CONNIE WILLIS
ÍTÉLET KÖNYVE
Budapest, 2012
A fordítás alapját képező kiadás: Connie Willis Doomsday Book Bantam Soectra. 1992
Fordította: Sohár Anikó Borító: Sallai Péter
http://www.scribd.com/fery_petrovics
Laurának és Cordeliának az én Kivrinjeimnek
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Különleges köszönet Jamie LaRue könyvtárigazgatónak és a Greeley Közkönyvtár többi dolgozójának a vég nélküli és megfizethetetlen segítségért. És örök hálám Sheilának és Kellynek és Frazier-nek és Cee-nek, és legfőképp Martának - a barátoknak, akiket szeretek.
„És hogy azok a dolgok, amiket nem lenne szabad elfeledni, az idő homályába ne vesszenek és az utánunk jövők emlékezetéből ki ne fakuljanak, én, látván oly sok gonoszságot, és az egész világot mondhatni a Gonosz karmai közé kerülni, magam is szinte holt lévén, én, a halál érkeztét várván, írásba foglaltam mindent, aminek szemtanúja voltam. És hogy az írás oda ne vesszen az íróval, és a munka veszendőbe ne menjen a munkással, hagyok pergament, hogy folytatható légyen ez a mű, ha tán bárki emberfia túlélné, és Ádám nemzetségéből valaki megmenekedne ezen dögvésztől, hogy továbbcsinálja, amit én elkezdtem...” John Clyn testvér 1349
7 ————————— CONNIE WILLIS ———————————
I. KÖNYV
„Amire a harangozónak leginkább szüksége van, az nem az erő, hanem az ütem tartásának képessége... Az embernek össze kell hoznia ezt a két dolgot az elméjében, és engednie kell, hogy mindörökre ott lakozzanak - harangok és taktus, harangok és taktus.” Ronald Blythe: Akenfield
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 8
ELSŐ FEJEZET
M
R. DUNWORTHY
kinyitotta a laboratórium ajtaját, a szemüvege tüstént bepárásodott. - Lekéstem? - kérdezte, miközben lerántotta a szemüvegét, és Maryre hunyorgott. - Csukd be az ajtót! - kérte a nő. - Nem hallak azoknak a rémes karácsonyi daloknak a lármájától. Dunworthy becsukta az ajtót, de az nem zárta ki teljesen a belső udvarról fölszállingózó Ó, jöjjetek, hívek! hangjait. - Lekéstem? - tudakolta újra. Mary a fejét rázta. - Csak Gilchrist beszédéről maradtál le. Hátradőlt székében, hogy Dunworthy átpréselhesse mellette magát a megfigyelőknek fenntartott szűk területre. Már korábban levette kabátját meg gyapjúkalapját, majd az egyetlen további székre helyezte őket, egy nagy bevásárlószatyorral együtt, amely tele volt csomagokkal, ősz haja ziláltan szétállt, mintha megpróbálta volna fölborzolni, miután levette a kalapját. - Egy nagyon hosszú beszédről a Középkorosok első időutazásáról - számolt be -, és hogy a Brasenose Kollégium végre elfoglalja az őt megillető helyet, mint egy ékkő a történelem koronáján. Még mindig esik? - Igen - válaszolta a férfi, a sálával törölgetve a szemüvegét. A drótkeret szárát gondosan eligazította a füle mögé, aztán odament a hártyaüveg válaszfalhoz, hogy megnézze a hálót. A laboratórium közepén volt egy összetört szekér, melyet fölborult utazóládák és fadobozok vettek körbe. Fölöttük lógott a háló védőpajzsa, áttetsző ejtőernyőként omolva le. Az egyik utazóláda mellett ott állt Kivrin témavezetője, Latimer, aki még a szokásosnál is öregebbnek és betegebbnek tűnt. A farmert és terroristadzsekit viselő Montoya felügyelte a vezérlőpultot, és türelmetlenül nézegette a digitálist a csuklóján. Badri a vezérlőpult előtt ült, épp begépelt valamit, összeráncolt szemöldökkel meredve a képernyőkre. - Hol van Kivrin? - firtatta Dunworthy. - Még nem láttam - felelte Mary. - Gyere ide és ülj le! Az ugrás csak délre van időzítve, én pedig erősen kételkedem abban, hogy addigra elindítják a lányt. Akkor biztos nem, ha Gilchrist mond még egy beszédet.
9 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— A nő a kabátját a saját széke támlájára tette, a csomagokkal teli bevásárlószatyrot a padlóra, a lába mellé. - Igen remélem, ez nem tart egész nap. Háromra ott kell lennem a földalatti állomáson Colinért, az unokahúgom fiáért. A gyerek metróval jön ide. - A bevásárlószatyrában kotorászott. - Az unokahúgom, Dierdre elment Kentbe az ünnepekre és megkért, hogy vigyázzak a fiára. Igen remélem, nem fog esni egész idő alatt, amíg Colin itt lesz - tette hozzá, még mindig kotorászva. - Tizenhárom éves, helyes kölyök, nagyon értelmes, bár a beszédmódja rémes. Minden vagy döglött vagy apokaliptikus. És Dierdre túlságosan sok édességet enged meg neki. - Az asszony folytatta a turkálást a bevásárlószatyor zsúfoltságában. - Ezt vettem neki karácsonyra. - Kihúzott egy keskeny vörös és zöld csíkos dobozt. - Abban reménykedtem, hogy el tudom intézni a bevásárlás többi részét is, mielőtt idejövök, de ömlött az eső, és csak rövid ideig tudom elviselni annak a szörnyű digitális harangjátéknak a lármáját a Fő utcán. - Kinyitotta a dobozt és széthajtotta a selyempapírt. - Fogalmam sincs, mit hordanak manapság a tizenhárom éves fiúk, de egy sál mindig jól jön, nem gondolod, James? James! A férfi, aki addig vakon meredt a képernyőkre, odafordult hozzá. - Tessék? - Azt mondtam, fiatal fiúknak egy sál mindig megfelelő karácsonyi ajándék, nem gondolod? A férfi ránézett a sálra, amit Mary fölemelt neki, hogy jobban szemügyre vehesse. Sötétszürke, kockás szövésű gyapjúsál volt. Fiúkorában inkább meghalt volna, minthogy egy ilyet fölvegyen, és az ötven évvel ezelőtt volt. - De - válaszolta, visszafordulva a hártyaüveghez. - Mi az, James? Valami baj van? Latimer fölvett egy kis, rézveretes ládikót, aztán tétován körbenézett, mintha elfelejtette volna, mit akart kezdeni vele. Montoya türelmetlenül pillantott a digitálisára. - Hol van Gilchrist? - kérdezte Dunworthy. - Bement oda - felelte Mary, rámutatva egy ajtóra a háló túloldalán. Szónokolt a Középkorosok helyéről a történelemben, egy darabig csevegett Kivrinnel, a tech elvégzett néhány tesztet, aztán Gilchrist és Kivrin kimentek azon az ajtón. Fölteszem, még mindig odabent van a lánnyal és épp fölkészíti. - Fölkészíti - motyogta Dunworthy. - James, gyere ide, ülj le, mondd el, mi a baj - kérte Mary, s visszagyömöszölte a sálat a dobozába, majd betömte a dobozt a bevásárlószatyorba és azt is, hol voltál! Azt vártam, hogy itt leszel, mire megjövök. Elvégre Kivrin a kedvenc diákod. - Megpróbáltam utolérni a Történettudományi Kar dékánját - tudatta Dunworthy, még mindig a képernyőket szemlélve.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 10 - Basingame-et? Azt hittem, elment valahová a karácsonyi szünidőre. - El is ment, Gilchrist pedig kimesterkedte, hogy ő helyettesítse Basingame-et a távollétében azért, hogy megnyithassa a középkort az időutazásoknak. Eltörölte az általános tízes besorolást, és önkényesen határozta meg minden egyes évszázadét. Tudod, hogy az 1300-as éveknek mit adott? Hatost. Egy hatost! Ha Basingame itt lett volna, soha nem engedte volna meg! De őt sehogy sem lehet előkeríteni - reménykedve nézett Maryre. - Nem tudod véletlenül, hol van? - Nem - felelte a nő. - Azt hiszem, valahol Skóciában. - Valahol Skóciában - keseregte a férfi. - És közben Gilchrist elküldi Kivrint egy évszázadba, ami nyilvánvalóan tízes, egy olyan évszázadba, amiben volt görvély, pestis és máglyára vetették Jeanne d’Arcot. Odanézett Badrira, aki most épp a vezérlőpult fülébe beszélt. - Azt mondtad, Badri elvégzett néhány tesztet. Miféléket? A koordináták ellenőrzését? Az erőtér kivetítését? - Nem tudom - az asszony bizonytalanul intett a képernyők felé, rajtuk folyton változó mátrixokkal és számoszlopokkal. - Én csak orvos vagyok, nem hálózati tech. Azt hiszem, ismerem a technikust. Ő a Balliolból jött, igaz? Dunworthy bólintott. - Ő a Balliol legjobb technikusa - mondta Badrit figyelve, aki megérintette a vezérlőpult billentyűit, egyszerre egyet, a változó kijelzéseket figyelve. - A New College összes technikusa elment a szünidőre. Gilchrist azt tervezte, majd egy elsőéves növendéket vesz igénybe, aki még csak ember nélküli bevetést irányított. Egy elsőéves tanulót egy távolihoz! Rábeszéltem, hogy használja inkább Badrit. Ha már nem tudom leállítani ezt az időugrást, legalább gondoskodtam arról, hogy hozzáértő tech végezze. Badri homlokráncolva meredt a képernyőre, kihúzott a zsebéből egy mérőműszert és elindult a szekér felé. - Badri! - kiáltotta Dunworthy. Badri semmi jelét nem adta annak, hogy hallotta. A mérőműszert figyelve körbejárta a dobozok és ládák kerületét. Az egyik dobozt kissé elmozdította balra. - Nem hall téged - jegyezte meg Mary. - Badri! - kiabálta a férfi. - Beszélnem kell magával! Mary fölállt. - Nem hall téged, James - ismételte meg. - A válaszfal hangszigetelt. Badri mondott valamit Latimernek, aki még mindig a rézveretes ládikót szorongatta. Latimer tanácstalannak tűnt. Badri elvette tőle a ládikót és letette a krétajelre. Dunworthy egy mikrofont keresve körülnézett. Nem látott sehol. - Hogyan hallhattad akkor Gilchrist beszédét? - kérdezte Marytől.
11 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Gilchrist lenyomott egy gombot odabent - mondta az asszony, rámutatva a kapcsolótáblára a háló melletti falon. Badri megint leült a vezérlőpult elé, és ismét belebeszélt a fülbe. A háló pajzsai elkezdtek leereszkedni a helyükre. Badri mondott valami mást, erre azok újra fölemelkedtek oda, ahol addig voltak. - Mondtam Badrinak, ellenőrizzen mindent újra, a hálót, a tanuló számításait, mindent - közölte a férfi -, és azonnal állítsa le az ugrást, ha bármilyen hibát talál, bármit is mond Gilchrist. - De Gilchrist biztos nem veszélyeztetné Kivrin testi épségét! - tiltakozott Mary. - Azt mondta nekem, megtett minden óvintézkedést... - Minden óvintézkedést! Nem végzett felderítő teszteket vagy paraméterellenőrzést. Mi két évig csináltunk ember nélküli időugrásokat a huszadik századba, mielőtt átküldtünk volna valakit! Ő nem csinált egyet se. Badri mondta neki, hogy el kéne halasztania a bevetést, amíg legalább egyet meg tud csinálni, és ehelyett előre hozta két nappal! Ez az alak teljesen alkalmatlan! - De megmagyarázta, hogy miért ma kell lennie az ugrásnak - mondta Mary. - A beszédében. Azt mondta, a korabeliek az 1300-as években nem törődtek a dátumokkal, kivéve a vetés és aratás idejét meg az egyház ünnepnapjait. Azt mondta, ünnepnapokból karácsony körül van a legtöbb, ezért döntött úgy a Középkor, hogy most küldik Kivrint. így a lány az advent ünnepei segítségével meg tudja állapítani időbeli helyzetét, és biztos lehet majd benne, hogy visszatér az időugrás helyszínére december huszonnyolcadikán. - Annak, hogy most küldi a lányt, semmi köze az adventhez vagy az ünnepnapokhoz - jelentette ki a férfi, Badrit fürkészve. A technikus egyesével érintette meg a billentyűket, homlokát ráncolva. - Nyugodtan küldhetné Kivrint jövő héten, és használhatná vízkeresztet a randevúhoz. Hat hónapon át végezhetne ember nélküli ugrásokat, aztán elküldhetné őt időcsúsztatással. Gilchrist azért küldi a lányt most, mert Basingame elment vakációzni, nincs itt, hogy leállítsa. - Ó, egek! - fakadt ki Mary. - Magam is úgy véltem, kissé sietteti a dolgot. Amikor megmondtam neki, mennyi ideig kell Kivrint az Ispotályban tartanom, megpróbált lebeszélni róla. El kellett magyaráznom neki, hogy időbe telik, míg a védőoltások hatni kezdenek. - Egy randevú december huszonnyolcadikán - morogta keserűen Dunworthy. - Tudod, az melyik ünnepnap? Az Aprószentek ünnepe. Ami, annak fényében, ahogyan ezt az időugrást intézik, akár egészen találó is lehet. - Miért nem tudod megállítani? - kérdezte Mary. - Megtilthatod az időugrást Kivrinnek, nem? Te vagy a tanára. - Nem - felelte a férfi. - Nem vagyok. Kivrin a Brasenose diákja. Latimer a tanára. - Kezével Latimer irányába intett, aki megint fölemelte a rézveretes
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 12 ládikót és szórakozottan bámult bele. - Ő csak átjött a Balliolba és megkért rá, hogy nem hivatalosan tanítsam. Megfordult és vakon meredt a hártyaüvegre. - Már akkor megmondtam neki, hogy nem mehet. Kivrin már akkor eljött hozzá, amikor még csak elsőéves hallgató volt. - El szeretnék menni a középkorba - jelentette ki. A lány nem volt százötven centi magas, szőke haja befonva. Ahhoz se látszott elég idősnek, hogy egyedül átmenjen az úttesten. - De nem mehet - válaszolta neki a tanár. Ez volt az első hibája. Vissza kellett volna küldenie a Középkorosokhoz, azt mondani neki, beszélje meg a dolgot a témavezetőjével. - A középkor tilalmas. Tízes a besorolása. - Egy általános tízes - felelte akkor Kivrin -, amire, Mr. Gilchrist azt mondja, nem szolgált rá. Azt mondja, ez a besorolás nem maradna meg egy évről évre történő elemzés után. Ez a korabeliek halálozási arányán alapul, ami főleg a rossz táplálkozásnak és a nem létező orvosi segítségnek tudható be. A besorolás közelről sem lenne ilyen magas egy történész esetében, akit beoltottak a betegségek ellen. Mr. Gilchrist azt tervezi, hogy megkéri a Történettudományi Kart, gondolják újra a besorolást, és nyissák meg a tizennegyedik század egy részét. - Nem tudom elképzelni sem, hogy a Történettudományi Kar megnyisson egy századot, amiben ott volt nem csupán a fekete halál és a kolera, de a százéves háború is - jelentette ki Dunworthy. - Mégis megtehetik, és ha megteszik, én szeretnék odamenni. - Lehetetlen - tiltakozott a férfi. - Még ha meg is nyitnák, a Középkorosok sosem küldenének egy nőt. A tizennegyedik században nem fordulhat elő egy nő kísérő nélkül. Csak a legalacsonyabb társadalmi réteg asszonyai közlekedtek egyedül, ők pedig szabad prédái voltak minden arra járó férfinak vagy vadállatnak. A nemesség, sőt az épp kialakuló középosztály asszonyait állandóan elkísérték: velük ment az apjuk, a féljük vagy a szolgájuk, általában mind a három egyszerre; és még ha maga nem is nő lenne, akkor is csak hallgató. A tizennegyedik század túl veszélyes ahhoz, hogy a Középkorosok akárcsak fontolóra vegyék egy diák odamenesztését. Tapasztalt történészt küldenének. - Semmivel sem veszélyesebb, mint a huszadik század - állította Kivrin. Mustárgáz, autókarambolok és precíziós bombázások. Rám legalább senki sem akar majd bombát dobni. És ki lenne az a tapasztalt középkoros történész? Senkinek sincs helyszíni tapasztalata, a maga huszadik százados történészei itt a Balliolban nem tudnak semmit a középkorról. Senki sem tud semmit. Alig vannak följegyzések, eltekintve a plébániák anyakönyveitől meg az adólajstromoktól, és senki sem tudja, milyen lehetett az életük. Ezért akarok odamenni. Meg akarom tudni róluk, hogyan éltek, milyenek voltak. Kérem szépen, nem segítene nekem? A tanár végül azt mondta:
13 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Attól tartok, ezt a Középkorosokkal kell megbeszélnie. De akkor már túl késő volt. - Már beszéltem velük - közölte a lány. - Ők sem tudnak semmit a középkorról. Úgy értem, semmi gyakorlatiasat. Mr. Latimer középangolra tanít, de az egész csak névmásragozás és magánhangzó eltolódás. Nem tanított meg beszélni. Tudnom kell a nyelvet, a szokásokat - folytatta a lány Dunworthy íróasztala fölé hajolva ismernem kell a pénzt és a helyes viselkedést az asztalnál, meg mindent. Tudta, hogy nem használtak tányért? Lapos cipókat használtak, amiket manchet-nak neveztek, és amikor befejezték a húsevést, ezeket is darabokra törték és megették. Szükségem van valakire, aki megtanítja nekem az ilyesmiket, hogy ne kövessek el hibákat. - Én huszadik százados történész vagyok, nem középkorász. Nem foglalkozom a középkorral vagy negyven éve. - Azt viszont tudja, miféle dolgokat kell megtanulnom. Utánanézhetek és megtanulhatom, ha elmondja nekem, hogy mik ezek. - Mi van Gilchristtel? - kérdezte a férfi, jóllehet Gilchristet beképzelt bolondnak tartotta. - Az átsoroláson dolgozik és nem ér rá. „És mi haszna lesz az átsorolásnak, ha nincs történésze, akit odaküldhetne?” - gondolta Dunworthy. - És Montoya? Ő dolgozik azon a középkori ásatáson Witney mellett, ugye? Ő biztos tud valamit a szokásokról. - Ms. Montoya nem ér rá, annyira leköti, hogy embereket verbuváljon, akik hajlandók dolgozni a skendgate-i ásatáson. Hát nem érti? Ők mind hasznavehetetlenek. Maga az egyetlen, aki segíthet nekem. A férfinak azt kellett volna mondania: „Mindazonáltal ők tagjai a Brasenose tantestületének, én meg nem” - ám ehelyett rosszmájú élvezettel hallgatta, hogy a lány azt mondja neki, amit ő mindig is gondolt: Latimer egy totyakos öregember, Montoya egy elégedetlen régész, Gilchrist pedig képtelen történészek képzésére. Égett a vágytól, hogy a lány oktatásával megmutassa a Középkorosoknak, hogyan is kell ezt csinálni. - Majd korszerűsítjük magát egy tolmáccsal - mondta a tanár. - És azt akarom, hogy Mr. Latimer középangolján túl tanulja meg az egyházi latint, a normannok beszélte franciát és az ónémetet. A lány azonnal előhúzott egy ceruzát meg a füzetet a zsebéből, és elkezdett összeállítani egy listát. - Szüksége lesz gyakorlati ismeretekre a gazdálkodásba:, hogyan kell megfejni egy tehenet, összegyűjteni a tojásokat, zöldségeket termeszteni sorolta a tanár, az ujjain számolva a teendőket. - A haja nem elég hosszú. Szednie kell cortixidilt. Meg kell tanulnia fonni, orsóval, nem rokkával. A rokkát még nem találták föl. És meg kell tanulnia lovagolni is. Megállt, mert végül megjött az esze. - Tudja, mit tanuljon meg?
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 14 - kérdezte a lányt figyelve, aki komolyan hajolt a lista fölé, a hajfonatai lelógtak a vállán túl. - Hogyan kell kezelni a nyílt fekélyeket és elfertőződött sebeket, hogyan kell előkészíteni egy gyermek holttestét a temetéshez, hogyan kell sírt ásni. A halálozási ráta még mindig tízest érdemel, még ha Gilchristnek valahogy sikerül is megváltoztatnia a besorolást. A várható élettartam az 1300-as években átlagosan harminc-nyolc év volt. Magának semmi keresnivalója ott. Kivrin fölnézett, a ceruzája a papír fölött egyensúlyban, várakozón. - Hová kell mennem, hogy holttestet lássak? - kérdezte komolyan. - A hullaházba? Vagy Dr. Ahrenst kell megkérnem az Ispotályban? - Megmondtam neki, hogy nem mehet - motyogta Dunworthy, még mindig vakon az üvegre meredve -, de nem hallgatott rám. - Tudom - válaszolta Mary. - Rám sem hallgatott. Dunworthy mereven mozogva leült a nő mellé. Az eső meg az a hajsza Basingame után fokozták az ízületi gyulladását. Még mindig rajta volt a nagykabátja. Kikászálódott belőle, majd letekerte a sálat a nyakáról. - Kauterizálni akartam Kivrin orrát - mondta Mary. - Mondtam neki, hogy a tizennegyedik század bűzei teljesen kikészíthetik, napjainkban mi egyszerűen nem vagyunk hozzászokva az ürülékhez, romlott húshoz meg bomláshoz. Mondtam neki, hogy a hányinger jelentős mértékben gátolni fogja a működőképességét. - De nem hallgatott rád - fejezte be Dunworthy. - Nem. - Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy a középkor veszélyes, Gilchrist nem tesz elegendő óvintézkedést, ám Kivrin azt mondta, semmiségek miatt aggódom. - Talán tényleg fölöslegesen aggódunk - jegyezte meg Mary. - Elvégre Badri az, aki irányítja az ugrást, nem Gilchrist, és azt mondtad, ő leállítaná, ha bármi gond lenne. - Igen - felelte a férfi, Badrit lesve az üvegen át. A technikus már megint gépelt: egyszerre egy billentyű, a tekintete a képernyőn. Badri volt a legjobb tech, nem csak a Balliolban, de az egész egyetemen. És már távoli ugrások tucatjait vezényelte le. - Kivrin jól föl van készítve. Te tanítottad, én pedig azzal töltöttem az utolsó hónapot az Ispotályban, hogy testileg készen álljon rá. Védve van a kolera, a tífusz és minden más ellen, ami csak létezett 1320-ban, mellesleg a pestis, ami miatt úgy aggódsz, nincs ezek között. A fekete halál 1348-ig nem ért el Angliába. Eltávolítottam a vakbelét és megerősítettem az immunrendszerét. Megkapta a vírusölők teljes spektrumát, tartottam neki egy rövid kurzust a középkori orvoslásról. És jó sok munkát elvégzett ő maga. Amíg ott volt az Ispotályban, a gyógynövényekről tanult. - Tudom - válaszolta Dunworthy. A lány a legutóbbi karácsonyi szünidőt latin misék bemagolásával töltötte, szövés- és hímzéstanulással, ő pedig
15 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— mindent megtanított neki, ami csak eszébe jutott. De ez elég-e? Megvédi-e a lányt attól, hogy agyontapossa egy ló, vagy megerőszakolja egy részeg lovag, útban hazafelé a keresztes hadjáratokból? Még küldtek máglyára embereket 1320-ban. Nincs védőoltás, ami ettől megóvná, vagy attól, hogy valaki meglátva az érkezését úgy dönt: biztos boszorkány. Visszanézett a hártyaüvegen keresztül. Latimer harmadszorra is fölvette a ládát és megint letette, vissza a földre. Montoya ismét az órájára pillantott. A tech a billentyűket nyomkodta, a homlokát ráncolva. - Vissza kellett volna utasítanom Kivrin oktatását - mondta a férfi. - Csak azért csináltam, hogy olyan hozzá nem értőnek tüntessem föl Gilchristet, amilyen valójában. - Badarság! - fakadt ki Mary. - Azért csináltad, mert ő Kivrin. Pont olyan, mint te... értelmes, életrevaló, elszánt. - Én sose voltam olyan meggondolatlan. - De még mennyire, hogy az voltál! Emlékszem arra az időre, amikor alig vártad, hogy rohanhass a London elleni légitámadásba és a fejedre eshessenek a bombák. És mintha rémlene egy bizonyos eset, amiben szerepelt a vén Bodley-könyvtár... A tanulószoba ajtaja kinyílt. Kivrin meg Gilchrist bejöttek a terembe, Kivrin fölhúzta a szoknyája földig érő alját, amikor átlépett a szétszórt dobozok fölött. A lány fehér nyúlprémmel bélelt köpenyt viselt és azt az élénkkék, egybeszabott ruhát, amit eljött megmutatni neki tegnap. Kivrin azt mesélte, a köpenyét kézzel szőtték. A köpeny úgy nézett ki, mint egy régi gyapjúpokróc, melyet valaki a lány vállára terített, a ruha ujjai pedig túl hosszúak voltak. Eltakarták Kivrin kézfejét. A lány szőke haját egy pánt fogta össze, fürtjei szabadon omlottak a vállára. Még mindig nem látszott elég idősnek ahhoz, hogy egyedül átmenjen az úttesten. Dunworthy fölállt, készen arra, hogy újra dörömböljön az üvegen, amint a lány feléje néz, Kivrin azonban megállt félúton a rendetlen összevisszaság felé, az arca még mindig félig elfordítva, lenézett a padlón lévő jelekre, egy kicsit előrébb lépett, s elrendezte maga körül a mozgását akadályozó szoknyát. Gilchrist odament Badrihoz, mondott neki valamit, majd fölvett egy hordozható kijelzőt, amely addig a vezérlőpult tetején hevert. Elkezdte kipipálni rajta a tételeket, élénken oda-odabökve a fényceruzával. Kivrin mondott neki valamit, rámutatva a rézveretes ládikóra. Montoya, aki addig Badri válla fölé hajolt, türelmetlenül fölegyenesedett, azután fejét csóválva odament, ahol Kivrin állt. Kivrin megint megszólalt, eltökéltebben, Montoya letérdelt és arrébb húzta a ládát, a szekér mellé. Gilchrist újabb tételt pipált ki a listáján. Mondott valamit Latimernek, Latimer meg ment és hozott egy lapos fémdobozt, melyet átadott Gilchristnek. Odaszólt Kivrinnek, aki erre összeérintette két tenyerét a mellkasa előtt. Föléjük hajtotta a fejét és beszélni kezdett.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 16 - Gilchrist most az imádkozást gyakoroltatja vele? - kérdezte Dunworthy. - Az hasznos lesz, mert lehet, hogy csak az Istentől kap majd segítséget a szakmai gyakorlat alatt. Mary megint kifújta az orrát. - Az implantját ellenőrzik. - Miféle implantot? - Egy különleges chipfelvevő, hogy rögzíthesse a terepmunkáját. A legtöbb korabeli nem tudott írni vagy olvasni, ezért beültettem az egyik csuklójába egy fület meg egy átalakítót, mely analógból digitálist csinál, és egy memóriát a másikba. Azzal aktiválja, ha összeszorítja a két tenyerét. Amikor belebeszél, úgy néz ki, mintha imádkozna. A chip kapacitása két és fél gigabájt, szóval a teljes két és fél hét során képes lesz fölvenni a megfigyeléseit. - Beültethettél volna egy lokátort is, hogy segítséget tudjon hívni. Gilchrist a lapos fémdobozzal vacakolt. Megrázta a fejét, és kicsit följebb húzta Kivrin összesimított kezét. A túl hosszú ruhaujj visszacsúszott. A lány keze el volt vágva. A rászáradt vér vékony barna csíkja látszott a vágáson. - Valami baj van - mondta Dunworthy, Maryhez fordulva. - Kivrin megsérült. A lány most megint belebeszélt a kezébe. Gilchrist bólintott. Kivrin ránézett, meglátta Dunworthyt, és örömteli mosolyt villantott rá. A lány halántéka is véres volt. A haja a pánt alatt ragadt a vértől. Gilchrist fölnézett, észrevette Dunworthyt, és láthatóan bosszankodva a hártyaüveg válaszfal felé sietett. - A lány még el sem ment, máris hagyták, hogy megsérüljön! Dunworthy dörömbölt az üvegen. Gilchrist odament a falba süllyesztett kapcsolótáblához, megnyomott egy gombot, aztán visszajött és megállt Dunworthy előtt. - Mr. Dunworthy - mondta. Odabiccentett Marynek. - Dr. Ahrens. Annyira örülök, hogy úgy döntött, eljön megnézni Kivrint távozását. - Az utolsó három szót megnyomta, s ezért úgy hangzottak, mint egy fenyegetés. - Mi történt Kivrinnel? - tudakolta Dunworthy. - Történt? - ismételte meg meglepődve Gilchrist. - Nem értem, mire gondol. Kivrin elindult a válaszfal irányába, véres kézzel emelve meg a ruhája szoknyarészét. Az orcáján horzsolás vöröslött. - Beszélni szeretnék vele! - Attól tartok, erre nincs idő - válaszolta Gilchrist. - Van egy menetrend, amihez tartanunk kell magunkat. - Követelem, hogy beszélhessek vele! Gilchrist az ajkát csücsörítette, és két fehér vonal jelent meg az orra két oldalán.
17 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Szabadjon emlékeztetnem, Mr. Dunworthy - mondta hűvösen hogy ez az ugrás a Brasenose-é, nem pedig a Balliolé. Természetesen nagyra értékelem a segítséget, amit a technikusa kölcsönadásával nyújtott, és tisztelem sokéves tapasztalatát történészként, de biztosíthatom, hogy mindent jól kézben tartok. - Akkor miért sebesült meg a történésze, még mielőtt elindult volna? - Ó, Mr. Dunworthy, annyira örülök, hogy eljött! - mondta Kivrin, megérkezve az üveghez. - Attól féltem, nem tudok elbúcsúzni magától. Hát nem izgalmas? Izgalmas. - Maga vérzik! - szólalt meg Dunworthy vádlón. - Mi sikerült félre? - Semmi - felelte Kivrin, óvatosan megérintve a halántékát, aztán rápillantva az ujjaira. - Ez része az álcázásnak. - Elnézett a férfi mellett Maryre. - Dr. Ahrens, hát maga is eljött! Úgy örülök! Mary már fölállt, a bevásárlószatyrát szorongatva. - Látni szeretném a vírus elleni oltást - közölte. - Volt más reakciója is a megdagadáson kívül? Bármiféle viszketés? - Az teljesen rendben van, dr. Ahrens - hárította el Kivrin. Visszahúzta a ruhaujjat, aztán engedte lehullani, még mielőtt Mary jobban megnézhette volna a karja alsó részét. Kivrin alsókarján volt egy másik vöröses zúzódás, mely körül már kezdett kialakulni a véraláfutás. - Úgy tűnik, lényegesebb lenne azt kérdezni tőle, miért vérzik - jegyezte meg Dunworthy. - Ez része az álcázásnak. Mondtam magának, hogy Isabel de Beauvrier vagyok, és elvileg utazás közben megállítottak és kiraboltak az útonállók magyarázta Kivrin. Megfordult, odamutatott a ládákra meg az összetört szekérre. - A holmimat ellopták, engem pedig, holtnak vélvén, hátrahagytak. Magától kaptam az ötletet, Mr. Dunworthy - mondta a lány szemrehányóan. - Én egész biztos sosem javasoltam, hogy vérezve és összeverve induljon neki - felelte Dunworthy mérgesen. - A színpadi vér nem lett volna praktikus - szólalt meg Gilchrist. - A Valószínűség-számítás nem tudott statisztikailag szignifikáns esélyt adni nekünk arra, hogy senki sem fogja ellátni a sérülést. - És az föl sem merült magában, hogy hamisítson egy valóságosnak látszó sebet? Inkább jól fejbe verte a lányt? - firtatta dühösen Dunworthy. - Mr. Dunworthy, szabadjon emlékeztetnem... - Hogy ez a Brasenose projektje, nem a Balliolé? Átkozottul igaza van, nem az. Ha a Huszadik Századé lenne, mi megpróbálnánk megvédeni a történészt a sérüléstói, nem mi magunk okoznánk neki sebeket! Beszélni szeretnék Badrival! Szeretném tudni, ellenőrizte-e a növendék számításait. Gilchrist fölhúzta az orrát.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 18 - Mr Dunworthy, Mr. Chaudhuri lehet, hogy a maga technikusa, de ez az én időugrásom. Biztosíthatom, hogy mi már minden lehetséges eshetőséget számításba vettünk... - Ez csak egy karcolás - vágott közbe Kivrin. - Még csak nem is fáj. Tényleg jól vagyok! Kérem, ne izgassa föl magát, Mr. Dunworthy! Az én ötletem volt, hogy legyek sérült. Emlékeztem arra, amit mondott arról, hogy egy nő a középkorban mennyire kiszolgáltatott, és azt gondoltam, jó ötlet, ha még sebezhetőbbnek látszom, mint amilyen vagyok. „Lehetetlen, hogy maga sebezhetőbbnek látszódjon annál, mint amennyire az” - gondolta Dunworthy. - Ha eszméletlenséget színlelek, akkor kihallgathatom, amit mondanak rólam, és nem fognak sokat kérdezősködni arról, vajon ki vagyok, mert nyilvánvaló lesz, hogy... - Ideje fölvennie a szükséges helyzetet - szakította félbe Gilchrist, és fenyegetően elindult a falba süllyesztett kapcsolótábla irányába. - Jövök - mondta Kivrin, de nem moccant. - Készen állunk elindítani a hálót. - Tudom - válaszolta a lány elszántan. - Ott leszek, amint elbúcsúztam Mr. Dunworthytől és dr. Ahrenstől. Gilchrist kurtán biccentett, majd visszament a roncsok közé. Latimer kérdezett tőle valamit, ő pedig fölfortyanva válaszolt. - Mivel jár az, ha fölveszi a szükséges helyzetet? - kérdezte Dunworthy. ő majd fejbe kólintja magát, mert a Valószínűség-számítás szerint megvan a statisztikai esélye annak, hogy valaki nem hiszi el majd, hogy maga tényleg eszméletlen? - Lefekszem és behunyom a szemem, azzal jár - felelte vigyorogva Kivrin. - Ne aggódjon! - Nincs semmi ok, amiért ne várhatna holnapig. Legalább időt adna Barinak egy paraméter-ellenőrzés elvégzésére - jegyezte meg Dunworthy. - Szeretném még egyszer látni azt az oltást - közölte Mary. - Nem hagynák abba az aggódást, maguk ketten? - kérte Kivrin. - Az oltásom nem viszket, a vágás nem fáj, Badri egész délelőtt ellenőrzéseket végzett. Tudom, aggódnak értem, de kérem, ne tegyék! Az ugrás az Oxfordból Bathba vezető főútra lesz, nagyjából két mérföldre Skendgate-től. Ha nem jár arra senki, elsétálok a faluba és elmesélem nekik, hogyan támadtak rám rablók. Miután meghatároztam a helyzetemet, hogy újra megtaláljam az ugrás helyszínét. - Kezét az üveghez nyomta. - Csak meg szeretném köszönni mindkettőjüknek mindazt, amit tettek. Mindennél jobban vágytam arra, hogy elmehessek a középkorba, és most tényleg indulok! - Valószínűleg fejfájást és fáradságot fog érezni az ugrás után - tudatta Mary. - Azok az ugrás okozta időeltolódás szokásos mellékhatásai. Gilchrist visszajött megint a hártyaüveghez.
19 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Ideje, hogy fölvegye a szükséges helyzetet - hangsúlyozta. - Mennem kell - mondta a lány, és már föl is fogta a súlyos szoknyákat. Mindkettejüknek nagyon köszönöm! Nem mehetnék, ha maguk ketten nem segítettek volna. - Viszontlátásra! - búcsúzott Mary. - Nagyon vigyázzon! - mondta Dunworthy. - Fogok - ígérte Kivrin, de Gilchrist már megnyomta a fali kapcsolótáblát, így Dunworthy nem hallotta a lányt. Kivrin mosolygott, integetésre emelte a kezét, majd odament a széttört szekérhez. Mary visszaült. Zsebkendő után kutatott a bevásárlószatyrában. Gilchrist a tételeket olvasta le a hordozható kijelzőről. Kivrin mindegyiknél bólintott, a férfi kipipálta őket a fényceruzával. - Mi lesz, ha vérmérgezést kap attól a vágástól a halántékán? - kérdezte Dunworthy, még mindig az üvegfalnál állva. - Nem fog vérmérgezést kapni - szögezte le Mary. - Alaposan megerősítettem az immunrendszerét. - Azzal kifújta az orrát. Kivrin valamiről vitatkozott Gilchristtel. A fehér vonalak a férfi orra mentén élesen kirajzolódtak. A lány megrázta a fejét, egy pillanattal később a férfi hirtelen, mérges mozdulattal pipálta ki a következő tételt. Gilchrist és a többi Középkoros lehet alkalmatlan, de Kivrin nem. Ő elsajátította a középkori angolt, az egyházi latint és az óangolt. Memorizálta a latin miséket, magától megtanult hímezni meg tehenet fejni. Előállt egy személyazonossággal és egy ésszerű magyarázattal arról, miért van egyedül az Oxfordból Bathba vezető úton; van neki tolmácsa meg fölturbózott őssejtjei, de nincs vakbele. - Játszi könnyedséggel fogja megcsinálni - vélte Dunworthy -, ami csak arra lesz jó, hogy meggyőzze Gilchristet: a Középkorosok módszerei nem felületesek és nem veszélyesek. Gilchrist odaballagott a konzolhoz, átadta a hordozható kijelzőt Badrinak. Kivrin megint összetette a két kezét, ezúttal közelebb az arcához, a szája csaknem megérintette őket, és elkezdett beléjük beszélni. Mary közelebb jött a zsebkendőjét szorongatva, s megállt Dunworthy mellett. - Amikor tizenkilenc éves voltam, ami, ó, Uramatyám, negyven évvel ezelőtt volt, pedig nem is tűnik olyan régnek, a nővérem meg én bejártuk egész Egyiptomot - mesélte. - Ez a nagy járvány, a pandémia idején történt. Körülöttünk mindenfelé karantént léptettek érvénybe. Az izraeliek amint meglátták, már lőtték is le az amerikaiakat, de minket ez nem érdekelt. Nem hiszem, hogy egyáltalán fölmerült bennünk, mekkora veszélyben lehetünk, elkaphatjuk, vagy amerikainak nézhetnek. A piramisokat akartuk látni. Kivrin abbahagyta az imádkozást. Badri otthagyta a konzolját és odament, ahol a lány álldogált. Több percig beszélt hozzá, s egy pillanatra sem hagyott föl a homlokráncolással. A lány letérdelt, aztán lefeküdt az oldalára a szekér
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 20 mellett, úgy fordulva, hogy a hátán legyen, egyik karja takarja a fejét, a szoknyája a lába köré gyűrődjön. A tech elrendezte a szoknyákat, előhúzta a fénymérőt, körbejárta a lányt, majd visszament a vezérlőpulthoz és belebeszélt a fülbe. Kivrin elég mozdulatlanul feküdt, homlokán a vér csaknem feketének látszott a megvilágítástól. - Ó, egek, olyan fiatalnak tűnik! - fakadt ki Mary. Badri belebeszélt a mikrofonba, rámeredt az eredményekre a képernyőn, majd visszament Kivrinhez. Fél lábbal átlépett rajta, s terpeszállásban lehajolt, hogy megigazítsa a lány ruhaujját. Újabb mérés után úgy mozdította el a lány karját, hogy az keresztbe feküdt az arcán, mintha a támadói egyik ütésétől védené magát. Ekkor a tech újra mért. - És láttad a piramisokat? - tudakolta Dunworthy. - Tessék? - kérdezte Mary. - Amikor Egyiptomban voltál. Amikor elmentél összevissza rohangálni a Közel-Keleten, tudomást sem véve a veszélyről. Végül elérted, hogy lásd a piramisokat? - Nem. Kairót aznap helyezték karantén alá, amikor landoltunk. - Az asszony ránézett Kivrinre, ahogy ott feküdt a padlón. - De láttuk a Királyok Völgyét. Badri egy hüvelyk töredékével elmozdította Kivrin karját, egy pillanatig ott állt, szúrósan meredve a lányra, aztán visszament a konzolhoz. Gilchrist és Latimer követték. Montoya hátralépett, hogy legyen helye mindnyájuknak a képernyő körül. Badri beleszólt a vezérlőpult mikrofonjába. A félig átlátszó pajzsok elkezdtek leereszkedni a helyükre, fátyolként takarva el Kivrint. - Örültünk, hogy elmentünk - folytatta Mary. - Egyetlen karcolás nélkül jöttünk haza. A pajzsok leértek a földig, egy kissé meggyűrődtek Kivrin túl hosszú szoknyáján, és megálltak. - Nagyon vigyázzon! - suttogta Dunworthy. Mary megfogta a kezét. Latimer és Gilchrist összedugták a fejüket a képernyő előtt, figyelték a számok hirtelen kitörését. Montoya a digitálisára pillantott. Badri előrehajolt, s megnyitotta a hálót. A levegő a pajzsokon belül csillogott a hirtelen kondenzációtól. - Ne menjen! - kérte Dunworthy.
21 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— ÁTIRAT AZ ÍTÉLETNAPI KÖNYVBŐL (000008-000242) Első bejegyzés: 2054. december 23., Oxford. Ez lesz a beszámoló a történelmi megfigyeléseimről az angliai Oxfordshire életével kapcsolatban 1320. december 13-a és 1320. december 28-a között (a régi naptár szerint). (Szünet) Mr. Dunworthy, ezt ítéletnapi Könyvnek neveztem el, mert elvileg feljegyzés a középkori életről. Hódító Vilmos összeírása pontosan ennek bizonyult, annak ellenére, hogy ő azt olyan eszköznek szánta, mely bebiztosítja számára, hogy megkapjon minden aranyfontot és adót, amivel a bérlői tartoznak neki. Azért is ítéletnapi Könyvnek hívom, mert úgy képzelem, ez az, ahogy maga is nevezni szeretné - ha már annyira meg van győződve arról, hogy valami borzasztó fog történni velem. Jelen pillanatban magát nézem a megfigyelők számára fenntartott területen, ahogy beszámol dr. Ahrensnek az 1300-as évek szörnyű veszélyeiről. Nem kellene ezzel fáradnia! Dr. Ahrens már tájékoztatott az időeltolódásról és minden egyes középkori betegségről, hátborzongató részletekkel, annak ellenére, hogy én elvileg immunis vagyok mindegyikre. És figyelmeztetett a nemi erőszak gyakoriságára is az 1300-as években. Amikor mondom neki, nem lesz semmi bajom, ő sem hallgat rám. Nem lesz semmi bajom, Mr. Dunworthy. Persze, akkor, amikor ezt majd meghallja, maga már tudja ezt, meg hogy egy darabban visszaérkeztem, tökéletesen a menetrend szerint, s ezért nem fogja bánni, hogy egy kicsit ugratom. Tudom, csak értem aggódik, és nagyon jól tudom, a maga segítsége és fölkészítése nélkül nem egy darabban, vagy egyáltalán nem kerülnék vissza. Ezért aztán az ítéletnapi Könyvet magának ajánlom, Mr. Dunworthy. Ha maga nem lett volna, én most nem állnék itt hosszú felsőruhában meg köpenyben, belebeszélve ebbe a felvevőbe, várva, hogy Badri és Mr. Gilchrist befejezzék vég nélküli számítgatásaikat, azt kívánva, hogy siessenek már, hadd mehessek. (Szünet) Itt vagyok végre.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 22
MÁSODIK FEJEZET
H
ÁT - mondta Mary hosszan elnyúló lélegzettel most jólesne egy ital. - Azt hittem, el kell menned az unokahúgod fiáért - jegyezte meg Dunworthy, még mindig azt a helyet nézve, ahol korábban Kivrin feküdt. A pajzsok fátylán belül a levegő csillogott a jégszemcséktől. A padlóhoz közel dér lepte el a hártyaüveg belsejét. A Középkorosok szentségtelen hármasa még mindig a képernyőkre meredt, jóllehet azok nem mutattak mást, csak a megérkezés lapos vonalát. - Háromig nem kell Colinért mennem - válaszolta Mary. - Úgy nézel ki, mint akire szintén ráférne egy kis szíverősítő, és a Bárány és Kereszt csak pár lépésre van innen. - Meg akarom várni, míg meglesz a fix - közölte Dunworthy, a technikust figyelve. Még mindig nem jelentek meg adatok a képernyőkön. Badri a homlokát ráncolta. Montoya ránézett a digitálisára és odaszólt valamit Gilchristnek. Gilchrist bólintott, a nő fölkapta a táskáját, amely addig félig a vezérlőpult alatt hevert, búcsút intett Latimernek, és kiment az oldalajtón. - Montoyától eltérően, aki szemlátomást alig várta, hogy visszatérhessen az ásatásához, szeretnék maradni, amíg meg nem bizonyosodom, hogy Kivrin baj nélkül átjutott - mondta Dunworthy. - Nem azt javasoltam, menj vissza a Balliolba - felelte Mary, beleküszködve magát a kabátjába -, de a fix legalább egy órába telik, ha nem kettőbe, és az, hogy addig itt állsz, semmivel sem fogja meggyorsítani. Attól, hogy nézed, nem fog gyorsabban fölforrni a víz a fazékban! Az a kocsma ott van az út túloldalán. Nagyon kicsi, elég klassz, az a fajta hely, ami nem tesz ki karácsonyi díszeket, nem bömböltet művi harangjátékot. - Odatartotta a férfinak a kabátját. - Iszunk egyet és eszünk valamit, aztán visszajöhetsz, lyukasra koptathatod a padlót a járkálásoddal, míg meg nem jön a fix. - Itt szeretnék várni - jelentette ki a férfi, még mindig az üres hálót nézve. - Miért nem ültettetett be Basingame egy lokátort a csuklójába? A Történettudományi Kar dékánjának nincs joga elmenni a szünidőre, telefonszámot sem hagyva, ahol el lehetne érni! Gilchrist fölegyenesedett a még mindig változatlan képernyőtől, és vállon veregette Badrit. Latimer pislogott, mintha nem lenne biztos benne, hol is
23 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— van. Gilchrist szélesen mosolyogva kezet rázott vele. Aztán önelégült arckifejezéssel elindult a fali kapcsolótábla irányába. - Menjünk! - javasolta Dunworthy, elmarva a kabátját a nőtől és kinyitva az ajtót. Szinte robbanásként ütötte meg őket a Csordapásztorok harsogása. Maiy úgy szökkent ki az ajtón, mintha menekülne, Dunworthy pedig becsukta maguk mögött és követte Maiyt, át a négyszögletes udvaron, ki a Brasenose kapuján. Metszően hideg volt, de nem esett. Viszont úgy nézett ki, bármelyik percben eleredhet. A Brasenose előtti járdán tolongó vásárlók számára szemmel láthatólag úgy tűnt, esni is fog. Az arra járóknak legalább a fele már ki is nyitotta az esernyőjét. Egy óriási vörös esernyős nő, akinek mindkét keze tele volt csomagokkal, beleütközött Dunworthybe. - Miért nem néz az orra elé? - morrant oda a nő, majd tovasietett. - íme, a karácsonyi hangulat - jegyezte meg Mary, fél kézzel a kabátját gombolva, a másikkal a bevásárlószatyrát szorongatva. - A kocsma arra van, túl a patikán - tudatta, fejével biccentve az utca túloldala felé. - Azt hiszem, ezek a rémes harangok teszik. Elrontják mindenki kedvét. A nő elindult az esernyők útvesztőjében a járdán. Dunworthy fontolgatta, fölvegye-e a kabátját, aztán úgy határozott, nem éri meg a vesződést ilyen rövid távolságra. A barátnője után vetette magát, próbálta kikerülni a halálos esernyőket és eldönteni, most éppen melyik karácsonyi éneket nyuvasztják. Úgy hangzott, mintha fegyverbe hívás és gyászhimnusz keresztezése lenne, de alighanem a Kiskarácsony, nagy-karácsony lehetett. Mary a patikával szemben állt a járdaszegélyen, és megint a szatyrában kotorászott. - Mi lehet ez a rémes lárma? - kérdezte, miközben előhúzott egy összecsukható esernyőt. - Az Ó, Betlehemnek városa? - A Kiskarácsony, nagykarácsony - válaszolta Dunworthy, és lelépett az úttestre. - James! - kiáltotta Mary, megragadva a férfi zakójának ujját. A bicikli első kereke csak centiméterekkel ment el Dunworthy mellett, a közelebbi pedál megütötte a lábát. A biciklis kitért és rákiabált: - Azt sem tudja, hogy kell átmenni egy nyavalyás úttesten?! Dunworthy visszalépett, ekkor nekiütközött egy hatéves kölyöknek, aki egy plüss Mikulást szorongatott. A gyerek anyja szúrósan rámeredt. - Légy szíves, legyél óvatos, James! - kérte Mary. Átvágtak az úttesten, Mary ment elöl. Félúton rákezdett az eső. Mary bevetődött a patika kiugró eresze alá, s megpróbálta kinyitni az esernyőjét. A patika kirakatát zöldbe és aranycsillámba burkolták, a parfümök között egy kiírást helyeztek el, melyen ez állt: „Mentse meg a marstoni parókia templomának harangjait! Adakozzon a Restaurálási Alapba!”
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 24 A harangjáték befejezte a Kiskarácsony, nagykarácsony vagy az Ó, Betlehemnek városa tönkresilányítását, és immár a Háromkirályokkal folytatta. Dunworthy fölismerte a moll hangnemet. Maiynek még mindig nem sikerült szétnyitnia az ernyőt. Visszalökte a szatyrába, s újra elindult a járdán. Dunworthy követte - próbálva elkerülni az összeütközéseket -, túl egy papírkereskedésen meg egy dohánybolton, ahol pislogó vörös és zöld lámpák lógtak, át az ajtón, melyet Mary nyitva tartott neki. A szemüvege tüstént bepárásodott. Levette, hogy beletörölje a télikabátja gallérjába. Mary becsukta az ajtót, valami barna elmosódottságba, áldott csöndbe vezette a férfit. - Ó, egek! - fakadt ki Mary. - Azt mondtam neked, ők olyanok, akik nem aggatnak ki díszeket. Dunworthy újra föltette a szemüvegét. A pult mögötti polcokra pislákoló fényeket akasztottak, halványzöldet, rózsaszínt és fakókéket. A pult sarkán, egy forgó állványon posztolt egy nagy, üvegszálas karácsonyfa. Nem volt senki más a keskeny kocsmában, csak egy nagydarabnak tűnő pasas a pult mögött. Mary átpréselte magát két üres asztal között a sarokba. - Itt benn legalább nem halljuk azokat a szörnyű harangokat - jegyezte meg, letéve a szatyrát az ülésre. - Nem, majd én elmegyek az italokért. Te csak ülj le! Az a biciklis csaknem kikészített téged. A nő előbányászott néhány fontnyi bankót a szatyrából, majd odament a bárpulthoz. - Két pint keserű sört - rendelt a csapostól. - Szeretnél valamit enni? - kérdezte Dunworthytől. - Van szendvics meg sajtos zsömle. - Láttad, hogyan bámulta Gilchrist a vezérlőpultot, miközben vigyorgott, mint a vadalma? Még csak meg sem nézte, vajon Kivrin elment-e már, vagy még mindig ott fekszik, félholtan! - Legyen inkább két pint meg egy jó erős whisky - helyesbített Mary. Dunworthy leült. Az asztalon volt egy hiánytalan betlehem, apró, műanyag bárányokkal és egy félmeztelen csecsemővel a jászolban. - Gilchristnek az ásatás helyéről kellett volna elküldeni Kivrint - mondta a férfi. - Egy távoli időugrás számításai exponenciálisan bonyolultabbak, mint egy helyszínié. Gondolom, hálásnak kellene lennem, amiért ráadásul nem időcsúsztatással küldte el. Az elsőéves növendék nem volt képes elvégezni a számításokat. Attól féltem, amikor kölcsönadtam Badrit, hogy Gilchrist az időcsúsztatásos ugrás mellett dönt, a valós idejű helyett. Elmozdította az egyik műanyag bárányt, közelebb a pásztorhoz. - Már ha tudja, hogy van köztük különbség - morogta. - Tudod, mit mondott, amikor azt mondtam neki, hogy legalább egy ugrást ember nélkül kellene csinálniuk? Azt mondta: „Ha valami szerencsétlenség mégis megtörténne, vissza tudunk menni az időben, kihozhatjuk Ms. Engle-t,
25 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— mielőtt megtörténne, nem igaz?” A fickónak fogalma sincs arról, hogyan működik a háló, fogalma sincs az időparadoxonokról, fogalma sincs, hogy Kivrin ott van, ami történik vele, az valóságos és megmásíthatatlan. Mary átügyeskedte magát az asztalok között, egyik kezében a whiskyt hurcolva, a másikban, ügyetlenül, a két pint sört. Letette a whiskyt a férfi elé. - Ez a szokásos rendelvényem biciklisek áldozatai és túlzottan oltalmazó apák számára. Megütötte a lábadat? - Nem - felelte Dunworthy. - Múlt héten nekem is volt egy biciklis balesetem. Az egyik a Huszadik Századosok közül. Épp visszatért egy első világháborús ugrásból. Két hétig egy haja szála sem görbült a belleau-i erdőben zajló csatában, aztán nekiment egy velocipédnak a Fő utcán. A nő visszament a pulthoz, hogy elhozza a sajtos zsömléjét is. - Utálom a példázatokat - morogta Dunworthy. Fölvette a műanyag Szüzet. Mária kék ruhát viselt, fehér köpennyel. - Ha Gilchrist időcsúsztatással küldte volna Kivrint, akkor legalább nem fenyegetné a halálra fagyás veszélye! A nyúlszőrbélésnél valami melegebbet kellett volna viselnie, de az föl sem merült Gilchristben, hogy 1320 volt a kis jégkorszak kezdete! - Most már tudom, kire emlékeztetsz - közölte Mary, letéve a tányérját és szalvétáját. - William Gaddson anyjára. Ez igazán méltatlan megjegyzés volt. William Gaddson Dunworthy egyik elsőéves hallgatója volt, akit az anyja már hatszor látogatott meg ebben a félévben, első alkalommal azért, hogy hozzon Williamnek egy fülvédőt. - A fiam megfázik, ha nincs rajta fülvédő - magyarázta akkor a nő Dunworthynek. - Willy mindig is hajlamos volt a megfázásra, és most olyan messze van otthonról, meg minden. A tanára nem viseli rendesen gondját, annak ellenére, hogy már többször is beszéltem vele. Willy akkora volt, mint egy tölgyfa, és nagyjából annyira is látszott hajlamosnak a megfázásra. - Biztos vagyok benne, hogy a fia tud magára vigyázni - mondta Dunworthy Mrs. Gaddsonnak, ami hibának bizonyult. Az asszony azonnal hozzáadta Dunworthyt is azoknak a listájához, akik megtagadták, hogy rendesen gondját viseljék Willynek, de ez nem tántorította el attól, meg ne jelenjen kéthetente s vitaminokat ne nyomjon Dunworthy kezébe. Ragaszkodott ahhoz, hogy Willyt vegyék ki az evezős csapatból, mert túlhajtja magát. - Aligha helyezhető Kivrinért való aggódásom ugyanabba a kategóriába, mint Mrs. Gaddson túlféltése - jegyezte meg Dunworthy. - Az 1300-as évek tele voltak gyilkosokkal és tolvajokkal. Meg még rosszabbal. - Ezt mondta Mrs. Gaddson is Oxfordról - felelte higgadtan Mary, belekortyolva kesernyés sörébe. - Mondtam neki, hogy nem tudja Willyt megóvni az élettől. És te sem tudod megoltalmazni Kivrint. Nem úgy lettél
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 26 történész, hogy otthon maradtál, a biztonságban. Hagynod kell, hogy a lány elmenjen, akkor is, ha veszélyes. Minden évszázad tízes, James. - Ebben az évszázadban nincs fekete halál. - De volt helyette a pandémia, ami harmincötmillió embert ölt meg. És a fekete halál nem volt jelen Angliában 1320-ban - helyesbített a nő. - Nem ért el oda, egészen 1348-ig. - Letette a korsóját az asztalra, ekkor Mária alakja eldőlt. - De még ha ott is lenne, Kivrin nem kaphatja el. Immunizáltam a bubópestissel szemben. - Gyászosan Dunworthyre vigyorgott. - Engem is elkap néha a Mrs. Gaddsonitis. Különben is, sosem fogja elkapni a pestist, mert mind a ketten emiatt aggódunk. Azok a dolgok, amik miatt nyugtalankodunk, sosem történnek meg, mert mindig olyanok szoktak, amik eszébe se jutnak az embernek. - Roppant vigasztaló! A férfi odatette a kék-fehér Máriát József alakja mellé. Az feldőlt. Dunworthy gondosan fölállította újra. - Vigasztaló lehetne, James - vágta rá fürgén a nő. - Mert nyilvánvaló, hogy te már minden lehetséges borzalomra gondoltál, ami megeshet Kivrinnel. Ez azt jelenti, ő teljesen jól van. Valószínűleg már egy kastélyban üldögél és pávapástétomot eszik ebédre, bár gondolom, ott nem ugyanez a napszak van. A férfi a fejét csóválta. - Lesz majd csúszás... Isten tudja, mekkora, mivel Gilchrist nem végeztetett paraméter-ellenőrzéseket. Badri úgy vélte, több nap is lehet. „Vagy akár több hét - gondolta. - És ha az ugrás eltolódott január közepére, akkor nem lesz majd egyetlen ünnepnap sem, amiből Kivrin meg tudná állapítani a dátumot. Még néhány órás eltérés is az éjszaka közepén helyezi el a lányt az Oxfordból Bathba vezető országúton.” - Élénken remélem, hogy a csúszás nem jelenti azt, hogy Kivrin elmulasztja a karácsonyt - mondta Mary. - Rettentően szeretett volna megfigyelni egy középkori karácsonyi misét. - Ott még két hét van karácsonyig - válaszolta a férfi. - Ők még mindig a Caesar-féle naptárt használják. A Gergely-naptárt 1752-ig nem vették át. - Tudom. Mr. Gilchrist szónokolt a Julián-naptárról is a beszédében. Hosszasan fejtegette a naptárreform történetét és a Caesar-féle meg a Gergely-naptár dátumai közötti eltérést. Egy ponton már azt hittem, ábrát is fog rajzolni. Ma milyen nap van ott? - December tizenharmadika. - Talán még jó is, hogy nem tudjuk a pontos időt. Dierdre és Colin egy évig az Államokban éltek, és én halálra aggódtam magam miattuk, de nem szinkronizáltan. Mindig olyankor képzeltem el, hogy Colint elütik iskolába menet, amikor valójában az éjszaka közepe volt náluk. Az aggodalom nem működik rendesen csak akkor, ha az ember el tudja képzelni a szerencsétlenséget minden egyes részletével, beleértve az időjárást és a
27 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— napszakot is. Egy ideig aggódtam azon, hogy nem tudom, min aggódjak, aztán egyáltalán nem aggódtam. Talán ugyanez lesz Kivrinnel. Ez igaz volt. A férfi úgy idézte maga elé Kivrint, ahogy utoljára látta, fekve a romhalmaz közepén, a halántéka véres, ám ez valószínűleg mind téves. A lány már csaknem egy órája átjutott. Még ha nem is jött arra utazó, az út hideg, és Dunworthy nem tudta elképzelni, hogy Kivrin majd ott fekszik engedelmesen, lehunyt szemmel a középkorban. Az első alkalommal, amikor ő maga elment a múltba, oda-vissza utakat tett meg, míg a többiek belőtték a helyet. A tér közepére küldték át éjnek évadján, neki ott kellett volna állnia, míg a többiek elvégzik a számításokat a fixhez és újra fölszedik. Ő azonban ott volt Oxford belvárosában, 1956-ban, és az ellenőrzés feltétlen igénybe vesz legalább tíz percet. Elfutott négy utcasaroknyit a Fő utcán, hogy megnézze a régi Bodley-könyvtárat, és ezzel csaknem infarktust okozott a technikusnak, amikor a nő megnyitotta a hálót és sehol sem találta őt. Kivrin nem fog túl sokáig ott feküdni lehunyt szemmel, nem bizony, amikor ott terül el előtte az egész középkori világ. A férfi hirtelen látta maga előtt a lányt, amint ott áll abban a nevetséges fehér köpenyben, az Oxford és Bath közötti főutat fürkészve óvatlan utazók után, készen arra, hogy egy másodperc alatt a földre vesse magát, ezalatt magába szívja az egészet, implantot rejtő két keze összekulcsolva a türelmetlenség és öröm imájához és ettől váratlanul megnyugodott. Kivrin tökéletesen jól lesz. Két hét múlva visszajön a hálón keresztül (a fehér köpeny minden képzeletet felülmúlóan mocskos lesz), tele történetekkel szívtépő kalandokról és hajszálon múló megmenekülésekről; vérfagyasztó történekkel, semmi kétség, olyan dolgokról, amiktől majd hetekig rémálmai lesznek, miután a lány elmeséli neki. - Tudod, ő tökéletesen jól lesz, James - mondta Mary, szúrósan a barátjára meredve. - Tudom - válaszolta a férfi. Ment és hozott mindkettejüknek még egy fél pint sört. - Mit mondtál, mikor fog érkezni az unokahúgod fia? - Háromkor. Colin itt marad egy hétig, és fogalmam sincs, mihez kezdjek vele. Az aggódáson kívül, na persze. Gondolom, elvihetem őt az Ashmoleanba. A gyerekek mindig szívesen mennek múzeumba, nem igaz? Pocahontas ruhája meg minden. Dunworthy úgy emlékezett Pocahontas ruhájára, mint egy teljesen érdektelen, merev, szürkés anyagdarabra, ami nagyon hasonló a Colinnak szánt sálhoz. - Inkább a Természettudományi Múzeumot javaslom. Aranycsillám zizzent, hallatszott egy kevés a Glória, hosanna in excelsisből, mire Dunworthy nyugtalanul pillantott az ajtó felé. A titkára állt a küszöbön, szemét hunyorgatva, vakon meredt a kocsma belsejébe.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 28 - Talán föl kellene küldenem Colint a Carfax-toronyba, hogy rongálja meg a harangjátékot - jegyezte meg Mary. - Ez Finch - mondta Dunworthy, és fölemelte a karját, hogy a titkár észrevegye őket, ő azonban addigra el is indult az asztaluk felé. - Már mindenütt kerestem, uram - mondta Finch. - Valami hiba történt. - A fixszel? A titkára értetlenül nézett. - A fixszel? Nem, uram. Az amerikaiakkal. Korábban érkeztek. - Miféle amerikaiak? - A harangjátékosok. Coloradóból. A Nyugati Államok Harangjátékváltozatok és Kéziharang-játékosainak Női Céhe. - Csak nem akarod komolyan azt állítani, hogy még több karácsonyi harangszót importáltál? - esett le Mary álla. - Azt hittem, nekik elvileg huszonkettedikén kéne érkezniük - mondta Dunworthy Finch-nek. - Ma van huszonkettedike - válaszolta Finch. - Úgy volt, hogy ma délután érkeznek, de az exeteri hangversenyüket törölték, ezért előbbre vannak a programban. Fölhívtam a Középkort, és Mr. Gilchrist azt mondta, szerinte ünnepelni ment, Mr. Dunworthy. A titkár lepillantott Dunworthy már üres korsójára. - Nem ünnepelek - tiltakozott Dunworthy. - Az egyik diákom fixére várakozom. - Ránézett az órájára. - Még legalább egy órába beletelik. - Megígérte, uram, hogy körbeviszi őket és megmutatja nekik a helyi harangokat. - Tényleg nincs különösebb ok, amiért itt kellene lenned - szólalt meg Mary. - Föl tudlak hívni a Balliolban, amint megvan a fix. - Majd jövök, ha meglesz a fix - mondta Dunworthy, szúrósan meredve Maryre. - Vezesse körbe őket a kollégiumban, és adjon nekik ebédet! Az nagyjából egy óra. Finch boldogtalannak tűnt. - Csak négy óráig lesznek itt. Ma este lesz egy kéziharangkoncertjük Elyben, és módfölött szeretnék látni a Christ Church harangjait. - Akkor vigyél el őket a Christ Church-be! Mutassa meg nekik Öreg Tomot! Vigye föl őket a Szent Márton-toronyba! Vagy kalauzolja át őket a New College-ba! Amint tudok, megyek én is. Úgy nézett ki, Finch kérdezni fog valami mást is, aztán nyilván meggondolta magát. - Megmondom nekik, hogy egy órán belül csatlakozni fog hozzájuk, uram - közölte, majd elindult az ajtó felé. Félúton megtorpant és visszajött. Majdnem elfelejtettem, uram. Telefonált a vikárius, érdeklődött, hajlandó lenne-e fölolvasni a Szentírást karácsony este az egyházközi istentiszteleten. Ebben az évben a Szűz Mária-templomban lesz.
29 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Mondjon igent neki - kérte Dunworthy, hálásan, hogy a titkár föladta a harangjátékosok ügyét. - És mondja meg neki, ma délután föl szeretnénk menni a harangtoronyba, hogy megmutathassam ezeknek az amerikaiaknak a harangokat! - Igen, uram - felelte a titkár. - És mit szól Iffley-hez? Gondolja, hogy el kell vinnem őket Iffley-be? Van nekik egy nagyon szép harangjuk a tizenegyedik századból. - De még mennyire! - válaszolta Dunworthy. - Vigye el őket Iffley-be! Amint tudok, megyek vissza én is. Finch már szóra nyitotta a száját, de becsukta újra. - Igen, uram - felelte. A magyal és a repkénytői kísérve távozott. - Egy kicsit keményszívű voltál vele, nem gondolod? - kérdezte Mary. - Elvégre az amerikaiak tudnak félelmetesek lenni. - Öt percen belül újra itt lesz, hogy megkérdezze, vajon nem kéne-e először a Christ Church-be vinni őket - állította Dunworthy. - Ennek a fiúnak egyáltalán nincs kezdeményező képessége. - Azt hittem, te azt szereted a fiatalokban - jegyezte meg fanyarul Mary. - Mindenesetre, ő legalább nem fog elrohanni a középkorba. Kinyílt az ajtó és A magyal és a repkény újra fölcsendült. - Ez ő lesz, mert meg szeretné kérdezni, mit adjon nekik ebédre. - Főtt marhahúst és szétfőtt zöldségeket - válaszolta Maiy. - Az amerikaiak szeretnek történeteket mesélni a mi rettenetes konyhánkról. Ó, egek! Dunworthy az ajtó felé pillantott. Gilchrist és Latimer álltak ott, a kintről érkező szürke fény gyűrűjében. Gilchrist szélesen mosolygott és a harangok ellenére mondott valamit. Latimer egy nagy, fekete esernyő összecsukásával küszködött. - Gondolom, udvariasnak kell lennünk és ide kell hívnunk őket, hogy csatlakozzanak hozzánk - vélte Maiy. Dunworthy a kabátjáért nyúlt. - Legyél udvarias, ha tetszik! Nekem nem áll szándékomban hallgatni, ahogy ez a kettő gratulál egymásnak ahhoz, hogy veszélybe küldtek egy tapasztalatlan fiatal lányt! - Már megint úgy hangzol, mint a tudodki - jegyezte meg Mary. - Nem lennének itt, ha rosszul sikerült volna bármi is. Talán Badri végzett a fixszel. - Ahhoz még túl korán van - mondta a férfi, mégis visszaült. Valószínűbb, hogy kidobta őket, úgy zavartalanul megcsinálhassa. Gilchrist nyilvánvalóan észrevette őt, amikor fölállt. Félig elfordult, mintha ki akarna menni, de Latimer már csaknem odaért az asztalukhoz. Gilchrist követte, immár mosolytalanul. - Kész a fix? - tudakolta Dunworthy. - A fix? - kérdezett vissza tétován Gilchrist.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 30 - A fix- ismételte meg Dunworthy. - Annak meghatározása, milyen időpontban és hol van most Kivrin, mivel ez lehetővé teszi, hogy vissza lehessen hozni. - A maga technikusa azt mondta, legalább egy órába telik a koordináták meghatározása - felelte Gilchrist morcosán. - Mindig ennyi idő ez neki? Azt mondta, majd jön, amikor elkészült, de hogy az előzetes leolvasás azt mutatja, az ugrás tökéletesen sikerült és csak minimális időeltolódás történt. - Jó hír! - mondta Mary megkönnyebbülve. - Jöjjenek, üljenek le! Mi is a fixre várunk, közben iszunk egyet. Iszik valamit? - kérdezte Latimertől, aki végre összecsukta az esernyőt s épp a pántot tekerte köré. - Nos, azt hiszem, igen - felelte Latimer. - Ez végül is nagy nap. Egy csepp brandyt, azt hiszem. „Bora tüzes volt, inni jólesett’’.1 - Ügyetlenkedett a pánttal, belegabalyította az esernyő bordái közé. - Végre lesz esélyünk első kézből hírt kapni a névszói ragozás eltűnéséről meg az alanyesetté átalakulásról egyes számban. „Nagy nap” - gondolta Dunworthy, ám akarata ellenére ő is megkönnyebbült. Az időeltolódás aggasztotta a legjobban. Az volt az ugrás legkiszámíthatatlanabb része, még a paraméter-ellenőrzésekkel együtt is. Úgy szólt az elmélet, hogy ez a háló saját biztonsági és blokkoló mechanizmusa, az Idő módszere arra, hogy megvédje magát a kontinuumparadoxonoktól. Az elmozdulás előre az időben elvileg arra szolgál, hogy megakadályozza az összeütközéseket vagy olyan találkozásokat, cselekedeteket, amelyek befolyásolnák a történelmet, ügyesen eltávolítja a történészt a kritikus pillanat közeléből, amikor lelőhetné Hitlert vagy megmenthetné a fuldokló gyereket. A hálóelmélet azonban nem volt képes megállapítani, melyek ezek a kritikus pillanatok, vagy mekkora időeltolódást fog egy adott ugrás produkálni. A paraméter-ellenőrzések adtak valamennyi támpontot, ám Gilchrist egyet sem végeztetett el. Kivrin ugrása akár két héttel vagy egy hónappal is elcsúszhat. Gilchrist miatt a lány akár áprilisban is érkezhetett a prémbélésű köpenyében és téli ruhájában. Badri viszont minimális időeltolódást mondott. Ami azt jelenti: Kivrin néhány napnál többel nem tért el, bőven lesz ideje megtudni a dátumot és odaérni a randevúra. - Mr. Gilchrist? - szólította meg Mary. - Hozhatok magának is egy brandyt? - Köszönöm, nem - válaszolta a férfi. Mary újabb gyűrött bankjegy után kotorászott és odament a pulthoz. - Úgy néz ki, a maga technikusa tűrhető munkát végzett - jelentette ki Gilchrist Dunworthyhez fordulva. - A Középkor szeretné elintézni, hogy kölcsönkérhessük a következő ugráshoz. 1355-be fogjuk küldeni Ms. Engle-t, 1
Geoffrey Chaucer: Canterbury mesék. Prológus. Vas István fordítása
31 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— hogy megfigyelje a fekete halál következményeit. A kortárs beszámolók teljesen megbízhatatlanok, különösen a halálozási arányok tekintetében. Az általánosan elfogadott ötvenmilliós szám nyilvánvalóan téves, és a becslések, hogy Európa egyharmadát, felét pusztította el, magától értetődően túloznak. Alig várom, hogy Ms. Engle szakképzett megfigyeléseket végezzen. - Nem sieti el kissé a dolgot? - firtatta Dunworthy. - Talán meg kellene várnia, míg látja, hogy Kivrinnek sikerült túlélnie ezt az ugrást, de legalábbis biztonságosan átjutott 1320-ba. Gilchrist arca felöltötte szokásos, megnyúlt kinézetét. - Nekem némiképp igazságtalannak tűnik, hogy maga állandóan azt föltételezi, a Középkor képtelen egy sikeres szakmai gyakorlat végrehajtására - mondta. - Biztosíthatom, hogy minden vonatkozását gondosan végiggondoltuk. Kivrin érkezésének módját minden részletében kidolgoztuk. A Valószínűség-számítás az utazók előfordulását az Oxford és Bath közötti úton egyre teszi 1,6 óránként, és 92 százalékosra becsüli annak esélyét, hogy az ilyen támadások rendszerességének köszönhetően a lány meséjét a támadásról el fogják hinni. Oxfordshire-ben egy utazónak 42,5 százalék esélye volt arra, hogy télen kirabolják, nyáron pedig 58,6 százalék. Ez persze csak az átlag. Az esélyek jelentősek megnőnek Otmoor egyes részein, a Wychwoodban és az alsóbbrendű utakon. Dunworthy eltűnődött, hogy a fenébe állapította meg a Valószínűségszámítás ezeket a számokat. Az ítéletnapi Könyv nem sorolja föl a tolvajokat, a király adóösszeíróinak esetleges kivételével, akik néha többet vettek el az adónál, és a korszak gyilkosai biztosan nem vezettek följegyzéseket arról, kit raboltak ki és öltek meg, takarosan bejelölve a helyszínt a térképen. A bizonyíték az otthontól távol bekövetkezett halálra teljességgel de facto volt: az illető elmulasztott visszajönni. És vajon hány holttest feküdt az erdőkben, fölfedezetlenül és azonosítatlanul? - Biztosíthatom, hogy minden lehetséges óvintézkedést megtettünk, hogy megóvjuk Kivrint - jelentette ki Gilchrist. - Mint a paraméter-ellenőrzést? - érdeklődött Dunworthy. - És az ember nélküli ugrásokat meg szimmetriateszteket? Mary visszajött. - Tessék, Mr. Latimer - mondta, és letett elé egy pohár brandyt. Fölakasztotta Latimer nedves esernyőjét a szék háttámlájára, majd leült a férfi mellé. - Épp most nyugtattam meg Mr. Dunworthyt, hogy kimerítő kutatást végeztünk ennek az ugrásnak minden vonatkozásáról - közölte Gilchrist. Fölvette az aranyozott ládát cipelő bölcs műanyag figuráját. - A rézveretes ládikó a lány felszerelésében az Ashmolean Múzeumban lévő ékszeres doboz pontos másolata. - Letette a napkeleti bölcset. - Még a nevét is lelkiismeretes kutatás előzte meg. Isabel a leggyakrabban előforduló
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 32 női név az esküdtbírósági lajstromokban és a Regista Regum-ban 1295 és 1320 között. - Valójában Elizabeth elromlott formában - magyarázta Latimer, mintha az egyik előadásán lenne. - Úgy vélik, gyakori használata Angliában a tizenkettedik századtól visszavezethető Isavel d’Angouléme-re, János király feleségére. - Kivrin azt mondta, ő valódi személyazonosságot kapott, hogy Isabel de Beauvrier egy yorkshire-i nemes egyik lánya - mondta Dunworthy. - Igen, az - erősítette meg Gilchrist. - Gilbert de Beauvrier-nak négy lánya is a megfelelő korcsoportba tartozott, de a keresztnevük nem szerepel a lajstromokban. Ez mindennapos gyakorlat volt akkoriban. A nőket gyakran csak a vezetéknevük és rokonságuk szerint vették jegyzékbe, még a plébániai anyakönyvekben meg a sírköveken is. Mary rátette a kezét Dunworthy karjára, hogy féken tartsa. - Miért választották Yorkshire-t? - kérdezte sietve. - Nem lesz úgy nagyon távol az otthonától? „A lány hétszáz évre van az otthonától - gondolta Dunworthy -, egy olyan évszázadban, ami annyira sem becsülte a nőket, hogy följegyezze a nevüket, amikor meghaltak.” - Maga Ms. Engle javasolta - válaszolta Gilchrist. - Úgy érezte, egy ennyire távoli birtok biztossá teszi, hogy meg sem próbálnak majd kapcsolatba lépni a családdal. Esetleg visszafuvarozzák hozzájuk, az ugrás helyszínétől mérföldekre. Kivrin javasolta. Valószínűleg az egész az ő ötlete volt, miután végigkutatta a kincstári lajstromokat és egyházi anyakönyveket egy család után, amelynek megfelelő korú lánya van, de nincsenek kapcsolatai az udvarral; egy család után, ami elég messze lakik, valahol fönt East Ridingban, így a hó és a járhatatlan utak elejét veszik, hogy egy hírnök odalovagoljon és értesítse a családot: megkerült az elveszett leány. - A Középkor ugyanilyen gondos figyelmet szentelt ezen ugrás minden részletének - mondta Gilchrist beleértve az utazásra szolgáló ürügyet, a fivére betegségét. Elővigyázatosan megbizonyosodtunk, hogy 1319-ben Gloucestershire-nek azon a részén igenis volt egy influenza-járvány, annak ellenére, hogy bőven akadt betegség a középkorban, és a fivér épp olyan könnyen kaphatott volna kolerát vagy vérmérgezést. - James! - szólt rá figyelmeztetőleg Mary. - Ms. Engle öltözékét kézzel varrták. A kék szövetet a ruhájához kézzel festették egy középkori recept alapján, csüllenget használva. Ms. Montoya pedig kimerítő kutatásokat végzett Skendgate falujáról, ahol Kivrin majd eltölti ezt a két hetet. - Ha eljut oda - kételkedett Dunworthy. - James! - mordult rá Maiy.
33 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Miféle óvintézkedéseket tettek annak biztosítására, hogy a jóakaratú utazó, aki minden 1,6 órában arra jár, nem dönt úgy, hogy elhurcolja a lányt Godstow zárdájába vagy egy londoni bordélyba? És arra az esetre, ha meglátja az érkezését s úgy határoz, boszorkány? Miféle óvintézkedéseket tettek annak biztosítására, hogy a jóakaratú utazó ténylegesen jóakaratú, nem pedig a gyilkosok egyike, akik az összes arra járó 42,5 százalékát meglesik és megtámadják? - A Valószínűség-számítás szerint nem több mint 0,04 százalék az esélye annak, hogy valaki az ugrás időpontjában a helyszínen tartózkodik. - Ó, nézzék, már itt is van Badri! - mondta Mary fölállva és odalépve Dunworthy meg Gilchrist közé. - Ez gyors munka volt, Badri. Rendben megállapította a fixet? Badri a kabátja nélkül jött el. Laboratóriumi köpenye nedves volt, az arca meggyötört a hidegtől. - Úgy néz ki, mint aki félig megfagyott - jelentette ki Mary. - Jöjjön és üljön le! - Odamutatott az üres helyre Latimer mellett. - Hozok magának egy brandyt! - Megállapította a fixet? - tudakolta Dunworthy. Badri nem csupán megázott, hanem csuromvíz volt. - Igen - válaszolta, és vacogni kezdett a foga. - Derék ember - mondta Gilchrist, fölállt és vállon veregette a technikust. - Azt hittem, azt mondta, beletelik egy órába. Erre inni kell! Tart pezsgőt? kiáltott oda a csaposnak, majd megint Badri vállára csapott, s odament a pulthoz. Badri csak állt, nézett utána, a karját dörzsölte és borzongott. Figyelmetlennek tűnt, csaknem elkábultnak. - Egész biztosan megállapította a fixet? - kérdezte Dunworthy. - Igen - felelte a tech még mindig Gilchrist után nézve. Mary, a brandyt hozva, visszajött az asztalhoz. - Ettől fel fog melegedni egy kicsit - mondta, odanyújtva az italt. - Tessék! Igya ki! Orvosi utasítás. A technikus összehúzott szemöldökkel meredt az italra, mintha nem tudná, mi az. A foga még mindig vacogott. - Mi az? - tudakolta Dunworthy. - Kivrin rendben van, ugye? - Kivrin - mondta Badri, még mindig a poharat bámulva, aztán hirtelen úgy tűnt, magához tér. Letette a poharat. - Velem kell jönnie - mondta és tolakodni kezdett az asztalok közt, vissza az ajtó felé. - Mi történt? - firtatta Dunworthy, fölállva. A betlehem alakjai eldőltek, az egyik bárány végiggurult az asztalon és leesett. Badri rányitotta az ajtót az Örvendezzetek, keresztények lármás csörömpölésére. - Badri, várjon, ennek kijár a pohárköszöntő! - mondta Gilchrist, visszatérve az asztalhoz egy palackkal meg egy nyaláb pohárral.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 34 Dunworthy a kabátjáért nyúlt. - Mi az? - kérdezte Mary, a bevásárlószatyra után kapva. - Nem állapította meg a fixet? Dunworthy nem felelt. Fölmarta a télikabátját és eliramodott Badri után. A tech már félúton járt az utcán, úgy tülekedve keresztül a karácsonyi vásárlók között, mintha azok ott sem lennének. Szakadt az eső, de úgy tűnt, Badri azt sem észleli. Dunworthy többé-kevésbé magára húzta a télikabátját és befurakodott a tömegbe. Valami történt. Mégiscsak volt időeltolódás, vagy az elsőéves növendék elkövetett egy hibát a számításaiban. Talán maga a háló hibásodott meg. De hát vannak védelemek, vannak rétegek meg blokkolások benne. Ha bármi is elromlott volna a hálón, Kivrin egyszerűen nem juthatott volna át. És Badri azt mondta, megvan a fix. Akkor az időeltolódásnak kell lennie. Az az egyetlen, ami félresikerülhet úgy, hogy az ugrás mégis megtörténik. Badri átment az úttesten előtte, épp csak elkerülve egy biciklit. Dunworthy betolakodott két nő meg egy pórázon vezetett fehér terrier közé (a nők még Maryénél is nagyobb bevásárlószatyrokat cipeltek), és újra megpillantotta a technikust két házzal előrébb. - Badri! - kiabálta. A tech félig megfordult. Tüstént beleütközött egy középkorú asszonyba, aki egy óriási, virágmintás esernyőt szorongatott. Az asszony előrehajolva ment az eső miatt, maga előtt tartva az esernyőt, így nyilvánvalóan ő sem látta Badrit. Úgy tűnt, az esernyő, amit levendulaszín ibolyák borítottak, kifelé robban, aztán, tetejével lefelé, leesett a járdára. Badri, aki még mindig vakon rontott előre, csaknem átesett rajta. - Nézzen már az orra elé, maga szerencsétlen! - förmedt rá dühösen az asszony, megragadva az esernyő szélét. - Ez igazán nem száguldozásra való hely, ugyebár?! Badri ugyanazzal a kába pillantással nézett rá, aztán az ernyőre, mint a kocsmában. - Elnézést! - Dunworthy ki tudta venni, hogy a férfi ezt mondja és lehajol, hogy fölvegye az ernyőt. Úgy tűnt egy pillanatig, mintha ők ketten birkóznának az ibolyák tengere fölött, mielőtt Badri megszerezte a nyelet és megfordította az ernyőt. Átnyújtotta az asszonynak, akinek durva arca vöröslött a méregtől vagy a hideg esőtől, esetleg mindkettőtől. - Elnézést?! - mondta az asszony a feje fölé emelve a nyelet, mintha meg akarná ütni vele a férfit. - Ez az összes mondanivalója? A technikus bizonytalanul a homlokához emelte a kezét, ahogy a kocsmában is tette, úgy tűnt, eszébe jut, hol is van, és újra nekiindult, gyakorlatilag futva. Befordult a Brasenose kapuján. Dunworthy követte, át a négyszögletes udvaron, be egy oldalajtón a laboratóriumba, végig egy folyosón, be a háló területére. Badri már a vezérlőpultnál állt, fölé-hajolt és homlokát ráncolva nézte a képernyőt.
35 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Dunworthy korábban attól félt, a monitort majd elárasztják az értelmetlen adatok, vagy ami még rosszabb, üres lesz, de egy fix rendezett számsorait és mátrixait mutatta. - Megvan a fix? - firtatta lihegve Dunworthy. - Igen - felelte Badri. Megfordult és Dunworthyre nézett. Abbahagyta a homlokráncolást, az arcára azonban fura, figyelmetlen kifejezés ült ki, mintha nehéznek találná az összpontosítást. - Mikor volt... - kérdezte, és dideregni kezdett. A hangja elhalt, mintha elfelejtette volna, mit is akart megtudni. A hártyaüveg ajtó kivágódott és Gilchrist meg Mary érkeztek, Latimerrel a sarkukban, aki az esernyőjével piszmogott. - Mi az? Mi történt? - kérdezte Mary. - Mi mikor volt, Badri? - akarta tudni Dunworthy. - Megvan a fix - szögezte le Badri. Megfordult és a képernyőre nézett. - Ez az? - tudakolta Gilchrist, áthajolva a férfi válla fölött. - Mit jelent ez a rengeteg szimbólum? Le kell fordítania nekünk, laikusoknak. - Mi mikor volt? - ismételte meg Dunworthy. Badri a homlokához kapta a kezét. - Valami baj van - közölte. - Mi? - kiabálta Dunworthy. - Időcsúszás? Volt időeltolódás? - Időcsúszás? - értetlenkedett a technikus, annyira reszketve, hogy alig tudta kimondani a szót. - Badri! - szólalt meg Mary. - Jól van? Badri arcára megint kiült a fura, figyelmetlen kifejezés, mintha a választ fontolgatná. - Nem - válaszolta, és előrebukott a konzolra.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 36
HARMADIK FEJEZET
A
LÁNY HALLOTTA a harangot, miközben átment. Vékonynak és bádoghangúnak hallatszott, mint az a harangozás, amit karácsonykor háttérzenének játszanak be a nagymisén. A kontrollszoba elvileg hangszigeteit volt, de minden egyes alkalommal, amikor valaki kinyitotta az előtér ajtaját, kívülről hallani lehetett a karácsonyi énekek halk, kísérteties hangját. Először dr. Ahrens érkezett, aztán Mr. Dunworthy, és Kivrin mindkétszer meg volt győződve arról, hogy azért vannak ott, hogy közöljék vele, mégsem mehet. A kórházban Dr. Ahrens majdnem töröltette az ugrást, amikor Kivrin vírusölő oltása óriási, vörös hurkává dagadt a karja belső oldalán. - Nem megy sehová, amíg a duzzanat le nem lohad - jelentette ki dr. Ahrens, és megtagadta Kivrin elbocsátását a kórházból. A lány karja még mindig viszketett, de esze ágában sem volt ezt elmondani dr. Ahrensnak, mert a doktornő esetleg továbbmondja Mr. Dunworthynek, aki, mióta rájött, hogy Kivrin menni fog, úgy viselkedett, mint aki pánikba esett. „Megmondtam neki két évvel ezelőtt, hogy menni szeretnék” - gondolta Kivrin. Két évvel ezelőtt. És amikor tegnap elment megmutatni neki az öltözékét, a férfi még mindig megpróbálta lebeszélni. - Nem tetszik az a mód, ahogy a Középkor ezt az ugrást intézi - jelentette ki. - És még ha meg is tennék a helyénvaló óvintézkedéseket, egy fiatal nőnek semmi keresnivalója egyedül a középkorban. - Az egészet kidolgoztuk - tudatta vele a lány. - Isabel de Beauvri-er vagyok, Gilbert de Beauvrier lánya, egy olyan nemesé, aki 1276-tól 1332-ig East Ridingban lakott. - És mit keres egy yorkshire-i nemes lánya egyedül az Oxford és Bath közötti úton? - Nem egyedül. Az összes szolgámmal együtt Eveshambe tartottam a fivéremet elhozni, aki az ottani kolostorban fekszik betegen, és rablók támadtak reánk. - Rablók - ismételte meg a férfi, szemüvege mögül a lányra pislogva. - Magától kaptam az ötletet. Azt mondta, a fiatal nők nem utaztak egyedül a középkorban, hogy őket mindig kísérte valaki. Szóval volt kíséretem, de a szolgáim elfutottak, amikor ránk támadtak, és a rablók elvitték a lovakat és
37 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— minden javamat. Mr. Gilchrist szerint ez hihető történet. Azt mondta, a valószínűsége annak... - Azért hihető történet, mert a középkor tele volt gyilkosokkal meg tolvajokkal. - Tudom - válaszolta türelmetlenül a lány -, és bacilusgazdákkal és rablólovagokkal és más veszélyes alakokkal. Egyáltalán nem is voltak rendes emberek a középkorban? - Ők mind szorgosan boszorkányokat vetettek máglyára. A lány úgy döntött, jobb lesz témát váltani. - Azért jöttem, hogy megmutassam a jelmezem - mondta és lassan forgolódott, hogy a férfi lássa a kék ruhát meg a fehér prémmel bélelt köpenyt. - A hajam majd le lesz eresztve az ugráskor. - Értelmetlen dolog fehéret viselni a középkorban - közölte a férfi. - Csak be fog piszkolódni. És a tanár ma reggel sem volt jobb. Úgy járkált a keskeny megfigyelési térben, mint egy leendő apa. A lány egész délelőtt azon aggódott, hogy Dunworthy mikor fogja váratlanul megkísérelni az egész folyamat leállítását. Aztán jöttek a késlekedések és még további késlekedések. És Mr. Gilchrist képes volt újra elmondani neki, miként működött az ítéletnapi Könyv, mintha ő egy elsőéves diák lenne! Egyikük sem bízott benne, kivéve talán Badrit, de még ő is őrjítően óvatos volt. Lemérte és újramérte a háló területét, egyszer kitörölt egy teljes koordinátakészletet, aztán újra begépelte. A lány úgy érezte, sose jön el annak az ideje, hogy végre elfoglalja a helyét, miután pedig megtette, még rosszabb volt: ott feküdni lehunyt szemmel, azon tűnődve, vajon mi történik. Latimer közölte Gilchristtel, hogy aggasztja az a mód, amit végül az Isabel betűzésére választottak, mintha akkoriban bárki tudott volna olvasni! A helyesírásról már nem is beszélve. Montoya jött, megállt fölötte és kifejtette neki, hogy Skendgate a templom Utolsó ítéletet ábrázoló freskóiból azonosítható, s ezzel olyasmit taglalt, amit már legalább egy tucatszor elmondott korábban. Valaki - a lány úgy gondolta, hogy Badri, mert ő volt az egyetlen, aki nem adott neki instrukciókat - lehajolt, kissé a teste felé mozdította a karját és meghúzta a szoknya alját. A padló kemény volt, valami nyomta az oldalát, pont a bordái alatt. Mr. Gilchrist mondott valamit, és a harang újrakezdte. „Legyenek már szívesek” - gondolta Kivrin azon merengve, vajon dr. Ahrens döntött-e hirtelen úgy, hogy Kivrinnek újabb oltásra van szüksége, vagy Dunworthy száguldott-e el a Történettudományi Karra elérni, hogy visszaállítsák tízesre a besorolást. Akárki az, minden bizonnyal nyitva tartja az ajtót - még mindig hallotta a harangot, bár nem tudta kivenni a dallamot. Nem is dallam volt. Lassú, egyenletes harangzúgás volt, ami a szünetek után folytatódott, és Kivrin arra gondolt: .Átjutottam!”
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 38 A bal oldalán feküdt, a lába kényelmetlenül kiterpesztve, mintha leterítették volna azok a férfiak, akik kirabolták, a karja félig átvetve az arcán, hogy kivédje az ütést, amitől a vér csordogált lefelé az arcán. A karjának helyzete lehetővé tenné számára, hogy kinyissa a szemét anélkül, hogy ezt bárki meglátná, de még nem nyitotta ki. Mozdulatlanul feküdt és hallgatózni próbált. A harangtól eltekintve egyáltalán nem hallatszott semmi. Ha egy tizennegyedik századi út mentén fekszik, lehetnének legalább madarak meg mókusok. Azok alighanem elnémultak a döbbenettől, amit hirtelen megjelenése vagy a háló fényudvara keltett, az utóbbi több percre csillámló, zúzmaraszerű részecskéket hagyott maga után a levegőben. Egy hosszú perc elteltével csiripelni kezdett egy madár, majd egy másik. Valami zörgött a közelben, aztán elhallgatott, majd megint zörgött. Egy tizennegyedik századi mókus, vagy erdei egér. Erőtlenebb zizegés is hallatszott, ami valószínűleg a szél volt a fák ágai közt, bár a lány nem érzett szellőt az arcán, és mindezek fölött, nagyon messziről, a harang távoli kongása. A lány azon tűnődött, vajon miért harangoznak. Lehet, hogy vecsernyére. Vagy hajnali zsolozsmára. Badri mondta neki, hogy fogalma sincs, mekkora lesz az időeltolódás. A férfi szerette volna elhalasztani az ugrást, amíg elvégez egy sor ellenőrzést, de Mr. Gilchrist bejelentette, hogy a Valószínűség-számítás átlagosan 6,4 órányi időeltérést jósol. A lány nem tudta, hogy mikor jutott át. Háromnegyed tizenegy volt, amikor az előkészítőből kijött - látta, hogy Ms. Montoya a digitálisára néz és megkérdezte tőle, mennyi az idő -, de fogalma sem volt arról, hogy utána meddig tartottak a dolgok. Az biztos, hogy óráknak tűnt. Az ugrást délre tűzték ki. Ha pontosan átjutott, és a Valószínűségszámításnak igaza van az időcsúszással kapcsolatban, akkor délután hat óra van, ami túl késő vecsernyéhez. És ha vecsernyére szól, akkor miért folytatja a harang a kongást? Lehet, hogy misére harangoznak, vagy temetésre, vagy esküvőre. A harangok csaknem folyamatosan zúgtak a középkorban - hogy riasszanak ellenséges betörés és tűz esetén, hogy segítsenek egy eltévedt gyermeknek visszatalálni a faluba, sőt, még azért is, hogy elhárítsák az égiháborút. Akármilyen okból harangozhatnak. Ha Mr. Dunworthy itt lenne, meg lenne győződve arról, hogy temetés miatt teszik. - A várható élettartam 1300-ban harmincnyolc év volt - közölte vele a tanár, amikor először mondta, hogy szeretne a középkorba menni -, és az ember csak akkor élt ilyen sokáig, ha túlélte a kolerát, a himlőt meg a vérmérgezést, és nem evett rothadó húst vagy ivott szennyezett vizet, nem taposta agyon egy ló. Vagy nem égették el boszorkányságért máglyán.
39 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— „Vagy fagyott halálra” - gondolta Kivrin. Érezte, hogy kezd megmerevedni a hidegtől, holott még csak rövid ideje feküdt ott. Akármi volt is, ami az oldalába bökött, olyannak érezte, mintha átdöfte volna a mellkasát és most épp a tüdejét lyukasztaná ki. Mr. Gilchrist azt mondta neki, hogy feküdjön ott több percen át, és csak azután vergődjön talpra, mintha ájulásból térne magához. Kivrin úgy vélte, néhány perc aligha elég, ha tekintetbe vesszük a Valószínűség-számítás becslését az úton megforduló emberek számáról. Biztos, hogy néhány percnél hosszabb időbe telik, míg egy utazó arra vetődik, és a lány húzódozott attól, hogy föladja azt az előnyt, amit látszólagos eszméletlensége nyújt neki. Márpedig az igenis előnyt jelentett, Mr. Dunworthy elképzelése ellenére, miszerint fél Anglia össze fog gyűlni az eszméletlen nő köré, hogy megerőszakolja, míg a népesség másik fele a közelben várakozik a máglyával, melyen el akarják majd égetni. Ha ő eszméletén van, a megmentéi kérdéseket fognak föltenni. Ha viszont öntudatlan, akkor egymást között tárgyalnak majd róla és más dolgokról is. Beszélni fognak arról, hová vigyék, találgatni fogják, hogy ki lehet és honnan jöhetett, s a találgatásokban jóval több információ lesz majd, mint a „Kicsoda kegyelmed?”-ben van. Most azonban elemi erejű késztetést érzett, hogy úgy tegyen, ahogy Mr. Gilchrist javasolta: keljen föl és nézzen körül. A talaj hideg volt, az oldala fájt, a feje kezdett egy ritmusra lüktetni a haranggal. Dr. Ahrens megmondta, hogy ez fog történni. Az ilyen messzire történő utazás a múltba az időeltolódás tüneteit fogja produkálni - fejfájás, álmatlanság, a napi ritmus általános kizökkenése. A lány nagyon fázott. Vajon ez is az időeltolódás tünete, vagy a föld, amin fekszik, elég hideg ahhoz, hogy hűse ilyen gyorsan keresztülhatoljon a prémbéléses köpenyen? Vagy az időeltolódás rosszabb, mint amit a technikus hitt, és most tényleg az éjszaka közepe van? Azon töprengett, vajon az úton fekszik-e. Ha igen, akkor egész biztosan nem maradhat itt. Egy gyors ló vagy az a szekér, ami a keréknyomokat hagyta, átgördülhet rajta a sötétségben. ,A harangok nem konganak az éj közepén” - mondta a lány magának, és túl sok fény szűrődik be lehunyt szemhéján ahhoz, hogy sötétség legyen. De ha a harang, amit hall, vecsernyére szólít, az azt jelenti, hogy sötétedik, és jobban teszi, ha fölkel és körülnéz, mielőtt leszáll az éjszaka. Megint hallgatózott, hogy hallja-e a madarakat, a szelet az ágak közt, az állandó kaparászó hangot. A harang elhallgatott, visszhangja még kongott a levegőben, csak egy apró nesz hallatszott, amilyen egy lélegzetvétel vagy egy láb csosszanása a puha sárban, nagyon közelről. Kivrin teste megfeszült; a lány remélte, hogy az önkéntelen mozdulat nem látszik az elleplező köpenyen át, és várt - de nem voltak sem léptek, sem hangok. Madarak sem. Valaki vagy valami, ott állt fölötte. Ebben biztos volt. A lány hallotta a lélegzését, érezte magán a lélegzetét. Az sokáig állt ott, mozdulatlanul. Azután - végtelen hosszúságú időnek tűnt - Kivrin rájött,
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 40 hogy visszatartja a saját lélegzetét, és lassan kifújta a levegőt. Hallgatózott, de most nem hallott semmit saját érverésének lüktetésén kívül. Vett egy mély, sóhajtó lélegzetet és fölnyögött. Semmi. Akármi volt is az, nem moccant, nem adott ki hangot. Mr. Dunworthynek igaza volt: az eszméletlenség színlelése nem jó módszer egy olyan évszázadba érkezéskor, ahol még mindig farkasok ólálkodnak az erdőkben. Meg medvék. A madarak hirtelen megint csiripelni kezdtek, ami vagy azt jelentette, hogy nem is farkas az, vagy azt, hogy a farkas elment. Kivrin újra végigcsinálta a hallgatózás rituáléját, és kinyitotta a szemét. Nem látott semmit, csak a ruhaujját, ami ott volt az orrán, de már csupán a szeme kinyitásától is rosszabbodott a fejfájása. Újra lehunyta, nyöszörgött és mocorgott, eléggé elmozdítva a karját, hogy amikor majd ismét kinyitja a szemét, lásson is valamit. Újfent nyögött, majd hunyorogva kitárta a szemét. Nem állt fölötte senki, és nem az éjszaka közepe volt. A feje fölött az összegabalyodott faágakon keresztül látható ég halvány szürkéskékbe játszott. A lány fölült és körülnézett. Csaknem az első dolog, amit Mr. Dunworthy mondott neki azon az első találkozáson, amikor tudatta vele, hogy a középkorba szeretne menni, ez volt: - Mocskos volt és kórságok gyötörte, a történelem trágyadombja, és minél hamarabb megszabadul a róla kiagyalt tündérmeséi elképzelésektől, annál jobb. És a tanárnak igaza volt. Persze, hogy igaza volt. De ő most itt van, egy tündéri, mesés erdőben. Ő meg a szekér meg az összes többi átjutottak egy kis, nyílt térre, mely túl apró és túl árnyékos ahhoz, hogy tisztásnak legyen mondható. Magas, terebélyes fák tornyosultak fölé. A lány egy tölgyfa alatt hevert. Látott néhány cakkos levelet a csupasz ágakon odafönn a magasban. A tölgy tele volt fészekkel, bár a madarak megint elhallgattak, nyilván traumát okozott nekik a mozgolódása. Az aljnövényzet sűrű volt, a lehullott levelek és elszáradt gyomok szövedéke, amelynek puhának kellett volna lennie, de nem volt az. Az a kemény, melyen Kivrin feküdt, egy makk kupacsa volt. Fehér, vörössel pettyezett gombák csoportosultak a tölgyfa bütykös gyökerei mellett. Ők és minden más is a kis tisztáson - a fatörzsek, a szekér, a repkény - a fényudvar zúzmarás kondenzációjától csillogtak. Nyilvánvaló volt, hogy nem járt itt senki, soha nem járt itt, és ugyanolyan nyilvánvaló volt, hogy ez nem az Oxford és Bath közötti út és hogy nem fog utazó idevetődni 1,6 órán belül. Vagy valaha. A középkori térképek, amelyeket az ugrás helyszínének kiválasztásához használtak, szemlátomást tényleg pontatlanok, ahogy azt Mr. Duntworthy mondta is róluk. Az út kétségtelenül távolabb van északra, mint a térképek jelölték, ő pedig délre van tőle, a Wychwood erdőben. - Azonnal állapítsa meg a pontos tér- és időbeli helyzetét! - mondta korábban Mr. Gilchrist. A lány elmerengett azon, hogyan kéne megtennie -
41 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— kérdezze meg a madarakat? Azok túlságosan magasan voltak fölötte ahhoz, hogy lássa, milyen fajtájúak, és a tömeges kipusztulások nem kezdődtek el egész az 1970-es évekig. Hacsak nem vándorgalambok vagy dodók, a jelenlétükből amúgy sem lehetne egy konkrét időpontra vagy helyre következtetni. A lány elkezdett föltápászkodni, ekkor a madarak verdeső szárnyak vad kavargásával rebbentek szét. Kivrin mozdulatlan maradt, míg a lárma el nem ült, s aztán föltérdelt. A csapdosás kezdődött elölről. Összetette a kezét, összeszorítva a tenyerét és behunyva a szemét, hogy ha az utazó számára akinek elvileg rá kellene találnia, ha történetesen arra jár - úgy nézzen ki, mintha imádkozna. - Itt vagyok - mondta, azzal elhallgatott. Ha jelenti, hogy egy erdő közepére érkezett az Oxford és Bath közötti országút helyett, az csak megerősíti, amit Mr. Dunworthy gondolt: hogy Mr. Gilchristnek fogalma sincs arról, amit csinál, ő pedig, Kivrin, nem tud gondoskodni magáról. Aztán eszébe jutott, hogy egyre megy, mert a férfi nem fogja addig hallani a beszámolóját, amíg biztonságosan vissza nem tért. Ha biztonságosan visszatér, amit nem fog, ha még akkor is itt lesz ebben az erdőben, amikor leszáll az éjszaka. A lány fölállt és körülnézett. Vagy késő délután volt, vagy nagyon kora reggel, ezt nem tudta megállapítani az erdőben, és lehet, hogy akkor sem fogja tudni a nap helyzetéből, ha eljut oda, ahol rendesen láthatja az eget. Mr. Dunworthy mondta neki: előfordul, hogy az ember teljesen és kilátástalanul eltájolódik múltbéli tartózkodása egész idejére. A férfi rávette, hogy megtanuljon tájékozódni az árnyékokból, de ahhoz tudnia kell az időt, és most nem volt vesztegetnivaló ideje, hogy azon tűnődjön, melyik irány melyik. Ki kell jutnia innen. Az erdőt már csaknem teljesen árnyék takarta. Nem volt nyoma semmiféle útnak vagy legalább ösvénynek. Kivrin megkerülte a szekeret meg a ládákat, nyiladékot keresve a fák között. Az erdő ritkásabbnak tűnt abba az irányba, amely nyugatnak érződött. Ám amikor arra ment, - mindig visszanézve pár lépés után, hogy megbizonyosodjon, még mindig látja a szekér ponyvájának viharvert kékjét -, kiderült, hogy csak egy nyírfacsoport, s a fehér törzsek keltették a tér illúzióját. Visszasétált a szekérhez, nekivágott az ellenkező irányba, noha arrafelé sötétebbnek látszott az erdő. Az út csak száz lábnyira húzódott. Kivrin fölkapaszkodott egy kidőlt fatuskóra, átmászott a földig hajló fűzfák sűrűjén és kinézett az útra. A Valószínűség-számítás ezt főútnak nevezte. Nem úgy nézett ki, mint egy főút. Még csak útnak sem látszott. Sokkal inkább gyalogösvénynek tűnt. Vagy tehéncsapásnak. Szóval ilyenek a tizennegyedik századi Anglia csodálatos országútjai, az országutak, amelyek megindították a kereskedést és kiszélesítették a látókört.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 42 Az úton épphogy csak elfért egy szekér, bár nyilvánvaló volt, hogy jártak rajta szekerek, legalábbis egy szekér. Az útba mélyen belevágtak a keréknyomok, falevelek lebegtek át, bele a kerékvágásokba. Némelyikbe az út szélén fekete víz gyűlt, s egyik-másik tócsán jéghártya képződött. Kivrin egy lejtő legalján állt. Az út egyenletesen kapaszkodott fölfelé mindkét irányba onnan, ahol volt, és ott, ami északnak érződött, a fák elfogytak félúton hegynek föl. A lány megfordult, hogy visszanézzen. Innen még meg lehet pillantani a szekeret - egy darabka kéket, épp csak de senki sem fogja. Az út itt mindkét oldalon elmerült az erdőben és elkeskenyedett, így ez a tökéletes hely a gyilkosok és tolvajok támadásához. Ez pont az a helyszín, mely hitelességet kölcsönöz a történetének, de sosem fogják őt észrevenni, akik végigsietnek az út keskeny nyúlványán, vagy ha észre is veszik a kékség alig látható szögletét, azt fogják hinni, hogy valaki lesben áll, így és meneküléshez sarkantyúzzák a lovukat. Hirtelen fölmerült Kivrinben, hogy a sűrűben lapulva, inkább nézhet ki a gyilkosok egyikének, mint ártatlan hajadonnak, akit nemrég fejbe kólintottak. Kilépett az útra és a halántékához emelte a kezét. - Ó, segélietec meg, miwel roppant baj súita éngemet! - kiáltotta. A tolmács elvileg automatikusan középangolra fordít mindent, amit mond, de Mr. Dunworthy ragaszkodott ahhoz, hogy a lány bemagolja az első szavait. Kivrin és Mr. Latimer tegnap egész délután a helyes kiejtésen dolgoztak. - Segélietec, miwel kirabolánac fene tolvajod - mondta a lány. Eszébe jutott, hogy leveti magát az útra, de most, mikor kint volt a szabad ég alatt, látta: későbbre jár, mint vélte, csaknem itt a napnyugta. Ha látni szeretné, mi van a hegytetőn, akkor jobb lesz, ha most megy. De először valamilyen jellel meg kell jelölnie a randevú helyét. Nem volt semmi jellegzetes az út menti fűzfák egyikén sem. A lány körülnézett egy követ keresve, melyet arra a helyre fektethet, ahonnan már látni lehet a szekeret, de nyomát sem lelte egynek sem az út szélén lévő durva gyomok közt. Végül visszamászott a sűrűn át, a haja és a köpenye belebeleakadt a fűzfaágakba, fogta a kis rézveretes ládikót, mely az Ashmoleanban lévőnek volt a másolata, és kicipelte magával, vissza az út szélére. Ez nem volt tökéletes megoldás - a ládikó elég kicsi volt ahhoz, hogy egy arra járó magával vigye -, de úgyis csak a domb tetejéig megy. Ha úgy dönt, elsétál a legközelebbi faluba, majd visszajön és maradandóbb jelzést hagy. Különben sem jön erre egyhamar semmiféle járókelő. A kerékvágás meredek oldalai keményre fagytak, a falevelek érintetlenül hevertek, a tócsákon a jéghártya töretlen. Senki sem fordult meg ezen az úton ma, sőt talán a héten sem. A lány kiegyenesítette a gyomnövényeket a ládikó körül, hogy elrejtse és ráfektetett egy ágat, aztán elindult föl a dombra. Az út, az alján lévő
43 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— befagyott sárgödörtől eltekintve, simább volt annál, mint amire Kivrin számított, és laposra döngölt, ami azt jelenti, hogy elhagyatott kinézete ellenére a lovak jó sokat használják. Könnyed kaptató volt, de még mielőtt pár lépést megtett volna, Kivrin már fáradtnak érezte magát, a halántéka is újra elkezdett lüktetni. Remélte, hogy az időeltolódás okozta tünetei nem fognak romlani - azt máris látta, hogy jó messzire van mindentől. Vagy ez talán csak illúzió. Még mindig nem „állapította meg pontos időbeli helyzetét” és ebben a dűlőben, ebben az erdőben nem volt semmi, ami kifejezetten 1320-ra vallott volna. A civilizáció egyetlen jele mindössze a keréknyom volt, ami azt jelenti, hogy ő bármilyen időben lehet a kerék föltalálása után és a kövezett utak előtt, sőt, nem feltételen akkor. Még mindig léteznek pontosan ilyen dűlők, mint ez, nem egész öt mérföldre Oxfordtól, gondosan fenntartja őket a Nemzeti Vagyonmegőrző a japán és amerikai turisták számára. Lehetséges, hogy nem is ment sehová, és ennek a dombnak a túloldalán majd rábukkan az M40-esre vagy Ms. Montoya ásatására, esetleg egy stratégiai rakétavédelmi állomásra. „Nagyon utálnám, ha azzal tudnám megállapítani az időbeli helyzetem, hogy elüt egy bicikli vagy egy autó gondolta a lány, és óvatosan kihúzódott az út szélére. - De ha nem mentem sehová, akkor miért fáj ilyen irtózatosan a fejem, és miért érzem úgy, hogy képtelen vagyok megtenni még egy lépést?” Fölért a dombtetőre és kifulladva megállt. Szükségtelen volt lehúzódni az útról. Még soha nem hajtott végig rajta autó. Sem lovasszekér. Ő pedig, ahogy korábban gondolta, tényleg messzire volt mindentől. Itt nem álltak fák, mérföldekre ellátott. Az erdő, amiben a szekér megbújt, fölnyúlt a dombra félútig, s aztán hosszan kiterjedt délre és nyugatra. Ha távolabbra érkezett volna a fák közé, akkor biztosan eltévedt volna. Akadtak fák keletre is, egy folyó mentén, melynek ezüstös kék csillámlását hébe-hóba megpillantotta - a Temze? a Cherwell? -, közte meg a part között fák kis csoportjai, sorai és foltjai pettyezték a vidéket. Több fa, mint amennyit el tudott képzelni, hogy valaha létezett Angliában. Az ítéletnapi könyv 1086-ban mindössze a földek 15 százalékát jelentette erdő borította területnek, a Valószínűség-számítás becslése szerint az ezerháromszázas évekre a földműveléshez és a településekhez megtisztított földek ezt 12 százalékra csökkentették. Ők, vagy azok a férfiak, akik az ítéletnapi könyvet írták, csúful alábecsülték a számokat. Mindenütt fák tornyosultak. Kivrin nem látott egy falut sem. A fák kopaszok voltak, az ágaik szürkésfeketék a késő délutáni fényben, és a lánynak látnia kellett volna a templomokat és udvarházakat rajtuk keresztül - de nem pillantott meg semmit, ami településnek nézett ki. Mégis lenniük kell településeknek, mert vannak itt szántóföldek, márpedig ezek keskeny földsávok voltak - ez határozottan a középkorra mutat. Az egyik szántón birkák legeltek, ez is a középkornak megfelelő, de a
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 44 lány nem látott senkit, aki őrizte volna őket. Messze keleten volt egy szögletes, szürke folt, az Oxford kell legyen. Hunyorogva csaknem ki tudta venni a falakat és a Carfax-torony zömök alakját, bár az elenyésző fényben semmi jelét nem észlelte a St. Frideswide-templom vagy az Osney-apátság tornyainak. A fény bizony fogyott. Az ég itt fönt halvány levendulakék volt, a nyugati láthatáron árnyalatnyi rózsaszínnel, és ő nincs eltájolódva, mert már azalatt is sötétedett, mialatt itt állt és nézelődött. Kivrin keresztet vetett és imára kulcsolta a kezét, egész közel vitte összeszorított ujjait az arcához. - Hát, Mr. Dunworthy, itt vagyok. Úgy tűnik, többé-kevésbé jó helyen járok. Bár nem pont az Oxford és Bath közötti országúton. Nagyjából ötszáz öllel délre vagyok tőle, egy mellékúton. Látom Oxfordot. Úgy néz ki, tíz mérföldre van innen. Megadta a becslését arról is, hogy melyik évszak és mennyi idő lehet, s leírta azt, amit látni vélt, aztán elhallgatott, arcát a kezébe temetve. El kellene mondja az ítéletnapi könyvnek, hogy mit szándékozik tenni, de nem tudta, hogy mi az. Egy tucat falunak kéne lennie a dimbes-dombos síkságon Oxfordtól nyugatra, de egyet sem látott, jóllehet ott voltak a megművelt földek, melyek hozzájuk tartoztak, no meg az út. Nem volt senki az úton, amely lekanyarodott a domb túloldalán, és azonnal eltűnt egy sűrű cserjésben. Fél mérfölddel odébb azonban ott volt az országút - ahová az ugrásból érkeznie kellett volna szélesen, laposan és halványzölden. Ez az út nyilvánvalóan oda vezetett. Ameddig csak ellátott, nem járt senki az országúton. Tőle balra, az Oxfordig nyúló síkság felénél megpillantott valami távoli mozgást, de az csak a hazatartó tehenek vonala volt a fák összevisszasága felé, ami biztos egy falut rejt. Az nem az a falu, melynek megkeresését Ms. Montoya kérte tőle - Skendgate az országúitól délre fekszik. Hacsak nincs teljesen rossz helyen. Persze, hogy nincs. Az ott, keletre egész biztosan Oxford meg a Temze, mely tőle délre egy barnásszürke homály felé kanyarog - Londonnak kell lennie, de ebből semmi sem árulta el neki, hol a falu. Lehet közte és az országút között, épp csak nem láthatóan, vagy lehet a másik irányba, egy egész más út vagy ösvény mentén. Nem maradt idő elmenni és megnézni. Gyorsan esteledett. Még talán egy félóráig lesz elég fény a közlekedéshez, így nem engedheti meg magának, hogy várjon. A rózsaszín már lilává sötétedett nyugaton, feje fölött a kék csaknem bíborrá lett. És a levegő is kezdett lehűlni. A szél is megélénkült. Bő, ráncos köpenye verdesett mögötte, ő szorosabban maga köré húzta. Nem szeretett volna egy decemberi éjszakát az erdőben tölteni, hasogató fejfájással meg egy farkasfalkával, de a hidegnek tűnő országúton fekve sem szeretett volna éjszakázni, abban a reményben, hogy majd valaki arra jár.
45 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Elindulhat Oxfordba, de kizárt, hogy sötétedés előtt odaérjen. Bárcsak megpillantana egy falut, bármilyen falut, ott eltölthetné az éjszakát és később megkereshetné Ms. Montoya faluját! Visszanézett, le az útra, melyen fölkapaszkodott, hátha megpillant egy kis fényt, egy tűzhelyről fölszálló füstöt vagy valamit, de nem volt ott semmi. A foga vacogni kezdett. És akkor a harangok elkezdtek kongani. Először a Carfax-harang, és pont ugyanúgy hangzott, mint mindig, holott legalább háromszor újra kellett öntsék 1300 óta, és aztán, mielőtt az első harangszó elhalt volna, a többiek, mintha csak jelre vártak volna Oxfordból. Természetesen vecsernyére harangoztak, szólítva az embereket a mezőről, invitálva őket, hogy hagyják abba a munkát és jöjjenek imádkozni. És elárulták a lánynak, hogy hol vannak a falvak. A harangok szinte összhangban zengtek, de Kivrin mégis mindegyiket ki tudta venni különkülön, némelyik olyan távoli volt, hogy csak a végső, mély visszhang jutott el hozzá. Ott, annak a fasornak a mentén, meg ott, meg ott. A falu, ahová a tehenek tartottak ott van, amögött az alacsony hegygerinc mögött. A tehenek gyorsabban kezdtek lépkedni a harangzúgástól. Két falu is volt gyakorlatilag a lány orra előtt - az egyik az országút túloldalán, a másik több szántóval arrébb, közel a fák szegélyezte kis patakhoz. Skendgate, Ms. Montoya faluja ott volt, ahol gondolta, hogy lennie kell, visszafelé arra, ahonnan jött, túl a fagyott kerékvágáson meg az alacsony dombon, immár több mint két mérföldre. Kivrin összetette a kezét. - Épp most jöttem rá, hol van a falu - mondta s elmerengett, vajon a harangok zúgása be fog-e kerülni az ítéletnapi könyv be. - Itt van az útnak ezen az oldalán. Elmegyek a szekérért és kivonszolom az útra, aztán betámolygok a faluba, még mielőtt besötétedik, és összeesem valakinek a küszöbén. Az egyik harang messze volt, délnyugatra, és olyan halk, hogy a lány alig hallotta. Eltűnődött, vajon ez-e az a harang, amelyet korábban hallott, és hogy akkor miért zúgott. Talán Dunworthynek volt igaza, és temetést jelzett. - Jól vagyok, Mr. Dunworthy - mondta bele Kivrin a két kezébe. - Ne aggódjon értem! Már több mint egy órája itt vagyok, és eddig nem történt semmi rossz. A harangok lassacskán elhaltak, megint az oxfordi harang vezetésével, bár, lehetetlen módon, az ő hangja tovább zengett a levegőben, mint bármelyik másiké. Az ég liláskékké vált. Előbújt egy csillag délkeleten. Kivrin keze még mindig imára kulcsolódott. - Itt minden gyönyörű.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 46 ÁTIRAT AZ ÍTÉLETNAPI KÖNYVBŐL (000249-000614) Hát, Mr. Dunworthy, itt vagyok. Úgy tűnik, többé-kevésbé jó helyen járok. Bár nem pont az Oxford és Bath közötti országúton. Nagyjából ötszáz öllel délre vagyok tőle, egy mellékúton. Látom Oxfordot. Nagyjából tíz mérföldre van innen. Nem tudom, hogy pontosan mikor jöttem át, de ha dél volt, terv szerint, akkor nagyjából négy óra időcsúszás következett be. Az évszak viszont stimmel. A levelek többnyire lehullottak a fákról, a földön lévők még többékevésbé épek, és csak hozzávetőleg a szántóföldek harmadát szántották alá, előkészítve ezzel a tavaszi szántást. Nem tudom megállapítani a pontos időbeli helyzetemet, míg a faluba nem érek és meg nem kérdezek valakit, hogy milyen nap van. Maga valószínűleg többet tud arról, hogy hol és milyen időpontban vagyok, mint én, vagy legalábbis többet fog tudni, ha meglesz a fix. De azt tudom, hogy a jó században vagyok. Látom a szántókat a dombról, ahol állok. Klasszikus középkori földsávok, lekerekített véggel, ahol az ökrök megfordulnak. A legelőket mind sövény szegélyezi, és nagyjából a harmaduk szász száraz sövény, míg a többi normann galagonya. A Valószínűségszámítás az 1300-as arányt 25 és 75 százalék közöttire tette, de azt Suffolkra alapozták, ami távolabbra van keleten. Délre és nyugatra erdő van - a Wychwood? csupa lombhullató, amennyire meg tudom állapítani. Keletre ellátok a Temzéig. Szinte ki tudom venni Londont is, bár tudom, hogy az lehetetlen. 1320-ban még több mint ötven mérföldnyire volt, a mostani mindössze húsz helyett. Nem igaz? Mégis azt hiszem, hogy látom. Vitán felül látom Oxford városfalát és a Carfax-tornyot. Itt minden gyönyörű. Úgy érzem, mintha nem is lennék hétszáz évnyire magától. Pont itt van Oxford, sétatávolságra, és nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy ha leballagnék erről a dombról, be a városba, ott találnám magukat mind, még mindig ott állva a Brasenose laborjában a fixre várva, Badri homlokát ráncolja a képernyőre, Ms. Montoya toporog, hogy visszamehessen az ásatásra, és maga, Mr. Dunworthy, kotkodácsol, mint egy vén kotlós. Egyáltalán nem érzem úgy, mintha el lennék választva maguktól, vagy nagyon messze lennék.
47 ————————— CONNIE WILLIS ———————————
NEGYEDIK FEJEZET
B
lehullott a homlokáról, miközben elesett, és a könyöke megütötte a konzolt, mely egy másodpercre megakasztotta az esését. Dunworthy aggodalmasan pillantott a képernyőre, félt, hogy a technikus eltalálta az egyik billentyűt, összezavarva ezzel a kijelzést. Badri leroskadt a földre. Latimer és Gilchrist meg sem próbálta elkapni. Úgy tűnt, Latimer még csak föl sem fogja, hogy valami baj van. Mary azonnal Badri után kapott, de mivel a többiek mögött állt, csak az ingujja egy ráncát fogta meg. Tüstént letérdelt a hanyatt fekvő férfi mellé, kiegyenesítette a testet, közben fülhallgatót vett elő. Kotorászott a bevásárlószatyrában, előhúzott egy csipogót, és teljes öt másodpercig lenyomva tartotta a hívógombot. - Badri? - kérdezte hangosan, és Dunworthy csak ekkor jött rá, milyen halálos csönd van a szobában. Gilchrist még mindig ott állt, ahol akkor, amikor Badri összeesett. Dühösnek látszott. Biztosíthatom, hogy mi már minden lehetséges eshetőséget számításba vettünk. Hát ezt nyilvánvalóan nem vette számításba. Mary elengedte a csipogó gombját és gyöngéden megrázta Badri vállát. Semmi reakció. A nő hátrahajtotta a technikus fejét, az arca fölé hajolt, a fülét gyakorlatilag a férfi nyitott szájába dugta, fejét pedig úgy fordította, hogy lássa Badri mellkasát. Badri lélegzett. Dunworthy látta, hogy emelkedik és süllyed a mellkasa, és nyilván Mary is. Az doktornő azonnal fölemelte a fejét, máris lenyomta a csipogót, két ujját a férfi nyakához szorította, oldalt, ott is tartotta, végtelennek tűnő ideig, aztán a szájához emelte a csipogót. - A Brasenose-ban vagyunk. A történeti laborban - szólt bele a csipogóba. - Öt-kettő. Kollapszus. Szívkihagyás. Agyvérzésnek nincs jele. - Elvette a kezét a hívógombról és fölhúzta Badri szemhéját. - Kollapszus? - kérdezte Gilchrist. - Az mi? Mi történt? A nő ingerülten nézett rá. - Badri elájult - felelte. - Kerítsd elő az orvosi készletemet! - szólt oda Dunworthynak. - A bevásárlószatyorban van. A nő földöntötte a szatyrot, amikor kivette a csipogót. Az az oldalára dőlve feküdt. Dunworthy matatott a dobozok és csomagok között, rálelt egy kemény műanyag dobozra, mely megfelelő méretűnek tűnt, és kicsattintotta. ADRI KEZE
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 48 Tele volt zöld és vörös fóliába burkolt karácsonyi kekszekkel. Visszagyömöszölte a szatyorba. - Gyerünk már! - mondta Mary kigombolva Badri laboratóriumi köpenyét. - Nem érek rá egész nap! - Nem találom... - kezdte Dunworthy. Mary elmarta a szatyrot és fölfordította. A kekszek szétgurultak mindenfelé. A sálat tartalmazó doboz kinyílt, a sál kipottyant belőle. Megmarkolta a ridiküljét, kicipzározta és kihúzott egy nagy, lapos tárcát. Kinyitotta, kivett belőle egy karperecet. Ráerősítette a technikus csuklójára, majd megfordult, hogy lássa a vérnyomásértékeket a képernyőn. A görbe semmit sem árult el Dunworthynek, és Mary reakciójából sem tudta megállapítani, vajon mit gondol a nő. Badri légzése nem állt le, a szíve sem hagyta abba a dobogást, nem is vérzett sehol, ahol Dunworthy láthatta. Talán csak elájult. De az emberek nem szoktak csak úgy összeesni, legfeljebb a könyvekben meg a vidékén. A technikus biztos megsérült vagy beteg. Amikor bejött a kocsmába, úgy tűnt, csaknem sokkos állapotban van. Lehetséges, hogy nekiment egy bicikli, mint az, amelyik épp csak nem ütötte el Dunworthyt. Talán először nem észlelte, hogy megsérült? Az megmagyarázná az összefüggéstelen viselkedését, sajátságos izgatottságát. De azt a tényt nem, hogy kabát nélkül jött el, hogy azt mondta, „velem kell jönnie”, és hogy „valami baj van”. Dunworthy megfordult és a vezérlőpult képernyőjére nézett. Az még mindig azokat a mátrixokat mutatta, mint akkor, amikor a tech összeesett. A tanár nem tudta értelmezni őket, de a szokásos fixnek látszott, Badri pedig azt mondta, hogy Kivrin rendben átjutott. Valami baj van. Mary lapos tenyérrel megveregette Badri karját, a mellkasa két oldalát, végig le a lábát. Badri szemhéja megrebbent, majd újra lecsukódott a szeme. - Tud arról, hogy Badrinak bármilyen egészségügyi problémája lenne? - Ő Mr. Dunworthy technikusa - közölte vádlón Gilchrist. - A Balliolból. Csak kölcsönben volt nálunk - tette hozzá, s hangjával éreztette, hogy valamiképpen Dunworthy felelős ezért, aki megrendezte a technikusa ájulását, hogy szabotálja a feladatot. - Nem tudok semmilyen egészségügyi problémáról - válaszolta Dunworthy. - Ő is átesett a teljes átvilágításon meg a szezonálisokon a félév kezdetén. Mary elégedetlennek tűnt. Föltette a sztetoszkópját és egy hosszú percig hallgatta Badri szívét, megint ellenőrizte a férfi vérnyomását, újra kitapintotta a pulzusát. - És nem tudsz semmit egy esetleges epilepszia kórtörténetéről? Diabéteszről? - Nem - felelte Dunworthy. - Fogyasztott valaha drogokat vagy tiltott endorfinokat? - A nő meg sem várta, hogy válaszoljon neki. Megint lenyomta a gombot a csipogóján. - Itt Ahrens. Pulzus egy tíz. Vérnyomás száz per hatvan. Vérvizsgálatot végzek. -
49 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Letépte egy géztörlő csomagolását, letisztította azt a kart, amin nem volt karperec, s újabb csomagot bontott ki. Drogok vagy tiltott endorfinok. Az megmagyarázná izgatott viselkedését, összefüggéstelen beszédét. De ha fogyaszt, az megmutatkozott volna a félév kezdeti szűrővizsgálaton és kizárt, hogy el tudná végezni a bonyolult számításokat a hálóhoz. Valami baj van. Mary megint letörölte a kart és becsúsztatott egy kanült a bőr alá. Badri szemhéja rebbenve fölnyílt. - Badri! - szólalt meg Mary. - Hall engem? - Benyúlt a kabátzsebébe és előteremtett egy élénkpiros kapszulát. - Be kell adnom magának a lázmérőt mondta a nő és odatartotta a férfi szájához, aki semmijeiét nem adta annak, hogy hallotta. Mary visszatette a kapszulát a zsebébe, aztán keresgélni kezdett a felszerelésében. - Szólj, ha a kijelzés megjelenik azon a kanülön! - kérte Dunworthytől, előbb kiszedve mindent a tárcából, aztán visszarakva. Letette az eszköztartót, majd elkezdett a ridiküljében turkálni. - Azt hittem, van nálam egy bőrhőmérsékletet regisztráló lázmérő - motyogta. - Megjelent a kijelzés - tudatta Dunworthy. Mary fölkapta a csipogóját és elkezdte beolvasni a számokat. Badri kinyitotta szemét. - Magának muszáj... - mondta és lecsukódott a szeme. - Úgy fázom mormolta. Dunworthy levette a télikabátját, de az túl nedves volt ahhoz, hogy ráterítse a technikusra. Tehetetlenül körbenézett a szobában valamiért, amivel betakarhatná a férfit. Ha ez akkor történt volna, mielőtt Kivrin elment, használhatnák azt a pokrócszerű köpenyt, amelyet a lány viselt. Badri zakója be volt gyűrve a vezérlőpult alá. Azt terítette hosszában rá a technikusra. - Megfagyok - motyogta Badri, vacogva. Mary, még mindig a kijelzés számait sorolva a csipogóba, szúrósan odanézett. - Mit mondott? Badri motyogott valami mást és aztán érthetően így szólt: - Fejfájás. - Fejfájás - ismételte meg Mary. - Hányingere is van? A férfi kissé elmozdította a fejét, hogy nemet intsen. - Mikor volt...? - kérdezte és megragadta a nő karját. A doktornő rátette a kezét a férfiéra és másik kezét Badri homlokára szorította. - Láza van - jelentette ki. - Valami baj van - mondta Badri. Lehunyta a szemét. A keze elengedte a nő karját és visszahullott a földre.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 50 Mary újra fölemelte az elernyedt kart, ránézett a kijelzésre, és megint megfogta a férfi homlokát. - Hol van az az átkozott bőrhőmérő? - mérgelődött, majd elkezdett újfent kutakodni a tárcában. A csipogó csipogott. - Megjöttek - mondta az asszony. - Valaki menjen és mutassa nekik az utat! - Azzal megveregette Badri mellkasát. - Maga csak feküdjön nyugton! Mire Dunworthy kinyitotta az ajtót, addigra ők már ott voltak. Két mentőápoló az Ispotályból begurította a hajókoffer méretű szállítófelszerelést. - Azonnali beszállítás - mondta Mary, még mielőtt kinyithatták volna a kofferüket. Föltápászkodott a térdelésből. - Hozza a hordágyat! - szólt oda a mentő ápolónőjének. - És kerítsen nekem egy bőrhőmérőt meg egy cukros infúziót! - Én föltételeztem, hogy a Huszadik Század személyzetét szűrték dorfokra meg drogokra - jegyezte meg Gilchrist. Az egyik mentőápoló elcsattogott mellett egy pumpás adagolóval. - A Középkor sohasem engedné meg... - Gilchrist ellépett a másik útjából, aki most bejött a hordággyal. - Ez narkós zákányosság? - firtatta a férfi mentőápoló, odapillantva Gilchristre. - Nem - válaszolta Mary. - Elhozta a bőrhőmérőt? - Nekünk nincs olyan - felelte a férfi, az adagolót a csatlakozóba dugva. Csak egy termisztorunk meg lázmérőkapszuláink. Várnunk kell, míg be nem visszük. - Egy percig a feje fölött tartotta a műanyag zacskót, míg a gravitációs adagoló be nem indította a motort, aztán Badri mellkasára tapasztotta. A mentő ápolónője levette a zakót Badriról, és betakarta egy szürke pokróccal. - Fázom - mondta Badri. - Magának muszáj... - Mit muszáj nekem? - tudakolta Dunworthy. - A fix... - Egy-két! - mondták egyszerre a mentőápolók és rágördítették Bad-rit a hordágyra. - James, Mr. Gilchrist, el kell jönniük velem a kórházba, hogy kitöltsék a betegfelvételi lapot - közölte Mary. - És kell nekem Badri teljes kortörténete. Egyikük eljöhet a mentővel, a másik meg majd követi. Dunworthy nem várt, hogy azon vitatkozzon Gilchristtel, melyiküknek kell a mentővel utazni. Bemászott és leült Badri mellé, aki nehezen lélegzett, mintha az, hogy a hordágyon viszik, túl nagy megerőltetés lett volna számára. - Badri - szólalt meg sürgetően -, azt mondta, valami baj van. Úgy értette, hogy valami baj van a fixszel? - Megvan a fix - válaszolta homlokát ráncolva Badri.
51 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Az ápoló, aki a kijelzők ijesztően hosszú sorát tapasztotta Badrihoz, bosszankodni látszott. - Rosszul határozta meg a növendék a koordinátákat? Ez fontos, Badri. Hibát követett el a távoli koordinátákban? Mary bemászott a mentőbe. - Helyettes dékánként úgy érzem, nekem kellene elkísérnem a pácienst a mentőautóban - hallotta Dunworthy Gilchrist szájából. - Majd keressen minket a Sürgősségi Osztályon az Ispotályban! - közölte Mary és behúzta az ajtót. - Már megmérte a lázát? - kérdezte a mentőápolótól. - Igen - válaszolta a férfi. - 39,5 fok. Vérnyomás 90 per 55, pulzus 115. - Volt hiba a koordinátákban? - tudakolta Dunworthy Badritól. - Mindenki leült ott hátul? - firtatta a sofőr az interkomon keresztül. - Igen - válaszolta Mary. - Egyes kód. - Követett el Puhalski hibát a távugráshoz használt helyzeti koordinátákban? - Nem - felelte Badri. Dunworthy kabáthajtókája után kapott. - Akkor az időcsúszás az? - Nekem muszáj... - mondta Badri. - Annyira aggódom. A sziréna fölbődült, elfojtva a többit, amit mondott. - Magának mit muszáj? - kiáltotta túl Dunworthy a mentő föl-fölharsanó dudáját. - Valami baj - mondta Badri és megint elájult. Valami baj. Az időeltolódásnak kell lennie. A koordinátákon kívül az volt az egyetlen, ami egy ugrásnál bajt okozhatott úgy, hogy az ugrás ne álljon le, és a technikus azt mondta, a helyzeti koordináták jók voltak. Viszont mekkora az időeltolódás? Badri korábban azt fejtegette neki, hogy akár két hét is lehet, és nem futott volna el a kocsmáig a zuhogó esőben, kabát nélkül, hacsak nem lett annál sokkal több. Mennyivel több? Egy hónap? Három hónap? De hát Badri azt mondta Gilchrist-nek, hogy az előzetesek minimális időcsúszást mutattak. Mary a könyökével félretaszította a férfit, és a kezét megint a technikus homlokára tette. - Adjon az infúzióhoz nátrium-tioszalicilátot! - mondta. - És kezdje nézni a fehérvérsejtek számát! James, menj az útból! Dunworthy eloldalgott Mary mellett. Leült a padra, közel a mentőautó hátsó végéhez. Mary megint fölvette a csipogóját. - Álljanak készen egy teljes vérképhez és antitestvizsgálathoz! - Pyelonephritis? - kérdezett rá az ápoló figyelve, ahogy megváltozott a kijelzés. Vérnyomás 96 per 60, pulzus 120, hőmérséklet 39,5. - Nem hinném - válaszolta Mary. - Nincs nyilvánvaló alhasi fájdalom, de kétségtelenül valamiféle fertőzés, ezzel a lázzal.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 52 A szirénázás gyakorisága hirtelen csökkent, majd megszűnt. A mentőápoló zsinórokat kezdett előhúzni a fali kapcsolódási pontokból. - Már itt vagyunk, Badri - jegyezte meg Mary, újra megveregetve a férfi mellét. - Hamarosan kitűnő állapotba hozzuk újra! A férfi semmi jelét nem adta annak, hogy hallotta. Mary fölhúzta a pokrócot Badri nyakáig, a tetején pedig szépen elrendezte a lógó zsinórokat. A sofőr föltépte az ajtót, majd együtt kitolták a hordágyat. - Teljes vérképet szeretnék - jelentette ki Mary, belekapaszkodva az ajtóba, miközben lemászott. - Komplementkötési reakciót, hemagglutinációgátlás vizsgálatot és az ellenanyagképzést kiváltók azonosítását. Dunworthy lemászott a nő után, és követte őt a Sürgősségi Osztályra. - Szükségem lesz a kortörténetre - mondta Mary a recepciósnak. - Badriról... mi a vezetékneve, James? - Chaudhuri - felelte a férfi. - Az Egészségügyi Azonosító Jele? - Nem tudom - felelte. - A Balliolban dolgozik. - Lenne olyan jó és lebetűzné nekem a nevét, kérem? - C-H-A... - mondta a férfi. Mary már épp kezdett eltűnni a Sürgősségiben. A férfi elindult utána. - Sajnálom, uram - mondta a recepciós, fölpattanva a számítógépe mellől, hogy elállja az útját. - Ha itt most helyet foglalna... - Beszélnem kell azzal a pácienssel, akit épp most vesz föl - közölte a tanár. - Rokona? - Nem - felelte a férfi. - A főnöke vagyok. Ez nagyon fontos. - Ő most éppen egy vizsgálófülkében van - magyarázta a nő. - Majd kérek magának engedélyt, hogy meglátogathassa, amint vége a vizsgálatnak. A nő óvatosan visszaült a konzolhoz, mintha kész lenne újra fölugrani, ha a legkisebb moccanást észleli a férfi részéről. Dunworthy gondolt rá, hogy egyszerűen beront a vizsgálóba, de nem akarta megkockáztatni, hiszen kitiltanák a kórházból, és különben is, Badri nincs olyan állapotban, hogy beszélhessenek. Teljesen egyértelműen eszméletlen volt, amikor kivették a mentőből. Eszméletlen, 39,5 fokos lázzal. Valami baj van. A recepciós gyanakvóan nézett föl rá. - Nem bánná túlságosan, ha újra el kéne mondja nekem azt a betűzést? A tanár betűzte a Chaudhuri nevet a nőnek, aztán megkérdezte, hol talál telefont. - Ott, a folyosó végén - felelte az adminisztrátor. - A beteg kora? - Nem tudom - felelte a férfi. - Huszonöt? Négy éve dolgozik a Balliolban. Legjobb tudása szerint megválaszolta a nő többi kérdését is, aztán kinézett az ajtón, hogy lássa, vajon Gilchrist megérkezett-e, majd végigment
53 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— a folyosón a telefonokhoz és fölhívta a Brasenose-t. Csak a portást érte el, aki épp a kapusfülke pultján álló műkarácsonyfát díszítette. - Beszélnem kell Puhalskival - mondta Dunworthy, remélve, hogy tényleg ez a neve az elsőéves technikusnak. - Nincs itt - válaszolta a portás, szabad kezével ezüstgirlandot tekerve az ágak köré. - Nos, amint visszatér, legyen szíves, mondja meg neki, hogy beszélnem kell vele! Nagyon fontos. Le kell olvasnia nekem egy fixet. Én most a... Dunworthy nyomatékosan kivárta, hogy a portás befejezze a girland elrendezését és leírja a telefonfülke számát, amit az végül is megtett, lefirkálva a telefonszámot a karácsonyi díszek egyik dobozának tetejére. - Ha nem tudna elérni ezen a számon, hívja a Sürgősségi Osztályt az Ispotályban! Mit gondol, mikor fog visszamenni? - Nehéz megmondani - jelentette ki a portás, kicsomagolva egy angyalt. Némelyikük néhány nappal korábban visszajön, de a többség nem bukkan föl a szemeszter első napjáig. - Hogy érti? Hát ő nem maradt itt az egyetemen? - Úgy volt, hogy marad. Úgy volt, hogy ő fogja működtetni a hálót a Középkornak, de amikor megtudta, hogy nincs rá szükség, hazament. - Akkor szükségem lesz az otthoni címére és telefonszámára. - Azt hiszem, valahol Walesben lakik, de ehhez a kollégium titkárnőjével kell beszélnie, és most ő sincs itt. - Mikor jön vissza a titkárnő? - Meg nem mondhatom, uram. Elment Londonba, hogy elintézze a karácsonyi bevásárlását. Dunworthy újabb üzenetet hagyott, míg a portás kiegyenesítette az angyal szárnyát, aztán letette, és megpróbált rájönni, hogy maradtak-e további technikusok Oxfordban karácsonyra. Nyilván nem, vagy Gilchristnek nem kellett volna eredetileg egy elsőévest alkalmaznia. Azért mindenképp odatelefonált a Magdelenbe, de nem vette föl senki. Letette a kagylót, egy percig merengett, aztán tárcsázta a Balliolt. Ott sem vette föl senki. Finch még biztos odakint mutogatja az amerikai harangjátékosoknak Öreg Tóm harangjait. Dunworthy ránézett a digitálisára. Még csak fél három. Sokkal későbbnek gondolta. Lehet, hogy még csak ebédelnek. Fölhívta a Balliol előcsarnokának a számát, de onnan sem jött válasz. Arra számítva ment vissza a váróterembe, hogy Gilchrist már ott lesz. Nem volt ott, ellenben a két mentőápoló igen, és egy szakápolónővel beszélgettek. Gilchrist alighanem visszatért a Brasenose-ba, hogy tervezgesse a következő időugrást vagy az azutánit. Harmadszorra talán elküldi Kivrint egyenesen a Fekete Halál idejébe, hogy a saját szemével lássa! - Hát itt van! - mondta az ápolónő. - Attól féltem, hogy elment. Ha lenne olyan jó és velem jönne!
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 54 Dunworthy föltételezte, hogy a nő hozzá beszélt, de a mentő személyzete is követte őt, végig a folyosón. - Hát akkor, itt volnánk - mondta az ápolónő, kitárva nekik egy ajtót. A mentőápolók besorakoztak. - Van tea a zsúrkocsin, és egy vécé azon az ajtón túl. - Mikor láthatom Badri Chaudhurit? - kérdezte Dunworthy megfogva az ajtót, hogy a nő ne csukhassa be. - Dr. Ahrens hamarosan itt lesz - felelte az ápolónő és, dacolva a férfival, becsukta az ajtót. A mentő ápolónője zsebre dugott kézzel már le is rogyott egy székre. A pasas ott állt a zsúrkocsi mellett és bedugta az elektromos vízforralót. Végig a folyosón egyikük sem kérdezett semmit a recepcióstól, szóval ez talán csak rutin eljárás, bár Dunworthy nem tudta elképzelni, hogy ezek ketten miért kívánják Badrit meglátogatni. Vagy hogy miért hozták őket ide. Ez a várószoba teljesen más szárnyban volt, mint a Sürgősségi Osztály. Ugyanolyan gerincmegnyomorító székek voltak benne, mint a Sürgősségi várótermében, ugyanolyan asztalok, rajtuk legyező alakban szétterített buzdító brosúrákkal, ugyanolyan fémgirland tekeredett a zsúrkocsira, amit műanyag magyalcsokrokkal rögzítettek. Viszont nem voltak ablakok, még az ajtón sem. Önálló és különálló szoba, az a fajta, ahol az emberek a rossz hírekre várakoznak. Dunworthyre hirtelen rátört a fáradtság és leült. Rossz hírek. Valamiféle fertőzés. Vérnyomás 96, pulzus 120, hőmérséklet 39,5. Az egyetlen másik tech Oxfordból lelépett Walesbe, Basingame titkárnője pedig elment karácsonyi bevásárlásokat intézni. És Kivrin valahol az 1320-as években van, napokra vagy akár hetekre onnan, ahol elvileg lennie kellene. Vagy hónapokra. A mentőápoló férfi tejet és cukrot tett egy csészébe, megkavarta, várva, hogy az elektromos vízforraló fölmelegedjen. Úgy tűnt, a nő elaludt. Dunworthy rámeredt. Az időeltolódásra gondolt. Badri azt mondta, az előzetes számítások minimális csúszást jeleztek, de azok persze csak előzetesek. Badri szerint kéthetes időcsúszás valószínű, és ez hihetően hangzott. Minél messzebb küldték vissza a történészt, annál nagyobb volt az átlagos időeltolódás. A Huszadik Század ugrásainál általában csak pár perc, a Tizennyolcadik Századnál néhány óra. A Magdalén, mely még mindig ember nélküli ugrásokat végzett a reneszánszba, háromtól hat napig terjedő csúszásokat tapasztalt. De ezek csak az átlagok. Az időcsúszás minden ember esetében változó és lehetetlen megjósolni bármelyik ugrásnál előre. A Tizenkilencedik Századnál előfordult egy negyvennyolc napos csúszás, de a lakatlan területeken gyakran egyáltalán nincs is.
55 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— A mértéke sokszor tetszőlegesnek, szeszélyesnek tűnik. Amikor az első időeltolódás-próbákat végezték a Huszadik Század számára még a húszas években, ő ott állt a Balliol üres udvarán, és mindössze három perc csúszással küldték vissza 1956. szeptember 14-ére, hajnali kettőre. Ám amikor megint visszaküldték 2:08-kor, csaknem két óra volt az időcsúszás, és majdnem egy hallgató fejére érkezett, aki épp befelé osont egy kollégiumon kívül töltött éjszaka után. Kivrin akár hat hónapnyira is lehet onnan, ahol elvileg lennie kellene, s fogalma sem lehet róla, hogy mikor lesz a randevú. És Badri futva jött a kocsmába, hogy szóljon neki: a lányt mentsék ki a múltból. Mary bejött, még mindig kabátban. Dunworthy fölállt. - Badri a gond? - kérdezte félve a választól. - Ő még mindig a Sürgősségin van - válaszolta az asszony. - Szükségünk van a EAJ-számára és nem találjuk az adatait a Balliol-fájlban. A nő ősz haja már megint összekuszálódott, de amúgy olyan szakszerűnek tűnt, mint amikor megvitatta Dunworthy hallgatóit a férfival. - ő nem tagja a kollégiumnak - felelte a tanár megkönnyebbülten. - A technikusokat kijelölik az egyes kollégiumokba, de őket hivatalosan az Egyetem alkalmazza. - Akkor az adatai a Személyzeti Irodában lesznek. Meg tudod mondani, hogy utazott-e Anglián kívülre a múlt hónapban? - Volt egy helyszínije két héttel ezelőtt a Tizenkilencedik Század számára Magyarországon. Azóta Angliában van. - Meglátogatták a rokonai Pakisztánból? - Nincsenek olyan rokonai. Harmadik generációs. Rájöttél már, mit kapott el? A nő nem figyelt rá. - Hol van Gilchrist meg Montoya? - kérdezte. - Mondtad Gilchristnek, hogy itt találkozzunk, de még nem érkezett meg, amikor behoztak ide. - És Montoya? - Elment, amint véget ért az ugrás - közölte Dunworthy. - Van valami elképzelésed arról, hová mehetett? „Semmivel sem jobb, mint neked - gondolta Dunworthy. - Te is láttad őt lelépni.” - Föltételezem, hogy visszament Witney-be az ásatásához. Ott tölti az ideje nagy részét. - Ásatás? - kérdezett vissza Mary, mintha még sosem hallott volna róla. „Mi az? - gondolta a férfi. - Mi a baj?” - Witney-ben - ismételte meg. - A Nemzeti Vagyonmegőrző birtokán. Egy középkori falu ásatásait végzi. - Witney? - mondta utána az asszony és boldogtalannak látszott. - Azonnal ide kell jönnie!
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 56 - Próbáljam meg fölhívni? - tudakolta Dunworthy, de Mary már oda is ment a zsúrkocsi mellett ácsorgó mentőápolóhoz. - Ide kell hoznia valakit Witney-ből - utasította az ápolót, aki letette a csészéjét tányérostul, és magára cibálta a dzsekijét. - A Nemzeti Vagyonmegőrző telephelyéről. Lupe Montoyát. A doktornő a mentőápolóval együtt kiment az ajtón. Dunworthy arra számított, hogy visszajön, amint elmagyarázta a férfinek az utat Witney-be. Amikor az asszony nem jött vissza, a tanár utánaindult. Mary nem volt a folyosón. Ahogy a mentőápoló sem, de a nővér a Sürgősségiről annál inkább. - Elnézést, uram - mondta és elállta az útját ugyanúgy, ahogy a recepciós is tette a Sürgősségin. - Dr. Ahrens azt kéri, hogy várja meg itt. - Nem megyek ki az Ispotályból. De muszáj telefonálnom a titkáromnak. - Szívesen hozok magának egy telefont, uram - közölte határozottan a nő. Megfordult és végignézett a folyosón. Gilchrist és Latimer érkeztek. - ...remélem, hogy Ms. Engle-nek lesz alkalma megfigyelni egy halálesetet - mondta épp Gilchrist. - A hozzáállás a halálhoz az 1300-as években nagyban különbözött a miénktől. A halál mindennapos és elfogadott része volt az életnek, és a korabeliek nem voltak képesek veszteséget vagy gyászt érezni. - Mr. Dunworthy - szólt az ápolónő, miközben a karját rángatta -, ha lenne szíves odabenn várni, hozok magának egy telefont. A nő odament Gilchristhez és Latimerhez. - Ha lennének szívesek velem jönni! - kérte, betessékelve őket a várószobába. - Én vagyok a Történettudományi Kar helyettes dékánja - jelentette ki Gilchrist szúrósan meredve Dunworthyre. - Ami Badri Chaudhurival történik, az az én felelősségem. - Igen, uram - bólintott az ápolónő és becsukta az ajtót. - Dr. Ahrens azonnal itt lesz. Latimer letette az esernyőjét az egyik székre, Mary bevásárlószatyrát pedig a mellette lévőre. Szemlátomást összeszedte az összes csomagot, melyet Mary kiborított a padlóra. Dunworthy látta, hogy kilóg a szatyor tetején a sálat tartalmazó doboz meg az egyik karácsonyi keksz. - Nem kaptunk taxit - magyarázkodott Latimer, erősen lihegve. Leült a rakománya mellé. - Metróval kellett jöjjünk. - Hová valósi az a technikustanuló, akit az ugrásnál akart alkalmazni... az a Puhalski? - tudakolta Dunworthy. - Beszélnem kell vele. - Mivel kapcsolatban, ha szabad kérdeznem? Vagy távollétemben teljesen átvette az uralmat a Középkoron? - Életbevágó, hogy valaki leolvassa a fixet és megbizonyosodjon, hogy minden rendben.
57 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Maga el lenne ragadtatva, ha valami balul ütne ki, ugye? A kezdetektől fogva próbálta meggátolni ezt a szakmai gyakorlatot! - Balul ütne ki? - firtatta hitetlenkedve Dunworthy. - Máris balul ütött ki. Badri eszméletlenül fekszik a kórházban, nekünk pedig fogalmunk sincs róla, hogy Kivrin ott van-e és akkor, ahol és amikor lennie kell. Hallotta Badrit. Azt mondta, hogy valami baj van a fixszel. Kerítenünk kell egy technikust, hogy megtudjuk, mi az. - Én aligha adnék hitelt annak, amit valaki drogok vagy endorfinok hatása alatt mond, vagy akármi legyen is, amit Badri szed! - mondta Gilchrist. - És szabadjon emlékeztetnem, Mr. Dunworthy: az egyetlen dolog, ami ebben az időugrásban balul ütött ki, az a Huszadik Század része benne. Mr. Puhalski tökéletesen megfelelően ellátta a feladatát. Azonban a maga erősködésére engedtem, hogy a technikusa átvegye a helyét. Nyilvánvaló, hogy ezt nem lett volna szabad. Kinyílt az ajtó, erre mindnyájan odanéztek. A nővér behozott egy hordozható telefont, odaadta Dunworthynek és sietve távozott. - Föl kell hívnom a Brasenose-t, tudatni velük, hogy itt vagyok - jelentette be Gilchrist. Dunworthy fütyült rá, kipattintotta a telefon képernyőjét és fölhívta a Jesust. - Szükségem van a technikusaik nevére és otthoni telefonszámára - mondta az igazgatóhelyettes titkárnőjének, amikor az megjelent a képernyőn. - Egyikük sincs itt a vakáció alatt, ugye? Egyikük sem volt itt. A férfi leírta a neveket és a számokat az egyik buzdító brosúrára, megköszönte a rangidős oktatónak, letette, majd nekikezdett a számok listájának. Az első bepötyögött szám foglalt volt. A többi már akkor foglaltat jelzett, mielőtt még befejezte volna a körzetszámot. Az utolsónál egy számítógéphang lépett közbe, közölte, hogy „Minden vonal foglalt. Kérem, próbálkozzon a telefonálással később!” Dunworthy hívta a Balliolt, mind az előcsarnokot, mind a saját irodáját. Egyik számon sem vették föl. Finch biztos elvitte az amerikaiakat Londonba, hogy hallják a Big Bent. Gilchrist még mindig mellette állt s várt, hogy használatba vehesse a telefont. Latimer odaballagott a teáskocsihoz, és az elektromos vízforraló dugóját próbálta belenyomni a konnektorba. A mentő ápolónője abbahagyta a szunyókálását, hogy segítsen neki. - Végzett a telefonálással? - firtatta mereven Gilchrist. - Nem - felelte Dunworthy. Megpróbálta újra Finch-et. Még mindig nem kapott választ. Letette. - Az akarom, hogy hozza vissza a technikusát Oxfordba és emeljük ki Kivrint. Még mielőtt elhagyja az ugrás helyszínét.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 58 - Maga akarja? - kérdezte Gilchrist. - Emlékeztethetem arra, hogy ez a Középkor időugrása, nem a magáé? - Nem számít, kié - válaszolta Dunworthy, próbálva megőrizni a hidegvérét. - Egyetemi irányelv az időugrás azonnali leállítása, ha bármiféle gond adódik. - Arra is emlékeztethetem, hogy az egyetlen probléma, mellyel szembesültünk ennél az időugrásnál az, hogy maga elmulasztotta a technikusa szűrését kábítószerekre. - Azzal Gilchrist nyúlt a telefonért. - Én fogom eldönteni, hogy le kell-e állítani ezt az ugrást, s ha igen, mikor! A telefon megcsörrent. - Itt Gilchrist - mondta Gilchrist. - Egy pillanat, kérem! - Átadta a telefont Dunworthynek. - Mr. Dunworthy - mondta Finch és zaklatottnak tűnt. - Hála az égnek! Már mindenhová telefonáltam. Nem fogja elhinni, miféle nehézségekkel kerültem szembe! - Feltartóztattak - jelentette ki Dunworthy, mielőtt Finch belevághatott volna a beszámolóba a nehézségeiről. - Most nagyon figyeljen! Azt akarom, hogy menjen és hozza el Badri Chaudhuri alkalmazásának iratait a gazdasági igazgató irodájából. Dr. Ahrensnek szüksége van rá. Hívja őt föl! Itt van az Ispotályban. Ragaszkodjon ahhoz, hogy személyesen beszélhessen vele! Ő majd megmondja, milyen információkra van szüksége az iratokból. - Igen, uram - válaszolta Finch, fölkapva egy noteszt meg egy ceruzát és gyorsan jegyzetelve. - Amint ezt megtette, azt akarom, hogy menjen át egyenesen a New College-ba, ott keresse meg a vezetőtanárt! Mondja meg neki, hogy most azonnal beszélnem kell vele, adja meg ezt a telefonszámot! Mondja meg neki, hogy szükséghelyzet van és életbevágó, hogy megtaláljuk Basingameet! Azonnal vissza kell jönnie Oxfordba! - Gondolja, hogy meg tudja tenni, uram? - Hogy érti? Jött valami üzenet Basingame-től? Történt vele valami? - Tudtommal nem, uram. - Nos, akkor természetesen vissza tud majd jönni. Elvégre csak horgászni ment. Nem arról van szó, hogy szoros ütemterve lenne. Miután beszélt a vezetőtanárral, kérdezzen meg minden oktatót és hallgatót, akit csak talál! Talán egyiküknek lesz ötlete, hogy hol lehet Basingame. És amíg ott lesz, derítse ki, vajon itt van-e bármelyik technikusuk Oxfordban. - Igen, uram - felelte Finch. - De mit tegyek az amerikaiakkal? - Mondja nekik, sajnálom, hogy elmulasztottam a találkozást, de elháríthatatlanul föltartóztattak. Elvileg ők négykor átmennek Elybe, nemde? - Úgy volt, de... - De mi?
59 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Nos, uram, körbevittem őket, hogy lássák Öreg Tomot meg a vén marstoni templomot, de amikor megpróbáltam átvinni őket Iffley-be, megállítottak minket. - Megállították? - kérdezte Dunworthy. - Kicsoda? - A rendőrség, uram. Barikádokat emeltek. Az a lényeg, hogy az amerikaiak nagyon földúltak a kéziharangkoncertjük miatt. - Barikádokat? - ismételte meg Dunworthy. - Igen, uram. Az A4is8-ason. Szállásoljam el az amerikaiakat a Salvinban, uram? William Gaddson és Tom Gailey ott laknak az északi lépcsőnél, de a Basevit festik. - Nem értem - jelentette ki Dunworthy. - Miért állították meg magukat? - A karantén miatt - felelte Finch és meglepettnek látszott. Elhelyezhetem őket a Fisherben is. A fűtést lekapcsolták a vakációra, de használhatják a kandallókat.
ÁTIRAT AZ ÍTÉLETNAPI KÖNYVBŐL (000618-000735) Visszajöttem az ugrás helyszínére. Elég messze van az úttól. Ki fogom vonszolni a szekeret az útra, hogy javuljon az esélye annak, hogy észrevesznek, de ha történetesen senki sem jár erre az elkövetkező félórában, szándékomban áll elsétálni Skendgate-be, amelynek megállapítottam a helyét, hála a vecsernyére szólító harangoknak. Komoly időeltolódást élek át. A fejem rémesen fáj és folyton borzongok. A tünetek rosszabbak, mint amit Badritól és dr. Ahrenstől tanultam. A fejfájás különösen. Örülök, hogy a falu nincs messze.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 60
ÖTÖDIK FEJEZET
K
Hát persze - gondolta Dunworthy. - A mentőápoló, akit elküldtek, hogy hozza ide Montoyát, no meg Mary kérdései Pakisztánról, és mindnyájuk elhelyezése itt, ebben az izolált, önálló szobában, ahol egy ügyeletes nővér őrködik az ajtónál. Hát persze.” - Akkor a Salvin megteszi? Az amerikaiaknak? - kérdezte épp Finch. - Mondta a rendőrség, hogy miért van ka... - A tanár elhallgatott. Gilchrist őt fürkészte, de Dunworthy nem gondolta, hogy kollégája látja a képernyőt onnan, ahol áll. Latimer a zsúrkocsinál sürgölődött, megpróbálva kinyitni egy cukrot tartalmazó tasakot. A mentő ápolónője aludt. - Mondta a rendőrség, hogy miért hozták ezeket az óvintézkedéseket? - Nem, uram. Csak azt, hogy Oxford és közvetlen környéke érintett, és lépjünk kapcsolatba utasításokért az Egészségüggyel. - És kapcsolatba lépett? - Nem, uram. Többször próbáltam. Nem tudom elérni őket. Úgyszintén foglalt minden interurbán vonal. Az amerikaiak próbálták fölhívni Elyt, hogy töröljék a koncertjüket, de a vonalak túlterheltek. Oxford és környéke. Ez azt jelenti, hogy nemcsak az összes utat zárták le, hanem leállították a metrót meg a szupergyorsvonatot is Londonba. Nem csoda, hogy a telefonvonalak túlterheltek. - Mennyi ideje ennek? Mikor indultak el Iffley-be? - Valamivel három után, uram. Azóta telefonálok mindenhová, próbáltam megtalálni magát, aztán azt gondoltam, talán már tud is róla. Fölcsörgettem az Ispotályt, aztán elkezdtem körbetelefonálni az összes kórházat. „Még nem tudtam róla” - gondolta Dunworthy. Megkísérelte fölidézni, milyen körülmények szükségesek a karantén kihirdetéséhez. Az eredeti szabályzás megkövetelte minden egyes „ismeretlen betegség vagy fertőzésgyanú” esetében, de azt a pandémiát követő első hisztéria idején fogadták el, azóta viszont pár évenként módosították és enyhítették egész odáig, hogy mostanra Dunworthynek fogalma sem volt róla, mi állhat benne. Azt biztosan tudta, hogy néhány évvel ezelőtt „veszélyes ragályos betegség teljeskörű azonosítása” szerepelt benne, mert a lapokban nagy hűhót csaptak emiatt, amikor a Lassa-láz három hétig tombolt akadálytalanul egy spanyolországi városban. A helyi orvosok nem végezték el a vírusbesorolást ARANTÉN.
61 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— és az egész felfordulás szigorúbb szankciók életbe léptetésének követelésével végződött, de a férfi nem tudta, hogy végül megszavazták-e. - Akkor hát jelöljek ki nekik szobákat a Salvinban, uram? - kérdezte újra Finch. - Igen. Nem. Ideiglenesen helyezze el őket a diáktársalgóban! Gyakorolhatják a harangjáték-változataikat vagy amit csinálni szoktak. Szerezze meg Badri fájlját, és telefonáljon! Ha minden vonal foglalt, az lesz a legjobb, ha ezt a számot hívja. Én itt leszek, ha dr. Ahrens nem is. És aztán érdeklődjön Basingame után! Most az a legfontosabb, hogy megtaláljuk őt. Később is kijelölhet szobákat az amerikaiaknak. - Ők nagyon föl vannak dúlva, uram. „Én is” - gondolta Dunworthy. - Mondja meg az amerikaiaknak, hogy kiderítem a helyzetről, amit csak lehet, és vissza fogom hívni magát! - Aztán nézte, ahogy elszürkült a képernyő. - Alig várja, hogy informálhassa Basingame-et arról, amit maga a Középkor hibájának tart, igaz? - kérdezte Gilchrist. - Annak dacára, hogy a maga technikusa volt az, aki veszélynek tette ki ezt az ugrást a drogfogyasztásával, s ez olyan tény, amiről, ebben biztos lehet, tájékoztatni fogom Mr. Basingame-et a visszatértekor! Dunworthy ránézett a digitálisára. Fél ötöt mutatott. Finch azt mondta, hogy valamivel három után állították meg őket. Másfél órája. Az utóbbi években csak két ideiglenes karantén volt Oxfordban. Az egyikről kiderült, hogy allergiás reakció egy oltásra, és a másik sem volt semmi komoly, csak iskoláslányok bolondozása. Mind a kettőt lefújták, amint megérkeztek a vérvizsgálat eredményei, nem telt tíz percbe sem. Mary már a mentőben vett vért. Dunworthy látta, ahogy a mentőápoló átadta a fiolákat a rezidensnek, amikor bejöttek a Sürgősségibe. Bőven volt idő, hogy hozzájussanak a vizsgálati eredményekhez. - Biztos vagyok abban, hogy Mr. Basingame-et nagyon is érdekelni fogja, hogy a maga mulasztása eredményezte ennek a szakmai gyakorlatnak a veszélybe kerülését, az, hogy nem küldte szűrővizsgálatra a technikusát! acsarogta Gilchrist. Dunworthynek föl kellett volna ismernie, hogy a tünetek fertőzésre utalnak: Badri alacsony vérnyomása, nehéz légzése, magas hőmérséklete. Mary még mondta is a mentőautóban, hogy valamiféle fertőzésnek kell lennie egy ilyen magas lázzal, de a férfi föltételezte, hogy a doktornő helyi fertőzésre gondolt, staphylococcusra vagy begyulladt vakbélre. És miféle betegség lehet? A himlőt és a tífuszt teljesen kiirtották még a huszadik században, a gyermekbénulást meg ebben az évszázadban. A baktériumfertőzéseknek esélye sem volt az ellenanyag-meghatározással szemben, a vírusölők pedig olyan jól működtek, hogy még csak megfázása sem volt többé senkinek.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 62 - Határozottan különösnek tűnik az után, hogy úgy aggódott az óvintézkedések miatt, amiket a Középkor tett, hogy maga megfeledkezett a nyilvánvaló elővigyázatosságról, és nem végeztetett kábítószerszűrést a technikusánál - mondta Gilchrist. Minden bizonnyal harmadikvilági betegség. Mary rengeteg kérdést tett föl arról, vajon járt-e Badri a Közösségen kívül, meg a pakisztáni rokonairól. De Pakisztán nem harmadikvilág, és Badri nem mehetett volna a Közösségen kívülre az oltások teljes sorozata nélkül. És nem is ment az EK-n kívülre. Eltekintve a magyar helyszínitől, a szemesztert végig Oxfordban töltötte. - Szeretném használni a telefont - szólt Gilchrist. - Tökéletesen egyetértek azzal, hogy Basingame-nek ide kell jönnie és kézbe kell vennie a dolgokat. Dunworthy még mindig a telefont szorongatta. Meglepetten ráhunyorgott. - Meg akar akadályozni abban, hogy fölhívjam Basingame-et? - kérdezte Gilchrist. Latimer fölállt. - Mi az? - kérdezte, s úgy tartotta a karját, mintha azt hinné, Dunworthy esetleg előrezuhanhat, bele a karjába. - Mi a gond? - Badri nem narkós - mondta Dunworthy Gilchristnek. - Hanem beteg. - Föl nem foghatom, hogyan állíthatja, hogy ezt tudja, anélkül, hogy előzőleg elvégezték volna a szűrést - jegyezte meg Gilchrist, és határozottan a telefonra nézett. - Karanténban vagyunk - tájékoztatta Dunworthy. - Valamiféle fertőző betegség miatt. - Egy vírus - pontosított Mary az ajtóból. - Még nem szekvenáltuk, de az előzetes eredmények vírusfertőzésként azonosították. A doktornő besietett a szobába, s közben kigombolt kabátja úgy verdesett mögötte, mint korábban Kivrin köpenye. Egy laboratóriumi tálcát cipelt a fogantyújánál fogva. Azon halomban álltak a papírtasakok meg az egyéb felszerelések. - A tesztek azt mutatják, hogy valószínűleg egy rnyxovírus - közölte, letéve a tálcát az egyik hátsó asztalra. - Badri tünetei megfelelnek ennek: magas láz, zavarodottság, fejfájás. Határozottan nem retrovírus vagy picomavírus, ami jó hír, de bele fog telni némi időbe, mire elkészül a teljes azonosítás. Odahúzott két széket az asztal mellé és leült az egyikre. - Értesítettük az Influenza Világközpontot Londonban és küldtünk nekik mintákat az azonosításhoz és szekvenáláshoz. Addig, amíg nincs biztos azonosítás, ideiglenes karantént hirdettek ki, ahogy azt megköveteli az Egészségügy szabályzata az esetleges epidémiás helyzetekben. - Fölhúzta a védőkesztyűt. - Epidémia! - fakadt ki Gilchrist, dühös pillantást vetve Dunworthyre, mintha őt vádolná a karantén kimesterkedésével, azért, hogy a Középkort rossz hírbe keverje.
63 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Esetleges epidémiás helyzet - helyesbített Mary föltépve a papírtasakokat. - Egyelőre még nincs epidémia. Badri az egyetlen eset ez idáig. Lefuttattunk egy számítógépes keresést az egész Közösségben, és nem fordultak elő esetek Badri profiljával, ami szintén jó hír. - Hogyan lehet neki vírusfertőzése? - firtatta Gilchrist, még mindig szúrósan meredve Dunworthyre. - Gondolom, Mr. Dunworthy nem fáradt annak az ellenőrzésével sem. - Badri az Egyetem dolgozója - informálta Maiy. - Át kellett volna esnie a szokásos szemeszter kezdeti orvosi vizsgálaton és vírusölőkön. - Nem tudja? - kérdezte Gilchrist. - A Személyzeti Iroda bezárt karácsonyra - válaszolta a nő. - Még nem tudtam elérni az irodavezetőt és nem tudok hozzáférni Badri fájljához az EAJ-száma nélkül. - Elküldtem a titkáromat a gazdasági igazgató irodájába, hogy megnézze, megvan-e nálunk kinyomtatva az egyetemi fájl - jegyezte meg Dunworthy. Legalább az EAJ-száma meg kell hogy legyen nekünk. - Remek - mondta Mary. - Sokkal többet tudunk mondani arról, miféle vírussal van dolgunk, amint megtudtuk, melyik vírusölőt kapta Badri, és mennyi idővel ezelőtt. Lehet, hogy előfordul a kórtörténetében abnormis reakció, de arra is van esély, hogy elmulasztott egy szezonálist. Történetesen nem tudja a vallását, Mr. Dunworthy? Véletlenül nem újhindu? Dunworthy a fejét csóválta. - Anglikán - felelte, tudva, mire akar Mary kilyukadni. Az újhinduk hittek abban, hogy minden élet szent, még a megölt vírusoké is, ha a „megölt” a jó szó erre. Elutasítottak minden oltást vagy vakcinát. Az Egyetem vallási alapon felmentvényt adott nekik, de nem engedte, hogy kollégiumban lakjanak. - Badri megkapta a szemeszter kezdeti engedélyét. Anélkül sosem dolgozhatott volna a hálóval. Mary bólintott, mintha már maga is erre a következtetésre jutott volna. - Ahogy mondtam, nagyon valószínű, hogy valami anomália. Gilchrist mondani kezdett valamit, de elhallgatott, amikor nyílt az ajtó. A nővér jött be, aki addig az ajtót őrizte, maszkot meg védőruhát viselt, és védőkesztyűs kezében ceruzákat meg egy köteg papírt hozott. - Elővigyázatosságból megvizsgáljuk azoknak az embereknek az ellenanyagszintjét, akik kapcsolatban voltak a pácienssel. Ehhez vért veszünk meg lázat mérünk és mindnyájuknak listát kell írniuk azokról, akikkel maguk vagy Mr. Chaudhuri érintkeztek. A nővér több papírlapot meg egy ceruzát nyújtott oda Dunworthy-nek. A legfelső a kórházi felvételi adatlap volt. Az alatta lévő tetején ez állt: „Elsődleges kontaktus”, alatta pedig „Név, helyszín, idő” jelölésű oszlopokra volt fölosztva. A legalsó ív pont ugyanolyan volt, csak a tetején „Másodlagos kontaktus” szerepelt.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 64 - Mivel Badri az egyetlen betegünk - mondta Mary -, őt tekintjük primer esetnek. Még nem állapítottuk meg biztosan a terjedés módját, ezért mindenkit föl kell sorolniuk, akinek bármiféle kapcsolata volt Badrival, akármennyire futólag is. Mindenkit, akivel beszélt, akit megérintett, akivel bármiféle kapcsolata volt. Dunworthy hirtelen maga előtt látta, ahogy Badri Kivrin fölé hajolt, megigazítja a ruhaujját, elmozdítja a karját. - Minden egyes személyt, akit megfertőzhetett - tette hozzá Mary. - Beleértve mindnyájunkat - jegyezte meg a mentőápoló. - Igen - válaszolta Mary. - És Kivrint - említette meg Dunworthy. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a doktornőnek fogalma sincs arról, ki az a Kivrin. - Ms. Engle megkapta a vírusölők teljes spektrumát meg az immunerősítést - vetette ellen Gilchrist. - Ő nem lehet veszélyben, ugye? Dr. Ahrens csak egy szempillantásig tétovázott. - Nem. Nem volt kapcsolatban Badrival ma reggel előtt, igaz? - Mr. Dunworthy csak két nappal ezelőtt ajánlotta föl a technikusát - hangsúlyozta Gilchrist, gyakorlatilag kirántva az odakínált papírokat meg ceruzát a nővér kezéből. - Én, természetesen, föltételeztem, hogy Mr. Dunworthy megtette ugyanazokat az óvintézkedéseket, amiket a Középkor. Azonban nyilvánvaló, hogy ezt elmulasztotta, és biztos lehet benne, hogy tájékoztatni fogom Basingame-et a maga hanyagságáról, Mr. Dunworthy! - Ha Kivrin ma reggel érintkezett először Badrival, akkor már megszerezte a teljes védettséget - mondta Mary. - Mr. Gilchrist, ha lenne olyan jó! - Odamutatott a székre, mire a férfi odajött és leült. Mary elvette az egyik garnitúra papírt a nővértől, és föltartotta a „Elsődleges kontaktus” feliratút. - Bárki, aki érintkezett Badrival közvetlen kontaktusnak számít.. Bárki, akivel maguk érintkeztek, másodlagos. Ezen az íven szeretném, ha fölsorolnák mindazokat az alkalmakat, amikor találkoztak Badri Chaudhurival az elmúlt három napban, és az ő összes többi kapcsolatát is, amiről csak tudnak. Ezen az íven - fölemelte a „Másodlagos kontaktus” jelölésűt - tüntessék föl a saját kapcsolataikat, időponttal együtt. Kezdjék a jelennel, majd haladjanak visszafelé az időben! Bedugott egy lázmérőt Gilchrist szájába, lehúzta egy hordozható képernyőről a papírcsíkot és rátapasztotta a férfi csuklójára. A nővér kiosztotta a papírokat Latimernek meg a mentőápolónak. Dunworthy leült, s elkezdte kitölteni a sajátját. Az Ispotály formanyomtatványa kérte a nevét, EAJ-számát és minden korábbi orvosi kezelését, amit az EAJ-szám kétségtelenül részletesebben elő tud hívni, mint amennyire ő vissza tudott emlékezni. Betegségek. Műtétek.
65 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Oltások. Ha Marynek nincs meg Badri EAJ-száma, az azt jelenti, hogy a férfi még mindig eszméletlen. Dunworthynek fogalma sem volt arról, milyen napon kapta utoljára a szemeszterkezdő vírusölőit. Kérdőjelet tett mellé, átlapozott az Elsődleges kontaktusra és beírta a saját nevét az oszlop elejére. Latimer, Gilchrist, a mentő két ápolója. A nevüket nem tudja, a nő pedig már megint alszik. Apapírokat egy csomóban tartotta egyik kezében, a karja keresztben a mellén. Dunworthy tűnődött, vajon fölsorolja-e az orvosokat és nővéreket, akik Badrival foglalkoztak, amikor behozták. Odaírta: „a Sürgősségi Osztály dolgozói”, aztán tett mögé egy kérdőjelet. Montoya. És Kivrin, aki Mary szerint már teljes védettséget élvezett. „Valami baj van”, azt mondta korábban Badri. Erre a fertőzésre gondolt vajon? Rádöbbent, hogy kezd megbetegedni, miközben próbálta megállapítani a fixet és futva sietett a kocsmába, elmondani nekik, hogy kitette a vírusnak Kivrint? A kocsma. Nem volt senki a kocsmában, csak a csapos. És Finch, de ő már elment, mire Badri odaért. Dunworthy fölemelte a papírlapot és Finch nevét a „Másodlagos kontaktus” alá írta, aztán visszafordította az első ívet és följegyezte: „csapos, Bárány és Kereszt”. A kocsma üres volt, de az utcák nem. Látta Badrit a lelki szemeivel, áttülekedve a karácsonyi tömegen, nekiütközve annak az asszonynak a levendulavirágos esernyővel, tolakodva az öregember meg a kisfiú mellett, aki fehér terriert sétáltatott. „Mindenkit, akivel csak érintkezett”, azt mondta Mary. Fölnézett Maiyre, aki Gilchrist csuklóját fogta és gondosan jegyzetelt egy kórlapra. Mindenkitől megpróbál majd vért venni, aki szerepel ezeken a listákon? Megmérni a lázát? Lehetetlen. Badri emberek tucatjait érintette meg vagy lehelt rájuk fejvesztett menekülése közben vissza a Brasenose-ba, s közülük nincs egy se, akit Dunworthy vagy Badri fölismerne újra. Kétségtelenül legalább ennyi emberrel vagy még többel került kapcsolatba a kocsmába vezető útján is, és mindegyikük hány másikkal érintekezett azóta a zsúfolt boltokban? Leírta: „nagyszámú vásárló és gyalogos a Fő utcán(?)”, húzott egy vonalat és megpróbált visszaemlékezni a további alkalmakra, amikor találkozott Badrival. Nem kérte meg a háló működtetésére két nappal ezelőttig, amikor is megtudta Kivrintől, hogy Gilchrist egy elsőéves növendékkel akarja ezt elvégeztetni. Badri épp akkor ért vissza Londonból, amikor Dunworthy telefonált. Kivrin aznap kórházban volt az utolsó kivizsgáláson, ami pompás. Aznap nem találkozhatott Badrival, és korábban a férfi Londonban volt. Kedden Badri eljött Dunworthyhez, hogy elmondja, átnézte az elsőéves hallgató koordinátáit és teljes rendszerellenőrzést hajtott végre. Dunworthy nem volt ott, ezért üzenetet hagyott neki. Kivrin is kedden jött el a Balliolba, hogy megmutassa a jelmezét, de az még délelőtt történt. Badri azt írta az
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 66 üzenetében, hogy az egész délelőttöt a hálónál töltötte. Kivrin azt mondta, hogy délután Latimerrel találkozik a Bodley-könyvtárban. De azután visszamehetett a hálóhoz, vagy megfordulhatott ott, mielőtt eljött hozzá megmutatni a ruháját. Kinyílt az ajtó és a nővér beterelte Montoyát. A nő terroristadzsekije és farmerja vizes volt. Minden bizonnyal még mindig esik. - Mi folyik itt? - kérdezte Montoya Marytől, aki épp fölcímkézett egy Gilchrist vérét tartalmazó fiolát. - Úgy tűnik - felelte Gilchrist fölállva és odanyomva egy vattapamacsot a karja belsejéhez -, hogy Mr. Dunworthy elmulasztotta a technikusa oltásainak megfelelő ellenőrzését a háló működtetése előtt, a technikus pedig most kórházban van 39,5 fokos lázzal. A látszat szerint valami egzotikus láza van. - Láz? - kérdezte Montoya és zavarodottnak tűnt. - Nem inkább alacsony a 39,5 fok? - Az 103 fok Fahrenheitben - világította meg a dolgot Mary, becsúsztatva a fiolát a tokjába. - Badri fertőzése lehet, hogy ragályos. Muszáj elvégezni néhány vizsgálatot, magának pedig le kell írnia az összes kontaktusát és Badriét is. - Oké - válaszolta Montoya. Leült a székre, amelyről Gilchrist épp fölállt, és lerázta magáról a dzsekijét. Mary megtisztította a nő karjának belsejét, majd összecsíptetett egy új fiolát meg egy eldobható átlyukasztot. - Essünk túl rajta! Vissza kell mennem az ásatásomhoz. - Nem mehetsz vissza - tudatta vele Gilchrist. - Nem hallottad? Karanténba kerültünk, hála Mr. Dunworthy gondatlanságának. - Karanténba? - kérdezte a nő és megrándult, amitől az átlyukasztó elhibázta a karját. A betegség gondolata, amit esetleg elkaphat, egyáltalán nem hatott rá, de a karantén említése igen. - Vissza kell mennem - mondta, Maryhez folyamodva. - Úgy érted, itt kell maradnom? - Míg meg nem kapjuk a vérvizsgálat eredményét - mondta Mary, vénát keresve az átlyukasztónak. - Az meddig fog tartani? - tudakolta Montoya, megkísérelve rápillantani a digitálisára azon a karján, amin Mary épp munkálkodott. - A fickó, aki behozott, még csak azt sem hagyta, hogy letakarjam a helyszínt vagy kikapcsoljam a hősugárzókat, odakint meg zuhog, mintha dézsából öntenék. Van egy templomkerti temetőm, amit el fog önteni a víz, ha nem megyek vissza oda! - Mindaddig, amíg mindenkitől le nem vesszük a vérmintákat és el nem végezzük az ellenanyag-számlálást - felelte Mary és Montoya minden bizonnyal fogta az üzenetet, mert tartotta egyenesen és mozdulatlanul a karját. Mary megtöltött egy fiolát a nő vérével, adott neki egy lázmérőt, és a karjára csúsztatta a vérnyomásmérő karperecet. Dunworthy figyelte, s azon tűnődött, vajon igazat mondott-e. Mary nem mondta, hogy Montoya távozhat, miután megjöttek a vérvizsgálat eredményei, csak azt, hogy addig,
67 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— míg meg nem jönnek, itt kell maradnia. És utána? Külön-külön vagy együtt fogják elvinni őket az elkülönítőbe? Vagy kapnak valamiféle orvosságot? Vagy még több vizsgálat lesz? Mary levette Montoya karperecét és odaadta neki az utolsó papírnyalábot. - Mr. Latimer? Maga következik. Latimer a papírjait szorongatva fölállt. Összezavarodottan rájuk bámult, aztán letette őket a székre, melyen addig ült, s elindult Mary felé. Félúton megfordult, és visszament Mary bevásárlószatyráért. - Ezt ott felejtette a Brasenose-ban - mondta, odanyújtva Marynek. - Ó, köszönöm! - felelte a nő. - Csak tegye le az asztal mellé, jó? Ez a kesztyű steril. Latimer kissé ferdén tette le a szatyrot. A sál vége kilógott a padlóra. A férfi módszeresen visszatömködte. - Teljesen elfelejtettem, hogy otthagytam - jegyezte meg Mary a férfit figyelve. - Ebben a nagy izgalomban én... - Szájához kapta kesztyűs kezét. Ó, Istenem! Colin! Teljesen megfeledkeztem róla! Mennyi az idő? - 4:08 - válaszolta Montoya anélkül, hogy a digitálisára pillantott volna. - Elvileg háromkor kellett volna érkeznie - mondta az asszony fölállva és megcsörrentve a vért tartalmazó üvegcséket a tokjukban. - Talán amikor nem voltál ott, egyenesen a lakásodra ment - találgatott Dunworthy. A nő megrázta a fejét. - Ez az első alkalom, hogy a fiú Oxfordba jön. Ezért mondtam azt neki, hogy odamegyek, találkozni vele. Mostanáig még csak eszembe sem jutott motyogta, szinte csak magának. - Hát akkor még mindig a metróállomáson lesz - jelentette ki Dunworthy. - Menjek érte? - Nem - felelte a nő. - Te ki voltál téve a vírusnak. - Akkor fölhívom az állomást. Megmondhatod neki, hogy jöjjön ide taxival. Hová érkezett volna? A Commarketre? - Igen, a Cornmarketre. Dunworthy fölhívta a tudakozót, harmadik próbálkozásra sikerült is, leolvasta a számot a képernyőről és fölhívta az állomást. A vonal foglalt volt. Megnyomta a megszakító gombot, majd újra benyomkodta a számot. - Colin az unokád? - kérdezte Montoya. Félretette a papírjait. Úgy tűnt, a többiek semmi figyelmet nem fordítanak erre a legújabb fejleményre. Gilchrist a nyomtatványait töltötte ki és szúrósan nézett, mintha ez egy újabb példája lenne a hanyagságnak meg a hozzá nem értésnek. Latimer türelmesen ücsörgött a tálcánál, az ingujja fölgyűrve. A mentő ápolónője még mindig aludt. - Ő az unokahúgom fia - válaszolta Mary. - A metróval utazott ide, hogy velem töltse a karácsonyt. - Hánykor hirdették ki a karantént?
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 68 - Tíz perccel három után - felelte Mary. Dunworthy föltartotta a kezét, hogy jelezze, fölvették. - A Commarket Földalatti Állomással beszélek? - tudakolta. Nyilvánvalóan igen. Látta a kapukat és egy csomó embert egy ingerültnek tűnő állomásfőnök mögött. - Egy fiú után érdeklődöm, aki három órakor érkezett a metróval. Tizenhárom éves. Londonból kellett jönnie. - Dunworthy eltakarta kezével a kagylót és megkérdezte Marytől: - Hogy néz ki? - Szőke és kék szemű. A korához képest magas. - Magas - mondta Dunworthy hangosabban a tömeg morajánál. - A neve Colin... - Templer - tette hozzá Mary. - Dierdre azt mondta, hogy egykor fog fölszállni a metróra a Marble Archnál. - Colin Templer. Látta őt? - Hogy az átkozott pokolba gondolja, hogy láttam őt? - ordította az állomásfőnök. - Itt van nekem ötszáz ember ezen az állomáson és maga azt akarja tudni, hogy láttam-e egy kisfiút! Nézze ezt a felfordulást! A telefon képernyője nyüzsgő embertömeget mutatott. Dunworthy sietve fürkészte, egy magas fiút keresett, szőke hajút, kék szeműt. A kép visszaváltott az állomásfőnökre. - Nemrég kihirdettek egy ideiglenes karantént - üvöltötte túl a férfi a morajlást, ami percről percre hangosabbnak tűnt -, és itt az állomásom teli emberekkel, akik tudni akarják, miért álltak meg a vonatok és miért nem csinálok már valamit. Minden erőfeszítésem ahhoz kell, hogy visszatartsam őket a hely szétrombolásától! Nem tudok egy kisfiúval bajlódni! - A neve Colin Templer - kiabálta Dunworthy. - A nagy-nagynénikéjének kellett volna érte mennie. - Hát, és miért nem tette és spórolt meg nekem egy megoldandó problémát? Itt van nekem egy nagy tömeg dühös ember, akik tudni akarják, meddig fog tartani a karantén és miért nem teszek valamit ellen... Váratlanul megszakadt a kapcsolat. Dunworthy eltűnődött, vajon a férfi tettee le, vagy esetleg egy dühös utas kikapta a kezéből a telefont. - Látta őt az állomásmester? - kérdezte Mary. - Nem - felelte Dunworthy. - Érte kell küldened valakit. - Jó, rendben van. Majd elküldöm a személyzet egyik tagját - mondta az asszony és elindult kifelé. - A karantént három óra tízkor hirdették ki, és ő elvileg nem ért ide három előtt - szólalt meg Montoya. - Talán elkésett. Ez eszébe sem jutott Dunworthynek. Ha a karantént azelőtt hirdették ki, hogy a fiú vonata elért Oxfordba, akkor megállították a legközelebbi állomáson és az utasokat más útvonalra irányították, vagy visszaküldték Londonba. - Hívja vissza az állomást! - kérte, odanyújtva a nőnek a telefont. Megmondta a számot. - Mondja meg nekik, hogy a fiú vonata egykor hagyta
69 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— el a Marble Arch-ot! Én meg fölhívatom Maryvel az unokahúgát. Talán Colin már vissza is ment. Kiment a folyosóra, azzal a szándékkal, hogy megkéri a nővért, hívja ide Maryt, de a nővér nem volt ott. Mary biztos őt küldte el az állomásra. Nem volt senki a folyosón. Végignézett rajta, egészen a telefonfülkéig, melyet korábban használt, aztán odasietett és benyomkodta a Balliol számát. Elvégre van némi bizonytalan eshetősége, hogy Colin mégiscsak Mary lakásához ment. Oda fogja küldeni Finch-et, és ha Colin nincs ott, akkor el, az állomásra. Nagyon valószínű, hogy egy ember nem is lesz elég megtalálni Colint abban a káoszban. - Halló! - mondta egy nő. Dunworthy homlokát ráncolva lenézett a számra, de az nem volt téves. - Mr. Finch-et próbálom elérni a Balliol Kollégiumban. - Ő most nincs itt - mondta a nő, aki nyilvánvalóan amerikai volt. - Én Ms. Taylor vagyok. Hagy neki üzenetet? Ez biztos az egyik harangjátékos. A nő fiatalabb volt, mint amire a tanár számított, nem sokkal harminc fölött, és meglehetősen törékenynek tűnt ahhoz, hogy harangjátékos legyen. - Lenne olyan szíves, megkérné, hogy hívja föl Mr. Dunworthyt az Ispotályban, amint visszatér? - Mr. Dunworthy. - A nő leírta, aztán élesen fölnézett. - Mr. Dunworthy mondta újra teljesen más hangnemben maga a felelős azért, hogy minket itt fogolyként tartanak? Erre nem létezik jó válasz. Sose lett volna szabad fölhívnia a diáktársalgót. Korábban ő küldte el Finch-et a gazdasági igazgató irodájába. - Az Egészségügy rendel el ideiglenes karantént egy azonosítatlan betegség esetén. Ez csupán óvintézkedés. Elnézést kérek minden kellemetlenségért, amit ez maguknak okozott. Utasítottam a titkáromat, hogy tegye a tartózkodásukat a lehető legkényelmesebbé, és ha van bármi, amit tehetek.. . - Tehet? Tehet?! Eljuttathat minket Elybe, ez az, amit tehet. A játékosaim elvileg nyolckor adnak egy kéziharangkoncertet a katedrálisban, holnap meg Norwich-ban kell lennünk! Harangjátékot adunk elő karácsony este. Nem ő lesz az az ember, aki megmondja a nőnek, hogy nem lesznek ott Norwich-ban holnap. - Biztos vagyok benne, hogy Ely már tudatában van a helyzetnek, de boldogan telefonálok a katedrálisnak és elmagyarázom... - Elmagyarázza! Talán nekem is szeretné elmagyarázni! Nem vagyok hozzászokva, hogy a polgári jogaimat csak úgy elvegyék! Amerikában még csak nem is álmodna arról senki, hogy megmondja másoknak, hová mehetnek és hová nem! És több mint tízmillió amerikai halt meg a pandémia alatt az efféle gondolkodás következtében, gondolta a férfi.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 70 - Biztosíthatom, asszonyom, hogy a karantén kizárólag a maguk védelmében áll fönn, és hogy minden koncertidőpontjukat szívest-örömest át fogják ütemezni. Időközben a Balliol boldogan vendégül látja magukat. Alig várom, hogy már személyesen is találkozzunk! A hírneve már megelőzte. „És ha ez igaz lenne - gondolta a férfi azt mondtam volna, hogy Oxford karantén alá került, amikor írásban kért tőlem engedélyt, hogy jöhessenek.” - Nem lehetséges egy karácsony esti harangjátékot átütemezni máskorra. Úgy volt, hogy egy új harangjátékot mutatunk be, a Chicagói meglepetés mollt. A norwich-i káptalan számít arra, hogy ott leszünk, s nekünk szándékunkban áll... A férfi megnyomta a megszakító gombot. Finch valószínűleg a gazdasági igazgató irodájában van, keresi Badri orvosi iratait, de Dunworthy nem fogja megkockáztatni, hogy egy másik harangjátékossal akad össze. Inkább kikereste a Regionális Közlekedés számát és kezdte benyomkodni. Kinyílt az ajtó a folyosó végén és bejött rajta Mary. - A Regionális Közlekedést próbálom elérni - mondta Dunworthy, bebillentyűzve a szám maradékát, és odaadva a kagylót a nőnek. A nő mosolyogva ellegyintette. - Minden rendben! Most beszéltem Dierdre-val. Colin vonatát megállították Bartonnál. Az utasokat föltették a Londonba visszamenő metróra. Le fog menni a Marble Arch-hoz, hogy találkozzon vele. - A nő sóhajtott. - Dierdre nem úgy hangzott, mint aki nagyon örül, mert hazajön a fia. Azt tervezte, az új élettársa családjával tölti a karácsonyt, és azt hiszem, szerette volna, ha a fiú nincs útban, de nincs mit tenni. Én egyszerűen csak örülök, hogy ő megússza. Dunworthy hallotta a megkönnyebbülést a nő hangjában. Visszatette a kagylót. - Ennyire pocsék? - Épp most kaptuk meg az előzetes azonosítást. Határozottan egy A-típusú rnyxovírus. Influenza. A férfi valami rosszabbra számított, valami harmadikvilágbéli lázra vagy egy retrovírusra. A vírusölők előtti időkben volt influenzája. Rémesen érezte magát néhány napig, eldugult orral, lázasan, fájósán, aztán túljutott rajta minden különösebb nélkül, ágynyugalommal és sok folyadékkal. - Hát akkor mikor fogják lefújni a karantént? - Addig nem, amíg meg nem kapjuk Badri orvosi papírjait - válaszolta a nő. - Egyfolytában azt remélem, hogy kihagyta az utolsó vírusölőkúrát. Ha nem, akkor addig kell várnunk, míg sikerül megtalálni az eredetét. - De ez csak sima megfázás! - Ha van egy kis ellenanyagképzést kiváltó eltolódás, egy vagy két pontos, akkor csak sima megfázás - helyesbített az asszony. - Ha nagyobb a mutáció, akkor ez influenza, ami teljesen más ügy. Az 1918-as spanyolnáthajárvány is rnyxovírus volt. Húszmillió embert ölt meg. A vírusok néhány havonta mutálódnak. A felszínükön az ellenanyagok úgy
71 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— változnak meg, hogy fölismerhetetlenek lesznek az immunrendszer számára. Ezért szükségesek a szezonálisok. De azok nem védenek egy komoly mutációtól. - És ez az lenne? - Kétlem. A nagyobb mutációk csak nagyjából tízévente fordulnak elő. Azt hiszem, valószínűbb, hogy Badri elmulasztotta a szezonálisát. Tudsz arról, hogy a szemeszter kezdetén részt vett-e helyszíni munkán? - Nem. Lehetséges. - Ha így történt, egyszerűen megfeledkezhetett arról, hogy beadassa magának, s ebben az esetben csupán az idei téli influenza kapta el. - És mi van Kivrinnel? Ő megkapta a szezonálist? - Igen, és a vírusölők teljes spektrumát és immunerősítést is. Teljesen védett. - Még akkor is, ha influenza? Az asszony egy másodperc töredékéig hezitált. - Ha Badritól kapta el a vírust ma reggel, akkor teljesen védett. - És ha találkozott vele korábban is? - Ha ezt elmondom neked, csak aggódni fogsz és biztos vagyok benne, hogy arra semmi szükség. - Nagy levegőt vett. - Az immunerősítést meg a vírusölőket úgy kapta, hogy az ugrás időpontjában legyen az immunitása a csúcson. - És Gilchrist két nappal előrehozta az ugrást - mondta keserűen Dunworthy. - Nem hagytam volna átmenni, ha nem lettem volna biztos abban, hogy minden rendben. - De nem számítottál arra, hogy ki lesz téve influenzának, még mielőtt nekiindul! - Nem, de az nem változtat semmin. A lánynak részleges immunitása van és még csak nem is vagyunk biztosak abban, hogy ki lett téve a vírusnak. Badri alig ment a közelébe. - És mi van akkor, ha korábban lett kitéve a vírusnak? - Tudtam, hogy nem lett volna szabad elmondanom neked! - mondta Mary. Sóhajtott. - A legtöbb rnyxovírusnak tizenkettőtől negyvennyolc óráig terjed a lappangási időszaka. Még ha Kivrin két nappal ezelőtt lett is kitéve a vírusnak, már elég immunitása volt ahhoz, hogy olyan mértékben akadályozza a vírust a szaporodásban, hogy az csak minimális tüneteket válthasson ki. De ez nem influenza. - Az asszony megveregette a barátja karját. - És megfeledkezel a paradoxonokról. Ha ki lett volna téve a vírusnak, akkor nagyon fertőző lett volna. A háló sosem engedte volna át. Marynek igaza van. A betegségek nem juthatnak át a hálón, ha van rá esély, hogy a korabeliek elkaphatják őket. A paradoxonok ezt nem tették lehetővé. A háló nem nyílt volna meg.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 72 - Mi az esélye annak, hogy a népesség immúnis 1320-ban? - kérdezte Dunworthy. - Egy modern vírusra? Szinte semmi. Ezernyolcszáz lehetséges mutációs pont van. A korabelieknek mind már el kellett volna kapniuk pont ezt a vírust, vagy nagyon is védtelenek lennének. Védtelenek. - Szeretném látni Badrit - kérte a férfi. - Amikor odajött a kocsmába, azt mondta, valami baj van. Folyvást mondogatta a mentőben is, útközben a kórház felé. - Van is valami baj - jelentette ki Mary. - Komoly vírusfertőzése van szegénynek. - Vagy tudja, hogy megfertőzte Kivrint. Esetleg nem állapította meg a fixet. - Azt mondta, megállapította a fixet. - A nő együttérzően tekintett a barátjára. - Gondolom, haszontalan azt mondani neked, hogy ne aggódj Kivrinért. Láttad, hogyan reagáltam Colin ügyére. Komolyan is gondoltam, amikor azt mondtam: mindketten nagyobb biztonságban vannak azzal, hogy ezt megússzák. Kivrinnek sokkal jobb ott, ahol van, mint itt lenne, még azok között a gyilkosok és tolvajok között is, akiknek az elképzeléséhez úgy ragaszkodsz. Neki legalább nem kell megbirkóznia az Egészségügy karanténszabályaival! A férfi elmosolyodott. - Vagy amerikai harangjátékosokkal. Amerikát még föl sem fedezték. Azzal nyúlt a kilincsért. A folyosó végén kivágódott az ajtó, és egy útitáskát cipelő, nagydarab asszony nyomult be rajta. - Hát itt van, Mr. Dunworthy! - kiáltotta végig a folyosón. - Már mindenhol kerestem magát! - Az egyik harangjátékosod? - firtatta Mary megfordulva, hogy megnézhesse az asszonyt a folyosó végén. - Rosszabb - felelte Dunworthy. - Ez Mrs. Gaddson.
73 ————————— CONNIE WILLIS ———————————
HATODIK FEJEZET
B
a fák alatt és a domb alján. Kivrin feje elkezdett fájni, még mielőtt elérte volna a fagyott szekérnyomokat - mintha a fejfájásnak köze lenne a tengerszint feletti magasság vagy a fény mikroszkopikus változásaihoz. Egyáltalán nem tudta kivenni a szekeret, még közvetlenül a ládikó előtt állva sem, és a bozóton túli sötétségbe hunyorgástól csak még rosszabb lett a fejfájása. Ha ez egyike az időeltolódás „minimális tüneteinek”, a lány eltöprengett, hogy milyen lehet egy maximális tünet. Amikor visszatértem, gondolta, miközben keresztülkínlódta magát a sűrűn, el fogok beszélgetni egy kicsit dr. Ahrensszel erről a témáról. Azt hiszem, alábecsülik, hogy mennyire elgyöngíthetik ezek a „minimális tünetek” a történészeket. A dombról való lesétálás jobban kifullasztotta, mint előzőleg a fölmászás, és a lány rémesen fázott. A köpenye és aztán a haja beakadt a füzekbe, amikor utat tört magának, át a cserjésen, és szerzett egy hosszú karcolást a karjára, ami szintén azon nyomban elkezdett sajogni. Egyszer megbotlott és majdnem orra bukott, s ez kizökkentette: a fejfájás előbb megszűnt, majd kétszeres erővel tért vissza. Már csaknem teljesen sötét volt a tisztáson, bár az a kevés, amit még látott, továbbra is kristálytiszta volt, a színek nem annyira elhalványultak, mint inkább feketévé mélyültek - zöldesfeketévé és barnásfeketévé és szürkésfeketévé. A madarak elültek éjszakára. Minden bizonnyal már megszokták az ő jelenlétét. Még csak szünetet sem tartottak elalvás előtti csivitelésükben és nyugovóra térésükben. Kivrin sietve fölmarta a szétszórt dobozokat meg szilánkokra tört hordókat, és fölhajította őket a megdőlt szekérre. Megragadta a szekér rúdját és elkezdte húzni az út irányába. A szekér csikorgott néhány hüvelyknyit, könnyedén átcsusszant egy levélhalmon, majd elakadt. Kivrin megvetette a lábát és megrántotta. A szekér előrecsikorgott néhány további araszt, aztán még jobban megdőlt. Az egyik láda leesett. Kivrin visszatette, és körbejárta a szekeret, próbálta megkeresni, hogy miben akadt el. A jobb kerék nekiszorult egy fagyökérnek, de föl- és átlökhető rajta, amennyiben tisztességesen megtudja emelni. Ezen az oldalon ez nem megy - a Középkorosok baltával estek ennek az oldalnak, hogy úgy nézzen ki, mintha szétzúzódott volna, amikor fölborult, és jó munkát ESÖTÉTEDETT
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 74 végeztek. Csak szilánkok maradtak. „Megmondtam Mr. Gilchristnek: engednie kellene, hogy kesztyűt húzzak” - gondolta a lány. Átment a másik oldalra, megragadta a kereket és megtaszította. Az nem mozdult. Elhúzta a szoknyáit meg a köpenyét az útból, s letérdelt a kerék mellé, hogy nekivethesse a vállát. A lábnyom ott volt a kerék előtt, azon a kis helyen, ahonnan elfújta a leveleket a szél, s ami csak annyira volt széles, mint maga a láb. A falevelek mindkét oldalon odasodródtak a tölgyek gyökereihez. A leveleken nem maradt volna meg a nyom, hogy a lány láthassa a szürkülő fényben, de a földbe nyomódva tökéletesen kivehető volt. „Nem lehet lábnyom” - gondolta Kivrin. A föld meg van fagyva. Odanyúlt, hogy rátegye a kezét a horpadásra, abban a hitben, hogy az árnyék vagy a halványuló fény valamiféle tréfája lesz. A megfagyott kerékvágás egyáltalán semmilyen nyomot nem őrzött volna meg. De a föld könnyen morzsolódott a keze alatt, a nyom pedig elég mély volt ahhoz, hogy kitapintsa. Puhatalpú cipő mélyedt itt a földbe, olyan, aminek nem volt sarka, és a láb, mely hátrahagyta, nagy volt, még nagyobb, mint az övé. Egy férfi lába de a férfiak az 1300-as években kisebbek voltak, alacsonyabbak, a lábuk még akkora sem volt, mint az övé. Ez egy óriás lába. „Talán ez egy régi lábnyom” - gondolta vadul a lány. Talán egy favágó lábnyoma, vagy egy paraszté, aki elveszett bárányát kereste. Talán ez a király erdeinek egyike, és vadászat során jártak erre. Csakhogy ez nem olyasvalaki lábnyoma volt, aki őzet kergetett. Ez olyasvalaki lábnyoma volt, aki sokáig itt állt, őt figyelve. Hallottam is a pasast, gondolta a lány, és a pánik szívdobogtatóan tolult föl a torkán. Hallottam, amikor itt állt. Kivrin még mindig térdelt, s egyensúlya megőrzése végett megkapaszkodott a kerékben. Ha a férfi, bárki legyen is - és az biztos, hogy férfi, sőt óriás -, még mindig itt van ezen a tisztáson, s őt figyeli, akkor tudja, hogy megtalálta a lábnyomot. A lány fölállt. - Halló! - kiáltotta, megint halálra rémítve a madarakat. Azok belerikoltottak a néma csöndbe, hangos csapkodás közepette. - Van itt valaki? A lány várt, hallgatózva, s úgy tűnt neki, hogy a csöndben újra hallja azt a lélegzést. - Szólj! - kérte. - Nagy baj éré engem, s szolgálóim elmenekülének. „Remek - gondolta, már miközben kimondta. - Mondd csak el neki, hogy támasz nélkül vagy, teljesen egyedül!” - Hallóó! - kiáltott megint és elkezdett óvatosan körözni a tisztáson, bebámulva a fák közé. Ha még mindig itt van a pasas, akkor is túl sötét van ahhoz, hogy észrevehesse. A lány már semmit nem tudott kivenni a tisztás szélén túl. Még csak azt sem tudta biztosan megmondani, merre fekszik a
75 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— cserjés meg az út. Ha tovább vár, teljesen sötét lesz, és sosem tudja kihúzni a szekeret az útra. De meg sem tudta mozdítani a szekeret. Akárki állt korábban a két tölgyfa között, őt figyelve, tudja, hogy a szekér itt van. Talán még a megérkezését is látta, ahogy hirtelen megjelent a csillámló levegőben, mint akit egy alkimista varázsolt elő. És ha ez történt, az illető valószínűleg elfutott, hogy intézkedjen a máglyáról - Dunworthy biztos volt benne: ez a máglya itt mindig készenlétben áll. Ám ha így történt, az illető csak mondott volna valamit, ha mást nem, egy „Hallali!”-t vagy „Mennyei atyám!”-ot, és Kivrin hallotta volna átcsörtetni az aljnövényzeten, amikor elrohant. De nem rohant el, ami azt jelenti, hogy nem látta a lány érkezését. Később bukkant rá, amikor megmagyarázhatatlanul ott feküdt az erdő közepén, egy összetört szekér mellett, és mit gondolhatott? Hogy az úton támadtak rá, aztán idehurcolták, hogy elrejtsék a bizonyítékokat? Akkor miért nem próbált meg segíteni rajta a férfi? Miért álldogált itt, némán, mint egy tölgyfa, elég sokáig ahhoz, hogy mély lábnyomot hagyjon, és miért ment el utána? Talán azt hitte, hogy a lány halott. Megijedhetett az ő bűnöktől föl nem oldozott tetemétől. Még olyan későn is, mint a tizenötödik század, az emberek azt hitték, hogy a gonosz lelkek azonnal birtokukba veszik azokat a holttesteket, melyeket nem temettek el megfelelő módon. Vagy talán a pasas segítségért ment az egyik faluba, talán ezt hallotta Kivrin. Talán épp Skendgate-be, és ebben a pillanatban úton van vissza ide a fél faluval, s mind lámpást hurcolnak. Ebben az esetben jobb, ha marad, ahol van és megvárja, amíg a férfi visszajön. Sőt, megint le kellene feküdnie. Amikor a lakosok megérkeznek, találgatásokba fognak bocsátkozni felőle, aztán elviszik a faluba, mintát fognak adni neki a nyelvből, pont úgy fog működni a dolog, ahogy eredetileg is tervezte. De mi van akkor, ha férfi egyedül jön vissza, vagy olyan barátokkal, akiknek nem áll szándékában segíteni rajta? A lány nem tudott gondolkodni. A fejfájása átterjedt a halántékától a szeme mögé is. Amikor megdörzsölte a homlokát, az is lüktetni kezdett. És annyira fázik! Ez a köpeny, a nyúlprémbélés ellenére, egyáltalán nem meleg. Hogyan élték túl az emberek a kis jégkorszakot, ha csak ilyen köpenyeket hordtak? Hogyan élték túl a nyulak? A hideg ellen legalább tehet valamit. Összegyűjthet némi fát és tüzet gyújthat, aztán, ha a lábnyomos személy gonosz szándékokkal jön vissza, távol tudja majd tartani egy lángoló karddal. Ha pedig a férfi segítségért ment és nem képes visszatalálni a sötétben, a tűz majd visszavezeti hozzá. A lány újabb kört tett a tisztáson, elhullott fát keresve. Dunworthy ragaszkodott ahhoz, hogy megtanuljon tüzet rakni, tapló és kova nélkül. - Gilchrist arra számít, hogy maga majd összevissza kószál a középkorban a tél kellős közepén anélkül, hogy tudná, miként kell tüzet gyújtani? kérdezte fölháborodottan, Kivrin pedig megvédte a tanárát, azt mondta, a
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 76 Középkor nem számít arra, hogy sok időt kell majd a szabadban töltenie. De tudniuk kellett volna, hogy az idő mennyire le tud hűlni. A vesszőktől fázott a keze, és minden alkalommal, amikor lehajolt fölszedni egy ágat, nyilallt a feje. Végül teljesen abbahagyta a hajolgatást, egyszerűen csak meggörnyedt és megragadta a letört ágakat, egyenesen tartott fejjel. Így egy kicsit jobb volt, de nem sokkal. Talán azért érzi ilyesformán magát, mert annyira fázik. Talán a fejfájás meg a fáradtság is annak a következménye, hogy annyira fázik. Muszáj tüzet gyújtani! A fa jéghideg volt és vizes. Soha nem fog meggyulladni. És a levelek is nedvesek lesznek, túl nedvesek ahhoz, hogy gyújtásnak lehessen használni őket. Száraz aprófára lenne szüksége, meg egy hegyes botra ahhoz, hogy tüzet gyújtson. Letette a fát egy kis halomba egy fa gyökereihez, vigyázva, nehogy megmozdítsa a fejét, és visszament a szekérhez. A szekér beszakított oldalán van több olyan törött fadarab, amit gyújtásnak használhat. Két szálka is a kezébe fúródott, mire sikerült ezeket kiszabadítania, de a fa legalább száraznak érződött, bár ez is hideg volt. Volt egy nagy, hegyes fanyúlvány, pont a kerék fölött. Lehajolt, hogy megragadja, de csaknem elesett, a lélegzete is elakadt a hirtelen jött émelygő szédüléstől. - Jobb lesz, ha lefekszel - mondta fennhangon. Óvatosan leült, a szekéroldal rácsaiba kapaszkodva támaszért. - Dr. Ahrens - szólalt meg egy kissé zihálva -, elő kéne állnia valamivel, ami megakadályozza az időeltolódást! Ez szörnyű! Ha csak lefekhetne egy kicsit, akkor talán a szédülés elmúlna, és képes lenne tüzet rakni. Azonban azt nem teheti lehajolás nélkül, és már a lehajlás gondolata visszahozta a hányingert. Fölhúzta a csuklyáját a fejére és behunyta a szemét. Még ez is fájt, úgy tűnt, a mozdulattól élesebb lett a fájdalom a fejében. Valami baj van. Ez nem lehet az időeltolódásra adott reakció. Neki elvileg néhány minimális tünete lehetne, amelyek eltűnnek egy-két órával az érkezése után, nem pedig rosszabbodnak. Egy kis fejfájás, azt mondta dr. Ahrens, némi kimerültség. Nem mondott semmit hányingerről, arról, hogy rázza majd a hideg. A lány nagyon fázott. Maga köré tekerte a köpenyét, mint valami pokrócot, de úgy tűnt, a mozdulattól még jobban fázni kezd. A foga elkezdett vacogni, ugyanúgy, ahogy odafönt a dombon, és erős, görcsös reszketés rázta a vállát. „Halálra fogok fagyni. De nincs mit tenni. Nem tudok fölkelni és tüzet gyújtani. Képtelen vagyok ra. Túlságosan fázom. Nagy kár, hogy tévedett a korabeliekkel kapcsolatosan, Mr. Dunworthy - gondolta a lány, és még a gondolat is szédült. - A máglyán elégettetés csodásán hangzik.” Nem hitte volna, hogy el tud aludni, ott kuporogva a hideg földön. Nem vett észre semmiféle szétterjedő melegséget, és ha észrevette volna, attól félt volna, hogy az a kihűlés elhatalmasodó dermedtsége, így megpróbált volna harcolni ellene. De minden bizonnyal elaludhatott, mert amikor újra
77 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— kinyitotta a szemét, éjszaka volt a tisztáson, éjnek évadja, fagyos csillagokkal a feje fölötti ágak hálójában, ő pedig a földön fekve tekintett föl rájuk. Lecsúszott álmában, s így most a feje a keréken nyugodott. Még mindig borzongott a hidegtől, bár a foga már nem vacogott. A feje elkezdett lüktetni, zúgott, mint egy harang, és az egész teste fájt, különösen a mellkasa, ahol a fát magához szorította, miközben gallyakat gyűjtött a tűzrakáshoz. „Valami baj van” - gondolta, és ezúttal valódi pánik rejlett a gondolatban. Talán valamiféle allergiás reakciója van az időutazásra. Egyáltalán létezik ilyesmi? Dunworthy nem mondott semmit egy allergiás reakcióról, holott ő minden egyébre figyelmeztette Kivrint: az erőszakra, a kolerára, a tífuszra és a pestisre. Elforgatta a kezét a köpenyen belül és a karja alját tapogatta a helyet keresve, ahol földagadt az a hurka a vírusölő oltástól. A duzzanat még mindig ott volt, bár tapintásra már nem fájt, s a viszketés is abbamaradt. „Talán ez rossz jel - gondolta a lány. - Talán az a tény, hogy abbamaradt a viszketés, azt jelenti, hogy már nem is védelmez.” Megpróbálta fölemelni a fejét. Azonnal visszatért a szédülés. Visszafektette a fejét és kiszabadította a kezét a köpeny alól, óvatosan, lassan, mert minden mozdulat hányingert váltott ki. Összetette a kezét és az arcához szorította. - Mr. Dunworthy - mondta. - Azt hiszem, jobb, ha értem jön és hazavisz. A lány újra elaludt, és amikor fölébredt, ki tudta venni a karácsonyi háttérzene halk, diszharmonikus hangját. „Ó, nagyszerű - gondolta kinyitották a hálót!” Megpróbálta magát ülő helyzetbe húzni, a keréknek támaszkodva. - Ó, Mr. Dunworthy, annyira örülök, hogy visszajött! - mondta a lány, émelygéssel küszködve. - Attól féltem, hogy nem kapja meg az üzenetemet. A diszharmonikus hang fölerősödött, és a lány remegő fényt pillantott meg. Egy kissé följebb húzta magát. - Maga tüzet gyújtott - mondta. - Igaza volt, kezd lehűlni. - A szekér kereke jéghidegnek érződött a köpenyén át is. A lány foga megint vacogni kezdett. - Dr. Ahrensnak igaza volt. Vámom kellett volna, amíg a duzzanat lelohad. Nem tudtam, hogy a reakció ilyen rossz is lehet! Azonban ez nem tűz volt. Hanem lámpa. Dunworthy hozta, ahogy közelgett felé. - Ez nem jelenti azt, hogy elkaptam egy vírust, ugye? Vagy a pestist? - Gondjai támadtak a szavak kimondásával, mert annyira vacogott a foga. - Hát nem lenne szörnyű? Ha elkapnám a pestist a középkorban? Persze, legalább jól illene ide. A lány nevetett, átható, csaknem hisztérikus nevetéssel, ami valószínűleg halálra rémítette volna Mr. Dunworthyt. - Minden rendben - mondta és alig értette a saját szavát. - Tudom, hogy aggódik, de teljesen jól leszek. Én csak...
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 78 A férfi megállt előtte. A lámpás egy imbolygó kört világított meg a földön a lány előtt, aki így ki tudta venni Dunworthy lábát. A férfi alaktalan bőrcipőt viselt, azt a fajtát, ami a lábnyomot hagyta. Kivrin megpróbált mondani valamit a cipőről, megkérdezni a professzortól, vajon Mr. Gilchrist vette-e rá, hogy Autentikus Középkori Viseletet öltsön, csak azért, hogy eljöjjön érte, de a fény mozgásától megint elkezdett szédülni. A lány behunyta a szemét, és amikor újra kinyitotta, a férfi előtte térdelt. Letette a lámpást, a fény megvilágította a köpenyét s imára kulcsolt kezét. - Minden rendben - mondta Kivrin. - Tudom, hogy aggódik, de teljesen jól vagyok. Tényleg. Csak kissé betegnek érzem magam. A férfi fölemelte a fejét. - Certes, it been derlostuh dayes forgott foreto getest hissahntes im aller mondta. Kemény, barázdált arca volt, egy kegyetlen arc, egy gyilkos arca. A férfi korábban megleste őt itt fekve, és aztán elment és várt, hogy besötétedjen, és most visszajött. Kivrin megpróbálta fölemelni fél kezét, hogy távol tartsa magától, de a keze valahogy belegabalyodott a köpenyébe. - Menj el! - kérte, de annyira vacogott a foga, hogy nem tudta kimondani a szavakat. - Menj innen! A férfi mondott valamit, ezúttal emelkedő hanglejtéssel, egy kérdést. A lány nem értette, amit a férfi mondott. „Ez középangol - gondolta. - Három évig tanultam, és Mr. Latimer megtanított nekem mindent, ami tudható a melléknévragozásról. Meg kellene értenem. A láz! Az az oka, hogy nem tudom kivenni, mit mond.” A férfi megismételte a kérdést vagy föltett egy másikat, a lány még ennyit sem tudott megállapítani. „Azért, mert beteg vagyok - gondolta. - Nem vagyok képes megérteni őt, mert beteg vagyok.” - Kedves uram - kezdte, de nem tudott visszaemlékezni a beszéde folytatására. - Segítsen! - kérte a lány és megpróbálta fölidézni, hogyan kell ezt mondani középangolul, de nem tudott visszaemlékezni, csak az egyházi latinra. - Domine, ad adjuvandum mefestina - mondta. A férfi lehajtotta a fejét a kezébe és olyan halkan kezdett el mormolni, hogy a lány nem hallotta, aztán minden bizonnyal elvesztette az eszméletét, mert a férfi fölkapta őt és cipelte magával. Kivrin még mindig hallotta a harangok diszharmonikus hangját a nyitott hálóból és próbálta kitalálni, melyik irányból érkezik, de a foga olyannyira vacogott, hogy nem hallotta. - Beteg vagyok - mondta a lány, amikor a férfi föltette őt a fehér lóra. Előrezuhant és megragadta a sörényt, hogy ne essen le a ló hátáról. A férfi a lány oldalához tette a kezét és ott is tartotta. - Nem tudom, hogyan történhetett ez. Megkaptam az összes oltást!
79 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— A férfi lassan vezette a szamarat. A csengők a jószág kantárán bádoghangon csilingeltek.
ÁTIRAT AZ ÍTÉLETNAPI KÖNYVBŐL (000740-000751) Mr. Dunworthy, azt hiszem, jobb, ha értem jön és hazavisz.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 80
HETEDIK FEJEZET
T
- jelentette ki Mrs. Gaddson, feléjük igyekezve a folyosón. - A fiam elkapott valami rettenetes betegséget, igaz? Attól a rengeteg evezéstől! Mary előrelépett. - Nem jöhet be ide! - mondta. - Ez a fertőző betegek elkülönítője. Mrs. Gaddson továbbra is közeledett. Az áttetsző poncsóról, melyet a kabátja fölött viselt, nagy, szertefröcskölő esőcseppek hullottak, miközben a nő jött feléjük, s úgy lóbálta az útitáskáját, mint valami fegyvert. - Ilyesmivel engem nem rázhat le! Én vagyok az anyja! Követelem, hogy láthassam a fiamat! Mary úgy emelte föl a kezét, ahogy a rendőrök szokták. - Állj! - parancsolta osztályos nővért utánzó hangon. Bármilyen meglepő is, Mrs. Gaddson megállt. - Egy anyának joga van a fiát látni - szögezte le. Az arckifejezése ellágyult. - Nagyon beteg? - Ha a kérdése a fiára vonatkozott, William egyáltalán nem is beteg válaszolta Maiy -, legalábbis legjobb tudomásom szerint nem az. - Újra föltartotta a kezét. - Kérem, ne jöjjön közelebb! Miért hiszi azt, hogy William beteg? - Azonnal tudtam, mihelyt hallottam a karanténról. Éles fájdalom nyilallt végig rajtam, amikor az állomásfőnök bejelentette az ideiglenes karantént. Az asszony letette az útitáskát, hogy megmutathassa az éles fájdalom helyét. - Ez azért van, mert nem vette be a vitaminjait! Megkértem az egyetemet, hogy minden körülmények közt adják neki a vitaminokat - jelentette ki az asszony, s olyan pillantást vetett Dunworthyre, ami bátran fölvehette volna a versenyt Gilchrist bármelyik vas-villatekintetével -, és azt a választ kaptam, hogy a fiam képes magára vigyázni. Nos, nyilvánvaló, hogy az egyetem tévedett! - Nem William az oka az ideiglenes karantén meghirdetésének. Az egyik egyetemi technikus esett ágynak egy vírusfertőzéssel - közölte Mary. Dunworthy hálásan nyugtázta, hogy a barátnője nem azt mondta, a „Balliol technikusa”. - A technikus az egyetlen eset és semmi jele, hogy lesznek még mások is. Biztosíthatom, hogy a karantén puszta óvintézkedés. UDTAM!
81 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Mrs. Gaddson nem tűnt meggyőzöttnek. - Az én Willym mindig is beteges volt, és egyszerűen nem hajlandó vigyázni magára! Ráadásul túl sokat tanul abban a huzatos szobájában állította az asszony, újabb sötét pillantást lövellve Dunworthyre. - Az a meglepő számomra, hogy nem hamarabb esett ágynak egy vírusfertőzéssel! Mary leengedte a kezét és abba a zsebébe süllyesztette, amelyikben a személyhívót tartotta. „Nagyon remélem, hogy segítséget hív” - gondolta Dunworthy. - Egyetlen szemesztert töltött el a Balliolban, és az én Willym egészsége máris teljesen tönkrement, és akkor a tanára arra kényszeríti, hogy itt maradjon a karácsonyi szünetben Petrarcát tanulmányozni! - háborgott Mrs. Gaddson. - Ezért jöttem ide! Az a gondolat, hogy a fiam teljesen egyedül van ezen a rémes helyen karácsonykor, s ki tudja, miket eszik és mi mindent csinál, ami az egészségét veszélyezteti, olyasmi, amit ez az anyai szív egyszerűen nem képes elviselni! Odamutatott arra a helyre, ahol beléhasított a fájdalom az „ideiglenes karantén” kifejezésre. - És kifejezetten gondviselésszerű, hogy akkor jöttem, amikor! Kifejezetten gondviselésszerű! Csaknem lekéstem a vonatot, mert az útitáskám annyira súlyos volt, és szinte már azt gondoltam, mindegy, jön majd másik, de el akartam jutni az én Willymhez, szóval kiabáltam nekik, hogy tartsák nyitva az ajtókat, és még le sem szálltam a Cornmarketen, amikor az állomásfőnök bemondta, hogy ideiglenes karantén. A vasúti közlekedés ideiglenesen fölfüggesztve. Gondolják csak el, ha lekésem azt a vonatot és a következőre szállók, akkor a karantén megakadályozott volna az idejövetelben! Csak elgondolni is! - Biztos vagyok benne, hogy William meg fog lepődni, ha meglátja magát - mondta Dunworthy abban a reményben, hogy az asszony majd elmegy megkeresni a fiát. - Igen - felelte komoran az asszony. - Ő most valószínűleg ott üldögél és még a sála sincs rajta! Biztosan tudom, hogy el fogja kapni ezt a vírusfertőzést. Ő mindent elkap. Kiskorában gyakran jöttek ki rajta rémes kiütések. Elkerülhetetlenül ágynak fog esni ezzel is. De legalább itt lesz az édesanyja, hogy elejétől végig ápolja. Az ajtó kivágódott és két, maszkot, védőruhát, kesztyűt és a cipőjükön valamiféle papírborítást viselő ember rontott be rajta. Lelassítottak, amikor látták, hogy nem hever senki összeesve a padlón. - Szükséges lenne ezt a területet kordonnal lezárni és kitenni az „Elkülönítő” feliratot - mondta Mary. Odafordult Mrs. Gaddsonhoz. - Sajnálom, de nem kizárható, hogy kitette magát a vírusnak. Még nem állapítottuk meg biztosan, hogyan terjed a fertőzés, de nem zárható ki, hogy a
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 82 levegőben - közölte, és egy borzalmas pillanatig Dunworthy azt hitte, hogy Mary össze akarja őket zárni Mrs. Gaddsonnal. - Elkísérné Mrs. Gaddsont egy elkülönítő fülkébe? - kérte a doktornő az egyik maszkos-védőruhást. - Vérvizsgálatokat kell végeznünk, és szükségünk van a listára azokról, akikkel érintkezett. Mr. Dunworthy, legyen szíves velem jönni! - mondta dr. Ahrens, s kivezette a férfit a váróterembe és becsukta az ajtót, mielőtt Mrs. Gaddson tiltakozhatott volna. - Itt tarthatják egy ideig ezt a perszónát, így Willy hozzájuthat a szabadság utolsó óráihoz. - Ettől a némbertől bárkin rémes kiütések jönnének ki - vélekedett a férfi. A mentőápolót kivéve mindenki fölkapta a fejét, amikor beléptek. Latimer türelmesen ücsörgött a tálcánál, az ingujja fölgyűrve. Montoya még mindig telefonált. - Colin vonatát visszaküldték - mondta neki Mary. - Mostanra már otthon van, biztonságban. - Ó, nagyszerű! - válaszolta Montoya és letette a telefont. Gilchrist már pattant is érte. - Mr. Latimer, elnézést kérek, amiért megvárakoztattam! - mentegetőzött Mary. Föltépte egy pár védőkesztyű csomagolását, fölhúzta, és elkezdte összeszerelni az átlyukasztót. - Itt Gilchrist. A vezetőtanárral szeretnék beszélni - mondta Gilchrist a telefonba. - Igen. Mr. Basingame-et próbálom utolérni. Igen, persze, várok. „A vezetőtanárnak fogalma sincs arról, hol van Basingame - gondolta Dunworthy -, ahogy a gazdasági igazgatónak se. ” Ő már mindkettejükkel beszélt korábban, amikor még az időugrás leállításával próbálkozott. A gazdasági igazgató még csak azt sem tudta, hogy Basingame Skóciában van. - Örülök, hogy megtalálták a kölköt - jelentette ki Montoya, a digitálisára pillantva. - Mit gondol, mennyi ideig tartanak itt minket? Vissza kell jutnom az ásatásomhoz, mielőtt még mocsárrá változik. Épp Skendgate templomkertjének temetőjét tárjuk föl. A legtöbb sír az 1400-as évekből származik, de van néhány fekete halál korabeli meg pár Hódító Vilmos előtti is. Múlt héten megtaláltuk egy lovag sírboltját. Csodálatos állapotban. Azon tűnődöm, vajon Kivrin ott van-e már? Dunworthy föltételezte, hogy Montoya a falura gondolt, nem pedig valamelyik sírra. - Remélem - válaszolta. - Mondtam neki, hogy azonnal kezdje el rögzíteni a megfigyeléseit Skendgate-ről, a faluról meg a templomról. Különösen a sírboltról. A felirat részint elkopott és némelyik faragás is. De a dátum olvasható. 1318. - Csakhogy ez vészhelyzet! - jelentette ki Gilchrist. Hosszasan hallgatott, közben azonban végig füstölgött magában. - Tudom, hogy Skóciában horgászik. Azt szeretném tudni, hogy pontosan hol!
83 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Dr. Ahrens tapaszt tett Latimer karjára, és intett Gilchristnek. A férfi a fejét rázta. Mary odament a mentő ápolónőjéhez és fölébresztette. A nő visszament vele a tálcához, s közben álmosan pislogott. - Olyan sok minden van, amit csak a közvetlen megfigyelés árulhat el nekünk - jegyezte meg Montoya. - Mondtam Kivrinnek, hogy minden részletet jegyezzen föl. Remélem, lesz elég hely a felvevőn. Olyan apró! - Montoya ismét az órájára pillantott. - Na persze, muszáj, hogy apró legyen. Volt lehetősége arra, hogy szemügyre vegye, mielőtt beültették? Tényleg úgy néz ki, mint egy csontkinövés. - Csontkinövés? - kérdezte Dunworthy s figyelte, ahogy a mentőápolónő vére a fiolába spriccelt. - Azért olyan, hogy még akkor se okozhasson anakronizmust, ha fölfedeznék. Teljesen odasimul a sajkacsont tenyéroldali felületéhez. - Montoya megdörzsölte a hüvelykujj fölötti kéztőcsontot. Mary intett Dunworthynek, a mentő ápolónője pedig fölállt, visszahajtva fölgyűrt ingujját. Most Dunworthy foglalta el a helyét a széken. Mary lehámozta a védőcsíkot, a monitort rátapasztotta Dunworthy csuklójának belső felére, és odaadott neki egy lázmérőkapszulát, hogy nyelje le. - Kérje meg a gazdasági igazgatót, hogy hívjon vissza ezen a számon, amint visszamegy az irodájába! - kérte Gilchrist és letette a telefont. Montoya fölkapta, benyomkodott egy számot és így szólt: - Szia! Meg tudod mondani nekem, hol a karantén határa? Tudnom kell, vajon beleesik-e Witney? Ott van az ásatás. - Akárkivel beszélt is, az nyilvánvalóan nemet mondott. - Akkor kivel beszéljek, hogy meg lehessen változtatni a határokat? Ez vészhelyzet! „Mind a vészhelyzeteik miatt aggódnak - gondolta Dunworthy -, és egyikük sem szánt egy fél gondolatot sem arra, hogy Kivrinért aggódjon. És ugyan miért is kellene aggódni? A lány felvevőjét álcázták, úgy néz ki, mint egy csontkinövés, nehogy anakronizmus legyen, amikor a korabeliek úgy határoznak: levágják a kezét, mielőtt máglyán elégetik.” Mary megmérte a férfi vérnyomását, aztán beledöfte az átlyukasztót. - Ha a telefon még megszerezhető lesz valaha... - mondta a doktornő, rácsapva a tapaszra és intve a türelmetlennek látszó Gilchristnek, aki Montoya mellett állt - ...esetleg fölhívhatnád William Gaddsont és figyelmeztethetnéd, hogy itt az anyja. Montoya azt mondta: - Igen. A Nemzeti Vagyonmegőrző száma. - Azzal letette a telefont és lefirkantott egy telefonszámot az egyik prospektusra. A telefon rázendített. Gilchrist, már félúton Maryhez, kilőtte magát a telefon felé és fölmarta, mielőtt Montoya odaérhetett volna. - Nem - mondta és kelletlenül átnyújtotta Dunworthynek. Finch volt az, a gazdasági igazgató irodájából. - Megszerezte Badri kortörténetét? - tudakolta Dunworthy.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 84 - Igen, uram. Itt a rendőrség, uram. Olyan helyeket keresnek, ahol elszállásolhatják az itt tartóztatottakat, akik nem Oxfordban laknak. - És azt akarják, hogy helyezzük el őket a Balliolban - jött rá Dunworthy. - Igen, uram. Mit mondjak nekik, mennyit tudunk befogadni? Mary fölállt, kezében a Gilchrist vérét tartalmazó fiolával, és valamit mutogatott Dunworthynek. - Kérem, váljon egy percig! - mondta a férfi, és a megnyomva az elnémító gombot a beszélőn. - Azt kérik, hogy szállásold el a föltartóztatottakat? - kérdezte Mary. - Igen - válaszolta a férfi. - Ne kötelezd el magad annyira, hogy az összes szobát elfoglalhassák! - kérte a nő. - Lehetséges, hogy szükség lesz további kórtermekre. Dunworthy levette a kezét a gombról és így szólt: - Mondja meg nekik, hogy elhelyezhetik őket a Salvin még üres szobáiban meg a Fisherben. Ha még nem jelölt ki szobákat a harangjátékosoknak, kettesével rakja őket össze! Mondja meg a rendőrségnek, hogy az Ispotály elkérte a Bulkeley-Johnsont szükségkórháznak. Azt mondta, megtalálta Badri kórtörténetét? - Igen, uram. Pokoli sok időmbe telt megtalálni. A gazdasági igazgató Badri vessző Chaudhuri név alatt iktatta, és az amerikaiak... - Megtalálta az EAJ-számát is? - Igen, uram. - Adom dr. Ahrenst - mondta Dunworthy, mielőtt Finch belevághatott volna a harangozókról szóló történetekbe. Intett Marynek. - így közvetlenül neki adhatja meg az információt. Mary ráragasztott egy tapaszt Gilchrist karjára és egy lázmérőmonitort a kézfejére. - El tudtam érni Elyt, uram - jelentette Finch. - Tájékoztattam őket a kéziharangkoncert elmaradásáról, és ők egész rendesek voltak, de az amerikaiak még mindig nagyon boldogtalanok. Mary befejezte Latimer leolvasott eredményeinek bevitelét, lehúzta a kesztyűt, s odajött, hogy átvegye a telefont Dunworthytől. - Finch? Itt dr. Ahrens. Olvassa be Badri EAJ-számát! Dunworthy odaadta a nőnek a Másodlagos ívét meg egy ceruzát, és Mary leírta, aztán kérte a kartotékot Badri oltásairól és rengeteget jegyzetelt, de Dunworthy nem tudta kisilabizálni, mit. - Bármiféle reakció vagy allergia? - Szünet következett, majd azt mondta a nő: - Rendben, nem. A többit megszerezhetem a számítógépből. Visszahívom, ha további információra lesz szükségem. - Visszaadta a telefont Dunworthynek. - Szeretne még beszélni veled - jegyezte meg, majd távozott s vitte a papírt magával.
85 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - A lehető legboldogtalanabbak attól, hogy itt tartják őket - közölte Finch. - Ms. Taylor azzal fenyeget, hogy perelni fog az akaratlan szerződésszegés miatt. - Mikor kapta Badri az utolsó vírusölő kúrát? Finch-nek sok idejébe telt átnézni a papírhalmot. - Már itt is van, uram. Szeptember tizennegyedikén. - Megkapta a teljes kúrát? - Igen, uram. Receptoranalógokat, MPA-erősítőt és szezonálisokat. - Volt valaha abnormális reakciója vírusölőre? - Nem, uram. Nem szerepel semmi az allergiáknál a kórtörténetben. Ezt már mondtam dr. Ahrensnek is. Badri megkapta az összes vírusölőt. A kortörténetében nincs allergiás reakció. - Átment már a New College-ba? - kérdezte Dunworthy. - Nem, uram, épp oda tartok. Mit tegyek a készletek ügyében, uram? Elégséges mennyiségű szappanunk van, de nagyon rosszul állunk vécépapírral. Kinyílt az ajtó, de nem Mary jött be. A mentőápoló volt az, akit elküldték, hogy hozza ide Montoyát. Odament a zsúrkocsihoz és bedugta az elektromos vízforralót. - Mit gondol, uram, adagolnom kellene a vécépapírt, vagy tegyek ki cédulákat, amiken megkérek mindenkit, hogy spóroljon? - érdeklődött Finch. - Amit jobbnak ítél - felelte Dunworthy és letette. Minden bizonnyal még mindig esik. A mentőápoló egyenruhája vizes volt, és amikor a víz fölforrt, kivörösödött kezét a gőz fölé tartotta, mintha melegíteni próbálná. - Teljesen befejezte a telefon használatát? - kérdezte Gilchrist. Dunworthy odaadta neki a készüléket. Eltűnődött, vajon milyen az időjárás ott, ahol most Kivrin van, és vajon Gilchrist kiszámíttatta-e a Valószínűség-számítással, hogy mekkora az esélye annak, hogy a lány érkezésekor esni fog. Kivrin köpönyege nem tűnt különösebben vízhatlannak, és az a bizonyos barátságos utazó, akinek 1,6 órán belül arra kell járnia, majd meghúzza magát egy vendégfogadóban vagy szénaboglyábán mindaddig, amíg az utak föl nem száradnak annyira, hogy ismét járhatók legyenek. Dunworthy megtanította Kivrint a tűzrakásra, de a lány aligha tud tüzet gyújtani ázott gyújtóssal és dermedt kézzel. Az 1300-as években hidegek voltak a telek. Még akár havazhat is. A kis jégkorszak épp csak elkezdődött 1320-ban, s az időjárás végül olyan hidegre fordult, hogy a Temze befagyott. Az alacsonyabb hőmérséklet és a szeszélyes időjárás annyira elpusztította a termést, hogy egyes történészek a fekete halál borzalmait részint a parasztok alultápláltságának tulajdonítják. Az időjárás kétségkívül pocsék volt. 1348 őszén Oxfordshire egyik részén Szent Mihály-naptól karácsonyig minden
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 86 áldott nap esett az eső. Kivrin valószínűleg ott fekszik a nedves úton, félholtan a kihűléstől. És csupa kiütés attól, hogy az őt túlzottan tutujgató tanára túl sokat aggódik érte, gondolta a férfi. Maiynek igaza van. Ő most tényleg olyan, mint Mrs. Gaddson. Az lesz a következő, hogy fejest ugrik 1320-ba, rákényszerítve a háló ajtaját, hogy ne csukódjon be, mint Mrs. Gaddson tette a metrón, és Kivrin pont annyira fog örülni neki, mint William az anyja láttán. És pont annyira lesz szüksége segítségre is. Soha nem volt még Kivrinnél okosabb és életrevalóbb hallgatója. A lánynak egész biztosan van annyi esze, hogy menedéket keressen az eső elől. Éppenséggel még az is lehet, hogy az utolsó szünidejét az eszkimóknál töltötte s megtanult jégkunyhót építeni. Kivrin mindenre gondolt, egészen a körmeiig. Amikor jött megmutatni neki a ruháját, föltartotta a kezét. A körmei letörtek, és piszoknyomok látszottak a körömre ránövő bőr alatt. - Tudom, hogy elvileg nemes vagyok, de vidéki nemes, és ők jó sokat dolgoztak a birtokukon a Bayeaux-i Falikárpit hímzése közben, és az East Riding-i hölgyeknek egész az 1600-as évekig nem volt ollója. A vasárnapot Montoya ásatásán töltöttem, a holttestek között ásva, hogy elérjem ezt a hatást. - A körmei szörnyen néztek ki és teljesen hitelesnek tűntek. Nyilvánvalóan nincs rá ok, hogy a tanár olyan apró részlet miatt aggódjon, mint a hó. De nem tudta megállni. Ha beszélhetne Badrival, megkérdezhetné tőle, mit értett az alatt, amikor azt mondta „Valami baj van”, megbizonyosodhatna, hogy az ugrás rendben zajlott le és hogy nem volt túl nagy időeltolódás, akkor talán abba tudná hagyni a nyugtalankodást. De Mary még csak meg sem tudta szerezni Badri EAJ-számát, míg Finch meg nem telefonálta. Dunworthy azon tűnődött, vajon még mindig eszméletlen-e a technikus. Vagy még rosszabb. Fölállt, odament a zsúrkocsihoz és készített magának egy csésze teát. Gilchrist már megint telefonált, úgy látszott, hogy a portással beszél. A portás sem tudta, hol van Basingame. Amikor Dunworthy korábban beszélt vele, azt mondta, úgy rémlik neki, mintha Basingame a Loch Balkillant említette volna, egy olyan tavat, amiről később kiderült, hogy nem is létezik. Dunworthy megitta a teáját. Gilchrist fölhívta a gazdasági igazgatót és az igazgatóhelyettest, de egyikük sem tudta, hová ment Basingame. A nővér, aki korábban az ajtót őrizte, bejött és befejezte a vérvételt. A mentőápoló férfi fölvette az egyik jóra intő brosúrát és olvasni kezdte. Montoya kitöltötte a kórházi felvételi adatlapját meg a listát, hogy kikkel érintkezett. - Elvileg mit kell tennem? - kérdezte Dunworthytől. - írjam le azoknak a nevét, akikkel ma találkoztam? - Az utolsó három napon - válaszolta a férfi.
87 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Folytatták a várakozást. Dunworthy ivott még egy csésze teát. Montoya fölhívta az Egészségügyet és megpróbálta meggyőzni őket, hogy adjanak neki felmentést a karantén alól, hogy visszamehessen az ásatásához. A mentőápolónő ismét elszunyókált. A nővér begurított egy asztalt, rajta a vacsora. - „Gazdánk jól fogadott, hellyel kínált Mindenkit, s már hozták a vacsorát”2 - idézte Latimer, ez volt az egyetlen megjegyzés, amit egész délután tett. Amíg ettek, Gilchrist azzal szórakoztatta Latimert, hogy tervei szerint miként fogja majd elküldeni Kivrint a fekete halál utóhatásainak idejébe. - Az a bevett történészi vélemény, hogy a fekete halál tökéletesen szétzilálta a középkori társadalmat - mondta Latimernek, miközben vágott a rostélyosából -, de a kutatásaim azt mutatják, hogy inkább purgáló hatású volt, mint katasztrofális. „Kinek a nézőpontjából?” - gondolta Dunworthy, azon merengve, vajon mi tart ilyen soká. Azon is eltűnődött, hogy valóban végeznek-e vérvizsgálatokat, vagy csak arra várnak, míg egyikük - esetleg mindegyikük összeesik és ráborul a zsúrkocsira. így fixen belőhetnék a lap-pangási időt. Gilchrist fölhívta a New College-ot és Basingame titkárnőjét kérte. - Nincs ott - tudatta vele Dunworthy. - Elment karácsonyozni a lányához Devonshire-be. Gilchrist nem vette tudomásul. - Igen. Hagynom kell neki egy üzenetet. Mr. Basingame-et próbálom utolérni. Vészhelyzet állt elő. Épp most küldtünk egy történészt az 1300- as évekbe, és a Balliol elmulasztotta annak a technikusnak az alapos J ellenőrzését, aki a hálót működtette. Ennek eredményeképpen a technikus elkapott egy fertőző vírust. - Letette a telefont. - Ha Mr. Chaudhuri | elmulasztotta bármelyik szükséges vírusölőt, személy szerint magát fogom felelősnek tartani, Mr. Dunworthy! - Megkapta a teljes kúrát szeptemberben - felelte Dunworthy. - Erre van bizonyítéka? - firtatta Gilchrist. - A múltból jött? - kérdezte a mentő ápolónője. Mindnyájan, még Latimer is, meglepetten odafordultak. Amíg a nő meg nem szólalt, úgy tűnt, mélyen alszik, a feje előrebukott a mellére és a keze összekulcsolva tartotta érintkezéseinek a listáját. - Azt mondta, hogy visszaküldött valakit a középkorba - magyarázta az ápolónő ellenségesen. - Onnan jött? - Attól tartok, én nem... - kezdte Gilchrist. - Ez a vírus - mondta a mentő ápolónője. - Átjuthatott az időgépen keresztül? Gilchrist idegesen pillantott Dunworthyre. - Az nem lehetséges, ugye? 2
Geoffrey Chaucer: Canterbury mesék. Prológus. Vas István fordítása.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 88 - Nem - felelte Dunworthy. Nyilvánvaló volt, hogy Gilchrist semmit sem tud a kontinuum-paradoxonokról vagy a húrelméletről. A fickónak semmi joga ahhoz, hogy dékánhelyettes legyen! Még csak azt sem tudja, hogyan működik a háló, melyen olyan meggondolatlanul átküldte Kivrint. - A vírus nem jöhetett át a hálón. - Dr. Ahrens azt mondta, az indiai az egyetlen eset - jegyezte meg a mentőápolónő. - És maga meg azt mondta - mutatott Dunworthyre hogy megkapta a teljes kúrát. Ha ő megkapta a vírusölőit, nem kaphatott el vírust, hacsak az a betegség nem máshonnan való. És a középkor tele volt betegségekkel, nem igaz? Himlővel meg pestissel. Gilchrist így felelt: - Biztos vagyok benne, hogy a Középkor tett lépéseket, hogy ettől a lehetőségtől megóvjon... - Lehetetlenség, hogy egy vírus átjöjjön a hálón - jelentette ki mérgesen Dunworthy. - A téridő kontinuitása nem engedi ennek megtörténtét. - De maguk embereket küldenek át - a nő nem tágított -, és egy vírus kisebb, mint egy ember. Dunworthy ezt az érvet nem hallotta a hálók használatának kezdete óta, amikor az elméletet még csak részben értették. - Biztosíthatom, hogy megtettünk minden óvintézkedést - közölte Gilchrist. - Semmi nem juthat át a hálón, ami befolyásolhatja a történelem menetét magyarázta Dunworthy, szúrósan meredve Gilchristre. A fickó csak még jobban belehergeli a mentőápolónőt az óvintézkedéseket és valószínűségeket említő beszédével. - Sugárzás, mérgek, mikrobák, soha egyik sem jutott még át egyetlen hálón sem. Ha bármelyik jelen van, a háló nem fog megnyílni. Úgy tűnt, a nőt ez nem győzte meg. - Biztosíthatom... - mondta Gilchrist, ám ekkor bejött Mary. Különféle színű papírok egész kötegét hozta. Gilchrist azonnal fölpattant. - Dr. Ahrens, lehetséges az, hogy ez a vírusfertőzés, amit Mr. Chaudhuri elkapott, a hálón keresztül érkezett ide? - Természetesen nem - válaszolta a nő olyan arccal, mintha maga az ötlet nevetséges lenne. - Először is, betegségek nem juthatnak át a hálón. Az áthágná a paradoxonokat. Másodszor, ha átjuthatna, amire nem képes, Badri kevesebb, mint egy órával azután kapta volna el, hogy átjött, ami azt jelentené, hogy a vírusnak egyórás lappangási ideje van, ami végképp lehetetlenség. De ha ezt tenné, amire persze nem képes, akkor maguk már mind betegek lennének - rápillantott a digitálisára -, mert több mint három órája, hogy ki lettek téve a vírusnak. - Elkezdte összegyűjteni a kapcsolatok listáit. Gilchrist bosszúsnak látszott.
89 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - A Történettudományi Kar dékánjának helyetteseként olyan kötelezettségeim vannak, amelyeket muszáj ellátnom - jelentette ki. Menynyi ideig áll szándékában itt tartani minket? - Mindössze addig, amíg összeszedem a listákat - válaszolta a nő. - És eligazítást adok maguknak. Talán öt percig. Elvette Latimertől a listáját. Montoya fölkapta a sajátját az asztal végéről és sietve írni kezdett. - Öt percig? - kérdezte a mentőápolónő, aki előzőleg azt firtatta, átjöhetett-e a vírus a hálón. - Úgy érti, szabadon elmehetünk? - Egészségügyi szempontból csak feltételes a szabadlábra helyezés - felelte Mary. A listákat a papírkötege aljához fogta, és kezdte kiosztani a szembántóan rózsaszínű felső lapokat mindenkinek. Úgy tűnt, ezek valamiféle elbocsátási nyomtatványok, melyek mentesítik az Ispotályt bármi, sőt mindennemű felelősség alól. - Elvégeztük a maguk vérének vizsgálatát - folytatta -, és egyik sem mutatja az ellenanyagszint megnövekedését. Odaadott Dunworthynek egy kék lapot, ami mentesítette az Egészségügyet a felelősség alól és tanúsította, hogy az aláíró az Egészségügy által nem fedezett bármi-, sőt mindennemű költségeket hiánytalanul és harminc napon belül lelkesen be fogja fizetni. - Kapcsolatban állunk a NIK-kel. Az ő ajánlásuk az ellenőrzött megfigyelés a testhőmérsékletek folyamatos figyelemmel követésével és tizenkét óránként vérvétellel. Az ív, melyet most kiosztott, zöld volt, a fejlécén ez állt: „Utasítások a közvetlen kapcsolatok számára”. Az első utasítás így szólt: „Kerülje az érintkezést másokkal!” Dunworthy Finch-re gondolt és a harangjátékosokra, akik a Balliol kapujában várják, kétségkívül idézetekkel és Szentírásokkal, meg az itt s ott között lévő rengeteg, a karantén miatt itt ragadt emberre, a karácsonyi bevásárlókra. - Jegyezzék föl a hőmérsékletüket félóránként! - rendelte el Mary, kiosztva egy sárga nyomtatványt. - Azonnal jöjjenek be a kórházba, ha a monitoruk - rákoppintott a sajátjára - határozott emelkedést jelez a testhőmérsékletnél! Valamennyi ingadozás normális. A hőmérséklet általában emelkedik késő délután és este. Bármilyen hőmérséklet 36 és 37,4 között normális. Azonnal jöjjenek ide, ha a hőmérsékletük meghaladja a 37,4 fokot, vagy hirtelen megemelkedik, ha esetleg érezni kezdik bármelyik tünetet... fejfájást, a légzés elszorulását, szellemi zavarodottságot vagy szédülést. Mindenki a saját monitorára pillantott, és kétségtelenül máris érezni kezdte a kezdődő fejfájást. Dunworthynek egész délután fájt a feje. - Amennyire csak lehetséges, kerüljék az érintkezést másokkal! - mondta Mary. - Gondosan jegyezzék föl, kivel kerültek kapcsolatba! Még mindig
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 90 nem tudjuk, mi a továbbadás módja, de a legtöbb rnyxovírus cseppfertőzéssel és közvetlen érintkezéssel terjed. Mossanak gyakran kezet szappannal és vízzel! Átnyújtott Dunworthynek egy újabb rózsaszín papírt. Kezdett kifogyni a színekből. Ez egy naplószerűség volt, a felirata „Kapcsolatok” és alatta „Név, Cím, Kapcsolat típusa, Idő”. Igazán kár, hogy Badri vírusának nem kellett megbirkóznia a Járványfelügyeleti Központtal, az Egészségüggyel meg a NIK-kel. Soha be nem jutott volna az ajtón. - Vissza kell jönniük ide holnap reggel hétre. Időközben, azt javaslom, egyenek egy jót, aztán bújjanak ágyba! A pihenés a legjobb védelem bármiféle vírus ellen. Maguk - folytatta a mentő személyzetére pillantva szolgálaton kívül vannak az ideiglenes karantén teljes időtartamára. - Számos további szivárványszínű papírt osztott még szét, aztán derűsen megkérdezte: Van kérdés? Dunworthy ránézett a mentőápolókra, azt várta, hogy a nő majd megkérdezi Marytől, vajon a hálón jött-e át a himlő, de ő közönyösen meredt a saját papírkötegére. - Visszamehetek az ásatásomhoz? - tudakolta Montoya. - Hacsak nincs a karantén területén belül, nem - válaszolta Mary. - Hát, remek - morgott Montoya és mérgesen begyűrte a papírokat a terroristadzsekije zsebeibe. - Az egész falu el lesz mosva, mert én itt ragadtam. - Azzal eldübörgött. - Van más kérdés? - érdeklődött Mary anélkül, hogy kijött volna a sodrából. - Nos, akkor jó, találkozunk újra hét órakor! A mentő személyzete kibattyogott, az, aki a vírus felől tudakozódott, ásítva és nyújtózkodva, mintha újabb szunyókálásra készülne. Latimer még mindig üldögélt és a hőmérséklet-monitorát nézte. Gilchrist mondott neki valami zsémbeset, mire az öreg fölállt, fölvette a kabátját, fogta az esernyőjét meg a papírkötegét. - Elvárom, hogy minden fejleményről tájékoztatást kapjak - közölte Gilchrist. - Fölveszem a kapcsolatot Basingame-mel, megmondom neki, hogy életbevágóan fontos a visszatérése és az, hogy kézbe vegye ezt az ügyet. - Azzal kisöpört a szobából, de aztán várakoznia kellett az ajtót tartva, míg Latimer fölszedte a közben elejtett két papírt, - Menj el érte reggel és hozd ide Latimert, jó? - kérte Mary áttekintve az érintkezések listáit. - Biztosan nem fog emlékezni arra, hogy itt kell lennie hétre. - Szeretném látni Badrit - mondta Dunworthy. - Laboratórium, Brasenose - olvasta a nő a papírokról. - Dékáni hivatal, Brasenose. Laboratórium, Brasenose. Nem látta senki Badrit a hálón kívül?
91 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - A mentőben idefelé az mondta, „valami baj van”. Az lehetett az időeltolódás. Ha Kivrin több mint egy héttel eltér a kijelölt időtől, fogalma sem lesz, mikor van a találkozó. A nő nem felelt. Megint az íveket rendezgette, a homlokát ráncolva. - Muszáj megbizonyosodnom arról, hogy nincs semmi gond a fixszel. - A férfi nem tágított. Mary fölnézett. - Rendben van - mondta. - Ezek a listák az érintkezésekről csüggesztőek. Hatalmas lyukak vannak Badri hollétében az utolsó három napon. Ő az egyetlen, aki megmondhatja nekünk, hol volt, kivel került kapcsolatba. - A nő ment elöl, végig a folyosón. - Hagytam nála egy nővért, aki kérdéseket tett föl neki, de Badri nagyon meg van zavarodva és fél tőle. Talán tőled nem fog annyira tartani. Mutatta az utat a folyosón a liftig. Beleszólt a lift mikrofonjába. - A földszintre, legyen szíves! Badri olykor visszanyeri az eszméletét - közölte aztán Dunworthyvel -, de csak néhány pillanatra. Lehet, hogy az éjszaka nagy részét ott kell töltened. - Az teljesen rendben van - felelte Dunworthy. - Úgysem tudnék pihenni, míg meg nem bizonyosodom, hogy Kivrin biztonságban átjutott. Fölmentek két emeletet a lifttel, végig egy újabb folyosón, majd át egy ajtón, melyen ez állt: BELÉPNI TILOS! FERTŐZŐ BETEGEK KÓRTERME. Odabent egy szigorú kinézetű ügyeletes nővér ült az asztalnál, és egy monitort figyelt. - Beviszem Mr. Dunworthyt, hogy meglátogassa Mr. Chaudhurit - mondta Mary. - Szükségünk lesz SVR-re. Hogy van a beteg? - Már megint fölment a láza. 39,5 - felelte a nővér, s adott nekik SVR-t, ami plasztikba zárt papíröltözéknek bizonyult: hátul záródó köntös, sapka, védőmaszk (melyet föltett sapkával lehetetlen volt fölvenni), cipőre felhúzandó szoros mamuszféleség és védőkesztyű. Dunworthy elkövette azt a hibát, hogy először a kesztyűt húzta föl, így azután óráknak tűnt, míg széthajtogatta a köntöst és fölerősítette a maszkot. - Nagyon konkrét kérdéseket kell feltenned - mondta Mary. - Kérdezd meg tőle, mit csinált, amikor fölkelt ma reggel, vajon együtt töltötte-e az éjszakát bárkivel, hol evett reggelit, ki volt ott, ilyesmiket! A magas láza azt jelenti, hogy eléggé össze van zavarodva. Lehetséges, hogy a kérdéseidet többször is föl kell majd tenned. - Kinyitotta a szoba ajtaját. Valójában nem is szoba volt, csak egy ágynak volt hely meg egy keskeny, összecsukható tábori széknek. Az ágy mögött a falat kijelzők és felszerelések borították. A szemközti falon egy elfüggönyözött ablak s még több eszköz volt. Mary épp csak odapillantott Badrira, aztán elkezdte a képernyőket fürkészni. Dunworthy is a kijelzőket nézte. A hozzá legközelebbi tele volt számokkal meg betűkkel. Ez állt a legalsó sorban: 10 14320691-22-12-54
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 92 1803 200/RPT 1800CRS IMJPCLN 200MG/q6h EÜ40- 211-7 M AHRENS. Alighanem az orvos utasításai. A többi képernyő kicsúcsosodó vonalakat és számoszlopokat mutatott. Egyiknek se volt semmi értelme, kivéve egy számnak a jobbról második kis kijelző közepén. Az állt rajta: Láz: 39,9. Te jó Isten! Dunworthy Badrira nézett. A technikus úgy feküdt, hogy mindkét karja a takaró fölött hevert, s mindkettőbe infúzió csöpögött, melyek állványon lógtak. Az egyik infúzió fő csövét legalább öt zacskó táplálta. Badri szeme le volt hunyva, az arca soványnak és beesettnek tűnt, mintha fogyott volna ma reggel óta. Sötét bőre furcsa, lilás árnyalatot öltött. - Badri - szólította meg Mary fölé hajolva. - Hall engem? A technikus kinyitotta a szemét, de láthatóan nem ismerte föl őket, ami valószínűleg nem annyira a vírusnak volt betudható, mint inkább annak, hogy tetőtől talpig papír fedte őket. - Itt van Mr. Dunworthy - tájékoztatta Badrit segítőkészen Mary. - Eljött meglátogatni magát. - A csipogója csipogni kezdett. - Mr. Dunworthy? - kérdezte rekedten Badri és megpróbált fölülni. Mary gyöngéden visszanyomta a párnára. - Mr. Dunworthy föl fog tenni néhány kérdést - mondta és óvatosan megtapogatta a technikus mellkasát, ahogy a hálónál is tette a Brase-noseban. Fölegyenesedés közben a kijelzőket figyelte a férfi mögötti falon. - Feküdjön nyugodtan! Most el kell mennem, de Mr. Dunworthy itt marad magával. Pihenjen, és próbálja megválaszolni Mr. Dunworthy kérdéseit! - Azzal távozott. - Mr. Dunworthy? - kérdezte ismét Badri, mintha értelmet keresne ezekben a szavakban. - Igen - felelte Dunworthy. Leült a tábori székre. - Hogy érzi magát? - Mikorra várják őt vissza? - firtatta a technikus. A hangja erőtlennek és feszültnek hangzott. Ismét megkísérelte a felülést. Dunworthy kinyújtotta a kezét, hogy ebben megakadályozza. - Meg kell találnom őt - jelentette ki Badri. - Valami baj van.
93 ————————— CONNIE WILLIS ———————————
NYOLCADIK FEJEZET
M
ÁGLYÁRA VETETTÉK és
elégetik. A lány érzékelte a lángokat. Már biztos oda is kötözték a karóhoz, bár erre nem tud visszaemlékezni. De arra emlékszik, amikor meggyújtották a tüzet. Amikor leesett a fehér lóról, a gyilkosképű fölkapta őt és odacipelte a máglyához. - Vissza kell mennünk az ugrás helyére - ezt mondta akkor a gonosztevőnek. Az föléhajolt, Kivrin pedig nézte azt a kegyetlen arcot a pislákoló tűz fényében. - Mr. Dunworthy meg fogja nyitni a hálót, amint rájön, hogy valami baj van - közölte a férfival. Ezt nem lett volna szabad elmondania. A férfi erre azt hitte, hogy ő boszorkány, s idehozta, hogy megégessék. - Nem vagyok boszorkány! - tiltakozott a lány, mire azonnal odanyúlt egy kéz a semmiből és hűvösen rásimult a homlokára. - Ssss - susogta egy hang. - Nem vagyok boszorkány! - ismételte meg a lány. Próbált lassan beszélni, hogy megértsék. A gonosztevő nem értette őt. Kivrin el akarta mondani neki, hogy nem szabad elhagyniuk az ugrás helyét, de a férfi oda sem figyelt rá. Föltette őt a fehér lovára és kivezette a tisztásról, át a fehértörzsű fák ligetén, be egyenest az erdő legsűrűbb részébe. Kivrin megpróbálta figyelni az utat, amin mentek, hogy majd visszataláljon, de a férfi imbolygó lámpása csak néhány arasznyi földet világított meg a lábuknál, a fénytől pedig megfájdult a lány szeme. Ezért behunyta, ami hibának bizonyult, mert a ló nehézkes járásától meg elszédült és leesett a lóról. - Nem vagyok boszorkány - mondta. - Történész vagyok. - Haweyfond enyowuh thissla dey? - kérdezte egy női hang a messzeségben. Biztos előrejött, hogy még tegyen a tűzre rozsét, aztán hátralépett, el a máglya forróságától. - Enwodes fillenun gleydund soré destrayste - mondta egy férfihang, mely olyan volt, mint Mr. Dunworthyé. - Ayeen rnynarmehs hoor allé op hider ybar. - Sweltes shay dumorte blauen?- tudakolta a nő. - Mr. Dunworthy - szólalt meg Kivrin felé tárva a karját gyilkosok közé keveredtem! - De nem tudta kivenni a tanárt a fojtogató füstben.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 94 - Ssss - csitította a nő. Kivrin tudta, hosszabb idő eltelt, ő, bármilyen hihetetlen, elaludt közben. Azon tűnődött, vajon mennyi időbe telik elégni. A tűz olyan forró volt, hogy mostanra már hamuvá kellett volna perzselődjön, de amikor föltartotta a kezét, az épnek látszott, bár kis, vörös lángok villóztak az ujjai mentén. A lángok fényétől megfájdult a szeme. Lehunyta. „Remélem, nem fogok megint leesni a lóról” - gondolta. Szorosan rásimult a lóra, mindkét karjával átölelte a nyakát, bár egyenetlen járásától rosszabbodott a fejfájása, és el nem engedte volna. Mr. Dunworthy addig erősködött, míg ő meg nem tanult lovagolni, megszervezte, hogy leckéket vegyen egy lovardában Woodstock mellett, mégis leesett. Mr. Dunworthy megmondta neki, hogy ez fog történni. Megmondta, hogy máglyán fogják elégetni. A nő egy csészét tartott a szájához. „Biztos ecetbe mártott szivacs lesz - gondolta Kivrin - azt szokás a mártíroknak adni.” De nem az volt, hanem meleg, fanyar folyadék. A nő előrebillentette Kivrin fejét, hogy a lány inni tudjon, és most először merült föl Kivrinben, hogy ő fekszik. „El kell mondanom Mr. Dunworthynek, hogy fekvő helyzetben égették el az embereket a máglyán.” Megpróbálta ajkához emelni a kezét, imádkozást imitáló pózban, hadd kapcsoljon a felvevő - ám a lángok súlyától nem tudta megtenni. „Beteg vagyok” - gondolta, és tudta, hogy a meleg folyadék valamiféle orvosság, mely egy kicsit lejjebb vitte a lázát. Nem is a földön feküdt, hanem ágyon, egy sötét szobában, s a nő, aki csitította és inni adott neki, ott volt mellette. Hallotta a lélegzését. Kivrin megpróbálta elmozdítani a fejét, hogy lássa, de az erőfeszítéstől megint fájni kezdett a feje. A nő biztos alszik. A szuszogása egyenletes és hangos, csaknem horkolás. Már attól megfájdult Kivrin feje, hogy hallgatta. „Biztos egy faluban vagyok. Minden bizonnyal a vöröshajú férfi hozott ide.” - gondolta. Leesett a lóról és a gonosztevő visszasegítette a ló hátára, de amikor az arcába nézett, egyáltalán nem is látszott gonosztevőnek. Fiatal volt, vöröshajú, az arckifejezése barátságos, és odahajolt fölé, ahol ő ült a szekér kerekének támaszkodva, féltérdre ereszkedett mellette és megkérdezte: - Kicsoda kegyelmed? A lány tökéletesen értette. - Canstawd ranken derwyn? - tudakolta a nő és előrehajtotta Kivrin fejét, hogy még igyon a keserű folyadékból. Kivrin alig tudott nyelni. A tűz most belül, a torkában izzott. Érezte a kis, narancssárga lángokat, pedig a folyadéknak el kellett volna oltani őket. Azon töprengett, vajon a férfi idegen földre vitte-e őt, Spanyol- vagy Görögországba, ahol az emberek olyan nyelven beszélnek, ami nincs benne a tolmácsgépben. Tökéletesen értette a vöröshajú férfit.
95 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Kicsoda kegyelmed? - tudakolta akkor a férfi és ő azt gondolta, hogy a másik férfi biztos rabszolga volt, akit ez a keresztes hadjáratokból hozott ide, egy rabszolga, aki törökül vagy arabul beszél, és ez volt az oka, amiért Kivrin nem értette őt. - Történész vagyok - válaszolta, de amikor fölnézett abba a barátságos arcba, már nem ő volt ott. Hanem a gonosztevő. A lány vadul nézett körül a vöröshajú férfit keresve, de az nem volt sehol. A gyilkosképű gallyakat szedegeti és néhány kőre helyezte őket a tűzrakáshoz. - Mr. Dunworthy! - kiáltotta Kivrin kétségbeesetten, a gonosztevő pedig jött és letérdelt előtte, a lámpásának fénye ott reszketett az arcán. - Ne félj! - mondta a gyilkosképű. - Hamarosan vissza fog térni. - Mr. Dunworthy! - sikoltotta a lány és a vöröshajú férfi jött és ismét letérdepelt mellette. - Nem lett volna szabad eljönnöm az ugrás helyéről - mondta neki a lány, a férfi arcát fürkészve, hogy ne változzon át a gonosztevővé. - Egész biztos, hogy valami baj van a fixszel. Vissza kell vinned oda! A férfi levette a köpenyt, amit viselt, könnyedén lendítette le a válláról, és ráterítette a lányra, aki tudta, hogy a férfi megértette őt. - Haza kell mennem - mondta neki, amikor a férfi föléhajolt. Volt nála egy lámpás, ami megvilágította barátságos arcát és lángnyelvként villózott vörös haján. - Godufadur - kiáltotta a férfi és a lány azt gondolta, ez a rabszolga neve, Gauddefaudre. Meg fogja kérni a rabszolgát, mondja el neki, hol talált rám, és aztán vissza fog vinni az ugrás helyére. És Mr. Dunworthyhez. Mr. Dunworthy magánkívül lesz, ha a lány nincs ott, amikor ő megnyitja a hálót. Minden rendben, Mr. Dunworthy, mondta némán a lány. Már jövök. - Dreede nawmaydde - mondta a vöröshajú férfi, a karjába vette a lányt és fölemelte. - Fawrthah Galwinnath coam. - Beteg vagyok - mondta Kivrin a nőnek ezért nem értelek téged. - De ezúttal senki sem hajolt oda a sötétségből, hogy lecsendesítse. Talán ráuntak arra, hogy nézzék a megégetését, és elmentek. Az biztos, hogy az elégés sok időbe telik, jóllehet úgy tűnt, hogy a tűz most egyre forróbb. A vöröshajú férfi föltette a lányt maga elé a fehér lóra, és belovagolt vele az erdőbe, A lány azt hitte, hogy a férfi most visszaviszi őt az ugrás helyére. A lovon most volt nyereg, meg csengettyűk, és a csengettyűk elcsilingeltek egy dallamot, miközben lovagoltak. Mégpedig a Ó jöjjetek, hívek!-et. A csengők strófáról strófára egyre harsányabban szóltak, míg végül már úgy zengtek, mint a Szűz Mária-templom harangjai. Sokáig lovagoltak és a lány úgy gondolta, mostanra már bizonyosan közel járnak az ugrás helyszínéhez. - Milyen messze van még az ugrás helye? - kérdezte a vöröshajú férfitól. Mr. Dunworthy olyan nyugtalan lesz! - De a férfi nem válaszolt. Kilovagolt
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 96 az erdőből, le egy domboldalon. A hold fönt volt az égen, halványan sütött le a keskeny, kopasz fák ágaira és a templomra a domb alján. - Ez nem az ugrás helye - mondta akkor a lány, és megpróbálta meghúzni a ló kantárát, hogy visszafordítsa arra, amerről jöttek, de a leeséstől való félelmében nem merte elhúzni a karját, mellyel a vöröshajú férfi nyakát ölelte. Aztán már ott is termettek az ajtóban, amely kinyílt, majd kinyílt újra, és ott volt tűz meg fény meg a harangok hangja, ő pedig tudta, hogy végső soron csak visszavitték az időugrás helyére. - Shay boyen syke nighonn ideeth - mondta a nő. A keze ráncos volt s érdes Kivrin bőrén. Fölhúzta az ágyterítőt Kivrin álláig és betakarta. Prém, Kivrin puha prémet érzett az arcán, vagy talán az a nő haja volt az? - Hová hoztatok engem? - firtatta Kivrin. A nő kissé előrehajolt, mintha nem hallaná őt. Kivrin ráébredt, hogy minden bizonnyal angolul beszélt. A tolmácsa nem működik, ő elvileg képes arra, hogy kigondolja a mondandóját angolul, aztán kimondja középangolul. Talán az az oka, amiért nem érti őket, hogy a tolmácsa nem működik. Megpróbálta kitalálni, hogyan kell ezt középangolul mondani. - Hová hozátok engümet? - Rossz a szerkezet. Azt kell kérdeznie „Hol van ez a hely?”, de nem emlékezett, hogyan mondják a helyet középangolul. Nem tudott gondolkozni. A nő folytatta a takarók halmozását, de minél több szőrmét terített rá, Kivrin annál jobban fázott, mintha a nő valamiképpen eloltotta volna a tüzet. Nem értenék, mire gondol, ha megkérdezné „Hol van ez a hely?” Ő most egy faluban van. A vöröshajú férfi elhozta őt egy faluba. Ellovagoltak egy templom mellett, egy nagy házig. Azt kell kérdeznie: „Mi a neve ennek a falunak?” A hely jelentésű szó a demain, de a szerkezet még mindig hibás, ők a francia szerkezetet használják, nem igaz? - Quelle demeure avez vous m’apporté? - mondta ki hangosan, de a nő már elment. Ez egyébként sem stimmelt. Ők már kétszáz éve nem franciák. Angolul kell föltennie a kérdést. - Hol van az a falu, ahová elhoztatok engem? - De mi is az a szó, mely falut jelent? Mr. Dunworthy megmondta neki, hogy esetleg nem számíthat majd a tolmácsra, hogy leckéket kell vennie középangolból, normann franciából és németből. Rávette, hogy egész oldalakat memorizáljon Chaucertől. - Soun ye noughtbuteyry broken Andevery speche thatyespoken3 - Nem. Nem. - Hol van az a falu, ahová elhoztatok engem? - De mi is az a szó, ami falut jelent? A férfi elhozta őt egy faluba és bekopogott egy ajtón. Egy öregember jött az ajtóhoz, kezében baltával. Természetesen azért, hogy fát vágjon a máglyához. Egy öregember, aztán egy nő, és mindketten olyan szavakat 3
Geoffrey Chaucer: The House of Fame (A hírnév háza. Nyersfordítás: A hang nem más, mint kieresztett levegő, és minden szó is, amit kimondasz.)
97 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— használtak, amelyeket Kivrin nem értett, az ajtó pedig becsukódott, s ők odakint voltak a sötétségben. - Mr. Dunworthy! Dr. Ahrens! - kiáltotta a lány, de a mellkasa túlságosan fájt ahhoz, hogy kinyöghesse a szavakat. - Nem hagyhatod, hogy becsukják a hálót! - mondta a vöröshajú férfinak, s az megint gonosztevővé, tolvajjá változott. - Nem - mondta az a másik férfi. - A hölgy csak megsérült. - Aztán az ajtó megint kinyílt, és a férfi behurcolta őt oda, hogy elégessék. Most annyira melege van! - Thawmot goonawt plersoun roshundt prayenum comth ithre -mondta a nő. Kivrin megpróbálta fölemelni a fejét, hogy igyon, de a nő nem csészét nyújtott oda. Egy gyertyát tartott közel Kivrin arcához. Túl közel. A haja meg fog gyulladni. - Dér maydemot nedes dya - mondta a nő. A gyertya az arcához közel pislákolt. A haja lángokban állt. Narancssárga és vörös lángok égtek a haja szélén, elkapták a kibújt fürtöket, s hamuvá tekergették őket. - Ssss - nyugtatta a nő. Megpróbálta elkapni Kivrin kezét, ám Kivrin addig küzdött ellene, míg ki nem szabadította. A haját csapkodta, megpróbálta eloltani a lángokat. A keze is lángra lobbant. - Ssss - susogta a nő, és lefogta a lány kezét. Nem is a nő volt az. Ahhoz túl erős volt a kéz. Kivrin egyik oldalról a másikra vetette a fejét, próbálva elmenekülni a lángok elől, csakhogy a fejét is lefogták, mozdíthatatlanul. A haja tűzgomolyagként vetett lobot.
Amikor fölébredt, a szoba tele volt füsttel. A tűz minden bizonnyal kihunyt, amíg ő aludt. Ez megesett az egyik mártírral is, amikor máglyára vetették. A barátai nedves rőzsét raktak a máglyára, hogy a mártírt megfojtsa a füst, mielőtt a tűz elérné őt, de ezzel csaknem kioltották, és a férfi így órákig szenvedett a parázson. A nő a lány fölé hajolt. Akkora volt a füst, hogy Kivrin azt sem tudta kivenni, öreg-e vagy fiatal. A vöröshajú férfi biztos eloltotta a tüzet. Hiszen korábban ráterítette a köpenyét, aztán odament a tűzhöz és kioltotta, szétrugdosta csizmás lábával, csak úgy szállt a füst, ami teljesen elvakította a lányt. A nő vizet csöpögtetett rá, a csöppek sisteregtek a bőrén. - Hauccaym anchi towoem denswile? - kérdezte a nő. - Isabel de Bauvrier vagyok - válaszolta Kivrin. - A fivérem betegen fekszik Eveshamben. - Nem jutottak eszébe a szavak. Quelle demeure. Perced to the rote. - Hol vagyok? - firtatta angolul. Egy arc hajolt közel az övéhez.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 98 - Hau hightes towe? - kérdezte. A gonosztevő arca volt a mesebeli erdőből. A lány ijedten húzódott el tőle. - Menj innen! - kérte. - Mit akarsz? - In nomine Patris, et Filii, et Spiritus sancti - mondta a férfi. „Latin” - gondolta hálásan a lány. Akkor kell itt lennie egy papnak. Megpróbálta fölemelni a fejét, hogy ránézhessen a gyilkosképűn túl a papra, de nem ment. Túl füstös volt a szoba. „Tudok latinul, Mr. Dunworthy rávett, hogy megtanuljam.” - Nem lenne szabad beengednetek őt ide! - mondta latinul. - Ő egy gonosztevő! - A torka fájt és úgy tűnt, nincs elég levegője, amivel kimondhatná a szavakat, de abból, ahogy a gyilkosképű meglepetten elhúzódott, a lány tudta: meghallották. - Nem szabad félned! - mondta a pap, s a lány tökéletesen értette. - Csupán újra hazatérsz. - Az ugráshoz? - kérdezte Kivrin. - Visszaviszel az ugráshoz? - Asperges me, Domine, hyssope et mundabor4 - mondta a pap. Tisztíts meg engem izsóppal, és tiszta leszek. A lány tökéletesen értette. - Segíts nekem! - kérte latinul. - Muszáj, hogy visszamenjek oda, ahonnan jöttem. - ...nominus... - mondta a pap, olyan halkan, hogy a lány szinte nem hallotta. Név. Valami az ő nevével. Fölemelte a fejét. Furán könnyűnek érezte, mintha az összes haja leégett volna. - A nevem? - kérdezte. - Meg tudod mondani nekem a nevedet? - tudakolta a pap latinul. Neki elvileg azt kell mondania, hogy ő Isabel de Beauvrier, Gilbert de Baeuvrier lánya, East Ridingból, de annyira fájt a torka, hogy nem hitte, mindezt ki tudná mondani. - Vissza kell mennem - mondta. - Nem fogják tudni, hová lettem. - Confiteor deo omnipotenti - mondta nagyon messze a pap. A lány nem is látta. Amikor megpróbált elnézni a gyilkosképű mellett, nem látott mást, csak lángokat. Biztos megint meggyújtották a tüzet. - Beatae Mariae semper Virgini... A pap a Confiteor Deót mondja, gondolta Kivrin, a gyónás imáját. A gonosztevőnek nem szabadna itt lennie. Nem szabadna senkinek sem a szobában lennie a gyónás alatt. Most rá került a sor. Megpróbálta imára kulcsolni a kezét, de nem tudta, ám a pap segített neki, és amikor nem jutottak eszébe a szavak, a pap vele együtt mondta el őket. - Bocsáss meg, Atyám, mert vétkeztem! Meggyónom a mindenható Istennek, és neked, lelki atyám, hogy sokszor és sokat vétkeztem gondolatban, szóban, cselekedettel és mulasztással. 4
Biblia. Zsolt 51:9
99 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Mea culpa - suttogta a lány -, mea culpa, mea maxima culpa. - Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem, de ez itt nem helyénvaló, ez csak a Confiteor Deo része. - Hogyan vétkeztél? - firtatta a pap. - Vétkeztem? - kérdezett vissza értetlenül a lány. - Igen - válaszolta gyöngéden a pap s olyan közel hajolt hozzá, hogy tulajdonképpen a fülébe suttogott. - Gyónd meg a bűneidet, hogy részesülhess Isten bocsánatában és beléphess az örökkévaló királyságba! „Semmi mást nem szerettem volna, csak elmenni a középkorba - gondolta a lány. - Olyan keményen dolgoztam érte, megtanultam a nyelveket és szokásokat, megcsináltam mindent, amit Mr. Dunworthy mondott. Semmi mást nem szerettem volna, csak hogy történész lehessek.” Nyelt, s úgy érezte, mintha lángot nyelt volna. - Nem vétkeztem. A pap akkor elhúzódott a lány pedig azt hitte, hogy dühösen elment, mert ő nem volt hajlandó meggyónni a bűneit. - Hallgatnom kellett volna Mr. Dunworthyre - mondta a lány. - Nem lett volna szabad eljönnöm az ugrás helyéről. - In nomine Patris, et Filii, et Spiritus sancti. Ámen - mondta a pap. A hangja gyöngéd volt, vigasztaló. A lány érezte a pap hűs - de még milyen hűs! - érintését a homlokán. - Quid quid deliquisti - mormolta a pap. - E szent kenet által és nagy irgalmassága szerint segítsen meg téged az Úr... - A pap megérintette a lány szemét, fülét, orrlyukát, olyan könnyedén, hogy egyáltalán nem is érezte a kezét, csak a kenet hűvösségét. „Ez nem része a bűnbánat szentségének, Ez a betegek szentségének rituáléja. A pap föladja az utolsó kenetet.” - Ne... - szólalt meg Kivrin. - Ne félj! - mondta a pap. - Bocsássa meg néked az Úr, bárminő vétket követtél el a földön járással - mondta a pap és kioltotta a tüzet, mely a lány talpát perzselte. - Miért adod föl nekem az utolsó kenetet? - tudakolta Kivrin, aztán eszébe jutott, hiszen elégetik a máglyán. „Itt fogok meghalni, és Mr. Dunworthy sosem fogja megtudni, mi történt velem.” - gondolta. - A nevem Kivrin - közölte. - Mondd meg Mr. Dunworthynek... - Lásd majd Megváltódat szemtől szembe - mondta a pap, csakhogy a gonosztevő volt az, aki beszélt. - És Őelőtte állván vesd áldott tekinteted a testet öltött igazságra! - Én most haldoklom, ugye? - kérdezte a lány a paptól. - Nincs mitől félj! - válaszolta a pap és megfogta a kezét. - Ne hagyj egyedül! - kérte a lány, megszorítva a pap kezét.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 100 - Nem foglak - felelte a pap, de a lány nem tudta kivenni az arcát a sűrű füstben. - Irgalmazzon néked a mindenható Isten, bocsássa meg a te vétkeidet és vezessen el az örök életre !- mondta a pap. - Kérem, jöjjön értem, Mr. Dunworthy! - szólt a lány, és közöttük föllobbantak a lángok.
ÁTIRAT AZ ÍTÉLETNAPI KÖNYVBŐL (000806-000882) Domine, mittere digneris sanctum Angelum tuum de caelis, qui custodiat, foveat, protegat, visitet, atque defendat omnes habitantes in hoc habitáculo. (Szünet) Exaudí orationim meam et clamor meus ad te veniat.(i) (1) Fordítás: Szentséges Atyánk, küldd el kegyesen az égből szent angyalodat, ki őrizze, ápolja, oltalmazza, látogassa és védelmezze e háznak minden lakóját. (Szünet) Uram, hallgasd meg az én imádságomat, és kiáltásom jusson te hozzád!
101 ————————— CONNIE WILLIS ———————————
KILENCEDIK FEJEZET
M
ICSODA, BADRI ? Mi
a baj? - kérdezte Dunworthy. - Fázom - mondta Badri. Dunworthy áthajolt fölötte, fölhúzta a lepedőt és rajta a takarót Badri válláig. A takaró szánalmasan hasznavehetetlen volt, éppoly vékony, mint a papírköntös, melyet Badri viselt. Nem csoda, hogy fázik. - Köszönöm - mormolta Badri. Kihúzta a kezét az ágynemű alól és megfogta Dunworthyét. Behunyta a szemét. Dunworthy aggódva pillantott a kijelzőkre, de azok ugyanolyan megfejthetetlenek maradtak, mint eddig. A lázmérő még mindig 39,7-et mutatott. Badri keze nagyon forró volt, még a védőkesztyűn át is, s a körmei nagyon furcsán néztek ki, csaknem sötétkéknek látszottak. A bőre is sötétebbnek tűnt, az arca pedig még annál is soványabbnak, mint amilyen akkor volt, amikor behozták a kórházba. Az ügyeletes nővér, akinek papírköntös burkolta alakja aggasztóan hasonlított Mrs. Gaddsonéra, bejött és mogorván közölte: - A közvetlen kapcsolatok listája ott van a táblázatban. Nem csoda, hogy Badri tart tőle. - Fi - mondta a nővér, odamutatva a billentyűzetre, balra az első kijelző alatt. Egy órákra fölosztott táblázat jelent meg a képernyőn. A saját neve, Maryé és az ügyeletes nővéré szerepeltek a táblázat tetején, utánuk zárójelben az SVR betűk, valószínűleg azt tüntetve föl, hogy védőruházatot viseltek, amikor kapcsolatba kerültek a beteggel. - Gördülj lejjebb! - mondta Dunworthy és a táblázat följebb mozdult a képernyőn föl a megérkezésen a kórházba, a mentőautó ápolóin, a hálón, az utóbbi két napon át. Badri Londonban járt hétfő reggel, megszervezett egy helyszínit a Jesus College-nek. Délben jött vissza Oxford-ba a metróval. Dunworthyhez fél háromkor ment és négyig ott tartózkodott. Dunworthy beírta ezeket az időpontokat a táblázatba. Badri azt mondta neki, hogy vasárnap ment Londonba, bár arra nem emlékezett, mikor. A tanár beírta: „London - telefonálni Jesusnak az érkezés időpontjáért”. - Elég sokat elkalandozik az eszmélete - mondta a nővér rosszallóan. - A láz miatt. - Ellenőrizte az infúziókat, rántott egyet az ágyneműn, és kiment.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 102 Úgy tűnt, az ajtó csukódása fölébresztette Badrit. Hunyorogva kinyílt a szeme. - Föl kell tennem néhány kérdést, Badri - mondta a tanár. - Meg kell tudnunk, kikkel találkozott, kikkel beszélt. Nem szeretnénk, ha ők is elkapnák ezt, és magának kell elmondania nekünk, hogy kik ők. - Kivrin - válaszolta a technikus. A hangja halk volt, csaknem suttogás, de a keze szorosan fogta Dunworthyét. - A laboratóriumban. - Ma délelőtt? - tudakolta Dunworthy. - Találkozott Kivrinnel a ma délelőttöt megelőzően? Találkozott vele tegnap? - Nem. - Mit csinált tegnap? - Ellenőriztem a hálót - felelte a férfi elhalóan, miközben a keze Dunworthyét szorongatta. - Egész nap ott volt? A technikus megrázta a fejét, az erőfeszítés egész sor pityegést és emelkedést idézett elő a kijelzőkön. - Elmentem magához. Dunworthy bólintott. - Hagyott egy üzenetet. Azután mit tett? Találkozott Kivrinnel? - Kivrin - mondta a technikus. - Ellenőriztem Puhalski koordinátáit. - Rendben voltak? Badri összehúzta a szemöldökét. - Igen. - Biztos ebben? - Igen. Kétszer is átvizsgáltam mindet. - Levegő után kapkodva elhallgatott. - Lefuttattam egy belső átvizsgálást meg egy összevetést. Dunworthyt elöntötte a megkönnyebbülés. A koordinátákban nem volt hiba. - És mi van az időeltolódással? Mekkora volt a csúszás? - Fejfájás - mormolta a technikus. - Ma délelőtt. Biztos túl sokat ittam a táncmulatságban. - Miféle táncmulatság? - Fáradtság - mormolta a férfi. - Miféle táncmulatságba ment? - Dunworthy nem tágított, noha ettől az inkvizíció kínvallatójának érezte magát. - Mikor történt? Hétfőn? - Kedden - válaszolta Badri. - Túl sokat ittam. - Elfordította párnán nyugvó fejét. - Most pihenjen! - javasolta Dunworthy. Gyöngéden kiszabadította a kezét Badriéból. - Próbáljon meg aludni egy keveset! - Örülök, hogy itt van - mondta Badri, és újra a keze után nyúlt. Dunworthy megfogta a kezét és fölváltva nézte Badrit meg a kijelzőket, míg a technikus aludt. Esett. Hallotta a csöppek kopogását a zárt függöny mögül.
103 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Korábban nem fogta föl, igazából mennyire beteg Badri. Túlságosan aggódott Kivrinért ahhoz, hogy akárcsak gondoljon a férfira. Talán nem lenne szabad olyan dühösnek lennie Montoyára meg a többiekre. Nekik is megvannak a maguk gondjai, és egyikük sem állt meg, hogy elgondolkozzon azon, mit is jelent Badri betegsége - eltekintve az okozott nehézségektől meg kellemetlenségektől. Még Mary sem értette meg velük Badri betegségének valóságát, s hogy mit jelent, amikor arról beszélt, hogy szükség lehet a Bulkeley-Johnsonra szükségkórházként, meg egy járvány lehetőségét emlegette. Badri megkapta a vírusölőket és mégis itt fekszik 39,7 fokos lázzal. Telt-múlt az este. Dunworthy hallgatta az esőt, meg azt, ahogy elütötte a negyedeket a St. Hilda, meg távolabbról a Christ Church. Az ügyeletes nővér komoran tájékoztatta Dunworthyt, hogy vége a szolgálatának, majd egy sokkal kisebb és jóval vidámabb, a tanulók kitűzőjét viselő, szőke ápolónő jött be ellenőrizni az infúziókat és megnézni a kijelzőket. Badri olyan keservesen küzdött az eszméletéért, valahányszor elvesztette, hogy azt Dunworthy alighanem a „elkalandozás” szóval írta volna le. Egyre fáradtabbnak tűnt minden alkalommal, amikor újra öntudatra vergődött, s egyre kevésbé volt képes megválaszolni Dunworthy kérdéseit. Dunworthy könyörtelenül kitartott. A karácsonyi táncmulatságot Headingtonban tartották. Badri utána elment még egy kocsmába, aminek nem emlékezett a nevére. Hétfő este egyedül dolgozott a laboratóriumban, Puhalski koordinátáit ellenőrizte. Délben jött vissza Londonból. Metróval. Képtelenség! A metrón utazók, a táncestélyre járók és mindenki, akivel csak érintkezett Londonban! Soha nem lesznek képesek kinyomozni mindegyiküket és megvizsgálni őket, még akkor sem, ha Badri tudná, pontosan kik is ők. - Hogyan ment ma reggel a Brasenose-ba? - kérdezte Dunworthy, amikor legközelebb Badri eszmélete éberségig „kalandozott”. - Reggel? - kérdezte Badri, az elfüggönyözött ablakra tekintve, mintha azt hinné, már reggel van. - Mennyi ideig aludtam? Dunworthy nem tudta, mit válaszoljon erre. A technikus egész este hol aludt, hol nem. - Tíz óra - felelte a digitálisára pillantva. - Fél kettőkor hoztuk be ide a kórházba. Ma délelőtt maga működtette a hálót. Maga küldte át Kivrint. Emlékszik arra, hogy mikor kezdte betegnek érezni magát? - Mi a dátum? - tudakolta Badri váratlanul. - December huszonkettedike. Csak a nap egy részét töltötte itt. - Az év - aggódott Badri, s megpróbált fölülni. - Melyik év? Dunworthy nyugtalanul nézett a kijelzőkre. A technikus láza csaknem 40 fok volt. - Az év 2054 - felelte fölé hajolva, hogy megnyugtassa. - December huszonkettedike.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 104 - Segítsen - mondta Badri. Dunworthy fölegyenesedett és ellépett az ágytól. - Segítsen - ismételte meg a technikus. Még jobban föllökte magát és körbenézett a szobában. - Hol van Mr. Dunworthy? Beszélnem kell vele. - Épp itt vagyok, Badri. - Dunworthy lépett egyet előre, aztán megtorpant, attól tartva, hogy fölizgatja a másikat. - Mit akart elmesélni nekem? - Azt esetleg tudja, hogy mikor lesz benn? - érdeklődött Badri. - Átadná neki ezt az üzenetet? Odanyújtott neki egy képzeletbeli papírlapot és Dunworthy ráébredt, hogy a technikus minden bizonnyal újra átéli a kedd délutánt, amikor elment a Balliolba. - Vissza kell mennem a hálóhoz. - Badri ránézett egy képzeletbeli digitálisra. - Nyitva van a labor? - Miről akart Mr. Dunworthyvel beszélni? - kérdezte Dunworthy. - Az időcsúszásról? - Nem. Vissza! Le fogod ejteni. A fedőt! - Egyenesen Dunworthyre nézett, a szeme csillogott a láztól. - Mire vársz? Menj és hozd őt ide! A ápolónőtanonc bejött. - Félrebeszél - tudatta vele Dunworthy. A nő futó pillantást vetett Badrira, aztán fölnézett a kijelzőkre. Azok baljósnak tűntek Dunworthy szemében, ahogy vadul továbbították a számokat a képernyőkön át, három dimenzióban cikázva, de nem úgy tűnt, mintha az ápolónőjelölt különösebben aggódna. Sorban megnézte az Összes kijelzőt, majd nyugodtan elkezdte állítgatni az infúziók áramlását. - Feküdjön le szépen, jó? - kérte, még mindig oda sem pillantva Badrira, a férfi pedig, bármily hihetetlen, szót fogadott. - Azt hittem, elmentél - mondta Badri az ápolónőnek, miután viszszahanyatlott a párnára. - Hála az égnek, hogy itt vagy! - mondta és úgy tűnt, megint teljesen összecsuklik, bár ezúttal nem volt hová esnie. Az ápolónőjelölt észre sem vette. Még mindig az infúziókat igazgatta. - Elájult - közölte Dunworthy. A nő bólintott aztán elkezdett adatokat előhívni a kijelzőre. Még csak oda sem pillantott Badrira, aki sötét bőre ellenére halálsápadtnak tűnt. - Nem gondolja, hogy orvost kellene hívni? - firtatta Dunworthy, éppen amikor kinyílt az ajtó és bejött egy magas asszony SVR-ben. Ő sem nézett Badrira. Egyesével leolvasta a monitorokat, aztán megérdeklődte: - Mellkasi indikáció? - Cianózis és hidegrázás - válaszolta az ápolónő. - Mit kap rá? - Rnyxabravine-t - felelte a tanuló. Az orvos levett egy sztetoszkópot a falról, kibogozva a mellkasi hallgatófejet a zsinórból.
105 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Vérköpés a tüdőből? A nővérke a fejét rázta. - Fázom - mondta Badri az ágyon. Egyikük sem figyelt rá. A legkevésbé sem. Badri elkezdett borzongani. - Ne ejtsd le! Porcelán, nem? - Ötven milliliter penicillint kérek és szalicilátot infúzióban - rendelte a doktor. Fölültette Badrit az ágyon, akit jobban rázott a hideg, mint eddig bármikor, és szétrántotta a kórházi papírköntös tépőzárait. Az, ahogy Badri hátára tapasztotta a sztetoszkóp hallgatófejét, kegyetlen és embertelen büntetésnek tűnt Dunworthy szemében. - Vegyen egy nagy levegőt! - parancsolta az orvos, s tekintete a kijelzőre tapadt. Badri vacogó foggal megtette. - Kisebb pleurális folyadékgyülem bal oldalt alul - jelentette ki az orvos rejtélyesen, aztán egy centiméterrel arrébb mozdította a hallgatófejet. Újabb. - Még több alkalommal arrébb mozdította a hallgatófejet, aztán megkérdezte: - Megtörtént már az azonosítás? - Rnyxovirus - válaszolta a nővérke, megtöltve egy fecskendőt. - A típusú. - Szekvenálás? - Még nincs. - Az ápolónő beillesztette a fecskendőt a kanülbe és lenyomta a dugattyút. Valahol odakint megcsörrent egy telefon. Az orvos összepréselte Badri hálóingének tetején a tépőzárat, újra visszafektette a férfit az ágyra, aztán hanyagul betakarta a lábát a lepedővel. - Kérek egy Gram-módszeres baktériumazonosítást! - mondta és távozott. A telefon még mindig csörgött. Dunworthy szerette volna rendesen betakarni a pokróccal Badrit, de az ápolónőjelölt most egy újabb infúziót aggatott föl az állványra. Kivárta, míg a nő végez az infúzióval és kimegy, aztán megigazította a lepedőt, gondosan fölhúzta a takarót Badri válláig, majd bedugta a szélét a matrac alá, az ágy felé eső oldalán. - Így jobb? - kérdezte, de Badri már abba is hagyta a vacogást és álomba merült. Dunworthy ránézett a kijelzőkre. Badri láza máris lement 39,2-re, s a többi képernyőn a korábban őrjöngő vonalak egyenletesek és határozottak lettek. - Mr. Dunworthy - szólalt meg az ápolónőjelölt hangja valahonnan a falból telefonon keresik. Egy bizonyos Mr. Finch. Dunworthy kinyitotta az ajtót. A nővérke, már kibújva az SVR-ből, intett neki, hogy vegye le a védőruhát. A férfi berakta az öltözéket abba a nagy, fedeles ruháskosárba, amire az ápolónő mutatott. - A szemüvegét, legyen szíves! - kérte a nő. A férfi odaadta neki, a nővérke pedig fertőtlenítőszert fröcskölt a szemüvegre. Dunworthy fölvette a telefont és ráhunyorgott a képernyőre. - Mr. Dunworthy, már mindenütt kerestem! - állította Finch. Bekövetkezett a lehető legnagyobb szörnyűség!
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 106 - Mi az? - tudakolta Dunworthy. Ránézett a digitálisára. Tíz óra volt. Túl korai ahhoz, valakit ledöntsön a lábáról a vírus, ha a lappangási idő tizenkét óra. - Megbetegedett valaki? - Nem, uram. Annál sokkal rosszabb! Mrs. Gaddson az. Itt van Oxfordban. Valahogy átjutott a karantént övező kordonon. - Tudom. Az utolsó vonattal. Rákényszerítette őket, hogy ne csukják be az ajtókat. - Igen, nos, telefonált a kórházból. Ragaszkodik ahhoz, hogy a Balliolban szálljon meg, és azzal vádol engem, hogy nem viselem rendesen gondját Williamnek, mert én gépeltem le a konzulensek beosztását, és úgy látszik, hogy a konzultáló tanára itt marasztalta a fiút a vakációra, hogy Petrarcát tanuljon. - Mondja meg neki, hogy nincs helyünk. Mondja meg neki, hogy a hálótermeket épp most fertőtlenítik. - Mondtam, uram, de Mrs. Gaddson közölte, hogy ebben az esetben majd beköltözik William szobájába. Nem szívesen tennék ilyet a fiúval, uram. - Nem - felelte Dunworthy. - Vannak dolgok, amiket senkinek sem szabad elszenvedni, még járvány idején sem. Szólt Williamnek, hogy jön az édesanyja? - Nem, uram. Próbáltam, de nincs a kollégiumban. Tóm Gailey azt mondta, hogy Mr. Gaddson egy ifjú hölgyet keresett föl Shrewsburyben, szóval fölhívtam a lányt, de nem vette föl senki. - Bizonyára elmentek valahová Petrarcát tanulni - mondta Dunworthy, eltöprengve, mi fog történni, ha Mrs. Gaddson összetalálkozik az óvatlan ifjú párral, útban a Balliolba. - Nem értem, miért kellene ilyesmit tennie, uram - felelte Finch aggódó hangon. - Vagy hogy a konzulense egyáltalán miért jelölte ki neki Petrarcát. A fiú az első szigorlatára készül. - Igen, nos, amikor Mrs. Gaddson megérkezik, helyezze el a Warrenban! A nővérke fölkapta a fejét a tanár szemüvegének tisztogatása közben. - Az legalább a belső udvar túlsó felén van. Adjon neki egy olyan szobát, ami nem néz semmire! És ellenőrizze a készleteket kiütésekre való kenőcsből! - Igen, uram - felelte Finch. - Beszéltem a gazdasági igazgatónővel a New College-ban. Azt mondta, Mr. Basingame közölte vele, mielőtt távozott, hogy „mentesülni óhajt mindentől, ami eltereli a figyelmét”, de ő föltételezte, hogy Basingame valakinek csak elmondta, hová megy, és hogy megpróbálja fölhívni Basingame feleségét, amint normalizálódik a helyzet a telefonvonalakkal. - Érdeklődött a technikusaik felől? - Igen, uram - felelte Finch. - Mindegyik hazament a szünidőre. - A technikusaink közül ki lakik a legközelebb Oxfordhoz? Finch egy pillanatig elgondolkozott. - Andrews lesz az. Readingben. Kéri a számát?
107 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Igen, és írjon nekem egy listát a többiek számával és címével! Finch eldarálta Andrews számát. - Lépéseket tettem a vécépapírhelyzet orvoslására. Feliratokat tettem ki a következő szövegel: Aki Prédái, Majd Megszorul. - Csodás - felelte Dunworthy. Letette és megpróbálkozott Andrews számával. Az foglalt volt. Az ápolónőjelölt visszaadta neki a szemüvegét és egy újabb csomag SVR-t, amit ő felöltött, ezúttal ügyelve, hogy előbb tegye föl a maszkot, mint a sapkát, és a kesztyűt hagyja utoljára. Még így is rengeteg időbe telt hogy fölöltözzön. Remélte, az ápolónő jóval gyorsabb lesz, ha Badri segítségért csönget. Visszament a szobába. Badri még mindig ide-oda forgolódva aludt. A tanár rápillantott a kijelzőre. A lázmérő 39,2-t mutatott. Dunworthynek fájt a feje. Levette a szemüvegét és megdörzsölte az orrnyergét. Aztán leült a tábori székre, s nézte a kapcsolatok listáját - már amit eddig össze tudott állítani. Szinte nem is mondható táblázatnak, annyi benne a lyuk. A kocsma neve, ahová Badri a tánc után ment. Ahol hétfőn este járt Badri. Meg a hétfő délután. Délben jött vissza Londonból, és Dunworthy fél háromkor telefonált neki, hogy megkérje, kezelje ő a hálót. Hol tartózkodott ez alatt a két és fél óra alatt? És hová ment kedd délután, miután eljött a Balliolba és üzenetet hagyott, hogy lefuttat egy rendszerellenőrzést a hálón? Vissza a laborba? Vagy egy másik kocsmába? A tanár azt fontolgatta, vajon beszélhetett-e valaki a Balliolban Badrival, amíg ott tartózkodott. Amikor majd Finch visszahívja, hogy beszámoljon az amerikai harangjátékosok és a vécépapírhelyzet legújabb fejleményeiről, majd szól neki, hogy kérdezzen meg mindenkit, aki ott van a kollégiumban, látták-e Badrit. Kinyílt az ajtó és bejött az SVR-be burkolt ápolónőtanonc. Dunworthy gépiesen a kijelzőkre pillantott, de nem vett észre semmilyen drámai változást. Badri még mindig aludt. A nővérke beírt néhány számot a kijelzőre, ellenőrizte az infúziót, és megcibálta az ágynemű sarkát. Elhúzta a függönyt, aztán ott állt, a függönyzsinórt csavargatva. - Óhatatlanul végighallgattam a telefonbeszélgetését - mondta a lány. Megemlített egy bizonyos Mrs. Gaddsont. Tudom, hogy szörnyen udvariatlan részemről rákérdezni, de elképzelhető, hogy William Gaddson anyjáról beszélt? - Igen - válaszolta a férfi meglepetten. - William az egyik diákom a Balliolban. Ismeri? - A barátom - felelte a nővérke és olyan élénkvörösre pirult, hogy a tanár ezt még a védőmaszkon át is észlelte. - Á! - mondta s elmerengett azon, vajon mikor van ideje Williamnek Petrarcát tanulmányozni. - William anyja itt van a kórházban - mondta, mert úgy érezte, figyelmeztetnie kellene az ápolónőt, de az nem volt világos, kivel
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 108 kapcsolatban kéne óva inteni. - Úgy néz ki, eljött meglátogatni a fiát karácsonyra. - Itt az anyja? - kérdezett vissza a nővérke, még jobban elvörösödve. - Azt hittem, karantén alatt vagyunk! - Az övé volt az utolsó vonat Londonból - jegyezte meg Dunworthy szomorkásán. - William tudja már? - A titkárom megpróbálja értesíteni - felelte a tanár, elhallgatva a dolgot a diáklányról Shrewbuiyben. - A Bodley-könyvtárban van - tudatta az ápolónő -, ahol Petrarcát tanul. Letekerte a kezéről a függönyzsinórt és kiment, kétségtelenül azért, hogy telefonáljon a Bodley-könyvtárba. Badri megmoccant és motyogott valamit, amit Dunworthy nem tudott kivenni. A technikus kipirult a láztól és úgy tűnt, nehezebben lélegzik. - Badri! - szólította meg a tanár. Badri kinyitotta a szemét. - Hol vagyok? - tudakolta. Dunworthy a monitorokra pillantott. Badri láza fél fokkal lejjebb ment, most éberebbnek tűnt, mint előzőleg. - Az Ispotályban - válaszolta. - Összeesett a Brasenose laborjában, miközben a hálóval dolgozott. Emlékszik? - Arra emlékszem, hogy furán éreztem magam - felelte Badri. - Fáztam. Odamentem a kocsmába, hogy megmondjam magának, megvan a fix... Különös, ijedt kifejezés ült ki az arcára. - Azt mondta nekem, hogy valami baj van - mesélte Dunworthy. - Mi volt az? Az időeltolódás? - Valami baj - ismételte meg Badri. Megpróbált fölkönyökölni. - Mi a bajom? - Megbetegedett - tájékoztatta Dunworthy. - Elkapta az influenzát. - Megbetegedtem? Még sosem voltam beteg! - A technikus erőlködött, hogy fölüljön. - Ők meghaltak, nem igaz? - Ki halt meg? - Megölt mindenkit! - Badri, találkozott valakivel? Ez fontos. Más is elkapta a vírust? - Vírus? - kérdezett vissza a technikus. A hangjában határozott megkönnyebbülés hallatszott. - Vírusom van? - Igen. Valamiféle influenza. Nem halálos. Már adtak magának mikrobaölőket, és úton van az analóg. Pillanatok alatt föl fog épülni. Tudja, hogy ki fertőzte meg? Más is elkapta a vírust? - Nem. - Badri visszaereszkedett a párnára. - Azt hittem... Ó! - Rémülten nézett föl Dunworthyre. - Valami baj van - közölte kétségbeesetten. - Mi az? - A tanár már nyúlt is a csöngőért. - Mi a baj? Badri szeme kitágult félelmében.
109 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Fáj! Dunworthy megnyomta a csengőt. Azonnal bejött az ápolónő egy rezidenssel, és végigcsinálták megint a szokásos rutint, jéghideg sztetoszkóppal böködve a beteget. - Panaszkodott arra, hogy fázik - tudatta velük Dunworthy. - És hogy valami fáj. - Hol fáj? - kérdezte a rezidens, ránézve a kijelzőre. - Itt - válaszolta Badri. A mellkasa jobb felére szorította a kezét. Újra borzongani kezdett. - Jobb alsó pleuritis - jelentette ki a rezidens. - Fáj, ha levegőt veszek - mondta Badri vacogó foggal. - Valami baj van. Valami baj. A technikus nem a fixre értette. Úgy értette, hogy vele van valami baj. Mennyi idős lehet? Annyi, mint Kivrin? Csaknem húsz évvel ezelőtt kezdték el beadni a rendszeres vírusölőket megfázás ellen. Lehetséges, hogy amikor Badri azt mondta, még sosem volt beteg, úgy értette, hogy soha még csak megfázása sem volt. - Oxigént? - kérdezte az ápolónő. - Még ne - felelte a rezidens már kifelé menet. - Kezdjünk nála kétszáz egység klóramfenikollal! A nővérke visszafektette Badrit, újabb kartársat adott az infúziónak, egy percig nézte, hogy csökken Badri láza, majd kiment. Dunworthy kinézett az ablakon az esős éjszakába. „Arra emlékszem, hogy furán éreztem magam”, mondta az előbb Badri. Nem betegnek. Furán. Olyasvalaki, aki még sosem volt megfázva, nem tudhatja, mit jelent a láz vagy a hidegrázás. Csupán annyit tudhat, hogy valami baj van, otthagyja a hálót és elsiet a kocsmába, elmondani valakinek. El kell mondania Dunworthynek. Valami baj van. Dunworthy levette a szemüvegét és megdörzsölte a szemét. Csípte a fertőtlenítő. Kimerültnek érezte magát. Korábban azt mondta, nem tud majd pihenni addig, míg meg nem bizonyosodik, hogy Kivrin jól van. Badri aludt, lélegzésének reszelősségét eltüntette az orvosok személytelen varázslata. És Kivrin is alszik egy bolháktól nyüzsgő ágyban, hétszáz évnyire innen. Vagy teljesen éber s lenyűgözi a korabelieket illemtudó viselkedésével az asztalnál meg a piszkos körmeivel, vagy térdepel egy koszos kőpadlón, mesélve a kalandjait, bele a tenyerébe. A tanár alkalmasint elbóbiskolt. Álmában telefoncsörgést hallott. Finch volt az. Elmondta, hogy az amerikaiak perrel fenyegetőznek a szűkös vécépapírkészlet miatt és hogy az esperes megtelefonálta a Szentírást. - Máté 2:11 - mondta Finch. - Aki prédái, majd megszorul! És ezen a ponton a nővérke kinyitotta az ajtót és közölte, hogy Mary találkozni szeretne vele a Sürgősségin.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 110 Dunworthy ránézett a digitálisára. Húsz perccel múlt négy. Badri még mindig aludt, csaknem nyugodtnak tűnt. Az ápolónő odakint várta a fertőtlenítős palackkal és megkérte, hogy menjen lifttel. A szemüvegéről szállingózó fertőtlenítőszag segített Dunworthynek fölébredni. Mire leért a földszintre, már csaknem teljesen éber volt. Maiy ott várta őt, maszkban meg teljes védőruházatban. - Újabb esetünk van - mondta és odanyújtott neki egy SVR csomagot. Az egyik karantén miatt itt ragadt. Lehetséges, hogy a bevásárlók tömegéből való. Szeretném, ha megpróbálnád azonosítani. A férfi ugyanolyan ügyetlenül vette föl az öltözéket, mint az első alkalommal, csaknem eltépve a ruhát igyekezetében, hogy a tépőzárat széthúzza. - Tucatszám voltak vásárlók a Fő utcán - jegyezte meg, miközben fölhúzta a kesztyűt. - És én Badrit figyeltem. Kétlem, hogy az utcáról bárkit is azonosítani tudnék. - Tudom - válaszolta Mary. Mutatta az utat a folyosón, aztán bement előre a Sürgősségi ajtaján. A férfinak úgy tűnt, mintha évek teltek volna el, amióta utoljára ott járt. Előttük egy embercsoport, mindegyikük fölismerhetetlen a papírruhában, épp betolt egy hordágyat. A rezidens, szintén papírburkolatban, információt gyűjtött be egy sovány, ijedtnek látszó nőtől, aki vizes esőkabátot és hozzá illő vízhatlan kalapot viselt. - A neve Beverly Breen - mondta épp a rezidensnek elhaló hangon. - Surbiton, Plover Street 226. Tudtam, hogy valami baj van. Folyton azt mondogatta, hogy el kell mennünk a metróval Northamptonba. A nőnél volt egy esernyő meg egy nagy ridikül, s amikor a rezidens a páciens EAJ-számát kérdezte, a nő a betegfelvétel pultjához támasztotta az esernyőt, kinyitotta a táskát, és keresgélt benne. - A beteget most hozták be a metróállomásról. Fejfájásra és hidegrázásra panaszkodott - közölte Mary. - Azért állt sorban, hogy szálláshelyet jelöljenek ki neki. Mary intett a mentőápolóknak, hogy álljanak meg a hordággyal. Visszahúzta a takarót a nő nyakáról és melléről, hogy Dunworthy jobban megnézhesse, bár erre nem volt szükség. A vizes esőkabátos asszony megtalálta az EAJ-kártyát. Odaadta a rezidensnek, fölvette az esernyőt, a ridikült meg egy köteg különféle színű papírt, majd mindezeket magával hurcolva odajött a hordágyhoz. Az esernyő óriási volt. Levendulaszín ibolyák borították. - Útközben, vissza a hálóhoz, Badri beleütközött ebbe az asszonyba - jelentette ki a tanár. - Teljesen biztos vagy ebben? - kérdezte Mary. A férfi rámutatott a beteg asszony barátnőjére, aki most leült és elkezdte kitölteni a nyomtatványokat.
111 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Fölismerem az esernyőt. - Ez mikor történt? - tudakolta Mary. - Nem tudom biztosan. Fél kettőkor? - Miféle érintkezés volt? Megérintette Badri a nőt? - Egyenesen beleütközött - válaszolta Dunworthy, megkísérelve fölidézni a jelenetet. - Nekiment az esernyőnek, aztán elnézést kért az asszonytól, aki egy darabig kiabált vele. Badri fölvette az esernyőt és odaadta a nőnek. - Ráköhögött vagy rátüsszentett? - Nem emlékszem. A nőt begurították a Sürgősségire. Mary fölállt. - Azt akarom, hogy legyen elkülönítve - jelentette ki és elindult utánuk. A beteg barátnője fölállt, elejtette az egyik nyomtatványt, a többit ügyetlenül a melléhez szorította. - Elkülönítés? - kérdezte ijedten. - Mi a baja? - Kérem, jöjjön velem! - szólította föl Mary és elvezette őt valahová, hogy vért vegyenek tőle, a barátnője esernyőjére pedig fertőtlenítőt spricceljenek, még mielőtt Dunworthy megkérdezhette volna Marytől, hogy szeretné-e, ha megvárná. A tanár elindult, hogy föltegye a kérdést a recepciósnak, aztán fáradtan leült az egyik fal menti székre. A mellette lévő széken egy buzdító brosúra feküdt. Az volt a címe: Fontos, hogy jól kialudja magát! A nyaka fájt a kényelmetlen alvástól a tábori széken, a szemét újfent csípte a fertőtlenítő. Föltételezte, hogy vissza kell mennie Badri szobájába, csak nem tudta biztosan, van-e elég energiája egy újabb SVR-t felvenni. Úgy vélte, most nem tudná elviselni, hogy fölébressze Badrit és faggassa, ki mást fognak hamarosan begördíteni a Sürgősségire 39,7 fokos lázzal. De legalább Kivrin nem lesz köztük. Most hajnali fél öt van. Badri fél kettőkor ütközött össze a levendulaszín esernyős asszonnyal. Ez tizenöt órás lappangási időt jelent, és tizenöt órával ezelőttre Kivrin már teljes védettséget szerzett. Mary visszajött, nem volt rajta sapka, a maszkja a nyakában lógott. A haja összevissza állt, és ugyanolyan holtfáradtnak látszott, mint amilyennek Dunworthy érezte magát. - Elbocsátom Mrs. Gaddsont - mondta a recepciósnak. - Hétre kell visszajönnie vérvizsgálatra. - Odajött, ahol Dunworthy üldögélt. - Teljesen megfeledkeztem róla - mesélte mosolyogva. - Mrs. Gaddsont meglehetősen fölzaklatta a dolog. Megfenyegetett, hogy beperel, amiért törvénytelenül távoltartottam Williamtől. - Jól ki fog jönni a harangjátékosaimmal. Ők azzal fenyegetőznek, bíróság elé citálnak akaratlan szerződésszegés miatt. Mary beletúrt rendetlen hajába. - Megkaptuk az influenzavírus azonosítását az Influenza Világközponttól. - Fölpattant, mintha hirtelen energiainfúziót kapott volna. - De meginnék egy csésze teát! - jelentette ki. - Gyere velem!
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 112 Dunworthy a betegfelvételisre pillantott, aki figyelmesen nézte őket, s nagy nehezen talpra állt. - A sebészek várószobájában leszek - szólt oda Mary a recepciósnak. - Igen, doktornő - mondta a recepciós. - Óhatatlanul végighallgattam a beszélgetését... - kezdte tétován. Mary megmerevedett. - Azt mondta nekem, elbocsájtja Mrs. Gaddsont, aztán hallottam, amint megemlíti a William nevet, és fölmerült bennem, vajon Mrs. Gaddson történetesen nem William Gaddson édesanyja-e. - De az - válaszolta Mary, láthatólag furcsállva a dolgot. - Maga William barátnője? - kérdezte Dunworthy azon merengve, vajon a recepciós is úgy el fog-e pirulni, mint a szőke nővérke. Elpirult bizony. - Eléggé összeismerkedtünk a mostani szünidőben. William itt maradt, hogy Petrarcát tanulmányozza. - Többek közt - jegyezte meg Dunworthy, s míg a lányt lekötötte a pirulás, elvezette Maryt a „BELÉPNI TILOS! FERTŐZŐ BETEGEK KÓRTERME” felirat mellett a folyosó végébe. - Mi az ördög volt ez az egész? - tudakolta a nő. - Folyton Beteg William még annál is sokkal önállóbb, mint eleinte föltételeztük - felelte a tanár, miközben kinyitotta a várószoba ajtaját. Mary fölkapcsolta a villanyt és odament a zsúrkocsihoz. Megemelte az elektromos vízforralót, majd eltűnt vele a vécében. A férfi leült. Valaki elvitte a vérvételhez szükséges eszközöket tartalmazó tálcát, s visszatette a másik asztalt a megszokott helyére, de Mary bevásárlószatyra még mindig a padló közepén hevert. Dunworthy előrehajolt és odahúzta a székek mellé. Maiy újra megjelent a vízforralóval, lehajolt, bedugta a konnektorba. - Milyen szerencsével jártál Badri kapcsolatainak földerítésében? - érdeklődött. - Mondhatni, semmilyennel. Tegnap este elment egy karácsonyi táncmulatságba Headingtonban. Oda-vissza metróval. Mennyire rossz a helyzet? Mary kinyitott két teafiltert és belógatta őket a csészékbe. - Sajnos, csak tejpor van. Tudsz arról, hogy mostanában lett volna bárkivel is kapcsolata az Államokból? - Nem. Miért? - Kérsz cukrot? - Mennyire rossz a helyzet? A nő tejport öntött a csészékbe. - A rossz hír az, hogy Badri nagyon beteg. - Cukrot kanalazott a csészékbe. - Az Egyetemen keresztül kapta meg a szezonálisait, és az Egyetem szélesebb körű védelmet ír elő, mint az Egészségügy. Neki elvileg teljesen védettnek kellene lennie egy ötpontos mutációval szemben, és
113 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— részlegesen védett tízpontos esetén. De teljes mértékben influenzatüneteket produkál, ami komolyabb mutációt jelez. A vízforraló sivított. - Ami epidémiát jelent. - Igen. - Pandémiát? - Lehetséges. Ha az IVK nem tudja gyorsan szekvenálni a vírust, vagy ha a személyzet elinal. Vagy ha a karantén nem zár jól. A nő kihúzta a vízforralót és forró vizet töltött a csészékbe. - A jó hír az, hogy az IVK azt hiszi, ez az az influenza, ami Dél-Karolinából származik. - Mary odavitt egy csészét Dunworthynek. - Ebben az esetben már megtörtént a szekvenálása, egy analóg, valamint a védőoltás gyártása, a vírus jól reagál a mikrobaölőkre és a tüneti kezelésre, továbbá nem halálos. - Milyen hosszú a lappangási idő? - Tizenkét órától negyvennyolcig terjed. - A nő megállt a zsúrkocsival szemben és belekortyolt a teájába. - Az Influenza Központ vérmintákat küld összehasonlításra a Járványfelügyeleti Központnak Atlantába, és ők postázzák az általuk javasolt gyógykezelési eljárást. - Hétfőn mikor jelentkezett be Kivrin az Ispotályba a vírusölőkért? - Háromkor - felelte Mary. - Itt volt egész másnap reggel kilencig. Itt tartottam éjszakára, hogy biztos legyek abban, kialudta magát. - Badri azt mondja, nem találkozott vele tegnap - mondta Dunworthy -, de érintkezhetett a lánnyal hétfőn, mielőtt bejött az Ispotályba. - Ahhoz, hogy veszélyeztetve legyen, Kivrinnek a vírusölő oltásai előtt kellett volna kitennie magát a fertőzésnek, és a vírusnak ellenőrizetlenül kellett volna replikálódnia - magyarázta Mary. - Még ha találkozott is Badrival hétfőn vagy kedden, az ő esetében kisebb a veszélye a tünetek kialakulásának, mint a tiédben. - A nő komolyan nézett rá a teáscsésze fölött. - Még mindig aggódsz a fix miatt, igaz? A férfi félig-meddig tagadóan rázta meg a fejét. - Badri azt mondja, ellenőrizte a tanuló koordinátáit és azok rendben voltak, s ő már elmondta Gilchristnek, hogy a csúszás minimális - válaszolta, azt kívánva, bárcsak Badri felelt volna, amikor az időeltolódásról kérdezte. - Mi más van még, ami félresikerülhetett? - kérdezte Mary. - Nem tudom. Semmi. Eltekintve attól, hogy a lány egyedül van a középkorban. Mary letette a teáscsészéjét a zsúrkocsira. - Lehetséges, hogy ott nagyobb biztonságban van, mint itt lenne. Hamarosan jó sok beteg páciensünk lesz. Az influenza futótűzként terjed és a karanténtól csak még rosszabb lesz. Mindig az egészségügyi személyzet van
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 114 elsőként kitéve a fertőzésnek. Ha ők elkapják, vagy kifogy a mikrobaölőkészlet, lehetséges, hogy ez az évszázad érdemel majd tízes besorolást. Fáradtan beletúrt borzas hajába. - Ne haragudj, most a kimerültség beszél belőlem! Elvégre ez nem a középkor! Még csak nem is a huszadik század. Vannak emésztésserkentőink és immunerősítőink, s ha ez a dél-karolinai vírus, van analógunk meg védőoltásunk. De mégis örülök, hogy Colin meg Kivrin kint vannak ebből, biztonságban. - Biztonságban a középkorban - fanyalgott Dunworthy. Mary rámosolygott. - A gyilkosokkal. Az ajtó kivágódott. Egy magas, szökés hajú, óriási lábú fiú jött be egy útitáskával, vizet csöpögtetve a padlóra. - Colin! - kiáltott föl Mary. - Szóval itt vagy - jegyezte meg Colin. - Már mindenhol kerestelek!
ÁTIRAT AZ ÍTÉLETNAPI KÖNYVBŐL (000893-000898) Mr. Dunworthy, ad adjuvandum me festina.( 1)
(1) Fordítás: Mr. Dunworthy, siess segítségemre!
115 ————————— CONNIE WILLIS ———————————
II. KÖNYV Zord tél derekán Fagyos szél nyögött, Vaskemény a föld Kőkemény a víz; Hó esett, hó a hóra, Hó a hóra, Zord tél derekán Hajdanán. Christina Rossetti
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 116
TIZEDIK FEJEZET
A
TŰZ KIALUDT. Kivrin még mindig érezte a füstszagot a szobában, de tudta, hogy valahol van egy tűzhely, és az ott égő tűz füstöl. „Nem csoda - vélekedett. - Kémények nem léteztek Angliában egészen a késő tizennegyedik századig, s ez még csak 1320.” Amint kialakult benne ez az elgondolás, jött vele a tudatosság minden egyébről: „1320-ban vagyok és beteg voltam. Lázam volt.” Egy ideig nem is ébredt benne ennél több gondolat. Olyan békés itt feküdni és pihenni. Kimerültnek érezte magát, mintha valami félelmetes megpróbáltatáson esett volna át, ami kifacsarta minden erejét. „Azt hittem, megpróbálnak máglyán elégetni” - jutott eszébe. Emlékezett, ahogy küzdött velük, fölcsaptak a lángok és a kezét nyaldosták, perzselték a haját. „Le kellett vágni a hajamat” - ötlött az eszébe, és eltűnődött, vajon ez emlékkép vagy olyasmi, amit álmodott. Túl fáradt volt ahhoz, hogy fölemelje a kezét a hajához, túl fáradt volt még az emlékezéshez is. „Nagybeteg voltam - gondolta. - Föladták nekem az utolsó kenetet. - Nincs mitől félned! - azt mondta a pap. - Csupán újra hazamész. - Requiescat in pace. Azzal elaludt. Amikor újra fölébredt, sötét volt a szobában, a távolban egy harang kongott. Úgy képzelte, hogy régóta szól a harangszó, ugyanúgy, ahogy a magányos harang zengett, amikor átlépett hétszáz évet. Egy perccel később azonban egy másik is megkondult, aztán egy újabb, olyan közel, hogy úgy tűnt, mintha pont az ablak alatt szólna, elfojtva a többit, amikor rázendítettek. „Reggeli zsolozsma” - föltételezte Kivrin, és úgy rémlett, mintha emlékezne ilyen harangzúgásra korábbról: egy szaggatott, fülsértő harangozásra, ami a szívverésével azonos ritmusban kongott. De ez lehetetlen. Biztos csak álmodta. Álmodta, hogy máglyára vetették és elégetik. Álmodta, hogy levágták a haját. Álmodta, hogy a korabeliek olyan nyelvet beszélnek, amit ő nem ért. A legközelebbi harang elnémult. A többiek egy ideig még folytatták, mintha örülnének a lehetőségnek, hogy hallhatók - Kivrin erre is emlékezett. Mióta van itt? Az előbb még éjszaka volt, most reggel van. Úgy tűnt, mintha egyetlen éjjelt töltött volna itt, ám most eszébe jutottak a fölé hajló arcok. Amikor a nő odavitte hozzá a csészét, meg amikor a pap a gonosztevővel
117 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— együtt bejött, tisztán látta őket, nem pedig a táncoló gyertyafény pislákolásában. És közben emlékezett a sötétre, a faggyúlámpások füstös fényére meg a harangokra, amik kongtak, elhallgattak, majd megint kongtak. A lányt hirtelen pánik fogta el. Mióta fekszik itt? Mi van akkor, ha hetek óta beteg, és már le is késte a randevút? Nem, az lehetetlen. Az emberek nem töltenek heteket delíriumban, még akkor sem, ha elkapták a tífuszt, ráadásul azt ő nem szedhette össze. Elvégre megkapta a védőoltásokat. Hideg volt a szobában, mintha a tűz kialudt volna az éjszaka. Az ágytakaró után tapogatózott. A sötétből azonnal kezek bukkantak elő és valami puhát borítottak a vállára. - Köszönöm - mondta Kivrin és elaludt.
A hideg ébresztette föl megint, s az volt az érzése, hogy csak néhány pillanatig aludt, bár most alig volt világosság a szobában. A fény egy kőfal bemélyedésében megbújó, keskeny ablakból jött. Az ablaktáblák nyitva álltak, a hideg is onnan érkezett. Egy nő állt lábujjhegyen az ablak alatti kőülésen, szövettel takarta be a nyílást. Az asszony fekete ruhát, fehér fátylat meg főkötőt viselt, s egy pillanatig Kivrin azt hitte, zárdában van. Aztán eszébe jutott, hogy a nők eltakarták a hajukat, mihelyt férjhez mentek. Csak a hajadon lányok hordták a hajukat kibontva, fedetlenül. A nő nem látszott elég idősnek sem ahhoz, hogy férjnél legyen, sem ahhoz, hogy apáca lehessen. Megfordult egy másik asszony is a szobában a betegsége idején, de ő sokkal öregebb volt. Amikor Kivrin önkívületében megragadta a kezét, a kéz durva volt és ráncos, s az asszony hangja is érdes volt a kortól - bár talán ez is csak a lázálomhoz tartozott. A nő kihajolt az ablakból a fénybe. Fehér főkötője már megsárgult, nem is köntöst viselt, hanem ujjatlan ruhát, mint amilyen Kivriné is volt, fölötte meg sötétzöld köpenyt. Az rosszul volt megfestve, és úgy nézett ki, mintha zsákvászonból lenne: a szövése olyan lyukacsos, hogy azt Kivrin még a homályban is könnyen ki tudta venni. Akkor a nő biztos szolgáló, bár a szolgálók nem hordtak vászon fejkendőt, és nem hurcoltak olyan kulcscsomót, mint amilyen az asszony övén lóg. Mindenképpen jelentősebb személynek kell lennie, talán maga a kulcsárnő. Ez pedig itt jelentős hely. Vélhetően nem kastély, mert a fal, ami mellett az ágy állt, nem kőből van - gyalulatlan fából készült -, de nagyon valószínű, hogy legalább egy rangos nemes udvarháza, báróé, vagy tán még annál is magasabb rangú uraságé. Az ágy, amiben fekszik, valódi ágy, megemelt fakerettel és kárpitokkal, merev vászonlepedőkkel, nem csupán egy matrac, az összes takaró mind szőrme. Az ablak alatti kőülésen hímzett párnák hevernek.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 118 A nő a keskeny ablak mindkét oldalán a kis kőkiszögellésekhez kötözte a szövetet, lelépett az ablakülésről s lehajolt, hogy fölvegyen valamit. Kivrin nem látta, mit, mert az ágy drapériái eltakarták a szeme elől. A szőnyeget idéző, súlyos kárpitok el voltak húzva és megkötve valami kötélszerűséggel. A nő ismét fölegyenesedett. Egy fatálat tartott, aztán szabad kezével fölkapva a szoknyáját, föllépett az ablakülésre és elkezdett egy sűrű valamit beledörzsölni a szövetbe. „Olajat - vélte Kivrin. - Nem, viaszt.” Üveg helyett viaszolt vásznat használtak az ablakokban. Elvileg az üveg szokványos dolog volt a tizennegyedik századi udvarházakban. Elvileg a nemesség magával hurcolta az üvegablakokat a poggyásszal meg a bútorokkal együtt, amikor egyik házukból a másikba költöztek. „Ezt muszáj megörökítenem a felvevőn, hogy egyes udvarházaknak nem volt üvegablaka” - gondolta Kivrin, ezért fölemelte a kezét és összeszorította, de olyan nagy erőfeszítésébe került a keze föltartása, hogy hagyta visszaesni az ágytakaróra. A nő odapillantott az ágy felé, aztán visszafordult az ablakhoz és hosszú, nemtörődöm simításokkal folytatta a szövet bekenését. „Biztos kezdek jobban lenni - gondolta Kivrin. - A nő egész idő alatt itt volt az ágy mellett, amikor beteg voltam.” A lány megint eltűnődött, mennyi ideig tarthatott a betegsége. „Meg kell tudnom - határozta el aztán meg kell találnom az ugrás helyét.” Nem lehet nagyon távol. Ha ez az a falu, amelyikbe elindult, akkor az ugrás helyszíne nincs messzebb egy mérföldnél. Megpróbálta fölidézni, mennyi időbe telt az eljutás a faluba. Akkor nagyon hosszú időnek tűnt. A gyilkosképű föltette őt egy fehér lóra, aminek a kantárán csengettyűk lógtak. Csakhogy a férfi nem is volt gonosztevő. Nyájas arcú fiatalember volt, a haja vörös. Kivrin majd megkérdezi a falu nevét, ahová hozták - remélhetőleg Skendgate lesz az. De még ha nem is Skendgate, tudni fogja a névből, hogy hol van az ugrás helyéhez képest. És persze, amint megerősödik kissé, meg tudják majd mutatni neki, hol van. Mi a neve ennek a falunak, ahová hoztatok? - Tegnap éjjel nem volt képes megtalálni ehhez a kérdéshez a szavakat, de persze az a láz miatt történt. Most nincs ilyen gondja. Mr. Latimer hónapokat töltött az ő kiejtésével. Egész biztosan meg fogják érteni a ,Itfien fewden wagyak?”-ot, sőt még a „Mi légyen ezen byrtok?”-ot is, és még ha valamennyire el is tér a helyi dialektus, azt a tolmács automatikusan korrigálni fogja. - Mién hellyre hozótok engümet? - kérdezte Kivrin. A nő meghökkenve odafordult. Lelépett az ablakülésről, még mindig egyik kezében a tálat tartva, a másikban az ecsetet. Csakhogy nem is ecset, vette észre Kivrin most, hogy a nő az ágyhoz közeledett, hanem egy nagyjából négyszögletes fakanál, melynek majdnem teljesen lapos a feje.
119 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Gottebae plaise tthar tleve - mondta a nő, tartva maga előtt a tálat meg a kanalat. - Beth naught agast. A tolmácsnak elvileg azonnal fordítania kellene, amit mondtak. Talán Kivrin kiejtése teljesen rossz, annyira rossz, hogy a nő azt gondolta, valami idegen nyelven beszél, és suta franciasággal vagy németséggel próbált neki válaszolni. - Mién hellyre hozótok engümet? - ismételte meg lassan, hogy a tolmácsnak legyen ideje lefordítani, amit ő mond. - Wick londebay yae comen lawdayke awtreen godelae deynorm an-doar sic straunguwlondes. Spekefaw eek waenoot awfthy taloorbrede. - Lawyes sharess loostee? - tudakolta egy hang. A nő megfordult, hogy egy ajtóra nézzen, amit Kivrin nem látott. Egy másik nő jött be, sokkal öregebb, az arca a főkötő alatt csupa ránc, a keze pedig az a kéz, amire Kivrin a lázálmából emlékezett, durva és vén. Ez a nő ezüstláncot viselt és egy kis bőrládát hozott. Olyannak tűnt, mint az a ládikó, melyet Kivrin hozott magával, de kisebb volt, és nem réz-, hanem vasveretes. Az asszony letette a ládikót az ablakülésre. - Auf specheryit darmayt? A lány a hangra is emlékezett. A hangzása érdes, szinte haragos, és úgy beszélt a nővel Kivrin ágya mellett, mintha az szolgáló lenne. „Hát, talán az is, és ez itt a ház asszonya” - bár a főkötője semmivel sem fehérebb, az öltözéke semmivel sem elegánsabb. De nem lógtak kulcsok az övéről. Kivrinnek ekkor eszébe jutott, hogy nem a kulcsárnő hordta magánál a kulcsokat, hanem a ház úrnője. Az udvarház úrnője megsárgult vászonban és silányul megfestett zsákvászonban van. Ez azt jelenti, hogy Kivrin ruhája teljesen téves, épp annyira, mint Latimer kiejtése, és épp annyira, mint dr. Ahrens ígérete, miszerint nem fog elkapni semmilyen középkori betegséget. - Megkaptam a védőoltásokat - mormolta a lány, mire mindkét nő odafordult és ránézett. - Ellavih swot wardesdoor feenden iss? - kérdezte élesen az idősebbik. Kivrinnek fogalma sem volt, vajon az ifjabbik anyja-e, vagy az anyósa, esetleg a dajkája. Abból, amit mondott, egyetlen szó sem, még egy tulajdonnév vagy megszólítás sem vált külön. - Maetinkerr woun dahest wexe hoordoumbe - mondta az ifjabb nő. Az öreg így felelt: - Nor nayte bawcows derouthe. Semmi. Elvileg a rövidebb mondatokat könnyebb lefordítani, de Kivrin még azt sem tudta megállapítani, egy szót mondott-e a nő, vagy többet. A fiatalabb nő mérgesen megemelte szoros főkötővel körülölelt állát. - Certessan, shmérgesen freevadwomn wolde nadae seyvous -mondta csípősen.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 120 Kivrin eltöprengett, vajon azon vitatkoznak-e, hogy mit tegyenek vele. Erőtlen kézzel lökött egyet a takarón, mintha el tudná tolni magát tőlük, erre a fiatal nő letette a tálat meg a kanalat, s tüstént odament az ágy mellé. - Spaegun yovor tongawn glais? - kérdezte, ami Kivrin felől lehetett „Jó reggelt!” vagy „Jobban érzed magad?” vagy „Csak hajnalban fogunk máglyára vetni”. Hátha a betegsége akadályozza a tolmácsot a munkában. Talán amikor lemegy a láza, meg fog érteni mindent, amit a nők mondanak. Az öregasszony letérdelt az ágy mellett, összekulcsolt kezében a lánc végén egy kis ezüstdobozkát tartott, és imádkozni kezdett. A fiatal nő előrehajolt, hogy megnézze Kivrin homlokát, aztán körbenyúlt a feje mögé, tett valamit, ami húzta Kivrin haját, s ekkor a lány rájött: biztos bekötözték a sebet a homlokán. Hozzáért a kezével a kelméhez, majd a nyakához nyúlt, hogy kitapintsa összegubancolódott tincseit, de ott nem volt semmi. A haja tépetten ért véget épp csak a füle alatt. - Vae motten tiyez thynt - jegyezte meg aggódva a fiatal nő. - Far thotyiwort wount sorr. Valamiféle magyarázatot adott Kivrinnek, jóllehet a lány nem értette, ám valójában igenis fölfogta: nagyon beteg volt, olyan beteg, hogy azt hitte, lángokban áll a haja. Emlékezett, hogy valaki - az öregasszony? - megpróbálta elkapni a kezét, és hogy ő vadul csapkodta a lángokat. A nőknek nem volt más választása. Kivrin utálta a kényelmetlen hajtömeget és a végtelen hosszú időt, amit elvitt a hajmosás, aggódott, miként hordták a középkori nők a hajukat, vajon befonták-e vagy sem, és töprengett, hogy a fenébe fogja kibírni a szakmai gyakorlat tizenhat napját hajmosás nélkül. Örülnie kellene, hogy levágták, mégis másra sem tudott gondolni, csak Jeanne d’Arcra, akinek rövid volt a haja, s akit máglyára vetettek. A fiatal nő visszahúzta kezét a kötéstől, és ijedt arccal Kivrint figyelte. Kivrin rámosolygott, kissé reszketegen, a nő pedig visszamosolygott. Hézag volt a fogai közt ott, ahol a szája jobb oldalán kettő is hiányzott, és mellette a fog barnára színeződött, amikor azonban mosolygott, a nő nem látszott idősebbnek egy elsőéves egyetemistánál. Befejezte a kötés kibogozását és odafektette a takaróra. Ugyanolyan elsárgult vászon volt, mint a nő főkötője, de kirojtosodott csíkokra tépték és barnás vér szennyezte. Több vér, mint ahogy azt Kivrin előzőleg hitte volna. A Mr. Gilchrist-féle sebe biztos elkezdett újra vérezni. A nő idegesen megérintette Kivrin halántékát, mintha nem tudná, mit is tegyen. - Vexeyaw hongroot? - kérdezte. Egyik kezét Kivrin nyaka mögé dugta és segített neki fölemelni a fejét. A lány feje rettentően könnyűnek érződött. „Ez bizonyára a hajam miatt van” - gondolta Kivrin.
121 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Az öregebbik asszony odaadott az ifjabbnak egy fatálat, s ő azt Kivrin ajkához emelte. Kivrin óvatosan belekortyolt, zavarodottságában azt gondolta ugyanis, hogy ez ugyanaz a tál, mely a viaszt tartalmazta. Nem az volt, és nem is az a folyadék, amivel korábban itatták. Híg, szemcsés zabkása volt, kevésbé keserű, mint az ital az előző éjszaka, ám zsíros az utóíze. - Thasholde nayive gros vitaille towayte - mondta az idősebb asszony. „Egész biztosan az anyósa” - gondolta Kivrin. - Shimote lese hoorfource - feleselt enyhén a fiatal nő. A zabkása ízlett. Kivrin megpróbálta kiinni, de már néhány korty után kimerültnek érezte magát. A fiatal nő odaadta a tálat az öregebbiknek, aki szintén odajött az ágy oldalához, és óvatosan leeresztette Kivrin fejét, vissza a párnára. Fölvette a véres kötést, megint megérintette Kivrin halántékát, mintha azt fontolgatná, visszategye-e ismét a kötést. Végül odanyújtotta a másik asszonynak, aki letette a tállal együtt a ládára, mely minden bizonnyal az ágy lábánál lehetett. - Lo, liggethsteallouw - mondta a fiatal nő és elmosolyodott foghíjas mosolyával. A hangnem eltéveszthetetlen volt, még ha a lány egyáltalán nem is értette a szavakat. A nő azt mondta neki, hogy aludjon el. Kivrin lehunyta a szemét. - Durmidde shoalansbrekkeynow - szólalt meg az öregebbik asszony, azzal kimentek a szobából, becsukva maguk mögött a súlyos ajtót. Kivrin lassan megismételte magának a szavakat, megpróbálva kihallani belőle valami ismerős szót. Elvileg a tolmács nem csak középangol szótárt tartalmaz, hanem föl is erősíti a fonémákat elkülönítő és a szószerkezeteket fölismerő képességét, de ennyi erővel szerbhorvátot is hallgathatna. „Talán azt is teszem - jutott eszébe. - Ki tudja, hová hoztak? Önkívületben voltam. Talán a gonosztevő hajóra tett és átvitt a Csatornán.” A lány tudta, hogy ez lehetetlenség. Az éjszakai utazás nagyobb részére emlékezett, még akkor is, ha az emlék jobbára összefüggéstelen és álomszerű volt is. „Leestem a lóról - gondolta - és egy vöröshajú férfi emelt föl. Eljöttünk egy templom mellett.” Összeráncolt homlokkal próbált többet fölidézni arról, merre mentek. Az erdő belseje felé indultak, el a sűrűtől, aztán jött egy út, az út kettéágazott, és ő ott esett le a lóról. Ha meg tudja találni az útelágazást, akkor onnan talán meg tudja találni az ugrás helyét is. Az elágazás pedig nem volt messze a templomtól. Viszont ha az ugrás helyszíne ennyire közel esik, akkor ő Skendgate-ben van, a nők pedig középangolul beszélnek, de ha középangolul beszélnek, akkor miért nem érti őket? „Talán bevertem a fejemet, amikor leestem a lóról, és az tett valamit a tolmáccsal” - gondolta, csakhogy nem ütötte meg a fejét. Elengedte magát és csúszott lefelé, aztán már az úton ült. „A láz az - mondta magának. - A láz valamiképpen megakadályozza a tolmácsot a szavak fölismerésében.”
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 122 „A latint azonban fölismerte” - gondolta a lány, és a félelem kis csomója kezdett kialakulni a mellében.,,A latint fölismerte, és én nem lehetek beteg. Megkaptam a védőoltásokat.” Hirtelen eszébe ötlött, hogy a pestis elleni védőoltása hogy viszketett, és mennyire megdagadt a karja belső fele. Ám azt dr. Ahrens megnézte pont az időugrás előtt. És dr. Ahrens azt mondta, rendben van. „Én nem kaphattam el a pestist - tiltakozott a lány. - Egyik tünetét sem produkáltam.” A pestisbetegek karja alatt, valamint a combjuk belső felén óriási duzzanatok jelentek meg. Vért hánytak, bőr alatti véredényeik megrepedtek és megfeketedtek. Ez nem a pestis, de akkor micsoda, és hogyan kaphatta el? Őt beoltották az 1320-ban létező összes komoly betegség ellen, és különben is, nem volt kitéve semmiféle fertőzésnek. Amint átjött az időn, azonnal megjelentek nála a tünetek, még mielőtt bárkivel is találkozott volna. A bacilusok nem lézengenek az ugrás helyszínén arra várva, hogy majd csak arra jön valaki! Érintéssel, tüsszögéssel vagy bolhákkal terjednek. A pestist a bolhák terjesztették. „Ez nem a pestis! - mondta szigorúan magának. - Azok, akik elkapták a pestist, nem merengenek azon, vajon elkapták-e. Leköti őket a haldoklás.” Ez nem a pestis. A bolhák, amik terjesztették, patkányokon élősködtek, meg embereken, nem pedig egy erdő közepén. A fekete halál pedig nem ért el Angliába 1348-ig. Ez biztos valami középkori nyavalya, amiről dr. Ahrens nem tudott. Mindenféle különös kórság létezett a középkorban - görvély, vitustánc és el nem nevezett lázak. Ez biztos azok közül az egyik. Az ő följavított immunrendszerének beletelt egy kis időbe, míg kisütötte, mi ez, és elkezdett küzdeni ellene. De most már teszi a dolgát, a hőmérséklete lejjebb ment, és a tolmács is neki lát majd a munkának. Csak az a dolga, hogy pihenjen, váljon és jobban legyen. Megvigasztalódva ettől a gondolattól, újra lehunyta a szemét és elaludt. Valaki megérintette. Kivrin kinyitotta a szemét. Az anyós volt az. Vizsgálgatta Kivrin kezét, ide-oda forgatta a sajátjában, végighúzta a maga repedezett mutatóujját a lány kézhátán, tüzetesen megnézte a körmöket. Amikor látta, hogy Kivrin szeme kinyílt, hirtelen elengedte a kezét, mintha undorodna, és megkérdezte: - Sheavost ahvheigh parage attelest, baht hoore dér wikkonasshae haswfolletwe? Semmi. Kivrin remélte, hogy míg alszik, a tolmács erősítői valamiképp szortíroznak és megfejtenek mindent, amit hallott, s arra fog ébredni, hogy a tolmács működik. De a szavak még mindig értelmetlenek. Egy kicsit úgy hangzik, mint a francia, az elhagyott végződésekkel meg az enyhén emelkedő hanghordozással, de Kivrin ismerte a normann franciát - Mr. Dunworthy megtanultatta vele -, és egyetlen szót sem tudott kivenni.
123 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Hastow naydepesse? - firtatta az öregasszony. Kérdésként hangzott, de minden francia beszéd kérdésnek hallatszik. Az öregasszony megragadta Kivrin karját egyik érdes kezével, a másik karjával átölelte, mintha föl akarná segíteni. „Túl beteg vagyok ahhoz, hogy fölkeljek - gondolta Kivrin. - Miért akarja, hogy fölkeljek? Hogy kikérdezzenek? Hogy megégessenek?” Bejött a szobába a fiatalabb nő, egy talpas kupával a kezében. Azt letette az ablakülésre és odajött, hogy megfogja Kivrin másik karját. - Hastontee natour yowrese? - kérdezte foghíjas mosollyal mosolyogva Kivrinre. A lány azt gondolta: -„Talán kivisznek a fürdőszobába.” Erőfeszítést tett arra, hogy fölüljön és átlendítse a lábát az ágy peremén. Tüstént elszédült. Ült, csupasz lába lelógott a magas ágy oldalán, s várta, hogy elmúljon a szédülés. A vászoningét viselte, semmi egyebet. Eltűnődött, vajon hol lehetnek a ruhái. Legalább az inget rajta hagyták. A középkori emberek általában nem viseltek semmit az ágyban. „A középkori embereknek nem volt csatornázva a háza” - gondolta, és remélte, hogy nem kell kinti árnyékszékre kimennie. A kastélyokban néha előfordultak zárt latrinák, vagy zugok egy akna fölött, amit az alján kellett kitisztítani - de ez nem kastély. A fiatal nő egy vékony, összehajtogatott pokrócot mint valami nagykendőt borított Kivrin vállára, és mindketten segítettek neki leszállni az ágyról. A deszkapadló jéghideg volt. A lány néhány lépést tett, ám megint teljesen elszédült. „Nem leszek képes megtenni az utat ki a szabadba” gondolta. - Wotan shay wootes nawdaor youse derjordane? - kérdezte metszőén az öregasszony. Kivrin azt gondolta, fölismerte a jardin szót, ami franciául kertet jelent, de miért tárgyalnának most a kertről? - Thanway maunhollp anhour - válaszolta a fiatal nő átkarolva Kivrint, és a lány karját a saját vállára fektette. Az öregasszony mindkét kezével megragadta a lány másik karját. Alig ért föl Kivrin válláig, s a fiatal nő sem úgy nézett ki, mint aki többet nyom kilencven fontnál5, mégis maguk között elsétáltatták a lányt az ágy végéig. Kivrin minden lépéssel egyre jobban szédült. „Nem leszek képes megtenni az utat ki a szabadba” - gondolta, de az ágy végénél megállították. Állt ott egy láda, egy alacsony fadoboz, melynek tetejébe elnagyoltan belefaragtak egy madarat. Vagy esetleg egy angyalt. Azon volt egy famedence tele vízzel, a véres kötés, ami Kivrin homlokát övezte korábban, és egy kis, üres tál. Kivrin, aki arra összpontosított, hogy ne essen össze, nem jött rá, mi az, míg az öregasszony azt nem mondta: - Swoune nawmaydar oupondre yorresette - és a súlyos szoknyák felemelését és a ráülést mímelve. 5
51 font kb. fél kg, tehát kilencven font kb. 45 kg. (A ford. megjegyzése)
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 124 „Egy bili - gondolta Kivrin hálásan. - Mr. Dunworthy, 1320-ban az éjjeli edények már léteztek a falusi udvarházakban!” Bólintott, hogy jelezze, megértette, és hagyta, hogy lassan ráeresszék, bár olyannyira szédült, meg kellett markolnia a súlyos ágykárpitot, nehogy elessen. A mellkasa annyira fájt, amikor megpróbált újra fölállni, kétrét görnyedt. - Maisryl - kiáltotta az ajtó irányába az öregasszony. - Maisry, com undtvae holpoonl A hanghordozás világossá tette, hív valakit - Marjorie-t? Maryt? -, hogy jöjjön és segítsen, de nem bukkant föl senki, szóval talán ebben is tévedett Kivrin. A lány kissé fölegyenesedett, fölmérve a kínt, aztán megkísérelte a fölállást. A fájdalom egy kicsit csökkent, de még így is csaknem cipelniük kellett vissza az ágyba, és ő teljesen kimerült, mire ismét visszakerült az ágytakarók alá. Lehunyta a szemét. - Slaeponpon donu paw daton - mondta a fiatal nő. Biztos olyasmit mondott, hogy „Pihenj!” vagy „Aludj el!”, Kivrin azonban még mindig nem tudta megfejteni. „A tolmács tönkrement” - gondolta, amitől a pánik kis csomója kezdett újra kialakulni benne, s ez még rosszabb volt, mint a fájdalom a mellkasában. „Nem mehetett tönkre - mondta magának. - Hiszen nem gép.” A tolmács egy kémiai szintaxis és emlékezőképesség-javító. Nem mehetett tönkre. Viszont csak azokkal a szavakkal tud dolgozni, amik a memóriájába kerültek, és Mr. Latimer középangolja nyilvánvalóan hasznavehetetlen. Ha március fagyának erejét április langy esője veri szét. Mr. Latimer kiejtése annyira más, hogy a tolmács nem fogadta el ismertnek azokat a szavakat, amiket hallott, de ez nem jelenti azt, hogy tönkrement. Ez csak annyit jelent: új adatokat gyűjt, s az a néhány mondat, amit eddig hallott, még nem elég. „Fölismerte a latint” - gondolta a lány, és újra belényilallt a pánik, de ellenszegült neki. Azért volt képes fölismerni a latint, mert a betegek szentségének rítusa kötött szöveg. Már előre tudta, milyen szavaknak kell ott lennie. Azok a szavak, amiket a nők mondtak, nem tartoztak előre megírt szövegbe, mégis megfejthetők. A tulajdonnevek, megszólítások, főnevek, igék és elöljárós szószerkezetek meghatározott helyen fognak fölbukkanni, s ezek újra meg újra ismétlődnek. Sietve el fognak különülni egymástól, így a tolmács majd képes lesz ezeket kulcsként alkalmazni a maradék kibogozásához. Mást se kell tennie, csak adatot gyűjteni, meg kell hallgatnia, amit mondanak neki, anélkül, hogy érteni próbálná, és hagynia kell, hogy a tolmács dolgozzon. - Thin keowre hoorwoun desmoortale? - kérdezte a fiatal nő. - Got tallon wottes - mondta az öregasszony. A távolban rázendített egy harang. Kivrin kinyitotta a szemét. Mindkét asszony megfordult, az ablakra nézett, még ha nem is láthattak keresztül a vásznon.
125 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Bere wichebay gansanon - jegyezte meg a fiatal nő. Az öregasszony nem felelt. Bámult az ablakra, mintha a merev vásznon túlra látna, kezét összekulcsolta maga előtt, mintha imádkozna. - Aydreddit isterfayve riblaun - mondta a fiatal nő és korábbi elhatározásának ellenére Kivrin megpróbálta „Eljött a vecsernye ideje”-nek vagy „Ez a vecsernyére hívó harang”-nak értelmezni, de nem vecsernye volt. A harang folytatta a kongást, és egyetlen másik sem csatlakozott hozzá. A lány elmélázott, vajon ez volt-e a harang, amit korábban is hallott, ami teljesen egyedül harangozott késő délután. Az öregasszony hirtelen elfordult az ablaktól. - Nay, Elwiss, itbahn diwolffin. - Fölvette az éjjeli edényt a faládáról. Gawynha thesspyd... Váratlanul dulakodás hallatszott az ajtón túlról, a lépcsőn fölszaladó lábak robaja, és egy gyerekhang, mely azt kiabálta: - Modder! Eysmertemay! Egy kislány rontott be a szobába, szőke, befont copfjai és a sapkája zsinórjai csakúgy szálldostak, s majdnem összeütközött az öregasszonnyal és a bilivel. A gyerek kerek arca vörös volt és könnymaszatos. - Wol yadothoos for shame ahnyous! - morrant rá az öregasszony, elérhetetlen magasba emelve a csalóka tálat. - Yowe maun naroonso inhus. A kislány ügyet sem vetett rá. Egyenesen a fiatal nőhöz szaladt, zokogva: - Rawzamun hattmay smerte, Modder! Kivrinnek elállt a lélegzete. Modder. Az biztos, hogy „anya”. A kislány föltartotta a karját és az anyja, ó, igen, határozottan az anyja, fölkapta. A kislány szorosan átfogta karjával az anyja nyakát és elkezdett bömbölni. - Shh, ahnyous, shh - csitította az anya. Az a torokhang egy gé, gondolta Kivrin. Egy harákoló német gé. Ssss, Agnes. Még mindig magához ölelve a gyereket, az anya leült az ablakülésre. Letörölte a könnyeket a fátyla végével. - Spekenaw dothass bifel, Agnes. Igen, határozottan Agnes lesz az. És a speken a „mondani”. Mondd el nekem, mi történt! - Shayoss mayswertel - panaszolta Agnes, rámutatva a másik gyereklányra, aki épp most jött be a szobába. A második lány sokkal idősebb volt, legalább kilenc- vagy tízéves. Hosszú, barna haja lelógott a hátára és egy sötétkék kendő tartotta a helyén. - Itgan naso, ahnyous - közölte. - Tha pighte rennin gawn ders-tayres - és nem lehetett félreérteni a szeretet és a lenézés ilyen elegyét. Nem hasonlított a szőke kislányra, de Kivrin hajlandó lett volna bármiben fogadni, hogy ez a sötéthajú lány a kicsi nővére. - Shay pighte renninge ahndist eyres, modder. Újra az anya, és a shay az a nőnemű „ő”, és a pighte biztos az „esni”. Franciának hangzott, de a kulcs hozzá a német. A kiejtés, a szerkezetek, mind-mind német. Kivrin szinte érezte, ahogy minden a helyére kattan.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 126 - Na comfitte horr thusselivys - szólalt meg öregasszony. - She ha-thnau woundes. Hoor teres beenfornaught mais gain thypitye. - Hoor nay ganful bloody - mondta a fiatal nő, de Kivrin nem hallotta Őt. A helyett a tolmács fordítását hallgatta, még mindig nehézkes, több mint egy ütemmel lemaradva, de azért fordítás: - Ne ajnározd, Eliwys! Nem sérült meg. Könnyűi csak arra szolgálnak, hogy elnyelje az figyelmedet. És erre az anya, akit Eliwysnek hívnak: - Vérzik a térde. - Rossmunt brangund oorwarsted frommecojre - mondta az ágy lábára mutatva, és a tolmács szorosan követte. - Rosemund, hozd ide azt a kelmét a ládáról! - A tízéves azonnal el is indult az ágy lábánál álló utazókoffer felé. A nagyobbik lány Rosemund, a kicsi Agnes, és a lehetetlenül fiatal anya a főkötőben meg fátyolban Eliwys. Rosemund odanyújtott egy foszló kelmedarabot, mely biztos ugyanaz, mint amit Eliwys nemrég levett Kivrin homlokáról. - Hozzá ne nyúlj! Hozzá ne nyúlj! - visította Agnes, és Kivrinnek ehhez nem volt szüksége a tolmácsra. Az még mindig több mint egy ütemmel volt lemaradva. - Csak rákötözöm, hogy elállítsa a vérzést - mondta Eliwys, elvéve a rongyot Rosemundtól. Agnes megpróbálta eltolni magától. - A kelme nem fog... - ekkor szünet következett, mintha a tolmács nem ismert volna egy szót, aztán: - ...téged, Agnes. - Aszó nyilván „kínozni” vagy „bántani” volt, és Kivrin eltűnődött, vajon hiányzik-e ez a szó a tolmács memóriájából, és hogy miért nem állt elő valami közelítő megoldással a szövegkörnyezet alapján. -... will penaunce - kiáltotta Agnes, és a tolmács visszhangozta: - De fog... - aztán jött megint a szünet. Az elhallgatás biztos azért van, hogy ő hallhassa magát a szót, így saját maga megtippelhesse a jelentését. Nem rossz ötlet, de a tolmács annyival le volt maradva, hogy Kivrin nem hallotta azt a szót, amit kellett volna. Ha a tolmács minden alkalommal ezt teszi, amikor nem ismer föl egy szót, akkor ő komoly bajban lesz. - It will penaunce - jajgatta Agnes, ellökve anyja kezét a térdétől. - De fog fájdalom - suttogta a tolmács, és Kivrin megkönnyebbült, hogy sikerült valamivel előrukkolnia, még akkor is, ha a „fájdalom” aligha mondható igének. - Miként esett, hogy megütéd az térded? - kérdezte Eliwys, hogy elterelje Agnes figyelmét. - Futa föl az lépcsőn - felelte Rosemund. - Futa hírt adni arról, hogy ... megjött. A tolmács megint szünetet hagyott, de Kivrin ezúttal elkapta a szót. Gawyn, ami valószínűleg tulajdonnév, és a tolmács láthatólag ugyanerre a következtetésre jutott, mert mire Agnes azt visította:
127 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Én akarám elmondani asszonyanyánknak, hogy Gawyn megjött! - a tolmács már nem hagyta ki a fordításból. - Én akarám elmondani - mondta Agnes, most tényleg sírva fakadva, arcát az anyja ölébe temette, aki tüstént megragadta a kedvező lehetőséget és bekötözte a gyerek térdét. - Elmondhatod nekem most - javasolta. Agnes megrázta anyja ölébe temetett fejét. - Túl lazán tévé föl a kötést, menyemasszony - jegyezte meg az öregebb asszony. - Le fog esni. Kivrin szemében a kötés elég szorosnak tűnt, így nyilvánvaló volt, hogy bármilyen szorosabbra kötési kísérlet megújult sikítozást fog kiváltani. Az öregasszony még mindig két kézzel fogta az éjjeli edényt. Kivrin eltöprengett, miért nem ment még kiüríteni. - Ssss, ssss - susogta Eliwys, gyöngéden ringatta a kislányt, a hátát veregette. - Örömest meghallgatnám, ahogy elmondod. - „Aki felmagasztalja magát, megaláztatik”6 - idézte a vénasszony, akinek láthatólag eltökélt szándéka volt Agnest újfent sírásra fakasztani. - A te hibád, hogy elestél. Nem lett volna szabad futnod a csarnokban. - Fehér kancán lovagolt Gawyn? - kérdezte Eliwys. Fehér kanca. Kivrin eltűnődött, vajon Gawyn lehet-e az a férfi, aki fölsegítette őt a lovára és elhozta az udvarházba. - Dehogy! - felelte Agnes olyan hangon, ami jelezte, hogy az anyja valamiféle tréfát űzött. - A saját fekete csődörén, Gringolet-n lovagolt. Odalovagolt hozzám és azt mondta „Lady Agnes, beszédem van kegyelmed asszonyanyjával!” - Rosemund, a húgod a te gondatlanságod miatt sérüle meg - mondta az öregasszony. Nem sikerült fölzaklatnia Agnest, ezért úgy döntött, másik áldozatot keres. - Miért nem ügyeltél reá? - Hímeztem - válaszolta Rosemund és támogatást kérve anyjára pillantott. - Maisiynek kellett rá vigyáznia. - Maisry kiment, hogy Gawynt nézze - jegyezte meg Agnes, fölülve anyja ölében. - És hogy enyelegjen az istállófiúval - tette hozzá az öregasszony. Odament az ajtóhoz és kiüvöltött: - Maisry! Maisry. Ez volt az a név, amit az öregasszony korábban is kiáltott, és most a tolmács már a tulajdonneveknél sem tartott szünetet. Kivrin nem tudta, kicsoda Maisry, alighanem szolgáló, de ha a dolgok jelenlegi állása előjelnek tekinthető, akkor Maisry hamarosan jó nagy bajban lesz. Az öregasszony eltökélte, hogy talál magának áldozatot, és erre tökéletesen megfelelőnek tűnt a hiányzó Maisry. - Maisry! - ordította újra az öregasszony, s a név visszhangzott. 6
Biblia. Máté 23:12, Lukács 14:11
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 128 Rosemund megragadta az alkalmat, odament és megállt az anyja mellett. - Gawyn meghagyá nekünk, mondjuk el kegyelmednek, engedélyért eseng, hogy jöhessen és szólhasson asszonyanyánkkal. - Odalent várakozik? - tudakolta Eliwys. - Nem. Előbb a templomba ment, hogy a hölgyről beszéljen Szikla atyával. Aki felmagasztalja magát, megaláztatik. A tolmács nyilvánvalóan kezd túl magabiztossá válni. Sixtus atya, esetleg, vagy Peter atya. Magától értetődik, hogy nem Szikla atya. - Mi végett mene Szikla atyával beszélni? - firtatta az öregasszony, visszajőve a szobába. Kivrin próbálta meghallani a valódi szót a fordítás őrjítő suttogásán túl. Roche. A francia szó sziklát jelent. Roche atya. - Tán megtuda valamit a hölgyről - mondta Eliwys, Kivrinre pillantva. Ez volt az első jel, amit ő, vagy bárki, adott, miszerint nem felejtették el, hogy Kivrin is a szobában tartózkodik. A lány sietve lehunyta a szemét, hogy azt higgyék, alszik, és ne hagyják abba a beszélgetést róla. - Gawyn kilovagola ma reggel, hogy fölkutassa az útonállókat - mondta Eliwys. Kivrin résnyire nyitotta a szemét, bár a nő már nem őt nézte. - Tán rájuk is bukkant. - Lehajolt és megkötötte Agnes vászonsapkájának fityegő zsinórjait. - Agnes, menj el a templomba Rosemund-dal és mondd meg Gawynnak, hogy beszélni fogunk vele a csarnokban. A hölgy alszik. Nem szabad megzavarnunk. Agnes eliramlott az ajtó felé s azt kiáltotta: - Én leszek, aki megmondja neki, Rosemund. - Rosemund, hagyd, hogy a húgod mondja el! - kiabált utánuk Eliwys. Agnes, ne szaladj! A lányok eltűntek a szobából, le a láthatatlan lépcsőn, nyilvánvalóan futva. - Rosemund már csaknem felnőtt - jelentette ki az öregasszony. - Nem illő, hogy férjura emberei után szaladozzék. Baj lesz abból, hogy a lányai felügyelet nélkül vannak. Bölcsen tenné kegyelmed, ha elküldetne Oxenfordba egy dajkáért. - Nem - válaszolta Eliwys olyan határozottsággal, amit Kivrin nem hitt volna róla. - Maisry tud rájuk vigyázni. - Maisry arra sem alkalmas, hogy birkákra vigyázzon. Nem lett volna szabad olyan sietősen eljönnünk Bath-ból. Bizonyára kivárhattuk volna, míg... - valami. A tolmács megint kihagyott. Kivrin nem ismerte föl a kifejezést, de megértette a fontos tényeket. Bath-ból jöttek. Közel vannak Oxfordhoz. - Hadd menjen el Gawyn egy dajkáért! Meg egy javasasszonyért, hogy gondoskodjon a hölgyről. - Nem küldünk el senkiért - szögezte le Eliwys.
129 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - El a... - újabb helynév, amivel a tolmács nem tudott megbirkózni. - Lady Yvolde híresen tud bánni a sérülésekkel. És ő boldogan kölcsönadná egyik komornáját dajkának. - Nem - felelte Eliwys. - Mi fogunk gondoskodni magunkról. Roche atya... - Roche atya! - mondta lekicsinylőén az öregasszony. - Ő nem tud semmit az orvoslásról. „De én értettem mindent, amit mondott” - gondolta Kivrin. Emlékezett a pap halk hangjára, ahogy föladja az utolsó kenetet, gyöngéd érintésére a halántékán, a tenyerén, a talpán. Azt mondta neki, ne féljen, és megkérdezte a nevét. És fogta a kezét. - Ha a hölgy nemesi származású - mondta az öregasszony -, nem bánja kegyelmed, ha majd azt beszélik, engedte, hogy egy tudatlan falusi pap ápolja? Lady Yvolde... - Nem fogunk elküldetni senkiért - jelentette ki Eliwys. Most először fogta föl Kivrin, hogy a nő fél. - Férjemuram meghagyta, maradjunk itt, míg meg nem érkezik. - Inkább jött volna velünk! - Tudja kegyelmed, hogy nem tehette - válaszolta Eliwys. - Jönni fog, mihelyt lehet. Beszélnem kell Gawynnal - jegyezte meg, miközben elment az öregasszony mellett az ajtó felé. - Gawyn azt mondta, végigkutatja a helyet, ahol elsőként rábukkant a hölgyre, hátha maradt nyoma a támadóknak. Tán talált valamit, ami elárulja nekünk, kicsoda ez a hölgy. A hely, ahol elsőként rábukkant a hölgyre. Gawyn volt az, aki rátalált, a vörös hajú és kedves arcú férfi, aki fölsegítette őt a lovára és elhozta ide. Legalább ennyit nem álmodott, bár a fehér lovat biztos csak képzelte. A férfi hozta el ide, és az ugrás helyét is ismeri. - Várj! - szólalt meg Kivrin. Föltolta magát a párnákról. - Válj! Kérlek! Én is szeretnék beszélni Gawynnal. A nő megtorpant. Eliwys aggódó arccal odajött az ágy mellé. - Szeretnék beszélni a Gawyn nevezetű férfiúval - jelentette ki Kivrin tagoltan, kicsit minden szó előtt várva, míg meg nem kapta a fordítást. Végül majd automatikussá válik ez az eljárás, de most kigondolta a szót, aztán várt, míg a tolmács lefordította, és csak akkor mondta ki hangosan. - Muszáj megtalálnom a helyet, ahol ő rám lelt. Eliwys Kivrin homlokára tette a kezét, de Kivrin türelmetlenül lesöpörte. - Beszélni szeretnék Gawynnal - ismételte meg. - Nincs már láza, Imeyne - tudatta Eliwys az öregasszonnyal -, és mégis szólni próbál, holott tudja, hogy nem értjük őt. - Idegen nyelven beszél - vélte Imeyne olyan hangsúllyal, amitől ez bűnnek tűnt. - Tán francia kém. - Nem franciául beszélek - tiltakozott Kivrin. - Hanem középangolul!
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 130 - Tán latin lesz - találgatott Eliwys. - Roche atya azt mondta, a hölgy latinul beszélt, amikor ő meggyóntatta. - Roche atya alig képes elmondani a miatyánkot - fanyalgott Lady Imeyne. - El kellene küldetnünk... - Megint az a fölismerhetetlen név. Kersey? Courcy? - Beszélni szeretnék Gawynnal - szólalt meg latinul Kivrin. - Nem - utasította vissza Eliwys. - Meg fogjuk várni férjemuramat. Az öregasszony dühösen elfordult, kilöttyintve az éjjeli edény tartalmát a kezére. Letörölte a szoknyájával és kiment az ajtón, amelyet jól becsapott maga után. Eliwys elindult utána. Kivrin megragadta a nő kezét. - Miért nem értetek engem? - firtatta. - Én értelek titeket. Beszélnem kell Gawynnal. El kell mondania nekem, merre van az ugrás helye. Eliwys kiszabadította magát Kivrin markolásából. - Jól van, na, ne sírjon kegyelmed! - mondta kedvesen. - Próbáljon meg aludni! Pihennie kell, hogy majd hazatérhessen.
ÁTIRAT AZ ÍTÉLETNAPI KÖNYVBŐL (000915-001284) Nagy bajban vagyok, Mr. Dunworthy. Nem tudom, hol vagyok, és nem beszélem a nyelvet. Valami elromlott a tolmácsban. Valamennyit megértek abból, amit a korabeliek beszélnek, de ők egyáltalán nem értenek engem. És nem ez a legrosszabb. Elkaptam valami nyavalyát. Nem tudom, mi az. Nem a pestis, mert nem ütköztek ki rajtam a kellő tünetek, és mert kezdek jobban lenni. És megkaptam a pestis elleni védőoltást. Megkaptam az összes védőoltást meg az immunerősítést meg mindent, de az egyik biztos nem működött, vagy pedig ez egy olyan középkori betegség, ami ellen nincs védőoltás. A tünetei a fejfájás, a láz meg a szédülés, és amikor megmozdulok, fáj belül a mellkasom. Egy ideig önkívületben voltam, s emiatt nem tudom, hol vagyok. Egy Gawyn nevű férfi hozott ide a lován, ám nem sokra emlékszem az idejövetelből, csak arra, hogy sötét volt és óráknak tűnt. Remélem, tévedek, csak a láztól tűnt olyan hosszúnak, és végső soron Ms. Montoya falujába kerültem. Ez a falu lehet Skendgate. Emlékszem egy templomra, s azt hiszem, ez egy udvarház. Egy háló- vagy toronyszobában vagyok. Ez nem csak padlás, mert van lépcső, ami azt jelenti, hogy a ház legalábbis egy kevésbé jelentős
131 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— báróé. Van itt egy ablak, amint a szédülés elmúlik, fölmászom az ablakülésre és megnézem, látom-e a templomot. A templomnak van harangja - épp most kongatott vecsernyére. A templomnak Ms. Montoya falujában nincs harangtornya és emiatt félek, hogy nem ott vagyok, ahol lennem kéne. Tudom, hogy meglehetősen közel vagyunk Oxfordhoz, mert az egyik korabeli beszélt arról, hogy onnan hozatnak orvost. Ez a hely úgyszintén közel van egy másik faluhoz, amit Kersey-nek - vagy Courcynak - hívnak, s ilyen nem szerepel a falvak közt Ms. Montoya térképén, amit memorizáltam. Talán ez a földbirtokos neve. Mivel nem voltam öntudatomnál, a pontos időbéli helyzetemben sem vagyok biztos. Próbálok visszaemlékezni, és azt hiszem, csak két napig voltam beteg, de lehet, hogy tovább. És nem kérdezhetem meg tőlük, milyen nap van, mert nem értenek engem, ráadásul nem tudok fölkelni az ágyból anélkül, hogy össze ne esnék. Levágták a hajamat is. Nem tudom, mit tegyek. Mi történt? Miért nem működik a tolmács? És az immunerősítés sem. Miért nem? (Szünet) Van egy patkány az ágyam alatt. Hallom, ahogy mászkál a sötétben.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 132
TIZENEGYEDIK FEJEZET
N
EM ÉRTIK ŐT. Kivrin
megpróbált beszélgetni Eliwysszel, próbálta megértetni magát, de a nő csupán kedvesen mosolygott, értetlenül, és azt mondta neki, hogy pihenjen. - Kérlek! - szólt utána Kivrin, amikor Eliwys elindult az ajtó felé. - Ne menj el! Ez fontos. Gawyn az egyetlen, aki tudja, hol az ugrás helye. - Aludjon! - felelte Eliwys. - Nemsoká visszajövök. - Meg kell engedned, hogy találkozzam vele - esengett Kivrin kétségbeesve, Eliwys azonban már csaknem odaért az ajtóhoz. - Nem tudom, hol az ugrás helye! Csörömpölés hallatszott a lépcső felől. Eliwys kinyitotta az ajtót és kiszólt: - Agnes, meghagytam, hogy menj, mondd... A mondat közepén elhallgatott és hátralépett. Nem látszott ijedtnek vagy akár földúltnak, ám a keze a kereten kissé megrándult, mintha legszívesebben becsapná az ajtót. Kivrin szíve kalapálni kezdett. „Ez az a pillanat - gondolta vadul. - Eljöttek értem, hogy máglyára vessenek.” - Jó reggelt, úrasszonyom! - mondta egy férfihang. - Hajadon leánya, Rosemund mondta nekem, hogy a csarnokban találom, de nem volt ott. A beszélő bejött a szobába. Kivrin nem látta az arcát. A férfi az ágy lábánál állt, eltakarták előle az ágykárpitok. A lány megpróbálta elmozdítani a fejét, hogy láthassa, a mozgástól viszont hevesen forogni kezdett vele a világ. Inkább visszafeküdt. - Gondoltam, hogy a sérült hölgy mellett fogom találni - jegyezte meg a férfi. Bélelt zekét viselt és lábravalót, bőrből. Meg egy kardot. A lány hallotta a kardcsörrenést, amikor a férfi lépett egyet előre. - Hogy van? - Ma már jobban - válaszolta Eliwys. - Férjuram asszonyanyja épp elment, hogy tisztes fűpárlatot főzzön a sérüléseire. A nő levette kezét az ajtókeretről; a megjegyzés a „hajadon leányáról, Rosemundról” biztosan azt jelenti, hogy ez itt Gawyn, a férfi, akit elküldött, hogy megkeresse Kivrin támadóit. Míg a férfi beszélt, Eliwys még két lépést hátrált és az arca óvatos, tartózkodó kifejezést öltött. A veszély gondolata cikázott át megint Kivrin agyán, s a lány eltűnődött, vajón végső soron nem álmodta-e Mr. Dunworthy gonosztevőjét, ha az a férfi, azzal a kegyetlen arccal, nem más, mint Gawyn.
133 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Semmit sem talált kegyelmed, ami netán elárulná nekünk a hölgy kilétét? - kérdezte elővigyázatosan Eliwys. - Semmit - felelte a férfi. - A javait mind ellopták, a lovakat elhajtották. Reméltem, hogy a hölgy mondhat esetleg valamit a támadóiról, hányan voltak és mely irányból törtek reá. - Félek, nem tud elmondani semmit - vélte Eliwys. - Akkor hát néma? - firtatta a férfi. Elmozdult, így már látta őt a lány. Nem volt olyan magas, mint amilyenre Kivrin emlékezett, amikor a férfi fölötte állt, és a haja is kevésbé vörös, inkább szőke a nappali fényben, de az arca épp olyan kedvesnek tűnt, mint amikor föltette őt a lovára. Fekete lovára, Gringolet-ra. Miután megtalálta őt a tisztáson. Nem ő volt a gonosztevő - azt álmodta, önkívületében varázsolta elő Mr. Dunworthy félelmeiből, együtt a fehér lóval meg a karácsonyi énekekkel -, és ő minden bizonnyal félreérti Eliwys reakcióit, ugyanúgy, mint ahogy félreértette azt, amikor föltámogatták, hogy használja az éjjeli edényt. - A hölgy nem néma, ám valaminő furcsa nyelven beszél, amit nem ismerek - tájékoztatta Eliwys. - Félek, hogy a sérülései megzavarták a szellemét. - Odajött az ágy oldalához. Gawyn követte. - Jóságos hölgy! Idehoztam férjemuram priuéjét, Gawynt. - Jó napot, hölgyem! - mondta Gawyn, lassan és túl érthetően artikulálva, mintha azt hinné, hogy Kivrin süket. - Ő volt az, aki kegyelmedre lelt az erdőben - közölte Eliwys. „Az erdőben hol?” - gondolta Kivrin kétségbeesve. - Örvendek, hogy kegyelmed sérülései gyógyulnak immár - jelentette ki Gawyn, minden szót külön hangsúlyozva. - Leírná nekem azokat, akik megtámadták? „Nem tudom, mondhatok-e bármit is?” - gondolta a lány, s nem mert megszólalni, mert attól félt, hogy a férfi sem fogja érteni. Pedig neki muszáj értenie. Mert ő ismeri az ugrás helyét. - Hányan voltak? - tudakolta Gawyn. - Lovon ültek? „Hol találtál rám?” - kérdezte magában a lány, ugyanúgy hangsúlyozva a szavakat, ahogy Gawyn tette. Kivárta, hogy a tolmács az egész mondatot kidolgozza, gondosan megfigyelte a hanglejtést, s összevetette a Mr. Dunworthy adta nyelvórákon tanultakkal. Gawyn és Eliwys fürkész figyelemmel várakoztak. A lány nagy levegőt vett. - Hol találtál rám? Ők ketten sietve összenéztek, a férfi pillantása meglepettnek tűnt, a nőé félreérthetetlenül fejezte ki: „Látja?” - Múlt éjjel is így beszélt - jegyezte meg a férfi. - Azt hívem, sérülése okán beszélt így.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 134 - Miként én is - értett egyet Eliwys. - Férjuram anyja úgy véli, a hölgy Frankhonból való. A férfi a fejét csóválta. - Nem francia nyelven szól. - Visszafordult Kivrinhez. - Jóságos hölgy mondta, csaknem kiabálva -, idegen földről érkeztél? „Igen - gondolta Kivrin - más országból, és csak az ugrás helyén át visz vissza út, és csak te tudod, hogy az hol van.” - Hol találtál rám? - kérdezte ismét. - A hölgy javait mind elvitték - jegyezte meg Gawyn -, de a szekere gazdag kidolgozású és számos ládája volt. Eliwys bólintott. - Félek, hogy a hölgy előkelő származású és a rokonsága tűvé teszi érte a vidéket. - Az erdő melyik részén találtál rám? - firtatta Kivrin emelt hangon. - A jelenlétünk fölzaklatja - vélte Eliwys. - Kivrin fölé hajolt, s megveregette a kezét. - Ssss! Pihenje ki magát kegyelmed! - Elhúzódott az ágytól, és Gawyn követte. - Szeretné úrasszonyom, ha ellovagolnék Bath-ba Lord Guillaume-hoz? érdeklődött Gawyn, eltűnve szem elől a kárpitok mögött. Eliwys hátralépett, ugyanúgy, ahogy akkor tette, amikor a férfi belépett, mintha félne tőle. De az ágynál egymás mellett álltak, a kezük csaknem Összeért. Úgy beszélgettek egymással, mint régi barátok. Ennek az óvatosságnak biztos valami más eredete van. - Szeretné úrasszonyom, hogy elhozzam féqeurát? - tudakolta Gawyn. - Nem - válaszolta Eliwys, lesütve a szemét s a kezét nézve. - Uramnak épp elég aggódnivalója van, s nem távozhat, míg véget nem ér a per. Ő meghagyta kegyelmednek, hogy maradjon velünk és védelmezzen minket. - Akkor asszonyom engedelmével visszatérek oda, ahol a hölgyet megtámadták, és kutatok tovább. - Úgy legyen - felelte Eliwys még mindig nem nézve a férfira. - A közelben valami jel a földre eshetett sietségükben, ami elárulja nekünk a hölgy kilétét. „A hely, ahol a hölgyet megtámadták” - utánozta Kivrin magában, próbálva kivenni a férfi szavait a tolmács fordítása mögött és bevésni őket. „A hely, ahol megtámadtak.” - Akkor búcsút veszek és kilovagolok újfent - mondta Gawyn. Eliwys fölnézett rá. - Most? - kérdezte. - Már sötétedik. - Mutasd meg a helyet, ahol rám támadtak! - kérte Kivrin. - Nem félek a sötétségtől, Lady Eliwys - felelte a férfi és csörömpölő karddal kimasírozott. - Vigyél magaddal! - esengett Kivrin, de hiába. Már mindketten elmentek, a tolmács pedig nem működik. Csak áltatta magát, hogy működik. Csak a Mr.
135 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Dunworthy adta nyelvórák miatt értette meg, amit beszéltek, nem a tolmács miatt, s hátha csak hitegette magát, hogy érti őket. Talán a beszélgetés egyáltalán nem is róla szólt, hanem valami teljesen másról - hogy merre lehet egy elkóborolt birka -, de az is lehet, hogy őt teszik csak próbára. Eliwys úrasszony becsukta az ajtót, amikor kimentek, és Kivrin nem hallott semmit. Még a harangzúgás is elnémult, a fény pedig a beviaszolt vásznon át kissé kéklett. Már sötétedik. Gawyn azt mondta, visszalovagol az ugrás helyére. Ha az ablak az udvarra néz, akkor ő legalább azt láthatná, melyik irányba távozik a férfi. Nincs messze, azt mondta Gawyn. Ha legalább az irányt láthatná, amerre lovagol, maga is megkereshetné az ugrás helyét. Föltolta magát az ágyban, de már ennyi erőkifejtéstől újra fájdalom nyilallt át a mellkasán. Átlendítette a lábát az ágy oldalán, ám a mozdulattól elszédült. Visszahanyatlott a párnára és lehunyta a szemét. Szédülés, láz meg mellkasi fájdalmak. Ezek minek a tünetei? A himlő kezdődik lázzal és hidegrázással, és a himlőhólyagok nem jelennek meg a második vagy harmadik napig. A lány fölemelte a karját, hogy lássa, vannake rajta himlőkezdemények. Fogalma sem volt róla, mióta beteg, de nem lehet fekete himlője, mert annak a lappangási ideje tíz és huszonegy nap közé esik. Tíz nappal ezelőtt ő kórházban volt Oxfordban, ahol a fekete himlő vírusa már csaknem száz éve kihalt. Kórházban volt, ahol beoltották az égvilágon minden ellen: fekete himlő, tífusz, kolera és pestis ellen. Akkor hát hogyan is lehetne a betegsége ezek közül bármelyik? És ha nem az, akkor mi? Vitustánc? Ezt már korábban is mondta magának, hogy ez olyasmi, ami ellen nem oltották be, de az immunrendszerét fölerősítették, hogy bármilyen fertőzést könnyen leküzdhessen. A lépcső felől futás zaja hallatszott. - Modderl - kiáltotta egy hang, melyet már fölismert, tudta, hogy Agnesé. - Rosemund nem várt! A kislány nem robbant be olyan hevesen a szobába, mert a súlyos ajtó be volt csukva, s azt be kellett taszítania, de amint átpréselte magát mellette, már siránkozva szaladt is az ablaknál lévő ülőhelyhez. - Modderl Én szerettem volna elmondani Gawynnak! - nyafogta, aztán abbahagyta, amikor látta, hogy az anyja nincs a szobában. A könnyek is elapadtak, vette észre Kivrin. Agnes egy percig csak állt az ablaknál, mintha azt fontolgatná, megpróbálkozzon-e ezzel a jelenettel később, aztán visszafutott az ajtóhoz. Félúton észrevette Kivrint, és megint megállt. - Tudom, hogy kicsoda kegyelmed - mondta az ágy mellé lépve. Épp csak akkora volt, hogy az ágy pereme fölé kukucskáljon. A sapkája zsinórjai megint kikötődtek. - Kegyelmed a hölgy, akit Gawyn talált az erdőben.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 136 Kivrin félt, hogy a válasza - hiszen a tolmács nyilvánvalóan kiforgatja majd elijeszti a kislányt. Egy kissé föltolta magát a párnán és biccentett. - Mi történt a hajaddal? - kérdezte Agnes. - Ellopták a rablók? Kivrin, mosolyogva az elképzelésen, megrázta a fejét. - Maisry azt mondja, hogy a rablók ellopták a nyelved - mondta Agnes. Rámutatott Kivrin homlokára. - Megütötted a fejed? Kivrin bólintott. - Én meg a térdemet ütöttem meg - mesélte a kislány, és megpróbálta két kézzel fölemelni, hogy Kivrin láthassa a piszkos kötést. Az öregasszonynak igaza volt. A kötés máris elcsúszott. Látszott alatta a sérülés. Kivrin korábban azt hitte, csak lehorzsolt térdről van szó, de a seb eléggé mélynek tűnt. Agnes támolygott, elengedte a térdét, és megint az ágynak dőlt. - Meg fogsz halni? „Nem tudom” - gondolta Kivrin, s a mellében érzett fájdalom járt az agyában. A fekete himlő halálozási aránya 1320-ban elérte a hetvenöt százalékot, és az ő fölerősített immunrendszere nem működik. - Hubard testvér meghalt - számolt be Agnes bölcsen bólogatva. - Meg Gilbert. Leesett a lováról. Én is láttam. A feje csupa vörösség volt. Rosemund azt mondta, hogy Hubard testvér a kék nyavalyába halt bele. Kivrin eltűnődött, vajon mi lehet a kék nyavalya - talán megfulladás vagy gutaütés -, és hogy ő volt-e a káplán, akinek helyére Eliwys anyósa olyan mohón szeretne utódot találni. Megszokott dolog volt, hogy a nemesi háztartások a saját papjukkal utaznak. Roche atya nyilvánvalóan a helybéli pap, alighanem tanulatlan, még az is lehet, hogy írástudatlan, bár a lány teljesen jól értette a pap latinságát. Kedves volt hozzá. Fogta a kezét és biztatta, hogy ne féljen. „Voltak rendes emberek a középkorban, Mr. Dunworthy - gondolta Kivrin. - Roche atya, Eliwys és Agnes.” - Atyámuram azt mondta, hoz nekem egy szarkát, amikor megjő Bath-ból - csacsogta Agnes. - Adelizának van egy hím sólyma. Néha megengedi, hogy én tartsam. - A kislány föltartotta behajlított karját, a gödröcskés kéz ökölbe szorítva, mintha egy sólyom gubbasztana képzelt solymászkesztyűjén. - Van egy kopom. - Mi a kopód neve? - firtatta Kivrin. - Kormosnak hívom - felelte Agnes, bár Kivrin biztos volt abban, hogy ez csak a tolmácsféle változat. Sokkal valószínűbb, hogy a kislány Kormust mondott vagy Kuromost. - Mert fekete. Kegyelmednek van ebe? Kivrin túlságosan meglepődött ahhoz, hogy válaszoljon. Beszélt és a kislány megértette! Agnes nem tett úgy, mintha az ő kiejtése szokatlan lenne. Kivrin anélkül szólalt meg, hogy gondolt volna a tolmácsra vagy várt volna a fordításra, és talán ez a dolog nyitja. - Nem, nekem nincs ebem - válaszolta végül, megpróbálva utánozni, amit korábban tett.
137 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Meg fogom tanítani a szarkámat beszélni. Meg fogom tanítani, hogy azt mondja: „Jó reggelt, Agnes!” - Hol van a kopód? - tudakolta Kivrin, újra próbálkozva. A szavak másként hangzottak a fülében, könnyedebbnek, azzal a mormoló francia hanglejtéssel, melyet a nők beszédében is fölfedezett. - Kegyelmed látni szeretné Kormost? Az istállóban van - válaszolt a kislány. Egyenes válasznak tűnt, de ahogy Agnes beszél, nehéz megállapítani, az-e. Lehetséges, hogy csak önként információt nyújt. Hogy megbizonyosodjon, Kivirinnek a témától valami teljesen eltérőt kell kérdeznie, olyasmit, amire csak egyetlen felelet lehetséges. Agnes az ágytakaró puha szőrméjét simogatta és egy kis dallamot dudorászott hangtalanul. - Mi a neved? - kérdezte Kivrin s próbálta hagyni, hogy a tolmács vezérelje a szavait. A tolmács az ő modern kérdését „How are youe cleped?”-nek fordította, ennek helyességéről nem volt meggyőződve, ám Agnes nem tétovázott. - Agnes - vágta rá tüstént a kislány. - Atyámuram azt mondja, kaphatok egy hím sólymot, amint elég idős leszek, hogy megüljek egy kancát. Most pónim van. - Abbahagyta a prém cirógatását, rákönyökölt az ágy szélére és apró állát a tenyerébe támasztotta. - Tudom a kegyelmed nevét - jelentette ki elégedetten. - Az pediglen Katherine. - Mi? - kérdezte Kivrin értetlenül. Honnét vették ezt a Katherine-t? Az ő neve elvileg Isabel lenne. Talán azt hiszik, tudják, hogy ő kicsoda? - Rosemund azt állítja, senki sem tudja kegyelmed nevét - folytatta a kislány önelégülten -, de én hallottam, mikor Roche atya azt mondta Gawynnak, hogy kegyelmed neve Katherine. Rosemund azt is mondta, kegyelmed nem tud beszélni, pedig dehogynem! Kivrinben hirtelen fölidéződött a fölé hajló pap, akinek arcát eltakarták a lány előtt folyton lobogni látszó lángok, amint megkérdi latinul: - Mondja el a nevét, kegyelmed, hogy meggyónhasson! Ő pedig megkísérelte kimondani, annyira kiszáradt szájjal, hogy szólni is alig tudott, attól rettegve, hogy meg fog halni és sohasem fogják megtudni, mi történt vele. - Katherine-nek hívják kegyelmedet? - akarta tudni Agnes, és a lány tisztán hallotta a gyerek hangját a tolmács fordítása mögött. Pont úgy hangzott, mint a neve. Kivrin. - Igen - felelte Kivrin, és közel állt a síráshoz. - Kormosnak van egy... - csivitelte Agnes. A tolmács nem értette a szót. Karette? Chavette? - Méghozzá vörös. Szeretné látni kegyelmed? - És mielőtt Kivrin megállíthatta volna, futva távozott a még mindig félig nyitva álló ajtón át. Kivrin várt, remélve, hogy a kislány visszajön és hogy egy karette nem élőlény. Azt kívánta, bárcsak megkérdezte volna, hol van és mióta van itt, bár
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 138 Agnes alighanem túl fiatal, hogy mindezt tudja. Nem látszott többnek háromévesnél, bár persze sokkal kisebb, mint egy hároméves a modem korban. Akkor öt-, esetleg hatéves lehet. „Meg kellett volna kérdeznem tőle” - gondolta Kivrin, aztán eszébe jutott, hogy a gyerek talán azt sem tudja. Jeanne d’Arc nem tudta, mennyi idős, amikor az inkvizítorok megkérdezték tőle a perében. „Legalább már kérdéseket föl tudok tenni” - gondolta Kivrin. A tolmács mégsem ment tönkre. Ideiglenesen megakasztotta a furcsa kiejtés, vagy valamiképpen hatott rá a láza, de most már teljesen rendben van, Gawyn pedig tudja, hol az ugrás helye és meg tudja mutatni neki. Jobban fölült a párnák között, hogy lássa az ajtót. Az erőfeszítéstől sajgott a melle, el is szédült, s megfájdult a feje. Aggódva megérintette a homlokát, majd az orcáját. Melegnek érezte, de az lehet attól is, hogy hideg a keze. Jéghideg volt a szobában, és az éjjeli edényhez tett kirándulása során semmi jelét nem látta parázstartónak vagy legalább parazsas ágymelegítőnek. Egyáltalán, föltalálták már a parazsas ágymélegítőt? Minden bizonnyal. Máskülönben hogyan élték volna túl az emberek a kis jégkorszakot? Annyira hideg van! Borzongott. Biztos fölfelé megy már megint a láza. Szabad a láznak visszatérni? Az orvostudomány története kurzuson, amit fölvett, tanult a lázas állapot megszűnéséről, ami után a páciens legyöngül, de a láz nem jön vissza, nem igaz? Dehogynem jön! És mi van a maláriával? Borzongás, fejfájás, izzadás, ismétlődő láz. Naná, hogy visszatérhet a láz. Hát, ez nyilvánvalóan nem malária. A malária sosem volt honos Angliában, nem élnek szúnyogok Oxfordban a tél derekán, sosem is éltek, és a tünetek sem stimmelnek. Nem tapasztalt semmilyen verejtékezést, a hidegrázását is a láz okozza. A tífusz idéz elő fejfájást meg magas lázat, azt pedig a ruhatetű terjeszti meg a patkányok bolhái, mindkettő endémiás Angliában a középkorban és alighanem honos az ágyban is, amelyben fekszik, de a lappangási idő túl hosszú, csaknem két hét. A hagymáz lappangási ideje csak néhány nap, fejfájást is okoz meg végtagfájdalmakat és magas lázat. De a lány nem hitte, hogy a hagymáz visszatérő láz, bár emlékezett, hogy a láz rendszerint este a legmagasabb - ez biztos azt jelenti, hogy nappal lemegy, este meg újra föl. Kivrin elmerengett, vajon mennyi lehet az idő. Eliwys azt mondta „Már sötétedik”, és a vászon takarta ablakból érkező fény enyhén kékes, de a napok rövidek decemberben. Lehet, hogy még csak a délután közepe van. Álmos volt, de ez sem jelent semmit. Egész nap hol elaludt, hol fölriadt. Az állandó álmosság a hagymáz egyik tünete. Megpróbálta fölidézni a többit dr. Ahrens középkori orvoslásról szóló „rövid fejtágítójából”. Orrvérzés, lepedékes nyelv, rózsaszínű kiütések. A kiütések elvileg nem jelennek meg a hetedik vagy nyolcadik napig, de Kivrin fölhúzta az ingét, és
139 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— megszemlélte a hasát és a mellét. Nincs kiütés, szóval nem lehet hagymáz. Vagy himlő. A himlőnél a hólyagok megjelennek már a második vagy harmadik napon. Elmerengett, vajon mi történt Agnesszel. Talán valakinek, ha késve is, de volt annyi esze, hogy eltiltsa őt a betegszobától, vagy talán a megbízhatatlan Maisry most tényleg figyel rá. Vagy, ami sokkal valószínűbb, a kislány meglátogatta a kutyáját az istállóban és megfeledkezett arról, hogy meg akarta mutatni a chavotte-ját Kivrinnek. A pestis kezdődött fejfájással meg lázzal, és dr. Ahrenst aggasztotta az ő pestis elleni védőoltása. Meg akarta várni, míg a duzzanat Kivrin karjának belső felén lelohad. Nem lehet pestis, gondolta Kivrin. Egyik tünete sem ütközött ki rajtam. Narancs méretűre duzzadt bubók, nyelv, ami úgy megdagad, hogy betölti az egész szájat, szubkután bevérzések, amelyektől az egész test elfeketedik. Nincs pestisem. Biztos valamiféle influenza. Az az egyetlen betegség, ami ilyen gyorsan kitörhet az emberen, dr. Ahrens pedig teljesen kiborult attól, hogy Mr. Gilchrist előrehozta az ugrás időpontját, mert a vírusölők tizenötödikéig nem fejtik ki teljes hatásukat, így addig neki csak részleges a védettsége. Influenza lesz. Mi az influenza kezelése? Vírusölők, pihenés, sok folyadék. „Hát akkor, pihenj!” - mondta magának és lehunyta a szemét. Nem emlékezett rá, hogy elaludt, de így történhetett, mert megint ott volt a két nő a szobában, beszélgetve, és Kivrin nem tudta fölidézni, mikor jöttek be. - Mit mondott Gawyn? - firtatta az öregasszony. Egy tállal meg egy kanállal ügyködött, a tál oldalához nyomva összetört valamit a kanállal. A vasveretes ládikó nyitva hevert mellette, az öregasszony belenyúlt, előhúzott egy kis szövetzacskót, annak tartalmát a tálba szórta, majd újra kavargatni kezdett. - Nem talált semmit a hölgy cókmókja között, ami elárulná származását. A javait mind ellopták, a ládákat föltörték és kiürítettek belőlük mindent, ami segíthetne az azonosításban. De azt mondta, a hölgy szekere gazdag kidolgozású. Biza, jó családból való. - És biza, a családja kutat utána - vélte az öregasszony. Letette a tálat, és széttépett egy kelmét hangos, hasadó hangot keltve. - El kell küldetnünk Oxenfordba, hogy tudassuk, a hölgy nálunk van biztonságban. - Nem - tiltakozott Eliwys, és Kivrin hallotta az ellenállást a hangjában. Semmiképp sem Oxenfordba. - Mit hallott kegyelmed? - Semmit - válaszolta Eliwys de a férjemuram megparancsolta, hogy maradjunk itt. S ő itt lesz egy héten belül, ha minden jól megyen. - Ha minden jól ment volna, mostanra már itt lenne. - A per alighogy elkezdődött. Tán már épp most úton van haza.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 140 - Vagy tán... - egy újabb a lefordíthatatlan nevekből, Torquil? - ...arra vár, hogy fölkössék, s véle az én fiamuram is. Nem lett volna szabad ilyesmibe keveredjék. - Ő jó barátunk és ártatlan minden vádpontban. - Ő egy bolond, s a fiamuram még bolondabb, mert tanúvallomást tesz mellette. Egy igazi barát megparancsolta volna neki, hogy hagyja ott Bath-t. Megint a tál oldalához dörzsölte a kanalat. - Ehhez mustárra lesz szükségem mondta és odalépett az ajtóhoz. - Maisry! - kiáltotta, majd visszatért a szövet széthasításához. - Egyet sem lelt föl Gawyn a hölgy kísérőiből? Eliwys leült az ablakban lévő ülésre. - Egyet sem, sőt, a lovaikat vagy a hölgy lovát sem. Bejött egy lány, ragyás arcára rálógott zsíros haja. Az nem lehet, hogy ez Maisry, aki az istállófiúkkal enyeleg ahelyett, hogy vigyázna a rábízott gyerekekre. A leányzó térdet hajtott, de az eredmény inkább tűnt megbotlásnak, mint pukedlinak, és megkérdezte: - Wotwardstu, Lawttymayeen? Jaj, ne, gondolta Kivrin. Most mi baja a tolmácsnak? - Hozz nékem egy bődön mustárt a konyhából és ne késlekedj! - utasította az öregasszony és a lány megindult az ajtóhoz. - Hol van Agnes és Rosemund? Miért nincsenek véled? - Shiyrouthamay - felelte a lány mogorván. Eliwys fölállt. - Beszélj érthetően! - parancsolta élesen. - Elrejtenek valamit előlem. Akkor hát nem a tolmács volt a ludas. Hanem egyszerűen a különbség a nemesek beszélte normann angol és a parasztok még mindig szász hangzású nyelvjárása között, melyek a legkevésbé sem hasonlítanak arra a középangolra, amit Mr. Latimer oly naivan megtanított neki. Csoda, hogy a tolmács egyáltalán bármit is megért. - Őket kerestem, amikor Lady Imeyne értem kiáltott, jóságos asszonyom mondta Maisry, és a tolmács értette az egészet, bár beletelt jó pár másodpercbe. Ez bárgyú lassúságot kölcsönzött Maisiy beszédének, ami lehet, hogy illik hozzá, de az is lehet, hogy nem. - Hol kerested őket? Az istállóban? - tudakolta Eliwys és a két tenyerét, mint egy pár cintányért, összecsapta Maisry fején. Maisiy bömbölt és egyik piszkos kezével a bal füléhez kapott. Kivrin visszasüppedt a párnák közé. - Menj és hozd ide a mustárt Lady Imeyne-nek, aztán keresd meg Agnest! Maisry bólintott, s nem tűnt különösebben ijedtnek, de még mindig a fülét fogta. Újabb pukedlit botladozott el, és semmivel sem ment ki gyorsabban, mint ahogy bejött. A váratlan erőszaktól sokkal kevésbé tűnt földúltnak, mint amilyen Kivrin lett tőle, és Kivrin eltöprengett, vajon Lady Imeyne megkapja-e hamarosan a mustárját.
141 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Leginkább a tettlegesség gyorsasága és nyugalma döbbentette meg. Eliwys még csak nem is látszott mérgesnek, aztán amint Maisiy kiment, visszatért az ablakba, leült, s halkan így szólt: - A hölgy akkor sem mozdítható, ha a családja érte is jön. Velünk maradhat, míg férjemuram hazaérkezik. Karácsonyra bizonnyal itt lesz. Zaj hallatszott a lépcső felől. „Nyilvánvalóan tévedtem - gondolta Kivrin - és a fülpüfölésnek lett némi foganatja. Agnes rontott be, a melléhez szorítva valamit. - Agnes! - Szólt rá Eliwys. - Mit keresel itt? - Elhoztam az én... - A tolmács még mindig nem értette a szót. Charette? -, hogy megmutassam a hölgynek. - Haszontalan gyerek vagy, elbújtál Maisry elől és idejöttél a hölgyet zaklatni! - feddte Eliwys. - Ő sokat szenved a sérüléseitől. - Ő mondta, hogy szeretné látni! - A kislány föltartotta. Egy kétkerekű játékkordé volt, vörösre festve és bearanyozva. - Isten örök kárhozattal bünteti azokat, akik hamisan tanúznak - közölte Lady Imeyne, gorombán megragadva a kislányt. - A hölgy nem tud beszélni. Ezt te is jól tudod. - Velem beszélt - jelentette ki határozottan Agnes. „Ne hagyd magad! - gondolta Kivrin. - Örök kárhozat. Milyen szörnyűséges dolog ilyesmivel ijesztgetni egy gyereket! De hát ez a középkor, amikor a papok folyton a végső napokról és az Utolsó ítéletről beszéltek, meg a Pokol kínjairól.” - Azt mondta, hogy szeretné látni a kocsimat - tudatta Agnes. - Azt mondta, neki nincs kopója. - Te csak mindenfélét kitalálsz - állította Eliwys. - A hölgy nem tud beszélni! Kivrin azt gondolta, ezt le kell állítania, máskülönben a kislányt is fülön fogják csapni. Nagy erőfeszítéssel felkönyökölt. Az erőlködéstől teljesen kifulladt. - De beszéltem Agnesszel - mondta, s remélte, hogy a tolmács megteszi, amit elvileg tennie kell. Ha úgy dönt, hogy ebben a pillanatban fog megint akadozni, s így Agnest elfenekelik, az lesz mindennek a teteje. - Meghagytam neki, hogy hozza ide a kordéját. Mindkét nő megfordult és ránézett. Eliwys szeme elkerekedett. Az öregasszony előbb elképedtnek, majd haragosnak tűnt, mintha azt hinné, hogy Kivrin megtévesztette őket. - Én mondtam - jegyezte meg Agnes és odamasírozott az ágyhoz a szekérrel. Kivrin kimerültén süppedt vissza a párnák közé. - Mi ez a hely? - firtatta. Beletelt egy pillanatba, míg Eliwys összeszedte magát.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 142 - Kegyelmed biztonságban pihen uram és parancsolom... - A tolmácsnak gondja támadt a névvel. Guillaume D’Iverie-nek vagy talán Devereaux-nak hangzott. - ...házában. Eliwys aggódva nézett a lányra. - Férjemuram privéje lelt kegyelmedre az erdőben s hozta onnan ide. Kegyelmedre rablók támadtak és súlyos sérüléseket szenvedett. Ki tört kegyelmedre? - Nem tudom - válaszolta Kivrin. - Engem Eliwysnek neveznek, ez itt férjemuram asszonyanyja, Lady Imeyne. Kegyelmedet hogy hívják? Most jött el az ideje, hogy elmesélje nekik az egész, gondos kutatással összeállított történetet. Korábban azt mondta a papnak, hogy a neve Katherine, de Lady Imeyne már egyértelművé tette, hogy mit sem ad a pap szavára. Még azt sem hiszi róla, hogy tud latinul. Kivrin mondhatja, hogy a pap félreértette, hogy a neve Isabel de Beauvrier. Mondhatja nekik, hogy önkívületében az édesanyját, a nővérét szólongatta a nevén. Mondhatja nekik, hogy Szent Katalinhoz imádkozott. - Miféle családból való kegyelmed? - érdeklődött Lady Imeyne. Igazán nagyon jó történet. Meg fogja alapozni a kilétét és társadalmi helyzetét, biztosítja, hogy nem próbálnak elküldetni a családjáért. Yorkshire túl messze van, az északra vivő út járhatatlan. - Hová tartott kegyelmed? - tudakolta Eliwys. A Középkor alapos kutatást végzett az időjárási és útviszonyok terén is. Decemberben két héten át minden áldott nap esett, és egész késő januárig nem volt kemény fagy, hogy jéggé dermessze a sártengerré lett utakat. De ő látta az Oxfordba vezető utat. Az száraz volt és akadálytalan. És a Középkor alapos kutatással állapította meg a ruhája színét, valamint az üvegablakok elterjedtségét a felsőbb osztályoknál. Alapos kutatást végeztek a nyelv kapcsán is. - Nem emlékezem - válaszolta Kivrin. - Semennyire? - kérdezte Eliwys és Lady Imeyne-hez fordult. - A hölgy nem emlékezik. „Azt hiszik - gondolta Kivrin -, hogy nem emlékszem semmire.” - A sebétől lehet - vélte Eliwys. - Az rendítette meg emlékezetét. - Nem... dehogy - mondta Kivrin. Neki nem szabad amnéziát színlelnie. ő elvileg Isabel de Beauvrier East Ridingból. Az, hogy az utak itt szárazak, még nem jelenti azt, hogy nem járhatatlanok följebb északnak, és Eliwys még Oxfordba sem engedi ellovagolni Gawynt, hogy híreket szerezzen róla, vagy Bath-ba, hogy elhozza a férjét. Bizonyosan nem küldené el a férfit East Ridingba. - Még a saját nevét sem tudja fölidézni kegyelmed? - firtatta türelmetlenül Lady Imeyne, és olyan közel hajolt, hogy Kivrin érezte a szájának szagát:
143 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— borzasztó büdös volt, a rothadás bűzét árasztotta. Az öregasszonynak biztos odvas fogai is vannak. - Kegyelmedet hogy hívják? Mr. Latimer azt mondta, hogy az 1300-as években az Isabel volt a leggyakoribb női név. Mennyire volt gyakori a Katherine? A Középkor nem tudta a lányok nevét. Mi van akkor, ha végül is Yorkshire nem elég távoli, és Lady Imeyne ismeri a családot? Újabb bizonyítékául venné annak, hogy ő kém. Jobb, ha marad a szokványos névnél és azt mondja nekik, hogy ő Isabel de Beauvrier. Az öregasszonyt nagyon is boldoggá tenné, ha a pap rosszul értette volna a nevét. Újabb bizonyítékul szolgálna a pap tudatlanságára, újabb okot adna arra, hogy elküldessen Bath-ba egy új káplánért. Csakhogy a pap fogta Kivrin kezét, és azt mondta neki, ne féljen. - A nevem Katherine - közölte.
ÁTIRAT AZ ÍTÉLETNAPI KÖNYVBŐL (001300-002018) Nem csak én vagyok bajban, Mr. Dunworthy. Azt hiszem, azok a korabeliek is, akik befogadtak. Az udvarház ura, Lord Guillaume, nincs itt. Bath-ban van, tanúskodik egy barátja perében, ami kétségtelenül veszélyes dolog. Az anyja, Lady Imeyne bolondnak nevezte, amiért belekeveredett ebbe, Lady Eliwys pedig, a felesége aggódni látszik és ideges. Nagy sietve jöttek ide, szolgák nélkül. Tizennegyedik századi nemesasszonyoknak legalább egy komornája volt, de sem Eliwysnek, sem Imeyne-nek nincs egy sem, és a gyerekek - Guillaume két kislánya itt van dajkáját is hátrahagyták. Lady Imeyne el akar küldetni egy új dadáért meg egy káplánért, de Lady Eliwys nem engedi. Azt hiszem, Lord Guillaume nehézségekre számít és idesuvasztotta az asszonynépét, hogy biztonságban legyenek. Vagy talán a baj már meg is történt - Agnes, a két lány közül a kisebbik mesélt nekem a káplán haláláról meg egy Gilbert nevezetű illetőről, akinek a feje „csupa vörösség volt”, szóval lehetséges, hogy már volt vérontás, a nők pedig azért jöttek ide, hogy elmeneküljenek előle. Lord Guillaume egyik privéje is velük jött, méghozzá teljes fegyverzetben. Nem volt semmilyen jelentősebb felkelés II. Edward ellen Oxfordshireben 1320-ban, bár senki sem lelkesedett a királyért meg kegyencéért, Hugh Despenserért, jóllehet mindenütt másutt összeesküvéseket szőttek és kisebb összecsapások is történtek. Két báró, Lancaster és Mortimer, hatvanhárom udvarházat vett el a Despenserektől abban az évben
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 144 - ebben az évben. Lord Guillaume - vagy a barátja - belekeveredhetett az egyik összeesküvésbe. Persze, lehet teljesen más is, egy birtokvita vagy hasonló. Az emberek az 1300-as években legalább annyi időt töltöttek a bíróságokon, mint a korabeliek a huszadik század vége felé. De nem hiszem. Lady Eliwys minden neszre összerezzen, és megtiltotta Lady Imeyne-nek, hogy tudassa a szomszédokkal az ittlétüket. Gondolom, bizonyos szempontból ez jó dolog. Ha nem mondják el senkinek, hogy itt vannak, rólam sem fognak beszélni, s nem küldenek szét hírnököket, megtudakozandó a kilétemet. Másrészt, van rá esély, hogy bármelyik percben fegyveresek rúgják ránk az ajtót. Esetleg megtörténhet, hogy Gawyn, az egyetlen, aki ismeri az ugrás helyét, meghal az udvarházat védelmezve. (Szünet) 1320. december 15. (régi időszámítás). A tolmács most már működik, többékevésbé, és úgy tűnik, a korabeliek értik, amit mondok. Én is értem őket, jóllehet a középangoljuk egyáltalán nem hasonlít arra, amit Mr. Latimer tanított nekem. Tele van ragozással és sokkal lágyabb, franciás a hangzása. Mr. Latimer még a „Ha március fagyának erejét április langy esője veri szét” sort sem ismerné föl ebben a dialektusban. December tizenötödike. Kihallgattam egy vitát Lady Imeyne és Lady Eliwys között a káplán utódjának beszerzéséről, és Imeyne azt mondta: „Bőven van még idő elküldetni. Még tíz teljes nap van a karácsonyi miséig.” Szóval, mondja meg Mr. Gilchristnek, hogy legalább az időbeli helyzetemet megállapítottam! De azt nem tudom, hogy milyen messze vagyok az ugrástól. Próbáltam visszaemlékezni arra, ahogy Gawyn idehozott, de az egész éjjel reménytelenül zavaros, és egy része annak, amire emlékszem, meg sem történt. Emlékszem egy fehér lóra, melynek csengettyűk voltak a kantárán, és a csengettyűk karácsonyi énekeket csilingeltek, mint a Carfax-torony harangjátéka. December tizenötödike azt jelenti, hogy ott most van karácsony este, maga összejövetelt rendez, ahol sherryt isznak, aztán átsétál a Szűz Máriatemplomba az ökumenikus istentiszteletre. Nehéz fölfogni, hogy több mint hétszáz évre van innen. Folyton azt hiszem, hogy ha majd föl tudok kelni az ágyból (amit most nem tudok, mert túlságosan szédülök - azt hiszem, megint fölment a lázam) és kinyitom az ajtót, akkor nem egy középkori csarnokot találok, hanem a Brasenose laborját, ahol maguk mind rám várnak, Badri és dr. Ahrens, és maga, Mr. Dunworthy, amint a szemüvegét tisztítgatja és azt mondja: én megmondtam előre. Bárcsak úgy lenne!
145 ————————— CONNIE WILLIS ———————————
TIZENKETTEDIK FEJEZET
L
ADY IMEYNE
nem hitte el Kivrin meséjét arról, hogy amnéziában szenved. Amikor Agnes odahozta a kutyáját Kivrinhez - amelyről kisült, hogy parányi fekete kölyök, óriási tappancsokkal -, azt mondta: - Ez az én kopom, Lady Kivrin. - Jól megmarkolva pufók testét, odatartotta az ebet Kivrinnek. - Megsimogathatja kegyelmed. Emlékszik arra, hogy kell? - Igen - felelte Kivrin, elvéve a kölyköt Agnes túl szoros fogásából és megcirógatva a csecsemőpuhaságú szőrt. - Nem kellene neked a hímzéseden dolgoznod? Agnes visszavette tőle a kölyköt. - Nagyanya elment megfeddni a sáfárt, és Maisiy kiment az istállóba. - Körbeforgatta a kölyköt, hogy megpuszilja. - Ezért jöttem, hogy beszéljek kegyelmeddel! Nagyanya nagyon mérges. A sáfár meg az egész családja a csarnokban laktak, amikor megérkeztünk. - Újabb puszit adott a kölyöknek. - Nagyanya azt mondja, hogy a sáfárt a felesége viszi bűnbe. Nagyanya. Agnes semmi olyasmit nem mondott, hogy „nagyanya”. Még csak nem is létezett a szó egész a tizennyolcadik századig, de a tolmács most óriási, elképesztő ugrásokkal haladt, bár meghagyta Agnes rossz kiejtését a Katherine névnél és néha szünetet tartott olyan helyeken, ahol a jelentés nyilvánvaló lehetett volna a szövegkörnyezetből. A lány remélte, hogy a tudatalattija tudja, mit cselekszik. - Kegyelmed tényleg ágtörő, Lady Kivrin? - kérdezte Agnes. A tudatalattija nyilvánvalóan nem tudja, mit cselekszik. - Hogy mi? - kérdezett vissza. - Ágtörő - csivitelte Agnes. A kölyökkutya kétségbeesetten tekeregve próbált kiszabadulni a kislány markolásából. - Nagyanya azt mondja, kegyelmed az. Azt mondja, a feleségnek, aki a szeretőjéhez szökik, jó oka van arra, hogy ne emlékezzék semmire. Házasságtörő. Hát, legalább a francia kémnél jobb. Vagy talán Lady Imeyne azt hiszi, ő ez is, az is. Agnes ismét megpuszilta a kölyökkutyát. - Nagyanya azt mondta, egy úrhölgynek semmi oka, hogy télvíz idején átutazzon az erdőn.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 146 „Mindkettejüknek igaza van” - gondolta Kivrin, Lady Imeyne-nek és Mr. Dunworthynek. Még mindig nem jött rá, hol van az ugrás helye, bár kérte, hogy beszélhessen Gawynnel, amikor reggel bejött Lady Eliwys, lemosni a halántékát. - Kilovagolt, hogy megkeresse a galádokat, akik kirabolták kegyelmedet mondta akkor Eliwys, olyan balzsamot kenve Kivrin halántékára, aminek fokhagymaszaga volt és rettentően csípett. - Semmire sem emlékszik róluk? Kivrin megrázta a fejét, remélve, hogy színlelt amnéziája nem azzal fog végződni, hogy valami szegény parasztot fölakasztanak. Aligha mondhatja, hogy „Nem, nem ez a férfi volt”, amikor ő elvileg semmire sem emlékszik. Talán nem lett volna szabad azt mondani nekik, hogy semmire sem emlékszik. Nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy ismerik a Beauvrierket, és az, hogy nem szolgált magyarázattal, kétségtelenül még gyanúsabbá tette őt Imeyne szemében. Agnes megkísérelte föladni a sapkáját a kiskutyára. - Farkasok is vannak az erdőben - mesélte. - Gawyn meg is ölt egyet a bárdjával. - Agnes, beszélt arról Gawyn, hogyan talált meg? - kérdezte Kivrin. - Igen. Kormos szereti hordani a sapkámat - közölte a kislány és fullasztóan szorosra kötötte a zsinórokat. - Pedig nem úgy viselkedik - vélte Kivrin. - Hol talált rám Gawyn? - Az erdőben - válaszolta Agnes. A kölyök kivonaglott a sapkából és csaknem leesett az ágyról. A kislány odatette az ágy közepére, majd fölemelte a mellső mancsainál fogva. - Kormos táncolni is tud. - Hé! Hadd fogjam én egy kicsit! - kérte Kivrin, hogy megmentse szegény párát. A karjába vette a kölyköt. - Az erőben hol talált rám Gawyn? Agnes lábujjhegyre állt, a kutyust próbálta megpillantani. - Kormos alszik - suttogta. A kölyök elaludt, kimerültén Agnes figyelmességétől. Kivrin maga mellé fektette a szőrme ágytakaróra. - A hely, ahol Gawyn megtalált, messze van innen? - Igen - válaszolta Agnes, és Kivrin érezte, hogy a kislánynak fogalma sincs róla. Semmi haszna a kérdezősködésnek. Agnes nyilvánvalóan nem tud semmit. Gawynnal kell beszélnie. - Visszatért már Gawyn? - Igen - felelte Agnes az alvó kölyköt cirógatva. - Beszélni szeretne vele kegyelmed? - Igen - vágta rá Kivrin. - Tényleg nem ágtörő kegyelmed? Nem volt könnyű követni Agnes szökellését a társalgási témák közt. - Nem - szögezte le, aztán eszébe jutott, hogy ő elvileg nem emlékszik semmire. - Nem emlékszem semmire arról, hogy ki vagyok.
147 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Agnes Kormost simogatta. - Nagyanyám azt mondja, csak egy ágtörő kéri ily orcátlanul, hogy Gawynnal beszélhessen. Kinyílt az ajtó, és bejött Rosemund. - Már mindenhol keresnek téged, üresfejű - mondta csípőre tett kézzel. - Lady Kivrinnel beszélgettem - közölte Agnes s aggodalmas pillantást vetett a takaróra, ahol Kormos feküdt, szinte láthatatlanul a cobolyfekete prémen. Tiszta sor, a kópéknak nem szabad bejönni. Kivrin fölé húzta a durva lepedőt, hogy Rosemund ne vegye észre. - Anyám azt mondta, hogy a hölgynek pihennie kell, hogy begyógyuljanak a sebei - jelentette ki szigorúan Rosemund. - Gyere! Szólnom kell nagyanyának, hogy megtaláltalak. - Azzal kivezette a kislányt a szobából. Kivrin figyelte, ahogy elmentek, s remélte, hogy Agnes nem fogja elmondani Lady Imeyne-nek, hogy megint kérte, hadd beszéljen Gawynnal. Azt hitte, elég indoka van Gawynnal beszélni, biztos meg fogják érteni, mennyire várja, hogy megtudja, mi lett a cókmókjával s a támadóival. De az 1300-as években „illetlenség” volt, ha pártában lévő nemeshölgyek „orcátlanul kérték”, hogy fiatalemberekkel szót válthassanak. Eliwys beszélhet vele, mert a férje távollétében ő a ház feje, ráadásul a férfi munkaadója, Lady Imeyne pedig a hűbérurának anyja. Kivrinnek azonban meg kell várnia, míg Gawyn szól hozzá, és csak akkor válaszolhat, „mindazzal a szeméremmel, mi illik egy hajadonhoz”. .Akkor is muszáj beszélnem vele - gondolta. - Ő az egyetlen, aki tudja, hol az ugrás helye.” Agnes visszarobogott és hirtelen fölkapta az alvó kutyakölyköt. - Nagyanya nagyon mérges. Azt hitte, hogy beleestem a kútba - jelentette, s azzal újra kiszaladt. Semmi kétség, „nagyanya” emiatt jól megtépte Maisry fülét, gondolta Kivrin. Maisry ma már egyszer bajba került Agnes szem elől vesztéséért, mikor a kislány jött, hogy megmutassa Kivrinnek Lady Imeyne ezüstláncát, melyet „rillieclary”-nak nevezett - olyan szó, amibe belebukott a tolmács. A kicsiny dobozban, mesélte Kivrinnek, Szent István szemfedelének egy darabkája van. Imeyne megpofozta Maisry ragyás képét, amiért hagyta, hogy Agnes elvegye az ereklyetartót és nem ügyelt rá, bár azért nem kapott ki, mert beengedte az apróságot a betegszobába. Úgy tűnt, egyiküket sem aggasztja, hogy a kislányok Kivrin közelébe mennek, vagy hogy tudatában lennének annak: a gyerekek akár el is kaphatják tőle a betegségét. Sem Eliwys, sem Imeyne nem tanúsított semmiféle elővigyázatosságot, amikor őt ápolták. A korabeliek természetesen nem voltak tisztában a betegségek terjedésének mechanizmusával - azt hitték, az a bűnök következménye, a járvány pedig Isten büntetése -, de a fertőzés lehetőségéről már tudtak. A
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 148 fekete halál idején az volt a mottó: „Sietve távozz, messzire menj, s ott hosszan időzz!”, és már előzőleg is létezett karantén. „De nem itt - gondolta Kivrin -, és mi lesz, ha a kislányok elkapják ezt? Vagy Roche atya?” A pap végig ott volt mellette a láz alatt, megérintette őt, a nevét kérdezte. A lány összeráncolt homlokkal próbálta fölidézni azt az éjszakát. Leesett a lóról, aztán volt az a tűz. Nem, azt csak lázálmában képzelte. És a fehér lovat is. Gawyn lova fekete. Átlovagoltak egy erdőn, le egy dombon, el egy templom mellett, és a gonosztevő akkor... Semmi értelme. Az az éjszaka nem más, mint ijesztő arcok meg harangok meg lángok formátlan lázálma. Még maga az időugrás is homályos és zavaros. Volt ott egy tölgyfa, meg fűzek, leült és nekitámaszkodott a szekérkeréknek, mert annyira szédült, aztán a gonosztevő... Nem, a gyilkosképűt csak képzelte. És a fehér lovat is. Talán a templomot is csak fantáziálta. Meg kell kérdeznie Gawynt, hol az ugrás helye, de nem Lady Imeyne előtt, aki azt hiszi, hogy ő egy ágtörő. Meg kell gyógyulnia, elég erőt gyűjtenie, hogy fölkelhessen az ágyból és lemehessen a csarnokba, ki az istállóba, hogy megkereshesse Gawynt, hogy beszélhessen vele. Meg kell gyógyulnia. Egy kissé már erősebb is, bár még mindig túl gyönge ahhoz, hogy segítség nélkül elmenjen a biliig. A szédülés elmúlt meg a láz, de a légzési nehézségek megmaradtak. Szemlátomást ők is úgy gondolják, hogy javul az állapota. A délelőtt nagy részében egyedül hagyták, és Eliwys csak annyi ideig maradt, míg rákente azt a rossz szagú balzsamot. „És amíg kihúzta belőlem a szemérmetlen közeledést Gawyn irányába” - gondolta Kivrin. Megpróbált nem aggódni sem azon, amit Agnes mondott neki, sem hogy miért nem hatnak a vírusölői, vagy hogy milyen messze van az ugrás, inkább arra összpontosítani, hogy visszanyerje az erejét. Egész délután nem jött senki, s ő szorgosan gyakorolta a fölülést meg próbálta kitenni lábát az ágyból. Amikor megérkezett Maisry egy mécsessel, hogy eltámogassa az éjjeli edényig, már képes volt egyedül visszaballagni az ágyba. Éjjel még jobban lehűlt az idő, és amikor reggel Agnes eljött őt meglátogatni, a kislány vörös színű, vastag, csuklyás gyapjúköpenyt és fehér szőrmekesztyűt viselt. - Szeretné látni kegyelmed az ezüstcsatomat? Sir Bloet adta. Majd holnap elhozom. Ma nem tudok jönni, mert elmegyünk a karácsonyi fatuskót vágni. - A karácsonyi fatuskót? - kérdezett vissza ijedten Kivrin. Azt huszonnegyedikén szokás kivágni, és ma még csak tizenhetedike van. Ennyire félreértette volna Lady Imeyne-t? - Biza - válaszolta Agnes. - Otthon nem szoktunk elmenni egész karácsony estig, de valószínűleg vihar lesz, így nagyanya azt akarja, menjünk és hozzuk el, míg szép az idő.
149 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— „Valószínűleg vihar lesz!” - gondolta Kivrin. Hogyan fogja fölismerni az ugrás helyét, ha hó lepi? A szekér meg a ládái még mindig ott lesznek, de ha néhány hüvelyknél több hó esik, nem fogja fölismerni az utat. - Mindenki elmegy a karácsonyi tuskóért? - kérdezte Kivrin. - Nem. Roche atya elhívta anyámasszonyt, hogy ápoljon egy beteg zsellért. Ez megmagyarázza, miért zsarnokoskodhat Imeyne, miért sanyargathatja Maisryt meg a sáfárt és vádolhatja Kivrint házasságtöréssel. - Nagyanyád is veletek megy? - Biza - felelte a kislány. - A pónimon fogok lovagolni. - Rosemund is megy? - Igen. - És a sáfár? - Biza - vágta rá a kislány türelmetlenül. - Az egész falu megy. - Gawyn is? - Nem - mondta a kislány, mintha ez magától értetődő lenne. - Most mennem kell az istállóba, hogy elbúcsúzzam Kormostól. - Azzal elfutott. Lady Imeyne megy, meg a sáfár, Lady Eliwys pedig valahol egy parasztot ápol, aki beteg. És Gawyn, olyan okból, ami csak Agnes számára világos, nem megy. Talán azért, mert Eliwysszel tart. De ha mégsem, ha itt marad, hogy őrizze az udvarházat, akkor most beszélhet vele, egyedül. Maisry nyilvánvalóan megy. Amikor behozta Kivrin reggelijét, durva barna poncsót viselt és foszlányos anyagdarabokkal tekerte körbe a lábát. Odasegítette Kivrint a bilihez, majd kivitte azt, s hozott egy parázstartót, tele izzó széndarabokkal, sebesebben és több kezdeményező erővel mozogva, mint korábban bármikor a lány szeme láttára. Kivrin várt egy órát Maisry távozása után, míg biztos nem lett abban, hogy mind elmentek, aztán fölkelt az ágyból, az ablakban lévő üléshez sétált s elhúzta a vásznat. Nem látott mást, csak ágakat meg sötétszürke eget, de a levegő kint még hidegebb volt, mint a szobában. Fölmászott az ülésre. Az ablak az udvarra nézett. Az udvar üres volt, a nagy fakapu nyitva állt. Az udvar kövei és körülötte az alacsony zsúptetők nedvesnek látszottak. A lány, attól tartva, hogy már elkezdett havazni, kidugta a kezét, ám nem érzett semmi nedvességet. A jéghideg kövekbe kapaszkodva lemászott és összekuporodott a parázstartó mellett. Az szinte semmi meleget nem adott. Kivrin összefonta a karját, és reszketett vékony ingében. Eltűnődött, vajon mit tettek a ruhájával. A középkorban a ruhákat rudakra akasztották az ágy mellett, de ebben a szobában nem volt rúd, és kampók sem. A ruhája a ládában volt az ágy lábánál, takarosan összehajtogatva. Kivette, hálásan, hogy a csizmája is ott van, aztán sokáig ült a láda lecsukott fedelén, levegő után kapkodva.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 150 „Muszáj beszélnem Gawynnal ma délelőtt” - gondolta, s akarta, hogy a teste ehhez elég erős legyen. Ez az egyetlen alkalom, amikor mindenki elment. És havazni fog. Fölöltözött - addig, amíg csak lehetett, ülve - s az ágy oszlopának dőlve húzta fel a harisnyát meg a csizmát, majd visszament az ágyba. „Pihenek egy kicsit - gondolta -, csak annyit, míg átmelegszem” - és nyomban álomba merült. A harang ébresztette föl, délnyugat felől, amelyet akkor is hallott, amikor megérkezett az időn át. Előző nap megállás nélkül kongott, aztán elnémult, Eliwys pedig odament az ablakhoz s jó darabig ott állt, mintha látni szeretné, mi történt. Az ablakból jövő fény homályosabb lett, de csak azért, mert a felhők megsűrűsödtek, alacsonyabbra ereszkedtek. Kivrin fölvette a köpenyét és kinyitotta az ajtót. A csarnok kőfalába mélyesztett lépcső meredek volt, korlát sehol. Agnes szerencsés, hogy csak a térdéről nyúzta le a bőrt. Le is zuhanhatott volna, fejjel előre a padlóra. Kivrin kezét a falhoz préselte. Félúton lefelé megpihent s a csarnokot szemlélte. „Tényleg itt vagyok - gondolta. - Ez tényleg 1320!” A tűzhely a szoba közepén fakóvörösen izzott a lelohasztott széndaraboktól, és a fölötte lévő füstnyílásból meg a magasan lévő, keskeny ablakokból kevéske fény szivárgott, a csarnok nagyobb része azonban árnyékba borult. A lány megállt ott, ahol volt, belebámult a füstös homályba, megpróbálta kivenni, van-e itt valaki. Az úr ülőhelye - a maga faragott háttámlájával és karfájával - a hátsó falnál állt, mellette Lady Eliwys kevésbé magas, kevésbé díszes széke. Mögöttük a falon falikárpitok lógtak, és volt egy létra a fal túlsó végén, mely fölvezetett oda, ami biztosan a padlás. Súlyos fatáblák csüngtek a többi falon a széles padok fölött, és egy keskenyebb pad helyezkedett el közvetlenül a falnál, pont a lépcső alatt. A koldusok lócája. A fal pedig, aminek támaszkodik, az a szélfogó. Kivrin lement a maradék lépcsőn, lábujjhegyen a válaszfalhoz óvakodott. A talpa alatt hangosan ropogott a padlóra szórt száraz sás. A szélfogó valódi térelválasztó volt: egy közfal, mely elzárta az ajtó felől érkező huzat útját. Néha a rekeszfalak külön szobát alakítottak ki, mindkét végén szekrényággyal, de emögött csak egy keskeny átjáró volt, a köpenyek fölakasztására szolgáló, már hiányolt kampókkal. Most egy köpeny sem lógott ott. „Remek - gondolta Kivrin -, mind elmentek.” Az ajtó nyitva állt. Közvetlenül mellette a padlón hevert egy pár borzas csizma, egy facsöbör meg Agnes kordéja. Kivrin megállt a kis előtérben, hogy szaggatottan levegő után kapkodjon, azt kívánva, bárcsak leülhetne egy percre, majd elővigyázatosan kikukucskált az ajtón s kilépett. A zárt udvaron nem volt senki. Az udvar laposforma, sárgás kövekkel volt kirakva, a közepét azonban, ahol egy fából kivájt itatóvályú állt, mély sár lepte. Körülötte letaposott pata- és lábnyomok voltak, valamint több barna
151 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— vizű tócsa. Egy sovány, rühös kinézetű csirke ivott jóízűen az egyik pocsolyából. A baromfit csakis a tojásért tartották. A szárnyasok közül leginkább a galambokat és a gerléket ették az 1300-as években. Volt is egy galambdúc a kapu mellett - a mellette lévő zsúptetős épület biztos a konyha, a többi, kisebb építmény pedig a raktár lehet. Az istálló, a maga széles kapujával a másik oldalon állt, aztán egy keskeny átjáró következett, majd egy nagy, kőből rakott csűr. A lány először az istállóval próbálkozott. Agnes kutyakölyke idomtalan lábán ugrándozva jött elő őt üdvözölni, boldogan csaholt. A lány kénytelen volt gyorsan visszalökni a kölyköt és rácsukni a súlyos faajtót. Gawyn nyilvánvalóan nincs itt. Nem volt a csűrben, sem a konyhában, sem a többi épületben, amelyek közül a legnagyobb a sörfőzdének bizonyult. Agnes úgy mondta, mintha ez valami magától értetődő dolog lenne: a férfi nem megy a menettel a karácsonyi tuskóért, és Kivrin föltételezte, hogy Gawynnak itt kell maradnia az udvarházat őrizni. Most azonban azon töprengett, vajon nem ment-e Eliwysszel a zsellért meglátogatni. „Ha így történt - gondolta a lány -, egyedül kell megtalálnom az ugrás helyét.” Megint elindult az istálló felé, ám félúton megtorpant. Amilyen gyöngének érzi magát, nem lesz képes egyedül lóra szállni, és még ha valahogy sikerülne is fölkapaszkodnia, túlságosan szédül ahhoz, hogy fönnmaradjon a ló hátán. Túlságosan szédül ahhoz is, hogy elmenjen megkeresni az ugrás helyszínét. „Muszáj - gondolta. - Mind elmentek, és havazni fog.” A kapu felé pillantott, aztán az átjáróra a csűr meg az istálló között, azon tűnődve, merre induljon el. Lejöttek egy dombon, el egy templom mellett. Emlékezett arra, hogy harangszót hallott. Nem emlékezett a kapura vagy az udvarra, mégis az volt a legvalószínűbb, hogy ezen az úton jöttek. Átbaktatott a kockaköveken - ezzel a kút kínálta menedékhez szalajtotta a vadul kotkodácsoló csirkét - és kinézett a kapun az útra. Az út egy gerendahídon haladt át egy keskeny patak fölött és délen mélyen bevágott a fák közé. De nem volt itt sem domb, sem templom, sem falu, semmi jele annak, hogy ez az út visz az ugrás helyéhez. Muszáj lennie templomnak. Az ágyban fekve hallotta a harangot. Visszasétált az udvarba. Átvágott rajta a sáros ösvényhez, mely egy kerek, fonott ól mellett vezetett, benne két mocskos disznó, el az árnyékszék mellett - eltéveszthetetlen a maga bűzével. Kivrin attól félt, hogy az ösvény csak a félreeső helyig megy, ám az elkanyarodott a budi mögött és kivitt egy rétre. Ott volt a falu. Meg a templom, a rét túlsó végén gubbasztva, pont úgy, ahogy Kivrin emlékezett rá, s azon túl magaslott a domb, amin lejöttek. A rét egyáltalán nem tűnt rétnek. Egyenetlen, nyílt tér volt, egyik oldalán a kunyhók, a másikon a fűzek szegélyezte patak, de volt ott egy tehén, legelészve a még megmaradt füvet, meg egy kecske, hozzákötve egy nagy, lombtalan tölgyhöz. A kunyhók a közelebbi oldalon összevissza
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 152 helyezkedtek el a szénakazlak és a trágyadombok között, s minél messzebb voltak az udvarháztól, annál kisebbek és formátlanabbak lettek. Az, amelyik a legközelebb állt az udvarházhoz, s amely valószínűleg a sáfáré, még az sem volt több egy viskónál. Mindegyik kisebb, mocskosabb és rozogább volt, mint az illusztrációk a történelmi vidékén. Csak a templom nézett ki úgy, ahogy kell. A harangtorony elkülönülve állt a templom sírkertje és a rét között. Nyilvánvalóan később építették, mint a templomot a maga félköríves normann ablakaival és elszürkült köveivel. A torony magas volt és kerek, a kövei sárgásak, csaknem aranylók. Egy csapás - mely semmivel sem volt szélesebb az ugrás helyszínénél lévő útnál - vezetett el a templomkert meg a torony mellett, föl a dombra, az erdőbe. „Erre jöttünk” - gondolta Kivrin, és elindult a réten keresztül, ám amint kilépett a csűr védelméből, lecsapott rá a szél. Úgy fújt át a köpenyén, mintha az nem is lenne, és úgy tűnt, mintha beledöfne a mellébe. A lány szorosan összehúzta a nyakán a köpenyt, tenyerével a melléhez szorította, s ment tovább. A harang délnyugaton újra rákezdett. A lány azon tűnődött, vajon mit jelenthet. Eliwys és Imeyne beszéltek róla, de még azelőtt, hogy ő értette volna azt, amit mondtak, és amikor tegnap újra rázendített, Eliwys mintha meg sem hallotta volna. Talán valami köze van az adventhez. Kivrin tudta, hogy elvben a harangok karácsony este alkonyaikor konganak, aztán éjfél előtt egy teljes órán át. Talán más időpontokban is rázendítenek az advent alatt. A csapás sáros volt és csupa keréknyom. Kivrin mellkasa megint fájni kezdett. Szorosabban rászorította a kezét, s igyekezett tovább. A földeken túl mozgást észlelt. A parasztok lesznek, a karácsonyi tuskókkal visszatérőben, vagy az állatokat terelik éppen haza. Nem tudta jól kivenni. Úgy tűnt, mintha ott kint már havazna. Muszáj sietnie. A köpenye csapkodott körülötte a széltől, és lehullott levelek kavarogtak el mellette. A tehén, lehajtott fejjel, elvonult a rétről a kunyhók takarásába, ami egyáltalán nem jelentett védelmet. A viskók - melyeket mintha összehányt gallyakból kötöztek volna össze s úgy támasztották volna a helyükre - csak kicsit tűntek magasabbnak Kivrinnél, s egyáltalán nem védtek a széltől. A harang folytatta a kongást, lassan, kitartóan zúgott, Kivrin pedig ráébredt, hogy annak ritmusához lassította a lépteit. Ezt nem szabad tennie. Muszáj sietnie. Bármelyik pillanatban eleredhet a hó. De a sietségtől olyan élesen hasított belé a fájdalom, hogy köhögni kezdett. Megállt és kétrét görnyedt a köhögéstől.
153 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Nem fog sikerülni. „Ne légy bolond - mondta magának -, muszáj megkeresned az ugrás helyét! Beteg vagy. Haza kell jutnod. Menj el a templomig, és ott bent majd megpihenhetsz egy percre!” Újra elindult, eltökélve magát, hogy nem fog köhögni, de hiába. Nem kapott levegőt. Nem fog sikerülni neki eljutni a templomig, az ugrás helyszínéig meg még kevésbé. „Muszáj megtenned! - kiabált magával a kín ellenére. - Csak el kell tökélned magadat, hogy sikerüljön!” Megint megállt, s összegörnyedt a fájdalomtól. Korábban aggódott, hogy egy paraszt esetleg előjön az egyik kunyhóból, most viszont azt kívánta, bárcsak valaki itt lenne, hogy visszasegítse az udvarházba. De nem bukkant elő senki. Mind elmentek ebben a fagyos szélben, hogy elhozzák a karácsonyi tuskót, és összetereljék az állatokat. Elnézett a földek felé. A távoli alakok, akik korábban ott voltak, eltűntek. A lány most az utolsó kunyhóval szemközt állt. Azon túl, szétszórtan, pajtaféleségek düledeztek, melyekben, remélte, senki sem lakik, biztosan nem is laknak bennük. Bizonyára melléképületek - tehénistállók meg magtárak - és rajtuk túl, most már biztos nem olyan messze, a templom. „Talán ha lassan megyek” - gondolta, és ismét nekivágott a templom irányába. Minden lépésnél sajgott az egész mellkasa. Megtorpant, kissé inogva, s azt gondolta: „Nem szabad elájulnom! Senki sem tudja, hol vagyok.” Megfordult és visszanézett az udvarházra. Még a csarnokba sem lenne képes visszajutni. „Le kell ülnöm - gondolta, de nem volt hová leülni a sáros ösvényen. - Lady Eliwys a zsellért ápolja, Lady Imeyne, a lányok meg az egész falu elmentek kivágni a karácsonyi tuskót. Senki sem tudja, hol vagyok.” A szél megélénkült, most már nem csak lökésekben, hanem egyenes vonalú, határozott nyomásként érkezett a földek felől. „Muszáj megpróbálnom visszajutni a házba” - gondolta Kivrin, de ezt sem tudta megtenni. Még az állás is túl nagy erőfeszítésébe került. Ha lett volna hová, leült volna, de a viskók közötti teret, egészen a kerítésekig, teljesen elborította a sár. Be kell mennie ebbe a kunyhóba. A viskó körül vesszőkerítés roskadozott, mely karók közé font leveles faágakból készült. A kerítés épp csak térdig ért, és egy macskát sem tartott volna távol, nemhogy a juhokat meg teheneket, amire szánták. Csupán a kapu támasztékai nyúltak föl derékmagasságig, Kivrin azonban hálásan nekidőlt az egyiknek. - Halló - kiabálta bele a szélbe -, van itt valaki? A bejárat csak néhány lépésre esett a kaputól, és kizárt, hogy a kunyhó hangszigetelt legyen. Még a széltől sem védett. A lány látott egy lyukat a falban, ahol a tapasztott agyag meg a fölaprított szalma megrepedt és leesett az alatta lévő összefont ágakról. Egész biztos, hogy odabent hallják őt.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 154 Fölemelte a bőrhurkot, mely csukva tartotta a kaput, és bekopogott az alacsony deszkaajtón. Nem jött válasz, Kivrin nem is számított erre. Megint bekiabált: - Van itthon valaki? - Még csak oda sem figyelt arra, miként fordította ezt le a tolmács. Megpróbálta fölemelni a faradat, amely keresztbe feküdt az ajtón. Az túl nehéz volt. Próbálta kicsúsztatni a kiálló gerendákba vágott rovátkákból, de nem tudta. A kunyhó úgy nézett ki, mint amit bármelyik pillanatban elfújhat a szél, ő mégsem képes kinyitni az ajtaját. El kell majd mondania Mr. Dunworthynek, hogy a középkori viskók nem olyan ócskák, mint amilyennek látszanak. A mellkasát szorítva a lány nekitámaszkodott az ajtónak. Valami hangot hallott maga mögött, erre megfordult s már mondta is: - Sajnálom, hogy betolakodtam kend kertjébe. A tehén volt az, közömbösen áthajolva a kerítés fölött, a barna levelek között böngészve, alig-alig érve el egyet is. Vissza kell térnie az udvarházba. Előbb a kaput használta támasznak, míg megbizonyosodott afelől, hogy becsukta maga mögött és visszahurkolta a karóra a bőrszíjat, majd pedig a tehén csontos hátát. Az állat néhány lépésnyit követte, mintha azt gondolná, hogy Kivrin viszi megfejni, aztán visszament a kertbe. Kinyílt az egyik olyan épület ajtaja, amiben képtelenség, hogy bárki is lakjon, és kijött egy fiú mezítláb. Ijedt arccal megtorpant. Kivrin megpróbált fölegyenesedni. - Kérlek - szólalt meg erősen zihálva az egyes szavak között megpihenhetek egy kicsit a házadban? A fiú eltátott szájjal, megkukultan meredt rá. Borzasztóan sovány volt, a karja meg a lába nem vastagabb, mint a gallyak a kunyhó kerítésében. - Kérlek, szaladj és szólj valakinek, hogy jöjjön ide! Mondd meg neki, hogy beteg vagyok! Amint kimondta, máris azt gondolta: „Ez a fiú semmivel sem tud jobban futni, mint én.” A gyerek lába elkékült a hidegtől, a szája kipállott, és az orcáját meg a felső ajkát orrvérzésből rászáradt vér maszatolta be. „Skorbutja van - gondolta Kivrin -, rosszabb az állapota, mint az enyém!” Mégis megkérte: - Fuss el az udvarházba és hagyd meg, hogy jöjjenek! A fiú kirepedezett, csontos kezével keresztet vetett. - Bighaull emeurdroud ooghattund enblastbardey - válaszolta, visszahátrálva a kunyhóba. „Jaj, ne - gondolta kétségbeesetten Kivrin. - Ő nem ért engem, nekem pedig nincs erőm ahhoz, hogy megértessem magamat vele. - Kérlek, segíts! - könyörgött, és a fiú majdnem úgy nézett ki, mint aki értette. Tett egy lépést a lány felé, aztán hirtelen eliramlott a templom irányába.
155 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Várj! - kiáltotta Kivrin. A fiú elfutott a tehén mellett, el a kerítés mentén és eltűnt a viskó mögött. Kivrin ránézett az építményre. Még viskónak is alig volt mondható. Sokkal inkább úgy nézett ki, mintha kazalba hányt füvet meg zsúpdarabokat betömtek volna a karók közötti résekbe, az ajtaja pedig feketés kötéllel összekötözött vesszőfonat volt, az a fajta ajtó, amit egy erőteljesebb fújás elvisz. A fiú nyitva hagyta. A lány átlépett a magas küszöb fölött és bement a kunyhóba. Odabent sötét volt és olyan füst, hogy Kivrin nem látott semmit. A szag irtózatos volt. Mint egy istállóé. Rosszabb, mint egy istállóé. A tanyaudvar szagaival elkeveredett a füst, a penész meg a patkányok ocsmány bűze. Kivrinnek csaknem kétrét kellett görnyednie, hogy beférjen az ajtón. Kiegyenesedett és beverte a fejét a keresztgerendául szolgáló ágakba. Sehol sem lehetett leülni a kunyhóban, már ha ez tényleg az. A földet zsákok és eszközök borították, mintha mégiscsak fészer lenne, és nem volt benne bútor, kivéve egy darabos asztalt, amelynek durva lábai egyenetlenül és ferdén álltak ki a közepéből. Ám az asztalon volt egy fatál meg egy kenyérsercli, a viskó közepén pedig, az egyedüli kitisztított helyen, apró tűz égett egy sekély, ásott lyukban. Aprócska tűz volt, csak pár gally. Szemlátomást ez volt a rengeteg füst forrása, annak ellenére, hogy a szellőzéshez fúrtak fölé egy lyukat a mennyezetbe, s az egyenetlenül tapasztott fal meg tető többi rése szintén szívta a füstöt. A szél mindenhonnan befújt, körös-körül süvített a szűk viskóban. Kivrin köhögni kezdett, ami rettentő hibának bizonyult. Úgy érezte minden rándulásnál, hogy a mellkasa széthasad. A fogát csikorgatva, hogy abbahagyja a köhögést, leereszkedett egy zsák hagymára, belekapaszkodva a zsáknak támasztott ásóba, aztán meg a törékenynek tűnő falba. Azonnal jobban érezte magát, mihelyt leült, jóllehet olyan hideg volt, hogy láthatóvá vált a lélegzete. „Kíváncsi vagyok, milyen szaga lehet ennek a helynek nyáron” - gondolta. Maga köré húzta a köpenyét, az alja takaróként fedte be a térdét. Hideg huzat érződött a padlónál. A lány a lába köré tekerte a köpenyt, aztán fölvette a zsák mellett heverő sarlót és megpiszkálta a lanyha tüzet. A tűz ímmel-ámmal föllobbant, bevilágítva a kunyhót, mely ettől még nyomorúságosabbnak látszott. Egy alacsony mennyezetű sufnit építettek az egyik oldalra, valószínűleg istállónak, mert a viskó többi részétől elkülönítette egy, még a kunyhóénál is alacsonyabb kerítés. A tűz fénye nem volt elég erős Kivrinnek ahhoz, hogy belásson a sufni sarkába, de onnan matatás hallatszott. Talán egy disznó, bár a parasztok disznait elvileg már le kellett vágják mostanra, vagy talán egy fejőskecske. A lány megint megpiszkálta a tüzet, hogy valamivel több fényt vessen a sarokra.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 156 A csoszogó hang a szánalmas kerítés elől érkezett, egy nagy, boltozatos ketrecből. A kalitka gondos kidolgozottságával, csiszolt, íves fémabroncsával, bonyolult ajtajával, cifra fogantyújával nagyon nem illett a piszkos sarokba. A ketrecben, meg-megcsillanó szemmel a tűz fényétől, egy patkány lakott. A patkány összekuporodva ült, kézre hasonlító mancsában azt a sajtdarabot tartotta, ami a rabságba csábította, és Kivrint figyelte. Több további szétmállott és alighanem penészes sajtdarab hevert a kalicka padlóján. „Több étel, mint amennyi ebben az egész kunyhóban akad gondolta Kivrin, teljesen mozdulatlanul ülve a csupa dudor zsák hagymán. Az ember nem is hinné, hogy van olyasmijük, amit érdemes védelmezni a patkányoktól.” A lány persze látott már korábban is patkányt, a pszichotöri órán is, meg amikor elsőéves korában kivizsgálták, vannak-e fóbiái, de nem ilyet. Senki sem látott ilyet vagy ötven éve, legalábbis Angliában. Tulajdonképpen nagyon csinos patkány volt, selymes, fekete szőrű, nem sokkal nagyobb, mint a pszichotöri fehér kísérleti patkányai, közelről sem akkora, mint az a barna, amivel tesztelték. És sokkal tisztábbnak is látszott a barna patkánynál. Az úgy nézett ki, mint ami a kanálisokba, szennyvízcsatornákba meg metróalagutakba való, ahonnan kétségtelenül előjött, a maga összetapadt, szürkésbarna bundájával és hosszú, visszataszítóan csupasz farkával. Amikor a lány elkezdte a középkort tanulmányozni, képtelen volt fölfogni, hogyan tűrhették meg a korabeliek ezeket az undorító lényeket a csűrökben, a házakról már nem is beszélve. A gondolat, hogy az ágya melletti falban lehet egy patkány, borzadással töltötte el. Ez a patkány tulajdonképpen egész tisztának tűnik a maga fekete szemével és csillogó szőrével. Határozottan tisztább, mint Maisry, és alighanem intelligensebb is. Ártalmatlan kinézetű. Mintha igazolni akarná a lány véleményét, a patkány kényesen harapott egyet a sajtból. - Bár nem vagy ártalmatlan - jelentette ki Kivrin. - Te vagy a középkor balvégzete. A patkány leejtett a sajtdarabot s remegő bajusszal tett egy lépést előre. Rózsaszín mancsával megragadott kettőt a fémrudak közül és esdeklően nézett át közöttük. - Tudod, én nem engedhetlek ki - magyarázta Kivrin, a patkány pedig hegyezte a fülét, mintha értené. - Fölfalod a drága gabonát, beszennyezed az ételt, bolhákat terjesztesz, és huszonnyolc év múlva te meg a cimboráid elpusztítjátok fél Európát. Te vagy az, ami miatt Lady Imeyne-nek aggódnia kellene, a francia kémek meg az írástudatlan papok helyett. - A patkány ránézett. - Szeretnélek kiengedni, de nem tehetem. A fekete halál épp elég pocsék volt anélkül is. Európa több mint egyharmadát ölte meg. Ha kieresztenélek, az utódaid még rosszabbá tehetnék a dolgot.
157 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— A patkány elengedte a rudakat és elkezdett körbefutkározni a ketrecben, nekiütődve a ketrecnek, vad, véletlenszerű mozdulatokkal körözve. - Kieresztenélek, ha tehetném - mondta Kivrin. A tűz csaknem kialudt. Kivrin megint megpiszkálta, de az már csupa hamu volt. Az ajtó, melyet abban a reményben hagyott nyitva, hogy a fiú majd ide fog hozni valakit, aki őt keresi, becsapódott, s a viskó sötétbe borult. „Fogalmuk sem lesz, hol keressenek” - gondolta Kivrin, és tudta, hogy még nem is keresik. Mind azt hiszik, fönt van az emeleti szobában és alszik. Lady Imeyne még csak rá sem fog nézni addig, míg föl nem viszi neki a vacsorát. El sem kezdik a keresését vecsernye utánig, és addigra már besötétedik. Nagy volt a csönd a kunyhóban. A szél bizonyára elült. A lány még a patkány neszezését sem hallotta. Egyszer roppant egy gally a tűzön, és szikrák szálltak a földpadlóra. „Senki sem tudja, hol vagyok - gondolta a lány, a melléhez kapva a kezét, mintha belé döftek volna. - Senki sem tudja, hol vagyok. Még Mr. Dunworthy sem.” De ez biztos nem igaz. Lady Eliwys már visszajöhetett és fölmehetett, hogy még több balzsamot kenjen rá, vagy Maisryt hazaküldhette Lady Imeyne, vagy a fiú elszaladhatott, hogy elhozza a férfiakat a földekről, s ők bármelyik percben megérkezhetnek, jóllehet, az ajtó csukva. Aztán még ha vecsernye utánig nem is jönnek rá, hogy ő eltűnt, vannak lámpásaik meg fáklyáik. A skorbutos fiú szülei majd hazajönnek vacsorát főzni és rátalálnak, s elmennek valakiért az udvarházba. „Nem számít, mi történik - mondta magának a lány -, te nem vagy teljesen egyedül” - és ez a gondolat megvigasztalta. Mert teljesen egyedül volt. Próbálta meggyőzni magát, hogy nem, hogy valami kiírás a háló monitorán tudatta Gilchristtel és Montoyával, hogy valami rosszul sikerült, hogy Mr. Dunworthy mindent ellenőriztetett és újra ellenőriztetett Badrival, hogy ők valamiképp tudják, mi történt és nyitva tartják a hálót. De nem tudják. Ők semmivel sem tudják jobban, hol van Kivrin, mint Agnes és Lady Eliwys. Azt hiszik, ő biztonságban van Skendgate-ben s a középkort tanulmányozza, pontosan meghatározta már az ugrás helyét, és az ítéletnapi Könyv félig megtelt a megfigyeléseivel a fura szokásokról és a vetésforgóról. Még csak föl sem merül bennük, hogy ő eltévedt, míg két hét múlva meg nem nyitják a hálót újra. - És addigra már be fog sötétedni - jegyezte meg Kivrin. Mozdulatlanul ült, a tüzet bámulva. Az már csaknem kialudt, és bármerre nézett, nem látott több tűzre vethető ágat. Elmerengett, vajon a fiú azért ment-e el hazulról, hogy rozsét gyűjtsön, meg hogy ma este honnan lesz tüzük.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 158 A lány teljesen egyedül volt, és a tűz kialvóban és senki sem tudja, hol van, kivéve a patkányt - az pedig ki fogja irtani fél Európát. Fölállt, megint beverve a fejét, kilökte a kunyhó ajtaját és kiment. Még mindig senki sem látható a földeken. A szél elhalt és a lány tisztán hallotta a harangot délnyugatról harangozni. Néhány hópi-he szállingózott a szürke égből. A kis emelkedőt, melyen a templom áll, egészen betakarta a hó. Kivrin elindult a templom felé. Újabb harang kezdett rá. Ez inkább dél felől szólt és közelebb, de a magasabb, fémesebb hang azt jelentette, hogy kisebb méretű. Kitartóan kongott ez is, egy kissé lemaradva az elsőtől, s ettől visszhangnak hallatszott. - Kivrin! Lady Kivrin! - kiáltotta Agnes. - Hol volt kegyelmed? - Odaszaladt Kivrin mellé, kis, kerek arca kivörösödött az erőlködéstől vagy a hidegtől. Esetleg az izgalomtól. - Már mindenhol kerestük! - Visszairamlott abba az irányba, ahonnan jött, azt kiabálva: Megtaláltam! Megtaláltam! - Nem, nem is te! - tiltakozott Rosemund. - Mindnyájan észrevettük őt. Előresietett Lady Imeyne és Maisry előtt, utóbbi foszlott poncsóját a vállára vetve viselte. A füle élénkvörös volt. Morcosnak tűnt, ami valószínűleg azt jelentette, hogy épp őt hibáztatták Kivrin eltűnéséért - vagy azt hitte, őt fogják -, vagy talán csak fázott. Lady Imeyne haragosnak tűnt. - Te nem tudtad, hogy Kivrin az - kiabálta Agnes, visszafutva Kivrin oldalára. - Azt mondtad, nem vagy biztos abban, hogy Kivrin az. Én vagyok, aki rátaláltam! Rosemund fütyült rá. Megfogta Kivrin karját. - Mi történt? Miért kelt föl kegyelmed az ágyából? - firtatta aggodalmasan. - Gawyn ment, hogy beszéljenek, ám kegyelmed nem volt sehol! „Gawyn jött - gondolta elerőtlenedve Kivrin. - Gawyn, aki pontosan megmondhatta volna nekem, hol az ugrás helye, és én nem voltam ott!” - Biza, ment, hogy elmondja kegyelemednek, nyomát sem lelte a támadóknak és hogy.. . Lady Imeyne ekkor ért oda. - Merre igyekezett kegyelmed? - faggatta csaknem vádlón. - Nem találtam vissza - válaszolta Kivrin, megpróbálva kitalálni, mit is mondjon, ami megmagyarázza, miért bóklászik a faluban. - Kegyelmed találkozni ment valakivel? - akarta tudni Lady Imeyne és ez már tényleg vádnak hangzott. - Hogyan mehetett volna találkozni valakivel? - kérdezte Rosemund. - Senkit sem ismer itt, és semmire sem emlékezik korábbról. - Meg akartam keresni azt a helyet, ahol rám találtak - felelte Kivrin s próbált nem rátámaszkodni Rosemundra. - Azt hittem, talán a holmijaim látványa esetleg... - Segít az emlékezésben - egészítette ki Rosemund. - De...
159 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Nem kellett volna ilyesmivel kockáztatnia az egészségét kegyelmednek - közölte Lady Imeyne. - Gawyn elhozta mindet ide a mai napon. - Mindet? - tudakolta Kivrin. - Biza - válaszolta Rosemund -, a szekeret és kegyelmed összes ládáját. A második harang elhallgatott, az első harang egyedül folytatta, kitartóan, lassan - ez biztos, hogy temetés. Úgy hangzott, mint a reménynek a halála. Gawyn elhozott mindent az udvarházba. - Nem illő, hogy itt tartsuk Lady Katherine-t beszélgetni a hidegben - jelentette ki Rosemund s úgy hangzott, mintha az anyja mondaná. - Nagybeteg volt. Vissza kell kísérnünk őt, mielőtt még megfázik. „Már megfáztam” - gondolta Kivrin. Gawyn mindent elhozott az udvarházba, minden nyomát annak, hogy hol történt az ugrás. Még a szekeret is. - Mindezért te vagy a hibás, Maisry - szögezte le Lady Imeyne, előrelökve Maisryt, hogy fogja meg Kivrin karját. - Nem lett volna szabad egyedül hagynod. Kivrin visszariadt a koszos Maisrytől. - Tud járni kegyelmed? - érdeklődött Rosemund, már roskadozva Kivrin súlya alatt. - Nem kellene idehoznunk a kancát? - Nem - vágta rá Kivrin. Valahogy nem tudta elviselni annak a gondolatát, hogy visszavigyék, mint valami foglyul ejtett rabot egy csörömpölő ló hátán. - Nem - ismételte meg. - Tudok járni. Erősen rá kellett támaszkodnia Rosemund karjára és Maisry piszkos kezére, lassan haladtak, de sikerült. El a kunyhók majd a sáfár háza és a kíváncsi disznók mellett, be az udvarra. Egy nagy kőrisfa tönkje hevert a csűr előtt a kockaköveken, tekergőző gyökerein fönnakadtak a hópelyhek. - Bizonyosan agyonhűlt a viselkedése miatt - állapította meg Lady Imeyne, s intett Maisrynek, hogy nyissa ki a súlyos faajtót. - Semmi kétség, ki fog újulni kegyelmed nyavalyája. Most komolyan elkezdett havazni. Maisry kinyitotta az ajtót. Olyan zárja volt, mint amilyet a patkány ketrecének kis ajtaján látott. „Szabadon kellett volna eresztenem - gondolta Kivrin -, akár balvégzet, akár nem. Szabadon kellett volna eresztenem.” Lady Imeyne intett Maisrynek, ő pedig visszajött, hogy újra megfogja Kivrin karját. - Nem - mondta a lány, és lerázta a szolgáló meg Rosemund kezét, és egyedül ment be az ajtón, segítség nélkül lépett az odabenti sötétségbe.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 160 ÁTIRAT AZ ÍTÉLETNAPI KÖNYVBŐL (005982-013198) 1320. december 18 (régi időszámítás). Azt hiszem, tüdőgyulladásom van. Próbáltam megkeresni az ugrás helyét, de nem sikerült, és most visszaestem, vagy valami hasonló. Nyilalló fájdalmat érzek, valahányszor levegőt veszek, és amikor köhögök - vagyis állandóan, olyan érzés, mintha belül minden darabokra szakadna. Egy kicsivel ezelőtt megpróbáltam fölülni. Rögvest ömlött rólam a víz, és azt hiszem, megint fölment a lázam. Ezek a tünetek dr. Ahrens elmondása szerint mind tüdőgyulladásra utalnak. Lady Eliwys még nem jött vissza. Lady Imeyne egy rettenetesen büdös borogatást tett a mellemre, aztán hívatta a sáfár feleségét. Azt hittem, hogy „megfeddni” akarja az udvarház bitorlásáért, de amikor megjött a sáfár felesége a hathónapos csecsemőjével, Lady Imeyne azt mondta neki: „A sebtől belázasodott a tüdeje”, ő ránézett a halántékomra, kiment és visszajött a csecsemő nélkül, egy keserű ízű teával teli tállal. Bizonyára fűzfakéreg vagy hasonló lehetett benne, mert a lázam lejjebb ment és a bordáim sem fájnak annyira. A sáfár felesége sovány, alacsony, éles vonásokkal és hamvasszőke hajjal. Azt hiszem, Lady Imeyne-nek valószínűleg igaza lehet abban, hogy ő az, aki „bűnbe” viszi a sáfárt. Egy szőrmével szegett ruhában jött, amelynek olyan hosszúak az ujjai, hogy csaknem a földön húzza maga után, a csecsemőjét pedig finoman szőtt gyapjúpokrócba csavarta. Különös, egybefolyó kiejtéssel beszél, amiről azt gondolom, hogy próbálkozás Lady Imeyne beszédmódjának utánzására. „A középosztály csírája”, ahogy Mr. Latimer mondaná, a nouveau riche, akik az alkalmat lesik, s az el is fog jönni harminc éven belül, amikor lecsap a fekete halál s a nemesség egyharmada elpusztul. - Ő az a hölgy, akit az erdőben leltek? - kérdezte Lady Imeyne-től, amikor bejött, és nem volt semmi „illendő szemérem” a modorában. A nő úgy mosolygott Imeyne-re, mintha régi cimborák lennének, aztán odajött az ágyhoz. - Biza - válaszolta Lady Imeyne, két szótagba sűrítve türelmetlenséget, lenézést és ellenszenvet. A sáfár felesége észre sem vette. Odajött az ágyhoz, aztán egy lépést hátrált - az első ember, aki bármi jelét adta annak, hogy úgy véli, esetleg fertőző lehetek. - A hölgynek (valamilyen) láza van? A tolmács nem ismerte a szót és én sem értettem a nő szokatlan akcentusa miatt. Firenzei? Vagy flahntini? - Megsérült a fején - felelte metsző hangon Imeyne. - Attól lázasodott be a tüdeje.
161 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— A sáfár felesége bólintott. - Roche atya mesélte nekünk, miként lelt rá ő és Gawyn a hölgyre az erdőben. Imeyne megmerevedett Gawyn nevének tolakodó használatától. A sáfár felesége ezt észrevette, és kisietett elkészíteni a fűzfakéreg-főzetet. Még egy meghajlást is bemutatott Lady Imeyne-nek, amikor másodszor ment ki. Rosemund bejött, leült mellém, miután Imeyne távozott - azt hiszem, őt jelölték ki, hogy próbáljon visszatartani egy újabb szökési kísérlettől és megkérdeztem, igaz-e, hogy Roche atya Gawynnal volt, amikor rám találtak. - Nem - felelte. - Gawyn útközben találkozott össze Roche atyával, akkor az ő gondjaira bízta kegyelmedet, hogy megkereshesse a támadókat, de nem talált rájuk, így ő meg Roche atya idehozták úrasszonyomat. Nem kell emiatt aggódnia! Gawyn elhozta kegyelmed cókmókját az udvarházba. Nem emlékszem, hogy Roche atya ott lett volna, csak a betegszobában láttam, ám ha ez igaz, és Gawyn az ugrás helyétől nem túl messze találkozott vele, akkor talán ő is tudja, hol van. (Szünet) Gondolkoztam azon, amit Lady Imeyne mondott. „A fejsérülésétől lázasodott be a tüdeje” - mondta. Szerintem itt senki sem fogta föl, hogy beteg vagyok. Folyton beengedik a kislányokat a betegszobába, a legkevésbé sem félnek, kivéve a sáfár feleségét. Mikor Lady Imeyne mondta neki, hogy „belázasodott a tüdőm”, habozás nélkül odajött az ágyhoz, bár nyilvánvalóan aggódott, hátha ragályos a betegségem. Amikor pedig megkérdeztem Rosemundot, miért nem ment az anyjával a zsellért meglátogatni, azt felelte, mintha magától értetődő lenne: - Anya megtiltotta, hogy menjek. A zsellér beteg. Szerintem nincsenek tisztában azzal, hogy elkaptam valami kórt. Nincs semmilyen egyértelmű tünetem, amilyen a himlő vagy a kiütés, és azt hiszem, a lázamat meg az önkívületet a sérüléseimnek tulajdonítják. A sebek gyakran elfertőződtek, sűrűn előfordult vérmérgezés. Semmi ok nincs arra, hogy távol tartsák a kislányokat egy sebesülttől. És egyikük sem kapta el. Már öt nap eltelt, márpedig ha ez egy vírus, a lappangási idejének tizenkét és negyvennyolc óra között kellene lennie. Dr. Ahrens mondta nekem, hogy a legfertőzőbb időszak az, amikor még nincsenek tünetek, így talán már nem voltam fertőző, mire a kislányok elkezdtek bejárni ide. Vagy lehet ez olyasmi, amin már mind túlestek, és immúnisak. A sáfár felesége azt kérdezte, vajon „firenzei? flahntini? lázam van-e” és Mr. Gilchrist meg van győződve arról, hogy 1320-ban influenzajárvány tört ki. Talán azt kaptam el. Délután van. Rosemund az ablakban lévő ülésen ücsörög, sötétvörös gyapjúval hímez egy darab vásznat, és Kormos mellettem alszik. Sokat
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 162 gondolkoztam azon, hogy mennyire igaza volt, Mr. Dunworthy. Egyáltalán nem voltam fölkészülve, és minden teljesen más, mint amilyennek előzőleg vártam. Csak abban tévedett, hogy nem olyan, mint egy tündérmese. Akárhová nézek, mesebeli dolgokat látok: Agnes vörös köpenye meg csuklyája, a patkány ketrece, a tálak, tele zabkásával és falusi kunyhók szalmából meg gallyakból, amelyeket egy farkas erőlködés nélkül el tudna fújni. A harangtorony olyan, amilyenben Rapunzelt tartották fogva, és Rosemund, a hímzése fölé hajolva, a sötét hajával, fehér pártájával, pirosló orcájával szakasztott úgy néz ki, mint Hófehérke. (Szünet) Azt hiszem, újra fölment a lázam. Füstszagot érzek a szobában. Lady Imeyne imádkozik, az ágy mellett térdepelve a zsolozsmáskönyvével. Rosemund mondta nekem, hogy megint elhivatták a sáfár feleségét. Akit Lady Imeyne megvet. Tényleg betegnek kell lennem ahhoz, hogy elküldessen érte. Azon tűnődöm, elküldetnek-e majd a papért. Ha megteszik, meg kell kérdeznem tőle, tudja-e, hol talált rám Gawyn. Itt olyan nagy a forróság! Ez a része egyáltalán nem olyan, mint egy tündérmese. Csak akkor küldetnek a papért, ha valaki haldoklik, de a Valószínűségszámítás azt mondja, hogy hetvenkét százalék az esélye annak, hogy valaki belehal a tüdőgyulladásba az 1300-as években. Remélem, hamarosan jönni fog a pap, megmondani nekem, merre van az ugrás helye és hogy fogja a kezem.
163 ————————— CONNIE WILLIS ———————————
TIZENHARMADIK FEJEZET
K
eset érkezett - mindkettő diák mialatt Mary arról faggatta Colint, hogyan jutott át a kordonon. - Könnyű volt - jelentette ki Colin méltatlankodva. - Azt próbálják megakadályozni, hogy kijussanak az emberek, nem azt, hogy be! - És épp mondta volna a részleteket, amikor bejött a recepciós. Mary megkérte Dunworthyt, kísérje el őt a Sürgősségi Osztályra, hátha tudja azonosítani az új betegeket. - Te pedig itt maradsz! - utasította Colint. - Már épp elég zűrt okoztál egyetlen estére! Dunworthy nem ismerte egyiket sem, de ennek nem volt jelentősége. Mindketten eszméletüknél voltak, érthetően beszéltek és már épp diktálták a rezidensnek az összes érintkezésük nevét, amikor ő meg Mary odaért. A tanár alaposan megnézte mind a kettőt, majd megrázta a fejét. - Nem tudom megállapítani, de ott lehetettek abban a hatalmas tömegben a Fő utcán - mondta. - Semmi gond - felelte Mary. - Ha van kedved, hazamehetsz. - Azt gondoltam, kivárom a vérvételt - tájékoztatta Dunworthy. - Ó, de az még... - kezdte a nő és ránézett a digitálisára. - Jó ég, már elmúlt hat! - Addig felmegyek és megnézem Badrit - indítványozta a férfi -, aztán a várószobában leszek. Badri alszik, azt mondta az ápolónő. - Nem vagyok hajlandó fölébreszteni. - Nem, persze, hogy nem - értett egyet vele Dunworthy és visszament a váróterembe. Colin törökülésben ült a padló közepén s az útitáskájában kotorászott. - Hol van Mary nagy-nagynéni? - kérdezte. - Őt egy kicsit kifektette, hogy fölbukkantam, nem? - Azt hitte, gond nélkül visszaértél Londonba - válaszolta Dunworthy. Az édesanyád azt mondta neki, hogy a vonatodat megállították Bártannál. - Meg. Mindenkit leszállítottak és föltettek egy másik vonatra, vissza Londonba. - Eltévedtél az átszállásnál? ÉT ÚJABB
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 164 - Dehogy! Meghallottam, amikor a karanténról beszéltek, meg hogy van ez a rémes betegség és mindenki meg fog halni meg minden... - Elhallgatott, hogy tovább keresgéljen a vászonzsákban. Kivett majd visszatett egy csomó holmit, képszalagokat, egy zsebviddert meg egy pár kopott és piszkos sportcipőt. Nyilvánvaló a rokonság Maryvel. - Azt sem akartam, hogy Eric a nyakamon maradjon, sem azt, hogy elszalasszam az összes izgalmat. - Eric? - Anyám élettársa. - Előhúzott egy óriási, piros cukrot, lepiszkált róla némi pihét meg koszt, és bedugta a szájába. Ettől úgy kidudorodott az arca, mintha mumpszos lenne. - Ő abszolúte a legdöglöttebb ember a világon jelentette ki, habár tele volt a cukorral a szája. - Van neki ez a lakása Kentben, ahol abszolúte semmit sem lehet csinálni. - Szóval leszálltál a vonatról Bartonban. Aztán mit csináltál? Elgyalogoltál Oxfordba? A fiú kivette a cukrot a szájából. Az immár nem vörös volt, hanem foltokban kékesen zöld színt öltött. Colin kritikusan megszemlélte minden oldalról, majd visszatette a szájába. - Természetesen nem! Barton jó messze van Oxfordtól. Fogtam egy taxit. - Természetesen - bólintott Dunworthy. - Mondtam neki, hogy beszámolót írok a karanténról házi feladatnak, és vidékét szeretnék fölvenni a blokádról. Tetszik tudni, nálam volt a vidderem, szóval ez tűnt logikusnak. - Szemléltetésül föltartotta a zsebviddert, aztán visszagyömöszölte a táskába és elkezdett újra kotorászni. - Elhitte neked? - Azt hiszem. Azt azért megkérdezte tőlem, melyik iskolába járok, amire csak sértődötten annyit mondtam: „Ezt magának tudnia illene”, erre azt felelte: „A Szent Edwardba”, én meg rávágtam, „Hát persze”. Biztos elhitte nekem. Elvégre odavitt a kordonhoz, nem igaz? „Még azon aggódtam, mit fog tenni Kivrin, ha nem jön arra barátságos utazó” - gondolta Dunworthy. - És ott mit csináltál, ugyanezt a sztorit mesélted a rendőröknek? Colin előhúzott egy zöld gyapjúpulóvert, slendriánul összehajtogatta, majd a nyitott táska tetejére fektette. - Nem. Amikor jobban meggondoltam, eléggé átlátszó sztori volt. Úgy értem, elvégre mi van ott, amiről érdemes képeket készíteni? Nem olyan, mint egy tűz, igaz? Szóval csak odaballagtam az őrhöz, mintha valamit kérdezni szeretnék tőle a karanténról, aztán az utolsó pillanatban kitértem oldalra és átbújtam a sorompó alatt. - Nem kergettek? - Dehogynem! De csak néhány utcányit. Azt próbálják megakadályozni, hogy az emberek kijussanak, nem azt, hogy be. Aztán egy darabig gyalogoltam, míg meg nem láttam egy utcanevet, amit fölismertem.
165 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Föltehetőleg egész idő alatt ömlött az eső, de Colint ezt meg sem említette, összecsukható ernyő pedig nem volt a zsákjából kitúrt holmik között. - Mary nagy-nagynéni megtalálása volt a nehezebb - vélte a fiú. Fejét a táskára hajtva lefeküdt. - Elmentem a lakásához, de nem volt ott. Gondoltam, talán még mindig a metróállomáson vár rám, de azt bezárták. - Fölült, átrendezte a gyapjúpulóvert, és újra visszafeküdt. - Aztán eszembe jutott, hogy ő orvos. Biztos az Ispotályban lesz. Megint fölült, más alakúra püfölte a zsákot, lefeküdt és behunyta a szemét. Dunworthy, irigyelve az ifjúságot, hátradőlt a kényelmetlen széken. Colin szinte már aludt is, egyáltalán nem ijesztették vagy zavarták meg a kalandjai. Végigsétálta egész Oxfordot az éjszaka közepén, esetleg további taxikba ült, vagy előhúzott a zsákjából egy összecsukható biciklit, teljesen egyedül a fagyos téli esőben, és a kalandtól még csak ki sem jött a sodrából. Kivrinnel is minden rendben. Ha a falu nincs ott, ahol elvileg lennie kell, addig fog ballagni, míg rá nem talál, vagy fog egy taxit, vagy lefekszik valahol, a fejét összehajtott köpenyére hajtva, és alussza a fiatalság rettenthetetlen álmát. Mary bejött. - Mindketten elmentek tegnap este egy táncestélyre Headingtonba - közölte, lehalkítva a hangját, amikor észrevette Colint. - Badri is ott volt - súgta vissza Dunworthy. - Tudom. Az egyikük táncolt is vele. Ott voltak kilenctől kettőig. Ez az időpontot huszonöt és harminc óra közöttire teszi, így jócskán belül van a negyvennyolc órás lappangási időn, ha Badri volt az, aki megfertőzte őket. - Azt hiszed, nem ő volt? - Azt hiszem, valószínűbb, hogy mindhármukat ugyanaz a személy fertőzte meg, alighanem valaki, akivel Badri korábban találkozott aznap este, a többiek meg később. - Egy vírushordozó? A nő a fejét rázta. - Az emberek általában nem hordoznak rnyxovírusokat anélkül, hogy el ne kapnák maguk is a betegséget, de lehet, hogy annak a férfinak vagy nőnek csak enyhe formában jutott, esetleg fütyült a tünetekre. Dunworthy Badrira gondolt, amint ráborul a vezérlőpultra és azon merengett, hogyan lehetséges fütyülni a tünetekre. - Ha pedig - folytatta Maiy - az a személy négy nappal ezelőtt DélKarolinában volt... - Akkor meglesz neked a kapcsolat az amerikai vírussal. - És te abbahagyhatod az aggódást Kivrinért. Ő ugyanis nem volt ott a táncestélyen Headingtonban - mondta a nő. - Na persze, a kapcsolat valószínűbb, hogy néhány láncszemmel odébb van.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 166 A doktornő összeráncolta a szemöldökét és Dunworthy azt gondolta, néhány láncszem, akik még nem jelentkeztek a kórházban vagy hívtak orvost. Néhány láncszem, s mind fütyültek a tüneteikre. Mary nyilvánvalóan ugyanezt gondolta végig. - Ezek a te harangjátékosaid, ezek mikor érkeztek Angliába? - Nem tudom. De csak ma délután érkeztek meg Oxfordba, akkor, amikor Badri már a hálónál volt. - Hát, azért csak kérdezd meg őket! Mikor landoltak, hová valósiak, megbetegedett-e közülük valaki. Az egyiküknek lehetnek rokonai Oxfordban és eljöhetett ide korábban. Nincsenek amerikai hallgatóitok a karon? - Nincsenek. De Montoya amerikai. - Erre nem is gondoltam - válaszolta Mary. - Mióta van itt? - A teljes szemeszter során. De állhatott kapcsolatban olyasvalakivel, aki idelátogatott Amerikából. - Meg fogom őt kérdezni, amikor bejön a vérvételre - jelentette ki a nő. Szeretném, ha kikérdeznéd Badrit minden amerikairól, akiket ismer, meg a diákokról, akik az Államokban jártak diákcserén. - Ő most alszik. - Neked is azt kellene - szögezte le a nő. - Nem úgy gondoltam, hogy most rögtön. - Az asszony megveregette a barátja karját. - Nem szükséges hétig várni. Fölküldök valakit, hogy levegye a vért és megnézze a vérnyomásodat, aztán mehetsz haza lefeküdni. - Megfogta Dunworthy csuklóját és ránézett a lázmérő monitorra. - Hidegrázás? - Nincs. - Fejfájás? - Az van. - Azért, mert teljesen kimerültél. - Elengedte a férfi csuklóját. - Máris küldök valakit. Ránézett a padlón elterült Colinra. - Colint is meg kell majd vizsgálni, legalábbis addig, míg úgy hisszük, cseppfertőzéssel terjed. Colin szája elnyílt, de az óriáscukor még mindig szilárdan ott volt a helyén a pofazacskójában. Dunworthy eltűnődött, mennyire valószínű, hogy megfullad a fiú. - Mi lesz az unokaöcséddel? - érdeklődött. - Szeretnéd, ha elvinném magammal a Balliolba? A nőt azonnal elöntötte a hála. - Megtennéd? Nem szeretnélek ezzel terhelni, de kétlem, hogy hazajutok, míg ezt nem fékeztük meg. - Sóhajtott. - Szegény fiú! Remélem, nem megy túlságosan tönkre a karácsonya! - Én emiatt nem aggódnék túl sokat - jegyezte meg Dunworthy. - Nos, nagyon hálás vagyok - jelentette ki Mary. - És máris intézkedem a vérvizsgálatról.
167 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Azzal távozott. Colin tüstént fölült. - Miféle vizsgálatok? - firtatta. - Ez azt jelenti, hogy elkaphatom a vírust? - őszintén remélem, hogy nem - felelte Dunworthy Badri kipirult arcára, nehéz légzésére gondolva. - De elkaphatom - erősködött a fiú. - Nagyon kicsi az esélye - mondta Dunworthy. - Én nem aggódnék emiatt. - Nem aggódom. - A fiú kinyújtotta a karját. - Azt hiszem, kiütéseim lesznek - szólt mohón s rámutatott egy szeplőre. - Az nem tünete ennek a vírusnak - hárította el Dunworthy. - Szedd össze a holmidat! A vizsgálat után elviszlek magammal haza. - Fölszedte a sálját meg a nagykabátját a székekről, ahová kiterítette őket. - Akkor mik a tünetek? - Láz és légzési nehézségek - ismertette Dunworthy. Mary bevásárlószatyra a padlón hevert Latimer széke mellett. A férfi úgy döntött, jobb, ha magukkal viszik. Bejött az ápolónő a vérvizsgálathoz szükséges eszközöket tartalmazó tálcával. - Melegem van - közölte vele a fiú. Színpadiasan a torkához kapott. - Nem kapok levegőt. Az ápolónő csörömpölő tálcával rémülten hátralépett. Dunworthy megragadta Colin karját. - Ne féljen! - szólt oda a nővérnek. - Ez csak óriáscukor-mérgezés! Colin vigyorgott és minden félelem nélkül lecsupaszította a karját a vérvételhez, aztán begyűrte a pulóvert a zsákjába és fölvette a még mindig nedves dzsekijét, míg Dunworthy vérét csapolták meg. Az ápolónő végül azt mondta: - Dr. Ahrens üzeni, hogy nem kell megvárniuk az eredményt. Azzal kiment. Dunworthy belebújt a nagykabátjába, fölkapta Mary bevásárlószatyrát, majd végigvezette Colint a folyosón, ki a Sürgősségi Osztályról. Maryt nem látta sehol, de a nő azt üzente, nem kell várniuk, és hirtelen olyan fáradtnak érezte magát, hogy alig állt a lábán. Kimentek az épületből. Épp csak elkezdett világosodni. Még mindig zuhogott. Dunworthy tétovázott a kórház fedett bejáratában, tűnődött, vajon nem kellene-e taxit hívni, de nem vágyott arra, hogy Gilchrist fölbukkanjon a maga vérvételére, miközben ők várnak, és kénytelen legyen végighallgatni a terveit arról, hogyan küldi Kivrint a fekete halál meg az agincourt-i csata idejébe. Kihalászta Mary összecsukható ernyőjét a szatyorból és kinyitotta. - Hála Isten, hogy még itt van! - mondta Montoya, vizet fröcskölve, mert megcsúszott a biciklijével. - Muszáj megtalálnom Basingame-et! Ahogy nekünk mindnyájunknak is” - gondolta Dunworthy, azon merengve, hol lehetett lélekben a nő a telefonbeszélgetések alatt.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 168 Montoya leszállt a bicikliről, odatolta a biciklitartóhoz, és egy kulccsal odazárta. - A titkára azt mondja, senki sem tudja, hol van. Maga ezt elhiszi? - Igen - felelte Dunworthy. - A mai... tegnapi nap nagy részében megpróbáltam előkeríteni. Szabadságon van valahol Skóciában, senki sem tudja, pontosan hol. A felesége szerint horgászik. - Ebben az évszakban? - kérdezte a nő. - Ugyan, ki menne Skóciába horgászni decemberben? Biztos, hogy a felesége tudja, hol van, vagy ismeri a számot, amin el lehet őt érni, vagy valami! Dunworthy a fejét csóválta. - Ez nevetséges! Vállalom azt a rengeteg vesződséget, hogy az Országos Egészségügyi Tanács engedélyezze a hozzáférést az ásatásomhoz, és erre Basingame vakációzik! - Benyúlt az esőkabátja alá s előhúzott egy köteg színes papírt. - Beleegyeztek, hogy mentességet kapok, ha a Történettudomány dékánja eskü alatt aláír egy írásos nyilatkozatot, hogy az ásatás az egyetem boldogulásához szükséges, életbevágó projekt. Hogyan mehetett el Basingame csak úgy anélkül, hogy bárkinek szólt volna? - A nő a combjához csapta a papírokat. Mindenfelé esőcseppek szálltak. - Ezt alá kell íratnom, még mielőtt az egész ásatás elúszik! Hol van Gilchrist? - Nemsokára itt kell lennie a vérvizsgálatokhoz - felelte Dunworthy. - Ha sikerül megtalálnia Basingame-et, mondja meg neki, hogy azonnal jöjjön haza! Mondja meg neki, hogy kifogtunk itt egy karantént, nem tudjuk, hol van egy történész, és a technikus túl beteg ahhoz, hogy megállapítsa! - Horgászik - morogta Montoya utálkozva, s elindult a Sürgősségi felé. - Ha tönkremegy az ásatásom, neki sok mindenért felelnie kell majd! - Gyere velem! - szólt oda Dunworthy Colinnak, mert igyekezett eltűnni, mielőtt bárki más fölbukkanna. Úgy tartotta az ernyőt, hogy Colint is védje, de aztán föladta. Colin gyorsan lépegetett előtte, belelépett szinte minden pocsolyába, aztán lemaradt, hogy kirakatokat bámuljon meg egy megfeneklett földigilisztát a járdán. Az utcákon nem járt senki, vajon miért, hogy ezt a karantén vagy a korai időpont okozta, Dunworthy nem tudta megállapítani. „Talán mindenki alszik - gondolta. - Beosonhatunk és mehetünk egyenesen az ágyba.” - Azt hittem, több jövés-menés lesz - jegyezte meg Colin kiábrándultan. Szirénázás meg ilyesmik. - És halottaskocsik járják az utcákat, azt kiáltozva, „hozzátok ki a halottaitokat”? - zsémbelt Dunworthy. - Kivrinnel kellett volna tartanod! A középkorban sokkal izgalmasabbak voltak a karanténok, mint amilyen ez lesz, valószínűleg, mindössze négy esettel, a védőoltás pedig már úton is van az Államokból. - Ki ez a Kivrin perszóna? - firtatta Colin. - A lányod? - A diákom. Most ment el 1320-ba. - Időutazás? Apokaliptikus!
169 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Befordultak a sarkon a főutcára. - Középkor? - kérdezte Colin. - Az Napóleon, nem igaz? Trafalgar meg ilyesmik? - Az a százéves háború - felelte Dunworthy és Colinon látszott, hogy fogalma sincs az egészről. „Mit tanítanak manapság ezeknek a kölyköknek az iskolában?” - gondolta a tanár. - Lovagok meg dámák meg kastélyok. - A keresztes hadjáratok? - A keresztes háborúk valamivel korábbiak. - Az az, ahová én akarok menni. A keresztes hadjáratokba. Odaértek a Balliol kapujához. - Most csöndesen! - intette Dunworthy. - Biztos mindenki alszik. Nem volt senki a portás kiskapujánál, senki az épület előtti négyszögletes udvaron. A csarnokban égtek a lámpák, valószínűleg a harangjátékosok reggeliznek, de nem látszott fény sem a tanáriból, sem a Salvinból. Ha följutnak a lépcsőn anélkül, hogy bárkivel találkoznának és anélkül, hogy Colin váratlanul kijelentse, éhes, baj nélkül elérhetnek Dunworthy lakásáig. - Ssss! - mondta visszafordulva, óvatosságra intve Colint, aki megállt az udvaron, hogy kivegye az óriáscukrát és megvizsgálja annak színét, ami mostanra lilásfekete lett. - Nem akarunk mindenkit fölébreszteni emlékeztette, ujját a szájához emelve, azzal megfordult és beleütközött az ajtóban álló párba. Esőkabátot viseltek, energikusan ölelkeztek, úgy tűnt, a fiatalember észre sem veszi az összeütközést, de a fiatal nő elhúzódott tőle és ijedtnek látszott. Rövid, vörös haja volt, az esőkabát alatt ápolónőtanonci egyenruhát hordott. A fiatalember William Gaddson volt. - A maga viselkedése nem illik sem az időhöz, sem a helyhez - közölte szigorúan Dunworthy. - Az érzelmek nyilvános kimutatása szigorúan tilos az egyetemen. Valamint oktalanság is, mivel az édesanyja bármelyik pillanatban ideérkezhet. - Anyám? - kérdezte a diák, és éppolyan megrendültnek tűnt, mint amilyen Dunworthy volt, amikor megpillantotta a nőt közelegni a folyosón a bőröndjével. - Itt? Oxfordban? Mit csinál itt? Azt hittem, karantén van! - Van, de az anyai szeretet nem ismer korlátokat. Az anyja aggódik a maga egészségéért, mint ahogy én is, tekintettel a körülményekre. - Szúrósan nézett Williamre és a fiatal nőre, aki kuncogott. - Azt javaslom, kísérje haza tettestársát, aztán tegyen előkészületeket az édesanyja érkezésére! - Előkészületeket? - kérdezett vissza a hallgató, tényleg megrettenten. Úgy érti, anyám marad? - Attól tartok, az édesanyjának nincs választása. Elvégre karantén van. Hirtelen fölgyulladt a lámpa a lépcsőházban és előbukkant Finch. - Hála az égnek, hogy itt van, Mr. Dunworthy! - mondta. Neki is volt egy nyaláb színes papírja, amiket Dunworthy felé lengetett.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 170 - Az Országos Egészségügy most küldött ide újabb harminc feltartóztatottat. Mondtam nekik, hogy nincs helyünk, de meg sem hallgattak, nem tudom, mit tegyek. Nekünk egyszerűen nincsenek meg a szükséges készleteink ennyi emberhez! - Vécépapír - mondta Dunworthy. - Igen! - értett egyet Finch a papírokat suhogtatva. - És élelemtartalékok. Csupán ma reggel elfogyott a szalonnás tojás fele. - Szalonnás tojás? - kérdezte Colin. - Maradt még? Finch kérdően pillantott Colinra, majd Dunworthyre. - A fiú dr. Ahrens unokaöccse - világosította föl a tanár, és mielőtt Finch újra rákezdhette volna: - Az én lakásomban fog lakni. - Nos, akkor jó, mert egyszerűen nem tudok helyet találni még valakinek. - Mind a ketten fönn voltunk egész éjjel, Mr. Finch, szóval... - Itt van a készletek listája, a ma reggeli állásnak megfelelően. Átnyújtott Dunworthynek egy nedves kék papírt. - Mint látja... - Mr. Finch, nagyra értékelem aggodalmát a készletek miatt, de ez bizonyosan várhat addig, míg... - Ez itt a professzor urat kereső telefonok listája, azokat, akiket vissza kell hívnia, csillaggal jelöltem. Ez meg a találkozóinak a listája. A vikárius szeretné, ha negyed hétre ott lenne a Szűz Máriában, hogy elpróbálhassák a szertartást Szentestére. - Az összes telefonálót vissza fogom hívni, de majd csak aztán, hogy én... - Dr. Ahrens kétszer is telefonált. Tudni szerette volna, mit tudott meg a harangjátékosoktól. Dunworthy föladta. - Ossza be az új itt tartóztatottakat a Warrenbe meg a Baseviba, minden szobába hármat! Vannak pótágyak a csarnok pincéjében. Finch már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon. - Kénytelenek lesznek elviselni a festékszagot. Dunworthy átnyújtotta Colinnak Mary bevásárlószatyrát meg az esernyőt. - Az az épület odaát az égő fényekkel a csarnok - mondta az ajtóra mutatva. - Menj és mondd meg az inasoknak, hogy szeretnél reggelit, aztán vedd rá az egyiket, hogy engedjen be a lakásomba! Odafordult Williamhez, aki épp csinált valamit a kezével az ápolónőtanonc esőkabátja alatt. - Mr. Gaddson, hívjon a tettestársának egy taxit, aztán keresse meg a diákokat, akik itt maradtak a vakációra és kérdezze meg, voltak-e az Államokban múlt héten vagy álltak-e összeköttetésben olyannal, aki járt ott! Készítsen erről listát! Maga nem fordult meg az Államokban mostanában, ugye? - Nem, uram - válaszolta az ifjú, s levette a kezét a nővérkéről. - Végig itt voltam a szünidőben és Petrarcát tanultam.
171 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Á, igen, Petrarcát - bólogatott Dunworthy. - Kérdezze meg a hallgatókat, mit tudnak Badri Chaudhuri tevékenységéről hétfővel kezdődően, kérdezze ki a személyzetet is! Tudnom kell, hol volt és kivel. Ugyanilyen jelentést szeretnék Kivrin Engle-ről. Végezzen alapos munkát, tartózkodjon az érzelmei további kimutatásától a nyilvánosság előtt, én pedig elintézem, hogy az anyját olyan szobában helyezzék el, ami a lehető legtávolabb van a magáétól! - Köszönöm, uram! - mondta William. - Ez nagyon sokat jelentene nekem, uram. - Na most, Mr. Finch, ha elárulná nekem, merre találom Ms. Taylort? Finch további papírokat nyújtott át neki, rajtuk a szobabeosztással, de Ms. Taylor nem volt ott. A diáktársalgóban volt a harangjátékosaival és a szemlátomást még el nem helyezett feltartóztatottakkal. Egyikük, egy imponáló asszony szőrmebundában, megragadta a tanár karját, amint belépett: - Maga irányítja ezt a helyet? - akarta tudni. „Nyilvánvalóan nem” - gondolta Dunworthy. - Igen - válaszolta. - Nos, mit fog tenni azért, hogy végre valahol alhassunk? Egész éjjel fönn voltunk. - Ahogy én is, hölgyem - felelte Dunworthy, attól tartva, hogy ez Ms. Taylor. A telefonon soványabbnak és kevésbé veszélyesnek tűnt, de a vizuális csalóka, a kiejtés meg a viselkedés pedig eltéveszthetetlen. - Maga lenne Ms. Taylor? - Én vagyok Ms. Taylor - mondta egy nő az egyik füles fotelból. Fölállt. Még soványabb volt, mint a telefonon, és láthatólag kevésbé mérges. - Én beszéltem magával telefonon korábban - jelentette ki, és úgy mondta, mintha kellemes csevegést folytattak volna a harangjáték bonyodalmairól. - Ez itt Ms. Piantini, a tenorunk - mutatta be a szőrme-bundás asszonyt. Ms. Piantini úgy nézett ki, mint aki le tudná rántani Öreg Tomot a lábáról. Neki nyilvánvalóan nem volt vírusfertőzése a közelmúltban. - Beszélhetnék egy keveset magával négyszemközt, Ms. Taylor? - A tanár kivezette a nőt a folyosóra. - Le tudták mondani a hangversenyüket Elyben? - Igen - felelte Ms. Taylor. - És Norwich-ban is. Nagyon megértőek voltak. - A nő aggódva előrehajolt. - Igaz az, hogy kolera? - Kolera? - kérdezett vissza értetlenül Dunworthy. - Az egyik asszony, aki lent volt az állomáson, mondta azt, hogy ez kolera, hogy valaki Indiából hozta és úgy hullanak az emberek, mint a legyek. Világos, hogy nem a kiadós alvás, hanem a félelem érte el a nő modorának megváltozását. Ha megmondja neki, hogy csak négy eset van, valószínűleg követelni kezdi, hogy vigyék őket Elybe.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 172 - Úgy tűnik, a betegség egy rnyxovírus - mondta elővigyázatosan a férfi. Mikor érkezett a maga csoportja Angliába? A nő szeme elkerekedett. - Gondolja, hogy mi vagyunk azok, akik idehozták? Nem jártunk Indiában. - Nem lehetetlen, hogy ez ugyanaz a rnyxovírus, mint amit Dél-Karolinából jelentettek. Van olyan tagja az együttesnek, aki Dél-Karolinába való? - Nincs - felelte a nő. - Mindnyájan Coloradóból jöttünk, kivéve Ms. Piantinit. Ő Wyomingba valósi. És egyikünk sem volt beteg. - Mióta vannak Angliában? - Három hete. Meglátogattuk az összes tradicionális zsinati káptalant és kéziharangkoncerteket adtunk. Elkongattunk egy bostoni szoprán harangszót a Szent Katalinban meg a Postahivatali ellátókat a Bury St. Edmunds-i káptalan három harangozójával együtt, de persze egyik sem volt vadonatúj harangjáték. A Chicagói meglepetés moll... - És maguk mind tegnap reggel érkeztek Oxfordba? - Igen. - Az együttesből senki sem jött korábban, hogy megnézze a látnivalókat vagy meglátogassa a barátait? - Nem - felelte a nő döbbent hanghordozással. - Mi koncertkörúton vagyunk, Mr. Dunworthy, nem vakáción! - És azt mondta, egyikük sem volt beteg, ugye? A nő a fejét rázta. - Nem engedhetjük meg magunknak, hogy megbetegedjünk. Csupán hatan vagyunk. - Köszönöm szépen a segítséget! - hálálkodott Dunworthy és visszaküldte a nőt a társalgóba. Fölhívta Maryt, akit nem lehetett előkeríteni, hagyott egy üzenetet,majd számba vette Finch megcsillagozottait. Egymás után hívta sikertelenül Andrewst, a Jesus College-t, Mr. Basingame titkárnőjét és a Szűz Máriát. Kikapcsolta a készüléket, várt öt percet és újra próbálkozott. Az egyik ilyen szünetben Maiy telefonált. - Miért nem vagy még ágyban? - kérdezte. - Kimerültnek látszol. - A harangjátékosokat faggattam - válaszolta a férfi. - Már három hete Angliában vannak. Egyikük sem jött Oxfordba tegnap délután előtt és egyikük sem beteg. Szeretnéd, hogy visszamenjek és kikérdezzem Badrit? - Attól félek, nem lenne semmi haszna. Nincs magánál. - Megpróbálom fölvenni a kapcsolatot a Jesussal, hogy kiderítsem, amit tudnak a jövés-menéséről. - Pompás - mondta a barátnője. - Kérdezd meg a szállásadóját is! D azért aludj! Nem szeretném, ha te is elkapnád. - A nő elhallgatott. - Hat újabb esetünk van. - Van köztük dél-karolinai?
173 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Nincs - felelte a nő -, és egy sincs, aki biztosan nem érintkezhetett Badrival. Szóval még mindig ő a primer eset. Colin jól van? - Épp reggelizik - tájékoztatta a tanár. - Teljesen jól van. Ne aggódj miatta! Dunworthy nem jutott ágyba délután fél kettőig. Két órájába került, míg végzett az összes megcsillagozott névvel Finch listáján, és egy újabb órájába, hogy kinyomozza, hol lakik Badri. A szállásadónője nem volt otthon, amikor pedig Dunworthy visszaért, Finch ragaszkodott hozzá, hogy átnézzék a készletek teljes leltárát. Dunworthy végül úgy szabadult el tőle, hogy megígérte, fölhívja az Egészségügyet és további vécépapír-ellátmányt követel tőlük. Kinyitotta a lakása ajtaját. Colin összegömbölyödve aludt az ablaknál, a feje a zsákján, egy horgolt takarót terítve magára. Az nem ért el a lábáig. Dunworthy elvett egy pokrócot az ágy végéből és betakarta a fiút, aztán leült a szemközti díványra, hogy levegye a cipőjét. Szinte túl fáradt volt ehhez is, bár tudta, meg fogja bánni, ha ruhástul fekszik le. Az a fiatalok és az ízületi gyulladást nem ismerők kiváltsága. Colin kipihenten fog ébredni a húsba fúródó gombok és elszorító ingujjak ellenére. Kivrin beburkolózna a túl vékony köpenyébe, egy fatuskóra hajtaná a fejét, és kutya baja sem lenne tőle, bezzeg ő, ha csak eggyel kevesebb párnát használ vagy magán hagyja az ingét, máris elgémberedve, megmacskásodottan ébred. Ám ha itt ücsörög, kezében a cipőjével, akkor soha nem kerül ágyba. Feltápászkodott a díványról, még mindig a cipőt fogva, lekapcsolta a lámpát, és bement a hálószobába. Fölvette a pizsamáját, fölhajtotta a takarót. Hihetetlenül hívogatónak látszott az ágy. „El fogok aludni, még mielőtt leteszem a fejem a párnára - gondolta, amikor levette a szemüvegét. Bemászott az ágyba és magára húzta a takarót. Még mielőtt lekapcsolom a lámpát.” - Lekapcsolta a lámpát. Szinte semmi fény nem érkezett az ablakból, csak némi tompa szürkeség mutatkozott a sötétebb szürke venyigék gubancán keresztül. Az eső halkan kopogott a száraz leveleken. „Be kellett volna húznom a függönyt” gondolta, de túl fáradt volt ahhoz, hogy újra fölkeljen. Kivrinnek legalább nem kell esővel megküzdenie. Hiszen az a kis jégkorszak. Ha valami, akkor hó esik. A korabeliek együtt aludtak összebújva a tűzhely mellett, míg valakiben föl nem merült, hogy ideje föltalálni a kéményt meg a kandallót, ám azok nem jelentek meg az oxfordshire-i falvakban egészen a tizenötödik század közepéig. De Kivrin nem fog ezzel törődni. Össze fog gömbölyödni, mint Colin, és alussza majd a fiatalok gondtalan, meg nem becsült álmát. Eltűnődött, vajon elállt-e az eső. Ugyanis nem hallotta a dobolását az ablakon. Talán szemerkéléssé gyengült, vagy nekikészül, hogy megint
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 174 zuhogjon. Annyira sötét van, de még túl korán az estéhez. A tanár kihúzta a kezét a takaró alól és ránézett a digitálisa világító számaira. Csak két óra. Ahol most Kivrin van, este hatra jár. Amikor fölébred, föl kell újra hívnia Andrewst, és le kell olvastatni vele a fixet, hogy pontosan tudják, hol és milyen időpontban található a lány. Badri korábban azt mondta, csak négy óra csúszás volt, amikor ő kétszer is ellenőrizte az elsőéves tanonc koordinátáit és azok helyesek voltak, de a tanár szeretett volna megbizonyosodni. Gilchrist nem tett óvintézkedéseket, ám még óvintézkedések ellenére is üthetnek ki balul a dolgok. A mai nap ezt bizonyította. Badri megkapta a teljes antivírus kúrát. Colin anyja baj nélkül föltette a fiát a metróra, adott neki pluszpénzt is. Az első alkalommal, amikor Dunworthy időugrott Londonba, kis híján nem jutott vissza, holott ők végtelen sok óvintézkedést tettek. Az egy egyszerű oda-vissza ugrás volt, hogy teszteljék a helyszíni hálót. Csupán harminc év. Dunworthynek el kellett mennie a Trafalgar térre, fölszállni a metróra a Charing Crosstól Paddingtonig, majd a 10:48-as oxfordi vonatra, ahol a főháló majd nyitva áll. Bőségesen hagytak időt mindenre, tesztelték újra meg újra a hálót, kikutatták a vonatok és metrók menetrendjét, kétszer is ellenőrizték a dátumot a pénzeken. És amikor odaért a Charing Crossra, a metróállomás be volt zárva. A jegypénztárban nem égtek a lámpák, a bejáratot elzárták egy vasrácsos kapuval, közvetlenül a fából készült forgókeresztek előtt. A férfi fölhúzta a takarót egészen a nyakáig. Számtalan dolog üthet ki balul, olyasmik, amikre még csak nem is gondol senki. Valószínűleg föl sem merült Colin anyjában, hogy Colin vonatát megállítják Bartonban. Egyikük sem gondolt arra, hogy Badri majd hirtelen rá fog borulni a konzolra. Marynek igaza van, gondolta, van benned egy szörnyű adag Mrs. Gaddsonitis. Kivrin számtalan akadályt győzött le, hogy elmehessen a középkorba. Még ha félre is sikerült valami, a lány képes megbirkózni vele. Colin nem hagyta, hogy egy olyan apróság, mint a karantén, megakadályozza. És annak idején Dunworthy is baj nélkül visszajutott Londonból. Rácsapott a zárt kapura, aztán fölrohant a lépcsőn, hogy újra megnézze a jeleket abban a hitben, hogy esetleg rossz irányba ment. De nem. Keresni kezdett egy órát. Talán nagyobb volt az időeltolódás, mint ahogy az ellenőrzések jelezték, és a metró csak be van zárva éjszakára. De a bejárat fölötti óra kilenc-tizenötöt mutatott. Baleset - mondta egy gyanús külsejű férfi piszkos sapkában. - Bezárták, míg el nem takarítják a nyomokat. - De nekem muszáj fölszállnom a metróra a Bakerloo-vonalon - dadogta Dunworthy, de a férfi már elcsoszogott.
175 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Ő meg ott állt, az elsötétedett állomást bámulva, és képtelen volt kiötölni, mit tegyen. Nem hozott elég pénzt taxira, és a Paddington London túlsó oldalán van. Kizárt, hogy elérje a 10:48-ast. - Asztán hová akarc menni, haver? - kérdezte egy fekete bőrdzsekis fiatalember, akinek zöld haja kakastaréjként meredezett. Dunworthy alig értette a beszédét. „Biztos púnk” - gondolta. A fiatalember fenyegetően közelebb húzódott. - Paddington - felelte meglehetősen cincogó hangon a tanár. Apunk benyúlt a dzsekije zsebébe, Dunworthy biztos volt benne, hogy rugós késért, de egy laminált metróbérletet húzott elő és elkezdte nézegetni a térképet a bérlet hátán. - El tucc menni a Districttel vagy a Szőrklivel az Embankmentrő’. Menny végig a Craven uccán és fordújj barra! Dunworthy végig futott, s biztos volt benne, hogy a púnk bandája bármelyik pillanatban elő- és ráugorhat, hogy ellopja az ő precízen történelmi pénzét. Amikor odaért az Embankmentre, fogalma sem volt, hogyan működik a jegyautomata. Egy arra járó anya - két, épp csak járni tudó gyerekkel - segített rajta, bepötyögte az úticélt meg az összeget helyette, és megmutatta, hogyan kell betenni a jegyét a nyílásba. Dunworthy idejében, sőt korán odaért Paddingtonra. - Egyáltalán nem is voltak rendes emberek a középkorban? - kérdezte tőle Kivrin, és persze, hogy voltak. Fiatalemberek rugós késsel meg metrótérképpel minden korban léteznek. Ahogy anyák, kisgyerekek meg Mrs. Gaddsonok, sőt Latimerek is. No meg Gilchristek. Átfordult a másik oldalára. - Kivrin teljesen rendben lesz - mondta fennhangon, de halkan, nehogy fölébressze Colint. - A középkor nem ellenfél a legjobb diákom számára! Fölhúzta a nyakáig a takarót, lehunyta a szemét, s közben a zöld kakastaréjos fiatalemberre gondolt, ahogy az a térkép fölé hajolt. De a kép, mely előtte lebegett, a vaskapué volt, amint elnyúlik közte meg a forgókeresztek között, mögötte az elsötétedett állomással.
ÁTIRAT AZ ÍTÉLETNAPI KÖNYVBŐL (015104-016615) 1320. december 19. (régi időszámítás). Jobban érzem magam. Három vagy négy óvatos lélegzetet tudok venni egymás után anélkül, hogy köhögni
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 176 kezdenék, és ma reggel ténylegesen megéheztem, bár nem a zsíros zabkására, amit Maisry hozott. Ölni tudnék egy pohár narancsléért. Meg fürdésért. Rettenetesen koszos vagyok. Amióta idekerültem, még csak a homlokomat mosták meg, pedig az utóbbi két napban Lady Imeyne vászoncsíkokból készült borogatásokat tapasztott a mellemre, amiket undorító szagú kenőcs borít. Ezektől, az időnkénti izzadástól, ami még mindig előfordul, és az ágytól (amit az 1200-as évek óta nem húztak át), kifejezetten bűzlöm, a hajam pedig, hiába rövid, hemzseg a tetvektől. Mellesleg itt én vagyok a legtisztább. Dr. Ahrensnak igaza volt, amikor kauterizálni akarta az orromat. Mindenki rettenetes szagot áraszt, még a kislányok is, holott a tél derekán járunk és dermesztő hideg van. El sem tudom képzelni, milyen lehet itt augusztusban. Mindenki bolhás. Lady Imeyne még imádkozás közben is megáll vakarózni, és amikor Agnes lehúzta a harisnyáját, hogy megmutassa nekem a térdét, csupa vörös csípés volt a lába. Eliwysnek, Imeyne-nek és Rosemundnak viszonylag tiszta az arca, de a kezüket nem mossák, még az éjjeli edény kiürítése után sem, és az edények elmosásának, vagy a matracokban a gyapjúhulladék kicserélésének gondolata még föltalálásra vár. Igazság szerint már mindüknek rég bele kellett volna halnia a fertőzésekbe, mégis úgy tűnik, mindenki jó egészségnek örvend eltekintve a skorbuttól meg egy csomó rossz fogtól. Még Agnes térde is szépen gyógyul. Minden nap jön megmutatni a vart. Meg az ezüstcsatját, a fából faragott lovagját és szegény, agyonszeretett Kormost. Agnes talált kincs, ami az információt illeti, többnyire önként adja, anélkül, hogy kérdezősködnék. Rosemund a „tizenharmadik évében” jár, ami azt jelenti, hogy tizenkettő, és a szoba, ahol engem ápolnak, az övé. Nehéz elgondolni, hogy már házasulandó korban van, s ezért különálló „lányszobája” van, de a lányokat gyakran adták férjhez éppen csak tizenhárom-tizennégy évesen az 1300-as években. Eliwys alig lehetett idősebb, amikor férjhez ment. Agnes azt is elmondta, van három bátyja, akik mind ott maradtak Bath-ban az apjukkal. A harang délnyugaton Swindone falué. Agnes a kongásuk alapján meg tudja nevezni az összes harangot. A távoli, amelyik mindig elsőként zendít rá, az Osney-harang, Öreg Tóm előde. A kettős harang Courcyból szól, ahol Sir Bloet lakik, a két legközelebbi pedig Wintenie és Esthcote. Ez azt jelenti, hogy közel vagyok Skendgate-hez, sőt, könnyen lehet, hogy ez a falu maga Skendgate. Megvannak hozzá a kőrisfái, nagyjából azonos méretűek, és a templom is jó helyen van. Lehetséges, hogy Ms. Montoya még nem talált rá a harangtoronyra. Sajnos, a falu neve az egyetlen olyan dolog, amit Agnes nem tud. Azt tudta, hol van Gawyn. Mondta nekem: Gawyn elment a támadóimat kergetni, „És amikor fölleli őket, le fogja kaszabolni mindet a kardjával. így ni!”, magyarázta a kislány, Kormossal szemléltetve a dolgot. Nem vagyok
177 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— biztos benne, hogy mindent el lehet hinni, amit mond. Azt is mesélte, hogy Edward király Franciaországban van, Roche atya pedig látta az ördögöt, tiszta feketében, egy fekete ménen lovagolva. Az utóbbi lehetséges. (Mármint, hogy Roche atya ezt mondta neki, nem az, hogy látta az ördögöt.) A vonalat a spirituális és a fizikai világ között egészen a reneszánszig nem húzták meg egyértelműen, és a korabeliek számára megszokott dolog volt a látomás angyalokról, az Utolsó ítéletről, Szűz Máriáról. Lady Imeyne állandóan panaszolja, milyen alkalmatlan, mert műveletlen és írástudatlan Roche atya. Még mindig próbálja meggyőzni Eliwyst, hogy küldje el Gawynt Osney-ba egy szerzetesért. Megkértem, Lady Imeyne hívassa a papot, mert szeretnék vele imádkozni. (Úgy döntöttem, hogy ezt a kérést nem lehet „túl orcátlan”-nak ítélni.) Félórás előadást tartott nekem az asszony arról, hogyan felejtette ki a Roche atya a Venite egy részét, hogyan fújja el a gyertyákat ahelyett, hogy elcsippentené őket s így „sok viasz megy veszendőbe”, és hogyan töltötte meg a szolgák fejét babonás locsogással (semmi kétség, az ördög meg a lova). Az 1300-as években a falusi papok parasztok voltak, akiket megtanítottak a mise gépies elmondására, meg egy kis latinra. Szerintem mindenki egyformán bűzlik, de a nemesség külön fajnak tekintette a jobbágyokat, és biztos vagyok benne, Imeyne arisztokratikus lelkét megbotránkoztatja, hogy kénytelen ennek a „pórnak” meggyónni! A pap kétségtelenül olyan babonás és írástudatlan, ahogy azt Imeyne állítja. De nem alkalmatlan. Fogta a kezemet, amikor haldokoltam. Biztatott, hogy ne féljek. És én nem is féltem. (Szünet) Ugrásszerűen javul az állapotom. Ma délután félórányit üldögéltem, este pedig lementem a csarnokba vacsorázni. Lady Eliwys hozott nekem egy barna darócruhát meg egy mustárszín ujjast, hogy viseljem, meg egy kendőféleséget, amely eltakarja levágott hajamat (nem főkötőt vagy fátylat, szóval Eliwys még biztos azt hiszi, hajadon vagyok, hiába beszélt Imeyne annyit „ágtörőkről”). Nem tudom, vajon a ruháim nem megfelelőek, vagy csak túl szépek mindennapi viseléshez, Eliwys nem szólt semmit. Ő és Imeyne segítettek fölöltöznöm. Szerettem volna megkérdezni, mosakodhatok-e, mielőtt fölveszem az új ruhám, de féltem bármi olyat tenni, amitől Imeyne még gyanakvóbb lesz. Ő amúgy is fürkészett, míg befűztem a ruhámat és megkötöttem a cipőmet, aztán egész vacsora alatt rajtam tartotta éber tekintetét. A lányok között ültem, osztoztam velük a fatányéron. A sáfárt az asztal legvégére száműzték, és Maisryt sehol sem lehetett látni. Mr. Latimer szerint a plébános
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 178 az uraság asztalánál evett, de Lady Imeyne valószínűleg kifogásolja Roche atya asztali illemtudását is. Húst ettünk, azt hiszem, őzet, meg kenyeret. Az őzhús ízét a fahéj, a só és a mélyhűtés hiánya határozta meg, a kenyér kőkemény volt, mégis jobb, mint a zabkása, és nem hiszem, hogy bármilyen hibát vétettem az asztali illemben. Bár biztos vagyok abban, hogy egyfolytában hibákat követek el és ez az oka, amiért Lady Imeyne annyira gyanakszik rám. A ruhám, a kezem, valószínűleg a mondatszerkezeteim mind kissé (vagy nem is kissé) elütnek, így összességében idegennek tűnök, különösnek - gyanúsnak. Lady Eliwys túlságosan aggódik a férje pere miatt ahhoz, hogy észrevegye a hibáimat, a lányok pedig túl fiatalok. Lady Imeyne azonban mindent észrevesz, és valószínűleg listát készít róluk, mint tette Roche atya esetében. Hál’ Isten, hogy nem mondtam azt neki, Isabel de Beauvrier vagyok! Ellovagolt volna Yorkshire-be, hiába van tél, hogy hazugságon éljen. Gawyn vacsora után érkezett. Maisry, aki végül besettenkedett skarlát füllel meg egy fatálnyi sörrel, odavonszolta a lócákat a tűzhelyhez, majd néhány vaskos fenyőtuskót tett a tűzre. A nők azok sárgás fényénél varrogattak. Gawyn megállt a szélfogó fal előtt - nyilvánvalóan épp csak megjött a kemény lovaglásból, és egy percig senki sem figyelt föl rá. Rosemund merengett a hímzése fölött. Agnes ide-oda tologatta a kordéját, benne a fából faragott lovaggal, és Eliwys elmélyülten beszélgetett Imeyne-nel a zsellérről, aki kétségtelenül nincs valami jól. A tűz füstjétől fájt a mellkasom, ezért elfordítottam onnan a fejemet, hogy megakadályozzam a köhögés kitörését. Ekkor megláttam a férfit, ahogy ott állt és Eliwyst nézte. Egy pillanattal később Agnes nekilökte a kordéját Imeyne lábának, mire Imeyne azt mondta neki, hogy ő az ördög fattya, Gawyn pedig bejött a csarnokba. Lesütöttem a szememet, imádkozva azért, hogy jöjjön, beszéljen velem. Meg is tette, térdet hajtva előttem, ott, ahol a pádon ültem. - Jóságos hölgy! - mondta. - Örvendek, hogy jobb egészségben találom. Fogalmam sem volt, mi lehet az illő válasz, ha van ilyen. Még jobban lehajtottam a fejemet. Ő, mint egy csatlós, maradt fél térden. - Úgy hallottam, kegyelmed semmire sem emlékszik a támadóival kapcsolatban, Lady Katherine. Valóban? - Igen - mormoltam. - A kegyelmed szolgáiról sem tud, hogy hová menekülhettek? Megráztam a fejemet, a tekintetem még mindig lesütve. Gawyn Eliwyshez fordult. - Híreim vannak a renegátokról, Lady Eliwys. Megtaláltam a nyomaikat. Számosán voltak, lovakkal.
179 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Attól féltem, azt fogja mondani, hogy elfogott valami szegény, rőzseszedő parasztot és fölkötötte. - Engedélyért esedezem, hogy üldözhessem őket és megbosszulhassam az úrhölgyet - kérte a férfi, Eliwyst nézve. Eliwys feszengőnek tűnt, elővigyázatosnak, úgy, mint akkor, amikor a férfi korábban megjött. - Férjuram meghagyta, maradjon ehelyütt, míg nem jön - válaszolta és meghagyta kegyelmednek, hogy maradjon velünk és védelmezzen minket. Nem. - Kegyelmed még nem is vacsorázott - jelentette ki Lady Imeyne olyan hangon, ami lezárta a témát. Gawyn fölállt. - Megköszönöm a kedvességét, uram - mondtam sietve. - Tudom, hogy kegyelmed talált rám az erdőben. - Levegőt vettem és elköhögtem magam. Könyörgöm, beszélne nekem arról a helyről, ahol talált, hogy az merre fekszik? Túl sokat próbáltam mondani túl gyorsan. Elkezdtem köhögni, túl nagy levegőt vettem, és kétrét görnyesztett a fájdalom. Mire úrrá lettem a köhögésen, Imeyne húst és sajtot helyezett az asztalra Gawyn elé, Eliwys visszatért a varrogatáshoz, én pedig még mindig nem tudtam semmit. Nem, ez nem igaz. Tudom, hogy Eliwys miért tűnik olyan elővigyázatosnak, amikor Gawyn bejön, és a férfi miért koholta a mesét a renegátok bandájáról. És hogy mire is vonatkozott az a beszélgetés az „ágtörőkről”. Láttam a férfit, ahogy az ajtóban állt Eliwyst nézve, és nem kellett tolmács ahhoz, hogy értelmezzem az arckifejezését. Tagadhatatlanul szerelmes az ura feleségébe.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 180
MÁSODIK FEJEZET
D
UNWORTHY reggelig
egyhuzamban aludt. - A titkárod föl akart ébreszteni, de nem hagytam - jelentette Colin. Azt mondta, adjam oda ezeket. - Odatolt egy rendetlen papírköteget a tanár elé. - Mennyi az idő? - kérdezte Dunworthy, s elmerevedetten fölült az ágyban. - Fél kilenc - válaszolta Colin. - Az összes harangjátékos meg itt tartóztatott a csarnokban reggelizik. Zabkását. - Öklendező hangot adott ki. Ami abszolúte döglött dolog. A te titkár fickód azt mondja, hogy adagolnunk kell a szalonnás tojást a karantén miatt. - Reggel fél kilenc? - firtatta Dunworthy, rövidlátón hunyorogva az ablakra. Odakint sötét volt és vigasztalan, éppúgy, mint amikor elaludt. - Te jó ég, nekem vissza kellett volna mennem a kórházba kikérdezni Badrit! - Tudom - felelte Colin. - Mary nagy-nagynéni azt mondta, hagyjalak aludni, mert amúgy se tudnád kikérdezni, mivel vizsgálatokat folytatnak. - Mary telefonált? - tudakolta Dunworthy, és vakon tapogatózott a szemüvege után az éjjeli szekrényen. - Én mentem oda ma reggel. A vérvizsgálatra. Mary nagy-nagynéni megkért, hogy mondjam meg neked, csak naponta egyszer kell mennünk vérvételre. A tanár bedugta a szemüvege szárát a füle mögé és Colinra nézett. - Nem mondta, hogy azonosították a vírust? - Huh-unh - hebegte Colin a szájában lévő dudor körül. Dunworthy azon tűnődött, vajon az óriáscukor egész éjjel benn volt-e a fiú szájában és ha igen, miért nem csökkent a mérete. - Elküldte neked a kapcsolatok táblázatát. - A fiú odaadta a papírokat. - Az a nő, akit az Ispotálynál láttunk, szintén telefonált. Az a biciklis. - Montoya? - Igen. Azt akarta tudni, tudod-e, hogyan lehet elérni Mr. Basingame feleségét. Azt mondtam neki, hogy visszahívod. Azt tudod-e, mikor érkezik a posta? - A posta? - kérdezett vissza Dunworthy, miközben átlapozta a köteget.
181 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Anya nem vette időben meg az ajándékaimat ahhoz, hogy elküldje őket velem a vonaton - magyarázta Colin. - Azt mondta, majd postázza őket. Ugye, nem gondolod, hogy a karantén majd késlelteti a postát? A Colin által odaadott papírok közül némelyik összeragadt, kétségkívül Colin szabályosan ismétlődő óriáscukor szemrevételezései miatt, és úgy tűnt, hogy többségük nem a kapcsolatok listája, hanem különféle emlékeztetők Finch-től. A Salvinban teljesen eldugult az egyik kémény. Az Egészségügy elrendelte, hogy Oxford és környéke összes lakója kerülje az érintkezést a fertőzött személyekkel. Mrs. Basingame Torquay-ba ment karácsonyozni. Nagyon fogytán van a vécépapír. - Ugye, nem? Gondolod, hogy késleltetni fogja? - firtatta Colin. - Mit fog késleltetni? - tudakolta szórakozottan Dunworthy. - A postát'. - méltatlankodott Colin. - A karantén nem fogja késleltetni, igaz? Elvileg mikor kell jönnie? - Tízkor - felelte Dunworthy. Az összes emlékeztetőt egy rakásba halmozta, aztán kinyitott egy nagy, barna borítékot. - Karácsonykor általában egy kicsit később szokott, a rengeteg csomag meg karácsonyi képeslap miatt. Az összetűzött papírlapok a borítékban szintén nem a kapcsolatok listáját tartalmazták. Hanem William Gaddson beszámolóját Badri és Kivrin hollétéről, takarosan kinyomtatva. A napokat beosztotta délelőttre, délutánra és estére. Sokkal jobban nézett ki, mint bármelyik eddig beadott szemináriumi dolgozata. Elképesztő, hogy milyen áldásos hatása van egy anyának! - Nem értem, miért kellene neki - mondta Colin. - Úgy értem, nem arról van szó, mintha ember lenne, szóval nem lehet fertőző? Hová érkezik, a csarnokba? - Mi? - A posta! - A portásfülkébe - válaszolta Dunworthy, a Badriról szóló jelentést olvasva. Azután, hogy kedd délután a Balliolban járt, a technikus visszament a hálóhoz. Finch kettőkor beszélt vele, amikor megkérdezte tőle, hol van Mr. Dunworthy, majd újra, egy kicsivel három előtt, amikor Badri nála hagyta azt a cédulát. Valamikor kettő és három között John Yi, egy harmadéves hallgató látta, hogy Badri átvág az udvaron a laborba, láthatólag keresve valakit. A Brasenose portása háromkor írta be Badri belépését a naplóba. A technikus fél nyolcig dolgozott a hálón, aztán hazament és átöltözött a táncestélyhez. Dunworthy telefonált Latimernek. - Maga mikor volt a hálónál kedd délután? A kollégája értetlenül hunyorgott Dunworthyre a képernyőről. - Kedden? - kérdezte, s úgy nézett körül, mintha elhányt volna valamit s most hiába keresné. - Az tegnap volt?
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 182 - Az ugrás előtti nap volt - válaszolta Dunworthy. - Délután elment a Bodley-könyvtárba. Latimer bólintott. - Ő tudni akarta, miként kell mondani azt, hogy „Segítsenek, mert zsiványok támadtak rám!” Dunworthy föltételezte, hogy az „ő” Kivrinre vonatkozik. - Kivrin a Bodley-könyvtárban vagy a Brasenose-ban találkozott magával? Az öreg kezébe támasztotta az állát, és fontolgatta a választ. - Késő estig kellett dolgoznunk a névmások megfelelő alakján - jelentette ki. - Az 1300-as évekre a névszóragozás elsorvadása előrehaladott volt, de még nem teljes. - Kivrin a hálónál találkozott magával? - A hálónál? - kérdezett vissza Latimer kétkedőn. - A Brasenose laboratóriumában - csattant föl Dunworthy. - A Brasenose? A karácsonyesti istentisztelet nem a Brasenose-ban van, igaz? - A karácsonyesti istentisztelet? - A vikárius azt mondta, szeretné, ha én olvasnám föl az áldást - közölte Latimer. - A Brasenose-ban fogják megtartani? - Nem. Kedd délután maga találkozott Kivrinnel, hogy csiszoljanak a beszédén. Hol találkozott vele? - A „zsivány” szót nagyon nehéz volt lefordítani. Az ugyanis a „süány”ból származik és... Ez reménytelen. - A karácsonyesti istentisztelet hétkor lesz a Szűz Máriában - tájékoztatta Dunworthy a kollégáját és letette. Utána fölhívta a portást a Brasenose-ban, aki még mindig a karácsonyfáját díszítette, s rávette, hogy keresse ki Kivrint a naplójában. A lány nem járt ott kedd délután. Betáplálta a konzolba az érintkezések táblázatát és beírta a kiegészítéseket William jelentéséből. Kivrin nem találkozott Badrival kedden. Kedd reggel az Ispotályban volt, aztán Dunworthyvel. Kedd délután Latimerrel dolgozott és még mielőtt ők kiléptek volna a Bodley-könyvtárból, Badri már elindult a táncmulatságba Headingtonba. Hétfőn háromtól tartózkodott az Ispotályban, de még mindig volt egy lyuk tizenkettő és fél három között a hétfői napon. A tanár végignézte a kapcsolatok listáját, amit ők mind kitöltöttek újra. Montoyáé csak néhány soros volt. Beírta a kapcsolatait szerda reggelre, de semmit hétfőre meg keddre, és Badriról semmiféle információ nem szerepelt nála. Dunworthy eltűnődött, vajon miért, aztán eszébe jutott, hogy Montoya azután érkezett, hogy Mary útmutatást adott a nyomtatványok kitöltéséhez. Talán Montoya szerda reggel előtt is találkozott Badrival, vagy tudja, hogy a technikus hol töltötte azt a hézagot dél és fél három között hétfőn.
183 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Amikor Ms. Montoya telefonált, megadta neked a telefonszámát? - kérdezte Colintól. Nem kapott választ. Fölnézett. - Colin? A fiú nem volt a szobában, sem a nappaliban, bár az útitáskája ott hevert, teljes tartalma szétszórva a szőnyegen. Dunworthy kikereste Montoya számát a Brasenose-ban és fölhívta, bár biztos volt benne, hogy a nő nem fogja fölvenni. Ha még mindig Basingameet keresi, az azt jelenti, nem kapott engedélyt arra, hogy kimenjen az ásatásra, így minden bizonnyal az Egészségügynél vagy a Nemzeti Vagyonmegőrzőnél van, szekálja őket, hogy nyilvánítsák az ásatást „pótolhatatlan értékké”. A tanár fölöltözött és Colint keresve átment a csarnokba. Még mindig esett, az ég ugyanaz az ázottszürke, mint az utat burkoló kövek és a bükkök kérge. A férfi remélte, hogy a harangjátékosok meg a feltartóztatottak korán megreggeliztek, aztán visszamentek kijelölt szobájukba, ám ez hiú reménynek bizonyult. Még mielőtt félig átvágott az udvaron, már meghallotta a női szopránok zsivaját. - Hála az égnek, hogy fölébredt, uram! - mondta Finch, aki az ajtóban futott össze vele. - Most telefonált az Egészségügy. Azt akarják, hogy még húsz itt tartóztatottat fogadjunk be. - Mondja meg, hogy nem tudjuk! - felelte Dunworthy a sokaságot fürkészve. - Utasítást kaptunk arra, hogy kerüljük az érintkezést fertőzött személyekkel. Nem látta dr. Ahrens unokaöcsét? - Épp most láttam - közölte Finch, szétnézve a nők feje fölött, de addigra Dunworthy már kiszúrta a fiút. Ott állt annak az asztalnak a végén, ahol a harangjátékosok ültek, és több szelet pirítóst vajazott. Dunworthy odament hozzá. - Amikor Ms. Montoya telefonált, nem mondta neked, hol lehet őt elérni? - Az a biciklis? - kérdezte Colin s lekvárt kent a megvajazott pirításra. - Igen. - Nem, nem mondta. - Kér reggelit, uram? - tudakolta Finch. - Sajnos, elfogyott a szalonnás tojás, és erősen fogyatkozik a lekvárkészlet is - Finch szúrósan meredt Colinra -, de van zabkása és... - Csak teát - kérte Dunworthy. - Montoya nem említette, honnét telefonál? - Ugyan, üljön már le! - szólt oda Ms. Taylor. - Már nagyon várjuk, hogy beszélhessünk magával a Chicagói meglepetésről. - Pontosan mit is mondott Ms. Montoya? - kérdezte Dunworthy Colintól. - Hogy senkit sem érdekel, hogy az ásatása épp tönkremegy, így veszendőbe megy egy értékes kapocs a múlttal, meg különben is, miféle ember megy horgászni a tél közepén - idézte Colin, lekaparva a maradék lekvárt a tálka széléről. - Teából is csaknem kifogytunk - jelentette ki Finch, miközben töltött Dunworthynek egy csésze igen erőtlennek látszó főzetet.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 184 Dunworthy leült. - Szeretnél egy kis kakaót, Colin? Vagy egy pohár tejet? - érdeklődött Dunworthy. - Csaknem elfogyott a tej is - jegyezte meg Finch. - Köszönöm, nem kérek semmit - válaszolta Colin lekváros felükkel összefektetve a pirítósszeleteket csak magammal viszem ezeket, ki a kapuhoz, hogy ott várjam a postát. - Telefonált a vikárius - tudatta Finch. - Kérte, hogy mondjam meg, elég fél hétre odamennie, hogy átvegyék a mise rendjét. - Még mindig meg akarják tartani a karácsonyesti istentiszteletet? - tudakolta Dunworthy. - Nem hiszem, hogy az adott körülmények között bárki is elmegy. - Azt mondta, az Ökumenikus Tanács mindennek ellenére megszavazta a megtartását - közölte Finch egy negyedkanálnyi tejet öntve a halvány teába, melyet aztán odanyújtott. - Azt mondta, úgy érzik, ha úgy viselkednek, mint máskor, az segít megóvni a közhangulatot a csüggedéstől. - Mi majd több darabot is elő fogunk adni a kéziharangokkal - jelentette be Ms. Taylor. - Na persze, ez aligha pótolja a valódi harangjátékot, de azért valami. A Szent Megreformáltak papja pedig föl fog olvasni a Pestis idejére való miséből. - Á! - mondta Dunworthy. - Az majd biztos segít megóvni a közhangulatot a csüggedéstől. - Nekem is el kell mennem? - kérdezte Colin. - A fiúnak semmi joga kimenni ilyen időben! - jelentette ki Mrs. Gaddson hárpiaként megjelenve egy nagy tál szürke zabkásával. Azt letette Colin elé. És az is tűrhetetlen, hogy bacilusoknak legyen kitéve egy huzatos templomban! Itt maradhat velem az istentisztelet alatt. - Odatolt egy széket a fiú mögé. - Ülj le és edd meg szépen a zabkásádat! Colin esdekelve pillantott Dunworthyre. - Colin, a lakásomban felejtettem Ms. Montoya telefonszámát - szólalt meg Dunworthy. - Idehoznád nekem? - Igen! - válaszolta Colin és fölpattant a székéről, mint a villám. - Amikor ez a gyermek majd elkapja az indiai influenzát - rótta meg Mrs. Gaddson -, remélem, eszébe fog jutni, hogy maga volt az, aki ezekre a rossz étkezési szokásokra bátorította őt! Számomra világos, mi vezetett ehhez a járványhoz. A szegényes táplálkozás meg a fegyelem teljes hiánya! Szégyenletes, ahogy ez a kollégium működik! Kértem, hogy a fiammal, Williammel lakhassak, ehelyett egy másik épületben jelöltek ki nekem szobát, és... - Félek, hogy ezt Finch-csel kell megvitatnia - közölte Dunworthy. Fölállt, becsomagolta Colin lekváros pirítósát egy szalvétába és zsebre vágta. - Várnak az Ispotályban - jelentette ki, elmenekülve, mielőtt Mrs. Gaddson újra rákezdhette volna.
185 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Visszament a lakásába és hívta Andrewst. A vonal foglalt volt. Abból kiindulva, hogy Montoya esetleg megszerezte a felmentést a karantén alól, fölhívta az ásatást, de nem vette föl senki. Újra telefonált Andrews-nak. Meglepő módon a vonal most szabad volt. Háromszor kicsöngött, aztán átkapcsolt üzenetrögzítésre. - Itt Mr. Dunworthy - mondta. Habozott, aztán megadta a lakása telefonszámát. - Mielőbb beszélnem kell magával. Nagyon fontos. Letette a kagylót, zsebre vágta a diszket, fölkapta az esernyőjét meg Colin pirítósát, és kiballagott az udvarra. Colin a kapu menedékében húzta meg magát, s aggodalmasan nézett végig az utcán Carfax felé. - Elmegyek az Ispotályba meglátogatni a technikusomat és a nagynagynénédet - mondta Dunworthy, átnyújtva neki a szalvétába csomagolt pirítóst. - Van kedved velem jönni? - Köszönöm, nincs - felelte Colin. - Nem szeretném elszalasztani a postást. - Hát, az Isten szerelmére, menj és vedd föl a dzsekidet, hogy Mrs. Gaddson ki ne jöjjön! Azonnal karattyolni kezd! - A Galandféreg már megtette - fanyalgott Colin. - Megpróbált rávenni, hogy kössek sálat. Sálat, én! - Újabb nyugtalan pillantást vetett az utcára. Nem vettem róla tudomást. - Nekem bezzeg ez nem jutott eszembe - válaszolta Dunworthy. - Ebédre haza kell érnem. Ha bármire szükséged van, kérd Finch-től! - Ümm - válaszolta Colin, aki nyilvánvalóan nem figyelt. Dunworthy eltűnődött, mit küldhet az anyja, ami ilyen odaadást érdemel. Magától értetődik, hogy nem egy sálat. A nyaka köré tekerte a saját sálát és nekivágott az Ispotály felé a szakadó esőben. Csak kevesen jártak az utcán és azok is kitértek egymás útjából, az egyik nő még le is lépett a járdáról, hogy elkerülje a találkozást Dunworthyvel. Ha a harangjáték nem dübörgi szakadatlan az Ó, gyönyörűszép, titokzatos éjt, az embernek fogalma sem lett volna arról, hogy ma lesz Szenteste. Senki sem cipelt ajándékokat vagy magyalt, egyáltalán, senkinél sem volt csomag. Olyan volt, mintha a karantén teljesen kiverte volna a fejekből a karácsony emlékét. Hát, és nem ezt tette? Ő maga sem gondolt ajándékok vagy a fa vásárlására. Eszébe jutott Colin, amint ott gubbaszt a Balliol kapujában, és remélte, hogy a fiú anyja nem felejtette el elküldeni az ajándékait. Hazafelé majd megáll és vesz valami apróságot Colinnak, egy játékot vagy egy videt, valamit a sálon kívül. Az Ispotályban azonnal az Elkülönítőbe terelték és vitték, hogy kikérdezze az új eseteket.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 186 - Elsőrendű fontosságú, hogy megállapítsuk az amerikai kapcsolatot jelentette ki Maiy. - Váratlan nehézség adódott az Influenza Központban. Az ünnepek miatt nincs senki szolgálatban, aki szekvenálni tudna. Nekik persze elvileg mindenkor teljes készültségben kellene lenniük, ám úgy látszik, hogy karácsony után szoktak gondok adódni... az ételmérgezések és a mértéktelen habzsolás vírusfertőzésnek látszó következményei... ezért előtte adnak ki szabadságot. Mindenesetre, az atlantai Járványfelügyeleti Központ beleegyezett, hogy elküldi a vakcina prototípusát az Influenza Központnak a pozitív szekvenált azonosítás híján is, de nem kezdhetik el a gyártást, ha nincs biztosan kapcsolat. Mary elvezette őt egy kordonnal elzárt folyosóra. - Az esetek mind megegyeznek a dél-karolinai vírus profiljával: magas láz, sajgó végtagok, szekunder szövődmények a tüdőben, de sajnos, ez nem bizonyíték. - A doktornő megtorpant egy kórterem bejárata előtt. - Nem találtál amerikai kapcsolatot Badrinál, igaz? - Nem, de még mindig jócskán vannak hézagok. Szeretnéd, ha őt is kikérdezném? Mary tétovázott. - Rosszabbul van - következtetett Dunworthy. - Tüdőgyulladás alakult ki nála. Nem tudom, hogy képes lesz-e bármit is elmondani neked. A láza még mindig nagyon magas, ami megegyezik a profillal. Azokat a mikrobaölőket meg immunerősítőket adjuk neki, amikre reagált a dél-karolinai vírus. - Mary kinyitotta a kórterem ajtaját. - A táblázatban megtalálod az összes behozott beteget. Kérdezd meg az ügyeletes nővért, melyik ágyon fekszenek. - A doktornő begépelt valamit a számítógépbe az első ágy mellett. Azon megjelent egy diagram, olyan szerteszétágazó, olyan egymásba fonódó, mint a nagy bükk a kollégium udvarán. - Nem bánod, ha Colin még egy éjszakára veled marad, ugye? - A legkevésbé sem. - De jó! Igencsak kétlem, hogy még ma haza tudok jutni, és aggódnék érte, ha egyedül lenne a lakásban. Azonban nyilvánvalóan én vagyok az egyetlen, aki aggódik - mérgelődött. - Végül sikerült elérnem Dierdre-t odalent Kentben, és ő még csak nem is izgul. „Ó, hát karantén van?”, azt kérdezte. .Annyira hajszolt vagyok, hogy időm sem volt megnézni a híreket”, azzal nekiállt elmondani nekem mindent az ő meg az élettársa terveiről, egyértelműen éreztetve, hogy egyáltalán nincs ideje Colinra és örül, hogy megszabadult tőle. Vannak esetek, amikor meg vagyok győződve arról, hogy nem is az unokahúgom. - Azt nem tudod, hogy elküldte-e Colin karácsonyi ajándékait? Ő azt mondta, az anyja postára adja majd őket. - Biztos vagyok benne, hogy Dierdre túl hajszolt ahhoz, hogy emlékezzen, meg kell őket venni, a postára járásról nem is beszélve. Amikor Colin legutóbb velem töltötte a karácsonyt, az ajándékai nem jöttek meg
187 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— egészen vízkeresztig. Ó, erről jut eszembe, nem tudod, mi lett a bevásárlószatyrommal? Abban voltak Colin ajándékai. - Nálam van a Balliolban - nyugtatta meg a férfi. - De jó! Félbeszakadt a vásárlásom, de ha becsomagolod a sálat meg a többit, legalább lesz valami a fa alatt neki, nem? - Mary fölállt. - Ha bármiféle lehetséges kapcsolatot találsz, azonnal gyere és tudasd velem! Mint láthatod, már több szekunder fertőzést visszanyomoztunk Badriig, de lehet, hogy azok csak véletlen kereszteződések, és a valódi kapcsolat valaki más. Azzal a doktornő távozott, a férfi pedig leült a lila esernyős hölgy ágya mellé. - Ms. Breen? - szólalt meg. - Sajnos, kénytelen vagyok föltenni néhány kérdést. Az asszony arca nagyon vöröslött, a légzése olyannak hangzott, mint Badrié, de a kérdésekre rögtön érthetően válaszolt. Nem, nem járt Amerikában a múlt hónapban. Nem, nem ismer amerikaiakat vagy bárkit, aki Amerikában járt. De fölszállt a Londonból jövő metróra, hogy elintézze az aznapi vásárlást. „Tudja, a Blackwell’snél”. Aztán mindenfelé vásárolgatott Oxfordban, majd a metróállomásra ment, és legalább ötszáz emberrel érintkezett, akik közül bármelyik lehet az a kapcsolat, amit Mary keres. Fél háromig eltartott, míg kikérdezte az elsődlegeseket és hozzáadta az érintkezéseket a táblázathoz, de egyik sem volt az a kapcsolat, amit Mary keresett, bár a tanár azt megtudta, hogy egyikük részt vett ugyanazon a táncestélyen Headingtonban, mint Badri. Fölment az Elkülönítőbe, bár nem élt benne túlzott remény, hogy Badri majd képes lesz megválaszolni a kérdéseit, noha úgy tűnt, a technikus jobban van. Aludt, amikor Dunworthy bement hozzá, de amikor megérintette a kezét, a beteg szeme kinyílt, tekintete a tanárra szegeződött. - Mr. Dunworthy - mondta. A hangja erőtlen volt és rekedt. - Mit csinál itt? Dunworthy leült. - Hogy érzi magát? - Az ember nagyon furákat álmodik néha. Azt hittem... Olyan fejfájásom volt... - Föl kell tennem néhány kérdést, Badri. Emlékszik, kikkel találkozott azon a táncmulatságon, amire elment Headingtonba? - Olyan sokan voltak ott - válaszolta a technikus és nagyot nyelt, mintha fájna a torka. - A legtöbbet nem ismertem. - Arra emlékszik, hogy kivel táncolt? - Elizabeth... - krákogta. - Sisu valakivel, nem tudom a családnevét - suttogta. - Meg Elizabeth Yakamotóval. Bejött a szigorú kinézetű ügyeletes nővér: - Ideje a röntgennek - közölte anélkül, hogy ránézett volna Badrira. - Tessék kimenni, Mr. Dunworthy!
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 188 - Nem maradhatnék még néhány percig? Ez fontos - kérte, de a nővér már nyomkodta is a billentyűket a konzolon. A tanár az ágy fölé hajolt. - Badri, amikor leolvasta a fixet, mekkora volt az időcsúszás? - Mr. Dunworthy! - sürgette a nővér. Dunworthy nem vett róla tudomást. - Nagyobb volt a csúszás, mint amire számított? - Nem - felelte Badri fátyolos hangon. A torkához emelte a kezét. - Mekkora volt a csúszás? - Négy óra - susogta Bari és Dunworthy hagyta magát kitessékelni. Négy óra. Kivrin fél egykor ment át. Az azt jelenti, hogy fél ötkor érkezett meg, csaknem naplementekor, de még azért elég volt a fény ahhoz, hogy lássa, hol van, elég az idő, hogy elsétáljon Skendgate-ig, ha kell. Dunworthy ment megkeresni Maryt, s megadta neki annak a két lánynak a nevét, akikkel Badri táncolt. Mary összevetette őket a frissiben fölvett betegek listájával. Egyik sem volt rajta. Azt mondta a férfinak, hazamehet, megmérte a lázát, vért vett tőle, hogy ne kelljen majd visszajönnie. Már épp indult volna, amikor Sisu Fairchildot behozták, így aztán csaknem teaidő lett, mire hazaért. Colin nem volt sem a kapunál, sem a csarnokban, ahol Finch szerint már csaknem kifogyott a cukor meg a vaj. - Hol van dr. Ahrens unokaöccse? - kérdezte tőle Dunworthy. - Egész délelőtt a kapunál várt - válaszolta Finch idegesen számolgatva a kockacukrokat. - A posta egyig nem érkezett meg, azután átment a nagynagynénje lakásához, hátha odaküldték a csomagjait. Úgy értesültem, oda se. Nagyon gyászos kinézettel jött vissza, aztán úgy félórával ezelőtt hirtelen azt mondta „Most jutott eszembe valami”, és elszáguldott. Talán kitalált valami másik helyet, ahová esetleg küldhették a csomagot. „De nem tették” - gondolta Dunworthy. - Hánykor zárnak ma a boltok? - tudakolta Finch-től. - Karácsony este? Ó, már rég bezártak, uram. Mindig korán zárnak karácsonykor, a forgalom hiányának betudhatóan némelyik már délben bezárt. Számtalan üzenet gyűlt össze nálam, uram... - Kénytelenek lesznek várni - vágott közben Dunworthy, fölmarva az esernyőjét és már ment is. Finch-nek igaza van. A boltok mind zárva voltak. Elment a Blackwell’sig abban a hitben, hogy ők biztosan nyitva vannak, de az is be volt zárva. Viszont máris kihasználták a helyzet adta előnyöket. A kirakatban - egy játék viktoriánus falu hólepte házai közé elrendezve - máris ott voltak az önsegítő egészségügyi könyvek, a gyógyszerismertetők meg egy élénk színű puhafedelű zsebkönyv, a címe: Nevesd magad tökéletesen egészségesre! A tanár végül talált egy nyitott postahivatalt egy mellékutcában, de az csak cigarettát, olcsó édességeket és egy állványnyi képeslapot tartott,
189 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— semmit, ami megfelelő ajándék lehetne egy tizenhárom éves fiúnak. Vásárlás nélkül távozott, aztán visszament és vett egy fontért tejkaramellát, egy óriáscukrot, akkorát, mint egy kisebb aszteroida, és több csomag cukorkát, melyek úgy néztek ki, mint a szappantabletta. Nem sok, de Mary azt mondta, vett más dolgokat is a sálon kívül. Kiderült, hogy ezek a más dolgok: egy pár szürke gyapjúzokni, még komorabb, mint a sál, és egy szókincsfejlesztő vid. De legalább karácsonyi kekszek is voltak ott, meg több ív csomagolópapír, ám egy pár zokni meg némi tejkaramella aligha kielégítő ajándék karácsonyra. A tanár körbenézett a dolgozószobájában, próbálva kiötölni, mit is tehetne. Colin azt mondta „Apokaliptikus!”, amikor Dunworthy elmesélte, hogy Kivrin a középkorban van. Levette a polcról A lovagság korát. Csak illusztrációk vannak benne, nem holók, de ez volt a legjobb, amivel elő tudott állni ilyen rövid idő alatt. Kapkodva becsomagolta ezt is meg a többit is, átöltözött, majd átsietett a Szűz Máriába a szakadó esőben, behúzott fejjel átvágva a Bodley-könyvtár elhagyatott udvarán, próbálva elkerülni a patakzó ereszeket. Aki eszénél van, nem megy ki ilyen időben. Tavaly száraz volt az idő és a templom mégis csak félig telt meg. Kivrin is elment vele. Ott maradt a szünidőben is tanulni, és ő ott találta a Bodley-könyvtárban. Ragaszkodott ahhoz, hogy a lány elmenjen az ő sherry partyjára, aztán meg a templomba. - Nem lenne szabad ezt tennem - morogta a lány útban a templomba. Folytatnom kellene a kutatást. - Azt megteheti a Szűz Máriában is. 1139-ben épült és minden olyan, mint a középkorban volt, beleértve a fűtést is. - Gondolom, az ökumenikus istentisztelet is autentikus - fanyalgott a lány. - Nem kétlem, hogy szellemében éppolyan jószándékú és éppúgy teli van ostobasággal, mint bármelyik középkori mise - mondta akkor ő. Végigsietett a Brasenose melletti keskeny ösvényen, majd kinyitotta a Szűz Mária ajtaját, mire forró légáramlat csapta meg. A szemüvege bepárásodott. Megállt a templom előcsarnokában és megtörölte a szemüvegét a sál végével, de az azon nyomban elhomályosult újra. - A vikárius már keres - tudatta Colin. Zakót és inget viselt, a haja meg volt fésülve. Adott Dunworthynek egyet abból a nagy halom miserendből, amit szorongatott. - Azt hittem, otthon fogsz maradni - jegyezte meg Dunworthy. - Mrs. Gaddsonnal? Micsoda döglött ötlet! Még a templom is jobb annál, szóval fölajánlottam Ms. Taylornak, hogy segítek áthozni ide a harangokat. - És a vikárius munkára fogott - tette hozzá Dunworthy, aki még mindig próbálta megtisztogatni a szemüvegét. - És voltak már klienseid? - Viccelsz? A templom dugig van.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 190 Dunworthy bekukucskált a főhajóba. A padsorok már tele voltak, és hátul épp összecsukható székeket állítottak föl. - Ó, remek, itt vagy végre! - mondta a vikárius, aki sürgött-forgott egy nyaláb énekeskönyvvel. - Elnézést a forróságért! A kazán a ludas. A Nemzeti Vagyonmegőrző nem engedi, hogy egy új, fúziós légkeverőset tegyünk be, és szinte lehetetlen alkatrészt szerezni ezekhez az elavult fosszilis tüzelésűekhez. Most épp a termosztát romlott el. Vagy fűt, vagy nem. - Kihalászott két papírcetlit a reverendája zsebéből és rájuk pillantott. - Nem láttad még Mr. Latimert, ugye? Elvileg neki kellene fölolvasnia az áldást. - Nem - felelte Dunworthy. - De emlékeztettem őt az időpontra. - Igen, hát tavaly összezavarta a dolgokat és egy órával korábban jött. Odaadta Dunworthynek az egyik cédulát. - Itt a te Szentírásod. Ebben az évben a King Jamesből lesz. Az Ezredév Egyháza ragaszkodott hozzá, szerencsére nem a Közös Népi, mint tavaly. A King James lehet, hogy archaikus, de legalább nem kriminális. Kinyílt a külső ajtó és egy csomó ember jött be, mind ernyőt csukva, kalapot lerázva. Megkapták a miserendjüket Colintól, majd bementek a főhajóba. - Tudtam, hogy a Krisztus-templomot kellett volna választanunk - jegyezte meg a vikárius. - Mit csinál itt ez a rengeteg ember? - tudakolta Dunworthy. - Nem fogják föl, hogy egy járvány kellős közepén vagyunk? - Mindig így szokott lenni - válaszolta a vikárius. - Emlékszem a pandémia kezdetére. A legnagyobb adományok, amik valaha összegyűltek. Később nem tudtad volna rávenni őket, hogy kidugják az orrukat a házukból, de most még össze akarnak bújni vigaszért. - És izgalmas is - fűzte hozzá a Szent Megreformáltak papja. Fekete garbót viselt, pantallót, és egy vörös meg zöld skótkockás albát. - Az ember ugyanezt tapasztalja háború idején is. A drámáért jönnek el. - És úgy képzelem, kétszer olyan gyorsan elterjesztik a fertőzést - jelentette ki Dunworthy. - Nem mondta nekik senki, hogy a vírus ragályos? - Én fogom - közölte a vikárius. - A te Szentírásod közvetlen a harangjátékosok után következik. Megváltoztattuk. Szintén az Ezredév Egyháza követelésére. Lukács 2:1.19. - Azzal elment kiosztani az énekeskönyveket. - Hol van a tanítványa, Kivrin Engle? - kérdezte a pap. - Hiányoltam a latin nyelvű misén ma délután. - 1320-ban, remélhetőleg Skendgate faluban, remélhetőleg fedél alatt, nem szakadó esőben. - Ó, nagyszerű! - mondta a pap. - Annyira menni akart! És mekkora szerencse, hogy mindezt megússza!
191 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Igen - felelte Dunworthy. - Gondolom, legalább egyszer át kellene futnom a Szentírást. Bement a főhajóba. Ott még nagyobb volt a hőség, és erős nedves gyapjúmeg nedves kőszag áradt. Lézergyertyák pislákoltak haloványan az ablakokban s az oltáron. A harangjátékosok két nagy asztalt állítottak föl az oltár előtt, súlyos, vörös gyapjúterítőkkel terítették le azokat. Dunworthy föllépett a pulpitusra. Kinyitotta a Bibliát Lukácsnál. - „És lön azokban a napokban, Augusztus császártól parancsolat adaték ki, hogy mind az egész föld összeírattassék.” „A King James tényleg archaikus” - gondolta. - Pedig ahol Kivrin most van, még meg sem írták.” Kiment, vissza Colinhoz. Folyamatosan özönlöttek be az emberek. A pap a Szent Megreformáltaktól a muszlim imámmal átment az Oriel College-ba további székekért. A vikárius a kazán termosztáljával bíbelődött. - Foglaltam magunknak két ülést a második sorban - közölte Colin. - Tudod, mit csinált Mrs. Gaddson a teánál? Kidobta az óriáscukromat! Azt mondta, nyüzsögnek rajta a bacilusok. Örülök, hogy az én anyám nem olyan. - Rendbe rakta az összehajtogatott miserendek halmát, ami jelentősen megcsappant. - Azt hiszem, az történt, tudod, hogy az ajándékait nem engedték át a karantén miatt. Úgy értem, valószínűleg először élelmiszereket meg ilyeneket kell idejuttatniuk. - Újra elrendezte a már rendbe rakott halmot. - Nagyon valószínű - értett egyet Dunworthy. - A többi ajándékodat mikor szeretnéd fölbontani? Ma este vagy holnap reggel? Colin megpróbált nemtörődömnek látszani. - Karácsony reggel, ha szabad. Egy miserendet meg egy sugárzó mosolyt adott egy sárga esőköpenyes hölgynek. - Nos, örülök - acsarogta a nő, kiragadva a nyomtatványt a fiú kezéből -, hogy valakiben még él a karácsony szelleme, még ha halálos járvány dúl is! Dunworthy bement és leült. Úgy tűnt, hogy a vikárius kazánkarbantartása kárba veszett fáradság volt. A tanár levette a sálát meg nagykabátját s lefektette őket a székre maga mellett. Tavaly jéghideg volt a templom. - Szerfölött hiteles - suttogta akkor neki Kivrin -, ahogy a Szentírás is. „És akkoriban a politikus nacsalnyikok újabb sarccal kaszálták az adófizetőket” - folytatta a lány a Közös Népiből idézve. Rávigyorgott a tanárra. - A Biblia a középkorban is olyan nyelven volt, amit nem értettek az emberek. Colin bejött, leült Dunworthy kabátjára meg sálára. A pap a Szent Megreformáltaktól fölállt és beékelte magát a harangjátékosok asztalai meg az oltár elülső része közé. - Imádkozzunk! - kérte.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 192 Térdeplőpárnák puffantak a kőpadlón, majd mindenki letérdelt. - „Ó, Urunk, ki ránk küldéd eme csapást, szólítsd vissza a Te pusztító angyalod, tartóztasd meg a Te kezed és ne engedd, hogy az ország lakatlanná légyen, ne pusztíts el minden élő lelket!” „Nehogy elcsüggedjünk” - gondolta Dunworthy. - „És miként akkoron, mikoron az Úr döghalált bocsáta Izraelre és hetvenezeren halának meg Dántól fogva Bersebáig, akként vagyunk mi is a csapás közepette és könyörgünk Hozzád, hogy fordítsd el Haragod a hívektől és ne ostorozd őket!” Az ősöreg kazán csövei elkezdtek kongani, ám úgy tűnt, ez nem zavarja a papot. Jó öt percig folytatta, megemlítve számos esetet, amikor az Úr lesújtott az istentelenekre és „dögvészt bocsáta reájuk”, aztán megkérte a jelenlévőket, hogy álljanak föl és énekeljék el a „Vigasságos, hangos, nagy örömünk támadt”-at. Montoya beesett a padba, leült Colin mellé. - Az egész napot az Egészségügynél töltöttem - suttogta megpróbáltam rávenni őket, hogy adjanak nekem felmentést. Úgy látszik, azt képzelik, én ide-oda akarok futkározni a vírust terjesztve! Mondtam nekik, hogy egyenesen az ásatásra megyek, ott nincs senki, akit megfertőzhetnék, de azt hiszi, meghallgattak? Odafordult Colinhoz. - Ha mégis megszerzem a felmentést, szükségem lesz önkéntesekre, hogy segítsenek nekem. Van kedved holttesteket kihantolni? - Nem teheti - sietett az ellenvetéssel Dunworthy. - A nagy-nagynénje nem engedi meg neki. - Áthajolt Colinon és odasúgta: - Próbáljuk megállapítani Badri Chaudhuri hollétét hétfő délután déltől fél háromig. Találkozott vele? - Ssss - intette őket az a nő, aki korábban ráacsargott Colinra. Montoya megrázta a fejét. - Kivrinnel voltam, átnéztük Skendgate térképét és helyszínrajzát - susogta vissza. - Merre? Az ásatáson? - Nem, a Brasenose-ban. - És Badri nem volt ott? - kérdezte, de Badrinak semmi oka sem volt arra, hogy a Brasenose-ban legyen akkor. Nem kérte meg Badrit, hogy vegye át az ugrást, míg nem találkozott vele fél háromkor. - Nem - suttogta Montoya. - Ssss - sziszegte a nő. - Mennyi ideig volt együtt Kivrinnel? - Tíztől addig, míg mennie nem kellett az Ispotályba ellenőrzésre, háromig, azt hiszem - súgta Montoya. - Ssss!
193 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Föl kell olvasnom az Ima a Nagy Szellemhez - suttogta Montoya, azzal fölállt és elindult a széksorok mentén. Fölolvasta az amerikai indián éneket, azután a harangjátékosok - fehér kesztyűt és eltökélt arckifejezést öltve - előadták az Ó, Krisztus, Te Világ Interfészét, mely eléggé úgy hangzott, mint a csövek kongása. - Ők abszolúte döglöttek, ugye? - suttogta oda Colin a miserendje mögül. - Ez egy késő huszadik századi atonális darab - suttogta vissza Dunworthy. - Ennek rémesen is kell hangzania. Amikor úgy tűnt, a harangjátékosok befejezték, Dunworthy fölment a pulpitusra és fölolvasott a Szentírásból. - „És lön azokban a napokban, Augusztus császártól parancsolat adaték ki, hogy mind az egész föld összeirattassék...” Montoya fölállt, eloldalazott Colin mellett az oldalhajóba és kisurrant az ajtón. A tanár szerette volna megkérdezni tőle, hogy látta-e Badrit hétfőn vagy kedden, esetleg ismer-e olyan amerikaiakat, akik kapcsolatban állhattak vele. Majd megkérdezi tőle holnap, amikor mennek vérvételre. A legfontosabb dolgot már megtudta - azt, hogy Kivrin nem találkozott Bad-rival hétfő délután. Montoya azt mondta, együtt voltak, míg a lány el nem ment az Ispotályba, és addigra Badri már a Balliolban találkozott Dunworthyvel. Badri nem tehette ki a lányt a vírusnak. - „És monda az angyal nékik: Ne féljetek, mert ímé, hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen...” Nem úgy tűnt, mintha bárki is odafigyelne. A nő, aki úgy kifakadt Colin ellen, épp kiküzdötte magát a kabátjából. Mindenki más is levette már a magáét és a miserendjével legyezte magát. A tanár Kivrinre gondolt a tavalyi istentiszteleten, ahogy a kőpadlón térdepelt, elmélyülten őt bámulta, rá meredt, míg ő fölolvasott. A lány sem figyelt. Hanem elképzelte a Szentestét 1320-ban, amikor a Biblia latinul hangzik föl és gyertyák pislákolnak az ablakokban. „Kíváncsi vagyok, olyan-e, mint amilyennek képzelte” - gondolta a tanár, aztán beugrott neki, hogy ott még nincs karácsony este. Ahol a lány van, ott még két hét hátra van addig. Ha tényleg ott van. Ha minden rendben vele. - „...Mária pedig mind ez igéket megtartja, és szívében forgatja vala” - fejezte be Dunworthy, aztán visszament a helyére. Az imám kihirdette a karácsonyi istentiszteletek időpontját az összes templomban, majd fölolvasta az Egészségügy brosúráját arról, hogy kerüljük az érintkezést a fertőzött személyekkel. A vikárius belekezdett a prédikációjába. - Vannak olyanok - mondta, szúrósan pillantva a Szent Megreformáltak papjára -, akik azt hiszik, a betegség Isten büntetése, holott Krisztus egész életét betegek gyógyításával töltötte, Ha itt lenne, semmi kétségem, hogy meggyógyítaná azokat, akiket megfertőzött a vírus, ugyanúgy, ahogy
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 194 meggyógyította a szamaritánus leprást! - Azzal hozzáfogott egy tízperces előadáshoz arról, hogyan védekezzünk az influenza ellen. Fölsorolta a tüneteket, elmagyarázta a cseppfertőzést és szemléltette az Egészségügy arcmaszkjának használatát. - Igyatok sok folyadékot és maradjatok ágyban! - hirdette az igét, karját kitárva a pulpitus fölött, mintha ez áldás lenne s ezeknek a tüneteknek az első jelére telefonáljatok a háziorvosotoknak! A harangjátékosok ismét fölhúzták fehér kesztyűjüket és kísérték az orgonán fölhangzó Az angyal énekelt, amit voltaképp föl lehetett ismerni. A Megtérített Unitárius Egyház lelkésze lépett föl a pulpitusra. - Kétezer évvel ezelőtt pont ezen az éjjelen, Isten leküldte a fiát, drága gyermekét, a mi világunkra. El tudjátok képzelni miféle hihetetlen szeretet kellett ahhoz, hogy ilyet tegyen? Azon az éjszakán Jézus otthagyta mennyei otthonát s kiment egy veszélyekkel meg betegségekkel teli világba - mondta a lelkipásztor. - Tudatlan és gyámoltalan csecsemőként ment, nem tudva semmit a gonoszságról, az árulásról, amikkel majd szembe fog kerülni. Hogyan küldhette Isten az Ő egyetlen Fiát, drága gyermekét, ilyen veszedelembe? A válasz a szeretet. A szeretet. - Vagy a hozzá nem értés - motyogta Dunworthy. Colin fölnézett az óriáscukra vizsgálatából és rámeredt a tanárra. „Miután pedig elengedte a fiát, minden pillanatban aggódott érte gondolta Dunworthy. - Kíváncsi vagyok, vajon Ő megpróbálta-e leállítani a dolgot.” - A szeretet volt az, ami a világba küldte Krisztust, és a szeretet, amely miatt Krisztus kész volt jönni, sőt, vágyott rá. „A lánynak semmi baja - gondolta a tanár. - A koordináták rendben vannak. Csak négy óra volt az időeltolódás. Kivrin nem volt kitéve az influenzának. Biztonságban van Skendgate-ben, a randevú időpontja megszabott, a felvevője máris félig tele a megfigyeléseivel, egészséges, izgatott és szerencsére nincs tudomása minderről.” - Őt azért küldték a világba, hogy segítsen nekünk megpróbáltatásainkban és szenvedéseinkben - jelentette ki a lelkész. A vikárius intett Dunworthynek. Áthajolt Colinon a tanárhoz. - Most értesültem, hogy Mr. Latimer megbetegedett - suttogta a vikárius. Odaadott Dunworthynek egy összehajtott papírlapot. - Fölolvasnád az áldást? -... Isten hírvivője, a szeretet egy követe - fejezte be a lelkipásztor és leült. Dunworthy odament a pulpitushoz. - Legyenek szívesek, álljanak föl az áldáshoz! - kérte, széthajtogatta a papírt s rápillantott. így kezdődött: „Ó, Urunk, tartóztasd meg Haragod tüzét!” Dunworthy összegyűrte. - Irgalmas Atyánk - mondta -, védelmezd meg azokat, akik távol vannak tőlünk, és hozd őket haza baj nélkül!
195 ————————— CONNIE WILLIS ———————————
ÁTIRAT AZ ÍTÉLETNAPI KÖNYVBŐL (035850-037745) 1320. december 20. Már csaknem teljesen jól vagyok. Hála a roborált nyiroksejtjeimnek vagy a vírusölőknek. Valami végül beindult. Tudok lélegezni anélkül, hogy fájna, a köhögésem megszűnt, és úgy érzem, mintha akár az ugrás helyéig is el tudnék sétálni - mármint ha tudnám, hogy az hol van. A vágás is begyógyult a homlokomon. Lady Eliwys megnézte ma reggel, aztán ment és idehozta Imeyne-t, vizsgálja meg ő is. - Ez csoda - mondta Eliwys örvendezve, de Imeyne csak gyanakvónak tűnt. Az lesz a következő, hogy úgy dönt, boszorkány vagyok. Azonnal világossá vált: most, amikor már nem vagyok beteg, gondot okozok. Azontúl, hogy Imeyne meg van győződve, kémkedem vagy a kanalakat akarom ellopni, az a fő nehézség, hogy ki is vagyok - mi a rangom és hogyan kell bánni velem. Eliwysnek nincs se ideje, se energiája, ezzel foglalkozni. Van épp elég baja. Lord Guillaume még mindig nincs itt, a privéje szerelmes belé, és közeleg a karácsony. Eliwys besorozta a fél falut szolgának meg szakácsnak. Kifogytak számos lényeges dologból, amikért, erősködik Imeyne, el kell küldessenek Oxfordba vagy Courcyba. Agnes is hozzájárul a gondokhoz azzal, hogy láb alatt van, és folyton elszökik Maisry elől. - Hozatnunk kell Sir Bloettől egy komomát - mondta Imeyne, amikor Agnest a csűr padlásán játszadozva találták meg. - Meg cukrot. Nincs nekünk elég sem a cukormázas tortához, sem pedig a nyalánkságokhoz. Eliwys fölbőszült. - Férjemuram meghagyta nekünk... - Én majd vigyázok Agnesre - ajánlkoztam abban a reményben, hogy a tolmács helyesen fordította a „komomát”, és a történelmi vidék sem tévedtek, s a gyermekek nevelőnőjének tisztségét néha nemesi születésű hölgyek töltötték be. Szemlátomást igen. Eliwys azon nyomban hálásnak látszott, sőt Imeyne sem meredt rám szúrósabban, mint szokott. Szóval most Agnes az én gondjaimra van bízva. Valamint láthatólag Rosemund is, aki kérte ma reggel, hogy segítsek neki a hímzésben. Azzal az előnnyel jár, ha a nevelőnőjük vagyok, hogy mindent megkérdezhetek az apjukról meg a faluról, kimehetek az istállóba vagy a
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 196 templomba, és megkereshetem a papot, sőt Gawynt is. A hátránya az, hogy egy csomó mindent nem kötnek a lányok orrára. Egyszer már Eliwys abbahagyta a beszélgetést Imeyne-nel, amikor Agnes meg én bejöttünk a csarnokba, és amikor megkérdeztem Rosemundot, miért jöttek ide, azt felelte: „Apámuram úgy ítélte, a levegő egészségesebb Ashencote-ban”. Ez volt az első alkalom, amikor valaki megemlítette a falu nevét. Semmiféle Ashencote nem szerepel a térképen vagy az ítéletnapi Könyv ben. Fölteszem, van rá sansz, hogy ez is az egyik „elveszett” falu. Harmincfőnyi lakossággal könnyen kipusztulhatott a fekete halál idején, vagy elnyelhette az egyik közeli város, de még mindig azt hiszem, hogy ez Skendgate. Megkérdeztem a lányokat, hogy ismernek-e egy Skendgate nevű falut, és Rosemund azt mondta, sosem hallott róla, ami nem jelent semmit, mivel nem idevalósiak, de Agnes nyilván megkérdezte Maisryt, és ő sem hallott róla. Ms. Montoya 1360-ra vagy későbbre teszi a „gate”-et (ami valójában egy gát), ráadásul számos angolszász helynevet váltott föl normann változat, vagy nevezték át a falvakat az új tulajdonosról. Ez rossz előjel Guillaume D’Iverie számára, meg a perrel kapcsolatosan, ahonnan még nem tért vissza. Hacsak ez nem egy teljesen másik falu. Ami viszont rossz előjel nekem. (Szünet) Gawyn Eliwysért érzett lovagi szerelme szemmel láthatólag nem zavarja meg őt a szolgálókkal való szeretkezésben. Megkértem Agnest, vigyen ki az istállóba, hogy lássam a póniját, abban a halvány reményben, hátha Gawyn majd ott lesz. Ott is volt, az egyik bokszban Maisryvel, nem kifejezetten lovagi nyögéseket hallatva. Maisry nem látszott a szokásosnál rémültebbnek, és fölgyűrte a szoknyáját a dereka fölé ahelyett, hogy a fülére tapasztotta volna a kezét, szóval láthatólag nem erőszakot követtek el rajta. Bár l’amour courtois sem volt éppen. Sietve eltereltem Agnes figyelmét és hogy kihozzam az istállóból, azt mondtam neki: szeretnék átvágni a réten, megnézni a haranglábat. Be is mentünk és szemügyre vettük a súlyos kötelet. - Roche atya megkongatja a harangot, amikor valaki meghal - közölte Agnes. - Ha nem teszi, eljön az ördög, elviszi a halott lelkét, és akkor nem jut a mennyországba. Ami, fölteszem, az Imeyne-t bosszantó babonás locsogás újabb gyöngyszeme. Agnes meg akarta kongatni a harangot, de rábeszéltem, hogy inkább menjünk be a templomba és keressük meg Roche atyát. A pap nem volt ott. Agnes azt mondta, valószínűleg még mindig a zsellérnél van, „aki nem hal meg, pedig meggyónt”, vagy valahol imádkozik. - Roche atya szokása, hogy az erdőben imádkozik - mesélte és átkukucskált a szentélyrácson át az oltárra.
197 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— A templom normann, homokkő oszlopokkal, kőlapokkal kirakott padlóval, középhajóval. A festett üvegablakok nagyon keskenyek, kicsik és sötét színűek. Szinte semmi fényt nem engednek be. Csak egyetlen egy sírbolt van benne, félúton a főhajóban. Egy fekvő lovag képmása látható a sír tetején, a keze páncélkesztyűben keresztbe a mellén, és ott az oldalán a kardja. A véset az sír oldalán így szól: JLequiescat cum Sanctis tuis in aetemum”. Nyugodjék békében a Te szentjeiddel mindörökké! Az ásatáson lévő síron is van egy ,JRequiescat felirat, de amikor ott jártam, ennél több még nem volt föltárva. Agnes azt mondta, a sír a nagyapjáé, aki „sok idővel ezelőtt” belehalt valami lázba. A sírbolttól meg egy durván faragott szobortól eltekintve, a főhajó teljesen üres. A korabeliek álltak a templomban, ezért nincsenek padsorok, és az a szokás, hogy emlékművekkel meg szobrokkal tömik tele a főhajót, nem terjedt el egészen az 1500-as évekig. Egy fából faragott szentélyrekesztő, tizenkettedik századi, választja el a főhajót a szentély és az oltár árnyba boruló rejtekétől. Az oltár fölött, a feszület két oldalán, két, kezdetleges festmény van, melyek az Utolsó ítéletet ábrázolják. Az egyiken a hívek mennybe mennek, a másikon a bűnösök pokolra jutnak, de majdnem egyformának látszik a kettő. Mindkettőt rikító vörösökkel és kékekkel festették, és az arckifejezések egyként rémültek. Az oltár egyszerű, egy fehér vászonterítő takarja, mindkét oldalán ezüst kandeláber. A rosszul faragott szobor nem a Szűz, aminek véltem, hanem Alexandriai Szent Katalin. Egy reneszánsz előtti szoborhoz illően a test rövidülésben látszik a fej pedig óriási, és különös, szögletes főkötőt visel, mely pont a fül alatt véget ér. A nőszobor egyik kezében egy babaméretű gyereket, a másikban egy kereket tart. Kurta, sárgás gyertya és két olajos fáklyatartó van a padlón előtte. - Lady Kivrin, Roche atya azt állítja, kegyelmed egy szent - szólalt meg Agnes, amikor megint kimentünk a szabadba. Könnyű volt rájönni, ezúttal miből ered a zavar, és eltűnődtem, vajon ugyanezt tette a kislány a harang meg a fekete ménen lovagló ördög esetében is. - Alexandriai Szent Katalin után kaptam a nevemet - mondtam -, miként téged Szent Agnesről neveztek el, de mi magunk nem vagyunk szentek. A kislány a fejét rázta. - Az atya azt mondja, az utolsó időkben Isten el fogja küldeni a szentjeit a bűnös emberekhez. Azt mondja, amikor te imádkozol, magának az Istennek nyelvén beszélsz. Megpróbáltam óvatos lenni, amikor a felvevőbe beszéltem, hogy csak olyankor rögzítsem a megfigyeléseimet, amikor nincs senki a szobában, de nem tudom fölidézni azt az időt, amikor beteg voltam. Emlékszem, hogy folyton kérleltem a papot, segítsen, és kértem Mr. Dunworthyt, hogy jöjjön,
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 198 mentsen meg. Ha pedig Roche atya hallott engem modem angolt beszélni, nyugodtan hihette, hogy más nyelveken szólalok meg. Ő legalább azt hiszi, szent vagyok, nem pedig boszorkány, de Lady Imeyne is ott volt a betegszobában. Elővigyázatosabbnak kell lennem. (Szünet) Megint kimentem az istállóba (miután megbizonyosodtam, hogy Maisry a konyhában van), Gawyn azonban nem volt ott, és Gringolet sem. A ládáim meg a szekér szétszedett maradványai viszont igen. Gawyn egész biztosan egy tucatszor megtette az utat ahhoz, hogy mindent idehozzon. Átnéztem mindent, de nem találom sehol a ládikót. Remélem, nem vette észre, s még mindig ott van az út mentén, ahol hagytam. Ha ott van, alighanem teljesen ellepi a hó, de ma kisütött a nap, így elkezdett egy kicsit olvadni.
199 ————————— CONNIE WILLIS ———————————
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Olyan hirtelen következett be Kivrin fölépülése a tüdőgyulladásból, hogy a lány meg volt győződve arról, valaminek történnie kellett, ami végül működésbe hozta az immunrendszerét. Megszűnt a fájás a mellkasában, abbamaradt a köhögés és teljesen eltűnt a vágás a homlokáról. Imeyne gyanakodva vizsgálgatta hűlt helyét, mintha azzal gyanúsítaná Kivrint, hogy csak mímelte a sérülést, és Kivrin végtelenül örült, hogy végül nem imitálták a sebet. - Hálát kell adnia a Magasságosnak, mert ezen az Úr napján meggyógyította kegyelmedet - közölte Imeyne rosszallólag és letérdelt az ágy mellett. Rajta volt az ezüst ereklyetartó, mert a miséről jött. Két tenyere közé fogta - mintha felvevő lenne, gondolta Kivrin - és elmondott egy miatyánkot, majd talpra kecmergett. - Bárcsak én is kegyelmedékkel mehettem volna a misére - sóhajtotta Kivrin. Imeyne fintorgott. - Úgy ítéltem, kegyelmed még túl beteg - jelentette ki sokat sejtető hangsúllyal a „beteg” szón -, és biza gyatra mise vala. Belevágott Roche atya bűneinek fölsorolásába: a Kyrie előtt olvasta az evangéliumot, az albáját gyertyaviasz szennyezte be, s kifelejtette a Confiteor Deo egy részét. Úgy tűnt, a pap bűneinek előszámlálása javít a hangulatán, s mire végzett, az öregasszony megveregette Kivrin kezét és azt mondta: - Kegyelmed még nem teljesen egészséges. Maradjon ágyban még egy napot! Kivrin így is tett, s arra használta az időt, hogy rögzítse megfigyeléseit a felvevőn, leírta az udvarházat, a falut és mindenkit, akivel eddig találkozott. Jött a sáfár, egy sötét hajú, tagbaszakadt férfi, aki feszengeni látszott ünneplő zekéjében s egy túl díszes ezüstövben. Hozott egy csuporral a felesége keserű teájából. Érkezett még egy nagyjából Rosemunddal egyidős fiú, hogy tudassa Eliwysszel, beleállt a „rossz” a kancája mellső lábába. Ám a pap nem jött újra el. - Elment, hogy meggyóntassa a zsellért - mesélte Agnes Kivrinnek. Agnes továbbra is kiváló kútfőnek bizonyult, szívesen válaszolt Kivrin összes kérdésére, akár tudta a választ, akár nem, és önként beszámolt
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 200 mindenféléről a faluval s annak lakóival kapcsolatosan. Rosemund csöndesebb volt, erősen igyekezett, hogy felnőttnek tűnjön. - Agnes, gyerekes dolog így beszélni. Meg kell tanulnod, hogy ügyelj a nyelvedre! - intette húgát ismételten, de szerencsére ez a megjegyzés semmilyen hatást sem gyakorolt Agnesre. Rosemund is mesélt a fivéreiről meg az apjáról, aki „megígérte, hogy okvetlen eljő hozzánk karácsonyra”. A lány nyilvánvalóan rajongott az apjáért, aki nagyon hiányzott neki. - Bárcsak fiú lennék! - jegyezte meg, amikor Agnes megmutatta Kivrinnek azt az ezüstpennyt, amit Sir Bloet adott neki. - Akkor apámurammal maradtam volna Bath-ban. A két lány közléseiből, az Eliwys és Imeyne beszélgetéseiből elkapott foszlányokból plusz a saját megfigyeléseiből Kivrin már elég sokat össze tudott rakosgatni a faluról. Az kisebb volt, mint amit a Valószínűségszámítás jósolt Skendgate méretéről, még középkori falunak is kicsi. Kivrin úgy saccolta, nincs itt több negyven embernél, beleértve Lord Guillaume családját meg a sáfárét is. Akinek Rosemund szerint öt gyereke van „és egy frissen megkeresztelt csecsszopója”. Akadt itt két pásztor és több földműves, de ez volt „a legszegényebb Guillaume összes birtoka közül”, mondta Imeyne, újfent panaszolva, hogy ezen a helyen kell tölteniük a karácsonyt. A sáfár felesége volt a helybéli társadalmi törtető, és Maisry meg családja a helyi semmirekellők. Kivrin mindent fölvett, statisztikát és pletykát, imára kulcsolva a kezét, amint adódott erre lehetősége. A havazás, ami akkor kezdődött, mikor visszahozták az udvarházba, egész éjjel folytatódott, majd a következő délután is. Csaknem egylábnyi hó esett. Az első nap, amikor Kivrin fölkelhetett, esett az eső, s ő remélte, hogy az majd elolvasztja a havat, ám csupán jéggé fagyasztotta a hó kérgét. A lány attól félt, semmi reménye arra, hogy fölismerje az ugrás helyét, ha nincsenek ott a ládák meg a szekér. Rá kell valahogy vennie Gawynt, mutassa meg neki - de ezt könnyebb mondani, mint elérni. A férfi csak enni jött a csarnokba, vagy kérdezni valamit Eliwystől, s amikor ott tartózkodott, Imeyne is mindig ott volt és figyelt, ezért a lány nem mert közelíteni hozzá. Kivrin kisebb kiruccanásokba kezdett a kislányokkal - körbe az udvaron, ki a faluba - abban a reményben, hogy esetleg összefut a férfival, ám az nem volt sem a csűrben, sem az istállóban. Gringolet sem állt a helyén. Kivrin azon töprengett, vajon Gawyn a támadók után eredt-e Eliwys parancsa ellenére, Rosemund azonban azt mondta, hogy vadászni ment. - Szarvast ejt a karácsonyi lakomára - tette hozzá Agnes. Úgy látszott, senkit sem érdekel, hová viszi a kislányokat, vagy milyen soká vannak távol. Lady Eliwys szórakozottan bólintott, amikor Kivrin megkérdezte, kiengedik-e a lányokat az istállóba. Lady Imeyne még csak rá sem szólt Agnesre, hogy húzza össze a köpenyét, vagy vegyen kesztyűt.
201 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Olybá tűnt, mintha azzal, hogy Kivrin gondjaira bízták a gyerekeket, meg is feledkeztek róluk. Nagyon lekötötte őket a karácsonyi készülődés. Eliwys összetoborozta az összes hajadont és öregasszonyt a faluból, befogta őket sütni meg főzni. A két disznót levágták, a galamboknak több mint a felét leölték és megkopasztották. Az udvar tele volt tollakkal meg a sülő kenyér illatával. Az 1300-as években a karácsony kéthetes ünneplés volt, lakomákkal, játékokkal és tánccal. Kivrin meglepődött azon, hogy Eliwys a körülmények ellenére mindezt megteszi. Az asszony minden bizonnyal meg van győződve arról, hogy Lord Guillaume tényleg megérkezik karácsonyra, ahogy ígérte. Imeyne felügyelte a csarnok takarítását, s egyfolytában panaszkodott a rendes segítség hiánya meg a szegényes körülmények miatt. Ezen a délelőttön odavitte a sáfárt meg még egy férfit, vegyék le a súlyos asztaltáblákat a falakról és tegyék rá őket a kecskelábakra. Majd ellenőrizte, ahogy Maisry és egy nő - akinek nyakán jól kivehetők voltak a görvély fehér, egyenetlen nyomai - lesikálták az asztalt homokkal és durva kefékkel. - Nincs levendula - szólt oda Eliwysnek. - Sem elegendő friss sás a padlóra. - Akkor be kell érnünk azzal, amink van - felelte Eliwys. - Cukrunk sincs a nyalánkságokhoz, sem pedig fahéjunk. Courcyban bőségesen el vannak látva mindennel. És szívesen fogadnának. Kivrin épp föladta Agnesre a csizmáját, arra készülve, hogy már megint kivigye őt az istállóba, megnézni a póniját. Riadtan tekintett föl. - Nem több félnapi járásnál - folytatta Imeyne. - Lady Yvolde káplánja fogja a misét mondani és... Kivrin a többit nem hallotta, mert Agnes megszólalt: - A pónim neve Szaracén. - Ümm - mormolta Kivrin, aki próbálta kivenni a beszélgetést. A karácsony az az időszak, amikor a nemesség gyakran ment látogatóba. Erre gondolnia kellett volna korábban is. Magukkal vitték a teljes háztartásukat és hetekig elidőztek, de legalábbis Vízkeresztig. Ha ők most elmennek Courcyba, jóval a találka időpontja utánig is ott maradhatnak. - Apámuram nevezte el Szaracénnak, mert pogány virtus lakozik benne közölte Agnes. - Sir Bloet zokon fogja venni, midőn megtudja, hogy ily közel időztünk egész karácsonykor s meg sem látogattuk - tódította Lady Imeyne. - Azt fogja hinni, valami hibádzik az eljegyzés körül. - Nem mehetünk Courcyba karácsonyozni - szólt közbe Rosemund. Eddig a pádon ült Kivrinnel meg Agnesszel szemben, és varrt, de most fölállt. Apámuram megígérte, hogy karácsonyra okvetlen itt lesz. Meg fog neheztelni, ha eljő s minket nem talál itt. Imeyne megfordult és szúrósan meredt Rosemundra.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 202 - Meg fog neheztelni, ha a lányait oly elvadultan találja, hogy akkor szólalnak meg, amikor akarnak és beleavatkoznak olyas dolgokba, amik nem tartoznak rájuk. - Visszafordult Eliwyshez, aki aggodalmasnak tűnt. Fiamuramnak bizonyosan van elég esze ahhoz, hogy Courcyban keressen minket. - Férjemuram meghagyta nekünk, hogy maradjunk itt és várjunk, míg meg nem jő - válaszolta Eliwys. - Örömmel fogja eltölteni, hogy megtettük, amit parancsolt. - Odament a tűzhelyhez és fölvette Rosemund varrását, világosan véget vetve ezzel a társalgásnak. „De nem sokáig” - gondolta Kivrin Imeyne-t figyelve. Az öregasszony mérgesen szorította össze az ajkát, és rámutatott egy foltra az asztalon. A görvély nyomát viselő asszony azonnal odament, hogy lesikálja. Imeyne nem fogja annyiban hagyni. Újra föl fogja hozni a témát, érvet érv után, hogy miért kell elmenniük Sir Bloethoz, akinek van cukra, sása meg fahéja. És egy művelt káplánja, aki elmondja a karácsonyi misét. Lady Imeyne eltökélte, hogy nem fog misét hallgatni Roche atyától. És Eliwys egész idő alatt egyre jobban aggódik. Bármikor úgy dönthet, segítségért megy Courcyba, vagy akár vissza Bath-ba. Kivrinnek meg kell találnia az ugrás helyét. Megkötötte Agnes sapkájának lelógó zsinórjait, és fölhúzta a köpeny csuklyáját a kislány fejére. - Minden nap meglovagoltam Szaracént Bath-ban - csacsogta Agnes. Bárcsak itt is mehetnénk lovagolni! Vinném a kopómat is. - A kutyák nem ülnek lóhátra - jegyezte meg Rosemund. - Hanem a ló mellett futnak. Agnes akaratosan csücsörített. - Kormos még túl kicsi a futáshoz. - Miért nem mehetsz itt lovagolni? - kérdezte Kivrin, hogy útját állja a veszekedésnek. - Nincs senki, aki elkísérne - felelte Rosemund. - Bath-ban a dajkánk meg atyánkurunk egyik privéje jött velünk. Atyánkurunk egyik privéje. Gawyn elkísérhetné őket és akkor Kivrin nem csak megkérdezheti tőle, hol van az ugrás helye, hanem meg is mutattathatja magának. Gawyn már visszajött. Kivrin látta őt aznap reggel az udvaron, ez volt az oka, amiért ki akart menni az istállóba, de az még jobb lenne, ha együtt lovagolnának. Imeyne odament, ahol Eliwys üldögélt. - Ha már itt kell maradnunk, akkor muszáj, hogy legyen vadhús a karácsonyi pástétomba. Lady Eliwys félretette a varrást és fölállt. - Meghagyom a sáfárnak meg a legidősebb fiának, hogy menjenek vadászni - mondta halkan. - Akkor nem lesz, aki elmenjen repkényért és magyalért.
203 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Roche atya épp ma megy, hogy szedjen - felelte Lady Eliwys. - Ő a templomnak szed - vetette ellen Lady Imeyne. - Hát nem akar kegyelmed repkényt meg magyalt a csarnokban? - Majd mi szedünk - ajánlotta Kivrin. Eliwys és Imeyne mindketten megfordultak és ránéztek. „Hibáztam!” gondolta Kivrin. Annyira lekötötte, hogy módot leljen a Gawyn-nal történő beszélgetésre, hogy megfeledkezett minden másról, és most megszólalt, holott nem szóltak hozzá. „Beleavatkozott olyas dolgokba”, amik nyilvánvalóan nem tartoznak rá. Lady Imeyne most még jobban meg lesz győződve arról, hogy Courcyba kell menniük és rendes dajkát kell keríteniük a lányok mellé. - Bocsánat, hogy illetlenül közbeszóltam, úrnőm - mondta lehajtva a fejét. - Tudom, sok a tennivaló és kevesen vagyunk elvégezni. Agnes, Rosemund meg én könnyűszerrel ellovagolhatunk az erdőbe, hogy magyalt hozzunk. - Biza - szólalt meg mohón Agnes. - Lovagolhatnék Szaracén hátán. Eliwys szólásra nyitotta a száját, de Imeyne megelőzte. - Kegyelmed tehát nem fél az erdőtől, habár csak nemrégiben épült föl a sérüléseiből? Hiba hiba hátán. Kivrint elvileg megtámadták és holtnak vélvén otthagyták, erre most önként jelentkezik, hogy elvigyen két kislányt ugyanabba az erdőbe! - Nem úgy gondoltam, hogy egyedül mennénk - mondta Kivrin abban reménykedve, hátha ezzel nem ront a helyzeten. - Agnes azt mondta, kegyelmed férjeurának egyik fegyveresével lovagolt ki, az őrizte őt. - Biza - vágta rá Agnes. - Gawyn velünk lovagolhat, és a kopom, Kormos is. - Gawyn nincs itt - csúszott ki Imeyne száján, s a bekövetkező csöndben gyorsan visszafordult az asztalt súroló nőkhöz. - Hová ment? - kérdezte Eliwys, elég halkan, de az arcát élénkvörös pír öntötte el. Imeyne elvette Maisrytől a rongyát és elkezdett súrolni egy foltot az asztaltáblán. - Küldetést teljesít, megbízásomból. - Kegyelmed elküldte őt Courcyba - jelentette ki Eliwys. Ez állítás volt, nem kérdés. Imeyne visszafordult, hogy szemtől szembe legyenek. - Nem illendő részünkről, hogy ily közel legyünk Courcyhoz s ne küldjünk üdvözletét. Sir Bloet azt fogja hinni, hátat fordítottunk neki. Nemigen engedhetjük meg magunknak mostanság, hogy magunkra haragítsunk egy olyan nagyhatalmú férfiút, mint... - Férjemuram meghagyta, hogy senkivel se tudassuk ittlétünket - vágott közbe Eliwys. - Fiamuram nem hagyta meg, hogy megsértsük Sir Bloetot és elveszítsük a jóakaratát, most, amikor oly nagy szükségünk lehet rá!
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 204 - Mit parancsolt kegyelmed Gawynnak, mit mondjon Sir Bloetnak? - Meghagytam, mondjon szívélyes üdvözletét - felelte Imeyne, ide-oda csavargatva a kezében tartott rongyot. - Meghagytam, mondja el, hogy örömmel látnánk őket karácsonyra. - Az öregasszony dacosan fölszegte az állát. - Nem tehetünk mást, most, amikor a két családot hamarosan a házasság köteléke egyesíti. Hozni fognak ennivalót a karácsonyi lakomához meg szolgákat is... - És Lady Yvolde káplánját, aki elmondja a misét? - tudakolta fagyosan Eliwys. - Idejönnek? - kérdezte Rosemund. Megint fölállt, így amit addig varrt, lecsúszott a térdéről a padlóra. Eliwys és Imeyne értetlenül néztek rá, mintha elfelejtették volna, hogy van még más is a csarnokban, aztán Eliwys Kivrinhez fordult. - Lady Katherine - csattant föl -, hát nem viszi kegyelmed a gyerekeket, hogy növényt gyűjtsenek a csarnok számára? - Nem mehetünk Gawyn nélkül - jelentette ki Agnes. - Majd Roche atya elkísér - mondta Eliwys. - Igenis, úrnőm - mondta Kivrin. Megfogta Agnes kezét, hogy kivezesse a teremből. - Idejönnek? - firtatta újra Rosemund, és az arca csaknem annyira elvörösödött, mint az anyjáé. - Nem tudom - válaszolta Eliwys. - Eredj a húgoddal és Lady Katherinenel! - Én Szaracénon fogok lovagolni - büszkélkedett Agnes, kitépve kezét Kivrinéből, és kiszaladt a csarnokból. Rosemund úgy látszott, még mondani fog valamit, aztán ment, hogy elhozza a köpenyét a válaszfal mögötti átjáróból. - Maisry - szólt Eliwys. - Az asztal már elég jól néz ki. Menj föl a padlásra és hozd ide a sótartót meg az ezüsttálcát a ládából! A görvély nyomait viselő asszony kisurrant a teremből. Még Maisry sem húzta az időt, hanem máris mászott föl a létrán. Kivrin fölvette a köpenyét, sietve megkötötte, attól félve, hogy Lady Imeyne mond még valamit az őt ért támadásról, de egyik nő sem szólalt meg. Csak álltak, Imeyne még mindig a rongyot csavargatta a kezében, s nyilvánvalóan arra vártak, hogy Kivrin és Rosemund távozzon. - Ide fognak... - kezdett bele Rosemund, aztán elszaladt, ki Agnes után. Kivrin utánuk sietett. Gawyn ugyan nincs itt, de közlekedési eszközt kapott s hozzá engedélyt, hogy az erdőbe mehessen. Meg a papot, aki elkíséri őket. Rosemund korábban azt mondta, Gawyn útközben találkozott a pappal, amikor őt, Kivrint elhozta az udvarházba. Talán Gawyn elvitte Roche atyát a tisztásra.
205 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Szinte rohant az udvaron át az istállóba, attól tartva, hátha az utolsó pillanatban Eliwys odakiált neki az udvar túloldaláról, hogy meggondolta magát, Kivrin még nincs elég jól, a vadon pedig túlságosan veszélyes. Szemlátomást a lányokban is fölmerült ez a gondolat. Agnes máris a póniján ült, és Rosemund épp meghúzta a hevedert a kancája nyergén. A póni egyáltalán nem is volt póni, hanem egy izmos pej, alig kisebb Rosemund kancájánál, így Agnes lehetetlenül magasan látszott ülni a magas kápájú nyeregben. Az a fiú tartotta a kantárt, aki beszámolt Eliwysnek a kanca mellső lábáról. - Ne állj itt a szádat tátva, Cob! - förmedt rá Rosemund. - Nyergeid föl a derest Lady Katherine-nek! A fiú engedelmesen elengedte a kantárt. Agnes mélyen előrehajolt, hogy megragadja. - Nem anyámasszony kancáját! - utasította Rosemund. - A hátaslovat. - A templomhoz fogunk lovagolni, Szaracén - mondta Agnes -, és megmondjuk Roche atyának, hogy vele tartunk, és aztán kilovagolunk. Szaracén szereti, amikor kilovagolunk. - A kislány túlságosan is előrehajolt, hogy megsimogassa a póni nyírt sörényét, Kivrinnek pedig vissza kellett fognia magát, nehogy utánakapjon. A gyerek nyilvánvalóan tökéletesen tud lovagolni - sem Rosemund, sem a Kivrin lovát fölnyergelő fiú oda sem nézett rá -, de olyan picikének látszott fönt a nyeregben, puhatalpú csizmája bedugva a hozzá igazított kengyelben, és épp annyira nem képes óvatosan lovagolni, mint lassan menni. Cob fölnyergelte a derest, kivezette, aztán ott állt, várakozón. - Cob! - kiáltott rá gorombán Rosemund. A fiú lehajolt és lépcsőként tartotta összekulcsolt kezét. Rosemund föllépett rá, onnan lendült a nyeregbe. - Ne álldogálj itt, mint valami eszement bolond! Segíts Lady Katherine-nek! A fiú esetlenül odaiparkodott, hogy bakot tartson Kivrinnek. A lány tétovázott, azon tűnődve, mi baja Rosemundnak. Egyértelműen az a hír zaklatta föl, hogy Gawyn elment Sir Bloetékhoz. Úgy tűnt, Rosemund nem tud semmit apja peréről, de talán jóval több dolognak volt tudatában, mint Kivrin vagy az anyja és a nagyanyja gondolták. „Egy oly nagyhatalmú férfiú, mint Sir Bloet”, mondta Imeyne, meg azt: „a jóakaratára oly nagy szükségünk lehet”. Talán Imeyne meghívása nem is annyira önző, mint amilyennek látszik. Talán azt jelenti, hogy Lord Guillaume még nagyobb bajban van, mint ahogy Eliwys képzeli, és Rosemund, csöndesen elüldögélve a varrása fölött, erre rájött. - Cob! - ripakodott rá Rosemund, jóllehet világos volt, hogy a fiú Kivrinre vár. - Ne húzd az időt, mert el fogjuk szalasztani Roche atyát! Kivrin biztatóan Cobra mosolygott és a fiú vállára tette a kezét. Az egyik első dolog, amihez Mr. Dunworthy ragaszkodott, az volt, hogy Kivrin vegyen lovaglóleckéket - egész jól ment neki. A női nyerget az 1390-es évekig nem találták fel, ami nagy szerencse, a középkori nyergeknek elöl-hátul magas
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 206 kápája volt. Ez a nyereg még magasabban volt a ló hátán, mint amin megtanult lovagolni. „Valószínűleg én leszek az, aki leesik, nem Agnes” - gondolta a lány a gyerekre nézve, aki magabiztosan ülte meg a póniját. A kislány még csak nem is kapaszkodott, hanem hátrafordult és valamit babrált a háta mögött lévő nyeregtáskában. - Induljunk már! - türelmetlenkedett Rosemund. - Sir Bloet azt mondta, kapok tőle egy ezüstzablát Szaracénnak - mondta a gyerek, még mindig a nyeregtáskában kotorászva. - Agnes! Hagyd abba az időhúzást és gyere! - parancsolta Rosemund. - Sir Bloet azt mondta, akkor hozza, amikor látogatóba jön húsvétkor. - Agnes! - kiáltotta Rosemund. - Gyere! Alighanem esni fog. - Dehogy fog! - felelte Agnes közönyösen. - Sir Bloet... Rosemund dühösen támadt a húgára. - Ó, és te most már az időt is el tudod csitítani? Hiszen csak kisbaba vagy! Bőgicsélő kisbaba! - Rosemund! - szólt rá Kivrin. - Ne beszélj így a húgoddal! - Odalépett Rosemund kancájához és megfogta a lazán hurkolt kantárszárat. - Mi a baj, Rosemund? Valami bánt téged? Rosemund hirtelen feszesre húzta a kantárszárat. - Csak az, hogy vesztegeljük az időt, míg a kisbaba gagyog! Kivrin homlokát ráncolva elengedte a kantárszárat és hagyta, hogy Cob lépcsőt formáljon összekulcsolt ujjaiból a lába számára, hogy ő lóra tudjon szállni. Még sosem látta így viselkedni Rosemundot. Kilovagoltak az udvarból, el az immár üres disznóólak mellett, ki a rétre. Ólomszínű volt az ég, alacsony, mindent eltakaró, sűrű felhőréteggel, légmozgás nélkül. Rosemundnak igaza volt, „alighanem esni fog”. A hideg levegő nedvesnek, párásnak érzett. A lány gyorsabb járásra ösztökélte lovát. Tisztán látszott, hogy a falu karácsonyhoz készülődik. Füst szállt minden kunyhóból, két férfi fát aprított a rét túlsó végén és az apró-fát egy máris hatalmas rakásra hajigálta. Egy hatalmas, megfeketedett húsdarab - a kecske? - sült egy nyárson a sáfár háza mellett. A sáfár felesége ott állt előtte, fejte a vézna tehenet, amelynek Kivrin nekidőlt azon a napon, amikor elindult megkeresni az ugrás helyszínét. Ő és Mr. Dunworthy nagyot veszekedtek azon, vajon meg kell-e tanulnia fejni. A lány azt mondta a tanárnak, hogy egyetlen tehenet sem fejtek télen az 1300-as években, mert a korabeliek hagyták elapadni a tehenek tejét és kecsketejből készítettek sajtot. Még azt is közölte vele, hogy akkoriban nem ették a kecskék húsát. - Agnes! - kiáltotta dühösen Rosemund. Kivrin fölpillantott. Agnes valamikor megállította a lovát és megint hátrafordult a nyergében. A kislány engedelmesen megindult újra előre, ám Rosemund kijelentette:
207 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Nem várok rád tovább, te mulya! - Azzal ügetésbe ugratta a lovát, szerterebbentve a csirkéket, és gyakorlatilag legázolva egy nyaláb rozsét cipelő mezítlábas kislányt. - Rosemund! - kiáltott utána Kivrin, de a lány már hallótávolságon kívül járt, Kivrin pedig nem akart elmozdulni Agnes mellől, hogy utánaeredjen. - A nénéd haragszik amiért magyalt kell hoznunk? - kérdezte Kivrin Agnestől, bár tudta, hogy nem erről van szó, de remélte, hátha Agnes majd beszámol valami másról. - Ő mindig veszekedős - felelte Agnes. - Nagyanyánk meg fog haragudni, amiért olyan gyerekesen lovagol. - Ő bezzeg illedelmesen ügetett a réten keresztül, az érett viselkedés mintaképeként, fejbiccentéssel üdvözölve a falusiakat. A kislány, akit Rosemund csaknem legázolt, megállt, tátott szájjal bámulva őket. A sáfár felesége fölnézett és rájuk mosolygott, mikor elmentek mellette, aztán folytatta a fejést, a fát vágó férfiak lekapták a sapkájukat s meghajoltak. Ellovagoltak a kunyhó mellett, ahol Kivrin meghúzta magát azon a napon, amikor elindult megkeresni az ugrás helyszínét, majd a kunyhó mellett, ahol elüldögélt, mialatt Gawyn elhozta a holmiját az udvarházba. - Agnes - szólalt meg Kivrin Roche atya veletek volt, amikor elmentetek a karácsonyi tuskóért? - Biza - válaszolta Agnes. - Neki kellett azt megáldania. - Ó! - mondta Kivrin csalódottan. Azt remélte, talán az atya elment Gawynnal, hogy elhozzák a holmiját, így tudja, hol az ugrás helyszíne. - Segített valaki Gawynnak, hogy elhozza a javaimat az udvarházba? - Dehogy! - felelte Agnes. Kivrin nem tudta megállapítani, hogy a kislány valóban tudja-e. - Gawyn nagyon erős. Négy farkast is lekaszabolt a kardjával! Ez igen valószínűtlenül hangzott, de annak tűnt a bajba jutott hajadon megmentése is az erdőben. Világos, a férfi bármit megtenne, ha úgy vélné, hogy azzal elnyeri Eliwys szerelmét, akár a szekér hazavonszolását is, egyesegyedül. - Roche atya is erős - jelentette ki Agnes. - Roche atya már elment - közölte Rosemund, aki ekkorra leszállt a lováról, kikötötte a temető fedett kapujához, és a templomkertben állt, csípőre tett kézzel. - Kerested a templomban is? - firtatta Kivrin. - Dehogy - felelte dacosan Rosemund. - Vegye észbe kegyelmed, mennyire lehűlt az idő! Roche atyának több esze van annál, mintsem hogy addig váljon itt, míg havazni kezd. - Megnézzük a templomban - határozta el Kivrin, leszállva a lóról és karját nyújtva Agnes felé. - Gyere, Agnes!
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 208 - Dehogyis! - ellenkezett Agnes csaknem olyan csökönyösen, mint a nővére. - Majd itt várok Szaracénnal. - Megsimogatta a póni sörényét. - Szaracén teljesen jól ellesz - vélte Kivrin. Fölnyúlt a kislányért és leemelte a lóról. - Gyere, először a templomban fogjuk keresni! - Megfogta a gyerek kezét és kinyitotta a templomkertbe vezető kaput. Agnes nem tiltakozott, ám a válla fölött aggodalmasan pislogott hátra a lovakra. - Szaracén nem szeret egyedül maradni. Rosemund megtorpant a templomkert közepén, megfordult, még mindig csípőre tett kézzel. - Mit dugdosol, te elvetemült leány? Almát loptál és elrejtetted a nyeregtáskádba? - Nem! - kiáltotta riadtan Agnes, Rosemund azonban már a póni felé lépdelt. - Menj onnét! Az nem a te pónid! - kiabálta Agnes. - Az enyém! „Hát, nem is kell megkeresnünk a papot - gondolta Kivrin. - Ha itt van, elő fog jönni, hogy lássa, mi ez a lárma.” Rosemund kiszíjazta a nyeregtáskát. - Nézze kegyelmed! - szólalt meg és tarkójánál fogva föltartotta Agnes kiskutyáját. - Ó, Agnes! - sóhajtotta Kivrin. - Te elvetemült lány! - szidta Rosemund. - El kellene vinnem a folyóhoz és bele kellene hajítanom! - Azzal fordult is abba az irányba. - Ne! - jajgatta Agnes és odarohant a kapuhoz. Rosemund tüstént olyan magasra emelte a kölyköt, hogy Agnes ne érhesse el. „Már épp elég messzire mentek, sőt...” - gondolta Kivrin. Előrelépett és elvette a kölyökkutyát Rosemundtól. - Agnes, hagyd abba a bömbölést! A nénéd sose bántaná a kiskutyádat! A kutyakölyök Kivrin vállát kaparta, próbálta arcon nyalni. - Agnes, a kopók nem tudnak lovagolni. Kormos nem kap levegőt a nyeregtáskádban. - Akkor majd fogom - javasolta Agnes, bár nem reménykedett igazán. Szeretett volna fölülni a pónimra. - Remek lovaglásban volt része egész a templomig - szögezte le Kivrin. És remek lovaglásban lesz része vissza az istállóba. Rosemund, vidd vissza Kormost az istállóba! - A kölyök megkísérelt beleharapni a fülébe. Odaadta Rosemundnak, aki a tarkójánál ragadta meg. - Ez még kicsi kölyök, Agnes. Most muszáj visszamennie az anyjához aludni. - Te is kisbaba vagy, Agnes! - mondta Rosemund olyan bőszen, hogy Kivrinnek kételyei támadtak, lehet-e bízni abban, hogy tényleg visszaviszi a kölyköt. - Lóra tenni egy kopót! És most még több időt vesztegetünk el azzal, hogy a visszaviszem! Alig várom, hogy fölnőjek és többé semmi dolgom se legyen kisbabákkal!
209 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Lóra szállt, még mindig a nyakánál fogta a kiskutyát, de amint elhelyezkedett a nyeregben, csaknem gyöngéden bebugyolálta a köpönyege sarkába és a melléhez szorította. Szabad kezével megragadta a kantárt, s megfordította a lovat. - Roche atya mostanra már biztos elment! - acsarogta mérgesen, és elvágtatott. Kivrin attól tartott, valószínűleg igaza van. A lárma, amit csaptak, elég volt a holtak fölébresztésére a fa síremlékek alatt, ám senki sem bukkant elő a templomból. Az atya minden bizonnyal távozott, még mielőtt ők megérkeztek, s mostanra már hűlt helye. Kivrin mégis megfogta Agnes kezét és bevezette a templomba. - Rosemund elvetemült lány! - jegyezte meg Agnes. Kivrin hajlott arra, hogy egyetértsen vele, ám aligha mondhatta ezt ki, s mivel nem volt kedve megvédeni Rosemundot, inkább nem szólt semmit. - Nem is vagyok kisbaba! - tódította Agnes, fölnézve Kivrinre megerősítésért, de erre sem volt mit mondani. Kivrin meglökte a súlyos ajtót, az kitárult. A küszöbön állva benézett a templomba. Nem volt ott senki. A főhajóban homály ült, csaknem sötétség, a kinti szürke nappalból egyáltalán semennyi fény sem jött be a keskeny, festett üvegablakokon, de a félig nyitott ajtó elég megvilágítást nyújtott ahhoz, hogy lássa, a templom üres. - Az atya tán a szentélyben van - vetette föl Agnes. Beszuszakolta magát Kivrin mellett a sötét főhajóba, letérdelt, keresztet vetett, aztán türelmetlenül nézett vissza a válla fölött Kivrinre. A szentélyben sem volt senki. Ki tudta venni innen is, hogy nem égnek gyertyák az oltáron, de Agnes addig nem nyughatik, míg át nem kutatták az egész templomot. Kivrin letérdelt a kislány mellé, ő is keresztet vetett, aztán odasétáltak a csaknem teljes sötétben a szentély rácsához. A gyertyák nemrég aludhattak ki Szent Katalin szobra előtt. Kivrin érezte a faggyú és a füst erős szagát. Eltűnődött, vajon elkoppantotta-e őket Roche atya, mielőtt távozott. A tűz rettentő nagy baj még egy kőtemplomban is, és itt nem voltak fogadalmi üvegek, amelyekben a gyertyák biztonságosan éghettek volna. Agnes egyenesen a szentélyt elrekesztő rácshoz ment, arcát a fához szorította és bekiabált: - Roche atya! - Azon nyomban meg is fordult és bejelentette: - Nincs itt, Lady Kivrin. Netán a házában lehet - mondta és kiszaladt a papnak fönntartott oldalajtón. Kivrin biztos volt benne, hogy Agnesnek ezt nem lenne szabad, de nem volt mit tenni, követnie kellett, át a templomkerten a legközelebbi házig. Az minden bizonnyal a paphoz tartozott, mert Agnes már az ajtó előtt állt és „Roche atyá”-t kiáltozott. Persze a pap hajléka mindig a templom mellett állt, Kivrin mégis meglepődött.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 210 A ház pont olyan roskatag volt, mint a kunyhó, ahol korábban megpihent, és nem sokkal nagyobb. A pap elvileg tizedet kap mindenki terméséből és jószágából, mégsem volt más állat a keskeny udvarban, csak néhány csenevész csirke, és még egy nyalábra való sem lehetett a ház előtti farakásban. Agnes dörömbölni kezdett az ajtón, mely épp olyan gyatra volt, mint a kunyhóé. Kivrin félt, hogy kinyílik a zörgetéstől, a kislány meg egyenesen besétál, de mielőtt odaérhetett volna hozzá, Agnes megfordult és azt mondta: - Talán a harangtoronyban lesz. - Nem, nem hiszem - felelte Kivrin megfogva Agnes kezét, hogy ne tudjon megint eliramodni a templomkerten át. Elkezdtek visszaballagni a temetőkapu felé. - Roche atya nem kongatja meg a harangot vecsernyéig. - Hátha megteszi - reménykedett Agnes félrehajtott fejjel, mint aki a harangszót próbálja meghallani. Kivrin is fülelt, ám nem hallatszott hang. Hirtelen ráébredt, hogy a délnyugati harang is elhallgatott. Pedig szinte folyamatosan kongott, míg tüdőgyulladása volt, és akkor is hallotta, amikor másodszor ment ki az istállóba Gawynt keresve. Arra azonban nem emlékezett, vajon azóta szólt-e vagy sem. - Hallotta ezt kegyelmed, Lady Kivrin? - kérdezte Agnes. Kihúzta kezét Kivrin markolásából és elfutott, nem a harangtorony irányába, hanem az északi oldalra, megkerülve a templom végét. - Látja kegyelmed? - ujjongta odamutatva arra, amit talált. - Nem ment el. A pap fehér szamara volt az, békésen eszegette a hóból kilátszó gyomokat. Volt rajta egy kötélből font kantár, meg a hátán több zsák durva vászonból, szemlátomást üresen, egyértelműen a magyalnak és a repkénynek szánva. - Hitemre, a harangtoronyban van - közölte Agnes és visszairamodott arra, ahonnan jött. Kivrin követte a templom körül, be a templomkertbe, s látta Agnest eltűnni a toronyban. Várt, azon tűnődve, hol másutt kellene még keresniük a papot. Talán az egyik kunyhóban ápol egy beteget. Mozgást pillantott meg a templom ablakán keresztül. Kevéske fényt. Talán míg ők a szamarat nézegették, a pap visszaérkezett. Belökte a papnak fönntartott ajtót és benézett. Egy gyertya égett Szent Katalin szobra előtt. A lány ki tudta venni pislákoló fényét a szobor lábánál. - Roche atya? - szólt be halkan. Nem kapott választ. Belépett a templomba, hagyta, hogy becsukódjon mögötte az ajtó, s odament a szoborhoz. A gyertyát a szobor két tömbszerű lába közé tették. Szent Katalin elnagyolt arcát és haját árnyék takarta, ahogy védelmezően tornyosult a kis felnőtt alak fölé, ami elvileg egy kislányt ábrázolt. Kivrin letérdelt s fölvette a
211 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— gyertyát. Nemrég gyújtották meg. Még annyi idő sem telt el, hogy megolvadjon a faggyú a kanóc körüli mélyedésben. Kivrin végignézett a főhajón. A gyertyát tartva nem tudott kivenni semmit. Az megvilágította a padlót és Szent Katalin inkább doboznak látszó fátylát, ám a főhajó többi részét teljes sötétségbe borította. Kivrin, még mindig a gyertyával kezében, néhány lépést tett előre a főhajóba. - Roche atya? Tökéletes volt a némaság a templomban, pont úgy, mint az erdőben, amikor megérkezett a jövőből. Túlságos nagy csönd, mintha valaki ott állna a sír mellett vagy az egyik oszlop mögött, várakozón. - Roche atya? - szólalt meg érthetően. - Itt van kegyelmed? Nem jött válasz, csak várakozó, néma csönd honolt. „Az erdőben sem volt senki” - mondta magának a lány, és néhány további lépést tett a homályba. Nem volt senki a sír mellett. Imeyne férje a mellén összekulcsolt kézzel feküdt, kardja az oldalán, békésen, némán. Az ajtónál sem volt senki. Most már ki tudta venni, a gyertya vakító fénye ellenére. Nem volt ott senki. Érezte, hogy zakatol a szíve, ahogy korábban az erdőben is, olyan hangosan, hogy elnyomja a lépések neszét vagy a lélegzését, vagy azét, aki ott áll lesben. A lány megpördült, a gyertya tüzes csíkot húzott a levegőben. A férfi ott volt mögötte. A gyertya csaknem kialudt. A lángja meghajolt, pislogott, aztán erőre kapott, alulról világítva meg a gonosztevő arcát, éppúgy, ahogy a lámpás az erdőben. - Mit akarsz? - kérdezte Kivrin annyira lélegzet-visszafojtva, hogy szinte hang nélkül. - Hogy jutottál be ide? A gyilkosképű nem felelt. Csak bámult rá, éppúgy, mint a tisztáson tette. .Akkor nem álmodtam őt!” - gondolta ijedten a lány. A férfi tényleg ott volt. És szándékában állt... Mi is? Kivrin kirablása? Megerőszakolása?... Csak Gawyn elijesztette. A lány hátralépett. - Azt kérdeztem, mit akarsz? Ki vagy te? Angolul beszélt. Hallotta, ahogy kérdése tompán visszhangzik a hideg kőből rakott térben. „Ó, ne - gondolta -, nehogy most menjen tönkre a tolmács!” - Mit keresel itt? - tudakolta s kényszerítette magát, hogy lassabban beszéljen s hallotta a saját hangját így szólni: - Whette wolde thou withe me? A férfi felé nyújtotta hatalmas, piszkos és kivörösödött kezét, egy gonosztevőjét, mintha meg akarná érinteni a lány rövidre nyírt haját. - Menj innen! - mondta Kivrin. Megint hátralépett s nekiment a sírnak. A gyertya kialudt. - Nem tudom, ki vagy, mit akarsz, de jobb lesz, ha elmész! Már megint angolul beszélt, ám ugyan, mit számít, a férfi ki akarja rabolni, meg akarja gyilkolni, hát hol van az a pap? - Roche atya! - kiáltotta kétségbeesetten. - Roche atya!
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 212 Valami nesz hallatszott az ajtó felől, egy csattanás, aztán fa karcolta a követ, ahogy Agnes meglökte az ajtót. - Hát itt van kegyelmed! - örvendezett. - Már mindenhol kerestem! A gyilkosképű az ajtóra pillantott. - Agnes! - kiáltotta Kivrin. - Fuss! A kislány megdermedt, a keze még mindig a nehéz ajtón. - Menekülj el innen! - kiabálta Kivrin és rémülten döbbent rá, hogy még mindig angolul. Mi is az a szó, ami a „futást” jelenti? A gonosztevő megint lépett egyet Kivrin felé. A lány hátrasimult a sírhoz. - Rennel Iszkolj, Agnes! - rikoltotta, aztán az ajtó becsapódott és Kivrin már szaladt, ki az ajtón a kislány nyomában, elejtve a gyertyát futás közben. Agnes már csaknem a temetőkapunál járt, de megállt, amint Kivrin kiért az ajtón és visszarohant hozzá. - Ne! - kiabálta Kivrin, és intett, hogy fusson tovább. - Fuss! - Egy farkas volt az? - kérdezte elkerekedett szemmel Agnes. Nem volt idő magyarázkodásra vagy arra, hogy megpróbálja rábeszélni a futásra. A fát vágó férfiak nem voltak sehol. Kivrin a karjába kapta Agnest és loholt a lovak felé. - Egy gonosz ember volt a templomban! - mondta, mikor föltette Agnest a pónijára. - Gonosz ember? - firtatta Agnes, észre sem véve a kantárt, amelyet Kivrin odahajított neki. - Egyike azoknak, akik megtámadták kegyelmedet az erdőben? - Igen - vágta rá Kivrin, kikötözve a gyeplőt. - Vágtass az udvarházba olyan gyorsan, ahogy csak tudsz! Meg ne állj! - Én nem láttam őt - mondta Agnes. A kislány valószínűleg tényleg nem látta. Kintről jött, nem láthatott semmit a templom sötétjében. - Ő volt az a férfi, aki ellopta kegyelmed javait meg a felszerelését, és betörte kegyelmed fejét? - Igen - felelte Kivrin. Már nyúlt a kantárért s kezdte kibogozni - A sírban rejtőzött az a gonosz férfi? - Tessék? - szólt Kivrin. Nem tudta kikötözni a merev bőrt. Aggodalmasan pillantott vissza a templomajtóra. - Láttam kegyelmedet meg Roche atyát a sírnál. Nagyapám sírjában rejtőzött a gonosz férfi?
213 ————————— CONNIE WILLIS ———————————
TIZENHATODIK FEJEZET
R
OCHE ATYA.
A merev kantár hirtelen kilazult Kivrin kezében. - Roche atya? - Elmentem a harangtoronyba, de az atya nem ott volt, hanem a templomban - mesélte Agnes. - Miért bujkált a gonosz ember nagyatyám sírjánál, Lady Kivrin? Roche atya. Az nem lehet! Roche atya adta föl neki az utolsó kenetet. Megkente a halántékát meg a tenyerét is. - Bántani fogja a gonosz ember Roche atyát? - firtatta Agnes. Az a férfi nem lehetett Roche atya. Roche atya fogta a kezét, mikor beteg volt. Biztatta, hogy ne féljen. A lány megpróbálta maga elé idézni a pap ábrázatát. Az atya fölé hajolt és kérdezte a nevét, az arcát azonban nem látta attól a rengeteg füsttől. Miközben föladta neki az utolsó kenetet, Kivrin a gyilkosképűt látta és félt, mert beengedték a gonosztevőt a szobába. Megpróbált elmenekülni előle. Csakhogy az egyáltalán nem is volt gonosztevő. Mindvégig Roche atya volt az. - Ide fog jönni a gonosz ember? - kérdezte Agnes aggodalmasan pislogva a templom ajtaja felé. Így már mindennek van értelme. Hogy a gyilkosképű föléhajolt a tisztáson, hogy föltette őt a lóra. Kivrin azt hitte, csupán hagymázas képzelődés volt, de nem. Roche atya volt az, aki jött és segített Gawynnak elvinni őt az udvarházba. - A gonosz ember nem fog idejönni - jelentette ki Kivrin. - Nincs is itt semmiféle gonosz ember. - Még mindig a templomban rejtőzik? - Nem. Tévedtem. Nincs ott semmilyen gonosz ember. Úgy tűnt, ez nem győzte meg Agnest. - De kegyelmed fölsikoltott! - jegyezte meg. Kivrin már hallani vélte, ahogy a kislány elmondja a nagyanyjának: .Amikor Lady Kivrin együtt volt a templomban Roche atyával, fölsikoltott”. Lady Imeyne boldogan fogja hozzáadni ezt is Roche atya bűneinek litániájához. S egyben Kivrin gyanús viselkedéseinek listájához.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 214 - Tudom, hogy fölsikoltottam - válaszolta Kivrin. - Sötét volt a templomban. Roche atya váratlanul bukkant föl mögöttem és én megijedtem. - De hát az Roche atya volt! - csodálkozott Agnes, mintha el sem tudná képzelni, hogy valakit megijeszthet a pap. - Amikor te meg Rosemund bújócskáztok és ő hirtelen előugrik mögötted egy fa mögül, te is sikítasz - mondta kétségbeesetten Kivrin. - Egyszer Rosemund elbújt a padláson, amikor a kópémat kerestem, és onnan ugrott le. Úgy megrémültem, hogy fölsikítottam így - mondta a kislány és vérfagyasztó sikolyt hallatott. - Máskor meg sötét volt a csarnokban és Gawyn előugrott a válaszfal mögül és azt kiáltotta: „Juj!”, én meg fölsikoltottam és... - Bizony - erősítette meg Kivrin. - A templomban is sötét volt. - Roche atya is kegyelmed elé ugrott azt kiabálva, hogy „Juj!”? „Igen - gondolta Kivrin. - Fölém hajolt és azt hittem, gonosztevő.” - Nem - felelte. - Nem csinált semmit. - Még mindig úgy van, hogy magyalért megyünk Roche atyával? „Ha nem rettentettem el - gondolta Kivrin. - Ha nem vágott neki, míg mi itt állunk és beszélgetünk.” Leemelte Agnest a lóról. - Gyere! Meg kell keresni őt! Nem tudta, mit fog tenni, ha az atya már elindult. Nem viheti vissza Agnest az udvarházba, hogy a kislány elmesélje Lady Imeyne-nek, ő hogyan sikoltozott. És nem mehet vissza addig, amíg magyarázatot nem ad Roche atyának. Mit mondjon? Hogy azt hitte róla, rabló és erőszaktevő? Vagy azt hitte, lidérces álmot lát a korábbi hagymázas önkívületből? - Muszáj megint bemennünk a templomba? - kérdezte húzódozva Agnes. - Nem lesz semmi baj! Nincs ott senki, csak Roche atya. Kivrin bizonygatása ellenére Agnesnek nem akaródzott visszamenni a templomba. Bedugta a fejét Kivrin szoknyái mögé, s a lábába kapaszkodott, amikor Kivrin kinyitotta az ajtót. - Nem lesz semmi baj! - ismételte meg Kivrin a főhajót fürkészve. A pap már nem állt a sír mellett. Az ajtó becsukódott a lány mögött. Ott állt s várta, hogy a szeme alkalmazkodjon a sötétséghez, miközben Agnes szorosan hozzásimult. - Nincs mitől félni. „Az atya nem gonosztevő. Nincs mitől félni. Ő adta föl neked az utolsó kenetet. Ő fogta a kezedet.” - Ám a szíve mégiscsak zakatolt. - Itt van a gonosz ember? - suttogta Agnes, a fejét Kivrin térdéhez préselve. - Nincs itt semmiféle gonosz ember - felelte a lány s akkor megpillantotta a férfit, aki Szent Katalin szobra előtt állt. Kezében tartotta a gyertyát, amelyet Kivrin előzőleg elejtett, lehajolt, a szobor elé tette, majd ismét fölegyenesedett.
215 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— A lány korábban azt gondolta, hátha csak a sötétség meg a gyertyafény valami csínye volt, ahogy alulról világította meg az arcát, és nem is a gyilkosképű az. De persze az volt. Azon az éjjelen csuklyát viselt a fején, ezért a lány nem láthatta tonzúráját, de most épp úgy hajolt a szobor fölé, ahogy akkor föléje hajolt. Kivrin szíve megint zakatolni kezdett. - Hol van Roche atya? - kérdezte Agnes fölemelve a fejét. - Ott van, látom - mondta és már szaladt is felé. - Ne... - szólalt meg Kivrin, megindulva utána. - Ne... - Roche atya! - kiabálta Agnes. - Roche atya! Téged kerestünk mindenütt! - A kislány nyilvánvalóan megfeledkezett a gonosz emberről. - Kerestünk a templomban, meg kerestünk a házban, de nem voltál sehol! Teljes sebességgel futott neki a papnak, aki megfordult, lehajolt és karjába kapta Agnest, mindezt egyetlen, folyamatos mozdulattal. - Kerestelek a harangtoronyban, de nem voltál ott - mesélte Agnes a félelem leghalványabb jele nélkül. - Rosemund azt mondta, már elmentél. Kivrin megtorpant az utolsó oszlopnál s megkísérelte lassítani a szívverését. - Bújócskáztál? - érdeklődött Agnes. Egyik karjával bizalmasan átölelte a pap nyakát. - Egyszer Rosemund elbújt a csűrben és rám ugrott. Akkor nagyon hangosat sikoltottam. - Miért kerestél, Agnes? - kérdezte a férfi. - Megbetegedett valaki? Agnus”-nak mondta az Agnest, csaknem ugyanolyan volt a kiejtése, mint a skorbutos fiúnak. A tolmács kivárt egy ütemet, mielőtt lefordította, amit a pap mondott, Kivrin pedig egy pillanatig meglepődött azon, hogy nem érti a férfit. A betegszobában minden szavát értette. „Bizonyára latinul beszélt hozzám” - gondolta a lány, mert a hangját össze sem lehetne téveszteni máséval. Ez volt a hang, amelyik elmondta az utolsó kenet áldását, a hang, ami biztatta, hogy ne féljen. És ő nem is félt. Amint fölhangzott ez a hang, a szíve abbahagyta a zakatolást. - Dehogy, senki sem beteg - felelte Agnes. - Veled akarunk menni magyalt és repkényt szedni a csarnok földíszítéséhez. Lady Kivrin, Rosemund, Szaracén meg én. A „Lady Kivrin” szavakra Roche megfordult és megpillantotta az oszlop mellett álldogáló lányt. Letette Agnest. Kivrin fél kezével az oszlophoz nyúlt, támaszért. - Bocsánatát esedezem, szent atyám - mondta. - Annyira sajnálom, hogy sikoltoztam és elfutottam kegyelmed elől. Sötét volt és nem ismertem föl... A tolmács, még mindig fél ütemmel lemaradva, ezt így fordította le: „Nem esmerém kegyelmedet”. - Ő nem ismer semmit - szakította félbe Agnes. - A gonosz ember megütötte a fejét és semmire sem emlékezik, csakis a saját nevére. - Igen, már hallottam - felelte a pap, még mindig Kivrint bámulva. - Igaz, hogy kegyelmed nem emlékezik, miért jött közibénk?
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 216 Kivrin ugyanazt a késztetést érezte, hogy elmondja neki az igazat, mint amikor korábban a nevét firtatta. Azt szerette volna mondani: Történész vagyok. Idejöttem, hogy megfigyeljelek titeket, de megbetegedtem, és nem tudom, hogy hol az ugrás helye. - Semmire sem emlékezik arról, hogy kicsoda - mesélte Agnes. - Még arra sem emlékezett, hogyan kell beszélni. Nekem kellett megtanítanom. - Semmire sem emlékezik kegyelmed arról, hogy kicsoda? - tudakolta a pap. - Semmire. - És semmire arról, hogyan jött? - faggatta. Ezt legalább az igazsághoz híven válaszolhatta meg Kivrin. - Semmire - felelte. - Csak arra, hogy kegyelmed meg Gawyn elvittek az udvarházba. Agnest szemlátomást untatta ez a beszélgetés. - Akkor elmehetünk most veled magyalt szedni? A pap úgy viselkedett, mint aki meg sem hallotta. Kinyújtotta a kezét, mintha megáldani készülne Kivrint, ám ehelyett megérintette a halántékát, a lány pedig rájött, hogy az előbb, a sír mellett is ezt akarta tenni. - Kegyelmednek nincs sebe - mondta. - Meggyógyult - válaszolta a lány. - Most akarunk menni! - jelentette ki Agnes, Roche karját rángatva. A pap fölemelte a kezét, mintha újra meg szeretné érinteni Kivrin halántékát, aztán visszahúzta. - Nem szabad félnie kegyelmednek - közölte. - Isten bizonyára jószándékú rendeltetéssel küldte közibénk. „Nem, nem is ő - gondolta Kivrin. - Egyáltalán nem Ő küldött ide. Hanem a Középkor.” Mégis úgy érezte, lelket öntöttek belé. - Köszönöm - mondta. - Most akarok menni! - duzzogta Agnes, Kivrin karját cibálva. - Menj és hozd a szamaradat! - szólt oda Roche atyának. - Mi hozzuk Rosemundot! Agnes nekivágott a főhajónak. Kivrinnek nem volt választása, vele kellett mennie, hogy ne engedje futkosni. Az ajtó csapódva nyílt, pont mielőtt odaértek volna, és Rosemund nézett be pislogva. - Esik az eső. Megtalálták kegyelmedék Roche atyát? - kérdezte. - Elvitted Kormost az istállóba? - érdeklődött Agnes. - Igen. Akkor hát túl késő immár és Roche atya elment? - Nem. Itt van és vele fogunk menni. A templomban volt és Lady Kivrin... - Elment a szamaráért - vágott közbe Kivrin, hogy Agnes ne foghasson bele annak elmesélésébe, ami történt. - Nagyon megrémültem akkor, amikor leugrottál a padlásról, Rosemund közölte Agnes, de addigra Rosemund már elcsörtetett a lovához.
217 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Az eső nem esett, a levegő mégis szörnyen párás volt. Kivrin fölsegítette Agnest a nyeregbe, majd - a temetőkaput használva bakként - maga is fölült a deresre. Roche atya kivezette hozzájuk a szamarat, aztán nekivágtak az ösvénynek, el a templom mellett, fölfelé, át a gyér facsoporton a templom mögött, egy keskeny hóborította mező mentén, be az erdőbe. - Farkasok is vannak az erdőben - csacsogta Agnes. - Gawyn meg is ölt egyet. Kivrin alig figyelt rá. Roche atyát nézte, aki a szamara mellett baktatott, s megpróbált visszaemlékezni az éjszakára, amikor a férfi elvitte őt az udvarházba. Rosemund azt mondta, hogy Gawyn az úton találkozott össze a pappal, aki aztán segített Gawynnak az út további részén az udvarházig, de ez nem lehet igaz. A férfi fölé hajolt, amikor ő a szekér kerekének támaszkodva ült. Ki tudta venni az arcát a tűz pislákoló fényénél. Mondott neki valamit, amit ő nem értett és azt felelte: „Szóljon Mr. Dunworthynek, hogy jöjjön értem és vigyen haza!” - Rosemund hajadonhoz nem illő módon lovagol - jegyezte meg Agnes affektálva. A nővére előrelovagolt, jócskán megelőzve a szamarat, s csaknem eltűnt szem elől az útkanyarban, ahol türelmetlenül várta őket, hogy végre utolérjék. - Rosemund! - kiáltotta Kivrin. Rosemund visszanyargalt, és csak akkor fékezte le a kancáját nagy hirtelen, amikor már majdnem összeütközött a szamárral. - Nem mehetnénk ennél gyorsabban? - firtatta, megfordította a lovát s megint előrelovagolt. - Nem fogunk végezni, mielőtt esni kezd. Most már a sűrű erdőben léptettek egy lovaglóútnál nem szélesebb ösvényen. Kivrin jól megnézte a fákat, s próbált emlékezni, vajon látta-e már őket. Elhaladtak egy fűzfaberek mellett, de az túl messzire volt az úttól és jég szegélyezte erecske csörgedezett mellette. Az ösvény másik oldalán óriási juharfa tornyosult. Egy apró tisztás közepén állt, fagyöngy lepte el. Mögötte vadberkenyefák sora, olyan egyenlő távolságra egymástól, mintha ültették volna őket. A lány nem emlékezett, hogy ezek közül bármelyiket is látta volna korábban. Pedig ezen az úton hozták, és remélte, hogy valami majd megmozgatja az emlékezetét, de egyáltalán semmi sem tűnt ismerősnek. Túlságosan sötét volt akkor, ő meg túlságosan beteg volt. Nem emlékezett semmire az ugrás helyén kívül, bár annak is éppolyan ködös, valótlan jellege volt, mint az útnak az udvarházba. Egy tisztás, egy tölgy meg egy fűzfaliget. És Roche atya arca hajolt fölé, amikor a szekér kerekének támaszkodva ült.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 218 Biztos együtt érkezett Gawynnal, amikor a privé rátalált, esetleg Gawyn odahívta őt az ugrás helyszínére. Tisztán ki tudta venni a pap arcát a tűz fényében. Aztán leesett a lóról az elágazásnál. Eddig még nem mentek el semmilyen elágazás mellett. Másik ösvényt sem látott, bár tudta, hogy ösvényeknek lenniük kell, átvágnak az erdőn egyik faluból a másikba, kivisznek a földekre és a beteg földműves kunyhójához, akit Eliwys elment meglátogatni. Megmásztak egy alacsony dombot, ennek a tetején Roche atya visszanézett, hogy lássa, követik-e. „A pap tudja, hol az ugrás helye” gondolta Kivrin. Előzőleg is remélte, hogy az atyának lesz fogalma róla, hogy hol van, talán Gawyn leírta neki vagy megemlítette, melyik út mentén található. Nincs rá szükség. Roche atya tudja anélkül is, hol az ugrás helye. Már járt ott. Agnes és Kivrin föléltek a domb tetejére, de a lány nem látott mást, csak fákat, s odalent, alattuk még több fát. Minden bizonnyal a Wychwooderdőben vannak. Márpedig ha tényleg ott vannak, akkor az ugrás helye bárhol lehet a több mint száz négyzetkilométernyi vadonban. Soha nem fogja megtalálni egyedül. Alig tízméternyire lát el az aljnövényzetben. A lányt elképesztette az erdő sűrűsége, amikor lementek a dombról a vadon közepébe. Itt aztán nyilvánvalóan nincsenek ösvények a fák között. Egyáltalán alig van hely a fák között, és ami akadt, azt is megtöltötték a lehullott ágak és összegubancolódott cserjések, no meg a hó. Abban tévedett, hogy semmit sem ismer föl - elvégre igenis ismerte ezt az erdőt. Ez volt az a rengeteg, amiben Hófehérke eltévedt, meg Jancsi és Juliska, meg az összes királyfi. Ebben a vadonban vannak farkasok és medvék, talán még boszorkánykunyhók is... Minden mese innen ered, a középkorból, nem igaz? És nem csoda. Bárki eltévedne itt. Roche megtorpanva állt a szamara mellett, míg Rosemund visszagaloppozott hozzá, és ők is fölzárkóztak. Kivrin fancsali képpel azon tűnődött, vajon nem tévesztett-e utat a pap. De amint odaértek hozzá, a férfi nekivágott a sűrűn keresztül, rátért egy még keskenyebb csapásra, ami nem is látszott az útról. Rosemund nem tudott elmenni Roche atya meg a szamara mellett anélkül, hogy félre ne lökje őket, de szorosan a nyomukban járt, csaknem rátaposva a szamár hátsó patáira, s Kivrin megint eltöprengett, mi emészti a lányt. „Sir Bloetnak számos nagyhatalmú barátja van”, említette korábban Lady Imeyne. Szövetségesüknek is nevezte, Kivrin viszont azon töprengett, vajon tényleg az-e, vagy tán Rosemund apja esetleg mondott valamit a lánynak a vőlegényéről s emiatt zaklatta föl a férfi Ashencote-ba jövetelének híre. Egy keveset az ösvényen mentek, túl egy fűzfaligeten, mely hasonlított arra, ami az ugrás helye mellett állt, aztán letértek, átpréselték magukat egy fenyvesen, s kibukkantak egy magyalfa tövében.
219 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Kivrin olyan magyalbokrokra számított, amilyenek a Brasenose négyszögletes belső udvarán tenyésznek, ám ez fa volt. Föléjük tornyosult, szétterült a lucfenyők mezsgyéje fölött, vörös bogyói fénylettek a csillogó levelek tömkelegében. Roche atya elkezdte levenni a zsákokat a szamár hátáról s Agnes megpróbált segíteni neki. Rosemund előhúzott egy rövid és lapos pengéjű kést az övéből, majd nekiállt levagdosni a szúrós levelű alsó ágakat. Kivrin átgázolt a havon a fa másik oldalára. Megpillantott valami fehéret, amiről azt hitte, talán nyírfaliget lehet, de csak egy ág volt, félig leesve két fa közé, ág, amit hó takart. Megjelent Agnes, mögötte jött Roche egy baljós kinézetű tőrrel. Kivrin azt remélte, most, hogy tudja, kicsoda a férfi, majd bekövetkezik valamiféle átalakulás, de még mindig gonosztevőnek látszott, ahogy ott állt Agnes fölé magasodva. A pap odaadta a kislánynak az egyik durva zsákot. - Nyitva kell tartanod, így - mondta s lehajolt, hogy megmutassa a gyereknek, miként kell visszahajtogatni a zsák száját -, én majd beleteszem az ágakat. Azzal már vágta is, egyáltalán nem ügyelve a tüskés levelekre. Kivrin elvette tőle a gallyakat, óvatosan betette őket a zsákba úgy, hogy a merev levelek ne törjenek meg. - Roche atya - szólalt meg -, szerettem volna köszönetét mondani, amiért segített nekem, amikor beteg voltam, és mert elvitt az udvarházba, amikor... - Amikor kegyelmed a földre zuhant - mondta a pap egy makacs ágat csapkodva. A lány azt akarta mondani „amikor rablók támadtak reám”. A pap felelete meglepte. Emlékezett rá, hogy leesett a lóról és eltűnődött rajta, vajon akkor vitt-e arra a pap útja. De ha úgy történt, addigra ők már messze jártak az ugrás helyszínétől, így a férfi nem tudhatja, hol az a hely. Ám Kivrin emlékezett a papra ott, az ugrás helyén. Semmi értelme találgatni. - Ismeri kegyelmed azt a helyet, ahol Gawyn rám talált? - kérdezte visszafojtott lélegzettel. - Igen - válaszolta az atya, egy vastag ágat fűrészelve. A lány émelygett a hirtelen megkönnyebbüléstől. A pap ismeri az ugrás helyét. - Messze van innen? - Nem - felelte a férfi. Leszakította az ágat. - Elvinne oda kegyelmed? - kérdezte Kivrin. - Miért akarsz odamenni? - firtatta Agnes szélesre tárva karját, hogy a zsák szája nyitva maradjon. - Mi van akkor, ha a gonosz emberek még ott vannak? Rocheatya úgy nézett rá, mintha ő is ugyanezen tűnődne.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 220 - Azt gondoltam, ha látnám a helyet, tán eszembe jutna, hogy ki vagyok, s hová valósi - jelentette ki a lány. A férfi odanyújtotta neki az ágat s úgy tartotta, hogy el lehessen venni anélkül, hogy megszúrná. - Elviszem oda kegyelmedet - közölte. - Köszönöm - mondta Kivrin. - Köszönöm! Becsúsztatta a gallyat a többi mellé, majd Roche atya bekötözte a zsák száját és a vállára vetette a zsákot. Megjelent Rosemund, maga mögött húzva a hóban a saját zsákját. - Kegyelmedék még nem végeztek? - érdeklődött. Roche elvette az ő zsákját is, és fölkötötte őket a szamár hátára. Kivrin föltette Agnest a pónijára, segített Rosemundnak nyeregbe szállni, majd Roche atya letérdelt s összekulcsolta hatalmas kezét, hogy Kivrin föl tudjon lépni a kengyelbe. Akkor is visszasegítette őt a fehér lóra, amikor leesett annak hátáról. Amikor a földre zuhant. Emlékezett a hatalmas kezekre, melyek megtámasztották. Addigra már jó messzire jutottak az ugrás helyétől, márpedig miért vitte volna Gawyn Roche atyát vissza egész az ugrás helyszínéig? Nem emlékezett arra, hogy visszamentek, de minden olyan homályos és zavaros volt. Lázálmában minden bizonnyal nagyobbnak tűnt a távolság, mint amekkora valójában. Roche atya átvezette a szamarat a lucfenyők között, rá az ösvényre. Arra mentek vissza is, amerről jöttek. Rosemund hagyta, hogy előremenjen, aztán megszólalt, pont olyan hangon, mint Imeyne szokott: - Most meg hová megy? A repkény nem is arra van. - Elmegyünk megnézni azt a helyet, ahol Lady Katherine-t megtámadták világosította föl Agnes. Rosemund gyanakvóan tekintett Kivrinre. - Miért akar kegyelmed odamenni? - érdeklődött. - Kegyelmed javait és holmiját már mind elvitték az udvarházba. - Úgy véli, ha meglátja a helyet, emlékezni fog valamelyest - magyarázta Agnes. - Lady Kivrin, ha kegyelmed visszaemlékszik arra, kicsoda, muszáj lesz hazatérnie? - Biza, muszáj - válaszolta Rosemund. - Muszáj lesz a családjához visszamennie. Nem maradhat örökké velünk. - Ezt csak azért mondta, hogy provokálja Agnest. Sikerült. - De maradhat! - kiáltotta Agnes. - Ő lesz a dadánk. - Ugyan, miért is kívánkozna egy bőgicsélő kisbaba mellett maradni? - csúfolódott Rosemund, s vágtára ösztökélte a lovát. - Nem vagyok kisbaba! - kiabálta utána Agnes. - Te vagy kisbaba! Visszalovagolt Kivrinhez. - Nem akarom, hogy kegyelmed elhagyjon engem! - Nem foglak elhagyni - ígérte a lány. - Gyere, Roche atya minket vár! A pap már elérte az utat. Mihelyt ők is odalovagoltak, nekivágott.
221 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Rosemund már jóval előttük galoppozott, száguldásával hópermetet verve a magasba a havas úton. Átkeltek egy kicsiny patakon. Egy elágazáshoz érkeztek, az az út, amin jöttek, elkanyarodott jobbra, a másik folytatódott egyenesen előre vagy száz méteren át, aztán élesen elfordult balra. Rosemund a ketté-ágazásnál várakozott s hagyta, hogy lova dobogva és sörényét rázva fejezze ki türelmetlenségét. „Egy útelágazásnál estem le a fehér lóról” - gondolta Kivrin. Megpróbálta fölidézni a fákat, az utat, a kis patakot, bármit. Tucatszámra akadtak elágazások a Wychwood-erdőt keresztező ösvényeken, és semmi oka azt hinni, hogy ez volt az, ám nyilván ez volt az. Roche atya jobbra fordult az elágazásnál, haladt pár métert, majd - a szamarat kötőféken vezetve - bevette magát az erdőbe. Nem voltak fűzfák ott, ahol elhagyta az utat, sem pedig domb. Bizonyára azon az úton megy vissza, amin Gawyn elhozta őt. A lány úgy emlékezett, jó sokáig mentek az erdőben, mielőtt az elágazáshoz értek. Követték a papot a fák közé, Rosemund leghátul. Szinte azonnal le kellett szállniuk és vezetniük kellett a lovakat. Amennyire Kivrin ki tudta venni, Roche atya nem ösvényen járt, hanem átvágott a havon, mélyre hajolva az alacsony ágak alatt, melyek havat záporoztak a nyakába, megkerülve egy tüskés kökénycsalitot. Kivrin megpróbálta emlékezetébe vésni a látványt, hogy majd visszataláljon ide, ám a megkülönböztető jegyek hiánya teljes kudarccal fenyegetett. Mindaddig, míg hó van, követheti a láb- és patanyomokat. Vissza kell jönnie ide egyedül, mielőtt olvadni kezd, és meg kell jelölnie a csapást bevágásokkal vagy textildarabkákkal, vagy valamivel. Esetleg kenyérmorzsával, mint Jancsi és Juliska. Könnyen meg lehetett érteni, miként tévedtek el az erdőben ők meg Hófehérke meg a királyfiak. Alig pár száz métert mentek, de visszanézve Kivrin már egyáltalán nem volt biztos abban - még a lábnyomokkal együtt sem merre húzódik az út. Jancsi és Juliska hónapokig bóklászhatnak, mégsem fognak hazatalálni, vagy, ami azt illeti, rábukkanni a boszorkány kunyhójára. Roche atya szamara megállt. - Mi az? - kérdezte Kivrin. Roche atya elvezette a szamarat egyik oldalra és kikötötte egy égerfához. - Ez az a hely. Ez nem az ugrás helyszíne. Még tisztásnak is alig mondható, csupán egy kis tér, ahol egy tölgyfa széttárta ágait, meggátolva ezzel a többi fa növekedését. A fa csaknem sátrat alkotott, így alatta a földet alig lepte hó. - Nem rakhatnánk tüzet? - tudakolta Agnes, besétálva az ágak alá, egy tábortűz maradványaihoz. Egy kidőlt fatuskót vonszoltak a tűzrakó-hely mellé. Agnes arra ült le. - Fázom - panaszolta, s lábával bökdöste az elfeketedett köveket.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 222 A tűz nem éghetett sokáig. Épp csak a gallyak széle szenesedett el. Valaki földet rugdalt rá, hogy eloltsa. Pedig korábban Roche atya ott guggolt előtte, a tűz fénye villózva világította meg az arcát. - Nos? - türelmetlenkedett Rosemund. - Emlékszik valamire kegyelmed? Ő tehát itt volt akkor. A tűzre emlékezett is. Akkor azt hitte, hogy máglyának szánták. De az nem lehet. Roche atya ott volt az ugrás helyszínén. Emlékezett rá, a férfi fölé hajolt, amikor ő a szekér kerekének támaszkodva ült. - Biztos benne kegyelmed, hogy ez az a hely, ahol Gawyn rám talált? - Biza - felelte a pap homlokráncolva. - Hajön a gonosz ember, a tőrömmel fogok harcolni ellene - közölte Agnes s kihúzva egy félig elszenesedett ágat a tűzből fenyegetően hadonászott vele. Az elfeketedett vég letört. Agnes leguggolt a tűz mellé, kihúzott egy másik vesszőt, aztán leült a földre, hátát a tuskónak vetette, és összeütögette a két gallyat. Elszenesedett fadarabok hullottak le róluk. Kivrin Agnesre nézett. Ő anno a tűzrakás ideje alatt a fatörzsnek dőlve ült, Gawyn fölé hajolt, a haja vöröslött a tűz fényében, és mondott neki valamit, amit ő akkor nem értett. Aztán a férfi eloltotta a tüzet, szétrugdalta a csizmájával, szállt a füst, és elvakította Kivrint. - Emlékezik kegyelmed, ki maga? - firtatta Agnes, visszadobva a galylyakat a kövek közé. Roche atya még mindig homlokráncolva nézett rá. - Rosszul van kegyelmed, Lady Katherine? - érdeklődött. - Nem - felelte a lány, s megpróbált mosolyogni. - Csak annyi... Azt reméltem, hogy ha látom a helyet, ahol megtámadtak, tán emlékezni fogok. A pap egy pillanatig ünnepélyesen meredt rá, úgy, ahogy a templomban is, aztán megfordult és odament a szamarához. - Menjünk! - javasolta. - Emlékezik kegyelmed? - faggatta újra Agnes, s tapsolt egyet ujjatlan kesztyűjével, melyet korom borított. - Agnes! - kiáltotta Rosemund. - Nézd csak, mennyire összepiszkítottad a kesztyűdet! - Durván talpra cibálta Agnest. - És tönkretetted a köpenyedet azzal, hogy a hideg hóban ültél! Te elvetemült leány! Kivrin szétválasztotta a két gyereket. - Rosemund, oldozd el Agnes póniját! - utasította. - Ideje, hogy menjünk repkényt szedni! - Lesöpörte a havat Agnes köpenyéről, ám a fehér prémet hiába törölte le. Roche atya a szamara mellett állt s várt rájuk, arcán még mindig az a különös, komoly kifejezés honolt. - Majd megtisztítjuk a kesztyűdet, amikor hazaértünk - mondta sietve Kivrin. - Gyere, mennünk kell Roche atyával! Kivrin megfogta a kanca kantárát és követte a lányokat meg Roche atyát pár méteren át vissza az úton, ahol jöttek, aztán egy másik irányba, ahonnan
223 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— szinte azonnal kijutottak egy útra. Nem látta az elágazást, így eltöprengett, vajon továbbmentek-e az úton, vagy ez egy teljesen másik ösvény. Ugyanannak látszott - füzek, kis tisztások meg tölgyfák. Immár világos, mi történt. Gawyn megpróbálta elvinni az udvarházba, ő azonban túl beteg volt ehhez. Leesett a férfi lováról, mire Gawyn elvitte őt az erdőbe, tüzet rakott, és otthagyta a lányt, nekitámasztva a kidőlt tuskónak, míg segítségért ment. Esetleg tüzet akart gyújtani és ott maradni vele reggelig, de Roche atya észrevette a tábortüzet, segítségükre sietett, így aztán kettesben már el tudták vinni őt az udvarházba. Roche atyának fogalma sincs, hol az ugrás helye. A pap azt hitte, Gawyn itt találta meg őt, a tölgyfa alatt. Az emlékkép, ahogy Roche fölé hajol, miközben ő a szekér kerekének támaszkodik, a hagymázas képzelődés része. Azt csak álmodta, amikor betegen feküdt a szobában - ugyanúgy, ahogy a harangokat, a máglyát meg a fehér lovat is csak álmodta. - Most meg hová megy? - kérdezte Rosemund durcásan, és Kivrin legszívesebben fölpofozta volna. - Van repkény közelebb is. Ráadásul most már esik az eső! Rosemundnak igaza volt. A párából szemerkélés lett. - Már rég végeztünk volna és otthon lehetnénk, ha ez a kisbaba Agnes nem hozza el a kutyakölykét! - Megint előrevágtatott és Kivrin még csak meg sem próbálta megállítani. - Rosemund házsártos! - jegyezte meg Agnes. - Igen - felelte Kivrin. - Az. Tudod, hogy mi a baja? - Sir Bloet miatt ilyen - válaszolta Agnes. - Hozzá fog menni feleségül. - Tessék? - lepődött meg Kivrin. Imeyne mondott valamit esküvőről, de ő föltételezte, hogy Sir Bloet egyik lánya fog hozzámenni Lord Guillaume egyik fiához. - Miként vehetné el Sir Bloet Rosemundot? Hát nincs összeházasodva Lady Yvolde-dal? - Dehogy! - vágta rá Agnes elképedten. - Lady Yvolde Sir Bloet nővére. - Rosemund még nem elég idős ehhez - jelentette ki Kivrin, holott tudta, hogy dehogynem. Az ezerháromszázas években a lányokat gyakran eljegyezték, mielőtt fölnőttek volna, néha már születésükkor. A középkorban a házasság üzleti megállapodás volt, útja-módja a földbirtokok egyesítésének és előkelőbb társadalmi rang elérésének. Rosemundot kétségtelenül már annyi idős korától kezdve, mint amennyi most Agnes, fölkészítették, hogy hozzámenjen valami Sir Bloethoz hasonló férfihoz. Hirtelen Kivrin eszébe jutott minden középkori történet olyan szűzlányokról, akiket fogatlan, züllött vénemberekhez adtak feleségül. - Kedveli Rosemund Sir Bloetot? - kérdezte Kivrin. Nyilván nem kedveli. Utálatos, rosszkedvű, csaknem hisztérikus, amióta csak meghallotta, hogy a férfi idejön.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 224 - Én kedvelem - mondta Agnes. - Adni fog nekem egy ezüstzablát, amikor házasságot kötnek. Kivrin előrenézett Rosemundra, aki jó messze várta őket az úton. Lehetséges, hogy Sir Bloet egyáltalán nem is vén meg züllött. Ez csak föltevés, ahogy azt is föltételezte, hogy Lady Yvolde a felesége. Lehetséges, hogy fiatal, és Rosemund rosszkedve csupán idegesség. Vagy esetleg megváltozik a véleménye a férfiról az esküvő előtt. A lányok általában nem mentek férjhez tizennégy vagy tizenöt éves koruk előtt, egész biztosan nem a kifejlettség jeleinek megmutatkozása előtt. - Mikor fognak összeházasodni? - tudakolta Kivrin Agnestől. - Húsvét ünnepén - válaszolta Agnes. Egy újabb elágazáshoz értek. Ez sokkal keskenyebb volt, a két út csaknem párhuzamosan haladt vagy száz méteren keresztül, mielőtt az, amelyiket Rosemund választotta, elindult föl egy alacsony dombra. Tizenkét éves, és három hónap múlva férjhez megy. Lady Eliwys nem akarta, hogy Sir Bloet tudjon az ittlétükről. Nem csoda. Talán nem helyesli, hogy Rosemund ilyen fiatalon férjhez megy, és az eljegyzést csak azért kötötték, hátha az apa kikerülhet abból a bajból, amiben van. Rosemund föllovagolt a dombtetőre, aztán visszanyargalt Roche atyához. - Hová vezet minket kegyelmed? - firtatta. - Hamarosan nyílt terepre érünk. - Már csaknem ott vagyunk - felelte szelíden Roche atya. A lány megfordította a kancát s elvágtatott szem elől a dombon túlra, majd újra fölbukkant, visszagaloppozott csaknem Kivrinig és Agnesig, szinte egy helyben visszafordította a lovát, aztán megint előrelovagolt. „Mint egy csapdába esett patkány - gondolta Kivrin -, amelyik őrjöngve keresi a kiutat.” A szitálásból lassan ónos eső lett. Roche atya fölhúzta a csuklyáját tonzúrás fejére és fölvezette a szamarat az alacsony dombra. Az kitartóan baktatott föl a meredeken egész a tetőig, aztán megállt. Roche atya meghúzta a kantárt, a szamár azonban visszahúzta az ellenkező irányba. Kivrin és Agnes utolérték a férfit. - Mi a baj? - kérdezte Kivrin. - Gyere, Bálám! - mondta Roche atya és mindkét óriási kezével megmarkolta a kantárszárat, ám a szamár nem moccant. Erőlködött a pap ellenében, megvetette a hátsó lábát és úgy hátrahajolt, hogy már csaknem ült. - Tán nem állhatja az esőt - vetette föl Agnes. - Tudunk segíteni? - tudakolta Kivrin. - Nem - válaszolta a pap s intett, hogy menjenek csak tovább. Lovagoljanak csak előre kegyelmedék! Jobban el fogok boldogulni vele, ha nem lesznek itt a lovak. Keze köré tekerte a kantárszárat, és megkerülte a szamarat, mintha hátulról akarná lökni. Kivrin átlovagolt Agnesszel a dombtetőn s
225 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— visszapillantott, hogy megbizonyosodjon, a szamár nem rúgta hirtelen fejbe a papot. Aztán a másik oldalon elindultak lefelé. Az alanti erdőt fátyolba vonta az eső, ami máris leolvasztotta a havat az útról és a domb aljából sáros ingoványt csinált. Mindkét oldalon sűrű, hólepte bokrok sorjáztak. Rosemund a következő domb tetején várt. Annak az oldalait csak félig nőtték be fák, s fölöttük mindent hó takart. „Azon túl pedig - gondolta Kivrin - ott a nyílt síkság, onnan az országút látszik meg Oxford.” - Hová megy kegyelmed, Lady Kivrin? Várjon! - kiáltotta Agnes, de Kivrin már leért a dombról. Leszállt a deresről, a havat lerázta a bokrokról, hogy megállapíthassa, vajon füzek-e. Azok voltak. Rajtuk túl ki tudta venni egy hatalmas tölgy koronáját. Odadobta a deres kantárát a vöröses fűzfaágakra, és becsörtetett a sűrűbe. A hó egybefagyasztotta a fűzfaágakat. Rájuk csapott, hó ömlött le rá. Pánikba esett madarak rebbentek a levegőbe, rikoltozva. A lány átküzdötte magát a behavazott ágak között és keresztülnyomakodott a tisztásig, melynek ott kellett lennie. Ott is volt. És ott volt a tölgy is, azon túl pedig, távol az úttól a fehér törzsű nyírfák ligete, mely úgy nézett ki, mintha ott kevésbé lenne sűrű az erdő. Ez lehet az ugrás helye. Mégsem tűnt annak. Az a tisztás kisebb volt ennél, nem? A tölgyön több volt a levél, több volt a fészek. Itt a tisztás egyik oldalán van egy kökénybokor, bíborkékes-feketés hajtásai előbújnak a gonosz tövisek közül. A lány nem emlékezett arra, hogy ott is lett volna. Ilyesmire biztos emlékezne, nemde? ,A hótól van - gondolta attól látszik minden nagyobbnak a tisztáson.” A hó itt csaknem fél méter mély volt, sima, érintetlen. Nem úgy nézett ki, hogy bárki is járt erre. - Ez az a hely, ahol Roche atya repkényt szedetne velünk? - kérdezte Rosemund utat törve magának a sűrűn át. Csípőre tett kézzel nézett körül a tisztáson. - Itt nincs is repkény! Ott meg volt repkény, nem igaz, körben a tölgy alja körül, no meg gombák is! „A hó az oka - gondolta a lány. - A hó eltakarta az összes megkülönböztető jelet. Meg a nyomokat, ahol Gawyn elvonszolta a szekeret és a ládákat.” A ládikó - Gawyn nem vitte el a ládikót az udvarházba! A férfi nem vette észre, mert ő előzőleg elrejtette az út menti növények közé. Előrefurakodott Rosemund mellett, keresztül a füzeken, meg sem próbálta elkerülni a záporozó havat. A ládikót is betemette a hó, de az út mentén nem volt annyira mély, és a ládikó is csaknem negyven centi magas. - Lady Katherine! - kiáltotta Rosemund, pont a háta mögött. - Most meg hová megy kegyelmed? - Lady Kivrin! - kiabálta Agnes, szánalmas visszhangként. Megpróbált lekászálódni a pónijáról az út közepén, de beakadt a lába a kengyelbe. - Lady Kivrin, jöjjön ide kegyelmed!
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 226 Kivrin egy pillanatig ránézett, de nem is látta, aztán föltekintett a dombra. Roche atya még mindig fönt küszködött a szamárral. Meg kell találnia a ládikót, mielőtt ideér a pap. - Maradj a póni hátán, Agnes! - mondta és elkezdte kaparni a havat a füzek alatt. - Mit keres kegyelmed? - kérdezte Rosemund. - Itt nincs is repkény! - Lady Kivrin, most azonnal jöjjön kegyelmed! - parancsolta Agnes. Talán a hótól meghajoltak a füzek és a ládikó még mélyebben van alattuk. A vékony, hajlékony ágakba kapaszkodva a lány odahajolt s megpróbálta félresöpörni a havat. Ám a láda nem volt ott. Ezt szinte rögtön meg tudta állapítani. A füzek megóvták a növényeket és a földet alattuk. Csupán pár centis volt itt a hótakaró. „De ha ez az ugrás helye, akkor itt kell lennie” gondolta Kivrin kábultan. Ha ez az ugrás helye. - Lady Kivrin! - kiáltotta Agnes, és Kivrin visszanézett a kislányra, akinek sikerült lemásznia a póniról s most futott Kivrin felé. - Ne szaladj! - kezdte mondani Kivrin, de még félig sem mondta ki, amikor Agnes lába beleszorult az egyik keréknyomba és elesett. Elakadt a lélegzete, akkorát esett, és Kivrin is, Rosemund is ott termettek mellette, még mielőtt kitört volna belőle a sírás. Kivrin a karjába kapta, kezét Agnes hasára szorította, hogy kiegyenesítse a kislányt s lélegzetvételre késztesse. Agnes levegő után kapkodott, aztán mélyet lélegzett s elkezdett sivítani. - Menj és hozd ide Roche atyát! - szólt oda Kivrin Rosemundnak. - Ott van a dombtetőn. A szamara megmakacsolta magát. - Már jön is - válaszolta Rosemund. Kivrin arra fordította a fejét. A pap nehézkesen szaladt le a dombról, a szamár nélkül, és Kivrin csaknem odakiáltott neki is: - Ne szaladj! - de úgysem hallotta volna Agnes sikoltozásától. - Csitt! - nyugtatta Kivrin. - Semmi bajod! Csak egy pillanatig nem kaptál levegőt! Roche atya odaért hozzájuk és Agnes azonnal az ő karjába vetette magát. A pap magához ölelte a kislányt. - Psszt, Agnus - mormolta azon a csodálatosan vigasztaló hangján. - Csitt! A gyerek sikolyai zokogássá halkultak. - Hol ütötted meg magad? - tudakolta Kivrin, lesöpörve a havat Agnes köpenyéről. - A kezedet horzsoltad le? Roche atya megfordította a gyermeket a karjában, hogy Kivrin le tudja róla venni a fehér szőrmekesztyűt. A kislány keze élénkpiros volt, de nem sérült meg. - Hol ütötted meg magad? - Nem is ütötte meg magát - gúnyolódott Rosemund. - Azért nyafog, mert kisbaba!
227 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Nem vagyok kisbaba! - kiáltotta Agnes olyan erővel, hogy csaknem kiugrott Roche atya öleléséből. - A földbe ütöttem a térdemet! - Melyiket? - kérdezte Kivrin. - Azt, ami már múltkor is megsérült? - Igen! Meg ne nézze kegyelmed! - követelte a kislány, amikor Kivrin nyúlt a lábához. - Rendben van, nem fogom - felelte Kivrin. Az a térd már hegedőben volt. A gyerek alighanem leverte róla a vart. Hacsak nem vérzik annyira erősen, hogy átüssön a bőr lábravalón, semmi értelme, hogy még jobban átfagyjon azért, mert levetkőzteti őt a hóban. - De megengedned, hogy otthon majd megnézzem? - Akkor most mehetünk innét? - firtatta Agnes. Kivrin tehetetlenül nézett a sűrű irányába. Ennek a helynek kell lennie. A füzek, a tisztás, a fák nélküli dombtető. Muszáj, hogy ez legyen az ugrás helye. Talán messzebbre dugta a cserjésben a ládikót, mint gondolta, a hó pedig... - Most akarok hazamenni! - jelentette ki Agnes, és sírva fakadt. - Úgy fázom! - Rendben van - bólintott Kivrin. Agnes kesztyűje túl nedves volt ahhoz, hogy újra ráadja. Kivrin levette a kölcsön kapott kesztyűjét és odaadta a gyereknek. Végigért Agnes karján, aminek a kicsi megörült. Kivrin kezdte azt hinni, hogy megfeledkezett a térdéről, de amikor Roche atya megpróbálta föltenni a pónijára, Agnes azt sírta: - Inkább kegyelmeddel tartanék! Kivrin ismét bólintott, és fölszállt a deresre. Roche atya föltette elé Agnest, majd fölvezette Agnes póniját a dombra. A szamár még mindig a dombtetőn állt, az út mellett, a gyomokat ette, amelyek kilátszottak a gyér hóból. Kivrin visszapillantott a sűrűre az esőben, megkísérelte kivenni a tisztást. „Bizonyosan ez az ugrás helye” - mondta magának, de egyáltalán nem volt biztos benne. Még a domb is másként nézett ki innen. Roche atya megragadta a szamár kantárát. A szamár azon nyomban megmerevedett, megvetve a lábát, de amint Roche atya megfordította s elindult lefelé a túloldalon Agnes pónijával, engedelmesen követte őt. Az eső elolvasztotta a havat és Rosemund kancája kicsit megcsúszott, miközben vágtatott a hosszú egyenes szakaszon, vissza az elágazáshoz. A lány ügetésig lassított. A következő elágazásnál Roche atya a bal oldalt választotta. Az utat végig füzek szegélyezték meg tölgyfák, és minden domb alján ott voltak a sáros keréknyomok. - Most hazamegyünk, Lady Kivrin? - kérdezte Agnes, és borzongva bújt hozzá. - Igen - felelte Kivrin. A köpenye szárnyát előrehúzta, hogy betakarja Agnest. - Még mindig fáj a térded?
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 228 - Nem. De nem szedtünk repkényt. - Kiegyenesedett és megfordult, hogy Kivrinre nézzen. - Visszaemlékezett kegyelmed arra, kicsoda, amikor látta azt a helyet? - Nem - válaszolta Kivrin. - De jó! - örvendett Agnes, visszatelepedve és nekidőlve. - Akkor hát velünk kell maradnia örökre!
229 ————————— CONNIE WILLIS ———————————
TIZENHETEDIK FEJEZET
A
nem telefonált Dunworthynek, karácsony napjának késő délutánjáig sem. Colin persze ragaszkodott hozzá, hogy istentelenül korán keljenek föl, hadd bonthassa ki kevéske ajándékát. - Egész nap ágyban akarsz maradni? - kérdezte, míg Dunworthy a szemüvegét keresgélte. - Már majdnem nyolc óra van! Valójában negyed hét volt, odakint koromsötét, ahhoz is túl sötét, hogy ki lehessen venni, még mindig esik-e. Colin sokkal többet aludt, mint ő. Az ökumenikus istentisztelet után Dunworthy visszaküldte fiút a Balliolba, ő meg ment az Ispotályba, Latimer felől érdeklődni. - Láza van, de a tüdő egyelőre nem érintett - mondta neki akkor Mary. - Ötkor jött be, közölte: egy körül kezdett fejfájást és zavarodottságot érezni. Pontosan negyvennyolc óra. Nyilvánvalóan szükségtelen kikérdezni azért, hogy megtudjuk, kitől kaphatta el. Te hogy érzed magad? A nő rávette, maradjon ott vérvételre, aztán egy újabb eset érkezett, ő pedig várt, hogy lássa, tudja-e azonosítani. Már csaknem egy óra volt, mire ágyba került. Colin adott egy pukkantós bonbont Dunworthynek, és ragaszkodott hozzá, hogy a tanár pukkantsa el, tegye föl a sárga papírkoronát, majd hangosan olvassa föl a bonbonból előkerült szöveget. Ez állt rajta: „Mikor a legvalószínűbb, hogy a Mikulás rénszarvasa bejön a házba? Ha az ajtó nyitva áll.” Colin már viselte a maga piros koronáját. A padlón ült, az ajándékait bontogatta. A szappantabletták nagy sikert arattak. - Nézd csak - mondta Colin kidugva a nyelvét -, különböző színűvé válnak! Tényleg különböző színűvé váltak, ahogy a foga meg az ajka széle is. Úgy tűnt, a fiú örül a könyvnek, bár világos volt, hogy szerette volna, ha lennének benne holók. Végigpörgette a lapokat, megnézte az illusztrációkat. - Ezt figyeld! - kiáltotta és odalökte a kötetet Dunworthynek, aki még mindig csak próbált fölébredni. Egy lovag síremléke volt, a tetején a szokásos faragott képmás teljes fegyverzetben, az arca és a testtartása az örök nyugalom megtestesítője, oldalt azonban, egy beillesztett frízen - mely olyan volt, mint valami ablak a sírba - a halott lovag teteme vergődött a koporsójában, húsa foszlányokban NDREWS
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 230 hullott le róla, akár egy múmia pólyája, csontvázkeze karommá görbült, arca egy koponya üres szemgödrű rémsége. Férgek tekeregtek a lába közt ki és be, a kardja fölött és alatt. „Oxfordshire, 1350 körül”, szólt a felirat. „A bubópestisjárványt követően elterjedt hátborzongató síremlék ékítmények ragyogó példája”. - Hát nem apokaliptikus? - kérdezte boldogan Colin. Még a sállal kapcsolatban is udvarias maradt. - Gondolom, a szándék az, ami számít, nem igaz? - jegyezte meg, fölemelve egyik végénél fogva. Aztán egy pillanattal később: - Talán föl fogom venni olyankor, amikor beteget látogatok. Őket nem érdekli, hogy néz ki. - Miféle beteget fogsz látogatni? - tudakolta Dunworthy. Colin fölállt a padlóról, odament a vászonzsákjához és elkezdett turkálni benne. - Tegnap este megkérdezte a vikárius, hajlandó lennék-e intézni a megbízásait, utánanézni embereknek, elvinni nekik a gyógyszereket meg egyebeket. Előhalászott egy papírzacskót a zsákjából. - Ez a te ajándékod - mondta, átnyújtva Dunworthynek. - Nincs becsomagolva - tette hozzá fölöslegesen. - Finch azt mondta, takarékoskodnunk kell a papírral a járvány miatt. Dunworthy kinyitotta a zacskót és előhúzott egy lapos, vörös könyvet. - Ez egy határidőnapló - tudatta vele Colin. - Azért, hogy bejelölhesd a napokat, míg az a lány visszajön. - Kinyitotta az első lapnál. - Látod, olyat szereztem, amiben van december. - Köszönöm - válaszolta Dunworthy, kinyitva a naptárt. Karácsony. Aprószentek. Szilveszter. Újév. Vízkereszt. - Ez igazán figyelmes volt tőled. - Szerettem volna megvenni neked a Carfax-torony modelljét, ami a Zeng a harang hívó szóval e szép ünnep reggelént játssza - mesélte Colin -, de húsz fontba kerül! Megcsörrent a telefon, mindketten ugrottak érte. - Fogadok, hogy a mamám az - jelentette ki Colin. Mary volt az, az Ispotályból telefonált. - Hogy érzed magad? - Félálomban - felelte Dunworthy. Colin rávigyorgott. - Hogy van Latimer? - érdeklődött Dunworthy. - Remekül - mondta Mary. Még mindig rajta volt a laboratóriumi köpenye, de megfésülködött és vidámnak tűnt. - Úgy látszik, az övé nagyon enyhe eset. Sikerült bizonyítani a kapcsolatot a dél-karolinai vírussal. - Latimer járt Dél-Karolinában? - Nem. Az egyik hallgató, akit veled kérdeztettem ki tegnap éjjel... Te jó Isten, úgy értem, két éjszakával ezelőtt. Teljesen elvesztettem az
231 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— időérzékemet! Az egyik diák, aki ott volt azon a táncmulatságon, Headingtonban. Először hazudott, mert lelépett a kollégiumból, hogy találkozzon egy fiatalasszonnyal, és ott hagyott egy havert, hogy fedezze. - Lelépett Dél-Karolinába? - Nem. Londonba. De az a fiatal nő az Államokból jött. Texasból repült ide, és Charlestonban szállt át, Dél-Karolinában. A Járványfelügyeleti Központ már azon dolgozik, hogy kiderítse, milyen esetek fordultak elő a reptéren. Hadd beszéljek Colinnal! Szeretnék boldog karácsonyt kívánni neki. Dunworthy átadta a telefont a fiúnak, aki belevágott az ajándékai fölsorolásába, egészen a pukkantós bonbonban talált üzenetig bezárólag. - Mr. Dunworthytól kaptam egy könyvet a középkorról. - Odatartotta a képernyő elé. - Tudtad, hogy lopásért levágták az ember fejét és kitűzték a London-hídra? - Köszönd meg neki a sálat és el ne mondd, hogy megbízásokat intézel a vikáriusnak! - súgta Dunworthy, de Colin már nyújtotta felé a telefonkagylót. - Megint veled akar beszélni. - Világos, hogy remekül gondját viseled - jelentette ki Mary. - Nagyon hálás vagyok érte. Még nem jutottam haza, és utáltam volna, ha Colinnak egyedül kell töltenie a karácsonyt. Gondolom, az anyja által beígért ajándékok nem érkeztek meg. - Nem - válaszolta Dunworthy óvatosan s Colinra pislantott, aki a képeket nézegette a középkorról szóló könyvben. - És nem is telefonált - jegyezte meg a nő fölháborodva. - Az unokahúgomból teljesen hiányzik az anyai lélek. Azt sem tudja, nem fekszike Colin negyvenfokos lázzal kórházban, igaz? - Hogy van Badri? - érdeklődött Dunworthy. - Ma reggel egy kicsit lejjebb ment a láza, de még mindig erősen meg van támadva a tüdeje. Szinthemicint fogunk adni neki. A dél-karolinai esetek nagyon jól reagáltak rá. - Még megígérte, hogy megpróbál eljönni a karácsonyi ebédre, aztán letette. Colin fölnézett a könyvéből. - Tudtad, hogy a középkorban embereket égettek el máglyán? Mary nem jött, és nem is telefonált, ahogy Andrews sem. Dunworthy átküldte Colint a csarnokba reggelizni, megkísérelte fölhívni a technikust, de minden vonal foglalt volt „a karácsonyi csúcs miatt”, mondta egy gépi hang nyilvánvalóan nem programozták újra a karantén kezdete óta. Azt tanácsolta neki, halasszon minden nem életbevágó hívást a következő napra. Még kétszer próbálkozott, hasonló eredménnyel. Egy tálcát cipelve megérkezett Finch. - Jól van, uram? - érdeklődött aggódva. - Nem érzi magát betegnek? - Nem érzem magam betegnek, mindössze egy interurbán hívást várok.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 232 - Ó, hála az égnek, uram! Amikor nem jött át reggelizni, a legrosszabbtól tartottam. - Levette az esőcsöppekkel tarkított fedelet a tálcáról. - Attól tartok, ez igen szegényes reggeli karácsonykor, ám csaknem teljesen kifogytunk a tojásból. Nem is tudom, miféle karácsonyi ebédre számíthatunk. Nem maradt egyetlen liba sem a karantén kerületén belül. Valójában meglehetősen tűrhető reggelinek tűnt, egy főtt tojás, füstölt hering, lekváros muffin. - Megpróbáltam karácsonyi pudingot rendelni, uram, de csaknem teljesen kifogytunk a brandyből - mondta Finch előhúzva egy műanyag borítékot a tálca alól s átnyújtva Dunworthynek, aki kinyitotta. A tetején ott volt egy útmutató az Egészségügytől, ami így kezdődött: „Az influenza kezdeti tünetei: 1.) Megzavarodás. 2.) Fejfájás. 3.) Izomfájdalmak. Kerülje az influenza elkapását! Viselje mindig az Egészségügy szabvány arcmaszkját!” - Arcmaszk? - érdeklődött Dunworthy. - Az Egészségügy ma reggel osztotta ki őket - válaszolta Finch. - Nem tudom, hogyan fogjuk megoldani a mosást. Csaknem kifogytunk a szappanból. Négy útmutató volt, mind hasonló hangvételű, meg egy üzenet William Gaddsontól, hozzátűzve Badri hitelszámlájának hétfői, december huszadiki kivonata, kinyomtatva. Badri láthatólag karácsonyi bevásárlással töltötte a hiányzó időszakot déltől fél háromig. Vett négy puhafedelű könyvet a Blackwell’snél, egy piros sálat meg egy miniatűr digitális harangjátékot a Debenham áruházban. Ami tucatjával, százával több potenciális fertőzöttet jelent. Megjött Colin egy szalvétányi muffinnal. Még mindig rajta volt a papírkoronája, mely sokkal pocsékabbul nézett ki az esőtől. - Mindenkit megnyugtatna, uram - közölte Finch -, ha, miután beérkezett a telefonhívás, átjönne a csarnokba. Mrs. Gaddson van a leginkább meggyőződve arról, hogy magát is ledöntötte a lábáról a vírus. Azt mondta, biztos a hálótermek vacak szellőzése miatt kapta el. - Rendben - ígérte Dunworthy. Finch elindult, de az ajtónál megfordult. - És ami Mrs. Gaddsont illeti, uram. Rémesen viselkedik, kritizálja a kollégiumot és követeli, hogy költöztessük össze a fiával. Teljes mértékben tönkreteszi a közhangulatot. - Egyetértek - mondta Colin, az asztalra borítva a muffinokat. - A Galandféreg közölte velem, hogy a forró kenyér rosszat tesz az immunrendszeremnek. - Nincs valami önkéntes munka, amit végezhetne az Ispotályban, vagy ilyesmi? - kérdezte Finch. - Hogyan távol tartsuk a kollégiumtól? - Aligha szabadíthatjuk rá az influenza szegény, szerencsétlen áldozataira! Még belehalnának. Mi lenne, ha megkérdezné a vikáriust? Ő önkénteseket keresett, hogy intézzék a megbízásait.
233 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - A vikáriust? - kérdezett vissza Colin. - Essen már meg szíve rajtam, Mr. Dunworthy! Én is a vikáriusnak dolgozom. - Akkor legyen a Szent Megreformáltak papja - egyezett bele Dunworthy. - Ő előszeretettel mondja el a Pestis idejére való misét a közhangulat javítása érdekében. Remekül ki fognak jönni egymással. - Máris odatelefonálok neki - jelentette ki Finch és távozott. Dunworthy megette a reggelijét, kivéve a muffint, amit Colin lenyúlt, aztán fogta az üres tálcát és átvitte a csarnokba, szigorúan meghagyva Colinnak, hogy azonnal jöjjön érte, ha a tech telefonál. Még mindig esett, a fák feketéllettek és csöpögtek, a karácsonyfaégőket eső pettyezte. Még mindenki az asztalnál ült, a harangjátékosokat kivéve, akik fehér kesztyűjükben félrevonultak, kéziharangjaik előttük az asztalon. Finch épp szemléltette az Egészségügy szabványos maszkjainak viseletét, mindkét oldalon széthúzva a szalagokat s arcához szorítva őket. - Egyáltalán nem néz ki jól, Mr. Dunworthy - jegyezte meg Mrs. Gaddson. - És nem csoda. A körülmények ebben a kollégiumban megdöbbentőek. Szerintem kész csoda, hogy korábban nem volt itt járvány! Vacak a szellőzés, a személyzet pedig semmiféle együttműködésre nem hajlandó! A maga Mr. Finch-e igencsak goromba volt hozzám, amikor szóltam neki, hogy költöztessen a fiam szobájába. Közölte, hogy én akartam Oxfordban lenni a karantén idején, és hogy el kell fogadnom, akármilyen szállást adnak nekem! Colin nagyot csúszva érkezett. - Valaki keres téged telefonon - mondta. Dunworthy indult, hogy elmenjen a nő mellett, de az szilárdan az útjába állt. - Megmondtam Mr. Finch-nek, ő lehet, hogy boldogan otthon marad, amikor a fia veszélybe kerül, de én nem! - Attól tartok, telefonon keresnek - jegyezte meg Dunworthy. - Megmondtam neki, egy igazi anya nem mulasztja el, hogy odamenjen, ha a gyermeke egyedül van és beteg egy távoli helyen! - Mr. Dunworthy - szólalt meg Colin. - Jöjjön már! - Na persze, magának fogalma sincs arról, miről beszélek! Nézze meg ezt a gyereket! - Mrs. Gaddson megragadta Colint a karjánál fogva. - Kabát nélkül szaladgál az ömlő esőben! Dunworthy kihasználta a nő mozdulatát s elment mellette. - Maga nyilvánvalóan nem törődik azzal, hogy ez a fiú el fogja kapni az indiai influenzát - vádolta meg az asszony. Colin egy rándítással kiszabadította magát. - Hagyja, hogy pukkadásig egye magát muffinnal és bőrig ázva járkáljon! Dunworthy átrohant a belső udvaron, Colin a sarkában.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 234 - Azon se lepődnék meg, ha kiderülne, hogy ez a vírus ebből a kollégiumból ered! - kiáltotta utánuk Mrs. Gaddson. - Puszta hanyagság, erről van itt szó! Puszta hanyagság! Dunworthy berobbant a szobába és fölmarta a telefont. Nem volt kép. - Andrews! - kiabálta. - Ott van? Nem látom. - A telefonrendszer túlterhelt - válaszolta Montoya. - Ezért kikapcsolták a képet. Lupe Montoya vagyok. Mr. Basingame, lazacos vagy pisztrángos? - Tessék? - értetlenkedett Dunworthy, homlokát ráncolva az üres képernyőre. - Egész délelőtt horgász-túravezetőket hívogattam Skóciában. Már amikor kapcsolták őket. Azt mondják, az úticélja azon múlik, hogy lazacos vagy pisztrángos. Szóba jöhetnek barátok? Van olyan az egyetemen, akivel együtt szokott horgászni, s aki esetleg tudja? - Nem tudom - felelte Dunworthy. - Ms. Montoya, attól tartok, egy nagyon fontos hívást... - Már minden mással próbálkoztam... Szállodákkal, vendéglőkkel, csónakkölcsönzőkkel, még a borbélyával is. Kinyomoztam a feleségét Torquay-ban, aki azt mondta, hogy a félje nem árulta el neki, hová megy. Remélem, ez nem azt jelenti, hogy lelépett egy nővel valahová, és egyáltalán nincs is Skóciában! - Alig hinném, hogy Mr. Basingame... - Igen, de hát akkor miért nem tudja senki, hogy hol van? És miért nem telefonált most, amikor a járvánnyal van tele az összes újság meg a vidék? - Ms. Montoya, én... - Gondolom, kénytelen leszek fölhívni mind a lazac-, mind a pisztrángtúravezetőket. Majd szólok, ha megtaláltam. Végül letette. Mr. Dunworthy is lerakta a készüléket és csak bámult rá, mert egész biztos volt abban, hogy Andrews akkor próbálta hívni, míg ő vonalban volt Montoyával. - Nem azt mondtad, hogy volt egy csomó járvány a középkorban? - firtatta Colin. Az ablakpárkányon kuporgott, ölében a középkorról szóló könyvvel, és muffint evett. - De. - Hát, én nem találom őket ebben a könyvben. Hogyan nevezik őket? - Próbálkozz a fekete halállal! - javasolta Dunworthy. Dunworthy idegesen várakozott egy negyedóráig, aztán megpróbálta újra fölhívni Andrewst. A vonalak még mindig túlterheltek voltak. - Tudtad, hogy Oxfordban is volt fekete halál? - kérdezte Colin. Már eltüntette a muffinokat és áttért a szappantablettákra. - Karácsonykor. Pont, mint most nekünk! - Az influenzát aligha lehet a pestishez hasonlítani - válaszolta a tanár a telefont lesve, mintha akaratával rávehetné, hogy csöngjön.
235 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - A fekete halál megölte Európa lakosságának legalább egyharmadát, de az is lehet, hogy felét. - Tudom - felelte Colin. - A pestis sokkal érdekesebb volt. A patkányok terjesztették és az embernek lettek ezek az óriási bobói... - Bubói. - Bubói a hónalján, és aztán megfeketedtek, hatalmassá földagadtak, és akkor meghaltál! Az influenza egyáltalán nem ilyen - jelentette ki. Csalódottnak hangzott. - Nem. - És az influenza csak egyetlen betegség. A pestisnek három fajtája volt. A bubópestis a búbokkal, a penumóniás - mesélte, egy e-t ejtve a p és n között. - Az ráment a tüdőre és vért köhögtél tőle, és végül a sze-tik-kus... - Szeptikus. - Szeptikus, ami a véráramodba került és három óra leforgása alatt megölt, a tested pedig tiszta fekete lett tőle! Hát nem apokaliptikus? - De - felelte Dunworthy. A telefon nem sokkal tizenegy után csörgött. Dunworthy megint lecsapott rá, de Mary volt az, hogy bejelentse, nem tud jönni ebédre. - Öt újabb esetünk lett ma délelőtt. - Átmegyünk az Ispotályba, amint befutott az interurbán hívásom - ígérte Dunworthy. - Azt várom, hogy telefonáljon az egyik technikusom. Rá akarom venni, hogy jöjjön és olvassa le a fixet. Mary bizalmatlanul nézett. - Ezt már tisztáztad Gilchristtel? - Gilchrist! Már azt tervezgeti, hogyan küldje Kivrint a fekete halál idejébe! - Mindazonáltal azt hiszem, nem kellene ezt tenned anélkül, hogy szólnál neki. Ő helyettesíti a dékánt, és semmi értelme magadra haragítani. Ha valami tényleg félresikerült, s Andrewsnak le kell állítania az ugrást, szükséged lesz Gilchrist együttműködésére. - Rámosolygott Dunworthyre. Majd megbeszéljük, amikor idejössz. És amikor itt leszel, szeretném, ha kapnál egy oltást. - Azt hittem, az analógra vársz! - Vártam is, de nem vagyok elégedett azzal, ahogy a közvetlenül megfertőzöttek reagálnak az Atlanta által javasolt kezelésre. Néhányan közülük enyhe javulást mutatnak, de Badri, ha lehet, még rosszabbul van. Azt akarom, hogy minden komolyan veszélyeztetett kapjon immunerősítést. Délre Andrews még mindig nem telefonált. Dunworthy átküldte Colint az Ispotályba, hogy megkapja az oltást. A fiú fájdalmas arckifejezéssel jött vissza. - Ennyire rossz volt? - érdeklődött Dunworthy. - Rosszabb - válaszolta Colin levetve magát az ablakpárkányra. - Mrs. Gaddson elkapott, amikor megjöttem. A karom dörzsölgettem, ő pedig tudni
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 236 akarta, hol jártam, és miért engem oltanak be William helyett. - A fiú szemrehányóan nézett Dunworthyre. - Hát, egyébként fáj is! Azt mondta az a némber, hogyha valaki komolyan veszélyeztetett, az szegény William és abszolúte nekrofília, ha engem oltanak be helyette! - Nepotizmus. - Nepotizmus. Remélem, a pap valami döglött munkát talál annak a perszónának! - Hogy van Mary nagy-nagynénéd? - Őt nem is láttam. Ott mindenki rettentően elfoglalt, még a folyosón is ágyak állnak, meg minden. Colin és Dunworthy egymást váltva mentek át a csarnokba a karácsonyi ebédhez. Colin kevesebb mint tizenöt perc múlva már vissza is tért. - Elkezdtek játszani a harangozok - közölte. - Mr. Finch üzeni, hogy kifogytak a cukorból, a vajból és csaknem a tejszínből is. - Előhúzott egy gyümölcszselés tortát a dzsekije zsebéből. - Miért van az, hogy sosem a kelbimbóból meg hasonlókból fogynak ki? Dunworthy meghagyta neki, hogy azonnal szóljon, ha Andrews telefonál, mindenki mástól vegyen át üzenetet, és ment a csarnokba. A harangjátékosok teljes erőből játszottak, épp egy Mozart-kánont csörömpöltek el. Finch odaadott Dunworthynek egy tányért, ami, úgy tűnt, főleg kelbimbót tartalmaz. - Attól tartok, uram, csaknem kifogytunk a pulykából - jelentette ki. Örülök, hogy átjött. Csaknem itt az ideje a királynő karácsonyi beszédének. A harangjátékosok lelkes tapsolás közepette befejezték Mozartot, és odajött Ms. Taylor, még mindig fehér kesztyűben. - Hát itt van, Mr. Dunworthy! - mondta. - Nem találkoztunk a reggelinél, és Mr. Finch azt mondta, magával kell erről beszélnem. Szükségünk lenne egy próbateremre. A férfi kísértésbe esett, hogy azt mondja: - Nem is tudtam, hogy szoktak gyakorolni! Bekapott egy kelbimbót. - Próbateremre? - Igen. Gyakorolnunk kell a Chicagói meglepetés mollt. Elintéztem a Krisztus-templom esperesével, hogy újév napján fogjuk előadni a harangjátékunkat, de szükségünk van egy helyre, ahol gyakorolhatunk. Mondtam Mr. Finch-nek, hogy az a nagy terem a Beardben tökéletes lenne... - A tanári. - De Mr. Finch azt mondta, hogy azt használják a készletek raktározására. „Miféle készletek?” - gondolta a tanár. Finch szerint vagy teljesen vagy majdnem kifogytak mindenből, a kelbimbót kivéve. - És azt is mondta, hogy az előadótermeket mind kórházi használatra tartják fönn. Szükségünk van egy csöndes helyre, ahol összpontosítani tudunk. A Chicagói meglepetés moll nagyon bonyolult darab. A
237 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— hangnemváltások és a prímszólam végződésmodulációi tökéletes odafigyelést igényelnek. Na meg persze ott vannak az extra ugrások is. - Na persze - bólogatott Dunworthy. - Nem kell nagynak lennie a teremnek, de legyen elkülöníthető. Itt gyakorolunk egy ideje az étkezőben, ám itt állandóan ki-bejárnak az emberek, és a tenor folyton eltéveszti a szólamát. - Biztos vagyok benne, hogy találni fogunk valamit. - Na persze, a hét haranggal a Hármashangzatokat kellene játszanunk, de az Észak-Amerikai Zsinatiak tavaly eljátszották itt a Philadelphiai hármashangzatokat és ráadásul, ahogy hallottam, nagyon trehányul adták elő. A tenor egy teljes ütemmel lemaradt, és a felütései rémesek voltak. Ami szintén indokolja, hogy legyen egy jó próbatermünk. A felütések annyira fontosak! - Na persze - bólogatott Dunworthy. Egy indulatos és anyáskodó kinézetű Mrs. Gaddson bukkant föl a szemközti ajtóban. - Attól tartok, bármikor befuthat egy fontos interurbán hívás - jelentette ki a tanár, úgy állva föl, hogy Ms. Taylor közte és Mrs. Gaddson között helyezkedjen el. - Interurbán hívás? - kérdezett vissza Ms. Taylor fejét csóválva. - Maguk angolok! Az idő legalább felében nem is értem, mit mondanak. Dunworthy, megígérve, hogy keres nekik egy olyan próbatermet, ahol tökéletesíthetik csattanós prímszólamaikat, kimenekült az étkezde ajtaján és visszament a szobájába. Andrews még nem telefonált. Egyetlen üzenet várta, Montoyától. - Azt mondta, mondjam meg, hogy „nem számít!” - adta át Colin. - Ez minden? Nem mondott semmi mást? - Nem. Azt mondta: „Mondd meg Mr. Dunworthynek, hogy nem számít!” A tanár eltöprengett, vajon a nő rábukkant valami csoda folytán Basingame tartózkodási helyére és megszerezte az aláírását, vagy csupán azt derítette ki, hogy a dékán „lazacos” vagy „pisztrángos”. Tépelődött, visszahívja-e, de attól félt, a vonalak pont azt a pillanatot választanák, hogy megszűnjön a fennakadás és Andrews éppen akkor telefonál. De nem tette, vagy a vonalak nem tették, majdnem négy óráig. - Rettentően sajnálom, hogy nem hívtam korábban - mondta Andrews. Még mindig nem volt kép, de Dunworthy zenét és beszélgetést hallott a háttérben. - Nem voltam itthon múlt éjjel, aztán nagy vesződségembe került, hogy odakapcsoljanak - mesélte Andrews. - A vonalak mind foglaltak, a szünidei csúcs, tudja. Már mindennel próbál... - Az kellene, hogy idejöjjön Oxfordba - vágott közbe Dunworthy. - Szeretném, ha leolvasna nekem egy fixet. - Igenis, uram - felelte lelkesen Andrews. - Mikor?
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 238 - Amint lehet. Ma este? - Ó! - mondta a férfi, kevésbé lelkesen. - Nem lenne jó holnap? Az élettársam nem ér ide, csak ma késő este, s ezért úgy terveztük, holnap fogunk karácsonyozni, de délután vagy este már odamehetek valamelyik vonattal. Jó lesz így, vagy van valami időkorlát, amíg rögzíteni kell a fixet? - A fixet már rögzítették, de a tech elkapott egy vírust és nekem kellene valaki, aki leolvassa - magyarázta Dunworthy. Hirtelen kitörő kacagás hallatszott Andrews oldalán. Dunworthy fölemelte a hangját. - Mit gondol, mikorra tudna itt lenni? - Nem tudom biztosan. Visszahívhatnám holnap, hogy megmondjam, mikor érkezem a metróval? - Igen, de csak Bartonig tud eljutni a metróval. Onnan taxival kell eljönnie a periméterig. Elintézem, hogy beengedjék. Rendben, Andrews? A férfi nem válaszolt, pedig Dunworthy még mindig hallotta a zenét. - Andrews? - szólalt meg Dunworthy. - Még ott van? Őrjítő volt, hogy nincs kép. - Igen, uram - felelte Andrews, de óvatosan. - Mit is mondott, mit kell tennem? - Le kell olvasnia egy fixet. Már rögzítették, de a tech... - Nem, az a másik dolog. Arról, hogy Bartonig menjek metróval. - Jöjjön el metróval Bartonig - utasította Dunworthy hangosan és tagoltan. - Csak addig jár a metró. Onnan taxival kell továbbjönnie a karantén széléig. - Karantén? - Igen - válaszolta ingerülten Dunworthy. - El fogom intézni, hogy beengedjék a karantén területére. - Miféle karantén? - Egy vírus - magyarázta. - Még nem hallott róla? - Nem, uram. Firenzében voltam egy helyszínin. Csak ma délután érkeztem vissza. Mennyire komoly? - A tech nem ijedtnek, inkább érdeklődőnek hangzott. - Idáig nyolcvanegy eset - közölte Dunworthy. - Nyolcvankettő - vetette oda Colin az ablakpárkányról. - De már azonosították és a vakcina úton van ide. Nem volt egyetlen halálos kimenetelű eset sem. - Fogadok, van egy csomó boldogtalan ember, akik otthon szerették volna tölteni a karácsonyt - jelentette ki Andrews. - Akkor hát holnap reggel fölhívom majd, amint tudom, hogy mikor érkezem. - Jó - kiáltotta Dunworthy, hogy Andrews biztosan hallja a háttérzaj ellenére. - Itt leszek. - Rendben - mondta a tech. Újabb kitörő kacagás hangzott föl, aztán csönd, amikor Andrews bontotta a vonalat. - Jönni fog? - firtatta Colin. - Igen. Holnap. - A tanár beütötte Gilchrist számát.
239 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Gilchrist megjelent, az íróasztalánál ülve, ellenséges kinézettel. - Mr. Dunworthy, ha azért hív, hogy mentsük ki Ms. Engle-t... „Megtenném, ha tudnám” - gondolta Dunworthy, és eltűnődött: vajon Gilchrist tényleg nem fogta föl, hogy Kivrin már rég elhagyta az ugrás helyszínét és nem lenne ott, ha megnyitnák a halót? - Nem - felelte. - Találtam egy technikust, aki ide tud jönni, hogy leolvassa a fixet. - Mr. Dunworthy, szabadjon emlékeztetnem... - Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy maga irányítja ezt az ugrást - mondta Dunworthy és megpróbált uralkodni magán. - Csupán segíteni szerettem volna. Tudom, milyen nehéz technikust találni a vakáció alatt, ezért fölhívtam egyiküket Readingben. Holnapra ide tud jönni. Gilchrist rosszallóan csücsörített. - Mindez persze nem lenne szükséges, ha a maga technikusa nem betegszik meg, ám, mivel megbetegedett, gondolom, bele kell törődnünk ebbe. Szóljon neki, hogy jelentkezzen nálam, amint megérkezett! Dunworthynek sikerült udvariasan elbúcsúzni tőle, de amint üres lett a képernyő, dühösen lecsapta a kagylót, aztán újra magához rántotta és elkezdett számokat benyomkodni. Akkor is megkeresi Basingame-et, ha rámegy az egész délután! A számítógép jelentkezett és tudatta vele, hogy megint minden vonal foglalt. A tanár letette a telefont és az üres képernyőre meredt. - Egy másik hívásra vársz? - kérdezte Colin. - Nem. - Akkor átmehetnénk az Ispotályba? Van egy ajándékom Mary nagynagynéninek is. „Én pedig elintézhetem, hogy Andrewst beengedjék a karantén területére” - gondolta a férfi. - Kitűnő ötlet. Viselheted az új sáladat. Colin begyömöszölte a sálat a dzsekije zsebébe. - Majd fölteszem, amikor odaértünk - mondta vigyorogva. - Nem akarom, hogy bárki is meglásson ebben útközben. Nem volt ott senki, aki láthatta volna őket. Az utcák teljesen elhagyatottak voltak, még biciklisek vagy taxik sem jártak. Dunworthynek eszébe jutott a vikárius megjegyzése arról, hogy amikor a járvány elhatalmasodik, az emberek meglapulnak a házukban. Vagy ez történt, vagy beűzte őket a Carfax-harangjáték hangja, ami nem csak, hogy még mindig az Itt a karácsony márt csörömpölte, de hangosabbnak is tűnt, az üres utcákon át visszhangozva. Talán elszunyókált mindenki a túl bőséges karácsonyi ebéd után. Esetleg van annyi eszük, hogy ne menjenek ki az esőbe. Egy lelket sem láttak, míg az Ispotályba nem értek. Egy Burberiy esőkabátot viselő nő tüntetett a Sürgősségi osztály előtt, magasba tartva egy táblát, melyen ez állt: „Tiltsák ki a külföldi betegségeket!” Egy szabvány
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 240 arcmaszkot viselő férfi nyitotta ki az ajtót, majd átnyújtott Dunworthynek egy igen vizes röpcédulát. Dunworthy a felvételi pultnál Mary után érdeklődött, aztán elolvasta a röpcédulát. így szólt, félkövérrel szedve: „KÜZDJ AZ INFLUENZA ELLEN! SZAVAZZ A KIVÁLÁSRA AZ EURÓPAI KÖZÖSSÉGBŐL! Alatta ez a bekezdés: „Miért vagy elválasztva a szeretteidtől most karácsonykor? Miért kényszerültél arra, hogy Oxfordban maradj? Miért fenyeget az a veszély, hogy megbetegszel és meghalsz? Mert az Unió engedi, hogy fertőzött külföldiek jöjjenek Angliába, és Anglia nem tesz ellene semmit! Egy halálos vírust behurcoló indiai emigráns...” Dunworthy nem olvasta tovább. Megfordította. Ez állt ott: „Szavazat az elszakadásra - szavazat az egészségért! Bizottság a Független NagyBritanniáért”. Bejött Mary, Colin kirántotta a sálát a zsebéből és sietve a nyaka köré tekerte. - Boldog karácsonyt! - mondta. - Köszönöm szépen a sálat. Kinyissam neked a pukkantós bonbonodat? - Igen, kérlek - válaszolta Mary. Fáradtnak tűnt. Ugyanazt a laboratóriumi köpenyt viselte, amit már két nappal azelőtt is. Valaki a köpeny hajtókára tűzött egy magyalágat. Colin elpukkantotta a bonbont. - Tedd föl a kalapod! - kérte, széthajtogatva egy kék papírkoronát. - Sikerült egyáltalán pihenned? - tudakolta Dunworthy. - Egy keveset - felelte a nő s föltette a koronát rendetlen, ősz hajára. - Dél óta harminc új esetünk van. A nap nagy részét azzal töltöttem, hogy próbáltam megkapni a szekvenálást az Influenza Világközponttól, de a vonalak túlzsúfoltak. - Tudom - felelte Dunworthy együttérzőn. - Láthatnám Badrit? - Csak egy-két percre. - A nő a homlokát ráncolta. - Egyáltalán nem reagált a szinthemicinre, ahogy egyik sem a két diák közül, akik Headingtonban voltak a táncestélyen. Ms. Breen egy kissé jobban van. - Megint a homlokát ráncolta. - Ez nagyon aggaszt. Megkaptad már az oltásodat? - Még nem. Colin már igen. - És a vérre, nagyon fájt! - közölte Colin, széthajtogatva a bonbonban lelt papirost. - Fölolvassam neked a mottódat? Az asszony biccentett. - Ide kell hoznom egy technikust holnap, a karantén területére, hogy leolvassa Kivrin fixét - mondta Dunworthy. - Mit kell tennem, hogyan intézzem el a bejutását? - Legjobb tudomásom szerint semmit. Az emberek távozását akarják megakadályozni, nem az idejövetelüket. A recepciós félrevonta Maryt és halkan, de sürgetőleg beszélt hozzá.
241 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Mennem kell - jelentette ki az asszony. - Nem szeretném, ha elmennél, mielőtt megkapod az immunerősitést. Gyere vissza ide, ha meglátogattad Badrit! Colin, itt várd meg Mr. Dunworthyt! Dunworthy fölment az Elkülönítőbe. Nem volt senki az asztalnál, ezért egyedül küzdötte föl magára az SVR-t - emlékezett, hogy a kesztyűt utoljára húzza föl -, majd bement. A csinos ápolónő, aki annyira érdeklődött William iránt, épp Badri pulzusát mérte, tekintete a képernyőkön. Dunworthy megállt az ágy lábánál. Mary ugyan mondta, hogy Badri nem reagált jól, de Dunworthyt így is megdöbbentette a férfi látványa, akinek az arca megint elsötétült a láztól, a szeme körül monokli, mintha valaki megütötte volna. A jobb karjára rá volt kapcsolva egy bonyolult kanül. A könyök belső hajlata már lilásfekete lett a bevérzésektől. A másik kar még rosszabb volt, végig az egész alkarja fekete. - Badri? - szólította, de az ápolónő a fejét rázta. - Csak egy percre maradhat - közölte. Dunworthy bólintott. A lány letette Badri ellenállásra képtelen karját az oldala mellé, begépelt valamit a konzolba, majd kiment. Dunworthy leült az ágy mellé s fölnézett a képernyőkre. Ugyanolyannak látszottak, még mindig megfejthetetlenek, a grafikonok, a kiugró pontjaik és a fölvillanó számok semmit sem árultak el neki. Rápillantott Badrira, aki ott feküdt, elcsigázottan, kimerültén. Gyöngéden megveregette a technikus kezét és fölállt, hogy kimenjen. - A patkányok voltak azok - motyogta Badri. - Badri! - szólította meg halkan Dunworthy. - Mr. Dunworthy vagyok. - Mr. Dunworthy... - mondta Badri, de ki sem nyitotta a szemét. - Haldoklom, ugye? A tanárt egy pillanatra rémület fogta el. - Nem, dehogyis - felelte őszintén. - Honnan veszi ezt a badarságot? - Mindig halálos - jelentette ki Badri. - Micsoda? Badri nem válaszolt. Dunworthy ott ült mellette, míg az ápolónő be nem jött, de a technikus nem mondott semmi mást. - Mr. Dunworthy? - szólalt meg az ápolónő. - A betegnek pihenésre van szüksége. - Tudom. - Odament az ajtóhoz, aztán visszapillantott az ágyban fekvő Badrira. Kinyitotta az ajtót. - Mindenkit megölt - mondta Badri. - Fél Európát. Colin a recepciós pulijánál ácsorgott, amikor a tanár visszament, és épp a karácsonyi ajándékairól mesélt. - A mamám ajándékai nem jöttek meg a karantén miatt. A postás nem engedte át őket.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 242 Dunworthy szólt a recepciósnak az immunerősítés miatt, a nő bólintott és azt mondta: - Csak egy pillanat! Leültek és vártak. „Mindenkit megölt - gondolta Dunworthy. - Fél Európát.” - Nem is jutottam hozzá, hogy fölolvassam neki a mottóját - jegyezte meg Colin. - Szeretnéd hallani? - Meg sem várta a választ. - Hol volt a Mikulás, amikor kialudtak a fények? - Várakozóan elhallgatott. Dunworthy megrázta a fejét. - A sötétben. A fiú kivette a zsebéből az óriáscukrát, kicsomagolta és bedugta a szájába. - Még mindig amiatt a lány miatt aggódsz, igaz? - Igen. Colin egészen picire hajtogatta össze az óriáscukor papírját. - Amit nem értek, az az, hogy miért nem mehetsz érte? - Mert nincs ott. Meg kell vámunk a randevút. - Nem, úgy értem, miért nem mehetsz vissza ugyanabba az időbe, amikor átküldtétek a lányt és hozhatod vissza, amíg még ott van? Mielőtt bármi történne? Úgy értem, bármikor mehetsz, amikor csak akarsz, nem? - Nem - felelte. - Bármikor átküldhetsz egy történészt, de ha egyszer a történész ott van, a háló csakis valós időben működik. Nem tanultátok a paradoxonokat az iskolában? - De - válaszolta Colin, kissé bizonytalanul. - Azok afféle szabályok az időutazáshoz? - A téridő-kontinuum nem enged meg paradoxonokat - magyarázta Dunworthy. - Az paradoxon lenne, ha Kivrin miatt valami megtörténne, ami valójában nem történt meg, vagy ha anakronizmust okozna. Colin még mindig bizonytalannak tűnt. - Az egyik axióma az, hogy senki sem lehet egyszerre két helyen. Ő már négy napja a múltban van. Nincs semmi, ami ezt megváltoztathatná. Ez már megtörtént. - Akkor hogyan fog visszajönni? - Amikor átment, a tech rögzítette azt, amit fixnek nevezünk. Az elárulja a technikusnak, hogy pontosan hol van a lány. Úgy működik, mint egy... hümm... - egy, a fiú számára is érthető szót keresett. - Egy pányva. Összeköti a két időpontot, hogy a hálót meg lehessen nyitni egy bizonyos időben, és a lányt föl lehessen szedni onnan. - Úgy, mint a „Találkozzunk a templomnál fél hatkor”? - Pontosan. Ezt nevezik randevúnak. Kivriné két hét múlva lesz. December huszonnyolcadikán. Azon a napon a tech majd megnyitja a hálót, azon keresztül Kivrin visszajön.
243 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Azt hittem, azt mondtad, hogy ugyanaz az idő ott is. Akkor hogyan lehet két hét múlva huszonnyolcadika? - Másféle naptárt használtak a középkorban. Ott most december tizenhetedike van. A randevúnk időpontja január hatodika. - „Ha ott lesz a lány. Ha tudok keríteni egy technikust, hogy megnyissa a hálót.” Colin kivette az óriáscukrát és elgondolkozva nézegette. Márványosan kékesfehér lett, eléggé úgy nézett ki, mint a hold térképe. Visszadugta a szájába. - Szóval, ha december huszonhatodikán elmennék 1320-ba, akkor kétszer karácsonyozhatnék. - Igen, azt hiszem. - Apokaliptikus - vélte a fiú. Kihajtogatta az óriáscukor papírját, aztán egy még parányibb csomaggá hajtogatta össze. - Azt hiszem, megfeledkeztek rólad. Szerinted? - Valóban kezd úgy kinézni a dolog - felelte Dunworthy. Amikor legközelebb arra járt egy rezidens, Dunworthy megállította és szólt neki, hogy immunerősítésre vár. - Ó? - lepődött meg a férfi. - Megpróbálok utánajárni. Azzal eltűnt a Sürgősségi Osztályon. Vártak tovább. „A patkányok voltak azok”, motyogta előzőleg Badri. Azon az első éjjelen megkérdezte Dunworthytől: „Milyen évet írunk?”. De azt is állította, hogy minimális volt az időeltolódás. Azt vallotta, hogy a tanuló számításai helyesek voltak. Colin többször is kivette az óriáscukrát és vizsgálgatta a színváltozásokat. - Ha valami rémes történne, akkor sem szegheted meg a szabályokat? kérdezte a cukorra sandítva. - Ha levágják a lány karját, vagy meghal vagy egy bomba fölrobbantja őt vagy valami? - Ezek nem szabályok, Colin. Ezek tudományos törvények. Akkor sem lehetne megszegni őket, ha megpróbálkoznánk ezzel. Ha megkísérelnénk visszafordítani az eseményeket, amelyek már megtörténtek, a háló meg sem nyílna. Colin kiköpte az óriáscukrát a csomagolópapírba és gondosan köré hajtogatta a papírt. - Biztos vagyok benne, hogy az a lány oké - jelentette ki. Begyömöszölte a becsomagolt óriáscukrot a dzsekije zsebébe, majd előhúzott egy formáját vesztett csomagot. - Elfelejtettem odaadni Mary nagy-nagynénémnek a karácsonyi ajándékát - mondta. Fölugrott és már bent is termett a Sürgősségiben, mielőtt Dunworthy rászólhatott volna, hogy várjon, de száguldva jött vissza. - A vérre! Itt van a Galandféreg! - jelentette be. - És errefelé tart! Dunworthy fölállt.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 244 - Már csak ez hiányzott! - Erre - mutatta Colin. - A hátsó ajtón jöttem be aznap, amikor ideértem. Eliramlott a másik irányba. - Gyere! Dunworthy nem tudott már nyargalni, de sietősen lépkedett Colin vezérletével a folyosók labirintusában, majd ki egy személyzeti ajtón egy mellékutcára. Egy elöl-hátul reklámtáblát viselő férfi álldogált kint az ajtó mellett, az esőben. A reklámtáblán ez volt olvasható: ,A rettegett végzet elért minket”, ami furcsamód odaillőnek tűnt. - Utánajárok, hogy nem látott-e meg minket - jelentette ki Colin és körberohant, az épület elé. A férfi átnyújtott egy röplapot Dunworthynek. „KÖZEL AZ IDŐK VÉGEZETE!”, állt rajta tüzes nagybetűkkel. „Féljétek az Istent, mert eljött az ő ítéletének órája”. Jel. 14:7. Colin a sarokról integetett Dunworthynek. - Minden rendben - mondta Colin kissé kifulladva. - A némber odabenn kiabál a recepcióssal. Dunworthy visszaadta a röplapot a férfinak, és követte Colint, aki mutatta az utat a mellékutcán a Woodstock utcára. Dunworthy idegesen pillantott a Sürgősségi kapuja felé, de nem látott senkit, még a Közösség-ellenes tüntetőket sem. Colin újabb háztömbnyit szaladt, aztán lelassított. Kihúzta a zsebéből a szappantablettákat. Dunworthyt is megkínálta eggyel. A tanár elhárította. Colin egy rózsaszínűt pottyantott a szájába, majd így szólt, alig kivehetően: - Ez életem legjobb karácsonya. Dunworthy több háztömb hosszan elmélkedett ezen a kijelentésen. A harangjáték a Zord tél derekánt gyilkolta, ami szintén odaillőnek tűnt. Az utak még mindig kihaltak voltak, de amikor befordultak a Fő utcára, egy ismerős alak sietett feléjük, az eső miatt összehúzva magát. - Az Mr. Finch - ismerte föl Colin. - Te jó Isten! - sóhajtott Dunworthy. - Mit gondolsz, már meg miből fogytunk ki? - Remélem, hogy kelbimbóból. Finch fölnézett a hangjuk hallatán. - Hát itt van, Mr. Dunworthy! Hála az égnek! Már mindenhol kerestem! - Mi az? - kérdezte Dunworthy. - Mondtam Ms. Taylornak, hogy majd gondoskodom próbateremről. - Nem erről van szó, uram. Hanem az itt tartóztatottak. Kettőt közülük ledöntött a lábáról a vírus.
245 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— ÁTIRAT AZ ÍTÉLETNAPI KÖNYVBŐL (082631-084122) 1320. december 21. (régi időszámítás). Roche atya nem tudja, hol van az ugrás helye. Rávettem, hogy vigyen el oda, ahol Gawyn találkozott vele, de még akkor sem emlékeztem vissza semmire, amikor ott álltam a tisztáson. Nyilvánvaló, Gawyn nem bukkant rá a papra egészen addig, míg már messze nem járt az ugrás helyétől, s addigra én már teljesen belázasodtam. Ma arra is rájöttem, hogy sosem leszek képes egyedül rátalálni az ugrás helyére. Az erdő túl nagy, tele van tisztásokkal, tölgyfákkal meg füzesekkel, amik mind egyformának látszanak most, hogy be vannak havazva. A ládikón kívül valami mással is meg kellett volna jelölnöm az ugrás helyét. Gawynnak kell majd megmutatnia nekem, hol az ugrás helyszíne, csak ő még nem jött vissza. Rosemund azt mondta, lóháton Courcy csak fél napra van innen, de a férfi alighanem ott tölti majd az éjszakát az eső miatt. Amióta visszaértünk, erősen esik, és gondolom, örülnöm kellene, hiszen elolvasztja a havat, ám lehetetlenné teszi, hogy kimenjek megkeresni ugrás helyét. Az udvarházban meg lehet fagyni. Mindenki viseli a köpenyét és odahúzódik a tűz közelébe. Vajon mit tesznek a falusiak? A kunyhóik még a szelet sem képesek kizárni. Abban, amelyikben jártam, nem volt semmi jele még egy egy pokrócnak sem. Ők a szó szoros értelmében fagyoskodnak. Rosemund azt mondta, hogy a sáfár szerint Szentestéig egyfolytában esni fog. Rosemund bocsánatot kért az erdőbeni barátságtalan viselkedéséért, s azt mondta: - Haraguvék a húgomra. Agnesnek semmi köze nem volt hozzá - Rosemundot nyilvánvalóan az a hír zaklatta föl, hogy a vőlegényét meghívták ide karácsonyozni. Amikor alkalmam adódott kettesben maradni a lánnyal, megkérdeztem tőle, aggasztja-e a házasság. - Apámuram intézte - felelte, befűzve a cérnát a tűbe. - Szent Márton napján volt az eljegyzésünk. Húsvétkor fogunk összeházasodni. - És te is beleegyeztél? - kérdeztem. - Ezzel jó házasságot kötök - jelentette ki. - Sir Bloet magas állású nemes, és birtokai atyáméival határosak. - Kedveled őt? A lány beledöfte a tűt a fakeretre feszített vászonba. - Apámuram sosem hagyná, hogy bajom essék - mondta, áthúzva a hosszú cérnát. Nem mondott magától semmi többet, és Agnesből csak annyit tudtam kiszedni, hogy Sir Bloet aranyos, mert hozott neki egy ezüstpennyt
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 246 - kétségkívül az eljegyzési ajándékok részeként. Agnest túlságosan lefoglalta a térde, hogy bármi mást is mondjon. Félúton hazafelé abbahagyta a panaszkodást, aztán erősen eltúlozva bicegett, amikor leszállt a deresről. Azt hittem, csak figyelmet követel, de amikor megnéztem, láttam, hogy a var teljesen lejött a sebéről, aminek a környéke vörös és bedagadt. Lemostam, olyan tiszta kelmével kötöttem be, amilyet csak találtam (attól tartok, Imeyne egyik fátyla lehetett - az ágy lábánál álló ládában leltem rá) és rávettem, hogy csöndben üldögéljen a tűz mellett és játsszon a lovagjával, de aggódom. Ha elfertőződik, az komoly bajt okozhat. Az 1300-as években még nem voltak mikrobaölők. Eliwys is aggódik. Nyilvánvalóan arra számított, hogy Gawyn visszaérkezik ma este, és egész nap folyton odament a válaszfalhoz, kinézni az ajtón. Még nem tudtam rájönni, mit érez Gawyn iránt. Néha, mint például ma, azt hiszem, szereti és fél attól, amit ez mindkettejük számára jelent. A házasságtörés halálos bűn volt az egyház szemében, és emiatt gyakran halálos veszély is. Ám többnyire meg vagyok győződve, hogy a férfi amourja viszonzatlan, hogy Eliwys a férje miatt aggódik ennyire, tudomásul sem veszi Gawyn létezését. A tiszta, elérhetetlen hölgy az udvari lovagregények ideálja volt, de az is világos, hogy a férfi sem tudja, vajon asszonya szereti őt vagy sem. Az, hogy megmentett engem az erdőben, meg a története a renegátokról csupán próbálkozás volt, hogy imponáljon a nőnek (ami sokkal imponálóbb lett volna, ha tényleg lett volna ott húsz renegát, mind állig fegyverkezve kardokkal, buzogányokkal meg csatabárdokkal). Nyilvánvalóan bármit megtenne, hogy megnyerje a nő kegyét, és Lady Imeyne ezzel tökéletesen tisztában van. Ez az oka, azt hiszem, amiért elküldte a férfit Courcyba.
247 ————————— CONNIE WILLIS ———————————
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
M
a Balliolba, két újabb visszatartott betegedett meg a vírustól. Dunworthy aludni küldte Colint, segített Finch-nek ágyba dugni az ott tartóztatottakat, majd fölhívta az Ispotályt. - Most minden mentőautónk úton van - mondta neki a betegfelvételis. Amint lehet, küldünk egyet. Az amint lehet, mint kiderült, éjfélt jelentett. A tanár csak hajnali egy után került vissza, majd ágyba. Colin mélyen aludt az összecsukható ágyon, amit Finch fölállított neki, a feje A lovagság korán nyugodott. Dunworthy fontolgatta, elvegye-e a könyvet, de nem akarta megkockáztatni, hogy fölébreszti a fiút. Inkább lefeküdt. Kivrin nem lehet a pestis idején. Badri korábban azt mondta, hogy minimális volt az időeltolódás, és a pestis nem csapott le Angliára 1348-ig. Kivrint meg 1320-ba küldték. A tanár megfordult, eltökélten behunyta a szemét. A lány nem lehet a pestis idején. Badri önkívületben volt. Mindenfélét mondott, locsogott fedőkről meg összetört porcelánról éppúgy, mint patkányokról. Egyiknek sem volt értelme. Csak a láz beszélt belőle. Azt is mondta Dunworthynek, hogy „akkor”. Átnyújtott neki képzelt jegyzeteket. Mindebből semmi sem jelentett semmit. „A patkányok voltak azok”, motyogta előzőleg Badri. A korabeliek nem tudták, hogy a patkányok bolhái terjesztik a pestist. Fogalmuk sem volt, mi okozta. Megvádoltak mindenkit - a zsidókat, a boszorkányokat, az elmebetegeket. Meggyilkolták a féleszűeket és öregasszonyokat kötöttek föl. Máglyára vetették az idegeneket. A tanár kimászott az ágyból, átment a nappaliba. Lábujjhegyen odament Colin ágyához és kicsúsztatta A lovagság korát Colin feje alól. Colin mocorgott, de nem ébredt föl. Dunworthy leült az ablakhoz és kikereste a fekete halál történetét. 1333ban kezdődött Kínában, kereskedőhajókkal haladt nyugat felé, a szicíliai Messinába, majd onnan Pisába. Végigsöpört Itálián és Franciaországon nyolcvanezer halott Sienában, százezer Firenzében, háromszázezer Rómában mielőtt átkelt a La Manche-on. 1348-ban érte el Angliát, június huszonnegyedikén, „kevéssel Keresztelő Szent János ünnepe előtt”. IRE VISSZAÉRTEK
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 248 Az huszonnyolc évnyi időeltolódást jelentene. Badrit előzőleg aggasztotta a túl nagy csúszás, de ő hetekről, nem évekről beszélt. A tanár átnyúlt az ágy fölött a könyvespolcra és levette róla Fitzwiller Pandémiák című könyvét. - Mit csinálsz? - firtatta álmosan Colin. - A fekete halálról olvasok - suttogta a férfi. - Aludj csak tovább! - Nem is úgy nevezték - motyogta Colin a szájában lévő óriáscukor miatt. Forgolódott, teljesen bebugyolálta magát a takaróiba. - Kék láznak hívták. Dunworthy mindkét könyvet magával vitte az ágyba. Fitzwiller a pestis érkezését Angliába Szent Péter napjára tette, 1348. június huszonkilencedikére. A járvány decemberben jutott el Oxfordba, Londonba 1349 októberében, aztán vonult tovább északra és vissza, át a La Manche-on Németalföldre, meg Norvégiába. Eljutott mindenhová, kivéve Cseh- és Lengyelországot - ahol volt karantén -, és furcsa módon Skócia egyes részeit. Ahová elért, a Halál angyalaként söpört végig a vidéken, teljes falvakat pusztítva el, nem hagyva senkit, hogy föladja az utolsó kenetet vagy eltemesse az oszlásnak indult tetemeket. Az egyik kolostorban egy kivételével az összes szerzetes meghalt. Az egyedüli túlélő, John Clyn, följegyzéseket hagyott hátra: „És hogy azok a dolgok, amiket nem lenne szabad elfeledni, az idő homályába ne vesszenek és az utánunk jövők emlékezetéből ki ne fakuljanak, én, látván oly sok gonoszságot, és az egész világot mondhatni a Gonosz karmai közé kerülni, magam is szinte holt lévén, én, a halál érkeztét várván, írásba foglaltam mindent, aminek szemtanúja voltam”. Vérbeli történészként leírt mindent, majd meghalt maga is, teljesen elhagyatva. A szavai egyre fogyatkoznak, alájuk pedig, más kézírással, valaki odaírta: „Ezen a ponton, úgy tűnik, a szerző meghalt.” Valaki kopogott az ajtón. Finch volt az, hálóköntösben, alig látott a fáradtságtól. Zaklatottnak tűnt. - Egy újabb itt tartóztatott, uram - jelentette. Dunworthy ajkához emelte az ujját és kiment a folyosóra a titkárral együtt. - Telefonált már az Ispotályba? - Igen, uram, azt mondták, jó pár órába telik, míg ide tudnak küldeni egy mentőt. Azt mondták, különítsük el a nőt, és adjunk neki dimantadint meg narancslevet. - Amiből, fölteszem, már csaknem teljesen kifogytunk - jegyezte meg Dunworthy ingerülten. - Igen, uram, de nem ez a gond. A beteg nem hajlandó együttműködni. Dunworthy megkérte Finch-et, várja meg a folyosón, míg ő fölöltözik és megkeresi az arcmaszkját, aztán együtt mentek át a Salvinba. A visszatartottak összebújt csoportja az ajtónál ácsorgott, öltözékük az alsóneműk, kabátok és takarók fura elegye. Csak néhányan viselték közülük
249 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— az arcmaszkot. „Holnaputánra mindegyiküket leveri a lábáról a vírus” gondolta Dunworthy. - Hála az égnek, hogy itt van! - lelkendezett az egyik itt tartott. - Nem bírunk vele! Finch odavezette Dunworthyt a feltartóztatotthoz, aki fölegyenesedve ült az ágyán. Idős asszony volt, gyér, ősz hajjal, és ugyanazt a láztól csillogó tekintetet, ugyanazt az őrjöngő élénkséget mutatta, mint Badri azon az első éjszakán. - Menjen innen! - mondta, amikor megpillantotta Finch-et, és ütésre emelte felé a kezét. Izzó pillantását Dunworthyre szögezte. - Apus! - kiáltotta, aztán előrebiggyesztette az alsó ajkát. - Nagyon rossz voltam közölte gyerekesen affektálva. - Megettem az egész születésnapi tortát és most fáj a hasam. - Érti már, uram, mire gondolok? - vetette közbe Finch. - Megtámadnak az indiánok, apus? - kérdezte az öregasszony. - Nem szeretem az indiánokat. Van íjuk meg nyiluk. Csak reggelre kelve tudták rávenni az asszonyt, hogy menjen át az egyik előadóteremben fölállított tábori ágyra. Dunworthy végül kénytelen volt ráfanyalodni arra, hogy azt mondja: - Apus azt szeretné, ha az ő jó kislánya most szépen lefeküdne! Éppen azután, hogy a nőt nagy nehezen lecsillapították, megjött a mentő. - Apus! - jajgatta az öregasszony, amikor becsukták a mentő ajtaját. - Ne hagyj itt engem teljesen egyedül! - Te jó ég! - fakadt ki Finch, amikor a mentő elhajtott. - Már vége a reggelinek, őszintén remélem, hogy nem ették meg az összes sonkát! Azzal ment a készleteket adagolni, Dunworthy pedig visszament a szobájába, hogy várja Andrews hívását. Colin már félig lejött a lépcsőn s egy pirítóst eszegetett, miközben fölcibálta a dzsekijét. - A vikárius azt akarja, hogy segítsek ruhát gyűjteni az itt tartóztatott embereknek - mondta pirítóssal teli szájjal. - Mary néni telefonált. Vissza kellene hívnod. - De Andrews nem? - Nem. - Helyreállt a vizuális kapcsolat? - Nem. - Vedd föl a szabvány arcmaszkodat - kiáltott utána Dunworthy - meg a sáladat is! Fölhívta Maryt. Türelmetlenül várt csaknem öt percig, míg a nő odajött a telefonhoz. - James? - mondta Mary hangja. - Badriról van szó. Látni szeretne. - Akkor hát jobban van? - Nincs. A láza még mindig nagyon magas. Meglehetősen izgatottá vált, folyton a neved kiabálja, és ragaszkodik ahhoz, hogy el kell mondania
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 250 valamit neked. Igen rossz állapotba lovalja bele magát. Ha ide tudnál jönni, beszélni vele, az talán lecsillapítaná. - Mondott valamit a pestisről? - kérdezte a férfi. - A pestisről? - kérdezett vissza Mary s bosszúsnak tűnt. - Ne merészeld azt mondani, James, hogy téged is megfertőztek ezek a mindenfelé szállingózó nevetséges pletykák, hogy ez trópusi náthaláz, hogy ez a pandémia újabb kitörése... - Dehogy! - felelte Dunworthy. - Badri az. Tegnap éjjel azt mondta, hogy „fél Európát megölte” meg hogy „a patkányok voltak azok”. - Félrebeszél, James. A láztól. Nem jelent semmit. Marynek igaza van, bizonygatta magának a tanár. A megbetegedett itt tartóztatott íjjal meg nyíllal fölfegyverzett indiánokról szövegelt, az ember mégsem kezd sziú harcosokat keresgélni. Az öregasszony kitalálta, hogy a túl sok születésnapi torta a magyarázat a betegségére, Badri meg kitalálta a pestist. Nem jelent semmit. Mindazonáltal azt válaszolta, hogy máris megy, és elindult megkeresni Finch-et. Andrews nem mondta, pontosan mikor fogja hívni, de Dunworthy nem kockáztathatta meg, hogy őrizetlenül hagyja a telefont. Azt kívánta, bárcsak ott tartotta volna Colint, míg Maryvel beszélt. Igen valószínű, hogy Finch a csarnokban lesz, s élete végéig védelmezi a sonkát. Levette a kagylót az akasztójáról, hogy a telefon foglaltat jelezzen, és átment a belső udvaron a csarnokba. Az ajtóban belefutott Ms. Taylorba. - Épp magához indultam - közölte a nő. - Azt hallottam, hogy múlt éjjel néhány itt tartóztatott megbetegedett a vírustól. - Igen - felelte a tanár s a csarnokot fürkészte, ott van-e Finch. - Ó, egek! Szóval gondolom, mindnyájan ki vagyunk téve a fertőzésnek. A férfi sehol sem látta Finch-et. - Milyen hosszú a lappangási idő? - kérdezte Ms. Taylor. - Tizenkét órától negyvennyolcig terjed. A tanár a nyakát nyújtogatta, hogy ellásson az itt tartóztatottak feje fölött. - Ez szörnyű - jelentette ki Ms. Taylor. - Mi lesz, ha egyikünk megbetegszik a harangjáték kellős közepén? Tudja, mi Hagyományosak vagyunk, nem Zsinatiak. A szabályok nagyon is világosak. A férfi elmerengett azon, hogy a Hagyományosak, akármi legyen is az, miért érezték szükségét, hogy szabályokat hozzanak az influenzával megfertőzött harangjátékosok lecserélésével kapcsolatban. - Hármas szabály - ecsetelte Ms. Taylor. - „Minden ember megszakítás nélkül tartson ki a harangja mellett”. Nem mintha beállíthatnánk valaki mást a mű felénél, ha egyikünk hirtelen összeesik. Az tönkrevágná a ritmust. A tanár előtt hirtelen megképzett, ahogy az egyik fehérkesztyűs harangjátékos elájul, mire félrerúgják az útból, nehogy szétrombolja a ritmust.
251 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Vannak figyelmeztető jelek? - érdeklődött Ms. Taylor. - Nincsenek - felelte a férfi. - Az a szórólap, amit az Egészségügy szétküldött, zavarodottságot, lázat meg fejfájást emleget, de annak semmi haszna. A harangoktól mindig megfájdul a fejünk. „El tudom képzelni” - gondolta a tanár, William Gaddsont vagy valamelyik másik hallgatót keresve a tekintetével, akit rávehetne, hogy maradjon a telefonnál. - Na persze, ha Zsinatiak lennénk, akkor nem számítana. Ők léptennyomon megengedik az emberek helyettesítését. Yorkban egy Tittum Bob Maximus eljátszása alatt tizenkilenc harangozó lépett föl. Tizenkilenc! Nem is értem, hogyan képesek ezt még harangjátéknak mondani. Úgy tűnt, egyik hallgatója sem tartózkodik a csarnokban, Finch kétségtelenül elbarikádozta magát az éléskamrában, Colin pedig ruhákat gyűjt. - Még mindig szükségük lenne próbateremre? - tudakolta Ms. Taylortól. - Igen, hacsak egyikünk el nem kapja ezt a vacakot. Persze, játszhatnánk Stedmanokat, de az nagyon nem ugyanaz, nemde? - Átengedem maguknak a nappalimat, ha fölveszik a telefont és leírnak minden üzenetet nekem. Egy fontos interurbán... távolsági hívást várok, szóval nagyon lényeges, hogy mindig legyen valaki abban a szobában. Elvezette a nőt a lakásához. - Ó, hát ez nem valami nagy, ugyebár - jelentette ki a nő. - Nem vagyok biztos benne, hogy elég a hely ahhoz, hogy az emeléseket gyakoroljuk. Átrendezhetjük a bútorokat? - Bármit tehetnek, ami jólesik, ha fölveszik a telefont és leírják az összes üzenetet. Mr. Andrewstól várok hívást. Mondja meg neki, hogy nincs szükség engedélyre ahhoz, hogy belépjen a karantén területére. Mondja meg neki, hogy menjen egyenesen a Brasenose-ba és majd ott találkozom vele. - Hát, rendben, azt hiszem - mondta a nő, mintha ő tenne a férfinak szívességet. - Annál a huzatos étkezdénél mindenesetre jobb. Otthagyta a bútorokat rendezgető nőt, noha egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy jó ötlet volt megbízni őt ezzel, s elsietett meglátogatni Badrit. Aki el akar mondani neki valamit. Mindenkit megölt. Fél Európát. Az eső lecsöndesült, már alig volt több permetezésnél, és az Közösségellenes tüntetők jelentős számban gyülekeztek az Ispotály előtt. Számos fiú csatlakozott hozzájuk, Colinnal egykorúak, akik fekete arctapaszokat viseltek és azt kiabálták: - Eresszétek szabadon a mieinket! Az egyikük megragadta Dunworthy karját. - A kormánynak nincs joga itt tartania téged az akaratod ellenére
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 252 - közölte, odadugva becsíkozott ábrázatát Dunworthy arcmaszkjához. - Ne bolondozz! - szólt rá Dunworthy. - Egy újabb pandémiát szeretnél? Az összezavarodottnak tűnő fiú elengedte a karját, Dunworthy pedig bemenekült a kórházba. A Sürgősségi tele volt páciensekkel, mind gurítható hordágyon feküdtek, ezek közül egy a lift mellett állt. Egy imponáló kinézetű ápolónő terjedelmes SVR-ben állt mellette és fölolvasott valamit a betegnek egy polietilénbe csomagolt könyvből. - „Emlékezzél, kérlek, ki az, aki elveszett ártatlanul...” - idézte a nő, és Dunworthy rádöbbent, hogy nem is ápolónő. Hanem Mrs. Gaddson. - „...és hol töröltettek el az igazak?”7 - szavalta Mrs. Gaddson. Elhallgatott, és míg az asszony a Biblia hártyavékony lapjait forgatta, újabb fölvidító részletet keresve, a tanár elosont egy oldalfolyosón egy lépcsőig, el nem múló hálával az Egészségügy iránt az arcmaszkok kiosztásáért. - „Megver téged az Úr szárazbetegséggel - zendített rá az asszony, s hangja visszahangzott a folyosón, miközben a férfi elmenekült hidegleléssel, gyulasztó és izzasztó betegséggel”.8 „És megver téged az Úr Mrs. Gaddsonnal - gondolta Dunworthy -, és az asszony majd felolvas neked a Szentírásból, hogy földobja a hangulatodat.” Azzal fölballagott a lépcsőn az Elkülönítőbe, ami mostanra láthatólag elfoglalta az első emelet nagy részét. - Hát itt van! - mondta az ápolónő. Megint a csinos, szőke nővérke volt szolgálatban. A tanár tűnődött, vajon nem kellene-e szólnia Mrs. Gaddsonról. - Már csaknem föladtam - jelentette ki a lány. - Egész délelőtt magát hívta kiabálva. - Átnyújtott neki egy SVR-t, amit a férfi fölöltött, majd követte az ápolónőt a kórterembe. - Fél órával ezelőtt kétségbeesetten követelte magát - suttogta a lány folyton azt mondogatta, hogy el kell mondani magának valamit. Most egy kicsit jobban van. Tulajdonképpen Badri sokkal jobban nézett ki. Eltűnt róla az a sötét, ijesztő vörösség, és - noha barna bőre ellenére még mindig kicsit sápadt volt csaknem régi önmagának látszott. Több párnával megtámasztva félig ült, fölhúzott térddel, azon nyugodott a keze, könnyedén, az ujjai behajlítva. A szeme lehunyva. - Badri! - szólította meg az ápolónő. - Itt van Mr. Dunworthy. A technikus kinyitotta szemét. - Mr. Dunworthy? - Igen. - Az ápolónő fejével intett az ágy túloldala felé. - Mondtam, hogy el fog jönni. 7 8
Job 4:7 Móz 28:1
253 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Badri jobban kihúzta magát a párnákon, de nem nézett Dunworthy-re. Feszülten bámult előre. - Itt vagyok, Badri - szólalt meg a tanár, s előrébb húzódva, hogy a technikus látóterébe kerüljön. - Mit akart elmesélni nekem? Badri változatlanul egyenesen nézett előre, a keze nyugtalanul elkezdett mozogni a térdén. Dunworthy az ápolónőre pillantott. - Folyton ezt csinálja - mondta a lány. - Azt hiszem, gépel. Rápillantott a képernyőkre és kiment. Badri gépelt. A csuklója a térdén pihent, azt ujjai bonyolult sorozatokban ütögették a takarót. A szeme mereven nézett valamit maga előtt - egy képernyőt? -, egy pillanattal később összeráncolta a homlokát. - Ez nem lehetséges - jelentette ki, és sietve újra gépelni kezdett. - Micsoda, Badri? - kérdezte Dunworthy. - Mi a baj? - Itt valami hibának kell lennie - állapította meg Badri. Kicsit oldalra hajolt és kérte: - Olvasd be nekem sorról sorra a TAA tesztet! ,A vezérlőpult fülébe beszél - jött rá Dunworthy. - A fixet olvassa le” - gondolta. - Mi az, ami nem lehetséges, Badri? - Az időeltolódás - válaszolta a tech, s tekintetét mereven egy képzeletbeli képernyőre szegezte. - A leolvasási érték ellenőrzése - szólt bele a fülbe. - Ez nem lehetséges. - Mi a baj az időeltolódással? - tudakolta Dunworthy. - Nagyobb volt a csúszás, mint amire számított? Badri nem válaszolt. Egy pillanatig csak verte a képzelt billentyűket, leállt, a képernyőre meredt, majd vadul gépelni kezdett újra. - Mekkora volt a csúszás, Badri? - kérdezte Dunworthy. A technikus egy teljes percig gépelt, aztán abbahagyta és fölnézett Dunworthyre. - Annyira aggódom! - jegyezte meg elgondolkozva. - Mi miatt aggódik, Badri? - érdeklődött Dunworthy. Badri hirtelen ledobta magáról a takarót és az ágyrács után kapott. - Meg kell találnom Mr. Dunworthyt - jelentette ki. Ki akarta tépni a kanült, rángatta a ragtapaszt. A képernyők mögötte megvadultak, csúcsokat rajzoltak bőszen és pittyegtek. Valahol odakint megszólalt egy vészjelző. - Ezt nem szabad! - szólt rá Dunworthy s átnyúlt az ágyon, hogy akadályozza Badrit. - Ott van a kocsmában - közölte Badri és csak tépte a ragtapaszt. A képernyőkön hirtelen minden ellaposodott. - Megszakítás - szólt egy gépi hang. - Megszakítás. Berontott az ápolónő. - Mr. Chaudhuri, nem szabad ilyesmit csinálni! Ki fogja rántani a kanüljét!
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 254 - Menjen, hozza ide Mr. Dunworthyt! Most azonnal! - parancsolta a technikus. - Valami baj van! - De aztán visszafeküdt és hagyta, hogy a nővér betakarja. - Miért nem jön már? Dunworthy várt. Badrit figyelte, míg az ápolónő visszaragtapaszozta a kanült és újra beállította a monitorokat. A technikus megviseltnek tűnt, apatikusnak, csaknem unottnak. Máris egy új bevérzés kezdett kialakulni a kanül fölött. Az ápolónő mielőtt távozott, közölte: - Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha kap egy nyugtatót. Amint kiment a lány, Dunworthy megszólalt: - Badri, én vagyok Mr. Dunworthy. Valamit el akart mondani nekem. Nézzen rám, Badri! Mi az? Mi a baj? Badri ránézett, de minden érdeklődés nélkül. - Badri, túl nagy volt az időeltolódás? Kivrin a pestis korába került? - Nincs időm - válaszolta Badri. - Odakint voltam szombaton meg vasárnap. - Megint gépelni kezdett, az ujjai megállás nélkül mozogtak a takarón. - Ez nem lehetséges. Az ápolónő egy infúziós palackkal jött vissza. - De jó! - mondta a technikus és arckifejezése elernyedt és ellágyult, mintha nagy kő esett volna le a szívéről. - Nem tudom, mi történt. Olyan rettenetesen fájt a fejem. Még mielőtt az infúziót beköttötték volna a kanülbe, már le is hunyta a szemét, s kezdett halkan horkolni. Az ápolónő kivezette a tanárt. - Ha fölébred és megint magát hívja, hol érhetem el? - kérdezte. Dunworthy megadta neki a számot. - Mit mondott pontosan? - érdeklődött, miközben kibújt a védőruhából. Mármint mielőtt megjöttem. - Folyton a maga nevét kiabálta, és hogy meg kell találnia magát, el kell mondania valami fontosat. - Beszélt bármit is patkányokról? - Nem. Egyszer említette, hogy meg kell keresnie Karent... vagy Katherine-t... - Kivrint. A lány bólintott. - Igen. Azt mondta: „Meg kell találnom Kivrint. Nyitva van a labor?” Aztán valamit egy bárányról, de semmit patkányokról, arra nem emlékszem. Az idő jó nagy részében nem tudtam kivenni, mit mondott. A tanár bedobta a védőkesztyűt a zsákba. - Szeretném, ha mindent leírna, amit Badritól hall. Nem az érthetetlen részeket - tette hozzá, mielőtt az ápolónő tiltakozhatott volna. - De minden mást. Délután majd visszajövök. - Meg fogom próbálni - ígérte a lány. - Többnyire értelmetlen.
255 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— A tanár lement a lépcsőn. Többnyire hiábavaló, lázas zagyvaságok, amiknek semmi értelme. Kiment az utcára, taxit fogni. Gyorsan vissza kívánt érni a Balliolba, beszélni akart Andrews-zal, hogy rávegye, jöjjön ide leolvasni a fixet. „Ez nem lehetséges”, mondta az előbb Badri, és ez minden bizonnyal az időcsúszásra vonatkozott. Elképzelhető, hogy valamiképpen félreolvasta a számot, azt hitte, csak négy óra a csúszás, aztán fölfedezte, hogy... Mit? Négy év volt? Vagy huszonnyolc? - Gyorsabban odaérsz, ha gyalogolsz - szólalt meg valaki. A fekete arctapaszokat viselő fiú volt az. - Ha taxira vársz, ezer évig itt fogsz ácsorogni. Mindet elrekvirálta az a rohadt kormány! Odaintett a taxi felé, mely épp megállt a Sürgősségi bejárata előtt. A kocsi egyik ablakán az Egészségügy plakátja virított. Dunworthy megköszönte a fiúnak és nekivágott, vissza a Balliolba. Megint esett, a tanár sietősen lépkedett, remélve, hogy Andrews már telefonált, hogy úton van ide. „Menjen és hozza ide Mr. Dunworthyt! Most azonnal!”, parancsolta az előbb a technikus. „Most! Valami baj van.” És nyilvánvalóan újra átélte azt, amit akkor tett, miután leolvasta a fixet, ami után kirohant az esőbe, el a Bárány és Keresztbe, hogy magával vigye a tanárt a laborba. „Ez nem lehetséges”, mondta korábban. Dunworthy félig már szaladt, át a belső udvaron, föl a lakásába. Aggódott, hogy Ms. Taylor nem fogja meghallani a telefon csörgését a harangjátékosok csörömpölésétől. Amikor azonban kinyitotta az ajtót, ott találta őket, amint körben álltak a nappalija közepén, arcmaszkban, fölemelt karral és összekulcsolt kézzel, mintha könyörögnének. Aztán néma, ünnepélyes csöndben egymás után engedték le maguk előtt a karjukat s hajlították be a térdüket. - Mr. Basingame inasa telefonált - közölte Ms Taylor fölemelkedve és meggörnyedve. - Azt mondta, szerinte Mr. Basingame valahol a skót felvidéken lehet. És Mr. Andrews kéri, hogy hívja őt vissza. Épp most tette le. Dunworthy hihetetlenül megkönnyebbülten kért interurbán hívást. Míg Andrews kapcsolására várt, figyelte a különös táncot, próbálta megállapítani a rendszert benne. Úgy tűnt, Ms. Taylor félig-meddig szabályos ütemben mozog föl-le, de abban, ahogy a többiek a maguk fura pukedlijeit végezték, semmiféle szabályosságot nem tudott fölfedezni. Úgy gondolta, a legtermetesebb, Ms. Piantini, magában számol, s az összpontosítástól ráncolja a homlokát. - Megszereztem magának az engedélyt, hogy beléphessen a karantén területére. Mikor érkezik? - kérdezte azonnal, amint a technikus fölvette a telefont. - Hát ez az, uram - válaszolta Andrews. Most volt vizuális kapcsolat, de túl életlen ahhoz, hogy ki lehessen venni az arckifejezését. - Nem hiszem,
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 256 hogy jól tenném, ha mennék. Megnéztem mindent a karanténról a vidékén, uram. Azt mondják, ez az indiai influenza rendkívül veszélyes. - Semmi szükség arra, hogy kapcsolatba kerüljön a fertőzöttekkel - magyarázta Dunworthy. - El tudom intézni, hogy egyenesen a Brasenose laboratóriumába mehessen. Tökéletesen biztonságban lesz. Ez rendkívül fontos. - Igen, uram, de a videkben azt mondják, hogy akár az egyetem fűtőrendszere is okozhatta. - A fűtőrendszer? - kérdezett vissza Dunworthy. - Az egyetemnek nincs is fűtőrendszere, a kollégiumok egyéni rendszerei pedig több mint százévesek és a fűtésre is képtelenek, nemhogy a fertőzésre! - A harangjátékosok egy emberként fordultak meg, hogy őt nézzék, de ez nem törte meg a ritmust. - A betegségnek egyáltalán semmi köze a fűtőrendszerhez! Vagy Indiához vagy az Isten haragjához! Dél-Karolinában kezdődött. A védőoltás már úton van ide. Tökéletesen biztonságos minden. Andrews csökönyös maradt. - Mindazonáltal, uram, nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne részemről, ha odamennék. A harangjátékosok váratlanul leálltak. - Sajnálom - mondta Ms. Piantini, majd újra belekezdtek. - A fixet muszáj leolvasni! Van egy történészünk 1320-ban, és nem tudjuk, mekkora volt az időeltolódás. Gondoskodom róla, hogy fizessenek magának veszélyességi pótlékot - jelentette ki Dunworthy, aztán ráébredt, ezzel milyen rosszul közelítette meg a dolgot. - El tudom intézni, hogy legyen elkülönítve, és SVR-t viseljen vagy... - Le tudom olvasni a fixet innen is - vágott közbe Andrews. - Van egy barátnőm, aki majd megteremti a hozzáférést biztosító kapcsolatot. A Shrewsbury diákja. - Elhallgatott. - Ez a legtöbb, amit tehetek. Sajnálom. - Sajnálom - mondta Ms. Piantini újra. - Nem, nem, te másodiknak kongatsz - intette Ms. Taylor. - Kihagyod a „két-hár föl és le”-t meg a „három-négy le”-t, aztán nyitsz egy teljes haranghúzással. És tartsd a szemed a többi harangozón, ne a padlón! Egy-két és rajta! Megint belekezdtek a menüettjükbe. - Egyszerűen nem vállalhatom a kockázatot - mondta Andrews. Világos volt, hogy nem lehet rábeszélni. - Hogy hívják a Shrewsburyben lévő barátnőjét? - tudakolta Dunworthy. - Polly Wilson - felelte megkönnyebbülten a technikus. Megadta Dunworthynek a lány telefonszámát. - Mondja meg neki, hogy távoli leolvasásra van szükség, IA lekérdezésre és összekötő átvitelre. Ezen a számon leszek elérhető. - Azzal már bontotta volna a vonalat. - Várjon! - kérte Dunworthy. A harangjátékosok rosszallóan pillantottak rá. - Mi lehet a maximális időeltolódás egy 1320-ba történt ugrásnál?
257 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Fogalmam sincs - vágta rá tüstént Andrews. - A csúszást nagyon nehéz előre megmondani. Túl sok tényező játszik bele. - Csak egy becslés kellene - közölte Dunworthy. - Lehet huszonnyolc év? - Huszonnyolc év? - kérdezett vissza Andrews, és az elképedt hangtól megkönnyebbülés öntötte el Dunworthyt. - Ó, azt nem hinném. Általánosságban annál nagyobb a csúszás, minél távolabbra megy vissza az ember, de a növekedés nem exponenciális! A paraméter-ellenőrzésekből fogjuk megtudni. - A Középkor egyet sem csinált. - Visszaküldték egy történészt az időben paraméter-ellenőrzések nélkül? Andrews teljesen megdöbbent. - Paraméter-ellenőrzések nélkül, teljesen mellőzve az ember nélküli időugrásokat, elhagyva a felderítő teszteket - erősítette meg Dunworthy. - És ez az oka, amiért annyira fontos, hogy leolvassuk ezt a fixet. Szeretném, ha megcsinálna még valamit nekem. Andrews megmerevedett. - Nem kell idejönnie hozzá - tette hozzá gyorsan a tanár. - A Jesus-nak föl van állítva egy helyszínije Londonban. Azt szeretném, ha odamenne és paraméter-ellenőrzéseket végezne egy 1320. december 12-e delét megcélzó ugrásról. - Melyek a helyszín koordinátái? - Nem tudom. Majd megszerzem őket, amikor átmegyek a Brasenose-ba. Szeretném, ha fölhívna, amint megállapította a maximális időeltolódást. Megteszi? - Igen - válaszolta a technikus, bár már megint kételkedni látszott. - Remek. Telefonálok Polly Wilsonnak. Távoli leolvasás, IA lekérdezés, összekötő átvitel. Visszahívom, amint a barátnője fölállította az összeköttetést a Brasenose-ban - ígérte Dunworthy és letette, még mielőtt Andrews visszakozhatott volna. Még mindig a telefont szorongatva, újra a harangjátékosokat figyelte. A sorrend minden alkalommal változott, de Ms. Piantini láthatólag nem tévesztette el újra a számolást. A tanár fölhívta Polly Wilsont és megadta neki az Andrews által lediktált részleteket. Közben tűnődött, vajon a lány is nézte-e a vidékét, így fél-e a Brasenose fűtési rendszerétől, de Polly azonnal rávágta: - Találnom kell egy átjárót. Találkozzunk a helyszínen negyvenöt perc múlva. Amikor a tanár otthagyta őket és átment a Brasenose-ba, a harangozok még mindig föl-le mozogtak. Az eső megint szemerkéléssé enyhült, már többen járkáltak az utcákon, bár számos bolt be volt zárva. Akárkinek a gondjaira is volt a Carfax-harangjáték bízva, vagy megbetegedett influenzában vagy megfeledkezett róla a karantén miatt. Mert az még mindig
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 258 a Hozz egy fáklyát, Jeanette, Isabelle!-t játszotta, vagy esetleg az O, Tannenbaumot. Három tüntető ácsorgott egy indiai zöldséges előtt és még egy fél tucat a Brasenose kapujánál, akik egy nagy molinót tartottak, melyen ez állt: „AZ IDŐUTAZÁS VESZÉLYEZTETI AZ EGÉSZSÉGÜNKET!” A tanár fölismerte a molinó egyik végén lévő fiatal nőt: az egyik ápoló volt a Badrit elszállító mentőautóból. Fűtőrendszerek, Európai Közösség meg időutazás. A pandémia idején az amerikai baktériumháborús programot meg a légkondicionálást okolták. Régen, a középkorban a járványaik miatt a zsidókat vádolták, és az üstökösök fölbukkanását. Amikor napvilágra kerül a tény, hogy a vírus Dél-Karolinából származik, kétségkívül a Konföderációt vagy a déli sült csirkét fogják hibáztatni. Bement a kapun a portás fülkéjébe. A karácsonyfa az egyik sarkában állt, a tetején ott gubbasztott az angyal. - Itt fog találkozni velem egy diák a Shrewburyből, hogy valami távközlési felszerelést állítson föl - mondta a portásnak. - Ehhez be kell jutnunk majd a laboratóriumba. - A laboratóriumba tilos a belépés, uram - válaszolta a portás. - Tilos? - Igen, uram. Be van zárva, senki sem mehet be. - Miért? Mi történt? - A járvány miatt, uram. - A járvány? - Igen, uram. Talán jobb lenne, ha beszélne Mr. Gilchristtel, uram. - Talán tényleg jobb lenne. Szóljon neki, hogy itt vagyok, és be kell jutnom a laboratóriumba. - Attól tartok, ő épp most nincs bent. - Hát hol van? - Azt hiszem, az Ispotályban. Ő... Dunworthy nem maradt, tovább hallgatni mindezt. Félúton az Ispotályba fölmerült benne, hogy Polly Wilson ott fog várni és fogalma sem lesz, vajon hová ment a tanár. Amikor odaért a kórházhoz, az is eszébe jutott, hogy Gilchrist esetleg azért van itt, mert megbetegítette a vírus. „Helyes - gondolta a tanár -, meg is érdemli!” Ám Gilchrist a kis váróteremben volt, makkegészségesen, egy Egészségügyes arcmaszkot viselve, s fölgyűrve az ingujját, hogy megkaphassa az oltást a készenlétben álló ápolónőtől. - A portása azt mondta, a laboratóriumba tilos a belépés - szólalt meg Dunworthy és odalépett közéjük. - Be kell jutnom oda. Találtam egy technikust, aki leolvassa Kivrin fixét. Gilchrist ellenségesen méregette. - Úgy tudtam, a technikusa már leolvasta a fixet, mielőtt megbetegedett.
259 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Meg is tette, de nincs abban az állapotban, hogy elmondhassa nekünk. „És valami baj van vele” - gondolta Dunworthy. - Andrews beleegyezett, hogy leolvassa a távolból, de ahhoz felszerelést kell vinni oda az átvitelhez. - Attól tartok, ez lehetetlen - válaszolta Gilchrist. - A laboratórium karantén alatt áll, míg a vírus eredete nincs meghatározva. - A vírus eredete? - kérdezte hitetlenkedve a tanár. - A vírus DélKarolinából érkezett. - Nem lehetünk biztosak ebben, míg meg nem történt az azonosítás. Addig, úgy érzem, az a legjobb, ha minimálisra csökkentjük az összes lehetséges, egyetemet érintő kockázatot a laboratóriumhoz való hozzáférés korlátozásával. És most, ha megbocsát, azért vagyok itt, hogy megkapjam az immunerősítést. Azzal, Dunworthyt kikerülve, indult az ápolónőhöz. Dunworthy kinyújtotta a karját, hogy ebben megakadályozza. - Miféle kockázatot? - Az utca emberét nagyon aggasztja, hogy a vírus a hálón keresztül érkezett. - Az utca emberét? Arra a három félkegyelmű tüntetőre gondol a kapunál? - kiabálta a tanár. - Ez kórház, Mr. Dunworthy - szólt rá az ápolónő. - Legyen szíves lehalkítani a hangját! Dunworthy nem vett róla tudomást. - ,Az utca emberét nagyon aggasztja”, a maga szavaival, hogy a vírust a liberális bevándorlási szabályok okozták. Az Európai Közösségből is ki szeretne válni? Gilchrist fölszegte az állát, s - a maszkon keresztül is láthatóan megjelentek a mély ráncok az orra mellett. - A Történettudományi Kar dékánjának helyetteseként az én felelősségem, hogy az egyetem érdekeit szem előtt tartva cselekedjek. Helyzetünk a közösségen belül, mint bizonyára Ön is jól tudja, azon múlik, hogy meg tudjuk-e őrizni a város népének jóindulatát. Fontosnak éreztem elcsitítani az utca emberének félelmeit a laboratórium bezárásával mindaddig, míg meg nem érkezik a szekvenálás. Amennyiben az arra mutat, hogy a vírus Dél-Karolinából származik, akkor természetesen azonnal újra ki fogjuk nyitni a laboratóriumot. - És időközben mi lesz Kivrinnel? - Ha nem képes halkabban beszélni - mondta az ápolónő -, kénytelen leszek jelenteni magát Dr. Ahrensnek. - Kitűnő! Menjen és hozza ide! - javasolta neki Dunworthy. - Szeretném, ha Mary elmondaná Mr. Gilchristnek, mennyire nevetséges a viselkedése. Nem lehet, hogy a vírus a hálón keresztül érkezett. Az ápolónő kicsörtetett.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 260 - Még ha a maga tiltakozói túlságosan tudatlanok is ahhoz, hogy fölfogják a fizika törvényeit - dühöngött Dunworthy -, azt az egyszerű tényt biztosan képesek ésszel fölérni, hogy ez egy időugrás volt. A háló csupán 1320-ba nyílt meg, nem pedig onnan ide. Semmi sem jött át a múltból. - Ha így áll a dolog, akkor Ms. Engle-t nem fenyegeti semmilyen veszély, és semmi baj sem lesz abból, ha kivárjuk a szekvenálást. - Nem fenyegeti veszély? Még azt se tudja, hol van Kivrin! - A maga technikusa olvasta le a fixet és közölte, hogy az ugrás sikeres volt, az időeltolódás minimális - szögezte le Gilchrist. Letekerte az ingujját és gondosan begombolta a kézelőjét. - Én meg vagyok győződve arról, hogy Ms. Engle ott van, ahol lennie kell. - Hát én nem. És nem is leszek, míg nem tudom biztosan, hogy Kivrin épen került elő. - Látom, kénytelen vagyok ismételten emlékeztetni arra, hogy ami Ms. Engle-lel történik, az az én felelősségem, nem a magáé, Mr. Dunworthy. - Gilchrist fölvette a kabátját. - Azt kell tennem, amit helyesnek tartok. - És maga azt tartja helyesnek, hogy karantént állítson föl a laboratórium körül, hogy kibékítsen egy maréknyi ütődöttet - felelte keserűen a tanár. - Az „utca embere” amiatt is erősen aggódik, hátha a vírus Isten büntetése. Mit szándékozik tenni azért, hogy megőrizze azoknak a városiaknak a jóindulatát is? Újra bevezeti a mártírok máglyára vetését? - Rossz néven veszem ezt a megjegyzést. Rossz néven veszem a maga állandó beavatkozását olyasmikbe, amik nem tartoznak magára. Kezdetektől fogva eltökélten próbálta aláásni a Középkort, hogy megakadályozza hozzáférésünket az időutazáshoz, és most ugyanolyan eltökélten próbálja aláásni az én tekintélyemet! Szabadjon emlékeztetnem arra: Mr. Basingame távollétében én helyettesítem a Történettudományi dékánját, és mint olyan... - Maga nem más, csak egy tudatlan, beképzelt bolond, akire sosem lett volna szabad rábízni a Középkort, Kivrin biztonságáról már nem is beszélve! - Nem látok okot a beszélgetés további folytatására - jelentette ki Gilchrist. - A laboratórium karantén alatt áll. És úgy is marad, míg meg nem kaptuk a szekvenálást. Azzal kimasírozott. Dunworthy indult utána, csaknem összeütközött Maryvel. A nő SVR-t viselt és egy táblázatot olvasott. - Nem fogod elhinni, hogy most meg mit csinált Gilchrist! - fortyongott a férfi. - A tüntetők csapata meggyőzte arról, hogy a vírus a hálón keresztül érkezett, ezért elbarikádozta a laboratóriumot! A nő nem szólt semmit, nem is nézett föl a táblázatból. - Badri azt mondta ma délelőtt, hogy az időeltolódás számai nem lehetnek rendben. Többször is elismételte, hogy „valami baj van”. A doktornő szórakozottan rápillantott, aztán vissza a táblázatra.
261 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Készenlétben áll egy technikus, hogy a távolból leolvassa Kivrin fixét, de Gilchrist bezáratta az ajtót - panaszolta a tanár. - Beszélned kell vele, el kell neki mondanod, hogy egyértelműen kiderült a vírus dél-karolinai eredete! - De nem derült ki. - Hogy érted azt, hogy nem derült ki? Hát nem érkezett meg a szekvenálás? Az asszony a fejét rázta. - Az Influenza Központnak sikerült megtalálnia a technikusokat, de a szekvenálás még mindig fut. Az előzetes leolvasás alapján azonban ez nem a dél-karolinai vírus. - A nő fölnézett rá. - És én biztosan tudom, hogy nem az. - Visszanézett a táblázatra. - A dél-karolinai vírusnál nulla volt a halálozási arány. - Hogy érted? Történt valami Badrival? - Nem - válaszolta az asszony, összecsukva és a melléhez szorítva a táblázatot. - Beverly Breennel. A férfi biztos volt benne, hogy megkukultan néz. Azt hitte, Mary majd Latimer nevét fogja mondani. - Az a nő a levendulaszínű esernyővel - mondta az orvos dühösen. - Épp most halt meg.
ÁTIRAT AZ ÍTÉLETNAPI KÖNYVBŐL (046381-054957) 1320. december 22. (régi időszámítás). Agnes térde rosszabbodott. Vörös és fáj neki (ez a tények jelentős szépítése - azonnal sikít, ha hozzáérek), alig tud járni. Nem tudom, mit tegyek - ha szólok Lady Imeyne-nek, rá fogja tenni az egyik szokásos borogatását, attól csak tovább romlik, Eliwys figyelme pedig máshol jár, nyilvánvalóan aggódik. Gawyn még mindig nem tért vissza. Már tegnap délre meg kellett volna érkeznie. Amikor nem jött meg vecsernyére sem, Eliwys azzal vádolta meg Imeyne-t, hogy Oxfordba küldte a férfit. - Courcyba küldtem, az miként mondottam is - válaszolta Imeyne védekezően. - Kétségtelenül az eső tartja vissza. - Csak Courcyba? - tudakolta mérgesen Eliwys. - Vagy elküldte kegyelmed máshová is egy új káplán végett? Imeyne kihúzta magát.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 262 - Roche atya nem alkalmas a karácsonyi szentmise bemutatására, ha Sir Bloet és társasága ellátogat hozzánk - szögezte le. - Meg akar szégyenülni, menyemasszony, Rosemund vőlegénye előtt? Eliwys halálosan elsápadt. - Hová küldte el? - Üzenettel küldtem a püspökhöz, mondván, hogy nagy szükségünk lenne egy káplánra - vallotta be az öregasszony. - Bath-ba? - firtatta Eliwys, s úgy emelte föl a kezét, mintha meg akarná ütni az anyósát. - Nem. Csupán Cirencestre-be. A főesperes úgy volt, hogy az apátságban tölti a karácsonyt. Meghagytam Gawynnak, neki adja át az üzenetemet. Onnan majd továbbítja az egyik papja. Habár, bizonyosan nem állhatnak olyannyira rosszul a dolgok Bath-ban, hogy Gawyn ne mehetne maga oda mindenféle ártalom nélkül, máskülönben fiamuram már eljött volna onnan. - Kegyelmed fiaura neheztelni fog, amikor megtudja, hogy megszegtük a parancsát. Meghagyta nekünk, és Gawynnak is, hogy érkezéséig ki ne tegyük a lábunkat az udvarházból. Eliwys még mindig nagyon dühösnek látszott. Amikor leengedte a kezét, ökölbe szorította, mintha szeretné megpofozni Imeyne-t ugyanúgy, ahogy Maisryt szokta. De a szín visszatért az orcájára, amint Imeyne kimondta Cirencestre nevét, és azt hiszem, egy kicsit megkönnyebbült. „Bizonyosan nem állhatnak olyannyira rosszul a dolgok Bath-ban, hogy Gawyn ne mehetne maga oda mindenféle ártalom nélkül”, mondta Imeyne, Eliwys azonban nyilvánvalóan nem ezt hiszi. Attól fél, Gawyn csapdába esik, vagy esetleg idevezeti Lord Guillaume ellenségeit? És vajon a dolgok annyira rosszul állnak-e, hogy Guillaume nem jöhet el Bath-ból? Talán mindháromtól. Eliwys legalább egy tucatszor odament a kapuhoz, az esőt fürkészni ma délelőtt, és olyan rossz a kedve, mint Rosemundé volt az erdőben. Épp most megkérdezte Imeyne-től, biztos-e abban, hogy a főesperes Cirencenstre-ben van. Egyértelműen amiatt aggódik: ha mégsem, akkor Gawynnak magának kell elvinnie az üzenetet Bath-ba. A félelme átragadt mindenkire. Lady Imeyne elsomfordált egy sarokba az ereklyetartójával imádkozni, Agnes nyafog, Rosemund pedig ül a hímzésével az ölében, s vakon mered rá. (Szünet) Elvittem Agnest Roche atyához ma délután. A kislány térdének állapota sokat romlott. Egyáltalán nem tud járni, a seb fölött van valami, ami kezdődő vörös csíknak néz ki. Nem tudom biztosan megállapítani - az egész térd vörös és dagadt -, de féltem tovább várni. A vérmérgezésre nem volt orvosság 1320-ban. A gyerek térde pedig elfertőződött - ez az én hibám. Ha nem ragaszkodtam volna ahhoz, hogy
263 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— menjünk megkeresni az ugrás helyét, akkor nem esett volna el. Tudom, elvileg a paradoxonok nem engedik meg, hogy az ittlétem bármilyen hatással legyen arra, ami a korabeliekkel történik, de nem vállalhatom a kockázatot. Elvileg én sem kaphattam volna el semmilyen betegséget. Szóval, amikor Imeyne fölment a padlásra, átcipeltem Agnest a templomba, és megkértem a papot, orvosolja meg. Mire odaértünk, ömlött az eső, de Agnes nem nyafogott amiatt, hogy csupa víz lesz, s ez még jobban megijesztett, mint a vörös csík. A templom sötét volt és dohszagú. Hallottam Roche atya hangját a templom elejéből, úgy hangzott, mintha valakivel beszélgetne. - Lord Guillaume még mindig nem jött meg Bath-ból. Aggódom az épségéért - mondta. Azt hittem, talán Gawyn érkezett vissza. Hallani akartam, mit tudnak a perről, ezért nem mentem oda. Csak álltam, karomban Agnesszel és hallgatóztam. - Az utóbbi két napban végig esett - folytatta Roche -, metsző szél fúj nyugatról. Be kellett hoznunk a birkákat a földekről. Miután egy percig a sötét főhajóba meredtem, erőlködve, hogy lássak, végül megpillantottam őt. Ott térdelt a szentélyt elválasztó rács előtt, óriási keze imára kulcsolva. - A sáfár csecsszopójának kólikája van, nem marad meg benne a tej. Tabordnak, a földművesnek rosszul megy a sora. Nem latinul imádkozott, hangjában nyoma sem volt a Szent Megreformáltak papjától hallott monoton kántálásnak vagy a vikárius szónoklásának. Hivatalosan és tényszerűen beszélt, éppen úgy, ahogy most én is, magának mesélve. Isten elvileg nagyon is valóságos volt a korabelieknek az 1300-as években, sokkal elevenebb, mint a földi világ, amelyben éltek. „Csupán újra hazamész”, mondta nekem Roche atya, amikor haldokoltam, és ez az, amiben a korabeliek elvileg hittek is - hogy a test élete illuzórikus és lényegtelen, a valóságos élet a halhatatlan léleké, mintha csak látogatóban járnának az életben, úgy, ahogy én látogatom meg ezt az évszázadot, de eddig nem sok bizonyítékát láttam ennek. Eliwys kötelességtudóan elmormolja az avéit vecsernyekor és zsolozsmakor, aztán föláll és lesöpri a felsőruháját, mintha az imáinak semmi köze sem lenne az aggódásához a férjéért, a lányokért vagy Gawynért. És Imeyne, az ereklyetartója meg a zsolozsmáskönyve ellenére, csakis a társadalmi rangjával törődik. Semmi bizonyítékát nem láttam annak, hogy Isten kicsit is valóságos számukra, míg nem álltam ott a nedves templomban, kihallgatva Roche atyát. Kíváncsi vagyok, vajon a pap olyan tisztán látja-e Istent és a mennyet, ahogy én látom magát, tanár úr és Oxfordot: az eső esik a belső udvaron, a maga szemüvege úgy bepárásodik, hogy le kell vennie, és megtörölgeti a
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 264 sáljával. Kíváncsi vagyok, vajon ők is annyira közelinek tűnnek-e, mint maga, s épp olyan nehezen elérhetőnek. - Mentsd meg a lelkünket a gonosztól, és vígy el minket minden baj nélkül a mennybe! - kérte Roche atya. Mintha ez lett volna a végszó, Agnes fölült a karomban és megszólalt: - Roche atyát akarom! Roche atya fölállt, elindult felénk. - Mi az? Ki jár ott? - Lady Katherine vagyok - feleltem. - Elhoztam Agnest. A térde... - Mi?! Elfertőződött? - Szeretném, ha kegyelmed megnézné a térdét. A pap próbálta megvizsgálni, de a templomban túl sötét volt, ezért átvitte a kislányt a házába. Ott alig volt világosabb. A háza nem sokkal nagyobb, mint a kunyhó, amiben menedéket kerestem, és semmivel sem magasabb. Egész idő alatt, míg ott voltunk, Roche atyának görnyednie kellett, hogy ne verje a fejét folyton a szarufákba. Kinyitotta az egyetlen ablak tábláit, amitől befújta az esőt a szél, aztán meggyújtott egy mécsest, és letette Agnest egy kezdetleges faasztalra. Levette a kötést. A gyerek összerándulva elhúzódott tőle. - Ülj nyugodtan, Agnus - mondta neki -,én pedig elmesélem, miként szállt földre a Miurunk Krisztus a messzi mennyországból! - Karácsony napján - tódította Agnes. Roche megtapogatta a seb környékét, megérintette a dagadt részeket, közben szünet nélkül beszélt. - És a pásztorok félve álltak, mert nem tudták, mi légyen ez a csillogó fényesség. És hangokat is hallottak, mintha harangokat kongatnának az égben. Ám amit láttak, az Isten angyala vala, aki lejött hozzájuk. Agnes korábban sikított és ellökte a kezemet, amikor megpróbáltam megérinteni a térdét, de azt hagyta, hogy Roche atya óriási ujjaival böködje a vöröslő területet. Határozottan látszott egy vörös csík kezdete. Roche gyöngéden megtapintotta és közelebb vitte hozzá a mécsest. - S akkor eljőve egy messzi országból - jelentette ki, hunyorogva nézve a sebet - három király. Ajándékokat hozának. - Megint megérintette a vörös csíkot, óvatosan, aztán összekulcsolta a kezét, mintha imádkozásra készülne. Én azt gondoltam: „Ne imádkozz! Csinálj valamit!” A pap leengedte a kezét és rám nézett a gyerek fölött. - Félek, hogy a seb elmérgedt - mondta. - Izsópfőzetet készítek, az majd kihúzza a mérget a sebből. - Odament a tűzhelyhez, megpiszkált néhány lagymatag kinézetű széndarabot, aztán egy vödörből vizet öntött egy vasfazékba. A vödör piszkos volt, a fazék piszkos volt, a pap keze, amivel Agnes sebét tapogatta, piszkos volt, és ott állva és nézve, ahogy tűzre tette a fazekat meg kotorászott egy piszkos zsákban - megbántam, hogy idejöttünk. Ő sem jobb Imeyne-nél. A levelek és magok forrázata semmivel sem fogja jobban
265 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— meggyógyítani a vérmérgezést, mint Imeyne valamelyik borogatása, a pap imái sem fognak segíteni, még akkor sem, ha úgy beszél Istenhez, mintha az Úr tényleg ott lenne. Csaknem megszólaltam: „Ez minden, amire képes?”, aztán ráébredtem, hogy lehetetlent vártam tőle. A fertőzés gyógyszere a penicillin, az immunerősítés, az antiszeptikumok, s ezek közül egy sincs az atya daróczsákjában. Eszembe jutott Mr. Gilchrist, ahogy a középkori orvosokat tárgyalta egyik előadásában. Arról beszélt, milyen bolondok voltak, hogy eret vágtak a betegeken, arzénnal meg kecskevizelettel kezelték őket a fekete halál idején. De mit várt tőlük, mit tettek volna? Nekik nem voltak analógjaik meg mikrobaölőik. Még csak azt sem tudták, mi okozta. Ott állva, szárított szirmokat és leveleket morzsolva piszkos ujjaival, Roche atya a tőle telhető legtöbbet tette meg éppen. - Van kegyelmednek bora? - kérdeztem tőle. - Régi bora? Szinte alig van alkohol a sörükben és nem sokkal több a borukban, de minél tovább áll, annál magasabb az alkoholtartalma, és az alkohol fertőzésgátló is. - Eszembe jutott, hogy a sebre öntött óbor néhanap megállítja a fertőzést mondtam. Nem kérdezte meg tőlem, hogy mi az a „fertőzés” vagy hogyan vagyok képes erre emlékezni, amikor én elvileg semmi másra nem emlékezem. Azonnal átment a templomba, ahonnan hozott egy cserépkancsót tele erős illatú borral, én öntöttem a kötésre is, meg lemostam vele a sebet is. Magammal hoztam a kancsót ide. Elrejtettem az ágy alá Rosemund lányszobájában (arra az esetre, ha ez megszentelt misebor lenne - Imeyne-nek egyéb sem kellene. Eretnekségért megégettetné Roche atyát!), hogy legyen mivel tisztogatnom a sebet. Mielőtt Agnes lefeküdt, egy keveset közvetlenül a sebre löttyintettem.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 266
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
S
ZENTESTÉIG VÉGIG ESETT,
kitartó, zimankós eső, ami bejött a tető füstnyílásán, amitől a tűz sistergett és füstölgött. Kivrin bort öntött Agnes térdére minden alkalommal, amikor csak lehetett, és huszonharmadika délutánjára a sérülés egy kicsivel jobban nézett ki. Még mindig föl volt dagadva, de a vörös csík eltűnt. A köpenyét a fejére borítva Kivrin átrohant a templomba, hogy elmondja Roche atyának, de a pap nem volt ott. Sem Imeyne, sem Eliwys nem vették észre, hogy Agnes térde megsérült. Mindketten bőszen készülődtek Sir Bloet családjának érkezésére - föltéve, hogy jönnek. Kitakarították a padlásszobát, hogy a nők ott alhassanak, rózsaszirmokat hintettek a sásra a csarnokban, manchet-k, felfújtak és piték elképesztő választékát sütötték, köztük egy meglehetősen groteszket is: a jászolban fekvő gyermek Jézus formájút, a pólya fonott tésztából készült. Délután átjött Roche atya az udvarházba, teljesen átázva és vacogva. Ugyanis kiment az erdőbe a fagyos esőben, hogy repkényt szedjen a csarnok díszítéséhez. Imeyne nem volt ott - a konyhában készítette a gyermek Jézust , Kivrin pedig rávette Roche-t, hogy jöjjön be és szárítsa meg a ruháját a tűz mellett. Hívta Maisryt, de amikor a leányzó nem jött, kiment az udvaron keresztül át a konyhába, és vitt a papnak egy kupa forró sört. Amikor visszaérkezett vele, Maisry ott ült a pádon Roche atya mellett, fél kézzel elhúzva összegubancolódott, koszos haját. Roche libazsírral kente be a lány fülét. Amint megpillantotta Kivrint, a szolgáló rácsapta kezét a fülére - alighanem tönkretéve mindazt a jót, amit Roche kezelése jelentett és kimenekült. - Agnes térde jobban van - mondta Kivrin a papnak. - A dagadás lelohadt, kezd kialakulni egy új var. A férfi nem tűnt meglepettnek. A lány azon töprengett, nem tévedett-e, lehet, hogy egyáltalán nem is vérmérgezés volt. Éjszaka az esőből havazás lett. - Nem fognak eljőni - vélte a következő reggel Lady Eliwys megkönynyebbülten. Kivrin egyet kellett értsen vele. Az éjszaka folyamán csaknem harminc centi hó esett, s még mindig kitartóan havazott. Még Imeyne is beletörődőnek
267 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— tűnt, hogy nem fognak jönni vendégek, habár folytatta a készülődést, lehozta az óntálakat a padlásról, és egyfolytában kiabált Maisryvel. Dél körül váratlanul elállt a havazás, kettőre kezdett kitisztulni az ég. Eliwys megparancsolta, hogy mindenki öltsön ünneplőt. Kivrin fölöltöztette a lányokat; meglepte a selyemingeikben megnyilvánuló luxus. Agnes sötétvörös bársony felsőruhát viselt az inge fölött, meg az ezüstcsatját, míg Rosemund levélzöld felsőruhájának hosszú, hasított ujja volt, az ingváll mélyen kivágott, hogy látszódjon a hímzés a sárga ingén. Semmit nem mondtak Kivrinnek arról, vajon mit kellene viselnie, de miután kibontotta a lányok hajfonatait és megfésülte a hajukat, Agnes így szólt: - Kegyelmednek a kék ruháját kell fölvennie - Elő is vette az ágy lábánál lévő ládából. A lányok pompája mellett már kevésbé tűnt oda nem illőnek, de még mindig túl finom szövésű volt, a színe pedig túl kék. Kivrin nem tudta, mit tegyen a hajával. Ünnepi alkalmakkor a hajadonok kibontva viselték a hajukat, amit csak egy pánt vagy szalag tartott a helyén, de az övé ehhez túl rövid volt, és csak a férjes asszonyok takarták el a hajukat. Ám ő mégsem hagyhatja fedetlenül - a kurtára nyiszált haj rémesen nézett ki. Láthatólag Eliwys is így gondolta. Amikor Kivrin visszavitte a lányokat a földszintre, ajkába harapott és fölküldte Maisryt a padlásszobába, hogy hozzon egy vékony, csaknem átlátszó fátylat. Ezt Kivrin hajpántjához erősítette, nagyjából a feje közepén, s így elöl látszott a haja, de az egyenetlenül levágott végeket eltakarta. Úgy tűnt, a javuló időjárással Eliwys idegessége visszatért. Összerezzent, amikor Maisry bejött kintről, aztán lekent neki egy nyaklevest, amiért összesározta a padlót. Hirtelen tucatnyi dolog jutott eszébe, amik nem voltak készen, és mindenkiben hibát talált. Amikor Lady Imeyne vagy tizedszerre mondta, „Ha Courcyba mentünk volna...”, Eliwys csaknem leharapta a fejét. Kivrin úgy vélte, igen rossz ötlet Agnest fölöltöztetni az utolsó előtti pillanatnál korábban. A délután közepére a kislány hímzett ruhaujjai be is piszkolódtak, és liszt ömlött a bársonyszoknyára, végig az egyik oldalán. Késő délutánra Gawyn még mindig nem érkezett vissza, mindenki idegei pattanásig feszültek, és Maisry füle vöröslött. Amikor Lady Ymeyne megkérte Kivrint, vigyen hat viaszgyertyát Roche atyának, a lány megörült annak, hogy kiviheti a gyerekeket a házból. - Mondja meg néki kegyelmed, hogy ezeknek ki kell tartaniuk mindkét misén! - jelentette ki Imeyne ingerülten -, Bizony hitvány misék lesznek azok a Miurunk születésének napján! El kellett volna mennünk Courcyba. Kivrin ráadta Agnesre a köpenyét, hívta Rosemundot, és elsétáltak a templomba. Roche nem volt ott. Egy nagy, sárgás gyertya állt az oltár közepén, meggyújtatlanul, rajta bejelölt sávok. A pap majd meggyújtja naplementekor, és ezt használja az órák mérésére, egészen éjfélig. Térdepelve a jéghideg templomban.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 268 Az atya a házában sem volt. Kivrin az asztalra tette a gyertyákat. Visszafelé a réten keresztül megpillantották Roche szamarát, amint a temetőkapu mellett a havat nyalta. - Elfelejtettük megetetni az állatokat - szólalt meg Agnes. - Megetetni az állatokat? - kérdezett vissza óvatosan Kivrin, a ruhájukra gondolva. - Szenteste van - magyarázta Agnes. - Kegyelmed nem eteti meg az állatokat odahaza? - Nem emlékezik semmire - vetette ellen Rosemund. - Szenteste meg szoktuk etetni az állatokat a Miurunk tiszteletére, aki egy istállóban született. - Akkor hát kegyelmed semmire sem emlékezik a karácsonyból? - firtatta Agnes. - Csak kevésre - válaszolta Kivrin, és Oxfordra gondolt, az ottani Szentestére, a Carfaxon lévő boltokra, amiket műanyag örökzöld meg lézerfény díszít és dugig vannak az utolsó percben is vásárlókkal, a High Street tele biciklistákkal, a Magdalen-torony pedig csak homályosan látszik a havazásban. - Először megkongatják a harangokat, aztán lehet enni, aztán jön a mise, aztán a karácsonyi fatuskó - sorolta Agnes. - Megfordítottad az egészet - szólt rá Rosemund. - Először meggyújtjuk a karácsonyi tuskót, aztán megyünk misére. - Először a harangok - ismételte meg Agnes, szúrósan meredve Rosemundra -, aztán a mise. Elmentek a csűrbe egy zsák zabért meg némi szénáért, majd átvitték az istállóba, hogy megetessék a lovakat. Gringolet nem volt köztük, ami azt jelentette, hogy Gawyn még mindig nem jött vissza. Kivrinnek muszáj lesz beszélnie vele, amint visszatért. A randevúig már kevesebb mint egy hét van hátra, és még mindig nem ismeri az ugrás helyét. Lord Guillaume megérkeztével pedig minden megváltozhat. Eliwys csak elhalasztotta a férje érkezéséig, hogy bármit is tegyen miatta, és ma reggel megint azt mondta a lányainak, mára várja Lord Guillaume-ot. A nagyúr akár úgy is dönthet, hogy elviszi Kivrint Oxfordba vagy Londonba, megkeresni a családját, esetleg Sir Bloet is fölajánlhatja, hogy velük tarthat Courcyba. Minél hamarabb beszélnie kell Gawynnal. Ha itt majd vendégek nyüzsögnek, könnyebb lesz elkapni őt négyszemközt, és a karácsony sürgés-forgásában még akár arra is rá tudja majd venni, hogy mutassa meg neki a helyet. Kivrin ameddig csak lehetett, húzta az időt a lovaknál, remélve, hátha visszaérkezik Gawyn, de Agnes elunta magát és menni akart, hogy gabonát szóljon a csirkéknek. Kivrin azt javasolta, etessék meg a sáfár tehenét. - Az nem a mi tehenünk - csattant föl Rosemund. - Az a jószág segített rajtam, amikor beteg voltam - mondta a lány arra gondolva, hogyan támaszkodott a tehén csontos hátára aznap, amikor
269 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— megpróbálta megkeresni az ugrás helyét. - Megköszönném neki a hozzám való jóságát. Elmentek az ól mellett, ahol nemrégiben még a disznók laktak, és Agnes megszólalt: - Szegény malackák! Adtam volna nekik egy almát. - Északra az égbolt már megint elsötétült - jegyezte meg Rosemund. - Úgy vélem, nem jönnek el. - De igenis eljönnek - mondott ellen Agnes. - Sir Bloet ígért nekem valami csecsebecsét. A sáfár tehene csaknem ugyanazon a helyen állt, ahol korábban Kivrin rátalált az utolsótól számított második kunyhó mögött, s ette, ami még megmaradt ugyanabból az elfeketedett borsószárból. - Boldog karácsonyt, Tehén úrnő! - köszöntötte Agnes, és jó egyméternyire tartott egy marék szénát a tehén szájától. - Csak éjfélkor szólalnak meg - világosította föl Rosemund. - Szeretném meglátogatni őket éjfélkor, Lady Kivrin - kérte Agnes. A tehén előrébb nyújtózott, Agnes hátrébb oldalgott. - Nem teheted, te együgyű! - förmedt rá Rosemund. - A misén leszel. A tehén kinyújtotta a nyakát, és nagy patájával tett egy lépést előre. Agnes elhátrált. Kivrin adott egy marék szénát a tehénnek. Agnes irigykedve nézte. - Ha mindenki misén van, honnan tudják, hogy az állatok beszélnek? kérdezte. „Jó kérdés” - gondolta Kivrin. - Roche atya mondta, hogy úgy van - felelte Rosemund. Agnes előjött Kivrin szoknyája mögül, és fölvett egy újabb marék szénát. - Mit mondanak? - Nagyjából a tehén irányába mutatott a szénával. - Azt mondják, te nem tudod, miként etesd meg őket - válaszolta Rosemund. - Nem is! - tiltakozott Agnes és előredugta a kezét. A tehén előrelendült a szénáért, nyitott szájjal, vicsorgó fogakkal. Agnes odahajította neki a marék szénát, aztán futva bújt Kivrin háta mögé. - A mi áldott Urunkat dicsérik. Roche atya mondta. Lovak lármája hallatszott. Agnes a kunyhók közé szaladt. - Megjöttek! - kiabálta visszafutva. - Itt van Sir Bloet! Láttam őket! Most lovagolnak be a kapun. Kivrin sietve szórta a maradék szénát a tehén elé. Rosemund kimarkolt némi zabot a zsákból, és megetette a tehenet, hagyta, hogy kinyalogassa a zabot széttárt ujjú kezéből. - Gyere, Rosemund! - kiáltotta Agnes. - Itt van Sir Bloet! Rosemund ledörzsölte kezéről az ott maradt zabot. - Megetetem Roche atya szamarát - közölte és elindult a templom felé, még csak oda sem pillantva az udvarház irányába.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 270 - De hát megérkeztek, Rosemund! - kiabálta Agnes utánaszaladva. - Hát nem akarod látni, mit hoztak? Nyilvánvalóan nem. Rosemund odaért a szamárhoz, amely talált egy hóból kilátszó ecsetpázsitcsomót a temetőkapu mellett. A kislány lehajolt és odadugott egy marék zabot az orra elé, ami az állatot csöppet sem érdekelte, aztán csak állt, kezét a szamár hátán nyugtatva; hosszú, sötét haja elrejtette az arcát. - Rosemund! - sipította Agnes, a csalódottságtól vöröslő arccal. - Nem hallottál? Megjöttek! A szamár ellökte a zabot az útból, és sárgálló fogával ráharapott egy nagy fűnyalábra. Rosemund továbbra is odatartotta neki a zabot. - Rosemund - szólalt meg Kivrin -, majd én megetetem a szamarat. Neked muszáj odamenni és üdvözölni a vendégeiteket. - Sir Bloet azt mondta, hozni fog nekem valami csecsebecsét - ismételte el Agnes. Rosemund széttárta az ujjait és hagyta a zabot földre hullani. - Ha annyira kedveled, miért nem kéred meg apánkurunkat, hogy te mehess hozzá feleségül? - kérdezte, majd nekivágott az udvarház felé. - Én túl kicsi vagyok - válaszolta Agnes. „Mint ahogy Rosemund is az” - gondolta Kivrin, megragadva Agnes kezét s elindult a nagyobbik lány után. Rosemund sietve lépdelt előttük, fölszegett állal, nem fáradt a földön vonszolódó szoknyái megemelésével. Figyelmen kívül hagyta Agnes ismétlődő kérését, hogy „Várj, Rosemund!”. A társaság addigra megérkezett a ház elé. Rosemund már a disznóólnál tartott. Kivrin gyorsított, futva húzta maga mellett Agnest, s mind egyszerre értek az udvarra. Kivrin meglepődve torpant meg. Szertartásos találkozóra számított (a család az ajtóban, merev beszédekkel és udvarias mosolyokkal), ám ez olyan volt, mint a tanév első napja mindenki ládákat és zsákokat hurcolt, fölkiáltásokkal meg ölelésekkel üdvözölték egymást, egyszerre beszélt mindenki, nagyokat kacagva. Rosemund hiányát még csak észre sem vették. Egy nagydarab nő, aki hatalmas keményített főkötőt viselt, fölmarta Agnest, megpuszilta, majd három fiatal lány gyűlt visítva Rosemund köré. Szolgák, nyilvánvalóan ünneplő öltözékben, cipeltek letakart kosarakat meg egy hatalmas libát a konyhába, vezették be a lovakat az istállóba. Gawyn, még Gringolet hátán, lehajolt, hogy Imeyne-nel beszéljen. Kivrin hallotta, amint ezt mondja: - Nem, a püspök Wiveliscombe-ban van. - Imeyne azonban nem látszott boldogtalannak, szóval a férfi biztos átadta az üzenetet a főesperesnek. Megfordult, hogy segítsen egy fiatal nőnek - aki élénk kék köpenyt viselt, még élénkebb színűt, mint Kivriné - leszállni a lóról, aztán mosolyogva odavezette Eliwyshez. Eliwys is mosolygott.
271 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Kivrin megpróbált rájönni, melyikük Sir Bloet, de legalább fél tucat férfi ült még a hátasán, s mindnek trébelt ezüstből volt a zablája és prémmel szegett köpenyt hordott. Egyikük sem tűnt roskatag aggastyánnak, hála az égnek, sőt egyik-másik egész tűrhetően nézett ki. Odafordult Agneshez, hogy megkérdezze, melyikük az, de a kislányt még mindig a keményített főkötős ölelte, meg-megveregetve a fejét, és azt mondogatta: - Úgy megnőttél, alig ismerek rád. - Kivrin elnyomott egy mosolyt. Bizonyos dolgok tényleg nem változnak soha. Az újonnan érkezettek közt többnek vörös haja volt, köztük egy nőnek is, aki csaknem annyi idős lehetett, mint Imeyne, s aki mégis leengedve viselte fakórózsaszín haját, mint egy ifjú hajadon. Beesett, elkeseredett kinézetű szája volt, és egyértelműen elégedetlen volt azzal, ahogy a szolgák lerámolták a csomagokat. Az egyik szolga kezéből, aki küszködött vele, kikapott egy túltömött kosarat és odalökte egy zöld bársony felsőruhát viselő, kövér férfinak. Annak is vörös volt a haja, mint ahogy a fiatal férfiak közül a leginkább jóképűnek is. Az a húszas évei végén járhatott, de kerek, nyílt, szeplős képe volt, kellemes arckifejezéssel. - Sir Bloet! - kiáltotta Agnes, és elrohanva Kivrin mellett, a kövér férfi térdének vetette magát. „Jaj, ne” - gondolta Kivrin. Eddig azt tételezte föl, hogy a hájas a rózsaszín hajzatú hárpia vagy a keményített főkötős férje. Ez az ember legalább ötvenéves, jóval meghaladja a két mázsát9, s amikor Agnesre mosolygott, látszott, hogy nagy fogai mind feketére szuvasodtak. - Hát nincs csecsebecséd a számomra? - kérdezte Agnes, a férfi felsőruhájának szegélyét rángatva. - Dehogyis nincs - felelte a férfi odalesve, ahol Rosemund még mindig a többi lánnyal álldogált -, számodra is, meg a nénédnek is. - Majd én idehozom! - jelentette ki Agnes. Odairamodott Rosemund-hoz, mielőtt Kivrin megállíthatta volna. Bloet utána cammogott. A lányok kuncogtak és szétrebbentek a férfi közeledtére, Rosemund pedig gyilkos pillantást vetett Agnes felé, aztán elmosolyodott és odanyújtotta a kezét a férfinak. - Szép jó napot, és Isten hozta, uram! - üdvözölte. Az állát olyan magasra emelte, amennyire csak tudta, sápadt orcáján lázas-vörös rózsa lángolt, de Bloet szemlátomást ezt a szemérmességnek és az izgatottságnak tudta be. A lány apró ujjait a saját kövér mancsába fogta, majd így szólt: - Bizonnyal nem fogja kegyelmed ily szertartásosan üdvözölni férje-urát, ha eljön a tavasz. A rózsák még jobban vöröslöttek. 9
A középkori mázsa nagyjából 50 kg. (A ford. megjegyzése)
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 272 - Ám még mindig tél van, uram. - Nemsoká eljő a tavasz - mondta a férfi és úgy nevetett, hogy kilátszottak szuvas fogcsonkjai. - Hol a csecsebecsém? - kérdezte Agnes. - Agnes, ne légy olyan mohó! - intette Eliwys, aki megérkezve a két lánya közé állt. - Miféle szíveslátás az, ajándékot követelni egy vendégtől! Rámosolygott a férfira, és ha félte ezt a házasságot, hát ennek semmi jelét sem mutatta. Sokkal nyugodtabbnak tűnt, mint amilyennek Kivrin eddig látta. - Csecsebecsét ígértem a sógornőmnek - felelte Sir Bloet, benyúlva túlságosan szoros övébe, előhúzva egy kis szövetzacskót - és a jegyesemnek jegyajándékot. - Kotorászott a kis zacskóban, s előhúzott egy drágakövekkel kirakott melltűt. - Kötelékünk jeléül a menyasszonyomnak - jelentette be, kinyitva a melltű kapcsát. - Mindig rám gondoljon kegyelmed, amikor ezt viseli! Előrébb lépett, zihálva, hogy rátűzze a lány köpenyére. „Remélem, megüti a guta” - gondolta Kivrin. Rosemund állt, mint a cövek, orcáján a vörös folttal, míg a férfi hájas keze a nyakánál matatott. - Rubintok - vette észre örvendve Eliwys. - Hát nem köszönöd meg jegyesednek ezt a busás ajándékot, Rosemund? - Köszönöm kegyelmednek a melltűt - mondta Rosemund lélektelenül. - Hol van az én csecsebecsém? - firtatta Agnes egyik lábáról a másikra táncolva, míg a férfi megint benyúlt a kis zacskóba és előhúzott valamit az öklébe szorítva. Lehajolt Agneshez, erősen fújtatva, majd kinyitotta a kezét. - Egy csengettyű! - kiáltotta nagy örömmel Agnes,föltartva és megrázva. Rézből készült, kerek volt, mint egy ló száncsengője, a tetején fémkarika. Agnes ragaszkodott ahhoz, hogy Kivrin menjen föl vele a lányszobába egy szalagért, amit átfűzhet a karikán, hogy a csuklójára kötve, karkötőként viselhesse. - Apámuram hozta nékem ezt a pántlikát a vásárból - mesélte Agnes, amikor elővette a ládából, melyben Kivrin ruháit is tartották. A szalagot egyenetlenül festették meg, és annyira merev volt, hogy Kivrin csak üggyelbajjal tudta átfűzni a karikán. Még a Woolworth’sban kapható legolcsóbb szalagok, vagy a karácsonyi ajándékok csomagolásánál használatos papírkötözők is jobb minőségűek, mint ez a nyilvánvalóan kincsként őrzött pántlika. Kivrin fölkötötte a csengettyűt Agnes csuklójára, aztán visszamentek a földszintre. A sürgés-forgás és kirámolás immáron beköltözött, a szolgák ládákat, ágyneműt meg az útitáska korai elődjének tűnő holmikat cipeltek be a csarnokba. Nem kellett volna amiatt aggódnia, hogy Sir Bloet és tsai majd magukkal viszik. Inkább úgy nézett ki, itt fogják tölteni legalábbis a tél hátralévő részét. Azért sem kellett volna aggódnia, hogy majd megtárgyalják a sorsát. Egyikük sem vetett rá még csak egy pillantást sem, még akkor sem, amikor
273 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Agnes ragaszkodott hozzá, hogy menjenek, mutassák meg a karkötőjét az anyjának. Eliwys mélyen elmerült a beszélgetésbe Bloettal, Gawynnal és a jóképű fiatalemberrel, aki vagy fiúörökös vagy unokaöcs lehetett. Eliwys már megint a kezét tördelte. Bath-ból minden bizonnyal rossz hírek érkeztek. Lady Imeyne a csarnok végében csevegett a megtermett asszonysággal meg egy sápadtnak tűnő, egyházi öltözéket viselő férfiúval. Az arckifejezése elárulta, hogy Roche atyára panaszkodik. Kivrin kihasználta a zajos zűrzavart, elhúzta Rosemundot a többi lánytól és megkérdezte tőle, ki kicsoda. A sápadt férfiú Sir Bloet káplánja volt amire többé-kevésbé magától is rájött. Az élénkkék köpenyes hölgy Sir Bloet mostohalánya. A nagydarab nő a keményített főkötőben Sir Bloet fivérének a felesége, aki Dorsetből jött el hozzá látogatóba. A két vöröshajú fiatalember meg a vihogó lányok mind az ő gyerekei. Sir Bloetnak nincs gyermeke. Ami persze megmagyarázza, miért vesz nőül egyet, méghozzá szemlátomást - mindenki helyeslésével. A vérvonal továbbélése mindennél fontosabb szempont volt 1320-ban. Minél fiatalabb a nő, annál nagyobb az esélye annak, hogy elegendő örököst fog produkálni, hogy legalább egy közülük megéri a felnőttkort, még ha az anyja nem is. A fakóvörös hajú nő nem más - rémségek rémsége -, mint Lady Yvolde, a férfi hajadon nővére. Ott lakik Courcyban nála, és Kivrin mikor őt figyelte, hogyan kiabál szegény Maisiyvel egy kosár elejtése miatt, észrevette, hogy az övén ott a kulcscsomó. Ez azt jelenti: ő vezeti a háztartást, legalábbis húsvétig. Szegény Rosemundnak semmi esélye vele szemben. - Kik a többiek? - kérdezte Kivrin abban a reményben, hátha akad közöttük legalább egy szövetséges Rosemund számára. - Szolgák - felelte Rosemund úgy, mintha ez magától értetődő lenne, és visszaszaladt a lányokhoz. Legalább húsz volt belőlük, nem számítva a lovászokat, akik a lovakat szállásolták el, és úgy tűnt, senkit sem lepett meg a számuk, még az ideges Eliwyst sem. Kivrin olvasta korábban, hogy a nemesi háztartásokban tucatszám akadtak szolgák, de azt gondolta, ez tévedés. Eliwysnek és Imeyne-nek alig volt szolgája. Gyakorlatilag az egész falut be kellett fogniuk a karácsonyi készülődéshez, és bár ezt részint annak tulajdonította, hogy bajban vannak, azért azt hitte, minden bizonnyal eltúlozták a személyzet számát a vidéki udvarházak esetében. Nyilvánvalóan mégsem. A szolgák az ételt fölszolgálva nyüzsögtek szerte a csarnokban. Kivrin korábban nem tudta, egyáltalán fognak-e vacsorázni, mivel a Szenteste elvileg böjttel jár. Ám amint a sápadt káplán befejezte a vecsernye fölolvasását, a szolgák hada - nyilvánvalóan Lady Imeyne parancsára - betódult a vacsorával. Az kenyérből, vízzel hígított borból és - szárított, majd hamulúgoldatba áztatott, végül pedig megsütött - tőkehalból állt. Agnes annyira izgatott volt, hogy egy falatot sem evett. Miután leszedték a vacsorát, nem volt hajlandó csöndesen üldögélni a tűz mellett, hanem
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 274 körbe-körbe rohangászott a csarnokban, a csengettyűjét rázva és a kutyákat abajgatva. Sir Bloet szolgái meg a sáfár behozták a karácsonyi tuskót és a tűzre vetették, amitől szikrák szálltak szerteszét. Az asszonyok nevetve léptek hátra, a gyermekek visítoztak örömükben. Mint a ház legidősebb gyermeke, Rosemund gyújtotta meg az előző évi karácsonyi tuskóból eltett gyújtóssal, óvatosan hozzáérintve azt az egyik girbegurba gyökér végéhez. Amikor meggyulladt, mindenki kacagott és tapsolt, Agnes vadul rázta a karját, hogy a csengettyűje csilingeljen. Rosemund említette korábban: megengedik a gyerekeknek, hogy fönnmaradjanak az éjféli miséig. Kivrin azonban remélte, hátha hízelgéssel legalább Agnest ráveheti majd, feküdjön le mellé a padra és szenderegjen kicsit. Ehelyett, ahogy telt az est, Agnes egyre vadabb és vadabb lett, visítozott, a csengőjét rázta, míg végül Kivrin kénytelen volt elvenni tőle. Az asszonyok a tűzhely mellett ültek és csöndesen beszélgettek. A férfiak kis csoportokban álldogáltak, karjuk összefonva a mellük előtt, és - a káplánt kivéve - többször kimentek az udvarra. Amikor visszatértek, dobogva verték le a havat a lábukról és harsányan nevettek. Nyilvánvaló volt vöröslő arcuk meg Imeyne helytelenítő pillantása láttán, hogy a sörfőzdében jártak, a söröshordónál, imigyen megszegve a böjtöt. Mikor harmadszorra jöttek vissza, Bloet leült a tűzhely másik oldalán, kinyújtotta a lábát a tűz felé és a lányokat figyelte. A három vihogó meg Rosemund szembekötősdit játszottak. Rosemund, bekötött szemmel, közel jött a padokhoz, ekkor Bloet kinyúlt érte és odahúzta az ölébe. Mindenki nevetett. Imeyne a káplán mellett ülve töltötte el a hosszú estét, s elsorolta neki Roche atyával kapcsolatos panaszait. A pap tudatlan, a pap ügyetlen, múlt vasárnap a mise közben a Confiteort az Adjutorum előtt mondta el. „A pap pedig most odakint van a jéghideg templomban térdepelve - gondolta Kivrin -, míg a káplán a tűznél melengeti a kezét és rosszallóan csóválja a fejét.” A tűz izzó zsarátnokká csitult. Rosemund kicsusszant Bloet öléből és visszafutott játszani. Gawyn, egész idő alatt Eliwyst lesve, elmesélte, miként ölt meg hat farkast. A káplán egy haldokló asszonyról szóló történettel állt elő, aki nem gyónta meg minden bűnét. Amikor a káplán megérintette a homlokát a megszentelt olajjal, a nő bőre füstölögni kezdett s a szeme láttára megfeketedett. A káplán elbeszélésének közepén Gawyn fölállt, összedörzsölte a kezét a tűz fölött, majd odament a koldusok lócájához. Leült és lehúzta a csizmáját. Egy perccel később Eliwys odament hozzá. Kivrin nem értette, a nő mit mondott a férfinak, de az, a csizmával még mindig a kezében, fölállt. - A pert még egyszer elhalasztották - Kivrin hallotta, hogy Gawyn ezt válaszolja. - A bíró, akinek tárgyalnia kellett volna, megbetegedett. Ismét túl halkan válaszolt Eliwys, Gawyn azonban bólintott s így szólt:
275 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Ez jó hír. Az új bíró Swindone-ból való és kevésbé kedvez Edward királynak. - Ám egyikük arcán sem tükröződött, hogy ez tényleg jó hír. Eliwys csaknem olyan sápadt volt, mint akkor, amikor Imeyne közölte vele: Courcyba küldte Gawynt. Idegesen forgatta súlyos gyűrűjét. Gawyn újra leült, lesöpörte a sást a harisnyája aljáról, majd fölhúzta a csizmáját, aztán ismét fölnézett és mondott valamit. Eliwys elfordította a fejét. Kivrin az árnyékok miatt nem látta az arckifejezését, de Gawynét igen. „Mindenki más is láthatja a csarnokban” - gondolta Kivrin, és sietve körülnézett, hogy lássa, megfigyelte-e még valaki a párt. Imeyne elmerült a a káplánnak való panaszkodásban, ám Sir Bloet nővére bizony őket nézte, a száját helytelenítően elhúzta. Hasonlóképp figyelte őket Sir Bloet meg a többi férfi is. Kivrin korábban azt remélte, lesz alkalma Gawynnal beszélni aznap este, de nyilván nem teheti ezzel a rengeteg szemfüles emberrel körülvéve. Megkondult egy harang, Eliwys megrezzent és az ajtó felé pillantott. - Megkondították a lélekharangot az ördögért - jegyezte meg halkan a káplán. Még a gyerekek is abbahagyták a játékot, hogy hallgassák. Egyes falvakban a korabeliek meghúzták a harangot, a Krisztus születése óta eltelt minden esztendőért egyszer. A legtöbben csak az éjfél előtti órát harangozták végig. Kivrin kétségbe vonta, hogy Roche vagy akár a káplán el tudna számolni olyan sokáig, hogy elkongassa az éveket, de azért mégis elkezdte számolni, s arra gondolt, Gilchrist azt mondta neki, ellenőrizze, hol van az időben, amint lehet. Bejött három szolga, fatuskókat és gyújtóst cipeltek, majd tettek a tűzre. Az fényesen föllángolt s óriási, torz árnyékokat vetett a falakra. Agnes fölugrott, mutogatott, Sir Bloet egyik unokaöccse pedig nyulat formált a kezével. Mr. Latimer azt mondta Kivrinnek, hogy a korabeliek a jövőt olvasták ki a karácsonyi tuskó árnyékaiból. A lány elmerengett azon, vajon mit tartogat számukra a jövő, hisz Lord Guillaume bajban van s így mindőjüket veszély fenyegeti. Az elítélt bűnözők földjeit és egyéb birtokait a király elkobozta. Esetleg majd arra kényszerülnek, hogy Franciaországban éljenek, vagy elfogadják Sir Bloet jótékonyságát és elviseljék a fitymálást a sáfár feleségétől. Esetleg ma este Lord Guillaume haza is érkezhet jó hírekkel, hozhat egy vadászsólymot Agnesnek, ők pedig mind boldogan élnek, míg meg nem halnak. Kivéve Eliwyst. Meg Rosemundot. Mi fog történni vele? „De hiszen már megtörtént” - gondolta Kivrin elámulva. - Az ítélet már megszületett, Lord Guillaume hazaérkezett és rajtakapta Gawynt Eliwysszel. Rosemundot már nekiadták Sir Bloetnak. Agnes pedig fölnőtt és férjhez ment, aztán belehalt a szülésbe, a vérmérgezésbe, a kolerába vagy egy tüdőgyulladásba.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 276 „Ők mind meghaltak már - gondolta a lány, de nem tudta elhinni. - Ők mind meghaltak már, több mint hétszáz éve.” - Nézd! - visította Agnes. - Rosemundnak nincs feje! - Odamutatott a torz árnyékokra, amiket a föl-föllángoló tűz vetett a falakra. Rosemundé, furcsán megnyúlva, véget ért a vállánál. Az egyik vöröshajú fiú odaszaladt Agneshez. - Nekem sincs fejem! - mondta és lábujjhegyre emelkedett, hogy megváltoztassa az árnyéka alakját. - Nincs fejed, Rosemund! - kiabálta boldogan Agnes. - Meg fogsz halni, mielőtt véget ér az esztendő! - Ne mondj ilyet! - szólt rá Eliwys és elindult felé. Mindenki fölnézett. - Kivrinnek van feje - mondta Agnes. - Nekem is van fejem, de szegény Rosemundnak nincs. Eliwys megragadta Agnest mindkét karjánál fogva. - Ezek csak ostoba játékok - jelentette ki. - Ne mondj ilyeneket! - Az árnyék... - szólalt meg Agnes, és látszott rajta, hogy mindjárt elsírja magát. - Ülj le Lady Kivrin mellé és maradj nyugton! - parancsolta Eliwys. Odavitte a kislányt Kivrinhez, csaknem lelökte a padra. - Túlságosan nekivadultál. Agnes Kivrin mellett kuporgott. Próbálta eldönteni, hogy sírjon vagy ne. Kivrin nem tudta, hol tartott a számolásban, de onnan folytatta, ahol abbahagyta. Negyvenhat, negyvenhét. - A csengőmet akarom! - mondta Agnes, lemászva a pádról. - Nem lehet, csöndben kell ülnünk - felelte Kivrin. Az ölébe vette Agnest. - Meséljen kegyelmed a karácsonyról! - Nem tudok, Agnes. Nem emlékszem. - Nem emlékszik kegyelmed semmire, amit elmesélhetne nekem? „Mindenre emlékszem - gondolta Kivrin. - A boltok tele vannak szalagokkal, szatén, plasztik meg bársony, vörös, arany meg kék, élénkebb színűek, mint az én csüllenggel festett köpenyem, és mindenhol fények vannak és muzsika. Öreg Tóm meg a Magdalén harangjai, karácsonyi énekek.” Eszébe jutott a Carfax harangjátéka, amint megpróbálja eljátszani az Ó, gyönyörűszép, titokzatos éjt - meg a lestrapált, avítt, háttérzenéül szolgáló karácsonyi dalok a boltokban a Fő utcán. „Azokat az énekeket még meg sem írták” - gondolta Kivrin és hirtelen elöntötte a honvágy. - Csengetni szeretnék a csengőmmel - mondta Agnes. Erőlködött, hogy kimásszon Kivrin öléből. - Adja ide kegyelmed! - S már tartotta is a csuklóját. - Fölkötözöm, ha egy kicsit lefekszel mellém a padra - ígérte Kivrin. A kislány kezdte megint elbiggyeszteni a száját. - Muszáj aludnom?
277 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Nem. Elmesélek egy történetet - mondta Kivrin s levette a csengőt a saját csuklójáról, ahová a biztos megőrzés végett kötötte. - Egyszer... kezdte, majd elhallgatott, azon tűnődve, vajon az „egyszer volt, hol nem volt” létezett-e olyan régen, 1320-ban. Vajon miféle meséket meséltek a gyerekeknek a kor szülöttei? Meséket farkasokról meg boszorkányokról, akiknek a bőre megfeketedett, mikor föladták nekik az utolsó kenetet. - Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hajadon - mesélte, miközben odakötötte a csengőt Agnes dundi csuklójára. A vörös szalag széle máris foszladozni kezdett. Nem fog kibírni túl sok további be- és kikötözést. Odahajolt fölé. - Egy hajadon, aki... - Ez lenne a hajadon? - kérdezte egy női hang. Kivrin fölpillantott. Bloet nővére volt az, Yvolde, mögötte Imeyne. A nő Kivrint bámulta, a szája helytelenítőleg összeszorítva, aztán megrázta a fejét. - Nem, ez nem Uluric lánya - jelentette ki. - Az a leányzó alacsony volt és sötét hajú. - Nem is de Ferrer gyámleánya? - érdeklődött Imeyne. - Az meghalt - válaszolta Yvolde. - Semmire sem emlékezik kegyelmed arról, hogy kicsoda? - tudakolta Kivrintől. - Semmire, kegyes hölgy - felelte Kivrin, és túl későn jutott eszébe, hogy neki elvileg szemérmesen le kellene sütnie a szemét. - Fejbe ütötték. - Agnes, ahogy szokta, önként adott információt. - Mégis, kegyelmed emlékezik a nevére meg hogy miként kell beszélni. Kegyelmed jó családból származik? - Nem emlékszem a családomra, kegyes hölgy - közölte Kivrin, s megpróbálta szerénnyé tenni a hangját. Yvolde az orrát húzta. - A beszéde nyugatias. Elküldetett kegyelmed hírekért Bath-ba? - Nem - felelte Imeyne. - Fiamuram hitvese várni akar Guillaume megérkezéséig. Nem hallott kegyelmed semmit Oxenfordból? - Nem, de arrafelé sokan betegek - válaszolta Yvolde. Rosemund jött oda. - Ismeri kegyelmed Lady Katherine családját, Lady Yvolde? - kérdezte. Yvolde a kislány felé fordította savanyú ábrázatát. - Nem. Hol van a melltű, amit a fivérem adott kegyelemednek? - Én... ott van a köpenyemen - dadogta Rosemund. - Hát nem becsüli annyira kegyelmed az ő ajándékát, hogy viselje? - Menj és hozd ide! - parancsolta Lady Imeyne. - Meg szeretném nézni azt a melltűt. Rosemund fölszegte az állát, de odament a külső falhoz, ahol a köpenyek lógtak. - Éppoly kevés lelkesedést tanúsít a fivérem ajándékai, mint a jelenléte iránt - jelentette ki Yvolde. - Egyetlen egyszer sem szólt hozzá a vacsoránál.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 278 Rosemund visszajött, hozta zöld köpenyét a ráerősített melltűvel együtt. Szó nélkül mutatta meg Imeyne-nek. - Én is meg szeretném nézni - mondta Agnes. Rosemund lehajolt, hogy megmutassa neki. A melltű egy kerek aranyabroncs volt, rajta vörös ékkövek foglalatban, a közepén a tű. A tűnek nem volt csapszege, hanem föl kellett húzni és átdöfni az öltözéken. A karika külsején betűk sorakoztak körben: Jo suiicen lui dami amo”. - Mit mond? - kérdezte Agnes az aranypántot övező betűkre mutatva. - Nem tudom - felelte Rosemund olyan hangon, ami egyértelműen azt jelentette: és nem is érdekel. Yvolde álla megfeszült, mire Kivrin sietve megszólalt: - Azt mondja, Agnes, hogy .Ahelyett vagy itt, akit szeretek”. - Aztán fölkavarodott a gyomra, amikor rájött, mit tett. Fölnézett Imeyne-re, de úgy tűnt, Imeyne semmit sem vett észre. - Az ilyen szavaknak inkább kegyelmed keblén kellene lenniük, nem pedig szegre akasztva - nehezményezte Yvolde. Elvette a melltűt és rátűzte Rosemund felsőruhájának elejére. - És a fivérem oldalán kéne lennie kegyelmednek, miként az jegyesek közt illendő - folytatta Yvolde -, ahelyett, hogy gyerekes játékokat játszik. A tűzhely irányába nyújtotta a kezét, ahol Bloet üldögélt, csaknem alva. Szemlátomást nem tettek jót neki azok az odakinti kiruccanások. Rosemund esengve nézett Kivrinre. - Menj és köszönd meg Sir Bloetnak ezt a nagylelkű ajándékot! utasította Imeyne hidegen. Rosemund odaadta Kivrinnek a köpenyét és elindult a tűzhely felé. - Gyere, Agnes! - hívta Kivrin. - Pihenned kell! - Fönn akarok maradni az ördög lélekharangja alatt - jelentette ki Agnes. - Lady Katherine - szólalt meg Yvolde és különös hangsúlyt fektetett a „lady” szóra -, kegyelmed azt mondta minékünk, hogy semmire sem emlékezik. Mégis könnyedén elolvasta Lady Rosemund melltűjét. Akkor hát tud olvasni? „Tudok olvasni - gondolta Kivrin -, de a korabeliek egyharmada sem tudott, a nők közül még annyi sem.” Imeyne-re pillantott, aki úgy nézte, mint az első reggelen, mikor megérkezett, a ruhája anyagát tapogatva és a lány kezét vizsgálgatva. - Nem - felelte Kivrin, belenézve Yvolde szemébe -, attól félek, még a Miatyánkot sem tudom elolvasni. Kegyelmed fivére mondta, hogy mit jelentenek a szavak, amikor Rosemundnak adta a melltűt. - Dehogy, nem is - ellenkezett Agnes. - Te a csengődet nézegetted - mondta Kivrin, s azt gondolta: „Lady Yvolde ezt nem fogja elhinni, megy és megkérdezi a fivérét, aki majd közli, hogy sosem beszélt még velem.”
279 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Ám Yvolde elégedettnek tűnt. - Nem hittem volna, hogy olyasvalaki, mint ő, tudjon olvasni - szólt oda Imeyne-nek. Karon fogta és együtt odaballagtak Sir Bloethoz. Kivrin visszasüppedt a padra. - A csengőmet akarom - követelőzött Agnes. - Nem kötöm rád, csak ha lefekszel. Agnes odamászott a lány ölébe. - Először el kell mondania kegyelmed a mesét! Egyszer volt, hol nem volt egy hajadon. - Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hajadon - ismételte meg Kivrin. Odanézett Imeyne-re és Yvolde-ra, akik leültek Sir Bloet mellé és Rosemunddal társalogtak. A kislány fölszegett állal, lángoló orcával mondott valamit. Sir Bloet nevetett, a keze rácsukódott a melltűre, majd lecsúszott Rosemund mellére. - Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hajadon... - ragaszkodott a meséjéhez Agnes. - ...aki egy nagy erdő szélén lakott - mondta Kivrin. - „Ne menj egyedül az erdőbe!”, intette őt apjaura... - Ám ő nem engedelmeskedett neki - folytatta Agnes ásítva. - Nem bizony, a hajadon nem engedelmeskedett neki. Apjaura szerette őt, csakis az ő biztonságát óhajtotta, de a leány nem hallgatott rá. - Mi volt az erdőben? - kérdezte Agnes és elfészkelte magát Kivrin ölében. Kivrin betakarta Rosemund köpenyével. „Gonosztevők meg rablók - gondolta. - És kéjvágyó vénemberek, az ő házsártos nővéreikkel. És házasságtörő szeretők. És féljek. És bírák.” - Mindenféle veszélyek. - Farkasok - mondta álmosan Agnes. - Igen, farkasok. - A lány megint odanézett Imeyne-re s Yvolde-ra, Már eltávolodtak Sir Bloettól, őt figyelték. Sugdolóztak. - Mi történt a hajadonnal? - kérdezte álomittasan Agnes, a szeme már csukódóban. Kivrin szorosan magához ölelte. - Nem tudom - mormolta. - Nem tudom.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 280
HUSZADIK FEJEZET
A
nem alhatott többet öt percnél, amikor a harang elhallgatott, aztán újra kezdett kongani, sokkal gyorsabban, misére szólítva a híveket. - Roche atya túl korán kezdi. Még nincs éjfél - zsörtölődött Lady Imeyne, s még ki sem mondta, amikor rákezdett a többi harang is: Wychlade, Bureford, és messze keletre, túl távol ahhoz, hogy leheletnyi visszhangnál több lehessen, Oxford harangjai. „Azok az Osney harangjai, meg a Carfax” - gondolta Kivrin, és eltűnődött, vajon otthon is harangoznak-e ma éjjel. Sir Bloet talpra erőlködte magát, majd fölsegítette a nővérét is. Az egyik szolgájuk odasietett a köpönyegükkel meg egy mókusprémmel bélelt palásttal. A tereferélő lányok kihúzták köpenyüket a halomból és magukra vették, még mindig csevegve. Lady Imeyne megrázta Maisryt, aki elaludt a koldusok lócáján. Meghagyta neki, hogy hozza ide a zsolozsmáskönyvét, Maisry pedig fölcsoszogott a padlásra vivő létrán, nagyokat ásítva. Rosemund odajött, és eltúlzott óvatossággal nyúlt a vállravetőjéért, amely lecsúszott Agnes hátáról. Agnes számára meghalt a világ. Kivrin tétovázott, utálta, hogy föl kell ébresztenie, de elég biztos volt abban: még a kimerült ötévesek sem kapnak fölmentést ez alól a mise alól. - Agnes - szólongatta halkan. - Kegyelmednek el kell cipelnie őt a templomba - vélte Rosemund, Sir Bloet arany melltűjével küszködve. A sáfár legifjabb fia jött s ott állt előttük Kivrin fehér köpenyével, melyet végigvonszolt a földre szórt sáson. - Agnes - szólította újra Kivrin és megrázta egy kicsit, elképedve azon, hogy a templom harangja nem ébresztette föl a kislányt. Még hangosabbnak, még közelibbnek hallatszott, mint zsolozsma vagy vecsernye idején, a felhangok csaknem elnyomták a többi harang hangját. Agnes szeme rebbenve kinyílt. - Te nem ébresztettél föl engem! - mondta álmosan Rosemundnak, aztán ahogy éberré vált, már hangosabban szólt. - Megígérted, hogy fölébresztesz! - Vedd föl a köpenyedet! - szólt rá Kivrin. - Mennünk kell a templomba. - Kivrin, viselni szeretném a csengőmet! - Rajtad van - felelte Kivrin, s megpróbálta fölerősíteni Agnes vörös pelerinjét anélkül, hogy nyakon szúrná a kapocs tűjével. GNES
281 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Dehogy, nincs nálam - mondta Agnes, a karját fürkészve. - Viselni szeretném a csengőmet! - Itt van - szólt Rosemund, fölemelve a csengőt a földről. - Biztos leesett a csuklódról. De nem illendő viselned most. Ez a harang misére szólít minket. A karácsonyi harangozás majd utána jön. - Nem fogom kongatni - ígérte Agnes. - Csak viselni szeretném. Kivrin ezt egy pillanatig sem hitte el, ám mindenki más már készen állt. Sir Bloet egyik embere épp meggyújtotta a szarulámpásokat a tűzből vett zsarátnokkal, és szétosztotta őket a szolgák közt. A lány sietve fölkötötte a csengőt Agnes csuklójára, majd kézen fogta a lányokat. Lady Eliwys rátette kezét Sir Bloet udvariasan odatartott karjára. Lady Imeyne intett Kivrinnek, hogy kövesse őket a kislányokkal. A többiek ünnepélyesen fölsorakoztak mögöttük, mintha ez fölvonulás lenne, Lady Imeyne Sir Bloet nővérével, aztán Sir Bloet kíséretének többi tagja. Lady Eliwys Sir Bloettal haladt az élen, ki az udvarba, át a kapun, majd a rétre. A havazás elállt, a csillagok előbújtak. A falu némán terült el fehér takarója alatt. „Megdermedve az időben” - gondolta Kivrin. A roskatag épületek másként néztek ki, a dülöngélő kerítéseket és mocskos vályogkunyhókat lágyabbá tette és megszépítette a hó. A lámpások fénye a hópelyhek kristálylapjaira esett, fölragyogtatta őket, ám mégis a csillagok voltak azok, amelyektől elállt Kivrin lélegzete: csillagok százai, ezrei, és mindegyik ékkőként tündöklött a fagyos levegőben. - Fénylik - mondta Agnes. Kivrin nem tudta, vajon a hóról beszél vagy az égboltról. A harang egyenletesen, nyugodtan kongott, a hangja megint más a jeges levegőben - nem hangosabb, de teltebb, és valahogy tisztább is. Kivrin most ki tudta venni az összes többi harangot is, föl is ismerte őket: Esthcote, Witenie és Chertelintone - holott azok is másként hangzottak. Fülelt, meghallja-e a Swindone harangot, amely mindeddig folyton szólt, de nem hallotta. Ahogy az oxfordi harangokat sem. Eltűnődött, vajon eddig nem csak képzelte-e őket. - Rázod a csengődet, Agnes - szólt rá Rosemund. - Nem is - válaszolta Agnes. - Csak gyalogolok. - Nézzétek a templomot! - javasolta Kivrin. - Hát nem gyönyörű? Úgy lángolt a rét túloldalán, mint egy világítótorony, kivilágítva bent is, kint is, a színes üvegablakok reszkető rubin meg zafír fényeket vetettek a hóra. Körös-körül is fények voltak körülötte, megtöltve a templomkertet világossággal, egész a harangtoronyig. Fáklyák. Kivrin érezte szurkos füstjüket. További fáklyák tartottak befelé a fehér földekről, lefelé kígyóztak a templom mögötti dombról. A lány hirtelen Oxfordra gondolt: Szenteste van, a boltok kivilágítva az utolsó pillanatban történő vásárláshoz, a Brasenose ablaka sárgásán ragyog ki
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 282 a belső udvarra. A Balliolban a karácsonyfán lézerfények tarkabarka füzérei világolnak. - Erőst kívánom, hogy mi mentünk volna kegyelmedékhez karácsonyra mondta Lady Imeyne Lady Yvolde-nak. - Akkor lenne tisztességes papunk, aki elmondja a miséket. Ennek a falunak a papja még a Miatyánkot is alig tudja elmakogni! „Ennek a falunak a papja épp most töltött térdepelve órákat egy jéghideg templomban - gondolta Kivrin. - Órákig térdelt egy olyan lábravalóban, aminek lyukas a térde, és most ennek a falunak a papja egy nehéz harangot kongat, amivel egy teljes óráig kellett harangoznia. Nemsokára pedig végig kell csinálnia egy bonyolult szertartást, amit az emlékezetébe kellett vésnie, mert nem tud olvasni.” - Hitvány egy szentbeszéd és hitvány egy mise lesz, attól tartok - tette hozzá Lady Imeyne. - Sajna, manapság sokan vannak, akik nem szeretik Istent - felelte Lady Yvolde -, de imádkozzunk Istenhez, tegye rendbe a világot, és vezesse az embereket vissza az erényhez. Kivrin kételkedett abban, hogy Lady Imeyne ezt a választ akarta hallani. - Küldjön egy káplánt, azt üzentem a bath-i püspöknek - folytatta Imeyne -, de még nem érkezett meg. - A fivérem azt mondja, nagy a baj Bath-ban - válaszolta Yvolde. Már csaknem a templomkertbe értek. Kivrin most ki tudta venni az arcokat, amelyeket megvilágítottak a füstös fáklyák meg a kis, olajat égető tűzkosarak - egyik-másik asszony hozta azokat. Az arcok, kivörösödve s alulról megvilágítva, némileg vészjóslónak tűntek. „Mr. Dunworthy azt hinné - gondolta Kivrin -, ez a dühös tömeg azért gyűlt össze, hogy máglyára vessen valami szegény mártírt. A fény az oka. Mindenki gonosztevőnek néz ki fáklyafényben. Nem csoda, hogy föltalálták a villanyt.” Beértek a templomkertbe. Kivrin fölismert néhány embert a templomkapu közelében: a skorbutos fiút, aki elszaladt előle, kettőt a fiatal lányok közül, akik segítettek a karácsonyi sütés-főzésben meg Cobot. A sáfár felesége hermelingalléros pelerint viselt, fémlámpás volt a kezében, amelynek négy oldalán valódi üvegből voltak az apró táblák. Lelkesen beszélgetett a görvély nyomait viselő asszonnyal, aki segített a magyaldíszek fölrakásában. Mindenki beszélt és folyton mozgott, hogy melegen tartsa magát, és az egyik férfi, egy fekete szakállas, annyira nevetett, hogy a fáklyája veszélyesen közel került a sáfár feleségének főkötőjéhez. Az egyházi méltóságoknak végül el kellett törölniük az éjféli misét a folyamatos ivászat és tivornya miatt, emlékezett vissza Kivrin. Némelyik falusi határozottan úgy nézett ki, mint aki az estét a böjt megszegésével töltötte. A sáfár harsányan beszélt egy durva külsejű férfihoz, akit Rosemund Maisry apjaként nevezett meg. Mindkettőjük arca élénkvörös volt a hidegtől, a fáklyafénytől vagy a szesztől, vagy mindháromtól, de inkább vidámnak
283 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— látszottak, semmint veszélyesnek. A sáfár Maisry apjának vállát keményen és csattanósan veregetve központozta a mondandóját, s valahányszor odacsapott, az apa nevetett, boldog, önkéntelen vihogással, amitől Kivrin azt gondolta: a férfi sokkal vidámabb természetű, mint korábban hitte. A sáfár felesége megragadta volna a félje ruhájának ujját, a férfi azonban lerázta őt, ám amint Lady Eliwys és Sir Bloet átjöttek a temetőkapun, ő és Maisry apja tüstént elhúzódtak, hogy tiszta legyen a templomba vezető út. Ugyanígy tettek a többiek is, elnémultak, míg a kíséret áthaladt a templomkerten, be a súlyos ajtószárnyak közt. Aztán újra beszélgetni kezdtek, csak csöndesebben, ahogy bementek mögöttük a templomba. Sir Bloet lecsatolta a kardját, átnyújtotta egy szolgának, s amint az ajtón belülre kerültek, ő és Lady Eliwys letérdeltek, keresztet vetettek. Együtt elsétáltak majdnem a szentélyt elrekesztő rácsig, s ott újra letérdeltek. Kivrin a kislányokkal követte őket. Amikor Agnes keresztet vetett, a csengője tompán kongott a templomban. „El kell majd vennem tőle” gondolta Kivrin, s elmerengett, vajon most álljon-e ki a menetből, elvinni Agnest oldalra, Lady Imeyne férjének sírjához, hogy levegye róla - ám Lady Imeyne türelmetlenül várakozott az ajtónál Sir Bloet nővérével. Kivrin előrevezette a kislányokat. Sir Bloet már talpra is vergődött. Eliwys egy kevéssel tovább térdepelt, aztán fölállt. Sir Bloet elkísérte őt a templom északi oldalára, kissé meghajolt, majd átballagott, hogy elfoglalja helyét a férfiak oldalán. Kivrin letérdelt a kislányokkal, imádkozva, hogy Agnes ne csapjon túl nagy zajt, amikor megint keresztet vet. Nem tette, de amikor Agnes talpra állt, a lába beakadt a felsőruhája szegélyébe. Csaknem olyan hangos csörömpöléssel nyerte vissza egyensúlyát, mint amilyen a kinti harang kongása volt. Lady Imeyne természetesen pont mögöttük állt. Szúrósan meredt Kivrinre. Kivrin vitte a lányokat, odaálltak Eliwys mellé. Lady Imeyne letérdelt, ám Lady Yvolde csupán meghajolt. Amint Imeyne fölemelkedett, egy szolga sietett előre egy sötét bársonnyal borított imazsámollyal és letette a padlóra Rosemund mellé, hogy legyen mire térdepelnie Lady Yvolde-nak. Egy másik szolga is letett egy térdeplőt Sir Bloet elé a férfiak oldalán, majd segített neki rátérdelni. A lovag lihegett, a szolga karjába kapaszkodott, miközben óriási tömegét leeresztette, s az arca nagyon kivörösödött. Kivrin vágyakozva pillantott Lady Yvolde imazsámolyára, és a Szűz Máriában a székek hátán lógó műanyag térdeplőpárnák jutottak eszébe. Eddig - míg föl nem álltak újra, és rá nem jött, hogy az egész szertartás alatt végig állva kell maradniuk - nem fogta föl, micsoda áldást jelentenek még a kemény faszékek is. A padló hideg volt. A templom is hideg volt, a rengeteg fény ellenére. Azok többségét fáklya szolgáltatta a falak mentén, meg Szent Katalin magyallal elhalmozott szobra előtt. Bár akadt egy-egy magas, vékony, sárgás
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 284 gyertya a növények között mindkét ablakban, a hatás mégsem az lett, amit Roche atya alighanem remélt. A fényes lángok csak még sötétebbé, csaknem feketévé tették a színes üvegtáblákat. A sárgás gyertyákból több állt az oltár mindkét oldalán, ezüstkandeláberben, és eléjük meg a szentélyt elrekesztő rács tetejére magyalt halmozott Roche atya, Lady Imeyne méhviaszgyertyáit pedig a szúrós, fényes levelek közé helyezte el. „Olyan jó munkát végzett a templom földíszítésével - gondolta Kivrin -, hogy ezzel még Lady Imeyne-nek is elégedettnek kéne lennie.” Odapillantott az öregasszonyra, aki összekulcsolt kezében fogta az ereklyetartóját, a szeme nyitva volt és a szentélyt elzáró rács tetejére meredt. A száját rosszallóan húzta el, és Kivrin föltételezte, hogy az asszony nem oda szánta a gyertyákat, holott az a hely tökéletes volt számukra. Fénybe borították a feszületet meg az Utolsó ítéletet, és bevilágították csaknem a teljes főhajót. Az egész templom másnak tűnt tőlük, otthonosabbnak, sokkal meghittebbnek, olyannak, mint a Szűz Mária-templom Szenteste. Dunworthy elvitte őt az ökumenikus istentiszteletre tavaly karácsonykor. A lány azt tervezte, hogy elmegy a Szent Megreformáltak éjféli miséjére, mert így latinul hallhatná, de nem volt éjféli mise. A papot megkérték, olvassa föl az evangéliumot az ökumenikus istentiszteleten, s ezért előrehozta a misét délután négyre. Agnes már megint a csengőjét babrálta. Lady Imeyne megfordult, szúrósan meredt rá jámborul imára kulcsolt keze fölött, Rosemund pedig áthajolt Kivrin előtt és rápisszegett. - Nem szabad csilingelned a csengőddel, míg véget nem ér a mise suttogta Kivrin olyan közel hajolva Agneshez, hogy senki más ne hallja. - Nem is csilingeltem! - suttogta vissza Agnes úgy, hogy az egész templomban hallani lehetett. - A szalag túl szorosan köti. Hát nem látja kegyelmed? Kivrin nem látott semmi ilyesmit. Ami azt illeti, ha rászánta volna az időt, és szorosabbra kötötte volna, akkor nem csilingelne minden mozdulatra. Azonban kizárt, hogy nekiálljon vitatkozni egy holtfáradt gyerekkel, amikor a mise bármelyik pillanatban elkezdődhet. A csomóhoz nyúlt. Agnes minden bizonnyal megpróbálta lehúzni a csengőt a csuklójáról. A már rojtosodó szalag kis, szoros csomóvá feszült. Kivrin a körmével piszkálta a szélét, s közben rajta tartotta a szemét a mögöttük lévőkön. A mise körmenettel kezdődik, Roche atya és a ministránsai, ha van neki egyáltalán, végig fognak jönni középen a szentelt vízzel, az Aspergest kántálva. Kivrin meghúzta a szalagot és a csomó mindkét oldalát, utóbbit ezzel oly szorossá téve, hogy eltávolítása reménytelen lett anélkül, hogy szétvágnák, ám a pántlika ettől egy kissé lazább lett. Még mindig nem annyira, hogy le lehessen venni. A lány hátrapillantott a templomajtóra. A harangozás elhallgatott, de még mindig semmi jele Roche atyának, sem folyosónak
285 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— középen, amin végigjöhetne. A falu népe betódult és megtöltötte a templom teljes hátsó részét. Valaki fölemelt egy gyereket Imeyne férjének síremlékére, s ott is tartotta, hogy a gyerek láthasson, de még nem volt mit. A lány folytatta a munkálkodást a csengő kiszabadításán. Két ujját bedugta a szalag alá és megfeszítette, próbálta megnyújtani a pántlikát. - El ne tépje kegyelmed! - szólalt meg Agnes azzal a mindenhol hallható, színpadias suttogásával. Kivrin megfogta a csengőt, és sietve körbehúzta, hogy Agnes tenyerébe kerüljön. - Fogd így! - suttogta, ráhajtogatva Agnes ujjait. - Szorosan. Agnes szolgálatkészen rázárta kicsike öklét. Kivrin Agnes másik kezét az ököl fölé hajtogatta úgy-ahogy imitálva ezzel egy imádkozó kezet, aztán halkan így szólt: - Tartsd szorosan a csengőt, úgy nem fog szólni! Agnes tüstént az angyali áhítatosság pózában szorította két kezét a homlokához. - Jó kislány! - dicsérte Kivrin és átölelte. Hátrapillantott a templomajtóra. Még mindig zárva volt. Megkönnyebbülten sóhajtott, majd visszafordult az oltárral szembe. Roche atya már ott állt. Hímzett fehér stólát és megsárgult fehér albát viselt, amelynek a szegélye jobban kirojtosodott már, mint Agnes szalagja, és egy könyvet tartott a kezében. Szemlátomást Kivrinre várt, nyilvánvalóan ott állt, őt figyelve, míg ő Agnesről gondoskodott, mégsem látszott rajta szemrehányás, sőt még türelmetlenség sem. Az arcán valami egészen más kifejezés honolt, és a lányt hirtelen Mr. Dunworthyre emlékeztette, ahogy ott áll s figyeli őt a hártyaüveg válaszfalon keresztül. Lady Imeyne a torkát köszörülte, a hang csaknem morgás, és úgy tűnt, a pap ettől magához tér. Átadta a könyvet Cobnak, aki piszkos csuhát meg egy pár túl nagy bőrcipőt viselt, és letérdelt az oltár előtt. Aztán visszavette a könyvet s elkezdte mondani fejből az olvasmányt. Kivrin együtt mondta vele magában, latinul gondolkodott, közben hallotta a tolmács fordításának visszhangját. - Kiket látátok, ó, pásztorok? - szavalta Roche atya latinul, elkezdve a responsoriumot. - Szóljatok: mondjátok el minékünk, mi esett meg a földön. Elhallgatott és összeráncolta a homlokát, úgy nézett Kivrinre. „Elfelejtette” - gondolta a lány. Aggódva pillantott Imeyne-re, hátha az öregasszony nem ébredt rá, hogy még lennie kell itt valaminek, de Imeyne fölemelte a fejét és mogorván, összeszorított foggal nézte a papot a selyemfőkötő alól. Roche még mindig homlokráncolva meredt Kivrinre. - Szóljatok hát, mit látátok? - folytatta a pap és Kivrin megkönnyebbülten sóhajtott. - Mondjátok el minékünk, ki születék. „Ez nem is így van.” A lány némán eltátogta a következő sort, azt kívánva, hogy a pap értse meg.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 286 - Láttuk az újszülött Gyermeket. A férfi semmi jelét nem adta annak, hogy látta, amit Kivrin mondott, habár egyenesen őt bámulta. - Láttam... - kezdte és újra elhallgatott. - Láttuk az újszülött Gyermeket - suttogta Kivrin és érezte, hogy Lady Imeyne megfordul és őt nézi. - És angyalok éneke dicsérte az Urat - folytatta Roche, ami szintén nem idevaló volt. Lady Imeyne visszafordult előre, hogy helytelenítő pillantását a papra szegezze. A püspök kétségkívül hallani fog erről, meg a gyertyákról, meg a kirojtosodott szegélyű miseingről, meg a ki tudja miféle további hibákról és vétségekről, amiket Roche elkövetett. - Szóljatok hát, mit látátok? - tátogta Kivrin és úgy tűnt, a pap hirtelen magához tér. - Szóljatok hát, mit látátok? - ismételte el tisztán. - És beszéljetek nekünk Krisztus születéséről. Láttuk az újszülött Gyermeket, és az angyalok éneke dicsérte az Urat. Elkezdte a Confiteor Deot és Kivrin együtt suttogta vele, de a pap hiba nélkül jutott el a végére, és a lány kezdett egy kicsit megnyugodni, bár továbbra is nagyon figyelte, amikor Roche az oltárhoz lépett az Oramus Te elmondásához. A pap fekete reverendát viselt az alba alatt s mindkettőn látszott, hogy valaha gazdag kidolgozásúak voltak. Ám túlságosan rövidek Roche térmetére. A lány látta, hogy jó tíz centi kilógott a pap viseltes barna lábravalójából a reverenda szegélye alatt, amikor meghajolt az oltár előtt. Valószínűleg az előző paptól maradtak rá, vagy pedig Imeyne káplánjának levetett ruhadarabjai. A Szent Megreformáltak papja tavaly egy poliészter albát viselt farmerja és barna pulóvere fölött. Biztosította Kivrint: a mise teljesen hiteles annak ellenére, hogy a délután közepén tartották meg. Az antifóna a nyolcadik századból való, mesélte a pap neki, és a keresztút hajmeresztőén részletes stációi pontos másolatai a torinóinak. De a templom egy átalakított papírkereskedés volt, egy összecsukható asztalt használtak oltárként, és a kintről behallatszó Carfax-harangjáték nagy hévvel nyuvasztotta az Ó, gyönyörűszép, titokzatos éjt. - Kyrie eléison - kántálta Cob imára kulcsolt kézzel. - Kyrie eléison - zengte Roche atya. - Christe eléison - intonálta Cob. - Christe eléison - felelte rá élénken Agnes. Kivrin ujját az ajkához emelve csöndre intette. Uram, irgalmazz! Krisztus, kegyelmezz! Uram, irgalmazz! Az ökumenikus istentiszteleten is volt Kyrie, alighanem azért, mert a Szent Megreformáltak papja megalkudott a vikáriussal cserébe a mise
287 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— időpontjának megváltoztatásáért, de az Ezredév Egyházának lelkipásztora megtagadta az elmondását, és egész idő alatt fagyos rosszallással meredt maga elé. Mint Lady Imeyne. Úgy festett, Roche atya most már rendben van. Megingás nélkül mondta el a Glóriát és a Graduálét, aztán belekezdett az evangéliumba. - Inituim sancti Envangelii secundum Luke - közölte, majd akadozva olvasni kezdte latinul: - „És lön azokban a napokban, Augusztus császártól parancsolat adaték ki, hogy mind az egész föld összeirattassék.”10 A vikárius ugyanezeket a verseket mondta el a Szűz Mária-templom-ban. Ő ugyan a Közös Népi Bibliából olvasta, amihez az Ezredév Egyháza ragaszkodott, és így kezdődött: „És akkoriban a politikus nacsalnyikok újabb sarccal kaszálták az adófizetőket” - de mégis ugyanaz az evangélium volt, mint amit Roche atya fáradságosan betanult és elszavalt. - „És hirtelenséggel jelenék az angyallal mennyei seregek sokasága, a kik az Istent dicsérik és ezt mondják vala: Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat!” - Roche atya megcsókolta a szentírást. - Per evangélica dicta deléantur nostro delícta. Most pedig a prédikáció következik, amennyiben lesz egyáltalán. A legtöbb falusi templomban a pap csak a fontosabb miséken prédikált, és még általában olyankor sem többet a katekizmus valamelyik leckéjénél, a hét főbűn vagy az irgalmasság hét cselekedetének fölsorolásánál. A prédikáció valószínűleg majd a nagymisén hangzik el, karácsony reggelén. Roche atya azonban kilépett a középen lévő folyosó elé, ami szinte teljesen bezárult megint, ahogy a falusiak kényelmesebb testtartást keresve az oszlopokhoz meg egymáshoz dőltek, s elkezdett beszélni. - Azokban a napokban, amikor Krisztus földre szállt a mennyből, Isten jeleket küldött, hogy az emberek tudjanak fiának eljöveteléről. A végső napokban szintén lesznek majd jelek. Éhínségek lesznek meg ragályos nyavalyák, és a Sátán szabadon jár szerte az országban. „Ó, ne - gondolta Kivrin -, ne beszélj arról, hogy láttad az ördögöt fekete lovon nyargalni!” Odapillantott Imeyne-re. Az öregasszony mérgesnek látszott. „De nem számít, mit mond a pap” - gondolta Kivrin. Az öregasszony eltökélten kereste a hibákat és hiányosságokat, amiket majd elmondhat a püspöknek. Lady Ivolde kissé bosszúsnak tűnt, de mindenki más ábrázatán megjelent a türelmes unalom kifejezése, ami évszázadtól függetlenül mindig kiül a prédikációt hallgatók arcára. Kivrin ugyanezt az arckifejezést látta tavaly karácsonykor a Szűz Mária-templomban. A Szűz Máriában a prédikáció a hulladékgyűjtésről szólt, és a Krisztustemplom esperese ezzel vágott bele: 10
Luk 2:1
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 288 - A kereszténység egy istállóban kezdődött. Vajon csatornában fog-e végződni? Ez azonban akkor nem számított. Éjfél volt, a Szűz Máriának kőpadlója volt és igazi oltára. Amikor Kivrin behunyta a szemét, képes volt kizárni a szőnyeggel borított főhajót meg az esernyőket meg a lézergyertyákat. Arrébb lökte a műanyag térdeplőpárnát az útjából, a kőpadlón térdelt és elképzelte, milyen lesz a középkorban. Mr. Dunworthy megmondta neki előre, hogy egyáltalán nem olyan lesz, mint amilyennek elképzeli, és persze igaza is lett. De nem ezzel a misével kapcsolatban. Ezt ő pont ilyennek gondolta, a kőpadlót, az elmormolt Kyriét, a tömjénillatot, a faggyúszagot, a hideget. - Az Úr tűzzel és dögvésszel érkezik, és mindenek odavesznek - jelentette ki Roche atya -, ám még a végső napokban sem fog elhagyni minket Isten irgalma. Segítséget és vigaszt küld majd nekünk, s minden baj nélkül elvisz minket a Mennybe. Minden baj nélkül a Mennybe. A lány Mr. Dunworthyre gondolt. „Ne menjen!”, kérte a tanár. „Egyáltalán nem olyan lesz, mint amilyennek elképzeli”. A tanárnak igaza volt. Mindig, mindenben igaza volt. De még ő sem, minden képzelgése ellenére - himlőről, gonosztevőkről meg boszorkányégetésekről - még ő sem hitte volna ezt: hogy Kivrin el van veszve. Hogy nem tudja, hol az ugrás helye, holott a randevúig már kevesebb mint egy hét van hátra. Átpillantott Gawynra az átjáró túloldalán, aki Eliwyst nézte. Beszélnie kell vele a mise után. Roche atya visszament az oltárhoz, és belekezdett a tulajdonképpeni misébe. Agnes nekidőlt Kivrinnek, ő fél karral átölelte. „Szegényke, biztos teljesen kimerült. Fönn van hajnal óta és az a rengeteg vad rohangászás!” - A lány azon merengett, vajon mennyi ideig tart a mise. Az istentisztelet a Szűz Máriában egy és negyed órás volt, s a fölajánlás közepén megszólalt dr. Ahrens csipogója. - Egy újszülött - súgta oda a doktornő Kivrinnek és Dunworthynek, miközben kisietett. - Mennyire alkalomhoz illő! „Kíváncsi vagyok, vajon ők is a templomban vannak-e most” - gondolta. Aztán eszébe jutott, hogy ott nincs karácsony. Náluk már megvolt a karácsony három nappal azután, hogy ő ideérkezett, amikor ő még mindig betegen feküdt. Akkor most mi is van? Január másodika, a karácsonyi szünetnek csaknem vége, már leszedték valamennyi díszítést. Kezdett meleg lenni a templomban, és úgy tűnt, a gyertyák elszívják az összes levegőt. Mocorgást, csoszogást hallott maga mögött, miközben Roche atya végigment a mise szertartásos lépésein. Agnes egyre lejjebb süppedve, egyre jobban nekidőlt. A lány örült, amikor eljutottak a Sanctusig és letérdelhetett. Megpróbálta elképzelni Oxfordot január másodikán: a boltok az újévi kiárusítást hirdetik, és a Carfax-harangjáték néma. Dr. Ahrens az Ispotályban
289 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— a szünidő utáni gyomorbántalmakat kezeli, Mr. Dunworthy pedig készülődik a következő trimeszterre. „Nem, dehogyis azt teszi - gondolta Kivrin, és látta, ahogy a tanár ott áll a hártyaüveg mögött. - Értem aggódik.” Roche atya a magasba emelte a kelyhet, letérdelt, megcsókolta az oltárt. Még több csoszogás hallatszott, valamint suttogás is a férfiak templomoldala felől. A lány odanézett. Gawyn a sarkán ült, unott képpel. Sir Bloet elaludt. Miként Agnes is. Teljes testével Kivrinre támaszkodott, s így kizárt, hogy föl tudjon majd állni a Miatyánkra. Meg sem próbálta. Amikor mindenki más fölállt, Kivrin megragadta az alkalmat, hogy jobban magához húzza Agnest, és a kislány fejét jobb helyzetbe mozdítsa. Kivrinnek fájt a térde. Biztos egy mélyedésben térdel két kő között. Kissé megemelte a térdét és összehajtva begyömöszölte alá a köpeny szélét. Roche atya egy darabka kenyeret tett a kehelybe és elmondta a Haec Commixtiót, és mindenki letérdelt az Agnus Defhez. - Agnus dei, qui tollis peccata mundi: miserere nobis - kántálta a pap. Istennek báránya, te, ki elveszed a világ bűneit, irgalmazz minékünk! Agnus dei. Isten báránya. Kivrin lemosolygott Agnesre. A kislány mélyen aludt, teste teljes súlyával Kivrin oldalának dőlt, a szája kissé elnyílt, de az ökle még mindig szorosan markolta a kis csengőt. „Barikám” - gondolta Kivrin. A Szűz Mária kőpadlóján térdelve maga elé képzelte a gyertyákat meg a hideget, de sem Lady Imeyne-t - aki arra vár, hogy Roche hibát ejtsen a misében -, sem Eliwyst, sem Gawynt, sem Rosemundot nem tudta elképzelni. Sem Roche atyát, azzal a gonosztevő képével és nyűtt lábravalójával. Ha van rá száz esztendeje, vagy akár hétszázharmincnégy, akkor sem tudta volna kitalálni Agnest a kutyakölykével, rakoncátlan hisztizésével és elfertőződött térdével. „Örülök, hogy eljöttem - gondolta. - Mindennek ellenére.” Roche atya keresztjelet rajzolt a levegőbe a kehellyel, majd kiitta. - Dominus vobiscum - mondta, és általános felbolydulás következett be Kivrin mögött. A szertartás fontosabbik része véget ért, az emberek máris elindultak kifelé, hogy megússzák a tolongást. Amikor távozásra került sor, a nagyúri családok szemlátomást nem részesültek semmilyen hódolatban. Vagy abban, hogy a falusiak váljanak a beszélgetés elkezdésével addig, míg kiérnek. A lány alig tudta kivenni az elbocsátást. - Ite, Missa est - mondta Roche atya a lármában. Lady Imeyne már kint is termett az átjáróban, mielőtt a pap leeresztette volna a kezét, s láthatólag máris indulni szándékozott Bath-ba, a püspökhöz. - Látta kegyelmed a faggyúgyertyákat az oltáron? - kérdezte Lady Ivoldetól. - Meghagytam neki, hogy azokat a viaszgyertyákat használja, amiket én adtam! Lady Ivolde a fejét csóválta és sötét pillantást vetett Roche atyára, aztán mindketten kivonultak a templomból, a sarkukban Rosemunddal.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 290 Rosemundnak nyilvánvalóan nem állt szándékában, hogy Sir Bloettal menjen vissza az udvarházba, ha csak egy mód van rá - így megúszhatta. A beszélgető és nevetgélő falusiak tömege összezárult a három nő mögött. Mire Sir Bloet nagyokat fújtatva talpra kecmereg, ők már oda is érnek az udvarházba. Kivrinnek magának is gondja volt a fölállással. A lába elzsibbadt, Agnes számára pedig meghalt a világ. - Agnes! - szólongatta. - Ébredj föl! Ideje hazamenni. Sir Bloet lábra állt, az arca csaknem lila az erőfeszítéstől, és átjött a női oldalra, hogy karját nyújtsa Eliwysnek. - Kegyelmed leánya elaludt - jegyezte meg. - Biza - válaszolta Eliwys, Agnesre tekintve. Elfogadta a férfi karját s indultak kifelé. - Kegyelmed férjeura nem jött meg, ahogy ígérte. - Nem - hallotta Kivrin Eliwys válaszát. A nő keze önkéntelenül megszorította a férfi karját. Odakint a harangok mind egyszerre és összevissza kezdtek kongani, vad, szabálytalan harangszó zengett. Csodálatosan hangzott. - Agnes - szólt Kivrin, megrázva a kislányt -, itt az idő, hogy megrázd a csengődet! A gyerek meg sem rezzent. Kivrin megpróbálta az alvó kislányt a vállára emelni. Agnes karja ernyedten lógott Kivrin hátára, a csengő pedig csörömpölt. - Egész este azt vártad, hogy csilingelhess - jegyezte meg Kivrin fél térdre emelkedve. - Ébredj föl, báránykám! Segítséget keresve nézett körül. Alig maradt valaki a templomban. Cob körbe ment az ablakok mellett, elcsippentve a gyertyák lángját kicserepesedett ujjaival. Gawyn és Sir Bloet unokaöccsei a főhajó végében épp a kardjukat övezték föl. Roche atya nem volt látható sehol. A lány eltűnődött, vajon ő-e az, aki ilyen örömteli lelkesedéssel kongatja a harangot. Elzsibbadt lába bizseregni kezdett. Behajlította a vékonyka cipőben, aztán ráhelyezte a súlyát. Rettenetes érzés volt, de rá tudott állni. Magasabbra emelte Agnest a vállán, s megkísérelte a fölállást. A lába megakadt a szoknyája szélében és előrezuhant. Gawyn kapta el. - Lady Katherine, Eliwys úrasszonyom meghagyta nékem, hogy siessek kegyelmed segedelmére - mondta, miközben segített a lánynak visszanyerni az egyensúlyát. Könnyedén kiemelte Agnest a karjából, föl a saját vállára, és kifelé lépdelt a templomból. Kivrin mellette bicegett. - Köszönöm - hálálkodott Kivrin, amikor már kint jártak a zsúfolt templomkertben. - Úgy éreztem, leszakad a karom. - Jó húsban van a lányka, az biztos - felelte a férfi.
291 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Agnes csengője lecsúszott a csuklójáról és leesett a hóba, esés közben együtt csörömpölve a többi haranggal. Kivrin lehajolt és fölvette. A csomó szinte észrevehetetlenül kicsi volt, azon túl a szalag végei vékony szálakká bomlottak szét, de abban a pillanatban, hogy megfogta, a csomó kioldódott. Csokorra kötötte a pántlikát Agnes lelógó csuklóján. - Örülök, ha bajba jutott hölgyeken segíthetek - jelentette ki a férfi, ám a lány nem is hallotta. Teljesen egyedül voltak a réten. A család többi része már csaknem az udvarház kapujánál járt. Látta a sáfárt, aki tartotta a lámpást Lady Imeynenek és Lady Ivolde-nak, ahogy ők elindultak az átjáróban. Még mindig sokan voltak a templom kertjében. Valaki máglyát rakott közvetlenül az út mellett, s az emberek körötte álltak, a kezüket melengették. Egy fatálban körbeadtak valamit. Itt azonban, félúton a réten át, teljesen egyedül voltak. Íme, az alkalom, amiről már azt hitte, sosem fog eljönni. - Szerettem volna megköszönni, hogy kegyelmed megpróbálta fölkutatni a támadóimat, s hogy megmentett az erdőben és idehozott - mondta. - Amikor rám talált kegyelmed, az milyen messzire volt innen? El tudna vinni oda kegyelmed? A férfi megállt és ránézett. - Hát nem mondták kegyelmednek? - kérdezte. - Kegyelmed minden javát, az összes holmiját, amit csak találtam, elhoztam az udvarházba. A tolvajok elvitték kegyelmed málháját, s jóllehet utánuk vágtattam, félek, hogy semmit sem találtam. Azzal újra nekivágott. - Tudom, hogy kegyelmed elhozta ide a ládáimat. Köszönöm. De nem ez az oka, amiért látni akartam a helyet, ahol rám talált - felelte gyorsan Kivrin, attól félve, hogy utolérik a többieket, mielőtt befejezné a férfi faggatását. Lady Imeyne megállt és visszanézett, egyenesen feléjük. Meg kell kérdeznie, mielőtt Imeyne visszaküldi a sáfárt, hogy megtudja, mi tartóztatja őket. - Elveszítettem az emlékezetemet, amikor megsérültem a támadásban magyarázta a lány. - Azt hiszem, ha láthatnám azt a helyet, ahol kegyelmed rám talált, esetleg emlékeznék valamire. A férfi megint megtorpant, a templom fölött elvezető utat nézte. Fények bukkantak föl rajta, bizonytalanul ingadozva és szaporán közeledve. Későn jövők igyekeznek a templomba? - Kegyelmed az egyetlen, aki tudja, hol az a hely - folytatta Kivrin. Másként nem háborgatnám, de ha elmondaná nekem, merre lelem, én... - Nincs ott semmi - jegyezte meg tétován a férfi, még mindig a fényekre meredve. - Elhoztam kegyelmed szekerét meg a ládákat az udvarházba. - Tudom - bólintott Kivrin -, és köszönöm is kegyelmednek, de... - A csűrben vannak - közölte a férfi. Megfordult a lovak zajára. Az ingadozó fények lámpások voltak, amiket lóháton érkező férfiak tartottak. Az
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 292 újonnan jöttek elvágtattak a templom mellett, át a falun, legalább fél tucatnyian, és ott álltak meg, ahol Lady Eliwys meg a többiek várakoztak. „Ez a férje lesz” - gondolta Kivrin, de még mielőtt befejezte volna a gondolatot, Gawyn a karjába lökte Agnest és eliramodott feléjük, futás közben rántva elő a kardját. „Ó, ne! - gondolta Kivrin és elkezdett futni, ügyetlenül Agnes súlya alatt. - Ez nem a férje. Biztos azok a férfiak, akik üldözik őket! Ezért rejtőznek, Ez az oka, hogy Eliwys annyira dühös volt Imeyne-re, amikor az tudatta Sir Bloettal, hogy itt vannak.” A fáklyás férfiak leszálltak a lóról. Eliwys odament a három, még lovon ülő férfi közül az egyikhez, aztán térdre hullott, mintha letaglózták volna. „Nem, ó, nem” - gondolta Kivrin kifulladva. Agnes csengője vadul kolompolt, miközben futott vele. Gawyn odarontott a jövevényekhez, a kardja villogott a lámpafényben, aztán ő is térdre rogyott. Eliwys fölállt, előrelépett a lóháton lévők felé, és a szíves fogadtatás mozdulatával emelte a karját. Kivrin teljesen kifulladva megtorpant. Sir Bloet lépett elő, letérdelt, fölállt. A lovon ülő férfiak hátravetették a csuklyájukat. Valamiféle kalapot viseltek, vagy koronát. Gawyn, még mindig térden, a hüvelyébe dugta a kardját. Az egyik lovas fölemelte a kezét, valami csillogott. - Mi az? - firtatta álmosan Agnes. - Nem tudom - felelte Kivrin. Agnes megfordult Kivrin karjában, hogy jobban lásson. - A három királyok! - ámult el.
ÁTIRAT AZ ÍTÉLETNAPI KÖNYVBŐL (064996-065537) 1320 Szenteste (régi időszámítás). Jött egy követ a püspöktől, két másik egyházi emberrel együtt. Épp az éjféli mise után lovagoltak ide. Lady Imeyne el van ragadtatva. Meg van róla győződve, hogy válaszul érkeztek az új káplánt kérő üzenetére, ám én nem vagyok olyan biztos ebben. A papok szolgák nélkül jöttek, idegesség lengi őket körbe, mintha valami titkos, sietős küldetésben járnának. Bizonyára Lord Guillaume-hoz van köze, noha az esküdtszék világi bíróság, nem egyházi. Talán a püspök Lord Guillaume barátja, esetleg II. Edwardé, és valamiféle megállapodást jöttek kötni Eliwysszel, cserébe a férje szabadulásáért.
293 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Bármi legyen is az oka, nagy pompával érkeztek. Agnes azt hitte, hogy ők a napkeleti bölcsek, amikor először megpillantotta őket. Valóban fenségesen néznek ki. A püspök követének keskeny, arisztokratikus arca van, és mindannyian királyi pompával öltözködnek. Egyiküknek van egy bíborbársony köpenye, melynek hátára fehér keresztet hímeztek selyemmel. Lady Imeyne azon nyomban ráakaszkodott szomorú elbeszélésével arról, hogy mennyire tudatlan, ügyetlen és lehetetlen alak Roche atya. - Nem méltó önálló parókiára - szögezte le az öregasszony. Sajnos (és Roche atya szerencséjére), a fickó nem a követ, hanem csak az írnoka. A követ az, amelyik vöröset visel, szintén nagyon fényűzőt, arany hímzéssel és cobolyprém szegéllyel. A harmadik egy cisztercita barát - legalábbis azok fehér csuháját hordja, habár még az én köpenyemnél is finomabb gyapjúból van, selyemzsinór az öve, és a barát olyan gyűrűt visel minden egyes hájas ujján, amit egy király is elirigyelne - egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy szerzetes. Mindketten, ő meg a követ, még mielőtt leszálltak volna a lóról, máris bort kértek, és nyilvánvaló, hogy az írnok már jó sokat ivott, mielőtt idejöttek. Épp most esett el, miközben leszállt a nyeregből, és a kövér szerzetesnek kellett betámogatni őt a csarnokba. (Szünet) Nyilvánvalóan tévedtem idejövetelük okát illetően. Amint beértek a házba, Eliwys és Sir Bloet elhúzódtak az egyik sarokba a püspök követével, de csak pár percig beszéltek vele. Épp most hallottam, amint Eliwys azt mondta Imeyne-nek: - Semmit sem tudnak Guillaume-ról. Imeyne nem tűnt meglepettnek vagy különösebben aggódónak ettől a hírtől. Világos, azt hiszi, azért jöttek, hogy hozzanak neki egy új káplánt, és kezét-lábát töri igyekezetében, hogy a kedvükben járjon. Ragaszkodott hozzá, hogy tüstént tálalják föl a karácsonyi lakomát, és a püspök követe üljön az uraság helyére. A jövevényeket jobban érdekli az ivás, mint az evés. Imeyne maga vitt nekik bort egy-egy kupával, s ők máris megitták mind és még kérnek. Az írnok elkapta Maisiy szoknyáját, amikor a lány odavitte a kancsót, könnyűszerrel lefogta és bedugta a kezét a lány ruhája alá. Ő meg, persze, a fülére csapta a kezét. Az egyetlen jó az ittlétükben az, hogy hihetetlen mértékben hozzájárulnak az általános felforduláshoz. Csak pár szót tudtam Gawynnal váltani, de valamikor holnap vagy azután biztos tudok majd beszélni vele anélkül, hogy bárki észrevenné - különösen akkor, ha Imeyne figyelme a követre összpontosul, aki épp most vette el a kancsót Maisiytől és töltött saját kezűleg magának - és rávehetem, mutassa meg az ugrás helyét. Bőven van idő. Még csaknem egy hetem van addig.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 294
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
K
ÉT TOVÁBBI ember
halt meg huszonnyolcadikén, mindkettő szekunder eset, akik ott voltak a táncestélyen Headingtonban, Latimer pedig szélütést kapott. - Szívizomgyulladás alakult ki nála, ami tromboembóliát okozott - mondta Mary, amikor telefonált. - Ezen a ponton egyáltalán nem reagál semmire. Dunworthy itt tartóztatottjainak több mint a fele elkapta az influenzát, és az Ispotályban csak a legsúlyosabb esetek számára volt hely. Dunworthy, Finch meg egy itt tartóztatott, akit William talált és aki egy évet járt ápolónőképzőbe, szünet nélkül osztották a lázmérőkapszulákat és a narancslevet. Dunworthy priccseket állított föl, gyógyszereket adott be. És aggódott. Amikor elmesélte Marynek, hogy Badri azt mondta „ez nem lehetséges”, meg azt, hogy „a patkányok voltak azok”, a nő azt válaszolta: - A láz beszélt belőle, James. Nincs semmi köze a valósághoz. Van egy olyan páciensem, aki folyton a királynő elefántjait emlegeti. Ám a férfi mégsem tudta kiverni a fejéből, hogy Kivrin 1348-ban van. „Milyen évet írunk?”, kérdezte Badri azon az első éjszakán, majd fölkiáltott, „Ez nem lehetséges!” A Gilchristtel lezajlott veszekedés után Dunworthy fölhívta Andrewst. Elmondta neki, hogy nem tud hozzáférést szerezni a Brasenose hálójához. - Nem számít - válaszolta Andrews. - A helyszín koordinátái nem annyira kritikusak, mint az időé. Majd szerzek egy L&L-t az ásatáson a Jesustól. Már beszéltem velük a paraméter-ellenőrzések elvégzéséről. Azt mondták, rendben. Már megint nem volt vizuális, de a férfi hangja idegesen csengett, mintha attól tartana, Dunworthy majd megint előhozakodik az ő Oxfordba jövetelének témájával. - Végeztem némi kutatást az időeltolódásról - mondta. - Elméletben nincs korlátja, de a gyakorlatban a minimális csúszás mindig nagyobb nullánál, még a lakatlan területeken is. A maximális időcsúszás még sosem haladta meg az öt évet. Azok mind ember nélküli ugrások voltak. Ember végrehajtotta ugrásnál a legnagyobb eltolódás a Tizenhetedik Század egyik távolijánál fordult elő: kétszázhuszonhat nap. - Lehetséges valami más is? - tudakolta Dunworthy. - Bármi az időeltolódáson kívül, ami félresikerülhet?
295 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Ha a koordináták jók, akkor semmi - felelte Andrews. Megígérte, hogy beszámol, amint elvégezte a paraméter-ellenőrzéseket. Öt év, az 1325. A pestis akkor még Kínában sem kezdődött el, és Bad-ri azt mondta Gilchristnek, hogy minimális volt az időeltolódás. A koordináták nem lehetnek rosszak. Badri ellenőrizte őket, mielőtt megbetegedett. De a félelem mégis ott motoszkált benne, és azt a néhány szabad percet, amit el tudott csalni magának, azzal töltötte, hogy technikusoknak telefonált. Megpróbált találni valakit, aki hajlandó lenne idejönni, leolvasni a fixet, amikor megérkezik a szekvenálás és Gilchrist újra megnyitja a laboratóriumot. Elvileg már tegnap meg kellett volna érkeznie, de amikor Mary az előbb telefonált, még mindig csak várta. A doktornő késő délután hívta újra. - Ki tudnál alakítani egy kórtermet? - kérdezte. A vizuális most működött. A nő SVR-je úgy nézett ki, mintha abban aludt volna, a maszkja pedig egyik szalagjánál fogva lógott a nyakában. - Már ki van alakítva egy kórterem - válaszolta a tanár. - Tele itt tartóztatott emberekkel. Harmincegy betegünk lett ma délutánra. - Van helyed még egynek? Egyelőre nincs rá szükségem - folytatta a nő fáradtan -, de ha így megy tovább, hamarosan lesz. Mi már csaknem megteltünk, és a személyzetből többen vagy elkapták, vagy nem hajlandóak bejönni. - És a szekvenálás még nem jött meg? - érdeklődött a férfi. - Nem. Épp most telefonáltak az Influenza Központból. Az első alkalommal hibás eredményt kaptak, így újra le kell futtatniuk az egészet. Elvileg holnapra itt lesz. Most azt gondolják, egy uruguayi vírus. - A nő halványan elmosolyodott. - Badrinak nem volt kapcsolata senkivel Uruguayból, ugye? Mennyi idő alatt tudod felkészíteni a kórtermedet? - Ma estére - ígérte Dunworthy, de Finch fölvilágosította: csaknem kifogytak az összecsukható ágyakból, muszáj elmennie az Egészségügybe, hogy kicsikarjon belőlük egy tucatnyit. Nem sikerült kialakítaniuk a kórtermet - a kollégium oktatóinak fenntartott két tanteremből - csak reggelre. Finch, aki segített a priccsek összerakásában meg az ágyazásban, bejelentette, miszerint csaknem kifogytak a tiszta ágyneműből, az arcmaszkokból és a vécépapírból. - Nincs elég a itt tartottak számára sem - mondta, behajtogatva egy lepedő szélét a betegekről már nem is beszélve. És egyáltalán nincs kötszerünk. - Ez nem háború - közölte vele Dunworthy. - Kétlem, hogy lesznek majd sérültek. Sikerült kiderítenie, van-e bármelyik másik kollégiumnak technikusa Oxfordban? - Igen, uram, mindnek telefonáltam, de egyiküknek sincs. - Az álla alá dugott egy párnát. - Cédulákat tettem ki, amiken megkérek mindenkit, hogy spóroljon a vécépapírral, ám semmi eredmény. Az amerikaiak különösen
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 296 pazarlóak. - Finch fölcibálta a párnahuzatot a párnára. - Bár eléggé sajnálom őket, ami azt illeti. Tudja, Helen influenzás lett tegnap este, és nincsen helyettese. - Helen? - Ms. Piantini. A tenor. 39,7 fokos láza van. Az amerikaiak nem tudják eljátszani a Chicagói meglepetést. „Ami alighanem áldás” - gondolta Dunworthy. - Kérdezze meg tőlük, folytatják-e a telefonom melletti őrszolgálatot, még ha nem is gyakorolnak többet! - kérte. - Több fontos hívást is várok. Andrews nem telefonált azóta? - Nem, uram, még nem. És a vizuálist kikapcsolták. - Finch fölverte a párnát. - Kár a harangjátékért! Persze, játszhatnak Stedmanokat, de hát azok banálisak. Nagy kár, hogy nincs más megoldás. - Megszerezte a technikusok listáját? - Igen, uram - válaszolta Finch egy másik ággyal bajlódva. A fejével intett. - Ott van a tábla mellett. Dunworthy kézbe vette a papírlapokat, és rápillantott a legfölsőre. Tele volt számoszlopokkal, mindegyik egytől hatig terjedő számokból, változatos sorrendben. - Az nem az - mondta Finch és kikapta a kezéből. - Azok a változtatások a Chicagói meglepetésben. - Átnyújtott Dunworthynek egyetlen papírlapot. Ez az. Kollégium szerint soroltam föl a technikusokat, címmel és telefonszámmal. Bejött Colin a vizes dzsekijében, egy tekercs ragasztószalagot meg egy plasztikba göngyölt csomagot hozott. - A vikárius azt mondta, ezeket tegyem ki minden kórteremben - közölte és elővett egy plakátot, amin ez állt: „Össze van zavarodva? Zagyva? A Mentális Zavarodottság az Influenza Intő Jele lehet!” Letépett egy kis ragasztószalagot és a táblára tapasztotta a plakátot. - Épp most tettem ki ezeket az Ispotályban, és mit gondoltok, mit csinált a Galandféreg? - kérdezte, újabb plakátot húzva elő a batyuból, amely így szólt: „Viseld az Arcmaszkodat!” Fölragasztotta a falra a priccs fölé, amelyet Finch épp fölállított. - A Bibliát olvasta a betegeknek. - Zsebre vágta a tekercset. - Remélem, én nem kapom el! Bedugta a hóna alá a maradék plakátot, aztán elindult kifelé. - Viseld az arcmaszkodat! - intette Dunworthy. Colin vigyorgott. - Pont ezt mondta a Galandféreg is! Azt is mondta, hogy az Úr le fog sújtani mindenkire, aki nem hallgat az igazak szavára. - Előhúzta a zsebéből a szürke kockás sálat. - Ezt hordom arcmaszk helyett - jelentette be, a sálat útonálló módra a szája meg orra fölé kötözve. - A gyapjúszövet nem tudja távol tartani a mikroszkopikus vírusokat - világosította föl Dunworthy.
297 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Tudom. A szín az. A színe ijeszti el őket. Azzal kirohant. Dunworthy próbálta fölhívni Maryt, hogy kész a kórterem, de nem érte el, így átment az Ispotályba. Az eső enyhült kicsit. Az emberek - többségük maszkban - újra kijöttek az utcára, visszatérőben voltak a zöldségestől vagy sorban álltak a gyógyszertár előtt. Mégis úgy tűnt, az utcák elhalkultak, szokatlanul csöndesek. „Valaki kikapcsolta a harangjátékot” - gondolta Dunworthy. Szinte sajnálta. Mary az irodájában volt, egy képernyőre meredt. - Megjött a szekvenálás - szólalt meg, még mielőtt a tanár beszámolhatott volna a kórteremről. - Szóltál Gilchristnek? - kérdezte mohón a férfi. - Nem - felelte a nő. - Nem az uruguayi vírus. Nem is a dél-karolinai. - Akkor mi? - Egy H9N2. Mind a dél-karolinai, mind az uruguayi H3-as volt. - Akkor honnan jött? - Az Influenza Központ nem tudja. Ez nem egy ismert vírus. Korábban nem szekvenálták. - Odanyújtott neki egy kinyomtatott lapot. - Hétpontos mutáció, ami megmagyarázza, hogy miért halnak bele az emberek. A tanár ránézett a kinyomtatott lapra. Számoszlopok borították, mint Finch változáslistáját, és éppoly érthetetlen volt számára. - Valahonnan jönnie kellett. - Nem feltétlenül. Nagyjából tízévenként fordul elő nagyobb szabású ellenanyagképzést kiváltó eltolódás, amiben ott lappang a járvány lehetősége, szóval akár Badrival is kezdődhetett. - Visszavette a papírt a férfitól. - Nem tudod, nincsenek haszonállatok a környékén? - Haszonállatok? - lepődött meg a tanár. - Headingtonban lakik, egy bérlakásban. - A mutáns törzseket néha az okozza, hogy egy madárvírus egy emberi törzzsel kereszteződik. Az Influenza Központ azt kéri tőlünk, járjunk utána a madarakkal való lehetséges érintkezésnek, illetve a sugárzáskitettségnek. A vírusmutációt néha röntgensugarak okozzák. - A doktornő úgy tanulmányozta a nyomtatott lapot, mintha annak lenne értelme. - Ez igen szokatlan mutáció. Nincs benne hemagglutinin génrekombináció, csak szerfölött nagyszámú bázispár mutálódott. Nem csoda, hogy Mary nem szólt Gilchristnek. Ő, ugye, azt mondta, majd kinyitja a laboratóriumot, amint megjött a szekvenálás, de ez a hír csak szítaná nevetséges elméleteit. - Van rá gyógymód? - Lesz, amint előállítottak egy analógot. Meg védőoltást. Már el is kezdték a munkát a prototípuson.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 298 - Mennyi idő? - Három-öt nap egy prototípus előállítása, aztán legalább öt a gyártás, ha nem támadnak nehézségeik a fehérjék másolásával. Tizedikére már el kellene kezdeni az oltások beadását. Tizedikére. És az csak annak az időpontja, amikor elkezdik az immunizálást. Mennyi időbe telik majd a teljes immunizálás a karantén területén? Egy hét? Kettő? Mielőtt Gilchrist és azok az idióta tüntetők majd biztonságosnak ítélik a laboratórium kinyitását? - Az túl sok - vélte Dunworthy. - Tudom - válaszolta Mary, és sóhajtott. - Isten tudja, hány esetünk lesz addigra. Csak ma reggel öt új érkezett. - Gondolod, hogy tényleg mutáns törzs? - tudakolta Dunworthy. A nő elgondolkozott ezen. - Nem. Azt hiszem, sokkal valószínűbb, hogy Badri elkapta valakitől azon a táncestélyen Headingtonban. Lehettek ott újhinduk vagy Földimádók vagy valaki más, aki nem bízik a vírusölőkben vagy a modern orvostudományban. A 2010-es kanadai libainfluenzát, ha még emlékszel, visszanyomozták egész a Keresztény Tudomány felekezet egyik közösségéig. Kell hogy legyen eredete. És mi meg fogjuk találni. - Közben mi lesz Kivrinnel? Mi lesz akkor, ha nem találod meg az eredetét a randevúig? Kivrinnek elvileg január hatodikán kell visszajönnie. Addigra meglesz az influenza forrása? - Nem tudom - felelte a nő fáradtan. - A lány talán vissza sem akar jönni egy olyan évszázadba, ami hirtelen tízessé vált. Lehet, hogy ott akar majd maradni 1320-ban. „Ha egyáltalán 1320-ban van” - gondolta a tanár, és ment meglátogatni Badrit. A technikus karácsony éjszakája óta nem hozta szóba a patkányokat. Már megint visszatért ahhoz a délutánhoz a Balliolban, amikor Dunworthyt ment megkeresni. - Laboratórium? - mormolta, amikor megpillantotta Dunworthyt. Erőtlenül megkísérelt átnyújtani neki egy lapot, aztán álomba merült: úgy tűnt, kifáradt az erőfeszítéstől. A tanár csak pár percig maradt, majd ment megkeresni Gilchristet. Mire elért a Brasenose-ba, már megint erősen esett. A tüntetők falkája borzongva gubbasztott a molinó alatt. A portás az íróasztalánál állt a fülkéjében, s épp leszedte a díszeket a pöttöm karácsonyfáról. Fölpillantott Dunworthyre, és hirtelen rémültnek tűnt. Dunworthy elment mellette, be a kapun. - Nem mehet be oda, Mr. Dunworthy - szólt utána a portás. - A kollégiumba tilos a belépés! Dunworthy belépett a belső udvarra. Gilchrist lakása a laboratórium mögötti épületben volt. Arrafelé sietett. Valószínűnek tartotta, hogy a portás bármelyik percben utolérheti, s megpróbálja majd megállítani.
299 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— A laboratóriumon nagy, sárga figyelmeztetés lógott, ami így szólt: „Engedély nélkül tilos a bemenet”, és egy elektronikus riasztót erősítettek az ajtókeretre. - Mr. Dunworthy - szólította meg Gilchrist, felé közeledve az esőben. A portás biztos odatelefonált neki. - A laboratóriumba tilos a belépés. - Magához jöttem - mondta Dunworthy. Maga után húzva egy aranycsillámfüzért, odaért a portás is. - Telefonáljak az egyetemi rendőrségnek? - tudakolta. - Arra semmi szükség. Jöjjön föl a lakásomba! - mondta Gilchrist Dunworthynek. - Van valami, amit meg akarok mutatni magának. Elvezette Dunworthyt az irodájába, leült telezsúfolt íróasztalához, és föltett egy komplikált maszkot valamiféle szűrővel. - Most beszéltem az Influenza Központtal - közölte. A hangja tompán kongott, mintha nagy távolságról érkezne. - A vírus egy korábban még nem szekvenált, ismeretlen eredetű vírus. - Mostanra már szekvenálták - válaszolta Dunworthy -, és az analóg meg a vakcina néhány napon belül megérkezik. Dr. Ahrens elintézte, hogy a Brasenose immunizálása prioritást kapjon, én pedig addigra próbálok találni egy technikust, aki leolvashatja a fixet, amint az megtörtént. - Attól tartok, ez lehetetlen - válaszolta Gilchrist tompán. - Kutatásokat végeztem az influenza előfordulásáról az 1300-as években. Határozott jelei vannak annak, hogy a tizennegyedik század első felében egy sor influenzajárvány komolyan legyöngítette a népességet, s ezzel csökkentette ellenálló képességüket a fekete halállal szemben. Fölvett egy ősöreg kinézetű könyvet. - Hat különböző utalást találtam járványok kitörésére 1318 októbere és 1321 februárja között. - Föltartotta a könyvet és olvasni kezdett belőle. „Aratás után egész Dorsetre oly heves láz támadt vala, az mi sok holtat hagya hátra. Eme láz az főnek fájásával kezdőde, és minden tagok senyvedésével. Az orvosok eret vágának rajtuk, mégis sokan meg-halának.” Egy láz. A lázak korában - a tífusz, a kolera és a kanyaró mind „az főnek fájását és minden tagok senyvedését” okozza. -1319. A bath-i esküdtszék ülését az előző évben törölték - jelentette ki Gilchrist, fölemelve egy másik könyvet. -„A mellkas egy nyavalyája támadta meg a bíróságot olyképpen, hogy senki, sem bíró, sem esküdt nem maradt, hogy meghallgassa az ügyeket” - mondta Gilchrist. Dunworthy-re pillantott a maszk fölött. - Maga azt állította, hogy az utca emberének félelmei a hálóval kapcsolatosan hisztérikusak és megalapozatlanok. Azonban, úgy tűnik, hogy szilárd történelmi tényeken alapulnak. Szilárd történelmi tények. Utalások lázra meg nyavalyára, ami akármi is lehet, vérmérgezés, tífusz vagy a több tucat névtelen fertőzés bármelyike. De ez mind mellékes.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 300 - A vírus nem jöhetett át a hálón - válaszolta Dunworthy. - Történtek ugrások a pandémia idejére, az első világháború csatáiba, ahol mustárgázt használtak, Tel Avivba. A Huszadik Század érzékelő műszereket vitt be a Szent Pál területére két nappal a precíziós légibombázás után. Semmi sem jön keresztül. - Állítja maga. - Gilchrist fölemelt egy kinyomtatott lapot. - A Valószínűség-számítás 0,003 százalékra becsüli annak esélyét, hogy egy mikroorganizmust átereszt a háló és 22,1 százalékra azét, hogy életképes rnyxovírus legyen a kritikus területen, amikor megnyílik a háló. - Az Isten szerelmére, honnan veszi ezeket a számokat? - kérdezte Dunworthy. - Egy kalapból húzza elő? A Valószínűség-számítás szerint - tette hozzá, komiszul hangsúlyozva a szót - csupán 0,04 százalék esély volt arra, hogy bárki jelen legyen, amikor Kivrin átmegy, s ezt a lehetőséget maga statisztikailag jelentéktelennek tartotta. - A vírusok kivételesen életerős organizmusok - vélte Gilchrist. - Ismeretes, hogy hosszú ideig képesek inaktívan maradni, kitéve szélsőséges hőmérsékletnek és páratartalomnak, s mégis megtartják életképességüket. Bizonyos körülmények között kristályokat formálnak, amelyek végtelen hosszú ideig megőrzik a szerkezetüket. Amikor visszateszik őket egy oldatba, újra fertőzővé válnak. Olyan életképes dohánymozaik víruskristályokat találtak, amik eredete a tizenhatodik századig nyúlik vissza. - Nyilvánvalóan jelentős a veszélye annak, hogy a vírus áthatol, ha megnyitjuk a hálót, és a jelen körülmények között én nem engedhetem meg a háló megnyitását. - A vírus nem jöhetett át a hálón - ismételte meg Dunworthy. - Akkor maga miért akarja annyira leolvastatni a fixet? - Mert... - kezdte Dunworthy, aztán elhallgatott, hogy visszanyerje az önuralmát. - Mert a fix leolvasása elárulja nekünk, vajon az ugrás úgy történte, ahogy terveztük, vagy valami balul ütött ki. - Ó, tehát akkor elismeri, hogy fennáll a hiba lehetősége? - firtatta Gilchrist. - Akkor olyan hiba miért nem fordulhat elő, ami átengedi a vírust a hálón? Mindaddig, míg ez a lehetőség létezik, a laboratórium zárva marad. Biztos vagyok benne, hogy Mr. Basingame helyeselni fogja az eljárásomat. „Basingame - gondolta Dunworthy -, szóval erről van itt szó! Semmi köze a vírushoz vagy a tüntetőkhöz vagy a mellkas nyavalyáihoz 1318-ban. Ez az egész azért van, hogy igazolja magát Basingame előtt.” Gilchrist lett a dékán helyettese Basingame távollétében. Elhamarkodta az újrabesorolást, elhamarkodott egy időugrást - kétségkívül arra számítva, hogy egy nagyszerű accompli-1 tálal majd Basingame elé. De nem jött neki össze. Helyette lett neki egy járványa, egy elveszett történésze, meg a kollégium ellen tüntető emberek hada, és most már semmi mással nem törődik, csak
301 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— hogy igazolja a tetteit, mentse magát, még akkor is, ha ez Kivrin föláldozását jelenti. - És mi lesz Kivrinnel? Kivrin is helyeselni fogja majd az eljárását? - érdeklődött. - Ms. Engle tökéletesen tisztában volt a kockázatokkal, amikor önként vállalta, hogy elmegy 1320-ba - közölte Gilchrist. - Tudatában volt annak a lány, hogy maga cserben akarja őt hagyni? - Ez a beszélgetés véget ért, Mr. Dunworthy - állt föl Gilchrist. - Majd kinyitom a laboratóriumot, ha megtalálták a vírus eredetét és megnyugtató módon bebizonyították számomra, hogy semmi esetre sem jöhetett át a hálón. Az ajtóig kísérte Dunworthyt. A portás már ott várta. - Nem áll szándékomban megengedni magának, hogy cserbenhagyja Kivrint - közölte Dunworthy. Gilchrist összeszorította a száját a maszk alatt. - És nekem nem áll szándékomban megengedni magának, hogy veszélyeztesse ennek a közösségnek az egészségét. - Odafordult a portáshoz. - Kísérje Mr. Dunworthyt a kapuig! Ha megkísérel újra a Brasenose területére lépni, hívja a rendőrséget! - Azzal becsapta az ajtót. A portás átsétált Dunworthyvel a belső udvaron, közben gyanakodva figyelte őt, mintha hirtelen veszélyessé válhatna. „Lehetséges is” - gondolta Dunworthy. - Használni szeretném a telefonját - mondta, amikor odaértek a kapuhoz. Egyetemi ügyben. A portás idegesnek tűnt, de odatett egy telefont a pultra és nézte, ahogy Dunworthy bebillentyűzte a Balliol számát. Amikor Finch fölvette, a tanár így szólt: - Muszáj megtalálnunk Basingame-et. Ez vészhelyzet! Hívja föl a Skóciai Horgászengedélyek Hivatalát, és állítson össze egy listát a szállodákról meg vendégfogadókról! Adja meg nekem Polly Wilson telefonszámát is! Leírta a számot, letette, majd elkezdett egy újabb számot benyomkodni, ám meggondolta magát, s telefonált Marynek. - Szeretnék segíteni a vírus eredetének megállapításában! - jelentette ki. - Gilchrist nem hajlandó megnyitni a hálót - következtette ki a nő. - Nem bizony - felelte a férfi. - Hogyan segíthetek a forrás megtalálásában? - Azzal, amit korábban csináltál az elsődleges esetekkel. Nyomozd ki a kapcsolatokat, keresd mindazt, amit már mondtam neked: sugárzásártalmat, a madarak vagy lábasjószágok közelségét, a vírusölőket tiltó vallásokat. Szükséged lesz a kapcsolatok táblázataira. - Elküldöm értük Colint - válaszolta a férfi. - Valakivel előkészíttetem őket. Jobb lesz, ha Badri kapcsolatait is visszanyomozod négy, vagy akár hat napra arra az esetre, ha a vírus mégis
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 302 tőle származik. A bacilusgazdánál a lappangási idő hosszabb lehet, mint az emberről emberre terjedő fertőzés esetében. - Ráállítom Williamet - mondta a férfi. Visszatolta a telefont a portásnak, aki azonnal kibújt a pult mögül, és kisétált vele együtt a járdára. Dunworthyt meglepte, hogy nem követte őt végig a Balliolba. Amint odaért, telefonált Polly Wilsonnak. - Van rá mód, hogy hozzáférjen a háló konzoljához anélkül, hogy a laboratóriumba mehetne? - kérdezte tőle. - Nem léphet be közvetlenül az egyetem számítógépén keresztül? - Nem tudom - felelte a lány. - Az egyetem számítógépe körbe van sáncolva. Lehet, hogy össze tudok állítani egy faltörő kost, vagy be tudok furakodni a Balliol konzoljáról. Meg kell néznem, hogy milyen védelemmel rendelkezik. Van egy technikusa, hogy leolvassa, ha meg tudom ezt oldani? - Szerzek egyet - ígérte a tanár, azzal letette. Jött Colin, csuromvizesen, egy újabb tekercs ragasztószalagért. - Tudtad, hogy megérkezett a szekvenálás, és a vírus egy mutáns? - Igen - válaszolta Dunworthy. - Szeretném, ha elmennél az Ispotályba és elhoznád a kapcsolatok táblázatát a nagy-nagynénédtől. Colin letette plakátrakományát. A legfölül lévő így szólt: „Ne ess vissza!” - Azt beszélik, valamiféle biológiai fegyver - tájékoztatta Colin. - Azt beszélik, egy laboratóriumból szabadult el. De nem Gilchristéből, gondolta keserűen a tanár. - Nem tudod véletlenül, hol van William Gaddson? - Nem. - Colint elfintorodott. - Alighanem a lépcsőn csókolózik valakivel. Az éléskamrában volt, az egyik itt tartóztatottat ölelgetve. Dunworthy megkérte, hogy derítse ki Badri hollétét csütörtöktől szombat reggelig, és szerezzen egy másolatot Basingame decemberi bankszámlájáról, majd visszament a lakásába, hogy technikusokat hívogasson. Az egyikük a Tizenkilencedik Századnak kezelt egy hálót Moszkvában, ketten közülük pedig síelni mentek. A többiek nem voltak otthon, vagy talán Andrews leadta nekik a vészjelet, így csak nem vették föl. Colin meghozta a kapcsolatok táblázatait. Tragikusak voltak. Még csak kísérlet sem történt, hogy az információt összefüggésbe hozzák, kivéve a lehetséges amerikai érintkezéseket, ráadásul túlságosan sok volt a kapcsolat. Az elsődlegesek fele részt vett a headingtoni táncestélyen, kétharmaduk intézett karácsonyi bevásárlást, és kettő kivételével mind utazott a metrón. Olyan volt az egész, mint tűt keresni a szénakazalban. A tanár a fél éjszakát a vallási meggyőződések ellenőrzésével meg a különféle listák összehasonlításával töltötte. Negyvenketten anglikánok voltak, kilencen Szent Megreformáltak, tizenheten felekezeten kívüliek. Nyolcán a Shrewsbury Kollégium hallgatói voltak, tizenegyen álltak sorba a Debenham áruházban, hogy lássák a Mikulást, kilencen dolgoztak Montoya ásatásán, harmincan vásároltak a Blackwell’s-ben.
303 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Közülük huszonegyen érintkeztek legalább két másik másodlagos esettel. A Debenham Mikulásának harminckettővel volt kapcsolata (tizenegy kivételével mind a kocsmában a műszakja után), de egyiküket sem lehetett visszanyomozni az elsődlegesekig, Badrit kivéve. Reggel Mary áthozta a náluk már el nem férő betegeket. Rajta volt az SVR, de maszk nem. - Készen állnak az ágyak? - tudakolta. - Igen. Két kórtermünk van, tíz-tíz ággyal. - Remek. Mindre szükségem lesz. Besegítették a pácienseket az ideiglenes kórtermekbe és ágyakba, aztán William ápolónőtanoncára hagyták őket. - A hordágyas esetek is azonnal itt lesznek, amint lesz egy szabad mentőautónk - tájékoztatta Mary, miközben a belső udvaron át visszamentek Dunworthyvel. Az eső teljesen elállt, az ég világosabbnak látszott, mintha kitisztulna. - Mikor érkezik az analóg? - firtatta a férfi. - Legalább két napba telik - válaszolta az asszony. Odaértek a kapuhoz. Mary nekitámaszkodott a kőből rakott átjáró falának. - Amikor ennek az egésznek vége, átmegyek a hálón - jelentette ki. - Valami olyan századba, ahol nincsenek járványok, ahol nincs várakozás, aggódás vagy tehetetlenül ácsorgás. Az orvosnő végigsimított ősz haján. - Valami olyan országba, ami nem tízes. - Elmosolyodott. - Csak persze ilyen nincs is, igaz? A tanár a fejét rázta. - Meséltem neked a Királyok Völgyéről? - kérdezte az asszony. - Mondtad, hogy a pandémia idején láttad. A nő bólintott. - Kairó karantén alatt állt, ezért Addis Abebából kellett repülnünk. Az odavezető úton megvesztegettem a taxisofőrt, hogy vigyen el minket a Királyok Völgyébe, hogy láthassam Tutankhamon sírját - mesélte. - Meggondolatlan cselekedet volt. A pandémia már elérte Luxort, és mi épp csak megúsztuk a karantént. Kétszer ránk lőttek. - Az asszony a fejét csóválta. - Meg is ölhettek volna. A nővérem nem volt hajlandó kiszállni a kocsiból, de én lementem a lépcsőn, föl a sír ajtajáig és azt gondoltam, ilyen volt akkor is, amikor Carter megtalálta. Ránézett Dunworthyre, egyben keresztül is rajta, ahogy fölidézte az emléket. - Amikor megtalálták az ajtót, az be volt zárva, nekik elvileg várniuk kellett volna az illetékes hatóságokra, hogy kinyissák. Carter lyukat fúrt az ajtóba, odatartott egy gyertyát és bekukucskált. - Az asszony hangja elhalkult. - Carnavon azt kérdezte: „Lát valamit?” Carter így felelt: „Igen. Csodálatos dolgokat”. - Lehunyta a szemét. - Sosem felejtettem el azt, ahogy ott álltam a becsukott ajtónál. Még most is tisztán látom magam előtt. -
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 304 Kinyitotta a szemét. - Talán oda fogok elmenni, amikor ennek vége. Tutankhamon fáraó sírjának kinyitásához. Kihajolt a kapun. - Ó, te jó ég, már megint elkezdett esni! Vissza kell mennem. Átküldőm a hordágyon fekvő betegeket, amint lesz mentő. - Szúrósan tekintett a tanárra. Miért nem viseled a maszkodat? - Mert bepárásítja a szemüvegemet. Te miért nem viselsz a maszkot? - Mert kifogyóban van. Túlestél már az immunerősítésen, ugye? A tanár a fejét rázta. - Nem volt rá időm. - Legyen rá időd! - utasította a barátja. - És viseld a maszkodat! Nem tudsz Kivrinen segíteni, ha megbetegszel! „Most sem tudok Kivrinen segíteni” - gondolta a férfi, miközben indult, hogy visszaballagjon a lakásába. Nem mehetek a laboratóriumba. Nem tudok rávenni egy technikust, hogy jöjjön Oxfordba. Nem találom Basingame-et. Azon törte a fejét, ki mással vehetné föl a kapcsolatot. Már ellenőrzött minden jegypénztárost, horgászkalauzt és csónakkölcsönzőt Skóciában. A dékánnak nyoma sem volt. Talán Montoyának igaza van: nincs is Skóciában, hanem elhúzott valahová a trópusokra valami nővel. Montoya. Teljesen megfeledkezett róla. Nem látta a Szentestén tartott istentisztelet óta. Akkor ő is Basingame-et kereste, hogy aláírja számára a fölhatalmazást, amivel kimehet az ásatásra. Aztán a nő telefonált karácsony napján, megkérdezte, vajon Basingame pisztrángos vagy lazacos. Majd visszahívta azzal az üzenettel, hogy „Nem számít!”. Ami akár azt is jelentheti, talán Montoya nem csak arra jött rá, vajon a dékán pisztrángos vagy lazacos, de arra is, hogy hol van ő maga. Fölment a lépcsőn a lakásba. Ha Montoya megtalálta Basingame-et és megszerezte a fölhatalmazást, akkor egyenesen visszament az ásatásra. Nem várt volna, hogy ezt elmondja valakinek. A tanár még abban sem volt biztos, a nő tudta-e róla, hogy ő is keresi Basingame-et. Basingame egész bizonyosan azonnal visszajött volna, amint Montoya beszámolt neki a karanténról, hacsak a rossz idő vagy a járhatatlan utak meg nem akadályozták ebben. Vagy Montoya esetleg nem is szólt neki a karanténról. Amilyen megszállott az ásatással kapcsolatosan, talán csak annyit mondott neki, hogy szüksége van az aláírására. Ms. Taylor meg az ő négy, még egészséges harangjátékosa, valamint Finch tartózkodtak a nappalijában, behajlított térddel álltak körben. Finch fél kezében egy papírlapot tartott, és magában számolt. - Épp most akartam átmenni a kórterembe, hogy ápolókat jelöljek ki makogta zavartan. - Itt van William jelentése. - Átnyújtotta Dunworthynek, majd kisurrant. Ms. Taylor és a négyese összeszedték a kéziharangtokokat.
305 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Egy bizonyos Mr. Wilson telefonált - számolt be Ms. Taylor. - Kérte, mondjuk meg magának: a faltörő kos nem válik be, csak a Brasenose konzolján keresztül lehet bejutni. - Köszönöm - mondta Dunworthy. A nő kiment, a négy harangozója sorban mögötte. A tanár fölhívta az ásatást. Semmi válasz. Telefonált Montoya lakásába, az irodájába a Brasenose-ban, megint az ásatásra. Egyik helyen sem vették föl. Újra fölhívta a nő lakását. Hagyta kicsöngeni, míg átnézte William jelentését. Badri az egész szombatot meg a vasárnap délelőttöt az ásatáson töltötte, munkával. William bizonyára kapcsolatba lépett Montoyával, hogy ezt kiderítse. A férfi hirtelen eltöprengett magán az ásatáson. Az kint volt vidéken, Witney közelében, a Nemzeti Vagyonmegőrző egyik gazdaságának területén. Talán ott akadnak kacsák, csirkék vagy malacok, esetleg mindhárom. Badri teljes másfél napot töltött el ott, dolgozott, a sárban ásott, tökéletes alkalom arra, hogy kapcsolatba kerüljön egy bacilusgazdával. Jött Colin, bőrig ázva. - Kifogytak a plakátokból - jelentette be az útitáskájában kotorászva. London holnap küld majd újakat. - Előbányászta az óriáscukrát, bedobta a szájába, szöszökkel meg mindennel együtt. - Tudod, ki áll a lépcsődön? kérdezte. Végignyúlt a kanapén és kinyitotta a középkorral foglalkozó könyvét. - William meg valami lány. Csókolóznak meg szivikémnek szólongatják egymást. Alig fértem el mellettük. Dunworthy kinyitotta az ajtót. William vonakodva leválasztotta magát egy apró, Burbeny márkájú esőkabátot viselő, barna hajú lányról, aztán bejött. - Nem tudja, hol van Ms. Montoya? - tudakolta Dunworthy. - Nem. Az Egészségügy azt mondta, kint van az ásatáson, de nem veszi föl a telefont. Valószínűleg kint jár a templomkertben vagy valahol a farmon, és nem hallja meg. Gondoltam, hogy egy vijjogóhoz folyamodom, de eszembe jutott ez a lány, aki őstörténetet tanul és... - Odabólintott az apró, barna lány felé. - És ő elmondta nekem, hogy látta kint az ásatáson a listát a beosztásokról. Badri beírta magát szombatra meg vasárnapra. - Vijjogó? Az mi? - Az ember rákapcsolja a vonalra, az pedig fölerősíti a csöngetést a másik oldalon. Arra az esetre, ha az illető kint van a kertben vagy zuhanyozik, vagy ilyesmi. - Rá tudna kapcsolni egyet erre a telefonra? - Nekem ezek egy kissé túl bonyolultak, de ismerek egy hallgatót, aki talán meg tudja csinálni. Megvan a száma a szobámban. - Azzal kézen fogva a barna lányt, távozott. - Tudod, ha Ms. Montoya az ásatáson van, át tudlak juttatni a karantén határán - jelentette ki Colin. Kivette az óriáscukrot és megvizsgálta.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 306 - Könnyen menne. Van egy csomó hely, amit nem őriznek. Az őrök nem szeretnek kint állni az esőben. - Eszem ágában sincs megszegni a karantént - mondta a tanár. Megállítani próbáljuk a járványt, nem terjeszteni! - Pont így terjedt a fertőzés a fekete halál idején - mesélte Colin, kiszedte az óriáscukrot és alaposan szemügyre vette. Fakósárga volt. - Ők folyton megpróbáltak elmenekülni előle, de mindig vitték magukkal. William bedugta a fejét az ajtón. - Azt mondja a barátnőm, hogy két napba telik a rákapcsolása, de van egy az ő telefonján, ha használni szeretné. Colin fölmarta a dzsekijét. - Én is mehetek? - Nem - felelte Dunworthy. - És vedd le azokat a vizes ruhákat! Nem szeretném, ha elkapnád az influenzát! - S már ment is le a lépcsőn Williammel. - A barátnőm a Shrewsbury hallgatója - említette William, előremenve az esőben. Colin a belső udvar felénél érte őket utol. - Nem kaphatom el. Már túl vagyok az immunerősítésen - világosította föl a férfit. - És nekik nem voltak karanténjaik, szóval a pestis mindenhová eljutott. - Kihúzta a sálját a dzsekije zsebéből. - A Botley Road például jó hely ahhoz, hogy átcsusszanjunk a karantén határán. Van a sarkon egy kocsma, a blokád szélén, és az őr időnként beugrik oda valamiért, ami belülről megmelengeti. - Csukd össze magadon a dzsekidet! - javasolta Dunworthy. Kiderült, hogy a lány Polly Wilson. aki elmondta Dunworthynek, hogy egy optikai kémprogramon dolgozik, ami be tud törni a háló számítógépébe, csak még nem sikerült összehoznia. Dunworthy telefonált az ásatásra, de nem kapott választ. - Hagyja csörögni! - javasolta Polly. - Talán jó sokat kell gyalogolnia, hogy fölvegye. A vijjogó hatótávolsága fél kilométer. A tanár tíz percig hagyta csörögni. Letette a kagylót, várt öt percet, újra próbálkozott. Negyedóráig hagyta csöngeni, mielőtt beismerte a vereséget. Polly vágyakozva nézegette Williamet, Colin pedig borzongott nedves dzsekijében. Dunworthy hazavitte a fiút és ágyba dugta. - Vagy akár kiosonhatok én is a karanténból, szólhatok neki, hogy hívjon föl - jegyezte meg Colin, miközben visszatette óriáscukrát az útitáskába. - Ha amiatt aggódnál, hogy túl öreg vagy már magad menni. Én nagyon ügyes vagyok a határokon áljutásban. Dunworthy várt, míg William vissza nem tért másnap reggel, aztán elment Shrewsbuiybe és újra próbálkozott, ám hiába.
307 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Beállítom, hogy félóránként csörögjön oda - mondta Polly, míg kikísérte őt a kapuhoz. - Maga nem tud arról, hogy Williamnek lennének más barátnői is, ugye? - Nem - felelte Dunworthy. Hirtelen harangok hangja zendült föl a Christ Church felől, hangosan kongott az esőben. - Valaki bekapcsolta újra azt a rémes harangjátékot? - kérdezte Polly, s kihajolt, hogy jobban hallja. - Nem - válaszolta a férfi. - Ezek az amerikaiak. - A hang irányába hajtotta a fejét, próbálta kivenni, vajon Ms. Taylor beletörődött-e a Stedmanokba. Csak hat harangot hallott, az Osney ősrégi harangjait: Douce, Gábriel, Marié, egyik a másik után, Clement, Hautclerc és Taylor. - Meg Finch. Szerfölött szépen szólt, egyáltalán nem úgy, mint a digitális harangjáték, egyáltalán nem úgy, mint az Ó, Krisztus, te Világ Interfésze. A harangok tisztán és derűsen zengtek, Dunworthy szinte látta is a harangjátékosokat körben állva a harangtoronyban, behajlított térddel és fölemelt karral - Finch folyton beleles a számok listájába. „Minden ember megszakítás nélkül tartson ki a harangja mellett”, mondta korábban Ms. Taylor. Neki szinte csakis megszakítások jutottak, mégis különös módon vidámnak érezte magát ettől a muzsikától. A nő nem tudta elvinni a harangjátékosait Norwich-ba Szenteste, de kitartott a harangjai mellett, és azok fülsüketítően, mámorosán zengtek a feje fölött, mint egy ünneplés, egy győzelem. Mint karácsony reggelén. Meg fogja találni Montoyát. Basingame-et is. És egy technikust, aki nem fél a karanténtól. Meg fogja találni Kivrint. A telefon csörgött, amikor visszaért a Balliolba. Fölvágtatott a lépcsőn, azt remélve, hogy Polly az. Montoya volt. - Dunworthy? - kérdezte a nő. - Helló! Lupe Montoya vagyok. Mi folyik itt? - Hol van? - kívánta tudni a tanár. - Az ásatáson - válaszolta a nő, de addigra már nyilvánvaló is lett. Ott állt a félig kiásott középkori templomkertben a templom romos főhajója előtt. A férfi már látta, hogy Montoya miért akart annyira visszajutni az ásatásra. Egyes helyeken legalább egy láb magasan állt a víz. A nő vízhatlan ponyvák és plasztiklepedők zavaros elegyét terítette szét az ásatáson, de az eső egy tucat helyen csöpögött be, és ott, ahol a megereszkedett burkolóelemek találkoztak, a széleken valóságos vízesésként ömlött le. Mindent sár borított, a sírköveket, a ponyvákra csíptetett elemlámpákat, a fal mellett fölhalmozott lapátokat. Montoyát is sár borította. A terroristadzsekijét viselte meg combközépig érő horgász gumicsizmát - amilyet e pillanatban Basingame is viselhet,
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 308 akárhol is legyen -, amely egyébként vizes volt meg piszkos. A kezére, amiben a telefont tartotta, vastagon rászáradt a sár. - Napok óta próbálom elérni telefonon - hányta a szemére Dunworthy. - Nem hallom a telefont a szivattyútól. - A nő intett valamerre a képen kívül, föltehetőleg a szivattyú felé, bár a férfi nem hallott mást, csak az eső kopogását a ponyvákon. - Épp most szakadt el egy gépszíj, és nincs másik. Hallottam a harangokat. Azt jelentik, hogy vége a karanténnak? - Aligha - felelte a férfi. - Egy totális járvány kellős közepén vagyunk. Hétszáznyolcvan beteg és tizenhat haláleset. Hát nem látta az újságokat? - Nem láttam senkit és semmit, amióta kijöttem ide. Az utolsó hat napot azzal töltöttem, hogy megpróbáltam megakadályozni ennek a nyavalyás ásatásnak az elárasztását, de nem tudok mindent elvégezni egymagam. Pláne szivattyú nélkül. - Piszkos kezével hátralökte súlyos, fekete haját az arcából. Akkor minek kongatták a harangokat, ha a karanténnak nincs vége? - Elharangozták a Chicagói meglepetés mollt. A nő bosszúsnak látszott. - Ha a karantén annyira pocsék, mint mondta, miért nem csinálnak valami hasznosat? „De hát azt teszik - gondolta a tanár. - Miattuk telefonál nekem.” - Én egész biztosan munkára tudnám őket fogni idekint. - Montoya megint hátralökte a haját. Csaknem olyan fáradtnak tűnt, mint Mary. Tényleg azt reméltem, hogy föloldották a karantént, és rávehetek néhány embert, hogy jöjjenek ide segíteni. Mit gondol, mennyi ideig tart még? „Túl soká” - gondolta a férfi és figyelte, ahogy az eső zuhatagot formált a ponyvák találkozásánál. Kizárt, hogy időben megkapja a segítséget, amire szüksége van. - Szükségem lenne néhány adatra Basingame-ről és Badri Chaudhu-riról mondta. - A vírus eredetét próbáljuk kideríteni. Tudnunk kell, kivel érintkezett Badri. Badri az ásatáson dolgozott tizennyolcadikán és tizenkilencedikén délelőtt. Ki volt még ott rajta kívül? - Én. - Ki más? - Senki. Egész decemberben szenvedtem azzal, hogy segítséget kapjak. Minden egyes őstörténész hallgató lelépett, amint elkezdődött a vakáció. Ott kellett önkénteseket beszereznem, ahol csak tudtam. - Biztos benne, hogy csak maguk ketten voltak ott? - Igen. Emlékszem, mert szombaton nyitottuk föl a lovag sírját, és nagy nehézségek árán tudtuk csak megemelni a fedelét. Gillian Ledbet-ter is föliratkozott a szombati munkára, de az utolsó pillanatban telefonált, közölte, hogy randevúja van. „Williammel” - gondolta Dunworthy. - Volt valaki más is Badrival vasárnap?
309 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Csak délelőtt dolgozott itt, akkor nem volt itt senki más. El kellett mennie Londonba. Nézze, most mennem kell! Ha nem kapok hamarosan segítséget, vissza kell térnem a munkához. - S azzal már vette volna el a kagylót a fülétől. - Várjon! - kiabálta Dunworthy. - Ne tegye le! A nő türelmetlen arccal, de visszatette a kagylót a füléhez. - Föl kell tennem néhány további kérdést is magának. Nagyon fontos. Minél hamarabb tudjuk megállapítani a vírus forrását, annál hamarabb lesz vége a karanténnak, és kaphat segítséget az ásatáshoz. A nő kétkedőnek tűnt, mégis beütött egy kódot, lefektette a telefonkagylót a villára, és azt kérdezte: - Nem bánja, ha dolgozom, míg beszélünk? - Nem - felelte Dunworthy megkönnyebbülten. - Csak dolgozzon nyugodtan! A nő hirtelen kimozdult a képből, visszajött, aztán bebillentyűzött valami mást. - Sajnálom. Nem ér el odáig - mondta. A képernyő elhomályosodott, míg ő föltehetőleg elvitte a telefont tevékenysége új helyszínére. Amikor újra lett kép, Montoya egy kősír mellett kuporgott egy pocsolyában. Dunworthy gyanította, hogy ez az a sír, aminek a fedelét a nő meg Badri majdnem elejtették. A fedélen egy lovag faragott képmása volt. Teljes fegyverzetben ábrázolták, karja keresztben mellvértes mellkasán úgy, hogy súlyos páncélkesztyűbe bújtatott keze a vállán nyugodott. Kardja a lábánál, ferdén állt a sír oldalának támasztva, takarva a választékos, vésett betűket. „Jlequisc...” csak ennyit látott. Requiescat in pace. Nyugodjék békében! Olyan áldás, ami a lovag esetében nyilvánvalóan nem teljesült. A lovag alvó arca a faragott sisak alatt rosszallónak látszott. Montoya egy vékony plasztiklepedőt borított a sír nyitott tetejére. Víz gyöngyözött rajta. Dunworthy eltöprengett, vajon a sír másik oldalán van-e olyan hátborzongató faragás a benne fekvő szörnyűségről, mint amilyen illusztrációk szerepelnek Colin könyvében, s vajon a dombormű van-e olyan rémes, mint a valóság. A víz állhatatosan folyt a sír elejére, súlyával lenyomta a műanyagot. Montoya fölegyenesedett, s vele együtt emelkedett egy sárral teli, lapos doboz. - Nos? - szólt oda, lefektetve a dobozt a sír sarkára. - Nem azt mondta, hogy vannak további kérdései? - De - válaszolta a tanár. - Azt mondta, nem volt ott senki más, amikor Badri ott dolgozott. - Nem is volt - erősítette meg a nő, letörölve a verejtéket a homlokáról. Hú, itt nagyon fülledt a levegő. - Levette a terroristadzsekijét és ráterítette a sír fedelére.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 310 - És a helyiek? Olyan emberek, akik nem állnak kapcsolatban az ásatással? - Ha lett volna egy is, besoroztam volna őket! - A nő válogatni kezdett a dobozban lévő sárban, több barna követ húzva elő. - A fedél egy tonnát nyomott, s amint leemeltük, azonnal elkezdett esni. Bárkit befogtam volna, aki épp erre jár, de az ásatás túl messze van ahhoz, hogy valaki csak úgy fölbukkanjon itt. - És mi van a Nemzeti Vagyonmegőrző személyzetével? A nő víz alá tartotta a köveket, hogy megtisztítsa őket. - Ők csak nyáron vannak itt. A tanár eddig abban reménykedett, hátha kisül: valaki az ásatásról volt a vírus forrása, Badri egy helybélivel került kapcsolatba, a Nemzeti Vagyonmegőrző egyik alkalmazottjával vagy egy arra bóklászó vadkacsavadásszal. A rnyxovírusoknak azonban nincsenek kórokozó-hordozói. A titokzatos helybélinek szintén meg kellett volna kapnia a betegséget, Mary azonban Anglia minden kórházával és orvosi rendelőjével tartotta a kapcsolatot. A karantén határán túl nem fordultak elő megbetegedések. Montoya egyesével föltartotta a köveket az egyik alátámasztó póznára erősített elemlámpához, megforgatta őket a fényben, még mindig sáros szélüket vizsgálgatta. - És mi van a madarakkal? - Madarakkal? - kérdezett vissza a nő, és a férfi ráébredt, hogy úgy hangzott, mintha azt javasolná, Montoya fogja be az átutazó verebeket segítségnek a sírfedél fölemeléséhez. - A vírust esetleg madarak terjeszthették el. Kacsák, libák, csirkék - mondta, jóllehet nem volt biztos abban, hogy a csirkék is lehetnek bacilusgazdák. - Van belőlük az ásatáson? - Csirkékből? - firtatta a nő, félig fölemelve az egyik követ a fénybe. - A vírusos járványokat néha az állati és emberi vírusok kereszteződése okozza - magyarázta a férfi. - A szárnyasok a leggyakoribb bacilusgazdák, de néha halak okolhatók érte. Vagy malacok. Vannak malacok az ásatáson? A nő még mindig úgy nézett rá, mintha hülyének tartaná. - Az ásatás a Nemzeti Vagyonmegőrző egyik gazdaságának területén van, nem? - Igen, de maga a farm három kilométerre van innen. Mi egy árpaföld közepén vagyunk. Itt nincsenek malacok, madarak vagy halak. - Azzal a nő visszatért a kövek vizsgálatához. Nincsenek madarak. Nincsenek malacok. Nincsenek helyiek. Tehát a vírus forrása sincs ott az ásatáson. Lehetséges, hogy nincs is sehol, és Badri influenzája spontán mutálódott, ahogy - Mary ezt mondta - ez néha megesik: előbukkant a semmiből és lecsapott Oxfordra. Pont úgy, ahogy a pestis csapott le ennek a templomkertnek a lakóira a tudtukon kívül.
311 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Montoya megint a világosba tartotta a köveket, esetenként a körmével kaparva le egy sárdarabkát, aztán megdörzsölte a felületét. A tanár hirtelen rádöbbent, hogy amiket a nő fürkészik, azok csontok. Csigolyák, talán, vagy a lovag lábujjai. Requiescat in pace. A nő megtalálta azt, amit nyilvánvalóan keresett, egy dió nagyságú, szabálytalan csontot, aminek ívelt volt az oldala. A többit visszaöntötte a tálcára, kotorászott az inge zsebében egy rövid nyelű fogkefe után, majd homlokráncolva elkezdte lesúrolni a homorú széleket. Gilchrist soha nem fogja elfogadni a spontán mutációt eredetnek. Túlságosan szerelmes abba az elméletbe, hogy valami tizennegyedik századi vírus jött át a hálón. És túlságosan szerelmes a hatalmába a Történettudományi Kar dékánjának helyetteseként ahhoz, hogy meghátráljon. Még akkor sem tenné, ha Dunworthy a sírkert tócsáin úszkáló kacsákat talált volna. - Muszáj valahogy elérnem Mr. Basingame-et - jelentette ki. - Hol van? - Basingame? - kérdezte a nő, még mindig a homlokát ráncolva a csontra. - Fogalmam sincs róla. - De... Azt hittem, megtalálta! Amikor karácsonykor telefonált, azt mondta, meg kell találnia őt, hogy engedélyezze a maga felmentését az Egészségügy előírásai alól. - Tudom. Két teljes napot töltöttem minden egyes pisztráng- és lazackalauz hívogatásával Skóciában, mielőtt úgy döntöttem, hogy nem tudok tovább várni. Ha engem kérdez, Basingame még csak Skócia közelében sincs. - A nő elővett a farmerja zsebéből egy zsebkést, azzal kezdte kapargatni a csont durva peremét. - Ha már az Egészségügyről beszélünk, megtenne nekem valamit? Folyton hívom őket, de a telefonjuk mindig foglalt. Átmenne hozzájuk és szólna nekik, hogy több segítségre lenne szükségem? Mondja meg nekik: az ásatás pótolhatatlan történeti érték, és helyrehozhatatlanul károsodni fog, ha nem küldenek nekem legalább öt embert! Meg egy szivattyút. - A kés megakadt. A nő összevonta a szemöldökét és vájt tovább. - Hogyan szerezte meg Basingame jóváhagyását, ha nem tudja, hol van? Azt hittem, azt mondta, a nyomtatványra kellett az aláírása. - Kellett is - válaszolta a nő. Egy csontszilánk hirtelen elpattant, és a plasztik szemfedélen landolt. A nő megvizsgálta a csontot, aztán visszapottyantotta a dobozba, immár homlokráncolás nélkül. - Én hamisítottam rá. Megint a sír mellett guggolt, további csontokat kutatott. Ugyanolyan elmélyültnek tűnt, mint Colin, amikor az óriáscukrát tanulmányozta. A tanár eltöprengett, vajon a nő emlékszik-e, hogy Kivrin a múltban van, vagy teljesen megfeledkezett róla, mint ahogy megfeledkezni látszott a járványról. Letette a telefont. Kíváncsi volt, vajon Montoya egyáltalán észrevette-e ezt. Visszaballagott az Ispotályba, elmondani Marynek, amit kinyomozott, s hogy a vírus forrását keresve elkezdje újra kikérdezni a másodlagos eseteket.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 312 Az eső erősen zuhogott, kiáradt az ereszekből, elmosva a pótolhatatlan történeti értékkel bíró dolgokat. A harangjátékosok meg Finch már megint rákezdtek, egymás után, meghatározott sorrendben kongatták el a változásokat, behajlítva a térdüket, eltökélt arccal, mint Montoya, kitartva a harangjuk mellett. A hang hangosan, tompán zúgott föl az esőn keresztül, mint egy riadó, mint egy segélykiáltás.
ÁTIRAT AZ ÍTÉLETNAPI KÖNYVBŐL (066440-066879) 1320 Szenteste (régi időszámítás). Nincs annyi időm, mint hittem. Amikor épp az előbb bejöttem a konyhából, Rosemund szólt, hogy Lady Imeyne látni akar. Imeyne komoly beszélgetésbe merült a püspök követével. Föltételeztem az arckifejezése alapján, hogy Roche atya bűneit sorolja, ám amikor Rosemund meg én odaértünk, rám mutatott és azt mondta: - Ez az a nő, akiről beszéltem. Nő, nem pedig hajadon, a hangneme is kritikus volt, csaknem vádló. Eltűnődtem, vajon elmondta-e az elméletét a püspök követének, miszerint francia kém vagyok. - Azt állítja, nem emlékezik semmire - folytatta Lady Imeyne ám mégis tud beszélni meg olvasni. - Odafordult Rosemundhoz. - Hol van a melltűd? - Rajta van a köpenyemen - válaszolta Rosemund. - Kiterítettem a padláson. - Menj és hozd ide! Rosemund vonakodva elment. Amint távozott, Imeyne megszólalt: - Sir Bloet hozott egy melltűt jegyajándékul az unokámnak, amelyen szavak állnak a rómaiak nyelvén. - Diadalmasan nézett rám. - Ez a nő elmondta a jelentésüket, és a templomban ma éjjel mondta a mise szavait, még mielőtt a pap kimondta volna őket. - Ki tanította meg kegyelmednek a betűvetést? - kérdezte a püspök követe, bortól zavaros hangon. Először arra gondoltam, azt mondom, Sir Bloet mondta el a szavak jelentését, de féltem, hogy a lovag már letagadta ezt. - Nem tudom - válaszoltam. - Nincs emlékem az életemről, amióta megtámadtak az erdőben, mert fejbe ütöttek. - Amikor először fölébredt, olyan nyelven beszélt, amit senki sem értett közölte Imeyne, mintha ez további bizonyíték lenne. Fogalmam sem volt, miért próbál engem elítéltetni, vagy mi köze van ehhez a püspök követének.
313 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Szent Atyám, Oxfordba megy kegyelmed, amikor mitőlünk távozik? tudakolta az öregasszony. - Biza - felelte a pap, s bizalmatlannak hangzott. - Nem maradhatunk itt, csupán pár napot. - Örülnék, ha kegyelmed magával vinné őt az apácákhoz Godstow-ba. - Mi nem megyünk Godstow-ba - felelte a követ, ami nyilvánvalóan csak kifogás. Az apácazárda öt mérföldre sincs Oxfordtól. - De érdeklődni fogok a püspöktől eme nő után visszatérésemkor, és megüzenem kegyelmednek. - Tudom, hogy ő apáca, mert beszél latinul és ismeri a mise passzusait jelentette ki Imeyne. - Örvendenék, ha kegyelmed elvinné őt a konventbe, így aztán érdeklődhetnének a zárdákban, hogy ki lehet ő. A püspök követe ettől még idegesebbnek tűnt, de beleegyezett. Szóval csak annyi időm van, amíg itt maradnak. Néhány nap, azt mondta a püspök követe. Némi szerencsével ez azt jelenti, hogy nem fognak távozni, csak az Aprószentek után. De azt tervezem, ágyba dugom Agnest, aztán beszélek Gawynnal, amint lehet.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 314
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
K
nem tudta ágyba fektetni Agnest. A kislány a „három királyok” érkezésétől - ahogy továbbra is nevezte őket - teljesen fölébredt, és elutasította a lefekvésnek még a fontolóra vételét is attól való féltében, hogy elmulaszt valamit, jóllehet egyértelműen ki volt merülve. Szorosan Kivrin nyomában járt, amikor ő segíteni próbált Eliwysnek az étkek behordásában, s nyafogott, hogy éhes. Aztán, amikor az asztalokat végre megterítették, nem volt hajlandó semmit sem enni. Kivrinnek nem volt ideje vele vitatkozni. Fogást fogás után kellett behordani az udvar túloldaláról, a konyhából: fatálakon a vadhúst, a sült malacot meg egy hatalmas pástétomot, aminél Kivrin félig-meddig arra számított, hogy amikor átvágják a héját, feketerigók röppennek elő belőle.11 A Szent Megreformáltak papja szerint böjtöt tartottak az éjféli mise és a karácsony reggeli nagymise között, de itt mindenki - beleértve a püspök követét is - jóízűen evett a sült fácánból meg libából meg a sáfrányos lében párolt nyúlhúsból. És poharazgattak is. A „három királyok” állandóan még több borért kiáltottak. Pedig már így is többet italoztak a kelleténél. A szerzetes kihívóan fodrozta Maisryt, az írnok pedig, aki már érkezéskor részeg volt, csaknem az asztal alá itta magát. A püspök követe mindkettőnél többet vedelt, s folyton odaintett Rosemundnak, hogy vigye oda hozzá a serleget. Gesztusai minden kupa után egyre szélesebbek, és egyre kevésbé érthetők lettek. „Helyes” - gondolta Kivrin. Talán annyira leissza magát, hogy elfelejti, mit ígért Lady Imeyne-nek, s elfelejti elvinni őt a godstow-i zárdába. Odavitte a fedeles kupát Gawynnak, remélve, hogy alkalma nyílik megkérdezni tőle, hol van az ugrás helyszíne, de a férfi Sir Bloet néhány emberével nevetgélt, akik sört kértek lüvrintől, s még több húst. Mire a lány visszajutott Agneshez, a gyerek mélyen aludt, a feje szinte a levesescipójában. Kivrin óvatosan fölemelte, és fölvitte a lépcsőn Rosemund lányszobájába. Fölöttük kinyílt az ajtó.
11
IVRIN CSAKNEM hajnalig
Utalás a Sing a song of sixpence kezdetű gyermekdalra, aminek első versszakában szerepel, hogy huszonnégy feketerigót belesütöttek egy pástétomba.
315 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Lady Katherine - szólalt meg Eliwys, akinek a karja tele volt ágyneművel. - De jó, hogy itt van kegyelmed! Szükségem van a segítségére. Agnes megmoccant. - Hozza le kegyelmed a lenvászon lepedőket a padlásról! - kérte Eliwys. Az egyház emberei alszanak majd ebben az ágyban, és Sir Bloet nővére meg a hölgyei a padláson. - Én hol fogok aludni? - kérdezte Agnes és kifickándozta magát Kivrin öleléséből. - Mi majd a csűrben alszunk - válaszolta Eliwys. - De Agnes, muszáj addig várnod, míg meg nem vetjük az ágyakat. Menj játszani! Agnest nem kellett bátorítani. Leugrándozott a lépcsőn, a karját lóbálva, hogy csilingeljen a csengője. Eliwys odaadta az ágyneműt Kivrinnek. - Vigye ezeket kegyelmed a padlásra, és hozza le a hermelinprém ágytakarót férjemuram faragott ládájáról! - Mit gondol kegyelmed, hány napig időzik itt a püspök követe az embereivel? - kérdezte Kivrin. - Nem tudom - felelte az aggódónak látszó Eliwys. - Imádkozom, hogy két hétnél ne tovább, máskülönben nem lesz elegendő a hús. Meg ne feledkezzék kegyelmed a jó párnaaljakról! Két hét az több is, mint elég, bőven túl a randevú idején, és az biztos, hogy nem úgy néznek ki, mint akik máris indulnának. Amikor Kivrin lemászott a padlásról a lepedőkkel, a püspök követe már hangosan horkolva aludt a díszhelyen, az írnok pedig föltette a lábát az asztalra. A szerzetes Sir Bloet egyik szobalányát szorította sarokba, s a nő mellkendőjével játszadozott. Gawyn nem volt látható sehol. Kivrin odavitte a lepedőket meg az ágytakarót Eliwyshez, aztán fölajánlotta, hogy kiviszi az ágyneműt a csűrbe. - Agnes nagyon fáradt - jegyezte meg. - Szívesen fektetném ágyba, amint lehet. Eliwys szórakozottan bólintott, az egyik nehéz párnaaljat ütögetve, és Kivrin leszaladt a lépcsőn, ki az udvarra. Gawyn nem volt sem az istállóban, sem a sörfőzdében. A lány elidőzött az árnyékszék közelében, míg ki nem bukkant onnan két vöröshajú fiatalember, akik furcsán tekintettek rá, aztán ment tovább a csűrbe. Talán Gawyn megint elvonult Maisryvel, vagy csatlakozott a falusiak ünnepléséhez a réten. A lány nevetést hallott, miközben a padlás csupasz fapadlóján szalmát terített szét. Rátette a prémeket meg ágytakarókat a szalmára, lement, ki a kapuátjárón, hogy lássa, nem látja-e valahol a férfit. Máglyát raktak a templomkert elé, többen körötte álltak, kezüket melengették és nagy ivókürtökből kortyolgattak. Kivrin látta Maisry apjának meg az ispánnak kivörösödött képét a tűz fényében, de Gawynét nem.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 316 A férfi nem volt az udvaron sem. Rosemund, köpenyébe burkolózva, ott állt a kapu mellett. - Mit csinálsz idekint a hidegben? - kérdezte Kivrin. - Apámuramat várom - válaszolta Rosemund. - Gawyn azt mondta, napkelte előttre várja. - Láttad Gawynt? - Igen. Az istállóban van. Kivrin aggodalmasan tekintett az istálló felé. - Ahhoz túl hideg van, hogy itt kint várakozz. Be kell menned a házba. Megmondom Gawynnak, szóljon neked, mihelyst apádurad megérkezik. - Nem, majd itt várok - tiltakozott Rosemund. - Megígérte, hogy karácsonyra megjő. - A hangja kicsit reszketett. Kivrin fölemelte a lámpást. Rosemund nem sírt, de lángolt az orcája. Kivrin eltűnődött, vajon most mit csinált Sir Bloet, hogy Rosemund így rejtőzik előle. Vagy talán a szerzetes volt az, aki ráijesztett, esetleg az ittas írnok. Kivrin megfogta a kislány karját. - A konyhában is várakozhatsz, és ott legalább meleg van - javasolta. Rosemund bólintott. - Apámuram megígérte, hogy okvetlen eljő. „És mit tesz?” - tűnődött Kivrin. - Kidobja az egyházi férfiúkat? Fölbontja Rosemund eljegyzését Sir Bloettal? „Apámuram sosem hagyná, hogy bajom essék”, mondta a kislány Kivrinnek, de az apja aligha lehet abban a helyzetben, hogy lemondja az eljegyzést, amikor már aláírták a házassági szerződést. Nem idegenítheti el Sir Bloetot, akinek „sok nagyhatalmú barátja van”. Kivrin a konyhába vitte Rosemundot, meghagyta Maisrynek, hogy melegítsen meg neki egy kupa bort. - Megyek és szólok Gawynnek, jöjjön érted, amint megérkezik apádurad jelentette ki és átment az istállóba, Gawyn azonban nem volt ott, ahogy a sörfőzdében sem. Kivrin bement a házba, azon töprengve, vajon nem küldte-e el Imeyne a férfit egy újabb megbízással. De az öregasszony ott ült a szemlátomást akarata ellenére fölébresztett követ mellett, és eltökélten beszélt hozzá. Gawyn ott volt a tűz mellett, Sir Bloet embereivel körülvéve, köztük volt az a kettő is, akik kijöttek az árnyékszékből. Sir Bloet a tűzhely közelebbi oldalán ült a sógornőjével és Eliwysszel. Kivrin leereszkedett a koldusok lócájára a válaszfal mellett. Semmi esélye, hogy a férfi közelébe kerülhessen, az ugrás helyének tisztázásáról már nem is beszélve. - Add oda nekem! - jajgatta Agnes. Ő meg a többi gyerek a lányszobába vezető lépcsőnél sereglettek össze, a kisfiúk Kormost adogatták körbe,
317 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— megcirógatva a kölyköt és játszadozva a fülével. Agnes minden bizonnyal akkor ment ki az istállóba a kiskutyáért, míg Kivrin a csűrben járt. - Ő az én kopom! - jelentette ki Agnes és utána kapott. A kisfiú elrántotta tőle a kutyakölyköt. - Add oda nekem! Kivrin fölállt. - Midőn az erdőben lovagoltam, egy hajadonra bukkantam - kezdett bele fennhangon Gawyn. - Rablók támadtak reá, súlyosan megsérült, a fején hatalmas vágás volt, mely erősen vérzett. Kivrin tétovázott, odapillantott Agnesre, aki a kisfiú karját csépelte, aztán újra leült. - Szépséges hajadon, kérdezém, ki követte el ezt a borzalmat? Ám ő a sérülései miatt nem tudott beszélni. Agnes visszaszerezte a kölyköt és szorosan magához ölelte. Kivrinnek oda kellene mennie, megmenteni a szegény jószágot - mégis maradt, ahol volt, csak kissé arrébb mozdult, hogy ellásson a sógornő főkötője mellett. „Mondd el nekik, hol találtál - próbálta akaratával rávenni Gawynt. - Mondd el, pontosan hol az erdőben!” - Kegyelmed hűbérese vagyok, és meg fogom találni ezeket a gonosz gazembereket, mondám én, de félek itt hagyni kegyelmedet ily siralmas állapotban - folytatta a férfi Eliwys felé tekintgetve. - Ám a hajadon összeszedte magát és esedezett, hogy menjek és keressem meg azokat, kik bántalmazták. Eliwys fölállt, az ajtóhoz ment. Egy pillanatig ott állt, aggódó arccal, aztán visszajött és leült újra. - Ne! - visította Agnes. Most Sir Bloet egyik vöröshajú unokaöccse szerezte meg Kormost és fél kézzel tartotta a feje fölött. Ha Kivrin nem menti meg azonnal, halálra szorongatják szegény kis kutyát, és semmi értelme tovább hallgatni a Hajadon megmentését az Erdőben, mely nyilvánvalóan nem azt mesélte el, ami történt, hanem imponálni szándékozott Eliwysnek. Odament a gyerekekhez. - A rablók csak nemrég távoztak, könnyűszerrel rábukkantam a nyomaikra és követtem őket, sarkantyúmmal nógatva a hátasomat utánuk. Sir Bloet unokaöccse a mellső lábainál fogva lógatta Kormost. A kölyök szánalmasan vinnyogott. - Kivrin! - kiáltotta Agnes, mikor megpillantotta, és Kivrin lábának vetette magát. Sir Bloet unokaöccse azonnal odaadta a kutyát Kivrinnek, majd elhátrált. A többi gyerek is elszéledt. - Kegyelmed megmentette Kormost - mondta Agnes a kiskutyáért nyúlva. Kivrin a fejét rázta. - Ideje lefeküdni - közölte. - Nem vagyok fáradt! - nyafogta Agnes, igen kevéssé meggyőző módon. Meg is dörzsölte a szemét.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 318 - De Kormos fáradt - mondta Kivrin leguggolva Agnes mellett viszont nem akar lefeküdni, csak akkor, ha te is lefekszel vele. Úgy tűnt, ez az érv megfogta a kislányt, így - még mielőtt kivetnivalót talált volna benne - Kivrin visszaadta neki Kormost, úgy helyezve a karjába a kis kutyát, mint egy csecsemőt, majd mindkettőjüket fölkapta és magához ölelte. - Kormos majd azt akarja, hogy mondj neki mesét - jegyezte meg Kivrin, elindulva az ajtó felé. - Hamarosan oly helyen találtam magam, mit nem ismerek - mondta Gawyn -, egy sötét erdőben. Kivrin kicipelte a gondjaira bízottakat, majd át az udvaron. - Kormos szereti a cicákról szóló meséket - jelentette ki Agnes, gyöngéden ringatva karjában a kölyköt. - Akkor olyan mesét kell mondanod neki, ami cicáról szól - vélte Kivrin. Ő fogta a kutyakölyköt, míg Agnes fölmászott a létrán a padlásra. Az állat már mélyen aludt, megviselte az addigi bánásmód. Kivrin lefektette a szalmába a matrac mellé. - Egy rosszcsont cicáról - mondta Agnes, és újra fölmarta a kutyát. - Én nem fogok aludni! Csak lefekszem Kormossal, ezért aztán nem is kell levennem a ruhámat. - Nem, nem kell - értett egyet Kivrin, betakarva Agnest, Kormossal együtt a súlyos prémmel. Túlságosan hideg volt a csűrben a levetkőzéshez. - Kormos viselni szeretné a csengőmet - állította a gyerek, és megpróbálta áthúzni a pántlikát a kutyus fején. - Nem, nem szeretné - válaszolta Kivrin. Elkobozta a csengőt, s újabb prémet terített rájuk. Kivrin maga is bemászott a kislány mellé. Agnes odapréselte apró testét Kivrinhez. - Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy rosszcsont cica - mondta ásítva Agnes. - Apjaura mondta néki, ne menjen az erdőbe, de ő nem fogadott szót. - Hősiesen küzdött az elalvás ellen, a szemét dörzsölte, kalandokat talált ki a rosszcsont cicának, ám végül a sötétség és a súlyos prémek melege legyűrték ellenállását. Kivrin ott maradt mellette, megvárta, míg a gyerek légzése könnyed és egyenletes lett, aztán gyöngéden kiszabadította Kormost Agnes markolásából, majd lefektette a szalmába. Agnes a homlokát ráncolta álmában, érte nyúlt, mire Kivrin mindkét karjával átölelte. Föl kellene kelnie, előkeríteni Gawynt. A randevúig már egy hét sincs hátra. Agnes megmoccant, még közelebb fészkelődött, haja Kivrin arcát csiklandozta. „Hogyan foglak itt hagyni téged? - gondolta Kivrin. - És Rosemun-dot? És Roche atyát?” - Azzal elaludt.
319 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Amikor fölébredt, már csaknem világos volt. Időközben Rosemund is bemászott Agnes mellé. Kivrin hagyta őket aludni, leosont a padlásról, keresztül az udvaron. Félt, hogy elmulasztotta a misére szólító harangozást, de Gawyn még mindig a tűz mellett szónokolt, s a püspök követe még mindig az urasági helyen üldögélt, Lady Imeyne-t hallgatva. A szerzetes a sarokban ült, átkarolva Maisiyt, ám az írnok nem volt látható sehol sem. Minden bizonnyal elvesztette az eszméletét és ágyba fektették. A gyerekeket is biztos ágyba dugták, szemlátomást egyik-másik nő is fölment a padlásra pihenni. Kivrin nem látta sem Sir Bloet nővérét, sem a dorseti sógornőt. - Megállj, gazember, kiáltottam - mesélte Gawyn -, mert tisztes párviadalban fogok megküzdeni véled. - Kivrin azon merengett, ez még mindig a Megmentés, vagy ez már Sir Lancelot egyik kalandja. Lehetetlenség volt megállapítani, és ha mese Eliwyst szándékozta lenyűgözni, akkor hiába. A nő nem volt a csarnokban. Ami még megmaradt Gawyn közönségéből, szintén nem tűnt lenyűgözöttnek. Ketten közülük kockáztak a pádon, Sir Bloet pedig aludt, álla terjedelmes mellkasára bukott. Azzal, hogy elaludt, Kivrin nyilvánvalóan nem mulasztotta el a lehetőséget arra, hogy Gawynnal beszéljen. Ahogy a dolgok kinéztek, egy ideig nem is lesz erre módja. Akár ott is maradhatott volna a padláson Agnesszel. Kénytelen lesz megteremteni az alkalmat - fel kell tartóztatnia Gawynt az árnyékszékre menet, vagy utol kell majd érnie amikor misére megy, hogy odasúgja neki: „Találkozzunk utána az istállóban!”. Az egyházi emberek nem úgy néztek ki, mint akik hamarosan távoznak, hacsak el nem fogy a bor, de kockázatos lenne túl soká halasztgatni a beszélgetést. A férfiak a fejükbe vehetik, hogy vadászni mennek holnap, esetleg megváltozhat az időjárás. Függetlenül attól, hogy a püspök követe meg a lakájai távoznak-e vagy sem, már csak öt nap van a randevúig. Nem, csak négy. Hiszen már karácsony van. - A gaz ádáz ütéssel célzott meg - mondta Gawyn, fölállt, szemléltem az elmondottakat -, és ha olyan komolyan lecsapott volna, mint ahogy színlelte, a fejemet biza ketté hasította volna. - Lady Katherine! - szólította meg Imeyne. Az öregasszony fölállt és intett Kivrinnek. A püspök követe érdeklődve nézte őt. A lány szíve kalapálni kezdett, azon tűnődött, vajon most meg miféle komiszságot főztek ki ezek maguk között. Mielőtt azonban Kivrin átszelhette volna a csarnokot, Imeyne otthagyta a követet és odajött hozzá, egy vászonba bugyolált csomagot hozva. - Úgy kívánom, vigye el ezeket Roche atyának a miséhez - mondta, visszahajtva a vásznat, hogy Kivrin láthassa a betakart viaszgyertyákat. - Hagyja meg neki kegyelmed, hogy az oltárra tegye őket, és ne csippentse el a gyertyák lángját, mert attól eltörik a kanóc! Készítse elő a
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 320 templomot, hogy a püspök úr követe misét mondhasson benne. Szeretném, ha a templom úgy nézne ki, mint az Úr lakhelye, s nem mint egy disznóól. És hagyja meg neki, hogy vegyen tiszta miseruhát! „Szóval végül is megkapja a vénasszony az óhajtott rendes misét gondolta Kivrin, átsietve az udvaron, majd végig a kapuátjárón. - És tőlem is megszabadul. Már csak Roche-tól kellene megszabadulnia, meg kell győznie a püspök követét, hogy fokozza le vagy vigye el a bicesteri apátságba.” Nem volt senki a réten. A kialvó máglya fakón izzott a szürke fényben, és a hó, ami megolvadt körülötte, jeges pocsolyákban fagyott meg újra. A falusiak minden bizonnyal lefeküdtek. A lány eltöprengett, vajon Roche atya is ezt tette-e, de a pap házából nem szállt föl füst és nem kapott választ, amikor bekopogott. Kivrin végigsétált az ösvényen a templom oldalában lévő ajtóhoz. Odabent még mindig sötét volt, még hidegebb, mint éjfélkor. - Roche atya! - szólította halkan Kivrin, eltapogatózva Szent Katalin szobráig. A pap nem válaszolt, de hallotta mormoló hangját. A férfi a szentélyt elrekesztő rács mögött, az oltár előtt térdepelt. - Vezesd azokat, kik ezen az éjen utaztak, épen és sértetlenül haza, óvd meg őket az úton minden vésztől és bajtól! - imádkozta a férfi. Halk hangja a lányt arra a bizonyos éjszakára emlékeztette a betegszobában, amikor annyira beteg volt: a lángokon keresztül is kitartó, vigasztaló hangra. És Mr. Dunworthyre. Nem szólongatta újra, hanem maradt, ahol volt, nekidőlve a jéghideg szobornak, hallgatta a pap hangját a sötétben. - Sir Bloet és a családja eljöttek Courcyból a misére, mindösszes szolgájukkal - mondta a férfi valamint a szabad Theodulf Henefeldéből. A havazás elállt tegnap este, az ég pedig kitisztult Krisztus szent születésének éjszakájára - folytatta azon a tárgyilagos hangon, ami pont úgy hangzott, mint a lányé, amikor a felvevőjébe imádkozott. Beszámoló a misén megjelentekről, és időjárás-jelentés. Most már kezdett fény beszűrődni az ablakokon, a lány ki tudta venni a papot a szentélyt elválasztó rácson keresztül: a reverendája viseltes, piszkos a szegélye, az arca durva, kegyetlennek látszó - összehasonlítva az arisztokratikus követtel, a keskeny képű írnokkal. - Ezen az áldott éjjelen, ahogy véget ért a mise, egy küldött érkezett a püspöktől, vele két pap, mindhárman nagytudásúak és jámborak - imádkozta Roche. „Ne hagyd magad elbolondítani az aranytól meg a cifra öltözékektől - gondolta Kivrin. - Te tíz ilyennel is fölérsz. Azt közölte Imeyne, a püspök követe fogja elmondani a karácsonyi misét. Úgy tűnt, egy csöppet sem izgatja az a tény, hogy a követ nem böjtölt, nem vette a fáradságot, hogy elmenjen a templomba s maga készítse elő a szertartást. Te ötven ilyennel is fölérsz! - gondolta Kivrin. - Százzal.”
321 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Híre jött, hogy nyavalya dúl Oxenfordban. Tabord, a földműves jobban van, jóllehet meghagytam neki, ne jöjjön el még a misére. Uctreda is túl gyönge ahhoz, hogy misére jöjjön. Vittem neki levest, de nem ette meg. Walthef okádva esett össze a tánc után a túl sok sörtől. Gytha megégette a kezét a máglyánál, amikor kivett belőle egy izzó ágat. Nem félek, jöjjenek bár a végső napok, a Harag meg az Utolsó ítélet napjai, mert Te, Uram oly sok segedelmet küldték Sok segedelmet. A papnak semmiféle segítsége nem lesz, ha még sokáig itt áll és hallgatózik. A nap már fölkelt, az ablakok rózsa- és aranyszín fényében látta a lány a gyertyatartók oldalán lefolyt viaszt, az aljukon az elszíneződéseket, az oltárterítőn egy nagy viaszpecsétet. A Harag és az Utolsó ítélet napja pont a megfelelő kifejezés arra, mi történni fog, ha a templom így néz ki, amikor Imeyne majd bemasírozik ide a misére - Roche atya! - szólította meg a férfit. Roche tüstént megfordult. Megpróbált fölállni, jóllehet a lába nyilvánvalóan elmerevedett a hidegtől. Meglepettnek, sőt ijedtnek tűnt, így Kivrin gyorsan hozzátette: - Én vagyok, Katherine - és előrelépett az egyik ablakból áradó fénybe, hogy a férfi láthassa. A pap, még mindig riadtan, keresztet vetett, a lány pedig azon tűnődött, vajon Roche nem aludt-e félig imádkozás közben. Talán még nem ébredt föl teljesen. - Lady Imeyne küldött a gyertyákkal - közölte, és megkerülve a rácsot, odament hozzá. - Meghagyta nekem, mondjam meg, hogy kegyelmed tegye őket az ezüst gyertyatartókba az oltár két oldalán. Meghagyta nekem, mondjam meg... - Elhallgatott, mert szégyellte átadni Imeyne rendeleteit. Azért jöttem, hogy segítsek előkészíteni a templomot a miséhez. Mit szeretne, mit tegyek? Tisztítsam meg a gyertyatartókat? - Odatartotta a férfinak a gyertyákat. A pap nem vette el azokat, sőt egy szót sem szólt A lány a homlokát ráncolta. Azon töprengett, vajon igyekezetében, hogy megóvja őt Imeyne haragjától, nem hágott-e át valami szabályt. A nőknek tilos volt megérinteniük a mise kellékeit és edényeit. Talán a gyertyatartókhoz sem szabad hozzányúlniuk. - Nem szabad segítenem? - kérdezte. - Nem lett volna szabad bejönnöm a szentélybe? Roche hirtelen magához térni látszott. - Nincs olyan hely, ahová ne mehetnének Isten szolgálói - jelentette ki. Elvette a gyertyákat a lánytól és letette őket az oltárra. - De olyasvalakinek, mint kegyelmed, nem lenne szabad ilyen alantas munkát végeznie. - Istennek tetsző munka - vágta rá fürgén a lány. Kivette a félig leégett gyertyákat a súlyos karos gyertyatartóból. Viasz csöpögött végig minden oldalán. - Szükségünk lesz egy kis homokra - közölte Kivrin
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 322 - meg egy késre, hogy levakarjuk a viaszt. A pap azonnal ment értük, s távollétében a lány sietve leszedte a gyertyákat a szentélyt rekesztő rácsról és faggyúgyertyákat tett a helyükre. A férfi visszajött a homokkal, egy marék piszkos ronggyal meg egy késnek látszó vacakkal. A viaszt mégis el tudta vágni. Kivrin az oltárterítővel kezdte, levakarta a viaszpecsétet, s aggódott, hogy tán nincs elég idejük. A püspök követe nem úgy nézett ki, mint aki majd sietve fölpattan a díszhelyről és készül a misére, de ki tudja, mennyi ideig képes kitartani Imeyne ellenében. „Nekem sincs időm” - gondolta, mikor nekilátott a gyertyatartóknak. Korábban azzal áltatta magát, hogy bőven van idő, de az egész éjszakát Gawyn hajkurászásával töltötte, és még csak a közelébe sem jutott. Holnap pedig a férfi úgy dönthet, elmegy vadászni vagy Szépséges Hajadonokat megmenteni, vagy a püspök követe a lakájaival megissza az összes bort, és mennek keresni még többet, őt meg magukkal hurcolják. „Nincs olyan hely, ahová ne mehetnének Isten szolgálói”, jelentette ki az előbb Roche. „Kivéve az ugrást - gondolta a lány. - Kivéve a hazamenetelt.” Hevesen súrolta a nedves homokkal a gyertyatartó peremébe lerakodott viaszt, így egy darabka letört és nekivágódott annak a gyertyának, amit Roche kapart. - Elnézést - mondta a lány. - Lady Imeyne... - aztán elhallgatott. Semmi értelme elmondani a papnak, hogy őt elküldik innen. Ha a férfi megpróbálna közbenjárni az érdekében Lady Imeyne-nél, azzal csak rontana a helyzeten. A lány nem akarta, hogy a papot elvigyék Osney-ba vagy egy még rosszabb helyre, csak azért, mert megkísérelt segíteni rajta. A férfi közben arra várt, hogy ő befejezze a mondatot. - Lady Imeyne meghagyta, hogy mondjam meg: a püspök követe fogja mondani a karácsonyi misét. - Áldás lesz ilyen szentséget hallani Jézus Krisztus születése napján - mondta a férfi, letéve a fényesre pucolt kelyhet. Jézus Krisztus születése napja. A lány megpróbálta fölidézni a Szűz Mária-templom képét, ahogy az ma reggel kinézhet, a muzsikát és a meleget; a lézergyertyák csillognak a rozsdamentes acél gyertyatartókban - de ez olyasmi volt, amit csak elképzelt, homályos és valószerűtlen. Elhelyezte a gyertyatartókat az oltár két oldalán. Tompán ragyogtak az ablakok tarkabarka fényében. Azokba állított Imeyne gyertyáiból hármat, aztán a baloldalit elmozdította, kicsit közelebb az oltárhoz, hogy szimmetrikusak legyenek. Nem tehetett semmit Roche miseruhájával, amiről Imeyne pontosan tudta, az egyetlen, amivel a pap rendelkezik. Nedves homok került a reverenda ujjára, a lány a kezével törölte le. - Mennem kell, hogy fölébresszem Agnest és Rosemundot a misére - mondta, lesöpörve a miseruha elejét, aztán akaratlanul hozzátette:
323 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Lady Imeyne megkérte a püspök követét, vigyen engem magával a godstow-i zárdába. - Isten ide küldte kegyelmedet, hogy segítsen nekünk - jelentette ki a pap. - Ő nem fogja megengedni, hogy elvigyék innen. „Bárcsak hinni tudnék neked” - gondolta Kivrin, míg visszament a réten át. Még mindig nem volt életnek semmi jele, bár egy pár tetőről füst gomolygott, a tehenet is kihajtották. A füvet rágcsálta a máglya mellett, ahol a hó elolvadt. „Talán még mind alszanak, én pedig fölkelthetem Gawynt és megkérdezhetem, merre van az ugrás helye” - gondolta. Ekkor meglátta Rosemundot és Agnest, amint felé közelednek. Mindketten erősen megviseltnek néztek ki. Rosemund levélzöld bársonyruháját szalmaszálak meg szénatörek borította, Agnesnek a haja volt tele vele. A kislány, amint meglátta őt, kiszakította kezét Rosemundéból és Kivrinhez szaladt. - Neked most aludnod kellene - mondta Kivrin, lesöpörve a szalmát a gyerek vörös felsőruhájáról. - Néhány férfi jött - mesélte Agnes. - Ők ébresztettek föl minket. Kivrin kérdőn nézett Rosemundra. - Megjött apádurad? - Nem - felelte. - Nem tudom, hogy kik ők. Azt hiszem, a püspök követének szolgái lehetnek. Azok voltak. Négyen, mind szerzetes - de nem olyan előkelők, mint a ciszterci barát - meg két megrakott szamár. Nyilvánvalóan csak most érték utol a gazdájukat. Miközben Kivrin és a lányok figyelték őket, lerámoltak két óriási ládát, több daróczsákot s egy hatalmas boroshordót. - Biztos úgy tervezik, hogy hosszasan elidőznek - vélte Agnes. - Igen - felelte Kivrin. Isten ide küldte kegyelmedet. Ő nem fogja megengedni, hogy elvigyék innen. - Menjünk! - javasolta vidáman. - Megfésülöm a hajadat. Bevitte Agnest és megtisztogatta. A rövid szunyókálástól mit sem javult Agnes kedélyállapota, és nem volt hajlandó nyugton állni, míg Kivrin kifésülte a haját. Egészen a miséig eltartott, míg az összes szalmát és a legtöbb gubancot kibontotta. Agnes folytatta a nyafogást egész úton a templomba. Szemlátomást miseruha is akadt a követ poggyászában, nemcsak bor. A püspök követe fekete bársonystólát viselt vakítóan fehér karinge fölött, a baráton több rőfnyi arannyal átszőtt brokátselyem ragyogott. Az írnok sehol sem volt látható, miként Roche atya sem, valószínűleg száműzték a miseruhája miatt. Kivrin a templom hátsó része felé pillantott, remélve, hátha Roche-nak megengedték, hogy legalább szemtanúja legyen mindezen szentségnek, de nem látta sehol a falusiak között. Akik szintén eléggé megviseltnek látszottak, némelyikük egyértelműen másnapos volt. Ahogy a püspök követe is, aki lélektelenül hadarta el a mise szavait, olyan akcentussal, amit Kivrin alig értett. Egyáltalán nem hasonlított
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 324 Roche atya latinjához. Ahhoz sem, amit Latimer és a Szent Megreformáltak papja tanított neki. A magánhangzók mind mások voltak, a „c”pedig az excelsisben csaknem „z”-nek hangzott. A lány Latimerre gondolt, aki belésulykolta a hosszú magánhangzókat, meg a Szent Megreformáltak papjára, aki ragaszkodott ahhoz, hogy a „valódi latinban” a „c olyan, mint a megsóz közepe”. „Ez a valódi latin, gondolta a lány. - Nem hagylak el, mondta a pap azon az éjen. És azt is: Ne félj! És én tökéletesen értettem őt.” Ahogy haladt előre a mise, a követ egyre gyorsabban kántált, mintha alig várná, hogy befejezhesse. Lady Imeyne szemlátomást észre sem vette ezt. Önelégülten derűsnek tűnt abban a tudatban, hogy helyesen cselekedett, így helyeslően bólogatott a prédikáció alatt, ami úgy tűnt, a világi dolgok elvetéséről szólt. Amikor kitódultak, az öregasszony megállt a templom ajtajában, a harangtorony felé pillantott, száját rosszallóan húzta el. „Most meg mi van? gondolta Kivrin. - Van egy porszem a harangon?” - Lady Yvolde, látta kegyelmed, hogyan nézett ki a templom? - kérdezte haragosan Imeyne Sir Bloet nővérétől a harangozás alatt. - Nem tett gyertyákat a szentély ablakaiba, csak fáklyákat, amiket a parasztok használnak. - Megállt. - Hátul kell maradnom, hogy beszéljek erről vele. Szégyent hozott a családunkra a püspök színe előtt. Azzal elmasírozott a harangtorony irányába, az arcára kiült a jogos harag. „Ha a pap tett volna gyertyákat az ablakokba - gondolta Kivrin -, akkor azok nem lettek volna megfelelőek, vagy nem a megfelelő helyen álltak volna. Vagy rosszul tette volna ki őket.” - Azt kívánta, bárcsak lenne módja, hogy figyelmeztesse Roche-t, de Imeyne máris megtette a fél utat a toronyig, Agnes pedig kitartóan rángatta Kivrin kezét. - Fáradt vagyok - panaszolta. - Le akarok feküdni. Kivrin a falusiakat kerülgetve, akik a mulatozás második fordulójába kezdtek, elvitte Agnest a csűrbe. Újra tettek fát a máglyára, és több fiatal nő megfogta egymás kezét s körbetáncolta a tüzet. Agnes készségesen lefeküdt a padláson, de már föl is kelt, még mielőtt Kivrin elért volna a házba. Utánasietett, át az udvaron. - Agnes - szólt rá szigorúan, csípőre tett kézzel Kivrin. - Mit keresel itt? Azt mondtad, fáradt vagy. - Kormos beteg. - Beteg? - lepődött meg Kivrin. - Mi a baja? - Beteg - ismételte meg Agnes. Megfogta Kivrin kezét és visszavezette a csűrbe, föl a padlásra. Kormos a szalmában feküdt, élettelen batyuként. Készít neki borogatást kegyelmed? Kivrin fölvette a kölyköt, aztán óvatosan visszafektette. Már beállt a hullamerevség. - Ó, Agnes, attól tartok, meghalt.
325 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Agnes leguggolt, érdeklődve vette szemügyre a tetemet. - Nagyanyám káplánja is meghalt - mesélte. - Kormosnak is láza volt? „Kormost túl sokat fogdosták - gondolta Kivrin. - Kézről kézre adogatták, szorongatták, ráléptek, félig megfojtották. Szeretetből ölték meg. Karácsonykor.” Agnes azonban nem tűnt különösebben földúltnak. - Lesz temetés? - kérdezte a gyerek, s puhatolózón dugta az ujját Kormos füléhez. „Nem” - gondolta Kivrin. A középkorban nem volt cipősdobozos temetés. A korabeliek a döglött állatoktól úgy szabadultak meg, hogy a bokrok közé hajították őket, vagy bele egy patakba. - Majd eltemetjük az erdőben - ígérte, bár fogalma sem volt, hogyan fogják ezt megoldani, hiszen a föld fagyott. - Egy fa alá. Most először látszott Agnes boldogtalannak. - Roche atyának a templomkertben kell eltemetnie Kormost - követelte. Roche atya szinte bármit megtenne Agnesért, de Kivrin nem tudta elképzelni, hogy beleegyezzen egy állat keresztény temetésébe. Az ötlet, hogy a kedvenc háziállatok lélekkel bíró lények, egészen a tizenkilencedik századig nem terjedt el, és még a viktoriánusok sem követelték meg a keresztény temetést a kutyáiknak és macskáiknak. - Én majd elmondom a halottak imáját - ajánlotta Kivrin. - Roche atyának a templomkertben kell eltemetnie őt - ismételte meg Agnes, sírásra húzódott a szájjal. - És aztán muszáj harangoznia is! - Nem temethetjük el, csak karácsony után - sietett Kivrin elterelni a könnyeket. - Majd karácsony után megkérdezem Roche atyát, mit tegyünk. Azon tűnődött, most mit kellene tennie a hullával. Nem hagyhatja itt feküdni, ahol a lányok alszanak. - Gyere, levisszük Kormost a földre! - mondta. Fölvette a kölyköt, megpróbált nem fintorogni. Levitte a létrán. Körbenézett, egy dobozt vagy zacskót keresve, amibe Kormost tehetné, de nem talált semmit. Végül az egyik sarokba fektette, a kasza mögé, és kérte Agnest, hozzon marokszám szalmát, hogy letakarják. Agnes szalmát dobott a tetemre. - Ha Roche atya nem húzza meg a harangot Kormosért, akkor nem jut a Mennyországba - mondta, és zokogni kezdett. Kivrinnek félórájába telt, míg lecsillapította. A karjában ringatta, törölgette könnymaszatos arcát, susogó hangon csitította. Zajt hallott az udvarról. Eltöprengett, vajon a karácsonyi mulatozás költözött-e be az udvarra. Vagy a férfiak mennek-e vadászni. Hallotta ugyanis a lovak nyihogását. - Gyere, menjünk és nézzük meg, mi történik az udvaron! - ajánlotta. Talán itt van apádurad. Agnes orrát törülve fölült. - Elmondom neki Kormost - mondta és fölállt Kivrin öléből.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 326 Kimentek az épületből. Az udvar tele volt emberekkel meg lovakkal. - Mit csinálnak? - firtatta Agnes. - Nem tudom - válaszolta Kivrin, noha teljesen világos volt, hogy mit csinálnak. Cob kivezette a követ fehér csődörét az istállóból, a szolgák kihurcolták a zsákokat és ládákat, amiket aznap kora reggel hurcoltak be. Lady Eliwys az ajtóban állt, aggódva fürkészte az udvart. - Elmennek? - tudakolta Agnes. - Nem - válaszolta Kivrin. „Nem. Az nem lehet, hogy elmennek. Hiszen nem tudom, hol az ugrás helye!” Kijött a barát, a fehér csuhájában meg a köpenyében. Cob bement az istállóba és kijött újra, azt a kancát vezetve, amin Kivrin lovagolt, amikor elmentek magyalért, és hozott egy nyerget is. - Biza elmennek - állapította meg Agnes. - Tudom - értett egyet Kivrin. - Látom én is, hogy mennek.
327 ————————— CONNIE WILLIS ———————————
HUSZONHARMADIK FEJEZET
K
IVRIN MEGMARKOLTA Agnes
kezét és elindult vissza a csűr biztonságába. El kell rejtőznie, míg el nem mentek. - Hová megyünk? - érdeklődött Agnes. Kivrin futva kerülte meg Sir Bloet két szolgáját, akik egy ládát cipeltek. - A padlásra. Agnes nyomban megtorpant. - Nem akarok lefeküdni! - jajgatta. - Nem vagyok fáradt! - Lady Katherine! - kiáltotta valaki az udvar túloldaláról. Kivrin fölkapva Agnest, sietve elindult a csűr felé. - Nem vagyok fáradt! - visította Agnes. - Nem vagyok! Rosemund rohant oda mellé. - Lady Katherine! Nem hallott kegyelmed? Anyámasszony kéreti. A püspök követe távozik. - Megfogta Kivrin karját és visszafordította a ház felé. Eliwys még mindig az ajtóban állt, most őket nézte, a püspök követe kijött és ott állt mellette a vörös köpönyegében. Kivrin sehol sem látta Imeyne-t. Valószínűleg odabent van, Kivrin ruháit csomagolja el. - A püspök követének sürgős dolga van a bernecestre-i kolostorban - közölte Rosemund, a ház felé vezetve Kivrint -, és Sir Bloet vele tart. - Örvendezve mosolygott Kivrinre. - Sir Bloet azt mondja, elkíséri őket Courcyig, hogy megszállhassanak ott ma éjjel, így holnap odaérhetnek Bemecestre-be. Bemecestre. Bicester. Legalább nem Godstow. Bár Godstow útba esik. - Miféle dolga? - Nem tudom - válaszolta Rosemund, mintha ez lényegtelen lenne, s Kivrin úgy vélte, számára az is. Sir Bloet távozik - csakis ez számított a kislánynak. Rosemund édesanyja felé menet boldogan tört keresztül a szolgák, málhák és paripák zűrzavarán. A püspök követe az egyik szolgájával beszélt. Eliwys homlokráncolva figyelte őket. Egyikük sem venné őt észre, ha megfordulna és elsietne az istálló nyitva álló kapuja mögé, de Rosemund még mindig fogja a ruhája ujját és húzza őt előre. - Rosemund, muszáj visszamennem a csűrbe. Otthagytam a köpenyemet... - kezdte.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 328 - Anyám! - kiáltotta Agnes. Eliwys felé szaladt, csaknem az egyik ló patái alá. A paripa nyihogott, a fejét rázta, egy szolga pedig lebukott a gyeplőszárért. - Agnes! - kiáltotta Rosemund, elengedve Kivrin ruhaujját, de már túl késő volt. Eliwys és a püspök követe már meglátták őket, s elindultak feléjük. - Nem szabad a lovak között futkosnod - szidta Eliwys, magához szorítva Agnest. - Meghalt a kopom - mesélte Agnes. - Az még nem ok a futkározásra - mondta Eliwys, Kivrin pedig tudta, hogy meg sem hallotta a lányát. Eliwys visszafordult a püspök követéhez. - Mondja meg férjeurának, hálásak vagyunk a kölcsönbe kapott lovaikért, mivel így a mieinket pihentethetjük a továbbutazáshoz Bernecestre-be mondta a követ, aki szintén zaklatottnak látszott. - Vissza fogom őket küldeni Courcyból egy szolgával. - Megnéznéd a kópémat? - kérdezte Agnes, anyja szoknyáját ráncigálva. - Csitt! - szólt rá Eliwys. - Az írnokom nem jön velünk ma délután - folytatta a követ. - Attól tartok, túl sokat vigadozott tegnap este, és most a túl sok ital okozta kínokat szenvedi el. Engedélyéért esedezem, drága hölgy, hogy maradhasson, míg föl nem épül, s hogy csak akkor jöjjön utánunk. - Természetesen maradhat - felelte Eliwys. - Tehetünk érte valamit? Férjemuram asszonyanyja... - Nem. Ne is törődjenek vele! Az alváson kívül nincs semmi, ami segíthet a sajgó főn. Estére jól lesz - jelentette ki a követ, aki maga is úgy nézett ki, mint aki túl sokat vigadozott. Idegesnek tűnt, figyelmetlennek, mintha neki is majd széthasadna a feje, és arisztokratikus arca szürke volt a ragyogó délelőtti fényben. Megborzongott, szorosabban húzta maga köré a köpenyét. Még csak oda sem pillantott Kivrinre, a lány pedig eltöprengett, vajon a sietségben nem feledkezett-e meg Lady Imeyne-nek tett ígéretéről. Aggodalmasan tekintett a kapu felé, remélve, hogy Imeyne még mindig Roche-t marasztalja el, ezért nem fog hirtelen megjelenni, hogy emlékeztesse a férfit. - Őszintén sajnálom, hogy férjemuram nincs itt - mondta Eliwys -, így nem tudtuk gazdagabban vendégül látni. Férjemuram... - Utána kell néznem a szolgáknak - vágott közbe a követ. Odatartotta a kezét, Eliwys fél térdre hullott és megcsókolta a gyűrűjét. Mielőtt fölemelkedhetett volna, a követ már el is lovagolt az istálló felé. Eliwys aggódva nézett utána. - Nem akarod látni? - kérdezte Agnes. - Most nem - felelte Eliwys. - Rosemund, el kell búcsúznod Sir Bloettól és Lady Yvolde-tól. - Egészen hideg - jegyezte meg Agnes. Eliwys Kivrinhez fordult.
329 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Lady Katherine, tudja kegyelmed, merre van Lady Imeyne? - Hátramaradt a templomban - válaszolta Rosemund. - Talán még mindig az imáit mondja - vélte Eliwys. Lábujjhegyre állt, a zsúfolt udvart fürkészte. - Hol van Maisry? „Elrejtőzött - gondolta Kivrin. - Nekem is azt kellene tennem.” - Szeretné asszonyanyám, hogy megkeressem? - kérdezte Rosemund. - Nem - utasította vissza Eliwys. - Neked el kell búcsúznod Sir Bloettól. Lady Katherine, menjen és hozza ide kegyelmed Lady Imeyne-t a templomból, hogy búcsút vehessen a püspök követétől. Rosemund, miért álldogálsz még mindig itt? Búcsút kell mondanod a jegyesednek! - Megkeresem Lady Imeyne-t - ígérte Kivrin. Közben azt gondolta: „Kimegyek az átjárón, ha az öregasszony még mindig a templomban van, elbújok a kunyhók mögött, és megyek az erdőbe.” Megfordult, hogy így tegyen. Sir Bloet szolgái közül ketten egy nehéz ládával küszködtek. Nagy dobbanással tették le pont Kivrin előtt. A láda oldalra dőlt. A lány elhátrált, kezdte megkerülni őket, próbálta megúszni, hogy a lovak háta mögött járkáljon. - Váljon kegyelmed! - kiáltotta Rosemund, utolérve őt. Megragadta a ruhája ujját. - Muszáj, hogy velem jöjjön elbúcsúzni Sir Bloettól! - Rosemund... - kezdte Kivrin, az átjáró felé tekintve. Lady Imeyne bármelyik pillanatban megérkezhet abból az irányból, a zsolozsmás-könyvét szorongatva. - Kérem! - esengett Rosemund. Sápadtnak és rémültnek tűnt. - Rosemund... - Csak egy pillanat az egész, és utána mehet kegyelmed a nagyanyámért! A kislány az istálló felé húzta Kivrint. - Jöjjön! Most, amíg a sógornője ott van vele! Sir Bloet ott állt, nézte, ahogy fölnyergelik a lovát, és az elképesztő főkötőt birtokló hölggyel társalgóit. A főkötő ma reggel semmivel sem volt kevésbé óriási, ám nyilvánvalóan sietősen tették föl. Éles szögben féloldalra dőlt. - Mi lehet az a sürgős teendője a püspök követének? - firtatta épp az asszony. A lovag összevont szemöldökkel a fejét rázta, aztán rámosolygott Rosemundra, és előrelépett. A kislány hátralépett, szorosan fogva Kivrin karját. A sógornő meghajtotta főkötőjét Rosemund előtt, majd folytatta: - Vajon híreket kapott Bath-ból? - Nem érkezett hírnök tegnap este, sem ma reggel - válaszolta a férfi. - Ha nem jött üzenet, akkor miért nem szólt rögtön erről a sürgős tennivalóról, amikor megérkezett?
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 330 - Nem tudom - felelte türelmetlenül a férfi. - Várjon! Búcsút kell mondanom a jegyesemnek! - Rosemund kezéért nyúlt és Kivrin látta, mekkora erőfeszítésébe került a kislánynak, hogy ne húzza el. - Isten áldja kegyelmedet, Sir Bloet! - mondta Rosemund mereven. - Hát így búcsúzik kegyelmed a férjeurától? - firtatta a férfi. - Még búcsúcsókot sem ad neki? Rosemund előrelépett és gyors puszit nyomott a férfi orcájára, aztán tüstént hátralépett, el a lovag keze ügyéből. - Megköszönöm kegyelmednek az ajándék melltűt - tette hozzá. Bloet tekintete a kislány sápadt arcáról a köpeny nyakára süllyedt. - „Ahelyett vagy itt, akit szeretek” - mondta és fogdosni kezdte a melltűt. Agnes szaladt oda kiabálva: - Sir Bloet! Sir Bloet! - A férfi karjába kapta és a magasba lendítette. - Jöttem, hogy búcsút mondjak kegyelmednek - közölte a gyerek. - A kopom meghalt. - Hozni fogok neked egy kopót esküvői ajándékul, ha adsz egy csókot! ígérte a férfi. Agnes átölelte Sir Bloet nyakát, és csattanós puszit nyomott mindkét vöröslő orcájára. - Te bezzeg nem vagy olyan szűkmarkú a csókjaiddal, mint a nővéred - állapította meg a férfi Rosemundra pillantva. Letette Agnest. - Vagy kegyelmed is ad a férjeurának két csókot? Rosemund nem szólt semmit. A férfi előrelépett és a melltűt babrálta. - Io suiicien lui dami amo - mondta. Kezét a jegyese vállára tette. - Mindig gondoljon rám kegyelmed, amikor viseli a melltűt! - Előrehajolt és megcsókolta a kislány torkát. Rosemund nem rándult össze, de minden szín kifutott az arcából. A férfi elengedte. - Húsvétkor eljövök kegyelmedért - jelentette ki, és ez bizony fenyegetésnek hangzott. - Hoz nekem kegyelmed egy fekete kopót? - kérdezte Agnes. Lady Yvolde jött oda hozzájuk s azt firtatta: - Mit tettek kegyelmed szolgái az úti köpönyegemmel? - Máris idehozom - ajánlkozott Rosemund, s eliramlott a ház felé, még mindig magával vonszolva Kivrint. Amint biztonságos távolban voltak Sir Bloettól, Kivrin így szólt: - Meg kell keressem Lady Imeyne-t. Nézd, már csaknem készen állnak az indulásra! Bizony úgy volt. A szolgák és ládák és lovak fölfordulása rendezett menetté alakult, Cob már ki is nyitotta a kaput. Azok a lovak, amiken a „három királyok” előző éjszaka lovagoltak, most a ládákkal és a zsákokkal voltak megrakva, a kantáruk összekötve. Sir Bloet sógornője és a lányai már
331 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— lóra is szálltak. A püspök követe Eliwys kancája mellett állt, szorosabbra húzva a nyereghevedert. „Már csak néhány perc - gondolta Kivrin -, jaj, csak maradjon még néhány percet a templomban, és ezek távoznak!” - Asszonyanyád meghagyta nekem, hogy keressem meg Lady Imeyne-t - mondta Kivrin. - Először el kell jönnie kegyelmednek a házba velem - kérlelte Rosemund. A keze Kivrin karján még mindig reszketett. - Rosemund, arra nincs idő... - Kérem! - könyörgött a lány. - Mi lesz, ha ő bejön a házba és rám talál? Kivrin maga előtt látta, ahogy Sir Bloet megcsókolta a gyerek torkát. - Veled megyek - törődött bele -, de sietnünk kell! Átszaladtak az udvaron, be az ajtón, csaknem beleütköztek a kövér barátba. A lányszobából jött le a lépcsőn. Mérgesnek, vagy tán másnaposnak nézett ki. Rájuk sem pillantva ment ki a válaszfalak közti nyíláson. Nem volt senki más a házban. Az asztalt még mindig ellepték a kupák meg a húsostálak, a tűz őrizetlenül, füstölögve égett. - Lady Yvolde köpenye fönt van a padláson - mondta Rosemund. - Várjon meg kegyelmed! - Úgy iramlott föl a létrán, mintha Sir Bloet kergetné. Kivrin visszament a válaszfalhoz és kinézett. Innen nem látta a kapubejárót. A püspök követe fél kézzel a nyeregkápára támaszkodva állt Eliwys kancája mellett, s a barátot hallgatta, aki egész közel hajolt hozzá beszéd közben. Kivrin fölpillantott a lépcsőn a lányszoba csukott ajtajára azon töprengve, vajon az írnok tényleg másnapos, vagy pedig valami módon összerúgta a port a fölöttesével. A barát gesztusai nyilvánvaló zaklatottságról árulkodtak. - Itt is van - mondta Rosemund lemászva, fél kézzel a létrát fogva, másik kezével magához szorítva a köpenyt. - Szeretném, ha kegyelmed vinné oda Lady Yvolde-nak. Csak egy percbe telik! Ez volt az a lehetőség, amire Kivrin várt. - Odaviszem - egyezett bele, elvette a nehéz köpönyeget Rosemund-tól, és indult kifelé. Amint a szabadban lesz, oda fogja adni a köpenyt az első szolgának, hogy vigye el Bloet nővérének, ő pedig eltűnik a kapubejáróban. „Jaj, csak maradjon még az öregasszony néhány percet a templomban imádkozta. - Hadd jussak el a rétre!” - Kilépett az ajtón s csaknem nekiment Lady Imeyne-nek. - Miért nem áll még készen kegyelmed a távozásra? - tudakolta Imeyne, letekintve a köpenyre a lány karjában. - Hol van kegyelmed köpönyege? Kivrin egy pillantást vetett a püspök követére, akinek mindkét keze a kápán nyugodott és épp föllépett Cob összekulcsolt kezébe. A barát már a lován ült.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 332 - A köpenyem a templomban van - felelte Kivrin. - Máris idehozom. - Nincs rá idő. Mindjárt indulnak. Kivrin kétségbeesetten nézett körül az udvaron, de mindenki túl messze volt tőle: Eliwys Gawynnal állt az istálló mellett, Agnes élénken csevegett Sir Bloet egyik unokahúgával, Rosemund nem volt látható sehol, föltehetőleg még a házban rejtőzködik. - Lady Yvolde meghagyta, hogy vigyem oda neki a köpenyét próbálkozott Kivrin. - Maisry is odaviheti - hárította el Imeyne. - Maisry! „Ó, bárcsak még mindig el lenne bújva” - fohászkodott Kivrin. - Maisry! - kiáltotta Imeyne, erre Maisry, a fülét fogva, kisomfordált a sörfőzde ajtaján és jött. Lady Imeyne kikapta a köpenyt Kivrin kezéből, s odalökte Maisryébe. - Hagyd abba a nyavalygást! Vidd ezt oda Lady Yvoldenak! - förmedt rá. Azzal megragadta Kivrin csuklóját. - Jöjjön kegyelmed! - mondta és megindult a püspök követe felé. - Szent atyám, megfeledkezett Lady Katherine-ről, holott megígérte kegyelmed, hogy magával viszi őt Godstow-ba! - Nem megyünk Godstow-ba - válaszolta a követ, majd nagy erőfeszítéssel föllendítette magát a nyeregbe. - Bemecestre-be utazunk. Gawyn fölült Gringolet-ra és a kapu irányába léptetett vele. „Ő is velük megy - gondolta a lány. - Talán Courcyba menet rá tudom majd venni, hogy vigyen el az ugrás helyére. Talán rá tudom venni, mondja el nekem, hol van, hátha el tudok szökni tőlük és megkeresem magam.” - Akkor nem lovagolhatna kegyelmedékkel Bernecestre-ig, onnan pedig egy szerzetes kíséretében Godstow-ba? Szeretném, ha visszatérne a zárdájába. - Nincs rá idő - felelte a követ, megmarkolva a kantárt. Imeyne megfogta a követ skarlátvörös palástját. - Miért távozik ily hirtelen kegyelmed? Valamin megütközött? A követ odanézett a barátra, aki Kivrin kancájának kantárát fogta. - Dehogy! - Tétova keresztet vetett Imeyne-re. - Dominus vobiscum, et cum spiritu tuo - mormolta és szúrósan nézett az öregasszony kezére a palástján. - És mi lesz az új káplánnal? - Imeyne nem hagyta magát lerázni. - Hátrahagytam az írnokomat, hogy káplánja legyen kegyelmednek - közölte a követ. „Hazudik” - gondolta Kivrin, és fürkészően tekintett föl a férfira. Az megint összenézett a baráttal, titokzatoskodón. Kivrin eltűnődött: vajon sietős teendőjük nem egyszerűen csak annyi, hogy elszökjenek ez elől a panaszkodó vénasszony elől? - Kegyelmed írnoka? - ismételte meg Lady Imeyne elégedetten, és elengedte a palástot.
333 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— A püspök követe megsarkantyúzta a lovát, átvágtatott az udvaron, csaknem eltaposva Agnest, aki elszaladt az útból, aztán odafutott Kivrinhez és a szoknyájába temette a fejét. A barát, aki Kivrin kancáján ült, a követ után lovagolt. - Isten kísérje kegyelmedet, szent atyám! - kiáltotta utána Lady Imeyne, a követ azonban már kiért a kapun. Aztán mind elmentek, utolsónak Gawyn lovagolt ki, feltűnő vágtában, hogy Eliwys észrevegye őt. Nem vitték magukkal Godstow-ba Kivrint, messze az ugrás helyszínétől. Annyira megkönnyebbült, hogy még csak nem is aggódott amiatt, hogy Gawyn is velük tartott. Courcy mindössze fél nap lovaglásra van innen. A férfi akár már sötétedésre visszaérkezhet. Mindenki fölszabadultnak tűnt, vagy talán csak a karácsonyi izgalmak utóhatását érezték, meg azt, hogy tegnap reggel óta folyamatosan fönn vannak. Senki sem mozdult, hogy leszedje az asztalt, amit még mindig elleptek a piszkos tálak és a félig kiürült tálalóedények. Eliwys lerogyott a fő helyre, a karja oldalt lelógott és közönyösen nézett az asztalra. Néhány perccel később Maisiyt szólította, de amikor a szolgáló nem jelentkezett, Eliwys nem kiabált érte újra. Hátrahajtotta a fejét a faragott támlára és lehunyta a szemét. Rosemund fölment a padlásra lefeküdni. Agnes leült Kivrin mellé a tűzhelynél, az ölébe tette a fejét, szórakozottan játszadozva a csengőjével. Csak Lady Imeyne vonakodott átengedni magát a délutáni lankadtságnak és restségnek. - Szeretném, ha vecsernyét mondana az új káplánom - jelentette be és fölment, hogy bekopogjon a lányszoba ajtaján. Eliwys lustán tiltakozott, még mindig behunyt szemmel, hogy a püspök követe azt mondta, ne zavarják az írnokát. Imeyne mégis hangosan bekopogott többször is, eredménytelenül. Várt pár percet, megint kopogtatott, aztán lejött a lépcsőn, az aljánál letérdelt, hogy a zsolozsmás-könyvét olvassa és a szemét az ajtón tartsa azért, hogy lecsaphasson az írnokra, amint az előbukkan. Agnes egy ujjal ütögette a csengőt, közben hatalmasat ásított. - Miért nem mégy föl a padlásra és fekszel le a nővéreddel te is? - sugallta Kivrin. - Nem vagyok fáradt - jelentette ki Agnes és fölült. - Mesélje el kegyelmed, mi történt a szófógadatlan lánnyal! - Csak akkor, ha lefekszel - szabta meg Kivrin, aztán belekezdett a mesébe. Agnes két mondatot sem bírt ki ébren. Késő délután Kivrinnek eszébe jutott Agnes kutyakölyke. Addigra már mindenki elaludt, még Lady Imeyne is, aki föladta az írnokra való várakozást és fölment a padlásra lefeküdni. Valamikor Maisry is bejött, bemászott az egyik asztal alá. Ott horkolt hangosan.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 334 Kivrin óvatosan kiszabadította térdét Agnes feje alól, aztán ment eltemetni a kutyakölyköt. Az udvaron nem volt egy lélek sem. A máglya maradványai még mindig ott hamvadtak a rét közepén, de körötte sem volt senki. A falusiak is szunyókálnak karácsony délutánján. Kivrin kihozta Kormos tetemét, majd elindult az istállóba egy faásóért. Csak Agnes pónija állt ott. Kivrin homlokát ráncolva azon töprengett, vajon minek a hátán mehetne az írnok a követ után Courcyba. Talán a püspök követe nem is hazudott és az írnok lesz az új káplán, akár tetszik neki, akár nem. Kivrin a templomot megkerülve elcipelte az ásót meg Kormos máris teljesen merev tetemét a templom északi oldalára. Lefektette a kölyköt, és vájni kezdte a földet a hókéreg alatt. A föld a szó szoros értelmében kőkemény volt. A fából készült ásó még csak meg sem karcolta, akkor sem, amikor mindkét lábával rá állt. Megmászta a dombot az erdő kezdetéig, beásott a hóba egy kőrisfa tövénél, és a laza avarba temette el a kutyakölyköt. - Requiescat in pace - szólt fennhangon, hogy majd elmondhassa Agnesnek, a kutyus keresztény temetést kapott, majd lesétált a domboldalon. Azt kívánta, bárcsak most lovagolna vissza Gawyn. Megkérhetné, hogy vigye el az ugrás helyére, míg mindenki alszik. A lány lassan ballagott át a réten, s fülelt, nem hallja-e a lovat. A férfi alighanem a főúton jön majd vissza. Kivrin a disznóól fonott vesszőkerítésének támasztotta az ásót, aztán körbement az udvarház fala mentén a kapuig, de nem hallott semmit. A délutáni fény kezdett fogyatkozni. Ha Gawyn nem jön hamarosan, akkor túl sötét lesz kilovagolni az ugrás helyére. Roche atya egy félóra múlva vecsernyére fog harangozni, és az majd mindenkit fölébreszt. Gawynnak azonban, akármikor ér vissza, el kell majd látnia a lovát, ő pedig kioson akkor az istállóba és megkéri a férfit, vigye el az ugrás helyszínére másnap reggel. Vagy talán egyszerűen el is tudja mondani neki, hol van, rajzol egy térképet, hogy ő maga megtalálhassa. Akkor nem kell vele kimennie az erdőbe kíséret nélkül, ha pedig Lady Imeyne elküldi a férfit egy újabb megbízással a randevú napján, Kivrin akkor is foghat egy lovat és megkeresheti a helyet maga. Addig várakozott a kapunál, míg át nem fagyott, aztán visszament a fal mentén a disznóólhoz, és be az udvarra. Még mindig nem járt senki az udvaron, de Rosemund az előszobában állt, köpenyben. - Hol volt kegyelmed? Már mindenhol kerestem! Az írnok... Kivrin szíve nagyot dobbant. - Mi az? Máris távozik? - Az írnok fölébredt a másnaposságból és kész távozni. És Lady Imeyne rábeszélte, hogy vigye magával a lányt Godstowba...
335 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Nem - válaszolta Rosemund belépve a csarnokba. A csarnok üresen tátongott. Bizonyára mind Eliwys, mind Imeyne a lányszobában van az írnokkal. A kislány kikapcsolta Sir Bloet melltűjét és levette a köpenyét. - Az írnok gyengélkedik. Roche atya küldött, hogy keressem meg kegyelmedet. Azzal elindult föl a lépcsőn. - Gyengélkedik? - kérdezte Kivrin. - Igen. Nagyanyám fölküldte Maisiyt a lányszobába, hogy vigyen neki valamit enni. „Meg hogy munkába állítsa az új káplánt” - gondolta Kivrin, s követte föl a lépcsőn. - És Maisry betegen találta? - Igen. Láza van. „Másnapos - gondolta Kivrin a homlokát ráncolva. - Bár Roche atya bizonyosan fölismerné az ital utóhatását, még akkor is, ha Lady Imeyne nem tudná, vagy nem akarná.” Rettenetes gondolat merült föl benne: „Az én ágyamban aludt, és elkapta a vírust tőlem!” - Milyen tünetei vannak? - tudakolta. Rosemund kinyitotta az ajtót. A kicsiny szobában alig volt hely mindnyájuknak. Roche atya az ágy mellett állt, Eliwys egy kicsivel mögötte, a keze Agnes fején nyugodott. Maisry meglapult az ablaknál. Lady Imeyne az ágy lábánál térdelt az orvosságos ládikó mellett, és egyik bűzlő borogatásával foglalatoskodott. Egy másik szag is szétáradt a szobában, émelyítő és olyan erős, hogy elnyomta a borogatás mustár- és póréhagymabűzét. Agnest kivéve mindnyájan rémültnek tűntek. Agnes érdeklődőnek látszott inkább, ugyanúgy, mint Kormos esetében. Kivrin azt gondolta: „Az írnok meghalt, elkapta azt a bajt, ami nekem is volt, és most halott. De ez képtelenség. Itt vagyok december közepe óta. Az csaknem kéthetes lappangási időt jelentene. Ráadásul senki más nem kapta el, még Roche atya, vagy Eliwys sem, holott ők állandóan velem voltak a betegségem alatt.” A lány az írnokra pillantott. A férfi az ágyon feküdt, betakaratlanul, csak egy inget viselt, nadrágot nem. A többi ruhája összehajtogatva hevert az ágy lábán, bíbor köpenye lelógott a földre. Az ingét sárga selyemből varrták, összehúzó zsinórjai kibomlottak, ezért félig szétnyílt a mellkasán, de a lány nem vette észre sem szőrtelen bőrét, sem az ing ujján a hermelinprém csíkokat. A férfi beteg volt. „Én sosem voltam ennyire beteg - gondolta Kivrin -, még akkor sem, amikor haldokoltam.” Odament az ágyhoz. Véletlenül fölrúgott egy félig üres, cserép boroskorsót, amitől az gurulni kezdett az ágy alatt. Az írnok megrándult. Egy másik butélia, még érintetlen pecséttel, az ágy fejénél állt.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 336 - Túl sok zsíros étket fogyasztott - vélekedett Lady Imenye, összezúzva valamit a kőtálban, holott ez nyilvánvalóan nem ételmérgezés volt. A borospalackok dacára, nem is a túl sok alkohol. „Az írnok beteg - gondolta Kivrin. - Borzasztóan beteg.” A férfi kapkodva lélegzett ki-be, nyitott szájjal, lihegve, mint szegény Kormos. Élénkvörös, dagadtnak látszó nyelvét kidugta. Az arca még sötétebb vörösbe játszott, a kifejezés rajta eltorzult, mintha meg lenne rémülve. A lány eltűnődött, vajon megmérgezték-e. A püspök követe annyira menni akart, hogy csaknem eltaposta Agnest a lovával, és azt mondta Eliwysnek, ne zavarják az írnokát. Az egyház csinált ilyesmiket az ezerháromszázas években, nemde? Rejtélyes halálozások a kolostorban meg a székesegyházban. Kapóra jövő elhalálozások. De ennek semmi értelme. A püspök követe meg a barát nem sietett volna el, parancsot adva, hogy ne háborgassák az áldozatot. Éppen az a méreggel gyilkolás lényege, hogy ételmérgezésnek nézzen ki, vagy hashártyagyulladásnak, esetleg a tucatnyi egyéb megmagyarázhatatlan dolog egyikének, amiben meg szoktak halni az emberek a középkorban. És miért mérgezné meg a püspök követe a saját alárendeltjét, amikor le is fokozhatja, úgy, ahogy Lady Imeyne akarta lefokoztatni Roche atyát? - Kolera? - tudakolta Eliwys. „Nem” - gondolta Kivrin. Próbált emlékezni annak tüneteire. Heves hasmenés és hányás, jelentős folyadékveszteség. Beesett arc, kiszáradás, elkékülés, égető szomjúság. - Nem szomjas kegyelmed? - kérdezte. Az írnok nem adta jelét, hogy hallotta. A szeme félig le volt hunyva, és szintén megduzzadtnak tűnt. Kivrin a férfi homlokára tette a kezét. Az írnok kissé megrándult, bevérzett szeme egy pillanatra kinyílt, majd lecsukódott. - Csak úgy tüzel a láztól - mondta Kivrin, s azt gondolta, a kolera nem okoz ilyen magas lázat. - Hozzon valaki egy nedves kelmedarabot! - Maisry! - csattant föl Eliwys, Rosemund azonban máris ott termett Kivrin könyökénél ugyanazzal a piszkos ronggyal, amit az ő esetében is használtak. De legalább hűs volt. Kivrin négyszögletűre hajtogatta, s közben az írnok arcát nézte. Ő még mindig zihált, és az arca, amikor a lány a homlokára tette a rongyot, eltorzult, mintha fájdalmai lennének. A hasát szorongatta. „Vakbélgyulladás? - gondolta Kivrin. - Nem, az általában csak hőemelkedéssel jár. A tífusz okozhat akár negyvenfokos lázat is, habár általában nem az elején. A lép megnagyobbodását is előidézi, ami gyakran eredményez altesti fájdalmat.” - Fáj valamije kegyelmednek? - tudakolta. - Hol fáj? Az írnok szeme megint félig kinyílt, a keze nyugtalanul mozgolódott az ágytakarón. Ez a tífusz egyik tünete, ez a szüntelen motozás, de csak a végső
337 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— fázisban, a betegség lefolyásának nyolcadik vagy kilencedik napján. A lány töprengett, vajon nem volt-e már beteg az írnok, amikor ideérkezett. Érkezésükkor a férfi megbotlott, amikor leszállt a lóról, a barátnak kellett elkapnia. Ám nem keveset evett meg ivott a lakomán, és Maisryt fogdosta. Akkor még nem lehetett nagyon beteg, és a tífusz fokozatosan alakul ki, fejfájással kezdődik, és épp csak megemelkedett testhőmérséklettel. Nem éri el a harminckilenc fokot egészen a harmadik hétig. Kivrin közelebb hajolt s félrehúzta a férfi kikötözött ingét, hogy láthassa a tífusz rózsaszín kiütéseit. De nem voltak kiütések. Oldalt a férfi nyaka kissé duzzadtnak tűnt, ám szinte minden fertőzéssel együtt járnak a megdagadt nyirokmirigyek. A lány fölhúzta az ing ujját. A férfi karján sem voltak rózsaszín kiütések, a körme azonban kékesbarna színt öltött, ami azt jelenti, hogy nem kap elég oxigént. Az elkékülés a kolera egyik tünete. - Előzőleg nem hányt vagy ürítette a beleit? - kérdezte. - Nem - válaszolta Lady Imeyne, zöldes pépet kenve egy merev vászondarabra. - Túl sok cukrot és fűszert evett, attól lobbant lázra a vére. Hányás nélkül nem lehet kolera, egyébként is, a láza túl magas ahhoz. Talán mégiscsak az ő vírusa a ludas, de neki egyáltalán nem fájt a hasa és a nyelve sem dagadt így meg. Az írnok fölemelte a kezét, és lelökte a rongyot a homlokáról, rá a párnára, aztán hagyta, hogy a karja visszahulljon a teste mellé. Kivrin fölvette a rongyot. Az már teljesen száraz volt. Mi más okozhat még ilyen magas lázat, mint egy vírus? A tífuszon kívül nem jutott semmi más az eszébe. - Nem vérzett az orra? - kérdezte Roche-tól. - Nem - felelte Rosemund, odalépve. Elvette a rongyot Kivrintől. - Nem láttam vérzésnek semmijeiét. - Nedvesítsd meg hideg vízzel, de ne csavard ki! - utasította Kivrin. - Roche atya, segítsen kegyelmed megemelni őt! Roche az írnok vállára tette a kezét és megemelte. Nem volt vér a vásznon a férfi feje alatt. Roche gyöngéden visszafektette. - Gondolja kegyelmed, hogy ez tífusz? - firtatta és a hangja valahogy különös volt, szinte reménykedő. - Nem tudom - válaszolta Kivrin. Rosemund átnyújtotta Kivrinnek a rongyot. Szemlátomást szaván fogta. A rongyból csöpögött a jéghideg víz. Kivrin előrehajolt és az írnok homlokára helyezte. A férfi karja hirtelen, vadul fölemelkedett, kilökve a rongyot Kivrin kezéből, aztán már föl is ült, mindkét karjával a lány felé hadonászott, és rugdalt a lábával. Az ökle oldalt találta el Kivrin lábát, amitől meg-csuklott a térde s csaknem az ágyra roskadt. - Sajnálom, sajnálom - mondogatta Kivrin s próbálta visszanyerni az egyensúlyát, próbálta elkapni az írnok kezét. - Sajnálom!
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 338 Az írnok vérben forgó szeme most tágra nyílt és egyenesen előre meredt. - Glóriám tuam - ordította fura, magas hangon, ami beillett volna akár sikoltásnak is. - Sajnálom - mondta Kivrin. Elkapta a férfi egyik csuklóját, de annak másik karja előrevágódott és teljes erőből mellbe vágta a lányt. - Requiem aeternum dona eis - harsogta az írnok térdre emelkedve, majd talpra, hogy az ágy közepén álljon föl. - Et luxperpetua luceat eis. Kivrin hirtelen rádöbbent, hogy a férfi a halottakért mondott misét próbálja elénekelni. Roche atya megragadta az írnok ingét, ő erre addig rúgott, míg kiszabadult, aztán folytatta a rugdalást, körbeforogva, mintha táncolna. - Miserere nobis. A férfi túl közel húzódott a falhoz s így nem tudták elérni, pedig minden egyes fordulatnál beverte a lábát meg csapkodó karját a gerendákba, s úgy tűnt, ezt észre sem veszi. - Amikor visszajön a kezünk ügyébe, el kell kapjuk a bokáját és le kell döntenünk - jelentette ki Kivrin. Roche atya kifulladva bólintott. A többiek megkövültén álltak, meg sem próbálták megállítani a beteget, Imeyne még mindig térdepelt. Maisry teljesen behúzódott az ablakfülkébe, kezét a fülére tapasztotta és szorosan behunyta a szemét. Rosemund visszaszerezte az ázott rongyot, kinyújtott kézzel tartotta, mintha az gondolná, hogy Kivrin esetleg megkísérli újra az írnok fejére tenni. Agnes eltátott szájjal bámulta az írnok félig lemezteleneden: testét. Az írnok visszapördült feléjük, a keze az inge elején lévő zsinórokat fogdosta, megpróbálta eltépni őket. - Most! - kiabálta Kivrin. Roche atyával együtt nyúltak a férfi bokája után. Az írnok fél térdre rogyott, szélesen széttárta a karját, előrerontva kiszabadult, és egyenesen Rosemundra vetette magát a magas ágyról. A kislány fölemelte a kezét, még mindig benne a ronggyal, s a férfi a mellének vágódott. - Miserere nobis - mondta az írnok, miközben mindketten a földre zuhantak. - Ragadja meg kegyelmed a karját, mielőtt bánthatná a lányt! - kérte Kivrin, ám az írnok abbahagyta a hadonászást. Mozdulatlanul feküdt Rosemundon, a szája csaknem a kislányén, a karja ernyedten lógott az oldalán. Roche atya megfogta az írnok ellenállásra képtelen karját, és legördítette Rosemundról. A férfi az oldalára billent, aprókat lélegezve, de már nem zihálva. - Meghalt? - kérdezte Agnes. A gyerek hangja mintha varázslat alól szabadította volna föl a többieket, mind megmozdultak előre, még Lady Imeyne is talpra vergődött az egyik tartóoszlopot markolva.
339 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Kormos meghalt - jegyezte meg Agnes, anyja szoknyáiba kapaszkodva. - De ő nem halott - jelentette ki Imeyne, letérdelve az írnok mellett csak a vérében égő láz a fejébe szállt. Gyakran megesik. „Sohasem esik meg - gondolta Kivrin. - Ez nem tünete egyetlen betegségnek sem, amiről valaha is hallottam. Mi lehet? Gerincvelőgyulladás? Epilepszia?” Lehajolt, egészen Rosemund mellé. A kislány mereven feküdt a padlón, a szeme szorosan lecsukva, a keze ökölbe szorítva, oly erősen, hogy kifutott belőle a vér. - Megsérültél? - kérdezte Kivrin. Rosemund kinyitotta a szemét. - Lelökött a földre - panaszolta kissé reszkető hangon. - Föl tudsz állni? - tudakolta Kivrin. Rosemund bólintott. Eliwys odalépett, Agnes még mindig a szoknyájába kapaszkodott. Együtt talpra segítették a kislányt. - Fáj a lábam - mondta anyjára támaszkodva, de egy pillanattal később már rá tudott állni. - Ő... hirtelen... Eliwys odatámogatta az ágy végéhez és leültette a faragott ládára. Agnes fölmászott a nővére mellé. - A püspök írnoka rád vetette magát - mondta. Az írnok motyogott valamit, Rosemund ijedten nézett rá. - Megint föl fog kelni? - kérdezte Eliwystől. - Nem - válaszolta Eliwys. Segített neki fölállni, majd elvezette a lányt az ajtóhoz. - Vidd le a nővéredet a tűzhöz és ülj le vele! - utasította Agnest. Agnes megfogta Rosemund karját és kikalauzolta. - Amikor az írnok majd meghal, eltemetjük a templomkertben - Kivrin hallotta, hogy a gyerek ezt mondja a lépcsőn lefelé. - Mint Kormost. Az írnok máris holtnak tűnt, a szeme félig nyitva volt ugyan, de nem látott. Roche atya letérdelt mellé, könnyedén a vállára emelte, az írnok feje és karja ernyedten lógott, pont úgy, ahogy Kivrin cipelte haza Agnest az éjféli miséről. Kivrin sietve lehúzta az ágytakarót a derékaljról, és Roche ágyba fektette a beteget. - El kell vonjuk a lázat az agyáról - jelentette ki Lady Imeyne, visszatérve a borogatásához. - A fűszerek okozták az agya hagymázát. - Nem - suttogta Kivrin az írnokra nézve, aki a hátán feküdt, karja oldalt nyugodott, tenyérrel fölfelé. A vékony ing eleje félig kettéhasadt, teljesen lehullott a bal válláról, s így jól látszott kinyújtott karja. Vörös duzzanat volt a hóna alatt. - Nem - lehelte a lány. A duzzanat élénkvörös volt, és csaknem akkora, mint egy tojás. Magas láz, dagadt nyelv, az idegrendszer toxikózisa, bubók a hón alatt és az ágyékon. Kivrin önkéntelenül lépett egyet hátra.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 340 - Az nem lehet - mondta. - Ez valami más. - Valami másnak kell lennie. Egy kelés. Vagy valamiféle fekély. - Előrenyúlt, hogy elhúzza róla az ing ujját. Az írnok keze megrándult. Roche nyújtózott, hogy megragadja a beteg mindkét csuklóját, s leszorítsa őket a derékaljra. A duzzanat tapintásra kemény volt és körülötte a bőr foltosán lilásfekete. - Az nem lehet - ismételte meg a lány. - Csak 1320 van. - Ez majd kihúzza belőle a lázat - állította Imeyne. Mereven állt föl, maga előtt tartva a borogatást. - Húzza el az inget kegyelmed, hogy rátehessem a betegre a borogatást! Azzal elindult az ágy felé. - Ne! - szólalt meg Kivrin. Fölemelte a kezét, hogy megállítsa. - Maradjon távol kegyelmed! Nem szabad megérintenie! - Összevissza beszéd! - legyintett Imeyne. Roche-ra tekintett. - Nem más ez, mint gyomorláz. - Nem láz! - jelentette ki Kivrin. Odafordult Roche atyához. - Engedje el kegyelmed a kezét és menjen tőle távol! Ez nem láz. Ez a pestis. Mindnyájan, Roche és Imeyne és Eliwys ugyanolyan értetlenül meredtek rá, mint Maisry. „Még csak azt sem tudják, mi ez - gondolta kétségbeesetten a lány -, mert még nem is létezik, még nem lehetséges a fekete halál ekkoriban. Még Kínában sem kezdődött el 1333-ig. És nem érte el Angliát 1348-ig.” - De mégis az - mondta Kivrin. - Az írnoknál megvan minden tünete. A bubó, a dagadt nyelv meg a bőr alatti bevérzések. - Nem más ez, mint gyomorláz - jelentette ki Imeyne, odafurakodva Kivrin mellett az ágyhoz. - Ne... - kezdte Kivrin, Imeyne azonban addigra már megtorpant, a borogatás az írnok mezítelen mellkasa fölött a levegőben maradt. - Isten irgalmazzon nekünk! - mondta és elhátrált, még mindig a borogatást szorongatva. - A kék nyavalya az? - kérdezte rémülten Eliwys. És Kivrin hirtelen mindent megértett. Nem a per miatt jöttek ide, nem azért, mert a királynak baja van Guillaume-mal. A férj azért küldte ide őket, mert pestisjárvány van Bath-ban. „Meghalt a dadánk”, mesélte Agnes korábban. Meg Lady Imeyne káplánja, Hubard testvér. „Rosemund azt mondta, a kék nyavalyába halt bele”, mondta neki Agnes. És Sir Bloet említette, hogy a pert elhalasztották, mert a bíró megbetegedett. Ez volt az ok, amiért Eliwys nem akart üzenni Courcyba, és amiért olyan mérges volt, amikor Imeyne elküldte Gawynt a püspökhöz. Mert pestis dúl Bath-ban. De az nem lehet! A fekete halál nem ért el Bath-ba 1348 őszéig. - Milyen évet írunk?! - kérdezte Kivrin.
341 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Az asszonyok bárgyún néztek rá, Imeyne még mindig az elfeledett borogatást fogta. Kivrin odafordult Roche-hoz. - Melyik év ez? - Beteg kegyelmed, Lady Katherine? - tudakolta aggodalmasan a pap, nyúlva a csuklója után, mintha attól tartana, hogy a lánynak is olyan rohama lesz, mint az írnoknak volt. Kivrin elrántotta a kezét. - Mondja meg, kegyelmed, melyik év! - Ez Harmadik Edward uralkodásának huszonegyedik éve - válaszolta Eliwys. Harmadik Edward, nem Második. Kivrin a pániktól nem emlékezett vissza, hogy mikor is uralkodott Harmadik Edward. - Mondja meg, melyik év! - kérte. - Anno domini - szólalt meg az írnok az ágyon. Próbálta megnyalni az ajkát dagadt nyelvével. - Ezerháromszáznegyvennyolc.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 342
III. KÖNYV
Saját kezemmel temettem el öt gyermekemet egy közös sírba... Nem voltak harangok. Nem voltak könnyek. Ez a világ vége. Agniola di Tura 1347
343 ————————— CONNIE WILLIS ———————————
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
D
UNWORTHY a
következő két napot azzal töltötte, hogy hívogatta a Finch összeállította listán szereplő technikusokat és skót horgászkalauzokat, valamint újabb kórtermet rendezett be a Bulkeley-Johnsonban. További tizenöt visszatartottat döntött le a lábáról az influenza, köztük Ms. Taylort, aki negyvenkilenc ütemmel a harangjáték befejezése előtt esett össze. - Hirtelen elájult, elengedte a harangját is - jelentette Finch. - Az olyan lármával lendült tovább, mint maga a végzet, és a kötél úgy csapdosott ideoda, mintha élne. Rátekeredett a nyakamra és csaknem megfojtott. Ms. Taylor folytatni akarta, miután magához tért, de persze akkor már túl késő volt. Igazán szeretném, ha beszélne vele, Mr. Dunworthy. Teljesen el van keseredve. Azt mondja, sosem bocsájtja meg magának, hogy cserbenhagyta a többieket. Mondtam neki, nem az ő hibája, hogy néha a dolgok kikerülnek az ember irányítása alól, nem igaz? - De - válaszolta Dunworthy. Nem sikerült elérnie egyetlen technikust sem, még kevésbé meggyőznie, hogy jöjjön Oxfordba, sőt Basingame-et sem találta meg. Ő és Finch telefonáltak minden skóciai szállodába, aztán minden fogadóba és bérelhető üdülőházba. William megszerezte Basingame bankszámlakivonatát, de nem állt rajta horgászcsali- vagy gumicsizma-vásárlás valami távoli skót kisvárosban - semmi sem szerepelt december tizenötödike után. A telefonrendszer működése fokozatosan rosszabbodott. A vizuálist már megint kikapcsolták, a géphang pedig - közölve, hogy a járvány miatt minden vonal foglalt - már a második szám után félbeszakította szinte mindegyik hívást, amivel csak próbálkozott. A tanár nem is annyira aggódott Kivrin miatt, inkább súlyos teherként hordozta a lelkében, miközben benyomkodta a telefonszámokat, várta a mentőt, hallgatta Mrs. Gaddson panaszait. Andrews nem hívta vissza, vagy ha mégis, nem kapcsolták. Badri szünet nélkül halálról motyogott, az ápolónők gondosan papírcetlikre jegyezték összefüggéstelen szavait. Amikor a tanár várakozott a technikusokra, horgászkalauzokra, valakire, aki végre fölveszi a kagylót, Badri szavaiba mélyedt s nyomrávezető jeleket kutatott. „Fekete”, mondta Badri, meg „laboratórium” meg „Európa”. A telefonrendszer tovább romlott. A géphang közbevágott, amint benyomta az első számot, és több alkalommal is előfordult, hogy meg sem
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 344 szólalt a vonalat jelző búgás. Momentán föladta a telefonálást, inkább a kapcsolatok táblázatán dolgozott. Williamnek sikerült megszereznie az elsődleges esetek titkos egészségügyi adatait. A tanár elmerült bennük, sugárkezeléseket keresett, meg azt, jártak-e a fogorvosuknál. Az egyik elsődlegesnek megröntgenezték az állkapcsát, de alaposabban megnézve kiderült, hogy huszonnegyedikén, a járvány kezdete után. A férfi átment az Ispotályba, hogy kifaggassa az elsődlegeseket, akik nem beszéltek félre, hogy van-e háziállatuk, vagy voltak-e mostanában kacsavadászaton. A folyosókat megtöltötték a hordágyak, mindegyiken beteg feküdt. A hordágyak összetorlódtak a Sürgősségi bejárata, valamint keresztben a lift előtt. Kizárt, hogy elférjen mellettük és bejusson a liftbe. Nekivágott a lépcsőnek. William szőke ápolónőjelöltje az Elkülönítő ajtajában várt rá. Fehér textilköpenyt és maszkot viselt. - Sajnálom, de nem mehet be - mondta tiltón emelve kesztyűbe bújtatott kezét. „Badri meghalt” - gondolta a tanár. - Rosszabbul van Mr. Chaudhuri? - kérdezte. - Nem. Ami azt illeti, egy kissé nyugodtabban fekszik. De kifogytunk az SVR-ből. London megígérte, hogy küld holnap egy szállítmányt. A személyzetnek be kell érnie textillel, de nincs elég, hogy a látogatók is kapjanak. - Egy darab papír után kotorászott a zsebében. - Leírtam, amit mondott - közölte, amikor átadta a férfinak. - Attól tartok, többnyire értelmetlen. Gyakran mondja a maga nevét és Kivrinét... jól mondom? A tanár a papírt nézve rábólintott. - És néha elszigetelten szavakat, de leginkább zagyvaság az egész. A nővérke megpróbált fonetikusan leírni mindent, és amikor valamit megértett, azt aláhúzta. „Nem lehet”, mondta Badri, és „fekete” és „any-nyira aggódom”. Vasárnap reggelre már az itt tartóztatottak több mint fele megbetegedett, és mindenki, aki nem gyengélkedett, őket ápolta. Dunworthy meg Finch fölhagytak az influenzások kórtermekben elhelyezésének gondolatával különben is, kifogytak az összecsukható ágyakból. A betegek a saját helyükön maradtak, vagy pedig ágyastul-mindenestül átvitték őket a Salvinba, hogy a rögtönzött ápolószemélyzet ne fáradjon bele a sok futkosásba. A harangjátékosok egyesével estek ágynak. Dunworthy segített őket ágyba dugni a régi könyvtárban. Ms. Taylor, aki még lábra tudott állni, ragaszkodott hozzá, hogy meglátogassa őket. - Ez a legkevesebb - közölte zihálva a megerőltetéstől, miután átvágott a folyosón -, azok után, hogy úgy cserbenhagytam őket. Dunworthy fölsegítette a nőt a gumimatracra, amit William addigra már átcipelt, és betakarta egy lepedővel.
345 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - „Jóllehet a lélek kész, de a test erőtlen”12 - idézte a tanár. Ő maga is gyöngének érezte magát, hullafáradtnak az alváshiánytól és az állandó kudarcoktól. Végül, a teához szükséges vízforralás és az ágytálak elmosása között, sikerült megtalálnia az egyik technikust a Magdalenből. - A lányom kórházban van - mondta a technikus édesanyja. Zaklatott-nak és fáradtnak tűnt. - Mikor betegedett meg? - kérdezte tőle Dunworthy. - Karácsony első napján. Remény ébredt a férfiban. Talán a Magdalén technikusa a vírusfertőzés forrása. - Milyen tünetei vannak? - tudakolta tüstént. - Fejfájás? Láz? Megzavarodás? - Átfúródott vakbél - válaszolta az anya. Hétfő reggelre már a visszatartottak háromnegyede beteg lett. Kifogytak, ahogy Finch megmondta előre, a tiszta ágyneműből és az egészségügy maszkjaiból, viszont ami ennél sürgetőbb gondot jelentett, a lázmérőkapszulákból, a mikrobaölőkből és az aszpirinből is. - Megpróbáltam fölhívni az Ispotályt, hogy kérjek még - mondta Finch, átnyújtva egy listát Dunworthynek -, de az összes telefon kimúlt. Dunworthy elballagott az Ispotályba, hogy beszerezze a pótlást. Az utcát a Sürgősségi előtt teljesen eltorlaszolták a mentőautók, a taxik meg a tüntetők, akik egy nagy táblát tartottak, melyen ez állt: ,A Miniszterelnök hagy minket meghalni!” Pont, amikor a tanár átpréselte magát közöttük és belépett az ajtón, Colin jött ki rohanva. Szokás szerint csuromvíz volt, és a hidegtől kivörösödött az arca meg az orra. A dzsekije nem volt összecsukva. - A telefonok nem működnek - jelentette. - Túlterheltek. Én most megbízásokat intézek. - Előhúzott egy maréknyi rendetlenül összehajtogatott papírt a dzsekije zsebéből. - Van valaki, akinek szeretnél üzenetet küldeni? „Igen - gondolta a tanár. - Andrewsnak. Basingame-nek. Kivrinnek.” - Nincs - válaszolta. Colin visszagyömöszölte a máris vizes üzeneteket a zsebébe. - Akkor már itt sem vagyok. Ha Mary nagy-nagynénit keresed, a Sürgősségin találod. Épp most érkezett újabb öt eset. Egy család. A csecsemő holtan. - Eliramlott a közlekedési dugón keresztül. Dunworthy betolakodott a Sürgősségire és megmutatta a listáját egy rezidensnek, aki elirányította őt a Készletgazdálkodáshoz. A folyosók még mindig tele voltak gördíthető hordágyakkal, bár most mindkét oldalon hosszában álltak a fal mellett, így középen keletkezett egy keskeny átjáró. Az egyik hordágy fölé egy nővér hajolt rózsaszín maszkban és köpenyben, s olvasott valamit a betegnek.
12
Máté 26:41
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 346 - „Hozzád ragasztja az Úr a döghalált...” - mondta. A tanár túl későn jött rá, hogy ez Mrs. Gaddson, de az asszonyt annyira lekötötte az olvasás, hogy föl sem nézett. - „...mígnem elemészt téged arról a földről, amelyre bemégy.” 13 „A döghalál hozzád ragad” - gondolta némán a tanár, aztán eszébe jutott Badri. „A patkányok voltak azok”, motyogta előzőleg a technikus. „Megölt mindenkit! Fél Európát.” „Kivrin nem lehet a fekete halál korában” - bizonygatta magának a tanár, befordulva a Készletgazdálkodáshoz vezető folyosóra. Andrews azt állította, hogy a maximális időeltolódás öt év. A járvány még el sem kezdődött Kínában. Andrews azt mondta, az időeltolódás és a koordináták, ez a két dolog nem állította volna le automatikusan az időugrást. Badri pedig, amikor tudott válaszolni Dunworthy kérdéseire, határozottan leszögezte, hogy ellenőrizte Puhalski koordinátáit. A tanár bement a Készletgazdálkodásra. Nem volt senki a pultnál. Megnyomta a csengőt. Minden alkalommal, amikor Dunworthy megkérdezte, Badri azt felelte, hogy a tanuló koordinátái helyesek, de az ujjai idegesen mozogtak a lepedő fölött, gépelve, begépelve a fixet. Ez nem lehetséges. Valami baj van. Újra megnyomta a csengőt. Egy ápolónő bukkant elő a polcok közül. Nyilvánvalóan nyugdíjból jött vissza, kifejezetten a járvány idejére. Legalább kilencvenéves volt, keményített fehér egyenruhája megsárgult a kortól, de még mindig mereven állt rajta. Meg is reccsent, amikor az ápolónő elvette a tanár listáját. - Van készletvételezési meghatalmazása? - Nincs - válaszolta a férfi. Az ápolónő visszaadta a listáját meg egy háromoldalas űrlapot. - Minden megrendelést engedélyeztetni kell a kórterem főnővérével. - Nálunk nincs semmiféle kórtermi főnővér - felelte a férfi föllobbanó dühvel. - Nincs semmilyen kórtermünk. Ötven itt tartóztatottunk van két hálóteremben, és semmi utánpótlásunk. - Ebben az esetben az ügyeletes orvostól kell beszerezni a meghatalmazást. - Az ügyeletes orvosnak ott egy kórház tele beteggel, amiről gondoskodnia kell. Nincs ideje meghatalmazásokat aláírni! Járvány van! - Ezzel tökéletesen tisztában vagyok - felelte az ápolónő fagyosan. - Minden megrendelést engedélyeztetni kell az ügyeletes orvossal. - Azzal az öregasszony recsegve visszaballagott a polcok közé. A tanár visszament a Sürgősségire. Mary már nem volt ott. A rezidens fölküldte őt az Elkülönítőbe, ám ott sem találta Maryt. Eljátszott a gondolattal, hogy odahamisítja Mary aláírását, de szeretett volna találkozni 13
Mózes 28:21
347 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— vele, el akarta mesélni neki, hogy kudarcot vallott a technikusok elérésében, nem talált módot arra, hogy megkerülje Gilchristet és megnyittassa a hálót. Még egy közönséges aszpirint sem tudott szerezni, és már január harmadika van. Végül a laboratóriumban bukkant Maryre. A nő a telefonba beszélt, ami szemlátomást újfent működött, habár a vizuálison nem volt más, csak havazás. A doktornő nem is azt nézte. A konzolt figyelte, s azon a kapcsolatok szerteágazó táblázatát. - Pontosan mi okozza a nehézséget? - kérdezte éppen. - Azt mondtad, két nappal ezelőtt meg fog érkezni. Csönd támadt, mialatt a havazástól nem látszó személy nyilvánvalóan valami mentséggel állt elő. - Hogy érted azt, hogy visszafordították? - hitetlenkedett Mary. - Nekem itt ezer influenzás betegem van! Megint csönd támadt. Mary valamit begépelt a konzolba, így megjelent egy másik táblázat. - Hát, küldd el újra! - kiabálta. - Most van rá szükségem! Itt haldokolnak az emberek! Azt akarom, hogy itt legyen... Halló? Itt vagy még? - A képernyő elsötétült. A nő megfordult, hogy nyomkodja a villát. Ekkor megpillantotta Dunworthyt. Intett neki, hogy jöjjön be. - Ott vagy még? szólt bele a telefonba. - Halló? - Lecsapta a kagylót. - A telefonok nem működnek, az embereim felét ledöntötte a lábáról a vírus, és az analógok nincsenek itt, mert valami idióta nem engedte be a karantén területére! mérgelődött. Lerogyott a konzol előtt, ujjaival dühösen megdörzsölte a pofacsontját. - Elnézést! - mondta. - Meglehetősen pocsék napom volt. Három olyan esetem is volt ma délután, mikor a kórházba szállítás közben exitált a beteg. Az egyikük mindössze hathónapos volt. Még mindig az egy szál magyal díszítette a laboratóriumi köpenyét. Az is, meg a köpeny is lényegesen viseltesebbnek látszott, Mary hihetetlenül fáradtnak tűnt, a szája és a szeme körül mély ráncok vésődtek az arcába. A férfi eltűnődött, vajon mióta nem aludt a barátnője, és vajon, ha megkérdezné tőle, tudna-e erre válaszolni. A nő két ujjával megdörzsölte a szeme alját. - Az ember sohasem tudja megszokni azt a gondolatot, hogy néha nincs mit tenni - mondta. - Nem bizony. Mary fölnézett rá, mintha eddig nem is fogta volna föl, hogy a férfi ott van. - Szükséged van valamire, James? A nő nem aludt, nem kapott segítséget, és három beteg már holtan ért hozzá, az egyik csecsemő volt. Épp elég baja van anélkül is, hogy Kivrinért aggódna. - Nincs - válaszolta a férfi. Odaadta neki az űrlapot. - Nincs szükségem semmire, az aláírásodon kívül.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 348 A nő oda se nézve aláírta. - Ma reggel elmentem meglátogatni Gilchristet - jegyezte meg, amikor visszaadta az űrlapot. A férfi ránézett, túlságosan meglepődve és meghatódva ahhoz, hogy megszólaljon. - Azért mentem, mert tudni akartam, meg tudom-e győzni, hogy nyissa meg a hálót korábban. Elmagyaráztam: semmi szükség addig várni, míg megtörténik a teljes immunizálás. A szóba jöhető közösség egy bizonyos százalékának immunizálása hatékonyan eliminálja a fertőzés veszélyét. - És egyik érvednek sem volt a legcsekélyebb hatása sem rá. - Nem. Teljességgel meg van győződve, hogy a vírus a múltból érkezett. Mary sóhajtott. - Grafikonokat készített az A típusú rnyxovírusok mutációjának ciklikusságáról. Ezek szerint az egyik A típusú rnyxovírus, ami az 1318-19-es években előfordult, egy H9N2. - Ismét megdörzsölte a homlokát. - Nem fogja kinyitni a laboratóriumot, míg meg nem történt a teljes körű immunizálás, és föl nem oldják a karantént. - És az mikor lesz? - kérdezte a férfi, jóllehet volt sejtése. - A karantént fönn kell tartani a teljes körű immunizálás után hét napig, vagy az utolsó esettől számított tizennégy napig - felelte a doktornő úgy, mint aki rossz híreket közöl. Utolsó eset. Két hét újabb megbetegedések nélkül. - Mennyi időt igényel az ország immunizálása? - Amint elégséges mennyiségű védőoltás áll rendelkezésre, nem sokat. A pandémia idején csak tizennyolc napba telt. Tizennyolc nap. Miután elégséges mennyiségű védőoltást állítottak elő. Január vége. - Az nincs elég korán - mondta a tanár. - Tudom. Muszáj vitathatatlanul azonosítanunk az eredetét, ez minden. - Mary visszafordult a konzolhoz. - Tudod, valahol itt van a válasz. Egyszerűen csak rossz helyen keresgélünk. - Betöltött egy új táblázatot. Korrelációkat futtatok, állatorvos-hallgatókat keresek, olyan elsődleges eseteket, akik állatkert közelében laknak, vidéki címeket. Ez itt a másodlagos esetek, akiket fölsorol a DeBrett’s, fajdvadászat meg minden ilyesmi. De legközelebb a víziszárnyashoz akkor jártak, amikor libát ettek karácsonyra. Betöltötte a kapcsolatok táblázatát. Még mindig Badri neve szerepelt a tetején. A nő csak ült, és egy hosszú pillanatig rámeredt a táblázatra, mint ahogy Montoya bámulta a csontokat. - Az első dolog, amit egy orvosnak meg kell tanulnia, az, hogy ne legyen túl szigorú magával, amikor elveszít egy pácienst - mondta Mary, a tanár pedig azon tűnődött, vajon Kivrinre vagy Badrira gondolt-e. - Ki fogom nyittatni a hálót - jelentette ki a férfi. - Remélem is - válaszolta a nő. A válasz nem a kapcsolatok táblázatában vagy a közös vonásokban rejlett. Hanem Badriban, akinek a neve volt még mindig - dacára a rengeteg
349 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— kérdésnek, amiket föltettek a másodlagos eseteknek, dacára az összes tévútra vivő nyomnak - az elsődleges forrás. Badri volt a primer eset, aki valamikor négy-hat nappal az ugrás előtt kapcsolatba került egy vírushordozóval. A tanár fölment hozzá. Egy másik ápoló tartózkodott a pultnál Badri szobája előtt, egy magas, ideges fiatalember, aki nem nézett ki többnek tizenhétnél. - Hol van...? - kezdte a kérdést Dunworthy, aztán rádöbbent, hogy nem tudja a szőke ápolónő nevét. - Elkapta - felelte a fiú. - Tegnap. Ő a huszadik az ápolószemélyzetből, aki elkapta, és kifogytak a helyettesekből. Megkérték a harmadéves tanulókat, hogy segítsenek. Én igazából még csak elsőéves vagyok, de részt vettem egy elsősegély-tanfolyamon. Tegnap. Akkor hát egy egész nap eltelt úgy, hogy senki sem jegyezte föl, mit mond Badri. - Emlékszik bármire is, amit Badri esetleg mondott, amíg bent volt nála? kérdezte, bár nem számított semmi jóra. Egy elsőéves tanuló. - Bármilyen szóra vagy kifejezésre, amit ki tudott venni? - Maga Mr. Dunworthy, ugye? - kérdezte a fiú. Átnyújtott a tanárnak egy csomag SVR-t. - Eloise mondta: mindent tudni szeretne, amit a páciens mond. Dunworthy fölvette az újonnan érkezett SVR-t. Az fehér volt, és végig apró fekete keresztek jelölték a ruha hátsó nyílását, ahol bele kellett bújni. A férfi elmerengett azon, vajon honnan kölcsönözték ezeket. - Rettentően rosszul volt, de folyton azt mondogatta, hogy ez menynyire fontos. A fiú bevezette Dunworthyt Badri szobájába, ránézett a képernyőkre az ágy fölött, aztán le, Badrira. „Ő legalább rápillant a páciensre is” - gondolta Dunworthy. Badri feküdt, a keze a lepedő fölött, azt kaparászta. A keze nagyon hasonlított arra, ami a lovag sírjáról készült illusztráción látszott Colin könyvében. A technikus besüppedt szeme nyitva volt, de nem nézett sem az ápolóra, sem Dunworthyre, sem a lepedőre, amit úgy tűnt, nyughatatlan keze nem képes megragadni. - Erről olvastam belgyógyászatból - jelentette ki a fiú -, de még sohasem láttam. Gyakori tünet légzőszervi eseteknél, a végső fázisban. - Odament a konzolhoz, valamit behívott, majd odamutatott a legfölső képernyőre, balra. - Mindent leírtam. És tényleg megtette, még a zagyvaságokat is. Azokat fonetikusan írta, a szüneteket kihagyásokkal jelezte, és „(sic)” állt a kérdéses szavak után. „Félig”, írta, meg „mentes (sic)” és „Ő miért nem jön már?” - Ez többnyire tegnapról való - jegyezte meg a fiú. Elmozdította a kurzort a képernyő alsó harmadába. - Ma reggel is beszélt egy keveset. Most persze nem mond semmit.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 350 Dunworthy leült Badri mellé és megfogta a kezét. Az jéghideg volt, még a védőkesztyűn keresztül is. A tanár rápillantott a lázat kijelző képernyőre. Badrinak már nem volt láza, a sötétvörös pirulás is eltűnt, ami azzal járt. Úgy látszott, mintha minden szín kifutott volna belőle. A bőre olyan árnyalatú volt, mint az ázott hamu. - Badri! - szólította meg a tanár. - Mr. Dunworthy vagyok. Föl kell tennem néhány kérdést. Nem reagált. Badri hideg keze ernyedten feküdt Dunworthy kesztyűs kezében, s a másik kitartóan, hasztalan karistolta a lepedőt. - Dr. Ahrens úgy gondolja, esetleg egy állattól, egy vadkacsától vagy egy libától kapta el a betegséget. Az ápoló érdeklődve pillantott Dunworthyre, aztán vissza Badrira, mintha remélné, hogy a beteg egy további, eddig még nem tapasztalt belgyógyászati tünetet produkál számára. - Badri, vissza tud emlékezni? Érintkezett kacsákkal vagy libákkal az ugrás előtt? Badri keze megmozdult. Dunworthy ettől összeráncolta a homlokát s tűnődött, vajon kommunikálni próbált-e, ám amikor egy kissé lazított a szorításán, azok a vékony - de mennyire vékony! - ujjak csak a tenyerét, az ujjait, a csuklóját kaparták. A tanár hirtelen elszégyellte magát: itt ül és kérdésekkel kínozza Badrit, pedig ő túl van azon, hogy hallja, hát még, hogy tudja, itt van Dunworthy, vagy akár törődjön ezzel. Visszahelyezte Badri kezét a lepedőre. - Pihenjen! - mondta és gyöngéden megveregette. - Próbáljon pihenni! - Kétlem, hogy hallja magát - jelentette ki az ápoló. - Amikor már idáig jutnak, akkor nincsenek igazán maguknál. - Igen, tudom - válaszolta Dunworthy, de ülve maradt. Az ápoló megigazgatta az infúziót, idegesen méregette, aztán újra beállította. Nyugtalanul leste Badrit, aztán harmadszor is állított az infúzión, végül kiment. Dunworthy ült tovább, figyelte, ahogy Badri ujjai vaktában piszkálják a lepedőt, próbálják megfogni, de nem tudják. Próbálnak megkapaszkodni. Hébe-hóba motyogott valamit, túl halkan ahhoz, hogy érteni lehessen. Dunworthy gyöngéden dörzsölgette a karját, föl, le. Egy idő után a kaparászás lassult, bár Dunworthy nem tudta, vajon ez jó jel, vagy rossz. - Temető - szólalt meg Badri. - Nem - felelte Dunworthy. - Nem. Egy kicsivel tovább üldögélt és dörzsölte Badri karját, de nem sokkal később úgy tűnt, ettől csak erősödik a beteg nyugtalansága. A tanár fölállt. - Próbáljon pihenni! - tanácsolta és kiment. Az ápoló a pultnál ült és a Betegápolás egy példányát olvasta.
351 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Legyen szíves, értesítsen, amikor... - kérte Dunworthy, aztán rájött, hogy nem képes befejezni ezt a mondatot. - Legyen szíves, értesítsen! - Igen, uram - felelte a fiú. - Hol találom? A tanár a zsebében kotorászott egy darab papír után, amire írhat, és a készlethiány listájára lelt. Csaknem megfeledkezett róla. - A Balliolban leszek - mondta -, küldjön át egy küldöncöt! - Azzal lement vissza a Készletgazdálkodásra. - Ez nincs rendesen kitöltve - mondta mereven a banya, amikor Dunworthy odaadta neki az űrlapot. - Aláírattam - felelte a férfi, átnyújtva a listát is. - Majd maga kitölti. Az öregasszony rosszallóan nézte a listát. - Nincs sem maszkunk, sem lázmérőkapszulánk. - Lenyúlt egy kis üveg aszpirinért. - Kifogytunk a szintamicinből és az AZL-ből. Az aszpirines üvegcse talán ha húsz tablettát tartalmazott. A tanár zsebre vágta és elsétált a High Streetre, a patikába. Kisebb tömeg ácsorgott előtte az esőben, tüntetők, akik táblákat emeltek a magasba, amelyeken ez állt: ALJASSÁG!” meg „Árdrágítás!”. A férfi bement. A gyógyszertárban elfogytak a maszkok, és a lázmérőkapszulák meg az aszpirin ára fölháborítóan magas volt. A tanár megvette mindet, amennyi csak volt. Az éjszakát aztán a szétosztásukkal töltötte, meg Badri táblázatának tanulmányozásával, keresve valami nyomravezető jelet a vírus forrásához. Badri csinált egy helyszínit a Tizenkilencedik Századnak Magyarországon, december tizedikén, de a táblázat nem árulta el, hogy az országon belül hol ezt William, aki a még meg nem betegedett itt tartóztatottakkal flörtölt, nem tudta, a telefonok pedig még mindig nem működtek. Még másnap reggel sem, amikor Dunworthy megpróbált telefonálni, hogy érdeklődjön Badri állapotáról. Még tárcsahangot sem kapott, de amint letette a kagylót, megcsördült a készülék. Andrews volt az. Annyira rossz volt a vonal, hogy Dunworthy alig hallotta a hangját. - Sajnálom, hogy ilyen soká tartott - mondta a technikus, aztán valami mást, ami elveszett a zörejekben. - Nem hallom, amit mond - közölte Dunworthy. - Azt mondtam, hogy nem tudtam elérni. A telefonok... - Még több zörej. - Elvégeztem a paraméter-ellenőrzéseket. Három különböző L&L-t használtam, és háromszögeltem a... - A többi nem hallatszott. - Mennyi volt a maximális csúszás? - kiabálta a tanár a telefonba. A vonal egy pillanatra kitisztult. - Hat nap. - Hat nap? - kiáltotta Dunworthy. - Biztos ebben? - Az is csak azzal az L&L-lel... - Még több zörej. - Lefuttattam valószínűségeket, és a lehetséges maximum bármelyik L&L esetén egy ötven kilométer sugarú körben még mindig öt év. - A zörejek megint fölerősödtek, végül a vonal megszakadt.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 352 Dunworthy letette a kagylót. Ettől meg kellett volna nyugodnia, mégis úgy tűnt, semmiféle érzést nem vált ki belőle. Gilchristnek nem áll szándékában megnyitni a hálót hatodikán, akár ott lesz Kivrin, akár nem. Nyúlt a telefonért, hogy fölhívja a Skót Turisztikai Hivatalt, ám a készülék csörögni kezdett. - Itt Dunworthy - szólt bele a képernyőre sandítva, de a vizuálison még mindig nem volt más, csak havazás. - Ki? - mondta egy rekedtnek vagy kábának hangzó női hang. - Elnézést mormolta -, hívni szerettem volna... - és még valami, ami túl elmosódott volt ahhoz, hogy érthető legyen, aztán a vizuális elsötétült. A férfi várt, csöng-e újra, aztán átment a Salvinba. A Magdalén harangja épp elütötte az egészet. A szünet nélkül szakadó esőben lélekharangnak hallatszott. Ms. Piantini láthatólag szintén meghallotta a harangozást. A hálóingében állt a belső udvaron, s ünnepélyesen, a csakis általa hallott ritmusra emelte a karját. - Középső fals, kezdődjön a harangozás! - mondta, amikor Dunworthy megpróbálta őt visszavinni az épületbe. A földúltnak tűnő Finch is fölbukkant. - A harangok miatt van, uram - jelentette ki, megragadva az asszony másik karját. - Azok zaklatják föl. Azt hiszem, ilyen körülmények között nem szabadna harangozni. Ms. Piantini kitépte magát Dunworthy visszatartó kezéből. - Minden ember megszakítás nélkül tartson ki a harangja mellett! - szögezte le dühösen a nő. - Teljesen egyetértek - felelte Finch, olyan erősen szorítva az asszony karját, mintha harangkötél lenne, és visszavezette a fekhelyéhez. Colin csúszkálva érkezett, bőrig ázva, mint mindig, csaknem elkékülve a hidegtől. A dzsekije nyitva, a Marytől kapott sál hiábavalóan lógott a nyaka körül. Átnyújtott egy üzenetet Dunworthynek. - Badri ápolójától van - közölte. Kinyitott egy csomag szappantablettát és bedobott egy világoskéket a szájába. A cédula is elázott. így szólt: „Badri beszélni akar magával”, bár a „Badri” szó annyira elmosódott, hogy a tanár csak a B-t tudta kivenni. - Mondta az ápoló, hogy Badri rosszabbul van? - Nem, csak hogy hozzam el neked ezt az üzenetet. És Mary nagynagynéni azt mondta, hogy amikor jössz, meg kell kapnod az immunerősítést. Azt mondta, nem tudja, mikor ér majd ide az analóg. Dunworthy segített Finch-nek megbirkózni Ms. Piantini ágyba dugásával, aztán elsietett az Ispotályba, föl az Elkülönítőbe. Ott megint egy új ápolónőt talált, egy középkorú asszonyt, megdagadt lábbal. A nővér a képernyőkre fölpolcolt lábbal ücsörgött és egy zsebvidet nézett, de azonnal fölállt, amikor a férfi belépett.
353 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Maga Mr. Dunworthy? - kérdezte, elállva az útját. - Dr. Ahrens azt mondta, azonnal menjen le hozzá a földszintre. A nő csöndesen mondta ezt, sőt, kedvesen, és a tanár azt hitte, csak kímélni próbálja. A nővér nem akarja, hogy lássa, ami odabent van. Azt akarja, előbb Mary mondja el neki. - Badriról van szó, igaz? Meghalt. Az ápolónő őszintén meglepődött. - Ó, dehogy, ma reggel sokkal jobban van. Nem kapta meg az üzenetemet? Már föl is ült. - Fölült? - kérdezte a férfi a nővérre meredve, s azon tűnődött, vajon nem beszél-e félre a láztól. - Persze, még mindig nagyon gyönge, de a testhőmérséklete normális, és magánál van. A Sürgősségin kell találkoznia Dr. Ahrensszel. Azt mondta a doktornő, hogy sürgős. A tanár kíváncsian pillantott a Badri szobájába nyíló ajtóra. - Mondja meg neki, hogy amint tudom, meg fogom látogatni - jelentette ki, majd kisietett az ajtón. Csaknem összeütközött Colinnal, aki szemlátomást épp befelé igyekezett. - Te meg mit keresel itt? - kérdezte. - Csak nem telefonált az egyik technikus? - Be lettem osztva melléd - mesélte Colin. - Mary nagy-nagynéni szerint nem lehet megbízni benned, hogy elmész az immunerősítésre. Elvileg nekem kell levinnem téged, hogy megkapd. - Nem lehet. Válságos helyzet állt elő a Sürgősségin - válaszolta a tanár, miközben sietve lépdelt a folyosón. Colin szedte a lábát, hogy lépést tartson vele. - Hát akkor majd a válság után. Azt mondta, nélküle nem hagyhatlak elmenni az Ispotályból. Mary már várta őket, amikor kiléptek a liftből. - Újabb esetünk van - jelentette be komoran. - Montoya az. - A doktornő elindult a Sürgősségi felé. - Most hozzák be Witney-ből. - Montoya? - kérdezte Dunworthy. - Az lehetetlen! Teljesen egyedül volt kinn az ásatáson. Mary belökte a kétszárnyú ajtót. - Nyilvánvalóan mégsem. - De ő azt mondta... Biztos vagy benne, hogy a vírus az? Montoya az esőben dolgozott odakint. Talán valami másféle betegsége van. Mary a fejét rázta. - A mentőalakulat lefuttatott egy előzetest. Egyezik a vírus. - Megállt a betegfelvételi pultnál és megkérdezte a rezidenst: - Már megjöttek? A férfi a fejét rázta. - Épp most léptek be a karantén területére. Mary odament az ajtóhoz és kinézett, mintha nem hinne a rezidensnek.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 354 - Kaptunk tőle egy nagyon zavaros telefonhívást ma reggel - számolt be, visszafordulva hozzájuk. - Fölhívtam Chipping Nortont, ami a legközelebbi kórház, hogy küldjenek egy mentőt, de azt mondták, az ásatás hivatalosan karantén alatt áll. Nem tudtam egyet sem kiküldeni a mieink közül, hogy behozza. Végül rá kellett beszélnem az Egészségügyet, hogy adjanak felmentést egy mentő kiküldéséhez. - Megint kikukucskált az ajtón. - Mikor ment ki Montoya az ásatásra? - Én... - Dunworthy megpróbált visszaemlékezni. A nő telefonált neki karácsonykor, érdeklődött a skót horgászkalauzokról, aztán visszahívta aznap délután, megüzenni: „Nem számít”, mert elhatározta, hogy inkább odahamisítja Basingame aláírását a kérvényre. - Karácsonykor - jelentette ki. - Ha az Egészségügy irodája nyitva volt aznap. Vagy huszonhatodikán. És azóta nem találkozott senkivel. - Honnan tudod? - Amikor beszéltem vele, panaszkodott, mert nem tudja egymaga megóvni az ásatást az esőtől. Azt akarta, hívjam föl az Egészségügyet és kérjek diákokat, hogy segítsenek neki. - Mennyi ideje ennek? - Két, nem is, három napja - válaszolta a tanár, a homlokát ráncolva. A napok összefolynak, ha az ember sosem jut ágyba. - Nem találhatott valakit a farmon, aki segíthetett neki, miután beszélt veled? - Senki sincs ott télen. - Hajói emlékszem, Montoya bárkit befog, aki a szeme elé kerül. Talán besorozott valakit, aki arra vetődött. - Azt mondta, nem jár arra senki. Az ásatás nagyon elhagyatott helyen van. - Hát, egész biztos talált valakit. Nyolc napja kint van az ásatáson, márpedig a lappangási idő csak tizenkét-negyvennyolc óra. - Itt a mentőautó! - szólalt meg Colin. Mary kilökte az ajtót, Dunworthy és Colin a sarkában. Két, maszkos mentőápoló kiemelt egy hordágyat, rá egy tolókocsira. Dunworthy fölismerte az egyiket. Ő segített Badrit is behozni. Colin a hordágy fölé hajolt, érdeklődve fürkészte Montoyát, aki csukott szemmel feküdt. A nő fejét párnákkal támasztották meg, az arcát ugyanaz a sötétvörös pír öntötte el, mint ami Ms. Breenét is korábban. Colin még jobban odahajolt. A beteg egyenesen beleköhögött a fiú arcába. Dunworthy megragadta Colin dzsekijének gallérját és elrángatta a fiút a betegtől. - Gyere el onnan! Meg akarod kapni a vírust? Miért nem viseled a maszkodat? - Már nincs egy se.
355 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Egyáltalán nem szabadna itt lenned! Azt szeretném, most rögtön menj vissza a Balliolba és... - Nem lehet. Be vagyok osztva melléd, hogy egész biztosan megkapd az immunerősítést! - Akkor ülj le itt - utasította Dunworthy, s odavitte egy székhez a recepció mellett -, és ne menj a páciensek közelébe! - Jobb lesz, ha nem próbálsz meg elillanni előlem! - figyelmeztette Colin, de leült, előhúzta a zsebéből az óriáscukrát és beletörölte a dzsekije ujjába. Dunworthy visszament a gördíthető hordágyhoz. - Lupe - mondta épp Mary -, föl kell tennünk neked néhány kérdést. Mikor betegedtél meg? - Ma reggel - válaszolta Montoya. A hangja rekedt volt, és Dunworthy hirtelen rájött, egész biztos ő volt az a nő, aki telefonált neki. - Tegnap este rettentően fájt a fejem - a nő fölemelte sáros kezét és végighúzta a homlokán -, de azt hittem, attól, hogy megerőltettem a szememet. - Ki volt veled az ásatáson? - Senki - felelte Montoya meglepődve. - Nem voltak szállítások? Nem vitt ki valaki Witney-ből utánpótlást neked? A nő kezdte volna a fejét rázni, de az szemlátomást fájt, ezért abbahagyta. - Nem. Minden szükségeset kivittem magammal. - És nem volt veled senki, hogy segítsen az ásatásban? - Nem. Megkértem Mr. Dunworthyt, szóljon az Egészségügynek, küldjenek segítséget, de hiába. - Mary fölnézett Dunworthyre, és Montoya követte a pillantását. - Fognak küldeni valakit? - tudakolta a férfitól. - Sosem fogják megtalálni, ha nem küldenek ki oda valakit. - Mit nem fognak megtalálni? - érdeklődött a férfi, azon merengve, vajon a nő válaszára lehet-e építeni, vagy félrebeszél. - Az ásatás már félig víz alatt áll - panaszolta a nő. - Mit nem fognak megtalálni? - Kivrin felvevőjét. A férfi hirtelen maga előtt látta, ahogy Montoya áll a sír mellett és átvizsgálja a kő formájú csontokat tartalmazó sáros dobozt. Csuklócsontok. Azok csuklócsontok voltak, és a nő az egyenetlen széleket tanulmányozta, egy csontkinövést keresve, ami valójában egy felvevőkészülék. Kivrin felvevője. - Még nem tártam föl az összes sírt - folytatta Montoya -, és még mindig zuhog. Azonnal ki kell küldeni oda valakit. - Sírokat? - firtatta Mary, értetlenül nézve a férfira. - Miről beszél Montoya? - Egy középkori temetőt tárt föl, Kivrin holttestét keresve - válaszolta keserűen a férfi -, azt a felvevőt kereste, amit te ültettél be Kivrin csuklójába. Mary nem figyelt rá.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 356 - Kérem a kapcsolatok táblázatát - szólt oda a rezidensnek. Visszafordult Dunworthyhez. - Badri is kint járt az ásatáson, nem igaz? - De. - Mikor? - Tizennyolcadikán és tizenkilencedikén - felelte a tanár. - A temetőben? - Igen. Ő és Montoya megnyitották egy lovag sírját. - Egy sír - mondta Mary, mintha ez lenne a válasz egy kérdésre. Odahajolt Montoyához. - Ezen a héten dolgoztál a lovag sírján? - firtatta. Montoya megpróbált bólintani, de leállt a mozdulattal. - Annyira elszédülök, ha megmozdítom a fejemet - jegyezte meg bocsánatkérően. - Arrébb kellett tennem a csontvázat. Víz folyt a sírba. - Melyik nap dolgoztál azon a síron? Montoya összehúzta a szemöldökét. - Nem emlékszem. Azt hiszem, a harangozás előtti napon. - Harmincegyedikén - pontosított Dunworthy. Ő is a nő fölé hajolt. - Azóta nem is dolgozott ott? Montoya megint próbálta megrázni a fejét. - A kapcsolatok táblázata betöltődött - jelentette a rezidens. Mary sietve odament a pulthoz és átvette a férfitól a billentyűzetet. Megnyomott egy csomó billentyűt, rámeredt a képernyőre, megint lenyomott gombokat. - Mire gondolsz? - tudakolta Dunworthy. - Milyen állapotok vannak a temetőben? - kérdezte Mary. - Állapotok? - értetlenkedett a tanár. - Sáros. Montoya letakarta a sírokat egy ponyvával, de jó sok eső bejut így is. - Meleg? - Igen. Azt mondta, minden fülledt. Több villanyfűtőtestet is bekapcsolt. Mire gondolsz? A nő végighúzta ujját a képernyőn, valamit keresve. - A vírusok kivételesen életerős organizmusok - mondta. - Hosszú ideig képesek inaktívan maradni, s utána aktivizálódni. Eleven vírusokat találtak egyiptomi múmiákban. - A doktornő ujja megállt egy dátumnál. - Gondoltam. Badri négy nappal azelőtt járt az ásatáson, hogy megbetegedett a vírustól. - Odafordult a rezidenshez. - Azonnal menjen ki egy csapat az ásatásra! - utasította. - Szerezzen engedélyt az Egészségügytől! Mondja meg nekik, lehet, hogy megtaláltuk a vírus forrását! - Egy újabb képernyőre gépelt, végighúzta az ujját a neveken, valami mást is bebillentyűzött, aztán még mindig a képernyőt nézve hátradőlt. - Négy másodlagos esetünk volt, akiknek nem volt kimutatható kapcsolata Badrival. Ketten közülük négy nappal azelőtt jártak az ásatáson, hogy megbetegedtek a vírustól. A másik három nappal korábban volt ott. - A vírus az ásatáson van? - tudakolta Dunworthy.
357 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Igen. - A nő szomorúan mosolygott rá. - Attól tartok, Gilchristnek mégiscsak igaza volt. A vírus igenis a múltból érkezett. Egyenesen a lovag sírjából. - Kivrin is kint volt az ásatáson - mondta a férfi. Most Maryre került a sor, hogy értetlenül nézzen. - Mikor? - Az ugrás előtti vasárnap délutánján. Tizenkilencedikén. - Biztos vagy ebben? - Ő mondta nekem, mielőtt elment. Azt akarta, hogy hitelesen nézzen ki a keze. - Ó, Istenem! - nyögte a nő. - Ha négy nappal az ugrás előtt volt kitéve a vírusnak, még meg sem kapta az immunerősítést! A vírusnak volt esélye elszaporodni és megtámadni a szervezetét. Ő is megbetegedhetett tőle! Dunworthy megmarkolta a barátja karját. - De az nem történhetett meg! A háló nem engedte volna át, ha a legkisebb esély van arra, hogy megfertőzi a korabelieket. - Nem volt senki, akit megfertőzhetett volna - válaszolta Mary -, akkor nem, ha a vírus a lovag sírjából ered. Ő ugyanis 1318-ban halt meg. A korabeliek már megkapták. Immúnisak lesznek rá. - Sietve odament Montoyához. - Amikor Kivrin kint volt az ásatáson, dolgozott a síron? - Nem tudom - felelte Montoya. - Nem voltam ott. Gilchrist értekezletet hívott össze. - Ki tudhatja? Ki volt még ott aznap? - Senki. Mindenki hazament a vakációra. - Akkor honnan tudta, hogy mit kell tennie? - Az önkéntesek üzeneteket hagytak egymásnak, amikor elmentek. - Ki volt ott aznap délelőtt? - kérdezte Mary. - Badri! - vágta rá Dunworthy és elrohant az Elkülönítőbe. Egyenesen bemasírozott Badri szobájába. Az ápolónő, aki megdagadt lábát föltette a kijelzőkre, s így készületlenül érte a tanár megjelenése, rárivallt: - Nem mehet be SVR nélkül! - és indult utána, de addigra ő már bement Badri egy párnával megtámasztva feküdt. Nagyon sápadtnak látszott, mintha a betegség minden színt kifakított volna a bőréből, és gyöngének, de fölnézett, amikor Dunworthy berontott. Megpróbált beszélni. - Dolgozott Kivrin a lovag sírján? - akarta tudni Dunworthy. - Kivrin? - A technikus hangja annyira erőtlen volt, ahogy hallani is alig lehetett. Az ápolónő becsapta az ajtót. - Mr. Dunworthy, nem jöhet be ide... - Vasárnap - mondta Dunworthy. - Maga hagyott neki egy üzenetet, amiben megírta, mit csináljon. Azt írta neki, hogy dolgozzon a síron?
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 358 - Mr. Dunworthy, maga most kiteszi magát a vírusnak... - figyelmeztette a nővér. Bejött Mary, s már húzta is föl a védőkesztyűt. - Nem szabad itt bent lenned SVR nélkül, James - tett szemrehányást. - Mondtam neki, dr. Ahrens - védekezett az ápolónő -, de elcsörtetett mellettem és... - Hagyott Kivrinnek üzenetet az ásatáson, hogy a síron kell dolgoznia? ismételte meg a kérdését Dunworthy. Badri erőtlenül biccentett a fejével. - Kivrin ki volt téve a vírusnak - mondta Dunworthy Marynek. Vasárnap. Négy nappal azelőtt, hogy átment. - Ó, ne! - lehelte Mary. - Mi az? Mi történt? - tudakolta Badri, és megpróbált fölülni az ágyban. Hol van Kivrin? - Dunworthyről Maiyre nézett. - Kiemelték a múltból, ugye? Amint rájöttek, hogy mi történt? Hát nem hozták vissza? - Mi történt...? - kérdezte Mary. - Vissza kell őt hozni! - követelte Badri. - Kivrin nem 1320-ban van. Hanem 1348-ban.
359 ————————— CONNIE WILLIS ———————————
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
A
z LEHETETLEN - vélte Dunworthy. -1348? - kérdezte összezavarodva Mary. - Az nem lehet! Az a fekete halál éve. „A lány nem lehet 1348-ban - gondolta Dunworthy. - Andrews azt állította, az időeltolódás lehetséges maximuma csak öt év. Badri meg kijelentette, hogy Puhalski koordinátái helyesek.” - 1348? - kérdezte ismét Mary. A tanár látta, amint barátnője a képernyőkre pillant, Badri mögött a falon, mintha azt remélné, hátha még mindig félrebeszél. - Biztos ebben? Badri bólintott. - Tudtam, hogy valami baj van, amint láttam a csúszást... - mondta és épp olyan összezavarodottnak hangzott, mint Mary. - Nem lehetséges akkora csúszás, hogy Kivrin 1348-ban legyen! - vágott közbe Dunworthy. - Lefuttattam Andrewsszal a paraméterellenőrzéseket. Ő azt állította, a maximális időeltolódás csak öt év. Badri megrázta a fejét. - Nem a csúszás volt a gond. Az csak négy óra lett. Az meg túl kicsi. A minimális csúszás egy ilyen távoli időugrásnál legalább negyvennyolc óra. Ennyinek kellett volna lennie. Az időeltolódás nem volt elég nagy. Túl kicsi lett. Azt nem kérdeztem Andrewstól, vajon mekkora a minimális csúszás, csak a maximumot. - Nem tudom, mi történt - folytatta Badri. - Annyira fájt a fejem! Egész idő alatt, míg beállítottam a hálót, fájt a fejem. - A vírus miatt - világosította föl Mary. Teljesen megdöbbentnek látszott. - A fejfájás és az összezavarodottság az első tünetek. - Lerogyott a székre az ágy mellett. - 1348. 1348. Dunworthy először nem tudta ezt megemészteni. Amiatt aggódott, hogy Kivrin elkapta a vírust, amiatt aggódott, hogy túl nagy lett az időeltolódás - a lány pedig egész idő alatt 1348-ban volt! A járvány 1348-ban csapott le Oxfordra. Karácsonykor. - Amint láttam, milyen kicsi volt az időcsúszás, tudtam, hogy valami baj van - mondta Badri -, szóval betöltöttem a koordinátákat... - Azt mondta, hogy ellenőrizte Puhalski koordinátáit! - förmedt rá vádlóan Dunworthy.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 360 - Ő csak egy elsőéves tanuló. Még sosem csinált távoli ugrást. És Gilchristnek a leghalványabb fogalma sem volt az egészről. Én megpróbáltam elmondani magának. Kivrin nem volt ott a randevún? Ránézett Dunworthyre. - Miért nem hozták vissza? - Mindezt nem tudtuk - válaszolta Mary, még mindig döbbent hangon. Maga képtelen volt bármit is elmondani nekünk. Félrebeszélt. - A pestis ötvenmillió embert ölt meg - jegyezte meg Dunworthy. - Megölte fél Európát. - James! - szólt rá Mary. - Én megpróbáltam elmondani - védekezett Badri. - Ezért mentem maga után. Hogy vissza tudjuk hozni Kivrint, még mielőtt elhagyja a helyszínt. Badri megpróbálta elmondani neki. Végig, egész úton futott utánuk a kocsmába. Kiszaladt az ömlő esőbe kabát nélkül, hogy elmondja neki, áttolakodva a karácsonyi vásárlók és azok szatyrai meg esernyői között, mintha ott sem lennének, átázva, félig megfagyva érkezett oda, a foga vacogott a láztól. Valami baj van. Én megpróbáltam elmondani magának. Tényleg megpróbálta. „Kiirtotta fél Európát”, mondta, meg „a patkányok voltak azok” meg „Milyen évet írunk?” Tényleg megpróbálta elmondani. - Ha nem a csúszásban, akkor a koordinátákban kellett lennie a hibának jelentette ki Dunworthy, megmarkolva az ágy végét. Badri úgy süllyedt bele a föltámasztott párnákba, mint egy sarokba szorított állat. - Maga azt mondta, Puhalski koordinátái helyesek! - James! - szólt rá figyelmeztetőleg Mary. - A koordináta az egyetlen másik dolog, ami hibás lehetett! - kiabálta a férfi. - Minden mástól leállt volna az ugrás. Maga azt mondta, hogy kétszer is ellenőrizte őket! Azt mondta, nem talált semmilyen hibát! - Nem találtam - válaszolta Badri. - De nem bíztam bennük. Attól féltem, hibát követett el a sziderikus számításokban, ami nem mutatkozik meg azonnal. - Az arca elszürkült. - Én magam tápláltam be őket újra. Az ugrás reggelén. Az ugrás reggelén. Amikor olyan rettenetesen fájt a feje. Amikor már lázas volt és összezavarodott. Dunworthy emlékezett arra, ahogy a technikus gépelt a vezérpulton, és homlokát ráncolta a kijelző képernyőkre. „Néztem, ahogy megteszi - gondolta. - Ott álltam és néztem őt, amint elküldte Kivrint a fekete halál idejébe.” - Nem tudom, mi történt - folytatta Badri. - Én biztos... - A pestis egész falvakat törölt el - szögezte le Dunworthy. - Olyan sokan meghaltak, hogy nem maradt, aki eltemesse őket. - Hagyd már békén, James! - kérte Mary. - Nem az ő hibája. Beteg volt. - Beteg! - szajkózta a tanár. - Kivrin ki volt téve a te vírusodnak. És 1348ban van.
361 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - James! - szólt rá Mary. A férfi nem maradt, hogy meghallgassa. Egy rántással föltépte az ajtót és kirontott. Colin egy széken egyensúlyozott a folyosón, annyira hátradőlt, hogy a szék két lába nem érte a padlót. - No végre! - mondta. Dunworthy sebesen elment mellette. - Hová sietsz? - kérdezte Colin, nagy csattanással visszadöntve a széket. Mary nagy-nagynéni azt mondta, nem hagyhatlak elmenni, míg meg nem kaptad az immunerősítést. - Oldalra billent, megtámaszkodott a kezével és föltápászkodott. - Miért nem viseled a SVR-t? Dunworthy átcsörtetett a kórterem ajtaján. Colin csúszva követte az ajtón keresztül. - Mary nagy-nagynéni azt mondta, abszolúte nem hagyhatlak elmenni. - Nincs időm védőoltásokra - válaszolta Dunworthy. - Ő 1348-ban van. - Mary nagy-nagynéni? A tanár nekivágott a folyosónak. - Kivrin? - firtatta Colin, és futott, hogy utolérje. - Az nem lehet! Akkor volt a fekete halál, nem igaz? Dunworthy kilökte a lépcsőházba vivő ajtót, majd kettesével vette a lépcsőket. - Nem értem - jelentette ki Colin. - Hogy került az a lány 1348-ba? Dunworthy belökte a lépcső alján lévő ajtót, azután elindult a folyosón a telefonhoz, s közben a nagykabátjában kotorászott a Colintól kapott naptárt keresve. - Hogyan fogod visszahozni onnan? - tudakolta Colin. - A laboratórium be van zárva. Dunworthy előhúzta a zsebnaptárt és elkezdte lapozni. Andrews számát valahová a végére írta be. - Mr. Gilchrist nem fog beengedni. Hogyan akarsz bejutni a laboratóriumba? Ő azt mondta, téged nem enged be. Andrews száma az utolsó oldalon volt. A férfi fölvette a kagylót. - Ha mégis beengedne, ki fogja irányítani a hálót? Mr. Chaudhuri? - Andrews - vágta rá kurtán Dunworthy, és elkezdte benyomkodni a számot. - Azt hittem, ő nem jön ide. A vírus miatt. Dunworthy a füléhez emelte a kagylót. - Nem hagyom ott Kivrint. Egy nő vette föl. - Ez itt a 24837 - mondta. - H. F. Shepherd’s Kft. Dunworthy bambán bámult a kezében tartott zsebnaptárra. - Ronald Andrewst hívtam - felelte. - Mondaná a számot? - 24837 - ismételte meg a nő türelmetlenül. - Nincs itt senki ilyen néven. A tanár lecsapta a telefont.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 362 - Idióta telefonrendszer! - jelentette ki. Újra benyomkodta a számot. - Még ha a technikus bele is egyezik abba, hogy idejöjjön, hogyan fogod megtalálni Kivrint? - kérdezte Colin, s hátrafordította a fejét, hogy a kagylóra pillantson. - Nem lesz ott, igaz? A randevúig még három nap van. Dunworthy hallgatta a telefon kicsöngését. Azon tűnődött, vajon mit tett Kivrin, amikor rájött, hogy hol van. Kétségtelenül visszament a randevú helyére és ott várt. Ha tehette. Ha nem volt beteg. Ha nem vádolták meg azzal, hogy ő hozta el a pestist Skendgate-be. - Ez itt a 24837 - szólalt meg ugyanaz a női hang. - H. F. Shepherd’s Kft. - Mondaná a számot? - kiáltotta Dunworthy. - 24837 - felelte a nő ingerülten. - 24837 - ismételte el Dunworthy. - Ez az a szám, amit hívni próbálok. - Nem, nem az - helyesbített Colin és átnyúlt előtte, hogy rámutasson Andrews telefonszámára. - Összecserélted a számokat. - Elvette a telefont Dunworthytől. - Tessék, majd én megpróbálom helyetted! - Benyomkodta a számot és visszaadta a kagylót Dunworthynek. A csöngés másként hangzott, távolabbinak. Dunworthy Kivrinre gondolt. A pestis nem egyszerre érkezett mindenhová. Karácsonyra érte el Oxfordot, de nem lehet tudni, hogy mikor jutott el Skendgate-be. A telefont nem vették föl. Hagyta, hogy tízszer, tizenegyszer kicsöng-jön. Nem tudott visszaemlékezni arra, merről jött a pestis. Franciaországból hozták át. Akkor biztos keletről, a Csatornán át. És Skendgate nyugatra fekszik Oxfordtól. Lehetséges, hogy csak karácsony után ért oda a járvány. - Hol van a könyv? - tudakolta Colintól. - Milyen könyv? A zsebnaptáradra gondolsz? Az itt van előtted. - A könyv, amit karácsonyra adtam neked. Miért nincs nálad? - Itt? - kérdezte megrökönyödve Colin. - Az legalább egy mázsa! Még mindig nem vették föl. Dunworthy letette a kagylót, fölkapta a naptárt és elindult az ajtó irányába. - Elvárom, hogy mindig magadnál tartsd! Hát nem tudod, hogy járvány van? - Jól van, Mr. Dunworthy? - Menj és hozd ide! - utasította Dunworthy. - Mi, most rögtön? - Menj vissza a Balliolba és hozd el! Tudni akarom, hogy mikor ért a pestis Oxfordshire-be. Nem a városba. A falvakba. És hogy melyik irányból érkezett. - Hová mész? - érdeklődött Colin mellette futva. - Kinyittatom Gilchristtel a laboratóriumot. - Ha ő az influenza miatt nem nyitotta ki, akkor a pestisért végképp nem fogja - vélekedett Colin. Dunworthy feltépte az ajtót és kilépett. Szakadt az eső. Az Európai Közösség ellen tiltakozók az Ispotály kiugró eresze alatt préselődtek össze. Az egyikük elindult felé s odakínált egy röplapot. Colinnak igaza van. Nem
363 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— lesz semmi hatása, ha elmondja Gilchristnek a vírus forrását. Továbbra is meg lesz győződve, hogy a vírus a hálón át érkezett. Nem meri majd kinyitni attól féltében, hátha a pestis is átjön rajta. - Adj egy papírlapot! - kérte, a tollát keresgélve. - Egy papírlapot? - kérdezte Colin. - Minek? Dunworthy kikapta a röplapot az EK ellen tiltakozó kezéből, és elkezdett firkálni a hátára. - Mr. Basingame engedélyezi a háló megnyitását - motyogta közben. Colin az írást kémlelte. - Ezt nem fogja elhinni, Mr. Dunworthy. Egy röplap hátán? - Akkor keríts nekem egy papírt! - kiabálta a tanár. Colin szeme elkerekedett. - Máris. Várj meg itt, rendben? - kérte engesztelően. - El ne menj! Visszairamodott az épületbe. Szinte azonnal fölbukkant újra, több ív másolópapírral. Dunworthy kikapta a kezéből és odafirkantotta az utasításokat meg Basingame nevét. - Menj és hozd el a könyvedet! Majd a Brasenose-ban találkozunk! - És mi lesz a kabátoddal? - Arra nincs idő - közölte a férfi. Négyrét hajtotta a papírt, aztán begyömöszölte a zakója belső zsebébe. - Ömlik az eső. Nem kéne taxival menned? - kérdezte Colin. - Nincsenek taxik. - A tanár nekivágott az utcának. - Ugye, tudod, hogy Mary nagy-nagynéni ki fog engem nyírni? - kiáltotta utána Colin. - Azt mondta, az én felelősségem gondoskodni arról, hogy megkapd az immunerősítést. Taxiba kellett volna ülnie. Mire odaért a Brasenose-hoz, már zuhogott az a zord, ferdén vágó eső, amiből ónos eső lesz egy órán belül. Dunworthy csontig átfagyott. Az eső legalább elűzte a tüntetőket. Nem volt semmi és senki a Brasenose előtt, csupán néhány átázott röpcédula, amiket elejtettek. Egy széthúzható fémkaput állítottak föl a Brasenose bejárata elé. A kapus behúzódott a fülkéjébe, a redőny le volt eresztve. - Kinyitni! - kiáltotta Dunworthy. Úgy megrázta a kaput, hogy csörömpölt. - Azonnal nyissák ki! A kapus fölhúzta a redőnyt és kinézett. Amikor látta, hogy Dunworthy az, először ijedtnek tűnt, aztán ellenségessé vált. - A Brasenose karantén alatt van - jelentette ki. - Tilos a belépés! - Azonnal nyissa ki ezt a kaput! - követelte Dunworthy. - Attól tartok, azt nem tehetem, uram - felelte a kapus. - Mr. Gilchrist utasított, hogy senkit se engedjek a Brasenose-ba, míg föl nem fedezik a vírus forrását. - Már tudjuk az eredetét - tájékoztatta Dunworthy. - Nyissa ki a kaput!
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 364 A kapus leeresztette a redőnyt. Egy perccel később kijött a fülkéből, egészen a kapuig. - A karácsonyi díszek voltak? - firtatta. - Azt beszélik, a díszek voltak megfertőzve. - Nem - felelte Dunworthy. - Nyissa ki a kaput és engedjen be! - Nem is tudom, hogy szabad-e ezt tennem, uram - tétovázott a portás feszengve. - Mr. Gilchrist... - Már nem Mr. Gilchrist felelőssége - közölte a tanár. Elővette az összehajtogatott papírt a zakójából és átdugta a fémkapun a kapus orra elé. A férfi ott nyomban, az esőben állva széthajtogatta és elolvasta. - Már nem Mr. Gilchrist a dékán helyettese - állította Dunworthy. - Mr. Basingame fölhatalmazott arra, hogy vegyem át az időugrás irányítását. Nyissa ki a kaput! - Mr. Basingame - mondta a kapus s a máris eső áztatta aláírást bámulta. Megkeresem a kulcsokat - ígérte. Visszament a fülkébe s vitte magával a papírt. Dunworthy a kapuhoz húzódott a fagyos eső elől és rázta a hideg. Azon aggódott, hogy Kivrin a hideg földön alszik, miközben a lány egy holokauszt kellős közepébe érkezett, amikor az emberek halálra fagytak, mert nem maradt senki talpon, aki fát vághatott volna, és az állatok elpusztultak a földeken, mert senki sem maradt életben, hogy behozza őket. Nyolcvanezer halott Sienában, háromszázezer Rómában, több mint százezer Firenzében. Európa lakosságának fele. A kapus végül előbukkant egy nagy kulcskarikával és odajött a kapuhoz. - Egy perc múlva nyitva lesz, uram - ígérte, miközben a kulcsok közt válogatott. Kivrin minden bizonnyal visszament az ugrás helyére, amint rájött, hogy ez 1348. Ott várakozott egész idő alatt, leste, mikor nyílik meg a háló, kétségbeesetten, amiért nem jöttek érte. Mármint, ha rájött. A lánynak nem volt lehetősége arra, hogy megtudja, 1348-ba érkezett. Badri azt mondta neki, az időeltolódás több nap lesz. Nyilván összevetette a dátumot az advent szent napjaival és azt hitte, hogy pontosan ott van, ahol lennie kell. Föl sem merült benne, hogy rákérdezzen az esztendőre. Azt hiszi, 1320-ban van, s közben mindvégig száguld felé a pestis. A zár kattanva tárult, Dunworthy csak annyira lökte be a kaput, hogy be tudjon préselődni. - Hozza a kulcsait! - parancsolta. - Ki kell nyitnia nekem a laboratóriumot! - Az a kulcs nincs itt - felelte a kapus, és megint eltűnt a fülkéjében. Az átjáróban jéghideg volt, az eső ferdén bevert, még annál is dermesztőbben. Dunworthy összehúzta magát a fülke ajtaja mellett, próbálta
365 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— elkapni a bentről kiszüremlő meleget, és erősen nekifeszítette az öklét a zakózsebe aljának, hogy megszüntesse a borzongását. A gonosztevők meg a tolvajok miatt aggódott, és közben egész idő alatt 1348-ban volt a lány, ahol halomba hordták a hullákat az utcákon, ahol az emberek rettegésükben máglyára vetették a zsidókat és az idegeneket. Aggódott, mert Gilchrist nem végeztetett paraméter-ellenőrzéseket, annyira aggódott, hogy megfertőzte Badrit is az aggodalmával, és Badri, már lázasan, inkább újra begépelte a koordinátákat. Annyira aggódom. Hirtelen ráébredt: a kapus már túl régóta elment, minden bizonnyal Gilchristet értesíti. Az ajtó felé indult, s amint ezt tette, a kapus előbukkant egy esernyővel a kezében, sopánkodva a hideg miatt. Fölkínálta Dunworthynek, hogy bújjon az ernyő alá. - Már teljesen bőrig áztam - hárította el Dunworthy és nekivágott a kapus előtt a négyszögletes belső udvarnak. Egy sárga műanyag szalag nyúlt el keresztben a laboratórium ajtaján. Dunworthy letépte, míg a kapus a zsebében keresgélte a riasztó kulcsát, egyik kezéből a másikba rakosgatva az esernyőt. Mögötte Dunworthy fölpillantott Gilchrist ablakaira. Azok a laboratóriumra néztek, és égett a villany a nappalijában, de Dunworthy nem észlelt semmiféle mozgást odafönt. A kapus megtalálta a lapos kulcskártyát, ami kikapcsolja a riasztót. Kikapcsolta, majd elkezdte keresgélni az ajtó kulcsát. - Még mindig nem vagyok biztos abban, hogy ki szabad nyitnom az ajtót Mr. Gilchrist engedélye nélkül - jelentette ki. - Mr. Dunworthy! - kiabálta Colin félútról a négyszögletes belső udvaron át. Mindketten fölnéztek. Colin futva érkezett, bőrig ázva, a sálba burkolt könyvvel a hóna alatt. - Nem... ért... el... Oxfordshire... egyes-részeire... egész... márciusig - zihálta, meg-megállva a szavak közt, hogy lélegzethez jusson. - Sajnálom. Végigfu... futottam... az... utat. - Melyik részeire? - tudakolta Dunworthy. Colin átnyújtotta neki a könyvet és térdére téve a kezét lehajolt, mélyeket lélegzett, fújtatva. - Nem... hja. Dunworthy letekerte a sálat és kinyitotta a könyvet annál a lapnál, amit Colin behajtott, de a szemüvege olyan vizes volt az esőtől, hogy nem tudta elolvasni. A nyitott lapok rögvest átáztak. - Azt írja, hogy Melcombe-ban kezdődött, és északra haladt Bath-ba, meg keletre. Azt írja, hogy karácsonykor Oxfordba ért és a következő októberben Londonba, de Oxfordshire egyes részeibe csak a következő tavasszal jutott el, és néhány elszigetelt falu megúszta egész júliusig. Dunworthy vakon meredt az olvashatatlan oldalakra. - Ez nem mond nekünk semmit - szögezte le.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 366 - Tudom - felelte Colin. Fölegyenesedett, még mindig lihegve. - De legalább nem azt írja, hogy a pestis karácsonyra végigsöpört egész Oxfordshire-ön. Talán Kivrin az egyik olyan faluban van, ahová nem ért el márciusig. Dunworthy megtörölte a nedves oldalakat a lecsüngő sállal és becsukta a könyvet. - Kelet felé haladt Bath-ból - jegyezte meg halkan. - Skendgate épp délre van az Oxford és Bath között húzódó országúttól. A kapus végül döntött az egyik kulcs mellett. Bedugta a zárba. - Ismét fölhívtam Andrewst, de még mindig nem vette föl senki. A kapus kinyitotta az ajtót. - Hogyan fogod működtetni a hálót technikus nélkül? - kérdezte Colin. - Működtetni a hálót? - kérdezett rá a kapus, a kulcs még a kezében. - Úgy tudtam, hogy adatokat óhajt a számítógépből. Mr. Gilchrist nem fogja megengedni magának, hogy engedély nélkül működtesse a hálót. - Elővette Basingame meghatalmazását és jól megnézte. - Majd én engedélyezem - mondta Dunworthy és elsöpört mellette, be a laboratóriumba. A kapus indult utána, elakadt az esernyője az ajtókeretben, a nyélen tapogatózott, hogy megnyomja a gombját. Colin lebukott az esernyő alá, be Dunworthy után. Gilchrist biztos kikapcsolta a fűtést. A laboratóriumban alig volt melegebb, mint odakint, de Dunworthy szemüvege, mivelhogy vizes volt, bepárásodott. A tanár levette és megpróbálta szárazra törölni elázott zakóján. - Tessék! - mondta Colin és adott neki egy csomag kötegelt papírt. - Vécépapír. Mr. Finch-nek gyűjtögettem. De a lényeg az, hogy épp elég nehéz lesz a diákodat megtalálni, ha a megfelelő helyre érkezünk, és te magad mondtad, milyen rémesen bonyolult a pontos időt és helyet meghatározni. - De már megvan nekünk a pontos idő és hely - vetette ellen Dunworthy, megtörölgetve a szemüvegét a vécépapírral. Aztán föltette. Még mindig homályosan látott. - Attól tartok, meg kell kérnem arra, hogy távozzon - szólalt meg a kapus. - Nem engedhetem be ide anélkül, hogy Mr. Gilchrist... - Elhallgatott. - Ó, a vérbe! - motyogta Colin. - Itt van Mr. Gilchrist. - Mit jelentsen ez? - firtatta Gilchrist. - Mit csinál maga itt? - Vissza fogom hozni Kivrint - válaszolta Dunworthy. - Kinek az engedélyével? - tudakolta Gilchrist. - Ez a Brasenose hálója és maga jogtalan behatolásban vétkes. - Odafordult a kapushoz. - Utasítottam magát, hogy Mr. Dunworthyt nem engedheti be az intézménybe! - Mr. Basingame engedélyezte - felelte a kapus. Odatartotta a nedves papírlapot. Gilchrist kikapta a kezéből.
367 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Basingame! - Lenézett a papírra. - Ez nem Basingame aláírása! - közölte dühösen. - Jogtalan behatolás és hamisítás. Mr. Dunworthy, feljelentést fogok tenni. És amikor Mr. Basingame visszatér, eltökélt szándékom informálni őt a maga... Dunworthy tett egy lépést a másik felé. - És én informálni fogom Mr. Basingame-et, hogy az ő megbízott helyettese hogyan tagadta meg egy időugrás leállítását, hogyan veszélyeztetett egy történészt, hogyan tagadta meg a hozzáférést ehhez a laboratóriumhoz, és hogy ennek eredményeképpen hogyan nem lehetett megállapítani a történész helyét az időben! - Karjával a konzol felé intett. Tudja maga, mit mond ez a fix? Ez a fix, amit nem engedett leolvasni a technikusomnak tíz napja egy csomó idióta miatt, akik semmit sem értenek az időutazásból, magával együtt? Tudja, mit mond? Kivrin nem 1320-ban van, hanem 1348-ban, a fekete halál kellős közepén! - Megfordult és a képernyő felé mutatott. - A lány már két hete ott van! A maga ostobasága miatt! Mert... - Elhallgatott. - Nincs joga ilyen hangon beszélni velem - háborgott Gilchrist. - És nincs joga itt lenni ebben a laboratóriumban. Követelem, hogy azonnal távozzon! Dunworthy nem felelt. Egyet lépett előre a vezérlőpult irányába. - Hívja a proktort14! - szólt oda Gilchrist a kapusnak. - Azt akarom, hogy dobják ki őket! A képernyő nem csupán üres volt, hanem sötét, ahogy funkciójelző fények is a konzol fölött. A kapcsoló a „KI” jelzésen állt. - Maga kikapcsolta az áramot - mondta Dunworthy és a hangja olyan vénnek hangzott, mint korábban Badrié. - Maga bezárta a hálót. - Igen - válaszolta Gilchrist -, és milyen jól tettem, mert maga úgy érzi, joga van engedély nélkül betörni ide! A tanár vakon nyúlt az üres képernyő felé, és kissé megtántorodott. - Maga bezárta a hálót - ismételte meg. - Jól van, Mr. Dunworthy? - kérdezte Colin hozzá lépve. - Gondoltam, hogy maga esetleg megkísérel betörni és megnyitni a hálót közölte Gilchrist -, mivel úgy tűnt, egyáltalán nem tiszteli a Középkor tekintélyét. Kikapcsoltam az áramot, hogy ezt megakadályozzam, és úgy látszik, helyesen jártam el. Dunworthy már hallott arról, hogy embereket villámcsapásként érhet rossz hír. Amikor Badri elmondta neki, hogy Kivrin 1348-ban van, nem volt képes fölfogni, mit jelent ez, ám a mostani hír mintha fizikai erővel sújtott volna le rá: úgy elállította a lélegzetét, hogy levegő után kapkodott. - Maga bezárta a hálót - nyögte. - Elvesztette a fixet. 14
Az Oxfordi Egyetemen minden évben két proktort választanak, akik intézik a fegyelmi vétségek és az egyetem elleni panaszok ügyeit, valamint a hivatalos vizsgákat. Maga a szó a latin procuratorból ered.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 368 - Elvesztettem a fixet? - tamáskodott Gilchrist. - Butaság! Biztosan vannak mentések meg ilyesmik. Amikor újra bekapcsoljuk az áramot... - Ez azt jelenti, hogy nem tudjuk, hol van Kivrin? - kérdezte Colin. - Igen - felelte Dunworthy, és azt gondolta, miközben összecsuklott: „Úgy fogok rárogyni a konzolra, mint Badri tette.” De nem így történt. Csaknem puhán esett össze, mint akinek elállt a lélegzete, s úgy zuhant Gilchrist előrenyújtott karjába, akár egy szerető. - Tudtam! - hallotta Colin kifakadását. - Ez azért van, mert nem kaptad meg az immunerősítést. Mary nagy-nagynéni ki fog nyírni!
369 ————————— CONNIE WILLIS ———————————
HUSZONHATODIK FEJEZET
A
z LEHETETLEN! - mondta Kivrin. - Nem lehet 1348! - Ám így minden értelmet nyert: Imeyne káplánjának halála; miért nincsenek szolgák, miért nem akarta Eliwys elküldeni Gawynt Oxfordba, hogy kiderítse Kivrin kilétét. „Arrafelé sokan betegek” említette nemrég Lady Yvolde. A fekete halál 1348 karácsonyán csapott le Oxfordra. - Mi történt? - kérdezte a lány, és a hangja egyre emelkedett, ahogy elvesztette uralmát fölötte. - Mi történt? Nekem elvileg 1320-ba kellett volna mennem. 1320-ba! Mr. Dunworthy mondta nekem, hogy nem lenne szabad jönnöm, mondta, hogy a Középkor azt sem tudja, mit csinál, de nem küldhették el egy másik évbe! - Elnémult. Ki kell innen menniük! Ez a fekete halál! Mind annyira értetlenül néztek rá, hogy a lány egy pillanatig azt hitte, a tolmács már megint visszaváltott angolra. - Ez a fekete halál! - ismételte meg. - A kék nyavalya! - Nem - tiltakozott halkan Eliwys, Kivrin pedig így szólt: - Lady Eliwys, le kell vinnie kegyelmednek Lady Imeyne-t és Roche atyát a csarnokba! - Az nem lehet - suttogta a nő, de megfogta Lady Imeyne karját és kikísérte. Imeyne úgy markolta a borogatást, mintha az az ereklyetartója lenne. Maisry, fülére tapasztott kézzel, utánuk iramodott. - Kegyelmednek is mennie kell - szólt oda Kivrin Roche-nak. - Majd én itt maradok az írnokkal. - Keee... - mormolta az írnok az ágyon. Roche odafordult, hogy lássa. Az írnok vergődött, hogy fölkeljen, így Roche elindult hozzá. - Ne! - kérte Kivrin és megragadta a pap csuhájának ujját. - Nem szabad a közelébe menni! - Odalépett a pap és az ágy közé. - Az írnok betegsége ragályos - magyarázta, és erősen kívánta, hogy a tolmács fordítson. - Járvány van. Bolhák terjesztik, meg... - Tétovázott, próbálta kitalálni, hogyan írja körül a cseppfertőzést. - ...a betegek nedvei és kilégzései. Halálos kór, ami szinte mindenkit megöl, aki a közelébe kerül. Aggodalmasan nézett rá, s azon tűnődött, vajon megértett-e a pap bármit is abból, amit mondott, vajon megértheti-e egyáltalán. Az 1300-as években nem tudtak a kórokozókról, nem tudták, hogyan terjednek a betegségek. A korabeliek azt hitték, a fekete halál Isten büntetése vétkeiért. Úgy vélték,
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 370 hogy országszerte szállingózó mérgező ködök terjesztik, vagy a halottak megpillantása, esetleg varázslat. - Atyám - szólalt meg az írnok. Roche megpróbált ellépni Kivrin mellett, de a lány útját állta. - Nem hagyhatjuk őket meghalni - jelentette ki a pap. „Pedig azt tették - gondolta a lány. - Elszöktek és hátrahagyták a betegeket. Az emberek sorsukra hagyták saját gyerekeiket, az orvosok nem voltak hajlandók kiszállni, és minden pap elmenekült.” A lány lehajolt és fölvette az egyik szövetcsíkot, amit Lady Imeyne tépett le a borogatáshoz. - El kell takarni kegyelmed száját és orrát ezzel! - unszolta. Odaadta a papnak, aki homlokráncolva nézett rá, aztán lapos csomaggá hajtogatta a csíkot és az arca elé tartotta. - Kösse oda! - javasolta Kivrin, fölvéve egy másik csíkot. Ferdén hajtotta össze és az orra meg a szája elé tette, mint egy útonálló az álarcát, aztán hátul megkötötte. - így, ahogy én. Roche engedelmesen ügyetlenkedett a csomóval, aztán Kivrinre pillantott. A lány elhúzódott az útjából. A pap az írnok fölé hajolt, s kezét a beteg mellére tette. - Ne... - kezdte a lány és a pap fölnézett. - Ne érintse meg kegyelmed, csak ha muszáj! Kivrin visszafojtotta a lélegzetét, míg Roche megvizsgálta az írnokot, attól félt, hogy az hirtelen megint rákezdi és megragadja Roche-t, de a beteg egyáltalán nem moccant. A hóna alatti bubóból elkezdett szivárogni a vér, és lassacskán zöldes genny is. Kivrin rátette a kezét Roche karjára, hogy visszatartsa. - Ne érintse meg kegyelmed! - tanácsolta. - Biztos fölszakadt, miközben küszködtünk vele. - Letörölte a vért és a gennyet Imeyne egyik szövetcsíkjával, majd az utolsóval befedte a sebet, és szorosra kötötte az írnok vállán. A férfi nem rándult össze vagy kiáltott föl, amikor lenézett rá, Kivrin látta, hogy maga elé mered, mozdulatlanul. - Meghalt? - kérdezte. - Nem - válaszolta Roche, aki kezét megint a beteg mellkasára tette, a lány látta is az enyhe emelkedést, süllyedést. - El kell hoznom a szentségeket - jelentette ki a pap a maszk alatt, és a szavai csaknem annyira kivehetetlenek voltak, mint az írnokéi. „Ne - gondolta Kivrin, akiben újra föltört a pánik. - Ne menj el! Mi lesz, ha meghal? Mi lesz, ha újra fölkel?” Roche fölegyenesedett. - Ne féljen kegyelmed! - nyugtatta. - Eljövök újra. Kisietett anélkül, hogy betette volna az ajtót, Kivrin odament, hogy becsukja. Hangokat hallott odalentről - Eliwys és Roche hangját. Meg kellett volna mondani a papnak, hogy ne beszéljen senkivel. Agnes szólalt meg:
371 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Kivrinnel akarok maradni! - és elkezdett bőgni, mire Rosemund mérgesen ráförmedt, túlkiabálva a sírást. - Meg fogom mondani Kivrinnek - fenyegetőzött Agnes fölháborodva. Kivrin betette az ajtót s elreteszelte. Agnesnek nem szabad ide bejönnie, ahogy Rosemundnak sem, vagy bárki másnak. Nem szabad őket kitenni a fertőzésnek. Nincs gyógymód a fekete halálra. Csak azzal tudja megvédeni őket, ha megakadályozza, hogy elkapják. Vadul próbált visszaemlékezni mindenre, amit csak tudott a pestisről. Tanulta az orvostudomány története kurzuson, és dr. Ahrens is mesélt róla, amikor beadta Kivrinnek a védőoltásait. Két különböző fajtája van, nem is, három - az egyik közvetlenül a véráramba kerül és órákon belül megöli az áldozatot. A bubópestist a patkányok bolhái terjesztik és az a fajta jár búbokkal. A másik a tüdőt támadja meg, az nem okoz búbokat. Az áldozat vért köhög és vért hány, ezt a fajtát terjeszti cseppfertőzés, így rettentően ragályos. De az írnoknak bubópestise van az nem annyira fertőző. Ha a páciens közelében vagyunk, az nem elég az elkapásához - a bolhának át kell ugrani egyik emberről a másikra. Hirtelen élesen fölrémlett előtte, ahogy az írnok rázuhant Rosemund-ra és lerántotta a padlóra. „Mi lesz, ha a kislány elkapja? - gondolta. - Nem kaphatja el, az nem lehet. Nincs rá gyógymód.” Az írnok megmoccant az ágyon, Kivrin odament hozzá. - Szomjazom - mondta a férfi és megnyalta ajkát dagadt nyelvével. Kivrin vitt neki egy kupa vizet, s az írnok mohón ivott néhány kortyot, aztán fuldokolni kezdett, és az egészet visszahányta a lányra, aki elhátrált és egy rántással letépte az átázott maszkot. „Ez bubópestis - mondta magának, vadul törölgetve a mellkasát. - Ez a fajta nem terjed cseppekkel. És különben sem kaphatod el a pestist, be vagy oltva ellene.” Csakhogy vírusölőket is kapott, meg immunerősítést. A vírust sem lett volna szabad elkapnia. Nem érkezhetett volna 1348-ba. - Mi történt? - suttogta. Nem lehet az időeltolódás. Mr. Dunworthy aggódott, mert nem végeztek ellenőrzéseket az időcsúszásról, de az ugrás még a legrosszabb esetben is csak hetekkel téveszthette el a célt, nem évekkel. Egész biztos, hogy valami baj volt a hálóval. Mr. Dunworthy azt mondta, Mr. Gilchristnek fogalma sincs arról, amit csinál, és valami nagyon elromlott. 1348-ba érkezett - de akkor miért nem állították le az időugrást, amint észrevették, hogy nem stimmel az év? Mr. Gilchristnek talán nincs annyi esze, hogy őt visszahívja, de Mr. Dunworthynek van. A tanár amúgy sem akarta, hogy ő idejöjjön. Akkor miért nem nyitották meg újra a hálót? „Mert én nem voltam ott” - gondolta a lány. Legalább két órába telt, mire meglett a fix. Addigra ő elbóklászott az erdőbe. A tanár azonban nyitva
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 372 tartotta volna a hálót. Nem csukta volna be újra, várva a randevúra. Nyitva tartotta volna neki. Szinte rohant az ajtóhoz, és már lökte is föl az elreteszelő rudat. Meg kell találnia Gawynt! Meg kell tudnia, hol az ugrás helye! Az írnok fölült és csupasz lábát átvetette az ágy szélén, mintha ő is a lánnyal akarna tartani. - Segítsen! - kérte és megpróbálta megmozdítani a másik lábát is. - Nem tudok segíteni - felelte mérgesen a lány. - Nem tartozom ide. - Kitolta a rudat a tokjából. - Meg kell találnom Gawynt. - De amint kimondta, eszébe jutott, hogy a férfi nincs itt, elment a püspök követével meg Sir Bloettal Courcyba. A püspök követével, aki annyira igyekezett távozni, hogy csaknem eltaposta a lovával Agnest. Kivrin visszaejtette a rudat és odafordult az írnokhoz. - A többiek is pestisesek? - firtatta. - A püspök követe is elkapta? Emlékezett a követ elszürkült arcára és arra, ahogy borzongott és szorosabban vonta maga köré a köpenyét. Meg fogja fertőzni mindegyiküket: Bloetot, az ő gőgös nővérét és a csacsogó lányokat. És Gawynt. - Már amikor idejöttél, tudtad, hogy elkaptad, nem igaz? Nem igaz? Az írnok mereven emelte felé a karját, mint egy kisgyerek. - Segítsen rajtam! - esengett és visszahanyatlott, a feje meg a válla lelógott az ágyról. - Nem érdemled meg, hogy segítsenek rajtad. Te hoztad ide a pestist. Kopogás hallatszott. - Ki az? - kérdezte dühösen a lány. - Roche - kiáltotta be a pap az ajtón keresztül, és a lányt elöntötte a megkönnyebbülés, az öröm nagy hulláma, hogy visszajött, ám mégsem mozdult. Lenézett az írnokra, aki még mindig félig lelógott az ágyról. A szája tátva, dagadt nyelve teljesen betöltötte a szájüreget. - Engedjen be kegyelmed! - kérte Roche. - Meg kell hallgatnom a gyónását. A gyónását. - Nem - válaszolta Kivrin. A pap ismét kopogott, még hangosabban. - Nem engedhetem be kegyelmedet - jelentette ki Kivrin. - A betegség ragályos. Elkaphatja. - Az írnok halálveszedelemben forog - mondta Roche. - Meg kell gyónnia, hogy a Mennybe juthasson. „Ő ugyan nem fog Mennybe menni - gondolta Kivrin. - Ő hozta ide a pestist.” Az írnok kinyitotta a szemét. A szeme bevérzett és megduzzadt, a férfi zajosan vette a levegőt. „Haldoklik” - gondolta a lány. - Katherine! - szólt Roche.
373 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— „Haldoklik, és messze van az otthonától. Ahogy én is. Én is hoztam magammal betegséget, és ha senki sem kapta el, az nem azért történt, mert én bármit is tettem. Ők mind segítettek rajtam, Eliwys, Imeyne meg Roche. Mindegyiküket megfertőzhettem volna én is. Roche atya föladta nekem az utolsó kenetet, fogta a kezemet.” Kivrin gyöngéden fölemelte az írnok fejét, és visszafektette az ágyra. Aztán odament az ajtóhoz. - Engedem, hogy föladja neki az utolsó kenetet - mondta, résnyire nyitva az ajtót -, de előbb beszélnem kell kegyelmeddel. Roche már fölöltötte az ornátusát és levette a maszkot. Egy kosárban hozta a megszentelt olajat és a viaticumot. A kosarat letette az ágy lábánál álló ládára s megnézte az írnokot, aki egyre nehezebben vette a levegőt. - Meg kell gyóntatnom. - Nem! - tiltakozott Kivrin. - Addig nem, amíg el nem mondtam, amit kell. - A lány nagy levegőt vett. - Az írnoknak bubópestise van - közölte és gondosan figyelte a fordítást. - Ez egy rettenetes kór. Szinte mindenki belehal, aki elkapja. Patkányok és azok bolhái terjesztik, meg a betegek lehelete, ruhája és egyéb cókmókja. - Aggodalmasan nézett a papra és nagyon akarta, hogy az értse meg, amit mond. A pap is aggodénak látszott, valamint zavarodottnak. - Ez egy rettenetes kór - ismételte meg a lány. - Nem olyan, mint a tífusz vagy a kolera. Itáliában és Franciahonban már százezrével pusztította el az embereket, egyes helyeken olyan sokat, hogy nem maradt senki eltemetni a holtakat. A pap arckifejezése kifürkészhetetlen volt. - Kegyelmed visszaemlékezett arra, hogy kicsoda és honnét jött - jegyezte meg, és ez nem kérdés volt. „Azt hiszi, a pestis elől menekültem, amikor Gawyn rám talált az erdőben - gondolta a lány. - Ha igennel válaszolok, azt fogja gondolni, hogy én hoztam ide a járványt.” De nem volt semmi vád a pap tekintetében, és muszáj volt megértetni vele a helyzetet. - Igen - felelte a lány és várt. - Mit kell tennünk? - kérdezte a pap. - Kegyelmednek távol kell tartania a többieket ettől a szobától. Meg kell mondania nekik, hogy ne tegyék ki a lábukat a házból, és senkit se eresszenek be. Mondja meg a falubélieknek, hogy ők is maradjanak a házukban, és ha döglött patkányt látnak, ne menjenek a közelébe. Nem szabad több lakomát vagy táncot tartani a réten. A falubélieknek nem szabad bejönniük az udvarházba, az udvarra vagy a templomba. Sehol sem szabad összegyűlniük. - Meg fogom hagyni Lady Eliwysnek, tartsa Agnest és Rosemundot idebenn - mondta a pap -, és megmondom a falubélieknek, hogy maradjanak a házukban.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 374 Az írnok az ágyon fuldokló hangot adott, s mindketten odafordultak, hogy megnézzék. - Nincs semmi, amivel segíthetnénk azokon, akik elkapták ezt a pestist? kérdezte a pap, esetlenül ejtve ki az ismeretlen szót. A pap távollétében a lány megpróbálta fölidézni, hogy a korabeliek miféle orvosságokkal próbálkoztak. Virágcsokrokat hordoztak magukkal, porrá zúzott smaragdot ittak, meg piócákat tettek a búbokra, de mindez fabatkát sem ért. Dr. Ahrens azt mondta, mindegy is volt, mivel próbálkoznak, mert a tetraciklin- és sztreptomicin-féle antibiotikumokon kívül semmi sem használ, azokat meg nem fedezték föl a huszadik századig. - Folyadékot kell adnunk nekik és melegen kell tartanunk őket válaszolta. Roche az írnokra pillantott. - Isten bizonnyal megsegíti őt - vélte. „Nem fogja - gondolta a lány. - Nem tette. Fél Európa.” - Isten nem segíthet rajtunk a fekete halál ellenében - közölte a lány. Roche bólintott és megfogta a szentelt olajat. - Kegyelmednek föl kell vennie a maszkot! - intette Kivrin s letérdelt, hogy felemelje az utolsó szövetcsíkot, melyet aztán a pap szája és orra elé kötött. - Ezt mindig viselnie kell kegyelmednek, amikor őt ápolja - utasította a papot s remélte, Roche nem veszi észre, rajta bezzeg nincs. - Isten küldte ránk ezt a csapást? - kérdezte Roche. - Nem - válaszolta Kivrin. - Nem. - Akkor hát az ördög? Csábítónak tűnt igent mondani. Európa nagy része azt hitte, hogy a döghalálért a Sátán felelős. És mindenütt keresték az ördög ügynökeit, megkínozták a zsidókat meg a leprásokat, öregasszonyokat köveztek meg, fiatal lányokat vetettek máglyára. - Senki sem küldte ránk - felelte Kivrin. - Ez egy betegség. Senki sem tehet róla. Isten segítene rajtunk, ha tehetné, de Ő... - Ő mi? Nem hall minket? Távozott? Nem létezik? - Ő nem tud most jönni - fejezte be sután a lány. - És nekünk Őhelyette kell cselekednünk? - firtatta Roche. - Igen. Roche letérdelt az ágy mellett. Fejét előbb a kezébe temette, majd fölemelte újra. - Tudtam, hogy az Isten jó okkal küldte közibénk kegyelmedet - jelentette ki. A lány is letérdelt és összekulcsolta a kezét. - Mittere digneris sanctum Angelum - imádkozott Roche. - Küldd el nekünk a Te szent angyalodat a mennyből, hogy vigyázza és védelmezze mindazokat, kik ebben a házban gyűltek össze!
375 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Ne kapja el Roche! - suttogta Kivrin a felvevőbe. - Ne kapja el Rosemund! Haljon meg az írnok, még mielőtt a pestis eléri a tüdejét! A szertartásos szavakat kántáló Roche ugyanolyannak hangzott, mint mikor Kivrin volt beteg, és a lány remélte, ugyanúgy megvigasztalja az írnokot, mint akkor őt. Megállapítani nem tudta. A beteg képtelen volt gyónni, és úgy látszott, az olajjal megkenés fájdalmat okoz neki. Megrándult, amikor az olaj hozzáért a tenyeréhez, és úgy tűnt Roche imája alatt, hogy a légzése egyre hangosabb. Roche fölemelte a fejét és ránézett. A beteg karján apró liláskék foltok ütköztek ki, ami azt jelentette: a bőre alatti véredények sorra repednek szét. Roche megfordult és Kivrinre pillantott. - Ezek az utolsó napok - tudakolta -, a Világ Vége, amiként Isten apostolai megjövendölték? „Igen” - gondolta Kivrin. - Nem - felelte. - Nem. Csak egy rossz időszak. Egy szörnyű korszak, de nem mindenki fog meghalni. És később lesznek csodálatos idők. A reneszánsz, a társadalmi reformok meg a zene. Csodálatos idők. Lesznek új orvosságok, azért az embereknek majd nem kell belehalniuk ebbe vagy a himlőbe vagy a tüdőgyulladásba. És mindenkinek lesz elég ennivalója, a házak pedig melegek lesznek még télen is. - A lány Oxfordra gondolt, ahogy karácsonykor felékesítik a várost, az utcákat és a boltokat kivilágítják. Mindenhol fények lesznek és harangok, melyek maguktól konganak. A beszélgetésük lecsillapította az írnokot. A lélegzése enyhült, és elszunyókált. - Most el kell jönnie kegyelmednek mellőle! - mondta Kivrin, odavezetve a papot az ablakhoz. Odavitte neki a tálat. - Meg kell mosnia a kezét, miután megérintette a beteget - közölte. Alig volt víz a tálban. - El kell mosnunk azokat a tálakat meg kanalakat, amiket az etetéséhez használunk - jelentette ki a lány, miközben nézte, ahogy a pap megmossa lapátkezét -, és el kell égetni a ruháit és a kötszereket. Bennük van a pestis. A pap megtörölte kezét a csuhája aljában, majd lement megmondani Eliwysnek, mit tegyen. Hozott vissza egy tál friss vizet, de az sem tartott sokáig. Az írnok fölébredt a szendergésből, és többször is inni kért. Kivrin emelte a kupát a szájához, mert amennyire csak lehetett, megpróbálta Roche atyát távol tartani a betegtől. Roche elment vecsernyét mondani és harangozni. Kivrin becsukta mögötte az ajtót, hallgatózott, hall-e odalentről hangokat, de nem hallott semmit. „Talán elaludtak - gondolta vagy betegek.” Eszébe jutott, ahogy Imeyne az írnok fölé hajolt a borogatásával, ahogy Rosemund feküdt a beteg alatt, ahogy Agnes az ágy végénél állt. „Túl késő” - gondolta, föl-alá járkálva az ágy mellett. Mindnyájan ki voltak téve a dögvésznek. Milyen hosszú a lappangási idő? Két hét? Nem,
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 376 annyi idő a védőoltás megeredéséhez kell. Négy nap? Három? Nem emlékezett. És mennyi ideje lehet fertőző a férfi? A lány megpróbálta fölidézni, ki mellett ült az írnok a karácsonyi lakomán, kivel beszélgetett, de akkor nem őt figyelte. Gawynt leste. Az egyetlen tiszta emlékképe az írnokról az, amikor Maisry szoknyája után kapott. A lány megint odament az ajtóhoz és kinyitotta. - Maisry! - kiáltotta. Nem kapott választ, de az nem jelent semmit. Maisry alighanem alszik vagy elrejtőzött, és az írnoknak nem tüdő-, hanem bubópestise van, azt pedig a bolhák terjesztik. Van arra esély, hogy senkit sem fertőzött meg. Ám amint visszajött Roche, a lány otthagyta őt az írnok mellett és lement a parázstartóval izzó szénért. Hogy megnyugtassa magát: mindnyájan jól vannak. Rosemund és Eliwys a tűz mellett üldögéltek, varrnivalóval az ölükben, mellettük Lady Imeyne, aki a zsolozsmáskönyvéből olvasott föl. Agnes a kordájával játszott, ide-oda lökdöste a kőpadlón és beszélt hozzá. Maisry aludt az egyik pádon a nagy asztal közelében, még álmában is duzzogó arccal. Agnes nekitolta Imeyne lábának a kordéját, mire az öregasszony lenézett rá s így szólt: - El fogom venni tőled a játékodat, ha nem tudsz illedelmesen játszani, Agnes! A csípős feddés, Rosemund sietve elnyomott mosolya, az arcuk egészséges rózsaszínje a tűz fényében - mind-mind kimondhatatlanul megnyugtató volt Kivrin számára. Lehetett volna bármelyik közönséges este az udvarházban. Eliwys nem varrt. Az ollójával hosszú csíkokra szabdalt egy vég vásznat, és állandóan az ajtót leste. Ahogy a zsolozsmáskönyvéből olvasott, Imeyne hangja aggodalmas volt, Rosemund pedig, a vásznat szakítva, nyugtalanul nézett az anyjára. Eliwys fölállt és kiment a válaszfalon túlra. Kivrin eltöprengett, vajon hallott-e valakit érkezni, de egy perccel később a nő visszajött a helyére és újra kézbe vette a vásznat. Kivrin halkan ment le a lépcsőn, ám nem eléggé. Agnes otthagyta a kordéját és föltápászkodott. - Kivrin! - kiáltotta és rohanvást indult felé. - Óvatosan! - szólt rá Kivrin, szabad kezével elhessegetve a gyereket. - A szén forró! Persze, nem volt forró. Ha az lett volna, nem jött volna le kicserélni, Agnes azonban néhány lépésnyire elhátrált. - Miért visel kegyelmed maszkot? - érdeklődött. - Fog nekem mesét mondani? Eliwys is fölállt, Imeyne megfordult, hogy odanézzen. - Hogy van a püspök írnoka? - tudakolta Eliwys.
377 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— „Kínok közt” - akarta mondani a lány. Végül beérte ennyivel: - A láza kicsit lejjebb ment. Kegyelmedéknek távol kell maradniuk tőlem! A métely benne lehet a ruháimban. Mindnyájan fölálltak, még Imeyne is, rácsukva a zsolozsmáskönyvét az ereklyetartójára, és - a lányra meredve - hátraléptek. A karácsonyi tuskó csonkja még mindig égett. Kivrin a szoknyáját használta a parázstartó fedelének leemeléséhez, és kiöntötte az elszürkült szenet a tűzhely szélére. Fölkavarodott a hamu, az egyik széndarab pedig eltalálta a fatuskót, visszapattant és végigcsattogott a padlón. Agnes nevetett; mindnyájan a szén útját nézték a padlón, be egy pad alá, kivéve Eliwyst, aki visszafordult, hogy a válaszfalat lesse. - Visszatért már Gawyn a lovakkal? - kérdezte Kivrin, de már meg is bánta. Hiszen már tudta a választ Eliwys feszült arcából. A kérdéstől Imeyne megfordult és fagyosan bámult rá. - Nem - válaszolta Eliwys anélkül, hogy elfordította volna a fejét. Gondolja kegyelmed, talán a többiek is betegek voltak a püspök csapatában? Kivrin a püspök követének szürke arcszínére gondolt, a barát elkínzott arckifejezésére. - Nem tudom - felelte a lány. - Az idő egyre hidegebbre fordul - mondta Rosemund. - Talán Gawyn úgy gondolta, jobb, ha ott marad éjszakára. Eliyws nem reagált. Kivrin letérdelt a tűz mellett, a nehéz piszkavassal megkeverte a széndarabokat, hogy a vörösen izzók kerüljenek fölül-re. A piszkavas segítségével megpróbálta bemanőverezni őket a parázstartóba, aztán föladta: mégis a parázstartó fedelével szedte föl őket. - Kegyelmed hozta ránk ezt! - jelentette ki Imeyne. Kivrin fölpillantott, a szíve hirtelen erősen dobogott, ám Imeyne nem rá nézett. Eliwysre meredt. - Kegyelmed bűnei okozták ezt a büntetést, amit most el kell szenvednünk. Eliwys megfordult, hogy Imeyne-re nézzen, és Kivrin arra számított, döbbenet vagy harag ül ki az arcára. De tévedett. Eliwys közönyösen tekintett az anyósára, mintha az esze valahol másutt járna. - Az Űr megbünteti a házasságtörőket házanépükkel egyetemben - folytatta Imeyne miként most megbünteti kegyelmedet. - Meglóbálta a zsolozsmáskönyvét a menye arca előtt. - Kegyelmed bűne hozta ide a dögvészt! - Kegyelmed volt az, aki a püspökért küldetett - szögezte le fagyosan Eliwys. - Kegyelmed volt elégedetlen Roche atyával. Kegyelmed hozta őket ide, s velük együtt a döghalált. Sarkon fordult és kiment a válaszfalon túlra. Imeyne mereven állt, mint akit villámcsapás ért, aztán visszament a pádhoz, ahol előzőleg ült és olvasott. Térdre ereszkedett, kivette az ereklyetartót a könyvéből, szórakozottan húzogatta a láncát az ujjai között.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 378 - Fog most kegyelmed nekem mesét mondani? - tudakolta Agnes Kivrintől. Imeyne könyökével a padra támaszkodott, kezét a homlokára szorította. - Mondja el kegyelmed a mesét a szófogadatlan lányról! - kérte Agnes. - Holnap - ígérte Kivrin holnap majd mondok mesét! - Azzal visszavitte a parázstartót az emeletre. Az írnok láza megint fölszökött. Félrebeszélt, úgy kiabált egyes sorokat a halotti miséből, mintha trágárságok lennének. Újra meg újra vizet kért, és előbb Roche, aztán Kivrin ment ki vízért az udvarra. Kivrin lábujjhegyen óvakodott le a lépcsőn a vödörrel meg egy gyertyával, remélve, hogy Agnes nem veszi észre, de Lady Imeyne kivételével mind aludtak. Az öregasszony térden állva imádkozott, a háta merev és engesztelhetetlen. Kegyelmed hozta ránk ezt. Kivrin kiment a sötét udvarra. Két harang kongott, nem egészen egy ütemben egymással, s a lány eltűnődött, vajon vecsernyére harangoznak-e vagy temetésre. A kút mellett lelt egy félig teli vödröt, de kiöntötte a vizet a kockakövekre és friss vizet húzott. Odatette a konyhaajtó mellé, majd bement, hogy kerítsen maguknak valami ennivalót. A súlyos textíliák, amelyekkel akkor takarták be az ételt, amikor az udvarházba vitték, most az asztal végén hevertek. A lány kenyeret és vastag szelet hideg marhasültet rakott az egyikre, aztán összekötötte a négy sarkát, majd megragadta a többi kelmét is, és mindet fölcipelte az emeletre. A padlón ettek a parázstartó előtt, és Kivrin már csaknem az első harapástól jobban érezte magát. Úgy tűnt, az írnok is jobban van. Megint elszunnyadt, aztán csak úgy ömlött róla a forró verejték. Kivrin letörölgette az egyik durva konyharuhával. A beteg fölsóhajtott, mintha jólesett volna neki, aztán elaludt. Mire újra fölébredt, lement a láza. Odatolták a ládát az ágy mellé, tettek rá egy faggyúlámpát, és ő meg Roche fölváltva ültek a beteg mellett, illetve pihentek az ablakfülke ülésén. Ott túl hideg volt ahhoz, hogy tényleg aludni lehessen, ám Kivrin összehúzta magát a kőpárkányon és bóbiskolt, s valahányszor fölébredt, úgy tűnt, az írnok állapota javult. Tanulta az orvostudomány története kurzuson, hogy a bubók megnyitása néha megmentette a pácienst. Az írnoké már nem szivárgott, és a zörej is megszűnt a tüdejében. Talán mégsem fog meghalni. Voltak olyan történészek, akik úgy gondolták, a fekete halál nem ölt meg annyi embert, mint amennyi kitűnik a feljegyzésekből. Mr. Gilchrist meg volt győződve, hogy a statisztikák erősen túloznak, félelemből és a tudás hiánya miatt - de még ha a statisztikák helyesek is, a dögvész nem ölte meg a lakosok egyharmadát minden faluban. Egyes helyeken csak egy-két eset fordult elő. Néhány településen egyáltalán nem halt meg senki. Ők azonnal elszigetelték az írnokot, amint rádöbbentek, miről van szó, és Kivrinnek sikerült az idő nagy részében megakadályozni Roche-t, hogy közel menjen a beteghez. Minden lehetséges óvintézkedést megtettek. És nem lett
379 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— belőle tüdőpestis. Talán ez elég, még idejében léptek. Meg kell mondania Roche-nak, hogy el kell zárják a falut, nem szabad senkit beengedni, akkor talán a pestisjárvány el fog vonulni mellettük. Előfordult ilyen. Egész falvak maradtak érintetlenül, és voltak olyan részei Skóciának, ahová egyáltalán nem jutott el a döghalál. Minden bizonnyal elbóbiskolt. Amikor fölébredt, odakint már világosodott, és Roche távozott. A lány átnézett az ágyra. Az írnok teljesen mozdulatlanul feküdt, a szeme tág, tekintete üres. A lány azt gondolta, biztos meghalt és Roche elment megásni a sírját, de már amikor megszületett ez a gondolat, észrevette, hogy a takaró az írnok mellén emelkedik és süllyed. Kivrin kitapintotta a férfi pulzusát. Gyors volt és olyan gyönge, hogy a lány alig érezte. A harang zúgni kezdett. Kivrin rájött, Roche bizonyára azért ment el, hogy elmondja a hajnali misét. Fölhúzta a maszkot az orrára és odament az ágyhoz. - Atyám - szólította meg halkan, de az írnok nem adta jelét, hogy hallotta őt. Kivrin a férfi homlokára tette a kezét. A láza már megint lement, ám a bőre nem érződött egészségesnek. Száraz volt, papírszerű. A bevérzések a karján meg a lábán sötétebbek lettek, és tovább terjedtek. Vértolulálos, visszataszítóan ellilult nyelve kilógott a foga között. Szörnyen bűzlött, émelyítő szagot árasztott, amit a lány a maszkon keresztül is érzett. Kivrin visszamászott az ablakülésre és kikötözte a viaszolt vásznat. A friss levegőnek csodálatos illata volt, hideg, metsző, a lány pedig kihajolt a párkány fölött és nagyokat lélegzett. Nem volt senki az udvaron, de ahogy beszívta a tiszta, hideg levegőt, Roche bukkant fel, épp kijött a konyha ajtaján. Valami olyat cipelt, ami gőzölgött. Amint a pap elindult a kockaköveken az udvarház bejárata felé, előtűnt Lady Eliwys. Mondott valamit Roche-nak, aki elindult felé, aztán hirtelen megtorpant s fölhúzta a maszkját, mielőtt válaszolt neki. „Hát, legalább megpróbál távol maradni az emberektől” - gondolta Kivrin. A pap belépett az udvarházba, Eliwys pedig kisétált a kúthoz. Kivrin kikötötte a vásznat az egyik oldalra, és keresni kezdett valamit, amivel megmozgathatná a levegőt. Leugrott, megfogta az egyik textíliát, amit a konyhából hozott el, majd újra visszamászott. Eliwys még mindig a kútnál állt, épp fölhúzta a vödröt. A kötelet fogva abbahagyta a vízhúzást és megfordult, hogy a kapura pillantson. Gawyn jött be rajta, kötőféken vezetve a lovát. A férfi megtorpant, amikor meglátta a nőt, Gringolet pedig nekiütközött és idegesen vetette föl a fejét. A kifejezés Gawyn arcán ugyanaz volt, mint mindig, tele reménnyel meg vágyakozással. Kivrint elfogta a harag, hogy még most sem, ebben a helyzetben sem változott meg. „De hát nem is tudja gondolta utána. Épp most jött vissza Courcyból.” Egy pillanatig sajnálatot
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 380 érzett iránta, mert a férfinak most kell megtudnia, és Eliwys az, akinek el kell mondania neki. Eliwys a kút szájáig emelte a vödröt. Gawyn, Gringolet kantárába kapaszkodva, tett még egy lépést felé, aztán megállt. „A férfi tudja - gondolta Kivrin. - Mégiscsak tudja. A püspök követe is megbetegedett, és Gawyn hazavágtatott, hogy figyelmeztesse őket.” A lány hirtelen ráébredt: a férfi nem hozta vissza a lovakat. „A barát pestises gondolta Kivrin -, a többi pedig elmenekült.” A férfi nézte, ahogy Eliwys fölemeli a nehéz vödröt a kút kőkávájára, de nem mozdult. „Bármit megtenne érte - gondolta Kivrin -, az égvilágon bármit, megmentené száz gonosztevőtől az erdőben, ám ettől nem tudja megmenteni szíve hölgyét.” Gringolet, türelmetlenül várva, hogy már az istállóban lehessen, megrázta a fejét. Gawyn a ló orrára tette a kezét, csitította, de már elkésett. Eliwys már észrevette. A nő elengedte a vödröt. Az olyan loccsanással ért földet, hogy Kivrin is hallotta magasan fölöttük, s aztán Eliwys a férfi karjában termett. Kivrin a szájához kapta a kezét. Halk kopogás hallatszott az ajtó felől. Kivrin leugrott az ablakülésről, hogy kinyissa. Agnes volt az. - Fog most kegyelmed nekem mesét mondani? - kérdezte. A gyerek nagyon borzas volt. Senki sem fonta be a haját tegnap óta. Kilógva a vászonsapka alól, a haja szerteszét állt. Szemlátomást Agnes a tűzhely mellett aludt. Az egyik ruhaujját hamu piszkolta be. Kivrin legyőzte magában a késztetést, hogy lesöpörje a kislány ruháját. - Nem jöhetsz be - mondta, s épp csak résnyire nyitotta az ajtót. - El fogod kapni a nyavalyát. - Nincs senki, aki játszana velem - panaszolta Agnes. - Anyámasszony elment és Rosemund még mindig alszik. - Anyádasszony csak vízért ment ki - szögezte le határozottan Kivrin. Hol van a nagyanyád? - Imádkozik. - A gyerek Kivrin szoknyájáért nyúlt, Kivrin azonban elrántotta előle. - Nem szabad hozzám nyúlnod! - szólt rá élesen. Agnes szája sírásra biggyedt. - Miért haragszik rám kegyelmed? - Nem haragszom rád - felelte szelídebben Kivrin. - De nem jöhetsz be. Az írnok nagyon beteg, és mindenki, aki a közelébe kerül... - Reménytelen lett volna elmagyarázni a fertőzést Agnesnek - ...szintén megbetegedhet. - Meg fog halni? - érdeklődött Agnes, és megpróbált bekukucskálni az ajtó résén. - Attól félek.
381 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Kegyelmed is? - Nem - válaszolta a lány és rájött, hogy már nem fél. - Rosemund hamarosan föl fog ébredni. Kérd meg őt, mondjon egy mesét! - Roche atya meg fog halni? - Nem. Menj és játssz a kordáddal, míg Rosemund föl nem ébred! - Fog nekem mesét mondani kegyelmed, ha az írnok meghalt? - Igen. Menj le szépen! Agnes, a falba kapaszkodva, vonakodva lement három lépcsőfokot. - Mindnyájan meg fogunk halni? - firtatta. - Nem - felelte Kivrin. „Ha rajtam múlik, nem.” Becsukta az ajtót és nekitámaszkodott. Az írnok még mindig vakon és öntudatlanul feküdt, az egész lénye befelé fordult, hogy megküzdjön egy ellenséggel, amellyel még nem találkozott az immunrendszere, amely ellen nem volt védelme. Aztán megint kopogtattak. - Menj szépen le, Agnes! - mondta Kivrin, de Roche volt az egy tál húslevessel, amit a konyhából hozott, meg egy vödör izzó szénnel. Utóbbit beöntötte a parázstartóba s mellétérdelve fújta, hogy fölszítsa. A tálat előtte odaadta Kivrinnek. A leves langyos volt, a szaga kesernyés. A lány eltűnődött, nincs-e benne fűzfakéreg, s vajon az volt-e az, ami levitte az írnok lázát. Roche fölállt, visszavette a tálat. Megpróbáltak némi levest kanalazni a beteg szájába, ám az lecsorgott óriási nyelvéről, ki a szája két oldalán. Valaki kopogott. - Agnes, megmondtam, hogy nem jöhetsz be ide - vetette oda Kivrin türelmetlenül, miközben megpróbálta letörölni az ágyneműt. - Nagyanyám küldött, hogy hívjam le kegyelmedet. - Megbetegedett? - firtatta Roche atya. Elindult az ajtó felé. - Nem ő. Rosemund. Kivrin szíve vadul dobogni kezdett. Roche kinyitotta az ajtót, de Agnes nem jött be. Ott állt a fordulón, s csak nézte a pap maszkját. - Rosemund megbetegedett? - kérdezte aggódva Roche. - Összeesett. Kivrin elszaladt mellettük, le a lépcsőn. Rosemund az egyik pádon ült a tűzhelynél, Lady Imeyne állt mellette. - Mi történt? - akarta tudni Kivrin. - Elestem - válaszolta Rosemund összezavarodottan. - Megütöttem a karomat. - Behajlított könyökkel tartotta oda a karját Kivrinnek. Lady Imeyne mormolt valamit. - Tessék? - kérdezte Kivrin, aztán ráébredt, hogy az öregasszony imádkozik. Körbenézett a csarnokban, Eliwyst keresve. Az asszony nem volt
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 382 ott. Csak Maisry kuporgott rémülten az asztalnál, és az a gondolat villant át Kivrin agyán, hogy Rosemund biztos Maisryben botlott el. - Megbotlottál valamiben? - tudakolta. - Nem - felelte Rosemund még mindig kábán. - Fáj a fejem. - Megütötted a fejedet? - Nem. - Fölhúzta a ruhaujját. - A könyökömet vertem a kövekbe. Kivrin a kislány könyöke fölé tolta a laza ruhaujjat. A könyök lehorzsolódott, de nem vérzett. Kivrin töprengett, vajon nem törhetett-e el. Rosemund nagyon furcsa szögben tartotta a karját. - Ez fáj? - kérdezte miközben gyöngéden mozgatta. - Nem. A lány óvatosan elfordította az alkart. - És ez? - Nem. - Tudod mozgatni az ujjaidat? - érdeklődött Kivrin. Rosemund megmozgatta sorjában mindet, de a karja még görbén állt. Kivrin a homlokát ráncolva nézte, értetlenül. Lehetne ficam, de úgy vélte, akkor a gyerek nem tudná ilyen könnyen mozgatni. - Lady Imeyne - szólalt meg -, idehívná kegyelmed Roche atyát? - Ő nem tud rajtunk segíteni - mondta megvetően Imeyne, de elindult a lépcső felé. - Azt hiszem, nem tört el - fordult Kivrin Rosemundhoz. Rosemund leengedte a karját, fölszisszent és újra fölrántotta. Minden szín kifutott az arcából és verejtékcseppek ütöttek ki a fölső ajkán. „Töröttnek kell lennie” - gondolta Kivrin és újra a kar után nyúlt. Rosemund elhúzódott, majd mielőtt Kivrin egyáltalán fölfoghatta volna, mi történik, ledőlt a pádról, egyenesen a padlóra. Ezúttal a fejét is beverte. Kivrin hallotta, ahogy csattan a kövön. Átmászott a pádon és letérdelt a kislány mellé. - Rosemund, Rosemund - szólongatta. - Hallasz engem? A kislány nem mozdult. Esés közben kitárta sérült karját, mintha megpróbálta volna tompítani a földet érést, és amikor Kivrin megérintette, összerándult, de nem nyitotta ki a szemét. Kivrin vadul nézett körbe, Imeynet keresve, de az öregasszony nem volt a lépcsőn. Föltérdelt. Rosemund kinyitotta a szemét. - Ne hagyjon itt kegyelmed! - kérte. - Muszáj segítséget hoznom! - válaszolta a lány. Rosemund a fejét rázta. - Roche atya! - kiabált Kivrin, bár tudta, a pap nem hallhatja a vastag ajtón keresztül. Viszont Lady Eliwys jött be a válaszfalon túlról, rohant feléjük a kőpadlón. - Elkapta a kék nyavalyát? - kérdezte. „Nem.”
383 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Elesett - válaszolta Kivrin. A kezét Rosemund mezítelen, kitárt karjára tette. Az forrónak érződött. Rosemund megint lehunyta a szemét és lassan, egyenletesen lélegzett, mintha elaludt volna. Kivrin följebb tolta a súlyos ruhaujjat, egészen Rosemund válla fölé. Fölfelé fordította a kislány karját, hogy lássa a hónalját. Rosemund megpróbálta elrántani magát, ám Kivrin szorosan tartotta. Nem volt akkora, mint amilyen korábban az írnoké, de élénkvörös volt, és érintésre máris kemény. „Ne - gondolta Kivrin. - Ne!” Rosemund nyöszörgött és megpróbálta elhúzni a karját, Kivrin gyöngéden letette s elrendezte alatta a ruhaujjat. - Mi történt? - firtatta Agnes, félúton lefelé a lépcsőn. - Rosemund megbetegedett? „Nem engedhetem, hogy ez megtörténjen - gondolta Kivrin. - Muszáj segítséget kerítenem! Mindnyájan ki vannak téve a fertőzésnek, még Agnes is, és itt nincs semmi, ami segíthetne rajtuk. A mikrobaölőket még hatszáz évig nem fogják fölfedezni.” - Kegyelmed bűnei hozták ránk ezt - jelentette ki Imeyne. Kivrin fölpillantott. Eliwys Imeyne-t nézte, de szórakozottan, mintha nem is hallotta volna. - Kegyelmed bűnei meg Gawyné - folytatta Imeyne. - Gawyn - szólalt meg Kivrin. A férfi meg tudja mutatni neki, hol az ugrás helye és akkor elmehet segítségért. Dr. Ahrens tudni fogja, mit kell tenni. És Mr. Dunworthy. Dr. Ahrens majd ad védőoltást meg sztreptomicint, és ő elhozza ide. - Hol van Gawyn? - tudakolta Kivrin. Eliwys most őt nézte, az arca tele volt vágyódással, tele reménnyel. „A férfi végül megszerezte Eliwys figyelmét” - gondolta Kivrin. - Gawyn - mondta Kivrin. - Hol van? - Elment - felelte Eliwys. - Hová ment? - firtatta a lány. — Beszélnem kell vele. Muszáj elmennünk segítségért! - Nincs segítség - állította Lady Imeyne. Letérdepelt Rosemund mellett és összekulcsolta a kezét. - Ez Isten büntetése. Kivrin fölállt. - Hová ment? - Bath-ba - válaszolta Eliwys. - Hogy elhozza férjemuramat.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 384 ÁTIRAT AZ ÍTÉLETNAPI KÖNYVBŐL (070114-070526) Úgy határoztam, jobb lesz, ha megpróbálok mindent rögzíteni. Mr. Gilchrist azt mondta, reméli, hogy a középkor megnyitásával majd képesek leszünk szerezni első kézből való beszámolót a fekete halálról. Azt hiszem, ez az. Az első pestises eset itt az írnok, aki a püspök követével érkezett. Nem tudom, vajon beteg volt-e, amikor megjöttek, vagy sem. Talán az volt, és azért jöttek ide ahelyett, hogy mentek volna tovább Oxfordba, hogy megszabaduljanak tőle, mielőtt megfertőzi őket. Kétségtelenül beteg volt karácsony reggelén, amikor a többiek távoztak, ami azt jelenti: valószínűleg fertőző volt az előző este, amikor kapcsolatba került legalább a fél faluval. Továbbadta a betegséget Lord Guillaume lányának, Rosemundnak, aki mikor is lett beteg... Huszonhatodikán? Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Mindkettejüknek klasszikus bubóik vannak. Az írnok bubója kifakadt és szivárog. Rosemundé kemény és egyre nő. Már csaknem dió nagyságú. A körülötte lévő rész gyulladt. Mindkettejüknek magas láza van és időről időre félrebeszélnek. Roche atya meg én elkülönítettük őket a lányszobában. Megmondtuk mindenkinek, hogy maradjanak a házukban és kerüljenek minden érintkezést egymással, de attól félek, késő. A faluból csaknem mindenki részt vett a karácsonyi lakomán, s az egész család bent járt itt az írnoknál. Bárcsak tudnám, a betegség fertőző-e a tünetek megjelenése előtt, és hogy milyen hosszú a lappangási idő. Tudom, a pestisnek három típusa van: bubópestis, amit a patkányokon lévő bolhák terjesztenek; tüdőpestis, amit cseppfertőzés; végül a szeptikus, ami közvetlenül a véráramba kerül. Tudom, hogy a tüdőpestis a legragályosabb, mivel köhögéssel terjedhet, vagy ha a beteg rálehel valakire, meg érintéssel. Úgy tűnik, mind az írnoknak, mind Rosemundnak bubópestise van. Annyira meg vagyok rémülve, alig tudok gondolkozni. Hullámokban tör rám. Egész jól elvagyok, és akkor hirtelen eláraszt a rettegés: meg kell kapaszkodnom az ágykeretben, hogy ne meneküljek ki a szobából, ki a házból, ki a faluból, el ettől a kórtól! Tudom, megkaptam a pestis elleni védőoltást, de kaptam immunerősítést is meg vírusölőket is, és mégis elkaptam valamit - akármi volt is az, amiben megbetegedtem. Így valahányszor hozzám ér az írnok, összerezzenek. Roche atya folyton elfelejti föltenni a maszkját, és félek, hogy ő is el fogja kapni, vagy Agnes. És attól is félek, hátha az írnok meg fog halni. Meg Rosemund. És félek, hogy valaki a faluból tüdőpestises lesz. Esetleg Gawyn nem jön vissza, és én nem fogom megtalálni az ugrás helyét a randevú előtt. (Szünet)
385 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Egy kissé megnyugodtam. Úgy tűnik, segít, ha beszélhetek magához, akár hall engem, akár nem. Rosemund fiatal és erős. A pestis nem ölt meg mindenkit. Néhány településen egyáltalán nem halt meg senki sem.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 386
HUSZONHETEDIK FEJEZET
R
OSEMUNDOT fölvitték
a lányszobába, s fekvőhelyet készítettek neki a padlón, az ágy melletti keskeny sávban. Roche letakarta egy vászonlepedővel, aztán kiment a csűrbe, hogy elhozza a padlásról az ágytakarókat. Kivrin attól tartott, Rosemund majd visszariad az írnok látványától, a groteszk nyelvtől, az elfeketedő bőrtől, de a kislány szinte rá sem pillantott. Levette a szokmányát meg a cipőjét, és hálásan elhevert a keskeny szalmazsákon. Kivrin elhozta a nyúlprém takarót az ágyról és ráterítette. - Én is sikoltozni meg szaladgálni fogok, mint az írnok? - kérdezte Rosemund. - Nem - válaszolta Kivrin és mosolyogni próbált. - Próbálj meg pihenni! Fáj valahol? - A gyomrom - felelte a kislány, kezét a derekára téve. - És a fejem. Sir Bloet azt mondta, a láztól táncra perdülnek az emberek. Azt hiszem, meg akart ijeszteni ezzel a mesével. Azt mondta, addig táncolnak, míg vér nem folyik a szájukból, és akkor meghalnak. Hol van Agnes? - A padláson anyádasszonnyal - közölte Kivrin. Ő mondta Eliwys-nek, hogy vigye Agnest és Imeyne-t a padlásra és zárkózzanak be oda. Eliwys megtette - anélkül, hogy visszanézett volna Rosemundra, akár egyszer is. - Apámuram hamarosan megérkezik - mondta Rosemund. - Nyugodj meg és pihenj! - Nagyanyám azt mondja, halálos bűn félni az ember férjeurát, de nem tehetek róla. Ő olyanformán nyúl hozzám, ami nem illendő, és olyasmikről mesél, amik nem lehetnek igazak. „Remélem, Sir Bloet kínok közt döglik meg - gondolta Kivrin. Remélem, már megfertőzte a pestis.” - Apámuram ebben a percben is úton van - állította Rosemund. - Meg kell próbálnod aludni. - Ha Sir Bloet most itt lenne, nem merne megérinteni - mondta a kislány, lehunyva a szemét. - Most ő lenne az, aki fél. Bejött Roche atya egy nyaláb ágyneművel, majd újra kiment. Kivrin ráhalmozta az egészet Rosemundra, betömködte a szélét, s aztán a prémet, melyet az írnok ágyáról vett le, ráterítette újra a férfira.
387 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Az írnok még mindig csöndesen feküdt, ám az a sípolás megint hallatszott minden lélegzetnél, és időnként köhögött is. A száját eltátotta, a nyelvét fehér lepedék borította. „Nem hagyhatom, hogy ez történjen Rosemunddal is - gondolta Kivrin ő még csak tizenkét éves. Lennie kell olyannak, amit megtehetek. Valaminek. A pestis okozója egy baktérium. A sztreptomicin meg a szulfonamidok elpusztítják, de azokat én egymagam nem vagyok képes előállítani, és nem tudom, hol az ugrás helye. Gawyn pedig ellovagolt Bath-ba. Naná, hogy megtette. Eliwys odarohant hozzá, mindkét karjával átölelte, így a férfi elment volna bárhová, megtett volna bármit érte, még ha ez azzal is jár, hogy haza kell hoznia a férjét.” A lány megkísérelte végiggondolni, mennyi időbe telik Gawynnak elnyargalni Bath-ba meg vissza. Az hetven kilométer. Ha sebesen vágtat, akkor ott lehet másfél nap alatt. Három nap, oda meg vissza. Ha nem késlelteti valami, ha megtalálja Lord Guillaume-ot, ha nem betegszik meg. Dr. Ahrens azt mondta, a pestisbetegek kezelés nélkül négy-öt napon belül meghaltak, ám a lány el nem tudta képzelni, hogy az írnok olyan sokáig húzhatja. A láza megint fölszökött. Kivrin belökte Lady Imeyne ládikáját az ágy alá, amikor fölhozták Rosemundot. Most kihúzta és átnézte a szárított gyógynövényeket meg porokat. A korabeliek házi orvosságokat használtak a pestis idején, például lyukaslevelű orbáncfüvet meg édeskeserű csucsort, de azok éppoly hiábavalók voltak, mint a porrá zúzott smaragd. A bolhafű talán használ, de nem talált a kis vászonzacskókban semennyit a rózsaszín vagy lila virágokból. Amikor Roche visszajött, a lány elküldte fűzfagallyakért a patak mellé. Beáztatta őket, hogy keserű italt nyerjen. - Mi ez a főzet? - kérdezte Roche, amikor megkóstolta. Elfintorodott. - Aszpirin - válaszolta Kivrin. - Legalábbis remélem. Roche adott egy kupányit az írnoknak, aki túl volt azon, hogy érdekelje, milyen az íze. Úgy tűnt, ez kissé lejjebb vitte a lázát, de Rosemun-dé folyamatosan emelkedett egész délután, míg a végén már kirázta a hideg. Mire Roche elment vecsernyét mondani, a kislány szinte meg-érinthetetlenül forró lett. Kivrin kitakarta és megpróbálta hideg vízzel lemosni a karját meg a lábát, hogy levigye a lázat, Rosemund azonban mérgesen kitépte magát a kezéből. - Nem illendő, hogy ilyenképpen érjen hozzám, uram! - mondta vacogó foggal. - Bizonyos lehet benne kegyelmed, hogy el fogom mondani apámuramnak, amikor hazatér. Roche nem jött vissza. Kivrin meggyújtotta a faggyúlámpákat, gondosan betakarta Rosemundot, s azon tűnődött, mi történt a pappal.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 388 A kislány rosszabbul nézett ki a füstös fényben, az arca színtelen volt és elgyötört. Magában motyogott, újra meg újra elismételve Agnes nevét. Egyszer bosszúsan megkérdezte: - Hol van már? Mostanra már itt kellene lennie. „Itt kellene lennie - mondta magának Kivrin. - A harang már félórával ezelőtt hívott vecsernyére. Nyilván a konyhában van, levest főz nekünk. Vagy Eliwysnek ment elmondani, hogy van Rosemund. Nem beteg.” De Kivrin azért fölállt, fölmászott az ablakülésre és kinézett az udvarra. Egyre hidegebb lett, a sötét eget felhők takarták. Nem volt senki az udvaron, nem szűrődött ki sem fény, sem hang sehonnan. Roche kinyitotta az ajtót és a lány mosolyogva ugrott le. - Hol volt kegyelmed? Én már... - kezdte, ám elhallgatott. Roche az ornátusát viselte, hozta az olajat meg a viaticumot. „Nem gondolta a lány, Rosemundra pillantva. - Nem!” - Ulfnál, az ispánnál jártam - mondta a pap. - Meggyóntattam. „Istennek hála, nem Rosemund” - gondolta a lány, aztán ráébredt, mit mondott a férfi. Pestis van a faluban. - Biztos benne kegyelmed? - érdeklődött. - Vannak neki pestises kelései? - Igen. - Hányan vannak még abban a háztartásban? - A felesége meg a két fia - válaszolta fáradtan a pap. - Meghagytam az asszonynak, viseljen maszkot, és elküldtem a fiúkat, hogy vágjanak fűzgallyakat. - Jó - mondta a lány. Nem volt ebben semmi jó. Nem, ez nem igaz. Legalább nem tüdő-, csak bubópestis, szóval még mindig van esély arra, hogy az asszony meg a két fiú nem kapja el. De vajon hány embert fertőzött meg Ulf, és ki ragasztotta rá a betegséget? Ulfnak nem lehetett semmi kapcsolata az írnokkal. Biztos az egyik szolgától kapta el. - Vannak más betegek is? - Nincsenek. Nem jelent semmit. Csak akkor küldenek Roche-ért, amikor nagyon betegek, amikor elfogja őket a félelem. A faluban máris lehet háromnégy eset is. Vagy egy tucat. A lány lerogyott az ablakülésre, s megpróbálta kitalálni, mit tehetnének. „Semmit - gondolta. - Nincs semmi, amit tehetnél. A dögvész végigsöpört egyik falun a másik után, egész családokat irtott ki, egész városokat. Európa lakosságának egyharmadát, tán felét.” - Nem! - sikoltotta Rosemund, és küszködött, hogy fölkeljen. Kivrin és Roche mindketten ugrottak hozzá, de a kislány már visszafeküdt. Betakarták, ám újra lerúgta a takarót magáról. - Meg fogom mondani anyánkasszonynak, Agnes, te komisz! - mormolta. - Engedj ki!
389 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Éjjel még jobban lehűl az időt. Roche még több szenet hozott a parázstartóba, és Kivrin ismét fölmászott, hogy ráerősítse a viaszosvásznat az ablakra, mégis fagyott a szobában. Fölváltva gubbasztottak a parázstartó mellett, próbáltak egy kicsit aludni. Ébredéskor borzongtak, mint Rosemund. Az írnok nem didergett, de panaszkodott a hidegre, a szavai egybefolytak, részegnek hangzott. A keze meg a lába kihűlt és nem érezte őket. - Tűzre van szükségük - jelentette ki Roche. - Le kell vinnünk őket a csarnokba. „Nem érted - gondolta a lány. - Az egyetlen reményünk az, ha elkülönítjük a betegeket, ha nem engedjük, hogy terjedjen a fertőzés. De már elterjedt.” Eltűnődött, vajon Ulf végtagjai is kihűltek-e. Ő vajon hogyan tud gondoskodni tűzről? Nemrég ült az egyik kunyhójukban az ottani tűz mellett. Az egy macskát sem melegítene át. „A macskák is meghaltak” - gondolta, és Rosemundra nézett. Szegény testét rázta a hideglelés, máris vékonyabbnak látszott, legyengültebbnek. - Az élet elszállóban van belőlük - jelentette ki Roche. - Tudom - felelte a lány és elkezdte összeszedni az ágyneműt. - Mondja meg kegyelmed Maisrynek, szórjon szalmát a csarnok padlójára! Az írnok le tudott menni a lépcsőn Kivrin és Roche kettős támogatásával, de Rosemundot Roche vitte le a karjában. Eliwys és Maisry épp szalmát terítettek szét a csarnok túloldalán. Agnes még aludt, Imeyne pontosan ott térdelt, ahol az előző este, a keze mereven összekulcsolva az arca előtt. Roche lefektette Rosemundot. Eliwys elkezdte betakarni. - Hol van apámuram? - firtatta rekedten Rosemund. - Miért nincs itt? Agnes megmoccant. Egy percen belül föl fog ébredni és rá fog mászni Rosemund szalmazsákjára, megbámulja az írnokot. Kivrinnek ki kell találnia egy módszert, ami biztonságos távolban tartja tőlük Agnest. Fölnézett a gerendákra, de azok túl magasan voltak, még a padlás alatt is, hogy függönyt akasszon rájuk, ráadásul minden rendelkezésükre álló takarót és prémet használatba vettek már. Elkezdte oldalukra dönteni a padokat, barikádot épített belőlük. Roche meg Eliwys jöttek segíteni, együtt fölborították a kecskelábú asztalt, azt is nekitámasztották a padoknak. Eliwys visszament Rosemundhoz. Leült mellette. Rosemund aludt, az arca kipirult a tűz vöröses fényében. - Kegyelmednek muszáj maszkot vennie - mondta Kivrin. Eliwys bólintott, de nem mozdult. Kisimította Rosemund lebomlott haját az arcából. - Ő volt férjemuram kedvence - sóhajtotta. Rosemund csaknem a fél délelőttöt átaludta. Kivrin a tűzhely szélére húzta a karácsonyi tuskót és fahasábokat halmozott a tűzre. Kitakarta az írnok lábát, hogy érezhesse a meleget. A fekete halál idején a pápa orvosa szentségét két hatalmas máglya közé ültette egy szobában, és a pápa nem kapta el a betegséget. Egyes történészek
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 390 úgy gondolták, a hő elpusztította a pestisbaktériumot. „Sokkal valószínűbb, hogy az mentette meg, hogy távol tartották rettentően fertőző nyájától. De azért érdemes ezzel is megpróbálkozni. Bármivel érdemes megpróbálkozni” gondolta a lány, miközben Rosemundot figyelte. Még több fát tett a tűzre. Roche atya elment, elmondani a hajnali misét, jóllehet már közelebb voltak a délhez. A harang fölébresztette Agnest. - Ki borította föl a padokat? - kérdezte odaszaladva a barikádhoz. - Nem szabad közelebb jönnöd ennél a kerítésnél - intette Kivrin, aki jókora távolságra állt tőle. - Ott kell maradnod nagyanyád mellett. Agnes fölmászott egy padra és átkukucskált a kecskelábú asztal fölött. - Látom Rosemundot - közölte. - Meghalt? - Nagyon beteg - felelte szigorúan Kivrin. - Nem szabad a közeliinkbe jönnöd! Menj és játssz a kordáddal! - Megnézem Rosemundot - jelentette be a kicsi és már lendítette a lábát az asztallap fölé. - Nem! - kiáltotta Kivrin. - Menj és üldögélj nagyanyáddal! Agnes meglepődött, aztán könnyekben tört ki. - Megnézem Rosemundot - jajgatta, de odament és leült Imeyne mellett. Roche érkezett. - Ulf idősebbik fia beteg - jelentette. - Bubói vannak. Két további eset lett délelőtt és egy délután, köztük a sáfár felesége. Mindegyiküknek bubói voltak vagy kis, gumószerű daganatai a nyirokmirigyeken, kivéve a sáfár feleségét. Kivrin elkísérte Roche-t, hogy megnézze. Az asszony a csecsemőt szoptatta, keskeny arcán az éles vonások még élesebbek lettek. Se nem köhögött, se nem hányt, és Kivrin remélte, hogy csak nem alakultak ki a bubók. - Viseljenek maszkot! - utasította a sáfárt. - Adjon a csecsemőnek tehéntejet! Tartsa távol a gyerekeket tőle! - mondta reménytelenül. Hat gyerek két szobában. „Csak ne a tüdőpestis legyen - könyörgött magában. Ne kapja el mindegyikük!” Legalább Agnes biztonságban van. Nem ment közel a barikádhoz, amióta Kivrin rákiabált. Egy ideig üldögélt, szúrósan meredt Kivrinre, olyan ádáz arckifejezéssel, ami más körülmények között mulatságos lett volna, aztán fölment a padlásra, hogy lehozza a kordéját. Megterített a játéknak a nagy asztalon és most épp együtt lakomáztak. Rosemund ébren volt. Rekedt hangon kért vizet Kivrintől, és amint Kivrin megitatta, csöndesen elaludt újra. Még az írnok is szunyókált, a lélegzetvételében a zörej kevésbé volt hangos. Kivrin hálásan lecsüccsent Rosemund mellé. Mennie kellene segíteni a sáfár gyerekeit ápoló Roche-nak, legalább megbizonyosodnia, hogy a pap viseli a maszkot és megmossa a kezét, de
391 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— hirtelen túl fáradtnak érezte magát ahhoz is, hogy megmozduljon. Ha csak egy percre lefekhetnék, gondolta, talán ki tudnék sütni valamit.” - Megyek megnézni Kormost - jelentette be Agnes. Kivrin egy rándítással fölkapta a fejét, fölriadva a csaknem alvásból. Agnes fölvette a vörös pelerinjét és csuklyáját. Olyan közel állt a barikádhoz, amennyire csak mert. - Kegyelmed megígérte, hogy elvisz megnézni a kopom sírját. - Csitt, fölébreszted a nővéredet! - kérte Kivrin. Agnes sírni kezdett, nem azzal a hangos jajgatással, amit akkor használt, ha az akaratát akarta keresztülvinni, hanem csöndes zokogással, „ő is elérte a tűréshatárát - gondolta Kivrin. - Egész nap egyedül hagyták, Rosemund, Roche meg én tilalmasak lettünk, mindenki el van foglalva, zaklatott és rémült. Szegénykém!” - Megígérte kegyelmed - mondta Agnes remegő ajakkal. - Most nem vihetlek el, hogy megnézd a kutyakölyködet - hárította el szelíden Kivrin -, de mondok neked egy mesét. Csak nagyon csöndesnek kell lennünk. - A szájára tette az ujját. - Nem szabad fölébresztenünk Rosemundot vagy az írnokot. Agnes a kezével törölte meg taknyos orrát. - Azt a mesét fogja kegyelmed elmondani a lányról az erdőben? kérdezte színpadi suttogással. - Igen. - Kordé is meghallgathatja? - Igen - suttogta Kivrin, Agnes pedig elszáguldott a csarnokon át, hogy elhozza a kis szekeret. Visszaszaladt vele és fölmászott a padra, készen arra, hogy fölhágjon a barikádra. - A padlóra kell leülnöd, az asztalnak támaszkodva - küldte vissza Kivrin. - Én majd ideülök a másik oldalra. - Akkor nem fogom hallani - tiltakozott Agnes. A tekintete máris elborult. - De még mennyire hallani fogsz, ha csöndben leszel. Agnes leszállt a pádról és leült, sietve elhelyezkedett az asztalnak támaszkodva. Odatette Kordét a padlóra maga mellé. - Csöndben kell maradnod! - mondta neki. Kivrin hátrament, gyorsan ránézett a pácienseire, aztán leült az asztal mellé, nekidőlt. Újra teljesen kimerültnek érezte magát. - Volt egyszer egy messzi ország - noszogatta Agnes. - Volt egyszer egy messzi ország, abban élt egy kislány. Egy nagy erdő mellett lakott... - Apjaura azt mondta: „Be ne menj az erdőbe!”, de ő önfejű volt és nem hallgatott rá - mesélte Agnes. - Önfejű volt és nem hallgatott rá - ismételte meg Kivrin. - Fölvette a köpönyegét... - A vörös köpönyegét, aminek csuklyája volt - tette hozzá Agnes.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 392 - És bement az erdőbe, holott apjaura meghagyta neki, ne tegye. Holott apjaura meghagyta neki, ne tegye. „Teljesen rendben leszek” mondta a lány egykor Mr. Dunworthynek. - „Tudok magamra vigyázni.” - Nem lett volna szabad bemennie az erdőbe, ugye? - kérdezte Agnes. - Látni szerette volna, hogy mi van ott. Azt gondolta, csak pár lépésnyire megy be - válaszolta Kivrin. - Nem lett volna szabad megtennie - jelentette ki Agnes, ítéletet mondva. - Én nem tenném. Az erdő sötét. - Az erdő nagyon sötét és tele van rémisztő zajokkal. - Farkasokkal - egészítette ki Agnes. Kivrin hallotta, amint közelebb húzódik az asztalhoz, próbál olyan közel kerülni Kivrinhez, amennyire csak lehet. Kivrin szinte látta maga előtt, a fához kucorodva, fölhúzott térddel, a kis szekeret magához ölelve. - A lány azt mondta magának: „Nem tetszik itt nekem!”, és megpróbált visszamenni, de nem látta az ösvényt, annyira sötét volt. Hirtelen valami ráugrott! - Egy farkas - lehelte Agnes. - Nem - válaszolta Kivrin. - Egy medve volt. És a medve azt kérdezte: „Hát te mit keresel az én erdőmben?” - A lány megijedt - fűzte hozzá Agnes halk, ijedt hangon. - Igen. Kérte a lány: „Ó, kérlek, ne egyél meg, kedves medve! Eltévedtem és nem találom a hazautat!” Na már most, a medve jószívű medve volt, habár kegyetlennek látszott, és azt felelte: „Segítek neked megtalálni az erdőből kivezető utat.” A lány megkérdezte: „Hogyan? Annyira sötét van.” Azt válaszolta a medve: „Majd megkérjük a baglyot, ő a sötétben is lát.” Tovább beszélt, menet közben találva ki a történetet, ami furcsamód megvigasztalta. Agnes fölhagyott a félbeszakításokkal. Egy idő múlva Kivrin föltápászkodott, még mindig mesélve, és átnézett a barikád fölött. - Azt kérdezte a medve a varjútól: „Ismered-e az erdőből kivezető utat?” „Igen”, felelte a varjú. Agnes mélyen aludt az asztalnak támaszkodva, a pelerin szétterült körülötte, a szekeret a melléhez szorította. Be kellene takarni, de Kivrin nem merte megtenni. Minden ágytakaró tele volt pestisbaktériummal. Átnézett a csarnok túloldalán Lady Imeyne-re, aki arccal a fal felé imádkozott a sarokban. - Lady Imeyne - szólította halkan, de az öregasszony nem adta jelét annak, hogy hallotta. Kivrin még tett fát a tűzre és visszaült az asztallap mellé, nekitámasztotta a fejét. - így szólt a varjú: „Ismerem az erdőből kivezető utat, és meg is mutatom neked” - folytatta halkan Kivrin -, csak olyan gyorsan repült el a fák koronája fölött, hogy nem tudták követni. Bizonyára elaludt, mert a tűz leégett, mire kinyitotta a szemét, és sajgott a nyaka is. Rosemund és Agnes még szunyókáltak, ám az írnok ébren volt.
393 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Odaszólt Kivrinnek, kivehetetlen szavakkal. A fehér lepedék már az egész nyelvét elborította, s a lehelete annyira büdös volt, hogy Kivrinnek el kellett fordítania a fejét, amikor levegőt vett. A bubója már megint szivárgott, sűrű, sötét folyadék jött belőle, aminek olyan volt a szaga, mint a megrohadt húsé. Kivrin összeszorított foggal, hogy ne öklendezzen, új kötést tett rá, a régit a csarnok túlsó sarkába vitte. Aztán kiment és megmosta a kezét a kútnál. Előbb az egyik, aztán a másik kezére öntötte a jeges vizet a vödörből. Mohón nyelte a hideg levegőt. Roche jött be az udvarba. - Ulric, Hal fia - számolt be, miközben együtt ballagtak be a házba -, és a sáfár egyik fia, a legidősebb, Walthef. - Odabotorkált az ajtóhoz legközelebbi pádhoz. - Kegyelmed kimerült - mondta Kivrin. - Le kellene feküdnie pihenni! A csarnok másik oldalán Imeyne fölállt, nehézkesen vergődött talpra, mintha a lába elzsibbadt volna, és elindult feléjük, átvágva a csarnokon. - Nem maradhatok. Csak egy késért jöttem, amivel levághatom a fűzfagallyakat - mondta Roche, de leült a tűz mellé, üres tekintettel meredve a lángokba. - Legalább egy percet pihenjen! - kérte Kivrin. - Hozok kegyelmednek egy kis sört! - Félretolta a padot s indult volna kifelé. - Kegyelmed hozta ezt a nyavalyát! - jelentette ki Lady Imeyne. Kivrin megfordult. Az öregasszony a csarnok közepén állt és szúrósan meredt Roche-ra. Mindkét kezével a melléhez szorította a könyvét, az ereklyetartója pedig lelógva himbálózott. - Kegyelmed bűnei hozták ezt a nyavalyát ide. Odafordult Kivrinhez. - A Szent Márton napi litániát Szent Özséb napján mondta el. Az albája piszkos. - Pont úgy hangzott, mint mikor Sir Bloet nővérének panaszkodott; a keze az ereklyetartót matatta, a pap bűneit a lánc szemein számlálta elő. Múlt szerdán nem csukta be a templom ajtaját vecsernye után. Kivrin nézte, és azt gondolta: az öregasszony megpróbálja föloldozni magát a saját bűne alól. Hiszen ő írt a püspöknek új káplánt kérve, ő mondta el, hol tartózkodnak. „Nem tudja elviselni az a tudatot, hogy hozzájárult a pestis ideérkezéséhez - gondolta Kivrin, és nem tudott iránta szánalmat érezni. - Nincs jogod Roche atyát hibáztatni, ő megtett minden tőle telhetőt. Te meg ültél egy sarokban és imádkoztál.” - Isten nem büntetésképpen küldte ezt a pestist - válaszolta hűvösen Imeyne-nek. - Ez egy betegség. - Elfeledkezett a Confíteor Deóról is - tette hozzá Imeyne, de visszasántikált a szokásos sarokba, és megint térdre ereszkedett. - Az oltár gyertyáit a szentélyt elrekesztő rácsra tette. Kivrin odament Roche-hoz. - Senki sem hibás - mondta.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 394 A pap a tűzbe meredt. - Ha Isten mégis megbüntet minket - jelentette ki -, akkor ezt valami rettenetes bűnért kell kapnunk. - Nem bűnért! - tiltakozott a lány. - Ez nem büntetés! - Dominus - kiáltotta az írnok, és megkísérelt fölülni. Ismét köhögött, rémes, kínzó köhögéssel, mely úgy hangzott, mint ami szétszaggatja a tüdejét, noha nem jött föl semmi. A lármára fölébredt Rosemund, és nyöszörögni kezdett. „Lehet, hogy ez nem büntetés - gondolta Kivrin -, de nagyon annak néz ki.” Az alvás egyáltalán nem segített Rosemundon. A láza megint fölszökött, s a szeme kezdett besüppedni. A legkisebb mozdulatra megrándult, mint akit ostoroznak. „Ebbe bele fog halni - rémült meg Kivrin. - Csinálnom kell valamit!” Amikor Roche újra bejött, a lány fölment a lányszobába, lehozta Imeyne orvosságos ládikóját. Imeyne figyelte, az ajka némán mozgott, ám amikor Kivrin letette elé a ládikót és megkérdezte, mi van a vászonzacskókban, az öregasszony arcához emelte összekulcsolt kezét és lehunyta a szemét. Kivrin némelyiket fölismerte. Mr. Dunworthy rávette, hogy tanulmányozza a gyógynövényeket. A lány most megkülünböztette a fekete nadályt, az orvosi tüdőfüvet meg a varádics szétmorzsolt leveleit. Volt egy kis tasak higanyszulfidpor, amit épeszű ember nem adna senkinek, meg egy csomagnyi gyűszűvirág, ami csaknem ugyanolyan ártalmas. Kivrin vizet forralt, beleöntötte az összes gyógynövényt, amit fölismert, és hagyta őket ázni. Az illat csodálatos volt, mint a nyár lehelete, s nem lett rosszabb az íze, mint a fűzfakéregfőzetnek, ám nem is segített. Szürkületre az írnok már egyfolytában köhögött. Vörös-szederjes foltok kezdtek megjelenni Rosemund hasán és karján. A bubója tojásnagyságúra dagadt, és épp olyan kemény is volt. Amikor Kivrin megérintette, a kislány fölsikoltott fájdalmában. ,A fekete halál idején az orvosok borogatást tettek a búbokra, vagy megnyitották őket. Persze, eret is vágtak a betegeken, sőt arzénnal is kúrálták őket - gondolta a lány -, habár a bubói kifakadása után az írnok állapota javulni látszott, és még mindig él. De a bubó fölvágása terjesztheti is a fertőzést, vagy, ami rosszabb, bekerülhet a véráramba.” Vizet melegített meg nedves rongyokat, hogy azokat tegye a bubóra, és bár a víz csak langyos volt, Rosemund az első érintésre fölsikoltott. Kivrin kénytelen volt megmaradni a hideg víznél, ami nem használt. „Mindebből semmi sem használ - gondolta a lány a nedves, hideg rongyot Rosemund hónaljához szorítva. - Semmi, de semmi. Meg kell találnom az ugrás helyét.” De az erdő mérföldekre nyúlik, százával vannak a tölgyfák, tucatszámra a tisztások. Nem fogja megtalálni. És nem hagyhatja itt Rosemundot. Talán Gawyn majd visszafordul. Némelyik város bezárta a kapuit
395 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - talán nem tud bejutni, vagy talán szóba elegyedik emberekkel az úton és rájön, hogy Lord Guillaume minden bizonnyal halott. „Gyere vissza - akarta erősen a lány -, siess! Gyere vissza!” Kivrin újra átnézte Imeyne zacskóit, megkóstolva a tasakok tartalmát. A sárga por kén volt. Az orvosok alkalmaztak ként is járványok idején, elégették, hogy füstöléssel fertőtlenítsék a levegőt. A lány emlékezett, mert tanulta az orvostudomány története kurzuson, hogy a kén elpusztít bizonyos baktériumokat, de arra már nem, vajon csak a szulfonamid származékok-e. Mindenesetre biztonságosabb, mint megnyitni a bubót. Egy keveset a tűzre szórt, kipróbálta, mire sárga füstfelhő gomolygott föl, ami még a maszkon keresztül is égette Kivrin torkát. Az írnok levegő után kapkodott, és Imeyne, távol a sarokban, folyamatos, szaggató köhögésben tört ki. Kivrin arra számított, hogy a záptojásszag néhány perc múlva szétoszlik, ám a sárga füstfátyol csak lógott a levegőben és marta a szemüket. Maisry, a kötényébe köhécselve, kiszaladt, Eliwys pedig fölvitte Imeyne-t és Agnest a padlásra: elmenekültek előle. Kivrin kitámasztotta az udvarház ajtaját, az egyik konyharuhával keltett légáramlást, s egy idő múlva a levegő kicsit kitisztult, bár a torkát még mindig száraznak érezte. Az írnok folytatta a köhögést, Rosemund viszont abbahagyta, és a pulzusa úgy lelassult, hogy Kivrin alig tudta kitapintani. - Nem tudom, mit tegyek - tépelődött Kivrin a kislány forró, száraz csuklóját fogva. - Már mindent megpróbáltam. Roche érkezett, köhögve. - A kén okozza - mondta a lány. - Rosemund rosszabbul van. A pap megnézte, kitapintotta a pulzusát, aztán újra kiment. Kivrin ezt jó jelnek vette. A pap nem hagyta volna itt a kislányt, ha tényleg rosszul lenne. A férfi néhány perccel később visszajött, az ornátusát viselte és hozta az utolsó kenet olaját meg viaticumát. - Mi történt? - tudakolta Kivrin. - Hát meghalt a sáfár felesége? - Nem - válaszolta a pap, s elnézett mellette Rosemundra. - Nem! - tiltakozott Kivrin. Talpra vergődött, a férfi és Rosemund közé állt. - Nem hagyom kegyelmednek! - Nem szabad, hogy föloldozás nélkül haljon meg - szögezte le a pap, még mindig Rosemundra tekintve. - Rosemund nem haldoklik! - állította Kivrin, követve a pap tekintetét. A kislány máris halottnak látszott, kirepedezett ajka félig nyitva, a szeme nem látott, nem pislogott. A bőre sárgás árnyalatot öltött, szorosan ráfeszült keskeny arcára. „Nem! - gondolta kétségbeesetten Kivrin. - Muszáj tennem valamit, hogy ezt megakadályozzam! Ő még csak tizenkét éves!” Roche előremozdult a kehellyel. Rosemund fölemelte a karját, mintha esedezne, aztán hagyta lehullani.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 396 - Meg kell nyitnunk a pestises kelést! - jelentette ki Kivrin. - Ki kell engednünk a mérget! Azt gondolta, a pap majd el fogja utasítani, ragaszkodni fog ahhoz, hogy előbb meghallgassa Rosemund gyónását, de nem tette. Letette a krizmát meg a kelyhet a kőpadlóra, és késért indult. - Éles legyen - szólt utána Kivrin és hozzon bort is kegyelmed! - Megint tűzre tette a fazék vizet. Amikor a pap visszajött a késsel, a vödörből vett vízzel mosta el, a markolat közelében a körmével kaparta le a rákérgesedett piszkot. A markolatot a köpenye aljába csavarva beletartotta a tűzbe, aztán forró vizet öntött rá, majd bort, végül újra vizet. Közelebb vitték Rosemundot a tűzhöz, hogy az az oldala forduljon felé, amin a bubó van, és annyi világosságuk legyen, amennyi csak lehet. Roche letérdelt a kislány fejénél. Kivrin gyöngéden kicsúsztatta Rosemund karját az ingéből. Összehúzta alatta az anyagot, így az párnául szolgálhatott. Roche megfogta a kislány karját s úgy fordította, hogy a duzzanat jól látszódjon. Már csaknem alma nagyságúra nőtt, Rosemund egész vállízülete be volt gyulladva és meg volt dagadva. A bubó szélei puhák voltak, szinte kocsonyásak, de a közepe még mindig kemény maradt. Kivrin kinyitotta a palack bort, amelyet Roche hozott. Egy keveset egy rongyra csorgatott, és óvatosan végigtörölte vele a bubót. Olyan volt, mintha egy kő lenne beágyazva a bőrbe. A lány nem volt biztos abban, hogy a kés majd viszi. Megmarkolta a kést. A duzzanat fölé helyezte. Félt, nehogy elvágjon egy ütőeret, nehogy továbbterjessze a fertőzést - nehogy csak tetézze a bajt. - Már nem érez fájdalmat - jegyezte meg Roche. Kivrin lenézett a gyerekre, aki nem moccant, még akkor sem, amikor Kivrin megnyomta a duzzanatot. Elnézett mindkettejük mellett valami rémségesre. „Akármit teszek, ennél nem lesz rosszabb - gondolta Kivrin. Még ha megölöm szegényt, akkor sem lesz rosszabb.” - Tartsa kegyelmed a karját! - kérte, Roche atya pedig megfogta Rosemund csuklóját meg az alkarja közepét, s leszorította a karját a padlóra. Rosemund még mindig nem mozdult. „Két gyors, tiszta vágás” - gondolta Kivrin. Nagy levegőt vett és hozzáérintette a kést a duzzanathoz. Rosemund karja görcsösen megrándult, a válla védekezőn elfordult a késtől, sovány keze ökölbe szorult. - Mit tesz kegyelmed?! - kérdezte. - Meg fogom mondani apám-uramnak! Kivrin visszarántotta a kést. Roche elkapta Rosemund karját, visszalökte a padlóra. A kislány erőtlenül püfölte a másik kezével. - Én Lord Guillaume D’Iverie lánya vagyok - közölte. - Nem bánhat így velem! Kivrin eliszkolt a gyerek keze ügyéből, talpra kecmergett, s közben próbálta a kést nem hozzáérinteni semmihez. Roche előrenyúlt, fél kézzel
397 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— könnyedén megfogta a kislány mindkét csuklóját. Rosemund erőtlenül rúgott Kivrin felé. A kehely fölborult, a bor sötét tócsában ömlött szét. - Meg kell kötöznünk - mondta Kivrin és ráébredt, hogy a magasba emelve tartja a kést, mint valami gyilkos. Beburkolta az egyik vászonba, amit Eliwys tépett le, és egy másikat csíkokra szaggatott. Roche Rosemund csuklóját a feje fölött kötözte össze, közben Kivrin hozzákötötte a kislány bokáját az egyik fölborított pádhoz. Rosemund nem vergődött, ám amikor Roche fölhúzta az ingét és szabaddá tette a mellkasát, megszólalt: - Ismerem kegyelmedet. Kegyelmed az a gonosztevő, aki megtámadta Lady Katherine-t. Roche atya előrehajolt, teljes súlyával lenyomta a kislány alkarját. Ekkor Kivrin végigvágta a duzzanatot. Vér és genny szivárgott, majd ömlött. Kivrin azt gondolta: „Eltaláltam egy artériát.” Ő és Roche egyszerre vetődtek egy halom ruháért, a lány megragadott egy vastag csomót belőlük s rányomta a sebre. Azonnal átáztak. Amikor a lány kiszabadította a kezét, hogy elvegyen egy rongyot, amit Roche nyújtott neki, az apró vágásból vér spriccelt. Kivrin a köpenye alját préselte a sebre. Rosemund szűkölt, halk, reménytelen hangon, mint Agnes kutyakölyke, és úgy tűnt, összeesik, jóllehet nem volt hová. „Megöltem” - gondolta Kivrin. - Nem tudom elállítani a vérzést - mondta, de addigra már nem fröcskölt. Tartotta a köpenye alját a seben, elszámolt előbb százig, majd kétszázig, s óvatosan fölemelte a sebről a ruhája egyik sarkát. Még mindig csörgött a vér a vágásból, de most már sűrű, sárgás-szürkés gennyel elkeveredve. Roche előrehajolt, hogy letörölje, de Kivrin megakasztotta. - Ne, tele van pestisbaktériumokkal - mondta, miközben elvette a rongyot a paptól. - Ne érintse meg! Letörölgette az undorító kinézetű gennyet. Megint szivárgott, amit aztán híg vérsavó követett. - Azt hiszem, ez minden - mondta a lány Roche-nak. Adja ide kegyelmed a bort! - Körülnézett egy tiszta rongyot keresve, amire ráönthetné. Nem volt egy sem. Elhasználták mindet, amikor megpróbálták elállítani a vérzést. A lány óvatosan megdöntötte a palackot és hagyta, hogy a sötét folyadék egyenesen a vágásra csöpögjön. Rosemund nem mozdult. Az arca elszürkült, mintha minden vér elfolyt volna belőle. Mint ahogy el is folyt. „És nekem nincs transzfúzióm, amit beköthetnék. Még egy tiszta rongyom sincs.” Roche már oldozta is ki Rosemundot. Óriási mancsába fogta a kislány ernyedt kezét. - A szíve most erősen ver - jegyezte meg a pap. - Muszáj szereznünk még vásznat - mondta Kivrin és elsírta magát. - Apámuram majd fölakasztatja ezért kegyelmedet - közölte Rosemund.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 398
ÁTIRAT AZ ÍTÉLETNAPI KÖNYVBŐL (071145-071862) Rosemund eszméletlen. Tegnap este megpróbáltam megnyitni a bubóját, hogy kieresszem a fertőzést, ám attól félek, csak tetéztem a bajt. Rengeteg vért vesztett. Nagyon sápadt, és olyan gyönge a pulzusa, hogy a csuklóján egyáltalán nem tudom kitapintani. Az írnok is rosszabbul van. A bőrén újabb véraláfutások jelennek meg. Egyértelműen a végét járja. Emlékszem, hogy dr. Ahrens azt mondta, kezelés nélkül a bubópestis négy-öt nap alatt megöli az embert, de ő nem élhet már olyan sokáig. Lady Eliwys, Lady Imeyne és Agnes még mindig egészségesek, bár úgy tűnik, Lady Imeyne szinte belebolondult a bűnbakkeresésbe. Ma reggel nagyot húzott Maisry fülére és azt mondta neki: Isten az ő lustaságáért és ostobaságáért büntet mindnyájunkat. Maisry lusta és ostoba. Nem lehet rábízni, hogy egyhuzamban öt percig figyelje Agnest, amikor pedig elküldtem vízért, hogy lemossam Rosemund sebét ma délelőtt, félórára eltűnt és víz nélkül jött vissza. Nem szóltam semmit. Nem akartam, hogy Lady Imeyne megint megpofozza. Csak idő kérdése, aztán én is sorra kerülök, Lady Imeyne engem fog hibáztatni. Láttam, ahogy figyel engem a zsolozsmáskönyve fölött, amikor kimentem a vízért, amiről Maisry megfeledkezett. Nagyon is el tudom képzelni, mire gondolt - hogy én túl sokat tudok a pestisről, biztos előle menekültem; hogy én elvileg amnéziás vagyok; hogy én nem is sérült voltam, hanem beteg. Ha ő megvádol ezekkel, attól tartok, meggyőzi Lady Eliwyst: én vagyok a pestis okozója, ne hallgasson rám, inkább bontsák le a barikádot, és együtt imádkozzanak Istenhez, hogy mentse meg őket. Hogyan fogok védekezni? Elmondjam, hogy a jövőből jöttem, ahol mindent tudunk a fekete halálról, csak azt nem, hogyan gyógyítható sztreptomicin nélkül, és hogy miként juthatunk haza? Gawyn még mindig nem tért vissza. Eliwys magánkívül van az aggodalomtól. Amikor Roche ment a vecsernyét elmondani, Eliwys a kapunál állt, se köpeny, se főkötő nem volt rajta, s az utat nézte. Kíváncsi vagyok, fölmerült-e benne, hogy a férfi már megfertőződhetett, mielőtt elindult Bath-ba. Hiszen ellovagolt Courcyba a püspök követével, és amikor visszajött, már tudott a pestisről.
399 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— (Szünet) Ulf, az ispán halálán van, a felesége meg az egyik fia is megkapta. Nincsenek bubóik, de az asszonynak több kis gumószerű dudora van a combja belsején. Roche-t folyton emlékeztetni kell, hogy viselje a maszkját és ne érintse meg a betegeket a szükségesnél többször. A történelmi vidék azt állítják, hogy a kortársak pánikba estek és gyávák voltak a fekete halál idején, elmenekültek és nem ápolták a betegeket, és hogy a papok voltak a legrosszabbak. Ez egyáltalán nem így van. Mindenki fél, de megtesznek minden tőlük telhetőt, Roche atya pedig csodálatos. Ott ült és fogta az ispán feleségének kezét egész idő alatt, míg én megvizsgáltam a nőt. Nem riad vissza a legundorítóbb tennivalóktól sem Rosemund sebének kimosásától, éjjeliedények kiürítésétől, az írnok mocskának föltakarításától. Sosem látszik, hogy félne. Nem tudom, honnan meríti a bátorságát. Folytatja a hajnali misék és vecsernyék bemutatását, az imádkozást, mesél Istennek Rosemundról és hogy most ki kapta el a pestist, beszámol a tüneteikről, elmondja, mit teszünk értük - mintha Ő tényleg hallaná őt. Ahogy én beszélek magához. Azon tűnődöm, vajon Isten is itt van, csak távol tartja tőlünk egy, az időnél is rosszabb valami, hogy képtelen kapcsolatot teremteni, képtelen megtalálni minket? (Szünet) Halljuk is a dögvészt. A falvak megkongatják a lélekharangot egy temetés után, kilenc kondulás a férfiakért, három a nőkért, egy a gyerekekért, s aztán egy órányi folyamatos harangozás. Esthcote-ban kettő volt ma délelőtt, Osney harangja pedig tegnap óta egyfolytában zúg. A harangszó délkeleten, amiről beszámoltam, hogy hallottam, mikor először átléptem az időn, már nem szól. Nem tudom, vajon ez azt jelenti-e, hogy ott már vége a járványnak, vagy pedig nem maradt senki életben, aki megkongathatná a harangot. (Szünet) Könyörgök, ne haljon meg Rosemund! Könyörgök, ne kapja el Agnes! És küldd vissza Gawynt!
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 400
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
A
FIÚN, aki elfutott Kivrin elől aznap, amikor az ugrás helyének keresésére indult, éjszaka jött ki a pestis. Az anyja ott állt Roche atyára várakozva, amikor a pap ment a hajnali misét mondani. A fiúnak a hátán volt egy bubó, Kivrin megnyitotta, miközben Roche és az anyja lefogták a fiút. A lány nem akarta megtenni. A skorbut már így is legyöngítette a fiút, Kivrinnek pedig fogalma sem volt arról, vannak-e ütőerek a lapocka alatt. Rosemund egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki javul, bár Roche azt állította, a pulzusa erősödött. A kislány annyira sápadt volt, mintha elfolyt volna minden vére, és teljesen mozdulatlanul feküdt. A fiú nem úgy nézett ki, mint aki kibír bármekkora vérveszteséget. De végül alig vérzett, és szín már vissza is tért az arcába, még mielőtt Kivrin befejezte volna a kés elmosását. - Adjon neki teát csipkebogyóból! - utasította az anyát Kivrin, arra gondolva, hogy az legalább segít a skorbuton. - Meg fűzfakéregből! - A kés pengéjét a tűzbe tartotta. Az nem volt nagyobb, mint aznap, amikor mellette ücsörgött, túl gyöngén ahhoz, hogy megkeresse az ugrás helyszínét. Ez nem fogja melegen tartani a fiút, ha pedig azt mondja a nőnek, menjen tűzifáért, kitehet mást is a fertőzésnek. - Majd hozunk kegyelmednek fát! - ígérte s eltűnődött, vajon hogyan. Még mindig volt maradék étel a karácsonyi lakomából, de gyorsan kezdtek kifogyni minden másból. Elhasználták az előre fölvágott fahasábok nagy részét, hogy melegen tartsák Rosemundot meg az írnokot, és nem volt senki, akit meg lehetett volna kérni, hasogassa föl a konyha mellett fölhalmozott rönköket. Az ispán beteg volt, a sáfár a feleségét meg a fiát ápolta. A már fölhasogatott fából Kivrin fölnyalábolt, amennyit bírt, meg néhány laza kéregdarabot gyújtósnak, és visszavitte a kunyhóba. Azt kívánta, bárcsak beköltöztethetné a fiút az udvarházba, ám Eliwysnek ott volt az írnok meg Rosemund, és már maga is úgy nézett ki, mint aki közeljár az összeomláshoz. Eliwys egész éjjel virrasztott Rosemund mellett, fűzfakéregteával itatta és átkötözte a sebét. Kifogytak a vásznakból, s az asszony levette a főkötőjét, azt hasogatta csíkokra. Ott ült, ahol láthatta a válaszfalat, néhány percenként fölállt, odament az ajtóhoz, mintha hallaná valakinek az érkezését. Vállára leeresztett sötét hajával már semmivel sem tűnt idősebbnek Rosemundnál.
401 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Kivrin elvitte a tűzifát az asszonynak s leborította a döngölt padlóra, a patkányketrec mellé. A patkány nem volt sehol, nyilván megölték, és még csak nem is ő volt a bűnös. - Az Úr megáldott minket - mondta neki az asszony, aki letérdelt a tűz mellé és óvatosan rátett némi fát. Kivrin megint megnézte a fiút. A bubójából még mindig tiszta, híg folyadék folyt, ami jó jel. Rosemundé fél éjszaka vérzett, aztán elkezdett újra dagadni és megkeményedni. „Nem vághatom föl még egyszer - gondolta Kivrin. - Nem veszíthet még több vért.” Elindult vissza a csarnokba, azon tűnődve, vajon fölváltsa Eliwyst, vagy próbáljon meg fát aprítani. Roche, aki épp kijött a sáfár házából, azzal a hírrel várta, hogy a sáfár két további gyereke betegedett meg. A két legfiatalabb fiú lett beteg, egyértelműen tüdőpestisük volt. Mindketten köhögtek. Az anyjuk időnként híg köpetet öklendezett föl. Az Úr megáldott minket. Kivrin visszament a csarnokba. Az még mindig fátyolos volt a kéntől, az írnok karja csaknem feketének látszott a sárgás fényben. A tűz nem volt jobb, mint az a másik az asszony kunyhójában. Kivrin behozta a fölaprított fa utolját, aztán mondta Eliwysnek, hogy feküdjön le, majd ő ápolja Rosemundot. - Nem - hárította el Eliwys, az ajtóra pillantva. Majd hozzátette, szinte csak magának: - „Ő már három napja úton van.” Hetven kilométer az út Bath-ig, legalább másfél nap lóháton és ugyanannyi idő vissza - ha a férfi tudott friss hátast szerezni Bath-ban. Még ma visszaérhet, ha azonnal sikerült megtalálnia Lord Guillaume-ot. „Ha egyáltalán visszajön” - gondolta Kivrin. Eliwys megint az ajtó felé tekintett, mintha hallana valamit, de csak Agnes hangja hallatszott, amint halkan dúdol a kordájának. Letakarta egy pokróccal, és képzeletbeli ételt kanalazott belé. - Elkapta a kék nyavalyát magyarázta a gyerek Kivrinnek. Kivrin a nap további részét háztartási munkákkal töltötte: vizet hozott, levest főzött a sültből, kiürítette az éjjeliedényeket. A sáfár tehene - Kivrin utasítása ellenére - dagadt tőggyel, bőgve jött be az udvarra, követte őt s addig böködte a szarvával, míg Kivrin föladta és megfejte. Roche fát aprított a sáfár és a fiú fölkeresése között, Kivrin pedig, azt kívánva, bárcsak megtanult volna fát hasogatni, ügyetlenül csapkodta a hatalmas rönköket. A sáfár eljött értük épp sötétedés előtt, hogy nézzék meg a kisebbik lányát. „Az már eddig összesen nyolc eset” - gondolta Kivrin. Csak negyven ember van a faluban. A fekete halálnak elvileg egyharmadtól a lakosság feléig terjedő halálozási aránya volt. Mr. Gilchrist úgy gondolta, ez eltúlzott adat. Tizenhárom eset lenne az egyharmad, még további öt kell hozzá. Ötven százalékhoz is már csak tizenkét megbetegedés kell
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 402 - és a sáfár gyerekei már mind ki voltak téve a fertőzésnek. Kivrin rájuk nézett: a nagyobbik lányra, aki tömzsi és sötét hajú volt, mint az apja, a legkisebb fiúra, aki éles vonású, mint az anyja, meg a cingár csecsemőre. „Ti mind meg fogjátok kapni - gondolta -, és akkor marad még nyolc.” Úgy tűnt, nem képes semmit sem érezni, még akkor sem, amikor a csecsemő sírni kezdett. A nővére a térdére vette és bedugta piszkos ujját a csecsemő szájába. „Tizenhárom - imádkozott Kivrin. - Legrosszabb esetben húsz.” Az írnok iránt sem érzett semmit, jóllehet világosan látszott, hogy nem fogja túlélni az éjszakát. Az ajkát meg a nyelvét barnás váladék borította, híg köpetet köhögött föl, amibe vér vegyült. A lány gépiesen ápolta, minden érzés nélkül. „Az alváshiánytól van - gondolta a lány -, az tesz mindnyájunkat fásulttá.” Lefeküdt a tűz mellé és megpróbált aludni, de úgy tűnt, túl fáradt az alváshoz. „Még nyolc ember - gondolta, összeadva a betegeket újra a fejében. - Az anya is el fogja kapni, meg az ispán felesége és a gyerekei. Marad négy. Csak ne legyen Agnes vagy Eliwys köztük! Vagy Roche.” Reggel Roche a szakácsnőt a kunyhója előtt találta, a hóban fekve, félig megfagyva és vért köhögve. „Kilenc” - gondolta Kivrin. A szakácsnőnek, özvegyasszony lévén, nem volt, aki gondját viselje, ezért bevitték a csarnokba és lefektették az írnok mellé, aki - döbbenetes, irtózatos - még élt. A bevérzések mostanra az egész testén megjelentek, a mellkasát kékeslila foltok keresztezték, a karja meg a lába csaknem teljesen elfeketedett. Az orcáját ellepte a fekete borosta, mely valamiképp szintén tünetnek rémlett, alatta az arca is elfeketedett. Rosemund még mindig sápadtan, mozdulatlanul feküdt, élet és halál mezsgyéjén egyensúlyozva. Eliwys némán, gondosan ápolta, mintha a legkisebb mozdulat, a legcsekélyebb hang átbillenthetné a lányát a halálba. Kivrin lábujjhegyen járt a szalmazsákok között. Agnes, érezve a csönd szükségességét, teljesen kiborult. Nyafogott, a barikádba csimpaszkodott, féltucatszor megkérte Kivrint, hogy vigye ki meglátogatni a kopóját, a póniját, adjon neki enni, fejezze be a mesét a szófogadatlan lányról az erdőben. - Mi lett a vége? - vinnyogta olyan hangon, ami Kivrin idegeire ment. - Fölfalják a lányt a farkasok? - Nem tudom - csattant föl Kivrin a negyedik alkalom után. - Menj és üldögélj nagyanyáddal! Agnes lenézően pillantott Lady Imeyne-re, aki még mindig a sarokban térdepelt, háttal mindnyájuknak. Egész éjjel ezt tette. - Nagyanyám nem fog játszani velem. - Hát akkor játssz Maisiyvel!
403 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— A gyerek meg is tette, nagyjából öt percig, olyan kíméletlenül szekálva a szolgálót, hogy az megtorolta, így Agnes visítva jött vissza azzal, hogy Maisry megcsípte. - Nem hibáztatom érte - jelentette ki Kivrin és fölküldte mindkettőjüket a padlásra. Elment, ellenőrizni a fiút, aki annyit javult, hogy már föl is ült. Amikor visszaért, Maisiy az úr karosszékében kuporgott és mélyen aludt. - Hol van Agnes? - tudakolta Kivrin. Eliwys üres tekintettel nézett körbe. - Nem tudom. Fönt voltak a padláson. - Maisry! - szólította a szolgálót Kivrin, átvágva az emelvényhez. - Ébredj föl! Hol van Agnes? Maisry bambán pislogott rá. - Nem lett volna szabad egyedül hagynod - hányta szemére Kivrin. Fölmászott a padlásra, de Agnes nem volt ott, ezért megnézte a lányszobát is. A gyerek ott sem volt. Maisry kikecmergett a karosszékből és rémült kinézettel kuporgott a fal mellett. - Hol van? - akarta tudni Kivrin. Maisry védelmezően emelte kezét a füléhez, szájtátva nézve a lányt. - Úgy van! - mondta Kivrin. - Meg foglak pofozni, hacsak meg nem mondod, hol van Agnes. Maisry a szoknyáiba temette az arcát. - Hol van Agnes? - kérdezte Kivrin és karjánál fogva fölrántotta a szolgálót. - Neked kellett volna vigyáznod rá. A te felelősséged! Maisry elkezdett vonyítani, éles hangon, mint egy állat. - Hagyd abba! - szólt rá Kivrin. - Mutasd meg, merre ment! - Azzal a rekeszfal felé lökte őt. - Mi történt? - kérdezte megérkezve Roche. - Agnes - válaszolta Kivrin. - Meg kell találnunk. Lehet, hogy kiment a faluba. Roche a fejét rázta. - Nem láttam őt. Valószínűleg valamelyik melléképületben lesz. - Az istállóban - mondta megkönnyebbülten Kivrin. - Mondta is, hogy rá szeretne nézni a pónijára. A gyerek nem volt az istállóban. - Agnes! - kiáltott be a lány a trágyaszagú sötétbe. - Agnes! Agnes pónija nyihogott és megpróbált kitömi a rekeszéből. Kivrin azon töprengett, vajon mikor kapott utoljára enni, és hogy vajon hol vannak a kopók. - Agnes! - Benézett minden egyes bokszba, a jászol mögé, mindenhová, ahová csak elbújhat egy kisgyerek. Vagy ahol elalhat.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 404 „Lehet, hogy a csűrben van” - gondolta Kivrin, és kiment az istállóból, kezével ernyőzte a szemét a hirtelen világosság ellen. Roche épp akkor bukkant elő a konyhából. - Megtalálta kegyelmed? - kérdezte Kivrin, a pap azonban nem hallotta. A kapu irányába nézett, a feje féloldalra hajtva, mintha hallgatózna. Kivrin is fülelt, de nem hallott semmit. - Mi az? - tudakolta. - Kegyelmed hallja őt sírni? - Az úr az - válaszolta a pap, a kapu felé iramodva. „Ó, ne, Roche, ne” - gondolta Kivrin és utánaszaladt. A férfi megállt, már nyitotta is a kaput. - Roche atya - szólalt meg Kivrin, de akkor meghallotta a lovat. Az feléjük vágtatott, a paták dobogása hangos volt a fagyott talajon. Kivrin azt gondolta, a pap az udvarház urát értette. Azt hiszi, Eliwys félje végül megjött. Aztán a lányt megrohanta a remény: Mr. Dunworthy lesz az! Roche fölemelte a súlyos rudat és oldalra csúsztatta. „Sztreptomicinre és fertőtlenítőszerekre van szükségünk, és a tanár úrnak vissza kell vinnie magával Rosemundot a kórházba. A kislánynak vérátömlesztésre van szüksége.” Roche már leemelte a rudat. Lökött egyet a kapun. „És védőoltásra - gondolta fékevesztetten a lány. - Jobb lesz, ha a tanár úr a szájon át bevehetőt hozza el. Hol van Agnes? Dunworthynek el kell vinnie innen Agnest a biztonságba.” A ló már csaknem a kapuhoz ért, amikor a lány észre tért. - Ne! - kiáltotta, de már túl későn. Roche addigra már kinyitotta a kaput. - Nem jöhet be ide! - kiabálta Kivrin, s bőszen nézett körbe valamiért, amivel elriaszthatná az érkezőt. - El fogja kapni a pestist! Korábban, miután eltemette Kormost, az üres disznóól mellett hagyta az ásót. Most odarohant érte. - Ne engedje be a kapun! - rikoltotta, Roche pedig figyelmeztetőleg föllendítette a karját, a lovas azonban addigra már beérkezett az udvarra. Roche karja lehullott. - Gawyn! - szólalt meg. A fekete mén tényleg hasonlított Gawynéra, de egy fiú ülte meg. Nem lehetett idősebb Rosemundnál, az arcát meg a ruháját sár pettyezte. A mén is sáros volt, zihált, fröcskölt róla a tajték, és a fiú is éppannyira kifulladt. Az orrát meg a fülét pirosra csípte a hideg. Rájuk bámulva kezdett lekászálódni a lóról. - Nem szabad idejönnöd! - mondta Kivrin, óvatosan formálva a szavakat, nehogy visszaessen a modern angolba. - Pestis van a faluban. - Fölemelte az ásót s mintha puska lenne, megcélozta vele a fiút. A fiú félúton leszállás közben megtorpant, majd visszaült a nyeregbe. - A kék nyavalya - tette hozzá a lány arra az esetre, ha a fiú nem értette volna, de ő már bólogatott.
405 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Mindenhol ott van - mondta és megfordult, hogy kivegyen valamit a nyerge mögött lévő zsákból. - Üzenetet hozok. - Odatartott egy bőrtarisznyát Roche felé. Roche atya már lépett is, hogy elvegye. - Ne! - tiltotta meg Kivrin, egyet lépett előre s a levegőbe bökött az ásóval a fiú előtt. - Dobd le a földre! - parancsolta. - Nem szabad hozzánk érned! A fiú kivett a tarisznyából egy összekötözött pergamentekercset és Roche lábához hajította. A pap fölvette a kockakövekről és széttekerte. - Mi áll az üzenetben? - kérdezte a fiútól. Kivrin azt gondolta: „Hát persze, hiszen nem tud olvasni.” - Nem tudom - válaszolta a fiú. - Bath püspökétől való. El kell vinnem minden plébániára. - Szeretné kegyelmed, hogy fölolvassam? - tudakolta Kivrin. - Talán az úrtól jött - vélekedett Roche. - Talán megüzente, hogy föltartották. - Lehet - mondta Kivrin, mikor elvette tőle a pergament, holott tudta, hogy nem az van benne. Latinul írták, olyan cifra betűkkel, hogy alig lehetett elolvasni, de ez nem számított. Ő már olvasta ezt. A Bodley-könyvtárban. A vállának támasztotta az ásót és lefordítva a latint, fölolvasta az üzenetet: - „A jelenlegi járványos betegség, mely széltében-hosszában elterjedt, egyházmegyénkben számos plébániatemplomot és más javadalmat plébános vagy pap nélkül hagyott, s nincs aki törődjön a hívőkkel.” A lány Roche atyára tekintett. „Nem - gondolta. - Itt nem. Nem hagyom, hogy itt is megtörténjen.” - „Mivel nem lehet oly papot találni, aki hajlandó...” - A papok elhunytak vagy elmenekültek, és senkit sem lehetett rávenni, hogy átvegye a helyüket, ezért az emberek „a bűnbánat szentsége nélkül” haltak meg. A lány olvasott tovább, s nem a fekete betűket látta maga előtt, hanem a kifakult barnákat, amiket a Bodley-könyvtárban silabizált ki. Akkor azt gondolta, a levél dagályos és nevetséges. - Mindenfelé emberek haltak meg - mondta fölháborodva Mr. Dunworthynek és a püspök nem törődött mással, mint az egyházi protokollal! - Most viszont, hogy a holtfáradt fiúnak meg Roche atyának fölolvasta, a levél is holtfáradtnak tűnt. És kétségbeesettnek. - .Amennyiben a halál szélén állnak és nem tudják biztosítani egy pap szolgálatait, akkor gyónjanak meg egymásnak- olvasta a lány. - Jelen levelünkkel arra unszolunk titeket, testvéreim Jézus Krisztus kegyelmében, hogy így járjatok el!” Sem a fiú, sem Roche nem szólt semmit, amikor a lány befejezte az olvasást. Kivrin elmerengett, vajon a fiú tudta-e, mit visz magával. Összetekerte a pergament és visszaadta neki.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 406 - Már három napja nyeregben vagyok - mondta a fiú és fáradtan roskadt előre. - Nem pihenhetnék meg itt egy kicsit? - Nem biztonságos - felelte Kivrin, pedig sajnálta a fiút. - De adunk neked meg a lovadnak ennivalót, amit elvihetsz. Roche megfordult, hogy a konyhába menjen, Kivrinnek pedig hirtelen eszébe jutott Agnes. - Nem láttál egy kislányt az úton? - kérdezte. - Egy ötéves gyermeket vörös köpenyben és csuklyában? - Nem - válaszolta a fiú -, de sokan vannak az utakon. A döghalál elől menekülnek. Roche kicipelt egy daróczsákot. Kivrin megfordult, hogy zabot hozzon a ménnek. Eliwys száguldott el mindkettejük mellett, a szoknyája a lába közé akadt, leengedett haja mögötte lobogott. - Ne...! - kiáltotta Kivrin, de Eliwys már megragadta a mén kantárát. - Honnét jössz? - kérdezte belecsimpaszkodva a fiú ruhaujjába. - Nem láttad Gawyn Fitzroyt? A fiú ijedtnek tűnt. - Bath-ból jöttem, üzenetet hoztam a püspöktől - mondta, elhúzva a kantárszárat. A ló nyihogott és a fejét rázta. - Miféle üzenetet? - tudakolta hisztérikusan Eliwys. - Gawyntól? - Nem ismerem azt a férfiút, akiről kegyelmed beszél - válaszolta a fiú. - Lady Eliwys... - szólalt meg Kivrin előrelépve. - Fekete hátason lovagol, a nyerge trébelt ezüst - Eliwys, a mén kantárát maga felé húzva, nem tágított. - Elment Bath-ba, hogy elhozza férjemuramat, aki tanúskodik az esküdtszék ülésén. - Senki sem megy Bath-ba - ellenkezett a fiú. - Aki teheti, menekül onnan. Eliwys megingott, mintha a mén fölágaskodott volna, úgy tűnt, nekiesik a ló oldalának. - Nincs bíróság, nincs semmilyen törvény - folytatta a fiú. - A holtak az utcán hevernek, és mindenki, aki csak rájuk néz, maga is holtan esik össze. Vannak, akik azt mondják, ez a Világ Vége. Eliwys elengedte a kantárt és hátralépett. Megfordult, reménykedve pillantott Kivrinre meg Roche-ra. - Akkor hát bizonyára hamarosan itthon lesznek. Bizonyosan nem láttad őket az úton? A fegyveresünk fekete csataménen lovagol. - Sok csatalovat láttam. - A fiú egy rúgással megindította a lovát előre, Roche felé, de Eliwys nem moccant. Roche atya odalépett egy zsák ennivalóval. A fiú lehajolt, megmarkolta, és hirtelen megfordítva a mént, csaknem legázolta Eliwyst. Az asszony meg sem próbált kitérni az útjából. Kivrin előrelépett és megragadta az egyik kantárszárat. - Ne menj vissza a püspökhöz! - tanácsolta.
407 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— A fiú megrántotta a kantárt, s látszott, tőle jobban fél, mint Eliwystől. A lány nem eresztette. - Menj északra! - javasolta. - A pestis még nem ért el oda. A fiú egy rántással kiszabadította a kantárt, belerúgott a ménbe, aztán kivágtatott az udvarból. - Maradj távol az országutaktól! - kiáltotta utána Kivrin. - Ne állj szóba senkivel! Eliwys még mindig állt, ahol volt. - Jöjjön kegyelmed! - szólította meg Kivrin. - Meg kell találnunk Agnest. - Férjemuram és Gawyn elébb Courcyba fognak lovagolni, hogy figyelmeztessék Sir Bloetot - jegyezte meg az asszony, és hagyta, hogy Kivrin visszavezesse a házba. Kivrin a tűz mellett hagyta, majd ment a csűrbe körülnézni. Agnes nem volt sehol, de megtalálta a saját köpenyét, amit Szenteste felejtett ott. Magára borította, úgy ment föl a padlásra. Benézett a sörfőzdébe is. Roche atya átvizsgálta a többi épületet, de nem találták meg a gyereket. Míg a hírnökkel társalogtak, hideg szél támadt, és az ég közelgő havazást sejtetett. - Talán mégis a házban van - vélte a pap. - Megnézte kegyelmed az uraság széke mögött is? A lány újra átkutatta a házat, benézett a legfőbb ülőhely mögé is, az ágy alá is a lányszobában. Maisry még mindig ott feküdt nyöszörögve, ahol Kivrin hagyta, és a lánynak le kellett gyűrnie magában a kísértést, hogy ne rúgjon bele. Megkérdezte a fal felé fordulva térdelő Lady Imeyne-t, látta-e vajon Agnest. Az öregasszony nem vett róla tudomást, némán mozgatta az olvasó szemeit meg az ajkát. Kivrin megrázta a vállánál fogva. - Látta kegyelmed kimenni? Lady Imeyne megfordult és csillogó szemmel nézett rá. - Ő a hibás - jelentette ki. - Agnes? - firtatta felbőszülve Kivrin. - Hogyan lehetne az ő hibája? Imeyne a fejét csóválta és elnézett Kivrin mellett Maisryre. - Isten Maisry bűneiért büntet minket. - Agnes nincs meg, és már sötétedik - mondta Kivrin. - Meg kell találnunk. Nem látta kegyelmed, merre ment? - Hibás - suttogta az öregasszony és visszafordult a fal felé. Már kezdett későre járni, s a szél fütyült a válaszfalak között. Kivrin kiszaladt az átjáróba, majd a rétre. Olyan volt, mint aznap, amikor megpróbálta egyedül megkeresni az ugrás helyét. Nem látszott senki a hólepte réten, és futás közben a szél csak úgy csapdosta meg tépte a ruháit. Valahol messze északkeletre egy harang kongott, lassan, egy lélekharang.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 408 Agnes szerette a harangtornyot. Kivrin bement, Agnes nevét kiabálta, jóllehet föllátott egészen a harangkötélig. Kiment, csak állt a kunyhókra meredve, s próbálta kisütni, hová mehetett Agnes. Nem a kunyhókba, hacsak nem fázott. A kutyakölyke. Látni szerette volna a kiskutya sírját. Kivrin nem mondta el neki, hogy az erdőben temette el. Agnes előzőleg azt állította, a templomkertben kell eltemetni a kopót. Kivrin látta, hogy ott nincs a gyerek, mégis bement a temetőkapun. Agnes járt ott. Apró csizmájának nyoma egyik sírtól a másikig vitt, aztán a templom északi oldalára. Kivrin fölnézett a dombra, az erdő szélére, s azt gondolta: „Mi van, ha bement az erdőbe? Soha nem találunk rá.” Körberohant a templom oldalához. A lábnyomok megálltak és visszakanyarodtak a templom ajtajához. Kivrin kinyitotta az ajtót. Csaknem sötét volt odabent és hidegebb, mint a széljárta templomkertben. - Agnes! - szólongatta. Nem kapott választ, de az oltár felől halk nesz hallatszott, mintha egy patkány inalna el szem elől. - Agnes? - szólította Kivrin, s bekukucskált a sír mögötti homályba, az oldalhajókba. - Itt vagy? - kérdezte. - Kivrin? - kérdezett vissza egy remegő kis hang. - Agnes? - szólt újra és abba az irányba futott. - Hol vagy? A gyerek Szent Katalin szobránál lapult, bekuporodott vörös köpenyében meg csuklyájában a gyertyák között a szent lábához. Odapréselte magát a szobor durva kőszoknyájához, a szeme nagyra nyílt és ijedt volt. Arca vörös és nedves a sírástól. - Kivrin? - kiáltotta és a karjába vetette magát. - Mit csinálsz itt, Agnes? - firtatta Kivrin, dühösen a megkönnyebbüléstől. Szorosan magához ölelte. - Már mindenhol kerestünk téged! A kislány Kivrin nyakába temette könnyes arcát. - Elbújtam - válaszolta. - Elvittem Kordét, hogy lássa a kopómat, de elestem. - Megtörölte kezével az orrát. - Hívtam és hívtam kegyelmedet, hiába! - Nem tudtam, hol vagy, édesem! - felelte Kivrin, Agnes haját simogatva. - Miért jöttél be a templomba? - Elbújtam a gonosz ember elől. - Miféle gonosz ember? - firtatta homlokát ráncolva Kivrin. A súlyos templomajtó kinyílt, és Agnes két karjával fojtogatóan szorosan ölelte át Kivrin nyakát. - Itt a gonosz ember! - suttogta hisztérikusan. - Roche atya! - kiáltotta Kivrin. - Megtaláltam! Itt van! - Az ajtó becsukódott és a lány hallotta a lépteket. - Roche atya az - mondta Agnesnek. - Ő is keresett téged. Nem tudtuk, hová mehettél. A gyerek egy kicsit lazított a szorításán. - Maisry azt mondta, a gonosz ember majd jön és elvisz engem.
409 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Roche érkezett lihegve, és Agnes megint Kivrin ölébe temette a fejét. - Csak nem beteg? - kérdezte aggódva a pap. - Nem hiszem - válaszolta Kivrin. - Félig megfagyott. Tegye rá kegyelmed a köpenyemet! Roche ügyetlenül kikapcsolta Kivrin köpenyét és ráborította Agnesre. - Elbújtam a gonosz ember elől - mesélte neki a gyerek, megfordulva Kivrin karjában. - Miféle gonosz ember elől? - firtatta Roche. - A gonosz ember elől, aki megkergette kegyelmedet a templomban - felelte a kislány. - Maisry azt mondta, hogy eljön, elvisz és ránk hozza a kék nyavalyát. - Nincs is semmiféle gonosz ember - jelentette ki Kivrin, s közben azt gondolta: „Úgy megrázom Maisryt, hogy a foga is csattogni fog, amikor hazaértünk.” Fölállt. Agnes megint szorosabban fogta. Roche eltapogatózott a papnak fönntartott ajtóig és kinyitotta. Kékes fény áradt be. - Maisry azt mondta, a gonosz már elvitte a kopómat - mesélte borzongva Agnes. - De engem nem kapott el. Elbújtam. Kivrin a fekete kutyakölyökre képét látta maga előtt, ahogy ernyedten lógott a kezében, a szája körül vér. „Nem - gondolta, és gyorsan nekivágott a havon át. - A gyerek azért borzong, mert olyan sokáig volt a jéghideg templomban. - Az arca forrónak érződött Kivrin nyakán. - Csak a sírástól!” mondta magának Kivrin, és megkérdezte tőle, fáj-e a feje. Agnes vagy megrázta Kivrinhez szorított fejét, vagy bólintott, de nem felelt. „Nem” - gondolta Kivrin, és gyorsabban ment. Roche szorosan a nyomában, el a sáfár háza mellett, be az udvarra. - Én nem mentem be az erdőbe - szólalt meg Agnes, amikor a házhoz értek. - A szófogadatlan lány igen, ugye? - Bizony - felelte Kivrin és odavitte a tűzhöz. - De nem lett baj. Apja-ura megtalálta őt és hazavitte. És boldogan éltek, míg meg nem haltak. - Leültette Agnest a padra, kikötötte a köpenyét. - A lány pedig többé nem ment be az erdőbe - folytatta a kislány. - Nem bizony. - Kivrin lehúzta a gyerek nedves cipőjét és lábravalóját. Most le kell feküdnöd - közölte, s leterítette a köpönyegét a tűz mellé. Hozok neked forró levest. - Agnes engedelmesen lefeküdt, Kivrin betakarta a köpeny mindkét szárnyával. Vitt neki levest, ám Agnes egyáltalán nem akart enni, szinte azonnal elaludt. - Megfázott - mondta a lány csaknem hevesen Eliwysnek meg Roche-nak. - Kint volt egész délután. Meghűlt. - Miután azonban Roche elment vecsernyézni, kitakarta Agnest és megtapogatta a hónalját, az ágyékát. Még meg is fordította, duzzanatot keresve a lapockái között, mint a fiú esetében.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 410 Roche nem kongatta meg a harangot. Visszajött egy rongyos ágytakaróval, amit nyilvánvalóan a saját ágyáról hozott el, fekhelyet készített belőle és arra tette Agnest. A többi vecsernyére szólító harang fölzendült. Oxford, Godstow meg a harang délnyugatról. Kivrin nem hallotta Courcy kettős harangját. Idegesen nézett Eliwysre, de úgy tűnt, az asszony nem figyel oda. Rosemund fölött a válaszfalakat kémlelte. A harangok elhallgattak és Courcyé rákezdett. Furcsán szólt, tompán és lassan. A lány Roche-ra tekintett. - Ez lélekharang? - Nem - felelte a pap Agnesre tekintve. - Ma ünnep van. A lány már teljesen belezavarodott a napokba. A püspök követe karácsony reggelén távozott és ő délután jött rá, hogy ez a pestis - utána minden egyetlen végtelen napnak tűnt. „Négy napja - gondolta -, annak már négy napja.” Azért akart karácsonykor jönni, mert ilyenkor olyan sok az ünnep, hogy még a parasztok is tudják, milyen nap van, és emiatt nem lehetséges, hogy eltévessze a randevút. „Gawyn elment Bath-ba segítségért, Mr. Dunworthy gondolta a lány -, a püspök elvitte az összes lovat, és én nem tudtam, hol az ugrás helye.” Eliwys fölállt és a harangokat hallgatta. - Ezek Courcy harangjai? - kérdezte Roche atyától. - Igen - válaszolta a pap. - Ne féljen kegyelmed! Ma van Aprószentek. „A kisdedek lemészárlása” - gondolta Kivrin Agnest nézve. A kislány még mindig aludt, már abbahagyta a borzongást, bár még mindig forrónak érződött. A szakácsnő kiáltott valamit. Kivrin megkerülve a barikádot odament hozzá. A nő a szalmazsákján kucorgott, küszködve próbált fölállni. - Haza kell mennem - mondta. Kivrin hízelgéssel rávette, hogy feküdjön le, és vitt neki vizet. A vödör csaknem üres volt, megfogta hát s elindult kifelé. - Mondja meg kegyelmed Lady Kivrinnek, hogy szeretném, ha idejönne hozzám! - kiáltotta Agnes. Már fölült. Kivrin letette a vödröt. - Itt vagyok! - nyugtatta, letérdelve mellé. - Itt vagyok melletted. Agnes ránézett, az arca vörös és eltorzult volt a haragtól. - A gonosz ember el fog vinni engem, ha Lady Kivrin nem jön - állította. Hagyja meg neki, hogy tüstént jöjjön!
411 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— ÁTIRAT AZ ÍTÉLETNAPI KÖNYVBŐL (073453-074912) Lekéstem a randevút. Ahogy ápoltam Rosemundot, belezavarodtam a napok számlálásába, és nem találtam Agnest, és nem tudtam, hol az ugrás helye. Bizonyára halálra aggódja magát, Mr. Dunworthy. Valószínűleg azt hiszi, hogy gonosztevők és gyilkosok közé keveredtem. Nos, így is történt. És most elkapták Agnest. Lázas, de nincsenek bubói, és nem is köhög, nem is hány. Csak láza van. Nagyon magas - nem ismer meg engem és folyton hív, hogy jöjjek. Roche meg én megpróbáltuk levinni a lázát úgy, hogy hideg borogatásokkal törölgetjük, de folyton újra fölmegy. (Szünet) Lady Imeyne elkapta. Roche atya ma reggel a földön találta a sarokban. Lehetséges, hogy egész éjjel ott feküdt. Az utolsó két éjszaka nem volt hajlandó lefeküdni, térdepelve maradt, Istenhez imádkozva, hogy védje meg őt meg a többi jámbort a dögvésztől. De nem tette. Az öregasszonynak tüdőpestise van. Vérrel elkevert nyálkát köhög föl, és vért hány. Nem engedi, hogy Roche vagy én ápoljuk. - Ő a hibás - mondta Roche-nak rám mutatva. - Nézze meg kegyelmed a haját! Ő nem hajadon. Nézze meg az öltözékét! Az öltözékem egy fiú zekéje és bőr lábravalója, amit a padláson találtam az egyik ládában. A felsőruhám tönkrement, amikor Lady Imeyne lehányt, az ingemet pedig szét kellett tépnem borogatásnak meg kötszernek. Roche megpróbált adni neki egy kis fűzfakéregteát, az öregasszony azonban kiköpte. Azt mondta: - Hazudott, amikor azt állította, megtámadták az erdőben, őt valójában ideküldték. Véres nyál csörgött le az állán, miközben beszélt, és Roche letörölte. - A betegségtől hisz ilyesmiket kegyelmed - mondta neki szelíden. - Azért küldték ide ezt a némbert, hogy megmérgezzen minket - állította Imeyne. - Nézze csak kegyelmed, miként mérgezte meg fiamuram gyermekeit. És miként mérgezne meg engem is, de én nem hagyom, hogy bármit is adjon ennem vagy innom. - Csitt! - szólt rá szigorúan Roche. - Nem szabad rosszat mondani arra, aki csak segíteni igyekszik! Az öregasszony a fejét csóválta, s vadul forgolódott egyik oldaláról a másikra. - Azon igyekezik, hogy mindnyájunkat megöljön. El kell égetnie őt kegyelmednek! Ő a Sátán szolgálója.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 412 Még sosem láttam Roche-t mérgesnek. Most szinte gonosztevőnek látszott megint - Nem tudja kegyelmed, mit beszél - mondta. - Isten az, aki segítségül küldte hozzánk. „Bárcsak igaz lenne, bárcsak valami hasznom vehetnék, de nem. Agnes sikolt utánam, hogy jöjjek, Rosemund pedig fekszik, mint akit elvarázsoltak, az írnok meg egyre feketébb, és nincs semmi, amit tehetnék, hogy bármelyikükön segítsek. Semmi.” (Szünet) A sáfár egész családja elkapta. A legkisebb fiú, Lefric az egyetlen, akinek bubója volt, őt áthoztam ide és fölvágtam a duzzanatot. Nincs semmi, amit a többiekért tehetnék. Mindnek tüdőpestise van. (Szünet) A sáfár csecsemője meghalt. (Szünet) Courcy harangjai szólnak. Kilenc kongatás. Vajon melyikük az? A püspök követe? A kövér barát, aki segített ellopni a lovainkat? Vagy Sir Bloet? Remélem, ő. (Szünet) Rettenetes nap. A sáfár felesége meg a fiú, aki elfutott előlem, amikor mentem megkeresni az ugrás helyét, meghaltak ma délután. A sáfár ássa mindkettejük sírját, habár a föld úgy megfagyott, el sem tudom képzelni, hogy képes akár megkarcolni is. Rosemund és Lefric rosszabbul vannak. Rosemund alig tud nyelni, a pulzusa gyengén tapintható és szabálytalan. Agnes nincs olyan rosszul, de nem tudom lejjebb vinni a lázát. Roche ma este itt bent mondta el a vecsernyét. A kötelező imák után így szólt: - Jóságos Jézusunk, tudom, hogy elküldted mindazt a segítséget, amit tudtál, de félek, hátha kevésnek bizonyul ezzel a sötét pestissel szemben. Szent szolgálód, Katherine azt mondja, ez a rettenet egy betegség, de miként lehetséges ez? Mert ez nem emberről emberre száll, hanem ott van egyszerre mindenütt. És tényleg. (Szünet)
413 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Ulf, az ispán meghalt. Úgyszintén Sibbe, a sáfár lánya. Joan, a sáfár lánya. A szakácsnő (nem tudom a nevét). Walthef, a sáfár legidősebb fia. (Szünet) A falu több mint ötven százaléka elkapta. Könyörgök, ne kapja el Eliwys is! Vagy Roche.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 414
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
S
jött senki, így a tanár azt gondolta, mindenki más meghalt, csak ő maradt meg egyedül, mint az a szerzetes, John Clyn, a minoriták kolostorában. „Én, a halál érkeztét várván...” Próbálta volna megnyomni a nővérhívó gombot, de nem találta sehol. Volt egy kézicsengő az ágy melletti éjjeliszekrényen, érte nyúlt, ám nem volt erő az ujjaiban, s a csengő csörömpölve esett le a földre. Rettenetes, szűnni nem akaró hangot adott ki, mint valami lidércnyomásos Öreg Tóm, mégsem jött senki. Amikor legközelebb fölébredt, a csengő megint az éjjeliszekrényen állt, szóval valaki biztos bejött, míg ő aludt. Homályos tekintettel hunyorgott a csengőre, és tűnődött, vajon mennyi ideig alhatott. Nyilván sokáig. A szobából nem lehetett megállapítani. Nappali fény áradt, nem volt azonban szöge, ahogy nem voltak árnyékok sem. Lehetett délután, vagy akár a délelőtt kellős közepe. Nem látott digitálist sem az éjjeliszekrényen, sem a szemközti falon, ahhoz pedig nem volt elég ereje, hogy megforduljon és megnézze a képernyőket a háta mögötti falon. Volt ugyan ablak, ám nem tudott eléggé fölemelkedni ahhoz, hogy rendesen kilásson rajta, de annyit azért észrevett, hogy esik. Akkor is esett, amikor elment a Brasenose-ba hátha ez még ugyanaz a délután. Talán csak elájult és megfigyelésre hozták be ide. - „Bizony azt cselekszem én veletek” - mondta valaki. Dunworthy kinyitotta a szemét, a szemüvegéért nyúlt, ami nem volt sehol. - „Hogy rettenetességet bocsátok reátok: a száraz betegséget és a forrólázt.”15 Mrs. Gaddson volt az. Egy széken ült az ágya mellett és a Bibliából olvasott föl. Nem viselt maszkot vagy védőruhát, bár úgy tűnt, a Biblia még mindig plasztikba van bugyolálva. Dunworthy ráhunyorgott. - „Ha városaitokba gyülekeztek össze, akkor döghalált bocsátok reátok.”16 - Ma hányadika van? - tudakolta Dunworthy. Az asszony elhallgatott, furcsállva nézett rá, aztán higgadtan folytatta. - „És az ellenség kezébe adattok.” 15 16
EGÍTSÉGÉRT KIÁLTOTT, de nem
MOZ 26:16 MOZ 26:25
415 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Nyilván nem lehet itt nagyon régóta. Mrs. Gaddson akkor is felolvasott a betegeknek, amikor ő elment megkeresni Gilchristet. Talán ez még ugyanaz a délután, és Maiy még nem jött be, hogy kihajítsa Mrs. Gaddsont. - Tud nyelni? - kérdezte a nővér. Az a bizonyos vénséges ápolónő a Készletgazdálkodásról. - Be kell adnom magának a lázmérőt - károgta. - Tud nyelni? A tanár kinyitotta a száját és a nővér a nyelvére tette a lázmérőkapszulát. A nővér előredöntötte a férfi fejét, hogy tudjon inni, s közben a köténye recsegett. - Lenyelte? - tudakolta, s hagyta a tanárt kissé hátradőlni. A kapszula megakadt félúton lefelé a torkán, de Dunworthy azért bólintott. Ettől az erőfeszítéstől megfájdult a feje. - Jól van. Akkor ezt levehetem. - Azzal leszedett valamit a férfi karjáról. - Mennyi az idő? - kérdezte a tanár, s megpróbálta nem fölköhögni a kapszulát. - Itt az ideje, hogy pihenjen! - válaszolta az ápolónő, a távollátók módján kémlelve a tanár feje mögött lévő képernyőket. - Ma milyen nap van? - firtatta a férfi, ám a nővér már ki is sántikált. - Milyen nap van? - kérdezte Mrs. Gaddsontól, de az asszony is eltűnt. Nem lehet itt régóta. Még mindig fáj a feje és láza is van - ezek az influenza korai stádiumának tünetei. Talán csak néhány órája beteg. Talán még mindig ugyanaz a délután van, és fölébredt, amikor bevitték a szobába, még mielőtt lett volna idejük bekapcsolni a hívógombot vagy beadni neki a lázmérőt. - Ideje lázat mérni - mondta az ápolónő. Ez egy másik volt, a csinos nővértanuló, aki föltette neki azt a csomó kérdést William Gaddsonról. - Már egyszer megmérték. - Az tegnap volt - mondta a nővérke. - Gyerünk, nyelje csak szépen le! Az elsőéves diák Badri szobájában azt mondta, ez a lány elkapta az influenzát. - Azt hittem, maga influenzás - mondta a tanár. - Az voltam, de már jobban vagyok, ahogy hamarosan majd maga is jobban lesz. - A nővérke Dunworthy tarkójára tette a kezét, megemelte a fejét, hogy a tanár ihasson egy korty vizet. - Ma hányadika van? - kérdezte a férfi. - Tizenegyedike - felelte az ápolónő. - Egy kicsit gondolkoznom kellett rajta. A végén a dolgok meglehetősen mozgalmassá váltak. Csaknem a teljes személyzet elkapta a vírust, és mindenki dupla műszakban dolgozott. Fogalmam sem volt, hányadika van. - Begépelt valamit a konzolba, aztán homlokát ráncolva nézett föl a képernyőkre. A tanár már azelőtt tudta ezt, mielőtt a nővérke elárulta neki, mielőtt megpróbálta elérni a csengőt, hogy segítséget hívjon. Aláz egyetlen végtelen, esős délutánná olvasztotta össze az összes hagymázas éjszakát és
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 416 gyógyszerektől kába reggelt, amikre nem tudott visszaemlékezni. A teste azonban kristálytisztán számon tartotta az időt, elütve az órákat, napokat, ezért hát tudta, még mielőtt az ápolónő fölvilágosította őt. Lekéste a randevút. „Nem is volt randevú - mondta magának keserűen. - Gilchrist becsukta a hálót.” Az sem számított volna, ha ott van, ha nem lett volna beteg. A háló bezárult, és semmit sem tehetett volna. Január tizenegyedike. Mennyi ideig várt Kivrin az ugrás helyén? Egy napig? Két napig? Háromig, mielőtt kezdte azt hinni, hogy eltévesztette a dátumot, esetleg a helyet? Vajon egész éjjel ott várakozott az Oxford és Bath közötti országút mellett, abban a semmire se jó fehér köpenyében, s nem mert tüzet rakni attól féltében, nehogy a fény odavonzza a farkasokat vagy a rablókat? Vagy a pestis elől menekülő parasztokat. És mikor jött rá végül, hogy nem megy érte senki? - Hozzak valamit magának? - kérdezte az ápolónő. Fecskendőt csatlakoztatott a kanülbe. - Az olyasmi, amitől el fogok aludni? - firtatta a tanár. - Igen. - Akkor jó - felelte, és hálásan lehunyta a szemét. Néhány percig aludt, vagy egy napig, esetleg egy hónapig. A fény, az eső, az árnyékok hiánya ugyanaz volt, amikor felébredt. Colin ült az ágy melletti széken s azt a könyvet olvasta, amit Dunworthy karácsonyra adott neki, közben valamit szopogatott. „Nem lehetett mégsem olyan hosszú idő gondolta Dunworthy fanyarul -, az óriáscukor még mindig velünk van.” - Ó, remek - mondta Colin és egy csattintással összecsukta a könyvet. Az a rémes nővér azt mondta, csak akkor maradhatok, ha megígérem, hogy nem ébresztelek föl, és nem tettem, igaz? Elmondod majd neki, hogy teljesen magadtól ébredtél föl, ugye? Kivette az óriáscukrot, megvizsgálta, majd bedugta a zsebébe. - Láttad már őt? Biztos már a középkorban is életben volt! Majdnem annyira döglött, mint Mrs. Gaddson! Dunworthy ráhunyorogott a fiúra. A dzseki, melynek zsebébe bedugta az óriáscukrot, új volt, zöld, a szürkekockás sál a fiú nyakában még gyászosabb a zöldellő háttér előtt, és Colin öregebbnek nézett ki benne, mintha nőtt volna, mialatt Dunworthy aludt. Colin a homlokát ráncolta. - Én vagyok az, Colin. Megismersz? - Igen, persze, hogy megismerlek. Miért nem viseled a maszkodat? Colin vigyorgott. - Nekem nem kell. És különben is, már nem vagy fertőző. Kéred a szemüvegedet? Dunworthy bólintott, óvatosan, nehogy újrakezdődjön a fejfájás.
417 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Eddig, amikor fölébredtél, egyáltalán nem ismertél meg. - A fiú kotorászott az éjjeliszekrény fiókjában, majd átnyújtotta Dunworthynek a szemüvegét. - Borzalmasan rosszul voltál. Már azt hittem, be fogod dobni a törölközőt. Folyton Kivrinnek neveztél. - Ma hányadika van? - tudakolta Dunworthy. - Tizenkettedike - válaszolta türelmetlenül Colin. - Már megkérdezted reggel is. Nem emlékszel? Dunworthy föltette a szemüvegét. - Nem. - Nem emlékszel semmire a történtekből? „Arra emlékszem, hogyan hagytam cserben Kivrint - gondolta a tanár. Arra emlékszem, hogy otthagytuk 1348-ban.” Colin közelebb rántotta a széket, s az ágyra fektette a könyvet. - A nővér mondta, nem fogsz, a láz miatt - mesélte, de úgy hangzott, mintha némileg neheztelne Dunworthyre, mintha az ő hibája lenne, ha nem emlékszik. - Nem engedett be hozzád látogatni és nem mondott nekem semmit. Azt hiszem, ez abszolúte sportszerűtlen. Leültetnek téged egy várószobában, folyton azt mondják, menj haza, nincs semmi, amit itt tehetnél, és amikor kérdezősködsz, azt mondják: az orvos hamarosan itt lesz, és nem árulnak el neked semmit. Úgy bánnak veled, mintha gyerek lennél. Úgy értem, valamikor meg kell tudnod, nem igaz? Tudod, mit csinált ma reggel a nővér? Kidobott! Azt mondta: „Mr. Dunworthy nagyon beteg. Nem akarom, hogy fölzaklasd!” Mintha azt tenném! Fölháborodottnak látszott, ugyanakkor fáradtnak és aggodénak is. Dunworthy elképzelte a fiút, amint a folyosókat járja, a várószobában ül, a híreket várva. Nem csoda, hogy idősebbnek látszik. - Mrs. Gaddson épp most azt mondta, hogy csak a jó híreket mondhatom el neked, mert a rossz hírektől nagy valószínűséggel visszaesnél, meghalnál, és az én hibám lenne. - Látom, Mrs. Gaddson még mindig megtesz mindent a hangulat javításáért - jegyezte meg Dunworthy. Rámosolygott Colinra. - Gondolom, semmi esélye annak, hogy ő is megbetegedjen a vírustól. Colin megdöbbentnek tűnt. - A járványnak vége - mondta. - Jövő héten meg fogják szüntetni a karantént. Akkor hát, megérkezett az analóg azután, hogy Mary annyit könyörgött érte. A tanár eltűnődött, vajon időben érkezett-e, hogy segítsen Badrin, aztán azon merengett, vajon ez volt-e a rossz hír, amit nem szabad megtudnia Mrs. Gaddson szerint. „Már elmondták nekem a rossz hírt - gondolta. - A fix elveszett, és Kivrin 1348-ban van.” - Mondj nekem valami jó hírt! - kérte. - Hát, két napja nem betegedett meg senki - válaszolta Colin -, és az utánpótlás végre átjutott, szóval végre van rendes kaja.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 418 - Látom, új ruhát is kaptál. Colin lepillantott a zöld dzsekire. - Ez az egyik karácsonyi ajándékom az anyámtól. Azután küldte, hogy... Elhallgatott és összeráncolta a homlokát. - Küldött néhány videt meg egy készlet arctapaszt is. Dunworthyben fölmerült, vajon az anyja kivárta-e, míg a járvány gyakorlatilag véget ért, mielőtt vette a fáradságot és postázta Colin ajándékait, és hogy mit szólhatott ehhez Mary. - Nézd! - mondta fölállva Colin. - A dzseki magától összezáródik. Csak megérinted ezt a gombot, így, ni! Többet nem kell rám szólnod, hogy csukjam össze. Nagy zizegéssel bejött a nővér. - Fölébresztette magát a gyerek? - akarta tudni. - Mondtam neked! - morogta Colin. - Nem ébresztettem föl, nővér. Olyan halk voltam, hogy hallani sem lehetett, amikor lapoztam! - Nem ébresztett föl, és nincs terhemre - közölte Dunworthy, mielőtt az ápolónő föltehette volna a következő kérdést. - Csakis jó híreket mesélt nekem. - Egyáltalán nem lenne szabad semmit sem mondanod Mr. Dunworthynek. Neki pihennie kell - szögezte le az ápolónő és fölakasztott egy zacskó víztiszta folyadékot az infúziós állványra. - Mr. Dunworthy még mindig túl beteg ahhoz, hogy látogatók zaklassák. - Azzal kitaszigálta Colint a szobából. - Ha annyira aggódik a látogatók miatt, miért nem akadályozza meg, hogy Mrs. Gaddson Szentírást olvasson neki? - tiltakozott Colin. - Attól a némbertől bárki megbetegedne! - Hirtelen lecövekelt az ajtónál és szúrósan meredt a nővérre. - Holnap visszajövök. Hozzak valamit? - Hogy van Badri? - kérdezte Dunworthy, fölkészülve a legrosszabbra. - Jobban - válaszolta Colin. - Már szinte fölépült, amikor visszaesett. De már sokkal jobban van. Látni szeretne téged. - Ne - hárította el Dunworthy, a nővér azonban addigra már be is csukta az ajtót. „Nem Badri hibája”, mondta korábban Mary, és persze, hogy nem az volt. Az összezavarodottság a korai tünetek egyike. A tanár magára gondolt, amikor képtelen volt benyomkodni Andrews számát, Ms. Piantinire, aki hibát hibára halmozott a kéziharangok megkondításában, s újra meg újra mormolva kért elnézést. - Elnézést - mormolta a tanár. Nem Badri hibája volt. Hanem az övé. Annyira aggódott a tanuló számításai miatt, hogy átragasztotta a félelmeit Badrira, annyira aggódott, hogy Badri úgy döntött, inkább újra betáplálja a koordinátákat. Colin otthagyta a könyvét az ágyon fekve. Dunworthy odahúzta magához. Lehetetlenül súlyosnak tűnt, olyan súlyosnak, hogy a karja beleremegett az erőfeszítésbe, amivel nyitva tartotta. Nekitámasztotta az oldalrácsnak, és csak
419 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— lapozta a szöveget, ami csaknem olvashatatlan volt abból a szögből, ahonnan fektében nézte. Addig lapozgatta, míg meg nem találta, amit keresett. A fekete halál karácsonykor csapott le Oxfordra, s miatta bezárták az egyetemeket és mindenki, aki csak tehette, elmenekült a környező falvakba, magával hurcolva a pestist. Azok, akik nem tehették, ezrével haltak meg, olyan sokan, hogy „nem maradt senki, hogy a javakat őrizze, sem elegendő számú ember a holtak eltemetéséhez”. És azok páran, akik megmaradtak, elbarikádozták magukat a kollégiumokon belül, rejtőzködtek és bűnbakot kerestek. A tanár elbóbiskolt, orrán a szemüveggel, ám amikor a nővér levette róla, fölébredt. William ápolónője volt az, aki rámosolygott. - Sajnálom - kért elnézést, a szemüveget a fiókba téve. - Nem akartam fölébreszteni. Dunworthy ráhunyorogott. - Colin azt mondja, vége a járványnak. - Igen - felelte a lány, a tanár mögötti képernyőket nézve. - Megtalálták a vírus forrását, ugyanakkor megjött az analóg is, még épp időben. A Valószínűség-számítás még antibiotikumok és immunerősítés mellett is 85 százalékos megbetegedési arányt jósolt, 32 százalékos halálozási aránnyal, és abban nem volt benne a hiányos utánpótlás meg az, hogy olyan sokan megbetegednek a személyzetből is. Jelenleg úgy néz ki, a halálozási arányunk csaknem 19 százalék, és jó csomó az esetek közül még mindig kritikus állapotban van. Megfogta a férfi csuklóját, majd odanézett a képernyőre a feje mögött. A láza kissé lejjebb ment - jelentette ki. - Tudja, hogy nagyon szerencsés? Az analóg nem használt senkinek, aki már elkapta. Dr. Ahrens... - mondta és elhallgatott. A tanár eltűnődött, vajon mit mondhatott Mary. Hogy be fogja dobni a törölközőt. - Maga nagyon szerencsés - ismételte meg a nővér. - Most próbáljon meg aludni! A tanár aludt, amikor pedig újra fölébredt, Mrs. Gaddson állt fölötte, támadásra készen a Bibliájával. - „És reád fordítja Egyiptomnak minden nyavalyáját”17 - olvasta tüstént, amint a tanár fölnyitotta a szemét. - „Mindazt a betegséget és mindazt a csapást is, reád rakja az Úr, míglen kipusztulsz.”18 - „És az ellenség kezébe adattok”19 - mormolta Dunworthy. - Tessék? - kérdezte Mrs. Gaddson. - Semmi, semmi. Az asszony nem találta, hol tartott. Előre-hátra lapozgatott, nyavalyákat keresgélve, aztán olvasni kezdett. 17 18 19
MOZ 28:60-61 MOZ 26:25 Ján 4:9
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 420 - „...az ő egyszülött Fiát elküldte az Isten e világra.”20 „Isten nem küldte volna el a fiát, ha Ő tudta volna előre, mi fog történni gondolta Dunworthy. - Heródes, a betlehemi gyermekgyilkosság meg a Gecsemáné.” - Mátéból olvasson nekem! - kérte. - 26. fejezet, 39. vers. Mrs. Gaddson bosszús arccal elhallgatott, aztán odalapozott Máté evangéliumához. - „És egy kissé előre menve, arcra borula, könyörögvén és mondván: Atyám! ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazáltal ne úgy legyen a mint én akarom, hanem a mint te.” „Isten nem tudta, hol van a fia - gondolta Dunworthy. - Isten elküldte egyszülött fiát e világra, de valami gond adódott a fixszel, valaki lekapcsolta a hálót, s ezért Ő nem tudott eljutni hozzá. Az emberek pedig letartóztatták a fiát, töviskoronát tettek a fejére és keresztre feszítették.” - 27. fejezet - kérte -, 46. vers. Az asszony fölhúzta az orrát, de odalapozott. - Valójában nem vagyok meggyőződve arról, hogy ezek az ideillő részek a Szentírásból... - Olvassa! - utasította a tanár. - „Kilenc óra körül pedig nagy fenszóval kiálta Jézus, mondván: ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI? Azaz: Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?” Kivrinnek fogalma sem lehet arról, mi történt. Azt fogja hinni, hogy rossz helyen van, vagy rossz időpontban, esetleg valamiképpen összezagyválta a napok számlálását a pestis alatt, vagy valami baj történt az ugrással. Azt fogja hinni, hogy elhagyták őt. - Nos? - kérdezte Mrs. Gaddson. - További kívánságok? - Nincsenek. Mrs. Gaddson visszalapozott az Ótestamentumhoz. - „Mert fegyver, éhség és döghalál miatt hullanak el” - olvasta. - „A ki messze van, döghalál miatt hal meg.” Mindennek ellenére a tanár elaludt, s végül olyasmire ébredt, ami már nem végtelen délutánnak tűnt. Még mindig esett, de akadtak árnyékok a szobában, és a harangok a négy órát ütötték el éppen. William ápolónőjének segítségével kiment a vécére. A könyv eltűnt, a tanár pedig eltöprengett, vajon Colin jött-e vissza érte s ő nem emlékszik erre, de amikor a nővér kinyitotta az éjjeliszekrény ajtaját a papucsát keresve, megpillantotta a polcon. Megkérte az ápolónőt, hogy emelje ülőhelyzetbe az ágy támláját. Mikor a lány kiment, föltette a szemüvegét és újra elővette a könyvet. A pestis olyan véletlenszerűen, olyan gonoszul terjedt, a kortársak nem tudták elhinni róla, hogy természetes betegség. Megvádolták a leprásokat, a 20
Ez 6:11-12
421 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— zsidókat meg a szellemi fogyatékosokat, miszerint ők mérgezték meg a kutakat és átkozták meg őket. Mindenkit azonnal meggyanúsítottak, aki különös esetleg külföldi volt. Sussexben két utazót halálra köveztek. Yorkshire-ben máglyára vetettek egy fiatal nőt. - Szóval ez történt vele! - jegyezte meg Colin, belépve a szobába. - Már azt hittem, elvesztettem. A zöld dzsekijét viselte és nagyon vizes volt. - Át kellett vinnem a kéziharangok tokjait a Szent Megreformáltakba Ms. Taylor számára, az eső pedig abszolúte ömlik. A tanárt elöntötte a megkönnyebbülés Ms. Taylor neve hallatán, aztán ráébredt, hogy nem érdeklődött egyik visszatartott után sem, attól féltében, hogy rossz híreket kaphat. - Akkor hát Ms. Taylor jól van? Colin megérintette a dzsekije alját, mire az mindenfelé vizet fröcskölve kettépattant. - Igen. Ők most valami harangizét csinálnak a Szent Megreformáltaknál tizenötödikén. - Odahajolt, hogy lássa, mit olvas Dunworthy. Dunworthy becsukta a könyvet és odaadta neki. - És a többi harangjátékos? Ms. Piantini? Colin bólintott. - Ő még mindig kórházban van. Olyan sovány, hogy rá sem ismernél. - Kinyitotta a könyvet. - A fekete halálról olvastál, igaz? - Igen - válaszolta Dunworthy. - Mr. Finch nem kapta el a vírust, ugye? - Nem. Ő helyettesíti Ms. Piantinit tenorként. Egyébként nagyon föl van dúlva. Nem kaptunk vécépapírt a londoni szállítmánnyal és azt mondja, csaknem kifogytunk belőle. Ezen össze is veszett a Galandféreggel. Visszafektette a könyvet az ágyra. - Mi fog történni a diákoddal? - Nem tudom - felelte Dunworthy. - Semmit sem tehetsz, hogy kihozd onnan? - Semmit. - A fekete halál irtózatos volt - jelentette ki Colin. - Olyan sokan haltak meg, hogy el sem temették őket. Ott hagyták őket fekve, óriási halmokban. - Nem tudok eljutni hozzá, Colin. Elvesztettük a fixet, amikor Gilchrist lekapcsolta a hálót. - Tudom, de nincs mégis valami, amit csinálhatnánk? - Nincs. - De... - Beszélni fogok az orvosával, hogy korlátozza a látogatást - mondta szigorúan a nővér, és a dzsekije gallérjánál fogva távolította el Colint. - Akkor kezdje a korlátozást Mrs. Gaddsonnal - javasolta Dunworthy. - És szóljon Marynek, hogy látni szeretném!
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 422 Mary nem jött, de Montoya igen, szemlátomást egyenesen az ásatásról. Térdig csupa latyak volt, göndör haja is szürkéllett a sártól. Colin vele érkezett, az ő zöld dzsekije is alaposan be volt fröcskölve sárral. - Úgy kellett beosonnunk, amikor a nővér nem nézett ide - számolt be Colin. Montoya nagyon lefogyott. A keze az ágyrácson roppant sovány volt, a digitális lötyögött a csuklóján. - Hogy érzi magát? - kérdezte a nő. - Jobban - hazudta a tanár a kollégája kezét nézve. Sár volt még a körme alatt is. - És maga hogy van? - Jobban - válaszolta a nő. Amint kiengedték a kórházból, minden bizonnyal egyenesen az ásatásra ment, hogy keresse a felvevőt. Most pedig egyenesen idejött. - Kivrin halott, igaz? - kérdezte a tanár. A nő keze megmarkolta a rácsot, aztán elengedte. - Igen. Akkor legalább a hely jó volt, ahová Kivrin került. A színhely csak néhány kilométerrel tolódott el, néhány méterrel, és a lánynak sikerült megtalálnia az Oxford-Bath országutat, meglelte Skendgate-et. És ott halt meg, az influenza áldozataként, amit még indulása előtt kapott el. Vagy a pestis utáni éhezéstől, vagy kétségbeesésében. Már hétszáz éve halott. - Akkor hát megtalálta - mondta, és ez nem kérdés volt. - Mit talált meg? - tudakolta Colin. - Kivrin felvevőjét. - Nem - felelte Montoya. A tanár nem érzett megkönnyebbülést. - De majd meg fogja - szögezte le. A nő rácsot markoló keze kicsit reszketett. - Ő kért meg rá - közölte. - Az ugrás napján. Ő javasolta, hogy a felvevő csontkinövésnek látszódjon, hogy a felvétel akkor is fennmaradjon, ha ő nem éli túl. „Mr. Dunworthynek semmi oka aggodalomra”, azt mondta, „de ha valami balul ütne ki, megpróbálom a templomkertbe temettetni magam, hogy magának” - a nő hangja megbicsaklott -, „hogy magának ne kelljen fölásnia fél Angliát.” Dunworthy lehunyta a szemét. - De nem tudjátok, hogy ő halott, ha nem találtátok meg a felvevőjét - tört ki Colinból. - Azt mondtad, még azt sem tudod, hol van. Hogyan lehetsz akkor biztos abban, hogy halott? - Kísérleteket folytattunk laboratóriumi patkányokkal az ásatáson. Ahhoz, hogy a vírus fertőzzön, elég egy negyedórányi kitettség. Kivrin közvetlenül ki volt téve a sírban lévő vírusnak több mint három órán át. 75 százalék az esélye annak, hogy elkapta a vírust, és a korlátozott orvosi ellátással, ami a
423 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— tizennegyedik században rendelkezésre állt, szinte biztos, hogy szövődmények léptek föl nála. Korlátozott orvosi ellátás. Egy olyan század, amelyben piócákkal és sztrichninnel kúrálták az embereket, ami sosem hallott fertőtlenítésről, baktériumokról vagy T-limfocitákról. Mocskos borogatásokat tesznek a lányra, imákat mormolnak és eret vágnak rajta. „És az orvosok eret vágtak rajtuk”, áll Colin könyvében, „ennek dacára sokan elhaláloztak”. - Antibiotikumok és immunerősítés nélkül a vírus halálozási aránya negyvenkilenc százalékos - közölte Montoya. - A Valószínűségszámítás... Valószínűség-számítás! - fakadt ki keserűen Dunworthy. - Ezek Gilchrist számai? Montoya Colinra pillantott és összeráncolta a homlokát. - 75 százalék az esélye, hogy Kivrin elkapta a vírust, és 68 százalék, hogy ki volt a vírusnak téve. A bubópestis megbetegedési arányszáma 91 százalék, a halálozási aránya... - Kivrin azt nem kaphatta el - vágott közbe Dunworthy. - Megkapta a pestis elleni védőoltást. Hát nem mondta el dr. Ahrens vagy Gilchrist? Montoya megint Colinra nézett. - Azt mondták, nem újságolhatom el neki - jelentette ki Colin, és dacosan meredt a nőre. - Mit nem újságolhatsz el? Gilchrist is beteg? - Emlékezett rá, ahogy a képernyőkre tekintett, s aztán összeesett, egyenesen előre Gilchrist karjába. Azon tűnődött, vajon megfertőzte-e, amikor rárogyott. Montoya megszólalt: - Mr. Gilchrist három nappal ezelőtt belehalt az influenzába. Dunworthy Colinra bámult. - Mire utasítottak, mi mást kell még eltitkolnod előlem? - akarta tudni Dunworthy. - Ki halt még meg, míg beteg voltam? Montoya fölemelte a kezét, mintha le akarná állítani Colint, de már túl későn. - Mary nagy-nagynéni - felelte Colin.
ÁTIRAT AZ ÍTÉLETNAPI KÖNYVBŐL (077076-078924) Maisry elszökött. Roche meg én mindenhol kerestük, attól félve, megbetegedett és bemászott egy sarokba A sáfár azonban azt mondta, látta,
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 424 miközben Walthef sírját ásta, amikor Maisry nekivágott az erdőnek, Agnes póniján lovagolva. Csak tovább fogja terjeszteni, vagy eljut valami faluba, ahol már ott a pestis. Mostanra már mindenhol itt van körülöttünk. A harangok mintha vecsernyére hívnának, csak nem egy ütemben, mintha a harangozok megbolondultak volna. Lehetetlenség kivenni, hogy kilencet kondítottak vagy hármat. Courcy kettős harangja ma reggel egyetlen egyet kondult. Kíváncsi vagyok, vajon az egyik csivitelő lány volt-e azok közül, akik Rosemunddal játszottak. Rosemund még mindig eszméletlen, a pulzusa is nagyon gyönge. Agnes sikoltozik és vergődik lázálmában. Folyton értem kiált, hogy jöjjek, de nem enged magához. Amikor megpróbálok szólni hozzá, rugdos, sikoltozik, mintha hisztizne. Eliwys teljesen kimeríti magát azzal, hogy megpróbálja ápolni Agnest és Lady Imeyne-t, aki azt kiáltja „Ördög!”, amikor én kúrálom, és ma reggel csaknem behúzott nekem. Az egyetlen, aki a közelébe enged, az írnok, aki túl van azon, hogy bármivel törődjön. Kizárt, hogy túlélje a mai napot. Olyan szörnyen bűzlik, kénytelenek voltunk átvinni a terem túlsó végébe. A bubója megint elkezdett gennyezni. (Szünet) Gunni, a sáfár második fia. A nyakán a görvély nyomait viselő asszony. Maisry fivére. Roche ministránsa, Cob. (Szünet) Lady Imeyne nagyon rosszul van. Roche megpróbálta föladni neki az utolsó kenetet, ám ő nem volt hajlandó meggyónni. - Ki kell békülnie kegyelmednek az Istennel, mielőtt meghal - mondta Roche, de az öregasszony a fal felé fordította a fejét és azt mondta: - Ő a hibás ezért. (Szünet) Harmincegy eset. Több mint hetvenöt százalék. Roche ma reggel beszentelte a rét egy részét, mert a templomkert csaknem tele van. Maisry nem jött vissza. Alighanem valami udvarház uraságának karosszékében alszik, ahonnan a lakók elmenekültek, és amikor vége ennek az egésznek, ő lesz majd az őse valami régi nemesi családnak.
425 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Talán az a baj a mi korunkkal, Mr. Dunworthy, hogy az alapja Maisry meg Sir Bloet. És az összes ember, aki ott maradt és megpróbált segíteni, mint Roche, elkapta a pestist és meghalt. (Szünet) Lady Imeyne eszméletlen. Roche föladta neki az utolsó kenetet. Én kértem meg rá. - A betegség beszél belőle. A lelke nem fordult el Istentől - mondtam, ami nem igaz, és talán az öregasszony nem érdemel megbocsátást, de azt sem érdemli, hogy a teste meg legyen fertőzve. Elrohad, és én nem marasztalhatom el őt azért, mert Istent hibáztatja, amikor én meg őt hibáztatom. Egyikük sem felelős. Ez csak egy betegség. A misebor elfogyott, és nincs több olívaolaj. Roche a konyhából szerzett sütőolajat használja. Az pedig avas szagú. Ahol megérinti Imeyne halántékát meg tenyerét, a bőr elfeketedik. Ez csak egy betegség. (Szünet) Agnes rosszabbul van. Rettenetes nézni őt, ahogy ott fekszik lihegve, mint a szegény kis kutyakölyke, és sikoltozik: - Mondja meg kegyelmed Kivrinnek, hogy jöjjön és vigyen el! Nem szeretek itt lenni! Még Roche sem tudja elviselni. - Miért büntet minket így az Isten? - kérdezte tőlem. - Nem büntet. Ez csak egy betegség - feleltem, ami nem válasz, és ezt ő is tudja. Egész Európa tudja, és az Egyház is tudja. Még tartani fogja magát néhány évszázadig, ürügyeket hoz föl, de sosem lesz képes úrrá lenni a lényeges tényen - hogy Ő ezt megengedte. Hogy Ő nem jött senki segítségére. (Szünet) A harangok elhallgattak. Roche megkérdezte tőlem, hiszem-e, hogy ez azt jelzi: véget ért a pestis. - Talán Isten mégiscsak a segítségünkre sietett - mondta. Nem hiszem. Tournai-ban az egyházi méltóságok parancsba adták a harangok elhallgattatását, mert a hang megrémítette az embereket. Talán a bath-i püspök szintén ilyen parancsot küldött szét. A hang rémisztő volt, de a csönd még rosszabb. Olyan, mint a Világ Vége.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 426
HARMINCADIK FEJEZET
M
ARY HALOTT volt
Dunworthy betegségének szinte egész ideje alatt. Aznap betegedett bele a vírusba, amikor megérkezett az analóg. Csaknem azonnal tüdőgyulladás lépett föl nála, és a második napon leállt a szíve. Január hatodikán. Vízkeresztkor. - El kellett volna mondanod nekem - hányta a fiú szemére Dunworthy. - El is mondtam. Nem emlékszel? Egyáltalán nem emlékezett erre, még az sem volt intő jel számára, hogy Mrs. Gaddsonnak szabad bejárása lett a szobájába, meg hogy Colin azt mondta: „Nem árulnak el neked semmit”. Még azt sem találta furcsának, hogy Mary nem jött be meglátogatni őt. - Szóltam, amikor megbetegedett - folytatta Colin -, és szóltam akkor is, amikor meghalt, de te túl beteg voltál ahhoz, hogy érdekeljen. A tanár elképzelte Colint, ahogy a nagy-nagynénje szobája előtt várja a híreket, aztán jön, megáll az ő ágya mellett, és megpróbálja közölni vele. - Sajnálom, Colin. - Nem tehettél róla, hogy beteg voltál - jelentette ki Colin. - Nem a te hibád volt. A tanár előzőleg ugyanezt mondta Ms. Taylornak, s a nő semmivel sem hitte el jobban, mint most ő Colinnak. Úgy vélte, Colin maga sem hiszi ezt el. - Egyébként minden rendben volt - mesélte Colin. - Mindenki nagyon kedves volt, kivéve a vén nővért. Ő nem hagyta, hogy elmondjam neked, még akkor sem, amikor kezdtél jobban lenni. Mindenki más nagyon rendes volt, kivéve a Galandférget. Ő folyton fölolvasta nekem a Szentírásból, hogyan sújt le Isten az istentelenekre. Mr. Finch telefonált az anyámnak. Nem tudott eljönni, ezért Mr. Finch intézte a temetést. Igazán rendes volt. Az amerikaiak is kedvesek voltak. Folyton édességet adnak nekem. - Sajnálom - ismételte meg akkor Dunworthy, sőt, azután is, hogy Colin távozott, mert kidobta az agg nővér. - Sajnálom. A fiú azóta nem jött vissza. Dunworthy nem tudta, vajon a nővér zárta-e ki az Ispotályból, vagy - annak ellenére, amit mondott a fiú - Colin nem bocsátott meg neki. Végül is Dunworthy cserbenhagyta Colint: elment és ott hagyta kiszolgáltatva Mrs. Gaddson, a vén nővér meg az olyan orvosok kényekedvére, akik nem árultak el neki semmit. Odament, ahol nem lehetett elérni,
427 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— éppúgy elzárkózva minden érintkezési lehetőségtől, mint Basingame, aki Skóciában fog lazacot valami folyóban. És nem számít, mit mond Colin, a fiú igenis hitte, hogy - betegség ide vagy oda - ha Dunworthy igazán akarna, a segítségére lehetne. - Te is azt hiszed, hogy Kivrin halott, ugye? - kérdezte korábban Colin, miután Montoya távozott. - Ahogy Ms. Montoya hiszi. - Attól félek. - De azt mondtad, nem kaphatta el a pestist. Mi van akkor, ha nem halt meg? Mi van akkor, ha most is ott van a randevú helyén és rád vár? - Kivrint megfertőzte az influenza, Colin. - Téged is, mégsem haltál meg. Talán ő sem halt meg. Azt hiszem, el kellene menned meglátogatni Badrit, és kideríteni, nincs-e valami ötlete. Talán ő újra be tudná kapcsolni a gépet, vagy valami. - Nem érted - jelentette ki a tanár. - Ez nem olyan, mint egy zseblámpa. A fixet nem lehet újra bekapcsolni. - Hát, talán ő tudna egy másikat csinálni. Egy új fixet. Ugyanabba az időbe. Ugyanabba az időbe. Napokba telik egy ugrás előkészítése, még ismert koordinátákkal is. És Badrinak nincsenek koordinátái. Neki csak az időpontja van meg. Az időpontra alapozva „csinálhatna” új koordinátákat, ha a térbeliek ugyanazok maradnának, ha Badri lázasan nem kutyulta volna azokat is össze, és ha a paradoxonok egyáltalán megengednének egy második ugrást. Lehetetlen mindezt elmagyarázni Colinnak, nem lehet azt mondani neki, hogy Kivrin nem élhette túl az influenzát egy olyan században, ahol a szokásos kezelés a kivéreztetés. - Nem fog menni, Colin - mondta, hirtelen túl kimerültén ahhoz, hogy bármit is elmagyarázzon. - Sajnálom. - Szóval csak úgy ott fogod őt hagyni? Akár halott, akár nem? Még csak nem is fogsz beszélni Badrival? - Colin... - Mary nagy-nagynéni mindent megtett érted. Ő nem adta föl! - Mi folyik itt? - kérdezte a nővér, miután berecsegett-ropogott. - Kérlek, távozz, ha folyton fölizgatod a pácienst! - Már amúgy is mentem volna - vetette oda Colin és kirontott. Nem is ment vissza aznap délután, sem egész este, sem másnap délelőtt. - Jöhetnek hozzám látogatók? - kérdezte Dunworthy William ápolónőjétől, amikor ő állt szolgálatba. - Igen - felelte a lány a képernyőket nézve. - Most is van itt valaki, aki látni akarja. Mrs. Gaddson volt az. Már föl is ütötte a Bibliáját. - Lukács 23. fejezet, 33. vers - mondta, miközben vészhozón meredt a tanárra. - Mivel magát annyira érdekli a keresztrefeszítés. „Mikor pedig elmenének a helyre, mely Koponya helyének mondatik, ott megfeszíték.”
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 428 „Ha Isten tudta volna, hol van az Ő Fia, sosem hagyta volna, hogy azt tegyék vele” - gondolta Dunworthy. - Visszahúzta volna onnan, elment volna érte és megmentette volna őt.” A fekete halál idején a kortársak azt hitték, Isten elhagyta őket. „Miért fordítád el tőlünk orcádat, Urunk?” - írták. „Miért nem veszel tudomást jajveszékelésünkről?” De talán Ő nem hallotta őket. Talán Ő eszméletlen volt, betegen feküdt a mennyben, tehetetlenül, képtelen volt a segítségükre sietni. - „És sötétség lön az egész tartományban mind kilenc órakorig, és meghomályosodék a nap...” - olvasta Mrs. Gaddson. A kortársak azt hitték, eljött a világ vége, eljött az Armageddon, végül a Sátán diadalmaskodott. „Diadalmaskodott is - gondolta Dunworthy. - Bezárta a hálót. Elveszítette a fixet.” Elgondolkozott Gilchristről. Azon tűnődött, vajon a kollégája rádöbbente, mit tett, mielőtt meghalt, vagy eszméletlenül és öntudatlanul feküdt, mit sem tudva arról, hogy meggyilkolta Kivrint. - „Kivivé pedig őket Bethániáig, és felemelvén az ő kezeit, megáldá őket. És lön, hogy míg áldá őket, tőlök elszakadván, felviteték a mennybe” - olvasta Mrs. Gaddson. „Tőlök elszakadván, felviteték a mennybe. Isten igenis elment érte gondolta Dunworthy. - De túl későn. Túl későn.” Az asszony folytatta az olvasást, míg William ápolónője szolgálatba nem állt. - Alvásidő - mondta kurtán, kitessékelve Mrs. Gaddsont. Aztán odament az ágyhoz, kikapta a tanár feje alól a párnát, és több erőteljes csapást mért rá. - Nem jött el Colin? - kérdezte a férfi. - Tegnap óta nem láttam - felelte az ápolónő visszalökve a párnát a tanár feje alá. - Szeretném, ha most megpróbálna aludni. - Ms. Montoya nem járt itt? - Tegnap óta nem. - Az ápolónő átnyújtott neki egy kapszulát meg egy papírpoharat. - Üzenet sem jött? - Nem - felelte a lány. Elvette az üres poharat a férfitól. - Próbáljon meg aludni! Nincs üzenet. „Megpróbálom a templomkertbe temettetni magam”, mondta indulás előtt Kivrin Montoyának, a templomkertekben azonban elfogyott a hely. A pestis áldozatait árkokba, gödrökbe temették. Bedobálták őket a folyóba. A vége felé már egyáltalán nem temették el őket. Összehordták a tetemeket óriási halmokba és meggyújtották őket. Montoya sosem fogja megtalálni a felvevőt. És ha mégis, mi lehet majd az üzenet? „Odamentem az ugrás helyére, de a háló nem nyílt meg. Mi
429 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— történt?” Kivrin hangja fölerősödik a rémülettől, a szemrehányástól, azt kiáltja ,JElói, elói, miért hagyál el engemet?” William ápolónője fölültette őt a székre, hogy úgy egye meg az ebédjét. Épp lenyelte a szilvakompót utolját, amikor bejött Finch. - Már csaknem kifogytunk a gyümölcskonzervekből - mondta Dunworthy tálcájára mutatva. - Meg a vécépapírból. Fogalmam sincs, hogyan várhatják el tőlünk, hogy elkezdjük a trimesztert. - Leült az ágy végére. - Az egyetem huszonötödikére tűzte ki a trimeszterkezdést, de egész egyszerűen lehetetlenség fölkészülni addigra. Még mindig van tizenöt betegünk a Salvinban, a tömeges immunizálás épp csak elkezdődött, és egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy már láttuk az utolsó influenzás eseteket. - Mi van Colinnal? - tudakolta Dunworthy. - Ő jól van? - Igen, uram. Egy kissé mélabús volt, miután dr. Ahrens elhunyt, ám jelentős mértékben fölvidult, amióta maga a javulás útjára lépett. - Szeretném megköszönni magának, hogy segített a fiúnak - mondta Dunworthy. - Colin mesélte, hogy maga intézte a temetést. - Ó, szívesen segítettem, uram. Tudja, nem volt senki más, aki támogatta volna. Biztos voltam benne, hogy az anyja idejön, most, amikor elmúlt a veszély. Ám ő közölte: túl nehéz lenne megszervezni az utazást ilyen rövid idő alatt. Viszont nagyon szép koszorút küldött. Liliomokat meg lézervirágokat. A Balliol kápolnájában tartottuk a gyászmisét. - Fészkelődött az ágyon. - Ó, ha már a kápolnáról beszélünk, remélem, nem bánja, de engedélyt adtam a Szent Megreformáltaknak, hogy tizenötödikén kéziharangkoncertet tartsanak benne. Az amerikai harangjátékosok az Amikor Megváltóm végül eljövét fogják előadni Rimbaud-tól. A Szent Megreformáltak templomát lefoglalta az egészségügy immunizáló központnak. Nagyon remélem, hogy ez rendben van. - Igen - válaszolta Dunworthy és Maiyre gondolt. Azon töprengett, mikor tartották a temetést, és vajon megkondították-e a harangot utána. - Szólhatok nekik, hogy jobban szeretné, ha a Szűz Máriáét használnák idegeskedett Finch. - Nem, dehogyis - felelte Dunworthy. - A kápolna tökéletesen jó lesz. Maga nyilvánvalóan remek munkát végzett a távollétemben. - Hát, próbáltam, uram. Nem volt könnyű, főleg Mrs. Gaddson miatt. Fölállt. - Nem akarom akadályozni a pihenésben. Hozzak valamit, esetleg tehetek bármit is? - Nem - válaszolta Dunworthy -, nincs semmi, amit tehetne. Finch az ajtóhoz ment, aztán megtorpant. - Remélem, elfogadja őszinte együttérzésemet, Mr. Dunworthy - mondta feszengve. - Tudom, mennyire közel állt magához dr. Ahrens. „Közel - gondolta a tanár, miután Finch távozott. - Egyáltalán nem voltam hozzá közel.” Megpróbálta fölidézni, ahogy Mary fölé hajol, beadja neki a lázmérőt, aggódva néz a képernyőkre, fölidézni, hogy Colin ott áll az ágya
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 430 mellett az új dzsekijében meg a sálában és azt mondja: „Mary nagy-nagynéni meghalt. Halott. Hallasz engem?”, de egyáltalán semmilyen emlékképe nem volt ezekről. Semmilyen. Bejött a nővér, újabb infúziót akasztott az állványra, ami kikapcsolta a tudatát. Amikor fölébredt, hirtelen sokkal jobban érezte magát. - Most kezdett el hatni az immunerősítése - mondta neki William ápolónője. - Sok esetben láttunk hasonlót. Némelyikük csodával határos módon épült föl. Az ápolónő rávette, hogy egyedül menjen vécére, és ebéd után sétáljon a folyosón. - Minél messzebb el tud menni, annál jobb - jelentette ki, miközben letérdelt, hogy föladja a lábára a papucsot. „Nem megyek sehová - gondolta a tanár. - Gilchrist becsukta a hálót.” Az ápolónő a vállára tapasztotta az infúziós zacskót, hozzákötötte a hordozható motort, és rásegítette a köntösét. - Ne aggódjon a depresszió miatt! - mondta, míg segített neki kikászálódni az ágyból. - Mindennapos tünet az influenza után. Amint helyreállt a szervezet kémiai egyensúlya, el fog múlni. Elkísérte a folyosóig. - Esetleg meglátogathatja valamelyik barátját - javasolta. - Két betegünk is van a Balliolból a folyosó végi kórteremben. Ms. Piantini a négyes ágyon fekszik. Ráférne egy kis lelki vigasz. - Mr. Latimer is... - kezdte és elhallgatott. - Mr. Latimer még mindig kórházban van? - Igen - válaszolta az ápolónő, s a tanár meg tudta állapítani a hangjából, hogy Latimer nem épült föl az agyvérzéséből. - Két ajtóval arrébb. A tanár végigbotorkált a folyosón Latimer szobájáig. Nem ment el Latimerhez látogatóba, miután a kollégáját szélütés érte, először azért, mert Andrews hívására várt, aztán azért, mert az Ispotály kifogyott a SVR-ekből. Mary akkor azt mondta, teljes nála a bénulás és működészavar. Belökte az ajtót és belépett Latimer szobájába. Latimer hanyatt feküdt, két karja a két oldalán, a bal kissé behajlítva a bekötött műszerek meg az infúzió miatt. Csövek voltak az orrában, a szájában, és optikai kábelek vezettek a fejétől meg a mellkasától az ágy fölötti képernyőkig. Félig el is takarták az arcát, de nem adta jelét, hogy ez zavarná. - Latimer? - szólította meg, miközben odament és megállt az ágy mellett. A kollégája semmi jelét nem adta annak, hogy hallotta. A szeme nyitva volt, ám meg sem rebbent a hangra, még az arckifejezése sem változott a csövek kuszasága alatt. Tétovának, távolinak tűnt, mintha épp megpróbálná fölidézni Chaucer egyik verssorát. - Mr. Latimer - szólította meg hangosabban, s fölpillantott a képernyőkre. Azok sem változtak semmit.
431 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— „Nincs tudatában semminek” - gondolta Dunworthy. Rátette kezét a szék támlájára. - Nem tud semmit abból, ami történt, ugye? - kérdezte. - Mary halott. Kivrin 1348-ban van - mesélte, miközben a képernyőket leste -, és maga még csak nem is tud erről. Gilchrist becsukta a hálót. A képernyők nem változtak. A vonalak folytatták az egyenletes mozgást, közönyösen keresztbe a kijelzőkön. - Gilchrist meg maga a fekete halálba küldték őt - kiabálta a tanár -,maga pedig csak fekszik itt... - Elhallgatott és leroskadt a székre. „Próbáltam elmondani neked”, mondta korábban Colin, „hogy Mary nagy-nagynéni meghalt, de te túl beteg voltál.” Colin megpróbálta elmondani neki, ő azonban csak feküdt ott, mint Latimer, eszméletlenül, öntudatlanul. „Colin nem fog megbocsájtani nekem - gondolta. - Ugyanúgy, ahogy nem fogja megbocsájtani az anyjának, hogy nem jött el a temetésre. Mit is mondott Finch, túl nehéz lett volna megszervezni olyan rövid idő alatt?” A tanár elképzelte Colint egyedül a temetésen, ahogy a liliomokat és lézervirágokat nézi, amiket az anyja küldött; kiszolgáltatva Mrs. Gaddsonnak és a harangjátékosoknak. ,Anyám nem tudott eljönni”, mondta előzőleg Colin, de ő maga sem hitte el. Ha igazán akart volna, naná, hogy el tudott volna jönni. „Sosem fog nekem megbocsájtani - gondolta Dunworthy. - És Kivrin sem. A lány idősebb Colinnál, el fog képzelni mindenféle mentőkörülményt, talán még az igazit is. De a szíve mélyén (a ki tudja, miféle gonosztevők és tolvajok és dögvészek kénye-kedvére hagyva) nem fogja elhinni, hogy nem tudtam volna elmenni érte. Ha igazán akartam volna.” Dunworthy nehézkesen fölkecmergett a szék ülésébe és támlájába kapaszkodva - nem nézve többet Latimerre vagy a kijelzőkre - kiment újra a folyosóra. A fal mellett egy üres gurulós hordágy állt, egy pillanatig nekitámaszkodott. Mrs. Gaddson jött ki a kórteremből. - Hát itt van, Mr. Dunworthy! - mondta. - Épp most jöttem fölolvasni magának. - Kinyitotta a Bibliáját. - Föl szabad kelnie? - Igen - válaszolta a tanár. - Hát, meg kell mondanom, örülök, hogy végre kezd meggyógyulni. A dolgok egész egyszerűen szétestek, míg maga beteg volt. - Igen - válaszolta a tanár. - Tudja, muszáj lesz valamit csinálnia Mr. Finch-csel. Ő ugyanis engedi az amerikaiaknak, hogy éjjel-nappal bármikor gyakoroljanak, amikor pedig panaszkodtam neki emiatt, kifejezetten goromba volt velem. És beosztotta az én Willymet az ápolók közé! Ápolni! Amikor Willy mindig is hajlamos volt elkapni a betegségeket! Kész csoda, hogy nem kapta el a vírust korábban! „Valóban kész csoda” - gondolta Dunworthy, figyelembe véve a valószínűleg nagyon is fertőző fiatal nők számát, akikkel a fiúnak kapcsolata
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 432 volt a járvány idején. Eltűnődött, miféle esélyt adott volna Williamnek a Valószínűség-számítás arra, hogy ép bőrrel megússza. - És hogy Mr. Finch képes volt beosztani őt ápolónak! - folytatta a panaszáradatot Mrs. Gaddson. - Persze, nem engedtem. Megmondtam neki: nem hagyom, hogy ilyen felelőtlenül veszélyeztesse Willy egészségét. Megmondtam, hogy nem állhatok tétlenül félre, amikor a gyermekem halálos veszélyben forog. - Meg kell látogatnom Ms. Piantinit - vetette közbe Dunworthy. - Inkább vissza kellene feküdnie! Rémesen néz ki. - Az asszony fenyegetően rázta felé a Bibliát. - Botrányos, ahogyan ezt az Ispotályt igazgatják! Engedik a betegeket mindenfelé csavarogni! Majd vissza fog esni és meg fog halni, de akkor senkit sem okolhat érte, csakis saját magát! - Nem - tiltakozott Dunworthy, majd belökte a kórterembe vivő ajtót és bement. Arra számított, hogy a kórterem csaknem üres lesz, a betegeket már mind hazaküldték, ám minden ágyon feküdtek. A legtöbb páciens már ült, olvastak vagy hordozható viddereket néztek, az egyikük egy tolószékben üldögélt az ágya mellett, s kifelé bámult az esőre. Időbe telt, míg Dunworthy fölismerte. Colin ugyan mondta, hogy a technikus visszaesett, erre azonban nem számított. Úgy nézett ki, mint egy öregember, sötétbőrű arca egész fehérre sápadt a szeme alatt, és éles vonások vésődtek be a szája két oldalán lefelé. A haja teljesen megőszült. - Badri! - szólította meg a tanár. A technikus megfordult. - Mr. Dunworthy. - Nem tudtam, hogy ebben a kórteremben van - mondta Dunworthy. - Átköltöztettek ide, azután, hogy... - elhallgatott. - Úgy hallottam, jobban van. - Igen. „Ezt nem tudom elviselni - gondolta Dunworthy. - Hogy érzi magát? Köszönöm, jobban. És maga? Sokkal jobban. Persze, ott a depresszió, de az csak normális, vírusfertőzés utáni tünet.” Badri körbefordította a székét, hogy az ablakkal szemben legyen, s Dunworthyben fölmerült, hátha ő sem képes ezt elszenvedni. - Hibát követtem el a koordinátákban, amikor újra betápláltam őket jelentette ki Badri, kinézve az esőbe. - Hibás adatokat tápláltam be. Azt kellene mondania erre: „De hát beteg volt, lázas”. Azt kellene mondani neki, hogy a szellemi zavarodottság az influenza korai tünete. Azt kellene mondania: „Nem a maga hibája”. - Nem fogtam föl, hogy beteg vagyok - folytatta Badri, ugyanúgy piszkálva a köntösét, ahogy lázálmában kaparászta a lepedőt. - Egész délelőtt fájt a fejem, de betudtam annak, hogy a hálón dolgozom. Rá kellett volna jönnöm, hogy valami baj van, és le kellett volna állítanom az ugrást.
433 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— „És nekem vissza kellett volna utasítanom Kivrin instruálását, ragaszkodnom kellett volna ahhoz, hogy Gilchrist végeztessen paraméterellenőrzéseket, meg kellett volna nyittatnom vele a hálót, amint maga azt mondta, hogy valami baj van.” - Meg kellett volna nyitnom a hálót aznap, amikor maga megbetegedett, nem lett volna szabad várni a randevúra - fejtegette Badri, ujjai közt csavargatva az övét. - Meg kellett volna nyitnom azon nyomban. Dunworthy automatikusan a falra pillantott Badri feje fölött, de nem voltak képernyők az ágy fölött. Badri még csak egy lázmérőtapaszt sem viselt. A tanár azon merengett, lehetséges-e, hogy Badri nem tud arról, miszerint Gilchrist becsukta a hálót. Hátha - aggódva a fölépüléséért eltitkolták ezt előle, ugyanúgy, ahogy Mary halálhírét elhallgatták őelőle. - Nem voltak hajlandók elbocsátani a kórházból - mondta Badri. - Rá kellett volna kényszerítenem őket, hogy engedjenek el. „Meg kell mondanom neki” - gondolta Dunworthy, mégsem tette. Némán állt, figyelte, ahogy Badri ráncokba gyötri az övét, és végtelen sajnálatot érzett iránta. - Ms. Montoya megmutatta nekem a Valószínűség-számítás statisztikáit hozta tudomására Badri. - Gondolja, hogy Kivrin halott? „Remélem - gondolta a tanár. - Remélem, belehalt a vírusba, mielőtt rájött volna, hol van. Mielőtt rádöbbent, hogy mi otthagytuk.” - Nem a maga hibája volt - szólalt meg. - Csak két napot késtem a háló megnyitásával. Biztos voltam benne, hogy ott fog várni! Csak két napot késtem! - Mi? - esett le Dunworthy álla. - Megpróbáltam engedélyt szerezni, hogy hatodikán elhagyhassam a kórházat, de nem voltak hajlandók elbocsátani nyolcadikéig. Amint tudtam, a hálóhoz mentem, de Kivrin nem volt ott. - Miről beszél? - tudakolta Dunworthy. - Hogyan nyithatta meg a hálót? Gilchrist becsukta. Badri fölnézett rá. - Az elmentett másolatot használtuk. - Miféle másolatot? - A fixet, amit rátettem a mi hálónkra - magyarázta összezavarodva Badri. - Maga annyira aggódott amiatt, ahogy a Középkor az ugrást intézte, hogy elhatároztam: jobb elmenteni egy másolatot arra az esetre, ha valami baj lesz. Elmentem a Balliolba, hogy megkérdezzem erről kedd délután, csak maga nem volt benn. Hagytam is egy üzenetet, hogy beszélni szeretnék magával. - Egy üzenetet - ismételte meg Dunworthy. - A laboratórium nyitva volt. Lefuttattam egy redundáns fixet a Balliol hálóján - mesélte Badri. - Mert maga annyira aggódott. Hirtelen úgy tűnt, minden erő kifut Dunworthy lábából. Lerogyott az ágyra.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 434 - Megpróbáltam elmondani magának - mentegetőzött Badri de túl beteg voltam ahhoz, hogy meg tudjam értetni magamat. Egész idő alatt volt egy mentett másolat. Napokat vesztegetett el: azzal, hogy megkísérelte rávenni Gilchristet, nyissa ki a laboratóriumot; Basingame keresésével; várva, hogy Polly Wilson kisüsse, miként juthatnának be az egyetemi számítógépbe. És végig, egész idő alatt ott volt a fix a Balliol hálójában! .Annyira aggódom”, mondta Badri lázálmában. „Nyitva van a labor?” „Biztonság”, azt is mondta. Nyilván a biztonsági mentésre gondolt. - Meg tudja újra nyitni a hálót? - Persze, de még ha Kivrin nem is kapta el a pestist... - Nem kapta el - vágott közbe Dunworthy. - Immunizáltuk. - ...akkor sem lesz már ott. Nyolc nap telt el a randevú óta. Kizárt, hogy ennyi ideig ott várakozzon. - Átmehet valaki más is? - Valaki más? - értetlenkedett Badri. - Hogy megkeresse őt. Használhatja valaki más is ugyanazt az időugrást? - Nem tudom. - Mennyi időbe telne fölállítani magának, hogy kipróbálhassuk? - Legföljebb két órába. Az idő- és térbeliek már be vannak állítva, de nem tudom, mekkora lesz az időeltolódás. A kórterem ajtaja kivágódott és Colin jött be. - Szóval itt vagy! - mondta. - A nővér azt mondta, sétálni mentél, de nem találtalak sehol. Azt hittem, eltévedtél. - Nem - felelte Dunworthy, Badrira pillantva. - Azt mondta a nővér, vigyelek vissza - közölte Colin, megfogva Dunworthy karját, felsegítve őt. - Nem szabad túlzásba vinned. - Azzal az ajtó felé terelte. Dunworthy megállt az ajtónál. - Melyik hálót használta, amikor megnyitotta nyolcadikán? - kérdezte Badritól. - A Balliolét - válaszolta a technikus. - Féltem, hogy az állandó memória egy része törlődött, amikor a Brasenose-ét lezárták, és nem volt idő lefuttatni egy veszteségfelmérő rutint. Colin a hátával lökte ki az ajtót. - A vén nővér félóra múlva áll szolgálatba. Nem akarhatod, hogy ágyon kívül találjon! - Hagyta az ajtót becsapódni. - Sajnálom, hogy nem jöttem hamarabb, de el kellett vinnem az immunizálási beosztást Godstow-ba. Dunworthy nekidőlt az ajtónak. Talán túl nagy lesz az időeltolódás, a technikus tolószékben ül, ő pedig nem biztos benne, képes-e elvonszolni magát a folyosó végéig, a szobájáról már nem is beszélve. Annyira aggódom. Azt hitte, Badri azt mondja: .Annyira aggódom amiatt, hogy maga aggódik, inkább újra betáplálom a koordinátákat.” Valójában azonban úgy értette: „Elmentettem egy másolatot”. Egy másolatot.
435 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Jól vagy? - kérdezte Colin. - Nem esel vissza, vagy ilyesmi, ugye? - Nem - válaszolta a férfi. - Megkérdezted Mr. Chaudhurit, tud-e csinálni egy új fixet? - Nem - felelte a tanár. - Van egy másolat. - Egy másolat? - kérdezett vissza izgatottan a fiú. - Úgy érted, egy másik fix? - Igen. - Ez azt jelenti, hogy meg tudod menteni a lányt? A tanár megállt és nekitámaszkodott egy hordágynak. - Nem tudom. - Segítek neked - ajánlkozott Colin. - Mit szeretnél, mit csináljak? Megteszek bármit, amit mondasz. Tudok megbízásokat intézni, meg elhozni dolgokat. Neked nem kell semmit csinálnod. - Lehet, hogy nem működik - óvatoskodott Dunworthy. - Az időeltolódás... - De meg fogod próbáim, igaz? Igaz?! Mintha pánt szorította volna össze a mellkasát minden lépésnél. Badri már egyszer visszaesett, és még ha sikerülne is nekik, lehet, hogy a háló nem engedi át. - Igen - válaszolta a tanár. - Meg fogom próbálni. - Apokaliptikus! - vágta rá Colin.
ÁTIRAT AZ ÍTÉLETNAPI KÖNYVBŐL (078926-079064) Lady Imeyne, Guillaume D’Iverie anyja. (Szünet) Rosemund egyre gyengül. Egyáltalán nem tudom kitapintani a pulzusát a csuklóján, a bőre sárgásnak, viaszszerűnek tűnik, amiről tudom, hogy rossz ómen. Agnes keményen küzd. Még mindig nincsenek bubói, nem is hány, ami, azt hiszem, jó jel. Eliwys levágta a haját. Folyton húzogatta s értem sikoltott, hogy menjek és fonjam be. (Szünet)
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 436 Roche föladta az utolsó kenetet Rosemundnak. Természetesen nem tudott meggyónni. Úgy tűnik, Agnes jobban van, bár nem sokkal ezelőtt vérzett az orra. Elkérte a csengettyűjét. (Szünet) Te szemét! Nem hagyom, hogy elvidd! Ő még csak kisgyerek! De ez az erősséged, nem igaz? A kisdedek lemészárlása! Már megölted a sáfár csecsemőjét, Agnes kutyakölykét meg a fiút, aki segítségért ment, amikor a kunyhóban voltam - ám mindez nem elég? Nem hagyom, hogy őt is megöld, te gazember! Nem hagyom'.
437 ————————— CONNIE WILLIS ———————————
HARMINCEGYEDIK FEJEZET
A
GNES AZ ÚJÉV utáni
napon halt meg, még mindig Kivrinért sikoltozva, hogy jöjjön már. - Itt van - nyugtatta Eliwys, és megszorítva a kezét. - Itt van Lady Katherine! - Nincs! - jajgatta Agnes, a hangja rekedt volt, de még mindig erős. - Mondd meg neki, jöjjön ide! - Meg fogom - ígérte Eliwys, aztán kissé tanácstalan arckifejezéssel fölnézett Kivrinre. - Menjen és hozza ide kegyelmed Roche atyát! - kérte. - Mi történt? - tudakolta Kivrin. A pap már az első éjszaka föladta az utolsó kenetet, Agnes végig hadonászott és rugdosott, mintha hisztizne, azóta pedig nem hagyta, hogy Roche a közelébe menjen. - Megbetegedett, úrasszonyom? Eliwys, még mindig Kivrint nézve, megrázta a fejét. - Mit fogok mondani férjemuramnak, amikor megjő? - kérdezte. Letette Agnes kezét a teste mellé, és Kivrin csak ekkor döbbent rá, hogy a gyerek halott. Kivrin megmosdatta a kis testet, melyet szinte elleptek a liláskék véraláfutások. Ahol Eliwys fogta a gyerek kezét, a bőr teljesen elfeketedett. Úgy nézett ki, mintha megverték volna. „Az is történt - gondolta Kivrin megverték, megkínozták. És meggyilkolták. Az aprók lemészárolása.” Agnes felsőruhája és selyeminge tönkrement, megkeményedett a rengeteg vértől meg hányadéktól, a közönséges vászoningét pedig már réges-rég széttépték kötszernek. Kivrin a saját fehér köpenyébe csavarta a tetemet, és Roche meg a sáfár eltemették. Eliwys nem jött el. - Rosemunddal kell maradnom - felelte, amikor Kivrin szólt neki, hogy itt az idő. Nem volt semmi, amit Rosemundért tehetett: a kislány még mindig moccanatlanul feküdt, mintha el lenne varázsolva. Kivrin úgy gondolta, a láz bizonyára agykárosodást okozott. - És megjöhet közben Gawyn - tette hozzá Eliwys. Nagyon hideg volt. Roche atya meg a sáfár hatalmas párafelhőket eregettek, miközben leengedték Agnest a sírba. Fehér lélegzetük látványa
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 438 fölbőszítette Kivrint. „A gyereknek szinte nincs is súlya - gondolta keserűen fél kézzel is elbírná az ember.” A rengeteg sír látványa is feldühítette. A templomkert betelt, sőt a rétnek az a része is, amit Roche beszentelt, szinte teljesen tele volt. Lady Imeyne sírja csaknem belógott a temetőkapuhoz vivő ösvényre, a sáfár csecsemőjének nem is volt sírja - Roche atya az anyja lábához temette, bár nem volt megkeresztelve -, és a templomkert mégis tele volt. „Mi lesz a sáfár legkisebb fiával - gondolta mérgesen Kivrin -, meg az írnokkal? Mit tervezel, hová teszed őket? A fekete halál elvileg csak Európa lakosságának egyharmadát-felét ölte meg. Nem az egészet!” - Requiescat in pace. Ámen - mondta Roche, és a sáfár elkezdte lapátolni a fagyott földet a kicsiny csomagra. „Magának volt igaza, Mr. Dunworthy - gondolta keserűen a lány. - A fehér könnyen piszkolódik. Mindenben igaza volt, ugye? Megmondta, hogy nem szabad jönnöm, hogy rémségek fognak történni velem. Hát, így is lett. Bizonyára már alig várja, hogy közölje velem: én megmondtam előre! De nem lesz meg ez az elégtétele, mert nem tudom, hol az ugrás helye, s az egyetlen, aki tudja, alighanem halott.” A lány nem várta meg, hogy a sáfár befejezze a föld hányását Agnesre, vagy Roche atya bevégezze a maga baráti csevegését Istennel. Elindult a réten át, mindenkire haragudva: a sáfárra, mert ott áll az ásójával készen arra, hogy további sírokat ásson ki, Eliwysre, amiért nem jött, Gawynra, amiért nem jött. „Nem jön senki - gondolta a lány. - Senki.” - Katherine! - szólt Roche. A lány megfordult. A pap szinte rohant hozzá, a lehelete körülötte akár egy felleg. - Mi az? - tudakolta a lány. A pap komolyan nézett rá. - Nem szabad föladnunk a reményt - jelentette ki. - Miért nem? - tört ki a lányból. - Már nyolcvanöt százaléknál tartunk, holott még el sem kezdtük igazán! Az írnok haldoklik, Rosemund haldoklik, és mindenki ki volt téve a betegségnek. Miért nem szabad föladnom a reményt? - Isten nem hagyott el teljesen minket - közölte a pap. - Agnes biztonságban van az Ő ölelésében. „Biztonságban - gondolta keserűen a lány. - A földben. A hidegben. A sötétben.” A kezébe temette az arcát. - Ő már a Mennyben van, ahol nem érhet el hozzá a pestis. Isten szeretete mindig velünk van - mondta a pap -, és semmi sem választhat el tőle minket, sem a halál, sem az élet, sem az angyalok, sem a jelen dolgok... - Sem a jövőbeliek - jegyezte meg Kivrin.
439 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Sem magasság, sem mélység, sem semmiféle élőlény - fejezte be a pap. A lány vállára tette a kezét, gyöngéden, mintha olajjal kenné meg. - Az Ő szeretete küldte kegyelmedet közénk segíteni. A lány rátette a kezét a pap kezére, mely a vállán nyugodott, és szorosan megmarkolta. - Segítenünk kell egymásnak - szögezte le. Egy hosszú pillanatig csak így álltak ott, aztán Roche megszólalt: - Mennem kell harangozni, hogy Agnes lelke biztonságban kelhessen át a Mennybe. A lány bólintott és elhúzta a kezét. - Megyek, ellenőrzőm Rosemundot meg a többieket - mondta, és bement az udvarra. Eliwys korábban azt mondta, Rosemunddal kell maradnia, ám amikor Kivrin visszaért az udvarházba, az asszony a közelében sem volt a lányának. Összegömbölyödve feküdt Agnes szalmazsákján, a köpenyébe burkolózva, és az ajtót leste. - Talán ellopták a lovát azok, akik a dögvész elől akartak menekülni - jegyezte meg -, biztos ez az oka, amiért ilyen sokára jön meg. - Eltemettük Agnest - tájékoztatta fagyosan Kivrin, s ment megnézni Rosemundot. A kislány magához tért. Komolyan pillantott föl Kivrinre, amikor letérdelt mellé, és Kivrin kezéért nyúlt. - Ó, Rosemund! - szólalt meg Kivrin. Könnyek facsarták az orrát meg a szemét. - Édes szívem, hogy érzed magad? - Éhesen - felelte Rosemund. - Megjött apámuram? - Még nem - válaszolta Kivrin, és ekkor az is lehetségesnek tűnt, hogy még megjöhet. - Hozok egy kis húslevest! Csak pihenj, míg vissza nem jövök! Nagyon beteg voltál. Rosemund engedelmesen lehunyta a szemét, mely most kevésbé tűnt besüppedtnek, bár még mindig sötét karikák voltak alatta. - Hol van Agnes? - tudakolta. Kivrin kisimította a kislány sötét, összegubancolódott haját az arcából. - Alszik. - De jó! - mondta Rosemund. - Nem szeretném, ha kiabálna és játszadozna. Mindig túl hangos. - Máris hozom a húslevest! - mondta Kivrin. Odament Eliwyshez. - Lady Eliwys, jó hírem van - közölte vele lelkesen. - Rosemund fölébredt. Eliwys fél könyökére támaszkodva fölemelkedett s Rosemundra nézett, de szórakozottan, mintha valami más járna a fejében, és tüstént vissza is feküdt újra.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 440 Kivrin rémülten Eliwys homlokára tette a kezét. Melegnek érződött, ám Kivrin keze még mindig hideg volt a szabadban töltött időtől, ezért nem tudta biztosan megállapítani. - Beteg kegyelmed? - érdeklődött. - Nem - válaszolta Eliwys, még mindig úgy, mintha máson járna az esze. - Mit fogok mondani neki? - Elmondhatja neki, hogy Rosemund jobban van - felelte a lány, s ezúttal a válasz eljutott az asszony tudatáig. Eliwys fölkelt, odament Rosemundhoz és leült mellé. Mire azonban Kivrin visszaérkezett a konyhából a levessel, már megint Agnes szalmazsákján feküdt, összegömbölyödve a prémszegélyes köpeny alatt. Rosemund elaludt, de ez nem a korábbi ijesztő, halálszerű alvás volt. A színe is javult, bár a bőre még mindig szorosan ráfeszült az arccsontjára. Eliwys is aludt, vagy alvást színlelt, és jobb is, hogy így történt. Amíg Kivrin a konyhában járt, az írnok lemászott a szalmazsákjáról, félig át a barikádon, és amikor a lány megpróbálta visszahúzni, vadul csépelni kezdte. El kell mennie Roche atyáért, hogy segítsen a beteget megfékezni. Az írnok jobb szeme elfekélyesedett, a pestis belülről rágta át magát kifelé. A férfi csökönyösen karmolászta Kivrint. - Domine Jesu Christe- átkozódott az írnok -,fidelium defunctorium de poenis infermis. - Mentsd meg a pokol kínjaitól a halott hívők lelkét! „Igen - imádkozott Kivrin, birkózva a karmolászó kezekkel -, most azonnal mentsd meg!” Megint átkotorászta Imeyne orvosságos készletét, olyasmit keresve, ami csillapítja a fájdalmat. Nem volt benne ópiumpor. Egyáltalán létezett már 1348-ban kerti mák Angliában? Talált néhány papírvékony, narancsszínű darabkát, melyek egy kicsit hasonlítottak a máksziromra. Forró vízbe áztatta őket, ám az írnok nem volt hajlandó meginni. A szája nyílt sebek merő borzalma, a fogára meg a nyelvére vastagon rászáradt az alvadt vér. „Nem érdemli ezt - gondolta Kivrin. - Még akkor sem, ha ő hozta ide a pestist. Senki sem érdemli ezt.” - Kérlek! - imádkozta, és nem volt biztos benne, mit is kér. Akármit is, nem teljesült: az írnok sötét, vérrel elegy epét kezdett hányni; két napig egyfolytában havazott; Eliwys állapota is folyamatosan romlott. Úgy tűnt, az asszonynak nem a pestis a baja. Nem voltak bubói, nem is köhögött vagy hányt, Kivrin azon tűnődött, vajon ez betegség-e, vagy egyszerűen csak gyász, esetleg bűntudat. - Mit fogok mondani neki? - kérdezte újra meg újra Eliwys. - Azért küldött minket ide, hogy biztonságban legyünk. Kivrin megtapogatta az asszony homlokát. Melegnek érezte. „Mindnyájan el fogják kapni - gondolta a lány. - Lord Guillaume ideküldte őket, hogy biztonságban legyenek, de mindnyájan meg fogják kapni, egyik a másik után. Csinálnom kell valamit!” Mégsem tudott kitalálni semmit. Az egyetlen
441 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— védekezés a pestissel szemben a menekülés, ők azonban már menekültek, ide, ám az nem védte meg őket. Nem menekülhetnek tovább, mert Rosemund és Eliwys betegek. „Rosemund napról napra erősödik - gondolta Kivrin -, és Eliwysnek nincs pestise. Csak valami láz. Talán van másik birtokuk, ahová mehetnénk. Fönn, északon.” A pestis még nem érte el Yorkshire-t. Ő majd gondoskodik arról, hogy ne menjenek emberek közelébe az úton, hogy ne legyenek kitéve a kórnak. Megkérdezte Rosemundot, van-e udvarházuk Yorkshire-ben. - Nincs - felelte Rosemund, fölülve és nekitámaszkodva az egyik padnak. - Csak Dorsetben. Annak semmi haszna. A dögvész már odaért. Rosemund pedig, jóllehet jobban lett, még mindig túl gyönge volt ahhoz, hogy néhány percnél tovább fölüljön. Kizárt, hogy lovagolni tudjon. „Már ha lennének lovaink” gondolta Kivrin. - Apámuramnak Surrey-ben is volt egy birtoka - mesélte Rosemund. - Ott laktunk, amikor Agnes született. - Ránézett Kivrinre. - Agnes meghalt? - Igen - felelte Kivrin. A kislány bólintott, mint akit nem lepett a hír. - Hallottam a sikoltozását. Kivrinnek semmi sem jutott eszébe, amit erre mondhatna. - Apámuram is halott, igaz? Erre sem volt mit mondani. Az apja szinte biztosan halott, ahogy Gawyn is. Már nyolc nap telt azóta, hogy a férfi elindult Bath-ba. Eliwys, még mindig lázasan, azt mondta aznap reggel: - Most, hogy vége a viharnak, biztos meg fog jönni. - De még ő sem látszott hinni ebben. - Még megjöhet - jelentette ki Kivrin. - Lehetséges, hogy a havazás tartotta föl. Az ásóját hurcolva bejött a sáfár, és megállt a barikádnál előttük. Minden nap be szokott jönni, hogy megnézze a fiát, némán bámulta a fölfordított asztal mögül. Most azonban épp csak rápillantott, aztán megfordult és az ásójára támaszkodva Kivrinre meg Rosemundra meredt. A sapkáját meg a vállát hó takarta, az ásó lapátja is nedves volt. „Megint sírt ásott - gondolta Kivrin. - Kiét?” - Meghalt valaki? - kérdezte. - Nem - válaszolta a sáfár, és folytatta Rosemund szinte méricskélő nézegetését. Kivrin fölállt. - Óhajt valamit kegyelmed? A sáfár bambán meredt rá, mintha nem értette volna a kérdést, aztán visszanézett Rosemundra.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 442 - Nem - válaszolta, majd fogta az ásóját és kiment. - Azért megy, hogy Agnes sírját kiássa? - kérdezte utána pillantva Rosemund. - Nem - felelte szelíden Kivrin. - Őt már eltemettük a templomkertben. - Akkor hát az enyémet megy kiásni? - Nem - tiltakozott elborzadva Kivrin. - Nem! Te nem fogsz meghalni. Hiszen egyre jobban vagy! Nagyon beteg voltál, de a nehezén már túlestél. Most pihenned kell, meg kell próbálnod aludni, hogy meggyógyulj! Rosemund engedelmesen lefeküdt, lehunyta a szemét, ám egy perccel később újra kinyitotta. - Mivel apámuram halott, a korona fog rendelkezni a hozományomról jelentette ki. - Gondolja kegyelmed, hogy Sir Bloet még él? „Remélem, nem! - gondolta Kivrin, és aztán: - Szegény gyerek, egész idő alatt a házassága nyomasztotta? Szegénykém! Az egyetlen jó dolog, ami a pestisből ered, a férfi halála. Már, ha halott.” - Most nem szabad emiatt aggódnod! Pihenned kell, hogy visszanyerd az erődet! - A király néha tiszteletben tartja a korábbi eljegyzést - mondta Rosemund, míg sovány keze a takarót kaparászta -, ha mindkét fél egyetért. „Nem kell semmibe sem beleegyezned - gondolta Kivrin. - Sir Bloet halott. A püspök követe megölte őket.” - Ha nem értenek egyet, a király megparancsolja, hogy menjek feleségül ahhoz, akit ő akar - folytatta Rosemund. - Sir Bloetot legalább ismerem. „Ne!” - gondolta Kivrin, bár tudta, valószínűleg ez lenne a legjobb. Rosemund Sir Bloetnál rosszabb rémségeket képzelt el, szörnyeket meg gonosztevőket, és Kivrin tudta, hogy ezek léteznek. Rosemundot elkótyavetyélik valamelyik nemesnek, akinek a király tartozik, vagy akinek a szövetségét így próbálja megvásárolni. Talán a Fekete Herceg21 egyik rebellis támogatójának, és elviszik Isten tudja, hová, egy Isten tudja, milyen helyzetbe. Vannak rosszabb dolgok is egy kéjsóvár öregembernél meg egy házsártos sógornőnél. Garnier báró húsz éven át tartotta láncra verve a feleségét. Anjou grófja elevenen égette el a sajátját. És Rosemundnak nem lesz családja, nem lesznek barátai, akik megvédik, akik ápolják, ha beteg. „Elviszem magammal - gondolta hirtelen Kivrin - valahová, ahol Bloet nem találhat rá, és ahol biztonságba leszünk a pestistől.” Ilyen hely nincs. A döghalál már ott van Bath-ban és Oxfordban, s dél meg kelet felé halad Londonba, majd Kentbe, Közép-Anglián keresztül északra Yorkshire-be, és vissza, át a csatornán Germániába meg
21
III. Edward legidősebb, Edward nevű fia, aki megnyerte a százéves háború egyik fontos ütközetét, a poitiers-i csatát 1356-ban.
443 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Németalföldre. Még Norvégiába is el fog jutni, egy halottakkal teli hajón sodródik majd oda. Nincs sehol biztonság. - Itt van Gawyn? - kérdezte Rosemund, s pont úgy hangzott, mint az édesanyja vagy a nagyanyja. - Meghagyom, lovagoljon Courcyba és mondja meg Sir Bloetnak, hogy hozzámegyek. - Gawyn? - szólalt meg Eliwys a szalmazsákján. - Már jön? „Nem - gondolta Kivrin. - Nem jön senki. Még Mr. Dunworthy sem.” Nem számít, hogy lekéste a randevút. Úgy sem lett volna ott senki. Mert ők nem tudják, hogy 1348-ban van. Ha tudnák, nem hagyták volna itt. Valami elromlott a hálóban. Mr. Dunworthy aggódott, hogy az időeltolódás ellenőrzése nélkül küldik őt ilyen messzire a múltba. .Akkora távolságnál már lehetnek előre nem látott bonyodalmak”, mondta. Talán egy előre nem látott bonyodalom elszúrta a fixet, vagy miatta elveszítették, és most 1320-ban keresik őt. „Csaknem harminc évvel késtem le a randevút” gondolta a lány. - Gawyn? - szólt újra Eliwys, és megpróbált fölkelni a szalmazsákról. De nem tudott. Egyre romlott az állapota, bár a pestis egyetlen tünete sem mutatkozott nála. Amikor havazni kezdett, megkönnyebbülve mondta: - Nem jöhet addig, míg véget nem ér a vihar. - Fölkelt és ment, hogy Rosemund mellett üljön, de délutánra megint le kellett feküdnie, a láza pedig folyamatosan emelkedett. A kimerültnek látszó Roche meghallgatta a gyónását. Mindnyájan szörnyen fáradtak voltak. Ha leültek pihenni, pillanatokon belül elaludtak. A sáfár, bejőve, hogy megnézze a fiát, Lefricet, ott állt a barikádnál s horkolt, Kivrin pedig tűzrakás közben szunnyadt el és csúnyán megégette a kezét. „Ez így nem mehet tovább - gondolta a lány, miközben nézte a papot, aki keresztet vetett Eliwys fölött. - Roche atya bele fog halni a fáradtságba. El fogja kapni a pestist. El kell menekülnünk innen. A pestis nem jutott el mindenhová.” Voltak olyan falvak, amelyeket teljesen érintetlenül hagyott. Kihagyta Lengyelországot meg Csehországot, és voltak olyan részei ÉszakSkóciának, ahová sosem jutott el. - Agnus dei, qui tollis peccata mundi, miserere nobis - mondta Roche atya. A hangja éppolyan vigasztaló, mint akkor volt, amikor Kivrin haldoklott, és a lány tudta, hogy a dolog reménytelen. A pap sosem hagyná magukra egyházközségének híveit. A fekete halál története tele van históriákkal olyan papokról, akik elhagyták a híveiket, akik nem voltak hajlandók temetni, akik bezárkóztak a templomukba vagy a kolostorukba, akik elszöktek. A lány eltöprengett, vajon azok a statisztikák is hazudnak-e. És még ha szerét ejtené, hogy mindegyiküket elvigye, Eliwys, aki még most is, gyónás közben is megfordult, hogy az ajtóra pillantson, ragaszkodna ahhoz, hogy várják meg Gawyn meg a férje érkezését. Hiszen most, hogy elállt a havazás, meg van győződve arról, hogy meg fognak jönni.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 444 - Roche atya elment eléjük? - kérdezte Kivrintől, amikor a pap elindult visszavinni a szentségeket a templomba. - Ő hamarosan itt lesz. Kétségtelenül előbb Courcyba ment, hogy figyelmeztesse az ottaniakat a pestisre, s onnan csak fél nap az út ide. - Eliwys kikövetelte, hogy Kivrin tegye át a szalmazsákját az ajtó elé. Miközben Kivrin átrendezte a barikádot, hogy az ajtó felől érkező huzatot távol tartsa az asszonytól, az írnok váratlanul fölkiáltott és rángatózni kezdett. Az egész teste görcsösen összehúzódott, mintha sokkolnák, az arca irtózatos vicsorba torzult, fekélyes szeme fölfelé bámult. - Ne tedd ezt vele! - kiabálta Kivrin, aki megpróbálta beékelni az írnok foga közé a kanalat Rosemund leveséből. - Hát nem szenvedett eleget? A férfi teste rángatózott. - Hagyd abba! - zokogta Kivrin. - Hagyd abba! Az írnok teste hirtelen elernyedt. A lány bepréselte a kanalat a férfi foga közé, akinek a szája sarkán kevéske fekete váladék szivárgott ki. „Meghalt” - gondolta Kivrin, és nem tudta elhinni. Ránézett, az írnok fekélyes szeme félig nyitva, az arca dagadt és elfeketedett a borosták alatt. A keze ökölbe szorulva nyugodott a két oldalán. Ahogy ott feküdt, nem nézett ki embernek, s Kivrin egy durva pokróccal letakarta az arcát, attól tartva, hogy Rosemund meglátja. - Meghalt? - kérdezte Rosemund és kíváncsian fölült. - Igen - felelte Kivrin. - Istennek hála! - Fölállt. - El kell mondanom Roche atyának. - Nem szeretném, ha kegyelmed egyedül hagyna itt - közölte Rosemund. - Édesanyád itt van - tájékoztatta Kivrin -, meg a sáfár fia, és csak pár perc az egész. - Félek- mondta Rosemund. „Én is” - gondolta Kivrin, letekintve a durva pokrócra. Az írnok halott, de még az sem szüntette meg a szenvedését. Még mindig gyötrődni, még mindig rettegni látszott, bár az arca többé már nem is tűnt emberinek. A Pokol kínjai. - Kérem, ne hagyjon itt kegyelmed! - könyörgött Rosemund. - El kell mondanom Roche atyának - ismételte meg Kivrin, mégis leült az írnok meg Rosemund közé és várt, míg a kislány elaludt, mielőtt elment megkeresni a papot. Aki nem volt sem az udvaron, sem a konyhában. A sáfár tehene az átjáróban álldogált, a szénát ette a disznóól aljáról, s kibaktatott a lány után a rétre. A sáfár a templomkertben volt, sírt ásott, a havas föld a mellével volt egy szintben. „Ő már tudja - gondolta a lány -, de hát ez lehetetlen!” A szíve zakatolni kezdett. - Hol van Roche atya? - kérdezte, a sáfár azonban nem felelt, nem is nézett föl. A tehén odajött mellé és bőgött. - Menj innen! - mondta a lány, s átszaladt a réten a sáfárhoz.
445 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— A sír nem a templomkertben volt, hanem a réten, a temetőkapun túl, és vele egy sorban volt még két további sír, a vaskeménységű föld a hóra halmozva mindegyik mellett. - Mit csinál kegyelmed? - firtatta a lány. - Ezek kiknek a sírjai? A sáfár földobott egy ásónyi földet a halomra. A megfagyott göröngyök úgy csattantak, akár a kövek. - Miért ás kegyelmed három sírt? - tudakolta a lány. - Ki halt meg? - A tehén megbökte Kivrin vállát a szarvával. A lány elhúzódott tőle. - Ki halt meg? A sáfár beledöfte az ásót a vaskeménységű földbe. - Ezek a végső napok, fiú - jelentette ki, s erősen rálépett az ásóra. Kivrinen átvillant a félelem, aztán rájött, hogy a férfi nem ismerte fel őt a fiúruhában. - Én vagyok az, Katherine - mondta. A sáfár fölnézett és bólintott. - Ez az idők végezete - szögezte le. - Akik még nem haltak meg eddig, majd meg fognak. - Előrehajolt és teljes súlyával lenyomta az ásót. A tehén megpróbálta bedugni a fejét Kivrin karja alá. - Menj innét! - mondta a lány, s rácsapott a tehén orrára. Az óvatosan elhátrált, megkerülve a sírokat. Kivrin észrevette, hogy azok nem egyforma méretűek. Az első jókora volt, ám a mellette lévő nem nagyobb, mint Agnesé. Az, amelyikben a sáfár állt, szintén nem látszott nagyobbnak. „Azt mondtam Rosemundnak, nem az ő sírját megy megásni, pedig dehogynem” - gondolta a lány. - Nincs joga kegyelmednek ezt tenni! - tiltakozott. - Kegyelmed fia meg Rosemund már gyógyulóban vannak. Lady Eliwys csupán fáradt, és belebetegedett a gyászba. Ők nem fognak meghalni! A sáfár fölnézett rá, az arca éppoly kifejezéstelen, mint amikor a barikádnál állt, Rosemund méretét latolgatva a sírhoz. - Roche atya azt mondja, kegyelmedet segítségül küldték, de mire megy a Világ Vége ellenében? - Megint ráállt az ásóra. - Kegyelmednek kelleni fognak ezek a sírok. Mind, mind meg fogunk halni. A tehén odaügetett a sír túloldalára, pofája egy szintben a sáfár arcával, s az arcába bőgött. Úgy tűnt, a férfi ezt észre sem veszi. - Nem szabad több sírt ásnia kegyelmednek! - parancsolta a lány. - Megtiltom! A sáfár folytatta az ásást, mintha őt sem vette volna észre. - Ők nem fognak meghalni - állította a lány. - A fekete halál csak Európa lakosságának egyharmadát-felét ölte meg. Nálunk már megvan ez a hányad. Eliwys aznap éjjel halt meg. A sáfár kénytelen volt meghosszabbítani Rosemund sírját Eliwysnek, és amikor eltemették az asszonyt, Kivrin látta, hogy a férfi újat kezdett Rosemundnak.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 446 „El kell vinnem őket innen” - gondolta a sáfárt nézve. A férfi vállához szorított ásóval állt, s amint betemette Eliwys sírját, újra nekikezdett Rosemundénak. „El kell vinnem őket innen, mielőtt elkapják.” Mert el fogják kapni. A döghalál lesben áll, meglapul a ruháikon, az ágyneműjükön lévő baktériumokban, magában a levegőben, amit beszívnak. És ha valami csoda folytán nem kapják el ezektől, a pestis tavasszal újra végigsöpör Oxfordshire-ön, hírnökökön, parasztokon és püspöki követeken. Nem maradhatnak itt. „Skócia - gondolta a lány, s elindult az udvarházba. - Elvihetem őket Észak-Skóciába. A dögvész nem jutott el olyan messzire. A sáfár fia fölülhet a szamárra, Rosemundnak meg készíthetnek egy hordszéket.” Rosemund épp fölült a szalmazsákján. - A sáfár fia kegyelmedért rítt - mondta, amint Kivrin belépett. A fiú véres váladékot hányt. A szalmazsákját teljesen összekente vele, s amikor Kivrin letisztogatta, a fiú ahhoz is túl gyönge volt, hogy fölemelje a fejét. „Még ha Rosemundnak lenne is ereje lovagolni, ennek a gyereknek nincs - gondolta a lány kétségbeesetten. - Nem megyünk sehová.” Éjszaka eszébe jutott a szekér, amivel a randevú helyére érkezett. Talán a sáfár segíthet neki megjavítani és Rosemundot azon szállíthatják. A lány meggyújtott egy mécsest egy izzó széndarabbal, amit a tűzből vett, s kiosont az istállóba, hogy megnézze. Roche szamara ráiázott, amikor kinyitotta az ajtót. Hirtelen szétrebbenés zizegése hallatszott, amint a magasba emelte a füstös fényt. Az összetört ládákat a szekér mellé rakták mint egy barikádot, s ahogy elhúzta őket, a lány tudta: ez nem sikerülhet. A szekér túl nagy volt. A szamár nem tudná húzni. Áfa szekérrúd is hiányzott, elvitte valamelyik vállalkozó szellemű kortárs, hogy megjavítson vele egy sövényt vagy elégesse tűzifának. „Esetleg azzal akarta elhárítani a pestist” - gondolta Kivrin. Koromsötét volt az udvaron, amikor a lány kijött, és a csillagok ugyanolyan élesen, fényesen világoltak, mint Szenteste. A lány Agnesre gondolt, ahogy ott aludt a vállán, a csengő vékony csuklójára kötve, meg a harangok hangjára, amikor szólt a lélekharang az ördögért. „Időnap előtt gondolta Kivrin. - Az ördög még nem halt meg. Szabadon jár-kel a világban.” A lány hosszú ideig ébren feküdt, megpróbált másik tervet kigondolni. Talán készíthetnének valamiféle fekvőágyat, amit a szamár elhúzhat, ha nem túl mély a hó. Vagy talán föltehetik mindkét gyermeket a szamár hátára, a poggyászukat pedig, csomagokba szétosztva, vihetik a hátukon. Végül elaludt, de szinte azonnal föl is ébredt, legalábbis úgy tűnt neki. Még mindig sötét volt. Roche hajolt fölé. A kialvóban lévő tűz alulról világította meg a pap arcát, s ugyanúgy nézett ki, mint a tisztáson, amikor azt
447 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— hitte róla, hogy gonosztevő. Most viszont, még csak félig ébren, kinyújtotta a kezét és gyöngéden megsimogatta a férfi arcát. - Lady Katherine - szólalt meg a pap, s ő rögvest fölébredt. „Rosemund lesz az” - gondolta, s megfordult, hogy ránézzen, a kislány azonban kényelmesen aludt, sovány keze az arca alatt. - Mi az? - kérdezte. - Megbetegedett kegyelmed? A pap a fejét rázta. Szóra nyitotta a száját, aztán becsukta újra. - Jött valaki? - firtatta a lány talpra vergődve. A pap megint megrázta a fejét. „Nem lehet, hogy valaki megbetegedett - gondolta Kivrin. - Nem maradt senki.” Odapillantott a pokrócok halmára az ajtó mellett, ahol a sáfár szokott aludni, de ő nem volt ott. - A sáfár lett beteg? - A sáfár fia meghalt - válaszolta a pap furcsa, elkábult hangon, s a lány látta, hogy Lefric sincs ott a helyén. - Mentem a templomba a hajnali misére... - mondta Roche. A hangja megbicsaklott. - Velem kell hogy jöjjön kegyelmed! - szólította föl a lányt és kivonult. Kivrin fölkapta rongyos takaróját, majd kisietett utána az udvarra. Nem lehet több hat óránál. A nap épp csak a láthatár fölé emelkedett, rózsaszínnel festve meg a beborult eget meg a havat. Roche már el is tűnt a rétre vezető keskeny átjáróban. Kivrin a vállára vetette a pokrócot és utánaszaladt. A sáfár tehene az átjáróban állt, a feje bedugva ott, ahol a disznóól kerítése eltörött, és magához húzta a szalmát. Fölemelte a fejét és rábődült Kivrinre. - Hess! - mondta a lány csapkodva a karjával, de a tehén csak kihúzta a fejét a tapasztott kerítésből, aztán bőgve megindult felé. - Nincs időm megfejni téged - közölte vele a lány. Ellökte a tehén tomporát az útjából, s kipréselte magát mellette. Roche atya már félúton járt a réten, mire utolérte. - Mi az? Nem tudja elmondani kegyelmed? - tudakolta a lány, de a pap nem állt meg, sőt rá se nézett. A réten lévő sírok sora felé fordult. A lány hirtelen megkönnyebbülve azt gondolta, hogy a sáfár megpróbálta maga eltemetni a fiát, pap nélkül. A kis sír be volt temetve, a havas föld fölhantolva fölötte. A sáfár befejezte Rosemund sírját, és ásott még egyet, egy nagyobbat. Kiállt belőle az ásó, a nyele a végének támasztva. Roche nem ment oda Lefric sírjához. Megállt a legújabb mellett és megszólalt, ugyanazon az elkábult hangon: - Mentem a templomba hajnali misét mondani... - Ekkor Kivrin lenézett a sírba. A sáfár szemlátomást megpróbálta eltemetni magát az ásóval, de az ormótlannak bizonyult a szűk helyen, s ezért nekitámasztotta a sír végének. A
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 448 kezével kezdte magára kaparni a földet. Egy nagy göröngyöt tartott megfagyott markában. A lába csaknem be volt fedve, amitől illetlen lett a kinézete, mintha fürdőben heverne. - Rendesen el kell temetnünk - mondta a lány és nyúlt az ásóért. Roche a fejét rázta. - Ez megszentelt föld - jelentette ki dermedten. A lány rájött: a pap azt hiszi, a sáfár öngyilkos lett. „Nem számít” - gondolta, és rádöbbent, hogy mindennek ellenére, hiába borzalom borzalom hátán, Roche még mindig hisz Istenben. A pap épp a templomba ment elmondani a hajnali misét, amikor rálelt a sáfárra. Ha mind meghalnak, ő akkor is folytatni fogja a hajnali misézést, és nem fog semmi összeegyeztethetetlent találni az imádkozásban. - Ez a betegség miatt történt - jelentette ki Kivrin, noha fogalma sem volt, vajon ez igaz-e vagy sem. - A szeptikus pestis. Az a vért fertőzi meg. Roche értetlenül pillantott rá. - Bizonyára ásás közben tört ki rajta a betegség - állította a lány. - A szeptikus pestis megmérgezi az agyat. Nem volt józan eszénél. - Mint Lady Imeyne - mondta a pap, csaknem örvendve. „Nem akarta a megszentelt területen kívül eltemetni - gondolta Kivrin -, annak ellenére, amit hitt róla.” Segített Roche atyának egy kicsit kiegyenesíteni a sáfár hulláját, bár már beállt a merevség. Meg sem próbálták elmozdítani, vagy szemfedélbe csavarni. Roche egy fekete szövettel letakarta a sáfár arcát, aztán fölváltva lapátolták rá a földet. A fagyott földgöröngyök úgy csattantak, akár a kövek. Roche nem ment el a templomba az omátusáért vagy a misekönyvért. Először Lefric sírjánál állt, aztán a sáfárénál, és elmondta az imát a halottakért. Kivrin, mellette állva összekulcsolt kézzel, azt gondolta, a sáfár nem volt eszénél. Eltemette a feleségét és hat gyermekét, eltemetett szinte mindenkit, akit ismert, és még ha nem is volt belázasodva, még ha ő maga mászott is be a sírba és várta, hogy halálra fagyjon, még akkor is a pestis ölte meg. „Nem érdemelt öngyilkosnak járó sírt. Nem érdemelt semmiféle sírt” - gondolta Kivrin. Elvileg neki is velük kellett volna mennie Skóciába, és elborzadt attól, hogy hirtelen micsoda örömöt érzett. „Most már elmehetünk Skóciába - gondolta a lány, azt a sírt nézve, melyet a sáfár Rosemundnak ásott ki. - Rosemund megülheti a szamarat, Roche meg én visszük majd az ételt meg a takarókat.” A lány kinyitotta a szemét és az égre nézett, de most, hogy a nap már fönnjárt, a felhők világosabbnak látszottak, mintha fölszakadoznának a délelőtt közepére. Ha ma délelőtt elindulnak, délre kiérhetnek az erdőből, rátérhetnek az OxfordBath útra. Estére már a Yorkba vivő országúton járhatnak. - Agnus dei, qui tollis peccata mundi - mondta Roche - dona eis requiem.
449 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— „Vinnünk kell zabot a szamárnak - gondolta a lány - meg a fejszét a favágáshoz. Meg takarókat.” Roche befejezte az imát. - Dominus vobiscum et cum spiritu tuo - kérte. - Requiescat in pace. Ámen. - Azzal ment, hogy megkongassa a harangot. „Erre nincs idő!” - gondolta Kivrin, aztán eliramodott az udvarház felé. Össze is csomagolhat, mire Roche megkongatja a lélekharangot, aztán elmondhatja neki a tervét. A pap majd fölmálházza a szamarat és már mehetnek is. Átrohant az udvaron, be az udvarházba. Vinniük kell majd szenet is, hogy legyen mivel tüzet gyújtani. Fölhasználhatják erre Imeyne orvosságos ládikóját. Bement a csarnokba. Rosemund még mindig aludt. Ez jó. Nincs értelme fölébreszteni addig, míg készen nem állnak az indulásra. Lábujj-hegyen ment el mellette a ládikóért, amit aztán kiürített. Odatette a tűz mellé s indult a konyhába. - Fölébredtem, és kegyelmed nem volt itt - jegyezte meg Rosemund. Fölült a szalmazsákján. - Attól féltem, hogy elment. - Mindnyájan elmegyünk - közölte vele Kivrin. - Elmegyünk Skóciába. Odament a kislányhoz. - Pihenned kell az utazás előtt! Nemsokára visszajövök. - Hová megy kegyelmed? - kérdezte Rosemund. - Csak a konyhába. Nem vagy éhes? Hozok neked egy kis zabkását! Most feküdj le és pihenj szépen! - Nem szeretek egyedül lenni - mondta Rosemund. - Nem maradhatna kegyelmed velem egy kicsit? „Nincs erre időm” - gondolta Kivrin. - Csak a konyhába megyek. És Roche atya itt van. Nem hallod? Ő húzza a harangot. Csak pár percre megyek ki. Rendben? - Vidáman rá-mosolygott Rosemundra, ekkor a kislány vonakodva bólintott. - Hamarosan itt leszek. Csaknem futva ment ki. Roche még mindig a lélekharangot kongatta, lassan, állhatatosan. „Siess - gondolta a lány nincs túl sok időnk!” Átkutatta a konyhát, kirakta az ételt az asztalra. Volt egy kerek sajt, és bőven maradt manchet - ezeket egymásra téve, mintha tányérok lennének, fölhalmozta egy daróczsákban, betette a sajtot, és kivitte az egészet a kúthoz. Rosemund az udvarház ajtajában állt, az ajtófélfába kapaszkodott. - Nem ülhetnék kegyelmeddel a konyhában? - kérdezte. Fölvette a felsőruháját meg a cipőjét, de máris borzongott a hideg levegőn. - Túl hideg van - felelte Kivrin, odasietve hozzá. - És pihenned kell! - Amikor elmegy kegyelmed, mindig félek, hogy nem jő vissza magyarázta a kislány. - De itt vagyok - válaszolta Kivrin, ám bement, kihozta Rosemund köpenyét meg egy nyaláb prémet.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 450 - Leülhetsz ide a küszöbre - javasolta -,nézheted, ahogy összecsomagolok. - Rosemund vállára terítette a köpenyt, majd leültette őt, úgy halmozva köré a prémeket, mintha fészket készítene neki. - Rendben? A melltű, melyet Sir Bloet adott Rosemundnak, még mindig ott volt a köpeny nyakánál. A kislány ügyetlenkedett a bekapcsolásával, sovány keze kicsit reszketett. - Courcyba megyünk? - tudakolta. - Nem - felelte Kivrin, bekapcsolva a melltűt. Io suiicen lui dami amo. A helyett vagy itt, akit szeretek. - Skóciába megyünk. Ott biztonságban leszünk a pestistől. - Gondolja kegyelmed, hogy apámuram belehalt a dögvészbe? Kivrin tétovázott. - Anyámasszony azt mondta, csak feltartják, vagy képtelen eljönni. Azt mondta, talán a fivéreim betegek lettek és apámuram majd akkor jön, ha ők meggyógyultak. - És ez így is lehet - jelentette ki Kivrin, Rosemund lába köré terítve egy prémet. - Hagyni fogunk neki egy levelet, hogy tudja, hová mentünk. Rosemund a fejét rázta. - Ha élne, eljött volna értem. Kivrin Rosemund sovány válla köré tekert egy ágyterítőt. - Muszáj elhoznom az ételt, amit magunkkal viszünk - jegyezte meg szelíden. Rosemund bólintott, Kivrin pedig átment az udvaron a konyhába. A fal mellett volt egy zsák hagyma meg egy zsák alma. Az almák már megráncosodtak, a legtöbbön barna folt volt, Kivrin mégis kivonszolta a zsákot az udvarra. Ezt nem kell megfőzni és a tavasz beköszöntéig mindnyájuknak szüksége lesz vitaminra. - Szeretnél egy almát? - kérdezte Rosemundtól. - Igen - válaszolta a kislány. Kivrin keresgélt a zsákban, próbált olyat találni, aminek még kemény és sima a húsa. Előbányászott egy zöldespirosat, megdörgölte a bőr lábravalóján, s odavitte a kislánynak. Elmosolyodott azon az emléken, milyen jól esett volna neki egy alma, mikor beteg volt. Vagy egy pohár narancslé. Ám úgy tűnt, Rosemund elveszti az érdeklődését az első harapás után. Hátradőlt, neki az ajtófélfának, csöndesen fölnézett az égre, és hallgatta Roche harangozásának egyenletes kongását. Kivrin visszatért az almák válogatásához, kiszedve azokat, amiket érdemes magukkal cipelniük, s azon tűnődött, vajon mennyit bír el egy szamár. A szamárnak zabot is kell vinni. Nem lesz sehol fű, bár amikor elérnek Skóciába, talán akad bozót, amit az állat lelegelhet. Vizet nem kell vinniük. Van bőven patak, viszont kell egy fazék, amiben fölforralhatják. - Nem jött el a rokonsága kegyelmedért - szólalt meg Rosemund. Kivrin fölpillantott. A kislány még mindig az ajtóban ült az almával.
451 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— „De eljöttek - gondolta Kivrin -, csak én nem voltam ott.” - Nem - értett egyet Kivrin. - Gondolja kegyelmed, hogy megölte őket a pestis? - Nem - válaszolta Kivrin. Azt gondolta: „Legalább nem kell azt hinnem, hogy holtak vagy cselekvésképtelenek valahol. Legalább tudom, hogy ők jól vannak.” - Amikor elmegyek Sir Bloethoz, el fogom mondani neki, kegyelmed mennyit segített nekünk - folytatta Rosemund. - Kérni fogom, hogy magam mellett tarthassam kegyelmedet meg Roche atyát. - Büszkén fölszegte a fejét. - Jár nekem kíséret meg egy káplán. - Köszönöm - mondta ünnepélyesen Kivrin. Letette a jó almákat tartalmazó zsákot a sajtot meg kenyeret rejtő mellé. A harang elhallgatott, felhangjai még mindig visszhangoztak a hideg levegőben. A lány fogta a vödröt és leeresztette a kútba. Főzni fog egy kis zabkását, majd belevagdossa a sérült almákat. Az laktató étel lesz az utazás előtt. Rosemund almája elgurult a lába mellett a kút aljához, s ott megállt. Kivrin lehajolt, hogy fölvegye. Csak egy apró harapás hiányzott belőle, fehéren a fonnyadt pirosságban. Kivrin megtörölte a zekéjén. - Elejtetted az almádat - mondta és megfordult, hogy visszaadja. A kislány keze még mindig szétnyílt, mintha előrehajolt volna, hogy elkapja az almát, amikor az leesett. - Ó. Rosemund! - sírt föl Kivrin.
ÁTIRAT AZ ÍTÉLETNAPI KÖNYVBŐL (079110-079239) Roche atya meg én elmegyünk Skóciába. Gondolom, nincs semmi értelme ezt elmondani magának, hiszen sosem fogja hallani, ami ezen a felvevőn áll. De talán valaki belebotlik egy fenyéren egy szép nap, vagy Ms. Montoya ásni fog Észak-Skóciában, miután végzett Skendgate-tel. Ha ez így esne, szeretném, ha tudná, mi történt velünk. Tudom, a menekülés alighanem a legrosszabb, amit tehetünk, de el kell vinnem innen Roche atyát. Az egész udvarház meg van fertőzve pestissel - az ágynemű, a ruhák, a levegő - és mindenhol hemzsegnek a patkányok. Láttam egyet a templomban, amikor elmentem Roche albájáért és stólájáért Rosemund temetéséhez. Még ha nem is kapja el tőlük, itt van a pestis körülöttünk mindenütt, és nem fogom tudni meggyőzni, hogy maradjunk itt. El akar majd menni, segíteni.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 452 Nem fogjuk az utakat használni, és távol maradunk a falvaktól. Egy hétre elég ennivalónk van, s aztán már elég messze leszünk északon ahhoz, hogy tudjak élelmiszert venni valamelyik városban. Az írnoknál volt egy zacskó ezüst. És ne aggódjon! Nem lesz semmi bajunk. Ahogy Mr. Gilchrist mondaná: „Minden lehetséges óvintézkedést megtettem.”
453 ————————— CONNIE WILLIS ———————————
HARMINCKETTEDIK FEJEZET
N
az apokaliptikus a jó szó már magára a hiedelemre is, hogy meg tudom menteni Kivrint” - gondolta Dunworthy. Teljesen kimerült, mire Colin visszavitte a szobájába, és megint fölment a láza. - Te csak pihenj! - intette Colin, miközben segített neki lefeküdni. - Nem eshetsz vissza, ha meg akarod menteni Kivrint. - Beszélnem kell Badrival - közölte a tanár. - Meg Finch-csel. - Én majd gondoskodom mindenről - válaszolta a fiú és kirohant. El kell intéznie, hogy elbocsássák őt meg Badrit a kórházból, meg hogy legyen készenlétben orvos Kivrin hazahozatalakor arra az esetre, ha a lány beteg. Szüksége lesz pestis elleni védőoltásra is. Eltűnődött, vajon annak mennyi időbe telik, míg hatni kezd. Mary azt mondta, hogy akkor oltotta be Kivrint, amikor a lány a felvevő beültetése miatt ott volt a kórházban. Az két héttel az ugrás előtt történt, de talán nem telik olyan sok időbe, hogy védettséget szerezzen. Bejött az ápolónő, hogy megmérje a lázát. - Most lesz vége a szolgálatomnak - mondta, mialatt leolvasta a tapaszt. - Mikor fognak kiengedni? - kérdezte a tanár. - Kiengedni? - kérdezett vissza a nővér meglepődve. - Nahát, akkor biztos jobban érzi magát! - Jobban - értett egyet a tanár. - Mikor? Az ápolónő a homlokát ráncolta. - Nagy különbség van aközött, hogy valaki készen áll egy kicsit sétálgatni meg aközött, hogy hazamehet. - Megigazította az infúziót. - Ne akarja túlzásba vinni! Kiment, majd pár perccel később bejött Colin Finch-csel, meg a könyvvel, amit Dunworthy adott neki karácsonyra. - Gondoltam, kelleni fog az álruhához meg mindenhez. - Lerakta Dunworthy lábára. - Elmegyek és hozom Badrit! - Azzal kiszaladt. - Sokkal jobban néz ki, uram - jegyezte meg Finch. - Úgy örülök! Attól tartok, nagy szükség van magára a Balliolban. Leginkább Mrs. Gaddson miatt. Azzal vádolja a Balliolt, hogy aláássuk William egészségét. Azt állítja, a járvány meg Petrarca tanulmányozásának együttes terhelése tönkretette a AGY VALÓSZÍNŰSÉGGEL tényleg
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 454 fiú egészségét. Azzal fenyegetőzik, hogy a Történettudományi Kar dékánjához fordul a panaszával. - Mondja meg neki, hogy csak nyugodtan próbálkozzon meg ezzel! Basingame valahol Skóciában van - jelentette ki Dunworthy. - Szeretném, ha kiderítené, hogy a kitettség előtt mennyivel korábban kell beadni a bubópestis elleni védőoltást, és elő kellene készíteni a laboratóriumot egy ugrásra. - Most épp raktárnak használjuk - közölte Finch. - Több utánpótlásszállítmány jött Londonból, bár egyik sem tartalmazott vécépapírt, annak ellenére, hogy külön kérelmeztem... - Vigye ki az utánpótlást a csarnokba! - javasolta Dunworthy. Szeretném, ha készen állna a háló, amint lehet. Colin a könyökével nyitotta ki az ajtót, a másik karjával meg egyik térdével begurította Badrit. - Kénytelen voltam elosonni vele az ügyeletes nővér elől - jelentette lihegve. Odatolta a tolószéket az ágyhoz. - Szeretnék... - kezdte Dunworthy, aztán Badrira pillantva elhallgatott. A dolog lehetetlen. Badri nincs olyan állapotban, hogy működtesse a hálót. Már annak puszta erőfeszítésétől kimerültnek tűnt, hogy elhozták a kórteremből, és ugyanúgy gyűrögette a köntöse zsebét, mint korábban az övét. - Szükségünk lesz két VIH-re, egy fénymérőre meg egy áljáróra - mondta Badri. Még a hangja is fáradtnak rémlett, bár a kétségbeesés már eltűnt belőle. - És engedély is kell, mind az ugráshoz, mind a visszahozatalhoz. - Mi van a tiltakozókkal, akik a Brasenose-nál tüntettek? - tudakolta Dunworthy. - Meg fogják akadályozni az ugrást? - Nem - felelte Colin. - Átmentek a Nemzeti Vagyonmegőrző Hivatal székházához. Megpróbálják leállíttatni a régészeti feltárást. „Remek - gondolta Dunworthy. - Montoyát túlságosan le fogja kötni templomkertjének megvédése a tüntetőktől ahhoz, hogy közbeavatkozzon. Túl elfoglalt lesz ahhoz, hogy Kivrin felvevőjét keresgélje.” - Mi másra lesz még szüksége? - kérdezte Badritól. - Egy elkülönített memóriára meg egy redundánsra a másolat elmentéséhez. - Előhúzott a zsebéből egy papírlapot és ránézett. - Meg egy távoli bekötésre, hogy lefuttathassam a paraméter-ellenőrzéseket. Odanyújtotta a listát Dunworthynek, aki továbbadta Finch-nek. - Kivrinnek orvosi segítségre is szüksége lesz - jelentette ki Dunworthy -, és szeretném, ha bekötnének egy telefont ebbe a szobába. Finch összevont szemöldökkel meredt a listára. - Ne mondja azt, hogy kifogytunk ezek közül bármelyikből is! - szólalt meg Dunworthy, mielőtt Finch tiltakozhatott volna. - Koldulja össze, kérje kölcsön vagy lopja el! - Visszafordult Badrihoz. - Másra nem lesz szüksége? - Hogy elbocsássanak a kórházból - válaszolta Badri -, ami, attól félek, a legnagyobb akadály.
455 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Igaza van - értett egyet Colin. - A nővér nem fogja kiengedni. Még ide is úgy kellett átcsempésszem. - Ki az orvosa? - tudakolta Dunworthy. - Dr. Gates - felelte Badri -, de... - Biztos meg lehet értetni vele a dolgot - vágott közbe Dunworthy -, elmagyarázni neki, hogy ez vészhelyzet. Badri a fejét rázta. - Csak végső esetben szabad elmondani neki a körülményeket. Meggyőztem, hogy engedjen ki megnyitni a hálót, míg maga beteg volt. Ő nem hitte, hogy ehhez elég jól vagyok, de végül belement. Aztán, amikor visszaestem... Dunworthy aggódva nézett a technikusra. - Biztos benne, hogy képes lesz működtetni a hálót? Talán rá tudom venni Andrewst, idejöhet most, amikor a járványt megfékezték. - Nincs rá idő - válaszolta Badri. - És az egész az én hibám. Én akarom irányítani a hálót. Talán Mr. Finch tud keríteni egy másik orvost. - Igen - értett egyet Dunworthy. - Mondja meg az enyémnek is, hogy beszélni akarok vele! - Azzal nyúlt Colin könyvéért. - Szükségem lesz valami jelmezre. - Pörgette a lapokat, a középkori ruházatot szemléltető illusztrációt keresett. - Nem lehet rajta tépőzár, se cipzár, se gomb. - Talált egy képet Boccaccióról. Megmutatta Finch-nek. - Kétlem, hogy lenne bármi ilyesmink a Huszadik Században. Telefonáljon a Színházszövetségnek, és járjon utána, nincs-e nekik valamijük! - Megteszek minden tőlem telhetőt - ígérte Finch, bár kételkedve ráncolta a homlokát az illusztrációra. Az ajtó kivágódott, a nővér recsegett be, felbőszülve. - Mr. Dunworthy, ez teljességgel felelőtlen! - mondta olyan hangon, amivel már kétségkívül rettegésbe ejtette a második Falkland-háború sebesültjeit is. - Ha már nem képes a saját egészségét megóvni, legalább ne veszélyeztesse másokét! - Tekintetét Finch-re szögezte. - Mr. Dunworthyt nem lehet többé látogatni! Szúrósan meredt Colinra, és elragadta tőle a tolószék fogantyúját. - Mégis, mit képzelt, Mr. Chaudhuri? - firtatta s olyan sebesen pördítette meg a tolószéket, hogy Badri feje hátravágódott. - Már egyszer visszaesett! Nem áll szándékomban megengedni ezt magának másodszor is! - Azzal kitolta Badrit. - Mondtam neked, hogy nem fogjuk tudni kihozni őt - jegyezte meg Colin. A nővér újra föltépte az ajtót. - Tilos a látogatás! - közölte Colinnal. - Visszajövök - súgta oda Colin, majd elsurrant a vénség mellett. Aki merőn nézte őt ősöreg szemével.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 456 - Ha van beleszólásom a dologba, akkor nem! Nyilván volt beleszólása a dologba, Colin ugyanis nem tért vissza addig, míg a vén nővér szolgálatban volt. Azután is csak elhozta Badrinak a cuccot a távoli bekötéshez, és beszámolt Dunworthynek a pestis elleni védőoltásról. Finch fölhívta az Egészségügyet. A teljes védettséghez két hét kell a védőoltás beadása után, a részlegeshez hét nap. - Mr. Finch tudni szeretné, nem kellene-e beoltani téged kolera meg tífusz ellen is. - Nincs rá idő - válaszolta a tanár. Nem volt idő a pestis elleni védőoltásra sem. Kivrin már több mint három hete odaát van, és minden egyes nappal csökken az esélye a túlélésre. Ő maga sem jár közelebb a kórházi elbocsátáshoz. Amint Colin távozott, csöngetett William ápolónőjének és közölte, hogy beszélni akar az orvosával. - Ideje hazamennem - mondta. Az ápolónő nevetett. - Teljesen fölépültem - magyarázta a tanár. - Ma délelőtt tíz kört tettem meg a folyosón. Az ápolónő a fejét csóválta. - Ennél a vírusnál a visszaesések aránya rendkívül magas. Egyszerűen nem vállalhatom a kockázatot. - Rámosolygott. - Hová akar ilyen eltökélten menni? Akármi is az, egészen biztosan kibír még egy hetet maga nélkül. - Kezdődik a tanítás - mondta a tanár és rájött, hogy ez igaz. - Kérem, szóljon az orvosomnak, hogy látni akarom! - Dr. Warden csak ugyanazt fogja mondani, amit én is - felelte az ápolónő, ám szemlátomást továbbadta az üzenetet, mert az orvos betotyogott uzsonna után. Nyilvánvalóan őt is az öregkori nyugdíjból rángatták vissza, hogy segítsen a járvány idején. Hosszú és értelmetlen történetet mesélt a pandémia alatti egészségügyi állapotokról, aztán recsegve kinyilatkoztatta: - Az én időmben addig tartottuk a betegeket kórházban, míg teljesen föl nem épültek. Dunworthy meg sem próbált vitatkozni vele. Megvárta, míg az orvos meg az agg nővér elbicegnek a folyosón, megosztva egymással emlékeiket a százéves háborúról, aztán fölerősítette a hordozható infúziót és elsétált a nyilvános telefonig a Sürgősségi mellett, hogy jelentést kapjon a fejleményekről Finch-től. - A nővér nem engedi a telefont a szobájában - mondta Finch de a pestisről jó híreim vannak. Egy sztreptomicin injekciókúra, gammaglobulinnal meg immunerősítéssel együtt, ideiglenes védettséget ad, és elegendő elkezdeni mindössze tizenkét órával a kitettség előtt.
457 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Jó - felelte Dunworthy. - Kerítsen nekem egy orvost, aki beadja, és aki engedélyezi a kórházi elbocsátásomat! Egy fiatal orvost. És küldje ide Colint! A háló készen áll? - Már majdnem, uram. Megszereztem az engedélyeket az ugráshoz, sőt a visszahozatalhoz is, és találtam felszerelést a távoli bekötéshez. Épp most megyek el érte. Letette és Dunworthy visszaballagott a szobájába. Nem hazudott az ápolónőnek. Minden egyes eltelt pillanattal egyre erősebbnek érezte magát, bár volt némi nyomás az alsó bordái körül, mire visszaért a szobájába. Mrs. Gaddson már ott várta. Mohón keresgélt a Bibliájában lépfenék, forrólázak és aranyerek után. - Olvassa nekem Lukács n. fejezetéből a 9. verset - kérte Dunworthy. Az asszony kikereste. - „Én is mondom néktek: Kérjetek és megadatik néktek” - olvasta, s gyanakvóan pislogott a tanárra. - „Keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek.” Ms. Taylor a látogatási idő legvégén érkezett, és hozott egy mérőszalagot. - Colin küldött, hogy mérjem le magát - közölte. - Az a vén banya odakint nem engedi föl őt erre az emeletre. - A tanár dereka köré tekerte a centit. Azt kellett mondanom neki, hogy Ms. Piantinihez jöttem. Tartsa ki oldalra a karját! - Végighúzta a mérőszalagot a férfi karja mentén is. - Ms. Piantini már jobban van. Még az is lehet, hogy eljátszhatja velünk tizenötödikén a Rimbaud-féle Amikor Megváltóm végül eljövét. Tudja, a Szent Megreformáltaknak fogjuk előadni, de az Egészségügy lefoglalta a templomukat, ezért Mr. Finch igazán kedvesen megengedte, hogy a Balliol kápolnáját használjuk. Milyen méretet hord? A nő lefirkantotta a tanár különféle méreteit, közölte, hogy Colin majd jön a következő nap, és ne aggódjon, a háló már csaknem kész. Kiment, föltehetőleg meglátogatni Ms. Piantinit. Néhány perccel később visszajött egy üzenettel Badritól. Ez állt rajta: „Mr. Dunworthy, huszonnégy paraméter-ellenőrzést végeztem. Mind a huszonnégy minimális időeltolódást mutat, tizenegy egy óránál is kevesebbet, öt pedig öt percnél is kevesebbet. Most divergenciaellenőrzéseket és diagnosztikai értékleolvasásokat végzek, hogy rájöjjek, mi ez.” „Én tudom, mi ez - gondolta Dunworthy. - Ez a fekete halál. Az időeltolódás funkciója az, hogy megakadályozza az olyan kölcsönhatásokat, amelyek befolyásolhatják a történelmet. Öt perc időcsúszás azt jelenti, hogy nincsenek anakronizmusok, kritikus összetalálkozások, amelyek megtörténtét a kontinuumnak meg kell gátolnia. Azt jelenti, hogy az időugrás lakatlan területre érkezik. Azt jelenti, hogy ott járt a pestis. És már minden korabeli meghalt.”
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 458 Colin nem jött el aznap délelőtt. Ebéd után Dunworthy megint elsétált a nyilvános telefonhoz és fölhívta Finch-et. - Nem találtam olyan orvost, aki hajlandó lenne új beteget fogadni - számolt be Finch. - A karantén területén fölhívtam minden orvost és medikust. Jó sokan közülük még mindig influenzásak - mentegetőzött -, és többen... Elhallgatott, Dunworthy azonban tudta, mit akart mondani. Többen meghaltak, köztük az is, aki minden bizonnyal segített volna, aki beadta volna neki a védőoltásokat és kiengedte volna Badrit a kórházból. „Mary nagy-nagynéni nem adta volna föl”, mondta korábban Colin. Ő aztán nem, gondolta a tanár, dacára a nővérnek, Mrs. Gaddsonnak meg a fájón szorító abroncsnak a bordái alatt. Ha ő itt lenne, segítene neki, amiben csak tudna. A férfi visszaballagott a szobájába. A nővér kitűzött egy nagy plakátot az ajtajára: „Bárminemű látogatás tilos!” Az ápolónő azonban nem volt ott a pultnál, sem a szobájában. Colin viszont igen, egy nagy, nedves csomaggal. - A nővér a kórteremben van - mesélte vigyorogva Colin. - Ms. Piantini pont a legjobbkor ájult el. Látnod kellett volna! Nagyon jól csinálja. - A zsinórral ügyetlenkedett. - Az ápolónő is épp most állt szolgálatba, de miatta sem kell aggódnod. William Gaddsonnal van az ágyneműraktárban. A fiú kinyitotta a csomagot. Tele volt ruhákkal: egy hosszú, fekete zekével, fekete térdnadrággal, még csak halványan sem volt középkorias egyik sem, meg egy fekete női legginggel. - Honnan szerezted ezt? - érdeklődött Dunworthy. - Egy Hamletelőadásból? - A III. Richárd-ból - felelte Colin. - A Keble vitte színre az előző trimeszterben. A púpot kivettem belőle. - Van hozzá köpeny is? - firtatta Dunworthy a ruhák közt válogatva. - Mondd meg Finch-nek, hogy kerítsen nekem egy köpenyt! Egy hosszú köpenyt, ami mindent eltakar. - Jó - válaszolta szórakozottan Colin. Elszántan babrálta a csíkot a zöld dzsekijén. Az kettényílt, Colin pedig lerázta a válláról. - Nos? Mit szólsz hozzá? Ő sokkal ügyesebbnek bizonyult Finch-nél. A csizma persze nem stimmelt - úgy nézett ki, mint egy kertész gumicsizmája ám a barna darócing meg az alaktalan szürkésbarna nadrág hasonlított a jobbágy illusztrációjára Colin könyvében. - A nadrág tépőzáras - ismerte el Colin de nem lehet látni az ing alatt. A könyvből másoltam. Én leszek majd a fegyvernököd. A tanárnak ezt látnia kellett volna előre. - Colin - mondta nem jöhetsz velem! - Miért nem? - firtatta Colin. - Segíthetek neked megtalálni a lányt. Ügyes vagyok a keresésben.
459 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Ez lehetetlen! A... - Ó, most majd el fogod mondani nekem, milyen veszélyes a középkorban, ugye? Hát, itt is veszélyes, nem igaz? Mi történt Mary nagynagynénivel? Nagyobb biztonságban lett volna a középkorban, nem? Egy csomó veszélyes dolgot csináltam már. Orvosságot vittem a betegeknek, meg plakátokat tettem ki a kórtermekben. Amíg te beteg voltál, mindenféle veszélyes dolgot csináltam, amiről te nem is tudsz... - Colin... - Túl öreg vagy ahhoz, hogy egyedül menj! És Mary nagy-nagynéni meghagyta nekem, hogy vigyázzak rád. Mi lesz, ha visszaesel? - Colin... - Anyám nem törődik azzal, ha veled megyek. - De én igen. Nem vihetlek magammal. - Szóval csak üljek itt és váljak - mondta keserűen a fiú. - Senki sem fog elmondani nekem semmit, azt sem fogom tudni, élsz-e vagy meghaltál. Fölkapta a dzsekijét. - Ez nem méltányos! - Tudom. - Legalább a laboratóriumba eljöhetek? - Igen. - Akkor is azt hiszem, hagynod kellene, hogy veled menjek - szögezte le a fiú. Kezdte összehajtogatni a legginget. - Itt hagyjam a jelmezedet? - Jobb, ha nem. A nővér még elkobozná. - Mi ez az egész, Mr. Dunworthy? - kérdezte Mrs. Gaddson. Mindketten megriadtak. A nő, a Bibliáját szorongatva, bejött a szobába. - Ezeket gyűjtötte Colin a ruhaakcióhoz - közölte Dunworthy és segített a fiúnak összekötni a ruhadarabokat egy batyuba. - Az itt tartóztatottaknak. - A ruhák továbbadása egyik embertől a másiknak kiváló módszer a fertőzés elterjesztésére - közölte az asszony Dunworthyvel. Colin fölmarkolta a csomagot és kisomfordált. - Ráadásul hagyni, hogy egy gyerek idejöjjön és megkockáztassa, hátha elkap valamit! A fiú fölajánlotta tegnap este, hogy értem jön és elkísér haza az Ispotályból, én viszont azt mondtam: nem engedem, hogy miattam kockára tegye az egészségét! Leült az ágy mellé és kinyitotta a Bibliáját. - Színtiszta kötelességmulasztás engedni, hogy az a fiú látogassa! De, gondolom, nem rosszabb, mint amire számíthattam annak alapján, ahogy maga a kollégiumát igazgatja! Mr. Finch valódi despota lett a maga távollétében. Tegnap őrjöngve támadt rám, amikor kértem még egy tekercs vécépapírt... - Szeretném látni Williamet - mondta Dunworthy. - Itt? - fröcsögte az asszony. - A kórházban? - Egy csattanással becsukta a Bibliáját. - Egyszerűen nem hagyom! Még mindig számos fertőző eset van, és szegény Willy... „Az ágyneműraktárban van az ápolónőmmel” - gondolta a tanár.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 460 - Mondja meg neki, hogy látni szeretném, amilyen hamar csak lehet! - utasította az asszonyt. Aki úgy suhogtatta felé a Bibliáját, ahogy Mózes hívta le a csapásokat Egyiptomra. - Jelenteni fogom a Történettudományi Kar dékánjának a maga kőszívű érzéketlenségét a diákjai jólléte iránt! - acsarogta az asszony és kiviharzott. A tanár hallotta, hogy az asszony hangosan panaszkodik valakinek a folyosón, föltehetőleg az ápolónőnek, mert William, a haját igazgatva, szinte azonnal megjelent. - Sztreptomicin és gamma-globulin injekciókra van szükségem tájékoztatta Dunworthy. - Valamint arra, hogy elbocsássanak a kórházból, továbbá Badri Chaudhurit is. A diák bólintott. - Tudom. Colin mondta, hogy a tanár úr megpróbálja visszahozni azt a történelem szakos hallgatót. - Elgondolkozónak tűnt. - Ismerem ezt az ápolónőt... - Egy ápolónő nem adhat be injekciót orvosi engedély nélkül, és a hazabocsátásokhoz úgyszintén felhatalmazás kell. - Ismerek egy lányt a Nyilvántartóban. Mikorra kellene mindez? - Minél hamarabb. - Máris intézem. Lehet, hogy beletelik két-három napba - mondta William, kifelé indulva. - Egyszer találkoztam Kivrinnel. Épp a Balliol-ba ment, meglátogatni magát. Nagyon csinos lány, nem igaz? „Nem szabad elfeledkeznem arról, hogy majd óva intsem Williamtől - gondolta Dunworthy, és ráébredt, hogy kezdte tényleg elhinni: mindennek dacára mégis meg tudja menteni Kivrint. - Kitartás! Már jövök. Két-három nap múlva.” A délutánt azzal töltötte, hogy föl-le járkált a folyosón, próbálta visszanyerni az erejét. Badri kórtermének mindkét ajtaján „Bárminemű látogatás tilos!” plakát virított, a nővér pedig szúrósan fodrozta könnyező, kék szemével, valahányszor közeledett hozzájuk. Colin érkezett, vizesen és lihegve, egy pár csizmával. - A banyának mindenhol vannak őrei - jelentette. - Mr. Finch kérte, mondjam meg neked, hogy a háló készen áll, viszont nem talál senkit orvosi segítségnek. - Szólj Williamnek, hogy intézze el! - javasolta a tanár. - ő gondoskodik a hazabocsátásunkról meg a sztreptomicin-injekciókról is. - Tudom. Van egy üzenetem tőle Badrinak. Mindjárt visszajövök! De nem jött vissza, és William sem. Amikor Dunworthy elballagott a telefonhoz, hogy hívja a Balliolt, a nővér félúton elkapta és visszakísérte a szobájába. Vagy a nővér által szorosabbra vett védelem kizárta Mrs. Gaddsont is, vagy Mrs. Gaddson még mindig haragudott William miatt. Aznap délután nem mutatkozott.
461 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Uzsonna után egy korábban sosem látott, szépséges ápolónő érkezett egy injekciós tűvel. - A nővért elhívták egy vészhelyzethez - mesélte. - Mi az? - kérdezte a tanár az injekciós tűre mutatva. Az ápolónő szabad kezének egyik ujjával megnyomta a konzol egyik billentyűjét. Ránézett a képernyőre, begépelt még néhány karaktert, aztán odament, hogy beadja az injekciót. - Sztreptomicin - válaszolta. Nem tűnt sem idegesnek, sem titkolózónak, ami azt jelentette, hogy William valahogy elintézte az engedélyt. Az ápolónő beillesztette a nagyobbacska injekciós tűt a kanülbe, befecskendezte az oltóanyagot és kiment. A konzolt bekapcsolva hagyta. A tanár kimászott az ágyból, odament leolvasni a képernyőt. A saját kórlapja látszott rajta. Fölismerte, mert úgy nézett ki, mint Badrié, és pont olyan érthetetlen is volt. Az utolsó bejegyzés így szólt: „IO15802691 14-1-55 1805 150/RPT 1800 CRS IMSTMC 4ML/q6h EÜ40-211-7 M AHRENS”. A férfi lerogyott az ágyra. Ó, Mary! William bizonyára megszerezte Mary belépőkódját, talán a barátnőjétől a Nyilvántartásban, és betáplálta a számítógépbe. A bejegyzések távolról sem lehettek naprakészek, hisz elárasztotta őket a járvány okozta papírmunka, s még nem jutottak el Mary haláláig. Egy nap talán észre fogják venni a hibát, bár a találékony William kétségkívül már gondoskodott arról, hogy majd kitörlődjön. A tanár visszagörgette a kórlapját a képernyőn. Egészen 8-1-55-ig voltak M. AHRENS bejegyzések, addig a napig, amikor Mary meghalt. Minden bizonnyal addig ápolta őt, míg lábra tudott állni. Nem csoda, hogy leállt a szíve. A tanár lekapcsolta a konzolt, hogy a nővér ne vehesse észre az új bejegyzést és visszafeküdt. Eltűnődött, vajon William azt tervezi-e, hogy Mary nevével szignálja a hazabocsátásokat is. Őszintén remélte. Mary akart volna segíteni. Egész este nem jött senki. Az agg nővér bebicegett nyolckor, hogy ellenőrizze a tanár tach karperecét, beadta neki a lázmérőt és beírta az eredményeket a konzolba, de, úgy tűnt, nem vett észre semmit. Tízkor egy második ápolónő, úgyszintén csinos, megismételte a sztreptomicin injekciót, és beadott egy gamma-globulint is. Ő is bekapcsolva hagyta a képernyőt s Dunworthy úgy feküdt, hogy láthassa Mary nevét. Nem hitte, hogy el fog tudni aludni, mégis megtette. Egyiptomról álmodott, a Királyok Völgyéről. - Mr. Dunworthy, ébredjen föl! - suttogta Colin. Egy zseblámpával világított a tanár arcába.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 462 - Mi az? - kérdezte Dunworthy, hunyorogva a fényben. A szemüvege után tapogatózott. - Mi történt? - Én vagyok az, Colin - lehelte a fiú. Maga felé fordította a zseblámpát. Valami ismeretlen okból fehér laboratóriumi köpenyt viselt, az arca pedig feszültnek látszott, vészjóslónak a zseblámpa fölfordított fényében. - Mi a baj? - tudakolta Dunworthy. - Semmi - susogta Colin. - Most leszel elbocsátva. Dunworthy föltette a szemüvegét. Még mindig nem látott semmit. - Hány óra van? - suttogta. - Négy. - A fiú odaadta neki a papucsát és a zseblámpával megvilágította a szekrényt. - Légy szíves, siess! - Levette a kampóról Dunworthy köntösét, odanyújtotta neki. - A nővér bármelyik percben visszajöhet! Dunworthy ügyetlenkedett a köntössel meg a papuccsal, próbált fölébredni, töprengett, vajon miért ebben a fura időpontban engedik haza, és vajon hol van a nővér. Colin odament az ajtóhoz, kikukucskált. Lekapcsolta a zseblámpát, bedugta a túlságosan nagy laborköpeny zsebébe, aztán óvatosan becsukta az ajtót. Egy hosszú, lélegzet-visszafojtott pillanat múlva résnyi-re nyitotta és kikémlelt. - Elmúlt a légiveszély - közölte, majd intett Dunworthynek. - William becsábította az ágyneműraktárba. - Kit, az ápolónőt? - kérdezte Dunworthy, még mindig bizonytalanul. Miért van még mindig szolgálatban? - Nem az ápolónőt. A nővért. William ott tartja, míg el nem megyünk. - És mi van Mrs. Gaddsonnal? Colin zavartnak tűnt. - Mr. Latimernek olvas - mondta védekezően. - Muszáj volt valamit csinálni vele, és Mr. Latimer legalább nem hallja. - Sarkig kitárta az ajtót. Épp mellette parkolt egy tolószék. A fiú megragadta a fogantyúit. - Tudok járni - közölte Dunworthy. - Nincs rá idő - suttogta Colin. - Ráadásul ha bárki megpillant minket, mondhatom, hogy épp a testszkennerbe viszlek. Dunworthy leült, hagyta, hogy Colin végigtolja a folyosón, túl az ágyneműraktáron és Latimer szobáján. Tompán hallotta Mrs. Gaddson hangját az ajtón keresztül, ahogy az Exodusból olvas föl. Colin továbbra is lábujjhegyen ment a folyosó végéig, aztán olyan iramban lódult meg, amit nem lehetett volna összetéveszteni egy páciens elvitelével a testszkennerbe. Végigrohant egy másik folyosón, befordult a sarkon és kiment egy oldalajtón, ott, ahol korábban látták a „Közel az Idők Végezete” táblát. A sikátorban koromsötét volt és ömlött az eső. A tanár csak homályosan tudta kivenni az utca végén parkoló mentőautót. Colin az öklével kopogott be
463 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— a mentő hátulján és egy mentőápoló ugrott le. Az volt, aki' segített kórházba vinni Badrit. És tüntetett a Brasenose-nál. - Be tud szállni? - kérdezte elpirulva a tanártól. Dunworthy bólintott és fölállt. - Húzd be az ajtót! - mondta a mentőápoló Colinnak és körbement, hogy elöl beszálljon. - Nem is kell mondanod, hogy ő is William egyik barátnője - mondta Dunworthy, a lány után nézve. - Persze - felelte Colin. - Megkérdezte tőlem, mit gondolok, miféle anyós lenne Mrs. Gaddsonból. - Fölsegítette a tanárt a lépcsőre, aztán be a mentőbe. - Hol van Badri? - firtatta Dunworthy, letörölgetve az esőt a szemüvegéről. Colin behúzta az ajtót. - A Balliolban. Őt vittük először, hogy be tudja állítani a hálót. - Idegesen nézett ki a hátsó ablakon. - Borzasztóan remélem, hogy a nővér nem nyomja meg a riasztót, mielőtt elmegyünk! - Én nem aggódnék emiatt - jelentette ki Dunworthy. Világos, hogy alábecsülte William csáberejét. A nővér alighanem William ölében ül az ágyneműraktárban, s épp buzgón hímezi egybefonódott monogramjukat a törülközőkre. Colin fölkapcsolta a zseblámpát és a hordágyra irányította a fényét. - Elhoztam az álruhádat - mondta, odanyújtva Dunworthynek a fekete zekét. Dunworthy levette a köntösét és fölöltötte a zekét. A mentő elindult, amitől a tanár csaknem elesett. Leült oldalt a padra, nekitámaszkodott a mentő falának és fölhúzta a fekete legginget. William mentője nem kapcsolta be a szirénát, bár amilyen sebességgel haladt, meg kellett volna tenni. Dunworthy fél kézzel kapaszkodott a szíjba, a másikkal fölhúzta a térdnadrágot, és Colin, aki a csizmáért nyúlt, csaknem átesett a feje fölött. - Találtunk neked egy köpenyt - tájékoztatta Colin. - Mr. Finch a Klasszikus Színházi Társulattól kölcsönözte. - A fiú szétnyitotta. Viktoriánus köpönyeg volt, fekete, vörös selyembéléssel. Ráborította Dunworthy vállára. - Miféle előadáshoz használták? A Drakulához? A mentőautó nagy rándulással megállt, majd a mentőápoló föltépte az ajtót. Colin lesegítette Dunworthyt, apród módjára tartva a nagyméretű köpeny uszályát. Bebuktak a kapu alá. A fejük fölött hangosan kopogott az eső a kövön, valami csörömpölő hang is hallatszott. - Mi ez? - érdeklődött Dunworthy, kikukucskálva a sötét belső udvarra. - Az Amikor Megváltóm végül eljőve - válaszolta Colin. - Az amerikaiak gyakorolják valami egyházi izére. Tisztára döglött, nem igaz? - Mrs. Gaddson említette, hogy a nap minden órájában gyakorolnak, de fogalmam sem volt, hogy hajnali ötre gondolt!
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 464 - Ma este lesz a koncert - világosította föl Colin. - Ma este? - kérdezte Dunworthy, és rájött, hogy ma tizenötödike van. Hatodika a Julián-naptárban. Vízkereszt, a Napkeleti Bölcsek Érkezése. Finch sietett feléjük egy esernyővel. - Elnézést a késésért, de nem találtam sehol egy ernyőt - mondta, miközben Dunworthy fölé tartotta. - El sem tudja képzelni, milyen sok itt tartóztatott távozik s feledkezik meg a visszajuttatásukról. Különösen az amerikaiak... Dunworthy nekivágott a belső udvarnak. - Minden készen áll? - Az orvosi segítség még nincs itt - mondta Finch, megpróbálva Dunworthy feje fölött tartani az esernyőt -, de William Gaddson épp most telefonált, hogy el van intézve és a nő hamarosan itt lesz. Dunworthy akkor sem lepődött volna meg, ha azt hallja, hogy az agg nővér jelentkezett önként erre a munkára. - Őszintén remélem, hogy William sosem fogja bűnözésre adni a fejét! jegyezte meg. - Ó, nem hinném, uram. Az édesanyja sosem járulna hozzá. - Finch néhány lépést futva tett meg, hogy ne maradjon le. - Mr. Chaudhuri már az előkészítő koordinátákat futtatja. És itt van Ms. Montoya. A tanár megtorpant. - Montoya? Mit akar? - Nem tudom, uram. Azt mondta, hírei vannak a maga számára. „Ne most! - gondolta a tanár. - Ne most, amikor olyan közel vagyunk!” Bement a laboratóriumba. Badri a konzolnál ült, Montoya, a terroristadzsekijében meg sáros farmerban, fölé hajolt és a képernyőt leste. Badri mondott neki valamit, a nő a fejét rázta és a digitálisára pillantott. Fölnézett, észrevette Dunworthyt, az arcára kiült az együttérzés. Fölállt és benyúlt az inge zsebébe. „Ne!” - gondolta Dunworthy. A nő odament hozzá. - Nem tudtam, hogy ezt tervezi - mondta és előhúzott egy összehajtogatott papírlapot. - Segíteni szeretnék. - Odaadta neki a papírt. - Ez az az információ, amiből Kivrinnek ki kellett indulnia, amikor átment. A tanár lenézett a kezébe nyomott papírra. Egy térkép volt az. - Ez az ugrás helye. - A nő rámutatott egy keresztre egy fekete vonalon. És ezt itt Skendgate. A templomáról lehet fölismerni. Román stílusú, a szentélyrekesztő rács fölött freskókkal meg egy Szent Antal szoborral. Rámosolygott a tanárra. - Az elveszett tárgyak védőszentje. Tegnap bukkantam rá. A régész rámutatott több másik keresztre.
465 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Ha valamilyen eshetőség miatt mégsem Skendgate-be ment, a legvalószínűbb falvak Esthcote, Henefelde és Shrivendun. Leírtam a megkülönböztető jegyeiket a lap hátára. Badri fölállt és odajött. Ha lehet, még erőtlenebbnek látszott, mint a kórteremben, és lassan mozgott, mint egy öregember, hiszen azzá is vált. - Még mindig minimális időeltolódást kapok, nem számít, milyen változókat táplálok be - mondta. A bordái alá szorította a kezét. - Egy szakaszost futtatok, a háló két órás időközönként öt percre nyílik meg. Ezen a módon nyitva tudjuk tartani egészen huszonnégy órán át, akár harminchatig is, ha mázlink van. Dunworthyben fölmerült, vajon hány olyan kétórás időközön át fog Badri talpon maradni. Már most kikészültnek tűnt. - Csak akkor lépjen be a randevú területére, amikor megpillantja a csillogást vagy a kondenzáció kezdetét! - mondta Badri. - És ha sötét van? - kérdezte Colin. Levette a laboratóriumi köpenyt, és Dunworthy látta, hogy a fegyvernöki jelmezt viseli. - A ragyogást akkor is lehet látni, mi pedig majd kiáltani fogunk - ígérte Badri. Halkan nyögött és megint az oldalához nyomta a kezét. - Megkapta az immunizálást? - Igen. - Jól van. Akkor már csak az orvosra várunk. - Kitartóan bámulta Dunworthyt. - Biztos abban, hogy elég jól van már ehhez? - És maga? - kérdezett vissza Dunworthy. Kinyílt az ajtó, és bejött William ápolónője, esőkabátban. Elpirult, amikor megpillantotta Dunworthyt. - William azt mondta, orvosi segítségre van szüksége. Hol szeretnék, ha fölállítanám a felszerelésemet? JVem szabad elfelejtenem, hogy Kivrint óva intsem ettől a fiútól” gondolta Dunworthy. Badri megmutatta a lánynak, hová telepedjen és Colin kiszaladt a felszerelésért. Montoya odavezette Dunworthyt egy körbekrétázott körhöz a pajzs alatt. - Viselni fogja a szemüvegét? - Igen - válaszolta a tanár. - Majd kiáshatja a templomkertben. - Biztos vagyok benne, hogy nincs ott - felelte komolyan a nő. - Ülni szeretne vagy inkább feküdni? A tanár Kivrinre gondolt, ahogy ott feküdt fél karral eltakarva az arcát, tehetetlenül és vakon. - Inkább állok - jelentette ki. Colin egy hajókofferrel tért vissza. Letette a konzol mellé és odajött a hálóhoz. - Nincs jogod egyedül menni - szögezte le. - Muszáj egyedül mennem, Colin. - Miért?
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 466 - Túl veszélyes. El sem tudod képzelni, milyen volt a fekete halál idejében. - De igen, el tudom. Kétszer is végigolvastam a könyvet és megkaptam a... - Elhallgatott. - Mindent tudok a fekete halálról. Ráadásul, ha annyira szörnyű volt, akkor végképp nem kellene egyedül menned! Ígérem, nem leszek az utadban! - Colin - mondta a tanár tehetetlenül -, felelős vagyok érted. Nem vállalhatok ekkora kockázatot. Badri jött oda a hálóhoz egy fénymérővel. - Az ápolónőnek segítségre van szüksége a többi felszereléséhez közölte. - Ha nem jössz vissza, sosem fogom megtudni, mi történt veled - mondta Colin. Megfordult és kiszaladt. Badri lassú kört írt le Dunworthy körül, méréseket végzett. A homlokát ráncolta, megfogta a könyökét, tovább mért. Odajött az ápolónő egy injekciós tűvel. Dunworthy fölgyűrte a zekéje ujját. - Szeretném, ha tudná, hogy egyáltalán nem helyeslem ezt - mondta az ápolónő, miközben letörölte alkohollal Dunworthy karját. - Mindkettejüknek kórházban a helye! - Bedöfte az injekciót és visszament a hajókofferéhez. Badri megvárta, míg Dunworthy visszahajtja a zeke ujját, aztán elmozdította a karját, további méréseket végzett, megint mozdított a karon. Colin behurcolt egy testszkennert, majd kiment anélkül, hogy Dunworthyre nézett volna. Dunworthy a változásokat figyelte a kijelző képernyőkön. Hallotta a harangjátékosokat, a csukott ajtó mögül szinte dallamos volt a hangzás. Colin kinyitotta az ajtót, és egy pillanatig vad csörömpölés hallatszott, míg a fiú bemanőverezett egy második hajókoffert az ajtón. Odavonszolta, ahol a nővér a felszerelését rendezgette, aztán a vezérlőpulthoz lépett. Montoya mellé állt, nézte, ahogy a képernyők számokat generálnak. A tanár azt kívánta, bárcsak azt mondta volna nekik, hogy ülve megy át az időn. A merev csizma szorította a lábát, és belefáradt a mozdulatlanul állás erőfeszítésébe. Badri beleszólt a mikrofonba, mire a pajzs leereszkedett, megérintette a padlót, s kissé meggyűrődött. Colin mondott valamit Montoyának, a nő fölpillantott, a homlokát ráncolta, aztán bólintott és visszafordult a képernyőhöz. Colin odament a hálóhoz. - Mit csinálsz? - érdeklődött Dunworthy. - Az egyik olyan függönyszerűség beakadt - válaszolta a fiú. Átsétált a túloldalra és megrángatta a gyűrődést. - Kész? - tudakolta Badri. - Igen - felelte Colin és elhátrált a tanulószoba ajtaja felé. - Nem, váljon csak! - Visszament a pajzshoz. - Nem kellene levenned a szemüvegedet? Arra az esetre, ha valaki látná, amint átmész?
467 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Dunworthy levette a szemüvegét és bedugta a zekéje belsejébe. - Ha nem jössz vissza, utánad megyek - ígérte Colin és elhátrált. - Kész - kiáltotta. Dunworthy a képernyőkre pillantott. Azok homályosak, elmosódottak voltak. Ahogy Montoya is, aki előrehajolt Badri válla fölött. A nő a digitálisára pillantott. Badri újra beleszólt a fülbe. Dunworthy lehunyta a szemét. Hallotta, hogy a harangjátékosok szünet nélkül csörömpölik az Amikor Megváltóm végül eljövét. Kinyitotta a szemét. - Most - szólalt meg Badri. Megnyomott egy gombot, mire Colin bevetette magát a pajzs alá, egyenesen Dunworthy karjába.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 468
HARMINCHARMADIK FEJEZET
A
temették Rosemundot, amit a sáfár ásott meg neki. „Kegyelmednek szüksége lesz ezekre a sírokra”, mondta előzőleg a sáfár, és igaza lett. Ők maguk sohasem tudták volna kiásni ezt a sírt. Nem telt tőlük több, csak annyi, hogy kicipeljék a tetemet a rétre. Lefektették a holttestet a sír mellett a földre. A kislány lehetetlenül soványnak látszott a köpenyében, szinte teljesen elfogyott. A jobb keze ujjai, még mindig félig az alma köré görbülve, amit elejtett, csonttá-bőrré asztak. - Meghallgatta kegyelmed a gyónását? - kérdezte Roche. - Igen - válaszolta Kivrin, és igenis úgy tűnt neki, hogy megtette. Rosemund meggyónta, hogy fél a sötéttől meg a pestistől meg az egyedülléttől, hogy szereti az apját és hogy tudja, soha többé nem fogja látni. Mindazon dolgokat, amiket ő maga nem vallhatott meg. Kivrin kikapcsolta a jegyajándék melltűt, melyet Sir Bloet adott Rosemundnak, és a gyerek köré csavarta a köpenyt, eltakarva a fejét, aztán Roche a karjába vette a testet, mintha alvó gyerek lenne, és levitte a sírba. A kimászni már nehéz volt neki, Kivrinnek kellett megragadni egyik óriási kezét, hogy kihúzhassa. Mikor elkezdte a holtakért szóló imát, a pap így szólt: - Domine, ad adjuvandum mefestina. Kivrin aggódva nézett rá. „El kell mennünk innen, mielőtt ő is elkapja - gondolta, és nem javította ki. - Nincs vesztegetni való időnk.” - Dormiunt in somno pacis - mondta Roche, fölvette az ásót s kezdte megtölteni földdel a sírgödröt. Úgy tűnt, egy örökkévalóságig tart. Kivrin egy időre fölváltotta, földforgácsokat vésett le a hantról, ami egyetlen szilárd tömbbé fagyott, közben megpróbálta kisütni, milyen messzire juthatnak sötétedés előtt. Még nincs dél. Ha hamar elindulnak, átvághatnak a Wychwood-erdőn, az OxfordBath úton keresztül a közép-angliai síkságra. Egy héten belül Skóciában lehetnek, Invercassley vagy Dornoch közelében, ahová a pestis sohasem ért el. - Roche atya - szólalt meg a lány, amint a pap elkezdte ledöngölni a földet az ásó lapjával -, Skóciába kell mennünk. - Skóciába? - kérdezte a pap, mintha sosem hallott volna róla. BBA A SÍRBA
469 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Igen - felelte a lány. - El kell mennünk innen. Fognunk kell a szamarat és el kell mennünk Skóciába. A pap bólintott. - Magunkkal kell vinni a szentségeket. Ám mielőtt nekivágunk, harangoznom kell Rosemundért, hogy a lelke bizonyosan eljusson a Mennybe. A lány tiltakozni akart, azt mondani, hogy erre nincs idő, most, rögtön indulniuk kell, de rábólintott. - Elmegyek Bálámért - ajánlkozott. Roche indult a harangtoronyba, a lány meg futva a csűrbe, még mielőtt a pap a toronyig ért volna. Kivrin most, most azonnal szeretett volna elmenni, mielőtt bármi történne, mintha a döghalál elrejtőzve várná, hogy mumusként rájuk vethesse magát a templomból, a serfőzdéből vagy a csűrből. Átszaladt az udvaron, be az istállóba, onnan kivezette a szamarat. Elkezdte fölszíjazni rá a málháskosarakat. A harang egyet kondult, aztán elnémult. Kivrin megtorpant, kezében a hevederszíjjal, és hallgatózott. Azt kívánta, hogy újra megkonduljon. „Három kongatás a nőkért - gondolta a lány, és ráébredt, miért hagyta abba a pap. Egyetlen kondulás a gyermekekért. Ó, Rosemund!” A lány megkötötte a hevedert s elkezdte megtölteni a málháskosarakat. Azok túl kicsik voltak ahhoz, hogy minden beléjük féljen. Föl kell kötöznie a zsákokat valahogy. Megtöltött egy durva szövésű zsákot zabbal a szamárnak, mindkét kezével meregetve a gabonatárolóból - marokszámra szóródott ki a piszkos földre. Azután összekötötte a zsák száját egy érdes kötéllel, mely Agnes pónijának bokszában lógott. A kötél olyan szoros csomóval volt hozzáerősítve a rekeszhez, hogy nem tudta kibogozni. A végén kénytelen volt átrohanni a konyhába egy késért, aztán vissza, az élelemmel megtömött zsákokkal együtt, amelyeket már korábban összerakott. Elvágta a kötelet, fölvagdalta rövidebb darabokra, lehajította a kést és kiment a szamárhoz. Az állat épp lyukat próbált rágcsálni a zabos zsák oldalába. A lány a kötéldarabokkal rákötötte azt is, meg a többi zsákot is a szamár hátára, kivezette az udvarra, majd a réten át a templomhoz. Roche nem volt sehol. Kivrinnek még el kellett mennie a pokrócokért meg a gyertyákért, de először a szentségeket szerette volna betenni a málháskosárba. Étel, zab, pokrócok, gyertyák. Vajon miről feledkezett meg? Roche atya fölbukkant az ajtóban. Nem hozott semmit. - Hol vannak a szentségek? - kérdezte tőle a lány. A pap nem felelt. Egy pillanatig a templom ajtajának támaszkodott, a lányra bámult, és ugyanaz a kifejezés honolt az arcán, mint amikor eljött Kivrinhez, hogy elmesélje neki, mi történt a sáfárral. „Hiszen már mindenki meghalt - gondolta a lány nem maradt senki, akinek a halálhírét hozhatná.”
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 470 - Muszáj harangoznom - szólalt meg a pap, és elindult a templomkerten át a harangtoronyhoz. - De már harangozott kegyelmed, a lélekharangra pedig nincs idő - jelentette ki a lány. - El kell indulnunk Skóciába. - Odakötötte a szamarat a kapuhoz, átfagyott ujjai ügyetlenkedtek az érdes kötéllel, majd a pap után sietett és megfogta a csuhája ujját. - Mi történt? A pap megpördült felé, csaknem erőszakosan, az arckifejezése megijesztette Kivrint. Úgy nézett ki, mint egy gonosztevő, egy gyilkos. - Muszáj vecsernyére harangoznom - mondta és heves rándítással szabadította ki magát a lány kezéből. „Jaj, ne!” - gondolta Kivrin. - Még csak a nap közepén járunk - mondta a lány. - Még nincs itt az ideje a vecsernyének. „Csak kimerült - gondolta a lány. - Mind a ketten annyira fáradtak vagyunk, hogy nem tudunk tisztán gondolkozni.” Megint megragadta a csuha ujját. - Jöjjön, atyám! Mennünk kell, ha sötétedésre át akarunk jutni az erdőn. - Már el is múlt az ideje - jelentette ki a pap -, és én még nem harangoztam. Lady Imeyne haragudni fog. „Jaj, ne - gondolta a lány -, jaj, ne, jaj, ne!” - Majd én elharangozom - ajánlotta Kivrin, s odalépett elé, hogy megállítsa. - Kegyelmednek be kell mennie a házba pihenni. - Már sötétedik - jegyezte meg mérgesen a pap. Nyitotta a száját, mintha rá akarna kiabálni, és nagy fröccsenéssel hányás meg vér bukott ki belőle, rá Kivrin zekéjére. „Jaj, ne, jaj, ne, jaj, ne!” A pap elképedve meredt a lány csupa vér ruhájára, az erőszakosság teljesen eltűnt az arcáról. - Jöjjön, kegyelmed, le kell feküdnie! - mondta Kivrin. Közben azt gondolta: „Sosem fogunk eljutni az udvarházba.” - Beteg vagyok? - kérdezte a férfi, még mindig a vér áztatta zekét bámulva. - Nem - felelte a lány. - Kegyelmed csupán fáradt és pihennie kell. A templom felé vezette. A pap botladozott, a lány pedig azt gondolta: „Ha elesik, nem leszek képes talpra állítani.” Besegítette a papot a templomba, a súlyos ajtót a hátával támasztotta ki, s leültette a fal mellé. - Félek, hogy a munka kifárasztott - mondta a pap, fejét a köveknek támasztva. - Alszom egy kicsit. - Igen, aludjon! - értett egyet Kivrin. Amint Roche lehunyta a szemét, a lány visszarohant az udvarházba pokrócokért meg egy dunyháért, hogy ágyat rögtönözzön a férfinak. Amikor csúszkálva visszaérkezett velük, a pap már nem volt ott.
471 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Roche atya! - kiáltotta, s megpróbált látni a sötét főhajóban. - Hol van kegyelmed? Nem kapott választ. Megint kiszaladt, az ágyneműt még mindig a melléhez szorítva, de a pap nem volt a harangtoronyban, sem a templomkertben. Lehetetlen, hogy elvergődött volna a házáig. Kivrin visszaszaladt a templomba, és a pap tényleg ott is volt, Szent Katalin szobra előtt térdepelt. - Kegyelmednek le kell feküdnie! - utasította a lány, szétterítve a takarókat a padlón. A férfi engedelmesen lefeküdt, a lány bedugta a párnaaljat a feje alá. - Ez a bubópestis, ugye? - kérdezte a pap, föltekintve rá. - Nem - válaszolta a lány és ráborította az ágyterítőt. - Kegyelmed fáradt, ez minden. Próbáljon meg aludni! A férfi az oldalára fordult, háttal a lánynak, ám néhány perc múlva, miután a gyilkos arckifejezés visszatért, fölült és ledobta magáról a takarókat. - Muszáj vecsernyére harangoznom - mondta vádlón. Kivrin alig tudta megakadályozni, hogy fölkeljen. Amikor a pap újra elszunnyadt, a lány csíkokat tépett a zekéje foszlott aljából és a szentélyt elválasztó rácshoz kötözte a férfi kezét. - Ne tedd ezt vele! - mormolta Kivrin újra meg újra anélkül, hogy ennek tudatában lett volna. - Kérlek! Kérlek! Ne tedd ezt vele! A pap kinyitotta a szemét. - Isten bizonyára meghallgatja az ilyen buzgó imádságot - mondta és mélyebb, nyugodtabb álomba süppedt. Kivrin kirohant, lepakolt a szamárról, eloldozta az állatot, összeszedte az étellel teli zsákokat meg a lámpást és becipelte őket a templomba. A férfi még mindig aludt. A lány ismét kiosont, átszaladt az udvaron és húzott egy vödör vizet a kútból. Nem úgy nézett ki a pap, mint aki fölébredt, de amikor Kivrin kicsavarta az oltárterítőből tépett szövetcsíkot és azzal borogatta a homlokát, a férfi, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, megszólalt: - Attól féltem, elment kegyelmed. A lány letörölte a pap szájáról a rászáradt vért. - Kegyelmed nélkül nem mennék Skóciába. - Nem Skóciába - tiltakozott a pap. - A Mennyországba. A lány evett egy keveset az elemózsiás zsákból vett száraz manchet-ból meg a sajtból, és megpróbált valamicskét aludni, de túl hideg volt hozzá. Amikor Roche megfordult és sóhajtott álmában, látta a lélegzetét. Tüzet rakott, kitépte az egyik kunyhó körül a karókból rakott kerítést, s a karókat fölhalmozta a szentélyt elrekesztő rács előtt, ám - még a kitámasztott ajtó ellenére is - füsttel telt meg a templom. Roche köhögött és megint hányt. Ezúttal szinte csak vért. A lány eloltotta a tüzet és két további sietős utat tett
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 472 meg annyi prémért meg pokrócért, amennyit csak talált, majd fészekszerűséget rakott belőlük. Roche láza éjszaka fölment. Lerugdosta a takarókat, kikelt Kivrin ellen, többnyire olyan szavakkal, amiket a lány nem értett, bár egyszer világosan azt mondta: - Menj innen, az Isten verjen meg! - és újra meg újra, vadul: - Egyre sötétedik! Kivrin odavitte a gyertyákat az oltárról meg a szentélyt elválasztó rács tetejéről, és Szent Katalin szobra elé tette őket. Amikor a pap őrjöngése a sötétségről rosszabbodott, meggyújtotta mindet és újra betakarta a férfit. Úgy tűnt, ez segít egy kicsit. A pap láza egyre emelkedett, s a ráhalmozott takarók ellenére vacogott a foga. Kivrinnek úgy tűnt, a bőre máris feketedik, a véredények mind megrepednek és bevérzések keletkeznek a bőre alatt. „Ne tedd ezt! Kérlek!” Reggelre a pap jobban lett. A bőre végül nem feketedett el, csak a gyertyák bizonytalan fényétől tűnt foltosnak. A láza kissé csillapodott, mély álomban töltötte az egész délelőttöt meg a délután nagy részét, és egyáltalán nem hányt. A lány sötétedés előtt kiment még vízért. Egyesek maguktól meggyógyultak és másokat az imák mentettek meg. Nem halt meg mindenki, aki elkapta a fertőzést. A tüdőpestis halálozási aránya csak kilencven százalék volt. A pap magánál volt, amikor a lány bement, egy füstös fénynyaláb világította meg, ahogy feküdt. Kivrin letérdelt, odatartott egy kupa vizet a pap szájához, megemelve a fejét, hogy tudjon inni. - Ez a kék nyavalya - jelentette ki a pap, amikor a lány leengedte a fejét. - Kegyelmed nem fog meghalni - állította a lány. „Kilencven százalék. Kilencven százalék.” - Meg kell gyónnom. Nem. A férfi nem halhat meg! Akkor ő teljesen egyedül maradna itt. A lány, szólásra képtelenül, csak a fejét rázta. - Irgalmazz, Atyám, mert vétkeztem... - kezdte el latinul a pap. Nem is vétkezett. Ápolta a betegeket, meggyóntatta a haldoklókat, eltemette a holtakat. Isten az, akinek irgalomért kellene esedeznie. - ...gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Haragudtam Lady Imeyne-re. Kiabáltam Maisryvel. - A pap nagyot nyelt. - Érzéki gondolataim támadtak az Úr egyik szentjéről. Érzéki gondolatok. - Esedezve kérem Isten bocsánatát, és tőled, Atyám, föloldozást a bűneim alól, ha méltónak ítélsz. „Nincs semmi megbocsátandó - akarta mondani a lány. - A bűneid nem bűnök. Érzéki gondolatok. Lefogtuk Rosemundot, meg elbarikádoztuk a falut egy ártalmatlan fiú elől, és eltemettünk egy hathónapos csecsemőt. Ez a Világ Vége. Minden bizonnyal megengedhető néhány érzéki gondolat.”
473 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Kivrin tehetetlenül emelte föl a kezét, képtelenül arra, hogy kimondja a bűnbocsánat szavait, ám úgy tűnt, a pap ezt nem észleli. - Ó, Istenem - mondta -, teljes szívemből bánom, hogy megbántottalak. „Megbántottalak. Te Isten szentje vagy - akarta mondani neki a lány -, és Ő hol a pokolban van? Miért nem jön és ment meg téged?” Nem volt már olaj. A lány a vödörbe mártotta az ujjait és keresztet rajzolt a pap szemére, fülére, orrára és szájára, a kezére, mely fogta az ő kezét, amikor ő haldokolt. - Quid quid deliquiste - mondta a pap. Kivrin megint megmerítette a kezét és kereszttel jelölte meg a férfi talpát is. - Libera nos, quaesumus, Domine - sugalmazta a pap. - Ab omnibus malis praeteritis, praesentibus, etfuturis - folytatta a lány. Szabadíts meg, kérünk, Urunk, minden gonosztól, most és mind-örökkön örökké. - Perducat te ad vitám aetemam - mormolta a pap. És vezessen el téged az örök életre. - Ámen - fejezte be a lány, aztán előrehajolt, hogy fölitassa a vért, ami sugárban ömlött ki a pap szájából. A férfi végighányta az éjszaka hátralévő óráit és a következő nap nagy részét, aztán délután öntudatlanságba süppedt, a légzése felületessé és szabálytalanná vált. Kivrin mellette ült és forró homlokát borogatta. - Ne halj meg! - kérte, amikor a pap lélegzete elállt, majd erőlködve újraindult, fáradságosabban. - Ne halj meg! - mondta halkan. - Mit fogok tenni nélküled? Teljesen egyedül leszek. - Nem szabad itt maradnia kegyelmednek - közölte a pap. Résnyire nyitotta vöröslő, bedagadt szemét. - Azt hittem, alszik kegyelmed - sajnálkozott a lány. - Nem akartam fölébreszteni. - Kegyelmednek vissza kell mennie a Mennybe - mondta a pap. - Kérem, imádkozzon kegyelmed a purgatóriumba került lelkemért, hogy rövid legyen ottani időzésem. Purgatórium. Mintha Isten még több szenvedést mérne rá, mint amit eddig átélt. - Kegyelmednek nem lesz szüksége az én imáimra - szögezte le a lány. - Kegyelmednek vissza kell térnie arra a helyre, ahonnét jött - vélte a pap, és a keze tétova, sodródó mozdulattal emelkedett föl az arca elé, mintha megpróbálna elhárítani egy ütést. Kivrin megragadta a kezét, gyöngéden fogta, nehogy megsérüljenek a bőr alatti erek, s az arcához szorította. Kegyelmednek vissza kell térnie arra a helyre, ahonnét jött. „Bárcsak tehetném” - gondolta a lány. Eltűnődött, vajon mennyi ideig tartották nyitva az ugrás helyét, mielőtt végképp föladták. Négy napig? Egy hétig? Talán még mindig nyitva áll. Mr. Dunworthy nem fogja megengedni, hogy becsukják,
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 474 amíg csak van remény. „De nincs - gondolt a lány. - Nem 1320-ban vagyok. Itt vagyok, ahol vége a világnak.” - Nem tudok - vallotta be Kivrin. - Nem tudom az utat. - Próbáljon visszaemlékezni kegyelmed! - parancsolta Roche, kiszabadítva a kezét és integetve. - Agnes, elágazáson túl. A pap önkívületben van. A lány föltérdelt attól félve, hogy a férfi majd megint megpróbál fölkelni. - Ahol leesett kegyelmed - magyarázta a pap, fél kezét az integető könyöke alá tette és a lány rádöbbent, hogy mutatni próbál. - Elágazáson túl. Az elágazáson túl. - Mi van az elágazáson túl? - kérdezte. - A hely, ahol először ráleltem kegyelmedre, amikor leesett a Mennyből felelte a pap és hagyta lehullani a karját. - Azt hittem, Gawyn talált rám. - Igen - válaszolta a pap, mintha nem lenne ellentmondás abban, amit Kivrin állított. - Útközben találkoztam vele, amikor az udvarházba hoztam kegyelmedet. Útközben találkozott vele. - Az a hely, ahol Agnes leesett - mondta a pap, próbált segíteni a fölidézésben. - Aznap, amikor magyalért mentünk. „Miért nem akkor mondtad el nekem, amikor ott voltunk?” - gondolta a lány, ám tudta is a választ. A pap nagyon el volt foglalva a szamárral, amely megmakacsolta magát a dombtetőn, és nem volt hajlandó egy tapodtat sem továbbmenni. „Mert a szamár látott átjönni az időn - gondolta a lány, és tudta: a pap állt fölötte a tisztáson és nézett le rá, amikor ott feküdt, karjával takarva el az arcát. - Hallottam is őt. Láttam a lábnyomát.” - Kegyelmednek vissza kell térnie arra a helyre, s onnan ismét a Mennybe - indítványozta a pap és lehunyta a szemét. A pap tehát látta őt megérkezni, odament, állt fölötte, míg ő csukott szemmel feküdt, föltette a szamarára, amikor ő beteg lett. És ő soha, még csak nem is sejtette mindezt, még akkor sem, amikor megpillantotta a templomban, még akkor sem, amikor Agnes elmesélte neki, hogy a pap szerint ő egy szent. Mert Gawyn azt állította, ő talált rá. Gawyn, aki szeret hencegni, és aki mindennél jobban vágyott arra, hogy imponáljon Lady Eliwysnek. „Rátaláltam kegyelmedre s elhoztam onnan”, mesélte neki Gawyn. Talán még hazugságnak sem tartotta ezt. Elvégre a falusi pap egy senki. És egész idő alatt, míg Rosemund beteg volt, Gawyn pedig ellovagolt Bath-ba közben az ugrás megnyílt, aztán bezárult újra örökre - Roche mindvégig tudta, hol az a hely. - Semmi szükség, hogy kegyelmed várjon rám - szólalt meg a pap. Kétségtelen, hogy már nagyon vágyódnak odaát kegyelmed visszatértére.
475 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Csitt! - szólt rá szelíden Kivrin. - Próbáljon meg aludni! A pap megint nyugtalan álomba merült, a keze még mindig szüntelenül mozgott, megpróbált mutatni, kaparászta a takarókat. Lelökte magáról a pokrócokat, megint az ágyékát fogdosta. „Szegény ember - gondolta Kivrin -, nem menekül meg semmilyen méltatlanságtól.” A lány visszatette a pap kezét a mellkasára és betakarta, de a férfi újra lelökte a pokrócot, fölhúzta a tunikáját a nadrágja fölé. Megmarkolta az ágyékát, aztán remegett, elengedte - a mozgásban Rosemundra emlékeztette valami Kivrint. A lány a homlokát ráncolta. A pap vért hányt. Ez, meg az a szakasz, amibe a járvány már eljutott, hitette el vele, hogy a papnak tüdőpestise van. Nem is látott búbokat a hóna alatt, amikor levette róla a kabátját. Föl- és félrehúzta a csuha alját s elé tárult a durván szőtt, gyapjú alsóruha, mely feszült a pap derekán és belegubancolódott az albája alja. Kivrin látta, nem fogja tudni ezeket elhúzni anélkül, hogy megemelné a férfit. Márpedig olyan sok ruha gyűrődött össze, hogy semmit sem látott. Gyöngéden rátette a kezét a pap combjára, emlékezve arra, mennyire érzékeny volt Rosemund karja. A férfi összerezzent, de nem ébredt föl, és a lány fölcsúsztatta a kezét a comb belsején, épp csak hozzáérve a szövethez. Mely forró volt. - Bocsáss meg! - mondta és becsúsztatta a kezét a pap lába közé. A férfi fölsikoltott, görcsös mozdulatot tett, a térde élesen fölvágódott, de Kivrin már elrándult az útjából, s a szájához kapta a kezét. A bubó gigászian nagy volt, tapintásra izzóan forró. Már órákkal ezelőtt meg kellett volna nyitni. Roche nem ébredt föl, még a saját sikoltására sem. Az arca szederjes lett, a légzése maradt egyenletes, szörcsögő. Görcsös rángatózásától a takarók megint szerteszálltak. A lány megállt és betakarta. Megint fölrándult a férfi térde, de kevésbé vadul. A lány köré húzkodta a pokrócokat, aztán elvette az utolsó gyertyát a szentélyt elzáró rács tetejéről, betette a lámpásba és meggyújtotta az egyik Szent Katalin előtt álló gyertyáról. - Egy pillanat múlva itt leszek újra - ígérte, azzal végigment a főhajón, ki a templomból. A kinti fénytől hunyorgott, pedig már majdnem beesteledett. Az ég beborult, fújt egy kis szél, és úgy tűnt, odakint melegebb van, mint bent a templomban. A lány átszaladt a réten, kezével óvta a lámpás nyitott részét. A csűrben van egy éles kés. Azzal vágta szét a kötelet, amikor összecsomagolt az útra. Mielőtt azonban fölvágja a bubót, fertőtlenítenie kell. Meg kell nyitni a földagadt mirigyet, mielőtt az szétreped. Amikor a bubók az ágyékon nőttek, veszélyesen közel voltak a comb ütőeréhez. Még ha nem is vérzik el azon nyomban Roche, az a rengeteg méreg közvetlenül bekerül a véráramba. Már órákkal ezelőtt meg kellett volna nyitnia.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 476 A lány száguldott a csűr meg az üres disznóól között, be az udvarra. Az istálló ajtaja nyitva állt, s hallott valakit odabent motozni. Odakapta a fejét. - Ki van itt? - kérdezte és fölemelte a lámpást. A sáfár tehene állt az egyik rekesz előtt s a kiömlött zabot ette. Fölemelte a fejét, Kivrinre nézett, majd botladozó futással felé indult. - Nincs rá időm - közölte vele Kivrin. Fölkapta a kést, mely az összekuszálódott köteleken feküdt, és kirohant. A tehén követte, ügyetlenül baktatva telis-tele tőgye miatt. Sajnálatra méltóan bőgött. - Menj inneni - mondta Kivrin, közel a síráshoz. - Segítenem kell rajta, vagy meg fog halni! - A lány a késre pillantott. Az mocskos volt. Amikor rátalált a csűrben, már piszkos volt, és ő letette a csűr koszos, trágyás padlójára, valahányszor épp nem kellett neki a kötél fölszabdalása közben. Odament a kúthoz, megfogta a vödröt. Alig volt víz az alján, és azon is jéghártya nőtt. Még arra sem volt elég, hogy ellepje a kést. Egy örökkévalóságba telne tüzet rakni és fölforralni. Erre nincs idő. A bubó már szét is repedhetett mostanra. Amire szüksége van, az alkohol, de elhasználták az összes bort, amikor fölvágták a búbokat, meg föladták az utolsó kenetet minden egyes haldoklónak. Eszébe jutott a palack, melyet az írnok fölvitt Rosemund lányszobájába. A tehén megtaszította. - Nem - szögezte le határozottan, egy lökéssel kinyitotta az udvarház ajtaját, s vitte a lámpát is. Az előszobában sötét volt, ám a csarnokba beáradt a napfény a keskeny ablakokon, hosszú, gomolygó arany fénynyalábokban, amelyek megvilágították a hideg tűzhelyet, a nagy asztalt meg az almákat, melyeket Kivrin ott borított ki a daróczsákból. A patkányok el sem futottak. Fölnéztek, amikor a lány bement, apró, fekete fülük rángott, aztán visszatértek az almák rágcsálásához. Csaknem egy tucatnyi volt az asztalon egy pedig Agnes háromlábú sámliján ült, kényes kis mancsai a pofájához emelve, mintha imádkozna. A lány letette a lámpást a padlóra. - Kifelé! - rikoltotta. A patkányok az asztalon még csak föl sem néztek. Az, amelyik imádkozott, föltekintett összetett mancsa fölött, hűvös, bíráló pillantással, mintha Kivrin lenne itt a betolakodó. - Ki innen! - kiáltotta a lány és feléjük szaladt. A patkányok még ekkor sem futottak el. Ketten közülük behúzódtak a sótartó mögé, egyikük koppanva ejtette le az addig eszegetett almát az asztalra. Az legurult a szélén, rá a sás borította padlóra. Kivrin fölemelte a kést. - Ki... - Lecsapott vele az asztalra és a patkányok szétszóródtak. Újra fölemelte a kést. - ...innen... - Lesöpörte az almákat az asztalról a földre. Azok pattogva szétgurultak a sáson. Meglepetésében vagy ijedtében az a
477 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— patkány, amelyik Agnes sámliján ült, egyenesen Kivrin felé rohant. - Ki!... A lány felé hajította a kést, mire a patkány be-iramlott a sámli alá, és eltűnt a sásban. - ...Kifelé! - sivította Kivrin, kezébe temetve az arcát. - Múúú - mondta a tehén az előszobából. - Ez egy betegség - suttogta reszketegen Kivrin, még mindig a szájára tapasztott kézzel. - Senki sem tehet róla. Azzal ment a késért meg a lámpásért. A tehén félig beékelte magát az udvarház ajtajába, és ott beszorult. Siralmasan bőgött a lány felé. Kivrin otthagyta, fölment a lányszobába, semmibe véve a surranó lépéseket a feje fölött. Aszóba jéghideg volt. A vászon, amit Eliwys az ablakra erősített, levált és egyik sarkán lógott. Az ágykárpitok is leszakadtak az egyik oldalon, ott, ahol az írnok azokba kapaszkodva próbálta fölhúzni magát. A pehelymatrac félig lecsúszott az ágyról. Apró neszek hallatszottak az ágy alól, de a lány nem próbált utánajárni, hogy pontosan honnan. A láda még mindig nyitva állt, faragott teteje kitámasztva az ágy lábához, s az írnok súlyos bíborszín köpenye összehajtogatva hevert benne. A palack bor begurult az ágy alá. Kivrin levetette magát a földre, benyúlt érte az ágy alá. Elgurult az érintésétől, így félig be kellett másznia az ágy alá, mire rendesen meg tudta fogni és kihúzni. A dugó kijött belőle, valószínűleg akkor, amikor ő berúgta az ágy alá. Mindössze kevéske bor tapadt a palack szájához. - Ne! - fakadt ki a lány reményvesztetten. Egy hosszú percig csak ült, kezében az üres palackkal. A templomban nem volt bor. Roche elhasználta az összeset az utolsó kenetek föladásához. A lánynak hirtelen eszébe jutott az az üveg, amit a pap adott neki Agnes térdének kúrálásához. Betekergőzött az ágy alá. Most már elővigyázatosan húzta végig a kezét az ágytámla mentén, nehogy föllökje. Nem tudta fölidézni, mennyi volt benne, de úgy emlékezett, hogy nem használta el mindet. Az óvatossága dacára majdnem kiborította, csak akkor ragadta meg a széles nyakat, amikor már dőlt. Kihátrált az ágy alól és óvatosan meglötyögtette. Még csaknem félig volt. Bedöfte a kést a zekéje övrészébe, bedugta a palackot a hóna alá, fölmarta az írnok köpenyét, és lement a lépcsőn. A patkányok már visszatértek, folytatták a munkát az almákon, ezúttal azonban szétszaladtak, amikor a lány elindult lefelé a kőlépcsőn, ő pedig megpróbált oda sem nézni, hogy ne tudja, hová. A tehén testének több mint felével átvergődött az előszoba ajtaján, és mostanra kilátástalanul elzárta az utat. Kivrin mindent lerámolt a válaszfalakon belül, elsöpörte a sást egy darabon, hogy a palackot egyenesen a kőpadlóra állíthassa. Kilökdöste a tehenet, mely egész idő alatt boldogtalanul bőgött. Amint kiért, a tehén tüstént megpróbált újra bemenni Kivrinhez.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 478 - Nem - közölte a lány. - Nincs rá idő. - De azért csak visszament a csűrbe, föl a padlásra, és leszórt egy villányi szénát. Aztán fölmart mindent és visszarohant a templomba. Roche addigra elvesztette az eszméletét. A teste ellazult. Óriási lába hosszan elnyúlt előtte, szélesen szétterpesztve, karja az oldalánál hevert, tenyérrel fölfelé. Úgy nézett ki, mint akit leterített egy csapás. A légzése nehézkes volt és reszketeg, mintha a hideg rázná. Kivrin betakarta a súlyos bíborpalásttal. - Visszajöttem, Roche - mondta, megveregetve a férfi kinyújtott karját, de ő nem adta jelét annak, hogy hallotta. A lány levette az ellenzőt a lámpásról, és annak lángjával gyújtotta meg az összes gyertyát. Már csak három maradt Lady Imeyne gyertyáiból, s azok is félig leégtek. A lány meggyújtotta a mécseseket is, meg a vaskos faggyúgyertyát Szent Katalin fülkéjében, és közelebb vitte őket Roche lábához, hogy jól lásson. - Kénytelen leszek levenni kegyelmed alsóruháját - jelentette be a lány, visszahajtva a takarót. - Meg kell nyitnom a bubót. - Kikötötte a lábravaló rongyos zsinórjait. A pap nem rándult össze az érintésére, de kicsit nyöszörgőit, és az vizenyősen hangzott. A lány megrántotta az alsóruhát, megpróbálva így a férfi csípője alá húzni, aztán a szárát cibálta, de túl szoros volt. Le kell vágni róla. Lehetett volna annyi esze, hogy elhozza Rosemund ollóját is. - Le fogom vágni kegyelmedről a lábravalót - közölte a lány és visszamászott oda, ahol a kést hagyta, meg a palack bort. - Igyekezni fogok, hogy ne vágjam meg kegyelmedet is!- Megszagolta a palackot, aztán belekortyolt és fulladozni kezdett. Jól van. Régi, tele alkohollal. Ráöntötte a kés pengéjére, megtörölte az élét a lábán, még öntött rá, s gondosan hagyott annyit, hogy eleget locsolhasson a sebre, amikor már megnyitotta. - Beata - mormolta Roche. A keze az ágyéka felé tapogatózott. - Rendben van - szólalt meg Kivrin. Megfogta a lábravaló egyik szárát és fölvágta a gyapjút. - Tudom, hogy most fáj, de meg fogom nyitni a bubót. Két kézzel húzta meg a durva anyagot és az, hála az égnek, hangos hasadással szakadt szét. Roche fölhúzta a térdét. - Nem, nem, hagyja kegyelmed lenn a lábát - mondta Kivrin és próbált lökni rajta. - Meg kell nyitnom a bubót. Nem tudta visszafektetni a pap lábát. Pillanatnyilag hagyta őt, inkább befejezte a lábravaló szárának eltépését, benyúlva a pap lába alá, hogy a durva anyagot végig föl tudja hasítani, s így láthassa a bubót. Kétszer akkora volt, mint Rosemundé, és teljesen fekete. Már órákkal ezelőtt, napokkal ezelőtt meg kellett volna nyitni. - Roche atya, kérem, nyújtsa ki a lábát! - kérte a lány, teljes súlyával ránehezedve a pap térdére. - Föl kell vágni a pestises kelést!
479 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Nem reagált. A lány nem volt biztos abban, hogy a pap képes lenne megmozdulni, hogy az izmai nem maguktól rándulnak össze, úgy, ahogy az írnokéi, ám nem várhatott addig, míg a görcsös roham, már amennyiben ez az, elmúlik. Bármelyik pillanatban szétrepedhet a bubó. Egy pillanatra elhátrált, aztán letérdelt a pap lábánál és a kést markolva fölnyúlt a fölhúzott lábak alatt. Roche nyöszörgött, a lány egy kissé lejjebb vitte a kést, aztán lassan, óvatosan mozdította előre, míg hozzá nem ért a bubóhoz. A pap rúgása a bordái kellős közepén találta el. Elterült tőle. A kést is elengedte, az hangos csörömpöléssel gurult a kőpadlón. A rúgástól elállt Kivrin lélegzete és csak feküdt ott, levegő után kapkodott, hosszan, sípolva lélegzett. Megpróbált fölülni. Fájdalom nyilallt a jobb oldalába és a bordáit markolva visszazuhant. Roche még mindig sikoltozott - hosszan tartó, szörnyű hang, mint egy megkínzott állaté. Kivrin lassan a bal oldalára gördült, szorosan rátapasztva kezét a bordáira, hogy lássa a papot. A férfi előre-hátra himbálta magát, mint egy gyerek, egyfolytában sikítva, meztelen lábát védelmezőleg húzta föl a mellkasához. A lány nem látta a bubót. Kivrin kezével a kőpadlóra támaszkodva emelte magát félig ülő helyzetbe, aztán egyre közelebb húzta a kezét, míg le nem tudta tenni mindkettőt, és térdre nem tudott vergődni. Halk, nyögdécselő jajgatás szakadt ki belőle, ami elveszett Roche hangjában. A pap bizonyára eltört néhány bordát. A lány a kezére köpött s félt, hogy vért fog látni. Amikor végül térdre emelkedett, egy percig leült a sarkára, összekuporodott, hogy ne fájjon annyira. - Bocsánat - suttogta -, nem akartalak bántani! - A térdén vonszolta oda magát a paphoz, mankóként használva a jobb kezét. Az erőfeszítéstől nagyobb levegőt kellett vennie, és minden lélegzetvétel belenyilallt az oldalába. - Minden rendben, Roche - suttogta. - Már jövök. Már jövök. A férfi görcsösen fölhúzta a lábát a hangja hallatán, a lány pedig elhúzódott oldalra, a pap és az oldalfal közé, jócskán az elérhetőségen túl. Amikor a pap belerúgott, föllökte Szent Katalin egyik gyertyáját is, mely most sárga tócsában feküdt mellette, és még mindig lángolt. Kivrin fölállította, majd kezét a férfi vállára tette. - Ssss, Roche! - csitította. - Nem lesz semmi baj! Most már itt vagyok. A pap abbahagyta a sikoltozást. - Sajnálom - mondta fölé hajolva a lány. - Nem akartalak bántani. Csak a bubót próbáltam megnyitni. A pap még jobban fölhúzta a térdét. Kivrin fölvette a vörös gyertyát, s a férfi mezítelen feneke fölé tartotta. Látta a bubót, fekete volt és kemény a gyertya fényében. Még csak bele sem hasított. Magasabbra emelte a gyertyát, próbálta kivenni, hová lett a kés. A sírbolt irányába gurult nagy
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 480 csörömpöléssel. Abba az irányba tartotta a gyertyát, remélve, hogy észreveszi a fém csillanását. De nem látott semmit. Kezdett fölállni, óvatosan mozgott, hogy elkerülje a fájdalmat, ám felállás közben szaggatni kezdett, mire a lány fölkiáltott és előregörnyedt. - Mi történt? - kérdezte Roche. A szeme nyitva volt, kevéske vér látszott a szája sarkában. A lány töprengett, vajon nem harapta-e el a nyelvét a sikoltozás közben. - Csak nem okoztam sérülést kegyelmednek? - Nem - válaszolta a lány, visszatérdelve mellé. - Nem. Kegyelmed nem okozott nekem sérülést. - Fölitatta a vért a pap szájáról a zekéje ujjával. - Kegyelmednek muszáj... - szólalt meg a pap, s amikor kinyitotta a száját, még több vér szivárgott ki. Nagyot nyelt. - Kegyelmednek muszáj elmondani a haldoklók imáját. - Nem - utasította el a lány. - Kegyelmed nem fog meghalni. - Megint letörölte a férfi száját. - De föl kell nyitni a bubót, mielőtt megreped. - Ne! - mondta a férfi, és a lány nem tudta, vajon úgy értette, hogy ne nyissa meg a bubót, vagy hogy ne menjen el. A pap a fogát csikorgatta, vér csörgött a szájából. A lány ülő helyzetbe süppedt, vigyázott, ne jajduljon föl, és ölébe vette a férfi fejét. - Requiem aeternam dona eis - mondta a pap és valami bugyborékolt a szájában -, et lux perpetua. A vér már a szájpadlásából is szivárgott. A lány magasabbra támasztotta a pap fejét, begyűrte alá a bíbor palástot, zekéjével törölgette a száját meg az állát. A zekéjét átáztatta a vér. Oldalra nyúlt a pap miseingéért. - Ne! - kérte a férfi. - Nem fogom - ígérte a lány. - Itt vagyok kegyelmed mellett. - Imádkozzon értem! - szólította föl a pap, és megpróbálta a mellkasa előtt imára kulcsolni a kezét. - Roncs... - A pap fulladozni kezdett a szó közben, amit mondani próbált, így az bugyborékolásban végződött. - Requiem aetemam - mondta Kivrin. Imára kulcsolta a kezét. - Requiem aeternam dona eis, Domine. - Et lux... - folytatta a férfi. A vörös gyertya Kivrin mellett lobbanva kialudt, a templomot betöltötte a füst szúrós szaga. A lány körbepillantott a többi gyertyára. Már csak egy maradt, az utolsó Lady Imeyne viaszgyertyái közül, az is már csaknem a tartója pereméig leégett. - Et lux perpetua - mondta Kivrin. - Luceat eis - mondta Roche. Elhallgatott, megpróbálta megnyalni véres ajkát. A nyelve dagadt volt és merev. - Dies irae, dies illa. - Megint nyelt egyet, s megkísérelte behunyni a szemét. - Ne tedd ki őt még többnek ebből! - suttogta a lány angolul. - Kérlek! Ez nem méltányos! - Beata - a lány azt gondolta, ezt mondta a pap, és megpróbált rájönni, mi a következő sor, de az nem „áldott”-tal kezdődött.
481 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Tessék? - kérdezte fölé hajolva a lány. - Az utolsó időkben - mondta a pap, elmosódottan a dagadt nyelve miatt. A lány közelebb hajolt. - Attól féltem, Isten teljesen elhagy minket. „El is hagyott - gondolta a lány. Letörölte a férfi száját és állát a zekéje aljával. - El bizony.” - De Ő az Ő végtelen könyörületességében nem így tett - a pap újra nyelt , hanem elküldte hozzánk az Ő szentjét. A férfi fölemelte a fejét, köhögött, és vér árasztotta el mindkettejüket, átitatva a pap mellkasát meg a lány térdét. A lány bőszen törölgette, próbálta elállítani, próbálta föltartani a pap fejét. Nem látott a könnyeitől, hogy letörölhesse a vért. - És nekem semmi hasznom - mondta a lány a könnyeit törölgetve. - Miért sír kegyelmed? - kérdezte a férfi. - Kegyelmed megmentette az életemet - felelte Kivrin. Hangja elcsuklott a zokogástól. - Én viszont nem tudom megmenteni kegyelmedét. - Minden embernek meg kell halnia - jelentette ki Roche és senki, még Krisztus sem mentheti meg őket. - Tudom - válaszolta a lány. Tenyerébe temette az arcát, próbálta felfogni a könnyeit. Azok összegyűltek a kezében és lecsöpögtek Roche nyakára. - Ám kegyelmed mégis megmentett engem - közölte a pap, és a hangja tisztábban hallatszott. - A félelemtől. - Bugyborékolva vett levegőt. - És a kételkedéstől. A lány a keze fejével törölte le a könnyeit, majd megfogta Roche kezét. Az hidegnek, máris merevnek érződött. - Én vagyok a legáldottabb minden emberek között, mert kegyelmed itt van velem - mondta a pap, azután lehunyta a szemét. Kivrin egy kissé elmozdult, hogy a háta a falnak támaszkodjon. Odakint sötét volt, egyáltalán semmi fény nem jött be a keskeny ablakokon át. Lady Imeyne gyertyája sercegett, majd újra föllángolt. A lány elmozdította Roche fejét, hogy ne nyomódjon a bordáinak. A pap nyögött, a keze megrándult, mintha ki akarná szabadítani az övéből, de a lány nem eresztette el. A gyertya hirtelen fölfénylett, aztán otthagyta őket a sötétben.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 482 ÁTIRAT AZ ÍTÉLETNAPI KÖNYVBŐL (082808-083108) Nem hiszem, hogy vissza fogok jutni, Mr. Dunworthy. Roche elmondta nekem, hol az ugrás helye, de azt hiszem, eltört néhány bordám, és az összes lovat elvitték. Nem hiszem, hogy föl tudnék ülni Roche szamarára nyereg nélkül. Megpróbálok gondoskodni arról, hogy Ms. Montoya majd megtalálja ezt. Mondja meg Mr. Latimernek, a névszói ragozás még jelen volt 1348-ban. És mondja meg Mr. Gilchristnek, hogy tévedett. A statisztikák nem túloztak. (Szünet) Nem szeretném, ha önmagát hibáztatná azért, ami történt. Tudom, ha tud, eljött volna értem, de amúgy sem mehettem volna, úgy nem, hogy Agnes beteg lett. Én akartam jönni. Ha nem jöttem volna, ők teljesen egyedül lettek volna, és soha senki nem tudta volna meg, milyen rémültek, bátrak és pótolhatatlanok voltak mind. (Szünet) Furcsa. Amikor nem tudtam rátalálni az ugrás helyére és megérkezett a pestis, maga olyan távolinak tűnt, hogy nem lettem volna képes újra megtalálni magával a hangot. Most már tudom, hogy végig velem volt, és semmi sem, még a fekete halál sem; hétszáz év vagy a halál sem; az eljövendő dolgok, sem semmiféle lény el nem választhat engem a törődésétől és együttérzésétől. Az velem volt minden percben.
483 ————————— CONNIE WILLIS ———————————
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
COLIN! - kiáltotta Dunworthy, megragadva Colin karját, amikor a fiú bevetette magát fejjel előre a függöny alá, bele a hálóba. - Az Isten szerelmére, mégis mit képzelsz, mit csinálsz? Colin egy testcsavarral kiszabadult a markolásából. - Nem gondolom, hogy egyedül kellene menned! - Nem lehet csak úgy áttörni a hálón! Ez nem egy karantén pereme! Mi lett volna, ha megnyílik a háló? Meg is halhattál volna! - Megint megmarkolta Colin karját és elindult a vezérlőpult felé. - Badri! Állítsa meg az ugrást! Badri nem volt ott. Dunworthy a közellátók módjára hunyorgott arrafelé, ahol korábban a konzol volt. Most pedig egy erdőben álltak, fák ölelésében. Hó takarta a földet, a levegő kristályoktól tündöklött. - Ha egyedül mész, ki fog rád vigyázni? - firtatta Colin. - Mi lesz, ha visszaesel? - Elnézett Dunworthy mellett és leesett az álla. - Már ott vagyunk? Dunworthy elengedte Colin karját, a zekéjében matatott a szemüvegét keresve. - Badri! - kiabálta. - Nyissa meg az ugrást! - Föltette a szemüvegét, melyet zúzmara borított. Lerántotta és megdörzsölte a lencsét. - Badri! - Hol vagyunk? - kérdezte Colin. Dunworthy bedugta a szemüvege szárát a füle mögé, aztán körbenézett a fákra. Azok ősöregek voltak, a törzsüket ellepő repkény ezüstös a zúzmarától. Nem volt semmi jele Kivrinnek. Pedig ő arra számított, a lány ott lesz, ami persze nevetséges. Hiszen már megnyitották az ugrást és nem találták ott Kivrint, a tanár azonban azt remélte, amint a lány rájön, hogy hol van, visszamegy az ugráshoz és ott fog várni. Nincs itt, és annak sincs semmi jele, hogy valaha is itt járt. A hó, amiben álltak, sima volt, lábnyomoktól mentes. Elég mély ahhoz, hogy elrejtsen bármit, amit a lány ott hagyott a havazás előtt, de ahhoz nem, hogy eltakarjon egy törött szekeret meg a szétszórt ládákat. És nem volt semmi nyoma az Oxford-Bath útnak sem. - Nem tudom, hol vagyunk - közölte a férfi. - Nos, én tudom, hogy nem Oxfordban - jegyezte meg Colin topogva a hóban. - Mert nem esik az eső.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 484 Dunworthy fölnézett a fák közt a fakó, tiszta égboltra. Ha ugyanannyi volt az időeltolódás, mint Kivrin ugrásánál, akkor a délelőtt közepe lehet. Colin eliramodott a havon át a vöröses fűzfák csoportja felé. - Hová mész? - érdeklődött Dunworthy. - Keresek egy utat. Az ugrás helyszínének elvileg közel kell lennie egy úthoz, nem? - Bevetette magát a csalitba és eltűnt. - Colin! - kiáltotta a tanár. Utánaindult. - Gyere vissza! - Itt van! - kiáltotta Colin valahonnan a fűzfák mögül. - Itt van az út! - Gyere vissza! - kiabálta Dunworthy. Colin a füzeket szétválasztva újra fölbukkant. - Gyere ide! - kérte nyugodtabban a tanár. - Fölvisz egy dombra - tájékoztatta a fiú, átpréselve magát a füzek között, vissza a tisztásra. - Megmászhatjuk és látni fogjuk, hol vagyunk. Máris vizes volt, barna kabátját a fűzfákról származó hó lepte. Gyanakvónak tűnt, mintha rossz hírekre készülne. - Vissza fogsz küldeni, igaz? - Muszáj - válaszolta Dunworthy, de a kilátástól elfacsarodott a szíve. Badri legalább két óráig nem fogja megnyitni az ugrást, és nem tudta biztosan, mennyi ideig marad majd nyitva. Nincs két fölösleges órája, hogy itt várjon, míg átküldi Colint, és nem hagyhatja hátra a fiút. - Felelős vagyok érted. - Én meg érted - makacskodott Colin. - Mary nagy-nagynéni meghagyta nekem, hogy vigyázzak rád. Mi lesz, ha visszaesel? - Nem érted. A fekete halál... - Az rendben van. Tényleg. Én is kaptam sztreptomicint meg mindent. Rávettem Williamet, hogy adassa be az ápolónőjével nekem is. Most nem tudsz visszaküldeni, az ugrás nincs nyitva, és túl hideg van ahhoz, hogy itt álljunk és várjunk egy órát. Ha most elmegyünk megkeresni Kivrint, addigra meg is találhatjuk. A fiúnak abban igaza van, hogy nem maradhatnak itt. A hideg máris átszűrődött az extravagáns viktoriánus köpönyegen, Colin daróckabátja pedig még kevesebb védelmet nyújtott, mint a régi dzsekije, és máris átázott. - Fölmegyünk a domb tetejére - határozott a tanár -, de először meg kell jelölnünk a tisztást, hogy újra megtaláljuk. És nem rohanhatsz el csak úgy! Azt akarom, mindig szem előtt legyél. Nincs arra idő, hogy téged is meg kelljen keresni. - Nem fogok elveszni - jelentette ki Colin a csomagjában kotorászva. Föltartott egy lapos négyszöget. - Hoztam egy lokátort. Máris beállítottam rajta a tisztást célpontnak. Széthúzta a füzeket Dunworthy előtt, aztán kimentek az útra. Az út tehéncsapásnak is alig volt mondható, érintetlen hó takarta, eltekintve egy mókus meg egy kutya - esetleg farkas - nyomaitól. Colin az emelkedő feléig
485 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— engedelmesen ballagott Dunworthy mellett, aztán nem tudta tovább türtőztetni magát és rohanni kezdett. Dunworthy utána cammogott, máris küszködve a nyomással a mellkasa körül. A fák elfogytak félúton a dombnak föl, és ahol már nem volt egy fa sem, fújt a szél. Csípősen hideg volt. - Látom a falut - kiáltotta le neki Colin. A tanár fölért a fiú mellé. A szél itt rosszabb volt, bélés ide vagy oda, simán átfújt a köpönyegen, és hosszan elnyúló fellegeket tolt keresztül a sápadt égen. Messze délen füstcsóva emelkedett az égre, mely aztán, ahogy elkapta a szél, éles szögben irányt változtatott keletre. - Látod? - kérdezte Colin odamutatva. Egy dimbes-dombos síkság terült el alattuk, melyet szinte vakító hó lepett be. A csupasz fák meg az utak sötétje úgy tűnt ki belőle, mint a jelölések egy térképen. Az Oxford-Bath út egy egyenes fekete vonal volt, mely kettészelte a havas síkságot, Oxford maga pedig ceruzarajz. A tanár ki tudta venni a havas háztetőket meg a Szent Mihály szögletes tornyát a sötét városfalak fölött. - Nem úgy néz ki, mint ahol már jár a fekete halál, ugye? - jegyezte meg Colin. Colinnak igaza volt. A város derűsnek tűnt, épnek és érintetlennek, a mondák ősi Oxfordjának. Képtelenség elképzelni, hogy lerohanta a pestis, hogy a hullákkal teli halottaskordékat a keskeny utcákon vonszolják, hogy a kollégiumokat bedeszkázták és elhagyták, hogy mindenhol haldoklók és már holtak vannak. Képtelenség elképzelni, hogy Kivrin valahol ott van, valamelyik falucskában, amit nem is lát. - Nem látod? - kérdezte Colin és délre mutatott. - Ott, a fák mögött. A tanár hunyorgott, megpróbálta kivenni az épületeket a fák csoportjai között. Látott egy sötétebb formát a szürke ágakon keresztül, talán egy templom tornya, vagy egy csűr padlászuga. - Ott az út, ami odavezet - közölte Colin, rámutatva egy keskeny szürke csíkra, ami valahol alattuk kezdődött. Dunworthy megszemlélte a térképet, melyet Montoya adott. Nem lehetett megállapítani, vajon melyik falu az, még a nő jegyzetei segítségével sem, mivel nem tudták, milyen messze vannak az ugrás kitűzött helyétől. Ha közvetlenül délre vannak tőle, akkor a falu túl keletre van ahhoz, hogy Skendgate legyen. Ám ahol szerinte lennie kellett volna, ott nem voltak fák, nem volt semmi, csak egy lapos hómező. - Nos? - firtatta Colin. - Odamegyünk? Ez volt az egyetlen látható falu - amennyiben ez falu és úgy tűnt, nincs egy kilométerre sem. Ha nem Skendgate, legalább a jó irányban van, és ha rendelkezik Montoya megkülönböztető jegyeivel, akkor jó lesz arra, hogy betájolják magukat.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 486 - Minden körülmények között velem kell maradnod, és nem beszélhetsz senkivel, megértetted? Colin bólintott, de világos volt, hogy oda sem figyel. - Azt hiszem, erre van az út - jelentette ki és leszaladt a domb túloldalán. Dunworthy követte, s próbált nem gondolni arra, hány falu van ott, meg milyen kevés az idő, vagy mennyire fáradt már egyetlen dombtól is. - Mivel beszélted rá Williamet a sztreptomicin injekciókra? - kérdezte, amikor utolérte Colint. - Szüksége volt Mary nagy-nagynéni orvosi számára, hogy engedélyeket hamisíthasson. Az pedig ott volt a bevásárlószatyrában lévő felszerelésében. - És nem voltál hajlandó odaadni neki, csak ha beleegyezik? - Igen. Azt is mondtam neki, hogy beszámolok az anyjának az összes barátnőjéről - fűzte hozzá a fiú és megint előrefutott. Az út, amit föntről láttak, sövénynek bizonyult. Dunworthy nem volt hajlandó átvágni a mezőn, amit a sövény szegélyezett. - Az úton kell maradnunk - mondta. - Ez gyorsabb - tiltakozott Colin. - És nem is tévedhetünk el! Van lokátorunk. Dunworthy nem volt vitára kapható. Ment tovább, egy fordulót keresve. A keskeny földek utat engedtek az erdőnek, és az út visszakanyarodott északra. - Mi van akkor, ha nem is vezet út a faluba? - kérdezte Colin nagyjából fél kilométer után, de a következő fordulónál ott volt egy út. Keskenyebbnek bizonyult, mint az ugrás mellett elvezető, és a havazás óta nem járt rajta senki. Belegázoltak a hóba, lábuknak minden egyes lépésnél át kellett törni a fagyott hókérget. Dunworthy aggodalmasan nézett előre, hátha megpillantja a falut, az erdő azonban túl sűrű volt ahhoz, hogy át lehessen rajta látni. A hó miatt csak lassan haladtak, és a tanár máris kifulladt, a nyomás a mellkasa körül olyan volt, akár egy vaspánt. - Mit csinálunk, amikor odaértünk? - firtatta Colin, minden erőlködés nélkül lépdelve a hóban. - Te nem kerülsz szem elé, és megvársz engem - szögezte le Dunworthy. Teljesen világos? - Igen - válaszolta Colin. - Biztos vagy benne, hogy ez a jó út? A tanár egyáltalán nem volt benne biztos. Az út most nyugatra kanyargóit, el abból az irányból, amerre Dunworthy hite szerint a falu feküdt, és pont előttük megint északnak fordult. A tanár aggódva kémlelt a fák közé, próbált volna követ vagy zsúpot megpillantani. - Biztos vagyok benne, hogy a falu nincs ilyen messze - jelentette ki Colin a karját dörgölve. - Már órák óta gyalogolunk.
487 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Nem gyalogoltak órák óta, csak legalább egy órája, és még egy zsellér kunyhójához sem érkeztek el, nemhogy egy faluhoz. Vagy húsz falu van erre, de hol? Colin elővette a lokátorát. - Látod - mondta, és megmutatta Dunworthynek a kijelzőt. - Túlságosan eljöttünk délre. Azt hiszem, vissza kell mennünk a másik útra. Dunworthy előbb a kijelzett adatokra, aztán a térképre tekintett. Szinte egyenesen délre voltak az ugrástól, több mint három kilométerre tőle. Csaknem teljesen vissza kellene menniük a már megtett úton, s azalatt semmi remény, hogy megtalálják Kivrint. A végén egyáltalán nem biztos, hogy képes lesz továbbmenni. Már most elcsigázottnak érezte magát, a pánt minden lépésnél egyre szorosabb lett a melle körül, és éles fájdalmat érzett a bordái közt. Megfordult, ránézett az előttük lévő kanyarra, s próbálta eldönteni, mit tegyenek. - Lefagy a lábam - közölte Colin. Topogott a lábával a hóban és egy megriasztott madár röppent föl és szárnyalt el. Dunworthy a homlokát ráncolva nézett az égre, mely kezdett beborulni. - Követnünk kellett volna a sövényt - vélte Colin. - Az sokkal... - Csitt! - szólt rá Dunworthy. - Mi az? - suttogta Colin. - Jön valaki? - Ssss - susogta Dunworthy. Hátrahúzta Colint az út szélére és megint fülelt. Úgy gondolta, egy lovat hallott az előbb, de most semmit. Lehet, hogy csak a madár volt az. Intett Colinnak, hogy húzódjon egy fa mögé. - Maradj itt! - suttogta és előreosont addig, ahonnan már belátta a kanyart. A fekete mén egy galagonyabokorhoz volt kötve. Dunworthy sietve behátrált egy lucfenyő mögé és mozdulatlanul állt, szerette volna megpillantani a lovast. Nem volt senki az úton. Várt, próbálta lehalkítani a légzését, hogy hallgatózni tudjon, de nem jött senki, és nem hallott semmi mást, csak a mén lépteit. A ló föl volt nyergelve, kantárát ezüstveretek díszítették, ám soványnak látszott, a bordái szembetűnően kiálltak a heveder alatt. Maga a heveder laza volt, és a nyereg egy kissé elcsúszott oldalra, amikor az állat hátralépett. A mén a fejét rázta, erősen rángatta a kötőféket. Nyilvánvalóan ki akarta szabadítani magát, és amikor Dunworthy közelebb ment, látta is, hogy a ló nincs kikötve, csak beakadt a tövisekbe. A tanár kilépett az útra. A mén odafordította a fejét, vadul nyihogni kezdett. - Jól van, jól van, minden rendben - mondta a férfi, és óvatosan közelítette meg, balról. Rátette a kezét az állat nyakára, erre az abbahagyta az örömteli nyihogást és szaglászni kezdte Dunworthyt, ételt keresve.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 488 A tanár körülnézett valami fű után, ami kilátszik a hóból, hogy megetethesse vele a lovat, a galagonyabokor körüli terület azonban csaknem mentes volt a hótól. - Mióta vagy ebben a csapdában, öregem? - kérdezte. Vajon a mén gazdájára lovaglás közben sújtott le a pestis? Meghalt, a megrémült ló megbokrosodott s addig rohant, míg a levegőben úszó kantárszár belegabalyodott a bokorba? A tanár egy kis darabon bement az erdőbe, lábnyomokat keresve, de nem volt egy sem. A mén megint nyerített. A férfi visszament, hogy kiszabadítsa, útközben fölszedegetve a hóból kinyúló fűszálakat. - Egy ló! Apokaliptikus! - mondta Colin odaszaladva. - Hol találtad? - Mondtam neked, hogy maradj ott! - Igen, de meghallottam a ló nyerítését és azt hittem, bajba kerültél. - Annál inkább engedelmeskedned kellett volna! - Odaadta a füvet Colinnak. - Etesd meg ezzel! A tanár a bokor fölé hajolt és meghúzta a kantárszárat. A mén, ahogy próbált kiszabadulni, reménytelenül rágabalyította a kantárt a szúrós tövisekre. Dunworthy fél kézzel visszahajtotta az ágakat, és a másikkal nyúlt be, hogy letekerje. Pillanatokon belül csupa karmolás lett. - Kinek a lova lehet? - kérdezte Colin, több láb távolságból kínálva oda egy fűszálat a lónak. Az éhező jószág rávetette magát, Colin pedig, elejtve a füvet, hátraugrott. - Biztos vagy benne, hogy szelíd? Dunworthy elszenvedett egy csaknem halálos sérülést, amikor a mén lerántotta a fejét a fűért, de végül kiszabadította a kantárt. Vérző keze köré tekerte és megfogta a másikkal. - Igen - válaszolta a tanár. - Kinek a lova lehet? - tudakolta Colin, miközben bátortalanul simogatta a ló orrát. - A miénk. - A tanár szorosabbra vette a hevedert, fölsegítette a tiltakozó Colint a nyeregbe, majd fölszállt ő is. A mén, amely még nem jött rá, hogy kiszabadult, vádlón fordította oda a fejét, amikor a férfi enyhén oldalba rúgta, de aztán könnyű vágtában iramodott vissza a hólepte úton, a kiszabadulástól boldogan. Colin görcsösen kapaszkodott Dunworthy derekába, pont ott, ahol annyira fájt. Mire száz métert megtettek, már egyenesen ült és olyanokat kérdezett: „Hogyan irányítod?” és „Mit kell tenni, ha azt akarod, hogy gyorsabban menjen?” Szinte semennyi időbe sem telt, míg visszaértek a fő útra. Colin vissza akart menni a sövényhez és nekivágni a mezőkön át, ám Dunworthy a másik irányba fordította a mént. Az út elágazott fél kilométerrel később, a tanár a bal oldali ösvényt választotta.
489 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Ezen sokkal többet mentek, mint az első úton, bár az erdő, amin átvezetett, még sűrűbb volt. Az ég mostanra teljesen beborult, és a szél egyre erősödött. - Látom! - rikoltotta Colin, és fél kézzel elengedte a tanár derekát, hogy egy kőrisfaligeten túl rámutasson egy sötétszürke kőtetőre a szürke ég háttere előtt. Egy templom, talán, vagy egy udvarház. Keletre feküdt tőlük. Szinte azonnal egy keskeny ösvény ágazott le az útról, át egy rozoga palánkhídon egy patak fölött, keresztül egy keskeny kaszálón. A mén nem hegyezte a fülét, vagy kísérelt meg gyorsítani - ebből Dunworthy arra következtetett, hogy nem ebbe a faluba valósi. „Jobb is, ha így van, máskülönben fölakasztanának minket lólopásért, mielőtt megkérdezhetnénk, hol van Kivrin” - gondolta a tanár, és akkor meglátta a birkákat. A birkák az oldalukon feküdtek, piszkosszürke gyapjúhalmok, bár némelyik a fák közelébe kucorodott, próbálta elkerülni a szelet meg a havat. Colin nem vette őket észre. - Mit fogunk tenni, amikor odaérünk? - kérdezte Dunworthy háta mögül. Odaosonunk, vagy egyenesen odalovagolunk és megkérdezzük valakitől, látták-e Kivrint? „Nem lesz senki, akit megkérdezhetnénk” - gondolta Dunworthy. Vágtába ugratta a mént, és átnyargaltak a kőrisfák között, be a faluba. Egyáltalán nem olyan volt, mint az illusztrációk Colin könyvében, ahol az épületek körben, egy központi irtás körül találhatók. A házak elszórtan álltak a fák között, csaknem egymás látótávolságán túl. A tanár zsúptetőket pillantott meg, és távolabb, egy kőrisfaberekben, a templomot. Itt, egy tisztáson, mely olyan kicsi volt, mint az ugrás helye, csak egy gerendaház helyezkedett el, meg egy alacsony fészer. Udvarháznak túl kicsi volt - a sáfár háza, esetleg az ispáné. A fészer fából készült ajtaja nyitva tátongott, korábban hó szállingózott be rajta. Nem szállt füst, nem hallatszott hang. - Talán elmenekültek - szólalt meg Colin. - Rengeteg ember menekült el, amikor hallották, hogy közeleg a járvány. Pont így terjedt. Talán tényleg elmenekültek. A ház előtt a hó keményre, laposra volt taposva, mintha sok ember és ló fordult volna meg abban az udvarban. - Maradj itt a lóval! - utasította a tanár a fiút, és fölment a házhoz. Az ajtó itt sem volt becsukva, bár behúzták csaknem teljesen. A férfi lebukott, hogy beférjen a kis ajtón. Odabent jéghideg volt, és olyan sötét a fénylő hó után, hogy semmit sem látott, csak a vörös utóképet. Sarkig tárta az ajtót, de még így is alig érkezett fény, és úgy tűnt, mindennek vörös árnyalata van. Minden bizonnyal a sáfár háza lehetett. Két szobája volt, amelyeket gerenda válaszfal különített el, a padlón gyékényszőnyeg. Az asztal csupasztott, a tűzhelyen napokkal ezelőtt kialudt a tűz. A kis szobát hideg hamu
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 490 szaga töltötte be. A sáfár meg a családja elmenekültek, és talán a többi falubeli is. Kétségkívül vitték magukkal a pestist. Meg Kivrint. A tanár nekidőlt az ajtófélfának, a szorítás a melle körül hirtelen megint kínzó fájdalommá vált. A Kivrinért érzett mindenféle aggodalma között ez sosem merült föl benne, hogy a lány nem lesz ott, mert elment. Benézett a másik szobába. Colin bedugta a fejét az ajtón. - A ló folyton inni próbál egy vödörből, ami ott van kint. Hagyhatom? - Igen - válaszolta Dunworthy, és úgy állt, hogy Colin ne lásson el a válaszfal mellett. - De azt ne, hogy túl sokat igyon! Napok óta nem kapott vizet. - Nincs valami sok a vödörben. - A fiú érdeklődve nézett körül a szobában. - Ez az egyik jobbágykunyhó, igaz? Ők aztán tényleg szegények voltak, nem? Találtál valamit? - Nem - felelte a tanár. - Menj és ügyelj a lóra! Ne hagyd elbóklászni! Colin kiment. Az ajtó teteje súrolta a feje búbját. A csecsemő a sarokban feküdt, egy gyapjúpihével teli zsákocskán. Nyilván még élt, amikor az anyja meghalt; az asszony a földpadlón hevert, a kezét a csecsemő felé nyújtotta. Mindketten sötét színűek voltak, csaknem feketék, a csecsemő pólyája merev volt az alvadt vértől. - Mr. Dunworthy! - kiáltotta Colin. Riadtnak hangzott, így Dunworthy egy rándulással megfordult, attól félve, hogy megint bejön a fiú. Ő azonban még mindig kint volt a ménnel, mely mélyre dugta az orrát a vödörbe. - Mi az? - tudakolta a férfi. - Van ott valami a földön. - Colin a kunyhók felé mutatott. - Azt hiszem, egy hulla. - Akkorát rántott a mén kantárán, hogy a vödör fölborult, s apró tócsának is kevés víz borult ki a hóra. - Várj! - szólt rá Dunworthy, de a fiú már futott is a fák felé, a mén meg követte. - Tényleg egy... - kezdte Colin, ám hirtelen elhallgatott. Dunworthy az oldalát fogva szaladt oda. Holttest volt, valóban, egy fiatalemberé. Arccal fölfelé feküdt, elterülve a hóban, fekete folyadék megfagyott pocsolyájában. Az arcát vékony hóréteg fedte. „Bizonyára szétrepedtek a bubói” - gondolta Dunworthy és Colinra nézett, de a fiú nem a tetemet szemlélte, hanem a tisztást. Ez az irtás nagyobb volt, mint a sáfár háza előtti. A szélén fél tucat kunyhó helyezkedett el, a túlsó végén egy román templom. A közepén, a letaposott hóban, feküdtek a halottak. Meg sem kísérelték eltemetni őket, bár a templom mellett látszott egy sekély árok, mellette a fölhalmozott föld hófedte hantja. Úgy tűnt, néhányukat odavonszolták a templomkertbe - hosszú, szánra hasonlító nyomok mutatkoztak a hóban -, és legalább egyikük hason csúszott a kunyhója ajtajáig. Ott feküdt, félig kint, félig bent.
491 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - „Féljétek az Istent, mert eljött az ő ítéletének órája”22 - mormolta Dunworthy. - Úgy néz ki, mintha csata lett volna itt - jegyezte meg Colin. - Volt is - felelte Dunworthy. Colin előrelépett s lenézett a tetemre. - Gondolod, hogy mindnyájan meghaltak? - Ne érintsd meg őket! - utasította Dunworthy. - Még csak a közelükbe se menj! - Kaptam gamma-globulint - felelte a fiú, de hátralépett a hullától és nagyot nyelt. - Vegyél nagy levegőt! - tanácsolta Dunworthy, kezét Colin vállára téve. És nézz valami másra! - Leírták a könyvben, hogy ilyen volt - mondta a fiú, eltökélten meredve egy tölgyfára. - Tulajdonképpen attól féltem, sokkal rosszabb lesz. Úgy értem, nincs szag vagy ilyesmi. - Igen. A fiú megint nagyot nyelt. - Most már jól vagyok. - Körbenézett a tisztáson. - Mit gondolsz, hol lehet Kivrin? „Ne itt!” - könyörgött Dunworthy. - Talán a templomban - vélte, és elindult előre a ménnel együtt -, és azt is látnunk kell, ott van-e a sír. Lehet, hogy ez nem az a falu. - A mén tett két lépést előre, aztán hátracsapta a fülét és fölemelte a fejét. Ijedten nyihogott. - Menj és vidd a fészerbe! - kérte Dunworthy, megragadva a kantárt. - Érzi a vér szagát, ezért meg van rémülve. Kösd oda! Elvezette a mént a holttesttől és odanyújtotta a kantárt Colinnak, aki aggodalmas arccal vette át. - Minden rendben - mondta a fiú, a sáfár háza felé irányítva a lovat. - Tudom, mit érzel. Dunworthy sietve ment át a tisztáson a templomkertbe. Négy halott hevert a sekély árokban meg a mellette levő két sírban, hó takarta be őket - talán azok voltak, akik elsőnek haltak meg, amikor még létezett olyasmi, hogy temetés. A férfi körbement a templom homlokzatához. Két további hulla volt az ajtó előtt. Arccal lefelé feküdtek egymáson, a fölül lévő egy öregember. Az alatta fekvő tetem egy nőé volt. A tanár látta a durva köpeny alatt a szoknyákat meg az egyik kezet. A férfi karja át volt vetve a nő fején és vállán. Dunworthy óvatosan megemelte a férfi karját, amitől a teste kissé oldalra csúszott, magával húzva a köpenyt. A felsőruha alatta piszkos volt és vérrel szennyezett, de a tanár látta, hogy eredetileg élénkkék lehetett. Hátrahúzta a
22
Jel 14:7
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 492 csuklyát. Kötél volt a nő nyaka körül. Hosszú, szőke haja a durva rostok közé gubancolódott. „Hát fölakasztották őt” - gondolta a férfi minden meglepetés nélkül. Colin futott oda. - Rájöttem, mik azok a nyomok a földön - számolt be. - Azok hagyták, akik vonszolták a hullákat. Van egy kiskölyök a csűr mögött, kötéllel a nyaka körül. Dunworthy ránézett a kötélre, a gubancos hajra. Annyira piszkos volt, hogy alig tűnt szőkének. - Fogadok, hogy azért vonszolták őket oda a templomkertbe, mert nem tudták vinni őket - jelentette ki Colin. - Bevitted a lovat a fészerbe? - Igen. Hozzákötöttem egy olyan gerendaizéhez - mondta a fiú. - Velem akart jönni. - Éhes - magyarázta Dunworthy. - Menj vissza a fészerbe és adj neki szénát! - Történt valami? - kérdezte Colin. - Nem esel vissza, ugye? Dunworthy nem gondolta, hogy Colin láthatja a nő ruháját onnan, ahol áll. - Nem - felelte a tanár. - Lennie kell szénának a fészerben. Vagy zabnak. Menj, etesd meg a mént! - Rendben - válaszolta védekezően Colin, és már el is iramlott a fészer felé. Félúton azonban megtorpant. - Nem kell odaadnom neki a szénát, igaz? - kiabálta. - Letehetem oda elé, ugye? - Igen - felelte Dunworthy, a nő kezét bámulva. A kézfején is vér látszott, meg a csuklója belsején lefelé is. A karja meg volt hajlítva, mintha megpróbálta volna az esést tompítani. Egész könnyen meg lehet fogni a könyökét és átfordítani a hátára. Nem kell hozzá más, csak megfogni a könyököt. A férfi fölvette a kezet. Az merev volt és hideg. A kéz vörös és kicserepesedett volt a piszok alatt, a bőr berepedezett egy tucatnyi helyen. Nem lehet Kivriné, és ha mégis az, min mehetett keresztül az elmúlt két hétben, hogy ilyen állapotba került? Minden rajta lesz a felvevőn. A tanár gyöngéden megfordította a kezet, keresve a beültetés sebhelyét, de a nő csuklóját túl vastagon borította a piszok ahhoz, hogy láthassa, vajon ott van-e a felvevő. És ha ott van, akkor mi legyen? Hívja vissza Colint, küldje el késért a sáfár konyhájába, majd vágja ki a lány halott kezéből, hogy ők meghallgathassák a hangját, amint elmondja a borzalmakat, amik megestek vele? Ő erre természetesen nem képes, ahogy arra sem, hogy megfordítsa a testet, és egyszer s mindenkorra megtudja, Kivrin-e az. Gyöngéden visszafektette a kezet a test mellé, megfogta a könyököt - és megfordította a tetemet.
493 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— A nő a pestis bubós fajtájába halt bele. Szörnyű sárga szennyfolt látszott a kék felsőruha oldalán, ahol a hóna alatti bubó szétrepedt, a tartalma kifolyt. A nő nyelve fekete volt, annyira megdagadt, az egész száját betöltötte, mint valami irtózatos, obszcén tárgy, amit a foga közé nyomtak, hogy megfulladjon tőle. Sápadt arca is dagadt volt, eltorzult. Nem Kivrin volt az. A tanár kissé tántorogva megpróbált fölállni, aztán eszébe jutott, túl későn, hogy be kellett volna takarnia a nő arcát. - Mr. Dunworthy! - kiabálta Colin, teljes sebességgel érkezve. A tanár vaksin, tehetetlenül nézett föl rá. - Mi történt? - firtatta vádló hangon Colin. - Megtaláltad? - Nem - válaszolta a férfi, elállva Colin útját. - Nem fogjuk megtalálni. Colin elnézett mellette a nőre, akinek arca kékesfehér volt a fehér hó háttere előtt, meg az élénkkék ruhára. - Megtaláltad őt, igaz? Ez itt ő? - Nem - felelte Dunworthy. De lehetne. „De lehetne. És én nem fogok további holttesteket megfordítani abban a hitben, hogy ő lesz az.” Megrogyott a térde, mintha nem tudná megtartani. - Segíts vissza a fészerhez! - kérte. Colin makacsul maradt, ahol volt. - Ha ez ő, elmondhatod nekem. El tudom viselni. „De én nem - gondolta Dunworthy. - Én nem tudom elviselni, ha ő halott.” Elindult vissza a sáfár háza felé, fél kezét a templom hideg kőfalán tartva. Azon tűnődött, mit fog tenni, ha nyílt térre ér. Colin mellé ugrott, megragadta a karját és aggódva nézett rá. - Mi a baj? Visszaesel? - Csak egy kis pihenésre van szükségem - mondta a tanár, majd akarata ellenére folytatta: - Kivrin kék ruhát viselt, amikor elment. - Amikor elment, amikor lefeküdt a földre és behunyta a szemét, tehetetlenül, csupa bizalommal, és eltűnt örökre ebben a rémségek múzeumában. Colin egy lökéssel kinyitotta a fészer ajtaját és besegítette Dunworthyt, megtámasztva a tanár karját mindkét kezével. A mén fölnézett a zsák zabból. - Nem találtam szénát - közölte Colin ezért adtam gabonát. A lovak esznek gabonát, ugye? - Igen - válaszolta Dunworthy, nekidőlve a zsákoknak. - Ne engedd, hogy mind megegye! A pukkadásig teletömi magát! Colin odament a zsákhoz és kezdte elhúzni a mén elől. - Miért hitted, hogy Kivrin az? - kérdezte. - Láttam a kék ruhát - felelte Dunworthy. - Kivrin olyan színű ruhát viselt. A zsák túl nehéz volt Colin számára. Mindkét kezével megrántotta, ettől kihasadt az oldala, a zab pedig kiömlött a szalmára. A mén mohón majszolta.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 494 - Nem, úgy értem ez az összes ember a pestistől halt meg, igaz? Kivrint immunizáltátok. Szóval ő nem kaphatta el a pestist. Akkor mi másba halna bele? „Ebbe - gondolta Dunworthy. - Senki sem élheti túl azt a látványt, amint gyermekek meg csecsemők elhullanak, mint az állatok, hogy gödrökbe halmozzák őket és földet lapátolnak rájuk, a halott nyakuk köré kötött kötéllel vonszolják őket. Hogyan élhette volna ezt túl az a lány?!” Colin a ló számára elérhetőn túlra manőverezte a zsákot. Hagyta, hogy egy kis láda mellé essen, aztán odajött és kissé lihegve megállt Dunworthy előtt. - Biztos vagy benne, hogy nem esel vissza? - Nem - válaszolta a tanár, de máris borzongani kezdett. - Talán csak fáradt vagy - vélte Colin. - Pihenj. Egy perc múlva újra itt leszek! Kiment és egy lökéssel becsukta maga mögött a fészer ajtaját. A mén a Colin által kiöntött zabot eszegette, lármás, ropogtató harapásokkal. Dunworthy a durva gerendába kapaszkodva fölállt, odament a kis ládikóhoz. A rézvereteket patina vonta be és a tetején a bőr kissé megkarcolódott, amúgy vadonatújnak tűnt. A tanár leült mellé és kinyitotta a fedelet. A sáfár ebben tartotta a szerszámait. Volt benne egy tekercs bőrből font kötél, egy rozsdás csákányfej. A kék szövetbélés, amiről Gilchrist a kocsmában mesélt, elszakadt, ahol a csákányfej hozzáért. Colin bejött újra, a vödröt cipelte. - Hoztam neked vizet - közölte. - A patakból húztam. - Letette a vödröt, és a zsebében kotorászott egy üvegcse után. - Csak tíz aszpirinem van, szóval nem eshetsz komolyabban vissza. Mr. Finch-től loptam őket. Kirázott két tablettát a kezébe. - Loptam egy kevés sztreptomicint is, de féltem, hogy azt még nem találták föl. Úgy képzelem, aszpirinjük biztos volt. - Átnyújtotta a tablettákat Dunworthynek, aztán odavitte hozzá a vödröt. - Kénytelen leszel a kezedből inni. Azt hiszem, a korabeliek tálai meg dolgai valószínű tele vannak pestisbacilusokkal. Dunworthy lenyelte az aszpirint, majd kimert egy marék vizet a vödörből, hogy levigye a torkán. - Colin - szólalt meg. Colin odavitte a vödröt a ménhez. - Nem hiszem, hogy ez a jó falu. Bementem a templomba és ott az egyetlen sír valami úrnőé. - Előhúzta a térképet meg a lokátort egy másik zsebből. - Még mindig túlságosan keletre vagyunk. Azt hiszem, itt - mutatott Montoya egyik jegyzetére szóval, ha visszamegyünk azon a másik úton és aztán egyenesen átvágunk keletre...
495 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Visszamegyünk az ugráshoz - közölte vele a tanár. Óvatosan fölállt, nem érintve sem a falat, sem a ládát. - Miért? Badri azt mondta, legalább egy napunk van, és még csak egyetlen egy falut vizsgáltunk át. Rengeteg falu van. Kivrin akármelyikben lehet. Dunworthy eloldozta a mént. - Foghatnám a lovat és elmehetnék őt keresni - mondta Colin. Lovagolhatnék tényleg nagyon gyorsan, így benézhetnék az összes faluba. Aztán visszajöhetnék és szólnék neked, amint megtaláltam. Vagy eloszthatnánk a falvakat, mindketten végigjárnánk a felét, és aki először megtalálja a lányt, az ad valami jelet! Tüzet gyújthatnánk vagy valami, aztán a másik meglátná és odajönne. - Ő halott, Colin. Nem fogjuk megtalálni. - Ne mondd ezt! - tiltakozott Colin magas és gyerekes hangon. - Ő nem halott! Megkapta a védőoltásokat! Dunworthy rámutatott a bőrládikóra. - Ez az a ládikó, amit magával hozott. - Na és? - kérdezte Colin. - Rengeteg ehhez hasonló láda lehet. Vagy ő el is menekülhetett, amikor a pestis megérkezett. Nem mehetünk vissza és hagyhatjuk őt itt! Mi lenne akkor, ha én lennék elveszve, és csak várnék, várnék, hogy jöjjön már valaki, de nem jönne senki? - Elkezdett folyni az orra. - Colin - mondta tehetetlenül Dunworthy -, néha az ember megtesz minden tőle telhetőt, mégsem tudja megmenteni őket. - Mint Mary nagy-nagynénit - jegyezte meg Colin. A kézfejével törölte le a könnyeit. - De nem mindig. „Mindig” - gondolta Dunworthy. - Nem - felelte. - Nem mindig. - Néha az ember megmentheti őket - makacskodott Colin. - Igen - válaszolta a tanár. - Na jó. - Újra megkötötte a mént. - Elmegyünk és megkeressük őt. Adj még két aszpirint és hagyd, hogy egy kicsit pihenjek, amíg elkezd hatni a gyógyszer, aztán megyünk, megkeressük. - Apokaliptikus - vidult föl a fiú. Elmarta a vödröt a mén elől, amely visszament szürcsölni. - Hozok még vizet! Futva távozott. Dunworthy leereszkedett, hogy a falhoz támaszkodva üljön. - Kérlek! - mondta. - Kérlek, engedd, hogy megtaláljuk őt! Az ajtó lassan kinyílt. Colint, aki a fényben állt, körberajzolta a ragyogás. - Hallottad? - firtatta. - Hallgasd csak! Halk hang volt, eltompították a fészer falai. Hosszú szünet volt a kondulások között, de a tanár hallotta. Fölállt és kiment a szabadba. - Arról jön - mondta Colin és délnyugatra mutatott. - Hozd a mént! - utasította Dunworthy.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 496 - Biztos vagy benne, hogy Kivrin az? - kérdezte Colin. - Az nem a jó irány. - Kivrin az - felelte a tanár.
497 ————————— CONNIE WILLIS ———————————
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
A
HARANG ELHALLGATOTT , még
mielőtt fölnyergelték volna a mént. - Siess! - mondta Dunworthy, meghúzva a hevederszíjat. - Minden rendben - mondta Colin a térképet szemlélve. - Háromszor kongott. Bemértem az irányát. Egyenesen délnyugatra van, igaz? És ez Henefelde, ugye? - Odatartotta a térképet Dunworthy elé, sorban rámutatott mindegyik helyre. - Akkor ez a falu az, itt, ni. Dunworthy odapillantott, aztán újra délnyugat felé, próbálta a harangszó irányát világosan megőrizni az elméjében. De máris elbizonytalanodott benne, pedig még mindig érezte a harangzúgás lüktetését. Azt kívánta, bárcsak hamar hatni kezdene az aszpirin. - Akkor induljunk! - javasolta Colin, odahúzva a mént a fészer ajtajához. Szállj föl és menjünk! Dunworthy a kengyelbe tette a lábát, s átlendítette a másikat. Azonnal elszédült. Colin tűnődve nézett rá, aztán kijelentette: - Azt hiszem, jobb lesz, ha én vezetek. - Azzal föllendült Dunworthy elé. Colin rúgása a ló oldalába túl gyöngéd volt, a kantárt viszont túl erőszakosan rántotta meg, ám a mén, meglepő módon, készségesen vágott keresztül a réten, ki az útra. - Tudjuk, hol van a falu - állította magabiztosan Colin. - Nincs más dolgunk, mint hogy találjunk egy utat, ami abba az irányba tart - és szinte tüstént rábukkantak. Viszonylag széles ösvény volt, mely levitt egy lejtőn, be egy fenyőligetbe, ám alig néhány méterrel a fák között kettéágazott. Colin kérdőn pillantott hátra Dunworthyre. A mén nem tétovázott. Megindult a jobb oldali ösvényen. - Nézd, a ló tudja, hová megy - jegyezte meg örömmel Colin. „Örülök, hogy legalább egyikünk tudja” - gondolta Dunworthy, szorosra zárva szemét a zötykölődő táj és a lüktetés ellen. Most, hogy szabadjára hagyták, a mén nyilvánvalóan hazatartott. A tanár tudta, ezt meg kéne mondani Colinnak, a betegség azonban már megint megkörnyékezte. Nem merte egy pillanatra sem elengedni Colin derekát, mert attól félt, a láz eltávolítja tőle. A férfi nagyon fázott. Persze, a láztól van, a lüktetést, a szédülést, ezeket mind a láz okozza, a láz pedig jó jel: a szervezet fölsorakoztatja az erőit, összevonja csapatait, hogy leküzdje a vírust. A borzongás csak a láz mellékhatása.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 498 - A vérre, egyre hidegebb van! - fakadt ki Colin, fél kézzel összehúzva magán a kabátját. - Remélem, nem fog havazni. - Teljesen elengedte a kantárt és fölcibálta a sálját a szája meg az orra elé. A mén észre sem vette. Kitartóan lépkedett a sűrűbbnél is sűrűbb erdőn keresztül. Újabb, majd még egy elágazáshoz értek. Colin mindegyik alkalommal megszemlélte a térképet meg a lokátort, Dunworthy viszont nem tudta volna megmondani, melyik ágat választotta a fiú. Az is lehet, hogy a ló egyszerűen csak ment tovább abba az irányba, amit eltökélt. Elkezdett havazni, esetleg belelovagoltak a havazásba. Hirtelen hullott a hó, kis, kitartó pelyhekben, amelyek elrejtették az ösvényt, és megolvadtak Dunworthy szemüvegén. Az aszpirin hatni kezdett. Dunworthy kihúzta magát ültében s maga köré csavarta a köpenyét. Az aljával letörölte a szemüvegét. Az ujjai érzéketlenek voltak és élénkvörösek. Összedörgölte a kezét és fújkálta. Még mindig az erdőben jártak, az ösvény keskenyebb lett, mint induláskor volt. - A térkép azt állítja, hogy Skendgate öt kilométerre van Henefeldé-től jegyezte meg Colin, letörölve a havat a lokátorról. - Már legalább négyet jöttünk, szóval már majdnem ott vagyunk. Inkább majdnem sehol. A Wychwood közepén vannak, egy tehénösvényen vagy egy őzcsapáson. Az ösvény egy zsellér kunyhójánál, esetleg egy sónyalatónál fog végződni, vagy valami bogyót termő bokornál, amiről a ló kellemes emlékeket őriz. - Látod, megmondtam - szólalt meg Colin, és ott, a fákon túl, kibukkant egy harangtorony teteje. A mén vágtázni kezdett. - Állj! - szólta rá Colin a lóra, meghúzva a kantárt. - Válj egy percet! Dunworthy átvette a kantárt és vonakodó lépésre fogta a lovat, amint kiértek az erdőből, túl egy hólepte kaszálón, föl a domb tetejére. A falu alattuk terült el, túl egy kőrisfaligeten. A hó elrejtette, ezért csak szürke körvonalakat tudtak kivenni: udvarház, kunyhók, templom, harangtorony. Ez nem a keresett falu volt - Skendgate-nek nincs harangtornya -, ám ha Colin ezt észlelte is, nem szólt egy szót sem. Néhányszor - eredménytelenül - belerúgott a ló oldalába, és lassan lelovagoltak a dombról. Még mindig Dunworthy fogta a kantárt. Nem voltak holttestek, legalábbis a tanár nem látott egyet sem, de emberek sem voltak sehol, és füst sem szállt fel a kunyhókból. A harangtorony némának és elhagyatottnak látszott. Nem voltak körülötte lábnyomok. Félúton a dombról le, Colin azt mondta: - Láttam valamit. - Dunworthy is látta. Valami moccanás, ami lehetett egy madár, vagy egy megmozduló ág. - Ott, arra, ni! - mondta Colin, a második kunyhó felé mutatva. Egy tehén ballagott elő a kunyhók közül, szabadon, dagadozó tőggyel. A férfi biztos lett abban, amitől eddig csak félt, hogy a pestis már itt is járt.
499 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Egy tehén - utálkozott Colin. A tehén fölnézett Colin hangjára, elkezdett feléjük lépkedni, s közben bőgött. - Hol vannak az emberek? - kérdezte Colin. - Valakinek meg kellett kondítania azt a harangot. „Mind meghaltak - gondolta Dunworthy a templomkert felé pillantva. Új sírok voltak ott, a föld fölhantolva rajtuk, a hó még nem takarta be őket teljesen. - Remélhetőleg mindegyiket eltemették a templomkertben” - és megpillantotta az első hullát. Egy fiatal fiú volt az. Háttal egy sírkőnek dőlve ült, mintha pihenne. - Nézd, van ott valaki - vette észre Colin is, visszarántva a kantárt. Odamutatott a holttestre. - Hé, te ott! Hátrafordult, hogy Dunworthyre nézzen. - Mit gondolsz, meg fogják érteni, amit mondunk? - Az a fiú... - kezdte Dunworthy. A fiú fölállt, fél kézzel a sírkövön támaszkodva, kínosan vergődött talpra, és körülnézett, mintha fegyvert keresne. - Nem akarunk bántani - kiáltotta Dunworthy. Megpróbálta kitalálni, hogyan hangzana ez középangolul. Lecsúszott a ménről, a hirtelen szédülés miatt belekapaszkodott a nyereg hátuljába. Kiegyenesedett, majd kinyújtotta a kezét, tenyérrel fölfelé, a fiú irányába. A fiú arca piszkos volt, csíkokban és foltokban lepte a kosz meg a vér, az inge elejét meg fölhajtott nadrágját is átitatta a vér, merevvé is vált tőle a ruhája. A fiú, mintha a mozdulat fájdalmat okozna neki, az oldalát fogva lehajolt, fölvett egy botot, mely ott hevert hóval fedve. Előrelépett, elállva a tanár útját. - Kepe from haire. Dérfevreblau hast bifallen us. - Kivrin! - szólította Dunworthy, és megindult felé. - Ne jöjjön közelebb! - szólalt meg a lány angolul, s úgy tartotta maga előtt a botot, mintha lándzsa lenne. A vége szilánkosan le volt törve. - Én vagyok az, Kivrin, Mr. Dunworthy - mondta a tanár, miközben még mindig a lány felé közelített. - Nem! - tiltakozott a lány elhátrálva. A törött ásóval a férfi felé döfött. Maga nem érti! Ez a pestis. - Semmi gond, Kivrin. Be vagyunk oltva. - Beoltva - ismételte meg a lány, mintha nem tudná, mit jelent a szó. - A püspök írnoka volt az. Már beteg volt, amikor idejöttek. Colin odaszaladt, erre a lány megint fölemelte a botot. - Semmi gond - mondta újra Dunworthy. - Ez itt Colin. Ő is be lett oltva. Eljöttünk, hogy hazavigyük. A lány állhatatosan nézte egy hosszú percig, közben hullott a hó körülöttük.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 500 - Hogy hazavigyen - mondta kifejezéstelen hangon és lenézett a lábánál lévő sírra. Az rövidebb volt, mint a többi, és keskenyebb, mintha egy gyereké lenne. Egy perccel később a lány fölnézett Dunworthyre, az arca is kifejezéstelen volt. „Elkéstem - gondolta a tanár kétségbeesetten, nézve a lányt, ahogy ott állt a véres ingében, sírokkal körbevéve. - Már keresztre feszítették.” - Kivrin! - mondta. A lány elejtette az ásót. - Segítenie kell nekem - jelentette ki. Megfordult és elindult tőlük a templom felé. - Biztos vagy benne, hogy ő az? - suttogta Colin. - Igen - válaszolta a tanár. - Mi a baja? „Elkéstem - gondolta a férfi, és Colin vállára tette a kezét, hogy megtámaszkodjon. - Sohasem fog megbocsátani nekem.” - Mi a baj? - kérdezte Colin. - Megint betegnek érzed magadat? - Nem - válaszolta a tanár, de várt még egy pillanatig, mielőtt elvette a kezét. Kivrin megállt a templom ajtajánál. Már megint az oldalát fogta. A tanár megremegett félelmében. „Ő is elkapta - gondolta. - Elkapta a pestist.” - Maga is beteg? - kérdezte. - Nem - felelte a lány. Elvette a kezét, úgy nézett rá, mintha arra számítana, hogy csupa vér lesz. - Belém rúgott. - Megpróbálta belökni a templomajtót. Összerándult, és odaengedte Colint. - Azt hiszem, eltörte néhány bordámat. Colin kinyitotta a súlyos ajtót, bementek. Dunworthy hunyorgott a sötéttől, igyekezett a szemével alkalmazkodni. Egyáltalán semmi fény nem érkezett a keskeny ablakokon át, bár a tanár meg tudta állapítani, hogy vannak ablakok. Ki tudott venni egy alacsony, súlyos alakot balra - egy tetem? - meg az első oszlopok sötétebb tömegét, de azon túl mindent elnyelt a tökéletes sötétség. Colin mellette a buggyos zsebekben kotorászott. Sokkal előttük egy láng villant, nem világítva meg semmit, csupán önmagát. Kialudt. Dunworthy elindult arra. - Válj egy percet! - szólalt meg Colin és fölvillantott egy zseblámpát. Az elvakította Dunworthyt, mert szórt fényén kívül minden annyira fekete lett, mint mikor először beléptek. Colin körbevilágított a templomban, a festett falakra, a súlyos oszlopokra, az egyenetlen padlóra. A fény elért az alakhoz, amiről Dunworthy azt hitte, hogy holttest. Egy kősír volt az. - Ott van - jelentette ki Dunworthy az oltár felé mutatva, Colin pedig szolgálatkészen abba az irányba fordította a zseblámpáját. Kivrin ott térdelt valaki mellett, aki a szentélyt elválasztó rács előtt feküdt a padlón. Dunworthy látta, amikor közelebb mentek, hogy egy férfi az. A lábát és az altestét bíborszínű pokróc takarta, óriási keze keresztbe téve
501 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— nyugodott a mellén. Kivrin egy széndarabbal próbált meggyújtani egy gyertyát, de az eltorzult viaszcsonkká égett már, így nem maradt égve. A lány hálásnak tűnt, amikor Colin odament hozzá a zseblámpával. A fiú teljesen megvilágította őket. - Segítenie kell Roche-nak - szögezte le a lány, hunyorogva a fényben. A férfi fölé hajolt és nyúlt a kezéért. „Azt hiszi, még él” - gondolta Dunworthy, de a lány megszólalt azon az élettelen, tárgyilagos hangon: - Ma reggel halt meg. Colin a holttestre irányította a zseblámpát. A kíméletlen fényben a keresztbe tett kezek csaknem olyan bíborszínűnek látszottak, mint a takaró, a férfi arca azonban sápadt volt és teljességgel békés. - Ki volt ő, egy lovag? - kérdezte kíváncsian Colin. - Nem - válaszolta Kivrin. - Egy szent. Rátette kezét a férfi merev kezére. Kivrin keze kérges volt, véres, a körmei feketék a piszoktól. - Segítenie kell nekem - jelentette ki. - Miben kell segíteni? - kérdezte Colin. „Azt akarja, segítsünk eltemetni - gondolta Dunworthy -, de nem tehetjük.” A férfi, akit a lány Roche-nak nevezett, hatalmas termetű volt. Minden bizonnyal Kivrin fölé tornyosult, amikor még élt. Még ha ki is tudnának ásni egy sírt, hárman együtt sem tudnák cipelni, Kivrin pedig sosem hagyná, hogy kötelet tekerjenek a holttest nyaka köré és úgy vonszolják ki a templomkertbe. - Miben kell segíteni? - firtatta Colin. - Nincs sok időnk. Egyáltalán nem volt idejük. Már késő délutánra járt. Sötétedés után képtelenség megtalálni az utat az erdőben, és nem lehet tudni, vajon Badri mennyi ideig tudja a szakaszost nyitva tartani. Huszonnégy órát mondott, de a tech nem látszott elég erősnek ahhoz sem, hogy kettőig kitartson - és ez már majdnem nyolc órával azelőtt volt. A föld fagyott, Kivrin bordái el vannak törve, az aszpirin hatása múlóban. A tanár kezdett újra borzongani, itt, a hideg templomban. „Nem tudjuk eltemetni - gondolta, nézve azt ott térdeplő lányt. - Hogyan mondhatom ezt meg neki, amikor ráadásul túl későn érkeztem ide ?” - Kivrin - szólította meg. A lány gyöngéden megveregette a merev kezet. - Nem tudjuk eltemetni őt - mondta a lány azon a nyugodt, kifejezéstelen hangon. - Az ő sírjába kellett tennünk Rosemundot, miután a sáfár... Fölnézett Dunworthyre. - Megpróbáltam egy másikat kiásni ma reggel. A föld túl kemény. Eltörtem az ásót. - Fölnézett Dunworthyre. - Elmondtam érte a halottak imáját. És próbáltam megkongatni a harangot. - Hallottuk - felelte Colin. - így találtunk rád.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 502 - Kilenc kondulás kellett volna - mondta a lány -, de kénytelen voltam abbahagyni. - Az oldalához kapott, mintha emlékezne a kínra. - Segítenie kell nekem, hogy elkongassuk a többit is. - Miért? - érdeklődött Colin. - Nem hiszem, hogy maradt bárki is élve, aki hallhatná. - Nem számít - jelentette ki Kivrin, Dunworthyt nézve. - Nincs időnk - vélte Colin. - Hamarosan besötétedik és az ugrás... - Majd én megteszem - mondta Dunworthy. Fölállt. - Maga csak maradjon! - tette hozzá, habár a lány nem mozdult. - Majd én harangozom. A tanár elindult vissza a főhajóban. - Már sötétedik - jegyezte meg Colin és futott, hogy utolérje a tanárt, a zseblámpája fénye bolondul táncolt az oszlopokon meg a padlón, ahogy szaladt. - Azt mondtad, nem tudod, mennyi ideig tudják nyitva tartani a hálót! Várj egy percet! Dunworthy egy lökéssel kinyitotta az ajtót, előre hunyorogva a hó várható vakításától, ám jóval sötétebb lett, mialatt bent voltak a templomban, az ég borús volt és havazást sejtető. A tanár sietve átsétált a templomkerten a harangtoronyhoz. A tehén, melyet Colin észrevett, amikor belovagoltak a faluba, befurakodott a temetőkapun, a sírokon át bandukolt feléjük, a patái besüppedtek a hóba. - Mi haszna a harangozásnak, ha nincs senki, aki hallhatná? - tudakolta Colin, s megállt, hogy lekapcsolja a zseblámpáját, aztán futott, hogy megint utolérje. Dunworthy bement a toronyba. Ugyanolyan sötét és hideg volt, mint a templom, patkányok szaga érződött. A tehén bedugta a fejét, Colin átfurakodott mellette, aztán megállt az ívelt fallal szemben. - Te vagy az, aki folyton azt mondta, hogy vissza kell mennünk az ugráshoz, mert be fog záródni és itt hagy minket - hányta a szemére Colin. - Te vagy az, aki azt mondta, még Kivrin megkeresésére sincs időnk. Dunworthy egy pillanatig csak állt, hagyta, hogy a szeme hozzászokjon a sötéthez és újra lélegzethez jusson. Eddig túl gyorsan ment, a mellkasa körüli szorítás kiújult. Fölnézett a kötélre. Az ott lógott a fejük fölött a sötétben, foszladozó végétől egy lábnyira egy zsírosnak látszó csomó. - Kongathatom én? - kérdezte Colin, fölbámulva a kötélre. - Túl kicsi vagy hozzá! - felelte Dunworthy. - Nem is - közölte a fiú és fölugrott a kötélért. Elkapta a végét, a csomó alatt. Több másodpercig ott lógott, mielőtt lepottyant, de a kötél alig moccant, a harang csak halkan kongott, dallamtalanul, mintha valaki egy kővel ütötte volna meg az oldalát. - Jó nehéz - jegyezte meg. Dunworthy fölemelte a karját és megfogta a durva kötelet. Az hideg volt, szúrós. Erősen megrántotta, egyáltalán nem volt biztos abban, hogy Colinnál többet tud elérni. A kötél bevágott a tenyerébe. Bong.
503 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Jó hangos - nyilatkozta Colin a fülére szorítva a kezét, és boldogan bámult föl rá. - Egy - számolt Dunworthy. Egy és föl! Eszébe jutottak az amerikaiak. Behajlította a térdét és egyenesen húzta lefelé a kötelet. Kettő. És föl. Három. Eltűnődött, egyáltalán hogyan volt képes Kivrin megkondítani a harangot a sérült bordáival. A harang sokkal nehezebb, sokkal hangosabb volt, mint várta, és úgy tűnt, visszhangzik a fejében, összenyomódó mellkasában. Bong. Ms. Piantinire gondolt, ahogy meghajlítja dundi térdét és magában számol. Öt. Egyáltalán nem fogta föl, ez milyen nehéz munka. Úgy tűnt, minden egyes húzás kirántja a levegőt a tüdejéből. Hat. Szeretett volna megállni és pihenni, de nem akarta, hogy Kivrin, aki a templomból hallgatja, azt higgye, abbahagyta, hogy csak befejezni akarja a kondításokat, amiket a lány elkezdett. Szorosabban markolta a kötelet a csomó fölött. Egy pillanatra nekidőlt a kőfalnak, próbálva könnyíteni a mellkasa körüli szorításon. - Jól vagy? - érdeklődött Colin. - Igen - válaszolta a tanár. Olyan erősen húzta meg a kötelet, hogy úgy tűnt, szétszakad a tüdeje. Hét. Nem lett volna szabad a falhoz dőlnie. A kövek jéghidegek voltak. Megint borzongani kezdett tőlük. Ms. Taylorra gondolt, ahogy megkísérelte befejezni a Chicagói meglepetés mollt, számolva, hány kondítás van még hátra, próbálva nem megadni magát a kalapálásnak a fejében. - Be tudom fejezni - ajánlkozott Colin. Dunworthy nem is hallotta. Elmegyek Kivrinért. Meg tudjuk csinálni az utolsó két kondítást. Mind a ketten húzzuk majd. Dunworthy megrázta a fejét. - Minden ember megszakítás nélkül tartson ki a harangja mellett - szögezte le lihegve, majd megrántotta a kötelet. Nyolc. Nem szabad elengednie. Ms. Taylor elájult, elengedte a harang pedig átlendült, a kötél csapkodott, mint egy élőlény. Rátekerte magát Finch nyakára és csaknem megfojtotta. Muszáj fognia, el nem eresztenie, akármi legyen is. Lehúzta a kötelet, lógott rajta, míg meg nem bizonyosodott, hogy képes állni, aztán hagyta csak fölemelkedni. - Kilenc - mondta. Colin a homlokát ráncolta. - Te most visszaesel? - kérdezte gyanakvóan. - Nem - válaszolta Dunworthy, elengedve a kötelet. A tehén továbbra is ott állt, az ajtón bedugott fejjel. A tanár durván félrelökte, visszament a templomhoz, majd be az épületbe. Kivrin még mindig ott térdelt Roche mellett, még mindig fogta a férfi merev kezét. A tanár megállt előtte. - Megkongattam a harangot - jelentette.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 504 A lány fölnézett, de nem bólintott. - Nem gondoljátok, hogy jobb, ha megyünk? - érdeklődött Colin. - Már sötétedik. - Igen - értett egyet Dunworthy. - Azt hiszem, jobb, ha mi... - A szédülés teljesen váratlanul tört rá, megtántorodott és csaknem ráesett Roche holttestére. Kivrin kinyújtotta a kezét, Colin is érte vetődött, a zseblámpa összevissza villogott a mennyezeten, ahogy megragadta Dunworthy karját. A tanár fél térden meg tenyéren megtámaszkodott, a másik kezével kinyúlt Kivrinért, de a lány máris talpon termett és elhátrált. - Maga beteg! - Ez vád volt, súlyos vád alá helyezés. - Maga is elkapta a pestist, ugye? - kérdezte a lány, a hangja most először érzelemmel teli. Ugye? - Nem - felelte Dunworthy. - Ez... - Kiújult a betegsége - közölte Colin, bedugva a zseblámpát a szobor karjának hajlatába, hogy ülő helyzetbe tudja segíteni Dunworthyt. - Mert nem szentelt figyelmet a plakátjaimnak. - Ez egy vírus - magyarázta Dunworthy. Ült, hátával a szobornak dőlve. Nem a pestis. Mind a ketten kaptunk sztreptomicint meg gamma-globulint. Nem kaphatjuk el a pestist. Hátradöntötte a fejét, neki a szobornak. - Ez egy vírus. Majd jól leszek. Csak pihennem kell egy percet. - Mondtam neki, hogy nem lenne szabad megkongatnia a harangot - szögezte le Colin, kiürítve a daróczsákot a kőpadlóra. Az üres zsákot aztán Dunworthy vállára borította. - Maradt még aszpirin? - tudakolta Dunworthy. - Az ember elvileg csak három óránként veheti be - közölte Colin -, és elvileg nem szabad víz nélkül bevenni. - Akkor hozz nekem vizet! - csattant föl a tanár. Colin támogatásért Kivrinre nézett, a lány azonban még mindig Roche holttestének másik oldalán állt, és óvatosan fürkészte Dunworthyt. - Most - utasította Dunworthy, Colin pedig kiszaladt, a csizmája visszhangot vert a kőpadlón. Dunworthy átnézett a hulla fölött Kivrinre, a lány egy lépést hátrált. - Ez nem a pestis - ismételte meg a férfi. - Csak egy vírus. Attól féltünk, hogy maga is ki lett téve neki, mielőtt átjött az időn, és ezért megbetegedett. így történt? - Igen - válaszolta a lány, letérdelve Roche mellé. - Ő mentette meg az életemet. Lesimította a bíbor takarót, Dunworthy ekkor jött csak rá, hogy az egy bársonyköpeny. Volt rajta egy nagy, selyemből készült kereszt a közepén. - Ő biztatott, hogy ne féljek - emlékezett a lány. Fölhúzta a köpenyt a pap mellére, a keresztbe tett kezek alá, de ettől a lába lett fedetlen, a vastag, oda
505 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— nem illő szandálban. Dunworthy levette a daróczsákot a hátáról és gyöngéden ráterítette a pap lábára, aztán óvatosan fölállt, a szoborba kapaszkodva, hogy ne essen el már megint. Kivrin megveregette Roche kezét a köpeny alatt. - Nem akart bántani - mondta. Colin visszajött egy vödörrel, félig volt vízzel, amit biztos valami pocsolyában talált. Erősen zihált. - A tehén megtámadott! - panaszolta, kikotorva egy piszkos merítőkanalat a vödörből. Dunworthy kezébe öntötte az összes aszpirint. Még öt tabletta volt. Dunworthy fogott kettőt, s olyan kevés vizet nyelt hozzá, amilyen keveset csak tudott, a többit odaadta Kivrinnek. A lány, még mindig a padlón térdelve, ünnepélyesen vette át őket tőle. - Nem találtam lovakat - jelentette Colin, átnyújtva Kivrinnek a merítőkanalat. - Csak egy öszvért. - Az szamár - helyesbített Kivrin. - Maisry ellopta Agnes póniját. - Visszaadta Colinnak a merítőkanalat és újra megfogta Roche kezét. - Ő harangozott mindenkiért, hogy a lelkűk baj nélkül eljusson a Mennybe. - Nem gondolod, hogy jobb, ha megyünk? - suttogta Colin. - Odakint már csaknem besötétedett. - Még Rosemundért is - folytatta Kivrin, mintha nem is hallotta volna. Akkor már beteg volt. Mondtam neki, erre nincs idő, el kell indulnunk Skóciába. - Most mennünk kell - szólalt meg Dunworthy mielőtt elfogy a fény. A lány nem mozdult, Roche kezét sem engedte el. - Ő fogta a kezemet, amikor haldokoltam. - Kivrin - szólt a tanár. A lány a pap arcára tette a kezét és föltérdelt. Dunworthy fölkínálta a kezét, de Kivrin egyedül állt föl, oldalára szorított kézzel, és végigment a főhajón. Az ajtónál megfordult és visszanézett a sötétségbe. - Elmondta nekem, hol az ugrás helye, amikor haldokolt, hogy vissza tudjak menni a Mennybe. Azt mondta nekem, szeretné, ha itt hagynám és elmennék, hogy amikor megérkezik, én már ott várjam - mondta a lány és kiment a hóba.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 506
HARMINCHATODIK FEJEZET
A
HÓ NÉMÁN, békésen hullott a temetőkapunál ácsorgó ménre meg szamárra. Dunworthy fölsegítette Kivrint a ménre. A lány nem rettent vissza az érintésétől, amitől pedig tartott a tanár, de amint nyeregben ült, elhajolt előle és megragadta a kantárt. Amint a férfi elvette a kezét, a lány újra a összeroskadt a nyeregben, keze az oldalára tapadt. Dunworthyt most már rázta a hideg, de összeszorította a fogát, hogy Colin ne vegye észre. Csak harmadszori próbálkozásra tudott fölkászálódni a szamárra, és úgy érezte, bármelyik pillanatban lecsusszanhat róla. - Azt hiszem, jobb lesz, ha vezetem az öszvéredet - jelentette ki Colin, rosszallóan nézve a tanárra. - Nincs rá idő - válaszolta Dunworthy. - Már sötétedik. Ülj föl Kivrin mögé! Colin kivezette a mént a temetőkapuhoz, fölmászott a szemöldökfára s fölküzdötte magát Kivrin mögé. - Megvan a lokátor? - kérdezte Dunworthy, aki megpróbálta nógatni a szamarat anélkül, hogy leesne róla. - Tudom az utat - közölte Kivrin. - Igen - válaszolta Colin. Föltartotta. - Meg a zseblámpa is. Fölkapcsolta, körbevilágított vele a templomkertben, mintha azt nézné, nem felejtettek-e ott valamit. Úgy tűnt, mintha most venné csak észre a sírokat. - Ide temettetek el mindenkit? - érdeklődött, és rezzenéstelenül tartotta a fényt a sima, fehér hantokon. - Igen - felelte Kivrin. - Hosszú idővel ezelőtt haltak meg? A lány megfordította a mént. Elindultak dombnak föl. - Nem - felelte a lány. A tehén egy darabig követte őket a dombra, dagadt tőgye himbálózott, aztán megállt és szánalmasan bőgni kezdett. Dunworthy visszanézett rá. Az állat tétován visszabandukolt az úton a falu irányába. Ők már csaknem a domb tetejére értek, a havazás csendesedett, de odalent, a faluban, még mindig vadul hullott a hó. A sírokat már teljesen befedte, a templomot is elrejtette, még a harangtorony is alig látszott. Kivrin még csak hátra sem pillantott. Kitartóan lovagolt előre, nagyon egyenes tartással, mögötte ült Colin, aki nem Kivrin derekába, hanem a
507 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— nyereg magas kápájába kapaszkodott. A hó rendszertelenül esett, aztán már csak magányos pelyhek, s mire újra a sűrű erdőbejutottak, már szinte elállt. Dunworthy követte a lovat, megpróbált nem lemaradni annak egyenletes lépteitől, megpróbált nem utat engedni a láznak. Az aszpirin nem hatott - túl kevés vízzel vette be - és érezte, ahogy a láz kezd elhatalmasodni rajta, kezdi kirekeszteni az erdőt, a szamár csontos hátát meg Colin hangját. A fiú vidáman mesélt Kivrinnek, a járványról számolt be neki. Ahogy előadta, kész kalandnak hangzott. - Azt mondták, karantén van, ezért vissza kell mennünk Londonba, de én azt nem akartam. Találkozni szerettem volna Mary nagy-nagynénivel. Szóval átsompolyogtam a határon. Az őr meglátott, azt mondta, hé, te, állj, és elkezdett kergetni. Végigszaladtam az utcán, be abba a sikátorba. Megálltak, Colin meg Kivrin leszálltak a nyeregből. Colin levette a sálát a lány fölhúzta vértől merev ingét és a bordái köré kötözte a sálat. Dunworthy tudta, a fájdalom bizonyára még rosszabb, mint amilyennek ő vélte, legalább meg kéne próbálnia segíteni a lánynak. Ám attól félt, ha leszáll a szamárról, sosem lesz képes visszamászni a hátára. Kivrin és Colin újra nyeregbe ültek, a lány fölsegítette a fiút. Megint nekivágtak, minden fordulónál és elágazó ösvénynél lassítottak, hogy ellenőrizzék az irányt, Colin meggörnyedt a lokátor képernyője fölött, mutatta, Kivrin helybenhagyólag bólogatott. - Itt estem le a szamárról - mondta Kivrin, amikor megálltak egy elágazásnál. - Azon az első éjszakán. Annyira beteg voltam. Azt hittem róla, hogy gonosztevő. Újabb elágazáshoz érkeztek. A havazás abbamaradt, a felhők azonban a fák fölött sötétek és borúsak voltak. Colin kénytelen volt a zseblámpájával megvilágítani a lokátort, hogy le tudja olvasni. Rámutatott a jobboldali ösvényre, majd ismét fölmászott Kivrin mögé, továbbregélve neki a kalandjait. - Mr. Dunworthy azt mondta „Maga elvesztette a fixet”, és aztán egyenesen odament Mr. Gilchristhez, és mindketten összeestek - mondta Colin. - Mr. Gilchrist úgy viselkedett, mintha azt hinné, ő direkt csinálta, és még azt sem engedte meg nekem, hogy betakarjam! Úgy borzongott, mint a vér. Láza volt, és én folyton szólongattam: „Mr. Dunworthy! Mr. Dunworthy!”, de ő nem hallott engem. Mr. Gilchrist állandóan azt mondta: „Személy szerint magát tartom felelősnek.” Ismét szállingózni kezdett a hó, a szél is fölerősödött. Dunworthy, borzongva a szamár merev sörényébe kapaszkodott. - Nem mondtak el nekem semmit - mesélte Colin. - Amikor megpróbáltam bejutni, hogy lássam Mary nagy-nagynénit, azt közölték: „Gyerekeknek tilos a látogatás!”
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 508 A széllel szemben lovagoltak, a hó fagyos lökésekben csapódott Dunworthy köpenyének. A férfi annyira előrehajolt, hogy már szinte feküdt a szamár hátán. - Kijött az orvos - folytatta Colin -, elkezdett sutyorogni annak a nővérnek. Tudtam, hogy meghalt. - Dunworthybe hirtelen belenyilallt a gyász, mintha most hallaná ezt először. „Ó, Mary” - gondolta. - Nem tudtam, mit tegyek - számolt be Colin -, szóval csak ültem ott. Mrs. Gaddson, ő egy teljesen döglött perszóna, odajött és elkezdte fölolvasni nekem a Bibliából, hogy ez volt Isten akarata. Gyűlölöm Mrs. Gaddsont! jelentette ki hevesen. - Ő érdemelte volna meg, hogy elkapja az influenzát! A hangjuk zengeni kezdett, a felhangok úgy visszhangoztak az erdőben meg az erdő körül, a tanárnak nem lett volna szabad érteni őket, de különösképpen egyre tisztábban csengtek a szavak a hideg levegőben. Azt gondolta, bizonyára egész Oxfordig hallani lehet, hétszáz évnyire innen. Dunworthy hirtelen ráeszmélt, hogy Mary nem halott: ebben a szörnyűséges évben, ebben az évszázadban, ami egy tízesnél is rosszabb, a nő még nem halt meg - és úgy tűnt neki, ez nagyobb áldás, mint amit joga lenne elvárni. - És akkor meghallottuk a harangszót - mondta Colin. - Mr. Dunworthy azt mondta, te vagy az, és segítséget hívsz. - Én voltam - válaszolta Kivrin. - Ez nem megy. Le fog esni. - Igazad van - felelte Colin. Dunworthy rájött, hogy ők megint leszálltak a nyeregből és a szamár mellett állnak, Kivrin tartja a kötélből lévő kantárszárat. - Föl kell tennünk magát a lóra - közölte Kivrin, megragadva Dunworthy derekát. - Le fog esni a szamárról. Gyerünk! Szálljon le! Segítek. Mindkettejüknek segíteniük kellett a leszállásban. Kivrin úgy fogta körül, amiről a tanár tudta, hogy ezzel fájdalmat okoz magának, szinte Colin tartotta meg. - Ha leülhetnék egy kicsit - mondta Dunworthy vacogó foggal. - Nincs idő - válaszolta Colin, mégis odasegítették az ösvény szélére és óvatosan leültették egy sziklára. Kivrin benyúlt az inge alá és elővett három aszpirint. - Tessék! Vegye be ezeket - mondta, szétnyitott tenyerén odatartva a tanárnak. - Azokat magának szántam - jelentette ki a férfi. - A bordái... A lány állhatatosan, mosoly nélkül nézett rá. - Én jól leszek - felelte és ment, hogy egy bokorhoz kösse a mént. - Kérsz egy kis vizet? - érdeklődött Colin. - Rakhatok tüzet és megolvaszthatok egy kis havat. - Jól elleszek - válaszolta Dunworthy. Betette az aszpirint a szájába és lenyelte.
509 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— Kivrin a kengyelt állította át, gyakorlott ügyességgel oldozta ki a bőrszíjakat. Megcsomózta őket, aztán visszajött Dunworthyhez, hogy segítsen neki fölkelni. - Készen áll? - kérdezte, amikor kezét a tanár karja alá tette. - Igen - felelte Dunworthy, és megpróbált fölállni. - Ez hiba volt - vélte Colin. - Soha nem fogjuk nyeregbe tenni - de végül megtették, bedugták a lábát a kengyelbe, kezét a nyeregkápára rakták és nyeregbe emelték. Végül egy kicsit még segíteni is tudott nekik: lenyújtotta a kezét, így Colin föl tudott mászni a mén oldalán eléje. Abbahagyta a borzongást, de nem volt biztos benne, vajon ez jó jel-e, vagy sem. Amikor újra elindultak - Kivrin elöl a zötyögtető szamáron, Colin máris szövegelt -, a tanár nekidőlt Colin hátának és lehunyta a szemét. - Szóval úgy döntöttem, hogy amikor befejezem az iskolát, Oxfordba fogok jönni és történész leszek, mint te - közölte a fiú. - De nem a fekete halál idejébe akarok eljönni. A keresztes hadjáratokba akarok menni. A tanár, Colinnak dőlve hallgatta őket. Sötétedik, ők a középkorban vannak az erdőben, két nyomorék meg egy gyerek, Badri pedig, még egy nyomorék, próbálja nyitva tartani a hálót, s maga is hajlamos a visszaesésre. Mindezek ellenére úgy tűnt, nem tud semmi pánikot, vagy legalább egy kis aggodalmat kelteni magában. Colinnak van lokátora, Kivrin pedig tudja, hol az ugrás helye. Minden rendben lesz velük. Még ha nem is tudnák megtalálni az ugrás helyszínét és örökre itt ragadnának, még ha Kivrin nem is tudna megbocsátani neki, a lány akkor is rendben lesz. Elviszi őket Skóciába, ahová sosem jutott el a pestis, Colin majd előkap horgokat meg egy serpenyőt a bűvésztáskájából, és pisztrángot meg lazacot fognak ennivalónak. Még az is lehet, hogy megtalálják Basingame-et. - Megnéztem a kardharcokat a vidékén, és tudom, hogyan kell egy lovat hajtani - mondta Colin. Aztán: - Állj!. Colin hátra- és fölrántotta a kantárt, a mén megállt, orra a szamár farkához ért. Egy kis domb tetején voltak. Az alján egy befagyott pocsolya meg egy sor fűzfa látszott. - Rúgd meg! - javasolta Colin, de Kivrin már mászott is le a szamárról. - Nem megy tovább - tájékoztatta a lány. - Már csinálta ezt korábban. Látott engem átjönni. Azt hittem, Gawyn volt, pedig végig Roche volt az. - Lehúzta a kötélből készült kantárt a szamár fejéről, erre az állat tüstént futásnak eredt visszafelé a keskeny ösvényen. - Szeretnél lovagolni? - kérdezte Colin a lánytól, és már szállt is le. A lány megrázta a fej ét. - Jobban fáj a föl- meg leszállás, mint a gyalogolás. - Átnézett a távolabbi domb felé. A fák csak félútig nőtték be, fölöttük a domb teteje fehérlett a
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 510 hótól. A havazás elállt, habár Dunworthy eddig nem volt ennek tudatában. A felhők fölszakadoztak, köztük az ég halvány, tiszta levendulaszínbe játszott. - Azt hitte, Szent Katalin vagyok - mesélte a lány. - Látott átjönni, ahogy maga előre félt, hogy ez fog történni. Azt hitte, engem Isten küldött, segítségnek a szükség órájában. - Hát, és meg is tetted, nem? - vélekedett Colin. Ügyetlenül rángatta a kantárt. A mén elindult le a dombról, Kivrin mellette sétált. - Látnod kellett volna, a többi helyen micsoda káosz volt! Mindenütt hullák, és nem hiszem, hogy bárki is segített nekik. Odaadta a kantárt Kivrinnek. - Előremegyek és megnézem, nyitva van-e a háló - közölte és előrefutott. - Badri minden második órában meg akarta nyitni. - Becsörtetett a csalitba és eltűnt. Kivrin megállította a mént a domb alján, lesegítette róla Dunworthyt. - Jobb lesz, ha levesszük a nyerget meg a kantárt - szólalt meg Dunworthy. - Amikor rábukkantunk, bele volt gabalyodva egy bokorba. Közösen szíjazták szét a hevedert s vették le a nyerget. Kivrin kikapcsolta a kantárt, aztán fölnyúlt, hogy megsimogassa a ló fejét. - Nem lesz semmi baja - vélte Dunworthy. - Talán - felelte a lány. Colin robbant ki a fűzfák közül, mindenfelé havat szórva. - Nincs ott. - Hamarosan meg fog nyílni - mondta Dunworthy. - Magunkkal visszük a lovat? - firtatta Colin. - Azt hittem, a történészeknek semmit sem szabad átvinniük a jövőbe. De klassz lenne, ha magunkkal vihetnénk! Rajta lovagolhatnék, amikor elmegyek a keresztes háborúkba. Visszarontott a csaliton át, havat permetezve. - Gyerünk, bármikor megnyílhat! Kivrin bólintott. Rácsapott a ló véknyára. Az arrébb ment néhány lépést, aztán megállt és kérdőn nézett vissza rájuk. - Gyerünk már\ - mondta Colin valahonnan a csalit belsejéből, Kivrin azonban nem mozdult. Az oldalára szorította a kezét. - Kivrin - szólalt meg Dunworthy, karját nyújtva neki. - Jól vagyok - mondta a lány és elfordult tőle, hogy átvergődjön a csalit összegubancolódott ágai között. Már szürkült a fák alatt. A tölgy fekete ágai között levendulakéknek tűnt az ég. Colin egy kidőlt fatörzset vonszolt a tisztás közepére. - Arra az esetre, ha épp lekéstük és ki kell várnunk a teljes két órát - magyarázta. Dunworthy hálásan leült. - Honnan tudjuk, hová kell állni, amikor megnyílik a háló? - kérdezte Colin Kivrintől.
511 ————————— CONNIE WILLIS ——————————— - Látni fogjuk a kicsapódó párát - felelte a lány. Odament a tölgyfához és lehajolt, hogy elsöpörje a havat az aljáról. - És ha sötét lesz? - firtatta Colin. A lány leült a fának dőlve, az ajkát harapdálva, miközben leereszkedett a gyökerekre. Colin leguggolt kettejük között. - Nem hoztam gyufát, máskülönben tüzet gyújtanék - mondta. - Semmi baj - vágta rá Dunworthy. Colin bekapcsolta a zseblámpáját, aztán inkább lekapcsolta. - Azt hiszem, jobb, ha takarékoskodom vele arra az esetre, ha valami balul sül el. Motoszkálást hallottak a fűzfák között. Colin fölpattant. - Azt hiszem, kezdődik - jelentette. - A mén az - világosította föl Dunworthy. - Eszik valamit. - Ó! - Colin visszaült. - Nem gondolod, hogy a háló már meg is nyílt, csak mi nem láttuk, mert sötét van? - Nem - válaszolta Dunworthy. - Talán Badri megint visszaesett, és nem tudta nyitva tartani a hálót - jegyezte meg a fiú. Inkább izgatottnak, mint rémültnek hangzott. Várakoztak. Az ég bíborlilává sötétedett, és elkezdtek előbújni a csillagok a tölgyfa ágai között. Colin leült a rönkre Dunworthy mellé. A keresztes háborúkról csevegett. - Te mindent tudsz a középkorról - szólt oda Kivrinnek -, szóval gondolom, tudnál segíteni nekem fölkészülni, tudod, megtaníthatnál dolgokat. - Túl fiatal vagy hozzá - állította a lány. - Ez nagyon veszélyes. - Tudom - felelte Colin. - De tényleg szeretnék odamenni. Segítened kell nekem. Légy szíves! - Egyáltalán nem olyan lesz, amilyennek elképzeled - mondta a lány. - Teljesen döglött a kaja? Olvastam abban a könyvben, amit Mr. Dunworthy adott nekem, hogy romlott húst ettek, meg hattyút meg ilyesmit. Kivrin egy hosszú pillanatra lenézett a kezére. - Többnyire szörnyű volt - mondta halkan -, de volt néhány csodálatos dolog. Néhány csodálatos dolog. A tanár Maryre gondolt, ahogy a Balliol kapujának dőlt a Királyok Völgyéről mesélve és azt mondta: „Sosem fogom elfelejteni”. Néhány csodálatos dolog. - És mi van a kelbimbóval? - tudakolta Colin. - Ettek kelbimbót a középkorban? Kivrin csaknem elmosolyodott. - Nem hiszem, hogy már föltalálták. - Akkor jó! - A fiú fölugrott. - Hallottátok ezt? Azt hiszem, kezdődik. Úgy hangzik, mint egy harang.
——————————— ÍTÉLET KÖNYVE ————————— 512 Kivrin fölemelte a fejét, úgy fülelt. - Akkor is szólt egy harang, amikor átjöttem - jegyezte meg. - Gyere! - hívta Colin, és talpra rántotta Dunworthyt. - Hát nem hallod? Harangszó volt, halk és távoli. - Onnan jön - jelentette ki Colin. A tisztás szélére iramlott. - Gyertek! Kivrin támasztékul a földre tette a kezét és föltérdelt. Szabad keze önkéntelenül mozdult az oldalához. Dunworthy kinyúlt felé a kezével, de a lány nem fogta meg. - Jól vagyok - közölte. - Tudom - válaszolta a tanár és hagyta, lehullani a kezét. A lány óvatosan fölállt a tölgyfa érdes törzsébe kapaszkodva, aztán kiegyenesedett. Tőle távol állt meg. - Megvan minden a felvevőn - mondta. - Minden, ami történt. „Mint John Clyn - gondolta a tanár, a lány girbe-gurbára vágott haját, piszkos arcát nézve. - Egy igazi történész, kiürült templomban írt, sírokkal körülvéve. Én, látván oly sok gonoszságot, írásba foglaltam mindent, aminek szemtanúja voltam. Hogy azok a dolgok, amiket nem lenne szabad elfeledni, az idő homályába ne vesszenek.” Kivrin fölfordította a tenyerét és a csuklójára nézett az alkonyaiban. - Roche atya és Agnes és Rosemund és mindegyikük - sorolta. - Mindent följegyeztem. A lány végighúzta az ujját egy vonalon a csuklója belsején. - Io suliidén lui damo amo - idézte halkan. - A helyett vagy itt, akit szeretek. - Kivrin - szólt Dunworthy. - Gyertek! - kiáltotta Colin. - Kezdődik. Nem halljátok a harangot? - De - válaszolta Dunworthy. Ms. Piantini volt az, a tenoron elkongatva az Amikor Megváltóm végül eljőve bevezetőjét. Kivrin odajött, megállt Dunworthy mellett. Összetette a kezét, mintha imádkozna. - Látom Badrit! - kiabálta Colin. Tölcsért formált a kezével a szája köré. Ő jól van! - rikoltotta. - Megmentettük őt! Ms. Piantini tenorja zengett, a többi harang boldogan csatlakozott. A levegő csillogni kezdett, mint a hópelyhek. - Apokaliptikus! - jelentette ki Colin ragyogó arccal. Kivrin odanyúlt Dunworthy kezéért és szorosan megmarkolta. - Tudtam, hogy el fog jönni - mondta, és a háló megnyílt.
SZERZŐNKRŐL Connie Willis
Connie Willis amerikai írónő, 1945-ben született. Első SF-novelláját 1971ben adta el a Worlds of Fantasy című magazinnak, de a 80-as évek elejéig csak ritkán publikált. Akkor azután főfoglalkozású írói karrierbe kezdett, melynek eddigi mérlege 11 Hugó- és 7 Nebula-díj. Az elsőket ezek közül a „Tűzőrség” (1984) című kisregény kapta, amelyben bemutatkozott az Oxfordi Egyetem időutazó történészcsapata, élén James Dunworthy professzorral (reményeink szerint hamarosan olvashatják a Galaktikában). Az ötlethez később több regényben is visszatért, az ítélet Könyvén kívül a To Say Nothing of the Dogban (1998), a Blackoutban és az All Clearben (mindkettő 2011). Bemutatkozó regénye, a Lincoln’s Dreams (1987) cselekménye is egyfajta időutazás körül forog, bár ott még csak egyfajta telepatikus változatról van szó. Tetten érhető még bizonyos művekben a szerző vonzódása a film világához: Remake című kötete a számítógépes manipulációk által elkorcsosított moziipar jövőjét vetíti elénk, míg az „Uncharted Territory” egy idegen bolygóra áthelyezett western-paródia (mindkettő 1994). A Bellwether (1996) a trendek alakíthatóságát vizsgálja, a Passage (2001) pedig a halálközeli élmények valóságtartalmát. Kritikusai novellistaként tartják a legjelentősebbnek, olyan művekért, mint például a „Még a királynő is”, a „Megkékített Hold” vagy a „Daisy a napon”. Írásaiban előszeretettel alkalmazza a humor és a szatíra eszközét. 2011-ben SF Nagymesterré választották.
