nem sietett a segítségé s egítségére. re. – Engedje el! – kiáltotta Amelia dühösen, ám Reynaldo nem hallgatott rá. Óriási lépésekkel indult a kabinokhoz vezet ő ajtó felé, irgalmatlanul maga után vonszolva az apró termetű, magán kívül zokogó Emmát, mint egy haszontalan rongybabát. – Mindenki menjen a dolgára – csattant a vezet ő hangja, mire az addig szájtátva ácsorgó matrózok elfordultak, és a feladatuk után néztek. Amelia gyomra felfordult az érdektelenségük láttán. – Mondja neki, hogy engedje el! – fordult most az úriember külsej ű ördöghöz. – Megígérem, hogy nem próbálok többé megszökni. – Soha többé nem teszi, milady – nézett egyenesen a szemébe a férfi. – Mégpedig azért, mert nem akar az ő sorsára jutni. Fejével arrafelé intett, ahonnan még mindig hallani lehetett Emma könyörgését és zokogását. Amelia tudta, hogy a másiknak igaza van, mégis tennie kellett még egy próbát. – Bastian, kérem! A férfi el őször meglepetten pillantott rá, azután elmosolyodott. – Tudja a nevem. – Nem kérdés volt, megállapítás. – Tony már rég rájött, kivel áll
szemben. Nem lepett meg. Ő a legeszesebb ember, akit valaha ismertem. Tudja, hogy Lord Saint-Germain és én valaha barátok voltunk? – Nem hiszem el – rázta meg a fejét Amelia meggondolatlanul. – Ő soha nem állt volna szóba egy ilyen hitvány alakkal. – Hitvány alakkal? – kacagott Bastian. Úgy t űnt, egyáltalán nem vette rossz néven a minősítést. – Valaha ugyanolyan voltam, mint ő és a bátyja. Gazdag, jó hír ű családban születtem, a legjobb egyetemre jártam. Történelmet, irodalmat, közgazdaságtant és nyelveket tanultam. Szórakoztam, utazgattam, fényes jöv ő állt előttem. De azután találkoztam a férjével. Az utolsó mondatnál a hangja keser űvé vált. – Tennie kellett valamit, ha Tony maga ellen fordult. Amelia száján megint csak kiszaladt a véleménye, miel őtt igazából átgondolhatta volna, nem lenne-e bölcsebb, ha megtartaná magának. – Tettem – nézett rá a férfi. – Beleszerettem a férje szeret ő jébe. Amelia úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Tudta persze, hogy a férfinak volt kapcsolata n ővel már korábban is. Hogyne tudta volna. De így kimondva, hogy akadt egy asszony, aki többet jelentett neki azoknál, akikkel hébe-hóba összehozta a sors, megrázó élmény volt. – Én kicsit másképp emlékszem a történtekre – hallotta meg hirtelen Anthony hangját. A lány szíve óriásit dobbant. Tudta, hogy a férfi eljön érte, Tony soha nem hagyta volna, hogy baja essen. Ebben egyetlen pillanatig sem kételkedett. Ugyanakkor halálra rémült, hogy a férjét ilyen elvetemült alakok közelében látja. Egyedül, védtelenül. Persze, Tony tudott magára vigyázni, ezt a saját szemével látta, de nem volt sebezhetetlen. Márpedig a hajón nyüzsögtek Bastian emberei. Meg sem tudta számolni, hány matróz szaladt a fedélzetre nem sokkal korábban, valamint azokat a férfiakat is látta, akik a romos háznál kísérték a franciát. Ráadásul ott volt a közel hét láb magas Reynaldo. A lányt kirázta a hideg, ha arra gondolt, hogy Anthony az óriással néz farkasszemet. – A tökéletes Lord Saint-Germain – bólintott gúnyosan Bastian az újonnan érkez ő felé. – A legkevésbé sem okoz meglepetést, hogy ilyen hamar a nyomomra bukkantál, kedves barátom. – Nem vagyok a barátod. Már nem. És felesleges szépítened az igazságot, vagy hazugságokkal összezavarnod a feleségem. Egész egyszer űen megölted azt a n őt, akibe állítólag beleszerettél – mondta Tony, miközben óvatosan közelebb sétált. – Te is tudod, hogy baleset volt – felelte hevesen Bastian. – Nem akartam Isabellát bántani. Szerettem, ő azonban rajtad kívül senkit nem látott. – Isabella csodálatos n ő volt. Nem érdemelte, amit t őled kapott – felelte a vikomt csendesen. Halk szavai nyomán Amelia szíve összeszorult. Nyilvánvaló volt, milyen sokat jelentett az az az asszony asszony a férjének. férjének. – Minden miattad volt – gurult dühbe Bastian. Arisztokratikus vonásait teljesen eltorzította az indulat, miközben tett egy-két lépést Anthony felé. Szájából hideg megvetéssel áradtak a becsmérl ő szavak. – Egy sunyi spion voltál mindig, és az is maradtál. Te nemes lelk ű úriember! Megérdemelted volna a halált azért, amit tettél. Helyetted azonban Isabella halt meg. Pedig n em akartam bántani. – Kémkedtem, igaz – bólintott a férfi. – Nem vagyok rá büszke, de a hazámért tettem. – A barátom voltál! – És soha nem vétettem a barátságunk ellen – gurult dühbe most már Anthony is. – Az országaink azonban koránt sem voltak baráti viszonyban, és ennek rengeteg ártatlan ember látta kárát. Ezzel tehettem az érdekükben valamit. És tudtommal te is szereztél információkat az én
hazám fiaitól egy-egy görbe este alkalmával, amelyeket azután továbbítottál. Harryt és engem is kifaggattál, mikor Sevillába érkeztünk. Azt hitted, nem jöttünk rá? Bastian egy pillanatra zavarba jött a szembesítés hatására. – Számomra a kémkedés csak szórakozás volt – ismerte be feszengve. – Egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy én lettem az a tökfilkó, akinek a b őrére megy a játék. – Nem ártottam neked – ismételte határozottan Anthony, és ismét közelebb lépett pár lépést. Igyekezett úgy helyezkedni, hogy Bastian és Amelia közé kerüljön, ám a francia rájött, miben mesterkedik. Olyan gyorsan mozdult, hogy a lánynak csak egy döbbent légvételre maradt ideje, és a férfi máris mellette állt. Megragadta a karját, és magához rántotta. Amelia elszörnyedve nézte, hogy alakok lépnek el ő a hajó eddig sötétségbe burkolózott részéb ől, és egyenesen a férje felé indulnak. – Anthony! – kiáltotta figyelmeztetésként. – A hátad mögött vannak. – Tudom, kedvesem. – A férfi feszes mosolya cseppet sem nyugtatta meg a lányt. Elszörnyedve figyelte, hogy egyre közelebb és közelebb lép. – Maradj, ahol vagy! – kiáltotta Bastian hisztérikusan. – A feleséged fogja megsínyleni, ha nem engedelmeskedsz. – Engedd el őt! Semmi köze ehhez az egészhez. Ez csakis ránk tartozik. Kett őnkre – felelte Anthony, és esze ágában sem volt megállni, tovább araszolt el őre. – Engem akartál, most itt vagyok. Hagyd békén a feleségem! – Elengedem, ha szavadat adod, hogy velem jössz. Itt maradsz a fedélzeten, míg felszedjük a horgonyt és vitorlát bontunk. Az embereidet pedig elküldöd, és megtiltod nekik, hogy kövessenek. – Megígérem. – Ne! – sikoltotta Amelia, és nekifeszült Bastian karjának. – Ne ígérj semmit! Nem teheted! – Engedd el, most azonnal! – intézte szavait Tony továbbra is ellenfeléhez, tudomásul sem véve a lány kérését. – Amint ő a parton lesz, ellenállás nélkül veled megyek. – Nem, a fene egye meg! – kiáltott fel Amelia, hölgyhöz cseppet sem méltó módon. – Nem hagyom, hogy ekkora kockázatot vállalj miattam. – Micsoda t űz, Lady Saint-Germain! – kacagott fel Bastian. – Ráadásul úgy beszél, mint egy kocsis. Roppant üdít ő, mondhatom. – Maga átkozott – igyekezett szembefordulni vele a lány, hogy megüthesse. – Amelia! – csattant Anthony hangja. – Fogd be a szád, és maradj nyugton! – Eszem ágában sincs – pörölt a lány. – És ne parancsolgass nekem! Nem áldozhatod fel magad! – Elég volt! – reccsent rá a férfi. A hangja csikorgott, mint a fogaskerekek közé került homok. Amelia egy pillanatra megdermedt. Még soha nem hallotta Tonyt ilyen hangon beszélni. Ránézett, és elborzadt a látványtól. A férje szemében nyoma sem volt a szokásos der űnek vagy annak a figyelemnek és gyengédségnek, amellyel rendszerint felé fordult. Fekete szeme most rideg volt, sötét, hideg és feneketlen, mint az éjszaka. Nyomasztó, tele az er őszak ígéretével. A lány megborzongott és mozdulatlanná dermedt. – Így már sokkal jobb – sóhajtott fel színpadiasan Bastian. – Most mehet, milady. Ön szabad. Jókorát taszított a lányon, aki, ha Anthony nem kapja el, elvágódott volna. – Vidd innen, most azonnal! – adta máris tovább a férfi a mögötte várakozó sógorának.
Amelia eddig észre sem vette a bátyját. Belekapaszkodott a férje karjába, és gyorsan beszélni kezdett: – Gyere velünk, Anthony! Nem tartozol semmivel ennek a féregnek. A barátja karmai közé lökte Emmát, és velem is azt akarta tenni. Ez egy gazfickó. Egy ilyen gerinctelen alakkal szemben nem kell megtartanod az szavad. – Menned kell, Amelia. Gyorsan – felelte szárazon a férfi. – Nélküled nem akarok – sírta el magát a lány, most el őször azóta, hogy megkezd ődött ez az őrület. – Nem maradhatsz, Tony, az egyenl ő az öngyilkossággal. öngyilkossággal. – Nem lesz semmi baj – fogta két tenyere közé Amelia arcát Anthony. – De most Harryvel kell menned. – Szeretlek – bukott ki a lány száján a vallomás, ami régóta feszegette már a bens ő jét, ám eddig nem érzett magában elég bátorságot ahhoz, hogy kimondja. Most azonban már képtelen volt magában tartani. Nem tudta és nem is akarta. Anthony elmosolyodott. Most végre ugyanazzal a mosollyal, amit Amelia oly jól ismert, és amit annyira szeretett. – Kimondtad végre – súgta a férfi. – Még nagyon sokszor akarom hallani. De most menned kell! Ígérem, nem lesz semmi baj. Amelia a férje szemébe nézett, és amit ott látott, végtelen nyugalommal töltötte el – Anthonynak esze ágában sem volt feláldozni magát. Tudta, érezte, van valami terve, de ehhez neki el kell hagynia a hajót. Még mindig borzalmasan félt és aggódott. Tony veszélyben volt. Mind veszélyben voltak, de immár tudta, a férfi nem adta fel. Ő pedig megbízott benne. Ha valaki, hát a férje megoldja ezt a problémát. Anthony a barátjára pillantott, és alig észrevehet ően bólintott felé. Harry megfogta húga karját, és gyengéden, ám ellenállást nem t űrően a hajót a rakparttal összeköt ő palló felé kezdte húzni. Azonban alig pár lépés után megállította őket Bastian önelégült hangja. – Sajnos, én nem ígérhetem meg önnek, Lady Saint-Germain, hogy nem lesz semmi baj. Az adott szavam sem kötelez, elvégre egy gerinctelen alak vagyok – bólintott gúnyosan Amelia felé. – Ezért legnagyobb sajnálatomra, nem engedhetem el magukat. De mit is beszélek… Egyáltalán nem sajnálom az egészet. Inkább élvezem. Most végre megfizetek mindazért, amin az elmúlt években keresztülmentem. Amelia rémülten nézett a férfira, és azon töprengett, hogyan tudta ezt a gúnyos, fensőbbséges arcot valaha vonzónak bélyegezni. Közönséges volt és visszataszító. Életében nem gyűlölt még soha senkit, de ezt az embert most szívb ől utálta és megvetette. – Fogjátok el őket! – adta ki Bastian a parancsot, mire az addig háttérben ólálkodó négy férfi előre rontott. A matrózok ismét elözönlötték a fedélzetet, mint alig fél órával korábban. Amelia rémülten figyelte az eseményeket. Úgy gondolta, minden elveszett. Annál inkább meglepődött, mikor vérfagyasztó csatakiáltást hallatva, Redway hercege ugrott a fedélzetre, két pisztollyal a kezében. Néhány másodpercig döbbent csend uralkodott a hajón. Mindenki a magas, sz őke, végsőkig elszántnak látszó férfit bámulta, aki az egyre hosszabbra nyúló dermedt mozdulatlanságban egy id ő után már nem is félelmetesnek, inkább elveszettnek t űnt. Azután minden megelevenedett. A hajóra emberek özönlöttek. Amelia felismerte Lucas Brightmore-t, és még pár férfit Tony alkalmazottai közül, ám a többiek vadidegenek voltak számára – egyenruhások és civilek egyaránt. Harry a háta mögé taszította a húgát, és szembeszállt a felé száguldó, késsel
felfegyverkezett matrózzal. Ameliának a torkára fagyott a sikoly, miközben azt nézte, mint fegyverzi le bátyja a támadóját. Alig egy percébe került. Soha nem hitte volna, hogy Harry ilyesmire képes. De nem volt ideje álmélkodni, mert ádáz csata bontakozott ki a fedélzeten, amely egyszerre rémisztette halálra és ny űgözte le. Még Redway is olyan rátermetten harcolt, mintha világ életében ezt tette volna. A pillantása Anthonyt kereste, aki Bastiannel küzdött. Tudta, hogy a férje ügyes harcos, de erről a tényről most újra meggyőződhetett. Tony olyan könnyedén mozgott, mint egy táncos. Gond nélkül hárította Bastian támadásait, majd ellentámadásba lendült. Ütései megállás nélkül záporoztak a francia fejére, arcára, testére. A másik férfi nem volt ellenfél számára, könnyedén elbírt vele. Támadott, védekezett, majd ismét támadott. Mozdulatai légiesek és pontosan koreografáltak voltak. Legyőzhetetlennek t űnt. Elpusztíthatatlannak. Amelia szemébe a megkönnyebbülés könnyei gy űltek. Érezte, hogy nemsokára vége lesz ennek a szörnyűségnek, ám ami történt, arra senki nem számított. Szörnyű üvöltés hangzott fel, és a kabinokhoz vezet ő ajtón Reynaldo robbant ki, kezében késsel. Egyenesen Amelia és a bátyja felé lendült, még csak egy másodpercre sem torpant meg, pusztító lendületét semmi nem korlátozta. Pillanatok alatt el őttük termett, és oly könnyedén hajította félre Harryt, mintha nem is lenne súlya, Amelia pedig egyenesen a halállal nézett szembe. Csak rövid id ő volt, számára mégis felért egy örökkévalósággal. Reynaldo vizeny ős szeme végtelen gonoszsággal tapadt rá, ez a pillantás olyan félelemmel töltötte el, amilyet soha nem érzett még korábban. Ám amint Reynaldo felé mozdult, furcsa, sivító hangot, majd tompa puffanást hallott. A férfi lendülete megtört, teste megtorpant, keze néhány másodperc múlva lehanyatlott, és csak állt ott, mozdulatlanul, lassan üvegessé váló tekintettel. Azután térdre rogyott, majd elterült közvetlenül Amelia lába el őtt. Egy kés állt ki a hátából. A lány a szája elé kapta a kezét. Hitetlenkedve meredt a férjére, akinek feszült vonásai fokozatosan simultak megkönnyebbültté. Anthony megmentette az életét. Ő pedig életében el őször lélegzett fel egy ember halála miatt. Hosszú ideig bámult Tonyra, igyekezett a szemével elmondani minden érzést, minden gondolatot, ami megformálódott benne. Felé sugározta háláját, szerelmét, végtelene bizalmát. A külvilág megsz űnt számára. Valahonnan, nagyon messzir ől hallotta az egyre csillapuló csatazajt, a kiáltásokat, az egyenruhások felszólításait. Az összecsapás a végéhez közeledett. Hallotta Harry aggodalmas kérdéseit, amelyekkel azt tudakolta, jól van-e, de képtelen volt figyelni, válaszolni. Csakis Tonyt látta. És a férfit, aki kést rántott mögötte, és rátámadt. Bastian kihasználta, hogy ellenfele figyelme a felesége megmentésére irányult. Orvul Anthonyra rontott. Amelia felkiáltott, a férje felé lendült. A kétségbeesés új er őt adott megviselt, sajgó izmainak. Tudta, hogy nem ér oda id őben, de meg kellett próbálnia. Nem törődött Harry figyelmeztetésével. Érezte, hogy nagyon gyors, szinte repül, lendületével ledöntötte Tonyt a lábáról, azután pedig várta, hogy Bastian kése lesújtson rá. Szorosan behunyta a szemét, és imádkozott, hogy szerelmének ne essen bántódása. Ám a várt csapás elmaradt. Dulakodás zaja ütötte meg a fülét, ő azonban szorosan zárva tartotta a szemét, és igyekezett a testével védeni a férjét. Nem mert megmozdulni, még csak körülnézni sem. Ölelte, szorította Anthonyt, arcát a mellkasába fúrta, karjai görcsösen fonódtak a nyaka köré.
– Már vége, szerelmem – hallotta a kedves, mindennél többet jelent ő hangot. Érezte a férfi gyengéd ujjait a hajában, a hátán, a derekán. – Ideje lenne felállnunk. Óvatosan kinyitotta a szemét, pillantása a jól ismert, tüzes szempárral találkozott. – Vége – ismételte Tony, őt pedig euforikus boldogság öntötte el, mikor rádöbbent, mit is mond a másik. Vége volt. Ők pedig éltek. Mindnyájan. Néhány percbe és még pár kérésbe telt, mire Lord Saint-Germainnek sikerült elérnie, hogy a felesége hagyja őt felállni. Addigra már az egész társaság köréjük gy űlt, és azt figyelte, hogy a vikomtot mint árasztja el kedvese csókjaival és örömkönnyeivel, miközben megállás nélkül azt ismételgeti: szeretlek.
Epilógus Pontosan kilenc hónap hónap és három hét hét múlva:
Lord Saint-Germain greenshire-i háza teraszán állt, a feleségét nézte, aki nem messze ült tőle, kényelmesen elhelyezkedve a fonott kerti fotelben, karjában pár hetes kisfiukkal, Patrickkel. A gyermek apai nagyapjáról kapta a nevét, de hogy temperamentumát kit ől örökölte, azt senki nem tudta megmondani. A baba hangos volt és követel őző, rendszerint türelmetlen, s mint ilyen, senkire nem hasonlított sem Amelia, sem Tony családjában. Kinézetre viszont anyja és apja elbűvölő keveréke volt. Egyszerre örökölte a Dewereux-k zöld szemét, valamint a Saint-Germainek sötét haját. Mindeközben pedig ő volt a legszebb gyerek, akit Tony valaha is látott. Nem hitte el Harrynek, mikor azt mondta, hogy bár unokaöccse valóban kivételesen gyönyörű poronty, apjának akkor is ő lenne a legszebb, ha három füllel és két orral született volna. Patrick egy csoda volt. Mint ahogy az édesanyja is, aki a lehet ő legnagyobb boldogsággal ajándékozta meg a férjét. Ameliát megviselte az elmúlt közel egy év, az átélt viszontagságok, az emberrablás, Harry hirtelen elutazása, a várandósság szép, ám fárasztó ideje. Azonban a legnagyobb csapást mégis Evelyn halála mérte rá. Tony tudta, soha nem fogja elfelejteni a napot, mikor kénytelen volt megmondani állapotos feleségének, hogy legjobb barátn ő je, Evelyn Brightmore, Brightmore, miután egészséges lánygyermeknek adott életet, a szülést követ ő, váratlan komplikációk következtében meghalt. Amelia hosszú ideig vigasztalhatatlan volt, Tony pedig attól tartott, a fiatalasszony minden félelmét beigazolódni látja majd, miután barátn ő je ilyen szerencsétlen szerencsétlen véget ért. Tudta, Tudta, hogy Evelyn és Lucas házassága mindig is elrettent ő példa volt a felesége számára. Ahhoz az ostobasághoz, melyet a fejébe vett, és ami miatt oly makacsul tiltakozott a férjhez menés ellen, nem kevés köze volt a boldogtalanságuknak. A lány szerencsére soha nem emlegette fel neki, hogy végül is ő kényszerítette a házasságra, és nem kezdett el rettegni a lassan, de biztosan közelgő szüléstől sem. Meggyászolta Meggyászolta a barátn ő jét, majd minden minden figyelmét az apró jövevényre jövevényre fordította, miközben férjéhez ugyanazzal a szenvedélyes odaadással és szerelemmel viszonyult, mint az első estétől fogva. Attól az éjjelt ől, amelynek gyümölcse immár ott pihent édesanyja óvó karjában, és épp dühösen követelte az ebédjét. Anthony azon kapta magát, hogy szélesen vigyorog. A dolgok kezdtek jóra fordulni körülöttük. Patrick megszületett, mindannyian er ősek és egészségesek voltak, Harry pedig végre hazatért – családja legnagyobb örömére. Améliának még mindig hiányzott Evelyn, de Charlotte sokat segített neki abban, hogy megnyugodjon, és persze az is vigasztalta az ő folyton aggódó, jószívű feleségét, hogy Lucas egész jól elboldogult félárva kislányával.
Lady Alexandreia és Nicolai visszautaztak Misteriosba – Anthony nem kis megkönnyebbülésére. Mert bár továbbra sem volt közömbös egy bajbajutott ifjú hölgy iránt, a hercegn ő körüli bonyodalmak már nem hiányoztak családjuk saját problémái mellé. Wilson folyamatosan ellátta őket hírekkel, melyek szerint a két fiatal nagyszer űen boldogult az ország vezetésével. Stevot végre sikerült el űzniük a nép segítségével, az emberek készségesen, örömmel támogatták hercegn ő jüket, valamint valamint annak vőlegényét. Bastian és Reynaldo is elnyerte méltó büntetését. Mindkettejüket visszavitték Spanyolországba, és Wilson szentül megígérte, felhasználja kapcsolatait, hogy a gonosztev ők életük végéig rács mögött maradjanak. Anthony most el őször érzett megkönnyebbülést amiatt, hogy egyikük vére sem tapad a kezéhez. Akkor este, mikor Ameliát kiszabadította a karmaik közül, kész lett volna megölni őket. Csak a szerencsén múlott, hogy végül nem került rá sor. De még hetek múlva is úgy érezte, hibát követett el, mikor nem zárta le végérvényesen az egész rémálmot. Nem akadt volna bíróság, amely elítéli, ha a felesége védelmében megöli azokat a megátalkodott gazfickókat. Most azonban, ahogy elnézte kis családját, már örült, hogy nem tette meg. A lelkiismeretét nem terhelhette ilyen b űn, két élet kioltása – még ha olyan fekete lélek tartozott is hozzájuk, mint azé a kett őé. Amelia megérezte, hogy figyeli, felnézett rá. Az asszony gyönyör ű szája finom mosolyra húzódott, miközben tekintete összekapcsolódott férje pillantásával. Tonynak nagyot dobbant a szíve, kis híján belefeledkezett a látványba, de még id őben észbekapott, és a háta mögé rejtette a feleségének szánt meglepetést. Hosszú, ruganyos léptekkel indult a két él őlény felé, akik a világon a legtöbbet jelentették számára. – Mit dugdosol ott? – vált még szélesebbé Amelia mosolya, mikor odaért eléjük. – Hamarosan megtudod – incselkedett vele Tony, majd vadul kapálózó, türelmetlenül nyöszörg ő kisfiuk felé mutatott. – De úgy látom, most fontosabb dolgod van. – Igen, meg kell etetnem a fiad, különben hamarosan óriási zenebonát fog csapni. De ahhoz be kell mennünk a házba. Pedig úgy vágytam már a szabad leveg őre – sóhajtott fel vágyakozóan. – Hosszú volt a tél. Már május van, de ez az els ő igazán szép hétvégénk. – Akkor etesd meg itt – telepedett le a másik fotelba Anthony. – Én meg közben megmutatom a meglepetést. – Itt, kint? – szörnyülködött Amelia. – Na de, Tony! Ez egyáltalán nem illend ő. Már az is épp eléggé botrányos, hogy köntösben vagyok idekint. – Miért? Ez a mi otthonunk, akár meztelenül is járkálhatnál, ha úgy tartja kedved. S őt, ha a kertben, a fa alatt akarok szerelmeskedni a feleségemmel, abban sem lenne semmi kivetnivaló. – Ne kísérts! – nevetett fel az asszony, ám az arca pipacspiros lett a férfi ötlete hallatán. Mivel azonban Patrick szemmel láthatóan egyre éhesebbé vált, a vállára terített egy takarót, és annak rejtekében megadta az apró embernek, amire annyira vágyott. Anthony vidámsággal vegyes gyengédséggel figyelte, mint tekint körbe újra és újra zavart aggodalommal Amelia, mintha valami b űnös dolgot tenne éppen. – Nyugodj meg, szerelmem, senki nem fog zavarni – próbálta oldani a feszültségét. Vagy ő járt sikerrel, vagy a csodálatos tavaszi pompában tündökl ő kert terelte el Amelia figyelmét, minden esetre úgy t űnt, végre megnyugodott. megnyugodott. A férfi egyszer űen képtelen volt levenni róla a szemét. Csodás volt, mint mindig, és az anyaság még inkább megszépítette. – Na, halljuk, miben mesterkedsz? – zökkentette ki Amelia a gondolatai közül. – A meglepetés – csapott Anthony színpadias mozdulattal a homlokára. – Majd’ elfelejtettem.
Amelia csak a szemét forgatta a férje bohóckodása láttán. – Charlotte járt itt az imént – kezdett bele Tony, de a n ő közbevágott. – Charlotte? Miért nem jött ki ide hozzám? Jó lett volna pár szót váltani vele. – Sietett, de megígérte, hogy visszafelé ismét benéz. Hozott neked valamit, amir ől úgy gondolta, nem várhat, mert minél hamarabb látni szeretnéd. – Nekem? – kerekedett el Amelia szeme. – Igen, kedvesem. Neked. Anthony szertartásos mozdulattal húzta el ő a kabátja takarásában lapuló kecses könyvet, és Amelia arca elé emelte. A lány el őször csodálkozva pillantott a kötetre, majd összehúzta a szemét, végül szája széles, örömteli mosolyra húzódott. – Hát megjelent? – kiáltott fel, mire az ölében immár csak szunyókáló Patrick összerezzent. Édesanyja b űntudatosan simogatta meg a babát, aki hamarosan megnyugodott, és nyilvánvalóan úgy döntött, ha már felébredt, hát folytatja az ebédet. A takaró alól kisz űrődő jóízű, cuppogó hangok legalábbis err ől tanúskodtak. tanúskodtak. – A hercegnő – suttogta áhítatosan Amelia, miközben szemét le sem vette a piros borítójú, aranybet űkkel dekorált könyvecskér ől. – Alig várom, hogy a kezembe foghassam. Az els ő regényem. – Látod? Megígértem neked, hogy semmir ől sem kell lemondanod mellettem – emlékeztette Tony, miközben boldogságtól összeszoruló szívvel nézte asszonya örömkönnyekt ől csillogó szemét. – Megtartottam az ígéretem. – Te ennél jóval többet tettél – felelte Amelia. – Akkor nem bántad meg, hogy hozzám jöttél? Nem érzed úgy, hogy a házasság börtön vagy valamiféle áldozat? – incselkedett vele Anthony, de azért feszülten várta a választ. A lány halkan felnevetett. – Nem. Sőt, mára beláttam, hogy mindenben igazad volt. Ugye, ezt szeretted volna hallani? Anthony valami egészen mást szeretett volna hallani, de tudta, ahhoz pár hetet várnia kell. Még nem telt el elég id ő a szülés óta. – Kezdetnek ez is megteszi – morogta hát, és térdre ereszkedett az asszony el őtt, óvatosan magához ölelte, nehogy az ismételten elalvó Patricket felébressze. – Annyira szeretlek – suttogta Amelia, mire Tony szíve őrült kalimpálásba fogott. – És most én is teszek neked egy ígéretet. Mindig hallgatni fogok rád. A férfi kérd őn felvonta a szemöldökét, majd szája ördögi mosolyra húzódott. – Mindig? – Mindig – bólintott a lány. – Szeretném, ha erre az ígéretre három hét múlva is emlékeznél – morogta, és el őrehajolt, hogy megcsókolja az asszonyt. Amelia odaadóan viszonozta a csókot, Tony pedig türelmetlenül felnyögött. – Már el őre látom, hogy ez lesz életem leghosszabb huszonegy napja. Felesége lágyan gyöngyöz ő kacagása, kisfia halk szuszogása, a kertet megtölt ő madárdal és lombsusogás megnyugtatták, a meghittség édes érzésével töltötték el Anthonyt. Csak úgy, mint a feléjük szálló illatok, valamint az a szépség, ami mindhármukat körbevette: Greenshire csodaszép mezői, fái és dombjai. Az otthonuk. Vége
Tartalom
Első fejezet Második fejezet Harmadik fejezet Negyedik fejezet Ötödik fejezet Hatodik fejezet Hetedik fejezet Nyolcadik fejezet Kilencedik fejezet Tizedik fejezet Tizenegyedik fejezet Tizenkettedik fejezet Tizenharmadik fejezet Tizennegyedik fejezet Tizenötödik fejezet Tizenhatodik fejezet Epilógus
