Amikor azt hiszed, végre tiéd, amire legjobban vágytál, rájössz, hogy az embernek mindig vannak új céljai. Sosem vagyunk elégedettek. Talán ez a legnagyobb hibánk… De lehet, hogy ez visz előre, ez inspirál. A váratlan események úgy irányítják a sorsodat, mintha minden előre eltervezett lett volna, csakhogy erre általában utólag jön rá az ember. Sosem tudhatod, mit hoz a holnap. Lehet, hogy minden, amit abban a percben kudarcként élsz meg, afelé visz, hogy valóra váljanak az álmaid. De az is lehet, hogy egy döntésed tönkreteszi a szépen felépített életed. Választásaid meghatározzák a sorsodat, és gyakran másokét is. Vajon jól döntesz, vagy elbuksz? A választ sokszor csak a távolabbi jövő adja meg. Harry és Lewis együtt kezdik el a nagybetűs életet, örömökkel, nehézségekkel, váratlan találkozásokkal. Kedves nyitott, pozitív gondolkodású Olvasó! Az első magyar, erotikus melegregény harmadik részét tartod a kezedben. Fogadd olyan nyitottsággal és szeretettel, ahogyan mi készítettük!
Becca Prior
A tanítvány Harmadik könyv
A tanítvány – Harmadik könyv
Copyright © Becca Prior, 2016 © newkids kiadó, 2016 ISBN 978-615-80203-3-6 Kiadja a LAF Kft., Budapest, 2016 Felelős kiadó:
Lugosi D. Dömötör Fotó: Karancz Orsolya Borítóterv: Xanina Olvasószerkesztők:
H.Dawn, Szakács Veronika Nyomdai előkészítés:
Mohácsi Mónika Nyomta és kötötte: KORREKT Nyomdaipari Kft. www.beccaprior.hu
© Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak egy része, semmilyen formában – akár elektronikusan, vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
89.
Arra ébredtem, hogy a szám tele van hajjal, sőt a nyakamra is tekeredett egy tincs, de mikor rájöttem, hogy Harry haja teríti be az arcomat, és immár otthon, Atlantában vagyunk, olyan megkönnyebbülés söpört át rajtam, hogy ráérősen próbáltam kisimogatni a zavaró loboncot, aztán lassan fésü lgettem az ujjaimmal, amit halk, jóleső morgás kísért Hazz részéről. – Jó reggelt, professzor úr! – dörmögte, mire a gyomromban ismét megvadultak a lepkék (Már sosem szabadulok meg tőlük?!), és a szívem nagyot dobbant. – Helló, szépségem! – üdvözöltem én is, majd puszikkal leptem el a feje búbját, amit elértem a számmal. Nagy keze a mellkasomon indult vándorútra, és finoman cirógatott, amit ezúttal én nyugtáztam halk sóhajokkal. –Mi a mai program? – kérdezte Harry, és a feje is megmozdult, hogy végre a szemembe nézzen. Elakadt a szavam, amikor a kristálytiszta, smaragd íriszek rám fókuszáltak, és közelről csodálhattam a sárga pöttyöket, amik bennük szikráztak. – Khmmm – próbáltam megtalálni a hangomat –, igazából nem terveztem semmi különöset, mert gondoltam, megvisel a hosszú repülőút… – Tökéletes! – válaszolta Harry, és lejjebb kalandozott a testemen, azonnal magam a tenyerébe, és vágyakozvamire haraptam be abelenyomtam szám. – Szerintem az első napot úgyis ünnepléssel kellene töltenünk, ami abból áll, hogy addig szeretkezünk, míg az éhség ki nem kerget az ágyból, aztán főzünk vagy rendelünk valami kaját, majd ott folytatjuk, ahol
abbahagytuk, csak fordított felállásban… – sorolta a szerinte
legmegfelelőbb napirendet, mire én csak bólogatni tudtam, mert a hirtelen jött boldogság szinte fojtogatott. Most éreztem át, mennyire fantasztikus lesz minden reggel mellette ébredni, esténként hozzá hazatérni, és megosztani vele az életet. Minden félelmemet és kétségemet száműztem a gondolataimból, és arra koncentráltam, hogy kiélvezzem az új korszak első pillanatait. Harry egyre jobban beleélte magát az izgatásomba, és már látszott, hogy a délutánt valóban az ágyban fogjuk tölteni, mikor megszólalt a telefonom. Először próbáltam figyelmen kívül hagyni, de mintha egyre erőteljesebben és akaratosabban csörgött volna. Nagy sóhajjal hajoltam előre, egy apró csókot nyomtam Harry édes ajkaira, amik kissé durcásan biggyedtek le, mert rájött, hogy fel akarom venni. – Ne már! Kinek árultad el, hogy itt vagyunk? – Senkinek. Lehet, hogy valami fontos … – mondtam halkan, és az éjjeliszekrényről leemeltem a telefonom, bocsánatkérő pillantással engesztelve a gyönyörűséget, aki meztelenül fordult a hátára és egy nagy, lemondó sóhajjal nyújtózkodott. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, mert átsuhant az agyamon, hogy semmi sem lehet fontosabb annál, hogy őt boldoggá tegyem, de amikor a kijelzőn megláttam nagyi képét, csak elmosolyodtam, és fogadtam a hívást. – Azt hittem, már fel sem veszitek. Jobban mondva, biztos voltam benne – kuncogott az imádott hang a vonalban, miközben Harry is elvigyorodott, és közelebb helyezkedett, hogy ő is részt vehessen a diskurzusban.
– Helló, Grace – üdvözölte karcos hangon, majd beleharapott a vállamba. Igyekeztem nem szétesni, és odafigyelni a nagymamámmal folytatott beszélgetésre, de őszintén bevallom, nem sok esélyt láttam rá, mert Hazz nem állt meg a kulcscsontomnál, hanem
lefelé indult a szájával, és már a mellkasomon barangolt, hangosan szuszogva. A lágy szellőre emlékeztető inger libabőrbe öltöztetett, mire Harry halkan kuncogott, és azonnal benyúlt a takaró alá, hogy kiderítse: csak a szőrszálaim álltak -e vigyázzba. Persze, hogy nem, de azért örültem volna, ha ezzel megvárja, amíg leteszem a telefont. – Szia, nagymamák gyöngye! Miért hívsz ilyen korán? – kérdeztem, enyhe rosszallással a hangomban. – Először is, délután egy óra van, másodszor azért, mert hiába agyaltam, nem találtam megfelelő időpontot. Gondolom, ma ki se másztok az ágyból. Ismét benntartottam a levegőt, ami nálam már kóros sűrűséggel fordul elő – mivel nem vagyok gyöngyhalász de aztán rájöttem, hogy nagyi kifejezetten élvezi, ha zavarba hozhat. Úgy döntöttem, ez a harc még nem dőlt el… – És te épp ráérsz, hogy telefonálgass? Pedro még szunyókál? – vágtam vissza, mire a vonal túlsó felén is hallottam a bennrekedő levegő hangját. – Honnan tudod, hogy itt van?! – jött a meglepett kérdés. Harry felhúzta a szemöldökét, és az egész arcára kérdő kifejezés ült ki. – Nos, csak egy megérzés volt, de ezek szerint telibe találtam – nevettem el magam, – Khmmm… Igen, mert sokáig römiztünk, és ittunk egy kis bort is, úgyhogy nem akartam, hogy vezessen… – Nem kell mentegetőznöd, nagyi! – szóltam közbe, mert lelkiismeret-furdalásom lett, amiért úgy érzi, magyarázkodnia kell.
– Hűha, Grace, gratulálunk! – szólt bele Harry is, akinek már hatalmas vigyor szelte ketté az arcát. – Sok boldogságot! – Jó-jó, azért még ne igyunk előre a medve bőrére – mondta a hírhedten romantikus nagymama, mire mindketten felnevettünk.
– Ha te egyszer behálóztad, semmi esélye a menekvésre – állapította meg Harry. – Van bennetek valami, amivel örökre magatokhoz láncoljátok az áldozatotokat. – Remélem, hogy igazad van – mondtam Harrynek, és megsimogattam az arcát. – Én meg azt, hogy ez a genetikai csoda a női ágat is érind… – tette hozzá nagyi. – Nos, ahogy Nasirt elnézem, egészen biztosan! – kacagott fel Hazza, mire én is éreztem, hogy felkunkorodik a szám széle, mert eszembe jutott a fekete szép fiú, aki az unokahúgom hálójába gabalyodott, és most épp együtt költöznek Amerikába, hogy ők is kipróbálják, milyen a közös élet a szürke hétköznapokban. – Persze, hogy rád is igaz, nagyi. Emlékszem, nagyapa hogy nézett rád a negyvenedik házassági évfordulótokon. – Lehet, hog y már a sörös malackarajra gondolt, amit ő rendelt a jeles alkalomra! – nevetett fel, aztán komolyra fordította a szót: – Gyerekek, csak szeretném, ha tudnátok, hogy az egész család ki van bukva. Boo, anyádék egységfrontot alkotnak a nővéreddel, és téged okolnak Tori miatt. A gyomrom azonnal gombostűfejnyire szűkült, mert szinte láttam magam előtt, hogy micsoda családi összeröffenés lehetett, mikor kiderült, Teodóra nem folytatja a gimnáziumot, hanem szándékában áll a pasijával az Államokba költözni és munkába állni. – Nem hibáztathatják ezért Lewist! – háborodott fel Harry. – De… – mondta nagyi elgondolkozva. – Bár biztos vagyok benne, hogy Teddy akkor sem érettségizett volna le ott, ha Lou miatt nem kell elhagynia a Silver Mountaint, mégis ez a közveden ok.
Nyeltem egy hatalmasat, mert bármennyire is szerettem volna elhitetni magammal az ellenkezőjét, mégis ez volt az igazság.
– Sajnos, ezért tényleg én vagyok a hibás – válaszoltam erőtlenül. – Boo, ne okold magad! – öleit át Harry, és a homlokomat puszilgatta. – Miután Nasir elment, Teddy egy hónapot sem maradt volna ott.
– Igazad van – szólt nagyi –, de a mi családunkban ezt rajtunk kívül senki sem fogja belátni. Most az a konklúzió, hogy Lou tönkretette Teodóra jövőjét. – Hahh! – háborodott fel Hazz. – Miért nem mindjárt ő a hibás azért is, mert Teddy egy kezelhete tlen, lázadó személyiség? – Nos… Tulajdonképpen erről is ő tehet. Mert rossz példát mutatott azzal, hogy nem tartotta be a szabályokat, és más úton járt, mint egy átlagos gyerek. – Csakhogy világhírű tudós lett, mikor más még csak azon gondolkozik, mihez kezdjen az életével! – vágott vissza Harry. – Ez semmit sem nyom a latba? – Nem – mondtam elkeseredetten. – Úgy csinálnak, mintha
én csak a hobbimnak élnék, és minden, amit elértem, az ölembe hullott volna.
– Gyönyörű! Ha egyszer találkozom velük, azt hiszem, lesz hozzájuk pár keresetlen szavam – indulatoskodott Hazz, amitől ismét gombóc nőtt a torkomba, mert már vizualizáltam a találkozást, és bármit megadtam volna, hogy erre soha ne kerüljön sor. – Az ember nem válogathatja meg a családját, szívem – csitította nagyi. – Ezt te tudod a legjobban! Harry azonnal elcsendesedett, mintha lenyelte volna a
nyelvét. Igen, az ő családja sem egyszerű eset, bár mára náluk csak az anyukája az, aki nem fogadja el a saját fiát. – Igazad van, Grace, csak annyira elragadnak az indulataim, ha valaki nem ismeri el, Lewis milyen áldozatokat hozott, és mennyit dolgozott azért, amit elért.
– Tudom, édesem, de vannak olyan fafejű emberek, akik a saját kudarcaik miatt képtelenek elismerni mások sikereit, még akkor is, ha ők soha nem lennének képesek olyan keményen dolgozni érte. – Próbálom szem előtt tartani, hogy a családotokról van szó… Elnézést! – szabadkozott Harry, mire én fogtam meg a kezét, a számhoz emeltem, és csókot leheltem az ujjaira. – Ne kérj elnézést, életem. Hidd el, mi is tudjuk, mekkora seggfejek.
Ezen mindhárman elnevettük magunkat, de a levegőben még mindig ott maradt a feszültség. – És most? Mit várnak tőlem? – kérdeztem, és igyekeztem előre felkészülni arra, ami el fog hangzani, mert tapasztalatból tudtam, hogy mindig van valami, amivel jóvátehetném a dolgokat, csak ez általában sokkal többe kerül nekem, mint a bűn, amit szerintük elkövettem. – Nos… – Nagyi torkot köszörült, amiből azonnal rájöttem, hogy igazam volt. Megint. – Azt mondják, szó sem lehet róla, hogy másik földrészre költözzön egy idegen fiúval, pár hónapnyi ismeretség után. – Éreztem, hogy a homlokomon verejtékcseppek gyöngyöznek. – De ha te vállalod, hogy figyelsz rá és felügyeled, valamint legalább levelezőn folytatja az iskolát, akkor lehet róla szó, hogy Amerikába menjen. – Várjunk! – mondtam olyan rekedten, mintha torokgyulladásom lenne. – Ugye nem azt akarják, hogy velünk lakjon?
Harry hirtelen felült, az arcán a rettegés szinte elmosta a gyönyörű vonásokat. – Nem. Kategorikusan megmondtam, hogy felnőtt ember vagy, saját életed van, amit nem könnyítettek meg neked, és most nem varrhatják a nyakadba még Torit is. Kicsit megkönnyebbültem, de éreztem, hogy azért nem úszom meg szárazon. – Azonban ragaszkodnak hozzá, hogy
Atlantába menjen, valahol a közeledben béreljen lakást, és tartsd rajta a szemedet.
Megdörzsöltem az orrnyergemet, az agyam ezerrel dolgozott, és gyorsan számba vettem, hogy ez mivel jár. – És Nasir? Nem tilthatják el tőle. Már a második nap megszökik… – Ezzel ők is tisztában vannak. Nasir akkor jön, amikor csak akar, de nem költözhetnek össze. – Értem – válaszoltam sután, mert igazából még nem tudtam feldolgozni az elhangzottakat. – Szükségem van egy kis időre, amíg átlátom a helyzetet. – Jól van, aranyom, ezt nem kell ma eldönteni, de tudnod kell, hogy ennél sokkal többet nem tudunk kihozni belőle – mondta nagyi, aztán egy lélegzetvétellel később még hozzátette: –
És én is akkor lennék nyugodt, ha legalább egy kis rálátásunk lenne az életére… Ismét igazat kellett adnom neki. Bármennyire csak a kis buborékunkban szerettem volna élni Harryvel, egy-két hét után úgyis ellepett volna az önvád, hogy nem figyelek oda eléggé Teddyre, holott tudom, mennyire szüksége van valakire, akivel megoszthatja a problémáit, és akihez bátran fordulhat, ha bajba kerül. Ez ugyanis nála egyáltalán nem ritkaság. – Jól van, nagyi, meglátom, mit tehetek az ügyben. – Természetesen, én is támogatom az elején. Adok a lakásba meg a suliba is, amíg nem talál valami rendes állást. Nem akarom, hogy valami lepukkant kocsmában mosogasson. – A pénz nem probléma! Megoldjuk – szólt közbe Harry, amire én kaptam fel a fejem. Persze, tudom, hogy a családja nagyon tehetős, de azt azért nem gondolhatja komolyan, hogy anyagi segítséget fogadnék el tőle, ha az unokahúgomról van szó. Észrevette enyhén rosszalló pillantásomat, így egy békítő puszit nyomott a szám sarkába, aztán még beleszólt a telefonba:
– Grace, minden rendben lesz. Lewis majd kitalál valamit, ahogy mindig! Elcsodálkoztam a belém vetett bizalmán, és ezzel egy időben
el is bizonytalanodtam, vajon mennyire idealizálta a személyiségemet. Ha azt hiszi, hogy én egy mágus vagyok, aki mindent megold, és varázsütésre szünteti meg a problémákat, akkor nagy bajban vagyok!
Nem indult valami jól a nap Grace hívásával. Bár megszokhattuk volna már, hogy sosem alakulnak úgy a dolgok, ahogyan szeretnénk … Láttam, hogy Boo a beszélgetés után kissé magába fordul, és számba veszi a lehetőségeket. Mindkettőnk kedve elment a szeretkezéstől, ezért úgy gondoltam, legalább egy finom reggelivel feldobom a hangulatot. Kimásztam az ágyból, a konyhában kinyitogattam az összes szekrényt, és megnéztem, mit vettünk tegnap éjjel, mikor hazafelé jöttünk a reptérről. Imádom, hogy Lewis mindig olyan racionális. Nekem eszembe sem jutott volna, ma mithogy fogunk neki még félnapos repülés után ishogy beugrott, megenni, kell de állnunk egy aközértnél, mert a
hónapok óta üresen álló lakásban semmi ehető nincs, és még egy kávét sem tudunk inni reggel, ha nem veszünk hozzá tejet, így most simán nekiálltam egy omlettnek, miközben már sültek a bacon szeletek a másik serpenyőben. Az ikonikus kotyogó szinte énekelve csepegtette Boo kedvenc feketéjét, én pedig magamban dúdolgattam Adele Hello-ját, mikor egy meleg tenyér simult a hasamra.
– Életem, ne haragudj! – suttogta Lou a lapockámba, amiből rá kellett jönnöm: ez az év sem telt el anélkül, hogy pár centit ne nőttem volna.
– Miért haragudnék, édesem? – kérdeztem vissza, de apró rossz érzés lepett el, amiért úgy gondolja, ez csak az ő problémája, és nem kettőnkké. – Amiért már az első napunkon áll a bál a családom miatt. – Teddy és Grace már az én családom is… – mondtam halkan, mire Lewis hirtelen eltávolodott a hátamtól. Ijedten fordultam meg, mert azt hittem, valami rosszat mondtam, de Lou
tátott szájjal, párás szemekkel nézett rám, az arcán teljes döbbenet. – Komolyan mondod? – kérdezte, mintha annyira hihetetlen lenne a dolog.
– Miért, te nem így gondolod? – Dehogynem… vagyis remélni sem mertem, hogy te így érzed. – Lou! Mi mostantól hivatalosan is együtt: élünk. Már nagykorú vagyok, tehát nem fenyeget az a veszély, hogy meghurcolnak miattam… Azt csinálunk, amit csak akarunk! – Itt még nem! – mondta Lewis, mire éreztem, hogy összezavarodom. Elmosolyodott. – Az Államokban 21 éves korodig nem vehetsz alkoholt, és nyilvános helyen nem is fogyaszthatsz… – mosolyodott el. – Nyilván senki sem fogja megkérdőjelezni a kapcsolatunkat, de azért itt egy kicsit más az élet, mint odaát. – Értem – válaszoltam, mert persze, eddig is tudtam, hogy az USA törvényei sok mindenben eltérnek Angliáétól, de mostanáig nem foglalkoztatott a dolog – Akkor majd itthon iszom magam halálra… Pedig mindig arra vártam, hogy betöltsem a tizennyolcat Erre kiderül, hogy újabb három év, mire egy diszkóban berúghatok. Lewis felnevetett, aztán közelebb lépett hozzám. Felnézett rám, és megsimogatta az arcomat. – Nem szeretném, ha itt is az otthoni dolgok árnyékában kellene élnünk. Ha te azt mondod, nem akarod, hogy Teddyt
nekünk kelljen felügyelnünk, akkor nemet mondok, és nem lesz lelkiismeret-furdalásom. Nem tartozom nekik semmivel. Elgondolkoztam azon, mit válaszoljak, mert éreztem, Lewis nak mennyire fontos, hogy én mit gondolok a dologról. – Boo, szerintem az ember igenis tartozik a családjának. Bármilyenek és bármilyen rossz döntéseket hoznak, vagy rosszul ítélnek meg helyzeteket, amiben tudsz, abban segítened kell nekik. Bírom Teddyt, Nasir pedig szinte a testvérem. Neki is könnyebb lesz elfogadnia a dolgot, ha tudja, hogy mi vigyázunk a nőjére, amíg nincs vele. – Bele sem merek gondolni, a forrófejű Sharif hogyan éli majd meg, hogy nem lehetnek állandóan együtt – mélázott el Lou, és a mellkasomba fúrta a fejét. – Ez egy kicsit más helyzet, mint amiben mi voltunk egy évvel ezelőtt – nyugtattam, mert éreztem, hogy felidézte a különválásunk időszakát. – Mennyiben? – kérdezett vissza, és ismét ellépett, hogy elzárja a gázt, és csészékbe töltse a kávénkat. – Annyiban, hogy Nasir nem akarja bebeszélni magának azt a sok hülyeséget, amivel te traktáltad az agyad. – Aúúúú… ez fájt! – nyögött fel durcásan, de azért láttam, hogy megrándul a szája. – Nasir nagyfiú, tisztában van vele, hogy mit tehet és mit nem. Szerintem azt te is elfogadtad volna, hogy hétvégémé láthatjuk egymást, és együtt töltjük a szüneteket. – Igen, lehet, hogy azzal én is megbirkóztam volna – felelte, de a hangjában nem volt meggyőződés. – Szívem! – fordítottam magam felé. – Tudom, hogy most a saját félelmeidet vetíted ki rájuk. De te csak a mi kapcsolatunkért vagy felelős. Azt végképp nem garantálhatod, hogy ők boldogok lesznek együtt, amíg meg nem halnak. Teddy sokkal érettebb a koránál, és meghozta a döntést. Nasirt választotta, és hiszem, hogy nekik sikerülni fog ez a félig -meddig távkapcsolat. Azért
őket nem fogja elválasztani egy óceán. A fősuli nincs olyan messze… –Nos, igazad van! – sóhajtott fel Lewis. – Szerintem háromórás vonatút az egész. – Legalább azt tanulással tölti majd, mert ahogy ismerem, máskor úgysem vesz könyvet a kezébe – mondtam, és ráhajoltam Boo szájára, hogy kapjak végre egy forró csókot, de ezúttal sem jártam sikerrel. Csak egy rövid és felszínes puszi lett belőle, és Lou már el is fordult. – Mindjárt éhen halok – jelentette ki, és kis, domború hasát simogatta, amíg elhelyezkedett a széken, egyik lábát maga alá hajtogatva.
Beláttam, hogy az őt nyomasztó dolgok sokkal rosszabb hatással vannak a szexuális életünkre, mint gondoltam volna, úgyhogy tennem kell valamit! – Figyelj! Miután ettünk, körülnézünk a neten, van -e valami használható albérlet a környéken, és ha találunk, holnap el is mehetünk megnézni. Úgyse fogsz addig megnyugodni, amíg ez le nem rendeződik. Lewis felkapta a fejét, mélyen a szemembe nézett, aztán felállt, körbesétálta az asztalt, majd az ölembe ült, és kényelmesen elfészkelte magát. – Dehogynem! Máris sokkal jobb, mert te itt vagy velem, és tudom, hogy a többi majd megoldódik magától. Teddy csak augusztusban jön, gondolom, úgyhogy az még nagyon sokára van. Ne haragudj, amiért ennyire gyenge vagyok, és minden szartól azonnal kiakadok. Kiskorom óta nehezen bírom a változást, és nem szeretem, ha mások döntenek helyettem. Ez pedig egy olyan élethelyzet, amikor belekényszerítenek valamibe, amit nem feltétlenül szeretnék… – Azt hiszem, inkább attól tartasz, hogy az életünk nem olyan lesz, amilyennek képzeltük, de tévedsz! Az csak rajtunk múlik. Attól, hogy az unokahúgod itt lakik majd a környéken, semmi
sem változik. Te dolgozol, én suliba járok, és amikor ráérünk, akkor majd együtt töltünk egy kis időt Teddyvel, a hétvégéken pedig Nasirral is. És bevallom őszintén, én ettől boldog vagyok. Nehezen viseltem a gondolatot, hogy el kell válnom tőle, és nem találkozunk. – Jajj, Istenem, mennyire hülye vagyok! – csapott a homlokára Lou. – Hát persze! Hisz a legjobb barátod így legalább a közeledben marad. Ez eddig eszembe sem jutott! – Remélem, nem arról van szó, hogy a világhírű agyad kezdi felmondani a szolgálatot – húzogattam meg a szemöldököm, mire Boo hangosan felkacagott.
– Az csak azért lehet, mert túl sűrűn kell kibírnia vérellátás nélkül – somolygott, és közben már a hátamat simogatta, míg a szemeibe visszatért a huncut csillogás. Most ő hajolt a számra, míg végre megkaptam a kívánt csókot, és mindent, amire csak vágytam.
90.
Másnap reggel Lewis nekiállt takarítani, én pedig elmentem futni, mert szerettem volna megismerni egy kicsit a környéket, hogy egyedül is el lehessen küldeni a postára vagy a közértbe anélkül, hogy a telefonomon nézném a térképet. Mikor kiléptem a kapun, és a szemem automatikusan a szemben lévő sörözőre tévedt, a gyomrom összeugrott, az izmaim megfeszültek, és egyből bekúszott az emlékkép, ahogy Mark és Lewis intim közelségben ülve beszélgetnek. Igyekeztem rendezni a légzésemet, és tudatosítani magamban, hogy az már a múlt, és a jelenünkbe nem pofátlankodhat be az a dzsigoló, de azért nem sikerült maradéktalanul száműznöm a gondolataimból. – Legközelebb én verem be az orrodat! – ígértem halkan, a fogaim közt szűrve, majd az összes elfojtott dühömet beleadva indultam útnak, és lefutottam tizenegy kilométert, mielőtt rájöttem volna, hogy merre járok. Persze, hiába igyekeztem egyre táguló körökben kocogni, sikerült jól eltévednem, úgyhogy mégis a GPS segítségével sétáltam haza, és majdnem tíz óra volt, mikor beestem az ajtón. A lakásban ragyogó tisztaság és finom illat fogadott, az előző napi áporodott levegőhöz képest. Mindig ámulatba ejt, Lewis hogyan képes ilyen hatékony lenni a háztartásban, és mégis fogadom, hogy ellesem a titkait, de aztán ugyanolyan nyomorultul érzem magam, ha bármilyen szó. Az egyetlen dolog, amiben profi vagyok, házimunkáról a vasalás, de van pusztán azért, mert közben remekül tudok fejben írni, és annyira beleélem magam a történetembe, hogy észre sem veszem, máris nagy halomban állnak a kivasalt ruhák.
Lou az ablaknál ült, laptoppal az ölében, és dolgozott valamin. Mögé sétáltam, hátulról átkaroltam a vállát, és a nyakába fúrtam az arcomat. – Helló, édes! – túrt bele a hajamba felemelt kezével, és a hangja szinte búgott. –Szia, professzor! – dörmögtem a bőrébe, ami arról árulkodott, hogy most zuhanyozott, mert a mentás -lime-os tusfürdő még erősen érezhető volt. – Hmm… isteni az illatod. – Nem akarod kideríteni, hogy mindenütt ilyen finom -e? – kérdezte, és közben már a pólómat húzta fel a hátamon. – Dehogynem! – bújtam ki belőle rögvest. – Csak várd meg, amíg lezuhanyozom. – Ne! – húzott vissza azonnal, ahogy fel akartam egyenesedni. – Tudom, pe rverz vagyok, de imádom, ha izzadt vagy – vallotta be halkan, míg fürge ujjai már a karjaimat markolászták,
miközben kifordult, és a hasamat cirógatta a nyelvével. Olyan hirtelen tört rám az erekció, hogy bele is szédültem. Lewis még mindig elementáris hatással van rám. Ha meglátom a rózsaszín, hegyes kis nyelvét – mindegy, hol és milyen körülmények között –, máris kínzó merevedéssel küszködöm. – Te kis aberrált! – suttogtam, majd lenyúltam, az öléből felemeltem a laptopot, letettem a mellette álló asztalra, aztán megfogtam a vállát, és finoman húzni kezdtem, hogy teljesen megforduljon. Nem kellett várnom, azonnal feltérdelt a fotelre, és mire kioldottam a nadrágomat tartó zsineget, már az ajkait nyalogatta. – Jesszus, Boo… Kicsinálsz azzal, hogy ilyen készséges vagy!
– Élvezd ki, mielőtt kínozni kezdelek! Ez a másik dolog, amivel az őrületbe kerget. A szexuális életünk teljesen kiszámíthatatlan. Hol ahhoz van kedve, hogy kikötözzön, és kiélje rajtam domináns vágyait, hol kényeztető, lágy szexre vágyik, amiben ő rendeli alá magát. Mindig attól
készülök ki, hogy az első percekben még nem tudom, mire számíthatok. Már minden porcikám lázban ég, és bármit megtennék, amit csak akar, de még mindig kétségek között vergődöm, hogy épp milyen szerepet oszt rám. Ma, úgy látszik, ünnepnap lesz – bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy azok nem számítanak pirosbetűs alkalmaknak, mikor keményen bánik velem –, és kérhetek, amit csak akaro k, ha hajlandó vagyok zuhanyozás nélkül belemenni a szexbe. Nem is tudja, hogy hasonló az ízlésünk. Én is odavagyok érte, ha edzés után a szemébe lógnak izzadt tincsei, és a meze nyirkosán tapad izmos mellkasára. Úgyhogy csak hagytam, hogy lehúzza a nadrág omat, miközben közvetlen közelről vette szemügyre a péniszemet, aztán lassan körbenyalta a makkomat, és kezeivel a csípőmbe markolt.
Eleinte ő szabta meg az ütemet, de ahogy egyre mélyebbre süppedtem a vágyban, úgy vettem át az irányítást, és toltam egyre mélyebbre a farkamat, végül a torkát ostromolva. Lou kéjesen nyögdécselt, hangosan cuppogott, és ellazította az ajkait, hogy szabadon mozoghassak. Nem lehetett volna ennél izgatóbb. Mikor úgy ítélte meg, hogy eleget kaptam a kényeztetésből, és most már neki is szüksége van a törődésre, egyszerűen a sarkaira ereszkedett, nyálas szerszámomat kicsúsztatva a szájából, aztán végig a szemembe nézve levette a pólóját, majd kibújt a kényelmes joggingból is. Csak néztem a feltáruló mézbarna bőrt, az alatta vibráló, szálkás izmokat, és kipirult arcát, amin tisztán kivehető volt az emésztő vágy. Levettem a szemüvegét, mielőtt lehajoltam és csókolni kezdtem. Elégedett sóhaja pedig csak még jobban felkorbácsolta amúgy is egekig érő szenvedélyemet. Lassan felhúztam, hogy ismét térden álljon, és végigcsókoltam a hosszú nyakat, útban a háta felé, miközben megkerültem a fotelt. Boo halkan szuszogott, néha egy rekedt nyöszörgéssel színezve a hangokat, és jólesően megborzongott, ahogy a gerincét
cirógattam a nyelvemmel. Ahogy lejjebb haladtam, előredőlt, arcát a karjaira fektetve, és akkora terpeszbe tárta a lábait, amennyire a karfa engedte. A derekán elidőztem egy kicsit, apró csigapuszikkal lepve el a finom bőrt, és közben ismét megállapítottam, mennyire imádom a két kis gödröt, ami a kőkemény, labdakerek félgömbök fölött díszeleg. – Neked van a világon a legjobb segged, mondtam már? – morogtam a bőrébe, mire halkan felnevetett, és kicsit kijjebb tolta, így kergetve az őrületbe. Nem tudom, másoknak mennyire van fenékfétisük, de nálam ez már orvosi eset. Ha csak meglátom Boo-t – mindegy, hogy ruhában, vagy anélkül –, azonnal a fenekére siklik a tekintetem, és ha nem vigyázok, hirtelen még azt is elfelejtem, hol vagyok és miért, ő is tudja, és néha vissza is él vele, kellemetlen helyzetbe sodorva engem, de igazából nem érdekel, mert utána mindig alapos kárpótlásban van részem. Most viszont, úgy nézhettem, ahogy csak akartam, sőt meg is érinthettem, és ez hihetetlen boldogsággal töltött el. Először finoman simogattam az ujjhegyemmel, aztán a tenyeremet simítottam rá, majd végül belemarkoltam, mert képtelen voltam megállni, hogy a ruganyos húsba mélyesszem az ujjaimat. Lewis most először nyögött fel hangosan, és a fejét is felemelte önkéntelenül, aztán egy nagy sóhajjal, kissé zihálv a ereszkedett vissza, és lehunyta a szemeit. Várta a további ingereket, mert tudta, hogy ami most következik, azt nagyon szereti. A szája sarkában elégedett mosoly honolt, én pedig a hasa alá nyúltam, és óvatosan kézbe vettem a péniszét. Finoman izgattam, ő pedig homorított, de mikor megérezte a nyelvemet, ahogy mintákat rajzolok a fenekére, azonnal pucsítani kezdett, és egyre nehezebben vette a levegőt. – Harry, kérlek, ne kínozz! – suttogta elgyötörten, mikor még percek múltán sem kapta meg, amire vágyott. – Mit szeretnél? – kérdeztem, és finoman beleharaptam.
–Tudod te azt! – válaszolta, halvány szemrehányással a hangjában, de ezúttal nem adtam meg neki. – Hátha nem egyre gondolunk – húztam tovább, de azért közben a félgömbök közé hajoltam, és a leheletemmel cirógattam az érzékeny területet. – Ó, istenem, nem lehetsz ennyire gonosz! – tolta fel a fenekét Lou, de elhajoltam, és megálltam, hogy nekiessek, pedig ezt a részt nem csak ő, én is nagyon szeretem. – Szeretném… – akadt el a hangja, ahogy a kis árok oldalán érezte meg a cirógatást. – Szeretném, ha a nyelveddel izgatnál. Megkegyelmeztem neki, és elfogadtam a választ, bár az én perverz fantáziámban ennél sokkal konkrétabb kifejezés szerepelt arra, amit tenni készültem. Lewis teste megfeszült, a pénisze lüktetni kezdett a markomban, ahogy végre teljesítettem a kívánságát, és lassan igyekeztem ellazítani az izmait, hogy belé hatolhassak. – Ó, igen! Így! – engedte le a derekát, és kínálta fel magát teljesen. Végem van, mikor így viselkedik, de ezzel ő nincs tisztában. Az egyik kezével hátranyúlt, hogy segítsen magát szétfeszíteni, mivel az én jobb kezem még mindig a farkán siklott le-fel, gyorsuló tempóban és egyre nedvesebben. Mikor úgy éreztem, felkészült rá, az ujjaimmal kezdtem simogatni, majd lassan tágítani, és közben nem tudtam betelni a látvánnyal. Boo arca eltorzult, épp annyira, amit még a gyönyörnek is betudhattam, és még jobban széthúzta magát. Rámozdult az ujjaimra, aztán lihegni és nyögni kezdett, mikor egyforma ütemben ujjaztam és pumpáltam a farkát. – Gyere, Hazz! Nagyon kívánlak – mondta rekedt hangon, nekem pedig meglódult eddig is száguldó vérem. Fél lábbal mögé térdeltem, és óvatosan beillesztettem a szerszámomat, bár még ennyi idő után is hihetetlennek tűnt, hogy sikerülhet beszuszakolnom a szűk bejáraton.
Lou keze engem keresett, és mikor megtalálta a csípőmet, megfogta és magába húzott, bár volt egy kritikus pont, ahol tartottunk egy kis pihenőt. Akkor a hátára hajoltam, a lapockáját haraptam, és közben beletúrtam a félhosszú, selymes tincsekbe, amik az arcába lógtak, hogy hátra és oldalra feszítsem a fejét. Mikor ebben a kitekert pózban végre megtaláltam a nyelvét, és csókolózni kezdtünk, éreztem, ahogy belül is pulzálni kezd, mintha beszippantana, és lassan tövig nyomultam, torokhangokat váltva ki Lewisból. – Mehet? – kérdeztem, mikor egy perccel később elváltak az ajkaink. Csak bólintott, és a feje visszahullott a fotel támlájára, amit két kézzel ölelt át, hogy szilárdan tartsa magát. Rögtön tudtam, mit szeretne.
Lassan húzódtam ki, olyan lassan, hogy Lou egy idő után fészkelődni kezdjen, és elégedetlen morgás törjön fel belőle, de mikor a makkom majdnem átbukott a szoros izomgyűrűn, hirtelen ismét tövig nyomultam, és Lewis meglepett, mégis izgatott sikkantásaitól kísérve űzni kezdtem az extázis felé. – Így jó, bébi? – kérdeztem tőle, mikor éreztem, hogy az izmai elfogadták a tényt, miszerint nem szabadulhattak a betolakodótól. – Tökéletes! – válaszolta elhaló hangon. – Csak kár, hogy a szád nem ott van, ahol szeretném. – Beiratkozom jógára! – nevettem el magam, és még erőteljesebben ostromoltam a testét, de rájöttem, ebben a pózban, ha a kezem alatta kell tartanom, nem tudom úgy kefélni, ahogyan szeretném. Felnyúltam hát, lefejtettem a jobb karját a fotelről, aztán odahúztam az ujjait, hogy vegye át a szerepemet. Épp duzzogni akart, hogy az nem az ő dolga, mikor végre felegyenesedhettem, és a csípőjét megmarkolva tiszta erőből mozogni kezdtem. Sosem fog kiderülni, mit akart mondani, mert felkiáltott, aztán beleharapott a plüsshuzatba, és a következő
percekben csak az ütemes csattogás, kettőnk fuldokló légvételei és a bútor rugóinak nyekergése törte meg a csendet. Mikor láttam, hogy kihajol, és a pólómat szeretné elérni, segítettem neki, és én is előredőltem, így anélkül sikerült a művelet, hogy kicsúsztam volna belőle. Maga alá gyűrte, és közben kifordulva nézett rám. – Isteni vagy, Hazz! Mindjárt elélvezek. Én is közel voltam már, éreztem, ahogy a heréim zsibonganak, a fülemben dobol a vér, és a testem lassan átveszi az irányítást. A mozgásom szaggatott lett, a döfések rövidek és kemények, a lélegzetem elakadt, aztán éreztem magamban a gyönyör robbanását. Egy fojtott kiáltás tört fel belőlem, amit Lewis hatalmas sóhaja követett, aztán apró lihegés váltott fel, miközben őt is átjárta a kéj. A magja vastag, fehér sugárban lövellt a kedvenc NHL-es pólómra, és valamilyen perverz okból ez még jobban elmélyítette az orgazmusomat. Sokáig pihegtünk, míg Lou testét átölelve a hátára feküdtem, de a lábaim remegni kezdtek, jelezve, hogy tartanának egy kis szünetet, mert a futás és a szex egyszerre kicsit sok lesz nekik. Óvatosan húzódtam ki, aztán még lehajoltam, végigpusziltam az izzadságtól gyöngyöző bőrt, és belesuttogtam: – Imádlak! Fantasztikus volt! – Az! – nyugtázta Boo aléltan, a földre lógatott kezekkel, elnyúlva, mint egy béka, de azért hozzátette: – De így nem is élveztem ki, hogy futás után kaptalak el… Elmosolyodtam.
– Holnap reggel, ígérem, azt teszel velem, amit csak akarsz! Nagyvonalú ajánlat volt, kárpótlásul azért, mert az én kedvenc pózomban tettem a magamévá, elvéve tőle a lehetőségét annak, hogy össze-vissza tapizhasson és karmolhasson kedvére. – Holnap reggel ne m leszek már itthon, mire hazaérsz – válaszolta, és ő is felkelt a fotelből, egy pillanatra elterelve a figyelmemet kecses mozgásával.
– Micsoda? Hová mész? – kérdeztem, mikor felocsúdtam a révületből. – Be kell mennem az Intézetbe. – De miért? Majdnem két hónappal előbb jöttünk el! Azt hittem, ez a mi időnk lesz, csak kettesben. – Hazz, én nem mondtam, hogy ebben a két hónapban nem
fogok dolgozni… – fordult felém Lewis, de az arcán enyhe
bűntudatot láttam, ami igazolta a feltevésemet. – De te is így gondoltad! És ha nem is mondtad ki kerekperec, attól még így tervezted. Valld be! – Valóban megfordult a fejemben, hogy milyen jó lenne, de sajnos, a kutatások épp azon a ponton állnak, ahol szükségük van rám. Ha most odaát lennénk, ott is éjjel nappal a laptop előtt ülnék. – Jó, akkor ülj itthon a laptop előtt! – akaratoskodtam. – De szívem, annak semmi értelme. Sokkal hatékonyabb, ha bemegyek, és nem kell mindenkitől azt kérnem, hogy töltse fel az anyagokat, aztán webkonferenciákat szerveznem az egyeztetésekre, hisz most már személyesen meg tudjuk beszélni a problémás részeket. Tudtam, hogy igaza van, de akkor is jeges zuhanyként ért, hogy már a harmadik napon visszamegy dolgozni. – Jó, persze. Ahogy gondolod! – válaszoltam, és elsétáltam a zuhanyzó felé. Sértett hiúságom majd szétfeszített, mert a munkát máris a kapcsolatunk elé helyezte.
A reggeli nézeteltérés egész napunkra rányomta a bélyegét. Harryn éreztem, hogy nagyon rosszul esett neki, amiért már a harmadik napon be kell mennem az Intézetbe, de nem volt más választásom, mert Mark azt írta, a kísérletek nem várt
eredményeket hoztak, és szükség lenne néhány sürgős módosításra a programban, hogy kihasználhassuk a lehetőségeket. Michael is szerette volna, ha leellenőrzöm a következtetéseit, nehogy valami olyat tárjon a bizottság elé, ami miatt később plusz munkára kényszerülünk, így aztán elkerülhetetlen volt,
hogy személyesen nézzem át a jelenlegi anyagokat. Harry viszont úgy gondolta, ez a majdnem két hónap afféle nászút lesz, amit kettesben, a külvilágtól elszigetelten töltünk majd el, és csak egymásra figyelünk. A szívem szakadt meg, hogy máris tönkretettem az álmait, de az élet sajnos nem fenékig tejfel. Csak ültünk egymás mellett, én a jegyzeteimet bújva, míg Harry az Egyetem oldalát nézegette – szigorúan az üzleti szakot, hogy ezzel vegyen rajtam elégtételt –, és kerültük egymás
tekintetét. Igyekeztem magamba fojtani a bosszúságomat, amit amiatt éreztem, hogy át se gondolja, mit nyerne azzal, ha a saját álmait valósítaná meg, és nem az apjáét. Kora délután kezdtem éhes lenni, ezért kelletlenül felálltam, és elindultam, hogy összeszedjem magam, aztán elmenjek bevásárolni, mert az éjjel-nappaliban csak a legszükségesebbeket vettük meg este. – Hová mész? – kérdezte Hazz ijedten, mire hirtelen megfordultam, mert a hangja szinte kétségbeesett volt. – Vásárolni – válaszoltam kissé zavartan, mert nem tudtam mire vélni a hangjából kicsendülő rettegést. Láttam, ahogy a zöld íriszek szinte elolvadnak a megkönnyebbüléstől, és az imádott, gyönyörű arc kisimul, – Én is mehetek? – kérdezte, mintha a beleegyezésemre lenne szüksége. – Hát persze! – válaszoltam, és elmosolyodtam, bár a torkomba gombóc nőtt, annyira összezavarodtam a viselkedésétől. Öröm suhant át a vonásain és felpattant, de én láttam még valamit, amit nem akartam. Nagyon nem!
Bizonytalanságot és félelmet. Azt hittem, elájulok a felismeréstől, mert rájöttem, Harry egy idegen világba csöppent, ahol én vagyok az egyetlen kapaszkodó, és attól fél, ha nem minden úgy van, ahogy én akarom, esetleg meggondolom magam az együttéléssel kapcsolatban, ő pedig magára marad. Ahogy felém közeledett és az arcomat fürkészte, még nyilvánvalóbbá vált, mi játszódik le benne, engem pedig letaglózott a tudat, hogy úgy' érzi, minden tőlem függ. – Édesem! – kaptam el a karját, ahogy el akart sétálni mellettem. Megtorpant, az arcán a rettegés újabb hulláma söpört át, és mintha bepárásodtak volna mindig tiszta, csillogó szemei. – Nagyon szeretlek, az életemnél is jobban. Ugye tudod, hogyha egy mód lenne rá, bezárkóznék veled, és hónapokig ki sem tenném a lábam? Néztem, ahogy igyekszik feldolgozni a szavaimat, és enyhe pír lepi el az arcát, mikor rájön, hogy átláttam rajta. – Kérlek, bocsáss meg, amiért be kell mennem dolgozni. Ígérem, amíg nem kapom vissza a státuszomat, annyit leszek itthon, amennyit csak lehet.
– Jól van, Boo. Te ne haragudj. Túlreagáltam a dolgot. Gyerekesen viselkedtem… – mondta, és lesütötte a szemeit. – Nem, egyáltalán nem! Neked van igazad, és mindennél jobban szeretném, ha minden úgy lenne, ahogy terveztük. Nekem is ez a vágyam. Csakhogy eleget kell tennem a benti elvárásoknak is, és egy-két nap alatt úgyis rájönnek, hogy itthon vagyok. Nagyon kínos lenne, ha kiderülne, hogy bujkáltam előlük. Harry bólintott, és félszegen közelebb lépett. Felnéztem rá, mert már olyan magas, hogy alig érek a válláig, és két kezem közé fogtam az arcát. – Szeretlek, érted? – kérdeztem halkan. – Én is szeretlek, Boo, és ígérem, nem viselkedem majd úgy, mint egy óvodás. Adj egy kis időt! – kérlelt suttogva, amíg a számra hajolt, és óvatosan tapadt rám az ajkaival.
Mintha abroncs szorította volna a mellkasomat. Nem akartam újra belemenni abba, hogy az érzéseit szedjük darabokra, de ezt a fajta bizonytalanságot már odaát is éreztem rajta, és abban maradtunk, hogy ahányszor csak rátör, mindig megbeszéljük; most mégis éreztem, ahogy elnyomja az érzéseit, pusztán azért, mert fél beszélni róluk. Ismét megfogadtam, hogy pár nap múlva, mikor kicsit beleszokunk az új felállásba, visszatérünk a témára, és nyugodt körülmények között letisztázzuk a dolgokat. A kis közjáték után boldogan indultunk útnak, és a hipermarketben úgy bevásároltunk, mintha közeledne a világvége, mi pedig egy hatalmas bárkát szeretnénk feltölteni hátralévő életünkre. Még szerencse, hogy előtte elhoztuk a kocsit a garázsból, így teletömtük a csomagtartót, majd a maradékot bepakoltuk a hátsó ülésre, és vidáman autóztunk haza. – Szeretném, ha letennéd a jogosítványt, még a nyáron! – mondtam Harrynek, aki hatalmasra tágult szemekkel nézett ki az ablakon. – Mit nézel annyira? – kérdeztem, mert semmit nem láttam, ami ennyire lenyűgözhette volna. – Csodaszép ez a város. Már most imádom! – közölte lelkes hangon, és odahajolt, hogy egy hatalmas cuppanóst nyomjon az arcomra. – A jogsit pedig leteszem. Csak keress egy autósiskolát, és holnap elmegyek befizetni, amíg dolgozol. Hihetetlen megkönnyebbülést éreztem. Úgy látszik, máris túltette magát a délelőttieken, és minden visszazökken a normális kerékvágásba, ahol Harry egy magabiztos, szexi pasi, és én vagyok a bizonytalan, kétségek közt őrlődő szerencsétlen. Estére finoman illatozó vacsorát készítettem, amíg Harry az apjával Skype-olt, aztán kiválasztottunk egy filmet, és összebújtunk a kanapén. Az időeltolódás még mindkettőnket megviselt egy kicsit, ezért nagyjából a főcím alatt aludtunk be, és
csak arra ébredtünk fel, hogy a film végén jóval hangosabban
szólt a zene, amíg a stáblista futott a képernyőn. – Hogy tetszett? – kérdeztem rekedten, mire Harry jóízűen felnevetett, és úgy nyújtózkodott, mint egy macska. – Szerintem a rendezői elképzelés jó volt, csak az operatőrnek elfelejtették elmondani… – válaszolta, mire rajtam volt a sor, hogy hangosan kacagjak, és magamhoz húztam, hogy a homlokát puszilgathassam. – Olyan kis okos vagy, és a humorod szenzációs! – bókoltam neki, mire elhúzódott és mélyen a szemembe nézett. – Tényleg úgy gondolod, hogy lehetnék sikeres író? – szögezte nekem a kérdést, mire benntartottam a lev egőt, mert éreztem, hogy a válaszom most nagyon sokat nyom a latba. – Igen, életem, szerintem nagyon tehetséges vagy. Milliószor elmondtam már, de úgy érzem, nem presszionálhatlak ennél erősebben. Olvastam az írásaidat és lenyűgözött, milyen mélységeiben tudod átadni az érzéseket. Ilyesmire csak nagyon kevesen képesek, pedig az olvasók általában erre vágynak . Nem elég a szenzációs sztori, sem a nagyívű vagy izgalmas cselekmény, ha a szereplők élettelenek maradnak. A te karaktereidnek az is elég, ha vajas kenyeret kennek a konyhában, mert közben betekintést nyújtasz a lelkűkbe. Ez pedig varázslatos. Szeretném, ha elgondolkodnál azon, hogy nem véle tlenül kaptad ezt a hihetetlen lehetőséget. Erre a szakra senkit nem vesznek fel érdemtelenül. Ha bejutottál, akkor nem csak én gondolom, hogy tehetséges vagy… Harry szinte felnyársalt a tekintetével, és úgy tűnt, épp az agyamban kotorászik, de hagytam neki, és őszintén néztem vissza rá. Azt akartam, érezze, hogy minden, amit elmondtam, színtiszta igazság. Még vagy egy percig ízlelgette a szavaimat, aztán egyszercsak bólintott, és a mellkasomba fúrta az orrát. – Beszéltem erről apával…
A szavai hallatán hirtelen késztetést éreztem, hogy azonnal felüljek és őt is felemeljem, majd a szemébe nézhessek, de kényszerítettem magam, hogy mozdulatlan maradjak, és igyekeztem lazának tűnni – És mit mondott? – kérdeztem annyira természetes hangon, amennyire csak tőlem telt, bár a szívem háromszor olyan gyorsan vert, mint általában. – Azt, hogyha te is azt mondod, alkalmas vagyok rá, és képes voltál arra, hogy jelentkezz a nevemben, valamint ha fel is vettek, akkor szó sem lehet az üzleti szakról. Akkora kő esett le a szívemről, hogy hallottam a puffanását, és olyan mély levegőt vettem, hogy Harry feje egy vonalba emelkedett az enyémmel, ahogy a mellkasomon pihent. – Azt is mondta, nagyon szeretné, ha követném az álmaimat, és olyasmit csinálnék, amiben örömömet lelem. Azt mondja, ő festő szeretett volna lenni, és gyönyörűen rajzolt, de az apja elvárta tőle, hogy tanuljon bele a bizniszb e, ő pedig túl gyenge volt, hogy ellentmondjon neki.
Gondolatban egy köszönömöt rebegtem Frank felé, és hálát adtam a sorsnak, amiért Hazz rendezte vele a viszonyát. Mert ha ezt nem hallja most az apjától, és csak a megfelelési kényszere vezérli, akkor esélyem sem lett volna arra, hogy meggyőzzem az igazamról. Így viszont, az édesapja támogatásával és az én eltökélt véleményemmel felvértezve, talán meg meri tenni, hogy fejest ugorjon az ismeretlenbe. – Csak tudod… – halkult el a hangja, mire tényleg felemeltem
a fejem, hogy rálássak az arcára. – Az van, hogy félek. Az üzleti szak semmilyen kihívást nem jelentett volna. Könnyű választás, ahol csak tanulnod kell, ha jól akarod csinálni. Ha író akarok lenni, akkor viszont állandóan bizonyítanom kell majd, megmérettetni ezer formában, elviselni a kritikát, sőt, építkezni belőle, és tudomásul venni, ha valamit rosszul csinálok…
–Igen, Hazza , ez így van, de a másik oldalát mindig elfelejted!
Most rajta volt a sor, hogy feltámaszkodjon a könyökére, és kíváncsian forduljon felém. A torkom elszorult, annyira beszédes volt az arca. Tisztán láttam benne mindazt, amiről beszélt. Életének második legnagyobb döntése előtt áll. Az első én voltam. De a mostani legalább akkora hatással lesz az egész jövőjére… – Mit? – kérdezte, mikor nem folytattam, mert elmerültem a gondolataimban.
– Azt, hogy az üzleti szak, amilyen könnyű lenne számodra, annyira érdektelen is. Soha nem élnél át olyan sikereket, és nem tapasztalnád meg a valódi örömöt a munkában. Bár minden, amit írnál, félelemmel töltene el, mert ki fogják elemezni, velük
együtt a személyiségedet is boncolgatva, hisz minden irományodban benne vagy te magad is, mégis az a legnagyobb élmény, ha alkothatsz, és azt elismerik. – És ha kiderül, hogy mégis tehetségtelen vagyok, csak te látsz belém valamit, ami nincs is bennem, csak elvakít a szerelem?
– Nos, akkor jövőre még elkezdheted a másik szakot, és csak egy évet pazaroltál el az életedből, míg ha most választod azt, akkor az egész életedet teszed kockára, mert én is tudom és te is, hogy utána már nem fogsz nekiállni az írói tanulmányoknak. Egyébként nem hiszem, hogy elvakítana a szerelem, mert azt most is tisztán látom, hogy mire vagy alkalmatlan… – tettem hozzá, hogy kicsit oldjam a feszültséget. – Igen?! És mire? – csúszott közelebb Hazz, míg a leheletét éreztem az arcomon. – Például nem lehetnél színész, mert semmit sem tudsz eltitkolni. A szemeid elárulnak… – Nos, professzor úr, úgy látom, romlik a memóriája – húzta fel az egyik szemöldökét. – Mert volt idő, mikor egyáltalán nem
voltam nyitott könyv az ön számára. Akkor ugyanis, nem várt volna heteket, míg szerelmet vall, és nem ment volna szöcskeszedő táborba, hogy elbújhasson előlem. Felnevettem, és beletúrtam a hajába. – Teljesen igaza van, Mr. Miles, csakhogy akkor még saját magammal sem voltam tisztában.
91.
– Helló, Mark! – léptem be a saját szobámba, amit a távollétem idejére a helyettesem kapott meg, hogy ne kelljen minden anyagért átrohangálnia. – Szia! – üdvözölt kedvesen és felállt, hogy kezet rázzon velem. Szívélyesen meg is ölelt, amit rossz néven vettem volna – mivel egy éve bevertem az orrát, amikor kiderült, hogy amit én barátságnak hittem, ő szerelmi viszonynak képzelt-, ha nem ismertem volna olaszos habitusát. –Minden rendben? Hogy haladtok? – érdeklődtem, és azonnal a szétterített papírok fölé hajoltam, majd felnéztem a monitorra, hogy az ott futó adatokat is ellenőrizzem. – Remekül! – válaszolta, majd elém tolt egy listát, amin ki volt pipálva a már elvégzett feladatok sora. – Ejha! Szép munka! – dicsértem, mire egy vakító mosolyt villantott rám, ésnem méghitted, kacsintott hozzá. a bicskám… – Remélem, hogyisbeletörik –Nem, bizto s voltam benne, hogy remekül boldogulsz nélkülem is – válaszoltam őszintén. Összeakadt a pillantásunk, és hirtelen minden megváltozott. A kollegiális beszélgetés egyik pillanatról a másikra a semmibe veszett. Ott álltunk, intim közelségben, és tisztán éreztem, hogy Mark kimondatlan kérdések sokaságával küszködik. Néztem pár pillanatig, aztán úgy gondoltam, jobb túlesni ezen, és letisztázni a helyzetet. – Nézd, Mark, én már megbántam, hogy akkor nem tudtam uralkodni magamon. Kérlek, felejtsük el! Harry és én szeretnénk, ha felnőtt módjára tudnánk kezelni ez t a helyzetet. Most, hogy már ő is itt van, számtalan alkalom lesz, amikor
találkozni fogtok, és nem szeretném, ha feszültség lenne köztetek, azt pedig pláne nem, ha a mi kettőnk közös munkáját veszélyeztetné a személyes ellentét. – Nem, erről szó sincs! – ingatta a fejét. – És már meg is válaszoltad a kérdéseimet. Tehát még mindig együtt vagytok, dúl a szerelem, és Harry ideköltözött… –Igen, ahogy mondod – bólintottam azonnal, talán túl gyorsan is. Nem kerülte el a figyelmét. Vizslatott egy pillanatig, de végül nem kérdezett vagy mondott semmit. – Örülök neki! – hazudta szemrebbenés nélkül, én pedig elfogadtam a játékszabályait. Nem minden kapcsolatban elengedhetetlen az őszinteség. – Hol van az Öreg? – kérdeztem, mire Mark az órájára nézett és elvigyorodott. – Nem erőssége a pontosság. És a koránkelés sem… – Ez igaz – nevettem el magam, mert visszaemlékeztem, mennyire szerettük a gimiben, ha vele volt az első óránk. Rendszerint csak a felénél esett be, és azt se tudta, hol van. Simán bemagyaráztuk neki, hogy még nem vettük azt az anyagot, amit már háromszor leadott. – Akkor igyunk egy kávét, amíg megérkezik – ajánlottam fel, mert nekem is szükségem volt még egy kis akklimatizálódásra, mielőtt nekiveselkedünk az érdemi munkának. – Rendben! – bólintott Belli, és széles karmozdulattal maga elé engedett Csak reméltem, hogy nem azért, mert stíröli a seggemet.
Délután fáradtan estem be az ajtón, de hiába köszöntem hangosan, semmi választ nem kaptam. Kibújtam a cipőmből, körbenéztem a lakásban, de Harrynek nyoma sem volt. Már a telefonomat halásztam elő, mikor megláttam a cetlit a konyhaasztalon.
„Elmentem körülnézni Egyetemre. Csak azért nem írtam SMS-t, mert nem akartalak zavarni. Írj, ha hazaértél! H.”
Értetlenül meredtem a szövegre, mert valamiért furcsa érzések kavarogtak bennem. semmi Igyekeztem magyarázatot találni előszedni. rájuk, de hiába kutakodtam, értelmeset nem tudtam írtam egy rövid üzenetet, hogy itthon vagyok, amire pár pillanattal később meg is jött a válasz, hogy indul haza. Hirtelen egy nagy sóhajjal engedtem ki a levegőt, és a gyomrom megkönnyebbült. Lezuhanyoztam, összedobtam egy salátát, és épp betettem a sütőbe a mirelit baguetteket, mikor Harry mély hangját hallottam meg a hátam mögül: – Helló, professzor. Milyen napja volt a munka hősének? – kérdezte, és már át is ölelt, cseppet sem zavartatva magát attól, hogy épp a sütőbe pakolok. – Aúú… – vinnyogtam, mikor a karom hozzáért a tűzforró vasrácshoz, mire ijedten elengedett. – Ne haragudj! – mondta és aggódva fordított meg, hogy megnézze a sérülést. – Semmiség! – nyaltam meg az égőpiros csíkot az alkaromon, aztán ráfújtam, hogy enyhítsem a fájdalmat, de közben lábujjhegyre álltam, hogy lophassak egy puszit. Hazza azonnal átfogta a derekamat, édes ajka már az enyémet kereste, és olyan jólesően morgott, miközben erősen magához szorított, hogy szinte felszárnyalt a lelkem. Mikor percekkel később sikerült elválnunk egymástól, és Harry a talpamra állított, hogy ellépjen mellőlem és megmossa a kezét, nekidőltem a konyhapultnak és kedvtelve néztem nyúlánk alakját, amit szűk, sötétszürke farmer, és egy kopott, fehér póló takart, aminek a széle itt-ott már kilyukadt a sok mosásban.
– Miért hordasz ilyen elnyűtt ruhákat? – kérdeztem tőle, mire a szemöldökeit felhúzva, olyan érteden arckifejezéssel fordult felém, hogy abba is hagytam a mondandómat. – Erre gondolsz? – mutatott a pólója szélére, ahol simán kidughatta volna az ujjait, annyi lyuk tátongott az anyagon. Csak bólintottam, mire felpillantott, és kitört belőle a röhögés. – Édesem! Tudom, hogy nem vagy egy divatmajom, de azért azt tudhatnád, hogy ez szándékosan ilyen, és egy vagyonba kerül. Összehúztam a szemem, és közelebb mentem hozzá, hogy jobban szemügyre vegyem. – Azt mondod, hogy ez egy márkás póló, amit direkt megtépnek, majd méregdrágán eladják? – kérdeztem, de még mindig hitetlenkedve nézegettem az ominózus darabot. – Aha – bólogatott lelkesen, és ismét magához húzott. – Imádom, hogy ingben és zakóban jársz, ahogy azt is, hogy elismert professzor vagy; de még nem vagy nagypapa, úgyhogy vehetnénk neked pár divatos darabot azokra az alkalmakra, mikor csak Lewis vagy, a pasim – mondta mosolyogva és egy hatalmas cuppanóst nyomott a homlokomra, majd fütyörészve elindult, hogy megterítsen. Én pedig ott álltam, kissé megsemmisülve a szégyentől, hogy ennyire fogalmam sincs a divatról, és úgy öltözöm, mint egy vénember.
Az egyetemi látogatás teljesen felvillanyozott. Eddig valahogy nem is fogtam fel, mekkora váltás lesz ez a gimihez képest, és annyira lefoglalt a Lou-val való kapcsolatunk, hogy nem is foglalkoztatott a dolog. De most, végigsétálva a patinás épületeken, és látva a sok diákot, egészen belelkesedtem. Hatalmas nyomás alól szabadultam fel, mivel apa is támogatja a
terveimet, és éreztem rajta, hogy tényleg nem őrről rám, amiért nem üzleti szakra megyek. Eddig biztos voltam benne, hogy csalódást okozok neki, ha nem veszem át tőle a stafétát, de megnyugtatott, hogy semmilyen ellenérzése nincs ezzel kapcsolatban. Gemmának a vérében van a biznisz, szereti a szervezéssel, logisztikával kapcsolatos teendőket, nagyon kreatív és mindenre talál megoldást. Talán ő lesz az, aki még élvezi is azt, ami nekem csak nyomasztó teher lenne. Lewis pedig mintha szárnyakat kapott volna. Bár az én
jövőmről van szó, úgy tűnik, mintha neki lenne fontosabb. Mióta megszületett a döntés, hogy a bölcsészet és az irodalom lesz a következő évek középpontjában, nem telik el nap, hogy ne egy könyvvel vagy egy folyóirattal állítana haza, és minden este közösen találgatjuk, vajon milyenek lesznek az egyetemi évek. Sokat mesél arról, neki is mekkora megkönnyebbülés volt, mikor végre nem azt érezte, hogy minden tekintetben kilóg a sorból, és bár akkor is kicsit kívülálló mara dt – elsősorban a szexuális beállítottsága miatt –, azért végre talált néhány olyan csodabogarat, mint ő, akiknek szintén hatalmas volt a tudásvágyuk, és nem azért jártak az egyetemre, hogy eltöltsék az időt. Mindig elfacsarodik a szívem, ha a magányos korszaká ra terelődik a szó, mikor egyedül küzdött a másságával. Nem csak a melegségére gondolok, hanem arra, hogy egy olyan gyerek, aki nem fér bele a dobozba – amibe egy átlagos simán belekucorodík –, hanem esetleg kilógnak a szárnyai, akkor mennyien akarják levágni őket… Nekem hatalmas szerencsém van, amiért legalább ő bízik bennem annyira, amivel engem is meggyőzött, hogy a saját utamat járjam. Nem tudok elég hálás lenni a sorsnak, amiért ő a társam és egymásra találtunk. Már eltelt egy hét, mióta A tlantában vagyunk, és lassan belerázódunk a hétköznapokba. Lewis reggel dolgozni megy, bár
még nem időre, ezért néha sikerül visszaédesgetnem az ágyba, és egy kiadós szeretkezéssel indítani a napot, amivel kihúzom estig, akkor is, ha nincs velem. A hiánya, és az, hogy egész nap egyedül vagyok, kezdi kinyírni az idegeimet, de még mielőtt elhatalmasodott volna rajtam a dolog, rájöttem, hogy. el kell foglalnom magam. Vettem egy bérletet a pár sarokkal arrébb lévő
edzőterembe, nekiláttam a kresznek, és beiratkoztam egy jobbagyféltekés rajztanfolyamra. Mindig szerettem volna többet foglalkozni a rajzzal, de sose találtam elég férfiasnak vagy menőnek, ha valaki szenes ujjakkal jár -kel, és napokig bámul egy fát, mire lerajzolja. Most viszont itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy az érettségi tételek magolása közben szünetet tartva lesétáljak a közeli parkba, és megpróbáljam egy papírlapon visszaadni azt, ahogyan én látom a dolgokat Egyik nap, épp összemaszatoltam az egész nadrágomat, mire kihalásztam a zsebemből a mobilomat. Addig elő sem vettem, annyira elszoktam tőle, hogy napközben csörög. – Hahó, Colombus! – szólt bele Nash: vidáman, amitől nekem is széles vigyor kúszott az arcomra. – Szia, Aladdin! – vágtam vissza azonnal, mire újabb nevetés hallatszott a vonal másik végéről. – Mi újság az Újvilágban? – Semmi különös. Már kezdem megszokni a helyet, de azért még nem érzem otthon magam. – Egy hét alatt nem is lehet. De amúgy minden frankó? Lewis jól van? – Igen, bár már a harmadik nap bement az Intézetbe. Munkamániás. – Ezt eddig is tudtuk. Nem tehetsz neki szemrehányást! Egy egész évet vett ki a kedvedért, hogy veled lehessen. Most, hogy hamarabb mentetek vissza, legalább enyhíti a lelkiismeret furdalását, ha kicsit besegíthet a munkába.
– Persze, igazad van… De te mikor lettél ilyen bölcs? Hol a barátom, aki mindig hülyeségeket beszél, és egy egoista pöcs? Azonnal engedd szabadon! – mondtam neki, mire ismét hallottam az érdes hangot, ahogy felkacag. – Sajnálom, de akit keres, ismeretlen helyre költözött. Már csak én állok a rendelkezésére, Mr. Miles.
– Nem is tudom, sírjak vagy nevessek – feleltem elgondolkodva, és tényleg kicsit elszorult a torkom, mennyire megváltoztunk mindketten ezalatt a pár hónap alatt. – Hallottad, hogy Husi családja milyen fesztivált csinált? – kérdezte komolyabb hangnemre váltva. –Igen, haver, hallottam. Grace elmondta, hogy milyen feltételeket szabtak. – Elég vaskalaposak, ami azt illeti, de az a baj, hogy jogilag is csak úgy járható az út, ha lesz valaki, aki felügyeletet vállal, hisz Teddy még csak tizenhat éves. – Lou azt mondja, nyáron majd keresünk valami albérletet, itt a közelben. Az csak pár óra vonattal… – Próbáltam optimistán állni a dologhoz, bár rettegtem, hogy Nasir nem fogja ennyire könnyen venni a dolgot. – Az szuper lenne! – válaszolta, de a hangjából kiérződött a szomorúság. – Mi a baj, cimbi? – halkítottam le a hangom, és vártam a választ, de először csak egy nagy sóhaj visszhangzott a vonalban. – Ne már, Nasir! Minden rendben lesz… – Persze! Ésszel én is tudom, hogy ez nem olyan nag y dolog, és amúgy is túl gyors volt minden. Talán jobb is lesz, ha nem lógunk egymás nyakán állandóan, mégis teljesen kivagyok, ha belegondolok, hogy alig találkozunk majd… – Ezt megértem, és azt sem tudom mondani, hogy nincs okod az aggodalomra, de ha minden hétvégén együtt lesztek, akkor szerintem túléled valahogy. Két év múlva, amikor Teddy
nagykorú lesz, és esetleg egyetemre megy, akkor pedig már oda költözik, ahová akar. – Jól van… Jól van! – adta meg magát Nasir, egy újabb keserves sóhaj kíséretében, de éreztem, hogy nem nyugtattam meg igazán. – Ha a féltékenység mardos, arra pedig azt szokták mondani, hogy mindenki magából indul ki… Kiben nem vagy biztos? Magadban vagy benne? – Hallottam, ahogy élesen beszívja a levegőt, aztán csend telepedett kettőnk közé. – Nos, ez a lényeg. Ha te vagy bizonytalan, azzal csak mérgezed a kapcsolatotokat. Azt hittem, igazán szereted… – Persze, hogy szeretem. A picsába! Hogyne szeretném? Csak még sosem jártam senkivel, és nem vagyok hozzászokva, hogy lekoptassam a csajokat. Mi lesz, ha egy bulin leitatnak és
elcsábítanak? – kérdezte, és ez volt az a pillanat, amikor elröhögtem magam. – Nasir! Az Isten szerelmére! Már most ideológiát gyártasz arra az esetre, ha így történne. De össze kell hogy törjem az álmaidat. Ha ez megtörténik, Teddy úgy faképnél hagy, mint a szél. Úgyhogy jó lesz, ha tudatosítod magadban a dolgokat, és elfelejted a többi nőt, vagy telesírhatod a párnád, hogy mekkora seggfej voltál. De azt előre megmondom, hogy ehhez nem asszisztálok! Mivel ha nem leszel állhatatos, és megcsalod, akkor sajnos az én vállam Teddy számára lesz fenntartva. – Nem hiszem, hogy a válladra lesz akkor szüksége… – Összehúztam a szemöldököm, mert nem értettem, mire céloz. – Ha ez bekövetkezik, minden pasinak le fogja tépni a tökei t, aki a keze ügyébe kerül. Felnevettem, mert igazat kellett adnom neki.
– Akkor viszont a tiéddel fogja kezdeni, úgyhogy jobb, ha átértékeled a dolgokat. – Igazad van. Nem hiszem, hogy gond lesz. Az az igazság, hogy egyelőre rá se nézek más nőre. Csak valamiért felütötte a
fejét a félelem, hogyha nem lesz velem, akkor visszatér az egykori énem. – Ha így lenne, lécei azonnal szólj, mert néha hiányzik a régi barátom! – Nekem is, haver, úgyhogy ha összefutsz a hetero, nőfaló éneddel, te se felejts el értesíteni! Ez az egyetlen mondat olyan hatással volt rám, ami szinte fejbe kólintott. Nasirnak el kellett fogadnia, hogy teljesen más ember lettem, és mégis megmaradt a legjobb barátomnak, pedig régen mindig azt hittem, mi azért lettünk barátok, mert azonos az érdeklődési körünk. Aztán rájöttem, hogy most is így van. Hisz mindketten tartós kapcsolatban élünk, és vége annak az időszaknak, mikor mindent – és főleg mindenkit ki akartunk próbálni. – Jól van, szólok, ha felbukkan, bár most épp egy parkban ülök, és ahelyett, hogy a kis tavat rajzolnám a cédrusokkal, épp Lewis arcvonásaival bajlódom. – Bazmeg, Rómeó, nagy szarban vagyunk! – nevetett fel Nasir, és én is felszabadultan csatlakoztam hozzá.
92.
Olyan gyorsan elszaladt az első hónap, hogy észre sem vettem. A
hétköznapok beálltak a szokásos rutinra: Harry korán ébredt, elkészítette a reggelit és a kávét, aztán ágyba kaptam mindezt, majd általában egy fantasztikus szeretkezéssel is megajándékozott, segített ruhát választani, és végül elkísért az Intézetig. Onnan ő edzésre vagy vezetni ment, én pedig gyakran megálltam bent az épületben, és addig néztem távolodó alakját, míg be nem fordult a sarkon. Még most is hihetetlen számomra, hogy van ilyen tökéletes kapcsolat . Nincs féltékenység, nincsenek veszekedések, csak szerelem és harmónia. Mire hazaérek, ő már túl van a tanuláson és nagyjából mindenen, amit aznapra kiszabott magának (mert rajzórákra is jár, és rengeteget olvas, méghozzá szisztematikusan, mivel a fejébe vette, hogy a csajozással töltött éveket most kell bepótolnia), így a késő délután és az este csak a miénk. Megnéztük azokat a kiállításokat, amik őt érdekelték, de dicséretére legyen mondva, elzarándokolt velem a Természettudományi Múzeumba is. Hetente járunk színházba, és rájöttünk, hogy mindketten szeretjük az operát Ez számomra is döbbenet, de így van. Úgyhogy a közelgő évfordulónkra egy operabérlettel és egy jelentéktelen aprósággal lepem meg, azt hiszem
Remélem, neki eszébe sem jut, hogy jövő héten leszünk egy évesek, merttervezek. annak örülnék a legjobban, ha csalódott, igazi meglepetés lenne, amit Persze, azért nem leszek ha neki is fontos ez az alkalom, de igyekszem nagyon odafigyelni, hogy véletlenül se szóljam el magam, és el tudjam titkolni a készülődés izgalmait.
Épp ezért, jól ki kellett tervelnem, mit, hogyan vezessek neki elő. – Életem! Holnapután este, lehet, hogy csak későn érek haza… – Jajj, ne már, Lou! Tegnap is bent maradtál. – Igen, tudom, és azt is, hogy megígértem, nem lesznek túlórák, de most zárjuk le a programot, és lesz egy kis fogadás, amin muszáj megjelennem… Láttam, ahogy felkapja a fejét, és a szemeiben kíváncsisággal vegyes értetlenség párosult. – Fogadás?! – kérdezte, és már éreztem, hogy jól csináltam. Nem tudtam volna rávenni, hogy el akarjon jönni, ha nem vetem be ezt a kis cselt… – Igen, de csak egy kis összejövetel, amivel megünnepeljük a rengeteg munkát, amit beletettünk, és a fantasztikus eredményeket, amiket elértünk. – Értem… – mondta, és úgy tett, mintha továbbolvasna, de láttam, hogy a szeme sarkából engem néz. Vártam még egy kicsit, és úgy csináltam, mintha a teakés2Ítés teljesen lefoglalna. Csak akkor tettem fel a kérdést, mikor az illatozó Earl Greyt leraktam a dohányzóasztalra. – Tudom, hogy nem szereted az ilyeneket, és megértem, ha nemet mondasz, de most az egyszer nem tennél kivételt? Nagyon szeretnélek bemutatni a kollégáimnak, és úgy érzem, itt lenne az ideje, hogy nyíltan felvállaljuk a kapcsolatunkat. Harry szemei azonnal rám fókuszáltak, a tekintete cikázott az arcomon, de a pillantásában ott volt az is, amit titkon reméltem: szeretettel vegyes megkönnyebbülés. – Azt hittem, el sem hívsz… – Akkor ezt vehetem igennek? – hagytam figyelmen kívül a szemrehányást. Egy pillanatig gondolkozott és beharapta az ajkát, de éreztem, hogy nyert ügyem van.
– Ott a helyem! – mondta jelentőségteljesen, és bólintott is hozzá, nekem pedig majdnem fülig ért a szám, és ezúttal nem kellett lepleznem, még akkor sem, ha épp most sétált bele a csapdámba. – Akkor hazajövök átöltözni, és együtt megyünk! – Rendben, de mit kell oda felvenni? – kérdezte, és hosszú lábát kihajtogatta maga alól, aztán ruganyos lépteivel elviharzott a hálószoba felé. Mosolyogva követtem, és némán néztem, ahogy sorra dobálja a ruhákat az ágyra, miközben mindegyikről megállapítja, hogy nem az igazi. –Nincs egy r endes öltönyöm – közölte szinte sokkos állapotban, mikor rádöbbent, hogy a régi nadrágok csak bokáig érnek, a zakók ujja pedig szabadon hagyja a csuklóját. Épp egy sötétkék inget rángatott magára, amin végül elnevettem magam, mert be kellett görbítenie a hátát, hogy be tudja gombolni, de a hasán úgy is teljesen szétfeszült. – Kihíztam! – mondta teljesen kikelve magából. Odaléptem hozzá, lassú mozdulatokkal kioldottam a gombokat, finoman félresimogattam az anyagot, és ráhajoltam a mellkasára. – Kinőtted, életem! – suttogtam a bőrébe, amit már csókokkal leptem el, ahol csak értem. Harry halkan felsóhajtott, és mikor felnéztem, épp lehunyt szemekkel élvezte a kényeztetést. – Gyere, menjünk, és vegyünk neked egy újat! – leheltem a szavakat nyálas mellbimbójára, ami, ha lehet, még jobban összehúzódott, és körülötte csupa libabőr lett.
– Majd holnap! – válaszolta halkan, és beletúrt a hajamba, hogy visszanyomja a fejemet. ***
– Ez? – kérdezte, ahogy kilépett a próbafülkéből, ahová azért nem tartottam vele, mert úgy sejtettem, nem úsznánk meg anélkül, hogy egymásnak essünk, de túlságosan szeretem ezt az üzletet ahhoz, hogy ezután ne legyen me rszem betenni a lábam. – Óóó… remekül áll! – állapítottam meg, ahogy végignéztem magas, izmos alakján, amin kifogástalanul mutatott a fekete kasmíröltöny. – Szerintem kissé ódivatú – mondta, ahogy a nagy, kissé ferde tükörben nézegette magát. Számomra semmit nem jelent az, hogy egy zakó ódivatú, úgyhogy csendben maradtam, és vártam, hogy bővebben kifejtse. – Hátul a dupla slicc elég ciki már, és a nadrág szára is túl bő… – Szívem, egy öltönynadrág nem lehet olyan feszes, mint a farmerek, amibe cipőkanállal bújsz bele reggelente. – Kissé
kimelegedtem a gondolatra, ahogy Harry belerázza magát a hihetetlenül szűk, mégis rohadt szexi nadrágokba, amiknek általában lyukas a térde, és rojtos a szára. – Tudom, tudom, de azért az sem jó, ha olyan bő, min t nagyanyám nadrágszoknyája. – Nem ismerem a nagymamádat, de ez szerintem tűréshatáron belül van – válaszoltam, mert tényleg kezdett elegem lenni a dologból, hogy sorra kritizálja a márkás holmikat, amiket én például nagyon szeretek. – Megkérnéd az eladót, hogy keressen valamit, ami nem a múltszázadban volt divatos? – fordult felém. Össze kellett szorítanom a számat, hogy ne mondjak valamit, amit megbánnék, mert tudtam, ha most beszólok, akkor kijelenti, hogy mégsem tart velem holnap, és minden tervem kútba hullik. – Persze! – válaszoltam inkább, és indulataimat lenyelve felálltam, hogy előkerítsem Ericet, a mesterszabót, aki évek óta igazítja rám a ruháimat. Mikor megtaláltam, épp a meseszép nyakkendőket hajtogatta vissza a dobozukba, amiket Harry sorban kicikizett.
– Eric! Kérem, bocsásson meg, de a barátomnak valami modernebb szabású darabra lenne szüksége. Az öreg rám emelte kissé véreres, halványkék szemeit, és ráncok szabdalta arcára kiült egy pajkos mosoly. – Lewis, ne vegye magára, ha a fiatalembernek nem tetszenek, amik magának igen. Más korosztály, más igények! – veregette meg a vállamat, majd görbe hátával és bicegő járásával elsietett, hogy előkotorjon egy „ifjúsági” darabot. Úgy éreztem magam, mintha Harry a fiam lenne…
Mikor visszatért két újabb jelölttel, majd a karjára fektetve belépett vele a próbaterembe, én pedig követtem, Harry épp fütyörészve gombolt egy halványszürke inget, alatta pedig csak bokszért viselt. Olyan szexi volt, hogy megrogytak a térdeim, és minden neheztelésem azonnal elszállt. – Köszönöm, Eric! – ragyogott fel az arca, mikor megnézte a felhozatalt, és máris belebújt, mert alig várta, hogy végre olyasmiben lássa magát, ami neki is tetszik. A Versace hibátlanul állt rajta, bármelyik milánói kifutón végigmehetne benne. A nadrág izgatóan feszült izmos combjain, és szépen kiadta a hihetetlenül hosszú lábakat, a zakó pedig megmutatta széles vállait, mégis lágyan követte a dereka vonalát, enyhén nőies ívben, mégis őrülten izgatóan. – Ez remek! – kiáltott fel elégedetten, majd megfordult és egyenesen az öreghez beszélt. – Megtenné, hogy Lewis méretében is keres egy hasonló stílusút, csak más színben? – Hát hogyne, uram! – válaszolt kedvesen Eric, akinek szeme sem rebbent, mikor Harry hozzám hajolt és szájon csókolt örömében. – Szeretném, ha remekül mutatnánk együtt, és egy picit összeöltöznénk. Mi lenne, ha a te nyakkendőd az én ingemmel lenne egy színű és fordítva? – Nagyszerű ötlet! – kiáltott vissza az öreg, én pedig csak vigyorogtam, mint egy agyatlan.
Utálom a hivatalos pofaviziteket, ahol azért jelennek meg az emberek, mert muszáj. Még jobban utálom, ha oly an helyre kell mennem, ahol senkit sem ismerek. Vagyis, várjunk csak! Ez nem igaz. kívülaismerem a seggfej aki tavalyLewison rámozdult pasimra,még és Markot, Dr. Rightot, akiolaszt, a gimis biosztanárom volt, és akinek Boo-t köszönhetem. Ha ő nincs, meg sem ismerhettem volna, és életem végéig keresgélem a páromat a nők között, reménytelenül. Nos, akkor így rendben van. Egyrészt megmutathatom Marknak, hogy esélytelen, másrészt beszélgethetek egy kicsit az öreg proffal, aki Lou jó barátja is, és a legfontosabb: végre nyilvánosan is felvállalhatom, hogy föld újlegjobb Bőven elegendő indok,ahogy öltönytpasija vegyekhozzám – mert tartozik. a régi mind bokalengő és lereped rólam és úgy feszítsek, mintha én nyerném az idei Nobeldíjat. A ruhapróba és a vásárolgatás több feszültséget szült, mint kellett volna, de már megszoktam, hogy Lewis ízlése kissé maradi, és neki semmit nem mond a divat, úgyhogy küldetésként fogtam fel, és végül sikerrel jártam, mert neki is vettünk egy új öltönyt meg két új nyakkendőt, a régi, kidobásra váró darabok mellé. Hihetetlenül jól áll neki, bármit vesz is fel, de azért örültem, hogy sikerült rábeszélnem egy mode rn, szűkített fazonra. Olyan vékony a dereka, hogy bármelyik nő megirigyelné, és olyan gömbölyű a segge, hogy nincs ember, aki meg tudná állni, hogy nézze, ahogy ráfeszül a gatya. Végre van egy darab, ami mindkét fantasztikus adottságát kihangsúlyozza. Olyan büszke voltam, hogy a frissen vásárolt ing majdnem lerepedt a mellkasomról, mikor Eric – az öreg szabómester, aki évek óta Lewist öltözteti –, szintén elégedetten mosolyogva igazította meg a díszzsebkendőt.
– Nagyszerűen néznek ki, uraim! – biccentett a sánta, púpos kisöreg, aki elsőre szimpatikus volt, mikor beléptünk. – Valóban! – vigyorgott a tükörképeinkre Lou, és ő is kihúzta magát, bár így is majdnem egy fejjel alacsonyabb volt nálam. Most döbbentem rá, hogy ismét nőttem az idén, mert a mikor megismerkedtünk, nem sokkal voltam magasabb nála, most viszont lábujjhegyre kell állnia, ha csókolózunk, vagy nekem kell lehajolnom hozzá. Imádom! Másnap én maradtam sokáig a könyvtárban, és teljesen belemerültem a római költők munkásságába. Arra eszméltem fel, hogy Lou üzent, mert már kétségbe volt esve, hogy hol vagyok. Villámgyorsan kaptam össze a cuccomat, elköszöntem Hannahtól, a korosodó, hihetetlenül okos könyvtárosnőtől – akinek nem tudok olyan kérdést feltenni, amit ne tudna fejből, vagy ha nem is biztos benne, de ne tudná, hogy hol keresse a választ aztán rohantam hazáig. Boo a kanapén ült, frissen mosott hajának illata betöltötte a kis lakást, és épp egy ananásszal birkózott, de egyelőre vesztésre állt. – Miért nem veszünk már egy éles kést, amivel meg lehet pucolni egy ilyet? – kérdeztem, és kivettem a kezéből a botot, amit mi késnek nevezünk. – Most éleztem meg! – ellenkezett Lewis, mert roppant büszke volt arra, hogy ilyen dolgokhoz is ért. Nem mertem elárulni neki, hogy ahányszor megélezi, másnap lemegyek a henteshez, és megkérem, hogy csináljon vele valamit. (Legutóbb azt mondta, hogyha még egyszer ilyen csorbán viszem oda, ő már nem bajlódik vele, és azt is megkérdezte, hogy sorozatgyilkos vagyok-e, mert szerinte csak csontokon lehet ennyire tönkretenni egy kés élét.) Úgyhogy csendben maradtam, és igyekeztem anélkül megpucolni az ananászt, hogy ismét kifakadnék a dolgon, aztán felkarikáztam, végül hátradőltem a puha párnák közé,
magamhoz húztam és átöleltem Lewist, aztán a szájába adogattam a falatokat.
– Mi újság bent? – kérdeztem, és közben néztem a száját, ahogy apró, hófehér fogaival cincálja a rostos gyümölcsöt. Máris kívántam, de nem mertem leteperni, mert már többször éreztem, hogy neki egy picit kevesebb szexre lenne igénye, mint nekem.
– Semmi különös – válaszolta teli szájjal, aztán a kezével fogta fel az állán lecsorgó levet. – Az Öreg szerint remekül sikerült minden, úgyhogy száz százalékos támogatásra készülhetünk a következő évben, ami azt jelenti, hogy nem kell pénz után kajtatnunk a kísérleti programunkhoz, csak az akadálytalan fenntartás érdekében kell elvállalnunk egy -két külsős munkát. Ez hatalmas előrelépés lenne, és nagy lehetőségeket rejt magában. Ha az időnk felét nem kozmetikai cégek kiszolgálásával töltjük, akkor végre nagyüzemben folyhat a tudományos munka. És nem kell miatta állandóan bent tölteni a hétvégéket meg a fél éjszakát. Erre nekem is felcsillant a szemem, mert rettegtem, hogy Lewisnak nem lesz mindig módja, hogy kihúzza magát a túlórák
alól, és hazajöjjön hozzám, hanem idővel beszippantja a meló, és csak reggel találkozunk, mikor munkába indul. Most, hogy úgy tűnt, minden marad a normális kerékvágásban, és nekünk is lesz időnk egymásra, hihetetlen megkönnyebbülést éreztem. – Ugye tudod, hogy két hét múlva haza kell mennünk? – kérdeztem, mire hirtelen felnézett rám, aztán eltátotta a száját, de nem szólt egy szót sem. – Érettségizek! Akkorát nyelt, hogy az ádámcsutkája szinte kiugrott a helyéről, majd mély, rekedt hangon szólalt meg: – Szívem, én nem tudok veled hazamenni… – Azt hittem, rosszul hallok Mi az, hogy nem jön velem haza? – De szerintem, nem is lenne jó, ha együtt mutatkoznánk az iskola környékén. Te úgyis minden nap bent leszel a suliban, az érettségit kirázod a kisujjadból, és végre eltölthetsz egy kis időt a barátaiddal. Nekem
viszont pont azon a héten kell kiállnom a bizottság elé, és
beszámolnom az éves munkánkról. Ezt Mark csinálta volna, de most, hogy itthon vagyok, az igazgató ragaszkodik hozzá, hogy én intézzem. Ne haragudj! – tette hozzá szomorúan, és a tenyerébe fogta az arcomat. – Ígérem, nyáron együtt megyünk haza, megszervezzük, hogy találkozzunk a fiúkkal, elmegyünk Gracehez, és sajnos, azt hiszem, az én családomat sem ússzuk meg… – Erre a kijelentésére felhúztam a szemöldököm. – Teddy ügyét személyesen kell megbeszélnem velük, és lefektetni a szabályokat, úgy, hogy Nasir is ott van, mert nem akarok ebből később kellemetlenséget, sem azt, hogy a rokonságom átjáróházat csináljon az életünkből, arra hivatkozva, hogy Teodóra miatt repkedik át az óceánt. Elmosolyodtam. – Jól van, megértem – mondtam tétován. – Csak annyira
összeugrott a gyomrom a gondolatra, hogy nélküled kell visszamennem. Mi van, ha az a ribanc megint előhozakodik a kettőnk ügyével? – Már semmit nem árthat nekünk. A titoktartási szerződés köti az igazgatót, ahogy minket is, és Eva félti az állását. Nem hiszem, hogy ez a kis incidens megér neki annyit, hogy ártani próbáljon neked. De ha bármi ilyesmi történik, azonnal hívj, és csapot-papot itt hagyok, ha kell.
Még mindig két tenyerébe fogta az arcomat, ezáltal összeszorítva a számat, amire most ráhajolt, és édes ajkaiv al simogatott. – Szeretlek, és mindennél jobban szeretnék melletted lenni, de most nem tudom kihúzni magam az itteni dolgok alól.
Megérted? – kérdezte, és még mindig ananászízű nyelvével cirógatott. Majd megvesztem érte, hogy beszippantsam, és elmélyítsem a csókot, aztán ananásszal kenjem be a testét, és lenyalogassam róla.
– Megértem – válaszoltam ehelyett, és egy cuppanóst nyomtam a szájára, majd felálltam, és a konyhába mentem, hogy megmossam a kezemet. – De ettől még nem jobb érzés… – Tudom, életem, és hidd el, nagyon sajnálom! – lépett a hátam mögé, és vékony karjaival átölelte a mellkasom. Arcát a hátamra fektette, és teljesen rám simult, b ennem pedig egy pillanat alatt feloldódott a rossz érzés. – Akkor legalább egy hétig Nasirral lakhatok! – nevettem fel a gondolatra.
– És Teddyvel! – rántott vissza a földre Lewis. – A francba! – nyögtem fel megsemmisülten. – Majd beszélek a fejével, hogy hagyjon békén benneteket – ígérte Lewis, amitől ismét megkönnyebbültem. – Teodóra okos lány, nem fog rajtatok lógni. – Igen, tudom, és nagyon kedvelem, csak elfeledkeztem róla, hogy már Sharif sem szabad ember. – Aminek én kifejezetten örülök! – vágta rá Lou. – Így sokkal nyugodtabban engedlek abba az oroszlánbarlangba. Olyan komolyan mondta, hogy elnevettem magam.
– Azt hiszed, ha Nasir most is kergetné a csajokat, akkor én is visszatérnék a sötét oldalra? – Ne becsüld le a gonosz erejét! – dünnyögte a lapockámba Lou, miközben az ujjai a hasamon kalandoztak. Hirtelen mozdulatlanná dermedt, aztán maga felé fordított, és felrántotta a pólómat. – Jóságos Isten! Mikor gyúrtad így ki magad? – kérdezte, mintha nem mindennap látna meztelenül, vagy egyáltalán nem figyelne rám. – Nos, három hete naponta edzek, és előtte sem voltam rossz formában… – válaszoltam, és én is követtem a tekintetét, ami csak úgy cikázott a szemüvege mögött. – Nem, így nem mehetsz haza nélkülem! – jelentette ki, és azonnal nekem esett, mint egy éhező, aki több nap után kap ennivalót.
Csak kapkodtam a levegőt, ahogy éles fogaival karcolta a bőrömet, vagy fürge ujjaival markolta az oldalamat, miközben már a konyhapultra fektetett fel, és a nadrágomat gombolta. Azonnal megfeledkeztem a duzzogásról – amiért eddig nem vette észre, milyen izmos vagyok ahogy pucéron feküdtem a hideg márványon, és Boo haja cirógatta a csípőmet, miközben beengedett az ajkai közé.
93.
A tervem készen állt, és napok óta pattanásig feszültek az idegeim. Úgy tűnt, Harry mit sem sejt az egészből, és ettől csak még izgatottabb lettem. Ő már annyiszor lepett meg, és számtalanszor bizonyította, hogy remek érzéke van a romantikához, most viszont én akartam neki örömöt okozni. Munka után siettem haza, de előtte még beugrottam az étterembe, hogy mindent ellenőrizzek, aztán fürgén szedtem a lábaimat, hogy bőven legyen időm felkészülni az estére. Harry még nem ért haza, de egy cetli várt a konyhapulton, amire szinte olvashatatlan kézírásával csak ennyit írt: „Elszaladok az egyetemre, mert ma kell befizetni a gólyatábort. H." Tudomásul vettem, és elmentem zuhanyozni. Boldognak és izgatottnak éreztem magam, és volt bennem egy icipici rettegés is, de azt száműztem a gondolataimból, és igyekeztem pozitív dolgokra gondolni. Épp másodszor samponoztam be a hajam, mikor kintről hallottam az ajtócsapódást, majd pillanatokkal később Hazz eltéveszthetetlen, mély hangját, közvetlenül a fürdőszobából: – Szia, szívem. De gyors vagy! – mondta kissé meglepetten. – Ühüm… – válaszoltam, mert épp leöblítettem a habot, és se a számat, se a szememet nem tudtam kinyitni. Mikor végre sikerült, szinte vakon pislogtam rá. – Siettem, hogy kényelmesen el tudjunk készülni. – Azt hittem, azért, hogy legyen időnk összebújni – váltott csalódott hangnemre a félisten, aki egy feszes, hófehér pólóban és egy térd fölé érő farmersortban állt a kövön mezí tláb.
– Arra is sort kerítünk, még ma! – kacsintottam rá, aztán elzártam a vizet, kinyitottam a tusoló ajtaját, és előrehajoltam, hogy csücsörítve kérjek egy puszit. – Akkor jó! – könnyebbült meg Harry, majd elkapta a nyakamat, és olyan nyelves csókba kezdett, amitől az egész testemet ellepte a libabőr, majd hullámokban öntött el a vágy.
Mikor szétváltunk, Hazz elégedetten nézett le a farkamra, és egyből marokra is fogta, mintha ez teljesen termés zetes lenne. – Helló, kicsi Boo. Csak tudni akartam, hogy te is hallottad -e az ígéretet. Ezek szerint igen. Később találkozunk! – mondta, egyenesen a péniszemhez beszélve, majd huncut vigyorral a szemembe nézett – kétoldalt gyönyörűen kirajzolódtak a gribedlik és kimasírozott a fürdőből. Kellett pár perc, mire visszaállt a légzésem, és a törölköző sem sátrazott az ágyékomon. Gyorsan megborotválkoztam, és fogat is mostam – ezt sosem tudom kihagyni, ha megyünk valahová –, aztán indultam, hogy felöltsem a frissen beszerzett ruháimat . Épp átvágtam a nappalin, mikor valami furcsaságot érzékeltem a látóterem szélén. Először megtorpantam, és próbáltam felfogni, de sokadszorra sem sikerült, ezért lassan megfordultam, és ott találtam Harryt, egy hatalmas csokor vérvörös rózsával a kezében, hanyagul nekidőlve az ajtófélfának, míg az asztalon egy pici torta állt, a tetején egye tlen szál gyertyával. Csak bámultam, hang nem jött ki a torkomon Annyira helyes volt és hihetetlenül édes, széles mosolyával és szerelmes pillantásával. – Boldog évfordulót, Boo! Ma vagyunk egy évesek… – mondta, aztán ellökte magát az ajtótól, egyenesen hozzám lépett, felém nyújtva a mesés csokrot. – Istenem, Harry, ez gyönyörű! – vettem el tőle, és orromat az illatos szirmok közé fúrtam. – Ne haragudj! – váltottam bocsánatkérő hangnemre, ahogy könnyes szemekkel felpillantottam rá. – Nekem teljesen kiment a fejemből.
– Semmi baj, Lou! Igazi pasi vagy, aki képtelen megjegyezni ilyesmit – borzolt bele nedves hajamba, aztán a számra hajolt, és finoman csókolt, mindaddig, míg meg nem érezte követelőző nyelvem cirógatását, aztán magához rántott, mit sem törődve a közénk préselődő rózsákkal, és eszeveszett tempóra váltott. A bőrömbe fúródó tüskéket sem éreztem, míg Harry éhes ajkai falták a számat, csak akkor jöttem rá, hogy tiszta karmolás a mellkasom, mikor percekkel később elengedett, és ellépett mellőlem, – Gyere, fújjuk el a gyertyát. Csak bólintottam, szólni nem tudtam, az érzéseim annyira maguk alá temettek. Megfogta a szabad kezem, odavezetett az ablaknál álló kisasztalhoz, és együtt hajoltunk az egyeden, érődén lánggal égő gyertya fölé. A szívem a torkomban dobogott, és úgy éreztem, most meg tudnám váltani a világot. A Föld legszebb és legjobb pasija az enyém, immár egy éve, és még annyi csodálatos pillanat vár ránk. Hazza megkerülte az asztalt, velem szemben állt, mosolygott, de a pillantása komoly maradt. – Szeretlek, Lewis, az első pillanattól, mikor megláttalak! Néztem őt, ittam a szavait, és a szívem félrevert. – Én is szeretlek, Harry, és azt hiszem, megelőztelek… Te még észre sem vettél, mikor engem már megigéztek a fürtjeid. Lehajoltunk, és elfújtuk a gyertyát, aztán a minitorta fölött még egy puszit váltottunk, majd egy nagy sóhajjal egyenesedtünk fel.
– Készülnünk kell, ha nem akarunk elkésn i – állapította meg Harry az órájára nézve, aztán egy szabadkozó grimasszal ott hagyott, útközben dobálva le a ruháit a zuhanyozó felé. Csak néztem a karomban heverő, tucatnyi rózsát, és éreztem, hogy remeg a kezem. Nagyon nehéz feldolgozni, ha az álmaid valóra válnak.
– Sietnünk kell! – mondtam, és előreengedtem Harryt, hogy kilépjen az utcára. Hála az égnek, most már esténként is kellemes az idő, ezért kabát sem kellett. Elindultunk az úton, és mikor befordultunk a sarkon, hogy átvágjunk a parkon, Harry ujjait éreztem meg, ahogy félénken a tenyerembe csúsznak. Tudtam, hogy oldalról néz, és a reakciómra kíváncsi, de én csak elvigyorodtam, megszorítottam a kezét, büszkén kihúztam magam, és megnyújtottam a lépteimet, hogy alkalmazkodjak hosszú lábaihoz. Éreztem, hogy ő is szinte felszárnyal, és még magasabb lesz, mint eddig. Lassan a válláig sem érek, ezért remélem, most már megáll a növésben. Imádom, hogy ilyen colos, de ez elmélyíti a magasságommal kapcsolatos kisebbségi komplexusomat.
– Messze van? – kérdezte Hazz, ahogy kiértünk a virágzó fákkal és bokrokkal ékeskedő Liberty Parkból, hogy ismét szürke, égig érő épületek között haladjunk tovább. – Nem, itt van pár saroknyira – válaszoltam, és hozzáhajoltam, hogy egy puszit nyomjak az arcára. – Kicsit izgulok! – vallotta be, és a cipőjét nézte, míg a másik kezét a nadrágja zsebébe süllyesztette. – Miért? – kérdeztem döbbenten. Fogalmam sem volt, hogy Harry Miles is izgulhat valami miatt.
– Hogy mit szólnak hozzám a kollégáid. Ha érezni fogom, hogy lenéznek és utálnak, nem igazán tudom, hogyan reagáljak rá… – Életem! – vágtam közbe, mert nem akartam tovább hallgatni a felesleges önmarcangolást. – Nincs ember a földön, aki ne kerülne a hatásod alá. Számtalanszor néztem végig, ahogy férfi, nő, fiatal vagy idős, perceken belül behódol neked, és maximum a kortársaid, azok közül is csak a fiúk éreznek ellenszenvet, ami persze irigységből fakad. A kollégáim szeretnek engem, és örülnek, hogy boldog vagyok. Szinte mindenki tud már rólad, úgyhogy nem fogja őket meglepetésként érni, maximum
az, hogy milyen eszméletlenül nézel ki. De arra úgysem lehet felkészülni – kacsintottam rá, mikor végre felpillantott, és elkaptam a tekintetét. –Te elfogult vagy! – szorította meg a kezem, de azért láthatóan megkönnyebbült. – Itt is vagyunk! – jelentettem ki, ahogy a Queen Mary elé értünk. – Húha, elég puccos! – mondta Hazz, aki az üvegbe csiszolt feliratot nézte a kirakaton, majd bekukucskált az ablakon. – Igen, ez egy színvonalas hely – bólintottam, és kitártam előtte a bejáratot. Bent kellemes, halk jazz fogadott bennünket, de ezúttal nem tudort lenyugtatni. A tenyerem megizzadt – még szerencse, hogy már nem fogtam Harry' kezét –, és a fülemben dübörgött a vérem. – Arra! – mutatott Harry a velünk szemben, rézkeretben álló táblára, amire az volt kiírva, hogy a Juest Institute fogadása abban a teremben lesz. Hatalmasat nyeltem, és hagytam, hogy maga elé engedjen, mert látni akartam az arcát, amikor belép.
Beléptem Lewis mögött, és azonnal észrevettem, hogy mi érkeztünk elsőnek. Akkor legalább ennyi helyzeti előnyöm lesz – gondoltam magamban, de aztán jobban körülnéztem, míg Lou felém fordult, és hirtelen semmit sem értettem. A kisterem közepén egyetlen asztal állt, rajta magas kristály gyertyatartókban hófehér gyertyák, amik táncoló fényükkel meghitt hosszú, hangulatot varázsoltak a helyiségbe. Egy gömbölyű pünkösdirózsákból készített, művészi virágkosár díszítette a földig érő damasztabroszba öltöztetett asztalt, amit elegáns étkészlettel terítettek meg. Már befelé jövet láttam, hogy
apró zászlókból álló füzér lóg a kandalló fölött, de csak most olvastam el a rajtuk lévő feliratot. „Boldog évfordulót!” Ennyi állt rajtuk, én pedig éreztem, hogy megremegnek a térdeim. Lewisra néztem, akinek könnybe lábadtak a szemei, é s kezeit összekulcsolva állt. Látszott, mennyire izgul, és lesi minden rezdülésemet. Aztán hozzám lépett, a nyakam köré fonta a karjait, és lábujjhegyre állt, hogy magasabbnak látsszon. – Boldog évfordulót, szerelmem! – suttogta közvetlen közelről, és a szemüvegén át fürkészte az arcomat. – Ezt nekünk szervezted? És nem is lesz fogadás? – kérdeztem, mire megrázta a fejét. – Nem. Ez a mi napunk. Csak a tiéd és az enyém. Ma egy éve nyertem el a „Világ legszerencsésebb fickója” címet, és életem végéig ez lesz a legfontosabb ünnep számomra. A torkom elszorult, ahogy világoskék szemeibe néztem, és elvesztem a pillantásában. Hát nem felejtette el? Sőt, erre készült napokig? Istenem, mennyire szeretem!
A karomba öleltem, hagytam, hogy kicsorduljanak a könnyeim, aztán csókolni kezdtem, először csak finoman, majd egyre bátrabban, megfeledkezve a külvilágról. Csak arra eszméltünk fel, hogy halk torokköszörülést hallottunk a hátunk mögül. – Elnézést! – sütötte le a szemét a csíkos mellénybe és földig érő, hófehér köténybe öltözött pincér, aki a tenyerén egyensúlyozott egy ezüst pezsgősvödröt, ahogy elsétált mellettünk. Hallottuk, ahogy a jégkockák diszkréten zörögnek, és mindketten elmosolyodtunk.
– Köszönöm! – suttogtam Boo arcába, ahogy még néhány puszit hintettem rá, aztán felnyúltam, és letöröltem először az ő, majd a saját könnyeimet is. Kézen fogva sétáltunk az asztalhoz, és akkor is nehezen váltunk el, mikor helyet foglaltunk a kényelmes karosszékekben,
és az ölünkbe terítettük a szalvétákat. – De mindezt mikor? – kérdeztem, ahogy ismét körülnéztem a mesés kis teremben. – Mióta megérkeztünk, ezt a napot vártam! – válaszolta Lou. – Másnap már le is foglaltam, nehogy megelőzzenek. – Képes voltál heteken át titokban tartani a dolgot? – kérdeztem tőle. – Át kell értékelnem a rólad kialakított képemet! – Miért? – kérdezett vissza felhúzott szemöldökkel. – Mert eddig abban a hitben éltem, hogy nem tudsz á tverni… – mondtam, de a vigyor nem olvadt le az arcomról. – Nem vertelek át! – válaszolta meggyőződéssel. – A meglepetés nem átverés! – Jól van, szerelmem, csak viccelek – feleltem engedékenyen, mert éreztem, hogy komolyan veszi. – Sosem tudnék hazudni neked! – tette még hozzá, és átnyúlt az asztalon, hogy megfogja a kezemet. Máris komfortosabban éreztem magam, ahogy összefűztem az ujjainkat. Hamarosan érkezett az első fogás, ami pikáns húsgombócleves volt, aztán a pulykasült, gyümölcsökkel és krokettel, végül pedig egy isteninek ígérkező valami, amit elsőre nem tudtam hová tenni. –Te ki vagy? – kérdeztem, ahogy a kiskanállal megkocogtattam a fehércsokoládé-gömböt, ami a tányéromon állt, körülötte friss eperszeletekkel. – Le kell önteni a szósszal, ami a kis kancsóban van! – mondta Lewis, és megfogta a kiöntőt, majd a tányérja fölé emelte, és rácsorgatta a gőzölgő ribizlimártást a halványsárga gömbre. A csokoládé úgy olvadt el egy pillanat alatt, mintha ott sem lett volna, és alatta már látható volt a brownie meg a fagylalt, ami rá volt halmozva. – Ejha! – biccentettem oldalra a fejemet, mert ilyet még sohasem láttam. – Ez fantasztikus.
Alig vártam, hogy én is megcsinálhassam a varázslatot, és ahogy Lewisra néztem, már nyúltam is a kis kannáért. Ő beharapta a száját, az arcán két piros folt lángolt, és a szemeiben visszacsillantak a gyertyák fényei. – Gyönyörű vagy! – szaladt ki a számon, mielőtt az élénkpiros szósz gőzölögve csörgött volna a tányéromra. Lepillantottam, néztem, ahogy a harmatvékony csokiház elolvad a forró öntettől, és vártam, hogy megjelenjen a sütemény, de helyette egy szintén tűzpiros kis bársonydobozt pillantottam meg, amitől szó szerint kihagyott a szívverésem. Lewis már állt is fel, mellém lépett, közben benyúlt, kiemelte a kis dobozt, és ezzel egy időben fél térdre ereszkedett. Hiperventilláltam, és éreztem, hogy összefolyik a kép. Megtöröltem a szemeimet, kifordultam a széken, és minden erőmet arra használtam, hogy el ne kezdjek zokogni. – Életem, tudom, hogy ez még korai, és azt is megértem, ha nemet mondasz, de úgy érzem, mással nem tudom kellőképpen kifejezni a szerelmemet. Azt akarom, hogy tudd, nekem te vagy
az életem, a világom, a mindenem. Hozzám jössz? Nem tudtam megszólalni, bár a választ természetesen azonnal sejtettem, ahogy rájöttem, mire készül. Lewis viszont azt hihette, hogy elbizonytalanodtam, mert folytatta: – Persze, nem most, vagy a közeljövőben, ráér az egyetem után, csak szeretném, ha a jegyesem lennél, és mindenki látná, hogy hozzám tartozol… Annyira aran yos volt a zavarával, a kétségeivel, a megremegő hangjával, hogy én sem bírtam tovább, leomlottam a földre, szemben térdelve vele, és két nagy tenyerembe vettem az ő kis kezét, amiben a gyűrűt tartotta. – Ha valaha remélni mertem volna, hogy ilyesmi megtörténhet, ez állt volna a kívánságlistám élén, de még belegondolni sem mertem, hogy megteszed… Csak arról álmodoztam, hogy majd egyszer én teszem fel neked ezt a kérdést, de ennél csodálatosabb dolgot elképzelni sem tudok.
Igen! Igen!… És igen! Bármikor, bárhol hozzád megyek, és én
leszek a legboldogabb ember a világon. – Szeretlek! – mondta megkönnyebbült hangon, míg neki is könnyek masíroztak az arcán, amiket a kézhátával törölt le az állán, aztán megfogta a kezemet, és a gyűrűsujjamra csúsztatta a fehérarany karikát, amibe egy zafír volt belefoglalva. – De ugye neked is lesz egy ilyened? Tudom, a heteróknál csak a lány hordja az eljegyzési gyűrűt, de én ragaszkodom hozzá, hogy neked is legyen.
– Ha szeretnéd, akkor természetesen! Bár nekem nem állnak jól a gyűrűk – mosolygott Lewis. – De abba smaragdot tetetünk, hogy a szemeidet lássam benne minden nap. Odahajoltam, hogy végre belé fojtsam a szót, és kellőképpen kimutathassam a boldogságomat, ezért az ajkára forrtam, és hosszú percekig csókoltam rendületlenül.
94.
Madarat lehetett volna fogatni velem, mikor Harry gyönyörű ajkairól leolvastam, hogy „igen”, mert a fülemben úgy dübörgött a vér, hogy szinte semmit sem hallottam. Életemben nem izgultam még ennyire, és bár eddig sikerült elnémítanom a kétségeimet, most újult erővel törtek rám, sokkal durvábban, mint eddig bármikor, és abban a pár másodpercben – ami amúgy óráknak tűnt majd belepusztultam a félelembe. De már vége! Harry az enyém, a jegyesem, és egyszer a férjem lesz, ha a fene fenét eszik is. Lassan megnyugodtam, már képes voltam lélegezni, mire elengedett, és felsegített a földről. Nagy nehezen visszaült a székére, de láttam rajta, mennyire nehezére esne elengedni a kezemet. Azonnal a székemért nyúltam, és odahúztam mellé, ő pedig felcsillanó szemekkel rendezte át az asztalt, hogy elférjen a tányérom. A pincér ezt a remek pillanatot választotta, hogy belépjen, kezében a valódi desszerttel, amit kicserélt Harry előtt. Hazz megköszönte, de a hangja olyan karcos volt, mintha torokgyulladása lenne. Mikor ismét magunkra maradtunk, hozzám hajolt és még egy puszit kért, mielőtt megismételte a szirupos trükköt. A szeme úgy szikrázott, mint két gyémánt, az arcát a boldogság pírja lepte e l, és a szája széles mosolyra húzódott. Leírhatatlanul gyönyörű volt, ***
Másnap elmentünk, és rendeltünk nekem is egy gyűrűt, amibe valóban smaragdot kértem, hogy mindig az ő szemei jussanak
róla eszembe, aztán átmentünk az Öreghez, mert még nem volt alkalmunk eleget tenni a vacsorameghívásának. Michael nagy gourmand, de főzni nem tud, ezért örültem, hogy a házvezetőnője készítette a különleges fogásokat. Harry hamar feloldódott, mikor rájött, hogy ő immár nem diákja a profnak, és arra, hogy az Öreg rendkívül nyitott és barátságos pasas, aki nem véletlenül nyerte el a legjobb barátom címet (nem mintha más is versenyben lett volna érte…). – Nos, Harry, nagyon örülök, hogy végül a szívedre hallgattál és a bölcsészkarra mész. – Az igazság az, hogy Lewisra hallgattam – sütötte le a szemeit Hazz.
– Ezért mondom, hogy a szívedre! – nevetett fel Michael, én pedig félszegen elmosolyodtam. – Megkértem, hogy jöjjön hozzám – szólaltam meg, mire az Öreg keze megállt a levegőben, és nem is pislogott. – És igent mondott! – néztem Harryre, aki édesen félrebiccentette a fejét, és félszegen mosolygott. – Khmm… Gratulálok! – nyögte ki a prof, de láttam, hogy nehezen nyeli le a mondanivalóját. Nem akartam e lrontani az estét, és reméltem, hogy Hazz nem veszi észre a dolgot, ezért eltereltem a témát, és a vacsora további részében kerültem az ingoványos talajt. Arra gondoltam, majd négyszemközt megbeszélem Michaellel, hogy mi nyomja a bögyét. Harry egész felszabadultan társalgott, főleg ahhoz képest, hogy sokszor kerültek szóba a benti dolgok, és azokból nem sokat érthetett. Igyekeztem, hogy számára is élvezetes legyen az este, de a Prof nem igazán tudta szem előtt tartani, hogy Hazz civil. –Mikor Mark bele aka rt nézni a desztillátorba, az szinte felrobbant, és türkizkék por csapott az arcába. – Ezen mindhárman felnevettünk. – De ez még semmi! Keith megszólalt, hogy „Mindig is mondtam, hogy egy páva!”, és erre az egész laborban kitört az anarchia, és mindenki me gszakadt a
röhögéstől. Telefonokkal fotózták és videózták, míg az a szerencsétlen azon küzdött, hogy visszanyerje a látását. – Én nem bántam volna, ha nem… – szúrta közbe Harry, mire én tovább nevettem, de az Öreg azonnal elcsendesedett. Hazz bocsánatkérő pillantást vetett rám, mert rájött, hogy elszólta magát, de a Prof vizslató tekintete elől semmi sem maradhat rejtve. Gyors észjárásával azonnal értette a helyzetet, és összehúzott szemöldökkel csóválta a fejét. – Bepróbálkozott nálad? – kérdezte egyenesen tőlem, mire én csak bólintottam, mert nem akartam belemenni a részletekbe. – A rohadék! – mondta Michael, és lecsapta az asztalkendőt a tányérjára. – Akkor mi nem voltunk együtt, és valószínűleg Lewis is félreérthető jeleket adott – tisztázta a helyzetet Harry, amin annyira meglepődtem, hogy köpni-nyelni nem tudtam. – Az más! – értékelte az elhangzottakat az Öreg. – Azt hittem, mostanában. –Nem, dehogy! – erősítettem meg Harry szavait, és igyekeztem felszabadultan viselkedni, bár az emlékek, amik abból az időszakból törtek rám, még most is képesek letargiába dönteni. – Boo beverte az orrát! – tette még hozzá Hazz, és olyan büszkén nézett rám, kissé hátradőlve, hogy ismét nevetnem kellett. – Komolyan? – kérdezte Michael, és a borospoharáért nyúlt.
Úgy látszott, erre muszáj innia. – Csak bemostam neki egyet. Szerencsétlenül találtam el… – szabadkoztam.
– A francokat! Tiszta erőből beleöklözött a hatalmas heftijébe! – színezte a történteket Harry. – De miért ő? Neked lett volna rá okod… – állapította meg a Prof, mire Harry beharapta a szája szélét.
– Én is szívesen megtettem volna, de nem akartam Lewist kellemetlen helyzetbe hozni a munkahelyén, plusz úgy éreztem, neki kell helyretennie azt a pöcsfejet. – Nem akarom tovább ragozni, lényeg, hogy utána megbeszéltük a dolgokat, és azóta remek a munkakapcsolatunk – próbáltam lezárni a témát. – És Marknak sem esik bántódása, amíg megtartja a három lépés távolságot. – Nos, rólad tudtam, hogy meleg vagy, de róla nem is feltételeztem – biggyesztette le a száját Michael. – Azt hittem, az olasz szívtipró a szoknyák után szalad – Mennyivel egyszerűbb lenne az életem! – sóhajtott fel Harry, amin végre ismét mindhárman felnevettünk. A vacsora ezután már nem tartogatott több buktatót, de bevallom őszintén, alig vártam, hogy végre hazaindulhassunk, és bepótoljuk a tegnap esti elmaradt szeretkezést, mert Harry annyira kifáradt az izgalmaktól, hogy mire megmostam a fogam, elaludt, mint egy kisbaba. (Keresztben az ágyon, hosszú kezei a földre lógtak a feje mellett, az arcán angyali arckifejezés. Nem volt szívem felébreszteni, úgyhogy majdnem két órán át ültem az ágy szélén, és csak csodáltam. Még akkor sem hittem el, hogy igent mondott nekem.) Ma viszont, szent fogadalmat tettem, hogy fantasztikus
szexuális élményekkel pecsételjük meg a jegyességünket, és tele voltam tervekkel, úgyhogy amint lehetett, elbúcsúztunk az Öregtől, természetesen visszahívtuk egy vacsorára, aztán elindultunk hazafelé. Már épp javasolni akartam, hogy az andalgás helyett kicsit szaporázzuk meg a lépteinket, mikor Harry furcsa hangon szólalt meg:
– Miért nyelte le a nyelvét a Prof, mikor kiderült, hogy eljegyeztél? Rossz választásnak tartja?
Megtorpantam, ezzel őt is megállásra kényszerítve, mert a kezét nem engedtem el. – Dehogy! Ő bíztatott, hogy szerezzelek vissza, és tartsak ki az érzéseim mellett. – Akkor? – Nos, őszintén nem tudom, szívem. – Akkor miért nem kérdeztél vissza? Miért tettél úgy, mintha valamit nagyon szeretnél eltussolni? – Én nem… – próbáltam szabadkozni, de Hazz hátralépett. – Csak azt ne mondd, hogy nem vetted észre, vagy hogy nem szartad össze magad. Láttam, Lou, és nem vagyok érzelmi autista, hogy ilyesmi elkerülje a figyelmemet. – Hát az biztosan nem vagy! – nevettem fel halkan, és utánaléptem. – Pusztán nem akartam ez eljegyzésünk másnapján azt hallgatni, hogy valakinek más a véleménye. Harry , engem nem érdekel, mit gondol ő vagy más, engem csak az érdekel, hogy mi mit akarunk. Én téged akarlak, és ha te is engem akarsz, akkor nem fogom beengedni mások kétségeit vagy kifogásait. Azzal jönnének, hogy túl fiatalok vagyunk, hogy várjunk még, nem kell ezt elkapkodni, vagy hogy a melegházasság még nem ennyire elfogadott, és ne tegyük vele tönkre magunkat De ezek engem nem érdekelnek. Téged igen? – kérdeztem, és beletúrtam a pillantásom hatalmas, zöld szemeibe, – Nem, Boo. Nem érdekel, hogy mások mit gondolnak. Csak azt hittem, neked vannak kétségeid, és nem akartad az Öreg szájából is hallani. – Pusztán egyetlen kétségem van, Hazza. Hogy vajon megérdemellek-e, és elég jó vagyok-e ahhoz, hogy hozzám kösd az életed… Az őszinteség, ahogy kibukott belőlem a legnagyobb félelmem, engem is letaglózott, Harry pedig eltátotta a száját, és csak hápogott. Megszorítottam mindkét kezét, és egy apró csókra
lábujjhegyre álltam, majd nagy sóhajjal ereszkedtem vissza a talpamra. – Boo, nekem ugyanez jár a fejemben tegnap óta. Hogy lehetek én a párod? Nem érzed néha úgy, hogy Marknak igaza volt?
Még a feltételezés is sértett, de láttam, hogy benne ez komoly félelem, és milliomodszor is elátkoztam az olaszt, amiért az akkor kimondott szavai még most is fájdalmat és kétséget keltenek Harryben.
– Életem, kérlek, könyörgöm, ne tedd ezt velünk! Szeretlek és tisztellek. Rengeteg dolog van, amiért felnézek rád, a kor szerinti megkülönböztetésnél jobban pedig semmit sem gyűlölök. Sose feledd el, hogy én jóval a korosztályom előtt értem, és mindig azért szívtam, mert kisebb voltam a többieknél. Harry bólintott, és láttam, hogy megkönnyebbült egy picit, de azt is nagyon jól érzékeltem, hogy nem oszlattam el az összes viharfelhőt. – Kérlek, szerelmem, ne mérgezd ezzel se magad, se engem. Számomra tökéletes vagy, és veled akarom leélni az életem! Az eljegyzésünk másnapján miért Mark agyament tévképzeteiről beszélgetünk, miért nem a jövőnket tervezgetjük?! – kérdeztem, kissé élesebben, mint akartam, de nem Harryre voltam pipa, csak a helyzet abszurditására. – Oké… oké… befejeztem! – húzott magához, és nyomott egy nagy cuppanóst a homlokomra. – Csak néha felüti bennem a fejét a kétely. – Igen, t udom, és azt is, hogy megegyeztünk még odaát, mindig, mindent átrágunk és megbeszélünk egymással. Bocsáss meg! – fúrtam a fejem széles mellkasába. – Meg is beszéltük! – borzolt bele a hajamba Harry, aztán felhúzott az államnál fogva és megcsókolt. Akkorát sóhajtottam a szájába, hogy köhögni kezdett. – De azért ne fújj fel, mint egy lufit! – nevetett, amikor abbahagyta.
– Inkább szívnálak, mint fújnálak… – szögeztem le, mire kuncogni kezdett, kézen fogott, és gyors tempóban elindultunk hazafelé.
Az esti, kimerítő szeretkezés kisimította az idegeimet. Lewis
annyira figyelmes volt, és minden mozdulatán éreztem, hogy én vagyok számára a világ közepe. Olyan áhítattal nézett rám, és úgy simogatta a testemet, mintha egy felbecsülhetetlen értékű műtárgy lenne, amire egész életében vágyott. Elhessegettem hát a kínzó kétségeket, és igyekeztem optimistán nézni a jövőbe. Másnap nekiálltam a tanulásnak, és elég jól haladtam. Minden tárgyból tudtam a tételek felét, úgyhogy már nem sok volt hátra. Lewis késő estig dolgozott, ezért vacsorát főztem (Jó, ez enyhe túlzás, csak salátát csináltam, és csirkét sütöttem ki.), aztán felhívtam a fiúkat Skype-on. – Hahó! – mosolygott a kamerába Nick, és azonnal megjelent Leeroy képe is, aki úgy nézett ki, mint azok a kutyák, amiket közelről fotóznak. – Helló, srácok! – mosolyogtam én Is. – Nasir?
– Mindjárt jön, csak elvitte Teddyt a barátnőjéhez. – Értem… – kedvetlenedtem el egy pillanatra, hisz így is alig beszélünk, és végre lett volna alkalmunk mind együtt lenni, erre ő a barátnőjét fuvarozza. – Ne szívd mellre! Szerintem azért ajánlotta fel, hogy biztosan ne legyen itt, és kotyogjon bele a dolgainkba. van! – kuncogtam, ahogy eszembe jutott, hogy – Igazad szinte Teodórának mindenről van véleménye, és nem is rejd véka alá. – Veletek mizu? – kérdeztem a két kis idiótát, akiket nagyon szeretek, és akik eszméletlenül hiányoznak.
– Semmi különös – válaszolta Leeroy, de Nicken láttam, hogy mondana valamit.
– Bökd ki, Szöszi! – bátorítottam. – Képzeld, mióta te nem vagy itt, és Nasir becsa jozott, Leeroy és én számítunk menőnek a végzősök között. A csajok tucatjával kérnek randit, és válogathatunk a jobbnál jobb bőrök között. – Ejha! Gratulálok! – nevettem el magam, ahogy a két, inkább nyominak kinéző fiút néztem, akik most végre úgy érezték, övék a világ. – És? Milyen a nőcsábász élet? – Nagyon fárasztó! – sóhajtott fel Leeroy, mintha orrolna rám, amiért nem figyelmeztettem előre. – És drága! Az egész zsebpénzem a vacsorákra, mozikra megy el… – Akkor valamit rosszul csinálsz! – hahotáztam hangosan. – Vacsi? Mozi? A menőknek ezekkel nem kell bajlódniuk.
– Rossz beidegződés – bólintott Nick, mintha most jött volna rá a lényegre, – Tényleg nem tudom, minek hurcoljuk őket páros randikra, meg ilyenek… – Figyu, lehet, hogy ti vágytok erre, nem? – kérdeztem, mert nem akartam őket rábeszélni arra az értéktelen időpocsékolásra, amit mi csináltunk évekig. – Igazából a szex önmagában nem kielégítő. Én már rájöttem, hogy a tartalmas emberi kapcsolatok sokkal szórakoztatóbbak – mondtam, mire ők röhögtek fel. – Harry, esküszöm, mintha agyátültetésen estél volna át – köhögte Leeroy. – Vagy harmadéves lennél az egyetemen! – tromfolt rá Nick. – Nem hiszem el, hogy ilyeneket mondasz! –Mi a baj Harryvel? – hallatszott a hátuk mögül Nasir hangja. Kellemetlenül éreztem magam, míg a két nyavalyás beszámolt arról, amit mondtam. – Oóóó… akkor átkeresztellek Colombusról Coelhóra! – mosolygott a kamerába Nasir, aztán szétvetett lábakkal ledobta magát a kanapé közepére. Ő nem sokat változott.
– Te csak ne fikázz! Hallom, szépen felvetted a papucsot – vágtam vissza neki, mire egy pillanatra szenvedő arckifejezésbe torzultak a vonásai, de aztán ismét elvigyorodott. – Igen, és tudod, mi a legnagyobb baj? – kérdezte, és előrehajolt, hogy a térdei között kulcsolja össze az ujjait. – Hogy élvezem… Értettem a dilemmáját, minden mögöttes mondanivalójával együtt, de ez nem az az alkalom volt, mikor mélyenszántó beszélgetésbe merülhettünk volna. – Mert rózsaszín köd telepedett az elmédre – mondtam neki. – Valószínű… – mélázott a volt szívtipró. – Nálad mizu? – kérdezte, és végre belekezdtünk a beszélgetésbe. Elmeséltem, milyen Atlanta és az Egyetem, ők pedig beszámoltak a lényeges eseményekről és a lényegtelen, de annál izgalmasabb pletykákról. – És rólunk mik mennek? – kérdeztem, mert izgatott, hogy szájára vett-e az iskola. – Nasir elterjesztette, hogy felcsináltál egy csajt, azért kellett eltűnnöd, és hogy apád száműzött egy másik földrészre, mert látni sem akar. – Ó, ez nagyszerű! – bólogattam elégedetten. – Pont belefér az imidzsedbe! – helyeselt Nasir, az értelmi szerző. – És Lou? – Nos, neki azonnal vissza kellett térnie az Intézetbe, azért ment el.
– És az, hogy ő is Atlantában van, senkinek nem tűnik fel? – Ez nem a Harvard, bongyi! – szögezte le a legjobb barátom, amin ismét mindannyian nevetni kezdtünk. – Ezek sosem rakják össze a sztorit senkiben, még csak fel sem merül, hogy közötök lenne egymáshoz, – Mindegyiknek leesik majd az álla, ha meglátják az esküvői képeket! – vágtam rá meggondolatlanul, mire mindenki lefagyott, velem együtt.
– Miről beszélsz? – hajolt bele a monitorba Sharif. Beharaptam a számat, és lassan felemeltem a kezem, hogy megmutassam a gyűrűmet. – Lewis eljegyzett – mondtam büszkén, de halkan, mert féltem a reakciójuktól. – Aztafaszom! – bukott ki Leeroyból. – Remélem, azért a lagzin ott lehetünk. – Ugye nem akarsz abból is kihagyni?! – csatlakozott Nick, aki oldalról sandított bele a kamerába. – Istenem! Mondd, hogy nem kell szmokingban feszítenem, míg Teddy elkapja a csokrodat! – tette fel az i-re a pontot Nasir. Akkora kő esett le a szívemről, hogy szinte hallottam a puffanását. – Persze, hogy ott lesztek, srácok, és nem, nem lesz
szmoking, se semmi hagyományos cécó! – mondtam, de aztán elbizonytalanodtam. – Legalábbis remélem! Még nem beszéltünk
erről, és egyelőre nem is tervezzük a közeljövőben. Csak el akartam újságolni, hogy összeházasodunk. – Férjhez mész – közölte tárgyilagosan Nasir. – Igen, tulajdonképpen így is mondhatod. Egy percre mindenki elmerült a gondolataiban, majd Nick szólalt meg elsőnek: – Ezt amúgy komolyan gondolod? Nem kellett sokat gondolkoznom a válaszon: – Igen, nagyon komolyan. Ő életem szerelme. Miért kellene várnunk?
95.
Siettem haza, bár ez volt az utolsó nap, amikor még át tudtuk nézni az eredményeket, mielőtt a szakmai bizottság elé tárjuk őket, ezért a túlóra ma nyilvánvaló volt mindenkinek. Tudtam, hogy Harry főz, és azt is, hogy a srácokkal Skype -ol, ezért szerettem volna időben érkezni, és váltani velük pár szót. Már a lépcsőházban éreztem a kakukkfű isteni illatát, és összefutott a nyál a számban. Szinte beestem az ajtón, és azonnal meghallottam Harry öblös, mély hangját, ahogy hangosan meséli az eljegyzésünket. Megálltam az ajtóban, hátulról néztem őt, és a fiúk arcát a monitoron, ahogy áhítattal hallgatták. Mindhárom srác arcán őszinte kíváncsiság és szeretet látszott, amitől éreztem, hogy megkönnyebbülök. Az ő reakciójuktól féltem igazán, és azt hiszem, Harry családjától kicsit kevésbé. Talán azért, mert Nasir inkább a testvére Harrynek, és ha ő ellenünk beszélt volna, akkor Harry valószínűleg elbizonytalanodik. Most viszont csak azt láttam, hogy hatalmas kezeivel gesztikulálva mutogatja el a jelenetet, és gyönyörű szavakkal festi le mindazt, amit én valószínűleg meg sem tudnék fogalmazni. Ilyenkor előtör belőle az író. – Ó, helló, Lewis! – kiáltott fel Nick, mikor meglátott az ajtóban állni. Harry azonnal megperdült, és a szája rögtön széles mosolyba szaladt.
– Megjöttél? – kérdezte, már állt is fel, hogy elém siessen és egy gyors, de forró csókkal és üdvözöljön. – Helló, srácok! – köszöntem, mikor kiszabadultam a karjaiból.
– Halljuk, hogy igába hajtjátok a fejeteket… – mondta Leeroy, mire én csak bólogatni tudtam és idétlenül vigyorogni. – És ilyenkor, ha két pasi házasodik össze, akkor mindkettőtöknek férje lesz? – kérdezte Nasir elgondolkodva. – Igen, természetesen – feleltem büszkén, és lassan leültem a kanapéra, Harry derekát ölelve közben. – És ugyanolyan lakodalom, meg minden, mint egy rendes esküvőn? – Még nem beszéltük meg, hogy mit szeretnénk, de mivel egyikünknek sincs nagy és szerető családja, valamint a barátaink is nagyjából csak ti vagytok, nem hiszem, hogy hatalmas banzáj lesz a dologból. – Hát igen… – értett egyet Nick, de rájött, hogy ez nem igazán jól veszi ki magát. – Vagyis nem, biztosan sokan leszünk! – próbálta szépíteni a helyzetet, de Nasir finoman nyakon verte, amitől inkább elhallgatott és édesen fülig vörösödött. – De úgysem mostanában tervezzük a dolgot, úgyhogy még bőven ráérünk kitalálni, mi, hogyan legyen. – Hát persze! – helyeselt Leeroy, és örült, hogy nagyjából kivégeztük a témát. – Mikor jössz, pöcsfej? – nézett a legjobb barátja Harryre, és közelebb hajolt a kamerához. – Szerintem szombaton megyek, hogy vasárnap legyen időm átállni – válaszolt Hazz. A gyomrom kissé összeugrott a gondolatra, hogy egy hetet nélküle kell eltöltenem, de igyekeztem derűsnek látszani. – És akkor szombat este jól berúghatunk, hogy segítsünk leküzdeni a jedaget – kacagott fel Nasir. – Szerintem a Kétkerékben ünnepeljük meg a visszatérésedet. – Az remek lenne! – értett egyet Harry, de közben finoman megszorította a térdemet, amiből egyből tudtam, hogy ő nem tervez ekkora ereszd el a hajamat, inkább csak a fiúk kedvéért megy bele a dologba.
Miután nem sokkal később elbúcsúztunk, és már az isteni vacsorán nyammogtunk az étkezőben, Harry arról faggatott, hogy el tudunk-e utazni a nyáron valahova. Nem akartam neki elárulni, hogy kissé legatyásodtam az alatt az egy év alatt, míg a fizetésem kevesebb, mint egyharmadáért dolgoztam, mint tanár, de az itteni magas lakbért fizettem belőle.
– Még nem tudom, szívem, de néhány napra biztosan el tudok majd szabadulni. Hová szeretnél menni? – kérdeztem, és reméltem, hogy nincsenek túl drága tervei. – Arra gondoltam, hogyha úgyis hazamegyünk, esetleg átmehetnénk Párizsba, vagy Barcelonába… A víz levert, mert sejtettem, hogy nem valami turistaszálláson akar megszállni, és egyeurós baguettet enni napokig. – Remek ötlet! – mondtam, és igyekeztem valóban
izgatottnak látszani.
– Már ki is néztem egy édes kis szállodát, pár saroknyira a Notre-Dame-tól, vagy ha Spanyolország mellett döntesz, akkor egy remek helyet a belvárosban, ahol nagy az élet. – Egyik csábítóbb, mint a másik! – húztam közelebb azt a gyönyörű fejét, és össze-vissza puszilgattam az arcát. – Bárhová elmennék veled! – sóhajtottam, mikor arcát a két tenyerembe fogva, közvetlen közelről néztem a szemeibe. – Akkor legyen Párizs! – harapta be a száját Hazza. – A szerelmesek városa. – Legyen! – adtam meg magam, és azon gondolkoztam, kitől kérjek kölcsön. Az ég ismét kegyes volt hozzám, és másnap már meg is oldódott a problémám, mivel meghívtak egy előadássorozat ra, amit azonnal vissza is igazoltam. Ugyan két hétre el kell mennem, de ezzel legalább keresek annyit, hogy egész nyáron ne legyen gondom, még akkor sem, ha Teddy közelgő érkezése is kiadásokkal jár majd.
Harry is szokatlanul nyugodtan fogadta a híreket, és azt mondta, az egyik héten neki úgyis épp gólyatábor lesz, a másikra pedig meghívja az apját, és kettesben utazgatnak kicsit az Államokban. Örültem neki, hogy nem lett belőle konfliktus, csak azt nem mertem neki bevallani, hogy lesz még egy előadó, akit ismer, és nem az öreg Prof… Így teltek a napok, és bennem egyre nőtt a lelkiismeret furdalás, mert úgy éreztem, Harrynek joga van mérlegelni a dolgot, hogy elenged-e Markkal egy kéthetes körutazásra, de azt sem mertem elmondani, hogy anyagilag rá vagyok szorulva. Már csak egy nap volt hátra az indulásáig, mikor hazafelé elhatároztam, hogy ideje tiszta vizet önteni a pohárba, ezért vettem egy csokor rózsát, és megacéloztam magam. – Szia, hercegem! – ölelt magához szorosan, ahogy beléptem a konyhába, ahol épp valami újabb recepten dolgozott. – Szia, szépségem! Mit főzöl? – Nem főzök, sütök! – vágta rá büszkén. – Tejszínes gombás penne az alap, de megbolondított am egy kis spenóttal meg brokkolival, és gondoltam, sok sajtot pirítok a tetejére. – Hmm… mesésen hangzik! – mosolyogtam, de képtelen voltam megállni, hogy hozzátegyem: – De ugye van olyan csücske a tepsinek, ahová nem tettél a zöld borzalmakból? – Lewis Tomlinson! Mint biológiaprofesszor, neked ugye nem kell magyaráznom az egészséges táplálkozás mibenlétét?! – húzta fel a szemöldökét. – Nem, nem kell, de arról lehet, hogy nem tudsz, van, a ki annyira undorodik bizonyos ételektől, hogy képes besárgulni tőlük, és a mája felmondja a szolgálatot. Harry még mindig az arcomat vizslatta, hogy hazudok -e, de álltam a pillantását. – És te közéjük tartozol? – kérdezett vissza végül, – Nem tudom, de ha meg kell ennem a spenótos, brokkolis izét, lehet, hogy a kórházban kötök ki,..
– Jól van, jól van – adta meg magát, és a kezét a nadrágjába gyűrt konyharuhába törölte. – Az egyik felébe nem tettem, de reméltem, hogy legalább megkóstolod… – Imádlak! – könnyebbültem meg hirtelen, és örömömben a nyakába ugrottam. Aztán kiszaladtam az előszobába és behoztam a halványlila rózsákból álló csokrot, amit elé nyújtottam, mert háttal állt. – Jézusom! Ez gyönyörű! – ölelte magához az illatos virágokat, aztán megfordult, és azonnal az én karjaimban találta magát. – A legszebbeket a legcsodálatosabbnak! – Lou, annyira szeretlek! – sóhajtotta, és a számra hajolt, de bennem már egekig ért a feszültség. – Mi történt? – kérdezte, ahogy megérezte rajtam. – Mit csináltál? Egészen úgy hangzott, mintha ezer éve házasok lennénk, és annyira kiismert volna, hogy tudja: csak azért hoztam a virágot, hogy elsimítsam magam előtt az utat. – Nem csináltam semmit! – szabadkoztam. – De be kell vallanom valamit,..
Harry azonnal letette a csokrot a konyhapultra, és két kezével megtámaszkodott a háta mögött. – Hallgatlak! Éreztem, hogy a sav marni kezdi a torkomat, ezért egy hatalmas nyeléssel igyekeztem úrrá lenni az idegességemen. – Valamit nem mondtam el neked, de esküszöm, csak azért, mert attól féltem, túlreagálod. – Kérdő tekintetét látva folytattam: – Az előadássorozatra Markot is meghívták… Éreztem, hogy menten összerogyok, mikor végre kimondtam a dolgot, és vártam a mérges, számonkérő reakciót, de H azza csak állt, a szemöldöke még feljebb csúszott, és értetlenül nézett rám. – És?
– Én… Én azt hittem… hogy mérges leszel miatta… – nyögtem ki nagy nehezen. ~ Tudod – kezdett bele Harry egy félperces hallgatás után –, egyáltalán semmit nem váltott volna ki belőlem, ha ezt akkor nyomban elmondod, mikor bejelentetted az utat … De így, hogy te ekkora feneket kerítesz a dolognak, és egy hete ezen rágod magad, valamint az, hogy vettél egy kazal virágot, hogy előre kiengesztelj azért, amit mondani akarsz, felmerül bennem a kétely, vajon nem számodra van-e nagyobb jelentősége annak, hogy Markkal utazol?! Köpni-nyelni nem tudtam.
– Nem! Számomra semmi jelentősége nincs, pusztán a múltbéli események miatt féltem elmondani… – Boo, már ne is haragudj, de ez elég szánalmasan hangzik. Mintha nem bíznál bennem, vagy ami még rosszabb, mintha én nem bíznék benned. Tudom, hogy mindenki magából indul ki, és te nagyon féltékeny típus vagy, de engem már ismerhetnél annyira, hogy tudd, én feltétel nélkül hiszek neked. Újabb kellemeden gyomorrándulás, és tehetetlen zavar. – Hazz, kérlek… Hidd el, ennek semmi jelentősége nincs. Sajnálom. Elbasztam. És igen, lehet, hogy magamból indultam ki, mikor attól tartottam, konfliktus lesz belőle, ha elárulom… – Amúgy miért olyan fontos neked ez az előadássorozat? Érzem, hogy mennyire akarod… – fürkészte az arcomat. Ideje volt, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba. – Az az igazság – mély levegőt vettem, és a szemébe néztem – hogy szükségem van egy kis jövedelemkiegészítésre. Harrynek felszaladt a szemöldöke, aztán eltátotta a száját egy picit.
– Nincs pénzed? – kérdezett vissza egyenesen. – De miért nem szóltál? Tudod, hogy nekem van… – Szívem, ez nem ilyen egyszerű! – fújtam ki egy nagy levegőt. Elfordultam, elsétáltam az asztalig és lerogytam az egyik
székre. Hazz azonnal követett, és mellém húzott egy másikat. – Tudod, én már elég régen a magam ura vagyok, és eddig büszke is voltam rá. De azt is tudom, hogy nálatok más viszonyok vannak. Számodra nincs akkora értéke a pénznek, mert sosem volt anyagi gondotok. – Igyekeztem szépen megfogalmazni, nehogy megsértsem, hisz arról nem ő tehet, hogy a szülei gazdagok, és tényleg, soha nem éreztette velem, hogy hozzájuk
képest én csóró vagyok. – Nekem viszont a fizetésem nagy része a hitelre megy el, amit az egyetem alatt vettem fel, plusz a lakás sem olcsó, és most, hogy Teddy is kiköltözik, lesz egy csomó plusz kiadás, amit nem tudnak fedezni a szülei. Persze, ez nem kellene, hogy az én dolgom legyen, de szeretném azt a látszatot kelteni, hogy én vagyok a menő nagybácsi, aki kisegíti, amikor kell. Nevezd büszkeségnek vagy önámításnak, mégis ez az
igazság… Harry csak ült, nézett szótlanul, és láttam, hogy ő is keresi a szavakat. Ilyenkor annyira szeretnék a fejébe látni, hogy azt el sem tudom mondani. Tudni akarom, mit gondol, mit érez. – Lou! – kezdett bele lassan. Látszott, mennyire megfontolja a mondandóját. – Én… – Újabb nagy levegő, még egy sóhaj, aztán hátradőlt, és feltúrta a szemébe lógó, rakoncátlan tincseket. – Bassza meg! Miért kellene köntörfalaznom?! Nem fogom azt csinálni, amit apámék. Csak kimondom, amit akarok, aztán majd ketten rájövünk, mit, hogyan csináljunk! – Mintha az imáim meghallgatásra találtak volna. Máris megkönnyebbültem egy kicsit. – Tudom, hogy még nem vagyunk egy pár hivatalosan, de ilyen még sokszor előfordulhat az életben. Szeretném, h a egyszer és mindenkorra megbeszélnénk ezt. Nekem van pénzem, vagyis apám révén mindig fel van töltve a számlám, és hidd el, amit én elköltők, az neki nem tétel, észre sem veszi. Így, ha szükségünk van valamire, vagy váratlan kiadások adódnak, nyugodtan mondd, és kifizetem őket.
– Hazz, ez roppant kedves tőled, de az egész identitásomat megkérdőjelezné, és nem érezném magam férfinak, ha te fizetnéd a dolgokat.
– Boo, most teljesen olyan vagy, mint egy vén fószer a múlt századból. Én is felnőtt vagyok, hellyel-közzel, van pénzem, a párod vagyok, és szeretném kivenni a részem a fizetnivalókból. Ettől nem leszel kevesebb! És mi lesz, ha sikeres író leszek, és milliókat fogok keresni? Akkor sem mehetünk el egy luxusnyaralásra, csak, ha elnyersz valami nemzetközi díjat, amihez adnak jutalmat is? – kérdezte, és bár értettem, amit mond, mégsem csökkent bennem a rossz érzés. – Mi lenne, ha mostantól én fizetném a lakást? Hisz én is itt lakom, és ha nem veled lennék, akkor is bérelnék magamnak valamit. – Nem is tudom, Hazza… – Erre nem tudsz kifogást találni! A rezsi a tiéd, a bérleti díj az enyém. Éreztem, hogy ebből nem enged, akkor sem, ha a fene fenét eszik. A makacssága azért néha kiütközik, de én így szeretem. – Jól van, legyen, ahogy akarod! – egyeztem bele kelletlenül. – És akkor nem kell elmenned az előadássorozatra? – mosolyodon el, mire én azonnal lefagytam. – Már igent mondtam, és kimentek a meghívók… Sőt, azonnal el is keltek a jegyek – válaszoltam halkan, és néztem, ahogy Harry arcáról eltűnik a mosoly, majd egy másik, sokatmondó kifejezés terül el a vonásain: csalódottság és düh kombinációja.
Mikor Lewis hazaért, épp a vacsorát tettem a sütőbe, és elterveztem, hogy egy szép, meghitt estét töltünk el, de percek alatt foszlottak szét az álmaim. Kiderült, hogy Boo napok óta
titkolja a hírt, miszerint Mark, az olasz szívtipró is részt ves z az
előadássorozaton. Nem tulajdonítottam volna neki nagy jelentőséget, de attól, hogy ő úgy érezte, nem mondhatja el nekem, máris rossz érzés töltött el. Persze – Lou természetét ismerve volt rá logikus magyarázat, de amikor párkapcsolati nehézségekkel néz szembe az ember, a logikát még hírből sem ismeri. Csak órákkal a beszélgetésünk után jöttem rá, milyen törékeny is egy komoly kapcsolat. Van, hogy egy apróságból csinálunk elefántot, és van, hogy egy komoly problémát bagatellizálunk el, pusztán annak reményében, hogy így elkerülhetjük a konfliktusokat. Csakhogy a szőnyeg alá söpört problémák előbb-utóbb nagyobb feszültségeket szülnek, ezért jobb időben letisztázni a félreértéseket. Mikor kiderült, hogy Lewis anyagi gondokkal küzd, és ezért
ragaszkodik az utazáshoz, azonnal felajánlottam a segítségemet,
és bár még nem tudok a saját keresetemmel beszállni a kiadásokba, természetes, hogy én is kiveszem a részem. Lewis eleinte kategorikusan elutasította a dolgot, de aztán beadta a derekát. Már egészen megkönnyebbültem, és örültem, amiért végre lezárhatjuk az egészet, mikor kibökte, hogy akkor is el kell mennie, hisz az előadásaira már elkeltek a jegyek. Éreztem, ahogy a szívem lesüllyed a gyomromba, és ez a rossz érzés egész este velem maradt. Szerettem volna újra előhozakodni a témával, de láttam, hogy így is megviselte a dolog ezért inkább azt – a nyilvánvalóan hibás – döntést hoztam, hogy hallgattam, mint a sír, és igyekeztem úgy tenni, mintha érdekelne a film, amit összebújva néztünk a nappaliban. ***
Másnap reggel Lou korán ment be, mert szeretett volna átnézni valamit a megbeszélésük előtt, így én is összeszedtem magam, hogy levánszorogjak az edzőterembe, és a bokszzsákon éljem ki
az elfojtott feszültségeimet. Az agyam kényszerpályán mozgott, igazából ugyanazt ismételgettem, hogy megnyugtassam magam: Lewis szeret, nem csalna meg, nem vagyok túl fiatal hozzá, Mark egy seggfej, a kapcsolatunk komoly érzelmeken alapul, hamar túlleszünk a dolgon, megkérte a kezem, jegyesek vagyunk, együtt éljük le az életünket és így tovább végeláthata tlanul. Csakhogy, most az észérvek sem segítettek, és a romantikus, szerelmes gondolatok se tudtak felvidítani. Épp a lépcsőházban caplattam lefelé, mikor az alattunk lévő lakás ajtaja kivágódott, és egy hároméves forma kislány rohant ki rajta, egy papírsárkányt húzva maga után, aminek a zsinórjával szabályosan le akart fejezni. A nyakamra tekeredett spárgát elkapva, kicsit őt is visszarántottam, amin teljesen meglepődött, mert addig észre sem vette, hogy ott állok a sarokban. – Engedd ej! – kiáltott rám szemrehányóan, én pedig azonnal engedelmeskedtem, annyira ledöbbentem a határozott utasításon. – Hope! Az Isten szerelmére, mondtam már neked, hogy ne szaladj ki az ajtón! – hallatszott a lakásból egy mély női hang. Kisvártatva a tulajdonosa is megérkezett, egy vékony lány személyében, aki mérgesen lépett ki, és egyenesen felkenődött a mellkasomra. – Bocsánat! – hebegte, mikor rádöbbent, hogy mi történt, és lesimította csillogó, szőke tincseit. –Semmi gond! – válaszoltam, és igyekeztem biztatóan mosolyogni rá. – Hope! HOPE! – kiáltott a kislány után, és letrappolt a lépcsőn, mert a gyerek már a lenti ajtót rángatta. É n is lesétáltam, és épp szemtanúja voltam, ahogy a két kis karját fogva magához húzza, majd leguggol előtte. – Kérlek! Ne csináld ezt többször! Mondtam, hogy várj egy percet, amíg… – itt felpillantott, és mikor meglátott, lesütötte a szemét –, amíg összeszedem magam.
Elgondolkoztam, hogy vajon Mrs. Zadura rokonai-e, mert
még sosem láttam őket, bár az idős hölggyel szinte naponta összefutok. – Jój van! – mondta engedékenyen a kislány, és az anyja nyaka köré fonta a karjait. A nő az ölébe emelte, és vele együ tt állt fel. – Most máj indujhatunk? – kérdezte a kislány, akit csak akkor tudtam megnézni, mert első találkozásunkkor úgy söpört el mellettem, mint egy tornádó. Égővörös, csigákba kunkorodó tincsek keretezték a szívalakú arcot, és hatalmas, kék szemek néztek rám kíváncsian, ahogy elmentem mellettük. – Téged hogy hívnak? – kérdezte, egyenesen nekem szegezve a kérdést. –Harry vagyok, Harry Miles! – feleltem készségesen, és rámosolyogtam, mire egy tüneményes szempilla rebegtetést és két piruló pofit kaptam válaszul. – Karolina Oleksy – nyújtotta a kezét a nő, és szabadkozni kezdett: – Elnézést, de tegnap este érkeztünk, és még nem volt időnk bemutatkozni a szomszédoknak. – Semmi gond! – fogtam át a vékony ujjakat, és szívélyesen megráztam a kezét. – Irina néni rokonai vagytok? – kérdeztem felbátorodva, mire ismét lesütötte a szemét. – Nem igazán… A lengyel klubban találkoztunk, és mivel neki segítségre van szüksége, nekünk pedig szállásra, megbeszéltük, hogy ideköltözünk. – Ó, értem… – válaszoltam, mert rögtön rájöttem, hogy ez a lány szintén lengyel bevándorló, mint az öreghölgy, akit mindketten nagyon szeretünk Boo-val. – Akkor sokszor fogunk találkozni – mondtam, és ismét elmosolyodtam, mikor éreztem, hogy a hatalmas, kék szemek az arcomat fürkészik. – Te vagy Hope? – fordultam a kislány felé, aki szégyenlősen belefúrta a fejét az anyukája nyakába.
– Igen, ő itt Hope, aki mindig nagyon siet valahova – válaszolt helyette Karolina, és letette a gyereket. – Úgyhogy most elbúcsúzunk, ha nem haragszol, mert sürgősen sárkányt kell eregetnünk – nevetett fel vidáman, és megfogta a pici kis kezecskét, ami az övét kereste sután. – Menjetek csak! Ha átvágtok ezen a kis parkon, és lesétáltok még egy sarkot, akkor kiértek a tóhoz, ahol nagy rét van, és nincsenek fák. Az remek hely a sárkányeregetésre! – Köszönjük! – válaszolták egyszerre, és már indultak a kapu felé. Kinyitottam nekik, és előreengedtem őket, aztán még néztem, amíg eltűntek a bokrok között. Hope indiánszökdelésben húzta maga után a szép, színes papírsárkányt, a lány pedig kecses mozgással, bár furcsán, kifelé álló lábfejekkel követte. Biztosan balettozik – állapítottam meg magamban, mert az iskolában sűrűn nézegettünk a táncoslányokat Nasirral, és érdekes járásukról egyből kiszúrtuk a balerinákat. Elgondolkodva indultam az edzőterembe, és még futás közben sem tudtam kiverni őket a fejemből. Alig vártam, hogy jobban megismerkedjünk. El is határoztam, hogy áthívjuk őket egy vacsira, mert biztos voltam benne, hogy Boo is örülne neki. Aztán rájöttem, hogy túlságosan előreszaladtam. Lehet, hogy a nő nem szeretné, ha a gyerek szembesülne azzal, hogy két férfi i s alkothat egy párt. Kissé lelombozódtam, mikor rájöttem, először azt kell kiderítenünk, mennyire elfogadó az anyuka.
96.
Kora délután volt egy megbeszélésünk, ahol egyeztettük az előadások szerkezetét, nehogy abba a hibába essünk, hogy ugyanarról beszélünk Markkal. Nagyon pozitívan állt a dologhoz, és előzékeny volt velem, mint mindig. – Lou, azt hiszem, te vagy a rangidős, már ami a szakmai életünket illeti, úgyhogy mondd meg, te miről szeretnél beszélni, és én majd lerágom a maradék csontokat. Felnevettem a képletes hasonlaton, aztán lejegyzeteltük a vázlatokat. Gyorsan haladtunk és egy órával később már átlátható volt, hogyan tehetjük színessé és érdekfeszítővé a dolgokat. Abban maradtunk, hogy mindig ő kezd, elmondja, amit a kozmetikai iparról, a technológiákról és a kutatások jelenlegi állásáról érdemes, aztán én jövök, és igyekszem olyan dolgokról mesélni, amik igazán érdeklik az embereket. Génkutatások, a szépségipar jövője, mire számíthatunk öt, tíz éven belül, és mik a hosszútávú lehetőségek. Szeretek ilyesmiről előadni. Már gyermekkoromban is Verne volt a kedvencem, aki az akkori korban olyasmiről írt, ami elképzelhetetlennek számított, manapság pedig már kézbe sem veszik a gyerekek, mert számukra valóság az az álomvilág amit Verne korában még ámulattal vegyes félelemmel kezeltek az emberek.
Sietősen haza, és reméltem, hogyelmesélem Harryt otthon találom, majdindultam kicsit kiengesztelem azzal, hogy neki, miről szeretnék előadást tartani. Imádom, hogy azonnal beleéli magát, és remek ötletekkel segít, hogy látványosabb, átütőbb legyen a műsor. Mert hiába is szépítjük, ez nem csupán
tudományos hablaty, hanem eladható produkció, amire méregdrágán vesznek jegyet az érdeklődők, így elvárás, hogy lebilincselő legyen, ne csak informatív. Ahogy beléptem az ajtón, hallottam, hogy zúg a porszívó, de azt is, hogy Hazz közben énekel. Biztosan megint fülhallgatóban takarít, és közben észre sem veszi, hogy torka szakadtából énekel Adele-lel vagy Pinkkel. Mát előre vigyorogtam, és nem is kellett csalódnom. Egy farmer rövidnadrágban és ujjatlan trikóban tologatta a porszívót, rendületlenül énekelve a Just give me a reason-t, olyan szépen, hogy libabőrős lettem, mikor mély tónusát meghazudtolóan kivágta a magas hangokat. Felpillantott, és ahogy meglátott, abbahagyta a dalolást, majd rálépett a gombra, és elhalt a zúgás is. Lekapta a fülhallgatót, eldobta a porszívó csövét, aztán hatalmas lépteivel átszelte a szobát, és a karjába kapott. A lábaim a levegőben kalimpáltak, és a szája már az enyémet ostromolta. Elengedtem magam, beleolvadtam az ölelésébe, hagytam, hogy csak csókoljon és szorítson, akkor is, ha levegőről nem is álmodozhattam az erős karok között. – Ilyen korán jöttél? – kérdezte, mikor végre lazított a fogáson, és leengedett a talpamra. – Igen. Gondoltam, az utolsó esténkén elviszlek vacsorázni és moziba. – Boo! Az remek lenne! – kapott ismét a szám után, én pedig
úgy vigyorogtam, mint egy idióta. Pontosabban, mint egy szerelmes idióta. – De ugye nem későn jövünk haza? – kérdezte és mélyen a szemembe nézett. – Még egy kiadós szexre is szükségem van, ha túl kell élnem egy hetet nélküled. A térdeim megbicsaklottak, és kiszáradt a szám. Szívem szerint már sehova sem mentem volna, csak ágyba cipelem, vagy ott helyben ledöntöm a szőnyegre, ami az egyik kedvenc helyünk a szeretkezésre.
– Persze hogy időben! – válaszoltam nagyot nyelve, és most én estem neki, lábujjhegyre állva, karjaimmal átfogva a nyakát A mozi és a vacsi is remek volt, bár kicsit többet vártam a nagyerőkkel beharangozott filmtől. Harrynek nagyon tetszett, de ő valószínűleg nem is látta az eredeti Mad Maxet. Ilyenkor imádom, hogy egészen mások vagyunk. Az ő szemüvegén át látni a világot mindig érdekes tapasztalás. Ő sokkal nyitottabb, minden ingerre hatványozottan reagál, és semmit nem utasít el, csak ha megtapasztalta a hátulütőit. Ezzel szemben én vaskalapos konzervatív vagyok, aki tele van előítéletekkel, és mindenen előre rágódik, vagy sokszor úgy alkot véleményt, hogy csak a tudására hagyatkozik, és ezért nincs is alkalma kipróbálni a dolgokat.
Most is mosolyogva hallgattam, ahogy a filmről beszél, egy szörnyű jövőkép ábrázolásáról, amibe én szinte belebetegedtem – tudva, hogy a mostani környezetszennyezés valóban hasonló, . meddő sivataggá változtathatja a bolygónkat –, míg ő csak a fantasztikus jeleneteket, a mozivászonra álmodott futurisztikus járműveket, és a remek rendezést méltatta. Mire hazaértünk, már én is azt mondtam volna, hogy a film szuper volt.
Ahogy beléptünk az ajtón, elhallgatott, és mikor lerúgta a cipőjét, máris várakozó arckifejezéssel fordult felém. A másik gyengém, hogy nem rejti véka alá a vágyait,'és nem fut felesleges köröket. Ha szexre vágyik, akkor biztos, hogy a tudtomra adja, és nem kell arra várnom, hogy kerülgessük egymást, mint cica a forró kását. – Megdugsz? – kérdezte, és már szinte dorombolt, ahogy hozzám lépett. – De meg ám! – ígértem neki egy nagy sóhajjal, ahogy magamhoz rántottam, és lehúztam a fejét, hogy birtokba vegyem a száját. A nyelve forró volt és játékos, úgyhogy hosszan
szívogattam és cirógattam, míg éreztem, hogy hozzám simul, és merev szerszámát a hasamhoz dörzsöli. – Eszméletlenül kívánlak! – suttogta két apró csók között, én pedig lenyúltam, és marokra fogtam, még nadrágon keresztül. – Ez elég egyértelmű – nevettem a bőrébe, mert már a nyaka felé siklottam a számmal, és a fogaimmal karcoltam a serkenő borostát. – Boo! – krákogta, és éreztem, hogy meginog. Elkaptam a derekát, és tolni kezdtem a nappali felé, de csak a kanapéig jutottunk. Tudtam, hogy a hálószoba túl messze van, és hiú ábránd, hogy elevickélünk az ágyig. Túl szexi volt, túl kezes és túl izgató. Ledöntöttem a hatalmas párnák közé, és egyből ráfeküdtem, mert már sóvárogtam az érzés után, ahogy az egész testünk összesimul. Percekkel később, mikor végre volt annyi erőm, hogy megszakítsam a csókolózást, a fél karomra támaszkodtam, míg a másikkal gombolni kezdtem az inget, ami amúgy is félig nyitva volt izmos mellkasán. Megőrjít a stílusa. Lezser, bőszabású ingeket hord, amiket csak két gomb tart össze rajta, ezzel magára vonva minden pillantást; férfiét és nőét egyaránt. Mindenki azt várja, mikor nyílik szét rajta, és ad teljes premier plánt az izgatóan barna, hibá tlan bőrről, és az alatta vibráló izmokról. Mikor rájönnek, hogy ez nem fog bekövetkezni, akkor igyekeznek minél jobb belátást nyerni, és képesek perceken át követni a hipermarketben, kivárva, míg Harry végre lehajol valamiért. Van, amikor szórakoztat a dolog, de néha az őrületbe kerget. Ő, persze, észre sem veszi, csak dudorászva tologatja a bevásárlókocsit, miközben édesen kérdezgeti, hogy mit ennék. Mikor a női rajongók rájönnek, hogy mi nem barátok vagyunk, olyan gyilkos pillantásokkal ajándékoznak meg, amitől feláll a szőr a hátamon. Most viszont, kis lakásunk intim közegében, azt teszek vele, amit csak akarok, mert az is biztos, hogy nem sok annyira nyitott ember él a Földön, mint Hazz. Szó szerint univerzális. Bármit
megkapok tőle, amire vágyom, és ő is gyakran meglep valamivel,
ami az én fantáziámban még álomként sem született meg. Most csak vágyakozóan beharapta az ajkát, és figyelte, ahogy a szememmel iszom a látványt. Széthúztam az inget, az ujjaimmal lágyan barangolva a makulátlan bőrön, várva, hogy az érintésemtől összehúzódjanak a bimbói. Nem kellett sokat cirógatnom, máris kihegyesedtek a kis csúcsok, én pedig lehajoltam, és meleg leheletemmel simogattam őket, aztán a nyelvem hegyével, és csak akkor vettem a számba, mikor Harry mát dobálni kezdte magát. Közben kigomboltam a nadrágját, és benyúltam a bokszer alá, ahol ismét forróság és keménység fogadott. Hazz elégedetten felnyögött, és a tenyerembe nyomta magát, míg gömbölyű makkja ki nem bukott az ujjaim közül.
– Lou! Vetkőzz le, kérlek! – suttogta, miközben már a hátamat markolászta hosszú ujjaival. Azonnal eleget tettem a kívánságának, mert megvadulok tőle, ha karmol é s harap, úgyhogy felemelkedtem róla, és gyorsan ledobáltam a ruháimat. Ő csak nézett, miközben letépte a nadrágját az alsójával és a zoknikkal együtt. – Annyira gyönyörű vagy! – mondta, és a hangja a szokottnál is mélyebben, érzékibben csengett. Lenéztem rá, én is hagytam időt magamnak, hogy beteljek a látvánnyal, ahogy a nyúlánk, izmos test kiterülve vár rám, aztán a lábai közé térdeltem, lejjebb ereszkedtem, majd összefogtam a két kemény hímtagot, és lassan izgatni kezdtem mindkettőnket. Harry felemelte a fejét, hogy ő is lássa, amit művelek, a mozdulattól pedig kirajzolódott mind a hat kocka a hasán, meg a v-vonala, és a mellein ugráltak az izmok. – Gyorsabban! – kérlelt, és halkan nyöszörgött, mikor magasabb sebességre váltottam. Sajnos, nem bírtam sokáig, mert pár perc múlva, mikor már csókolóztunk közben, éreztem, hogy közel a vég, de ezúttal nem akartam, hogy gyorsan ellőjük a töltényeket. Elengedtem, és
durcás motyogásával mit sem törődve lecsúsztam, hogy a számba vegyem. Mikor rájött, hogy még finomabb kényeztetés vár rá, elégedetten hátradőlt, és a feje alá igazított egy párnát. Szereti nézni, ahogy orálisan izgatom, én pedig imádom, ahogy a hajamat turkálja közben. Néha rányomja a fejemet, de elég ritkán ahhoz, hogy kellemetlen legyen, bár az én szám legalább három
mérettel kisebb annál, ami ahhoz kellene, hogy tökéletesen be tudjam kapni. De azért próbálkozom, és ezt Harry megfelelőképpen értékeli is. Felnyúltam, két ujjamat a szájába dugtam, ő pedig készségesen az ajkai közé engedte őket, a nyelvév el körbesimogatta, majd szívni kezdte, amitől megfeszültek a golyói, és a farka szivárogni kezdett. Tudom, hogy ez nagyon izgató neki, ezért hagytam, hogy kiélje magát, és közben magamat kényeztettem lustán, bár a farkam így is pattanásig feszült. Arra viszont nem számítottam, hogy ó veszi ki a szájából, és tolja le a kezemet, egészen addig, míg széttárt combjai között el nem éri vele az ánuszát, és magába nyomja az ujjaimat. – Harry! – nyögtem fel elgyötörten, mert azt hittem, ezt már nem bírom ki ép ésszel. – Gyerünk! Ujjazz! – adta parancsba, én pedig követtem az utasításait, mert most nem volt erőm ahhoz, hogy átvegyem az irányítást. Csak azt akartam, hogy mindent megkapjon, amire vágyik, és kielégíthessem a kívánságait. Hű csatlósa voltam, egy rabszolga, aki soha nem akarja letépni a láncait. Harry teste ívbe hajlott, a lapockái elemelkedtek a kanapéról, és a torkából hörgés tört fel, miközben a testébe hatoltam az ujjaimmal, és kerestem a pontot, amitől elveszti az eszét. A péniszén már folyt le a magja, úgyhogy lehajoltam, és felnyaltam az utolsó cseppig, aztán a számba vettem, és szopni kezdtem, mire Hazz kiáltozni kezdett, és a teste rángatózott az édes kínoktól.
– Boo! Elmegyek! – mondta kínlódva, és a hajamba túrt, hogy abba ne hagyjam a kényeztetést. Leengedtem a torkomon, és erősebben mozogtam benne, mire felkapta a fejét, a combjait is felrántotta, és folyamatos lihegésbe kezdett. – Istenem! Ez csodálatos! – dicsért halkan, de közben elakadt a hangja, mert a kéj hullámokban öntötte el, ahogy a nedve a számat. Addig folytattam, míg az utolsó rándulást követően e l nem ernyedt a teste, és a végtagjai erőtlenül lehanyatlottak. Kiengedtem az ajkaim közül, finom puszikkal csókolva végig minden centiméterét, aztán feltoltam magam és ráfeküdtem, óvatosan bújva hozzá, mert tudom, hogy orgazmus után hiperérzékeny a teste.
Próbálta felemelni a fejét, hogy megcsókoljon, de az ereje cserbenhagyta, így én tornáztam feljebb magam, hogy elérjem a száját. – Szeretlek – súgtam neki, mire egy elégedett szusszanással tapadt rám a szája, és hálásan, szerelmesen csókolt, kifulladásig. Kicsit pihegtünk, időt hagyva arra, hogy összeszedje magát, aztán óvatosan felkeltem róla, őt is felhúztam, és a helyére ültem. – Gyere! Ülj bele! – fogtam meg a kezét, és ráhajoltam, hogy csókokkal lepjem el az ujjait. Nézett még egypár pillanatig, miközben az ajkát nyalogatta, és lassan izgatta magát, aztán visszakérdezett: – Szemből vagy háttal? Hirtelen nem is tudtam, mit válasszak, mert mindkettőt imádom, de most a romantikus énem győzött a perverz felett. Inkább az arcát akartam látni, mint a behatolásokat, úgyhogy nem válaszoltam, csak megfogtam a másik kezét is, és gyengéden magam felé húztam. Elmosolyodott, amitől megdobbant a szívem. Ezek a pillanatok fognak éltetni, amíg távol leszünk egymástól. Izzadt tincseit hátrarázta, majd egyik lábával a kanapéra lépett, és fölém guggolt. Lenyúltam, felállítottam a farkamat, a párna alól kihalásztam egy gumit, és magamra
görgettem egy másodperc alatt, majd segítettem Harrynek, hogy becélozza ágaskodó szerszámomat. Egy adag nyálat folyattam az ujjaimra, és bekentem a bejáratot, aztán hagytam, hogy ő engedje rám magát, lassan, kiélvezve az ingerületeket, a csodás egyesülés minden mozzanatát. Harry nyöszörgött, néha lihegett egy kicsit, és olyankor szünetet is tartott, hogy aztán újult elszántsággal igyekezzen magába fogadni. Szeretem ilyenkor nézni, ahogy a szája elnyílik, hegyes nyelve végigszántja kiszáradt ajkait, az orrcimpái szabályosan tágulnak, míg az arca néha megrándul a kéjjel vegyes kíntól. Ismerem az érzést, és én is ugyanúgy imádom, ahogyan ő. Mikor izmos feneke a combomra ereszkedett, mindketten úgy éreztük, most nagyon lassan, finoman szeretnénk, legyőzve az ősi ösztönöket, amik heves aktusra buzdítanak. Összeolvadtunk, egy testté és lélekké, ahogy csak azok tudnak, akik a szerelem oltárán áldoznak. Átöleltem, arcomat izmos mellkasába fúrtam, és halkan mantráztam, mennyire szeretem. Ő a fejem búbját csókolgatta, karja hajlatában tartva és ringatva, mint egy csecsemőt, így nyújtottuk a szeretkezést, kielégítve nemcsak fizikai, hanem lelki vágyainkat is. – Annyira jó, amikor bennem vagy! – sóhajtotta Hazz, és picit felemelkedett, csak pár centire, hogy aztán kínzó lassúsággal ereszkedjen vissza, elgyötört sóhajokat kicsikarva belőlem. – Szeretem érezni, ahogy feszítesz, ahogy lüktetsz bennem. –Harry, ha ilyeneket mondasz, mozognod sem kell! – figyelmeztettem, mert éreztem, ahogy a hasam aljából kiindulva körkörösen tágul bennem az egyre erőteljesebb kéj. – Annyira jó ez! – suttogta zihálva, és megismételte a mozdulatot. Izmos combjaiba markoltam, és hátradőltem, ő pedig hátul a térdeimre támaszkodott, hajlékony testével szinte hídba feszülve, felnyársalva a farkamra. Gyönyörű volt. A bőrét pára lepte el, ami apró, kívánatos kis cseppekbe gyűlt, és alig tudtam uralkodni magamon, hogy le ne nyalogassam őket, de
most csak; a látványnak éltem. Néztem, ahogy egyre gyorsuló ritmusban emelkedik és süllyed, magába fogadva, készségesen. –Mozogj, szerelmem! Isteni vagy! – dörmögtem, és a mellkasán szántottam végig az ujjaimmal, sima nyomot hagyva a gyöngyöző bőrön. Lenéztem, láttam a pontot, ahol összeolvadunk, és éreztem, hogy közel a vég. Harry is tudta, hogy nem bírom soká, hisz ő egy körrel előttem járt, ezért lenyúlt, hatalmas szerszámát a kezébe vette, és fejni kezdte magát, sebesen és izgatottan, félve, hogy nem ér utol. Elmosolyodtam, látva elszánt igyekezetét, és mély levegőket vettem, hogy késleltessem az orgazmusomat. Behunytam a szemem, hogy izgató teste ne gyorsítsa fel a folyamatot, és hagytam, hogy hullámokban lepjen el e gyönyör, minden izmomat elernyesztve, mozdulatlanul.
– Úristen! – kiáltott fel Hazz, mikor a farkam megrándult, majd pulzálni kezdett, mélyen a testében, megállíthatatlanul. Még kettőt mozdult, a keze olyan gyorsan száguldott le -fel, hogy szinte nem is láttam, majd nyögött egy hatalmasat, é s a mellkasomra élvezett, hosszú, fehér mintákat rajzolva rá. Bennem nem akart szűnni a gyönyör, újabb és újabb csúcsokat elérve dobált, én pedig tehetetlenül hagytam, hogy elemésszen, maga alá temessen és leigázzon. Harry rám omlott, a nyakamba szuszogott, forró lehelete a vállamat cirógatta, izzadságtól elnehezült tincsei a mellkasomra tapadtak. Lágyan simogattam a hátát, halkan duruzsoltam a fülébe, és úgy éreztem, én vagyok a legboldogabb ember a földön.
97.
– Na helló, Colombus! – ugrott a nyakamba Nasir, mikor kiléptem a fotocellás ajtón a reptéren. – Szia, Aladdin! – kacsintottam rá, mikor eltoltam magamtól, és végre a szemébe néztem. Nevetőráncok szaladtak szét a halántékán, és hófehér fogai szinte világítottak a szájában. – Esküszöm, hiányoztál, basszus! – vallotta be kissé zavartan, majd alibiből az öklébe köhögött, palástolva, hogy ennyire elérzékenyült. – Te is nekem! – öleltem át a vállát, és hagytam, hogy átvegye a bőröndömet. – Ugye csak vasárnap repülsz haza? – kérdezte szinte aggódva, én pedig vigyorogva bólogattam. Megnyugodott, hogy a vizsgákon kívül lesz két szabadnapunk, amit együtt tölthetünk. – Akkor szervezek egy bulit!
Megtorpantam, és ezzel őt is megállásra késztettem. Felhúzott szemöldökkel nézett rám. –Bocs, haver, de nincs kedvem a nagy bulikhoz. Jobban szeretném, ha csak a fiúkkal lennénk, meg esetleg pár haver, akiket kedvelünk. Idegenek részeg őrjöngésére egyáltalán nem vagyok kíváncsi, sem a nyomulós picsákra, akik minden bulin ott vannak. Azok az idők már elmúltak, cimbi – mondtam neki kissé szabadkozva, de ahogy végiggondolta, csak biccentett egyetértése jeléül. – Igazad van. Néha elfeledkezem arról, hogy már semmi sem olyan, mint régen… – És hiányzik? – kérdeztem vissza azonnal, mert féltem attól, hogy Nasir megbánta az életmódváltást.
– Hazudnék, ha azt mondanám, néha nem jutnak eszembe a nagy sztorik vagy a jó csajok, de igazából nem… Nem hiányzik egyik sem. Teddy viszont annál inkább, ha hazamegy a családjához, vagy pizsipartyznak a barátnőivel. Elmosolyodtam, mert amit Nasir elmondott, azt én is mind átéltem már. Sokszor gondolkoztam azon, ha Lewis nem veszi át Dr. Right helyét, és nem szeretek be le, akkor most milyen lenne az életem, de hamar eljutok a végkövetkeztetéshez, hogy valószínűleg már egy bérelt lakásban laknék Londonban, hetente csapatnám szét magam, és minden nap más feküdne az ágyamban. Ezek a kilátások olyan undorral töltenek el, amin én csodálkozom a legjobban. Hihetetlen, mennyire meg tud változni az ember, ha erős külső behatások érik. Engem elég gyakran érnek, elég erős behatások, pontosabban behatolások, ami azt illeti. Idióta vigyor ült ki az arcomra a gondolattól. – A fiúk úgy várnak, mint a messiást. Szeretnének pár órát venni lelkizésből – mondta Nasir, kaján arckifejezéssel. – Tőlem?! – kérdeztem vissza döbbenten, mert nem tartom magam nagy lélekbúvárnak. – Ki mástól? Te és Lewis vagytok a lelki társak élő példája. Szeretnék megtudni, hogyan kell megtalálni a másik feledet. – Azt hittem, örülnek, hogy most ők futnak a belső pályán, és kiélvezik a sok csajt, aki mind rájuk feni a karmait. – Nagyon hamar feladták. Igazából belé sem kezdtek. Nem mindenki alkalmas nőcsábász karrierre – röhögött Nasir. Igazat kellett adnom neki. Elég lelketlennek kell lennie annak, aki képes újabb és újabb hódításokra, anélkül, hogy érdekelné, milyen szenvedést okozhat az előző áldozatoknak. Elkomolyodtam. – Szerencse, hogy ők nem olyan korcsok, min t mi… Nasir arcáról is lefagyott a mosoly, de egy fél perc után, épp mikor a kocsihoz értünk, ismét felvidult.
– Nos, egyik szempontból igen, de azért valljuk be, nagypapa korunkban lesz mit mesélni! – kacsintott rám elégedetten, és ebben is igazat kellett adnom neki. Amit megtapasztaltunk, az talán kellett ahhoz, hogy most értékelni tudjuk a nyugalmat és a
szerelmet. Különben mindig furcsa hiányérzetünk lett volna, és pár év múlva azon keseregnénk, hogy mi maradt ki az életünkből. Leeroy és Nick lufikkal és egy fantasztikus WELCOME HOME felirattal vártak Nasir és Teddy közös kis lakásában, amitől esküszöm, elszorult a torkom. – Hahó, Hazza! – ölelt magához a Szöszi, akinek szintén könnyek csillogtak nagy, kék szemeiben. – Sziasztok! – akaszkodtam át Leeroy vállára, aki ugyanolyan erősen ölelt, ahogy én őt. – De jó, hogy megjöttél! – mondta, és megveregette a hátamat. – Nagyon hiányoztatok! – krákogtam, mikor elváltunk, és besétáltunk a nappaliba. – De azért, gondolom, Lewis kárpótolt a nagy hiányérzetért – nevetett Nick, és ő vett elsőnek a kikészített fánkokból, amik a szivárvány összes színében pompáztak, hála a festett cukormáznak. – Melegfánk! – közölte Leeroy, és a tálra mutatott. Nekem csak akkor esett le, hogy a szivárvány a másság szimbóluma, és Ők ezért vásároltak be az összes műanyagnak kinéző édességből. – Nagyon kedves meglepetés! – bólintottam serényen, bár inkább röhögnöm kellett rajta, de nem akartam megbántani őket, ha már ennyire készültek a fogadásomra. – És sör van, vagy csak színes szörpit ihatok? Ezen mindenki felnevetett, és Nasir azonnal a konyhába indult, hogy hozzon pár deresre hűlt dobozzal. Belemerültünk a beszélgetésbe, és észre sem vettük, hogy ránk esteledett. Csak akkor jöttünk rá, hogy átdumáltuk a
délutánt, mikor Teddy esett be az ajtón, mert odakinn szakadt az eső. – Helló, szívtipró! – lépett azonnal hozzám, mit sem törődve a hajából csöpögő vízzel. –Szia, Hugi! – viszonoztam az ölelését, és jól megszorongattam.
– A nagybátyám hogy van? – kérdezte, és hálás csókot nyomott Nasir szájára, aki közben kiszaladt egy törölközőért, és szívecske szemekkel tartotta a barátnője elé. – Remekül! – mondtam, de Teddy éles tekintetét nem kerülte el a szám sarkából kiinduló rándulás. Fürkészett egy másodpercig, de aztán úgy tett, mintha semmi sem történt volna, és tovább csacsogott. Tudtam, hogy nem úsztam meg ennyivel. Pár órával később, amikor a két fiú elbúcsúzott, nekiálltam kipakolni a bőröndömet, míg Nasir zuhanyozni indult, Teodóra pedig épp nekiállt megágyazni nekem a kanapén. Jól esett a csend az egész napos hangoskodás után, és éreztem, hogy a jetlag engem sem kerül el maradéktalanul. – Mi történt? – kérdezte Teddy minden bevezetés nélkül, mire ledermedtem, és egy kupac pólóval a kezemben álltam szerencsétlenül. – Nem kell a rizsa, Hazza, úgyis tudod, hogy kiszedem belőled… Be kellett látnom, hogy tényleg felesleges lenne mellébeszélni. Olyan, mint Lewis. – Boo elmegy egy kéthetes előadássorozatra, csak azt felejtette el elmondani, hogy Markkal.
Teddy úgy egyenesedett ki, mintha felrántották volna, és mélyen a szemembe nézett. – Ugye, nem azt akarod mondani, hogy az a szemétláda még mindig próbálkozik?! —Nem, erről szó sincs, vagy legalábbis én nem tudok róla. És igazából nem is érdekelne, ha Lou nem titkolta volna el… – Éreztem, hogy elvörösödöm, amiből számomra is kiderült, hogy
ez a dolog mégis több indulatot vált ki belőlem, mint elsőre gondoltam. – Lewis soha nem csalna meg! – állította Teddy, de azért leült
a frissen vetett ágyamra, és egypár pillanatra magába mélyedt. – Azt hiszem, azért titkolta el, mert ő tele van félelmekkel, és bár nem vallja be neked, most is kurvára féltékeny. Ez nem fog változni soha. És ebből kiindulva, azt hitte, te is kiakadnál, ha kiderülne, hogy az a pasi is vele lesz, aki annak idején keményen nyomukra… – Igen, én is erre a következtetésre jutottam, csak fáj, hogy nem bízik bennem. Az pedig egyenesen megrémiszt, hogy esetleg magában nem biztos teljesen. – Jajj, dehogy, Hazz! Erről szó sincs. Nem fogod megérteni ezt, miért te teljesen más habitusú vagy, mint ő… vagyis, mint mi. Én értem, Boo bácsi mitől tartott, és azt is, hogy nagy erőfeszítésre volt szüksége althoz, hogy elmondja neked a dolgot. Kérlek, ne gondolj bele többet, mint amiről szó van. – Igyekszem, de azért nem mindig sikerül az ő agyával gondolkodnom… – Hála az égnek! Hamar bele is őrülnél! – mosolyodott el Teddy, és megveregette a térdemet, mert közben leültem előtte a fotelba. – Hidd el, néha még neki is nehéz követni a saját gondolatmenetét, mert mindent elemez, meg is cáfol, tényekkel támaszt alá, majd ugyanezt csinálja az ellenkezőjével. Ne akard tudni, mi zajlik a fejében. Elégedj meg annyival, hogy imád, végtelenül hűséges és lojális, és ebben az életben egészen biztos, nem néz más pasira! Én is elmosolyodtam. Jó volt ezt olyan valaki szájából hallani, aki annyira ismeri Boo-t, mint én. – Köszönöm! – hajoltam felé, és magamhoz öleltem. Teddy azonnal viszonozta a bensőséges gesztust, csak akkor húzódott el, mikor Nasir vádló hangja hasította át a szobát .
– Tíz percre kiteszem a lábam, és te máris a nőmet ölelgeted? – kérdezte, a szemei szikrákat szórtak, a két szemöldökét pedig csak egy mély barázda választotta el. – Én nem! Dehogy… – kezdtem habogva, és kapkodtam a tekintetem kettejük között, mert tudtam, Nasir legalább olyan féltékeny, mint Lou, és most elég rosszul állt a szénám. Teddy még hagyott neki egy pillanatot, aztán olyan harsányan kacagott fel, hogy ismét összerezzentem. Hanyatt dőlt az ágyon, és a hasát fogta, annyira nevetett. – Jó színész lennél, Aladdin, de azért engem nem versz át! – mondta, a könnyeit törölgetve, amikor összeszedte magát. Ismét Nasirra néztem, aki már úgy vigyorgott, hogy a szája sarka egész a füléig kúszott. Végre leesett a tantusz, hogy álcirkusz volt az egész, és megkönnyebbülten elmosolyodtam. – A frászt hoztad rám! – vallottam be kényszeredetten. – Ugyan már, Harry! Egy féltékeny barom vagyok, de eszembe sem jutna, hogy rámászol a nőmre. Pláne, mióta tudom, hogy nem egy csapatban játszunk! De azelőtt is tiszteletben tartottuk egymás territóriumát. Sosem volt gondunk ilyesmiből. – Szerencsére! Különben álmomban elvágtad volna a torkomat! – válaszoltam, és eszembe jutott a fekete bestia, Velma, aki megvolt nekem, de sosem mertem bevallani Nasirnak.
– Cserébe megígérem, hogy sosem fogok kikezdeni Lewisszal! – röhögött a fekete szépfiú, de nekem ettől lefagyott az arcomról a mosoly. – Nana! Vihar a biliben? – kérdezte, és kezdtem azt hinni, hogy Teddy mellett tényleg empatikus lény lett belőle.
– Nem, semmi baj, csak egy icipici nézeteltérés… – válaszoltam, és igyekeztem rendezni a vonásaimat. Szörnyű lesz, ha mindketten átlátnak rajtam. – Nos, az összeveszésben a legjobb a békülőszex! – sommázta a dolgot Nasir, én pedig megnyugodtam, hogy van, ami nem változik.
Harry egy napja ment el, de én máris szörnyen szenvedek a hiányától. Szinte hihetetlen, mennyire hozzá tud szokni az ember, hogy van valaki, aki részese az életének. Sosem gondoltam, hogyminden ilyen gyorsan ilyen tökéletes párranehezebh, lelhetek, de éppen ezért, nélküleéseltöltött nap sokkal mint kellene.
Épp a szemetet vittem le, és arra gondoltam, kimegyek a parkba sétálni egyet, mikor Mrs. Zadura lakása előtt elhaladva, folyamatos, eget rengető gyerekkacajra és egy mély női hangra lettem figyelmes.
– Hope! Kérlek, ne ugrálj az ágyon! az eddig csak – De anyaaaa! egy kicsit, jécci!gurgulázó – mondtahangokat nevetéséről ismert Még hangocska, és ismét adott ki, miközben egy elnyűtt ágyrugó keserves nyikorgásba kezdett. Elmosolyodtam, mert jólesett hallani egy kisgyermek önfeledt örömét, és vidáman szedtem a lábaimat, hogy mielőbb kiérjek a napsütésbe. Egyszer a mi életünket is bearanyozzák majd a gyerekek!
Két nappal később, mikor már kezdtem beleőrülni a magányba, és igyekeztem elterelni a figyelmemet, épp egy orosz kutató izgalmas beszámolóját olvastam a teraszon, mikor az alattam lévő erkélyről ismét felcsendült a vidám kis hang, – Ijina néni! – Felálltam, és kihajoltam a korláton, hogy le tudjak nézni. – Jécci, mutasd meg még egyszej a Vejencei gondoját! A kislány – nem több, mint három éves égővörös hajzuhatagát hátrarázva, egyenesen állt, és a kezét nyújtotta az idős hölgynek, hogy felsegítse a karosszékből. – Jól van, hercegnő, de csak akkor, ha utána szépen megeszed a vacsorát! – válaszolta Mrs. Zadura, és nehézkesen feltápászkodott, hogy térdig befáslizott lábain betotyogjon a
lakásba. A botjára támaszkodott, de azért megfogta a pici kezet és együtt indultak be a lakásba. – Jó napot! – köszöntem rájuk, mielőtt átgondoltam volna, miért is zavarom meg őket. – Helló, Lewis! – nézett fel mosolyogva Irina, és integetett is, amit a kislány azonnal utánozott, és vidáman pillantott fel rám,
előrehajolva, úgy, ahogy csak a gyerekek tudnak, mert én tuti, hogy orra esnék – Szija! – kiáltott, és vékony kis hangja vidáman csengett. – Szia! – integettem vissza neki azonnal. – Hogy vannak? – kérdeztem, mert más nem is jutott eszembe hirtelen. – Remekül, csak ez a meleg kikészít… – válaszolta a néni. – És maguk? – Harry hazautazott a hétre, úgyhogy kissé magányosan… – szaladt ki a számon, de azonnal meg is bántam a dolgot. Nem szoktam félig idegeneket beavatni a magánéletembe. Az öreghölgy felkuncogott. –Nos, akkor azonnal jöjjön le, és vacsorázzon velünk! – mondta, ellentmondást nem tűrő hangon. – Mi is szívesen vennénk a társaságot. Igaz, Hope? – nézett a kislányra, aki olyan erőteljesen bólogatott, hogy majdnem leesett a fejecskéje. – Igen! – tette hozzá határozottan, de aztán elszégyellte magát, és arcát Irina néni színes, sűrűn rakott szoknyájába fúrta. – Nem akarok zavarni… – ellenkeztem erőtlenül, bár mindketten tudtuk, hogy ez csak a tiszteletkör. – Nem zavar, professzor. Már képtelen vagyok még egyszer megkeresni a kisasszonyt, ha elbújik valahol, úgyhogy nagy segítség lenne, ha lejönne egy kicsit. Elmosolyodtam, és bólintottam, aztán gyorsan felvettem egy inget Harry szakadt pólója helyett, és a könyvemet az asztalra dobva, sietősen indultam lefelé.
A lakás tágas volt, akárcsak az enyém, de most mindenütt gyerekjátékok tarkították az amúgy patika tisztaságú, pasztell színekkel berendezett nappalit. – Ő itt Hope Oleksy – mutatta be a kislányt Mrs. Zadura, én pedig a kezemet nyújtottam az angyalarcú tünemény felé. – Szia, én Lewis vagyok. – Szija! – rázta meg határozottan az ujjaim hegyét, amit át tudott érni. – Te fent jaksz? – Igen, éppen itt, fenn – mutattam a plafonra, mire édesen eltátotta a száját, és igyekezett feldolgozni az információt. – És a fejeséged hoj van? – kérdezte, azonnal a tárgyra térve. – Van gyejeked? Hirtelen nem is tudtam, mit kellene erre válaszolnom, de Irina néni megoldotta helyettem is. – Először is, kisasszony, nem szokás így lerohanni az embereket. Másodszor, Louisnak még nincs felesége, és gyereke sem, mert még nagyon fiatal. –Anyu is fijataj! – vágta rá kapásból a kislány, mire mindketten elmosolyodtunk.
– Igen, de a lányok korábban érnek. Hálás voltam érte, amiért nem kellett nekem kitalálnom valami elterelő választ, de az igazság az, hogy mostanában egyre nagyobb késztetést érzek, hogy mindenkinek eláruljam, meleg vagyok és jegyesem is van. Természetesen tudatában voltam, hogy ez nem a megfelelő alkalom arra, hogy egy háromévesnek elmagyarázzam a dolgot, de azért ott motoszkált bennem a fura érzés, hogy többé senki előtt nem akarom titkolni a dolgot. Hope elszaladt az egyik szoba felé, mire Irina nyomban hozzám fordult. – Ne haragudjon, tudom, hogy soha nem is lesz felesége, és higgye el, nekem semmi bajom a dologgal, csak nem tudtam hirtelen, hogyan kellene ezt elmondanom neki. Nem ismerem
még annyira, és nem akarom elbaltázni a dolgokat.
Halkan felkuncogtam, és megfogtam a húsos, meleg kezet. – Drága Irina, hálás vagyok, hogy nem hagyott benne a pácban. Még én sem igazán tudom, hogyan kell ezt kezelni, azt meg pláne nem, hogy hogyan kell elmagyarázni egy gyereknek. Összemosolyogtunk, aztán segítettem neki elb icegni az étkezőbe, és leültettem egy székre. – Hol van Shanthal? – kérdeztem, mert csak ekkor tűnt fel a hiánya. – Felmondott, mert férjhez ment és elköltöztek Connecticutba.
– Óóó… – válaszoltam, de kissé összezavarodtam. – De akkor ki segít önnek? – kérdeztem, mert tudtam, hogy Mrs. Zadura nem igazán tudja ellátni magát. – Nos, nem akartam ismét segítőt keresni, mert azok csak
nappal vannak velem. Szerettem volna, ha itt is lakik valaki. Nagyobb biztonságban érzem magam – válaszolta, és oldalra nyúlt, hogy magához húzza az oxigén zsinórját. Azonnal
ugrottam, és közelebb toltam a készüléket, hogy kényelmesen elérjen hozzá, majd segítettem a füle mögé igazítani a műanyagcsövet, és vártam egy picit, amíg kiszuszogja magát. – Hope és a mamája épp szállást keresett, és Karolina csak négy órában dolgozik. Takarít a kávézóban éjjelente, amikor a kicsi alszik, úgyhogy mindkettőnknek jól jött ez a dolog. Felhúztam a szemöldököm, mikor rájöttem, hogy Hope nem csak vendég, hanem már itt is lakik a házunkban. – Értem – mosolyodtam el, és körülnéztem, hogy találkozhassak végre az anyukájával is. – Lina épp leszaladt a boltba, mert kifogytunk a zabpehelyből – nevetett az öreg hölgy, de aztán folytatta. – Viszont isteni pirogit főzött, csak kicsit kifulladtam, és nem tudo m behozni. Megtenné, hogy megterítenek Hope-pal, és felszolgálják a vacsorát?
– Természetesen! – vágtam rá készségesen, és elindultam, hogy előszedjem a tányérokat. Egy perccel később Hope is csatlakozott, és ügyesen segédkezett mindenben. Már az asztalnál ültünk és ettünk, mikor kulcs zörgött a zárban, és belépett egy fiatal, de nagyon vékony, szőke lány. Elsőre nem stimmelt valami vele, de nem tudtam hová tenni a fura érzésemet. Közelebb jött, gyanakvóan méregetett, aztán kérdőn nézett Mrs. Zadurára. – Ó, bocsánat. Ő itt Lewis Tomlinson professzor, a felső szomszéd. Ők nem voltak itthon, amikor körbejártatok a házban. A lány megkönnyebbülten elmosolyodott, és azonnal felém fordult
– Dr. Tomlinson, örülök, hogy megismerhetem. Karolina
Oleksy vagyok.
– Üdvözlöm! – válaszoltam, és szívélyesen megráztam a felém nyújtott kezet. – De ha lehet, inkább tegeződjünk, és maradjunk a Lewisnál. – Természetesen, ahogy óhajtja, vagyis… ahogy akarod – nevette el magát zavarában. – Nem ismerek más professzort – tette hozzá őszintén. – Én igen, és hidd el, nem vesztettél semmit. Unalmasak vagyunk és beképzeltek. Irina is elnevette magát, és Hope is mosolygott, bár ő nem teljesen értette a szituációt. – Harry épp Angliában van, és Lewis magányos volt, úgyhogy meghívtam vacsorára. Egy pillanatra lefagytam, mert nem tudtam, mit mesélt el rólunk az új lakótársainak, de Karolina csak bólintott, az arckifejezése pedig barátságos maradt. – Harryvel már összefutottunk pár napja, mikor Hope majdnem lefejezte a papírsárkány zsinórjával – magyarázta nekem, mire végre én is kiengedtem a benntartott levegőt. –
Remélem, legközelebb őt is vendégül láthatjuk engesztelésképpen. – Feltétlenül, de azt hiszem, mi leszünk a sorosak, hogy meghívjunk benneteket vacsorára. – Köszönjük! – válaszolta illedelmesen Hope, még mielőtt Karolina szabadkozni kezdett volna. Néztem őt, láttam, hogy zavarában kissé elpirul, és azt is, hogy az arccsontja majdnem átszúrja a bőrét. Közelebbről szemügyre véve, azonnal észrevettem, hogy az arcán nem egészséges pír, hanem alapozó és pirosító gondoskodik a színekről, a szemei fáradtak és fénytelenek, a szép, szőke, csillogó haj pedig paróka. Összezavarodtam, ezért gyorsan leültem, és lesütöttem a szemeimet.
– Nos, akkor hozom a pirogit! – mondta a lány, és kisietett a konyhába. Hope mellettem mászott fel a székre, amiben kellett egy pici segítség, mert a popsija túl nehéznek bizonyult, de aztán egy győztes arckifejezésével helyezkedett el a párnán, ami neki volt odakészítve, hogy felérje az asztak. – Te szejeted a pijogit? – kérdezte csacsogva, és közben az ölébe terítette az asztalkendőt, mint egy igazi úrinő. – Biztosan szeretem, csak még nem tudom, hogy mi az… – kacsintottam rá, mire értetlenül nézett vissza. – A pirogi, lengyel étel, Hope, és a született amerikaiak nem ismerik – magyarázta Irina. – Nos, én sem vagyok amerikai, igazából angol vagyok, de eddig még nem kóstoltam a pirogit – mondtam, és közben mindenkinek töltöttem a jeges vízből, ami egy szép kis kanoséban állt az asztalon. A vacsora tényleg remek volt, és kiderült, hogy ez valami húsos derelye, ami nagyon laktató. Úgy teleettem magam, hogy csak szuszogni tudtam, mikor Hope invitált, hogy nézzem meg a birodalmát. Örömmel álltam fel – ülni már úgysem tudtam volna
–, és követtem az ajtón át, ami az ő szobájukba vezetett. Odabenn is gyönyörű tisztaság fogadott, a legnagyobb rendetlenséggel, amit valaha láttam. Mindenütt színes rajzok, cipősdobozokban lefektetett babák és plüssállatok, az emlegetett papírsárkány, és más millió játék fogadott. – Nézd! Ezt én festettem! – dugott az orrom alá egy rajzlapot, amin egy hatalmas, színes paca állt. Igyekeztem megőrizni a hidegvérem, de rettegtem attól, hogy megkérdezi, szerintem mi az. – Ez egy angyaj! – mondta határozottan, én pedig megkönnyebbültem, mert arra sosem tippelt em volna, hogy egy szárnyait széttáró angyalt látok a festményen. – Nagyon szép! – mosolyodtam el, és ismét körbenéztem a parányi helyiségben. A szekrényajtó nyitva volt, kilógott egy rózsaszín tütü, és mellette egy sokkal nagyobb méretű fehér. – Balettozol? – kérdeztem, aztán kiegészítettem a dolgot: – És anyukád is? – Nem, ő máj nem… – felelte Hope, és láthatóan elszomorodott. – Fáj a háta, és nem tud. – Értem – válaszoltam, mert úgy éreztem, ezt a kérdést nem szeretném tovább feszegetni. Karolina nyilván nehezen él meg a eddig valahol súlyos összeget kellett kifizetnie az albérletért. – De én nagyon szejetek! – mondta Hope, és azonnal fel is pattant, hogy ízelítőt adjon a tudományából. Bekapcsolta a sarokban álló, pink CD-lejátszót, és azonnal Csajkovszkij dallamai töltötték be a teret. Gyönyörűen beállt pliébe, és várta, hogy a zene odaérjen, ahol neki kezdenie kell. Egyszerűen lenyűgözött az átszellemült arc, azok a gyönyörű, vörös tincsek, a kicsiből áradó visszafojtott energia. Aztán, ahogy dundi lábacskáin felemelkedett, és belefogott a koreográfiába, a számat is eltátottam. A kislány nem volt épp balerina alkat, édes kis hurkái redőztek a térdei felett, ahogy a szoknyája felcsúszott, de olyan könnyed és légies volt a mozgása, mintha egy pillangót látnék.
Meghatott csodálatomból Karolina hangja zökkentett ki: – Hope! Ne untasd Lewist! Elnézésedet kérem – szabadkozott, nekem pedig meg kellett ráznom a fejem, annyira hatása alá kerültem a produkciónak. – Ne! – szóltam rá, mikor lehajolt, hogy kikapcsolja a zenét. – Kérlek, hadd nézzem még egy kicsit! – esdekeltem, és ahogy fürkész tekintetét magamon éreztem, azonnal felé fordultam. Láthatta rajtam, hogy nem csupán illendőségből csinálom, így végül elmosolyodott és bólintott, aztán lerogyott a babzsákra, ami az ablak alatt hevert, és intett a kislánynak, hogy folytassa. Hope szemei felcsillantak, és ismét lépkedni kezdett, majd forogni és szökellni, mint egy kecses gazel la. – Nagyon tehetséges! – fordultam az anyukája felé, mikor hangosan megtapsoltuk a lenyűgöző előadást. – Igen, az! – viszonozta a mosolyomat a büszke mama, és magához ölelte a kislányát.
98.
– Hogy megy? – kérdezte Lewis, aki egészen előrehajolt, mint ha így közelebb lehetnénk egymáshoz. – Remekül! – válaszoltam mosolyogva. – A matek tökegyszerű volt, irodalomból pedig a XX. századi szerelmes költészet volt a téma, ami amúgy is nagy kedvencem. – Jaj, de örülök! – válaszolta Lou, fülig érő szájjal, és közben megdörzsölte a szemeit Én is közelebb hajoltam, és mikor a monitoron megláttam, hogy könnyek csillognak benne, teljesen elképedtem. – Valami baj van? – kérdeztem azonnal, és az ujjaimat a combomba vájtam. – Tessék? – nézett rám összehúzott szemöldökkel Boo. – Jaaaa… Azért, mert bekönnyesedtem? – sütötte le a szemeit. – Igen – válaszoltam habozás nélkül. – Mi történt, Lou?! – Semmi nem történt! – válaszolta, végre egyenesen nézve a kamerába. – Csak hiányzol. Tök ciki, igaz? Akkora kő esett le a szívemről, hogy majdnem hanyatt vágtam magam székestől, ahogy kiegyenesedtem. – Nem, dehogy! Te is őrülten hiányzol! – válaszoltam, de még mindig nem mosolygott egyikünk sem. – És a fiúk is nagyon sajnálják, hogy nem jöttél. – Ahogy lehet, bepótoljuk, mondd meg nekik! – Már ígérgetsz . mondtam, de Nick azt üzeni, hogy mindig csak Lewis végre felnevetett egy picit.
– Akkor beszéljétek meg, hogy mikor akarnak kijönni hozzánk, vagy mi mikor menjünk át, amikor mindannyian ráérnek. – Jól van, egyeztetek velük. De szerintem jó az úgy, hogyha augusztusban hazajövünk Teddy miatt, akkor átmegyünk Nickékhez pár napra. A szülei olyankor sosincsenek itthon. – Igen, emlékszem… Tavaly te aludtál a húga szobájában – válaszolta Lewis, és az arcáról azonnal eltűnt a szomorúság, mert a helyét szexuális izgalom vette át. Nekem is elakadt a lélegzetem, ahogy eszembe jutott a kis Skype -szeánsz, amit Nick kihallgatott, persze önhibáján kívül. Még ma is bizseregni kezdek, ha eszembe jut, ahogy Boo követte az utasításaimat, és magát kényeztette, miközben én az öklömet harapva igyekeztem csendben maradni.
– Már nosztalgiázunk? – kérdeztem, és éreztem, hogy önkéntelen vigyorba szalad a szám széle. – Van pár szép emlékünk, nem igaz? – kacsintott rám Lewis, nekem pedig szűkös lett a hely a bokszeremben. – Ha hazaérek, gyártunk hozzájuk újakat! – ígértem. – Vasárnap este indulok, és hétfőn hajnalban otthon vagyok. Aznap este már azt tehetsz velem, amit csak akarsz! Lewis szemei megrebbentek, és éreztem, hogy valami nem stimmel. – Lou, ne csináld ezt! Most megint mi van? – Az van, hogy Hope és Karolina átjönnének hétfőn vacsira, ha neked is megfelel… – Kik azok? – kérdeztem vissza idegesen, mert nem akartam elhinni, hogy az első közös esténkre programot szervezett. – Mrs. Zadura új lakói. A fiatal nő és a kislánya. Kezdett derengeni valami, aztán be is ugrott a kis gyufafejű szépség, és a törékeny mamája. – De miért pont hétfőn?! – Hope-nak minden nap edzése van, kivéve a hétfőt… És alig várja, hogy megismerhessen.
Eszembe jutott, hogy én is szerettem volna meginvitálni őket,
csak féltem a reakciójuktól. – És ők tudják? Mármint, hogy mi… – Igen, Irinia mindent elmesélt nekik, úgyhogy nem nekem kellett. Úgy látom, Karolinát nem zavarja, a gyerekek pedig nagyon nyitottak ezen a téren, ha nem nevelik őket máshogyan. – Akkor remek. Gondolom, aludni hazamennek – mondtam,
és meghúzogattam a szemöldököm. – Még jó! – felelte megkönnyebbülten Lewis. – És utána miénk az egész éjszaka! ***
A hét második fele úgy elszaladt, hogy észre sem vettem. Minden nap vizsgáztam, sőt, egyik nap két tárgyból, mert így hamarabb letudhattam mindent, és amúgy sem okozott nehézséget a biológia. Boo mellett az lett volna a csoda, ha nem tudok mindent ezer százalékosan. A vizsgabizottság is elég hamar belátta, hogy nemigen tudnak belém kötni, úgyhogy átmentünk kedélyes csevegésbe, és arra eszméltem, hogy a biosztanárral (aki egyébként sok mindenben emlékeztetett Lewisra) környezetvédelemről és újrahasznosításról beszélgetünk, ahelyett, hogy kérdésekre válaszolgatnék. Pénteken délben, túl az utolsó vizsgán – ami történelem volt –, kiléptem a szikrázó napsütésbe, és dudorászva sétáltam át a parkon, mikor valaki a vállamra tette a kezét, és erőteljesen megszorította. Meglepetten fordultam hátra, és a Sárkány libafoszöld szemeibe néztem közvetlen közelről. – Mr. Miles! – mosolyodott el, majd szívélyesen magához ölelt. Köpni-nyelni nem tudtam. – Bocsásson meg, hogy így letámadom, de sajnos, nem tudtam ott lenni a vizsgáján, és szerettem volna beszélni önnel, mielőtt visszarepül az Államokba.
Nem igazán tudtam mire vélni ezt az egész szituációt, hisz az itt töltött éveim alatt elég sokszor keveredtem vele konfliktusba, de igyekeztem felnőttként viselkedni, így a Boo -tói tanult módon kihúztam magam, majd mosolyogv a viszonoztam a kedves üdvözlést. – Mrs. Redcliff! Örülök, hogy látom. Hiányoltam nagyon! A Sárkány kivillantotta kusza fogsorát és a felső ínyét is, amitől egy picit elöntött az undor, de erőt vettem magamon, és rezzenéstelenül álltam. – Csak azt akartam kérdezni, hogy van Lewis? Minden jól alakul odaát? – kérdezte, mire szó szerint eltátottam a számat. Honnan tud rólunk? Ö is részese lenne az összeesküvésnek, és ez egy csapda, vagy pusztán jó a szeme és ez egy ártatlan kérdés csupán?! – Bocsásson meg! Ezek szerint nem mesélte el az utolsó beszélgetésünket. Nem akartam indiszkrét lenni. Elnézést! Majd írok neki egy e-mailt… – szabadkozott, és az arca pírba borult, mire teljesen ledöbbentem, mert még sohasem láttam zavarba jönni. – Viszlát, Harry! – búcsúzott sietve, és épp elindult a másik irányba, mikor a karja után kaptam, és óvatosan visszahúztam. – Semmi baj, Mrs. Redcliff. Lewis remekül van, köszönöm kérdését! Nem, nem mesélte el az utolsó beszélgetésüket, de mindig nagy szeretettel beszélt önről. Nem csodálkozom, ha beavatta a titkunkba.
– Igazából nem avatott be… – válaszolta a Sárkány, immár újra mosolyogva. – Bárki rájöhetett volna, ha magukra néz. – Nos, ez egészen biztosan így van – kuncogtam fel. – Nem vagyunk valami jó színészek. – Nem baj, Harry. Nincs is mit titkolni ezen. Azt leszámítva, hogy tanár és diákja esett szerelembe – halkította le a hangját, majd egy aprót kuncogott. – Ne árulja el senkinek, de a férjem földrajztanár volt a gimnáziumunkban.
Megint leesett az állam. Ez a beszélgetés csupa meglepetés! Csak álltam, nem is tudtam, mit felelhetnék erre, de nem is kellett semmit mondanom, mert Mrs. Redcliff biccentett, még egyszer megszorította a karomat, majd elbúcsúzott: – Kérem, adja át üdvözletem és jókívánságaimat Lewisnak, és mondja meg neki, hogy gyakran gondolok rá. Sokat tanultam tőle!
– Úgy lesz! – ígértem, és odahajoltam, hogy kétoldalról megcsókoljam az arcát, mert hirtelen nem tudtam mit kezdeni a rengeteg érzelemmel, ami elöntött. Már rég eltűnt az épületben, mikor még mindig ott álltam, és próbáltam összeszedni magam. – Na, hahó! – öklözött a vállamba Leeroy, – Hogy sikerült? – kérdezte, és kíváncsian nézett fel rám. – Remekül! – válaszoltam, mikor végre magamhoz tértem a sokkból. – És neked? – Hát, nem mondom, hogy simán ment, de reméle m, értékelik, hogy legalább két évszám stimmel, és a vaktérképen nem kevertem össze a kontinenseket. – Egészen biztosan! – nevettem fel, és összeborzoltam a haját. – Nick? – Még kínlódik. Úgy láttam, a felkészülési időt azzal töltötte, hogy lerágta a bőrt a szájáról. – A picsába! Mondtam neki, hogy ha a fele tételbe bele sem néz, annak nem lesz jó vége – szitkozódtam, mert előző délután együtt néztük át a listát, és kiderült, hogy Nick a történelmet elég lazán kezelte, és csak a páros számmal jelölteket tanulta meg. Azt mondta, olyan, mintha a rulettben a feketére tenne. De úgy látszik, ma a piros a nyerő… Mikor Nasir is kijött végre – jóképű arcán egy győztes vigyorával –, és az is kiderült, hogy Nick megkapta a kettest – bár póttételt kellett húznia –, mindannyian elindultunk hazafelé, hogy ledobáljuk a tancuccokat, levegyük a fehér ingeket és a
nyakkendőket, aztán az estét a Kétkerékben töltsük, afféle búcsúvacsorával. Csatlakozott hozzánk Teddy, Olaf, aki évek óta kapus volt a focicsapatban, Nick aktuális barátnője (valami Sissy vagy Zizi) és néhány végzős, akik elég normálisak ahhoz, hogy meghívjuk őket, valamint Jordan, akinek nagyon örültem, mert alig vártam, hogy találkozzunk végre. Szinte kivirágzott. Le is fogyott pár kilót, de a szembetűnő különbség inkább a magabiztossága volt. A haját leengedte, ami laza hullámokban omlott gömbölyű vállára, és egy olyan felsőt viselt, ami szabadon hagyta gyönyörű dekoltázsát. Úgy tűnt, már nem izgatja, hogy alatta is telt idomok rejlenek, nem pedig
darázsderék. Elégedetten szemléltem, és csodálkoztam, mert el sem pirult, csak annyit mondott:
– Miles, bármi is jár a fejedben, felejtsd el! Többször nem húzol csőbe. Felnevettem és magamhoz öleltem. – Már nincs rá szükség, királynőm. Azt hiszem, kibújtál a csigaházból. – Önelégült arckifejezése megerősítette a sejtésemet. – Ki az?! – kérdeztem vészjóslóan. – Remélem, nem valami beképzelt seggfej… – Joe az, a harmadikos srác, aki tavaly meg nyerte a megyei matekversenyt.
Fogalmam sem volt, kiről beszél, mert a strébereket egyáltalán nem ismertem az alsóbb évfolyamokból. Jordán előkapta a telefonját, és megmutatta a háttérképet, nekem pedig elismerően görbült a szám. – Ejha, ez aztán főnyeremény. – De még mennyire?! – kacsintott rám sokat sejtetően, aztán mindketten felnevettünk, én pedig a karomba fogtam a fejét, és egy nagy puszit nyomtam a homlokára. – Legyetek boldogok! A buli elég lanyhára sikerült, mivel én nem ittam, Nasir csak mértékkel, a többiek pedig arra vigyáztak, hogy megőrizzék a
jóhírüket. Olyan volt, mint egy egyházi gyülekezet bérmálkozási partija. Ettől függetlenül jól éreztük magunkat. Nosztalgikus sztorizással telt az este, hatalmas röhögésekkel, asztalcsapkodással, és azzal, hogy Teddy arcát figyeltem, ahogy minden történetnél megvonaglik, mert szinte biztos, hogy helyet kapott benne Nasir és egy random lány. Nem lehet könnyű feldolgozni, ha a pasid előtted az egész iskolát megdöntötte, a fele tanári karral együtt De hát min denkinek van valami, amit meg kell tanulnia az életben. Teodórának, úgy látszik, ez a feladata. Nasir igyekezett megkönnyíteni a dolgát, mert egész este el sem engedte a derekát, még enni is fél kézzel evett, és kétpercenként adott egy cuppanós puszit az arcára. Néztem őket, és rájöttem, mennyire örülök, hogy így egymásra találtak Bevallom, sosem gondoltam volna, hogy egy lány megszelídíti a született
nőcsábászt, aki addig senkit sem engedett közel a szívéhez. Most viszont, az összes női egyed, aki látta őket, arról álmodozott, hogy pontosan olyan pasija legyen, mint Nasir, ha már ő maga nem lehet, mert a harcos amazon, aki a barátnője, kikaparja a szemedet, ha túl sokáig felejted a párján. – Mikor találkozunk legközelebb? – kérdezte Leeroy, mikor látszott, hogy lassan véget ér a buli. –Lou azt mondta … – itt rajtakapottam elharaptam a mondatot, és a többiek is visszatartották a levegőt, de aztán rájöttem, hogy a mai nap volt az utolsó, amit az iskolában töltöttem, és egy korszak végleg lezárult az életemben, úgyhogy nagyot szusszantam, aztán nyugodtan folytattam –, hogy vagy ti gyertek ki a nyáron, vagy mi megyünk át Nickhez, mikor itthon leszünk augusztusban. – Mivel az eredeti terv is az volt, hogy kimegyünk, én azt mondanám, hogy most pótoljuk be az elmaradást… – válaszolta Nick. – Amúgy is megérdemlünk egy kis nyaralást! – nézett kérdőn a többiekre.
– Remek lesz! Én úgyis augusztusban költözöm ki, és Teddy is, úgyhogy kössük össze a kellemeset a hasznossal. – Oké, akkor nézek olcsó repjegyet – hajolt a telefonja föle Leeroy. – Július 7. megfelel? – Az milyen nap? – kérdezte Nasir, mintha lényeges lenne, és mikor kiderült, hogy szerda, akkor elégedetten bólintott. – Az jó lesz!
Magamban mulattam, hogy a vezér címét nem hiába érdemelte ki: Övé az utolsó szó, vagy így, vagy úgy ***
Másnap este elmentünk egy diszkóba, és önfeledten ráztuk magunkat a táncparketten. Millió lány legyeskedett körülöttünk, de valamiért ma nem voltak olyan nyomulósak, mint régebben. Azt hittem, Teddy jelenléte szegi kedvüket, akin most is látszott, hogy uralja a helyzetet, és a szeme úgy járt, mint a sublótfiók, nehogy valaki bátorságot gyűjtsön, majd a félhomályban belemarkoljon Nasir seggébe. De végül kiderült, hogy nem erről van szó. Épp egy helyes, barna lánnyal táncoltam, mikor lassú szám következett, ő pedig félve pillantott fel rám. Elmosolyodtam, átfogtam a derekát és magamhoz húztam, aztán lassan forgatni kezdtem, és hangosan dúdoltam a szeretett dallamot.
– Kérdezhetek valamit? – mondta halkan, nekem pedig azonnal megfagyott a vérem. Reméltem, hogy nem az ágyamba szeretne bebocsátást nyerni. – Persze! – feleltem, de azért volt bennem némi félelem. – Ugye te foglalt vagy? – szögezte nekem a nem várt kérdést egyenesen, és kicsit elhajolt, hogy a szememet is láthassa. – Igen! – válaszoltam megkönnyebbülten, és szélesen elvigyorodtam, mert annyira jólesett kimondani ezt az egyetlen, jelentéktelen szót.
– Látszik rajtad – bólintott a lány. – A csajokkal fogadtunk az este elején, de elég nyilvánvaló… – Miért? – kérdeztem meglepetten. –Nem is tudom … Látszik az egész megjelenéseden. A kisugárzásodon. Nem is nézel senkire, vagy ha igen, akkor is egyértelmű, hogy semmi olyan szándék nincs benned… – Komolyan? – Aha. Tudod, vannak, akikről kapásból megmondod, hogy házasok. De ugye nem vagy nős? A gyűrű a kezeden… – nyúlt le és emelte fel a bal kezemet, amin a kékköves ékszer csillogott. – Még csak jegyesek vagyunk – vallottam be, de nem tudtam megállni, hogy a büszkeség kiüljön az arcomra. A lány csodálkozva pillantott fel rám, majd le, ismét a kezemre. – De jegygyűrűt a lányok hordanak. – A heteróknál igen… – válaszoltam, és figyeltem, ahogy leesik neki a tantusz, a felismerés letaglózza, majd a szája elé kapja a kezét. –Meleg vagy? – kérdezte, olyan hitetlenül, mintha azt vallottam volna be, hogy más bolygóról származom. – Igen. Vártam, hogy elhúzódik vagy cirkuszt csinál, esetleg, hogy undorodva elhord mindennek, de ehelyett csak lassan leengedte
a kezeit, aztán ismét átfogta a váltamat, és visszasimult a mellkasomra.
Pár percig némán andalogtunk, mindketten emésztgettük az elhangzottakat, majd ahogy vége lett a számnak, eltávolodtunk egymástól. – Kérsz egy italt? – kérdeztem, mikor tanácstalanul egyik lábáról a másikra állt. – Igen, köszönöm! – csillant fel a szeme, mire megfogtam a kezét, és kifelé indultam a tömegből, egyenesen a terasz felé. Mikor az asztalhoz értem a két koktéllal, leültem a kényelmes karosszékbe, és keresztbe tettem a lábamat, majd én is a parkot
néztem, ahol kis napelemes lámpák világították meg a kikövezett utacskákat. – Khmm – köszörülte meg a torkát a lány, mire azonnal felé fordultam.
– Nem ízlik? Hozzak másikat? – kérdeztem, mert azt hittem, mellényúltam a koktélválasztásnál. – Nem, dehogy. Isteni! – felelte, és lesütötte a szemét. – Akkor mi a baj? – kérdeztem, mert éreztem, hogy valami nyomja a bögyét. – Te vagy Harry Miles, igaz? – Igen, én vagyok. Én pedig még nem is tudom a nevedet… – Kelly Docherty vagyok, Miranda húga, ne haragudj! – Semmi baj – mosolyogtam rá bátorítóan. – Csak azért, mert voltál a nővéremmel… – kezdte lángoló
arccal. – Meg a barátnőjével is.
Nem emlékeztem rájuk, de ez nem volt meglepő. Nem igazán jegyeztem meg a lányokat, akik megfordultak az ágyamban. – Ez elképzelhető – hagytam jóvá az állítását. – Akkor inkább biszex vagy? – tette fel a kérdést, ami szúrta az oldalát. – Nos, ha már mindenképpen meg kell határozni a szexuális identitásomat, akkor a pánszexuálisra voksolnék. – Az mi? – húzta össze a szemöldökét. –Olyasmi, mikor az ember nem a neme, hanem a személyisége alapján választ partnert. – Ilyet még soha nem hallottam. – Ha azt mondanám, hogy én is c sak most ismerkedem ezekkel a kategóriákkal, nagyon meglepődnél? – kérdeztem mosolyogva, mire ő is elengedte magát egy picit. – Nézd, azt hittem, egy átlagos srác vagyok – itt ellenkezni akart, de végül nem szólt semmit –, aztán beleszerettem egy pasiba. Nagyjából ennyi a történet.
Igazán le a kalappal, mert igyekezett befogadni az információt, sőt, még arra is volt energiája, hogy rendezze a vonásait. Mikor végül sikerült megemésztenie a hallottakat, közelebb hajolt, és hatalmas, barna szemeit az arcomra függesztve szólalt meg: –Nos, Ha rry, köszönöm, hogy a bizalmadba avattál, és bevallom őszintén, nagyon megleptél, de amúgy is túl szép vagy ahhoz, hogy igaz legyél. Kaptam egy cuppanóst az arcomra, majd illedelmesen elköszönt, és elsétált a bejárat felé. Én pedig ott ültem, és meg nem tudtam volna magyarázni, hogy miért, de olyan felszabadultságot és örömöt éreztem, mint már nagyon rég. Életemben először, melegként definiáltam magam egy idegennek, önszántamból, pusztán azért, mert így érzek, és többé nem kell megjátszanom magam. Ha akarom , kiállhatok, és ordíthatom egy háztetőről vagy magamra tetováltathatom. A szabadság édes érzése töltötte be a lelkemet, és esküszöm, még a számban is éreztem!
99.
Harry hajnali étkezése olyan izgalommal töltött el, hogy azt se tudtam, mit kezdjek magammal. Próbáltam elütni az időt, minden munkát megcsináltam, ami a kezem ügyébe került, csakhogy minél később mehessek haza, és kevesebbet kelljen várnom rá. Vasárnap volt, de egyáltalán nem szokatlan, hogy dolgozunk. Sokan voltak benn, akik elmaradtak a hét en, vagy szerettek volna kevesebbet dolgozni hétköznap. Nálunk nincs igazi munkaidő. Az irodámban ültem, és épp a hó végi beszámolót készítettem elő, mikor halkan kopogtak. – Tessék! – mondtam hangosan, de alig láttam a belépőt, mert csak az olvasólámpa égett az asztalomon. – Helló, Lou! – Felismertem Mark hangját, és elmosolyodtam. – Mit csinálsz bent ilyen későn? – Még volt egy kis dolgom, és amúgy sem volt sietős hazamennem. ..
Mark lehuppant a karosszékbe az asztalom előtt, és felhúzta a szemöldökét. – Nocsak… Vihar a paradicsomban? – Először nem értettem a dolgot, de gyorsan leesett a tantusz és felnevettem. – Neeeem! Harry hazautazott érettségizni, és csak holnap hajnalban jön vissza. Láttam az átfutó felhőket Mark tekintetén, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, csak elkönyveltem magamban, hogy még mindig reménykedik. – Értem. Érettségizik… – kuncogott halkan, amitől viszont összeugrott a gyomrom.
– Miért jöttél? – próbáltam a tárgyra térni, mert kezdett idegesíteni. – Csak láttam, hogy ég bent a villany, és meg akartam kérdezni, hogy minden rendben van-e, tudok-e segíteni valamiben.
– Nos, minden rendben, és köszönöm, de nem. Én is csak elütöm az időt. – Akkor nem is tartalak fel a felesleges időtöltésben – mosolyodon: el az olasz. – És jó welcome partyt! – mondta, majd öles lépteivel elhagyta a szobát. ***
– Boo! – Harry mély, rekedt hangja úgy kúszott be a tudatomba, mint egy alattomos betolakodó. Egész éjjel hallucináltam, és félóránként néztem meg, mennyi az idő, úgyhogy úgy döntöttem, nem dőlök be neki. A fülemre szorítottam a kispárnát, és igyekeztem visszasüppedni az álomba. – Lou! – erősödött fel az imádott hang, és már az ajkait éreztem a kézfejemen, ami a kispárnát tartotta. – Szerelmem, megjöttem… – mondta halkan, és óvatosan lehúzta az útjában álló akadályt, hogy hozzáférjen az arcomhoz. Már éber voltam, de még nem mertem hinni az érzületeknek, így csak akkor sóhajtottam fel megkönnyebbülten, mikor az ajkai már a számat keresték, és óvatosan csókolni kezdett. Akkor viszont úgy tapadtam a szájára – azonnal kifordulva és magamra rántva a nagy testet –, mint a víz alatt fuldokló a szalmaszálra, amin végre levegőhöz juthat Öleltem, csókoltam, közben dünnyögtem a szájába, mert egyszerre akartam mindent. Megfogalmazni a hihetetlen örömöt, amit éreztem, magamba szívni az ízét, illatát; ujjaimmal felfedezni a bőrét, és magamba olvasztani egész valóját. – Lou! Megfojtasz – húzódott el egy pillanatra, amíg levegőt vett, és picit ficánkolt, hogy kényelmesebben elhelyezkedjen, de
aztán egy elégedett morgással visszaereszkedett, és ő is falni kezdett, kimutatva, mennyire vágyik rám. Nem tudom, mikor merültünk álomba, de az biztos, hogy csak perceknek tűnt, és máris zúgott az ébresztő. Feltámaszkodtam a könyökömre, óvatosan lefejtettem magamról Hazz ölelő karját, lesimogattam a szétterülő hajzuhatagot, és betakartam a testét, ami az én melegemtől megfosztva, azonnal libabőrbe öltözött. – Aludj, szépségem, pihenj! – suttogtam a fülébe, és egy apró, leheletnyi puszit hintettem rá. – Sietek haza. Aznap délután bezzeg nem tököltem, inkább kapkodtam, hogy mindennel hamarabb végezzek, és már délután négykor szedtem a sátorfámat, hogy végre otthon lehessek nála. Rohantam hazáig, csak a közértbe estem be félúton, hogy üdítőt és rágcsálnivalót vegyek a vendégeinknek. Ahogy beléptem az ajtón, isteni illatok kúsztak az orromba, és remek zene csapta meg a fülemet. Harry – lassan megszokott helyén –, a konyhában ügyködött, és közben a lábával dobolta a ritmust.
– Helló, hercegem! – szólaltam meg, amikor mögé léptem, és átöleltem a karjaimmal. – Szia, professzor! – fordult oldalra, hogy elérjem a száját. – Mi lesz a vacsi? Azt hittem, együtt főzünk… – mondtam kissé csalódottan. – Együtt főzünk, csak a levest tettem oda, mert annak órák kellenek – mondta szabadkozva, és felemelte a fedőt, ami alól ínycsiklandó illatok szálltak fel a gőzzel. – Tárkonyos csirkeragut főzök, és gondoltam, utána valami grillezett húst kellene, jázminrizzsel meg salátával. Mit gondolsz? – Ahogy ismerem, Hope úgyis a desszertre fog rákérdezni először – kuncogtam bele a hátába.
– Ilyen jóban lettetek az egy hét alatt? – kérdezte Harry, felhúzva szépen ívelt szemöldökét. – Minden nap feljött, vagy együtt mentünk le a térre. Mindketten unatkoztunk… – mondtam szabadkozva, amikor Harry kissé mérgesen nézett rám. – Csak nem féltékeny vagy? – kérdeztem tőle, mire elhúzódott, és a mosogatóhoz lépett. – Dehogy vagyok féltékeny! – válaszolta erélyesen, de engem nem tévesztett meg a hangjából kicsendülő határozottság, inkább olyan volt, mintha magát akarná meggyőzni vele. – Nekem is nagyon szimpi volt a kiscsaj, és a mamája is. Csak meglepődtem, hogy te ilyen könnyen barátkozol. – Háromévesekkel – tettem hozzá, és még mindig vigyorogtam azon, hogy Harry féltékenykedik. Ráadásul egy gyerekre.
– És a mama? Áááá… szóval itt van a kutya elásva. – Karolinával összesen kétszer találkoztam, mert barista tanfolyamra jár délutánonként. Igazából Irinának könnyítettem meg a napjait azzal, hogy kicsit foglalkoztam az örökmozgó kislánnyal. Tudod, milyen nehezen mozog, és már az is nehezére esik, hogy órákig üldögéljen. Harry megenyhült, mert ő is tudta, hogy Mrs. Zadura állapota hónapról hónapra romlik, és ahogy a tüdeje egyre kevesebb oxigénhez jut, úgy fogy el az ereje is. – Hogy van? – kérdezte. – Most valamivel jobban, szerintem. Az új jövevények őt is felvillanyozták, és Hope kedvessége, vidám természete neki is erőt ad. És megkönnyebbült, mert éjjel sincs egyedül. Ő is tudja, hogy bármikor befulladhat, és szerintem hónapok óta azon stresszelt, hogy nem fog tudni segítséget hívni, ha szüksége lenne rá. – Már felajánlottam, neki, hogy veszek egy csengőt, ami nálunk cseng, ha szüksége van ránk.
– Nem akar senki terhére lenni, azt hiszem. Most viszont, mivel Karolináék nem fizetnek a szállásért, elvárhatja a segítséget. – Értem… – mondta Harry, és friss tárkonyt vágott miszlik be a deszkán. – Valami furcsa azon a lányon… – tette hozzá, és láttam, hogy mennyire elgondolkozott. – Igen, én is észrevettem. Parókát hord és sok sminket. – És nagyon vékony. – A balerinák általában azok – bólintottam, mire megpördült a tengelye körül. – Tudtam! – kiáltott fel. – Már a járásából levágtam, hogy az! – örvendezett, nekem pedig fülig ért a szám. Annyira imádom, mikor ilyen önfeledt. – Nagyon ügyes vagy. Nem akarom tudni, honnan tudod, milyenek a balerinák. Gondolom, te nem jártál balettre… – Nos, tisztelt professzor úr, nagyon téved. Óvodában jártam balettre, és azt mondták, tehetséges vagyok. – Most fejezd bel – szóltam rá, és magamhoz rántottam, hogy közelről suttoghassam az arcába. – Nem akarlak elképzelni szuszpenzorban és cicanaciban! – Ha akarod, egyszer felveszem – mondta, huncut fényekkel a szemében. – Meg ne próbáld, vagy nem állok jót magamért! Mindig gyengéim voltak a balettos pasik. Olyan gyönyörűek… – Ezt meg te fejezd be! Többé nem megyek veled balettra, most, hogy tudom, te csak a pasikat stírölöd. Ismét felnevettem, és belefúrtam a fejem a mellkasába. – Mióta téged ismerlek, már nem kell sutyiban lesnem egyetlen pasit sem. A világ legszebbje az enyém. Csak nem gondolod, hogy beérném egy lábujjhegyen szaladgáló, harisnyás fickóval, mikor egy ízig-vérig pasis szexisten alszik az ágyamban? – Ha hagyod… – válaszolta Harry, és az ádámcsutkája fel-le liftezett a nyakán. Nekem is eszembe jutott éjjeli érkezése, és az
utána megesett kis baleset, mikor úgy tettem a magamévá, hogy közben a hátán fogtam össze a csuklóit, és egy övvel kötöttem össze őket. Melegem lett, és erről nem a kerámia főzőlapból áradó hő tehetett. Összeszedtem magam, kissé morogva, amiért álló dákóval kell főzőcskéznem, de azért somolyogva hagytam, hogy Harry mögém lépjen, és megmossa a kezeimet. Néha olyan dolgokat csinál, ami senkinek nem jutna eszébe, és amiben annyi szexualitás van, hogy majdnem felrobbanok tőle. Lágyan habozta fel az ujjaimat, egyenként végigsimogatva őket, aztán a tenyeremet masszírozta egy percig, nekem pedig átázott az alsóm, mire a bőrömet cirógatva leöblítette a habot. Felemeltem a karjaimat, mint a műtőbe készülő sebész, aki már bemosakodott, megfordultam és megkérdeztem: – Most mát elég steril vagyok? – Majdnem! – válaszolta végignézve rajtam, aztán a tekintete feszülő nadrágomon állapodott meg, A következő percben már előttem térdelt, és épp kibontotta az övemet, miko r rekedten azt suttogta:
– Semmihez ne érj! – Az utasítástól megugrott a farkam, és máris végem volt. Ott álltam, a konyha közepén, bokára engedett nadrággal, Hazz előttem térdelt, csigás fürtjei egy kontyba fogva, és ráérősen kényeztetett a szájával. – Ez a jutalma annak, aki korábban jön haza a munkából! – duruzsolta, és leengedett a torkáig. Megszűnt a külvilág.
Frissen zuhanyozva, szépen felöltözve vártuk a vendégeket.
Lewison láttam, mennyire fontos neki ez az este, és izgalma lassan rám is átragadt. Már megterítettünk, sőt friss virág is került az asztalra, és mindent előkészítettünk. Hat már rég
elmúlt, ezért idegesen nézegettük az óránkat, de valamiért eszünkbe sem jutott, hogy leszaladjunk megnézni, hol maradnak ilyen sokáig. Már épp meg akartam kérdezni Boo -t, hogy lemenjek-e értük, mikor a bejárat felől halk kopogás hallatszott. Szaladtam, hogy ajtót nyissak, de útközben még idegesen simítottam végig az ingemen, nehogy gyűrött legyen. Végül elvigyorodtam a saját hülyeségemen. Nem az Elnök jön látogatóba, csak Karolina és Hope. – Sziasztok! – tártam szélesre az ajtót, de a szó a torkomra forrt. Karolina szemei vörösek voltak, mintha sírt volna, a bőre sápadt, bár láttam, hogy lázas igyekezettel próbálta eltüntetni a nyomokat. Vastag alapozó és pirosító fedte el a fakóságát, cserepes ajkait rúzs borította. Hope mosolyogva, a macijával a hóna alatt érkezett. Igyekeztem a gyerekre koncentrálni, és rendezni a vonásaimat. – Már nagyon vártunk benneteket! Karolina hálás pillantással viszonozta azt, hogy nem kérdeztem rá, mi baja van, majd a kislányt maga előtt terelgetve belépett a lakásba. Lewis mögöttem állt, és máris leguggolt , hogy Hope örömmel vethesse magát a karjai közé. Meglepett a gesztus, mert még mindig nem hittem el, hogy ennyire jóban vannak, de a gyerek önfeledt kacagása, ahogy Lou felkapta és megpörgette, ahogyan Grace-t szokta, eloszlatta a kétségeimet. –Szia, Her cegnő! Azt hittem, elfelejtettél – mondta a hangosan és vidáman sikkantgató kislánynak, aki a nyaka köré fonta a karjait, és csillogó szemekkel nézett rá. – Nem, dehogy! Csak anya nem éjezte jój magát, és meg kejjett vájni, amíg hat a gyógyszeje. – Értem! – válaszolt Lewis, és a nő felé fordult. – De már jól vagy? Mi a baj? – Semmi, semmi! – válaszolt Karolina, és elfordult, hogy letegye a táskáját a szekrényre. – Migrénem volt, de már sokkal jobb! – állította, és mosolyt erőltetett az arcára.
– Ha kell valami fájdalomcsillapító, csak szólj. Én is fejfájós vagyok.
– Már bevettem kettőt – bólintott Karolina, és előrement a nappaliba, ahol fáradtan rogyott le a fotelbe. – Hejji, te is szejetsz játszani? – kérdezte Hope, és felmászott mellém a kanapéra, ahogy leültem. – Igen, én is szeretek – válaszoltam, mire maga elé húzta a retiküljét, és elővett belőle egy nagy adag kártyát. – Hope, vacsora előtt már nem lesz időnk játszani, de utána bepótoljuk, rendben? – kérdezte Lewis, és megsimogatta a lángszínű fürtökkel körülölelt arcocskát. – Jój van! – adta meg magát a kislány egy nagy sóhajtás kíséretében, de azért látszott, hogy picit durcás. – És mi az édesség? Boo rám nézett, és a szeme körül megjelentek az imádott nevetőráncok, mielőtt válaszolt. – Tudtam, hogy ezt fogod kérdezni, de a válasz a tányérod aljára van felírva, úgyhogy csak akkor derül ki, ha mindent megettél, és meg tudjuk fordítani, hogy megnézzük. Hope szemei izgatottan csillantak fel. Úgy tűnt, az édességnél csak a rejtélyeket és a játékot szereti jobban. – Oké… – válaszolta, majd hasra fordult, hogy lecsússzon a kanapéról, mert úgy biztonságosabbnak ítélte meg. Egyenesen az asztalhoz masírozott, és majomügyességgel mászott fel az egyik székre. Lou utána sietett, megfogta, hogy le ne essen a másik oldalon, aztán felemelte, és alágyűrte az egyik vastag párnát, amit a fotelból emelt el. Néztem őket, ahogy még pár mondatot beszélgetnek, miközben Lou behozza a levest, és az asztal közepére teszi, aztán Karolinára sandítottam, mert kíváncsi voltam az ő reakciójára, ami a váratlanul kialakult barátságot illeti. A lány összefonta a karjait a mellkasán, és feszülten nézte a két cinkost, akik épp nevettek egy viccen, amit csak ők értettek. Ahogy néztem őt, rájöttem, hogy nem a furcsa párt nézi, csak
Lewist, de őt olyan behatóan, mintha épp róla írna könyvet, vagy
nyomozó lenne, aki épp a gyanúsított személyt próbálja leleplezni.
Boo mindebből semmit sem érzékelt, mert Hope-pal volt elfoglalva teljesen. Levest mert a mély tálacskába, és a kislány elé tette, majd kavargatni kezdte, és fújta, mintha ettől sokkal
gyorsabban lenne ehető. –Mi is csatlakozunk? – kérdeztem a nőt, aki kissé rajtakapottan fordult felém, és látszott, hogy meg is feledkezett rólam. Nem tudtam összerakni a mozaikot, de valami egyre jobban zavart.
– Természetesen! – mosolygott rám, és meglepett, mert az arckifejezése őszinte volt. – Bár nem vagyok igazán éhes. Ilyenkor már nem nagyon szoktam enni.
– Úgy tudtam, éjjel dolgozol – mondtam, és kihúztam neki a széket, hogy helyet foglaljon, de közben láttam, hogy megrándul az arca, ahogy leül. – Igen, este tíztől kettőig takarítok – válaszolta. – Akkor hogy nem halsz éhen, ha már este sem eszel? – kérdeztem ártatlanul, mire nagy szemekkel nézett fel rám, mintha meggyanúsítottam volna valamivel. – Ha éhes vagyok, eszem – felelte kelletlenül, és behúzta a széket maga alá. Nos jó, nem muszáj jóban lennünk – gondoltam, és feladtam a próbálkozást, hogy beszélgessek vele. Tényleg nagyon furcsa teremtés. Lewis és Hope még mindig beszélgettek, ha jól értett em, éppen arról, hogy mi volt a Micimackó utolsó részében, amit együtt láttak, nekem pedig elolvadt a szívem. – Nem, mejt Majackát füjdette meg a saját kicsinye helyett! – erősködött Hope. – Szerintem az anyukák felismerik a saját gyereküket – mondta halkan Lou, és közben rám mosolygott, amitől elállt a
lélegzetem. Annyira helyes, és olyan kisugárzása van, amitől szem nem marad szárazon. – Meg, pejsze hogy meg, de most vajam iéjt nem vette észje – magyarázta a kislány, és közben jóízűen kanalazta a levest. – Nekem az a kedvenc részem, amikor megszárad, és egy szőrös labda lesz belőle – szóltam közbe, mert felidéztem azt a részt, és azonnal láttam magam előtt a rózsaszín, vékony malackát, ahogy frissen mosott szőrétől olyan kerek lesz, mint egy lufi.
– Te is játtad? – fordult felém kíváncsian Hope, mire bólintottam. – Harry nagyon nagy meserajongó – nevetett fel Lewis, és dobott nekem egy puszit. – Az Aladdin a kedvence. Félrenyeltem a levest, mert eszembe jutott a kibékülésünket követő este, mikor mégis lemondtam a kedvenc mesémről, egy eget rengető szeretkezés kedvéért, és félve pillantottam Lou -ra, aki rám kacsintott, és a szája szegletében huncut mosoly bujkált. Ezek szerint neki is felrémlett a dolog. – Azt még nem játtam – mondta a fejét csóválva Hope, és göndör csigái az arca körül lengedeztek. – Majd együtt megnézzük! – mondtam szinte azonnal, mire a kislány szemei hatalmasra tágultak és az arcára boldogság költözött. – Mikoj? – Ha akarod, a hétvégén szabaddá tesszük magunkat – ígértem neki, mire hatalmas bólogatás érkezett válaszul. – Persze, ha nektek is jó – tettem hozzá, mert nem akartam, hogy Karolina úgy érezze, a beleegyezése nélkül csinálunk programot. – Persze! – vágta rá, és ahogy oldalról ránéztem, most láttam először igazán vidámnak. Ő is evett, bár csak lassan, komótosan, de az arcára egy kis szín költözött, a tekintete kitisztult, és talán első alkalommal fésülte ki a szemébe lógó, szőke tincseket.
– Nagyszerű! – tapsolt egyet Lewis. – Akkor szombaton este meseklub – mondta határozottan, és felpattant, hogy behozza a második fogást. Vacsora után lesétáltunk a parkba, és néztük, ahogy Hope ismerkedik a görkorcsolyázás rejtelmeivel. Egyelőre úgy tűnt, csak arra használja, hogy könnyebben menjen le spárgába, de határozottan igyekezett úrrá lenni a kétfelé guruló kerekeken. Lewis fogta a kezét, és türelmesen magyarázta, hogy inkább kicsit dőljön előre, és próbálja combból megtartani a lábait, de a kislány még nem érzett rá az ízére. Néha fel akarta adni, de olyankor jött valaki, aki elegánsan és könnyeden siklott el előtte, amitől újra kedvet kapott. – Egyszej én is fogok tudni szajtózni veje! – kiáltotta oda nekünk, mert mi Karolinával ellustulva napoztunk egy kényel mes pádon. – Nagyon jó ember a párod! – mondta a lány, anélkül, hogy rám nézett volna. – Még annál is több… – válaszoltam elgondolkozva és én is a gyerekkel bíbelődő Boo-t néztem elgondolkodva. – Tudod, ő az első ember, aki visszaadta a hitem. – Miben csalódtál? – Az életben. Azt hittem, csak túl kell élni valahogy. Mára rájöttem, hogy boldog is lehetek. Nem tudtam, hogy létezik ilyen fokú érzelmi kiszolgáltatottság, ekkora biztonságérzettel párosulva. Karolina most felém fordult, és az arcomat fürkészte, de én nem néztem rá. Hagytam, hogy kedvére elemezzen. Valamiért úgy éreztem, szüksége van erre, ahhoz, hogy bennem is megbízzon. – Mióta vagytok együtt? – Egy éve, egy hónapja, és három napja – feleltem pillanatnyi gondolkodás nélkül.
Beszívta a levegőt, és benn is tartotta, mire felé fordultam és elnevettem magam. – Csak vicceltem. Ennyire pontosan nem tudom, de tavaly tavasszal jöttünk össze. – De te most érettségiztél, vagyis 18 múltál valamivel… – Igen. Miért számít ez? Lewis is fiatal. – Persze! – vágta rá kapásból. – Mindig elfelejtem, hogy ő nem a szokott ütemben élte eddig az életét. – Semmit nem úgy csinál, ahogy szokás. Ilyenek a géniuszok – válaszoltam őszintén, míg végre egymás szemébe néztünk. – De nem vagyok biztos benne, hogy ő a fura. Inkább az a nem normális, hogy mindenkinek mindent egyformán kellene csinálnia. –Ebben teljesen igazad van – értett egyet a lány, és elmosolyodott. – Mindenki azt mondja, Hope-nak még nem kellene ilyen komolyan vennie a táncot. Kicsi még.
– Nem értek hozzá, de szerintem, ha valaki valamiben őstehetség, az már egészen kicsi korban kiderül, és a szülőnek hagynia kell, hogy a gyerek azzal foglalkozzon, amihez kedve van. Nem arról van szó, hogy te erőlteted, igaz? – kérdeztem, mert egy rossz érzés kezdte átjárni a testemet. – Sok szülő azért erőltet rá
a gyerekére bizonyos dolgokat, hogy az ő be nem teljesült álmait valóra váltsa. – Nem, nem, dehogy! – kacagott fel Karolina. – Hope-ra egyébként sem tudnál ráerőltetni semmit, de nem azért tanítom és hordom balettra, mert nekem nem volt hozzá elég tehetségem, vagy mert ez volt a nagy álmom, amit nem sikerült elérnem. Én is sikeres táncos voltam, és ha nem jön közbe… – Itt lenyelte a mondat végét, de gyorsan korrigált, mielőtt túl feltűnő lett volna: – ha nem így alakul az életem, talán már egy neves balettkar szólistája lehetnék. – Pont erről beszélünk. Hogy a szülőnek nem sikerül… – kötöttem az ebet a karóhoz. – Igen, értem, de nem arról van szó, amire gondolsz.
– Hanem? – kérdeztem felbátorodva, de rájöttem, hogy túl messzire mentem. A lány hirtelen rám nézett, aztán láttam, ahogy bezárkózik a saját kis falai mögé. – Nem szeretnék erről beszélni. – Bocsáss meg! Nem akartam a magánéletedben vájkálni, sem kifaggatni. Mindenkinek megvannak a maga titkai.
Egyszerűen erre kanyarodott a beszélgetés. – Semmi baj. Egyszer majd elmesélem – váltott kedvesebb hangnemre Karolina, és ismét Hope és Lou felé nézett. – De ha nem baj, akkor nem most… – Egyáltalán ne érezd azt, hogy el kell mesélned. Van, amiről én sem szívesen beszélek. – Igen, azt észrevettem, hogy van benned valami mélyről jövő, elnyomott fájdalom. Úgy meglepett, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Sosem gondoltam volna, hogy egy szinte idegen ennyire átláthat rajtam. Csak ültünk csendben, mindketten a gon dolatainkba mélyedtünk, és valamiért jól esett a szótlan némaság, amiben mégsem voltunk egyedül.
100.
Hullafáradtan ájultunk az ágyba, és csak néztük a plafont. Aztán
Lewis értem nyúlt, a mellkasára húzta a fejemet, én pedig örömmel bújtam hozzá, és fúrtam az orromat meleg bőrébe. – Valamiért annyira sajnálom őket – mondtam egy kis hatásszünet után. – Igen, de nem tudom megfogalmazni, hogy miért. Hope kiegyensúlyozott és boldog, Karolina pedig határozott és kemény. Nem úgy tűnik, mintha csak sodródna az árral – válaszolta Boo, amin el kellett gondolkoznom egy kicsit.
– Nem is amiatt. Persze, nehéz élete van, de imádja a lányát, és amit lehet, megad neki. Nem ettől olyan szomorú… – Te is úgy látod, hogy szenved? – csúszott feljebb Lou, én pedig hasra fordultam, és az állam alá tettem az öklömet a mellkasán. – Igen. Kicsit beszélgettünk a parkban, de végül bezárkózott, mielőtt elárulta volna, mi az, ami eszi a lelkét. – Talán egy napon majd beavat – mondta Lewis, és lehajolt, hogy apró csókokkal lepje el a homlokom . – Lehet, hogy csak azért sajnáljuk, mert azt hisszük, neki is kellene egy pár. – Lehet… Nagyon is lehet. Mióta te vagy nekem, mindenkit sajnálok, akinek nem adatik meg ez a fajta boldogság. – Pedig az, hogy örömödet leld az életben, nem attól függ, hogy van-e párod. Sokan egyedül is képesek teljes életet élni, ráadásul neki ott van a kislánya, aki annyi öröm forrása.
– Hope nagyon okos gyerek, bár kissé koraérett – állapítottam meg, és néztem Boo arcát, ahogy emésztgeti az elhangzottakat.
– Igen, az… De ez betudható annak, hogy egymásra vannak utalva az anyjával. Én is ilyen gyerek lehettem. Ismét elfacsarodott a szívem, ahogy magam elé képzeltem a kicsi Lewist, akinek nincs kivel megbeszélni a félelmeit, a vágyait, és akinek azt is el kell titkolnia, amit más gyerek boldogan mesél el a szüleinek mát az óvodában. – Mikor voltál először szerelmes? – kérdeztem hirtelen témát váltva. Rám nézett, elcsodálkozott, de aztán feltolta a szemüveget pisze orrán – amihez picit fel is húzta azt –, majd elmosolyodott. – Azt hiszem, nagycsoportos lehettem, mikor furán bizsergett a gyomrom, ha Luther, a szomszéd kisfiú átjött játszani, de már akkor is, ha csak beszélt hozzám. – Elmosolyodtam, és apró puszikat szórtam a mellére. – Nem tudtam, hogy mi az, de állandóan elvörösödtem, ha hozzám ért, és a szívem majd kiugrott a helyéről, ha kedves volt velem. – De cuki lehettél! – mondtam, és tényleg elképzeltem a rövid-nadrágos, hózentrógeres, bubifrizurás kicsi Boo-t, ahogy szerelmesen pislog a másik kisfiúra. – Aztán apám azt mondta, többé nem hívhatom át Luthert, és én sem mehetek át hozzájuk. Mikor megkérdeztem, hogy miért, csak annyit válaszolt, hogy olyan vagy mellette, mint egy sipítozó kismacska. Nem értettem, miről beszél, de így visszagondolva, valószínűleg már akkor észrevette rajtam a jeleket, és azzal hitegette magát, hogyha Luthert száműzi az életemből, akkor majd kinövöm a dolgot. Könnyek marták a szememet, ha beleképzeltem magam a helyzetébe. – És mit csináltál? – Hetekig sírtam, amikor senki sem látta, és közben megpróbáltam levetkőzni a sipítozó kismacska énemet. Nem tudtam pontosan, mit vár tőlem, de igyekeztem utánozni őt, és gátat szabni azoknak a késztetéseknek, amiről úgy g ondoltam, nem tetszik neki.
– Ez borzasztó! – nyögtem fel, mert már a torkom is elszorult, annyira láttam magam előtt Lewist, ahogy utánozza az apját, és igyekszik levetkőzni a saját személyiségét. – Anyámat próbáltam rávenni, hogy engedjen át a szomszédba, ha apám nem volt otthon, de úgy látszik, ha nem is sok mindenben, de ebben tökéletesen egyetértettek, mert ő is mereven elzárkózott a dolog elől, Egyszer, egy hónappal később összefutottam Lutherrel egy szülinapi zsúron, és ő számon kérte rajtam a dolgot, de én csak álltam megkövültén, a viszontlátás örömétől és a rám nehezedő nyomástól némán, míg ő igazi dühvel a szemeiben várta a válaszom. Nem mertem elmondani az igazat, mert addigra rájöttem, hogy valami bűnös dolog lehet, amit iránta érzek, és igaza van a szüleimnek; úgyhogy azt hazudtam, amit nem lett volna szabad…
– Mit mondtál? – ültem fel hirtelen, mert már alig kaptam levegőt, annyira hatása alá kerültem a dolognak. – Azt, hogy apám órája eltűnt, és mivel senki más nem járt nálunk, a szüleim biztosak benne, hogy ő vitte el. – Jézusom! De miért? – Mit mondhattam volna?! Ha bevallom, hogy apám szerint egy nyafka lesz belőlem a társaságában, akkor talán ő is rájön, hogy betegesen vonzódom hozzá, és ha nem is szégyenít meg mások előtt, akkor is megundo rodik tőlem, de az biztos, hogy így sem, úgy sem áll velem szóba többé. Minimalizáltam a károkat… A hihetetlen önuralom, ahogy mindezt véghezvitte, alig hat évesen, amikor még minden gyerek azt hiszi, a világ tiszta és az álmai valóra válhatnak. Döbbenetes volt hallani, hogy őt már akkor megnyomorították lelkileg. – Többé nem engedtem meg magamnak, hogy lessem, ahogy kint biciklizik, és várjam, amikor este a hátsókertben labdázik, hogy legalább nézhessem az ablakomból. Az utca fenegyerekeivel kezdtem focizni, és azt se bántam, hogy néha jól megrúgtak vagy fellöktek, mert az ilyen sérüléseimre apám nagyon büszke volt, és olyankor napokig
sokkal közelebb éreztem magamhoz. – Felemelte a kezét, megmasszírozta a homlokát, aztán megigazította a szemüvegét. Látszott, hogy nagyon megviselik az emlékek. – így hát magammal is elhitettem, hogy ez vagyok én, és többé nem néztem úgy fiúra, ahogy nem szabad… Egészen addig az ominózus pillanatig, amikor, minderről megfeledkezve, kamaszként ismét szerelmes lettem, és átéltem életem legszörnyűbb megaláztatását. Már csorogtak a könnyeim, mert azt a történetet már hallottam, de ezzel kiegészítve, elém tárult az egész folyamat, amíg az okos, nyíltszívű, imádnivaló kisfiút lassan tönkreteszik, bezárják, és tesznek róla, hogy még saját maga előtt is szégyellje a másságát. Ölni tudtam volna! – Hazz, ne sírj! Kérlek! Ilyenkor mindig előjönnek a régi érzéseim. És nem attól, amit elmesélek, hanem attól, hogy sajnálsz – mondta Lou, és éreztem a hangján, mennyire fáj ez neki.
– Ne haragudj! – szabadkoztam, mert nem akartam, sőt, bármit megtettem volna, hogy a régi érzéseket örökre száműzhessem az életünkből. – De annyira fáj hallanom, amit veled tettek. Megsimogatta az arcomat, hüvelykujjával törölve le az
árulkodó könnyeket. – Nem volt annyira szörnyű. Gyerekként fel sem fogja az ember. Nem szenvedtem! – mondta, és éreztem, hogy komolyan beszél. – Nagyon sok minden van, amit csak felnőtt fejjel értesz meg. Amikor rájössz, mik a mozgatórugók. Addig egyszerűen elfogadod. Mindent meg lehet szokni. Rengeteg gyerek nő fel olyan családban, ahol a „csak”, vagy az „azért, mert én azt mondtam”, mindennapos és elegendő indok. Az „amíg az én házamban élsz” kezdetű förtelemről nem is beszélve. Igazat kellett adnom neki, mert ezt az utolsót épp elégszer hallottam anyámtól, és valóban, most is gyilkos indulatot váltott
ki belőlem az említése, de úgy éreztem, rólam lepergett, hogy én mindig ura maradtam a saját akaratomnak, és ne m maradtak bennem feldolgozhatatlan traumák. – Hazz, te is csak bebeszéled magadnak, hogy benned nem okozott maradandó sérülést anyád viselkedése, a folyamatos megalázások, az, hogy mindig egy semmirekellőnek titulált, és azzal minősített, hogy olyan vagy, mint az apád. – Igazad van. Csak most döbbentem rá, valószínűleg ezzel segítette elő, hogy meggyűlöljem apát. Mivel anyámnak akartam megfelelni, olyanná akartam válni, amilyet ő szeretne, és ezért eleve elutasítottam apámat, aki a megtestesült gonosz szerepét kapta a családi vígjátékban. – Inkább dráma volt az is… – jegyezte meg Lewis, mire lassan, és nem is túl őszintén elmosolyodtam.
– Nos, akkor meg kell állapítsuk, hogy Hope -nak mindkettőnknél jobb dolga van. – Igen. Szeretik, elfogadják, Karolina hagyja, hogy azzal töltse a szabadidejét, amiben kedvét leli. – Nem azért balettoztatja, hogy sikeresebb legyen benne, mint ő volt? – tettem fel a kérdést, ami egész este motoszkált bennem, és amivel kapcsolatban Lina válasza sem nyugtatott meg teljesen. Tudni akartam, Boonak mi a véleménye róla. – Nem! – válaszolta határozottan Lewis. – Nekem már táncolt a kislány, és ha már láttál átszellemült koncentrációt és végtelen boldogságot egy háromévesen, akkor tudod, mennyire eltéveszthetetlen. – Akkor jó! Remélem, nekem is fog… – Ebben biztos lehetsz. Imádja a parkettánkat és a nappalit, ahol jó nagy hely van. Meg sem úszhatod – mosolygott rám, amitől végre átmelegedett a szívem. – Nem is akarom. Látom, hogy beleszerettél. – Lewisnak megrebbentek a pillái, és észrevettem, hogy igyekszik elrejteni előlem az érzéseit. – Szívem, nem kell letagadnod. Nem vagyok
féltékeny! Imádlak, amiért egy kislány is ilyen érzéseket képes kiváltani belőled, akit még alig ismersz. – Nem erről van szó… – habozott Boo, és éreztem, hogy keresi a szavakat. – Hazz, én azt hiszem… Nem is ez a megfelelő kifejezés, mert tudom, hogy ami most zajlik bennem, az több kósza vágynál… – Lemerevedtem, mert nem tudtam mire vélni a szavait. – Gyereket akarok! – vallotta be végül, én pedig csak bámultam ki a fejemből, és vártam, hogy újrainduljon az agyam.
Nagyon nehéz volt attól beszélnem, amit kiskoromban éltem át. Talán még soha nem is fogalmaztam meg – még magamnak sem –, az pedig, hogy szavakba öntsem, és megosszam Harryvel, sokkal nagyobb próbatétel volt, mint gondoltam volna. A lelkem darabokra hullott közben, és újra össze kellett rakjam magam, hogy levonjam a végkövetkeztetést: a szüleim megnyomorítottak lelkileg, és elvárták, hogy másnak tettessem magam, mint amilyen valójában vagyok, pusztán azért, mert képtelenek voltak elfogadni, eltérek az gyerekjáték átlagtól. Később, mikor az előlük, iskolában lógtam ki hogy a sorból, már volt eltitkolni és eljátszani a „normális” gyereket. Isteni szerencse, hogy nagyi észrevette a belső vívódásaimat és felkarolt. Ha ő nincs, valószínűleg egy elme-roggyant, zárkózott könyvelő lennék, aki otthon macskákat kínoz. A beszélgetésünknek azonban csak ezután jött a nehezebb része, de ez is, mint az első felvonás, szinte hidegzuhanyként ért. Azért, mert az is most fogalmazódott igyekeztem elnyomni meg bennem, amit ugyanúgy, már napokmint ótagyerekkorom magamban, pontosan démonjait. Hope, és az, hogy a jelenléte milyen mélyen megérintett lelkileg, olyan dolgokat szabadított fel bennem, ami re nem is számítottam. Rádöbbentem, hogy szeretnék egy gyereket, akit a
sajátomnak mondhatok, akiről gondoskodhatok, akiért felelős vagyok. Persze, ez nonszensz, hisz alig múltam huszonkét éves, és egy nagykamasszal élek együtt, ráadásul meleg kapcsolatban, mégis elemi vágyat éreztem, hogy kimondjam. Amikor megtettem, vártam, hogy rám omoljon a plafon, vagy Harry ugorjon ki az ágyból, de ő csak nézett rám, a szemeiben értetlenséggel és bizonytalansággal. Aztán felcsillant bennük a remény, de hamar rá kellett jönnöm, azt várja, hogy kiderüljön: csak vicceltem. Mikor ez nem történt meg, még jobban összezavarodott, és nagyon küszködött, hogy valami értelmeset válaszoljon. – Ne! Szívem, ne mondj semmit! Ez csak egy megmagyarázhatatlan vágy, ami azóta kísért, hogy Hope betoppant az életembe. A racionális agyammal természetesen tudom, hogy még korai, azt is, hogy egyelőre nem is tudnánk megoldani, egyszerűen csak szerettem volna, ha életemben először, nem kell eltitkolnom, amire vágyom… Bocsáss meg, hogy rád zúdítottam! Hazz arcán megkönnyebbüléssel vegyes sajnálat hullámzott át. – Életem, annyira szeretlek! És nagyon örülök, hogy elmondtad. Megígérem, hogy nagy családunk lesz, sok gyerekkel, nagy hancúrozásokkal és sok-sok átvirrasztott éjszakával – kuncogott kedvesen. – Csak adj még egy kis időt. Legalább az egyetemen legyek túl. Utána abbahagyhatod a gyógyszert! – viccelte el a dolgot, és jól is esett, hogy ő is gyerekekkel képzeli el a jövőt, mégis maradt bennem egy icipici hiányérzet, és kellemeden, szúró fájdalom, mert előtte egy pillanatra már elképzeltem azt a jövőt, amit egyetlen mondatban felvázolt, és ami minden vágyam netovábbja lenne. – De addig csak a nagy hancúrozásokat és az átvirrasztott éjjeleket tudom garantálni, kettesben! – kacsintott rám, aztán feltolta magát, és ajkát a számra szorította, lusta, ráérős csókkal hívogatva.
–Nekem az is tökéletesen megfelel! – füllentettem megkönnyebbülten, mert attól féltem, meggondolatlanul kimondott szavaimnak komolyabb következménye lesz. Magammal is el akartam hitetni: most maradéktalanul boldoggá tesz a tudat, hogy Harry hozzám tartozik. ***
– Igen, főnök, megértettem, és tisztában vagyok vele, hogy ez mekkora elismerés. Csak azt nem tudom, hogy ezzel most mit szereméi elérni?! Greg nagy szemeket meresztett rám, és láttam, hogy kezdi elveszteni a türelmét. – Ezt most fejtsd ki, kérlek! – dobta vissza a labdát, így időt nyerve, és rám hárítva a kellemeden feladatot, hogy megfogalmazzam a konfliktusunk fő okát. – Nos, fantasztikus kitüntetés, hogy ilyen fiatalon a kutatások vezetőjévé teszel, és egy ötéves szerződést kínálsz fel, amiben jelentős fizetésemelés és egy rakás juttatás szerepel, csak nem tudom, hogy ezzel ide akarsz láncolni, amire egyébként semmi szükség, mert tudhatnád, mennyire lojális vagyok, vagy meg akarod határozni azt a munkamennyiséget, amit elvársz tőlem és a csapatomtól. Még nem olvastam át a hetvenoldalas szerződést, de annyira ismerem a szemléletedet, hogy tudjam, semmi sincs ingyen… Greg szúrós pillantással méregetett, és a karjait összefonta a mellkasán. – Lewis, én már akkor bizalmat szavaztam neked, amikorra tojáshéj még ott lógott a seggeden! Kikérem magamnak, hogy ilyenekkel gyanúsíts meg! Igen, nyilván több munkával jár ez a tisztség, hisz létrehozunk egy pozíciót, amin eddig hárman osztoztatok, de nem azért, mert meg akarom spórolni a béreket, hanem mert szeretném, ha egy kézben futnának össze a szálak, és
nem lenne egymásra mutogatás, mikor eljön a számonkérés ideje. Csak téged ládák alkalmasnak arra, hogy összefogd és irányítsd a kutatásokat, és mivel tulajdonképpen eddig is ezt csináltad, azt hittem, örülsz, ha ezt egy igazgatói címmel és dupla fizetéssel hálálom meg neked. A szoba forogni kezdett körülöttem, ahogy felfogtam a szavait, és a mögöttük rejlő veszélyeket is számba vettem. Ekkora felelősség rengeteg energiát igényel, szinte nulla -huszonnégyes elérhetőséget, és állandó, hatványozott stresszt jelent. – Fiatal vagy, független – itt felhúztam a szemöldököm, mire kissé visszakozott –, mármint nincs még családod, gyereked, de kiegyensúlyozott kapcsolatban élsz; van kurázsid, van eszed és legfőképpen olyan hozzáállásod, ami mind arra predesztinál, hogy te legyél ennek a kócerájnak a vezetője. – De akkor is te maradsz a főnököm – állapítottam meg szárazon. – Valamilyen formában igen, mivel a működtetés és a finanszírozás az én feladatom marad – bólintott. Vagy szeretnéd még ezeket is? – tette fel a beugratós kérdést, amire persze azonnal hevesen ráztam meg a fejemet. – Nos, ha az üzleti rész az én kezemben marad, neked akkor is szabad döntési jogköröd lesz a kutatásokat illetően. Ezentúl nem én szabom meg, merre tovább, bár azt elvárom, hogy szem előtt tartsd az Intézet eredeti célkitűzéseit, és a szellemiséget, amit együtt dolgoztunk ki az elmúlt évek alatt. – Ez természetes! – vágtam rá, de aztán elhallgattam. Tudtam, mit művel velem. Hisz tulajdonképpen már ki is mondtam, hogy elvállalom a kinevezést. – De ezt még meg kell beszélnem Harry-vel! – vetettem be az utolsó fegyveremet. – Természetesen! Ne érezd úgy, hogy presszionálni akarlak, Lou. Te is tudod, mennyire nagyra értékelem azt a sok fantasztikus eredményt, amit neked köszönhetünk. De azt is megértem, ha nemet mondasz. – Láttam felcsillanni a szemeit, és
tudtam, hogy most jön a kegyelemdöfés. – Ha így döntesz, akkor Markot leszek kénytelen kinevezni, ha ló nincs, jó a szamár is alapon, és te kapsz egy kvótát, amit a saját kutatásaidra fordíthatsz. Akkor azonban, a cégen belüli szakmai előmenetelre nem igazán lesz lehetőséged a közeljövőben, és nem is rajtad fog múlni, hogy milyen irányban haladunk tovább. – De nem maradhatna minden a régiben? Csak adj egy kis időt, Most jöttem vissza, és az elmúlt egy év szinte teljesen kimaradt, Vissza kellene rázódnunk mindannyiunknak… – Sajnálom, Lewis, de pont ezért kell most váltani. Ha ismét a megszokott menetrendbe rázódtok vissza, az emberek nehezen fognak elfogadni, mint abszolút vezetőt. – És Mark esetében? Ő miért esik más elbírálás alá? – Láttam rajta, hogy erre a kérdésre nem készült fel. Legalább egy aprósággal sarokba tudtam szorítani. – Mark még nem volt vezető sosem. A helyettesedként is minden döntést jóvá kellett hagyatnia veled, még a távollétedben is. Most azonban bizonyíthat, és úgy gondolom, vagyok olyan jó emberismerő, hogy tudjam, ő nem fog kesztyűs kézzel bánni azokkal, akik nem teljesítenek az elvárásainak megfelelően… Igen, ez pontosan így van. Egy újabb végzetes találat a szívemen. Az én csapatom, az én embereim, akikért eddig is felelős voltam. Ha nem vállalom el a posztot, Mark a fele brigádot kisöpri, és feltölti olyanokkal, akiket ő válogat. Gregre néztem és rájöttem, hogy ez a meccs már eldőlt az első sípszó előtt. Vesztettem.
Én is tudtam, ő is tisztában volt vele, mégis úgy alakította a beszélgetést, hogy mindez csak az utolsó mondatból derüljön ki, és rám nehezedjen a súly, ami tulajdonképpen el is dönti a helyzetet. Karnyújtásnyira voltam a csúcstól, amiért egész életemben dolgoztam, csakhogy az is kiderült, oda csak egyeden út vezet. Vagy megmászom palack nélkül, és vállalom az
oxigénhiányt, vagy elengedem a biztosítókötelet, és visszahullok a mélybe, oda, ahonnan indultam; míg a segítőm, aki eddig az én lábnyomaimban lépkedett, elsőként tűzheti ki a zászlót és tarolhatja le az elismeréseket Gyűlölöm, ha belekényszerítenek valamibe. Most azonban a keserű pirula színes, édes, ínycsiklandó cukorkának volt álcázva.
101.
Két hónap telt el, mióta Lewis megkapta a kinevezést. Már bánom, hogy rábeszéltem. Persze, a józan agyammal most is tudom, hogy számára ez jelentette a legnagyobb elismerést, de akkor nem számoltam azzal, hogy ez mennyit vesz el kettőnktől. Egy felsővezető, aki mindenért felelős, pláne, ha olyan a hozzáállása, mint Boo-nak, az csak a munkájának élhet. Nem igazán van választása. Lewis szívét -lelkét kiteszi, és erején felül igyekszik időt szakítani a közös programokra, arra, hogy törődjön velem, de én már ismerem jól, és észreveszem az apró félrenézéseket, az elrévedt tekintetet, mikor nem is hallja, amit mondok. Nagyon fájdalmas pillanatok ezek. Én is próbálok türelmes maradni, nem hisztizni feleslegesen, hogy megkönnyít sem a dolgát, de néha úgy érzem, ezt észre sem veszi. Fáradt és elgyötört, de hiába mondanám, hogy lassítson, egy frissen kinevezett igazgatónak duplán kell bizonyítani, hisz most alapozza meg a tekintélyét. Ehhez azonban emberfeletti teljesítményre van szükség. Közben beköszöntött a nyár, és odakinn néha hatalmas a hőség. Olyankor arra is nehezen veszem rá magam, hogy elmenjek edzeni, vagy bemenjek a könyvtárba. Vettem magamnak egy e-book olvasót, mert bár eddig mereven elzárkóztam a dologtól, mondván, hogy az igazi könyvek illatával és fogásával szinte semmi sem vetekedhet, de most, hogy készülök az egyetemre, állandóan olvasok, és sokkal könnyebb előkapni a kis szerkezetet, mint egy hatszáz oldalas könyvet cipelni magammal.
Két nap múlva indulok a gólyatáborba, Lewis pedig holnap este repül el Markkal az előadókörútra. Nem is tudom, melyiktől rettegek jobban. Gyűlölöm, ha teljesen új közegben kell elfogadtatni magam. Most pedig a következő éveim állandó szereplői között kellene megtalálnom a helyem a hierarchiába n. Nem
akarok már vezéregyéniség lenni, a csajózógép státusz pedig eleve kiesik, de az nagy kérdés bennem, rögtön előrukkoljak -e azzal, hogy meleg vagyok, vagy kivárjam a megfelelő pillanatot? Egyáltalán van olyan, hogy megfelelő pillanat? És az idegenek, akik semmit sem tudnak rólam, vajon a nemi identitásom alapján fognak beskatulyázni, és egyből rám sütik a köcsög bélyeget, amit majd hosszú és kínkeserves munkával tudok csak lekaparni magamról, vagy azt hiszik majd, hogy divatbuzi vagyok, aki ezzel akar menősködni? Egyik jobb kilátás, mint a
másik. Végül – heteken át tartó rágódás után –, azzal zártam le a dolgot, hogy lesz, ahogy lesz. Mivel Lou-val sem tudtam
megbeszélni a dolgot – mert vagy dolgozott, vagy az előadásokra készült –, így kénytelen voltam igénybe venni a házipszichológusunk, Grace segítségét. – Figyelj, kisszívem! Ez nem úgy fog menni, ahogy előre eltervezed. Az életben az a szép, hogy kiszámíthatatlan. Tudom, ilyen helyzetekben az ember bármit megadna, hogy belelásson a jövőbe, de szerintem jobb, hogy nem lehet. így ugyanis mindig rajtad áll, hogy az adott helyzetből kihozd a maximumot. Nem befolyásol az, hogy mások mit tesznek vagy gondolnak körülötted. Csak lazulj el! Egy gyönyörű, okos, lehengerlő fiatalember vagy, akire mindenki kíván csi, akit mindenki meg akar majd ismerni. Ha konkrét tanácsra vágysz, bár azt nem szoktam adni, te is tudod… Akkor azt ajánlom, maradj titokzatos. Nem mesterkélten, nem feltűnően, de a magad módján. Nem kell kitárulkoznod az első pillanatban. Inkább te kérdezősködj
másokról, és amikor lehet, maradj külső szemlélő. Ráérsz akkor színt vallani, ha már sejted, miféle emberek vesznek körül. Szóval, légy nyitott és kedves, de ne érezd úgy, hogy neked azonnal a melledre kell tűznöd bármiféle jelet. A történelmi ismereteidből tudhatod, hogy annak általában nincs jó vége… Értettem, amit mondani akar, és fel is lélegeztem. Nem tudtam volna így megfogalmazni, de Grace annyira átérzi a problémáimat, és olyan könnyeden kezeli őket, amitől általában azonnal megkönnyebbülök, és a fojtogató érzés azonnal megszűnik. – Oké, nagyi, igyekszem így tenni. De mi van, ha rákérdeznek? – Kicsoda? Nem vagyok mai csirke, de elképzelni nem tudom, hogy valaki az első napokban kerekperec rákérdezzen a
melegségedre. – Ez nem azért hihetetlen számodra, mert más korosztály vagy.-- Sokkal inkább azért, mert egy pasi ezt a kérdést sosem tenné fel egy nőnek, vagy csak nagyon szélsőséges helyzetekben. Egy nő viszont, pláne ha visszautasítják, azonnal magyarázatot követel, és igen, nagyon is elképzelhető, hogy nekem szegezi a kérdést… Hallottam a telefonban a gyöngyöző kacajt, ami annyira jellemző Grace-re, és ettől megint felfelé kunkorodott a szám széle. – Nos, igen… Az szinte biztos, hogy lesz egy-két forróvérű amazon, aki már első nap a te ágyadat szeremé melegíteni. De akkor még mindig ott van a hűségkártya, amit bármikor bevethetsz, anélkül, hogy hazudnál. Mondd, hogy tartós, kiegyensúlyozott kapcsolatban élsz, és eszed ágában sincs megcsalni a párodat. – Annyira imádom a gyors észjárásodat és a hihetetlen reakcióképességedet! – bókoltam neki őszintén, mert amit mondott, valóban a legjobb megoldásnak látszott.
– Igen, meg a főztömet is – helyeselt Grace, és láttam magam előtt, ahogy bólogat is hozzá. – Van is miért! – mondta cseppet sem szerényen. De tőle ez sem volt sok vagy zavaró. Pusztán tényközlés, és ami azt illeti, teljesen helytálló. Ő egy angyal! Másnap délután, mikor Lou már az összekészített ruhákat hajtogatta a bőröndbe, én pedig rohangáltam, mint pók a falon, hogy otthon ne hagyjon valamit (vagyis inkább azért, hogy ne látsszon, mennyire szét vagyok esve), azon gondolkoztam, szólhatok-e Markkal kapcsolatban, vagy az lenne a jobb, ha meg sem említem, mert bízom Boo -ban. Magamat ostoroztam, amiért ezt nem kérdeztem meg Grace-től. Ő biztosan tudta volna, mi a helyes megoldás. Végül, mivel abban maradtunk, hogy nem rejtegetjük egymás elől a gondolatainkat és szembenézünk a problémákkal, nagy levegőt vettem, és nekidőltem az ajtófélfának. – Lou, remélem, nem érted félre, és szeretném, ha c sak tudomásul vennéd… de el akarom mondani, hogy szerintem Mark még nem mondott le rólad, és félek, hogy ez a kéthetes összezártság alkalmat ad neki arra, hogy közeledjen hozzád. Lewis keze lassan állt meg a levegőben, ahogy épp kettéhajtott egy nadrágot, és tudtam, hogy az agya ezerrel kattog, de nem nézett fel rám, és csak hosszú szünet után válaszolt, folytatva a pakolást. – Szívem, tudod, hogy Mark teljesen esélytelen, és azt is, hogy mennyire szeretlek. Kérlek, ne kínozd magad féltékenységgel. Én tudom a legjobban, hogy felesleges. A saját bőrömön tapasztaltam meg, mekkora ereje van az ilyen érzelemnek, és mégis milyen lényegtelen. Semmi okod rá, hogy ezen agyalj! – Igen, tudom – fújtam ki a levegőt –, de szerettem volna, ha
tudod, hogy amit te baráti gesztusnak érzel, amögött egészen más indíttatás is rejtőzhet.
– Ebben igazad van. Anno elbaltáztam, és nem vettem észre, amikor fel akart szedni, de az is csak azért fordulhatott elő, mert nekem csak te jártál a fejemben, és eszembe sem jutott ez az eshetőség. – És most már nem így van? – kérdeztem, mert az utolsó mondat szöget ütött a fejembe. Lewis végre félbehagyta a csomagolást és felállt. A tekintetét az enyémbe fúrta, majd közelebb lépett, – Dehogynem! Most is csak téged látlak. Csakhogy, most itt is vagy nekem. Nem azon rágódom, hogy elszúrtam-e az életemet, és talán a dédet is, hanem azon dolgozom, hogy megháláljam a nagy ajándékot, amit tőled kaptam. – Miről beszélsz? – A második esélyről. Tudod, ez nagyon keveseknek adatik meg az életben. Nem mosolygott, az arca teljesen komoly volt, a szemeiben is inkább őszinteség csillogott, mint vidámság, de nekem pont erre volt szükségem. – Nem fogom még egyszer kockára tenni a közös
jövőnket. Esküszöm, ha bárki közénk akarna állni, a saját kezemmel fojtom meg, pillanatnyi habozás nélkül! – állította határozottan, nekem pedig ellazultak az izmaim, eddig a mellemen keresztbe font karjaim lehullottak, és elgyengültek a térdeim. – Annyira szeretlek! – suttogtam, ő pedig végre magához húzott, átölelt, és a mellkasomra fektette a fejét. – Én is, életem. Mindennél jobban! A búcsúzkodás innentől a normális kerékvágásban haladt. Szomorúan és elgyötörten zártuk le a bőröndöket, mert közben én is összehánytam a cuccaimat a hátizsákba, hogy másnap már ne kelljen.
– Csak két hét, Hazz. Olyan gyorsan elszalad, hogy észre sem veszed. Most új barátokat szerzel, aztán apukáddal töltesz pár napot. Már biztosan nagyon várod…
– Igen, persze. De ettől még kurvára fogsz hiányozni! – borultam a nyakába, és húztam az ölembe, ahogy az ágyunk szélére roskadtam. – Azt hittem, többé nem kell átélnem az elválást – vallottam be összetörten, mert tehetetlen voltam az emlékekkel szemben, amik lassan ellepték a tudatomat, és kifacsarták a szívemet. – Ez nem búcsú és nem elválás! – mondta Boo, és az államnál fogva felemelte a fejemet. – Ez csak egy utazás, amiről hamarosan visszatérek. Ennél többet is kibírtunk már! – húzta fel az egyik szemöldökét büszkén, úgy, hogy a szemüvegkerete fölé ugrott. – Aztán megint majdnem szakítottunk – adtam meg a kegyelemdöfést. – Harry, kérlek, ne csináld ezt! Ez nem te vagy! Mindig te voltál az erős, aki mellett biztonságban érezhettem magam. Miért bizonytalanodtál most el? Gondolkoztam, de a választ még magam sem tudtam. – Fogalmam sincs, Boo. Talán mára nagyobb a tét, vagy másképp látom a világot. – Minden és mindenki változik, de amit irántad érzek, az nem. Ugyanúgy szeretlek, mint amikor megismerkedtünk, vagy egy kicsit jobban. Bízz bennem és magadban is! Nem lesz semmi gond. Hacsak össze nem szedsz valami kis entellektüel csajszit vagy pasit, aki elcsavarja a fejedet. Hirtelen felkaptam a fejemet,
mert
Lewis
most
visszafordította a helyzetet, de a szemei ezúttal huncutul csillogtak, és a szája széle szinte rángott a visszafojtott nevetéstől. Mikor rájöttem, hogy csak viccelt, elkaptam a derekát, elkezdtem csikizni, mire könyörögni kezdett, hogy hagyjam abba, de úgy éreztem, kiérdemelte a büntetést.
Amíg a reptéren, a váróban ültünk, újragondoltam a Harryvel folytatott beszélgetést, és arra jutottam, hogy jólesett a féltékenysége. Markra sandítottam, és megállapítottam, hogy kifogástalanul néz kilazán a barna felöltőben és a sötét amihez inget viselt, kigombolva a nyakán. Puhafarmerben, bőrcipője és drága órája már csak hab volt a tortán. Körülnéztem, és láttam, hogy szinte minden nő őt nézi, kivéve azt, aki engem. Ezen teljesen elcsodálkoztam. Úgy látszik, még mindig bejövök a lányoknak, bármennyire is azt hiszem, hogy lerí rólam a melegségem. Mark is észrevette, hogy a fejemet forgatom, és mire ismét rajta állapodott meg a tekintetem, egy féloldalas mosollyal fogadott. –Ideges vagy? – kérdezte, és reméltem, hogy csak a repülőútra céloz. – Nem szeretem a repülőket, de megleszek – válaszoltam neki kedvesen, és kilazítottam a nyakkendőmet. – Ugye ismered a statisztikákat? – kérdezte, és eggyel közelebb ült hozzám. – Persze! – vágtam rá azonnal. – Tudom, hogy nagyobb biztonságban vagyunk a felhők felett, mint idelenn, de mégis úgy érzem, nekem jobb, ha a lábam leér a földre, mivel nincsenek szárnyaim. – Kopoltyúd sincs, mégis búvárkodhatsz, és a szemed is rossz, de egy szemüveggel korrigálhatod. Az emberiség vívmányait ki kell használni – okoskodott, én pedig elmosolyodtam.
– Igen. Egyedül az emberi elme és a test az, amit még nem sikerült tökéletesen feltérképeznünk. – Ezzel vitatkozhatnék, de nem teszem. Maradjunk annyiban, hogy az orvostudomány és a biológia az a két terület, ah ol a
legnagyobb áttörésekre lehet számítani a következő években. Mi pedig ott leszünk, az első sorban, és részesei lehetünk a csodáknak – mondta szuggesztív hangon. Az agyam átkapcsolt tudós üzemmódba, és innentől szinte megszűnt a külvilág. Vitatkoztunk, érveltünk, terveket kovácsoltunk, és csak arra eszméltem fel, hogy a taxi letesz egy gyönyörű, régi kis szálloda előtt, aminek rézveretes ajtaja, és a századelőt felidéző homlokzata azonnal lenyűgözött. – Ez mesés! – tátottam el a számat, és felnéztem a két kis vízköpőre, amik az oszlopok tetején üldögéltek, unottan figyelve az időt, ami lomhán múlt körülöttük, míg ők mozdula tlanul őrizték a bejáratot. – Igyekeztem olyan szállásokat válogatni, ahonnan könnyen elérhetőek a helyi nevezetességek, és ahol tudom, hogy jól éreznéd magad. Csodálkozva néztem rá. Tisztában voltam vele, hogy ő választotta a hoteleket, de az eszembe sem jutott, hogy azt tartotta szem előtt, nekem mik az igényeim. – Ez remek, Mark, köszönöm! – válaszoltam, és megveregettem a vállát. Talán sokkal kellemesebb lesz ez az utazás, mint reméltem. Másnap délelőtt megnéztük Chicago turistalátványosságait, és egy kellemes, szintén kissé ósdinak tűnő étteremben ebédeltünk. A hangulat oldott volt, és kezdtem átérezni, mennyire rám fért a kikapcsolódás. Az elmúlt hónapok szinte összefol ytak. Az Intézetben annyit dolgoztam, mint még életemben soha, otthon pedig igyekeztem eltitkolni, mennyire fáradt vagyok, mert nem akartam elhanyagolni Harryt, aki csillogó szemekkel, örömmel várt haza. Néha úgy éreztem, nem négy évvel, hanem negyvennel vagyok öregebb nála. Most viszont, semmi kapkodás, hisz az előadások tökéletesen elő voltak készítve – és amúgy is csak egy
órán át kell lekötnöm a közönséget csak városnézés, sétálgatás és finom falatok. Egyedül Hazz hiányzott, de ő rettenetesen. – Egészségedre! – emelte felém narancslével töltött poharát Mark, én pedig viszonoztam a mosolyát. – Egészségünkre! – Remélem, az oldott hangulatod este is kitart. Már aggódtam érte, hogy a vidám és lehengerlő Dr. Tomlinson a múlté. Mióta kineveztek, csak árnyéka vagy önmagadnak. Az őszinteség, ami sugárzott belőle, egy p illanatra a torkomra fagyasztotta a választ. – Úgy látod? – kérdeztem vissza, mert érdekelt, hogy ő mit vett észre a belső vívódásaimból. – Abszolút! Teljesen kikészítetted magad a rengeteg melóval, amit a nyakadba vettél. Ráadásul úgy láttam, nem igazán é lvezed az új pozícióddal járó nyűgöket. – A munka nem zavar. Tudod, hogy szeretem, amit csinálok… – kezdtem bele, és hátradőltem a kényelmes fotelben. – De az, hogy nekem kell felügyelnem mindent, döntéshozókkal tárgyalnom, és jópofizni a Felügyelettel, az tényleg nagyon megterhelő számomra, jobban szerettem, amíg ezeket Greg intézte. – Igen. A vezetői pozíció nem fenékig tejfel, csak annak, aki érzelemmentes és maga osztja be az idejét. – Kíváncsian vártam, hogy folytassa, mert nem igazán értettem, mire go ndol. – De neked közben otthon is helyt kell állnod. Gondolom, Harry zokon venné, ha háttérbe szorulna a munka mellett. Hirtelen felbőszültem a szavain, és majdnem nekiugrottam, de feltartotta a kezeit, mintha megadná magát, és halkabban folytatta: – Lou, nehogy azt hidd, hogy belétek akarok kötni, vagy vitát szítani. Ezt csupán egy baráti beszélgetés. Tudom, azt hiszed, még nem engedtem el a dolgot, de szeretném, ha tudnád, hogy több vagyok annál, mint amit gondolsz rólam. Tudomásul vettem a döntésedet, és mivel nagyon kedvellek, azt kívánom,
hogy nektek sikerüljön! Nem szeretnélek ismét boldogtalannak
látni, és eszem ágában sincs fúrni a fiúdat. Összehúzott szemöldökkel méregettem, aztán csak annyit mondtam:
– Ő nem fiú, Mark… – Oké, akkor a pasidat. De most csak lovagolsz a szavakon, ahelyett, hogy megértenéd a szándékomat. A napunk nagy részét együtt töltjük, és bár nem akarok vájkálni a magánéletedben, nem vagyok vak. Tudom, hogy nincsenek barátaid, az Öregen és a kicsi Hope-on kívül, ezért reméltem, hogy engem elfogadsz, ha túl tudunk lépni a múltbéli baklövésemen. Őszintének látszott. Nagy, barna szemeit rám függesztette, az arca nyűt volt és kedves. Látszott, hogy igyekszik bocsánatot kérni a maga módján, amit valójában nagyon értékeltem. Hatalmasat sóhajtottam, megdörzsöltem az orrnyergemet, és megigazítottam a szemüvegem. – Igen, igazad van. Nagyon nehezen boldogulok. Harry még otthon van, hisz az egyetem csak szeptemberben kezdődik, és bár elfoglalja magát, alig várja, hogy hazaérjek és elkezdődjön a közös időnk. De én addigra szinte már a tartalékelemmel üzemelek, és semmi másra nem vágyom, csak csendre és nyugalomra.
Őszinteségi rohamom végén, majdnem a szám elé kaptam a kezemet, annyira letaglózott, az, ami elhangzott. Magamnak sem vallottam be eddig, hogy ilyen érzéseim vannak. – Megértem. Igazából, mindkettőtöket megértelek. A te karriered túl gyorsan váltott át erre a sebességre, és talán nem is a legjobbkor, hisz épp most építgetitek a közös életetek et, ami nemcsak pénzről és munkahelyi sikerekről kellene, hogy szóljon. Az élet azonban nem vár, és nem kapnál még egyszer ilyen lehetőséget. Ezt te is jól tudod, és abból, amit meséltél, úgy tűnik, Harry is teljesen tisztán átlátja. Nem véletlenül mondta azt, hogy mindenképpen el kell fogadnod az ajánlatot. Okosabb és
felnőttebb, mint gondoltam, és még egy szóval muszáj megdicsérnem: sokkal önzetlenebb, mint hittem. Rájöttem, hogy tényleg nagyon szeret, ha a saját érdekei elé helyezte a te vágyaidat. Azt akarja, hogy sikeres legyél, mert tudja, hogy ezáltal leszel önmagad. Maximalista vagy és különc, ő mégsem akarja, hogy az ő szintjén maradj. Hagyja, hogy szárnyalj, és ezért sokra becsülöm. A szavai mérhetetlenül megleptek és még jobban elszomorítottak. Éreztem, hogy a gyomrom összehúzódik, és már érkezett a jól ismert, tompa fájdalom. – Valami rosszat mondtam? Vagy mi a baj, Lou? – kérdezte kétségbeesetten Mark, mert úgy látszik, mindez kiült a vonásaimra is. – Az van, hogy egy hálátlan dog vagyok. Teljesen igazad van, Mark, és az fáj a legjobban, hogy míg ő mindenben támogat, és valószínűleg azért vár haza olyan izgatottan, mert szeremé, ha érezném, hogy mellettem áll, én csak azt szűrtem le belőle, hogy még ő is teljes erőbedobást igényel és a terhemre van. Mark a borostát sercegtette szögletes állán, és szüntelenül engem figyelt. Nem vagyok hozzászokva, hogy Harryn kívül más is ennyire rám fókuszáljon. Kezdtem kellemetlenül feszengeni a bőrömben. – Biztos, hogy Harry igyekszik mindenben a kedvedre tenni, és lehet, hogy te értelmezted félre a viselkedését. Talán mindketten túlpörögtök egy kicsit. Anno én is ezt csináltam Kimmel, úgyhogy tudom, miről beszélek. Persze, nem lehet állandóan, mindent megbeszélni, pláne a mindennapok rohanásában, de néha muszáj időt szakítanod arra, hogy csak rá figyelj. Át kell alakítanod az időbeosztásodat, és élned azzal, hogy most már te dirigálsz. A jó vezető nem önmaga old meg mindent, hanem megtalálja az alkalmas embereket, akiknek kioszthatja a feladatokat. Ha kell, akkor azt is, aki el lenőrzi helyette. Nem akarok beképzeltnek látszani, de úgy érzem, nem használod ki az
adottságaimat. Talán nem vagyok akkora koponya, mint te, de az biztos, hogy rabszolgahajcsárnak jobb vagyok. A számonkérést bízd inkább rám! Felnéztem, mert eddig a saját ujjaimat bámultam, amiket próbáltam lemorzsolni a kezemről, de ennél a résznél önkéntelenül felnevettem. – Pontosan ezért nem bíztam rád! Féltettem az embereimet! – Őszinte voltam, és reméltem, a vicces válaszban megérzi az igazi mondandót. –Tudom, Lou, de szeretném, ha tudnád, a személyiségtesztem alapján ENFJ vagyok. Ezt úgy mondta, mintha egy titkos kódot súgott volna meg, vagy azt, hogy emberfeletti képességekkel rendelkezik. –Ismerem a Myers-Briggs- típuselméletet, de most nem vágom fejből, hogy miről beszélsz. – Egyformán jó vagyok vezetőnek és beosztottnak is. Úgyhogy, ha arra kérsz, csak a hangommal tartsak fegyelmet és ne használjam a korbácsot, be fogom tartani az utasításodat. Az embereid nyugodtan dolgozhatnak, te pedig végre egy kis levegőhöz jutsz ezáltal. – Nagyon komolyan át kell gondolnom, amit most mondott, és úgy éreztem, talán nem az első estén kellett volna előhozakodnia vele. – Nem, Lou, direkt nem vártam vele, hogy ezt elmondjam, mert akkor bizalmatlanná váltál volna, és arra gondolsz, hogy csak elaltattam az éberségedet. Ez nem egy ultimátum, és nem egyszeri ajánlat, amire most kellene válaszolnod. Mindössze egy alternatíva számodra, amit lassan emésztgethetsz. Úgy és akkor veszed igénybe a munkámat, ahogyan te szeretnéd. Te vagy a főnök, ezt ne felejtsd el! – mosolygott rám bíztatóan, és ismét felemelte a poharát, hogy koccintsunk. Olyan megkönnyebbülést éreztem, amit utoljára akkor, mikor Harryt tartottam a karjaimban, a kibékülésünk után.
102.
Az első hét ügy elszaladt, hogy alig volt időm felocsúdni. Kétnaponta másik város, új emberek, új benyomások, hihetetlen siker és rengeteg elismerés. Mikor délutánonként Harryvel beszéltem telefonon, nem győztünk egymás szavába vágni, és beszámolni a történésekről. Megnyugtatott, hogy ő is remekül érzi magát, és ettől az én lelkiismeret-furdalásom is alább hagyott, amit amiatt éreztem, hogy nélküle utazgatok. Nem szűnt bennem a hiánya, és általában mindent láttam az ő szemén át is, milliószor elképzelve, mit mondana, hogyan reagálna a dolgokr a. Ettől csak rosszabb lett, úgyhogy igyekeztem kiélvezni a pillanatot, és megígértem magamnak, hogy mindezt majd együtt is átéljük egyszer. Csodálatos utazásokról fantáziáltam ébren, és egy idő után már álmomban is. Csakhogy olyankor mindig volt még ott valaki. Valaki, akit nem láttam sosem, de éreztem a jelenlétét, hozzáértem, beszéltem hozzá. Az álmok általában szürreálisak, és csak ritkán térnek vissza, olyat azonban még nem tapasztaltam, hogy mindig más álomban jelenjen meg valaki, akit nem tudok behatárolni, mégis ismerem és szeretem. Markkal egyre jobban összehangolódtunk, és a harmadik estétől kezdve nem szeparáltuk el a saját részeinket, hanem együtt mentünk a színpadra, és hagytuk, hogy a másik saját, éppen aktuális gondolatai indítsák el a beszélgetést, majd a főbb témákat szemOlyan előttmagával tartva, ragadó mégis szabadon meg az előadásokat. volt érezni,tartottuk ahogy egymásra licitálva tártuk a közönség elé a biológia csodáit, amik még felfedezésre várnak, és szívünket-lelkünket beleadtuk az álomba, amit együtt festettünk le, a hallgatóság legnagyobb
megelégedésére. Mark zseniális előadó. Hihetetlenül érzi a sok száz ember rezdüléseit, és akárcsak én, pillanatok alatt reagál rá. Senki nem volt, aki csalódottan távozott volna egy -egy estén, és ez hihetetlen megnyugvással töltött el. Volt, amikor annyira fel voltunk pörögve, hogy még éjszakáig dolgoztunk egy kísérletsorozat tervein, ami épp a közös utazásunk alatt körvonalazódott, hála az együtt átélt sikereknek. Éreztük, hogy olyasmi van a birtokunkban, ami csak keveseknek adatik meg: egy hasonló elme alkotóereje, aki ellenpontozza az őrültségedet, de teret enged a fantáziádnak, és nem akar mindenáron két lábbal a földön tartani. Aki kutató, az tudja, miről beszélek. Néha el kell engedni a racionalitást, hogy lehetőséged legyen felfedezni valami újat. Ha szilárdan kapaszkodsz a tényékbe, és úgy hiszed, mindenre van már magyarázat, akkor képtelen leszel azon dolgozni évekig, hogy más megközelítésből láthasd a témát, Mark ebben igazi partnerem lett, és néha megcsillantotta kivételes szaktudását is, ami megdöbbentett. Már egy éve ismerem, mégis tudott olyat mondani, amivel kibillentett, és amivel megkérdőjelezte az igazamat. Az érvrendszere pedig mindig alkalmat adott egy remek vitára, amitől éreztem, hogy visszatér belém az ösztön, hogy kiderítsem, melyikünknek van igaza. – Nem, nem, Lou! Kizárt, hogy pont azt a kromoszómát szeretnéd megbolygatni. Tudod jól, hogy igazi darázsfészekbe nyúlunk! – Igen, de ha sikerül izolálnunk azt a szegmenst, ami felelős a sejtek öregedéséért, és kizárjuk a lehetőségét annak, hogy irreverzibilis folyamatokat indítsunk el, akkor megtaláltuk, amit évek óta keresel! A szeme felcsillant, és láttam benne az igazi fenevadat, aki bármire képes lenne, hogy övé legyen a dicsőség.
– Igen, de ha nem lesz igazunk, akkor megtaláljuk a hirtelen és visszafordíthatatlanul beköszöntő öregedés titkát – válaszolta, és igyekezett racionális maradni. – Akkor azt eladjuk a fegyvergyártóknak vagy a gyógyszeriparnak! – nevettem fel, de amikor Mark komoly, barna szemeibe néztem, rájöttem, hogy ez cseppet sem vicces.
– Tudod, hogy a kettő ugyanaz! – mondta nagy átéléssel, én pedig nagyot nyeltem és bólintottam. – A gyógyszeripar ma a hatalom csúcsa. Szerintem már ők irányítják a világot. – Azért ne essünk túlzásokba! – Igyekeztem oldani a hangulatot, ezért óvatosan beleöklöztem a karjába, de most nem igazán sikerült. – Mert szerinted az új vírustörzsek, a rezisztens baktériumok, és a soha eddig fel nem bukkanó betegségek mind a környezetszennyezés és az újkor elkerülhetetlen mellékhatásai?! Ne mondd, hogy te valaha, egy pillanatra is bevetted ezt a
faszságot! – Nem, Mark, soha. De nem tudok azzal a tudattal élni, hogy ilyen szinten manipulálnak bennünket. Ha néha szembesülök ezekkel a dolgokkal, elvesztem az életkedvem. Ha állandóan erre gondolnék, már rég elmentem volna valami lakatlan helyre, ahol embert sem látok, nem biológusként kutatnék, hogy újabb lehetőségeket teremtsek azok számára, akik mások nyomorán is pénzt keresnek. – Akkor most állapodjunk meg, hogyha olyan felfedezést teszünk, ami visszaélésre adhat lehetőséget, vagy ami az egész emberiségnek hasznos; nem adjuk el pénzért, nem engedjük, hogy felhasználják bizonyos csoportok jólétének érdekében, hanem publikáljuk a létező összes fórumon, és teszünk róla, hogy ne a gyógyszerlobbi kincstárát gyarapítsuk. – Nem tudom, hogyan lehetne ezt kivitelezni, de a szándékkal teljesen egyetértek! – nyújtottam a kezem, és Mark azonnal elfogadta, majd nem is a kézfejemet, hanem a karomat fogta
meg, és így sokkal nagyobb nyomatékot adott az egésznek. Pár másodpercig egymás karját szorítottuk, a tekintetünkkel is megerősítve a szövetséget, majd visszatértünk a munkához, de már nem olyan felszabadultan. A hatalom és a haszonszerzés lehetősége mindent beárnyékol ezen a sártekén. ***
– Szia, nagyi! – szóltam bele a telefonba, mikor Grace hívását fogadtam. – Szia, Boo! – mondta mosolyogva, mivel az okostelefonjával már facetime-ozni is remekül megtanult. Én ennek nem örültem
maradéktalanul, mert eddig is nyitott könyv voltam a számára, de í gy, hogy lát is, semmit nem tudok eltitkolni előle, és igazából beszélnem sem kell, a válaszokat úgyis leolvassa az arcomtól. – Hogy vagytok? – kérdeztem, mert be akartam vágódni azzal, hogy Pedróról is kérdezek. – Vagyunk?! – dobta vissza a labdát, szemöldökemelgetéssel párosítva. – Hát te és Pedro… – Ja… Köszönöm kérdésed, mindketten jól vagyunk, bár az olaszt nem láttam egy hete. Rajtam
volt
a
sor,
hogy
gyorsan
lefuttassam
az
elemzőprogramomat, és megpróbáljam leolvasni az arcáról, ami történt. – Hogyhogy? Beteg? Vagy elutazott? Vagy valami gond van? – zúdítottam rá a kérdéseimet. – Nos, egyik sem igazán. Kértem egy kis szabadságot… – Szabadságot miből? Egy kapcsolatból nem lehet szabadságra menni. Kellemetlenül feszengett, és nem nézett a kamerába. – Nagyi! Ne csináld ezt! Ki vele, mi történt!
– Az történt, hogy a vén hülye azt hiszi, kamaszok vagyunk. Esküvőről, koszorúslányokról, nászútról hadovál, és össze akar költözni. – De hisz ez remek! Megkérte a kezed? – Igen, megkérte, jó nagy felhajtás kíséretébe n, a vendéglőben, az egész falu előtt. Kezdett összehúzódni a gyomrom, amíg vártam, hogy folytassa. Nem siettettem, mert féltem attól, amit hallani fogok. – Egy komplett zenekar szerenádozott nekem, ő fél térdre ereszkedett… a hülyéje! Utána alig tudták lábra állítani, mert ki van kopva a porc… Aztán szívhez szólóan elmesélte, hogy már nem remélt ilyen csodát az életben, és hogy szeremé, ha együtt öregednénk meg… – Ez gyönyörű, nagyi. Mit válaszoltál? – kérdeztem félve,
mert még mindig nem nézett rám. – Azt, hogy már rég megöregedtünk, és hogy utálom a
meglepetéseket. – Ne! Kérlek, mondd, hogy csak viccelsz. Mondd, hogy nem tetted tönkre az egészet, és nem okoztál neki fájdalmat. – Jól van, azért nem törtem össze, mint a kedvenc teáscsészémet a múltkor. Finoman fogalmaztam, és az egész úgy hangzott, mintha csak időt szeretnék még kérni. – Miért, valójában mit akarsz?! – Boo, nem várhatod el még te is, hogy az én koromban bohócot csináljak magamból, és menyasszonyosat játsszak. – Először is… – kezdtem bele, és igy ekeztem elfojtani a haragomat. – Nincs olyan, hogy a te korodban. Az emberi élet minden szakaszában egyforma. Küzdünk a boldogságért, mert ez az a drog, ami nélkül nem tudunk élni, és minden megszerzett cseppjét meg kellene becsüljük. Legalábbis, erre taní tott a nagyanyám. Okos asszony, ő biztosan el tudná neked mondani, milyen gyerekesen viselkedsz és milyen beszari vagy!
Nagyi felpillantott, most először nézett rám a beszélgetésünk kezdete óta, és úgy tűnt, remeg a keze, úgyhogy a telefont letette az asztalra, és leült a székre. – Pedro remek ember, ráadásul facér, és beléd szerelmes. Te is kedveled, bár nálad ezt nehéz megállapítani, mert úgy látszik, csak prédikálsz arról, hogy mennyire meg kell becsülni a szerelmet. Tudom, most úgy érzed, hűtlen lennél a nagypapához, ha mást is beengednél a szívedbe,
pláne, ha hozzá is mennél, de ha egy pillanatra képes lennél józanul átgondolni, azonnal belátnád, hogy ez baromság! Papa is azt akarná, hogy boldog légy, és ha lenne rá módja, jól seggbe rúgna, amiért ilyen mondvacsinált indokokkal, pusztán gyávaságból tönkreteszed ezt a kapcsolatot. Életünkben talán először, a nagy Grace csak hallgatott, rágcsálta a szája szélét, és az ujjait morzsolgatta. Eltelt vagy egy perc, amíg csendben vártam, hogy megeméssze az elhangzottakat, amit azzal töltöttem, hogy magamat ostoroztam, amiért ilyen hangnemben beszéltem vele, de tényleg elöntött az indulat.
– Lehet, hogy van igazság abban, amit mondasz… – válaszolta halkan, aztán előredőlt, és közelről nézett rám. – Szerinted igent kellett volna mondanom?
– Az Isten szerelmére, nagyi! Olyan vagy, mint egy óvodás. Akkor kellett volna igent mondanod, ha szereted, és vele akarod leélni az életedet. Ha nem, akkor viszont nem kellett volna hagynod, hogy idáig fajuljon a helyzet. A koroddal kapcsolatban csak annyiban van igazad, hogy ennyi idősen az emberek már nem szoktak játszani egymás érzéseivel. – Nem játszottam! – vágott vissza azonnal, mert az elevenébe találtam. Az lett volna a legnagyobb csalódásaim egyike, ha pont ő nem a tanításai szerint cselekszik. – Szeretem Pedrót, és tényleg csodaszámba megy, hogy egymásra találtunk. Csak azt hittem, hogy ezt már megtarthatjuk magunknak, és nem kell ekkora csinnadrattával ünnepelni.
– Miért ne? Pedro joggal büszke arra, hogy meghódított, és szeretné az örömét megosztani másokkal, arról nem is beszélve, hogy hívő katolikus. Neki ez természetes, azt hiszem. Az olaszok kicsit furák… – magyaráztam neki, és közben eszembe jutott Mark, aki ugyanilyen szenvedélyes és néha érthetetlen a számomra. – Igen, tudom … de jobb lett volna, ha nem kerít ennek ekkora feneket. Ha csak csendben az ujjamra húz egy gyűrűt, aztán elmegyünk a lelkészhez, hogy adjon össze minket, egyeden percig sem haboztam volna.
– Nagyi, kérlek… Ne csak a saját vágyaidat tartsd szem előtt. Pedro sokkal nyitottabb, és az egész életét így éli. Egy vendéglőt vezet negyven éve, mindenkit ismer, és szeretik az emberek. Neki ez a természetes. – Igen, lehet, hogy így van, de nekem ez nagyon nehéz. Félek, hogy kinevetnek az emberek – vallotta be olyan halkan, hogy alig értettem, arról nem is beszélve, hogy teljesen ledöbbentem tőle. Nagyi fél? Bármitől is… Ráadásul mások véleményétől?! Sokk hatása alá kerültem. – Te nem félhetsz! – mondtam teljesen elveszetten. – De igen, Boo, én is félhetek. És bár azt hiszed, én egy terminátor vagyok, aki mindig tudja, mi a helyes út, és tűzön vízen át harcolok is érte, azt se felejtsd el, hogy nem vagyok hülye. Ismerem az embereket, tudom, mit gondolnak, hogyan élnek, és nem biztos, hogy be akarom őket engedni oda, ahová csak keveseket szoktam.
– Most arról beszélsz, hogy idegenek előtt nehezen vállalod fel az érzéseidet, és szeretnél az elérhete tlen Mrs. Tomlinson szerepében tetszelegni továbbra is? – Ez kicsit gonosz volt és kegyeden, de valamit olyasmi – bólintott, és láttam, hogy megrándul a szája széle.
– Nos, akkor javaslom, láncon vezesd be Pedrót a templomba, és leereszkedő modorban olvasd fel a száz pontot, amit meg kell fogadnia.
– Ez már sok! – kacagott fel, én pedig megkönnyebbültem. – Nem vagyok én ilyen! – Nem akarlak megbántani, ezért nem szállók veled vitába, és természetesen van ebben „némi” túlzás, de szeretném, ha megengednéd magadnak a boldogságot, leszarnád, hogy mit szólnak az emberek, bár biztosan tudom, hogy népünnepély lesz a faluban, mert imádnak benneteket… – Jól, van, még egyszer átgondolom. – Akkor azt is vedd számításba, hogy a barátnőid mind kövérebbek, és úgy fognak kinézni a virágos, habos ruhakölteményekben, mint egy-egy torta, míg te karcsún és elegánsan vonulhatsz az ertüszínű csipkében, egy gyönyörű virágkoszorúval a hajadban. Láttam, ahogy eltéved a tekintete, és tudtam, hogy máris lá tja maga előtt, aztán figyeltem, ahogy ellágyulnak a vonásai, és folytattam: – Müllerék kislányai halványrózsaszín ruhácskákban tipegnek majd előtted, kis kosárkákból szórva a rózsaszirmot, Pedro pedig ott vár az oltárnál, fess úriemberként, aki elolvad, h a meglátja szíve választottját. – Jól van, elég lesz! – szólt közbe nagyi. – Már kicsordul a nyálam – közölte, de azért a szemén láttam, hogy célba értem. – Ha innen nézzük a dolgot, akkor igazad van. – És az utolsó érvem: az egész falu degeszre eheti magá t pizzával és spagettivel, amiért lehet, hogy még életedben indítványozzák a boldoggá avatásodat! Már hangosan nevetett, és a szemeiben könnyek csillogtak. – Felnőttél, Boo… – mondta komolyan, mikor már egyenletesen lélegzett. – És pontosan olyan lettél, amilyennek képzeltelek. Jó ember vagy, és nagyon okos. Köszönöm, hogy hozzád fordulhattam. – Annyira meghatódtam attól, hogy ezt így
a szemembe mondta, hogy hirtelen válaszolni sem tudtam. –
Kérlek, add át üdvözletemet Harrynek, és ne csináljatok programot augusztus tizenkettőre. Sokadik sokkot kaptam pár perc alatt. – Már az időpont is megvan?! – Nos, mondtam, hogy csak időt kértem. Azt nem mondtam, hogy nem néztem meg a naptárban, mikor lenne a legjobb… Most rajtam volt a sor, hogy kitörjön belőlem a nevetés. Grace különleges, de ízig-vérig nő. – Jól van, nagyi, feltétlenül szabaddá tesszük magunkat. – Pláne, mert neked kell az oltárhoz vezetned. – Nekem? És apa? – kérdeztem zavarodottan. – Apádon nem állna úgy az öltöny, és egyébként sem vagyunk olyan viszonyban. – A torkom összeszorult, mert tudtam, hogy miattam romlott meg a kapcsolatuk. – Én dönthetem el, ki legyen az, és én téged szeretnélek.
– Természetesen, és nagyon nagy örömmel. Köszönöm a megtiszteltetést! – mondtam kaparó torokkal. – Én köszönöm, hogy vagy nekem! – zárta le a beszélgetést nagyi, majd dobott egy puszit, és kilépett a vonalból.
103.
– Harry! Harry, gyere már! – kiáltott Steve, majd felém rúgta a labdát. Csak a szokásos délutáni focimeccsre indultunk a srácokkal, ami már a második naptól kötelező jelleggel beépült a napirendbe. Délelőtt kirándulások és vetélkedők váltották egymást, ahol az idősebbek igyekeztek közösséget kovácsolni belőlünk. Tulajdonképpen meglepett, mennyire más közeg ez, mint amit a gimiben megszoktam. Lou felkészített rá, hogy az egyetemen egészen új szabályrendszer alapján alakulnak ki a klikkek, és a hierarchia is eltérően épül fel, de nem igazán hittem neki. Most azonban kiderült, hogy – szokás szerint –, neki volt igaza. Itt már nem csak a külcsín és a fellépés számított, hanem a belső értékek, és a személyiségek kiforrottsága dominált, ahogy jobban megismertük egymást. Akik első nap nem voltak szimpatikusak, a har madikra épp az ellenkezőjét váltották ki -ről nyitott, belőlem. Steveegy – akit arrogánsnak önteltnek gondoltam – kiderült, hogy mindenkinekéssegíteni akaró fiú, Roan, a szép fiúk mintaképe pedig egy abszolút monogám, nyugodt, kiegyensúlyozott pasi, aki csak azért látszik zárkózottnak és beképzeltnek, mert unja a nők sohasem szűnő ostromát. Ezt abszolút meg tudtam érteni. Mert a lányok hozzáállása nem volt annyira eltérő az eddig megismert protokolltól. Először mosolyogva barátkoztak, majd nagyon hamar kimutatták a foguk el is fehérjét. A közepesen értékelt fiúk,csak akika nyomik, csajozni aakartak, keltek a második napon, és utána látványosan melegek, és mi maradtunk. Nekem ezzel semmi problémám nem volt, bár csodáltam, hogy még senki nem próbálkozott be egyértelműen. Talán azért, mert valóban azt sugárz om, hogy már
nem vagyok szabad préda. Nem agyaltam a dolgon, inkább örültem neki, mert belefáradtam már a felesleges körökbe. Volt egy duci lány, aki első nap csak ült az esti tábortűz mellett, és a telefonját nyomkodta. Kapásból kiszúrtam, és Jord an jutott róla eszembe, úgyhogy nagyon gyorsan sikerült összebarátkoznom vele. Kiderült, hogy rengeteg közös óránk lesz, és az is, hogy igazi könyvmoly, valamint filmmániás. így aztán rengeteg témánk volt, és örömmel vitatkoztunk órákon át, arról, hogy egy filmbe mennyi az elviselhető CGI, és vajon jó -e, hogy szinte már minden jelenetet effektekkel turbóznak fel; aztán arról, hogy a mai szerzők mennyire másként kell dolgoznak, mint száz évvel korábbi elődeik. Manapság már nem engedheted meg magadnak, hogy fél oldalt írj a tengerről, gyönyörűen lefestve a szépségét, mert az olvasók igényei mára egészen megváltoztak. Ahogy az életben is, olvasás közben is rohannak az emberek, és untatja őket a hosszú tájleírás. Párbeszédek, pergő események kellenek ahhoz, hogy folyamatosan ébren tartsd az érdeklődésüket, különben pillanatok alatt érdektelenné válnak, és már töltik is le a következő könyvet, anélkül, hogy lelkiismeret -furdalásuk lenne. Azzal, hogy szinte fillérekért (vagy ingyen, lelopva a nettől) szerzik meg a köteteket, az értékét is elveszti minden. Azelőtt akkor vett meg valamit, ha igazán kíváncsi volt rá, és kicsit kitartóbban próbálkozott az olvasással, nagyobb teret engedve a szerzőnek. Manapság, ha nem fogod meg az első tíz oldalban, vagy megengeded magadnak, hogy a katarzis előtt legyen egy lanyha átmenet, amikor felépítenéd a karaktereket, netán teret engednél egy mellékszálnak, máris faképnél hagynak az olvasóid. – Nos, igen, ez így van, de tudomásul kell venni, és együtt fejlődni az elvárásokkal. Ha pedig tényleg nem akarsz kommersz lenni, akkor írj szépirodalmat. Azt nagyon kevesen olvassák, de azért még mindig lehetsz benne sikeres! – mondta Gail, és elmosolyodott.
– Persze! Egy írót egyáltalán nem érdekel a siker – válaszoltam nevetve, és a kezébe nyomtam egy üveg vizet. – Nem mindegy, milyen sikerre vágysz! Lehetsz a kritikusok és az entellektüel réteg kis kedvence, vagy lehetsz a nagyközönség sikerszerzője, akit lehúznak a kritikusok, mert szerintük a könyve egy olcsó ponyva, amire kár papírt pazarolni. – És mi van akkor, ha én szeretném megtalálni az arany középutat? – kérdeztem elmélázva, míg néztem, ahogy a többiek bemelegítenek a pályán. – Akkor azt hiszem, fel kell készülnöd a kudarcra! – mondta lebiggyesztett szájjal Gail, majd visszaadta a vizet. – De amíg ezt eldöntöd, jobb, ha mész, és rúgsz pár gólt, vagy a gólyatáborban kapod az első verésedet. Felnevetett rám, én pedig engedelmesen meghajoltam, és terelgetni kezdtem a labdát a pálya felé, ahol a többiek már percek óta vártak. – Mi van, Miles, a barátnőd nem akart elengedni? – kérdezte a kiálló felső fogsorral, és sok -sok gennyes pattanással megáldott Isaac. Éreztem, hogy ki akar hozni a sodromból. Arra számított, hogy kikérem magamnak a dolgot, de én csak szélesen elvigyorodtam.
– Ilyenek a nők! Te biztosan jól ismered őket.,. Lefagyott a mosoly az arcáról, és azt hiszem, gyorsan felfogta, hogy nem kellene belemennie ebbe a meccsbe, me rt elég valószínű, hogy ő húzza a rövidebbet. – Isaac?! – érkezett azonnal egy vörös fiú, akinek még nem sikerült megjegyeznem a nevét. – Szigorúan csak a jobb kezével barátkozik! A nők olyan messze elkerülik, amennyire csak lehet. – Balkezes vagyok! – jelentette ki Isaac, ezzel aláírva a halálos ítéletét. Az egész brigád szakadt a röhögéstől, és ezzel kezdetét vette a vérszívás, ami a meccs végéig tartott. Bármit tett vagy épp nem tett a srác, mindig volt valaki, aki bevitt egy övön aluli ütést, míg végül teljesen megsemmisült szerencsétlen. Én
kimaradtam az egészből, ügyelve arra, hogy ne keveredjek
ilyesmibe rögtön az első héten. Tudtam, hogyha kiderül a titkom, nekem is ki kell majd állnom a hasonló támadásokat. Ezzel szemben remekül kamatoztattam a Boo-tól és Nicktől ellesett trükköket, és kivívtam néhány elismerő pillantást a harmadikos, foci ösztöndíjas bírótól, aki a végén oda is jött hozzám. –Szia! Harry Miles, ugye? Winston Geller vagyok. Gondolkoztál már azon, hogy komolyabban vedd a sportot? – Szia, igen, az vagyok. Nagyon örülök! – ráztam meg a kezét. – Nem, nem gondolkoztam ezen, mert nem sok időm lenne tá. Dolgozni szeretnék az egyetem mellett. – Nos, ha mégis meggondolnád magad, szeretettel várunk szeptemberben! – mosolygott rám bíztatóan, és még egyet biccentett, miközben elhátrált tőlem. – Rendben! Lenézek majd! – kiáltottam utána, mert úgy gondoltam, azért heti pár edzés még belefér, úgyis kell valami mozgás az életembe, és már nagyon untam az edzőteremben, magányosan eltöltött időt. ***
– Helló, életem! – csillant fel Lewis szeme, mikor meglátott a telefonján. – Szia, professzor! – hajoltam rá vigyorogva a készülékre, és egy puszit nyomtam a kamerára. – Mizu? – Itt semmi különös. Egész nap csak kapkodom a fejem. Hol bemutatkozó előadásokat tartanak az egyetemi klubok, hol valami csapatjátékra kell rohannom, a fennmaradó időben pedig igyekszem barátokra lelni, és megjegyezni a neveket. – Igen, emlékszem, milyen izgalmas és pergős ez az időszak. Én is nagyon élveztem – mondta Lou, még mindig fülig érő szájjal.
– Tényleg elég jó, de azért nem bánnám, ha este hozzád mehetnék haza. Az ágyam elég üres és lehangoló nélküled. – Úgysem sok időt töltesz el benne! – válaszolta Boo. – És pár nap múlva találkozunk! – Nem pár, hanem kilenc kibaszott nap múlva! – tört ki belőlem, mire felhúzta a szemöldökét. – Ahogy elnézem, azért a szóhasználatod már jelzi a változást. – Ne haragudj! Igazad van. Beépült a „kibaszott” és a „gecibe” kifejezés. Ez utóbbit szinte minden mondat végére oda lehet biggyeszteni.
– Például? – kacagott Lewis hangosan. – Például, menjünk aludni a gecibe, vagy ledobtam a kabátom a gecibe. – Tehát ez afféle hely és módhatározó. – Nem gondolkoztam még azon, hogy nyelvtanilag hová kellene besorolnom, de remekül tudom már használni. – Esetleg nyomatékosíthatod a kibaszottal… – ajánlotta Lou, mintha valóban komoly témáról lenne szó. – Hmm! Ez remek ötlet! – egyeztem bele. – És nálatok hogy telnek a napok?
– Az előadásoknak kibaszott nagy sikerük van! Mindenkit lesöprünk a gecibe – mesélte Lewis, és az ő szájából annyira idegennek hatottak ezek a kifejezések, hogy azt hittem, megzabálom. – Markkal közösen toljuk őket, és így élőbb, figyelemfelkeltőbb a dolog, mintha egyedül állnánk ki, és beszélnénk az utópisztikus elképzeléseinkről. – Egyszóval királyok vagytok. – Aha. Bár tegnap Mark leesett a színpadról, annyira magyarázott. – LOL… – válaszoltam, és elképzeltem a nagydarab pasast, ahogy lelép a semmibe.
– Hogy mi? – kérdezett vissza Lewis, mire értetlenül néztem rá. – Tessék? – Mi lol? – Jaaaa…. bocsi, újabb szleng, Majd ha hazajössz, átvesszük ezeket.
– Oké – egyezett bele Lou. – De van valami, amit hamarabb szeretnék. –Mi lenne az? – kérdeztem, és közelebb hajoltam, mert lehalkította a hangját. – Ha már otthon leszel, és mielőtt apukád megérkezik… esetleg vasárnap este tarthatnánk egy Skype-napot? Azonnal tudtam, mire gondol, és a testem is jelezte, hogy nekem is szükségem lenne rá. – Mi az hogy! Akár többfordulósat is! – kacsintottam Lewisra. – Nekem is kegyetlenül hiányzol.
– Tegnap attól bajban voltam, hogy megláttam egy göndör hajú pasast az aulában. – Remélem, nem szólítottad le! – kérdeztem gyanakodva. – Nem, dehogy! A közelébe sem mertem menni – vallotta be Lou. – Féltem, hogy mire észbe kapok, már a hajában fogok turkálni. – Azt adja meg neked az Isten! – fenyegettem komolyan. – Most csak viccelünk, de sokkal rosszabb, mint amire számítottam – mondta Boo, és tenyérnyi szemekkel nézett rám. – Kibírjuk, Lou, hidd el! Nagyon szeretlek. – Én is téged, Hazz. Annyira szeretnélek már a karjaimban tartani.
– Ha végeztél, talán el tudsz szabadulni egy napra, hogy ki se kelljen kelnünk az ágyból – válaszoltam neki reményekkel telve. –Olyan régen volt rá alkalmunk.
Láttam, ahogy elkapja a tekintetét, aztán mikor visszanézett, a pupillái egészen összehúzódtak, és az arcvonásai bűntudatról árulkodtak. – Igyekszem! – válaszolta, de én már tudtam, hogy ez esélytelen.
Örültem, hogy Harry ennyire jól érzi magát az új közegben. Gondoltam, hogy gyorsan barátokra lel, és azt is, hogy hihetetlenül népszerű lesz, mindkét nem körében, de a félelmeim is ebből táplálkoztak. Bár Mark jót tett az önbecsülésemnek, és oldotta a feszültségeimet is, de én nem teljesen úgy láttam a dolgokat, ahogyan ő. Az én rémálmom az volt, hogy Harry rájön, az agyamon kívül semmi különleges nincs bennem, annak is csak az a része, ami lexikális tudással van tele, nem pedig azzal, amit a mindennapi életben hasznosít az ember. Ha rádöbben, hogy egy unalmas professzor vagyok, hamar talál magának egy szórakoztató, érdekes fiút vagy lányt, akivel teljesen egy hullámhosszon vannak, és a mindennapi problémáik azonosak. Talán szívesebben beszélget egy másik fiatallal, aki aiskatedrának ugyanazon az oldalán áll. Ha elmúlik a rózsaszín köd, akkor a különbözőségünk nem biztos, hogy hosszútávon is elviselhető marad.
Igyekeztem nem belelovalni magam az önsajnálatba, és elszomorító elméleteimet háttérbe szorítani, de a napok előrehaladtával egyre nehezebben ment. A második hét pedig már volt a érezte kínszenvedés. papájával és ismétmaga remekül magát,Hazz én apedig egyreutazgatott, mélyebbre süllyedtem a depressziómban. – Lou, már megint azt csinálod! – figyelmeztetett Mark, mikor este, egy vendéglőben ültünk és vacsoráztunk.
– Igen, és már nem tudom kontrollálni – hagytam rá az igazát. – De miért eszed magad? Ne haragudj, de nevetséges, hogy tök jól vagytok, az égvilágon semmi probléma, erre te gyártasz magadnak.
– Igen, ezt is tudom, de köszönöm, hogy te is felhívod a
figyelmem, mekkora selejt vagyok.
– Ezt én soha nem mondtam! – vágott közbe, és dőlt előre, nagy kezeit a damasztabroszra fektetve az asztalon. – De azt be kell látnom, hogy túlértékeltelek… – Erre már én is felkaptam a fejem, és gyilkos pillantásokkal méregettem, – Lehet, hogy ebben a kapcsolatban nem is Harry a gyerekes… – mondta, és állta a tekintetem.
– Az nagyon valószínű! Neki sokkal több tapasztalata van kapcsolatok terén, mint nekem – vallottam be őszintén. – A több száz megkefélt lány nem hiszem, hogy sokat nyomna a latba.
– Valószínűleg nem, de én mégis annyira kezdőnek érzem magam mellette, és rettegek, hogy megint elbaltázom. – Ha így folytatod, megvan rá az esélyed – adta meg a kegyelemdöfést Mark, majd az est hátralévő részében csendesen falatozott, míg én csak néztem, mert képtelen lettem volna lenyelni bármit is. ***
A hazatérésünk másnapján, miután Franket kivittük a reptérre, és végre kettesben maradtunk, Hazz nagyon hamar eloszlatta a kétségeimet, mivel már a lépcsőházban gombolta az ingét, és ahogy beléptünk az ajtón, felkent a falra. Arra sem volt esélyem, hogy szóhoz jussak, vagy levetkőzzek teljesen, máris azon vettem észre magam, hogy nyögdécselve hagyom, tegyen, amit csak akar. Lehet, hogy nem tudatosan, de pontosan azt adta, amire
szükségem volt. Olyan fokú szenvedélyt, ami minden árnyat száműzött a lelkemből és meggyőzött arról, hogy Harry még mindig ugyanúgy szeret és kíván, ahogy egy évvel ezelőtt. Csak késő este volt alkalmam, hogy én tegyem a magamévá, de régi szokásaimmal ellentétben, most gyengéden és lassan csináltam, kiélvezve a testét, egekig érő gerjedelmét, és készséges passzivitását. Egy órán át kényeztettem, újra és újra eljuttatva a csúcs közelébe, de mindig visszakozva, hogy elnyújthassam az édes kínt, amivel a kielégülésre várt. A szemei zöld smaragdokként csillogtak, hosszú, selymes tincsei szétterültek a párnán, gyönyörű arcát a vágy pírja festette be, és a teste verejtékben úszott. Ha feltennék róla egy képet a netre, pillanatok alatt millió rajongója lenne – állapítottam meg, ahogy a combjain ülve néztem meztelen szépségét.
Miután mindketten beteltünk, és képtelenek voltunk többet elvenni a másiktól, csak feküdtünk egymással szembefordulva, és néztük a másikat, míg Harry hosszú lába a csípőmön pihent. – Szóval az augusztus sűrű lesz. Ha hazamegyünk, el kell mennünk anyádékhoz, Grace esküvőjére, Nickhez pár napra, és szeretném meglátogatni Daphnet is – sorolta, de nekem arra sem volt energiám, hogy felfogjam a szavait. Bólintottam, mert ezek mind kötelező programok lesznek, de az utunk megtervezését későbbre szerettem volna halasztani, sőt, ha lehet, nagyon sokára, mert a családommal való egyezkedés beárnyékolta az egész utazást, és Harry anyjával sem szívesen f utnék össze, ha nem muszáj. – Igen, feszített lesz a program – mondtam beleegyezően, és magamhoz húztam a fejét, hogy csókolgathassam a homlokát és a puha hajzuhatagba fúrhassam az arcomat. – Mit veszünk nászajándékba? – kérdezte Hazz, és cserébe a mellemet cirógatta az orrával. – Arra gondoltam, hogy befizetem őket egy hajóútra a Déltengeren.
– Ez remek ötlet! – mosolyodott el Harry, és puszikkal szórta be a vállamat. – De ezt közösen fizetjük, nem csak te! – nézett a szemembe, hogy lássa a reakcióm. – Nem, Hazz. Ő az én nagyanyám. – A te nagymamád, de ennek semmi jelentősége. Kettőnktől kapják. Ugye nem gondoltad, hogy én külön veszek nekik valamit? – kérdezte, a szemeiben veszélyes szikrákkal. – Mi egy pár vagyunk, közösen döntünk ilyesmiben, és természetesen, együtt is fizetjük. Tudom, nem akarsz közös kasszát, de azért van, amit nem lehet és nem is kell külön kezelni! – adta tudtomra, hogy szerinte egy baromság ez a felfogás. Nem díjazza, hogy nem adjuk be közösbe a pénzt, hanem mindenki saját maga gazdálkodik, csak a lakás rezsijét felezzük el. – Jól van, jól van! – tettem fel a kezeimet, mintha megadnám magam, aztán a hátára fektettem őket, és lassan köröket rajzoltam a bőrére. – Pénteken elmennék Steve-vel és Roannal egy focimeccsre, ha nem bánod – mondta, és újabb csókokkal halmozott el. – Milyen focimeccsre? – kérdeztem, mert kíváncsivá tett. – Az Egyetem csapata játszik a megyeiek ellen. – Ó, ez remekül hangzik! Mehetek én is? – kérdeztem, mert felvillanyozott a dolog, hogy végre lenne valami közös programunk. – Persze… csak… – könyökölt fel Hazz, de a fejét lehajtotta,
amiből azonnal tudtam, mi a bibi. – Hülye vagyok, ne haragudj. Még nem tudják, és nem szeretnéd őket szembesíteni a zord valósággal – nevettem el magam.
– Nem zord valóság, csak még nem találtam rá módot, hogy… – Ne szabadkozz, Hazz – vágtam közbe –, hisz az én ötletem volt. Nem kell elkapkodni! Bőven lesz még rá időd! – mosolyogtam rá, majd ismét felhúztam, hogy egy kimerítő csókba csábítsam.
104.
A nyár nagyon gyorsan telt, repültek a hetek. Lewis rengeteget dolgozott, én pedig egyre több időt töltöttem az új barátaimmal. Mára nyugodtan nevezhetem így őket. Steve, akit mindennél jobban érdekel a római kultúra, és régésznek készül, valamint Roan, aki nagyapja nyomdokain nyelvész szeretne lenni, és beutazni a világot, írásos emlékekben kutatva a népek eredetét. Mindketten nagyon elhivatottak és céltudatosak, én pedig örömmel fogadtam, hogy bevettek maguk közé. Én is igyekeztem, és a hosszú, unalmas napokon, amikor Lou az Intézetben volt késő estig, nekiálltam egy könyvnek. Persze, nem úgy, ahogy kellett volna, mert igazából nem is könyvnek szántam, csa k leültem írni egy kisfiúról, akit nem szeret az anyja. Milyen meglepő, ugye?! Azt hiszem, ez inkább terápiás írás, mint valódi alkotói folyamat, de nem tehetek ellene. Mire észbe kaptam, a százhuszadik oldalon jártam, és a karakterek kevésbé hasonlítottak rám és anyura, mint amire számítottam. Lehet, hogy az elfojtásaimat, és anyám személyiségének legsötétebb oldalát is belefogalmaztam a sorokba, amik úgy gyarapodtak, hogy nem győztem legépelni őket. A történet átvette felettem az irányítást, és bárhol voltam, bármit csináltam, mindig ment a fejemben a vetítés. Szinte fizikai tüneteket produkáltam, annyira vágytam rá, hogy csak üljek a parkban, a sakkozóknak szánt asztal mellett, ésannyira végre bepötyöghessem a sztorit, ami lassan megnyomorított, kisajátította a lelkemet. – Szívem! – szólt egyik vasárnap délután Boo. – Ne kínozd magad! Gyere, menjünk le a parkba. Visszük Hope -ot is, és amíg
te írsz, mi elmegyünk sétálni, megetetjük a hattyúkat, aztán játszóterezünk. A bűntudat fájdalmasan mart belém. – Nem, Lou. Vasárnap van. Ez a mi napunk! Egész héten arra vártam, hogy végre együtt legyünk. – De életem, hisz együtt vagyunk. Én viszont nem bírom nézni, ahogy szenvedsz. Látom, hogy hív a könyved, és hidd el, teljesen megértem, mi az, amin keresztülmész. Én is írtam már pár könyvet, emlékszel? – hajolt fölém, ahogy a fotelben ülve épp a kávémat kortyoltam, és egy cuppanóst nyomott a fejem búbjára. – Igen, de ha neked kell Hope-pal eltöltened a délutánt, míg én magányosan verem a billentyűket, akkor az nem épp közös, minőségi időtöltés. – Szerintem, ha mindketten ki tudunk kapcsolódni, vagy azt csináljuk, amit szeretnénk, akkor ez nem probléma. A kezem megállt a levegőben, és éreztem, hogy valami nagyon furcsa érzés kúszik fel a gerincemen. – Szóval, te Hope-pal szeretnéd tölteni a délutánt? Lewis eltávolodott a fejemtől, de a hátam mögött maradt. Hallottam, ahogy mély levegőt vesz, és lassan fújja ki. – Egész héten alig láttam, mert az Intézetben kulminál a szar. Hiányzik, igen… – vallotta be kényszeredetten, és lélegzetvisszafojtva várta, mit reagálok erre. – Nos, akkor menjünk! – álltam fel, hogy a félig teli csészét a tálcára tegyem, és lesimítsam a pólóm. – Hazz! Neked ezzel mi bajod? – kérdezte Lewis, a szokottnál sokkal halkabban, rekedtebben, amiből azonnal tudtam, hogy fél a válaszomtól, valamint azt is, mennyire fontos neki ez a dolog. – Nem tudom, Lou. Őszintén megmondom, egyelőre zavart vagyok. Látom, hogy egyre fontosabb szerepet tölt be az életedben, és azt is, hogy ez a szeretet kölcsönös. Azt is látom, hogy valami érthetetlen okból, Karolinát ez egyáltalán nem
zavarja, és te bármikor szeretnéd, ő örömest elengedi veled a kislányt. Úgyhogy tulajdonképpen néha én érzem kellemet lenül magam, amiért olyan hülye gondolataim vannak, hogy ez nem
normális. Lassan pótapja leszel annak a gyereknek. Lewis szemei kiguvadtak, az álla megfeszült. Nem tudtam eldönteni, az elmondottak melyik részétől, de láttam, hogy nem mindennel ért egyet, és azt is, hogy majd szétrobban. – Szeretem a kislányt, igen. Sosem rejtettem véka alá, és azt hittem, te is kedveled. Nem leszek a pótapja, de ha már így alakult az életünk, úgy gondoltam, kihozom belőle, amit lehet.,. – mondta halkan, miközben ökölbe szorultak a kezei. – Oké, Lou, kérlek, ne húzd fel magad! Nem tudom, mit, hogyan értelmeztél a szavaimból, de ha ilyen indulatokat váltottak ki belőled, akkor vagy félreértetted, amit mondani akartam, vagy a saját gondolataid miatt szívtad így mellre. – Ezt fejtsd ki kicsit bővebben, kérlek! – mondta vészjósló hangon, de én már nem tudtam és nem is akartam visszafogni magam.
– Arról beszélek, hogy önző vagy! Igen, én is kedvelem Hope ot, és szívesen vagyok vele, de tudom, hogy ez neked és neki is sokkal többet jelent. Csak azt felejted el, hogy a gyerek már túlságosan kötődik hozzád. Arra nem gondolsz, hogy másoknak fájdalmat okozol? – És én vagyok az önző? – kérdezte éles hangon. – Sajnálod tőle azt a pár órát, amit együtt töltünk? – Álljunk meg egy szóra! – vágtam közbe, már én is emelt hangon. – Te azt hiszed, magamról beszélek? Hogy Hope tőlem veszi el az időt?! Erről szó sincs, te fafej! Arról beszélek, hogy isten tudja, meddig lesznek itt. Irina néni egyre rosszabb állapotban van. Szerintem egy-két hónap, és be kell feküdnie egy otthonba, ahol orvosi felügyelet is van. Akkor Karolina és a gyerek elköltözik, a kislánynak pedig el kell tőled válnia. Nem gondolsz bele, hogy ez milyen trauma lesz neki? Te nem vagy az
apja, hogy majd láthatást kérj, vagy vele töltsd a vasárnapot. Az sem biztos, hogy itt maradnak. És ha az Államok másik felébe mennek?
Lewis ügy ment össze, ahogy a szavaim ostorozták. Egyre kisebb lett, végül össze is rogyott. Leroskadt a kanapéra, és olyan kiskutya szemekkel nézett rám, hogy majdnem meghasadt a
szívem. –Nem, erre nem gondoltam – suttogta összetörten. Úgy láttam, valóban csak most mérte fel, mivel jár mindaz, amit most csinál. –Olvastad a Kisherceget, ugye? – kérdeztem tőle, mire felnézett rám, és a szemeiben könnyek csillogtak. – Igen, hát persze. Hogy lehettem ekkora seggfej?! – Boo, most átesel a ló másik oldalára! – szóltam rá, és mellé ültem, hogy magamhoz öleljem. – Mindkettőtöknek jó, hogy szeretitek egymást, és nem szabad azért eltaszítanod, mert szerintem ez az ő érdeke. Csak arra szerettelek volna figyelmeztetni, hogy óvatosan férkőzz a szívébe. A kislány imád téged, amit teljesen megértek. Kérlek, néha, finoman tudatosítsd benne: nem biztos, hogy mindez örökre így marad… Lewis már sírt, igazán, keményen. A könnyek tömött sorokban masíroztak az arcán, le az ál láig, és a vállait rázta a zokogás. Szólni sem tudott, csak bólogatott, aztán benyúlt a szemüvege alá, és megtörölte a szemeit. – Szívem. Nincs itt a világvége! Talán beszélned kellene Karolinával is, és mivel úgy látom, ő is örül annak, hogy Hope és te ennyire megkedveltétek egymást – szándékosan nem használtam a szeretet szót talán figyelembe veszi majd a továbbiakban, Lou ismét bólintott, de láttam, mennyire összetör te a gondolat, hogy a jövőben esetleg el kell válnia Hope -tól. Engem pedig letaglózott a döbbenet.
Harry szavai, amit délután mondott, teljesen kirántották alólam a szőnyeget. Az életem, az, amit eddig gondoltam róla, csak szappanbuboréknak tűnt. Önzőnek és felelőtlennek éreztem magam. Kihasználtam aegygyermek kislányt. utáni Visszaéltem a szeretetével, hogy kielégíthessem vágyaimat, és nem gondoltam arra, mit tesz vele, ha majd el kell válnunk. Igazából
arra sem, hogy velem mi lesz, ha kisétál az életemből. Észrevétlenül egyre közelebb került hozzám, és mára Harry után a második legnagyobb helyet foglalja el a szívemben. Hazafelé biztosan bemegyek a boltba, hogy egy cukormentes nyalókát, vagy egy szatyor friss gyümölcsöt vegyek neki, és sokszor nem tudom megállni, hogy az Intézettel szemben lévő gyerekruha boltba csábuljak el, és vegyek egy cuki, rózsaszín szoknyát, vagy
egy királylányos kis cipőt. Hope része az életemnek, és ezt anélkül hagytam bekövetkezni, hogy egy pillanatig mérlegeltem volna a következményeket. De Harrynek mindenben igaza volt. Vajon Karolina miért engedte, hogy mindez idáig fajuljon?! Felidéztem, hogy akárhányszor csengettem be délután, ő mindig őszinte örömmel fogadott, és soha nem volt olyan, hogy ne engedte volna el velem a gyereket, bármit is akartam csinálni.
Úgy bízott bennem, mintha ezer éve ismerne, és biztos lenne benne, hogy nálam jó helyen van a kislány. Ez már önmagában is nagyon furcsa, de az még inkább, hogy sosem volt féltékeny, sőt, nem nézte ferde szemmel, hogy szinte befészkelem magam a családjába. Racionális agyam csak most ismerte fel az egész helyzet visszásságait – a furcsaságaival együtt –, és a kérdések ezerrel záporoztak a fejemben, míg Harryt néztem, ahogy nyugodtan gépelt a parkban, én pedig egyedül ültem a tóparton, mert szükségem volt arra, hogy átgondoljam a szavait. Először tényleg azt hittem, azért reklamál, mert a kevés közös időnkből túl sokat áldozok Hope-ra, vagy féltékeny rá, de be
kellett látnom, hogy én vagyok gyerekes. Hazz helyén kezeli a dolgot, csak én vagyok emocionálisabb a kelleténél. Nem igazán kerültem még ilyen szituációba. Kevés embert engedtem közel magamhoz, és sokszor azokban is csalódnom kellett. De egy gyermek, az más. Ők még őszinték és nyitottak. Az, hogy Hope ennyire közel került hozzám, nem csak az én gyermek utáni vágyam kielégítésére szolgált. 0 is nagyon hamar megszeretett, és most már ragaszkodik ahhoz, hogy naponta találkozzunk. Ha nekem sokasodnak a tennivalóim, és nem tudok lemenni hozzájuk, biztos lehetek benne, hogy vacsora után feljön, és addig nyúz, amíg legalább egy mesét olvasok neki, vagy megmutathatja az új koreográfiát, amit begyakorolt. Ezek a napom fénypontjai… Hiba lenne tovább hazudni magamnak. Be kell látnom, hogy
a kislánnyal együtt töltött idő számomra most a legértékesebb –
és bár eddig nem tettem mérlegre, most kénytelen vagyok, és ez újabb kétségekkel tölti meg a szívemet. Imádom Harryt, az iránta érzett szerelmem szemernyit sem halványult, de a szeretet nem egy mennyiség, amin osztoznia kell azoknak, akik iránt érzed, hanem megsokszorozódik, ha újabb emberek érdemlik ki tőled. Csakhogy Hope nem része az életemnek, bármennyire is szeretném. Csak egy szomszéd kislány, aki apa nélkül kénytelen felnőni, és ösztönösen keres valakit, aki betöltheti az űrt az életében. Én pedig annyira hülye voltam, hogy nem vettem észre, amikor átléptem a láthatatlan határvonalat. Egyetlen hatalmas kérdőjel villogott az agyamban: Karolina miért engedte ezt? Neki hárítania kellett volna a túlzásba vitt közeledési kísérleteimet, és anyai ösztönével tudnia kellett volna, hogy ennek rossz vége lesz. Ezekre a problémákra azonban nem találtam logikus magyarázatot, sőt még irracionálisát sem. Rá kell jönnöm, mi zajlik a háttérben! Kelletlenül megráztam a fejem, hátha a sok információ, az önvizsgálat alatt felszínre került érzéseim, és a frissen megtalált
kulcsszavak a helyükre kerülnek, aztán felálltam, és igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra. Felsétáltam a kis dombra, ahol Harry ült egy asztalnál, és kegyetlenül verte a laptop billentyűit. Hosszú lábai kinyújtva és bokánál keresztezve, nyúlánk, kecses ujjai pedig olyan összhangban mozogtak, hogy azonnal erőt vett rajtam a szexuális izgalom. Még mindig a hatása alá kerülök egy pillanat alatt. Ahogy közelebb értem, felpillantott és elmosolyodott. Kirajzolódott a gödröcske, bár csak fél oldalon, de ettől nem volt kevésbé vonzó, sőt! – Mizu, professzor? – kérdezte rekedtes hangján, én pedig egy nagy sóhaj kíséretében lerogytam a mellette álló padra. –Az van, hogy seggfej vagyok! – válaszoltam, és előrenyújtottam a kezem, hogy füle mögé simítsam rakoncátlan tincseit. – Nem figyeltem oda a jelekre, és hagytam, hogy a
dolgok kicsússzanak a kezemből. – Az élet már csak ilyen. Nem lehet mindent kontrollálni! – felelte komolyan, és az arcomat fürkészte. – Nem, valóban nem, és nem is jó, ha uralni akarod az érzéseidet… De most nem csak rólam van szó. Igazad van! Hope issza meg a levét, ha egyszer valóban el kell válnunk egymástól. – Persze, de ha mindig a jövő kockázatait mérlegeled, egy pillanatra sem tudod élvezni az életet. Emlékszel, hogy a mi kapcsolatunkat is ilyen megfontolásból akartad kidobni az ablakon?! Sokszor maguktól oldódnak meg a dolgok, és nem neked kell felügyelned a sorsodat. –Lassan kezdem úgy érezni, Grace-i nagyságokba emelkedsz! – borzoltam bele kusza fürtjeibe, és odahajoltam, hogy egy gyors csókot adjak a szájára. – Nos, ez a legnagyobb elismerés, amit valaha kaptam. Ha csak negyedannyira bölcs lennék, mint ő, valószínűleg sokkal jobb tanácsokkal látnálak el… – Miért, így mit tanácsolsz? – kérdeztem izgatottan. Nagyon kíváncsi voltam, ő mit tenne a helyemben.
– Azt, hogy beszélj Karolinával. Ha tudod, mik a további tervei, és ha megkérdezed, hogy neki mi a véleménye Hope és a te kapcsolatodról, akkor megnyugszol és képes leszel elfogadni a helyzetet.
– Vagy csalódott leszek és kiborulok. – Ez is benne van a pakliban – bólintott Harry, de magához húzott, és az arcomat puszilgatva folytatta. – Lehet, hogy ő csak azt látja, mennyivel könnyebb neki. Ezért sem tudnám hibáztatni. – Én sem – vallottam be kelletlenül. – Egyedül nevelni egy gyereket hatalmas felelősség és állandó készültség. – Így van. Sosem vállalkoznék erre… – felelte Hazz, és éreztem, mennyire komolyan gondolja, – Egyedül nem vállalkoznál rá, vagy egyelőre a gyerekes életet sem tudod elképzelni? – kérdeztem ismét meggondolatlanul.
– Lou! Tizennyolc vagyok. Szerinted máris ezen kellene gondolkodnom? – nevetett fel. Ismét egy hatalmas melléfogás… Igaza van. Épp hogy felnőtt lett, és én máris a gyerekkel nyúznám. – Nem, persze, hogy nem … Csak kíváncsi vagyok, hogyan képzeled el az életünket tíz év múlva. – Tíz év múlva a férjem a világ legelismertebb biológusa lesz, én sikeres író, és legalább két gyerekünk lesz. Egy nagy, családi házban fogunk élni, ahol a kertben saját medencénk lesz, amihez kacskaringós csúszda tartozik. Már fülig ért a szám, és mindent magam elé képzeltem, még a medencében tutajozó krokodilos matracot is. – És a két kisgyerek mellett marad időnk a szexre is? – kérdeztem vigyorogva. – Mivel nem fog kínozni a szülés utáni depresszió, és nem fogsz azzal nyúzni, hogy már az alakod sem a régi, szerintem nem lesz gond, ha a garázsban kenlek fel a motorháztetőre…
Nagyot nyeltem, mert kiszáradt a szám. – Nem, az egyáltalán nem lesz gond… De ha addigra pocakot
eresztek és megkopaszodom? Harry összehúzta a szemöldökeit méregetett. – Nem
kell
külsőségeidben
és
elgondolkodva
alkalmazkodni
a
sikeres
professzorok kinézetéhez… De amúgy imádni foglak kopaszon és túlsúlyosan is – nyugtatott meg kacagva. – Arról nem beszélve, hogy én is áteshetek ezeken a változásokon.
– Igen, te is, de tudnod kell, hogy én csak a testedért szeretlek, na meg a csigás fürtjeidért, úgyhogy jobb lesz, ha figyelsz magadra.
Hazz beszívott egy nagy levegőt, pár pillanatig benntartotta, majd hatalmasat sóhajtott. – Ha hazamegyünk, feldobok egy pakolást a hajamra. Kezd töredezni a vége – mondta halálos komolysággal, és megvárta, míg belőlem pukkad ki a nevetés.
105.
Napok teltek el az ominózus beszélgetésünk óta, de még nem
álltam készen arra, hogy Karolinával letisztázzam a dolgokat. Először is alkalmat kell találni rá, mert egyelőre elképzelni sem tudom, milyen szöveggel állhatnék elé. Hogy kérdezzek rá, hogy mik a tervei velem, vagy úgy egyáltalán, hisz semmi közöm hozzá. De szőnyeg alá söpörni sem lenne ildomos, mert Harrynek igaza van, annak csak a gyerek issza meg a levét, ha valami változik. Így viszont már képtelen voltam ugyanúgy viselkedni, mint azelőtt. Hiába csacsogott Hope, és a kezemet fogva húzott a tó felé, hogy megejtsük a szokásos hattyú - és kacsaetetést, nekem állandóan azon kattogott az agyam, hogy ölbe vehetem -e, vagy inkább ne; és adhatok-e még egy puszit az arcára, vagy túlzásba esem. A gondolataim megmérgezték az együttléteinket, Gyűlöltem érte saját magam. Végül annyira csak ezen járt az eszem, hogy már Mark is felfigyelt rá. – Hahó, Lou! Bocs, hogy zavarlak, csak azt akartam kérdezni, nem lenne-e kedved együtt ebédelni, mert meg kellene beszélnünk a jövő heti menetrendet. – Remek ötlet! – sétáltam bele a csapdájába, mert azt hittem, ezzel időt spórolok. – Akkor menjünk alelaptopot. a Kantinba – ajánlotta mosolyogva, és várta, hogy lecsukjam – Nem tudod, mi a mai menü? – Azt hiszem, valami rizottó. – Az pont megteszi – feleltem, és kiléptem mellette az ajtón.
Már javában ettünk, de még mindig nem esett szó a beosztásról. Láttam, hogy valami nyomja a bögyét. – Ki vele, Mark. Nem szeretem a tiszteletköröket! – mondtam neki, és közben újabb falatot lapátoltam a számba. – Nem is tudom, hogy kérdezzem meg, anélkül, hogy megint azt hinnéd, nyomulok… – válaszolta gondterhelten, mire nekem megállt a kezem a levegőben. – Miről beszélsz? – Csak meg szeretném kérdezni a barátomtól, hogy minden rendben van-e, mert teljesen szét vagy hullva… Kellett pár másodperc, amíg csak néztem őt, kitágult szemekkel, de aztán feladtam, és egy nagyot szusszantam, mielőtt beavattam a lelki válságomba. Türelmesen hallgatott, és néha felszaladt a szemöldöke, de nem szólt közbe, megvárta, amíg a végére érek. – Ejha… Azt hittem, egészen másról van szó. Ez sokkal bonyolultabb, mint amire számítottam. Nem kérdeztem meg, mit gondolt eredetileg, mert úgyis nyilvánvaló volt, hogy azt hitte, civakodunk Harryvel. – Nos, nem tudom, hogy én fújom fel a dolgot, vagy valóban ilyen komoly fejtörést igényel, de napok óta nem tudok aludni miatta.
– Mondhatnám, hogy ez egy baromság, és élvezd ki, amennyi időt a gyerekkel tölthetsz, de be kell ismernem, a pasidnak igaza van. Egy hároméves lelkével nem jó ötlet játszani. És abban is egyet kell értenem, hogy ezt az anyjával kell letisztáznod. – Igen, én is erre jutottam. Csak nem tudom, hogy álljak elő ezzel. Nagyon gáz a szitu. – Nos, szerintem, ha cseppet is ismer, akkor felesleges törni a fejed. Menj le hozzá, mikor nincs otthon a gyerek, igyatok egy kávét, és mondd el, amit most nekem. Aztán meglátjuk, mit reagál… – Lehet, hogy így lenne a legjobb. Nem vagyok jó színész…
– Valóban! – erősítette meg Mark, és megveregette a vállamat. – Nem hiszem, hogy menne neked a köntörfalazás.. ***
Még aznap délután remek alkalom adódott, mert Irina megkért, hogy vigyem el az orvoshoz, és mikor hazaértünk, Hope baletten volt, Karolina pedig egyedül üldögélt a teraszon. Mrs. Zadura megkérdezte, kérek-e egy kávét, amire ezúttal feltűnően gyorsan igent mondtam, de hozzátettem, hogy önkiszolgálom magam, ő csak menjen és pihenjen le, mert nagyon kifárasztotta a tortúra. Boldog volt, hogy nem kell kifac sarnia az utolsó erőtartalékait, és betotyogott a szobájába, aztán már hallottam is az oxigéngép megszokott moraját, ahogy bekapcsolta. Töltöttem egy kávét, közben igyekeztem lecsillapítani száguldó véremet, és megnyugtatni az idegeimet. – Szia! – köszöntem halkan, mikor kiléptem a teraszra, mire Karolina felpillantott a képesújságból, amit nézegetett, és vissza -
mosolygott rám. – Helló, Lewis! – Már le is vette a lábát a másik székről, hogy én is le tudjak ülni a keskeny kis teraszon. – Minden rendben volt? – kérdezte tőlem aggodalmasan. – Nos, Irina nem avat be a részletekbe, de azt hiszem, nem kapott túl jó híreket. – A lány szeme félelemről árulkodott – Kihallatszott a beszélgetése az orvossal. Azt hiszem, már a szteroidok következnek – mondtam halkan, mire Karolina a szája elé kapta a kezét. – Akkor be fog költözni egy otthonba – mondta rekedten. – Igen, valószínűleg az lenne neki a legjobb. Ott állandó az orvosi felügyelet, és ha befullad, akkor gyorsan tudnak neki segíteni.
Bólogatott, és látszott, hogy valóban aggódik az öreg hölgyért, de én azt is láttam, hogy nem csak érte. – Mi lesz veletek, ha ő bevonul egy intézetbe? – tettem fel a legfontosabb kérdést. – Fogalmam sincs – vallotta be őszintén, és láttam, hogy a szemei könnyekkel telnek meg, de villámgyorsan elfordult, és kitörölte őket. – Van valami terved, hogy hogyan tovább? – érdeklődtem, és a szívem a torkomban dobogott. Megrázta a fejét, és teljesen kétségbeesettnek tűnt. Vártam, míg összeszedi magát, és végre megszólal. – A fizetésem nem elég arra, hogy béreljünk egy lakást. – És ha esetleg valami más munkát keresnél? Hope már nagyobbacska. Szerintem nappalos állást is vállalhatnál, valamit, ami jobban fizet…
Ismét megrázta a fejét, bennem pedig nőttön nőtt a tehetetlen düh. Nem tudom elképzelni, hogy nem találna valami mást, az éjszakai takarítás helyett. Úgy látszik, egy elégede tlen hang is feltört belőlem, mert a lány hirtelen rám nézett, a pillantása szinte átszúrt, majd pár másodperccel később lassan felnyúlt, és olyat tett, amitől bennem rekedt még a levegő is.
– Rákos! – mondta Lewis, én pedig igyekeztem felfogni a szavait, de nem igazán sikerült – Karolina rákos – ismételte meg még egyszer, mire legalább annyi letisztult, hogy most nem Irina néniről beszél. – Micsoda? Milyen rák? Mióta? Mi van? – zúdítottam rá a kérdéseket, mire Lewis fáradtan a székre rogyott, és a tenyerébe temette az arcát.
– Petefészekrák, áttétekkel. Már a második kemón is túl van. Azért hord parókát. Ebben a pillanatban összeraktam a dolgokat. Karolina beteg. Nagyon beteg. És az volt benne a furcsa. Végtelenül vékony, szinte csak derengő alakja, és a haja, ami mindig annyira dúsnak és egészségesnek látszott. – És mik a kilátások? – kérdeztem, a gyomrom pedig annyira összehúzódott, hogy már fájt. – Egyelőre biztatják, de amennyit én tudok erről a betegségről, az nem fest valami ígéretes képet. Mivel a hashártyáját és a vastagbele egy részét is eltávolították, meg persze ki is pakolták, talán van esélye, de ezt még korai megmondani. Azt mondja, elég jól bírja a kezeléseket, és a tumormarkere is jobb lett.
Döbbenten ültem, képtelen voltam felfogni, amit hallottam. Ezerrel járt az agyam, de annyi kérdés merült fel bennem, hogy képtelen voltam megfogalmazni őket. – És ha mégsem… ha … – Itt elfúlt a hangom. Boo értette a ki nem mondott kérdést, és azt is, hogy attól félek, ha kiejtem a számon, valóságosabb lesz az elviselhetőnél. – Arra kért, adjak neki egy-két napot, hogy mindent átgondoljon, utána üljünk le hármasban, és beszéljük meg a dolgokat. – Milyen dolgokat? – kérdeztem, újabb döbbenetbe zuhanva.
– Nem tudom, szívem. Talán azt szeretné, ha segítenénk neki, nekik… – Persze! Segítünk, amiben csak tudunk. De hol van a családja? – Nincs neki. Lengyelországban nevelkedett, és balerina szeretett volna lenni. Fel is vették a táncművészeti középiskolába, ahol beleszeretett egy fiúba, aki akkor volt végzős. Terhes lett. Az apja rá akarta kényszeríteni, hogy vetesse el a gyereket, majd, amikor Karolina nemet mondott, kitagadta és elüldözte
otthonról. Pár hétig barátoknál húzta meg magát, majd jött az edző, aki rábeszélte, hogy jöjjön vele Amerikába. Szereztek neki tanulóvízumot, ő pedig nagy reményekkel vágott neki az új életnek. Ahogy kint voltak, kiderült, hogy a pasi ellenszolgáltatásként szeretőnek akarja, amit elutasított, de akkor megfenyegette, hogy visszatoloncoltatja Lengyelországba. – Lewis itt szünetet tartott, és felállt. Nagyokat sóhajtva elsétált a teraszajtóig, és kifelé nézett a parkra. Láttam, hogy megviseli az egész történet, ezért én is felálltam, utánamentem, és hátulról átöleltem a derekát. Oldalra fordult, egy puszit nyomott az orromra, aztán vett még egy mély levegőt, és folytatta: – Úgy döntött, hogy megpróbálja a lehetetlent, és elszökött. Minden segítség nélkül, egyedül élte túl a következő hónapokat. Két állásban dolgozott, míg bírt, majd a terhessége vége felé már csak egy helyen. Mosogatott, és minden fillért félretett, hogy ki tudja fizetni az orvosi ellátást. A vízuma még érvényes volt, így nem kellett eltitkolnia a gyereket. A Lengyel Klub segített neki. Szállást kapott egy idős hölgynél, és oda mehetett haza a kórházból a kisbabával. Hope egy hónapos volt, mikor ő már visszament dolgozni pár órára, és úgy tűnt, egyenesbe jönnek. Csakhogy a néni meghalt, és ő összeköltözött egy barátnőjével, aki szintén feketén volt az államokban. Ke tten valahogy kifizették az albérletet, de a lány nehezen viselte a kisgyerekkel járó problémákat, az éjszakai sírásokat, és egy idő után elzárkózott attól, hogy figyeljen a babára, amíg Karolina dolgozik, így viszont ismét lehetetlen helyzetbe került… – Lewis megfordult a karjaim között, és rám mosolygott, aminek annyira örültem, hogy azonnal viszonoztam. Reméltem, hogy most jön a vidámabb rész, – És akkor ismerkedett meg Irinával. Úgy tűnt, talán újra rájuk mosolyog a szerencse, de hirtelen elmaradt a menzesze. Pár hónapig várt, és csak utána ment el orvoshoz, de már késő volt. A belső szerveit ellepték az apró kis daganatok. Két műtét e volt, mert az első sebész rögtön azután visszazárta, hogy meglátta,
mivel kellene megbirkóznia. Nem érdekelte, hogy egy fiatal nőről
van szó, akinek kicsi gyereke van. – Láttam, hogy Boo a könnyeivel küszködik, és én is éreztem, hogy sírás marja a torkomat. – Érted? Azt mondta neki, hogy gondoskodjon a gyerekéről, mert maximum fél éve van hátra… Nem tudtam megszólalni. Csak tátogtam, és kerestem a szavakat, amivel lelket önthetnék Lewisba, de rájöttem, nincs olyan dolog, ami most megnyugtathatná. – És aztán? – kérdeztem, mikor láttam, hogy elveszett a belsejét gyötrő fájdalomban. – Találtak egy lengyel származású sebészt, aki hajlandó volt ismét felnyitni, és egy nyolcórás műtéttel apránként kiszedegetni a tumorokat. Kivette a hashártyát is, egy darabot a májából és egy nagyobb szakaszt a beleiből. Most sztómazsákja van, és csak
remélheti, hogy valaha visszavarrják. – Ezt a részt nem teljesen értettem, bár olvastam már arról, hogy kivezetik az oldalán, ezzel kímélve a maradék bélszakaszt. Bele sem akartam gondolni. – Aztán jött a kemo, amibe teljesen belerokkant. Kihullott a haja, sőt a szemöldöke és a szempillája is, de azt mondja, a második után sokkal jobb lett minden. Most úgy érzi, lesz ereje végigcsinálni a maradék kettőt, és a javuló eredmények végre reménnyel töltik el. De ha ismét az utcára kerülnek, nem tudja, hogyan tovább… – Először talán Irinával kellene beszélni – javasoltam halkan, mire Boo felkapta a fejét. – Nem hiszem, hogy neki lenne annyi spórolt pénze, amit rájuk tudna áldozni… Ráadásul van egy fia, aki ugyan nem törődik vele, és csak évente egyszer látogatja meg, mégsem várható el tőle, hogy idegenekről gondoskodjon a saját gyereke helyett. – Nem, nem is erre gondoltam! – vágtam közbe gyorsan. –
Tudom, hogy évek óta fizet egy egészségbiztosítást, ami arról szól, hogyha olyan állapotba kerül, akkor kifizetik a beugrót az
intézetbe. A bentlakást fedezi a nyugdíja, de azt hiszem, ennél többre nem telik. Viszont ott a lakás… Ha ki tudja adni, az neki is plusz bevétel, és a fiának is megmarad az örökség. –De most mondtam el, hogy Karolina annyit is nehezen keres meg, amiből így megélnek… – értetlenkedett Lou. – Teddynek is lakást kell bérelni ősztől, nem? Ha nem is
sokat, de talán Karolina is hozzá tud tenni, és mi is besegítünk. Nekem nagyon jólesne, ha elfogadna tőlem egy kis összeget havonta. – Kizártnak tartom, hogy belemenjen… – rázta meg a fejét Lewis. – Nos, ezt bízd rám – mondtam neki határozottan –, de ezt
szeretném én megbeszélni vele. Lou hatalmasra tágult pupillákkal nézett rám, és valószínűleg kérdezni is akart valamit, de aztán csak becsukta a száját és bólintott. – Jól van, ahogy gondolod. Teddy biztosan örülne, ha itt lakhatna a házban, és talán Irina is, hogyha nem idegeneknek kellene kiadnia a lakást. – Szerintem ezzel mindenki jól járna – erősítettem meg, és még a kezét is megszorítottam. – Hope imádná Teddyt, mert olyan, mint te. Karolina nyugodtan mehetne dolgozni, mert
valamelyikünk úgyis besegítene a gyerekkel, ha el kell hozni az oviból, vagy érte kell menni a balettra, te pedig kibújnál a bőrödből, ha hetente néhányszor hivatalosan rád lenne bízva – mosolyogtam Lewisra, akinek lassan, nagyon lassan derült fel az arca, és én imádtam végignézni, ahogy szárnyra kap benne a remény, és egyre jobban beleéli magát. – Járható útnak látszik… – mondta óvatosan. – Valld be, hogy zseni vagyok! – erőszakoskodtam, és átültem az ölébe. – Tudom, hogy minden nagyon rémisztő és zavaros, de lehet, hogy csak első pillantásra. Biztos vagyok benne, hogy
kitalálunk valamit! Ha Irina nem akarja, akkor is kereshetünk egy másik lakást a környéken, ahová Teddyvel költözn ek be. – Igen, igen!! – helyeselt végre Lou, mintha most látta volna meg a fényt az alagút végén. – Ez egészen biztosan menni fog. Most én is kétszer annyit keresek, úgyhogy nem lesz gond! – mondta, és majdnem megzabáltam az öntudatos kis fejét. Ő a férfi, neki kell gondoskodnia mindenről. Azért is szerettem volna
négyszemközt beszélni a lánnyal, hogy olyasmit is elmondhassak neki, amit nem szerettem volna Lou előtt. Nem titkokat, csak olyan információkat, amikről tudom, hogy őt esetleg zavarnák…
116.
Az út anyámékig azzal telt, hogy Hope-ról meséltünk nagyinak, és Harry képeket meg videókat mutogatott. Mire odaértünk, már olyan volt, mintha ismernék egymást. Persze, hogy nagyi is beleszeretett a kis tündérbe, pláne amikor meglátta, milyen tehetséges és szorgalmas balerina. Amikor bekanyarodtunk az utcánkba, a gyomromba költözött az ismerős, kellemetlen érzés, amiben a gyermekkoromat töltöttem. Enyhe hányingerem lett, úgyhogy kerestem egy rágót, és igyekeztem kellemesebb gondolatokkal megtölteni a fejemet. – Boo, kérlek, maradj higgadt. Kissé sokkoló lesz nekik egyszerre minden, és nem szeretném, ha ennek Teddy inná meg a levét. Ki kell innen szabadulnia, ahogy anno neked, de ahogy a családot ismerem, simán itt tartják, ha besokallnak. – Igyekszem – válaszoltam, de a hangom nem volt valami meggyőző. – Majd segítek – ígérte Hazz, és ahogy ránéztem, a szemeiben őszinte szerelem és egy kis rettegés csillogott Meg tudtam érteni. – Természetesen én is – mondta Grace – és szeretném, ha engednétek, hogy én diktáljam a tempót. Boo, téged elvakítanak az érzelmeid, Harry pedig nem ismeri őket. – Rendben, nagyi – bólintottam, mert igaza volt. Jobb lesz, ha ő tartja ellenőrzése alatt a dolgokat.
Ahogy kinyitottuk a kertkaput, máris nyílt a bejárati ajtó, és Teddy robbant ki rajta, mintha eddig az előszobában állt volna, és az ablakból lesve, hogy mikor érkezünk. Leszaladt a lépcsőn,
szökdécselve jött elénk a terméskővel kirakott kis úton a hortenziák között, majd egyenesen a nyakamba vetette magát. – Boo bácsi! – ölelt magához szorosan, aztán átcsimpaszkodott Harryre, aki hatalmas cuppanós puszikat kapott, és végül nagyit ölelgette meg. – Milyen a hangulat? – kérdeztem, amikor már előttünk állt. – Vihar előtti csend… – felelte, és rám kacsintott. Sajnos, rám nem ragadt át a jókedve. – Akkor menjünk be az oroszlán barlangjába – mondtam nehéz szívvel, nagyot sóhajtva, még egyszer megszorítva Harry kezét, aki rám nézett, és próbált erőt sugározni felém. – Egy egész falka – lépett el köztünk nagyi, majd megigazította a kardigánját, és egyenes háttal, felszegett állal lépkedett előttünk.
Odabenn finom illatok fo gadtak, és meglepetésemre a régi,
szürkének ható fehér falak helyett meleget sugárzó, neobarokk mintás tapéta, világos drapériákkal. Mintha rossz házba léptem volna be. Anyám közeledett a folyosón, és bár nem akartam hinni a szememnek, mosolygott. – Sziasztok! – üdvözölt barátságosan, és odatartotta az egyik
arcát, hogy egy puszit leheljek rá, majd nagyit csókolta arcon, és végül Harry elé lépett. –Te vagy Harry? – kérdezte, mire Hazz felöltötte a legkedvesebb, legszívdöglesztőbb mosolyát, és bólintott. – Igen, Mrs. Tomlinson, én vagyok – fogta meg anyám kezét, majd ráhajolt, és egy kézcsókkal köszöntötte. – Legalább jól nevelt – villantott rám egy grimaszt anyu, amitől felállt a szőr a hátamon. Tehát csak színjáték. Én barom, már majdnem bedőltem neki. – Harry nem csak jól nevelt, de nagyon okos is – mondta Grace, és belekarolt Hazzába. – És isteni a humora, amit ti nem fogtok értékelni – nevetett halkan, míg előrement a pasimmal, én
pedig ottmaradtam anyámmal kettesben, mert Teddy jobbnak látta, ha ő is eltűnik a színről. – Hogy vagy? – kérdeztem, mert valamit muszáj volt. – Viszonylag jól – válaszolta, és a hangjából kicsendült a megvetés, Azt jelentette, hogy jól lenne, ha a fia nem lenne egy selejt. Remek kezdés volt.
– Mi lesz az ebéd? Isteni illatok vannak. – Marhasült és meggyszósz. Teddy valami flancos süteményt is sütött. – Remekül hangzik. Farkaséhes vagyok – hazudtam, mert olyan érzésem volt, mintha gyomorgyűrűm lenne. – A kis szerelmed is szeret enni, ahogy nagyanyádtól hallom. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni az élt, amit a „kis szerelmed”-nél kihallottam a hangjából, és mosolyogva válaszoltam. – Igen, Harry imádja a hasát. Grace főztje a gyengéje. – Van neki más is – felelte anyám, és elindult az étkező felé. Lenyeltem a választ, mert eszembe ju tott, amit nagyi a lelkemre kötött. Nagyot sóhajtottam, és az órámra néztem. Még legalább három óra, és jóformán el sem kezdődött. Bele sem akartam gondolni, mi vár még ránk. Az ebéd a vártnál sokkal nyugalmasabban telt. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy nagyi és Harry végig éteri szinten kommunikáltak, és remekül ráéreztek arra, mit szeretnének hallani a többiek. Hazz a nemsokára kezdődő egyetemi tanulmányairól mesélt, és az apja cégéről, nagyi pedig adta alá a lovat. A pénz, a gazdagság sokat javított a megítélésén, amitől nekem erősödött a hányingerem, és még jobban kiábrándultam a családomból. Nem lehetnek ennyire felszínesek! – És mondd csak, Harry, ha végeztél az egyetemen, te is beszállsz a vállalkozásba? Gondolom, édesapád azt szeretné, ha
te vennéd át a helyét – szólalt meg apám, aki eddig csendes
szemlélőként figyelte a társalgást. – Nos, most úgy gondolom, hogy először megpróbálkozom az írással – válaszolta Harry óvatosan, és lopva nagyira nézett, akin látszott, hogy szerinte nem vesz jó irányt a beszélgetés. Anyámnak felszaladt a szemöldöke, és hirtelen mondani akart valamit, de aztán inkább a szájába vett egy falatot, és akkurátusán rágni kezdte. Kínos csend telepedett a szobára. – És miből fogsz megélni? – kérdezte apám, aki nem tudta magában tartani a kérdést, ami foglalkoztatta. – Apád tart majd el, vagy Lewis?
Ledermedtem, és éreztem, hogy az arcom elvörösödik. – Egyik sem, Mr. Tomlinson – nézett a szemébe Harry. – Az egyetem mellett dolgozni fogok, de van saját pénzem is, amit a nagyszüleimtől örököltem. – Ó, bocsánat. Akkor tehát a kisujjadat sem kell mozdítanod ahhoz, hogy mindened meglegyen. Édesapádtól is örökölsz majd eleget, hogy életed második felében se kelljen dolgoznod. – Apa, Harry nem egy naplopó. Dolgozni fog, és ha befut, mint író, akkor azzal is szépen kereshet. – Hát persze. Minden lusta gyerek, aki színész meg író akar lenni, azt hiszi, hogy ő lesz a következő sztár. És mennyinek sikerül? Ezerből egynek? Vagy millióból? – mondta a nővérem, aki szemmel láthatóan most élénkült fel, amikor elkezdődött a vérszívás. – Harry hihetetlenül tehetséges – vágott közbe nagyi –, és igenis minden esélye megvan arra, hogy sikeres legyen. Ha mégsem, akkor még utána is beletanulhat az üzletbe. Mert okos és szorgalmas. Tudjátok, vannak, akik hajlandóak küzdeni az álmaikért. – Nyilván… – visszakozott anyám. – Nos, sok sikert, Mr. Miles.
– Csak Harry, asszonyom, ha kérhetem – mosolygott rá Hazz, ismét a leglehengerlőbb mosolyával, de érzelmi au tista anyámra nem igazán hatott. – És te, Grace? Hogy van az új pasid? – fordult nagyihoz, akinek megállt a villa a kezében. – Köszönöm, remekül… Tudod, ez nem komoly, csak járunk – válaszolta szemrebbenés nélkül, és megvárta, amíg anyám arca vörösbe fordul. – Inkább csak szex és közös ivászat. Ennyiben merül ki egyelőre. De majd értesítelek, ha komolyra fordul. Próbáltam lenyelni a falatot, ami a számban volt, mielőtt megfulladok a visszafojtott röhögéstől, de nem sikerült, úgyhogy a nyelvemmel oldalra toltam, és végre elvigyorodtam, mert képtelen voltam uralkodni magamon. Teddy is ugyanúgy nézett ki, mint én, Harry arcán pedig ott virított a két gribedli, bár
lehajtotta a fejét, és nagyon koncentrált arra, hogy szabályos katonákra vágja fel a húst, – Van még kérdés a szerelmi életemet illetően, vagy rátérhetünk a fontosabb dolgokra? – rakta le az evőeszközöket nagyi, majd a szájához emelte a szalvétát, és végül az asztalra ejtette, ezzel jelezve, hogy befejezte az evést. – Gondoltuk, hogy ebéd után tárgyaljuk meg a feltételeket – mondta Melanie.
– Nem megtárgyaljuk a feltételeket, mert azt itt maximum Lewis szabhatna, hanem megbeszéljük, hogy miben tudunk nekik segíteni, innen a tengerentúlról… – javította ki nagyi. Mel szemei szikrákat szórtak, de nagyi rezzenéstelen pillantással állta a tekintetét, majd elmos olyodott. – Nagyon szép lett a ház! – fordult anyámhoz. – Megleptél a színválasztással. Sokkal otthonosabb lett minden.
– Köszönöm – enyhült meg anyu. – Még kissé szokatlan, de nekem is nagyon tetszik.
– Szerintem túl hivalkodó. Sosem értettem, miért nem jó a sima fehér? Olyan, mintha divatbohócok lennénk – dörmögte apám. – Ráadásul egy vagyonba került. – Az ember nem renováltat évente, kisfiam – nézett rá elnézően nagyi. – És kell egy kis változatosság. Nyugodj meg, ez a stílus ráadásul már kiment a divatból – kuncogott, mert úgy látszik, ő sem tudta megállni, hogy lecsapja a magas labdát – Tényleg nagyon kellemes az otthonuk, Mrs. Tomlinson – bólogatott Harry, aki az utolsó falatot tüntette el a tányérjáról. – Az ebéd pedig fantasztikusan finom. – Örülök, hogy ízlett – mosolygott rá először őszintén anyám. – És mondd csak, Harry, te mióta tudod, hogy homoszexuális vagy?
Újabb falattal kínlódtam, de ezúttal örültem, hogy tele a szám. A homoszexuális szó úgy hatott anyu szájából, mint valami fertőző és gyógyíthatatlan kórság. – Nem igazán vagyok az, asszonyom – nézett rá Harry komolyan. – Azelőtt a lányokhoz vonzódtam. Vagyis Lewis előtt senkihez sem kötődtem érzelmileg. – Tehát Lewis rontott meg? – kérdezte apám, és gyilkos pillantásokkal próbált megsemmisíteni. –Nem, uram, dehogy! – rázta meg a fejét Hazz, és a pillantásomat kereste. Mikor végre egymás szemébe néztünk, csak akkor folytatta: – Lewis mindent elkövetett, hogy véletlenül se kezdjen ki velem. De egy idő után már tagadhatatlanok voltak az érzelmeink. – De hogy szeret bele egy normális gyerek egy meleg tanárba? – akadékoskodott Melanie. – Erre nem tudom a választ, de az az igazság, hogy nem is keresem. Elfogadtam, hogy ő életem szerelme, és kész – fordult felé Harry. – Boldog vagyok, hogy rátaláltam, és remélem, én is boldoggá teszem őt.
– Az biztos – grimaszolt anyám. – Rá sem lehet ismerni. Mintha kicserélték volna – mondta, és az arcomat fürkészte. Vizslató tekintete égette a bőrömet. – Igen, szerintem is ki van virulva – csatlakozott Teddy, aki eddig csendben hallgatta a beszélgetést. – Harry és Boo bácsi remekül kijönnek egymással. Olyanok, mint a borsó meg a héja. – Mint te meg az az arab? – nézett rá az anyja, mire Teddy úgy kihúzta magát, mintha lenyelte volna a partvist. – Nasir nem arab. Ezerszer elmagyaráztam már, hogy attól, hogy a felmenői között volt arab származású, ő nem muszlim és nem terrorista.
– Itt neveljük fel őket, a tenyerünkből etetjük, hogy aztán magukra szereljenek egy bombát, és kioltsák egy csomó ártatlan ember életét. Ki tudja, talán azért akar Amerikába költözni, mert ott aktiválják majd. – Istenem, hagyjátok már abba az összeesküvés elméletek gyártását! – háborodott fel nagyi. – Nasir remek gyerek. Szorgalmas és tehetséges. Állami egyetemre nyert ösztöndíjat, és motorokat fog tervezni.
– Hogy könnyebben hozzáférjen az alkatrészekhez, amik a bombákhoz kellenek. – Szánalmasak vagytok! – állt fel Teddy, és látszott, hogy a sírás határán van. Harry azonnal felugrott, és védelmezőén átkarolta, aztán bekísérte a nappaliba. Mielőtt eltűnt a szemünk elől, még visszaszólt: – Nasir a legjobb barátom. Olyan, mintha a testvérem lenne. Nem terrorista, és nem egy kókler. Őszintén szereti Teddyt, és biztos vagyok benne, hogy önök is megkedvelnék, ha adnának neki egy esélyt. – Egészen biztosan… ahogy téged is… – motyogta anyám, mire nagyi egy hatalmasat sóhajtott. – Na jó, ebből elég. Én tényleg megpróbáltam szép szóval, igyekezve megőrizni a látszólagos családi békét, de amit ti
műveltek, az káros minden normális emberi lényre, aki a közeletekbe kerül. Hagyjátok már élni a gyerekeiteket! – Persze, te csak buzdítsd őket! Az egyik buzi, a másik arabok ágyában hentereg, és szerinted ez normális. És mi vagyunk azok, akik ártanak nekik. Ahelyett, hogy templomba járnának, és mindkettő igyekezne elnyomni a beteges hajlamait – válaszolta apám. – Neked se sikerül, hiába imádkozol buzgón már vagy negyvenöt éve – vágott vissza nagyi. – Nem tudom, a gének miért ugranak át egy generációt, de néha elgondolkozom, nem ejtettelek-e fejre, amikor pici voltál. – Nem, anya, nem ejtettél a fejemre, és boldog vagyok, hogy nem én kaptam a remek génállományt, ami szerinted átugrott. Valószínűleg kasztráltattam volna magam. Éreztem, hogy ez a beszélgetés kezd teljesen elfajulni. Tudom, hogy apám és az anyja viszonya miattam romlott meg, és hogy addig, amíg rólam ki nem derült, hogy ferde hajlamaim vannak, szent volt a családi béke. Mindig lelkiismeret furdalásom lesz, amiért én álltam anya és fia közé. – Nem lenne célszerűbb, ha azt beszélnénk meg, amiért jöttünk? – kérdeztem, mire úgy néztek rám, mintha addig ott sem lettem volna. Gyűlölöm ezt. Engem beszélnek ki, mintha egy tárgy vagy fogalom lennék, és soha nem érdekli őket, hogy7 nekem mennyire fáj ez. – De igen – erőltette meg magát anyu, és kiitta a borát. – Tehát Teddy a ti házatokban fog lakni, valami bevándorlókkal együtt. Ez a tervetek? – Nos, a bevándorlók történetesen a barátaink – mondtam, és igyekeztem minden szavamat megfontolni, nehogy idő előtt kicsússzon rajta valami, aminek még nem jött el az ideje. – Egy szép, tágas lakás, aminek két nagy szobája van a nappalin kívül, egymástól eléggé elszeparálva, úgyhogy nem fogják zavarni
egymást. Karolinának van egy hároméves kislánya, Hope. Teddy imádni fogja. – És miből fogja eltartani magát? – Gondolom, keres valami munkát, mint a többi fiatal. – Miért nem kerítesz neki valamit az Intézetben? – kérdezte Mel. – A kísérleti patkányokat is etetni kell, gondolom…
– Először is, nálunk nem folynak állatkísérletek. Tudhatnád, hogy soha nem mennék bele ilyesmibe. Másods zor, nem akarok helyette dönteni. Teodóra remekül meg tudja ítélni, hogy mit akar. Elvállaltam, hogy felügyelem, de nem azt, hogy dirigálok neki. Nem fog egy sztriptízbárban vetkőzni, de nem lesz takarítónő az Intézetben azért, hogy nektek eleget tegyen. – Hanem? Végzettsége semmi, még csak tizenhét éves, és nagy a pofája – sommázta apám, amitől kinyílt a bicska a zsebemben.
– Találnak majd valami megoldást – békített nagyi, mert érezte, hogy közel a robbanás. – Talán őt kellene megkérdezni, hogy mihez szer etne kezdeni – ajánlottam, hogy kissé konszolidáljam a helyzetet. Anyám szinte felhorkant, és Melanie arcára is kiült az undor. – Azt mondta, elmegy öregeket ápolni, vagy valami intézetbe, ahol fogyatékos gyerekek vannak. – Mindkettő nagyon szép hivatás, és ha kedvet érez hozzá, az érettségi után ezen a területen tanulhat tovább – mosolyodtam el, mert nem is sejtettem, hogy Teddyben ilyen erős az indíttatás, hogy szociális területen dolgozzon. – Szerintem ez a Nasir beszélte tele a fejét, mert féltékeny. Ha nyomorékok vagy pelenkás öregek veszik körül, nem kell félnie, hogy összeszed egy rendes pasit – prüszkölte apám. Ismét ledöbbentem, hogy mennyire rosszindulatú, elvakult emberek, akik saját kedvükre gyártanak teóriákat, és olyan szinten hisznek bennük, mintha az lenne a valóság.
– Nem arról volt szó, hogy ma Nasir is itt lesz? Egyáltalán találkoztatok már vele? – kérdeztem. – Eljött két hete bemutatkozni, mert Teddy eddig rejtegette előlünk. Mikor megláttuk, rögtön tudtuk, hogy miért – válaszolta anyám, és az arcán tisztán látszott, hogy Nasir származására utal. – Szerintem inkább titeket rejtegetett előle – mondta halkan nagyi, amin nagyon elcsodálkoztam, mert pont ő mondta, hogy objektív próbál maradni, és nem veti el a sulykot. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Melanie. – Azt, hogy nem merte hazahozni, mert félt, hogy szegény fiú felveszi a nyúlcipőt, ha megismeri ezt a korlátolt famíliát. – Persze, mindenki normális, csak mi nem. Te, aki öregkorodra pasik után futkosol, Lewis, aki más férfiakkal bú jik ágyba, meg Teodora, aki négerekkel és arabokkal enyeleg. – Milyen négerekkel? – csúszott ki a számon, mert néha még az én agyam is áldozatául esik a baromságaiknak. – Mit tudom én. Amíg ott volt veled, abban az elit kuplerájban, ki tudja, kivel feküdt össze. Még őriznie kellene az ártatlanságát, ehelyett egy könnyűvérű lotyó. – Elég legyen! – kiáltott rá nagyi. – Nem vagytok normálisak! Az még sosem jutott eszetekbe, hogy ti teszitek tönkre a gyerekeiteket? –Lewis miattunk lett meleg? – kérdezte anyám, anélkül, hogy rám nézett volna. Kezdett betelni a pohár.
– Nem. Az, hogy meleg, nem betegség, és tudtommal nem a selejtes szülők miatt van. Rengeteg normális embert ismerek, akiknek meleg a gyerekük, úgyhogy ehhez semmi közötök. De a frusztrációért, a gyerekkori szenvedéseiért ti vagytok a felelősek, ahogy Teddy állandó lázadása is csak a ti hibátok. Kaptatok két szuperokos, különleges gyereket, és ti csak azt láttátok bennük, hogy kilógnak a sorból, ami számotokra kezelhete tlen, mert szürke, buta, szűklátókörű emberek vagytok. Örülök, hogy végre
mindkettő kikerül a karmaitok közül és egy óceán fog elválasztani benneteket. – Még nem biztos, hogy elengedem… – vágta fel az állát Melanie.
– Dehogynem engeded el. Különben megvonom az apanázst, havonta utalok nektek, hogy megengedhessétek magatoknak a divatjamúlt tapétát, a marhahúst és a drága bort. amit
Ha nem engeditek el Torit, akkor mehettek mindketten a
Tescóba pénztárosnak – nézett felváltva anyámra és Melre. Eddig fogalmam sem volt arról, hogy nagyi havonta segíti őket, és most leesett az állam. Nem mertem megszólalni, csak emésztgettem az elhangzottakat, amikor Harry és Teddy beléptek az ajtón. Hazza két nagy bőröndöt cipelt, és a vállán is volt egy megrakott sporttáska. – Ez mi? – ugrott fel Melanie. – Elmegyek a nagyiékkal – közölte Teddy. – Nem bírok ki még egy napot ebben a házban. – Nem mész sehová! Majd pénteken felviszlek a reptérre – nyávogta az anyja, mire a lány csak megrázta a fejét. – Anyu, ne haragudj, de nem bírok többet elviselni ebből. Szeretlek, és semmi sem fájna jobban, mint amiket a fejemhez vágsz hetek óta. Minden pillantásodban, minden mozdulatodban érzem a megvetést. Szerettem volna még ezt a pár hetet szeretetben eltölteni itthon, mielőtt egy másik kontinensre költözöm, de be kell látnom, Lewisnak igaza volt, amikor egyik napról a másikra hátat fordított ennek az egésznek. Itt nincs konszenzus, mert nincs igazi szeretet. Ti a saját korlátoltságotok foglyai vagytok, és ez soha nem fog megváltozni, akkor sem, ha maradok még három napot, amit végigsírok és szenvedek. Úgy érzem, most van erőm elmenni, és meg is teszem. Igazából már két hete összepakoltam, és minden nap megfogadtam, hogy másnap elmegyek. De amit most hallottam, az volt az utolsó csepp a pohárban.
Nagyi felállt, intett Harrynek, aki szó nélkül követte, hogy kivigyék a csomagokat a kocsiba. Én csak álltam, bár nem tudom, mikor pattantam fel, és éreztem, hogy sírás fojtogatja a torkomat. Amin most Teddy megy keresztül, az bennem is örök sebeket hagyott, amik talán soha nem fognak begyógyulni. Szívem szakadt meg érte.
117.
– Mi történt? – kérdezte Grace, ahogy felnyitotta nekem a csomagtartót, én pedig beemeltem a bőröndöket. – Minden behallatszott, és Teddy úgy érezte, nem bírja tovább. Vagy most elmegy innen, vagy felvágja a z ereit – csúszott ki a számon, amit a lány mondott, mire Grace szemei hatalmasra tágultak. – Ezt persze csak úgy mondta, nem hiszem, hogy ártana magának, de szerintem tényleg jobb, ha most velünk jön. Próbáld elérni az anyjánál, hogy jöjjön ki a reptérre elbúcsúzni. Grace bólintott. – Igazad van, Hazz. Talán három nap alatt lenyugszanak egy kicsit a kedélyek, és végre úgy válnak majd el, ahogy kellene. – Teddy szereti az anyját, és nagyon fáj neki mindez. – Tudom, életem – simogatta meg az arcomat –, te pedig tökéletesen átérzed a helyzetét ugyanabban a cipőbena jártok. – Odahajolt hozzám Mind és egy puszit nyomott halántékomra, ahogy előrehajolva rendezgettem a csomagokat – De az vigasztaljon, hogy vénségemre lekurváztak – nevette el magát, ami egy pillanattal később rám is átragadt. Imádom, hogy mindenből tud viccet csinálni. – Te pedig hívd fel a terrorista haverodat, hogy csomagoljon és üljön vonatta, hogy estére nálam legyen, mert Torinak most nagy szüksége van tá. Épp elveszti a családját, bármekkora seggfejek is. Bólintottam, és azonnal előkaptam a telefonom. Nasir a második csörgésre vette fel Grace megpaskolta a karomat, és otthagyott, ő pedig visszament a házba.
– Hahó, cimbi! Mizu? – kérdezte a jól ismert hang. – Szia, haver. A Tomlinsonoknál vagyunk éppen, de sajna nem úsztuk meg a cirkuszt. Teddy úgy döntött, még ma eljön velünk, mert egy nappal sem marad itt tovább. – Micsoda? Visszautaztok?? Arról volt szó, hogy csak pénteken. Ne már! Még el sem búcsúztam tőle. – Nyugalom, Aladdin! – mondtam mosolyogva, mert láttam magam előtt, ahogy le-fel járkál idegesen, és a haját túrja veszettül. – Csak Grace-hez megyünk, aki azt üzente, csomagolj össze, és ülj vonatra, mert a barátnődnek most nagy szüksége van rád. Akkorát sóhajtott, hogy berezonált a vonal. – Oké – mondta habozás nélkül. – Nézem a menetrendet és indulok – tette még hozzá, aztán se szó se beszéd kinyomta a
telefont. Ott álltam, és furcsa érzések kavarogtak bennem. Nagyon nehezemre esett visszamenni. Olyan volt, mintha a saját házunkba kellene belépnem, pedig megfogadtam, hogy többé nem teszem.
– Nos, van még valami, amit személyesen szerettem volna elmondani nektek… – kezdett bele Boo, amikor beléptem, és összeakadt a tekintetünk. Láttam, hogy fél, úgyhogy nem mentem vissza a helyemre, hane m mögé léptem, és a vállaira tettem a kezeimet. – Harry és én örökbefogadunk egy kislányt. A szobára olyan döbbent csend telepedett, hogy a légy zümmögését is hallani lehetett. – Egyelőre nem mondom el a részleteket, úgyis csak belekötnétek mindenbe. Az elhatározásunk végleges, nem akarok vitatkozni róla. Csak azt szerettem volna, ha tudjátok. Még mindig kitartott a döbbenet, amit Lewis ki is használt, és felállt, hogy elinduljunk.
– Várj, Lewis! – szólalt meg az anyja, mikor már majdnem az ajtónál voltunk. Boo lassan fordult vissza, és a szemeiben ismét félelmet láttam, ahogy először rám nézett. – Igen? – Biztosak vagytok benne, hogy a gyereknek jó lesz, ha egész életében csúfolják? – Amerikában nem csúfolnak ilyesmiért, anya, de lassan már itthon sem. Maximum itt, vidéken. – És az, hogy azt hiszi, az a normális, ha két férfi él együtt? – Arra célzol, hogy azért lesz leszbikus, mert mi melegek vagyunk?
– Mit tudom én… az is lehet. – Nos, mivel ti hetero szülők vagytok, elvileg normálisak is, és én mégis meleg lettem, lehet, hogy ez fordítva is működik. Lewis anyukájának torkára forrtak a szavak, csak tátogott, mint egy partra vetett hal. Látszott, hogy nagyon erőlködik. Annyi mindent szeretne mondani, de tudja, hogy egy vékony peremen egyensúlyoz. Mégis fonto snak tartotta elmondani az aggályait, mert szerintem úgy érezte, most egy ártatlan gyerek élete a tét, amit neki kellene megmentenie. Tébolyhoz hasonló zavartság sugárzott az arcáról. – És odaát engedik, hogy buzik fogadjanak örökbe? – bukott ki végül belőle. – Igen, ahogy itthon is. Ugyanolyan feltételeknek kék megfelelniük, mint a heteróknak. Nyilván lesz környezettanulmány és alkalmassági vizsgálat, de remélem, minden rendben lesz.
Látszott, hogy ők hárman az ellenkezőéért fognak imádkozni, de ezen nem lehet változtatni. – Menjünk! – mondta Grace, aki Teddy derekát ölelte át óvón, mert a lányon látszott, mennyire megviselte ez az egész. – Nagyon köszönöm a vendéglátást – mosolyogtam rájuk, mire Lou apja csak biccentett, de nem állt fel, hogy kezet
nyújtson, Melanie mereven maga elé nézett és összepréselte az ajkait, de gondolom, nem miattam, hanem a lánya miatt, Mrs. Tomlinson pedig felállt, hogy kikísérjen minket. Már az ajtóban álltunk, mikor Lewis odafordult hozzá. – Anya, kérlek, most az egyszer légy belátó, és beszélj Mellel, hogy ne legyen ennyire konok. Jöjjön fel pénteken Londonba, hogy elbúcsúzzon Teddytől. Mindkettejük élete sokkal könnyebb lesz, ha úgy válnak el. – Te már csak tudod – felelte az anyja, és egy féloldalas grimaszt produkált. – Te is szó nélkül mentél el. – Nem, én menekültem. Olyankor nem szokott búcsúzni az ember.
– Mindig találsz valami kifogást – mondta Mrs. Tomlinson, majd felém fordult, és kezet nyújtott. – Örülök, hogy megismertem, Harry.
– Enyém a megtiszteltetés, asszonyom. Mindent köszönök! Kiléptem az ajtón, és lesétáltam a három lépcsőfokon. Már a kertből néztem vissza, és vártam Lewist, hogy ő is elbúcsúzzon tőle. Láttam, mennyire szeretné, ha az anyja legalább megölelné, és az asszony is küzdött, amennyire le tudtam olvasni a vonásairól. Farkasszemet néztek, amit Boo adott fel, és rám nézett, mintha belőlem meríthetne erőt. Rámosolyogtam, és a szívemre tettem a kezem, hogy tudja, én mennyire szeretem. Visszamosolygott, aztán egy nagy sóhajjal visszafordult, és ő ölelte meg az anyját. – Boldog vagyok, anya. Nagyon örülök, hogy megtaláltam azt, akivel leélhetem az életem. Tudom, neked ez csalódás, de ha el tudod fogadni valaha, hogy meleg vagyok, talán tudsz majd örülni az én boldogságomnak is. Nemsokára nagymama leszel… – Akkor leszek nagymama, ha a mi vérünkből születik gyereked, amire elég kicsi az esély – bontakozott ki az ölelésből az anyja, de a hangja sokkal kevésbé volt bántó, mint előtte.
– Talán egyszer arra is sor kerül. Sok gyereket szeretnénk Harryvel.
A nő felhúzta a szemöldökét a csodálkozástól, és kérdőn rám nézett, én pedig bólogattam. – Hát, majd úgy is értesítesz a fejleményekről, nem igaz? – De igen. Szia, anyu! – köszönt el Boo, és lehajtotta a fejét. Úgy lépkedett le hozzám, mintha fájdalmai lennének, és én tudtam, hogy valójában minden ilyen alkalommal meghasad a szíve. Bár az én anyám egy fokkal bántóbb és kegyetlenebb, mégis ugyanaz az érzés. Átöleltem a vállát, ő a derekamat, és egész testével hozzám simult egy pillanatra, mielőtt elindultunk a kocsi felé, aminek hátsó ülésén már bent ült Grace és Teddy. – Vezessek? – kérdeztem halkan, és a hajára adtam egy puszit,
– Kérlek! – felelte rekedten, amiből azonnal tudtam, hogy teljesen az események hatása alá került. Visszanéztem, és láttam, hogy az ajtó már becsukódott. Sejtettem, hogy az anyja a függönyön át néz minket, de nem érdekelt. Két tenyerembe fogtam az arcát, közelről néztem a szemeibe, és megvártam, amíg tényleg rám figyel. – Lewis Tomiimon, te vagy a legönzetlenebb, legcsodálatosabb ember a földön. Értékes vagy és különleges. Nagyon szeretlek. Remek apa leszel, talán pont azért, amit te szenvedtél el kiskorodban. Minden, ami történik velünk, hozzájárul ahhoz, akik vagyunk. Kérlek, lépj túl ezen, és arra koncentrálj, ami fontos. Ne másoknak akarj m egfelelni, csakis magadnak.
– Én csak neked szeretnék… – felelte elcsukló hangon. – Sajnálom, hogy végig kellett nézned ezt. – Életem! – hajoltam a szájára, és apró csókokkal leptem el. – Te is végigcsináltad velem, és az még ennél is rosszabb volt, azt hiszem.
Nem válaszolt, csak állt, míg a könnyei némán csorogtak le gyönyörű arcán. Levettem a szemüvegét, a zsebembe süllyesztettem, aztán ismét csókoltam, most már komolyan. Tudnia kell, mennyire szeretem, és abból kell erőt merítenie, ahogy én tettem annak idején. – Ennél semmi sem lehet rosszabb – nyögte, mikor a
nyakamba fúrta az arcát.
– Tudom. De túléljük, – Biztos vagy benne? – Persze. – Neked legalább ott van apád és Daphne… – Neked pedig itt van Grace és Teddy… Mikor ezt kimondtam, Lou felkapta a fejét, először a
szemembe nézett, hálás tekintetétől pedig én is majdnem elsírtam magam, aztán benézett az autóba, ahol Teddy Grace vállán sírdogált, aki gyengéden simogatta a fejét. – Igazad van. Nekem itt vannak ők! Nem is szólt többet, kibontakozott az ölelésemből, és az első ülés helyett bemászott a hátsóra, ahol ugyan elég szűkösen fértek el, de legalább összebújhattak, és szavak nélkül fejezhették ki a szeretetüket. Az összetartozás érzése most mindennél fontosabb volt.
Beültem a volán mögé, bekapcsoltam halkan a rádiót, és útközben néztem őket a visszapillantóban, ahogy szépen lassan mindhárman álomba merülnek.
Az út első felét átaludtam, és mire felébredtem, valahogy egészen más színben láttam a világot. Határtalan megkönnyebbülést éreztem. Túlestünk mindenen. Teddy már velünk volt, és nem volt semmi, ami tovább nyomasztana. Bár a szüleim nem okoztak
meglepetést, bántó, szélsőséges megnyilvánulásaik mégis mély nyomokat hagytak bennem ismét. Ezzel azonban együtt tudok élni, ahogy eddig is. Harry előtt nem szégyelltem a dolgot, hisz ő aztán első kézből ismeri ezt a helyzetet. A szerelem, amit iránta éreztem, csak erősebb lett attól, ahogy a helyzetet kezelte. Végig ő volt a magabiztos, higgadt társ, akiből erőt meríthettem, akiről tudtam, hogy csak az én érdekeimet tartja szem előtt, aki képes volt eltűrni a szüleim gonosz megjegyzéseit, pusztán azért, hogy nekem ne ártson azzal, ha visszavág. Becsültem és tiszteltem ezért. Mindig meglep, hogy korát meghazudtolóan viselkedik olyan helyzetekben, amikor egy idősebb felnőtt is meginogna. Már a szálloda előtt álltunk, ő és Teddy pedig azzal kínlódtak, hogy a falatnyi csomagtartóba próbálták beszuszakolni a csomagokat.
– Hát ez nem fog menni – sóhajtott Hazz, és csípőre tette a
kezeit.
– A fizikai törvényszerűségek még itt is érvényesek – nyomtam egy puszit az arcára, mert én már tíz perccel korábban is mondtam, hogy a fél köbméteres helyre nem fog beférni másfélszer annyi poggyász. – A lábamhoz elfér a táska – mondta nagyi, aki már beült az anyósülésre. És ölbe is tudok venni egyet. – De nem fogsz! Szó sem lehet róla, hogy nyomorogj a háromórás úton – közölte Pedro, és kedvesen megsimogatta az arcát. – Nem lesz semmi bajom. Mégis mit kezdjünk a csomagokkal? – kérdezett vissza nagyi, mire Hazz azonnal tudta a választ. – Semmi gond! Mi lemegyünk vonattal. Nasir úgyis egy fél óra múlva fut be az átszálláshoz. Fogunk egy taxit és kimegyünk a pályaudvarra. Onnan már együtt megyünk tovább. – MiiiiiP? Nasir??? – sikkantott Teddy, és amikor mindenki csak mosolyogva bólintott, először Lou, majd Grace kapott egy
hatalmas ölelést. – Akkor én is vonattal megyek! – közölte a lány, aki az egész délután alatt most először villanyozódott fel egy kicsit.
– Jó, akkor ti gyertek vonattal. Legalább összedobom a vacsorát, mire leértek. – Szó sem lehet róla! – közölte ismét Pedro. – Ma az étteremben vacsorázunk mindannyian. Ezzel mindenki egyetértett, csak nagyi dohogott egy picit, hogy az ő főztje már nem elég jó a díszes társaságnak, de látszott, mennyire fáradt, és megkönnyebbült, hogy nem kell nekiállnia a főzésnek. – Akkor otthon találkozunk – nyújtotta az arcát, mi pedig sorban odaléptünk és megpusziltuk, miközben Harry már leintett egy taxit. ***
Otthon, édes otthon. Ha egy ember érezheti ezt két helyen, akkor én St. Morganbe és Atlantába is hazamegyek, A kisház a kert végében, gyermekkorom békés szigete, és most már a Harryvel közös emlékeim tárháza is egyben, ami melegséggel és biztonságérzettel tölt el, ahogy belépek az ajtón. Hazz is hasonlóan érezhet, mert ahogy ledobáltuk a táskákat, és lerúgtuk a cipőinket, már el is kapta a derekamat és felemelt, mintha könnyű préda lennék. Becipelt az ágyra, és óvatosan letett, aztán már fölöttem volt, édes ajkaival szántva a bőrömön, míg mindketten felhevültünk, és elfeledkeztünk a külvilágtól. – Hazz, drágám, nemsoká indulunk vacsorázni. – Erre a mondatra azonnal megkordult a gyomra, amin muszáj voltam elmosolyodni. – Éhes vagy, tigrisem?
– Hát, tudnék enni – válaszolta, de nem emelte fel a fejét, csak belemorgott a nyakamba. – De azt se bánom, ha mi nem megyünk… – duruzsolta, amin ismét elnevettem magam. – Képes lennél lemondani az evésről a szex kedvéért? – Azt nem mondtam! De biztosan hoznak nekünk valamit, ha szépen megkérjük őket.
Ebben a pillanatban megzizzent a mobilom a farzsebemben,
úgyhogy felemeltem a csípőmet, hogy kihalásszam, mire Harry felnyögött, és felhúzta a pólómat, hogy a hasamat csókolgathassa. „Mi lenne, ha megkérnénk a nagyiékat, hogy hozzanak vacsorát?” Az üzenet Teddytől érkezett, mire harsányan felröhögtem. – Mi az? – kérdezte Hazz, de mikor elolvasta az SMS -t, ő is csatlakozott.
– Azt hiszem, Nasirnak és neked sok közös vonásotok van. – Vagy neked és Teddynek. Elveszitek az eszünket. Ismét visszatért az előző elfoglaltságához, ami azzal járt, hogy a nyelvével rajzolta körbe a köldökömet, és a combjaimat markolta. – Jesszus! Végem van – nyöszörögtem, mert éreztem, hogy átázik az alsóm. – Négy napja nem voltunk együtt – közölte Harry szemrehányóan, ami engem is meglepett, de ahogy visszagondoltam, rá kellett jönnöm, hogy igaza van. Márpedig az nálunk már komoly elvonás. Amíg még eszemnél voltam, benyomtam a gyorshívót. – Nagyi, szia… Ne haragudjatok, de mi lenne, ha mi inkább itthon maradnánk? Teddynek megfájdult a feje, én pedig annyira fáradtnak érzem magam… Hoznátok egy kis kaját? – Persze, szívem. Semmi gond! Hozunk haza vacsorát. Csak vigyázzatok, nehogy holnapra a lábaitok fájduljanak meg… – nevetett fel nagyi, én pedig fülig vörösödtem. – Oké – feleltem, ő pedig bontotta a vonalat. Vigyorogva küldtem üzenetet Teddynek, aki már csak egy kacsintós emojit válaszolt.
Harry hallgatta a beszélgetést, és amikor ledobtam a telefont az ágyra, azonnal rám szólt: – Hasra! Kiszáradt a szám, ahogy követtem az utasítását, és amikor áthúzta a fejemen a pólómat, majd a gerincemen húzta végig a körmeit, már emelkedett a fenekem, annyira fel voltam izgulva. – Harry! – nyöszörögtem a névét, mire lehajolt, és beleharapott a lapockámba. – Nyugalom, kisherceg, hosszú még ez este.
– Most nem bírom a kínozós, elnyújtott szexet. Szükségem van rád. Már most is késő! – És ha még vacsizni is elmentünk volna? – kérdezett vissza, de azért a hasam alá nyúlt, és egy kézzel kigombolta a nadrágomat, aztán már cibálta is lefelé. – Ha nem izgatsz fel, simán kibírtam volna… – Mert mindig, mindenről én tehetek – kuncogott, és ismét alám nyúlt, hogy végre marokra fogjon, és lassan simogatni kezdjen. – Persze!
Erre már nem vágott vissza, inkább rám hajolt, nedves szájával és nyelvével cirógatott, a derekamtól le a combom hátsó részéig. Az összes idegvégződésem arra várt, hogy még többet kapjon, és tényleg szerettem volna, ha ma nem sokat teketóriázunk. – Hoztál síkosítót? – kérdeztem cincogva, mert közben finoman széthúzott, és már arra kalandozott, ahol lüktetett a testem.
– Az is az én dolgom lett volna? – kérdezte, és óvatosan belém nyomta a nyelvét. – Nem… nem… – hebegtem –, de olyan ideges voltam indulás előtt, hogy elfelejtettem bepakolni. – Nyugalom, mókuska… Minden van, ami kell. Engedd el magad! És ne dirigálj!
Most én nevettem fel halkan, mert Harrynek ismét igaza volt, Az irányításmániám kissé nehézkessé tette, hogy átadjam magam, pedig nagy szükségem volt rá, hogy most kiürítsem az agyam, és élvezzem a kényeztetést. Arra vágytam, hogy Harry kiradírozza a mai napot, és írjon új emlékeket lelkem emlékkönyvébe. Ő is érezhette, hogy most mire vágyom, mert felállt, gyorsan ledobálta a ruháit, aztán a bőrönd cipzárjával babrált, és pár pillanattal később egész testével rám feküdt. Két hatalmas kezével az enyémeket simogatta, aztán összefűzte az ujjainkat, majd a nyakamat harapta, és a vállaimat csókolta végig. Jólesően morgott, és hozzám dörgölőzött. Felhevült testem a hűvös lepedőhöz ért, és álló dákómat kellemesen masszírozta a matrac. Harry szerszáma a vágásomba simult, és le-fel csúszott, ahogy precíz mozdulatokkal nyomta rám magát. Kinyúlt, és már hallottam a tubus kupakjának pattanását, majd éreztem, ahogy
felemelkedik rólam. A térdein állt, és magasról folyatta rám a gélt, de nem csak oda, ahová kellett volna, hanem az egész hátamra. – Hazz… Mit… – Csssssss! Maradj már csendben. Melletted nem lehet érvényesülni! A nyelvembe haraptam és elhallgattam. A hideg zselé először furcsa volt, de mikor a forró tenyerek kenték szét a bőrömön, aztán finoman gyúrni kezdtek, azonnal dorombolni kezdtem. Harry gyorsan eloszlatta a síkosítót, és egy nagyobb adagot belekent a fenekembe, aztán ismét rám ereszkedett, és ott folytatta, ahol pár perccel azelőtt abbahagyta. Hihete tlen volt a különbség. Minden mozdulat, minden apró kis rezdülés hatványozottan hatott rám. A szerszáma azonnal megtalálta a helyét, és most már erőteljesebb döfésekkel izgatott, miközben a kezei az oldalamat és a karjaimat járták be. A lehelete a fülemet cirógatta, ahányszor felcsúszott rajtam, és halkan morgott, mikor feltoltam a fenekemet.
– Kis türelmetlen! – nyúlt kettőnk közé, és hosszú ujjai azonnal játékba kezdtek, szinte az őrületbe kergetve. Egy ujjal hatolt belém, de gyorsan rájött, hogy most nem kell finomkodnia. Másodszor már kettőt kaptam, amit lassan forgatva merített belém, és közben a nyakamra tapadt, szívta erőteljesen. Az égő, bizsergető fájdalom csak szította a vágyamat. A farkam már úgy lüktetett, mintha fel akarna robbanni, a heréim is megfeszültek, és belül, pont ott, ahol Harry kitartóan ostromolta a legérzékenyebb pontomat, szinte fájdalmas volt a gyönyör. – Ahh… Hazz… Ott! – nyöszörögtem, és még jobban rátoltam magam az ujjaira. Abban a pillanatban éreztem, ahogy csúszós keze alám siklik és marokra fog ismét. – Jófiú! – morogta a lapockámba. – Szeretem, ha így vársz. Gondolom, arra értette, hogy már eláztattam az ágyneműt, és az egész hasam a magommal volt összekenve. Visszahúzta a fitymámat, hüvelykujjával oszlatva el a friss cseppeket, amik a
kényeztető mozdulatra bukkantak elő, aztán lassan verni kezdte a farkamat. Az ujjai még mélyebbre furakodtak, újra és újra megérintve a prosztatámat, és a teste ruganyos an csúszott rajtam, mintha már eggyé olvadtunk volna. – Harry! Kérlek! Tedd be! – Mindjárt, szerelmem! – válaszolta, és fellökte magát, hogy egy csókba csábítson. Oldalra fordítottam az arcom, a nyelvemmel kerestem az övét, és mikor megszívtam végre, éreztem, hogy újabb adag önti el a kezét. Elmosolyodott, és elengedte a farkamat, amire bosszús morgással válaszoltam. – Túl gyors vagy! Nem szeretném, ha azonnal elmennél, mikor végre benned vagyok. – Oooké – válaszoltam elgyötörten, beletörődve a kínzásba, bár tényleg el tudtam volna élvezni pár pillanat alatt. Harry visszaült a sarkaira, engem pedig lenyomott az ágyra, aztán hallottam, ahogy kibontja az óvszert, majd érez tem, hogy besüpped mellettem a matrac, ahogy rátámaszkodik az egyik
kezére. Beillesztette tompa végét, aztán lehajolt, egy puszit nyomott a gerincemre, és egyetlen, lassú mozdulattal tövig hatolt Arcomat a párnába fúrtam, és nyüszítettem, mint egy kiskutya. Harry nem mozdult, csak várt. Éreztem, hogy minden izmom ráfeszül, és a zihálásából tudtam, hogy ő is elég közel jár már a kéjhez, de most csak arra tudtam koncentrálni, hogy én minél előbb beléphessek a gyönyörök kertjébe. – Mozogj! Kérlek! Annyira kívánlak, hogy belepusztulok. Nem válaszolt, csak kihúzódott, egészen a makkj áig, aztán ismét belém nyomult, ezúttal kissé oldalról, amitől azonnal felnyögtem, és már abba sem hagytam, ahogy állandósult a mozgása. – Ez az! Engedd ki a hangod! Szeretem hallani, amikor ilyen rekedt – ösztökélt, én pedig hagytam, hogy minden légvétel mély,
kéjes nyögéssel hagyja el a számat, és megpróbáltam magam alá nyúlni, hogy pumpálhassam a farkamat, de Hazz elkapta a csuklómat, a fejem fölé húzta, majd a másikat is, egyetlen kézzel lefogta mindkettőt, és a fülembe suttogott: – Most nem! Ma másképp csináljuk. Addig keféllek, míg el nem élvezel anélkül, hogy a farkadat izgatnánk. – Ne! Harry, kérlek, ma ne!! Szükségem van az orgazmusra. Vagy akár többre is! Nem válaszolt, nem állt le vitatkozni velem, csak gyorsított a tempón, egész testével a matracba döngölve, összekulcsolt kezeinkbe kapaszkodva. A mozgása egy delfin úszására hasonlított. Minden izma összhangban dolgozott, hogy pontosan azt érje el, amit szeretett volna: engem az önkívület határára sodorni. Amikor még Atlantában elé mentem az edzőterembe, láttam ezt a mozgást, ahogy egy fekvőalkalmatosságon, karjai erejével, hasizomból húzta magát, miközben a csípője minden alkalommal előrevágódott, és már akkor, ott merevedésem lett a látványtól. Konditeremben még soha nem láttam ennyire erotikus dolgot. Most értelmet nyert a gyakorlás, mert olyan
hihetetlenül pontosan talált el minden döféssel, mintha erre készült volna hetekig. A hangom könyörgővé vált, aztán mikor szinte fájt már a gyönyör, elsírtam magam. Harry a fülembe suttogta, mennyire szeret, és milyen csodálatos vagyok, aztán csak döfött és döfött rendüle tlenül, mit sem törődve zokogó hangjaimmal. Először úgy éreztem, le akarom dobni magamról, és otthagyni a francba, amiért ilyen lelketlen és önző. Amiért nem érdekli, hogy én mit szeretnék… De eljött egy pont, amikor már az egész testem remegett, a könnyeim záporoztak, és én elvesztettem a kontrollt, nemcsak a testem, de a tudatom fölött is. Harry még szorosabban fogott , folyamatosan mozgott, de rövidebb, keményebb behatolásokkal, már -már csak befelé, én pedig öntudatlanul úsztam a fájdalmas kéjben, míg nagysokára, egy örökkévalóság múltán, végre felrobbant bennem a gyönyör. Az egész testem görcsbe ugrott, minden sejtem lángba borult és a gerincemből kiindulva olyan mérhetetlenül erős orgazmus cikázott át rajtam, amitől elakadt a lélegzetem, és csak hörögtem, amíg véget nem ért. Valamikor közben Hazz is elengedte magát, és elélvezett, de kivételesen nem szereztem róla tudomást, mert egypár pillanatra elhagytam a planétát, amíg a csillagok között lebegtem.
Óvatosan húzódott ki belőlem, és mellém hempered ett, fél karjával engem is a a hátamra fordítva és magához ölelve, aztán a homlokomat csókolgatta rendületlenül, míg a légzésem le nem csillapodott. Nem szólt, én pedig képtelen voltam. Kerestem a szeretkezésünk előtt érzett ürességet és csalódottságot, de nem találtam. A lelkem felszabadult, és most csak a Harry iránt érzett szerelmet és a jövőbe vetett hitemet találtam. – Honnan tudtad, hogy erre van szükségem? – kérdeztem csodálattal, mikor végre volt annyi erőm, hogy ránézzek. – Emlékszel, amikor kibékültünk? – nézett a szemembe, izzadtságtól csatakos tincseit kisimítva a szeméből.
– Persze… – válaszoltam, de még nem találtam meg a választ a kérdésemre. Ő az arcomat fürkészte, mutatóujjával átrajzolva a vonásaimat. – Akkor te is így tettél a magadévá, szinte erőszakosan, mit sem törődve a könyörgésemmel. Soha nem felejtem el, mit éreztem akkor. Gyűlöltelek és szerettelek eg yszerre. Neked akartam adni magam, de közben arra vágytam, hogy ellökhesselek magamtól. Az érzéseim szinte elemésztettek, és csak akkor szabadultam fel, mikor már olyan mélyre űztél a vágyban, hogy elvesztettem az eszem. Próbáltam felfogni a szavait, és közben beugrottak a képek. A zokogó Harry, ahogy átadja magát nekem, pedig percekkel előtte még eltaszított magától és a pokolba kívánt. És valóban, én is hasonló érzelmeken mentem keresztül, még ha nem is vele kapcsolatban. Gyűlöltem az életemet, mert a családom nem képes azért szeretni, aki vagyok. Harry felszabadított, és ezért nem tudtam elég hálás lenni neki. – Imádlak! Nélküled fabatkát sem érne az életem – suttogtam a bőrébe, és apró csókokkal leptem el verejtékben úszó mellkasát. – Én is imádlak!… És Lou… – nyúlt le értem, hogy az államnál fogva felemelje a fejemet. – Te vagy a legcsodálatosabb ember a világon. Csupa szeretet és élet. Ne érdekeljen, mások mit gondolnak rólad! Kérlek, te csak maradj önmagad. Nem kell megfelelned senkinek.
– Én csak neked szeretnék… – ismételtem önmagam, immár másodszor a nap folyamán. – Nekem sem! Ha valaha úgy érzed, másra vágyom, mint amit magadtól adnál, ne engedj nekem. Soha nem akarom, hogy megváltozz. – Rendben van – mosolyodtam el. – Ha ilyesmit érzek, majd figyelmeztetlek, hogy mire kértél.
– Tedd meg! – hajolt a számra, és szerelmes, gyengéd csókkal pecsételte meg az ígéretet.
118.
Néztem, ahogy Lewis a karomban alszik, és azon járt az eszem, hogyan könnyítsem meg neki ezt az elszakadási folyamatot Csak most, hogy személyesen megismertem a családját, tudatosult bennem, hogy Lou csak áltatja magát azzal kapcsolatban, amit érez. Valójában nem tudta megemészteni, hogy a családja nem fogadja el, és velem ellentétben – aki már elengedtem ezt a dolgot –, neki fontos lenne, hogy szeressék. Persze, nekem amúgy is könnyebb dolgom van, mert apám teljes mellszélességgel támogat, és bár a gyerekkorom borzalmas volt, mára legalább vele rendeződött a kapcsolatom. Alkoholista anyám pedig már nem érdekel, vagy legalábbis le tudtam zárni magamban a történteket. Mindig ott lesz a fájó hiányérzet, de ezzel képes vagyok együtt élni. Olyan békés volt, ahogy a vonásai kisimultak. Ritkán látom szemüveg nélkül, és bár imádom a kis pápaszemes pofáját, ilyenkor szinte kisfiús a homlokába hulló tincsekkel, az álom pírjával színezett arcával és félig elnyílt ajkaival. Kinyúltam, óvatosan kitapogattam a telefonom, és ellenőriztem, hogy le van e némítva, majd bekapcsoltam a kamerát, és száz fotót csináltam róla, minden szögből és minden apró részletről külön is. Elégedetten nézegettem a képeket, mikor hangos kopogtatásra rezzentem össze. Boo is azonnal felriadt és ijedten nézett körül, hogy hol van.
– Semmi baj, életem. Maradj! – nyomtam egy csókot a homlokára, és a derekamra tekertem az egyik lepedőt, amivel takaróztunk.
Mikor kinyitottam az ajtót, Nasir kócos tincseit, és Teddy hosszú hajfonatát láttam, mert amúgy annyira egymásba bújtak, hogy semmit sem tudtam kivenni belőlük. – Hát ti? – kérdeztem zavartan. – Bocs, Hazz! – lépett hátra Teodóra, és megtörölte a száját. – Bemegyünk a városba, és azt akartuk kérdezni, nem akartok -e velünk tartani, de az üzenetekre egyikőtök sem válaszolt Az órámra néztem, és megrökönyödtem, hogy már tíz óra is elmúlt. A gyomrom hangosan korogni kezdett, ezzel jelezve, hogy az elmaradt vacsorát is be kellene pótolni. – Az a baj, hogy most ébredtünk fel… És tegnap sem vacsoráztunk. .. – Semmi gond, haver – veregette meg a vádamat Nasir, aki leplezetlenül vigyorgott, mikor meglátta a mellkasomon ejtett
néhány karmolást. – Addig lesétálunk a patakhoz, amíg rendbe szeditek magatokat. Egy óra elég lesz? – Persze! És köszi – mosolyogtam vissza rá, de közben félrebiccentettem a fejét, hogy megcsodáljam a nyakán liluló két szabályos, fognyomokkal díszített foltot. Elnevette magát, és rám kacsintott. Nem volt szükség szavakra. Teddy lesütött szemekkel, a háta mögött összekulcsolt kezekkel forgott derékból, mint a kislányok szoktak, ha valami rosszaságot csinálnak, és az arca lángolt. Édesek voltak, és ettől megdobbant a szívem. Mindkettejüket nagyon kedvelem. – Akkor egy óra múlva! Visszamentem a szobába, ahol Lewis épp az ágyat húzta le, és magában dörmögött. – Mit mondjak? Hogy leettük a huzatot? Hangosan felnevettem, és hátulról átöleltem. –Nyugalom, professzor. Be tu dom indítani a mosógépet, Grace-nek egy szót sem kell szólnod. – Mintha előfordulna olyan, hogy ő valamit nem vesz észre… – dohogott tovább.
– Persze, hogy mindent észrevesz, de úrinő, és nem fogja szóvá tenni a dolgot. – Ezek szerint még nem ismered elég jól – vigyorgott az orra alatt Lou, és olyan cuki volt, hogy muszáj voltam magamhoz rántani, és közelről megcsodálni a reggel még égszínkék pupillákat, amiknek közepén türkizzöld foltok csillogtak.
– És ha beszól? Nem vagy még nagyfiú? Nem élvezhetsz a saját ágyunkba? – kérdeztem kihívóan, mire Boo tátogni kezdett és elvörösödött, a lábam között pedig éreztem, ahogy megugrik a pénisze. – Hmm… Mielőtt kimossuk, lehet, hogy ejthetnénk még rajta pár foltot – dünnyögtem a nyakába, és a fogaimmal megcsíptem az enyhén borostás bőrt, amitől azonnal libabőrös lett.
– Harry, kérlek, ne tedd ezt!! Farkaséhes vagyok, és még a tegnapit sem hevertem ki. Nem tudom, hogy fogom bírni a városnézést meg a sétálgatást. Lelkiismeret-furdalásom lett, mikor eszembe jutott, mit műveltem vele az éjjel, úgyhogy két nagy cuppanós után a talpaira állítottam, megfordítottam a fürdőszoba felé, és rácsaptam a seggére, ami amúgy majdnem megint kísértésbe vitt, olyan hihetetlenül gömbölyű. – Na indulj, és zuhanyozz le! Megyek, beteszem a mosást, és szerzek valami harapnivalót – soroltam, de közben utánaléptem, és lehajoltam, hogy belemélyesszem az összes fogam formás hátsójába. – Mármint ezen kívül… – vihogtam, mikor feljajdult és odakapott. *** A Grace-nél eltöltött napok remekül teltek, bár bűntudatom volt,
hogy le kellett mondanom Gemmát, mert mégsem maradtunk Londonban. Végül felhívtam és megbeszéltem vele, hogy pénteken a reggeli vonattal megyek fel, és együtt töltjük a napot,
mert a gépünk csak este indul vissza. Lou és Nasirék majd
délután jönnek fel, és a reptéren találkozunk. Így viszont volt két teljes napunk, amit csavargással, véget nem érő kártyapartikkal, és közös filmezéssel töltöttünk. Fantasztikus volt igazi családként működni, olyan emberekkel, akiket szeretek. Pedro eleinte kissé zavarban volt, és mindenféle kifogást
eszelt ki, hogy elszabaduljon, de Grace kihívta egy percre, majd mikor visszatértek, többé egyszer sem merte kiejteni a száján, hogy dolga van. Másnapra már eltűntek a gátlásai, és végre ízelítőt kaptunk fanyar humorából, kedves természetéből, meg abból, mennyire jó ember. Egyszer sem nézett ránk ferde szemmel, és vacsora után, mikor kettesben ültünk kint a teraszon, komolyan fordult hozzám. – Harry, kérlek bocsáss meg, ha olyasmibe ütöm az orromat, amihez semmi közöm, de muszáj megkérdeznem valamit. Ígérem, ez a beszélgetés kettőnk között marad, de nem tudok nyugodtan aludni, amíg nem tudom a választ. Felkeltette a kíváncsiságomat, és hirtelen nem is tudtam, mire gondolhat.
– Kérdezzen bátran! – mosolyogtam rá, mire ő is felengedett egy kicsit.
– Tizenkilenc sem vagy még… Nem érzed túl korainak a gyermekvállalást? Tudom, hogy nem igazán volt más választásotok, és Grace is győzködi magát, hogy minden rendben lesz, de érzem rajta, mennyire aggódik. – Dehogynem! Persze, hogy túl korai… Mégsem mondhatok nemet – válaszoltam, őszintén a szemébe nézve. – Nem tudok megnyugtató választ adni, mert bennem is ezernyi érzés kavarog, de a legfontosabb, hogy szeretem Lewist. És szeretem Hope -ot is. Még nem úgy, mintha a saját gyerekem lenne, de kötődöm hozzá. Nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy magára hagytuk.
– Értem – bólintott Pedro. – Ez nagyon nemes és szép… De az élet ennél sokkal bonyolultabb. Nem akarok szentbeszédet tartani, sem elültetni benned a kétségeket, csak szeretném, ha jól megfontolnád a döntést. – A döntés már megszületett, Pedro. És ebben az esetben tényleg nem volt választásom… Csak nézett, nagy, barna bociszemei az arcomat fürkészték, és keresett rajta valamit, de úgy tűnt, nem találta meg. Egy idő után ismét bólintott, és elnézett a patak felé. – Akkor sok sikert nektek! Mi mindenben segítünk, amiben tudunk.
– Hálásak vagyunk érte, tényleg! – válaszoltam, és a szívem szeretettel telt meg. Mi úgy vagyunk egy család, hogy igazából szinte mindenki újonnan érkezett.
A három nap elrepült, mint egy pillanat, és csak azon vettem észre magam, hogy csomagolni kell. Nagyszerű volt kicsit kiengedni fáradt és kis ellazultan elfeledkezve mindenről, aami ezen gőzt, a békés szigeten pihenni, kívül létezik. Néztem Teddyt és Nasirt, akik szintén úsztak a boldogságban, és tele voltak tervekkel. Nagyon elszántnak és elkötelezettnek tűntek, amitől megnyugodtam, mert volt bennem félelem, hogy egyikük mégsem gondolja ezt annyira komolyan, és az érzései elvakítják. Teodóra azonban kivételesen teljesen megfontoltnak és átgondoltnak látszott, Nasir pedig nem agyalta túl a dolgokat. Ő csak annyit tudott, hogy várja az egyetem, ahol mindent meg akar tanulni, amit csak lehet, mert végre azzal foglalkozhat, ami tényleg érdekli, és szerelmes egy lányba – méghozzá fülig –,
úgyhogy részéről ez így teljesen rendben van, mert amúgy is unta már a szoknyák kergetését. Meglepően egyszerűnek tűnt minden,
ami velük kapcsolatos. Ettől én is megkönnyebbültem, attól meg pláne, hogy Teddy alig várta a találkozást Karolinával és Hope pal.
– Akkor ő most az unokahúgom lesz? – kérdezte, amitől muszáj voltam nagyot sóhajtani, olyan jólesett, hogy máris rokonaként gondol rá. –Valami olyasmi – feleltem és magamhoz húztam a derekánál fogva, ahogy a lemenő nap fényénél sétáltunk át a réten. Kettesben indultunk el, mert Nasir az anyukájával Skypeolt, Harry nagyinak magyarázott a Google Drive rejtelmeiről, mert az öreg hölgy úgy döntött, megírja az emlékiratait, Hazz pedig felajánlotta, hogy átnézi őket. Pedro elszunyókált a teraszon, úgyhogy csendben leosontunk a falépcsőn, és nekivágtunk a rétnek. Hosszú, kalászba nyúló fűszálak csiklandozták a lábunkat, és a melankolikus nyárestébe csak a tücskök ciripelése meg a madarak csicsergése hallatszott. – És tényleg olyan kis okos, vagy csak az iránta érzett szereteted miatt túlozod el? – kérdezte Teddy, oldalról figyelve az arcomat. Nem tudtam megállni, hogy apai büszkeség üljön ki rám. – Nagyon okos és hihetetlenül tehetséges. Biztos vagyok benne, hogyha ilyen szorgalmas marad, akkor egyszer még tapsolhatunk neki egy világhírű darab premierjén. – Azt hiszem, te ezt már magad elé képzelted egy párszor – lökött meg egy picit a csípőjével. – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem… – És az édesanyja? El sem tudom képze lni, min megy most keresztül, A gyomrom azonnal összerándult, és leizzadt a tenyerem. – Soha nem tudtam elképzelni, mit érezhet egy ember, ha elmondják neki, hogy gyógyíthatatlan beteg és csak hónapjai vannak hátra. Most sem értem, Lina hogyan képes megőri zni a derűt és a vidámságot. Attól rettegtem, hogy a következő
hónapok búcsúzkodással, ki nem mondott ígéretekkel és szenvedéssel fognak telni, de ebből semmi sem vált valóra. Úgy érzem, megkönnyebbült, elfogadta a megváltozhatatlant, és igyekszik kiélvezni, ami még megadatik neki. – Ez borzasztó… – mondta Teddy, és erőteljesebben szorította a derekamat. – És érzem rajtad, hogy van valami, ami bánt, de senkinek sem mondod el. El kellett gondolkodnom egy pillanatra, hogy rájöjjek, mit láthat rajtam, ami ilyen érzést vált ki belőle. Túl gyorsan ráleltem a válaszra. – Nem is egy, hanem egyszerre két dolog… – válaszoltam, de nem folytattam, mert át kellett gondolnom, egyáltalán szavakba tudom-e önteni az aggodalmaimat, és le tudom -e győzni az késztetést, hogy tartsam magamban, attól való félelmemben, hogyha kimondom, akkor valósággá válik. – Megértem, ha nem akarsz, vagy nem tudsz beszélni róla… Bólintottam, mert kellett még egy kis idő. Csendben sétáltunk tovább, egészen le a patakig, ami korhadt kis faágakat és zöld leveleket sodort magával f uttában, ahogy lefelé sietett a folyó felé. – Tudod… – kezdtem bele, mikor már vagy öt perce álltunk, és bámultuk a keskeny kis vízfolyást – Egyrészt rettegek, hogy a végstádium valóban szörnyű lesz, és a kislány is belerokk an lelkileg, másrészt szörnyű bűntudatom van, hogy nekünk azáltal lesz gyerekünk, hogy Karolina meghal Nem vagyok képes ezen túltenni magam. Teddy megszorított, és egy nagy puszit nyomott az arcomra. – Boo bácsi! Muszáj ezt a két dolgot valahogy különválasztanod! Ha egy árvaházból hoznád el, két évvel később, úgy, hogy nem is tudod, mi történt vele és az édesanyjával, akkor ezek az érzések nem léteznének. Ő pedig hálás lesz a sorsnak, amikor felnő, hogy jókor, jó helyen voltatok, és nem kellett egyedül megküzdenie ezzel a borzalommal. A
gyerekek nagyon gyorsan alkalmazkodnak, és hihetedenül
erősek. Ha megkapja a szeretetet, amire vágyik, ő is gyorsabban fogja feldolgozni a gyászát. Meghatott, amit mondott, és egy kicsit fel is szabadított. Sok igazság volt benne. – És ha később valóban azért fogják csúfolni, mert melegek a szülei? – Ha valóban okos kislány, akkor megtanulja majd kezelni ezeket a helyzeteket. Abban biztos vagyok, hogy nem nőhet fel anélkül, hogy kapjon pár gusztustalan megjegyzést. De az életb en mindig van valami, amiért csúfolhatnak, és azok, akik ebben lelik örömüket, meg is találják a gyenge pontodat. Mintha saját tapasztalatból beszélt volna. – Téged mivel csúfoltak? – Hát ez az. Amikor kicsi voltam, akkor azzal, hogy kövér vagyok. Később azzal, hogy különc, antiszociális, kezelhetetlen seggfej vagyok. Mindig akadt valami. De csúfoltak miattad is. Mikor kicsúszott a száján, gyorsan odakapta a kezét, de már késő volt. Az önutálat hullámokban lepett el. – Sajnálom! – mondtam, és magamhoz húztam, hogy két karral öleljem át, és a feje búbjára támaszthassam a fejem. – Ne haragudj! Akkora marha vagyok! Megfogadtam, hogy ezt sosem mondom el neked.
– Semmi baj! Ez nem a te hibád! – De nem is a tiéd! Ez ennek a szar világnak a sara, ahol az emberek azt hiszik, joguk van beleszólni mások életébe. – Igazad van, de ilyenek vagyunk, mi emberek. – Én igyekszem másmilyen lenni. – Ezzel a családi háttérrel nincs is más választásod – kuncogtam a hajába. – Egyrészt a korlátolt szüleink, másrészt a meleg nagybátyád miatt. Ő is felnevetett, és egy nagy puszit nyomott az államra.
– Sosem kívánhatnék jobbat nálad. És nagyon köszönöm, hogy a gondjaid mellé még engem is bevállaltál. Meg azt is, hogy kiálltál mellettem. Igyekszem meghálálni! – Igazán nincs mit. Ez természetes – válaszoltam, mélyen a szemébe nézve, hogy tudja, ez nem csak közhely. – Nem az. Fantasztikusak vagytok Harryvel! – Ezzel nem tudok és nem is akarok vitatkozni – kacsintottam rá, mire ellökött magától, és leszaladt a partra, hogy nekiálljon tutajt építeni, ahogy kiskorában tanítottam. Ahogy néztem gyakorlott mozdulatait, rájöttem: én egész életemben arra vártam, hogy valakinek átadhassam a tudásomat, megtaníthassam az élet apró rejtelmeire, és óvhassam. Most, hogy itt van Hope, a legtitkosabb álmaim válhatnak valóra.
119.
– Tessék? – kérdezett vissza Gemma, amikor elárultam neki, hogy örökbe fogadjuk Hope-ot. – Ezt nem gondolhatod komolyan. Még te is gyerek vagy! – Kérlek, ebbe bele se kezdj! – szóltam rá, és próbáltam visszafogni az indulataimat.
– Mi az, hogy ne kezdjek bele? Hazz, tudom, hogy szeretnél már felnőtt lenni, és most, hogy végre magadra találtál Lewis mellett, szeretnéd, ha mielőbb elkezdődne az igazi életed, de kérlek, ne légy meggondolatlan! A gyerek nem olyan, mint egy kiskutya. Nem elég, ha naponta háromszor megsétáltatod és enni adsz neki. Egy gyerekkel állandóan foglalkozni kell, és törődni vele. Ugye nem akarod, hogy úgy nőjön fel, mint mi? Neki még testvére sem lesz… – nézett rám könnybe lábadt szemekkel. – Gem, nem kell a s zínház. Tisztában vagyok vele, mekkora felelősség, de nem egyedül vállalom, Lou és én mindent meg tudunk oldani. Ráadásul ott lesz Teddy is. – Neked most az egyetemre kell koncentrálnod, és élni a fiatalok gondtalan életét. Nem akarhatsz ekkora gondot venn i a nyakadba.
– Tanulni fogok, pláne, hogy arra a szakra megyek, amit annyira szeretnék. Emiatt nem kell aggódnod. És Hope nem gond, hanem egy kis tünemény, aki bearanyozza a hétköznapokat. – Amíg nem neked kell éjjelente felkelni hozzá – jegyezte meg a nővérem. – Ó már nem kisbaba. Átalussza az éjszakát.
– Te csak azt hiszed! Pláne, ha ilyen stresszes lesz az élete. Az anyukája elvesztése után nem lesz minden olyan rózsaszín, mint gondolod… – Nyilván lesznek nehezebb időszakok, de majd együtt átvészeljük valahogy. Kérlek, ne sorold tovább a fenntartásaidat, inkább támogass. Arra nagyobb szükségem van most! – Miért? Nem akarsz szembesülni a saját kétségeiddel? – kérdezte összehúzott szemekkel. – Nem erről van szó! – csattantam fel, de gyorsan úrrá lettem az indulataimon. – Gem, kérlek, ne tedd tönkre ezt a szép napot. Ki tudja, mikor látlak legközelebb, és addigra már biztosan Hope is velünk lesz. Szeretném érezni, hogy megértesz és elfogadod a döntésemet. —Ha a te döntésed lenne, igyekeznek elfogadni, Harry, de most úgy érzem, téged csak sodornak az események, és nincs erőd ellenállni, – Az események valóban elég kiszámíthatatlanul alakultak, és van benne igazság, hogy nem teljesen a mi döntésünk, de megbeszéltük, és így határoztunk. – Jobban mondva Lewis… – Nem! Ez közös akarat – hajoltam előre, két tenyeremmel megtámaszkodva az asztalon. – Jól van, jól van… Csak le ne harapd a fejemet. Ha tényleg ennyire elszánt vagy, úgysem tudom megváltoztatni a döntésedet. Ismerlek jól, és tudom, milyen makacs vagy. Sosem hallgatsz másokra, akkor sem, ha jót akarnak neked… Mindent a saját károdon kell megtanulnod, erre már régen rájöttem. – Lehet, hogy így van, de pont ez tesz azzá, aki vagyok. Én is elfogadom a te hibáidat, próbáld te is akceptálni az enyémeket. – Hű, de választékos lett valaki – mosolyodon: el. – Máris látszik rajtad a sok olvasás. Büszkén elmosolyodtam, és kihúztam magam. – Azért inkább Boo-tól ragad rám, nem a könyvekből.
– Még mindig dúl a love? – Hát hogyne! Ki kell hogy tartson a következő hatvan évb en – nevettem fel. – Pláne így, hogy már családot is alapítotok – veregette meg a kezemet Gemma.
– Pláne… – nyomtam egy puszit az arcára, áthajolva az asztal fölött. Innentől kezdve semleges témákról beszélgettünk, és a nap hátralévő része remekül telt. Bennem azonban ott visszhangzottak a szavai.
A repülőúton Boo és Teddy is elaludt, csak én ültem a gondolataimba merülve, arra vágyva, hogy legyen valaki, akivel megbeszélhetem. Milyen jó lett volna, ha Nasir is velünk jön – sóhajtottam fel, és próbáltam kiverni a fejemből a fura gondolatokat, de nem nagyon sikerült. Kínomban megittam Boo whiskey -jét, és attól végre sikerült egy kicsit ellazulnom. Már épp el akartam helyezkedni, hogy bevackoljam magam, mikor Lewis kis keze csúszott a combomra, és picit megszorította. – Helló, édes! Nem alszol? – kérdezte rekedt hangon, amitől még most is felgyorsul a pulzusom. – Nem tudtam – válaszoltam halkan, és odahajoltam, hogy megpusziljam a homlokát. – Bánt valami? – tapintott rögtön a lényegre, én pedig örültem, hogy nem látja az arcomat. – Nem igazán… Csak Gem nekem esett a gyerek miatt. Lewis megfeszült mellettem, és hirtelen felkapta a fejét. – Mit mondott? – Csak a szokásos… Túl korai, túl nagy a felelősség, meg amit mindenki más is. Amiket Grace is elmondott. – Igen, sejtem. És igazuk van. Én is gondolkodtam már azon, mit kellene tennünk.
– Semmit nem tehetünk, Boo! A kocka el van vetve. Előbb kellett volna gondolkodnunk, de igazából az sem segített volna, mert nem hagyhatjuk cserben Hope-ot, és ezt te is tudod. – Igen, tudom… de félek… – Én is – vallottam be őszintén, és már attól megkönnyebbültem, hogy kimondtam. Lou bólintott, nem válaszolt, csak a mellkasomba fúrta a fejét. Simogattam a selymes tincseket, és lassan ellazultam. – Szeretlek! – suttogtam a hajába. – Én is téged. – És Hope gyönyörű lesz az esküvőn, ahogy kis kosárból rózsaszirmokat szór. – Vagy ahogy csipkepárnán hozza a gyűrűket. – Azt kisfiúk szokták – jegyeztem meg, mire Lewis felnézett rám. – Azt majd kérünk kölcsön valakitől. Atlantában dögmeleg volt, amikor földet értünk, és még csak kora reggel, ami azt jelentette, hogy nagy volt a dugó és sehol egy szabad taxi.
– Mondtam, hogy Mark kijön elénk, ha kell – reklamált Lou. – Bocs, hogy nem szeretném rögtön a hazaérkezésünk percében látni az undok pofáját. – Ne légy gonosz! Semmit nem tett azóta az este óta, amivel kiérdemelné a gyűlöletedet. – Nos, egy életre kiérdemelte, ami azt illeti – válaszoltam, és hatalmasat fütyültem, mert a másik oldalon épp egy idős pár szállt ki egy taxiból. Az úton hazafelé Teddy úgy mocorgott mellettem, mint egy sajtkukac.
– Miért vagy ideges? – kérdeztem. – Izgulok Hope miatt. Annyira kíváncsi vagyok már rá!
Elmosolyodtam, és ahogy előrenéztem, Lewis szája is fülig ért. – Mi is nagyon várjuk, hogy viszontlássuk. Amikor kikecmeregtünk a kocsiból, még a hosszú repülőúttól elgémberedett tagokkal, a parkból hatalmas sikkantás hallatszott, és ahogy odanéztünk, Hope úgy szaladt felénk, mint akit puskából lőttek ki. Lewis ledobta a válláról az utazótáskát, és ő is futni kezdett, nehogy a gyerek lelépjen az útra. Úgy robbantak egymásnak, mint a filmeken, és a gyomrom is elszorult, annyi érzelem volt ebben a találkozásban. Hope rövid kis karjaival satuba fogta Boo nyakát, és szorította, ahogy csak bírta, Lou pedig a haját csókolta, ahol érte, és láttam, ahogy az illatos fürtökbe fúrja az arcát. Oldalra néztem, és láttam Teddy eltátott száját, meg az őszinte csodálkozást Nem számított ilyen érzelmi cunamira. – Tényleg imádja Lou-t – nyögte ki, mire elvigyorodtam. – Ki nem? Teddy rám nézett, és ő is elmosolyodott. – Máris van közös szenvedélyetek a kis vörössel. – Van bizony. Remélem, nem fogunk rajta veszekedni… — Ahogy elnézem, komoly vetélytársra akadtál – kacsintott rám, amitől nekem gombóc nőtt a torkomban, de igyekeztem rezzenéstelenül állni a pillantását. Elfordult, mire leolvadt az arcomról a mosoly. Újra Boot és a gyereket néztem, és hatalmasat nyeltem. Már egy padon ültek, Hope változatlanul szorongatta Lewist, aki lassan simogatta a hátát, és a fülébe duruzsolt. Ismét kettős érzések szaggattak szét.
A megérkezés maga volt a csoda. Hope, a feltétlen szeretet, ami áradt belőle, apró karjai, ahogy a nyakamat szorították. Levegőt sem kaptam, és nem azért, mert olyan erős… Mikor Karolina odaért hozzánk, őamibe is leültöröm mellénk, és e ngem nézett. Viszonoztam a pillantását, és lemondás vegyült. Szívem szakadt érte. – Milyen volt az utatok? – Hogy vagy? – kérdeztük szinte egyszerre. – Remekül, köszönöm – mondta, kissé túl vidáman, ami azonnal szemet szúrt, de most nem akartam faggatni. Lesz rá alkalom később. Harry és Teddy is odaértek, miután a csomagokat bepakolták a lépcsőházba, és átsétáltak az úton. – Halihó! – köszönt Teodóra, mire Hope felemelte a fejét a mellkasomról, és kíváncsian méregette a lányt. – Te vagy Teddy? Jú unokahúga? – Igen. Te pedig Hope, a balerina, aki elrabolta a fiúk szívét. Hope elvörösödött, és ismét belém fúrta a fejét. – Pontosan ő az – erősítette meg Harry, aztán nagy kezeivel a kislány hóna alá nyúlt, és felemelte magához. – Szia, hercegnő! – nyomott egy cuppanóst az arcára. – Én nem kapok?
Hope azonnal átölelte a nyakát, és össze -vissza puszilta, Harry pedig megpörgette és a magasba emelte. – Olyan jó, hogy megjöttetek – sóhajtotta a kislány, mikor ismét Hazz széles mellkasára hajtotta a fejét. – Máj ajig bíjtam kivájni. – Már itt vagyunk, és nem is megyünk sehová – mondta neki Harry, aztán letette a földre, hogy elvegye Teddytől az ajándéktasakot, amit eddig a lány fogott.
– Mi ez? – kérdezte Hope, mikor Hazza elé guggolt, és a kezébe adta. – Bontsd ki! Nézd meg! – unszolta Harry, de a kislány először az anyjára nézett, aki mosolyogva bólintott. Hope azonnal leült a fűbe, és az ölébe vette a hozzá képest hatalmas tasakot, aztán beledugta a fejét, majd kiszedegette belőle a dobozokat. A szeme közöttünk villogott, de mi csak bambán vigyorogtunk, mert annyira cuki volt, várakozásteljes arckifejezésével és szerteszét meredező csigás tincseivel, amik feltöltődtek a műanyagtól Először a legkisebb dobozzal kezdte, amiben egy rakás karkötő, egy kis pénztárca és kulcstartó volt, persze mind balerinásban, ahogy kell. Sikkantgatott, ahogy a kezébe vette őket, és látszott, hogy teljesen el van ájulva. Utána találta meg a vadonatúj balettcipőket, amit Grace szerzett be neki, a legnevesebb szalonból, a tütüvel együtt, ami egy nagy, kerek dobozban lapult, és mindenkinek egyértelmű volt, hogy mi van benne, csak ő lepődött meg, amikor kibontotta. Akkor viszont elsírta magát, amitől mindannyian könnyekig hatódtunk. – Köszönöm! – ugrott a nyakamba, aztán Harry térdeit is átölelte, ő pedig felemelte, és letörölte összemaszatolt arcocskáját. – Nagyon szívesen, hercegnő! Reméljük, minden jó lesz rád. – Ha nagy, majd bejenövök! – ígérte határozottan, amitől ismét nevetnünk kellett. – Én is hoztam neked valamit – mondta halkan Teddy, mire a kislány felkapta a fejét, és kíváncsian nézett rá. Teddy előrehajolt, a zsebéből elővett egy kis dobozkát, amit rózsaszín selyemszalag fogott át. Hope óvatosan a kezébe vette, kioldotta a masnit, és úgy nyitotta fel, mintha egy hatalmas briliáns lapulna benne. Még én sem láttam a kis, finom aranyláncot, a rajta lógó apró, kecses balerinával, akinek a
szoknyáján apró brillek csillogtak, úgyhogy az én szám is tátva maradt.
– Ez gyönyöjűűű – sóhajtotta áhítattal Hope, és apró rizsszerű fogacskái kivillantak, ahogy ránevetett – Meseszép! – Örülök, hogy tetszik. Gyere, felteszem a nyakadba. Hope már fel is pattant, és hátat fordított Teddynek, aki eleinte birkózott a hajtömeggel, de Hazz gyorsan átlátta, hogy vesztésre áll, ezért összefogta a kunkori tincseket, Tori pedig becsatolta az apró kapcsot, majd megfordította a gyereket, hogy megnézze, elég hosszú-e a lánc. Tökéletes volt. – Ez tényleg csodálatos! – mondta Karolina. – De ilyen drága ajándékot nem fogadhatunk el – szabadkozott. – Nem volt olyan drága, és amikor megláttam a kirakatban, azonnal éreztem, hogy rám várt. Vagyis arra, hogy általam eljuthasson a tulajdonosához – mosolygott rá Teddy. Karolina engedékenyen bólintott, és neki is felkunkorodott a szája. Látszott, hogy szimpatikusak egymásnak, és ennek jobban örültem, mint bármi másnak ezen a napon. ***
– Ez az én szobám? – kérdezte Teddy, ahogy bekukkantott a frissen festett, kevés bútorral berendezett helyiségbe. – Igen. Úgy gondoltuk Harryvel, hogy szívesebben rendeznéd be saját magad. A heverőt megtartottuk, mert szinte új, és vettünk rá egy szuper matracot – magyaráztam, és közben ráugrottam az ágyra. – Nem nyikorog, látod? Teddy kajánul elvigyorodott, és mellém ült, velem együtt rugózva. – Ti mindenre gondoltok! – nevette el magát, ahogy kezével végigsimított a kellemes tapintású huzaton. – És igen, nagyon szeretném magam berendezni. Van egy kis spórolt pénzem, mert mostanáig dolgoztam a fagyizóban.
– Nem is mondtad – néztem rá meglepetten. – Úgy gondoltam, jobb ha kipróbálom, m ilyen a munka. Hátha mégsem fűlik hozzá a fogam. – Éééés? – Élveztem! – csillant fel a szeme. – Komolyan mondom, határozottan szerettem. Valahogy olyan érzés volt, mintha végre magamért lennék felelős, és tehetnék is érte, hogy jobb legyen az életem. – Megértem – öleltem át a vállát. – De ez csak egy kis kiruccanás volt a felnőtt életbe. Innentől azonban sokkal komolyabbá válik minden. Munkahelyet kell keresnünk neked, és megnézni, melyik esti gimibe akarsz beiratkozni. – Már rákerestem a neten. Két buszmegállónyira van egy szimpatikus suli.
– Remek! Mikor akarod megnézni? – Harry azt mondta, holnap elkísér. Kissé csalódott voltam, hogy nem engem hívott magával, de rájöttem, hogy másnap már be kell mennem az Intézetbe, és ők ketten bőven elegendőek ahhoz, hogy felmérjék a lehetőségeket. Muszáj kicsit elengednem a gyeplőt. Teddy most kezdi a felnőtt életét. Nem arra vagyok hivatott, hogy eljátsszam az apját. – Szuper! – válaszoltam, de a hangom nem lehetett elég meggyőző, mert Teodora rám nézett, és közelről fürkészte az arcomat.
– Vagy várjunk meg téged, és menjünk együtt? – kérdezte egy másodperccel később. – Nem! Dehogy. Este inkább menjünk el sétálni, és ismerkedj a környékkel. Napközben intézzétek el a hivatalos ügyeket. – Rendben – bólintott, és egy nagy puszit nyomott az arcomra. – Itt vasárnap is nyitva vannak az üzletek? – Mit szeretnél? – Bútort és pár kiegészítőt. Elsősorban új függönyt… – Az IKEA nyitva van – válaszoltam, mire felcsillant a szeme.
– Akkor elmegyünk? – Persze. Legalább teleesszük magunkat húsgolyóval. Hope imádni fogja. – Ők is jönnek? – kérdezett vissza. – Csak a gyerek, Karolinának sok pihenésre van szüksége, ezért vasárnaponként mi vigyázunk a kicsire. – Értem… – válaszolta Teddy, de láttam, hogy van még valami.
– Bökd ki! – Olyan s zörnyű még megkérdezni is, de mik a kilátások? Úgy értem… mennyi ideje van még? – Senki nem tud biztosat mondani, és persze nem is lehet. Mindenkinél más a lefolyása. De a legoptimistább prognózis is maximum fél év… – Istenem! Az a tél közepe. – És az ünnepek. Előre rettegek. – Próbálj nem ezen rágódni, Boo bácsi. Úgysem tudsz semmit tenni ellene.
– Igen, tudom. Igyekszem észben tartani, hogy nincs befolyásom az eseményekre. –Minden rendben lesz … – mondta Teddy, és a fejét a vállamra hajtotta. – De valahogy túléljük. – Nem mindannyian – mondtam halkan, és a gyomrom a már megszokott gombócba zsugorodott.
120.
A napok iszonyatos gyorsasággal telnek. Már csak egy hét és szeptember van. Megkaptam a könyveimet, egy órát álltam sorba az irodán, hogy felvegyem a tárgyaimat és elkészítsék az órarendemet. Bár Steve és Roan végig szóval tartottak, mégis elviselhetetlennek éreztem. Összesen két közös tárgyunk lesz, de az is valami. Elmentünk a campusra, beiratkoztunk a menzára, és körülnéztünk, hogy milyen kajáldák, bárok várnak ránk. Meglepetten tapasztaltam, hogy ez egy egész külön kis világ. A koleszosok éppen a beköltözés kellős közepén voltak, úgyhogy mindenütt hatalmas bőröndök, ládák és dobozok, sőt, az egyik épület előtt egy pianínó állt. Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott a nap, mikor beköltöztünk a Silver Mountainbe, egy örökkévalósággal ezelőtt. Nasir első nap belém kötött, gazdag seggfejnek nevezett, és Nick volt az egyetlen, aki kiállt mellettem. Mégsem ő lett a legjobb barátom, hanem a fekete szépfiú, akit annyira gyűlöltem hónapokig. Sosem lehet tudni, mit hoz az élet. Mikor Lewis besétált a tanterembe – másfél évvel ezelőtt még nem sejtettem, hogy ő lesz életem szerelme. Ha akkor valaki azt mondja, ma itt fogok állni, egy atlantai egyetemen, hogy irodalmat hallgassak, és egy pasival fogok élni, aki a biológiatanárom volt a gimiben, valamint azt, hogy apám lesz a fő bizalmasom, és épp családot alapítok, magam orvosiba. Annyira hihetetlenbiztos, volt hogy minden, hogykísérem amikorfel aaz fiúk bemente k a Starbucksba kávéért, én csak leültem a szépen nyírt gyepre, és igyekeztem végiggondolni az életem jelenlegi állását.
Az az igazság, hogy minden remekül alakul. Boldog vagyok, tele várakozással. Lewis a legtökéletesebb társ, akit csak kívánhat az ember, és Nasir közelsége is egy ajándék, amire nem számítottam, mert így a legjobb barátom is ott lesz, ha szükségem van rá. És Hope, aki nemsokára a lányom lesz, nos, ő a hab a tortán. Gyerekem lesz… Ha nem is a hagyományos értelemben. Mégis éreztem a felelősség súlyát, azt, hogy nemsokára még jobban megváltozik minden. Be kellett látnom, alig várom már. – Átmentél Szophoklészbe? Máris mély gondolataid támadtak, Miles? – kérdezte Steve, és lehuppant mellém a földre. – Lehet, hogy már az új könyvén dolgozik – válaszolta helyettem Roan, és a kezembe nyomott egy karamellás frapuccinót, ahogy szeretem. – Nem. Még nem. Csak valahogy rám tört a tudat, hogy az életem új szakaszba lép. – Ez olyan nagyképűen hangzik – nevetett fel Roan. – Az, hogy egyetemista leszel, nem ennyire nagy flash. – Nem erre gondoltam – néztem rá komolyan. Mérlegeltem,
hogy vajon mit szólnak a dologhoz, de úgy gondoltam, most kiderül, igazi barátaim lesznek-e vagy sem. – Nemsokára örökbefogadunk egy gyereket. – Micsoda? Azt sem tudtam, hogy van nőd – kerekedett ki Steve szeme. – Mert nincs – mosolyodtam el, mire mindketten felhúzták a
szemöldöküket – Vőlegényem van. A döbbenet, ami kiült az arcukra, olyan volt, mintha egy üllő zuhant volna hirtelen a fejükre. – Meleg vagyok – tettem hozzá, hogy rátegyek még egy lapáttal. – Ne bazz! – nyögte ki Steve. – Álmomban nem gondoltam volna.
– Ha az vigasztal, másfél évvel ezelőtt még én sem. – Addig nem volt senkid? – kérdezte Roan, és beleszürcsölt az italába.
– Rengeteget csajoztam, de nem jártam senkive l. – És pasik? – Eszembe sem jutott. – Akkor mi történt? Megkörnyékezett egy homár? – csúszott ki Steve száján, de aztán arcára fagyott a vigyor. – Bocsi. Még sosem ismertem meleget közelebbről.
– Nem. Beleszerettem az egyik tanáromba. – Ne csináld! Ez tuti valami könyves sztori, és be akarsz etetni – vihogott Roan. – Nem. Ez csak az életem – kacagtam fel én is. – De lehet, hogy egyszer majd megírom. – Vinnék, mint a cukrot – szögezte le Steve. – És utána? Ezek szerint ő meleg volt, és összejöttetek. Aztán végleg átnyergeltél a pasikra?
– Nos, ami azt illeti, eljegyzett, és miatta költöztem át Amerikába. – Ne már! Idevalósi? Akkor mit keresett Angliában? – Helyettesített pár hónapot, aztán miattam ráhúzott még egy évet, amíg leérettségiztem. – Beszarás! – tátotta el a száját Steve. – És mi van a gyerekkel? – került képbe Roan, aki sokkal gyorsabb észjárású volt. – Nos, Hope anyukája rákos, és mi bevállaltuk, hogy örökbefogadjuk. – Hány éves a pasid, öhm…? – Lewis. – Hány éves Lewis? Negyvenes? – kérdezte érdeklődve Steve. – Dehogy! Huszonhárom. – Na jó, most lebuktál. Ez a baj a hantázással. Belezavarodik az ember. Azt mondtad, biosztanár… – Igen. Sőt, ami azt illeti, professzor. Ő a legfiatalabb a világon, aki ilyen eredményeket ért el.
– Csak nem Lewis Tomlinson? – szögezte nekem a kérdést Roan.
Hirtelen mindketten rám néztek, én pedig elégedetten elvigyorodtam. – Deeee…
– Azt a kurva életbe! – szakadt ki Steve-ből. – Tavaly láttam egy előadását, és ha minden igaz, idén 6 kapja az Egyetem díszdoktori címét. De egyáltalán nem látszik homokosnak. – Harry se – szögezte le Roan, én pedig rámosolyogtam. – Anyám, ti aztán szép pár lehettek. A nők sorban fognak a kardjukba dőlni, ha híre megy a városban. – Az tuti – bólogatott Roan. – Mamám szerint Dr. Tomlinson a legszebb férfi, akit valaha látott, csak egy kicsit alacsony. – Nem is igaz! – húztam össze mérgesen a szemöldököm. –
Boo nem alacsony.
– Csak egy fejjel kisebb nálad – veregetett hátba Steve, mire elröhögtem magam. – A személyisége sokat ad hozzá. – Igen, ez biztosan így van. Mikor ismerhetjük meg? És a gyereketeket?
– Még nem a miénk, de sokat van nálunk. Ha ragaszkodtok a családlátogatáshoz, akkor hétvégén gyertek át ebédre. – Ú, az remek lenne! – csillant fel Steve szeme. – Hetek óta gyorskaján élek. – Boo remekül főz – mondtam meggyőződéssel, mire ők ketten összenéztek. – Miles és a pasija, meg a kislányuk. Azt hiszem, kell pár nap, amíg ezt feldolgozom. – Mivel ma kedd van, vasárnapig sikerül? – kérdeztem. – Mert most jön meg a legjobb barátom is, aki Boo unokahúgával jár, és akkor őt is bemutatnám nektek. – Ó, a konkurencia is megérkezik? – kérdezte csúfondárosan Roan. – Ráadásul be akar nősülni a családba?
– Nem, ő nem konkurencia. Mindig ő lesz a legjobb barátom, úgyhogy ti csak utána jöhettek. De ha ős zinte akarok lenni, van még két barátom, akik remélem, életem végéig kitartanak. – Máris lecsúsztunk a dobogóról – sommázta Steve, és összepréselte az ajkait. – Ez így nem túl igazságos. – Az élet sosem igazságos – közölte Roan, és belebokszolt a
haverja karjába.
– A barátságok között nincs rangsor. Nyilván van legjobb barátja az embernek, de azon kívül lehet még nagyon sok – szúrtam közbe. – Állítólag hatnál több nem működik. – Miért? – néztem csodálkozva Roanra. – Mert nincs elég időd, hogy foglalkozz velük, és ezért úgyis elkopik a többi. –Nos, ebben lehet valami – bólintott Steve. – De mivel nekem még csak ti ketten akadtatok a horgomra, megyek és körülnézek, hátha rátalálok a maradék négyre. – Felállt és leporolta a gatyáját. – Velem tartotok? – Persze! – válaszolta Roan, majd mindketten kérdő tekintettel néztek rám. – Sajna, nekem mennem kell, srácok. Ma én viszem Hope -ot az edzésre. – Nos, Miles, elég sok jó buliból fogsz kimaradni, ha papás papást játszol – veregetett hátba Steve, ahogy megölelt. – De lesz helyette esti mese és állatkert – tetézte Roan, majd elsétáltak az ellenkező irányba. Egy darabig még álltam és bámultam őket, míg be nem fordultak az egyik épület mellet t, aztán én is elindultam az óvoda felé.
Az ügyvéd várójában ültünk Karolinával és mindketten nagyon idegesek voltunk. Igyekeztem megőrizni a hidegvéremet, és racionális maradni, de amire most készültünk, az az egész hátralévő életünket és ettől képtelen voltam elvonatkoztatni. Linamegváltoztatja, is idegesen rágta a bőrt az ujjain, és megszokásból felnyúlt, hogy megigazítsa a parókáját, de rájött, hogy pár hete nem hordja már, és rövid, tusi, fakószőke haja nem igényel túl sok törődést. –Nyugalom. Minden rendben lesz – mondtam, mert szerettem volna, ha feleslegesen nem idegeskedik.
– Remélem, Boo! – sóhajtotta, és megfogta a kezemet, amit addig combom szorítottam. Jól esett a bensőséges érintés,a ezért kicsitmellé megszorítottam az ujjait, majdezösszefűztem az enyémekkel. Így ültünk, néma csendben, és hallgattuk a hangszórókból áradó halk, megnyugtató zenét. Már vagy húsz perce vártunk, mikor nyílt a vastag faajtó, és egy harmincas pár lépett ki rajta mosolyogva, őket pedig egy testes, kerekképű férfi követte, aki háromrészes öltönyben, és csillogóra vixelt bőrcipőben tipegett rövid lábain. – Akkor találkozunk a jövő héten – búcsúzott a pártól, akik serényen bólogattak, és úgy rázták meg a kezét, mintha csodát tett volna velük. A jelenet bennem is bizalmat ébresztett, és ahogy jobban szemügyre vettem az ügyvédet, lassan megnyugodtam. Jó helyen vágtáink, gyorsan elintéződik minden, és utána már viszonylagos nyugalom következik. – Dr. Tomlinson! – fordult felém a jogász, mikor végre magunkra maradtunk.
– Ügyvéd úr! – üdvözöltem én is, és elfogadtam a felém nyújtott kezet. – Ő itt Miss Oleksy.
– Nagyon örülök, kedves! – hajolt a kezére a középkorú férfi, amin Lina eléggé megrökönyödött, de aztán összeszedte magát. – Én is örülök, Dr. Schultz! – Fáradjanak beljebb! – invitált bennünket, mi pedig beléptünk a klasszikus bútorokkal és bársonytapétával berendezett irodába. A titkárnő szinte azonnal megjelent, ismét megkérdezte, kérünk-e valamit, és most elfogadtunk egy -egy csésze kávét. Nem az íróasztalhoz ültetett, hanem a kényelmes kanapéra, ő pedig elhelyezkedett a kissé viseltes bőrfotelban, majd elvette tőlem a dossziét, és az orrára igazította aranykeretes szemüvegét, ami eddig a mellkasára lógott. – Nos, Mark elmondta, hogy nyílt örökbefogadásról lenne szó. Kérem, mondják el, amit tudnom kell! – nézett ránk bíztatóan, majd a papírokat nézegette a mappában. Vártam, hogy Karolina belekezdjen, de ő csak rám nézett és bólintott, jelezve, hogy azt szeretné, ha én vázolnám a tényállást. – Hope októberben lesz három éves. Az édesanyja Karolina, és mint a születési anyakönyvi kivonaton is lá tja, nincs bejegyzett gondviselője. Az ügyvéd felvonta a szemöldökét, mire határozottan folytattam. – Karolinának megromlott a viszonya azzal a férfival, akitől a gyermek született, és úgy döntött, nem kívánja felkutatni a jövőben sem. – Értem. Az örökbefogadás azonban sokkal egyszerűbb lenne, ha önök előtte házasságot kötnének. Lefagytam egy pillanatra, mert azt hittem, Mark elmondta
neki, hogy miről lenne szó. – Nos, mi nem vagyunk egy pár… mondta Karolina, mert észrevette, hogy nálam áramszünet van. – Nem? – nézett fel a papírokból a jogász, majd levette a szemüvegét, és az arcunkat vizslatta.
– Akkor mégis miért akarja örökbe fogadni a kislányt, Professzor?
Álltam a pillantását, majd az öklömbe krákogtam, hogy visszanyerjem a hangomat.
– Karolina rákos. Sajnos, az orvosai szerint gyógyíthatatlan, és elég előrehaladott az állapota. Mivel nagyon jó barátok vagyunk, ő pedig nem tartja a kapcsolatot a családjával, úgy döntöttünk a párommal, hogy örökbe fogadjuk Hope-ot. – Ó, értem. Nagyon sajnálom, kisasszony ! – szabadkozott Schultz.
– Semmi probléma – bólintott Karolina. – Nos, így nem lesz semmi gond. Önnek felesége vagy élettársa van, Lewis? – Élettársam van, de nem egy hölgyről van szó. Vőlegényem
van – böktem ki nagy nehezen, mire az ügyvédnek kissé felszaladt a szemöldöke. – Óóó… – Láttam rajta, hogy meglepte a dolog, és azt is, hogy
az agya sebességbe kapcsolt. – Itt már akadhat néhány probléma – közölte, és épp bele akart kezdeni a mondandójába, mikor a titkárnő megérkezett a kávékkal. Megvártuk, míg mi ndent lepakol és kimegy. Addig mindhárman rendeztük a gondolatainkat.
– Milyen problémák adódhatnak ebből? – kérdezte Lina, aki kényelmetlenül fészkelődött mellettem, és láttam, hogy máris pattanásig feszülnek az idegei. – Nem kifejezetten ebből, de azért fussunk át a szabályokon, hogy minden rendben legyen.
Mindketten bólintottunk, mire az ügyvéd az asztalon lévő, vastag könyvet vette a kezébe, és gyorsan belelapozott. – Legalább az egyik örökbefogadó szülőnek be kell töltenie a 25. életévét. Felnézett, és amikor meglátta kétségbeesett tekintetemet, az övé is elfelhősödött.
– Hány évesek, Dr. Tomlinson? – Nos, a párom tizenkilenc, én pedig huszonhárom múltam. – Tizenkilenc? – kérdezte, olyan hangsúllyal, amiből tudtam, hogy ő is azok közé tartozik, akik azt hiszik, ez egy eleve elvetélt ötlet. – De mindketten amerikai állampolgárok? Éreztem, hogy kifut a vér az arcomból. – Uhh… Nos, nem. Én tavaly megkaptam, gyorsított eljárással, az érdemeimre való tekintettel, de Harry tanulóvízummal van az Államokban. – Akkor ő hivatalosan semmilyen formában nem lehet örökbefogadó. – Nem? Akkor sem, ha összeházasodunk? – tettem fel a kézenfekvő kérdést. Úgy éreztem, ez nem lehet akadálya semminek.
– Nos, amennyiben csak ez lenne az akadály, akkor az önök házasságával legalizálni lehetne a dolgot, hisz megkapná a zöldkártyát, de mivel még ön sem töltötte be a huszonötöt, ezzel a lépéssel nem kerülnénk közelebb a megoldáshoz. – Karolina, ön ugye amerikai állampolgár? – fordult a lányhoz, mert úgy tűnt, valami szöget ütött a fejébe. – Nem, uram – csóválta meg a fejét Lina. – Lengyel vagyok, tanulóvízummal érkeztem pár éve, de a lányom itt született, így ő amerikai állampolgár lett, ezért én is maradhattam – vallotta be őszintén. – Ez komoly probléma… – vonta össze a szemöldökét az ügyvéd, majd tovább olvasott, de most már kifejezetten gondterhelt volt az arckifejezése. – Tehát a tényállás a következő: Van egy bevándorló szülő, akinek van egy Amerikában született gyermeke, és vannak önök, akik nem érik el az örökbefogadáshoz szükséges életkort, plusz az egyikük tanuló. Aki örökbe szeretne fogadni, annak megfelelő jövedelemmel kell rendelkeznie, legalább tíz évvel idősebbnek kell lennie az örökbefogadottnál, biztosítania kell a megfelelő életkörülményeket, Amerikai
állampolgársággal kell rendelkeznie, és legalább hat hónapnak kell eltelnie a letelepedéstől számítva. Megsemmisülten hallgattuk az ügyvéd szavait, és éreztem, ahogy elhatalmasodik rajtam a kétségbeesés. Linára néztem, aki szintén teljesen zavarodott pillantással válaszolt. – Akkor mik a lehetőségeink? Értse meg, nekem csak hónapjaim vannak hátra! A kislányom sorsáról van szó. Kell, hogy legyen valamilyen megoldás! Schultz is a szája szélét rágta, és nagyon törte a fejét. Egyikünkről a másikunkra nézett, aztán lapozgatott a könyvében, de újra és újra csak ingatta a fejét. Nagy sokára nézett csak fel ránk, és az arcán kiismerhetetlen kifejezés honolt. – Nézzék! Nagyon sajnálom, hogy nem tudjuk megoldani, úgy ahogy szerették volna. Megértem az indokaikat, de csak egyetlen lehetőségük maradt. Mindketten azonnal kihúztuk magunkat és kicsit előrehajoltunk, hogy minden szavát tökéletesen halljuk. – Dr. Tomlinson csak akkor fogadhatja törvényesen örökbe a gyermeket, ha előtte elveszi önt feleségül – nézett Karolinára, mire a lány szeméből akaratlanul kigördült egy könnycsepp. Láttam, hogy igyekszik mély levegővételekkel lenyugtatni zaklatott idegeit, és én is hasonlóképpen éreztem magam. – De ez csak formalitás. Ha valóban ezt szeretnék, akkor egy fél óra alatt el tudják intézni a városházán, és utána már adhatjuk is be a papírokat. Miss Oleksy így megkapja a zöldkártyát, a gyermeket elvileg közös háztartásban nevelik, tehát az örökbefogadás is zökkenőmentes lesz. Harry pedig… ugye jól mondom a nevét – nézett rám kérdő tekintettel, mire csak bólintottam –, egyelőre egyébként sem lehet örökbefogadó szülő, semmilyen formában. Az agyam csak nagyon nehezen indult újra a sokk után, de most megköszörültem a torkom, és igyekeztem normális hangon válaszolni.
– Nagyon köszönjük, Dr. Schultz, hogy időt szánt ránk. Ezt meg kell beszélnem a párommal, mielőtt döntést hozunk. A férfi bólintott, hogy megérti a dolgot, majd egy nagy sóhajjal felállt. – Igazán sajnálom, hogy nem megy minden olyan zökkenőmentesen, ahogy eltervezték. De próbálják a jó oldalát nézni. Legalább van megoldás, ami elég könnyen kivitelezhető. Pár év múlva pedig tisztába tesszük a helyzetet, amint eleget tudunk tenni a feltételeknek. Bólintottam, hogy megértettem, és igyekeztem mosolyt erőltetni az arcomra, de azt hiszem, ez most nem igazán sikerült. Karolina szinte szédelegve indult kifelé az ajtón, úgyhogy utánaléptem, és belekaroltam, nehogy nekimenjen valaminek. Már az utcán álltunk, mikor kitört belőle a zokogás. – Ez nem lehet igaz!! Mondd, miért ver engem az Isten? Mit tettem, amiért ezt érdemlem?! És Hope? Ő mit követett el, hogy ártatlan kis élete ennyi megpróbáltatással kezdődik? Mi lesz most vele? – fogta meg két oldalt a gallérom, és szinte rángatott. A kezeire tettem a sajátjaimat, és igyekeztem nyugtató hangon beszélni. – Lina! Kérlek! Maradjunk racionálisak. Senki nem veheti el Hope-ot. Biztos, hogy kitalálunk valamit. Ha lehet, akkor egyedül is örökbe fogadhatom, hisz én megfelelek a szabályoknak. Gondolom, Harry ez elé nem fog akadályt gördíteni. –Igen, de kic súszunk az időből, Lewis! – nézett rám könnyáztatta arccal. Ha nem sikerül elintézni a papírokat addig, amíg még élek, akkor átmenetileg árvaházba kerül. Ez nem történhet meg! – rázott meg ismét. – Nyugalom! Találunk megoldást! – ígértem, bár most az egyszer nem igazán voltak ötleteim.
121.
Hope-pal pont táncóráról sétáltunk hazafelé, és útközben vettünk egy fagyit. Tele volt élményekkel, mert a balett -tanárnő, aki
nagyon szereti, odahívta magához, és megdicsérte a szorgalma miatt. Azt kérdezte, lenne-e kedve részt venni a karácsonyi bemutatón, amitől teljesen lázba jött. – Ilyen kicsik, mint én, egyájtaján nem is szoktak szejepejni a műsojokban, tudod? – nézett fel rám kérdőn, mire felkaptam, és egy puszit nyomtam az arcára. – Te már nem vagy kicsi! Igazi nagylány vagy! – bókoltam neki, amitől fülig ért a szája, és jéghideg, ragacsos kis ajkaival viszonozta a puszit.
– Máj nagyjány vagyok, de akkoj is csak hájom éves – szögezte le komolyan, mire mosolyogva bólintottam. – Jauja azt mondta, hogy azéjt mehetek ej, mejt annyit gyakojojok. – Igen, a sok gyakorlásnak meglesz a gyümölcse. És Laura nagyon büszke rád, amiért ilyen szépen táncolsz. Most ő bólintott, és körbenyalta a tölcsért, amin lassan csordogált a rózsaszín eperfagyi. Befordultunk a sarkon, és egyből kiszúrtam, hogy Lou kocsija már a ház előtt áll. Nagyon hamar végeztek – gondoltam magamban, és megszaporáztam a lépteimet, mivel Hope-ot amúgy is az ölemben vittem. Mikor beléptünk a lakásba, fogadott. hittem, Karolináéknál lehetnek,síri de csend megláttam BooElőször cipőjét a2t az előszobában és mellette ott hevert Lina szandálja is. Fura érzésem volt, de azért letettem a gyereket, kikötöttem a cipőjét, és lepakoltam a cuccainkat, aztán kézen fogtam, és besétáltunk a
nappaliba. Ott is csend honolt, csak a teraszajtón lengedező
függöny utalt rá, hogy van otthon valaki. Kiléptem a teraszra, Hope pedig – aki semmit nem vett észre az egészből elment a saját szobájába, hogy megnézze az este gondosan lefektetett babáit, én pedig egy nagy lélegzetvétel után körülnéztem odakinn. Lewis a nyugágy mellett ült egy karosszékben, mellette, egy könnyű takaró alatt Karolina szundikált. Halkan odasétáltam, és csodálkoztam, hogy Lou nem vett észre, mert egyébként mindig kiszúr már a szeme sarkából is. Óvatosan megfogtam a vállát, mire ijedten összerezzent, és látszott, hogy eddig teljesen elmerült a gondolataiban. – Szia! – hajoltam le hozzá, hogy egy csókkal köszöntsem, de nem úgy viszonozta, ahogy máskor. Felegyenesedtem, és figyelmesebben megnéztem magamnak. Az arca gondterhelt volt, majdnem kétségbeesett, és a tekintete riadt, mint aki fél valamitől. – Mi történt? – kérdeztem most már én is gombóccal a torkomban.
– Rossz hírek az ügyvédnél… – válaszolta, és megfogta a vállán nyugvó kezemet, hogy az ölébe húzzon. – Mit mondott? – suttogtam, ahogy elhelyezkedtem rajta. – Majd megbeszéljük, ha nem lesz itt a gyerek. Nem akarom, hogy hallja… – Jézusom, Boo, ne hozd rám a frászt! – mondtam még mindig halkan, pedig kiabálni szerettem volna. – Nagy a baj? – Igen is, meg nem is – válaszolta kitérően. – Kérlek, szívem, várjuk meg, amíg hazamennek… Esdeklő tekintete azonnal hatott, és belém fojtotta a szót, pedig minden idegszálam megfeszült, és válaszokat akartam, de rögtön. Karolina fészkelődni kezdett és pislogott, majd nagy ra nyitotta a szemeit – Szia, Hazz! – üdvözölt, és nehézkesen felkönyökölt. – Bocsánat, amiért elaludtam – nézett engesztelően Lewisra. – Nem is tudom, hogy történt…
– Semmi baj! Örülök, hogy tudtál egy kicsit pihenni – válaszolta Boo, és megsimogatta a lány sápadt, sovány vállát. – Anyuuuu! – süvített ki az ajtón Hope, és azonnal a karjaiba vetette magát. Bele is kezdett a mondókájába, hogy micsoda remek híre van, és Lina el is mosolyodo tt, ahogy hallgatta, de a szemeiben neki is ott volt az a furcsa, szom orú kifejezés. – Nagyon büszke vagyok rád! – ölelte magához a gyereket,
majd lassan kibontakozott a karjaiból. – Gyere, menjünk haza. Együnk valamit, és közben elmeséled a részleteket… – De Jú se hajjotta még – felelte a gyerek, és Boo-ra nézett, aki gyorsan rendezte a vonásait és elmosolyodott. – Nekem majd Harry elmeséli, oké? – Oké – válaszolta durcásan Hope, és látszott rajta, hogy úgy érzi, ez az ő sztorija, és nem nekem kellene elmondanom. – Mi lenne, ha este elmennénk a pizzériába, és megünnepelnénk? – kérdeztem, hogy megbékítsem valamivel. – Üúúú… de jó jenne! Ehetek profitejojt? – Ma mát ettél fagyit… – válaszoltam, de aztán kompromisszumot ajánlottam: – Mi lenne, ha elfeleznénk egyet? – Jój van! – egyezett bele, mert tudta, hogy ennél jobb ajánlatot nem kap tőlem. – Akkor este hét körül értetek megyünk. – Én nem tudok menni – szólalt meg Lina. – Este be kell ugranom az Egészségházba, mert kell egy-két recept, amit a háziorvos ír fel. De ti csak menjetek nyugodtan! – borzolt bele Hope hajába. – Olyankor én már amúgy sem szoktam enni… Mind a hárman bólintottunk, aztán Lewisszal kikísértük őket, és mikor hallottuk, hogy lefelé bandukolnak a lépcsőn, végre felé fordulhattam, hogy azonnal mondja el, ami történt. Mire mindent elmesélt, ismét néma csend telepedett ránk. Teljesen letaglózott, amit mondott, pedig őszintén nem tudom, hogy is gondolhattuk, hogy én bármit is kezdhetek hivatalosan, hiszen alig pár hónapja érkeztem, tanuló vagyok és nagyon fiatal.
– És akkor? – kérdeztem félve, mert tudtam, mi az e gyeden megoldás, de Lewis szájából akartam hallani. – Ahogy mondtam, az ügyvéd szerint az a leggyorsabb és legegyszerűbb megoldás, ha elveszem Karolinát. A gyomromba mintha egy pöröllyel csaptak volna bele, és a szám is kiszáradt. – Tehát megnősülsz… – Harry, kérlek! Tudod, hogy ez csak formalitás. Ugyanúgy tudod, mint én, hogy ennek semmi jelentősége. Kérlek, ne csináljunk a bolhából elefántot! – Tudom, persze, de kurva szar kimondani… – sóhajtottam, és színpadiasán levettem a jegygyűrűmet. – Ne! Kérlek, ezt ne! – könyörgött Lewis. – Miért veszed le a gyűrűd? – Nem lehetek egy nős férfi jegyese… – válaszoltam, és bár tudtam, hogy igazságtalan vagyok, valamint azt is, hogy semmi okom ezekre az érzésekre, mégis féltékeny voltam, teljesen zavarodott, és a józan eszem is szabadságra ment. – Édesem, kérlek! – fogta meg a kezemet Lewis. – Fogd fel úgy, mint egy feladatot. Csak meg kell csinálnunk ahhoz, hogy a következő szintre lépjünk. Ettől semmi sem változik! – magyarázta, és próbálta visszahúzni a gyűrűmet – Szeretlek, mindennél jobban szeredet, és együtt fogadjuk örökbe Hope -ot, de ahhoz, hogy minden papír gyorsan meglegyen, most kompromisszumot kell kötnünk. – Az egész életünk egy kompromisszum – vágtam rá meggondolatlanul.
– Tessék?! – kérdezett vissza Boo, és éreztem, hogy minden izma megfeszül. Már kicsúszott a számon, de igyekeztem elbagatellizálni a dolgot. – Úgy értem, mint melegek, állandóan megalkudtunk, hogy nyugtunk legyen, most pedig a gyerek körül sem megy semmi simán…
– Valóban erre értetted? – fordította oldalra a fejét, és láttam, hogy beharapja a szája szélét. – Persze! – néztem a szemébe, és reméltem, hogy kivételesen nem olvas az arcomról. Valószínűleg benne is vegyes érzelmek kavarogtak, és a saját bűntudata miatt nem vette észre az enyémet, így egyszerűen csak hozzám lépett, a jegygyűrűt visszahúzta az ujjamra, és a vállamba suttogott. – Ígérd meg, hogy ezen is túl leszünk, és minden rendben lesz.
– Remélem – feleltem kitérően, mert képtelen voltam olyan optimistán tekinteni a jövőbe, mint akár egy órával azelőtt.
Láttam, hogy Harryben eltört valami. Tehetetlen voltam. Az észérvek itt nem hatottak. Persze, hisz együtt készültünk örökbefogadni Hope-ot, és most nyílván úgy érzi, ő kimarad az egészből, plusz papíron még meg is nősülök, akkor i s, ha ennek az égvilágon semmi köze kettőnkhöz. Szorosan átöleltem, és imádkoztam, hogy megeméssze a dolgokat. Este a szokottnál is csendesebben vacsoráztunk, bár Hope először a szokásos csacsogásával igyekezett feloldani az általa is érzékelt feszültséget. A gyerekeknek hihetetlenül érzékeny szenzoraik vannak. Harry ölében ült, és épp valami nagyon fontos dolgot vitattak meg, de Hazz csak rövid, tömör válaszokat adott. Hatalmas tenyere a kislány hátát támasztotta, és közben a másik kezével összevágta neki a pizzát, de érezni lehetett, hogy fejben valahol máshol jár.
– Hejji, te miéjt nem eszej? – kérdezte Hope, ahogy a szájába gyűrt egy falatot.
– Lehet, hogy elrontottam a gyomromat – füllentette Harry, és egy röpke pillanatra rám nézett, kicsit bűntudatosan, kicsit engesztelőén. – Talán a tegnapi vacsora… – erősítettem meg a kifogását, de a gyerek szűrőjén nem mentünk át. – Szejintem nem. A fagyizóban még semmi bajod nem vojt szögezte le Hope, és újabb katonát szúrt a villájára. – Én akkoj nem tudok enni, ha vajami bánt, vagy féjek vajamitőj. – Lehet, hogy így van – mondta halkan Harry, és ismét rám nézett. A szemében ott bujkált valami, amit még nem tudtam értelmezni. – Tudod, vannak az életben olyan helyzetek, amik nem rajtad múlnak. Mikor tehetetlen vagy, és el kell viselned a dolgokat… – Igen, tudom – bólintott Hope. – De olyankoj ajja kejj gondojni, hogy hojnap új nap jesz, és még minden megjavujhat. – Igen? – kérdezte Harry csodálkozva. – Te erre szoktál? – Igen, és ajja, hogy minden okkaj töjténik. Anyu azt mondja, hogy semmi sem töjténik csak úgy… Bájmi jossz következik, utána biztosan jön vajami jó. – És ez beválik? – kérdeztem mosolyogva, mert annyira cuki volt, ahogy az élet nagy dolgaiban adott tanácsokat. – Hát, eddig csak egy vajami vojt, ami miatt síjtam, és másnapja tényleg sokkal jobb jett – gondolkozott el a kislány, édesen félrebiccentve a fejét. – Anyu miatt? – kérdezte Hazz, és közelebb húzta magához a gyereket. – Igen – felelte egyszerűen Hope.
Nem kérdeztünk többet, mert nem akartuk fels zaggatni a sebeket, de bennem megfogalmazódott a kérdés, hogy mi tényleg a jelentéktelennek látszó problémáinkon kesergünk, és mondvacsinált sérelmeinket babusgatjuk, miközben mások szó szerint az életükért küzdenek?! Harryben is valami hasonló játszódhatott le, mert olyan áthatóan nézett, hogy a tekintete
szinte égetett, aztán egy nagy sóhajjal ráhajolt Hope hajára, egy cuppanóst nyomott bele, és lenézett a tányérra. – Hűha, ma igazán szépen ettél! Kérhetem a desszertet? – Igeeeen! – ujjongott Hope, és összecsapta apró tenyereit. Én is elmosolyodtam, és intettem a pincérnek, aki azonnal elindult felénk. – Egy profiterolt és egy panna cottát kérünk, meg egy presszókávét tejjel – adtam le a rendelést, mire Harry felhúzta a szemöldökét. – Ilyenkor? kérdezte, mikor magunkra maradtunk. – Még elég sok munkám van, amit át kell néznem, ha hazaérünk – szabadkoztam, és éreztem, hogy lelkiismeretfurdalás gyötör. – Holnap reggel állománygyűlés lesz, ahol ismertetnem kell a következő időszak célkitűzéseit, és lelkesítenem kell az embereket. Az új projektek még nem indulnak be, ezáltal kicsit mindenki kevesebbet fog keresni pár hónapon át, valamint az új struktúrától is sokan tartanak. Akik nem ismernek, azt hiszik, miattam elveszítjük a zsíros szerződéseket, hogy csak a kutatással foglalkozhassunk. Az a pletyka járja, hogy sokan ellenem szavaznának, ha a dolgozókon múlna, ki üljön a vezetői székben. – Lou, ez csak azért van, mert nem ismernek. Eddig megelégedtél azzal, hogy a laborodban szöszmötöltél, és csak azokkal kommunikáltál, akik a szűk csapatodhoz tartoztak. Most ki kell lépned az őrült tudós szerepkörből, és megmutatni nekik, hogy valójában milyen rátermett vezető is vagy egyben. – Nos, már amennyiben ez igaz… – hajtottam le a fejem, mert én magam sem voltam biztos abban, hogy képes leszek megbirkózni a feladattal. –Persze, hogy igaz! – replikázott azonnal Harry, kissé előredőlve, amitől Hope kibillent az egyensúlyából. –Hejji! Jeesek! – figyelmeztette Hazzt, aki azonnal visszadőlt, és egy bocsánatkérő puszit nyomott az arcára.
– Bocsi, hercegnőm, de Boo ki tud akasztani, mikor nem bízik magában. – De mi bízunk benne! – nézett komolyan a szemébe a kislány, mire Harry vonásai azonnal ellágyultak. – Igen, mert mi tudjuk, hogy mindenre képes. – Majdnem – helyesbített Hope. – Jepüjni ő sem tud… – De lehet, hogy rájön, hogyan kell – nevetett fel Harry, és ezen már én is elmosolyodtam. – Jól van! Nem kell a süket duma. Én is tudom, hogy tökéletes vagyok.
122.
A napok őrült gyorsasággal szaladnak. Mióta kiderült, hogy kényszerpályán mozgunk, csak futkostunk a papírok után, és próbáltuk utolérni magunkat. Ma lesz a házasságkötés, ami mindenkit kissé felkavar, csak Hope élvezi, aki reggel óta le sem akarta venni a halványkék, sok alsószoknyás ruhácskát, amit Lina varrt neki, míg magának egy földig érő, szintén halványkék, az ókori Rómát idéző, félvállas költeményt készített, amitől a szavam is elállt, amikor megláttam. – Nem lenne szabad látnod a ruhámat – ingatta a fejét, amikor beléptem, de egyébként szélesen mosolygott, látva, hogy leesett az állam. – De mivel a mi házasságunk tényleg a sírig fog tartani, nem hiszem, hogy lenne jelentősége. Elkomolyodott, közelebb lépett, és a galléromat felhajtva rám kötötte az azonos színű nyakkendőt, majd, miközben a csomót igazgatta, felnézett a szemembe, és komolyan folytatta: – Lou, fogalmad sincs róla, mennyire hálás vagyok neked… nektek, amiért mindezt bevállaljátok, hogy Hope-nak a legjobb legyen. – Nincs miért hálálkodnod! – fogtam meg a kezeit, és kicsit megszorítottam őket, de csak óvatosan, mert az utóbbi hetekben észrevettük, hogy minden nyomás, apró sérülés véraláfutásokat okoz a bőrén. – Tudod, hogy bármit megtennék érte. – Igen, tudom. De te nem tudod, számomra milyen hihetetlenül érzés, hogy mehetek el … Hogy tudom,felszabadító Hope-nak boldog élete nyugodtan lesz és szeretetben fog felnőni, olyanok között, akik sohasem bántják majd. – Nem tudom, mivel érdemeltük ki ezt a bizalmat, de számomra nagyon sokat jelent, hogy így érzel – válaszoltam,
mikor lenyeltem a könnyeimet, amik a szememen akartak
kitolakodni, de pislogással kényszerítettem őket megfutamodásra, és így lefolytak a torkomon. – Nagyon sokat figyeltelek benneteket. Főleg persze téged, de Harryt is.
– Miért engem? – Mert egyértelmű volt, hogy a döntés a tiéd – felelte egyszerűen, amin annyira ledöbbentem, hogy köpni-nyelni nem tudtam. –Ez nem
igaz …
– próbálkoztam. Karolina elnézően megpaskolta a kezemet, és visszahajtotta a galléromat. – Ha neked úgy könnyebb, akkor hidd azt, hogy ketten döntöttetek. Tulajdonképpen lényegtelen, mert Harry is tiszta szívből szereti Hope-ot, és fantasztikus apuka lesz… Éreztem, hogy megszédülök. Tudtam, persze, hogy tudtam, miről beszél, de valójában nem akartam tudomást venni róla. – Lina, hidd el, mindent megteszünk majd, hogy Hope-nak gondtalan élete legyen. – Tudom, és bár az élet mindig tartogat meglepetéseket, őszintén remélem, hogy boldog lesz. Talán egyszer majd megbocsátja, hogy ilyen korán hagytam magára… Már nem tudtam útját állni a könnyeknek. Hagytam, hogy némán csorogjanak le az arcomon, és Karolinát néztem. Az arckifejezése beletörődő és bizakodó volt. – Csodálatos teremtés, és számomra is felfoghatatlan, de tudomásul vette, hogy nélküled kell folytatnia. – Igyekeztem felkészíteni rá, bár te is tudod, hogy ez lehetetlen. Amikor már nem leszek, minden megváltozik. Lehet, hogy csak később fog kijönni rajta, de próbára fogja tenni a türelmeteket. – Van egy pszichológus az Intézetben, és már meg is beszéltem vele, hogy segítségünkre lesz. Nem akarom, hogy feldolgozatlanul maradjanak benne azok a dolgok, amiket
nekünk sem mond el. Abban állapodtunk meg, hogy nem mint orvos, hanem mint barát mutatom majd be Hope-nak, és észrevétlenül igyekszik feltárni és gyógyítani a sebeket, amiket ez a kis tündér azért titkol annyira, hogy nekünk könnyebb legyen. Bólogatott, bár ő is a könnyeivel küszködött. – Nagyon erősnek akar látszani. És imádlak, amiért még
ezekre az apróságokra is figyelsz. Nálatok jobb szülőket sosem
találtam volna. Mégis van gondviselés. – Nevezd annak, ha így könnyebb számodra. Nem igazán hiszek az ilyesmiben.
– Te is kaptál elég pofont az élettől, hogy így legyen – válaszolta, és hátralépett, hogy tetőtől talpig szemügyre vegyen. – De tudd, ha az Isten nehéz utat szán nekünk, erős cipőt ad ránk. – Tudom, a nagyanyám mindig ilyen és ehhez hasonló bölcsességekkel tömi a fejemet, és persze, sokszor be is jön neki, de azért alapjában véve az élet igazságtalan, és a jó nem mindig nyeri el méltó jutalmát. – Ez csak nézőpont kérdése, Lou! Tudom, most azt kérdeznéd, hogy akkor én miért kaptam ezt a betegséget, amire nincs gyógymód, de már erre is megtaláltam a választ. Az én jutalmam nem az, hogy meggyógyulok és élhetek tovább, hanem az, hogy megtaláltalak benneteket és nyugodtan indulhatok el az ismeretlenbe. Nem tudtam mit mondani. Hogyan egyezhet ki ezzel az egész
dologgal? Nekem ő és Hope is örök rejtély marad. A tartásuk, az elegancia, amivel az élet megpróbáltatásait kezelik, példaértékű számomra. – Lassan indulnunk kell! – mondtam halkan, még mindig szeretetteljes pillantásában fürödve. – Lou! Mikor rájöttél, hogy meleg vagy, eleinte biztosan te is azt érezted, hogy ez a legnagyobb kiszúrás az élettől. Hogy egy selejt vagy, egy elátkozott… – Csak bólintottam, mert kíváncsi voltam, hová akar kilyukadni. – Mára mégis megtaláltad a
helyedet, a párodat, és boldog vagy. Most pedig a sors arról is gondoskodott, hogy apa legyél. Hidd el, szülő nem attól lesz az ember, ha a génjeit örökítheti, hanem attól, ha felelősséget vállal egy gyermekért, és szereti, jobban, mint önmagát. Te már most bebizonyítottad, hogy remek apa vagy, és hiszem, hogy ha lesznek saját, vérszerinti gyermekeitek Harryvel, Hope akkor is ugyanazt a szeretetet kapja majd. Szóval a lényeg az, hogy mindegy, most mit gondolunk a sorsunk alakulásáról, mert mi nem látjuk az egész képet, nincs fogalmunk arról, hová vezetnek ezek az események. De bíznunk kell abban, hogy minden rendben lesz, és hogy mindennek van értelme. – Én igyekszem, Lina. Tényleg! És tudod, be kell vallanom valamit, mert nem tudok élni a bűntudattal, ami mardossa a lelkemet… – Épp nagy levegőt vettem, hogy belefogjak, mikor a
vékony, már csak ropira hasonlító ujj a számra simult és hallgatásra bírt. – Csssss! Nem kell elmondanod, Boo. Tudom, hogy úgy érzed, az én halálom számodra ajándék, mert így a tiétek lehet Hope. És lehet, hogy így is van. De semmiféle lelkiismeret furdalást nem kell érezned, mert ezt az ajándékot nem te kérted. Nem te kívántad a halálomat, és nem rajtad múlik az életem. Te csak nyisd ki a szíved, és fogadd el, amit kapsz. Ha té nyleg ennyire örülsz annak, hogy egy hároméves rosszcsont szakad a nyakadba, és sarkaiból forgatja ki a világodat… Mert ki fogja, erre mérget vehetsz… Akkor valóban meg is érdemled ezt az ajándékot. Kérlek, ne legyen emiatt bűntudatod. Odahajolt az arcomhoz, és épp egy cuppanóst nyomott rá, amikor Harry belépett az ajtón. Megtorpant, és ahogy ránéztem, láttam, hogy elbizonytalanodik, vajon nem rosszkor toppant -e be, de rámosolyogtam, ő pedig azonnal viszonozta. A szemei felcsillantak, és olyan eszméletlenül gyönyörű volt a háromrészes öltönyben, ahogy a haja a zakó gallérjára omlott, tiszta, ragyogó arcával, és millió közül is a legszebb szemekkel, amit valaha
láttam, hogy a szívem elszorult. Szerettem volna, ha ma őt vehetem el, örökre megpecsételve a szerelmünket egy fogadalommal, de erre még várnom kell egy kicsit. Lina is megfordult, amikor észrevette, hogy sóbálványként bámulok valamit, és ahogy meglátta Harryt, füttyentett egy kicsit. – Ez igen! Gyönyörű vagy, Hazz! Bocsáss meg, tudom, hogy
ilyet nem mondunk egy férfira, de a te esetedben nem lehet
mással helyettesíteni. – Harry most a lányra mosolygott, és elővette a kezét, amit eddig a háta mögött rejtegetett. Egy csodás, kerek kis csokor volt benne, orchideákból és rózsákból, köztük hófehér, illatos fréziák és valami apró, zöld bogyó, amiről fogalmam sincs, hogy micsoda. Lina felsikkantott, és kinyújtotta a kezét, hogy megfoghassa a gyönyörűséget, én pedig Harryhez léptem, hogy a nyakába fúrjam az arcomat, és belesuttogjam a bőrébe, mennyire szeretem. Mikor a mellkasomon kezdett babrálni, lenéztem, és láttam, hogy egy szál hófehér rózsát próbál a hajtókámra tűzni, olyat, amilyen a sajátján is díszelgett. – Ez csodás! – cuppantottam egy nagyot a szájára, és finoman megcirógattam a harmatosán friss virágot. És az mi? – kérdeztem, ahogy megpillantottam mögötte az asztalon egy apró, virágokkal díszített kis karkötőt. – Hope-nak csináltattam. – Imádni fogja! – válaszoltam, és ismét megcsókoltam, de most kihúztam közben az ajtón, hogy egy pillanatra kettesben maradjunk.
– Ugye, a nászéjszakát nem ígérted oda a menyasszonynak? – kérdezte, mikor elváltunk. – Nos, az a hűbérúr joga… – feleltem kacsintva. – Esetünkben remélem, nem az ifjú arát választja. – Még nem döntötte el – nagyképűsködött Harry, én pedig megcsíptem az oldalát. Felkacagott, visszarántott egy gyors, heves csókra, aztán hátratúrta a szemébe hulló, csigás tincseket,
és rám kacsintott. – Megyek, összeszedem a lányokat. Remélem, készen vannak már. Egy órája bezárkóztak a fürdőbe. – A smink időigényes dolog… – közölte Lina, aki a tükör előtt gyönyörködött a csokrában és a ruhájában. – Tudjátok fiúk, akkor is, ha ez csak egy színjáték… Én sosem gondoltam, hogy valaha lehetek még menyasszony… Láttam, hogy Harry is elérzékenyül, és nekem is krákognom kellett, hogy uralkodjak magamon.
– És milyen csodaszép menyasszony… – mondtam, ahogy mögé sétáltam, és átöleltem a derekát. – Mennünk kell. Készen állsz? – Igen. Csináljuk! – bólintott, és kifordult, hogy belém karolhasson. Harry már előrement, hogy előkerítse a lányokat, aztán mindannyian beszuszakolódtunk a kocsiba, és elindultunk a városháza felé.
Lewis maga volt a megtestesült tökéletesség. Rászabott, halványszürke hátrazselézett frissen borotválva, orránöltönyében, a fekete keretes szemüveggel.hajával, Vágyálmaimban pont így nézett ki, csak együtt sétáltunk az anyakönyvvezető felé, nem pedig egy nő kapaszkodott a karjába, aki néhány perc múlva hivatalosan a felesége lesz. Igyekeztem lenyelni a gombócot, ami a torkomban növekedett, de nem jártam sikerrel. Én voltam Lewis tanúja, Karolinát pedig Teddy fogja támogatni. Hope – mivel ő sem akart kimaradni semmiből –, az ifjú pár között foglalt helyet,leésa édesen a lábait bársony amiről nem értek földig.lóbázta Néztem őket,a és ismétülőkén, fura érzések kerítettek hatalmukba, ahogy rájöttem, milyen szép család lennének, és Lou mennyire tökéletesen mutat egy nő oldalán. Sikeres, okos és rendkívül jóképű. Minden lány ilyenről álmodik.
Csakhogy ez a herceg egy picit eltér az átlagtól. Vajon mi az, amitől volt bátorsága felvállalni a másságát, és nem a kisebb ellenállás felé nyitott, ahol ugyanúgy eljátszotta volna a heterót, mint másik százmillió a világon? Nos, az indok ebben a pillanatban vágta ki a hatalmas ajtót – ami a házasságkötő terem falának csapódott – majd gyors léptekkel közeledett felénk, és olyan lehengerlő volt, hogy mindenki moccanatlanná dermedt – Szép kis csapat, mondhatom! Ha Tori nem szólja el magát tegnap, lemaradtam volna a lagziról! – mondta Grace, arcán tüneményes és huncut mosollyal, tűsarkokon kopogva, egy hatalmas kalappal a fején. Mögötte Pedro érkezett szuszogva, zakóját a karjára terítve, kigombolt ingnyakkal, és kezében egy kendővel, amivel felitatta a verejtéket gyöngyöző homlokáról. – Elnézést! – tért magához Lewis. – A nagymamám! – mosolygott az anyakönyvvezetőre, aki csak pislogott, mint a szemafor.
Grace fellépdelt a lépcsőn, majd először Boo arcát simogatta meg.
– Sziasztok, drágáim! – köszöntötte a kis padon ülőket. Odahajolt, és egy puszit nyomott Karolina arcára, aztá n Hope szemébe nézett. – Tündérke, biztosan te vagy Hope… – Igen – felelte a kislány. – Grace vagyok, de szólíts csak dédinek – simogatta meg a feszes kis kontyból kikandikáló vörös tincseket. Mikor felegyenesedett, Grace egyenesen a szemembe nézett. – Nem kell ezt tenned, Hazz. Majd én leszek a tanú. – Semmi gond, Grace! Minden rendben – hajoltam hozzá, és egy puszit nyomtam kipirosodott arcára. – Így legalább úgy érzem, nekem is van egy apró kis szerepem. Bólintott, hogy megértette, aztán letipegett a három, vörös szőnyeggel borított lépcsőfokon, és leült az első sorba, majd intett Pedrónak, hogy huppanjon le mellé.
Mikor elhelyezkedtek, az anyaköny vvezető felhúzott szemöldökkel, kérdőn nézett Lewisra, aki kissé zavarban volt, de bólintott, és visszafordult Lina felé, aki Hope vállát ölelte át gyengéden. Boo is követte a példáját, és a két kéz a kis, törékeny vállon fonódott össze, mintha valami szövetséget kötnének. A torkom ismét elszorult, mikor rájöttem, hogy ez valóban az is.
Egy szövetség azért, hogy a köztük ülő gyermek sorsától gondoskodjanak. Összenéztek, és amikor fel kellett állniuk, hogy elmondják a fogadalmat, már el sem engedték egymás kezét. Ott álltak, csak ők ketten, és ismételték a szavakat, amiknek semmi értelmük nem volt, csak annyi, hogy összekötöttek két életet egy harmadik érdekében. Végre elszállt a dühöm, ami nem csillapodott, mióta megtudtam, mi következik. A hetek óta elfojtott indulat most egyetlen pillanat alatt elszállt belőlem, és amikor épp egy hatalmasat sóhajtottam, egy picinyke, meleg kéz csúszott a markomba, és Hope mosolyogva nézett fel rám. Szív alakú arcán egyetlen könnycsepp gurult le, amitől nekem meghasadt a szívem. Lehajoltam, felkaptam az ölembe, és letöröltem az árulót, aztán megpusziltam a füle hegyét, ami pirosán lángolt, biztosan az izgalomtól. – Mi a baj, hercegnőm? – suttogtam a fülébe. Ő csak megrázta, és a vállamra hajtotta a fejét. – Semmi, csak olyan megható ez – mondta halkan, és a hajtókámra tűzött rózsát simogatta. – Valóban az – válaszoltam, és önkéntelenül ringatni kezdtem a karomban. Így álltunk, hallgattuk a fogadalmakat, de éreztem, hogy valaki néz. Rögtön tudtam, ki az. Grace átható, kékesszürke szemei tapadtak rám, és egy másodpercig még nem rendezte a vonásait, mikor én is őt bámultam. Az arcán lát tam, mennyire figyel, milyen árgus szemekkel lesi minden rezdülésem. Talán megijedtem volna, ha a szívemben nem abban a pillanatban került volna minden a helyére. Felpillantott, gyorsan elmosolyodott, mire rákacsintottam, és
félrebiccentettem a fejem. A műmosoly eltűnt, a helyét átvette az igazi szeretettől fűtött, őszinte kifejezés, és láttam, hogy a szeme sarkában is összegyűlnek a ráncok. Összenevettünk, és azt vettem észre, hogy már Hope-pal kacsintgatnak, aztán Grace egy puszit fújt neki a tenyeréről, amit a kislány gondolkodás nélkül viszonzott, mintha ezer éve ismernék egymást. – Igen! – hallottam Lina hangján, majd nem sokkal később Lewisén is. – Önök mostantól házastársak! Megcsókolhatja a feleségét! – mondta az anyakönyvvezető, mire Lewis sután arcon csókolta Karolinát, aki a nyaka köré fonta a karjait, és össze -vissza puszilgatta, ahol érte. Aláírtunk mindannyian, majd kisétáltunk az üresen kongó teremből. Már a széles, impozáns lépcsősoron álltunk, mikor Lina és Lewis is kiléptek, mert még köszönetét mondtak odabent, amiért szinte soron kívül elintézték nekik a dolgot. Karolina megtorpant a lépcső tetején, és megszólalt: – Ezt muszáj kipróbálnom, gyerekek! – majd se szó se beszéd, hátat fordított, és erőteljesen meglendítette a csokrát, ami nagyívben, pörögve emelkedett a levegőbe, hogy pályája csúcspontjáról egyenesen felénk repüljön. Mindannyian érte nyúltunk, pusztán azért, mert ez a reflex, ha valami feléd zuhan, és összekoccantunk, ahogy el akartuk kapni. Lassított felvételként álltunk vissza a talpunkra, és csodálkozva néztünk Grace-re, ő pedig a kezében tartott csokorra, mintha valami csoda folytán került volna hozzá, – Te vagy legkisebb! – zsörtölődött Teddy. – Mégis hogy kaptad el? – kérdezte szemrehányóan, mire Grace hangosan felnevetett.
– Nem kaptam el! Szinte az ölembe hullott. – Bunda! – mondtam én is csalódottan. – Téged így is, úgy is elvesz a pasid!
Grace ismét felnevetett, és elindult felfelé, hogy bemutatkozzon végre Karolinának. – Szóval te vagy az áruló? – kérdeztem Teodórától, mikor kettesben maradtunk.
– Véletlen volt, de amúgy sem értem, miért akartátok eltitkolni előle…
– Mert nem akartuk, hogy feleslegesen utazzanak kétszer tizenkét órát. – Szerintem egyáltalán nem felesleges, hogy megismerje Karolinát. Ki tudja, lesz-e még rá alkalom. – Igazad van! – öleltem át a vállát. – Erre nem is gondoltunk – vallottam be őszintén, mire felpillantott és az arcélemet méregette. – Jól vagy? – kérdezte, amin egy pillanatra elcsodálkoztam,
de aztán elöntött a szeretet és a hála. Most is törődn ek velem. Ő is és Grace is. A család és az összetartozás csodálatos melege lepte el a lelkemet.
– Igen, drága, remekül. Örülök, hogy túl vagyunk rajta. Innentől biztonságban vagyunk – miközben figyeltem Hope-ot, ahogy az anyukája térdeit fogja át, mert Lina már nem elég erős, hogy ölbe vegye, és a kislány egyre nehezebben mozdul el a közeléből. Lewis lépett melléjük, felemelte a gyereket, aki így átfoghatta Karolina nyakát, a mamája pedig azonnal felé fordult, és puszilgatta az arcát. Grace nézte őket, aztán Lewist, és végül engem keresett a pillantásával. Mikor megtalált, csak bólintott, ami azt jelentette, minden rendben lesz. Valamiért az a fura érzésem volt, mintha most kaptam volna ígéretet az égből, hogy valóban elrendeződnek a dolgaink, és nincs okom aggodalomra. Nekem Grace már mindig angyal marad, akárki akármit mond.
123.
– Nos, Mr. és Mrs. Tomlinson, mindent rendben találtunk, ami ahhoz szükséges, hogy Hope mostantól az ön nevét viselje, és hivatalosan is örökbe fogadhassa – mondta a tisztségviselő, aki kedvesen mosolyogva tette elénk az aláírásra váró paksamétát. – Karolina, ön pedig jogosult a zöldkártyára és ezzel együtt Lewis magas egészségbiztosítását is igénybe veheti. Örömmel és úgy valami bele úgy történik, ahogybólogattunk, a nagykönyvben meg éreztük, van írva. végre Nem kötöttek semmibe, nem kértek még tíz hiánypótlást, egyszerűen elfogadták a benyújtott iratokat, egy hónap alatt lerendezték a hivatalos procedúrát, és ma már csak alá kellett írnunk az örökbefogadási papírokat. Innentől nem csak a gyámja leszek Hope-nak, hanem az apja, akinek a nevét viseli. Harryvel úgy döntöttünk, hogy amikor eljön az ideje, és már csak mi leszünk Hope családja, az Intézet saját óvodájába íratjuk át, ahol új életet kezdhet, mint kétapukás gyerek. Nem kell magyarázkodnia, nem kell átélnie a változásokkal kapcsolatos szurkálódást, és az édesanyjáról is csak akkor kell beszélnie, ha szeretne. Majd meglátjuk, mennyire működőképes ez a valóságban, de elvi szinten talán megoldást jelent a problémára. – Készen vagyunk! – zökkentett ki a gondolatmenetemből egy kedves hang, majd a nő elvette a mappát, és kezet nyújtott nekünk. Felsegítettem Karolinát, aki a karomba kapaszkodott, hogy egyenesen álljon, és mosolyogva mondtunk köszönetét Lassan sétáltunk kifelé a folyosón, és épp azt akartam megjegyezni, hogy milyen szép az idő, ahhoz képest, hogy
október eleje van, amikor hirtelen felnyikkant mellettem, aztán már csak azt éreztem, ahogy a keze kicsúszik a hónom alól, és lassan összecsuklik mellettem. Reflexből kaptam utána, és a mellettünk befelé igyekvő férfi is érte nyúlt, úgyhogy ketten pont elkaptuk, mielőtt a feje a márványon koppant volna. – Mi történt? – kérdezte az idősödő pasas. – Nagyon beteg – feleltem, amíg oldalra vittük, ahol egy kis pad állt üresen. – Megtenné, hogy hívja a mentőt? – Hogyne! – válaszolta a férfi, és már vette is elő a telefonját, míg én kigomboltam Lina blúzát, hogy könnyebben kapjon levegőt, és kitapintottam a pulzusát. Mikor a férfi a kezembe adta a mobilt, gyorsan soroltam az állapotára vonatkozó adatokat, gépiesen válaszoltam a feltett kérdésekre, és közben éreztem, ahogy elgyengül a kezeim között. – Kérem, nagyon siessenek. A pulzusa alig tapintható. – A kocsi már úton van, uram! – válaszolta a diszpécser. – Kívánja, hogy vonalban maradjunk? Tudja, hogyan kell lélegeztetnie, ha netalán magától nem tudna levegőt venni? – Igen, mindent tudok – feleltem, bár úgy éreztem, minden, amit valaha tudtam, most hirtelen eltűnt az agyamból. – Rendben! Tegye félre a telefont, de hangosítsa ki, kére m – mondta a fiatalos, katonás hang, én pedig tettem, amit mondott, és gondolatban nagyon hálás voltam, amiért nem hagyott magamra.
Pár perccel később két tagbaszakadt fickó lépett be az ajtón, kezükben egy hordágyat cipelve, amit egyetlen mozdulattal kinyitottak, úgy, hogy onnantól már kerekeken gurult, a mentőorvos pedig egyenesen felénk tartott. A férfi, aki eddig tehetetlenül téblábolt a közelben, visszakérte a telefonját és elköszönt, majd elsietett, vissza sem nézve. Biztosan megviselte a dolog.
– Jó napot!- köszönt rám a doki. – Mi történt? – kérdezte, miközben az ápolók felemelték, és a hordágyra fektették a
súlytalan kis testet. Csak most, amikor az ölemben tartottam, akkor döbbentem rá, hogy szinte teljesen elfogyott már. – Elájult, ahogy kifelé jöttünk. – Rákos? – kérdezte kertelés nélkül az orvos. Csak bólintottam, ő pedig a sztetoszkópot a fülébe illesztve hajolt Lina mellkasa fölé. – Lélegzik, a szívverése stabil. Bevisszük a Memorialba. Ott kezelik?
– Igen, ott. Mehetek önökkel? – Természetesen – biccentett a doki, és a vállán lévő rádióba beszélt. Nem is hallottam, ahogy a száraz tényeket közölte a kórházzal. Csak azt mondogattam magamban: MÉG NE! ISTENEM, KÉRLEK, MÉG NE! ***
– Kiszáradt és alig volt már vér az ereiben. Jobban oda kell rá figyelni, és azt hiszem, itt az ideje az infúziónak is – mondta Adam, miközben a lázlapot nézegette. – Az értékei rohamosan romlanak. Nem panaszkodott fájdalmakra? – Nekem nem. Soha nem panaszkodik. De láttam, hogy néha bekapkod pár tablettát… – válaszoltam, ahogy felidéztem azokat a pillanatokat, amikor elővette a kis, narancssárga dobozt, és reszkető kézzel a tenyerébe szórt néhány pirulát. – Írok fel neki erősebb fájdalomcsillapítót, de ha ez sem segít, akkor már csak a morfium marad. Bólintottam, hogy tudomásul vettem. – Visszanyeri még az erejét? – kérdeztem, ahogy kiléptünk a kórteremből, és a folyosón sétáltunk az irodája felé. – Ezt nem tudom megmondani. Kap infúziót, és ha nem lesznek fájdalmai, talán visszatér az étvágya egy kicsit. A tumor már áttéteket képezett a belein, a máján és a gerincében is. Innentől kiszámíthatatlan a lefolyása…
– De azt mondták, még van egy fél éve. Ebből alig három hónap telt el – mondtam számonkérőn. – Lewis! – tette a karomra a kezét. – A fél évbe beleszámít az is, amit haldoklásnak hívunk. Mindenki a haláltól fél, pedig higgye el, az odáig vezető út a félelmetesebb. Nem olyan könnyű átevezni a túlsó partra. Legalábbis, ebben az esetben nem az… Rájöttem, hogy hosszú és keserves út áll előttünk, ami fájdalommal és szenvedéssel van kikövezve. – Hogyan tudjuk neki megkönnyíteni? – kérdeztem, mire a doki rám nézett, és a szemeiben együttérzés csillogott. – Vegyék körül szeretettel és gondoskodással. Töltsenek vele minél több időt, hogy ne legyen ideje a nyomorával foglalkozni. Figyeljenek, hogy bevegye a gyógyszereit és igyon eleget. Ha nem eszik, szóljanak, és írok fel tápszert, ami segít, hogy megőrizze az erejét, ameddig csak lehet. – Rendben – feleltem, és megszorítottam a kezét. – Mindent köszönök! – Ne köszönje, Lewis. Azon dolgozzon, hogy segíthessünk ezeken az embereken. Ön és a tudóstársai sokat tehetnek azért, hogy újabb gyógymódok szülessenek. A kromoszómaszintű gyógyításé a jövő. Én hiszek ebben. – Én is – mosolyodtam el. – És remélem, hamarosan lesz is rá lehetőség. Kezet ráztunk, majd Adam otthagyott a folyosón, és elsietett egy másik betegéhez. – Boo! – hallottam meg Harry hangját, aki épp akkor fordult be a sarkon.
– Szia, életem! – dőltem a mellkasának egyből, mikor végre előttem állt. – Hogy van? –A doki szeri nt legyengült és kiszáradt. Azt mondja, közeledünk a nehezéhez.
– Istenem! – fúrta az arcát a hajamba, és nagyokat sóhajtott – Hope nem tudja, hogy mi történt. Nem akartam megijeszteni. Teddy elvitte az edzésre. – Oké. Mondjuk meg neki, hogy Lina kap egy kis gyógyszert, hogy erősebb legyen. Egy-két nap, és úgyis hazaengedik. Kaptam egy telefonszámot, hogyha otthoni ápolóra lenne szükségünk. Az orvos azt mondja, az infúziót otthon is megkaphatja, mert az EKG-ja rendben van.
– Legalább valami jó hír a sok rossz között. Magához tért? – Igen, egy rövid időre, de azt kérte, altassák egy kicsit, mert otthon már nagyon régen nem aludt két -három óránál többet. – Nos, akkor itt nincs mit tennünk? Hazamegyünk? – kérdezte, de azért halkan benyitott az ajtón, hogy a saját szemével győződjön meg róla: Karolina csak alszik. – Igen. Menjünk haza. Szükségem van egy estére, amikor valahogy mosatom az agyam.
– Menjünk el moziba! Teddy és Nasir elvállalják Hope -ot, mi pedig kikapcsolódunk egy kicsit. – Oké! Valami akciófilmre vágyom, ahol halomra lövik egymást az emberek. – Keanu Revesnek van egy új filmje, amiben egyedül száll szembe az alvilággal. Azt olvastam az IMDB -n, hogy egy rakás szar, de a verekedések és az akció jelenetek szenzációsak. – Az kell nekem! – öleltem át a derekát, míg ő automatikusan a vállamra tette hosszú karját. – Nulla történet, csak fröcsögő vér. – Kérésed parancs! – puszilta még a halántékomat, aztán kivezetett a kórházból.
Mindkettőnket megviselt Karolina állapotának hirtelen romlása. Jobban mondva, nem volt az olyan hirtelen, csak mi nem
figyeltünk oda eléggé. Az ember hajlamos rá, hogy megkérdezze, hogy van a másik, de hakellett azt a választ kapja, hogy „jól”,hogy akkorhiába meg is elégszik vele. Most szembesülnünk azzal,
próbálunk nem tudomást venni a borzalomról, az mégis ott marad velünk, és szépen csendben teszi a dolgát: felemészti a testet, amit megkaparintott. Lewis gőzerővel vetette magát a munkába, hogy esténként minden idejét és energiáját Hope -nak szentelhesse, én pedig igyekeztem hasznossá tenni magam. Az egyetemen össze-vissza voltak az óráim, így napközben is haza tudtam szaladni, hogy van Lina, vagy leszaladjak a boltba,hogy esetlegmegnézzem, főzzek valamit. Teddy talált egy állást, a pár sarokkal arrébb lévő hajléktalanszállón, és hiába akartuk lebeszélni róla, annyira eltökélt volt, hogy esélyünk sem volt nála. – Szeretek velük foglalkozni. A sztereotípiák baromságok. Legtöbbjük normális ember, akinek éppolyan problémái vannak, mint azoknak, akik felsőbb rétegekben élnek. Az, h ogy vannak köztük alkoholisták és drogfüggők, nem zárja ki, hogy segítséget és törődést kapjanak. – Igen, Tori, de azért azt ne felejtsd el, hogy sokuknak lenne esélye egy normálisabb életre, csak nem élnek vele. – Boo bácsi, kérlek, legalább te ne kezdd el ezt a hülyeséget. Nem tudsz róluk semmit, nem ismered őket, és tőled igazán elvárnám, hogy ne általánosíts! – pirított Lewisra az unokahúga, ő pedig azonnal elvörösödött. – Igazad van. Mindenben. Sajnálom! Csak féltelek – szabadkozott Lou. – Nem szeretném, ha felesleges veszélyeknek tennéd ki magad.
– Nem vállalok felesleges kockázatot – mondta Teddy. – Gumikesztyűt hordok, ha kell, maszkot is, és egyébként úgy tűnik, lesz egy program, ami nagyon érdekel. Abban szeretnék részt venni. Azért vállaltam el az állást. – Milyen program? – kérdeztem, mert kíváncsivá tett, mi az, ami ennyire felkelti az érdeklődését.
– Második lehetőség a neve. Száz hajléktalan kap majd lakást, kortól, nemtől és egyéb paraméterektől függetlenül Öt éven át figyelik majd, hogyan alakul az életük, ha nem szabályrendszernek kell megfelelniük ahhoz, hogy kapjanak még egy esélyt, hanem csak úgy az ölükbe pottyan, és rajtuk múlik, mit hoznak ki belőle. – Hmm… ez nagyon érdekes! – ült le mellém Lou, és egy csésze kávét nyomott a kezembe. Hálásan pillantottam rá, ő pedig megsimogatta az arcomat.
– Az benne a lényeg, hogy eddig csak olyanok kaptak ilyesfajta segítséget, aki részt vettek drog- vagy alkoholelvonón, vagy akik hajlandóak voltak áldozatokat hozni, hogy bekerüljenek egy programba. Most fordítva lesz, a program tesz értük először, és megnézzük, mit hoz ki belőlük a bizalom. – Nos, ha igaz, hogy a gyerekek közül is azok teljesítenek jobban, akiben a szüleik feltétel nélkül megbíznak, és az ese tleges kudarcok után is csak vigasztalnak, nem pedig azok, akiknek a szülei tele vannak elvárásokkal, amit a gyereknek teljesítenie kell, és ha nem megy, akkor retorzió következik, akkor ez is beválthatja a hozzá fűzött reményeket. – Én is így hiszem! – lelkesedett Teddy, és bekapott egy kekszet, amit a zsebéből húzott elő. – El fogsz hízni, ha a zsebedből nasizol – közölte Boo összehúzott szemöldökkel. – Ja… Nem! Csak a gyerekek miatt tartok magamnál. Néha egyetlen falattal le tudom őket csillapítani, – Gyerekek is vannak? – kérdeztem hüledezve.
– Igen, vannak. Őket nem lehet az utcán hagyni, de anyaszállókban, vagy ideiglenes otthonokban laknak, és a szüleik ragaszkodnak hozzájuk. Ilyenkor napi szintű a felügyelet, és a gondozók nagyon figyelnek, hogy minden rendben legyen körülöttük. Mégis ebbe a rendszerbe kezeljük őket, hisz csak átmenetileg van hol lakniuk. Közülük is lesznek páran, akik most új életet kezdhetnek. – És neked mi lesz a szereped? – kérdezte Lou. – Hisz még csak diákmunkás lehetsz. – Itt mindenki teljes értékű tag a csapatban. Oly an kevesen vagyunk, hogy megbecsülnek, ha rendesen dolgozol. – Ez szép! – mondtam, és megböktem Teddy könyökét, hogy nekem is halásszon elő egy kekszet. – És mi van a sulival? – fordult most felé Boo, aki eddig csúnyán nézett rám, amiért én is a bűnös élvezetnek hódolok. – Az alapítvány adott egy ajánlólevelet, úgyhogy felvettek az estibe itt, a Libertyn.
– A park túloldalán? De hisz, az valami fizetős… – Lenne. De mivel szociális munkás vagyok, nekem nem az. És a munkámat is figyelembe veszik. Akkor járok be, amikor akarok, csak havonta egyszer kell feltétlenül beszámolnom a tananyagról. – Ez remekül hangzik! – örömködtem, és beleborzoltam a hajába. – És Nasir? Hogy érzi magát az új közegben? – Jajj, de jó, hogy mondod! Azt üzeni, hogy hétvégén nincs kifogás, szerzett egy vasat, és elmentek motorozni. Éreztem, hogy hihetetlen izgalom árad végig a testemen. – Komolyan?! – Aha! – nevetett rám Teddy. – Egyébként jól érzi magát. Azon a szakon, ahol ő tanul, csak két lány van, a többi mind pasi, úgyhogy azt mondja, mindenki a tanulásra figyel. – Az a két lány nem elég indok, hogy a fiúk versengjenek értük? – kérdezte Lou.
– Nos, az egyik vagy százhúsz kiló, és kifejezetten ijesztő, a másik pedig tartós kapcsolatban él, úgyhogy nem igazán van miért ölre menni. – Ezek remek hírek. Akkor legalább te is nyugodtan alszol – állapította meg Lewis, és fülig ért a szája. – Nem vagyok már féltékeny, Boo bácsi Ha hiszed, ha nem,
Nasir sokat változott. Úgy látom, most tökéletesen kielégíti, hogy
motorokat tervezhet, és olyasmivel foglalkozhat, ami érdekli. Ezerrel tanul, ha beszélünk, mindig a felfedezéseiről mesél, és nagyon jókedvű, – Az én Nasirom? – kérdeztem leesett állal. – Igen. Majd meglátod! – mondta Teddy, és erőteljesen bólogatott hozzá, hogy nyomatékot adjon a szavainak. – Kíváncsian várom – feleltem, és én is vigyorogni kezdtem. – Én elhiszem – mondta Boo, és kikapta Teddy kezéből a kekszet, amit felém nyújtott volna. – Ha Harryt veszem alapul, hogy ő is mennyit változott, akkor simán lehetséges, hogy Nasir is 180 fokos fordulatot vett.
Igazat adtam neki, de azért valahogy Sharifról nehezebben tudtam elképzelni, hogy stréber legyen belőle. Alig vártam, hogy egy hónap után végre lássam, és együtt tölthessünk egy kis időt. – Mikor érkezik? – Már csütörtökön elszabadul, mert pénteken csak két órája lenne, de azt kihagyja. És vasárnap este megy vissza. – Jó, akkor gondolom, szombatra tervezte a motorozást, mert pénteken ki sem mozdultok… – Igen, valószínű, bár én még dolgozom aznap. – Nekem is suli van, de akkor ráírok, hogy mik a tervei, és egyeztetek vele.
– Oké. Nagyszerű! – mondta Teddy, és egy kekszet dobott, amit Lou feje fölött kaptam el, és gyorsan a számba tömtem, mielőtt elvehette volna.
Már csak két hét van karácsonyig, és valamiért az idén egyáltalán nem tölt el boldogsággal a tudat, hogy nyakunkon vannak az ünnepek. Bármost Grace átrepülnek Pedróvalírtam pár napra, mégbejelentkezett, ez sem tudott hogy feldobni. Kényszeredetten alá a szabadságos papírokat, és láttam, hogy mindenki készül a karácsonyra, de én képtelen voltam ellazulni. Itt Amerikában, a hálaadás a nagyobb cécó, de mi az európai hagyományokat tartjuk, úgyhogy pulykát sem sütöttünk – hála az égnek –, és úgy döntöttünk, hogy idén a fa alatt is csak apróságok lesznek. Harry azt kérte, hogy menjünk el színházba, mert ősszel mutatták be kedvenc musicaljét, a Nyomorultakat, énhogy pedigkinő egya új telefont kértem, mert a régi már annyira belassult, szakállam, mire betölt egy oldal. Hazz azt mondta, nélkülem veszi meg, mert ha vele megyek, akkor ismét valami kőkorszaki vacakot választok, amin kevés a memória, és ha lehet, még gombos, mert azon könnyebben írok, de ő ragaszkodik az érintőképernyős csodához, mert szerinte haladni kell a korral. Kérdésemre, hogy a modern csoda vajon értékeli-e, ha naponta ejtem ki a zsebemből, csak annyit mondott, hogy köt rá extra biztosítást, ismerve engem, aki semmire nem tudok odafigyelni, és vesz hozzá
műanyag tokot, így fokozva a védelmet. Jót mosolyogtam rajta, mert tényleg nem árt, ha vastag szivacsba van burkolva, Hazz ugyanis megtiltotta, hogy az első zsebemben tartsam – mert szerinte az egy rossz szokás, és nagyon hülyén néz ki –, viszont a farzsebemből állandóan kicsúszik. Harry szerint azért, mert a kerek seggem miatt nem fér el. Mondtam, hogy akkor elmegyek minden reggel futni, hogy kisebb legyen, de azonnal elkapta a
csuklómat, és mélyen a szemembe nézve közölte, hogy „Ezt azonnal felejtsd el! A seggedbe lettem szerelmes!”. Kissé rosszulesett, hogy egyetlen testrészem keltette fel az
érdeklődését, de azért valahol legyezgette a hiúságomat, hogy ennyire értékeli a fenekemet. Hope viszont nagyon várja az ünnepeket. Levelet is írt az Angyalkának – jobban mondva Hazzal íratta le –, és hosszú listát készített arról, hogy mit szeretne a fa alatt találni. A végére odabiggyesztette, hogy a lista persze csak azért van, hogy az Angyal válasszon belőle, de mindannyian tudtuk, hogy ez puszta formalitás. Harry nem sajnálta az idejét, és képes volt órákig sorban állni valami labdáért, ami ha szétnyitod, illatos kismackóvá változik, de aztán felvilágosított, hogy az nem maci, hanem Mumutu, ami most hatalmas sláger a gyerekek körében. Láttam, hogy komolyan gondolja, úgyhogy igyekeztem nem röhögni, és még azt is érdeklődéssel hallgattam, hogy milyen Barbie-házat látott, aminek szerinte Hope nagyon örülne, bár
nem szerepel a listáján. Lina előre szólt, hogy ne halmozzuk el a gyereket ajándékokkal, de mi képtelenek voltunk megállni. Szerettük volna boldognak látni, mert az utóbbi időben többször rajtakaptuk, hogy csak ül a szobájában, és Brutusszal beszélget. Egyszer kihallgattam – szégyen rám! – és majdnem belegebedtem az erőlködésbe, hogy ne menjek be hozzá, és oszlassam el a félelmeit, mert a macijának mondogatta, hogy ne féljen, minden rendben lesz, ami egyértelmű jele annak, hogy ő van tele rettegéssel. Nem beszélünk róla előtte, de nyilván látja, hogy az anyukája állapota egyre romlik Karolina nagy harcos, de most már lassan ő is feladja. Nincs negyven kiló, minden csontja kilátszik, a szemei pedig hatalmasnak tűnnek, mint egy játékfigurának. Alig eszik, mert mindentől görcsöl a hasa, és a tápszer sem mindig marad meg benne. Odafigyelünk rá, hogy három óránként vegyen magához táplálékot, de az emésztése már csak hébe-hóba működik. Hetente háromszor kap infúziót, az viszont megviseli a szívét, és a folyadék egyre gyakrabban gyűlik fel a hasában, ami vékony kis testén nagyon ijesztően néz ki. A doki azt mondja, ha nem fogja tudni feldolgozni, akkor le kell
állni vele, mert ráhúzódhat a szívére, és azzal többet ártunk, mint használunk. Rettegek, hogy mi lesz, ha már ezt sem kapja. így is szinte napról-napra fogy el, a szemünk láttára, és mi tehetetlenül nézzük. A fájdalmairól nem beszél, de gyorsan fogynak a bogyói, és a következő adag után morfium következik. Az orvos előre figyelmeztetett, hogy utána már nem mindig lesz tiszta, és hogy a
gyereket készítsük fel erre. Mégis hogyan?! Mit mondjunk neki? Hogy anyu holnaptól olyan lesz, mintha be lenne rúgva? De mivel nem is biztos, hogy tudja, milyen az, mihez hasonlítsuk a várható állapotot? – Szerintem nem kell előre megfélemlíteni a gyereket! – mondta Harry este az ágyban, mikor erről beszélgettünk. – Majd alakul a dolog, és Hope elég, ha akkor szembesül vele, amikor már muszáj. Ő még kicsi, nem fog előre elbúcsúzni az anyjától, amíg még lehet. Nem hiszem, hogy Lina örülne neki, ha a gyerek előre tudná, mi következik. Egyiküknek sem tenne jót. És valószínűleg a napok nagy részében aludni fog, úgyhogy lehet, hogy ez a probléma fel sem merül igazán. – Igen, igazad van – helyeseltem, mert én is valahogy így gondoltam, mégis jólesett, hogy megerősített benne. – Mi lenne, ha szenteste lent terítenénk meg, és akkor Linát is ki tudnánk hozni a nappaliba? – kérdezte Harry. – Biztosan örülne, ha az utolsó karácsony úgy telne, mintha egy nagy család lennénk. – Remek ötlet! Úgyis azon agyaltam, hogy tegyük a lehető legzökkenőmentesebbé. Hope nyílván szeretne vele is lenni, de nálunk lesznek a dédiék, meg Teddy és Nasir is, úgyhogy a szíve ide is húzná. – Akkor tényleg az lesz a legjobb. Itthon megfőzünk, de lent eszünk, és ott bontjuk az ajándékokat. Szerintem fát mindkét lakásba állítsunk.
– Persze! Karácsonyfa legyen mindenütt! – mosolyodtam el, ahogy eszembe jutott a tavalyi karácsony, mikor nagyival együtt csinosították a hatalmas fenyőt. – Még jó! – kacsintott rám Hazz, és egy puszit is lopott, ha már ott ült mellettem. A napok amúgy eseménytelenül teltek, azt leszámítva, hogy az Intézetben még nagyobb lett a hajtás, és Mark hiába próbált besegíteni, rengeteg dolog volt, amit igazgatói pozíciómnál fogva nekem kellett abszolválnom, és nem háríthattam át. Volt, amikor csak este nyolckor estem haza, és Hope már megfürödve feküdt a kanapén, míg Teddy mesét olvasott neki, vagy az anyukája mellé bújt az ágyba, és ha Lina elég jól volt, akkor ő talált ki neki állatos történeteket, mert a mesekönyvet már nem tudta megtartani. Volt egy kedvenc képük, amit még együtt festettek korábban. Egy kis sziget volt, egy tó közepén, körülötte hatalmas fenyőkkel
tarkított táj, és az egész olyan nyugalmat és békét sugárzott, hogy én is szerettem nézni, mikor Lina ágya mellett ültem. Ők azonban benépesítették lakókkal. Ott lakott Félix, a sündisznó, és Oscar, a mókus, valamint Breki, a béka, és Brenda, az Őzsuta. Róluk és a barátaikról szóltak az esti mesék, amik tele voltak bölcsességgel és szeretettel, beléjük csomagolva az útravaló, amit Lina a lányának szánt az életre. Harry minden este hallgatta, a szoba előtti fotelban üldögélve, míg gyorsan jegyzetelte az elhangzottakat, és fel is vette őket a telefonjával, hogy majd ha Hope nagyobb lesz, megmutathassuk neki. Harry gondoskodása, és a hozzáállása teljesen kicsinál. Olyasmikre gondol, amik nekem soha nem jutnának eszembe. Mikor először láttam, hogy mit csinál, alig vártam, hogy kettesben maradjunk, és rákérdezhessek. – Tudod, én már nem emlékszem a nagymamámra, mert három éves voltam, amikor meghalt – kezdett bele a magyarázatba. – Semmilyen emlékem nincs róla, csak amit Daphne elmesélt, vagy a képek, amiket az albumokban látok. Van
pár elmosódott videofelvétel, de nem igazán szoktam nézegetni őket, mert túl fájdalmas. Nagyon szerettem. Viszont van egy kazetta, amire meséket mondott fel nekem, és elküldte, mert tudta, hogy anyu inkább a poharába szeret beszélni esténként, minthogy nekünk olvasson fel. – Nagyszerű asszony lehetett a nagymamád. – Biztosan az volt – bólintott Harry. – Azt már rongyosra hallgattam, és az első adandó alkalommal digitalizáltattam, hogy ezer helyre lementsem, nehogy elvesszenek.
A szemei nagyon csillogtak, ahogy erről beszélt, én pedig beletúrtam a hajába, és a mellkasomra húztam a fejét. Egyből átölelte a derekamat, és úgy folytatta: – Ezért gondolom, hogy Hope-nak is nagy örömöt szerezne, ha felnőtt korában is élvezhetné ezeket a meséket. – Egészen biztosan. De a közeljövőben is segít majd n eki, ha esténként hallgathatja az anyukája hangját. —Istenem, Boo… Képtelen vagyok belegondolni ebbe. Mondd, hogyan fogjuk átvészelni az utolsó heteket? A rettegés engem is régóta kínzott, de nem mertem felhozni. Valahogy mindig az volt az érzésem, a közelgő halálról beszélni szentségtörés, pedig ez hazugság. A halál az élet része, ráadásul elkerülhetetlen, és igenis fel kell készülni rá, amennyiben van rá lehetősége az embernek. Mert a halál mindig az itt maradóknak fáj. És most egy pici lány is itt marad, anyátlanul, egyedül. – Nem tudom, szívem, de én már most úgy érzem, hogy elfogy az erőm. – Pedig Hope miatt muszáj lesz erősnek maradnod, Lou! – mondta halkan, és felnézett rám, párásán csillogó, smaragd szemeivel. – Igyekszem – válaszoltam, mert valóban csak ennyi telt
tőlem. – Te hogy bírod? – kérdeztem vissza, mert ügy éreztem, mindig csak az én lelkivilágommal foglalkozunk. – Most még jól. De nem tudom, mi lesz, ha…
– Igen, tudom. Igazából nem a haláltól rettegek, hanem az utolsó hetektől, napoktól. Nem akar kórházba menni, azt mondja, itthon szeretne maradni, csakhogy nem tudom, ez Hope
számára mennyire lesz elviselhető. Nem fogjuk tudni felhozni magunkhoz, mert az anyjával akar majd maradni, ami érthető, de mégis mi legyen, hogy csináljuk akkor? – Sajnos, az utolsó időszakban valamelyikünknek velük kell maradnia állandóan. Nem kockáztathatjuk meg, hogy Hope legyen csak vele, amikor elmegy… – Igen, erre én is gondoltam. Egyáltalán nem tudom, jó lesz -e egy ilyen picinek, ha esetleg látja, ahogy meghal az anyja. Harry feljebb helyezkedett, hátát az ágyvégnek támasztva, és elgondolkozott.
– Tudod, most olvastam egy verseskönyvet, Elmúlás címmel. Talán pont Karolina miatt… – mondta, miközben ujjaival a tenyerembe rajzolt köröket. – Rájöttem, hogy a halál az é let természetes velejárója, és régebben az emberek nem csináltak belőle ekkora misztériumot. Tudomásul kell venni, mert nincs más lehetőséged. A fájdalmat is, ami vele jár. Persze, hogy a szíved megszakad, és egy ideig minden gondolatod akörül forog, akit elvesztettél, de úgysem tehetsz ellene. Hope is bele fog betegedni, és mi nem tehetünk érte mást, csak annyit, hogy igyekszünk pótolni a szeretet, amire szüksége van, és türelmesen megvárjuk, amíg feldolgozza. Azt pedig, hogy látni fogja a folyamatot, nem tudjuk elkerülni. De talán segíteni fog neki a hite, ami eddig is erőt adott Az, hogy az édesanyja egy angyal, aki most visszaköltözik a mennybe. Mindig úgy fogja érezni, hogy figyeli és óvja őt. Hallgattam, amit mondott, éreztem, hogy a szívem is belesajdul, de tudtam, hogy igaza van. Valóban tehetetlenek vagyunk, és hiába próbáljuk, nem kímélhetjük meg Hope-ot a fájdalomtól, ami rá vár. Csak segíteni tudunk, hogy minél előbb
túl tudjon lépni rajta, és együtt tudjon élni a hiányérzettel, amit Lina hagy maga után. – Igazad van. Csak nagyon nehéz ezt végignézni. – Igen, az… De segíteni fogjuk egymást is. Általában a másik fájdalma erőt ad annak, aki igazán szeret, és a saját érdekeit alá tudja rendelni a másikénak. Minden rendben lesz. Nekünk az a sorsunk, hogy most még itt maradjunk. – Ki tudja, meddig… – válaszoltam, mert az elmúlt hetekben sokszor felmerült bennem a kérdés, vajon mi alapján választ a halál. – Nagyon sokáig! Bíznod kell abban, hogy hosszú és boldog életünk lesz, Lou. Épp most vállaltunk felelősséget egy kislányért, akiért érdemes lesz küzdeni, bármit hoz a sors. Csak bólintottam, és megfogtam a kezét, aztán lecsúsztam, és az oldalához simultam, ő pedig a szabad kezével átölelt. – Igen. Bármi történik a közeljövőben, mindig tudd, hogy nagyon szeretlek!
– Miért mondod most ezt? – kérdezte, és az államnál fogva felemelte a fejemet.
– Mert ki tudja, mit hoz ki belőlünk a hatalmas feszültség, ami majd felhalmozódik. – Rendben. Észben tartom, hogy szeretsz. De ha elfelejteném, akkor sem változtatna semmin, mert én annyira szeretlek, hogy semmi sem választhat el tőled. Még te magad sem. – Ígéred? – néztem a szemébe komolyan. – Ígérem! – válaszolta, és lágyan megcsókolt.
– Mit vegyek neki karácsonyra? – kérdezte Nasir a telefonban, és hallottam, hogy elkeseredetten sóhajt. – Azért, mert Lou eljegyzett téged, ugye nekem nem kell megkérnem Husit? – már megbeszéltük. – Nem, Jó, dehaver. mindigDeotteztmotoszkál bennem a kétség, hogy vajon ő is így gondolja-e. Mert, ha ezen múlik… – Állj le, Sharif! – szóltam közbe. – Ha meg akarod kérni, kérd meg. De ne azért, mert mi jegyesek vagyunk, vagy azért, mert ő azt várja el. Egyébként is! Teddy még csak tizenhét éves. Nem hiszem, hogy máris férjhez akarna menni. Nem látom, hogy esküvői magazinokat lapozgatna, vagy menyasszonyi ruhákat posztokra.
– Az lenne a ráutaló magatartás? – kérdezte Nasir, én pedig
elnevettem magam.
– Szerintem igen. De Teddy most teljesen belevetette magát a munkába, és a suli is sokat kivesz belőle. Késő délután ér haza, és akkor áll neki tanulni, ami egészen estig lefoglalja. A maradék idejében Hope-pal foglalkozik, és szerintem örül, hogy lyuk van a seggén. – Igen, látom, hogy nagyon fáradt. De mindig azt mondja, hogy jól bírja. – És ez így igaz. Hihetetlen a teherbírása és elég edett. Pontosan ezért érzi jól magát. Fáradt, hogyne lenne az, de azzal foglalkozik, ami érdekli, azt csinálja, amit szeret, és most a tanulás is jobban megy, mert a saját ütemében haladhat. Az ő eszével nem nagy kihívás egy érettségi. – Ez igaz – értett egyet Nasir. – Csak félek, hogy túlhajszolja magát. – Ha olyan, mint Lou, akkor ettől nem kell tartanod. Ha túl sok neki a teher, akkor csak azt veszem észre, hogy lépten -
nyomon bealszik. Arra van kódolva, hogy a szervezete elvegye azt
a mennyiségű pihenést, amire szüksége van. Nasir hangosan felnevetett.
– Akkor nem arról van szó, hogy kezd kiszeretni belőlem… – Tessék? – kérdeztem vissza, mert nem értettem, mire céloz. – Múlt hétvégén, mikor nálatok voltam, egyik este elaludt, amíg zuhanyoztam. Álló cerkával feküdtem le, mert nem tudtam felébreszteni. Már én is röhögtem. – Pontosan! Ez a Tomlinson-átok. – Már kezdtem aggódni, hogy elment tőlem a kedve. – Lószart! Állandóan rólad beszél, és ha Hope-nak mesél, akkor a herceg mindig rád hasonlít. – Ez megnyugt ató! – mondta Nasir, és megköszörülte a torkát. – Na mondd! – sóhajtottam, mert tudtam, hogy valami még nyomja a bögyét. – Husi azt mondta, szeretne fogamzásgátlót szedni, hogy ne kelljen mindig a gumival bajlódnunk… – És? – Féltem őt! Nem akarom, hogy hormonokkal tömje tele a szervezetét. – Azt hiszem, haver, hogy ezt most túlreagálod. Teddy biztosan mérlegeli a kockázatokat és a lehetőségeket. Ha úgy dönt, hogy ezt szeremé, akkor bízd rá. Nem hiszem, hogy neked bele kellene szólnod. Hadd döntse el ő, hogy mit csinál. Az ő teste!
– Csak félig! – nevetett Nasir. – Ez olyan, mintha te egyedül akarnád eldönteni, hogy varratsz egy nagy sast a mellkasodra. – Nem hiszem, hogy Lou szó nélkül hagyná. – A két dolog azért teljesen más! – válaszoltam. – Majd gondold át. Szerintem egyáltalán nem nagy a különbség,
– Jó, majd gondolkodom rajta, és Boo -tól is megkérdezem, hogy ő mit gondol a dologról. Nekem fogalmam sincs a fogamzásgátlási módszerekről. – Aztán arra térsz magadhoz, hogy nő a hasad – poénkodott Nasir.
– Ha hiszed, ha nem, simán bevállalnék egy gyereket, hogyha lenne rá mód. – Most hülyéskedsz? – kérdezte elhaló hangon. – Nem! Tök sokszor eszembe jut, mennyire igazságtalan, hogy csak a nők szülhetnek – Oké, Miles, szerintem elborult az agyad. Most fogadtok örökbe egy kislányt, és te máris kistestvérre vágysz. Ráadásul te akarod kihordani.
– Nem őrültem meg, de ha azt vesszük, nem akarom, hogy túl nagy korkülönbség legyen a testvérek között. És igen, élvezném, ha a szívem alatt növekedne. – Menj el egy MR-re, nehogy az agyadban növekedjen valami – röhögött Nasir, de nekem torkomra forrt a kacagás. Karolina betegsége mindenre rányomta a bélyegét. Nasir is megérezte a változást, és egypár pillanat múlva megszólalt: – Ne haragudj. Morbid volt. – Semmi baj! Te ne haragudj. Mindenről ez ugrik be. – Hogy van?
– Egyre gyengébb. Holnaptól kapja a morfiumot. – Sajnálom! Szóljatok, ha tudok segíteni valamiben. – Fogunk! Ha vége lesz, utána biztosan szükségem lesz rád, hogy néha lelket önts belém. – Itt leszek! – válaszolta Nasir. – És Hazz… – Igen? – Nagyon tisztellek, amiért bevállaltad azt a gyereket. – Te sem tettél volna másképp – feleltem. –Nem vagyok biztos benne – válaszolta Sharif, aztán elköszönt, és letette a telefont.
***
Grace és Pedro ma érkezett Még két nap van karácsonyig, és már minden csak az ünnepekről szól. Teddyvel megvettük a két fenyőt, mert Lewis sokáig volt benn a héten, hogy karácsony és szilveszter között kevesebbet kelljen dolgoznia. Vettünk egy kis pufit, amit nálunk állítunk fel, mert nem férne el nagyobb, és egy két és fél métereset, amit náluk, mert a nappaliban arrébb tudjuk húzni a kanapét, és így a teraszajtó előtt remekül fog mutatni. Díszeket is vettünk, és mindketten ájuldoztunk a kínálattól, amikor betévedtünk egy eldugott kis boltba a Savage streeten, Teddy a neten találta, és fogalmunk sem volt, hogy karácsonyi dekorációt árul, pedig szinte naponta megyünk el előtte a busszal. Odabenn mindenhol zenélő és táncoló télapók, a
szivárvány összes árnyalatában pompázó üvegdíszek, kicsi és nagy angyalkák, meg ezerféle apró kütyü volt dobozokba halmozva. Ott hagytunk egy kisebb vagyont, és Teddy lelkére kötöttem, hogy ne árulja el Boo-nak, mire csak nevetett. – A milliomosfiú titkos élete. – Nem erről van szó, de tudod, hogy sértené az egóját, ha kiderülne, hogy ilyenekre adok ki ennyi pénzt. – Igen, tudom, és megértem mindkettőtöket. Lounak rosszul esik, hogy sokkal vastagabb vagy nála, neked pedig az, hogy miatta kell spórolnotok. – Nem igazán kell spórolnunk, de azért Lewis szereti, ha ésszerű keretek között költekezünk. És ebben teljesen egyetértek vele. Azt viszont sosem fogja megérteni, hogy miért kell egy halom karácsonyfadíszt venni ennyiért, mikor szerinte a Tescóban kapható vödrös műanyag dísz is megteszi. – Nem tudom eldönteni, melyikőtöknek van igaza ebben a kérdésben – válaszolta Teddy. – Most viccelsz, igaz? – kérdeztem, miközben egymás mellett sétáltunk a hatalmas műanyag szatyrokkal megpakolva. – Ezek
az üvegdíszek olyan hangulatot varázsolnak, és annyira szépek,
míg a tescós kínai vacakok csak giccsesek és láthatóan igénytelenek. – Igen, igazad van, de mire felpakoljuk a szaloncukrok és a boák közé, aztán ki is világítjuk, számomra nem látszik olyan nagynak a különbség. A karácsony önmagában is csupa giccs.
Nem mindegy már? – Egyáltalán nem! – háborogtam. – Nem teszünk a fára szaloncukrot, mert utálom az üres papírokat, hanem alá rakjuk egy kosárkában, a boákat pedig ki nem állhatom. Az égősor is hófehér, nem olyan színes vacak, és így gyönyörűen kihangsúlyozza a kézzel festett üveggömbök hangulatát. – Oké, Hazz, ne éld ennyire bele magad! – figyelmeztetett Teddy. – Grace biztosan vevő lesz a koncepciódra, és szívesen
részt vesz ebben a különleges projektben, de nekem pont annyira érdekes, mintha az esztergagép mechanizmusát magyaráznád. Hátrahúztam a fejem, és biztos nagyon sértődött képet vágtam, mert felkacagott – Nem lehet mindenki ennyire műértő. Nekem a karácsonyfa csak a jó illatú, színes vacak, ami ahhoz kell, hogy igazán ünnepi hangulatba kerüljek. De nem tudom művészileg értékelni. Csendben sétáltunk tovább, én kissé durcásan, Teddy vigyorogva. Lepereg róla, ha hisztizek. Akárcsak Lewisról. Mindketten remekül értenek hozzá, hogy addig hallgassanak, míg végül én nem bírom a csendet, és visszakozok, vagy beszélgetést kezdeményezek. Alig vártam, hogy megérkezzen Nasir és Grace, hogy végre mi is egységfrontot alkothassunk, és lázadhassunk az elnyomás ellen.
125.
– Hejji, adod az angyajt? – kérdezte Hope, aki hatalmas lelkesedéssel díszítette a fát. – Adom, Hercegnőm! – válaszoltam, és mosolyogva lehajoltam, hogy újabb adag gömböt és figurát fogjak a kezembe. – Megőrülök a látványtól, hogy mennyi mindenre vagy képes az ujjaiddal! – súgta a fülembe Lewis, aki a létrát fogta rendületlenül. és megállapítottam, tényleg elég valószínűtlen, Lenéztem, ahogy három gömböt, egy hogy rénszarvast, két nyalókát és egy hintalovat tartok a tenyeremben, és szélesen elvigyorodtam.
– Este rajtad is kipróbálom, mi mindenre vagyok képes velük! – válaszoltam halkan, és a füle tövébe nyomtam egy puszit.
– A gerlepár, jobb lenne, ha odafigyelne a gyerekre! – pirított ránk Grace, aki Lina szobájából lépett ki, a kezében egy üres leveses csészével. – Megette? – kérdezte csodálkozva Lewis. – Szerinted volt választása? – kérdezett vissza Nasir, de mikor a jégkék szemek gyilkos pillantásával találkozott, azonnal behúzta a nyakát. – Igen, megette, és most elaludt. Ha felébred, megfürdünk, hogy holnapra maradjon ereje – válaszolta Grace, aki abban a pillanatban vette át az irányítást, ahogy betette a lábát a ház ba. A legdöbbenetesebb az volt, hogy mindenki megkönnyebbült attól, hogy minden felelősséget magára vállalt. Ő döntött a karácsonyi menüről, arról, hogy kinek, mit kell csinálnia, és úgy
általánosságban mindenről. Csakhogy a Grace -féle diktatúrában az a fantasztikus, hogy ő mindenkinek igyekszik a kedvében járni, és ettől az egész csapat kivételesnek, fontosnak és szeretettnek érzi magát, akkor is, ha Nasir például épp krumplit pucolt az étkezőasztalnál, pedig tudjuk, hogy utálja a konyhai munkákat. Most mégis mosolyogva hámozta a burgonyát, és közben együtt dúdolta Chris Reával a Driving home f or Christmast. Mi is becsatlakoztunk, és csak arra lettünk figyelmesek, hogy mindenki együtt énekelt, Hope pedig örömtől csillogó szemekkel bámult bennünket, pláne, mikor Lou elkapta Grace-t és a zene ritmusára kezdtek ringatózni. A nagy hangzavarra Pedro is felébredt, aki eddig a kényelmes fotelban szunyókált, jó olaszhoz méltóan, a kiadós ebéd után. Rájöttem, hogy többet látom álmában, mint ébren. – Bella! – ugrott fel, vagyis inkább úgy tett, mintha felugrana, de inkább feltápászkodott, és rossz térdeivel mit sem törődve odasietett Lewisékhoz, majd illedelmesen összecsapta a sarkait, és lekérte Grace-t. Lou mosolyogva nyújtotta át a nagymamája kezét, aki nevetve simult a vőlegénye karjaiba. Lewis viszont elindult felém, nekem pedig hatalmasat dobbant a szívem. Mielőtt odaért volna, kinyúlt, és lekapta a létráról Hope -ot, majd kettőnk közé fogta, és átölelte a derekamat. – Szabad egy táncra, szépségem? – kérdezte, mire a kislány nagyot kacagott, én pedig mindkettejüket magamhoz szorítottam, és megpörgettem őket. Aztán lassabb tempóra váltottunk, és hármasban ringatóztunk a zene ütemére, amit Teddy sem tudott tétlenül nézni. Kikapta a kiskést Nasir kezéből, felrántotta a pasiját, és a nyakába csimpaszkodott. Sharif, a tavalyi bálon szerzett tapasztalatok alapján, kissé esetlenül, de nagyon lelkesen lépegetett, és egyáltalán nem vette zokon, mikor a harmadik baleset után Teddy a lábfejére állt, hogy az övé épségben maradjon.
– Bocsánat! – nevetett Nasir, de Teddy, csak csillogó szemekkel csóválta a fejét, jelezve, hogy semmi baj, aztán a szája szélére adott egy cuppanóst. – Lesz még időd gyakorolni, most, hogy nagyiék lagzija el lett halasztva. Nasir – legnagyobb meglepetésemre – egyetértően bólogatott, és egyetlen szóval sem mondta, hogy neki nem kell megtanulnia a társastánc alapjait, ami önmagában is csodaszámba ment volna, de közben láttam, hogy Grace és Pedro lépéseit figyeli és igyekszik leutánozni őket. Lewisra néztem, aki szintén épp körbekémlelt a szobában, és hetek óta először igazi boldogságot láttam a szemeiben. Áthajoltam Hope-on, és az orrára adtam egy puszit, aztán
visszafelé a pirospozsgás kis arcra is nyomtam egyet. – Még egyszej fojgass meg! – kérte a kis torzonborz, én pedig nem tudtam ellenállni, de igazság szerint nem is akartam. ***
Karácsony reggel nagyon izgatottan ébredtem. Alig tudtam nyugton maradni, amíg megszólalt az ébresztő, és végre Lou is mocorogni kezdett. Gonosz módon nem nyomtam le az órát, megvártam, amíg ő nyúl át fölöttem, hogy kikapcsolja, és úgy tettem, mintha én is akkor ébredtem volna, mert azt reméltem, így nem alszik vissza. – Jó reggelt! – mondtam egy ásítással kísérve, és felé fordultam, ő pedig a kezével kotorászott az éjjeliszekrényen. Azonnal odanyúltam, elővettem a szemüvegét, és az orrára illesztettem, aztán a fülét cirógattam, miközben mögé simogattam a haját, ami reggel úgy nézett ki, mintha egész éjjel a fején forgott volna. – Szia! – mondta rekedten, és a hangjától acél os lett a reggeli merevedésem.
– Boldog karácsonyt! – súgtam, és már csúsztam is lejjebb, be a paplan alá. – Neked is! – válaszolta, majd felemelte a fejét, és felhúzta a szemöldökét. –Mit keresel? – kérdezte, ahogy a kezeimmel is végigsiklottam a testén. Mikor rámarkoltam félkemény péniszére, kikerekedtek a szemei. – Már semmit! – válaszoltam elégedetten, és kihámoztam a pizsamanadrágból. – Oh! – sóhajtotta, mikor a számba vettem, aztán már csak hörgőit és nyöszörgött. – Minek köszönhetem ezt a csodálatos ébresztőt? – Ez az egyik ajándékod – válaszoltam, és minden figyelmemet kicsi Boo-nak szenteltem.
– És mit kérsz cserébe? – kérdezte, de aztán egy percig csak lihegett, és nem is reklamált a válaszért, tekintettel arra, hogy tele volt a szám. – Ugyanezt! – válaszoltam, mire a farka megugrott az állam alatt, és Lou féloldalas mosolyt villantott rám. –Akkor fordulj meg! – adta parancsba, én pedig egy pillanatig sem haboztam.
Ahogyan egymás combjai közé hajoltunk, és elhelyezkedtünk, mindketten elmerültünk az élvezetben. Ezt a pózt különösen szeretjük, mert mindkettőnkben felidézi az első szeretkezésünket, amihez foghatót talán életünkben nem fogunk átélni még egyszer, de ez egyáltalán nem baj, mert úgysem lehetne űberelni az eredetit. – Boo! – nyögtem a nevét, mikor a torkáig engedett, és a tenyerébe vette a heréimet. – Hmmm?! – válaszolta, de egy pillanatra sem szüneteltette a kényeztetést. – Szeretlek! – suttogtam, és beletúrtam a fényes szénakazalba, aztán megsimogattam az arcát, mire rám nézett.
Fogva tartottam a pillantását, aztán visszahajoltam a farkára, és
minden tudásomat latba vetettem, hogy elkápráztassam. A szemei azonnal le akartak csukódni, de küzdött keményen, hogy láthassa is, amit művelek. És mivel makacs, mint egy öszvér, természetesen le tudta győzni a belső késztetést. Kitágult pupillákkal, elnyílt ajkakkal figyelt, a mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, ő pedig ügyes ujjaival kergetett az őrületbe. – Együtt vagy külön? – kérdezte, én pedig azonnal tudtam, mire gondol.
– Együtt! – válaszoltam, mikor egy pillanatra kiengedtem a számból, mert levegőre volt szükségem. Bólintott, aztán visszafektette az arcát a combom belső oldalára, és kegyetlenül szívni kezdett. – Mondom, együtt! – kiáltottam fel, mire felkuncogott, és picit visszavett a tempóból.
Annyira felszabadultnak éreztemmaga magam, hónapok óta nem. Nagyi jelenléte volt a mint csoda.hetek, Mindensőta helyére került, egy kis időre elszálltak a gondok, a bénító félelem is alább hagyott, és képesek voltunk örülni az ünnepnek. Mindkét lakásban rend és tisztaság, az ünneplőruhák vasaltan lógtak egy egy vállfán, a karácsonyfák pedig már díszbe öltözve várták, hogy az alattuk megbúvó ajándékokat kibontsa a tulajdonosuk. Mikor leértünk, Hope egy hokedlin állva, épp hókifliket gyúrt, nagyi pedig egyakartam, régi karácsonyi dalt dúdolt, ami a megtehettem rádióban szólt.volna, Épp kérdezni hogy van Lina, de mielőtt szokatlanul erőteljes, vidám hangja betöltötte a szobát: – Na végre, hétalvók! Azt hittük, már sosem ébredtek fel!
Odanéztem, és megláttam a szófán, puha párnák között, üdén és mosolygósan. Rövid, fakószőke haja szépen megfésülve, sőt, mintha az arcán is lett volna egy kis pirosító. Csontos ujjai között egy műanyag bögrét fogott, és somolyogva emelte a szájához, hogy igyon egy kortyot.
– Ilyen jól vagy? – kérdeztem önkéntelenül, és odasiettem hozzá, mire bólintott, és már nem akarta véka alá rejteni a mosolyát. – A nagyanyád egy tündér. Csodákra képes! – Igen, ezt eddig is tudtuk – csatlakozott Hazz, és leült a kis kanapé szélére, közvetlenül Karolina mellé. – Nagyon csinos vagy! – dicsérte a hópihés, halványrózsaszín kardigánt, amit a hálóing fölött viselt, és megigazította a puha pokrócot, amivel be volt takarva. – Ti is! – válaszolta nevetve Lina, és elégedetten szemlélte az ocsmány karácsonyi pulcsikat, amiket kötelező volt felvennünk.
– Nos, Grace egy angyal, de van, amikor kiderül, hogy benne is van egy kis gonoszság – szögezte le Harry, és megigazította a rénszarvas két plüssagancsát, ami a méregzöld pulóverre volt rávarrva. – Szerintem aranyos szokás, hogy mindenkinek karácsonyi mintás pulcsit kell viselnie. – Én is így gondolnám, ha enyém lenne a moherkardigánod, és Rudolf rajtad bólogatná – felelte Hazz, és rákacsintott. – De még Lou télapós pulcsijától is elfog a sárga irigység. – Mert nem láttad még szerencséden Nasirt és Pedrót – nevetett fel Karolina, mire a két emlegetett teljesen átfagyva belépett az ajtón. Megálltak, egy percig az öklüket lehelgették, majd levették a kabátokat és a csizmákat, míg a mögöttük érkező Teddy energikusan átlépett közöttük, és ledobta a műszőrme bundáját. – Hol voltatok? – kérdezte Lewis.
– A hajléktalanszállón – válaszolta Teodóra, és a konyhába sietett, hogy egy hatalmas szatyorból kipakolja az üres edényeket. – Vittünk egy kis ünnepi ennivalót azoknak, akik ott töltik a karácsonyt, meg néhány ajándékot a gyerekeknek, akik a szomszédos utcában laknak és nagyon szegények. – Errefelé nem laknak szegények – mondta összehúzott szemöldökkel Lou. – Te csak azt hiszed. Margulevitzéknek csak arra telik, hogy ennivalót vegyenek. – Nem mondod komolyan! – hördültem fel. Jól ismertem a fiatalokat, akiknek a középső fia Hope-pal jár egy csoportba az óvodában. – Azért nem tudsz róla, mert tiszták és jól neveltek. Eszedbe sem jut, amíg nem tudod, hogy az apuka hajnalban jár utcát seperni, és Doris otthon vasal, mert nem kap más munkát. Ebből viszont nem igazán lehet eltartani három gyereket. – Tényleg nem tudtam – válaszoltam megilletődve. – Nem verik nagydobra. Én is csak a nyilvántartásban láttam, hogy két éve egy-két hétig az utcán éltek, aztán az egyik kollégám segített munkát találni Karelnek, és így ki tudtak bérelni egy kicsi garzont. – Hihetetlen – mondta Lou.
– És mit vittetek nekik? – kérdezte Hope, miközben Grace leemelte a székről, amin állt, és segített megmosni a kezét. – Nem tudjuk! Az ajándékokon az ő nevük állt, mi csak átvittük őket – mondta Nasir, aki gyorsabban kapcsolt mindegyikünknél. – Az angyalka nagyon elfáradhatott, és véletlenül itt hagyta őket – tette hozzá, mire mindannyian megkönnyebbülten felsóhajtottunk. – Biztosan! – bólogatott Hope, és levette a nyakából a kis kötényt, majd lesimította rubinpiros bársonyruhácskáját, aminek a szoknyarészén apró rénszarvasok húzták a Mikulás szánját. – Mi mikoj bonthatjuk ki az ajándékokat?
Mindannyian Grace-re néztünk, mert egyértelmű volt, hogy ő
fogja eldönteni. – Nos, nálunk úgy szokás, hogy a karácsonyi ebéd után, de szerintem kivételt tehetünk! – mosolyodott el, miközben egy konyharuhába törölte a kezeit. – Szerintem ne várjunk! – tette hozzá, és kezébe vette a kis csengettyűt, ami a pulton állt, aztán odaadta Pedrónak. – Ez a te dolgod, kedves!
Pedro megilletődötten állt, és az én torkom is elszorult. Amíg a nagyapám élt, mindig ő csengetett, amiről mi, gyerekek azonnal tudtuk, hogy megjött a Jézuska, és egymáson átgázolva igyekeztünk elsőként odaérni a fához. Az, hogy most Pedro kapta a megtisztelő feladatot, nagyon szép gesztus volt. A csengettyű gyönyörűen csilingelt, mire Hazznak felcsillantak a szemei, nekem pedig könnybe lábadtak. Mindenki együtt volt, akit szeretek, aki fontos nekem. Egy másodpercre elöntött a boldogság, és úgy éreztem, bármit megadnék, hogy elnyújthassam a pillanatot. – Hujjá! – ujjongott Hope, és már el is indult, hogy kiválogassa a sajátjait. – Jú, segítesz? – nézett vissza rám, amikor rájött, hogy még nem tudja elolvasni a kis kártyákat. – Hát hogyne! – álltam fel Lina mellől, aki még egyszer megszorította a kezemet. Ránéztem, és az ő szemében is hasonló érzéseket találtam, mint amit én éreztem. Lehajoltam, egy pus zit nyomtam a homlokára, és gyors léptekkel követtem Hope -ot, mert már türelmetlenül toporgott a fa előtt. Gyorsan szétosztottuk az ajándékokat, mert én olvastam, ő futkosott a többiek között, és hurcolta a gyönyörűen, becsomagolt kis dobozokat. Minden nagyobb darabon az ő neve állt, és láttam, hogy alig tudja levenni a szemét arról, ami akkora volt, mint ő. –Bontsuk sorba! – dobta be Nasir, mire mindenkinek megállt a keze a levegőben, amivel épp letépni készültünk a csillogó papírokat. – Szeretem nézni mások örömét… – tette
hozzá kissé elpirulva, mire mindannyian megilletődötten bólintottunk. – Te kezded, Hercegnő! De egyszerre csak egyet! Te mindenki után bonthatsz újat – mondta a szabályokat Nasir, nekem pedig fülig szaladt a szám. Én is pontosan ezt mon dtam volna, hogy a gyereknek ne kelljen sokáig várnia. Hope villámgyorsan odalépett a hatalmas dobozhoz, és egyetlen mozdulattal széles csíkban letépte a papírt, amit éjjel egy órán át próbáltunk összeragasztgatni Hazzal, és közben szentségeltünk, mert az ajándékcsomagolás nem erősségünk. – Jajj, de gyönyöjűűűűű! – sikkantott a kislány, mi pedig felnevettünk öröme láttán, mert egyértelmű volt, hogy odavan érte. Harry kezét éreztem meg a vállamon, aztán azt, ahogy mögém ereszkedik a padlóra, és magához ölel. Jóleső melegség járta át a lelkem, és nekidőltem széles mellkasának. – Boldog karácsonyt, életem! – súgta a fülembe, aztán egy borzongatóan édes csókot nyomott a fülem mögé. – Neked is, drága! – válaszoltam, és kifordultam, hogy lopjak egy rendeset csókot is. – Hejji! Nézd! – szaladt oda Hope, aki két babát tartott a kezében, akiket a gondosan berendezett házikóban talált. – Ez te vagy! – nyújtott Hazz felé egy barnahajú, széles vállú figurát, majd elviharzott az anyukája felé. – Anyu, nézd! Ez meg te vagy – mutatta a nyúlánk, rövid, szőke hajú Barbie babát. – Tényleg hasonlít – mosolygott Karolina, és átölelte a kislányt, aki gyorsan felmászott mellé, és befészkelte magát a karjaiba.
Ezután sorban bontottuk ki az ajándékokat, de mindig azt vártuk, hogy a gyerek kerüljön sorra, és újraélhessük a boldogságot, amit az ő öröme váltott ki belőlünk. Végül elégedetten ült a hatalmas kupac közepén, és azt sem tudta, mit vegyen a kezébe.
– Nos, én éhen halok – jelentette ki Pedro, mire nagyi azonnal ugrott, hogy a leves alá gyújtson, és tíz perc múlva mindannyian az asztal körül ültünk, csak Karolina maradt a kényelmes szófán. Neki egy reggelizőasztalra terített meg nagyi, és egy kis bögrében leturmixolt húslevest tett elé. – Szívem! – nézett jelentőségteljesen Pedróra nagyi, mire a nagy mackó kihúzta magát, és elmondta az asztali áldást, majdnem olyan szépen, mint anno nagyapa. Ismét úgy éreztem, ez az ünnep nem lehetne szebb és boldogabb, mert ahogy körülnéztem, úgy láttam, mindenki elégedett és boldog, még Karolina is, aki összekulcsolta csontos kezeit, a szemét lehunyta, és még azután is csendesen mormolt magában, mikor mindannyian nekikezdtünk az evésnek. A szemem sarkából figyeltem, mert nem akartam felhívni rá a figyelmet, és észrevettem, amikor imája végén elmorzsolt egy könnycseppet. A szívem egy pillanatra összeszorult, de akkor felnézett és egyenesen rám mosolygott. Megkönnyebbültem és viszonoztam, aztán Hazza kezéért nyúltam, és megszorítottam az ujjait. Hope az ölében ült, mert ahhoz volt kedve, Harrynek pedig semmi kifogása nem volt ellene. Ketten ettek egy tányérból, teljes összhangban, közben csendesen kitárgyalva, hogy melyik játékkal játszanak először ebéd után, Teddy pedig közbeszólt, hogyha ők aBarbiekat választják, akkor ők Nasirral kipróbálnák a Ki nevet a végént. – Olyan régen kaptál ki tőlem – mondtam vigyorogva Teddynek, aki azonnal összehúzott szemöldökkel nézett rám. – Azok az idők már elmúltak, amikor hagytalak nyerni! – kacsintott rám kihívóan, aztán mindketten elnevettük magunkat.
126.
Az ünnep csodásan telt. Szenteste mindannyian késő estig
játszottunk, aztán Booval segítettünk Karolinát visszavinni a szobájába, és megvártuk, míg Grace mindent elrendez körülötte. Meglepő módon, sokkal jobban nézett ki, mint két nappal korábban, és egész nap éber volt, még Hope-pal is babázott egy kicsit. Hihetetlenül örültem, hogy ennyire megerősödött. Úgy éreztem, Grace közelében biztonságban érzi magát, és mivel az öregek úgy döntöttek, hogy Teddyék szobájába költöznek be erre a pár napra, éjjel-nappal nyugalom volt. Grace még a csengőt is elvette tőlünk, mondván, hogy majd ő felkel, ha Linának szüksége van valamire, mi csak pihenjünk, lazítsunk, és élvezzük ki azt a pár napot, amíg itt vannak. – De neked is szükséged van pihenésre – ellenkezett Lewis, miközben halkan búcsúzkodtunk az előszobában. – Én már nagyon keveset alszom, drágám, és itt vagyok pár lépéssel arrébb. Ti hetek óta vigyázzban álltatok, és ahogy elnézem, nagyon rátok fér, hogy legyen egy-két napotok, amikor elengedhetitek magatokat. Nasirék is nálatok laknak most, úgyhogy élvezzétek ki. Beszélgessetek, iszogassatok, próbáljatok teljesen kikapcsolódni. – Nagyon köszönjük! Angyal vagy! – hajoltam hozzá, és puszikkal hintettem be az arcát. tudom – szorította meg a kezemet. – És ti is azok – Igen, vagytok! – tette hozzá. – Nagyon jó volt ma nézni benneteket, a kis családotokat, Hope-ot, ahogy csacsogott. Tüneményes gyerek,
és látszik, mennyire szeret benneteket. Minden kétségem
szertefoszlott – mondta meggyőződéssel, amitől mindketten nagyon megkönnyebbültünk Lewisszal.
– Ugye, hogy imádnivaló? – kérdezte Lou, mert neki sosem elég a dicséretből, ha Hope-ról van szó. – Igen, az! – mosolygott Grace. – Okos és kedves. Látszik, hogy sokat foglalkoznak vele. Jóval a korosztálya előtt jár. – Pláne, ha hisztiről vagy manipulációról van szó – mondtam halkan.
Grace felkacagott, de a szája elé tette a kezét, hogy ne zavarja az alvókat. – Nos, a gyerekek hihetetlen érzékkel találják meg a gyenge pontodat. Emlékszem, hogy Boo egy pillanat alatt képes volt levenni a lábamról, sőt a nagyapját is az ujja köré csavarta. – Ez a tulajdonsága semmit sem kopott az évek alatt. Engem most is megfőz bármikor, ha akar – feleltem, és magamhoz húztam az emlegetettet, aki elégedetten somolygott, és kihúzta magát. – Még egyszer nagyon köszönjük, hogy ennyi mindent leveszel a vállunkról, nagyi! – hajolt oda Grace-hez Lou, és ő is nyomott egy puszit az arcára. – Ezért jöttem! – hessegette el a házi angyalunk, majd hozzátette: – Most már menjetek. Reggel folytatódik a játszóház. – Megyünk. Jó éjt! – köszönt el Boo, én pedig kézen fogtam, és elindultunk felfelé a lépcsőn. Odafenn is karácsonyi fények és fenyőillat fogadott, meg halk zene, ami a hangszórókból áradt, amit nemrég szereltem fel a szoba két sarkába. Teddy és Nasir a kanapén ültek. A lány a párnáknak dőlt a sarokban, hosszú lábait Nasir ölében pihentette, és a most kapott új könyvét olvasta, míg a barátom csendben masszírozta a talpát. A kép gusztustalanul idillikus volt.
– Sziasztok! – köszöntem halkan, mert valahogy hel ytelennek éreztem, hogy megzavartuk a békét.
– Helló! Már azt hittük, sosem jöttök fel – vigyorodott el Nasir, aki kétnapos borostájával, piros, szaloncukor min tás pulóverében is szívdöglesztő volt. – Segítettünk elpakolni, és megvártuk, amíg Hope elalszi k. Nagyon fel volt pörögve. Sokat kellett várni az álommanóra. Teddy halkan felkuncogott.
– Annyira édes volt, ahogy kapkodott a sok játék között. Látszott, hogy azt sem tudja, mit vegyen a kezébe. – Igen, és épp arról beszélgettünk Hazzal, hogy jövőre nem adunk oda mindent egy napon. Megmondjuk, hogy az angyalka
nem bír el egyszerre mindent, úgyhogy naponta egyet kap meg, és akkor azt legalább kiélvezheti. Mert ez a sok játék csak összezavarja – mondta Boo, én pedig helyeslően bólogattam, mert tényleg úgy tűnt, hogy nem tudja befogadni a sok ingert és
inkább kínlódik, mert mindennel egyszerre szeretne játszani. – Forradalmasítjátok a karácsonyt! – mondta Nasir, és leemelte magáról Teddy lábait, aztán felállt és nyújtózott egy nagyot.
– Kértek puncsot? Kikerekedett szemekkel néztük rá. – Van puncs? – Aha. És borlevest is hoztam fel, bár az frissen a legfinomabb.
– Uúú, én puncsot kérek – lelkesedtem, mert a számban éreztem az isteni ízt, amit Grace produkált. – De mondd, hogy nem az alkoholmenteset loptad el.
Nasir harsányan felnevetett. – Nem kellett ellopnom, mert Grace a kezembe nyomta a kislábost, és rám parancsolt, hogy hozzam fel, de mielőtt elindultam volna, még belelöttyintett egy adag rumot, mondván, hogy az alkohol gyorsan párolog. – Tényleg szentté kellene avatni! – indult Boo a konyhába, hogy poharakat vegyen elő.
– Csomagolt pulykasültet, pogácsát meg sütiket is, hátha éjjel megéhezünk még – mondta Tori, akire sokkal jobban illik a nagyija által ráragasztott becenév, mint a fiús Teddy, amit használ. – Hát én tudnék enni! – jelentette ki Nasir, aki rögtön elővett egy tálcát, hogy felhalmozza rá a finomságokat. – Te mindig tudnál… – válaszolta Teddy, és felállt, hogy segédkezzen a pasijának. – Kártyázunk? – kérdezte Boo, aki gyorsan átöltözött a szokásos pamutmelegítőjébe, amit annyira imádok. Lóg rajta, pláne, hogy az én pólóimat hordja hozzá, és ettől annyira kicsinek, puhának és szeretgetnivalónak látszik. – Persze! – vágtam rá, és beleittam a forró, szegfűszeges puncsomba.
– Römizzünk! – ajánlotta Nasir, és a kezébe vett egy csirkecombot, ami el volt bújva a szeletelt pulykasült alatt. – Zsíros kézzel nem játszol! – mondta Tori, és elé tett egy szalvétát. – Oké, mindjárt befejezem – bólintott Nasir, én pedig meglepődtem, hogy semmi apelláta, egyszerűen csak tudomásul veszi a dolgot.
– Mióta lettél ilyen szabálykövető? – csúszott ki a számon. – Mióta felnőttem?! – válaszolt kérdő hangnemben a barátom, aki valóban nagyon sokat változott. – Nasir Sharif, szerencse, hogy a rajongóid nem látják, mivé lettél! – nevetett Boo, és ő is kihalászott egy darab sülthúst, meg pár szem krokettet. – Ahogy Harry Miles követői sem – nézett nagy szemekkel rám Nasir, és vágott egy grimaszt. – Igazad van. Mindketten feladtuk az álmainkat… – poénkodtam, amin a két Tomlinson egyszerre szívta fel magát. – Akkor hazugság, mikor azt mondod, én vagyok álmaid hercege? – kérdezte Boo, és Tori is valami frappáns
visszavágással készült, de Nasir megadóan feltartotta a kezeit, a jobb markában a csirkecomb maradékával. – Én szeretnék elhatárolódni az előző kijelentéstől. Bennem még pislákol az életösztön! Nem vállalok közösséget ezzel az öngyilkosjelölttel! Ezen mindannyian felnevettünk, én pedig átnyúltam a fotelbe, ahol Lou ült, ölében egy kistányérral, és megsimogattam maga alá húzott lábát. – Szívem, az álmok változnak, ahogy az igények is. Ha évekkel ezelőtt tudtam volna, hogy mi tesz boldoggá, megspóroltam volna a rengeteg energiát, amit abba fektettem, hogy megtaláljam az igazit. Csak hátradőltem volna, és várom, hogy besétálj az életembe. – Én még emlékszem, amikor besétált! – mondta teli szájjal
Nasir. – Sosem felejtem el a bénázásotokat, amit az első hetekben műveltetek. Mondd csak, Miles, miért keresgéltük a telefonodat éjjel a susnyásban a focipálya mellett? Majdnem félrenyeltem a falatot, mert azonnal eszembe jutott
az első, suta próbálkozásunk, amikor megleptem Lewist a zuhanyzóban, és nem tudtunk ellenállni a vonzalmunknak. – Mert Pete majdnem rajtakapott bennünket, és menekülés közben elhagytam – vallottam be halkan, és közben Lewis szemeibe fúrtam a tekintetem, aki kiismerhetetlenül mosolygott, a szemeiben szokatlan csillogással. – Ti már akkor együtt voltatok? – kérdezte csodálkozva Nasir. – Nem. Dehogy! – felelte Boo, és elszakította a tekintetét. -
Sőt, ott kezdődött a hetekig tartó rémálom. Bólogattam, ahogy sorban törtek rám az emlékek, és örültem, mert rájöttem, hogy közben megszépítette őket az idő. – Utána egymásra licitáltunk, hogy ki tud nagyobb balfaszként viselkedni. – És ki nyert? – kérdezte Tori.
– Szerintem döntetlen lett – vigyorodtam el, és áthajoltam a karfán, hogy kapjak egy puszit a számra. – Majdnem tiéd lett a győzelem, és vele Nicole is – szögezte le Lou.
– Igaz! De muszáj volt kiugrasztanom a nyulat a bokorból. Ezt tanácsolta a legjobb barátom – fordultam kaján vigyorral
Nasir felé. – Bazmeg, ha elárultad volna, hogy Dr. Tomlinsont akarod az ágyadba cipelni, biztosan nem ezt javasoltam volna. – Bazmeg, ha elárultam volna, utánam jössz, és letéped a fejemet, hogy aztán azzal focizhass. Nasirral farkasszemet néztünk pár másodpercig, de aztán félrehajtotta a fejét, és egy félmosolyt villantott rám.
– Igen, igazad van. Nagyon megviselt, amikor elmesélted,
hogy mi van köztetek. Napokig ki voltam borulva.
– Rettegett, hogy elveszít – mondta Boo, és most az ő keze kereste az enyémet. – Komolyan? – kérdezte Nasir, és először Lewist, majd engem nézett áthatóan. – Belebetegedtem – feleltem komolyan. – És ne mondd, hogy nem volt rá okom… – Nem mondom. Emlékszem, mennyire felfoghatatlan volt az egész, és mennyire nem tudtam mit kezdeni a rám törő érzésekkel. Gyűlöltelek, azt hiszem. Hallgattunk, mindenki emésztgette az elhangzottakat. – És mitől változtak meg az érzéseid? – kérdezte Boo azt, amire én is nagyon kíváncsi voltam, csak épp képtelen voltam megszólalni. – Néztelek benneteket, és lassan be kellett látnom, hogy semmi felháborító nincs abban, hogy szeretitek egymást. És akkor elkezdtem irigykedni rátok, ja és féltékeny lettem rád – mondta őszintén Nasir, és a csirkecsonttal Boora mutatott.
– Tudod, hogyha nem tanácsolod azt, hogy vessem magam a lábai elé, és könyörögjek, hogy jöjjön vissza hozzám, legalább arra az egy hétre, akkor ma lehet, hogy nem is vágjunk együtt? – kérdeztem tőle, mire csodálkozva nézett rám. – Mikor? – Még az előző évben, amikor annyira ma gam alatt voltam. – Jaaaa… már emlékszem. Mikor mindannyian azt hittük, Nicole-ba vagy beleesve.
– Igen. Úgy látszik, minden tanácsod aranyat ért. Tulajdonképpen neked köszönhetjük, hogy együtt vagyunk – válaszoltam, mire fülig kúszott a vigyora. – És mi? Mi kinek köszönhetjük, hogy együtt vagyunk? – kérdezte Toritól, aki komolyan elgondolkozott a válaszon. – Nos, azt hiszem, elsősorban annak, hogy olyan ellenállhatatlan vagy… De azért a fiúk nélkül nem jöttem volna rá, hogy valójában udvarolsz – válaszolta Teddy, aztán odahajolt hozzá, és belefúrta a fejét Nasir vállgödrébe. – Emlékszem, amikor takarítás közben letámadtál, hogy azonnal mondjam meg, mit, hogyan csinálj – derengett fel az újabb emlék, és ismét mosolyt csalt az arcomra. – Sosem gondoltam volna, hogy így beleesel valakibe – fordultam most Nasir felé, aki először elvigyorodott, aztán visszavágott. – Te sem voltál az a szerelmes típus. – Hála az égnek! – tette hozzá Lewis. – Na, mindenki teleette magát? Akkor mossunk kezet, és játsszunk, mert már nagyon szeretném elkenni a szátokat. – Ahhoz korábban kellett volna felkelned, Boo bácsi – vihogott Tori, és felállt, hogy lepakoljon az asztalról.
Késő éjjel kerültünk ágyba, mikor már mindenkin ólmos fáradtság vett erőt. Nasirt még vitte volna a szíve, és mindenáron revansot szeretett volna venni rajtam, de Harry lebeszélte róla, mondván „ha azhogy első hat partiban nem sikerült nem hiszem, most fordulna meg a megverned, lapjárás”. akkor Nasir kelletlenül beleegyezett, hogy csak másnap játsszuk le a visszavágót, és hagyta, hogy Teddy kézen fogva bevezesse a pici szobába, amit Hope bocsátott a rendelkezésükre, amíg Grace és Pedro az ő hálószobájukat használják. Harry felhajtotta a kétszemélyes paplant, és előmelegített ággyal várt, mert amíg fogat mostam, ő az én helyemen vackolta be magát, azért, mert ott sokkal jobb, mintahogy az ő máskor felén. „Ais,teállítása ágyadszerint százszor kényelmesebb!” – zsörtölődik mindig, de én csak mosolygok rajta, mert ugyanannak az ágynak a két fele között nem lehe t akkora különbség. – Akarod, hogy cseréljünk? – kérdeztem most, mert karácsony lévén úgy gondoltam, itt az ideje, hogy egy valóban önzetlen gesztussal mutassam meg, mennyire szeretem. – Tessék? – nézett rám álmos szemekkel. – Akarsz mostantól ezen az oldalon aludni? – pontosítottam, és az ágy szélére térdeltem, de nem feküdtem mellé. – Mert nekem teljesen mindegy, hogy melyik oldalon alszom. Ha te
jobban szeretsz itt, akkor én megyek a te helyedre. – Komolyan? – csillantak fel a szemei. – Persze! – válaszoltam mosolyogva, és kisimogattam a szemébe hulló, sötétbarna tincseket. – A párnádat is megtarthatom? – kérdezte félénken, de közben annyira markolta a csücskét, hogy akkor sem tudtam volna elvenni tőle, ha akarom.
– Egyformák a párnák is, úgyhogy nyugodtan – vigyorogtam, miközben átmásztam rajta, és egy pillanatra ott ragadtam, az oldalán lovagolva, arcomat a göndör fürtök közé fúrva, két kezemmel a paplanon keresztül szorosan átölelve őt. – Nem egyformák, mert az enyémnek nincs louillata. Belenevettem a hajába, aztán bele is túrtam, hogy szabaddá tegyem a nyakát, és puszikkal halmoztam el, miközben a bőrébe dünnyögtem. – Aztán egy hét múlva megint cserélünk? – Igen, valószínű, de ha közben ágyat is húzunk, akkor két napig szenvedek, mert az öbíltőszag elnyom minden mást. – Mások nem szoktak panaszkodni a frissen vasalt, illatos ágyneműre…
– Mások nem alszanak veled – szögezte le Harry magyarázatképpen, és ezzel tényleg nem tudtam vitatkozni. Azt hittem, csak én vagyok rabja a belőle áradó feromonok és más illatanyagok keverékének, de mostanra rájöttem, ő is ugyanúgy imádja az enyémet. Akkor a kémia még teljes gőzerővel működik – állapítottam meg, és ettől kellemes melegség járta át a szívem. Mögé bújtam, be a valószínűtlenül meleg paplan alá, ami olyan puha és könnyű volt, mint a frissen hullt hó. Olyan érzésem volt, mintha egy felhővel takaróznék. Hazz a mellkasomba fészkelődött, megvárta, amíg megtalálom a kényelmes pózt, ahogy a legjobban elférek mellette – úgy, hogy ő a kiskifli, pedig egy fejjel magasabb nálam –, majd összeforrta a lábainkat, és a kezemet a szívére húzta. Éreztem az erőteljes, nyugodt dobbanásokat, az arcom alatt lassuló légvételeit, és engem is beszippantott az álom. ***
Arra ébredtem, hogy valaki kopog a bejárati ajtón. Egy pillanat ra azt hittem, csak képzelődtem, de ahogy próbáltam visszatalálni
az álmomba, megismétlődött a halk zörej. Átnéztem Harry feje fölött, és vaksi szemekkel kisilabizáltam, hogy négy óra van. Éjjel négy?! Kipattantam az ágyból, és miközben az orromra toltam a szemüveget, kisiettem a hálóból. Mikor kinyitottam az ajtót, ott találtam nagyit, aki épp felemelte a kezét, hogy újra bekopogjon. – Mi történt? – kérdeztem, szinte zihálva. – Lou… Azt hiszem, le kellene jönnötök. – Mi van? – förmedtem rá, mert tudtam, ho gy nagy a baj, de hallani akartam, mert úgy éreztem, addig nem tudok levegőt venni. – Lina… Azt hiszem.,. Csak gyertek le! – dadogta, nekem
pedig meginogtak a lábaim. – Szólok Harrynek! Hívtál mentőt? –Nem. Gyertek gyorsan! – mondta, és mielőtt bármit kérdezhettem volna, már sarkon fordult, és elindult lefelé a lépcsőn. Pár másodpercig még néztem a gyenge fényben, ahogy köntösben, papucsban lépeget a fokokon, mire sikerült annyira összeszednem magam, hogy én is tegyem a dolgomat. Visszasiettem a hálószobába, finoman megráztam Harry karját, majd amikor kinyitotta a szemét, halkan azt mondtam neki: – Karolina. Gyere! Hazznak nem kellett kétszer mondani, azonnal mozdult, és máris az ajtóban állt, kérdőn nézve vissza rám, mert én még mindig lihegve toporogtam az ágy mellett. – Boo! Menjünk! – nyúlt vissza értem, én pedig hagytam, hogy maga után vonszoljon, mint egy rongybabát Nem tudom, hegy értünk le a másik lakásba, azt sem tudom, egyáltalán magamnál voltam-e, de a következő másodpercben már az ágy mellett térdeltem, míg Harry a másik oldalról hajolt fölé, és néztem a szaporán lélegző, kékesszürke arcot, miközben megfogtam a hideg, csontos kezet.
– Lina! Kedvesem! – szólongattam, mire az összetapadt pillák megrebbentek, és a valaha csillogó, kék szemek egyenese n rám fókuszáltak. – Lou! – lehelte. – Bocsássatok meg! – Ennyit tudott kimondani egy lélegzettel, és már ki is fulladt teljesen. – Lina! Maradj velem! – könyörögtem, és Harryre néztem, aki mellett Grace állt, olyan egyenesen, mint akit karóba húztak. – Hívj mentőt! – mondtam kissé hangosabban a kelleténél, mire Harry mozdult volna, de Grace a karjára tette a kezét. – Ne! – csak ennyit mondott, és rázta a fejét. – Lina nem szeretné… – tette még hozzá, és ekkor vettem észre, hogy ráncos arcán patakokban ömlenek a könnyek. – De miért? Biztosan tudnak segíteni! – Boo! – kerülte meg az ágyat nagyi, és nehézkesen mellém térdelt, átölelve a vállamat. – Lina csak el akart búcsúzni. Szívem, légy erős! – Tessék? Mi az, hogy elbúcsúzni? Hová akar menni? – kérdeztem értetlenül, pedig tudtam a választ, csak nem akartam felfogni. – Ez nem így működik! Még nincs itt az idő! Hívjátok a kurva mentőt! – sziszegtem, de nagyi csak szorította a vállamat, és mikor fel akartam ugrani, Harryhez fordult. – Hazz! Kérlek! – könyörgött neki, mire Harry bólintott, ő is átlépett az én oldalamra, felemelte nagyit a földről, és azonnal mellém ereszkedett, nagy, erős karjával magához ölelve. –Nem lehettek ennyire kegyetle nek! Nem hagyhatjátok! Annyira jól volt! Hosszú idő óta ma először láttam, hogy jobban van! Nem mehet el most! – zokogtam, arcomat Harry pólójába fúrva, erősen szorongatva a kicsi, vékony kezet, ami a tenyerembe simult Mikor megéreztem, hogy viszonozza a szorítást, azonnal kiszabadítottam magam Harry karjaiból, felálltam, és Karolina arca fölé hajoltam. – Lina! Kérlek! Hadd hívjak orvost! – mondtam halkan, és láttam, hogy küszködik. A
szeméből egy kövér könnycsepp gurult le a halántékán, aztán a füle mellett a hajába szaladt. – Lou! Ne! – suttogta, aztán vett pár levegőt, mielőtt folytatni tudta. – Köszönöm ezt a csodás napot! Minden pillanatát élveztem. – Újabb szuszogással töltött perc, ami számomra óráknak tűnt. – Mindent köszönök nektek. De most már mennem kell!
– Nem teheted ezt velünk! – ráztam meg a vállánál fogva, mire
Harry azonnal lefejtette görcsös ujjaimat, és a mellkasához szorított. – Szívem! Gondolj Hope-ra. Kérlek, ne kiabálj! – suttogta a fülembe. – Nem vagytok normálisak! – szűrtem összeszorított fogaim között. – Hívjatok egy kibaszott mentőt, vagy nem állok jót magamért! – Lewis! – szólalt meg nagyi, a szokottnál is nyugodtabb hangon. – Engedd el! Csak arra vár, hogy elengedd. Nem érted? – kérdezte, tekintetét mélyen az enyémbe fúrva, kezeivel a lányra mutatva, aki szinte már meg sem emelte a takarót, olyan kicsi és törékeny volt. – Nem akar már szenvedni. Nem akar újra kórházba kerülni. Elfáradt Meg szeretne pihenni… Ahogy felfogtam a szavait, a lábaim felmondták a szolgálatot, és az ágyra rogytam, Harry pedig mögém lépett, és a karomat simogatta türelmesen. Felnéztem rá, láttam az ő arcán is záporozó könnyeket, a tehetetlenséget és a félelmet, és még valamit: lemondást. Láttam, hogy ő is azt gondolja, Karolinának joga van ahhoz, hogy ne akarjon tovább küzdeni. Összeszorítottam a számat, a szívem kettészakadt. Egyrészt igazat adtam nekik, mert az elmúlt hetek alatt rájöttem, hogy a fizikai fájdalom olyan szintjeit kellett átélnie, amit mi felfogni sem tudunk, másrészt úgy éreztem, még küzdenie kellene. Hope ért, az életért, azért, hogy velünk maradhasson.
– Boo! – suttogta Lina, és ahogy a könnyeimen át ránéztem, láttam cserepes ajkait, ahogy megpróbál szavakat formálni, de nem igazán sikerül. – Vigyázz rá! Kérlek, nagyon vigyázz rá! – mondta, aztán ismét megszorította a kezemet. Némán zokogtam, már nem volt erőm ellenállni, csak rázuhantam a mellkasára, és érthetetlenül motyogtam, olyanokat, hogy ne hagyjon itt, hogy még nem mehet el, meg azt, hogy nem tudom végigcsinálni. Harry nagy kezét éreztem a hátamon, ahogy lassan simogat, és éreztem, hogy a másik oldalon lesüllyed a matrac. Felnéztem, egyenesen nagyi kisírt szemibe, aki felém nyúlt, finom ujjaival kisimogatta a homlokomra tapadó tincseket, és halkan kérlelni kezdett.
– Lewis! Kérlek. Már csak percei vannak. Mondjunk el érte egy imát, és te köszönj el tőle. Ezt szeretné, erre vár… Felfogtam a szavait, valahol mélyen meg is értettem a kérését, de képtelen voltam mozdulni. Nagyi térdre ereszkedett velem szemben, az ujjait összekulcsolta, és végig a szemembe nézve elmondta azt az imádságot, amit utoljára nagyapámért, még sok-sok évvel ezelőtt. Némán mondtam magamban a gyerekkoromból jól ismert szavakat, és lassan éreztem, ahogy a lelkem megnyugszik. Nem tudom, honnan merítettem az erőt, vagy mi szállt meg hirtelen, de mire a végére ért, vele együtt mormoltam az áment, és nehézkesen felemeltem a fejemet.
Csak álltam ott, a lábaim földbe gyökereztek. Lewis az ágy mellett térdelt előttem, a fejevalószerűtlenül Karolina mellkasán ölelte,a szorította a vékony, kicsi pihent, testet, kezeivel Grace pedig másik oldalon, ugyanúgy térden, és halkan imádkozott, de a szemét nem vette le Boo-ról. Mikor véget ért, mintha Lou hangján is hallottam volna az áment, de nem voltam biztos
benne. Lewis felemelkedett, két kezébe vette Lina apró kezeit, csókot lehelt rájuk, aztán még közelebb hajolt. Önkéntelenül én is lehajoltam, mert hallani akartam minden szót, minden suttogást. Éreztem, ahogy a halál ott ólálkodik körülöttünk, és csak egy jelre vár. Hátborzongató volt a tudat, hogy bármelyik pillanatban lecsaphat, és én már az izmaiban éreztem a késztetést, hogy elmeneküljek, elfussak onnan, mert nem voltam biztos benne, hogy végig tudom csinálni. Soha nem láttam még haldoklót, de egy ilyen fiatal lánynál ez még sokkolóbb. Valahogy könnyebb elfogadni az elmúlást, ha olyan valakitől kell búcsút venned, aki szép kort ért meg és elfáradt; mint egy életerős, fiatal nőt nézni, akinek annyi terve, dolga lenne még az életben. Mégis tudtam, hogy itt az idő, és mi tehete tlenek vagyunk. Boo vállára tettem a kezem, mert tudatni akartam vele, hogy itt vagyok, ha
szüksége lenne rám. Meglepő módon azonnal odanyúlt, és egy pillanatra megsimogatta a kézfejem. – Jól van, drága. Ha menned kell, menj! ígérem, vigyázunk Hope-ra. Mindent megteszünk érte. Te most már pihenj! A szavai halkak voltak, de erőteljesek, és kicsendült belőlük a hit és a szeretet. Karolina szemei kinyíltak, mintha erre várt volna türelmesen, és még egyszer összenéztek Lou-val. – Köszönöm! – suttogta, de a hangja elhalt, szinte csak néma suttogás volt. – Odafenn találkozunk! Ez volt az utolsó mondat, ezt mindannyian tudtuk, de senki nem mozdult, csak Lewis fektette vissza a fejét Lina mellkasára, és összefűzte az ujjaikat. Láttam, ahogy oldalra fordított arcán ömlenek a könnyek, de már nem zokogott. Csak csendesen búcsúzott, és engedte, hogy a fájdalom magával ragadja. Lina egy nagyot sóhajtott, nagyobbat, mint egész idő alatt bármikor. Olyan lassan és folyamatosan fújta ki a levegőt, mint egy hegymászó a csúcson, mikor először jut mély lélegzethez a hosszú küzdelem után. Lewis válla megfeszült a kezem alatt, éreztem, hogy benntartja a levegőt, a fejét még jobban Lina mellkasába
fúrta, majd pár pillanattal később ujjaival a nyakára siklott, és próbálta kitapintani a pulzusát. Kétségbeesetten Grace -re néztem, de ő összekulcsolt kezeire támasztotta a homlokát, szorosan lehunyta a szemeit, és halkan imádkozott. – Elment! – suttogta Lewis, és lassan felemelkedett, óvatosan eligazítva maga után a takarót, hogy ránc se maradjon rajta. – Nyugodj békében! – hajolt Karolina fölé Grace, és egy csókot adott a homlokára, majd megsimogatta az arcát. Én csak álltam tehetetlenül, azt sem tudtam, mit kezdjek magammal. Lou felpillantott rám, és biztosan észrevette, hogy mennyire elvesztem, mert lábujjhegyre állt, egy csókot nyomott a számra, és megszorította a kezeimet. – Semmi baj, Hazz. Minden rendben lesz! – suttogta, és két tenyerébe vette az arcomat. – Minden rendben lesz, oké? – kérdezte, mire csak bólintottam, de a szemeimből ekkor kezdtek ömleni a könnyek, és lassan összecsuklottam a szőnyegen. Grace és Lou lábra állítottak, eltámogattak a fotelig, és mikor leültettek, valahonnan egy pohár víz került a kezembe – gyanítom, Grace által –, aztán Lewis a karfára kuporodott, átölelte a váltamat, a fejemet az ölébe húzta, és csak simogatta a hajam, míg engem rázott a zokogás. Grace kiment a szobából, majd egy perc múlva visszatért. – Mi legyen? Hívjam a halottszállítókat, vagy megvárjuk a reggelt, és azt, hogy Hope el tudjon búcsúzni tőle? Éreztem, hogy a fájdalom minden karmát belém ereszti, és kiszívja a maradék erőmet is. Fogalmam sem volt, mi lenne a jobb, ha egyáltalán ebben a helyzetben létezik ilyen. – Szerintem hívjuk a szállítókat, de felviszem hozzánk, hogy ne itt zörögjenek és hangoskodjanak – mondta Lewis, Grace pedig bólintott, aztán nézte, ahogy Lou feláll, az ágy mellé lép, és óvatosan a karjába veszi a szinte súlytalan testet. Én is segíteni akartam, éreztem a késztetést, hogy a lehulló kezet visszasegítsem az ölébe, és megsimogassam lecsukló fejét, de
ahogy fel akartam állni, olyan szédülés vett rajtam erőt, hogy visszarogytam a fotelbe.
– Harry, kérlek, maradj itt. Ha Hope véletlenül felébred, mert ez nagyon is elképzelhető, akkor ne az üres szobába sétáljon be a lelkem – mondta Grace, én pedig némán bólintottam, bár a rettegés azonnal elöntött, hogy mit tegyek, akkor, ha ez így történik. – Mit mondjak neki? – kérdeztem ijedten, mire Grace, aki kinyitotta az ajtót, hogy Lou, Karolinával a karjában kiléphessen rajta, lassan felém fordult. – Mondd meg neki, hogy az édesanyjáért eljött az ang yal, ha már amúgy is erre járt, és megkérte, hogy segítsen neki, mert még nagyon sok dolga van. Talán így könnyebb lesz, ha erre gondol…
– Jó – feleltem. Mikor egyedül maradtam, és hallottam a bejárati ajtó halk kattanását, próbáltam lenyugtatni zilált idegeimet, és mély levegőket vettem. Éreztem, ahogy lassan visszatér belém az erő, ezért felálltam, hogy igyák még egy pohár vizet, és megkerültem az ágyat, hogy elvegyem az üveget az éjjeliszekrényről. Ahogy lehajoltam, pont beláttam a szekrényke mögé, és a kislámpa fényénél furcsa dologra lettem figyelmes. Még közelebb hajoltam, és nagy kezemmel igyekeztem elérni azt, ami felkeltette az érdeklődésemet, de alig fértem hozzá. A fal és a szekrény közé egy üvegcse szorult, jobban mondva egy műanyag dobozka, amit a patikában adnak. A szokásos, narancssárga üveg, rajta a gyógyszertári vignetta. Felemeltem, és a lámpa fényénél megnéztem a címkét Mikor elolvastam, ami rajta állt, a lélegzetem ismét kihagyott, és a szívem is megállt egy időre, hogy aztán zakatolva induljon el megint.
127.
Teddy és nagyi azt kérték, Nasirral menjünk ki a teraszra, míg ők megmosdatják, és felöltöztetik Karolinát, mi pedig azonnal eleget tettünk, sőt, örültünk, hogy csak ülhetünk némán, és bámulhatunk ki a fejükből. A könnyeim már elfo gytak, a lelkemet pedig kifosztottság és üresség érzése töltötte be. Nasir rágyújtott egy cigire, és ezúttal, mikor elém tartotta a csomagot, én is kihúztam egy szálat. – Nem ismertem jól – mondta halkan –, de abból, amit láttam, kiderült, hogy nagyon jó ember volt. Nagyon sajnálom, Lou!
– Köszönöm! – válaszoltam, bár nagyon furcsának éreztem, hogy valaki nekem fejezze ki részvétét. – Ugye, Hope-pal már minden rendben? – nézett most rám Nasir. Nagyon bambán nézhettem, és biztosan kiült az arcomra a zavar, mert folytatta: – Úgy értem, a papírokkal. Az örökbefogadással… – Ja igen, azzal már minden rendben. Pár napja kaptuk meg a végzést. Hope már a lányom. – Akkor erre várt… – mondta Nasir, és a füstöt maga elé fújta, kibámulva a még alvó városra. – Lehet. – Azt mondják, a haldoklók képesek várakozni. Egy régen látott rokonra, egyhallottam, hírre, egy de eseményre… – Igen, én is most felfogni sem tudom. Miért pont karácsonykor? – kérdeztem, és a szavaimból tisztán kihallatszott a szemrehányás. – Ezután minden ünnep az ő halálának évfordulója is lesz.
Nasir nézett egy darabig, elgondolkodott a szavaimon, aztán megint slukkolt egy nagyot, és csak utána folytatta. – Most ezt érzed, de valójában szerintem nem annyira rossz ez így. Karácsonykor mindig a szeretteinkr e gondolunk, lelassítunk, megállunk egy kicsit, hálát adunk a jóért, amiben részünk van, és pár napig mindenki tele van szeretettel. Karolina mindig ott lesz veletek ezeken az ünnepeken, és ahogy telnek az évek, a szép emlékek majd átveszik a gyász helyét. Mindig felemlegethetitek a számotokra kedves történeteket, és segíthettek, hogy Hope vissza tudja idézni azokat a dolgokat, amik egyébként a feledés homályába vesznének. Nagyon érdekes volt, amit mondott, és valamiért segített, ahogy magam elé képzeltem a cseperedő Hope-ot, aztán a nagylányt, aki Harry mellett ülve lapozgatja majd a fényképalbumot, és együtt nevetnek a régi emlékeken. Azemberi agy nagyon furcsa dolgokra képes. Most valahogy sorban vetítette elém jövőnk képeit, én pedig hagytam, hogy elöntsön a remény és a hit. A hit, hogy bár most nagyon nehéz időszak következik – ami tele lesz könnyel és fájdalommal –, végül jóra fordul majd az életünk, és boldogok lehetünk. Főleg Hope. Istenem, add, hogy legyen erőm támogatni őt! – Készen vagyunk – szólt ki Teddy, aki már felöltözött, és egy fekete garbónyakú pamutruhában állt a teraszajtóban. Bólintottam, és felálltam, mire Nasir is elnyomta a csikket, majd besietett, hogy ő is magára vegyen valamit. A kanapéhoz sétáltam, néztem a puha, krémszínű pulóverbe és mélybarna nadrágba öltöztetett Linát, aki olyan békésnek tűnt, mintha csak aludna.
– Olyan szép! – mondtam, és leültem mellé, hogy még egy kis időt tölthessek vele.
– Nyugodtan ment el – mondta nagyi, és megveregette a vállamat. – Örült, hogy minden lerendeződött, és minden erejét beleadta, hogy szép legyen az utolsó közös ünnepetek. – De hogy lehet, hogy annyira jól volt, aztán pár órával később elragadta a halál? – kérdeztem, és előrehajoltam, hogy a homlokára adjak még egy puszit. – Ez kiszámíthatatlan, Boo. Nagyon gyenge volt már, igazából nem is tudom, honnan volt ma ennyi ereje. Felnéztem nagyira, de ő el is fordult, és a konyhába ment, hogy odategyen egy kávét. – Lemegyek Harryhez – közölte Nasir, nekem pedig olyan lelkiismeret-furdalásom lett, hogy egy fájdalmas nyögés szakadt ki belőlem, mert teljesen elfeledkeztem Hazzáról, akit ott hagytunk egyedül a haláltól átjárt szobában, magányosan a
fájdalommal és a gyásszal. – Köszönöm! – mondtam, amikor sikerült úrrá lennem a feszültségemen. Nasir bólintott, és kiment, miközben Teddy lépett mellém, és a kezembe nyomott egy csésze feketét. Megszólalt a kapucsengő, mire mindhárman összerezzentünk, de nagyi szokás szerint egy pillanat alatt összeszedte magát. Kinyitotta a kaput, aztán a bejárati ajtót i s, majd hozzám fordult. – Biztosan szükség lesz az irataira. Kérlek, hozd fel őket! Rajtam volt a sor, hogy bólogatva elinduljak lefelé, még mindig pizsamában, mert nekem nem volt annyi eszem, hogy időközben magamra vegyek valamit. A lépcsőházban pont összefutottam a szállítókkal, akik illedelmesen és halkan érdeklődtek, hogy melyik lakásba menjenek.
Mikor beléptem, a nappaliban találtam Nasirt, aki Harry előtt ült a földön, törökülésben, és valamiről nagyon komolyan beszélgettek. Ahogy észrevették, azonnal elhallgattak, de már késő volt.
– Mi a baj? – kérdeztem, mikor közelebb léptem hozzájuk. – Az, hogy meghalt – válaszolta Harry, és felállt, hogy magához öleljen. Nasir nyilván az ő lelkét is pátyolgatja, akárcsak az enyémet – futott át az agyamon, és egy nagy sóhajjal Harry vállgödrébe fúrtam a fejemet. – Most viszik el. El akarsz még búcsúzni tőle? – kérdeztem,
mert felmerült bennem, hogy Harry talán szeremé még egyszer
látni. – Nem! – felelte határozottan. – Én nem tudok ilyen jól viszonyulni a halálhoz… – nézett rám bocsánatkérőn, mire magamhoz húztam, és a kezeim közé vettem az arcát. – Szívem! Nem kell! Nincsenek elvárások, kinek, hogy kellene viselnie az ilyen borzalmakat. Mindenki másképp dolgozza fel, vagy éli meg.
Harry bólogatott – éreztem, bár nem láttam –, és még szorosabban magához ölelt. Felpillantottam a válla felett, és Nasir tekintetével találtam szembe magam. Áthatóan nézett, mintha fürkészné az arcom, de aztán elfordult és kinézett az ablakon. Kicsi talpak halk csattogása a parkettán. Ez v olt, amire
mindannyian úgy lemerevedtünk, mintha megállítanál egy videót. Hope ott állt az ajtóban, a haja ezerfelé meredezett a feje körül, és pár másodpercig csak nézett minket, aztán úgy rohant át a nappalin, mintha kergetnék, és berontott az anyja szobájába. Harry kétségbeesetten kapaszkodott belém, ahogy elváltam tőle, hogy a gyerek után induljak. Lefejtettem a kezeit, mert most muszáj voltam Hope-pal törődni, de éreztem, ahogy utánam kap, megfogja a kezemet, és ő is mozdul, hogy kövessen. –Hoj van? H ová jett anyu? – kérdezte sírós hangon a kislány, és a szemeiben máris ott csillogtak a hatalmas könnyek, ahogy megfordult.
– Kicsikém! – guggoltam le elé, mire egy pillanatig a szemeimet fürkészte, aztán a karjaimba vetette magát, és zokogni kezdett. – Tudtam! Tudtam, hogy az angyajka ejviszi magávaj. Mondtam is neki este, mikoj meséjtünk… – hadarta. – De ha nem mondtam vojna, akkoj jehet, hogy nem vitte vojna ej…
– Édesem! Az angyalka nem azért most vitte el, mert te gondoltál erre. Biztosan azért, mert most úgyis erre járt, és segítségre volt szüksége. Látod, mennyi a dolga ilyenkor, karácsonykor. – Tudom! – zokogott fel ismét, és ebben az egy szóban annyi érzelem volt, amit egy kis háromévesből ki sem néz az ember. Éreztem benne a vívódást. Megértette, hogy az anyukájának most el kellett mennie, és próbált nem haragudni az angyalra, amiért elvitte magával, de dühös és csalódott volt, a fájdalma pedig az egekig ért. – Drágaságom! Kérsz egy kakaót? Vagy csak bújjunk be az ágyba együtt? – kérdeztem, ahogy az ölembe- vettem, és elindultam vissza a szobája felé. – Anyu ágyába! – szipogta, én pedig megfordultam, és igyekeztem úrrá lenni a rossz érzésemen, ami azonnal elöntött. Befeküdni abba az ágyba, ahol nemrég meghalt valaki, több, mint sok nekem. Csakhogy a gyerekekben még nincsenek ilyen előítéletek, és egyből eszembe jutott Harry, meg az, hogy mennyire szeret az illatomtól átitatott párnák közé bújni. Nyeltem egy nagyot, a hatalmasra tágult szemekkel néző Hazzra pillantottam, és bátorítóan elmosolyodtam. – Hejji! Te is gyeje! – kapta el a karját Hope, mire H azza szemei majdnem ki is estek a fejéből. – Mindjárt jön, kicsikém, csak valamit még el kell intéznie – mondtam Hope-nak, és az éjjeliszekrény fiókjából kiemeltem az összekészített paksamétát. – Felvinnéd ezt, szívem? – kérdeztem
Harrytől, aki olyan hálásan nézett vissza rám, mintha épp csodát tettem volna.
– Majd én! – lépett oda Nasir, elvette tőlem a papírokat, megveregette Harry vállát, és elindult kifelé. Hazz egy hatalmas, fájdalmas sóhajjal adta meg magát, és amikor Hope -pal bedőltem az ágyba, óvatosan mellénk helyezkedett. A kis test reszketett a karjaimban, és a szívem szakadt bele nehéz légvételeibe. Csak öleltem, Hope halkan sírdogált, Harry pedig a fejem alá fektette hosszú karját, és mindkettőnket átölelt. Nem tudom, meddig feküdtünk így, de arra riadtam, hogy valaki benyitott. Grace arca tűnt fel a résben, és amikor meglátott bennünket, kínnal vegyes megkönnyebbülés ült ki a vonásaira. Lassan lenéztem, és láttam, hogy Hope elaludt. Könnyektől áztatott arca kisimult, de a szempilláin még ott rezgett egy -egy borsó-szemnyi csepp. Harry is megmozdult, és a fejem fölött áthajolva ő is megnézte a kislányt, majd a homlokomra adott egy puszit, és halkan kicsusszant az ágyból. Amikor kimentek, igyekeztem kényelmesebben elhelyezkedni, aztán a fejem alá gyűrtem a párnát, és az izzadt, összetapadt, tűzvörös tincseket csókolgattam. – Minden rendben lesz, édesem! – ígértem halkan, és éreztem, hogy a fájdalom ismét elönt. Nem magamat sajnáltam. Nem is Karolinát… Csak a csöpp kis ártatlant, akinek máris meg kell tapasztalnia, milyen kegyetlen az élet.
Igyekeztem uralkodni az érzéseimen. mindenben igaza volt, úgyhogy erőt vettem magamon,Nasirnak és próbáltam palástolni, hogy mi megy végbe bennem. – Elvitték? – kérdeztem Grace-t, de a hangom nem engedelmeskedett az akaratomnak, és sokkal keményebben szólt,
mint szerettem volna. Felkapta rá a fejét, és az arcomat fürkészte, de aztán egy nagy sóhajjal bólintott. – Igen, már egy fél órája, csak Nasir mondta, hogy Hope
felébredt, és nem akartalak megzavarni benneteket. Hogy fogadta?
– Nagyon sírt… – mondtam, és a hangom kissé elcsuklott, ahogy eszembe jutott a szűnni nem akaró zokogás, ami a szívemet is darabokra tépte. – Nem baj. Ki kell, hogy sírja magát. Neki így gyógyul majd a lelke. A fájdalmat nem szabad elnyomni. – Igen, tudom, már sokszor mondtad – feleltem, és a konyhába mentem, hogy csináljak egy kávét. – Te hogy vagy? – kérdezte Grace, én pedig megpördültem a sarkamon. Már majdnem kibukott belőlem a dolog, de az utolsó pillanatban észbe kaptam, – Viszonylag jól – feleltem, és alibiből úgy tettem, mintha keresnék valamit. – Mit nem találsz? – A cukortartót – hazudtam, pedig tudtam, hogy a hátam mögött van a pulton. – Ott van a helyén, lépett mellém Grace, és a kezembe adta a cukorszórót. – Köszönöm! – mondtam halkan. – Nincs mit, szívem! – válaszolta Grace, és lábujjhegyre állt, hogy arcon csókoljon. Minden izmom megfeszült, nehogy elhúzódjak előle. ***
Ma volt a temetés. Karolina a végrendeletében azt kérte, szórjuk a hamvait a tóba, vagy a parkban a fák közé. Mivel csak folyóba vagy tengerbe lehet emberi hamvakat szórni, így maradt a második variáció. Persze, ez is engedély nélkül, de ezt már azért
megoldjuk valahogy. Nem igazán voltak barátai, rokonai m eg pláne, akiket elhívhattunk volna a búcsúztatóra, így otthon, saját körben emlékeztünk meg róla. Lewis és én elmeséltük, hogyan ismerkedtünk meg vele és Hope-pal, Irina néni – akit erre az alkalomra kihoztunk az otthonból –, pedig arról mesélt, amikor Hope még csak másfél éves volt, épp beszélni tanult, de már pörgött-forgott és táncolt állandóan. Arról, hogy Irina mennyire
büszke volt rá, és milyen sikere volt a hálaadás napi ünnepségen, ahol először fellépett. Ez nem teljesen Karolináról szólt, de Hope csillogó szemekkel hallgatta, és ez volt a lényeg. Két hét telt el, túl vagyunk a szilveszteren és az újév első napjain, és mára kicsit szelídült a fájdalom. Sokat játszottunk, igyekeztünk elterelni a figyelmét, de ha szóba hozta a dolgot, vagy az anyját e mlegette, sosem kerültük ki a témát. Lewis pszichológus ismerőse azt javasolta, hogy hagyjuk Hope-ra, mikor és hogyan dolgozza fel az
eseményeket. Ha beszélni szeretne róla, akkor mindig, köntörfalazás nélkül válaszoljunk, és engedjük, hogy sírjon vagy búslakodjon, mert az normális. Ezért esténként, amikor magába fordulva bemászott az anyja ágyába, ahová csak Brutust, a maciját vitte magával, mi sajgó szívvel ültünk a nappaliban, és vártuk, hogy visszatérjen hozzánk. Éjszakára feljött aludni a mi lakásunkba, és már az első estén megjelent az ajtóban, nagyra tágult szemekkel, hálóingben, Lina egyik pólóját szorongatva. Bár nem kérdezte meg, mi egyből tudtuk, hogy mit szeretne. Magunk közé vettük, összebújva aludtunk, és hallgattuk, ahogy hajnalban halkan sírdogál. A szívem szakadt meg érte, de Lewis azt mondta, ez így van rendjén. Grace és Pedro sem utazott haza az ünnepek után, mert Lou azt kérte, maradjanak még pár napot, amíg elrendeződnek a dolgok.
Kivételesen nem örültem neki, mert nem tudtam szabadulni a rám nehezedő súlytól, de nyeltem egy nagyot, és igyekeztem jó pofát vágni a dologhoz. Ma, amikor a kietlen, havas latyaktól szürke parkban gyalogoltunk a gyér fűben, és mindannyian összehúztuk a kabátunkat, hogy a fák között süvítő szél ne bújhasson be a réseken, úgy éreztem, ez lesz a legnehezebb. Aztán, amikor körbeálltunk a kedvenc helyünkön, ahonnan remekül rálátni a tóra, és ahonnan Hope imád sárkányt eregetni, meg persze télen szánkózni is, egyszer csak kibújt a nap a felhők mögül, és pár perc alatt langyossá varázsolta a levegőt. Lewis ölbe vette Hope ot, Grace és Teddy összekapaszkodtak és halkan pityeregtek, Pedro hátulról átölelte őket, Nasir pedig zsebre dugott kézzel dülöngélt hosszú lábain. Rám hárult a nehéz feladat, de úgy éreztem, már bármit megtennék, csak legyünk túl a dolgon. Kezembe vettem az urnát, vagyis a fémdobozt, amiben megkaptuk a hamvakat, és letekertem a kupakját. Lewisra néztem, aki könnyes szemmel, a gyereket ölelve bólintott, mire felemeltem a magasba, és óvatosan megdöntöttem, hogy lássam, merre fúj a szél. Jól gondoltam, és az ég is kegyes volt hozzánk, mert az orkán, ami pár perce még kegyetlenül tépázott bennünket, mostanra gyenge szellővé szelídült, és szárnyaira vette a könnyű hamut, hogy fátyolként terítse szét a domboldalon, majd egy fordulattal egy kisebb felhőnyit elfújjon a tó fölé. Az egész egypár pillanatig tartott, de mindannyian megbabonázva néztük, mert olyan volt, mintha a hamu ölelkezne a széllel, vidáman forogva a napsütésben. – Anya táncoj! – kiáltotta Hope, és felmutatott a levegőbe, ahol egy halványszürke oszlop tényleg úgy piruettezett, mintha testet öltött volna. Tetőtől talpig libabőrős lettem, és életemben másodszor éreztem, hogy vannak dolgok, amikre nem lehet és talán nem is kell magyarázatot találni, csak hinni kell bennük, mert jólesik. Mikor Hope felemelte kicsi kezét, és integetett, már
nem tudtam visszatartani a könnyeket, de megfogadtam, hogy jó időre száműzöm őket az életemből. Karolina elment, de mi itt maradtunk, és az a dolgunk, hogy- éljünk. Úgy éreztem, tartozunk neki annyival, hogy boldogok legyünk, ha már megkaptuk azt az ajándékot, hogy egészségesek vagyunk. Eddig ez magától értetődő volt, hisz fiatalok vagyunk, de az elmúlt hónapok tükrében rá kellett jönnöm: ez kivételes kegyelem.
128.
A napok csigalassúsággal teltek, és úgy éleztem, soha nem lesz vége a szenvedésnek. Mindig arra vártam, Hope egyik reggel nem úgy ébred, hogy azonnal sírva fakad. Eltelt már két hét, és még mindig ugyanaz a fájdalom, ami azonnal összetöri a kis szívét, ahogy felriad. Persze, napközben egyre könnyebb, és már van olyan időszak, amikor órákra belefeledkezik a játékba, de mindig tudom, mikor jön el a pillanat, mikor az édesanyja hiánya fojtogató érzéssel csap le rá. Olyankor abbahagyja, amit éppen csinál, a szemei hatalmasra tágulnak, édes kis arcáról eltűnik a mosoly, és a tekintete megtelik fájdalommal. És én uralkodom magamon, nem próbálom elűzni a démonokat, mert tudom, hogy ezt fel kell dolgoznia. Úgy lettem hivatalosan apuka, hogy azonnal a mélyvízbe dobtak, egy gyakorlott szülőnek is nehéz feladat súlyával a vállamon. Harry a maga módján igyekszik segíteni, de látom rajta, hogy ő is nehezen viseli. Valami állandó feszültség árad belőle, egy megmagyarázhatatlan, mégis szinte tapintható neheztelés, és hiába kérdezem, mindig leráz, kerülve az erről való beszélgetést. Tudom, hogy ő is az a típus, aki magában rendezi le a dolgokat, de annyira szeretném, ha beavatna a gondolataiba. Én sokat beszélek, mert életemben először, van mellettem egy szerető társ, akivel megoszthatom a problémáimat, és óriási megkönnyebbülés, ha valaki megnyugtat, hogy nem cseszem el az egészet. – Szívem, ne őrlődj ezen! Nem védheted meg a fájdalomtól.
– Igen, tudom, de rettegek, hogyha visszamegy az óvodába, ez csak rosszabbodni fog. A gyerekek kérdezgetik majd, és nem tudom, hogyan fog rá reagálni. – Nem biztos. Az utóbbi hónapokban megszokták, hogy mi visszük, hozzuk, és nem látják a mamáját. Lehet, hogy fel sem tűnik nekik. Ha pedig ő mondja el, akkor nyilván így akarja. A gondozókkal meg lehet beszélni, hogy segítsenek neki, amiben tudnak. Lehet, hogy velük könnyebben osztja meg a kétségeit. – Velük?! – kérdeztem vissza felháborodva, és úgy éreztem, mintha tőrt forgatnának a szívemben. – Szerinted nem bízik bennünk? – Dehogynem! – ölelte át a mellkasomat azonnal Harry, és a nyakszirtemre adott puszikat. – Tudod, néha azért nem beszélsz valamiről, azzal, akit szeretsz, mert őt szeretnéd óvni… – mondta, és akkorát sóhajtott, hogy az egész teste beleremegett. A radarom azonnal vészjelzésre kapcsolt. – Nem csak Hope-ról van szó, igaz? – Mindenkiről! – mondta, és elengedett, hogy a fürdőszoba felé induljon. Néztem távolodó lépteit, és felidéztem az elmúlt napok eseményeit. Végig éreztem a hihetetlen feszültséget, azt, hogy van valami, amiről nem beszél, és tényleg elhitettem magammal, hogy azért, mert tudja, én is hasonló dolgokon megyek keresztül. Többször próbálkoztam, hogy osszuk meg a gondolatainkat, és sokszor bele is ment a dologba, de mikor este elaludt, rájöttem, hogy megint csak az én érzéseimmel foglalkoztunk, mert mára képes úgy manipulálni, hogy észre sem veszem. Most azonban teljesen tisztán tudtam, hogy van valami a háttérben, amit ki kell derítenem. Törtem a fejem, hogyan szedhetném ki belőle, de azzal is tisztában voltam, hogy ha Harry valamit nem akar elmondani, akkor azt soha nem tudom kiszedni belőle. Végigpörgettem az eseményeket, egészen Lina haláláig, de nem akadtam semmi nyomra. Aztán eszembe jutott, ahogy Nasirral beszélgettek aznap
éjjel, és mindkettejük szemében láttam a döbbenetét, a hitetlenkedést. Éreztem, hogy kiserken a vér a számból, annyira ráharaptam, nehogy azonnal utánamenjek, és nekiessek. Hazzánál ez nem járható út. ***
A temetés után együtt sétáltunk vissza a házhoz. Pedro féltőn karolta át nagyit, Nasir Teddyt, én pedig ölben vittem Hope-ot, és a másik kezemmel Harry ujjait szorongattam. Mikor felértünk a lakásba, az eddiginél is nagyobb ürességet éreztem. Mindenki azt mondta, a temetés vízválasztó lesz. Általában azok, akik addig nem engedtek utat a gyásznak, utána borulnak ki, akik pedig megélték a fájdalmat, valamennyire megkönnyebbülnek a szertartás után. Reménykedtem, hogy mi a második kategóriába tartozunk, mégis úgy éreztem, nemhogy jobb lenne, de inkább rosszabb. Mindenki csendes volt, mert már délután elmondtunk mindent, ami eszünkbe jutott, és amit fontosnak éreztünk. Teddy és Nasir szendvicseket csináltak, Hope elvonult egy kicsit Brutusszal, és bevackolt az anyukája ágyába, mi pedig összebújtunk a kanapén Harryvel, és csak néztünk ki a fejünkből. – Hazz! – szólaltam meg, amikor nagyi és Pedro bementek a szobájukba. – Igen? – nézett le rám egy félmosollyal. – Tudom, hogy valami nyomaszt… – Láttam, ahogy elkapja a tekintetét, és éreztem az izmain, hogy megfeszül. Megfogtam a kezét, a számhoz emeltem, egy puszit adtam az ujjaira, és felsóhajtottam. – Nézd! Nem akarok erőszakos lenni, de napok óta nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy van valami, amit nem mondasz el nekem. Nem biztos, hogy tudok segíteni, de azt hiszem, az sem jó, ha elnyomod magadban. Mi bánt? –
kérdeztem,
és
figyeltem,
ahogy
rendületlenül
kerüli
a
tekintetemet.
– Lou! Kérlek! Ez nem olyan dolog, amiről feltétlenül beszélni kell. Vannak dolgok, amiket jobb, ha nem ragoz túl az ember.
– Igen, lehet, hogy így van. De mi abban állap odtunk meg, hogy semmit nem söprűnk a szőnyeg alá. – Ez nem kettőnkről szól, és nem olyasmi, amit meg kellene beszélni… – Hanem? – akaratoskodtam. Most rajta volt a sor, hogy nagyot sóhajtson. – Ha megígérem, hogy jövő héten megbeszéljük, az elfogadható számodra? – Miért pont jövő héten? – húztam össze a szemöldököm. Rajtakaptam, ahogy beharapja a száját. – Nincs különös oka. Csak még nem állok rá készen – hazudta, én pedig azonnal kombinálni kezdtem. – Jövő hét… Miért? Mert addigra elutazik Nasir? – kérdeztem, mert ismét beugrott a félbehagyott beszélgetésük. Láttam, ahogy elnéz mellettem, egyenesen jobbra, és tudtam, hogy újabb hazugságot kapok. – Igen. Szeretném, ha már senki nem lenne itt… Most igazat mondott, de nem a teljes igazságot. Nem kellett több pár másodpercnél, hogy rájöjjek, kihez van köze a dolognak. Azonban azzal is tisztában voltam, hogy Harry nem az, akit érdemes sarokba szorítani. Nem kell, hogy kettőnk között legyen vita vagy veszekedés amiatt, mert valaki másról hallgat el valamit. –Rendben van. Legyen, ahogy akarod – válaszoltam, de
ezúttal én hazudtam neki. – Köszönöm! – mondtam Nasirnak, ahogy kihúztam egy szál cigit a dobozból, ő pedig kedvesen rám mosolygott.
– Nincs mit! – biccentett, és elém tartotta az imbolygó lánggal égő öngyújtót – Csak nehogy rászokj, mert Harry leveszi a fejemet. Halkan felnevettem.
– Gondolod, hogy téged hibáztatna? – Van más is, aki dohányzik? – nézett körül úgy, mintha jelentkezőket keresne. – Ha bagózok, az az én döntésem, nem pedig valaki más rossz hatása. – Én tudom, de az emberek hajlamosak bűnbakot keresni… – válaszolta, és jelentőségteljesen nézett rám. – Ez így van bólintottam. – Áruld el nekem, Harry kire neheztel még, és miért? Egész testében megfeszült, láttam, ahogy összeszorítja az ajkait, és azt is, ahogy a bal keze ökölbe szorul. – Nem tudom, miről beszélsz! – Lószart nem, Nasir! Nagyon jól tudod. Te vagy az egyetlen, aki tudja – fakadtam ki, a kelleténél kicsit hangosabban, – Kérlek, ne beszélj így velem – mondta nagyon halkan, egy icipicit fenyegetően. – Oké, ne haragudj! Tudom, hogy Harry megkért, ne áruld el a titkát, de nekem tudnom kell. Ezt megértheted! Látom, ahogy felemészti… Nasir az arcomat fürkészte, és láttam, hogy nagyon erősen gondolkodik.
– Tévedsz! – szűrte végül a fogai között . – Tessék? – kérdeztem vissza azonnal. – Nem ő kért meg rá, hogy tartsam titokban a dolgot, hanem én mondtam neki, hogy ne árulja el neked. Teljesen összezavarodtam, és kellett pár másodperc, amíg egyáltalán felfogtam a szavait. – Te mondtad neki, hogy titkoljon el valamit?
– Igen – válaszolta egyszerűen. – És most is azt mondom, mint a barátod, Lou, hogy hagyd ezt! Hidd el, jobb lesz így. –Ezt te sem gondolhatod komolyan! – hajoltam bele az arcába, olyan közel, hogy az orrunk majdnem összeért. – Ha Teddynek mondanék ilyet, és te tudomást szereznél róla, áruld el, hogyan reagálnál? – sziszegtem közvetlen közelről, annyi elfojtott indulattal a hangomban, ami engem is meglepett.
– Ha te mondanád neki, és tudnám, hogy nem kettőnkről van szó, azt hiszem, bíznék benned, Lewis. – Hiába fúrtam a tekintetem az övébe, csak őszinteséget találtam. – Mert tudom, hogy kedvelsz, és nem akarsz ártani nekünk, vagy nekem. Mérlegeltem, amit mondott, éreztem, hogy sav marja a torkomat.
– Nasir! Igazad van, és elhiszem, hogy jó szándékkal
mondtad ezt neki. De talán abban reménykedtél, hogy észre sem veszem a dolgot. Csakhogy én érzem, napról napra erőteljesebben érzem, hogy van valami, ami nyomasztja Harryt. Lehet, hogy nekem jobb lenne, ha nem tudnék a dologról, de biztos vagy benne, hogy neki is? – kérdeztem. Malik arca
kifürkészhetetlen maradt, de láttam a pilláit, ahogy megrebbennek. Éreztem, hogy egy kicsit elbizonytalanodott. – Nem, Lewis. Nem vagyok jós vagy pszichológus, hogy ebben biztos lehessek – adta meg magát végül. – De abban teljesen biztos vagyok, hogy ez nem az én dolgom. Harry majd eldönti, hogy mit csinál. Nem tiltottam meg neki, csak tanácsoltam valamit… Kérlek, ne engem okolj! Bólintottam. Igaza volt. Nem ő a hibás, és nem tehetem meg, hogy rajta verem el a port.
– Még egyetlen kérdés, és esküszöm, többé nem faggatlak – néztem a szemébe, neki pedig megfeszült a nyaka. – Kit kérdezzek inkább? Harryt vagy nagyit?
Láttam, hogy Boo és Nasir elmélyülten beszélgetnek a teraszon, és Lewis úgy pöfékel, mint egy gyárkémény. Nem dohányzik, de mostanában rákapott, hogyha valami olyasmivel kerül szembe, amit nem tud én megoldani, akkorhacigivel oldja a feszültséget. Mosta úgy éreztem, tehetek róla, rászokik a bagóra. Nem elég gyász, még én is ráteszek egy lapáttal. Az érzéseim letaglóztak. Egyrészt, mindennél jobban szerettem volna megosztani Lou-val a terhemet, másrészt, pont őt akartam megkímélni tőle. Két hét távlatából már én is másképpen értékeltem a dolgokat. De ha Lewis kiszagol valamit, úgyis képtelenség eltitkolni előle. Ebben biztos voltam. Nem is akartam örökké, egy kis haladékot között szerettem volna kapni. Egy esélyt, hogy csak nyugodt körülmények mondhassam el neki, amikor jobban kézben tarthatom az irányítást. De nézni, ahogy már ő is őrlődik, elviselni a gyanakvó, számonkérő tekintetét, és őrizni egy titkot, amiről én sem akarok tudni, sokkal nehezebb volt, mint amit hosszútávon el tudok viselni. És ott volt a kétség, ami folyamatosan mardosott. Mi van, ha nincs is igazam? Mi van, ha valami sokkal ésszerűbb magyarázat is van a dologra, mint amit én gondolok? Már egyáltalán nem tűnt valóságnak az, amiben akkor olyannyira biztos voltam.
Még egyszer kinéztem a teraszra, láttam, ahogy Lou Nasirhoz hajol, és keményen beszél vele. Megfagyott bennem a vér. Nem akartam, hogy egy kívülállótól tudja meg. Visszatartottam a levegőt, és figyeltem őket. Nasir is áthelyezte a testsúlyát, és a testbeszédéből látszott, hogy nagyon feszült. Viszonozta a mozdulatot, még közelebb hajolt Boo -hoz, és úgy válaszolt. Mikor Lewis meghátrált, és zavarodottan összehúzta a szemöldökét, aztán megigazította a szemüvegét, már tudtam, hogy Nasir nem árult el semmit.
A szívem a torkomban dobogott, a vér dübörgött a füleimben, minden izmom megfeszült, és ordítani szerettem volna. A lábaim maguktól indultak el Azt hittem, egyenesen belesétálok a szituációba, és véget vetek az egésznek. Ehelyett azonban a folyosón találtam magam, ahogy kettesével szedem a fokokat, aztán, egy fél perccel később már lefelé loholok, és úgy nyargalok át a lakáson, mintha űznének. Mikor hangosan bekopogtam, azonnal elpárolgott belőlem a szilárd elhatározás. Épp el akartam somfordálni, de az ajtó, legnagyobb bánatomra, szélesre tárult. – Harry? – kérdezte Pedro, és azonnal félre is állt, hogy beengedjen. Grace az ablaknál ült a fotelban, kezében egy könyvvel, és felnézett rám. Mikor meglátott, az arca kifejezéstelenné vált, a szemei összeszűkültek, és lassan letette a kötetet. – Grace… – léptem közelebb, hogy nyugodtan próbáljam rendezni a dolgot, de a hangom elárult. Ő nem válaszolt, csak kérdőn felhúzta a szemöldökét, és derékból kihúzta magát. Képtelen voltam megszólalni. A zsebembe nyúltam, kivettem a gyógyszeres dobozt és az orra elé tartottam. Nem mondtam semmit, csak vártam. A másodpercek óráknak tűntek. – Miért most? – kérdezte, annyi nehezteléssel a hangjában, amit még sosem hallottam tőle azelőtt. – Rájött! Vagyis még nem, de csak idő kérdése. És én nem tudom magamban tartani… Nem megy! – válaszoltam, kicsit indulatosan, kicsit kínkeservesen. – Értem – felelte, és levette az olvasószemüvegét, aztán lassan behajtogatta a füleit, és azt is a könyvre tette az asztalon. Hallottam, ahogy kattan a zár, mire hátranéztem. Pedro magunkra hagyott minket, ami nem volt túl jó jel. – Te voltál? – kérdeztem egyszerűen, mert képtelen voltam tovább türtőztetni magam. – Micsoda? – fúrta a szemembe a pillantását.
– Te ölted meg? – bukott ki belőlem olyan hangsúllyal, amit nem lehetett félreérteni. – Nem, drágám. A rák ölte meg – válaszolta, és a kezemért nyúlt, hogy lehúzzon a mellette lévő fotelbe. – A rák volt, ami elszívta az erejét, felzabálta a testét, és megnyomorította a lelkét. A fájdalom volt, ami legyőzte. Olyan fájdalom, amit mi el sem tudunk képzelni. Hihetetlen megkönnyebbülés áradt szét a testemen, amit nem tudok leírni szavakkal. Úgy éreztem, hetek óta először tudom teleszívni a tüdőmet levegővel. – De én voltam az, aki a kezébe adta ezt az üveget, hogy véget vethessen neki. Mikor felfogtam a szavait, úgy pattantam fel, mint akit két lábbal rúgtak ki a fotelből. – Micsoda?! – görnyedtem össze, és támaszkodtam a térdeimre. – Igen, ha arra vagy kíváncsi, én váltottam ki a gyógyszert, és én álltam mellette, amikor bevette. Fogtam a kezét, mert már nem tudta megtartani a poharat, hogy le tudja nyelni a rengeteg tablettát, ami segített neki, hogy örökre elaludjon – sorolta, egyre halkabb hangon, meggyötörve, elkínzottan, míg végül
elhallgatott. Ránéztem. Ráncos arcán tömött sorokban masíroztak a könnyek – Megölted! – mondtam, és a hangom tele volt váddal és gyűlölettel. – Ha így akarod hívni, akkor igen – felelte, végig a szemembe nézve, rezzenéstelen pillantással, egyszerűen. Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és ott állt Lewis, remegő kezével a kilincsen, reszkető ajkakkal, falfehéren. – Lou! – léptem felé azonnal, de ő a mellkasomra tette a másik kezét, aztán behajtotta maga mögött az ajtót, és homlokkal nekidőlt egy pillanatra. – Miért nem mondtad el? – nézett fel rám, ahogy fölé tornyosultam.
–Mert ezt soha nem kellett volna megtudnod! – feleltem igazi hittel. – Nem?! – förmedt rám, mire hátraléptem, ő pedig olyan
gyilkos tekintettel nézett rám, amitől a szívem is kihagyott. – Nem kellett volna tudnom, hogy a nagyanyám megölte a lányom anyját? – kérdezte, aztán azonnal elfordult tőlem, Grace felé indulva, és csak egyeden lépéssel a fotel előtt állt meg. – Hogy tehetted? Hogy voltál képes rá? – fröcsögte, és két vállánál fogva megrázta. Indultam, hogy közbelépjek, de Lewis azonnal elkapta a kezeit, mintha tűzbe nyúlt volna, és térdre esett a szőnyegen. – Nagyi! Kérlek! Mondd, hogy nem igaz, mondd, hogy nem te tetted ezt velünk, Hope-pal! Grace nagyokat nyelt, de nem mozdult. Mereven ült, kezeit összekulcsolta az ölében. – Nem mondhatom, Boo… – rázta meg a fejét. – De miért?! – szakadt ki Lewisból, és a fotel karfájára csapott az öklével. Grace előrehajolt, egészen közel, aztán halkan válaszolt: – Hogy miért? Azt kérdezed, hogy miért? És számon kéred rajtam, hogy mit tettem? Mikor egyikőtöknek sem volt mersze hozzá, hogy felismerje, ami előtte zajlott… Mikor úgy tettetek, mintha ti nem látnátok, hogy szerencséden min megy keresztül?! Végigcsináltam a nagyapáddal, akit jobban szerettem az életemnél, és addig ápoltam, amíg úgy nem éreztem, már csak azért van velem, mert én nem vagyok képes elengedni. Végül együtt sírtunk át egy éjszakát, búcsúztunk és szenvedtünk, hogy aztán ott hagyjam neki a fiolát, amiben neki a megváltás, nekem a holtig tartó fájdalom lapult. Akkor senki nem kérte rajtam számon, és soha, senkivel nem oszthattam meg a terhet, hogy tudtam, mit csinál, mégsem akadályoztam meg benne. Tudod, miért? Mert én szerettem a világon legjobban, és én tudtam egyedül, hogy neki jobb lenne, ha nem kellene tovább harcolnia. Harcolni egy csatában, ahol nem győzhet soha. Harcolni egy
olyan ellenséggel, aki sokkal hatalmasabb, sokkal erősebb és kegyetlenebb, mint bármi más a világon. És aki örömét leli abban, hogy kínozza őt. Azt hiszitek, meghalni olyan könnyű? Lemondani az életről, elengedni a reményt? Mikor élni szere tnél, mert tudod, hogy szeretnek, és a szeretteidnek még szükségük lenne rád? Tudjátok, milyen bátorság kellett ahhoz, hogy Lina a segítségemet kérje? Hogy itt merje hagyni Hope-ot, a kislányát, rátok, ránk? Van fogalmatok arról, mennyi erő kell ahhoz, hogy meghozd ezt a döntést, és véghez is vidd? Vajon milyen fájdalmakat, szenvedéseket kellett kibírnia addig, míg úgy határozott, hogy el akar menni? Mert el akart menni. Már semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy vége legyen. A kín, a szenvedés felemésztette minden sejtjét. Az utolsó napokban sokszor nem is volt eszméletén, csak ti azt hittétek, alszik. Mikor
megérkeztem, azonnal láttam, hogy nincs magánál. – Tessék? Miért nem szóltál? – kérdezte Lewis, aki a tenyerébe temette az arcát, és már zokogott. – Mert arra kért! Nem akart már kórházba menni , nem akart újabb haladékot. Nem akarta, hogy infúzióval felerősítsék, és ismét hetekkel nyújtsák el a kínjait. Meg akart szabadulni. Akkor is, ha így nem juthat a mennybe, az ő hite szerint. Égő szemekkel néztem, próbáltam feldolgozni, amit mond, de még a feléig sem jutottam. A szavai ott visszhangoztak a fejemben.
– Arra kért, hogy segíts neki? – kérdeztem, és én rogytam le a másik fotelba. – Igen. Arra kért, váltsak ki két receptet, és hagyjam a gyógyszereket az éjjeliszekrényén. Könyörögtem, hogy kérjen meg mást…. titeket… vagy akárkit, de ne engem, mert én már egy ilyen teherrel élek réges-régen, és nem bírok ki többet. Megmarkolta a csuklómat, és odahúzott magához – mesélte, még mindig záporozó könnyekkel, amiket nem törölt le –, „Grace! Te vagy az egyetlen, aki képes erre. Az égre kérlek, segíts!”… Értitek?
Könyörgött nekem. Azt mondta, addig segítsek neki, amíg meg tudja tenni, mert lehet, hogy pár nappal később már nem lesz ereje, hogy bevegyen egy marék gyógyszert. Hogy kiszolgáltatott lesz, és gépekre kötve, némán kell tűrnie az elviselhetetlen kínokat. Azt mondta, a fájdalom már álmában is ott van vele és kínozza. Hogy vasmarokkal tépi szét a belsejét, és ő nem tudja már elviselni. Lewis már teljesen összeomlott, a térdére hajolt, és láttam, hogy szeretne összegömbölyödni. Lecsúsztam a földre, magamhoz öleltem, és a hátát simogattam. Azt akartam kérni Grace-től, hogy hagyja abba, legyen elég, de ahogy felnéztem, a szavak a torkomra forrtak. A ráncos arcon olyan mérhetetlen fájdalom ült, amitől megszólalni is képtelen voltam. – Igen. Megtettem, és végül az utolsó szemeket én adtam a szájába! – mondta elfúló hangon, rázkódó vállakkal. – Én voltam, aki a szívószálat az ajkai közé segítette, hogy le tudja nyelni őket, és én voltam, aki megdicsérte, amikor sikerült, Én ültem az ágya szélén, kicsi, törékeny kezével a kezemben, és együtt imádkoztam vele, hogy mégis engedjék be odafenn. Nem sírtam! Egyetlen könnyet sem engedhettem meg magamnak, amíg néztem, hogy lassan elszáll belőle az élet. És nem rohanhattam hozzátok, nem kérhettem segítséget senkitől! Lina azt akarta, csak akkor szóljak nektek, amikor már biztosan nem lehet megmásítani az akaratát, és semmilyen kezelés nem hozhatja vissza. Fogalmatok sincs róla, mit éltem át, és azóta is milyen terhet cipelek! – tört ki belőle. A hangja hisztérikussá vált, a zokogása pedig uralhatatlanná. Én nyúltam érte, én öleltem át, mert Lewis sem volt jobb állapotban. – Megértem, ha nem tudsz megbocsájtani. Megértem, ha engem okolsz, és azt is megértem, ha úgy érzed, g yilkos vagyok. De ezzel a tudattal nekem kell együtt élnem, és nem neked. Mert nem volt senki, aki annyira szerette volna, hogy belássa ezt, és segítsen neki. Bennem látta az erőt és tudást.
– Miféle tudást? – kérdezte Lewis, de alig lehetett érteni. – A t udást, amit az életem során szereztem. Hogy nem csak a haláltól félhet az ember, hanem az élettől is – felelte Grace és felállt. – Egyezséget kötöttünk Azt kértem cserébe, hogy minden erejét vesse latba, és az utolsó ünnepet varázsoljuk széppé a gyereknek. Abban állapodtunk meg, hogy az ünnepek után
segítek neki, de aznap éjjel már olyan kínjai voltak, amit nem tudott elviselni, és végül én voltam az, aki felajánlotta, hogy vessünk véget nekik. – Örökre tönkretetted a karácsonyt! – sziszegte Lewis. – Igen… lehet – válaszolta Grace, majd kisétált a szobából. Mi pedig ott maradtunk, én a teljes meghasonlás állapotában, Lou pedig a testét rázó tehetetlen düh fogságában.
VÉGE A HARMADIK KÖNYVNEK
