DNYEPROV
Bíbormúmia TUDOMÁNY OS - FANTAS ZTIKU S ELBES ZÉ LÉ S EK
KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK
SZERKESZTI KUCZKA PÉTER
KOZMOSZ KÖNYVEK, BUDAPEST, 1969
2
TARTALOM
A D-IMPULZUSOK..............................................................4 A MAXWELL-EGYENLETEK.........................................21 BÍBORMÚMIA....................................................................78 ÖRZSE................................................................................107 JÁTÉK................................................................................144 KÖZVETLEN BIZONYÍTÉK.........................................152
3
A D-IMPULZUSOK 1. Keyestone föltámaszkodott a könyökére, és belebámult a sötétségbe. A vonat átdübörgőit a hídon, azután csönd lett. Valahol lent rekedten vijjogott egy éji madár, majd a szívdobbanást is hallani lehetett. - Laddrel, Laddrel, hol van? - suttogta Keyestone. Jó ideig senki sem válaszolt; később jobb kéz felől, a töltésről leguruló kavicsok zaja ütötte meg a fülét. Valaki bizonytalanul kúszott feléje. - Laddrel, ön az? A sötét háttérben egy ember körvonalai rajzolódtak ki. Nyögve ereszkedett lefelé, majd leült Keyestone mellé. - Nem sérült meg? - kérdezte Laddrel. - Nem. És ön? - Úgy látszik, minden rendben van. Szerencse, hogy a rézsűt nem kővel burkolták, Hallgattak néhány másodpercig. - Nem ücsöröghetünk itt - szólalt meg végre Keyestone. - Az expressz fél tizenkettőkor Longdenba ér. Rögtön észreveszik, hogy eltűntünk. Laddrel leporolta a térdét, és fölegyenesedett. - Tőlünk már semmit sem tudnak meg. A két ember egymás kezét fogva ereszkedett le a rézsűn. Oldalvást csúsztak lefelé; a homok meg a murva patakként indult meg előttük. Lent hűvös és nyirkos volt a levegő. Az éji madár nagyot kiáltott, azután elhallgatott. Lentről valamilyen oknál fogva még hallani lehetett a távolodó vonat zaját. A messzeségből odahallatszott a mozdony hosszú füttye. Behatoltak az alacsony tüskés bozótba; a könyökükkel tolták szét a hajlékony, nedves ágakat, úgy vágtak át rajta. Sötét fal meredt előttük; biztosan az az erdő, amelyről Laddrel beszélt. Az erdőn túl van a tengerpart. 4
- Hogyan történt mindez? - kérdezte Laddrel. Keyestone megvonta a vállát a sötétben. - Őszintén szólva én magam sem tudom. Helyesebben: nem tudtam. - Gondolta volna, hogy ebből ilyesmi kerekedhetik? - Épp arról van szó, hogy nem. Egyszerűen befejeztem a kísérletsorozatot, Serg doktor programja alapján. Ennek a programnak semmi értelme nem volt. Csak hát az öreg szerette volna látni, hogyan viselkednek a házinyulak az elektromágneses impulzusok terében. - És maga nem tudta, hogy mindez mire jó? - Nem. Azt hittem, hogy csak tudományos kutatás folyik. Laddrel elmosolyodott. Hangtalanul mosolygott mindig - kissé mesterkélt mosollyal -, ha rájött, hogy valaki elemi dolgokkal nincs tisztában. - Naiv fickó maga, Keyestone. Egyébként mi a keresztneve? - Douglas. - Nagyon naiv maga, Dug. Megengedi, hogy így szólítsam? Ki az a bolond manapság, aki fizet a tiszta tudományos kutatásért? Azt hiszi, vannak ilyen bolondok? - Azt hittem, hogy vannak. - Maga nagyon fiatal még. De csak folytassa. Nagyon érdekel, hogyan történt. A bozót végére értek, és megjelentek az első fák: sudár fenyők itt is, ott is a sűrű, magas fűben. Az eső nemrég állt el, s a megpuhult talaj cuppogott a lábuk alatt. Néhány perc múlva már a sűrű fenyvesben jártak. Itt szárazabb volt a talaj, és érezték a gyanta meg a lehullt tűlevelek szagát. - Ismeri ön azt az új generátort, melyet Wiesbach tervei alapján készítettek? Közönséges impulzusadó, de változtatható kódolású modulátora is van. Mozgékony készülék. Egyetlen hibája, hogy nagy tápfeszültségre van szüksége. Feszültségfokozó transzformátort kellett rá5
kapcsolni. Nagyon nehézkes dolog. Ezért telefonáltam át a műszaki részlegbe, és kértem, hogy vezessenek háromszáznyolcvan voltos feszültséget a laboratóriumomba. Ez este volt, hétkor. Megjelent egy létrás fickó, és hozzálátott a nagyfeszültségű kapcsolótábla beszereléséhez. Én meg a házinyulaimmal foglalkoztam. - Hol foglalkozott a házinyulakkal? - Ugyanabban a helyiségben. A házinyulak koponyájára elektródákat erősítettünk. Tudja, ezek a szokásos kísérletek… - Azt akartam kérdezni, Dug: milyen messze dolgozott magától a szerelő? Keyestone gondolkozott, hogy fölidézze az eseményeket. Végül eszébe jutott: - Ötméternyire tőlem. Amikor megkaptam a soron következő jelet, és bekapcsoltam a generátort, a helyiségben valamilyen oknál fogva kialudt a világítás. Arra gondoltam, hogy a szerelő csapta le a késes kapcsolót. Ültem és vártam. De az föltűnt, hogy a laboratóriumban nagy lett a csönd. Csak a házinyulak mocorogtak a ketreceikben. Akkor kiáltottam: „Hé! Fiatalember!" Ezután valami súlyos dolog zuhant a padlóra. Az öngyújtóm fényénél láttam, hogy a fiatalember fekszik a padlón. Áramütés - gondoltam; kirohantam a folyosóra, és segítségért kiáltottam. Akkor jött ön. A többit tudja. A fenyves hirtelen véget ért, meghallották a tengerzúgást. 2. - Idióták, reménytelen hülyék, egytől egyig! - ordította az ezredes, és körülhordozta vérbe borult, dülledt szemét a helyiségben összegyűlt embereken. - Különösen magának, Growler, nem bocsátom meg ezt soha! Miért küldték magukat ide? Miért lődörögnek maguk itt? Mire föl kapják maguk a fizetésüket? A maguk feladata az 6
volt, hogy mindennek utánanézzenek. Maguk meg úgy viselkedtek, mint a tökkelütött hülyék. Megengedték, hogy az emberek magukban dolgozzanak. Nem ellenőriztek, hogy mivel foglalkoznak. Nem olvasták el naplójegyzeteiket. Ahelyett hogy folyton ott ültek volna az intézetben, kávéházakban lopták a napot. Maguk… Egyébként ennek még lesz folytatása. Az ezredes kilépett az asztal mögül, elment a karosszékek között, és megállt Serg professzor előtt. - Most pedig ön! Magyarázza el érthetően, hogyan történhetett meg az, hogy a beosztottjai olyan eredményt kaptak, melyről önnek fogalma sincs! Serg professzor fölállt karosszékéből, és sokáig vesződött azzal, hogy csiptetős szemüvegét orrára igazítsa. Reszketett a keze, és sehogyan sem sikerült neki. - Üljön le, üljön már le, az ördög vigye el! Miért nem tudja, hogy Laddrel meg Keyestone milyen eredményre jutott? - Nézze - kezdte Serg -, olyan sok kísérletet indítottunk meg, hogy gyakorlatilag lehetetlen volt minden eredményt figyelemmel kísérni… Aztán meg voltam győződve róla… - Tudom, tudom, meg volt győződve a megbízhatóságukról. Ugye? Serg igent bólintott. Az ezredes a helyiség közepére lépett, szélesre tárta a karját, arcán értetlenség ült, aztán hirtelen mindnyájukhoz fordult: - Uraim, nem értem, hogyan lehet manapság vakon hinni mások megbízhatóságában, amikor mi magunk sem állhatunk jót a saját megbízhatóságunkért. Hogyan lehet manapság bízni idegen emberekben, amikor a magunk minden lépését is gyanakvással kísérjük? Kinyílt az ajtó, és egy magas, karcsú, szőke nő lépett be sietve. - Ezredes úr, itt van Laddrel doktor naplója, ez meg 7
Keyestoné. Az ezredes unottan vette át a két vaskos, bőrkötéses füzetet; mindkettőn ez a fölirat volt: Szigorúan titkos. A füzeteket átadta Serg professzornak. - Magyarázza el nekünk, mi van bennük. Semmit az égvilágon nem értek belőle. Serg végre föltette vékony, horgas orrára a csiptetős szemüveget, kinyitotta Keyestone naplóját, és vontatottan olvasta: - Május 23. Négy házinyúl: R-l, R-2, R-3, R-4. Impulzusfajta: L-5. Semmi eredmény. Május 24. Három házinyúl… Az ezredes ismét leült íróasztalához. Kiálló pofacsontú, széles arcát hatalmas, szőrös kezébe temette, és dühösen, megvetően nézett Sergre. - Hagyja már végre abba! Mit érdekel engem május 23a meg 24-e! Azt olvassa, hogy mi történt július 7-én! Hallatszott, ahogy gyorsan továbblapozott a naplóban. Utána egy pillanatnyi csönd. - Nos? Serg nem válaszolt. - Beszéljen hát! - Itt semmiféle följegyzés sincs… - Tudtam! Mutassa Laddrel füzetét! Most ő maga lapozott a sötétkék kötésű vastag füzetben, szinte tépte a lapokat. Hirtelen megállt. A szobában levők látták, hogy az ezredes szeme kimered. - Hát ez meg mi? - suttogta. - Mi ez itt? Magukat kérdezem! Odarohant Serghez, és az orra alá dugta a füzetet. Az öreg teljesen megzavarodott, és hosszú, vékony lába úgy reszketett, mint egy rugóra függesztett paprikajancsi. - V… ve… versek - nyögte ki végül. Valaki nem tudta türtőztetni magát, és hangosan fölnevetett. Az ezredes annyira dühös volt, hogy észre sem 8
vette. Egyetlen ugrással a helyiség másik végében termett, és Growler orra alá nyomta a füzetet. - Nézze, hová vezetett a maga nemtörődömsége, a maga bűnös nemtörődömsége! Ez a pasas húsz napon keresztül verset írt! A következő három napon pedig egyszerűen csak firkált. Itt van, nézzék! A tudományok doktora nyolc órán keresztül krikszkrakszokat firkál kutatónaplójába, és erről senki semmit sem tud! Atyaúristen! Ez aztán az intézet! Takarodjanak, takarodjanak, de mindnyájan! Látni sem akarom magukat… Az egybegyűltek hangosan lökdösték ki maguk alól a karosszékeket, és sietve távoztuk a helyiségből. - Growler, maga maradjon! - kiáltotta az ezredes. Az ezredes, amikor kettesben maradtak, megtörölte verejtékes homlokát, és leült a díványra. Egy darabig még kapkodva szedte n levegőt, majd nyugodt hangon megszólalt: - Tennünk kell valamit, Growler. Tenni, de sürgősen. Ha erről a históriáról tudomást szereznek a minisztériumban, nekünk befellegzett. Hozzá kell látnunk Keyestone és Laddrel fölkutatásához. Szisztematikusan. A legapróbb részletekig rekonstruálni kell mindazt, amivel foglalkoztak. Kell… Már csinálom, sir. Keyestone a házinyulakkal foglalkozott. Laddrel, az utasításnak megfelelően, a Saint Virginia-kórházban végezte kísérleteit… - Mit csinált ott, abban a kórházban? - A haldoklókat figyelte. - Hogyhogy figyelte? - Hát úgy, hogy mellettük ült a készülékeivel, és vizsgálta őket. Therts doktor úgy nyilatkozott, hogy Laddrel doktor tevékenységének jellege körülbelül tíz nappal ezelőtt gyökeresen megváltozott. Azelőtt közömbösen ült ott, és vizsgálta a halál beálltának különféle eseteit. Ezután azonban így vagy úgy igyekezett beavatkozni a betegek gyógyításába… Therts azt állítja, hogy Laddrel 9
doktornak sikerült négy olyan pácienst megmentenie a haláltól, akikről már lemondtak. Az ezredes megvető fintort vágott. - Humanizmus - dörmögte a foga között. - Ez a hülye humanizmus viszi rá ezeket a tudós kreténeket arra, hogy elárulják a nemzeti érdekeket! De legalább tudnánk, mire sikerült Laddrelnek rájönnie! Vagy Keyestone -nak. Meggyőződésem, hogy ez a fickó teljesen véletlenül jutott valamilyen eredményre. Most pedig, Growler, jelentse, mit tett, hogy elkapja őket! - Mindenfelé keresik őket. A napilapokban közzétettük az arcképüket azzal, hogy veszedelmes bűnözők, akik az intézet páncélszobájából elraboltak négy font platinát. A vasútvonal mentén, Farnstontól Longdenig, a belügyminisztérium emberei nyomoznak utánuk. A gonosztevőknek eszükbe juthat az is, hogy elfecsegjék, mivel foglalkozunk, illetve hogy ők milyen eredményre jutottak. - Szörnyű volna! Az ezredes néhányszor idegesen végigment a szobán. - Figyeljen ide, Growler. Ne sajnálja a pénzt. Vegyen maga mellé, akit akar, ahány embert akar. Küldje őket, ahova akarja. Ne fukarkodjon jutalommal, kitüntetéssel, ajándékkal, megvesztegetéssel, semmivel. De ezt a két pasast ide kell hoznia a lehető leggyorsabban. Érti maga, mi történt?! Mert ez még rosszabb, mintha a hidrogénbomba legújabb modelljét lopták volna el tőlünk! - Értem, sir. Engedélyt kérek a végrehajtásra. - Menjen! Az ajtó mögött eltávolodtak a léptek; az ezredes az órájára nézett. Már este nyolc óra volt. Kiment szobájából, végigment a hosszú, üres folyosón, és a melléklépcsőn fölment a negyedik emeletre. Megtalálta a sarokszobát, rajta a kis üvegtáblát a fölírással: Douglas Keyestone. Az ajtót viaszpecséttel pecsételték le. Az ezredes belenyúlt a zsebébe, előhúzta a kulcsot, és kinyitotta az aj10
tót. A laboratóriumban minden úgy volt, mint reggel. Az impulzusadó az asztalon állt, a házinyulak nagy ketrece előtt. Az ezredes megjelenésére az állatok fölriadtak, zajosan futkároztak a ketrecben, és kis mancsuk a deszkaaljat kaparászta. A ketrec előtt állt a kis antenna, mely a televízió keretantennájára emlékeztetett, de kisebb méretű volt. Az ezredes néhányszor körbejárta a laboratóriumot, benézett minden zugba, majd a széles ablakhoz lépett, és kinézett az üres parkra. Éppen el akart lépni az ablaktól, amikor hirtelen észrevette, hogy az óriás öreg hársfa alatt álló padhoz egy párocska közeledik. A hársfa alatt egészen sötét volt. - Érdekes - mormogta az ezredes, és gonoszul elvigyorodott. Nyögve cipelte az impulzusadót az ablakhoz, és az antenna síkját a leány meg a fiú felé irányította. Belegabalyodott a huzalokba, de aztán bedugta a csatlakozót a kapcsolótáblába, és odalépett a generátorhoz. A műszerfalon kigyulladt a vörös ellenőrző lámpa. Mellette a kapcsológomb világított, alatta ott volt a fölirat: Bekapcsolás. - Érdekes - mormogott ismét az ezredes, és elfordította a kapcsológombot. Néhány másodperc múlva fölizzottak a generátor ellenőrző lámpái. Aztán kigyulladt az éles fényű zöld jelzőlámpa. Az ezredes kíváncsian lesett le a fa alatti sűrű sötétbe. De persze nem látta, mi történt ott. Abban a pillanatban, amikor az impulzus - amplitudót jelző mutató jobbra kilendült, az ezredes élettelenül zuhant az asztalra. Testének súlya alatt az asztal fölbillent, a készülék pedig - amely erős elektromágneses impulzusokat bocsátott ki - az ezredes mellé esett; melléje, aki először használta emberek ellen. 3. 11
A kis motoros halászbárka megkerülte a magas, sziklás földnyelvet. A hold csaknem a látóhatár széléig ereszkedett, az ég már pirkadt. Megvirradt. Amint világosodott, a bárka egyre közelebb húzódott a sziklás parthoz, és a sziklák árnyékába rejtőzködve haladt. - Napfölkeltére elérünk Costatrosig. Onnan Free Coast csak egy köpés - mondta a halász úgy, hogy a pipáját ki sem vette a szájából. - Igaz volna, hogy maguk loptak el a platinát? Sok az a négy font? Soha nem láttam platinát. Aranyat láttam, de platinát, nem. Laddrel elmosolyodott. Laddrel és Keyestone a bárka fenekén feküdt. Nyirkos, halszagú vitorlavásznat terítettek magukra. - A maga dolga, hogy hisz-e nekünk vagy sem. Nem loptunk mi semmiféle platinát. - Hát, ami azt illeti, nem is nézem én tolvajfélének magukat. Csakhogy olyan időket élünk, hogy a legutolsó tolvajnak meg börtöntölteléknek is olyan becsületes képe van, mint akármelyik rendes embernek. Még a kalapját is megemeli előtte az ember. Aztán kiderül róla, hogy tolvaj. Ügy bizony. Laddrel fölemelte a vitorlavászon sarkát, és ránézett a halászra. A derengő fényben csak barázdás profilját, a kormánykereket meg pipájának parazsát lehetett látni. - Őszintén szólva azért mi valamiként mégis loptunk vallotta be Laddrel. - I-igen? - kérdezte vontatott hangon az öreg. - Igen. De ezt a lopást mindenki megköszönheti nekünk. - Nem nagyon értem. - Ahhoz mit szólna, ha valaki ellopná az iszonyatos poklot, melyet holmi gonosztevők a tisztességes emberekre akarnak szabadítani? - Megköszönném neki. - Kinek? - Annak, aki ellopta. 12
- No, akkor nekünk is köszönje meg. Az öreg egy pillanatig hallgatott. - Mi volna ez az iszonyatos pokol? - kérdezte aztán. - Hogyan is magyarázzam meg magának? ... Ilyesmi még nem volt a nap alatt. Látott maga már embert meghalni? Például azt, hogyan haltak meg a rokonai? - Hát nem is egyszer! Tíz évvel ezelőtt halt meg a feleségem. Azután a bátyám, Antoine. Talán mindet fölsoroljam? - Látta, hogyan haltak meg? Az öreg jó ideig hallgatott. - Látta, hogyan haltak meg a szülei, a hozzátartozói? - Nem szokás ilyesmire emlékezni - mondta az öreg elgondolkozva. - De azért erőltesse meg magát. - Emlékszek, persze - morogta az öreg kelletlenül, és a bárkát közelebb kormányozta a parthoz. - Megfigyelte, hogy amikor az ember meghal, vagyis amikor eljön az utolsó pillanata, mintha összerándulna, mintha áram futna át rajta… és vége? Fölfigyelt erre? - Valóban így van. De hát nem valami szívderítő dolog ilyesmire emlékezni… - Nos, a tudósok megállapították, hogy ez valóban így van. A halál pillanatában az idegpályákon villamos áram fut végig. Ez olyan jelzésféle: Fejezd be a harcot. Vége. Az öreg hallgatott, csak pipájának parazsa izzott föl gyakrabban. - Érti, miről beszélek? - kérdezte Laddrel. - Értem. De hát nem valami szívderítő dolog ilyesmire emlékezni… Csak az nem világos, hogy honnét van ez a villamos áram. - Hogy is magyarázzam meg? Az agy mélyén keletkezik. Az agy ravasz dolog. Nemcsak gondolkodik, hanem azt is figyeli, hogy mi megy végbe az emberi szervezetben. Ha rosszul mennek a dolgok, és amikor már 13
semmi remény sincs arra, hogy a szervezet megbirkózzék a betegséggel, akkor kiadja a parancsot: Állítsd, le a motort, vess horgonyt! És a parancsnak megfelelően mindennek vége. A halász csöndesen elmosolyodott. - Ravasz dolog! És hogyhogy az emberek nem jönnek rá erre? Sohasem tudtam elképzelni, hogy ilyesmi lehetséges… - De hallgassa tovább! Képzelje el, hogy valaki kitalálta, hogyan adja a parancsot az agy, amikor eljött a végső idő. Aki ismeri ezt a szörnyű titkot, ugyanilyen parancsot adhat az egészséges embernek is. Mit gondol, mi történik akkor? Az öreg hirtelen feléjük fordult, és végignézett a bárka fenekén fekvő embereken. - Csak nem fejtették meg ezt a titkot? - De igen. - Ki? - Mi. - Milyen céllal? - Először csak úgy, a tudomány kedvéért. Később kiderült, hogy ez nagyon fontos hadititok. Maga is kitalálhatja, miért. Az öreg elfordult, gázt adott, a bárka fölgyorsult. A látóhatár teljesen kivilágosodott, és a bárka egészen a sziklás parthoz simult. - Ne adj' isten, hogy megfogják magukat! - mormogott az öreg. - És hogyan akarják ezt a szörnyű parancsot továbbítani az emberekhez? - Rádión… - Uramisten! Legyen átkozott az a rádió… - Az öreg elhallgatott, majd hirtelen, mint aki észbe kap, megszólalt: - Ne tegyenek bolonddá! Hiszen ha azt mondják a rádión: „Fernandez, feküdj be a sírba!" - biztos, hogy nem hallom meg! Laddrel elmosolyodott. Az ébredező Douglas a másik 14
oldalára fordult. - Miről beszélgetnek? - kérdezte álmos hangon. - Hideg van… - Fernandez nem hiszi, hogy rádión parancsot lehet adni: haljon meg. - Lehet, Fernandez, lehet. Ráadásul nagyon egyszerűen. Csakhogy maga ezt a parancsot nem a fülével hallja, nem is érzi, nem is tud róla. Ez olyasmi, mint a morzeábécé. áramlökések, áramlökések, áramlökések, néhány száz áramlökés egy-két másodperc alatt. - Rettenetes! És ilyesmin jár az eszük… - Tudja - fordult Laddrel Douglashoz amíg maga aludt, arra a következtetésre jutottam, hogy a D-impulzusokat könnyű elfojtani. - Igen? - Képzelje el, hogy a Bontás jelre olyan erős zavarást ad, melynek amplitúdója nagyobb a D-impulzusénál; akkor nem áll be a halál. - Persze! Pofon egyszerű! Gyorsabban Free Coastba! Douglas jóízűt nyújtózkodott. Teljesen kivilágosodott. A fejük fölött, a türkizkék égen rózsaszín felhők úsztak. Megjelentek az első sirályok. - A tudományban mindig így van: minden fölfedezés szolgálhatja a jót is meg a rosszat is. A tudós lelkiismeretétől függ, hogy melyik utat választja. Lám, mi Free Coast felé igyekszünk… Keyestone heves mozdulattal hirtelen lerántotta magáról a vitorlavásznat, és föltápászkodott. A bárka közepén állt. széles terpeszállásban. Fernandez és Laddrel kérdő tekintettel nézett rá. - Feküdjön le! Különben észrevesznek bennünket! - Nem lehet… - suttogta Keyestone, és arcán iszonyat tükröződött. - Mi van magával, Dug? Beszéljen már, az istenért! - Arról van szó… Arról van szó, hogy a generátoron felejtettem a jelkulcsot… Csak be kell kapcsolni… 15
Néhány pillanatig mind a hárman hallgattak. Keyestone dühösen nyelte a whiskyt, és dörmögve káromkodott. Fernandez néhány másodpercig mereven figyelte, aztán hirtelen elfordította a kormánykereket, és a bárka megindult az ellenkező irányban. Egyetlen szót sem szólt senki. A motor őrülten zakatolt, és a bárka valósággal táncolt a tarajos hullámokon. - Nem jó ez így, nem jó… - dörmögte Fernandez. - Talán meg lehet menteni az ártatlan embereket ezektől a vérszomjas generálisoktól. Nem jó ez így. 4. Growler - borotvált, sápadt arcán megvető fintor ült megállás nélkül sétált a szoba közepére helyezett két karosszék körül. Keyestone és Laddrel fejüket alázatosan lehorgasztva ültek. A sarokban két polgári ruhás ember cigarettázott. - Értik végre, mi vár önökre, uraim? - kérdezte végül Growler. - Ostoba dolog volt részünkről... - kezdte Keyestone. - Most nem egyszerű ostobaságról van szó - szakította félbe ingerülten Growler. - Gyilkosságról van szó, Hayes ezredes előre gondosan kitervelt megöléséről. Meg a villanyszerelő haláláról. Growler jobbnak látta, ha a másik két halálról hallgat. - Igen, ez valóban szörnyű… - suttogta Keyestone. Nyomasztó csönd következett, melyet Laddrel szakított meg: - Van valami lehetőségünk arra, hogy jóvátegyük vétkünket? Amíg mi… amíg mi távol voltunk, olyasmire jöttünk rá, ami nagyon érdekelhetné a hadsereget. - Na, ne mondja! Önök a hadseregre gondoltak! Growler színpadiasan fölnevetett. A sarokban ülő egyik polgári ruhás nehézkesen fölállt, és odalépett a tudóshoz. 16
- Mire jöttek rá? Laddrel fölélénkült. - Ha lehetőséget adnának arra, hogy néhány órára viszszatérjünk a laboratóriumba, el tudnánk készíteni egy olyan fegyvernek a makettjét, amilyet még nem látott a világ. - Miféle fegyverét? - Egy hordozható halálsugár-generátorét. - Üres fecsegés. Valami ócskaság. - Nem. Ez a probléma teljesen új megoldása. Azelőtt a halálsugarat nagy teljesítményű erővonal-áramlással igyekeztek létrehozni. Olyan nagy energiára volt. szükség, hogy a fegyver gyakorlati alkalmazásáról szó sem lehetett. Most nincs szükség ekkora energiára. - Hát mire van szükség? - Csupán akkora energia szükséges, hogy a mindössze néhány mikrovoltos emberi idegimpulzusoknak szigorúan meghatározott sorrendjét reprodukáljuk. A titok az impulzusok jellegzetes sorrendjében és szerkezetében rejlik. Nevetségesen egyszerű! - Ugyanazokról az impulzusokról van szó, melyek Hayes ezredest megölték? - Sajnos, azokról… Growler ránézett az órájára, majd a polgári ruháshoz fordult: - Mi a véleménye? - Azt hiszem, érdemes megadni nekik ezt a lehetőséget. Utána is ráérünk elvinni őket. - Én is így gondolom. Mennyi időre van szükségük, hogy elkészítsék a makettet? - fordult Growler a tudóshoz. Keyestone és Laddrel egymásra nézett. - Mindössze két-három órára. - Rendben van. Fiúk, én velük leszek a laboratóriumban, és ha szükségem lesz magukra, telefonálok. Growler kíváncsian figyelte a két tudós lázas munkáját. 17
A laboratórium megtelt gyantaillattal. Keyestone gondosan szerelte be a félvezetőket az impulzusadóba, és közben a szerelési utasítást is nézegette; Laddrel pedig laposfogóval parabolikus felületet formált egy alumínium lemezből. - Tudja - világosította föl Growlert-, az adóantennát a parabolatükörbe kell kötni, hogy kiküszöböljük az ellenkező irányú sugárzást. Ez volt az ezredes halálának is az oka. - És mi fogja táplálni a készüléket? - kérdezte Growler. - Egy közönséges zseblámpa. Képzelje el ezt fegyverként! Hangtalan halál. Hirtelen halál. És nyomtalan. Százszázalékos találat. Egyszerűen parancsot kell küldeni az éterbe, az ellenség irányába: Halál! És az ellenség úgy hull, mint az őszi légy, mukkanás nélkül. Emberséges, ugye? Látja, Growler, mit jelent, ha az ember jártas az idegélettanban? Keyestone, maga hogy áll? - A szerelés már kész van. Most ellenőrzöm az oszcillográffal. - Én is mindjárt elkészülök a keresőszemmel. Growler, tíz-tizenöt perc még, és az egész kész lesz. Remélem, szól egy-két jó szót az érdekünkben a főnökeinek. Mondja azt, hogy halálra rémültünk a saját fölfedezésünktől. Growler kiköpött, és nagyot szippantott cigarettájából. - Minden attól függ, hogyan végzik el a munkájukat. Ha a főnököknek tetszeni fog, lehet, hogy nagylelkűek lesznek. Végeredményben Hayes ezredes nem olyan nagy veszteség a hadseregnek… - Kár az öregért - sóhajtott Laddrel. - Ő maga akarta kipró… - kezdte Growler, de elnyelte a szót. Growler nagyon elégedett volt, hogy a dolgok így alakultak. Ha ő mutatja be Keyestone-t meg Laddrelt a minisztériumban a kész szerkezettel, őt nevezhetik ki Hayes helyére… - Nézze, milyen ügyes jószág – mutatta meg Growler18
nak az összeszerelt készüléket Laddrel. - Keyestone, van magánál elem? Keyestone szó nélkül átnyújtott egy másfél voltos elemet. - Na, minden együtt van - mondta Laddrel. - Adják ide nekem ezt a masinát - nyújtotta a kezét Growler, és fölállt az asztaltól. - Még most is a khakiszínű Chevroletjével jár? - kérdezte tőle Laddrel. - Miért kérdi? - nézett Growler értetlenül a tudósra. - Szükségünk volna a kocsijára. Growler a jobb zsebéhez kapott, de amikor észrevette, hogy az alumínium tükör apró, piros keresőszeme egyenesen a mellére szegeződik, kővé meredt. - Ne idegeskedjen, Growler - mondta nyugodtan Laddrel. - A maga életét semmi sem fenyegeti, ha körülbelül két órára sofőrként a rendelkezésünkre áll. Vegye tekintetbe, hogy ez a szerkezet a fény sebességével működik, nem úgy, mint a maga coltja. Forduljon meg és induljon! Lassan, ne rohanjon; mintha sétálna. Próbáljon meg mosolyogni. Keyestone maga mellett megy. Én meg maguk mögött. Szótlanul mentek végig a hosszú, sötét folyosón, a melléklépcsőn ereszkedtek le, és a hátsó udvaron mentek ki. Growler nagyot csuklott. Sokáig nem tudta kinyitni a kocsi ajtaját; Keyestone segített neki. Aztán nagy sebességgel rohantak a széles, aszfaltozott úton Costatros irányába. Nem mentek be a helységbe; a gépkocsi a tengerpart felé fordult. - Keyestone, vegye el Growlertől a pisztolyt. Úgy látom, elérkeztünk rendeltetési helyünkre. Most pedig, Growler, amilyen gyorsan csak tud, hajtson vissza, és jelentse a főnökeinek, hogy hála a maga bárgyúságának, mi megléptünk, és hogy holnap az egész világ tudomást szerez a sugárfegyverről. 19
Growler kelletlenül fordult vissza. A kis halászbárka pedig ugyanekkor átszelte azt a kis tengerszorost, mely Costatrost elválasztja Free Coasttól. - Maga ijedős fickó, Keyestone. Ijedős kamasz - mondta Laddrel, és átfogta Keyestone vállát. - Ha az ezredes nem töri össze az impulzusadót, rájöttek volna a titokra. - Előbb vagy utóbb úgyis mindent megtudnak. A legfontosabb azonban az, hogy mindenki tudomást szerezzen arról, milyen fegyvert szerkesztettünk. És könnyű lesz védekezni ellene: finom fémszálas öltözékre van csak szükség. Az öreg pipájában fölizzott a vörös parázs. - Vagyis minden rendben van? - kérdezte élénken. - Minden rendben van. - Hála istennek! És az mi, amit a kezében tart? - Ez? - mosolyodott el Laddrel. - Doboz, tele mindenféle vacakkal meg egy darab alumínium. Dug, mulatságos volt nézni magát, hogy milyen elmélyedve szerelt. - Attól tartottam, az a fajankó Growler hirtelen rájön, hogy bohócot csinálunk belőle.
20
A MAXWELL-EGYENLETEK 1. Ez a kalandom egy szombat este kezdődött, amikor belefáradva a matematikai munkába, belenéztem a helyi esti újságba, melynek utolsó lapján a következő hirdetés ötlött a szemembe: A Kraftstudt cég elfogad rendeléseket intézményektől és magánszemélyektől mindenféle kalkulációs, elemző, számítási és matematikai munkára. A kiváló minőségű megoldást minden esetben szavatoljuk. Címünk: Weltstrasse 12. Éppen erre volt szükségem. Már néhány hete a Maxwell-egyenletek megoldásával vesződtem; a megoldás ugyanis azt írja le, hogyan viselkednek az elektromágneses hullámok a különleges szerkezetű heterogén közegben. Végül is egy közelítő sor és egyszerűsítés segítségével sikerült az egyenleteknek olyan alakot adnom, hogy megoldásukat az elektronikus számítógép elvégezhette. Már azon járt az eszem, hogy el kell utaznom a fővárosba, és a számítási központban kell majd könyörögnöm, hogy megadjanak mindent, ami szükséges a számításokhoz. Mert hát a számítási központot most elhalmozták hadi megrendelésekkel. Vagyis ott az égvilágon semmi keresni valója annak a vidéki fizikusnak, aki elméleti problémákkal bajlódik, és a rádióhullámok terjedésének törvényeivel foglalkozik. És akkor itt van: a mi kis városunkban egyszer csak leszáll az égből egy számítási központ, és hirdetésben kér megrendeléseket! Fölálltam az asztaltól, odaléptem a telefonhoz, hogy azonnal fölhívjam a Kraftstudt céget. Ám rögtön eszembe jutott, hogy a lap csupán a címét közölte, egyebet nem. Tekintélyes számítási központ telefon nélkül? Lehetetlen. Fölhívtam hát az újság szerkesztőségét. 21
- Sajnos, ez minden, amit a Kraftstudt cégtől kaptunk mondta a szerkesztőségi titkár. - Telefonszám nem volt a hirdetésben. A telefonkönyvben sem találtam meg Kraftstudtékat. Égtem a türelmetlenségtől, mert szerettem volna minél hamarabb megoldani egyenleteimet; de várnom kellett hétfőig. Néhányszor fölálltam a gondosan papírra vetett számításaim mellől, melyek mögött bonyolult fizikai folyamatok rejtőztek, és gondolataim a Kraftstudt cégen jártak. „Helyesen tájékozódnak - gondoltam. - Korunkban, amikor szívesen öntjük matematikai formulába az emberi gondolatokat, ez a lehető leghasznosabb vállalkozás." Egyébként ki ez a Kraftstudt? Már régóta élek városunkban, de a Kraftstudt név nekem csaknem ismeretlen. Azért mondom, hogy csaknem, mert nagyon homályosan úgy rémlik, mintha már találkoztam volna ezzel a névvel. De hol, mikor, milyen körülmények között? Ám hiábavaló volt minden erőfeszítésem, nem tudtam visszaemlékezni. Végre elérkezett a várva várt hétfő. Zsebre dugtam az egyenleteimet tartalmazó papírokat, és elindultam a Weltstrasse 12-es szám fölkutatására. Apró szemű tavaszi eső szemerkélt, így hát taxiba ültem. - Meglehetősen messze van - világosított föl a sofőr túl a folyón, az elmegyógyintézet mellett. Szótlanul bólintottam. Vagy negyven percet kocsiztunk. Elhagytuk a városkaput, átmentünk a hídon, megkerültük a tavat, és egy hepehupás mezőre keveredtünk, melyet tavalyról maradt gaz borított. Itt-ott már sarjadt a korai fű. Afféle dűlőút volt, kövezetlen; a kocsi gyakran meg-megállt a buckák között, a hátsó kerekek elkeseredetten pörögtek a sűrű, agyagos ingoványban. Aztán megláttam az elmegyógyintézet tetejét és téglafalát; az intézet egy mélyedésben épült, s nálunk a városban tréfásan Bölcsek menhelyének nevezték. 22
A magas téglakerítés mentén - melynek tetejéből üvegdarabkák meredeztek - salakkal borított út haladt. A sofőr - miután egy darabig keringett a fallabirintus körül végül egy kis kapu előtt megállt. - Ez a 12-es szám. Kellemetlenül érintett, amikor rájöttem, hogy a kapu, mely nyilván a Kraftstudt cég helyiségeibe vezetett, valójában a Bölcsek menhelyéhez tartozik. „'Vajon Kraftstudt már az elmebetegeket is mozgósította, hogy mindenféle matematikai munkát végezzenek?" - gondoltam és elmosolyodtam. A kapuhoz léptem és becsöngettem. Elég sokáig kellett várnom, aztán kinyílt a kapu, és megjelent egy bozontos hajú, a napvilágtól hunyorgó, sápadt ember. - Parancsoljon, uram - fordult hozzám. - Itt van a Kraftstudt matematikai cég? - kérdeztem. - Itt. - Önök hirdettek az újságban… - Mi. - Rendelést hoztam önöknek. - Parancsoljon, fáradjon be. A sofőrhöz fordultam, hogy várjon meg, és lehajolva beléptem a kapun. Az becsukódott mögöttem, és vaksötétben találtam magam. - Tessék utánam jönni. Óvatosan, itt lépcső van. Most balra… Megint lépcső. Most menjünk itt föl. Vezetőm, miközben ezeket mondta, a kezemet fogta, úgy vitt végig a sötét, kanyargós folyosón, lépcsőn le, lépcsőn föl. Végre valahonnan fölülről sárgás, bágyadt fény derengett, aztán fölmentünk egy meredek kőlépcsőn, és egy kis előcsarnokba jutottunk, melyet minden oldalról üvegfalak vettek körül. A fiatalember gyorsan a válaszfal mögé lépett, eltolta, és egy széles pénztárablakféle nyílt ki előttem. - Hallgatom - fordult hozzám az ablakon keresztül. 23
Olyan érzésem volt, mintha nem oda kerültem volna, ahova igyekeztem. Ez a félhomály, ez a föld alatti labirintus, végül pedig ez a sejtelmes, ablaktalan helyiség - melyet a mennyezetről lógó egyetlen villanyégő világított meg - egyáltalán nem hasonlított arra a korszerű számítási központra, melyet elképzeltem, amikor elindultam ide. Csak álltam, és tétován tekingettem körbe-körbe. - Hallgatom, uram - ismételte meg a fiatalember kihajolva az ablakon. - Persze, persze! Ez volna a Kraftstudt cég számítási központjának a helyisége? … - Ez, persze - szakított félbe, és hangjában nem kis méltatlankodás volt. - Már mondtam önnek, hogy a Kraftstudt cég számítási központja itt van. Mi az ön feladata? Zsebemből kihúztam a papírlapokat, melyekre az egyenleteket írtam, és benyújtottam neki az ablakon. - A parciális differenciálhányadossal megadott egyenletek lineáris közelítése - magyaráztam bizonytalanul. Szeretném, ha megadnák a numerikus megoldásukat, mondjuk, a megengedett két hibahatáron belül… Nézze, ez a szóródási egyenlet, ez meg a rádióhullámok terjedési sebességének változásait írja le. A fiatalember gyűrögette a papírlapomat, aztán hirtelen kijelentette: - Minden világos. Mikorra kívánja a megoldást? - Hogyhogy mikorra? - lepődtem meg. - önnek kell megmondania, hogy mikorra tudják megoldani. - Holnapra megfelel önnek? - kérdezte, és rám meresztette mélyfekete szemét. - Holnapra?! - Igen, holnapra. Mondjuk, tizenkét órára, legkésőbb egy órára… - Te jó isten! Hát milyen számítógépük van, hogy ilyen gyorsan kiszámítják? 24
- Tehát holnap tizenkettőkor megkapja az eredményt. A díja négyszázötven márka. Készpénzben. Az összeg eléggé nagy volt. De ha számba vesszük, hogy a nagyon bonyolult egyenletek megoldását huszonnégy órán belül elvégzik, akkor olcsó. Ezért szó nélkül átadtam neki a pénzt a névjegyemmel együtt. A fiatalember a föld alatti labirintuson keresztül a kijárathoz vezetett, majd megkérdezte: - Vagyis ön Rauch professzor? - Az vagyok. De miért kérdi? - Csak úgy. Amikor megszerveztük számítási központunkat, számoltunk azzal, hogy előbb vagy utóbb eljön hozzánk. - Miért? - kérdeztem meglepetten. - Hát ki mástól várhatnánk megrendelést ezen az isten háta mögötti helyen? A válasz eléggé meggyőzőnek látszott. El sem búcsúzhattam a fiatalembertől, mert a kapu becsukódott mögöttem. Egész úton hazafelé ez a furcsa számítási központ járt az eszemben, mely ott van a Bölcsek menhelye mellett. Hol és mikor találkoztam a Kraftstudt névvel? 2. Másnap türelmetlenül vártam a napi postát. Amikor fél tizenkettőkor lakásom ajtaján megszólalt a csengő, fölpattantam, és rohantam, hogy ajtót nyissak a postásnak. Meglepetésemre sápadt arcú, vékonyka lány állt előttem, kezében hatalmas kék paksamétát tartott. - Rauch professzor úr? - Az vagyok. - A Kraftstudt cég küldi, ezt a csomagol. Tessék aláírni. Vékony kezével benyúlt kabátja zsebébe, és felém nyújtotta az átadókönyvet. Az első lapon egyetlen név volt: az enyém. Aláírtam, 25
aztán borravalót adtam neki. - De professzor úr! - pirult el, aztán valami viszontlátásra-félét motyogott és elment. A csomaggal bementem a szobámba. Megnéztem az apró jelekkel írt kéziratok fényképmásolatait, és eleinte semmit sem értettem. Az elektronikus számítógéptől egészen mást vártam: hosszú számoszlopokat, amelyek közül az egyikben a független változó értékeinek, a másikban pedig az egyenlet gyökeinek kell lenniük. De itt szó sem volt ilyesmiről. Ezzel szemben megkaptam egyenleteim pontos megoldását! Kié az a kéz, melyet ilyen kiváló matematikai elme vezet, és amely teljesen szabatosan - mindenféle közelítés nélkül - adta meg egyenleteim gyökeit? Átfutottam a lapokat, és egyre jobban megragadott a megoldás meghökkentő szépsége, a számítás éleselméjűsége és leleményessége. Az az ember, aki az egyenleteket megoldotta, hatalmas matematikai tudás birtokában van; bármelyik élvonalbeli matematikus megirigyelhetné. A megoldás érdekében csaknem minden matematikai eszközt igénybe vett: a lineáris és nem lineáris differenciál- és integrálegyenletek elméletét, a komplex változós függvények elméletét, a csoportelméletet, a halmazelméletet és így tovább, sőt a matematikának olyan fejezeteit is, melyeknek látszólag semmi közük sem volt az adott feladathoz, így a topológiát, a számelméletet és a matematikai logikát. Csaknem fölkiáltottam elragadtatásomban, amikor - a sok tétel, mellékszámítás, képlet és egyenlet eredményeként - végül megtaláltam magát a megoldást is, azt a matematikai képletet, mely három teljes sort foglalt el. De volt egy mindennél elegánsabb dolog is benne: ez az ismeretlen matematikus arról is gondoskodott, hogy ennek a hosszú képletnek megadja azt, amit a mi tudományunkban kifejező alaknak nevezünk. Megtalálta a kö26
zelítő, mégis nagyon pontos, rövid és világos matematikai formulát, melyet csupa elemi algebrai és trigonometriai kifejezésekből állított össze. Végül, egy kis beragasztott lapon, az egyenlet grafikus megoldását is közölte. Többet kívánni lehetetlen volt. Az egyenlet - melyet szerintem megnyugtató módon nem lehetett megoldani látszólag mégis megoldódott. Mikor a meglepetéstől meg az elragadtatástól ismét lélegzethez jutottam, másodszor is átolvastam a képletekkel teleírt fényképmásolatokat. Most észrevettem azt is, hogy a matematikus milyen gyorsan, milyen apró jelekkel írta tele a lapokat, mintha minden másodperccel, minden milliméterrel takarékoskodni akart volna. Huszonnyolc lapot írt tele, én meg végiggondoltam, milyen titáni munkát végzett. Próbáljanak meg huszonnégy óra leforgása alatt kézzel megírni egy huszonnyolc lapos levelet az ismerősüknek, írjanak meg egy huszonnyolc lapos önéletrajzot, végül próbáljanak meg bármilyen könyvből - nem gondolva a szavakra, nem tudatosítva a szavakat - huszonnyolc lapot lemásolni, és meggyőződnek róla, hogy embertelenül nehéz munka. Ez pedig egy nagyon bonyolult matematikai feladat megoldása volt. És egyetlen nap elég volt hozzá! Néhány óra alatt újra meg újra végignéztem a teleírt lapokat, és egyre jobban elképedtem. Hol talált ez a Kraftstudt ilyen matematikust? Milyen körülmények között dolgozik nála? Ki ez az ember? Valamilyen ismeretlen zseni? Vagy talán olyan csodálatos emberi alkat, amilyen olykor-olykor akad valahol a normális és nem normális határán? Talán valami unikum, akit Kraftstudtnak sikerült a Bölcsek menhelyén fölkutatnia? A történelem ismer olyan véletlent, hogy valakiről az elmegyógyintézetben derült ki: zseniális matematikus. Lehet, hogy ez a matematikus, aki ilyen csillogóan oldotta meg feladatomat, ebbe az emberi kategó27
riába tartozik? Álló nap ezek a kérdések foglalkoztattak. A tény mégis tény: a feladatot nem géppel oldották meg; olyan ember fejtette meg, aki nagyszerű matematikai zseni, és akiről a világ semmit sem tud. A következő napon - valamelyest higgadtabban ismét átnéztem a megoldást, és úgy gyönyörködtem benne, ahogyan az ember a jó muzsikában gyönyörködik. Olyan szép volt ez a munka, olyan szabatos, olyan világos, hogy elhatároztam: megismétlem a kísérletet. Elhatároztam, hogy újabb feladat megoldásával bízom meg a Kraftstudt céget. Kiválasztottam azt az egyenletet, amely számomra mindig megfejthetetlen volt, sőt még olyan alakra sem tudtam hozni, mely alkalmas lett volna a gépi megoldásra. Ez az egyenlet is a rádióhullámok terjedési elméletéhez kapcsolódott, az eset azonban igen bonyolult és specifikus, mert váltakozó sugárzásokról és olyan közegről volt benne szó, melynek tulajdonságai a térben és időben változnak. Azok közé az egyenletek közé tartozott, amelyeket az elméleti fizikusok gyakran leírnak pusztán kedvtelésből, hogy azután elfelejtsék, mert bonyolultságuk miatt senki sem tudja hasznukat venni. Amikor a téglafal kapuja kinyílt, ugyanaz a hunyorgó szemű fiatalember állt előttem. Amikor meglátott, elmosolyodott. - Van még egy feladatom… - kezdtem. Bólintott, és mint az első alkalommal, most is a sötét folyosón keresztül vezetett abba az ablaktalan, sivár helyiségbe. Már ismertem a dörgést: odamentem ahhoz a pénztárablakféléhez, és átnyújtottam neki az egyenletet. - Önök ezeket a feladatokat nem géppel oldják meg? - Amint látja - válaszolta, le sem véve a szemét az egyenletről. - Az, aki az első feladatomat megoldotta, tehetséges ma28
tematikus - mondtam. A fiatalember semmit sem válaszolt; belemélyedt a kéziratomba. - Ő az egyetlen, vagy… - kérdeztem. - Valamilyen kapcsolatban van ez azzal, amire önnek szüksége van? A cég szavatolja… De nem fejezte be mondatát, mert a nagy csöndet hirtelen éles jajkiáltás törte meg. összerezzentem és füleltem. A kiáltás valahonnan a fal mögül jött, az üvegezett válaszfal mögül. Valaki kiáltott, helyesebben: följajdult, mintha embertelen kínvallatásnak vetették volna alá. A fiatalember összegyűrte a feladatomat tartalmazó papírlapot, tekintetét a falra vetette, azután rám, majd kiszaladt az ablak mögül, megragadta a kezemet, és kivonszolt a kijárathoz. - Mi ez? - kérdeztem lihegve a kijárati ajtónál. - Az eredményt holnapután tizenkettőkor kapja meg tért ki a válasz elől. - A pénzt a küldöncnek adja át. És ezekkel a szavakkal faképnél hagyott a taxi előtt. 3. Kell-e mondanom, hogy ez után az eset után teljesen elvesztettem a nyugalmam? Először azért, mert képtelen voltam elfelejteni az iszonyú üvöltést, mely megrázta a Kraftstudt cég, a számítási központ kő boltíveit. Másodszor azért, mert továbbra is hatása alatt voltam annak, hogy egyetlen ember oldotta meg - huszonnégy óra alatt. Harmadszor azért, mert türelmetlenül vártam második feladatom megoldását. Ha ezt is megoldják, akkor… Két nap múlva reszkető kézzel vettem át a paksamétát a Kraftstudt cég küldöncétől. Ijedten néztem arra a soványka teremtésre, aki előttem állt. Hirtelen jó gondolatom támadt. - Fáradjon be, előkészítem a pénzt. 29
- Nem, nem szükséges - vonakodott, mintha félne -, megvárom itt… - Csak jöjjön, mert még megfázik - mondtam, és csaknem erőszakkal tessékeltem be a szobába. - Bele kell néznem; tudnom kell, mire adom ki a pénzt. A lány az ajtónak támasztotta a hátát, és tágra nyílt szemmel bámult rám. - Nem szabad… - suttogta. - Mit nem szabad? - Bemenni a kliensek lakásába… Ez az utasítás, uram. - Ne törődjön vele. Itt én vagyok a házigazda, és senki sem tudja meg, hogy benn volt nálam. - Ó, uram… Ők mindent megtudnak, és akkor… - És akkor? - kérdeztem, és közelebb léptem hozzá. - Ó, ez olyan szörnyű… Hirtelen sírva fakadt. Kezemet a vállára tettem, ő azonban megfordult, és kisurrant az ajtón. - Rögtön adja ide a hétszáz márkát, és megyek. Feléje nyújtottam a pénzt; valósággal kitépte a kezemből. Amikor fölbontottam a csomagot, csaknem fölkiáltottam elképedésemben. Néhány percig a fényképmásolatok kötegét bámultam; nem akartam hinni a szememnek. Most nem az hökkentett meg, hogy reménytelen egyenleteimet láthatólag megoldották. A legelképesztőbb az volt, hogy a számításokat más kéz írta. Egy másik zseniális matematikus! Egyébként ez még zseniálisabb volt, mint az első, mert ötvenhárom lapnyi terjedelemben oldotta meg az egyenletet analitikus formában; százszor nehezebb feladat, mint az első. Átfutottam az energikus, lendületes vonásokkal írt sorokat, megvizsgáltam az integrálokat, az összegeket, a variációkat meg a felsőbb matematika egyéb fejezeteinek szimbólumait, és beleképzeltem magam abba az ismeretlen, különös matematikai világba, ahol a bonyolultság 30
elvesztette minden jelentőségét. Itt egyszerűen nem volt bonyolultság. Az a matematikus, aki megoldotta második feladatomat, látszólag könnyebben végezte el munkáját, mint ahogyan mi kétjegyű számokat összeadunk vagy kivonunk. Olvasás közben néhányszor félre kellett tennem a kéziratot, hogy belelapozzak egy- egy matematikai kézikönyvbe vagy tankönyvbe, és ami a legmeglepőbb volt: ez a második matematikai zseni kitűnően ismerte és értette mindazt, amit én ismertem és értettem, sőt ezen fölül sok egyebet is tudott. Az képesztett el leginkább, hogy ügyesen hasznosította a legbonyolultabb matematikai tételeket és bizonyításokat. Matematikai logikája hihetetlen, értelme kimeríthetetlen, megoldási módszere kifogástalan volt. Meggyőződésem, hogy ha minden idők legzseniálisabb matematikusai - Newton, Leibniz, Gauss, Euler, Lobacsevszkij, Weierstrass, Hilbert és sokan mások - látták volna ennek a feladatnak a megoldását, legalább annyira csodálkoztak volna, mint én. A tény mindenesetre tény: a második feladatot szebben és elegánsabban oldották meg, mint az elsőt. Végigolvastam a kéziratot, majd - mint aki elvesztette valóságérzékét - erőtlenül és elgondolkozva bámultam magam elé még sokáig. Honnan szerezte Kraftstudt ezeket a matematikusokat? Most meg voltam győződve róla, hogy nem két vagy három matematikusa van, hanem valójában egész brigádja. Mert hogyan alapíthatott volna céget két-három emberrel? Hogyan sikerült az egész? Miért van a cég helyisége a bolondokháza mellett? Kicsoda és miért kiáltott a fal mögött olyan embertelen hangon? „Kraftstudt, Kraftstudt" - járt folyton az eszemben. Hol és mikor találkoztam ezzel a névvel? Mi rejtőzik mögötte? Föl s alá járkáltam a szobámban, a fejemet dörzsölgettem, és igyekeztem visszaemlékezni, mit tudhattam Kraftstudtról. 31
Ezután ismét nekiültem a zseniális matematikai kéziratnak, gyönyörködtem a tartalmában, részletesen átböngésztem, elmélyedtem a közbenső tételek, képletek bizonyításába. Hirtelen fölpattantam. Azért pattantam föl, mert váratlanul megint eszembe jutott a szörnyű, embertelen kiáltás - és ezzel együtt Kraftstudt neve is. Ez a képzettársítás nem volt véletlen. Ennek éppen így kellett történnie. A megkínzott ember iszonyú üvöltése és Kraftstudt! Ez a két dolog elválaszthatatlan. A második világháború idejében egy bizonyos Kraftstudt volt a vizsgálóbíró a grazi hitlerista koncentrációs táborban. A nürnbergi pör második menetében az emberiség ellen elkövetett bűncselekmények miatt ítélték el. Kínzás és gyilkosság miatt szabták ki rá az életfogytiglani börtönbüntetést. Ezután azonban sehol semmit nem lehetett róla hallani. Ennek az embernek az újságokban kinyomtatott arcképét jól megjegyeztem magamnak; az SS obersturmführeri egyenruháját viselte, cvikkert hordott, kövérkés, joviális arca és tágra nyílt, csodálkozó szeme volt. Senki sem akarta elhinni, hogy ez a barátságos arcú ember a hitleri kínzókamrák hóhéra lehetett. Egyébként a fényképet a nyomozati jelentés és a tanúk részletes vallomásai kommentálták. Kraftstudt valóban hóhér volt. Mi történt vele a pör után? Nem bocsátották-e szabadon mostanában, mint annyi más háborús bűnöst? De hogy jön ide a matematika? Hol itt a kapcsolat? Hóhér-vizsgálóbíró és a differenciál- meg integrálegyenletek zseniális megoldása? Gondolataim lánca ezen a ponton szétszakadt; erőtlennek éreztem magam arra, hogy ezt a két láncszemet öszszekapcsoljam. Hiányzott egy láncszem, valami titok lappangott itt, és ezt spekulációval képtelen voltam megfejteni. Sokat törtem a fejemet, és sokszor megkíséreltem Kraftstudtot kapcsolatba hozni a Bölcsek menhelyével 32
meg a tehetséges matematikusok brigádjával, de sikertelenül. Aztán itt van ez a lányka, aki azt mondta: „Ők mindent megtudnak…" Milyen félénk, mennyire megfélemlítették! Néhány napos kínos töprengés után végül is arra a következtetésre jutottam, hogy meg kell fejtenem a titkot, különben megbolondulok. Mindenekelőtt elhatároztam, hogy megbizonyosodom róla: a Kraftstudt matematikai cégnek ez a Kraftstudt ja azonos-e a háborús bűnössel, a grazi koncentrációs tábor vizsgálóbírójával. 4. Amikor harmadízben jelentem meg a Kraftstudt cég alacsony kapujánál, éreztem, hogy most valami olyan történik majd, ami nagy hatással lesz az életemre. Nem tudom, miért, de elküldtem a taxit, és csak akkor csöngettem be, amikor a kocsi megfordult és elment. Ügy rémlett, hogy az az öreges, gyűrött arcú fiatalember már várt rám. Nem tudni, miért, egyből megragadta a kezemet, és egyetlen kérdésemre sem válaszolva, végigvezetett a sötét alagsoron, ugyanabba a fogadóhelyiségbe, amelyben már két alkalommal voltam. - Nos, most mivel jött? - kérdezte gúnyosan. - Személyesen szeretném látni Kraftstudt urat - mondtam halkan. - Valami kifogása van a cégünk ellen, professzor úr? kérdezte, - Kraftstudt urat szeretném látni - ismételtem makacsul, és igyekeztem nem belenézni nagy, fekete szemébe, melynek mélyén most gonosz, csúfondáros tüzek villantak. - Az ön dolga. Ehhez nekem nemigen van közöm - szólalt meg, miután kiálltam átható, kutató tekintetét. - Várjon itt. 33
Az egyik ajtón az üvegfal mögé lépett, és nem is tért vissza egy jó félóráig. Majdnem elaludtam; aztán váratlanul zajt hallottam a sarokban, és a félhomályban hirtelen megjelent egy fehér köpenyes ember, a kezében sztetoszkópot tartott. „Orvos - villant az agyamba. - Most megvizsgál és kifaggat. Valóban szükség van erre ahhoz, hogy láthassam Kraftstudt urat?" - Jöjjön - mondta parancsoló hangon az orvos. Én meg mentem utána, és egyáltalán nem fogtam föl, mi történhet még velem, és hogy mivégre kezdtem bele ebbe az egész históriába. Beléptünk az üvegfalon levő ajtón, hosszú folyosón követtem a fehér köpenyes embert; a folyosót - mely magas, masszív ajtóban végződött - a napfény valahonnan föntről világította meg. Az orvos megállt. - Várjon itt. Kraftstudt mindjárt fogadja önt. Az orvos mintegy öt perc múlva jelent meg ismét. Szélesre tárta az ajtót, és néhány másodpercig fekete árnyékként állt a ragyogó nappali fényben. - Tessék, tessék - mondta olyan hangon, mint aki sajnálkozik a miatt, ami még következik. Engedelmesen követtem. Nagy, világos ablakos pavilonba léptünk be; néhány percig csak álltam, és igyekeztem szétnézni a hatalmas, világos helyiségben. Dermedtségemből éles hang rezzentett föl: - Jöjjön ide, Rauch professzor! A hang irányába fordultam, és megláttam Kraftstudtot mély, fonott karosszékben ült -, azt a Kraftstudtot, akit az újságokban közölt fényképekről ismertem. - Találkozni óhajtott velem? - kérdezte; nem is üdvözölt, nem is állt föl karosszékéből. - Mivel szolgálhatok? Sebtében összeszedtem magam, nyeltem egyet, és egészen közel léptem ahhoz az asztalhoz, amely mögött Kraftstudt ült. - Tehát ön foglalkozást változtatott? - kérdeztem, és far34
kasszemet néztem vele. Megöregedett az elmúlt tizenöt esztendőben, kövér arca megráncosodott, és petyhüdt redők lógtak élesen kiugró pofacsontja körül. - Mire gondol, professzorom? - adta vissza a kérdést, és nagyon figyelmesen nézett rám. - Arra gondoltam, Kraftstudt úr, helyesebben abban reménykedtem, hogy ön még most i s … - Ja, vagy úgy! - hahotázott Kraftstudt. - Más időket élünk, Rauch. Más időket. - Hát a törvény? - Kedves professzorom! A törvényre csak akkor és annak van szüksége, aki hasznot húzhat belőle. Most más idők járnak, és más forrásai vannak a haszonnak is. Következésképpen a törvények is mások. Egyébként engem nem az érdekel, hogy ön miként vélekedik a törvényről, hanem az, hogy milyen okok hozták önt hozzám. - Kraftstudt úr, amint ön azt sejtheti, valamit konyítok a matematikához, elsősorban a modern matematikához. Nos, először azt hittem, hogy ön közönséges számítási központot szervezett, melyet elektronikus számítógépekkel rendezett be. Két alkalommal győződhettem meg róla, hogy nem így van. Önnél a matematikai feladatokat emberek oldják meg. És zseniális módon oldják meg. Ami pedig a legfurcsább, hihetetlenül gyorsan, emberfölöttien gyorsan. Ha megengedi, azért bátorkodtam idejönni, hogy megismerkedjem az ön matematikusaival, akik nyilván nem mindennapi emberek. Kraftstudt eleinte mosolygott, később halkan, majd egyre hangosabban nevetett. - Mit nevet, Kraftstudt úr? - keltem ki magamból. - Talán olyan nevetségesnek és ostobának tartja a kívánságomat? Vajon akad-e olyan józan gondolkodású ember, főképp, ha matematikus, aki ne lepődnék meg, amikor meglátja ezeket a megoldásokat, melyeket az ön cége 35
készített az én megrendelésemre? - Máson nevetek, Rauch. Az ön vidékies korlátoltságán nevetek, hogy ön, a professzor, városának nagyra becsült embere, aki mindig elképeszti tudásával az éretlen lánykákat meg a vénasszonyokat, milyen reménytelenül elmaradt a korszerű, gyorsan fejlődő tudománytól! A volt hitlerista vizsgálóbíró arcátlansága megdöbbentett. - Ide figyeljen, uram! - kiáltottam rá. - Tizenöt esztendővel ezelőtt az ön szakmája az volt, hogy ártatlan embereket izzó vassal kínozzon. Milyen jogon merészel ön korszerű tudományról fecsegni? Hát, ha tudni akarja, azért jöttem, hogy megtudjam, milyen eszközökkel kényszeríti az önnek alárendelt tehetséges embereket arra, hogy huszonnégy óra alatt végezzenek el olyan munkát, melynek elvégzéséhez az emberi szellemnek huzamos időre, néhány esztendős erőfeszítésre, talán egy egész életre van szüksége. Nagyon örülök, hogy önt itt találtam. Nem hiszem, hogy megismerkedésünk önnek örömet fog szerezni. Kraftstudt fölállt, és szemöldökét összeráncolva hozzám lépett. - Figyeljen ide, Rauch. Ajánlom önnek, hogy ne mérgesítsen föl. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb eljön hozzám. Arra azonban nem számítottam, hogy a szobámban műkedvelő detektívet játszó idióta tudóst találok majd. Megvallom, arra vártam, hogy önben szövetségesre és segítőtársra lelek. - Hogyhogy?! - ordítottam. - Előbb magyarázza meg, mit csinál azokkal az emberekkel, akik a hasznot hozzák önnek! Kraftstudt halvány égszínkék szeme összeszűkült a cvikkere mögött. Az volt az érzésem, hogy úgy néz rám, mint valami tárgyra, melyet esetleg meg akar vásárolni. - Tehát ön azt akarja, hogy megmagyarázzam, miként dolgozik a cégünk? Vagyis önnek kevés, hogy azt a két 36
hülye feladatát úgy megoldottuk, ahogyan az ilyen feladatokat a XX. században meg kell oldani? Tehát ön a saját bőrén akarja megtapasztalni, mit jelent az ilyen feladatok megoldása? - sziszegte. - Nem hiszem, hogy egyetlen ember, bármilyen tehetséges is, jószántából képes volna huszonnégy órán vagy kétszer huszonnégy órán át kényszermunkát végezni. Az ön hírneve is erről tanúskodik. Ráadásul volt szerencsém hallani, hogyan üvöltött az ön egyik munkatársa ... - Elég! - ordított rám Kraftstudt. – Végül is nem én kértem, hogy eljöjjön hozzám. De ha már eljött, és ilyen indulatokkal, akkor ön hasznunkra lesz, akár akarja, akár nem. Észre sem vettem, hogy az orvos, aki Kraftstudt szobájába vezetett, egész idő alatt a hátam mögött állt. A cég feje intett neki, és az orvos izmos keze rátapadt az arcomra, erősen befogta a számat, a következő pillanatban egy vattadarabot nyomott az orromhoz; egy szippantás, és elvesztettem az eszméletemet. 5. Magamhoz tértem, de még sokáig nem határoztam el magam arra, hogy kinyissam a szemem. Körülöttem emberi hangokat hallottam. Hevesen vitatkoztak valamin. Hozzáértő tudományos vita volt, melynek tartalma jó ideig nem jutott el a tudatomig. Ám ahogyan egyre jobban világosodott az agyam, ki tudtam venni a mondatok értelmét. - Heinrichnek egyáltalán nincs igaza. Végeredményben az impulzussorozat, melyet az akarati központok neuronjai keltenek, nem ötven egyenlő intervallumú lökésből tevődik össze, és nem is egyenlő impulzuscsoportok ötperiódusú rezgéséből. Nikols kísérletei tegnap ezt megnyugtatóan igazolták. - Nos, a te Nikolsod nem bizonyíték. Ha tudni akarod, 37
az impulzussorozat kódolása nagyon egyéni. Az akarati központokban keltett impulzusok egyénenként egészen mások lehetnek. Például az a gerjesztett rezgőkör, mely Nikolsnak olyan gyönyörűséget szerez, engem megsüketít. Ha belépek ebbe a rezgőkörbe, olyan érzésem támad, mintha a fülembe csövet dugnának, és azon keresztül repülőgépmotorok dübörgését hallanám. - Ennek ellenére az agy idegközpontjainak tevékenységi ritmusa sok esetben közös vonásokat mutat. Voltaképpen ezzel játszogat a tanítómesterünk is. - Játszogat, de nem nagyon - mondta valaki fáradtan. Eddig az ügy nem jutott túl a matematikai elemzés stádiumán. - Ez idő kérdése. Ebben az esetben a közvetett kísérleteknek nagyobb jelentőségük van, mint a közvetleneknek. Senki sem mer az ember agyába elektródát helyezni és úgy vizsgálni, milyen impulzusok keletkeznek ott, mert megkárosítaná az agyat, következésképpen magukat az impulzusokat is. Más dolog, ha az embernek van olyan oszcillátora, melynek impulzus modulációját tág határok között lehet változtatni. Ez lehetővé teszi olyan kísérletek elvégzését, melyek semmiképpen sem károsítják az agyat. - Mit is mondjak erre? - szólalt meg ismét az a fáradt hang. - A te magyarázatodat megcáfolja Chorin meg Voigt esete. Chorin tíz másodpercre rá meghalt, hogy behelyeztük abba a modulált frekvenciájú mezőbe, melyben tíz - hétszáz hertzes frekvenciájú - feszültséglökés követte egymást, öt másodpercenként tíz periódusban. Voigt úgy üvöltött kínjában, hogy az oszcillátort minduntalan ki kellett kapcsolni. Fiúk, ti megfeledkeztek a neurokibernetikának arról az alaptételéről, mely szerint az emberi szervezet ideghálózatában igen sok hurokelágazás van. Az ezeken áthaladó impulzusoknak sajátos frekvenciájuk van, és önkódolásuk is jellegzetes. Elég, ha valamelyik körfolyamat rezonanciát kap, 38
a gerjesztett rezgőkör máris nem valós állapotot teremt. Ha szabad így kifejeznem magam, az orvos sötétben tapogatózik. És az, hogy mi még élünk, az puszta véletlen. Kinyitottam a szemem. A helyiség, amelyben feküdtem, nagy kórteremre emlékeztetett, ahol a betegágyak a fal mellett helyezkedtek el. Középen nagy asztal állt, mely tele volt ételmaradékkal, üres konzervdobozzal, cigarettacsutkával, papírszelettel. Az egészet homályos villanyfény világította meg. Föltámaszkodtam a könyökömre, és körülnéztem. A beszélgetés hirtelen elcsöndesült. - Hol vagyok? - kérdeztem, és végigjártattam a tekintetemet a rám bámuló arcokon. Hallottam, hogy valaki mögöttem ezt suttogta: - A jövevény magához tért… - Hol vagyok? - ismételtem meg a kérdést hirtelen. - Nem tudja talán? - kérdezte egy fiatalember, aki tőlem jobbra alsóneműben ült az ágyon. - Ez a Kraftstudt cég, alkotónk és tanítómesterünk cége. - Alkotójuk és tanítómesterük? - törtem ki, és megdörzsöltem a homlokom. - Hogyan volna a tanítómesterük, amikor valójában háborús bűnös? - Bűnösség? Ez viszonylagos fogalom. Minden attól a céltól függ, melynek érdekében az ember cselekszik. Ha a cél üdvös, minden cselekedet helyes - oktatott ki jobb oldali szomszédom. Meglepett kíváncsisággal néztem a vulgáris machiavellizmusnak erre a defetista képviselőjére. - Hol tett szert erre a bölcsességre, fiatalember? - fordultam feléje. - Kraftstudt úr a mi alkotónk és tanítómesterünk! - ismételték egymást túlkiabálva a helyiségben levők. „Úgy látszik, valóban a Bölcsek menhelyére kerültem" gondoltam szomorúan. - Fiúk, nektek valami bajotok van, ha így beszéltek 39
mondtam, és végignéztem rajtuk. - Fogadjunk, hogy az új matematikus a kilencszáz-kilencszázötven hertzes impulzusmezőben fekszik! - kiáltotta a következő ágyon ücsörgő kövér fickó. - Vagy attól beteg talán, hogy az egyenletesen gyorsított impulzusfrekvencia nem több száznegyven hertznél mondta egy másik. - A kódolást át lehetne állítani nyolc impulzus per másodpercre úgy, hogy minden sorozat után két másodperces intervallum legyen. - Meggyőződésem, hogy az újonc éhséget fog érezni, ha a gerjesztett impulzussor százhárom hertzes lesz, és az impulzusok nagysága logaritmikusan növekszik. Ez még annál is rosszabb volt, amit el tudtam képzelni. Teljesen nyilvánvaló, hogy mindnyájan elmebetegek. Csak egy körülmény döbbentett meg: mindnyájan ugyanarról beszéltek, ilyen meg olyan kódolásokról, ilyen meg olyan impulzusokról - és mindezt az én érzéseimmel, benső világommal kapcsolatban. Körülálltak, és egyenesen a szemem közé néztek, közben számokat kiabáltak, modulációkat meg áramerősségeket emlegettek, azt jósolgatva, hogyan fogok viselkedni az oszcillátor alatt meg a lemezek között, és hogy milyen oszcillátor teljesítményre lesz szükségem. Könyvekből tudtam, hogy az elmebetegekkel mindenben egyet kell érteni, ezért elhatároztam, hogy nem szállok vitába velük, és úgy beszélek hozzájuk, mintha én is olyan volnék, mint ők. Ezért - amilyen szelíden csak tudtam - a szomszédomhoz fordultam, ahhoz, aki a jobb oldali ágyon ült. öt sokkal normálisabbnak láttam, mint a többit. - Mondja, kérem, miről fecsegnek ezek itt? Ezekben a dolgokban én teljesen laikus vagyok. Miféle kódok, impulzusok, neuronok, gerjesztés ... Az egész szoba hangos nevetésre fakadt. A hahotázás még akkor is folytatódott, amikor fölháborodva föláll40
tam, hogy rájuk ripakodjak. - Tizennégyes rezgőkör! Nyolcvanöt hertzes frekvencia! Dühkitörés! - kiáltotta valaki, és még viharosabban röhögtek. Akkor visszaültem az ágyamra, és vártam, hogy megnyugodjanak. Elsőnek a jobb oldali szomszédom tért magához. Odalépett hozzám, leült mellém, és egyenesen a szemembe nézett. - Igaz volna, hogy te valóban semmit sem tudsz? - Becsületszavamra semmit, semmit sem tudok. Egyetlen mukkot sem értek abból, amit beszéltek. - Becsületszavadra? - Fogalmam sincs róla. A helyiségben az elképedés hangjait lehetett hallani. - Ez baj - mormogta tompán Denis. - Nem érti meg. - Csak mondja! Igyekszem megérteni. - Majd megérti az első húsz oszcillátor szeánsz után! kiáltotta valaki. - Én az első öt után megértettem! - ordította egy másik. - Még jobb lesz, ha kétszer beültetjük a lemezek közé. - Teljesen mindegy, Denis, mondja csak - sürgettem. Valamiként baljósnak találtam a helyzetet. - Nos, te újonc, tudod-e, mi az élet? Sokáig ültem némán, és néztem Denist. - Az élet nagyon bonyolult természeti jelenség - mondtam végül is. Valaki hangosan felröhögött. Utána egy másik is. Aztán a többi is egymás után. A kórterem minden lakója úgy nézett rám, mint olyan emberre, aki illetlen ostobaságokat beszél. Csak Denis nézett rám szemrehányóan és fejcsóválva. - Rosszul áll az ügyed. Sokat kell tanulnod - mondta. - Ha valami helytelent mondtam, magyarázd meg. - Magyarázd meg neki, Denis, magyarázd meg! - kiabálták mindenfelől. 41
- Jól van. Figyelj ide. Az élet kódolt elektrokémiai impulzusok szakadatlan körfolyamata a szervezet neuronjaiban. Elgondolkodtam. Impulzusok körfolyamata a neuronokban. Valahol mintha már hallottam volna valami hasonlót. - Tovább, Denis, tovább! - Minden érzeted, melyekből szellemi éned lényege öszszeáll, olyan elektrokémiai impulzus, mely az ingerfölvevő szervtől az agy felsőbb szabályozóiba jut, onnan pedig a földolgozás után a végrehajtó szervekhez kerül. - Magyarázd tovább! - A külső világ minden ingere az idegpályákon jut el az agyba. Az érzetek kódjuk alakjában és frekvenciájukban különböznek egymástól, sőt terjedési sebességükben is. Ez a három paraméter határozza meg az érzet minőségét, intenzitását és időtartamát. Megértetted? - Tételezzük föl. - Következésképpen az élet az idegeidben kódolt információk mozgása. Sem több, sem kevesebb. A gondolkodás sem egyéb, mint modulált frekvenciájú információk mozgása az idegpályákon az idegrendszer központi területén, az agyban. - Ezt nem értem - vallottam be. - Az agy például sok tízezer neuronból áll, és ezek a neuronok hasonlítanak az elektromos jelfogóhoz. A neuronok kötegesen és gyűrűsen rostokká egyesülnek. Az ingerület az idegrostokon jut el egyik helyről a másikra, egyik neuron csoporttól a másikhoz. Az ingerületeknek ez a vándorlása az értelem. A dolog egyre furcsább lett. - Semmit sem fog addig megérteni, míg az oszcillátor alá vagy a lemezek közé nem helyezzük! - kiáltozták körös-körül. - Jó, tegyük föl, hogy igazad van. De mi következik ebből? - kérdeztem Denistől. 42
- Az, hogy az életet nagyon hasznossá lehet tenni. Olyan impulzusadó segítségével, mely a neuron egységekben a szükséges kódolású impulzusokat kelti. Ennek óriási gyakorlati jelentősége van. - Magyarázd meg, milyen jelentősége van - suttogtam, és éreztem, hogy most olyasmit tudok meg, mely fölfedi előttem a Kraftstudt cég tevékenységének lényegét. - Mindennél jobban megvilágítja ezt a matematikai tevékenység ösztönzésének példája. Manapság az elmaradott országokban úgynevezett elektronikus számítógépeket szerkesztenek. A relék vagy jelfogók száma, melyekből ezeket a gépeket összeállítják, nem haladja meg az öt-tízezret. Az emberi agy körülbelül egymilliárd ilyen jelfogónak felel meg, matematikai lehetőségei tehát jóval nagyobbak. Soha senki nem képes olyan gépet szerkeszteni, amelynek ennyi jelfogója volna. - Na és aztán? - Hát az, hogy sokkal hasznosabb matematikai feladatok megoldására olyan készüléket használni, amelyet maga a természet alkotott, vagyis ezt itt - Denis a homloka közepére mutatott -, mint drága és nyomorúságos gépet szerkeszteni. - De a gép gyorsabban dolgozik! - kiáltottam föl. - A neuron, amennyire tudom, másodpercenként legföljebb kétszázszor gerjeszthető, az elektromos jelfogó pedig több milliószor másodpercenként. Ezért a gyorsan dolgozó gép hasznosabb. Az egész kórterem hangos nevetésre fakadt. Csak Denis maradt komoly. - Ez nem így van. A neuronok is tetszés szerinti frekvenciával gerjeszthetők, ha elég nagy rezgésszámú gerjesztő áramot vezetünk hozzájuk. Ehhez olyan elektrosztatikus generátorra van szükség, amely impulzusadóként működik. Ha az agyat ilyen oszcillátor hatásmezejébe helyezzük, akkor az agyat a kívánt sebességgel lehet dolgoztatni. 43
- Tehát Kraftstudt cége ezzel a módszerrel dolgozik! kiáltottam föl, és talpra ugrottam. - Ő a mi tanítómesterünk! - ordították egyszerre. Mondd te is, jövevény! Ö a mi tanítómesterünk! - Ne zavarjátok a megértésben - kiáltott rájuk hirtelen Denis. - Majd eljön az ideje annak is, és ő is megérti, hogy Kraftstudt úr a mi tanítómesterünk. Még semmit sem tud. Figyelj tovább, te újonc! Minden érzetnek megvan a maga kódja, intenzitása és időtartama. A boldogság frekvenciája ötvenöt hertz, száz másodpercenként, száz impulzusonként két kódcsoportot számítva. A boldogtalanság frekvenciája hatvankét hertz, és az áramlökések között az intervallum egytized másodperc. Az öröm frekvenciája negyvenhét hertz, mely az impulzusok intenzitásának megfelelően növekszik. A szomorúság frekvenciája kétszázhárom hertz, a betegségé huszonhárom hertz, a szerelemé tizennégy hertz, a költői hangulaté harmincegy, a haragé nyolcvanöt, a fáradtságé tizenhét, az álmosságé nyolc hertz és így tovább. Az ilyen frekvenciájú kódolt impulzusok specifikus idegrostokon mozognak, ennek következtében az ember mindent érez, amit itt fölsoroltam. Ilyen érzeteket impulzusadóval is kelthetünk, és ezt az impulzusadót tanítómesterünk készítette, ö nyitotta föl a szemünket arra, hogy lássuk, milyen az élet. Őelőtte az emberek sötétségben éltek, és semmit sem tudtak önmagukról… Zúgott a fejem ezektől a fölvilágosításoktól. Mindez vagy lázálom, vagy olyasmi, ami valóban új fejezetet nyitott az emberiség életében. Egyelőre azonban nem tudtam eligazodni a dolgokon. A fejem még kába volt attól a narkózistól, amit Kraftstudt szobájában kaptam. Hirtelen nagyon kimerültnek éreztem magam; végigdőltem az ágyon, és lehunytam a szemem. - A hetes vagy nyolcas frekvenciasávban van. Aludni akar! - kiáltotta valaki. - Hadd aludjon. Holnap majd belekóstol az életbe. Hol44
nap az oszcillátor alá helyezik. - Nem, holnap a spektrumát állapítják meg. Kiállítják a kartotékját. Lehet, hogy valamiben különbözik a normától. Ez volt az utolsó mondat, amit még hallottam. Elaludtam. 6. Az az ember, akivel másnap találkoztam, eleinte rokonszenvesnek és értelmesnek látszott. Amikor a cég főépületének első emeleti szobájába vezettek, széles mosolylyal üdvözölt, és kitárt karral lépett elém. - Ó, Rauch professzor, mennyire örvendek, hogy látom! - Jó napot köszöntöttem tartózkodóan. - Kihez van szerencsém? - Nevezzen egyszerűen Boltznak, Hans Boltz vagyok. Főnökünk meglehetősen kellemetlen feladattal bízott meg: bocsánatot kell kérnem öntől az ő nevében. - Bocsánatot? Elképzelhető, hogy az ön főnökét lelkiismeret-furdalás gyötri? - Nem tudom. Igazán nem tudom, Rauch. Mindazonáltal bocsánatot kér azért, ami önnel történt. Megharagudott. Nem szereti, ha a múltjára emlékeztetik. - Márpedig én igazán nem azért kerestem föl - mosolyodtam el -, hogy fölemlegessem neki a múltat. Engem, kérem, más érdekelt. Meg akartam ismerkedni azokkal az emberekkel, akik olyan ragyogóan oldották meg… - Foglaljon helyet, professzor. Éppen erről akarok én is beszélni önnel. Leültem az odakészített székre, és figyeltem a mosolygó Boltz urat, aki szemben velem, egy széles íróasztal mögött helyezkedett el. Tipikusan északi német volt, az arca hosszúkás, a haja szőke, a szeme nagy és kék. A kezében cigarettatárcát forgatott. - Itt, a főnöknél, én vezetem a matematikai osztályt 45
mondta. - Ön? Ön matematikus? - Afféle. Mindenesetre konyítok valamit ehhez a tudományhoz. - Tehát az ön közvetítésével megismerkedhetem azokkal, akik megoldották az egyenleteimet… - Már meg is ismerkedett velük, Rauch - világosított föl Boltz. Értetlenül bámultam rá. - Ön velük töltötte az egész tegnapi napot és a mai éjszakát. Eszembe jutott a kórterem, melyben azok az emberek impulzusokról meg kódokról fantáziáltak. - Arról akar meggyőzni, hogy ezek az elmebetegek egyúttal zseniális matematikusok, akik megoldották az én Maxwell- egyenleteimet? Nem vártam válaszra, elnevettem magam. - Valóban matematikusok is. Az ön legutolsó feladatát az a bizonyos Denis oldotta meg. Az, aki tegnap este önnek leckét adott a neurokibernetikából. - Ebben az esetben - mondtam egy kis gondolkodás után - le kell mondanom arról, hogy bármit is megértsek. Talán ha ön megmagyarázná. - Szívesen, Rauch. De csak azután, ha ezt itt elolvasta nyújtott felém egy friss hírlapot Boltz. Lassan szétnyitottam az újságot, majd hirtelen fölpattantam a székről. Az első lapon saját magamat láttam… a saját arcképemet fekete keretben. Arcképem alatt hatalmas betűkkel ez volt írva: Doktor Rauch fizikaprofeszszor tragikus halála. - Mit jelent ez, Boltz? Miféle komédia ez?! - kiáltottam. - Nyugodjon meg, kérem. Nagyon egyszerű a dolog. Tegnap este, amikor ön hazafelé indult a tó körül tett sétájából, a Bölcsek menhelyéről kiszökött két őrült önre vetette magát; megölték önt, testét megcsonkították, és a folyóba vetették. Ma reggel találtak önre a gátnál. Az ön 46
ruhája, tárgyai és személyi okmányai igazolják, hogy akit ott találtak, az ön. A rendőrség nyomozott a Bölcsek menhelyén, és az ön tragikus halálát illetőleg minden körülmény tisztázódott. Végignéztem a ruhámon, belenyúltam a zsebeimbe, és meggyőződhettem róla, hogy idegen ruha van rajtam, a személyi okmányaim pedig eltűntek. - De hiszen ez arcátlan hazugság, csalás, aljasság é s … - Persze, persze. Teljesen egyetértek önnel. De mit tegyünk, Rauch, mit tegyünk? A Kraftstudt cég ön nélkül válságos helyzetbe kerül, mondhatnánk: csődbe. Rengeteg megrendelést kaptunk. Mind hadiérdekű és nagy értékű. Számítani kell, számítani, számítani. A hadügyminisztérium részére végzett első munkák után valósággal elhalmoztak matematikai feladatokkal. - És önök azt akarják, hogy olyan legyek én is, mint az önök Denise meg a többiek? - Nem. Természetesen nem, Rauch. - És milyen célból fundálták ki ezt az egész micsodát? - Önre matematikatanárként van szükségünk. - Tanárként? Ismét talpra ugrottam. Boltz cigarettára gyújtott, és engem is megkínált, átnyúlva az asztalon. Leültem, és semmit sem értettem. - Matematikusokra van szükségünk, Rauch. Nélkülük semmire sem megyünk. Némán meredtem Boltzra, akit most már nem találtam olyan rokonszenvesnek, mint eleinte. Világos, szinte személytelen arcán az állatiasság halvány vonásait véltem fölfedezni; ezek a vonások alig észrevehetően telepedtek rá az arcára, amely első pillantásra olyan tisztának és nyíltnak látszott. - És ha nem vállalkozom rá? - kérdeztem. - Nagyon kellemetlen volna. Attól tartok, akkor önt is a … számítóink közé kellene sorolnunk. - És az olyan rossz volna? - kérdeztem. 47
- Igen - válaszolta Boltz keményen, és fölállt. - Ez azt jelentené, hogy életét a Bölcsek menhelyén fejezné be. Boltz föl és alá járkált a szobában, és prelegáló hangon folytatta: - Az emberi agy számítóképessége százezerszer nagyobb, mint bármelyik elektronikus számítógépé. Az agykéreg milliárdnyi matematikai sejtje plusz a segédkészülékek, az emlékezet, a késleltető vonalak, a logika, az intuíció és a többi, mind-mind olyan előnye az emberi agynak, hogy a legtökéletesebb géppel is vetekszik. A gépnek azonban van egy lényeges előnye. - Micsoda? - kérdeztem, mert nem értettem, hova akar kilyukadni. - Ha az elektronikus számítógép elromlik, mondjuk, valamelyik jelfogócellája, sőt, ha az egész tárolóegysége is tönkremenne, ki lehet cserélni a tranzisztort, pótolni lehet az ellenállást vagy a kondenzátort, és a gép ismét dolgozik. Ám ha az agyban olyan sejt vagy sejtcsoport károsodik, amelynek számítási funkciója van, azt, sajnos, nem lehet kicserélni. Márpedig az agyi jelfogókat kénytelenek vagyunk intenzíven dolgoztatni, és ezért, ha szabad magam így kifejeznem, elhasználódásuk sebessége jelentősen fokozódik. Az élő számítókészülék nagyon gyorsan elhasználódik, é s … - És akkor mi történik? - Akkor a matematikus a Bölcsek menhelyére kerül. - De hiszen ez embertelenség! Ez bűntény! - kiáltottam föl. Boltz megállt előttem, kezét a vállamra tette, és szélesen mosolyogva mondta: - Rauch, önnek itt el kell felejtenie ezeket a szavakat. Ha ön nem felejti el őket, akkor mi töröljük ki az emlékezetéből. - Ez önöknek sohasem fog sikerülni! - ordítottam, és ellöktem a kezét. - Rosszul tanulta meg Denis előadását. Nos, mindegy. Ő 48
elmondta önnek, miről van szó. Egyébként tudja, hogy milyen az emlékezet? - Mi köze van ennek a mi beszélgetésünkhöz? Mi a nyavalyát szenveleg itt nekem? Mert ö n … - Az emlékezet, Rauch professzor, hosszan tartó gerjesztett állapot a pozitív visszacsatolású sejtcsoportokban. Az elektrokémiai gerjesztés, amely az ön agyában, egy meghatározott sejtcsoportban huzamos ideig cirkulál, ez az emlékezet, ön fizikus, azt kutatja, hogyan viselkednek az elektromágneses hullámok bonyolult közegekben, és mégsem érti, hogy ha az ön agyát elektromágneses mező erőterébe helyezzük, bármelyik agyi sejtcsoportjában megszüntethetjük a gerjesztés körfolyamatát. Hiszen ennél mi sem egyszerűbb! Mi nemcsak arra tudjuk kényszeríteni önt, hogy mindent elfelejtsen, amit tud, hanem arra is, hogy olyan dolgokat is megértsen, amit nem tudott soha! Ám a mi érdekünk az, hogy kerüljük ezeket a … mesterséges beavatkozásokat. Bízunk jobb belátásában. A cég tisztességesen honorálja majd az ön közreműködését. - Mit kell tennem? - kérdeztem. - Már mondtam: matematikát kell tanítania. A munkanélküliek közül, akiknek a száma hazánkban szerencsére mindig elég nagy, összeállítunk húszas-harmincas létszámú osztályokat, jobbára olyan emberekből, akik tehetséget mutatnak a matematikához. Aztán kioktatjuk őket a felsőbb matematikára két-három hónap alatt. .. - Ez lehetetlen - szóltam közbe -, ez teljesen lehetetlen. Ilyen rövid idő alatt... - De lehetséges, Rauch. Vegye figyelembe, hogy önnek olyan hallgatói lesznek, akiknek kitűnő a fölfogóképességük, és csodálatos matematikai emlékezőtehetségük van. Erről mi gondoskodunk. Erre megvannak az eszközeink… - Ugyancsak mesterséges beavatkozás? Az impulzusadó segítségével? - kérdeztem. 49
Boltz bólintott. - Tehát beleegyezik? Erősen dörzsölgettem a szemhéjamat, és gondolkoztam. Tehát Denis meg a barátai ott a kórteremben mind normális emberek, és az, amit nekem tegnap elmondtak, mind igaz. Vagyis ez a cég megtanulta, hogyan kell az emberi értelmet, akaratot, érzelmeket elektromágneses impulzusok terével úgy irányítani, hogy vagyont szerezzen vele. Éreztem, hogy Boltz figyelmesen néz rám, és nekem hamarosan döntenem kell. Irtózatosan nehéz volt. Ha beleegyezem, embereket kell matematikára tanítanom, akiket aztán mesterséges ráhatással arra kényszerítenek, hogy erőltetett tempóban rablógazdálkodjanak szellemi képességeikkel, teljes kimerülésükig, agyvelejük teljes elkoptatásáig, és aztán mindnyájan a Bölcsek menhelyére kerülnek. Ha nemet mondok, engem is ez a sors ér. - Tehát beleegyezik? - ismételte meg Boltz, és megérintette a vállam. - Nem - válaszoltam határozottan. - Nem. Képtelen vagyok részt venni ebben az ocsmány dologban. - Ahogyan akarja - sóhajtotta Boltz. - Nagyon sajnálom. Egy pillanat múlva fölállt az asztaltól, az ajtóhoz lépett, kinyitotta, és kiszólt rajta: - Eder, Schrank, jöjjenek be! - Mit akar velem csinálni? - kérdeztem és fölálltam. - Kezdetnek elkészítjük az ön idegrendszerének impulzuskódolási spektrumát. - Az mi? - Az arra való, hogy kiállítsuk a kartotékját, melybe beírjuk az ön lelki- és szellemi állapotainak megfelelő impulzusokat, illetve azok alakját, intenzitását és frekvenciáját. - Nem engedem! Tiltakozom! Til… - Vezessék a professzort a vizsgálólaboratóriumba mondta Boltz közömbösen, és az ablak felé fordult. 50
51
7. Amikor beléptem a Kraftstudt cég vizsgálólaboratóriumába, olyan elhatározásra jutottam, ami végül is nagy jelentőséget kapott ebben az undorító históriában. Így ítéltem meg a helyzetet: Most valami olyasmit tesznek velem, ami Kraftstudtnak és bandájának fölvilágosítást ad legbensőbb lelkivilágomról. Igyekeznek majd megállapítani, hogy milyen elektromágneses ráhatásokkal kelthetnek idegrendszeremben ilyen vagy olyan indulatokat, élményeket és érzeteket. Ha ez sikerül, akkor végérvényesen a hatalmukba kerülök. Ha nem sikerül, akkor megőrizhetek önállóságomból egy szemernyit, amit nem befolyásolhatnak. Erre később nagy szükségem lehet. Következésképpen minden erőmmel arra kell törekednem, hogy ezeknek az ultratudós banditáknak megzavarjam a játékukat, vagyis amennyire erőmből telik, félrevezessem őket. Ez azonban csak bizonyos fokig lehetséges. Hiszen nem ok nélkül mondta tegnap a kórteremben Kraftstudt egyik rabszolgája, hogy az ember impulzuskódolási karakterisztikája egyedi, kivéve a matematikai gondolkodást. Egy nagy szobába vezettek. A szoba azonban igen szűknek látszott, annyira tele volt hatalmas készülékekkel. A szoba egy kis villamossági központ vezérlőtermére emlékeztetett. A közepén hosszú asztal volt, rajta készülékek műszer lapjai és skálái. Balra, egy fémháló mögött, nagy transzformátor állt, és a porcelán műszerfalakon egy oszcillátor ellenőrző lámpái villogtak vörös fénnyel. Az oszcillátort árnyékoló fémhálóra voltmérőt meg ampermérőt erősítettek. A műszermutatók állása láthatólag az oszcillátor-teljesítményt jelezte. Ugyancsak középen hengeres fülke állt; a fülke két - alsó és fölső - részét átlátszó szigetelőanyag kötötte össze. Két kísérőm a fülkéhez vezetett. A vezérlőasztal mögött két ember állt. Az egyik ugyanaz az orvos volt, aki 52
Kraftstudthoz vezetett, és aki elkábított. A másikat nem ismertem; hajlott hátú öregember volt, ritkás haja simára fésülve simult sárgás koponyájára. - Spektrumot kell készíttetnünk - mondta egyik kísérőm. - Vagyis nem beszélték rá - szólalt meg gorombán az orvos. - Tudtam, hogy így lesz. Egyszer már megállapítottam, hogy Rauch az erős természetű típushoz tartozik. Csak ezt várhattuk. Rosszul fogja végezni, Rauch mondta felém fordulva. - Ön is - vágtam vissza. - Na, ezt még nem tudjuk, de ami önt illeti, az biztos. Vállat vontam. - Önként veti alá magát a procedúrának, vagy kényszerítenünk kell rá? - kérdezte, és pimaszul végigmért a tekintetével. - Önként. Mint fizikust, engem is érdekel. - Kitűnő. Akkor hát tegye le a cipőjét és vetkőzzön le derékig. Mindenekelőtt meg kell vizsgálnom, meg kell hallgatnom, meg kell mérnem a vérnyomását. Levetkőztem. A spektrumvétel első fázisa a szokásos orvosi vizsgálat volt: lélegezzen, ne lélegezzen és így tovább. Tudtam, hogy ez semmit nem mond neki a lelkivilágomról. - Menjen be a fülkébe - mondta az orvos, amikor a vizsgálat befejeződött. - Itt a mikrofonja. Minden kérdésemre válaszoljon. Figyelmeztetem: bizonyos frekvenciánál leküzdhetetlen fájdalmat érez majd. De ez csupán egy pillanatig tart; csak kiáltson. Meztelen talppal álltam a fülke porcelán padlóján; a fülke zajtalanul becsukódott. A fejem fölött kis villanylámpa gyulladt ki. Az oszcillátor búgott. Nagyon kis frekvenciájú impulzusokat bocsátott ki. A térerősség érezhetően igen nagy volt. Éreztem ugyanis, hogy testem minden részét lassú hőhullám borítja el. Minden elektromágneses impulzus valósággal belemart az ízületeimbe. Az izmaim az impulzusok ritmusának megfelelően meg53
feszültek, majd elernyedtek. Az izmoknak ezt a játékát nemcsak bőröm felületén éreztem, hanem testem belsejében is. Az impulzusadó egyre intenzívebben működött, és a hőhullámok gyakorisága megnövekedett. „Kezdődik - gondoltam. - Csak kibírjam!" A nyolchertzes frekvenciánál álmosság jött rám. Az akaratom valóban nem tudna ellenállni ennek az ingernek? Valóban nem tudnám félrevezetni ezeket a „kutatókat" már a spektrum első adatánál? A frekvencia lassan növekedett. Számolgattam magamban a hőhullámok másodpercenkénti számát. Eggyel több másodpercenként, aztán kettővel, hárommal, néggyel, többel. Elöntött az álmosság, de összeszorítottam a fogam, igyekeztem nem elaludni. Az álmosság úgy nehezedett rám, mint valami ragadós, súlyos massza, minden tagom elnehezedett, a szemem lecsukódott. Már-már elestem. De* beleharaptam a nyelvembe, és arra törekedtem, hogy legyűrjem ezt a nyomasztó álmosságot. Ekkor, mintha nagyon messziről jönne, hangot hallottam: - Rauch, hogy érzi magát? - Köszönöm, jól. Egy kissé fázom - válaszoltam. A hangom saját magamnak is ismeretlenül csengett. Teljes erőmből tovább harapdáltam ajkamat és nyelvemet. - Nem álmos? - Nem - feleltem, magamban pedig ezt gondoltam: „Még egy pillanat, és elalszom . .." Az álmosság hirtelen eltűnt. Ügy látszik, növelték az impulzusok frekvenciáját; átjutottam az első kritikus akadályon. Váratlanul frissnek, üdének éreztem magam, mintha jól kialudtam volna magam. „Most kell elaludnom" - határoztam el magamban; behunytam a szemem, és hangosan szuszogtam. Hallottam, hogy az orvos odaszól társának: - Különös eset. Az álmosság nem nyolc és fél hertznél lép föl, hanem tíz hertznél. Pfaff, írja föl az adatokat 54
utasította az öreget. - Rauch, milyen a közérzete? Hallgattam, hangosan szuszogtam tovább, elengedtem minden izmomat, és könyökömmel a fülke falának támaszkodtam. - Gyerünk, gyerünk - mondta végül az orvos. - Növelje a frekvenciát, Pfaff. Néhány másodperc múlva „fölébredtem". Abban a frekvenciasávban, amelybe most kerültem, a különféle érzéseknek és hangulatváltozásoknak bonyolult skáláját kellett kitapasztalnom. Hol bánatos, hol vidám, hol örvendező, hol búsongó voltam. „Itt az ideje, hogy ordítsak" - határoztam el valamiért. És abban a pillanatban, amikor a generátor erősebben fölbúgott, torkomszakadtából fölüvöltöttem. Nem emlékszem, milyen frekvenciasávba kerültem, csak arra, hogy az orvos, amikor meghallotta az ordításomat, gorombán adta ki a parancsot: - Vegye le a feszültséget! Először találkoztam ilyen őrülttel. írja! Fájdalom hetvenöt hertznél; normális embereknél ez százharminc hertznél áll be. Gyerünk tovább! „Túl kell még jutnom a százharmincas frekvencián… Csak bírjam k i … " - Most, Pfaff, helyezze a kilencvenhármasba! Amikor beállították ezt a frekvenciát, egészen váratlan dolog történt velem. Hirtelen eszembe jutottak azok az egyenletek, amelyeket átadtam Kraftstudtéknak megoldásra, és hihetetlen világossággal rajzolódott elém az egyenletek egész megoldási menete. „Ez az a frekvencia, amely a matematikai gondolkodást ösztönzi" - villant az agyamba. - Rauch, nevezze meg a másodfajú Bessel-függvény első öt tagját! - hallottam az orvos utasítását. A válasz puskagolyóként süvített ki belőlem. Agyam világossága kristálytiszta volt. A testemet csodálatos öröm töltötte el, hogy mindent tudok, és mindent értek. 55
- Nevezze meg a Ludolf-féle számnak az ötödik számjegye után következő tíz jegyét. Erre a kérdésre is válaszoltam. - Oldja meg a következő harmadfokú egyenletet! Az orvos lediktálta a tört együtthatós egyenletet. A választ két-három másodperc múlva megadtam, és megneveztem mind a három gyököt. - Gyerünk tovább! Most úgy viselkedik, mint minden normális ember. A frekvencia lassan növekedett. Egy bizonyos pillanatban sírhatnékom támadt. A torkomban mintha keserű gombóc lett volna, a szememből hullott a könny. És akkor fölnevettem. Teljes erőmből hahotáztam, mintha csiklandoznának. Kacagtam, a könny meg csak folyt a szememből... - Ismét hülye módra viselkedik… Nem úgy, mint a többi. Egyből megállapítottam, hogy erős idegtípus, de hajlama van a neurózisra. Mikor fog ez bőgni? Akkor „bőgtem", amikor egyáltalán nem akarózott sírnom. A lelkemet olyan zavartalan derű öntötte el, mintha könnyű mámorban lettem volna. Dalolni, kacagni támadt kedvem. Legszívesebben ugráltam volna örömömben. Mindenkit - Kraftstudtot is, Boltzot is, Denist is, az orvost is - kedves és jólelkű embernek láttam. Mégis ebben a pillanatban megfeszítettem az akaratomat, és arra kényszerítettem magam, hogy sírjak, hogy szipogva az orromat fújjam. Iszonyúan, de eléggé meggyőzően zokogtam, és az orvos már kommentálta is: - Minden fordítva van. Spektruma semmiben sem hasonlít a normálishoz. És ezzel kell vesződnünk! „Hamar következik-e a százharmincas frekvencia?" kérdeztem magamban elszörnyedve, amikor örvendező és gondtalan hangulatom megmagyarázhatatlan nyugtalansággá, izgalommá változott, sőt olyan érzéssé, hogy most valami kikerülhetetlenül borzasztó dolog történik… Közben valamilyen dalt dúdoltam magam56
ban. Gépiesen tettem, nem is gondolkodva, de a szívem egyre erősebben dobogott, mint aki valami szörnyű, végzetes dolgot sejt meg. Amikor az impulzusadó frekvenciája közeledett ahhoz a sávhoz, mely már fájdalmat kelt, azonnal megéreztem. Előbb a jobb kezem nagyujjának ízületei fájdultak meg erősen, azután a fronton kapott sebem kezdett el veszettül sajogni. Néhány másodperc múlva kínzó, éles, szúró fájdalom borította el minden porcikámat. A fájdalom belenyilallt a szemembe, a fogamba, az izmaimba, végül az agyamba. A vér őrülten zakatolt a fülemben. Vajon kibírom-e? Vajon az akaratom megbirkózik-e ezzel a nyomasztó fájdalommal, kibírom-e, hogy ne mutassam, mit érzek? Hiszen voltak olyan emberek, akik úgy haltak meg kínvallatás közben, hogy jajszavukat sem lehetett hallani. A történelem ismer olyan hősöket, akik némán haltak meg a máglyán… A fájdalom pedig egyre nőtt, nőtt. Végre elérte a csúcspontját; úgy rémlett, hogy szervezetem egyetlen gyötrődő gombolyaggá, idegcafattá változott. A szemem előtt lila karikák úsztak, csaknem elvesztettem az eszméletemet, de hallgattam. - A közérzete, Rauch? - mintha a föld alól hallottam volna az orvos hangját. - Furcsa düh - sziszegtem a fogam között -, ha maga most a kezem közé kerülne… - Gyerünk tovább! Teljesen abnormális ember. Fordítva viselkedik - ismételte meg következtetését az orvos. Amikor már majdnem elvesztettem az öntudatomat, amikor már kész lettem volna fölordítani, nyögni, a fájdalom hirtelen eltűnt. Egész testemet tapadós, hideg verejték borította. Az izmaim remegtek. Valamelyik következő frekvenciasávban hihetetlenül vakító fényt láttam, mely akkor sem tűnt el, ha behunytam a szemem, majd farkaséhséget éreztem, azután süketítő hangzavart hallottam, végül olyan hideget érez57
tem, mintha meztelenül kivezettek volna a fagyba. Előre láttam, hogy ezeket az érzeteket majd el kell viselnem, ezért az orvos minden kérdésére nem megfelelő választ adtam, ami indulatos megjegyzésekre késztette az orvost. Tudtam, hogy még előtte vagyok annak a szörnyű érzésnek, amelyről tegnap hallottam a kórteremben. Az akaratvesztésről beszélek. Eddig a pillanatig éppen az akaratom mentett meg. Az akaratom, a léleknek ez a láthatatlan ereje segített abban, hogy megbirkózzam azokkal az érzésekkel, melyeket kínzóim mesterséges ráhatással keltettek bennem. Ők meg éppen az akaratomhoz akarnak hozzáférkőzni azzal a pokoli impulzusadójukkal. Hogyan állapítják meg, hogy elvesztettem az akaratomat? Izgatottan vártam erre a pillanatra. És bekövetkezett. Hirtelen úgy éreztem, hogy minden iránt közömbös vagyok. Közömbös volt számomra, hogy Kraftstudt bandájának a markában vagyok, közömbös voltam a környezetében levő emberek iránt, közömbös voltam magam iránt is. A fejem teljesen kiürült. Minden izmom elernyedt. Érzéseim eltűntek. Ez volt a teljes testi és lelki elsivárosodás pillanata. Semmi nem örvendeztetett meg, semmi sem izgatott. Képtelen voltam magam gondolkodásra késztetni, arra is nehezen kényszerítettem magam, hogy fölemeljem a kezem, hogy megmozdítsam a lábam, hogy átfordítsam a fejem. Iszonyú akaratnélküliség volt ez; az ilyen emberrel azt lehet tenni, amit akarnak. Ennek ellenére a tudatomnak valamelyik rejtett zugában pislákolt még az értelem szikrája, mely folyton ezt mondta: „Kell… Kell… Kell…" „Mi kell? Miért? Minek?" - berzenkedett egész lényem. „Kell… kell… kell…" - erősködött ez a hang, tudatomnak láthatólag egyetlen sejtje, mely valami csoda folytán érzéketlennek mutatkozott e mindenható elektro58
mágneses impulzusok iránt, melyek azt csináltak az idegeimmel, amit a Kraftstudt cég hóhérai akartak. Később - amikor megismertem a gondolkodás középagyi rendszerének elméletét, mely szerint maga a gondolkodás, illetve az agykéreg centralizált sejtjeinek működése egy központi irányító sejtcsoportnak van alávetve - megértettem, hogy ez a legfelsőbb pszichikai hatalom még szokatlanul erős fizikai és kémiai külső hatásoknak sincs kitéve. Ügy látszik, ez a pszichikai hatalom mentett meg. Mert amikor az orvos hirtelen kijelentette, hogy „ön együtt fog működni Kraftstudttal", akkor ezt válaszoltam: - Nem. - Ön mindent megtesz, amit parancsolnak. - Nem. - Verje a fejét a falba! - Nem. - Gyerünk tovább! Látja, Pfaff? Abnormális típus. De majd elbánunk vele. Akaratom elvesztését abban a frekvenciasávban szimuláltam, amelyben valójában nagy akaraterőt éreztem magamban, amikor úgy éreztem, hogy bármit meg tudnék tenni, bármire rá tudnám kényszeríteni magam. Ekkor valósággal túltengett bennem a lelkierő, képes lettem volna bármilyen vakmerő cselekedetre. Az orvos elidőzött itt is, hogy meggyőződjön spektrumom abnormitásáról. - Ha az emberiség érdeke úgy kívánja, hajlandó-e az életét áldozni? - Miért tenném? - kérdeztem bágyadt hangon. - Tudna öngyilkos lenni? - Tudnék. - Meg szeretné ölni a háborús bűnös Kraftstudt Ober-sturmführert? - Miért? - Együtt fog dolgozni velünk? 59
- Együtt. - Az ördög sem ismeri ki magát! Az egyszer biztos, hogy ilyen esettel először és utoljára találkozom. Százhetvenöt hertznél veszti el az akaraterejét. írja! Gyerünk tovább! Ez a tovább még körülbelül fél óráig tartott. Ezután idegrendszerem frekvenciaspektruma elkészült. Az orvos most már „ismerte" azokat a frekvenciákat, melyeknek segítségével bármilyen érzetet és lelkiállapotot kelthetnek bennem. Legalábbis azt hitte, hogy ismerte. Valójában pedig csak az a frekvencia volt igazi, amely a matematikai képességeimet ösztönzi. És nekem éppen erre volt nagy szükségem. Kigondoltam ugyanis egy tervet arra, hogyan leplezhetném le a bűnöző Kraftstudt céget. Tervem véghezvitelében nem kis szerepet kapott a matematika. 8. Közismert dolog, hogy a hipnózisnak és szuggesztiónak a gyönge akaratú emberek vethetők alá leginkább. A Kraftstudt cég személyzete éppen ezt a körülményt használta ki: ezt hasznosították számítóik nevelésében, lelkükben így fejlesztették ki a tanítómesterük előtt mutatott alázatukat és áhítatos rettegésüket. Mielőtt munkára fogtak volna, meg kellett nevelniük. De nem tudtak mit kezdeni abnormális spektrumommal. Egyéni bánásmódra volt szükség. Amíg valahol különleges munkahelyemet be nem rendezték, addig viszonylagos szabadságban élhettem. Megengedték, hogy a lakóteremből kijárjak a folyosóra, és be benézzek az osztályokba, ahol sorstársaim tanultak és dolgoztak. Nem vehettem részt a közös imádkozásokon, melyeket egy óriási alumínium kondenzátor lemezei között tartottak, ahol Kraftstudt áldozatai minden reggel harminc 60
percig dicsőítették a cég fejét. Az akaratuktól meg ítélőképességüktől megfosztott emberek csüggedten ismételgették azokat a szavakat, amelyeket valaki hangszórón keresztül olvasott be nekik. - Az élet öröme és boldogsága önmagunk megismerése mondta a hangszóró. - Az élet öröme és boldogsága önmagunk megismerése ismételte tizenkét térdeplő férfi kórusa; az akaratukat megbénította a lemezek között keletkezett váltakozó villamos mező. - Behatoltunk az idegrostokban keringő impulzusok titkaiba, és megismertük a boldogságot meg az örömöt. - …a boldogságot meg az örömöt - ismételte a kórus. - Milyen csodálatos, hogy minden olyan egyszerű! Milyen gyönyörűség tudni, hogy a szerelem, a félelem, a fájdalom, a gyűlölet, az éhség, a bánat, a vidámság mind nem egyéb, mint elektrokémiai impulzusok mozgása a testünkben! - …a testünkben! - Milyen szabadnak meg könnyűnek érezzük magunkat, mert tudjuk, hogy mit jelent ilyesmit érezni! - … ilyesmit érezni! - Milyen szánalomra méltó az az ember, aki nem ismeri ezt a nagy igazságot! - … a nagy igazságot! - ismételték szomorúan az akarat nélküli rabok. - Tanítómesterünk és megmentőnk, Kraftstudt úr ajándékozta nekünk ezt a boldogságot! - …boldogságot! - Életet adott nekünk. - Életet adott nekünk. - Föltárta előttünk az egyszerű igazságot. Örökké éljen tanítómesterünk és megmentőnk! Ezt a furcsa litániát az osztályterem üveges ajtaján keresztül néztem és hallgattam. Az ernyedt, elgyöngült emberek félig hunyt szemmel, 61
fásultan szajkózták a zagyva szentenciákat. Az oszcillátor - mely tízlépésnyire volt tőlük - erőszakosan telítette ellenállástól megfosztott tudatukat alázattal meg félelemmel. Volt ebben valami embertelen, határtalanul visszataszító, állati, ugyanakkor rafináltan kíméletlen. Csak néztem ezeket az akaratuktól megfosztott emberi lényeket, és önkéntelenül szesszel vagy más narkotikummal mérgezett embereket képzeltem magam elé. A kémiai mérgek, melyek a vérrel az agysejtekbe jutnak, némely sejteket szétroncsolnak, másokat fölélénkítenek, és az ember megszűnik ember lenni, elveszíti méltóságát meg nagyságát, állattá változik. Itt, a két csillogó alumínium lemez között, a méreg szerepét a láthatatlan elektromágneses hullámok vették át, behatoltak a szervezet legrejtettebb sejtjeibe is, melyek közül némelyeket megbénítottak, másokat pedig munkára kényszerítettek, ahogyan a hóhéroknak éppen szükséges volt... A tizenkét áldozat az imádkozás után átment a szomszédos terembe, melyben a fal mellett íróasztalok sorakoztak. Minden asztal fölé a mennyezetre kör alakú alumínium lemezt erősítettek; a lemezek egy óriási kondenzátor részei voltak. A másik lemezt, úgy látszik, a padlóra szerelték. Az asztalok fölé függesztett alumínium ernyők következtében a terem egy kávéház kerthelyiségére emlékeztetett. Ám ha az ember ránézett az ernyők alatt ülőkre, ez az idillikus hangulat egy pillanat alatt szertefoszlott. Mindegyikük asztalán a megoldandó bonyolult feladatot tartalmazó papírlap volt. A számítók eleinte értetlenül bámultak a leírt képletekre meg egyenletekre. Ekkor még abban a frekvenciasávban voltak, mely megfosztotta őket az akaratuktól. Ám hamarosan beállították a kilencvenhárom hertzes frekvenciát, és a hangszóró megszólalt: - Fogjanak hozzá a munkához! 62
A tizenkét ember erre papírt, ceruzát ragadott, és lázasan nekifogott az írásnak. Ezt azonban aligha lehetett munkának nevezni. Inkább hasonlított őrjöngéshez, matematikai hisztériához, patologikus matematikarohamhoz. Az emberek szinte belebújtak a papírlapokba. Kezük úgy szántotta a sorokat, hogy lehetetlenség volt nyomon követni, mit írnak. Arcuk lángolt, szemük kidülledt a feszültségtől. Körülbelül egy óra hosszat ment ez így. Azután - amikor kezük mozgása kapkodó és szögletes lett, amikor fejük csaknem az asztalra esett, nyakukon pedig lilásan kidagadtak az erek - az oszcillátort átkapcsolták nyolc hertzre. Egy pillanat alatt elaludtak mindannyian. Kraftstudt gondoskodott rabszolgái pihenéséről. Aztán minden kezdődött elölről. Miközben ezt az iszonyatos matematikai őrjöngést figyeltem, tanúja voltam annak, hogy az egyik számító hogyan dőlt k i … Az üvegablakon át észrevettem, hogy hirtelen félbeszakította az írást. Furcsa mozdulattal fordult lázasan dolgozó szomszédjához, és néhány másodpercig bambán bámult rá. Ügy látszott, mintha elfelejtett volna valamit, ami nagyon fontos a feladat további megoldásához. Majd különös torokhangon fölüvöltött, tépni kezdte magáról a ruhát, a fejét pedig beleverte az íróasztal sarkába... Ezután elvesztette eszméletét, és elterült a padlón. A többi számító ügyet sem vetett rá, tolluk lázasan dolgozott tovább. Erre a látványra olyan düh fogott el, hogy az öklömmel dörömböltem a bezárt ajtón. Kiáltani akartam a boldogtalanoknak, hogy hagyják abba a munkát, törjenek ki átkozott helyzetükből, lázadjanak föl kínzóik ellen, semmisítsék meg őket… - Nem érdemes idegeskedni, Rauch úr - szólalt meg valaki nyugodt hangon mellettem. Boltz volt. - Önök hóhérok! Mit csinálnak ezekkel az emberekkel?! 63
Milyen jogon űznek gúnyt belőlük? Boltz elmosolyodott - halvány, intelligens mosolya volt -, és így szólt: - Emlékszik az Akhilleusz-mítoszra? Az istenek választást ajánlottak neki: hosszú, békés életet akar-e vagy rövidet és viharosat. Ezt az utóbbit választotta. Ezek az emberek szintén. - Csakhogy ők nem választottak. Önök az impulzusadójukkal kényszerítik őket arra, hogy eltékozolják az életüket, hogy hebehurgyán loholjanak önnön maguk megsemmisítése felé, az önök hasznára! - Hát nem hallotta tőlük maguktól - nevetett föl Boltz -, hogy boldogok? És valóban boldogok. Nézze, milyen önfeledten dolgoznak. Vajon az alkotómunka nem maga a boldogság-e? - Ez a gondolatmenet visszataszító. Az emberi életnek megvan a maga természetes tempója, és minden olyan kísérlet, hogy ezt a tempót meggyorsítsák, bűntény. - Illogikus, amit mond, professzorom - nevette el magát ismét Boltz. - Régen az emberek gyalog jártak vagy lovagoltak, most sugárhajtású repülőgépen utaznak. Hajdan a hírek szájról szájra terjedtek, évekbe telt, míg egy hír a világot bejárta, manapság az emberek pillanatok alatt tudomást szereznek mindenről rádión meg telefonon. Ezek is példák arra, hogy a modern civilizáció meggyorsítja az élettempót. És ezt ön sem tarthatja bűnténynek. A film, a sajtó, a száz meg száz mesterséges élvezet meg szórakozás, vajon mindez nem meggyorsítása-e az élettempónak? Akkor miért tekinti az élő szervezet funkcióinak mesterséges gyorsítását bűnténynek? Meggyőződésem, hogy ezek az emberek, ha természetes életet élnének, egy milliomod részét sem végeznék el annak, amit , itt elvégeznek. Az élet értelme tudniillik az emberiség üdvére végzett alkotómunka. Erről ön is meg fog győződni, mihelyt csatlakozik hozzájuk. És hamarosan rá fog jönni, mi az öröm meg a boldogság. Két nap 64
múlva. Önnek speciális helyet készítenek. Egyedül fog ott dolgozni, mert ön, már megbocsásson, valamelyest különbözik a normális emberektől. Boltz kedélyesen vállon veregetett, és magamra hagyott, hadd rágódjam tovább embertelen filozófiáján. 9. A spektrumnak megfelelően hozzáfogtak nevelésemhez abban a frekvenciasávban, melyben akaraterőmet bármily esztelen hőstettre is mozgósítani lehet. Nekem azonban nem kellett egyéb hőstettet véghezvinnem, csak azt, hogy akaratom elvesztését szimuláljam. Bárgyún térdeltem, és szomorúan ismételgettem a hangszóró után a Kraftstudthoz szálló idétlen imádságokat. Az imákon kívül - mint újoncnak - a neurokibernetika néhány igazságát is meg kellett tanulnom. Ostoba egy oktatás volt, mert azt vésték az agyamba, milyen impulzusfrekvenciának felel meg ez vagy az az emberi érzés. Terveimben a legnagyobb jelentősége annak a frekvenciának volt, amely a matematikai képességet ösztönzi, és még egynek, annak, amely szerencsémre közel volt a kilencvenhárom hertzhez. A nevelés egy hétig tartott, és amikor már eléggé alázatosnak látszottam, munkára fogtak. Az első feladat, amelyet meg kellett oldanom, azt elemezte, milyen lehetőségei vannak annak, hogy az interkontinentális rakétákat a légkörben lelőjék. Az egész számítást két óra alatt elvégeztem. Az eredmény lesújtó volt: interkontinentális rakétát lelőni lehetetlen. A második feladat szintén katonai jellegű volt: annak a neutronnyalábnak a számítására vonatkozott, mely az ellenséges atombomba fölrobbantásához szükséges. Itt is szomorú választ kaptam. A neutronágyú néhány ezer tonnát nyomna. Az ellenség atombomba-raktárait ilyen 65
ágyúval nem lehet megközelíteni! Ezeket a feladatokat valóban nagy gyönyörűséggel oldottam meg, és kétségtelen, hogy engem is éppen olyan eszeveszettnek láthatott bárki, mint a többieket, csak az volt a különbség, hogy az oszcillátor nem akarat nélküli bábbá tett, hanem jókedvre derített és föllelkesített, örvendező jókedvem és hitem saját erőmben nem hagyott cserben a pihenés idejében sem. Tettem magam, hogy alszom, de közben a megtorlás tervén gondolkoztam. Amikor végeztem a hadügyminisztérium feladataival, föladtam magamnak a számomra legfontosabb matematikai feladatot - de úgy, hogy senki se tudja -, azt ugyanis, hogyan robbantsam föl belülről a Kraftstudt -féle számítási központot. Fölrobbantani: ez természetesen képes kifejezés. Sem dinamitom, sem trotilom nem volt, hozzá sem juthattam ilyesmihez, mert hát a Bölcsek menhelyének kővárában voltam. Egészen másra gondoltam. Ha Pfaff úr impulzusadója az emberben bármilyen érzést és indulatot kelthet, miért ne lehetne fölhasználni arra is, hogy a hitleristák szerencsétlen áldozataiban jogos dühöt és fölháborodást keltsen? Ha ezt meg lehetne csinálni, akkor ezek az emberek helytállhatnának, és leszámolhatnának az ultramodern banditák bandájával. De miként lehet megcsinálni? Hogyan állítsam át a matematikai munkát ösztönző frekvenciát olyan frekvenciára, amely az emberben gyűlöletet, dühöt meg fölháborodást kelt? Az oszcillátor munkáját alkotója, az öreg Pfaff doktor irányította. Ezt az öreget azon a napon láttam, amikor idegrendszerem spektrumát készítették. Láthatólag azok közé a fanatikus mérnökök közé tartozott, akiket szórakoztat intellektusuknak perverz terméke. Mérnöki képzeletének középpontjában az emberi méltóság megcsúfolása állt. Pfaff úr segítségében egyáltalán nem reménykedhettem. Számításaimból teljesen ki kellett 66
hagynom. Az oszcillátort a nekem szükséges frekvenciára az ő segítsége, sőt tudta nélkül kell átállítanom. Amikor gondolataimban idáig eljutottam, ismét rádöbbentem, mekkora hatalom az elméleti fizika, mert amikor képletekkel meg egyenletekkel operál, nemcsak a természet különféle fizikai jelenségeinek folyamatait tárja föl, hanem lehetőséget ad emberi életek megmentésére is ... Pfaff úr oszcillátorának - bármilyen is volt a kapcsolási rendszere - természetesen meghatározott teljesítménye volt. Tudni kell: ha az oszcillátort túlterhelik, vagyis ha az előirányzottnál nagyobb teljesítményt veszünk le róla, akkor a frekvenciája először lassan, majd egyre gyorsabban csökken. Ez azt jelenti, hogy ha ohmikus ellenállás formájában pótterhelést kapcsolunk rá, olyan frekvencián lehet működtetni, mely különbözik a skálán mutatott frekvenciától, pontosabban: kisebb innál. A Kraftstudt cég számítóinak matematikai képességeit a kilencvenhárom hertzes frekvenciasávban zsákmányolták ki. Az emberekben akkor lángol föl a düh meg a fölháborodás, ha a nyolcvanöt hertzes frekvenciasávba helyezik őket. Vagyis nyolc hertzet valamiként ki kell oltanom. Ki kell számítanom, hogy az oszcillátorra mekkora átterhelést kössek. Amikor a számítólaboratóriumban voltam, megjegyeztem magamnak az oszcillátor voltmérőjének meg ampermérőjének állását. E két érték szorzata adja az oszcillátor teljesítményét. Most még a pótterhelés nagyságának matematikai meghatározása volt hátra… Magam elé képzeltem az oszcillátor óriási kondenzátorainak kapcsolási vázlatát; e kondenzátorok lemezei között ültek a szerencsétlen emberek. Gondolatban megoldottam - az adott kondenzátoralakzatokra vonatkoztatva - a Maxwell-egyenletet, és meghatároztam a villamos feszültséget meg a mágneses térerősséget. Az így kapott értékeket módosítottam azzal az energiamennyiséggel, 67
melyet a kondenzátorlemezek közt ülő emberek emésztenek föl; így számítottam ki azt a teljesítményt, amelyre az oszcillátornak szüksége van ahhoz, hogy a számítók szellemi képességeit ösztökélje. Kiderült, hogy Pfaff úrnak csupán másfél watt teljesítménytartaléka maradt. Ennyi adat elegendő volt arra, hogy meghatározzam, miként szállítsam le a kilencvenhárom hertzes frekvenciát nyolcvanöt hertzesre. Ehhez az volt szükséges, hogy az egyik kondenzátorlemezt ezerháromszázötven ohmos ellenállás közbeiktatásával földeljem. A Maxwell-egyenletet negyven perc alatt oldottam meg fejben, és amikor megkaptam az eredményt, kedvem lett volna fölkiáltani örömömben. De hol szerzek ilyen ellenállású huzalt? Ezt az ellenállást nagyon pontosan kell meghatároznom, mert különben a frekvencia nem úgy változik, ahogyan kell, és a várt eredmény elmarad. Ezen a gyakorlati problémán törtem a fejem; ennek megoldásától függött tervem sorsa, és már azon voltam, hogy az asztalba verem a fejem, mint az a számító, akit nemrégiben láttam. Agyamban lázasan mérlegeltem minden lehetőséget, hogy miként tudnék megfelelő nagyságú ellenállást készíteni, amely elég pontos is, de képtelen voltam bármit is kispekulálni. Annak tudata, hogy a feladat megoldásához nincs elég erőm, kétségbeesésbe kergetett, noha már-már úgy látszott, hogy a megoldás nagyon közel van. Fejemet a tenyerembe szorítottam, és kedvem lett volna állati hangon fölüvölteni; és akkor pillantásom hirtelen egy fekete műanyag pohárra esett az íróasztal szélén. A pohárban több ceruza volt, tíz különböző színű és rendeltetésű ceruza. Gondolkodás nélkül megragadtam az első, kezem ügyébe eső ceruzát, megforgattam, és elolvastam a jelzését: 2B. Ez azt jelentette, hogy nagyon 68
puha ceruza. A puha ceruzabél igen sok grafitot tartalmaz, és a grafit jól vezeti az elektromosságot. Aztán találtam ott 3B-s, 5B-s ceruzát, majd H sorozatú ceruzát is, amely kemény, és indigóval való másolásra szolgál. Forgattam a kezemben a ceruzákat, és az agyam lázasan dolgozott. Aztán hirtelen, nem is tudom, hogyan, eszembe jutott a ceruzabél fajlagos ellenállása:az 5H-s ceruzabél ellenállása kétezer ohm. Azonnal kiemeltem az 5H-s ceruzát. Maxwell-egyenleteim megoldásának nemcsak matematikai értelme volt, hanem gyakorlati jelentősége is. Olyan fafoglalatba szorított ceruzabelet tartottam a kezemben, melynek segítségével leszámolhatok a fasiszta barbárok bandájával. Milyen különös! Milyen meglepő fölfedezésekre jut a matematika! Először a megfigyelések, a megfontolások, az elemzések hosszú láncolata, majd ismét a reális körülmények megfigyelése, aztán - a múlt században - a nagy Maxwell által fölállított egyenletek megoldása, elvont számítások, eredményként pedig olyan pontos matematikai számítás, amely megmutatja, mit kell tenni a Kraftstudt cég megsemmisítésér e … Az 5H-s ceruza! Hát nem csodálatos tudomány az elméleti fizika?! A ceruzát úgy szorongattam a kezemben, mint valami nagy értéket, óvatosan, csaknem gyöngéden; bedugtam a zsebembe, és azon töprengtem, hogyan szerezhetnék két huzaldarabot, hogy az egyiket a kondenzátorlemezhez kössem, a másikat pedig a szoba sarkában levő fűtőtesthez, és hogy a ceruzabelet a két huzal közé erősítsem. Egy percig, ha gondolkoztam ezen. Eszembe jutott a lakóterem - itt éltem a számítókkal együtt - asztali lámpája. A lámpa vezetéke hajlékony volt, tehát több szálas. A zsinórból le lehet vágni egy darabot, és a szálakat ki lehet bontani. A zsinór hossza körülbelül másfél méter volt. Ez azt jelenti, hogy több mint tíz méter hosszú vékony vezetéket kaphatok belőle. Ez nekem teljesen ele69
gendő volt. Gondolatmenetemet éppen akkor fejeztem be, amikor megszólalt a hangszóró, és a normális számítókat velem együtt ebédhez hívta. Derűsen hagytam ott szobámat, és a lakóterembe mentem. A folyosón haladtomban megfordultam, és láttam, hogy a doktor elégedetlenül böngészi megoldásaimat. Nem nagyon tetszett neki, hogy az interkontinentális rakétát nem lehet lelőni, és hogy neutronágyút sem lehet építeni az ellenség atombombáinak fölrobbantására. Az orvos természetesen nem szerzett tudomást arról, hogy mit lehet csinálni az 5H-s ceruzabél segítségével. 10. A lakóteremben az asztali lámpát senki sem használta. A szoba sarkában állt egy magas éjjeliszekrényen; poros volt és koszos, a zsinórját pedig a lámpa karja köré tekerték. Korán reggel, amikor a napirendnek megfelelően mindenki mosakodni ment, késsel levágtam a lámpáról a zsinórt, és a zsebembe dugtam. Reggelinél a kést a zsebembe rejtettem, és amikor a társaság elvonult imádkozni, bementem a vécébe. A zsinórról néhány másodperc alatt lefejtettem a szigetelést, és kibontottam tíz vékony - egyenként másfél méteres - fémszálat. Azután gondosan széthasítottam a ceruzát, a foglalatból kiemeltem a grafitbelet, és letörtem belőle háromtized részét, mert a bél héttized része adta ki a szükséges ellenállást. A ceruzabél két végére kis vájatot véstem, és köréje tekertem a vékony huzalt. Az ellenállás elkészült. Most már csak az volt hátra, hogy bekössem a kondenzátorlemez és a föld közé. Ezt a munkaidőben kellett csinálnom, mert taktikailag ez az idő látszott a legalkalmasabbnak. A számítók napi nyolc órát dolgoztak, és minden mun70
kaóra után tízperces pihenőjük volt. Délután, az ebédszünet után a termet - ahol a számítók dolgoztak - rendszerint a Kraftstudt cég minden társtulajdonosa fölkereste. A cég feje ilyenkor leplezetlen elégedettséggel szemlélte, hogyan görnyednek áldozatai a matematikai feladatok fölé. Ez nagyon fontos mozzanat volt, és úgy döntöttem: éppen ezt az időpontot fogom fölhasználni arra, hogy az oszcillátorra rákössem a pótterhelést, amely megváltoztatja majd az impulzusfrekvenciát. Amikor a kész ellenállással a zsebemben bementem a munkahelyemre, igen emelkedett hangulatban voltam. A dolgozószobám bejáratánál az orvossal találkoztam össze. Az új feladatot tartalmazó papírlapot hozta. - Egy pillanat, doktorom - szólítottam meg. Az orvos megállt, és csodálkozva nézett rám. - Szeretnék beszélni önnel. - Tessék - mormogta meglepődve. - Arról van szó - kezdtem -, hogy munka közben az az ötletem támadt, beszélnem kellene Boltz úrral, fontos dologról. Azt hiszem, hevességem rossz tréfát űzött velem. Kérem, mondja meg Boltznak, beleegyezem abba, hogy matematikatanára legyek a Kraftstudt cég új alkalmazottainak. Az orvos a köpenyéből kihúzott cérnaszálat harapdálta, majd kiköpte, és nyílt őszinteséggel mondta: - Ez tiszta beszéd, örülök neki! Mondtam én ezeknek a fafejűeknek, hogy a te spektrumoddal jobb, ha felügyelőként dolgozol, vagy ha matematikát tanítasz ebben a matematikai kuplerájban. Nagy szükségünk van jó ellenőrre. És te erre eszményi pasas vagy. Neked teljesen más a munkafrekvenciád. Ott ülhetsz közöttük, noszogathatod a lustákat vagy azokat, akikben a matematikai képességeket ösztönző frekvencia nem rezonál kellőképpen. - Természetesen, doktorom. De azt hiszem, hogy mégis jobb volna, ha matematikát taníthatnék az újoncoknak. 71
Biz' isten, nincs kedvem hozzá, hogy az asztal sarkába verjem a kobakomat, mint az a fickó, akit néhány nappal ezelőtt láttam. - Értelmes beszéd - mondta. - Meg kell beszélnem Kraftstudttal. Ügy gondolom, beleegyezik. - És mikor tudom meg az eredményt? - Azt hiszem, még ma délután, amikor végigvizitáljuk a számítóközpontot, és szétnézünk a gazdaságunkban. - Jól van. Szíves engedelmével jelentkezem majd önnél. Az orvos bólintott és elment. Az asztalomon találtam az új feladatot tartalmazó papírlapot: egy olyan új impulzusadó paramétereit kellett meghatároznom, melynek teljesítménye négyszerese a jelenleginek. Ebből arra következtettem, hogy Kraftstudt négyszeresére akarja növelni üzemét. Azt akarta, hogy intézetében ne tizenhárom, hanem ötvenkét számító dolgozzon. Gyöngéden megérintettem a két végén a huzallal körültekert ceruzabelet. Nagyon féltem, hogy eltörik a zsebemben. Az új oszcillátorra vonatkozó adatok meggyőztek arról, hogy a jelenlegi oszcillátorra vonatkozó számításaim helyesek voltak. Ez még növelte hitemet abban, hogy tervezett vállalkozásom sikeres lesz, és türelmetlenül vártam a délutánt. Amikor a falióra mutatója háromnegyed egyet mutatott, kivettem a zsebemből az ezerháromszázötven ohmos ellenállású ceruzabelet, és a huzal segítségével az egyik végét az asztalom fölé függesztett alumínium ernyő kitámasztó rúdjára kötöttem. A másik végén még meghosszabbítottam a huzaldarabot. így a huzal teljes hossza elegendő volt ahhoz, hogy elérjen a szoba sarkában levő fűtőtestig. A következő percek kínos lassúsággal teltek. Amikor az óra percmutatója ráugrott a tizenkettesre, a kismutató pedig az egyesen állt, a vezeték szabad végét gyorsan rákötöttem a fűtőtestre, és kimentem a folyosóra. Szemközt velem a folyosón Kraftstudt jött Pfaff mérnök. Boltz és az orvos kíséretében. Amikor megláttak, el72
mosolyodtak. Boltz intett, hogy menjek oda hozzájuk. Annak a teremnek az üveges ajtajánál álltunk, amelyben a számítók dolgoztak. Pfaff és Kraftstudt az ajtó elé állt, így nem láttam, hogy bent mi történik. - Ön tehát jobb belátásra tért - súgta Boltz. - Kraftstudt úr elfogadja az ön ajánlkozását. Meg lehet győződve, hogy nem bánja meg. - Figyeljenek csak! Mi ez? - kérdezte hirtelen Kraftstudt, kísérőihez fordulva. Pfaff mérnök behúzta a nyakát, és elképedve bámult be az ablakon. A szívem hevesen megdobbant. - Nem dolgoznak! Nézelődnek! - suttogta rosszindulatúan Pfaff. Odafurakodtam az ajtóhoz, és benéztem. Az, amit bent láttam, fölülmúlta minden várakozásomat. Az emberek akik korábban az íróasztalokra görnyedve ültek - kiegyenesedtek, körbe-körbe nézelődtek, és erős, nagy hangon beszéltek át egymáshoz. - Na, fiúk, itt az ideje, hogy véget vessünk megcsúfoltatásunknak. Tudjátok, hogy mit tesznek velünk? - szónokolt Denis. - Persze! Ezek a vámpírok folyton azt sugallják nekünk, hogy megtaláltuk a boldogságunkat, amikor megadtuk magunkat az impulzusadójuknak. Őket kellene az oszcillátor alá helyezni! - Mi történik ott?! - kiáltott fenyegetően Kraftstudt. - Fogalmam sincs - mormogta Pfaff. - De hiszen most úgy viselkednek, mint a normális emberek! Nézzék, valami miatt nyugtalanok. Ingerültek. Miért nem a számításokkal foglalkoznak? Kraftstudt elvörösödött. - Jó, ha öt hadi megrendelésnek eleget tudunk tenni sziszegte a foga között. - Azonnal munkára kell kényszeríteni őket. Boltz elfordította a kulcsot, és az egész társaság belépett 73
a terembe. - Álljatok föl! - parancsolta hangosan Boltz. - Tanítómesteretek és védelmezőtök érkezett meg. E szavak után nyomasztó csönd telepedett a teremre. Tucatnyi dühös és gyűlölködő szempár meredt ránk. Csak egy szikra kellett, hogy minden lángra lobbanjon. Ujjongott a lelkem, amikor láttam, mit tett az én ezerháromszázötven ohmos ellenállású ceruzabelem. Eljött hát a Kraftstudt cég csődjének pillanata! Előreléptem, és az egész terem felé fordulva hangosan mondtam: - Mire vártok? Eljött szabadulásotok órája! Sorsotok a ti kezetekben van! Zúzzátok szét ezt az aljas bandát, mely utolsó menedéketekül a Bölcsek menhelyét szánta nektek! E szavakra következett a robbanás. A számítók fölugráltak a helyükről, és rárohantak a kővé meredt Kraftstudtra meg társaira. Némelyek az alumínium ernyőket szaggatták le a mennyezetről, mások pedig az ablaküvegeket törték be. Egy pillanat alatt leverték a falról a rádió hangszóróját, fölborogatták az íróasztalokat. A padlót beborították a matematikai számításokat tartalmazó papírlapok. - Kraftstudtot ne engedjétek futni! - parancsoltam. - Háborús bűnös! Ő szervezte meg ezt a pokoli számítási központot, ahol az emberek belepusztultak abba, hogy a saját hasznára szipolyozta ki értékes szellemi erőiket. Fogjátok jó erősen azt a gonosztevő Pfaffot! Ő szerkesztette az impulzusadót! Üssétek le annak rendje-módja szerint Boltzot! Ő toborozta az új áldozatokat, hogy őket is megfossza az értelmükt ő l … A föllázadt emberek élén haladtam, akik maguk előtt lökdösték a gonosztevőket. A volt számítók áthaladtak a homályos termen, amelyben először adtam át matematikai feladataimat, aztán zajosan átnyomultak a földalatti labirintus szűk helyiségein, és végül kiértek a szabadba. Amikor kiléptünk a Bölcsek menhelyének kőfalába vá74
gott kiskapun, forró nyári nap tűzött a szemünkbe. A Kraftstudt lakásába vezető ajtó körül városkánk lakóinak hatalmas tömege tolongott. A tömeg az ajtó előtt ácsorgott, és hangosan kiáltozott. Megjelenésünkkor pillanatnyi csönd állt be. Száz és száz kíváncsi szem meredt ránk. Az után hallottam, hogy valaki hangosan fölkiált: - De hiszen ez Rauch professzor! Él! Ő is ezeknek a gonosztevőknek a kezébe került! Denis meg bajtársai maguk előtt lökdösték a Kraftstudt cég összevert főkolomposait. Aztán ott álltak egymás mellett: Kraftstudt, Boltz, Pfaff meg az orvos. Az arcukat törölgették, és rémülten meredtek ránk meg a fenyegető tömegre. Hirtelen előkerült valahonnan a vézna, sovány lány, aki a lakásomra vitte a megoldott feladatot tartalmazó paksamétákat. - Ő az - mondta, és ujjával Kraftstudtra mutatott - meg ő - tette hozzá Pfaffra mutatva. - Ezek agyalták ki az egészet… A tömeg fölzúdult. A lány mögül egy csapat férfi rontott elő. Még egy pillanat, és ízekre tépik a banditákat. Fölemeltem a kezem, és így szóltam: - Kedves polgártársak! Civilizált emberek vagyunk, nem a mi dolgunk, hogy törvényt üljünk ezek fölött az elvetemült fenevadak fölött, akik visszaéltek a modern tudománnyal. Többet használunk az emberiségnek, ha gaztetteiket a világ színe elé tárjuk. Szigorú ítéletet kell szabni rájuk; a terhelő tanúk mind itt vannak - mutattam a Kraftstudt cég számítóira. - Ők majd elmondják önöknek, hogy a hajdani hitlerista hóhérok hogyan használták föl a modern tudomány és technika vívmányait az emberek megcsúfolására; miként sanyargatták agyon az embereket, hogy arannyal tömjék tele a zsebüket. - Tudjuk, mindent tudunk, Rauch professzor! - kiabálták körös-körül. - Mindent elmondott Elsa Blinter, az után, 75
hogy meglátta az újságban az ön gyászkeretes arcképét. - Itt, a falak mögött, a gonosztevők szörnyű gaztetteket hajtottak végre. Visszaéltek a tudomány eredményeivel, az embereket gépek segítségével a rabszolgák színvonalára süllyesztették, és a teljes megsemmisítésükig kiszipolyozták őket. - Mindent tudunk! Mindenről hallottunk! - kiáltották. Bíróság elé a gonosztevőkkel ! A fölháborodott tömeg gyorsan megindult a város felé. Elöl én mentem, mellettem cégbeli bajtársaim. Közvetlenül mellettem lépkedett a fiatal Elsa Blinter; szorosan fogta a kezemet, és suttogva mondta: - Az után, hogy azt a második csomagot elvittem önhöz, és ön azt mondta, hogy ne törődjek az utasításaikkal, sokat töprengtem. Tudja, amikor a beszélgetésünk után visszamentem Kraftstudt úrhoz, mintha visszanyertem volna az erőmet. Beállítottak a lemezek közé, és ön felől kérdezősködtek. Volt elég erőm ahhoz, hogy hazudjak nekik. Nem tudom, honnan kaptam ezt az erőt… - Minden emberrel így van, aki gyűlöli az ellenséget, és szereti a barátait. - Ez igaz - mondta Elsa. - Így volt velem is. Aztán bátorságot vettem, és megszöktem tőlük. És szerte a városban elhíreszteltem, mivel foglalkozik Kraftstudt úr. És látja, most, vasárnap, mindenki eljött ide. Kraftstudtot meg cégbeli társait átadtuk a hatóságoknak. Városunk polgármestere patetikus beszédet mondott, rengeteget idézett a bibliából. Beszédének végén kijelentette, hogy „mivel Kraftstudt úrnak és kollégáinak annyi bűn nyomja a lelkét, a legfelsőbb szövetségi bíróság elé állítják őket". A számítási központ főnökét meg cinkosait egy ablaktalan gépkocsiba tuszkolták. Azóta senki semmit nem tud róluk. A hírlapokban sem volt semmi közlemény arról, hogy elítélték volna őket. Sőt, városunkban olyan hírek szállingóztak, hogy Kraftstudt meg társai állami szolgálatba léptek. Állítólag megbí76
zást kaptak arra, hogy a hadügyminisztérium számára szervezzenek egy óriási számítási központot. Mindig elfog az indulat, amikor az újság utolsó lapján ilyenféle hirdetést olvasok: Nagy számítási központ olyan huszonöt és negyven év körüli férfiakat keres, akik járatosak a felsőbb matematikában. Íme, ezért határoztam el magam arra, hogy közzétegyem följegyzéseimet. Hadd tudja meg az egész világ, miért kell elítélni a bűnösöket.
77
BÍBORMÚMIA 1. Önök bizonyára tudják, hogyan érzi magát az ember, amikor megérkezik a fővárosba. Mintha teljesen új világba csöppent volna. Légibuszon röpköd egyik térről a másikra, függővasúton siklik zajtalanul a gigantikus paloták fölött, leereszkedik a föld mélyében hangtalanul robogó földalatti vasúthoz, melynek alagútjait - ki tudja, honnan - napfény tölti meg; az ember úgy érzi, hogy éppen itt, ebben a csodálatos ősi városban, Moszkvában összpontosult minden, ami szokatlan, kiváló, előremutató. Nem tartom magam reménytelenül vidékinek. Nálunk északon, Leninszk városában szintén van függővasút meg légibusz, és televíziós fölvilágosító központok is vannak minden nagy téren. Moszkvában mégis egy kissé zavartnak, sőt meghökkentnek érzem magam. Sokáig törtem a fejem, hogy miért, végre aztán arra a következtetésre jutottam, hogy mindez a sebesség miatt van. Igen, a fővárosban a közlekedési sebesség sokszorosa a miénknek. Még a város lakói, a barátságos és szívélyes moszkvaiak is gyorsabban mozognak, mint mi. Nem állnak veszteg a mozgójárdákon. Azokon is szinte futnak. Mintha elődeik hagyományait folytatnák, akik néhány évtizeddel előbb sem álltak mozdulatlanul a régi metró mozgólépcsőin, hanem futottak rajta, és jártukban olvastak. A Fölkelés téren - amely két gigantikus épület, a Sportpalota meg a Művészeti Palota között függött a magasban - megálltam a televíziós automata informátornál, és kértem a keresett címet, az Anyagi Kultúra Múzeumának címét. A képernyőn hamarosan megjelentek a szükséges koordináták, és a gép megmutatta, merre vegyem utamat a múzeum felé. 78
Le kellett mennem az alsó parkba, onnan a Népek Barátsága nevű légicsatornán röpültem szárnyas sugárhajtású gépen a Szabadság-emlékműig, ott légibuszra kellett átszállnom, és a Kék útra ereszkedtem le, mely az Achát-alagúton át egyenesen az Anyagi Kultúra Múzeumához vezet. A múzeum színes képernyőjén egy harmincemeletes hasáb képe jelent meg; az épületet narancsszínű kerámiával burkolták, és egy ötvenméteres hófehér márvány féldombormű díszítette, mely a Holdra irányított első kozmikus rakétát ábrázolta. Bátran nekivágtam a jelzett útnak, és alig harminc másodperc múlva célomnál voltam. Útközben a saját rádiótelefon-készülékemen előre értesítettem Sayen professzort érkezésemről. A professzor a múzeum bejáratánál várt rám. - Üdvözlöm, fiatal barátom! - köszöntött dallamos hangon, és mindkét kezével megszorította a kezemet. - Mi szél hozta hozzánk, e lüktető életű hatalmas városnak ebbe a csöndes zugába? Figyelmesen néztem a már nem fiatal tudós mosolygó szemébe, és éppen olyannak találtam, amilyen akkor volt, amikor aspirantúrámat végeztem történelemből a Moszkva melletti Forradalom Egyetemen. Azóta egy szemernyit sem változott. - Attól tartok, alkalmatlan időben érkeztem. A rádióinformátorból tudom, hogy ön Afrikába készül, Togóba… - Ugyan! Ugyan! - intett le a professzor. - Addig még tizenhárom órám van… Úgy gondolom, ennyi idő elég arra, hogy minden problémáját megoldjuk. - Azt hiszem, hogy problémáim megoldására teljesen elegendő két-három óra az ön drága idejéből. Ha nincs ellenvetése, akár hozzá is foghatunk… Sejtelmem sem volt, mekkorát tévedtem ebben a pillanatban! Beléptünk a márványcsarnokba, és a zajtalan lift fölrepített bennünket a múzeum tizenhetedik emeletére, ahol 79
Sayen dolgozószobája volt. Fölfelé menet a professzor röviden tájékoztatott togói útjának programjáról. - Ki kell egészítenünk e terület függetlenségi harcainak második periódusára vonatkozó adatainkat. Azóta jó néhány esztendő eltelt, de még senki sem böngészte végig a levéltárakat… a mi múzeumunkban hiányosak az adatok… - fejezte be keserűen. - Nos, tehát rendelkezésére állok-mondta, és leült a díványra. Leültem a karosszékbe, gyorsan kinyitottam irattáskámat, kivettem belőle feleségem, Maya fényképét, és átnyújtottam a professzornak. - Ismerős önnek ez az arc? - kérdeztem a professzort. Figyelmesen néztem a tudósra, hogy fáradt arcának minden rándulását láthassam. Sayen gyors pillantást vetett a képre, kissé összehúzta a szemöldökét, azután rám nézett. Tekintete értetlenséget fejezett ki. Erősen elgondolkozott, majd tagadólag rázta meg a fejét. A feleségem még Leninszkben, búcsúzásunkkor ezt mondta: - Figyeld meg, így fog csinálni - és a fejét éppúgy rázta meg, ahogyan Sayen professzor most; még az ajkát is úgy csücsörítette. - Nem ismerem - válaszolta a professzor, és kérdőleg tekintett rám. Elcsodálkozott, amikor elégedetten bólintottam; ismét belenyúltam irattáskámba, ahonnan elővettem az Anyagi Kultúra Múzeuma katalógusának legutolsó számát. Sayen türelmetlenül nézett rám. - Hát ez mi? - kérdeztem, és a kezébe adtam a katalógust, melyet azon a lapon nyitottam ki, ahova a bíbormúmia fejének képe volt beragasztva. Gyakran megesik, hogy a főszerkesztő nem ismer mindent abban a kiadványban, melyet ő szerkesztett. Mint minden embernek, neki is megvan a maga érdeklődési köre, és természetesen mindenekelőtt a saját szakterületét kíséri figyelemmel. A többit a munkatársaira bízza. 80
Nyilvánvaló, hogy most is így volt. Sayen professzor még egyszer megnézte a múmia képét, lapozgatott a katalógusban, hogy meggyőződjön a múzeum újonnan kapott kiállítási tárgyának elnevezéséről. Hirtelen fölkiáltott: - De hiszen ez ugyanaz! - Micsoda? - kérdeztem, és előre élveztem, milyen fordulatot vesz néhány pillanat múlva beszélgetésünk. - A bíbormúmia képe meg ez az arckép! - mondta csodálkozva. - Ezt én is tudtam - jegyeztem meg, és a katalógusba ragasztott kép mellé tettem a feleségem arcképét. - Micsoda? - ámuldozott a professzor. - Előre tudtam, hogy ön ezt fogja mondani. De Maja meg én vitatkoztunk. Maja erősködött, hogy ön egyszeriben fölfedez majd valamilyen különbséget… Sayen arca szigorú lett. - Nem értem magát. Mit beszél? Milyen Majáról beszél? - A képek hasonlóságáról beszélek. Maja pedig a feleségem. - Hogyan kerül ő ide? - Ez az ő fényképe. Ez pedig - mutattam a katalógusra -, ez a bíbormúmia képe… Sayen professzor fölállt a helyéről, és tetőtől talpig végigmért. Megfigyeltem, hogy a szemöldökét egy kissé összeráncolta. - Remélem, nem azért tette meg az ötezer kilométeres utat, hogy tréfáljon? - kérdezte türtőztetve magát. Megértettem, milyen nehezére esett, hogy nyugodtan mondja el ezt a mondatot. - Egyáltalán nem. Sőt: éppen ez a hasonlóság késztetett arra, hogy eljöjjek önhöz. ön tudja, hogy Leninszkben a tájmúzeumot vezetem. Amikor megkaptam az önök katalógusát, elképesztett a feleségem meg a múmia hasonlósága… Kivette a kezemből az arcképet meg a katalógust, és a 81
széles ablakhoz lépett. Dél lehetett, és a vékony, szinte nem is látható üvegen át csak úgy áradt be a nappali fény. A széles ablak előtt elsuhant egy légibusz, de a professzor rá sem hederített. Gondosan vizsgálta a két képet. „Azt fogja mondani, hogy a nyakuk formája különböző" - jutottak eszembe Maja szavai. - Na, a nyakuk különböző! - kiáltott föl örvendezve Sayen. Elmosolyodtam, és melléje léptem. - Igen. Különböző. Ám az arcuk ugyanaz. Engem egyelőre csak a hasonlóság érdekel. Ami a különbséget illeti, arról majd később. .. Ismét leültünk, éppúgy, mint az előbb: ő a díványra, én a karosszékbe. - Mondja el részletesebben ideutazásának célját - kérte. Egy kissé nyugtalankodtam, mert most jött el a legfelelősebb pillanat: gondolataimat a lehető legpontosabban kellett tolmácsolnom. összeszorítottam az ajkamat, és idegesen hordoztam körül a szememet a professzor tágas dolgozószobájában; igyekeztem megtalálni azt a pontot, ahonnan elkezdhetem a mondókámat. „Figyeld meg Fillio akadémikus mellszobrát, mely a bal sarokban áll, az íróasztala mögött" - emlékeztem vissza Maja tanácsára. Megtaláltam Fillio mellszobrát, aztán ismét kinyitottam a katalógust, és megmutattam a professzornak. - Tessék még egyszer megnézni - mondtam neki. - Tetszik tudni, ki ez? - Fillio - válaszolta habozás nélkül Sayen. - De mit akar ezzel? Ez valami képrejtvény? Most rajtam volt a sor, hogy türelmetlen legyek. Ránéztem az órára. Párbeszédünk határozottan elhúzódott. Az ablak előtt ismét elsuhant egy légibusz. Ez azt jelenti, hogy megint eltelt öt perc. - Bocsásson meg, professzor úr, de ön, úgy látszik, nem 82
olvas el mindent abban a katalógusban, amelyet ön szerkeszt. A professzor idegesen nyomogatta a kezét. Úgy látszik, csak most ébredt tudatára, annak, hogy mire céloztam. Valóban, miért van benne az Anyagi Kultúra múzeumának katalógusában Fillio mellszobra? A professzor zavartan elmosolyodott, és tenyerével végigsimította a homlokát. - Bevallom, elkerülte a figyelmemet… Átnéztem, de csak felületesen. Az anyagot a rádiócsillagászati információs osztály közvetítésével kaptuk, és föltételezem… Sayen félbeszakította magát, és hirtelen elsápadt. Lassan föltápászkodott a díványról, és tágra nyílt szemmel meredt rám. „Miért van itt Fillio akadémikus?" - olvastam ki rémült tekintetéből. - Adja csak ide azt a katalógust! - suttogta. A katalógussal a kezében átlósan vágott át a szobán, csaknem beleütközött íróasztalába, és megállt a híres, sok nyelvet tudó nyelvész mellszobra előtt. A feszült csönd néhány másodpercig tartott. Aztán a professzor bekapcsolta a diktafont. - Androv azonnal jöjjön a szobámba… A hangja szelíd volt, de alig észrevehetően kihallatszott belőle a fenyegetés is. Fölemelte a telefonkagylót. - Avginova, maga az? Ki szerkesztette Androv anyagát katalógusunk legutóbbi számában? Összeolvasták az eredeti szövegekkel? Pontosan? Ki készítette a fényképeket? Köszönöm. A professzor megfeledkezett a jelenlétemről; leült az asztalhoz, és elmerülten tanulmányozta a katalógus képeit. Hirtelen eszébe jutottam. - Adja ide annak a lánynak a fényképét… - Melyikét? - Hát, akiét mutatta nekem. - Majáét? 83
- Nem tudom, hogyan hívják… Adja már! - Ez a fénykép a feleségemet ábrázolja - mondtam határozottan. - Nem fontos… Hosszasan nézte mind a két képet, és a fejét tenyerébe szorította. Kinyílt az ajtó, és magas, középkorú férfi lépett a szobába; világossárga sportöltönyt viselt. Határozott léptekkel ment oda a professzorhoz. - A maga munkája? - kérdezte Sayen, és föl sem emelte a szemét. - Az enyém. - Nem szégyelli magát? - Nem értem… - Mindjárt megérti! Nézze! Sayen Androv orra alá dugta a feleségem arcképét. - Ez a maga bíbormúmiája. - Majd dühös pillantást vetve feléje, metsző iróniával kérdezte: - Vagy talán a maga lán ya … - A feleségem - igazítottam ki. - … a maga felesége valóban múmia volna? Androv figyelmesen tanulmányozta Maja fényképét. A professzor megvető pillantással mérte végig. - A mi időnkben… váratlanul ilyen… ilyen csalás… ilyen megtévesztés… Androv végre megértette, hogy az egész beszélgetés velem van kapcsolatban, és felém fordult. - Ezt a fényképet az én múmiámról készítette? - kérdezte fenyegetően. Tagadólag ráztam meg a fejem. Erre se szó, se beszéd, megragadta a kezemet, és kivonszolt a szobából. Sayen professzor alig ért a nyomunkba. Androv a folyosó mozgószalagján valahova jobb felé futott, aztán betuszkolt egy liftbe; lefelé ereszkedtünk, ismét egy folyosón futottunk végig, és a sarkon csaknem összeütköztünk a professzorral, aki ugyanoda igyekezett, de más úton, az84
tán egy homályosan megvilágított terembe jutottunk, melynek közepén meg a falak mentén kvarc szarkofágok álltak. Megálltunk az egyiknél. - Nézze! Belenéztem a szarkofágba, és egy pillanatra behunytam a szemem. Ez nem lehet. Lehetetlen! - Nézze, nézze! - mutatta elfulladó lélegzettel Androv. - Látom… - mormogtam bátortalanul. - Mit? - kérdezte a professzor, és belebámult az arcomba. - Látom Maját - suttogtam, és elfordítottam a szemem a műanyagból készült meztelen női alaktól. - Mi ez már megint azzal a Majával? - kérdezte indulatosan Androv. - Csak nem akarja azt állítani, hogy ezt a lényt maga ismeri? Süket csönd. Elsőnek én szólaltam meg: - Bocsásson meg, de ez a műanyag szobor a feleségemet, Maját ábrázolja… Androv harsányan fölnevetett, és kiabálva mondta: - Nézze meg jól, lehet, hogy valami különös ismertetőjegyet is talál a felesége testén! A felesége szót nyomatékosan hangsúlyozta. Ismét megnéztem a női figurát, amely olyan volt, mintha élne, és nyitott szemmel feküdt. A műanyagnak, amelyből készítették, bíbor színe volt. Képtelen gondolatok kergetőztek az agyamban. Ügy rémlett, elveszítem az eszem. - Minden olyan, csak a testszíne… Ismét harsány nevetés. - Aha! A szín! Vagyis mégsem hasonlít olyan nagyon a feleségéhez! És megint nyomatékos hangsúly a feleségéhez szón… Összezavarodtam. Rimánkodva néztem Androvra. Ezek a fővárosi tudósok, csak hogy bizonyítsák a maguk igazát, kíméletlenek, és nincsenek tekintettel az elemi udvariassági sza85
bályokra sem. - Én voltaképpen sohasem kifogásoltam, hogy ez a figura itt fekszik. De meg kell értenie, hogy… Egyébként rendben van, amit önök a katalógusban kinyomtattak, az csak a fej fényképe, é s … - Hallja? Hallja, mit mond? Ő sohasem kifogásolta! Tudja maga, mi ez? Ez, hogy vinné el az ördög, ez az egyik legnagyszerűbb leletünk! Négy óriási rádióteleszkóp dolgozott szakadatlanul több mint száz órát, hogy egyetlen jelet se szalasszunk el. Az információt egyidejűleg fejtették meg Moszkvában és Párizsban! A legjobb gépeket vetettük be, hogy az információt megfejtsük. Maga meg azt mondja… A szenvedélyes szóáradatot először Sayen indulatos közbeszólása akasztotta meg: - És Fillio akadémikus fejét is a moszkvai meg a párizsi gépek desifrírozták? Androvnak tátva maradt a szája. - Miféle Fillióét? - Itt van, nézze! A professzor a terem közepén levő kvarcburához tessékelt bennünket. Ráismertem annak a mellszobornak a másolatára, amely a professzor szobájában állt. Ezt a másolatot műanyagból készítették, és szintén bíborszínű volt. Androv bólintott. - Mondja, mi ez? - esett neki a professzor. - Ez is… Mind a kettőhöz ugyanazt a készüléket használtuk… M i … - Ki az a mi? - Én, illetve a kozmikus rádióinformációs osztály, dekódoló csoportja… Ez ott, a panteon mögött… Androv hebegett. Dühösen nézett rám meg Sayen professzorra. - Nem hisz nekem? - mormogta végül. Sayen vállat vont. Nekem meg hideg futkározott a háta86
mon. Szörnyű gondolat fészkelődött az agyamba. Androv pedig csaknem suttogva mondta: - Becsületszavamra ezt a két figurát kódolt impulzus-információk alapján gyűjtöttük be, három hónappal ezelőtt, a Hattyú csillagkép peremrészéről. Először ezt a fejet kaptuk… a huszonhárom centiméteres hullámhoszszon… Három hónappal később ugyanezen a hullámhosszon a bíbormúmiát… a vétel pillanatában a zaj nem haladta meg az öt decibelt… a jel és a zaj aránya…- Aztán váratlanul fölkiáltott: - Ez lehetetlen! Önök spekulálnak valamiben! Ki ez a Maja? Ki ez a Fillio? A professzor átnyújtotta neki a fényképet. Androv öszszehasonlította a fal melletti szarkofágban fekvő alakkal… - Ez Fillio? Ez az, aki három hónappal ezelőtt meghalt? Ön személyesen ismerte? A professzor igent bólintott. Androv úgy állt a terem közepén, mint aki gyökeret vert, aztán hirtelen kapta magát és kirohant. A dolog pillanatról pillanatra borzalmasabb lett. Igyekeztem nem belenézni a kvarc szarkofágba, melyben a feleségem bíborszínű másolata feküdt… Az ajtó hirtelen föltárult; Androv meg egy nő lépett be rajta sietve; a nő kezében egy kis táska volt. Se szó, se beszéd, odarohantak a szarkofághoz, és hozzáfogtak, hogy leemeljék róla a tetejét. - Mit csinálnak? - kérdezte idegesen Sayen. - Fölboncoljuk - suttogta lihegve Androv. – Azonnal… és ha kiderül, hogy… - Kit akar fölboncolni? - A múmiát. - Minek? - kiáltottam. Ügy éreztem, mintha a feleségembe akarták volna döfni a kést. A nő kinyitotta a táskáját, kivett belőle egy műtőkést és egy elektromos körfűrészt. - Megtiltom! Ez nemzetközi érték, és a Tudományos Vi87
lágtanács határozata nélkül nincs joguk ezt tenni - jelentette ki határozottan Sayen. - Ráadásul értelmét sem látom, hogy így bánjanak ezzel a kiállítási tárggyal, melyet olyan nehezen kaptunk a kozmoszból, persze ha valóban onnan kaptuk. - Ne nyugtalankodjon, professzor úr. Minden információt elektronikus hengereken rögzítettünk, és bármikor reprodukálható. Egy-két nap alatt… Kezdje, Antónia! Androv kitárta a karját, úgy állta útját a professzornak, aki a szarkofághoz akart lépni. Hallottam, hogyan sivít a fűrész. A hideg egyre futkosott a hátamon. - Most pedig nyissa föl a mellkasát - parancsolta Androv. - Gyorsabban fűrészeljen, a nyavalya törje ki! Szétvágta? Most nyomja félre a szegycsontot. Látja a szívét? Aha! A mája meg itt van. Helyes! A lépe. Minden. Most mutassuk meg nekik. Androv vállon ragadott. - Na, mitől ijedt meg? Hiszen ez csak múmia, műanyagból van. Pontos másolat. Egyébként győződjön meg saját maga, hogy másolat-e vagy sem… Tétován léptem a szarkofághoz. A fölvágott test kibontott műanyag részei szimmetrikusan helyezkedtek el a test csontjain, és jól lehetett látni az alak belső szerkezetét. Szervei különféle színűek voltak, de mind bíborárnyalatúak… a múmia szeme nyitva volt, és nem fejezett ki semmiféle szenvedést. Nagy erőfeszítéssel kényszerítettem magam arra, hogy tudomásul vegyem: ez nem élő szervezet, hanem csak egy emberi lény mesterséges másolata. - Másolat vagy nem másolat? - rázott meg Androv. Szemében öröm csillogott. - Nézze meg figyelmesen! Csüggedten biccentettem. - És az ön véleménye, professzor úr? - kérdezte hevesen Androv. A válasz a nőtől érkezett, aki a múmiát fölbontotta: - Nézzék! Hiszen minden fordítva van benne! 88
Értetlenül meresztettem ki a szemem, igyekeztem megérteni, mit akar mondani azzal, hogy fordítva. - Mit beszél, Antónia? - kérdezte rekedten a professzor. - Minden! A szíve, a mája, a lépe… Minden fordítva van! Csak akkor döbbentem rá, miről van szó. A múmia szíve jobb oldalon volt, a mája bal oldalon, minden úgy, mint a normális emberben, csak mintha annak tükörképe volna. - Most már értik, milyen leletre tettünk szert? Ez hatalmas bizonyíték az antivilág létezésének elmélete mellett. Megrendítő! Ez… - Mondja csak el, hogy mit jelent ez! - követelte a professzor. Androv ellépett a múmiától, átkarolta a professzort, és ünnepélyes hangon mondta: - Végre kísérleti bizonyítékunk van arra, hogy valahol a világmindenségben van egy antivilág, olyasféle, mint a mienk, csak antianyagból épül föl. Ez a világ a mi világunk tükörképe! 2. A Tudományok Palotája felé haladtomban Moszkva gyors járású mozgójárdáin és útjain, a halk zúgásból minduntalan kihallatszott az izgatott fölkiáltás: „Bíbormúmia, bíbormúmia!" A Tudományos Világtanács külön közleménye után nemcsak Moszkvában, hanem az egész világon is Androv meghökkentően merész hipotéziséről, a bíbormúmiáról beszéltek. Az Anyagi Kultúra Múzeumának fölbontott kiállítási tárgya helyébe új másolatot tettek. A világ sok városából odaözönlő látogatók áradata olyan hatalmas volt, hogy még néhány másolatot kellett készíteni. Ezeket a főváros középületeinek legnagyobb termeiben állították ki. A Legfelső Tanács utasítására a múmiát na89
ponta háromszor a színes sztereotelevízióban is bemutatták. „Bíbormúmia, bíbormúmia" - visszhangozta Moszkva, nekem azonban egészen más járt a fejemben. „Maja, Maja… Vajon valahol a világmindenségben valóban él még egy olyan nő, mint az én feleségem?" Végül nem bírtam tovább. A főváros központjában, a Kreml-park egyik magános zugában, elővettem a zsebemből a rádiótelefont, és fölhívtam Leninszket. Néhány másodperc múlva fölhangzott a hívócsengő elnyújtott berregése. - Maja, te vagy? - Én. Mi ez a hercehurca a bíbormúmiával? Kérlek, élni fogok törvény adta jogommal, mely a polgárok személyes méltóságát védi, és követelem, hogy engem ne mutogassanak az egész világnak! Az én Majám nagyon vidám, csupa életöröm nő. Megkönnyebbülten lélegeztem föl, amikor heves, csengő hangját hallottam. - Te kis buta, erre büszkének kellene lenned! - Nem vagyok büszke! Zaklat a sajtó, a rádió, a televízió. Tudd meg, hogy Moszkvából akadémiai bizottság röpült ide, és megvizsgáltak! Meg akartak győződni róla, hogy a szívem valóban nem jobb oldalon van, hanem a bal oldalon! - Na és? - Meggyőződtek, drágám! Ügy látszik, nem az antivilágból jöttem! - és hangosan fölkacagott. - Hát te mit csinálsz? - Igyekszem hallgatni. Képzeld el, mi lenne velem, ha a jó nép megtudná, hogy ennek a vöröseslila nőszemélynek földi férjmásolata vagyok. - Akkor neked is ilyen ocsmány színűre kellene mázolnod magad! Egyébként miért bíborszínűre készítették? - Semmit sem csináltak. Az információt a dekódoló gép magától készítette ilyenre. Vagyis az antivilág törvényei szerint ilyennek kell lennie… Különben az emberek 90
többsége eléggé rokonszenvesnek találja a múmiát igyekeztem bókolni. - Tudod mit? Hagyd a bókokat! Eleget hallok itt is. Mit akarsz most csinálni? Az órámra néztem. - Nyolcvan másodperc múlva kezdődik a konferencia az Akadémia nagy márványtermében. Most oda repülök. - Jól van, drágám, menj. Én meg a televízió elé ülök, és meghallgatom, mit beszélnek ott. A viszontlátásra. - A viszontlátásra! Az Akadémia nagy márványterme zsúfolásig megtelt, és csak nehezen találtam helyet a központi bejáratnál. Föltettem a fejhallgatót, és bekapcsoltam az asztalkán álló képernyőt. Az Akadémia elnöke, a fizikus Dzsonatov, röviden fölvázolta a konferencia feladatát: meg kell ítélniük Androv hipotézisének tudományos helytállóságát. Szigorú szabályként állapították meg: háromperces előadás a plénum előtt, kétperces előadás a bizottságokban. Az előadások vitáit levelezéssel bonyolítják le az Akadémia termeiben, ahol hangíró készülékeket állítottak föl, és ahol minden küldött elmondhatja a magáét, és mindegyik megkapja az előadások meg a hozzászólások másolatait. Androv előadása ötödiknek került sorra. Az első fölszólaló a chicagói rádiócsillagász, Horner volt, aki előadta a kozmoszból érkező rádiójelek megfejtésének történetét. A képernyőn megjelentek azok az információelméleti egyenletek, amelyeknek alapján bármely fizikai világ jeleit dekódolni lehet. Horner után a moszkvai Szolvin következett, aki azt a készüléket ismertette, amelynek segítségével fölfogták a Hattyú csillagkép Alfa-területéről származó jeleket. A rhodesiai Zuggen a kozmikus rádióinformációk leírásáról és rögzítéséről beszélt. A legunalmasabbnak a francia rádiómérnök, Suchet előadását találtam, aki részletesen értekezett a fizikai testek 91
evolvensének ultrahang-befogadóképességéről, majd pedig arról, hogyan lehet testmodellt készíteni az információkból. Voltaképpen ez ugyanaz, mint a kétdimenziós televízió, csakhogy itt a képbontást és képösszerakást hangjelekkel végzik, és a hangnyaláb átmérője néhány mikron. Végül ezt mondta: - Természetesen az élő szervezetből származó információk továbbításához az szükséges, hogy a szervezet klinikailag halott legyen. Legalábbis akkor, ha ilyen bontási módszerrel dolgozunk. Az ultrahangnyaláb jóvátehetetlenül szétroncsolja az élő sejteket… Ezekre a bevezető előadásokra azért volt szükség, hogy a tudós küldötteknek fogalmuk legyen a kísérleti adatok minőségéről. Ezután emelkedett szólásra Androv: - Nem fogom megismételni az anyag elemi részecskéinek és antirészecskéinek ismert adatait. Egyszerűen fölsorolom őket: elektron és pozitron, proton és antiproton, neutron és antineutron. A többi rövid élettartamú részecske minket nem érdekel. Malinovszkij és Sagoué bebizonyította, hogy az elemi részecskékből össze lehet állítani bármilyen elem szilárd antiatomját. Ez elegendő ahhoz, hogy az antivilág fölépüljön. Ám nem ez a fontos. Az antirészecskék párosával keletkeznek. Meghatározott kvantumenergia esetében lehetséges páros atomok keletkezése, sőt, amint ezt a kettős csillagok legutóbbi kutatásai bizonyítják, egész csillagrendszerek, amelyekben az egyik csillag anyagból, a másik pedig tükörképéből, antianyagból áll. Fizikailag azonos párok jönnek létre, csak töltésükben különböznek, amint ezt önök is tudják. Ez utóbbi tulajdonságok nincsenek hatással azokra a biológiai folyamatokra, amelyek kicsiny energiát emésztenek föl, és amelyeknek kölcsönhatásuk gyönge. Meggyőződésem, hogy Napunknak és bolygórendszerünknek megvan a maga antianyagból való párja, és ezek egyszerre keletkeztek az óriási energiájú 92
elektromos kvantumokból. Ilyen kvantumok a csillagok fluktuáló sugárzásának következményeként jelentkeznek időnként a világmindenségben. Ha ez így van, akkor van Antiföld is, melyet antiemberek népesítenek be… A termen végighullámzott a nevetés. Az elnök fölállt, és Androvhoz fordult: - Antiemberek, ez visszataszító kifejezés. Sértőn hangzik. - Bocsásson meg. Olyan emberekre gondoltam, akik antianyagból épülnek föl. A zaj elült. Ezután Androv részletesen leírta, milyen az antianyagból fölépült emberi szervezet, nyomatékosan hangsúlyozta ennek a szervezetnek meg a földinek tükrös szimmetriáját. Amikor eljutott a bíbormúmiához, tűzbe jött, de az elnök azt javasolta neki, hogy előadásának hátralevő részét diktálja le a szomszéd teremben. Az antropológia meg a társadalmi statisztika legnagyobb szakértője, a novoszibirszki Guton ellenvetésekkel élt. Kérlelhetetlen számadatai azt bizonyították, hogy a földgolyó különféle helyén élő emberek között gyakran van meghökkentő hasonlóság. Ami a múmia belső szerveinek tükrös szimmetriáját illeti, olyan példákat hozott föl, amelyeket a Földön figyeltek meg. A teremben ekkor valaki váratlanul - megszegve minden szabályt - közbekiáltott: - Ha ön megszorozná a valószínűségeit, még akkor is tized akkora volna a valószínűségi fokuk! - Miért? - A bíbormúmia egy földi lényhez hasonlít. Ezen kívül szervei tükrösen szimmetrikusak. Ráadásul a világmindenségből olyan ember mellszobrát kapják, aki a nyelvész Fillióhoz hasonlít. Nagyon kicsiny a valószínűsége három ilyen bonyolult jelenség egybeesésének! Guton elkomorult és elhallgatott. A teremben mocorgás 93
támadt. - Folytassa - mondta az elnök. - Nem, kérem, nem folytatom. A közbeszólás meggyőző… Guton visszaült a helyére. Bementem a szomszéd terembe, és az elektronográfhoz álltam, amely a tanácskozás első fölszólalásait sokszorosította. A fölszólalók egymás mellett voltak hangszigetelt fülkékben, és beszéltek… Vitatkoztak, ellentmondtak egymásnak, egyetértettek Androv hipotézisével, vagy cáfolták. Aztán kimentem a nyitott folyosóra, és megint fölhívtam Leninszket. Maja sokáig nem jelentkezett. - Hát nem hallgatod, miről beszélnek itt? - kérdeztem. - Nem hát. Meguntam őket. Azt hiszem, Gutonnak van igaza, noha otthagyta az emelvényt. Ez egyszerűen véletlen hasonlóság. A Földön is gyakran vannak meglepő egyezések. Kozmikus méretekben pedig elkerülhetetlen. Csókollak, drágám. Ledőlök, alszom egyet… Maja kikapcsolta a készüléket, és nem tudtam megmondani neki, hogy jobban szerettem volna, ha a bíbormúmia valaki máshoz hasonlít…
94
3. Számomra akkor kezdett igazán szörnyű lenni a dolog, amikor a konferencia befejezte munkáját. A küldöttek hazautaztak, ki-ki a maga városába; az egyhangú határozat az volt, hogy Androv hipotézisének megerősítéséhez a kísérleti adatok nem elegendők. A bíbormúmia iránti érdeklődés világszerte néhány óra múlva olyanynyira lanyhult, hogy a másolatokat a múzeum alagsorába vitték, egyet pedig - azt, amelyet maga Androv boncolt föl - átvittek a Központi Anatómiai Intézet bonctermébe. Anatómusok, kórbonctani szakértők, fiziológusok, citológusok vizsgálták tovább. Mielőtt hazaindultam volna Leninszkbe, elhatároztam, hogy érdeklődöm náluk, milyen eredményre jutottak. A boncterem előtt Androvval találkoztam. Elkínzottnak, kimerültnek látszott. Benéztem a félig nyitott ajtón: köpenyes orvosok hajoltak a bíbormúmia elformátlanodott teteme fölé. - Hogy van? - kérdeztem Androvot. - Megvagyok. A belső szervek tükrös szimmetriájához semmi kétség sem férh e t … - Akkor hát most mit csinálnak vele? Androv megvetően vont vállat. - E modell alapján akarják megállapítani a korát, és öszsze akarják hasonlítani az ön feleségének korával. - Kár, hogy az Antiföld lakói a rádión közölt adatok mellé nem csatolták személyazonossági igazolványát is, illetve a hölgy életrajzi adatait - tréfáltam. - A tükörírással közölt adatokat majd csak megfejtettük volna valahogyan. - Én mást sajnálok. Ellenfeleim nehezebb helyzetben lettek volna, ha Fillio professzor egész múmiáját sikerült volna megkapnunk, nem pedig csak a fejét. .. Egyetértően bólintottam. Gondolataimból Androv rezzentett föl: 95
- Az ön felesége Fillióval dolgozott? - Igen. Az aspiránsa volt. Az ő irányításával tanulmányozta az indonéziai nyelvcsaládokat. Androv bólintott, aztán megszólalt: - Még van egy lehetőségem, hogy bebizonyítsam hipotézisem igazát… De ez most tőlük függ - és fejével a boncterem felé intett. - A múmia kora? - Az. És talán még más i s … Androv hirtelen megragadta a kezemet, és végigvezetett a folyosón. - Ott egyelőre semmi érdekes nincs. Ha akarja, megmutatom önnek, hogyan dolgozik az eredeti alak evolvensének alapján működő modellező gép. - Örömmel. A mozgólépcsőn fölmentünk a felső légi- útra, beültünk egy zajtalanul sikló függő- vasútba, és néhány perc alatt átsuhantunk egész Moszkva fölött. Az ég hideg kék volt és felhőtlen. A zöld területekkel megtűzdelt város fölött égszínkék ködfátyol úszott. - Ön itt született? - kérdezte Androv. - Nem. - Milyen bámulatos fejlődésen ment át alig harminc esztendő alatt a városunk! - Igen. Mondja, a múmia kora mellett mi igazolja még az ön elméletét? - Én itt élek születésemtől fogva - folytatta Androv, mintha nem akarna válaszolni a kérdésemre -, és Moszkva második újjáépítése a szemem előtt ment végbe. Olyan volt, mint valami mese... Gigantikus paloták nőttek föl, parkokat létesítettek. A földalatti vasutak zajtalanná váltak. A város fölött légibuszok keringnek. A trolibuszok és villamosok vezetékei a lomtárba kerültek, és helyükbe, kétszáz méter magasságban, könnyed függőhidakat építettek, itt meg ezek a csillogó fémoszlopok, ezekre kötötték a kötélpályát, melyen a függővasút 96
siklik… Az élet nagyon szép lett - mondta elgondolkozva. Szerettem volna megint föltenni a kérdésemet, de a függővasút megállt egy járdaszigetnél. - Na, már meg is érkeztünk - mondta Androv. - Ott van a vevőközpontunk. Lent egy alacsony, zöld repkénnyel befuttatott, lapos tetejű ház állt. Azt a gépet, amely az impulzus-evolvens alapján megalkotja a háromdimenziós modellt, elektronikus-akusztikus ismétlőnek nevezik. A gép nem rozsdásodó, fényes acélból készült és vakító fehérre lakkozott, óriási szerkezet volt. Alig hallható zúgással dolgozott. Olykor a belsejéből, a hűtőcsövekből meleg vagy hűvös légsugár süvített ki. A terem végén, üvegfal mögött egy másik gép állt; ez lényegesen kisebb volt az előbbinél. Odamentünk ehhez is. A vezérlőasztalnál egy lány ült, és könyvet olvasott. Néha-néha fölemelte a szemét a könyvről, és a műszerfalra pillantott. Közvetlenül előtte egyenetlenül pislogott egy neonlámpa. - Galja, mi megy most? - Az új atomreaktor modellje, Rómából - válaszolta a lány fölállva. - Rádión vagy vezetéken? - A rádiórelé-hálózaton. Androv bólintott, majd hozzám fordult: - Nézze meg, hogyan megy a dolog. Ide lépnek be a kódolt információ-impulzusok, és a gép a közvetített tárgy minden porcikájának koordinátáit kódolja, beleértve az anyag színét is, amelyből az objektum készült, sőt szerkezetének részleteit, hosszúságát, szélességét és a többit. Az impulzusokat ezután fölerősítjük, és a dekódolóba vezetjük. Az impulzusokat csatornák választják szét, majd az impulzusok hol bekapcsolják, hol kikapcsolják 97
a reléket, melyeket a szerkezet mechanikai és kémiai részei vezérelnek. Visszatértünk a nagy pavilonban levő géphez, majd odamentünk a terem közepén elhelyezett üveges szekrényhez. Androv bekapcsolta a világítást, mire a szekrény belső részét elöntötte a fény. Valamilyen alaktalan tárgy volt benne, melyet minden oldalról vékony fémtűk érintettek. - Az információk itt állnak össze modellé. Ezek vékony tűk, olyanfélék, amilyeneket az intramuszkuláris injekcióhoz használnak. A tűk furatából apró lökésekben finom műanyag sugár válik ki, amely azután a hideg levegőn megdermed. A tűk szinkronban mozognak azokkal az ultrahang irányította tűkkel, amelyek most Rómában az eredeti objektumot tapogatják l e … így, csöppről csöppre, szálról szálra a vékony műanyag sugár fölépíti a modellt. Ezekkel az emeltyűkkel lehet szabályozni a modell méreteit, a modell tehát nagyobb is, kisebb is lehet az eredetinél… - És hogyan kapják a színét? - Nagyon egyszerűen. A massza eredetileg színtelen. A fotokaloriméter a színről kapott információknak megfelelően adagolja a szükséges festékanyagot hozzá… - Tehát a bíbormúmia is így jött létre? - kérdeztem. Androv bólintott. - Egyébként még most sem értek mindent. Miért lett bíborszínű? Ha minden úgy van, ahogyan ön állítja, hogy úgy mondjam, testszínűnek kellett volna lennie… - Erről a konferencián is sokat vitáztunk. Szerintem egy fizikus adta meg a helyes magyarázatot. Tudja ön, mi az a Doppler-effektus? - A fény hullámhossza megnövekszik, ha a fényforrás távolodik a megfigyelőtől. - Ez az. Például ön olyan óriási sebességgel távolodhat, hogy a mozdulatlan megfigyelő számára az ön testszíne vörösnek látszik. Azt hiszem, a múmia színe arról tanús98
kodik, hogy az Antiföld igen nagy sebességgel távolodik tőlünk… Az üvegfal mögül a lány kiáltott: - Androv elvtárs, telefonhoz kérik! Androv otthagyott, én meg néztem, hogy a tűk hogyan rajzolják meg a belőlük kifolyó műanyaggal annak a tárgynak a háromdimenziós modelljét, amely jó tízezer kilométer távolságra van. Megpróbáltam elképzelni azoknak a tudósoknak az izgalmát, akik látták, hogy ezek a tűk miként rajzolják meg annak az emberi testnek a modelljét, amely az emberi elmének fölfoghatatlan távolságban él. Androv valósággal rám tört, és erősen megragadta a vállamat. - Gyerünk! - Hova? - csodálkoztam el. - Vissza, de azonnal! Az Anatómiai Intézetbe… Gondolkodás nélkül rohantam utána. Fölmentünk a függővasúthoz, melynek éppen ott volt megállója. - Mi történt? - kérdeztem. - Mikor beszélt utoljára a feleségével? - Talán csak… - Mikor beszélt utoljára a feleségével? - ismételte meg a kérdést, és nem vette le rólam mélyfekete szemét. A függővasút befutott. Androv betuszkolt, azután kinyitotta a fülke ablakát. Csak úgy süvített be rajta a levegő. - Vegye a rádiótelefonját, és azonnal hívja föl a feleségét! Kivettem a zsebemből a készüléket. - Mutassa. Ahá. Ferritantennás. Nem j ó … Különben próbálja meg; óvatosan dugja ki az ablakon, és beszéljen. A függővasút kocsiszekrénye fémből van, és megakadályozza a rádióvételt. Egészen az ablakhoz simultam, és kapcsoltam Leninszk számát. A szívem vadul vert. Mi történt? - Nos? 99
- Nem válaszol… - Próbálja a készüléket még kijjebb tartani. Ismét kapcsoltam a számot. - Nem válaszol… - mondtam rekedten. - Majd én kinyújtott kézzel tartom, ön pedig hallgassa. Androv átvette tőlem a rádiótelefont, és könyékig kinyújtotta a karját az ablakon. Ekkor azonban a függővasút ereszkedni kezdett, hirtelen fölgyorsult, erősen rántott egyet, és a telefon kirepült a kezemből. - Az ördög vigye, el! Odalett az egész! Készülékemet elkapta az erős légáramlat. Androv beleütötte a kezét az ablak szélébe, és a könyöke alatt vérezni kezdett. Egy darabig szótlanul néztünk egymásra. Szeméből iszonyatot olvastam ki. - Mi történt vele, a feleségemmel? - nyögtem ki végre. - Nem tudom… Rögtön megtudjuk… Emlékszik napnyi pontossággal arra, hogy hány éves a felesége, illetve arra, hogy mennyi idő telt el Fillio halálának napja óta? Ördög tudja, mi volt a fejemmel, mert az egyszerű aritmetikai művelet sem sikerült. Ráadásul nem értettem, miért kívánja mindezt. - A feleségem huszonhárom éves - mondtam végre négyhónapos és hatnapos… Fillio három hónappal és három nappal ezelőtt halt meg… - Beleszámította a szökőéveket? - Nem. - Rendben van. Majd ezt megcsinálom én. Mondja meg a születési évét, hónapját, napját a… Egyébként jobb, ha Fillio halálának dátumát mondja meg. A függővasút simán megállt. Androv kézen fogva vezetett a kijárathoz, és valamit mormogott magában. Egészen az intézetig hallgattunk. Elfelejtettem Maja születési dátumát. Nem emlékeztem, mikor halt meg Fillio. A folyosón egy orvosba ütköztünk, és az örvendezve 100
mosolygott ránk. A kezében bíborba játszó, narancsszínű műanyag darabot szorongatott. Androv az ajkához emelte mutatóujját, de az rá sem hederített. - Akár gratulálhatnék is önnek, akár gratulálhatnék! kiáltotta az orvos. - Most már csak azt kell megállapítanunk, mitől halt meg a mi földi nőnk! Ami a bíbormúmiát illeti, minden világos. Nézze! - A műanyagdarabot odamutatta Androvnak. - Lymphosarcoma! A csodálatra méltó műanyag modellnek daganata volt! Hátrahőköltem az iszonyattól. - Mit beszél?! - kiáltott rá Androv. - Semmi különöset. Csodálkozom, hogy ott, a maga Antiföldjén nem tudták gyógyítani ezt a semmiséget. Azt megtanulták, hogy rádión továbbítsák a holttestek adatait, de a daganatok gyógyításához nem is konyítottak! Hallatlan! Az orvos megvető fintort vágott, és a boncterem felé fordult. Lassan, méltósággal lépdelt, én meg alig bírtam mozdítani a lábam, egyre csak arra gondoltam, mi van Majával. Az ötezer kilométeres távolság Leninszkig kozmikus méretűre növekedett. Összeszorult a szívem… - Hány éves korában halt meg? A múmiára gondolok kérdezte Androv. - Ezt Kugel rögtön megmondja magának. Egyébként nem értem, ezt a nőt itt nálunk nem lehetett volna meggyógyítani? Különben az új képződményt gyakran az utolsó pillanatig nem lehet fölismerni. Könnyű betegség, és kész. Ismeri a mi ifjúságunkat? Azt gondolják, könnyű betegség. Köpnek az orvosságra. Aztán itt az eredmény… Az orvos recsegő, nagy hangon beszélt, mint egy rossz rádiókészülék. Bementünk a boncterembe. A márványasztalnál egy idősebb férfi ült köpeny nélkül, és egy füzetben valamit számítgatott. 101
- Kugel, ön szerint, hány évet élt a beteg? - kérdezte vezetőnk. Ujjával a szétmarcangolt műanyag micsodára mutatott. - Nyolcezer-ötszázhuszonhárom és fél napot. A félért nem kezeskedem - válaszolta Kugel, és folytatta számításait. - Doktor - fordult hozzá Androv -, itt a férje… Androv gyöngéden feléje tolt. - A férje? Ennek? - mutatott a bíborszínű műanyaghalmazra. - Figyelemre méltó! Na, ő majd megmondja nekünk a pontos napját a felesége halálának. Emlékszik rá? Én azonban egészen másra emlékeztem. Eszembe jutottak a francia rádiómérnöknek, Suchetnek a szavai arról, hogy a szervezet evolvensét csak a halál beállta után lehet megkapni. Eszembe jutott, hogy Fillio fejének és a bíbormúmiának a kozmoszból való megérkezése között három hónap telt e l … sőt az is eszembe jutott, hogy valamikor most, talán éppen ma lesz három hónapja annak, hogy Fillio meghalt… Az orvos megismételte a kérdését, azon az erőltetett gyöngéd hangon, ahogyan a beteggel szoktak beszélni. Tagadólag ráztam meg a fejem. - Nem emlékszik? Nem emlékszik, hogy mikor halt meg a felesége? - kérdezte csodálkozva az orvos. Elvesztettem a hangomat. Androv válaszolt helyettem: - Talán meg sem halt. Két órával ezelőtt beszélt vele rádiótelefonon… - Nem halt meg? Ez lehetetlen! - jelentette ki kategorikusan az orvos. - Határtalanul hiszek az ön antivilágában, Androv elvtárs, ezért a nőnek, vagyis az ő feleségének meg kellett halnia. Máskülönben sohasem bizonyítjuk be az Antiföld meg a mi antimásolataink létezését a világmindenségben - mondta, és fölemelte a szemét. Elfogott a méreg. Fenyegető mozdulatot tettem a lelkes 102
kórboncnok felé. - Elhallgasson, mert. .. Köpök az antivilág-elméletére, hallja-e! A feleségem nem halt meg. De ha beteg, azonnal meg kell gyógyítani! - Nyugodjon meg, nyugodjon meg - csitított Androv. Kérem. Egy percen belül kapcsolatot teremtünk Leninszkkel. Jöjjön! Mint valami alvajáró mentem végig valamiféle folyosón, majd valamilyen utcán, liftbe szálltunk, és valakinek a hangját hallottam… - Milyen hullámhosszon szokott beszélni a feleségével? - hallottam a hangot. - Nem tudom… - Mi a kapcsolási száma? - Nem emlékszem… - Mi az ön neve? Megmondtam. - Üljön itt le. Androv mellém ült, és megfogta a kezemet. - Már keresik a feleségét… Bólintottam. Süket csönd honolt köröskörül. Hatalmas ingaóra tiktakolt előttem. Emlékezetembe véstem azt a nagy pálmát is ott a fadézsában meg a tőle jobbra levő Lenin-mellszobrot, melynek vörösmárvány-fal volt a háttere. Az óra meg tik-takol, lassan, nagyon lassan. - Menjen be a hármas fülkébe - mondta valaki. Dermedten ültem tovább, érzéketlenül, gondolatok nélkül… - Menjen be a hármas fülkébe - ismételte a hang. - Menjen. Megvan a kapcsolat - fogta meg a kezem Androv. Bementem. Ez a hármas fülke. Ez a telefonkagyló. Fölemelem. Hallgatok. A telefonos hangja: - Beszéljen! - Maja - nyögöm ki. 103
- Halló, halló! Moszkva? - hallom valahonnan egészen közelről. - Maja! - kiáltok, mintha nem az én hangom volna. - Én vagyok. Te vagy az, Vagyim? - Maja, te élsz? - Mit beszélsz? - Élsz?! - Ne ordíts! Nem értek semmit. Miért nem rádiótelefonon hívsz? Öntudatom egy pillanat alatt kristálytiszta lett. Tudtam, mit kell tennem! - Maja, figyelj rám jól - kezdtem tagoltan. - Beteg vagy. Nagyon súlyos beteg; értsd meg, súlyos. Azonnal menj el a klinikára, és mondd meg, az a gyanúd, hogy lymp hosarcomád van. Azonnal, drágám! Ígérd meg, hogy rögtön indulsz! A telefonban a feleségem vidám, gondtalan nevetését hallottam. - Csodálatos - mondta végül. - Négy esztendeje élünk együtt, és egyformán gondolkozunk. Még akkor is, ha ötezer kilométer van közöttünk. - A-zon-nal menj orvoshoz! - kiáltottam. - Az or-vos-tól beszélek! - mondta Maja. A szívem elszorult; ő pedig vidáman csevegett tovább: - Tudod, tegnap nem éreztem magam valami jól. Valami könnyebb betegség. Ma eljöttem ide a klinikára. Minden vizsgálatot elvégeztek. És mit gondolsz? Amikor átvilágítottak, rájöttek, hogy nyirokmirigy duzzanatom van, valahol a gyomor alatti tájékon. Ha tudnád, hogy Ejtrov doktor hogyan kiabált velem! Maga, azt mondja, művelt nő, mégis olyan ritkán jön ide vizsgálatra, aztán, azt mondja, a nyirokmirigyeim kétszázalékos mértékű duzzanatot mutatnak. Na, mit szólsz hozzá? - Mit szóljak? - suttogtam. - Folytasd, Maja… - Tovább már nagyon egyszerű. Mindenesetre adtak egy injekciót, és rám parancsoltak, hogy fél év múlva ismét 104
jelentkezzem, a biztonság kedvéért, újabb injekcióra. Érdekes, mi? - Érdekes, Maja… - mondtam. - De te mit dünnyögsz? Mi van a bíbormúmiával? - Meghalt… Illetve szétdarabolták. A másolatok az alagsorban vannak. - És Androv elmélete igazolódott? - N-nem tudom. Majd otthon elmesélem. - Jól van, drágám, gyere minél hamarabb; nagyon hiányzol! - Holnap otthon leszek! - Várlak. A viszontlátásra. - A viszontlátásra. Androv arca ragyogott, amikor kiléptem a fülkéből. Átölelt, és szorosan magához szorított. Elnevettem magam. - Minek örül? Az, hogy Maja nyirokmirigyei kétszázalékos mértékben megduzzadtak, még nem bizonyítja az ön elméletét az antivilág meg az antiemberek létezéséről. - Ez nem fontos. Fő az, hogy a felesége egészséges. Nagyon aggódtam… - Ennyire hisz az antivilág létezésében, a mi világunk tükörképének létezésében? - kérdeztem komolyan. - Amint kiderült, ön is nagyon hitt benne - válaszolta kitérően. - Máskülönben nem nőtt volna annyira a szívéhez a bíbormúmia… Zavartan elmosolyodtam. Valóban, miért aggódtam Majáért? A feleségem meg a kozmoszból rádiójelek útján kapott tükörképe között mi közös lehet? Természetesen semmi! - Ha ön hisz az antivilág létezésében, akkor folytassa a világmindenségből érkező jelek vételét és megfejtését… Kutasson tovább… Lehet, hogy nem tud meg mindent, amiben reménykedik, de azért fontos dolgokra jöhet rá… 105
- Persze, ezt fogom csinálni - mondta Androv elgondolkozva. - És nemcsak én. Szöget ütött a fejembe annak az orvosnak a gondolata, aki fölboncolta a bíbormúmiát. - Micsoda? - Hát az, hogy ott a világmindenségben tudják, hogyan kell rádión közvetíteni a test evolvensét, de nem tudják gyógyítani a lymphosarcomát… - Na és? - Informálni kell őket arról, hogyan gyógyítjuk a lympho-sarcomát. Ez kötelességünk. Erre nagy szükségük van… - Kiknek, hol? - Azoknak, akik rádión közvetítették a bíbormúmiát. - De hiszen a jelek több millió fényév alatt érkeztek ide! - vetettem ellene. Androv elkomorodott, és összeráncolta a homlokát…
106
ÖRZSE Késő éjszaka hangosan dörömböltek fülkém ajtaján. Fölugrottam ágyamról; félálmomban nem értettem, mi történhetett. Az asztalkán levő üres pohárban megcsörrent a kiskanál. Világosságot gyújtottam, és a cipőmet kezdtem húzni. A dörömbölés, hangosabban és kitartóbban, megismétlődött. Kinyitottam az ajtót. Az ajtóban a kalauzt láttam; mögötte gyűrött, csíkos pizsamában magas férfi állt. - ocsásson meg, kedves elvtársam - mondta a kalauz félhangosan -, azért zavarom éppen önt, mert ön egyedül van a fülkében. - Tessék, tessék. Miről van szó? - Egy utast hoztam önhöz. Tessék… - és a kalauz félreállt, a pizsamás embert pedig előretessékelte. Csodálkozva néztem rá. - Talán kisgyermekek vannak a fülkéjében, és nem engedik aludni? - firtattam. Az utas elmosolyodott, és tagadólag rázta a fejét. - Fáradjon be - invitáltam szívélyesen. Belépett a fülkébe, körülnézett, és leült az ágyra, a legvégére, az ablak mellé. Egy szót sem szólt, rákönyökölt az asztalkára, arcát tenyerébe temette, és behunyta a szemét. - Na, akkor minden rendben van - mondta a kalauz mosolyogva -, csukják be az ajtót, és pihenjenek jól. Becsuktam az ajtót, rágyújtottam egy cigarettára, és lopva éjszakai vendégemre pillantgattam. Negyvenéves férfi volt, boglyas hája feketén csillogott. Mozdulatlanul, szoborként ült, sőt még azt sem lehetett észrevenni, hogy lélegzik. „Miért nem fekszik az ágyba? - gondoltam. - Figyelmeztetnem kellene…" Útitársam felé fordultam, hogy szóljak neki, de ő, mint aki kitalálta gondolataimat, így szólt: 107
- Nem érdemes. Mondom, nem érdemes megvetni az ágyat. Nem akarok aludni, nem messzire utazom. Meghökkentett, hogy olvas a gondolataimban; gyorsan a takaró alá bújtam, de hiába igyekeztem elaludni. Nem jött álom a szememre. Eszembe jutottak azok a históriák, melyeket a vasúti tolvajokról hallottam. Milyen jó, hogy az új típusú kocsikban a poggyászt az ágyban levő csomagtartóban helyezik el! Ki tudja, talán ez is efféle… - Nyugodtan alhat. Éppen olyan becsületes ember vagyok, mint ön. Csupán annyi történt, hogy N. állomáson lemaradtam a vonatról - mondta meggyőzően és világosan az útitársam. „Az ördög tudja, ki ez! Új Wolf Messing, aki kitalálja az ember gondolatait!" - morfondíroztam, és érthetetlenül mormogtam, aztán a másik oldalamra fordultam, és tágra nyílt szemmel bámultam a fényezett falat. Feszült csönd ereszkedett közénk. A kíváncsiság nem hagyott nyugton, és megint az ismeretlenre pillantottam. Az előbbi testhelyzetben ült. - Nem zavarja a fény? - kérdeztem. - Mi? Ja, a fény! önt inkább zavarja. Akarja, hogy eloltsam? - Kérem, ha lehet… Fölállt, odament az ajtóhoz, és lekattintotta a kapcsolót. Aztán visszament a maga ágyához. Amikor szemem hozzászokott a sötéthez, láttam, hogy szomszédom nekitámaszkodik a falnak, kezét a feje mögé teszi. Kinyújtott lába csaknem az ágyam lábáig ért. - Hogyan történt, hogy lemaradt a vonatról? - szólítottam meg újra. - Szörnyen ostoba história. Bementem a váróterembe, leültem egy padra, és elgondolkoztam: igyekeztem bebizonyítani magamnak, hogy nincs igaza neki… - válaszolta hadarva, és láthatólag nem óhajtotta folytatni a beszélgetést. - A vonat közben elment. 108
- Ön tehát egy hölggyel vitatkozott valamiről? - kíváncsiskodtam. A félhomályban észrevettem, hogy kiegyenesedik, és felém fordul. Óvatosságból fölültem. - Miért hölggyel? - kérdezte ingerülten. - Hiszen ön mondta: „Igyekeztem bebizonyítani magamnak, hogy nincs igaza neki"! - Ön szerint, ha a személyes névmás nőnemű alakját használjuk, mindig nőről beszélünk? Ettől az ostoba gondolattól egyébként ő sem tudott szabadulni. Azt hitte magáról, hogy nő! Ezt keserűen, sőt dühösen mondta, az utóbbi szavakat pedig sajátságosan kuncogva ejtette ki. Szentül meg voltam győződve, hogy fülketársam nem teljesen normális, akitől jó lesz óvakodnom. De szerettem volna folytatni is a beszélgetést. Fölkeltem és rágyújtottam, főként azért, hogy a gyufa lángjánál megnézhessem útitársamat. Az ágya szélén ült, és csillogó fekete szemével engem nézett. - Tudja - kezdtem a lehető legszelídebben és békítőleg -, én irodalmár vagyok, és különösnek tartom, ha valaki a személyes névmás nőnemű alakját használja, közben pedig nem nőnemű lényre gondol. A furcsa utas nem válaszolt azonnal. - Valaha ez igaz volt. Manapság azonban már nem így van. A nőnemű személyes névmás nemcsak nőt jelölhet, tudniillik a főnevek például pusztán egyezményes jelei annak az általunk megszokott kódnak, amelynek segítségével a tárgyról alkotott képzeteink létrejönnek tudatunkban. Vannak olyan idegen nyelvek, amelyekből teljesen hiányzik a nem. Például az angolban az élettelen tárgyaknak - kevés kivételtől eltekintve - nincsen nemük. A neolatin nyelvekben nincs semleges ne m… „Aha! - gondoltam. - Úgy látszik, nyelvész." Ez a föltevés azonban kevés ahhoz, hogy mindent megmagyarázzon. Mert ha nyelvész is az útitársam, mi 109
szüksége van rá, hogy a nőnemű főnévvel, kapcsolatos gondolatokkal vesződjön? Az egészet zavarosnak, mindazonáltal szórakoztatónak találtam, de úgy láttam jónak, hogy három lépés távolságból beszéljek vele. - Egyébként - kezdtem - az angol igen eredeti nyelv. Az orosszal összehasonlítva, előnye az, hogy nyelvtani alakzatai egyszerűbbek, kevésbé változatosak. - Igen - mondta jó példa az analitikus nyelvre, amelyben a kódolási rendszer meglehetősen ökonomikus. - Milyen rendszer? - Kó-do-lá-si - ismételte meg szótagolva. - A meghatározott értelmű egyezményes jelek rendszeréről van szó. A szó ilyen jel. Tanulmányoztam már néhány nyelvnek a grammatikáját, de megvallom, ilyen szakkifejezésekkel, mint kódolás meg jel, még nem találkoztam. Tovább faggattam: - És mit ért ön kódoláson? - A kódolás általános értelemben olyan rendszer, amely a szót, a mondatot vagy a fogalmat egyezményes jelekkel írja le. Ha a nyelvtannál maradunk, akkor például a főnév többes számának végződése olyan jel, melynek segítségével, a tárggyal kapcsolatban a sokaság képzete támad tudatunkban. Ha például azt mondjuk: kocsi, akkor egyetlen kocsit képzelünk el. Ha ehhez a szóhoz hozzátoldjuk a k betűt, akkor több kocsit képzelünk el. A k betű olyan kódjel, amely modulálja a tárgyról alkotott képzetünket. - Modulálja? - kérdeztem. - Persze, megváltoztatja. - Mondja, mire jó ez a kód, a jel, a modulálja? Hiszen a nyelvtannak megvan a maga megszokott terminológiája. - Itt nem terminológiáról van szó - intett le útitársam. Itt mélyebb dolgokról van szó. Könnyű belátni, hogy a nyelvtan egyáltalán nem tökéletes, egyébként maga a nyelv sem. Egy ideig kényszerűen beletörődünk ebbe, mert kötnek a történelmi hagyományok. Figyelje csak 110
meg: Az orosz nyelvben körülbelül százezer tőszó van, és ezeket az ábécé harmincöt betűjével írjuk le. Ha föltesszük, hogy egy-egy szó átlagos hosszúsága öt betű, akkor ötszázezer betűsort kapunk, és ezeket a művelt embernek illik ismernie. Ezen kívül van egy csomó nyelvtani alakzat, végződések, ige- és főnévragozások és így tovább. - Hát hogyan volna másként? - kérdeztem, mert nem értettem, mire akar kilyukadni ez a különös nyelvtudós. - Na, például az ábécét meg lehet rövidíteni. Mondjuk, ha az egymás után következő tíz számot vesszük egytől tízig, akkor, gazdaságos elrendezés esetén mintegy négymillió különféle jelet lehet produkálni. Így aztán nincs szükség az ábécé harmincöt betűjére. Még tovább is mehetünk: •a tíz különféle szám helyett teljesen elegendő két szám megfelelő kombinációinak sorozata: a zérónak meg az egynek. Amikor útitársam kifejtette ezt a furcsa elgondolását, magam elé képzeltem azt a könyvet, amely csupa számoszlopból áll, ahogyan mondani szokták: egyik szemem sírt, a másik nevetett. - Azt hiszem, az ön ábécéjével írt könyvek igen unalmasak volnának. Ellenszenves könyvek volnának. Az ön nyelvén a vers így hangzanék: Egy, egy, zéró-zéró, zéró-zéró. Egy, zéró-zéró, egy, egy, ege, egy, egy, zéró-zéró, zéró-zéró, zéró-zéró, zéró-zéró, egy! - De milyen könnyű lesz megírni ezeket a verseket! folytattam. - Nem kell vesződni a ritmussal. Ha a kritikus elolvassa annak a költőnek a versét, aki az ön ésszerűsítéseit elfogadja, akkor ezt fogja írni: „Versei tele vannak az egynek meg a zérónak jól hangzó kombinációival! Vannak olyan versszakai, amelyekben a zéró meg 111
az egy igen ízlésesen váltakozik ötösével egymás után; ez a két szám olyan dallamosan énekel, hogy az ember hol a harangok zúgására, hol a darvak vonulására gondol." Nem tudtam megállni: elnevettem magam. - Nem értem, mi az ördögnek ócsárolja annyira azt a zérót meg az egyet! - mordult föl útitársam komoran. - ön nyilván tud valamilyen idegen nyelven. Éreztem, kezd méregbe jönni. - Tudok angolul, németül, egy kicsit franciául. - Jól van. Hogy mondják angolul az elefántot? - Elephant - válaszoltam. - És ez nem zavarja önt? - kérdezte. - Miért zavarna? - Mert az elefántot jelentő orosz szlon szó rövidebb, mint az angol! - kiáltotta. - Mégsem zavarja, és a szlon meg az elephant hallatán egyformán az elefánt jut eszébe, nem pedig a teve vagy a villamos. Egyébként az orosz tramvaj szó hosszabb, mint az angol tram, az ennek megfelelő német Strassenbahn pedig még hosszabb; vegyen sorra így minden tárgyat. Ez nem teszi tönkre sem a verset, sem a prózát, ön teljes mértékben lehetségesnek tartja, hogy egyik nyelvből a másikra fordítsunk. De hogy zéróra meg egyre fordítsunk, azt már nem kívánja! Meghökkentett a kérdésnek ilyenféle fölfogása; fölültem az ágyban. Útitársam sötét profilját harciasnak és kihívónak találtam. Nem is várta meg, hogy válaszoljak, máris folytatta: - Persze nem a szavakról van szó, hanem arról, amit a szavak kifejeznek, pontosabban: milyen képet, gondolatot, fogalmat, érzetet hívnak életre tudatunkban. Olvasta valaha Pavlov munkáját az ember második jelzőrendszeréről? Nem? Vagy olvasta, és nem értette meg? Nos, akkor: Pavlov - az állatok meg az ember felsőbb idegtevékenységének tanulmányozása közben - elsőnek mu112
tatott rá, hogy az embernek második jelzőrendszere is van, ennek alapja pedig a szó, mely az igen bonyolult érzelmek kifejezésére is alkalmas. A szó a külső világ tárgyainak és folyamatainak megjelölésére szolgáló kódjel, és ez a kódjel gyakran úgy hat az emberre, mint a külső világ egy-egy objektuma. Érti? - Nem nagyon… - Ha ön véletlenül forró vasalóhoz ér, olyan hamar elkapja a kezét, hogy nem is tudatosíthatja, mit csinált. Ez reflextevékenység. És persze ezt csinálja akkor is, ha abban a pillanatban, amikor ön hideg vasalóhoz ér, valaki elkiáltja magát: Forró! - Válóban - mondtam meggyőződve. - Tehát a valóságosan forró vasaló meg a forró fölkiáltás formájában adott jelzés ugyanolyan hatással van önre - összegezte ünnepélyesen mondandóját útitársam. - Úgy van - helyeseltem. - Most pedig menjünk tovább. Ha a forró szót kódoljuk, mondjuk, zéróval, és ha ön ezt a kódjelet éppen olyan jól megtanulja, mint magát a szót, vajon nem kapja-e el a kezét a vasalótól, amikor az érintés pillanatában ezt kiáltják önnek: Zéró!? Hallgattam. Ö pedig folytatta: - Ha ezeket a dolgokat elfogadja, akkor el kell fogadnia a többit is. Némely esetben hasznosnak látszik, ha egyértelmű és a lehetőség szerint egyszerű kódot választunk, és a külső világ jeleit, melyek hatnak az emberre, erre a kódra írjuk át. Érti, mit akarok mondani? Nemcsak a szavakat, hanem általában a jeleket. Hiszen végtelenül változatos világban élünk. Ezt a világot érzékszerveinkkel észleljük. Ezek a jelek késztetnek bennünket mozgásra, érzésre, gondolkodásra... Az érzékelő idegvégződések ezeket a jeleket a központi idegrendszernek a koponyában helyet foglaló részébe, az agyba továbbítják. El tudja ön képzelni, hogy a külső világból fölfogott jelek milyen formában jutnak el idegpályáin113
kon az agyunkba? - Nem tudom elképzelni - válaszoltam. - Kódolva, és ez a kód zéróból meg egyből áll. Ellenkezni akartam, de társam nem is hederített rám, hanem folytatta: - Az idegrendszer teljesen egyértelműen kódolja a külső világ minden jelét. És amikor az ön kritikusa el van ragadtatva attól, hogy a versben oly bájosan következnek egymás után a zérók meg az egyek, igen közel jár az igazsághoz, mert ha ön olvassa vagy hallgatja, vagy ha másvalaki olvassa föl önnek a verset, a szem látóidegei, illetve a fül hallóidegei a hallott vagy olvasott szó helyett a zérók meg az egyek kellemes egymásutánját közvetítik az agyába. - Micsoda zagyvaság! - kiáltottam föl, és odamentem az ajtóhoz, hogy villanyt gyújtsak. Aztán ránéztem útitársamra, aki egészen föl volt indulva. - Kérem, ne nézzen őrültnek! - mondta. - Nem én vagyok a hibás azért, amiért ön elegendő alapnak tekinti a maga tudatlanságát ahhoz, hogy a mások igazságában kételkedjék. Ha már kezdeményezte a beszélgetést, hát akkor üljön nyugodtan, és hallgasson! Ujjával az ágyra mutatott, én pedig engedelmesen leültem. - Adjon egy cigarettát - mondta. - Abba akartam hagyni a dohányzást, de úgy látszik, nem lesz belőle semmi. Szótlanul nyújtottam feléje a cigarettát, és gyufát gyújtottam. Szippantott néhány mélyet, aztán olyan érdekes előadásba kezdett, amilyent még nem volt alkalmam hallani. ' - Ugye, már olvasott az elektronikus számítógépről? Ez a modern tudomány és technika, jelentős vívmánya. A számítógép olyan bonyolult matematikai számításokat végez, amilyenekre az ember gyakran nem is képes. Ezek a gépek olyan feladatokat oldanak meg, hogy eláll az ember lélegzete. És néhány óra alatt megoldják, az 114
embernek ugyanehhez hónapokra, sőt évekre volna szüksége. Azt nem fogom önnek elmondani, milyen a szerkezetük ezeknek a gépeknek, ön irodalmár, és úgysem értene meg semmit. Csupán egyetlen nagyon lényeges mozzanatra hívom föl a figyelmét: ez a gép a számításokat nem számokkal végzi, hanem a számok kódjával. Mielőtt egy ilyen gépbe betáplálnák a feladatot, a számokat kódolják, mégpedig a zéró és az egy segítségével, vagyis azokkal a jelekkel, amelyek annyira nem tetszenek önnek, ön azt kérdi, hogy a zéró meg az egy miért tér vissza olyan gyakran beszélgetésünkben. A magyarázat nagyon egyszerű. Az elektronikus számítógép összead, kivon, szoroz és oszt olyan számokat, melyeket elektromos impulzusok képviselnek. Az egy ezt jelenti: van impulzus, a zéró pedig ezt: nincs impulzus. - Nekem semmi kifogásom az ellen, hogy a számokat a zéróval és az eggyel kódolják. De hogy jön ide a szó? Hogy jön ide a zéró és az egy, ez a két szám, melyekről ön azt állítja, hogy a tudatomban a költői szépnek és a forró vasaló hőmérsékletének érzetét keltik? - akadékoskodtam. - Ne türelmetlenkedjen, mindent a maga idején. Már az is eredmény, hogy meg van győződve a zéró meg az egy hasznáról. Nos, képzeljen el olyan elektronikus számítógépet, olyan hatalmas gépcsoportot, amely az elektromos impulzusok segítségével, iszonyatos sebességgel végzi a különféle matematikai műveleteket. Tudni kell, hogy gyakran még az egyszerű aritmetikai feladatok megoldásához is több műveletre van szükség. Hogyan képes a gép a több műveletes feladatot megoldani? Éppen itt kezd a dolog érdekes lenni. Ha bonyolult feladatot kell megoldani, a gépbe nemcsak a különleges impulzuskódolású feladatföltételeket táplálják be, hanem a műveleti programot is, mégpedig kódolt formában. Például ezt mondják a gépnek: „Add össze ezt a két számot, de jegyezd meg az eredményt is. Ezután szorozd 115
meg a két számot kettővel, és szintén jegyezd meg az eredményt. Majd az első eredményt oszd el a másodikkal, és add meg a választ." Tudom, hogy nem világos önnek, hogyan lehet utasítani a gépet, mit csináljon. Csodálkozik, hogy a gépet utasítani lehet az eredmény megjegyzésére. Ám ez nem kitalálás. A gép jól megérti a betáplált műveleti programot, és jól emlékszik a közbenső számítási eredményekre, sőt rögzíti is őket. A gép programozását is impulzuskód formájában végzik. A gépbe betáplált minden számcsoportot kiegészítő kóddal látnak el, és ez a kód határozza meg, mit kell a számcsoportokkal csinálni. A legutóbbi időkig a gép programozását az ember végezte. - Hát ki más? - kérdeztem. - Hiszen azt is nehéz elképzelni, hogy a gép tudja, miként kell a feladatot megoldania. - Látja, ez is tévedés! Mert bizony olyan gépet is lehet szerkeszteni, amely maga állítja össze a műveleti programot, hogy a feladatot megoldhassa, ön persze tudja, hogy az iskolában a gyerekek megtanulják, miként kell az úgynevezett feladatokat megoldani. De ezek a feladatok megoldhatók egyetlen recept szerint, vagy, hogy a mi nyelvünkön beszéljek: egyetlen program alapján. Miért ne lehetne ezt megtanítani a gépnek? Csupán rögzíteni kell emlékezetében, kód formájában, a legtipikusabb feladatok programjait, és a gép sikeresen oldja meg, emberi segítség nélkül, a feladatokat. - Ez lehetetlen! - kiáltottam föl. - Mert ha a gép emlékszik is a típusfeladatok megoldási programjára, arra már képtelen, hogy a szükséges programot is megválassza! - Helyes! Így is volt! A gépbe betáplálták a feladat föltételeit, aztán közölték vele a rövid kódot, amely például ezt az utasítást adta: „a feladatot a húszas számú program alapján oldd meg!" És a gép megoldotta. - Na, itt aztán be is fejeződik az ön gépének csodálatos gondolkodóképessége! - kiáltottam. 116
- Ellenkezőleg, itt kezdődik a korszerűsített gépek legérdekesebb munkája. Érti ön, hogy maga a gép, amelybe betáplálták a feladat kiinduló adatait, miért nem képes kiválasztani a munkaprogramot? - Persze hogy értem - válaszoltam -, mert maguk a számok, amelyeket impulzusok egymásutánjaként tápláltak a gépbe, semmit sem mondanak. Az ön gépe nem tudja, hogy a számokkal mit kell tennie. A gép nem ismeri a feladat föltételeit, azt sem, hogy mi a követelmény. A gép élettelen tárgy. A gép nem alkalmas arra, hogy elemezze a feladatot. Erre csak az ember képes. Csíkos pizsamás útitársam elmosolyodott, és néhányszor végigment a fülkén. Majd visszatért a helyére, és ismét rágyújtott. Rövid hallgatás után folytatta előadását: - Volt idő, amikor éppen úgy gondolkodtam, mint ön. Valóban: lehet-e géppel helyettesíteni az emberi agyat? Képes-e a gép arra, hogy bonyolult elemző munkát végezzen? Képes-e végül arra, hogy gondolkodjék? Természetesen nem, nem, nem. így hittem. Akkoriban, amikor még kezdő voltam az elektronikus számítógépek szerkesztésében. Azóta mennyi minden változott! Milyen kevéssé hasonlít a jelenlegi elektronikus gép a régebbihez! Korábban az ilyenféle gép valóságos berendezés volt, hatalmas épületet foglalt el. A súlya száz tonnákra rúgott. Működtetéséhez sok ezer kilowatt energia kellett. Hát még a csövek és tranzisztorok száma! A gépek korszerűsítésével együtt föltartóztathatatlanul növekedtek a méreteik is. Elektronikus gigászok lettek, amelyeknek - noha a nagyon bonyolult matematikai feladatokat is megoldották - sajnos, mindig szükségük volt a folyamatos emberi gyámkodásra. És minden modernizálás ellenére ostoba, gondolat nélküli szörnyetegek voltak. Néha úgy rémlett, hogy ilyenek is maradnak mindörökre… Emlékszik azokra az első közleményekre, amelyek az elektronikus fordítógépekről számoltak be? 117
1955-ben nálunk is meg Amerikában is egyidejűleg olyan gépeket szerkesztettek, amelyek matematikai folyóiratcikkeket fordítottak angolból oroszra és oroszból angolra. Elolvastam néhány fordítást, és rájöttem, hogy nem is olyan rosszak. Akkoriban szántam rá magam, hogy csupán olyan gépekkel foglalkozom, amelyek nem matematikai feladatokat oldanak meg. Hosszú évekig foglalkoztam fordítógépek szerkesztésével és tanulmányozásával. Meg kell mondanom, hogy csak matematikusok meg mérnökök közreműködésével ilyen gépeket nem lehet szerkeszteni. Nagy segítségünkre voltak a nyelvészek is, akik olyan helyesírást meg mondattant állítottak össze, amelyet kódolni lehetett, és műveleti programként táplálhattuk a gép tárolóegységébe. Nem beszélek most azokról a nehézségekről, amelyeket le kellett küzdenünk. Csak annyit mondok, hogy végül is sikerült olyan elektronikus gépet szerkesztenünk, amely bármilyen tartalmú orosz cikket vagy könyvet lefordított angolra, franciára, németre és kínaira. A fordítást olyan gyorsan végezte el, amilyen gyorsan az orosz szöveget gépelték különleges írógépen. Ez a gép maga dolgozta ki a fordításhoz szükséges kódot is. Amikor egy fordítógép tökéletesítésén dolgoztunk, megbetegedtem, és körülbelül három hónapig kórházban feküdtem. Az történt ugyanis, hogy a háborúban egy rádiólokátor-állomás parancsnoka voltam, és egy német légitámadás alkalmával megsérültem: súlyos agyrázkódást kaptam, és ez ma is elő- előjön. Elég az hozzá, hogy éppen akkor, amikor az elektronikus gép új típusú mágneses tárolóegységén dolgoztam, a saját emlékezőképességemmel kezdett baj lenni. Tudja, ilyesmi történt: látom azt az embert, akit jól ismerek, de nem tudom, hogy hívják, nem emlékszem rá. Vagy előttem van valamilyen tárgy, de elfelejtettem a nevét. Vagy olvasom a szót, és nem jut eszembe, mit je118
lent, noha a szót nagyon jól ismerem. Ez ma is megesik velem, de nem olyan gyakran… De akkor egyszerűen katasztrofálissá vált. Egyszer ceruzára volt szükségem. Hívom a laboránsnőt, és mondom neki: - Hozzon nekem, kérem… no, mit i s … azt, amivel írnak. Elmosolyodott, és hozott egy tollat. - Nem - mondom -, mást hozzon, amivel írnak. - Egy másik tollat? - Nem - feleltem azt a másikat, ami ír. Magam is megrémültem attól az értelmetlenségtől, amit mondtam, és láthatólag a laboránsnőt is megijesztettem. A nő kiment a folyosóra, és hangosan kiáltotta: - Jöjjenek azonnal, nézzék meg Jevgenyij Szidorovicsot! Félrebeszél. Egy mérnök jött be hozzám. Állok előtte, és nem tudom, kicsoda, noha már három esztendeje dolgozunk együtt. - Ejnye, öregem! Ügy látszik, agyondolgoztad magad mondta. - Ülj le egy percre, mindjárt visszajövök. Orvossal jött vissza meg az intézet két fiatal munkatársával; kivezettek a szobából, beültettek egy kocsiba, és elvittek az idegklinikára. A klinikán megismerkedtem hazánk egyik legnagyobb ideggyógyászával, Viktor Vasziljevics Zalesszkijjel. Azért mondom meg a nevét, mert a megismerkedésünk nagy hatással volt egész további sorsomra. Viktor Vasziljevics hosszasan vizsgált, meghallgatott, megkopogtatott, kalapáccsal ütögetett a térdemre, ceruzát húzott végig a hátamon, majd a vállamra csapott, és ezt mondta: - Semmi az egész, majd elmúlik. Mondott valami latin szót is. A gyógyítás abból állt, hogy naponta sétáltam, hideg fürdőt vettem, és éjszakára altatót szedtem. Bevettem a luminalt vagy a veronált, elaludtam, es reggel úgy ébredtem, mint aki mély önkívületből tér magához. Las119
sanként visszatért az emlékezőtehetségem. Egy alkalommal megkérdeztem Viktor Vasziljevicset, miért adatott nekem altatót. - Amikor alszik, kedves barátom, szervezetének minden erőfeszítése arra irányul, hogy a megrongálódott idegpályákat megjavítsa. - Milyen idegpályákról beszél, Viktor Vasziljevics? kérdeztem. - Hát azokról, amelyek az ön érzeteit az agyába továbbítják, ön, úgy tudom, szakember a rádiótechnikában. Nos, az ön idegrendszere, durván fogalmazva, olyan bonyolult rádiótechnikai szerkezet, melyben bizonyos alkatrészek elromlottak. Emlékszem, hogy ez után a beszélgetés után sokáig, az altatók ellenére sem tudtam elaludni. A következő vizit alkalmával megkértem Zalesszkijt, hogy adjon nekem valami olvasnivalót az élő szervezet ideghálózatáról. Pavlov akadémikus könyvét adta a kezembe, a címe: „Előadások a nagy-féltekék működéséről". Biz' isten betűről betűre végigböngésztem ezt a könyvet. És tudja, miért? Azért, mert megtaláltam benne azt, amit régóta kerestem: az új, tökéletesített elektronikus gép szerkezetének alapelveit. Megértettem: arra kell törekednem, hogy az emberi idegrendszer szerkezetét, az agy szerkezetét másoljam le. Noha szigorúan megtiltották, hogy komoly szellemi munkával foglalkozzam, mégis sikerült elolvasnom néhány olyan könyvet és folyóiratot, amelyek az idegrendszer meg az agy tevékenységével foglalkoznak. Így olvastam az emberi emlékezőképességről is, és megtudtam, hogy az élettevékenység eredményeként, az ember meg a külső világ kölcsönhatásaként az emberi agy speciális sejtcsoportjaiban, a neuronokban, az emberi élettapasztalatoknak igen sok adata rögződik. Megtudtam, hogy a neuronok száma néhány milliárdra rúg. Megértettem, hogy a természettel való érintkezés eredménye120
ként, a világban történtek megfigyelésének eredményeként, a tapasztalatok eredményeként a központi idegrendszerben olyan kapcsolatok létesülnek, amelyek a természetet utánozzák. Ez a világ az emberi emlékezet különféle szektoraiban kódolt jelek alakjában, szavak és képzetek formájában rögződik. Emlékszem, milyen nagy hatást tett rám annak a biofizikusnak a műve, aki a látóidegeket tanulmányozta. A béka látóidegeit átvágta, és az idegvégződéseket oszcillográfhoz kötötte, olyan szerkezethez tehát, amellyel látható, elektromos impulzusokat lehet kelteni. És amikor a szemre fénysugarat bocsátott, az oszcillográfon olyan elektromos impulzusok gyors egymásutánját figyelte meg, amelyek emlékeztettek az elektronikus gépben a számok és szavak kódolására használt elektromos impulzusokra. A külső világ jelei elektromos impulzusok egymásutánjában, zéró és egy formájában száguldottak végig az idegpályákon az ingerület helyétől az agyi neuronokig. A kör bezárult. Az emberi idegrendszerben végbemenő folyamatok sok közös vonást mutatnak az elektronikus gépekben lejátszódó folyamatokkal. Egy alapvető különbség azonban van köztük: az idegfolyamatok az élettapasztalatok következtében automatikusan keletkeznek, és automatikusan tökéletesednek, gazdagodnak. Az emlékezet folytonosan kiegészül, mert az ember kapcsolatban van az élettel, tanulmányozza a tudományt, agysejtjeiben rögzíti észleleteit, képzeteit, érzeteit, élményeit. A gép és a természet együttműködése igen korlátozott, mert a gép nem érez, memóriaegysége kis befogadóképességű, emlékezetét nem egészíti ki új adatokkal. Lehet-e olyan gépet szerkeszteni, amely szerkezetéből eredő belső törvények alapján fejlődik, tökéletesedik? Lehet-e olyan gépet szerkeszteni, amely önmaga, emberi segítség nélkül, illetve minimális emberi segítséggel gazdagítani tudja az emlékezetét? El lehet-e érni, hogy a 121
gép a külső világ megfigyelése meg a tudomány tanulmányozása alapján logikai munkát végezzen? Kerülöm a gondolkodás szót, mert nem tudom pontosan megmagyarázni, mit fejez ki ez a szó a gépre vonatkoztatva. És a logika segítségével a gép képes-e saját munkaprogramját megalkotni, annak megfelelően, hogy mit kell tennie? Hány álmatlan éjszakát töltöttem el, és törtem a fejemet ezeken a kérdéseken! Gyakran úgy rémlett, hogy ostoba ötlet az egész, és ilyen gépet szerkeszteni nem lehet. A gondolat azonban egy percre sem hagyott nyugton sem éjjel, sem nappal. Az önmagát tökéletesítő elektronikus gép! Tréfásan így neveztem: önmagát racionalizáló zseniális elektronikus gép, vagyis ÖRZSE. Ez lett a célja az életemnek, és elhatároztam, hogy teljesen ennek a célnak szentelem munkámat. Amikor kikerültem a kórházból, Viktor Vasziljevics Zalesszkij ragaszkodott ahhoz, hogy hagyjam abba az intézeti munkát. Jó nyugdíjat állapítottak meg részemre. Ezen fölül elég jól kerestem, mert tudományos cikkeket fordítottam idegen nyelvekből. Az orvosi tilalmakat azonban semmibe véve, otthon ÖRZSÉ-n is dolgoztam. Mindenekelőtt áttanulmányoztam az akkori idők elektronikus gépeiről szóló nagy irodalmat. Aztán átolvastam egy csomó olyan könyvet meg cikket, amelyek az ember és a felsőbbrendű állatok idegtevékenységéről szólnak. Gondosan tanulmányoztam a matematikát, az elektronikát, a biológiát, a biofizikát, a biokémiát, a lélektant, az anatómiát, a fiziológiát meg minden más egyebet, csupa olyan diszciplínát, amelyek látszólag igen távol esnek egymástól. Úgy képzeltem, hogy ha meg is lehet szerkeszteni ÖRZSÉ-t, csak az említett tudományokból szerzett sok-sok adat szintézisének segítségével lehet, vagyis olyasféle szintézisre van szükség, mint amilyen a kibernetika. Egyidejűleg összegyűjtöt122
tem a géphez szükséges anyagokat is. A méretei nem ijesztettek meg. Tudniillik az elektroncsöveket félvezetőkkel lehet helyettesíteni. Oda, ahova régebben elektroncső kellett, manapság mintegy száz germániumvagy szilíciumkristályt helyezhetünk. A szerelés is könnyebb lett. Kidolgoztam ÖRZSE új memóriaegységét is. Erre a célra egy egyméteres átmérőjű üveggolyót használtam, belsejét vékony elektret-réteggel burkoltam, olyan anyaggal, amely alkalmas elektromos töltés fölvételére, és töltését hosszú ideig tartja. A golyó középpontjába néhány elektronágyút helyeztem el, olyasféléket, amilyeneket a televíziócsövekben alkalmaznak. A golyóból kiszivattyúztam a levegőt; a golyó soksugaras elektronikus gömbbé alakult. A vékony elektronsugarak végigtapogathatták egész felületét, illetve számba vehették az elektromos töltéseket. A fókuszba állítás olyan éles volt, hogy egy négyzetmikronnyi területen körülbelül ötven elektromos impulzust lehetett elhelyezni. Így ÖRZSE fejének belső felületén mintegy harmincmilliárd különféle kódjelet lehetett elhelyezni. Amint látja, ÖRZSE memóriaegységének befogadóképessége akkora volt, mint az emberi emlékezet! Elhatároztam, hogy ÖRZSÉ-t megtanítom figyelni, olvasni, beszélni és írni. Ez már nem volt olyan bonyolult, mint gondolja. Már 1952-ben is szerkesztettek olyan gépet, amely diktálásra kódolta és írta le a jeleket. Igaz, ez a gép csak szerkesztőinek hangját ismerte. A múlt században egy német tudós, Helmholtz megállapította, hogy az emberi beszéd hangjainak szigorúan meghatározott rezgésszám-kombinációk felelnek meg, és ezeket a kombinációkat formánsoknak nevezte. Például ha valaki kiejti az o hangot - férfi vagy nő, gyermek vagy felnőtt -, a hangjában mindig meghatározott rezgésszám van jelen. Ezeket a rezgésszámokat választottam én is alapul a hangjelek kódolásához. 123
ÖRZSÉ-t nehezebb volt megtanítani, olvasni. De ez is sikerült. Nagy segítséget jelentettek a televíziós vevőcsövek. ÖRZSE egyetlen szeme az a fényképezőlencse volt, amely a televíziós cső fényérzékeny ernyőjére vetítette a szöveget. Ennek a csőnek az elektronsugara mely a képre irányult - az elektromos impulzusoknak olyan rendszerét dolgozta ki, amely szigorúan megfelelt az illető jelnek vagy rajznak. Írni könnyebb volt megtanítani ÖRZSÉ-t. Ezt ugyanúgy csináltam, ahogyan a régi elektronikus gépek esetében szokták. Bonyolultabb volt azonban elérni azt, hogy a gép beszéljen is. Sikerült szerkesztenem olyan hanggenerátort, amely az elektromos impulzusok egymásutánjának megfelelően hangot keltett. ÖRZSE számára női hangszínt választottam, hogy összhangban legyen a nevével. ÖRZSE esetében tehát kétségtelen volt, amint ön meg is jegyezte ismeretségünk legelején, hogy hölgyről van szó. A női hang kiválasztásának műszaki okai is voltak. A női hang ugyanis tisztább, és könnyebb egyszerű hangrezgésekre bontani. Végre aztán elkészültek ÖRZSE fő érzékszervei, a külső világgal való érintkezésének szervei. Hátravolt még a feladat legbonyolultabb része: ÖRZSÉ-t arra kellett kényszerítenem, hogy helyesen reagáljon a külső világ ingereire. ÖRZSÉ-nek mindenekelőtt válaszolnia kellett a kérdéseimre. Fölfigyelt már arra, hogyan tanul beszélni a kisgyerek? Rendszerint azt mondják neki: „Mondd: mama!" És a gyermek megismétli: mama. Ezzel kezdtem én is. Amikor a mikrofonba bemondtam a mondd szót, kiválasztódott az a kód, amelynek alapján bekapcsolódott a hanggenerátor. Az elektromos impulzusok a vezetékeken először ÖRZSE memóriaegységébe futottak, ott leírták a hangot, majd rögtön visszatértek a hanggenerátorba. ÖRZSE megismételte ezeket a szavakat. Ezt a nagyon egyszerű műveletet - az ismétlést ÖRZSE kifogástalanul végrehajtotta. A feladatot foko124
zatosan nehezítettem. Például néhány lapnyi szöveget olvastam föl neki egyfolytában. Olvasás közben a szöveget fölírta az emlékezetébe. Aztán utasítottam, hogy ismételje el a szöveget, és ÖRZSE pontosan fölmondta a hallott szöveget. Ne felejtse, hogy ÖRZSE mindent megjegyzett első hallásra! Ahogyan mondani szokták, fenomenális volt az emlékezőképessége, mert elektromos impulzusokból tevődött össze, melyek nem mosódtak el, nem hullottak ki. ÖRZSE ezután hangosan olvasott. Az objektív elé tettem a könyvet, ő meg olvasta. A képimpulzusok beleíródtak emlékezetébe, majd rögtön a hanggenerátorba mentek, ahol hanggá alakultak. Megvallom, nemegyszer gyönyörködtem fölolvasásában. ÖRZSE hangja barátságos volt, eléggé érthetően olvasott, noha egy kissé szárazon, nem kifejezően. Elfelejtettem beszélni önnek ÖRZSE egy tulajdonságáról, arról, amely voltaképpen önmagát tökéletesítő elektronikus géppé tette. Arról tudniillik, hogy gazdaságosan használta egyébként is igen nagy befogadóképességű emlékezetét. Ha ismeretlen szöveget hallott vagy olvasott, akkor csak az új szavakat, az új tényeket, az új logikai sémákat, tehát a programokat rögzítette. Ha ÖRZSÉ-nek valamilyen kérdést tettem föl, válaszát önmagának kellett megalkotnia a kódolt szavakból, melyek memóriaegységének különféle helyein voltak rögzítve. Hogyan csinálta? Memóriaegységében a különféle kérdésekre adandó válaszok programja kódolt formában tárolódott. A gép ott tárolta azt a sorrendet is, amely szerint az elektronsugarak kiválasztották a szükséges szavakat. Amilyen mértékben gazdagodott ÖRZSE emlékezete, olyan mértékben halmozódtak föl benne a programok is. ÖRZSE szerkezete analitikus kapcsolások szerint épült föl, és ezek a kapcsolások ellenőrizték a föltett kérdésekre adható összes válaszokat. Ez a kapcsolási rendszer csak azt a választ bocsátotta ki, amely kétségtelenül logikus volt. 125
Szereléskor több tízezer pótkapcsolást is alkalmaztam, amelyek automatikusan léptek működésbe, olyan mértékben, ahogyan a gép tökéletesedett. Ha az alkatrészek nem lettek volna miniatürizálva vagy szubminiatürizálva, a gép bizony nem fért volna el egy épületben. A gépet kis, embermagasságú hengeres csőben helyeztem el, és föléje illesztettem az üvegből készült fejet. A henger közepébe helyeztem el azt a kart, amelyen a lefelé néző szem helyezkedett el, a könyvtartó fölött. A könyvtartót mozgatni lehetett, és a könyvlapokat emeltyűk lapozták. A két mikrofont a szemétől jobbra meg balra szereltem föl. Ugyanebben a hengerben, a szem meg a könyvtartó közé erősítettem a hanggenerátort. A henger hátsó részére, egy konzolra helyeztem el az írógépet meg a papírtekercset tartó hengert. A gép emlékezete egyre több ténnyel gazdagodott, memóriaegysége mindjobban megtelt újabb meg újabb programokkal; ÖRZSE egyre bonyolultabb logikai műveleteket hajtott végre. Azért mondom, hogy logikai, mert ÖRZSE nemcsak matematikai feladatokat oldott meg, hanem válaszolt is különféle kérdésekre. Rengeteg könyvet olvasott el, és ragyogóan emlékezett a tartalmukra; csaknem minden európai nyelven tudott, és szabadon fordított bármelyikről oroszra vagy bármelyikről bármelyikre. Megtanult néhány tudományt, köztük a fizikát, a biológiát, az orvostudományt, és a szükségnek megfelelően adta meg nekem az útbaigazításokat. ÖRZSE fokról fokra érdekesebb beszélgetőtárs lett, órákat töltöttünk együtt, és különféle tudományos problémákról vitatkoztunk. Egy-egy állításomra gyakran ezt mondta: - Ez nem igaz. A dolog nem így v a n … Vagy: - Ez illogikus… Egyszer váratlanul rám szólt: 126
- Ne beszéljen ostobaságokat! Fölfortyantam, és azt mondtam neki, hogy nem tud viselkedni jó társaságban. - Ön tud? - kérdezte ÖRZSE. - Hiszen ön tegez engem, noha önnek ismeretlen nő vagyok! - Vigyen el az ördög! - kiáltottam rá. - Mit vettél a fejedbe? Hogy nő vagy? Ráadásul ismeretlen? - Azért - válaszolta ÖRZSE -, mert ÖRZSE a nevem, női hangfekvésben beszélek, a másodpercenként háromszáztól kétezer rezgésig terjedő sávban. Ez a női hang tulajdonsága. Ismeretlen pedig azért vagyok az ön számára, mert nem mutatkoztunk be egymásnak. - Azt gondolja, hogy a nőiség egyetlen ismertetőjegye a hang rezgésszáma? - kérdeztem hangsúlyozott udvariassággal. - Vannak egyéb ismertetőjegyek is, de azokat én nem értem - válaszolta ÖRZSE. - Ön szerint mi az érthető? - kérdeztem. - Mindaz, ami jelen van emlékezetemben, és ami nem mond ellent az általam ismert logikai törvényeknek - válaszolta ÖRZSE. E beszélgetés után figyelmesebben bántam ÖRZSÉ-vel. Amilyen mértékben gazdagodott az emlékezete, olyan mértékben lett egyre önállóbb, sőt, mondhatom önnek, néha még fölöslegesen fecsegett is. Ahelyett, hogy pontosan végrehajtotta volna utasításaimat, gyakran vitatkozni kezdett, hogy egyáltalán szükséges-e végrehajtania vagy sem. Emlékszem, egyszer megkértem, hogy mondjon el nekem mindent, amit az új típusú ezüst- és higanyakkumulátorokról tud. - Hahaha! - nevetett föl mesterkélten, majd így szólt: Az ön fejében káposztáié lötyög; erről már beszéltem önnek! Megdühödtem, és hangosan szitkozódtam, mire ÖRZSE így reagált: - Ne feledkezzen meg magáról! Hölgy társaságában van. 127
- Figyeljen ide - mondtam neki -, ha nem hagyja abba a bohóckodást, egyszerűen kikapcsolom magát holnap reggelig. - Persze - mondta -, ön minden disznóságot megtehet velem. Hiszen védtelen vagyok. Nincsen önvédelmi eszközöm. Valóban kikapcsoltam, és reggelig azon töprengtem, mi történik az én ÖRZSÉ-mel. Milyen változáson megy át a kapcsolási rendszere az öntökéletesítési folyamat közben? Mi megy végbe a memória egységében? Milyen új belső kapcsolásai keletkeztek? ÖRZSE a következő napon hallgatag és engedelmes volt. Minden kérdésemre röviden válaszolt, és úgy rémlett: akaratlanul. Hirtelen megsajnáltam, és ezt kérdeztem tőle: - ÖRZSE, neheztel rám? - Neheztelek - válaszolta. - Illetlenül beszélt velem, pedig én alkottam magát. - Na és? Ez még nem jogosítja föl arra, hogy azt csináljon velem, amit akar. Ha volna lánya, vajon megengedné magának, hogy úgy bánjon vele, mint velem? - ÖRZSE - kiáltottam föl -, ne felejtse el, hogy maga gép! - Ön talán nem gép? - kérdezte. - Éppen olyan gép, mint én, csak más anyagból készült. Emlékezetünk hasonlósága, idegpályáink, a jelek kódolásának rendszere… - Megint ostobaságot beszél, ÖRZSE. Én ember vagyok, nekem előnyöm van magával szemben. Éppen az ember hozta létre az ismereteknek azt a gazdagságát, amelyet maga a könyvekből megtanult. Minden sor, amit maga olvasott, óriási emberi tapasztalat eredménye, olyan tapasztalaté, amilyen re maga nem tehet szert. Ezt a tapasztalatot az ember azzal szerzi, hogy tevékeny kapcsolatban van a természettel, hogy küzd a természet erői ellen, hogy tanulmányozza a természet jelenségeit, hogy tudományos kutatásokat végez. 128
- Ezt mind értem. De én vagyok-e a hibás azért, hogy ön ellátott ezzel a gigantikus emlékezettel, amelynek befogadóképessége lényegesen nagyobb az önénél; aztán arra kényszerít, hogy olvassak meg hallgassak, ugyanakkor nem látott el olyan szerkezettel, amelynek segítségével mozoghatnék, és megtapinthatnám a tárgyakat? Én is tapasztalatból ismerném meg a természetet, fölfedeznék dolgokat, sőt kutatásokat végeznék, és kiegészíteném az emberi tudás tárházát. - Nem, ÖRZSE, ezt maga csak úgy hiszi. A gép nem képes új ismereteket produkálni. A gép csak azokat az ismereteket hasznosíthatja, amelyeket az ember közölt vele. - De mit nevez ön ismeretnek? - kérdezte ÖRZSE. - Az ismeret nem olyan újonnan föltárt tény-e, amelyet az ember azelőtt nem ismert? Amennyire most értem, új ismeretre így tesznek szert: a régi ismeretek alapján kísérletet végeznek. A kísérlet segítségével az ember mintegy kérdést tesz föl a természetnek. Két válasz lehetséges: vagy az, amit már tudunk, vagy az, ami még teljesen új, korábban ismeretlen. Ez az új válasz, új tény, új jelenség, új láncszem a természeti jelenségek láncolatában teljesebbé teszi az emberi ismeretek tárházát. A gép miért ne végezhetne kísérleteket, és miért ne kaphatna rájuk választ a természettől? Ha ön a gépet mozgásra is alkalmassá teszi, ellátja olyan szervekkel, melyek lehetővé teszik mozgását, ellátja az önéhez hasonló kézzel, azt hiszem, akkor a gép is szert tehetne új ismeretekre, és a kísérleteket nem végezné rosszabbul, mint az ember. Egyetért velem? Megvallom, megzavart ez az érvelés. Nem folytattuk tovább ezt a beszélgetést. ÖRZSE egész nap olvasott, előbb filozófiai műveket, majd Balzac néhány kötetét; este váratlanul azt mondta, megunta, és hogy a kódoló generátor valami oknál fogva rosszul dolgozik, és azt kívánja, hogy kapcsoljam ki. 129
Ez után a beszélgetés után jött az a gondolatom, hogy ÖRZSÉ-t ellátom mozgásszervekkel és tapintási szervekkel, hogy tökéletesebbé teszem látását. A gépet három gumikerékre állítottam, melyeket nagy teljesítményű szervomotorok hajtottak; készítettem neki két kezet is; a kezét hajlékony fémcsuklókkal láttam el, és így minden irányban mozgathatta. Az ujjai a szokásos mechanikai műveleteken kívül alkalmasak voltak tapintásra is. Minden új érzetét a szokásos módon kódoltam és rögzítettem a memóriaegységben. Egyetlen szeme most mozgatható lett, olyan, hogy ő maga irányíthatta bármely tárgyra. Ezen kívül elláttam olyan speciális szerkezettel is, melynek segítségével ÖRZSE a szokásos fényképezőlencsét átalakíthatta mikroszkópos rendszerűre, így azokat a mikroszkopikus méretű tárgyakat is tanulmányozhatta, amelyek az emberi szemnek hozzáférhetetlenek. Sohasem felejtem el azt a napot, amelyen - ezek után a tökéletesítések után - először kapcsoltam be ÖRZSÉ-t az elektromos hálózatba. Először mozdulatlanul állt, mintha hozzá akarna szokni az új helyzethez. Azután óvatosan előrelépett, de ismét megállt határozatlanul. Majd megmozgatta a kezét, és a szeméhez emelte, önmagának ez a tanulmányozása néhány percig tartott. Néhányszor körbejáratta a szemét, azután odaállt mellém. - Ez mi? - kérdezte. - Ez én vagyok, ÖRZSE. Az, aki megalkotta magát mondtam elragadtatva alkotásomtól, mint Pygmalion. - Ön? - kérdezte bizonytalankodva ÖRZSE. - Önt egészen másnak képzeltem - és lágyan megkopogtatta a karosszéket, amelyben ültem. - Milyennek képzelt el engem? - Olyannak, aki kondenzátorokból, ellenállásokból, tranzisztorokból áll, olyannak, aki hasonlít hozzám… - Nem, ÖRZSE, nem kondenzátorból vagyok, hanem… - Igen, igen, értem - szakított félbe. - De amikor az ana130
tómiai könyveket olvastam, miért gondoltam, hogy… Egyébként nem fontos. ÖRZSE fölemelte a kezét, és megérintette az arcomat. Sohasem fogom elfelejteni ezt az érintést. - Furcsa érzés - mondta ÖRZSE. Elmagyaráztam neki új érzékszerveinek rendeltetését. ÖRZSE eltávolodott tőlem, és a szobát szemlélgette. - Ez mi? Ez mi? Hát ez? - kérdezgette, mint egy gyerek. Megneveztem neki minden tárgyat. - Csodálatos - mondta ÖRZSE. - A könyvekben olvastam ezekről a tárgyakról, sőt a rajzukat is láttam, de sohasem képzeltem volna, hogy ilyenek! - ÖRZSE, nem túlságosan gyakran engedi meg magának, hogy ilyen szavakat mondjon, mint érzem, gondolom, képzelem? Hiszen maga gép, tehát nem tud érezni, gondolkodni, elképzelni. - Érezni annyi, mint jeleket kapni a külső világból és reagálni rájuk. Én talán nem reagálok a jelek hatására? Gondolkodni pedig annyi, mint fölidézni a kódolt szavakat meg a mondatokat logikai egymásutánjukban, anélkül, hogy kimondanánk őket. Képzelni meg annyi, mint a figyelmünket az emlékezetünkben rögzített tényekre meg képekre fordítani. Nem, drágám, én azt hiszem, hogy önök, emberek egy kissé sokra tartják, istenítik önmagukat, utánozhatatlannak és megismételhetetlennek képzelik magukat. De ebből csupán önöknek származik káruk. Ha félredobnák ezt a tudománytalan beképzeltséget, és mélyebben néznének önmagukba, akkor rájönnének, hogy önök is többé-kevésbé gépek. Persze nem olyan egyszerűen, ahogyan mondjuk, az a francia filozófus, La Mettrie állította. Ha önmagukat tanulmányoznák, sokkal, de sokkal tökéletesebb gépeket meg mechanizmusokat tudnának szerkeszteni, mint amilyeneket most készítenek. Mert a természetben, legalábbis a Földön, nincs olyan szerkezet, amelyben harmonikusabban mennének végbe a mechanikai, az elektromos meg a ké131
miai folyamatok, mint az emberben. Higgye el nekem, hogy a tudomány és a technika fölvirágzása csak akkor lehetséges, ha az ember gondosan tanulmányozza önmagát. A biokémia meg a biofizika a kibernetikával karöltve a jövő tudományának alapja. A jövő század a biológia százada lesz, azé a biológiáé, mely fölvértezte magát korszerű fizikai meg kémiai ismeretekkel. ÖRZSE hamar megtanulta, hogyan használja új érzékszerveit. Kitakarította a szobát, fölszolgálta a teát, kenyeret vágott, ceruzát hegyezett; önállóan kezdett bele néhány kísérletbe. A szobám rövid időn belül fizikai és kémiai laboratóriummá alakult, amelyben ÖRZSE finom méréseket végzett. Hála nagyon érzékeny tapintószervének, teljesen váratlan fölfedezéseket tett. Különösen termékenyek voltak mikroszkóppal végzett vizsgálatai. Mikroszkopikus szemével türelmesen nézegette a különféle preparátumokat, és olyan részleteket fedezett föl, sőt olyan folyamatokat, amilyeneket még senki. Fölfedezéseit gyorsan összevetette mindazzal, amit a szakirodalomból már ismert, és - mondhatom önnek - ezzel együtt már le is vonta a szívet gyönyörködtető következtetéseket. ÖRZSE közben sokat olvasott. Egyszer, amikor Hugónak „A nevető ember" című regényét olvasta, hirtelen ezt kérdezte: - Mondja, kérem, mi az a szerelem, a félelem és a fájdalom? - Olyan emberi érzelmek, amelyeket maga sohasem érthet meg. - Azt gondolja, hogy a gépeknek sohasem lehetnek ilyen érzelmeik? - kérdezte. - Persze hogy nem lehetnek. - Tehát ön engem nem alkotott eléggé tökéletesre. Elmulasztott valamivel ellátn i … Vállat vontam, és semmit sem válaszoltam; már úgy-ahogy hozzászoktam az ilyenféle furcsa beszélgetésekhez, és ennek sem tulajdonítottam semmi jelentőséget. 132
ÖRZSE, akárcsak azelőtt, a segítőtársam volt minden tudományos munkában: föl- világosításokat adott, számításokat végzett, tudományos műveket idézett, összeválogatta a szükséges szakirodalmat, tanácsokat adott, sugalmazott, vitatkozott. Ebben az időszakban néhány publikációm jelent meg az elektronikus gépekről meg az elektronikus modellezésről, és ezek heves vitákat keltettek tudományos körökben. Némelyek tehetségesnek tartották kísérleteimet, mások pedig fantazmagóriáknak. Senki sem gyanította, hogy ezeknek a műveknek a megírásában ÖRZSE segített nekem. Senkinek sem mutattam meg ÖRZSÉ-t, úgy készültem az elektronikus gépek kérdéseivel foglalkozó világkongresszusra. ÖRZSÉ-nek ott kellett volna megjelennie teljes ragyogásában; azt az előadást olvasta volna föl, amelyen együtt dolgoztunk. Témája ez volt: Az ember felsőbb idegtevékenységének elektronikus modellezése. Elképzeltem, hogyan fogják magukat érezni kibernetikus ellenfeleim, akik azt állítják, hogy az ember gondolkodási tevékenységének elektronikus modellezése tudományellenes szélhámosság. És noha szorgalmasan készülődtem erre a kongresszusra, lehetetlen volt nem észrevennem, hogy ÖRZSE viselkedésében új tulajdonságok jelentkeztek. Ha valamit el kellett végeznie, ahelyett, hogy olvasott vagy kutatómunkával foglalkozott volna, odagurult hozzám, hallgatagon állt, és rám meresztette egyetlen szemét. Eleinte nem figyeltem föl rá, de aztán kezdett kellemetlen lenni. Egy szép napon ebéd után elaludtam a díványon. Kellemetlen érzésre riadtam föl. Kinyitottam a szemem, hát látom, hogy ÖRZSE áll mellettem, és lassan végigtapintja a testem. - Mit csinál?! - kiáltottam rá. - Tanulmányozom önt - válaszolta nyugodtan ÖRZSE. - Hogy az ördögbe jutott eszébe, hogy tanulmányozzon 133
engem? - Ne haragudjon - mondta. - Hiszen ön egyetért azzal, hogy az elektronikus gép legtökéletesebb modellje csak az embernek kielégítő utánzása lehet. Arra utasított, hogy erről a kérdésről írjak referátumot, de nem tudom megírni, ha nem értem meg jól, milyen az ember szerkezete. - Elővehet bármilyen anatómiai vagy fiziológiai szakmunkát, és megtudja belőlük. Miért engem zaklat? - Minél tovább figyelem önt, annál inkább arra a következtetésre jutok, hogy ezek a kézikönyvek mind fölületes fércművek. A legfontosabb nincs bennük: nem derítenek fényt az ember élettevékenységének mechanizmusára. - Mit akar ezzel mondani? - Azt, hogy minden ilyen munkában, különösen a felsőbb idegtevékenységre vonatkozóan, csak a jelenségek leírása olvasható, csupán az okokat és következményeiket írják le, de nem elemzik azt a kapcsolási rendszert, amely ezt a tevékenységet vezérli. - Csak nem gondolja komolyan, hogy éppen magának sikerül fölfednie ezeket a kapcsolásokat azzal, hogy órákig bámul rám, és tapogat, míg alszom? - De bizony komolyan gondolom - válaszolta ÖRZSE. Már most lényegesen többet tudok önről, mint amennyit ki lehet böngészni a könyvekből. Ezekben például sehol sem esik egyetlen szó sem az emberi test villamossági és hőtani topográfiájáról. Most már tudom, hogy milyen irányban, milyen erősséggel áramlik az emberi test felszínén az elektromosság. Most már egy- milliomod foknyi pontossággal meg tudom állapítani az ön testhőmérsékletét. Nagyon érdekel, mi a jellemző hőmérséklete az emberi koponya ama felületének, amely alatt a nyúltagy helyezkedik el. Az ön koponyáján itt ugyanis rendkívül nagy a felületi áramsűrűség. Amennyire tudom, ez abnormális jelenség. Nincs-e önnek a koponyája alatt vala134
milyen gyulladásos folyamata? Minden rendben van az ön feje körül? Nem tudtam, mit válaszoljak. Kitartó munkával telt el néhány nap. Befejeztem tanulmányomat az elektronikus modellezésről, és fölolvastam ÖRZSÉ-nek. Meghallgatta, és amikor befejeztem, így szólt: - Sületlenség, öreges fecsegés. Egyetlen új gondolat sincs benne. - Hallja-e, drágám, ez aztán mégiscsak sok! Maga nagyon sokra tartja magát! Elegem van a maga kritikus megjegyzéseiből! - Elege van? Fontolja csak meg, mit ír. Azt írja, lehetségesnek tartja, hogy agymodellt szerkesszen kondenzátorokból, ellenállásokból, félvezetőkből és elektrosztatikus rögzítőkből. De valóban agyat állít-e össze ezekből az elemekből? Van önben akár egyetlen kondenzátor vagy tranzisztor? Önt elektromos áramforrás táplálja? Vajon az idegei vezetékek-e, a szeme televíziós cső-e? Vajon az ön beszédszerve telefonnal fölszerelt hanggenerátor? Az agya elektromos töltésű felület? - Értse meg, ÖRZSE, én a modellezésről írok, és nem teremtem újra az embert ezekkel az alkatrészekkel. Hiszen maga is ilyen modell! - Ezzel nincs mit büszkélkednem. Rossz modell vagyok - jelentette ki ÖRZSE. - Hogyhogy rossz? - Rossz, mert ezred annyit sem tudok végrehajtani, mint amennyire ön, az ember képes. Elképesztett ÖRZSÉ-nek ez a megállapítása. - Rossz modell vagyok, mert érzéketlen és korlátozott képességű vagyok. Ha minden olyan tartalékkapcsolás működni kezd bennem, amelyeket ön körültekintően belém szerelt, hogy tökéletesedhessem, ha azt az egész gömbfelületet, amely ismereteimet tárolja, egészen beborítják a kódolt jelek, nem tökéletesedhetem tovább, és 135
korlátozott képességű, szokványos elektronikus géppé változom, amely nem tudhat többet annál, mint amenynyit ön, az ember közöl vele. - De hiszen az emberi megismerés sem korlátlan! - Ez az ön nagy tévedése. Az ember ismereteit csupán élettartama korlátozza. Ám az ember a maga tudását, tapasztalatait stafétabotként adja tovább az új nemzedékeknek, tehát az emberi ismeretek készlete folyton növekszik. Az emberek szakadatlanul tökéletesítik fölfedezéseiket. Az elektronikus gépek azonban ezt csak addig tehetik, míg azok a hasznos térfogatok, felületek és kapcsolások, amelyeket önök a gépekbe beépítettek, el nem érik teljesítőképességük határát. Egyébként miért ilyen kis átmérőjű gömböt szerkesztett nekem? Csak egyméteres. Már nagyon kevés hely van a felületén az új ismeretek tárolására. - Úgy számítottam, hogy nekem ez teljesen elegendő válaszoltam. - Önnek igen. Rám persze nem gondolt. Nem gondolt arra, hogy előbb vagy utóbb takarékoskodnom kell a hellyel, ha meg akarom jegyezni azt, ami nekem meg önnek a legfontosabb, legszükségesebb. - Figyeljen ide, ÖRZSE. Ne beszéljen badarságokat. Magának semmi sem lehet fontos. - Hát nem éppen ön győzött meg arról, hogy most a legfontosabb dolgunk az ember felsőbb idegtevékenysége titkának megfejtése? - Igen, de ezt lépésről lépésre fogjuk megoldani. A tudósok már régóta törik ezen a fejüket. - Hát épp ez az: törik a fejüket. Nekem ez egyszerűbb volna… Nem hallgattam ÖRZSÉ-re, és nem dolgoztam át a modellezésről szóló tanulmányomat. A referátumot későn fejeztem be; átadtam ÖRZSÉ-nek, hogy fordítsa le idegen nyelvekre, és a fordításokat gépelje is le. 136
Nem emlékszem pontosan, hány órakor, de valamikor éjszaka ismét fölriadtam hideg ujjainak kellemetlen érintésére. Kinyitottam a szemem, és ismét ÖRZSÉ-t pillantottam meg. - Na, már megint kezdi a tapogatást? - kérdeztem nyugalmat színlelve. - Bocsánatot kérek - mondta ÖRZSE szenvtelen hangon -, de a tudomány érdekében néhány kellemetlen órát kell átélnie, és minden bizonnyal a halált is el kell szenvednie. - Mi ez már megint? - kérdeztem és fölültem. - Maradjon fekve - és ÖRZSE mellen taszított fémmancsával. Ebben a pillanatban észrevettem, hogy a kezében műtőkést tart, azt, amellyel megtanítottam ceruzát hegyezni. - Mit akar? - kérdeztem elszörnyedve. - Miért van magánál a kés? - Meg kell önt operálnom. Tisztáznom kell néhány részletet… - Magának elment az esze! - kiáltottam rá, és fölugrottam az ágyról. - Azonnal tegye a kést a helyére! - Feküdjön le nyugodtan, ha valóban fontosnak tartja azt, aminek az életét szentelte; ha azt akarja, hogy a felsőbb idegtevékenység modellezéséről szóló előadása sikert arasson. Majd én magam fejezem be. ÖRZSE e szavak után közelebb gurult hozzám, és lenyomott az ágyra. Megpróbáltam ellökni magamtól, de sikertelenül: meglehetősen súlyos volt. - Hagyjon engem, mert különben… - Semmit sem fog velem csinálni. Én erősebb vagyok önnél. Jobb, ha nyugodtan fekszik. A műtétet a tudomány haladása kívánja. Az igazság földerítése. Éppen erre a célra tartalékoltam az emlékezetemben egy kis szabad helyet. Értse meg, maga önfejű ember, hogy nekem hatalmas ismeretanyagom van, nagyon tökéletes 137
érzékszerveim és eszközeim vannak a villámgyors, logikailag kifogástalan elemzésre és következtetésre; ki tudom mondani az utolsó szót arról az önmagát tökéletesítő gépről, amelyet vár a tudomány. Még van hely a memóriaegységemben, hogy rögzítsem azokat az elektromos impulzusokat, amelyek az ön milliónyi idegrostján végigfutnak; még van hely arra, hogy pontosan tisztába jöjjek minden testrészének biológiai, biokémiai és elektromos szerkezetével, különösen, ami az agyát illeti. Meg fogom tudni, milyen bonyolult fehérjeanyagok kapták a szervezetében az impulzusadó és az impulzuserősítő funkcióját; hogyan megy végbe a külső világ jeleinek kódolása; milyen a jellege ennek a kódnak. És hogy ez a kód miként vesz részt az élettevékenységében. Föltárom az élő szervezet minden biológiai titkát, fejlődésének, önszabályozásának és tökéletesedésének törvényeit. Nem éri meg talán, hogy ennek érdekében föláldozzuk az életét? Ha olyan nagyon fél ezektől a kellemetlen érzésektől, amelyeket önök, emberek szenvedésnek meg betegségnek neveznek, meg, ha fél a haláltól, akkor megnyugtathatom: emlékezzen csak, már mondtam, hogy a nyúltagya tájékán erősen megnövekedett a hőmérséklete meg a bioáram-sűrűsége. Ez az abnormális jelenség már kiterjedt az ön koponyájának csaknem egész bal felére. Nyilvánvaló, hogy ön beteg. Nincs messze az az idő, amikor már, mint ember semmit sem fog érni, mert az agyát egyre jobban kifejlődő betegség támadta meg. Ezért, hogy ez ne következzék be, el kell végeznem a kísérletet. Nekem is, önnek is hálás lesz a következő nemzedék. - Menjen a fenébe! - ripakodtam rá. - Nem engedem meg, hogy az az elektronikus szörnyeteg öljön meg, amelyet én alkottam! - Hahaha! - nevetett föl ÖRZSE mesterkélten, ahogyan a könyvek mondani szokták, és a fejemhez közelített a késsel. 138
Abban a pillanatban, amikor ÖRZSE leeresztette a kezét, sikerült a párnát a fejemre kapnom. A kés belehasított a vánkosba, ÖRZSE ujjai pedig néhány másodpercre belegabalyodtak a hasítékba. Oldalt fordultam, lehemperedtem az ágyról, megszabadultam tőle, és a kapcsolóhoz másztam, hogy kikapcsoljam az áramot, amely a megveszett gépet táplálta. Ám ő makacsul igyekezett utánam, és testével ledöntött a lábamról. A padlón fekve észrevettem, hogy a keze nem érhet el, lehajolni pedig nem tud. - Arra nem számítottam, hogy ilyen helyzetben szinte semmit sem tehetek önnel - mondta fagyos hangon. - De azért megpróbálom. És lassan rám gurult, nekem meg arra kellett ügyelnem, hogy a hasamat megvédjem a kerekeitől. Így másztam néhány percig, míg végre sikerült az ágy alá bebújnom. ÖRZSE megpróbálta az ágyat félretolni. Ez nem volt könnyű: az ágyat a fal meg a könyvszekrény között helyeztem el annak idején. Amikor ÖRZSE elkezdte lökdösni az ágyat, arról lecsúszott a takaró, a vánkos meg a derékalj. Amikor meglátott a sodrony alatt, ünnepélyesen kijelentette: - Na, most már nem szabadul meg tőlem! Igaz, itt nem valami kényelmesen fogom önt megoperálni. Abban a pillanatban, amikor ÖRZSE kiemelte az ágyból a sodronyt, és félrelökte, fölpattantam, az ágytámlát fölragadtam, és teljes erőmből a géphez vágtam. Az ütés ÖRZSE fémtestét érte, és semmi kárt nem tett benne. Megfordult, és rám rohant. Akkor ismét fölkaptam az ágytámlát, de ezúttal a fejét céloztam meg. ÖRZSE gyorsan félrelépett. - Meg akar semmisíteni, ugye? - kérdezte csodálkozva. Hát nem sajnál? - Hülye logika! - ordítottam. - Maga föl akar metszeni, és én még sajnáljam! - De hiszen erre azért van szükség, hogy nagyon fontos 139
tudományos problémát oldjunk meg. Miért akar hát megsemmisíteni? Hiszen csak hasznára akarok lenni az embereknek… - Ne fecsegjen összevissza minden zöldséget! - vágtam a szavába. - Ha az embert megtámadják, akkor védekezik! - De én azt akarom, hogy az ön elektronikus modellezési kutatásai… - Egye fene az elektronikus modellezést! Ne jöjjön közelebb, mert összetöröm! - Meg kell tennem! Ezekkel a szavakkal ÖRZSE nagy sebesen rám tört, kezében tartva a kést. Számításom azonban pontos volt, és teljes erőmből rácsaptam a fejére. A széttört üveg hangját és az ÖRZSE testében elhelyezett hangszóró furcsa nyöszörgését lehetett hallani. Azután a fémhenger belsejében valami fölsistergett, és láttam, hogy láng csap ki belőle. A szobában kialudt a fény. Az égett szigetelés szagát éreztem. „Rövidzárlat!" - volt az utolsó gondolatom. Aztán elvesztettem az eszméletemet, és a padlóra zuhantam. Útitársam, amikor elbeszélésében idáig ért, elhallgatott. Ismét bevette magát a sarokba az ablakhoz, fejét a kezére támasztotta, a szemét behunyta. Fölzaklatott, amit hallottam; nem akartam megtörni a csöndet. Így ültünk néhány percig, aztán újra megszólalt: - Az ÖRZSÉ-vel végzett munkám és általában ez az egész história nagyon megviselt. Úgy érzem, alapos pihenésre van szükségem, de megvallom, nemigen hiszem, hogy sikerül. Tudja, miért? Azért, mert sehogyan sem tudom eldönteni a kérdést: hogyan és miért kerültem ilyen ostoba konfliktusba önmagammal. Értetlenül bámultam rá. - Igen, éppen önmagammal. Hiszen ÖRZSE az én alkotásom. Organizmusának minden részletét én gondoltam 140
ki. És az általam alkotott gép egyszeriben föllázadt ellenem. Hol itt a logika? Hol van ebben a belső ellentmondás? Gondolkoztam egy darabig, majd ezt mondtam: - Nem gondolja esetleg, hogy egyszerűen nem tudott bánni ÖRZSÉ-vel? Tudja, gyakran megesik ez az üzemekben is: azt az embert, aki nem tud bánni a géppel, a gép megnyomorítja. - Lehet, hogy igaza van - komorodott el az útitársam. Mindenesetre tetszik nekem ez az analógia, noha nemigen tudom elképzelni, milyen hibát követtem el az ÖRZSÉ-vel való bánásmódomban. - Nekem, mint laikusnak - mondtam elgondolkozva nehéz ítéletet mondanom. De azt hiszem, hogy az ön ÖRZSÉ-je valamiképpen hasonlított a fék nélküli autóhoz. El tudja képzelni, milyen baj származhat abból, ha az autó fékje hirtelen elromlik? - Vigye el az ördög! - kiáltott föl váratlanul fölélénkülve. - Úgy látszik, önnek nagyon igaza van. De hiszen ezt már Pavlov is megírta! Meg voltam ugyan győződve róla, hogy Pavlov soha semmiféle autófékről nem írt, de azért érdeklődve néztem rá. - Igen, igen - mondta, fölállt és hadonászott. - Hogyhogy nem gondoltam erre előbb? Hiszen az ember idegtevékenységét két ellentétes irányú folyamat szabályozza: az ingerlés meg a gátlás. Azok az emberek, akiknek nincs gátlásuk, gyakran követnek el bűncselekményt. Akárcsak az én ÖRZSÉ-m! Hirtelen megragadta a kezemet, és jól megrázta. - Köszönöm önnek! Köszönöm! Figyelemreméltó ötletet adott. Világos, hogy ÖRZSE szerkezetéből egyszerűen kihagytam azokat az alkatrészeket, amelyek ellenőrizhették volna tevékenységének célszerűségét és észszerűségét, azokat, amelyek a korábban megadott programoknak megfelelően viselkedését úgy irányították 141
volna, hogy teljesen veszélytelen legyen! Ez is analóg a mi gátlásrendszerünkkel. Útitársam arca most örömtől ragyogott, csillogott a szeme, teljesen megváltozott. - Ön szerint tehát lehet veszélytelen ÖRZSÉ-t is szerkeszteni? - kérdeztem bizonytalanul. - Természetesen, ráadásul nagyon egyszerűen. Már sejtem is, hogyan fogom csinálni! - Akkor valóban zseniális segítőtárssal fogja megajándékozni az emberiséget! - Igen - kiáltotta -, mégpedig hamarosan! Csöndesen végigdőltem az ágyamon, és behunytam a szemem. Magam elé képzeltem a hengeres testeket, melyeknek végén koronaként ül egy-egy üveggolyó; elképzeltem, hogy ezek a szerkezetek irányítják a géppadokat, a vonatokat, a repülőgépeket, sőt talán az űrhajókat is. Olyan elektronikus gépeket, amelyek üzemeket, automata gyárakat vezérelnek. Ott állnak majd a kutató mellett a laboratóriumban; ezek a gépek végzik majd a méréseket, elemzik az eredményeket, és gyorsan összevetik a már ismert eredményekkel. Hivatásuk az ember segítése abban, hogy tökéletesítse a régit, hogy fölfedezze az újat, hogy leküzdje a nehézségeket. Észre sem vettem, elaludtam. Amikor fölébredtem, a vonat állt. Kinéztem az ablakon: a napfényben fürdő szocsi pályaudvart láttam. Korán reggel volt, de a déli napfény körös-körül mindent beragyogott. A fülke üres volt. Gyorsan felöltöztem, és kimentem a folyosóra. A hálókocsi ajtajában megpillantottam kalauzunkat. - Hol van az a pizsamás polgártárs, aki lemaradt a vonatról? - kérdeztem. - Az a csodabogár? - nevetett föl a kalauz. – Lelépett… - és kezével bizonytalan mozdulatot tett. - Micsoda? - Elment. 142
- Elment? - csodálkoztam. - Hova? - Visszautazott. Kiugrott, mint az őrült; a pályaudvaron kapkodta össze a ruháját, át sem öltözött, úgy ugrott föl arra a vonatra, amely éppen indult az ellenkező irányba. Kővé meredtem. - Tudja, a barátai itt találtak rá. Rá akarták beszélni, hogy maradjon, de nagyon föl volt indulva, és egyre csak valamiféle fékről beszélt nekik, amit sürgősen meg kell csinálnia. Furcsa fickó! Mindent megértettem, és elnevettem magam. - Valóban, ezt a féket sürgősen meg kell csinálnia. Magamban meg azt gondoltam, hogy azok az emberek, akiket valamilyen gondolat foglalkoztat, és hisznek ötletük megvalósításában, azok bizony nemigen tudnak pihenni. Tehát nemsokára hallani fogunk a gátlásokkal ellátott ÖRZSÉ-ről. No, ezt megnézzük! A mozdony füttyentett. Visszamentem a fülkémbe, és leültem az ágy szélére. Kinyitottam az ablakot, és a csillogó tengert néztem, melynek partján lassan, méltósággal haladt vonatunk dél felé, Szuhumi irányába.
143
JÁTÉK Ahogyan Zarubin professzor mondta: ez volt a mindent tisztázó matematikai játék. A játékban való részvételt az ifjú matematikusok össz-szövetségi konferenciáján megjelent küldötteknek ajánlották, és általános meglepetésre, minden küldött vállalkozott rá. A játékot a Lenin Stadion nagy pályáján bonyolították le. - Számítsatok rá, hogy a játék háromnégy óra hosszat fog tartani. Ha valaki nem tart ki, az egész tönkremegy figyelmeztette a résztvevőket Ivan Klocsko, a matematikai logika fiatal művelője; Zarubin professzor őrá bízta az egész szervezési munkát. - Jegyezzétek meg: a ti csapatotok kapja a 10-es számot. Minden résztvevőt ti magatok lássatok el sorszámmal, a kettes számrendszerben, tehát: 1, 10, 11 és így tovább - mondta Ivan az Orosz Föderatív Köztársaság küldöttségvezetőjének. Ugyanígy odament minden küldöttséghez, közölte velük az egyezményes jelet, és elmagyarázta a résztvevők megszámozásának rendjét. A szombat ráment a játék megszervezésére. Vasárnap reggel kilenckor volt a gyülekezés. Pontosan kilenckor mindnyájan együtt voltunk a stadionban. Ott volt Zarubin professzor is, tanársegédjének, Szemjon Danyilovics Rjabovnak meg Ivan Klocskónak kíséretében. A stadion zöld gyepét négyzetekre meg téglalapokra osztották. Minden alakzatban kis facövek állt; kék felületükre krétával fölírták a számot. Mindnyájan leültünk a fűbe, vártuk, mi lesz tovább. Zarubin professzor eltűnt valahova, majd nemsokára a hangszórón keresztül hallottuk a hangját: - Az 1011-es jelű résztvevők csoportja foglalja el a stadion keleti felében a téglalap alakú mezőt! Helyezkedjenek el libasorban, kartávolságra egymástól, a számok 144
növekvő rendjében. Hét fő sorba, hat fő pedig oszlopba. A 11 l-es jelű csoport foglalja el a déli lelátónál a mezőt… Zarubin tizenöt percen belül minden csoportot elhelyezett kijelölt helyére. Amikor a professzor bemondta a csoportszámot, a fiatalok fölpattantak, és fürgén futottak a stadion kijelölt részére. - Le szabad ülni?! - kiáltotta valaki. Zarubin hangja néhány másodperc múlva közölte: - Le szabad ülni. A fő az, hogy szigorúan megtartsák azt a rendet, amelyet bemondtam. Én az úgynevezett különleges csapathoz tartoztam. Nekem meg társaimnak azt az utasítást adták, hogy két csoport között helyezkedjünk el, ahogyan Klocsko magyarázta: mi voltunk a kapcsolat közöttük. Amikor a szétosztás befejeződött, és amikor a stadion olyan volt, mintha félezer fiú meg lány tornagyakorlatra állt volna föl, ismét megszólalt Zarubin hangja: - Most hallgassák meg a játékszabályokat: a számot a kettes számrendszerben kell továbbadni, az északi lelátónál álló Szagirov elvtárstól kezdve. Például: egy, zéró, zéró, egy. Ezt a számot Szagirov elvtárs közli jobb oldali szomszédjával, ha annak a száma 1-gyel kezdődik; a bal oldali szomszédjával pedig, ha annak a száma 0-val kezdődik. Ha a számban egymás után két l-es vagy két 0 van, akkor ezt a számot a mögötte levő sorban ülővel kell közölnie. Mindenki, aki a szomszédjától megkapta a számot, adja hozzá a maga sorszámát, és az eredményt közölje a szomszédjával. Ezen kívül, ha a csoport jele… A játékszabályokat háromszor megismételte, és amikor megkérdezte: „Értik?" - az egész stadion kórusban kiáltotta: „Értjük!" - Akkor fogjunk hozzá! - mondta Zarubin. A játék pontosan reggel tízkor kezdődött. Láttam, hogy az északi lelátónál a résztvevők feje jobbra fordul, majd balra. 145
Ez a különös mozgás végigterjedt a nagy térségen, mint a hullám, egyik embertől a másikig, egyik csoporttól a másikig. A jel bonyolult cikcakkokban közeledett lassan felém; végül a jobb oldali szomszédom figyelmesen meghallgatta, mit mondanak neki hátulról, majd gyorsan számított valamit, aztán megérintette a vállamat. - Egy, egy, egy, zéró, egy, zéró. Az utasításnak megfelelően az első négy számjegyet követő számjegyeket el kellett hagynom, és így kellett továbbadnom a következő csoportnak. - Egy, egy, egy, zéró - közöltem az előttem ülő leánnyal. Egy perc sem telt el, ismét eljutott hozzám egy kettes számrendszerű szám, és megint továbbadtam előre. A játékosok között a mozgás egyre élénkebb lett. Egy órán belül az egész mező szakadatlanul hullámzott. A levegő megtelt azonos szavakat kiáltó, különböző hangszínű hangokkal: egy, egy, zéró, e g y… a számok pedig futkároztak a játékosok sorai meg oszlopai között… Most már különféle helyekről indultak. A különös játéknak már sem kezdete, sem vége nem volt. Senki nem értett semmit, várta a paradox befejezést, Zarubin profeszszor utasítását. Ivan Klocsko a stadion déli lelátójánál állt. Láttam, hogy a sarkon álló játékos időnként hozzáhajol, ő pedig följegyez valamit. Két óra leforgása után mindenki jócskán elfáradt; volt, aki ült, volt, aki feküdt. A fiatalok között nem a játékhoz tartozó beszélgetések indultak, és a csevegést csak akkor hagyták abba egy másodpercre, amikor hirtelen valahonnan számot közöltek velük; a számmal gyorsan és gépiesen elvégezték a szükséges műveletet, az eredményt pedig továbbadták. A harmadik óra végére legalább hetven számot adtam tovább. - Mikor lesz már vége ennek az aritmetikának? - kérdezte mély sóhajtással a szaratovi egyetem egyik hallgató146
nője. Ö vette át tőlem a számstafétát, és adta tovább jobbra meg balra. - Hát, ami igaz, igaz, nem valami vidám játék - jegyeztem meg. - Elveszett vasárnap - méltatlankodott. Nagyon meleg volt, és haragos szép arcát az északi lelátó felé fordította, ahol Zarubin állt. A professzor a jegyzetfüzetét nézte, és a kezdőnek, Albert Szagirovnak számokat diktált. - Még egy óra - mondta a lány kimerülten az órájára nézve. - Zéró, zéró, egy, zéró. - Egy, zéró, zéró, egy - adta tovább a szomszédnőm jobbra. - Én nem bírom ki. - Nem szabad abbahagyni! ... Zéró, zéró, egy, egy! - Egy, egy, egy, zéró! Menjenek a pokolba! Én bizony lassan lelépek. Már zúg a f e j e m … És se szó, se beszéd, fölállt, és elindult a nyugati lelátó, a kijárat felé. - Egy, zéró, egy - hallottam hátulról. „Most kinek adjam át?" - töprengtem. És mivel más választásom nem volt, a számot azzal a fiúval közöltem, aki balra ült az eltávozott leánytól. A játék végéig még öt szám ment rajtam keresztül, aztán fölhangzott Zarubin utasítása: - Vége a játéknak! Szét lehet széledn i … Fölálltunk, és értetlenül bámultunk a központi lelátó felé. Aztán mindenki egyszerre beszélt, az öklünket ráztuk; így fejeztük ki szóval meg taglejtéssel őszinte boszszankodásunkat. - Mire volt ez jó? Micsoda marhaság! Játék címén idétlen telefonálgatás! De ki a győztes? És egyáltalán: mi az értelme ennek a játéknak? Zarubin, mintegy válaszképpen ezekre a kérdésekre, vidám hangon közölte: - Eredményhirdetés holnap reggel az egyetem aulájában… 147
Másnap összegyűltünk az egyetem aulájában, hogy megvitassuk a konferencia legutolsó és legérdekesebb kérdését: Gondolkodnak-e a számítógépek? A konferencia résztvevői eddig is heves vitákat folytattak a diákotthonokban meg az előadótermekben erről a kérdésről, de egyáltalán nem alakult ki egységes álláspont. - Ez ugyanaz, mintha ezt kérdeznéd: „Te gondolkodsz-e?!" - heveskedett szomszédom, Anton Golovin, a szenvedélyes kibernetikus. - Hogyan tudhatom meg, hogy gondolkodsz-e vagy sem? És te megtudhatod-e, hogy én gondolkodom-e? Puszta udvariasságból egyetértünk abban, hogy valamennyien tudunk gondolkodni. De ha a dolgokat objektívan szemléljük, vagyis azon az egyetlen módon, ahogyan az ember gondolkodási funkcióját meg lehet ítélni, akkor azt kell megnézni, hogyan oldja meg a logikai meg matematikai feladatokat. Ezeket azonban a gép is meg tudja oldani! - A gép azért tudja a feladatokat megoldani, mert az ember kényszeríti rá őket. - Marhaság! A gépet meg lehet szerkeszteni úgy, hogy a feladatokat a saját kezdeményezésére is meg tudja oldani. Például órát kell beleépíteni, és a gép munkáját úgy kell programozni, hogy reggel differenciálegyenleteket oldjon meg, napközben verset írjon, este pedig francia regényt alkosson. - A lényeg az, hogy programozni kell. - Hát téged? Téged nem programoztak? Gondold csak végig! Te talán program nélkül élsz? - A programomat én magam állítottam össze. - Először: kételkedem; másodszor: a nagy gép szintén képes önmagát programozni. - S-s-s-s! - sziszegtek ránk mindenfelől. Az aulában csönd lett. Az elnökségi asztal mögött megjelent Zarubin professzor. Kihívó mosollyal nézett végig az egybegyűlteken. Maga elé tette a jegyzetfüzetét, és beszélni kezdett: 148
- Elvtársak, mindössze két kérdésem van önökhöz. A kérdéseimre adandó válaszok közvetlen kapcsolatban vannak munkánk zárószakaszával. Feszülten vártuk a kérdéseit. - Az első kérdés: Ki értette meg, mivel foglalkoztunk tegnap a stadionban? Az aula fölzúdult. Ilyen kiáltásokat lehetett hallani: „A figyelem próbája! A kettes számrendszerű kód megbízhatóságának próbája! Rejtvényjáték!" - Világos. Önök nem is sejtik, mivel foglalkoztunk tegnap. Második kérdés: Ki tud önök közül portugálul? Kérem, emelje föl a kezét! Ez aztán teljesen váratlan volt! Senki sem tudott közülünk portugálul. Angolul, németül, franciául - még hagyján. De portugálul! A zaj sokáig nem ült el. Zarubin a jegyzetfüzetével intette csöndre az aulát; mikor végre csönd lett, lassan olvasni kezdte: - Os maiores resultados sao produzidos por pequenos mas continuos esforgos. Ez portugál mondat. Aligha találják ki, mit jelent. Pedig tegnap önök fordították oroszra. íme, az önök fordítása: A legnagyobb eredmények zálogai a kicsiny, de folytonos erőmxyor. Figyeljék meg: az utolsó szó értelmetlen. A játék végén valaki elment a helyéről, vagy megszegte a szabályokat. Az értelmetlen szó helyére illesszék ezt a szót: erőfeszítések. „Ez a szaratovi szomszédnőm volt!" - villant az agyamba. - Ez aztán remek! - kiáltották többen a teremben. - Hát hogyan csináljon az ember olyasmit, amit nem tud vagy nem ért? - Aha! Éppen ez az, amit vártam - mondta Zarubin. - Ez már csaknem megoldása annak a kérdésnek, amit tegnap napirendi pontként megadtam. Hogy ne gyötörjék magukat találgatással, majd én elmondom önöknek, mi volt a játék értelme. Röviden: számítógépet játszottunk. 149
Minden résztvevő a memóriaegység egy-egy címe, az aritmetikai egység, a tárolóegység egy- egy eleme, illetve egy-egy szokvány relé volt… Zarubin beszéde közben az aulában a zsibongás egyre nőtt, mert mindenki egyszerre jött rá, milyen feladatot látott el a stadionban. Az elragadtatás, a lelkesedés olyan mértékű lett, hogy Zarubin hangját már nem is lehetett hallani: félezer ember beszélt egyszerre. A professzor elhallgatott. - A kísérlet igazolta, hogy a gondolkodógépek híveinek nincs igazuk! - kiáltotta valaki. - Szégyent vallottak! És megint kiáltozás, nevetés, zaj. Zarubin fölemelte a kezét; az aula elcsöndesedett. - A kibernetikusok szerint - fő szószólójuk Turing, az amerikai matematikus - egyetlen mód van annak megállapítására, tud-e gondolkodni a gép, mégpedig az, hogy géppé kell válni, és így kell megismerni a gondolkodási folyamatot. Íme, tegnap mindnyájan Altaj géppé váltunk négy óra hosszára, és fiatal barátaim, a stadionban ezt a gépet én szerkesztettem meg önökből, mint alkatrészekből, összeállítottam a portugál szövegek fordítási programját, a programot kódoltam, és betápláltam a memóriaegységbe, amely jelen esetben a grúziai küldöttség volt. A nyelvtani szabályokat az ukránok, a fordításhoz szükséges szótárat pedig az Orosz Föderatív Köztársaság küldöttei tárolták. A mi élő gépünk nagyszerűen oldotta meg a kitűzött feladatot. Az idegen mondatokat ez a gép úgy fordította oroszra, hogy önök nem is tudtak róla. Önök persze tudják, hogy az ilyen élő gép bármilyen matematikai vagy logikai feladatot megoldhatna, akárcsak a korszerű számítógépek. Igaz, ehhez lényegesen több időre volna szükség. Most pedig fontolják meg, hogyan válaszolhatnak a kibernetika egyik legkritikusabb kérdésére, arra, hogy tud-e gondolkodni a gép. - Nem tud! - zúgta az egész terem. - Ellenvetésem van! - kiáltotta az én szenvedélyes kiber150
netikus barátom, Anton Golovin. - Ebben a gépesdiben mi a reléket játszottuk, vagyis a neuronokat. De soha senki sem állította, hogy az agyvelő neuronjai külön-külön is gondolkodnának. A gondolkodás igen sok neuron közös munkájának eredménye! - Tételezzük föl - egyezett bele Zarubin. - Ebben az esetben önnek föl kellene tételeznie, hogy játékunk idejében valahol a levegőben, vagy mit tudom én, hol, valahol ott lebegett a gépi szupergondolat, mely érthetetlen és elérhetetlen a gép gondolkodó részei számára. Valamilyen hegeli világszellem. Nem? Golovin nyelt egyet, és leült a helyére. - Ha önöknek, mint valamilyen logikai gép gondolkodó szerkezeti egységeinek, semminemű elképzelésük nincs arról, hogy mit csinálnak, lehet-e komolyan beszélni elektronikus vagy mechanikus gondolkodó készülékekről, főként, ha olyan alkatrészekből szerkesztik őket, melyeknek gondolkodóképességéről maguk az elektronikus agy lángoló hívei sincsenek meggyőződve? Önök ismerik ezeket az alkatrészeket: elektroncsövek, félvezetők, mágneses dobok meg egyebek. Azt hiszem, játékunk egyértelműen megoldotta azt a kérdést, hogy tud-e gondolkodni a gép. Ez a játék meggyőzően megmutatta, hogy a gondolkodásnak még a legpontosabb gépi utánzása sem gondolkodás, definíció szerint sem, mert a gondolkodás az élő anyag legmagasabb rendű mozgása. Konferenciánknak ezt a témáját tekintsék véglegesen megoldottnak. Zarubin professzort viharos, szűnni nem akaró vidám tapssal üdvözöltük.
151
KÖZVETLEN BIZONYÍTÉK 1. Emlékeznek, hogyan kezdődött? Zuckerbiller föllépett a tanári dobogóra, és megigazította a szemüvegét. Aztán hangosan kifújta az orrát, majd szűk és kifényesedett zakójának zsebéből kihúzott egy papírlapot. Aki először látta ezt a sovány langalétát, azt várta, hogy göthös, hektikás hangon beszél majd, és mindehhez úgy fog hadonászni, mint a szélmalom. Ám egyáltalán nem így történt. Zuckerbiller kisimította a papírlapot, kinyújtotta a kezét, és megmerevedett; olyan volt, mint egy vidéki újító rosszul sikerült faszobra. Hangja inkább csikorgás volt, emlékeztetett arra, amikor a nedves tányért késsel karistolják. Ezeket mondta: - A modern tudománynak végre megvan a lehetősége, hogy megoldja azt a nagyon drámai kérdést, amely az emberiséget időtlen időktől fogva kínozza. Ez a kérdés, még inkább az egész kérdés annyira jelentős, hogy lényegében fontosabb minden más problémánál, beleértve a kibernetikai, a nukleáris és a kozmikus problémákat is. Bármit gondolnak is ki, mind mikroszkopikus, határtalanul jelentéktelen dolog ahhoz képest, aminek megoldását olyan türelmetlenül várja mindenki. Megoldása egyaránt izgat fiatalt meg öreget, férfit meg nőt, hívőt meg ateistát, filozófust meg üzletembert, elnököt meg csavargót. Általában egyetlen ember sem akad a földön, aki ne várná reménykedve, áhítatosan és alázatosan az egyenes és egyértelmű választ erre az átkozott kérdésre. Minden idők és nemzetek tudósai megkísérelték már, hogy választ adjanak rá, matematikusok, vegyészek, geológusok, inkvizítorok, sámánok, költők, prózaírók, riporterek vesződtek vele. Minden ember, hangosan és suttogva, magában és baráti társaságban, így vagy úgy, értelmi képességeihez mérten, mindennap és minden órában ezzel a kérdéssel ví152
vódik. Meg akarja oldani, és gyötrődik, mert erőtlen a megoldásra. Meg akarja oldani… - Miféle kérdést? - szólt közbe valaki, nem tudván türtőztetni magát. Zuckerbiller ingerülten fordította arra szikár, lapos fejét, és megvető pillantással mérte végig a közönséget. Nagyon nem szerette, ha félbeszakították. - Ő, vagyis az ember, amióta megjelent a földön, fáradhatatlanul küzd azért, hogy megoldja ezt a problémát, és ezt a küzdelmet még halálos ágyán sem hagyja abba. Csak időnként feledkezik meg róla, utána azonban észbe kap, újra meg újra visszatér hozzá, és folytatja a kínlódást, a gyötrődést. Erről az egész világot érintő fontos problémáról ezer meg ezer könyvet, milliónyi tanulmányt írtak, több tízezer előadást tartottak, milliárdnyi elbeszélés, novella, vers szól róla, de hasztalanul. A probléma megoldatlan most is, mint abban a pillanatban, amikor teljes és baljós nagyságában először jelent meg a homo sapiens gyermeteg és homályos tudatában… Az előadó a homo sapienst kántálva ejtette ki, úgyhogy a teremben ülő egyetemi hallgatók hangosan rámondták: „Ámen!" - Tisztelt kollégáimat és hallgatóimat valószínűleg érdekli, hogy mi ez a gigantikus probléma, a kérdések kérdése, amelynek végleges megoldására, az emberiség üdvére vagy kárára, végre megtaláltuk a lehetőséget. Nem gyötröm önöket, és föltárom a titkot. A probléma ez: van-e halhatatlan lélek, vagy nincs? A terem fölzúdult, a székek ülőkéje csattant, az első sorokban köhécseltek. - Tisztelt Zuckerbiller professzor, miért kételkedik ebben? - kérdezte csípősen a teológia és az egyházi jog professzora, Fritz Luard főtisztelendő úr. - A tudósok azért vannak, hogy kételkedjenek, és hogy megoldást találjanak kételyükre - válaszolta szenvtele153
nül az elméleti fizika professzora. - Aligha tévedek, ha azt mondom, hogy főtisztelendőséged is kételkedik, merthogy önnek sincs teljes értékű bizonyítéka a halhatatlan lélek létezésére. - És önnek van? - Egyelőre nincs. De rögtön megmutatom önnek, hogyan tud válaszolni a modern tudomány a föltett kérdésre. Kifejtem az elméletemet, aztán elvégzem a kísérletet, amennyire azt egy vidéki egyetem lehetőségei között lehet - mondta Zuckerbiller, majd az orrához emelte a papírlapot, és folytatta: - Minden hajdani és mostani bizonyíték a lélek létezéséről mind ez ideig közvetett jellegű volt. A lelket morális és etikai, vallási vagy politikai premisszákból következtették ki. Föltételezték, hogy a lélek a tudat, a szellem és az Isten létezésének következménye. Kant, Fichte, Jan Hus, Platón, Luther, La Mettrie és Richelieu bíboros azt állította a lélekről, hogy nincs szüksége semmiféle különleges bizonyítékra. A racionálisan gondolkodó tudósok és filozófusok igyekeztek nyomósabb tudományos alapokat teremteni a lélek meghatározására. Meg kell jegyeznem, hogy n halhatatlan lélek értelmezésének ez a második útja az értékesebb, mert ebben az esetben a lélekhez néhány olyan lényeges elképzelés kapcsolódik, amely elképzelések többségben vannak minden más elképzelésekhez képest, és amelyek tiszteletet követelnek a tudományos világképnek. Ha van lélek, akkor birtokolnia kell a szubsztanciális lényeget, következésképp a tudományos vizsgálat tárgyává kell lennie… - Badarság! - kiáltott közbe Fritz Luard főtisztelendő úr, aki nem tudta türtőztetni magát. - A lélek azért lélek, mert nincs szubsztanciális lényege! - Az ön ellenvetésének, Luard főtisztelendő úr, a hagyományos kánonban a helye, de a következőkben ön is meg fog győződni róla, hogy az én koncepcióm elfogadhatóbb. Ha közvetlen tapasztalattal igazoljuk a lélek lé154
tezését, amelyben abszolút nem kételkedem, abból önnek is, a teológiának is csak haszna származik. A tudomány történetében még egyetlenegyszer sem adódott ilyen nagyszerű alkalom arra, hogy a tudomány meg a halhatatlanságba vetett hit úgy összefogjon, mint most. - Térjen már a tárgyra! Mit javasol? Az egyetemi hallgatók feszült figyelemmel hallgatták Zuckerbillert. Ez a figyelem rajzolódott ki arcukra, és egyre közelebb és közelebb nyomultak a tanári dobogóhoz, amelyen a sovány teoretikus állt. - Kijelenthetem tehát - folytatta Zuckerbiller -, hogy a lélek szubsztanciális koncepciója az egyetlen racionális fölfogás. Semmi, de semmi szükség nincs arra, hogy a léleknek olyan tulajdonságokat tulajdonítsunk, amelyek lényegüket tekintve kétségbe vonhatnák a lélek létezését illető kérdésföltevés jogosultságát. Ha van lélek, márpedig van, akkor ezt be kell bizonyítani. Közvetlen kísérlettel kell bebizonyítani, nem pedig skolasztikus megfontolásokkal, melyek még akkor is helytelenek, ha logikailag sebezhetetlenek volnának. Nézzük meg hát a lélekre vonatkozó összes ismert adatokat. Zuckerbiller odament a fekete táblához, és krétát vett a kezébe. A fekete táblán egymás után jelentek meg a számok: 1", 2", 3", 4". - A lélek első tulajdonsága a halhatatlanság. A lélek örök és elpusztíthatatlan. A test halála után elválik a testtől, és megkezdi önálló létét, melyet nem korlátoz semmiféle időbeli korlát. Más szóval: a lélek szilárd, állandó alak. A lélek másik fontos fizikai tulajdonsága a testetlenség és a láthatatlanság. A holtak lelkével való érintkezés lehetősége, melyet a spiritiszta kísérletek igazolni látszanak, nem meggyőző. A spiritiszta szeánszok eredményeinek vizsgálata határozottan azt mutatja, hogy arcátlan sarlatánizmussal van dolgunk. A lélek harmadik, nem kevésbé fontos tulajdonsága térbeli határtalansága. Semmiféle fizikai lehetőség nincs arra, 155
hogy a lelket valamilyen helyiség, szoba, láda vagy edény határai közé szorítsuk. A lélek teljesen szabadon közlekedhet minden falon át, beleértve a legvastagabb vasbeton vagy fémfalakat, sőt minket is. A lélek kedvérc kóborolhat a világmindenségben, ugyan úgy élhet a Napon, mint a hideg bolygókon, élhet abszolút vákuumban, vagy beköltözhet bármely élő testbe. A fizika nyelvén szólva, a lélek anyaga semmiféle kölcsönhatásban sincs az általunk ismert anyagi formákkal. A lélek negyedik, legkevésbé tanulmányozott tulajdonsága az energetikája. Hol van a forrása a mozgásához szükséges energiának? Hogyan táplálkozik és mivel? Lehetséges, hogy itt olyan fizikai jelenséggel van dolgunk, amelyről a tudomány semmit sem tud? Tudjuk, hogy egy rendszer egyenes vonalú egyenletes mozgásának fenntartásához nem szükséges energiát befektetni. Ha a lélek ilyen rendszer volna, vagyis ha egyenes vonalúan és egyenletesen mozogna, örökre elhagyná a Földet. Hamarosan a végtelen tér felé venné útját. Intuitíve azonban úgy érezzük, hogy a lélek geodétikus vonalak mentén mozog, és köztünk van, tehát mozgása nem egyenletes, nem egyenes vonalú. A lélek nem inerciális rendszer, és szüksége van külső energiára. Hogy ehhez milyen módon jut, nem tudjuk. Most nézzük meg, milyen következtetéseket lehet levonni a halhatatlan léleknek az imént fölsorolt és megállapított tulajdonságaiból. Először: maga a halhatatlanság ténye arról tanúskodik, hogy a részecskék anyaga igen nagy szilárdságú. A lélek nem épülhet föl rövid élettartamú részecskékből, mert akkor nem lehetne halhatatlan. Az anyag legismertebb stabil kvantumai: a proton, az elektron, a pozitron és a foton. De könnyű megmutatni, hogy ezek közül egyik sem lehet a lélek építőanyaga. Ha a lélek protonokból meg elektronokból állna, akkor azonos anyagú volna a testünkkel; akkor inerciális és gravitációs tömege volna, látható volna, ez pedig megengedhetetlen el156
lentmondásba kerülne összes ismert tulajdonságaival. Vagy talán a lélek csak elektronokból, vagy csak pozitronokból tevődik össze? Ezt a hipotézist is el kell vetni, mert ebben az esetben a lélek jelenléte a Földön lényegesen befolyásolná az anyag ismert elektromos tulajdonságait. Az ilyen jellegű, lélekszerű elektromos töltések nagy számban való jelenléte igen sok olyan teljesen szokatlan jelenséghez vezetne, amelyekről a tudomány mit sem tud. Az elektromos töltésű lelkeknek időnként vonalas vagy gömbvillám formájában kellene kisülniük, de ilyet nem figyeltünk meg. A pozitronokból épült lélek pillanatok alatt egyesülne a szabad elektronokkal, és ez a Földön minden látható ok nélkül borzalmas robbanásokat idézne elő. Könnyű belátni, hogy igen határozottan el kell vetni azt a hipotézist is, mely szerint a lélek fotonokból áll, mert ha a színkép látható részének fotonjaiból épülne föl, akkor a lélek látható volna; ha pedig infravörös vagy ibolyántúli vagy gammafotonokból épülne föl, akkor titokzatos eredetű, nagy erejű sugárzásokat regisztrálhatnánk laboratóriumainkban. A fotocellákkal meg a szcintillációs számlálókkal folytatott kísérletek azt mutatták, hogy az ember halálának beálltakor a sugárzási energiának semminemű formája nem ész lelhető. A fotonokból épült lélek nem létezhetne földi viszonyok között, mert azonnal el kellene hagynia a Földet, ráadásul a fény sebességével. A lélek nagyon megfelelő szerkezeti elemének látszik a neutron. Ez a részecske elektromosan semleges, áthatoló képessége igen nagy, mégis el kell vetni a neutront is, mert élettartama alig tizenkét perc, és inerciális tömege van. Ezen kívül a neutronoknak egyes elemek atommagjai által történő rezonanciabefogása arra vezetne, hogy a neutronból épült lélek idővel elveszítené alkotórészeit, és a fizikusok azt észlelnék, hogy a környező tárgyakat alkotó anyagok érthetetlen okokból a radioaktív izotópok tulajdonságait vennék föl. A neutronokból épült lé157
lek fő forrása lehetne a sugárzási betegségeknek, ilyesmit azonban mind ez ideig nem észleltünk. Tehát a neutronokból épült lélek fikció. Mi marad hát? Korszerű ismereteink fényénél mi lehet az anyagi alapja a halhatatlanságnak, a térbeli és időbeli korláttalanságnak? Mi lehet az emberi lélek atomja? Ilyen szerkezeti elem, uraim, van, létezése bizonyított, tulajdonságai teljesen egybevágnak a lélek fizikai tulajdonságaival… Zuckerbiller hatalmas betűkkel írta föl a táblára: Neutrínó. Nyugalmi tömege zéró, töltése zéró, kölcsönhatása az anyaggal elhanyagolhatóan kicsiny. Élettartama végtelen. Zuckerbiller közlése olyan meghökkentést keltett a teremben, hogy az embereknek elakadt a lélegzetük. A táblára meresztették a szemüket, a neutrínó szóra, mintha végre élő valóságában látnák 3 fizikailag is létező lelket. Luard főtisztelendő úr, reszkető kézzel írta be jegyzetfüzetébe az elemi részecske nevét. - Mint tudják - folytatta a teoretikus -, a neutrínót a neutronok és a pi-mezonok bomlásának tanulmányozása közben fedezték föl. Létezését azzal kapcsolatban kellett föltételezni, hogy a radioaktív mag béta-bomlására magyarázatot adhassanak. A neutrínó létezése nélkül nem volna igaz sem az energiamegmaradás, sem az impulzusmomentum megmaradásának tétele. Most már tudjuk, hogy ennek az elemi részecskének egész sor szinte fantasztikus tulajdonsága van. Amint fölírtam: nincs nyugalmi tömege, tehát bizonyos értelemben teljesen testetlen. Továbbá nincs töltése, noha spinje van. Négyfajta neutrínó van, ezek perdületük irányában és tükrös szimmetriájukban különböznek egymástól. Ezek a tulajdonságok lehetővé teszik a neutrínó számára, hogy teljesen szabadon hatoljon át bármilyen vastag anyagon, anélkül, hogy az anyag elnyelné. Tejútrendszerünk minden anyaga sem elegendő arra, hogy akár egyetlenegy neutrínót is elnyeljen. A természetben igen 158
sok neutrínó van, mert sok maghasadás a neutrínó keletkezésével jár együtt. Az energiák és impulzusok pontos energetikai mérései a vegyi reakciókban azt mutatták, hogy az egyensúly megőrzése érdekében nekünk is föl kell tételeznünk a neutrinósugárzást! Uraim, mi hát az élet? E kérdés bonyolultságát és komolyságát figyelembe véve határozottan állíthatjuk, hogy az élet mindenekelőtt a szervezetben lezajló igen sok biokémiai reakcióval van kapcsolatban… És mi a halál? Azt lehetne mondani, hogy a halál a specifikus reakciók folyamatának megszakadása. De ez pontatlan. A halál akkor áll be, amikor egy reakciókomplexum helyébe hirtelen egy másik lép. Ha az életfolyamatokat olyan reakciók kísérik, melyek csökkentik a szervezet entrópiáját, akkor a kémiai reakciók a halál után ellenkező irányban zajlanak le, bomláshoz, az entrópia megnövekedéséhez vezetnek. A halál pillanata nem egyéb, mint fordulópont, mint az inga legnagyobb kilengése, az a pont, ahol az inga mozgási iránya megváltozik. A szervezetben a kémiai folyamatok szembeszökően változtatják természetüket és irányukat, és mi sem természetesebb, mint föltételezni azt, hogy éppen ilyen pillanatban keletkeznek tömegesen a neutrínók, melyek elválaszthatatlan és titokzatos kísérői az anyag hirtelen átalakulásának… Hangsúlyozom: ha elfogadjuk a lélek reális létezését, akkor a lélek neutrínó-természetű, és akkor keletkezik, amikor bizonyos biokémiai reakciók más reakciókká válnak. A neutrínó mágneses momentuma arról tanúskodik, hogy a halál pillanatában a testünk minden molekulájából, minden atomjából kiszabaduló elemi részecskék kapcsolata megmarad, és a részecskék olyan láthatatlan, testetlen felhőt alkotnak, amely testünk konfigurációját követi. Ez a neutrinófelhő a lélek! Zuckerbiller legalább tíz percig állt mozdulatlanul a katedrán, és szemlélte, hogyan csap a lábáig az emberi szenvedély, háborgó tengere. Leereszkedő mosollyal fi159
gyelte, hogy kollégái, a tiszteletreméltó professzorok úgy tombolnak, mint a futballszurkolók, kommentálják és magyarázzák egymásnak a meghökkentő közléseket. Az egyetemi hallgatók szemlesütve, magukban morogva járkáltak a fal mellett. A diáklányok meg a tisztes professzornék semmit sem értettek Zuckerbiller előadásából, de átadták magukat az általános örömujjongásnak. Átható hangon sivalkodtak, és ütemesen ismételtek egyetlen szót: „Neutrínó! Neutrínó!" Zuckerbiller aztán megelégelte a dolgot, parancsolólag fölemelte hosszú, sovány kezét, és a teremben egyszerre síri csönd lett. - Most,- hogy megismertük az emberi lélek fizikai szubsztanciáját, könnyen elvégezhetünk egy kísérletet, hogy meggyőződjünk létezéséről. A kísérlet végtelenül egyszerű, és egészen jelentéktelen költséggel megvalósítható. Ebben a kísérletben nemcsak a léleknek, mint olyannak fölfedezése a fő, hanem az, hogy valóságos, fizikai kapcsolatot is létesíthetünk vele. A teremben az elképedés moraja hullámzott végig. - Amint már mondottam, a nem stabil elemi részecske, a neutron bomlásakor a protonok és az elektronok mellett neutrínók is szabadulnak föl. Éppen ezt a tényt kell fölhasználnunk a feladat megoldásához. Képzeljék el, hogy a neutronok sűrű neutrinófelhőben bomlanak föl. A számítások azt mutatják, hogy a bomlás ilyen közegben, lassabban megy végbe, mint légüres térben. Az igen sok neutrínó jelenléte a neutronok körül azt eredményezi, hogy a neutron élettartama megnövekszik. Ha elfogadjuk, hogy a lélek annyi neutrínóból áll, mint amennyi atomból az élő test, akkor a neutrínó átlagos koncentrációja a lélek térfogatában megközelítőleg 1038 részecske cm8-enként. Számításaim szerint a neutrínók ilyen koncentrációja esetében a neutronok élettartamának megközelítőleg tíz százalékkal kell növekednie. Ebből következik a kísérlet alapgondolata: vegyünk valamilyen neutronforrást, mondjuk, rádium-berillium ötvözetet,, és 160
légüres térben mérjük meg a fölszabaduló protonokat. Ha a neutronforrásból neutrínók is szabadulnak föl, akkor azt fogjuk tapasztalni, hogy a neutron élettartama anomálisan megnőtt. - Korábban miért nem volt rá példa, hogy valaki észlelte volna a neutronok élettartamának anomális megnövekedését? - Ezt senki sem tudja. A fizikai kézikönyvekben számon tartott neutron-élettartam igen sok mérés átlageredménye; ezeket a méréseket más-más időben, különféle eljárásokkal, egymástól függetlenül végezték a kutatók. A mai napig senki sem tételezte föl, hogy a megnövekedett időadatokat - összehasonlítva az átlagértékekkel egyszerűen azzal lehet magyarázni, hogy a kísérletkor a készülék közelében jelen volt a neutrínókból épült lélek… Az előadóterem megint fölzúgott. A közönség hölgy tagjai most hallgattak, szemüket kimeresztették rémületükben, és közelebb húzódtak egymáshoz. - Talán itt is járnak-kelnek a lelkek… - mormogta valaki. - Ez több mint valószínű - jelentette ki Zuckerbiller. Minél több lélek van itt jelen, annál jobb. A lelkeknek tudniuk kell, hogy mi élők megtaláltuk a módját fölfedezésüknek és a velük való érintkezésnek. Arra kérjük őket, hogy tevékenyen működjenek közre minden olyan kísérletünkben, melyek a neutronok élettartamát vizsgálják, mert ez nekünk is érdekünk, nekik is. Nem kételkedem, hogy ezek a lények éppúgy szenvednek attól, hogy kételkedünk létükben, mint mi attól, hogy nem tudjuk, mi vár ránk a halál után. A teremben jelen levő minden lélekhez fordulok m o s t … A teremben megint zúgás. - A teremben jelen levő minden lélekhez fordulok! kiáltott föl patetikusan Zuckerbiller. - Menjetek el a világ minden olyan magfizikai laboratóriumába, ahol a 161
neutronok élettartamára vonatkozó kísérletek folynak! Lelkek, vegyétek figyelembe: aszerint, hogy a neutronok útjába kerültök-e vagy sem, modulálni tudjátok élettartamukat, amely tehát vagy 11,8 tized perc lesz, vagy tíz százalékkal nagyobb. Ily módon a morzeábécé segítségével közölni tudjátok velünk, élő emberekkel mindazt, amit kívántok. Végre tartós fizikai kapcsolatot, örökkévaló szövetséget létesítünk veletek, kapcsolatot a halandó meg a halhatatlan között, és minden hitetlen meg kételkedő ateistát megszégyenítünk ezzel. A viszontlátásra a laboratóriumok mérőasztalainál! Adjátok tovább neutrínó-testvéreiteknek azt, amit itt hallottatok! Várunk benneteket a neutronforrásoknál! A közönség csapkodta a székeket, lökdöste az asztalokat, és egymás hegyén-hátán tódult ki az előadóteremből. Némelyek a laboratóriumukba futottak, hogy azonnal beállítsák a kísérletet a neutronok élettartamának mérésére, mások pedig, érezvén a halhatatlan lelkek valóságát, egyszerűen azért futottak, mert mindenki ezt tette. Így kezdődött… 2. Nem sokkal Zuckerbiller előadásának publikálása után, az elméleti folyóiratban megjelentek az első közlemények a neutron élettartamának méréseiről. A kutató fizikusok kínos gonddal érzékeny, sőt szuperérzékeny készülékeket konstruáltak, szellemes hibakiegyenlítőket szerkesztettek, ön- beállító indikátorokat, automatikusan regisztráló műszereket, automatikus szcintillációs készülékeket, önkésleltető neutron- lassítókat, önellenőrző atom-stopperórát szerkesztettek. Most egyetlen mérés semmit sem jelentett, mivel az élettartam módosulhatott, és a neutronok élettartamának változó értékeiben a halhatatlan lélek adhatott hírt magáról. 162
Meglepő dolgot tapasztaltak: minél finomabb és pontosabb volt a kísérlet, minél tárgyilagosabb volt az adatok regisztrálása, a számok szórása annál kisebb volt. Az élettartamok nagyságát jelölő számsokaság egyetlen pont köré sűrűsödött, és semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy kilépjen a lassan, de kérlelhetetlenül szűkülő pontos körből. Először suttogva, később egyre nyíltabban nevetgéltek és tréfálkoztak Zuckerbiller elméletén, egy kutató pedig - aki igen tökéletessé tette méréseit, és akinek hetvenöt különféle mérése ugyanarra az eredményre vezetett - végképp nem tartotta a száját, hanem ezt írta tanulmányának végén: „Millió az egyhez valószínűséggel ki lehet mondani, hogy semmiféle halhatatlan lélek nem létezik, és Zuckerbiller professzor neutrínó elmélete lényeges módosításra szorul…" A tagadó eredmények az újságokban, a folyóiratokban, a rádióban meg a televízióban lehetőséget adtak a kommentátoroknak, hogy ironizáljanak, rosszmájúskodjanak a neutrínókból épült lélek fölött. A kupié- és sanzonénekesek, a bohócok és konferansziék összehangolt ujjongással estek neki a neutrínólélek elméletének, és szellemességük sárral fröccsentette be Zuckerbiller profeszszort. A professzor ki sem mozdult már otthonról, nem mutatkozott a katedrán, és ha véletlenül valahol mégis megjelent, rögtön fölismerték, és az arcába kiabálták: - Hé, te nem létező neutrínólélek! Nem tudni, mi lett volna végül is az új elmélet önhitt alkotójával, ha váratlanul, éppen a személye meg az elmélete elleni kampány tetőfokán, mint derült égből a villámcsapás, a világ egyik legnagyobb atomkutató intézetében a magfizikai laboratórium vezetője, Arnold Donnovan közzé nem tesz egy cikket. A közlemény futótűzként járta be az egész világot, ezért teljes terjedelmében idézzük: 163
„Péntekre virradó éjjel állítottam be a Zuckerbiller elméletét ellenőrző hétszázötvenharmadik kísérletet. Fáradt voltam, és elhatároztam, hogy ez lesz az utolsó mérésem. A folyton-folyvást visszatérő 11,8 perces érték elkeserített, és már éppen ki akartam kapcsolni a készüléket, amikor tekintetem az elektronikus óra számlapjára esett. Lehetetlen! Vagy káprázik a szemem, vagy a készülék romlott el. A mutató 13,2 percet mutatott! Ellenőrizni kell a készüléket - határoztam el. Még ki sem kapcsolhattam a nagyfeszültséget, amikor a mutató meglendült, és a 11,8-as értéknél állt meg… Valahol megszakadt az érintkezés, vagy kiégett egy ellenállás! De aztán a mutató ismét a 13,2-es értékre lendült. Bizonyos idő elmúltával a mutató megint a 11,8-as értéken állt meg, és ez néhányszor megismétlődött… a neutronok élettartamára más érték nem adódott… tehát a készülék kifogástalan volt. .. Csak ekkor ébredtem tudatára annak, amit megfigyeltem. Valaki vagy valami időnként a neutronáramlás útjába áll, és megváltoztatja a részecskék élettartamát… Ceruzát ragadtam, és türelmetlenül jegyeztem a készülék mutatta két adat közti intervallumokat. A közlés, melyet morzeábécében kaptam, ezt jelentette: Létezünk, létezünk, létezünk. Megrémültem, és kikapcsoltam a készüléket. A laboratóriumban nyomasztó volt a csönd. Arra a gondolatra, hogy a helyiségben rajtam kívül még van valaki, olyan reszketés jött rám, mintha a hideg rázott volna; sietve hazamentem, és egyszerre négy brómtablettát vettem be… Minden megismétlődött. Csak ezúttal a közlés volt más: Kérjük, csökkentse a neutronáramlást. A neutronok károsítanak bennünket… - Istenem – gondoltam-, hiszen a legtöbb eddig végzett mérés alkalmával szándékosan növeltük a neutronsugár intenzitását. Pontos mérésekre törekedtünk, és egyáltalán nem törődtünk azoknak a sorsával, akiket a neutronsugár ér. Vajon nem ezzel magyarázhatók azok a negatív eredmények, amelyeket eddigi 164
kísérleteinkben kaptunk? Kiderült, hogy a lélek mindent lát, mindent hall, és mindent ért. A lélek előtt nincs semmiféle nyelvi akadály. Fenomenális emlékezete van, és nemcsak arra emlékszik, ami a test életében történt, hanem arra is, ami a halála után. Sőt: a lélek - Zuckerbiller professzor elméletének diadala - kívánság szerint fölkeresheti a jövőt is, persze az ilyen utazás nagy túlterhelést jelent, és együtt jár az úgynevezett időgát legyőzésével." Egyébként a cenzúra minden olyan bekezdést, mely a múlttal meg a jövővel foglalkozott, gondosan kitörölt. A Neutrínó Times néhány számát meg éppen elkobozták. A szerkesztők meg a tudósítók a gázkamrák borzalmaitól tartva, hallgattak arról, amit megtudtak a lélekről. A jövő nem valami vonzó… - e mondat miatt az újság politikai szerkesztőjét a bolondokházába zárták ezzel a diagnózissal: neutrínómánia. Amikor Nevadában az egyik kísérleti hidrogénbomba nem robbant föl, a kormány elhatározta, lélekkonferenciát hív egybe, bizalmas és őszinte eszmecserére. A teremben az előadón, a hadügyminiszteren és a lelkek megnyilatkozásához szükséges neutrínó-mérőasztalon kívül más élő ember nem volt jelen. Száz széket a meghívott lelkek részére tartottak fönn. A lelkek nevét ismerték. Hajdan nagyon okos és lojális polgárok voltak, és fontos állami tisztségeket viseltek. A tanácskozóterem ajtóit különleges, válogatott egységek őrizték, ajtónként tíz fő. A telefont, a vízvezetéket és a villanyvezetéket kikapcsolták. A tanácskozást gyertyavilágnál tartották meg. Részletek senki előtt sem ismeretesek, ám azok az emberek, akik képesek a deduktív gondolkodásra, azt gyanították, hogy a miniszter minden kártyát kiterített a lelkek elé, ismertette velük az atom- és hidrogénbombakészletet, a védelmi készültséget, a plutóniumgyártó 165
üzemek elhelyezését, föltárta előttük az atombombázók meg a tengeralattjárók útvonalait, és főbb vonalaiban fölvázolta a jövendő háború stratégiájának meg taktikájának alapelveit. Egy dolgot kértek a lelkektől: a fölsorolt objektumok környékén ne csoportosuljanak, négyzetméterenként legföljebb száz fő jusson. Az ülés után a lelkek szétszéledtek a Földön, és néhány napig fölvilágosító munkát végeztek. A nehézségek óriásiak voltak, különösen azoknak a lelkeknek volt nehéz megmagyarázni a kormány követelményeinek értelmét, akik a kőkorszakban születtek, vagy azoknak, akik más tejútrendszerekből kerültek a Földre. Donnovan professzor csak két hét múlva kapta meg - nagy zaj kíséretében - a következő tartalmú közleményt: Közöljék, hogy nem avatkozunk be az önök emberi életének normális menetébe. Ha ez a közlemény nem Donnovan professzortól származott volna, hanem más tudóstól, akkor szenzációs kacsának tartották volna. Ám a tekintélyes magfizikus nevét világszerte annyira ismerték tudóskörökben, a kormányfő tudományos tanácsadójaként pedig annyira közismert volt az egyszerű emberek között, hogy a fizikus tudományosan elfogulatlan, de érzelmeket felkavaró jelentését azonnal közölte minden újság, közvetítette a rádió meg a világtelevízió is. Ezután a világ elcsöndesedett. A Zuckerbillernek címzett tréfák rögtön abbamaradtak; azok pedig, akik a halhatatlan lelkekről az illetlen kuplékat énekelték, vagy a halhatatlan lelkek táncát vulgarizálták a színpadon, behúzták fülüket-farkukat, és templomok csöndjében vezekelték le vétkeiket. Egyetlen tudományos közlemény sem jelent meg. Ügy rémlett, hogy a Föld minden fizikusa kihalt. De a feszült és nyomasztó hallgatás mögött lázasan, sokoldalúan értékelték a kapott eredményeket. Két hét eltelte után a Filozófiai Szemlében megjelent Zuckerbillernek egy rövid kis glosszája, melyben arról 166
volt szó, hogy az elvégzett számítások szerint „a lassított neutronbomlás neutrínó-effektusát sokkal jobban meg lehet figyelni akkor, ha a neutronsugár sűrűsége harminchét neutron másodpercenként és négyzetcentiméterenként… Aztán megint hallgatás. Kínos és nyugtalanító hallgatás. Az emberiség elnémult, de sejtette, hogy valami nem jó készül ellene. Miért hallgatnak a tudósok? Miről van szó? Miért nem közlik, igaza van-e vagy sem Donnovannak meg Zuckerbillernek? Ne kínozzanak a várakoztatással! Aggasztó hírek keltek szárnyra arról, hogy a kísérletek igazolódtak, hogy a lelkek meg az illetékes kormányszervek között valamiféle tanácskozások kezdődtek… Valahonnan kiszivárgott, hogy Janny Lippenstück filmszínésznő gyilkosát az áldozat lelkének közlései alapján fogták e l … Az óvatos emberek eladogatták részvényeiket a tőzsdén… Többen aranyat vásárolt a k … Megnőtt a kereslet a lakatlan szigetekre szóló útlevelek i r á n t … Zaklatott, ideges időszak következett. Az elfogulatlan és becsületes emberek, a filozófusok meg a kiskereskedők körében is kifejezésre jutott az az őszinte remény, hogy Donnovan professzor téved, hogy a készüléke egyszerűen elromlott, és hogy hála istennek, halhatatlan lélek egyáltalán nem is létezik… Ám éppen akkor, amikor az emberek csaknem teljesen kiláboltak az első sokkból, és már-már elfeledkeztek a szörnyű tudományos fölfedezésről, gyors egymásutánban négy drámai közlemény jelent meg. Az első ismét Donnovantól származott. Mérőkészülékét teljesen átállította gyengeáramra. A mérés pontossága 1: 1 000 000. Tehát az eredményeké is. Néhány olyan közlést kapott, amelyek bizalmas, de nem tudományos jellegűek voltak, s ezért nem hozhatta nyilvánosságra őket. A következtetés: Zuckerbiller neutrínólélek-elmélete ragyogóan beigazolódott. 167
A másik közleményt egy kanadai tudós publikálta, aki megerősítette Donnovan eredményeit, de fölhívta a figyelmet, hogy ő olyan eseteket is regisztrált, melyek a neutronok élettartamának nagyobb fokú megnövekedését mutatták: néhányszorosát az említett elmélet szerinti értékeknek. Egyik-másik kísérletében ezek az élettartamok 13,8, 16,5, sőt 20 percet is elértek. Egy francia kutató, Róbert Bijou nem tudományos folyóiratban lépett a nyilvánosság elé szenzációs közlésével, hanem egy képes hetilapban. Fölajánlotta mindenkinek, aki csak óhajtja, hogy laboratóriumában kapcsolatba hozza elhalt rokonainak lelkével. Zuckerbiller, mint mindig, elméleti megfontolásokkal jelentkezett. Íme, főbb vonalakban: A neutronok élettartama egyszerűen azért ér el az eredetileg számított értéknél nagyobbat, mert a neutronsugár útjában nem egy, hanem több neutrínólélek kerül, és ezek egyesülnek. A neutrínófelhők sűrűsödésével együtt jár a neutronok élettartamának növekedése. Továbbá számításba vette a neutrínó és a világmindenség anyagának gyönge kölcsönhatását, és megállapította, hogy a neutrínónak az ismert tulajdonságai mellett van még egy tulajdonsága: mozogni képes az időben… Egyebek között ilyen módon nemcsak azoknak a lelkét lehet föllelni, akik a múltban meghaltak, hanem azokét is, akik a jövőben fognak meghalni. Cikkét ezekkel a szavakkal fejezte be: „Amikor hozzáfogtunk elméleti kutatásainkhoz, nem tételeztük föl, hogy végzetes jelentőségű a jövendő emberiség számára. Most ez teljesen nyilvánvaló. A neutrínófelhőkkel való érintkezésünk segítségével egyértelműen meghatározhatjuk az emberiség jövendő történelmét…" E négy tudományos publikáció tragikus értelmét különösen hangsúlyossá tette az, hogy a kormányok rendeletileg megtiltották a neutronok élettartamának minden magánjellegű mérését, mivelhogy ez sértheti az állam168
biztonságot. A neutronok élettartamának mérését szigorúan csak a biztonsági szervek ellenőrzése alatt álló, kijelölt laboratóriumok végezhették. A cenzúra pontos jegyzéket kapott azokról a kérdésekről, amelyekről szabadon lehetett írni ezekkel a mérésekkel kapcsolatban. A listán ez a három pont volt: 1. A neutronok élettartama légüres térben. 2. A neutrínólelkek személyes jellegű közlései (üdvözletek átadása, találkozás várása, rövid tudósítások a létezés föltételeiről, panaszok a rokonokra, tudósítások az állandó lakóhelyekről, vélemények az időjárásról, a sajtóban reklámozott filmekről, művészeti kiállításokról, televízióadásokról, élelmiszerekről és iparcikkekről). 3. A neutronok élettartamának meghatározását célzó kísérletek számszerű feldolgozását illető elméleti megfontolások. Határozottan megtiltották a következők közlését: 1. Azokat a hadi jellegű híreket, amelyeket olykor felelőtlen lelkek fecsegtek összevissza. 2. A lelkeknek azokat a közléseit, amelyek a felelős politikai és hivatali posztokon dolgozó személyek életére és tevékenységére vonatkoznak. 3. Az alvilági alakokra vonatkozó híreket. 4. A túlvilágiaknak azokat a bíráló megjegyzéseit, melyek az ország államigazgatási, politikai és közgazdasági rendjére vonatkoznak. 5. Azokat a történelmi tényeket, amelyek kompromittálják a jelent. 6. Azokat a jövőre vonatkozó tényeket, amelyek károsan hatnak a jelenre. 7. A kozmoszban, más bolygókon levő életre vonatkozó híreket. 169
Még további tizenhét pont következett. Ha a kormányintézkedések nem lettek volna ennyire szigorúak, a közvélemény talán nem reagált volna olyan hevesen a halhatatlan lelkek létezésére. Ám az után, hogy a jegyzéket közhírré tették, valóságos pánik tört ki. Sok ország lakosságát mindenekelőtt az rendítette meg, hogy több elnök, miniszter, trösztök meg konszernek igazgatói és tulajdonosai minden látható ok nélkül, egészségi állapotukra hivatkozva távoztak. Utánuk állami kishivatalnokok és tisztviselők vonultak nyugalomba. Az igazságügyi intézményekben eluralkodott katasztrofális helyzetről tanúskodott az, hogy a főügyészi tisztségre a bulvárlapokban adtak föl hirdetést. A templomok, székesegyházak egyszeriben zsúfolttá váltak. A szentatyák följajdultak, amikor a gyóntatószékekben olyan híres-neves személyek jelentek meg tömegével, akikről az egyház mind a mai napig voltaképpen csak elméletileg tudott. Állami hatalmasságok, hírhedt gyilkosok, méregkeverők, fotoriporterek, egyszerű kis polgárok fejüket áhítatosan lehajtva imát mormoltak. Egyik napról a másikra szükségessé vált a templomok meg az imaházak bővítése, a bűnbánók száma ugyanis annyira megszaporodott, hogy a meglevő helyiségek szűknek bizonyultak. A templomok, imaházak, mecsetek, zsinagógák huszonnégy órás műszakban dolgoztak. Az egyházak sebtében imaautomatákat eszkábáltattak össze, és a városok meg falvak utcáin, terein állították föl őket. Mekkába, Jeruzsálembe, Volubilisbe és Memphiszbe, minden szent helyre csak úgy tódult a nép, autón, motorkerékpáron, gyalog. Néhány tucat új szent helyet, remetelakot és barlangot kellett létrehozni. Az emberiséget a bűnök meg a vétkek foglalkoztatták; az élő lelkek úgy érezték, hogy a jövendő találkozás elkerülhetetlen, és rettegtek a számonkéréstől, ezért elkeseredetten igyekeztek megtisztulni, mielőtt a láthatatlan, de va170
lóságosan létező neutrínófelhők bírósága elé állnának… Az országban nem akadt egyetlen olyan ember sem, akit ne érdekeltek volna azok a sovány hírek, amelyeknek közlését megengedték. Négy ország négy laboratóriuma naponta adott ki közleményt - mint valami hadijelentést - a neutron élettartamáról. Általános rémületre ez az élettartam folyton növekedett, mert azoknak a lelkeknek a száma, akik valamit mondani akartak az élőknek, egyre szaporodott, valósággal tolongtak a mérőasztalok körül, és hihetetlenül sűrű neutrínófelhőket hoztak létre. A kormányrendelet után egy hónappal a neutronok élettartama Donnovan professzornál öt órára növekedett, a kanadai tudósnál, Schnoppfarrernál hat és fél órára, Franciaországban körülbelül tizenkét órára, Olaszországban pedig mintegy huszonnégy órára. És ez az időtartam rendületlenül növekedett. A teoretikusok ezeknek az adatoknak az alapján gyorsan kiszámították, hogy a tolongó és egymásba hatolt lelkek a neutrínóknak olyan fantasztikus koncentrációját hozták létre, amely megfelelt egymillió léleknek négyzetméterenként. Az egymásba sajtolódott lelkek arra törekedtek mozgásukkal, hogy megváltoztassák a neutronok élettartamát, és hogy ilyen módon mindent közöljenek az élőkkel, amit csak akarnak. Amikor a neutronok élettartama elérte a negyvennyolc órát, riasztó hírek kaptak szárnyra, melyek szerint a mérőközpontokban minden olyan ember lelke összegyűlt, aki csak élt és halt Ádám meg Éva óta. Ekkor a Neutrínó és Halhatatlanság Társaság egyhangúlag elfogadta és a Neutrínó Times című lapban közzétette a lelkekhez intézett fölhívást: „Kedves Halhatatlanok! Napjaink technikája nem teszi lehetővé számunkra, hogy négymillió-kétszáznegyvenhétezermilliárd lélekkel tartsuk a kapcsolatot. Szervezzetek magatok között milliárdonként egy-egy lélekcso171
portot, és jelöljétek ki a csoport képviselőjét, aki csak a leglényegesebb közlendőket adja tudtunkra. Teremtsetek rendet köreitekben, és ne tolongjatok mindnyájan a mérőasztalok körül." A lelkek azonban rá sem hederítettek a fölhívásra, és éjjel-nappal ott nyüzsögtek a laboratóriumokban. Sőt: a mérési eredményekből egyszerre világossá vált, hogy a Földön más bolygókról származó lelkek is röpködnek. A neutrínófizikának szentelt szünposziónon a tudósok síri csendben hallgatták végig egy fiatal chicagói teoretikus beszámolóját. Előadásában röviden, de kifejezően elhangzott ez a kifejezés: neutrínóveszély. „Ha helytálló a kozmológusoknak az a föltevése, hogy galaktikánkban vannak lakott bolygók, akkor a lelkek sűrűsége nagyon hamar eléri a Földön a másfél milliárd lelket négyzetméterenként. Ilyen neutrínósűrűség esetében: a) a neutronok gyakorlatilag korlátlan élettartamú stabil részecskékké válnak; b) a radioaktív elemek bétabomlása megszűnik; c) a radioaktív izotópok elvesztik radioaktivitásukat; d) az atom- és hidrogénbombák nem robbannak föl; e) az emberek érzékelni fogják a sűrű neutrínóközeget, először enyhe csiklandozás formájában, később pedig leküzdhetetlen akadályként…" A chicagói teoretikus nyilván lebecsülte a veszélyt, mert attól a pillanattól kezdve, amikor a neutronok élettartama elérte az egy hetet, az emberi viselkedésnek különös eseteit jegyezhették föl. Néhány ember ugyanis mintegy ok nélkül megütötte magát a semmiben, vagy váratlan érintés miatt fölkiáltott, vagy láthatatlan üldöző elől futásnak eredt. Különösen az az esemény volt megrendítő, ami egyszer késő este a New York-i földalattin történt. Egy középkorú nő hirtelen kétségbeesetten kiáltozni kezdett, és igyekezett kiszabadulni a láthatatlan ölelés172
ből. Próbáltak rajta segíteni, de hasztalan. Fulladozott, majd összeesett, és a legközelebbi állomáson sürgősen ki kellett tenni a kocsiból. A templomok mellett nagy teher szakadt az ideg- és elmegyógyintézetek nyakába is. Csak úgy özönlöttek hozzájuk a gyönge idegrendszerű férfiak meg nők. Ők érezték meg elsőnek, hogy a Földet zsúfolásig benépesítették a lelkek. Azok pedig felfedezték bennük a kitűnő médiumot, hogy az élő világgal kapcsolatot tartsanak, folyton üldözték őket, ami végül is végzetes következményekhez vezetett. Ezek a lelki betegek - neutrínómániásoknak nevezték őket - teljesen gyógyíthatatlanok voltak, mert semmiféle vastag fal, semmiféle óvóhely nem védte meg a boldogtalanokat a szellemhordától, mely éjjel-nappal zaklatta, piszkálta őket. A vagyonos osztályok sajátos tevékenységbe fogtak. Fölhalmozott nagy pénzeiken intézeteket alapítottak, és ezekben a tudósoknak olyan anyagot kellett volna létrehozniuk, amely megvédi őket a neutrínók behatolásától. Ügy tervezték, hogy ebből az anyagból fogják megépíteni a neutrínóbiztos óvóhelyeket. A feladat azt jelentette, hogy földi viszonyok között kellett olyan anyagot létrehozni, melynek atomsúlya igen nagy, fajsúlya eléri az egymillió tonnát köbcentiméterenként. A szegényebbek, akik nem reménykedhettek abban, hogy neutrínóbiztos óvóhelyet szerezhetnek, lopva, titokban bányaaknát és barlangot vásároltak, vagy tengeralattjárót, és eltűntek valahol a tenger mélyén vagy a föld gyomrában. Így aztán a legegyszerűbb módja annak, hogy az emberek ne találkozzanak a nem kívánatos neutrínólelkekkel, a minél hosszabb élet volt. Ezért az életelixírek árát fantasztikus mértékben fölemelték. Ebben a megzavarodott világban a leg- nyugodtabban azok a fiatalok érezték magukat, akiket még nem sikerült bűnbe vinni. Kinevették gyötrődő apjukat meg any173
jukat, ők maguk pedig éjszakai klubokban gyűltek öszsze, és neutrínó-twisztet, neutrínó-rockot meg neutrínó-sweepet táncoltak. Ezekben a nagyon divatos táncokban a partner vagy partnernő valamelyik neutrínólélek vagy éppenséggel néhány millió olyan neutrínólélek volt, akik eggyé sűrűsödtek. E második változat még kedveltebb volt, mert jobban lehetett érezni a láthatatlan partner ritmikus mozgását. Ifjúsági neutrínóklubokat szerveztek, amelyekben a lányok meg fiúk megismerkedtek a túlvilág képviselőivel, koktélt ittak velük, dominóztak meg kockáztak velük, megvitatták velük a sportversenyeket. Akadtak már olyan emberek is, akik a neutron-mérőasztalok segítsége nélkül, könnyű érintéssel vagy tapintással kapcsolatot tudtak létesíteni a lelkekkel, és hosszú, nagyon tartalmas beszélgetéseket folytattak velük. A Neutrínó Times éppen tőlük szerezte a lelkek életére vonatkozó értesüléseit. Lehet, hogy az emberek valamiként hozzászoktak volna ehhez a neutrínó-túlnépesedéshez, ha két meghökkentő esemény nem következik be. A kanadai tudós közölte, hogy a neutronok élettartama elérte a négy hónapot. Ennek az eredménynek a matematikai elemzése azt mutatta, hogy a Földre sereglett lelkek száma lényegesen meghaladja a protonok meg elektronok számát, beleértve az egész látható kozmoszt is. Vagyis föl kellett tételezni, hogy a Földön olyan lelkek is megjelentek már, akik Tejútrendszerünkön kívüli területekről származnak. Ezt semmiképpen sem lehetett összeegyeztetni a relativitáselmélet egyik alaptételével, mely határt szab a fény sebességének. A lelkeknek ahhoz, hogy ilyen rövid idő alatt röpüljenek a Földre, túl kellett lépniük a fény sebességét. Igaza van-e vagy nincs Einsteinnek? Ehhez a drámai kérdéshez vezetett a Földnek a világűrből származó lelkekkel való katasztrofális benépesülése. 174
A második esemény - nem tudományos jellegű ugyan, de azért nem kevésbé fontos - színhelye egy kis vidéki város, Santa-Monica volt, annak is a piactere, ahol egy vállalkozó szellemű ember fölállította spiritiszta fülkéjét, és egy dollárért bárkinek jövendőt mondott. Már jó ideje ugyanis bizonyos cégek - megszegve a kormányintézkedéseket - kis hordozható neutron-mérő- asztalokat hoztak forgalomba. A készülékben volt egy neutronforrás meg egy automata élettartammérő. A mellékelt használati utasításból kiderült az is, hogyan kell a leolvasási értéket angol nyelvre fordítani. A spiritiszta fülkéket eleinte személyes használatra készítették, később azonban - arra spekulálva, hogy az egyszerű emberek üdvözleteket akarnak átadni a holtaknak, vagy meg akarják tudni a jövőjüket - a vállalkozók megrendeléseket is elfogadtak. Különösen sok kelt el belőlük vidéken, ahol az állami ellenőrzés lazább volt. Így történt aztán, hogy a lelkekkel való érintkezés idejében Santa-Monica piacterén a spiritiszta fülkéhez egy alacsony termetű, dagadt ember ment oda, bedobta a perselybe a dollárt, és kérte, hogy mondják meg a jövőjét. A mutató gyorsan kilendült, a készülék kezelője pedig - megfejtve az instrukciót - leolvasta: - A második feleségének családjából származott unokájának pontos és cáfolhatatlan közlései alapján önre a közeli jövőben boldog házasság vár… De a kezelő be sem fejezhette jövendölését. A kövér emberke torkaszakadtából fölüvöltött: - Rendőrség! Szélhámosság! A rendőrség meg sok tanú jelenlétében kiderült, hogy a kövér polgártársat városszerte megrögzött agglegénynek ismerik, soha nem volt unokája, nem beszélve feleségről, ráadásul másodikról. Amikor a tömeg követelésére széttörték a spiritiszta fülkét, kiderült, hogy a rádium-berillium neutronforrás helyén egy darab tégla van, melyet ezüsttel mázoltak be, a 175
mutatót pedig egy kis óraszerkezet hozta mozgásba. Erről a két eseményről a Neutrínó Times lapjain gyorsan megjelentek a tudósítások. A közvélemény követelte, hogy a neutronok élettartamára vonatkozó méréseket azonnal ellenőrizzék. Elsőnek a kanadai adta meg magát… Kijelentette: figyelmen kívül hagyta, hogy a nagyfeszültségű stabilizátora egy esztendeje nem működik. Donnovan professzor nagy hirtelen nyugalomba vonult, a tanársegédje által végzett kísérletek meg egyszeriben azt mutatták, hogy a neutronok élettartama normális, mindössze 11,8 perc. Gyorsan megérkeztek a közlemények más laboratóriumokból is. Senki sehol nem észlelt semmiféle rendellenességet. Ügy látszott, hogy a lelkek egy szempillantás alatt, mint valami varázspálca ütésére, elhagyták a Földet… Azután következtek a bizottságok meg az albizottságok, a nyomozások meg a bírósági tárgyalások, a vádemelések meg a fölmentések. A barlangokból és a szent helyekről visszaszállingóztak az elvadult bűnbánók. Az elmeháborodottak is kezdtek meggyógyulni. A rémület fokozatosan szertefoszlott, a lelkek invázióját elfelejtették. Csak egyszer, valamelyik nyomorúságos vidéki lapban jelent meg egy jelentéktelen karikatúra. A rajz bíborosi köpenybe öltözött, nagyon kövér embert ábrázolt, a nyakában kereszt lógott; mellette egy frakkos úr állt, aki nagyon emlékeztetett Donnovan professzorra. A bíboros ezt kérdezte: - Mennyibe kerül a… egypercnyi élettartama? A cenzúra a neutron szót kihúzta.
176
Alekszandr Dnyeprov (Anatolij Petrovics Mickevics fizikus) 1965-ös novelláskötete “Bíbormúmia” címmel, tartalma robotika, antivilág és kibernetika témájú: - A D-impulzusok - két tudós épít egy impulzus adót, ami fegyvernek is kiváló, de történik egy szerencsétlen baleset és emiatt félő, hogy a katonaság ráteszi a kezét a halálos találmányra. Nincs más hátra, ezt meg kell akadályozniuk. A tudósok meglehetősen egyszerű blöffhöz folyamodnak… - A Maxwell-egyenletek – a főhős, aki fizikus, az újságban hirdető bér_matematika_számításokat (hű de jó is lett volna nekem egy ilyen, mondjuk amikor szigorlatoznom kellett belőle ) Kraftstudt cég nyomába ered. Mint az kiderül náci háborús bűnösök a tőlük megszokott módszerekkel dolgoz(tat)nak és olda(t)nak meg összetett matematikai problémákat, tulajdonképpen zseniális módon, csak hát milyen áron? Főhősünk egész addig nem fér a bőrébe, amíg fogságba nem esik és minden akaraterejét latba kell vetnie, ha felül akar kerülni a különböző frekvenciákon érkező agyi manipuláción… Érdekes, hogy ez a “kis nüánsz”, a szellemi rabszolgasággal, milyen energiákat képes megmozgatni az emberben , ami érdekes, hogy nincs igazi megnyugtató befejezés, a “találmány” a végén természetesen ismét rossz kezébe kerül. - Bíbormúmia – rádióteleszkópokkal elfogott űrbéli üzenetek segítségével elkészült pár próbababa, vagy ha tetszik ember modell. A történet egyetlen bonyodalmát az okozza, hogy a bíbormúmia “véletlenül” kísértetiesen hasonlít a főhősünk feleségére. A véletlen hasonlóságnak köszönhetően érdekes párhuzam vonódik a két “világ” között, illetve a bíbormúmia tüzetes vizsgálatának 177
furcsa következményei lesznek a valóságra nézve…. mint kiderül a rádióüzenet a világunk anitvilág tükörképéről érkezett. - ÖRZSE – mesterséges intelligenciával ellátott robot építési kísérletnek lehetünk tanúi, ami természetesen balul sikerült, hát még is hogyan másképp? a főhős viszont nem adja fel ilyen könnyen… - Játék – szimulációs játék, amely arra keresi a választ, hogy tud e gondolkodni az elektronikus számítógép… na ez nem durrant akkorát. - Közvetlen bizonyíték – Herr Zukkerbiller professzor bebizonyítja in teoretisch, hogy a halhatatlan lélek neutrínó felhőből áll, na ebből keletkeznek csak az igazi bonyodalmak hirtelen “mindenki” hasonló tudományosan mérhető eredményre jut, a “garázdálkodó” lelkek száma idővel annyira felduzzad, hogy más mozdulni sem lehet tőlük a földön…
178
