BILENKIN
Hullámverés a Marson TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS ELBESZÉLÉSEK
KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK SZERKESZTI KUCZKA PÉTER
KOZMOSZ KÖNYVEK BUDAPEST, 1969 2
TARTALOM FURCSA LÁNY......................................................... 4 A SZÉLES LÁTÓKÖR ELŐNYE..........................12 MEGJELENIK A ZSIRÁF..................................... 25 A SZORGALMAS TANULÓ MEG A LÁTHA TATLAN EMBER...............................................................37 MIÉRT?.................................................................... 43 LECKE A RELATIVITÁSBÓL.............................46 EGY POROS ÖSVÉNYEN..................................... 53 HULLÁMVERÉS A MARSON..............................59 TÚL A NAPON.........................................................69 LESZÁLLÁS A MERKÚRON............................... 83
3
FURCSA LÁNY
Jól harapott a hal, így hát észre se vettem, hogy lóg az eső lába. Egyszerre csak üvegcsengésű csöppek táncol tak a rugalmas vízen, és halkan megzendült a folyó. Gyorsan szaporodtak a vízen a himlőhelyek, úgyhogy befutottam egy gabonaszárító viharvert védőtetejének oltalma alá. Az száraz hely volt, és a napvilág után sö tétnek hatott; az avas szalmában egerek surrogtak. Nem tűnt rögtön a szemembe az a kicsiny emberi alak, amely egy cölöphöz lapult, és csak egy perc múlva fedeztem fel a tizenkét év körüli kislányt. Mindene hegyes, vé konyka és aránytalan volt: naiv orrocskája, lenszőke varkocsa, sovány válla a kartonruha alatt és összekarco lászott, meztelen térde. De tágra nyitott szürke szemével komolyan és merően nézett. Az éji madaraknak van eh hez hasonló tekintetük. - No, ez most tartós lesz - jegyeztem meg, csak hogy mondjak valamit. - Nem, nem úsznak buborékok a vízen. Hangja rekedtes volt és meggyőző. Szinte oktató. Még csak nem is nézett felém. Elmosolyodtam úgy, ahogy csak a felnőttek szoktak mosolyogni: barátságosan és leereszkedően. - Honnan tudod? - Tudom, és kész. Mindig így szokott lenni. „Hm - gondoltam. - Talán csakugyan van valami össze függés: minél nagyobb a légnyomás, valóban annál ne hezebben képződhet buborék. No, majd meglátjuk!" - De holnap lesz eső meg eső. Tartós! - mondta a kis lány. - A meteorológia jó időt ígér. - Mégis rossz lesz. Vállat vontam. A kislány végül kegyeskedett rám pillantani. Sandán, bizalmatlanul. 4
- Mert ott szivárvány van. - Milyen szivárvány? - Szép. És ragyog; ragyog… - De hol?! Valahová észak felé intett a fejével. - Így hát maga se látja. Soha senki se látja. Pedig olyan szép. Egy kissé meghökkentem. Hogy zavaromat leplezzem, még egyszer végignéztem a látóhatáron. Szürke esőfá tyol mindenütt. - Te csak képzelődöl… A lányka szörtyentett egyet az orrával. - Mindenki ezt m o n d j a … és senki se látja. Pedig én becsületes vagyok. Valahogy nem is tudtam, mit feleljek. - A papának is így szoktam mondani - folytatta közö nyös, fakó hangon. - Eleinte szíjjal vert, hogy ne képze lődjek. F á j t … pedig én egyáltalán nem képzelődöm. - Jó, de hát most nincsen semmiféle szivárvány. - Van. - Hányadik osztályba jársz? - próbáltam másra terelni a szót. - Negyedikbe. A gallérom mögé esett egy csöpp, szárazabb helyre hú zódtam, úgyhogy most már közvetlenül a kislány mel lett álltam. - És hogy s mint? Érdekes ott nálatok az iskolában? - Csúfolnak. - Miért? - Nem mondom meg. Hallgattunk egy darabig. Előttünk zuhogó csöppek füg gönye lebegett, de ettől még észre lehetett venni, hogy a távolban világosodik. Ott a kékség szemlátomást áttüne dezett a foszladozó fellegeken. „Igaza van a kislánynak, nemsokára eláll az eső - fordult meg a fejemben. - Kíváncsi vagyok, nem vitte-e el az ár a horgászbotomat." Fejem magasságából jól láthattam e fura csitri szőke ha 5
jának választékát és domború homlokát, ezét a kislá nyét, aki a gúnyolódást, sőt a verést is semmibe véve, makacsul védi a jogát, hogy lássa azt, ami nincs. - Te bizonyára szereted a meséket - szóltam. - Nem, az mind kitalálás. - És mit csinálsz most itt? - tértem át más témára. - Sétálok. Ez érdekes. - Miért? Lyukas tornacipőjének az orrára nézett, és nem vála szolt. - No, én megyek - mondta aztán határozottam. - A maga horgára meg hal akadt. - Várj, még nem állt el az eső. De szinte csak azért is, hogy rám cáfoljon, még a cse pergés is megszűnt. Kiszabadult a napsugár, és meleg fénykörében nedvesen ragyogni kezdett minden. A kislány ráérősen, hátra se pillantva beleballagott a körbe. És szavamra, úgy tetszett, hogy ő ennek a meleg fénykörnek a középpontja, és hogy a sugár engedelme sen követi. De ez persze csak a képzelet játéka volt. Amikor odaértem a parthoz, az úszó valóban le-leme rült. Rövid harc után kihúztam egy sügért, amely már megmohosodott az öregségtől; kétségbeesetten lobogtat ta hátuszonyát, csapkodott a farkával, és mindenképpen tiltakozott az ellen, hogy kivegyék éltető eleméből. Aranyszegélyű kerek szeme vakon meredt a zöld nö vényzetre meg a napra. De a zsákmány most már jóval kevésbé érdekelt, mint a kislánnyal való találkozás. Hazatérve kérdezősködni kezdtem róla a háziasszonyomtól, egy fekete ruhás öreg nénitől, aki - nesztelenül, mint a denevér - örökké a fa zekak, az edényrudak, a köcsögök és más házi eszközök közt sürgött- forgott. - Akkor biztosan a Pahom Nyurkájával találkoztál, lel kem - válaszolta éneklő hangon. - Derék kislány… Felsóhajtott, és ráncos arca szomorú kifejezést öltött. Derék, csak egy kicsit különös. - És miben különös? 6
- Azt én meg nem mondanám, de különös… - Bogaras, vagy mi? - Ne-em… Csak olyan furcsákat beszél. Pahom már a doktorhoz is elvitte Tyeljakovóba, de az nem talált sem mi bajt, csak annyit mondott: „Jól kell etetni..." Többet nem tudtam kiszedni belőle. Csöndes, gyanakvó este volt. Idegesen hunyorogtak a csillagok a távolban, a száraz, fekete ködben kék villá mok lobbantak fel, majd hosszú idő múltán tompa, fe nyegető dörej hallatszott onnanfelől. A mennydörgés hízelgésnek is beillő fenyegetéseitől egy csöppet se félve, leányok haladtak el előttem. Vilá gos ruhájuk súlytalanul libegett az út homályos szalagja fölött arrafelé, ahol már egy harmonika zihált, és néhány kis lámpás fénye pislogott. A nagylányok nyomában szórványosan feltünedeztek a vékonyka csitrik, akiket még nem vettek be a mulatságba, de az már csábítóan vonzotta őket. A házzal átellenben álló csűr volt a szállásom. Nem tud tam aludni. Az idegeim - mint falun, hirtelen időválto zás előtt máskor is - nagyon érzékenyen felfogták a ter mészetben végbemenő távoli, ismeretlen lökéseket. Fü lem feszülten figyelte a csöndet. És mivel sötét volt kö rülöttem, mivel u természeten nyugtalanság uralkodott, a tudatom, érthetetlen állatszimbólumok hívására vála szolva, mintha a homályos végtelenben lebegett volna. „Mégiscsak igaza volt a kislánynak… - gondoltam éber félálomba merülve. - Elromlik az idő…" - … Mondd el, mondd el, ne félj! Egy hang felriasztott szendergésemből, és én, akár a megvakított sügér, eleinte nem tudtam felfogni, hol va gyok, és mi vesz körül. Aztán az eszmélet meghatározta az ágy elhelyezését a csűr falához viszonyítva, a csűrét az egész faluhoz viszonyítva, és így tovább, amíg utoljá ra minden végleg a helyére került, ha időben nem is, legalább térben. Ekkor ráébredtem, hogy a falon túl álló kispadon - mondhatni közvetlenül a fülem mellett - be szélgetnek. 7
- Nem akarom … - hallottam a választ, és felfüleltem, mert a Nyura hangja volt, azé a kislányé, akivel napköz ben találkoztam. - Ó, mindjárt lesz itt jó mulatság! - vihogott egy női hang. - No, ne kényeskedj, ne kéresd magad - unszolta az első hang. Megismertem: a vastag ajkú Fegykáé. - Nem akarom, megint kinevettek. Engedj! - Te jársz a sarkunkban, mintha pórázon vezetnénk, de ha unatkozunk, akkor „engedj"… - szólt haragosan a nő. Azt is kitaláltam, hogy ez a hang kié: a pirospozsgás, szép Másáé. - Hát mi vagyok én nektek, játékszer? - suttogta Nyura. - Rajta, rajta! - biztatta Fegyka. - No, hát mit láttál ott, a Csörgő Kútnál? Tudod, Masa, nekigyürkőztünk, hogy csupa mulatságból megmártsuk, ő meg elkezd nekünk hamukázni: „Jaj, fiúk, várjatok, mit látok én!..." - És megmártottátok? - érdeklődött gyakorlatiasan egy újabb hang. Ezt nem ismertem. - Aha… - Bolondok! Ott hideg a víz, könnyen meghűlhetett vol na. - Csak a tóban… - Akkor oda se neki. Nosza, rajta, Nyura, mesélj! Én szeretem hallgatni, Masa: érdekes, különb, mint a rádió. - Eltaláltátok, kit hallgassatok: egy kis bolondot - felelte női következetlenséggel Masa. Én idegen létemre is megsajnáltam Nyurát, a fiúk he lyett meg elszégyelltem magamat. Felugrottam, hogy felöltözzek, kimenjek, és véget vessek ennek a csúfoló dásnak. De ekkor meghallottam Nyura válaszát: - No és, lehet, hogy kis bolond vagyok, de azért látom azt, amit te nem látsz. A fiúk hahotára fakadtak. Én megdermedtem saját felfe dezésemtől: a kislány hangjában nem volt semmi sértő döttség! Nem sebezte meg a „kis bolond" szó, nyilván annyira megszokta már. Persze, hisz ezt vágták a fejé 8
hez egész rövid életén á t … Az a csoda, hogy Nyura még nem ismerte el végleg: környezetének joga van ah hoz, hogy ővele másképp bánjanak, mint másokkal! Ez zökkentett ki engem a kerékvágásból. Felháborított a vele való bánás, az ő félénk tiltakozása, és még csak eszembe se jutott, hogy a többiek számára ez a szabá lyos. Köztük az ő számára is. Nem sokáig kellett várnom feltevésem igazolására. - Kezdd el, Nyurka - következett a parancs. - Ha elmon dod, kapsz egy almát. Ezt Fegyka mondta. - De nem nevettek ki? Valaki felkacagott. - Nem. - Becsületszavadra? - A legeslegbecsületesebb szavamra… Őneki elég volt ez a csekélység i s … Komoly, „asszo nyos" hangon elkezdett beszélni valamiféle foltokról „feketék, mint a paca" amelyekből sok van a föld alatt. Szeszélyes alagutakról, barlangokról, amelyek feltárul tak a szeme előtt, meg arról a sok hihetetlen dologról, amelyekkel tele volt a képzelete, és amelyekről mohón vágyott mesélgetni. Kitalálása meggyőző volt, és nyil vánvalóan hízelgett neki, hogy őnála idősebbek jófor mán közbeszólás nélkül hallgatják, sőt egy pillanatra el is hiszik, ahogy a szép mesét elhiszi az ember. - Hát kincseket nem láttál? - vágott közbe az a hang, amelyet nem ismertem. - Nem, Petya bácsi, nem láttam. - Kár. Kincsekről hallani érdekesebb volna. Ha kitalálsz valamit, gyere el hozzám, meghallgatom. - Jó. - Petya bácsi, igaz, hogy ő találta el, hol ássanak kutat? kérdezte Fegya. - Hazugság! - Láttam… - folytatta volna Nyura, de Petya bácsi rög tön félbeszakította: - Menj innen! Késő van már ahhoz, hogy az utcán fe 9
csegj! - Elülnék még egy kicsit… - Mit mondtam én neked, mi?! A pad enyhén megnyikordult. Nyura eltávozása után másra terelődött a beszélgetés; engem nem érdekelt. Nemsokára egészen közel megdördült az ég, és mind felálltak: alighanem szemerkélni kezdett. Egyedül ma radtam a gondolataimmal. Minél tovább töprengtem Nyurka esetén, annál jobban zavarba estem. Ismertem hülye nevetésű, lefittyenő, nyálas ajkú falusi bolondokat. Nyurka egy csöppet se hasonlított hozzájuk. Számomra nyilvánvaló volt, hogy képes pontosan megfigyelni a természetet, és hogy kép zelődésében kétségtelenül van logika. Sőt látszólagos képtelenségük ellenére egyben-másban éles elméjűségre vallottak. Ez ejtett zavarba. Bizonyára ugyanezt a ket tősséget érezték a többiek is. Petya bácsi leplezetlenül nagy figyelemmel hallgatta Nyura kitalálásait, és az ő érdeklődése mélységesen gyakorlati jellegű volt. Tehát lehet, hogy mindez igaz? Egyetemi végzettségem magaslatából gyorsan áttekintettem az egész históriát, és határozottan elvetettem feltevésemet, mint olyat, amely nek semmi tudományos alapja sincs. Hisz embernek nem adatott meg, hogy a föld alá lásson; ha pedig valaki olyan szivárványban gyönyörködik, amelyet senki se vesz észre, akkor az a szivárvány természetesen a kép zelet szüleménye. De mégis mi ez? Ekkor a tapasztalat és a párhuzamok egy pillanat alatt máris kínálták az osztályozó skatulyát, amelybe nyugodtan bedughatom ezt a furcsa lányt. A skatulyán ez a címke állt: a gyermeklélek sajátosságai. Jelen esetben - az érzékek szokatlan élességén alapuló, túltengő fantázia. Innen a kettőssége. De hát milyen ritka adomány ez: ennyire kifinomult ér zékek és ilyen képzelőerő! Nem csoda, ha ez az isten háta mögötti falu, amely jobbadán a maga kis világának a szokásai és felfogásai szerint ítél mindenről, gyanakvó és gúnyos lenézéssel fogadja ezt az adományt. És az 10
apának az a megható gondoskodása (a szíj segítségével), hogy rákényszerítse a kislányt: ő is legyen olyan, „mint a többiek"!.. Végül teljes erővel kitört a vihar. A foszforeszkáló fény nek olyan zuhatagait zúdította a falura, olyan mennydör gést és forgószelet, hogy még a gerendafal szögletében is éreztem, milyen gyenge és viszonylagos a dolgok megszokott rendje a természet nekilendült erőihez ké pest. A kis ablakon át láttam a lejtőhöz lapuló, villám vakította, zápor verte viskókat. A vihar villogásában előtáruló magasságokhoz képest milyen pirinyó apró ságnak hatottak a kis házak! Nem egyhamar aludtam el, előbb megfogadtam, hogy közelebbről szemügyre veszem a kislányt, és óvatosan, tapintatosan megváltoztatom környezetének a bánás módját. De a sors ritkán kedvez a jó szándéknak. Másnap ömlött az eső, harmadnap szintén. Amikor pedig elállt, a sárral telefröcskölt postás táviratot hozott, amely a városba szólított. Elutaztam, úgyhogy a kislánnyal való epizód elolvasatlan oldal maradt számomra egy olyan érdekes könyvből, amelyet többé nem lehet megszerezni. Hány ilyen lap van mindnyájunk életében! Ez az egész csak sok-sok év múltán jutott eszembe, ami kor egymás után jelentek meg a cikkek az embernek az előtt ismeretlen képességeiről - látja azt, amit a régi fo galmak szerint eleve nem láthat: a mágneses teret, a kozmikus sugarakat, a rádióhullámokat és ki tudja, mit m é g … Amikor a tudomány számára világossá vált, hogy létezik a természet rejtett elemeivel való érintke zés adománya. És most, amikor eszembe jut az a találkozás, sok min dent sajnálok.
11
A SZÉLES LÁTÓKÖR ELŐNYE
Az újság szerkesztőségében minden nap egy-egy újabb sakkjátszmához hasonlít. Csak azt nehéz előre kitalálni, ki lesz a következő ellenfél: az örökmozgó epés felta lálója, a világ tudományának büszkesége vagy egy ifjú agronómus. Ezért Andrej Szeggyin számára megszokot tá vált az azonnali készenlét állapota. Egy lap tudo mányos munkatársát éjnek évadján is felébreszthetik. Az - ha igazi újságíró - rögtön megérti a répaszedő kom bájn szerkezetének ismertetését, tanúságot tesz arról, hogy ismeri az öröklött betegségek problémáit, és elma gyarázza a csillagfizika legfrissebb újdonságait. Ilyen sokoldalú egyéniség volt Szeggyin. Bármelyik szakem ber százszorta jobban ismerte a saját területét Andrejnál, de egyikük se konyított a feléhez sem annak, amit And rej tudott. Azon a reggelen Andrej még le sem ülhetett az asztalá hoz, máris megszólalt a telefon. Elkezdődött a sakk játszma, valaki megtette az első lépést. Andrej felvette a kagylót, és aggódó kifejezést öltött az arca. - Igen, igen, köszönöm. Természetesen ott leszek! Nos, és az oka még mindig ismeretlen? Igen? Micsoda hely zet!... Miután letette a kagylót, felnyalábolta a reggeli lapokat, hogy az autóban majd elolvassa őket. Nem valami ör vendetes tudósításokat talált bennük. „Újabb heves föld rengések!" „Felébredt a Föld!" „Hol várható a követke ző robbanás?" - ezek voltak a fekete hírek fekete címei. Most, az értekezlet előtt, mozgósítania kellett az emlé kezetét, hogy - a kocsizás ajándékozta néhány nyugodt perc alatt - sorjában a helyére tehessen mindent a leg apróbb részletekig. Egy hónappal ezelőtt, június huszonhetedikén a kis Vol ga menti város lakóit erős lökés verte le a lábáról (azo kat meg, akik ültek, ledobta a székről). Egy másodper 12
cig tartott. Egy rövid másodpercre feléledt a Föld, meg ingatta az épületeket, és kitört üvegek csörömpölésével töltötte meg a levegőt. A kár jelentéktelen volt. De mi csoda vihar támadt a szeizmológusok között! Még kide rül, hogy semmit sem érnek a geofizika tapasztalatai, ha egyszer ott következett be erős földrengés, ahol nem lett volna szabad - a Közép-orosz- hátságon. A tudomány egyébként nem szereti a megmagyarázhatatlan jelensé geket. Nyomban eszükbe jutott hát, hogy a Közép-o rosz- hátság tektonikailag nyugodt szakasza kétszázmil lió évvel ezelőtt repedezni kezdett a szülőgörcsöktől, amikor a ma Donyeci-hátság néven ismert hegyek kelet keztek, amelyek már korántsem keltik hegylánc hatását. Nem valami hasonló kezdődött most a Volga mellékén is? Pompás hipotézis volt, de egy nap múlva pozdorjává zúzta egy újabb lökés. Ezúttal a belorussziai Erdővidék fenyői remegtek meg. Hosszú percekig imbolyogtak csúcsaik a nyári ég vakító kékségében, és az egész világ elképedve figyelte bojtos ágaiknak ütemes lengését. Több magyarázattal is előálltak, de nagyon bizonytalan hangon fejtették ki őket. Ezután is egymást követték a meglepetések. A Föld hol itt, hol ott rendült meg, és senki se tudta, hol és mi törté nik holnap. Később ugyancsak megmagyarázhatatlan földrengéseket figyeltek meg Észak-Amerikában, illetve Dél-Kanadában. Majd Nyugat-Európában is. Ez a soro zat - nem régebben, mint tegnapelőtt, szombaton - egy óriási és félelmetes tűzijátékkal fejeződött be. A népte len Labrador-félszigeten több milliárd köbméter föld re pült a levegőbe, és vakító gázoszlop emelkedett az ég felé. Helikopterekkel sürgősen geológusokat szállítottak az esemény színhelyére, és a rádiótudósítók mikrofonjai világgá röpítették zavart hümmögésüket. A Labradorfél- szigeten tipikus „tölcsér" keletkezett, olyan, ami lyenben a gyémántot bányászszák. De gyémántra itt persze senki se gondolt. Bolygónk vá ratlan aktivitása eddig csak titokzatosságával rémített 13
bennünket, de m o s t … Hol lesz a következő robbanás? És egyáltalán: mi történik bolygónkkal? Ezzel a rendít hetetlen erőddel, amelynek nyugalmát annyira megszok ta már az ember? Szeggyinnek elég volt egy pillantást vetni az utcára, hogy meggyőződjék róla: ez nemcsak őt izgatja. De vajon hall-e valami újat ezen az értekezleten, ahová kedvesen meghívták? Zsúfolásig megtelt a pompás nagy terem. A stukkós mennyezeten Cupidók mosolyogtak. Egymás után csap ták le a fekete műbőrrel bevont lehajtható székeket. Az ablakközökben ott magasodtak a nagy tudósok márvány mellszobrai. Szeggyint mindig meghökkentette a terem berendezése és rendeltetése közötti kiáltó ellentét. A Katalin korabeli mesterkélt építészeti stílus, a közelmúlt jellegtelen bútorai és a XXI. századba utat törő, merész eszmék sehogy se illettek egymáshoz. És mégis össze párosították őket! Szeggyinnek itt kínos perceket kellett átélnie többször is. Mi lehet megalázóbb egy újságíró számára, mint az, hogy az előadói emelvényen elhangzó szavaknak csu pán egyharmadát érti?! Gyötrődve ült ott, tökfejűnek csúfolta magát, és a szakkifejezések meg az elvonások őserdején át megpróbált elvergődni a dolog velejéhez. Ez néha sikerült, néha nem, de esetről esetre erősödött benne az a meggyőződés, hogy maga a lényeg - még a legbonyolultabb dolgoké is - egyszerű és mindenkinek hozzáférhető. Nem is lehet másképp, mert a tudomány mindenekelőtt logika. Logika, és ismét logika, és csak aztán következik minden egyéb. Lehet, hogy ez a következtetés nem volt egészen kifo gástalan, de Szeggyint kielégítette. Egy eset segített végképp megszabadulnia „kisebbrendűségi komplexu sától". Egyszer leküzdötte zavarát, és megkérdezett valamit szomszédjától, aki elmélyült arckifejezéssel ült mellette, és úgy mozgatta a száját, mintha elismételné a hallot takat. - Nem tudom - válaszolta az csaknem harapósan. - Vala 14
mi halandzsa. - Maga se fizikus? - kérdezte megörülve Szeggyin. - Én? De igen, fizikus vagyok. - Fizikus? De hisz éppen arról van s z ó … - Tudom. Csakhogy én fénytannal foglalkozom. A szig matér nem az én szakmámhoz tartozik. Én a következő előadás kedvéért jöttem. „No, ha az egyik fizikus nem érti meg a másikat, akkor nekem igazán nincs mit szégyenkeznem!" - gondolta Szeggyin. Ezúttal, mihelyt elkezdődött a vita, Andrej gyakorlott szeme rögtön észrevette, hogy rendkívül vegyes a társa ság. Érződött, hogy a kisebbik része nagyszerűen eliga zodik a kérdésben, izgul, vitatkozik, és majd összeros kad a súlyos felelősség terhe alatt. Másoknak a viselke dése félszegséget árult el. Azokra emlékeztettek, akik maguk se tudnak úszni, de a sors akaratából mégis olyan csapatba kerültek, amelynek meg kell mentenie egy víz be fúlót. Szeggyin ez utóbbiak között felfedezett több ismerős magfizikust, csillagfizikust, vegyészt, és rá eszmélt, miről is van szó. Minden eshetőségre számítva idehívtak olyanokat is, akiknek - szakmájuk természeté nél fogva - a legcsekélyebb közük se volt sem a tek tonikához, sem általában a föld mélyéhez. Lomonoszov, az utolsó egyetemes elme márványarcával közönyösen tekintett le követőire, akik olyan messzire távolodtak egymástól kutatásaikban, hogy az előadóknak, ha azt akarták, hogy megértsék őket, népszerűen kellett kifejte ni gondolataikat, olyan nyelven, amilyenen Szeggyin beszélt a tudományról olvasóinak. Szeggyin megfigyeléseinek menetét egy kapásból adott válasz szakította félbe. Az elnök kérdéssel fordult egy tudóshoz, aki az első sorban ült: „Nem történik-e itt…" A kérdezett erélyesen csak ennyit válaszolt: .„Nem!" Nyilván a „kívülálló" szakemberek közé tartozott. Szeggyin megtörölte homlokát. Ennek a tudósnak az arca - aki a „nemet" kiáltotta - bonyolult és egyre homá lyosabb, fantasztikusabb képzettársításokat keltett ben 15
ne. Erősen igyekezett megérteni a sugallat elmosódott hangját. Hol, mikor, minek kapcsán villant már fel előt te ez az éles madárprofil, ez a fáradt szempár meg ez a meghatóan hamvas ősz haj ott, a fejtetőn? - Mondja, kérem - fordult szomszédjához -, ez nem… - De igen, Lev Szergejevics Pasztuhov. - Aki az elemi részecskékkel foglalkozik? - Pontosan az. A sors lóugrást tett. Szeggyin becsapta noteszát. Itt az ülésen nem hall semmi újat: döntetlen. Nos, hát, ideje új játszmát kezdeni. Egyébként egyelőre még az első lépés is csak homályosan derengett előtte. De égett a vágytól, hogy elérje, amit akar. Amikor mindenki felállt, odafurakodott Pasztuhovhoz, aki ingerülten azt mondta egy szemüveges fiatalember nek: - Elrontották a napomat. Mégpedig potyára rontották el. Hát mit tudunk mi itt segíteni? No, mit? - Jó napot, Lev Szergejevics! - köszönt Szeggyin. - Nem rontották el a napját. Sőt: lehet, hogy millió és millió embernek hasznot fog hajtani. - Mire gondol? - meredt rá meglepődve Pasztuhov. Épp ez kellett Szeggyinnek. Ilyen helyzetben az a leg fontosabb, hogy mindjárt az első mondattal felkeltsük beszélgető társunk érdeklődését. - Én az olvasókra gondolok. Elhalmoztuk levelükkel: arra kérnek bennünket, tájékoztassuk őket a maguk kí sérleteiről. Ez csalás volt ugyan, de Szeggyin szerint - kegyes csa lás. - Éppen a mi intézetünk kísérletei érdeklik őket - most? - kérdezte a most szót megnyomva Pasztuhov. - Igen. - Hihetetlen!... Szó se lehet róla. A kísérletek éppen csak elkezdődtek, úgyhogy eredményekről beszélni egy előre korai lenne. - De hát maga egy hónappal ezelőtt interjút adott a szputnyik üzembe helyezéséről ... 16
- Annál kevésbé ... , „Hát, hát - gondolta Szeggyin. - Matt fenyegeti a kirá lyomat." - Mégiscsak elrontották ezt a napját - jelentette ki hatá rozottan, egész külsejével jelezve, hogy nem tágít. Szeggyin nem volt pimasz. Utálta a pimaszságot, de most nem maradt más megoldás. Pasztuhov a lelke mé lyén lágy ember volt, úgyhogy meg kellett adnia magát. Ezt talán elősegítette az is, hogy tudat alatt vétkesnek érezte magát azzal a társasággal szemben, amelynek miként a tanácskozás bebizonyította - tudásával nem tu dott segíteni. És Pasztuhov valóban megadta magát. Egy óra múlva már be is léptek az intézet előcsarnokába. Pasztuhov maga vezette Szeggyint végig a betonfolyo són, amely mind lejjebb gyűrűzve-kígyózva vette körül azt a valamit, ami a mélyében rejlett. Eleinte még csak fel-felvillant a napfény a lőrésekhez hasonló keskeny ablakokban, aztán eltűnt, és az elvarázsolt földalatti vi lág csöndje vette körül Szeggyint. Most mesevárban volt, és várta a találkozást a betonba zárt dzsinnel, úgy hogy egy csöppet se lepődött meg, amikor szemből hir telen, fenyegetően megcsapta a szél. Őneki szüksége volt erre a hangulatra, bár maga se tudta, miért. Az a magyarázat, hogy ez a fenyegető fuvallat csupán a kí sérlet folyamán keletkező ózon lehelete - még várhatott egy darabig. A folyosó most lövészárokhoz hasonlított, amelynek fa láról periszkópok üvegszemei néztek rá. Mögöttük sö tétség volt, sűrű, komor sötétség. Pasztuhov kattintott a kapcsolóval, világosság váltotta fel a sötétséget - és Szeggyin megpillantotta a dzsinnjét. Ormányhoz, hideg, fémes fényű ormányhoz hasonlított, amely - meglepően - hegyes csőrben végződött. Ez a csőr egy áttetsző gömb felé irányult, amelyben nem volt semmi sem. Semmi, de semmi; teljesen üres volt. Távolabb a mesebeli kincs aranyaként ragyogtak az erősáramú, csupasz rézvezeté kek; a rugalmas csuklós pántok, amelyek az „ormányt" 17
tartják, olyan állathoz tették hasonlóvá a szerkezetet, amilyen természetesen sose volt a Földön, de Szeggyin mégis várta, hogy találkozik valami effélével. - Ez a Sugárzó - mondta Pasztuhov. Szertefoszlott a varázslat. Ez most egyszerűen - műszaki berendezés lett, ezek most csupasz vezetékek, amelyek az ördög tudja, hány millió volt feszültséget képesek adni, mindez kísérleti objektum, az állványon magasló gömbbel együtt, amelyben a tejútrendszerek közötti vá kuummal versengő, tökéletes légüres tér van. - Mi a ro-mezonok tűszerű nyalábjával szúrjuk át a vá kuumot - mondta Pasztuhov. - A maguk számára a vá kuum egyszerűen üresség, de a fizikusoknak e z … - Fölösleges tovább magyaráznia - jegyezte meg Szeggyin. - A maguk számára - Dirak elmélete szerint a vákuum: negatív energiával töltött részecskék óceánja. No de mekkora a kapacitása egy ilyen mezonnyalábnak, milyen a tendenciája, mik a sajátosságai? És milyen eredménnyel járnak a kísérletek? Pasztuhov mind jobban és jobban belemelegedve ma gyarázott. Szeggyin egy idő óta egyáltalán nem is értette többé a részleteket. De annál feszültebben figyelt a legalábbis őszerinte - legfontosabbra, és már-már értett egyet-mást. - Tehát - szakította félbe a magyarázatot - azok a me zon-záporok, amelyek az elsődleges kozmikus részecs kék hatására képződnek a légkörben, az önök sugárzásá hoz képest legfeljebb olyannak számítanak, mint egy enyhe fuvallat a kitörő orkánnal szemben? - Magának szokatlan módszere van a nagyságok össze hasonlítására. De elvben igaza van. - Ez az én gondolkodási formám. Vannak fogyatékossá gai, de vannak előnyei is. Nos, hát hogyan végzik a kí sérleteiket? Pasztuhov átvezette egy szobába, melyet törtvonalú fo lyosó és barbitbetonból meg ólomból épült falak válasz tottak el a Sugárzótól. A szobában ott, ahol ablaknak kellett volna lennie, televíziókészülék óriási képernyője 18
fehérlett. Előtte műszerasztal állt. A fizikus levett a fal ról egy fényképet. Szeggyin megismerte az áttetsző gömböt, amelybe vákuumot zártak. A gömböt kü lönböző irányban tű alakú lila villanások szelték át meg át. Úgy lebegtek a gömbben, hogy nem is érintették a falát. - Villódzás a légüres térben? - kérdezte szemöldökét fel húzva Szeggyin. - Képzelje, igen! A mezonsugár maga jelzi az útját. - Érdekes. - De nem új. Sokkal fontosabb valami más: azoknak a részecskéknek az özöne, amelyeket kiver a légüres tér ből. Azok… - Egy pillanat. Engem most más érdekel. Ugye, külön böző irányból irányítják rá a sugarat? Miért? Pasztuhovot egy kissé sértette az a figyelmetlenség, amelyet vendége a legfontosabbal, azzal szemben tanú sít, ami miatt ők éjt nappallá téve dolgoznak. „Különben hát ez jellemző vonása minden újságírónak - nyugtatta meg magát. - Nekik külső hatások kellenek." Így hát leplezte sértődöttségét. - Minket a vákuum térbeli sajátságai is érdekelnek. Egy neműek-e minden irányban, vagy nem. - A légüres tér izotropizmusa vagy anizotropizmusa. Ér tem. És mondja, betájolták a gömböt valamiképp a Föld mágneses terének erővonalaihoz viszonyítva? „Ejha - gondolta egy kissé meghökkenve Pasztuhov. Tudtomra akarja adni, hogy szakszerűbben is lehet be szélni vele, noha egyáltalán nem fizikusok módjára gon dolkozik. Vigyázz, kedves barátom, eltévedsz, ha nem tisztítom meg előtted az utat! És milyen furcsán kérde zősködik!" - Természetesen. A gömböt betájoltuk a pólusokhoz. Itt vannak a jelzések a fényképen. Vagy talán rosszul látha tók? A jelzéseket kitűnően lehetett látni. Szeggyin egyébként ügyet se vetett a kérdés kajánságára. Az ő vezére ekkor épp azon igyekezett, hogy felborítsa az ellenfél gyalog 19
védelmét. Mögöttük zaj hallatszott. A szobába belépett három igen megnyerő külsejű fiatalember, akik azonban túl maga biztosan viselkedtek. Sajnos, nem ritka vonás ez olya noknál, akiknél a tehetséget siker is kíséri. - Lev Szergejevics - fordult egyikük Pasztuhovhoz tisz telettel, de egyenrangú félként -, az előkészület befeje ződött, ideje folytatni a kísérletet. - Igen, magától értetődik. Pasztuhov arra gondolt, hogy el kellene küldeni az új ságírót. Különben hát hadd maradjon. Látszik, hogy ko molyan érdeklik a kísérletek: szinte beletemetkezett a táblázatba. - Kapcsolják be! A televízió bekapcsolt képernyője most minden tekintet ben olyan ablaknak hatott, amely a Sugárzó termébe nyílik. - Megadom az AG-90/TB-90 koordinátákat! - kiáltotta az egyik fiatal fizikus. A Sugárzó mozgásba jött, az elektronikus számítógép pontosan függőleges irányba fordította a csőrét. Ezt az irányt még egyszer se szelte át mezonsugár. Érthetetlen volt, hogy Szeggyin még mindig nem tudott elszakadni a táblázattól, bár azt várták volna, hogy most meg a televízió képernyőjére tapad. Csak az utolsó pil lanatban fordult meg, amikor Pasztuhov már az indító gomb felé nyúlt. - Várjon! Egy kérdést. Külföldön is vannak ilyen beren dezések? - Igen. - Pasztuhov most már végképp nem értette ezt a furcsa újságírót. - Amerikában és Angliában. De azok nem ilyen tökéletesek, és később is helyezték üzembe őket. - Minden világos - mondta Szeggyin, és udvariasan el tolta Pasztuhov kezét az indítógombtól. - Arra kérem, halassza el a kísérletet. Természetesen nem értették. Az első pillanatban még csak fel se háborodtak. 20
- Már engedelmet! - szólt Pasztuhov, amikor végre elju tott a tudatába, mit is hallott. - Hát van magának joga… - Nincs. Egyáltalán. De a dzsinn kitörhet. És nincs ked vem hozzá, hogy itt temessen el magukkal együtt. A fizikusok ismét megnémultak ennek az embernek a hajmeresztő pimaszságától, akinek áhítattal kellene fi gyelnie minden szavukra. - Ez már minden képzeletet felülmúl! - dörmögte szem mel láthatóan zavarban Pasztuhov. A többiek közelebb húzódtak főnökükhöz. Arcukra rá volt írva, hogy készek kidobni innen ezt az őrültet, mihelyt Pasztuhov jelt ad. - Nos, ideje, hogy megmagyarázzam a dolgot - mondta Szeggyin. - Alapos okom van azt gondolni, hogy maguk - igen, maguk! - abbahagyhatják ezt a cirkuszt a földren gésekkel. - Miféle földrengésekkel?! - kiáltottak fel értetlenül a fi zikusok. - Nézzék: azok akkor és csakis akkor fordulnak elő, amikor a maguk Sugárzója működik. Percre pontosan. Mégpedig azokon a helyeken, ahol a maguk sugara a földkéreg D-rétegét szeli át. Most pedig függőlegesre ál lították a Sugárzót, úgyhogy… Andrej a fizikus fürkésző tekintetétől azt érezte, amit a mikroszkóp alá helyezett vírus érezhetne, ha képes len ne érezni bármit is. - Aha! - kapcsolt Pasztuhov. - Komolyan azt gondolja, hogy… - Komolyan. Vagy azt akarja mondani, hogy előzetesen kiszámították, hogy hat a mezonsugár a föld mélyének anyagára? - Nem, dehogyis! Ha az ember gyufát gyújt, nem na gyon törődik azzal, hogy érzi magát a szomszédja oda át! Az anyag gyorsan elnyeli a mezonokat, é s . . . - Csakhogy mások a méretek. Még kozmikus mezono kat is mutatnak ki kilométernyi mélységben. Maguknál pedig… - Igen, igen, várjon csak… Mindnyájan elhallgattak. Azon a csapáson, amelyet las 21
san és tétován Szeggyin tört, most a tudósok hatalmas gondolata száguldott. Szeggyinnek nem maradt más, mint alázatosan félrehúzódni és várni. Vagy hálásan megszorítják a kezét, vagy pedig megsemmisítő kacajt fog hallani. Eltelt néhány perc. Aztán Pasztuhov Szeggyinhez for dult, és tisztelettel tekintett rá. - Ne játssza tovább az együgyűt. Kicsoda-micsoda maga? - Valamikor kutató voltam - ahogy maguk értik ezt a szót. Csupáncsak megváltoztattam működésem területét. Pasztuhov elégedetten bólintott. - Mindjárt gondoltam. Nos, hát feltevése valószerű. A mezonsugár át tud hatolni a földkérgen. Kölcsönhatásba kerülhet az atomok elektronburkával, olyan kölcsönha tásba, melyet mi kihagyunk a számításból, mert minket nem az érdekel. Márpedig ha az atomok elektronburka eltorzul a Föld mélyében, akkor… Várjunk csak, ez rop pant érdekes! Micsoda kilátások a földrengések megfé kezésére! Mezonsugárral szép lassan szétforgácsoljuk a felgyülemlő energiát, é s … Rögtön ellenőrizni kell a feltevését! „A földrengések megfékezésére nem is gondoltam - val lotta be magának Szeggyin. - No, jó, kit ez érdekel, kit az." - Magától értetődik: ellenőrizni kell - mondta fennhan gon. Nekiültek a számításoknak. A fizikusok odább húzódtak az asztalnál, hogy helyet adjanak Szeggyinnek. A leg nyalkább, az, aki néhány perccel előbb felgyűrte köpe nyének ujját, hogy erélyes rendszabályokhoz nyúljon, ha kell - előzékenyen lesöpört egy halom lyukszalagot. Tapintatosan mind úgy tettek, mintha nem vennék észre, milyen gyámoltalanul forgatja Szeggyin a kézikönyv matematikai bölcsességekkel telezsúfolt lapjait. Szeggyin ezért hálásabb volt nekik, mintha dicséretek kel halmozták volna el. - Nos, hát - mondta gépiesen az órájára tekintve, elgon 22
dolkozva Pasztuhov -, most elvégezzük a döntő kísérle tet. Kiválasztották a megfelelő pusztaságot, amely alatt a sugár átszeli a földkéreg D-rétegét? - Megvan. - Kapcsolják be! És Szeggyin máris látta a képernyőn, ahogy a „csőr" fél ívet ír le a gömb körül, és hogy a gömbben halványlila villám lobban fel. Nem volt se recsegés, se robaj; ha lett volna is, a beton elfojtotta volna. Szeggyin ráeszmélt, hogy valami még mindig tévedésbe ejti a fizikusokat. Csend van. Ha pedig olyan csend van, hogy még a lé legzést is hallani lehet, akkor lélektanilag nehéz elkép zelni, hogy valahol innen több száz kilométerre földalat ti vihar mennydörgéssé váltja fel a csendet. - N o … - Pasztuhov csak ennyit mondott, és felvette a telefonkagylót. Az izgalomtól veríték csöppek ütöttek ki az orra tövénél. - Földrengésjelző állomás? Mindenütt nyugalom? Mi?! Új földrengés?! Hol? Mikor? Hát ez nagyszerű! Nem, nem, még nem őrültem meg! Ledobta a kagylót. - Gratulálok. Csak egyet nem értek, kedves… Pasztuhov zavarba esett, mert sehogy se jutott eszébe sem a családi, sem a keresztneve ennek az embernek, akihez beszélt. - Szeggyin. Andrej Jefimovics Szeggyin. - Nos, hát, kedves Andrej Jefimovics, maga talán meg magyarázza. Mindazt, amit maga a földrengésekről tud, én is tudom. De maga zöldfülű a magfizikában. Hát hogy történhetett, hogy mégis maga, és nem én?... - Mert a maga számára az jelenti az életet, amit csinál. Akárcsak az én számomra. De van különbség is. Magá nak a saját lámpája ég a legfényesebben a tudományban. Nekem meg minden lámpa egyformán ég. Ennek meg vannak a hátrányai is, de az előnyei is. Így hát a mai játszmát én nyertem meg. - Milyen játszmát? Egyébként nem fontos. Még egy kér dést: még mindig nem fér a fejembe: hogyan sikerült a kettőt összekapcsolnia?! 23
- Ó, ne tulajdonítson nekem zseniális éles elméjűséget! Ott, a tanácskozáson csakis azon töprengtem: miért nem történt földrengés soha - vasárnap!
24
MEGJELENIK A ZSIRÁF
A tolóajtó leereszkedett, és a laboratóriumra rányílt a to kos kemence rózsaszínű szeme. Világított a tüzelőtér boltozata és fala, a beáramló porszemek szikrákat csi holtak ki belőlük. Valentyin a fogóval óvatosan felvette a porcelán tégelyt, bedugta a kemencébe, és vigyázva belerögzítette a cellá ba. Az izzó falak forró fényében természetellenesnek hatott a tégelyben heverő pelyhek hófehérsége. - Még mindig kotyvasztotok? Valentyin hátrafordult. Lábujjhegyen himbálózva, a te tőtől talpig - diadalmas nyakkendőcsomójától tükörfé nyesen ragyogó cipőjéig - takaros, jó megjelenésű Szer gej állt mögötte. Valentyin önkéntelen pillantást vetett köpenyére: a viharvert, kiégetett köpenyre - egy gomb is leszakadt róla amilyet a fiatal vegyészek hordanak. Lel kében azt kívánta, hogy Szergej mihamarabb tűnjön el. Lehetőleg még mielőtt Szvetka megjön. Válaszképpen dörmögött valamit. - Hatalmas berendezés - mondta elnyújtva, még mindig ugyanolyan gúnyos-ironikus hangon Szergej, és megsi mogatta a tokos kemence oldalát. - Teljesen modern szerkezet: fém, samott-tégla és vezérlőkar. Valentyin sietve felcsapta a tolóajtót. Becsukódott a ró zsaszínű szem. - Egyébként új vegyületet állítottunk elő. - Ige-en? A férfi túl későn eszmélt rá, hogy nem kellett volna így válaszolnia. Dühítette Szergej hanyagul magabiztos be szédmodora, de az olyan elbűvölő mosollyal párosult, hogy helytelennek és durvának hatott volna minden kí sérlet arra, hogy letorkolja a gúnyolódót. Valentyin tisz tában volt ezzel, így hát gyáván meghunyászkodott a gúnyolódásnak és az önhittségnek e nyomása előtt mindaddig, mígnem Szergej gyengéden elénekelte neki 25
a folyosón: „Semmit sem ér a vegyész, fizikusban van az ész" - és az ő dühös visszavágására csak meglepetten felhúzta a szemöldökét, mintha azt akarná mondani: „Nini, ez a csudabogár nem érti a tréfát…" A körülöttük állók gurultak a nevetéstől. Hát igen, aki dühöng és el veszti önuralmát, annak soha sincsen igaza. - Zseni! Boyle-Mariotte! Szergej megragadta és megrázta Valentyin kezét. Aztán megigazította nyakkendőjének csomóját, és hunyorogva körülnézett a laboratóriumban. Mi tagadás, nem valami mutatós: itt megsötétedett üvegű csőkígyók, ott gumi csövek bélrendszere; egy lezárt edényben zavaros, bü dös folyadék bugyborékol; az asztalokon összevissza ság, feltöröletlen tócsák. „No, Szvetka, majd adok én neked ezért a piszokért!" - fenyegetőzött magában Va lentyin. - Így hát új anyagot állítottatok elő - szólt szelíden Szer gej. - Ti, vegyészek, olyan termékenyek vagytok, mint az egerek. Azt mondják, hogy manapság, ha a diplomá zó nem mutat be valami új vegyületet, a bizottság úgy néz rá, mint egy félemberre. Igaz ez vagy szóbeszéd? - Szóbeszéd. - Én is így gondoltam. És mi az érdekes a találmányod ban? - Ez nem találmány… - Ne szerénykedj, ne szerénykedj! Ismerünk mi bennete ket, csendes fiúkat. Itt ültök, főzőcskéztek, büdösítitek a levegőt, aztán csinnadrattás szenzáció az újságokban! „Valentyin Moroz, a tehetséges fiatal tudós új készít ményt állított elő, amelynek egyetlen morzsája minden poloskát elpusztít száz kilométeres körzeten belül!" Valentyin megrázkódott. - Az ember azt hinné, hogy te magad már felmutattál valamit… Szergej abbahagyta a mosolygást. Előkelő mozdulattal lesöpört az asztalról néhány nedves szűrőpapírcsomót, arrább tolta a gázégőt, leült, és keresztbe tette a lábát. - Nem, öregem, eddig még nem mutattam fel semmit. 26
Sem-mit! - Kellemes hallani az önkritikát… - Eh, Valjusa, Valjusa, komolyan beszélek… Hát nem untad még meg halálosan ezt az életet? Csak ülsz itt, turkálsz, mint a vakondok… Pedig bizonyára téged is csábít a vágy, hogy repülj, akár a sas. Tudod, mint a bo lond Ivanuskáról szóló mesében: hevert Ivanuska a ke mencén, mármint a tokos kemencén, és egyszer csak megpillantotta a csodák csodáját, a mesebeli csodát… - Mit akarsz ezzel mondani? - Semmit, csak úgy. Untat már a hétköznapok szürkesé ge, hát kedvem támadt, hogy könnyítsék a lelkemen… - És könnyítettél? - Lehet is a te társaságodban?! Te egy robotoló sündisz nó vagy. Befúrtad magad a nedves szűrőpapírok avarjá ba, és - pszt... Ha pedig az ember megpróbál kihúzni on nan, rögtön megszúrod a tüskéiddel. Földipocok vagy te. Olyan szürke pocok, tudod? - Ej, eredj már! - No lám, megsértődtél. Ez a pocok legfőbb ismertetője le. Ugye, most már nem is várod a csodák csodáját, a mesebeli csodát, mi? Valentyin hirtelenjében nem is tudta, mit feleljen. Ha komolyan mond valamit - kineveti. Ha ugratással vála szol - olyan komolynak és gyakorlatiasnak tetteti magát, hogy még ő látszik üresfejűnek. - Az a helyzet, hogy túlságosan ráérsz, Szergej. - Így van! Mert most költözünk át az új helyiségbe. Közvetlenül fölöttetek van. így hát parlagon hever az agyam. És mindenféle sötét gondolatok jutnak eszembe. Például ilyenek: „Itt dolgozol, legény, ebben a boszor kánykonyhában, pepecselsz a kémcsövekkel, kikísérle tezel valamit, amiről ír egy-két sort a szakfolyóirat, az tán nemsokára mindenki elfelejti. És valahol más labo ratóriumokban is ott ülnek más fiúk, és ugyanazzal pisz mognak. Így van? Így! És mind ugyanazt látják. De va lamelyikőtök előbb-utóbb megszüli a Felfedezést. Nagybetűvel! Egyedül! A többiek meg sírnak és sopán 27
kodnak: „Ó, mi szegény szerencsétlenek, hisz mi is ugyanazt figyelgettük, hát hogy üthetett így ki a dolog?..." Hallod? - Inkább magaddal törődj! - Nem hiszed el? Kár. Eljön még az a perc, eljön, ami kor közvetlenül melletted megjelenik a csodák csodája, a mesebeli csoda. Te pedig, mivel földipocok vagy, ész re se veszed, elmégy mellette, vagy pedig nem hiszed el. Tudod, úgy, mint az az állatkerti látogató, aki a zsiráfot meglátva azt mondta: „Ilyen állat nincs!" - Ezt magadra nem vonatkoztatod? No persze hogy nem! Te lángész vagy. Minden fizikus már az első évfo lyamtól kezdve lángész! - Tehát egyetértesz? - Ugyan mivel?! - Ó, uram-istenem, magyarázza neki az ember, magya rázza… Nos, előállítottál egy új anyagot. Vársz tőle va lami egészen különöset? - Mutasd meg, milyen analfabéta vagy a kémiához, csak mutasd meg! Mi egészen pontosan elképzeljük az új ve gyület sajátságait, mielőtt még hozzákezdenénk a szin tézishez. Világos? - Világosabb nem is lehetne… - Szergej felsóhajtott. Nyilván ötösöd volt filozófiából. Ugye? - Ötösöm… - Meg is látszik. Valentyin félig még maga előtt is titkolta annak az inge rültségnek az igazi okát, amelyet ez a beszélgetés keltett benne. Mi tűrés-tagadás, mint oly sokan, ő is kételkedett az erejében. Ez annyira érthető, természetes, annyira megszokott! De mi élvezet van abban, hogy fintorokkal, gúnyolódással piszkálgatják az ember titkos gon dolatait?! Még ha legalább maga Szergej csinálna vala mi okos dolgot!.. Valentyinban lassanként felforrt a méreg. - Te bezzeg nem csodálkozol a zsiráfon. No, igen, ti mind teoretikusok vagytok. Ti sok-sok évvel előre meg jósoltátok a zsiráf megjelenését. Aztán meg csodálkoz 28
tok, hogy miért nem olyan… - A kérdés gyökeréig hatoltál, Valja. Hatalmas elme! Épp ez a bökkenő: mindig kiderül, hogy a zsiráf nem olyan. Most jut eszembe: hol van Szvetka? „Aha! - gondolta kárörömmel Valentyin. - Ide lyukad hát ki a te egész okos csevegésed!" - Miért kell ő neked? - Ugyanazért, amiért teneked! Valentyin előrehajolt. „Mindjárt kirepülsz innen… Te piperkőc, pávakakas ... Nem szereti a pockokat - nézze meg az ember!..." Csapódott az ajtó, és a cipője sarkán táncolva, énekelve beröppent a laboratóriumba Szvetka. Szergejt mintha szél fújta volna le az asztalról. Félig átkarolta Szvetka vállát, és súgott valamit a fülébe. A lány megadóan mozdulatlanná dermedt, és a szemét lesütve a ruhája re dőit babrálgatta. - Szvetka! - üvöltötte Valentyin. - Miért nincs rend az asztalokon? Mi ez a tócsa itt? Meg itt is, itt is?! Ide-oda bökdösött az ujjával, és kiabált; utálta ugyan hallgatni a tulajdon hangját, de már nem tudta fékezni dühét. Szvetka kiszabadította magát Szergej karjából, biccen tett neki, és csak azután pillantott Valentyinra. - Mit kiabálsz? Hiszen tudod, hogy engem elküldött Mi hail Geraszimovics… - Inkább gyere át mihozzánk, Szvetka - mondta Szergej mi nem kötekedünk. Valentyin már-már feléje lépett, de Szergej, mintha mi se történt volna, gondterhelten azt kérdezte: - Mondjátok, hány óra? - Nincs nálam az órám - felelte Szvetka. Szergej megragadta Valentyin karját, bizalmasan vissza hajtotta a köpeny ujját, és a számlapra pillantott. - Ütésálló, antimagnetikus, vízhatlan… Pompás óra. No, az enyém mindjárt eltörik, ha egy kissé hangosabbat tüsszentek. A viszontlátásra, gyerekek, tyű, de sokáig elültem i t t … 29
Azzal eltűnt. Szvetka fogott egy rongyot, és letörölte az asztalokat. Gyorsan, ügyesen, játszva dolgozott. Valen tyin elfordult. - Nagy hóhányó ez a Szergej, de vidám fickó - mondta Szvetka. Valentyin ettől a vigasztalástól még cudarabbul érezte magát. Piszmogott a lezárt edénnyel, teljesen céltalanul ide-oda rakosgatta a kémcsöveket, hogy Szvetka ne lás sa az arckifejezését. De mire hátrafordult, a lány már eltűnt. A sápadt őszi nap áttört a felhőkön, és kelletlenül világította meg a la boratóriumot. Halványan megcsillant a csőkígyók üve ge, a falakra rávetődött poros visszfényük. Mivel az anyagot még vagy tíz percig kellett izzítani, Valentyinnak egyelőre nem volt semmi dolga. A labora tóriumban olyan csend uralkodott, akár az álom birodal mában. Valentyin különös ürességet és zavart érzett. Mintha kívülről látta volna magát, az igénytelen megje lenésű, magányos férfit, és úgy rémlett neki, hogy így lesz ez még sok-sok évig, sőt örökké: ráérős, egyenletes élet a kémcsövek és a büretták között. És ugyanilyen egyenletesen, megrázkódtatások, felröppenések nélkül fog megöregedni; összegyűjt egy csomó tapasztalatot, elér néhány tudományos fokozatot, ír több megbecsült munkát, ezek természetesen jelentősek lesznek és szük ségesek, de nem okvetlenül szereznek neki örömet. Nem tudni, honnan és miért jött most ez a meggyőződé se, de jött, és nem volt hová lenni tőle. Hirtelen felkeltette a figyelmét valami zaj. Megfordult. A kemence masszív teste könnyedén ide- oda lengett a talapzaton. Valentyin csak pislogott. A kemence fel emelkedett, és ott lebegett a levegőben. A férfi megkapaszkodott az asztal szélében. Nyomasztó megdöbbenéssel figyelte, ahogy a kemence felfelé úszik, ahogy megfeszül a vezetékzsinór, a kapcsolóból kicsúszik a villásdugó, és ingaként himbálózik a levegő ben. A kemence elérte a mennyezetet, és mozdulatlanná meredt. 30
Ekkor megrémült Valentyin. Négy méter magasan, a mennyezet alatt, a levegőn kívül semmi egyébre nem tá maszkodva, ott lebegett jó másfél mázsa súly! Maga se tudta, miért, odacipelt egy széket, aztán koto rászni kezdett a zsebében, amíg meg nem roppant vala mi az ujjai közt; néhány másodpercig meghökkenve né zegette egy fecskendező palack üvegkupakjának szi lánkjait. Hogy kerülhetett a zsebébe ez a kupak?! És csak ekkor jutott el a tudatába a hihetetlen eset jelen tősége. Az ajtóhoz rohant, aztán oda, ahol az imént a tokos ke mence állt, mintha meg akarna győződni, hogy valóban nincs ott. Majd vissza az ajtóhoz, és ott valósággal bele ütközött a belépő Szvetkába. - Már megint kiabálsz?! - szólt a lány. - Én?... Kiabálok?! - De még hogy! Hát mi bajod van? Valentyin megragadta a könyökét, és tagolatlanul mor mogva bevonszolta. Szvetka ijedten kapálózott. Aztán felsikoltott, és majd leült: ő is meglátta. Bármilyen furcsa is, Valentyint épp ez térítette magá hoz. - Mi lelt, mi lelt?! Ez semmiség… - Félek ... - Nem szabad, Szvetka, nem szabad ... Szaladj Mihail Geraszimovicshoz! Csak halkan… Valentyin maga se tudta, miért kell halkan hívni a pro fesszort. Szvetka sikított még egyet, és előregörnyedve elszaladt. A kemence rendületlenül ott függött a mennyezet alatt, mintha odaragasztották volna. Az ablakokon változatla nul bágyadtan sütött be a nap. És ettől ez a hihetetlen eset még hihetetlenebbnek hatott. „Ez nem lehet, ez le hetetlen" - suttogta, mint valami varázsigét, és titokban még azt remélte, hogy csak rémeket lát, és mindjárt visszakerül a helyére minden, ahogy álmunkban szokott történni. De hát amúgy is a maga helyén volt minden - a tokos 31
kemencén és Valentyin gondolatain kívül. Belépett Mihail Geraszimovics, és mint nehéz helyze tekben máskor is, már menet közben elővette szemüve gét a szivarzsebéből. Úgy festett, mint egy tanító, aki a tanterembe lépve előre tudja, hogy valami újabb csíny várja. A háta mögül Szvetka kandikált elő. - Nos - szólt a professzor -, mi történt itt magánál, Va lentyin Zaharovics? Valentyin szótlanul a mennyezetre mutatott. - Mi-i?! Hát ki engedte meg magának?!... - Torkán akadt a szó. - Magától... - mukkant egyet Szvetka. A szemüveg táncolni kezdett a professzor kezében. A jól vasalt öltöny egyszeriben úgy lötyögött rajta, mintha kiengedték volna belőle a levegőt. - Magyarázza meg, mi történt - suttogta szinte könyö rögve. - Magától... Beletettem a tégelyt a mi NK-nkkal, csak... És aztán felemelkedett… - A jelenség kezdetének pontos ideje? A felemelkedés sebessége? A felemelkedés tartama? - Most már menny dörgött a professzor. - Én… én… nem tudom… Elvesztettem a fejemet... Mihail Geraszimovics úgy nézett Valentyinra, mintha először látná. - Állítson egy széket az asztalra! - vezényelte. - A, már ott is áll... Le kell engedni a kemencét. De nem úgy, nem puszta kézzel! Vegye elő az erőmérőt, és állítsa be! Mi az, nem tudja? Hát igen, elkéstünk… A professzor hangja megint suttogóra halkult, mert a to kos kemence váratlanul elvált a mennyezettől, és simán lefelé ereszkedett. - Stopperórát!!! - üvöltötte a professzor. Valentyin úgy engedelmeskedett, mint egy gépember. A másodpercmutató sietve csipegette egymás után a szám lap vonalkáit, de a férfi már azt se tudta, mennyit muta tott az elején. - No, kapd el végre… Az ördög… 32
A kemence immár a talapzata fölött lebegett. Valentyin megragadta a szélét, és pontosan a helyére állította. Ek kor szaggatott lélegzést hallott. Csak kisvártatva találta ki, hogy a professzor zihál mögötte. - Mi volt ez, Mihail Geraszimovics? - csicseregte Szvet ka, mintha mi se történt volna. - Ez? Hát persze… Egyfelől... Nyugalom, elvtársak, egyelőre egy szót se… És mintha támogatást keresne, Valentyinhoz fordult. - Könnyen kinevethetnek… Vagy nem? Mit gondol? Csakhogy Valentyin teljesen elvesztette gondolkodóké pességét. - Akkor hát... - A professzor bizonytalanul a tolózár fo gantyújáért nyúlt. - Mondja, nincs benne… olyasvalami? - NK van benne... Az az új vegyül e t … - Aha! De ez lehetetlen! Általában az antigravitáció… Hülyeség az egész… Hát igen, ezt szemügyre kell v e n n i … De hol a szemüvegem? A tolóajtó leereszkedett. Ezúttal már fekete szem nyílt a laboratóriumra. A kemence fala időközben kihűlt egy kissé, többé nem vetettek szikrát rajta a porszemek. - Mit bolondít engem?! Nincs itt semmiféle tégely! A professzor arca bíborvörös lett a felindulástól. Valentyin elszoruló szívvel szintén benézett a kemencé be. A tégely nem volt a helyén. - Ott van, ni - mondta tompán Valentyin. A tégely a kemence boltozata alatt függött. Hozzáta padt, pontosan ugyanúgy, mint az előbb a kemence a mennyezethez. A professzor úgy nézett Valentyinra és Szvetkára, mint ha már az ő létezésükben is kételkedne. Végre rászánta magát, hogy megkérdezze: - A-a… Hogy viselkedett az NK a többi izzításkor? - Rendesen. . . Hát hogy viselkedhetne másképp? - Magam is tudom, hogy nem lehet másképp! No, jó, próbáljuk tisztázni… Vegye ki a tégelyt. Csak óvatosan, óvatosan… 33
Valentyin megragadta a tégelyt a fogóval. A boltozattól könnyen elvált. De furcsa volt érezni teljes súlytalansá gát. Valentyin keze megremegett. A fogó platina vége lecsúszott… - Jaj! A tégely nem esett le. Könnyeden, szinte tűnődve lebe gett egy darabig, aztán lassan felfelé emelkedett. - Fogja meg! - kiáltotta a professzor. Valentyin elkapta a tégelyt; a még forró porcelán meg égette, de ő jóformán nem is érzett fájdalmat. - Fogóval kell! Ki tanította magát?! A professzor ügyesen megragadta a tégelyt a fogóval. Az edény alján már nem voltak hófehér pelyhek. Nem valami tetszetős sötétbarna péppé sültek össze. - A legközönségesebb N K … - mondta zavartan a pro fesszor. - Igen - szólt Valentyin. - Hajmeresztő… No, lássuk c s a k … - Visszadugta a tégelyt a kemencébe, és lazított a fogók szorításán. A té gely ezúttal nem érte el a boltozatot. Csak ott lebegett a levegőben. - Akár a léggömb… - jegyezte meg Szvetka. - Fényképezze le ezt a jelenséget! - A professzor lassan ként visszanyerte önuralmát. - Én pedig megyek, és mindjárt hívom Ivan Vlagyiszlavovicsot és Arkagyij Sztyepanovicsot. Ne hagyja kihűlni a kemencét! Gyorsan elindult a közön, és esetlenül bele-beleütközött az asztalok sarkába. - Hát micsoda dolog ez? - dörmögte, de nem tudni, hogy ez minek szólt: a bútorok ellenséges magatartásának vagy annak az átkozott NK-nak. Becsapódott az ajtó. Valentyin leült. Hihetetlenül elfáradt. Megégett ujjai mind erősebben fájtak. És nem értett semmit az egész ből. Semmit a világon. Émelygett a saját gondolataitól. „Legalább jönne vissza minél hamarább Mihail Geraszi movics…" - gondolta bánatosan. Ha belép Ivan Vl agyiszlavovics meg Arkagyij Sztyepanovics, minden 34
mindjárt könnyű lesz és egyszerű. A kemence közönyösen nézett rá fekete szemével. Va lentyinnak eszébe jutott a professzor figyelmeztetése, nagy nehezen felállt, rátolta a reteszt a kemenceajtóra, és bekapcsolta a fűtést. De mindjárt úgy megijedt, hogy majd elájult. „Hátha nem kellene? Sőt, nem szabad? Kikapcsoljam? És ha még nagyobb baj lesz? Esetleg elrontom a jelenséget..." Szédelegve könyörgött a falakhoz, az emberiséghez. De a laboratóriumban nem kapott sem választ, sem segítsé get - nemcsak ott, az egész világon sem! Már szívesen tanácsot kért volna, bármilyent, akár ostobát is, akár Szvetkától is, akinek arcocskája most csupán kíváncsi ságot fejezett ki. Csak megoszthassa valakivel a felelős séget… És ekkor ismerős hangot hallott a folyosóról. Felugrott. „Szerjozska! Ez jó, ő fizikus…" - Szerjozsa! - kiáltott ki. - Szerjozsa! A fizikus nyomban repült is be, mintha csakis a hívást várta volna. - No, hogy s mint, alkimisták? - hangjában huncutság csengett. - Valahogy olyan csüggedt az arcotok. Felre pült a kemence, mi? Ez semmi, egy szerkesztőségben olvastam egy cikket - persze sose közölték -, amelyben azt írják le, ahogy egy családi sírboltban röpködtek a koporsók… - Így hát már hallottad? - Nem! Nem, pajtás, nem hallottam én senkitől semmit. Ne dülleszd úgy a szemedet, mert még kiugrik… Csak ugyan nem jöttetek rá a nyitjára? Hát tudod... Hahaha! Harsány nevetésre fakadt, és minél értetlenebbül bámult Valentyin meg Szvetka, annál jobban hatalmába kerítet te a kacagás. Elragadtatásában a térdét csapkodta, ujjá val a másik két fiatalra mutogatott, kétrét hajlott, és ne vetett, nevetett - szívből, könnyekig. - De hát ezt... De hát a kemencét… - A nevetéstől alig tudott beszélni. - Én emeltem fel! A mi laboratóriu munkból! Elektromágnessel... Haha! Hát talán ok nélkül 35
kezdtem én azt a beszélgetést? Néma csend volt a válasz, olyan sokatmondó csend, hogy Szergej egyszeriben abbahagyta a nevetést. - Mi az, széttörtem vele valami üveget? Bocsássátok meg nagylelkűen: hiba csúszott a számításba… Pedig még az órádat is ellenőriztem, nehogy kárt tegyek ben ne… No és hogy festett a „zsiráf"? Jól? Valljátok be! De miért néztek így rám? Szergej mindjobban zavarba jött. Nem értette, mi törté nik. Szavai nem találtak visszhangra a másik kettőnél, helyesebben: volt visszhang, de korántsem olyan, ami lyet ő várt. Fürkészték merően, feszülten, és - olyan fur csa volt a tekintetük. Aztán Valentyin intett az ujjával. - Gyere ide. Közelebb, közelebb… Szergej meghökkent. Valentyinék tekintetétől szinte megbabonázva, engedelmesen odament. Utolsó lépése csupa zavartság volt. - Mit akartok, gyerekek?... Hiszen csak tréfáltam... - Húzd csak félre, kérlek, ezt a fogantyút - mondta nyá jasan Valentyin. - Ne félj, ne f é l j … Most nézz bele a kemencébe! És Valentyin látta, ahogy Szergej visszahőköl a kemen ce fekete szemétől: annak a belsejében még mindig ott lebegett a porcelán tégely.
36
A SZORGALMAS TANULÓ MEG A LÁTHATAT LAN EMBER
„Kitűnővel akarom elvégezni az iskolát, utána a főisko lát, aztán felfedezéseket akarok tenni." Iljusa Gruzgyov írta ezt, már nem emlékszem, hányadik osztályban, melyik dolgozatban azok közül, amelyek az örök témáról szóltak: „Mi akarok lenni?” Lehet, hogy ti zennégy éves volt akkor, de lehet, hogy tizenhét. Az azonban világosan áll előttem, ahogy a kihajtott gallérú, rövid, szürke kabátkát viselő fiú, a nagy igyekezetben tarkójáig kivörösödve, takaros füzete fölé hajol, takaros kézvonással leírja benne azt a vágyát, hogy szeretne „felfedezéseket tenni", és takarosan felitatja az utolsó szót. Árnyéka se volt itt a hencegésnek: Gruzgyov sohase kérkedett, sohase járt a fellegekben - mindig csak ponto san és szorgalmasan kidolgozott életprogramját követte. Ha egyszer azt írta, hogy „kitűnővel akarom elvégezni…" - akkor valóban színötössel végezte el az iskolát. A főiskolán élő szemrehányás volt nekünk. Az egyik diák ellógott az előadásról hangversenyre - Iljusa csen getéstől csengetésig ott ült, tisztán olvasható kerek betű ivel szóról szóra lejegyezte az előadást. A másik szerel mes lett, úgyhogy a tudomány megszűnt létezni számára - Gruzgyov sötét estig benn ült a laboratóriumban, és a lombikok tartalmát kémcsövekbe töltögette meg vissza. A harmadik rekedtre beszélte magát az életről, a művé szetről folyó vitákban - őt pedig az olvasóterem lámpá jának zöld fénye világította meg. Iljusát mintha valami rettenthetetlen, magabiztos robotpilóta vezette volna minden csábításon és akadályon át programjának egyik pontjától a másikig. „Nézzétek - mondta, amikor egy szer komolyan sarokba szorítottuk -, a tű csakis azért megy könnyen át a kemény anyagon, mert vékony…" 37
Ezt határozottan, meggyőződéssel mondta, és mindjárt megint a könyve fölé hajolt. A háta mögött, dühünkben, Csehov egyik elbeszélésé nek, az „Unalmas történet"-nek a tudósáról neveztük el, aki szorgalmas ugyan, de nem találja fel a puskaport. Később rájöttem, hogy ez nem így van. Gruzgyov más távlatok hőse. A ravasz Newton annak idején, az egész világon elterjesztette azt az anekdotát, hogy az almák (vagyis a felfedezések) alacsonyan függnek, és ma guktól az ember fejére hullnak. Newton persze gúnyoló dott. Az almák (vagyis a felfedezések) olyan magasan függnek, hogy csak úgy egyszerűen nem lehet elérni őket. Egy-egy lángész az elmélet vagy a kísérlet ügye sen feldobott kövével le tudja verni őket az ég magasá ból. Ehhez rugalmas karon kívül nyilván nem minden napi szemmérték is kell. De van más út is. Napról napra, szorgalmasan, szárnya lás nélkül, de szívósan, egyik követ a másikra tornyozva gúlát emelni, hogy aztán a csúcsára felállva, leszakítsa az ember a ritka gyümölcsöt. Csehov hőse fel tudta épí teni azt a piramist. Ezt a hangya szorgalmával tette, de egyben a hangya ötlettelenségével is. A gúla találomra magasodott felfelé, a csúcsa valahová a vakvilágba irá nyult. De ha a hegye véletlenül el is éri a gyümölcster mő ágat, Csehov tudósának bizonyára akkor se jut eszé be, hogy kinyújtsa érte a kezét. Talán csak egy erélyes ütés ébreszthetné rá, de hát a felfedezések, az almáktól eltérően, nem hullnak az ember fejére. Gruzgyov szilaj mozdulattal örömest leverte volna a tu domány egének magasából a felfedezéseknek egész fürtjeit is, hisz azért fegyelmezte magát állandóan, de ehhez hiányzott belőle valami. Csak sok-sok év múlva értettem meg a dolgot - az ő karja csupán egy síkban mozgott, és makacsul vonakodott elsajátítani a lángész kezének hajlékonyságát. Meg hát a szemmérték is cser benhagyta, helyesebben: erős távcsőhöz hasonlított, amellyel pótolni próbáljuk látásunk velünk született fo gyatékosságát, de amely - ha lehetővé teszi is, hogy éle 38
sebben lássunk - összeszűkíti látókörünket. Gruzgyov meg olyan gondosan és olyan sokáig fabrikál ta a maga távcsövét, hogy most már nem is tudta elven ni a szemétől. Márpedig pontosan célozni úgy, hogy te kintetünkkel a távcsőbe meredünk - hihetetlenül nehéz vállalkozás. Gruzgyov természetesen piramisépítő lett. De ő mégis csak tudta, hogyan, milyen irányban kell egymásra rakni a köveket, és hol kell majd felugrani… Teltek-múltak az évek, és ő még mindig épített meg épí tett. Aludt, evett és épített. Mert hisz felfedezést tenni akár csak egyet is -, ez volt életprogramjának végpontja, ez volt a célja, az álma, a szenvedélye. El voltak ragad tatva tőle, azazhogy nem őtőle, hanem önfeledt és min dent felejtő munkaszeretetétől. Elnyerte a kandidátusi, majd a doktori fokozatot - az ő épülő piramisát ugyanis már oly sokan használták fel a tények ugródeszkájaként, hogy egyszerűen illetlenség lett volna megtagadni tőle ezeket a tudományos címeket. Hosszú évekre szem elől tévesztettem, többször is, ami kor pedig találkoztam vele, mindannyiszor ugyanannak a törekvő fiúnak találtam, aki a buzgalomtól nyakig ki vörösödve mindig feljegyzett takaros kézírásával min dent, ami a tárgyhoz tartozott, de csakis azt. Még öre gedni is szinte programszerűen öregedett - harmincéves korában megjelentek az apró ráncok és a kopasz foltok, negyvenéves korában aranyeret kapott, ötvenre magas vérnyomástól szenvedett, kopasz fején meg kakastaréj ként libegett néhány gyér, ősz hajcsomó. De még min dig nem fűződött a nevéhez semmilyen felfedezés. Mármár azt hittem, hogy dugába dől a programja, de kisült, hogy helytelenül vélekedtem a szorgalom és az ön fegyelem erényéről. Egyszer betoppant hozzám. Arcán szerény diadal ragyo gott, pontosan úgy, mint azokon a tanítási napokon, amikor több ötöst is kapott egymás után. - Gratulálj - mondta. - Felfedezést tettem! - Gratulálok. És mit fedeztél fel? 39
- Harmincévi kutatás után végre-valahára megtaláltam a módját, hogyan lehet láthatatlanná tenni az embert. - Nocsak! - Már ki is állta a próbát. Bevallom, első gondolatom az volt: „Elképzelhetetlen, hogy Gruzgyov…" Ám egyszeriben megvilágosodott az agyam. Mégis nagyon egyszerű: végre befejezte a pira misa építését, és leszakította azt, ami felé oly szorgal masan nyújtózott egész életén át. És meghajoltam előtte. - Szükségem volna a segítségedre - mondta ünnepélye sen. - Minden anyagot átadtam a Találmányi Bizottság nak, és mára odahívattak. Tudod, én még sose ta lálkoztam… Zavartan mozgatta az ujjait. Mindjárt tudtam, mire gon dol. Hogy ne forgácsolja szét magát, sohase találkozott olyasmivel, ami kívül esik a tiszta tudomány keretein. Válasz helyett nagy hévvel megöleltem el ragadtatásomban, hogy szolgálatára lehetek. Esetlenül, de méltósággal fogadta túláradó érzéseimet. A Találmányi Bizottság szakértője a legkevésbé sem ha tott száraz aktakukacnak. A magas homlokú, élénk férfi szeme csillapíthatatlan kíváncsisággal nézett a világba a domború szemüveg mögül. - Áttanulmányoztuk a beadványát - mondta Gruzgyov nak. - Óriási mennyiségű tényanyag! Tömérdek munka. Senki se tett még ennyi erőfeszítést egy-egy felfedezé sért. Magának szobrot kellene állítani. Gruzgyov szégyenlősen ragyogott. - Egyszerű: erre törekedtem egész életemben. Csakis erre… - I-gen… - A szakértő arca részvétet fejezett ki. - De nem erről van szó… Azért kértük ide, hogy segítsen ne künk. A törvény kimondja: a találmány hasznot kell, hogy hozzon az emberiségnek. Nos, hát épp azt szeret ném megtudni, milyen hasznot hajthat a maga találmá nya… - Hogyhogy?! - ámult el Gruzgyov. - A mindenhová be hatoló, a megfoghatatlan, a láthatatlan ember… ez… 40
ez… Erről álmodtak, erre törekedtek… Fantaszták erről írtak… - Csak hát mire jó az embernek a láthatatlanság? Wells nél arra, hogy büntetlenül lophasson pénzt. De - már megbocsásson - a mi kommunista társadalmunkban, ahol nincs pénz… - M-m… Igen, igaza van, de… mondjuk, a katonai al kalmazása… - Régóta örök béke van a világon! Gruzgyovnak szokás szerint még a nyaka is kivörösö dött. - Csakugyan, most már nincsenek háborúk, hogy is fe ledkezhettem meg róla!.. De talán békés célokra is fel lehet használni! - Milyenekre? - H á t … hogy is mondjam… Ha például átöltözünk a strandon… Kínos… no, hát itt segít a láthatatlanság… A szakértő összeráncolta a homlokát. Gruzgyovra szánalom volt ránézni: menten sírva fakad. Csak egyszer láttam ilyennek, amikor - talán a hetedik, talán a tízedik osztályban - váratlanul kettest kapott. - Talán sikerülne fokozatosan láthatatlanná tenni az em bert? - kérdezte reménykedve a szakértő. - Mondjuk úgy, hogy előbb az izmok tűnnének e l … Ezt felhasz nálhatnánk az orvostudományban. Gruzgyov megrázta fejét. - Egészen más elven alapszik… Az ember vagy látható, vagy láthatatlan. A szakértő bánatosan felsóhajtott. - Hát akkor ez fogas kérdés… De törjük csak a fejünket! Nem lehet, hogy egy ilyen kitűnő találmány teljesen használhatatlan legyen. Törtük is a fejünket. Feszülten, verejtékezve töpreng tünk, mert most tőlünk függött Gruzgyov sorsa. - Hej, csak legalább kémek volnának még - mondtam szinte sajnálkozva. - Micsoda kincs lenne azoknak ez a találmány! - Kémek hál' istennek már régen nincsenek - torkolt le 41
keményen a szakértő. Megpróbáltam elképzelni magamat láthatatlannak: hát ha így jobban megtalálom a megoldást. Nos, hát, látha tatlanná válva felkelek, leülök reggelizni, és a csésze ká vé, amelyet vaktában nyújt felém a feleségem, a vállam nak ütődik… Brr! Az u t c á n … No, azt már nem, nem akarom, hogy folyton lökdössenek. A laboratóriumban? Ott, ha beleütköznek az én láthatatlan testembe, könynyen leönthetnek még sokkal rosszabbal is, mint a forró kávé. Például tömény savval. Az erdőben, séta közben? Hát milyen előnyöm származik abból? A színházban? A színházban véletlenül még az ölembe ülnek. Ámbár… - Megvan! - kiáltottam a helyemről felugorva. - A szín háznak jó! Amikor a cselekmény során megjelenik a színen valami szellem… a Hamlet apjáé! - Csakhogy ilyen darab kevés akad - szólt kétkedve a szakértő. - Hát aztán, hát aztán?! Mégiscsak van haszna! - Valóban van haszna - mondta boldog mosollyal a szakértő. - Teljesen elég ahhoz, hogy rendszeresítsük a láthatatlanságot, mint találmányt - a színházi kelléktár új darabjaként. Gruzgyov felé fordultam, hogy megkérdezzem, mit szól ehhez a javaslathoz. De csak üres karosszéket láttam. Egy láthatatlan kéz kinyitotta a dolgozószoba ajtaját, megreccsent egy padlódeszka, majd az ajtó akkurátusan becsukódott a láthatatlan Gruzgyov mögött. - Talán ezt is jegyezzük fel, mint alkalmazási lehetősé get - mondta rövid gondolkozás után a szakértő. - Az ember ahelyett, hogy jelképesen tűnne el, ezen túl szó szerint is megteheti. Többé nem láttam Gruzgyovot. Némelyek azt mondják, hogy sokáig járt-kelt köztünk láthatatlanul - hogy ilyen állapotban könnyebben találjon alkalmazást elkésett ta lálmányának, míg végül elütötte egy autó. Mások azt ál lítják, hogy Gruzgyov színháznál dolgozik: azokat a je leneteket rendezi, amelyekben kísértetek jelennek meg. 42
MIÉRT?
Sokáig gondolkoztak a gépek, sokáig gondolkoztak a tu dósok. Az Orbi bolygó egyik végéből a másikba csak úgy hömpölygött az információk áradata: ezek az ada tok széttagolódtak, egybeolvadtak, összekeveredtek, képletekké kristályosodtak, álmatlansággal sújtották az agyakat, és egymás után égették ki az emlékezetblokkok biztosítékait. A kérdések kérdésének megoldásán fára doztak: hogyan lenne a legalkalmasabb életjelt adni más világok feltételezett civilizációinak? Egyszer csak megtalálták a módját. - Barátaim! - kezdte a Tudományos Tanács elnöke. Véget értek évszázados vitáink és kutatásaink. Röviden összegezem a következtetéseket. A végtelen távolságok lehetetlenné teszik, hogy messzi világokba repüljünk. A rádióhullámokkal, kozmikus sugarakkal, neutrinoáram lásokkal, gravitációs terekkel való jeladás elégtelen - két oknál fogva. Először: bonyolult lenne ilyen jelekkel át hálózni az egész Tejútrendszert. Másodszor, és ez a fő: ezeket csakis igen fejlett civilizáció tudná venni, tehát már eleve leszűkítenénk kutatásunk körét. Számunkra most már világos, hogy a jelzésnek nagyon egyszerűnek, nagyon szembetűnőnek kell lennie, és egyszerre kell címezni „mindenkinek, mindenkinek, mindenkinek". Erre a célra csakis a fény felel meg, mert azt minden értelmes lény látja - a fejlődésnek minden fokán. Már csupán egy semmiség van hátra: technikailag ho gyan oldjuk meg ezt a problémát a lehető legjobban? Örömmel közlöm, hogy találtunk ilyen megoldást. A legközelebbi csillaghoz odaröpítünk egy önműködő ál lomást, amely örökké ott fog keringeni körülötte. A rajta felállított lézerek a megadott program szerint irányítani fogják a csillagreakciókat. A csillag hol kigyúl majd, hol kialszik. Ez a lüktetés lesz a mi üzenetünk a Tejút 43
rendszernek. Az egyetlen lüktető csillag az éjszakai égen - hát nem kelti ez fel akár a felkészületlen agy fi gyelmét is? Nem készteti-e, hogy elgondolkozzék ezen a kérdésen: „Miért kacsingat?" Ez lesz a csillagközi kapcsolat legalkalmasabb változata! Az Orbi bolygót tapsvihar rázta meg. …Illatos, meleg éjszaka volt. A magasba lövelltek Ver sailles szökőkútjai. Egy szép hölgy felemelte epedő te kintetét. - Miért kacsingat az a kis csillag ott az égen? Lovagja megrázta rizsporos parókájának fürtjeit, és a legfinomabb udvariassággal azt turbékolta: - A szerelem angyalkái kacsingatnak ránk, kedvesem. A szép hölgy igen elégedett volt a válasszal. …Az éjszakát motorok zúgása töltötte meg. Halkan, pa naszosan zörögtek az üvegek. Az előadó letörölte veríté két. - összegezve: a lüktető csillagok fellobbanásainak ter mészetét a gravigén kvázi- fluktuációk, valamint a szin guláris tér relépolarizációja csökkenésének törvénye szerint végbemenő kvantumpulzáció kölcsönhatásával magyarázhatjuk. Az előadó lelépett a katedráról. A hallgatóság udvaria san tapsolt egy keveset - meg volt elégedve a magyará zattal. Az a kérdés: „miért?" - fel se vetődött előtte. Régóta tudta mindenki, hogy ilyen kérdést oktalanság feladni a természetnek. De a csillagok nem hallották sem az első, sem a máso dik magyarázatot. Csak kacsingattak, mindegyik a maga programja szerint. Most már sok volt belőlük - a min denség pulzáló világítótornyaiból. Mert a fejlődésnek egy bizonyos fokát elérve, minden civilizáció szükség képpen megtalálta a csillagközi jelzés legcélszerűbb vál tozatát. És most már senki se csodálkozott az égnek ezen a sajátosságán. 44
45
LECKE A RELATIVITÁSBÓL
Megolvadt fekete fém a homokon. Vastörmelék, ron csok, összevisszaság, korom. Kristálycellák szétszóró dott zöldes szilánkjai. Ez minden, ami a becsapódás és a robbanás után megmaradt. - Gyerünk - szólt Ognyev. - Minden világos. Hátrafordult - utoljára. Még a sziklák is megpörkölőd tek. A katasztrófa örök nyomot hagyott a grániton. És valahol e káosz közepén, a marsi talajtól immár elvá laszthatatlanul, ott hever egy piciny alkatrész, amelyet hanyagul munkáltak meg odaát, a Földön. Apróság, semmiség. És nincs többé rakéta, nincs a több száz ton nányi várva várt szállítmány. Ognyev hallgatag útitársa vállat vont. - Az a fő, hogy ember nem volt rajta. „Persze hogy az a fő! - akarta kiáltani Ognyev. - De ott volt ember. Odaát, a Földön. Az az ember, aki hanyagul dolgozott. Akiben ezen túl nem lehet megbízni." De fennhangon nem szólt semmit. Minek? Ahogy a lejtőn haladtak, vigasztalanabbnak látták a tá jat, mint valaha. Fakó homok, kicsi nap, bágyadt fény, a köveken meg puffadt, sötétkék eretriumok. A marsi nö vények színe mintha figyelmeztetné az embert arra a méregre, amellyel át van itatva. Búsan fütyült a szél - az is csupa méreg volt. Zengedez hetünk mi a Mars feletti győzelemről, a bolygó meghó dításáról, amennyi jólesik - üres szavak! Az emberek kénytelenek földi levegővel körülvenni magukat, földi táplálékot enni, és örökké félnek, nehogy akár egy tű is átszúrja annak a szigetelésnek a falát, amely elválasztja az egész marsi környezettől. Idegenek ők, akik csak a teherrakéta-járatnak - ennek a kozmoszon átnyúló, több millió kilométeres, bizonytalan köldökzsinórnak kö szönhetik, hogy meg tudnak itt élni. Idegenek egy ide gen világban - ezt nem lehet megszokni. 46
A legkevésbé Topnak, Ognyev farkaskutyájának, ame lyet azért hozott magával az űrhajós, hogy „tanulmá nyozzák, miképp hatnak a marsi viszonyok az állatokra". A kutya, mely mulatságosan hatott az űr- si sakban, a fejét lógatva kocogott gazdája lába mellett. Egyébként már rég elszállt az élénksége. Az első napok ban állandóan üvöltés feszegette a torkát. Később meg szokta ezt a helyzetet, de azért minden alkalmat kihasz nált, hogy Ognyev tenyerébe bökjön nedves orrával; szomorúan igyekezett elkapni a tekintetét, és mintha azt mondta volna: „Nem jó itt nekünk, gazdám. Gyere, menjünk el innen!" Ognyevot bosszantotta a mellette lépkedő Szerjogin szótlansága. „Legalább csevegéssel könnyítenénk ma gunkon…" A rakétával történt baleset persze nem nagy katasztrófa. Szerjogin úgy viselkedik, mintha őt nem is érintené az egész. Mit neki, geológusnak, akinek csak kövekkel van dolga! Ő, Ognyev bezzeg gondolkozhat, hogyan bővítsék a víznyerő állomást, hogy ne kelljen ta karékoskodni minden gramm táplálékkal; törheti a fejét, hogyan tegyék változatosabbá a klorellából való étele ket, hogyan szabaduljanak a tisztítóberendezés csövei ben leülepedő sóktól. Mert hát a polioxil csövek, ame lyeknek a falára a Mars légköréből kivont víz nem rakna le sókat, elpusztultak a rakétával. A terepjárókhoz való alkatrészek szintén. Az ördög vigye el, az ő „hősi" úttö rő munkája túlságosan is egy házkezelő teendőire emlé keztet. Csövek, tisztítás, javítás. Állandóan ki van szol gáltatva ezeknek az apróságoknak. Erőfeszítéseinek leg alább a felét annak a szigetelőfalnak a karbantartására kell fordítania, mely annyira megbéklyózza az életüket. Néha úgy rémlett - és ettől a kényszerképzettől nehéz volt szabadulni -, hogy az állomás légmentesen szige telt, apró szobái afféle börtöncellák, és hogy az űrhajós ruhák is zárkák, csak éppen mozgó zárkák. - Nos, mikor javítjuk meg a terepjárót? - kérdezte Szer jogin, mintha csak bosszantani akarná. - Unok már ku tyagolni. 47
Ognyevnak kedve lett volna káromkodni egyet. De nem jutott ideje válaszolni. Top hirtelen nekiiramo dott-felborzolódott a szőre, és tompa morgás hallatszott a sisakja alól. - Mi lelt, Top? Ognyev még be se fejezte a kérdést, már megkapta rá a választ. Egy szikla mögül az emberek felé gördült egy szörny, amely nyilván az eretriumbozótban legelészett. Póklábai zajtalanul és gyorsan vitték az állatot, mint va lami kerekek, úgyhogy egy pillanat alatt veszélyes kö zelségbe került. Szarunemű szemei vörös színben ját szottak. Top előrerohant, hogy elvágja az útját. Az oxigénpalack csövei fel-felugráltak a kutya hátán. - Vissza, Top! - ordította pisztolyát előkapva Ognyev. A szörny támadásában nem volt semmi félelmetes. A víznyomásos űrruhában, vasöklének egyetlen csapásá val még fegyvertelen ember is könnyen porrá zúzhatta a szörnyeteget. Egy kis ügyesség és néhány gyakorlott fo gás - hogy kikerüljük az állat hegyes karmait -, ennyi az egész. De Top először találkozott ilyen szörnyeteggel. Nem gyanította, hogy ugrálásával csak akadályozza az embe reket. Öt az a sok évszázados ösztön vezérelte, amelyet az ember nevelt bele: ha megtámadják a gazdáját, el kell hárítania a támadást. - Vissza, Top, vissza! - kiáltotta pisztolyát leeresztve Szer jogin is, Ognyev is. Lehetetlen volt lőni a kutya miatt. Aztán meg elkéstek vele. A szörny gyenge, de rendkívü li ellenfél volt: behajlított vékony lábát a rugó sebessé gével, könnyen előrelökhette. Egy ugrás - és a szörny lába süvítve lesújtott a kutya fejére. A következő pilla natban a felbőszült Top mellel nekiütődött ellenfelének. A szörny teste száraz zörgéssel szerteszét omlott. Szerjogin elsőnek szaladt oda a kutyához. - Kész, vége - mondta tompán. A szörnyeteg lába borotvaként széthasította a sisak gal 48
lérját, úgyhogy lecsúszott Top fejéről. A kutya oldalt dőlve, görcsösen levegőért kapkodott. Kilógó nyelvén tajték csurgott végig. - A baj nem jár egyedül - szólt Ognyev, miközben hasz talanul próbálta visszailleszteni a sisakot a kutyára. Minden hiába: Top a külső levegőt szívta be, amelyben volt ugyan elég oxigén, a nitrogénoxid azonban - ha nem is azonnal, de elkerülhetetlenül - halált okozott. Mintha Top is tudta volna ezt. Próbálta megnyalni Og nyev kezét. A szeméből könny gördült ki, oldala görcsö sen be-behorpadt. - Végezz vele… - mondta félrefordulva Szerjogin. Ognyev felemelte pisztolyát. A kutya szemrehányóan és szomorúan nézett rá. A pisztoly remegni kezdett a kezé ben. - Nem bírom - szólt tompán. - Én se - válaszolta halkan Szerjogin. - De jobb lesz így. Célzott, és már-már meghúzta a ravaszt. De nem jutott rá ideje. Üvöltés zúdult végig a sziklák fölött. A visszhang meg sokszorozta és feldobta a jeges, lila égbe. Ezzel a voní tással mintha kirobbant volna a kutyából régóta vissza fojtott kétségbeesése és minden gyűlölete a Mars hideg, vörös síkságaival, az idegen nappal, a csöppet se mele gítő fénnyel szemben. És mintha erőt öntött volna belé ez a gyűlölet: felugrott, és a tajtékot szétfröcskölve, eszeveszetten forogni kezdett. De görcsös mozdulatai ban mégis volt valami célszerűség. Top mintha keresett volna valamit a kövek és a homok között. A hasát meg a hátsó lábait a földön vonszolta, de makacsul mászott egy cél felé, amelyet csakis ő ismert. Ognyev torkát fojtogatta valami; nagyokat nyelt. A ku tya a mellével rárogyott egy marsi növény csomós kinö vésére, és tépni kezdte a szivacsos, nyálkás masszát. Szer jogin eltette pisztolyát. - Az ösztön! Ennek a megzavarodott állatnak most eszé be jutott, hogy a gyógyfüvek néha megmentenek a ha láltól. 49
- Itt nincsenek füvek… - Az ösztön ezt nem tudja. Az azt parancsolja: keresd! Föld vagy Mars - a halálfélelem elmossa a különbséget, a kétségbeesés elfogadja az önámítást. Nos, legalább megtalálta, hogyan szabadulhat meg kínjaitól a legha marabb. Ognyev elfordult, hogy ne lássa a végét. De amikor visszafordult, Top még élt. Ognyev nagy erőfeszítéssel lehajolt. A kutya szemében fekete hullámként ott lebe gett a halál. Tekintete megüvegesedett - onnan jött, ahol már nem várnak választ. Ognyev önkéntelenül a sisakjá hoz nyúlt, azzal a mozdulattal, amellyel a Földön ilyen esetekben leveszi az ember a kalapját. - A tengerimalacok fél perc alatt elpusztultak az eretri um mérgétől - jegyezte meg Szerjogin -, a kutya tovább bírja. Szerjogin pedantériája még csak nem is háborította fel Ognyevot. „Bocsáss meg nekem, Top. Mi a magunk jó szántából jöttünk ide, ahol még az élet is halállal fenye get. Mert mi tudtuk, miért tesszük. De neked nem volt szükséged a Marsra, neked nehezebb volt. Bocsáss meg!" És most már minden tétovázás nélkül ráfogta pisztolyát. - Várj! - állította meg Szerjogin. - Végig kell vinni a kí sérletet. - Ez kegyetlenség. - Ez szükséges. A tudomány érdekében. Top pedig… már úgysem érez semmit. Top szeme becsukódott. Csak valami enyhe remegés ta núskodott még arról, hogy él. - Nem, ez kegyetlenség, nagy-nagy kegyetlenség! Gazdájának kiáltása mintegy életre keltette Topot. Láb izmain összehúzódások jelentkeztek, a szeme felnyílt; a kutya felemelte fejét, megpróbált felállni. Szerjogin és Ognyev hátrahőkölt. Top már állt is rogyadozó lábain. Oldala minden kilég zéskor behorpadt, de lélegzett, és mind hangosabban, mind nagyobb örömmel szívta be a marsi levegőt. 50
- Mi ez? - suttogta Ognyev. Top egy lépést tett feléje, de kis híján elesett. Szerjogin a karjára kapta. A kutya hálásan megnyalta a sisak üve gét. Így álltak sokáig, és nézték a csodát: az eleven Topot. Attól féltek ugyan, hogy a csoda mihamar véget ér, hogy Top feje kimerülten lehanyatlik, és kialszik a re mény, a meghökkentő, a váratlan remény. De Top élt, sőt meglepődve nyüszített is: miért hallgatnak ilyen szo katlanul az emberek? - Há-át igen - szólalt meg végül Ognyev. - I-igen… Esetlenül téblábolt. Még mindig teljesen értetlenül, za vartan kinyújtotta a kezét, és megérintette a kutya sző rét, összeomlott az a tévhit, hogy a Mars ellenséges bolygó, de hát e hegyomlás porfelhője még eltakarta az új távlatokat. - Méreg - mondta váratlanul, tisztán Szerjogin, ahogy merőn nézte Topot. - Méreg, amely nem is volt, és nincs is. Sehol. Csak korlátolt metafizikusok vannak. Mi. - Hogy? - Ognyevnak úgy rémlett, hogy rosszul hallotta. - De hisz te biológus vagy, neked jobban kellene tud nod! - jegyezte meg most már leplezetlen iróniával Szerjogin. - Az eretrium méreg, a marsi levegő is mé reg. De mínusz szorozva mínusszal - nemcsak a mate matikában ad pluszt. - Igen, persze - helyeselt gépiesen Ognyev. - Aha! - Hir telen megvilágosodott előtte a rejtély. - Csak nem azt akarod mondani, hogy… - Pontosan azt. Az embert el lehet pusztítani konyhasó val, és meg lehet menteni kígyóméreggel. Abszolútum nincs a természetben, csak a mi agyunkban létezik. - De hát ez közismert! A mérget ellenméreggel semlege síteni lehet… - Á, közismert! Akkor mi eddig miért… Ognyev zavart tekintetét látva mondat közben abba hagyta. Ognyev úgy nézett körül, mintha először látná a Marsot. A homok szürke, a messziség nyomasztó, a Nap bágyadtan világít, minden olyan élettelen, mint eddig, 51
de a megvilágosodás tündöklő hajnala már elmosta a marsi árnyakat. Nem változott meg semmi, csak az em berek elképzelése a környező világról, és mégis minden megváltozott. így érzi magát a vak, amikor visszanyeri látását. - Top! - kiáltotta Ognyev. – Gyer’ ide, te betyár! A kutya készségesen felugrott. Ognyev a karjára kapta, és körbeperdült vele. Ahogy táncolt, óvatosan kerülte meg az eretrium sötétkék duzzanatait - szebbnek látta most őket a rózsánál is, mert bennük volt az a csodaszer, amely lehetővé teszi az ember számára az életet a Mar son. Ahol méreg van, ott van ellenméreg is; ahol bánat van, ott akad öröm is; ahol tudatlanság van, ott lesz fel fedezés is - és ez ugyanúgy érvényes a Marsra, mint a Földre, mert mindenütt a dialektika uralkodik…
52
EGY POROS ÖSVÉNYEN
Keskeny, vörös kismadár forog Mindenfelé — vajon látjuk-e?" Jurij Olesa Először valami egyre közeledő, lomha, tompa dobaj hal latszott: bumm, bumm, bumm- mintha kalapáccsal üt nék a földet. Az ibolyaszínű bokrok megrebbentek a ka nyaron túl, és az ösvényen szirillák tűntek fel. Mihelyt megpillantották az embert, mozdulatlanná dermedtek. Nyomban sűrű porfelhő burkolta be őket. A levegő megtelt páncélos tüdejük sipító lélegzésével. Arhipov a pisztolyáért nyúlt. Nem ijedt meg, de módfe lett elcsodálkozott. Ilyen nincs az életben, az ilyesmi hirtelen dobaj, szörnyetegek előbukkanása minden ok nélkül - inkább valami fantasztikus filmre emlékeztet. Egy pillanatig szemben álltak egymással - az űrhajós és az állatok. Aztán a három szirilla úgy nekiiramodott, mint a parittyával repített kődarab. Négyszögletes pofá jukat lesunyták, dühös szemük zöld fényben égett. Egyenest előre az ösvényen, egyenest az embernek. Ar hipov vállat vont. Vakító villám sújtott le az első állatra. A plazmasugár levitte a fejét. Épségben maradt társai hirtelen, villámgyorsan megfor dultak. Ismét megrebbentek a bokrok a kanyaron túl, és kiürült az ősvény. Csak a gomolygó por emlékeztetett a támadásra. Arhipovnak váratlanul megroggyant a térde: csak most jutott el végre a tudatába, hogy mindez komoly volt. „Ez aztán a kaland! Lesz miről mesélni a fiúknak…" Biztosra vette, hogy elbeszélése roppant élénk érdeklő dést kelt. A biztonsági eljárásokra vonatkozó utasítás ban valamikor a „viselkedés veszélyes állatokkal való találkozáskor" című pont állt az egyik legelső helyen. 53
De hamarosan a legvégére szorult. Hisz még a legkez detlegesebb állati agy is könnyen fel tudja fogni, hogy a világon semmi értelme sincs harcba bocsátkozni egy soha nem látott lénnyel, amelytől minden kitelhet. Biz tosabb dolog a szokásos zsákmányt felkutatni. Arhipovnak csak kisvártatva sikerült emlékezetébe idéz ni a ragadozókkal való találkozásról szóló szerencsétlen pontot. Aha, valahogy így: „A lehetőséghez képest ke rüljük a közeledést… Támadás esetén gyorsan és hatá rozottan védekezzünk…" Ezután apró szedéssel a jegy zet következett. Nos, minden rendben van: őt támadás érte, védekezett, megtartotta a szabályt. Közelebb ment a leterített és szétroncsolt állathoz. A szirilla futás közben nagyobbnak látszott. A por vastag rétegben ráülepedett a páncéljára, és elváltoztatta eredeti színét. Arhipovnak most sehogy se fért a fejébe, miért tartotta fenevadnak ezt az állatot. Nem egyéb ez, mint csontok, izmok, idegek ormótlan tömege, amelyet ő megfosztott az élettől. Valami sajnálatféle mozdult meg a lelkében. Ugyan, hát ragadozó állat ez?! „Ragadozó, persze hogy ragadozó, hisz rám támadt" sietett megnyugtatni magát Arhipov. De már elszállt ed digi magabiztossága. Csak most érezte, mennyire idegen és ismeretlen őneki a bolygó állatvilága. Állandóan heli kopteren, állandóan terepjárón, gyalog jóformán soha ... Ahogy száguld az autó, a távolban megmozdul egy ho mályos pont, majd eltűnik - tovaragadta a sebesség; vi lágos, hogy valami vadállat volt. Ennyi az egész isme retség. Milyen vadállat lehetett? De hát nem mindegy?! Ő ki se látszik a munkából. Zörgés zökkentette ki tűnődéséből. Ismét megrebbentek a bokrok, tele voltak valami rejtett mozgással. Arhipov értetlenül forgatta a fejét. De a kiber, amely a lábánál to pogott, mint egy kutya, nem adott riasztójelet. Valami apró lény tör utat a bokrok között... Egy titokzatos, megfoghatatlan élet keres valamit, zörög valamivel, fut valahová az őserdő leple alatt. Arhipov nagyot lélegzett, és levette kezét a pisztolyról. 54
Váratlanul meghökkentő gondolata támadt. Lám, csak most, néhány perccel előbb találkozott először szemtől szembe vadállattal! Csakugyan először? Hát igen, az ör dög vigye e l . . . És az a legmulatságosabb, hogy ennek a bolygónak a vadállatait mégiscsak jobban ismeri, mint a földieket. Valamikor, távoli gyermekkorában, úgy rémlik, többször is elvitték az állatkertbe. De azok az emlékek persze elmosódtak. És később, később? Eről tette az emlékezetét. Ez sem az, az sem az… Ezt mozi ban látta, azt szintén. Megvan! Egyszer lefékezték az autójukat, amely óránként kétszáz kilométeres sebesség gel száguldott a széles aszfaltfolyón, és egyszerre felka cagva csodálkoztak egy kis állat furcsa ugrásain. Alig hanem nyúlnak hívták azt az állatot. Oly mulatságosan futott! Még jó, hogy az egyik társuknak olyan éles látása volt, különben elszalasztották volna ezt a találkozást. Micsoda öröm volt az! Nem mindenki dicsekedhetett azzal, hogy szabadon élő állatot látott... Egyébként a technikával simára fésült Földön bizonyára ezt a nyulat is számon tartották, úgyhogy aligha lehetett vadnak ne vezni. Rendben van, nincs ebben semmi csodálatos. ö űrhajós. A merő tekintetű csillagok fényénél hosszú éveken át vándorolva természetesen elszakadt a Földtől. Leg alábbis vad lakóitól. Nem számít! „Utcagyerekek va gyunk, város fiai..." - valahogy így szólt egy régi-régi dal. Ö meg ráadásul űrhajós is. Arhipov a cipője orrával megérintette a tetemet. Ott ma radt rajta a poros nyoma. Mi tagadás, egzotikus kaland! Meg lehet érteni azokat az embereket, akiket hajdaná ban vadászoknak neveztek. Ekkor a kiber figyelmeztetően megfordult. Gyorsan for gott az az antennája, mely a szagokat elemezte. Arhipov felfülelt. Mozgás körös-körül, titokzatos mozgás. De egyetlen gally se rezdül meg. Ügy látszik, ezek az álla tok ügyesen tudnak rejtőzni. De hátha kiugrik valami a bozótból? Nem kellene odadurrantani? Fúj! Túlságosan ideges lehet, ha már ilyen gondolatok jutnak az eszébe. 55
Nem, az itteni erdőben való sétákat nem neki találták ki. Nincs hozzászokva. Mielőbb vissza kell menni az autó hoz. De nem fordulhatott vissza. Újra dobaj hallatszott: egyre erősödő, riasztó, tompa dobaj. Ismét megrezzentek a bokrok a kanyaron túl, és a porfelhőkből - ugyanúgy, mint az imént - előbukkantak a szirillák. De most még egy pillanatra sem álltak meg. Mindent elsöprő, dübör gő lavinaként rohantak, mintha nem is lett volna előttük ember. Arhipov már-már megrémült. De nem volt ideje töpren geni. A porfüggönyt széthasította a pisztoly sugara. A legelülső állat felbukfencezett, és darabokra szakadva szerteszét repült. Csakhogy - ez már teljesen érthetetlen és ezért félelmetes volt - a lövés sem állította meg a tá madást. A szirillák egy szempillantás alatt elsöpörték a társuk maradványaiból keletkezett akadályt, és Arhipov most már egészen közelről látta a pofájukat. Látta eze ket a páncélos faltörő kosokat, amelyek tele vannak fé kezhetetlen lendülettel, és az ő testén áthaladó mértani egyenesen törtek előre. Újra és újra megvillant a magabiztosan, gyorsan lecsapó sugár. Mennydörgés, recsegés-ropogás; a felkavarodó portól sötétség támadt körös-körül. Egyszer csak minden elcsöndesedett, mert mindennek vége volt. A szétzúzott, összevissza szabdalt lavina mozdulatlanul hevert az ember lábánál. Arhipov nem ér tette azonnal, miféle furcsa virágokkal van teleszórva űrhajósruhája. Vércsöppek - döbbent rá aztán. Tetőtől talpig, minden izében reszketett, és nem tudta csillapítani remegését. Tett egy lépést, és megtántoro dott. Elég volt, el innen, el erről a szörnyű helyről! De szó se lehetett róla! A kanyaron túl már nem is re zegtek a bokrok, hanem leomlottak, mint egy függöny: ledöntötte őket a szirillák új lavinája. Arhipov esze veszetten lövöldözött a sugárral, keresztbe az ösvényen. Az első sor leroskadt, de a vergődő testek torlasza jófor mán nem tartóztatta fel az állatokat. Arhipov lőtt a su 56
gárral jobbra-balra, nekihuzakodva úgy sújtott vele, mint egy tüzes karddal. Hullahegyek tornyosultak előtte, és ő mindig lőtt, lőtt és lőtt - elevenre, holtra egyaránt; a szirillák pedig - sőt úgy rémlett, hogy most már nem csak a szirillák - egyre száguldottak, és ez szinte lidérc álom volt. Mintha maga a természet indult volna meg a betolakodó ember ellen, hogy eltiporja, megsemmisítse. Arhipov tüzelt még néhány percig a sugárral, noha már nem is volt mire lőni - elapadt a vadállatok áradata. Amikor az ember ráeszmélt erre, kénytelen volt leülni a kimerültségtől. Az átforrósodott pisztoly még a kesz tyűn át is égette a tenyerét. Ruhája nedves volt az izzad ságtól. De a bokrok közül hallatszó recsegés megint talpra ug rasztotta. Hát ez meg micsoda? ... A legrémítőbb sejté sektől gyötörve nézett jobbra-balra. A recsegés nem ha sonlított az előbbihez, és nem lehetett tudni, honnan jön. Fenyegetés volt benne és diadalmas erő, mint a zsákmá nyát rágó állat állkapcsának csikorgásában. Arhipov azonban hiába igyekezett felfedezni a recsegés- ropogás okát. A por sűrű füstfüggönyként lebegett a csatatér fö lött. A nap rőt fénye nehezen szűrődött át a porfelhőn, és vö rös foltokban vetődött az ösvényre. E foltok imbolygása valahogy megragadta Arhipov figyelmét. Furcsa szép ség volt bennük. És mozgékonyság. „Mit jelent ez? Ez az egész. Az állatok, a recsegés, a fényfoltok… Csak legalább egy percre jutnék lélegzet hez, hogy rájöjjek… A füstfüggöny - bizonyára egy szélrohamtól - fellebbent előtte. A fénysáv kiszélesedett, és átterjedt egy távoli bokorra. Ekkor a bokor hirtelen lángba borult! Arhipov felkiáltott: a bokor fülsiketítő ropogással égett. És akkor mindent megértett Arhipov… Egy csapásra, teljesen. Mindent megértett, és felüvöltött fájdalmában. Tűz és füst nyomult feléje, a szirillák és mindenfelé, ami él. Közeledett az erdőtűz ropogása, a tűzvészé, amely elől menekülnie kellett embernek, állatnak egy 57
aránt. A tűz, csakis a tűz kergette a szirillákat eszeve szetten, vakon, egyenest előre az ösvényen, a leg rövidebb és legalkalmasabb úton, amelyen épp ott csel lengett egy ember, aki annyira idegen az erdő életétől, hogy nem tudott felfogni semmit, nem húzódott félre, nem futott együtt az állatokkal, hanem esztelenül leka szabolta őket villámló kardjával, akárha fenyegethette volna abban a percben nagyobb veszély, mint az, hogy elevenen megég. Bármennyire szörnyű is volt ez a felfedezés, Arhipovot legelőbb is szégyen, keserű, maró szégyen fogta el. Ilyen vérfürdőt rendezni! Darabokra aprítani azokat az állatokat, amelyek a menekülés útját mutatták neki! Arhipov még egy utolsó pillantást vetett önhittségének szomorú emlékére - arra a hullahegyre, amelyre mármár átcsapott a tűz. Eldobta nehéz pisztolyát, és futás nak eredt. Gondolkodás nélkül, hanyatt-homlok szaladt, egyenest a legrövidebb úton, nem nézett se jobbra, se balra, és puszta mellel is képes lett volna elsöpörni bár mi akadályt. Úgy rohant, ahogy az előbb a szirillák fu tottak…
58
HULLÁMVERÉS A MARSON
Némaság, szélcsend, aztán - surrogás. Így kezdődik a hullámverés a Marson. Óraszámra el lehet üldögélni a vörös sziklák lábánál, nézni és hallgatni, hallgatni a vég telen homoktengert. Surrogás mindenütt és sehol. Mint ha jégszemek alakjában a felhők félig áttetsző zúzmará ja hullna a lila égből. Üvegzengésű surrogás. Ez a pon tos megjelölés. Amikor elhallgat, a homokon remegés fut végig. Lom hán, lassan feltámad egy hatalmas hullám. Rákúszik a száraz tömbökre, befödi őket, majd kényelmesen elül. Ilyenkor a sziklatömbök alulról fúródnak át a homokon. Ügy hat, mintha egy csorba állkapocs szétrágná a hullá mot. A lapos kövekről lustán lecsúsznak a homokpata kok. És újabb nagy hullám púposodik felfelé. Körös-körül - mozdulatlanság. A távolban nyugodt a homok, rendületlenek a vörös sziklák, akár az örökkéva lóság. Csak itt, csak ebben az öbölben és csakis közvet lenül a partnál hömpölyög a marsbeli hullámverés. Ez azt jelenti, hogy messze, a homokóceánok végtelen jében olyan vihar tört ki, amelynek rohamai megrázkód tatják a laza talajt, akár a földrengés. És itt, az öbölben, összegeződnek a rezgések, megváltozik a partvidék mikrostruktúrája, és a homok folyékonnyá válik. Való színűleg így van, ennél többet senki se tud, és nem is nagyon siet megtudni - egyelőre túl sok halaszthatatlan tennivaló van a Marson. Én azon igyekszem, hogy ne mulasszak el egyetlenegy hullámverést sem. Ott ülök, nézem, hallgatom és gon dolkozom. Nagyon jó eltűnődni így kettesben ezzel a je lenséggel, amelyhez hasonló nincs sehol. Eltűnik az idő, eltűnnek. a tér határai, az ember még a testét sem érzi: csak ő van, meg a hullámverés, senki, semmi más. Most üres a part. De korábban népes volt. Emlékszem, mennyire megdöbbentek a földi rádiósok attól a kérés 59
től, hogy küldjenek úszónadrágot. Igen, akadt egy tréfa csináló, aki nem állta meg, hogy úszónadrágot ne húz zon az űrhajósruhára, és bele ne vesse magát a hullám verésbe. Az újoncok szinte repültek ide fürdeni, hogy legyen majd miről mesélni a Földön; a régóta itt lakókat pedig a víz, az igazi víz, az igazi hullámverés, az igazi tenger utáni vágy vonzotta ide. Senki se tudott ellenállni a kísértésnek. A tréfacsináló persze Vanyin volt. Nem azért, mintha jellemző vonása lett volna a szellemesség, talán épp el lenkezőleg. De hát olyan bonyolultak, ellentmondásosak és meglepőek cselekedeteink, ha az érzések irányítják őket! Kivált az olyan zárkózott embereknél, mint Va nyin. És milyen furcsának, különösnek hat mindez a marsbeli hullámverés láttán. Vanyin esete annak idején mindenkit megdöbbentett lát szólagos képtelenségével. Azóta legendák szövődtek e történet köré, amelyekben a tragikus elem összefonódott a komikussal, a merészség a meggondolatlansággal. Mi lyen távol van mindez az igazságtól! És milyen csecse mőknek látszunk mi a rakétáinkkal, mesterségesen elő állított fehérjénkkel és nukleáris energiánkkal, ha éppen a saját érdekünkben próbáljuk átgondolni és előre látni az ember cselekedeteit. Emlékszem a Mars első felderí tésére. Nem kockáztathattunk, nem volt jogunk kockáz tatni: bármilyen kudarc messze visszavethetett volna bennünket. Előttünk pedig egy ismeretlen bolygó állt, amelyen minden megeshetett, és semmit se lehetett elő re látni. Ezért már eleve különös szigorúsággal határoz ták meg viselkedésünket. Egyetlen lépést se vaktában! Biztosítás mindig és mindenütt! Az óvatosság program ja volt ez. Mi feltétlenül követtük. Igen komolyan meg vitattuk, hogyan lépjen közülünk az első a Marsra: körül kell-e kötni kötéllel, vagy nem? Persze, ha egyszer az űrhajót megbírja a talaj, akkor megbírja az embert is. De hátha mégse… Sok minden megeshet… Utóvégre ez nem a Föld, hanem a Mars… Végtelenül óvatosak voltunk, és ez megóvott bennünket 60
minden kellemetlenségtől, bár olyasmi fordult elő bő ven. Hatan voltunk. Ahol pedig hatan vannak, ott egy okvetlenül gyávának bizonyul. Nem a szokásos értelem ben - korántsem. Csak hát valaki feltétlenül óvatosabb, mint a többiek. Bizonytalanabb. Feszélyezettebb. E te kintetben mit sem jelent sem a környezet, sem az embe rek száma. Ha például egy forgalmas úton haladsz vala kivel, figyeld csak meg egy kissé magadat és a társadat: egyikőtök okvetlenül „valamilyenebbnek" bizonyul… És az se lényeges, hogy az ilyen ember viselkedését oly kor semmiképp se lehet gyávaságnak nevezni - a szó szokásos értelmében. A mi Vanyinunk se volt gyáva a szó hétköznapi jelenté sében. Dehogyis! A Földön, rendes körülmények között, tíz ember közül legalább nyolcnál merészebb lett volna. De a Marson… Látszatra kifogástalan volt a viselkedése. Nem futamo dott meg, ha váratlan veszéllyel találkoztunk, nehéz helyzetekben sem esett kétségbe. De sohase ment leg elöl ott, ahol még nem derítették fel az utat. Mindig csak az előtte haladók nyomába lépett. Értik? És nem tudta rákényszeríteni magát, hogy másképp cse lekedjék. Maga is látta ezt a fogyatékosságát, próbálta is leküzdeni, de nem bírta. Nem vállalkozom arra, hogy megmagyarázzam, miért: az emberi lélek még most is sötét erdő. Talán a szokatlan környezet volt az oka, ta lán az örökös intelem: „Legyetek óvatosak, legyetek óvatosak…" De tudják önök, milyen nehéz volt mindig legelöl haladni a Marson?! Hátha megnyílik a talaj, hát ha olyasvalami történik, amitől egyszerűen eltűnik az ember?! És más ilyen buta gondolatok jutottak az eszembe. Elvégre ez nem a Föld, hanem a Mars… Hát igen… - senki se tett szemrehányást Vanyinnak sa ját magán kívül. De később mi is csipkedni kezdtük túl zott óvatosságáért. Ez akkor történt, amikor a Mars már nem tűnt fel többé olyan titokzatosnak; amikor egy kissé hozzászoktunk és megértettük - nem az eszünkkel, ha nem a szívünkkel -, hogy a marsbeli természet egy csep 61
pel sem alattomosabb a földinél, sőt talán épp ellenke zőleg! De Vanyin utolsónak jutott el ehhez a felismerés hez. Így aztán bántották a tréfáink. Vádoljuk magunkat miattuk? Utólag persze azt is lehet. De tegyük a szívünkre a kezünket - mi vidám emberek vagyunk. Humor nélkül a mi szakmánkban nem lehet meglenni: az ember elég a túlfeszültségtől. A tréfa pedig - erről győzött meg gazdag tapasztalatom - olyan, mint a biztonsági szelep. Egy kis tréfa után mindjárt megkönynyebbülünk. Sorra veszem minden élcelődésünket - nem, nem volt azokban semmi sértő. Amikor ugyanilyen hangnemben, pontosan ilyeneket eresztettünk meg egymás rovására, akkor mindenki kacagott: a „sértő" is, a „sértett" is. Va nyin is nevetett, amikor rájárt a rúd. Igen természetes volt a nevetése, de - csak most eszmélek rá - nem min dig jött a szívéből… Valahol a tudat alatt bizonyára az motoszkált benne: „gyáva". Akkoriban, amikor mi már megszabadultunk a félénk ségtől, de Vanyin még nem, épp akkoriban történt a marsbeli hullámverés felfedezése. Éspedig - bármily furcsa is - Vanyin fedezte fel. Elmondom, hogyan volt. A homoktenger felől közeledtünk ezekhez a vörös szik lákhoz. Az üvegzengésű surrogás, amely előre jelzi a hullámverést, csak ezeknek a közelében hallható. De mi akkor értünk ide, amikor a surrogás már elhallgatott, úgyhogy semmi se figyelmeztetett bennünket. Vanyin, szokásához híven, nyomból nyomba lépve, há tul jött (rendszerint középen igyekezett elhelyezkedni; ez még akkor volt, amikor csak libasorban haladtunk, de most zárt csoportban gyalogoltunk, így hát Vanyin kénytelen volt hátul kullogni). Amikor mi már kikecmeregtünk a partra, Vanyinnak még hátravolt néhány lépés. És ekkor hullámzani kez dett a homok. Vanyin elesett meglepetésében. Ahogy fel akart állni, lába mélyen belesüppedt a homokba. Ural kodott magán, nem kiáltozott, de láttuk, hogy elsápad. 62
Mialatt mi lázasan letekertük és odadobtuk a mentőkö telet, Vanyin t többször is megmártotta a hullámverés a homokban, és ő rájött, hogy ez egyáltalán nem veszé lyes. A hullámverés határvonalán belül semmiképp se lehet futónak nevezni a homokot. Csaknem mindenütt meg lehet állni benne, és ki lehet tapogatni a szilárd al ját. Ennek bizonyára az az oka, hogy a szikláknál na gyon sekély a föveny, a mélyben pedig nem válhat fo lyékonnyá a homok. Vanyin hamar átlátta, hogy s mint. (Újabb bizonyíték arra, hogy a szó mindennapi értelmében egyáltalán nem volt gyáva.) Nem engedte, hogy kihúzzuk, ő maga má szott ki; csak úgy, a biztonság kedvéért fogózott a kötél be. Miután mi is ráeszméltünk, hogy ebben a helyzetben nem volt semmi tragikus, nem tudtuk visszatartani neve tésünket, ahogy eszünkbe jutott Vanyin idétlen taglejté se és kétségbeesett ábrázata. Önök hogy fogadnák ezt a nevetést? A végén bizonyára saját maguk is tréfálkozná nak magukon. Vanyin azonban nem vette a lapot. Ügy rémlett neki, hogy mi gyávának találtuk a viselkedését. Erre ugyan egyáltalán nem volt semmi oka se, hisz biz tosra veszem, hogy akármelyikünk megijed, ha hirtelen kicsúszik a lába alól a talaj. De mint már említettem, Vanyin valósággal szenvedett vélt „kisebbrendűsége" miatt. így hát ezúttal komolyan megsértődött. A legna gyobb igazságtalanságnak tartotta tréfáinkat. Először is: ebben a helyzetben ő férfiasan viselkedett. Másodszor: a hullámverés az ő felfedezése. Kétségtelenül az övé! (Annak, aki középütt helyezkedik el, rendszerint keve sebb kellemetlenség jut osztályrészül, de sikert is ritkáb ban arat.) És erre – kinevetik… Így hát Vanyin szenvedélyesen próbálta bebizonyítani a bebizonyíthatatlant. Hogy ő egy csöppet sem ijedt meg; hogy csakis azért nem akart felállni, mert szerette volna tüzetesebben tanulmányozni ezt a jelenséget. - Ezen kívül - ti ezt nem értitek - nagyon kellemes für deni a hullámverésben! - jelentette ki. 63
Nem hittük el. Erre mielőtt még visszafoghattuk volna senki se várta! -, belevetette magát a hullámverésbe, egy hullám alá bújt, és üdvözült arcot vágott. - Te kölyök! - kiáltotta teljes joggal toporzékolva a ka pitány. - Rögtön gyere vissza! Vanyin széles mosollyal kimászott: bebizonyította! Mi felháborodtunk a viselkedésén, de kíváncsiak let tünk: mi lenne, ha megpróbálnánk? Ezernyi elővigyázatossági, biztonsági intézkedés után ketten bemásztunk a hullámverésbe. Higgyék el, nagyon kellemes volt! Ügy tetszik, mintha az ember mozdulat lanul feküdne, a sziklák, a látóhatár, az égbolt, a zeniten elszórt csillagok meg ide-oda imbolyognának. Egyenle tes, ringató hullámzás és egyúttal sima repülés, nem tud ni, hová: felfelé vagy lefelé. Egészen páratlan élmény! Aztán okvetlenül rád kúszik egy nagy hullám; elme rülsz, és ez félelmetesnek látszik; elkezdesz evickélni, igyekszel tartani magadat; ebben a harcban van szenve dély, bár előre tudod, hogy nem történik semmi baj. Ki kell próbálni, mi is az a marsbeli hullámverés. Leírni nem lehet, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a Föl dön nincsen hozzá fogható. Az embernek magának kell éreznie ezt a repülést a semmibe, ezt a lassú lemerülést a homokba, hogy megérthesse a hullámverés vonzóere jét. Így hát Vanyin hős lett a felfedezésével. Csakhogy őne ki kevés volt a mi elismerésünk! Újra meg újra igazolni akarta magát, és szerette volna megcáfolni azt, amit annyira eltúlozott a képzelete. Ha új emberek érkeztek a Marsra, elvitték őket a hullámveréshez, amelyet termé szetesen Vanyin, az első felfedezője és kutatója mutatott meg nekik. Voltaképpen azt a keveset, amit a hullámve rés természetéről tudunk, teljes mértékben Vanyinnak köszönhetjük. De őt sokkal jobban foglalkoztatta valami egyéb: a hatás. Ó, ez pompás látvány volt! Képzeljenek el egy csapat újoncot, akik még zavarban vannak, nem bíznak maguk 64
ban, és csodákat várnak. És mellettük Vanyint, a tapasz talt, nyugodt őslakót, aki mindent ismer, akinek minden semmiség. Most elragadtatott tekintetek kíséretében le felé indul a partról, egy talányosságában fenyegető, nagy hullám felé, alá bújik, és úszni kezd. Aztán követ kezik az előadás fénypontja: Vanyin hagyja, hogy bete messe a homok… Kevesen tudták megállni, hogy ön kéntelenül fel ne kiáltsanak, amikor teljesen elborította a föveny, amikor eltűnt, és hideg, lomha, közönséges hul lámok hömpölyögtek a sírja fölött. Némaság, szélcsend, zajtalanul mozgó homok, ibolyaszínű égbolt a zord sík fölött... Telnek a percek - Vanyin nincs és nincs: eltűnt, elmerült. Mindannyiszor riadalom támadt. Mi, ha épp ott volt va lamelyikünk, igyekeztünk, hogy ne rontsuk el a hatást: gondterhelt arcot öltöttünk. Annál meghökkentőbb volt aztán az a pillanat, amikor Vanyin hirtelen felbukkant a homok alól! És volt még egy mutatványa. Megint csak ő fedezte fel, hogy akár kétméteres homoktakaró sem akadályozza meg a víznyomásos űrhajósruhába bújt embert abban, hogy feltámadjon a „sírból". Egyszerű a magyarázat: ki sebb a nehézségi erő, mint a Földön… Ezenkívül a ho mok nem is tudta mélyre húzni az embert; Vanyin gon dosan ellenőrizte ezt, és meggyőződött, hogy óraszámra lent lehet maradni a homok alatt, amíg csak ki nem fogy a palackból az oxigén. De az újoncok számára mindez elképzelhetetlen volt! Titokban mi is büszkék voltunk a „Vanyin-effektusra", és türelmetlenül vártuk a soron következő előadást. Igaz, a kapitány zsémbelt, sőt azt tanácsolta Vanyinnak, hogy hagyja abba ezt az ostobaságot, de nem azért tette, mintha valami bajtól tartott volna, hanem csak a rend kedvéért. Vanyin persze rá se hederített: ez az ő hullám verése, a bemutatott fürdések jelentik számára a dicső séget, így hát esze ágában sincs lemondani babérjairól. Megesik, hogy egy-egy érdemes tudós nem annyira, a nagyszerű kísérleteire büszke, mint inkább arra, hogy 65
ügyesen tud fejen állni. Próbáld megérteni az ember ter mészetét! Egyébként néha a kapitány se tagadta meg magától azt az élvezetet, hogy megfürödjék… Általában valahogy megfeledkeztünk egy egyszerű igazságról: annál az embernél, aki tudja, hogy rosszul úszik, nem nagy a valószínűsége, hogy a vízbe fullad, mert az ilyen ember óvatos. Nem nagy a kockázat a jó úszó esetében sem. A leggyakrabban azok pusztulnak el, mégpedig ostobán, akik azt hiszik, hogy már jól megtanultak úszni, holott a valóságban nem így van. Idővel mi is pontosan ebbe a veszélyes szakaszba kerül tünk. Mivel eddig minden sikeresen haladt, nekibátorod tunk. De a Mars még nem volt meghódítva - mi csak azt hittük. Nem mintha teljesen megfeledkeztünk volna er ről az igazságról. De elképzelhetetlen, hogy örökké va lami csapástól tartson az ember, és ennek megfelelően éljen és viselkedjék, amikor minden megnyugtató, min den rendben van. Saját magukon is ellenőrizhetik, ha al kalmuk nyílik rá. A kijózanodás napja, mint mindig, váratlanul jött. Újabb csoport érkezett a Marsra. Az újoncok között volt két lány is. Elvitték őket, hogy megnézzék a hullámverést. Vanyin boldogan dörzsölgette a kezét. Mit nem művelt! Felülmúlta önmagát. A lányok álmélkodtak, csodálkoz tak, a szemük ragyogott az elragadtatástól, amely - Va nyin biztosra vette - a fő szám után majd okvetlenül bál ványozássá fokozódik. Nyilván sejtik már, mi történt ezután. Vanyin betemet tette magát. Elmúlt tíz perc, egy fél óra… Nem bukkant fel! Lassanként mi is nyugtalankodni kezdtünk. De sen ki se tett semmit. Ostobaság volt? Nem mondhatnám. Először is: Vanyin már több tucatszor végzett ilyen le merülést; gyakran alámerültünk mi is. Levegője volt elég, több órára is. A parton ott álltak a lányok ... Gon doltuk: ezúttal a szokásosnál is tovább nyújtja az időt. Milyen tökfilkóknak tűnünk fel, ha máris mászunk oda, hogy kihúzzuk, ő meg kacagva kiugrik, mint az ördög a skatulyából?! 66
Így telt az idő. Átkozott félelem a szégyentől! Végtére is bemásztunk a hullámokba, hogy megtudjuk, mi történt, a többieknek pedig kijelentettük, hogy nekünk is ked vünk támadt fürdeni. Miután ilyen ostoba helyzetbe hoztuk magunkat, természetesen csak lopva kereshettük Vanyint a hullámok között. Fölösleges is mondani, hogy sehol se találtuk. Ekkor végre félredobtuk a hamis büszkeséget. Kellett már önöknek a mocsár iszapjában turkálni? Akkor vala melyest el tudják képzelni, milyen cudar volt ott ne künk. Vanyint csak akkor találtuk meg, amikor véget ért a hul lámverés, és a homok visszanyerte tömörségét. Vanyin akkorra már megfulladt. Besodródott egy szikla alá, és nem bírt kikászálódni, mert megakadályozta a nagy hullámok mozgása. Ostoba véletlen, amely ugyanúgy vesztét okozhatta vol na bármelyikünknek? Ostoba véletlen, ezt elismerem. De abban, hogy a Mars első áldozata Vanyin lett, bizo nyos törvényszerűséget látok. A hullámverés alján ilyen baleset leselkedett mindegyikünkre, de összehasonlítha tatlanul nagyobb volt az eshetősége annak, hogy épp Vanyin kerül kelepcébe: ő bátrabban és gyakrabban ve tette bele magát a hullámverésbe, mint mi együttvéve. Azért, hogy kitegyen magáért. Azért, mert az újoncok ezt bátorságnak vélték. Csakhogy ez hamis vakmerőség volt, mert azon a tévhiten alapult, hogy nincsen semmi veszély. Márpedig a bátorság és az öncsalás kölcsönö sen kizárja egymást - ezért végződött ez az egész ilyen fonákul és ostobán. Nem akarok vitába szállni, ha netán tévesnek ítélik a történteknek ezt a magyarázatát. Én a tényeket tártam elő, de gyakran előfordul, hogy az események láncola tát, amely egy bizonyos cselekedetre ösztökél valakit, egészen másképp is lehet értelmezni. Nem ez a lényeges. Nézem a hullámverést, a lomha hul lámok sorát, amelyekben nem tükröződik semmi, és tű nődöm. Most már soha senki se fürdik a hullámverés 67
ben. De majd fürdenek, ha lakottá válik a Mars - ez el kerülhetetlen. Minden egyensúlyba kerül, mindent meg ismerünk, e bolygónak minden talpalatnyi helyén ponto san megvonjuk majd a határt a veszélyes és a biz tonságos között, a bátorság és a gyávaság között, a vir tuskodás és a merészség között. Így lesz. De vajon a jö vőben is egy Vanyin kell ehhez? ...
68
TÚL A NAPON
Első levél (Megkapták) A rádiós hosszasan panaszkodott a mágneses viharokra, az éter túlterheltségére, de mégis rávettem, hogy adjon néhány percet a veled való beszélgetésre. Ennek fejében egy álló óra hosszat kellett mesélnem neki a legfrissebb moszkvai újságokat. Minden rendben van, itt vagyunk a Merkúron. Tudod-e, micsoda itt a legszokatlanabb? A Nap! Óriási. Még a levegőt is arra kényszeríti, hogy világít son. Hamvasztó erejét még a Merkúr-állomás kör kilátó jának fény szűrőin át is érezni lehet. Sehol sem pihenhet meg a szem. A Merkúr vakító fehér síkság, a Nap felé lejtő, közeli, meredek horizonttal. Tű alakú kristályok szabályos sorai nyúlnak a messzeségbe. Hegyüket azok is a Nap felé fordítják. Itt mindennek a Nap a középpontja. Ügy zúdul a fény a sziklákra, hogy áttetszővé váltak a kőzetek, és tükörtiszta jégcsapokként nyúlnak az ég felé. Ez önvédelem. Az anyag igyekszik visszaverni a fölösleges energiát vagy pedig elsüllyesz teni üveges mélyében. A kozmikus tűzhely még a kö veknek is túl forró. Hát akkor milyen az embereknek?! Egy órával ezelőtt a körkilátónál ültünk, és a továbbre pülésről tanácskoztunk. A műanyag kupola a Merkúrra ömlő fénynek a tizedrészét sem engedi át. De még ez a tompított fény is szokatlan. Mindnyájunknak hamuszür ke, csaknem ősz a haja. Arcbőrünk kiszáradt, sötétbarna agyagra emlékeztet. És a szemünk!.. Eltűntek a pupillá ink! Alunyitov - az itteni állomás parancsnoka - elkapta a te kintetemet. Felállt székéről. Csontos teste a kinyíló toll kés kecsességével egyenesedett ki. - Ez nem a Mars - mondta barátságos vállveregetéssel -, 69
nem is a Vénusz, még kevésbé a Föld. Itt a Nap, egy ug rásnyira. Nem minden tevékenységét lehet matema tikailag értékelni. Olyan dolgok történnek itt néha, hogy... De nézze csak meg a saját szemével... Körülnéztem. A kőerdő ide-oda ringatózva hol eltűnt a higanyszerű ködben, hol előbukkant belőle. A tű alakú kristályok mintegy összenyomódtak a láthatatlan széltől, és egyszer csak ott lebegtek a levegőben. A látóhatár felpúposodva kúszni kezdett, mint egy hernyó. Antonov, a csillagfizikusunk, a diktáló- géphez kapott. - Ez… de hisz ez a tér elgörbülése! Alunyitov felnevetett. - Visszhang! Csupáncsak visszhang! A Nap a saját felü letének közelében űzi pajzán tréfáit a térrel. A Merkúrt már csak gyönge fodrozódás éri. De ez semmiség. Ezt mind már kiszámítottuk és értjük is. Valami másról ne feledkezzék meg, kapitány… Szigorúan nézett rám. - … Tudom, hogy maga nem újonc. A maga leszállása a Szaturnuszra - irigylésre méltó teljesítmény. De sohase repült még túl a Napon. Ez egészen különleges dolog. A Nap, a sugárzása és még nem tudom, mi - senki se tudja -, minden burkolaton, védőtéren és egyeben keresztül is hat az emberre. Az ember nehezen viseli el a Nap szom szédságát. - Hagyja, Alunyitov! - szakította félbe Szbojev. - Mint ha mi semmit se tudnánk a „napbetegségről". Tudjuk, hogy az erős akaraton kívül nincs más ellenszere. Hát aztán? Mi tudunk egyebet is, és ebben különbözünk a kozmikus regények szerzőitől. „Ó, a kozmosz hihetetlen nehézségei! Ó, az emberfölötti bátorság!" - kiáltozzák. Pedig a szívósság, az erő, a kitartás végső határát már rég elérte az ember a Földön. E tekintetben nincs kü lönbség a Mount Everest ostroma és a Vénusz őserdőin át való utazás között. Mindkét esetben egyforma erő kifejtésre van szükség. Az emberiségnek bátorság dol gában jó iskolája volt a Földön is, és a világűr ezt nem toldotta meg semmivel. Ügy bizony! 70
- A fizikai nehézségek tekintetében igaza van - válaszol ta kisvártatva Alunyitov. - De ami a lelket illeti, a Nap majd más belátásra téríti. Valószínűleg... Ne vitat kozzunk ezen. Inkább árulja el, hová tette azt a kismacs kát, amelyet ígért nekünk! Antonov kiment, majd vagy öt perc múlva egy kis szőr gomolyaggal tért vissza. Alunyitov rendkívül felélén kült. Kapkodva sürgölődni kezdett, valahonnan kerített egy kistányért meg feleresztett tejport. Hát azt érdemes volt nézni! A kismacska rózsaszínű nyelvecskéjével mo hón lapátolta befelé a tejet. Alunyitov és az állomás egyik munkatársa boldog mosollyal hajolt fölé. Ez alatt a kupolán kívül délibábként rezgett a forró világ… Most megértettem, miért könyörögtek az állomás lakói, hogy hozzunk egy kismacskát: az ő merkúri hétköznapjaikból annyira hiányzik minden, ami földi! Vajon mi vár ránk? Egy nagyszerű, de ismeretlen világ ajtaján kopogtatunk. Alunyitov valami okból makacsul hangsúlyozni akarja éppen a Nap felé való repülés koc kázatát. Indulásunk előtt felajánlották neki, hogy vegyen részt az expedícióban (énhelyettem) - de nem vállalta. Nem gyáva ember: tíz évvel ezelőtt elsőnek tört át a Vé nusz felhőviharain. De valahányszor a Napra néz, aláza tot olvasok ki a szeméből. Ennyire hatott volna rá a merkúri síkságok hosszas szemlélése? ... Ki tudja!.. Egy újabb napkitörés miatt most megszakad az össze köttetés. Ne féltékenykedj az expedíció miatt, mint ott hon tetted. Hiszen szeretlek… Második levél (Elveszett a világűrben) Szervusz, Vika! Már messze járunk a Merkúrtól. A Nap felé repülünk, hogy a kromoszféra felső határánál körpályára térjünk. A mögöttünk maradt bolygó valószínűtlen tájai után űr hajónk kabinjai - gyermekkorunk óta megszokott csalá di otthonnak tetszettek. A neutrínó burkolat letompítja a hatalmas motorok zú 71
gását: olyan halkan susognak a falon túl, mint nedves falevelek a szélben. Most aztán egészen, de egészen messze vagyok tőled. De a kabinomban előveszem a fényképedet, kellő szög ben a fény felé fordítom a lemezt, hogy térhatású le gyen, és úgy beszélgetek veled, mintha a magad testi valóságában itt volnál előttem. Lábadat a kép keretének támasztva, vékony fürdőruhában, napbarnítottan az asz talon állsz. Sós tengervíz csöppjei rezegnek a válladon meg a melleden. Sötétkék szemed huncutul, és kedvesen hunyorog. Ma újra értetlenséget és ezt a kérdést látom bennük: miért? Csakugyan: miért? Nekem mindenem megvolt a Föl dön. Minden, ami csak kell a boldogsághoz: barátaim valamennyi kontinensen, munkám, amelyet szerettem. Meg t e . . . És a mienk volt az az óriási, áldott világ - a Vlagyimir környéki nyírfaligetek, a hawaii strandok selymes fövenye, Olaszország múzeumai meg a Délisark hava, mely csak úgy ropog a sítalp a l a t t … És én mégis eljöttem ide, ahol nehéz az élet, ahol min den megeshet. Minden nagyon egyszerű, bár nagyon bonyolult is. Ez a mi repülésünk annak a nagy törvénynek a következmé nye, hogy az emberek számára csak két út van: előre vagy hátra. Dédapáink magukon próbáltak ki új oltóanyagokat. Vö rös zászlók alatt mentek a golyókkal szembe. Még el gémberedve se tértek le a pólusra vezető útról. Mi ugyanúgy cselekszünk, ahogy ők cselekedtek. Bár ne künk birtokunkban van mindaz, ami nekik csak ábránd volt. . . . Hívnak. A viszontlátásra, drágám. A Naptól alig há rommillió kilométernyire valahogy világosabban látom, mint eddig, hogyan is kell élnie az embernek. És azt is, hogy a mi „földi paradicsomunkban" miért nincsenek mind magukkal, mind az élettel tökéletesen elégedett, boldogságban úszó emberek. És hogy miért toboroz 72
azonnal millió és millió önkéntest bármiféle nehéz fel adat. Ne gondold, hogy mentegetőzöm. Csak hát a búcsúzás kor úgy rémlett, hogy egy kimondatlan kérdést látok a szemedben: „Miért?" Ez aggaszt engem, mert hisz ne künk tökéletesen meg kell értenünk egymást. De biztos vagyok benne: lélekben te magad is nagyon jól tudod: a nyugalom nem minekünk való. Talán épp ebben van - a boldogság. Harmadik levél (Nem küldték el) Megint itt vagyok melletted, egyetlenem. Összeköttetés nincs, és sokáig nem is lesz, de mindegy, én előveszem a rögzítőkristályt, és elmondom neked, hogy m i … hogy minden sikeresen folyik. Annyira sikeresen, hogy a navigátor bosszankodik. Mindjárt elmesélem, milyen bonyolult a viszony Szbo jev és „ő elektronikus felsége" közt. Képzelj el egy gömbszerű, poliéder formájú szobát, amelynek falai félvezető műanyag lemezekkel vannak kirakva. Ezek a lemezek a sonkolyhoz hasonlítanak. Az apró sejtekben szivárványos szikrák izzanak. Felül tejfe hér a kupola; itt-ott képernyők vannak. Ez a rakéta „agya". Az ügyeletes abban ül. Hogyan „gondolkozik az agy" nem látjuk. Következtetéseit a képernyőkön felvillanó görbék alakjában jelenti nekünk. Minden nagyon egy szerű, nincs ebben semmi boszorkányság, és mégis min den nagyon bonyolult. Az „agy" - az ember számára megfoghatatlan gyorsa sággal és pontossággal - irányítja a csillagközi hajó szá guldását a csillag szülte elektromágneses és gravitációs viharokon át; szabályozza az energiafeszültséget; tudo mányos információkat gyűjt; biztosítja a víz, a levegő és a táplálék körforgását; és intéz még ezer meg ezer más dolgot is. A mi ügyeletünk ott, a műszerasztalnál, ha jobban meg 73
nézzük, fölöttébb egyhangú foglalatosság. Az űrhajót annyira automatizálták, ahogy még egyetlen bolygóközi járművet sem. A tervezők ott a Földön csodálatos leleményességről tettek tanúságot. A pályát, a sebességet, a gyorsítás mozzanatait, a fékezést - mind gondosan beszabályozták már a Földön, betáplálták az „agyba", úgyhogy az a kül ső körülményeket számításba véve, pontosan teljesíti a parancsot. Mintha bársony síneken suhanna űrhajónk. Várjuk, mikor döccenünk egyet-egyet, de nincsenek döccenők, noha tudjuk, hogy kellene lenniük, és bár mennyire megbízunk is az automatákban, ezen az isme retlen úton kellemesebb lenne a magunk kezében érezni a kormányt. Egyébként alaptalanul mondogatom: „mi, mi". Döccenő a döccenő kedvéért - hát volna ennél ostobább? Koráb ban egy- egy utazáskor a kalandok érdekeltek a leg inkább, most pedig az az újdonság, amellyel útközben találkozunk. Remélem, meg- bocsátod nekem, hogy nem mesélek szédítő helyzetekről. De azért mégis kötve hiszem, hogy egyáltalán nem lesznek ilyenek… Valja Szbojev másképp vélekedik az elektronikus agy ról. Ö a navigátor. Neki kell vezetnie az űrhajót. És m o s t … munkanélküli. Emberileg meg lehet érteni a bosszúságát. Ő a kozmosz veteránja, őneki még volt al kalma repülni olyan régi űrhajókon is, amelyeken a gép csak segítette, de nem helyettesítette a navigátort. Szbo jevnak nem könnyű beleszokni ebbe az új helyzetbe. Tegnap vele voltam ügyeletes. A gravitációs lokátor be volt kapcsolva, mint mindig. A csillag homorú korongja az égnek immár a kétharmadát foglalja el. A Nap még a képernyőn is fenyegetően dühös. Fortyog a kék-vörös anyag. Tajtékhoz hasonlít. A buborékok gyakran szét pukkannak, és megannyi lángsugárként fröccsennek szerteszét. Az izzó gázkitörések néhány pillanat alatt óriási gombákká nőnek. Pontosan olyanok, mint a légy ölő galóca, csak egy ilyen „gomba" lábának hossza a Föld átmérőjének többszöröse. 74
Ez van elöl. Mögöttünk a gyöngy házszürke ragyogás hátterében a protuberanciák rózsaszínű póklábai fonód nak egybe. Mintha hálót szőnének nekünk. Milyen meghökkentő ellentét a műszerek nyugalmához képest! Még egy negyedóra se telt el ügyeletünkből, amikor Szbojev, aki feszülten figyelte az irányfeljegyzőt, felfe dezte, hogy az űrhajó egy kissé eltér a kiszámított pá lyától. És ekkor Szbojev minden tapasztaltsága ellenére elkövetett egy hibát, amelyért rögtön meglakolt. Mivel megszokta, hogy a régi típusú elektronikus gépek kö telessége a repülési program pontos teljesítésének meg figyelése volt, úgy vélte, hogy a külső körülmények el torzították az adók állását, és megörült az alkalomnak, hogy kijavíthatja az automaták hibáját. Miután gyorsan kiszámította, mit kell javítani, az eredményt betáplálta a vevőberendezésbe. Az „agy" váratlan feleletet kacsinga tott vissza Szbojevnak: „Parancsát nem teljesítem!" Szbojev fegyelmezett ember, de a szabad kozák ősök vére is nyom valamit a latban. Ebben a pillanatban úgy rémlett nekem, hogy a legszívesebben belevágná a szé ket az „agy" egyik féltekéjébe. Egy másodperc múlva természetesen tisztázódott a fél reértés. A navigátornak eszébe jutott, hogy a mi „agyunk" meg tudja magyarázni a cselekedeteit, így hát sürgősen választ kért tőle. „Ezen a pályaszakaszon ve szélyes mágneses viharok vannak, megkerülöm őket" közölte az „agy". Erre a navigátor leült a műszerasztalhoz, és számítgatni kezdett valamit a számológéppel. Egy idő múlva abba hagyta ezt a foglalatosságot, sóhajtott egyet, maga elé húzott egy halom műanyag papírt, és… írni kezdett… igen, igen! Nem diktált, hanem igenis írt. Töltőtollal. Ahogy vagy száz évvel ezelőtt szoktak írni, és ahogy ma már jóformán soha senki sem ír. Haragosan firkantott valamit, majd összegyűrte, amit leírt. A papírdarab a lábam mellé repült. Felvettem. Ez… vers volt. Lombsusogásról, fülemülékről… 75
Szbojev az egész ügyelet alatt egyetlenegyszer pillantott a képernyőre, összeráncolta homlokát, és így szólt: - Nálunk, a Donnál a lányok még máig is így becézik a kedvesüket: „Én szép napocskám." - Majd váratlanul hozzátette: - öregszünk... Eddig ez volt az egyetlen furcsa eset, de engem nyugta lanság fogott el. Arról van szó, hogy Alunyitovnak iga za volt egyben- másban. A világűr új, voltaképpen tisz tára lélektani természetű követelményeket támaszt az emberrel szemben. Ez az a „napbetegség" ... Szbojev esete ennek a műve. Ha mellőzzük a bonyolult szakkife jezéseket, erre vonatkozólag a következőket mondja a tudomány. Az ember a földi Napot, annak cirógató me legét, illetve egyenlítői forróságát szokta meg. A Nap fénye - elválaszthatatlan része életünknek. De a Nap közvetlen közelében egészen más a fény! Olyan ez, mintha a kelleténél milliószorta erősebben simogatnánk meg egy kisgyermeket. A fény itt tomboló, semmihez nem hasonlítható erőt nyer. És ami a fő, valahogy a szű rőkön át is hat az idegekre. Bizonyára így hatnak a csu pasz, magasfeszültségű vezetékek, amíg meg nem szok ja őket az ember. Nehéz nyugodtnak maradni tőlük még akkor is, ha a képernyő üvege mögött vannak. Ma még senki se tudja, hogyan terjed át ránk, az árnyas Föld fiai ra a napfény hatása. De hogy átterjed, az tény. Egyelőre minden rendben van, de hogyan reagálnak majd útitár saim idegei a veszélyre? Nem fognak-e meghátrálni? Ezért kellett igen komolyan beszélnem Szbojevval. Alighanem megemberelte magát. De azért a „napbetegség" még okozhat nekünk… Negyedik levél (Ezt sem küldték el) Rendkívüli körülmény szakított félbe, Vika: az „agy" egy pillanatra irányt tévesztett. Pályáján mindig a csilla gokhoz és a Nap gravitációs terének erővonalaihoz iga zodik. Most azonban hirtelen robbanás történt a Napon. Minden összekavarodott valami lila ködben. Nyilván el 76
torzult a gravitációs tér is. Az „agy" - okos jószág: to vábbvezette az űrhajót, még csak meg se próbálta he lyesbíteni a pályáját. Később aztán helyreállt az orientá ció. De ez mégis riasztó jel volt. Összehívtam a legénységet. Az expedíció sorsáról kel lett döntenünk. Mi fel voltunk készülve mindenre. A vé dekező eszközök megalkotásakor számításba vették az űrhajózás minden tapasztalatát. A tervezők biztosították az űrhajót a meteoritok ellen, a napsugarak túlhevítő ha tása, a nehézségi erő ugrásai, a mágneses viharok ellen. De az iránytévesztés rövid ideig tartott. A műszerek nem jegyeztek fel elegendő adatot ahhoz, hogy mérnö keink eligazodhassanak, és biztonságosan átalakíthassák az orientációs rendszert. Márpedig ezek nélkül az ada tok nélkül most már senki se repülhet tovább a Nap felé: túlságosan veszélyes lenne behatolni az ismeretlenbe megint irányt tévesztenénk, és rázuhannánk a csillagra. És az a tragédia, hogy ha majd repülnek is, és ha egy szer, kétszer vagy tízszer sikerül is minden, a tizenegye dik alkalommal könnyen elpusztulhat az űrhajó. Ezért is akartuk most eldönteni, mit tegyünk. Ha visszafordulunk - mögöttünk marad minden veszély. Ha visszafordulunk - hosszú időre elérhetetlen ábránd marad a Napon túli repülés. Ha visszafordulunk - lelas sul a tudomány fejlődése. És még sokáig nem fogjuk tudni, voltaképpen hogy is görbíti el a Nap a teret. Mert elgörbíti. A Nap mellett messzeség lesz a közel ségből, és megfordítva. Nem értjük, mi okozza e rejté lyes tulajdonságokkal rendelkező anyag robbanását. A gravitáció itt pillanatok alatt olyan légüres alagutakat épít, amelyek úgy hozzák közel egymáshoz a tér külön böző pontjait, ahogy az ember lehelete összekunkorítja a papírlapokat, ha közel tartja őket, és közéjük fúj. No persze nem egészen úgy, sőt egyáltalán nem úgy… De képzeld csak el: nem kell majd körülbelül a fénysebes séggel évekig cammogni egyik csillagtól a másikig, ha nem egyetlen hatalmas ütéssel áttörjük a teret, és egy szerre kijutunk a végtelenbe - micsoda távlat, mi? Ezt 77
kell tanulgatnunk a Naptól, sokáig, alázattal, de mindent kockáztatva, merészen is. Mert a Nap át tudja alakítani a teret, mi meg nem tudjuk. így hát el kell fogadnunk az ő játékszabályait. Tehát: visszaforduljunk, és lemondjunk arról a gondolatról, hogy kiszedjük a természetből az egyik legfontosabb titkát? Gyorsan telnek a percek, vitatkozunk, és mindegyikünk abban reménykedik, hogy a „forduljunk vissza" vagy a „repüljünk tovább" szavakat majd más mondja ki. És a többiek mind rám tekingetnek, mintha azt mondanák: te vagy a kapitány, te dönts. - Tehát? Visszaforduljunk? - kérdeztem. Senki sem ejtette ki az igent, az egyszerű, a rövid kis igent. Senki se mondta: „Forduljunk vissza!" Úgyhogy repü lünk tovább. És - képzeld el! - mindenki felvidult. Még az orvos is tréfálkozott. Szbojev meg árnyjátékot mutogatott. Az „agy" lapjain mulatságos kis nyulak bukfenceznek a Nap éles visszfényében. Ötödik levél (Alighanem az utolsó) Úgy sejtem, Vika, ez az utolsó beszélgetésünk. A Nap elkapott bennünket. A rakéta hirtelen egy eltorzult tér szakaszba került. A műszerek szinte fulladoztak az új adatok özönétől. Most már se mi, sem az „agy" nem tudja meghatározni, hol is van a Nap tömege: fent, lent, jobbra, balra? Minden összezavarodott, vaktában repü lünk. Ha csillagközi hajónk száz-kétszázezer kilomé terrel lejjebb ereszkedik a tervezett csúcsmagasságnál a mi körülményeink között ez tíz perc műve -, a motor teljesítőképessége nem lesz elég ahhoz, hogy megállítsa a zuhanást. A lokátorok mind felmondták a szolgálatot. Bekapcsol tuk a vizuális kilátó kupoláját. Micsoda valószínűtlen kép! Lobogó, bozontos gömb, amelyet bíborvörös fátylak bo 78
rítanak. Sötétkék lángbolyhok szegélyezte, lassan kúszó fehér foltok. Lángoló káosz és pokol. Ügy lépek egyet az áttetsző fal felé, mint akit megbabonáztak. Mi van velem? Testem könnyebb a porszemnél, halántékomban lüktet a vér. Úgy érzem, hogy mindjárt belezuhanok a tűzbe. - Kapcsolja ki! Ezt nekem kiáltják. Az emberek szemében félelem tük röződik. Micsoda ereje van a fénynek! Odaugrom a kezelőasztal hoz. Áttetsző árnyékom csak sejlik fent a mennyezeten. Egy kattanás, és sötétség támad, amelyben tétován, ap ránként szerzik vissza fényüket a lámpák. Úgy érezzük magunkat, mintha keményen a földhöz vágtak volna bennünket. Pedig csak néztünk: a fényszű rőkön át néztük a Napot. Elég! Tenni kell valamit: ilyen állapotban nem találha tunk megoldást. A többieknek is ugyanolyan a közérze tük, mint az enyém, ha nem rosszabb. - Nos, hát - kiáltom, és nem ismerem meg a saját hango mat -, azt parancsolom mindenkinek: fel a fejjel! Hall ják? Fel a fejjel! Számunkra nincs lehetetlen. Hallják?! Bekapcsolom a kilátót. Mindenki nézzen előre, gondol kozzék, és keresse a megoldást! És ismét bekapcsolom a Napot. Belenézünk a méhébe. A Nap erős, de mi mégis erősebbek vagyunk. Ezt látom a többiek arcán. Halálsápadtak vagyunk, de egymás vál lára tesszük a kezünket, és máris megkönnyebbülünk. Ki mondta, hogy félelmetes a Napba nézni? No igen, fé lelmetes, de lehet. - Elég - szóltam. - Megvan a megoldás. Táplálják be a műszerekbe: keressék a törvényszerűséget a gravitációs tér erővonalainak ugrásaiban. Mert lennie kell. Ha meg találjuk, kiadjuk a parancsot az „agynak". A műszerek nélkülünk vívják csatájukat. De nem, ez nem így van. Hisz a mi parancsunk keltette életre az elektronsugarak zöld hullámait, amelyek úgy kereszte zik egymást, akár a harcosok kardjai. Ki kit győz le: mi 79
a természetet, vagy ő minket? „Van mámor a csatában! És zord szakadék szélén állni..." A költő persze nem is álmodott a csillagok felé való repülésről, és a tüzes cserkesz ló sehogy se hasonlí tott a fotonrakétához. De megszorítom a kezedet, költő úgy, hogy recsegve, el törik az ujjaid közé szorított lúd toll: te a harc mámoráról írtál, te mirólunk írtál! Én hiszem, hogy hazaviszem neked ezt a levelet i s … Hatodik levél (Ezúttal valóban az utolsó) „Kezdetben volt a káosz - mondják a legendák -, és eb ből a káoszból keletkezett a föld és az ég." Ezekben a gyermeteg hitregékben azért volt egy sze mernyi igazság. A káosz, a tüzes káosz, ahol egyetlen erő sem szunnyad soha, ahol ádáz tusák gomolyagává fonódott össze minden - ez az anyag őseredete. Belőle keletkezett minden: a hegyek, a növények, a bolygók, mi magunk. És mi legyőztük ősapánkat. Hogyan? Nagyon kusza lesz az elbeszélésem, Vika. Hogy miért - ítéld meg magad. Kívülről nézve így festett a dolog: a kapitány (ez én va gyok) a helyén állt, és nézte a Napot. Már tudtuk, hogy a műszerek nem segítenek rajtunk: képtelenek el igazodni. Ekkor a kapitány megadta az irányt az „agy nak". A gyorsulás benyomott bennünket karosszékeink be. Aztán valami ájulásféle következett. Szavamra. Csak arra emlékszem, hogy teljes erőmből nekivetettem a lábamat a padlónak, mintha csak egy ember erőfeszí tése hiányzott volna még a motoroknak ahhoz, hogy ki szabadítsák az űrhajót a Nap szorongatásából. És a lángtakaróban hirtelen feketeség tűnt fel. A kozmi kus ég megmentő, hűvös feketesége. Ennyi az egész. Nem sok? Csakhogy azokban a percek ben az én számomra egész világok tárultak fel. Olyanok, hogy hamis lenne minden elbeszélés róluk. De külsőleg… Hát igen, azt mondják, hogy külsőleg pontosan így festett a dolog: egyszerűnek, egy csöppet 80
se hatásosnak é s … megmagyarázhatatlannak. Hajda nában dagályos kifejezéssel „csodálatos meg menekülésnek" nevezték az ilyesmit. És mi volt a külső ség mögött? Próbálok visszaemlékezni rá, de nem tu dok. Miért adtam az űrhajónak éppen azt, az egyetlen helyes irányt? Egész őszintén - nem tudom. Minket arra tanítottak, hogy bízzunk az automatákban és parancsnokukban, az elektronikus agyban. Helyes volt a tanítás. Az „agy" gyorsabban gondolkozik, mint az ember. De miben lehetett bízni akkor? Én a megérzé semben bíztam, az embernek azokban a titokzatos ké pességeiben bíztam, amelyekkel szemben - rendes kö rülmények között - többnyire iróniával és kétséggel vi seltetünk. Miután pedig önbizalom töltött el, kiadtam a parancsot. A többit már tudod. Én abban a pillanatban nem fontolgattam, nem tétováztam, hanem csakis ma gamra hagyatkoztam, mert más megoldás nem volt, rosszabb már nem lehetett. Egyébként még ez sem a teljes igazság. Ezt a magyará zatot csak később gondoltam ki. Tudod, mi a furcsa? Hogy az ösztön a Napon túl lépett működésbe. Ott, ahol minden szokatlan és hajmeresztően félelmetes. Ahol nincs semmi ismerős. Ha az ösztön az ősök számtalan nemzedékének egy pillanat alatt realizálódó tapasztala ta, akkor hogyan jelentkezhetett az én esetemben? Hisz a mi őseink nem repülhettek túl a Napon… Azt hiszem, hogy amikor igyekeztünk megtalálni egy bizonyos dol got, úgy mellékesen valami mást fedeztünk fel. Miköz ben fenyegető erőink titkát igyekeztünk kicsikarni a Naptól, egyszer csak hatalmasabb erők fuvallatát érez tük magunkon: az emberi elme ismeretlen erőinek fu vallatát. Ezt minden nagyképűség nélkül mondom. Lám, itt ülök a karosszékemben, én, közönséges, nem is túl tehetséges ember, és felidézem, hogy mi is voltam én az imént. Lángész? Nem a z … Én igazán nem is sejtettem magamban semmi effélét. És most se tudom megismé telni a megvilágosodásnak azt a pillanatát, sőt fel se fog hatom, honnan jött. Jött és elszállt - itt hagyott engem a 81
régi mivoltomban. De miért a régiben? Én mindig olyan akarok lenni, mint abban a pillanatban! És azt hiszem, mindegyikünk olyan akarna lenni, hisz ez a képesség alighanem megvan mindenkiben ... De hol, milyen Nap nak a feneketlen mélységeiben keressük ennek a titok nak a kulcsát? Nem tudom, nem tudom… Szbojev egyszerűbben nyilatkozott erről: - Köszönöm, kapitány, hogy saját magára hagyatkozott, és vállalta a kockázatot. Mindig csakis akkor győztek az emberek, amikor nem a mások segítségében, hanem sa ját magukban bíztak. Mert az önmagunkban való hit mozgat hegyeket! Ügy látszik, Szbojev nem tudta elfelejteni, mennyire megszégyenítette a gép. Nem tudtam, hogy ilyen harag tartó. Fel akartak dobálni, de sikerült elhárítanom. Azután pe dig elbúcsúztunk a Naptól, és megfenyegettük az uj junkkal. Most már ismerjük sok fortélyát, úgyhogy má sodszor nehezebb lesz rajtunk ütnie. Most hazafelé repülünk. Néhány nap múlva már fogadja űrhajónkat a Merkúr kikötője. Gyermekkoromban az az utca volt az otthonom, amelyben születtem, az a park, ahová sétálni vittek. Azután az egész Föld lett az ottho nom. Most a Merkúr is otthonommá vált. Innen már egy ugrásnyira van hazánk. Alig néhány százmillió kilomé ternyi, ismerős és biztonságos út. Ha majd a mi fiunk valahonnan a Magellánködtől visszatérve berepül Tejút rendszerünkbe, bizonyára szintén azt mondja majd: „No, már itthon is vagyok!" Ezért érdemes kockázatot vállalni! Igaz?
82
LESZÁLLÁS A MERKÚRON
Polinov, válaszul a költögetésre, megcsóválta fejét félál mában. - Ne-e-e… - De ébredj fel már, célhoz értünk - sürgette egy paran csoló hang. Polinov felnyitotta szemét. A fejénél, állig begombolt ruhában, ünnepélyesen ott magasodott Baade alakja. „Nagyon illenének hozzá vállrojtok - állapította meg Polinov hatalmas arany vállrojtok. Monogrammal. Na gyon illenének." De hangosan csak ennyit mondott: - Úgy költögetsz, mintha nagy dolgok várnának rám. - Hát a leszállás talán kutya? Nem jó helyen keresed a cipődet. Itt van. A pszichológus nem válaszolt. Amikor a gépészmérnök mögött belépett a kormányfül kébe, firtatóan nézett szét. Láthatólag minden a helyén van - a kis lámpák is a vezérlőasztal fölött, a lusta gör bék is a képernyőkön. Polinov bosszúsan pattintott az ujjaival. Nem tetszett neki Sumerin. A kapitány kérdő jellé görbülve ült. Ujjai fölösleges sietséggel cikáztak az elemzőkészülék gombjain. „Izgul az öreg" - gondolta a pszichológus. Az „öreg" még negyvenéves se volt. Polinov ásított egyet. Jóízűen és feltűnően, hogy odafi gyeljenek. - Tehát megint fájni fog a fogam - dünnyögte, mintha magában beszélne. Sumerin meglepődve fordult hátra. A válla mögül elő bukkant a tojásdad, fekete ablak: betekintett a fülkébe a mindenség vaksötét éjszakája. - Micsoda hülyeség! Melyik fogad? Hol? - Jobbra. Fent. Sumerin teljesen értetlenül nézett a pszichológusra. Ba ade válláról eltűntek a láthatatlan vállrojtok: a mérnök 83
nek tátva maradt a szája a meghökkenéstől. - Fogfájás? - kérdezte zavartan. - Egy űrhajósorvosnak?! Te tréfálsz!.. - Hát nem azt mondtam én, hogy f á j a fogam - tisztáz ta Polinov. - De valahányszor bekapcsolják a fékezőbe rendezést, valami rezgés, amelyet nem vettek számítás ba, rezonálásra kényszeríti az idegeimet. És megfájdul a fogam. Cudar érzés: történelmi pillanat, idegen bolygó, a hős első felfedező pedig az arcához kap, mint egy vén asszony. - Miért nem szóltál erről korábban?! - kiáltotta felhábo rodva Sumerin. - Mi értelme lett volna? A mérnökök, elsősorban a mi tisztelt Genrih Sztanyiszlavovicsunk, egy hónapig for golódnának a motorok körül, engem agyongyötörnének az elemzésekkel, és a végén könnyen megeshet, hogy olyan orvost osztanak be hozzánk, akinek nem rezonál a foga. - Baade felkacagott. Sumerin elmosolyodott, és azt tanácsolta, hogy vegyen be fenatint. „Ez sikerült - állapította meg Polinov. - A tréfa, izzó seprűjével száműztem Tugarinov átkos szellemét." A kozmoszban gúnyosan kezelték a pszichológusokat. Mindenekelőtt azért, mert alig vették észre a munkáju kat. Ez nem véletlen: rossz pszichológus az, akinek a te vékenysége szembetűnik. Ennek persze megvoltak a hátrányai is. Ha valakit „orvos- biológus-pszichológus" minőségben osztottak be űrrepülésre, a kapitányokat összehasonlíthatatlanul jobban érdekelte az, hogy mi lyen orvos és milyen biológus az illető. És az eredmény? Polinov „Tugarinov átkos szellemére" viszszaemlékezve egészen konkrét esetet tartott szem előtt. A helyzet pontosan ugyanilyen volt: idegen bolygó, le szállás, az ujjak lázasan ideges mozgása... Azon az űr hajón a pszichológus a lehető legpipogyább alak volt: jól ismerte Tugarinovot, mégis elmulasztotta a megelő ző eljárást. Így aztán Tugarinov a legdöntőbb pillanat ban átvette az űrhajó irányítását! Leszálláskor! 84
Tugarinovot még idejében félrevonszolták. De az a má sodperc, amíg a kapitány irányította a Vénuszra való le ereszkedést, nem egy társának jó néhány ősz hajszálába került. Azt még egy próbaszolgálatos is tudja, hogy az ember - a maga lassú reagálásával, késedelmes felfogó képességével - az automaták segítsége nélkül egyszerű en képtelen biztosítani az űrhajó leszállását egy ismeret len bolygón. Hogy ilyen helyzetben a kormányhoz nyúl ni annyit jelent, mint egyenesen koporsóba feküdni, sőt még a tetejét is magunkra csapni. Tugarinov viselkedését természetesen meg lehet magya rázni. Nehéz, nagyon nehéz engedelmesen a karosszék ben ülni, amikor még nem dőlt el: széna vagy szalma, győzelem vagy pusztulás. Amikor ez az automatáktól függ. Az ember szeretne fel- üvölteni! Nemcsak Tugari nov, sokan mások is morogtak: „Megalázó, a mindenét..." És mégis éppen Tugarinov pattant fel. Bi zalmatlanság az automatákkal szemben? E h . . . Nem az automatákkal, hanem az emberekkel szemben. Azokkal a számára ismeretlen, névtelen emberekkel szemben, akik ezt az egész berendezést készítették. Tugarinovot elrontotta régi dicsősége - ez volt a baj. A túlzott maga biztosság és az önhittség betegségként lappangott benne - és a legveszélyesebb pillanatban bekövetkezett a vál ság. És Tugarinov elveszett, mint bolygóközi űrhajós: meg tiltották neki, hogy repüljön; szanatóriumba küldték, hogy „megreparálják az idegeit". Ezek az emlékek mindig felbosszantották Polinovot. Az idegek! Hát meddig kell még bizonygatni mindenkinek, hogy az idegekre összehasonlíthatatlanul több gondot kell fordítani, mint a gépekre?! A Földön is, a kozmosz ban is. Különösen a kozmoszban. Nem baj, ha ez a Ba ade suszternak tartja a pszichológust. Nem baj. Sumerin persze különb, mint Tugarinov, de azért ő, Polinov, a biztonság kedvéért köteles gondoskodni arról, hogy fö lösleges gondolatok most ne kerítsék hatalmukba a ka pitányt. A fogfájós trükk már elterelte a figyelmét; ez jó, 85
folytassuk! - Kíváncsi vagyok rá - mondta Polinov -, milyen is lesz a Merkúr. - Nem lesz ott semmi különös - felelte gondolkozás nél kül Sumerin. Keze nyugodtan pihent a szék karfáján. Majdnem mindent tudunk a Merkúrról. AMC-51, AMC63 - nem is tudnám felsorolni, hány járt már itt belőlük. Baade, aki már-már nekiült a számításoknak, felütötte a fejét. - Te nem vagy valami romantikus lélek, Mihail. Száraz ember vagy te. Egy új bolygóval való találkozásra mondta fontoskodóan felemelve mutatóujját - úgy kell menni, mint randevúra a Szép Ismeretlennel. Néha nehéz volt megállapítani: gúnyolódik-e Baade, vagy komolyan beszél. - Helyes - ingerkedett Polinov -, amíg még nem késő, olvasgasd Blokot. Az majd fokozza a hangulatot. Mert különben hogy lobog majd benned a lelkesedés, amikor a legelső emberként a Merkúrra lépsz? - Minek énnekem ez az egész, nem vagyok én kisfiú! - Hanem komoly bolygóközi űrhajós kapitány - tódította Polinov. - Egyébként hallottam egyszer egy találó meg állapítást: „Azért öregszünk, mert szégyelljük a fia talságunkat." Sumerin dörmögött valamit, és a kibernetikus navigátor felé nyúlt, jelezve, hogy nem ér rá. - Hát ez óriási gondolat! - jegyezte meg a fejét ingatva Baade. - Csak jusson eszetekbe, milyennek képzeltük a Marsot! - szólt ingerülten Sumerin. - Szokatlannak, titokzatos nak. És amikor megérkeztünk - semmi különös. - Ez már igen! - Baade megint abbahagyta a számításo kat. - No, és például az epichordizáció? - Nem arról beszélek, értsétek meg már! Az ész számára sok érdekes van ott. A Vénuszon is. Én a szervi érzéke lésről beszélek… Égbolt, homok, hegyek ... Ugyanolyan minden, ugyanolyan! Mintha a Föld folytatása volna. - És kiábrándultál? - A pszichológust kezdte érdekelni a 86
beszélgetés. Valami újat fedezett fel a kapitányban. - Ha kiábrándultam volna, most nem repülnék. Csak ép pen nem várom a találkozást a Szép Ismeretlennel, ahogy az imént kifejeztétek magatokat. - Helyes - mondta Baade. - Helyes. Kétszer kettő, négy és kész! A többi mind csak emóció. Én is így gondolom. Polinov egy szót se szólt. Csak figyelt. A fülkét mindig halk cirpelés töltötte meg - újra meg újra emlékeztetve őket arra a titáni munkára, melyet a táblák, a védő burkok mögé rejtett műszerek: a különféle relék, kap csolások és az elektronikus kabalisztika más alkatrészei nek ezrei és milliói végeznek. Most egy kissé erősödött a cirpelés. Tehát várható a leszállás jelzése. Ideje meg tenni az utolsó húzást. - Tudod, mi vagy te, Mihail? Azt hiszed, kételkedő vagy? Afféle bolygóközi Pecsorin? Szó sincs róla! Pri mitív misztikus vagy, mint az az iskolás gyerek, aki vizsga előtt azt hajtogatja: „megbukom, megbukom" abban a reményben, hogy a sors szeret éppen ellenkező leg cselekedni. Néma csend. Sumerin kinéz a kilátón. A csillagzatok megunt ábrái tekintenek vissza rá. Igen sokatmondó ez a némaság. A kapitány a fedélzeti klímaberendezés gomb jait babrálja. - Azt hiszem, még rengeteg dolgunk van, Andrej - szó lal meg végre. Ez udvarias változata ennek: „El vagyok foglalva, te meg zavarsz." „Minden rendben van - állapította meg a pszichológus. Most szenvedni fog. Csak szenvedj, szenvedj, az elfe ledteti veled, hogy olyan helyzetben vagy, mint Jónás a cethal gyomrában." A Merkúr már jelentkezett: az űrhajó szervei mindjob ban érzékelték közelségét. A bolygó felszínét radarim pulzusok nyaldosták végig; a távcsövek egyik kilomé tert a másik után vették szemügyre; a légkörben pedig a szondákat irányító távolsági elemzőkészülékek ujjai motoztak. Az emberek mindebből semmit se láttak, semmit se hallottak - őelőttük minden lepárolva, szá 87
mokká, jelekké, elektronikus szimbólumokká preparálva jelent meg. Egyébként az emberek gyönyörködhettek a bolygó ezüstös, egy kissé ködfátyolos sarlójában. Vagy figyelhették a számok és jelek felgyorsult futását, hogy helyesbítsék az űrhajó röptét, ha kell. De hát eleve tud ták, hogy erre nem lesz szükség. Amikor már egészen közel jártak a Merkúr felszínéhez, bekapcsolódott még egy relé, mert ideje volt figyelmez tetni az embereket, hogy tegyék meg ezt és ezt. Ki gyúltak az ellenőrzőtáblák, felhangzott a jelzés, mozgás ba jöttek a karosszékek, hogy a túlterhelést enyhítő helyzetbe forduljanak. Mind a hárman fészkelődni kezd tek. Zúgás hallatszott, amely kiterjedt az egész űrhajóra: mű ködésbe lépett a fékező- berendezés. Az Alekszandr Nyevszkij, ez az első osztályú űrhajó, lefelé zúdult: oda, ahol a láthatatlan Merkúr volt. Mert azt, hogy miképp folyik az első leszállás erre az idegen bolygóra, az em berek csak az oszcillográfok tükrében, a görbék elektro nikus ábráin láthatták. - Ez a cudar fogam!.. - jutott eszébe még idejében Poli novnak. Egyre fokozódott a túlterhelés. A súlynövekedés ellené re is annyira érezték a zuhanást, hogy meghűlt bennük a vér. Lefelé zuhantak a kozmoszból, az űrből, amely most a legbiztonságosabb támasznak tetszett. Az űr ki futott a lábuk alól, az űr szétomlott, szétmorzsolódott; az összenyomódó test önkéntelenül is valami ütéstől tar tott. Az nem is váratott magára. Ezt persze nevetséges volna ütésnek nevezni: lökés volt csupán. Akár ha hirtelen megáll a lift. De mivel túlságo san is várták, fájó ütésként hatott az idegeikre. A karosszékek támlái felemelkedtek, és felültették őket. Sumerin letörölte verítékét. „Így alighanem elkényesedünk - gondolta Polinov. - Re pültünk, repültünk, nyavalyogtunk; karosszékbe ültünk, 88
egy picikét izgultunk, aztán egy lökés, és jó napot, itt a Merkúr! Kiszállhatnak az utasok…" De egyelőre mégse szállhatnak ki. Nem szabad kinyitni a fedélzeti nyílást, amíg az automaták nem végzik el a felderítést a 7. számú utasítás szerint. Sugárzásmérések következnek, a térerősségnek és annak ellenőrzése, hogy vannak-e vírusok - meg tudom is én, mik még -, számok és jelképek géppuskasorozatai az elemzőkészü lék ablakán, mielőtt kigyullad a kis zöld lámpa, és az elektronikus agy egy csinos légikisasszony hangján be jelenti: „Szabad a kiszállás! A … számú űrhajósruhát kell felvenni." Zavartan mosolyogva álltak egymással szemközt, és egyáltalán nem tudták, hogyan is viselkedjenek ezekben a pillanatokban. Szerencséjükre Baade volt olyan ügyes, hogy kikapcsolja azt a filmfelvevőt, amely automatiku san működésbe lép a leszálláskor, és megörökíti arcukat a történelem számára... - Kapcsoljátok csak be az akusztikus iránymérőt! - talál ta fel magát Polinov is. Sumerin vállat vont (hogy lehetne hang ennyire ritka légkörben?), de teljesítette a kérést. Mégis volt hang. A három űrhajós összenézett. Az első hang, amelyet a Merkúron hallottak, rendkívül emlékez tetett valamire. - Akár a száraz levelek zörgése - állapította meg Poli nov. - Az, az - buggyant ki Sumerinból. - Azért repültünk ide, a világ végére, hogy őszi lombok zizegését hallgas suk. - De valld be, hogy erre nem számítottunk. Csak nem szél? - Mindjárt megtudjuk. Ha várnia kell az embernek, az idő olyan súllyal neheze dik rá, hogy megfájdul tőle a válla. Sumerin már egyik lábáról a másikra állt. Végre megkönyörült rajtuk a kibernetikus légikisaszszony: határozottan kijelentette, hogy odakint semmi 89
lyen veszély sem leselkedik az emberre. - Először maga - mondta a kapitánynak Polinov; maga se tudta, miért tért a magázásra. Ott állt a fedélzeti nyílásnál, és nézte, ahogy Sumerin mivel elszokott a mozgástól - lassan és esetlenül lefelé bocsátkozik. A pszichológus először száll le olyan bolygón, ahol még soha senki se járt. Valóra váltak gyermekkori álmai, de akkor természetesen mindent másképpen képzelt el. Hogy tulajdonképp hogyan, arra nem emlékszik ponto san. Alighanem minden rózsaszínben tűnt fel, a szíve meg el is szorult és ujjongott is a boldogságtól, amely nél nagyobb és felemelőbb nincs a világon. Bizonyára így volt. De boldog-e most? Óvakodott a választól: min den túlságosan nyugalmas, hétköznapi. Csak egy kis iz galmat érez, mint amikor nagy magasságból lenéz. De nyoma sincs a legcsekélyebb kiábrándultságnak sem; ta lán csakugyan ilyen a nagy beteljesülés boldogsága? Sumerin már a legalsó fokra lépett. Ö, milyen sokáig tart ez a leszállás! Már csak egy lépés van hátra, az utol só. A kapitánynak végre sikerült hozzá méltó külsőt öl teni. Kiegyenesedik, karba fonja a kezét, felméri a tá volságot a tekintetével. Polinov önkéntelenül valami csípést érzett a torkában: ez az! A talaj különösnek látszott. Mindenekelőtt elmosódott nak - mintha bepárásodott volna a sisak üvege. Az asz falthoz hasonló, sima, szürke takaró fölé mintegy köd ben lebegő fekete kőtömbök magasodtak. Árnyékuk megnyújtotta őket. És így volt ez mindenütt. Fekete kö vek aszfaltfoglalatban. Sumerin természetesen egy sima kis teret szemelt ki, hogy arra lépjen le. Némi habozás után magasra emelte lábát, felvetette fejét, és nagyot lépett, ahogy díszme netben szokás. Kis híján elesett, mert a lába bokáig belesüppedt az „aszfaltba". Porfelhő gomolyodott felfelé. Baade és Polinov nem bírták megállni: felkacagtak, de egy kissé idegesebben, mint ahogy a körülmények indo 90
kolták volna. - Micsoda tréfa! - mondta füttyentve Sumerin. - Hisz ez por! A két űrhajós leszaladt. Igen, a kapitány nem tévedett: az „aszfalt" sűrű porréteg volt, száraz kör, amely beborí totta a talaj bemélyedéseit. - No, hát ez érthető - szólt Baade -, a talaj kétszáz fokra felmelegedett, a nehézségi erő csekély. Így aztán a por szemek táncra perdülnek a Brown-féle mozgástörvény szerint. Nézzétek, folyik a köd! Csakugyan így volt: a „felhőben", a „ködben" - vagy, hogy is nevezzük - örvények tűntek fel. Polinov régóta ábrándozott a Merkúrral való első talál kozás pillanatáról. De most minél tovább fürkészte az idegen bolygó tájait, annál inkább erősödött benne az akaratlan ingerültség és ellenszenv. Az óriási Nap fehér lángfalként támaszkodott a Merkúr szélére. Olyan forró volt, hogy a látóhatár megolvadt és elgörbült, mintha súly nehezedne rá. A kibírhatatlan fénytől felgyújtva, lángolt a síkság. Az árnyékok tűztér be dobott szénkristályoknak látszottak benne. Fölöttük dermedten állt a fekete-lila égbolt. A kozmikus hidegben lassan mozogtak a protuberanciák bíborvörös nyelvei. Ez még jobban fokozta azt a benyomást, hogy egy kitátott szájú kemence mindjárt forró lánggal áraszt ja el a Merkúrt. A fekete égen a Naptól el-elröppent koronájának egyegy gyöngy házszínű szárnya; lendületükben ott lappan gott az alkony hűvössége. A kifogyhatatlan dél, a vaksö tét éjszaka, a lágy este - mindez természetellenes kont rasztként élt egymás mellett. A merkúri levegő a való szerűtlenség színezetével vont be mindent. Szeszélyesen hunyorgott és világított, és átitatott önmagával fényt, ár nyékot egyaránt. Akár a köd, bár ez köd nem is lehetett. A tér észrevehetetlen borzongása vagy az éter rezgése nem volt ennek pontos neve. Minden csak elmosódot tan, bizonytalanul látszott, mint egy hullámzó hártyán át, amelyet szeretne már ledobni az ember. 91
- Az ördög vigye el! - káromkodott kétségbeesetten pis logva Polinov. önkéntelenül szaporábban mozgott a szemhéja, hogy eltávolítsa az akadályt - letöröljön egy nem létező könnycseppet. Társai is ugyanezt érezték: bosszúságot és ingerültséget. Az agyuk valahogy még nem akarta felfogni azt, amit a szemük látott; ez ismeretlen és kellemetlen érzés volt. - Sehogy se fér a fejembe, mi is ez - szólalt meg végül sóhajtva Sumerin. - Egyszerűen egy gázfénycsőben vagyunk - mondta hu nyorogva Baade -, vagy északi fény közepében, ha így jobban tetszik. A ritka légkörnek, a Nap közelségének a következménye: a gázok nagyfokú ionizációja. Ennyi az egész. Mellesleg ped i g … - Végigjártatta tekintetét ba rátain. - Mellesleg pedig szentekké változtunk. Előrenyújtotta kezét, és erre a másik kettő is észrevette, hogy piciny, sugárzó glóriák égnek a sisakjaik fölött. Apró fények futottak végig-végig az űrhajó testén is. - Elektrizálódás! - találta ki Polinov. - Az ám! És tudjátok, mit véltünk mi lombsusogásnak? Ezeknek a szikráknak a pattogását. - Rögtön is kitalálhattuk volna. - Hát persze. - Hogy ennek a Merkúrnak a külseje milyen ... - Barátságtalan. - Úgy van… Sokáig beszélgettek még így, mert valahogy nem volt kedvük tovább nézegetni a Merkúrt, ezt bevallani pedig kínos lett volna. Itt semmit sem értek a szokásos jelzők. „Gyönyörű", „félelmetes" - ezek és a hasonló szavak se hogy sem illettek ide. Ez valóban más világ volt, amely új meghatározásokat követelt. És mind nyomasztóbban hatott, mert az ember mindig szeretne tisztán látni, itt pedig erről szó se lehetett. De ők kutatni jöttek ide, nem pedig tájakban gyönyör ködni, így hát nem tulajdonítottak különösebb jelentősé get az első benyomásnak. Nekik megvolt a maguk prog ramja, feladata és célja. Az emócióknak ehhez a legcse 92
kélyebb közük se volt - ők legalábbis azt hitték. Sumerin a gazda tekintetével nézett végig a kis téren. Minden rendben van. Ragyog a földrengésjelző készü lék, amely egy talajba dugott irodai csengőgombhoz ha sonlít; ha ezt a területet földrengés fenyegetné, ők - hála ennek a készüléknek - idejekorán tudomást szereznének róla. Egy szikla árnyékában ott lapultak a Cserenkovszámlálók. A kozmikus részecskék zápora se fogja rajta ütésszerűén érni őket. Igaz, ugyanilyen műszerek állnak készenlétben az űrhajón is, de hát az utasítás - utasítás. Abban mindenről előre intézkedtek. A tapasztalat fel halmozása néha súlyos teherként nehezedik a kezdemé nyezésre. De másképp nem lehet, nem és nem lehet. Ők nem gondtalan turisták. Őnekik, mint a hegymászóknak, biztosításra van szükségük, és a láthatatlan tartókötél azoknak a kezében van, akik előreküldték őket. Az egész tér csak úgy csillog az antennák csészéitől, ve zetékeitől, csápjaitól, a gázelnyelők kivicsorított fogai tól. Okos gépek nyája ez. Nem - inkább ezer meg ezer agy erőfeszítésével kitenyésztett furcsa növények ültet vénye. Az információk termése érik rajta. A kertész vé gül elmehet: magától is beérik a termés. De mennyi idő vész kárba! Fölöslegesen vagy nem fö löslegesen? Két-három műszer kivételével valamennyi vagy az űrhajó berendezésének munkáját végezte párhu zamosan (az eredmények összehasonlítása végett), vagy újra meg újra helyesbítette, kiegészítette és újra ellen őrizte a már korábban ideküldött automata állomások adatait. Mindez nélkülözhetetlen volt, de ők elestek leg alább két kirándulástól, amelyekkel felderítették volna a bolygó belsejét. Ez bántó, emberileg - bántó. Hát voltaképpen - ha belegondolunk - mire korlátozódik az első felfedezők szerepe? Felügyelnek ezekre az okos gépekre? Kirándulók módjára megszemlélik a bolygót, munkájuk folyamán megerősítik azt, ami nem szorul megerősítésre: az automatáktól kapott adathalmazt? No persze nincs igaza. A számok némák és élettelenek. 93
Például mi ez önmagában: „A hőmérséklet negyven Celsius fok"? Üres szavak. Csak az ember jelenléte önt beléjük életet. A kicserepesedett ajak, a testhez tapadó ing, a szívben lüktető forró vér és még sok-sok egyéb kapcsolódik hozzá. A Merkúr még nem érintette meg az ember lelkét - erről van szó. Az automaták már feltárták az értelem számára. De az érzések számára csak az emberek fedezhetik fel. Az absztrakciót nem lehet se szeretni, se gyűlölni. Nem lehet élni grafikonok és fizikai értékek világában, ha nem teszi otthonossá a szív. Az egész embernek kell előrehaladnia, nemcsak az értelmének. Máskülönben hasadás támad a lelkében. Az egyik része a múltban, er dők és szántóföldek idilljében fog élni, a másik előre szalad a jövőbe, és a tények csupasz sivatagában telep szik meg. Nem lehet külön lakásba költöztetni az értel met és az érzést - azt megsínyli az ember. Nekik otthonossá kell tenniük a Merkúrt. Fel kell fedez niük az ember számára. Attól, hogyan végzik ezt el, at tól függ, hogy gazdagabb lesz-e ezáltal az emberiség. Gazdagabb: színekben, izgalmakban, a természetnek és benne a saját helyének megértésében. Nekik alighanem szerencséjük lesz. Lehet, hogy a fel adatuk rovására. Szerencséjük lesz, mert egyelőre még senki sem eszmélt rá, hogy az automatákat íróknak és művészeknek kell követniük. Helyesebben tudós-művé szeknek. Olyanoknak, mint Leonardo da Vinci vagy Exupery. Azok majd meglátják azt, amit nem lát meg ő, Sumerin. Megértik azt, ami rejtve marad mindhármuk előtt. - Kapitány! A terepjáró készen áll. Baade és Polinov egyre közeledett feléje, és furcsa volt látni, ahogy a lábuk az árnyékba merülve eltűnik, mint ha levágták volna, és a csillogó űrhajósruhába öltözött emberek ott lebegnek a semmiben. Mielőtt a szeme hoz zászokhatott volna a sötétséghez, és észrevehette volna benne a cipőket, Baade és Polinov már elhagyta az ár nyékot. A Nap most a hátuk mögött volt, úgyhogy egy 94
pillanat alatt testetlen árnyképekké változtak. - Kerüljetek oldalt - kérte Sumerin -, mert kellemetlen holmi égi lyukakkal beszélgetni. Elnevették magukat. Sehogy se tudták megszokni a fény és az árnyék vad kontrasztját, amely minden tárgyat el torzít. Igaz, ha erősen odanézünk, az ellopott körvonalak zöld foltok alakjában ismét előtűnnek a homályból. De csak ha erősen odanézünk. - Tehát induljunk, kapitány? - kérdezte Baade oldalt ka nyarodva. - De jó lenne mozogni, megfigyelni! - Előbb pihenés és alvás - intette le Polinov. Baade megrovóan nézett a pszichológusra. - Az orvos szava törvény - válaszolta karját széttárva Sumerin. Baade morgott valamit, Polinov jóízűen - csak azért is jóízűen - ásított, Sumerin pedig a rakéta felé indult, an nak jeléül, hogy a vita be van fejezve. Ekkor pillantotta meg ... Zajtalanul és gyorsan közeledett a Merkúr sötét félteké jéről. Valami szürke sáv. A veszélyt jelző feltételes reflex nyomban működésbe lépett. - Vigyázzatok! - kiáltotta figyelmeztetően Sumerin. A sávban nem volt semmi fenyegető azon kívül, hogy közeledett, és hogy nem lehetett tudni, micsoda. - Az űrhajóhoz! - Sumerin maga se tudta, miért, dob bantott egyet. Futásnak eredtek, de kelletlenül, és minduntalan hátra fordultak, mert még nem tudták komolyan venni ezt a váratlan esetet. A Merkúr közeli látóhatára akadályozta őket, hogy meg határozhassák a sáv távolságát. Különben már nem sáv volt, hanem hatalmas hullám, amely nőttön nőtt, széle sedett, és falként felmagasodva, a csillagokat lesöpörve száguldott előre. - A műszerek... - kapott észbe Baade, amikor elérték a fedélzeti nyílást. A műszerek védtelenül maradtak. Hát az űrhajó, az em 95
berek? Sohase voltak még ilyen zavarban, mert még so hase volt ennyire érthetetlen a veszély. A rendületlen nyugalomból az izgalomba és a menekülésbe való átme net annyira gyors, a változás annyira valószerűtlen volt, hogy az értelem makacsul kétségbe vonta. - A taraján… tajték ... - szólt Polinov. Csak ekkor fogták fel, mihez is hasonlít ez. Vízhez. És épp ez volt a leghihetetlenebb. Az átforrósodott síksá gon hatalmas vízhullám gördült végig - szürke őszi víz hulláma, tajtékcsomókkal a tetején... A napfény bele süllyedt homorú felszínébe, csak itt-ott tükröződött ko mor foltok alakjában. Egyébként a képzeletük is jócskán megtoldotta, amit láttak. Az az átkozott villogás, boszszúságukra, rendkívül erős volt. - Nyílás! - kiáltotta Sumerin. „Helyes - gondolta Polinov a műszerek most nem olyan fontosak." A tömör ajtó csettenve becsapódott mögöttük. A szivatytyúk zúgva áramoltatták a kamrába a levegőt. Az árnyé kok, amelyeket a mennyezeti lámpák vetettek, hama rosan elvesztették kozmikus feketeségüket, és áttetsző vé, földivé váltak. És - ugyanolyan hamar - az emberek is visszanyerték nyugalmukat. - A fülkébe! - mondta Sumerin, amikor elhallgatott a szivattyúk zúgása. A fülkébe menet lökést vártak. Várták, és azt remélték, hogy nem lesz erős - az űrhajó túl hatalmas akadály a hullám számára. De nem következett lökés. Semmilyen. Sem gyönge, sem erős. - Hát tudjátok… - szólt Sumerin, amikor a kis tojásdad ablakokról elhúzták a függönyt. Üres volt a környék. Sima, sík terep, tele palafekete ár nyékfoltokkal. A leghalványabb jele sem látszott annak, hogy átzúdult volna rajta a hullám. Baade bambán nézett Polinovra, az meg a kapitányra. Sumerin vállat vont. - Valami hülyeség… - Tisztáznunk kell ezt a tüneményt - mondta a mérnök. 96
- Kettőt - helyesbített Polinov. - Azt, hogy honnan ke rült ide az a … h m … folyadék, és azt, hogy hová tűnt. A boncolgatáshoz hozzá voltak szokva. Az elemzés volt a mesterségük. És mégsem akarta elkezdeni a beszélge tést egyikük sem. Nagyon is ostobának hatott ez az egész. - Tehát? - szólt sürgetően Sumerin. - Véleményem szerint minden egyszerű - kezdte maga biztosságát fokozatosan visszanyerve Baade. - A Mer kúr sötét oldaláról ismeretlen összetételű folyadék ára data zúdult felénk. Ez az első tény. Tudjuk, hogy a sötét féltekén különböző összetételű, megfagyott gázokból ki alakult gleccserek vannak, a hegyek tövénél pedig ta vak. Ez a második tény. Ebből az következik, hogy bi zonyos okok folytán ott átszakadt a természetes gát. Merkúri árvíz - ez ennek a neve. - Genrih, hisz te az egyszerűség poétája vagy! - kiáltott fel Polinov. - Csak egy nem világos: miért nem forrt fel az a folyadék, amikor kiért a megvilágított síkságra? És miért tűnt el hirtelen? - Vagyis két dolog nem világos - helyesbített rendület len nyugalommal ezúttal Baade. Látni lehetett, hogy már mindent jól átgondolt. - Tehát: miért nem forrt fel az az átkozott folyadék, holott magas volt a hőmérséklet és alacsony a nyomás? ... Kívülállóra bizonyára furcsa hatást kelt beszélgetésük: három ember, aki az imént erős megrázkódtatáson esett át, nyugodtan ül egymással szemben, és úgy vitatkozik, mintha elvont, akadémikus feladatot próbálna megolda ni. Fölösleges emóciók és fölösleges szavak nélkül, egé szen úgy, mint a logikai gépek. Ámde a kozmoszban ez volt az egyetlen lehetséges magatartás. Minden rögtön zés komoly, néha pótolhatatlan időveszteséggel járt vol na. - Felelek arra a kérdésre, hogy miért nem forrhatott fel folytatta Baade. - Először is: felforrt. Figyeltétek, hogy fokozódott a pislákolás? Magától értetődik, hogy ezt az erős párolgás okozta, más magyarázatot nem találok. 97
Másodszor: a változó összetételű cseppfolyós gázokkal végzett Nyikolajev-Graften-féle kísérletek (és mi hangsúlyozom - nem ismerjük annak a folyadéknak az összetételét) azt mutatják, hogy meghatározott körülmé nyek között a nemes gázok egész sereg közbenső ve gyülete a párolgáslassító szerepét játssza. Ez laboratóri umi tény. - De a hirtelen eltűnés ... - Nem hirtelen. Néhány percig nem volt módunkban megfigyelni az áradatot. Kétségtelen, hogy mozgása ele jén alacsony volt a hőmérséklete. A mozgás sebessége lassította felmelegedését. De a folyadék tömegének hő mérséklete előbb-utóbb okvetlenül elérte azt a kritikus pontot, amelyen a folyadék gyorsan, sőt egy pillanat alatt elpárolog (ez részint az összetételétől, részint külső tényezőktől függ). Ezért nem következett lökés. - Hatalmas ész! - Polinov örömében rácsapott Baade vállára. – Nem hiába mondják, hogy a matematika min dent meg tud magyarázni. - Genrih formás kis hipotézist állított fel - mondta Su merin. - És van nekünk egy tárgyilagos szemtanúnk, aki megerősítheti vagy megcáfolhatja. - Kicsoda? - A gázelemző. Polinov rögtön felállt, - Megyek, megnézem. - Megkérdezhetjük az űrhajón levőtől is - mondta Sume rin. - Nem - szólt közbe Baade -, igaza van Polinovnak. Az itteni túl magasan van. - Rögtön jövök - mondta Polinov. A kapitány és a mérnök a kis ablakhoz tapadva nézte, ahogy Polinov leugrik, odaszalad a gázelemzőhöz, baj lódik a kazettákkal, majd gépiesen a tarkójához nyúl. - Valami érdekeset talált - szólt Baade. - Igen - hagyta rá Sumerin. Polinov visszatért. - Nos? - kérdezték egyszerre. 98
Igenlő bólintás volt a válasz. - Összetétel? - sürgette Sumerin. - Hélium-nitrogén és neon-hidrogén vegyületek bonyo lult keveréke. Sajnáltam elrontani a filmszalagot, hát felírtam erre a papírra. Baade kikapta a kezéből a lapot. - Nyikolajev és Graften elégedettek lehetnek - mondta zsebre vágva a cédulát. - Ne vedd tolakodásnak, ha megkérdezem: miért nyúltál a tarkódhoz? - szólt Sumerin. - Mi? - kérdezte értetlenül Polinov. - Mintha meg akartad volna vakarni a tarkódat. - Igen? Meglepett a folyadék összetétele. Semleges gá zok nem olyan könnyen alkotnak vegyületeket, a legke vésbé épp ilyeneket. - Mégiscsak javíthatatlan népek a biológusok - felelte kacagva Baade. - Az erős sugárzás fokozza az anyag re akcióképességét. - Á, vagy úgy! No, akkor minden rendben van. Hogy rendelkezik, kapitány? - Ahogy terveztük - válaszolta Sumerin -, pihenés, al vás, aztán felderítés. - Helyes - mondta Polinov -, csak ... - Mi az? - Előbb meg kell vizsgálnom mindnyájunkat. - Andrjusa, te sose voltál vaskalapos, az utasítások rabja - mondta meglepődve Baade. - Ragaszkodom hozzá, kapitány! - Te tudod jobban - felelte vállat vonva Sumerin. - Nem látom ugyan szükségét, d e . . . Tartasz valamitől? - Nem, én semmitől se félek. De még mindig a fülembe cseng a kiáltásod: „Vigyázzatok!" - Most már én is ragaszkodom a vizsgálathoz - mondta Sumerin. - A legénység kezd idegeskedni. - Ki hajlandó itt maradni? - kérdezte Sumerin. Előre tudta, hogy önként egyik barátja sem jelentkezik, így hát már készült arra a kellemetlen feladatra, hogy 99
azt mondja valamelyiküknek: „Te maradsz itt." De nagy meglepetésére Polinov maga ajánlkozott. Ba ade elképedve nézett rá. - Szeretem az önfeláldozást. - Valakinek csak itt kell maradnia - mondta elfordulva Polinov. - Akkor inkább én legyek az. A biológusnak semmi dolga sincs a Merkúron. - Mi pedig azon igyekszünk, hogy az orvosnak se le gyen! - ígérte a műszerész. A terepjáró a hernyótalpaival csörömpölve legördült a lejtős bejárórámpán. A rakéta mellett mogyoróhéjnak látszott ez az ősrégi tankhoz hasonló, atomszívű, or mótlan masinéria. Sumerin és Baade beszállt. Polinov utánuk integetett. Minden karlendítés fekete árnyékvillámként cikázott vé gig a talajon. És amikor eltűnt a terepjáró, a pszicholó gus egyszeriben kicsinek és védtelennek érezte magát, mint a gyermek az üres, sötét szobában. Máris sietett a fedélzeti nyíláshoz. A terepjáró egyenletesen ringatózott. Egyenesen a Nap felé haladt, és a fehér lángfal fokozatosan a látóhatár fö lé emelkedett, majd vakító alvadókként lebegett fölötte. Megváltozott az egyhangú táj: a szürke portakaró, a megpörkölt oldalú kőtömbök és a fény-árnyék mozaik ja. Mintha egyenest a tűzbe hajtanának, és az vakító szőnyeget göngyölne szét előttük. Ez néha úgy hatott, mintha tükrön, a fényt visszaverő, ragyogó tükrön sikla nának végig. Még szűrők se tudták letompítani a fényt. Az ég zöldes villódzása teljesen elhalványult. Most ön maga ellentéteként teljesen fekete volt, a csillagpor pe dig visszfényként tűnt fel benne. A Nap mind magasabbra emelkedett előttük. Iszonyú tü zes rák gyanánt kapaszkodott a zenit felé. Eltűntek az árnyékok. Minden simára csiszolttá vált. A két ember hallgatott. Nem volt kedvük, sőt nehezükre esett volna beszélni. A fény, perzselő villámként hasított bele a tudatukba még behunyt szemhéjukon át is. 100
Egy szokatlan vonulat mellett haladtak el: hosszú kvarc kristályok dárdaként meredeztek a Nap felé. Még a kő is igyekezett minél kevesebb fényt befogadni... A kristályok feltűnése rövid időre felélénkítette az uta zókat. - Fény és halál itt egyet jelent - jegyezte meg Sumerin. - Ez a legforróbb hely valamennyi bolygó közül - tette hozzá Baade. Ezzel félbe is szakadt a beszélgetés. Polinov alighanem jobban meg tudta volna érteni lelki állapotukat, mint ők maguk. De a pszichológus nem volt velük. A terepjáró biztonságos buroknak látszott. Védte őket a hőség, a sugárzás, a mértéktelen fény és minden viszontagság ellen. Kellett, hogy védje. És bár a kabin ban hűvös volt, mégis csurgott az arcukról a veríték. A gép páncéljában volt valahol egy megfoghatatlan hiba, egy láthatatlan repedés, amelyen át a Merkúr úgy hatott az emberekre, ahogy ez nem volt kiszámítva. A bolygó a fényszűrők, a védőernyők és egyéb furfangos akadá lyok ellenére észrevétlenül elorozta az időérzéküket. A Földről nem szólva, még a világűrben is érezték az idő teljességét. Tíz perc, egy óra - ezek a szavak mindig je lentettek valamit az értelmüknek. Most semmit. Már az olyan fogalmak is elvesztették jelentésüket, mint „több", „kevesebb". Minél több? Minél kevesebb? Hogy lehetett volna felelni ezekre a kérdésekre egy olyan világban, ahol semmi se változik, semmi se történik, ahol a Nap mindig egy helyben áll, a fény sohase gyengül, és a tér nek minden pontja örökké mozdulatlan marad?! Hogy lehetne érzékelni az idő folyását, ha az ember - bármily sebesen halad is a terepjáró - egy mindig egyforma kör nek, a feketeséggel szigorúan körülhatárolt égnek a kö zéppontjában van?! Ezen kívül ezek az erős, edzett emberek gyámoltalannak érezték magukat. Mit számít az ő hatalmuk ott, ahol még a kő is fél a fénytől? Ezt egyébként nem az értel mükkel, hanem a képzeletükkel fogták fel. Bizonyára így érezte magát az ősember - aki megszokta, hogy fák, 101
bokrok közt, biztonságos búvóhelyeken tartózkodjék -, amikor egy puszta közepére került, ahol nem lehetett el rejtőzni, bármilyen veszély fenyegette is. De Baade nem fordította meg a terepjárót, Sumerin pe dig nem tiltakozott a tűzbe való eszeveszett száguldás ellen. A mohó, csaknem hipnotikus törekvés: látni, látni, mi lesz odább - az időtlenség okozta kimerültséggel pá rosulva - megszédítette, szinte elkábította őket. Ez a der medtség furcsán egyesült tulajdon védte- lenségük vilá gos tudatával, de ez csak még jobban ösztökélte mind kettőjüket. Néma párviadal volt ez az óvatosság és a makacsság között, amely az embernek a legbelsőbb lé nyegében gyökerezik: annak a lénynek a büszkeségé ben, aki mindig csak előretör minden akadályon át és minden akadály ellenére, olyan célért, amelyet inkább az ösztöne jelölt meg, semmint az értelme tűzött ki. És a terepjáró, a kormánynál megdermedt Baade és a mellette ugyancsak mozdulatlanná meredt Sumerin mind messzebbre, a tündöklő végtelenségbe sodródva száguldott előre. - Genrih, Misa, hová olyan messzire?! Polinovnak a dinamikus hangszóróban felharsanó riadt kiáltása mintha álomból ébresztette volna fel őket. Megmozdultak, Sumerin a sebesség- és kilométermutató skálájára pillantott, és el- káromkodta magát. - Semmi, semmi, Andrej, rögtön visszafordulunk, min den rendben van! - kiabálta a mikrofonba. - Jó! - Polinov szavai szinte belevesztek a vitelt zavaró recsegésbe. - Mert, ahogy itt figyelem a tájolót, sehogy se fér a fejembe, hogy a tervezett úti programtól eltérve, miért másztok a pokolba. Sumerin már-már azt felelte, hogy akaratlanul történt így, de visszanyelte. Csak adj ürügyet a pszichológus nak, mindjárt belekapaszkodik. - Nem, nem, Andrej, minden rendben van. Csupáncsak nagyon érdekes az út. Majd elmesélem. És kikapcsolta az összeköttetést. - Ezen túl nem engedem elindulni a terepjárót, ha nem 102
állítod be az önműködő féket - mondta szigorúan Ba adénak. - Megtettük az előirányzott kilométereket kész, állj! A további intézkedésig. Mert különben úgy járunk ... Azt hittem, hogy csak a békaemberekkel for dul elő ilyen… kábulat. - Tudod, én hidegfejű ember vagyok - válaszolta Baade, és éles kanyarral megfordította a gépet. - Nálam min denféle emóció itt van, ni - folytatta, és ökölbe szorította a kezét. - De most eszembe jut... - Mi? - Ahogy kölyök koromban, falun, sízek. Messze-messze elkalandozunk, vakít a hó, körös-körül csupasz, kihalt és hideg minden, már ismeretlen a vidék, otthon meg ag gódva várnak, és mégis hajt valami... No, még tíz lépést, még százat... Szükségtelen, félelmetes és ostoba dolog, mégis mégy, mégy. Hátborzongató, de olyan nagyszerű is. Miért van ez így? - Kérdezd meg Polinovtól. Az ő szakmájába vág, és ő majd örömest elturkálgat az élményeidben. - A mienkben, Misa, a mienkben! A terepjáró megcsonkult árnyéka most előttük futott. Mint egy gödör, amelyet a kerekekhez kötöttek, mint egy fekete szakadék, amelynek nincs oldala-feneke. - Idegesít - panaszkodott végül Baade. - És ráadásul ez az utálatos villódzás… Amikor az árnyék megnyúlt, Baade kénytelen volt meg adni magát. Jobbra-balra, megint jobbra, megint balra így kezdődött a menekülés az árnyéktól. Az égbolt meglebbent, mint egy függöny - olyan hirte len, hogy a mérnök le is fékezett és redőkbe húzódott. A csillagok megrázkódva csomókba verődtek. Ezek a tö mörülések fehéres fénnyel teltek meg, majd mintegy an nak a súlyától hirtelen szétszakadtak a redők, és gyér fénypatakokban csurogtak alá. Alig néhány másodperc alatt ment végbe a változás. - Északi fény? - kérdezte Sumerin. - Afféle. - Baade egy pillantást vetett a műszerek skálái ra. - Sőt az is! 103
- A Földön alighanem hatásosabb. - Úgy van. Baade a karosszék támlájának dőlt, és tenyerével elta karta a szemét. - Mi lelt? - kérdezte riadtan Sumerin. - Semmi. Csak kímélni kell egy kicsit ettől a nagy villo gástól... Te csak gyönyörködj benne egyelőre. - Ha volna miben ... Színorgiát, bíborvörös lobbanásokat, ünnepi tűzijátékot várt, de az égből változatlanul az az egyenletes, hideg, tejfehér fény ömlött, amely a fénycső világára em lékeztetett. Ez kellemetlen, didergető érzést keltett, akár a borús reggel, amely takarítatlan szoba ablakán bámul be. „Sehová se szökhetsz el a Földtől - gondolta Sume rin - meg a hozzá fűződő emlékektől, amelyek megszí nesítenek mindent a világon." A ragyogás apránként elhalványodott. - No, hát indíts - szólt sóhajtva Sumerin. És elölről kezdődött a száguldás a forróságon át, a feke te ég alatt, a párviadal az árnyékkal, az ajak kiszáradásá val, a fény rezgésével. Az egyhangúság elálmosította őket, annál is inkább, mert a szemüket kimerítette a ve sződés a levegő kísérteties mozgásával, amely úgy eltor zítja a távlatot, akár az egyenetlen üveg. Hiába pirongat ta magát Sumerin: „Utóvégre a Merkúron vagyok, min dent először látok, ami itt van..." A fiziológia megköve telte a magáét. …Egy zökkenés, beveri a könyökét; Baade felkiált. Su merin szíve sebesen dobog, akárha félálomból riadna fel. - Ott, o t t . . . - suttogta Baade. - Mi van ott? - kérdezte dühösen Sumerin a könyökét dörzsölgetve. Baade előremutatott. A vakító síkság közepén egy hang versenyzongora állt. Sumerin megcsóválta fejét. Aztán elővette a hőpalackot, vizet öntött a markába, és a saját arcába löttyintette. A zongora nem tűnt el. Elviselhetetlenül fénylett lakkos 104
oldala; a födele fel volt támasztva, a billentyűk szinte várták, az újjak érintését. - Egy csapásra... jelent meg? - merte végre megkérdezni Sumerin. - Nem, egy foltból... Azt hittem, káprázik a szemem ... - No és? ... - Ez lehetetlen. - Azt én is tudom! De hát ki őrült meg: mi vagy a Mer kúr? - Hajtsunk közelebbi - Csak óvatosan ... Sumerin azt várta, hogy ha közelednek hozzá, eltűnik a zongora. De nem történt semmi. Hullámzott a látóhatár, a szemük előtt tejfehér délibáb rezgett, és benne ren dületlenül ott állt a zongorakísértet. - Ki kellene szállni - mondta Baade. - Hát nem félsz? Dünnyögés volt a válasz. Kiszálltak. Sumerint nyomban hátrahúzta valami. Az ég fekete végtelenje a fejük fölött, tüzes kövek lent, közé pen meg - az, ami nem is létezhetett: egy hangver senyzongora. Sumerin beharapta az ajkát, és lépett egyet előre. És ekkor kétségtelenül megbizonyosodott arról, hogy becsapta a látása. A zongora nem zongora volt, csupán annak látszott. De Sumerin még mindig nem értette, mi okozza ezt az érzékcsalódást. Az eredményt előre látva, kinyújtotta a karját. A semmit fogta meg. Visszarántotta kezét - nem bírta tovább idegekkel. - A fene egye meg! - kiáltotta Baade. A „zongorán" hullámzás futott végig, megrezzent, hát rahúzódott. És eltűnt. A helyén változatlanul ott lükte tett a levegő. Sokáig hallgattak. Egyikse mert a másikra nézni, attól tartva, hogy félelmet pillant meg társa szemében. - Szólni kell Polinovnak - mondta végre felbátorodva Baade. Sumerin megcsóválta a fejét. 105
- Nem, n e m . . . Most biztosra venné, hogy m i . . . - És később? Később nem gondolja ugyanezt? - Nem tudom. Nem tudom ... Gyerünk vissza minél ha marább az űrhajóhoz! Máris száguldott a terepjáró, veszettül ugrált a zökkenő kön, kis híján felrepült a dombtetőkről, és nagy súllyal zúdult lefelé. Ha nem robognak ilyen sebesen, és nem merülnek enynyire bele gondolataikba vagy inkább a gondolatok káo szába, bizonyára észreveszik, hogy valami nincs rendjén körülöttük. Csak akkor ocsúdtak fel, amikor még a sík sághoz képest is vakító sáv vette körül a gépet. A sáv egyre közeledett, és most már lehetetlen volt nem látni a világosság felé áttetsző lángnyelveket. - N o … - Sumerin csak ennyit tudott mondani. Gyorsan és biztosan csak akkor lehet cselekedni, ha az ember tudja, mi ellen mit kell tennie. De az, ami itt tör tént, meghaladta a kapitány értelmét. Nem egyszerűen a veszély gyűrűje szorult mind összébb, hanem az érthe tetlen veszély köre zárult be, amellyel szemben tehetet len volt a tapasztalat. Így hát Sumerin tompán maga elé meredve várt. Csak várta, mi lesz ezután. Baadét nehezebb volt kizökkenteni a kerékvágásból. Ki kapcsolta a motort, nagyot fújva letörölte verítékét, és egy percig hunyorogva kémlelt kifelé. - Alighanem csávába kerültünk. Ez láva, és egyre köze ledik. Nem túl sok meglepetés ez egyszerre? - Láva? Biztos vagy benne, hogy láva? - Nem vagyok vak. Igaz, káprázik a szemem, de azért ez láva. Jellegzetes pöfögés, lángnyelvek; ott bodorodik a gáz ... Sumerin egyszeriben megkönnyebbült és felvidult. ANynyira, hogy kis híján felkacagott. Valóban láva, közön séges láva, csupáncsak láva! Az elővigyázatos Baade egy magaslaton állította meg a terepjárót, úgyhogy a láva biztos távolságban fortyogott és bugyborékolt. Egy pillanatra ugyan kétsége támadt: honnan kerülhetett ez ide? Nem, nem, ez ostobaság; akit 106
a kígyó megmar, a gyíktól is fél. Repedésből való láva ömlés, amilyet nemegyszer figyeltek meg a Merkúron. A cseppfolyós bazalt megszokott, normális fel- buggya nása. Milyen jó, ha minden világos! Itt-ott ugyanilyen kis szigetek látszanak. De a lávatenger egyre árad, és még magasabbra emelkedhet. Ám ha nem emelkedik feljebb, akkor is mennyit kell még várniuk, amíg megszilárdul? Mindenesetre többet, mint amennyit megengedhetnek maguknak. Ohó, komolyan meg kell gondolniuk, mit is tegyenek! - Minden esélyünk megvan rá, hogy megsüljünk - je gyezte meg Baade, akinek ugyanazok a gondolatok ju tottak eszébe. - Semmiség! - vetette ellene most már nyugodtan Sume rin. - Idehívjuk Polinovot, iderepül, és felvesz bennün ket. Van elég hely a rakétának. - Igen, ha nem emelkedik feljebb a láva. - Mi az, te nem ismered Polinovot? Olyan ügyes az, hogy akár a terepjáró tetejére is leszáll. Hívjuk csak! A jelzések nagy nehezen törtek át a zörejeken és a re csegésen. Ez alighanem ugyanannak az elektromágneses viharnak a következménye volt, amely északi fényt lob bantott az égre. S egy órásmester pontosságával igyeke zett beállítani a hullámot. Baade ezalatt nem valami nagy örömmel állapította meg, hogy a láva mégiscsak emelkedik. A felszínét hellyel-közzel a kihűlő kéreg vö rös kis szigetei tarkázták, közöttük meg kékes lángocs kák futkostak. - Szép látvány - dörmögte. - Mi az, nem sikerül össze köttetést teremteni? - Áruljátok el, nyavalyások: miért ragadtatok ott? - hal latszott ekkor Polinov kérdése olyan tisztán, mintha ő maga is ott lett volna a kabinban. Sumerin röviden elmagyarázta. - Értem, értem. Mindjárt felküldöm a televíziós szondát, és magam is azonnal repülök. Sumerin elégedetten odakacsintott a lángnyelveknek. - Ezzel kész is. 107
Őszintén élvezte, hogy tisztázódott a helyzet. Az ilyen veszély, mint a láva megjelenése, már csak azért is ked vére való volt, mert emlékezetének távoli zugába szorí totta vissza a zongorával való megmagyarázhatatlan his tóriát. A televíziós szonda csillogó higanycsöppként végiggu rult az égen. Majd lejjebb szállt, és mozdulatlanul függ ve maradt a terepjáró fölött. - Ide figyeljetek - hallatszott Polinov hangja -, nem ért még oda hozzátok a láva? - Nem. Egyelőre még van hely a rakéta számára - felelte meglepődve Sumerin. - De mi az, nem látsz jól? A válasz váratott magára. Polinov nyilván habozott. - Tudjátok mit? - mondta végül. - Ne törődjetek semmi vel. Hajtsatok át a láván. Hacsak nem fog emelkedni a külső hőmérséklet. Sumerin egy csapásra megértette. - Polinov! - kiáltotta. - Mi történik velünk? - Minden rendben van. Bátran vágjatok neki, m e r t . . . A mondat vége beleveszett egy kisülés mennydörgésé be. - Én már-már gondolkozni se tudok - dörmögte Baade. Tekintetével zavartan támogatást keresett. - Vagy m i . . . Vagy ő … - Nem számít! Indíts! A terepjáró ide-oda himbálózva lefelé kúszott. Sumerin megfogózott a kapaszkodóban, és egy pillanatra se vette le szemét a hő jelzőről. Ahogy közeledtek az izzó folya dékhoz, a hőmérséklet - nem emelkedett! Baade káromkodott egyet, és fokozta a sebességet. Amikor a gép belegázolt volna hernyótalpaival, a láva szétvált. A terepjáró kék fáklyák közt száguldott, és ahogy haladt, akkurátus folyosó nyílt előtte. - Most az lesz a legjobb - vonta le a következtetést Su merin ha behunyjuk a szemünket, és ki se nyitjuk a ra kétáig, bármi történik is körülöttünk. Sumerin sürgetésére befüggönyözték az ablakot. A négy 108
fal határolta otthonos kis világ közepén, az asztalon, pá ragomolyokat eregetett a kávéfőző. Sumerin hol felállt, hol leült, kortyintott a kávéból, megégette a száját, oda se pillantva visszatette a csészét (már egész tócsa keletkezett körülötte), majd megint a kávéért nyúlt. - Válaszolj egyenesen, Andrej: egészségesek vagyunk mi? Polinov ráérősen elkeverte a cukrot, kényelmesen meg merítette kiskanalát, óvatosan megfújta, megkóstolta, aztán vissza- öntötte a kávét. Sumerin akaratlanul is fi gyelte a pszichológus mozdulatait. Keze, amellyel eddig az asztalon idegesen matatva hol a sótartót, hol a kanál kát fogta meg, végre nyugodtan pihent. - Jobb is így - bólintott elégedetten, a csészét félretolva Polinov. - Nos, hát egyenesen válaszolok: mind a ketten teljesen egészségesek vagytok. - Miért vagy ilyen biztos benne? - szólalt meg mogor ván Baade, aki eddig hallgatott. Tempósan itta a kávét, egyik csészével a másik után, észre se véve sem az alját, sem azt, hogy mennyit ivott. - Először is: nem véletlenül ragaszkodtam ahhoz, hogy elindulás előtt megvizsgáljalak benneteket. Egy kissé ingerlékenyebbek voltatok a kelleténél - ennyi az egész. Ez teljes mértékben magyarázható a szokatlan helyzettel és a nagy hullám váratlan előtűnésével. - Miféle hullámról beszélsz? - kérdezte értetlenül Baade. - Arról, amely aztán elpárolgott. - Aha! Én már el is felejtettem. - Kár. Másodszor: meggyőződésem azon is alapszik, hogy magamat is megvizsgáltam, amíg oda voltatok. - Hogy?! - hökkent meg Sumerin. - Te is kételkedni... - Én nem kezdtem kételkedni semmiben, de a rend min denkire kötelező. Végül, harmadszor - és ez a legfonto sabb - délibáb volt az egész, közönséges délibáb. - Előre tudtam, hogy pontosan ezt mondod - jegyezte meg váratlan nyugalommal Sumerin. - De kérlek: ne künk nincs szükségünk nyugtató pirulákra. Az igazat 109
mondd! - Az igazat?! - Polinov nem tudta leplezni meglepetését, de rögtön visszanyerte önuralmát. - Jó, hát tisztázzuk a dolgot. Nem értelek ... - Én meg téged ... - Én a színigazat mondtam. - És a hullám? - Hogyhogy a hullám? - Azt is délibábnak tartod? - Igen. - De hát a műszerek adatai... Polinov lesütötte a szemét. - Rendben van - szólt tompán -, bűnös vagyok, itt a fe jem, vágjátok le. Nem volt ott semmiféle adat. Csak el titkoltam. Máskülönben nehezen igazodom el a lelkiál lapototokban: az erős emóciók bonyolítják a képet. Ne kem pedig pontosan tudnom kellett: hallucináció ez vagy délibáb. Baade váratlanul legyintett - mintha azt mondaná: úgyis reménytelen, ezt úgysem tisztázzátok - és kényelmeseb ben elhelyezkedett karosszékében. Ennek a mozdulat nak az lett az előre nem sejtett következménye, hogy a kapitány és a pszichológus kacagásra fakadt. És ettől valahogy egyszerre megkönnyebbültek mind a hárman. - Ez a tetted most nem nagyon izgat. Most. - A kapitány sokatmondóan nézett Polinovra. - Egyelőre. Inkább azt mondd meg: a láva is délibáb? - Amikor összehasonlítottam a ti helyzetjelentéseteket azzal, amit a televízió képernyőjén megpillantottam, ok vetlenül észre kellett vennem némi különbséget. Én tisz tán láttam, hogy a láva elöntötte a terepjáró hernyótal pát, ami a valóságban, ti- szerintetek, nem történt meg. A többi már a legeslegegyszerűbb következtetés. - Á, lám csak, a legeslegegyszerűbb! - Sumerin nem tudta visszafojtani ingerültségét. - De tudomásom sze rint a délibáb, akár a merkúri is, valóban létező tárgyak nak nagy távolságra átdobott képe. Vagy tévedek? - Nem. Csak azt tedd hozzá, hogy ezt a képet nem min 110
dig lehet megkülönböztetni a valóságtól. - Akkor honnan az ördögből teremhetett itt, ezen a vad bolygón egy zongora?! - Miféle zongora? Sumerin elmagyarázta. Polinovnak hihetetlen megeről tetésébe került, hogy legalább látszólag nyugodt marad jon. - Kész? - kérdezte, amikor Sumerin elhallgatott. - Kész ... - Miért nem szóltál erről rögtön nekem? - Te ragaszkodtál hozzá, hogy majd, majd, előbb pihen jünk, kávézzunk ... Én sejtem, mire valók ezek a lélekta ni figurák, de most igazán fölöslegesek. Sumerin mértéktartóan beszélt, de a hangja remegett. Ekkor Polinov válasz helyett behunyta a szemét, szét húzta az ujjait, majd vakon ismét egymáshoz közelítette őket. Pontosan találkoztak. Sumerin megrázkódott. Poli nov gyors pillantást vetett rá. - Te szeretnél ököllel az asztalra csapni; tedd meg… ne fékezd magad. Sumerin ökle máris lecsapott az asztalra. A kávét kilöty kölve felugrottak a csészék. - No, most már folytathatjuk a beszélgetést - mondta Po linov. - Mert megkönnyebbültél, ugye? - Barátaim, mi már nem vagyunk a régiek, ezt akarom megjegyezni - hallatta váratlanul a hangját Baade is. - Hát igen - felelte a homlokát megtörölve Polinov -, igazad van: megváltoztunk. Érdekes kis bolygó ez a Merkúr ... De sebaj, majd tisztázunk mindent... Nem, a zongora természetesen nem volt délibáb. Ennek nagyon is hallucináció színe van. - Mindjárt tudtam! - kiáltott fel Sumerin. - Nem értem, miért, de éppen az egészséges emberek fo gadják a legérzékenyebben ezt a szót - felelte hidegen a pszichológus. - Holott hallucináció előfordul a legesleg normálisabb embernél is; rendkívüli körülmények, ide gesség - és kész. - Ez csakugyan így van? 111
- Kezeskedem! - Még zongorát is láthatunk? - Akár Eiffel-tornyot is. - Ketten egyszerre?! ' - No, ez már ritkább eset. De a merkúri táj nem csupán különös - ez rendkívüli táj. Úgyhogy én semmi szörnyű séget sem találok ebben a tényben. Az én végkövetkez tetésem ez: a zongora kétségtelenül hallucináció. A töb bi pedig vagy hallucináció, vagy délibáb. Inkább az utóbbi. - Akkor most mit tegyünk? Hisz ezen túl egy lépést se tehetünk annak a kockázata nélkül, hogy kapunk egy pofont valami kísértettől, amelyet a saját képzeletünk szült. - Hát a hallucinációnak van egy nagyon egyszerű ellen szere. - Éspedig? - Egy ujjunkkal nyomjuk meg az egyik szemünket. A lé tező tárgyak megkettőződnek. A hallucináció - nem. - Egy ujjunkkal nyomjuk meg az egyik szemünket... Csuda egyszerű. A sisakon keresztül vagy, hogy? - Há-át… Ezt kifelejtettem. Ez bonyolítja a dolgot. Ilyen semmiség, é s . . . - Én is azt mondom ... - Még sincs ok aggodalomra. Van aretrinünk. Még nem fordult elő, hogy ne szüntette volna meg a hallucinációt. Hiba volt tőlem, hogy nem adtam nektek indulás előtt. - És nem is ez volt az első hibád. Polinov semmit sem tudott ellene vetni. Magában arra gondolt, hogy még meg se tudja értelme sen magyarázni, miért így cselekedett és nem másképp. Ez nyomta a legjobban. - Hát te mit gondolsz, Baade? - kérdezte Sumerin. - Én? Én nem gondolok semmit. Ezek a különféle hallu cinációk meg pszichikai válságok olyan túlvilági tájakra tartoznak, amelyeken egy rendes mérnöknek semmi ke resnivalója sincs. Csakis az tudományos, amit meg lehet számolni-mérni. A magunkfajták szubjektív világában 112
pedig még mértékegységek, afféle érzésamperek vagy akaratmérők sincsenek ... Polinov felkacagott. - Jól van, Genrih, ezt még az orrod alá dörzsölöm! An nál is inkább, mert ezek mind elavult elképzelések. De most azt mondd meg nekem: a délibáb is túlvilági jelen ség? - Nem, miért volna? A délibáb tisztára fizika. Ez lénye gében bizonyos képeknek száz, néha ezer kilométerekre való térhatású átvetődése, amikor a légkörben sajátos optikai rendszer keletkezik, amelyet az jellemez, hogy ... - De a ritka merkúri légkörben… - Az ilyen optikai rendszer magatartása igen ritka leve gőben, sajnos, még kevéssé tanulmányozott terület. De tudjuk, hogy a távoli délibábok éppen az atmoszféra rit ka rétegeiben alakulnak ki. Ezen kívül elvileg bebizo nyították más típusú délibábok lehetőségét i s . . . Polinov félbeszakította: - Röviden szólva, engem az érdekel: a számolás-mérés hatókörébe tartozik-e a délibáb, akár közeli, akár távoli, akár optikai, akár másmilyen? ... - Persze látok bizonyos nehézségeket, d e … - Meg lehet különböztetni a délibábot a nem délibábtól? - Elvben igen. - Ezt akartam hallani. Itt az ellenőrzés terve: ismét fel derítő útra indulunk. Én és Baade. Aretrinnel már eleve kizárom a hallucinációk minden lehetőségét. Ha ezúttal találkozunk valami szokatlannal, Baade előveszi a szá mait, a mértékeit… és minden világossá válik. - Világosság! Micsoda nagyszerű szó! - Sumerin kávét töltött magának. - A terv csakugyan egyszerű: vagy vagy, harmadik lehetőség nincs. Csak ... - Mit - csak? - kérdezte féltékenyen Polinov. - Nem, semmi. Neked mi a véleményed, Genrih? Baade nagy komolyan bólintott. - Bármennyire furcsa is egy orvostól, Polinov úgy gon dolkozik, mint egy fizikus. 113
A mérnöknél ez volt a legnagyobb dicséret. A pszicho lógus meghajolt. - Akkor hát döntöttünk - mondta Sumerin. - De előbb - szólt hangját felemelve Polinov - még egy szer megvizsgálom mindhármunkat. Polinov egyedül maradva mérlegelő tekintettel nézett végig az asztalon: könyvoszlop, gamma-mikroszkóp, já ték Buratino; felkapta a noteszt, és nagy erővel a sarok ba vágta. A jegyzetfüzet a lapjaival repdesve széles kör ívet írt le, és a falnak csapódott. A kipróbált módszer (az embernek egy ártalmatlan kitö réssel le kell vezetnie a dühét) használt. Polinov leült, megigazította a reflektort, hogy a fénykúp az asztal sza bad részére vetődjék, merően arra irányította tekintetét, és mindenekelőtt azt igyekezett emlékezetébe idézni, hol, mikor, milyen körülmények között követett el több hibát is egymás után. Emlékezete készségesen súgta: a megszokott, nyugodt állapotból az ismeretlenbe, viha rosba való gyors átmenet után. E következtetés nyil vánvalósága megmagyarázott ugyan egyet-, mást, de korántsem nyugtatta meg. Ismerte az emberi léleknek ezt a sajátságát, régóta ismerte. És már sok-sok évvel ezelőtt kidolgozott egy mindeddig csalhatatlannak vélt biztosító reflexet: olyan szellemi tornagyakorlatoknak egész sorozatát, amelyeknek az volt a céljuk, hogy fel készítsék bármiféle megrázkódtatásra. És most ez a ki próbált módszer sem vált be - miért nem? Két olyan hiba egymás után, amely megbocsáthatatlan egy pszi chológusnak! És csak azért, mert túl hirtelen történt az átmenet, és túlontúl új volt a helyzet? Főként az ingerelte, sőt bosszantotta, hogy sehogyan se sikerült elvergődnie az igazsághoz. Nem maradt egyéb, mint a tudat alá száműzni ezeket a töprengéseket és va lami egészen mással foglalkozni. Akkor talán előbb-u tóbb magától kopogtat a válasz. Hajdanában megvilágo sodásnak nevezték az ilyen esetet. De arra nem volt idő, hogy valami egészen mellékes do 114
loggal foglalja el magát. Nos, ha félmegoldás, hát fél megoldás. Polinov átment a műszerterembe, és anélkül, hogy vil lanyt gyújtott volna, kattintott egyet egy kapcsolón. A sötétségben áttetszően világítani kezdett a pszichomo dell sárga gömbje. Polinov föléje hajolt. Beavatatlan számára a gömb tartalma fényszövetű síkokból, kis ké kes csillagokkal teleszórt, tarka díszekből álló fortélyos szerkezetnek hatott; mindez lüktető szférák belsejében rejtőzött. Semmi rendet nem lehetett felfedezni ebben a szövevényben, de Polinov számára nyitott könyv volt a barátai és a maga lelkiállapotának modellje. Oda se te kintve, vakon tárcsázta össze a jelzések szükséges kom binációját, és a gömb sárgásán áttetsző részén meg mozdult három görbe, mind olyan vékony, akár az ideg. Közelebb hozta őket a vitorlaként kidomborodó, recés felülethez. - A hallucinációs görbék rendben vannak - dörmögte az élességet szabályozva. - A Baadeé általában minden kri tikán felül áll. Próbáljunk meg aretrint beadni. Ahogy várható is volt, egy újabb jelzés leadása után a görbék lelapultak, és csaknem eltűntek. - Most így próbáljuk ... Megrázkódtatások záporát zúdította a modellre. A göm böt váratlan veszélyek remegtették meg, amelyekben minden volt: villámlás, orkán kitörése, tigris ugrása a bozótból, fenevadak baljós száguldása egyaránt. Kék csillagok förgetege kavargott benne, amely mind jobban tombolt a görbék ugrálásától; két kis csillag összeütkö zéséből szikraszökőkút támadt; ott pedig, ahol két görbe érintkezett egymással, vakító kisülés futott végig, akár a villanylámpa izzószálán. Kétségbeesés, nekibuzdulás, zavar - az érzések egész színképe a másodpercnek egy töredéke alatt tovasuhant a pszichológus szeme előtt, a lelkiállapot lavinaszerű eltolódásait idézte elő, és alapja iban rázta meg azoknak a lelkivilágát, akiknek gondola tai, érzései, akarata, vágyai be voltak programozva a kis lámpáknak ebbe a káoszába. Polinov parancsára félel 115
metes játék folyt ott: minden baj, ami csak előfordul a földi természetben, rázúdult azoknak az embereknek a fejére, kiknek lelki szilárdságától függött a Merkúr meg hódítása. Polinovnak nemegyszer megfordult a fejében, milyen kegyetlen fegyverré válhatna ez a talán még nem egé szen tökéletes és pontos modell egy fondorkodó vagy irigy, vagy népbolondító, vagy megszállott ember kezé ben. Korlátlan hatalommal ruházná fel: annak ismereté vel, hogyan viselkedik áldozata ebben vagy abban a helyzetben, ö maga csakis akkor használta a pszichomodellt, ha már nem maradt más megoldás. Nem az or vostól idegen álszerénységből, hanem abból az egyszerű emberi szorongásból, amely mindig elfogta, valahány szor a gömb viselkedését figyelte. Abból a szorongásból és tapintatból eredt ez, amely minden törvénynél szigo rúbban tiltja a becsületes embernek, hogy belessen a kulcslyukon. Ezen kívül valami félénkség is elfogta: mindannyiszor megijedt attól a lehetőségtől, hogy így, messziről és felülről figyelje egy idegen élet legrejtet tebb titkát, amelyet a matematika szabályai szerint ízek re szedtek és kipreparáltak. Volt ebben valami kotnye lesség, sőt szentségtörés is. Polinov megállította a jelzések kavargását. A gömbben minden mozdulatlanná vált, csak néhány kis csillag lük tetett még, akár a túlizgatott szív. Polinov közelebb tar totta az arcát. A gömbből ömlő fény kirajzolta homloká nak komor ráncait, keményen összeszorított száját. Kitá gult szembogarában apró fények rezegtek. - No, végre! - Homlokán kisimultak a redők. Megkönynyebbülten felsóhajtott. Ha hinni lehet a gömbnek, még a legvadabb viharok se keríthetik hatalmukba sem őt, sem barátait ezen túl sem. De akkor miért? Most megpróbálta lemintázni azt a helyzetet, amelybe mindhárman belekerültek, amikor megjelent a hullám, és azt a helyzetet is, amelybe Sumerin és Baade bele csöppent. Először a lehető legkedvezőbb lelkiállapotot adta meg. Aztán a rendszert egy kissé összekuszálva is 116
mételte meg a kísérletet. Az eredmény meglepte ellentmondásosságával. Általá nos vonásokban minden egybevágott - az is, ami a való ságban történt, az is, amit a gömb mutatott. De csak ál talános vonásokban. A modell egyik esetben sem volt hajlandó megismételni bizonyos cselekedeteket, ame lyeket az emberek a valóságban végrehajtottak. így pél dául sehogyan sem akarta reprodukálni az ő hibáit. Nem engedte, hogy a vakító, néma síkság úgy meghipnotizál ja az embereket, ahogy Sumerinnal és Baadéval meg esett. Általában a modell zavarait is sokkal inkább irá nyította a logika, sokkal erősebben érvényesült benne a véghezvitt cselekedetek bíráló elemzése, mint a való ságban. Ennek két magyarázata lehetett. Az első: a modell töké letlensége. A második: nem tápláltak bele minden külső ingert. Ez az utóbbi egyébként helyesbítésre szorult: semmiképp se lehet tökéletesen betáplálni minden ha tást. De hála a kiegyenlítőnek - bizonyos másodrendű tényezők hiánya nem befolyásolhatta lényegesen a mo dell viselkedését. Csak a legfontosabbak jöhettek számí tásba. - Kifelejtettem volna valamit? - dörmögte Polinov. Újra megismételte a kísérletet, és ezúttal nagyon gondo san ellenőrizte a betáplált adatokat. Az eredmény ugyanaz! Zsákutca. Ha valami lényeges kimaradt, az csupán a merkúri körülmények sajátosságaiban rejtőzhet. Tehát csakis ember találhatja meg. Polinov kikapcsolta a készüléket. „Talán az a nyitja az egésznek - gondolta -, hogy figyel men kívül hagytuk a Merkúr elektromágneses mezőinek hatását az agyra?" Már-már előrenyúlt, hogy feladja ezt a kérdést a gépnek, de még idejében megállt. Hasztalan. Mindent, amit ki lehetett számítani, már kiszámítottak. A Földön. Az űr hajósruhák, a terepjárók egész ernyőzése ezeken a szá mításokon alapult. Nem, nem, kedves barátom, te már 117
kezdesz kapkodni, így nem lehet. Legeslegelső a foko zatosság. Délibáb vagy hallucináció - ezt kell meg állapítani. De hátha egyik sem? Akkor mi lesz? Akkor nehéz lesz a helyzet, nagyon nehéz. De elég a töprengésből. Aludni, aludni - minél hama rább! Tíz perc múlva már aludt. Furcsa álmot látott, amely azonban minden külső fonák sága ellenére is hasonlóságot mutatott a valósággal. Egy fehér fűvel benőtt síkság közepén találta magát. Egyedül. A látóhatár fölött ott függött a Nap, ugyanolyan óriási, mint a Merkúron, de nem melegített. A levegő is tejfe hér, foszforeszkáló fénnyel világított; és ő tudta, hogy a fű azért fehér, mert kifakította a levegő. Mégsem kétel kedett egy pillanatig sem, hogy a Földön van, és nem a Merkúron. Azt is tudta, hogy rövidesen találkozik vala kivel vagy valamivel, és az a találkozás kellemetlen lesz. Nem tudta, hol és mikor kerül rá sor, és el akart szökni, hogy elkerülje. Valahogy úgy rémlett neki, hogy evégett ki kell kerülnie azokat az áthatolhatatlan árnyé kokat, amelyek egyre szélesedtek, noha nem is voltak tárgyak, amelyek árnyékot vethettek volna. Egyébként ez se lepte meg, mintha egészen természetes lenne, hogy árnyékok kúsznak a csupasz földön. Meggyorsította lépteit (büszkesége nem engedte, hogy szaladjon), de bármily gyorsan haladt is, a lába nem el felé vitte az árnyékoktól, hanem ellenkezőleg - közelebb az árnyékokhoz, amelyek szemlátomást nőttek, és sima falként meredtek kétoldalt felfelé. Olyan volt ez, mint futás egy útvesztőben - egy mindjobban összeszűkülő útvesztőben, amely mindjárt bezárulna, ha nem lenne a Nap, nem akadályozná meg, hogy összeérjenek az ár nyékok, nem világítana meg tisztán, élesen minden kis fűszálat külön. Ment előre, ment komor elszántsággal, és a körülötte világító levegő lassanként redőkbe húzó dott a feje fölött, áttetsző fátyolerdőkbe, amelyek mind 118
lejjebb és lejjebb omlottak, mintha valaki hálót akart volna kivetni. A redők függönye mögött eltűnt a Nap, és csak az árnyékok álltak ott kétoldalt: hajlásúk azt jelez te, hogy mindjárt kanyar következik. Ő kanyarodott is engedelmesen, és a levegő anyaggá: ponyvasátor tetejévé sűrűsödött fölötte. Az árnyékok el tűntek. A ponyván áttört a napsugár, és szivárványszínű kört formált a lejtős tetőn. Középen - a sátor egy szaka dékban volt; ő ezt nem látta, de érezte - összehajtható tábori asztalka állt, telerakva másolóvászon- és what manpapír-tekercsekkel. Az asztalnál egy színehagyott, divatjamúlt kockás inget viselő, kerek, sötét, ráncos arcú ember ült, egyik kezében csészét tartott, amelyben tea gőzölgött, a másikkal meg gyér szakállát tépegette. - No, végre megjött Polinov - szólt az ember. Polinov ekkor felismerte benne öreg biológiatanárát, de nem na gyon örült neki, sőt ellenkezőleg, mert az öregember merev tekintetű szemében nem volt pupilla. Polinov készségesen engedelmeskedett arra a mozdulatra, melylyel az öreg helyet mutatott neki: tanárával szemben leült egy összehajtható székre, és várt. - Sokáig kerülte ezt a vizsgát - mondta az öreg. - Nagyon el voltam foglalva ... - Tudom. Az emberek mind elfoglaltabbak lesznek, és egyáltalán nem marad idejük gondolkozásra. Annál in kább szükség van erre a vizsgára. No, nem baj, a Mer kúr idehozta magát. Tehát az első kérdés: mi az ég? - Az ég? Az, a z … a levegőnek olyan tömege, amely körülveszi... - Gondolkozzék, Polinov, gondolkozzék. A legbonyo lultabb dolgok a legegyszerűbb dolgok! A Merkúrt is le vegő veszi körül, de van ott ég? Polinov egyszeriben olyan diáknak érezte magát, aki otthon felejtette a puskát. - Hadd húzzak más tételt - kérte. A tanár elkomorodott, és részvéttel tekintett Polinovra. A milliméterpapír-tekercs megzörrent, egy szénfekete kígyó kúszott ki belőle, és kérdőjellé görbült. A fényt 119
elnyelő, achátfekete szemével elnézett Polinov mellett. A tanár megsimogatta a kígyót. Polinov csak ekkor vett észre a kígyó bőrén egy rajzot: érthetetlen matematikai jelek furcsán-ismerős képleteket alkottak, de nem jutott eszébe, mit jelentenek. - Itt a másik tétel. Az öreg odanyújtott egy papírlapot. Polinov elvette. A lap üres volt. - Erre nincs írva semmi... Öreges, döcögő nevetés volt a válasz. - Ha-ha-ha... Ez a jövő, Polinov, a jövő! Ezt tudni kell elolvasni, tudni kell... Jól van, majd segítek. Mutatóujjával a lapra bökött. „Miben különbözik a Föld a nem Földtől?" - olvasta rémülten Polinov. - A Föld a nem Földtől abban különbözik, hogy ... De ez nem szakkérdés! Inkább a felsőbb matematikából vala mit. - Szakemberek nincsenek - igazította helyre szigorúan a vizsgáztató. - Vannak emberek és vannak gépek, vilá gos? - A kígyó helyeslően bólogatott. - Maga melyik észkategóriába tartozik? - Nem tudom ... - Az baj, nagy baj. És örökké ez a matematika-révület. No jó, legyen; itt egy szakkérdés: hol jött létre az em ber? - A legújabb elméletek szerint - kiáltott fel boldogan Po linov - az ember létrejöttének több központja is van! Af rikában... A kígyó halkan sziszegni kezdett. Bőrén megváltozott a matematikai jelek rendje. - Ej, Polinov, Polinov, legjobb tanítványom! - A vizs gáztató szomorúan összecsapta kezét, és inga módjára csóválta a fejét. - Maga egyáltalán nem gondolkozik, egyáltalán nem. És otthon felejtette a puskát! („Honnan tudja?" - kérdezte magában Polinov.) Az ember a Föl dön jött létre, érti? A Földön! Most még egy-két kér dést: miért van a reggel? Mi a honvágy? Miről tanúsko dik a délibáb? Miért nem látják a majmok az infravörös 120
sugarakat? Csak úgy ömlöttek belőle a kérdések, a szája tátongó gödörré tágult, és ez a gödör már elfoglalta a fél arcát... - Tudom, tudom! - kiáltotta Polinov csak azért, hogy megállítsa ezt a szörnyű átváltozást. Erre a kiáltásra ébredt fel. Baade most már egy pillanatra se hagyta figyelmen kí vül a külső körülményeket jelző műszerek skáláit. De ez nem akadályozta abban, hogy ügyesen lavírozzon az ár nyékok közt, amelyek egyre szaporodtak és szélesedtek, ahogy a gép a bolygó alkonyi övezetéhez közeledett. Polinov azt hitte, a mérnököt az kényszeríti erre, hogy a csalárd árnyékok közt nem lehet megkülönböztetni a tárgyakat. De hamarosan meggyőződött arról, hogy nemcsak ez az oka. A terep mindinkább fennsíkhoz hasonlított. A talajt ba rázdák tarkították, mintha valaki felkaparta volna egy óriási gereblyével. A szétrepedezett, szögletes, rücskös kövek, amelyeket immár nem vont be a „sivatagi napsü tés" lakkja, erősen rázták a terepjárót, utasai meg enge delmesen tűrték a zötykölést fémgubójukban. Most már az űrhajósruha se volt többé kényelmes öltözék, mert az erős lökéseknél szúrós gyűrődések ütköztek elő benne, amelyeknek létezéséről eddig sejtelmük se volt. A fehér festékcsöppekre emlékeztető, tejfehér kvarcerek még jobban fokozták a környéknek valami egészen földi hegyvidékhez való hasonlóságát. Ha nincs a meredeken lejtő közeli horizont, ha nincs körülöttük a sziklákat el torzító, villódzó köd, ha nincs a hátuk mögött a bozon tos Nap - teljes az illúzió. - Misa kiábrándulna - jegyezte meg Baade. - Akár a Föld. No, a fene egye meg (nagyot zöttyent a terepjáró)! Nem vettem észre ezt a gödröt… Ezek az árnyékok lép ten-nyomon becsapják az embert… - Szerintem nemcsak az árnyékok… - Hát igen, itt nagyon nehéz felbecsülni a távolságot. A terepjáró közeledett a sötét tartomány határához, ame 121
lyen itt-ott szeszélyesen hatoltak át a fény nyalábjai. Az utolsó napsugarak reflektorként lövelltek fel a látóhatár alól. Polinov és Baade már-már belefúrták magukat a legfurcsább éjbe, melyet valaha is láttak: fekete üvegfal ként magaslott köröttük, amely mögött mégse volt sö tétség - halványan parázslott és zöldes füstgomolyokat pöfékelt ott valami. - Most mutatok egy trükköt - mondta a gépet lefékezve, kacsintva Baade. Felcsapta egy fiók ajtaját, kotorászott benne, aztán elő vett egy vezetéket egy kis lámpával, és szorítókba il lesztette a drót két végét. Polinov észrevette, hogy a pi ciny lámpában nagy feszültséghez méretezett, vastag spirálhuzal rejtőzik. - Ide nézz! - szólt Baade. A motor felzúgott, a terepjáró előrerándult, és abban a pillanatban, amikor átszökkent a fény és az árnyék ha tárvonalán, a lámpácska fényesen felvillant a hirtelen tá madt sötétségben. És rögtön kialudt. - Hát ez meg micsoda? - Polinov igyekezett leplezni meghökkenését. - Ó, egy kis mérnöki spekuláció, semmi más! - dörmög te szelíd, mackós nevetéssel Baade. - Hol van fény is meg árnyék is? Óriási hőmérsékleti különbségek hatá rán. Afféle hőelem ez, nem így van? És a közelben itt egy elektromágneses gerjesztő: a Nap, igaz? A négy számtani alapművelet meg a fejemben - így hát fogom a lámpát, odakapcsolom a géptesthez, a masinával zárom az érintkezést, hogy egy kicsit szórakoztassalak téged egy rövidzárlat - merkúri rövidzárlat! - látványával. Polinov elismeréssel nézett végig a szűk kabin falain. Látszólag puha burkolat, semmi más, de mennyi munkát és fortélyt adtak bele, hogy kibírjon hideget-meleget, sugárzást, elektrizálódást, és mégis észrevétlen, kényel mes maradjon. - Úgy ám - jegyezte meg Polinov tekintetét elkapva, elé gedetten Baade. - Mi aztán eleve számításba vettünk mindent. 122
Áttörhetetlen páncél! - öklével a burkolatra csapott. - Kétszer kettő, négy - és kész… - Mi? - Csak úgy a nyelvemre jött. Inkább figyeld az utat, mert még belecsöppensz valamibe, a m i … nincs eleve kiszá mítva. A terepjáró a fényszóróival alagutat fúrt a sötétségbe, és úgy siklott előre. De valahogy nem is volt ez igazi sötét ség. Inkább csak homály, telítve hatalmas ibolyántúli lámpák sugárzásával, amelyet nem annyira lát, mint in kább érez a szem. Áttetsző és mégis zavaros sötétség, amelyben a tekintet erőlködve keres valami látható ala kot, mert érzi jelenlétét, de csak fáradtságot talál, és csa lódik abban a képességében, hogy helyesen tájékoztassa az agyat arról, ami történik. Polinov várta is, hogy valami effélét tapasztal. De minél tovább bámult bele a sötétségbe, minél figyelmesebben nézte a gép előtt futó fényösvényt, annál kevésbé értette a dolgot. Minden olyan, mintha a Földön járnának, és valahogy mégis más. A sziklák sem egészen olyanok, és más a sötétség is, a fény is. De miben rejlik a kü lönbség? Polinov kétségbeesetten próbálta szavakban kifejezni ezt a különbséget, de sikertelenül. A környező világban határozottan megvoltak a valószerű valószerűtlenség, a látható hasonlóság és az érzékelhető különbség vonásai. Mint az álomban. „Igen, igen, akárcsak az álomban! - gondolta megörülve a pszichológus. - Ami kor a színek és a formák szétmállanak az ember ujjai közt, és lehetetlen megmaradni a valóság határán. Mi ta gadás: televénytalaja ez a hallucinációk keletkezésének. No, nem baj. Nekünk - minden eshetőségre - itt vannak a műszereink, azok nem hagynak cserben." Baade válla fölött a televíziós lokátor képernyőjére pil lantott. Megnyalta hirtelen kiszáradt ajkát. Egy kissé a képernyőn is bizonytalannak és valószínűtlennek lát szott a világ! - Nem valami jó a kép - jegyezte meg. - Eléggé hibás - felelte bólintva Baade. - Ezt a lokátort a 123
Holdon állították be, azoknak az adatoknak alapján, amelyeket az AMC-k közöltek, de egy kis homályosság azért maradt. Hiszen itt nemcsak az a probléma, hogy elhárítsuk a zavarokat, hanem az is, hogy a kép a meg szokott maradjon a szemnek. - Hát van itt valami ellentét? - De még mennyire! A mi szemünk, sajnos, tökéletlen műszer. Emlékszem, egyszer részt vettem egy új színes televíziós rendszer kidolgozásában. „Pislákoló adást" kellett alkalmaznunk, hogy egészen természetesnek has son a szín. Akkor már lemondtunk az elektronsugárról... Tüneményesre sikerült a szín, de sokan azt panaszolták: nem eléggé éles. Noha szó se volt semmiféle homályos ságról! Mit gondolsz, mi lett a vége? Át kellett alakíta nunk, kompromisszumot kötnünk. A szín rosszabb lett ugyan, de homályosságra többé senki sem panaszkodott. - Tehát hogy eltaláljátok a valóság pontos megfelelőjét… - Mi az, hogy „pontos"? Kinek pontos? Mi, kérlek, szer keszthetnénk olyan televíziókészüléket is, amely ugyan úgy közvetítene mindent, ahogy a méh látja. És a méhek nem tudnák megkülönböztetni a képernyőn feltűnő virá got a réten levőtől. De az ember aligha lenne megelé gedve az ilyen adással… Ha tudni akarod, ez nagyon komoly probléma: hogyan bocsássuk át az információk egyre szélesedő óceánját az emberi érzékelés csatorná in? - Én valahogy nem látok itt különösebb nehézségeket. .. - Hm! Képzeld csak el, hogy az űrhajónak minden „ér zékszerve" rá van kapcsolva az ember érzékszerveire. Ezek a rádióteleszkópok, közönséges távcsövek, neut ronkészülékek, elektronszámlálók, mezonszámlálók, a mágneses mezők adói, a gravitációs terek adói és így to vább és így tovább - mind a száz, mind az ezer műszer… Mi történne akkor az emberrel? Mi? - Egy másodpercig se bírná ki. - Nem kétséges. Ezért nem veszünk mi át a műszerektől minden adatot a környező világról, csupán a legfonto 124
sabbakat. - De ki állapítja meg, hogy ilyen vagy olyan körülmé nyek között mely adatok a legfontosabbak és melyek nem azok? Az emberek? - Természetesen. - Úgy! A reflektorok előrefúródó fényében egy fehér folt tűnt fel, később behavazott ösvénnyé változott, amelyet sö tétség szegélyezett, és amelyet a kormány fordulása sze rint hol jobbra, hol balra dobált a fénysugár. - Megfagyott gázok - mondta Baade. A levegőben hópelyhek kóvályogtak, amelyeket a her nyótalp vert fel. Lefelé lejtett az út. - Most jut eszembe, Genrih… Mielőtt ott a sivatagban azt a hangversenyzongorát láttad, nem gondoltál rá? - Persze hogy nem! Talán Sumerin. - Nem, tőle már kérdeztem. - Mit akarsz ezzel mondani? - Egyelőre semmit. Polinov a környéket figyelve, elgondolkozva, szüntele nül párhuzamokat keresett azokhoz az érzésekhez, ame lyeket a merkúri táj keltett. Nem egyhamar jelentkeztek, és eleinte elvetette őket, de nemsokára visszatértek. Eszébe jutott, mi volt az első érzése, amikor meglátta egy termonukleáris villanytelep termét. Zavarba esett: sehogy se tudta egységes képbe foglalni a látottakat. Látta is egyben az egészet, meg nem is látta. A benyo más szétforgácsolódott, mert a figyelme mindig csak azon állapodott meg, ahhoz kapcsolódott, amit már megszokott. Hogy írta volna le akkor azt a termet? „Kis lámpák szakadatlan pislogása, valamiféle tekercsrugók fantasztikus szövedéke, sakktáblaszerű padló…" És így tovább, ebben a szellemben. Azért, mert nem ismerte a rendeltetését annak a sok mindennek, ami körülvette. És még valami: a mérnök gyors léptekkel, magabiztosan vezette a rejtélyes útvesztőben, a keskeny folyosókon, kis hidakon át, ő meg alig ért a nyomába, és bár állandó an a folyosók közepén igyekezett haladni, minden elővi 125
gyázatossága ellenére is bele-beleütközött valami kiug róba. „Pontosan így volt ott is - gondolta Polinov. - És ugyanígy viselkedett a többi újonc is." És még egy emlék: az épületből távozva, mintha az űrbe lépne ki, és hirtelen erős ütést kap egy üvegajtótól, ame lyet nem vett észre. A „havas út" megszakadt: elvágta egy kővonulat, amely mögött tükörként ragyogott valami. - Óvatosan - szólt figyelmeztetően Polinov. De Baade a nélkül is lassított. Kanyar, még egy kanyar - és egy tó szurokfekete síkja tárult elébük. A túlsó part föléje nyúlt sapkaellenző for májú szikláival, az innenső pedig lankásan ereszkedett a mozdulatlan folyadék felé, amelyen gyér köd lebegett. - Hát ezt, hogy értsük? - kérdezte Polinov. - Úgy, ahogy a hőjelző mutatja. Az pedig azt mutatja, hogy emelkedett a talaj hőmérséklete. Úgy látszik, van itt egy helyi hőforrás, amely megolvasztja a gázokat. De figyelmeztetni akarlak - emelte fel hangját Baade -, fi gyelmeztetni akarlak, hogy valami nagyszabású tűzijá ték kezdődik, talán már rögtön. - Milyen? - Nem tudom. De látod, kilendült az indikátor mutatója. Nyilván valami napkitörés történt, és most elektromág neses vihar vár ránk. - És milyen veszéllyel fenyeget bennünket? - Ugyan milyennel fenyegethetne?! Ezt a lehetőséget is számításba vettük, barátom. Csak attól félek, hogy nem valami hatásos látvány lesz. Ott, a sivatagban, fo lyékonynak hatott. Valami lóg a levegőben. Nem veszed észre? Én azt hiszem, hogy érdemes lenne itt megáll nunk, mivel a tavat amúgy is jobban szemügyre kell vennünk. Baadénak igaza volt: valami változás készült. Megfog hatatlan átmenetek sorozata, melyet nem annyira az eszünkkel, mint inkább érzéseinkkel fogunk fel, hason lóan azokhoz az előjelekhez, amelyek a vihar első roha mára figyelmeztetnek már akkor, amikor a levegő még 126
csendes és nyugodt. A sötétség mintha megfakult volna; egy alsó réteg jelent meg benne, amely úgy áttűnt rajta, mint a bélés a keshedt szöveten. A sötétség mélyéből néha a legfeketébbnél is feketébb gomolyok szálltak fel, de a félhomálynak helyet adva gyorsan szétoszlottak. Így tartott az előkészület. De az éjszaka leple nemsokára félrelódult. Polinov és Baade egyszerre felkiáltott: hideg és hangtalan villámok cikáztak lefelé az égből. A tó, vil lanásokkal kacsingatott rá válaszul. Világos lett a táj, el tűntek az árnyak. A sziklák csúcsán kékes lidércfény lobbant fel, amely úgy repkedett, akárha szél szítaná. Hirtelen szökkenéssel egy zöldes ív hajolt a tó fölé, és tulajdon tükörképével összekapcsolódva egy helyben függött, de lüktetés áramlott rajta végig-végig. És min den lökéstől jobban felizzott, mind erősebben és erőseb ben, mígnem szikrazáporrá hullt széjjel, és vonagló fényfoltokkal árasztott el mindent körös-körül. A kísér teties jégtömbökből, amelyek a tó fölé nyúltak, szivár vány lövellt fel. - Ohó-hó! - kiáltotta az ülésen felugrálva Baade. A mér nökre nem lehetett ráismerni. - Ezért érdemes volt idere pülni, a teremtésit! A pszichológus helyeslően bólintott. Baade gyors, alázatos pillantást vetett Polinovra. - Hadd szálljak ki, Andrjusa, jó?! - kérlelte. - Nincs semmi veszély. - Azt hiszed, nekem nincs hozzá kedvem? Kiszálltak. Tarka, hideg fények körtáncának a közepébe kerültek. Ügy kóvályogtak azok fölöttük, akár a szentjá nosbogarak. - Ejha! Ez olyan szép, hogy mindjárt magam is táncra perdülök - ígérte Baade. És vég nélkül cikáztak a zajtalan villámok, lebegett a szivárvány, pislogtak a visszfények a tavon - tartott a Merkúrnak ez az eszeveszett, pazar ünnepe. Most elő ször nem érezték idegennek és ellenségesnek a bolygót, épp ezért nem akarták észrevenni az időt, nem akartak arra gondolni, hogy egyszer vége szakad ennek a pom 127
pás tüneménynek. De a tűzijáték apránként elaludt. A légkör aljáról felkavarodott az üledék. A kialvó tüzek sűrű füstje vont be mindent. - Vége az előadásnak - mondta Baade, és ezek a sablo nos szavak most már nem hatottak szentségtörésnek. Ideje munkához látni. - Csak ne sokat piszmogj - hangzott Polinov válasza. - Neked nem tetszik valami? - Nem. Felülről ereszkedik a köd. - H m … hát nem mindegy, honnan ereszkedik? - Lehet. De nekem valahogy mégse tetszik. - Érzések, emóciók, tudatalatti komplexusok ... - mor mogta Baade. - Beáll a sötétség, az lesz. Így hát állj a gép mellé, hogy gyorsan felgyújthasd a fényszórót. Én pedig megyek. Polinovnak nem volt egészen igaza, mikor azt állította, hogy felülről ereszkedik a köd. Közeledett az mindenfe lől, de konkrétan sehonnan se: mintha minden levegő molekula a középpontja lett volna. A sötétség úgy küz dött a fénnyel, ahogy néha a gonosz küzd a jóval: felvet te az álarcát, belebújt a bőrébe. De Polinov a régi ál mokkal való párhuzam alapján csak a sötétség hullámai nak látható mozgására, a teret mindenfelől összeszűkítő éjszaka vak hömpölygésére irányította figyelmét. Szemlélődéséből Baade hangja zökkentette ki: - Ide hallgass, itt sekély, bemászok egy kicsit, hogy úgy mondjam, fürdeni. Sisakja egy szurdokból tűnt elő. - Mit akarsz, Genrih?! - De hisz veszélytelen! Nem mély, felmértem. Tiszta víz, az ember szinte várja, hogy előbukkanjon az arany halacska ... Értsd meg, mi az: megfürdeni egy merkúri tóban!! Mit szólsz hozzá? Jó, hát a biztonság kedvéért gyere kötéllel... Polinov odaszaladt egy kőlap széléhez, amely a tó fölé nyúlt. Baade guggolva húzogatta kesztyűjét a „vízen", és a lassan, kelletlenül szétfutó gyűrűket nézte. Mellette, 128
ellenőrző lámpájával panaszosan pislogva ott hevert a próbavevő. Az olajszerű, sűrű folyadékon áttűntek az al ján fekvő apró kövek. Polinov mindjárt tudta, hogy Ba ade kívánságának megtagadása kegyetlenség lenne. „Kölyök, aki csupa hencegésből képletek páncélját öl tötte magára - gondolta szeretettel a pszichológus. - Fel nőtt kölyök ..." Egyébként úgy látszik, igaza van: nincs tényleges veszély. És valóban csábító – megfürdeni… - Gyere ide - mondta, és minden eshetőségre számítva, felgyújtotta a terepjáró fényszóróit. Elővette a kötelet, és a végét odadobta Baadénak. - Kösd a derekadra! Baade belépett a tóba, ahol a csobbanástól eltorzult tü körképe fogadta. - Tyű! Hisz itt még sekélyebb, mint gondoltam ... No, igen: utóvégre ez nem víz, más a fénytörésmutató ... A tekintélyes fémtömb - annak látszott Baade az űrha jósruhában - lassan ment befelé a tóba. Leguggolt, csap kodott a tenyerével, alámerült: egy ember nemesgázok keverékében fürdött, ott fürdött, ahol sose volt és sose lesz napsütés. A mérnök hangosan prüszkölt a gyönyö rűségtől. A mozgásával keltett kis hullámok halk csobo gással futottak a partra. Lassan sötétedett. Az, amit most műveltek, nem fért bele semmilyen utasí tásba, hajmeresztő megszegése volt minden szabálynak és előírásnak. De Polinov a saját tapasztalatából, soksok expedíció tapasztalatából tudta: semmi se vésődik annyira ünnepként az ember emlékezetébe, semmi se hozza olyan közel a természethez, semmi sem emeli úgy a hangulatát, mint éppen ezek a terven kívül eső, talán éppenséggel tilos szórakozások. Ezeknek a varázsa és haszna épp abban rejlik, hogy váratlan ajándékként kap juk őket, úgy tűnnek elénk, mint egy nagy oázis a köte lességek és a tennivalók összevissza rovatolt sivatagá ban. Baade ezt legalább olyan jól tudta. Ügy pörgött, csapkodott a tóban, mintha valami táncot járna. - Azt hiszem, elég lesz - mondta végül némi habozás után Polinov. A mérnök engedelmesen kimászott, és megrázta magát. 129
- Hát pompás! Polinovnak szintén nagy kedve lett volna megmártózni. De uralkodott magán: nincs értelme kétszer is megkísér teni a sorsot. És mégis úgy érezte, hogy barátjának megfürdése után mintha lehullt volna lelkéről valami fék. Eközben a túlsó part homályossá vált, majd mintha kö zelebb kerülve ott lebegett volna a tó fölött. Az éj azon ban még mindig késett. A két űrhajós rövid tanakodás után úgy döntött, még jut idejük, hogy szemügyre ve gyék a tó környékét. Annál inkább, mert ezt amúgy is megkövetelte a program: nem lehet megszokni egy tere pet, ha csak a terepjáró üvegén át nézi az ember. Ehhez gyalog kell járni, okvetlenül gyalog. Polinov csak ballagott, ballagott, lábbelijének orrával felforgatta a köveket, és nézegette a partot. A kövek ugyanolyanok voltak, mint bárhol másutt: bazalt, gabb ró, félig áttetsző olivinzárványokkal. Ha nincs ez a köd, amely világos is és sötét is egyszerre, és amely a földi ködtől való különbözőségével örökké zavarja az embert, talán még azt hihetné: végre-valahára sikerült elérni, hogy az, amit lát, megegyezik azzal, ami valójában van. De még mindig nem tapasztalt egyezést. A szeme és a tárgyak között állandóan ott lebegett valami: egy meg foghatatlan, testetlen és épp ezért különösen bosszantó elem, amelyben volt valami az üveg homályosságából, de az erdei tó áttetsző tisztaságából is. És ez a lát hatatlan akadály néha úgy eltorzította a tárgyak körvo nalait, akár a hullámos üveg. És sehogy se sikerült meg találni e torzítások helyesbítésének a módját. Minél fi gyelmesebben nézett valamit Polinov, annál kevésbé si került ez a kiigazítás. Bosszúságában megpróbált bele rúgni egy újabb kőbe, de mellément a lába. A következő rúgás olyan pontatlanul talált, hogy megfájdult tőle a lá ba ujja. Most már kétségtelenné vált: ő és a környező vi lág valahogy ellentétben állnak egymással. És ennek az ellentétnek a forrása éppúgy rejlik őbenne, mint a Mer kúrban. „Mindez talán sokkal bonyolultabb, mint a közönséges 130
délibáb vagy a közönséges hallucináció - gondolta. - De a nyavalya törje ki, hát miért nem tudok én nevet találni annak, ami ritka kivételektől eltekintve állandóan köz tem és e furcsa bolygó között áll?! Nincs mire támasz kodni; sehogy se találom ennek földi megfelelőjét; min den, de minden képzettársítás pontatlannak és csalóká nak bizonyul. Mit tegyek hát, és kell-e tennem egyálta lán bármit is?" Baade dörmögése ütötte meg a fülét: - Igen, igen, tükörfényesre csiszolódott kőlap... Akár a vulkanikus üveg ... Nem, inkább valami más. A pszichológus felkapta fejét. Baade mackós alakja ho mályos árnyképnek látszott, akár egy rosszul előhívott felvételen. Ügy imbolygott, mintha fodrozódna, és mármár szétolvadna a titokzatos fényárnyék hullámaiban. Azután lépett egyet. A pszichológus rögtön meg akarta dörzsölni a szemét, mert Baade e lépés után nyomban eltűnt. Teljesen, mintha ott se lett volna. Egy tompa kiáltás, egy puffanás, amely végigterjedt a talajon, ellódította Polinovot a helyéről. Felrohant a kő lapra, amelyen az imént még a mérnök állt, és amelyről előrelépett; csak az ösztön tartotta vissza attól, hogy megismételje ezt a lépést. Lábánál egy félig áttetsző kő lap hevert, amely halványan fénylett, mint a megizzadt tükör. Az égen valami sötét folt tűnt fel. Baade nem volt sehol. - Genrih, Genrih! - kiáltozta Polinov. - Itt vagyok… - hallatszott a kőlap alól. - Élek, a ruhám sértetlen, csak a lábam ... - Betemetett az omlás? - Nem egészen! Dobd le a kötelet, dobd a lapon át nincs kőlap! Polinov tudatába egy pillanatnyi késéssel jutott el e sza vak értelme. Hogyhogy nincs kőlap, amikor van?! És hirtelen ráeszmélt: ugyanaz az ellentét! A testet öltött, csalárd káprázat, amely örökösen ott áll közte és a Mer kúr között - ez az a kőlap! Ledobta a kötelet; az átment egy nem létező akadályon, 131
amely rögtön eltakarta előle a hasadékba hulló végét. - Gyerünk! - hallatszott Baade hangja a föld alól. Polinov gyorsan és ügyesen húzni kezdte, és magában elszörnyedt attól a könnyelműségtől, amellyel az imént kószáltak. Először Baade testének körvonalai tűntek elő - mintegy felmerült a „kőlap" mélyéből. Végül mindenestül felke rült a felszínre. - Nem, nem, semmiség - sietett ismét megnyugtatni a pszichológust. - Alig tíz méter, és még sikerült is meg fordulnom, mint a macskának: manccsal lefelé ... Csak a lábam akadt bele valami kiszögellésbe. - Mozgatni tudod? - Tudom, de nagyon fáj. - Így. Hát így? - Polinov az ujjait gyorsan ide-oda futtat va, erősen nyomkodni kezdte a vastag burkot, az űrha jósruhát. - Szerencsésen megúsztad: egyszerű húzódás. A hátát alátartva vonszolni kezdte Baadét, aki fél lábon ugrálva igyekezett segíteni. - Cipeli az ép a sebesültet... - próbálkozott tréfálni a mérnök. Polinov a lábával minden valamelyest is gyanús helyet kipróbálva - ahogy a törékeny jeget próbálják -, minden egyes lépést ellenőrizve, rendkívül óvatosan haladt. Le het, hogy képzelete eltúlozta a dolgot, de most már pil lanatonként várt valami újabb fondorlatot. De nem esett bajuk. A kabinban megvárta, amíg a kompresszor ki szívja a merkúri levegőt. Közös erővel valahogy levetet ték az űrhajósruhákat. Polinov mindent lehúzott Baade lábáról. - Most egy kicsit fájni fog, de viseld e l . . . Jó erősen megrántotta a bokacsontot. Baade megcsikor gatta a fogát. - Ju-uj! - mondta nagyokat fújva és megdagadt lábát dörzsölgetve. - Nem gondoltam, hogy vajákos kezébe kerülök. Azt hittem, hogy az orvosom mindjárt elővesz valami ravasz kis masinát... - Egyszerű eset egyszerű kezelést igényel. Még a Mer 132
kúron is. Most jut eszembe, valaki azt bizonygatta ne kem, hogy a délibábot a nem délibábtól megkülönböz tetni - gyerekjáték. - A közönséges délibábot, a közönségest - érted? Az egyre távolodik, ahogy egy rendes ember közeledik hoz zá, világos? - Nem a Földön vagyunk. - Cso-dá-la-tos... A most hallott és eléggé fájdalmas for mában érzékeltetett igazság valahogy nekem is ismerős ... Hát aztán? Ettől könnyebb a lelked? - Könnyebb. Ha ez a Földön történik... Magad is megér ted ... De itt minden érthető: vannak bizonyos jelensé gek, amelyeket valahogy nem vesznek észre a műsze rek. Azt hiszem, ez a dolog nyitja. - És a te elméleted? - Azt válaszolom: ez nyilvánvalóan nem délibáb, és nem hallucináció. De ezeket sem zárom ki ennek az érthetet len egyvelegnek az egészéből. Egyelőre. Baade bólintott, és kényelmesebben elhelyezte lábát az ülésen. - Mi az, f á j ? - kérdezte riadtan Polinov. - Nem. De mérges vagyok, és úgy válaszolok, mint Newton: hipotéziseket nem gyártok. Legyenek bár ezek a merkúri ördög csínyei - afféle lebegő koporsó vagy egyéb sületlenség -, nekem pontos tények kellenek! Pontosak, érted? Tények! - Szerintem te csakis a műszerektől várod őket. - Poli nov megkopogtatta az indikátor skálájának üvegét. - Az utóbbi évtizedekben túlságosan is megszoktuk, hogy ezeken a szemüvegeken át nézzük a világot. Ez amolyan maradi szokás, érted? - Ahelyett, hogy elmélkedünk, inkább vergődjünk ki in nen. „Köd - állapította meg Polinov. - Szellemi köd. Mennyi re bonyolult és mély ez az egész, ha belegondolunk. Egyetlenegy ember se képes elképzelni olyasvalamit, amihez hasonló nincs a környező világban. A repülő sárkány - ez a mi képzeletünk csúcsteljesítménye. Az 133
ember ennek ellenére tudomást szerzett az idő lelassulá sáról, noha a Földön ehhez sincsen semmiféle párhu zam. De hát ezt csak egy ember tudta megtenni egymil liárd közül - elszakadni a megszokottól és elképzelni a valószínűtlent. Ennyire keskeny az a kis híd, amely az ismerttől az ismeretlenhez vezet. Vajon megtalálhatjuke mi, akik megszoktuk, hogy megszokott kategóriákban gondolkozzunk?" Kényelmesen elhelyezkedett a kormánynál, bekapcsolta a motort, és szétnézett, hogy a leghelyesebben válassza meg az utat. És ekkor azt látta, hogy már nincs is út. Az a folyamat, amely akkor kezdődött, mialatt a tó partján csatangoltak, befejeződött. Félhomály uralkodott oda kint. És a tejfehér levegő fala még áthatolhatatlanabb volt a szemnek, mint az éjféli sötétség. Feloldódtak ben ne a fényszóró sugarai. És sehol egy csillag az égen! Polinov kikapcsolta a motort. Nesze neked - merkúri örök éjszaka!... Csillagtámpontok, amelyek rendületle nül ragyognak az idegen bolygó fölött. Ehelyett: köd vagy ilyesféle. Kelepce. Baade egy kissé felemelkedett. - Próbáld meg az űrhajó tájolóját… Az éter fülsiketítő recsegéssel válaszolt. - Kapcsold ki! Csend. A terepjárót némaság vette körül. Ilyen abszolút csend üli meg az elsüllyedt hajót. - Tehát - hallotta Polinov a tulajdon suttogását. Csak azért is felemelte a hangját: - Tehát elszámítottuk ma gunkat. Miért? - Figyelmen kívül hagytunk valamit... - De mit? - Bizonyára azt, hogy eddig még nem nézett szét emberi szem a Merkúron. A mérnököt egészen cserbenhagyta magabiztossága. Nem esett zavarba, nem. De kereste a hibát - szigorúan, kíméletlenül. Gondolatban átnézett mindent a legelejé től: több tucat filmet, amelyeket az AMC-k vettek fel, a Merkúr modelljét megalkotó számítások és kísérletek, 134
grafikonok és képletek csalhatatlan láncolatát, amelynek pontosságában hitt, és amely, mint kiderült, valami lé nyeges pontban nem vágott össze a valósággal. Polinov nem sürgette. Telt az idő, a drága idő. - Talán a merkúri állomások nem kerültek ilyen viharba? - szánta rá magát végre a pszichológus, hogy feltegye ezt a kérdést. Baade megcsóválta a fejét. „Nem, nem, bolondok lettünk volna ..." És újra hallgatás. Csak tapasztalt és szilárd emberek szánják rá magukat ilyen néma töprengésre, amikor minden valami erélyes cselekvésre vagy legalábbis a cselekvés látszatára ösztönöz. - Van egy feltevésem. - Baade úgy fordult Polinov felé, hogy megreccsent az ülés. - Alighanem az a nyitja az egésznek, hogy a mesterséges látás tökéletesebb a ter mészetesnél. - Magyarázd meg. - Megpróbálom. Hozzánk minden, a külvilágra vonatko zó értesülés az elektromágneses hullámoknak viszony lag keskeny sávján jut el. Mit tesz a tervező, akit azzal bíznak meg, hogy készítsen egy távolba látó szemet a Merkúr számára? Felhasználja a technika minden vív mányát - ez természetes. Ebbe a távszembe beleépíti azt a képességet, hogy lásson az egész hullámsávon, meg tervezi a zavarok önműködő kiküszöbölését és így to vább és így tovább. És az eredmény? Tegyük fel, hogy a látható színkép tele van zavarokkal, mint például most. Az önműködő szem haladéktalanul átkapcsolódik azok ra a frekvenciákra, melyeken nincs zavar. De a mi sze münk erre képtelen. Most pedig a hibáról. Tudod, bo csánatot kell kérnem tőled a tegnapi szavaimért... Mert azt hiszem, ez tisztára lélektani hiba. Mi tudtuk, hogy az önműködő szem különb a természetesnél. De ösztöne inkkel mégis az ellenkezőjét hittük. Azt, hogy nálunk jobban semmi se láthatja a világot. Hisz ez évezredek során nevelődött belénk, nem igaz? És meg se fordult a 135
fejünkben, hogy ilyen vagy olyan körülmények között lát-e majd ugyanolyan jól a mi szemünk, mint az önmű ködő. Ez a gondolat egyszerűen eszünkbe se jutott! És tessék, itt az eredmény: a terepjáróba nem szereltek be önműködő szemet. Minek az a bonyolult és ormótlan szerkezet, amikor ember ül a fülkében? Ember! A te remtés koronája, a tökélyek tökélye, érted? Én, te, mi valamennyi hordozója ennek a büszkeségnek, amely nélkül nem volnánk itt. - Igen - nem volnánk itt! De hát a dialektika - dialektika... Ez azonban csak feltevés! kapott észbe Baade, aki mindennél többre tartotta a pon tosságot. - Lehet, hogy egészen más a helyzet. Polinov a vállára tette a kezét. - Derék fiú vagy, Genrih! - mondta. Ezt talán nem kellett volna mondania Baade nem bírta a „hangzatos" szavakat. - Inkább gondoljuk meg jól, hogyan kecmeregjünk ki innen - mondta Baade. - Tudod, nekem eléggé fejlett a tájékozódó képességem. Arrafelé kell tartanunk. Egye lőre haladjunk tapogatózva, mint a vak. Előbb-utóbb ki kászálódunk a napfényes oldalra. Ott aztán lesz olyan támpontunk, amelyet nem takar el semmi: a Nap. Polinovnak, amikor elindította a gépet, az volt az érzése, hogy mindjárt úszni kezd a levegőben. Csak a hernyó talp súlyos csikorgásának hallatára szabadult meg tőle. A terepjáró széttaszigálta a sűrű homályt, és centiméter ről centiméterre haladt előre. Felháborodva zúgott a mo tor, amelynek erejét állandóan fékezte az ember. Gyor sabban is lehetett volna haladni, de Polinov félt, hogy hibát követ el, és nem merte áthágni a valóság és a lát szat határát. Mihelyt kirajzolódott előttük egy kő vagy egy kiszögellés, minden alkalommal megpróbálta kita pogatni azt a határt. Néha sikerült - erről tanúskodott az oldalba kapott gyenge lökés -, de többnyire nem: a te repjáró megdőlt, a hernyótalp lánctagjai, az akadályt le küzdve, élesen csikorogtak. „Nem baj, a próbák és a té vedések módszere még sose hagyott cserben senkit - vi gasztalta magát Polinov. - Majd belejövök." 136
Baade magabiztosan mutatta az utat, és a gép - vargabe tűkkel, körbekerülve, torlaszokba, sziklatarajokba üt közve - mégiscsak haladt valahová, és nem maradt más, mint bízni abban, hogy Baade helyesen irányítja, bár ez teljességgel hihetetlennek látszott. És Polinov bízott is, mert Baade még sehol se vesztette el tájékozódó képes ségét, sem a krími Jajla barlangjaiban, sem a Vénusz mocsarai közt. Olyannyira, hogy Polinov megfogadta: tanulmányozni fogja ezt a tulajdonságát, de sosem ért rá, mindig sürgősebb problémákat kellett megoldani; így hát most nem tehetett mást, mint hogy korholja ma gát, és újra megfogadja: tisztázni fogja, miről is van itt szó, mert a gépészmérnök még idegen bolygókon is ugyanúgy tud tájékozódni, mint a saját lakásában. De épp abban a pillanatban, amikor Polinov már-már megállapította, hogy minden rendben folyik, úgyhogy biztosan révbe jutnak, a terepjáró váratlanul megdőlt egy teljesen simának látszó helyen, és Polinov azt látta, hogy a jobb hernyótalp a semmit tapossa. Egy mozdulattal megrántotta a sebességváltót, és elfor dította a kormányt. A hernyótalpak lánctagjai mozdulat lanná váltak, és a terepjáró billegni kezdett, mintha bo rotvaélen egyensúlyozna. Polinovnak örökre az emléke zetébe vésődött, ahogy a gép a szakadék fölé hajolva lassan, nagyon lassan lefelé csúszott... Behunyta a sze mét, és érezte, hogy valami ellenállhatatlanul előrehúzza az ülésről. Mögötte Baade hirtelen balra dőlt, hogy így segítsen a gépnek megtartani az egyensúlyt. Végre felhangzott a motor megváltó zúgása. Egy lökés, aztán zuhanás, egy pillanatnyi, de végtelennek látszó zuhanás, nem tudni, hová: lefelé-e a szakadékba, vagy vissza. Polinov megkapaszkodott a kormányban. De az mintha ellökte volna. A gép lekúszott a borotvaélről, amelyen egyensúlyozott. Polinov remegő kézzel bekapcsolta a féket, és kimerül ten hátradőlt. Egyszerre elernyedt a teste, és hideget ér zett az arcán. Végighúzta tenyerét a homlokán - veríték. Azután meg forróság öntötte el, maga se tudta, miért, 137
benyúlt a zsebeibe, és mindenféle kacatot húzott elő. Baade a vállán keresztül egy cigarettát nyújtott neki, amely táncolt az ujjai közt. Rágyújtottak, és olyan na gyokat szívtak, hogy a kis parázsgyűrű egyszeriben a szájukhoz szökkent. A füst ízét nem érezték, de ez nem is volt fontos. Jóval fontosabb volt az, hogy a füsttel tönkretéve, könnyelműen elpazarolták a drága levegőt, de végső soron ez se sokat számított. - Vajon meddig tart a vihar? - kérdezte Polinov, mihelyt magukhoz tértek. - Néha két napig is. - Tizenkét órára van oxigénünk. - Álltunk már rosszabbul is. - Álltunk. - És mégse tudja megszokni az ember. - Hát igen, nehéz. Hallgattak egy darabig. Odakint fehérfekete köd go molygott. Szavak nélkül is világos volt minden. Csapdá ban vannak. Nem számít, hogy a csapdának nincs fala, hogy elméletben arrafelé irányíthatják a terepjárót, amerre jólesik. Már megpróbálták, és kis híján elpusz tultak. Most már csak akkor vállalhatnak ilyen kockáza tot, ha nem marad más választásuk. - Így hát én inkább alszom egyet - vonta le a következ tetést Polinov. - Nem marad más. Neked is ezt tanácso lom. - Megpróbálom. Sumerinnak most lesz mit kiállni. - Hát igen, nem irigylem. De valahogy biztosra veszem, hogy kiránt bennünket, ha baj van. - Terra Croci mocsár? Egyszerre eszükbe jutott az a szörnyű mocsár a Vénusz déli sarka közelében, amikor háborítatlanul siklottak tova rajta, és a talaj nagyszerűen megtartotta gépüket,, pontosan ugyanúgy, ahogy azelőtt a felderítő automatá kat megtartotta, de aztán robbanás dördült a mocsár mé lyében (jó volna tudni, tisztázták-e végre, mi is volt az!), és az ingovány, bármerre kanyarodtak is, már-már el nyelte őket. Magától értetődik, hogy örökre ott is ma 138
radnak, ha Sumerin fel nem száll az űrhajóval, és a reak tív gázsugár tüzével ki nem szárítja körülöttük a mocsa rat. Később senki sem akarta elhinni, hogy az űrhajó motorjaival lehet ilyet csinálni. De Sumerin megcsinál ta. - No, akkor én ledőlök - szólt Baade. - Én is. Baade kényelmesen elhelyezkedett, az ülés nagyokat nyögött alatta, de hamarosan elcsendesedett minden, és Polinov máris hallotta egyenletes szuszogását. Ő is behunyta a szemét. De az álom nem sietett hozzá túl nagy volt az izgalom. Ekkor a kipróbált fogáshoz fo lyamodott: arra kell kényszerítenie magát, hogy valami békés tájat lásson, és tüzetesen nézegesse. Majd gyorsan változtassa a látomást. Újra meg újra. Aztán már ma guktól kapcsolódnak be az egykor látott képek töre dékei: az egyik kőről a másikra szökdelő, haragosan taj tékzó patak; a déli verőfénytől bronzvörös fenyők; a zel nicemeggyen szivárvány ló esőcseppek; a parttól el fröccsenő seregnyi halporonty… Mind gyorsabban és kuszábban változnak a képek, mind megnyugtatóbban és homályosabban tünedeznek fel, és nyugodt, mély ál mot jeleznek. Őneki, Polinovnak álmot itt, a Merkúron, ellenséges és titokzatos erők fogságában. De hirtelen mintha lökés érné belülről. Egy pillanatig még kapaszkodik a szendergésbe, nem akar gondolatot bebocsátani a tudat elsötétített pincéibe, ahol egymást váltogatva felvillannak és kihunynak a szülőföld tájai. De az a mozigépész, akinek ő nem parancsol, önkénye sen megállította a pergő filmszalagot, és mozdulatlanná meredve, élesen felvillant egy jelenetet távoli gyermek korából: kék lucfenyők a patak partján, egy kisfiú, aki a csodálkozástól eltátott szájjal lógázza mezítelen lábát a meleg vízben ... És Polinov ösztönösen megérezte, hogy a látomások pergése nem véletlenül állt meg. Nem nyitotta fel a szemét, de az álom most már elszállt. Polinov igyekezett megérteni a sugallatot. 139
Igen, alighanem pontosan így volt minden: verőfényes nap, barnás víz, amely fodrot vet a zökkenőkön - ott át tűnik rajta a föveny. A túlsó parton lucfenyők sora ereszkedik lefelé a dombról, hogy hűvös, zöldes árnyé kot vessen a patakra. Milyen távolinak és valószerűtlen nek tűnik fel mindez most itt, a Merkúron! De hát az ör dögbe is, nem véletlenül merült fel éppen ez az emlék ... A kék lucfenyőket akkor nem azonnal vette észre. Ész revette egyáltalán? Nem, nem, másképp volt ez az egész: ott ült mellette a mama, és mondott neki valamit. A mama szavaira tátotta el a száját is — Eszébe jutott! „Nézd csak, kisfiam, nézd azokat a kék fenyőket..." „De mama, a fenyő mindig zöld!" „Nem az. A lucfenyő kék szokott lenni. Hát nem látod ott, ni, egészen fenn a domb tetején? Nézd meg jobban ..." Akkor látta meg a kék lucfenyőket. Ez valósággal kinyi latkoztatás volt: ott, ahol százszor is végigsiklott a te kintete anélkül, hogy bármit is észrevett volna, csoda rejtőzött. A tűleveleknek a part felé lejtő zöld függönye fölé két bozontos kék csúcs magaslott, amelyeket ezüs tös fénnyel vont be a nap. Szemmel láthatóan kékek vol tak, noha egy perccel előbb - erre akár meg is esküdött volna - még csupa zöld volt ott! Ez a felfedezés megha ladta az ő gyermeki értelmét: hisz a lucfenyő mindig zöld, amilyennek ő látta, sőt ezt a kettőt is zöldnek látta, hát akkor miért? ... „Mert más az: nézni, kis butám, és megint más: látni" hallotta anyjának hangját. E szavak jelentése izgalmas volt és érthetetlen. Polinov felnyitotta* szemét. A kabin üvegén túl feketefehér kavargás. Fény, amely inkább homályhoz hasonlít, és homály, amely vakit. - No, hát nagy hülyék vagyunk m i . . . - dörmögte a pszichológus. Még semmit sem oldott, semmit sem tudott meg, de a szíve már érezte: valahol itt van a megfejtés. Nos, hát gondolkozzunk. Más az: nézni, ós megint más: látni. Ez érvényes bármelyik világra. Ügy á m . . . Ami 140
kor a Merkúrra kerültünk, mohón és tüzetesen megnéz tünk mindent... Mindent-e? Hát magát a levegőt - azt láttuk? Nem. Hát ki vizsgálgatja a levegőt a Földön? Vagy a Marson, a Vénuszon? A levegő az levegő, abban úgyse fedez fel az ember semmit. Mindig így van ez? Nem mindig. De jól szemügyre vesszük-e a földi levegőt akkor, amikor szinte láthatóvá válik, például köd idején? Polinov elnevette magát. Hogy kinevették eleinte Mo net-t, aki rőtnek festette a londoni k ö d ö t . . . Pedig a londoni ködöt száz- meg százezrek látták. És nem vették észre, hogy vörhenyes! Mégiscsak nagyon rossz megfi gyelő az ember. És ami a legmeglepőbb, ezt a fogyaté kosságát nem tartják hibának. Ennek egyébként vannak fiziológiai előzményei is: a régi görögök valószínűleg nem tudták megkülönböztetni a világoskéket. Várjunk! Nagyon elkalandozok. Így vagy úgy, be kell ismerni ezt a kellemetlen igazságot: nem nagyon szere tünk megelégedni hozzávetőleges ismeretekkel, de a vi lág hozzávetőleges látása nemigen zavar bennünket. Csakugyan így van ez? Igen, így van. Alig száz évvel ezelőtt vették észre az írók, hogy a hópehely feketének is látszódhat, és ez a felfedezés is sokakat megdöbben tett. És mennyit vitáztak annak idején a festőkkel, ami kor azok bizonygatni kezdték, hogy a hó sohase fehér! Egyébként még most is rengetegen vannak, akik ezt nem tudják. Polinov szeretett volna felugrani - mindig így szokott lenni, ha a sejtést bizonyosság váltotta fel. De hát a te repjáróban nem lehet fel s alá járkálni. No, jó. Most - folytatta a gondolatsort - itt az ideje az önbírálat nak. Minket azért küldtek a Merkúrra, mert először is: tapasztalt emberek vagyunk; másodszor: sokat tudunk; harmadszor: nem vagyunk gyávák. Tegyük fel, hogy mindez így van. De a tisztán szakmai képességeinket le számítva, minden más vonatkozásban eléggé középsze rű emberek vagyunk. Hogy úgy mondjam, átlagföldiek. A szakmai megfigyelő képességünk természetesen fej 141
lett. De vajon olyan-e ez a megfigyelő képesség, ami lyenre itt, a Merkúron szükség van? Ki tudott volna ele ve válaszolni erre a kérdésre? .. . Indulásunk előtt mind nyájan párhuzamokban gondolkoztunk: azok, akik el boldogultak a Marson, elboldogulnak a Merkúron is. Mintha a Merkúr olyan volna, mint a Föld vagy a Mars. Vagy a Vénusz… Teljesen érthető lélektani hiba. Csakhogy ez nem könnyít mirajtunk. Azért nem könynyít, mert a legutóbbi évtizedekben gyökeret vert az a nézet, hogy a racionális, a tudományos gondolkodás ko runk fő gondolkodási formája. Az emocionális, a művé szi pedig csak másodrendű, mellékes, szinte afféle hobby. Igaza volt Sumerinnak, amikor emiatt felháboro dott. Lám, két lábbal léptünk a Merkúrra, ahogy számí tottuk is. De valójában csak eggyel, így aztán most tér den állunk… Micsoda hülyeség ez? Most már túllőttem a célon ... Vagy talán mégse? Elég az elmélkedésből, ezt ellenőriz ni kell. Ha helyes a feltevésem, akkor... De van-e ne kem ehhez elég tehetségem? Polinov közelebb húzódott az üveghez, kényelmesen el helyezkedett, és figyelmesen nézett kifelé. Önkéntelenül elmosolyodott: ilyen kisipari módszer, amikor itt van a műszerek egész hatalmas fegyvertára ... Baade bizonyá ra lélegzethez se jutna a felháborodástól. Nem, nem, kész, be van fejezve: félre a fölösleges gondolatokat! Néznie kell, és igyekeznie, hogy lásson is… Látta a falat, a homály vak falát, és eleinte úgy rémlett, hogy reménytelen a kísérlet; hogy hiába engedett he lyesnek vélt elmefuttatások csábításának. Csupán ho mály van előtte, fekete-fehér homály. De ő, a látómezőt egyre jobban összeszűkítve, tovább nézett, nézett, és ízről ízre átvizsgálta azt, amiben meg rekedt a terepjáró. Még jó, hogy van idejük bőven, nem kell sietni, máskor majd mindig rohanniuk kellett, beér ni egy-egy futó pillantással. Mennyire megszokták, hogy állandóan a sebesség sod rásában figyeljék a világot! Szikla? Aha, szikla. Na 142
rancssárga folt, ki- virágzás a talajon? Aha, folt. És már is eltűnt a szemük elől az a maga nemében egyedülálló, teljességgel utánozhatatlan szikla, teljességgel páratlan folt. Így szokták ők nézni a világot. Persze, a világ nagy, az élet rövid, az idő kevés, nem érnek rá a részletekkel törődni - túl sok újat kell látni, tapasztalni, felfogni. Most történt valami a terepjáró körül. Most-e? Aligha nem szakadatlanul történt. Csak azelőtt ő nem vette szemügyre. Az üvegben megpillantotta szemének tükörképét. Tulaj don óriási, feneketlen pupillája meredt rá. A külvilággal összekötő csatorna… nos, hát, mi is történik ott, ahová néz? Árnyékok. Ott, a homályban árnyékok imbolyognak. Egyébként nincs is semmiféle homály, csupán ők siettek elkeresztelni a merkúri levegőnek ezt az állapotát egy megszokott szóval. És abban meg is nyugodtak. Pedig valójában nincs homály. Csupán a fénynek és a sötét ségnek az üvegre ráhömpölyödő, lüktető hullámai van nak. És árnyékok. De nem, talán hullámok sincsenek, is mét megszokott képet használt, aminek itt nincs helye. Hát akkor mi van? Vannak árnyalatok, átmenetek, van szivárványlás - ren geteg árnyalat, mind a fehérben, mind a feketében. A kékesek vannak túlsúlyban. És mennyire elmosódik va lamennyi. Az átmenetek azon a határon mennek végbe, ahol a szem már alig tudja érzékelni a képek változását. Akár a sebesen forgó kerék küllőinek pergését. Innen a vak fal hatása. Minden túlságosan kápráztat, és egyhan gú alapszínbe olvad össze. De hát mégis, mi dereng itt voltaképpen? A túlerőltetéstől megfájdult a feje, így hát néhány percig pihentette a szemét. Aztán megint felnyitotta. A pihentetés volt-e az oka, vagy más, de mindjárt vala mi újat vett észre: az árnyékok nem laposak voltak. Tér fogatuk volt. Valamiféle alakok pillanatnyi sora, ame lyektől káprázik az ember szeme. Káprázik! Talán nem vették észre mindjárt az elején, hogy a merkúri levegő 143
kápráztat? Észrevették. De nem tulajdonítottak neki je lentőséget. Mert hisz így is kell ennek lennie ott, ahol a légkör ionizálódott és világít. Baade tüzetesen meg is magyarázta, miért. Az a helyzet, hogy olyan alaktalan figurákat lát, amelye ket a világító levegő lüktetése teremt. Mit jelent az, hogy alaktalanok? Ez azt jelenti, hogy az árnyékok tet szés szerint, bármilyen körvonalat felvehetnek. Hogy nem jött rá már előbb?! Ne siessünk, ne siessünk!.. Pillanatnyi alakok pillanat nyi változása. Mindig pillanatnyi? Ezt kapkodás nélkül tisztázni kell. Csak hát ez a tisztázás igen furcsán hat: ő, Polinov, itt rostokol egy idegen, teljesen, de teljesen idegen boly gón, amikor már legfeljebb kilenc órára elegendő oxi génjük maradt. Itt ül, bámul és töpreng, de talán épp et től függ minden. Mögötte Baade horkol; valahol másutt meg Sumerin izgul. Ez a helyzet szöges ellentétben áll sok, gyermekkorunktól megszokott fogalommal, ame lyet arról alkottak, hogyan viselkednek nehéz pillana tokban a kozmosz hősei. Az ördög vinné el azokat, akik ezzel maszlagolják az emberek agyát! Szuperbátorság, szuperhősiesség, szupertechnika, szuper… szuper... És tessék, most egyetlenegy fegyvere van: a látás. Az a lá tás, amely cserbenhagyta ezekben a nehéz pillanatok ban. Paradoxon! Ámbár ... Igen, ezt meg kell jegyezni! Ez nagyon fontos gondolattöredék ... Nos, hát, keletkeznek-e a merkúri levegőben nem pilla natnyi és nem alaktalan figurák? A dolgok logikájánál fogva kell, hogy keletkezzenek. Valahányszor a Földön, apró vízcsöppek segítségével, láthatóvá válik a levegő, így is történik ... A felhők. Új formák szüntelen teremtő dése. Amelyek néha személyekké, állatfigurákká, tor nyokká vagy bármi mássá válnak. Itt pedig állandóan látható a levegő. Az egész. Minden pontján látható át alakulás megy végbe. Azt kell keresni! És Polinov nézte, nézte azt, ami az imént még csak ká osz volt, és újabb meg újabb vonásai tárultak fel előtte. 144
És szidta magát, amiért sohasem érdeklődött komolyan a festészet iránt, nem tökéletesítette a látását a fény, az árnyék, a szín, a forma változásainak megfigyelésével. De hát ki tudt a ? Egy hirtelen kinti rohamra összerezzent. Valami villó dzó alvadék egyenest a terepjárónak repült. Alul nyúlvá nyokban végződött, amelyek gyengén libegtek, és ez medúzához tette hasonlóvá. A „valami" az üveghez érve szétmázolódott és eltűnt, mintha nem is lett volna. Az egész egy pillanatig tartott, de ez a pillanat, vakító lobbanás volt, amely megvilá gosította a rejtély homályát. Polinovnak többé nem maradt kétsége. Most már maga biztosan várta a következő tüneményt. Hamarosan iga zolódott is e várakozása. Most már nem kellett megeről tetnie a szemét, hogy ismerős dolgot fedezzen fel és lás son ott, ahol nemrégen még káosz volt. Pontosan úgy, ahogy mindenki, aki figyelmesen nézi a felhők körvona lait, egy bizonyos pillanattól fogva értelmet, zárt szo borformákat kezd felismerni lomha és véletlen átalaku lásaikban. Itt is ugyanaz a „felismerési effektus" érvé nyesült, amely a gyenge idegzetű vándort - miután egy szer a szürkületben köpenyes embernek vélt egy berke nyebokrot - arra készteti, hogy megrémüljön tulajdon képzeletének egyre újabb és újabb szüleményeitől. Polinov csendben ujjongott. Nem kellett többé megeről tetnie magát, hogy lássa: a homályban furcsa halak je lennek meg, futball-labda repül, vagy oroszlánpofa fin tor o g … Némelyik fantom sokáig a látómezejében ma radt; korántsem minden kép tartott csak egy pillanatig... A felfedezés öröme viszont nem sokáig tartott. Nem azért, mert a felfedezés korántsem magyarázott meg mindent abból, ami történik velük. Nem azért. A pszi chológus nem volt naiv, nagyon jól tudta: még több évi munka kell ahhoz, hogy érthetővé váljék - ha nem is minden, de sok minden. Mindig így volt, mindig így is lesz: a világosság sose jön azonnal és végérvényesen. Hisz a megismerés - végtelen emelkedés egy csúcs felé, 145
amely nincs. És viszonylag bármily nagy is a lépés fel felé, bármilyen horizontot nyit is meg, örökké többet fo gunk akarni, mert ez a több lehetséges és elérhető. De a kutató nem ismeri a hegymászó örömét, aki feljutott a legmagasabb csúcsra is. Más izgatta őt. Az, amit hamarjában még ő, se mert be vallani magának - túl felelősségteljes volt a következte tés. A legbátrabbak jól ismerik azt a kétkedést: vajon helyes-e az az eszméjük, amellyel szét akarják robbanta ni a régi elképzeléseket? És nem mindenkinek adatott meg, hogy ezt legyőzze. Panck, amikor felállította a kvantumelméletet, nem tudta felbecsülni követ kezményeit. Röntgen nem fogadta el az elektronokra vonatkozó elképzelést, bár épp az ő kísérleteiből eredt. Igen sokan vannak azok, akik a csúcsra feljutva kép telenek voltak megfigyelni az új részleteket, mivel első látásra túlságosan valószínűtlennek találták őket. Polinov számára nem volt titok azoknak a belső fékek nek a lélektani mechanizmusa, melyek sokkal gyakrab ban kapcsolódnak be, mint általában gondolják. És nem ítélte el azokat, akikben működésbe léptek. De ő maga biztos volt abban, hogy ha netán ő kerül a helyükbe, vele ilyesmi nem fordul elő! ö bízna magában. Annál váratlanabb volt az a felfedezés, hogy ez egyálta lán nem így van! Csak most döbbent rá: milyen nehéz hinnünk abban, amiben senki se hisz, mert még senki se haladt végig a mi utunkon. Az embernek annyira elvi selhetetlen az egyedüllét, hogy még gondolataiban is igyekszik együtt lenni másokkal - úgy, mint mások. De Polinov jól tudta, hogy az óvatosságra, a többszörös fontolgatásra, gondolatainak ellenőrzésére csak annak van joga, aki biztos a holnapjában. És hogy következés képp őneki erre nincs joga. Sajnálkozó sóhajjal elővette hát a megafont. „Inkább nézzenek önhitt hülyének, semhogy .. A megafon rögzítőkristálya megtelt sötétkék fénnyel, helyeslően rákacsintott Polinovra, mintha még nagyobb elszántságra biztatná. 146
És Polinov a száját alig mozgatva - nehogy felébressze Baadét - beszélni kezdett. - Hallgassák meg az utolsót, amit mondhatok - suttogta a kozmosz kutatóinak hagyományos mondatát. Ez olyankor szokott elhangzani, amikor nem volt biztos, hogy a mondottakat sikerül-e valaha megismételni. Annak idején azt gondoltuk, hogy a világ elvben minde nütt azonos azzal, ami körülvesz bennünket. És megis merése közvetlenül hozzáférhető érzékszerveinknek. Aztán behatoltunk a mikrokozmoszba. Kiderült: a mi megszokott elképzeléseinknek ott semmi keresnivalójuk sincs. Szemünk képtelen arra, hogy ott lásson, fülünk, hogy halljon, fantáziánk, hogy elképzeljen bármit is. Az ember rendkívül bonyolult műszerek, matematikai absztrakciók és „őrült" eszmék segítségével felfedezte a külvilág törvényeit, de az mindeddig mégis idegen emó cióinknak, mert nincs megfelelője az ember lelkivilágá ban. Mondhatjuk azt, hogy „zord sziklafok", de értel metlenül hangzanék ez a kifejezés: „zord mezon". Ámde mi továbbra is abban a hitben ringattuk magun kat, hogy a makrokozmosz- ban aztán nem fordulhat elő ilyesmi. Hogy énünk bármely bolygón meg fog felelni annak az újnak, amivel ott találkozunk. Tévedés! Gondolataink és érzéseink rendszerét, szellemi lényegünket a Föld szülte. A Föld alkonya, füve, napvi lága és éji sötétje. Mert minden érzékszervünk - márpe dig azokon kívül nincs más kapcsolatunk a világgal eszményien alkalmazkodott a földi körülményekhez. Különben hát csakugyan eszményien? Látásunk még a Földön is gyakran cserbenhagy bennünket: szürkület ben, vagy ha délibábbal találkozunk. Szemünk, akárcsak a többi érzékszervünk, még a földi viszonyoknak se fe lel meg ideálisan. Annál kevésbé várhatjuk, hogy meg feleljenek minőségileg más körülményeknek. Így van ez. A tapintás, a szaglás, a hallás nyomban fel mondta a szolgálatot, mihelyt kiléptünk a kozmoszba. Annyira, hogy a felderítők szerepét sikerrel átadtuk az automatáknak! Mert nem lehet megtapintani a légüres 147
teret, és lehetetlen hallani az űrt. De nem éreztünk nagy veszteséget, mert látásunk to vábbra is szolgált bennünket, márpedig attól kapjuk az értesülések oroszlánrészét. Igaz, hogy fényszűrőkhöz kellett folyamodnunk... Egyre tovább és tovább haladunk a makrokozmosz köz vetlen érzékeléséről való kényszerű lemondás útján. Nem vállalkozom annak megítélésére, hogy milyen kö vetkezményei lesznek ennek az emberre és az emberi ségre. De kétségtelen, hogy jelentősek lesznek. Mert a körülmények megváltozása megváltoztatja magát az embert is. A földi emberi én nem maradhat a régi, ha el jön a más bolygókra való szétköltözés ideje. Ez nem egyhamar következik be, de már most kell gondolnunk rá. Így hát a makrokozmoszban szintén áll előttünk olyan akadály, amelynek leküzdése megköveteli, hogy le mondjunk lelkivilágunk sok megszokott sajátságáról, és újakra tegyünk szert, ha épségben meg akarjuk őrizni énünket. Hol húzódik ez az akadály? Biztosra veszem, hogy már találkoztunk vele. A Merkúr - előrehaladásunknak az a foka, melyen már a látásunk is felmondja a szolgálatot. Mi itt nem azt látjuk, ami valójában van, mert látásunk egyáltalán nem alkalmazkodott a merkúri viszonyokhoz. A második expedíció résztvevőinek nézni kell - igen, igen, egyszerűen nézni! - a Merkúr tájait valami forté lyos műszer prizmáján át! Máskülönben ugyanolyan csapda vár rájuk, mint miránk. De még a közönséges ablaküveg is befolyásolja a külső világgal való emocionális kapcsolatunkat. Hát még a teljes lemondás a környezetünkkel való közvetlen érint kezésről! ... Veszélyes ez? Nem hiszem. Ez a folyamat objektíve az emberi én gazdagítására, kitágítására irányul. Az ember lelkivilága valamikor nem foglalt magába semmi mást a Földön kívül. Idővel a Föld énünknek csupán egy része lesz ... Ám ez a kitágítás és gazdagítás aligha megy 148
majd simán, mert sok alappillér lebontásával jár együtt. Az én tudományomnak, a pszichológiának és még sok másnak az a feladata, hogy megkönnyítse énünknek az új minőségbe való átmenetet. Lehet, hogy egyben-másban tévedek. Lehet. De jobb té vedve előrenézni, mint tévedés nélkül, szemlesütve, fé lénken egy helyben állni. Befejeztem. Polinov a leheletének ütemére lüktető, piciny kristályra tekintett. A kristály, amely kék volt, akár a földi ég, örökre magába szívta gondolatait. Körös-körül idegen éjszaka lebegett, és talán az utolsó óráit számolta ennek a két embernek. De az egyik az igazak álmát aludta, akárha otthon volna, a másik meg a jövőre gondolt. A harmadik pedig, valahol messze, arra készült, hogy segítségükre siessen. És bármilyen furcsa, bármennyire ellentmondásos is, Polinov nyugodtnak és boldognak érezte magát. Ma többet tett, mint egész éle tében.
149
